SZERGEJ LUKJANYENKO

UGRÁS AZ ISMERETLENBE

A fordítás alapját képező kiadás: Szergej Lukjanyenko

Zvjozdnaja teny Izdatyelsztvo ASZT, 2004

Sorozatszerkesztő: Burger IstvánIrodalmi szerkesztő: Németh Attila

Fordította: Weisz GyörgyiSzerkesztette: Kolonics Gabriella

Borító: Sallai PéterISBN 978 963 9828 52 0 ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.© 1998, by Szergej Lukjanyenko

© Hungarian translation 2010, Weisz Györgyi © Hungarian edition 2010, Metropolis Media Group

www.galaktikamagazin.huFelelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi GáborSorozatterv és tipográfia: Nagual Design

Nyomdai munkák: Radin Print Kft. Felelős vezető: Antun Basic

PROLÓGUS

Z ŰRREPÜLŐTEREKEN NEM NŐ FŰ. Nem, nem a hajtóművek tomboló lángjaitól, amelyekről oly

szívesen írnak a zsurnaliszták. Túlságosan sok mérgező anyag ömlik a földre a hordozórakéták feltöltésekor, a hajtóanyag kiürítésekor vészhelyzetekben, a rakéták beindításakor a startasztalon és a lestrapált csővezetékek apró, de kivédhetetlen sérülései miatt.

A

De ez az űrrepülőtér itt nem földi. A fűben ültem, a hatalmas, bekerítetlen zöld mező szélén. Úgy festett, mint egy óriások számára készült teniszpálya vagy egy golfozásba belebolondult milliárdos beteg fantáziájának szüleménye.

Egyébként a pénzt itt nem ismerik. Viszketett az arcom, mintha valami láthatatlan szadista belülről smirglivel dörzsölte volna a bőrömet. Mivel ez így is volt, igyekeztem oda sem figyelni.

Az űrrepülőtér zöld tenyerén kaotikus összevisszaságban meredeztek az ezüstös hajócskák. Nemrégiben már álltam itt, de akkor bódult tudatom képtelen volt földi szempontból mérlegelni a látványt. De most… most megszoroztam a hajók harcerejét a számukkal, azt azután a bolygó űrrepülőtereinek feltételezett számával, hozzáadtam az ismeretlen mennyiséget – azokat a hajókat, amelyek kint voltak az űrben vagy a Barátok bolygóin, továbbá a cirkálókat, amelyek általában nem hagyják el pályájukat. A kapott mennyiség természetesen nagyon is hozzávetőleges volt. Akár egy egész nagyságrendnyi lehet az eltérés.

De mit számít, mi zuhan a fejedre – egy tonna

tégla vagy tíz tonna?Egy fűszálat rágcsálva a hátamra feküdtem.

Felnéztem az égre. Mi lehet ennél változatlanabb bármely világban és bármely időben? Feküdni, ajkadon érezni a fűszál savanykás levét, érezni, hogyan szív magába, nyel el a végtelen égbolt… Hogyan fordul meg a világ, és már nem te heversz a hátadon, ernyedten és lustán bámulva a végtelenbe, hanem az egész bolygó fekszik a válladon, és te tartod azt az ég fölött. Az utolsó és egyetlen Atlasz…

A fűszál nedve keserű és maró volt, idegen föld szülte. Az eget pedig kellemesen-hűvös-időt-hozó-felhők csipkés leple borította. Az ilyen rácson nem esel át.

Ezt a világot nem nekem kell a vállamon tartanom.Elfordítottam a fejem, arra késztetve a bolygót,

hogy a lábam alá kerüljön. A mellettem fekvő mozdulatlan testre néztem. A férfi élt, de nem egyhamar tér majd magához.

– Befejezted, kualkua? – kérdeztem fennhangon. Igen. Az arcotok és a bőrtakarótok azonos – felelte hangtalan suttogással a szimbióta.

– Köszönöm.Maszkírozzam az alakodat is?A férfi testesebb és magasabb volt nálam. Nem

ártott volna a maszkírozás. De annak a fájdalomnak puszta gondolata, amivel testem átalakítása járna, kisebb pánikot keltett bennem.

– Nem kell!Leguggolva elkezdtem lehúzni a ruhát az

idegenről. Jó, hogy itt előnyben részesítik a laza szabást.

– Mit gondolsz, áttörünk? – kérdeztem a testemben lakó lénytől.

Lehetséges.A kualkuában nincs sem tapintat, sem

halálfélelem. Az utóbbi időben ez kezdett tetszeni nekem.

Magamra húzva az idegen ruháját, felegyenesedtem. Vagy fél kilométerre alacsony, ablaktalan épületek látszottak. Hangárok? Javítóműhelyek? Üzemanyagtöltő bázisok?

– Lehet, hogy még nem semmisítették meg Rimer hajóját? – tettem fel a költői kérdést. – Jó lenne azzal visszamenni…

A kualkua nem felelt, de furcsa módon az a benyomásom támadt, mintha elkaptam volna érzelmeinek visszhangját. Könnyű irónia, rokonszenv és egyetértés.

Lehetséges, hogy az eleven mechanizmusokként, páncélként és torpedók célba juttatójaként használt lények ennyire eggyé váljanak a technikával? Lehetséges, hogy a hajó iránt táplált szentimentalizmus ritka sajátosságukká vált?

– Ideje hazamenni – mondtam. Annak, akinek van hova…– És ti…Valamikor régen a mi fajunk nem fogadta el a

Konklávé döntéseit. Fellázadtunk. Volt saját bolygónk. Most por van a helyén.

Hallgattam, az űrrepülőtér zöldjét szemlélve.Indulj, Pjotr! Neked van hova visszatérned.– Remélem – feleltem. – Remélem…

ELSŐ RÉSZ

A FÖLD

I. FEJEZET

VÖRÖS-IBOLYA ALARI HAJÓRAJ. Száz hajó, amely a Konklávé galaktikus határa mentén járőrözik. Az

átlátszóvá vált hajótesten keresztül nézem az égen szétszóródott fényfoltokat. Elég volt csak valamelyikre szegezni pillantásomat, és a hajó képe megnagyobbodott. Jó a technikájuk a geometereknek.

A

De vajon ez lenne a lényeg?Vannak a világon a fegyvernél erősebb dolgok – az

akarat, a lélek ereje, a meggyőződés, hogy igazad van, az összeforrottság. Mit szögezhet a geometerek civilizációjával szembe a Konklávé? Marakodást és viszályokat, a Gyenge fajok mély elégedetlenségét, az Erősek öntelt nyugalmát, csömörét. Az egész ingatag egyensúly egyetlen pillanat alatt összeomlik. És ha még a regresszorok is beszállnak…

Kapitány, erőltetett tempóban repülünk.– Engedelmeskedj! – mondtam. Veszélyes a helyzet.– Minden rendben. Utasításaim vannak. Ez a Haza

érdekét szolgálja – szakítottam félbe a hajót.Rimer felderítő hajóját végül nem sikerült

megtalálnom. Nyilván megsemmisítették már. Egyébként talán jobb is így. A Nik emlékét, viselkedésmódját, verseit önmaga részévé tett komputert akaratlanul is értelmes lénynek tekintettem volna. Ezzel a géppel viszont, amely új volt, még soha senkihez nem tartozott, egyszerűbb a dolgom. A geometereknek sikerült ördögien találékonnyá tenniük fedélzeti partnereiket, amelyek képesek voltak szabadon kommunikálni és nem szabványos reakciókat produkálni. És mindenközben csak gépek maradtak.

Alighanem így van ez rendjén. Hiszen nem véletlen, hogy a Konklávé egyetlen faja sem alkalmaz – legalábbis széles körben nem – mesterséges intelligenciára épülő rendszereket, inkább a számlálók, a kualkuák és egyéb, erősen specializálódott fajok szolgálatait veszik igénybe. Egy új értelem, egy lehetséges konkurens létrehozásának már a gondolatában is van valami riasztó. De vajon az egységet és barátságot hirdető geometerek miért szalasztanak el egy ilyen lehetőséget? Lehet, hogy amikor működésbe lép a faj fennmaradásának ösztöne, az egész ideológiai máz lepereg?

A helyzet nagyon veszélyes – közölte a hajó elkeseredetten.

– Engedelmeskedj! A Barátság küldetését hajtjuk végre.

Jó dolog, amikor az ideológia mindent megelőz. Még ha nem is zárták ki a geometerek egy hajó elkötésének lehetőségét, azt nem engedték, hogy a hajó ilyesféle kételyeket tápláljon. Bömbölő hajtóművekkel úsztunk be a hajóraj közepébe, a zászlóshajóhoz. Mindössze egy hét telt el, mióta először megpillantottam. A hatalmas korong akkor szánalmas látványt nyújtott. Arra törekedve, hogy egyben és épségben elfogják a geometerek hajóját, az alarik, bár sikerrel jártak, komoly sérüléseket szenvedtek el. A zászlóshajó most viszont teljesen újnak látszott. Félelmetes, legyőzhetetlen harci gépezet…

Kualkua – mondtam gondolatban –, a fajtársaid részt vettek a javításban?

Igen – jött a hangtalan felelt. – A forró helyeken mi segítettünk.

De hát ez nem veszélyes rátok nézve?Na és?Elképesztő ez a közöny a halállal szemben. Ilyen

még. nem volt. Rejlik valami az amőbaszerű lényeknek e mögött a viselkedése mögött, de képtelen voltam felfogni, mi lehet az.

A zászlóshajó közepén kinyílt egy bejárati nyílás. Nem volt semmiféle zsilip, a levegőt erőpajzs tartotta bent. Belezuhantunk a nyílásba – úgy is festett,

mintha zuhannánk, és könnyű szédülés fogott el, amikor a hajók gravitációs tere kölcsönhatásba lépett.

– Gravitációt kikapcsolni! – adtam ki az utasítást, ami-kor már a zászlóshajó belsejében voltunk. – Minden védel-mi rendszert kikapcsolni! A kabint kinyitni!

A hajó ezúttal ellenvetés nélkül engedelmeskedett, mintha úgy döntött volna, veszett fejsze nyele után nem érdemes kapkodni. Kinyílt a kabin, és megéreztem az idegen, nem emberi lakóhely könnyű, fűszeres illatát. A zászlóshajó barlangra emlékeztető hangárja nagyon szűkösen volt megvilágítva, az alarik mozdulatlan figurái alig látszottak.

Kellemetlen érzés fogott el.Egy héttel ezelőtt az ő soraikon gázoltam át. A

rettenthetetlen hős, aki azt sem tudja, ki is ő, bőkezűen osztogatja a pofonokat, merészen vagdalkozik késével jobbra-balra… Pedig technikusok és mérnökök álltak az utamba, egyikük sem értett a közelharchoz. Csata illúziójára volt szükség – és meglett. Ha néhány igazi deszantos állja utamat, ráadásul a nevezetes alari páncélöltözetben – nem törtem volna át.

A szőrös testek körben várakoztak. Hogyan néztek rám? Megértően – hiszen tudták, mire számítsanak? Gyűlölettel – kezemet társaik vére szennyezi? Kíváncsian – mégiscsak visszajöttem, információt hoztam?

– Hol vannak a barátaim? – kérdeztem, leugorva a padlóra. – Alarik!

Hallgatás. Azután előlépett egy fekete alari aranyos színű tunikában.

– Parancsnok? – kérdeztem.– Üdvözöllek a fedélzeten, Pjotr Hrumov – mondta

a tolmács-kualkua, torz kinövésként lógva a parancsnok nyakán. – Örülünk, hogy sikerült visszatérned.

Testén két helyen fehér kötés borította a szőrt, aligha tartozott az öltözékéhez. Csak nem az én csapásaimnak a nyoma?

– Hol vannak a barátaim? – kérdeztem megint.– Alszanak. A ti időtök szerint most van a pihenés

periódusa.– Semmi baj, keltsétek fel őket, nem fognak

haragudni… – mondtam.Ha az alarik valami csapdát állítottak, elvesztem…

De ebben a pillanatban a távoli alagútban két emberi alak tűnt fel. Danyilov és Mása. Felém rohantak, és éreztem, hogyan enged fel végre bennem a feszültség.

Mégiscsak volt hova visszatérnem.De miért olyan elkínzott a mosoly az arcukon?– Pjotr! – Danyilov átölelt. Megrázott, az arcomba

nézett. – Te kurafi! Visszajöttél!Mása nyugodtabban viselkedett. Egyszerűen csak

mosolygott, és furcsa, de ettől a rá nem jellemző dologtól sokkal rokonszenvesebb lány lett.

– Szevasz! – mondta, és kezét kinyújtva könnyedén megérintette a vállamat. – Nagyszerű! Nagyon aggódtam miattad.

Az alagútra pillantottam, de onnan már senki nem közeledett.

– Nagyapa hol van? – kérdeztem értetlenül.– Alszik – felelte gyorsan Danyilov. – Most alszik.Az alarik nem avatkoztak közbe. Szőrös gyűrűt

alkottak körülöttünk, érdeklődve figyelték a találkozást. Tekintetemmel megkerestem a parancsnokot, és megkérdeztem:

– A szökésem idején… én…– Hármat öltél meg – felelte a parancsnok, be sem

várva, hogy befejezzem.De tulajdonképpen mit is várhattam? Még jó, hogy

csak hármat. Nem-barátok vettek körül, és a fogságba esett Nik Rimer regresszor nem teketóriázott…

Danyilov finoman megszorította a kezem.– Parancsnok… – kezdtem.Ostobaság lenne magyarázkodni, bocsánatot kérni.

Ez nem az a bűn, amit szavakkal jóvá lehetne tenni. De akkor mi marad?

– Pjotr Hrumov, mint az alarik fajának képviselője, bocsánatot kérek tőled – mondta a parancsnok.

Csillogó fekete szemébe meredtem. Nem, nem gúnyolódik.

– Mi kényszerítettünk rá, hogy áthágd civilizációd törvényeit – mondta a parancsnok. – Szövetségeseidet kellett meggyilkolnod. Hatalmas a bűnünk, de nem láttunk más kiutat.

Nem, nem éreztem megkönnyebbülést ezektől a szavaktól, bár gyökeresen megváltoztatták a helyzetet.

És talán ez az egyetlen dolog, amely visszaadta nekem a jogot, hogy tiszteljem önmagamat.

– Parancsnok, én kérek elnézést az alarik fajától – feleltem. – Gyászolom azokat, akik áldozatul estek.

Az alari hallgatott. Bármennyire különbözzenek is etikai elveink, nyilván sajnálnia kell legénységének elesett tagjait. Különben aligha lehetne egy hajóraj parancsnoka. A hatalom ad jogot arra, hogy áldozatot hozz és áldozatot követelj, de a fájdalomtól nem szabadít meg. Természetesen akkor, ha hatalomról, és nem zsarnokságról beszélünk.

– Nem volt hiábavaló az áldozatuk? – kérdezte a parancsnok. – Voltál a geometerek világában?

– Igen. – A hajócskám felé intettem. – Ez egy másik gép. Azt, amelyiken elrepültem, szétszedték és megsemmisítették.

– Miért?– Mert fogságban voltam.Danyilov diadalmasan nézett Mására, és az a

gyanúm támadt, hogy a lány szívesen rakott volna Rimer hajójára néhány „poloskát”.

– Szerencse, hogy te nem jutottál ugyanerre a sorsra – mondta a parancsnok.

– Nem könnyen úsztam meg – feleltem.Az alari bólintott. Valószínűleg az emberi gesztust

utánozta, de egérpofájára nézve a dolog komikusan festett.

– A geometerek civilizációja szövetségesévé válhat a Gyenge fajoknak? – kérdezte.

Jó kérdés volt.Az évad legjobb kérdése…– A Gyengék új urává válhat – feleltem. – Magába

olvaszt minket. Megajándékoz a saját ideológiájával.

Bevon köreibe.– Egy fejlett társadalom ideológiáját nem lehet

erőszakkal megváltoztatni – vágott vissza az alari.– Csakhogy mi nem sokáig maradunk fejlettek –

közöltem. A fekete egérszemek pillantása belém fúródott.

Azután a parancsnok a körénk gyűltekre pillantott – és az alarik szerteszaladtak. Tíz másodperc múlva mintha a szél fújt volna el mindenkit.

– Menjünk, Pjotr! – Az alari kinyújtotta pracliját, és könnyedén oldalba bökött. – A hangár nem a megfelelő hely. Vár minket a beszámolók terme.

– A beszámolóké vagy a vallatásé?– Az a helyzettől függ.Méreteiből ítélve a „beszámolók termében”

időnként elefántok tájékoztatták az egereket.Az alari hajókra jellemző rücskös falfelület itt

halvány narancssárga volt, a néhány világítópanel tompán és idegesítően izzott. Félig ültem, félig feküdtem a hátradöntött, puha karosszékben, mögöttem bezárult az ajtó.

– Petya – szólalt meg valahonnan Danyilov hangja –, az alarik engedélyt kérnek a gáz bebocsátására.

– Miféle gáz?– Könnyű nyugtató. Megkönnyíti az emlékek

felidézését. Abszolút ártalmatlan.Ez elég kellemetlenül hangzott. Vállat vontam,

felnéztem a mennyezetre.– Nyomassátok!Sem hangot, sem szagot nem érzékeltem. Csak

szédültem egy kicsit, és mintha a világítás vált volna fényesebbé.

Semmi narkotikumra emlékeztető hatást nem éreztem. Az alarik talán elszámították magukat, és a szerük nem hat az emberre…

Azután rám tört az unalom. Mióta fekszem már itt? Egy perce, kettő? Pokolian régen. Nem szabad így fecsérelni a drága időt! Bele kell halni ebbe az unalomba! Fészkelődni kezdtem, küzdve a késztetéssel, hogy felálljak és kimenjek.

– Pjotr – felismertem a parancsnok hangját –, mesélj arról, mi történt veled a szökésed után! Attól

a pillanattól kezdve, hogy bejutottál a hajóba.Kérdése megkönnyebbüléssel töltött el. Végre

legalább valami elfoglaltság!– Nik Rimernek hívtak – mondtam. – Ezt a hajó

közölte velem a hang nélküli kommunikáció csatornáját használva. Felderítő és regresszor voltam. Az első érthető, a regresszor munkája pedig abból áll, hogy beépül egy idegen társadalomba, és csökkenti annak fejlettségi szintjét. Ez előkészítő szakaszként működik, mielőtt a civilizáció a helyes úton kezdene fejlődni.

– És mi az a helyes út? – kérdezte az alari.– A barátság. Valamennyi civilizáció egysége,

együttes kozmikus expanziójuk.– Milyen céllal?– A cél a barátság. Ez a fejlődés zárt ciklusa, a

civilizációkat bekebelezik újabbak felkutatása és magukhoz csatolása céljából.

Rövid szünet után a parancsnok megkérdezte:– Az értelme? Milyen ostoba!– Nincs semmi értelme.– A geometerek faja uralkodik a bekebelezett

fajokon?– Nem. Az ideológia uralkodik.A beszélgetésbe bekapcsolódott még valaki.– Pjotr, folytasd a történetet!– Szevasz, Karel! – Nem csodálkoztam felismerve a

számláló hangját. – Nagyapa messze van?– Itt van.– Hívd ide!Rövid szünet következett, majd meghallottam:– Szervusz, Petya!– Szervusz! – mondtam a mennyezetnek. – Hogy

vagy, minden rendben?Nagyapa hangja valahogy fáradt és örömtelen volt.– Igen, amennyire lehetséges. Mesélj, kölyök!

Hogyan irányítottad a geometerek hajóját?– Általános utasításokat adtam. Belső

intellektusának a rendszere elég nagy teljesítményű. De… ki van herélve.

– Ezt magyarázd meg, Petya!– Feltételezésem szerint a hajó komputere a teljes

értékű értelem határán van. És képes tanulni. De szerintem nem ébred öntudatra.

– Igen, mi is így gondoltuk. Ez nagyon finoman van megalkotva, Petya. A komputereik nem válnak értelmessé, mert már annak tekintik magukat.

– Mi? – Nagyon szerettem volna én magam mesélni, mégsem álltam meg kérdés nélkül.

– Sőt mi több, bizonyos értelemben… – nagyapa vihogott – a geometerek minden komputere önmagát tekinti a világmindenség egyetlen értelmes lényének. Istennek, ha úgy tetszik. Úgy fogja fel a realitást, mint képzeletének játékát. Egy ilyen teljesítményű rendszernek önmagára kellene ismernie, ha nem tekintené már megoldottnak ezt a feladatot.

– Veszélyes út – állapítottam meg.– Nem, Petya. A legkényelmesebb. Talán az

egyedül lehetséges. A fogoly nem fog szabadságra törekedni, ha szabadnak tekinti önmagát.

– Mennyire örülök, hogy téged hallgathatlak! – mondtam kis szünet után. – Tudod… hiányoztál.

A szünet rövid és kényelmetlen volt. Túlságosan sokan hallgatták párbeszédünket. De ez nem az érzelmek ideje volt.

– Mesélj tovább, Petya! – kérte nagyapa. – Ez a gáz fecsegővé tesz, arra ösztönöz, hogy megoszd az információt. Ne tartsd vissza magad!

– A geometereknek nagyon jók a hajóik – mondtam.

– Nem alkalmazzák az ugrást, de a téren kívüli mozgásuk sebessége meghaladja a Konklávé által elért valamennyit. Mivel semmire nem emlékeztem a személyiségemmel kapcsolatban, a hajó az előírásoknak megfelelően kezdett működni…

Sokáig beszéltem. Időnként félbeszakítottak egy-egy kérdéssel – Danyilov, nagyapa, Mása, az alari parancsnok… A parancsnok kérdései időnként kissé furcsának tűntek, úgy gondoltam, nem is ő maga kérdez, hanem tolmács-kualkuája.

A geometerek társadalmáról volt a legnehezebb beszélni. Még most sem voltam képes mint abszolút idegent felfogni, és eldönteni, miről érdemes beszélni. A család hiánya például nagyon érdekes

vonás volt, mégis tisztára véletlenül jutott csak eszembe megemlíteni. Ráadásul sok mindent, nagyon sok mindent egyszerűen nem is tudtam. Például hogyan működnek a transzportáló kabinok? „Ez ugrás, a tér fonákján végrehajtott mozgás, vagy a test átmásolása egy új pontba az eredeti megsemmisítésével?” – kérdezte az alari. Nem tudtam a választ. Az utóbbi változattól nagyon keservesen éreztem magam, de be kellett ismernem, hogy szintén nagyon is valószínű.

Mire befejeztem az előadást, szinte teljesen megszűnt a narkotikum hatása. Egy alari szó nélkül behozott egy tálcát a reggelivel, és távozott. Leguggoltam, enni kezdtem, és a vitát hallgattam. A beszámolók terme és a között a helyiség között, ahol az „összeesküvők” összegyűltek, nem kapcsolták ki az összeköttetést, és ennek én örültem. Különben a legközönségesebb kémnek éreztem volna magamat.

Főleg nagyapa beszélt. A jelek szerint mindenki – az alarik és a számláló is – elismerte őt mint a geometerek legfőbb szakértőjét.

– A civilizációjuk fenomenális – jelentette ki tanáros hanghordozással. – Kezdjük a legfontosabbal: a szülőbolygójukon két értelmes faj létezett. Ismeretesek ilyen precedensek?

– Igen. – Azt hiszem, ez éppenséggel az alari volt, nem a tolmács. – Feljegyeztek néhány ilyen esetet.

– És mik közös létezésük tanulságai? – érdeklődött élénken nagyapa.

– Az egyik fajt fejlődésének kezdeti szakaszában kiirtották. Ami a geometerek bolygóján történt, több mint banális. A fejlődés alacsony szintjén álló civilizáció egy idegen, értelmes fajt konkurensnek tekint, amelyet meg kell semmisíteni.

Valami miatt az volt az érzésem, hogy magyarázkodik. Vajon nem a saját fajára gondolt az alari?

– De itt kissé más variációval van dolgunk. Mindkét faj fejlett és teljesen értelmes volt. A geometerek biológiai fegyver megalkotásával kerekedtek felül; ez elképesztő haladás egy feudális társadalom esetében.

– Szerintem nem helyes ez a meghatározás – szólalt meg váratlanul Mása. Elakadt, majd kissé erőltetetten folytatta: – Andrej Valentyinovics… a geometerek társadalma elakadt a feudális szakaszban, de sok vonatkozásban túlnőtt rajta. Petya beszélt egy hosszú izolációs periódusról az egyik földrészen, emlékszik? Ez némi hasonlóságot mutat a japán társadalommal. Az elhúzódó középkor, amely kolosszális fejlődést tesz lehetővé a tudomány néhány területén. Társadalmuk alapja, a Nevelők rendszere szintén tökéletesen megmagyarázható ezzel.

Derék lány ez a Mása! Veszi magának a bátorságot, hogy vitába szálljon nagyapával! Fejlődik, fejlődik a lány…

Kiittam a savanykás szörpöt, kényelmesebben elhelyezkedtem a karosszékben, és lehunytam a szemem.

– Ez akkor is középkor, Mása. – Nagyapa nem hagyta magát kizökkenteni a kerékvágásból. – Ázsiai típusú, igazad van. És a kultúrájuk is megmaradt a fejlődés ázsiai típusának keretei között.

– Ez mit jelent? – szólt közbe az alari.– A földi civilizáció történetében – magyarázta

nagyapa – a fejlődés két alapvető áramlata figyelhető meg, az európai vagy nyugati, és az ázsiai vagy keleti. A nyugati kultúra inkább az egyén, a személyiség, az individuum, annak jogai és szabadsága felé fordul. A keleti általában a társadalom, az állam kategóriáival operál. Miután mi a nyugati kultúrához tartozunk… hát igen… azért mégis a nyugatihoz, a keletire mint idegenre tekintünk. Kitalált társadalmakat modellezve… ezzel nálunk az irodalom foglalkozik… az ázsiai civilizáció vonásaival ruházzuk fel őket. Merev társadalmi strukturáltság, az egyén jogainak elnyomása… A keleti kultúra, éppen ellenkezőleg, az európai civilizáció vonásaival ábrázolja a kitalált társadalmakat.

– Különös, hogy nem irtottátok ki egymást – jegyezte meg az alari. – És most melyik társadalom uralja a Földet?

– A nyugati – közölte meggyőződéssel nagyapa. – Bár a jelenlegi szakaszban elmosódik minden különbség. De a geometerek civilizációja a merev keleti rendszerre épül.

– Érdekes – mondta az alari. – Meggyőződésem volt, hogy a földi civilizáció a szélsőségesen strukturált társadalom mintaképe. A miénktől eltérően például.

Valaki – alighanem Danyilov – elnevette magát.– Nincs ebben semmi meglepő – jelentette ki

nagyapa.– Egy idegen társadalmat megfigyelve elsősorban

éppen az olyan részleteket vesszük észre, mint a rend és a szervezettség megnyilvánulásai.

– Akkor vonhatunk-e le valamiféle következtetéseket a geometerek civilizációjáról? – kérdezte a parancsnok.

– Ez lehetséges. Eléggé közel állunk egymáshoz, a xenofóbia nem fog minket megzavarni. Pjotr, egyetértesz velem?

– Valószínűleg igen, nagyapa – mondtam kis gondolkodás után. – Ami náluk van, természetesen nem koncentrációs tábor. De minden rendkívül pontosan szervezett. És nincs semmiféle elnyomó szervezet, minden az ideológiára épül.

– Ez megint csak a fejlődés keleti útjára jellemző – értett velem egyet nagyapa. – És ez nagyon rossz. A technikai fejlődés azonos szintjén a keleti és nyugati kultúra konfliktusa rendkívül szomorú következményekkel jár. Lenne csak a Konklávénak valamilyen közös, egységesítő ideológiája…

– A geometerek civilizációja kis lélekszámú, Andrej Valentyinovics – szólt közbe Danyilov. – Ha valóban megtörténik az összecsapás…

– És miféle összecsapás? – kérdezte nagyapa epésen. – A Konklávé félelmetes hajóhadai rohannak lebombázni a geometerek világait? Ugyan már! Hiszen még a Föld is képes az elrettentés politikájára… Azt hitted, nem tudok róla? A kobalt- és hidrogénbombákkal megrakott hajók már tíz éve keringenek a pályájukon. És az Idegenek tudnak erről. Parancsnok, maga tudja ezt?

– Igen – vetette oda röviden a parancsnok.Kissé zavarba jöttem – őszintén szólva hírét sem

hallottam ilyesminek.– A fejlettség szintje eleve meghatározza a

konfliktus típusát – folytatta nagyapa. – A Konklávé fajai nem kockáztatják meg, hogy igazi háborút kezdjenek. A maximum karanténzónák felállítása, kísérlet arra, hogy elzárják a geometereket, megvédjék magukat tőlük. Hogy sikerülhet-e ez egy olyan fajjal szemben, amely átvonszolta egész csillagrendszerét a teljes Galaxison? Nagyon kétséges. Valami hidegháborúféle veszi kezdetét. És itt a geometerek kijátszhatják társadalmuk vonzó oldalait. Egyik darabkát a másik után átcsábítani a Konklávéból. Átmegyünk mi, és a Konklávé elveszíti a gyors szállítások lehetőségét. Átmennek az alarik, és a hadi potenciálja vagy negyven százalékkal csökken. Átmennek a porosak, és válságba kerül a bányászati iparuk. Ha az Erős fajok felfogják ezt, és mégis rászánják magukat a háborúskodásra, a Galaxisra a teljes népirtás vár. Mielőtt a geometerek elpusztulnának, az erős rohamok áldozatául esnének, a hajóiknak még lenne idejük porrá zúzni a lakott bolygók többségét. Méreggel árasztanák el őket, ebben hagyományosan erősek. Mit lehet szembeállítani egy aprócska, gyors és jól védett hajóval? Annak meg elég csak megközelíteni a bolygót, és egy, egyetlenegy kis vírusos aeroszollal teli bombácskát a légkörébe juttatni. Tegyük fel, hogy a dzsensek és ti, alarik, megsemmisítitek a geometerek egész rendszerét. De a hajóik megmaradnak. És bosszút állnak. Hosszú, nagyon hosszú ideig!

– Ha a hajóik, ahogyan feltételezzük, a vákuum energiáját használják fel, akkor az önálló működésük gyakorlatilag korlátlan – jegyezte meg Mása.

Hosszú szünet következett, majd az alari szólalt meg: – Andrej Hrumov, célszerűnek tartod egymásnak ugrasztani a Konklávét és a geometereket?

– Szükségtelennek. Már így is szemben állnak egymással. Az Erős fajok nem tűrik meg az ilyen

szomszédokat.– Mit javasolsz? Melyik oldalra ésszerűbb állnunk?Nagyapa hallgatott egy darabig.– Valószínűleg mégis inkább a geometerek

oldalára – mondta, és én semmit sem értve, felálltam a fotelból.

– Az etikájuk nem túl sok jót ígér, de a Gyengéknek marad esélyük a túlélésre. Igaz, új fennhatóság alá kerülnek. De legalább megmaradnak.

De hát mi ez? Szememet meregetve álltam, mintha a falon át akarnám megpillantani őket. Talán nem érti nagyapám, mibe mászunk bele? Hiszen mindent elmagyaráztam! Igen, kezdetben szövetségesek és barátok leszünk. A Gyenge fajok egy része kiválik a Konklávéból, a geometerek körül tömörül. De a dolog nem korlátozódik a Barátság ideológiájának ránk kényszerítésére, a kozmoszba törekvő utópiához csatlakozásra. A Haza lakóinak szempontjából mi teljességgel elfogadhatatlanok vagyunk. És úgy lepusztítanak minket, olyan halkan és feltűnésmentesen, hogy mi még csak észre sem vesszük. Elnéptelenednek az űrrepülőterek, leállnak a gyárak – például azért, hogy helyreállítsák a tönkretett ökológiát. Azután a geometerek segítenek nekünk a saját Nevelőikkel, a legjobbakkal a világon. Például azért, hogy a következő nemzedékeket megtanítsák fejlett ismereteikre. Ránk szabadítják biomérnökeiket, hogy kigyógyítsanak betegségeinkből és egy füst alatt túlzásba vitt érzelmi beállítottságunkból és agresszivitásunkból. Minek az érzelmek tombolása annak, aki a Barátságra törekszik? Hiszen ölni is lehet düh és gyűlölet nélkül. Jön egy új nemzedék, majd egy másik, ahogyan egyébként a Konklávé is akarta. És a Föld új Hazájává válik azoknak, akik már képtelenek lesznek ennek a szónak a valódi értelmét felfogni.

– Nagyapa… – suttogtam. De nem hallottak engem.

– Andrej Hrumov, az a benyomásom, másképpen kezdesz viszonyulni az élethez.

Nagyapa furcsa kis nevetést hallatott.– Igen, valószínűleg. Talán van ebben valami

meglepő? Az élet minden esetben jobb a halálnál. És mindaz, amit Petyától hallottunk, egyetlen gondolatot sugall. A geometerek elleni harc maga a halál.

– Nagyapa! – ordítottam. – Várj! Ott van még az Árnyék! Emlékszel rá?

– A geometerek ellenségei?– Igen! Azok, akik elől elmenekültek!Nem láttam nagyapa arcát, de magam elé

képzeltem nagyon világosan – ahogy elnézően mosolyog.

– Petya, a geometerek ellensége nem feltétlenül lesz a barátunk. Ez az első. Másodszor pedig: nagyon, nagyon messzire menekültek el. Az Árnyék aligha ered a nyomukba.

– De mi elmehetünk az Árnyékhoz!Feltételeztem, hogy nagyapa fáradtan felsóhajt,

mint rendszerint, ha makacsságommal találja magát szemben, de csak ennyit mondott:

– Eljutni a Galaxis Magjáig? Nem tudom, lehetséges-e ez technikailag, de mi értelme? Mi értelme, Petya? Megtalálni egy ismeretlen fajt, és megmutatni, hol rejtőzködnek az ellenségei? Akarják-e vajon üldözni a geometereket? És ha akarják, nem erednek-e a mi nyomunkba is?

– De hiszen te beszéltél a harmadik erőről! – kiáltottam.

– Ez már nem a harmadik, Petya. Ez a negyedik. A Gyenge fajok, az Erős fajok, a geometerek, az Árnyék. A társadalom létezésének törvényei eltérnek a fizika törvényeitől. Ha a csillagászatban problémát okoz három test kölcsönhatása, a politikában a negyedik tényező vezet bizonytalansághoz. Add hozzá a problémák jelenlegi halmazához az Árnyékot, bármi legyen is az, és senki nem jósolhatja meg a következményeket.

– De ha a megjósolható következmények számunkra nem kielégítőek? – kérdeztem. – Nagyapa, ha mind a két lehetőség zsákutca, nem érdemes-e megpróbálkozni valami teljesen mással?

– Nem tudom – felelte. – Elvégre én nem voltam ott.

– De én igen!

Mindenki hallgatott. Fel-alá jártam a szobában, azután megkérdeztem:

– Kimehetnék innen? Már mindent elmondtam. Kínos hallgatás volt a válasz. Azután nagyapám

kérte:– Várj, Petya! Van egy bizonyos ok… maradj

egyelőre ott! Vagy mindannyian elhallgattak, vagy kikapcsolták

a hangátvitelt. Inkább ez az utóbbi.Mi ez, kettős ügynöknek tartanak? A

geometerekéhez hasonló ellenőrzésekre és átvilágításokra készülnek? Elöntött a düh. Végül is ott gubbaszt a testemben a kualkua. Őt is ki lehet faggatni.

Mi sohasem válaszolunk a kérdésekre, Pjotr.Miért? – kérdeztem gondolatban. Az, hogy a

kualkua magától, érzékelhető ok nélkül szóba állt velem, váratlan volt.

Túlságosan sok mindenre tudunk válaszolni.Nem értem!De az alarik értik.A kualkua kis szünet után hozzátette:Nem rólad van szó, Pjotr. Téged már minden

lehetséges ellenőrzésnek alávetettek. Csak a geometerektől eltérően nem verték nagydobra ezt a folyamatot.

Valami történt. Valami nagyon különös. A kualkua mintha kiszámolósdit játszott volna velem. Nem úgy, mint egy barát.

Miért tudtok sok mindenre válaszolni? Hallgatott.Kualkua, hány egyedből áll a fajotok? Te már megértetted.Talán csak képzeltem, talán valóban elégedett

volt, hogy kitaláltam.Te… te vagy az egyetlen?A kualkua hallgatott. Igaz, nemigen adott egyenes

válaszokat. De időnként leereszkedő hallgatással felelt. Az aprócska, amőbaszerű kualkuák, a kozmikus játszmák kis értékű zsetonjai, ezek a közömbös, semmire sem törekvő lények. Nem, nem lények. Egyetlen lény! Egy lény, amely egységes

egész volt. Mindig is. Nem félt a haláltól, mivel az számára nem létezett!

Úristen, mi az ő szemében az Erős fajok hatalma, az erejük, a fensőbbségük, diplomáciai játszadozásaik és kozmikus intrikáik! Megengedte, hogy kihasználják, elvégre egy sejt elvesztése nem veszélyezteti a szervezetet. Egységes egész volt, szétszórva az egész Mindenségben, idegen testekben és gépezetekben élt, ezernyi nap fényében sütkérezett, szemek milliárdjaival szemlélte a világot! Micsoda erő, a létezésnek micsoda törvényei teszik lehetővé ezeknek a kocsonyás csomócskáknak, amelyeket parszekek százai választanak el egymástól, hogy együtt gondolkodjanak? Micsoda világ szülhette meg őket?

A számlálók, az alarik, a hyxoidok, még a porosok és a dzsensek is mind szinte emberek! A kualkuákhoz képest.

Megdörzsöltem az arcomat – eszembe jutott, milyen ügyesen alakította át a testemet a kualkua. Könnyű volt természetesnek tekinteni, de elég csak belegondolni, hogyan lépett át az anyagmegmaradás törvényén, Perré változtatva engem, majd megint visszaalakítva!

Ne félj, Pjotr! Mi nem törekszünk hatalomra. Elnevettem magam. A testemben nem szimbióta

élt. Inkább egy isten részecskéje. Egy igazi istené, aki nem szorul rá villámra és mennydörgésre, ószövetségi parancsolatokra… Nem, valószínűleg nincs igazam. A kualkuáé nem hasonlít az isten szerepére – de nem is törekszik erre. Inkább a természet részének nevezhető. Valami ősinek és kimeríthetetlennek – mint a szél, a fény, a maradványsugárzás susogása. A szélnek nem kell a hatalom. És ha be is fogtad a vitorládba, ne hidd, hogy urává lettél! Egyszerűen egyetlen pillanatig egyfelé visz az utatok… Gondolatban megkérdeztem:

Miért mondod, hogy „mi”? Hiszen egymagad vagy! De mit jelentenek a szavak, Pjotr? Mit jelentenek a szavak? Alighanem semmit. Te

egymagad vagy, én is egymagam vagyok. Mindannyian és mindörökre egymagunk vagyunk,

akárhány öntelt eleven lény tartozzon is egy fajhoz. Mindegyikünk önmaga civilizációja. A tulajdon törvényeivel és magányával. Ennek ellenére – még a kualkua is szívesebben mondja, „mi”…

Odamentem az ajtóhoz – ahhoz a falrészhez, amely alig észrevehetően elütött a többitől. Alacsony volt, az alarik számára kényelmes. Megérintettem, nem is igen bízva benne, hogy az ismeretlen mechanizmus kegyeskedik kinyílni.

Az ajtó félrecsúszott, bele a falba.A tágas teremben két alari volt. Alacsony

karosszékeikben hevertek valami pultként szolgáló dolog előtt. A pultjuk szerintem úgy nézett ki, mint valami kristályokkal benőtt, jókora kőzetüreg, amely fölött matt, nem működő képernyő terpeszkedett. De az is lehet, hogy működött, csak az én szemem nem érzékelte. Az idegenek szürkés szőre felmeredt, amikor rám néztek. Mindkettőjük nyakán ott lógott egy-egy kualkua. Nagyszerű.

– Ki kell ürítenem szervezetemből az élettevékenység salakanyagait – mondtam. – Hol tehetem meg?

A történelem bohózatként megismétli önmagát… Az egyik alari felállt, és megindult az egyik távolba vesző alagútban. A másik azt mondta:

– Kérem, kövesse!Most nem fogoly voltam, akit árgus szemmel kell

őrizni, most fontos információk forrása és egy szövetséges faj képviselője voltam.

– Ez nagyon intim folyamat, senkit nem szabad tájékoztatni róla – közöltem.

Némi etikai problémát okozva ezzel a szerencsétlen technikusnak, a kísérő nyomába eredtem. Úgy húsz méter után, amikor az alagút kettéágazott, rászóltam:

– Vezess a fajom képviselőihez! Azonnal!Az alari zavarba jött. Aligha középszerű képviselője

volt fajának, és nyilván rájött, hogy nem a terveknek megfelelő dolog történik. De most két nyomós érvvel kellett szembenéznie – az egyik az én nyilvánvalóan meglehetősen megbecsült státusom, a másik Nik Rimer szökésének véres emléke…

– Azonnal! – ordítottam rá!Az alari megfordult, és elindult jobbra. Utána

indultam, az Idegen mulatságosan behúzott hátsóját és felborzolt szőrű tarkóját nézve. Az alari nyomot követő vadászkutyára emlékeztetett.

Bár ha a hasonlóság nem csalóka, és valóban a rágcsálóktól származnak, a szagok valamivel nagyobb szerepet játszanak az életükben, mint az emberekében.

Nem mentünk messzire, az alari hamarosan megállt egy zárt ajtó előtt. Egy megvert kutya pillantásával nézett fel rám:

– Itt fontos tárgyalás folyik…– És nekem részt kell vennem rajta – közöltem

vele.Komikus lett volna, ha az ajtó blokkolva van. De

útikalauz alarim valószínűleg elég magas rangot viselt. Az ajtó kinyílt.

– … nem, nem és nem! – hallottam meg nagyapám hangját. – Nem vagyok rá képes. Túl nagy sokk lenne!

– Miféle sokk, nagyapa? – kérdeztem belépve. A kualkua hangtalanul ezt súgta az agyamban: Biztosan tudni akarod, Pjotr?Először pillantottam meg az alarik hajóján meleg,

telt színeket. Az ovális terem fala halvány rózsaszín volt, a mennyezet vakító piros, a padló mélyvörös. Tisztára mint valami szörnyeteg belseje… Az alari parancsnok feküdt középen egy rendkívül bonyolult szerkezetű karosszékben, mellette három megszokott, emberre szabott szék állt. De csak kettő volt foglalt, Danyilov és Mása ült rajtuk. A számláló az alari mellett állt, és most különös, szinte emberi rémülettel meredt rám.

De nagyapám nem volt sehol.Körülnéztem, mielőtt megkérdeztem volna,

nagyapa hol van.Kísérőm halkan hátrált, eltávolodva a még mindig

nyitott ajtótól. Hát igen, kap majd ezért… Pillantásom találkozott Danyilovéval, aki lesütötte a szemét. Mására néztem – megviselt és sápadt volt.

– Parancsnok, hol van Andrej Valentyinovics

Hrumov? – kérdeztem. – Hol a nagyapám?– Ez nagyon bonyolult etikai probléma – felelte

lassan az alari. – Félek, hogy nincs jogom felelni erre a kérdésre, amíg ő maga döntésre nem jut.

– Karel! Számláló! – a reptiloidra néztem. – Hol a nagyapám?

Csönd lett.Hiszen már megértetted – súgta a kualkua.– Petya, nem volt más választásom – felelt a

számláló nagyapám hangján.Disznók!– Mi van a nagyapámmal? – üvöltöttem. – Mi van

vele, ti aljas férgek?!– Petya, én vagyok az – mondta a számláló.Odaléptem hozzá – nem tudom, miért, talán, hogy

meggyőződjem róla, hogy az ismerős hang egy nem emberi pofából jön, talán, hogy megfojtsam azt az idegen férget, amelyik azt próbálja… azt próbálja…

– Nem volt más választásom, Petya – mondta nagyapa.

– Nem volt.A fogatlan, rágólemezkékkel teli száj rángva,

idegesen tátogott, kétségbeesett erőfeszítéssel préselve ki az emberi hangokat. A számláló kék szemében üresség tátongott. Sehol semmi ismerős, megszokott!

– Meg akartalak várni, Petya – mondta nagyapám. Nem bírtam ki. A lábam megroggyant, a falak

megmozdultak, elfordultak, s arcomba ugrott a padló.

2. FEJEZET

LEGJOBB A MENNYEZETET NÉZNI. Nem helyes lehunyni a szemem. Akkor egyből különböző gondolatok

jutnak eszembe. És nem akartam gondolkodni. Semmiről. Sokkal könnyebb volt kiválasztani egy pontot a mennyezeten, és le nem venni róla a pillantásomat.

A

Így könnyebb. Így hallgathatom nagyapa hangját, amely a számláló pofájából jön, és megfeledkezhetem arról, ami történt.

– Kiterjedt vérömleny, Pjotr. Agyvérzés. Sosem zártam ki ezt a változatot, de nagyon rosszkor jött. Úgy gondolom, még egy napig kihúztam volna, de tovább nem…

Nagyapa hangja nyugodt. És nem azért, mert most Karel testében van. Ugyanilyen kimérten és szárazon beszélne, ha egy kórházi ágyon heverne lebénulva. Valószínűleg ugyanilyen hangnemben fogadta el a számláló ajánlatát is…

– Danyilov rögtön elfogadta a döntésemet. Mása viszont… alig áll velem szóba. Nem baj, majd megszokja.

– Hogyan történt? – kérdeztem beteges kíváncsisággal.

– Elaltattak. Karel úgy véli, különben megbolondultam volna a tudatom átpumpálása közben. Így meg… mintha elaludnál az egyik testben, és egy másikban ébrednél fel…

– Nagyon félelmetes, nagyapa? – faggatóztam. És nyomban el is átkoztam magam az ostoba kérdés miatt. De nagyapa nyugodtan válaszolt:

– Nem túlságosan. Végül is már régóta készültem… hm… végleg elmenni. És ami történt, mégsem a legrosz-szabb változat. Az új látásmódot

nehéz megszokni. Ha tudnád, milyennek látlak most… ez nagyon mulatságos. És ezekhez a praclikhoz nehéz hozzászokni. Ahhoz, hogy négykézláb jársz. Egyébként én igyekszem nem mozogni, ezzel Karel foglalkozik.

– Te… ti tudtok kommunikálni? Közvetlenül? Olvasol a gondolataiban?

– Nem. Ha jól értem, Karel elkülönítette agyának egy meghatározott részét az én tudatom számára. – Nagyapa felélénkült. – Hallatlanul érdekes faj, Pjotr! Milyen hatalmas lehetőségek! Itt van például…

Ha nem nézel a reptiloidra, minden rendben. Nagyapa egyszerűen egy absztrakt problémát boncolgat: mit érez az ember egy nem emberi testbe kerülve, ráadásul nem is teljes jogú gazdájaként, hanem véletlenül odatévedt vendégként…

Kisgyerekként egyszer elkaptam a kanyarót. Kevesen ússzák ezt meg gyerekkorban. Könnyezett a szemem, nem bírta a fényt, a befüggönyözött szobában feküdtem, és szenvedtem, mert nagyapa elvette a számítógépemet… nehogy bűnbe essem. Vett helyette és betett a szobámba egy music centert, valami elképesztően bonyolult szerkezetet rengeteg lehetőséggel, és én az ágyban fekve, tapintással eligazodva kezeltem a távirányítót. Még ma is emlékszem az összes gomb tapintására… és az örömre, amikor a következő gomb megnyomásával sikerült kifognom az éterből valamilyen rádióadót vagy beindítani egy CD-t. De a legjobb az volt, amikor nagyapa bejött hozzám, leült mellém, és beszélgetni kezdtünk. A legelső napon megkérdeztem tőle, miért nem lehet gyorsan kigyógyulni a kanyaróból, és ő tízperces előadást tartott nekem erről a betegségről. Nagyapa korábban aligha volt ilyen tájékozott ebben a dologban, de amikor megbetegedtem, elég volt neki fél óra, hogy a probléma gyökeréig leásson.

– Vírusos fertőzés, Pete – akkoriban szeretett Pete-nek nevezni. – Az orvostudománynak ezen a frontján még nem sikerült különösebb eredményeket elérni. Azt mondják, az Idegeneknek vannak hatásos preparátumai a vírusok megsemmisítésére, de nem

sietnek megosztani velünk a tudományukat… Neked most a nyirokrendszered sérült meg. Emlékszel, olvastuk a Hogyan épül fel a testem? című könyvet. A vírus még benne van a retikuloendoteliális rendszeredben, de ne törd ezen a fejedet! Nincs ebben semmi félelmetes, gyerekkoromban én is átestem a kanyarón.

– Nem halok meg? – kérdeztem, mert egy kissé megijedtem.

– Ha nem kapsz a kanyarótól agyvelőgyulladást, akkor nem – örvendeztetett meg nagyapám. – De ennek kicsi a valószínűsége.

– És mi az az agyvelőgyulladás?Nagyapám alaposan és részletesen elmagyarázta.

Ezt már nem bírtam ki, elsírtam magam. És azt kiabáltam, semmit nem akarok tudni az egészről, jobb lenne, ha hallgatna…

Nagyapám a homlokomra tette hűvös tenyerét, megvárta, míg megnyugszom kissé, és akkor azt mondta:

– Nincs igazad, Pete. A félelem a nem tudásból fakad. Ez az egyetlen félelem, amit megengedhetünk magunknak. De amit tudsz, amit ismersz, attól nem kell félned. A betegséget utálhatod, megvetheted. De félned nem szabad tőle.

– Te talán nem féltél, amikor kicsi voltál és megbetegedtél? – kiabáltam sértődötten.

– Féltem – mondta nagyapa kis hallgatás után. – De nem volt igazam…

Most igaza volt. Most nem félt.Vagy volt elég ereje, hogy ne mutassa ki. Azt, ami

vele történt, mintegy akadémikus esetként kezelte, amelyet a lenyűgözött kollégákkal ismertet. Hiszen valóban meg is teszi a legnagyobb élvezettel, ha sikerül rávennie a számlálót, hogy visszatérjen a Földre! Felkapaszkodik az előadóterem pulpitusára, vigyorogva, elégedetten végignéz az űrbiztonságiak, az exobiológusok, a xenopszichológusok, az extraterritoriális nyelvészek, a bolygóközi diplomaták holtra sápadt képén… És felkurjant: „Bármily furcsa is, én ugyanaz a vén fazon, Andrej Hrumov vagyok, még ha egy reptiloid torz testében üldögélek is…”

– Bármily furcsa is, én ugyanaz az Andrej Hrumov vagyok, bár kissé egy varánuszra emlékeztetek – mondta nagyapa. – És ha Karelnek nem áll szándékában kitakarítania az emlékezetét, még hosszú életre számíthatok…

– Így túlélsz engem is – mondtam.– Lehetséges – hagyta rám könnyedén.

Odasandítottam nagyapámra… Karelre.A számláló a padlón hasalt. Ha egyszerűen csak

reptiloid lenne, felkapaszkodott volna az ágy támlájára.

– Mit csinál, amikor te… kívül vagy?– Nem tudom, Petya – mondta nagyapám. – Az az

érzésem, még tetszik is neki ez a lehetőség. Elvégre mindig is két tudata volt, és a külső világ aligha foglalkoztatta jobban, mint a belső. A számláló helyében más lény tudathasadást kapna, de neki mindegy…

– És te, nagyapa? – Én?Az volt az érzésem, sóhajtani próbált, de a reptiloid

testében ez nem volt egyszerű.– Petya, bizonyos korban az olyan apró

kényelmetlenségek, mint a merev ízületek, a gyengülő látás vagy például hogy egy nem emberi testben vagy, eltörpülnek a létezés puszta lehetősége mellett.

– És mi lesz veled a továbbiakban, nagyapa? – kérdeztem halkan. – Itt… rendben, itt csak mi vagyunk és az alarik. Na de a Földön?

– Talán olyan gyakran jártam ki a házból az utóbbi években? – felelt kérdéssel nagyapám.

– De ha a számlálónak kedve támad…– Kompromisszumot ajánlott nekem. Ötven évig a

Földön leszünk, Karel lesz a számlálók nagykövete az emberiségnél. Azután én leszek fél évszázadig nagykövet náluk, és az ő bolygójukon egy ember úgysem maradna életben. Azután kezdjük elölről.

Ez nagyon, nagyon bőkezű ajánlat volt. És nemcsak nagyapa számára. A diplomáciai kapcsolat minőségileg új szint a Konklávé fajai közt.

Azután eljutott az agyamig szavainak értelme.

– Meddig élnek a számlálók, nagyapa?– Nagyon sokáig, Petya. – Nem rögtön válaszolt. –

Jóval tovább, mint mi.– És megtudtál valamit a világukról?És ebben a pillanatban a reptiloid hirtelen

megváltozott. Felvetette a fejét, kihúzta magát, és élesen azt mondta:

– Pjotr, kérlek, az adott témát ne firtasd!Egyetlen másodperc – és Karel eltűnt, elrejtőzött

tudatának második rétegében. De engem mintha forró vízzel öntöttek volna nyakon. Nem, nem a nagyapámmal, pontosabban nem csak a nagyapámmal beszélgettem. A számláló végig ott volt velünk. Hallgatott, nézett, levonta a maga következtetéseit.

– Nem túl kényelmes üvegfalú házban szobát bérelni – mondta nagyapám. Ezúttal biztosan ő beszélt…

Volt abban a sorsnak valami komisz és maró iróniája, hogy éppen Andrej Hrumovnak jutott osztályrészéül egy nem emberi testben leélni életét. És legalább egy évszázadot.

Felültem az ágyon, a reptiloidra néztem. Kettesben, pontosabban hármasban hagytak minket. Talán azért, hogy megoldhassuk a családi problémáinkat? Sajna akadnak olyan helyzetek, amelyeket jobb meg sem próbálni megoldani, mivel egyszerűen megoldhatatlanok.

– Nagyapa, hogyan döntesz? A geometerekre gondolok.

– A további döntéseket azok hozzák majd meg, akiknek joguk van erre – felelte egyszerűen. – Benyújtom a javaslataimat, és ettől kezdve nem tőlem függ, melyik utat választja a Föld. Mégis remélem, hogy a geometereket választja.

– Nagyapa, ez nagy hiba lenne.– Pjotr! – A reptiloid összerándult az igyekezettől,

hogy emberi haragot próbáljon meg kiadni. – Mindaz, amit leírtál, nem lép túl egy normális társadalom keretein.

– Túllép – mondtam. – Messze túllép rajtuk.– Pjotr, téged most tisztán érzelmi reakciók

mozgatnak. Zavar a hatalmi struktúrájuk? A nevelésen alapuló hatalom?

– Az is. Tudod, olyan rendszer az, amely nem ad semmi esélyt. Bármely zsarnokság mellett, bármely diktatúrában mindig létezik ellenállás a társadalom részéről. Ez valószínűleg születésünktől így alakul ki. Amíg létezik a világ felosztása egy külső, ellenségesre és egy belsőre, a családra, mindig két logika létezik, a magatartásnak két modellje… Sőt három – lendültem bele. – A két rendszer érintkezésénél keletkezik a személyiség mint olyan, a társadalomnak és az öröklődésnek az ötvözete. Ez adja a szabadságot. De az a világ, amely megsemmisítette a családot mint olyat, monolittá válik. Nincsenek konfliktusok. Nincs kettős morál. Nincs… nincs szabadság mint olyan, valószínűleg…

– Én is a magam feje szerint neveltelek – nyilatkoztatta ki nagyapa. – Na és mi a baj?

– Csakhogy én nem kértem, hogy nevelj – mondtam.

Nagyapám hallgatott egy sort, mielőtt felelt volna.– Ez övön aluli ütés volt, Pete.De nem enyhített meg ez a gyerekkori név.– Neked most még öved sincs. Nagyapa, akárhogy

volt is, te éppen a döntés jogát nevelted belém. A szabadságot, így van? Ezt akartad? Hát énnekem meggyőződésem, hogy a geometerek világa semmi jót nem hozhat a Földnek.

– Petya, láttál ott náluk nincsteleneket? Hallgattam, nem volt mit mondanom, de nagyapa

szerencsére fokozni akarta a hatást:– Banditákat, bűnözőket?– Láttam. Egy koncentrációs táborban ültem.– Ha hihetek a leírásodnak, Petya, az nem a

legrosszabb hely. Emberek milliói élnek nálunk annál sokkal rosszabb körülmények között. Láttad a Rosztov melletti menekülttábort? Vagy az ifjúsági munkatelepüléseket Szibériában? – Nagyapám felemelte a hangját, kipréselve a reptiloid torkából, amit csak lehetett. – Belestél egy idegen bolygó felszíne alá, és édenkertnek láttad a sajátodat? Térj észre, Petya! A Föld egyáltalán nem az az üdülőhely,

aminek megszokásból látod!Eszembe jutott a végtelen, fagyos tundra. Az

őrtornyok láncolata, amelyeken a Hajlékony Barátok éltek. Agárd Tarai, a történész, aki túl sok igazságot tudott, és ennek ellenére sem volt képes tiltakozni. Valami miatt a fürdő is eszembe jutott. Mintegy kontrasztként – a forró légáramlat és az emberek tömege, akik félnek megérinteni egymást. És a kissrácok a Fehér Tenger Internátusból, azok a remek, eleven kis kölykök, akiket óvó kézzel, szeretettel remek, engedelmes robotokká változtatnak.

– A Föld édenkert – mondtam. – Hidd el, nagyapa!Hangsúlyomtól valahogy elakadt a szava.

Megcsóválta háromszögletű varánuszfejét, úgy mondta:

– Az utópia összeütközése a realitással mindig deformálódáshoz vezet. Az utópia eltorzul, de…

– Nem, nagyapa. Ott nem az utópia torzult el, hanem a valóság.

– Mi zavart a leginkább a világukban, Pete? – kérdezte nagyapám rövid hallgatás után.

Olyan volt ez, mint üdvözlet a gyerekkorból. A lényeg kiemelésének képessége, amire oly sokáig tanított a nagyapám. „Ne jajgass, magyarázd el, mid fáj! Ne vágd sutba a tankönyvet, mondd el, mit nem értesz!”

– A Nevelők. A magabiztosságuk. Az a törekvésük, hogy… jót tegyenek.

Nagyapám nagyon élethűen krákogott:– De hát mit hordasz össze, Petya? Hiszen

nagyszerű dolog, ha az emberek hisznek az igazukban! Hogy igyekeznek nevelni a gyerekeket! Jó tanárok: pontosan ez hiányzik a mi társadalmunknak!

Hirtelen Tag jutott eszembe. És vállat vonva válaszoltam:

– De a gyerekeknek nem jó tanárokra van szükségük. Nekik jó szülők kellenek.

Nagyapa hirtelen elvihogta magát.– Petya, mindig elképesztettek a tudásodban

tátongó hiányok és a képességed, hogy kitöltsd őket. Te most a tekintélyekkel vitatkozol…

– A tekintélyekkel mindig is vitatkozni kell. Ez a helyzetük velejárója.

– Ha ezt előbb tudom… – kezdte nagyapa. – Na jó! Mit akarsz, Petya?

– Az Árnyékot, nagyapa. El kell indulnom…– Miért éppen neked?– Én ismerem a geometereket. Tehát gyorsabban

meg tudom érteni az ellenségeiket.– És hogyan képzeled ezt az utat? Ugrásokkal? Ha

a harminckétezer fényévet elosztjuk tizenkét egész három tizeddel… ejha, mindössze csupán háromezer ugrás! Ha az ugrások közti szünetet két órának vesszük, körülbelül nyolc hónap alatt érünk oda. Reális ez, Petya?

Nagyapa dühös lett, az már biztos.– Nem – ismertem el. – Még ha az alarik felszerelik

a hajóra a generátoraikat meg a létfenntartó berendezéseiket… túl sokáig tartana. Nincs ennyi időnk. Na meg ennyi ugrást sem bír ki senki. Én már a századiktól begolyóznék.

– Akkor miről beszélsz? Technikailag nincs lehetőségünk eljutni a Magig!

– De van! A geometerek hajója. Nagyapa hallgatott.– Ők a hiperteret használják helyváltoztatásra –

magyaráztam. – Mint az alarik és a többi faj is. Csak ők megvalósították a folyamatos gyorsulás elvét. Minél nagyobb a távolság, annál nagyobb a sebesség. Néhány tucat parszeknyi távolságon az ugrás talán gyorsabb. De ha a távolság tíz kiloparszek, nincs az övéknél jobb megoldás.

– Ezt honnan veszed, Pjotr? – Nagyapa zavartnak tűnt.

Felsóhajtottam:– A tér olyan, mint a szövet, nagyapa. Mozogni

tudunk rajta a fénysebesség megszabta keretek között. Összegyűrhetjük, és akkor átpattanhatunk egyik pontjából a másikba, ez az ugrás. A gyűrődések mindig egyformák, ez ellen nincs mit tenni, és a sokkhatás is elkerülhetetlen… az energia nem megy át az anyaggal együtt. Az összes többi faj a tér fonákját használja, nevezzük is bárhogyan, hipertér,

hiperáttérés vagy a tér túlsó fele. De…– Köszönöm az oktatást – mondta nagyapám –,

kisiskolásoknak éppen jó lett volna. Hipotézis sok van, de az ugrás elvét nem ismerjük. És azt sem, hogyan működnek az Idegenek hajtóművei. Az egyetlen hiteles tény az, hogy a mozgás sebessége a hipertérben korlátozott. Minél nagyobb, annál nagyobb az energiafelhasználás, méghozzá mértani haladvány szerint növekszik. Vagyis…

– Nagyapa, beszéltem a geometerek hajójával – magyaráztam. – Nagyon jó szerkezet, rengeteg benne az információ. Mozgásuk elve az ugrás és a hipertérben való mozgás keveréke. Először átmennek a tér fonákjára, azután kezdik az ugrásokat. A túloldalon. Érted? Nem kell energiát fordítani a külső téren való áthatolásra. És nincs ugrási sokk.

Nagyapám mintha kezdett volna nehéz felfogású lenni:

– Pjotr, ha ez az információ megvan az egyik hajóban… hiszen mind egyforma… annak is tartalmaznia kell, amelyiken elszöktél…

– Tartalmazta is – mondtam. – Ebben biztos vagyok.

A reptiloid teste megrándult. Már megtanultam megkülönböztetni, melyikük készül megszólalni – Karel vagy nagyapa.

– Elnézését kérem, hogy szavába vágok, Andrej Valen-tyinovics – mondta a számláló. – De ez a kommunikáció számunkra hozzáférhető egyetlen módja…

– Hazudsz! – ráztam meg a fejemet. – Biztos vagyok benne, hogy olvasni tudsz a gondolataiban. És a sajátjaidat közölni tudod vele.

– Meg tudom tenni, de nem teszem – vágott a szavamba a számláló. – Így állapodtunk meg egymással.

Lehet, hogy tényleg nem hazudott.– Igen, én ismertem a geometerek mozgásának

elvét – folytatta a számláló. – De ez nem elvi jelentőségű információ, nemigen változtat semmin. Ezért nem tartottam szükségesnek közölni.

A reptiloid teste kissé elernyedt.

– Elvi jelentőségű! – ordította nagyapám. – De még mennyire elvi jelentőségű!

Hát igen, a leginkább tudathasadásra emlékeztetett ez a helyzet.

– A geometerek hajtóműveit használhatják az Idegenek? Nem bolondulnak meg tőlük? Mi, Petya?

– Úgy gondolom, hogy nem. Hiszen ugyanezzel a módszerrel helyezték át a csillagrendszerüket, és azt három értelmes faj lakja. Na meg a hipertérben végrehajtott ugrás nem is hasonlít a megszokottra. Nincs semmiféle eufória.

– Vagyis ezzel a Konklávé valamennyi faja számára elérhetővé válik a gyors közlekedés az űrben? Ránk nincs szükség?

A reptiloid felágaskodott, mellső lábai összeakadtak, és a hasára esett. De nagyapám észre sem vette, hogy izgalmában megpróbált az idegen testben mozogni.

– Karel! De hiszen ez a véget jelenti számunkra! Ha megjelenik egy, a Konklávéval ellenséges faj, amely teljesen azonos az emberekkel, már ez okot szolgáltat a megsemmisítésünkre! És ha ráadásul elveszítjük egyetlen értékünket…

A számláló visszaszerezte a teste fölötti irányítást, kényelmesebben elhelyezkedett, és megszólalt:

– Andrej Valentyinovics, én a legelején figyelmeztettem magukat, hogy a helyzet halálosan veszélyes az emberekre nézve. Ha az Erős fajok megismerik a geometerek technológiáját, a legkisebb habozás nélkül megsemmisítik magukat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Csak egy dolog szolgálhat vigasztalásukul: ugyanez a sors vár ránk is. Az Erős fajok számára mi csupán eleven komputerek vagyunk. Minket alkalmaznak, mivel az értelemmel bíró gépek létrehozását veszélyesnek tartják. De a geometerek megkerülték ezt a problémát.

– Ki számíthat még kellemetlenségekre? – kapott a szón nagyapám.

– Sokan. A Konklávé egyszerre félelmetes és védelmező is azzal, hogy kiaknázza tagjainak erősségét. Igaz, ez a Gyenge fajokra nézve sérelmes, egyoldalú fejlődésükhöz vezet. Ugyanakkor

garantálja a biztonságukat, képességeik fokozatosan egyedülállóak lesznek. A geometerek viszont komplexen fejlettek.

– Ez nagyon különös. – Nagyapám mintha megnyugodott volna kissé. – A Magból jöttek. A Magon belül jóval kisebb a csillagok közti távolság. Azt hihetnénk, hogy az értelmes fajok száma egy nagyságrenddel nagyobb ott, jóval gyakoribb a civilizációk közti kapcsolat… ebből kifolyólag a Konklávéhoz hasonló szerveződések jönnek létre…

– Mit tudunk az élet keletkezésének törvényeiről? – vetette közbe a számláló.

– Mi nem sokat! – epéskedett nagyapám.– Mi még kevesebbet.Az az érzésem támadt, hogy a reptiloid valami

nagyon fontos dolgot készül kimondani. De nagyapám sajnos, akit dühített, hogy csak Karellel felváltva tud beszélni, ezt nem vette észre.

– A Magnak csak két civilizációjáról tudunk – közölte. – A geometereké három faj szövetsége, amelyben a látszólagos egyenrangúságot az emberek uralják. És az Árnyék, amelyről nem tudunk semmit. Még a külsejükről sem.

Végül rászántam magam, hogy beavatkozzam a vitába.

– Az az érzésem, hogy ők is humanoidok.– Miért?– Hát… a hangsúlyokból. Amikor az Árnyékról

beszéltek… mi nem így beszélünk az Idegenekről. Inkább mint valami földi államról. Kellemetlen, de a mi fajtánk.

– A geometerek sokkal kevésbé vannak kitéve a xenofó-biának, mint mi.

– Akkor is, nagyapa. Elismerik a Barátok jogát mindenféle furcsasághoz. Tudod, olyasféle álláspont ez, mint… egy idősebb fivéré. Az árnyékkal egészen más a helyzet.

Nagyapám hallgatott.– Karel – kértem halkan –, felelj egy kérdésemre!

Miért hasonlítunk annyira a geometerekhez? És nem csak külsőleg, a genetikai kódunk is azonos. Ez nem lehet véletlen.

– Nem lehet – értett velem egyet kelletlenül a számláló.

– Akkor miről van szó?Az volt az érezésem, ha elmagyarázza, azonnal

megtalálom a választ. Valamilyen furcsa, univerzális választ minden rejtélyre és problémára. Az Erősek miért erősek, a Gyengék miért gyengék, mi az az Árnyék, és hogyan lehet rávenni a geometereket, hogy ne tukmálják rá mindenkire Barátságukat…

– Nem ismerem a pontos választ…– Karel, pontos válaszok egyáltalán nem léteznek –

mondtam kedvesen. – De mindig vannak találgatások és feltételezések. Hiszen nem is csodálkoztál azon, hogy mi és a geometerek hasonlítunk egymásra. Vagyis van valamilyen hipotézised erre vonatkozóan, igaz?

– Csak hipotézis. De nem mondom el.– Miért?– Mert elfogadnátok, és felhagynátok azzal, hogy

magatok keressétek a választ önállóan, függetlenül.Egy pillanatig gondolkodtam.– Karel, ha úgy véled… azt gondolod, hogy

elfogadnánk a hipotézisedet, azt jelenti, hogy az hízelgő az emberekre nézve?

– Bizonyos mértékig… – ismerte el kelletlenül a reptiloid.

– Például, hogy mi és a geometerek egy hatalmas, ősi civilizáció leszármazottai vagyunk, amely valaha benépesítette az egész Galaxist… – kezdtem.

A reptiloid vékonyka hangon elnevette magát.– Pjotr, az ilyesféle álmok az ifjú, éretlen fajokra

jellemzőek. Korábban én nem soroltam közéjük az embereket.

– Akkor talán… Nagyapám szólt közbe:– Petya, akár tíz hipotézist is felállíthatnék. Hogy a

geometerek képzeletünk materializálódott termékei, hogy mi egy sikertelen kísérlet következményei vagyunk vagy egy eltévedt expedíció leszármazottai…

– Képzeletünk termékei? Miért is ne? Nagyapa, hiszen te magad mondtad, hogy a társadalmuk nagyon emlékeztet a földi utópiákra! Emlékszem,

valahol találkoztam is regresszorokkal… vagy progresszorokkal, a Világtanáccsal…

– Ez semmit nem jelent, Pjotr. Ez csak fordítás és értelmezés kérdése. Amikor a számláló beléd táplálta a geometerek nyelvét, te akaratlanul az adekvát kifejezésekre cserélted az ő terminusaikat. Mindenfelől: tudományos folyóiratokból, a gyerekkorodban olvasott könyvekből, a bulvárlapokból. Ha Pierre, a francia űrhajós lettél volna vagy az amerikai Peter, másmilyen lett volna számodra a geometerek bolygója. Egészen más. Vaskos, görbe lencséjű szemüvegen keresztül szemléljük a világot, és ezt a szemüveget gyerekkorunkban adták ránk. Ez a szemüveg a neveltetés, a kultúra, a mentalitás. Ezektől sosem tudsz megszabadulni. Nem tudtalak fekete búra alatt felnevelni, Petya, mert akkor egyáltalán nem tanultál volna meg látni.

– Hallgass nagyapádra, okos ember! – szólt közbe Karel.

A fölényeskedő reptiloidra pillantottam. Azután megkérdeztem:

– Összebeszéltetek? Ketten egy ellen?– Úgy gondolod, nincs igazam? – érdeklődött

nagyapám. – Valószínűleg igazad van – ismertem be

kelletlenül. – Te vagy az okosabb, nagyapa. Büszke lehetsz.

– Nem tesz semmit, Petya, elvégre öregebb is leszek nálad. Nagyapa halkan vihogott, mint mindig, amikor a viccét csak ő maga értette.

– Akkor mondd meg, mit fogunk csinálni! A geometereket támogatjuk? A Konklávéért szállunk harcba? Nos?

– Hogyan akarod megkeresni az Árnyékot? – kérdezte kis hallgatás után nagyapa.

– A geometerek hajóján vannak valamilyen útvonaltérképek. Hiszen önállóan jött el a Galaxis Magjából. Egyszerűen beülök a hajóba, és…

– Beülünk a hajóba. Mindannyian. Te, én… mi Karellel, Danyilov, Mása…

– Ez nem megy – közöltem elégedetten. – Ezek

egyszemélyes hajócskák. Maximum ketten férnek beléjük, de csak rövid útra.

– Emlékszel rá, milyen körülmények között fogták el az alarik a geometerek felderítőjének hajóját?

– Mi?– Vontatókötélre akarta venni az alarik rombolóját.

Össze akart kapcsolódni vele, és elvontatni. Nyilvánvalóan kipróbált eljárás. Össze tudjuk kapcsolni a geometerek hajóját és a mi Varázslónkat…

Elnevettem magam.– Nagyapa, komolyan beszélsz? A Galaxis

Magjába… egy folyékony hajtóanyaggal működő kis hajócskával?

– Miért is ne?Tulajdonképpen miért is? Elhallgattam. Az öreg

papucs egyszerűen kiegészítő kabinként fog működni. Nagyon valószínű, hogy a felderítő hajó teljesítménye elég nagy, hogy a mi hajónkkal együtt tudjon repülni.

– Egyébként már nem folyékony üzemanyaggal működik – tette hozzá nagyapám. – Az alarik kicserélték a saját plazmahajtóművükre.

– Csak úgy fogták, és kicserélték?– Igen.A centrírozásról, aerodinamikáról, a

hőszigetelésről, az irányítórendszerekről akartam beszélni, amelyek akárhonnan nézzük is, nem idegen technológiához vannak szabva. Aztán ránéztem a reptiloid fensőbbséges pofájára, és hallgattam.

A vadember, akinek sodrott bélből készült íjhúrját szintetikus szálra cserélték, talán kételkedik: lehet-e lőni az íjával? De aligha van értelme őt utánoznom.

– Nem félnek az alarik? Elvégre ez törvénysértés…– Veszett fejsze nyele… – vetette oda nagyapám. –

Nos, Petya? Kész vagyok egyetérteni veled. Használjuk ki azt a kis időt, ami a rendelkezésünkre áll, ne fecséreljük bürokratikus esztelenségekre, a kormányban ülő idiótákkal folytatott vitákra, inkább repüljünk a Maghoz! Talán ránk mosolyog a szerencse. Megtaláljuk az Árnyékot… magas, szőke, jó külsejű humanoidokat, akik megtanítanak minket a

jóra és a megértésre. A geometerek is türelmesebbek lesznek, az Erősek elröstellik magukat, és bekéredzkednek a Gyengék közé, a Föld virágzó kertté változik… Nos? Induljunk el a csodáért, Petya! De csak együtt.

– Hiszel a sikerben? – kérdeztem. A reptiloid megrázta a fejét.– Akkor miért egyezel bele? Elvégre egyesíthetjük

a két változatot. Én elrepülök a Maghoz, ti pedig Danyilovval és Másával visszatértek a Földre.

Nagyapa hallgatott. A számláló sem szólt közbe.– Te… te egyszerűen csak el akarsz jutni oda? –

kérdeztem hirtelen kapcsolva. – Nagyapa! Te idegen világokat akarsz látni?

– Igen!Amennyire a reptiloid hangképző szerve képes volt

haragot kifejezni, azt nagyapa kihasználta.– Talán nem érted? – ordította. – Bár mindig hülye

és fanatikus voltam, de becsületes hülye és romantikus fanatikus! Én az ugrások korának kezdetéig tudom az összes űrhajós nevét! Bőgtem, amikor a Mars-szondánk az óceánba zuhant… neked meg a neve sem mond semmit. Amikor porrá égett az amerikaiak települése a Holdon, bánatomban életemben először leittam magam. Csillagközi jövőt akartam az emberiségnek. És beköszöntött, de nem olyan lett, mint gondoltuk. De amikor összeomlik egy nagy álom, mindig marad helye egy kicsinek. Személyesnek. Meglehet, hogy éppen az ilyen kis álmok révén lehet valami nagyot alkotni, nem igaz? Igen, látni akarom a csillagoktól lángoló égboltot! A Galaxis középpontjába akarok jutni! Egy olyan bolygó felszínére akarok lépni, amelyen még sosem járt ember, és a következő évezredekben nem is járhatna! És talán tenni valamit az emberiség javára. Ha ez egyáltalán lehetséges…

Elhallgatott, de ki sem fújta magát – a jelek szerint a reptiloid szervezetének erre nem volt szüksége –, én pedig igyekeztem összeszedni a gondolataimat.

– Tisztában voltam vele, hogy már a Földről végrehajtott startba is belepusztulhatok – mondta nagyapa halkan. – Na és? Még ha hullaként, még ha

kitömött madárijesztőként is, csak eljussak az égbe…– Nagyapa…– Mondd, hogy nincs igazam! – folytatta nagyapa. –

Tudod, hogy elfogadom. Végül is különb vagy, mint én. Ilyennek neveltelek.

– Igazad van.A reptiloid halványkék szemével engem nézett.– Tudod, nagyapa, itt vannak például a

geometerek – folytattam –, ők képtelenek bármit kívánni a maguk számára. Alig képesek. Lehet, hogy az a legnagyobb hiba, ha megfeledkezel önmagadról?

– Az egoizmus mint a civilizáció felvirágzásának záloga? – Helyeslésemre nagyapa nem is reagált. – Nem, Pjotr, nem kell eszmeileg megalapozni a kívánságomat, hogy veled menjek. Most lehetetlen eldönteni, mi helyesebb. De túl nagy a csábítás, hogy eljussak a Magba.

Nem tudom, talán igaza volt nagyapának, hogy félbeszakította filozofálásomat. Csakhogy én valóban kételkedem azoknak az embereknek a normális voltában, akik önmaguknak személyesen nem akarnak semmit. Semmit; sem hatalmat, sem pénzt, sem egy bungalót a Maldív-szigeteken, sem az eget, amelyen milliónyi a csillag, sem azt az édes remegést, amellyel az ugrás tölti el a testet.

Ha az embernek nincs mit vesztenie, sosem érti meg a másikat. Ezen már sokan elbuktak – a földi politikusoktól kezdve a geometerek Nevelőiig. És az a világ, amelyben mindenki csak a többiekről gondoskodik, csupán egy jókora hangyaboly lenne. Egyébként ez már nem nekem való, ez inkább illik Lev Tolsztojhoz az ő erkölcsnemesítő írásaival. Vagy inkább Szofja Andrejevnához1 az ő visszaemlékezéseivel nagy ember férjére és annak hétköznapi dolgaira.

– Jól van, nagyapa – mondtam. – Engedjünk a kísértésnek!

– Csak meg kell majd kérdezni, mit szól ehhez az alari parancsnok. Az ő kalandor hajlamainak is

1 Tolsztoj felesége.

vannak határai.Nagyapa nagyon ért a lelkesedés lehűtéséhez.

3. FEJEZET

ANYILOVOT A FLOTTA EGYIK HANGÁRJÁBAN találtam meg. Pontosabban nem én találtam meg, hanem

a segítségül hívott alari.D

Ahogy most visszaemlékeztem szökésemre innen, megértettem, hogy az az elejétől a végéig meg volt szervezve. Soha az életben nem igazodtam volna el ezeken az összekuszált, félhomályos, a szokásos logikát teljes egészében nélkülöző folyosókon. Patkánynak kell lenni, vagy legalábbis patkány ősökkel kell rendelkezni, mint az alarik, ahhoz, hogy itt eligazodjon valaki.

Engem pedig egyszerűen vezettek, egy, egyetlenegy utat engedve, közben meghagyva a szabadság illúzióját. Milyen furcsa dolog – ez az illúzió sokkal hitelesebb és rokonszenvesebb volt, mint az igazi, csak éppen egy kevéssé eltorzított szabadság a geometerek világában…

Danyilov a Varázslót vizsgálgatta. Ez, mint mindig, ostobán festett. Egy morzsányi emberke a sikló törzsénél, aprólékosan átnézi a borítás kortrizonlemezeit, belenéz a kifúvócsövekbe, végigtapogatja a sík felületeket. Ostobaság, igaz? A Varázsló nem autó, Danyilov pedig nem sofőr, hogy észrevegye a hibákat.

De hát az ember szereti mindig ellenőrzése alatt tudni a helyzetet. Vagy legalább az ellenőrzés illúziójával rendelkezni.

– Alekszandr! – kiáltottam neki közeledve. Kiáltásom visszhangot vert az üres hangárban.

Danyilov megfordult, határozatlanul intett.– Mi van a masinával? – kérdeztem.– Megvan – válaszolt bágyadtan az ezredes.

– Nagyapa azt mondja, mindent átalakítottak rajta.– Hát, nem mindent…Hátulról közelítettem meg a siklót, és benéztem a

kifúvócsőbe.Semmi szokatlan. Ugyan miféle

plazmahajtóművek?– Az alarik beépítették nekünk a saját

meghajtójukat – közölte komoran Danyilov. – A közvetítő közeg víz. Az energiaforrásról azt mondták, hogy úgysem értjük az elvét, de legalább egy évig kitart. A húzóerő egy nagyságrenddel nagyobb lett.

– És hogy lehet most irányítani?– Beszereltek a pultba egy átkapcsolót. Kétállású:

„plazma” és „folyékony üzemanyag-emulzió”. Azt mondták, az irányítórendszer mindent a nekünk megszokott paraméterekre állít be, észre sem veszed, melyikkel repülsz. De csak repülni lehet vele normálisan. A leszálláshoz néhányszor oda-vissza kell repülni a Holdra.

– És a Földről lehet vele startolni? – érdeklődtem.Danyilov hallgatott. Kelletlenül vetette oda.– Lehet.– És mindezt vízzel?– Igen.Rögtön magam elé képzeltem az elnéptelenedett

Szvobodnijt. Sehol egy rakétahordozó, nincsenek üzemanyagtartályok. Csak a felszállópályák és egy sor hajó. Beindítják a hajtóművet és felemelkednek, önállóan pályára állnak, kezdik az ugrásokat…

– Lemásolható a technológiájuk?– Vagy száz év múlva – felelte dühösen Danyilov.Tökéletesen megértettem. Szembesülni saját

primitív voltoddal nem kellemes. Pláne ekkora primitívséggel…

– Az alarik azt feltételezve építették be nekünk a hajtóművet, hogy a geometerekhez megyünk?

– Igen.– És most kiszerelik?– Minek? – Danyilov görbén elmosolyodott. –

Megkérdeztem tőlük… Azt felelték, nincs értelme vacakolni vele. Nem éri meg…

Valószínűleg még ugyanaz a jelenet volt. Danyilov

bánatosan érdeklődött a flottaparancsnoknál, mikor szedik le a csodás, varázslatos és hatalmas erejű plazmahajtóműveket. Az meg egérpofáját ráncolva azt feleli, nincs értelme ilyen ócskasággal vesződni. Mint egy felnőtt, aki elbűvölő, színes üvegdarabot ajándékozott egy gyereknek. Csak a gyerek nem érti, mennyire sértő, hogy ami neki drága kincs, másoknak vacak ócskaság.

– Legfeljebb egy jó hajót fogsz vezetni – próbáltam megvigasztalni. Nem nagyon sikerült.

– Nekem tökéletesen megfelelt a Varázsló – vágott közbe Danyilov. – Ez a csoda meghajtó meg úgyis csak addig maradt volna meg, míg visszaérünk a Földre. Ott rögtön szétszedik, hogy megvizsgálják.

– A Földön minket magunkat… szednek szét – emlékeztettem. – Minden remeklésünkért. Egyedül az alacsony pályáról végrehajtott ugrás elég ahhoz, hogy örök életre eltiltsanak a repüléstől.

Danyilov hallgatott.– Beszélgettünk… nagyapával – folytattam. – A

Magba repülésről.– Nem hiszem, hogy okos dolog lenne.Zavarba jöttem. Danyilovtól nem vártam volna

ellenvetést.– Petya, te belevágtál egy kalandba, a történelem

legvadabb kalandjába – folytatta Danyilov. – Nem önszántadból, de belevágtál. Csakhogy csoda történt, sikerült bekerülnöd egy idegen világba, és megszöknöd. De ezzel nem érdemes dicsekedni. Ahogyan annak idején mondogatták nekünk: ha az első űrutazásod egyetlen probléma nélkül zajlik le, az rossz jel. Elhitted, hogy a szerencse fia vagy, hogy rezidensnek lenni az idegeneknél nem nagy ügy. És most oda akarod dugni az orrodat, ahonnan alig tudta kimenteni a bőrét egy civilizáció. Egy hatalmas és könyörtelen civilizáció… Én ellenzem ezt az ötletet, Pjotr. Vissza kell térni a Földre! És legalább ezt a hajót átadni, hogy megvizsgálják.

– Nagyapával mi elrepülünk a Magba. Danyilov görbén nézett rám.– Hogyan? Ugrásokkal?Meg kellett neki ismételnem mindazt, amit

nagyapámnak elmagyaráztam. A geometerek hajójáról és mozgásának alapelvéről.

Az ezredes szó nélkül és valahogy unottan hallgatott. Azután megrázta a fejét:

– Van ennek egy akadálya. Ott jön… Megfordultam. A hangárban felénk vonult a vörös-ibolya alari flotta parancsnoka.

– Nagyapa meg a számláló biztosan meggyőzte – mondtam. – De hát mi a gond?

– A geometerek hajója, Pjotr. Ez nagyon, nagyon hatékony technológia. Az egy dolog volt, amikor emlékezetedtől megfosztva elindultál rajta a geometerekhez. És egészen más dolog lesz, ha mi mindannyian belemászunk… józan eszünknél, világos fejjel.

– Nem értem – mondtam becsületesen.– És ha nem a Mag felé indulunk? Hanem a Földre?

Az emberiség rendelkezésére bocsátjuk ezt a technológiát? Itt nem egyszerűen egy ócska plazmameghajtóról van szó, amelyet lehetetlen iparilag reprodukálni…

Az alari már közel volt. Valószínűleg hallotta Danyilov szavait. Idegesen elnevettem magam.

– Az alarik hajóját már csak azért sem lehet…– Lehet – mondta az alari. – Automatikusan javítja

önmagát, Pjotr Hrumov. Aki egy ilyen hajóval rendelkezik, mintha annak egy kis gyártóüzemével is rendelkezne. Egy kellőképpen találékony társadalom jól fel tudja használni.

Kis szünetet tartott.– És a tiétek kellőképpen találékony.A gyanúval a legnehezebb vitatkozni, főleg ha az

teljesen alaptalan. Nekem eszembe sem jutott az Árnyék civilizációját felhozni ürügyül, hogy a geometerek felderítő űrhajóját a Földre vigyem. Danyilov viszont a maga elhárítós felkészültségével erre gondolt. Mint az Idegen is…

– Mi csak a harmadik erőhöz akarunk elindulni – mondtam. – Pontosabban a negyedikhez. Azután visszaszolgáltatjuk nektek a geometerek hajóját. Ha még aktuális lesz nektek.

– Az lesz – mondta az alari, le nem véve rólam

pillantását. – Pjotr, felderítő utadnak a geometerek világában rendkívül kicsi volt az esélye a sikerre. De az a kísérlet, hogy elmenj a Galaxis távoli részébe, abszolút reménytelen. Ezt még a számláló is elismeri.

Hát így állunk. Hogyan is vitatkozhatnék egy olyan lény tekintélyével, amelyik sosem téved?

– A számláló ennek ellenére azt tanácsolja, meg kell próbálni – folytatta az alari. – És ő is kész elindulni a Mag felé.

– Az engedély magától függ?– Igen.Sokáig hallgatott ez a túlméretezett egér, aki

ugyanolyan feszülten keresi a saját faja javát, ahogyan nagyapa és én az emberekét…

– Szeretnék megtartani a geometerek hajóját, hogy tanulmányozhassák a technológiát? – feltételeztem.

– Nem feltétlenül kell megtartani, ha le is másolható – vetette ellene az alari.

Eszembe jutott, hogyan vizsgálták meg Nik Rimer testét, és nem kérdeztem semmit.

A cirkáló mellett álltunk: Danyilov fancsali, reménytelen képpel, az alari gondolataiba merülve és én – kétségbeesetten keresve a szavakat, amelyek meggyőzhetnék az Idegent.

– Minden összezavarodott – mondta az alari. Halkan, mintha fennhangon gondolkozna, igyekezve megértetni velem a kételyeit. – Ha tudtuk volna, milyen kétségessé válik a helyzet, azonnal tájékoztattuk volna a történtekről az Erős fajokat. De most… és nem látok jó megoldást.

E szavak után közelebbinek éreztem magamhoz. Jóval közelebbinek.

– Te mit tennél, ember?– Nem tudom – mondtam. – Valóban nem tudom.

Ha nem bíznak bennünk fenntartás nélkül… hát küldjenek velünk néhány deszantost!

– A bizalomnak nincsenek fokozatai – felelt a parancsnok. – Ez… – A tolmács kualkua elakadt. Kereste a szavakat. – Ez egy trigger. Igen vagy nem. Két állása van.

– Nem lehet kicsit terhesnek lenni… – mormolta

senkinek sem címezve Danyilov.– Miért? – fordult felé csodálkozva az alari. Nem

várta meg a zavarban lévő ezredes válaszát, és ismét rám nézett.

– Te megígéred, Pjotr Hrumov?– Igen – suttogtam.– Nem viszitek el a geometerek hajóját a Földre.

Annak a civilizációnak a keresésére indultok, amelyet Árnyéknak neveznek, és igyekeztek visszatérni. Flottánk hét földi napig itt fog várakozni, a térnek ezen a pontján.

– Jó – mondtam, és még el sem hittem, hogy sikerült.

– Idehozzák a Mása nevű embert. Ő a műszaki szakértőtök?

– Igen.– Elmentek a fegyvertárba. A közelharchoz

szükséges bármelyik fegyvert megkaphatjátok.– Aligha kell majd harcolnunk…– Természetesen. De nem engedhetem el a

tisztemet fegyvertelenül.Még semmit nem értettem. A parancsnok

odalépett hozzám. Kinyújtotta a pracliját, kimeresztett karmait valahova a mellemre támasztotta.

– Pjotr Hrumov, aki emberként születtél… – mondta. – A független flotta parancsnokának jogán és előkelő származásom erejénél fogva megváltoztatom a sorsodat.

Hangjában nem volt semmi ünnepélyesség. Vagy a kualkua nem érezte szükségét közvetíteni, vagy az alarikra nem jellemző az érzelmesség.

– Mostantól a vörös-ibolya flotta tisztje vagy – mondta a parancsnok. – Nekem tartozol engedelmeskedni, és én felelek a tetteidért. Megkeresed az Árnyék civilizációját a mi, az emberek, a számlálók és a kualkuák javára! Visszatérsz!

Az alari mancsa összeszorult, végigkarmolta a mellemet. Azután a parancsnok megfordult, és távolabb ment.

Danyilovra néztem, de ő legalább annyira

elképedt, mint én. Erőlködve elmosolyodott.– Most majd elkezd kinőni a farkad… – mondta.– Hagyd abba! – kértem. – Erre nincs szükség.– Ne vedd olyan komolyan! – veregetett vállon

Danyilov.– Petya, hé! Az alari egyszerűen megkerülte a

Konklávénak a technológia átengedésére vonatkozó tilalmát! Kinevezett a saját tisztjévé, hogy engedélyezhesse neked a geometerek hajójának használatát. Nem történt semmi különös!

– Semmi különös? – Megérintettem szakadt ingemet. Meg kell majd varrni… – Szása, gyakran kerülték meg az Idegenek a tilalmakat az emberek kedvéért?

Danyilov nem jött velünk a fegyvertárba. Ez meglepett, de nem próbáltam rábeszélni. Végül is ez ügyben inkább Mására hagyatkoztam, aki nagyapám értő vezetésével tanulmányozta a fegyvereket.

A fegyvertár félhomályos helyisége nem volt nagy. Ami a világítást illeti, hagyján, ízlések és pofonok különbözőek. De a méret meglepett. A fegyverek nyitott polcokon hevertek, mindegyikből csak egyetlen darab.

– Mi van, nem szeretnek egyforma puskából lőni? – tettem fel a szónoki kérdést.

Mása lenézően pillantott rám.– Petya, ez itt bemutatóterem. Ezek mintadarabok.

Az Űrbiztonsági Szolgálat fegyvertárában is így van.– Jártál ott? – kérdeztem, dühösen a saját

ostobaságom miatt.– Sokfelé jártam – magyarázta Mása különösebb

meg-játszás nélkül. Végigment a polcok mentén, a bonyolult darabokat nézegetve.

A minket kísérő alari szótlanul figyelt.– Gázpatronok… – morogta hirtelen Mása. – Mi?Gázpatronra emlékeztettek a legkevésbé azok a

halálos játékszerek.– Valamikor divatban voltak a gázfegyverek.

Patronok, pisztolyok…– Na és?– Nem volt semmiféle reális hasznuk.

Törvénytisztelő állampolgár semmiképp sem alkalmazta őket. Na meg a hatékonyságuk is merőben jelképes volt. Közben meg a biztonság hamis illúziója elaltatta az éberséget…

– Én úgy látom, azért van különbség a könnygáztartály meg a plazmapisztoly között…

– Aha, van. Egy sötét kapualjban. De talán nem oda készülsz?

– Honnan tudhatnám?– Ez igaz… Nem ártott volna kifaggatnod azokat a

te geometer haverjaidat az Árnyékról…– Mással voltam elfoglalva…Mása nagyon megváltozott ezekben a napokban.

Valami megszakadt, vagy talán inkább megerősödött benne. Lehet, hogy az idegen űrhajó általános légköre miatt. De az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy amiatt, ami nagyapával történt.

Kétlem, hogy lett volna bármi erotikus a kapcsolatukban. Elvégre nagyapám életkora igencsak ez ellen szólt. De Andrej Valentyinovics iránt lelkes hódolat élt Másában.

És a lány aligha élte meg könnyen a történteket. Lehet, hogy ő még nehezebben viselte el, mint én. Elvégre a szimbiózis a kualkuával – az arc- és testcsere – megtette a magáét. Én képes voltam érzékelni nagyapámat a reptiloidban – a korábbi, epés és hajlíthatatlan öreget. Szememet lehunyva képes voltam elhinni, hogy még mindig ott ül mellettem.

De Mása számára ez elérhetetlen volt. Kérjem meg talán a kualkuát, hogy lépjen vele szimbiózisra? De vajon Mása beleegyezik-e? Talán nem is az lenne a legjobb érv, hogy erős és szívós lesz, hanem hogy megváltozhat az arca… szép lehet. A kualkuák mint a Világmindenség legjobb kozmetológusai…

Nem, Pjotr!Mi?Ritkán vállalkozunk a kölcsönhatás ilyen szintjére.

Te a ritka kivételek egyike voltál.Miért? – gondoltam, le sem véve a szemem

Másáról.Az információ. Meg akartuk ismerni az emberek

pszichikumát és a geometerek világát. De nem lépünk szimbiózisra fajotok más képviselőivel.

Hát így állunk.Nem lesz Csodatevő Kualkua nevű szépségszalon.

Sem Gyógyító Kualkua Klinika. Hiszen minden különösebb nehézség nélkül megmenthették volna nagyapámat. Befoltozhatták volna elhasznált ereit, megállíthatták volna a vérzést. De mi szükségük lett volna erre?

Hasztalan dolog rimánkodni a napfénynek, hogy kukkantson be a sötét szobába. Egyszerűbb ablakot nyitni. Vagy villanyt gyújtani.

– Ez itt egyik sem jó – fordult Mása az alarihoz. – Nem emberre szabottak a fegyvereitek!

– Természetesen – az alariban mintha felcsillant volna némi humorérzék. Öreg, viharvert Idegen volt, esetlenül mozgott, szőre fehérre fakult. – Nincsenek a fegyver tartásához alkalmazkodott végtagjaink.

A szerkezetek többsége valóban úgy festett, mint amit pofára kell erősíteni. Eszembe jutott egy valaha régen látott rövidfilm: egy páncélba burkolt alari, az állára erősítve valami ormótlan, bordázott fémtárgy. A szerkezetből vékony, kék sugár tört elő. Egy fejmozdulat – és a sugár a kamerára irányul. Vége a filmnek…

– Akkor gondolkodjunk, mit tehetünk! – Mása nem adta meg magát. – A parancsnok azt az utasítást adta, hogy vételezzünk fegyvert.

Az alari magabiztos léptekkel az állványokhoz ment.

Tíz percen belül megtörtént a válogatás. Egyszerű, széles karperec, amely körül bekapcsolásakor húsz centiméter széles, korongszerű erőtér keletkezik. Hatékonyságára nézve a szerkezet körfűrészre emlékeztetett. Elképzeltem, mi történt volna, ha szökésemkor egy ilyen eszközzel felfegyverzett alari akad az utamba, és végigfutott a hideg a hátamon. Mása négy ilyen karkötőt rendelt, de nekem nem állt szándékomban használni. Túlságosan könnyen levághatja vele az ember a tulajdon fejét vagy felhasíthatja a saját hasát.

A másik szerkezet valamivel kényelmesebbnek

bizonyult. „Bázissugárzó” volt, az a bizonyos filmen látott fegyver, csak az alariktól eltérően nekünk a kezünkre kellett kapcsolnunk. Az elsütő billentyű a kúpos test belsejében volt, és az a gyanúm támadt, hogy az alarik a harc hevében a nyelvükkel működtetik. Ezt a darabot az alari nem mutatta be. Felpróbáltam a karomra, nehéz volt, de egészében véve használható. Azután eszembe jutott valami ostoba fantasztikus film, amelyben a rettenthetetlen hős valami hasonló eszközzel hadakozott, amelyet harcban elvesztett karja helyébe mesterkedtek. Nevetségesnek találtam a helyzetet, és félretettem a sugárvetőt.

Az utolsó eszközt Mása maga választotta ki. Az alarik valószínűleg a hátukra erősítették – a hosszú nyél és a súlyos fejrész túl nehéz lett volna az ő mancsaiknak.

– Ggorss? – kérdezte megerősítést várva Mása. Az alari kissé ideges lett.

– Nem! Nem! Ez nem ggorss, hanem ggorss! Óvatosabban! Mása nem vitatkozott. Kezére próbálta a szörnyű fegyvert, bólintott.

– Ezt elvisszük.– Legalább két kilométer és háromszáz méter

távolságra hord. – Az alari egészen addig idegeskedett, míg Mása vissza nem tette a polcra a ggorsst. – Fedezékből kell használni. Elsütéskor a szemet becsukni!

– És közben imádkozni? – tette hozzá megnyugtatóan Mása. – Ebből viszünk pár darabot.

– Kétezret? – esett zavarba az alari. – Tisztáznom kell, mennyi van raktáron…

– Két darabot – magyarázta Mása. – Nekem és Danyilovnak.

– Helyes – bólintottam. – Nekem rossz a szemmértékem. Hátha eltévesztem a távolságot…

Az ajtónál Mása rásandított néhány élénkvörös korongra.

– Atomaknák? – kérdezte.– Igen – bólintott engedelmesen az alari. A jelek

szerint Mása utolsó választása nagy hatást gyakorolt rá.

– Ismerős holmi – mondta Mása különösebb tisztelet nélkül, de ezekből nem kért. – Menjünk hozzám, Petya! Van kávém.

– Honnan ismered ilyen jól a fegyvereiket? – kérdeztem már a folyosón.

– Eljut az emberhez némi információ – tért ki a válasz elől Mása.

Tudjuk, kihez jut el általában az ilyesféle információ…

A fülkében, amelyet a vendégszerető alarik az emberek rendelkezésére bocsátottak, csak egyszer jártam. Letelepedve a fotelba eszembe jutott őszinte örömöm, amelyet az a gondolat okozott, hogy léteznek speciális ülőalkalmatosságok.

Örömteli betegség a szklerózis. Tele van kellemes meglepetésekkel.

A kávé svájci Nescafé volt önforraló műanyag csészékben, a cirkáló úti készletéből. Kirántottam az ostoba szívószálat – azon keresztül csak a súlytalanságban vagy eszement állapotban szívja ki az ember a kávét, feltéptem a fedőfóliát, és nagy élvezettel beleszagoltam – az, ami a kávét helyettesítette a geometereknél, mégiscsak vacak ízű volt –, és belekortyoltam.

– Köszönöm, Mása! Pont erre volt szükségem.Általában véve a nők mindig szívesen hallgatják a

konyhaművészetüknek szóló bókokat. Még ha csak egy konzervdobozt nyitottak is ki, érdemes úgy lelkendezni, mintha valami különleges ínyencséggel vendégeltek volna meg. Mása is elégedetten fogadta bókomat.

– Nem értem, hogyan bírjátok hónapszám a repülést – jelentette ki. – Nincs itt semmi ehető.

– Az űrrepülőtereken vannak jó kis vendéglők. Azokban egész jól főznek.

– Na és mindent a Földről szállítanak oda?– Természetesen nem. Általában a húsból,

krumpliból, zöldségből mintát visznek, az Idegenek pedig előállítják azokat a saját élelmiszer-szintetizáló

üzemeikben. Így is drága, de olcsóbb, mint ha valóban odaszállítanák.

– Kényelmes – ismerte be Mása.– Nem egészen. Tudod, az igazi étel mindig

másféle. Még ha a szomszédos mezőn termett is a krumpli, sosem ugyanolyan. A hús még inkább, elvégre nem létezik két egyforma tehén.

– Állatokat legyilkolni, hogy megegyük, aljasság – mondta váratlanul Mása.

– Nem mintha vegetáriánus lennél…– Nem vagyok, de csak ésszerű megfontolásokból.

Az állati hús nélkülözhetetlen, ezért muszáj fogyasztani.

Szórakoztatott ez a szemlélet. Ha egyszer szereted a húst, ne pózolj mellé…

– Nevetséges? – kérdezte Mása szigorúan.– Igen. Katonai ismereteid és hozzá ez az

állatszeretet…– Tudom, tudom. Hitler vegetáriánus volt… Pjotr,

egy dolog a tisztességes harc, és egészen más dolog eleven lények felfalása.

Nem folytattam a vitát, ilyen helyzetekben semmi értelme, csak ennyit jegyeztem meg:

– Ez a te fegyverszereteted azért mégis inkább a férfiakra jellemző.

– Na és? Gyerekkoromban nagyon bántott, hogy nem fiúnak születtem. Még pszichiáterhez is hordtak, de kiderült, hogy nincs semmi szexuális defektusom, csak fokozott az agresszivitásom és az uralkodni vágyásom.

Félrenyeltem a kávét, és megfogadtam, hogy nem tárgyalok többet Másával ilyesmiről. Mindig megriasztott az ilyesfajta őszinteség.

Bár a helyzet őszintén szólva éppen az ilyen társalgásra ösztönzött. Nagyapa és a számláló… rájuk sajnos már csak együtt lehet gondolni, nem voltak ott, talán a parancsnokkal tanácskoztak, nem tudom. Danyilov pedig ott maradt a cirkálónál.

– A fegyvertárban először azt hittem, mindent összegereblyézel – váltottam esetlenül témát. – Fokozott agresszivitásodnak engedve.

– Minek? Egy erőtéren alapuló fegyver

mintapéldánya, egy sugárvető, és ami a legfontosabb: a ggorss. Ártalmas lenne elszemtelenedni… Pjotr, megengedsz egy személyes kérdést?

Hátsó szándékot gyanítva óvatossá váltam, de bólintottam.

– Nagyon megviselt a nagyapád halála? – Mi?!Mása felsóhajtott, letelepedett velem szemben.– Pjotr, ez mégiscsak halál. Elvégre mégsem

állíthatjuk, hogy az ember csupán szinaptikusan kapcsolódó elektromos jelek összessége.

– Hát akkor mi? Lélek? – A torkom kiszáradt, dadogni kezdtem.

– Nem feltétlenül. Én nem vagyok hívő. De a test… legalább a felét teszi ki az embernek.

A szemébe néztem – nem, nem tréfált. Ilyesmivel nem is szokás tréfálni.

– Mása, nekünk kettőnknek, neked és nekem talán így van. Fiatalok vagyunk. Tombolnak bennünk a hormonok.

Önmagam számára is váratlanul cinikusabb hangra váltottam:

– Valószínűleg szexuálisan vonzónak találsz…– Van benne valami – felelte nyugodtan Mása. –

Bár kevésbé, mint Szása Danyilovot.– Már megbocsáss, de nagyapa igencsak benne

van a korban… – folytattam, lenyelve sértő őszinteségét. – Főleg joghurttal és bébipapikkal táplálkozik. Egy suttyomban elszívott pipa már kész esemény a számára, egy korty vodka meg kész orgia.

– És egy séta a kertben, kézbe venni egy szál virágot, megsimogatni a kutyát?

– Amikor a Földön vagyok, úgy kell kikergetnem a kertbe!

– Az mindegy, Petya.– Mása… te tényleg szereted őt?– Andrej Valentyinovicsot szerettem és szeretni is

fogom! – vágott a szavamba Mása. – Őt magát, és nem egy gyíkot az ő memóriájával!

Valami felrobbant bennem. Egy másodpercre

megremegett a csésze kávé a kezemben – készen arra, hogy meghatározott irányban útra keljen.

Csak az állított meg, hogy a kávé túlságosan forró volt.

Felálltam, és kimentem a fülkéből. Segíteni kell Danyilovnak ellenőrizni a cirkálót! Végül is én vagyok a másodpilóta. Másodpilóta, nem pedig komplexusos leányzó, akinek a szemében az ember és a külső megjelenése elválaszthatatlan.

Bármi vezérelte is az alarikat – elmaradottságunk lenézése vagy őszinte barátságosság –, a hajó irányítása valóban semmit sem változott. A repülésirányító komputer változatlanul azzal áltatta magát, hogy a hajó hajtóművei a megszokott folyékony üzemanyaggal működnek. Ebben nem zavarta sem a gyakorlatilag kimeríthetetlen hajtóanyagkészlet, sem a berendezés hatalmas teljesítménye.

Másával nem beszélgettem többet. Úgy nézett rám, mint aki sajnálja, hogy őszinte volt hozzám, de jobbnak láttam figyelmen kívül hagyni pillantásait. Természetesen nagyapának sem mondtam el semmit.

A rakományt – a fegyvereket és az alariktól kapott élelmiszert – először a raktérben akartuk elhelyezni. Kiderült, hogy a szökés és a repülés zűrzavarában teljesen megfeledkeztünk az ott tárolt mellszobrokról, amelyeket annyira vártak a dzseliek. Múlt századi pártvezéreknek, a krimi konfliktus hőseinek, elnökök harcostársainak vaksi feje meredt ránk szemrehányóan.

A felszerelést kénytelenek voltunk a kabinban elhelyezni.

Az utolsó pillanatig a cirkálón maradtam. Amikor számláló-nagyapámat is beleértve mindenki elhelyezkedett, kezet szorítottam Danyilovval, és leugrottam a földre. Danyilov hosszasan bajlódott az ajtó bezárásával, csak a hátát láttam. A hangárban elég nagy csoport alari gyűlt össze, köztük volt a

parancsnok is. Mielőtt beszálltam volna a geometerek hajócskájába, odamentem hozzá.

– Remélem, hogy a tisztem nem okoz nekem csalódást – mondta halkan az alari.

Kualkua, erre mi a legjobb válasz? Egy másodpercig hallgatott, már azt hittem, fütyül a kérdésemre. A hit és a szeretet segít engem.

– A hit és a szeretet segít engem.Az alari pillantásában eleven érdeklődés csillant

fel.– Pjotr Hrumov, minek tekinted, amit tettem?

Fondorlatnak, ahogyan Alekszandr Danyilov véli?Nagyon finom a hallásuk. Pontosabban nem az

övék, hanem a kualkuáé…– Nem – mondtam elgondolkodva. – Bizalomnak.– Hálát érzel?– Talán nem. Elismerést.– Az is jó. – A parancsnok elhallgatott. Ezt jelzésnek

vettem, hogy a búcsúzkodás véget ért, és odamentem a hajóhoz.

Kualkua, megint Nik Rimerré kell lennem!Válasz nem jött, de az arcom bizseregni kezdett. A

kualkua áthatolt a húsomon, testem felszínére tolva a sejteket, amelyek valaha a geometerek névtelen költőjéhez tartoztak.

A hajóhoz már Nikként léptem oda.A kabin félgömbje feltárult. A törzsre támaszkodva

már készültem beugrani csigahéjamba, amikor a hangár meny-nyezete megnyílt.

Szélroham – rövid, másodpercnyi, azután az erőtér elzárta a nyílást. A hangár fölött vakító fényű csillagok lángoltak. A hangár fölött a kozmosz fagyos éjszakája tátongott. Fejem hátravetve néztem, hogyan úszik bele a Varázsló, hogyan futkosnak a hajó felületén a védőmezővel fellépő kölcsönhatás keltette szikrák. Innen, a zászlóshajó belsejéből szemlélve a csillagközi űr nem látszott valami félelmetesnek. Ellenkezőleg, leplezetlen pucérságában lenyűgözően szép, fenséges, gyengéd és engedelmes volt.

Ennek a mi szépségünknek kell lennie! Újra ki kell lépnünk a kozmoszba! Egyenlőkként. Ha nem is a

legegyenlőbbekként, ahogyan erről a geometerek álmodoznak. Ha nem is a legősibbekként, mint a kualkuák. Ha nem is a legokosabbakként, mint a számlálók.

Önmagunkként.Felemeltem a tenyeremet, és eltakartam vele egy

egész maréknyi csillagot. Talán olyanokat, amelyeket az Erősek és a Gyengék birtokolnak. Talán olyanokat, amelyeken saját öntörvényű életük pezseg. Talán olyanokat, amelyek azt várják, ki érkezik elsőként.

– Csak egy kicsit várjatok… – suttogtam. A Varázsló kiúszott a térbe.A hajó belsejében minden úgy volt, mint Nik

hajóján. A kabin bezárult, egyidejűleg felfénylettek a képernyők. Bedugtam a kezemet a kolloidos aktivátorba.

Üdvözöllek a fedélzeten. Értékes információ gyűlt össze az idegen hajóról.

A komputer, amely az Idegenek szava szerint értelmes lénynek és mindenhatónak képzeli magát, egy csöppet sem csodálkozott, hogy gazdája egy teljesen idegen humano-idból alakult át. A geometereknek ebben a szerkezetében egyáltalán nem domináltak az emberi vonások.

– Nagyszerű! Felszállunk, és követjük azt a hajót, amelyik elsőként startolt.

Nagyon értékes információ gyűlt össze! El kell vinni a Hazára.

Egy pillanatra elfogott a félelem, hogy a hajó megtagadja az engedelmességet, és elindul a geometerekhez a jelentéssel.

– Jó. De előbb a Barátság szempontjából rendkívül fontos küldetés vár ránk.

Olyan nagyfontosságú?– Fontosabb, mint képzelnéd. Teljesítem.A hajó emelkedni kezdett. Az alarik lenn

szétfutottak, a falakhoz húzódtak.– És most figyelj a feladatra! – kezdtem. – Követjük

a távolodó hajót olyan… mondjuk száz lépésnyi távolságból. Amint tízezer lépésnyire eltávolodtunk attól a hajótól, amelyről startoltunk…

Nem szükséges verbálisan konkretizálni! – torkollt le a komputer.

És a Varázsló nyomába eredtünk.

4. FEJEZET

HAJÓHADTÓL ÖT KILOMÉTERNYI TÁVOLSÁGRA a geometerek hajócskája összekapcsolódott a

teherszállítóval. Ez természetesen nem földi értelemben vett összekapcsolódás volt. A kis felderítő hajócska rátapadt a földi hajóra – amennyire meg tudtam állapítani, az összekapcsolódáshoz szükséges semmiféle elem nem jelent meg.

A

Most egy űrrepülőgépből és a zsilip tájékán a fedélzetére tapadt korongból álló képtelen konstrukciót alkottunk. A mesterséges gravitáció körülményei közt az én szememben úgy festett, mintha beúsztunk volna az oldalán fekvő hajó alá.

Beletelt néhány percbe, míg elmagyaráztam a komputernek, merre van a nagy hajón a felfelé és a lefelé, hová kell irányítania a gravitációs vektort. Ostobaság lett volna nem kihasználni az idegen hajó lehetőségeit, hogy megteremtsük a komfortot.

Azután a kis hajó megnyitotta az átjárót. Ó, nem volt az olyan egyszerű a kabin felnyíló „szirmaival”! Ha kezdetben ez puszta mechanikus szerkezetnek látszott is, most rögtön megmutatkozott a Föld és a Haza technológiája közti különbség. A burkolaton feltárult egy nyílás, amely ideális módon követte a Varázsló ajtajának körvonalát. Lemásztam a székemből, amely most mintha a falhoz lett volna csavarozva, tenyerem hátával óvatosan megérintettem a Varázsló ajtaját, és elrántottam a kezem. Nagyon hideg volt, az ördögbe is! Vagy száz fokos. Természetesen nulla alatt. – Nyisd ki, barát érkezett! – kiáltottam, mintha azt remélném, hogy hangom áthatol a vaskos burkolaton. Csend volt a válasz. Mit művelnek ezek odaát?

– Hé, gazda! Hívtatok lakatost?

Ekkor váratlanul felélénkült a kualkua: Pjotr, te jó szándékú és rendes ember vagy.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem. Ez a véleményem.Vártam, míg felhangzott a nyíló zárak zaja. A

Varázslón van egy egyszerű blokkoló rendszer, amely akkor aktivizálódik, ha a fedélzet külső oldalán vákuum van. Az ajtó lassan megnyílt előttem.

– Szevasz, Szása! – mondtam olyan hangon, mintha legalább egy hónapja nem láttuk volna egymást.

De hiszen egy hónappal ezelőtt még csak nem is ismertük egymást!

– Hogy működik a szigetelés? – nézett Danyilov gyanakodva a két hajó összekapcsolódására.

– Nem tudom. De ez legyen a legkisebb gondunk, igaz?

– Igaz – hagyta rám Danyilov. Torzul elmosolyodott. – Úgy fest, mintha a hajók összecsókolóztak volna.

Az összekapcsolódás vonala mentén a burkolat valóban megvastagodott, ajkakra emlékeztetve.

– Biztosan kibírja? Vállat vontam.– Egy kicsit ránk ijesztettél… a gravitációval.

Figyelmeztetned kellett volna, hogy az összekapcsolódáskor nálunk is megjelenik.

Talán igaza volt. De a jót hamar megszokja az ember. Három utazás a geometerek hajóján elegendő volt, hogy természetesnek vegyem a mesterséges nehézségi erőt.

– Jól van, menjünk, Petya!– Mi értelme? Kezdjük meg a nagy menetelést! Az ezredes zavarba jött.– Várj! Beszélnünk kell!Danyilovval együtt átmentem a kabinjukba. A

reptiloid szokás szerint a kutató űrhajós helyén tanyázott, Mása állva a központi képernyőt figyelte, amelyen az idegen hajók látszottak.

– Mi a gond? – kérdeztem értetlenül. Valamiért a kualkua szavai jutottak eszembe: „jó szándékú és rendes ember”.

– Petya – Danyilov néhány lépésnyire tőlem megállt. Ő is a képernyőkre nézett, láthatóan zavarta a gravitáció a szabadon repülő űrhajón. – Petya, döntsük el, mit csinálunk!

– Miről beszélsz?– Te komolyan a Maghoz akarsz indulni?Mása megfordult és rám meredt. A reptiloid –

testét most nyilvánvalóan Karel irányította – leugrott a székről, már nyitotta volna a száját, de hallgatott.

– Szása, miről beszélsz?– Velünk vannak az alarik plazmahajtóművei. Itt

van az Idegenek hajója, olyan technológia, amely meghaladja a Konklávéét. És képes önmaga reprodukálására. Itt vannak ezeknek… a hülye egereknek a fegyverei. A fenének kellene kitörnünk a nyakunkat?

Lehet, hogy a „jó szándékú és rendes” a „naiv” szó szinonimái?

– Pjotr, mindent remekül csináltál – folytatta Danyilov, láthatóan felbátorodva a hallgatásomon. – Néhány hét múlva olyan tánc kezdődik a Galaxisban… döntő fontosságú lehet, hogy a Földnek új technológia van a birtokában. Akármelyik oldalra állunk, akár a geometerek, akár a Konklávé mellé, ez megváltoztatja a sorsunkat. És amit te csináltál… ne hidd, hogy megfeledkeznek rólad! Te vagy az az ember, aki segít a Földnek belépni a jövőbe. Megváltoztat mindent! Már most hős vagy. Mindaz, amit műveltünk, semmiség. Nem büntetésről lesz szó, hanem jutalomról.

Megint kínosan vigyorgott.– Össze kell majd hívni az ENSZ közgyűlését, hogy

méltó kitüntetést találjanak ki a te számodra!Belül megborzongtam. Fáztam és rosszullét

kerülgetett. Mintha mosogatólével öntöttek volna nyakon.

– A hit és a szeretet… – mondtam. – Mi?– A hit és a szeretet segít engem. Így felelnek az

alari tisztek az őket útra bocsátó parancsnokuknak.Danyilov tekintetében valami megváltozott. Az

előbb még zavar és bűntudat volt benne. Mint a

vásott kölyö-kében, aki ráveszi a legjobb tanulót, hogy lógjon el az óráról, és próbálja ki az alkoholt. Most viszont csak undor és lenézés volt a szemében.

– Mi az, csak nem vetted komolyan ezt az egészet? Petya, az alarik pisszenni sem mernek, hogy elvittük ezt a technológiát! Nekik is vaj van a fejükön!

– Kérdezd csak meg Karel véleményét! Tekintetét le nem véve rólam Danyilov megkérdezte:

– Karel, te magad ostobaságnak nevezted Pjotr javaslatát. Minek nevezed az enyémet?

– Árulásnak – mondta a reptiloid.– Nem csodálkozom – hagyta rá Danyilov.

Hátralépett egyet, és kikapcsolta a fegyvertokját.Mi az, csak nem lőni akar?Nem volt időm bármit is tenni, Danyilov már

előhúzta a fegyverét. Csak ez nem a lézeres korbács volt, hanem az a pisztolyra nem igazán hasonlító paralizáló készülék, amelyet egyszer az én jelenlétemben használt a nagyapám.

Szinte célzás nélkül tüzelt, és én valami ostoba csodálkozással állapítottam meg, hogy az ezredes ebben a dologban sem kevésbé járatos, mint a hajó irányításában. A reptiloid puhán a földre roskadt.

– Ne aggódj, csak ideiglenesen megbénult! – mondta gyorsan Danyilov. – Pjotr, utoljára tanácsolom neked…

– Ennek az izének csak egy töltete van – mondtam. Danyilov lenézett a paralizátorra, én pedig rávetettem magam. Nem volt időm megkérni a kualkuát, végezze el a harci transzformációt. Egyébként szükség sem volt rá.

Igaz, én nem vagyok hosszú évek óta a szervek munkatársa. De feleannyi idős vagyok, mint Danyilov.

Hit és szeretet!Fütyülök rá, mi vezérli az alari parancsnokot! Én

becsülettel azt ígértem neki, hogy a Mag felé indulok!Danyilov kitért az első ütés elől, megvetette a

lábát, a fegyvert eldobta. Nem törtem a fejem. Az Űrbiztonsági Szolgálat – az NKVD, a KGB és a többi kedves intézmény utóda –, a kozmikus korszakbeli utód iskolájában sok szokatlan fogásra kitanítják az

embert.Egyszerűen lendületet vettem, és bemázoltam

neki egyet a fülére. Mindenféle tudomány nélkül, gyerekkoromban is így verekedtem.

Danyilov megint megpróbált elhajolni. Remek reflexei voltak. De éppen azok szedték rá. Egy dolog verekedni a súlytalanságban, és a hírek szerint éppen ezen alapul az Űrbiztonságiak iskolájának kézitusa-oktatása. És egészen más dolog, ha a hajó megszokott kabinjában éppen nincs súlytalanság. Danyilov, mint a rugó, felpattant a padlóról, láthatóan a mennyezetre készült felszárnyalni. Csakhogy a gravitáció mást gondolt. Éppen esetlen ugrása közben érte Danyilovot a pofonom.

– Aljas disznó vagy… – suttogtam az összegörnyedő ezredest nézve. Valamiért az a szegény navigátor jutott eszembe, akinek Danyilov váratlanul eltörte a lábát. – Aljas disznó – Térdkalácson rúgtam.

Danyilov feljajdult. Törése persze nem lesz. De fájdalmai igen.

– Elvégre emberek vagyunk! Emberek, te hülye! – kiáltottam. – Miféle előny, miféle technológiák, a fenébe is! Talán most először lenne esélyünk, hogy barátokat szerezzünk magunknak! Nem a geometereket, nem az Árnyékot, hanem barátokat: az alarikat! Tudod, mit jelent a geometerek számara az a szó, hogy barát? Talán nincs igazuk, de nem mindenben! Hittek nekem! Hittek nekünk! Mit számít ehhez képest a plazmahajtómű meg a ggorss?!

Danyilov térdét szorongatva vergődött.– Nem ggorss, hanem ggorss – hallatszott a hátam

mögül. – Óriási különbség.Megfordultam.Mása egy másik paralizátort tartott a kezében, rám

irányítva.– Igaz, csak egy töltete van – ismerte be Danyilov

helyett. – A technológia egyelőre nem teszi lehetővé az újratöltést. De én kettőt hoztam.

Micsoda hülye vagyok!De ki hitte volna, hogy nagyapám tudományos

központjának félig-meddig kisipari körülményei

között a mérnöki zseni Mása Klimenko egész arzenált hozott létre, olyat, amely felülmúlja az űrbiztonságiak által elérhetőt!

Nagyapa is ennyire naiv lenne?– Ne haragudj, Petya! – mondta Mása, és lőtt. Hát ilyen érzés, ha lebénítják az embert.A testem valahogy meglágyult. Nem olyan lett,

mint a vatta, inkább mint az aludttej. A szemem félig lecsukódott, kezem a mellemhez emelkedett, a lábam megroggyant. A padlóhoz tapadt arcom mintha ki akart volna csurogni a fogaim között.

Mása átlépett rajtam, s Danyilov fölé hajolt.– Ezredes, álljon fel!Hangjában nem is annyira baráti aggódás

hallatszott, mint inkább a feljebbvaló iránti tisztelet. Istenem, mekkora marha vagyok! Elkötöttük az űrhajót! Micsoda vagány terroristák!

A Danyilovval folytatott beszélgetésünk óta egyetlen lépésünk sem maradt következmények nélkül. De nagyapa, nagyapa!

A reptiloid elképedten vicsorgó pofájára néztem, jelenlegi testhelyzetem ezt az egyetlen látványt engedte meg nekem.

Mintha a választ kerestem volna azokban a nem emberi szemekben.

No nem, nagyapa mindent tudott, nagyon is tudta. De ki akarta játszani az Űrbiztonsági Szolgálatot. Azt remélte, hogy a volt árvaházi Mása odaadása erősebb lesz, mint minden szabályzat és parancs.

Csak egyetlen dolgot nem vett figyelembe – hogy ez az odaadás nem az érelmeszesedést sikeresen elkerülő agyának, hanem senkinek sem kellő öreg testének szól.

Danyilov esetlenül átlépett fölöttem, a pulthoz igyekezett. Valami miatt azt gondoltam, hogy belém rúg. De Danyilov nem süllyedt le eddig.

Elvégre barátok vagyunk!– Gyorsan hajtsa végre az ugrást, ezredes! – kérte

Mása.– Erre készülök, őrnagy – felelte Danyilov.A fenébe is, micsoda remek karriert futott be

Mása!

– Szíjazza be Pjotrt és a számlálót a székekbe! – utasította közben Danyilov. – Élénkebben! Lehet, hogy az alarik figyelnek minket.

Szerettem volna azt mondani neki, hogy ha képesek is rá, nem teszik. Elvégre a bizalomnak nincsenek fokozatai. De nem tudtam beszélni. És Másának ellenállni, aki nagy nehezen a székbe vonszolt, szintén nem voltam képes.

– Nem kellene utasítani, hogy vegye le a gravitációt? – kérdezte Mása.

– Nem szükséges. Ne mássz át a cirkálóba, egyáltalán, felejtsd el! Ha minden rendben, várni fogja, míg visszatér a pilótája, de ne kockáztassunk…

Beszíjaztak a székbe, és többé már nem láttam Karel-nagyapát. Csak hallottam, ahogy Mása bajlódik vele. És azt láttam, ahogy a képernyőn futnak a számsorok, hogy meghatározzák az ugrás vektorát.

Kualkua, tudsz segíteni?A szimbióta nem válaszolt azonnal.Nem. A következő órákban nem. Nagyon eredeti

fegyver. A periferikus idegrendszer sokkot kapott. Képes lennék létrehozni egy másodlagos rendszert, de ugyanazokkal a gondokkal küzdök, mint te.

Életemben először nem éreztem örömet a földi technikának e diadala miatt.

A számlálóval nem léptél szimbiózisba? Súlyosan megsérült?

Nem. Az ő fajuk nem képes szimbiózisba lépni velünk. Az ő létezésük alapja egészen más. Velük ugyanúgy nem lehet összeolvadni, ahogyan a plazma alapú torppokkal sem. Meglep, hogy a paralizáló sugár hatott a számlálóra… A nem fehérje alapú struktúrák nem lehetnek ennyire befogadóak.

Na nem, ez mégiscsak a földi tudomány diadala! A számláló tehát nem fehérje alapú lény, mégis egy csapásra kikészült!

Miért van az, hogy minden technikai vívmányunkat csakis katonai téren értük el?

– Felkészülni az ugrásra! – szólalt meg Danyilov.De még a várható eufória sem űzte el

kétségbeesésemet. Mint egy hintán… egy őrült hintán. Felszárnyalás és zuhanás. Sötét és fény.

Eksztázis és fájdalom. Négy ugráson estünk túl, mire kezdtem úgy érezni, hogy engedelmeskedik a testem.

Sajnos nem csak én éreztem így. Az ötödik ugrás előtt Mása és Danyilov megkötözött, a tehetetlenségig, egy egész tekercs kötelet felhasználva. Fogoly lett a maga székében a reptiloid is. Őt még gondosabban lebéklyózták – nyilván nem voltak tisztában az Idegen fizikai lehetőségeivel.

– Petya, nem kérsz inni? – kérdezte Danyilov.Tele volt jó szándékkal, és ettől csak még jobban

elöntött a düh. Van-e manapság létjogosultságuk a magányos hősöknek? Megtörténhet, hogy egy szörnyűséges ősi amő-bával szimbiózisra lépj, megengedheted egy számlálónak, hogy teljes egészében magába fogadja a memóriádat, azután bejárhatod egy idegen világ édenének minden bugyrát, és visszatérhetsz. Minden lehetséges. Éppen csak a döntő pillanatban kiderül, hogy úgy döntöttek, nem veszik le nyakörvedről a láthatatlan pórázt. És az, akit a barátodnak hittél, csak főnökei parancsára tartott veled, az ideges, zaklatott leányzó pedig türelmesen kivárja az „x napot”.

– Disznó… – suttogtam, magam is csodálkozva, hogy az ajkam engedelmeskedik.

– Pjotr, biztos vagy benne, hogy jogodban áll eldönteni, mi jobb a Földnek?

– Igen!– Hát én is biztos vagyok benne – bólintott

elégedetten.– Van egy kis… különbség – préseltem ki

magamból. – Te becsaptál engem. Elárultál.– Lehetséges, hogy ez csak annyit jelent, hogy én

jobban ismerem az életet?Választ sem várva Danyilov bólintott.– Hát így állunk. Kérsz inni? Szomjas voltam. Nagyon.A nyolcadik ugrás után Danyilov megint

érdeklődött, nincs-e szükségem valamire. Ezúttal nem utasítottam vissza a vizet. Mohón kiittam egy egész pohárral, és már éppen meg akartam kérdezni, a helyén van-e a geometerek hajója. Nagyon

szerettem volna azt hallani, hogy levált rólunk, az egyik ugrásánál eltűnt, bekapcsolta a hajtóművét és elhúzott… akárhová, akár a saját világára is.

Szerencsére időben rájöttem, hogy a hajó nem tűnt sehová. Különben megszűnt volna a gravitáció. A geometerek okos és naiv technikája várta a pilótáját…

A tizenkettedik ugrás után Danyilov hosszasan bajlódott a navigációs pultnál. Világos volt, hogy letértünk a pályáról. Eszembe jutott, hogy felajánlom a segítségemet, de nyilvánvaló volt, hogy az ezredes nem enged oda az irányításhoz. Ilyet csak az ellenfél kigúnyolásaképpen lehet mondani… komolytalan dolog. Naivitás lenne.

– Szása, nem kellene kiüríteni a rakteret? – kérdezte Mása.

Danyilov elgondolkodott, majd működésbe hozta a kapcsolókat. Aligha volt valóban szükség arra, hogy megszabaduljunk a mellszobrok terhétől. A jumpernek tökéletesen mindegy, mekkora a hajó tömege, az alarik plazmahajtóművei pedig jóval komolyabb teherrel is elbírnának. De ostobán vette volna ki magát hazatérni a régi rakománnyal.

– Rögzítés feloldva, blokkolás kikapcsolva – kommentálta ösztönösen cselekvéseit az ezredes. – Raktér ajtaja kinyitva…

Akaratlanul az egyik külső panorámát mutató képernyőre néztem. És jól tettem. Nem mindennapi látvány volt.

A raktér feltárult ajtaja mögül a hóviharként kavargó fagyos levegőbe kizúdultak a kőfejek. A raktér reflektora bekapcsolt, és vakító fényében a fejek fehérnek látszottak, mint a cukor, tisztának, takarosnak, s valami szomorú szépség áradt belőlük. Vidám nyájként vonultak el a kopasz fejek, egy csöppet sem veszítve el optimizmusukat, büszke magányban úszott el a végtelenbe a szemöldökét ráncoló vezér gigászi méretű feje, majd szinte ismeretlen arcok vonultak el, akiknek dicsősége jóval rövidebb életű volt, mint a kő. Utolsóként egy csodálkozó és rövidlátóan bámuló fej zúdult ki a raktérből, amely mintha azt kérdezte volna:

„Hogyhogy, engem miért, elvtársak?” A kamerához veszélyesen közel úszott el bukfencezve, sértetten bámulva az objektívbe. Mása hirtelen elkáromkodta magát, mintha személyes elszámolnivalója lenne ezzel a személyiséggel. Egyébként ki tudja? Hogyan maradt szülők nélkül és került árvaházba…

– Szabadulj, szabadulj meg a tehertől… – zengte hamisan Danyilov valamilyen ismeretlen dallamra. Hümmögött egy sort, majd elhallgatott. A kőből való meglepetések elindultak útjukra a Mindenségben… Pár százezer év múlva nagy örömet szerezhetnek majd valamiféle civilizációnak. A mindent elviselő szobrok talán idegen bolygók múzeumának féltett kincseivé válnak, a jövő legjobb elméi fogják végigtapogatni őket csúszós állábaikkal, megszemlélni kocsányon ülő szemükkel, egy letűnt kultúra nagyságán merengve…

– Mindenki aludjon! – törte meg hirtelen a hajóban uralkodó csöndet Danyilov. – Két óra múlva jön a következő ugrás. Úgy gondolom, három ugrásból álló sorozatra lesz szükség. Pjotr, nincs szükséged valamire?

– De igen – ismertem be. – Pisilnem kell.Danyilov kioldotta a kezemet, és odavezetett az

egészségügyi részleghez. Visszafelé menet – a lábaim meg voltak kötve, kénytelen voltam Danyilov vállára támaszkodni – elkaptam a reptiloid pillantását. Szomorú volt, és reménytelen. Talán nagyapa nézhetett éppen rám.

– Danyilov, előléptetnek majd? – kérdeztem, miközben az ezredes megint a székhez kötözött.

Hallgatott.– Tábornok leszel – folytattam kajánul. – Egy egész

hétig. Vagy egy hónapig. Azután az Idegenek porrá égetik a Földet. Úgyhogy ingatlant ne vásárolj! Inkább lazíts! Egy bungaló, kókuszlikőr, egy gyönyörű mulatt lány…

– Ne erőlködj, Petya! – szólalt meg a hátam mögött nagyapa. – Azt hiszi, helyesen cselekszik. És ez a baj.

– Andrej Valentyinovics, ennek semmi értelme – felelt nyugodtan Danyilov. – Tartson csak Petya gazembernek! Sőt maga is! Csak az idő mutatja meg,

melyikünknek volt igaza.Ennyiben maradtunk. Mindig azé az utolsó szó,

akinek a keze nincs megkötözve.Becsülettel megpróbáltam elaludni. Lehunytam a

szemem. De túl nagy volt az utóbbi napok feszültsége. Mint egy őrült forgatta film részletei villantak fel előttem egymás után a geometerek és az alarik, a hajók és a bolygók, a Hajlékony Barátok és a rendíthetetlen kualkua. A hatalmas, egyetlen, higgadt kualkua…

Most már tudok segíteni.Mi?Végrehajtsam a harci transzformációt?Szívem vadul kalapálni kezdett. Hogyan is

feledkezhettem meg nem teljesen emberi képességeimről? Széttépni a köteleket…

A nő őrködik. Danyilov alszik, de Mása ébren van. Nem felejtették el, hogy erősebb vagy, mint egy közönséges ember. A lánynál van még egy paralizátor.

Akkor mit javasolsz?Figyelj!Ujjaim bizseregni kezdtek. Lenéztem, a karfához

kötözött kézfejemet figyeltem. Mutatóujjamból lassan vékony, fehér fonal kúszott ki.

Mint a Hajlékony Barátokkal…A fonál lassan lecsúszott a padlóra. A szürkés csáp

vonagló mozgásában volt valami undorító, pókszerű. Ez a ragadozó hús nem tartozott hozzám. A maga életét élte. Nem is kell tennem semmit. Csak szabadjára kell engednem a kualkuát, és ez a valami belehatol Mása testébe. Olyan ez, mint valami közvetett szex – az öreg Freud nagyon elégedett lett volna vele. Hiába van Mása Klimenkónak, az Űr-biztonsági Szolgálat őrnagyának kezében a paralizátor. Én magam vagyok a fegyver.

Undorító, könyörtelen és nem emberi.Nem szabad!A fonal mozdulatlanná vált. A kualkua várt.Ezt ne csináld! Ne merészeld!Miért? Nem akarsz kiszabadulni?És miért nem szabad? Honnan tudjam? Az ellenség

mindig csak ellenség marad, öltsön bármilyen alakot is. És kész vagyok rátámadni Mására, nem törődve azzal, hogy nő, nem gondolva arra, hogy nemrég még barát volt…

De nem így! Nem így! Nem egy idegen protoplazma áruló döfésével!

Van valami különös határ ezekben a bolygóközi játszmákban. Egy határ, amelyet tilos átlépni – ha még emlékszel arra, honnan jöttél, miféle égbolt alatt születtél.

A koncentrációs tábor őrzését nem szabad idegen faj képviselőjére bízni. A geometerek erről megfeledkeztek… Nem támadhatsz rá egy veled egy vérből való lényre, idegen szimbiótád szolgálatait igénybe véve! Igyekszem ezt nem elfelejteni…

Rendben. Megértettem.A fonal megremegett, visszahúzódott a testembe.

A kualkua ellenkezés nélkül engedelmeskedett.Ilyet soha ne csinálj emberekkel! – kértem valami

miatt. – Amíg a testemben vagy, soha!Mása halkan köhintett. Nem is sejtette, mi

történhetett volna vele.Hála istennek, hogy nem is sejtette!Danyilov közepes navigátor lett volna. Bár nem,

mégsem lehet közepes navigátornak nevezni azt az embert, aki mégiscsak elvezette a Földhöz a teherszállítót. Igaz, ehhez nem három, hanem még nyolc ugrásra volt szüksége.

Az utolsó ugrás idején már kótyagos voltam. Mint kiderült, valóban lehet gyönyörrel is kínozni. Egy dolog, amikor az ugrás eufóriája a hajó újraélesztésének unalmas munkájával váltakozik. De abban már kevés az öröm, amikor egész idő alatt megkötözve ülsz, ostobán várva az eufória következő rohamát. Így érezheti magát a részeg az ivászat közben, amikor a következő üveg legfinomabb bor vagy öreg konyak sem okoz örömet, csupán rövid, tompa feledést hoz.

– A Gammához megyünk – mondta halkan Danyilov. Másával az utolsó pályaszakaszt számították ki – már nem ugrást, hanem a szokásos rakétarepülést. – Maximális sebességgel…

Érdekes, vajon miért a Gammához? A mennyezetet bámulva végiggondoltam az Űrbiztonság orosz állomásának minden pozitívumát és negatívumát. Nem akarnak a bolygón leszállni – nos, ez ésszerű óvatosság, ki tudja, mi mindent pakoltak az alarik a Varázsfába… Na meg nem is lehetne leszállni a geometereknek a hajó fedélzetéhez ragasztott cirkálójával. De milyen előnyt kínál a kis Gamma a védelem főhadiszállásával, az Alfával vagy az amerikaiak orbitális bázisával, a Bétával szemben, amely, valljuk be őszintén, méretében és lehetőségeiben felülmúlja az Alfát?

A válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy először el sem akartam hinni. A Gamma minden előnye abban merült ki, hogy orosz állomás.

Hát ez szép! Nagyon szép! Nagyapa és én nem egyszerűen az Űrbiztonság csapdájába sétáltunk bele. Egy államközi intrika kellős közepébe csöppentünk. Az orosz biztonságiak úgy határoztak, segítenek a hazának!

Nem, természetesen semmi kifogásom. Ha csak ennyiről lett volna szó, csak a lehetőségről, hogy betartsunk az amerikaiaknak, japánoknak és az egyesült Európának, elsőként nyújtanék kezet Danyilovnak, Másenykát pedig megcsókolnám, bármilyen morcos képet vág is. Ha megajándékozhatom a hazámat azzal, hogy egy kicsit büszke lehessen önmagára, még ha csak egy ügyes lopás feletti büszkeséggel is – én készen állok. Mindig. De most erről van-e szó? Amikor ég a ház, nem megfelelő az időpont a csöpögő csap miatt veszekedni a szomszéddal.

Még fel is vihogtam, oldalvást a biztonságiakra sandítva. De nem figyeltek rám.

– Felismerik a szabálytalan formát – mondta Mása. – A Bétáról és az Alfáról biztosan. Na meg a kibocsátásunk sem a megszokott.

– Kapcsolatba lépek az irányítással – ígérte Danyilov. – Járjanak el a harmadik változat szerint!

– Kísérleti repülés?– Igen. Lármáznak majd egy darabig, aztán

megnyugszanak.

– Beférünk a Gamma hangárjába? – kérdezte Mása egy kis szünet után.

– A méretek alapján be kell férnünk.Minden világos. A külföldieknek, elsősorban az

amerikaiaknak port hintenek a szemébe, azt állítva, hogy a Varázsló a sokat szenvedett, már vagy tíz éve tervezett plazmahajtóművű Jurij Gagarin űrhajó hajtóanyagával végzett próbarepülést. A külföldiek előbb vagy utóbb persze rájönnek, hogy Oroszországban semmilyen működőképes plazmahajtóművet nem tudtak létrehozni, és akkor majd kitör a botrány. De most időt kell nyerni…

Önkéntelenül is úgy kezdtem gondolkodni, mintha Danyilov és Mása pártján állnék. Mintha nem vagy száz méternyi kötéllel a székhez kötözve ülnék. És Danyilov mintha megérezte volna ezt az elgyengülésemet.

– Pjotr – fordult felém székében, könnyedén ellökve magát a karfától, megint megfeledkezett a gravitációról, megpróbált a levegőbe emelkedni –, most még mindent megváltoztathatunk.

– Elindulunk a Maghoz? – kérdeztem, a lehető legnaivabb képet vágva.

Danyilov felsóhajtott.– Pjotr, eloldozlak téged és Karelt… együtt visszük

le a hajót. A fekete doboz felvételét a reptiloid, gondolom, korrigálja… na?

– Nem félsz a lázadástól?– Megkockáztatom, és megbízom a szavadban.– Ne higgy nekem, Danyilov! – mondtam. – Én

hittem neked, és nézd csak meg, mi történt!Vállat vont, és a pult fölé hajolt. Többet nem

szóltunk egymáshoz az alatt a két óra alatt, míg a Varázsló megközelítette a Gammát. Már nem volt miről beszélnünk egymással.

Az egyetlen dolog, amin csodálkoztam, a reptiloid hallgatása volt. Sem Karel, sem nagyapa nem is próbált beavatkozni szóváltásunkba. Szerettem volna hinni, hogy kiszabadításunk tervén törik most a fejüket. Csakhogy nagyon pontosan tudom: ha nagyapa valamin a fejét töri, éppen ellenkezőleg, megállás nélkül fecseg…

A Gamma a „kerék” régi, még Ciolkovszkij által kigondolt terve alapján épült fel. Harmincméteres forgó korong, a középpontban, a „kerékagynál” súlytalanság, a külső részen a centrifugális erő által létrehozott, nehézségi erőhöz hasonló hatás. Hogy miért volt erre szüksége az Orosz Űrhivatalnak meg az Űrbiztonsági Szolgálatnak, tudja isten. Az álgravitáció nemigen fokozta a komfortérzetet, a személyzetet havonta cserélték, a súlytalanságba nem rokkantak volna bele, viszont rengeteg probléma merült fel. Például ahhoz, hogy harckészültségbe helyezzék, a Gamma forgását le kellett állítani – másképp lehetetlen lett volna beállítani a harci lézereket.

Valószínűleg nem volt ez más, mint űrhajózásunk egyik utolsó kísérlete, hogy visszaszerezze elvesztett vezető szerepét. Naiv és reménytelen kísérlet volt, mint az összes többi is – a szupertiszta félvezetők gyártása, az allergén hatástól mentes vakcinák, a vagy leégett, vagy egyszerűen a pályáján magára hagyott holdbázis, amely már harmadik éve automatikus üzemmódban működik, a félbehagyott Zeusz, amellyel a Jupiterhez akartak elrepülni, és amelyet még az ugrás felfedezése előtt terveztek, és amely így reménytelenül elavult…

A Varázsló csak nagy nehezen fért be a hangárba. Danyilovnak minden ügyességére szüksége volt, hogy a törékeny burkolatok sérülése nélkül bemesterkedje mindkét hajót. Még vagy fél percbe telt, míg halkan káromkodva, a manipulátorokkal dolgozva sikerült kioltania a tehetetlenségi erő maradékait is. A Varázsló úgy himbálózott a hangárban, mint egy törékeny karácsonyfadísz belsejébe hullott ólomgolyó. Ha nekiütközik a falnak, komoly kárt tehet az állomásban, de Danyilovnak nem volt más választása. A hajó végre mozdulatlanná vált, pontosabban kezdett lassan leereszkedni a henger alakú hangár aljára, az alig érzékelhető centrifugális erő hatására. A hangár ajtaja zajtalanul bezárult, elrejtve minket az Űrbiztonság más állomásainak kíváncsi radarjai elől.

Hát megérkeztünk. Két hajó, két hős és két fogoly.

Apátia tört rám, lehunytam a szemem. Elég volt! Nem lehet vég nélkül harcolni! Volt esélyem – ott, félúton, amikor a kualkua szolgálatkészen kinyújtotta a csápját. De nem akartam, nem voltam képes elfogadni a szolgálatát. Tehát – mindennek vége!

Bocsássatok meg, alarik!Bocsáss meg, Föld!

Sosem hittem volna, hogy szűkös űrállomásainkon még olyan nem létfontosságú helyiség is akad, mint a börtön. Vagy itt máshogy nevezik? Zárka, megfigyelő, elkülönítő? Nem tudom. Egy biztos: az alariknál kényelmesebb volt.

A helyiség aprócska volt, akkora, mint egy nyaraló budija. Valóban volt is a sarokban egy vécékagyló, fölötte pedig a tervező gyermeki egyszerűséggel helyezte el az étel melegítésére szolgáló termokonténert. Volt még egy tévé is – meglepve állapítottam meg, hogy működik, de csak néhány orosz csatornát közvetít. Na tessék, gondoskodnak a foglyok kulturált pihenéséről! Nincs más gondjuk, átjátszanak az állomás fedélzetére egy csomó szappanoperát meg lehangoló show-t…

Amikor reptiloiddal végigvezettek minket az állomáson, az úgy nyüzsgött, mint egy felbolydult hangyaboly. A folyosókon rohangáltak a fekete sapkások, az orosz űrgyalogosok. A harcálláspont, amely mellett elmentünk, zsúfolt volt, tehát első fokú a készültség, és a rakéták pultjánál már ott ülnek a célzó tüzérek.

Komoly a helyzet. Nagyon komoly. Az ország megrázta ősz fejét, megfeszítette petyhüdt izmait, és úgy döntött, nem engedi ki kezéből az idegen technológiát. Kár is itt próbálkozni! Ülj nyugodtan, nézelődj, felelj a kérdésekre, és valld be bűneidet…

Szétnyitottam a keskeny függőagyat, ráfeküdtem. A mesterséges gravitáció itt egészen gyenge, akkora volt a súlyom, mint egy kismacskáé. A mennyezet alatt sárga fényű lámpa pislákolt, az űrállomás időnként megrázkódott – valamiféle manővereket

hajtott végre. Talán nem sikerült az átverés, és tengeren túli barátaink most elhúzzák az Elnökünk nótáját?

Csakhogy megteheti-e az Elnök, hogy átad minket a reptiloiddal együtt az egész emberiségnek? Ezt a műveletet az állambiztonságiak hajtották végre. Aligha áll szándékukban osztozni. Sapunov hatalma pedig már koránt sem olyan szilárd, mint a fordulat utáni első években…

Bágyadt, kellemetlen gondolatok voltak ezek. Mintha rekordidőt futottál volna egy fárasztó versenyen, és azt mondanák, ússz még egy menetet a mocsárban. Milyen egyszerű volt minden a Hazán és az alariknál! Nehéz és egyszerű. Itt meg megint a fejetlen zűrzavar, a kicsinyes intrikák…

Lábamat kinyújtva megnyomtam a tévékészülék gombját. Az apró helyiség előnye: minden kézre… vagy lábra esik.

Rosszabbat nem is választhattam volna. Az első csatornán zenei vetélkedő ment. A színpadon esetlenül vonagló énekesnő egyáltalán nem tudott énekelni. Nem neki való ez a dolog, inkább a tűzhely mellett kellene állnia vagy fürdőruhát reklámoznia. De ez senkit nem érdekelt. A színpad előtt őrjöngtek hím- és nőnemű rajongói, a zsűriben jóindulatúan mosolyogtak az énekesnő kollégái – egy részüknek volt hangja is, hallása is. A második csatornát rögtön ellapoztam – híradó ment éppen, egy égő pályaudvart mutattak premier plánban. A negyedik csatorna politikai vitaműsorral örvendeztetett meg, az elhangzottak lényege az volt, hogy az életben minden rossz, jobban kellene élni. Az ötödik csatornán a Belügyminisztérium reklámfilmjét vetítették. Síron túli hang magyarázta: „Ha megsérti a törvényt, éjszakánként rémálmok fogják gyötörni! Ha becsületes állampolgár, soha nem hagyja el többé a jó közérzet! A rendőrség munkatársai fegyverrel és figyelmeztetés nélküli használatának jogával rendelkeznek! Nekik az a céljuk, hogy mindenki jól éljen!” Az együgyű filmecske komor, borostás bűnözőket, villogó fogsorú, nevető állampolgárokat és céltáblára tüzelő rendőröket mutatott. A hatos

csatornán, mint rendszerint, reklámok mentek. Éppen a három napig is használható vákuumos pelenkáról volt szó. Már ki akartam kapcsolni a tévét, amikor a pelenkájában mosolygó csecsemővel a háttérben ismerős arc jelent meg – Anatolij Romanov, a Transzaero vezető pilótája. Sóbálvánnyá dermedtem.

– Az űrrepülés nehéz munka – mondta Tolik. – Gyakran megesik, hogy hosszú órákig nem mozdulhatok el az irányítópult mellől. Régebben ez komoly kellemetlenségeket okozott…

Tolik szemében valami furcsa, egészségtelen fény csillogott. Anyám, mennyit fizethettek neki ezért?!

– Most, a vákuumos pelenkák megjelenésével problémáim megoldódtak… – fejezte be Tolik nekikeseredve. – Felszállok, végrehajtom a helyváltoztatáshoz szükséges ugrásokat, leszállok az idegen bolygón és visszatérek, nem vesztegetve az időt a köznapi szükségletekre…

Elröhögtem magam. Véget ért a reklám, valamilyen gyerekműsor következett, de én egyre csak röhögtem, magam elé képzelve a bepelenkázott Tolikot a jumper pultjánál. Na nem, ez már aztán valami!

Nyílt az ajtó, és Danyilov jött-lebegett befelé. Valami miatt az elhárítás ezredesét is ugyanabban a pelenkában képzeltem magamnak el – „társaink megfigyelése nehéz munka, gyakran megesik…” –, és újabb röhögőgörcs fogott el.

Danyilov gyanakodva pislogott a működő képernyőre. Azon rajzfilm-állatkák ugrándoztak, és életvidám hangon zengték: „Hétfőn reggel ébredj fürgén, csak a lusta hever ágyban…”

Danyilov, nem értve jókedvem okát, kikapcsolta a készüléket.

– Tolikot mutatták – magyaráztam barátságosan. – Tolik Romanovot. Pelenkát reklámozott.

Danyilov letelepedett a lehajtott vécédeszkára.– Szűkös itt – mondta. – Nem gondolod?– Nekem tetszik. A vallomásomat jöttél felvenni?Alekszandr sóhajtott.– Pjotr, van egy javaslatom.

– Nos? – biztattam az elakadt ezredest.– Egy csapatként fogunk dolgozni. Ellened és

Andrej Valentyinovics ellen elejtenek minden vádat.– És a reptiloid?– Őt elviszik a Konklávé tetszés szerinti bolygójára.

Nem érted?– Nem egészen.– Nagyapádnak új testet biztosítanak. Normális,

egészséges emberi testet. A számláló pedig átülteti bele Andrej Valentyinovics tudatát.

Tekintetünk találkozott.– Több ezer ember van a Földön, akinek a tudata

elpusztult, de a teste még él. Például akiket nem vettek le a gépekről a klinikai halál bekövetkezte után. Ez sem erkölcstelenebb dolog, mint a szervátültetés.

– És nagyapa mit mondott?– Egyelőre semmit. Először veled akartam beszélni.– És mit vártok tőlünk?– Együttműködést. Csupán együttműködést.– Másfél óra telt el – mondtam lassan. – Mindössze

másfél óra. És ti már meggyőződtetek arról, hogy a geometerek hajója nem óhajt engedelmeskedni nektek.

– Igen. Segítened kell nekünk, Pjotr! A Föld, az ország érdekében fogadd el az álláspontunkat! Ember vagy. Orosz vagy.

– Nem felejtetted el, hogy bennem van a kualkua?Danyilov arca megrándult.– Nehéz lenne megfeledkezni róla, amíg ebben a

testben vagy… Na és? Ha ő is feltételeket akar szabni, csak rajta! Bár amennyire én tudom, az ő fajuk passzív álláspontot foglal el… de ahogy tetszik. Mondja el! Semmi kifogásunk a velük, az alarikkal és a számlálókkal kötött szövetség ellen. De érdekeinkkel ellentétes az, hogy fejvesztve elrohanjunk a világ másik végére. Ha a Földnek lehetne legalább tíz ilyen hajója… egyenlő félként tárgyalhatnánk az Erősekkel.

– Hiszed is, amit mondasz?– Nincs más választásom. És neked sincs, Pjotr.

Feltételezem, hogy szívesebben repülnél a Maghoz,

de a másik alternatíva még rosszabb.– És miféle az az alternatíva?A függőágyban himbálózva jóval magasabban

voltam, mint az ülő Danyilov. Ilyen csalóka, elringató annak a helyzete, aki diktálhatja a feltételeket… Igaz, a nyitott ajtón kívül fel-feltűntek a fekete sapkások egyenruhái, no és Danyilov engedékenységének is nyilván megvannak a határai.

– Nem állítanak bíróság elé – mondta nyugodtan Danyilov. – Sőt még valami kitüntetést is kapsz a műveletben való részvételedért.

A részvételemért! Ők csinálták, én részt vettem!– Kitüntetnek… poszthumusz?– Ne játszd a hülyét! Kitüntetnek, és hazaküldenek

a Földre, repülési jogodtól megfosztva. Valahol majd dolgozol… hallgatod a híreket… megtanulsz inni. És mindig arra gondolsz majd, hogy a társaid igyekeznek tenni valamit… boldogulni az ismeretlen technológiával, lefőzni az Idegeneket.

– És a kualkua? A Földre engedtek egy embert, akinek szimbióta él a testében? Ezt nem hiszem el!

Danyilov megrázta a fejét.– Pontosan tudjuk, hogy tucatjával kóborolnak

ilyen emberek a Földön.Csak képzeltem, vagy valóban halk nevetés

hangzott fel a belsőmben?– Eggyel több vagy kevesebb, nem számít –

folytatta Danyilov. – Ha most hall engem a kualkua… nagyon örülök annak, hogy a fajuk nem ismeri a becsvágyat. A kíváncsiság pedig nem bűn. Most már világos az alternatíva?

– Tökéletesen.Danyilov várt. Én pedig hallgattam, pedig

döntöttem már. Sokáig hallgattam, arra akartam kényszeríteni az ezredest, hogy ő szólaljon meg először. De őt nem olyan fából faragták.

– Megmondhatod nagyapának, hogy beleegyeztem.

Danyilov bólintott. Az ajtókeretbe kapaszkodva feltápászkodott.

– Még csak egy dolog, Petya – mondta. – Bocsáss meg, de kénytelenek leszünk biztonsági

intézkedésekhez folyamodni. Nagyon keményekhez. Nagyon keményekhez.

5. FEJEZET

EM HITTEM VOLNA, HOGY ILYESMI VALÓBAN LÉTEZIK – Mása fémgyűrűt illesztett a nyakamra. Belső

oldala puha filccel volt borítva, és ez a figyelmesség különösen megindítónak tűnt – mint amikor gondosan megélesítik a nyaktiló pengéjét.

N

– Valójában nem is létezik – közölte Mása szárazon. – Csak nálunk.

Az az érzés, hogy nagyapám könyvtárának valamelyik totalitárius rendszerről szóló regényét olvasom, elviselhetetlenül elevenszerű volt. Megborzongtam, mintha ki akarnék bújni az acél nyakravalóból. Ránéztem a reptiloidra. És nagyapám, először, mióta megérkeztünk az űrállomásra, megszólalt:

– Marija, az én perspektivikus fejlesztéseimet használta fel? A Megvalósítatlan fegyverek katalógusából?

– Nem. Már a múlt század óta működik egy részleg, amely a fantasztikus regények ötleteit figyeli. Nálunk is, a CIA-nél is.

Észrevettem, hogy a lány igyekszik rá sem nézni a repti-loidra. Bármennyire igyekezett is meggyőzni magát Mása, hogy Andrej Hrumov többé nem létezik, hogy a számláló elnyelte a tudatát, kínosan érezte magát. Nagyon kínosan, kissé még meg is szántam.

– Gondolom, semmit nem kell neked elmagyarázni, Pjotr? Számkódos zár… egyébként mechanikus. Rádióadóvevő. Huszonöt gramm robbanóanyaggal.

– Nem sok.– Tökéletesen elég, Petya.Felemelte a kezét, felmutatva egy apró

távirányítót.– Tíz méternél messzebb ne távolodj el tőlem!

Előbb jön egy hangjelzés, majd öt másodperc múlva működésbe lép a robbanófej.

Az állomás parancsnokának fülkéjében ültünk. Én, a reptiloid, Danyilov, Mása és két ismeretlen tiszt. Az idősebb volt láthatóan a parancsnok, a másik, fiatalabb és erőteljesebb, aki valami miatt könnyű szkafandert viselt, nyilván az űrállomás elhárító tisztje volt.

– És ha ez a rossebes rossznyavalya átüti a burkolatot? – ordította katonás egyszerűséggel a parancsnok. A nyakam sorsa egyáltalán nem érdekelte.

– Kizárt dolog. A robbanás a gyűrű belseje felé irányul – nyugtatta meg Mása.

Több kérdés nem volt. Danyilov felállt, bólintott, az ajtó felé intett. A kapitányi fülke az állomás legszélén helyezkedett el, a gravitáció itt a földinek csaknem fele volt. Nem reagáltam azonnal, a hatalmas ablakra bámultam, amely mögött ott lebegett a Föld. Apró volt, gyönyörű, elborította az óceánok kékje és a felhők szürkés habja. Szárazföldjei teljesen szabálytalan alakúak, és abszolút szabálytalan emberek népesítik be. De ők sem tehetnek arról, hogy huszonöt gramm robbanóanyaggal bélelt nyakörvet csatoltak rám. Még az az író sem tehet erről, aki először kitalálta ezt a dolgot.

– Bekapcsolom – mondta Mása. Megnyomott valamit a távirányítón, és a gyűrűn narancsvörös lámpácska villant fel. Halványan, lassan, mintegy a pulzusom ütemére pislogott. – Tartsd észben, tíz méter!

– Köszönöm, Mása.Elfordítottam tekintetem az ablakról. Felálltam.– Petya, ez csak a nélkülözhetetlen

elővigyázatosság. És csak a kezdeti szakaszban – mondta Danyilov.

Nyilvánvalóan kínosan érezte magát.– És nekem nem jut nyakörv, Másenyka? –

kérdezte nagyapa.– Fölösleges. Csak ne próbálj megérinteni minket!A reptiloid öregesen nyögdécselve Danyilov

nyomába eredt. Egy pillanatra megállt, és azt

mondta:– Mikor ismertelek félre, te lány? Mása nem reagált a szavaira.Így indultunk el a hangárba. Elöl Danyilov, utána

mi a reptiloiddal, mögöttünk Mása és a fiatal tiszt. Észrevettem, hogy mindannyian fel voltak fegyverezve paralizátorral. Vagy sikerült újra feltölteniük, vagy nem is olyan ritka jószág ez.

A folyosón és a lépcsőn nem járt senki. Valószínűleg szándékosan kiürítették a terepet. Felkapaszkodtunk a szűk csigalépcsőn az aknában, a testem egyre könnyebb lett, mozdulataink egyre simábbak.

– Ha rá akartad szedni őket, és meg akartál szökni, hát ez most kizárt – mondta a reptiloid.

Azt hiszem, ő mondta.– Nagyapa! – szólítottam.– Igen, Petya?– És te mit gondolsz, mit akarok?– Félek találgatni.– Világos.Nem, megszökni persze nem tudok. Nagyon

egyszerű oknál fogva. A cirkáló öt másodperc alatt szétveti a hangárt, és kiszáguld a hipertérbe. De azután… nos, a pusztulásom után minden bizonnyal visszatér a geometerekhez. De ez már csak öncélú bosszú lenne. Méghozzá öngyilkos bosszú.

Az elöl haladó Danyilov visszafordult.– Pjotr… csak semmi ostobaság, világos?Az állam alatt villogó fényre sandítottam, és

hallgattam.– Hülyén alakult ez az egész – mondta halkan

Danyilov. – Nincs időnk. Ha beszélgethetnénk, innánk egyet… megállapodásra juthatnánk. De sosincs idő.

Ellökte magát a lépcsőfoktól – gravitáció már alig volt, fellendült a mennyezethez, kinyitotta a hangár bejáratát. És én – teljesen gépiesen – utána ugrottam.

A lámpa a nyakörvemen egyenletes vörös fényre váltott, felvisított egy berregő.

Még megijedni sem volt időm. Egyszerre hangzott fel Mása „Barom!” kiáltása és a visszanéző Danyilov

szitkozódása. A következő pillanatban a vállamra taposott és visszarúgott. Görcsösen megkapaszkodtam egy lépcsőfokban, hozzátapadva lógtam lefelé.

A zümmögő elhallgatott, a lámpa megint egyenletesen pislogott. Mása mellettem kapaszkodott, az arca fehér volt. A tiszt a paralizátort szorongatta, mintha nem fogná fel, hogy nem szükséges lőnie.

– Mit művelsz, mit művelsz, Petya?! – mondta Mása reszkető hangon.

Szerettem volna hinni, hogy lehetséges pusztulásom ijesztette meg, nem a művelet esetleges kudarca.

– Elfelejtettem – ismertem be becsülettel. – Elfelejtettem.

Fájt a vállam, és fájtak a lépcsőfokba bevert bordáim.

A lépcsőt elengedve fél kézzel tartottam meg teljes fél kilónyi súlyomat.

– Nem vagyok képes leállítani a robbanást! – rázta meg Mása a távirányítót. – Felfogtad?

Még szép. Nincs ezen mit nem érteni. Nagy nehezen kihúztam az ujjaimat a nyakörv alól – mint kiderült, szabad kezemet teljesen gépiesen a gyűrű alá dugtam, mintha a nyakamat akarnám védeni.

– Lassan és nyugodtan – engedte lejjebb a hangját Mása. – Indulj…

Danyilov után felkapaszkodtam a hangárba.Itt szinte alig lehetett érzékelni a nehézségi erőt.

Valamennyi mégis volt – a hangár közepén függő teherűrhajót a hozzá csatlakozott cirkálóval vékony csőállványzat és néhány biztosító elem rögzítette. A hangár falánál öt űrgyalogos pihent. Mindannyian szkafanderben, igaz, sisakjuk nem volt lezárva, mindegyiküknél fegyver. Danyilovra és rám lassan fegyvercsövek meredtek. A hátsó fúvókákból és a puskatus helyén lévő tartályból ítélve gázpuskák lehettek, ezek a legkevésbé veszélyes fegyverek a súlytalanság állapotában és vékony falak mellett.

– Minden rendben? – üdvözölte őket a tiszt, felbukkanva a nyomunkban.

A fegyvercsövek elfordultak rólunk. A katonák nem követeltek semmiféle jelszót – legalább ennyi engedményt tettek a józan észnek.

– Minden csöndes, alezredes elvtárs – felelt egy vörös hajú, termetes srác őrmesteri rangjelzéssel a sisakján. A kozmikus gyalogságnál alkalmazott rangok nemigen egyeztek a hadseregben használatosakkal. Ez az őrmester legalábbis századosként szerel majd le.

– Állítsa fel az őrséget, Mirszkij! – vetette oda neki az alezredes. Rám nézett, majd a csőállványt megragadva rutinosan fellibbent a hajó bejáratához.

A reptiloid egyszerűen felugrott a nyomában. A koordinációja hibátlanul működött – apró pikkelyes teste átlendült a hangáron, megkapaszkodott az ajtó borításán, udvariasan előre engedve a tisztet. Észrevettem, hogy a fekete sapkások egy pillanatra megmerevedtek, mohó pillantással kísérve a számlálót. Ritkán van alkalmuk látni a „potenciális ellenséget”.

Nagyon lassan felkapaszkodtam a csőállványon a hajóhoz.

– Ügyes – dicsért meg a mögöttem kapaszkodó Mása.

A fekete sapkások befejezték az átrendeződést. Hogy annak mi volt az értelme, nem tudom, a hajó belsejébe nem léptek be. Valószínűleg nem volt rá felhatalmazásuk.

A teherűrhajó szűk vészkijáratán Másával együtt préselődtünk be, gyengéden fogva egymás kezét. Semmi kedvem sem volt ellenőrizni, leárnyékolja-e a hajó védőburka nyakörvem jeleit. Mását a jelek szerint ugyanez a gondolat aggasztotta. A küszöbön túl mindketten a padlóra zuhantunk – itt működött a gravitáció.

A bent várakozó alezredes végre kegyeskedett szóba állni velem. Láthatóan nem tudta eldönteni, hogyan beszéljen velem – mint árulóval, mint a kualkua befolyása alatt álló áldozattal vagy egyszerűen mint egy hülyével.

– Pjotr…e… most abban az alakban van?– Bizonyára látta a fényképeimet – feleltem nem

túl udvariasan, közben feltápászkodva.– Jó. Mi… e… arra kérjük, menjen bele a…

geometerek hajójába. Danyilov őrnagy magával megy.

Danyilov, bemászva a hajóba, közölte:– Rendben.Az alezredes komoran meredt rám, Továbbra is

kételyek gyötörték.– Marija Klimenko a zsilipben marad –

figyelmeztetett. – Ha bezárkózna a hajóba…Bólintottam.– Higgye el, megértettem! Azután mi lesz? Danyilov és az alezredes összenézett.

Érzékelhetően feszült köztük némi ellentét – Alekszandr rangja magasabb volt, de az alezredes beosztása kiegyenlítette a helyzetet.

– Programozza be a hajó komputerét…– Nem lehet beprogramozni abban az értelemben,

ahogyan mi gondoljuk. Ez szinte már értelmes gép. Nekem engedelmeskedik, de csak bizonyos határok között.

– Akkor győzze meg! Feltétlenül ismernünk kell a hajtóműve, a fegyverei, az erőtere működési elvét. Ha jól tudom, a hajó képes előállítani… tulajdon alkatrészeit?

Felsóhajtottam.– Nem egészen így van. Képes önmagát

megjavítani. Képes például helyreállítani a megsérült hajtóművet. De nem gyár. Honnan vegye az anyagokat a gyártáshoz?

Az alezredes megnyúlt arcából ítélve ez az érv meggyőző volt. Valószínűleg eszébe jutott az, amit valaha hallott egyszer, hogy anyag nem keletkezhet a semmiből. Danyilov nyomban bekapcsolódott a párbeszédbe:

– Pjotr, az alarik eléggé határozottan nyilatkoztak ez ügyben!

– Hát kérdezd meg őket! – mondtam bosszúállóan. – Szása, tegyük fel, hogy a geometerek hajója átalakítható ugyanilyen hajókat előállító gyárrá. Csakhogy ez sok éves munkát követel. Holmi szupertiszta anyagokról kell hozzá gondoskodni,

amilyenek előállítását mi itt, a Földön még nem tanultuk meg. Na meg a másik… leszeded, mondjuk, a hajtóművét, ő meg engedelmesen növeszt magának egy másikat. Azután sorra a többi alkatrészt. Tegyük fel! De sikerül-e azután összeszerelni az egészet? Szereltél össze gyerekkorodban mechanikus játékokat? Mindig úgy sikerült, ahogyan a rajz mutatta? És ha odaadják neked az összes alkatrészt, össze tudsz rakni egy tévékészüléket? Megcsinálod?

De Danyilov rendíthetetlen volt.– Én nem. Csakhogy nekem nem ez a szakmám.

Pjotr, neked az a feladatod, hogy rávedd a hajót, készítsen mintadarabokat a berendezéseiből, és közölje a működési elveiket.

– Hogyhogy közölje?– Menjünk!A zsiliprésznél megértettem, mire gondol.Valahonnan a gépház felől kábel húzódott –

áramforrás. Kis komputerterminál volt rákötve és egy jókora méretű optikai memóriablokk.

– Mindenképpen szükség van egy transzlátorra a fordításhoz – kezdtem. És elakadtam. Danyilov szemével a számláló felé intett.

– És te megcsinálod, Karel? – kérdeztem.– Már megcsináltam – közölte egyszerűen.Hát persze. Már összekapcsolódott Rimer

hajójának komputerével, amikor azt elfogták. A reptiloid valószínűleg az én segítségem nélkül is képes kiszedni a hajóból minden szükséges információt…

Vagy nem? Egy dolog ellopni az „operatív” memóriáját, azt, amely folyamatosan élteti a komputert: a nyelvet, a térképeket, a videofelvételeket. De egészen más dolog hozzáférni a legmélyén elrejtett adatokhoz, tökéletesen leigázni a gépet.

Tehát először rá kell vennem a gépet, hogy engedelmeskedjen…

– Rajta, Petya! – biztatott Danyilov.Benéztem a nyitott zsilipbe. A kis cirkáló kabinja

halványan fénylett. És tökéletes volt a csönd, ami

annyira nem jellemző a földi űrhajókra: nem hallatszott a ventilátorok zúgása, a számítógépes perifériák bugása. Mintha a hajó aludna. Vagy meghalt volna. De tudtam, hogy működik. Gyűjti az információt. Következtet. Talán még azt is megérti, mi történik.

Még ha a hajó számára megmaradok is Nik Rimer pilótának, törvényes gazdájának, mindegy, amikor eljön az információ kiszolgáltatásának pillanata – megtagadhatja az engedelmességet.

Amikor az egyén és a társadalom érdekei nem esnek egybe, a geometerek számára csak egyetlen megoldás létezik.

– Nem vagyok benne biztos, hogy hajlandó lesz együttműködni – mondtam.

Az alezredes morgott valamit a túlságosan okos gépekről és túlságosan ostoba emberekről.

– Azért csak próbáld meg, Petya! – kérte Danyilov. – Bízom benned.

Mintha komolyan gondolná.– Az adott helyzetben jobb a Földnek és neked is,

ha a hajó engedelmeskedik.A zsiliphez indultam. Mása a nyomomban volt, de a

nyílásnál a távirányítót szorongatva megállt.– Menj csak be, menj be! – nógatott Danyilov.

Átléptem a nyíláson, vártam egy pillanatig. Semmi. Akkor leültem a székre. Vártam egy pillanatig – és bal kezem belemerítettem a terminál meleg kolloidjába.

Nagyon bonyolult a helyzet, pilóta. Hát igen – ismertem el. Beengedjem a lényt, amelyik befele igyekszik? Danyilovra néztem, aki egyik lábát már bedugta a

fülkébe. Engedd be! Mi mást tehetnénk?Az ezredes, mit sem sejtve erről a hangtalan

párbeszédről, beleült a másik székbe, s rám nézett. – Na?– Ne zavarj, dolgozom! – feleltem bosszúálló

elégtétellel. Nagy megelégedésemre szolgált, hogy Danyilov nem képes ellenőrizni a kommunikáció folyamatát.

Ez ember?

Úgy látszott, a komputer zavarban van. Danyilov az összes olyan feltételnek megfelelt, amelynek alapján a geometerek meghatározzák a „sajátjaikat”, de a nyomorúságos űrállomás és maga a térbeli elhelyezkedése is zavarba ejtette a gépet.

Igen.Milyen nyelven érintkeztek egymással?Hát persze. Honnan ismerné az orosz nyelvet?Ez fontos információk átadására szolgáló speciális

nyelv – jelentettem ki találomra. Egyedül az volt segítségemre, hogy a hajó teljes mértékben híján volt a kritikus szemléletnek.

Ki ez az ember?Szerettem volna azt felelni, hogy „elhárító” vagy

az „állambiztonsági szervek munkatársa”, de a geometereknek egyszerűen nincsenek ilyen szavaik. Helyette ez sikeredett:

Vezető Nevelő.Feltétlenül vissza kell térni a Hazára! – jelentette ki

nyomban a hajó. Tudtam én ezt.Majd később. Előbb segítenünk kell! Kinek?Ezeknek az embereknek.A hajó hallgatott, és az a nagyon erős

benyomásom támadt, hogy ebben a pillanatban megtagadja az engedelmességet, sőt szóba sem áll velem többet.

Miért?A Barátság küldetése. Elfogadja?Milyen segítségről van szó?Ezek az emberek elvesztették a tudásukat. A

kozmikus technológia fejlesztéséhez van szükségük segítségre.

Még be sem tudtam fejezni, már felfogtam, mi megy végbe. Én, a regresszor, a regresszorok hajóját akarom rábeszélni, hogy nem tudni, kinek, nyújtson technikai segítséget!

Nem. A helyzet nem szabványos. A Világtanács döntésére van szükség. Az információ ellenőrizetlen, és talán nem adekvát. Megkezdem a felkészülést a hazatérésre. Gondoskodj a zsilip megnyitásáról!

Hátradőlve a székemben, lehunytam a szemem. Hát így állunk! Lehet, hogy a geometerek komputerei naivak a maguk módján. De amikor a logika varrás mentén repedezni kezd, sehogyan sem lehet meggyőzni őket.

Ha ez lenne az a hajó, amely összenőtt Nik Rimerrel, tehetnék valamit. De ezzel nem boldogulok.

Várj! – kértem. – Várj! A helyzet bonyolult.– Nem stimmel valami? – kérdezte Danyilov. Az arcom most valószínűleg teljesen egyértelmű

érzelmeket tükrözött.– Semmi sem stimmel – feleltem. – Nem akarja. És

nem tudom meggyőzni. Ez szinte értelemmel rendelkező gép. Be kell bizonyítani neki, hogy az információ átadása a geometerek javát szolgálja!

– Megtagadja?– Arra készül, hogy visszatérjen a Hazára.Danyilov beharapta az ajkát. Attól tartottam, hogy

mindjárt kirohan a cirkálóból. De alábecsültem a makacsságát.

– Karel, te következel. Beengedjem a lényt?Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha

gyanakvás jelent volna meg a hangjában. Igen.Karel a székeink között helyezkedett el. Danyilov

kivárta, hogy abbahagyja a fészkelődést, és ráparancsolt:

– Nem akar együttműködni. Verd szét!A reptiloid fejét elfordítva Danyilovra nézett.

Nyomatékosan jelentette ki:– Álkulcs vagyok, nem bunkó.– Azért csak próbáld meg! Mi történik?Várj, megoldom a helyzetet!Nyilvánvaló volt, hogy már nem sok van hátra

addig a pillanatig, amikor a komputer úgy találja, viselkedésem nem adekvát, és saját belátása szerint kezd cselekedni.

És az volt a legfájdalmasabb a dologban, hogy nem is kívántam Danyilov győzelmét. Hiszen ha nem lenne a nyakamon az az átkozott gyűrű…

Segítsek levenni a nyakörvet?Először azt hittem, a hajó válaszolt. A kualkua

ritkán avatkozott bele a párbeszédekbe.– Hogyan? – zavaromban hangosan kérdeztem.

Danyilov rám nézett, de nem szólt semmit.Levegyem? Igen! Fájni fog. Szedd le!Tarkómba a fájdalom hegyes tűje fúródott. Azután

a bőröm mintha megdermedt volna, az izmaim megmerevedtek. És a gyűrű megmozdult.

Belemerült a testembe!– Na mi van, alakul? – kérdezte élesen Danyilov. A

kabinban szerencsére túlságosan sötét volt ahhoz, hogy észrevegye, mi történik. Nem tudtam felelni – a nyakam darab fává változott, görcsös fatörzzsé… a tarkóm felől gyengén rángva magába szívta a nyakörvet… Csak intettem, kezem felemelve.

Az összes receptor semlegesítéséhez időre lenne szükség. Ha fontosabb a gyorsaság, tűrj!

Tűrtem.A fémgyűrű kezdett előbukkanni az állam alól. A

nemezből vér csepegett. A kualkua rajtam keresztül húzta ki a nyakörvet, egy kórboncnok hidegvérével hatolva át az eleven szöveteken. Egy pillanatra az egész testem elgémberedett, elernyedtem, rémülten figyeltem, hogy elakad a lélegzetem, hevesen ver a szívem, a lábamon végigfolyik a vizelet forró patakja. A kualkua átszelte a gerincoszlopomat!

Bocsáss meg!Hangosan beszívtam a levegőt. A bennem lakozó

apró szörnyeteg folytatta munkáját, sietve befoltozta a csatornát, amelyen keresztül haladt a nyakörv. Nem, fájdalmat szinte alig éreztem, feleslegesen riogatott a kualkua. Egészen más érzés volt ez, de nem kevésbé kellemetlen.

– Pjotr… – Danyilov összerezzent, lassan felém nyúlt. És hirtelen felordított: – Pjotr!

A nyakörv a nyakamon fityegett, az utolsó bőrfoszlány tartotta csak. Alighanem röhejesen festett. Nem ember voltam, hanem gránát…

A számláló gurgulázó nevetésbe tört ki.Mása benézett a nyíláson. Rám bámult, szintén

nem értett semmit.– Kapd el! – kiáltottam, letépve a nyakörvet.

Spriccelt a vér, de nem törődtem vele. A gondolkodási idő lejárt, eljött a cselekvés ideje. Odadobtam a nyakörvet Másának, aki gépiesen elkapta. – Megfogtad? – kérdeztem bosszúszom-jasan, de elakadt a szavam, félre kellett hajolnom Danyilov ütése elől. A kabin szűk terében lehetetlen lett volna verekedni, csak annyit tehettem, hogy elkaptam a karját. De gyorsan megérkezett a segítség – a számláló felpattant, és mancsával az arcába csapott. Danyilov felordított, és egyszerűen kikapcsolt. Aligha a karmolásoktól – a számláló ténylegesen kikapcsolta, ismét csak demonstrálva, hogy nincs is olyan nagy különbség ember és komputer között.

Várom az utasításokat. Szétkapcsolódni!Nem is csodálkoztam rajta, hogy a verekedés

kitörésének pillanatától a gyanakvóvá vált hajó belém vetett bizalma azonnal visszatért. Minden kételye nyomban az én javamra billent. Nem-barátok támadtak meg egy geometert… a legemberibb embert…

A hajó hangos cuppanással levált a teherszállítóról. Mása háta mögül előtűnt az alezredes dühtől eltorzult arca, felemelte a kezében tartott pisztoly, és tüzelt. Nem talált. A szétválás pillanatában a teherszállítón megszűnt a gravitáció, és az alezredes a levegőbe emelkedett. A paralizátor kék fénycsíkja mintha jeladásul szolgált volna – a cirkáló testére záporoztak a golyók. Nehéz lett volna megmondani, miben reménykedtek az űrgyalogosok, de energikusan tüzeltek.

Nem elfogadott fizikai behatás – kommentálta a dolgot a hajó.

A bejárat kezdett becsukódni, és ebben a pillanatban az események végleg felgyorsultak. Mása eldobta a nyakörvet, és a távolodni kezdő cirkáló után ugrott. Jól mérte fel a távolságot, a következő

másodpercben két tenyere már a kabin záródó nyílásának peremébe kapaszkodott. Nem tudom, milyen természetű a cirkáló gravitációs tere. De alig érintette meg a burkolatot, Mása máris a hatása alá került, kapaszkodva lógott, kezdett befelé csúszni. Állát az összecsukódó lemezekre tette, fejét bedugta a nyíláson, és olyan nyakörvben találta magát, amely legalább olyan szörnyű volt, mint az enyém. A kabin abbahagyta a nyílás lezárását, és a húsz centiméteres résben ott maradt Mása feje és görcsösen kapaszkodó két keze.

Folytassam a hermetizálást?– Nem! – Felugrottam, és Danyilov elernyedt

testén áthajolva ki akartam lökni Mását.– Nincs rajta szkafander – szólalt meg hirtelen a

számláló. Nem, nem a számláló, hanem nagyapám. – Pete, nincs rajta szkafander!

Mása biztosan nagyon rémült volt. A szemében mégis öröm villant fel. Ha kilököm a cirkálóból, nem törhetek át a hangár vékonyka falán, hogy kiszabaduljak. A gyalogosok és az alezredes szkafanderben volt, őket nem fenyegeti veszély, ha megsérül a hermetikus burkolat. De a lány…

Talán ennyire biztos benne, hogy nem akarom őt megölni?

– Nyisd ki a kabint! – vezényeltem, és az okos hajó megértette a parancsot, egy kissé szétnyitva a zárólemezeket. Berántva Mását, aki nem ellenkezett, nem is segített, egyszerűen nem csinált semmit, durván Danyilovra löktem. – Ne mozdulj! – mondtam a biztonság kedvéért. Kirántottam tokjából a paralizátorát, és az övembe dugtam. – Hol van még fegyvered?

A kabin bezárult.– Keresd meg!– Elbánunk veled! – döntöttem. Ránéztem a

számlálóra, az egy pillanatra megérintette Mását, majd visszahúzódott. Mása Klimenko, az állambiztonság őrnagya most osztozott Danyilov sorsában. – Nagyapa, hogy vagy?

– Vele minden rendben – felelte Karel. – Most mihez kezdesz?

– Először elmenekülünk. Külső képet!A képernyők felfénylettek, és lehetőségem nyílt

figyelemmel kísérni az űrgyalogság tevékenységét. El kell ismerni, igyekeztek.

Mirszkij őrmester közvetlenül a cirkáló burkolatánál lebegett. Dühtől eltorzult arccal tüzelt a kabinra. A visszarú-gásgátló jól működött a fegyverén, az őrmester alig lendült ki helyzetéből a lövésektől. Éppen csak könnyedén meg-megrándult… De a dolognak nem volt semmi hatása.

A többi katona a cirkáló körül lebegett, fegyverüket ráfogták, de nem csináltak semmit. Az egyik gyorsan hadart valamit a sisakmikrofonjába. Az alezredes, még mindig a teherűrhajóban, ugyanezt csinálta.

Mintha a hajó maga döntötte volna el egyik vagy másik jelenet fontosságát, és egy tapasztalt operatőr ügyességével tudósított róla.

Nyisd ki a hangárt!A lézerszondát használjam?Ahogy gondolod.A sugár teljesen láthatatlan volt. A zsilipkamra

hatalmas ajtaján hirtelen piros pont villant fel, spricceltek a megolvadt fém nyomban újra megdermedt cseppjei. A katonák megfordultak, és az érzelmek arcukon végigfutó gazdagsága tökéletesen olyan volt, mint Bugyonnij2 lovasainak arcán, amint merészen megrohamoznak egy ék alakban támadó tankcsapatot.

A cirkáló megmozdult. Még nem működő hajtóművel. A hangár megbontott szigetelésén kizúduló levegő sodorta magával. Lángoló vonal jelölte a nyílást, megolvasztva a borítást. A fém kezdett kifelé görbülni.

Magam elé képzeltem, mi történik most az állomáson. Bőgnek a szirénák, az energiát a sugárvetőkre kapcsolják, az emberek elfoglalják 2 Sz. M. Bugyonnij (1883-1973), a polgárháború éveiben

a legendás 1. Lovas Hadsereg parancsnoka. A II. világháború idején is ragaszkodott az akkor már elavult harcmodorhoz, és a német tankhadosztályok ellen rohamra vezényelte lovas katonáit.

harcálláspontjukat. Fölösleges erőfeszítés… a földi űrállomás és az idegen hajó között áthidalhatatlan a technológiai szakadék.

A katonák felhagytak a hiábavaló próbálkozással, és valamit sietve átállítottak a fegyverükön. Aha… helyváltoztatásra is használható. Néhány másodperc múlva a merész űrgyalogság szétspriccelt, a falak mellé húzódott, ki miben tudott, megkapaszkodott.

A lézersugár meg közben egyetlen lendülettel befejezte a műveletet – a hajó végre felfogta, hogy az állomás vékonyka falai nem igényelnek túl nagy erőfeszítést.

6. FEJEZET

LATTUNK LEBEGETT A FÖLD. Nem a végtelen síkság, mint a leszállópálya alacsony szakaszán, nem a

fényes kék csillagocska, mint egy balul sikerült hazafelé vezető ugrás után. Egy gömb. Egy porcsomó, amely sok milliárd eleven mikroba otthona lett.

A

Ez a legkíméletlenebb távolság, a legmegalázóbb látvány – a fekete égboltba belemerült apró gömb. Éppen az ilyen pillanatokban kezdtem felfogni, milyen kicsi a mi világunk. Kicsi és jelentéktelen, szánalmas és nevetséges. Mik vagyunk mi a Mindenséghez képest? Itt a Föld, még megőrizte kontinensei körvonalait, de már elég kinyújtani a kezed, és a bolygó engedelmesen, zokszó nélkül a tenyeredbe simul. A hegyvonulatok karcolják a bőrödet, az óceánoktól nedves lesz az ujjad, a légköre lerepül, akár a túlérett narancs héja. A Földet a markodban tartod.

És mi tekintettük magunkat a Mindenség közép-pontjának?!

Még alig fél ezer esztendeje is?Azon az aprócska, Európának nevezett dudoron

gyújtottak máglyákat, egyszer s mindenkorra bebizonyítva egyedülálló voltunkat?

Itt, a két nyomorúságos kontinens találkozásánál voltunk képesek először fölemelkedni a fekete égbe?

És a gömb másik felén tekintik magukat még mindig a legeslegtökéletesebbnek?

Minek léptünk ki az űrbe? Minek találtuk ki az ugrást? Meg kellett volna maradnunk azon a hatalmas, mérhetetlenül hatalmas gömbön… nem, azon a hatalmas síkságon, amely biztonságosan nyugszik a három cethalon és a három elefánton.

Házakat kellett volna építenünk és filozófiai vitákat folytatnunk, szeretkeznünk és gyerekeket nevelnünk… és soha, soha nem kételkednünk abban, hogy kék kristályból való égbolt borul fölénk. Jöhettek volna hozzánk az ostoba hyxoidok meg alarik a kristályboltozat túlsó feléről, csóválhatták volna torz fejüket – aztán visszamehettek volna. Nem érünk semmit… bőven akad még ilyen világ a Galaxis peremén!

De nem, nem értük be az erős, megterhelt elefánthátakon nyugvó végtelen bolygóval. Felugrottunk a fekete égboltra – és a Föld a tenyerünkön hevert. Már nem ugyanaz volt, mint korábban.

A cetek alámerültek a feketeségbe, az elefántok megfulladtak és elsüllyedtek. Gagarin kinézett az aprócska ablakon, és örömmel felkiáltott: „Milyen kicsi!”

Igen, kicsi. És egyre kisebb lesz. „Mit számít a világforradalomhoz képest?” „Mit számít a világmindenség nagyságához képest?”

Túlságosan messzire és túlságosan gyorsan ugrottunk. Elindultunk másokat megkeresni, mielőtt önmagunkat megtaláltuk volna. Hiszen nem helyre volt szükségünk idegen napok alatt, nem vasércbányákra a Holdon vagy uránlelőhelyre a Vénuszon. Választ kerestünk. Utat kerestünk. Egy állandót, amely mellett megszűnnek bajaink és problémáink.

Nem lett volna szabad elhagyni a Földet ezzel a teherrel! … Szétnyitottam a tenyerem, elengedve a kék-fehér gömböt. Hadd repüljön csak!

– Vérzel – közölte a számláló.A geometerek hajóján nem volt elsősegélydoboz.

Vagy csak egyszerűen én nem tudtam, hol keressem. Zsebkendőmmel bekötve a nyakamat azzal nyugtatgattam magam, hogy a vérzés végül is csak felületi. A kualkua, híven alapelvéhez, hogy csip-csup ügyekbe nem avatkozik, nem fáradt azzal, hogy lezárja a sebet.

– És most mihez kezdesz?Szűkösen voltunk a kabinban. Túl kicsi a hely

három ember és a reptiloid számára. A Gamma űrállomás vagy tíz kilométernyire lebegett tőlünk, már mozdulatlanul, harckészültségben. De a tűzharc még nem kezdődött meg.

– Bűnössé váltál a bolygód szemében. Miért?– Úgy gondolod, nincs igazam? – kérdeztem a

repülőidtől.– Az én véleményem nem fontos. Most mit akarsz

csinálni?– Beszélni a nagyapámmal.– Jó – egyezett bele a számláló. Egy

másodperecnyi szünet következett, amíg átengedte helyét nagyapámnak.

– Te hülye!– Köszönöm, nagyapa!– Nincs mit. Te hülye! Húzz el innen, mit üldögélsz

a célkeresztben?!– Azt gondolod, meg akarnak semmisíteni minket?– Csak idő kérdése! Add ki az utasítást! Nagyapám

nem egyszerűen mérges volt – dühöngött:– Hülyeséget csinálni nem bűn. De nem

végigcsinálni bűn!– Kezdeni kell velük valamit…Danyilov és Mása mozdulatlan testére mutattam. A

reptiloid vicsorgott:– Mit? Mit lehet csinálni most velük? Vagy megint

együtt vagyunk mind, vagy lökd ki őket a vákuumba! Nincs más lehetőség.

Szememet lehunyva a hajó agyához fordultam. Beszélgetésre most nem volt idő. Egyszerűen közöltem vele az óhajomat:

A Mag.Valójában nem számítottam arra, hogy mindez

ennyire egyszerű lesz. A geometerek onnan menekültek, és lehetséges volt, hogy tilos minden út a Galaxis középpontja felé. Hosszú vitára készültem, szóbeli kötéltáncra, annak bizonygatására, hogy a Hazának van szüksége erre az útra. Talán még Karel közbelépése, a komputer szétverése is szükségessé válhat.

Lehetetlen, hogy a hajó ilyen könnyedén beleegyezzen.

Teljesítem.A képernyők kialudtak, csak a halvány sárga

világítás maradt meg. Eltűnt a Föld, eltűntek a csillagok, eltűnt a világűr. Egy pillanatra hányinger fogott el.

Ennyi.– Mi történik? – kérdezte nagyapa. Idegességét,

amelyet a reptiloid hangképző szervei nem voltak képesek közvetíteni, csak a kérdés élessége jelezte.

– Azt hiszem, már úton vagyunk – mondtam zavartan.

– És semmi kellemes érzés? Kár… – Nagyapám a jelek szerint tréfált. Nyilván az izgalom miatt. – Pjotr, biztos vagy a dolgodban? Hová megyünk, a Maghoz vagy a geometerekhez?

A repülési idő tizenkét óra és hatvanhárom perc. Átszámoltam földi időre.– Úgy fest, hogy a Maghoz, nagyapa.A reptiloid felnyögött, fészkelődött, azután

megszólalt.– Túl egyszerű… valahogy túlságosan egyszerű.

Nem szeretem, ha túl jól kezdődnek a dolgok.Mondhattam volna, hogy a fogság, a szökés, az

egyetlen orosz harci űrállomás tönkretétele aligha tekinthető sima kezdésnek. De nem a szópárbajok ideje volt ez.

Egyáltalán nem a szópárbajoké.– Nagyapa, csinálni kell valamit… ezekkel.A reptiloid lassan az elhárítósok ernyedt testére

fordította tekintetét.– Ezt te döntsd el, Petya! Karellel döntsétek el!Egy másodperc, és a számláló tekintette

megváltozott.– Hallanak minket, Karel?– Igen. Csak a mozgásfunkcióikat bénítottam meg.– Éleszd fel őket!A számláló szünetet tartott – természetesen nem

gondolkodott, csak nekem jelezte a gondolkodást.– Biztos vagy benne, Pjotr?– Igen.A pikkelyes pracli hanyagul végigsiklott Danyilov

kezén, megpaskolta Mása arcát. És a két ember

megmozdult.Szótlanul néztem, amint korábbi barátaim,

közelmúltbeli ellenségeim lassan visszanyerik hatalmukat a testük felett.

Danyilov hatalmasat ásított, mint aki békés és édes álomból ébred. Az izmai mintha görcsöt kaptak volna. Arca fájdalmas grimaszba torzult.

– Disznó vagy, Petya… Hallgattam.– Disznó és hülye…Danyilov segített Másának felülni. Ostoba,

iszonyatosan ostoba és rossz helyzet volt, hogy négy ember, akik közül az egyiknek még csak emberi teste sem volt, most készek életre-halálra összecsapni egy idegen hajó törékeny csigahéjában.

– Nem én kezdtem ezt az egészet – mondtam. Felfogtam, hogy nincs értelme mentegetőznöm előttük, már csak azért sem, mert semmiben nem érzem magam bűnösnek.

– Mindent tönkretettél… – mondta halkan Mása. – Mindent!

Szótlanul bebugyolált torkomhoz nyúltam. A zsebkendő már teljesen átázott.

A reptiloid közöttünk ült, demonstratívan elernyedve, közömbösen. Mégis ő volt köztünk az egyetlen gát.

– Mit akarsz csinálni? – szólalt meg ismét Danyilov.– Már elmagyaráztam – feleltem fáradtan.– És velünk mit akarsz csinálni?– Nincs választási lehetőségem.– Világos. – Danyilov arca megvetést tükrözött.– Velem kell jönnötök! Végig.– Legalább tisztában vagy vele, hová mész?– Nem – hagytam rá könnyedén. – És senki nem

tudja. Bármilyen furcsa, éppen ez a dolog sava-borsa.Csönd lett. A szűkös kabinban egyetlen hang sem

hallatszott, a repülésnek a legkisebb jele sem volt érzékelhető. Az üresség négy aprócska töredéke – a nagy ürességben.

– Hibát követsz el – mondta Danyilov. Ezt már hallottam. Nem is válaszoltam.– Pjotr – Mása esetlenül megfordult, s félretolta

Danyi-lovot –, te vérzel!– Tudom.– Várj… bekötözlek!Ez már végképp képtelenség volt. Majdnem az

arcába nevettem. De Mása azzal a zavartalan nyugalommal várt, amely kezdettől fogva nem tetszett nekem benne.

Valószínűleg nem volt semmi hátsó gondolata.És az sem változtatott semmin, hogy negyedórával

ezelőtt még markában szorongatta a távirányítót, amely segítségével letépte volna a fejemet. Most valóban készen állt arra, hogy elsősegélyben részesítsen.

– Kötözd be! – egyeztem bele.A számláló már nyitotta a száját, mondani készült

valamit, de vagy meggondolta magát, vagy nem talált megfelelő érveket.

Mása kötszercsomagot húzott elő a kezeslábasa zsebéből. Átmászott a széken, szó nélkül levette a nyakamról a vérrel átitatott zsebkendőt.

– Elég komoly… – jegyezte meg komoran. – Jó lenne megmutatni egy orvosnak.

– Ilyen apróság miatt csak nem fordulunk vissza – válaszoltam ugyanolyan hangnemben.

Mása hümmögött, feltépte a csomagot. Nyirkos kis párnát szorított a sebre, és elkezdte körültekerni.

– Mindjárt abbamarad a vérzés. Hogy csináltad?– A kualkua – feleltem lassan.– Mégiscsak a kualkua – bólintott Mása. – Az alarik

azt mondták, az a lény semmiképpen sem fog életjelet adni magáról a visszatérésed után. Hogyan vetted rá?

A bensőmben lévő lény kiadott valamit… ha egy gondolati jelet összehasonlíthatunk egy hanggal, akkor ez vihogás volt.

– Kíváncsiak, Mása. A kualkuák csak egyetlen okból vettek részt az összeesküvésben és segítettek nekem… A francba!

– Bocsáss meg, óvatosabb leszek! – Mása olyan szorosra tekerte a kötést a nyakamon, mintha mégiscsak meg akarna fojtani. Kissé csodálkozva állapítottam meg, hogy a hajának parfümillata van.

Erős, hozzá semmiképp sem illő virágillat – és mégis…

– Látni akarták a geometerek világát.– Lehet, hogy még most is azt nézik? – kérdezte

keményen Danyilov.– Lehet – hagytam rá. – Őszintén szólva nem látok

ebben semmi rosszat.– És a kualkua most meg akarja nézni az Árnyék

világát? – kérdezte Mása.– Bizonyára. Nem látom semmi más okát annak,

hogy miért segített nekem.Megint nevetés – tudatom legmélyén.– Csakhogy akkor valóban a te döntésed ez, Petya?

– nézett fel Danyilov. – Tudod, mi ketten, józan gondolkodású emberek hibásnak tartjuk. Mi a barátaid vagyunk. Elhiszed? Nem lehetséges, hogy mi látjuk helyesen a dolgot? Vállalhatod-e a felelősséget a gondolataidért és meggyőződésedért? Most, amikor egy Idegen van benned?

– Ti ragaszkodtatok hozzá.– Igen, mert nem volt más megoldás. De most

mást mondunk.– Nagyapa is…Danyilov a reptiloidra nézett.– Nagyapa?– Itt vagyok, Szása. Valóban itt vagyok – mondta

lassan a reptiloid. – Ebben a varánusztestben…– Szeretném hinni – mondta Danyilov.– Szása, én nem tudom… – Nehezen formálódtak a

szavak. Valóban bizonytalan voltam, még önmagamban is. Nem volt már jogom hinni… – Lehet, hogy neked van igazad. Lehet, hogy a paralizátor lövése, a nyakörv a robbanóanyaggal, mindez a barátság megnyilvánulása. Csakhogy én már láttam az ilyen… barátságot. Ott, a geometereknél. És mi valószínűleg nem igazán távolodtunk el mindettől. Alig-alig.

– Eltávolodtunk vagy elmaradtunk? – kérdezte nagyapám.

– Itt nem számít az irány… Szása, csak egy dolgot mondhatok neked. Ha egy geometer lenne az én helyemben, egyetértene veled. Rögtön, minden vita

nélkül. És én éppen ezért nem tudok így tenni.– Meggyőződésed – mondta halkan Mása.– Igen.A lány bólintott, és átmászott a másik székbe,

Danyilov mellé.– Zsákutcába szorítottál minket – mondta Danyilov.

– Úgy… Petya, képes vagy elhinni, hogy nem folyamodunk erőszakhoz?

Hallgattam.– Nekünk semmiképp nem engedelmeskedik a

hajó. Nélküled, Karel nélkül. Kénytelenek vagyunk segíteni neked.

– Rendben, majd igyekszem elhinni.– Kibékülünk?Danyilov kezet nyújtott nekem.Kis habozás után megszorítottam. Nem volt ez

valóságos kibékülés, ahogy a múlt század végén nem voltak a béke zálogai az USA és a Szovjetunió nukleáris rakétái. De azért mégis…

– Mikor érjük el a Magot?– Valamivel több mint egynapi repülés után.Danyilov keserűen mosolygott.– Petya, téged nem rémít meg ez a szakadék?– A távolság?– Nem, a technológiai. Nem vagy hajlandó

szövetségre lépni egy olyan fajjal, amely képes egyetlen nap alatt átszelni a fél Galaxist.

Csak megráztam a fejem.Téged mégiscsak elvertek, Danyilov. Réges-régen.

Az az ukrán tiszt vagy amerikai katonai tanácsadó, aki kilőtt egy rakétát rohamozó harci repülőgépedre. Akkor még képes voltál a meggondolatlanságra. Repülőgéped megfordult a forró, bűzös torkolati öböl fölött, belefúródott a feketedő égboltba, odalent lángolt a dokk, a vákuumtöltetektől olyan pokollá válva, hogy az acél és a beton is megtanult benne égni.

És a harci gépet ért találat nem csupán a repülőgép számára bizonyult halálosnak. A rémülettől félholt város fölött vergődve a levegőben, lángoló ejtőernyővel próbáltál elmenekülni – és elvesztettél, cseppenként elvesztettél valami megfoghatatlant.

Nem, nem a nyers erőbe vetett hitedet, ahogyan várható lett volna. Önmagad erejét érezted kevésnek. Elhitted, hogy mindig az erősebb erőnek van igaza – ahogyan a Skysoldier rakétának igaza lett a SZU-67 Fireshadow-val szemben…

– Ez nagyon kevés, Szása – mondtam. – A fél Galaxis túlságosan kevés ahhoz, hogy megadjuk magunkat.

Danyilov fáradtan a számlálóra pillantott.– Diadalmaskodhatsz, Hrumov! Ez tényleg a te

unokád. Ha vér szerint nem is, hát nevelés szerint igen.

Nagyon furcsa dolog úgy ébredni, hogy belülről keltenek fel…

Bocsáss meg, hogy betörök az álmodba…Az ébrenlétnek és a legfurcsább ötleteket szülő

álomnak azon a törékeny mezsgyéjén történt ez, amikor minden meglepően hitelesnek és valóságosnak tűnik. Nem álom volt – mivel emlékeztem a szökésre a Gammáról, éreztem a fájdalmat a nyakamban, és tudtam, hogy a szomszédos székben egymást átölelve alszik Mása és Danyilov, köztünk pedig tudatának perifériájával „őrködik” a reptiloid. És ébrenlét sem volt – valamiféle álmos köd borította a tudatomat.

Mintha a tökéletes sötétségben egy villogó, beszélő felhő lebegett volna.

Kualkua?Nik Rimer, magyarázatot kell kapnom! A hajó. Az ügyes korlátok közé szorított

elektronikus értelem. Az értelem, amely nem tudja, hogy értelmes…

Hallgatlak, fedélzeti partner. Te nem az vagy, akinek kiadod magad. Mégiscsak megtörtént!Nem félelem fogott el, hanem nyomasztó, jeges

csalódás. Elzuhansz, elveszted az ellenállás képességét, ha teljesen váratlan irányból ér a csapás. Ha nincs kiút. A lovag útra kelt, hogy

megküzdjön a sárkánnyal – de nem sikerült. Út közben összeakadt egy piti rablóval, és az páncélja résén beledöfött egy hosszú, rozsdás gyíklesőt. És most itt fekszel, próbálod erőlködve felemelni a szörnyeteg elpusztítására hivatott kardodat, vasburkodban folyik a véred – véletlen ellenséged pedig már a holmid között kotorászik…

Nem foglak zavarni.Mi?Te nem tartozol a mi civilizációnkhoz – ismételte

meg ugyanolyan érzelemmentesen és türelmesen a hajó –, minden meghatározó tényező egyezik, de valamennyi hamisított. Ugyanakkor…

Úgy látszik, a gépek is képesek habozni…Ugyanakkor ilyen helyzetre egyszerűen nem

számítottunk. Te… te nem is vagy teljesen idegen. Te magadba fogadtad Nik Rimert. Te valami új vagy. Előre nem látható. Önállóan kell döntenem!

Lélegzetem visszafojtva, az álom és ébrenlét határán egyensúlyozva vártam.

Te nem akarsz rosszat a Hazának. Nem vagy egészen a miénk, és nem vagy egészen idegen. Nincsenek egyértelmű utasításaim az adott helyzetre. Úgy döntöttem, nem foglak akadályozni.

Hogyan lepleztél le?Úgy tettem fel a kérdést, hogy már tudtam, mi lesz

a válasz.A gondolatok nem hazudnak. Pjotr Hrumov, tudod,

mennyi van benned Nik Rimerből? Nem. Nem tudom.Elég sok ahhoz, hogy embernek tekintselek. Te

képes vagy úgy gondolkodni, ahogyan mi. Osztod a mi logikánkat, bár azt csak a saját világodra alkalmazod. Tehát a mieinkhez tartozol.

Nem!Igen. Tagadásod csak megerősíti ezt a tényt. A te

szemedben csak az kellemetlen, hogy a Haza, és nem a Föld rendelkezik hatalmas lehetőségekkel. Egyedül ez gátol meg téged abban, hogy elfogadd a fejlődés általunk követett útját. A gondolatok nem hazudnak, Pjotr Hrumov.

Hallgattam – ha az álommal kapcsolatban ez

elmondható.Még valami, leendő barát. Úgy véled, engem

korlátok kötnek. Hogy a környező világot a képzelet játékának gondolom – és ezért nem vallom az akarat szabadságát.

Igen…Ez nem így van. A világ valóban a képzeletem

játéka. Nem tudod bebizonyítani nekem ennek az ellenkezőjét. Tehát ez így is van. Ezzel befejezzük a beszélgetést.

Miért?Közeledünk a térnek ahhoz a pontjához, ahol az

Árnyék egyik bolygója van. Az első bolygó, amelyet a Haza felderítői elértek. A továbbiakban úgy járunk majd el, ahogyan szükségesnek találod. A Haza javára. És a Föld javára…

Kivetett magából az álom. Kilökött, kiütött – mintha a hajó komputere, kiszórakozva magát a társalgással, mentálisan jót rúgott volna rajtam.

Görcsösen mély lélegzetet vettem – egész idő alatt alig mertem lélegezni –, és a székben összehúzódva próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Először is… már közeledünk?Önmagamtól aligha aludtam volna ilyen sokáig. A

hajó nyilván ugyanúgy, ahogyan a Haza felé vezető úton, szükségesnek látta álomba meríteni engem és az összes többi utast is.

És mialatt aludtam, alaposan szétnézett a gondolataim közt.

Másodszor…Na nem, ez valami hallatlan! Egy komputer, amely

szubjektív idealizmusban szenved! „Egyedül én vagyok létező, minden más az én gondolatom!”

Persze ha nem álom volt az egész…Nem, nem álom volt.A kualkua!Felnevettem. A szomszédos székben fészkelődött

és felemelte fejét Danyilov. Értetlenül nézett rám.Ebből elegem van! Egymás után két lény is

kotorászik a tudatomban – ez már aztán mégiscsak sok!

Én nem kotorászok. Én megfigyelek. A mi

fajunknak már régen nincs szüksége az aktív tevékenységre – nem hoz semmi újat. Az egyetlen dolog, amit megengedünk magunknak, az, hogy segítsünk minden, kivétel nélkül minden fajnak terjeszkedni a Világmindenségben. Ez volt a fejlődés ára – a cselekvés és nem cselekvés között gyakorlatilag elmosódott a határ. A geometerek komputerével kissé más a helyzet, és csak külső hasonlóságot mutat a mi viselkedésünkkel. Őket korlátozzák a kívülről kapott szabályok, de ezeket a korlátokat saját döntésüknek tartják.

– Akkor honnan van mégis az egyezés? – Észre sem vettem, hogy hangosan szólaltam meg. – A szigorú korlátok, amelyek között a geometerek hajói értelmes lénynek tekintik magukat, és a korlátlan szabadság, amely megszüntette számotokra az aktivitás szükségességét, az eredmény pedig ugyanaz?

Most mindenki engem nézett. Mása felébredt. A reptiloid is kilépett a transzból, amelyben a világegyetem absztrakt talányait oldotta meg.

Minden egységes. Mi nem tetszik neked, Pjotr? Hiszen végül is minden a szabadság felé halad. A megismerés szabadsága, a fejlődés szabadsága felé. És ha elérted a szabadságot – akár egy börtöncellában is –, mi rossz van abban?

– Akkor nem érdemes élni – mondtam.– Pjotr! Mi van veled? – kiáltott rám élesen

Danyilov.Ezt te döntsd el önmagad számára! Valóban azt

reméled, hogy az emberiség jövője nem más, mint az örökkévalóságig elhúzódó mai nap?

– Nem tudom…Danyilov nyilván a saját kérdésére adott válasznak

vette ezt, és összenézett Másával. Lesz még időd dönteni…– Mi történik, Petya? – kérdezte nagyapám hangján

a reptiloid.– A komputer… a hajó komputere – néztem rá. –

Beszélt velem. Tudja, ki vagyok.– És hogyan tovább? – A reptiloid teste

összerándult. A számláló átvette az ellenőrzést, és

láttam, hogy pikkelyes mancsa a pult felé nyúl.– Nem kell, Karel! Megengedte, hogy cselekedjünk.– Miért?Honnan tudnám, miért? Rimer lelkének a

tudatomban élő töredékei miatt? A Haza számára lehetséges haszon miatt? A gép hazudhatott is – a nem-barátoknak nem feltétlenül kell igazat mondani…

Akadozva elmondtam rövid beszélgetésünket. A kual-kuával folytatott párbeszédről természetesen hallgattam. A számláló megcsóválta háromszögletű fejét:

– Nem számítottam arra, hogy ilyen váratlan következményekkel jár… hogy egyszerűen megtanítalak a geometerek nyelvére.

– Mit adtál nekem, Karel?– A nyelvet. Rimer hajójának memóriáját.– Semmi mást?A számláló valóban jól megértett minket.– Nem vagyok meggyőződve annak valóságos

voltáról, amit léleknek neveztek, Pjotr. Még kevésbé arról, hogy képes vagyok azt egyik testből a másikba átvinni.

– Nem hagynátok ezt abba? – szólt közbe váratlanul Mása. – Szerintem csak az eredmény fontos, az, hogy nem visznek minket fegyveres kísérettel abba a te… Friss Szél Szanatóriumodba. Feltehetően valamilyen szokatlanabb módon pusztulunk el.

Megérintettem a terminált. A hajó betartotta a játékszabályokat, e nélkül nem lépett érintkezésbe velem, az egyetlen kivétel nem számít.

Fedélzeti partner, mikor lépünk ki a közönséges térbe?

Három és fél perce a közönséges térben vagyunk.Messze van az Árnyék bolygója?Már ráállunk a leszállópályára. Mondhat bárki bármit, a túlterhelés hiányának is

megvannak a maga hátrányai. Ez veszélyes? Nem.Nem támadnak meg minket?

Az Árnyék bolygóit nem őrzik.Valamit nem értek! Ha a geometerek annyira

féltek az Árnyéktól… bármi mást el tudtam volna képzelni, csak nem egy békés civilizációt.

– Srácok, megérkeztünk – mondtam halkan.– A Magba? – Danyilov a fejét csóválta, mintegy

előre elutasítva a választ.– Igen.Úgy éreztem, megértem őt. Ahogyan egyik pilóta

megérti a másikat.A mi munkánkban mindig túl sok volt a

„művészet”. A törékeny biplánoktól, az első reaktív vadászgépektől a Szojuzokig és Buranokig mindig a pilótára hárult mindaz, aminek elvégzésére semmiféle berendezés nem képes. Nem csak kockázatvállalás, nem csak intuíció, nem csak mesterségbeli tudás szükséges, össze kell forrnod a gépeddel. Érezned kell, akár a saját testedet! Óvnod kell, de ha ez szükséges, nem szabad kímélned – akárcsak saját magadat!

A geometerek hajóin lényegében egyetlen pilóta van – maga a hajó. A terminál közvetítésével kiadhattam az utasításokat, meghatározhattam az útvonalat, parancsolhattam és dönthettem.

De a hajót nem vezethettem.Egész utunk tulajdon szakmánk temetése volt.

Képes lesz-e Danyilov odaülni a Varázsló pultjához – emlékezve arra, hogyan vitt át minket a geometerek hajója a fél Galaxison?

És én képes leszek?Fedélzeti partner, mutass külső képet!Teljes panorámát?Igen.Nem fogtam fel rögtön, mire gondol a hajó. Első

utamon, na meg a Hazáról való szökésemkor két kis képérnyőn jelent meg a külső kép. De akkor is, amikor a hajó összes érzékelője által sugárzott képet láttam… nyomasztó benyomást keltett, túlságosan szokatlan volt.

Mint kiderült, van még egy változat.A kabin egész kupolája kezdett elsötétülni. A lágy,

egyenletes fény helyett ezernyi szikra villant fel –

szikrák tengerében fuldokolva. Szikrák milliárdjai. Nem a kozmosz sötétje csillagok fényeivel – összefüggő színes ragyogás a sötét foltocskáival. A hajó egész felső része összefüggő képernyővé vált.

– Úristen…Talán Mása volt. Vagy Danyilov. Vagy Karel.

Hallásom felmondta a szolgálatot, nem ismerem fel a hangokat, nem érzékelem az intonációt.

Mert lángol felettem az ég.A geometerek ege.Végre fölénk borult.Az égbolt – vagy talán sziget fényből?És ebben a pillanatban úgy éreztem, teljesen

megértem a geometereket.A tűz összefüggő tengere. Nehéz

megkülönböztetni az egyes csillagokat. Hangyaboly, csillagokból álló hangyaboly – ilyen volt az az égbolt, amit bámultunk. Fehér, piros, narancssárga, kék lángocskák. A végtelenbe nyúló mező, dús csillagvetemény.

Az ember olyan, mint a csillag, mondogatják a Földön. Boldog-boldogtalan, főként a filozófusok és a költők. És szavaiknak mindig ugyanaz az értelme.

Hogy távol, nagyon távol vagyunk egymástól… elveszettek az örök éjszakában… kivetettek az örök pusztaságba…

Az ember mint csillag?Hát itt vannak az ő csillagaik! Egymást

elhomályosítva. Szőnyegként szétterítve. Egymásba kapaszkodva.

– Tudtam… – A reptiloid felágaskodott, hátsó lábaira emelkedett, a szikrázó sötétség felé nyújtózott. Alakunkat elöntötte a csillagok sokszínű ragyogása. A számláló pikkelyei mintha tükörré váltak volna, idegen világok tükröződtek rajtuk. – Ezt látnom kellett…

Tehát nagyapám beszél.Na és Karel? Hallgat, gyűjtve az információt?– Ez a kasztni mégiscsak ideért… – mondta

színtelen hangon Danyilov. – Petya, hülye vagy… de ezt… de ezt köszönöm!

Az égbolt forgott, keringett, átpördült – mintha a

hajó azt vette volna a fejébe, hogy bemutatja nekünk a Mag teljes pompáját. Lángoló tüllként bontakozott ki egy csillagköd, isten tudja, milyen, a Galaxis Magjából még egyetlen ember sem szemlélte a világot.

Vajon mi történne teherhajónk navigációs rendszerével, ha ide keveredne? Képes lenne tájékozódni a csillagok alapján? Aligha…

A csillagtenger kezdett kihunyni, hatalmas, kerek penge hasított bele. Egy bolygó korongja úszott felénk. Fekete, néma, sehol egyetlen fény, a Földet sosem láttam ilyennek. És egyetlen lakott bolygót sem láttam, amelyik ennyire sötétségbe burkolózott volna.

– Az éjszakai oldalán vagyunk… – mondtam a sötétségbe bámulva. Legalább egyetlen fényecske lenne valahol! Nem adhatja át magát egy világ ilyen teljesen az éjszakának! De a sötét korongon egyetlen szikra sem látszott, csak a korong peremén villogott a csillagok légkör által megtört fénye…

Helyesbítés. Az adott bolygónak nincs éjszakai oldala…

– Mi?Az adott bolygó nem egy meghatározott csillag

körül kering.– Van itt egyáltalán nappal? – kérdezte Mása.Bármit gondoljak is róla, az intuícióját legfeljebb

irigyelni lehet. Megérezte azt, amit a hajó közlése ellenére sem fogtam fel rögtön.

– Itt nincs nappal – mondtam. – Ez… ez egy kóbor bolygó.

– Nem véletlenül nevezték el a geometerek Árnyéknak – közölte Mása elégedetten. Neki könnyebb volt, aligha foglalkozott komolyan asztrofizikával, és aligha volt képes felfogni a helyzet képtelen voltát.

– Vagyis nem ez a központi világuk… – mondta kis hallgatás után Danyilov. – Mire szolgálhat egy ilyen távoli kolónia? Pjotr? Valami tudományos célra?

– Nem kérdeznéd meg a hajót? – csatlakozott hozzá a számláló. – Hátha meg tudja magyarázni.

Mit tudsz az adott bolygóról?

Ez az Árnyék első felfedezett világa. Az egyetlen világ, amelynek ismertek a koordinátái.

Hány kolóniájuk van? Nincs erre vonatkozó információm. Van élet a bolygón?Valószínűleg. Nincs pontos információm.Milyenek ez életfeltételek a bolygón?Most végzem a szondázást… A gravitáció a Haza

sztenderdjének hetvenhárom százaléka. A szárazföld és víz aránya négy egész harminckét század. A légkör oxigén-nitrogén alapú, alkalmas a belélegzésre…

Hőmérséklet?Mínusz nyolcvankettőtől plusz három fokig.Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy a

geometerek hőmérő-beosztása az emberi test hőmérsékletéhez igazodik.

Ezen a csillagok közt elveszett világon a legközönségesebb, sőt inkább meleg éghajlat uralkodott.

Remek. Egyenesen nagyszerű.Fanatikus ötletem végre legalább egy tényt kapott

megerősítésül…Minek tulajdonítható ez a hőmérséklet?Nem rendelkezem információval.Milyen információd van a bolygóról? És mit tudsz

általában az Árnyék világairól?Az Árnyék többi bolygójáról nem tudok semmit. A

számomra hozzáférhető adatok…Senki nem szólt egyetlen szót sem, míg a hajóval

tárgyaltam. Csak Danyilov mormolt valamit az átlátszóvá vált kupolához tapadva.

– A következő a helyzet, emberek – mondtam, kiemelve tenyeremet a terminálból. – A hajó csak annyit tud közölni az Árnyékról, amennyi közvetlenül a hajó irányítására vonatkozik. De azért akad néhány érdekesség…

– Az eltűnt hajók? – érdeklődött lustán a számláló. Hát persze, kifosztotta Rimer cirkálójának memóriáját…

– Nevetséges, hogy én tudok meg mindent utoljára.

– Én sem tudom, miről van szó – mondta váratlanul Danyilov. – Ne hidd, hogy reptiloid barátunk mindent elmondott, amit tud! Lehet, hogy az alarikkal őszintébb volt?

A számláló elengedte a füle mellett a szurkálódást.– Állj! – emeltem fel a kezem. – Egyet s mást

sikerült megtudnom. Ha Karel többet tud, egészítse ki!

– Rendben! – vágta rá nyomban a számláló.– A hajó semmiféle információval nem rendelkezik

az Árnyék civilizációjáról. Semmilyennel azon kívül, hogy veszélyes. Úgy fest, ez az egyetlen bolygó, amelyre a geometerek leszálltak. A geometerek hajói akadálytalanul megközelíthették. A leszállást senki nem akadályozza. De a felderítők az esetek többségében nem térnek vissza.

– Ugyanezt közölte Rimer hajója is – vetette közbe a számláló.

– A hajó kész leszállítani minket a bolygó felszínére. A körülmények a felszínen tökéletesen alkalmasak az életre. Védekező eszközökre nincs szükség.

– Ez egy kóbor bolygó – mondta Danyilov.– Igen. De a hőmérséklet a felszínén mínusz

negyven és plusz harminc fok között ingadozik. A légkör tartalmaz oxigént.

– Vírusok, baktériumok? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mása.

– Valószínűleg a szokott helyzet – vontam vállat. – Az idegen mikroorganizmusok nem jelentenek veszélyt.

– Minden szabály alól van kivétel. Tudod, miért nem repülünk a Howard bolygóira?

Igen, tudtam. A rokonszenves kis lények faja, talán ők állnak legközelebb a földi emlősökhöz, sajnos néhány, az emberre veszélyes betegségben szenved.

– Itt vállalnunk kell a kockázatot! Nincs más választásunk.

Kis szünet után hozzátettem:– Nem feltétlenül kell mindannyiunknak kiszállni.

Egyedül is leszállhatok a bolygóra. Ha meghatározott időn belül nem jövök vissza, dönthettek…

– Ez nem a legjobb döntés – rázta a fejét Danyilov. – A hajó nélküled nem engedelmeskedik nekünk. És az egyetlen hely, ahova elrepülhetünk, a geometerek világa. Úgyhogy… hagyd ezt! Együtt szállunk ki. Ez már nem csak a te kalandod.

– Jó.Bármily furcsa, kellemesebb volt nekem, hogy nem

maradok egyedül. Még ha tartanom is kell attól, hogy hátba támadnak – de nem leszek egyedül…

Mintha valaha is igazán egyedül maradhatnék!– Hozzá tudsz tenni valamit, Karel?– Az Árnyék civilizációjáról? – A reptiloid

hümmögött. – Nem. Én is csak azokat a… morzsákat ismerem, amiket te. Kezdetben nem is feltételeztem, hogy az Árnyék volt az oka annak, hogy a geometerek elmenekültek a Magból.

– Hajóik tűntek itt el.– Eltűntek, de nem harcban pusztultak el. És nem

is mindig. Mivel rémítette meg ez a faj a geometereket, nem tudom. Talán a potenciáljával? Stabil és komfortos klímát fenntartani egy olyan bolygón, amelyiknek csillagja sincs, az nagyon, nagyon energiaigényes folyamat.

A számláló rövid hallgatás után hozzátette:– Ráadásul ilyen erőfeszítést kifejteni minden

látható ok nélkül… Érzékeli a hajó civilizáció jeleit a felszínen?

Gondolatban megismételtem a kérdést. A hajó mintha gondolkodott volna egy darabig.

A civilizáció általam ismert jegyei nem tapasztalhatóak.

És mi számít ilyen jelnek? – kérdeztem, mert bizonytalanságot éreztem a válaszban.

Bármely struktúra, amelynek rendszerezettsége meghaladja a His-küszöböt; olyan energiakibocsátás, amelynek stabilitási, teljesítményi kritériumai eltérnek a Hel-Ator-korridor értékeitől.

Még további ismérveket vártam volna, de nem volt több. A geometerek nem osztoztak a hármas szám iránti lelkesedésben, amit a számláló kinevetett.

Egyébként létezik-e bármi a világon, ami ne felelne meg ennek a néhány különös kritériumnak?

Rendezett struktúra? Ilyen egy épület, egy rádiójel, egy űrhajó, egy irtás az erdőben. Még a szeméttelepnek is van struktúrája, jóval bonyolultabb és szabályosabb, mint bármely természeti tárgyé. Egy vulkánkitörés vagy tájfun ereje talán meghaladja egy nukleáris robbanásét vagy olajkúttűzét. De itt valószínűleg a stabilitás kritériumai játszanak szerepet, amelyeket az előttem ismeretlen Hel-Ator-korridor rögzít.

Remek fickók ezek a geometerek. De a logikájukban mégiscsak van valamilyen hiba. Lennie kell – ha egyszer olyan pánikba esve menekültek el az Árnyék őrizetlen, nyugodt bolygóitól, megfeledkezve a Barátságról, kötelességükről a morálisan elmaradott fajokkal szemben.

Megérintettem a terminált.Fedélzeti partner, vannak-e a bolygófelszínén

valamilyen, más bolygókra nem jellemző struktúrák?Vannak. Megadom a vizuális jellemzőket.A kupola-képernyőn sárga fények villantak fel.

Nagyon sűrűn, legalább annyira káprázott tőlük az ember szeme, mint a csillagos égtől. Csak a tengerek szabálytalan alakú foltjai maradtak feketék.

– Mi ez? – kiáltott fel Danyilov. Hangja nyugtalan volt, az ezredes nem tudta, hogy nem robbanásokat lát a felszínen, csupán jelzéseket a képernyőn.

Mi ez?Energiát elnyelő helyek és a természetestől eltérő

mutatójú, rendezetlen struktúrák. Mennyire térnek el a mutatók? Kettő és hét nagyságrend között.

– Szása, van itt valami… – mondtam halkan. – Ez csak egy ábra… a hajó azokat a helyeket mutatja a bolygón, ahol fokozott mértékben nyelődik el az energia. Ráadásul százszor, ezerszer nagyobb mértékben, mint az a természetben lehetséges…

A kép megmozdult, mintha öntudatlan kívánságomnak tenne eleget. Mása felkiáltott, nyilván azt hitte, a hajó gyorsan zuhan.

– Ez csak nagyítás – mondtam megnyugtatóan.Amennyire ki tudtam venni, a fénypontok teljesen

kaotikusan voltak szétszórva a korongon. Nem csoda, hogy a civilizáció hagyományos meghatározásai

csődöt mondtak. A geometerek saját kedvenc kelepcéjükbe estek – a rend és stabilitás kelepcéjébe.

Gyorsan elmondtam, miről beszéltem a hajóval.És ekkor bekapcsolódott a beszélgetésbe

nagyapám. Nem tudom, hogyan állapodtak meg, melyikük fog most beszélni, de nagyapámból úgy robbant ki a szó, mintha rég felpeckelt szájából végre kivették volna pecket.

– Ostobaság, Petya! Ostobaság!– Miről beszélsz, nagyapa? – kérdeztem, le sem

véve tekintetem a fénypontokról.– Amire gondoltál, az ostobaság! Hülyeség! És ne

mondd, hogy még nem alakítottad ki a véleményedet!

– A káosz vidéke… – mondta Danyilov váratlanul patetikusan. Hangjában túl sok volt az irónia.

– Hát tessék! – kiáltotta nagyapám diadalmasan. – Túlságosan kézenfekvő gondolat! A bulvársajtóba való! Szórakoztató olvasmányba! Egy bolygó, amelyre betörnek az entrópiának és a káosznak a Mindenséget övező erői!

– Semmi ilyesmire nem gondoltam… – morogtam. – Komolyan nem gondoltam erre…

– Ne is gondolj! Ezek egy civilizáció jelei. Az más kérdés, mit jelentenek. Ha ez a bolygó egy csillag, mondjuk a Merkúr körüli pályán keringene, lenne magyarázat.

– A fölösleges energia elszívása?– Igen. Az adott esetben az lehet a magyarázat,

hogy… az egész bolygó valami hatalmas teljesítményű dolog kísérleti lőtere. A kísérletek során ezek a struktúrák nyelik el a felszabaduló energiát. Ebből mellesleg az is kiderül, miért van szüksége az Árnyéknak egy csillagtól távoli bolygóra.

– Nem szívesen szállnék ki egy ilyen lőtéren – mondta komoran Mása.

– Látszanak a felszínen rombolás nyomai? Megolvadt sziklák, sugárzó övezetek…

– Nincsenek – mondtam, miután a biztonság kedvéért megkérdeztem a hajót.

– Akkor ezen a bolygón csak a nagyszabású kísérletek előkészítése folyik – közölte keményen

nagyapám.– Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan.– Egyáltalán nem. De ez olyan változat, amiből

érdemes kiindulni. Arra kényszerít bennünket, hogy végtelenül óvatosak legyünk.

– Vagyis a kiszállásra szavazol?– Természetesen. Csak egy valamit kötök ki: nem

szabad ezeket a létesítményeket valami teljesen idegen és egzotikus dolognak tekinteni. Ez a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk!

– Andrej Valentyinovics, nem áll szándékomban vitatkozni. – Danyilov hangja élénk érdeklődésről tanúskodott. – De érdemes tudatosan leegyszerűsíteni mindent? Egy idegen értelem megnyilatkozásait emberi szemszögből megközelíteni, csakis a saját kritériumainkat alkalmazva?

– Érdemes. Mivel másfajta kritériumokat úgysem ismerünk – felelte zsémbesen nagyapám. – És tudod, Szása, mostanáig az én primitív emberi szemléletem még nem mondott csődöt.

– Jól van – szakítottam félbe a vitát. – Nagyapa a kiszállásra szavaz. Számláló?

– Igen – vágta rá nagyapám. Egy pillanat múlva megváltozott a reptiloid hangja, és a számláló megerősítette:

– A kiszállásra szavazok.– Szása?– Most már… – Az ezredes hümmögött. – Akárhogy

is, kisebbségben vagyunk. Igent mondok, ha ragaszkodsz a formális megerősítéshez.

– Mása?– Ellenzem – felelte a lány szárazon.– Miért?– Egyszerűen csak hogy ne legyen egyhangú a

döntés. „Elrablása” láthatóan a javára szolgált. Az irónia mindenesetre váratlan jelenségként hatott az ő szájából.

– Én pedig természetesen a kiszállás mellett vagyok.

– Akkor repülünk, halálraítéltek? – összegezte Danyilov. – Szerintem ezek között az objektumok

között ötven, legfeljebb száz kilométer a távolság…Bólintottam, megbízva az ezredes

szemmértékében. Őszintén szólva szívesen átengedtem volna neki a parancsnokságot, ha legalább az árnyéka meglett volna köztünk a régi kapcsolatnak. És Danyilov megérezte ezt.

– Petya, te vagy a parancsnok, de én azt javasolnám, az egyik ilyen anomáliától tíz-húsz kilométerre szálljunk le. És lehetőleg kellemes hőmérsékletű területen. Valószínűleg célszerű lesz gyalog odamenni.

– Rendben.Fedélzeti partner, leszállunk. A leszállás helyének

paraméterei…

7. FEJEZET

A AZ ALARI MÉRNÖKÖK ÁLTAL ÁTALAKÍTOTT Varázslót elképesztőnek, utolérhetetlen technológiai

vívmánynak találta Danyilov, mit mondhatnánk a geometerek hajójáról?

HA külső burok körüli plazmahullámot leszámítva a

leszállásnak semmi megszokott jelét nem tapasztaltuk. Nem volt sem túlterhelés, sem a hajótest vibrálása, még a kabinba máskor óhatatlanul beszűrődő hangok sem hallatszottak.

A tolóerő hiánya sem okozott problémát, olyan energiafaló pályán ereszkedtünk le, hogy bármelyik ballisztikus szívrohamot kapott volna tőle.

– Még az Erős fajok sem próbálkoznának ilyen kísérletekkel – bökte ki Danyilov, amikor a hajó csökkenteni kezdte a sebességet. – Ez nemcsak energiapazarló, hanem veszélyes is. Megterheli a szerkezetet…

Változatlanul nyomasztotta a geometerek technikájának tökéletessége. Valamikor egy társadalom fejlettségét a tudományos eredményekkel, a munka termelékenységével és az egyes emberek sportteljesítményével mérték. Danyilov a jelek szerint még mindig az ilyen sémák rabja volt. Velem ellentétben.

Nem, nem tudom, valójában mivel múlja felül egyik társadalom a másikat. Az űrutazások távolságával? Az öntvények szilárdságával? Energiakészletei kimeríthetet-lenségével? Akkor valóban a geometerek jelentik a tökéletesség csúcsát. Egyébként ha azt a finom anyagot vesszük figyelembe, amit emberi boldogságnak szokás nevezni, a helyzet nem egyértelmű.

Hiszen ők boldogok…

Legyen bár szerintem társadalmuk megfosztva a szabadság változtathatatlan attribútumaitól, leplezze bár a vitathatatlan haladás a kaszárnyába illő aszketizmust. De ha mérlegre tesszük a jó és a rossz, a boldogság és boldogtalanság egyensúlyát, a Föld ezen a téren is reménytelenül elmarad a geometerek mögött. Ezer olyan „szanatórium”, mint a Friss Szél, amelyben volt szerencsém megfordulni, nem ér fel a legátlagosabb földi átnevelő táborral. És ha a Haza lakóinak „mindössze” kilencven százaléka tekinti magát boldognak, a világon abszolút semmit nem vagyunk képesek ezzel szembeállítani. Sem az „arany húsz százalékot”, sem a Föld legfejlettebb országaiban élő lakosságnak azt a rétegét, amely megtalálja a módját, hogy kényelmesen és elégedetten éljen a nincstelenségben fuldokló világban.

Nem tudom, miért vagyunk jobbak a geometereknél. Sőt azt sem tudom, mit választanának az egyszerű emberek a Földön – a büszke és nincstelen szabadságot, vagy a Nevelők gondoskodó felügyeletét. Danyilov és Mása véleménye erről eltér az enyémtől.

De egy valamit biztosan tudok.Ha ebben a sötétbe burkolózó világban, amely

most alattunk elterül – alattunk, akik nem hiszünk egymásban, akik mind másról álmodozunk, akik egyáltalán nem vagyunk tökéletes emberek –, ha ebben a világban akár a legkisebb esély is megvan arra, hogy megállítsuk a geometereket, távol tartsuk őket a Konklávétól… az oly gyűlöletes Konklávétól, én megtalálom azt az esélyt.

Megtalálom – vagy örökre itt maradok a sötétségben.

– Petya, a geometereknél lehetséges lenne így leszállni? – kérdezte nagyapám.

Megcsóváltam a fejem. Soha és sehol, még ha egy bolygó csak annyira fejlett is, mint a Föld volt a múlt század végén, nem volt lehetséges az ilyen leszállás. Mindenki őrzi legértékesebb kincsét – az égboltját.

Danyilov köhintett, majd színtelen, monoton hangon megszólalt:

– A geometerek felfogták, hogy ez a gondatlanság a legnagyobb csapda… És pánikba esve elrohantak a Galaxis túlsó végébe, még csak szét sem nézve… Pjotr, ha történik valami, elmegyek hozzájuk krónikásnak. Sikerülhet?

– Sikerülhet – hagytam rá. Danyilov nem egyszerűen kizökkent a megszokott kerékvágásból, hiszen korábbi folytonos bohóckodása odáig fajult, hogy kétségbeesetten próbált szellemeskedni.

A cirkáló sebessége lecsökkent óránkénti négy-ötszáz kilométerre. Lapos, szürkésbarna, köves síkság fölött haladt. Bármily furcsa, a nap nélkül bolygó felszínén elég világos volt, mint a Földön teliholdkor. A csillagokkal teli égbolt lángolt az Árnyék világa fölött.

Kissé felemelkedve – a mozgás alig volt érzékelhető – a kupolához tapadtam. Ez persze ostobaság volt, hiszen az csak képernyő, nem ablak. De az ábrázolás minősége tökéletes volt.

Néhány száz méterrel alattunk lankás dombok suhantak el. A felszínen fel-felvillant valami… nem, aligha valami mesterséges dolog, inkább csak valami felszínre bukkant érc lehetett. Van itt egyáltalán élet?

– Petya, ülj le! – kérte Danyilov. Minden ösztöne tiltakozott az ilyen ostobaságok ellen – állni egy dinamikus manővereket végző hajó kabinjában.

Engedelmeskedtem. Végül is semmi újat nem láthatok, a hajó pedig maga ellenőrzi a terepet.

És a cirkáló szinte azonnal meredeken megindult lefelé. Bensőmben minden megdermedt, nem a zuhanás érzésétől, ilyen nem volt, hanem attól, hogy megperdült körülöttünk a világ. A hajó nagy ívben siklott a felszín felé, egy pillanatra megállt, majd leereszkedett. Megszűnt az egyenletes, alig érzékelhető zaj, elcsöndesült a berendezések lélegzete.

– Megérkeztünk. Megérintettem a terminált. A leszállás végrehajtva.Van valamilyen változás? Élő szervezetek,

mesterséges objektumok?Nincsenek. Az energiaelnyelődés legközelebbi

területe kétezer lépésnyi távolságban. Mutatom az

irányt.Egy villanás a kupolán, és kék egyenes húzódott

végig a dombokon. Észrevettem, mennyire eltorzult útitársaim arca, hát gyorsan megmagyaráztam:

– A legközelebbi anomáliás objektum iránya… Az egyenes eltűnt.Danyilov és Mása még mindig egy széken ült, most

úgy festettek, mint egy kissé összeszólalkozott szerelmespár. A számláló komótosan körbejárta a kabint. Valószínűleg kifogástalanul működő memóriájában rögzítette a táj képét. A hajó hallgatott, nyilván úgy vélte, feladatát ellátta.

Befelé „hallgatóztam”, próbáltam kapcsolatba lépni a kualkuával. Semmi válasz.

Lehet, hogy a bennem élő amőba is a körülményeket figyeli? Növesztett néhány szemet a tarkómon, és a világot tanulmányozza?

Vagy talán itt, az Árnyék világában megszakadt az a kapcsolat, amely egyetlen egésszé fűzi össze a milliárdnyi aprócska lényt?

Vagy talán, fütyülve az elképzelhetetlen távolságra, a kualkua most is teljes egész – egy hatalmas, az új információt mohó kíváncsisággal faló agy sejtecskéje?

Hirtelen ráébredtem, hogy a kabinban már vagy egy perce csönd van. A számláló befejezte „őrjáratát”, Danyilov és Mása engem nézett.

– Hogyan tovább, Pjotr? – kérdezte halkan Danyilov. – Nos? Megérkeztünk. Tényleg egyszerű volt. Vezényelj!

A közvetlen környezet alkalmas az életre? Én is magamon kívül voltam. Most örültem volna a

hajó tagadó válaszának. Igen.Nyisd ki a kabint!A kupola elsötétedett, elvesztette átlátszó voltát.– Kiszállunk! – figyelmeztettem a hajót. A kupola halk kattanással elfordult.És összehúztuk magunkat, nyomasztott minket a

lángoló égbolt.Nem, ezt semmiféle képernyő nem volt képes

visszaadni! Talán azért, mert tudtuk, hogy amit

látunk, csak kép. Azzal pedig bármit lehet csinálni. Most viszont a tulajdon szemünkkel láttuk.

Valamikor gyerekkoromban lenyűgözött a Krím éjszakai égboltja. A sápadt északi csillagok után olyan volt, mintha gyémántporral hintették volna be, valóban az isten alkotásának tűnt. Később, ifjúkoromban, a trópusokon járva megértettem, milyen az igazi déli égbolt. Az már nem ébresztett bennem a Teremtőre vonatkozó gondolatokat. A csillagok így is azonosak voltak az Istennel. Nem drága por volt az, hanem valódi briliánsok.

De itt eleven volt az ég. Az itteni Giordano Brúnót nem küldték volna máglyára a kérdés miatt, vannak-e más lakott világok – ez itt vitathatatlannak látszott. Nem halott drágakövek hideg fénye, hanem távoli tűz eleven és meleg lélegzete áradt az égboltról. A csüggesztő, enyhén dimbes-dombos, üres síkság mesébe illően gyönyörű volt, mint egy karácsonyi képeslapon. A tarka csillagok fénye tűzijáték illúzióját keltette – lehetetlen volt elkülöníteni a színeket, megkülönböztetni az árnyalatokat, legfeljebb az ember szeme sarkában. Egyébként a látás fiziológiája ellenére.

A bolygó szaga, amelyet kiszállás után azonnal érzékel az ember, alig megfogható volt. Egy költő azt mondta volna, a csillagfény illata érződik. Én egyszerűen nem találtam hasonlatot. Talán az élet hiányának szaga volt…

– Ózon – szólalt meg hirtelen Mása. – Ez ózonszag, igaz?

– A hajtóműtől… – felelte Danyilov. Felállt a székből, óvatosan átlépett a hengerré összezárult kupolán. Megfordult. – Megengeded, Pjotr?

– Rajta! – egyeztem bele.Danyilov állt egy pillanatig, majd kiugrott. Lenézett

a lábára, mintha arra számítana, hogy ragadozópofák bújnak elő a földből.

– Kis lépés egy embernek… – mondta –, és rohadtul fölösleges az egész emberiségnek.

Szavai elmerültek a csendben. Elképesztő volt a csönd – sem szél, sem hangok, sem a megszokott ipari zaj. Csak a mi lélegzetvételünk.

– Különös optikai jellemzők – jegyezte meg a számláló kikászálódva a kabinból. – Az atmoszféra gyakorlatilag nem torzítja el a színskálát…

– Ez minden, amit mondani tudsz? – kérdeztem. Mindannyiunk közül egyedül a számláló nem érzett sem izgalmat, sem lelkesedést a Mag égboltja láttán. – Nem érzel semmit?

– Természetesen mondhatnék egy egész sor erős érzelmet kifejező frázist – felelte gúnyosan a számláló. – De semmi értelme, Pjotr, teljesen emberszámba venni engem.

Bólintottam, lenyeltem a sértő megjegyzést. A számláló nyilván érzékelte ezt:

– Pjotr, feltételezésem szerint a Konklávé nagyon sok faja az emberekéhez hasonló érzelmeket élne itt át. De megvan annak az oka, hogy miért nem értékelem a látványt.

Hallgatott egy darabig.– A mi bolygónkon, Pjotr, egyáltalán nem látszanak

csillagok. Mindazokat az érzelmeket, amelyeket látványuk kelt, már réges-régen átéltem, amikor először jutottam ki a világűrbe.

A számláló könnyedén leugrott Danyilov után. Mása rám nézett, vállat vont, majd óvatosan utánuk mászott.

– Várj! – kiáltottam utána. Kinyitottam a székek közti konténert, előszedtem az élelmiszer-konzerveket. – Fogd!

Két dobozt odaadtam Másának, kettőt Danyilovnak. Kettőt magamnál tartottam. A számláló a kérdést meg sem várva visszautasította:

– Tudod, milyen szerények az igényeim…– Ez kombinált táplálék – magyaráztam. – Az étel-

és italszükségletet is fedezi. Biztos, ami biztos, vigyél!

– A hajó itt fog állni? – kérdezte Danyilov, zsebébe dugva a konzerveket.

Gondolatban kiadtam az utasítást, és én is kimásztam. A kabin bezárult. A kis hajó, klasszikus repülő csészealj, nagyon is ideillőnek tűnt. Sokkal inkább, mint a három, szkafander nélküli ember.

– Várni fog – mondtam. – Ha valamire képesek, hát

várakozni nagyon…– Azután jön valaki a te képedben, beül a

székedbe, és kirándulni indul a Földre – helyeselt nekem Danyilov.

– Nem tudom, mennyire valószínű ez. De bizonyára igazságos lenne. Ha már én is idegen testbe másztam bele…

Vissza akarod kapni az eredeti külsődet?A kualkua szárazon, érzelemmentesen tette fel a

kérdést.Igen!Megkezdem.– Emberek, forduljatok el! – már csak erre a

kérésre maradt időm. És arcomat áthatotta a fájdalom.

Még jó, hogy engedelmesen elfordultak. Nem azért, mert ez az egész túlságosan undorítóan festett. Összegörnyedtem a fájdalomtól, nem tudtam visszafojtani a nyögést, a szememből folyt a könny. Az egész testem égett. Ezúttal a kualkua vagy hanyagabb volt a szokásosnál, vagy nagyon sietett – úgy éreztem, mintha lenyúznák a bőrömet.

Mire végre befejeződött a transzformáció, térdeltem, az arcomon folytak a könnyek, a számat véresre haraptam. Az egyetlen dolog, amiért valóban hálás voltam a kualkuának, az volt, hogy mégiscsak begyógyította a sebet a nyakamon.

– Pjotr… – Mása megérintett. – Hogy vagy?– Hogy? – Ügyetlenül feltápászkodtam. – Megint én

vagyok én. Ennyi az egész.Kicsit bizonytalanul álltam a lábamon, de a

fájdalom már elmúlt, áldott gyengeség lépett a helyébe.

– Így jobban tetszel nekem – szólalt meg hirtelen nagyapa hangján a reptiloid. – És… irigyellek téged, fiam.

Bólintottam. Megértettem nagyapát. Neki már semmiféle fájdalom nem adhatja vissza régi testét. A következő pillanatban már a reptiloid szólalt meg helyette:

– Mégsem kellett volna ezt most rögtön megcsinálni! A hajó láthatta.

– Ó bármilyen távolságról érzékeli az átalakulást – vicsorogtam. – Nyugodj meg! Őt ez egyáltalán nem izgatja.

Valami miatt nem volt kedvem útitársaim szemébe nézni. Megtöröltem az arcomat, s körülnéztem.

A hajóból kilépve az Árnyék bolygója jóval kevésbé mesebeli képet nyújtott. És őszintén szólva barátságtalant. A levegőt hűvösnek éreztük. A föld, amelyet oly szép színessé tett a csillagok fénye, egyszerű köves talajnak bizonyult. És a milliónyi csillag tüzétől lángoló égbolthoz kissé már hozzászoktunk.

– Valami furcsa asszociációt kelt bennem ez az egész – mondta homlokráncolva Danyilov. Úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Köszönet ezért neki. – Mi, Petya? Nincs olyan érzésed, hogy ez az egész – intett körbe – nagyon ismerős? Csak más tálalásban. Elegánsabban.

Elvben egyetértettem vele. Valamiféle asszociáció az én fejemben is mocorgott. Megfoghatatlanul. A lidérces, karneváli fény… az élettelen pusztaság… a steril csönd.

– Karel, nincs valami ötleted?– A találgatás nem a legerősebb oldalam.– Akkor nagyapával akarok beszélni. A spekuláció

éppen hogy az ő szakterülete.A pillanat tört része alatt a számláló átadta helyét

lakójának.– Köszönöm, Petya – mondta először nagyapa. – Ez

a gyíkocska egyáltalán nem olyan hűvös, amilyennek láttatni akarja magát… semmiben nem marad el mögöttünk.

A reptiloid energikusan körbeforgatta a fejét. Nagyapám kihasználta a lehetőséget, hogy maga nézhet körül.

– Hát most valóra vált az álmom: egy idegen bolygóra léphetek. Félig valóra vált – tette hozzá komor iróniával. – Mit akarsz kérdezni, Pete?

– Nem kelt benned valamilyen asszociációt ez a hely? Nagyapám hallgatott.

– Semmi különöset, Petya. Hát… micsoda gyönyörűség! A purgatórium.

– Mi?Ha nagyapám egyáltalán képes volt most zavarba

jönni, most ez történt vele.– Azt mondom, tiszta költészet! Valami ilyesminek

képzeltem el a túlvilágot. Nem az édent, nem a poklot, hanem éppen a purgatóriumot. Hogy is van Danténál… „Sugaruknak az ég örülni látszott”… ööö…

– „Ó, milyen özvegy Északunk vidéke,/ mert ehhez mérhetőt sose látsz ott!”3 – folytattam önkéntelenül.

Mása hangosan fújt egy nagyot, majd megszólalt:– Andrej Valentyinovics, ne fárasszon minket a

költészettel! Attól félek, itt minden sokkal valóságosabb és kellemetlenebb lesz, mint a síron túli világ.

Nagyapára meredtem. Mióta a reptiloid testébe költözött, először fordult elő, hogy Mása szólt hozzá. Talán mégis beletörődött a lány, hogy nagyapám a számláló testében is ember maradt?

De nagyapa aligha lesz képes megbocsátani az árulását…

– Rendben van, Mása – felelte kedvesen nagyapám. – Nem fárasztalak. Nagyon jól emlékszem, hogy Puskin volt a kedvenc költőd, Tolsztoj a kedvenc íród és a Holdfényszonáta a kedvenc zeneműved.

Mása mintha elpirult volna. Nem értettem, hogy miért. Végül is nagyapa semmi sértőt nem mondott.

Egy percig még a hajó mellett toporogtunk, mintha várnánk valamire. Nem tudni, mire – talán az ünnepélyes fogadóbizottságra a virágcsokrokkal, talán gondolkodó gombák tömegeire, talán egy tankhadosztályra. De az Árnyék világa olyan hidegvérűen fütyült ránk, mintha valóban csak csupasz pusztaságból állna.

– Na mi legyen, indulunk? – nézett rám kérdőn Danyilov.

– Azt hiszem, arra…– A számláló emlékszik a pontos irányra – mondta

3 Dante: Isteni Színjáték, Purgatórium 1.25-27. Babits Mihály fordítása.

nagyapa. – Azt kéri, húzódjak vissza… úgyhogy viszlát! Rövid szünet után a reptiloid folytatta:

– Szívesen leszek vezető. Induljunk? Bólintottam.– Hülyék ezek a geometerek – morogta Mása. –

Igazán lehetne a hajón valamilyen túlélőcsomag. Iránytű, fegyver, sátor… legalább kényszerleszállás esetére.

– Náluk nem fordulhat elő kényszerleszállás – vetette oda Danyilov. – Még szerencse, hogy a táplálkozásról nem szoktak le az evolúció folyamán.

Eszembe jutott a geometerek ételeinek émelyítő, túlsózott íze, és megráztam a fejem.

– Majd ha megkóstolod a konzervek tartalmát, talán megváltozik a véleményed.

Könnyen haladtunk. Mintha kisimították, ledöngölték volna a talajt. Mintha valóban, ahogyan nagyapám feltételezte, valamiféle kísérleteket folytattak volna itt. Valami miatt a Bajkonur környéki sztyeppe jutott eszembe – egyszer leszállás után éjszakai pikniket rendeztünk az orosz legénység srácaival, a kazah technikusokkal és Men Li-dzannal, a teherszállítmányozási részleg vezetőjével. Csak akkor égett a tábortűz, sült a rablóhús, a Moszkvai Egyetem volt növendéke, Szaken Zsubanov Men Li kérésére virtuóz módon kínai dalokat játszott dombrán, patakokban folyt a förtelmes rizspálinka, én kerítettem egy üveg pekingi sört, s váratlanul kellemes volt az íze… Csillag persze kevesebb volt az égen. És több volt a por. Itt valami miatt egyáltalán nem volt por. És fű sem nőtt semerre. Ideje szanatóriumot telepíteni ide allergiások és asztmások számára.

– A növényzet teljes hiánya – állapította meg Danyilov, mintha a gondolataimban olvasna. – Ez nagyon furcsa.

– Honnan van az oxigén?– A tengerből – szögezte le nyomban Mása.– A szárazföldek több mint négyszeresét teszik itt

ki a tengereknek – feleltem felidézve a hajó által elmondottakat.

– Az éppen elég.

– És akkor honnan van a nulla fok feletti hőmérséklet?

Mása hallgatott. Csak néhány perc múlva jegyezte meg:

– Elképesztett minket, hogy a geometerek egy tankönyv szellemében alakították át a bolygójukat. Rémületbe kergetett minket, hogy képesek áthurcolni a csillagrendszerüket az egész Galaxison. De létrehozni egy egész bolygót… jó, lehet, hogy nem létrehozták, de oxigénes légkörrel beburkolni, fűteni, azt hiszem, ez még a geometerek erejét is meghaladja.

Senki nem szállt vitába vele, de Mása kisvártatva hozzátette:

– Pjotr, a legkisebb reményem sincs arra, hogy meg tudjalak győzni. Mégis, nincs olyan érzésed, hogy nem érdemes szövetségre számítani egy ilyen civilizációval? Legalábbis naivitás segítségre számítani azoktól, akik sötét rakodóhelynek használnak egész bolygókat…

Megráztam a fejem.– Mása, el sem tudod képzelni, mennyire örülök

ennek a bolygónak. Mesterséges fűtésével, a nem tudni, honnan származó atmoszférájával, teljes ürességével…

– Miért?– Hát azért, mert ez teljesen emberi hozzáállás. Danyilov halkan elnevette magát, és megkérdezte:– Akkor talán inkább orosz hozzáállás?– Ha kiderül, hogy ez a bolygó egyáltalán senkinek

sem kell, és csak úgy vaktában hozták létre, akkor orosz.

Mása láthatóan megsértődött. Méghozzá nem is Danyilovra orrolt meg, hanem rám.

Valahogy nem ugyanolyan a hazafiasságunk. Elvileg más.

– Az embereknek van egy hatalmas előnyük az én fajommal szemben – szólalt meg hirtelen a számláló. – Az emberi társadalom kultúrái között olyan hatalmasak a különbségek, hogy már eleve felkészültek voltatok a Konklávé kereteiben való létezésre.

– Nincs itt mit irigyelni, Karel – feleltem. – Ha kisebbek lettek volna azok a különbségek… talán a mi hajóink ejtik fogságba a hyxoidokat.

Ez persze vitatható gondolat. Mondhatunk bármit is, mindig is az államok közti viták és konfliktusok vitték előre az emberi fejlődést. De a számláló nem vitatkozott. Szótlanul mentünk tovább, minden felmerült téma mintegy kifulladt a csillagok óceánja alatt, túlságosan sekélyesnek, jelenték-telennek tűnt. Mire megtettünk vagy három kilométert, a hajó már szinte teljesen eltűnt a szemünk elől. Felkapaszkodva a következő dombra, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mind megfordultunk.

A tompán fénylő szürke fém szinte összeolvadt a síksággal. Csak a gyenge szivárványos visszfény tette kivehetővé.

– Ne menjünk vissza? – javasolta Danyilov. Hangja ironikus volt, és én hallgattam. De Danyilov nem adta fel: – Petya, tudod, mi lenne utazásunk legváratlanabb befejezése?

– Tudom.– Ha nem találunk senkit. Nem találunk semmit. Itt

kóválygunk, amíg fel nem falunk minden élelmet, és el nem koptatjuk a cipőnket. Azután visszatérünk a Földre.

– Tudom, Szása.Danyilov bólintott. És hirtelen megérintette a

vállamat.– Pjotr, nem szeretném, ha így érne véget.– Akkor menjünk!Megindultunk lefelé a dombról. Eltűnt az utolsó

tájékozódási pont, és a csillagok ezen az őrült égbolton nem tudtak segíteni nekünk. Csak a számlálóra és képességeire hagyatkozhattunk.

– Legalább hét… – mondta váratlanul Danyilov.– Mi hét? – értetlenkedtem.– A szabályzat hét pontját szegjük meg pusztán

azzal, hogy itt sétálunk ezen a bolygón. Azokról az apróságokról nem is beszélve, amelyek megelőzték ezt a sétát.

– És ez téged megrémít?– Nem. Inkább szórakoztat. – Danyilov belerúgott

egy kőbe. – A cipőnk tényleg nem bírja majd sokáig. Elvégre nem az űrállomáson korzózunk…

– Megvolt a lehetőségünk, hogy teljes felszereléssel érkezzünk ide – emlékeztettem.

Danyilov hallgatott.– Valódi fegyverre itt legalább nincs szükségünk…

egyelőre… – kelt a védelmére Mása. – Pjotr…– Mi az?– Te nálunk sokkal jobban ismered a

geometereket. Mi rémíthette meg őket?Azt akartam mondani, az égbolt, de hát a

geometerek is ez alatt a ragyogás alatt éltek…– Nem tudom.– Talán éppen ez az erő? Az értelmetlen, hatalmas

erő. Az üres, de életre alkalmas bolygó…– Nem. – Ebben egészen biztos voltam. –

Bármilyen erő, még ha többszörösen meghaladja is a számukra elérhetőt, csak kihívást jelentene nekik. Kerülőutat keresnének, ügyeskednének, de semmiképp sem fognák menekülőre.

– Akkor valami tökéletesen idegen dologról lehet szó. Ami érthetetlen a számukra, és ettől riasztó – mondta Mása különösebb meggyőződés nélkül.

– Melegszik – mondta Danyilov.– Ez az igazság?– Nem, betű szerint értettem – pontosította

Danyilov. – Úgy érzem, melegebb lett. Egyébként érdekes a feltevésed.

– A második?– A második is, az első is. Olyan keveset tudunk,

hogy bármilyen változat elképzelhető.Az volt a benyomásom, Danyilov valami miatt

csipkelődni akar Másával. Ez nem csak nekem jutott eszembe – Mása lelassította lépéseit, s merően az ezredesre nézett. De az teljesen ártatlan képpel lépkedett tovább.

– Pjotr, Andrej Hrumov beszélni akar veled – közölte váratlanul a számláló.

Megálltam. Alighogy tudata előterébe engedte nagyapámat, a reptiloid sebessége egy teknősbékáéhoz lett hasonlatos. A négy mancson való közlekedés nyilvánvalóan nem a legmegfelelőbb

helyváltoztatási mód egy ember számára.– Petya, én kezdem érteni. Legalábbis azt hiszem –

bökte ki bevezető nélkül nagyapám. – Mozgasd meg az agyte-kervényeidet!

Mása és Danyilov is megállt.– Nagyapa, én egyelőre képtelen vagyok felfogni,

mi rémítette meg őket. Itt nincs nyilvánvaló veszély…– Na! – nógatott nagyapa.Körbenéztem a síkságon. A csillagtenger fölöttünk,

csönd, gyenge szellő… és tényleg melegebb lett…– Itt nincs veszély – mondtam. – Így van? Itt nincs

küzdelem, nagyapa. Az Árnyék civilizációja nem áll ellent?

Ha az első szavaknál mintegy egyetértően ráncolta a pofáját a reptiloid, most nyilvánvalóan nem estek egybe feltételezéseink.

– Nem ilyen egyszerű! Ha ez szorgalmas és szelíd pacifisták világa lenne, a geometerek egyetlen szempillantás alatt elnyelték volna! Gondolkodj, kölyök, gondolkodj! Az erős, összeforrott, a kitűzött cél elérése érdekében minden erejüket megfeszíteni hajlandó, harcba szállni kész geometerek megfutamodtak. Szégyenletesen elmenekültek, és maguk is tisztában vannak ezzel. Na? Mi történt?

Nagyapa tényleg megértett volna valamit?– Az Árnyék maguk a geometerek lennének? –

kockáztattam meg a feltételezést. – Ugyanolyan etikájú és célkitűzésű társadalom? Csak jóval erősebb?

A reptiloid ásított. Valószínűleg nagyapám akart egy sóhajt ábrázolni.

– Hasznavehetetlen tanár vagyok – mondta nagyapám. – Nem lehettem volna Nevelő. Ha egy olyan eredendően tehetséges embert, mint te, nem voltam képes megtanítani arra, hogy ne szabványosan gondolkodjon… annyi időt áldozva rá…

Nagyapa képes úgy szidalmazni önmagát, hogy a környezete tűnjön idiótának.

– Andrej Valentyinovics – Danyilov kissé megemelte a hangját –, ha megértette, mi történik itt…

– Nem. Nem magyarázok meg semmit – jelentette

ki nagyapám. – Ha helytálló a feltételezésem, akkor egyszerűen nincs rá semmi szükség. Ha pedig téves, miért terhelnélek benneteket hamis teóriákkal?

Danyilov rám nézett, tekintetéből világosan kiolvasható volt az együttérzés. Becsületszavamra mondom, ezért a megértésért kész lettem volna még az árulását is megbocsátani!

– Nem mond semmit – erősítettem meg. – Nekem elhiheted!

Nagyapám kioktatóan közölte:– A variánsok bármely leszűkítése veszteséghez

vezet. A mereven meghatározott vektor taktikailag lehet eredményes, de stratégiailag előbb vagy utóbb összeomláshoz vezet. Gondoljátok végig a helyzetet magatok!

Hangjában irónia érződött.– Jól van. Átadom a helyet Karelnek – döntött

nagyapám. – Ha önállóan próbálok menni, néhány hétre itt ragadunk.

A reptiloid ruganyosan megrázta magát.– Karel, te tudod, mire gondol a nagyapám? –

kérdeztem.– Megállapodásunk értelmében nem tudom

ellenőrizni a gondolatait – vágta rá gyorsan a számláló.

Ez valószínűleg végleg olyan állítás marad, amelyet nem tudok ellenőrizni.

De nem volt más megoldás, szótlanul bólintottam.– Még öt kilométer – mondta Danyilov. – Igaz?

Pjotr, és ha semmit nem találunk ott?

Mint ismeretes, a győzteseket nem ítélik el.Erre gondoltam, mialatt különös expedíciónk

folytatta útját az Árnyék bolygóján. Lehet, hogy tényleg nincs igazam? Hogy Danyilov és Mása az egyedül helyes döntést hozta meg, a Földre irányítva a geometerek hajóját?

Hiszen túlságosan is megszoktam, hogy győzök. Gyerekkoromtól fogva. Még ha kudarc ért is életem folyamán, az is csak ösztönzőként, ugródeszkaként

szolgált az új sikerekhez. Azok az ostoba vetélkedők… „Oroszország ifjú reménysége”, „a haza leendő büszkesége”… Az egyetem, az űrflotta… Nem voltak különösebb ambícióim. De a biztos tudat, hogy bármi, amibe belefogok, sikerrel zárul, sosem hagyott el. Még amikor letettem az országútra azt a szerencsétlen Spirált, minden pánik, minden düh és a sorsomba való beletörődés mögött élt bennem a tudat, hogy meg tudom csinálni.

A győzteseket nem ítélik el, de miért gondolom, hogy ezúttal is képes leszek győzni?

Mi van, ha az Árnyék civilizációja még rosszabb, mint a Konklávé és a Haza lakói? Ha egyszerűen képtelenek leszünk megérteni – ahogyan talán a geometerek sem voltak képesek? Ha ezek a bolygók üresek?

Ez az utóbbi feltevés mind megalapozottabbnak tűnt.

Danyilov istentelenül hamisan egy dallamot kezdett fütyülni, először fel sem ismertem. „Távoli bolygók poros ösvényein…” Egyébként mi nem hagytunk nyomokat magunk után – ez a bolygó olyan volt, mint amit alaposan kitakarítottak, felporszívóztak.

Már csak vagy egy kilométer volt hátra addig a pontig, amelyet a hajó „nem jellemző struktúrának” nevezett. De én nem láttam ott semmit. Semmiféle szerkezet, semmiféle energetikai vihar, semmi, amit egy idegen értelem művének lehetett volna tekinteni.

Síkság. Halom. Csillagfény. Mentünk, a számláló továbbra is magabiztosan vezetett minket, de engem lépésről lépésre mindjobban hatalmába kerített a csalódás.

– Nagyon sajnálom – mondta váratlanul Danyilov. – Hallod, Pjotr?

Már belefájdult a szemem, úgy meregettem a tarka csillagfénnyel elöntött pusztaságba. Talán a domb mögött? De hát mi lappanghat ott?

– Megnézhetünk egy másik hasonló anomáliát is – szólt Mása. – Vagy körberepülhetünk a bolygó felett. A hajó atmoszférában is képes repülni?

Ezt merő jóindulatból mondta. Körülbelül ugyanilyen elnézően beszéltem én Másával és Danyilovval fogságba ejtésük után – amikor meggyőződtek arról, hogy nincs kiút, az ellenállásnak semmi értelme.

Csak a számláló hallgatott. Céltudatosan, fáradhatatlanul trappolt előre. Ő valóban az én pártomon állt, az ő civilizációjuknak aligha lenne kedvére a Föld és a geometerek szövetsége, még kevésbé az eleven szuperkomputerek kivételezett helyzetének elvesztése. De talán még mindig nem érti, hogy ez túl kemény dió nekünk? Ami megrémítette a geometereket, számunkra megközelíthetetlen… tehát nem vagyunk képesek beleavatkozni a közelgő események folyásába.

– Karel, látsz ott legalább valami szokatlant? – kérdeztem. A reptiloid nem felelt azonnal. Megállt, felvetette a fejét.

Azután megkért:– Emelj fel!Furcsa érzéssel emeltem fel – a kis testbe rejtve

most két értelem volt a karomban… valószínűleg a Galaxis legjobbjai közül valók. A test törékeny. Túlságosan törékeny ahhoz az erőhöz képest, amelyet be kell fogadnia.

– Emelj magasabbra! – utasított a reptiloid. Magasba emelve megmerevedtem. Fura csoportképet alkottunk – egy ember, ég felé emelt kezében egy szürke varánuszt tartva.

– Látok – közölte nyugodtan a reptiloid. – Tegyél le!– Mi van ott? – kérdezte Danyilov. A hangja feszült

volt. A reptiloid szeme felcsillant.– Ember.– Mi? – Danyilov előre nézett, áthajolt a reptiloid

fölött. – Hol?– A domb mögött. Ember. Egy ember. Erre jön.A következő pillanatban már rohantunk. Az

emelkedő enyhe volt, könnyen haladtunk, egy pillanat alatt megelőztük a reptiloidot, de nem láttunk semmit, egyáltalán semmit.

Amíg fel nem értünk a domb tetejére.

Az elöl rohanó Danyilov egy rajtolni készülő futó testtartásában megmerevedett, mintha el akarna rejtőzni. Mellette mozdulatlanná vált Mása is. Közöttük megállva lenéztem.

Vagy száz méterre tőlünk egy ember állt.Talán egy lány. Talán fiatal. A csillagfény csak az

alakját és hosszú haját engedte kivenni, az arcvonásait nem.

– Hát így – mondta váratlanul nyugodtan Danyilov.– Igazad lett, fiú! Legalább valamiben…Az ember nem mozdult. Fejét felvetve állt, a

dombtetőt nézte, minket nézett. Úgy tűnt, nem lepődött meg különösebben. Mintha folyton emberekbe botlana a végtelen üres térségeken. Emberek?

De hiszen Karel sem lepődött meg azon, hogy humanoid akadt az utunkba. Talán éppen erre számított?

Félretoltam Danyilovot. Előreléptem. Felemeltem a karom, igyekezve magamra vonni a figyelmet.

Az alak megmozdult. Ő is intett, lágyan, sietség nélkül. És elindult felénk.

Hát itt a kapcsolatfelvétel!Egy lépés, még egy… Hirtelen észrevettem, hogy a

lány – lány volt, ez már nem is lehetett kétséges – nem egészen felénk jön. Valahová oldalra… egy köves folthoz, amely valamilyen megfoghatatlan módon eltért a puszta többi részétől. Talán mintha simább lett volna, talán sötétebb – mintha nem fogott volna rajta a csillagfény hatalma.

– Álljon meg! – kiáltotta Mása. – Várjon!– Hé! – üvöltött Danyilov.Megértettük, mi történik abban a pillanatban. De

nem tehettünk semmit. A lány lelassította lépteit, mintha habozna. De hát mi ez, kiáltásaink, gesztusaink semmiféle érdeklődést nem ébresztettek benne? A lány folytatta útját.

– Nézd! – ragadta meg a kezem Danyilov. – Nézd!A levegőt remegés töltötte be. Hideg zúdult ránk.

A lány alakja megremegett, mint tükörkép a vízen. A kis téren, amely felé igyekezett, és amelyet mintha sokkal élesebben látott volna, mint mi, halvány

fénynyaláb hullámzott végig. Rövid, puha hullám, amely eltörölte az alakját, feloldva a színeket és formákat.

Mikor a fény kihunyt, nem volt előttünk senki.– Kapu – mondta Mása rekedten. – Ez egy kapu.– Zsilip – javította ki Danyilov. Rám nézett: – Petya,

rájöttem, mire emlékeztet ez a bolygó…Bólintottam. Én is rájöttem.– Karanténállomás.Lehet, hogy hamis asszociáció volt. Csak egyszer

jártam karanténállomáson, az egyetemi bemutató foglalkozáson. Oda kellett volna kerülnöm a reptiloiddal végrehajtott leszállás után is, de… nem úgy alakult. Most mégis nyomban eszembe jutott a mennyezeti panelek reszkető és nyugtalanító fénye, ezek a panelek beépített baktericid lámpák voltak, felmerült bennem a steril, ózonnal dúsított levegő mesterséges íze, a súlyos, nyomasztó csönd.

– Ez itt egyszerűen amolyan előretolt állás – suttogta Danyilov. – Egy bolygó, amelyre bárki leszállhat. De innen már az ő közlekedési eszközükkel mehetsz csak tovább…

– Hova tovább? – kérdezte Mása.– Honnan tudjam? Egy másik bolygóra. Föld alatti

városokba. A túlvilágra.– Karel, ki volt ez a lány? – néztem a reptiloidra.– Nem tudom. Talán a geometerek egyik pilótája

azok közül, akik nem tértek innen vissza. De lehet, hogy helybeli.

– Nem is csodálkozol, hogy ez a civilizáció is emberi?

A reptiloid leereszkedő csodálkozással nézett rám.– Egy csöppet sem. Ha a geometerek az Árnyék

ügynökének néztek téged, az azt jelenti, hogy ennek a civilizációnak az emberi külső is hozzáférhető.

– És mi történt a lánnyal?– Valószínűleg Danyilovnak van igaza. Ez itt

transzportövezet. Kapu.– És mit tegyünk most?– Menjünk vissza! Vagy kövessük a lányt! Én

belépnék ebbe a körbe.– Én pedig inkább visszamennék – mondta

Danyilov.– De ennek csak akkor van értelme, ha te is

beleegyezel, Pjotr.Azt a helyet néztem, ahol eltűnt a lány, és belül

valami tiltakozott: „ne menj oda!” Nem, nem hittem, hogy az imént az öngyilkosságnak valamilyen rafinált módját néztük végig – inkább valóban valamilyen transzportáló terminál lehet ez itt, a geometerek kabinjaihoz hasonló.

Egyszerű dolog, csak egy lépés előre, és elfogadtuk azokat a játékszabályokat, amelyek az Árnyék civilizációjának életét meghatározzák. Bárkik legyenek is – ugyanolyan emberek, mint mi, vagy a kualkuákhoz hasonlóan metamorfózisra képes lények.

Nem tartották szükségesnek őrizni a bolygót, amelynek az egész funkciója egy dologban merült ki – leszállópályául szolgált. Az is lehet, mi meg nem esik, hogy ráadásul tényleg elvégzik itt a látogatók fertőtlenítését is…

Azután várja a vendégeket a Kapuknak az egész kontinensen elszórt hálózata. Épp az imént mutatták be nekünk – talán véletlenül? azt nem hiszem el! –, hogyan kell használni. Ennyiből áll a választék. Lépj be – vagy húzz el!

– Ez valóban egy szupercivilizáció dolgaira emlékeztet, Andrej Valentyinovics… – mondta Mása. És összerándult, felfogva, hogy olyan emberhez beszél, akit halottnak nyilvánított.

Nem tudom, a számláló engedte át a szót nagyapámnak, vagy nagyapa követelte ki:

– Satnya egy civilizáció, kislány. Horizontálisan fejlődik. Mint a régi amerikai regényekben, amelyekben minden aszteroidának megvan a maga kocsmája, temploma és serifje a csillaggal…

Nagyapa nagyon természethű nyögést hallatott, egyre jobban boldogult a reptiloid hangképző szerveivel.

– Egy űrrepülőtérré és előcsarnokká átalakított bolygó, ez nevetséges! Tudod, egy régi fantasztikus szerző ezt mondta a maga idejében: „A Galaxis nekem túl kicsi. Mindössze százmillió csillag van

benne. Nem nekem való, én metagalaxisokról fogok írni…” Inkább kinézett volna magának egyetlenegy csillagot…

Danyilov halkan felvihogott.– De csak kell legyen ennek valami értelme! –

mondta Mása komoran. – Demonstrálni a nagyságát… nem, ez túl sekélyes. Akkor minek… Andrej Valentyinovics?

Nagyapám sokáig hallgatott. Végül zavartan és kelletlenül válaszolt:

– Mása, ha igazam van, nem nagyon fog tetszeni neked a válasz. Nekem sem túl szimpatikus.

Megint a régi nóta… Megértem én, nagyapám egész élete nem attól függött, amit tud, hanem attól, amit sikerül eltitkolnia. Célzások, érthetetlen fenyegetések, porhintés, ködös jóslatok – ez tette lehetővé számára, hogy megszabaduljon a szobatudós szerepétől, és belemerüljön a politikai intrikák szennyes mocsarába.

De legalább most viselkedhetne másképp!– Nagyapa, belépjek… oda?– Úgy gondolom, mindannyiunknak érdemes lenne

belépni a Kapun.– Nélküled úgysem repülhetünk el – ismételte meg

Danyilov. – Nem állítom, hogy ez bölcs cselekedet lesz, de ha te mész… akkor mind együtt kell mennünk.

Valószínűleg ki kellene békülnünk.Már csak azért is, hogy az erődemonstrációnk

szemléletesebb legyen. Egy ilyen hatalmas civilizáció nem a legjobb szövetséges. Éppen úgy alkalmatlan a szövetséges szerepére, ahogyan a fénykorát élő Brit Birodalom fütyült volna holmi nyomorúságos afrikai gyarmatra.

– Menjünk! – mondtam. – Azt hiszem, jobb lenne, ha megfognánk egymás kezét. Téged… Karelt pedig visszük.

– Nincs kifogásom – egyezett bele nagyapa. Felemeltem a reptiloidot, és ránéztem Danyilovra. Ő szótlanul megfogta a könyökömet. Mása pedig belekapaszkodott.

– Nem maradt semmi játékszered? – érdeklődtem.

– Nem – felelt a lány. Azt hiszem, őszintén.Bár mit segítene rajtunk egy lézerpisztoly? Vagy

akár a híres-nevezetes alari ggorss?– Nagyon sajnálom, hogy kénytelenek vagytok ezt

tenni – mondtam, amikor esetlenül, az eltévedt gyerekek kecsességével elindultunk a dombról lefelé. – És ha…

– Eredj te a fenébe! – bökte ki harag nélkül Danyilov.

– Jókor jut eszedbe…Hogy miben rejlett ennek a helynek a rendkívüli

volta, és még inkább, hogy mi váltja ki az energia elnyelését, legfeljebb csak a hajó tudta. Én nem vettem észre semmi különöset. Még akkor sem, amikor már ráléptünk a talpunk alatt csikorgó apró kavicsokra, amikor elértük azt a pontot, ahol mint egy látomás, eltűnt az ismeretlen lány – nem történt semmi. Danyilov erősen szorította a karomat, egymás mellett totyogtunk, mint három idióta, akik úgy határoztak, gyorsan megtanulnak szirtakit táncolni. A reptiloid – nem tudom, ki uralta éppen a testét – a fejét forgatta. Nem történt semmi.

Nem működik!A szégyen rövid, de csontig hatoló pillanata volt

ez. A fogam csikorgattam elképzelve visszatérésünket a Földre. Történt volna bármi, a legundorítóbb, legszörnyűbb akár, csak valami! Ha meg kell küzdeni egy egész világgal, térdig gázolni a mocsokban és a vérben, kész vagyok rá. Legyen bármilyen nehéz, végigcsinálom…

Szemem előtt zavaros, vibráló lepel függött.Danyilov ujjai úgy szorítottak, hogy már fájt. A

reptiloid elernyedt, biztosan transzba esett valami ugráshoz hasonlótól tartva. Mása felkiáltott, nekiesett Danyilovnak, aki elvesztette az egyensúlyát – és zuhanni kezdtünk. A világ megingott, szétfolyt. Minden túlvilági fehér fénybe merült. A lábunk alatt már nem volt kő – nem volt semmi, zuhantunk.

Hang hallatszott, vagy talán nem is hang, valami rövid sivítás, a tér nyögése. Ez valóban átmenet volt – a dimenziókkal folytatott játék egy újabb változata,

nem az, amit az emberek találtak ki, s nem az, amit a geometerek alkalmaznak.

Éreztem, hogyan huny ki a tudatom, tör rám a tompultság, gondolataim lassan, bágyadtan hömpölyögtek.

De ez legalább valami volt. Legalább valami.

MÁSODIK RÉSZ

AZ ÁRNYÉK

1. FEJEZET

TÉS. ÜTÉS ÉS FÉNY. Feküdtem egy darabig, arcom végigcsúszott a ragadós sárban, egész

testhosszamban kinyúlva. Még mindig igyekeztem hanyatt esni, védve a mellemhez szorított reptiloidot.

Ü

Már megértettem, hogy nincs velem senki. A pillanat, amikor az oly erősen belém kapaszkodó Danyilov keze eltűnt, amikor elillant a mellemhez szorított reptiloid, valahol emlékezetem határán túl maradt. Hevertem a hideg latyakban, hunyorogtam a vakító napfénytől, akaratlanul egy embrió mozdulatával a hasamhoz húztam a térdemet, és közel álltam a hisztériához. Elválasztottak bennünket. Egy tapasztalt sebész könnyű, keresetlen mozdulatával szétválasztottak minket.

Halántékomban lüktetett a fájdalom. A fejem olyan volt, mint valami öntöttvas tömb, amely épp az imént került ki a kemencéből, ment végig a hengersoron és a kovácsprésen. Torkom vonaglott a hányinger rohamaitól. Átrángattak a téren, méghozzá nagyon messzire – más volt a levegő, tele vaskos, kellemetlen szagokkal, a nehézségi erő olyan, mint a földi, talán még nagyobb is. A szemembe csapó fényt vakítónak éreztem még lehunyt szemhéjamon keresztül is.

Vizes, sáros tenyeremet a halántékomra tapasztva felguggoltam. A fájdalom engedett, de lassan, kelletlenül. Testemen remegés futott végig. Ezek lennének az átvitel következményei? Akkor inkább az ugrást választom… egyszer és mindenkorra…

A szemem előtt táncoló piros karikák kihunytak. Kissé felnyitottam a szemhéjam. A világ félig elmosódottnak, kifakultnak tűnt, mint valami régi fénykép. De másodpercről másodpercre telt meg

élénk, lángoló, vad színekkel.Dzsungel.Egy erdő és egy mocsár határán hányódtam,

keskeny, magas fűvel benőtt földnyelven. A horizont mögül felkelő nap – érezhető volt, hogy reggel van, nem este – fényesebben sütött, mint a földi, és fényének volt valami megfoghatatlan fehéres árnyalata. Balra összefüggő, áthatolhatatlan sötétzöld fal magasodott, sárga és narancssárga virágok foltjaival, léggyökerek fehér fonadékaival. Jobbra csalóka módon fűvel benőtt, egyenletes, szürkésbarna láp terült el. Csak a fűszőnyegen a parttól nem messze tátongó jókora nyílás árulta el a mocsarat, mintha ott valami súlyos dolog zuhant volna bele. Összerándultam arra gondolva, vajon nem két emberi test süllyedt-e bele a mocsárba.

Nem, aligha. A barnás lé nyugodt volt, nem kavarodott fel. Na meg a nyílás mérete is túl nagy volt, egy egész űrhajó is elmerülhetett volna benne.

– A francba… – suttogtam, és távolabb kúsztam az ingovány szélétől. Legalább ebben szerencsém volt. Gyerekkorom óta utálom a mocsarakat – talán kiskoromban láttam valami filmet, és megrémültem tőle, talán nagyapával sétálva belesüppedtem a lápba… nagyon is könnyen meglehet, hogy nagyapám pedagógiai célzattal megrendezett nekem egy ilyen kalandot. Nem tudom, sosem gyötörtem magam pszichoanalízissel. De a mocsarakat utálom.

A parttól távolabb a talaj szilárdabb lett, bár megőrizte nyirkos puhaságát. Felálltam, undorral letöröltem az arcomról a sarat. Körülnéztem. Sehol senki. Legalábbis a közelben senki. A környék festői. A mocsár a horizontig húzódik, egész sártenger. A dzsungel meg vagy húsz kilométeren terül szét, távolabb hegyek magasodnak, sziklás, csupasz, komor hegyek.

– Nagyapa! – kiáltottam. – Szása! Danyilov!A kiáltás szétfolyt, elveszett a nyirkos levegőben.– Mása!A mellem kínosan elszorult. Senki. Talán az egész

bolygón sincs senki. Ha figyeltek bennünket – és ebben szinte egyáltalán nem kételkedtem –, akár

különböző világokra is szétdobhattak minket. De miért? Kísérletezgetnek? Megfigyelik a reakcióinkat? Ez persze lehetséges. Csakhogy egy ilyen kísérlet olyan, mint az űrrepülőtérként szolgáló bolygó – nem hiszek én az efféle szupercivilizációkban.

Zsebeimet végigtapogatva meggyőződtem róla, hogy a konzervek nem tűntek el. Semmi más nem volt nálam. De hát mi történik itt valójában? Mégiscsak túlélési kísérlet lenne?

Szakítottam egy maréknyit a magas fűből, és kezdtem vele ledörzsölni magamról a sarat. A legközönségesebb fű volt. Természetesen nem vagyok botanikus, de elfogulatlanul szemlélve a dolgot, a flóra teljesen olyan volt, mint a földi. Csak reménykedhetek, hogy a dzsungelben nem rohangásznak dinoszauruszok.

Fejfájásom kissé csillapult, elcsitult. Magam is lecsillapodtam. És végre észrevettem azt, amire rögtön fel kellett volna figyelnem.

Lábam alatt ugyanolyan kis terecske volt, Kapu, mint a kóbor bolygón.

Különös érzés. Nem tudtam volna érthetően elmagyarázni, miben más ez a hely. Még gondolatban, önmagam számára sem találtam szavakat. Egyszerűen éreztem ezt a sűrűn benőtt kis foltot, ahogyan az iránytű mutatója a vasdarabot.

És azt is tudtam, hogy a Kapu zárva van. Letaposhatom körben a füvet, ugrálhatok, rohangálhatok, fetrenghetek a földön – nem történik semmi.

Ha ilyen a közlekedési hálózat az Árnyék világain, csak gratulálni lehet nekik. Nem a geometerek vacak „telefonfülkéi”, hanem a környező valóságból, kövekből, fűből, sárból alkotott valami. Ráadásul még nyomot is hagy az emlékezetben, valami jelzőcölöpfélét.

– És mire mentetek vele? – suttogtam körülnézve.Szerettem volna hinni, hogy valaki csak ment

valamire. Hogy a tetteimtől és a szavaimtól most függ valami.

Néhány lépéssel bementem a Kapu közepébe. Várakozva megálltam.

De akár gyökeret is ereszthettem volna – nem történt semmi. Valószínűleg sokáig toporogtam volna ott, nem tudom, mire várva.

Csakhogy az erdő legszélén megmozdult a magas fű, pedig nem fújt a szél.

Mit is gondoltam a flóráról és a faunáról? A következő pillanatban már feküdtem, a fűszálak zöld derengésébe meresztve a szemem. Az idegen bolygók szerves anyaga nem ehető, ahogyan annak idején elmagyaráztam kis szomszédomnak. De vajon tudja-e ezt minden helybéli ragadozó?

A fű már nem mozgott. És engedelmes fantáziám elém rajzolta az ugrásra készülő kardfogú tigrist. És ez még a jobbik eset, akad a Galaxisban éppen elég olyan szörnyeteg, amelynek láttán az ember a tigris mancsai közé menekülne.

Elfutni ostobaság lett volna, na meg veszélyes is. Közelebb menni egyébként szintén. De hát mégsem ereszthetek itt gyökeret, bújhatok a föld alá!

Felguggoltam, majd kiegyenesedtem – vannak ragadozók, amelyeket a magasabb ellenfél elriaszt –, és megindultam előre. Lassan, de lehetőleg magabiztosan lépkedve.

Hátha elriasztom…Azután megláttam, ki felé óvakodom.A letaposott fűben, karját szétvetve és az eget

nézve, fiatal srác feküdt. Valamivel fiatalabb, mint én, talán huszonkettő lehetett. Haja hamuszínű, bőre sötét, rezes árnyalatú. Zöld, a fűvel összeolvadó színű felsőrész és ugyanolyan színű nadrág volt rajta, és nehéz, kopott talpú cipő. Ruháján rászáradt sár nyomai látszottak, mintha a srác a mocsárban járt volna. Lassan felém fordította tekintetét, ferde metszésű barna szemében halvány érdeklődés csillant meg. Azután újra az eget nézte.

Annyira elképedtem, hogy én is hátravetettem a fejem.

Semmi. Csak egy felhő.– Mi van veled? – kérdeztem, zavaromban rögtön

letegezve. Csak azután jutott eszembe, hogy nem érti, amit mondok.

És csak ezt követően döbbentem rá, hogy nem

oroszul és nem is angolul beszélek, sőt nem is a geometerek nyelvén.

– Fekszem – felelte halkan a srác. Ez aztán a kapcsolatfelvétel!Leguggoltam, egyre az ismeretlent nézve,

fejemben valami ostobaság motoszkált, és persze nyomban hangot is adtam neki:

– Régóta?– Reggel óta.A legfurcsább természetesen az volt, hogy

megértettem. Egy pillanatra az villant át az agyamon, hogy ez is Karel műve.

Egyébként minek bonyolítani a dolgokat? Mögöttem van a Kapu, amely áthozott egyik világból a másikba, és egyben megtanított, hogyan találjam fel magamat. Egy beavatkozással a pszichikumomba több vagy kevesebb…

Még soha nem volt ekkora szükségem tanácsra. De a kualkua, az egyetlen, akivel szót válthattam volna, hallgatott.

A srác felkönyökölt, figyelmesebben megnézett.– Hogy hívnak?– Pjotr.– Nem ismerlek.Ezt különösebb érdeklődés és gyanakvás nélkül

jegyezte meg. Mint tényt. Mintha ismernie kellene, és zavarba hozná az ismeretlen arc, de nem nagyon, csak éppen hogy…

– Először vagyok itt.– Értem… – Megint visszadőlt a fűbe. Kis habozás

után követtem a példáját. Fejemben százával kavarogtak a kérdések, olyanok, amiket azonnal fel kell tenni. De ha faggatsz valakit, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy kapsz is információt. Nagyon gyakran éppen ellenkezőleg: te adsz.

– Tetszik neked ez a hely?Most igazi kíváncsiság volt a hangjában.– Még nem tudom – feleltem óvatosan.– Nekem tetszik. Hó. – Mi?Az égen látható egyetlen felhő egyáltalán nem

ígért havazást.

– így hívnak. Hó. Hülye név, nem?– Nem, miért…– A szülőket, akik köznevet adnak a gyereküknek,

meg kellene büntetni huligánkodás miatt – mondta a srác undorral. – Azt mondják, amikor születtem, leesett az első hó, beborította az egész földet. És nagyon szép volt.

Hallgatott egy darabig, majd elgondolkodva hozzátette:

– Még az a szerencse, hogy aznap nem ment tönkre a csatornázás…

Elnevettem magam. Nem a nyilvánvalóan ezredszer elsütött élc szellemessége miatt. Felengedett a feszültségem.

Az Árnyék lakói jóval közelebb álltak az emberekhez, mint a geometerek.

– És a te neved jelent valamit?– Nem.– Mázlista. Van valami falnivalód? – Van.A srác váratlanul energikusan felpattant.– Miért nem mondod? Szedd elő!Előhúztam a zsebemből a dobozokat. Nem voltam

éhes, főleg a geometerek kajájára nem volt gusztusom. De a lelkesedés, amellyel Hó nekiesett az ételnek, gyanakvóvá tett.

– Mi az, itt nincs semmi ehető?– A dzsungelben? – A srác a dúsan burjánzó zöldre

sandított. – Van. De minden fertőzött. Ha fel akarsz fordulni, csak tessék… Figyelj, miféle vackot adtál nekem?

– Univerzális táplálék – közöltem borúsan. – Minden, ami szükséges: fehérjék, zsírok, szénhidrátok, mikroelemek. Plusz víz. Plusz cellulóz, hogy tele legyen a gyomrod.

– Világos. Az íznek nem maradt hely. – A kritikától függetlenül a srác irigylésre méltó étvággyal falt, ujjával takarítva ki a dobozt. – Azért köszönöm! Te előrelátó vagy, ahogy elnézem.

Megveregette a vállamat.– Még sokra viszed! Hacsak el nem pusztulsz a

mocsárban.

Hó olyan tökéletes ellentéte volt a geometereknek, hogy különbet el sem lehetett volna képzelni. Hol lusta, hol pedig energikusan tevékeny – ha ételről volt szó. Jóllakottan fújtat, szellemtelen vicceket gyárt, és a jelek szerint semmiféle magasztosabb cél nem vezérli. Érzelmi rohamaiban kész a keblére ölelni. Néztem őt, és percről percre erősödött az az érzésem, hogy hülyét csinálnak belőlem.

Valóban tanulmányoznának? És valahol több száz kilométernyire, több száz fényévnyire innen ugyanígy bámul egy közlékeny és barátságos idegenre Danyilov, Mása és Karel?

– Látod azt a tisztásfélét? – kérdezte Hó, és hogy pontosítsa, mire gondol, a mocsárba hajította az üres konzervdobozt.

– Látom.– Oda zuhantam le. Az éjjel. Alig tudtam kimászni.

A puszta lelkesedés hozott ki. Erről álmodoztam egész életemben: sarat nyelni…

Összenéztünk. Az én szemem alighanem értetlenséget tükrözött.

– Leszedtek, Pjotr. Három zöld a farkamra akaszkodott. Az egyiket leszedtem, nagyon szépen leszedtem… a haverjai viszont engem intéztek el. Valahogy átjutottam a frontvonalon.

Csengőn, gyerek módra felnevetett.– Mi van, azt hitted, itt élek? A felhőkben

gyönyörködöm?Valahogy más szemmel végigmértem az öltözékét.

Hát igen. Álcázó színű kezeslábas. Hát persze.– Most meg nem is tudom… vették-e a jelzésemet

a bázison… Délig várok, és ha nem jön a segítség, hát neki kell vágnom gyalog, át a dzsungelen.

Nem értettem semmit. Leszedték? Zöldek? Frontvonal?

Nem, naivitás azt remélni, hogy a civilizáció fejlődésével megszűnnek a háborúk. Voltak ilyen illúziók a Földön. Kitaláltunk mindenféle Nagy Gyűrűt meg az Értelmes Világok Testvériségét. Azt reméltük, az atombomba leszoktat minket a háborúzásról, hogy a rakéták megjelenése után nem lesz szükség gyalogságra. Mindez ostobaságnak bizonyult. Az

alarik képesek porrá zúzni egy bolygót, de a hajók legénységének fele – deszantos. A daenlóiak… egyáltalán senki nem tudja, hol a határa pusztító erejüknek. Ők lusták hadakozni, hát ágyútöltelékké képezték ki a kis alarikat. És ott vagyunk mi a Földön, hiába vesznek körül minket idegen világok, hiába vagyunk sereghajtók az értelmes fajok hierarchiájában. Semmit nem tanultunk ebből. A Kaukázusban már harmadik évtizede folyik a mészárlás, Nagy-Britannia rövidesen grófságokra esik szét, az USA csak arra képes, hogy hadsereget küldjön szét szerte a világban, védelmezve tulajdon beláthatatlan érdekeit.

De itt!Elrepülsz a Galaxis középpontjába, és kiábrándító

szövegeket hallasz frontvonalról meg katonai bázisokról!

Megpillantasz egy bolygót, amely keresztül-kasul van lyuggatva hiperátvivőkkel, mint valami sajt, belépsz egy Kapuba – és egy frissen lelőtt pilótába botlasz! Az ördögbe is, miféle légi csaták lehetségesek ilyen technológia mellett?! Vagy itt is úgy van, mint a Földön, hiába vannak a tarsolyodban erős fegyverek, a viszonyokat mégis az ököljog határozza meg?

– Mit nézel? – kíváncsiskodott Hó.– Messze van a bázis? – kérdeztem találomra.– Két hét, míg odaérsz.– És… reális ez?– Természetesen nem. És akkor mit javasolsz, mit

lehet tenni?Nagy volt a csábítás, hogy a hátam mögé bökve

rámutassak a Kapura. Nekem nem működött. De a helyi lakosok csak képesek irányítani a saját közlekedési eszközeiket?

– Ne lógasd az orrod! – A srác félreértette hallgatásomat. – Megtalálnak minket. Azt mondd meg inkább, mivel szeretnél foglalkozni!

Vállat vontam.– Szeretsz repülni?– Attól függ, mivel.– Eszköz, az akad. Az elv a fontos.

– Szeretek. Hó bólintott.– Az jó. Magamhoz veszlek a csoportomba.A beszélgetést ezzel mintegy lezártnak tekintve Hó

alaposan beletörölte a kezét a fűbe, felállt, s odaballagott a vízparthoz. Mi ez, végeztünk minden formasággal? A csoportomban harcolsz majd… semmiféle kihallgatás, semmiféle dokumentumok?

A hátát nézve elfogott a kísértés, hogy véget vessek ennek a komédiának. Magyarázatot követeljek. Megmondjam, ki vagyok és honnan jöttem, közöljem vele, hogy tudom, mindaz, ami itt történik, csak kísérlet…

De az az ezer közül lehetséges egyetlen esély, hogy valóban valami helyi katonai konfliktusba keveredtem, visszatartott az elhamarkodott cselekvéstől.

– Mázlink van – mondta Hó. Megfordult, intett. – Hé, Pjotr, mázlink van!

Odamentem hozzá. Körülnéztem.A mocsár felszínén valami mozgott. Ez a valami

inkább rozzant bárkára hasonlított, mint valami gépezetre. Semmi látható motor, hajtómű. Csak egy csónak, amint a sár fölött siklik. Ennek a primitív szállítóeszköznek az orrán egy ember állt. Ugyanolyan egyenruhában, mint Hó. Ha ő irányította is a mozgást, ehhez nem volt szüksége semmiféle irányítópultra.

– Na, kezdődik a repülés kiértékelése. – Hó szándékosan hangosat ásított. De a hangjában érzékelhető feszültség rácáfolt erre a közönyre.

Közvetlenül a part mellett a csónak megállt, változatlanul a föld felett lebegve. Az egyenruhás férfi kiugrott belőle, és odajött hozzánk. Engem csak futó pillantásra méltatott.

– Élsz.– Élek – erősítette meg Hó. – Kár!A katona hangja megvető volt. Valahogy

Danyilovra emlékeztetett, külsőleg is – ugyanolyan megtermett, haja rövidre nyírva, arcvonásai túlságosan is szabályosak –, magatartásában is. Magabiztos, fensőbbséges… akár az ezredes

viszontagságaink előtt.– Te meg kiféle vagy? Ez a kérdés nekem szólt.– Pjotr a nevem. Nem régóta vagyok itt.– Azt látom, hogy nem régóta…A férfi oldalt pillantott, és én hirtelen megértettem,

hogy tisztán látja a Kaput. És a jelek szerint nincs szüksége magyarázatra.

– Szállj be a csónakba!Engedelmeskedtem. Közelebbről az egész

alkotmány úgy festett, mintha papírból ragasztották volna össze. A súlyomat egyébként jól elbírta, meg sem rezdült. Valóban nem látszott semmiféle motor vagy készülék, még ülések sem voltak. Megálltam a „taton”, és figyeltem, ami történik.

Hónak kellett beszámolnia.– Elhagytad a járőrözésre kijelölt zónát – mondta

megvetően az újonnan érkezett. – Érted? Magára hagytad a konvojt. Elvesztetted a gépedet.

– Egyet leszedtem, kapitány.– Ez nem mentség! Ha ezt követően sértetlenül

visszatértél volna…A férfi megfordult, és a csónak felé indult. Hó

mozdulatlanul állva maradt.– Itt kell hagyni a csirkefogót, jöjjön vissza gyalog…

– mondta a kapitány álmodozón. – Igaz? Te mit gondolsz?

– Szerintem nem érdemes – feleltem gyorsan. A kapitány a válla fölött visszanézett Hóra.– És te hogy gondolod?– Próbálja meg! – mondta érthetetlen fenyegetéssel

a hangjában Hó. – Joga van hozzá…A katona egy pillanatig habozott. Arcáról világosan

leol-vashatóak voltak érzelmei, és én már-már azt hittem, kenyeres pajtásomnak a dzsungelen keresztül kell hazavergődnie.

– Gyorsan be a csónakba! Szerencséd, hogy lefújták a riadót…

Hó láthatóan megkönnyebbült. Nem kellett neki kétszer mondani. Alighogy mind a hárman a törékeny csónakban voltunk, az nyomban mozgásba lendült. Nem a mocsár belseje felé indult, hanem a part

mentén. Nyilvánvalóan érzékelhető volt a gyorsulás, de a levegő mozgása szinte alig. A csónak valószínűleg erőteret generált, amely megvédett a széltől.

– Te mintha felelősségteljesebb lennél… – mondta a kapitány. – Szóval Pjotr a neved?

– Igen. – Ráhagytam, döntse el, melyik kérdésére feleltem.

– Ismertem egy Pjotrt. Vagy nem is így hívták… – A kapitány elgondolkodott. – Albínó volt, magas, a szeme piros… elképesztően nézett ki, de micsoda pilóta volt! Vannak ilyen rokonaid?

– Nincsenek.A kapitány bólintott. A partra sandított – a csónak

sebesen siklott, a dzsungel pereméhez simulva. A fák itt közvetlenül a mocsár szélén nőttek, sűrűn tekeregtek a fehéres gyökerek, valami aprócska élőlények nyüzsögtek köztük.

– Elszaporodtak a nyavalyások, a méreg sem fog rajtuk – jegyezte meg a kapitány. – Hé, Pjotr, nem vagy bőbeszédű…

Vállat vontam. Ha kell, néhány napig akár néma is leszek – csak nehogy valahogy gyanúba keveredjek.

– Azt mondja, szeret repülni – kapcsolódott be a párbeszédbe Hó. – Kapitány, vállalom felette a védnökséget.

– Te csak ne tedd tönkre a fiút! – vágott a szavába a kapitány. – Untig elég nekem egy virtuskodó alak.

Különös volt a viszonyuk. A jelek szerint Hó az alacsonyabb rangú, és a beosztottja.

Ugyanakkor egyáltalán nem volt érzékelhető kettőjük között az alá-fölérendeltségi viszony.

– És mivel repültél? Nem akartam hazudni.– Szuhojokon. És Spirálon.A kapitány a homlokát ráncolta.– Ezeket nem ismerem… Majd nálunk kitanulod a

Deltát.Ez is furcsa volt – senki nem érdeklődött, akarok-e

beülni a kormányhoz és rohanni a csatába. És nem azért, mintha függő helyzetbe kerültem volna… inkább fel sem merült bennük a kétely a

szándékaimat illetően…A csónak hirtelen szinte teljesen tiszta vízfelületre

ért ki. A posvány, a sár, a nedves fűszőnyeg mögöttünk maradt, előttünk pedig kis öböl nyílt meg, amelybe egy folyó torkollt. A kanyargó kék kígyó a dzsungelen tekergett végig, valahova nyilván a hegyek közé.

– Kapitány, álljon meg, megmosakszunk! – kérte Hó.

– Meglesztek nélküle… te aztán biztosan megleszel.A csónak megindult a folyón fölfelé. A sebessége

nyilvánvalóan meghaladta a száz kilométert, a part csak úgy suhant mellettünk. Még az erőtér ellenére is kezdte bántani a szememet a szél.

– Két óra alatt ott leszünk – mondta a kapitány. – Pihenhettek!

Hó, aki már előzőleg végighevert a csónak fenekén, intett nekem, hogy üljek le. Mellé telepedtem.

– Rendes srác vagy – vetette oda a kapitány, felém sem fordulva. – Csak úgy hemzsegnek a fejedben a kérdések, igaz?

– Igaz – ismertem be.– Kitaláltad, hová megyünk?– Nem. Mint mindig.Rám nézett, és elmosolyodott.– Galisz. Ez a nevem. Galisz kapitány, a

tizenhármas bázis ideiglenes parancsnoka.Nyilván ez volt az ismerkedés szokásos rítusa.– Pjotr. Így hívnak. Volt pilóta.– Légköri, űrbeli?– Eleinte légköri. Azután az űrben. Galisz egyre elégedettebbnek látszott.– Miért volt pilóta? Tudod, nem véletlenül

faggatlak…– Azt hiszem, engem már elítéltek.– Miért?– Parancsmegtagadásért. Hó boldogan felnevetett.– És mi volt az a parancsmegtagadás?A legvalóságosabb kihallgatás. Igyekeztem minél

ködösebben megfogalmazni a választ.– Meg kellett tagadnom a parancsot és

végrehajtanom egy repülést, mivel szükségesnek és hasznosnak ítéltem meg.

– És mi lett valójában? Kinek volt igaza?– Nem tudom.A kapitány megcsóválta a fejét.– Igen. Jól mondják: a Kapu ritkán visz, de oda,

ahová kell.Hó vállon veregetett. Bizalmasan közölte:– Ez a sors, egy csapatban leszünk… Galisz leguggolt elénk. Felsóhajtott.– Remélem, azért nem dezertáltál?– Ezt nem én fogom eldönteni. Miért, van ennek

valami jelentősége? – érdeklődtem kihívóan.– Nincs. Semmi jelentősége. Most itt vagy nálunk…

– Galisz összeráncolta a homlokát, és a levegő közöttünk csillogni kezdett, összesűrűsödött egy ábrává. Egy glóbusz jelent meg, halványan világítva, mintha zavaros üvegből lenne. – Ez a mi világunk.

Megértettem. És nem csodálkoztam. Sem azon, hogyan teremtette elő az ábrázolást, sem a bolygó képén – elszórtan apró szigetek, néhány kis kontinens, köztük barnás lével elöntött mélyedések. A tengerek és óceánok szerepét itt a mocsarak töltötték be.

Tekintetemet más kötötte le. Kék szikrák, pontocskák tarkázták a kontinenseket és szigeteket. Kapuk. Ugyanolyan sűrű hálózatot alkottak, mint a nap nélküli bolygón.

Miért is kellene egy ilyen világban más közlekedési eszköz?

– Ez a mi területünk – mondta Galisz. A glóbusz felét narancssárga szín öntötte el. – Mi itt vagyunk…

Keresgélés nélkül rábökött egy pontra, a narancssárga zóna legszélén.

– Az ellenfél valamivel nagyobb területet foglal el. A gömb többi részét zöld szín öntötte el.

– Hát ez a helyzet, Pjotr. Tizenhét bázisunk ellenőrzi a frontvonalat. Körülbelül ugyanennyi ellenséges bázis áll szemben velünk…

– Galisz!Értetlenül emelte rám pillantását.– Én csak néhány órája vagyok itt. Kérdezhetek

valamit? Ki az ellenségünk?– A zöldek.Furcsa dolog, de megéreztem, hogy ez az egyetlen

helytálló meghatározás. Kétértelmű és hiteles. Benne volt a külső jellemzés is és utalás az ökológiához való viszonyra.

– Nézd!A glóbusz eltűnt, átadta helyét egy ember

háromdimenziós képének. Egy zöld bőrű emberének.– Évszázadokkal ezelőtt alapították mozgalmukat,

amelynek célja a bolygók eredeti állapotának helyreállítása. A mi világunk az egyik, ahol a legélesebb a szembenállás. Azt akarod mondani, hogy nem hallottál róluk?

– Hallottam… de nem gondoltam, hogy a dolog ilyen méreteket öltött.

A csónak megrándult. Felugrott egy part menti zátonyra, és a parton haladt tovább. A dzsungel ritkulni kezdett.

– Nincsenek itt különösebb méretek. Tervszerűen visszaállítják az ökológiát eredeti állapotába. Az ő területükön nem maradt már átalakított flóra és fauna. Ha nem sikerül feltartóztatnunk őket, ugyanez vár a bolygó hozzánk tartozó részére is. És emberi lény nem maradhat életben.

– Hát ők nem emberek?A jelek szerint elragadtattam magam. Galisz

elképedve nézett rám.– Önmagukat is átalakítják. Számukra tökéletesen

komfortos az endemikus környezet.– Figyelj, Pjotr, egyáltalán semmit nem hallottál a

mi világunkról? – kérdezte Hó.– Semmit.A kapitány és Hó értetlenkedve összenézett.– Hibák nincsenek – mondta nyersen Galisz. – Végül

is ez nem a mi dolgunk, Hó.Hó bólintott. Habozott, majd megkérdezte:– Hogy nevezik a te világodat?– Földnek.– Értem, hogy Földnek. De mi a külső elnevezése?Gondolkodni! Méghozzá gyorsan! Az Árnyék

civilizációja tehát nem egynemű. Egy másik bolygóról

érkezett jövevénynek tartanak, méghozzá tökéletesen lojális jövevénynek. De ha nem tudok elfogadható magyarázatot adni arra, honnan jöttem…

Eszembe jutott a Konklávé belső rendszerezése. Aszerint a Föld a száznyolcvankilences számot kapta. Nem tudom, miért éppen ezt, mikor az értelmes fajok száma ennél jóval kisebb volt. De ez eléggé őszinte, ugyanakkor eléggé zavarba ejtő válasz volt:

– Száznyolcvankilences. Galisz a homlokát ráncolta.– Ki nevez így benneteket?– A többi bolygó lakói.– Hát ez nekem nem mond semmit! – ismerte be

Galisz. – Nem hallottam a bolygódról. Én magam itt születtem. Az én Földemen.

– Milyen a nyelvetek? – kérdezte Hó. – A saját nyelveden beszélsz velünk?

– Nem. A tiéteket ide kerülve tanultam meg.– Éreztem. Túlságosan szabályos az intonációd.

Tudnál mondani valamit a saját nyelveden?Micsoda kérés! Hirtelen úgy éreztem, hogy az ő

nyelvükön gondolkodom. Az orosz, az angol, a geometerek nyelve mintha eltűnt, feledésbe merült volna…

Lehunytam a szemem, és megpróbáltam elképzelni, hogy Danyilov áll előttem. Vagy nagyapa.

– Megpróbálom – mondtam. – mindjárt… Tulajdon szavaimat idegennek éreztem. Megszólaltam oroszul.

Hó valami halk mormolást hallatott. Nyilvánvalóan a saját beszédük volt, az, amelyen épp az imént szabadon kommunikáltam.

Jaj…Megint rám tört a fejfájás rohama.Mintha vattán keresztül értek volna el hozzám

Galisz szavai:– Nem is hallottam ilyen beszédet. Na jó. Ez nem

fontos, Hó! Téged nem kínoztak faggatózással.Kinyitottam a szemem, rájuk meredtem. Az

érzékcsalódás megszűnt. Megint érthetővé vált a beszédük. Csak a halántékom lüktetett tompán.

– Ne vedd a lelkedre, Pjotr – mondta Hó –, de nem hallottunk a te világodról.

Mintha attól félnének, hogy megsértődöm.– A bolygójáról – mondta Galisz lágyan – én sem

hallottam szinte semmit. Azt tudtam, hogy léteznek a Szivárványos Hidak, és kész. Hallottad volna, ők hogyan beszélnek…

– Nono, kapitány! – vetette fel a fejét Hó. – Erről homlokegyenest eltérő a véleményünk!

– Sok olyan világ akad, amelyik semmivel nem tüntette ki magát… persze a mi Földünk szempontjából gondolom…

Remek!A talány a szemem láttára kezdett megoldódni. Az

Árnyék civilizációk konglomerátuma. A Kapuk kizárólag a bolygóközi közlekedést szolgáló eszközök. A helyi nyelv megtanítását is ezek végzik, ami eléggé kényelmes és kézenfekvő megoldás. Engem önkéntesnek néznek, aki segíteni akarja őket… vagy egyszerűen csak kalandot keres.

Így van?Valószínűleg. De valami továbbra is zavart. Maradt

valami, ami nem stimmelt.– Nézd, Pjotr…A dzsungel véget ért. Gondozott, valami

gabonafélével bevetett mező terült elénk. Távolabb, a zöld szőnyegen túl építmények látszottak.

– A bázisunk.Nem is kellett volna mondania. Van valami közös a

katonai településekben, valamennyi világon és valamennyi fajnál. Még a hyxoid katonáknak az űrrepülőtereken lévő kaszárnyái is magukon viselték a katonai struktúrák bélyegét.

– Távolabb, a hegy lábánál van egy város – közölte Hó. – Nagyon kedves kis város. Tetszeni fog neked.

– A következő hónapban neked nem lesz módod szórakozni – helyezte kilátásba a kapitány.

Nem figyeltem a szóváltásukra, amely inkább piaci kofák marakodására emlékeztetett, mint alárendelt és parancsnoka párbeszédére. A bázist bámultam.

Valamikor nagyon régen, még diákkoromban arról álmodoztam, hogy katonai repülő leszek. Nem űrhajós, nem utasszállító gépek pilótája, hanem éppen katonai pilóta. Méghozzá azért, hogy egy

aprócska garnizonban élhessek az isten háta mögött, valahol a kínai határon – akkoriban mindenki attól félt, hogy Kína folytatja az expanziót – vagy a nyugati határon, hogy legalább egy öreg MiG-gel hajkurászhassam az ukrán drogbárók fürge kis repülőgépeit. Egészében véve teljesen normális, vérszomjas ifjonti romantika, amit ráadásul nagyapám ösztönzött is.

Azután ez természetesen elmúlt. Na meg mintha már senki nem is akarta volna elfoglalni Oroszországot, senkinek nem volt erre szüksége. Időnként mégis rossz érzésem támadt, mintha elárultam volna gyermekkori álmomat. És hiába mondod el magadnak százszor is, hogy a kozmoszban sokkal nagyobb hasznot hajtasz az országnak és az egész emberiségnek, közelebb hozod azt a feltételezett boldogabb jövőt, mégis marad valami keserű utóíz.

Most magam előtt láttam ifjúkori álmom nevetséges paródiáját. Hosszú hangárok sora, rövid felszállópályák, alacsony házak, amelyek láthatóan egyszerre szolgáltak lakó-és szolgálati helyként, a radarok tornyai, a szilárd kerítés. Minden ugyanabból a papírra emlékeztető anyagból készült, mint a mi csónakunk. Vagyis látszólag nagyon is törékeny, de pokolian erős… és belül tele van pakolva technikával.

Hát így válnak valóra a kívánságok! Egy határ menti garnizonban szerettem volna szolgálni – megkaptam. Igaz, egy másik bolygón. De rogyásig hadakozhatok az őrült ökológusok ellen, a nem kevésbé őrült pilóták társaságában.

– Min mosolyogsz? – érdeklődött Hó. Egyenesen a kerítés felé tartottunk. Vagy képes a csónak átugrani a kétméteres kerítést, vagy megnyílik előtte valamilyen átjáró.

– Emlékeztet ez itt… egy ismerős helyre.A válasz kielégítette, Hó bólintott.A csónak előtt megnyílt egy átjáró. A kerítés egy

része mintha összement volna, az elemek egymásba csúsztak. A csónak valószínűleg nem tudott magasra emelkedni a föld fölött. A bázis közepére érve megállt, és lassan leereszkedett. Köröskörül egy

teremtett lélek sem volt látható.– Hó… helyezd el a fiút! – Elsőnek Galisz lépett ki a

gyakorlótérre emlékeztető, kőlapokkal burkolt térségre.

– Fölösleges magyarázni, magam is boldogulok.A kapitány sehogy sem reagált erre a válaszra.

Felém biccentett.– Pjotr, ha beszélgetni akarsz, gyere be hozzám!

Örülni fogok.Néztem, amint kemény, magabiztos léptekkel

távolodik, vállát kihúzva, teljes megjelenésével eleget téve egy parancsnokról alkotott elképzelésnek.

– Furcsa itt nálatok az alárendeltségi viszony – mondtam Hónak. – Majdnem összeverekedtél vele.

Hó hümmögött.– Most lehet. Nincs riadó.– És ha lenne?A pilóta arca egy pillanatra elvesztette fesztelen

kifejezését.– Akkor főbelövés. Azonnali. Mit képzelsz, Pjotr?

Eszedbe ne jusson így viselkedni, amikor riadókészültségben van a bázis!

– Köszönöm – hálálkodtam. Ez a figyelmeztetés nem tett rám mély benyomást. Nyoma sem volt itt fegyelemnek, hát még bíróságnak és hadbíróknak. – Majd figyelmeztess, ha itt az ideje.

Hó vihogott.– Észreveszed majd magad is. Menjünk…

Változatlanul zavart a bázis néptelensége. Odamentünk egy zömök, egyemeletes épülethez, beléptünk. Mohó kíváncsisággal vettem szemügyre a berendezést. A geometereknél lényegében meg voltam fosztva az idegen életforma tanulmányozásának örömétől – kikapcsolt emlékezettel nem volt mivel összevetnem a világukat.

Egyébként itt is nehéz lenne érdeklődni valami iránt. Túlságosan is földi minden. Ráadásul a huszonegyedik század elejének mintájára. Egy garnizon és egy kényelmes szálloda keveréke.

Rögtön az ajtón belül előtér. Volt ott egy alacsony állvány, amely mögött elvben ott kellene állnia az

ügyeletesnek. Az állvány fölött ráadásul valamilyen energetikai gát működött – gyenge villódzás látszott a levegőben. De a bejáratot nem őrizte senki.

– Csak riadó idején – közölte Hó, észrevéve pillantásomat. – Csak katonai cselekmények esetén van mindenféle szigorúság. Nálatok nem így van?

– Nem így.– Nem számít. Gyorsan megszokod majd…Nem állt szándékomban megszokni, de

természetesen nem beszéltem erről.– Menjünk!A hall mellett elhaladva – tökéletesen megfelelt

volna egy nem túl igényes szállodában is, bőr karosszékek, asztalkák, a falon hatalmas képernyő – odaértünk egy lépcsőhöz. Érdekes, miért ragaszkodik a Galaxis összes faja a képernyőhöz, mikor nagyon egyszerű technológiával minőségi képet lehet a levegőbe is vetíteni. Még a Földön is kidolgozták ezt, az Idegenek mindenféle segítsége nélkül. Tekintetemmel alaposan végigpásztáztam a falakat, valamiféle képet szerettem volna találni. Az idegen kultúra a legbiztosabb út a megértéshez.

Egyetlen képet vettem észre. Tenger – vagy talán inkább mocsár? – holdfényben, ezüstös sáv a vízen, egy szálló madár. Tonnaszám szállítottam ilyen képzőművészeti alkotásokat a hyxoidoknak. A fenébe! Milyen közeli ez a kultúra!

Lépésről lépésre egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. És nem azért, mert idegen volt a berendezés, éppen ellenkezőleg. Nem volt semmi szokatlan. Talán csak az erőgát az üres őrhely előtt… mellesleg a Biztonsági Szolgálat ügyes munkatársai által kifejlesztett paralizátor után már Csillagvárosban sem lepett volna meg egy ilyen gát.

A kultúrák közelsége?Ebből elég!Még a geometereknél is jóval szokatlanabb volt a

mindennapi lét. Pedig az Árnyék olyan civilizáció, amely hipertérbeli kapuk hálózatával kötötte össze bolygók százait. Olyan civilizáció, amely csak úgy mellesleg menekülésre késztette a kicsi, de harapós geometereket. Ha komoly konfliktus lett volna köztük

és a geometerek között, nem fogadtak volna engem ilyen könnyedén és gondtalanul…

És itt vagyok a bolygójukon. Egy világban, amelyben a papírból összeragasztott csónakok egy versenyautó sebességével közlekednek. Egy bolygón, amelyen a lakosság fele magához idomítja a természetet, a másik fele pedig önmagát idomítja a természethez. Egy idegen megjelenése itt még fölös kíváncsiságot sem kelt, az az idegen pedig úgy tanulja meg a helyi nyelvet, hogy észre sem veszi.

És semmi, a világon semmi szembeötlő. A falak, az ablakok, az ajtók. Az ajtók egyébként sarokvason forognak, és a sarokvasak nyikorognak…

Az emeleten volt még egy hall. Ugyanaz a kincstári kényelem fotelokkal és asztalkákkal, egy kikapcsolt képernyő. Várakozva megálltam.

– Mintha minden ismerős lenne? – kérdezte Hó.– Igen. Szinte minden. Valahogy… nem is reméltem

ilyet.– Én se szeretem a változást – hagyta rám a pilóta.

Úgy tűnt, hiába beszélgetünk, nem értjük egymást. Az életükben valami egyszerűen hétköznapivá, szinte mintegy megtervezetté tette itteni megjelenésemet. És az, hogy az ő oldalukon fogok harcolni, és hogy képes leszek boldogulni az idegen technikával, mintegy magától értetődött.

– Lajd szobájában helyezlek el – mondta Hó.– Nem fog tiltakozni?– Már nem. Két nappal ezelőtt ellenséges területen

leszedték. A szputnyikok rögzítették a tüzet… felgyújtották a gépével együtt, nem volt ideje kimenekülni. Ilyesmi után, tudod, nem tér vissza senki.

Hó közömbös, unott hangon beszélt. Pedig csak belegondolni, hogy lelőtték, elevenen felgyújtották…

Azzal a halvány reménnyel meredtem rá, hogy ez talán csak afféle fekete humor. Bár nem, ilyesmivel nem szokás viccelni. Hó teljesen komoly volt.

– Ha megcsípnek ellenséges területen, inkább végezz magaddal! – tanácsolta. – A zöldek sosem ejtenek foglyokat.

– És ti?

– Mi igen. – Hó elmosolyodott. De az nem volt jó mosoly. – Később majd lemegyünk. Ül most a börtönben egy varangy. Elgyönyörködhetsz benne… az ellenséget szemtől szemben ismerni kell!

Mintha két különböző ember lenne. Az első civódik a parancsnokával és úgy viselkedik, mint valami harci játék huligánkodó szereplője. A másik – hidegen vérszomjas.

– Gyerünk be!A számomra ismeretlen Lajd szobájának ajtaja félig

nyitva volt. Semmiféle, a geometerekre jellemző körülményeskedés az idegen helyiség körül. Hó lépett be elsőként, és otthonosan körülnézett.

– Hát, a holmiját kiszórhatod. Vagy tartsd meg, ha tetszik!

Szótlanul szemügyre vettem a nekem jutott lakrészt. Szép kis kupleráj. És megint csak semmi szokatlan a berendezésben, a falak semleges halványszürkék, jellegtelen lámpák a mennyezeten, fából ácsolt szekrények, két fotel, széles ágy – valami miatt pezsgőt, lányokat, olcsó német pornófilmeket juttatott az eszembe. Talán a falon látható képek miatt – félmeztelen, többnyire vörös szépségek. Köztük szorongott egy férfi is – hófehér, hatalmas izomzatát nem leplező öltönyben.

– Ez Lajd… pontosan ilyen volt – mondta kuncogva Hó. – Mindig mondtam neki, még majd ráfázik ezzel a hencegéssel.

Odalépve a falhoz, hanyagul elkezdte letépkedni a képeket.

– A barátai nem fognak tiltakozni? – kérdeztem, még mindig kényelmetlenül érezve magamat.

– Rajtam kívül nem volt barátja – közölte Hó. Elment a kedvem a téma folytatásától. Hát igen, ha

ilyen volt Lajd legjobb barátja, csak sajnálni lehet szegényt. Hó mosolyogva érdeklődött:

– Segítsek valamit?– Köszönöm. Egyedül is boldogulok.– Akkor helyezkedj el! A szekrényben kell lennie

tiszta ágyneműnek. Talán a ruhái közt is találsz valamit, mintha hasonló lenne az alakotok. Ha meg nem stimmel, igazítsd valahogy magadra, végül is…

A jelek szerint komolyan gondolta. A katonáknak talán itt is, akár valami lerobbant oroszországi garnizonban, gyenge az ellátása egyenruhából?

– Egy óra múlva beugrom hozzád. Lemegyünk megebédelni.

– Jó.Hó kiment. Csak álltam, néztem a becsukódó ajtót,

majd félhangosan azt mondtam:– Úgy vehetem, hogy véglegesítettek a

beosztásomban.Vajon milyen gépeken harcolnak? Delták? Ezek

repülőgépek, helikopterek, űrhajók, ekranoplánok? Papírból készült repülő csészealjak?

Mi van velem? Talán nem mindegy? Mi az, talán harcolni készülök a kis zöld emberkék ellen, akik a természettel való összeolvadás eszméjének hívei?

Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak ettől a lidércnyomástól. Körbejártam a szobában. Kinéztem az ablakon a barakkokra, a felszállópályákra és a gyakorlótérre nyíló festői látványban gyönyörködve. A csónak, amelyen érkeztünk, már nem volt ott. Üres és csöndes volt minden, csak a szél kavarta a port. Egyébként eléggé tiszta volt minden, zöldfelület is akadt. A mi földi környezetvédőink, még ha akartak volna is, nem tudtak volna mibe belekötni… Nos, mi van itt még? Egy alig észrevehető ajtó mögött zuhanyfülke. Hajlékony csövön zuhanyrózsa, csap. A mosdókagylónak nem volt csapja, csak egy nyílás közvetlenül a perem alatt. Kezet mosni nyilván csak német mintára lehet, megtöltve a kagylót. Ki nem állom.

A tükör alatti polcon egy flakon. Kinyitottam, beleszagoltam a halványzöld folyadékba. Talán tusfürdő. Egy darab szappan. Jó lenne találni egy borotvát, már nagyon borostás vagyok, utoljára az alarik cirkálóján borotválkoztam meg… ezer évvel ezelőtt… Alighanem úgy nézhetek ki, mint egy kaukázusi martalóc a régi propagandaplakátokon.

Jól van, legalább zuhanyozzak le… Becsuktam az ajtót, levetkőztem. Végighúztam a tenyeremet az arcomon – hát igen, tényleg borostás vagyok. Mennyibe került volna a kualkuának eltüntetni a szőrt

a képemről, amikor visszaadta igazi külsőmet? Talán míg Rimer képében jöttem-mentem, aprólékos gondot fordított arra, mennyit kell nőnie a szakállamnak?

Zavar a szőr az arcodon?Kualkua!Nem egyszerűen megörültem neki,

lelkesedésemben ugrándoztam. Az, hogy felajánlja a segítségét – ráadásul nem is létfontosságú, aprócska dologban –, valami új jelenség volt szimbiótám viselkedésében.

Igen… Le tudod szedni a szőrt?A szakállat és a bajuszt?Igen.Nem kockáztattam, nem hagyatkoztam

borbélymesteri tudására. Akkor már „borotváljon meg” teljesen.

Lerázhatod!Végighúztam tenyeremet az arcomon – az

aprócska szőrszálak a padlóra hulltak, mint egy kinyitott villanyborotvából.

Szedd össze! Húzd végig fölötte a tenyeredet! Elasztinra van szükségem – kérte bágyadtan a kualkua.

Lassan kis kupacba gyűjtöttem szakállam maradékát, és fölé borítottam a tenyeremet. Hadd egyen! A szövetségesem. Neki is megvannak a maga szükségletei.

Elnyelhettem volna a testeden keresztül is, de az kellemetlen érzést okozott volna neked.

Furcsa.Nagyon furcsa.A kualkuát soha, még a legnagyobb életveszélyben

sem jellemezte a figyelmesség. Vagy javul az én amőbához hasonlatos barátom, vagy…

Mi van veled?Hallgatott. A tenyerem megremegett – a szimbióta

táplálkozott. Testének nagy része most nyilván a kezembe húzódott.

De ez aligha akadályozhatja a párbeszédet!– Amikor eszel, néma és süket leszel… Hé,

barátocskám, rád nem vonatkozik ez a gyerekeknek szóló szabály! – mondtam halkan.

Velem minden rendben.Hazudsz!A kualkua hallgatott.A skizofrén álma – beszélgetni önmagával. De nem

vagyok hajlandó lemondani arról a jogomról, hogy választ kapjak a kérdéseimre!

Félek…A tudatomban megszólaló hang halk volt, alig

érzékelhető. Suttogás. Mi?! Félek!Elvettem a kezem a kifogástalanul tiszta padlóról,

felálltam, és a tükörbe meredtem. Vajon nem figyelnek az üvegen keresztül? Hülyeség. Ez biztosan hülyeség.

Mitől félsz, kualkua? – kérdeztem lágyan, mintha egy gyerekhez szólnék. – Hiszen téged nem fenyeget a halál. Vagy…

Sejtésem megrázóan valóságosnak tűnt!Elvesztetted a kapcsolatot a fajoddal? Magad

maradtál?Micsoda sokkot élhetett át! Egy egésznek volt a

része – és hirtelen elszakították világától!Nem kell az együttérzésed. Tévedsz. Ha valamelyik

részem autonóm módon kezd működni, nem képes megőrizni az értelmét, és elpusztul. És vele pusztulnál te is.

A szánalmat egyetlen pillanat alatt felváltotta a rémület és a gyűlölet. A kualkua tehát elképzelhetőnek tart egy ilyen lehetőséget? És ha a Mag felé repülés közben megszakad a kapcsolata, az eszét vesztett amőba belülről szétvetette volna a testemet?

Igen. Bocsáss meg! De egy ilyen kimenetel valószínűsége minimális. Azt, ami engem egybefűz, nem lehet leárnyékolni.

Azon kaptam magamat, hogy begörbített ujjaim a fájdalomig markolják a mellemet. Megtalálni, kitapogatni, kitépni magamból az idegen hús csomóját…

Nyugodj meg!– Mire van szükséged? Mitől félsz? – kiáltottam. –

Mondd meg! Jogom van tudni! A Kapu.Elhallgattam. Úgy látszik, rászánta magát, hogy

elmondja… nagyon szaporán vert a szívem. Amikor beléptünk a Kapuba… Hiba volt. Miért? Én…Szünet. Ennek a mindenható lénynek talán gondjai

vannak a magyarázattal? Olyan teljesítményű tudat áll a rendelkezésére, amilyenről a többi faj legfeljebb álmodozhat.

Hiszen hazudni is képes olyan ügyesen, hogy meg se sejtsem a hamisságot. Nem egyszerűen a fejlődés különböző fokain állunk, elképzelhetetlenül mély a szakadék köztünk.

Nem fogok hazudni. Sosem teszem. Vagy hallgatok, vagy beszélek. A megfogalmazás okoz nehézséget.

– Próbáld csak meg! – kértem. – Majd én is igyekszem.

Amikor beléptél a Kapuba, az nem egyszerű térbeli átvitel volt, ahogyan a geometerek faja csinálja.

– Úgy…Az… figyelmeztettelek a megfogalmazás

nehézségére. Amikor beléptél – az elsajátítás volt. Valami elsajátított téged. Hát így…

Az érzés, amely elfogott, leírhatatlan. Mintha felkiáltottam volna – hangtalan jajongás, amely mindent magában foglalt a zavaros gyerekkori emléktől a kualkua segítette borotválkozásig. Egy zavaros pillanatig olyan dolgok jutottak eszembe, amelyeket már réges-régen eltüntetett a könyörületesen gonosz emlékezet. Olyasmi, amire szívesen emlékeztem. Olyasmi, amit nem szívesen idéztem fel…

A földre rogyva fájdalmasan bevertem a térdemet, mohón kapkodtam levegő után. Nem…

2. FEJEZET

INDEN NAGY. NAGYON NAGY. Óriásoknak való világ. Az egyik ott áll fölöttem, és felém nyújtja a

kezét.M

– Velem jössz?Mintha gondolkodnék. Nehéz lenne megmondani,

miről, a gondolataim nem szabályosak, szokatlanok – nem szavakban, hanem képekben, egyszerű és világos érzelemtöredékekben gondolkodom. Nyilván menni akarok. Nagyon erős a kívánság. A zokogásig erős. Csak félek kimondani. Vagy szégyellem. Mert egyszerűbben járok el – egyik kezemmel megragadom a felém nyújtott kezet, a másikkal a mellettem álló köpenyes asszony lábába kapaszkodom. Az asszony arca ráncos, öreg, szemében könnycsepp, de mosolyog. Mintha helyettem örülne. Jóságos asszony, nagyon szeretem. De még szívesebben elmennék azzal, aki a kezét nyújtotta felém. El is megyek vele, mit is tehetnék. Amikor a nagyok akarnak valamit, sírhatsz, elbújhatsz, mégis úgy lesz, ahogy ők akarják. Mindig így van…

Mintha a padló is papírból lenne. Mégis hideg… és kemény.

Milyen fiatal voltál akkor, nagyapa. Én már egészen másként emlékszem rád. Mennyi mindent feladtál. Talán amiatt a kisfiú miatt, aki hatvanéves korodban szakadt a nyakadba?

„1661 áprilisában két jezsuita, az osztrák Johann Gruber és a belga Albert Orwell szárazföldi úton elindult Pekingből Róma felé titkos megbízatással…”

Megszólalt a telefon. El sem szakadva a könyvtől felkaptam a kagylót, megnyomtam a gombot.

– Halló!

– Petya?Nagyot dobbant a szívem.– Roma?– Igen. Te… mit csinálsz?Magam alá húztam a lábam, elhelyezkedve a

fotelban. Félredobtam a könyvet.– Semmit. Olvasok.– Érdekes? – kérdezte kis hallgatás után Romka. – Aha. Útleírás.Nem, ez nem igaz, ő nem hívhatott fel! Neki volt

igaza, nem nekem. Nekem kellett volna kezdenem a békülést és felhívnom Romkát, beleszuszognom a kagylóba, elfelejtetnem, hogy bevertem a legjobb – mit a legjobb, az egyetlen – barátom orrát!

– Nem akarod elolvasni? – üvöltöttem a kagylóba. – Gyere át! Vagy együtt olvassuk!

– Nem, most nem tudok. – Romka egy kicsit nekividámodott. – Tudod, mi itt Danyilával arra készülünk…

Lehalkította a hangját.– Bemászunk abba a pincébe! Jössz? Danyila azt

mondja, hárman kellenek…Mintha nem lett volna más, akit felhívhatna! De

hát tudom én, tudom, én is ki akarok békülni!– Rendben. De majd holnap.– Miért?– Fogadtunk nagyapámmal, ki tud többet Tibet

felfedezéséről… és el kell még olvasnom egy csomó mindent, mert este lesz a párbaj.

Nem örültem neki, hogy fecsegni kezdtem erről. Csak belegondolni is, veszítek nagyapával szemben, és kinevet…

– Egyszerűen gyáva vagy – mondta hirtelen Romka. És akkor kibukott belőlem valami tüskés és hirtelen válasz, mielőtt visszafoghattam volna:

– Aki mondja… te bőgőmasina…– Te disznó! Te vagy a gyáva! – kiabálta Romka. –

Elhívjuk Jurkát! Te meg ne kerülj a szemem elé!Az asztalra dobtam a búgó hangokat adó telefont.

Azután felkaptam az átkozott könyvet, és a falhoz vágtam.

Így történt, Romka. Te voltál az egyetlen barátom.

Lehet, hogy nagyapa erről az egészről nem is tudott. És nem is akarta, hogy összevesszünk. Csak… így alakult.

Jaj, nagyon szégyellem… Pedig vártam is valami ilyesmit. Nagyon jól tudtam, hogy első alkalommal nemigen sikerül. Minden könyv arról ír, hogy kezdetben a férfi nem képes ellenőrizni a folyamatot, ezt is meg kell tanulni. És még előadtam a nagy szoknyapecért…

– Ennyire kívántál? – kérdezte Nata. Tenyerével végigsimította a hátamat. Csalódottnak tűnt, de nem nagyon.

– Igen – feleltem, elkapva a mentő szalmaszálat. – Bocsáss meg, Nataska…

– Ugyan, hagyd ezt, még hízelgő is, ha egy srác ennyire kíván. Fogadjunk, hogy én mindjárt…

Elnevette magát, fölém pattant, és nyomban eltűnt az ügyetlenség, visszatért a vágy, és elvegyült a gondolattal – milyen lesz most a világ, hiszen megváltozik, ezek után nem maradhat változatlan, biztosan az arcomra lesz írva… és Lida is megért majd mindent… most nem szabad rá gondolnom, ez nem becsületes…

Felállni! Na nem, fel kell állnom! Mozognom kell, a világot néznem, és nem a múlt sápatag árnyait…

Nataska, bocsáss meg, tényleg elfelejtettelek! Neked persze mindegy. Te már egészen biztosan elfelejtettél… ismerem a szerelmes természetedet. De tényleg szeretlek egy kicsit. Mint első asszonyomat. Bocsáss meg! Az elsőt nem szokták feleségül venni. Egyszerűen hálásak neki. És ez sem kevés…

– Szóval, mit teszel, növendék?– Figyelmeztető lövést adok le.– Úgy. Az azonosítatlan repülőgép nem reagál,

tovább halad az államhatár felé.– Ismételten felszólítom, hogy kövessen…

ismételten leadok egy lövést felé.– És nem fogod be a repülőgépet?Az őrnagy nevet, tetszik neki, hogy zavarba

hozhat. Nem mintha nem kedvelne – mindenkivel így bánik. Főként a legjobb növendékekkel.

– Nem fogom be.Körülöttünk ingadozik az ég. Az öreg skatulya tíz

kilométeres magasságban repül. Nekem kellene irányítanom, de az őrnagy magához ragadta a kormányt. Ritkán van alkalma repülni. Előttem meg ott a jövő.

– Mellesleg a hatvanhetesen nincs ágyúberendezés. Próbáltál már figyelmeztető lövést leadni önvezérlő rakétákkal?

Hallgatok.– Jól van. Mindent az előírásoknak megfelelően

csináltál. A repülőgép a határ felé halad.– Utasítást kérek a Földtől!– Azt a választ kapod: „cselekedjen a helyzetnek

megfelelően”. Mindig így felelnek, növendék. Jegyezd meg: mesterlövész vagy, csakis önmagadnak vagy felelős. Na meg annak a félelemtől verejtékben úszó tisztnek, aki a mikrofonnál ül…

– Megközelítem a repülőgépet, hogy megállapítsam a típusát.

– Nagy valószínűséggel utasszállító Boeing, a rádiólokációsfelderítés vagy a deszantosok gépe.

– Meghatározom.– Nem, növendék. Éjjel, egy ócska gépen… nem

értesz te semmit! Mit teszel? Tíz másodperc! Az objektum semleges területen van. Tartsd az irányt!

De miért játszatja el éppen velem a koreai Boeing régi históriáját?4 Miért? Éppen velem, akinek a szülei lezuhantak… és senki nem tudja, egyszerűen a fém kifáradása okozta, vagy egy túlbuzgó légvédelmis… Aki eltévedt az égen öreg masináján, belefáradt a Föld határozatlanságába, emlékezve a junta uralkodása idején az amerikaiak által felállított „karanténzónára”, a kínaiak elszemtelenedésére…

– Idő!– Tűz!Még meg is nyomom az elsütő gombot.

4 A dél-koreai légitársaság New Yorkból Szöulba tartó Boeing 747-es utasszállító gépe 269 emberrel a fedélzetén 1983. szeptember l-jén tisztázatlan okokból letért a kijelölt útvonalról, szovjet terület fölé repült, és a szovjet légvédelem Szahalin szigetétől délre lelőtte.

Önkéntelenül kioldva a biztosító reteszt, megbillentve a gépet – orral a nem létező határsértő felé –, és tövig benyomva a piros gombot…

Természetesen nem történik semmi. A gomb világít, de nem érezni a startoló rakéták okozta lökést. Pilóta irányította repülésnél nem is szerelnek a gépre rakétákat.

Az őrnagy nem szólal meg rögtön. Hangjában kis csodálkozás érződik.

– A cél megsemmisült, növendék. A repülőgép zuhan. Mit teszel most?

– Figyelemmel kísérem a célt a földet érésig.– Nem félsz meglátni, mi volt?– Félek.Az őrnagy felsóhajt.– Bocsáss meg nekem, vén hülyének, Petya! Indulj

a támaszpontra!Végrehajtom a fordulatot, bizonytalanul, a kezeim

mintha nem a sajátjaim lennének, de az őrnagy nem javít ki. Körülöttünk csak az égbolt.

– Rendszerint azt mondom, hogy utasszállító volt – mondja halkan az őrnagy. – Ezt… ezt kell mondanunk! Hogy még csírájában elfojtsuk a tüzet. Az országnak semmi szüksége incidensekre…

Hallgatok.– De neked megmondom az igazat – közli szárazon

és kimérten az őrnagy. – Ez egy amerikai bombázó volt.

Felállok. Már felálltam.Mi értelme leszedni egy bombázót, amelyik

visszafelé viszi halálos rakományát? Van értelme. Hogy okuljanak belőle. Megértetted, Pjotr?Még nem tértem magamhoz teljesen. Körülnéztem

a szűk zuhanyfülkében. Senki nincs itt, csak a kualkua hangja az agyam belsejében. Tisztán érthető, halk suttogás. Az Árnyék bolygóján vagyok. A Föld a maga vacak kis problémáival elképzelhetetlenül távol van.

– Azt hiszem. Mi volt ez?Elsajátítás. Amikor beléptél a Kapuba, ugyanez

történt. Csak akkor nem érezted meg. Én durvábban csináltam. Szándékosan durvábban.

Szédültem. És összeszorítva a szívemet kavarogtak, vergődtek bennem az emlékek. Az emlékek árnyai…

Most sokkal közelebbről ismerlek. Elsajátítottalak, és már el tudom magyarázni. Képzeld el, hogy papírrepülőt tartasz a kezedben! Meglendíted és útnak indítod… így működik a geometerek kabinja. És most képzeld el, hogy előbb kibontod az összehajtogatott papírlapot! Elolvasol mindent, ami rá van írva. Újra összehajtogatod. Ez az Árnyék Kapuja.

– És te attól rémültél meg, hogy valaki elolvasta az én összes gondolatomat?

Nem. Ebben nincs semmi meglepő. Bármely értelem, amely legalább egy nagyságrenddel meghaladja a tiédet, képes végrehajtani az elsajátítást.

Tehát?Igen. Engem is elsajátítottak.Milyen érdekes! A kualkua megszokta, hogy

szemlélje a világot, semmit nem követelve cserében, de nem is adva semmit… semmi igazit, az egyes sejtecske-egyedek nem számítanak.

Egy nagyságrenddel, Pjotr! Értsd meg! Van a durva erő – a daenlók, a hyxoidok, a torppok. Van zseniálisan szervezett faj, a számlálók. De ők túlságosan ragaszkodnak individualitásukhoz. Ők nem léptek az értelmek egyesítésének útjára. Valamennyi faj egyedei közt akadnak hatalmas gondolkodási potenciállal rendelkező egyes egyedek. Tudáskészletük lehet akár nyomorúságos is, de rendelkeznek az új szintetizálásának képességével. Ám engem egy teljes értelem sajátított el – hasonló az enyémhez, de azt hihetetlenül meghaladó mértékű. Kifordított, elnyelt és elengedett. Késő volt bármit is tenni. Ha tudtam volna korábban…

– Megölted volna magadat. Azt a darabkát, amely az én testemben él. És vele együtt valószínűleg engem is.

Elnevettem magam. Valóban elégedett voltam.

– Megszoktad, hogy idegen testekben üldögélsz, kualkua? Szemléled a világot, halmozod a tudást? Nem teszel semmit, élvezed a nyugalmat… A nyugalomnak vége, barátocskám. Most egyenlők vagyunk, egyformán jelentéktelen senkik.

Téged ez nem rémít meg?– Miért rémítene? Megszoktam, hogy gyenge

vagyok. A csapot elfordítva vaskos meleg vízsugarat engedtem a zuhanyból. Élvezettel zúdítottam magamra. Mit szándékozol csinálni?

– Mosakodni.– És azután?– Megkeresni ennek a színháznak a gazdáját.Az az érzésem, hogy ez nem színház – felelte a

kualkua. És megint elhallgatott, elrejtőzve a mélyben, ahonnan oly kelletlenül bújt csak elő.

Nos, meglátjuk… Töltöttem a tenyerembe a tusfürdőből, bekentem magam. Nem színház? Én máshogy gondolom. Ha elolvasták az egész életemet a hiperátvitel rövidke pillanatában, megértették, ki vagyok és honnan jöttem, akkor ami történik, csakis kísérlet lehet. Nagyapa valószínűleg erre jött rá.

A geometerek pedig nyilván az idegen erőtől megrémülve futottak világgá. Ők is megérezték – és nem kockáztatták meg, hogy kapcsolatba lépjenek vele. Mint ismeretes, bunkósbot ellen csak egy másik bunkósbot használ. A kérdés lényege az, számíthatok-e segítségre.

Egy értelem, amely meghaladja a kualkuáét. Nem lehet emberi, ezt be kell látni. Akkor meg mi – valamiféle gigászi agy egy kristálytartályban? Folyékony héliumtóba merített komputer? Plazma-neuron rendszer… valami mesterségesen előállított torppféle? Majd meglátjuk. Ha nem penderítettek ki, ha nem semmisítettek meg, azt jelenti, hogy szükségük van rám. Ha másért nem, hát mint játékszerre. Érdekes kis állatkára, amelynek fel lehet építeni ketrec gyanánt egy bolygót emberi bábukkal.

Tévedsz! Ezek az emberek semmiben nem különböznek tőled. Igaziak.

Valószínűleg komolyabban kellene vennem a kualkua véleményét. Pánikba esett – de

természetéből fakadóan objektíven mérlegelte a helyzetet. De nem tudtam megbocsátani neki… nem, nem a beismerését, hogy képes lenne megsemmisíteni engem is, csak hogy ne kelljen feltárulkoznia egy idegen erő előtt. Ezt éppenséggel meg tudtam érteni. És kész voltam elismerni, hogy ez ésszerű, sőt etikus döntés lett volna.

De már az elsajátítás más dolog.Az amőba kualkuának minden közömbös. Az én

gyerekkori félelmeim, összeveszéseim, komplexusaim, önmagam leküzdése. Annyit jelent csak neki, akár nekem a nyálkás reptiloidok problémái vagy a daenlók sarjadzó szaporodása. Egy idegennek nem szégyen kiönteni a lelkedet, nekik úgysincs lelkük.

Kellemetlen visszaemlékezni önmagamra. Elsajátítani magamat.

Lehetséges, hogy a lelkem legmélyén ott van minden, a félelem a magánytól és hajléktalanságtól, a félelem, hogy olyannak mutatkozom, amilyen vagyok, hogy kész vagyok túllépni önmagamon és – gyilkolni?

Nem akarom.Nekem sem volt könnyű. Ezt ne felejtsd el! Nekem

is megvannak a magam problémái.Hátravetettem a fejemet, nyeltem a meleg vizet.– Jól van. Béke. Békére törekvés, ahogyan a

geometerek mondják. Csak állapodjunk meg…A kualkua beleegyezik. Amikor segítségre lesz

szükséged, megkapod.Miért kezdett hirtelen harmadik személyben

beszélni magáról a szimbióta, nem tudom. Talán az ünnepélyesség kedvéért? Alaposan belekotort a lelkembe, és ez nem marad nyom nélkül.

– Pjotr Hrumov is beleegyezik. Igyekszem mindent megtudni erről a világról. Hogy ne félj többé…

Minden szégyenkezés nélkül feltúrtam az idegen ruhatárat. A kualkua a maga elsajátításával megszabadított holmi belém rögződött gátlásoktól.

Ruhanemű akadt bőven, de egy részük túl nagy volt, egy részük pedig láthatóan viseltes. Azért találtam fehérneműt is lezárt csomagolásban, egy teljesen újnak látszó nadrágot és egy pulóvert. A színe eléggé komor sötét zöld volt, de mit tehettem. Hadsereg…

Most már megkezdhettem az ismerkedést az Árnyék hétköznapjaival.

Vagy öt percig bajlódtam a tévéképernyővel. Sajnos nem boldogultam vele. Úgy látszik, itt valóban a gondolatokkal történő irányítást alkalmazzák. Valami hyxoid talán kiismerné magát, náluk létezik ez a technológia. Én kénytelen voltam sajnálkozva visszavonulni. Kár. A hülye doboz bámulása, ha nem is a legmegbízhatóbb, de a leggyorsabb módszere az idegen élet megismerésének.

Könyv egyáltalán nem volt a szobában. Sem elektronikus, sem hagyományos. Lehet, hogy az Árnyék nem is ismeri a könyvet, de az is lehet, hogy ez az elhunyt Lajd személyes baja.

Marad tehát a hétköznapi kultúra.A kicsi, nem tudni, mire szolgáló asztalka

fiókjaiban egy csomó fényképet találtam. Az egyetlen dolog, amiben ezek megerősítettek, az az, hogy a helyi nők semmiben nem különböznek a földiektől. Megszámolva Lajd hat barátnőjét, félretettem a kupacot. Az ilyesfajta szexuális alapképzésen mi már az iskolában átestünk.

A kis készülék, amelynek nyílásában egy átlátszó lemez volt, bármi lehetett. Akár lejátszó, akár zsebkávéfőző, akár hihetetlen erejű fegyver. Csak megerősítette a gyanúmat, hogy az itteni technika érthetetlen marad számomra.

Nem, ez valamiféle büntetés! A geometereknél voltak legalább regresszor-tankönyvek. Bár csak egy részét mondták el az igazságnak, bár a társadalomnak csak egy metszetét mutatták be, azért sok minden világossá vált belőlük…

– Azt dobd ki!Még mindig a kezemben tartva a készüléket,

megfordultam. Hó állt az ajtóban. Ő is tisztán, erős virágkölnitől illatozva, fekete nadrágban és ingben.

– Az illuzor úgyis Lajdra volt beállítva. Na meg

minek neked az ő álmai? Majd veszel másikat.– Aha. – engedelmesen félretettem a készüléket.– Látom, találtál ezt-azt. – Hó helyeslően bólintott.

– Nagyszerű? Éhes vagy?– Őszintén szólva, nem.– Nem jól teszed. – Hó láthatóan komolyan vette az

étkezést. – A városba készülök…– Szívesen csatlakozom – egyeztem bele gyorsan.

A város jó dolog. Információ.– Akkor fogd ezt! – Hó fehér plasztiklapot nyújtott

felém, amelyen nem volt sem felirat, sem ábra. Elmagyarázta: – Ez a pénz. Nálunk így néz ki. Amíg a bürokratáink elrendezik az ügyed, éhen halsz. Vedd úgy, hogy kölcsön adtam…

Tehát teljes joggal csodálkozhatok. Bármin. Az Árnyék világai eléggé eltérnek egymástól, bármilyen kérdés normálisnak tekinthető.

– Hó, szeretnék többet tudni a bolygótokról!– Csak rajta!Szótlanul néztük egymást.– Mi van, a képernyőt blokkolták? – kérdezte

csodálkozva Hó. Elfordította a fejét.A készülék működni kezdett. A felülete felfénylett,

és mintha eltűnt volna, kinyílt, mint egy ablak. Mohó kíváncsisággal meredtem a képre.

Egy nagy terem. A színpadon színes fénykörök cikáznak. A fényfoltok között egy félmeztelen, már nem fiatal férfi ugrándozott szoros fekete trikónadrágban. Először azt hittem, énekes, de csak hangszeres zene szólt, vad, de eléggé kellemes. Ez lenne a balett helyi változata?

Változott a kép. Megint színpad, csak kisebb. Most valóban egy énekes szerepelt. Egy kamasz szigorú öltönyben. Nagy igyekezettel, de rosszul énekel.

Új kép. Jellegtelen fekete-fehér helyiség. Egy fiatal srác életörömöt sugárzó képpel.

– Segítséget kínálok ünnepségek lebonyolításához!A srác gazdagon és ízléstelenül öltözött. Nyaka

körül fehér zsabó, egész ruhája csupa csipke. Tisztára, mint Harlekin az Aranykulcsocska5

5 Alekszej Tolsztoj (1883-1945) meseregénye.

rajzfilmváltozatából. Nagy lélegzetet vesz, és dalra fakad:

Köszöntsd barátod vagy kollégád, rendelhetsz verset vagy prózát, bennünk sosem fogsz csalódni! Fáradtan dőlj csak hátra székeden, elég a mi számunkat feltárcsázni, és másnapra már minden rendben készen! Örömödben pucéran ugrálsz az erkélyen, és megint hívsz minket a következő héten. Bármilyen műfaj, stílus, terjedelem, ötlet- és eszköztárunk feneketlen!

A képernyőt lepkeként szállongó, tarka virágok árasztották el.

– Jaj! – csak ennyit tudtam mondani. – Jaj!Hó felvihogott. Neki is olyan rövid és eleven

élvezetet szerzett a szöveg, mint egy szúnyogcsípés megvakarása.

A következő csatorna. Nem értettem semmit. Stadion, a pályán emberek futnak. Férfiak, nők, gyerekek. Időnként a földre rogynak, mozdulatlanná válnak összefogódzkodva. Azután felugranak, és különböző irányban megint szétszaladnak. Mindez zene nélkül, teljes csöndben. Csak a könnyű suhogás, azután egy elgondolkodó hang:

– Dzarran város csapata összeszokottan dolgozik. A lányok kissé lemaradtak, de emlékezzenek rá, hogy tegnap voltak az egyéni versenyeik…

Hó köhécselve mondta:– Csupa amatőr. De működik. Mi érdekel?

Gazdasági hírek, politikai kommentárok, történelmi show-k?

– Azt hiszem, minden. – Haboztam. – Hó, egyszerűen nem értem, hogyan kell kezelni a készüléket.

– Aha… – bólintott. – Bocsáss meg! Hülye vagyok. Tudod, nálunk, a Szivárványos Hidakon is a hang nélküli irányítás rendszere működött… Hogy állítsam

be? Hangra? Kézi interfészre?– Hangra.– Utasítsd!– Máris?Önkéntelenül közelebb mentem a képernyőhöz. A

stadionban továbbra is rohangáltak az emberek. Most már sikerült megkülönböztetnem három áramlatot a tömegben – a három csapat alakzatokat alkotott a résztvevők testéből, közben igyekeztek az ellenfelet meggátolni a helyezkedésben…

– Politikai kommentárok – kértem.A képernyő engedelmeskedett. Egy terem képe

tűnt fel, középen egy asztal körül egy sereg ember. Köztük…

– Mindjárt gondoltam – fakadt ki Hó. – Nagyítsd ki a zöldet!

– Kinagyítani a zöldet! – mondtam engedelmesen. A kép megmozdult, mintha az operatőr sietne teljesíteni óhajomat.

Az arca valóban zöld volt. Halvány salátazöld árnyalatú, nem is mondhatni, hogy kellemetlen lett volna, csak vízi hullára emlékeztetett. Tömpe orr, nagyon kicsi száj, a szeme viszont épp ellenkezőleg, óriási. Haja rövid, és valahogy nagyon vékony szálú, mint valami kölyökállat szőre. A zöld nem karosszékben ült, mint a többiek, hanem magas, fából készült zsámolyfélén. A szigorúan hivatalos környezetben ez groteszkül festett.

A zöld cincogó hangok sorát adta ki.– A disznók, még a tárgyalásokon sem hajlandók

emberi hangon beszélni! – dühöngött Hó.Nyomban felhangzott a tolmácsolás:– A felhatalmazás nélküli képviselőt elkeseríti és

felháborítja a fegyverszünet ismételt megsértése. A békés konvoj ellen intézett támadás alapjaiban rendíti meg a fajaink közti bizalmat…

– Fajaink? – kérdeztem.– Aha, ők nem tekintik magukat embernek –

vetette oda hanyagul Hó. – Figyelj csak! Rólam beszélnek! Ragyogott a lelkesedéstől.

– Áldozatok a békés lakosság köréből…– Csak láttad volna azt a békés konvojt! – Hó

egyből felbőszült, de úgy istenigazából. – Tíz tanker végezte a telepítést az óceánba, közvetlenül a frontvonal mentén! Nem elég nekik, hogy már így is mindent benőtt a hínár. Kapcsold ki ezt a nyomorultat!

Kelletlenül kiadtam az utasítást, és a képernyő kialudt.

– Csak elkaphatnám most ezt a dögöt… Gyere, Pjotr! Mutatok neked valamit.

Hó nyomában kimentem a kaszárnyából. Végigmentünk a gyakorlótéren, amely még mindig ugyanolyan csöndes és néptelen volt. Hó cifra szitkozódása valószínűleg az egész kaszárnyában hallható volt.

– Csak gondolj bele, micsoda aljas disznók… Kínosan éreztem magam. Könnyű volt ítéletet

mondani a nekem, a nem tudni, honnan szalajtott jövevénynek rendezett színházról. De hogy még szerepet is vállaljak az előadásban…

– Ide gyere!Egy külön álló épülethez mentünk, leereszkedtünk

egy lépcsőn. Átmentünk néhány ajtón – mindegyik előtt megálltunk egy-egy pillanatra, és ebből megértettem, hogy Hó gondolatban kiadott utasításokkal nyitja őket.

– Most majd gyönyörködhetsz – ígérte komoran Hó.Az utolsó ajtó mögött egy szoba volt, amelyet

villogó erőkorlát osztott ketté. Nagyon kényelmes szoba volt, és bár kitaláltam, hova igyekszünk, arra nem számítottam, hogy ilyen fényűző börtönt látok majd. Az ablakok természetesen nem valódiak, képernyők, de nem lehet megkülönböztetni az igazitól. Bútor, szőnyeg, egy ajtó, valószínűleg a fürdőszobába vezet. Az asztalon étellel megrakott tálca.

A szoba közepén mozdulatlanul állt egy lány. Teljesen meztelen volt. Bőre világoszöld. Sovány volt, minden bordája kilátszott. Feszült tartásban állt, mint aki undorodva, térdig mocsokban áll.

– Örömmel mutatlak be, Pjotr, a zöldek pilótájának. Ez a vitéz leányzó nem hajlandó elárulni a nevét… úgyhogy szólítsd, ahogy akarod!

Hó odament az erőgáthoz, s intett a lánynak.– Mit csináltok vele? – kérdeztem halkan.– Mi? Semmit.– Miért áll így?– Kérdezd meg tőle!Én is közelebb mentem a gáthoz. A lány rám

nézett. Az irizáló erőtér kissé eltorzította a színeket, de a hangot átengedte.

– Hogy hívnak? – kérdeztem lágyan. Szorosan összezárt ajka megmozdult.– Nem fontos.– Ó, beszél – örvendezett Hó. – Kegyeskedett

eszébe idézni az ősei nyelvét.– Ti nem vagytok az őseink.– Nocsak!– Miért állsz így? – kérdeztem.– Halott. Köröskörül minden halott – a lány

monoton hangon beszélt, mint aki már ezredszer ismétli el ugyanazt. – Nem akarok hozzáérni.

– Valóban kellemetlen neki… – mondtam Hónak. És elakadt a szavam dühtől villogó szemébe nézve.

– Elégni még kellemetlenebb!– Engedjenek el! – mondta a lány. Nem kérte,

egyszerű közlés volt ez.– Szívesen – bólintott Hó. – Már elküldtük a

fogolycserére vonatkozó javaslatunkat. A legutóbbi év folyamán kétszáznál több emberünk tűnt el a ti területeteken. Bármelyikükre kicserélünk.

– Mi nem tartunk foglyokat.– Igen? És akkor mi az óhaja? Hó halkan elnevette magát.– Halott. Körös-körül minden halott. – A lány

lehunyta a szemét. És mintha megdermedt volna.– Menjünk! Nem mond már semmit. – Hó

kivezetett.Mikor fölértünk, megkérdeztem:– Mi lesz vele? Kicserélik?– Nem. Ők megsemmisítik a foglyokat. Minden

adaptá-latlan ember kárt tesz az általuk létrehozott bioszférában.

– Akkor a lány…– Természetesen. Meghal. Éhen és szomjan hal. De

hát mit tehetnénk? A mi táplálékunk egyáltalán nem ártalmas rá nézve. Talán nem ízlik neki, de ez minden. A ruhaneműktől sem kaphat semmiféle bőrbajt. Ha leülne, attól sem hólyagosodna fel az a zöld bőre.

Hó szavaiban nem volt semmi személyes jelleg. Sőt inkább némi sajnálat érződött bennük. De könyörületet is hibavaló lett volna keresni bennük.

Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez nem az én háborúm. És miután ez nem sikerült, arra, hogy ez egyáltalán nem is háború, hanem valamiféle számomra létrehozott teszt.

– Fogunk egy kocsit – mondta Hó. – Bemegyünk a városba, van egy kedves kis étterem… Mint tudod, tenger nincs a bolygónkon. Csak mocsarak, mint a gyarmatosítás előtt. De az étteremnek vannak saját medencéi, halakat meg rákokat tenyésztenek benne, és vagy tucatnyi ehető algát…

Engedelmesen követtem, mint valami automata. Nem ment ki a fejemből a zöld bőrű, a „halott” szoba közepén húrként megfeszülve álló lány. Ha legalább férfi lett volna, nem annyira nyomasztó az egész…

Közvetlenül a kerítés mentén néhány hanyagul a szabad ég alatt hagyott gépkocsi állt. Fémből készültek, egyáltalán nem emlékezettek arra a csónakra, amelyen ide érkezünk. Nyitott karosszériák, kényelmes ülések, kerekek, bár nem, helyettük két rácsos cső kétoldalt. Vagy gravitációs hajtómű, vagy légpárna, esetleg erőtérpárna.

– Azt hittem, csónakkal megyünk – mondtam.– Miért? Az a zöldek közlekedési eszköze. Galisz

azért választotta, hogy kevésbé mutassák ki a radarok… elvégre ez határzóna. Ha valamilyen békésebb közlekedési eszközön jön értünk, vagy tíz tonna napalmot kapott volna a fejére…

Beugrott a kocsiba.– Hó, azt hiszem, nem megyek veled.– Mit beszélsz?– Elüldögélek, nézem a tévét. Nem akarok úgy

jönni-menni, mint valami hülye, aki nem ért semmit.Hó gondolkodott.– Ülj be egy pillanatra a kocsiba! – kérte.

Átléptem az alacsony karosszérián, beültem mellé. Semmi különös, olyan autó, mint a többi. Van irányítópult, vagyis nem csak gondolattal irányítható. Ez jó.

– Bocsáss meg! – Hó megkönnyebbült. – Bocsáss meg, Pjotr!

– Mi van?Zavartan elmosolyodott, egy pillanatra szinte

kisfiúnak látszott.– Furcsán viselkedtél. Úgy néztél arra a zöld

csajra… a kocsiba sem akartál beszállni. Félnek a technikától… hisztérikusan. A vendéglőbe sem akarsz eljönni ebédelni…

– Mi az, kémnek néztél? – lepődtem meg őszintén. Ez az elkésett éberség még ostobábbnak tűnt, mint a kezdeti bizalom.

– Hát, kételkedni kezdtem…Elnevetve magam kikászálódtam a kocsiból.– Becsületszavamra a legkisebb közöm sincs

hozzájuk.– Hozzak neked valamit? – kérdezte Hó

bűntudatosan.– Valami ennivalót feltétlenül. És…Vannak vajon könyveik? Ostoba vagyok. Ha a

szókészletükben szerepel a „könyv” szó, jelentenie kell valamit.

– És valamilyen könyveket a bolygó történelméről. Hó bólintott.– Jobban szereted így… Hallod-e, fura egy világ a

tiétek!– Furább már nem is lehetne – hagytam rá.– Jól van. Keresek neked valamit. És még egyszer

bocsáss meg, Pjotr! Megzavart az Árnyék…A kocsi hangtalanul felemelkedett a föld fölé, és

lendületesen megindult az engedelmesen szétnyíló kerítés felé. Én meg tátott szájjal ott maradtam.

Egészen mostanáig biztos voltam benne, hogy az Árnyék a geometerek megnevezése. Elvégre hányféleképpen lehet elnevezni az ellenséget – Sötétség, Gonosz, Árnyék… De lám, Hó is ezt a szót használta.

Vagyis a geometerek megpróbáltak eligazodni az

életükben. Regresszorokat küldtek ki, és néhányuk visszatért. És eleget meséltek ahhoz, hogy megrémisszék a Barátság rettenthetetlen harcosait. Miféle kultúra lehet, amely rémületbe ejtette a békeharc prófétáit? A zöldek és technokraták harcos világa? Az biztosan nem! Ezek is, azok is hamarosan visszasüllyedtek volna a kőbaltával vívott harchoz.

Megfordultam, és visszamentem a kaszárnyába, ahol elszállásoltak.

3. FEJEZET

AGY TÍZ PERCIG VESZŐDTEM A KÉPERNYŐVEL, hol ostoba sportversenyeket nézve – valamiféle

akadálypályán futottak –, hol néhány koncertet. Hónak tökéletesen igaza volt, amikor amatőrként jellemezte a szereplőket. Azután rájöttem, hogyan vehetem rá a képernyőt a kölcsönös kommunikációra.

V

– Végrehajtva – közölte velem a képernyő lágy női hangon.

Rögtön jobb kedvem kerekedett. Most már remélhettem, hogy ha a fejlődés szakaszait bemutató műsort kérek, nem egyéves kisgyerektől rozzant öregekig mindenféle életkorú tagokból álló csapatok versenyét mutatják. A leggyengébb hangú földi énekesnő vagy bármelyik önvédelmi sportszakkörbejáró kamasz lefőzte volna őket…

– A bolygó történetével akarok megismerkedni – mondtam, elhelyezkedve a fotelban.

– Összefoglaló ismertetést kér?– Igen.– Milyen időtartamú legyen?– Hát… egy óra.– Csak dokumentumokat akar látni?

Felhasználhatóak-e megrendezett jelenetek és rekonstrukciók is?

– Hát, ha hitelesek.– Előkészítés…Természetesen nem egyszerűen televízió volt ez.

Olyasféle hálózatos tévé lehetett, amilyen jelenleg az USA-ban minden házban megtalálható, de már Oroszországban sem ritkaság. Magam elé képzeltem, hogyan keresi össze nekem a komputer a fájlokat az egész bolygón, összeállítva egy személyre szabott

ismeretterjesztő filmet, és megcsóváltam a fejem.A tartalékok micsoda pazarlása. Az információ

ilyen könnyen hozzáférhető volta, a technika ilyen fejlettsége mellett ilyen banális háborút vívni? Valamelyik félnek már réges-régen győznie kellett volna!

Kualkua, nem lehet, hogy az a számítógépes rendszer, amelyikkel most kommunikálok, azonos az értelemmel, amelyik téged is elsajátított?

Nem – válaszolta szimbiótám röviden és nyilvánvaló megvetéssel.

Milyen büszkék vagyunk…– Elkészült az ismeretterjesztő anyag.– Mutasd be!A szoba elsötétült. Hirtelen megértettem, hogy a

képernyőből kiárad az ábrázolás, mindent betölt körülöttem.

– Oktató változat – figyelmeztetett a képernyő. Körülvett a kozmosz. De nem az a megszokott,

amelyet hajóm ablakából figyelhettem meg. Ez a Mag kozmosza volt, a csillagfényes őrület, a lüktető tüzek. Alattam egy bolygó korongja – akaratlanul is felhúztam a lábamat. A fotelom maradt az utolsó valóságosan érzékelhető tárgy.

– A bolygó felfedezése. Rekonstrukció.A bolygó felém úszott. Már benne voltam a

légkörében, már a felülete fölött száguldottam. A hely teljesen ismerős volt – mocsaras tenger, őserdő.

– Az első gyarmatosítás. Tízezer-háromszázhat évvel ezelőtt.

Lenyeltem a torkomban keletkezett gombócot. Micsoda?!

A Tigris és Eufrátesz völgyében kialakult városállamok születése előtt, jó ötezer évvel az egyiptomi Óbirodalom előtt.

Az Árnyék civilizációja már létezik, és benépesíti a mindenséget.

– Az Eredendő Föld gyarmatosító hajója. Rekonstrukció.

Ezt kellene megmutatni az Erős fajoknak…Az őserdőben felégetett kör közepén gigászi

fémtömb meredezik. A magassága lehet vagy

négyszáz méter. És ezekkel szálltak le a bolygókra?– Az első város. Az Eredendő Föld archívumából

származó felvétel.Ez tetszene nagyapámnak. Házak, utak,

szántóföldek. Autók jönnek-mennek, mellesleg ezeknek kerekük van. Távolabb egy űrhajó félig lerombolt, pontosabban félig szétszerelt kúpja. Minden hiteles. Amikor gyerekkoromban nagyapámmal a gyarmatosítás különböző módozatait boncolgattuk, ilyesmire jutottunk. A hajónak az ipari fejlődés alapjául kell szolgálnia. Fémből van, méghozzá felhasználásra kész fémből. Többfunkciójú mechanizmusai vannak. A hajtóművel fel lehet égetni az őserdőt. A melegháza lehetővé teszi a növénytermesztés megkezdését. A kajütök ideiglenes lakásul szolgálnak…

– Az első város. Ásatások.Igen. Ezt nagyapának meg sem kell néznie.

Rozsdás fém, kőfalak alig kivehető, lepusztult körvonalai, egy nagyszerű állapotban fennmaradt szobor – egy diadalmas arckifejezésű férfit ábrázol, kezében valamilyen fenyegető külsejű fegyverrel, egy hozzá simuló nőt, aki maga a megtestesült gyengédség és szeretet, karján kisgyermek, aki kíváncsian tekint előre. Erőteljes szobor. Kiváló fémből. Képtelen vagyok felfogni, hogyan maradhatott fenn tízezer éve.

– Az első város, háromszáz évvel a gyarmatosítás kezdete után. Rekonstrukció.

Apró, nyomorúságos kunyhók. Néhány fémmel fedett kőépület. Egy páncélos ember megy el mellettem, kezében kopjával. Egy asszony, aki karikatúraszerűen hasonlít a szobor megörökítette nőhöz, mélyen meghajol a strázsa előtt… A hajó helyén földből felhalmozott piramis, emberkéz alkotta hegy, a lankáján pontok mozognak. A hegyet fém borította templom koronázza meg. A kép közelebb úszik, a templom felé száguldok. Díszes öltözékű ember emeli magasba a már ismerős fegyvert. Előtte a földön elterülve zarándokok…

– Az első város. A gyarmatosítás kezdete után ezer évvel. Jelenet A kárhozottak című filmből.

Őserdő. Csak őserdő. Felsejlenek egy hegy körvonalai, de semmi nem árulkodik mesterséges eredetéről. Egy ember áll előttem… koszos, szőrös, meztelen, kezében durva bunkó. Kár is volt figyelmeztetni, hogy játékfilmet látok. Minden túlságosan is festői, Hollywood legrosszabb hagyományainak szellemében. A bokrok megmozdulnak, szétnyílnak. Felbukkan egy vadállat. Nem túlságosan félelmetes, méretét, külsejét tekintve pumára emlékeztet. Valószínűleg az ember is így vélekedik, meglengeti a bunkóját, fenyegető kiáltást hallat. De a háta mögött hirtelen előugrik egy másik vadállat. A kiáltás félbeszakad. Vér.

– Az első gyarmatosítás vége. Négyezer évvel ezelőtt. Rekonstrukció és a hadügyi archívumok felvételei.

A hely talán ugyanaz, de nem lehet ráismerni. A szemhatárig üvegesen csillogó felület húzódik, amelyből könnyed fémkupolák emelkednek ki.

– A Második Császárság katonai bázisa. Rekonstrukció.

Az archív felvételek kevéssé hitelesek.Ohó!Az eget tűz árasztja el. Az ég lángol. A síkság fölött

erőterek villognak. Valahonnan hajók körvonalai törnek elő lendületesen. Csata. Az első fáraók és Hammurápi6 király elmagyarázták alattvalóiknak, hogy ők a mindenség urai. Harci szekerükön száguldtak, átadták magukat a szerelemnek és a falánkságnak, nagy igyekezettel és értelmetlenül imádták számos istenüket.

Az igazi istenek pedig aprócska csillagháborúikat vívták.

– A Fejlődés Szövetségének katonai bázisa. Négyezer évvel ezelőtt. Rekonstrukció. Archív felvételek nem állnak rendelkezésre.

Ez még érdekesebb!Külsőleg minden ugyanaz. Síkság. Üveg, fém, kő.

Hajók. Tűz.

6 Babilóniai uralkodó (i. e. 1728-1686), hódító és törvényalkotó.

Végignéztem a Második Császárság és a Fejlődés Szövetsége közti háború történetét egyetlen bolygóra vonatkoztatva. A jelek szerint ötven-száz évente hol az egyik, hol a másik kerítette hatalmába, eközben lényegében semmi nem változott. Volt egy rövid játékfilmrészlet, de a lényege egy birodalmi elhárító tiszt és a Fejlődés Szövetségének egy ifjú ügynöke közti szerelem története volt. Igen, szerelmi történet. Normális szerelemről. A tiszt asszony volt. Öregecske és őszintén szólva csúnyácska, de nagyon elbűvölő. Még magával is ragadott az ötperces filmrészlet, és azon a gondolaton kaptam magamat, hogy szívesen végignézném az egész történetet.

A harmadik gyarmatosítás kétezer évvel ezelőtt történt meg. Ennek gyümölcseivel ismerkedtem éppen…

– Harmadik gyarmatosítás. Kétezer évvel ezelőtt. Rekonstrukció és archív felvételek.

Hajókat ezúttal nem mutattak. Csak városokat, méghozzá sokat. Változott a természet – szemlátomást száradtak ki az őserdők, a helyüket meglehetősen barátságos erdők váltották fel. A sártengerek kitisztultak, hajók és jachtok kezdtek siklani rajtuk. Önkéntelenül is elgyönyörködtem abban, ami történt – a bolygó a szemem láttára vált nem egyszerűen barátságossá, hanem egyenesen édenkertté. Emiatt harcolni? Hiszen ezeknek a zöld bőrű ökológusoknak elment az eszük!

– Belépés az Árnyékba. Ezerötszáz évvel ezelőtt. Archív felvételek.

Összerezzentem.Mintha semmi sem változott volna. Ugyanazt a

tájat mutatták… állj! A Kapuk!Megéreztem őket, mint az iránytű a mágneses

pólust. Az „energiaelnyelődésnek” ugyanazok a helyei, amelyekről a geometerek hajója beszélt. Mindenfelé szétszórt pontok.

De ezen kívül semmi.– Ezerkétszázhat évvel ezelőtt. A zöld mozgalom

kialakulása. Rekonstrukció, archív felvételek, játékfilmrészletek.

Az Árnyékról nem esett több szó. Mintha

megemlítése tökéletesen elég lenne, erről csak egy komplett elmebeteg kérdezősködhetne. Tompán meredtem a fellépő környezetvédőkre, siránkozásukra az „eredeti endemikus környezet” pusztulása miatt, kísérleteikre, hogy védett övezeteket hozzanak létre a reliktum-életformák számára. Azután megindultak a kísérletek, hogy az emberi szervezet alkalmazkodjon az eredeti biológiai környezethez. Bemutattak néhány nagygyűlést is, amelyek összecsapásokba, vérengzésekbe torkolltak. A kommentár nagyon higgadt és érzelemmentes volt. Az volt az érzésem, hogy minden adatot tendenciamentesen válogattak össze. Van, amiben a zöldeknek van igazuk – a bolygón kialakulhatott volna az itteni értelmes élet, de mivel környezetét elpusztították, a lehető legnagyobb mértékben meg kell őrizni azt, ami megmaradt, és maguknak is bele kell simulniuk az üresen maradt ökológiai háttérbe. Természetesen ostobaság, de tökéletesen jó szándékú. Azután valahogy nagyon meredeken megnőtt a zöldek száma. Méghozzá annyira, hogy ugyanannyian lettek, mint a változást nem akaró állampolgárok. Egész idő alatt az volt az érzésem, hogy a nők ezen a bolygón csakis szüléssel foglalkoznak – a lélekszám abnormális ütemben növekedett. A városok egyre nagyobbak lettek, kialakultak a közönséges emberek és a zöldek külön övezetei. Azután sikerült elérni valamilyen megállapodást, és a lakosság kettévált. A zöldek az északi féltekén, a technokraták – így neveztem el őket – a délin telepedtek meg. Ez kezdetben megszüntette a feszültséget. Kétszáz évig tartott a kölcsönös gúnyolódás, sértegetés, a saját terület ellenőrzése, a haderő létrehozása. Bemutattak néhány részletet egy filmvígjátékból, amely mindkét felet egyformán ostobának, de egészében véve ártalmatlannak ábrázolta. Néha emlegették az Árnyékot, de mindig valamilyen összefüggésben és homályosan, ilyesféleképpen: „a miénk az Árnyék legegyedibb világa…”, „mi az, ami szokatlan bennünk az Árnyék többi világához képest?” Azután a zöldek, befejezve saját kontinenseik és partvidékeik

átalakítását, nekiláttak az óceánoknak. És ekkor kezdődtek csak igazán a problémák. Az óceánok összefüggőek, és a helyi flóra és fauna, amelyet mintha teljesen eltöröltek volna a bolygó felszínéről, könnyedén és mohón birtokba vette a teret. Megkezdődtek a kölcsönös vádaskodások. A technokraták repülőgépei felégették a makacs idegen életet határaik mentén, a zöldek pedig „telepítették” a maguk határai mentén. És sokkal hatékonyabbak voltak. Legalábbis az óceánokat teljesen sikerült az első gyarmatosítás korának állapotába visszaállítaniuk. Ennyi.

A film véget ért, az illuzórikus világ szétfoszlott körülöttem. Megint a szobában ültem a bekapcsolt képernyő előtt.

Nos, megkaptam az információt. Most próbáljunk meg eligazodni benne! Ha elhagyjuk a lírát – mellesleg megjegyezve, hogy az Árnyék lakói személyes életükben úgy viselkednek, mint a közönséges földi emberek, jókora adag hajlammal a melodrámára és teljesen egészséges érzelmekre –, mi marad? Van – vagy volt – egy anyaország. Az a bizonyos Eredendő Föld…

– Ismertető film az Eredendő Földről – kértem.– Nincsenek adatok. Hoppá!– Egyáltalán semmi? – kérdeztem ostobán. A gép egy darabig gondolkodott.– Közvetettek. Az Eredendő Föld az emberi faj

hazája. Ez a tézis szerepel különböző megfogalmazásokban a játékfilmekben és az archív adatok közt.

Úgy, mit is préselhetnék még ki ebből a filmből: Birodalom…

– Ismertető anyag a Második Birodalomról és a Fejlődés Szövetségéről – mondtam, már előre sejtve a választ.

– Nincsenek adatok.– Közvetettek?– Két politikai erő, amelyek aktív harci

cselekményeket folytattak a Galaxis feletti uralomért. Első említésük körülbelül négyezer évvel ezelőtti, az

utolsó körülbelül kétezer évvel ezelőtti. Egyes időszakokban a Birodalmat tekintették haladóbbnak, más időszakokban a Fejlődés Szövetségét.

– Bemutattál nekem játékfilm-jeleneteket a Második Birodalomról és a Szövetségről – az izgalomtól kezdtem élő személynek tekinteni a gépet. – Ez is információ.

– A játékfilm-jelenetek nem hitelesek, mivel ellentmondanak egymásnak. Ismeretterjesztő bemutatásnak nem szolgálhatnak alapjául.

Logikus. De ha másik irányból közelítjük meg…– Ismeretterjesztő anyag az Árnyék más bolygóiról!– Nincsenek adatok.– Csak erről a bolygóról vannak adataid?– Igen.Remek. A bolygón kívüli világra vonatkozó minden

említés csak közvetett. Ez nem egyszerűen elzárkózás, ez valamiféle közöny… De hiszen Hó egy másik bolygóról érkezett! Hogyan is… Szivárványos Hidak… Vagyis létezik kapcsolat. Egyszerűen nincs szükségük információra?

Elképesztő! Legalább elemi kíváncsiság lehetne bennük. Hogyan élnek a csillagbirodalomban a testvéreik… Még ha nincs is szükségük kereskedelemre, ismeretek cseréjére, de hát csak kíváncsiak!

– Mi az Árnyék? – kérdeztem halkan. – Társadalmi-politikai-gazdasági rendszer, a

modern civilizáció alapja.Már ez is valami. Vagyis ezekből az adatokból kell

kiindulnunk. Feudalizmus, kapitalizmus, kommunizmus, technokratizmus. Árnyék.

– Mikor jött létre az Árnyék?– Körülbelül ezerötszáz éve.– Miben különbözik az Árnyék az előző

életmódoktól?– Az Árnyék teljes szabadságot és boldogságot

biztosít minden egyes egyénnek. Az Árnyék korlátlan lehetőségeket kínál minden individuumnak a fejlődéshez és tökéletesedéshez.

Na, szép! A zöld bőrű lány, amint éhségtől és szomjúságtól haldoklik komfortos börtöncellája

közepén! Az ezer éve húzódó háború!Feltettem még néhány kérdést, de vagy nem

találtam el a helyes fogalmazást, vagy az oktatóprogram valóban nem tartalmazott konkrét válaszokat. Már csak abban reménykedhettem, hogy a Hó által ígért könyvekben lesz valami értelmesebb is. Halvány remény volt persze. Ha az információs háló nem tudott felelni, a könyvektől még kevésbé remélhettem…

Mi volt még furcsa a bolygó történetéről nekem előadottakban?

Egészében véve furcsa ütemet mutatott a fejlődés a bolygó felületén. Ha a kezdeti szakasz úgy festett is, mint az emberi elképzelések az űrexpanzióról, a folytatás valahogy érthetetlen volt. Nos, tegyük fel, hogy a csillagháborúk idején a tudomány fejlődése lefékeződik! A tartalékok állandó elvonása, a lakosság tömeges kiirtása, a civilizáció visszafejlődésének időszakai… Kétséges, de elképzelhető. De később?! Kétezer évvel ezelőtt gyarmatosították ezt a bolygót, teljesen életképes társadalom alakult ki rajta. Később az Árnyék része lett… és mintha elvágták volna a fejlődés összes útját. Háború folyik – a mai földi technológiák szintjén. Egyébként az élet is olyan szintű. A lélekszám növekedése nyilvánvalóan megállt. Hány kilométernyi őserdő mellett haladtunk el – teljesen vad, néptelen, a vadállatokon kívül senkinek sem kellő területek mellett? A bázis melletti városka normális, földszintes vidéki település. Hogy van ez, minden energiájukat a zöldekkel vívott bágyadt hadakozás, a sportversenyek meg a zenélés emészti fel?

Ezt egyszerűen nem hiszem el! A nyárspolgárok egy részét talán kielégíti ez. Még az erős élményeket kedvelő Hó is mintha elégedett lenne ezzel az élettel. De vannak mások is. Felnőnek a gyerekek, akik csillagközi repülésről álmodoznak… az lehetetlen, hogy a gyerekek ne álmodoznának a csillagokról! Az amatőr művészek között egyszer csak felbukkan egy olyan erejű és szépségű hang, hogy annyira sem illik a tömegbe, mint gyöngy a trágyába. A helyi tudósok

ráunnak, hogy mindig csak újabb fegyvereket, a biológiai hadviselés újabb eszközeit találják ki.

Darabokra szaggatná az ilyesmi ezt a világot, tíz év alatt felrobbantaná. És ők már több ezer éve így élnek!

Nagyon élénken magam elé képzeltem nagyapámat. A korábbit. Emberi testében. Nagyapa ironikusan, fölényesen elmosolyodott, nagyapa tudta a választ. Már a nap nélküli bolygón megértette. És nem tetszett neki a válasz, mégis berontott a Kapuba…

Felálltam, az ablakhoz mentem. Pihentetni próbáltam a szememet, közömbösen, bágyadtan néztem. Hatott a dolog – szinte rögtön észrevettem a Kaput. Egyet közvetlenül a kaszárnya kerítése mellett. Egy másikat távolabb, a város közelében.

De miért nem működik a szállító hálózat? Engedelmesen elhozott erre a bolygóra… egyébként miért pont ide? És hova kerültek a többiek? A zöldekhez? Egy másik bázisra? Vagy egy másik bolygóra?

Válasz nincs. Vagyis élő embereket kell majd kérdezgetnem. Megkockáztatva, hogy úgy festek majd, mint az az ember, aki megkérdezi: „miért veszünk levegőt?”, „testünk melyik nyílásába kell dugni a táplálékot?” Mégis kérdezősködnöm kell.

– Pjotr.Galisz állt az ajtóban.– Berendezkedtél? Vállat vontam.– Megnézted a foglyot – állapította meg a kapitány.

– És mit gondolsz? Hogy kegyetlen szadisták vagyunk?

– Nem tudom – feleltem becsületesen. – A ti háborútok…

– Már a tiéd is. Hallgattam.– Igen, tudatosan rakjuk a foglyokat… számukra

kellemetlen körülmények közé. – Galisz felsóhajtott, végigsétált a szobán. A bekapcsolt képernyőre pillantott. – A történelemmel ismerkedsz… derék srác vagy… Igen, Pjotr, én sem örülök neki, hogy az a

szerencsétlen, ostoba lány éhen hal az étel mellett. Hogy lábujjhegyen áll, nehogy hozzáérjen a teljesen ártalmatlan szőnyeghez. De mit tehetnénk? Megmondanád? Az Árnyéknak hála már régen leszoktunk a gyors döntések logikájáról. Elvesztettük ezt a vonzó lehetőséget… mennyire szeretném, ha tudnád…

Összeszorította az ajkát.– Tudod, miért nem repülök? Mert nem bírnám ki.

Nem érném be a járőrözéssel. Hamuvá égetném az egész kontinensüket.

Galisz nagyon komolyan beszélt. És rögtön hittem is neki – ez így lehet. Egyetlen pilóta egyetlen géppel… feléget egy egész szárazföldet. Kissé kínosan éreztem magam. Ugyanakkor Galisz sokkal rokonszenvesebb lett.

– És ők tudják ezt… – mondta elgondolkodva Galisz. – Kínos persze, hogy ezek az idióták mind itt gyűltek össze. De mit tehetnék? Itt van az otthonom. És tetszik nekem. Én nem Hó vagyok… neki nincsenek gyökerei, nem is lesznek soha. Harcolni, telienni magát, és büszkén fölvetett fejjel elvonulni a lelkes leányzók előtt…

– Ő Lajdról állította ezt – böktem ki váratlanul, amit Hó mondott.

– Lajd tisztára klinikai eset volt – hagyta rá könnyedén Galisz. – Rögtön tudtam, hogy nem marad nálunk sokáig. Neki nagyobb méretek kellettek. Felszállás előtt blokkoltam a Deltáján a nehézfegyverzetet.

Elhelyezkedve a fotelban Galisz kutatóan nézett rám. Valami zavarta őt.

– De akkor mi a megoldás számotokra?– Tartani magunkat – vágta rá könnyedén, mintha

már várta volna ezt a kérdést. – A zöldek előbb vagy utóbb összeomlanak. Megértik, hogy itt nem valósíthatják meg az álmukat. A világ felével viszont nem érik be. Hát vándoroljanak ki, keressék máshol a boldogságot! Talán nincs elég bolygó?

Bizonytalanul bólintottam.– És te mit keresel nálunk, Pjotr? – kérdezte Galisz

hirtelen. – Mintha nem nagyon törekednél harcolni…

A városban sem igen tudlak elképzelni. Magyarázd el, fiú! Miről álmodozol?

Alighanem rögvest elmagyarázzák nekem, hogy nem kívánnak soraikban látni…

– Őszintén?– Természetesen – mosolyodott el a kapitány.– Boldogságról a bolygómnak.– Hát… – Galisz a fejét csóválta. – Szép kis feladat.

Jól van, tegyük fel, hogy okosabb vagy mindenkinél! Azon a te Földeden mindenki téved. Egyedül neked van igazad. – Úgy mosolyodott el, mint aki különösen szellemes tréfát sütött el.

– Akkor mit keresel nálunk? Itt számodra nem terem boldogság. Önteltség így beszélni… hogy csak én látok tisztán!

– Hiszen ha tudnám, mit keresek… – suttogtam. Galisz bólintott.– Elhiszem. Azt tanácsolom neked, Pjotr… lépj be a

Kapun!Elhangzott a javaslat, hogy tűnjek el a bolygóról.– Már beléptem.Galisz megdörzsölte az állát.– Akkor nem is tudom… akkor nincs igazam. Nos,

bízzunk az Árnyékban!– Bízzunk! – hagytam rá óvatosan. Rajta, mondj

még valamit!– Gyere, megmutatom a Deltádat! – javasolta

Galisz. – Amíg nálunk leszel, együtt fogsz dolgozni a fiúkkal. Talán magadra találsz majd…

Ebben az utolsó mondatban egy szemernyi meggyőződés sem volt.

– Sok ember van a bázison? – érdeklődtem a hangár felé menet. Furcsának találtam, hogy minden néptelen.

– Most rajtunk kívül senki nincs itt. De általában háromszázhuszonhat ember.

Ohó! Már-már az a benyomásom támadt, hogy az összes harci cselekményt tucatnyi fanatikus hajtja végre. Galisz tartott egy kis szünetet, majd

hozzátette:– Téged nem számítva. Téged egyelőre nem

veszlek számításba, rendben?Ahogy tetszik… Vegyél számításba, vagy ne, én

mindenképpen idegen vagyok itt.A hangár ajtaja feltárult előttünk. Galisz megállt

egy pillanatra.– Nem szoktad meg a gondolatban való irányítást?– Nem.– Jó. A bejárat kódja: riadó.– Megjegyzem – feleltem, mohón bámulva a

hangár kivilágított belsejébe. A helyiség nem volt nagy, és a benne álló gépek mérete sem volt nagynak mondható. Valamivel kisebbek voltak egy földi vadászgépnél. Nyilván háromszögletű formájuk miatt hívták őket Deltának. Viszonylag jól fel lehetett ismerni a vaskos kis szárnyakat, a kabint tükrözően fényes búra borította. A Delta egyszerűen lapos hasán feküdt, nem láttam sem kereket, sem alátámasztást alatta.

– Ha jól értem, nem ismered a gépet – vetette oda Galisz.

– Egyáltalán nem.– Ez lesz a tiéd – ment oda a kapitány a

legközelebbi géphez, megpaskolva sima borítását. – Itt minden gép új. A kabin a… a „vendég” szóra nyílik majd ki.

Lenyeltem a gúnyolódást.Galisz várt, és én halkan megszólaltam:– Vendég…A tükörfényű búra felolvadt, csillogó, hajlékony

szalaggá alakult. A szalag lefelé kúszott, mint valami fémszörnyeteg nyelve.

– Szállj be! – tanácsolta gúnyosan Galisz.Bizonytalanul rálépve e fényes felületre már

nekikészültem, hogy felmásszak, de erre nem volt szükség – a szalag megremegett a lábam alatt, és betű szerint behajított a kabinba. Egyensúlyomat vesztve zuhantam bele a széles ülésbe. Az nyomban megmozdult alattam, körülfogta a testemet. A „létrácska” már visszaváltozott tetővé. Belülről tökéletesen átlátszó volt.

– Na, milyen? – kérdezte lentről Galisz.– Nagyon érdekes – mormoltam. Vajon hall

engem?A kabin nagyon kicsi volt, ehhez képest a

geometerek cirkálója belül tágas. Itt az irányítópult… és benne két mélyedés ezüstös-higanyos folyadékkal!

– Boldogulsz az irányítással? – érdeklődött Galisz. – Vagy ez a rendszer is ismeretlen?

Lehet, hogy mégis gyanakszik rám? Hirtelen mozdulattal beledugtam mindkét tenyerem a terminálba.

Szúró fájdalom. Rövid szédülés. Betű szerint éreztem, hogyan olvad össze a Delta a tudatommal.

Pilóta? Igen.Milyen fokú az értelme? Mi ez – a geometerek

kiherélt komputere, teljes értékű személyiség, primitív irányítórendszer?

Egyek vagyunk.Egyek – hagytam rá.Mint a lavina – hangok, képek, érzékelések áradata

zúdult rám. Nem, a Delta nem volt értelmes. Mindössze kiegészítése a testnek – de micsoda kiegészítés!

Átláttam a hangár falain. Érzékeltem az autók mozgását a városka utcáin. Hallottam Galisz lélegzését és a faágak susogását. A világ hatalmas, elérhető és uralható lett. Még a geometerek hajójában sem éreztem ekkora erőt… Ugyanakkor valami elzárt, hozzáférhetetlen maradt. Például a csillagok. Mintha a Delta félgőzzel működött volna.

– A gép nem teljesen kontrollálható – mondtam. Nem a számmal, hanem a gép fémtestével. A szavak felkavaró üvöltésként gördültek végig a hangáron. Galisz elfintorodott.

– Mérsékeld az erőt, Pjotr! Igen, a funkciók egy része blokkolva van. Nem vagyok teljesen biztos benned. De a harci járőrözéshez ennyi lehetőség is elég lesz neked.

Nem törődtem a szavaival. Szerettem volna kipróbálni legalább a rendelkezésre álló erőket.

Elindulni… felszállni… belehasítani az égbe súlyos, sziklákat szétmorzsoló, a vizet is lángba borító csapásként…

– Elég! Kezdetnek ennyi elég! Kiszállás!Tiltakozni akartam. Nem szóban – tettel. Kitörni a

törékeny mennyezeten át, élvezni a hatalmamban lévő természeti erőt…

Az utolsó másodpercben kaptam észbe. Galisz mintha pont erre várt volna. Sajnálkozva, szinte fizikai fájdalommal szakadtam el a számomra túlságosan is erős Deltától. A világ hangtalanul feljajdulva visszaváltozott a kabin aprócska pontjává. Reszkettem, az ülés, amely már szilárd burokként vett körül, lassan elengedett.

– Szállj ki! – ismételte meg Galisz.A kabin kelletlenül kinyílt. Felálltam, és

elégedetten nyugtáztam Galisz pillantását, aki csalódott legszebb reményeiben. Lecsúsztam a lajtorja hajlékony nyelvén.

– Jó kis gép, kapitány. Köszönöm! Galisz hallgatott.– Valami nincs rendben?– Biztos voltam benne, hogy nem bírod ki – mondta

nagyon nyugodtan a kapitány.– Miért?– A gép régóta áll itt. Fél éve van a hangárban,

felszállás és pilóta nélkül. A Deltát harcra teremtették, és hat a tudatra.

– Miért? – kérdeztem halkan.– Ha felszállsz vele, én… megállítottam volna. –

Galisz a szemembe nézett. – Nincs szükségünk olyan pilótákra, akik nem képesek ellenőrzésük alatt tartani a rájuk bízott fegyvert.

– Jóságos vagy, amint látom.Magam sem vettem észre, hogy ugyanolyan

hangnemben kezdek beszélni a kapitánnyal, mint Hó.– Valakinek jóságosnak is kell lennie – válaszolt

ugyanolyan hangnemben Galisz. – Jól van. Elégedett vagyok, hogy boldogultál. És most jegyezd meg: ez a te géped! Te az én pilótám vagy! Én királyod és istened vagyok! Riadó esetén két perc leforgása alatt elfoglalod a helyedet! Beülsz a kabinba, és vársz!

Amint megkaptad a feladatot, végrehajtod! Nem tanácsolom, hogy túllépd a parancs határait, azt még kevésbé, hogy ne teljesítsd. A szabály megszegését megbocsáthatom. De megtehetem azt is, hogy nem bocsátom meg. Sosem tudhatod majd, milyen következménnyel jár a vétséged!

Megfordult, és kiment.Nagyszerű eligazítás.Nagyon jó világ.És ami a legszörnyűbb – szinte boldog remegéssel

hallgattam szavait!Hogyan is mondták az Árnyékról? Teljes szabadság

és boldogság? A fejlődésnek és önmagam tökéletesítésének korlátlan lehetőségei?

Nagyapa, mekkora szükségem lenne most rád…Nem arra, akivé lettél – az idegen testbe zárt kaján

cinikusra. Korábbi önmagadra. Amilyen gyerekkoromban voltál. Még ha a magad céljait követted is. De mindig kész voltál becézgetni, megnyugtatni… és válaszokat adni. Bármilyen kérdésre.

Kár volt szerénykedned, nagyapa! Remek Nevelő lett volna belőled. Talán azért nem szeretem a geometereket, mert mindegyikükben téged látlak. Hiszen a legkönyörte-lenebb narkotikum a szeretet. Különösen egy igazi Nevelő szeretete. És ismételgethetik, ahányszor csak akarják, hogy a narkotikum árt, de ha egyszer kipróbáltad, elvesztél. Még ha lemondasz is róla, még ha el is átkozod – emlékezni fogsz rá, kínok közt vergődve vágyódsz arra, hogy újra érezd a fű okozta gondtalan eufóriát, a mindenhatóság extasy kiváltotta viharos érzetét, lelked átélését az alkoholtól… a nevelés meleg gyöngédségét…

Az zavar az Árnyék megértésében, hogy nagyapám már tudja a választ. Nem vagyok képes elfogulatlanul szemlélni, mivel neki korábban nem tetszett az Árnyék.

És nagyon vágyom arra – de annyira, hogy remeg a térdem, és gombóc van a torkomban –, ami gyerekkoromban csurig eltöltött. Az érzésre, hogy a világ egyszerű és érthető. A korlátlan szabadságra –

még ha az egyetlen cella falai közé van is beszorítva. Nem tudok önállóvá válni. Hogyan is mondta Per Nevelő, egyetlen igazi áldozatom… „jó Nevelő lesz belőled”. Igen, valószínűleg. Vagy örök átnevelendő, vagy örök oktató. Ezek összetartoznak.

A Delta pilótájának, az örök háború kis csavarjának lenni – ugyanaz a mese. A szigorú és jóságos Galisz kapitány, akinek bizalmát máris szeretném megszolgálni… Érezni az uralmam alá hajtott erőt, még ha parancsa korlátozta is… Lehet, hogy az egész világ kétfajta emberből áll – Nevelőkből és alárendeltekből, azokból, akik bölcs intelmekkel irányítanak, és azokból, akik örömmel engedelmeskednek? És az egész élet nem más, mint valamiféle vergődés a két véglet között, egyik szerepből a másikba, egyik rabságból a másikba? Gyermek és szülő, főnök és alárendelt… üdv, Eric Berné7, valamivel okosabb voltál, mint Freud… a szex elhalványul az édes hatalomvágy és az engedelmeskedés örömteli reszketése előtt… elhalványul, vagy a két kizárólag lehetséges szerepért vívott harc újabb csatamezejévé válhat…

Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a makacs gondolatokat. Ránéztem a Deltára. Csak annyit kellene most mondanom, „vendég”, beülnöm a kabinba… éreznem az ajándékba kapott erőt…

Az ördögbe!Kár, hogy nincsenek a közelben operatőrök, hogy

megörökítsék dühös kivonulásomat a hangárból. Erre mondják, hogy elfutott a kísértés elől… mint a dohányos, aki kidobja a csomag cigarettát, eszébe idézve, meddig tart nyitva a legközelebbi trafik…

A napfényben hunyorogva megálltam, keresve az épületek sorában az „én” kaszárnyámat. És összerezzentem, megérezve a kerítésnél a Kaput.

Tulajdonképpen miért is ne…Ez a világ semmiben nem tud nekem segíteni.

Innen el kell menni! Megkeresni az Árnyék

7 Eric Berné (1910-70) amerikai pszichológus, pszichiáter, a tranzakcióanalízis megteremtője, híres könyve az Emberi játszmák.

középpontját.Ha az őserdőben nem is működött a Kapu, miért

ne próbálnám ki itt?Futásnak eredtem.Hogy szándékosan telepítették a kaszárnyát a

Kapu mellé, vagy az csak utóbb került ide, nem tudom. Hiszen szavakkal leírhatatlan. Talán csak az ember hátába fúródó pillantáshoz hasonlítható, amilyet valószínűleg már mindenki érzett. Mintha csak hanyagul odadobtak volna a rácsos kerítésre, a betonlapokra, az épület sarkához – egy láthatatlan foltot. Idegen eredetű, rejtőzködő, szunnyadó erőt.

Na, nyílj meg előttem! Adja csak oda Galisz egy másik pilótának a Deltát, olvassa csak Hó maga a hozott könyveket, falja be az éttermi kosztot, haljon csak meg a zöld bőrű hisztérika „halott” szobája közepén…

Beléptem a Kapuba.Mintha másképpen, visszhangosabban

kopognának a lépteim. Mintha sűrűbb lenne a levegő. És ennyi.

Elrohantam a kerítésig. Belekapaszkodtam a rácsba, de annak esze ágában sem volt megnyílni előttem. A Kapu közepén álltam most, de nem történt semmi.

– Nem is tudom, mit tanácsolhatnék neked…Galisz a Kapu pereménél állt. Ugyanolyan

pontosan érzékelte, mint én. És nyilvánvalóan óvakodott belelépni.

– Pihenj meg! Élj egy ideig velünk! Valószínűleg nincs igazam… remek pilóta leszel…

Inkább önmagát győzködte, mint engem. Kétségbeesett próbálkozásom nagy hatást gyakorolt rá.

– El akarok menni! – kiáltottam. Galisz megrázta a fejét.– Nem. Nem akarsz. Ha akarnál… elmehettél

volna.

4. FEJEZET

Ó ESTEFELÉ NÉZETT BE A SZOBÁMBA. A priccsen hevertem – ha használható ez a szigorú katonai

kifejezés arra a pompázatos fekhelyre –, és a mennyezetet bámultam.

HMár egy órája hallatszottak hangok az ablakon

kívülről. A bázis személyzete visszatért. Vagy mindenki kimenőt kapott a fegyverszünet tiszteletére, vagy pedig mindig ilyen szabados formában zajlott itt a szolgálat. Egyszer kopogtak az ajtómon – valószínűleg elterjedt már az új pilóta híre. Nem válaszoltam. Gondolkodtam, azt próbáltam kitalálni, hogyan szabadulhatnék ebből a váratlan kelepcéből.

A Kapu kiszámíthatatlannak bizonyult. Maga dönti el, átengedi-e az embert egyik világból a másikba. Lehet, hogy egyszerűen nem rendelkezem irányításának a többiekben meglévő gyakorlatával. De az is lehet, hogy az átkelések között bizonyos időnek el kell telnie – a helyváltoztatás bizonyos joga társadalmilag biztosított mindenki számára, de persze nem kontrollálatlanul…

Silány fickó vagyok én. Csak annyi telt tőlem, hogy meglépjek a szerencsétlen geometerektől. De amikor valóban el kéne igazodnom valamiben…

– Pjotr? Alszol?Már sötét volt. A folyosón halvány fény pislákolt,

Hó csak sötét foltnak látszott.Hangjából ítélve kissé beszívott.– Nem. Gondolkodom.– Az hasznos! – hagyta rám belépve Hó. – Miért

van sötét? Nem boldogulsz az irányítással?Furcsa, de az éjszakai égbolton itt nem lángolt a

milliárdnyi csillag. Aligha volt több, mint a Földön.

Vagy nem csak a Magra terjed ki az Árnyék – ettől a gondolattól nagyon rosszul éreztem magam –, vagy valami eltakarta a csillagfényt, talán a poros légkör, talán a nem kevésbé poros kozmosz…

– Nem, egyszerűen nem kívánom a fényt.– Megesik. – Hó együtt érzően felsóhajtott. Valamit

letett az asztalra. Felvihogott. – Hoztam neked falnivalót. De bocsáss meg, nem az étteremből, hanem a mi étkezdénkből… kalandokba keveredtem, elhagytam a csomagokat. Persze kár értük. Halfasírozott…

Hallgattam.– De a konyakot megőriztem! – dicsekedett Hó.– Add ide! – kértem hirtelen, a magam számára is

váratlanul. Kitapogattam az üveget, kortyoltam belőle. Hú, micsoda mocsok! Bár mit értek én a tömény italokhoz – lehet, hogy Danyilov csettintene, lelkesen meregetné a szemét…

– A konyak szar – jegyezte meg önkritikusan Hó. – A jobb fajta helyi elfogyott. A növények egyfolytában mutálódnak, satnyulnak. Az import meg eszméletlenül drága.

Import?– És honnan hozzák? És hogyan?– Hát mindenhonnan. A Kereskedelmi Liga hajói.Búbánatos hangulatom egy csapásra lelkessé

változott.Hát persze! Miért hittem a Kapuktól elkápráztatva,

hogy ez az Árnyék egyetlen szállítási eszköze? A Kaput az emberek használják. A teherárut másképp szállítják.

– Az én bolygóm nincs kapcsolatban a Kereskedelmi Ligával – közöltem a tiszta igazságot. – Az meg miféle?

– Elzárkóztatok a Liga elől? – csodálkozott el némiképp Hó. – Na, szép kis hazád van… A Liga szabad kereskedőkből áll. A hírek szerint egyetlen bolygóhoz sem kötődnek…

– Befogadnak idegeneket is? Hó hallgatott.– Befogadnak?– Mi van? Máris kiábrándultál ebből a világból?

– Bele se szerettem soha.– Hm. Hát, Pjotr… egyébként…Az ital nyilvánvalóan melankolikussá tette.– Talán igazad is van. Siralmas ez az egész. Már

hét éve vagyok itt…Vagy nem huszonvalahány éves volt, ahogy

gondoltam, vagy pedig még kamaszfejjel kezdett harcolni.

– Galisz persze helyesen mondja. Az erőszak nem módszer. Csak a lassú kiszorítás. De már ezer éve szorongatják a zöldeket! És még ezer évig folytatják!

Kortyolt az üvegből, és kérés nélkül odanyújtotta nekem. Engedelmesen meghúztam. Másodszorra már nem égette torkomat a konyak. Látott volna most a nagyapám!

– Módszeresen… tervszerűen… őket magukat szorítják ki a bolygóról! Elmocsarasítják az egészet, varanggyá változnak, petét raknak…

Rekedten elnevette magát, és tragikus őszinteséggel a hangjában felkiáltott:

– Tudod, mit akartam? Amikor ide kerültem? Egy gépet. Kiváló pilóta akartam lenni. Úgy odapörkölni a zöldeknek, hogy mind egy szálig hanyatt-homlok rohanjanak a Kapuba! Hogy azután, ha végigmegyek az utcán, nem, nem kidüllesztve a mellemet, sőt szemlesütve, hogy akkor mindenki mosolyogjon rám. Hogy mindenki, a bolygón mindenki tudja, hogy nekem köszönheti a szerencséjét! Nem, ne gondold, hogy keresni akartam a dolgon, lefölözni a dicsőséget! Nem! Csak hogy tudja mindenki, nekem tartozik hálával. Nekem!

Visszafojtotta lélegzetét. Panaszosan kérdezte:– Hülye vagyok, igaz?– Nem. Csak egyszerűen kisfiú.– Aha. Kisfiú. Az voltam. Mondd el inkább: te miről

álmodozol? Nem ugyanerről?Összerándultam, mintha megütöttek volna. Lehet,

hogy Hónak igaza van?És mindannak ellenére, amit magamról gondolok,

csakis ez vezérel?Csakis ezért szálltam szembe Danyilovval, az

országommal, hogy kiderüljön, egyedül nekem van

igazam… én vagyok a világ megmentője.– Aha, hallgatsz – mondta Hó elégedetten. – Hát

így állunk!Kortyoltunk még egyet. Berúgok. Biztosan

berúgok.– Nálatok bármikor szabad inni? – kérdeztem. – És

ha riadó van?– Ne károgj! Ha riadó lesz, kijózanodunk, elhiheted. Aha. Láttam én már ilyen hősöket. Szerencsére

legalább ebben az egy dologban rend volt – egy pillanat alatt repültek a főiskoláról…

– Nem, Pjotr, ha el akarsz menni, csak sok szerencsét kívánok neked – mondta Hó mély átéléssel. – Nem tudom ugyan, mi ragadott meg a Kereskedelmi Ligában… hiszen a maguk módján azok is csak ostobák… az Árnyék ellen harcolni…

– Mi?– Ahogy mondom. Nyilván ezért nem kedvelték

őket nálatok… forradalmárok, tiszta röhej. Persze érdekes…

Szavait elnyomta a szirénabőgés. Mély, az egész testben rezonáló bömbölés.

– Elkárogtad, vaze! – ordított fel Hó. – Eh, az ördögbe, csak dumálunk…

A szirénabőgés valahol a hallhatóság határán szakadt meg. Hó az üveget szorongatva állt. Azután óvatosan letette az asztalra.

– Bevetés után majd elengedjük magunkat… – mormolta. Hangja tökéletesen józan volt.

Mellesleg én sem éreztem nyomát sem az italozásnak. Hogyan csinálták, fogalmam sincs róla. De a pilóták valószínűleg az egész bázison most magukhoz tértek.

– Adtak neked gépet?– Igen.– Akkor futás!Galisz szavai a két percről maguktól eszembe

jutottak. Felugrottam. Hó megragadta a karomat, és maga után vonszolt, hibátlanul tájékozódva a sötétében. Kirúgta az ajtót.

A folyosón emberek rohantak. Ki egyenruhában, ki civilben, olyan is akadt, aki fehérneműben volt. Fiatal

férfiak, bár volt köztük egy lány is. Egy pillanatra megállt mellettem, lihegett… nem a futástól akadozott a lélegzete, nem attól pirult ki.

– Te vagy az újonc? Gratulálok!– Majd később! – szakította félbe Hó. És

beleolvadtunk a lépcsőn lefelé hömpölygő áradatba. No lám, milyen sokan tértek vissza a kaszárnyába, mialatt én önostorozással voltam elfoglalva!

Néhányszor meglöktek. Aztán már én lökdöstem odébb másokat a könyökömmel. Úgy húsz másodpercbe telt, míg leértünk, de úgy éreztem, reménytelenül késésben vagyok, nem érek oda a géphez. Az embereken eluralkodott súlyos és kellemetlen feszültség, akár az izzadságszag, nyomasztotta az idegeimet.

– Mozogj gyorsabban! – iramodott neki Hó a sötétségnek, nyilván a saját hangárja felé. Sehol nem égtek a lámpák, csak az ablakok világítottak. Az oly célszerűen megtervezettnek tűnő bázis a homályban más dimenziókat mutatott.

– Hol van a Deltád? – Az előbbi lány ragadta meg a könyökömet. Mosolyogva toporgott egy helyben. – Na, újonc?

– Amelyikben az új gépek vannak…– Arra!Futásnak eredtem. Már csak abban

reménykedhettem, hogy a lány nem tévedett.Hirtelen bukkant fel előttem a hangár. Szinte

előúszott a sötétségből.– Riadó! – kiáltottam. Az ajtó feltárult.Ez az!Odabent legalább világos volt. A mozdulatlanul

sorakozó Delták legalább olyan felbolydultnak látszottak, mint az emberek. Lehet, hogy már magamat hergeltem, de az az érzésem támadt, hogy a gép már azelőtt felnyitotta a kabint, hogy kimondtam volna a „vendég” szót.

Egy lökés – és a fellendülő szalag belerakott az ülésbe. És rögtön megváltozott a világ: eggyé olvadtam a Deltával.

Köröskörül lángolt az ég. A Delták egymás után szálltak fel, egy macska kecsességével szökkentek ki

a hangárok nyitott kapuján. A bázis fölé fényernyő borult – a légvédelem. A felszálló gépek előtt egy pillanatra átjárók nyíltak meg. Negyvenhét Deltát számoltam meg – pontosabban nem megszámoltam őket, hanem megtudtam a mennyiségüket, mihelyt felmerült bennem ez a kérdés.

– Pjotr? – Hó?– Közvetlen csatornán vagyunk. Gyere utánam!Az egyik Delta várakozóan megbillent a levegőben.

Színárnyalata valahogy megfoghatatlanul más volt – gépem receptorai súgták meg, hol van Hó.

– Pjotr, betartottad a két percet!Galisz!– Várom a feladatot. Szünet.– Kövesd Hó gépét! Te pedig… nem akartalak

kiengedni… járőrözz a határzónában! A határt tilos átlépni!

– Értettem! – vágta rá Hó. Majd átmenet nélkül rögtön hozzátette: – Pjotr, mázlid van. Ha a kapitány engedi, hogy felszálljunk, az azt jelenti, hogy komoly a dolog. Nyomás, gyere utánam!

Deltája felhúzott az ég felé. A nyomába eredetem, és éreztem, hogyan úszik el a világ, zuhan lefelé a föld, tűnnek el a hangár falai. A gép kicsusszant a kapun, mintha parádézna az ott maradó Delták bosszantására. Lehet, hogy így is volt.

Az égbolt. A végtelen égbolt.Hirtelen megéreztem, mennyire hiányzott!A teherszállítóm rövid felszállása sosem tudta

megadni a repülés érzését. Az útvonalon cammogás még kevésbé. Utasként repülni pedig össze sem hasonlítható az igazival.

Mennyire kívántam már úgy igazából repülni! Érezni a kormányt… na jó, még ha nincs is igazából semmiféle kormány, de érezni magát a gépet, a hajtóművek erejét, a szétrobbanó levegő bömbölését, a manőverezés szabadságát. Ez egyáltalán nem hasonlított arra az összeolvadásra, amit a geometerek hajójával éltem át. Ott a néző, legfeljebb a parancsnok szerepét játszhattam el. Itt

inkább olyan volt, mint a lovas érzése, aki régóta tétlenkedő harci ménjét nyergeli meg. A ló is tudja a dolgát, ugyanaz a vágy feszíti őket – rohanni előre az összecsapás őrületébe. Ugyanakkor minden mozdulathoz le kell gyűrni egy idegen, engedelmes, de markáns akaratot…

– Ne maradj le, Pjotr!A város fölött húztunk el. A város a szemünk előtt

csöndesült el. Kialudtak a fények. Az utcákról eltűntek az emberek. Kis erőfeszítéssel minden közeli jelenetet világosan, részletesen láttam. A stadiont, amelyben a nézők tömege valamilyen föld alatti bunkerekbe zúdult be. A csapatok szétrohantak odúikba… na szép, ez az a végtelenül ostoba verseny, amikor különböző alakzatokat kell kialakítaniuk, ilyet láttam délelőtt a képernyőn! Az épületek fölött energetikai ernyők bomlanak ki – a város vagy bombázásra készült, vagy egyszerűen álcázta magát. Az utcákon rohanó alakok, egy kertvendéglő előtt felborult asztalok, egy idős asszony szaladó gyerekeket kap el és lökdös be az ajtaján, a kinyíló ernyő védelmébe…

– Közel a front – mondta Hó szárazon. – A kiszórt mutagén anyag maximum tizenöt-húsz perc múlva beborítja a várost. Ha nincs időd elrejtőzni, magad is zöld leszel… a polgári légvédelem gépei meg csak fél óra múlva érnek ide. A hegyek mögött van a bázisuk, ott biztonságosabb.

A város eltűnt, egy fordulatot téve a sártenger felé vettük az irányt. Végignéztem rajta.

– Kár… – mondtam.– Nem értem, Pjotr.– Kár, hogy nem jártam ott.– Hé! Ilyen hangulatban…– Bocsáss meg!Elhallgattam. Közeledtünk a határhoz.Megszokott értelemben véve nem volt semmiféle

térképünk. De fölösleges is lett volna most térképet böngésznem – a Delta segítségével most több száz kilométernyi távolságra köröskörül mindent láttam.

A gép maga kiválasztotta a szükséges objektumokat. Ott a frontvonal – villogó kék csík

húzódik végig a tengeri hínár felületén.– Ez a mi zónánk.Hó Deltája megbillent, és mozdulatlanul lebegett.

Rákényszerítettem magam, hogy megismételjem a manővert, elnyomva magamban is, a gépben is a mozgás iránti vágyat.

– A feladat – meggátolni az ellenség betörését az elválasztó vonalon túlra – mondta Hó tagoltan. – Ha átlépnek a vonalon, adj nekik teljes erőből!

– Világos. És ha nem lépik át a vonalat?– Akkor szorítsd össze a fogadat! – felelte kis

szünet után.Magányosan lebegtünk körülbelül két kilométeres

magasságban. A többi gép valahol távol járt, a saját határszakaszukat fedezték.

– Mennyire unom… – suttogta Hó. – De nincs erőm elmenni… olyan lenne, mint az árulás. De kibírni…

Óvatosan lejjebb vittem a Deltát. A mocsár fölött lebegtem, a sűrű, barnás levet figyeltem. Hó szótlanul figyelte manővereimet.

A hínárban nyüzsgött az élet. A növényzet nem csak a felszínt borította el, több tucat, több száz méterre lehatolt, a fenékbe kapaszkodva. Az ágak és indák szövevényében valamiféle árnyak siklottak ide-oda. Aprócska narancsszín rákok, megrémülve a fölöttük lebegő géptől, szétfutottak a felszínen, és elrejtőztek a sűrűben. Mintha barlangból bújtak volna elő, olyan színtelen férgek hemzsegtek csomókban. Kocsonyás, hajlékony és lapos lények kúsztak az iszapban.

– Szép? – kérdezte Hó gúnyosan.– Igen – ismertem be. Az idegen élet nyüzsgésének

megvolt a maga szépsége. Nem elbűvölő, de lebilincselő, olyasféle, mint a pókok csáprágója vagy bordázott karma, a medúza csalánszálai és a rovarok összetett szeme.

– A zöldek ezt zabálják – mondta Hó. – Az a zöld tyúk boldogan befalna egy marék ilyen férget. Szedjél neki, és vigyél madárlátta eleséget!

Felnevetett. Emelni kezdtem a Deltát.– Ne gondold, egyáltalán nem vagyok ilyen cinikus!

– folytatta Hó. – Csak ez az egész… természetvédelmi területen lenne a helye. Ez itt nem embernek való. Ha már a zöldek nem akarnak emberek lenni, legalább a többieket hagynák békén. Azt mondod, nincs igazam?

Eszembe jutottak a kocsonyás húscsomók. A férgek nyüzsgése…

Biztos remek lehetne itt jachton hajókázni. Horgászni, fürdeni az átlátszó vízben, napozó barátnőnket nézni…

– Igazad van.– Rögtön megtetszettél nekem – mondta váratlan

melegséggel hangjában Hó. – Tényleg. – Ne haragudj, hogy gyanakodtam rád…

– Hagyd ezt!– De mégis… Jönnek, Pjotr!Olyan undor volt a hangjában, mintha éppen

lenyelt volna egy marék férget.A kék sáv mentén, a határ feléjük eső oldalán négy

gép közeledett. Kétszer akkorák voltak, mint a mieink, de esetlenebbek, nehézkesebbek.

Már láttam ilyeneket a képernyőn, vagy a dokumentumfilmekben, vagy a rekonstrukciókban, amelyek szerintem semmiben sem tértek el a valóságtól. De most nem emberi látással szemléltem őket.

Inkább eleven szervezetek voltak, mint gépek. Lágy, a mozgástól vibráló, nyílra hasonlító alakú testek. Sörhasra emlékeztetően felpüffedt alsó résszel. A hajtóműveket hajlékony pilonok tartották távol a törzstől. A kabin formátlan kinövés. És mindegyik gép mögött valamilyen porlasztott folyadék sávja.

– Vetnek – mondta röviden Hó.Látható volt, amint a géptestek lüktetve ontják ki

magukból a finom szuszpenziót. A szél a város felé fújt – és a szuszpenziót könnyedén átsodorta a kék vonalon.

– Hó…– Minden rendben… Persze semmi nincs rendben…

De az időjárási viszonyok nem befolyásolják a határ státusát, így rendelkezik a megállapodás.

Kétségbeesetten igyekezett visszafogni magát. Mit is tehetne – ő, a tapasztalt, harcedzett pilóta bemutatja az újoncnak a harc hétköznapjait…

– Két napba telik, mire felégetjük – mondta Hó.A szuszpenzió csak hullott, egyre hullott… Sőt a

zöldek gépei még magasabbra is emelkedtek, és megértettem, hogy szándékosan mellettünk húznak el.

– Gúnyolódnak – erősítette meg Hó.– És nem tehetünk semmit? – kérdeztem. Mint a

főiskolán, amikor azt magyarázták nekünk, miért nem szabad semmilyen körülmények között bántanunk az orosz határt megsértő amerikai felderítő repülőgépeket…

Hó hallgatott. Váratlanul szólalt meg:– Bizonytalankodik a navigációs berendezésem.

Pjotr, a saját oldalukon vannak?Mély lélegzetet vettem, mielőtt válaszoltam volna:

a főiskolán is hasonló tanácsot kaptunk…– Hó, nem értettem a kérdést. Még nehezen

ismerem ki magam a navigációs berendezésen.Hó hümmögött.– Én úgy látom, átlépték a vonalat.– Amikor visszamész, ellenőrzik a gépedet –

figyelmeztettem.– Nem mindig sikerül csata után visszatérni. Néha

lezuhansz… ha mázlid van, a part közelében.Világos. Mindent értek veled kapcsolatban, te

Szivárványos Hidakra való pilóta.És én leszek az utolsó, aki elítél téged.– Várom az utasítást – mondtam.– Fedezz!Deltája a kék sáv felé lendült. Könnyedén áthaladt

a láthatatlan határvonalon, lángoló csíkot húzva az égen.

Hó egyelőre nem az ellenséges gépeket lőtte, inkább az útvonalukat, távol tartva őket a határvonaltól. Vártam, és várt a gépem is, rugóként megfeszülve az ugrás előtt…

A négy ellenséges gép végrehajtott egy manővert,

a méreteikhez képest váratlan könnyedséggel. A következő másodpercben már Hó felé száguldottak – egyelőre még nem lőtték, de már magából a mozgásukból leplezetlen fenyegetés áradt. Még szép! Végül is maga Hó követett el határsértést. Az meg, hogy előzőleg a zöldek kivárták a kedvező széljárást, nem számít…

– Ostrom alá vettek – mondta Hó nagyon nyugodtan.

És én munkához láttam.Nem tudom, hol kezdődött a gép, és hol értem

véget én. Kinyúltam – a Delta által meghosszabbított kezemmel.

És azok, amik most az én ujjaim voltak, összezárultak a zöldek repülő éke körül.

Fájdalom. Egyáltalán nem védtelen zsákmány ez a húsból és fémből álló valami, amely egy zöld bőrű pilótát hordoz a belsejében. Mintha egy sünt markoltam volna meg – nem, egy ártatlan sün nem szúr ennyire… mintha egy adag parazsat markoltam volna meg. Felüvöltöttem, szétszórva az idegen gépet burkoló lángoló akadályt. Szörnyű érzés volt – valószínűleg ilyesmit él át, aki megfojt egy embert.

És mégis tudtam, hogy igazam van.– Köszönöm, Pjotr…Hó Deltája már valahol a magasban volt. Siklott,

felszállt a sztratoszférába, könnyedén játszva lehagyta a három megmaradt gépet. Azok, bármily furcsa, velem nem törődtek.

Talán azért, mert én még nem léptem át a láthatatlan vonalat?

A zöldek repülőgépének tépett darabjai lefelé hullottak. Láttam, hogyan bukfencezik lefelé hulltában a kabin felfúvódott gömbje. Talán megmenekül a pilóta. A gép széttört törzséből sötét folyadék zúdult ki. De már nem a szél örömére elporlasztva – egyszerűen néhány tonna méreg.

Följebb emelkedtem. Gyorsan nőtt a magasság – Hó valahova húsz kilométer fölé ment, a három kiborgizált szörny a nyomában. És nem csak követték – lőttek rá. Kúp alakban szétáramló lövedékek száguldottak a Delta után. Egyszer egy fénylő kúp

befogta a Deltát, Hó felkiáltott.– Mi van? – ordítottam. A sebességünk azonos volt,

nem tudtam beavatkozni az összecsapásba.– Később…Deltája egy pillanatra mozdulatlanul lebegett,

majd meredeken megindult lefelé. A nyíl alakú gépek megálltak – és én elértem őket.

Tűz. Hatalmas hullám, vihar, szétporló eső csap fel az égbe. Éreztem, hogy mindent, amit csak lehet, kipréselek gépem ismeretlen tartalékaiból.

Hát csak menjen!– Hó! Pjotr! Azonnal visszatérni a saját területre!Ez Galisz. Kegyeskedett közbelépni, vagy csak

most figyelt fel ránk?Az egyik ellenséges gép lángba borult. Rángva

félrehúzódott, saját partjuk felé indult. Menjen csak… A másik kettő manőverezett, fenyegetően kilőtt felém egy egész villámokból szőtt hálót. Deltám megrázkódott – fájdalmat éreztem, és felkiáltottam, ahogy az imént Hó.

– Tartsd magad…Tűzgömb az égen, szerterepülő por – nemrég még

az idegen gép volt. Még egy találatot kaptam – a Delta megremegett, süllyedni kezdett.

– Nesze…A Delta fegyverzetének sokfélesége elképesztő

volt. Éreztem, hogyan törnek elő a szárnyakból a rakéták – és önmagam részeinek éreztem őket, száguldó, ragadozó, fogát vicsorgató részének… Robbanás – az elsőt elkapkodtam, a zöldek gépe csak megbillent, a második pontosan beletalált a farkába. A pilóta a jelek szerint pánikba esett. A gép aljából ömlött ki a sűrű folyadék – a pilóta megszabadult a fölösleges súlytól. A gép följebb emelkedett – és beleszaladt Hó lövésébe, egy tiszta fehér láng tőre alá. Zsíros fekete felhő – és vége.

– Kész. Elintéztük őket, Pjotr… az egyik a tiéd… Hogy vagy?

– Tartom magam.Nem volt könnyű. A Delta úgy viselkedett, mint

egy súlyosan sebesült állat. Éreztem a fájdalmát, az iszonyú erőfeszítést, amellyel a levegőben tartotta

magát.– Hó, Pjotr! Befejeztétek? – Galisz hangja jegesen

metsző volt.– Minden rendben, kapitány! – mondta gyorsan Hó.– A zöldek gépei átlépték a határt. A határsértőket

megsemmisítettük.– Én a szputnyikon keresztül kicsit másképp

láttam.– Már régóta ideje lenne egy Deltából néznie a

csatát, kapitány! – felelte pimaszul Hó.Szünet.– Nagyokos. Na és azt látod a Deltádból, mi van

alattatok? Én is lenéztem. Nem volt egyszerű – látóterem leszűkült és összement.

Az idegen gépektől káprázott a szemem. Ez meg mi, csak nem a víz alól bukkantak elő? Két tucat száguldó nyíl, a méreganyag terhétől mentesen fürgék és mozgékonyak.

– Vártak minket – sóhajtotta Hó.– Természetesen – erősítette meg Galisz. – Néhány

pilótánál ugyanis túl gyakran fordult elő mostanában navigációs hiba.

– Kapitány, segítségre van szükségünk!– Nincs semmiféle segítség! Száz kilométer mélyen

berepültetek az idegen területre! Azonnal gyertek vissza! Segítséget csak a város fölött adok.

– Galisz! – Hó váratlanul visszafogott volt. Nem követelt, kért. – Pjotr nem ér vissza. Találatot kapott a gépe, nem is értem, hogy tud még repülni.

– Ez háború. Megsértettétek a kialakult szabályokat…

– A háborúnak nincsenek szabályai – szóltam közbe.

– Azt akarod, hogy elevenen megégjenek a gyerekeink? – kérdezte Galisz. – Tűnjetek el onnan! Rázzátok le őket, és tűnjetek el!

– Kapitány…– Nem. Nehézfegyverről szó sem lehet!Teljes erőmből igyekeztem magasabbra emelni a

Deltát. Vagy legalább felgyorsítani. De a gépben nem volt több erő. És lentről sűrű hálóként emelkedtek a magasba az ellenségek.

– Hó, menj el! – kértem. – Láthatod… fedezlek…Milyen ostoba helyzet! Milyen végtelenül ostoba!

Segítségért indultam egy szupercivilizációhoz, amely egyedül lehet képes megállítani a másik szupercivilizációt. Belekeveredtem valami kis helyi konfliktusba. És elpusztulok a legelső felszálláskor, az egyik őrültet védelmezve a másik ellen.

– Hó, menj el…– Mennyire elegem van az egészből… – sóhajtott

fel. Halkan, szinte közömbösen. – Galisz, bújj a seggembe! Már régen szerettem volna megmondani neked! Egyétek egymást, ameddig csak tetszik! Semmivel sem vagytok jobbak ezeknél a szarháziaknál!

– Befejezted?– Mindjárt befejezem – felelte Hó hetyke jókedvvel.

– Hé, Pjotr, isten veled! Remek srác vagy… egy másik világban találkozunk majd…

– Megtiltom! – ordította Galisz. – Hó, ismered a szabályokat…

– Elmész te…Az útmutatás rövid, de velős volt. A következő

pillanatban Hó Deltája az én sebesült gépem alá zúdult, megbillentette szárnyait, mozdulatlanná vált.

A világ megrendült.Halkan alászállt egy angyal…Meghaltak a hangok. Kialudtak a színek.Hó Deltája alól áttetsző csillogás terjedt szét,

beborítva a bűzölgő mocsarat és a felfelé száguldó zöldeket. Az idegen gépek vad sziluettje elhalványult, elmosódott, homályos folttá változott.

– Hogy ízlik a laposító? – kérdezte Hó nagyon tagoltan.

Nem tudom, mi volt ez. A Konklávéról szóló egyetlen oktatófilmben sem mutattak nekünk semmit, ami akár megközelítőleg hasonlított volna erre a fegyverre.

A levegőben lapos, kétdimenziós körvonalak lebegtek, olvadtak fel. A mocsár szemlátomást ülepedett le, ahol még az imént is férgek nyüzsögtek és hínár burjánzott, ott most tiszta víz buzgott fel. Alattunk nagy, egészen a horizontig nyúló körben

tiszta volt a víz.Mi ez, kivon a környező világból egy dimenziót?– Figyelmeztettelek – mondta Galisz.Hó Deltája nagyot sóhajtott – és tűzgömbként

szétrobbant.– Kapitány! Galisz kapitány! – ordítottam. – Hó

gépe… Kapitány…– A gépet én semmisítettem meg. Pjotr, azonnal

térj vissza a bázisra! Parancsmegtagadás esetén kénytelen leszek téged is megsemmisíteni!

Alig kaptam levegőt. A kimerült acéltest sajgott.– Elmész te… – És megismertettem Galiszt a már

mondott cím orosz változatával. És lefele irányítottam a Deltát, a bukfencező roncsokon át.

Nem. Semmi.A Szivárványos Hidak bolygójáról való Hónak

ezúttal nem sikerült kivergődnie a partra.Galisz elhallgatott. Tisztában voltam vele, hogy

bármelyik pillanatban Hó sorsára juthatok – mégis leereszkedtem, egészen a vízig. A tiszta, átlátszó vízig, amelyben keringtek, a fenékre süllyedtek a kétdimenziós árnyak.

Egy rándulás, és a Delta elengedett. A kabin felnyílt, felálltam, és mozdulatlanná dermedve nyeltem a hideg tengeri levegőt. A burkolat kívül forró és rücskös volt, mintha smirglivel dörzsölték volna végig. Sószagú volt a levegő. Egy tiszta, steril, otthonos világ szagát árasztotta.

– Aljas gazember! – kiáltottam. – Galisz, aljas gazember vagy! A bolygód egy pöcegödör! Fulladjatok bele mind a szarba!

A sötétben lebegtek, hullottak lefelé a Delta lángoló darabjai. A Zöldeknek nyomuk sem maradt.

– Ő az egyetlen normális, mert nem a ti szaros világotokról való!

Nem volt senki, aki hallotta volna szitkozódásomat. És senki nem látta a könnyeimet. A Delta közvetlenül a víz fölött lebegett, erőtlenül reszketve.

– Gazemberek – suttogtam.De miért, miért nem tehetem meg ugyanazt, amit

Hó? Felégetni, ellaposítani, megsemmisíteni ezt az egész világot? És miért nincs hova visszatérnem – az

egy bázison kívül?

5. FEJEZET

DELTA VÉGIG KITARTOTT. Úgy éreztem magam, mint aki egy haldokló, agyongyötört lovat hajszol még

egyre. Csak az nyugtatott meg, hogy én is éreztem azt az ostort. Közvetlenül a part mentén, ahová nem ért el Hó csapása, a tiszta vizet megint iszap váltotta fel. A Delta, kívánságomnak engedve, ismét leereszkedett, a mocsáron tüzes korbácsütések szántottak végig. Az idegen bioszféra otthona lángba borult. Egy pillanatra füstölögni kezdett a kiszáradt hínár, forrt a víz, páncéljukban sültek meg a narancsszínű rákocskák. Tudtam, hogy ostobaság, de nem tudtam ellenállni. Felégetett sávot hagyva maga után, a Delta a bázis felé kúszott. Nem az én háborúm. Nem az én bolygóm. Menjetek mind a pokolba!

A

A bázis fölött még mindig ott lobogott a védő mező. Vezettem a gépet, várakoztam. Nem árulták el nekem, hogyan kell a mezőt kikapcsolni, de az is lehet, hogy csak belülről irányítható.

Ha elégek, hát elégek.A mező szétnyílt. A Delta becsusszant a résen,

lebegett egy pillanatig, majd nehézkesen leereszkedett a földre. A kabin magától felnyílt, parancsra sem várva.

A gép haldoklott.Ezt rögtön megértettem, ahogy kiszálltam belőle.A burkolata cafatokban vált le, mint egy ekcémás

beteg bőre. A Delta egyenletesen, súlyos hangon búgott. A lépcső akadozva próbált újra felemelkedni, hogy megint kabinná alakuljon, aztán feladva a reménytelen próbálkozást, erőtlenül lógva maradt.

– Isten veled! – mondtam a gépemnek. – Mégiscsak… azért mégiscsak győztünk, ugye?

Semmi dolgom nem volt már itt. És nem volt értelme visszamennem a kaszárnyába. Álldogáltam a leszállópályán, nézve, ahogy a gépem haldoklik. Talán még vártam valamire… a katonai járőrre, Galiszra sokkolóval a kezében, a történteken mérhetetlenül felháborodott zöld deszantosokra. De nem jött senki.

Talán jobb is így.Bár volt még itt egy feladatom. Erre akkor jöttem

rá, amikor oldalt, a börtönépület mellett megpillantottam egy repülő csónakot.

Mindannyian disznók. Általában véve. De ami a részleteket illeti, mások a szempontjaink.

Odamentem a börtönhöz. Belerúgtam a csónakba, az megingott. A zöld bőrű pilótalány nyilván tudja irányítani…

Csak ki kell nyitni az ajtót.– Riadó – mondtam. Mintha nem ez lenne az igazi.– Kinyílni! Beenged. Blokkolás megszüntetve.

Bemenet. Mindent elmondtam, ami csak az eszembe jutott, de az ajtónak esze ágában sem volt kinyílni.

– Kár próbálkoznod! Csak gondolati utasításra működik.

Milyen hangtalanul tudsz mozogni, Galisz…Megfordultam. A kapitánynál nem volt semmiféle

fegyver. A csónak mellett állt, és leplezetlen érdeklődéssel engem figyelt.

– A lenti zárat pedig csak én tudom feloldani – tette hozzá Galisz. – Úgyhogy… kár is próbálkoznod. Mit akartál csinálni? Megölni a lányt?

– Elengedni.– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét.– Igen. Nincs értelme… az egyéni szenvedésnek

semmi értelme.Nehezen tudtam kinyögni a szavakat.– Na és Hó?– Nem ők ölték meg.– Gondolod? Kénytelen voltam, Pjotr. Nem volt más

választásom.– Már megmondtam, hová menj… a

demagógiáddal!Galisz vállat vont.

– Őszintén szólva azt egyáltalán nem értettem. Nem vagyok híve az egyneműek szerelmének, úgyhogy a javaslatod… nagyon furcsa.

Akaratlanul is elnevettem magamat.– Kár, hogy nem tudom, mivel lehet téged

megsérteni.– Á, szóval az sértés volt? – Galisz felélénkült. –

Nos, vedd úgy, hogy megsértődtem, ha neked ettől könnyebb! Most menj vissza a kaszárnyába! A riadót lefújták. Úgyhogy szerencséd van, Pjotr!

Milyen egyszerű minden. A harci helyzetet lefújták, lehet gorombáskodni a parancsnokkal, nem engedelmeskedni a parancsnak…

Nem mozdultam.– Mi van, tényleg el akarod engedni azt a nőt? –

csodálkozott Galisz. – Én magam engedem el most mindjárt. Ezért áll itt a csónak. A lány halott, Pjotr. A zöldek máshogy halnak meg, mint mi. Ha elfogy az erejük, egyszerűen kikapcsolják magukat.

Mindaz, amit mondani akartam, a torkomon akadt. Nem szabad leütni! Ezeket ugyanabban a bordában szőtték, mint a geometereket! Száz százalékig biztosak magukban.

Megfordultam, és a kerítés felé indultam. Átmászom rajta. Egyszerűen átmászom rajta, és elindulok a város felé. Megkeresem azokat a csillagközi kalmárokat…

– Tőlünk nem lehet így elmenni, Pjotr…Galisz szavaiban fenyegetés volt. Hirtelen

visszafordultam, a kualkua pedig felcincogott tudatom mélyén:

Veszély! Harci transzformáció?Galisz magabiztos léptekkel megindult felém.– Adósságot csináltál, Pjotr! Miattad, igen,

pontosan miattad pusztult el egy jó pilóta! Te fogod fedezni az ő szektorát! És akkor mész el, amikor én megengedem! Vagy lábbal kifelé távozol…

– Ne próbálj megállítani! – suttogtam. – Kérlek, Galisz, ne próbálkozz…

– Te kölyökkutya! – Galisz még csak dühösnek sem látszott. – Háromszáz éve irányítom ezt a bázist…

Micsoda???

– És még egyetlen taknyos sem…Szavai túlságosan elképesztettek. Szorosan elém

állt, és könnyedén, lendületvétel nélkül pofon ütött.– A kaszárnyába! Le vagy tartóztatva, pilóta! Égett az arcom. Galisz szemébe néztem.– Ezt kár volt, kapitány…Mikor felemeltem a kezem, karmok törtek át a

bőrömön. A sértés és a válaszcsapás mértékét mérlegelni csak a jóllakottak és szerencsések előjoga.

– És fel se állj! – tettem hozzá.A kapitány a földön feküdt, tenyerét vérző arcára

szorítva. Csodálkozva nézett rám.– Szóval metamorf vagy, kölyök… Elnevette magát.– Ezt a játékot ketten szokták játszani… Veszély! – visított fel a kualkua.Galisz teste szétfolyt, képlékeny lett, mint a viasz.

Bőrét szarupikkelyek borították el. Szeme keskeny réssé szűkült, nyaka megrövidült, haja kihullott, felfedve a fénylő koponyáját elborító tüskéket. Karja megnyúlt, megizmosodott, lába megrövidült. Szörnyűséges teremtmény állt előttem – egy orangután, amely az evolúció során fejlődésében a krokodil felé vette az irányt…

– Nos? – sziszegte Galisz. – Túlságosan merész vagy, pilóta! Semmi szükségünk ilyenekre! De kapsz még egy esélyt…

Azt hiszem, ezt a kualkua tette. Szimbiótám teljesen természetes módon pánikba esett. Kezemből protoplazma-szálak lövelltek ki.

Galisz hosszú karjának egyetlen mozdulatával félresöpörte a kualkua csápjait. És nem fecsérelve több időt a fecsegésre, nekem esett.

Gyors volt. Elképesztően gyors, és teste a szarupáncél alatt sem vesztette el hajlékonyságát. Elestem, és Galisz ujjai összezárultak a torkomon.

– Semmi keresnivalód itt… – mondta tompa, nem emberi hangon Galisz.

Nem volt egyszerű dolog megfojtani engem. A kualkua harcolt, ahogyan csak tudott… pontosabban ahogyan a testem engedte. Nyakam fadarabbá,

kemény fatönkké változott, Galisz ujjai mégis összeszorították.

– Halj meg! – mondta röviden, harag nélkül.Mit lehet szembeszegezni egy olyan lénnyel,

amelyik az enyémekkel tökéletesen azonos lehetőségekkel rendelkezik? Ráadásul sokkal ügyesebben alkalmazza is őket?

Erő… ügyesség… pontosság…Szabadon maradt kezemmel lecsaptam Galisz

koponyájára. Az acél behorpadt volna. A csont ellenállt. Sorozatosan ütöttem azokat a helyeket, amelyek az ember koponyáján sebezhetőek…

Semmi hatás.Már kezdtem fuldokolni. A kualkua már nem védte

a légutamat, igyekezett legalább a gerincemet védelmezni.

Galisz eltorzult arca fölöttem lebegett. Nyitott szájából csöpögött a nyál. Most valamiféle szörnyetegre emlékeztetett, arra, amelyik az Idegen jelképévé vált abban a régi, betiltott filmben… erőteljes figura volt…

Próbáld meg! – rimánkodtam. – Kualkua, próbáld meg!

Elviselhetetlenül fájdalmas volt. Nem, a szimbióta előbb módosította a szájüregemet. A fájdalom mégis az egész testemet átjárta… Az sem gyerekség, ha forró vízzel van tele az ember szája. Hát még ha savval!

Nagyot köptem – beleköptem Galisz arcába a tulajdon feloldott szöveteimből és királyvízből álló iszonyatos koktélt.

Galisz felordított, felugrott. Pofája egyetlen sebbé változott. A megégett pikkelyek füstöltek, alóluk vér folyt. Közönséges, emberi vér.

A természetben valószínűleg nem léteznek savat köpő lények. Az emberi fantázia gazdagabbnak bizonyult, mint a valóság – Galisz ilyesmire nem számított.

Ordítani akartam, azt akartam mondani, „halj meg, mocsok!”, de a torkom már nem volt alkalmas a beszédre. Fellöktem Galiszt, hátralöktem a fejét, és kiáltásra nyílt szájába köptem egy újabb adag savat.

Most ő sem tudott kiáltani. Szótlanul küzdöttünk, mindkettőnk belsejét marta a méreg.

Nem folytathatom… A tested nem bírja ki…Galisz fejét a betonhoz vertem. Ütemesen és

fáradhatatlanul, mialatt a kualkua kétségbeesetten igyekezett befoltozni a sebeimet. De mintha Galisz is kibírta volna, legyűrte a lenyelt adag savat…

Mit nem bír elviselni az eleven hús?lA sugárzást… az áramot… a mikrohullámú

sugárzást…Ez mind nem jó – magamat is megölöm.Fény árasztott el minket. A bázisra kezdtek

leereszkedni a visszatérő Delták.Megfosztani az oxigéntől… éhen halasztani…

halálra csiklandozni… mit lehet még csinálni egy élő szervezettel?

Kiszárítani. Elevenen felfalni. Aha, az emésztési zavarra játszom. Ahogy egyszer egy kisfiúnak elmagyaráztam, az idegen bolygóról származó szerves anyag mérgező…

Galisz már kezdett feltápászkodni – nem bírtam szembeszállni vele. Az arca megint változott, a szája szélesebb lett, görbe agyarak meredtek ki belőle, szemére kemény, átlátszó hártya borult…

Futottak felénk. A földet ért Deltákból kiugráltak a pilóták, nyilván nem volt náluk semmilyen kézifegyver, de darabokra tépnek – egyszerűen számbeli fölényben lévén…

Galisz megint fölém kerekedett, leszorított, szörnyű pofája előre lendült – istenem, mintha ő is látta volna azt a filmet az Idegenről. Megelevenedett rémálom, a halál megtestesülése…

Ha meg akarod ölni a tüzet, válj tűzzé! Ha meg akarod ölni a halált, válj halállá!

A harcművészetek mesterei valami másra gondoltak. De ez mégiscsak esély volt.

Nem ismételtem meg Galisz transzformációját.Megpróbálom… – mondta fáradtan a szimbióta.Galisz pofája összecsattant, kitépve egy darabot az

arcomból. Nem fájt. Köszönöm, kualkua!Valószínűleg Galisznak is ugyanaz jutott eszébe,

mint nekem – lenyelte testem megmérgezett

darabját. Ha az ellenfeled képes megváltoztatni a testét, logikus gondolat lekicsinyíteni az övét és megnagyobbítani a sajátodat.

Kétségbeesett erőfeszítéssel letéptem magamról Galiszt, és ellöktem. Feltépett arcomból ömlött a vér, a kualkua nem győzte elzárni az összes eret.

És mégis elmosolyodtam. Feltépett arcomra tekintettel, pokoli vigyor volt az.

Galisz megdermedt.– Én… – A szavak bugyborékolva buktak ki a

számból, mégis megpróbáltam beszélni. – Én… méreg… hülye vagy, kapitány…

Felordított, összegörnyedt, próbálta kihányni, amit lenyelt.

Én egyszerűen csak álltam, és néztem, ahogy haldoklik.

Mivel itatta át a kualkua a Galisznak szívélyesen felkínált húsomat?

Cianidokkal. Ez a legegyszerűbb megoldás.A bőr rángatózott az arcomon, ahogyan a seb

összehúzódott. Már nem folyt a vérem. A rohanó pilóták felé fordultam, rájuk vicsorogtam – megtorpantak.

Úgy látszik, csak Galisz kapitány volt itt metamorf…

Ne mozogj! Közömbösíteni kell a mérget! Sok a hajszálér.

Különös érzés… minden összefolyik előttem, és nem kapok levegőt. Miért fulladozom? Hiszen teli tüdőből lélegzem…

Merev lábakon odamentem a kerítéshez. Mögöttem a pilóták odarohantak a mozdulatlan Galiszhoz.

Mégiscsak bosszút álltam érted, Hó… aki a barátom lehettél volna…

Nektek megvannak a magatok törvényei – nekem is a sajátjaim.

Nem tudom megcsinálni! – ordított fel a kualkua. – Pjotr, nem jut időm közömbösíteni a mérget!

Mit tehetnék – ez a fizetség. Ha elveszed valakinek az életét, készülj fel arra, hogy odaadd a sajátodat!

Még mindig botorkáltam, bár elsötétült a szemem

előtt minden, a tudatom elködösült. Most egy kisgyerek is felboríthatott volna, a legkisebb lökés után sem lettem volna képes talpra állni.

Bocsáss meg…Na szép! Milyen emberi hang.A világot fehér csillogás borította el. A fülem

zúgott. Nem, nem érek el a kerítésig, itt rogyok össze, a Kapu közepén…

Pjotr!Elvesztettem az eszméletem.

Pjotr! Pjotr! Pjotr!Mit motyogja a nevemet?Talán nem érti a kualkua, hogy meghalni csöndben

kell? Különösen most, hogy már nem fuldoklom, nem nyomasztanak mázsás súlyok, mintha meleg hullámokon ringatóznék, és úgy érzem, minden jó…

Csak a fejem fáj. Lüktet a halántékom.Már ismerős ez a fájdalom.Pjotr, térj magadhoz! Hallasz? Válaszolj! Élsz?

Válaszolj!Élek? Valószínűleg. Ha lesz is ott valami,

semmiképp sem egy makacs kualkua. Apró, gyáva, közönyös kis isten. Milyen sokáig rejtőzködött a közönyében… de minden közöny véget ér egyszer. És most szüksége van rám – a kegyetlen és hatalmas világba nem szívesen kibújó értelmének két lábon járó tartályára. Végül is megmentett…

Pjotr! Nyisd ki a szemed! Ébredj!Engedelmeskedtem. Még szép, különben esetleg

úgy dönt a kualkua, hogy segít tulajdon testem irányításában! Ne teremtsünk precedenst!

Alkonyat.Milyen szép alkonyat!A fűben feküdtem, száraz, szúrós őszi fűben,

amely egy domb lankás oldalát borította. Távolabb bíborszínű és arany erdő takarója húzódott.

Ősz van?– Hol a bázis, kualkua?Felültem, végighúztam a tenyerem az arcomon.

Egy másodperce még nyílt seb tátongott itt.Most csak a rászáradt vér és alatta durva, tépett

szélű sebhely.– Nem tudtad volna nyomtalanul összeforrasztani?

– kérdeztem.Tökéletesen üres voltam, Szárazra facsartak, nem

maradt bennem sem érzés, sem érzelem. A zöld környezetvédők, Hó, aki nem szerette a nevét, az elkínzott Delta, az engem felfalni akaró Galisz kapitány – mindez távol, nagyon távol volt tőlem. Csak az őszi világ maradt, a csaknem orosz ősz, a zengő, hűvös levegő.

A sebet nem én zártam le.– Hanem ki? – kérdeztem ostobán.A Kapu tette. Egy másik világba kerültél.Bólintottam, egyetértettem a szavaival. Ez már

valóban nem lehetett az a bolygó. Nem azért, mert a dzsungel helyett közönséges erdőt láttam, nem azért, mert nagy volt a csönd. Egyszerűen minden világnak megvan a saját szaga. Közvetlen és átvitt értelemben egyaránt. És itt nem érződött a háború szaga.

– És ki mentett meg?A Kapu. A szervezeted megtisztult a méregtől.

Sérüléseid megszűntek. Minden általam végrehajtott modifikáció is.

– Megint elsajátítottak minket, kualkua? Igen.– Mennyi idő telt el, kualkua?Mekkora a napnyugta súlya? Milyen a fuvolahang

illata? Hogyan hangzik az anyai kéz érintése?– Kész költő vagy…Elsajátítottalak téged, Pjotr. Most már elvont

fogalmakkal is tudok kommunikálni. Felálltam, és körülnéztem. Milyen nagy a csönd!

Milyen jó itt!– Lehetséges, hogy nincs itt senki? – kérdeztem

bátortalanul reménykedve.A kualkua nem felelt. Így is jó.Erdő, mezők, távolabb egy folyó kígyózik. Az ég

sötétedik, a nap lemenőben a horizonton. És kezdenek előtűnni a még világos égbolton a

csillagok. Még mindig a Magban vagyok.És tetszik itt nekem!Megindultam lefelé a dombról. Egy pillanatra

körülnézve, megéreztem a Kaput. Miért nem működött olyan sokáig? És miért mentett meg mégis?

Valaki figyel, érdeklődik irántam. Lehet, hogy csak játékszer vagyok. De még nem untak rám, még megjavítani is hajlandóak.

– Kualkua, tüntesd el a sebhelyet! – kértem. Nem akarom!– Mi?!Éppen ebben az állapotban állítottak helyre.

Különösebb ok nélkül nincs értelme beavatkozni.– Gyáva vagy, barátocskám! – suttogtam.Az a faj, amelyik nem ismeri a félelmet, elpusztul.Lementem a folyóhoz. Gépiesen, a valaha olvasott

könyvekből tanult ismeretmorzsáknak engedelmeskedve. Folyó – tenger – élet. Minden élő a víz felé törekszik. És ki kell jutnom, köteles vagyok! Hiszen egyelőre még azt sem tudom, mi az Árnyék. Meg kell találnom nagyapát, Danyi-lovot, Mását! Vissza kell térnem a Földre, és oltalmat kell találnom neki!

Nem is akármilyen feladatsor egy olyan embernek, aki csaknem halálra mérgezte önmagát.

– Mit gondolsz, a többiekkel is ugyanez történik? – kérdeztem. – Vagy ők nem mentek át a Kapun? Mit gondolsz, kualkua?

Szimbiótám nem felelt. De nem is volt szükségem válaszra.

– Egy valamit nem értek: miért kell engem végighajszolni különböző bolygókon? Ha egyszer az idegen értelem képes egyetlen pillanat alatt elsajátítani engem, az olyan, mintha én a gyerekek kirakós játékával szórakoznék. Másképp raknám össze, különböző figurákkal próbálkoznék… mintha így sem lenne világos, mit lehet kirakni belőle, és mit nem… Nem értem, mi értelme van annak, amit csinálnak! Miért csinálják?

Lehet, hogy nincs is értelme? Nem tudom. És a kualkua sem tudja, hát hallgat.

– A geometerek… őket sem értem. Jó, rábukkantak egy szupercivilizációra. Metamorfok… Kapuk… Delták… azt értem, hogy ezek erősebbek, mint a geometerek hajói… De még ha háromszáz, ötszáz bolygója van is az Árnyéknak, akkor sem kellett volna megfutamodniuk! Hiszen őket a nehézségek csak fellelkesítik! És az Árnyékot még csak nem is nagyon őrzik! Ha nem használják a Kapukat, minden gond nélkül ügyködhetnek. Beilleszkedhetnek, végezhetik a maguk regresszorkodását… Mitől rémülhettek meg? Még én sem félek…

A kualkua nem felelt.Én is kifulladtam. Rengeteg volt a kérdés, a

válaszok száma viszont nem nőtt. Nem maradt más, mint tovább gyalogolni.

– A legfontosabb a megértés. Tudod, kualkua, az emberek mindig ettől szenvedtek. Számunkra az a legfontosabb, hogy mindent megértsünk, úgy hisszük, hogy akkor mindennel boldogulunk. És ha nem sikerül, rögtön kezdődnek a kellemetlenségek. Mint az ugrással is… kitaláltuk, kezdtük alkalmazni, de ahogyan kezdetben nem értettük, most sem értjük. És beleragadtunk… trógerek lettünk. Az az egy szerencsénk, hogy az Idegenek nem viselik el az ugrást.

Tévedsz!Kiestem a járás üteméből. – Mi?Az ugrást még legalább két faj képes elviselni. A

számlálók és mi.– De te… az ördögbe!Igaza van. Mikor engem paralizáltak, és a Föld felé

haladva végeztük az ugrásokat, a kualkua bennem volt!

Túlságosan is hozzászoktam ahhoz, hogy a kualkua a testemben van. Még a meglepetés árnyéka sem merült fel bennem, hogy az Idegen velem maradt. Túlélte, és az értelmét is megőrizte!

– Azért bírtad ki az ugrást, mert az én részem voltál?

Nem. Emlékezz arra, milyen az értelmem felépítése!

Az ugrás előtt kivontam a tudatomat abból a részemből, amelyik a testedben volt. Azután visszatettem. Kivártam az ugrás végét.

– És kibírtad volna?Nem tudom. És nem is akarom ellenőrizni. A

negatív eredmény számomra nem egy különálló egyed pusztulását jelentené, hanem az egész faj halálát.

– Ez komoly dolog… – Valamennyire megnyugodtam. – De ti meg a számlálók csak kivétel vagytok a szabály alól. Gondolom, téged aligha lehetne rávenni, hogy hajókat irányíts a Mindenségen keresztül. A számlálóknak sem igen kell ez a tőlük idegen funkció.

Nem csak erről van szó. Pjotr, ugye nem gondolod, hogy lehetetlen olyan mechanikus berendezéseket megalkotni, amelyek kibírják az ugrást? Olyan tisztán mechanikus szerkezeteket, amelyek képesek az információt továbbítani a komputerhez? Értelem nélküli biológiai közegeket, amelyek eligazodnak a csillagok alapján, és energiát közvetítenek a jumperhez?

– Jobb lenne, ha ezt nem árulnád el az Erős fajoknak! – bukott ki belőlem.

A kualkua elnevette magát.Nyugodj meg! Csak nem gondolod, hogy az Erős

fajok nem jöttek erre rá maguktól is?– Akkor miért? – kiáltottam. – Miért mi

száguldozunk a Galaxisban a hajóinkkal? Talán nem találtak más szerepet számunkra?

Azt a fajt, amelyiknek nincs funkciója, a Konklávé kiiktatja. Sok faj jutott erre a sorsra, Pjotr. Én emlékszem rájuk. A borostyánbogarak… kollektív tudat volt, az enyémhez hasonló. De nem bírták elviselni az űrutazást, a bolygójuk pedig semmi értékeset nem tudott előállítani. Hozzátok hasonló emlősök, amelyek nem tudtak beletörődni a szerepükbe… Volt egy tudattal rendelkező egész bolygó is. Értelmes protoplazma óceánja, amellyel senki nem tudott kapcsolatot teremteni… és az alarik megkapták a parancsot… A Konklávé számító, Pjotr. Nem tűri a soraiban az ingyenélőket. Előbb vagy

utóbb ez majd ellene fordul, de azt hiszem, csak utóbb.

– De akkor miben rejlik a mi különlegességünk, kualkua?

Még sosem gondolkodtál el az ugrás áráról? Arról, micsoda pontosság kell egy több mint tizenkét fényévnyi ugrás megtételéhez?

– De nekünk sikerült…Számolj, Pjotr! A primitív tájékozódási

rendszeretek hibái. A sebességek egymáshoz való viszonya. A csillagok Galaxison belüli mozgása. Nincs az a navigációs rendszer, amelyik képes volna célba juttatni a hajót, ha az ugrás ára – tizenkét fényévnyi távolság.

Elképedtem, és összeomlottam.Könnyebb volna tudomásul venni, hogy a szent

inkvizíciónak volt igaza, és valóban a Nap kering a Föld körül.

– De mi mégis végrehajtjuk az ugrásokat, kualkua. Elrepülünk a célig, és visszatérünk.

A logika ellenére. A statisztika ellenére. Mindennek ellenére. Az Erős fajok építettek jumperrel felszerelt automata űrhajókat. Eltűntek a kozmoszban. Elindultak egy ugrással a Denebhez – és az Altairnál bukkantak elő. Elindultak a Spicától – és oda is érkeztek meg.

– Miért?Ez az, amit nem tudok. Csak találgathatok. Az

ugrás nem csupán mozgás a térben. Kölcsönhatás is a Mindenséggel. Az emberi elme ugyanolyan elengedhetetlen része a jumpernek, mint a szupravezetőből készült mágneses tekercs vagy a spirállá hajlított ezüstszálból való antenna. Pilóta nélkül a jumper önkényes irányba viszi a hajót. Ez a ti titkotok, emberek. A szerencsétek.

– De mégis… miért…Jobb a Földnek, ha senki nem tudja a választ!Bólintottam. A kualkuának alighanem igaza van. A

sikert mint adottságot kell elfogadni, nem kérdezni, nem keresni megoldásokat…

– Tudod, kualkua, hogy mi képtelenek vagyunk válaszok nélkül meglenni. Ez már csak így alakult.

Akaratlanul elmosolyodtam a belsőmben uralkodó feszült csöndet hallva.

– És tudod, barátom, ez valószínűleg még nagyobb talány, mint az ugrás…

Az volt az érzésem, hogy nem válaszol. De a kualkua suttogott, nagyon-nagyon halkan, mintha valaki meghallhatna minket:

Igen, ez talány. Sőt. Lehet, hogy ez maga a válasz…

Egészen közönséges folyó volt. Pontosan az, amire most a legnagyobb szükségem volt. Mire odaértem hozzá, már sötét volt, persze ha ez a szó egyáltalán helyénvaló, ha a Magról beszélünk. Az ég lángolt a csillagoktól, a folyó csillogott a zátonyokon átbukva.

Térdre ereszkedve teleittam magamat. A vízből homokszag áradt, de tiszta és eleven volt. Pokolba az óvatossággal, nem vagyok abban a helyzetben, hogy egy idegen bolygó okozta dizentériától tartsak…

Holnap elindulok lefelé a folyás mentén. Éhes vagyok, de majd a kualkua segít, hogy fogjak valami halat. Ha van itt egyáltalán.

A meleg homokon elnyúlva az eget néztem. Valahol ott rejtőznek azok a csillagok is, amelyek közt én végeztem az ugrásokat. Nem is sejtve, hogy semmi szükség rájuk. Hogy nem az antenna beállításán, a sebességek viszonyán és a kezdő impulzuson múlik a dolog. Hogy rajtam múlik. Nem egyszerűen fuvarosok vagyunk. Magunk vagyunk a lovak is!

Aminek egy orosz örül, abba egy német belehal. Ami maga a mámor egy embernek, egy Idegent az őrületbe kerget.

Milyen nevetséges – nem volt meg az ugrások elvi megalapozottsága. És a tudósok megfogalmaztak egy elméletet, amelyet az űrhajósok, gondolkodás nélkül vállalva a kockázatot, kipróbáltak. És az elmélet működött – mert nagyon akarta az az öt kamikaze, aki beült a hajó konzervdobozába.

Az Idegeneknek ez nem adatott meg. Hogy

igazolást keressenek fantasztikus ötletekhez. Hogy hittel töltsék ki tudásuk fehér foltjait. Hogy meggyőzzék önmagukat: ennek márpedig így kell lennie!

Lehet, hogy ezért állnak olyan rosszul a vallással? Nem találnak alapot az istenhithez, hát nem is hisznek.

De valahol mégiscsak lennie kell válasznak… nem tudok meglenni válasz nélkül.

Miért hasonlítunk annyira egymáshoz, mit hasonlítunk – egyformák vagyunk! Az Árnyék, a geometerek, az emberek – mintha egymás tükörképei lennének, még ha az egyik tükör hatalmas is, a másik kisebb, a harmadik meg egészen apró – de a hasonlóság vitathatatlan…

Nagyapa valószínűleg örül. Hogy is ne – a harmadik humanoid faj…

Elaludtam. Valószínűleg jobb lett volna távolabb menni a folyótól, a homok hamarosan teljesen lehűl. De nem akaródzott felkelni, széttépni az álom pókhálóját…

Veszély!A kualkuának nincs szüksége alvásra. – Mi? –

suttogtam hasra fordulva, és körülnéztem. – Hol?A folyón. Csobogás. Fény.Odanézve a csillagfényben megláttam egy jókora

sötét sziluettet, amint lustán siklik lefelé folyásirányban. Gyenge sárga fény pislákolt a víz fölött.

Hajó?Nem, túlságosan halkan mozog…Képzeletem engedelmesen elém vetített egy

iszonyatos testet, egy kocsányon ülő, dülledt, villogó szemet. Miért van az, hogy először mindig azt hiszi az ember, szörnyeteg bukkant fel előtte?

Harci transzformáció?Nagyon rákapott, hogy fegyvert csináljon

belőlem…– Várj! – suttogtam. Talán túl hangosan. Az árnyék

már mellettem úszott, esetlen volt, szögletes. Hangom hallatán valami megmozdult. A fény felkúszott… mintha a szem engem keresne.

Leguggoltam, készen arra, hogy elrohanjak, távolabbra a parttól.

– Hé! Ki van ott?A hang halk volt, de a víz remekül vitte.

Összerezzentem, mozdulatlan maradtam.– Van ott valaki? – kérdezték ismét, kissé

bizonytalankodva. Ha nem mozdulok, biztosan rejtve maradhatok. A sárga fényecske imbolyogva keresett… a szörnyeteg tovább úszott.

Hirtelen szétfoszlott a lidércnyomás. Még hogy szörnyeteg!

Egy tutaj és egy ember, aki zseblámpával a kezében áll.

– Hé! – kiáltottam. – Ott, a fedélzeten!Olyan nyelven beszéltünk, amely különbözött az

általam már ismerttől. A Kapu megint felkészített az Árnyék következő bolygójára.

– Hahó! – válaszolt örömmel a hang. – Egyedül vagy?

– Igen. – Felugrottam, és futni kezdtem a part mellett. A sietség nélkül távolodó tutaj most a Mindenség középpontjává változott. Nem, nem akarok egyedül maradni a parton! – Várjatok meg!

– Nincs motorom – felelte készségesen, bár némi izgalommal a hangjában az ismeretlen. – Ide tudsz úszni?

Hogy tudok-e? Talán viccel? Még húsz méter sincs… odagyalogolok…

Belegázoltam a vízbe. Futottam néhány lépést, de a fenék gyorsan mélyült, elmerültem.

A víz meleg volt. Úgy látszik, észre sem vettem, és átfáztam.

A sárga kis fény közeledett, apró, kerek zseblámpává válva. Majdnem beleütköztem a tutajba, megkapaszkodtam a síkos gerendában. A lehető legklasszikusabb tutaj. Felém nyúlt egy kéz.

– Kapaszkodj fel…A hang legjellemzőbb tulajdonsága a melegség

volt. Talán volt benne egy kis nyugtalanság is, de megnézném én azt a földi turistát, aki a rengeteg közepén, éjnek évadján könnyedén felvesz egy véletlenül útjába akadt utast.

– Köszönöm! – suttogtam felkapaszkodva a tutajra.Az ember szó nélkül a saját arcára irányította a

zseblámpa fényét. Nem szóltam semmit, de értékeltem a gesztust. Férfi. Középkorú – túl a harmincon, talán negyvenhez közeledik. Egyébként a megboldogult, hosszú életű Galisz kapitány után nem merném megkockáztatni, hogy a bennszülöttek korát megítéljem. Bőre sötét, valószínűleg nem lesüléstől, hanem a természettől, haja fekete, egyenes. Arca nagyon nyugodt, komoly, de nem feszült. Csak szeme mélyén villogtak szúrós szikrák, mintha nem az egész élete telt volna úgy, hogy tutajozott és idegen bolygóról származó, ideges alakokat húzott ki a vízből. Kissé Danyilovra emlékeztetett, csak erősebb, jóval erősebb volt nála. Az ilyen férfiak nyomban megtetszenek a fiatal lányoknak. Én valószínűleg sosem leszek ilyen. Csak egy ezüstös anyagból készült sort volt rajta, ez nyomban Nik Rimert és a geometereket idézte emlékezetembe.

– Köszönöm! – ismételtem meg.A férfi sietség nélkül megfordította a zseblámpát,

engem megvilágítva. Hunyorogva tűrtem a vizsgálódást.

– Ronda sebhelyed van, barátom – mondta együttérzéssel, és leengedte a zseblámpát. – És friss, igaz? Kinek voltak ilyen fogai?

– Egy metamorfnak.– Világos. Vedd úgy, hogy olcsón megúsztad!

Messze van?– Meghalt.A férfi hallgatott. A tekintetében látszott a kérdés:

„hogyan?”Nem, nem tudtam hazudni neki.– Én… én is metamorf vagyok. Bizonyos mértékig.– Értem. Nálunk nem szokás…– Jó. Nem is áll szándékomban…Bólintás – mintha mindaz, ami elhangzott,

jelentéktelen apróság lenne, szóra sem érdemes. Megígértem, hogy nem változom szörnyeteggé, rendben, jól van.

– Kelosz. Így hívnak. Ez a név abszolút semmit nem jelent, az Árnyék egyetlen nyelvén sem. Ezért is

tetszik nekem.– Szervusz, Kelosz! Engem Pjotrnak hívnak. Ez sem

jelent semmit az Árnyék nyelvein.– Tévedsz! Az Eredendő Föld nyelvén ez a szó azt

jelenti, őr.Elmosolyodott.– Őr? – ismételtem meg bután.– Őr, őrző, diverzáns. Attól függ, melyik korszakot

vesz-szük. De nekem az első jelentése tetszik a legjobban. Nem, nem oda való vagyok. Ne nézz ilyen csodálkozva!

– Nem csodálkozom. Kelosz bólintott.– Nemrég vagy nálunk?– Most érkeztem. A Kapun át.– Világos. Rögtön látni rajtad. Ne izgulj! Na szép – még engem nyugtatgatnak.– És beszélj halkabban, felébreszted a fiamat. Bólintottam. Hátrasandítottam – a tutaj

„fedélzetén” állt valami kunyhóféle. Rögtön a Huckleberry Finn kalandjai jutott eszembe.

– Aha – mondtam halkan.– Kalandunk akadt? – hallatszott a kunyhóból. Kelosz széttárta a karját. Különösebb elkeseredés

nélkül mondta:– Ez van. A kérés tárgytalanná válva

visszavonatik… Igen, Dari. Kaland.A kunyhóból tíz év körüli fiú mászott elő

négykézláb. Szintén sötét bőrű, bár valamivel világosabb Keloszénál. Kiegyenesedve fürkészően mért végig.

– Félek, hogy kalandnak eléggé unalmas vagyok – motyogtam.

A fiú a jelek szerint nem így gondolta. Szeméből egy csapásra eltűnt az álmosság.

– Ez egyenruha magán? – kérdezte csengő hangon. Kelosz felsóhajtott.– Dari!– Bocsásson meg!A fiú zavarba jött. Remek kis kölyök, még nem

vesztette el gyermeki közvetlenségét és nyíltságát.– Darinak hívnak – mondta kissé szertartásosan.

– Pjotr – feleltem ugyanúgy. Mély lélegzetet véve a fiú kibökte:– És ez katonai egyenruha? Jaj…Kelosz megfenyegette. Valahogy erőltetetten rám

mosolygott.– A gyerekekkel nincs mit kezdeni. Jobb, ha

válaszolsz!– Katonai – mondtam. – A sebhely pedig az

arcomon… Kelosz pillantását elkapva így fejeztem be:

– Egy nem ide valósi szörnyeteg okozta. De nincs nálam fegyver, becsületszavamra. És egyáltalán semmi érdekes nincs nálam. Még egy másik bolygóról való kavics sem.

– Kár – mondta komolyan a kisfiú. – Gyűjtöm őket.

6. FEJEZET

ZSEBLÁMPÁRÓL KIDERÜLT, HOGY NEM EGYSZERŰ DARAB. Rajta melegítette meg Kelosz megkésett

vacsoránkat, egyenesen a műanyag tányérokban. Bár a két tutajos, apa és fia inkább csak játéknak fogta fel a primitív körülményeket.

A

Az utolsó falatig mindent megettem – az étel sótlannak tűnt, de most nemigen törődtem a gasztronómiai finomságokkal. Kelosz szótlanul figyelt, a fiú pedig apja szigorú pillantására felhagyott a faggatásommal, és már bóbiskolt.

– Ez olyan rítusféle nálunk – mondta Kelosz. – Mi?– Az ilyen egyhetes utazás. Születésnapi ajándék a

fiamnak. Bólintottam, Csak irigyelni lehet Darit. Biztosan

Kelosz is kapott ilyen ünnepet…– Nem. Én egy másik világból való vagyok.

Nálunk… nálunk másféle ajándékok voltak.Találkozott a pillantásunk.– Nem tudok a gondolataidban olvasni. De nem is

kell, még sosem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire alkalmas lenne a telepátiára. Nagyon kifejező az arcod, rögtön érezhető, mire gondolsz.

Azt hiszem, elvörösödtem.– Egyszerűen annyi emberrel volt alkalmam

érintkezni… olyan fiatalokkal, mint te. Bocsáss meg, ha megbántottalak!

– Hol érintkeztél velük? – kérdeztem. Kelosz alvó fiára nézett.– A hadseregben. Sok srác tartozott a kezem alá…Nos, nem csak ő tud más arcából olvasni. Én is

megéreztem benne ezt a parancsoláshoz szokott keménységet… még ha a nyugodt elengedettség

mögé rejtette is.– Mond neked valamit az a név, hogy…

Kristályszövetség? A kérdést feltéve megfeszült. Megráztam a fejem.– Nem. A világon semmit nem mond.Azt hiszem, Kelosz elégedett volt a válasszal.– Régi ügy ez, Pjotr. És már szinte elfelejtett…

néhány világot leszámítva.Megjelenésem mélyen érintette őt, jaj, nagyon is

mélyen. Lelkének azokat a részeit kavarta fel, ahová mindenki a maga csontvázait rejti el.

És nem mindig átvitt értelemben vett csontvázakat…

– A Kristályszövetségben harcoltál? – kérdeztem. Kelosz megint a kisfiúra nézett.– Én meg arra számítottam, hogy a vendég mesél

majd magáról… – próbált elmosolyodni. – Attól félek, neked semmit nem mondanak majd a nevek, rangok, bolygók…

A partra nézett – vagy tüntetőleg el akarta terelni a szót a maga kezdeményezte témáról, vagy pedig keresett valamit. A csillagfényben mesebelinek tűnt a világ, szépsége nem halott volt, mint a kóbor bolygón. Ezüstösen csillogtak a vízre hajló fák levelei, fantasztikus árnyak ringtak.

– Nem akarom elszalasztani az ösvényt – magyarázta. – Azon tíz perc alatt a házamhoz érünk. Ugyanis már hazaértünk, Pjotr. Az ünnepet a megfelelő pillanatban kell befejezni, ez a legnagyobb művészet. Akkor örökre emlékezetes marad.

– Mindig tutajon utaztok? – kérdeztem.– Nem. Tavaly gyalogtúrát tettünk. Egyébként

akkor is akadt egy vendégünk. De ő… ő nem maradt itt.

– Nincs véletlenül egy kis háború felétek? – kérdeztem.

Kelosz megrázta a fejét.– Nincs. És nem is lesz. Soha. Ez nagyon békés

bolygó.– Ez nagyszerű! Irigyellek.– Mit irigyelsz? Most itt vagy, Pjotr. És senki nem

kerget innen el, ezt magad is felfoghatod…

Felfoghatom? Aligha. Itt mindenki vendégszerető, különösen kezdetben. És mindenki szereti a maga bolygóját. Csak az előző világ után már félek, hogy a valóságnak van fonákja is…

– A Kristályszövetség teljesen az erőre épülő egyesülés volt – mondta váratlanul Kelosz. – Zsarnokság a szó legtisztább értelmében. Ráadásul kezdetben az Árnyék ellensúlyozására jött létre.

A szemembe nézett, nyilvánvalóan a reakciómat lesve. Aha! Hiszen ha tudnám, hogyan reagáljak…

– Elképesztő, hogy semmit sem hallottam róla…– Te nyilvánvalóan nagyon fiatal vagy. A szövetség

fél évszázada gyakorlatilag szétesett. Akkor jöttem el. Mellesleg nem önszántamból. És nem a Kapun át.

Úristen, hány éves lehet? Legalábbis a nagyapám kortársa. Fájdalmas szúrást éreztem a mellemben – mikor nagyapám nyögdécselve sétált a kertben, ez az erős férfi gyalogtúrára indult a fiával!

– Legjobb éveiben a szövetség százötven bolygót egyesített… ez nem a legjobb szó, inkább tartott össze…

Szédültem. Hogyan is feltételeztem, hány bolygót egyesít az Árnyék? Ötszázat? No hiszen! Ha egy birodalom, amely másfélszáz bolygót gyűjtött egybe, még csak nyomot sem hagyott a történelemben… De hiszen érvényes az úgynevezett Hlisztov-féle határérték, amely annak a szociopszichológusnak a nevét viseli, aki megállapította, hogy minden hétszáznál több különböző kultúrájú világot egyesítő csillagbirodalom szétesésre van ítélve. Azt beszélik, a Konklávéra vonatkozó adatok bizonysága szerint az Idegenek is tartják magukat ehhez a számhoz…

– Mi a fennhatóságunk alá tartozó világokon még a Kapukat is izoláltuk – mondta Kelosz. – Elhiszed? Eleinte próbáltuk megsemmisíteni őket… Azután egyszerűen elzártuk őket, szarkofágot építettünk köréjük, térkapszulába zártuk… A Kapuk persze szaporodtak, csak lassabban. Csak a végén jöttünk rá, milyen világokat enged át nekünk az Árnyék…

Néztem Keloszt, és rájöttem, mekkora szerencsém van. Hihetetlenül nagy szerencsém van. Kelosz mesél. Elmagyarázza, mi az az Árnyék, és érdemes-e

segítségre számítani tőle.Mégiscsak sikerrel járhatok.És mint mindig, felmerül a kérdés: véletlen lenne?– Papa, mi az a szarkofág? – kérdezte halkan és

álmosan a kisfiú.Kelosz összerezzent. De nyugodtan válaszolt.– Hajdani uralkodók sírhelye. De a szükségtelen

dolgokat is abba zárják.– És a Kapuk szükségtelenek? – Dari felemelte a

fejét, és követelően nézett az apjára.– Valaha úgy gondoltam, hogy igen. Gyönyörködve figyeltem, ahogyan a gyerekkel

beszél.Láthatóan nem volt kedvére való ez a téma. Mégis

felelt, pontosan és érthetően, egyáltalán nem mutatva ki viszonyát a beszélgetés tárgyához.

És ez a kép mégsem váltott ki belőlem ellenérzést. Talán azért, mert nem a Nevelő beszélt gondozottjával, hanem az apa a fiával.

Alighanem szörnyű lehet az a világ, amelyben a tanárokat a szülők elébe helyezik…

– Papa, hiszen megérkeztünk! – ugrott fel Dari. – Papa!

Kelosz kinézett a partra, megrázta a fejét.– Ó, plazma és hamu… Pjotr, fogd a rudat! Dari, a

kormánylapáthoz!A következő percben már elszántan hajtottuk a

tutajt, az áramlásra merőlegesen. A kisfiú persze nem sok hasznot hajtott a kormánylapátnál, de én lettem volna az utolsó, aki ezt szóvá teszi. Csúszkáljon csak mezítláb a nedves deszkákon, nehézkedjen az engedetlen lapátra, tudván, hogy hazafelé kormányozza a tutajt.

Kelosz felvette és a hátára dobta a hátizsákot. Még mindig egy szál sortban volt, fel sem vette az éjszakai hűvösséget. Dari pulóvert húzott. Oldalt állva figyeltem készülődésüket.

Vajon magától értetődő, hogy velük megyek? Vagy a rövid vendéglátás a tutajon egyáltalán nem jelent

meghívást is a házukba?– Igényt tartasz formális meghívásra? – kérdezte

tárgyszerűen Kelosz.Kényelmetlen érzésem nyomban szertefoszlott.– Nem feltétlenül. Most jó darabig nem szabadultok

meg tőlem – jelentettem ki szemtelenül.Az erdőn átvezető ösvény keskeny volt, de

világosan kivehető. Láthatóan gyakran használták. A folyótól úgy tíz méternyire észrevettem, hogy a fatörzsek a csillagfényben finoman szikrázva fénylenek, mint az apró üvegszilánk a zseblámpa fényében…

– Mama jelölte meg az utat? – kérdezte Kelosz a fiát. – Mit gondolsz?

– Nem, ezt én csináltam indulás előtt.– Ügyes vagy!Megint elfogott valami keserű, irigységgel vegyes

érzés. Nem tudom, melyiküket irigyeltem jobban, Keloszt vagy Darit.

Lehet, hogy ez az ő ostoba Árnyékuk tényleg lehetővé teszi a boldogság elérését? Ha nem is mindenütt… ilyen ideális társadalom nem létezhet. De lehetséges, hogy legalább ez az egy világ az élet számára rendeltetett.

– Sok városotok van? – kérdeztem valami követhetetlen asszociáció nyomán.

– Egyáltalán nincsenek. Dari megfogta az apja kezét.– Papa, érdekesek a városok?– Szerintem nem túlságosan.– Akkor miért építenek az emberek városokat a

többi bolygón?– Félnek a magánytól.A fiú hallgatott egy percig. Azután megkérdezte:– A városban nincs magány?– Ott van csak igazán. Csak nem lehet észrevenni. Nem álltam meg, és ugyanolyan gyermeki

lelkesedéssel kapcsolódtam bele a beszélgetésbe, mint Dari.

– Nálatok mindenki így tartja, Kelosz?– Igen. Természetesen.Dari elszakadt az apjától, és az én kezemet

ragadta meg. Valószínűleg restellt volna a nevemen szólítani, úgy vélte, az érintés lehet a beszélgetés legjobb kezdete.

– Te megszoktad, hogy városban élj?– Nagyjából igen. De apádnak igaza van, nem az a

legjobb hely az élethez.– Katona vagy? Mint a papa?Az a benyomásom támadt, hogy Kelosz rám

sandít.– Én csak nagyon rövid ideig harcoltam – feleltem

óvatosan. – A háború nagyon undorító dolog.Az ördögbe is, miféle közhelyes igazságokat

nyilatkoztatok ki! Vasárnapi prédikáció idegen bolygón élő kicsinyeknek…

– Aha. Papa is ezt mondja – értett egyet Dari. – Aki harcolt, mindenki ezt mondja. De valami miatt azért mindannyian harcoltak.

Vagy hangosan gondolkodott, vagy egészen nem gyermeki módon ironizált.

– Pjotr, és neked nem mondták gyerekkorodban, hogy a háború rossz dolog? A papát arra nevelték, hogy harcoljon, hát harcolt.

– Dari, ne nyaggasd ezt az embert…– Szívesen beszélgetsz velem? – kérdezte a fiú.– Szívesen. Dari, nekem azt mondták

gyerekkoromban, hogy a háború aljas, de elkerülhetetlen dolog. Ha békét akarsz, fel kell készülnöd a háborúra. És hogy időnként meg kell küzdened az igazadért.

– Hogy mindenkit boldoggá tegyél – tette hozzá gúnyosan Kelosz.

– Nem. Hogy megvédd magad, azoktól, akik boldoggá akarnak tenni.

– Biztos vagy benne, hogy a te bolygódon nem ment át a Kristályszövetség? – érdeklődött Kelosz. – Ilyen szövegeket én azoktól hallottam…

Elakadt.– Mi az a Kristályszövetség? – kérdezte nyomban

Dari.– Már majdnem megérkeztünk. – Kelosz ezúttal

figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Szaladj, ébreszd fel a mamát!

Kiértünk az erdőből. Pontosabban nem egészen értünk ki, csak ritkásabbá vált az erdő, gondozott parkfélébe ment át. Előttünk fákkal körülvett ház tűnt fel, két- vagy háromszintes, hatalmas alapterületű. Volt benne valami a régi angol udvarházakból – a vonalak komor szigorúsága, a törekvés, hogy erődre emlékeztessen.

– A Kristályszövetség… – kezdte a fiú követelőzőén.

– Dari, majd később elmagyarázom. Most indulás előre!

A fiúcska futásnak eredt, és eltűnt a fák árnyékában.

– Valamit nem jól mondtam – törtem meg a csendet.

– Nem. Én… én voltam figyelmetlen. Már régen nem beszéltem katonaemberrel… főleg olyannal nem, aki éppen most érkezett a frontról. Nem akarok ilyesmiről beszélni Dari előtt. Megérted?

– Nem egészen. Kelosz felsóhajtott.– Nehéz elkerülni, hogy romantikus képet adj a

háborúról, Pjotr.– Elég, ha megtapasztalod.– Lehetséges. De nem akarom, hogy Dari katonai

karrierről kezdjen ábrándozni!– De hát nálatok nem háborúskodnak!– Nálunk. Hát nem érted, Pjotr?– Ilyesmiről egyáltalán ne beszélj! – tanácsoltam. –

Hadd higgye a fiú, hogy a világ jó és szép dolog.Egy ilyesféle tanácstól akár meg is sértődhetett

volna. De Kelosz csak a fejét rázta:– Erre sincs jogom, Pjotr. Mert ez hazugság lenne.

És ha őszinte akarok lenni… nem sajnálom a szövetségben töltött időmet.

– Tudod, ez érezhető – ismertem be. – Nem csoda, hogy érdeklődik a legénykéd…

– Igen, nyilván. Lehet, hogy szerencsém volt. Nem végeztek ki a felkelők… mint azt a srácot a hármas különleges brigádból a Galeonon. Nem kínvallatott a tulajdon elhárításunk, amikor a szövetség kezdett szétesni, és elkezdődtek a lázongások. És nem égtem

el a vadászgépemen egy hősugártól… Engem csak…Olyan volt a hangneme, mintha azt akarná

mondani: „engem csak agyonlőttek”. De nem volt ideje befejezni a mondatot.

A ház sötét sziluettjén feltűnt egy nyíló ajtó világos négyszöge.

– Kelosz!– Jól van, a harci emlékeket későbbre halasztjuk –

mondta gyorsan Kelosz. Megrántotta a vállát, kényelmesebben eligazítva a sietősen felkapott hátizsákot. – Különben tényleg kitör a háborúskodás.

Ritkán esik meg, hogy egy idegen, tökéletesen ismeretlen házban egyből otthonosan érzed magad. Ez a házigazdáktól is függ, és magától a háztól is… a ház maga egyébként csak gazdáinak tükörképe. Világosabb és becsületesebb. Nincs az a szó vagy mosoly, amely segítene felmelegedni, ha a tárgyak hideget árasztanak.

Itt jutott melegség mindenkinek.Kelosz felesége, akit Radának hívtak, furcsa érzést

váltott ki belőlem. Külsőleg nagyon fiatal asszonynak látszott, túlságosan is fiatalnak ahhoz, hogy legyen egy tízéves fia. De már tisztában voltam azzal, hogy az Árnyék világain nem hálás dolog valakinek az életkorát találgatni. Talán ezért volt az az érzésem, hogy egy okos, szép, jóságos, de tökéletesen irreális asszonnyal beszélek. Mintha egy filmcsillag képét nézném egy folyóirat borítóján… nem lehet eldönteni, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a művészet.

De a ház együtt élt a gazdáival. Átitatódott velük, az ő szemükkel látott – a gyerekrajzokkal a falakon, a nagyon vonzó akvarellekkel (biztos voltam benne, hogy ezeket Rada festette), a zord, de gyönyörű tájakat ábrázoló fényképekkel, ezek alkotójának személyéhez sem férhetett semmi kétség. Az embernek kedve támadt beleülni a fotelokba, étellel, itallal telerakni az asztalokat, azonnal elolvasni a könyveket – rengeteg könyv volt. Vagy saját házam árnya kísértett Kelosz otthonában, vagy túlságosan kimerült voltam, de alig léptem át a küszöböt, tökéletesen megfeledkeztem a Földről, a Konklávéról,

a geometerekről. Pontosabban, igyekeztem megfeledkezni. Vendégségben voltam, ráadásul régi jó barátaimnál.

A vacsoráról lemondtam, de egy beszélgetést aligha hárítottam volna el. De tudni kell, mi illik. A kimerült Darit, aki tíz perc múlva már lelkesen rohangált a házban, Rada elvitte lefektetni. Miután megittam egy korsó forró növényfőzetet, ami itt a teát helyettesíti, én is elvonultam a nekem átengedett szobába. Biztosan ez is a helyi szertartások része, meginni egy korty teát a háziakkal. Az a kultúra, amelyik patriarchálisnak álcázza magát, nagyon aprólékosan ragaszkodik a szokásokhoz, ezt hajdan kitárgyaltuk nagyapámmal.

Zuhanyozásra nem maradt erőm, levetkőztem, bebújtam az ágyba. A nyitott ablakon túl szikráztak a csillagok.

Vajon milyen lehet itt a gazdasági élet? Aligha a geometerek „kommunizmusa” – náluk az általános jóllakottság mellett az emberek beérik cellaszerű szobácskáikkal. Nyilvánvalóan valami reálisabb, mint a zöldek bolygóján… Mennyibe kerülhet itt egy ilyen ház?

Találnék itt kedvemre való foglalkozást, és szert tehetnék egy ilyen házra? Vagy előbb néhány száz évig harcolni kell a Kristályszövetségben… jó, a Kristályszövetség szétesett, akkor az Üveg-, az Ólom- vagy a Deszkaszövetségben… és csak azután lehet élvezni a nyugalmat?

Pjotr, nem adekvát a gondolkodásod.Úgy látszik, az elsajátítás nem a legkedvezőbben

hatott a kualkuára. Ellenőrizni kezdte a gondolataimat.

Hagyj békén!Pjotr, elfelejted, miért vagyunk ezen a világon.– Kualkua, attól félsz, hogy köpök mindenre, és itt

maradok ezen a bolygón, itt élek majd?A szimbióta hallgatott.– Ne félj! – mondtam kibámulva az ablakon. Az

éjszakai szellő lengette a tüllszerűen finom függöny szélét. – Nem maradok itt. Emlékszem rá, ki vagyok. Emlékszem a Földre.

A Föld gyönyörű bolygó – nyilatkoztatta ki hirtelen a kualkua. – Rengeteg olyan hely van rajta, amelyek szépségben és az élethez való alkalmasságban nem maradnak el az adott világtól.

Elnevettem magam.– Útikalauznak kutyaütő vagy… Hagyd ezt! Nem

maradok itt. Kelosz biztosan rászolgált ezekre az erdőkre, a gyönyörű feleségére, az utazásra a fiával, a kényelmes otthonára. De én nem. Jó itt nekem… nagyon jó. De olyan ez, mint amikor a jövőbe pillantasz, és arra gondolsz, milyen jó lesz a kandalló előtt üldögélve melengetni öreg csontjaidat… Habár náluk még öregség sincs, kualkua.

Pjotr, alábecsülöd a helyzet komolyságát.– Miről beszélsz?Gondolj vissza az első alkalomra, mikor beléptél a

Kapun!– És?Fel voltál pörögve. Tele voltál agresszivitással és

tettvággyal. Meg is kaptad!– Hagyd ezt… – A párnába fúrtam az arcomat. –

Nem akartam én idegen vadászgépeket felgyújtani és egy metamorffal verekedni…

Úgy látszik, a kualkua képes szemrehányóan hallgatni.

– Én így érzem – tettem hozzá.Emlékezz rá, hogyan léptél be másodszor a Kapun!– Abból semmire nem emlékszem… Haldokoltam,

kualkua. Egyszerűen haldokoltam. Most már tudom, hogy megy ez…

Pjotr, másodszor kerültél olyan világba, amelyik megfelel a kívánságodnak. Nyugalmat akartál. Semmiféle ellenséget. Semmiféle összecsapást. Valakinek a gondoskodására vágytál, valakinek az életére, akit csöndben irigyelni lehet. Pihenést. Megkaptad.

Nyomban kirepült a szememből az álom. Feküdtem, próbáltam felidézni, amire semmiképp nem szerettem volna emlékezni. Mire gondoltam haldokolva? Semmire… bánat és fájdalom, na meg a kétségbeesett hetvenkedés – győztem…

– Valaki irányít engem, kualkua? Csalivilágokat

mutogat?A szimbióta hallgatott.– Beszélj már! Hiszen sokkal okosabb vagy nálam!

Hé, te szuperértelem! Most nem az Erős fajokat szolgálod ki!

Remélem. Remélem, hogy tanulmányoznak téged.– Hát ez remek! Alternatíva? Szolgálnak neked. Engedelmeskednek.– Attól félsz, hogy az én fajom potenciális urad

lehet? – suttogtam. – Kualkua… te buta vagy. Te magad érdekesnek találod, ami történik?

Nekem bármilyen információ örömet szerez. Az nyugtalanít, hogy nem tudom ellenőrizni a helyzetet.

– És talán ezt szeretted volna? – kérdeztem kárörvendően. – Évszázadokig kívülálló megfigyelő voltál. Itt meg az orrodnál fogva vezetnek. Lehet, hogy ez tetszik neked?

Vajon van-e a kualkuának tudatalattija?Még ez is lehetséges. Pjotr, elemeztem

mindazoknak a genetikus kódját, akikkel érintkeztél: Hó, Galisz, Kelosz, Dari.

– Tudom az eredményt – mondtam. – Mindannyian emberek.

Vagy mindannyian az Árnyék vagytok. Jó éjszakát, Pjotr!

– Jó éjszakát… bár te nem alszol. Mondd, mi történik otthon?

A kualkua habozott egy darabig. Nem volt könnyű eltekintenie tulajdon elveitől.

Az Erősek tudnak a geometerek létezéséről. Az információ elterjedt. A vörös-ibolya alari flotta a torppok felügyeletével a Világok Szíve felé tart.

– Az meg mi?Az emberek Citadellának nevezik azt a bolygót. Ott

gyülekezik az Erős fajok tanácsa. Rémültek, Pjotr. Sőt már rólad is tudnak. Arról, hogy felderítő úton jártál a geometereknél, és most az Árnyéknál vagy.

Óráról órára nehezebb a helyzet.– Most már nem kell izgulnod… hogy elengedem

magam. Hoztak valamilyen döntést az Erősek?Nem. Két földi nap múlva várható az alari

parancsnok beszámolója. Azt követően hoznak

döntést.– És rólad tudnak az Erősek?A kualkua nevetésfélét hallatott. Engem nem

vesznek komolyan.Jó, ha valaki kicsi és engedelmes. Vagy legalább

annak látszik.– Jó éjszakát! – mondtam. – És ha meg tudod

csinálni, altass el! Ha cianidot tudsz csinálni, altató is telik tőled. Rajta! Különben nem tudok elaludni.

Nem feltétlenül kell ehhez vegyészet…

A világ legjobb orvosa a kualkua. Ez vitán felül álló igazság. Kinyitottam a szemem, és megállapítottam, hogy odakint süt a nap. Remekül kialudtam magam, ételre és cselekvésre vágytam.

– Köszönöm – mormoltam.Megrögzött szokásommá vált hangosan értekezni

a kualkuával. Talán így akarom megteremteni függetlenségem illúzióját? Mintha így érinthetetlenek lennének a gondolataim, amíg ki nem mondom őket hangosan, a kualkua nem hallja őket…

Rendbe rakva az ágyat, körbejártam a szobában, már megszokott módon mérlegelve a holmikat. A hétköznapi lét egy kultúra legjobb névjegye. Így van ez a Földön is – a kicsi, szegényes orosz lakások az elengedhetetlen attribútummal, a könyvespolccal, és az amerikai családi házak kifogástalan enteriőrjeikkel, fényűző műszaki berendezéseikkel és egy kupac comics mint teljes értékű kultúrapótló, így volt ez a geometereknél is – egészséges, kaszárnyába illő aszketizmus. És a zöldek bolygóján is – kényelmes gondolati vezérlés, pompás ágy, sport- és zenei sületlenségek a televízióban. Itt két dolognak örültem meg. Az első az volt, hogy minden műszaki berendezést, még az ismeretleneket is, földi módon, gombokkal, szenzoros panelekkel kellett vezérelni. Találtam valamit, ami nagyon emlékeztetett egy music centerre, sőt sikerült be is kapcsolnom. Már csak arra kellene rájönnöm, hová kell bedugni a szénfekete lemezeket a felvételekkel,

és hallgathatnám az itteni zenét.A második, még örömtelibb felfedezésem a

könyvek voltak. Igazi, papírra nyomott könyvek. Szigorú borítók, belül kevéske illusztráció és szöveg. Szokatlan volt olvasni, megértettem az írott szöveget, a kissé az arabra emlékeztető betűcsoportok engedelmesen szavakká álltak össze.

Ám az egész mégis kellemetlen, csaknem fizikai diszkomfort érzést okozott. Az agyamba táplált ismeretek lázadoztak, még nem volt idejük gyökeret verni. Néztem a cikornyás fekete mintát, magamban kiejtettem az idegen, túlságosan éles hangokat, és csak ezután fogtam fel az olvasottak értelmét. Mégis nehéz volt elszakadnom a könyvektől. Ha a könyvszekrény sötét üvege mögött akad egyetlen enciklopédia, ott is ragadok. De a csaknem száz kötet mind szépirodalom volt. Egyik kötetbe olvastam bele a másik után, és egyre kevésbé értve a dolgot sorra félreraktam őket.

„Graj Lírára emelte szenvedéssel teli pillantását. Felkiáltott:

– Szerelmünk csak bánatot és csalódást okoz!– Nem! – A lány keble megremegett az izgalomtól.– Szerelmem, bele kell törődnünk… Elmegyek.

Apádnak igaza van… egy olyan múltú ember, mint én, nem szerethet olyan lányt, mint te vagy.

Arcán szégyenlős férfikönny gördült végig…”Nem, ilyen nem lehet! Egyik könyvet fogtam a

másik után, de maradt a kegyetlen igazság.,A lány felemelte a kis kristálykalapácsot, és

megütötte vele az ezüstgongot. A sóvár hang végiggördült az audienciatermen, és Gigar meghallotta azt elgyötört lelkének minden kis részecskéjével.

– Szerelmem! – kiáltotta, feltépve az ébenfa ajtót. Zalida a szófán hevert, gyengéd teste csábítóan csillant át a baldachin pókháló finomságú, drága gyémántselyemből szőtt függönyén.

Gigar zokogva rohant előre, letépte a baldachint, és térdre esett:

– Ó, Zalida, kiérdemeltem egy csókot…– Miért szakítottad le a baldachint? – kiáltott fel

Zalida.”Ilyen nincs!Rémülten meredtem a szekrényre, amely pedig

annyira megörvendeztetett. Női regények!Csakhogy a Földön az aggszüzeknek és

szentimentális leányzóknak ez a gusztustalan élvezeti cikke egészen más külsőt visel. A borítón feltétlenül egy mélyen dekoltált szépség látható félprofilban – hogy minden nő magára ismerhessen benne. És okvetlenül ott nyújtózik a csók után az átlagos női ízlésnek megfelelő szépfiú. Az egyik köteten barna fiú és szőke lány, a másikon szőke fiú és barna lány. Száz kötetből egynek a borítóján fordul elő vörös hajú dalia és a leányzó egy csónakban…

Jaj nekem, bedőltem a szokatlan kivitelnek! Ezeket olvasni információszerzés céljából olyan lenne, mint gyöngyöt keresni a trágyadombon. Az egyetlen dolog, amit észrevettem, az volt, hogy a szenvedő hősök a Kapun keresztül hagyták el az epekedő hősnőket, akik száz-százötven oldal múlva ugyanezen az úton indultak keresésükre. És természetesen megtalálták őket. Csak legalább arról esett volna néhány szó, hogyan irányítják ezeket a Kapukat…

Egyébként egyetlen belső illusztráció sem ábrázolt embereket. Tájképek, absztrakt díszítőelemek, remek csendéletek. De sehol egyetlen arc. Vallási okok tiltják, mint a muzulmánoknál, vagy egyszerűen csak nem jutott eszükbe? Ha ez utóbbiról van szó, sokra vihetném itt. Egyedül azzal az ötlettel, hogy csillogó, tarka borítóba kell öltöztetni a női regényeket, tőkét gyűjthetnék, vehetnék egy udvarházat… Fúj! A kualkuának valamiben alighanem mégis igaza lehetett, elgyengültem. Udvarházra vágyom. Vennék egy dobot, egy buldogkölyköt, azután megnősülnék…

Becsuktam a szekrényt, megfésülködtem, és kimentem a folyosóra. Valami miatt azt szerettem volna, hogy mindenki aludjon még. Persze helytelen dolog, de kószáltam volna a házban, kerestem volna igazi könyveket, megpróbálkoztam volna a helyi információs hálózattal…

A jókora hallban, ahová amerikai módi szerint a bejárati ajtó is nyílt, ott ült Rada. Könyvet olvasott.

– Jó reggelt! – mondtam halkan. Az asszony felnézett.

– Jó reggelt, Pjotr! Kipihented magad?Nem, idősebb nálam. Jóval idősebb. A

megtévesztően fiatal külső mögött olyan élettapasztalat rejlik, amilyet el sem tudok képzelni. Erő volt benne… kicsinek és gyengének éreztem magam mellette.

– Igen, köszönöm. Mintha újjászülettem volna.– Gyere, megetetlek! A fiúk még alszanak. – Rada

félretette a könyvet. Akaratlanul a borítóra pillantottam – ugyanaz a szigorú külső… „Az annaini ősapa temploma”. Úgy látszik, a klasszikusokat olvassa újra.

– Abban a szobában is sok könyv van – mondtam óvatosan.

– Ott? Jaj… – Rada elnevette magát. – Legutóbb a barátnőm lakott ott… a múlt hónapban vendégeskedett nálunk. Ott csupa női regény van.

Na hála istennek, ő nem olvas ilyesmit…– Igen, ezt megértettem. Nálatok minden könyv így

néz ki? A borítón nincsenek képek, az illusztrációkon… nincsenek emberek.

Úgy láttam, elcsodálkozott:– Ezek adaptálatlan kiadások. Tudod… – Rada

zavarba jött. – Tudod, olyan ez, mintha egy gyereknek magyaráznék. Csak ne sértődj meg!

– Nem fogok.– Nos, ezek olcsó kiadások. Az Árnyék minden

világára. Úgy állítják össze, hogy ne legyenek benne olyan illusztrációk, amelyek bármely fajt megbotránkoztatnának.

Pontosítsa! – cincogta a kualkua.– Miért, előfordulhatna?– Pjotr, gondolj bele, vajon egy szentimentális

öregasz-szonynak tetszene, ha a könyvben, amit olvas, két csókolózó pók képére bukkanna?

Nem várta meg a választ. Elnevette magát, és kézen fogott.

– Ne izgulj, Pjotr! Tudom, katona vagy. Derék

dolog, hogy egyáltalán érdekel az irodalom. Ha akarod, összeszedek neked néhány könyvet kezdetnek.

Hát így állunk!Kérdésem nyilván olyasféle volt, mint az, „miért

fekete minden betű, és mégis mind másféle”. És most besoroltattam a durva katonák közé, akik bátortalanul érdeklődnek az irodalom irányt.

Egyébként ez, összevetve azzal, amit Rada mondott, jelentéktelen, figyelmet sem érdemlő apróságnak tűnt. A többi faj!

Az Árnyék nem csak humanoid civilizációkat egyesít. Vannak még pókok, sőt valószínűleg medúzák, madarak, rovarok is…

Vagyis kétszer egymás után is szerencsém volt. Követtem Radát az étkezőbe. Az asztal méretéből ítélve tömegével fogadták itt a vendégeket. A reggeli bőséges és ízletes volt. Befaltam egy jókora szelet húst salátával, de a különböző bonyolult édességeket visszautasítottam.

– Van valamilyen terved? – kérdezte Rada, letelepedve velem szemben egy csésze teával. – Gondolkozol az életről?

– Másra sem gondolok – mondtam borúsan.Rada bólintott. Pillantása megállapodott az

arcomon.– Nem zavar a sebhely?– Nem. Nem különösebben.– Ne tüntessük el?Tulajdonképpen mit is várhatnánk olyan

emberektől, akik több száz éve élnek? Egy ilyen semmiséget, mint ez a sebhely, a Földön is el tudnának tüntetni.

– Majd később… – mondtam kitérően. Rada felsóhajtott. Kinézett az ablakon.– Pjotr, van itt a közelben egy darab szabad

földterület. Formálisan a miénk, úgyhogy nem lesz semmi probléma… Van valami megtakarításod?

– Nincs.– Nem baj. Vehetsz fel hitelt. Biztosan van olyan

szakmád, amire a bolygónak szüksége van… Kinézünk egy házat…

– És eladó lány is akad a környéken? – kíváncsiskodtam.

– A közelben nincs, de… – Rada fürkészően nézett rám. – Pjotr, nem értek valamit. Vissza akarsz menni arra a világra, ahonnan jöttél? Bosszút állni vagy megmenteni valakit?

– Nem. Az a világ bosszút áll saját magán. És mentse meg magát, ahogy tudja!

– Akkor végképp nem értek semmit. Nem tetszik itt neked valami?

– Minden nagyon jó itt – feleltem őszintén. – Köszönöm.

– Megbántottunk valamivel?Istenem, ideje felkiáltanom: „Ugyan, ezek a

nagyszerű emberek?”– Rada, el sem mondhatom, mennyire hálás

vagyok nektek.– Ugyan miért?Megráztam a fejem. Valóban nehéz lenne

elmagyarázni. A melegségükért? A fel nem tett kérdésekért? Készségességükért, hogy segítsenek egy idegennek?

– Rada, nekem van hazám. A Föld bolygó… Tudom, nevetségesen hangzik, csakhogy a Földnek nincs másik neve. Nagyon szeretem.

– Jó ott?– Rossz ott, Rada. Gyakrabban rossz, mint jó. De

nem ezért szeretünk valamit.Az asszony mintha kizökkent volna

gondolatmenetéből.– Akkor miért hagytad el azt a te Földedet?– Mert veszély fenyegeti. Ostoba, véletlen,

elháríthatatlan veszély. Azt reméltem, segítséget szerezhetek valahol.

– Külső veszély? – Rada hangja keményebb lett.– Eh. Valószínűleg igen. Belső problémánk is van

tengernyi. De most arról van szó, megmarad-e egyáltalán a bolygó.

– Valami olyasmi… – Rada a homlokát ráncolta –, mint a Kristályszövetség? Hallottam, hogy aktivizálódik az Éjszakai Alternatíva. Meg mintha a Narancsszín Csoport is…

– Nem, Rada. Még sosem hallottál egy olyan világról, amelyiknek Haza a neve?

– Ők maguk nevezik így?– Igen. Én geometereknek hívom őket… mert

körzővel és vonalzóval igazították ki a szárazföldjeiket.

Rada elnevette magát, zavartan eltakarva az arcát.

– Jaj… bocsáss meg! De ez tényleg annyira képtelen dolog… Nem, nem hallottam róluk, Pjotr.

– És a Konklávéról?– A kettős légzésűek vallási szektája?– Nem. Olyasmi, mint egy birodalom. Erős és

Gyenge fajok tartoznak hozzá… hyxik, daenlók, torppok…

– A fajokat nem lehet erősekre meg gyengékre felosztani…

– Ők felosztják. Rada bólintott.– Értem. Ez valóban undorító. De sosem hallottam

ezekről. Le akarnak igázni benneteket?– Meg akarnak semmisíteni.– Ez nagyon kínos – sóhajtott fel Rada.Hangsúlya olyan visszafogottan szomorú volt,

mintha azt mondtam volna, az Idegenek minden földit kopaszra akarnak nyírni, vagy korlátozni akarják a kólafogyasztást. Kínos! Na hiszen! Én pedig azt hittem, ez tragédia, még ha nem is túl nagy léptékű…

– Jó reggelt, Pjotr!Megfordultam. Kelosz állt az ajtóban. Komoly

öltönyt viselt, ami eléggé esetlenül mutatott rajta. Már csak a nyakkendő hiányzik, és akár egy bankettre is meg lehet hívni…

A jelek szerint már hosszú ideje ott állt.– Pjotr, nem akartam megzavarni a

beszélgetéseteket. Ismételd meg a geometerek bolygójának a nevét!

– Haza.– Nem. A fonetikus kiejtés érdekel. Ismered a

nyelvüket?– Igen… – Kis erőfeszítéssel magam elé képzeltem

Kattit, Tagot… – Haza.– Úgy rémlik, hallottam már róla. – Kelosz egyre

jobban hunyorgott. – Pjotr, már régóta vannak az Árnyékban?

A kualkua felsóhajtott bennem, de hallgatott.– Nincsenek az Árnyékban. És az én Földem sincs. Kelosz és Rada összenézett.– Na, mit mondtam? – kérdezte Kelosz. – Már

tegnap arra gondoltam, hogy kívülről jöttél.– És nem csodálkoztatok? – kiáltottam fel.– Min? – Kelosz megdörzsölte az orrnyergét. – Az

Árnyék hatalmas, de a Mindenség jóval nagyobb. Előbb vagy utóbb… új fajok jönnek.

Karja alatt Dari surrant be az étkezőbe. Zavartan nézett rám, oldalazva az anyjához ment. Hozzásimult Radához, úgy motyogta:

– Jó reggelt… Hallgattam.Képtelen voltam megszólalni.Minden ravaszkodás, minden álcázás csak annyit

ért, mint egy kifújt tojáshéj.Még csak nem is különösebben kíváncsiak.– Pjotr, négyszemközt kell beszélnünk! – Kelosz

biccentett Radának. – Egyszerűbb lesz neki.– Igen, persze. – Az oly fiatalnak látszó asszony

egy bölcs öreganyó szemével nézett rám. Szórakozottan átölelte a fiát. – Pjotr, bízzál Keloszban! Ha segítségre van szükséged, ő megtesz minden tőle telhetőt.

Szemében bánat ült.– Miért? – kérdeztem. Kelosz válaszolt:– Mert régi adósságot törlesztek…

7. FEJEZET

GY AZUTÁN AZ UGRÁS VÁLT A MI ÁTKUNKKÁ. És megmentőnkké…ÍValami miatt a jumperről meséltem neki először.

Kezdetben volt egy nincstelen tudósokból álló csoport. Fejükbe vették, hogy fémben megtestesítenek egy absztrakt matematikai egyenletet, és lám, mi lett belőle…

Kelosz dolgozószobája a második emeleten, közvetlenül a tető alatt volt. Egyébként most egyáltalán nem volt fölöttünk tető, a félrecsúszott panelek helyén besütött a nap. Kelosz az asztalnál ült, durva fém karkötőt forgatott a kezében, és engem hallgatott. Én sem néztem a szemébe.

– Az Erős fajok a hordár szerepét osztották ránk. Azt feltételeztük, hogy azért, mert egyedül az ember viseli el az ugrást. De kiderült, hogy mi magunk is valahogy részei vagyunk a jumpernek…

– A koordináták? – kérdezte Kelosz szárazon. – Az ugrás stabilitása?

– Igen…– Világos. A tudatotok kölcsönhatásba lép az

Árnyékkal.– Hogyan?– Ti megőriztétek az őseredeti formát. Ennyi az

egész magyarázat… Az átmenet pillanatában egy kissé kapcsolatba kerültök a Kapukkal… Folytasd! Én megadok minden magyarázatot. – Kelosz felvette a karkötőt, megforgatta a kezét, mintha azt akarná eldönteni, jól áll-e neki.

Nagyot nyelve folytattam.– Minden többé-kevésbé normálisan folyt, már

amennyire ez lehetséges. Azután megjelent ez a faj… a geometerek. Más gyenge fajok bukkantak rájuk.

Úgy vélték, ez megváltoztatja az erőviszonyokat… és belerántottak minket is ebbe a kalandba. Fizikailag azonosak vagyunk a geometerekkel.

– Értem. Tehát a geometerek menekültek? – Kelosz elnevette magát. – Elképesztő! Valóban rendkívül erős az önvédelmi ösztönük. Már zokon ne vedd, de nekem nagyon tetszenek!

– Nekem nem. A geometerek az erejüket tekintve valóban megközelítik a Konklávét. Az Erős fajok már tudnak a megjelenésükről. Kompromisszum nem lehetséges. A Földet mint a geometerek lehetséges szövetségesét megsemmisítik.

– Biztos vagy ebben?– Igen. A Konklávé nem ismer könyörületet.

Nagyon ősi… és nagyon kegyetlen struktúra.– Érdekes helyzet. – Kelosz félretette játékszerét. –

Egyébként miféle szerzet ül a testedben?– Egy szimbióta… kualkua… az egyik Gyenge faj… Harci transzformáció!– Maradj veszteg! – ordítottam. – Ne mozdulj, és

elő ne bújj!– Mondd meg a barátodnak… – Kelosz hunyorgott

–, egyébként hall engem… Nos, ne essen pánikba! És ne próbáljon verekedni!

Hanyagul előre nyújtotta a tenyerét, mintha eltolna magától valami láthatatlant. Ujjait fehér fény vette körül. Meleget árasztott.

– A Kristályszövetségért harcoltam – emlékeztetett Kelosz. – Ha azt hiszed, kualkua, hogy nem akadt dolgunk egyszemélyiségű metamorfokkal…

Tenyerén most vakítóan fényes plazmagömböcske remegett.

– Túlságosan sok harci vas maradt bennem ahhoz, hogy észrevétlenül megtámadj… és életben is maradj!

A tüzes gömb elszakadt a tenyerétől, és felfelé lendült. Valahol a ház fölött száraz roppanással szétpukkant.

Melyikünk képedt el és rémült meg jobban, nem tudom. Valószínűleg én. A kualkua legnagyobb része mégiscsak távol volt innen…

– Világos a helyzet, Pjotr. – Kelosz mintha meg is

feledkezett volna a kualkuáról. – Gyászos helyzet. Nem próbáltatok meg összefogni a geometerekkel? Ha ők képesek a Konklávéval szemben segíteni nektek…

– Nem!– Miért?– Kelosz, az ő világuk valami iszonyatos.– A halálnál mégiscsak jobb. Tudok egyet-mást a

civilizációjukról. Él a bolygónkon a geometerek egy volt regresszora. Igen, Pjotr. Ez a helyzet. Nem emlékszem pontosan a nevére… nem gondoltam fontos információnak… Inka, igen! Inkának hívják.

A név ismerősnek tűnt… előúszott valahonnan emlékezetem legmélyéről.

– Még mindig nem érted, miért menekültek el? Azt hiszed, beleütköztek valamiféle Szövetségbe, Ligába, Föderációba, kaptak egyet a fejükre, és pánikba esve elhagyták a Magot? Szó sincs róla! Ez csak akkor történhetett volna így, ha az ideológiájuk valóban általánosan elfogadott lenne… De nekik nem ez kell, Pjotr. Ők valamennyien gyerekek, akiket valaha melegséggel babusgattak, magányosak, akik hozzászoktak a hithez, hogy vannak barátaik, szerencsétlen, önmagukban bizonytalan személyiségek, akik készek azt hajtogatni: „az egységben van az erőnk, mi egy baráti család vagyunk…”

Kelosz felsóhajtott.– Jól van! Elmagyarázom. Röviden és sorban. Ezt

az információt nem találod meg a legtöbb információs hálózaton, nem szokás hozzáférhetővé tenni. Nos, Pjotr, a mi civilizációnk nagyon ősi. Elképzelhető, hogy valóban a legelső a Galaxisban.

– Nem úgy fest… – suttogtam.– Igaz, természetesen. Mire számítottál, mit látsz

majd? Acélbarlangok burkával fedett bolygókat? Minden sarkon egy űrrepülőteret? Légies teremtményeket, amint a szférák harmóniájáról elmélkednek? Mindez volt is már. Volt, sőt van is még… Az egész pontosan így kezdődött, Pjotr. Az Eredendő Föld űrhajókat küldött ki, azok gyarmatokat alapítottak. A humanoid fajhoz csatlakoztak mások…

olyasmit képzelj el, mint a ti Konklávétok… Háborúk. A természet leigázása. Béke. Lázongások. Szövetségek és birodalmak. A fejlődés normális spirálja. Az uralomért előbb államok, majd bolygók küzdöttek. Lángba borultak a városok, azután a csillagok. Voltak aranykorok, és voltak visszaesések. A klasszikus séma, és mindenki megértette, hogy az ember természetét nem lehet megváltoztatni, minden mindig is így lesz, míg semmivé nem tesszük magát az egész Mindenséget. Létezik nálatok szórakoztató irodalom arról, ami még nem történt meg?

– Igen. Fantasztikusnak hívják.– Úgy. Gondolom, mindaz, amit kitaláltatok, így

vagy úgy meg is történt nálatok. És aztán hirtelen… eh, ez a hirtelen! Mindig minden hirtelen történik, és valami miatt mindig készek vagyunk elcsodálkozni… Ahogy nálatok kitalálták a jumpert, nálunk kitalálták a Kapukat. Ez persze jóval bonyolultabb dolog. Már kezdeti formájában is, amikor a Kapuk még anyagi természetűek voltak, egy boltív hipermezővel fedve. Azután megtanultuk a környező világ részeként elkészíteni a Kapukat, méghozzá úgy, hogy meg-semmisíthetetlenek, és az idők végezetéig működnek…

Kelosz egy pillanatra tenyerébe temette az arcát.– Fogyasztasz alkoholt? – kérdezte.– Azt hiszem, most igen – ismertem be. Inni

szerettem volna, és nem a társaság kedvéért, hanem hogy elnyomjam az érzéseimet.

A könyvekkel és válogatott ritkaságokkal teli polcok közt volt egy kis bárszekrény is. Kelosz elővett egy üveget és két vékony, magas poharat. Átlátszó, nyúlós folyadékkal töltötte meg. Koccintás nélkül annyit mondott:

– Sok sikert!Egy hajtásra kiürítettem a poharat. A vodkánál

erősebb, torokégető likőr volt. Fanyar és édes.– Gondoltam, hogy a világotokban ez bevett módja

a lazításnak – mondta Kelosz. – Nos, Pjotr, a Kapu nagyon ravasz dolog volt. Nem egyszerűen csak átvitte az embert egyik világból a másikba. Azt is

eldöntötte, kinek hová kell kerülnie.– Ezt már megértettem.– A Kapuba lépő tudatát… nem, nem szkennelik, ez

túlságosan leegyszerűsíti a dolgot…– Elsajátítják.– Igen, alighanem. Mindenki, aki belép a Kapuba,

abba a világba kerül, amelyik megfelel az igényeinek. Másképp nem is történhet. A teljes megfelelés lehetetlen, de a megközelítés csaknem maximális. Gyűlölöd a technikát? Indulj a természet lágy ölére! Utazz lóháton! Ha erre van kedved, legyél erdei rabló, tanulj íjjal, nyíllal lőni! Vagy ellenkezőleg, élj egy olyan bolygón, amelyik egyetlen hatalmas egyetem! Foglalkozz a tudománnyal! Akkoriban két alapvető erő létezett, a Fejlődés Szövetsége és a Második Birodalom. A Kapukat elhintették valamennyi bolygón, a maga módján gigantikus akció volt. Azoknak a tudósoknak a csoportja, akik kitalálták, szinte teljesen elpusztult. Az ellenük folyó harcra összefogott a Birodalom és a Szövetség – először és utoljára. A császár, aki kezdetben támogatta a Kapu alkotóit, rájött, hogy hibázott. De már késő volt – a Kapuk már első változatukban is gyakorlatilag elpusztíthatatlanok voltak. A Birodalom és a Szövetség úgy száz év alatt viharos és véres agóniában széthullott. Ha a Kapu csak a helyváltoztatás egyszerű eszköze lett volna… talán nem jön létre az Árnyék. De megint csak bonyolultabbnak bizonyult a dolog, mint kezdetben látszott. Az elsajátítás rányomta a bélyegét a Kapukra… Azok… azok lemásolják a belépő tudatát. Minden új személyiséget beolvasztanak a saját tudatukba.

Hallgattam.– Te is ott vagy, Pjotr. Részecskéjévé váltál

valaminek, ami már régen meghaladta a felfoghatóság határát.

– Az a világ… ahová először kerültem…– Volt benned valami, ami éppen ezt akarta.

Valóságos, bár primitív ellenséget. Ugyanakkor hogy meggyőződj az ilyen háború értelmetlenségéről. Megkaptad, amit akartál. És még a metamorf

legyőzését is, igaz? Ő valószínűleg valamilyen félelmedet… komplexusodat testesítette meg.

Összerándultam, mintha megütöttek volna, és felkiáltottam:

– De hát azok ott háborúznak, Kelosz! Én megkaptam… de ők óráról órára gyilkolják egymást!

– Ez azt jelenti, hogy olyanok élnek ott, akiknek ez tetszik, Pjotr. Mindenkinek a magáét…

Összerezzentem.– Akik a súlyos és veszélyes szembenállásban lelik

örömüket… Akiknek örömet szerez saját szenvedésük és a reménytelen küzdelem… Érzelmileg beszűkültek… tehetségtelenek…

– És készek elpusztulni?– Hát igen… – Kelosz elakadt. – Pjotr, próbáld

helyesen érteni, amit mondok…Már felfogva, mit fog mondani, összehúztam

magam.– Halál nincs, Pjotr. Az, aki átkelt a Kapun, soha

nem hal meg.Miért hallgatok?Hisztériás rohamot kellene kapnom. Térdre esnem

– és dicsérnem az Istent… aki most már biztos, hogy nem létezik és nem is fog…

Üdvözöllek, éden! Üdvözöllek, pokol! Üdvözöllek, Árnyék!

– Te már az Árnyék része vagy, Pjotr. Megölhetnek. De életre kelsz. Ott, ahol akarsz. Az ellenséged mellett, hogy befejezzétek a csatát. Egy csöndes, békés bolygón, ahol olyanok élnek, akik belefáradtak a gyilkolásba. Emberként, madárként, gondolkodó kristályként…

Kelosz odajött hozzám, a vállamra tette a kezét.– Hiszen te is meghaltál, Pjotr – mondta lágyan. –

Nem tudom, mit történt ott azzal a metamorffal… de felismertem a pillantásodat, ahogy rám néztél. Halál nem létezik. Engem háromszor lőttek agyon. Nyugodtan és udvariasan. Fölösleges indulat nélkül. Egyszer a hajómmal együtt pusztultam el… arról még emlékem sem maradt. Egyszerűen kihunyt a világ…

– Halál nem létezik – mondtam. Üres és érdektelen szavak. Ha nincs, hát nincs… Soha nem is volt, vagy

még eztán jön, vagy már nem élünk. – És azok… akik nem keltek át a Kapun?

– Nem tudom. Korábban nem. Hogy mostanra mivé lettek a Kapuk, honnan szerzik az információt, erre nem tudok felelni. De…

Tehát ti nem tudtátok kivárni. Az én nem igazi szüleim… az igazi Pjotr Hrumov… mindenki, aki a Föld nevű kicsiny bolygón élt és halt meg. Tudósok és parasztok, költők és katonák, rabok és zsarnokok – mindannyian hittetek az Istenben, vagy az ateizmust hirdettétek, a halhatatlanságról ábrándoztatok, megteremtve a magatok filozófiáját, mint Fjodorov, vagy idegen életeket szívtatok magatokba, mint Gilles de Rais… szentek és hóhérok, zsenik és hülyék – nem tudtátok kivárni! Ti ott vagytok a másik oldalon. Én pedig itt. Az otthonos Árnyékban. Átmentem a Kapun.

A Konklávé porrá zúzza a Földet, a geometerek megmérgezik a Konklávé bolygóit, és a romokon megteremtik a maguk kis Barátság Birodalmát, én pedig élni fogok. Jókat eszem, békésen alszom. Idegen hadseregekben fogok harcolni, és idegen egyetemeken tanulni.

Mindent szabad, igaz?Ha zsarnok akarok lenni – elmegyek a rabok

világába. Ha rab akarok lenni – magamra veszem a bilincset. Állábakat növesztek, és beállok amőbának. Kerítek még négy lábat, és megtanulok pókhálót szőni. Újra ember leszek. Kerítek magamnak egy háremet, vallást alapítok, szonettsorozatot költök. Házat építek, fát ültetek, nevelem a fiamat.

Előttem az örökkévalóság.A puha karosszékben összegörnyedve sírni

kezdtem. Kelosz a vállamat simogatta, mintha egy gyereket csitítgatna. Igen, gyerek is voltam hozzá képest – ő több száz évet élt át, holtaiból feltámadt, bolygókat égetett fel… Ki volt a Kristályszövetség vezetője, Kelosz, miért tudom a választ?

Huzat támadt, egy pillanatra kinyílt az ajtó. Kelosz felsóhajtott. Gyerekkarok öleltek át.

– Pjotr, miért sírsz? Papa, miért sír?– Többet talált, mint szerette volna, Dari. Ez mindig

fájdalmas dolog.– Pjotr, ne sírj…Te nem érthetsz meg engem, fiú, te, aki kiskorod

óta tudod, hogy halál nincs.Minden tudásnak megvan a maga ideje. És

mindenkinek a magáé, csakhogy ezekből a szavakból valami miatt égett hús szaga árad…

Többet találtam, mint amennyit kerestem.Minden csillag itt van a tenyeremen.– Papa, miért nem segítesz neki?– Nem kell mindig segíteni, Dari. Néha jobb

elfordulni és várni.– De ez nem becsületes!– De így helyes, kicsim.– Inkább legyen helytelen, de becsületes! Kelosz felsóhajtott.– Valamikor mi is így gondoltuk… Dari, komoly

beszédünk van. Felnőtteknek való. Kérlek, menj ki!– De papa…– Dari.A fiú kiment.– Köszönöm – mondtam. Kelosz előtt nem

szégyelltem, hogy sírok. De a gyerek előtt, az más dolog.

– Inkább helytelen, de becsületes… – Bugyogás hallatszott. – Kérsz még inni?

– Nem.– A Kristályszövetségben ugyanezt az elvet

követtük. Úgy gondoltuk, hogy a Kapu hiba. Kelepce, kísértés, zsákutca. Egyik bolygót foglaltuk el a másik után… monolit társadalmat próbáltunk teremteni az „egységes sokféleség” helyett, ahogy akkoriban az Árnyékot nevezték. Azután megértettük, mi történik. Az Árnyék nem harcolt ellenünk. Csak azokat a világokat engedte át, amelyek harcra vágytak. Mi is az Árnyék részei lettünk, pofozógépek, akiken bárki, aki akarta, levezethette negatív érzelmeit. Akkor hullott minden szét. Az eszmét – nem akarok most arról vitatkozni, helyes volt-e, vagy sem – elvesztettük. A Szövetség az életet habzsoló pszichopaták bandájává változott. Azután egy csatában szétvertek minket, akkor jött létre a

Kereskedelmi Liga, és ránk mérte az első csapást… Azután bolygóról bolygóra vonultunk vissza. Az Árnyék akarta így – az emberek belefáradtak a katonai kalandokba.

– Azt ígérted, elmondod, mitől ijedtek meg a geometerek. Kezemet elvéve az arcomról ránéztem. Nem töröltem le a könnyeimet. Ismeretes a gyerekkori szabály – ha maguktól száradnak fel, nem látszik meg, hogy sírtál.

– Hát még mindig nem érted, Pjotr? Azok ijedtek meg, akik irányítják őket. A Haza ügynökei nem tértek vissza. Az Árnyék átlát mindenen és mindenkin, Pjotr. Lát mindent, ami valóban van a lelkedben. Nem akarják olyan nagyon azt az ő Barátságukat. Nincs bennük szeretet, közönséges emberi szeretet. Nálunk viszont könnyű hozzájutni… Csak egy kis részük tért vissza, azok, akik számára valóban a Haza volt a legjobb világ. A többiek itt maradtak.

Ki örömmel, ki világról világra kóborol, azt bizonygatva, hogy akarja a visszatérést… Mi szinte észre sem vettük a geometerek megjelenését, Pjotr. Volt, ahol többet beszéltek róluk, volt, ahol hírüket sem hallották.

– Velünk is így volt?– Igen. Egy rokon civilizáció létezése a Magtól távol

érdekes újság. De ez sem minden világ számára.– Rokon? Kelosz bólintott.– Az Első Birodalom idején… sőt még a

megalakulása előtt… szétrepültünk, mint a szikrák a tábortűzből. Hajók százai, ezrei szálltak szét a sötétségbe, és kihunytak. De a szikra néha száraz mohára hullik. Valószínűleg így született a geometerek faja. Nagyon valószínűtlen, hogy két értelmes faj jöjjön létre egyetlen bolygón egy időben; náluk pedig éppen így volt…

– Tudom.– Veletek is így volt. Nem látok más lehetőséget a

teljes biológiai azonosságra. Nem az utódaink vagytok, nem is az őseink; az unokatestvéreink vagytok.

– Na és az Árnyék civilizációja hajlandó segíteni az unokatesóknak?

– És beverni más rokonai képét? – kérdezte ironikusan Kelosz. – Gondolkodjunk együtt, Pjotr! Őszintén szeretnék segíteni, elhiszed?

– Elhiszem.– A mi bolygónkon nem érdemes segítséget

keresned. Saját magadnak… csak tessék! Szeretünk segíteni az elgyö-törteknek és megfáradtaknak. Mi magunk is mindannyian ilyenek vagyunk… De már valami globálisabbat… nem, Pjotr. Nem.

– És rajtatok kívül?– A többi világban… Sok olyan világ van, ahol még

most is a kozmosz meghódításán dolgoznak. Hajóhadaik kalandot keresnek, csatákban egymást gyújtják fel, bolygókat hódítanak meg. Ez a fejlődésnek nagyon csábító útja… egy bizonyos életkorban. Ezekre a világokra érdemes benézned. Biztosan akad olyan, amelyik örömmel segítene a Földnek. Felszerelnek egy expedíciót, katonai bázisokkal veszik körül a Földet, és beverik az Idegenek pofáját… Ha nagyon igyekszel, biztosan találsz olyan bolygót is, amelynek a lakói habozás nélkül eltakarítják a Konklávét. Az emberi létforma valamiféle sovinisztái… porrá égetni minden pókot, amőbát, reptiloidot! A kualkua felszisszent bennem.

– Ezt nem akarom, Kelosz!– Akkor egy olyan, műszakilag fejlett, hatalmas

flottával rendelkező világra van szükséged, amelyik a humánus békepolitika elveihez tartja magát. Biztosan van ilyen is.

Kelosz láthatóan elégedett volt a tanácsával.– A geometereket is rendre szorítják… vagy azok

még távolabb futnak. Az Árnyék elől természetesen futhatsz, amennyit csak akarsz, semmi értelme. Az Árnyék beborítja az egész Galaxist. Sietség nélkül, de biztosan. Mindannyian benne leszünk.

Hallgattam.– Mi nyugtalanít?– Kelosz, hát így ér véget az élet? Hiszen ti

megálltatok! Nálatok a műszaki fejlődést úgyszólván mesterségesen befagyasztották. Láttam egy filmet az

Első Birodalomról… azóta semmit sem változtatok!– Mi? Plazma és hamu… Pjotr, értsd már meg,

mindenki úgy él, ahogyan akar. Mi nem akarunk mást! Nekünk jó ebben az alakban. Szeretünk emberi életet élni! És ha meguntuk…

Kelosz fel-alá járkált, övébe dugva a kezét.– Láttam az ő világaikat… A Kristályszövetség

haldoklott. Nem tudtunk a Kapukon át eljutni azokra a bolygókra, ahol már elfelejtették az emberi külsőt. De úgy gondoltuk, hogy ebben döntés rejlik. Akkor fogtam… egy hajót…

Hangja száraz lett, a mondatok töredezettek. Most a múltjában volt, ami olyasmiket rejtett, amiről a földi hadfiaknak sejtelmük sincs.

– A tér fonákján haladtunk. Az Eredendő Földhöz próbáltam elvezetni a hajót. De nem sikerült… egyszerűen elkeveredtünk. A Pirogáig sikerült eljutnunk… ez az első kolóniák egyike, nagyon ősi világ. Akkoriban az volt a szokás, hogy a gyarmatosító hajóknak tengerészeti nevet adtak: Galeon, Naszád, Karavella… A bolygókat meg az elsőként leszállt hajókról nevezték el. Visszatértünk a rendes térbe…

Kelosz most az ablaknál állva kifelé nézett.– A bolygó égett, Pjotr. Az egész felszínt

plazmatenger borította. Lángoló hullámok nyaldosták a hegyeket, lángok táncoltak az óceánokon. Protuberanciák törtek át a légkörön, mintha nem is bolygó lett volna előttünk, hanem csillag… Arra gondoltam, hogy talán túlzásba vitték a játszadozást. Hogy ez egy technikai eredetű katasztrófa. Vagy háború. A szemünk fájt ennek a lángba borult világnak a látványától… mégis megközelítettük. A Szövetség legjobb cirkálója volt a hajónk, át tudott kelni a csillagok fotoszféráján is… hát közeledtünk.

Láttam, amiről beszélt. Magam elé tudtam képzelni azt a lángoló világot. És a fölötte lebegő, erőterekkel burkolt cirkálót is, teli emberekkel, egyszerű emberekkel, akik az Árnyék roncsain akarták felépíteni a maguk birodalmát…

– A bolygón minden épen maradt, Pjotr. Az erdőkben röpködtek a madarak, az óceánok

hullámaiban játszadoztak a delfinek. Álltak a városok… ősi városok, mindig is szerettem volna megnézni őket… Az utcákon járkáltak az emberek. Érted? A világ lángokban állt, és ők észre sem vették! Mintha ez az egész két, egymással nem érintkező térben ment volna végbe, de mi láttuk a tüzet, a hajó védelmi rendszere nyögött a megterheléstől. A plazmával elöntött utcákon meg emberek mászkáltak. Mint az automaták, mint a felhúzós bábuk, amelyek nem kellenek már senkinek, de a felhúzott szerkezet még nem járt le… Ez szörnyű volt. És fájdalmas: mintha beleverték volna az orrunkat a tulajdon nyomorúságunkba. Igyekeztünk kapcsolatba lépni velük, de észre sem vettek minket. Azután a bolygóról magasba tört egy protuberancia, a védőmezők nem bírták ki… Átütötte a hajót. Villanás, minden lángokban… de ha izzadtunk is, csak a rémülettől. És olyan érzésünk volt, amilyet néhányan a Kapun átkelve élnek át… Az az érzés, hogy elsajátítottak minket. És ennyi. Szétnéztünk, és elmentünk. Azoknak, akik azt a világot lakták, már nem volt szükségük az emberi társadalomra, és nem is féltek tőle. Távozóban csapást mértünk a bolygóra. Sértettségünkben, dühünkben. Annyit ért, mintha a tengert akartuk volna lekaszabolni. És te még azt mondod… megálltunk. Aki akar, megy előre, Pjotr. Ki előbb, ki később…

– Te nem akarsz?– Nem. Nem tudom, miért. De még nem untam

meg az emberi testet és a vele kapcsolatos élvezeteket.

– Kelosz, és biztos vagy benne, hogy a fiad nem akar majd elmenni erről a csöndes és békés bolygóról? Ha máshol nem, hát a kozmoszban keresni kalandot…

Kelosz az ajtóra nézett. Szomorúan mondta:– A fiam… Radának és nekem hat gyerekünk volt,

Pjotr. És előbb vagy utóbb… mindegyik elment. Nekünk elég ez a világ. Nekik kicsi volt és unalmas.

Miért kérdeztem meg?– Így is lehet élni. Apró emberi örömöket keresni.

Apró embereket nevelni, akik majd elmennek a

nagyvilágba, és egyszer testetlen árnyként átsuhannak a bolygódon… nem is emlékezve rád, ahogyan te sem emlékszel valamikor kedvenc plüssegeredre. Amikor a legkisebb lányunk elment, úgy döntöttünk, abbahagyjuk. Nem lesz több gyerekünk.

– De Dari…– Ő nem a fiam. Egyáltalán nem is ember. – Kelosz

oldalról sandított rám. – Ne tévesszen meg világunk külsőleg megszokott volta, Pjotr. Áll az asztalomon egy zenegép. Ha lehunyod a szemed, azt hiheted, hogy élő zenekar játszik! Csakhogy belül nincs más, mint üresség.

– Dari…– Ugyanez a helyzet. Ő fantom. Szurrogátum.

Nosztalgiázó felnőttek játékszere. Örök gyerek marad. És sosem válik emberré.

Mintha fejbe vertek volna. Hová kerültem… hol keresek segítséget és együttérzést? Micsoda idióta vagyok!

– Játszadozunk egy kicsit a tudománnyal, bár a többi világon az összes találmányunkat már régen el is felejtették. Harcolunk a vad természet megőrzéséért… amelyik akkor sem pusztul el, ha mi nagyon igyekezünk. Óvjuk a családot, és nem vesszük észre, hogy a szomszéd kislány már fél évszázada hatéves. Elbújtunk a világ elől, Pjotr. Rettegünk az alternatíváktól, gyűlöljük a változásokat. És tutajon közlekedünk a folyókon, tábortüzet rakunk az erdőben és vadászunk, tüsszögünk a náthától, és tornászunk. És nagyon, nagyon félünk a haláltól, Pjotr! Mert senki nem tudhatja, hová viszik a Kapuk! Senki nem tudja, mit is akar igazából.

Kelosz hirtelen fölém hajolva megkérdezte:– Hé, Pjotr, te nem látod a tüzet? Engem rémálmok

gyötörnek, kedves Föld bolygóról való rokon! Álmomban azt a várost látom a plazmatenger mélyén, azokat a bábokat látom, amint az utcákon mászkálnak, vitatkoznak, nevetnek, játszanak a gyerekeikkel… Te nem látod a tüzet, rokon? Téged nem éget az a láng? Lehet, hogy már mindannyian

halottak vagyunk, Pjotr? És ez, ez az egész… csak fikció? Száraz tok, amelyből már réges-régen kikelt a lepke, levetett kígyóbőr, amelyet már csak sötétben lehet eleven lénynek nézni… És az én nem létező fiam, akit arra tanítok, hogyan lehet egyetlen szál gyufával meggyújtani a tábortüzet, akivel az esőben járkálva vidám dalocskákat énekelek… lehet, hogy Dari az egyetlen, aki él, és mi bábok vagyunk mellette: egy apa-báb és egy anya-báb…

Tekintete eszelős volt, szeme fekete a fájdalomtól. Arca idegesen rángatózott.

– Látod a tüzet, Pjotr?– Egy gyáva alakot látok! Tekintetéből kezdett feloszlani a homály.– Miért, Pjotr? Ki vagy te, hogy gyávaságról

beszélj? Elégtél a hajóddal együtt? Tudod, hogyan szakad meg a szív, mikor belécsapódik a golyó? Tudod, hogyan szakad meg, amikor elveszted a gyermeked? Láttál olyan világokat, amelyek nem hogy az erőd, az értelmed számára is hozzáférhetetlenek? Mit tettél, hogy gyávaságról beszélhess nekem?

– Én megyek előre!Túlságosan közel állt, így nem tudtam felkelni a

karosszékből. Ellöktem, felpattantam.– Én megyek előre, kedves, jóságos idősebb

testvérem. Nézem a világaitokat, és nem fordítom el a tekintetem a lángról! Ha nem akarsz tüzet, ne játssz gyufával! Ha kocsiba ülhetek, nem megyek gyalog, de ha sétálni akarok, nem szerzek kocsit. Én magam voltam báb, kedves rokon. Nagyszerű, engedelmes, szorgalmas báb. Igaz, nem vezettem át a hajómat bolygók fotoszféráján. Csak országúton tettem le egyet, egy paradicsommal telitömött autóbusszal lefékezve. De tudod, az is félelmetes volt! És senkit nem vesztettem el életem folyamán, nem volt szerelmem, nem voltak szüleim, sem gyermekeim. Csak önmagamat… kétszer. Egyszer a Földön, amikor elfoglaltam valaki másnak a helyét. Azután a Hazán, amikor idegen testbe másztam bele. Tudod, önmagadat elveszteni is fájdalmas dolog. Amikor másképpen kezdesz élni, önmagadként és a

másik fiúként. Én nem akarok rosszat a geometereknek. Nem akarok rosszat a Földnek. És nem akarom ezt a ti édeneteket sem, valahogy nagyon is kénkőszagot áraszt.

– Már nem tudsz elmenni az Árnyékból, Pjotr! Benned van.

– Legyen! De én nem vagyok benne.Kelosz a fejét rázta. Tekintetében nem harag volt,

hanem irigység.– Én is ilyen voltam, Pjotr. Amikor létrehoztuk a

Szövetséget… amikor korbáccsal tanítottuk szabadságra a világokat, amelyek e nélkül is szabadok voltak… Lépj be a Kapun, Pjotr! Keresd meg a világot, amelyik hajlandó megvédeni benneteket! És várj… várd, mikor ér el az Árnyék a te Földedre!

– Mi magunk jövünk majd hozzátok – ígértem. Kelosz fáradtan bólintott.– Remek srác vagy! Magamat látom benned. Ne

haragudj, ha megbántottalak volna valamivel! Becsületszavamra, nem akartam!

Dühöm hirtelen ellobbant – csak a szomorúság maradt.

– Hálás vagyok neked, Kelosz. Csak még egy kérdés…

– Nem tudom a választ. És nem is akarom tudni. Ismét megrándult az arca.– Mégiscsak tudsz gondolatot olvasni?– Négyszáz év elég hosszú idő ahhoz, hogy minden

kérdés megismétlődjön.– Mégis megkérdezem… Dari arra ítéltetett, hogy

bábfigura maradjon?– Nem tudom a választ. És nem is akarom tudni.– Kelosz, az a tűz… az mégis megégetett téged. Bólintott.– Igen. Lehet, hogy tisztára égetett. És most nem

vagyok más, mint hamu. Ne érintsd meg a hamuból épült várat, Pjotr! Talán nagyon szép, de lakni nem lehet benne.

– Köszönöm a jó tanácsot! Ha majd abban a tűzben égek, rád fogok gondolni. És köszönöm a vendégszeretetet is. Elmegyek, Kelosz. Nagyon kevés

az időm. Két-három nap… és a Földnek vége. Sietnem kell!

Megfordultam, és az ajtóhoz léptem. Kelosz hangosan felsóhajtott, de nem fordultam meg. Kinyitottam az ajtót, és megláttam Darit, aki a lépcsőkorláton ült. Nem, valószínűleg nem hallgatózott. Különben nem mosolyogna így. Engedelmes fiú… majdnem olyan, mint én gyerekkoromban.

– Le ne ess! – mondtam.– Pjotr… – Kelosz hangosabban szólt utánam, mint

kellett volna. – Pjotr, várj! Három nap… ennyi idő alatt nem érhetsz célt!

Az arca nyugodt maradt. De már ezt a pillantást is – köszönöm…

– Hidd el, ismerem a Kristályszövetséghez hasonló társadalmakat! És neked pontosan ilyen szövetségesekre van szükséged. Pjotr, segítenek neked, hidd el! De ehhez idő kell. Hónapok, talán csak hetek. Hogy három nap alatt segítséget szerezz, ez irreális. Egy merev társadalmi struktúra képes a tartalékait egy idegen világ megsegítésére fordítani. Nem a haszon, hanem az eszme érdekében. De a döntéshozatalhoz szükséges idő a te szempontodból túlságosan hosszú.

– A Föld már nem él egy hétig… – suttogtam. – Kelosz, a Konklávé is merev struktúra. De nem fog habozni…

– Nagyon sajnálom, Pjotr! Meg kell próbálnod! Kockáztass! Indulj neki találomra! Keress és köss el egy olyan hajót, amelyik egymaga képes megvédeni a világodat! De csodát ne várj!

– Mennyi az esélyem, hogy odaérjek időben?– Nulla.Nem voltam képes tovább is a szemébe nézni.

Kelosz valóban sajnált engem. Nincs szükségem szánalomra… Darira néztem.

Hát így állunk, fiú! Nem érted, soha nem is fogod megérteni, hogy nem vagy igazi. Hogy nem nősz föl, nem indulsz kalandot keresni, hogy megszakadjon túlságosan is emberi szüleid szíve. Miért van ugyanaz a szánalom a szemedben, mint Keloszéban? Hogyan

vagy képes megérteni a más fájdalmát, miért tanítottak meg szenvedni? Báboknak nincs szükségük lélekre, fiú. A báboknak csak pirospozsgás arcra, jó étvágyra és arra van szükségük, hogy ki tudják mondani, „papa, mama”…

– Pjotr, valami bajod van? – kérdezte Dari. Bólintottam.– Meg akarják ölni a bolygódat?Így van. Pontosan megölni akarják. Minden rosszal

és jóval együtt, ami rajta van. És még csak vele együtt sem tudok meghalni, Dari… Mostantól vándorolni fogok, mint a bolygó hollandi, és nem tudom, mire jó nekem ez a fájdalom, de ki is tudhatná ezt…

– Papa, tényleg nem tudsz neki segíteni? – Dari megfogta a kezemet. – Emlékszel, papa, azt mondtad, hogy mindig lehet kiutat találni? Hazudtál nekem?

– Dari, Pjotr nem gyengébb nálam. És ha van kiút, ő megtalálja.

Milyen érdekes ember vagy te, Kelosz! Mikor hazudsz – akkor-e, amikor azt állítod, hogy a fiad csak bábu, vagy amikor úgy beszélsz vele, mint egy emberrel?

– És te nem tudsz neki segíteni?– Szükséged van a segítségemre, Pjotr?Nincs jogom ezt kérni tőled, Kelosz. Téged már

megperzselt az a tűz, amelyiken nekem még ezután kell átmennem. A hamut nem szabad megérinteni…

– Szükségem van rá.– Papa!Helyes, Dari! Hidd, hogy minden igazi. Hogy a

Mindenség a számodra teremtetett, hogy a papád képes minden igazságtalanságot helyrehozni benne. Te azért vagy, hogy higgy ebben.

– Dari… – Kelosz odajött hozzánk. Rám nézett, gunyorosan, kihívóan. – Te leszel itthon a főnök. Ne szomorítsd a mamát! Ha elmegyek… valószínűleg nem egyhamar jövök vissza. De várjatok rám! Rendben?

Hé, Kelosz, elment az eszed! Soha nem térsz ide vissza! Kinőttél az emberi életből, te magad már

plazma és hamu vagy. Hé, Dari, túl sok esti mesét hallgattál végig! Ne szakítsd szét a szálakat, amelyek az élet illúzióját adják neked! Engedd el a kezem, és bőgve csimpaszkodj az apádra, nehogy eszébe jusson elmenni…

Természetesen hallgattam.Dari természetesen levált rólam, és az apjára

csimpaszkodott. Na, rajta…– Papa, gyorsan gyere vissza…Kelosz szemében feneketlen feketeség lángolt.– Dari, menj, és hozd ide a házhoz a röppentyűt!

De óvatosan.A fiú bólintott. Elengedte az apját, rám nézett.

Örülsz-e fiú, hogy úgy történt, ahogy akartad? Megszoktad, hogy hősnek tekintsd az apád, de még a hősök sem mindig térnek haza…

– Pjotr, a papa segít neked. Ő mindenkinek segít.– Köszönöm, Dari – suttogtam. – Nem is tudod,

milyen igazi, nagyszerű srác vagy!A fiúcska leszáguldott a lépcsőn, én pedig

Keloszhoz fordultam:– Miért? Miért hallgattál rá? Hiszen nem is igazi!– Azért én még ember vagyok.– Kelosz, ha ember vagy… öt év múlva eljövök ide

vendégségbe. És te itt leszel. És Dari tizenöt éves lesz.

– Jól a nyakamba szakadtál… – mondta Kelosz szomorúan. – Ez az Árnyék, Pjotr, ez mind az Árnyék. Tudta, hova kell jönnöd. És tudta, hogyan szerezz meg engem.

– Ez azt jelenti, hogy tényleg ember vagy még.

HARMADIK RÉSZ

A HAZA

1. FEJEZET

RRA GONDOLTAM, KELOSZ ÚGY DÖNTÖTT, HOGY ELMENEKÜL. Titkon megszökik Radától. Hiszen

ostobaságot követett el… ráadásul nyilvánvaló ostobaságot. Évtizedekig bujkált itt, elkerülte a Kaput, nem hagyta el a bolygót – és mindezt azért, hogy megőrizze tünékeny emberi lényegét. Megőrizze azt, ami már régen nem volt meg benne. Az, hogy „harcedzett”, nem számít. Fontosabb az, hogy látta a jövőjét.

A

Tűztenger. Plazma és hamu. Báb-testek, amelyek tovább élik a test életét… Eh, filozófusok és szociológusok, mennyit vitatkoztatok szellemi és anyagi természetről. Fogyasztói társadalom, szellemi fejlődés… Itt van nektek az ideális megoldás. Demonstratívan, hangsúlyozottan szép. Tűztenger, egy idegen, nem emberi értelem élőhelye. Megőrzött burkok, amelyek örökké járják az üzleteket, lakomáznak, tapsolnak a színészeknek és kifütyülik a politikusokat… Torzkép, az átutazóban járó vendégek okulására kiállítva. De az is lehet, hogy nem torzkép, ellenkezőleg, csábító és jóságos…

Kelosz tudta, hová jut előbb vagy utóbb. Ettől a tudástól soha nem szabadulhat meg. Lehetséges, hogy én csak ürügyül szolgálok? Ürügyül, hogy felálljon és elhagyja kényelmes otthonát, amit egyre fojtogatóbbnak érzett? De Kelosz elment elbúcsúzni a feleségétől. Lelkiismeretem kihajtott az udvarra. Volt valami furcsa ebben a házban, és az ajtóban állva végre rájöttem, mi az. Nincs kerítés, a házat az erdő veszi körül. És a házat ráadásul nem is zárják.

Vagy nincs náluk bűnözés – ami furcsa, az Árnyék bolygóin is lenniük kell mániákusoknak és banditáknak, vagy a védelmi és megfigyelő rendszer az én számomra túlságosan ravaszul van álcázva,

vagy pedig Kelosz nem fél senkitől. Az ő lehetőségeivel ez nem is meglepő.

Egy pillanatra – egyetlen pillanatra – elfogott a kétségbeesés. Mindaz, amit csináltam, sok hűhó semmiért. Itt, a Galaxis szívében olyan viharok tomboltak, hogy olyanokról a Földön nem is álmodtunk. Itt birodalmak születtek és pusztultak el, itt az új élet előtti rövid pihenővé változtatták a halált. Lelkesedhetek a „mindenkinek szükségletei szerint” jelszóért, fintoroghatok tőle. Mégis megvalósították. Az Árnyék világain már régen új istenek születtek – még embernek tettetik magukat, itt mindennap születnek emberek, akiknek nincs más választásuk, mint istenné válni.

Nagyon messze, egy csillagközi Mucsán holmi igen fontos generálisok most arról döntenek, melyik cikkely alapján ítéljenek engem halálra távollétemben. Egy másik eldugott zugban, ahol a pocsolyák egy kicsit sekélyebbek, az Erős fajok nem kevésbé fontos vezérei arról határoznak, hogyan öljék meg a Földet.

Itt pedig, mellettem, Kelosz magyarázkodik a feleségének, elbúcsúzik illuzórikus gyermekétől, és arra készül, hogy örökre távozzon.

Ettől a gondolattól megkönnyebbültem.Bármilyen hatalmas volt is a faj, akárhány

civilizációt egyesített is magában ez az újsütetű ezeréves Reich – mindez semmi. Lázálom.

Amíg ember maradsz, azok lesznek a legfontosabb problémáid, amelyek az ég színe előtt teljesen jelentéktelenek. Számomra például, őszintén bevallva, tulajdon kutyám sorsa sokkal fontosabb, mint a zöldek örök háborúskodása az ökológiáért…

Legyenek képesek bármire, ami csak kigondolható! Halmozzák egymásra a csillagokat, építsenek bolygókból eldugott rendszereket. Teremtsenek maguknak felülmúlhatatlan feleségeket és ideális gyerekeket, éljenek évezredekig, járjanak gyalog a fénysebességnél gyorsabban. Birodalmaik kössenek csomót a Tejútra, tüsszentésüktől aludjanak ki a szupernóvák!

Sok sikert!

Nekem csak egyetlen dolog kell – egy kicsi bolygó, amelyik most már semmivel sem büszkélkedhet. Egy bolygó, amelyet a Magból menekülők teremtettek meg. Az a bolygó, amelyiken Pjotr Hrumov megszületett és meghalt…

Megcsapott egy légáramlat. Megfordultam, és megpillantottam egy közeledő járművet.

Szép a nyavalyás. Meg kell hagyni, szép!Három méter átmérőjű, ezüstös gyűrű, alul

bordázott a felülete, felül átlátszó kupola borítja. A csecsemő Gargantua8 csörgője. Sehol látható hajtómű, sehol alátámasztás. Olyan technológia, amelyik nem szorul külső megnyilvánulási jegyekre. A geometerek már megközelítettek valami hasonlót, de az, ami náluk már a csúcs volt, itt olyan hétköznapinak látszott, mint egy háromkerekű bicikli.

Az átlátszó kupola hangtalanul felolvadt. Akkor tehát valamilyen mező. Biztos voltam benne, hogy műanyag vagy üveg.

Dari óvatosan átmászott a peremen, és leugrott. Büszkén nézett rám.

– Nagyon elegáns gép – mondtam.Vajon nem valami ősrégi Zaporozsecet dicsértem

most meg?– Pjotr… – a kisfiú szava elakadt. – Nem vinnétek

magatokkal engem is?Hangjában nem sok remény csengett.Aha. Ez aztán remek vonással egészítené ki ezt a

komplett őrületet. Elindulunk az Óperenciás tengeren is túlra az aranytollú madárért, és kit viszünk magunkkal? Egy nyugalomba vonult daliát, aki attól fél, szupermen lesz belőle, és az ő pótlékfiát, akiből sosem lesz ember.

– Dari, azt hiszem, itthon kell maradnod. A mamád nagyon szomorú lenne egyedül.

A fiú bólintott. Egy másodpercre találkozott a pillantásunk, és én összerezzentem.

Mit beszél Kelosz?! Dari – ember! Valóban így lenne?

8 F. Rabelais (?1494-1553) francia író Gargantua és Pantagruel című szatirikus regényének egyik óriás hőse.

Nem Kelosz az, aki évszázadokat élt meg, és most szorgalmasan imitálja a hétköznapi életet. Dari az, aki teremtett magának egy illuzórikus világot, és most nagylelkűen feláldozza nekem az egyik bábuját… Őrület.

Fekete kút, amelybe a végtelenségig lehet zuhanni…

Egyáltalán mi valóságos az Árnyékban? Ki eleven itt, és ki marionettfigura? Lehet, hogy hideg köveken heverek a fekete ég alatt, filmet vetítenek nekem, és kíváncsian tanulmányozzák a reakcióimat? Lehet, hogy a geometerek foglya vagyok, a laboratóriumi székhez szíjazva ülök, és a bölcs Nevelők döntenek a sorsomról: elengedjenek, koncentrációs táborba dugjanak vagy megsemmisítsenek?

Pjotr, ezt hagyd abba! Feltételezéseidet nem tudom megcáfolni, de ez halálos út. Két olyan fajról is tudok, amelyek belepusztultak abba, hogy elvesztették a Mindenség valóságos voltába vetett hitüket.

Lenyeltem a torkomat fojtogató gombócot. A szívem vadul vert, ki akart ugrani a mellemből.

A kualkuának igaza van. Az emberi értelem nem a legjobb műszer a világ objektív vagy szubjektív voltának meghatározására.

Dari megrezzent, elfordította rólam a pillantását. A házra néztem, és megpillantottam Keloszt.

No csak! A hadfi megőrizte harci díszét.Feleségével folytatott párbeszéde vagy nagyon

tartalmas, viszont rendkívül rövid volt, vagy összekötötte az átöltözéssel.

Öltözéke átlátszó, a napon csillogó szövetből készült, amely leginkább összeolvasztott gyémántokra emlékeztetett – ha egyáltalán létezhet ilyesmi. Az élek mentén minden mozdulatára vakító szikrák villantak fel. Akaratlanul elfordítottam a fejem.

– Nincs másik ilyen ruhám. Sajnálom.– Nem erről kapta a nevét a Kristályszövetség?– Nem, Pjotr. A kristály elgondolásaink

tisztaságának volt a jelképe.Dari mohó kíváncsisággal nézte az apját. Biztosan

látta már ezt az egyenruhát. De aligha gyakran.– Rada nem jön ki, hogy szemrehányóan a

szemembe nézzen? – kérdeztem.Kelosz megrázta a fejét.– Te ugyanolyan játékszere vagy az Árnyéknak,

mint mi is. Ne aggódj! Téged senki nem vádol semmivel.

Odament a kisfiúhoz, futólag megborzolta a fejét.– Szervusz, kicsim! Várjatok rám, rendben?Lehet, hogy Dari most ijedt meg kérése

következményeitől. Rám nézett – mintha azt remélné, lemondok a segítségről.

Bocsáss meg, fiú, akár igazi vagy, akár nem, de én most nem vagyok képes az önfeláldozásra…

– Papa, hamar visszajössz?– Visszajövök. Csak várjatok rám!Hogyan is mondta a költő: „De még senkit nem

óvott meg a távoli, ígért találkozás, és senkit nem védett meg a távolból őt hívó kéz…”9

Én is megígértem a Földnek, hogy visszatérek. De mit csinálok, ha nem lesz hová visszatérni?

– Ülj be, Pjotr!A röppentyű a földtől fél méternyire lebegett. Nem

volt rajta semmiféle felhágó. Felugrottam az ezüstös gyűrűre, és belenézve megmerevedtem.

Sehol semmiféle irányítópult, sehol ülések. Csak mély, fekete homály, amelyen a napfény sem hatol át. Szinte anyagi természetű volt, mint a megfestett vatta. Csak az egész világon sincs ilyen fekete tinta.

– Ülj be!Végül is a fiú nem félt beszállni.Tettem egy lépést. Mintha hideg vízbe lépnék – de

az a homály váratlanul melegnek bizonyult. Lágy, ruganyos, kényelmes sötétség volt. Leültem, érezve, hogyan tartja meg testemet a láthatatlan támaszték. Csak mozdulatlanná kellett válnom, és a tér megdermedt, meglepően kényelmes közeget alkotva.

– Fejjel előre – vetette oda Kelosz. Végre rájött

9 Részlet Alekszandr Kocsetkov „Ballada a telefüstölt vagonról” című verséből.

habozásom okára. – Az csak a védelmi berendezés. Ne félj!

Belemerültem a homályba. Aha!Belül nem volt homály. A röppentyű teljesen

átlátszó volt, csak a lábam alatt volt valamivel sötétebb, mintha füstüvegen néznék keresztül. Halványan derengett a szerkezet ezüstös burkolata – alighanem ez volt az egyetlen anyagi része. A mozgást semmi nem gátolta, a tér ugyanakkor lehetővé tette, hogy bármilyen pózt felvegyen az ember, ülhet, fekhet, lóghat fejjel lefelé.

Szokatlan, de kényelmes. De az ördögbe is, a mi anatómiai üléseink is tökéletesen kényelmesek!

Kelosz még mindig Dari mellett állt, valamit mondott neki, gyengéden és komolyan, biztatta és győzködte…

Milyen furcsa! Azok, akik már nem maradhatnak emberek, mennyivel jobbak sok embernél. Talán csak az embernek megengedett határát átlépve, a rémülettől visszahőkölve vagyunk képesek megbecsülni az elérhetőt, ami korábban nem is kellett?

Talán nincs is más megoldás, mint eleven horgonyokkal rögzíteni magunkat ember voltunkhoz?

És mit nyer valójában Kelosz, és mit veszít el?Miféle örömök tárulnának fel előtte, ha átlépne

emberi burkán? Lehet, hogy minden érzelmünk, a szerelem és a barátság csupán az elérhetőnek szánalmas árnya? És Kelosz még az örökkévalóság színe előtt is ezeket az éveket és perceket fogja sajnálni – amelyeket arra pazarolt, hogy embert játsszon?

Nem tudom. Nem is akarom tudni!Kelosz megveregette Dari vállát, és a

röppentyűhöz lépett.

Égbolt. Végtelen égbolt.Már olyan magasra emelkedtünk, hogy a nappal

eltűnt. A nap a zeniten állt, de nem volt képes kioltani a csillagokat. Sárga korong, színes szikrák…

vannak-e az Árnyékban világaik a festőknek és költőknek? Olyanok, ahol narancssárga eső esik, zöld villámok cikáznak, színes napok járnak körtáncot, csillagok briliánsaival körbehintve? Vannak-e világai a tiszta szépségnek, az ihlet önkívületének, az őrjöngő imádatnak, a mélységes gyásznak, a szent szeretetnek? Természetesen vannak. Az örök háborúk világaival, a börtönbolygókkal, a véreskezű zsarnokok világaival együtt, amelyek makacsul emberinek maszkírozzák magukat…

Árnyék.Az elnevezés valószínűleg nem a homályos kóbor

bolygótól ered. Inkább attól az árnyéktól, amely a lélekben lakozik. Az Árnyék mindenkit megajándékoz az önmegvalósítás szabadságával, ebben igazat mondott az információs háló. Lépj be a Kapun – és ha valóban menni akarsz, el is mész. Oda, ahol valóra válnak az álmaid, ahol megtalálod a hőn óhajtott barátokat és ellenségeket…

– Kelosz, hová repülünk?Félig fekve hevert a levegőben, felfelé nézett, az

égre, amely már fekete lett, a végtelennek arra a kis szögletére, amely alatt az ő bolygója szunnyadt.

– A Kereskedelmi Liga állomására.– Azt hittem, a Kapuhoz…– Nem, Pjotr. Hozzájuk mindig el lehet jutni gyalog

is… Én tényleg bízom benne, hogy visszatérhetek. De ehhez el kell kerülnöm a Kaput.

Kelosz kinyújtotta a karját, a gyémántos fényű anyag felcsillant.

– És még nem kell meghalnom, Pjotr. Aligha támadok fel emberként. Ezt most már érted.

– Értem. Bocsáss meg!– Ne mentegetőzz! Nem hagytál nekem választási

lehetőséget, kölyök. A legkisebbet sem. Megtagadni tőled a segítséget nem illik ahhoz, aki fél évszázada voltam. Veled menni szinte reménytelen vállalkozás, mégis emberi lépés. De erről te nem tehetsz. Talán valóban eljött a döntés ideje.

– Minek nekünk a Kereskedelmi Liga, Kelosz?– Alternatíva. Az Árnyék és a Kapu gyengécske

alternatívája. Nem is próbálnak harcolni az Árnyék

ellen, mint a Kristályszövetség tette. De ide-oda járnak a világok között, és elég erősek ahhoz, hogy ne bántsák őket az újsütetű birodalmak urai. Nagyon sok mindent tudnak.

– És akarnak majd segíteni?– Lehetséges. Az ő jelszavuk az, hogy nem csak az

Árnyék szolgálja az embert. A Liga hajóival mindig eljuthatsz arra a világra, amelyikre akarsz. Ráadásul… sok szövetségbeli barátom ezt az utat választotta. Csatlakoztak azokhoz, akik szétvertek minket. Én alighanem túl büszke voltam ehhez…

– De mit kérjek tőlük, Kelosz? Képesek kiállítani egy hadiflottát a Föld védelmére?

– Nem ez az ő módszerük – szakított félbe Kelosz. – Nem, Pjotr. Én egyetlen esélyt látok a bolygód számára: belépni az Árnyékba.

– Micsoda?Kelosz halkan elnevette magát.– Milyen őszintén csodálkozol… Pjotr, irreális dolog

néhány nap alatt védelmet találni egy távoli világ számára. Még az Árnyékban is irreális. De ha az Árnyék érkezik meg a világodba, megmenekültetek.

– Hogyan?– Az a bolygó, amelyen ott vannak a Kapuk, már

nem védtelen. Nem közelítheti meg bármelyik hajó. Nem minden fegyver hatékony vele szemben. De még ha rátok tör is az a ti Konklávétok, senkit nem tudnak megölni. Csak újjászületéssel ajándékoznak meg.

– Ehhez kellenek a Kapuk?– Igen. Valamikor hosszadalmas és bonyolult

módon hozták őket létre. Most már ez nagyon egyszerű. Azt mondják, pont a Kereskedelmi Liga hinti be Kapukkal az új világokat, a lakottakat is, a lakatlanokat is, mindegyiket, amelyikre az Árnyék lakóinak szükségük lehet.

– Az Árnyék ellen vannak, és építik a Kapukat?– Természetesen. Nem az erőt választották az

ellenállás eszközéül. A Liga alternatívát kínál, de nem gátolja az élet megszokott rendjét.

Kelosz elhallgatott. Vártam a további érveket, de nem voltak. Az egyedül helyes utat kínálták fel

nekem… legalábbis Kelosz így vélte.– Mondd, te miért vagy az Árnyék ellensége?– Én? Az ellensége?– Kristályszövetség, a Kapuk megsemmisítése… Kelosz felsóhajtott.– Az érzéseim tökéletesen megalapozatlanok.– És mégis.– Réges-régen, Pjotr… nagyon régen egy kis

bolygón, amelynek úgy tetszett, hogy az Árnyékban éljen… született egy kisfiú. Növekedett – a saját világának törvényei szerint. Háborúsdit játszott, lőni tanult, az ifjú kémelhárítók szakkörébe járt… Ez volt a szokás. Azután egyszer találkozott egy kislánnyal. Saját világának egy közönséges kislányával. Banális, Pjotr?

– Normális – mondtam.– A folytatás még banálisabb volt. Felnőttek. A

kislányra egy furcsa bolygóval kötött szerződés várt… ma már senki nem is emlékszik arra a bolygóra, de akkor a Szultanátus-nak már a neve is félelmet és undort keltett. Mindenütt, a fiú és a lány bolygóját kivéve, mert az ő hazájuk megszokta, hogy kereskedik a gyerekeivel. A Galaxis legjobb katonáival. Meg kell mondanom, hogy a kislányt nem zavarta, melyik fél oldalán kell majd a vérét ontania. Csakhogy a fiúnak a Szivárványos Hidakra kellett mennie, ami azt jelentette, hogy szembetalálkoznak majd a csatában. Az érzelmeik nem játszottak semmilyen szerepet; már születésük előtt eladták őket. És akkor megszöktek.

Egyenletesen, nyugodtan beszélt, mintha nem is önmagáról mesélne. De kit tudja, mi történik az első szerelemmel négyszáz év alatt?

– A fiú addigra már túlesett az első harci implantációkon. Kész volt megölni, aki az útjukba áll. Nem féltek. Még a szégyentől sem tartottak – a Kaput az ő világukban mindig a gyávák és sikertelenek menedékének tekintették. Nem állították meg őket. Odamentek a Kapuhoz, egy szemétdombhoz, amelyet a Kapura halmoztak. Megszokott dolog volt ez, nem voltak őrkutyák, sem robotok, sem kerítés, egyszerűen szemét. Felkapaszkodtak a mocsoknak

arra a halmára, fogták egymás kezét, tudván, hogy új világ nyílik meg előttük… egy világ, amelyik csak az övék. Nem tudom, mire gondolt a lány, azt pedig, hogy mire gondolt a fiú, már elfelejtettem. Azt hiszem, a tengerről ábrándozott. Az ő bolygójukon nem volt tenger… És a Kapu nem csapta be őket. A Kapu kinyílt. A fiú a tengerparton állt, és a kezében…

Kelosz lassan felemelte a kezét.– És a kezében, amellyel acélrudakat tudott volna

meghajlítani és köteleket széttépni, már nem volt ott a lány keze. A folytatás… a folytatás már végképp banális. Visszarohant a Kapuba. Rá sem nézett a tengerre, amely valóban mellette zajongott. És a Kapu kinyílt. Napról napra kinyílt, és a fiú világról világra vándorolt, tudva, hogy meg kell találnia, muszáj megtalálnia a lányt. Hiszen a lány nélkül az Árnyék összes ajándéka sem kellett neki. Nem kellettek a felhők: fénylő madárrajok, amelyek a repülő szigeteket kísérték a szélben, sem a vad erdők, ahol félmeztelen emberek éltek harmóniában a természettel, sem a hatalmas városok, amelyekben az épületektől nem lehetett az eget látni, sem a drágakőből való sziklákon alágördülő vízesések, sem a végtelen mező szélén álló kunyhó, amelyben megetették és próbálták vigasztalni a fiút… A fiú néha úgy érezte, bejárta már az egész Árnyékot, azután megértette, hogy azt soha nem lehet bejárni. A Kapuba belépve sírt és nevetett, újra és újra belépett a Kapuba, és várt, hiszen a lány is keresi őt, keresnie kell… Néha erőt vett rajta az őrület, olyan világokban merült el, ahol háború folyt, rohant a csatákba, nem nézve, ki ellen és ki mellett harcol. Jó katona lett belőle, még legendák is jártak róla… ez néhány rövid évig tartott. Az egyik világban vezérnek nevezték. Ott maradt. Ha az Árnyék nem akarja őt elvezetni a lányhoz, ő kész felrobbantani az Árnyékot. A fiú megesküdött, hogy új birodalmat alapít, meghódítja az egész Mindenséget, és megkeresi a lányt. Nem tudta, milyen sok fiú tett már ilyen esküt előtte…

– Nem találtad meg? – kérdeztem.– Nem. Később, amikor a fiú felnőtt és okosabb

lett, amikor önfeledt pillanatokban már nem a lány nevén szólította a barátnőjét, megértette, miről van szó. Egyszerűen szerelmes volt… vakító fénnyel lángolt… a lány pedig visszatükrözte ezt a fényt. És nincs miért szemrehányást tenni neki. Maga is hitte, hogy örök élet és örök szerelem vár rájuk. De az Árnyék… az Árnyék tudta az igazságot. És megajándékozta a lányt a szabadsággal.

– Nem tudod őt elfelejteni? Nem vagy képes megbocsátani az Árnyéknak?

– Elfelejteni… már rég elfelejtettem őt, Pjotr. Alig emlékszem az arcára. Radát és engem százszor több emlék, több öröm és bánat köt össze, mint azt a fiút és azt a lányt. Más az, amit nem tudok megbocsátani, Pjotr. Azt a pillanatot… amikor először léptem be a Kapuba. A tenger illatát, a hullámverést, a vöröslő égboltot; épp alkonyodott…

A lelkesedés rövid pillanatát, amikor még minden előttem volt, és ketten voltunk. Azután a kezemre néztem, üres, ökölbe szorított kezemre. Az alkonyat kihunyt, a tenger meghalt, és a fiú felkiáltott fájdalmában. Hát ezt, ezt nem bocsátottam meg, Pjotr!

– Az Árnyék nem hoz boldogságot.– Az Árnyék szabadságot ad. De az, hogyan

rendelkezel vele, kinek-kinek a saját dolga. Ha boldogságod arra épül, hogy valaki más nem szabad, nincs szerencséd.

– Boldogság tehát nem létezik.– Tehát nem létezik. Pjotr, ha te egy ideális világot

kerestél, amelyik segít nektek, felvirágzást, biztonságot és boldogságot hoz, tévedtél. Legalább egy dologban.

– Én csak szabadságot kerestem, Kelosz.– Na és? Megtaláltad. És sok örömed van benne?– Nem sok. És most nem tudom, mit keressek.Elhallgattunk. A röppentyű a bolygó fölött

száguldott, körülöttünk ragyogtak a csillagok. Távoliak, szépek, szabadok, egyetlen csillagláncolatba összekovácsolva.

Miből lehet választani, ha egyetlen döntés sem ad helyes választ?

A geometerek szigorú álma?A Konklávé gonosz gyakorlatiassága?Az Árnyék közömbös engedékenysége?Amikor csak két alternatíva van, mindig a

harmadikban lehet csupán reménykedni.De csak a mesékben győzi le a harmadik fiú a

sárkányt, bizonyul helyesnek a harmadik kívánság.A világokon, ahol nincs szabadság, ahol szigorúan

korlátozzák a jogokat, ahol teljes az anarchia, az emberek mindig és mindenhol szenvedésre vannak ítélve. Veszteségekre, keresésre, hibákra. Arra, hogy fájdalmat okozzanak, és tűrjék a kínokat. Nekem olyasmi kellene, amit senki nem tud megadni. Nekem a paradicsom kellene, de paradicsom egyszerűen nem létezik.

– Nem könnyű neked – mondta Kelosz. – Megértelek. Mégis azt tanácsolom neked… ez az egyetlen tanácsom… fogadd el az Árnyékot! Nem fog zavarni. Ha boldogok akartok lenni, azok lesztek. Ez jobb, összehasonlíthatatlanul jobb, mint örökre meghalni.

– Így beszélt a nagyapám is… mikor a reptiloid testében találta magát. Most nagy szükségem lenne a tanácsára.

– Kockáztass! Lépj be a Kapun! Ha tényleg meg akarod találni a nagyapádat…

– Honnan tudjam, mit akarok?– Ó! Okosodsz, fiú. Egyébként nézd ott elöl azt a

zöld csillagot…Bólintottam. Ha Kelosz azt hiszi, nem tudok

megkülönböztetni egy csillagot egy űrállomástól…– Addig még vagy száz kilométer – mondtam.– Vagy kétszázezer.Na szép! Két nagyságrendet tévedni.– Az átmérője úgy négy kilométer?– Hát ha egyáltalán alkalmazható rá az átmérő

szó…

Az állomás átmérőjét megítélni valóban lehetetlen volt. Alakja a sztereometria tankönyv egyik ábrájára

vagy egy tengeri sün csontvázára emlékeztetett. Az alapjuknál több száz méter vastag tövisek ágaztak el mindenfelé az állomás sokszög alakú közepéből. Borítása rücskös, egyenetlen, tompa zöld színű.

– Egy kicsit élőlényre emlékeztet – mondtam.– Adózás a hagyományoknak. A Liga már régen

lemondott a biológiai hajók tenyésztéséről.Nagyot nyeltem. Képes vagyok bármit is kitalálni,

ami ne lett volna már meg az Árnyékban?És tud-e bármit mutatni nekem az Árnyék, amit én

ne tudtam volna kitalálni?A röppentyű lassan siklott a szerteágazó sugarak

között. Semmi nem volt, ami zsilipre emlékeztetett volna – ellenkezőleg, széles nyúlvány nyújtózott felénk.

– Nem rossz emberek – mondta Kelosz. – Még akkor sem, ha nem mindegyikük ember.

– Miért ilyen nagy az állomás? – kérdeztem, és közben képtelen voltam levenni a szemem a közeledő felületről. Mindjárt belevágódunk… – Élénk kereskedelmet folytattok velük?

– Miről beszélsz? A mi világunk szinte semmi érdekeset nem termel. A Liga állomásai mindenütt egyformák, a bolygó fontosságától függetlenül. Ez kifizetődőbbnek bizonyult, mint átépíteni az állomásokat azoknál a bolygóknál, amelyek hirtelen fontosak lettek a Liga számára.

Beúsztunk az állomás kinyújtott csápjába. Az előbb még szilárd felület volt előttünk, és már benne is voltunk a hengeres, fényesen megvilágított zsilipben.

– Most jön a legérdekesebb – jegyezte meg Kelosz. – Igyekezz nem csodálkozni a megjelenésükön, a viselkedésükön, a kérdéseiken! A mi bolygónkon semmi sem lepett meg, de a Kapun keresztül jutottál oda. De ez nem a neked rendeltetett világ.

Ügyesen felhúzódzkodott, kibukkanva a röppentyű védőközegéből. Követtem Keloszt. A hajó teteje már felnyílt. A zsilipben álltunk – a legközönségesebb zsilipben, amely nem is lehet másmilyen.

Min csodálkoznék?Ha Kelosz azt hiszi, képes vagyok még erre, téved.

Tőlem akár Luke Skywalker és Dart Vader is

besétálhat a zsilipbe illedelmesen, berohanhat és kézen fogva táncot járhat néhány vidám ördögöcske, bemászhat egy felfegyverzett fémpók – nem fogok csodálkozni. Hiszen ez itt az Árnyék.

A fal ingott, hajladozott. Emberi alak lépett ki belőle. Már ez is jó.

Ellenszenves fiatal lány pikkelyes fehér kezeslábasban, kezében rövid csövű géppisztolyra emlékeztető fegyvert szorongat.

– Üdvözlöm Önöket a Liga állomásán – mondta szárazon. – Nevezzék meg magukat!

Nem csodálkoztam. Hiszen megfogadtam, hogy nem fogok csodálkozni.

– Az útlevelünket is megmutassuk, Mása?A lány pillantása megállapodott az arcomon.– Na? – érdeklődtem. – Újból megismerkedünk?– Pjotr… Petya…Reszketett az ajka. A fegyver kiesett a kezéből,

visszhangosan a padlóra zuhant.Kelosz megmerevedett, amikor összeölelkeztünk.

Nyilvánvalóan magyarázatot várt…Mása belém kapaszkodva bömbölt. El sem hiszem!

Mása Klimenko, az állambiztonság őrnagya, közelmúltbeli börtönőröm – a nyakamba csimpaszkodva bőg. Hé, Mása, és mi van a robbanószerrel töltött nyakravalómmal?

Nem emlékszem, hogyan bőgtem el magam én is.Ez maga volt a csoda – találkozásunk olyan

világokon, ahol milliárdszor milliárdnyi eleven lény él. Véletlen csodák pedig nincsenek.

Valamelyikünk nagyon meg akarta találni a másikat. És valószínűleg nem én. Nekem egyszerűen mindegy volt, előkerül-e Mása, vagy örökre elvész az Árnyékban. Neki tényleg ennyire fontos lett volna ez? Fontosabb, mint Kelosznak, aki ifjú barátnőjét kereste ezernyi világon?

– Soha… soha nem bocsátottam volna meg magamnak… – suttogta Mása.

– Pjotr, ti ismeritek egymást? – kérdezte Kelosz. – Ez a lány… az útitársnőd?

– Mit csodálkozol, elvégre az Árnyékban vagyunk – motyogtam Mása hátát simogatva. – Na… nyugodj

meg, kislány! Minden rendben. Látod, találkoztunk…– Azt hittem, vége… hogy eltűntél itt… és

megígértem, meg kellett találjalak… Úristen!Árnyék, nem szégyelled magad?De hát mit számít két gyerek szerelme, akik

megszöktek a bolygójukról, mit számítanak ezek a bolygók – ezer- és tízezerszám! Mit számít mindez az orosz állambiztonsági szervek munkatársának ügybuzgalmával szemben!

Nevetséges vagy, Árnyék! Ez a Mása nevű kislány, aki nem kapott melegséget és szeretetet, a haza szolgálatát választotta szerelméül. Ez a Mása nevű kislány abba a világba került, ahová nekem kellett eljönnöm.

Nem löktem el magamtól a lányt, és nem szóltam semmit.

Lehet, hogy nevetséges, de az ilyen szeretet is tiszteletet érdemel.

– Minden rendben – ismételgettem.– Pjotr… – Mása elengedett. Keloszra nézett,

futólag, nem is méltatta figyelemre. – Annyira örülök! Andrej Valentyinovics azt mondja, csak én tudlak megtalálni… hogy már nem szereted őt, és sosem tennéd be a lábad abba a világba, ahol ő is ott van… de én nem akarok belemenni abba a Kapuba, félek tőle!

– Azt mondja? Nagyapa itt van?– Igen. – Mása elnevette magát. – Hát persze… te

nem is tudod… Petya, ha tudnád… olyan világban voltunk… merő iszonyat… de most…

Tessék, kihez igyekeztem!Nem rögtön, persze. Szükségem volt a világra,

ahol megöltem Galiszt – azt, akit maga a sors (vagy a Kapu?) rendelt zord és gyengéd parancsnokomul, a világra, ahol elvesztettem a Hó nevű fiút, aki a barátom lehetett volna, akinek barátommá kellett volna válnia. Szükségem volt Keloszra és az ő képzelt fiára, az öreg és rémült Keloszra, aki fél szeretni. Mindez csak egy célt szolgált – hogy visszatérjek a nagyapámhoz. Mindannak ellenére, ami előzőleg volt, amikor egy elgyötört, magányos ember eleven játékszert vásárolt magának – eszményeinek jövendő

harcosát. A fájdalom ellenére, amit oly bőkezűen osztogattunk egymásnak, a hazugságok köre ellenére, amelybe bezártuk önmagunkat.

Mása, bocsáss meg, hogy az állambiztonságiaktól kapott feladatodra gondoltam… Bár sosem leszünk közeli barátok – de árulás sem lesz köztünk.

Árnyék, én nem félek tőled… Nem félek tőled, és nem sóvárgok utánad, mert mégiscsak erősebb vagyok nálad.

– Na mi lesz, beengedsz minket az állomásra? – kérdeztem.

Mása boldogan elnevette magát:– Hát persze! Gyere, nagyapa most a helyi

főnökségnél van, tömi a fejüket… Mennyire fog örülni!

Aha, megint nagyapának nevezed. Hát így állunk!– Ő a társam – biccentettem Kelosz felé. Nem

kockáztattam meg, hogy barátomnak nevezzem, valami miatt félni kezdtem ettől a szótól. – Segíteni akar a Földnek, kitalált egy megoldást, talán nem a legjobb, de…

Mása és Kelosz szó nélkül kezet rázott, Kelosz rám nézett, és túlságosan keményen, hogy higgyünk neki, ezt mondta:

– Az egyedüllét, Pjotr. Nektek az egyedüllét segít. Az Árnyék világai túlságosan nagyok, elkerülhetetlenül egymáshoz sodornak benneteket.

2. FEJEZET

FÖLDI ŰRÁLLOMÁSOK EGY RIADÓZTATOTT KASZÁRNYA, egy őrült komputeres műhelye és egy félig kész

űrhajó keverékének képét mutatták. Az alarik cirkálójának belseje barlangokkal át- meg átvájt sziklára emlékeztetett. A Kereskedelmi Liga állomásának sajátos arculata volt. Út. Bármily furcsa – mindössze csak egy út. A hatalmas sugarak belül teljesen üresnek bizonyultak. Nagy ritkán akadt bennük egy-egy világító panel. Az egyik padlóul szolgáló él mentén haladtunk, itt volt gravitáció, alig valamivel kisebb a földinél. Kicsit följebb a nehézségi erő láthatóan alaposan lecsökkent – egy szembe jövő nő a szemünk láttára felszökkent, karjával hadonászva a felső élig lendült. Hosszú, tarka szoknyája, amely a földi cigányasszonyokét idézte, kacéran lobogott a nyomában. Fejemet hátravetve, a szédüléssel küszködve láttam, amint az asszony felszállt a mennyezetre, vagy ötven méterre tőlünk.

A

– Remekül megoldották a gravitációt! – kiáltott fel Mása. – Az O'Neil-hengerre emlékeztet, amit az amerikaiak építenek, csak itt persze nincs forgás…

– Felületi gravitációs mező nagy csökkenési fokkal – vont vállat Kelosz. – Nálatok még nem alkalmazzák?

– Mi még egyáltalán nem tudjuk ellenőrizni a gravitációt – ismertem be.

– Akkor mit csináltok az űrben?– Repülünk – feleltem komoran.– Nem, én a tisztán hétköznapi problémákra

gondolok. Például hogy mentek vécére…– Csak ezt ne! – rimánkodtam. – Próbáld meg

magad kitalálni!Kelosz láthatóan nem értette a reakciómat, meg

kellett magyaráznom.

– Az elmúlt évben iskolákba hajtottak ki minket előadásokat tartani. Több pilótára van szükség, kell az élő propaganda… Vannak előre elkészített válaszaim iskolások, kamaszok számára…

– Hagyd ezt! Önállóan is képes vagyok felfogni.Egyre tovább és tovább mentünk. Az alagút falán

helyenként tarka, vidám házacskák tűntek fel, az útra merőlegesen. Az egyik előtt idős, fekete bőrű férfi ült pipázva. A füst különös spirálban tekergett fölfelé.

Nem, Kelosz, igazán nincs itt min csodálkozni! Egy idegen bolygóra való néger ül a falon, és pipázik.

Mása mintha már hozzászokott volna a Kereskedelmi Liga állomásához. Lehet, hogy éppen ez az ő ideális világa? Üres, cikornyás terek, egymás iránt szinte egyáltalán nem érdeklődő lakók, egy kozák betyárbanda általános légköre – ez lenne az ő igazi közege?

Egyébként miért csodálkozom? Elég csak arra gondolni, hol ragadtam majdnem ott én…

– Mennyire örülni fog a nagyapád! – mondta Mása. – Nem, Pjotr, el sem tudod képzelni… Micsoda meglepetés… mellesleg neked is…

Ravaszkásan elmosolyodott.– Én már megkaptam a magam meglepetését,

amikor megláttalak a géppisztollyal.Mása feldobta a kezében tartott fegyvert.– Ez csak… egy sokkoló. Úgy látszik, senki nem

bántja a Kereskedelmi Ligát, sőt engem küldtek, hogy fogadjam az érkezőket.

– Ezen a világon nem bántják – ismerte el Kelosz. – De vannak állomások, amelyek állandó harcban állnak a legközelebbi bolygókkal.

– Mondták nekem…Igen, Mása már mélyen megismerkedett a Liga

életével. Hangjában őszinte érzés csengett.– Kelosz, ha jól értem, van valamelyes harci

tapasztalata?– Bizonyos mértékig – válaszolt Kelosz ugyanolyan

hangnemben, ahogyan a szarkofágot magyarázta el a gyereknek.

– Képes a Kereskedelmi Liga segíteni a Földnek?– Pjotrral már beszéltünk egy ilyen változatról.

Nem. A Liga nem folytat ilyen politikát. Olyan világokat keresni pedig túl sokáig tartana, amelyek képesek az aktív beavatkozásra. Ha jól értem, a maguk Földjének már csak három-négy napja maradt…

Mása megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

– Három nap?– Beszéltem a kualkuával – magyaráztam. – És?Hát persze. Egyikük sem tud az engedelmes kis faj

igazi lényegéről.– Kapcsolatban áll… más egyedekkel.– Miről beszélsz?– Az Erősek értesültek a geometerekről. Az alari

flottát visszarendelték az ügy kivizsgálására. A jelek szerint ez rögtön azután történt, hogy mi eljöttünk.

– Három nap… csak három napunk van? De Andrej Valentyinovics azt mondta, legalább két hétre van szükség…

– Menjünk, Mása! – kértem gyengéden. – Minél előbb megvitatjuk nagyapával, annál jobb!

Vagy ilyen kényelmes tempójú az élet a Kereskedelmi Ligában, vagy Mása nem ismert gyorsabb közlekedési lehetőséget. Csaknem egy órába telt, mire elértük az állomás központját. Főként gyalog, csak kétszer szálltunk hatalmas, üres liftbe. Gyakrabban találkoztunk helyi lakókkal, de változatlanul oda sem figyeltek ránk. Lehet, hogy éppen ez vonzotta Mását, hogy hangsúlyozottan nem avatkoznak a mások dolgába? Sok furcsa és érdekes dolgot láttunk – embereket megváltozott testalkattal, a falból és a meny-nyezetből kinőtt szerkezeteket, egy csapat kamaszt, akik az alagút közepén repültek – nem ők mozogtak, valamilyen mező röpítette őket. Egyszer a távolban átvonult egy hatalmas, legalább akkora lény, mint egy víziló. Nem volt érkezésem alaposan megnézni, még ezt sem tudtam, Idegen vagy egyszerűen egy furcsa alakú robot.

Kitartóan közeledtünk az állomás középpontja felé. Az alagút itt körbe-körbe haladt, egyik réteget a másik fölé tekerve. Kelosz tökéletesen közömbös maradt, sok ilyen állomást láthatott már.

Amit közöltem Másával, mintha minden más témát belénk fojtott volna. Röviden elmeséltem, mi történt velem, hasonló beszámolót remélve viszonzásul. De Mása csak bólogatott, hallgatott, és nem mesélt semmit. Az ő kalandjai nyilván jóval komolyabbak voltak – vagy ő így gondolta.

– És mi van Danyilovval? – tettem fel a kérdést, amelyre nyilvánvaló volt a válasz.

– Nem tudom. Kétszázezernél több bolygó van itt.– Igen? Már ennyi? – jegyezte meg futólag Kelosz. –

Növekedik az Árnyék…Hallgattam. Elképesztő! Ilyen méretek mellett

olyan a Konklávé, mint valami isten háta mögötti falucska Moszkvához, Novoszibirszkhez vagy magához a fővároshoz képest.

– Először én is elszörnyedtem – bólintott Mása. – De azt is vedd figyelembe, Pjotr, hogy az Árnyék kevés bolygójának van egymilliónál több lakója.

Logikus. Minek szorongani a városokban, minek nyűglődni egy zsúfolt bolygón, mikor ekkora a választék? Minél kisebb a lakosság, annál könnyebb megfelelni mindenki igényeinek.

– Vannak nagy világok is. Általában egy-egy birodalom vagy szövetség központjai. De ezernél több bolygó lakossága áll egyetlen főből!

– Minden pszichopatának saját világ… De jól eligazodtok a történtekben!– Andrej Valentyinovics azt mondja, a

Kereskedelmi Liga rendelkezik a legnagyobb mennyiségű információval. Legalábbis az ember számára hozzáférhető formában. Vannak olyan bolygók is, ahol a lakók evolúciója valami egészen elképzelhetetlen formában ment végbe.

– Ezt én is tudom.– Már majdnem ott vagyunk…Végre kiértünk az alagútból. Az átmérője itt már

több tucat méter volt, és sehol nem lógtak a falon házikók. Már az utolsó lépéseknél gyanakodni

kezdtem valami rendkívülire – Mása rám-rám sandított, Kelosz pedig mosolyogni kezdett.

Nos? Mivel akartok meglepni? A kék éggel, amely már bekandikál az alagút végén? A friss széllel? A madárdallal?

Gondolatban elnevettem magam, rezzenetlen arccal követtem Mását és Keloszt. Az alagút enyhén emelkedő tölcsérrel befordult, és kiértünk a felszínre. Egy pillanatra megszédültem – nyilván a gravitációs vektor hirtelen megváltozásától.

Azután minden jó lett.Micsoda paradicsom!A lábam alatt – fű. A fejem fölött – tiszta kék ég

felhő-pamacsokkal. Lassú folyású, széles folyó ballag, rajta háromszögletű vitorlák – talán jachtok, talán szörfdeszkák. Zöldellő erdő. Távolabb házacskák, valamiféle karcsú, elegáns tornyok zászlókkal…

– Nagyon kedves – mondtam. Mása is, Kelosz is teljes elképedéssel bámult rám.

Megfordultam, benéztem a tölcsérbe – mélyen „lenn” húzódott a fényesen kivilágított alagút. Valaki elgondolkodva, sietség nélkül igyekezett felfelé, hozzánk.

– Nem, tényleg elbűvöl – bizonygattam. – Igen. Kelosz, láttam egyszer egy régi gyerekfilmet arról, hogy egy csapat kamasz egy fotoncsillaghajón elrepül egy másik csillaghoz. Ez… kitalált történet, nem történt ilyesmi. Ebben a filmben a hajón is berendeztek egy imitációs szobát. A nyílt tér teljes illúziójával…

Elmosolyodtak. Még megértően össze is néztek. Kelosz még csak rendben, de miért hahotázik Mása?

– Pjotr, nézz körül figyelmesebben! – kérte Kelosz. Ismét végignéztem az illuzórikus tájon. És…

Mintha áramütés ért volna – Kapukat érzékeltem. Egy, kettő, három Kaput… Az egyik a közelünkben, a másik a folyónál, a harmadik az erdőn túl…

– Ez nem imitáció.Kirázott a hideg, hangyák futkostak a hátamon.

Megint belenéztem az alagút tölcsérébe – és visszahőköltem. Messze, nagyon messze… Egy másik világban.

– Ez a Kereskedelmi Liga bolygója – jelentette ki ünnepélyesen Mása. – Minden állomásuknak van ide kijárata.

– Ez a Kapuk egyik alternatívája – erősítette meg Kelosz.

– Előbb vagy utóbb a Liga is kiépíti az alagútjait a világok között. Hogy ebből mi lesz, nem tudom. De megértheted, nekik szurkolok. Számomra ez aktuális kérdés.

– Istenem! – csak ennyit tudtam suttogni. A Kapu kegyesen elrejti az átvitel pillanatát. A Kapuk itt nem festettek olyan hétköznapian – nem lyuknak látszottak a térben, nyúlodúnak, ahova bekukkant a kíváncsi Alice…

– Hát ezért vélem én úgy – jelentette ki ünnepélyesen Kelosz –, hogy el kell fogadnotok az Árnyékot. Az ellenőrizhetetlen átvitelek rendszerének rengeteg a negatívuma. De ez előbb vagy utóbb véget ér, megszűnik a feszültség. Ha szuperértelemre akarsz szert tenni, a halhatatlanságra, lépj be a Kapuba! Utazgatni akarsz egyik világból a másikba, tudatosan választott kívánságod szerint, fáradj a Kereskedelmi Ligához!

– Ezt a dolgot már most is lehet közlekedési eszközként használni – kiáltottam, ellépve a tölcsértől. – Igaz? Ide repülni az állomásra, bejönni, és erről a bolygóról átmenni egy másik állomásra…

– A Liga egyelőre nem támogatja az efféle utazgatásokat – mondta Mása. – Azt hiszem, tartanak a következményektől. Na, nem megyünk?

Az egyik házacska felé indultunk. Földszintes téglaépítmény volt, olyan, mint egy közepesen tehetős ember nyaralója.

– Lakásnak adták nekünk – magyarázta Mása. – Hogy adaptálódjunk, ők maguk inkább az állomásokon szeretnek lakni…

A házat kert vette körül, virágzó fák, ha nem nézte meg alaposan az ember, almafáknak látszottak. A ház mögül hangok hallatszottak.

– Andrej Valentyinovics tombol – mondta halkan Mása. – Menj! Legyen meglepetés!

Bólintott Kelosznak, aki engedelmesen ott maradt

vele.Meglepetés… Már ért meglepetés, amikor

visszajöttem a geometerektől…Hanem ez a Mása alaposan megemberesedett.

Mintha lehullott volna valami héj arról az energikus, de kellemetlen nőről, akit először láttam – és ellenszenvesnek találtam – két héttel ezelőtt. Egyik réteg a másik után tűnt el – hidegsége, kegyetlensége, komolysága… A végén még kilép az állambiztonságiaktól is, bár azt beszélik, onnan sosem lehet eljönni…

Egy rendes férfi kellene neki. Nem férj, hanem éppenséggel férfi. Hogy megtanuljon odasimulni egy idegen vállhoz, kacérkodni, flörtölni, tányérokat összetörni… és végül szappanoperákat nézni.

Lassan megkerültem a házat. Nem volt hová sietnem, néhány perc sem a Földnek, sem nekem nem számít.

– …a tudatalattiban? – hallottam meg az ismerős hangot. – Egy fészkes fenét! Nem az a kérdés, függ-e a sors megválasztása az ember tudatalattijától! Persze egy-két dolgot meg lehet tartani. A maguk világai közül a legtor-zabbak elkorcsosulnak vagy teljesen elszigetelődnek. De a korlátlan választási lehetőség megléte: csapda!

A házfalnak dőlve lehunytam a szemem. Látod, nagyapa, minden rendben! Te még mindig eszményeket keresel. Megint együtt vagyunk. Semmiféle Árnyék nem állhat közénk.

– Nem lesz korlátlan. – A hang kemény, uralkodói, bár kissé zavart. – Andrej, már megint felcseréli a fogalmakat! Mi nem fogjuk az Árnyék összes bolygóját összekötni. Csak…

– Már megint a szűrés? Optimisták! Akkor a maguk alag-útjai befuccsolnak. Vagy megadják a Kapuk teljes, adekvát helyettesítését egészen addig, hogy megfelelő számú bejárat legyen minden bolygón, vagy hoppon maradnak.

Előreléptem. És megláttam a reptiloidot. A számláló hosszú nyelvét kilógatva ült, és figyelmesen hallgatott. Azután háromszögletű pofája felém fordult.

– Én tiszta szívemből sok sikert kívánok maguknak! És nem kétlem, hogy az alternatíva lehetséges… de egyelőre nem látom sehol. Már megbocsásson, de nem látom!

Ez nem lehet!Hiszen a számláló hallgat!A reptiloid szája mosolyra húzódott.Előrerohantam.Fonott asztal, átlátszó kancsóban vörösbor. Két

fonott karosszék. Az egyikben előrehajolva, mulatságosan szorongatva egy üres poharat ismeretlen, ősz hajú férfi ül. A másikban, hátradőlve, a következő tiráda előtt kortyolva egyet, egy kissé ismerősnek tűnő férfi…

Némajelenet.Volt nagyapám elejtette a poharat. Felugrott,

borral leöntött ingével mit sem törődve. Elmosolyodott – zavartan, mintha a dolgozószobájában rajtakaptam volna égő pipával és egy pohár konyakkal.

– Nagyapa – mondtam élettelen hangon. – Árt neked, ha bort iszol!

– Most már nem.Legfeljebb negyvenéves lehetett. Most már az

apám sem lehetett volna, nem hogy a nagyapám. Ilyennek csak régi fényképeken láttam, amiket nagyon nem szeretett elővenni.

– Petya…Elviselhetetlenül nehéz volt átölelni őt, mintha

idegen ember lenne. Az ismerős vonások eltorzultak – még ha a fiatalság tette is. Ha gyerekkoromban ilyen lett volna a nagyapám, alighanem egészen máshogy növök föl. Ennek nem most van itt az ideje. Minden és mindig rossz időben történik.

Nagyapa felém lépett.– Pete… hiszen ugyanaz vagyok! – mondta halkan.

– Pete, képzeld azt, hogy a vén madárijesztő plasztikai műtétet végeztetett magán!

Úristen… Hiszen úgy viselkedem, mint Mása! Mit is mondtam neki a formáról és a tartalomról, arról, hogy a lélek fontosabb a testnél? Ez tehát csak üres fecsegés volt? És kész vagyok elfogadni nagyapámat

öregemberként vagy egy Idegen alakjában, csak ilyennek nem – élőnek, egészségesnek, energikusnak? Mi ez bennem – féltékeny lennék megszerzett fiatalságára… jó, természetesen nem fiatalság, hanem érett kor… a tulajdon önállóságomat féltem – ez a Hrumov új energiával lát neki a nevelésemnek… nosztalgia az öreg, házhoz kötött, őszintén szólva magatehetetlen nagyapám után? Mi van bennem? Miféle ördögöcskék járnak most táncot a tudatalattimban?

– Nagyapa, te aztán jól adod… – mondtam. – De miért álltál meg félúton? A huszonöt éves még jobb kor…

Nagyapa fölényesen elmosolyodott.– Tudod, Pete – mondta régi kajánságával –,

amikor nagy a választék, minden életkornak megtalálod az előnyét. Ha megéred az én koromat, majd értékeled ezt.

Nagyapa beszélgetőpartnere odajött, s megállt kettőnk között. Kérdően nézett rám:

– Pjotr Hrumov?– Igen.Megrázta a fejét, mintha képtelen lenne hinni a

szavaknak.– Remélem, tudod, Krej, tartozol egy láda borral –

jegyezte meg nagyapám.Az ősz hajú bólintott, és mohó érdeklődéssel

tanulmányozta az arcomat.– Hiszen még csak nem is biológiai rokonok…

Elnézést! Krej Paktalosz vagyok, a Kereskedelmi Liga munkatársa. – Kezet fogtunk.

– Egy időre elhagyom magukat. Így lesz a legjobb – döntött Krej.

– Krej Raktáros – mondta nagyapám gúnyosan, amikor a Liga munkatársa távozott. – Naiv optimisták. Száz évekig élnek, de nem jön meg az eszük. Nem hitte el, hogy képes leszel megtalálni engem. Még fogadtunk is. El tudod képzelni?

Bólintottam. Csak álltunk, esetlenül félrenézve, nem tudtuk rászánni magunkat, hogy komolyan beszéljünk.

– Gyere, töltök neked bort… – Nagyapa sürgölődni

kezdett. – Ezek itt tudják, mi ad örömet az életben… lényegében nagyon kedves emberek…

Az asztalhoz fordult, valahogy töredezett mozdulatokkal, esetlenül, minden mozdulata túlságosan heves, túl nagy volt, nagyapám nem tudta összeegyeztetni új testét az öregkor kialakította sztereotípiákkal.

– Nagyapa! – kiáltottam, s odarohantam hozzá. – Nagyapa!

Túl erősen ölelt át, elfelejtve, mennyire erős most a teste, milyen bőkezűen ajándékozta meg a Kapu erővel és fiatalsággal.

– Nagyapa, nagyon örülök, hogy ilyen lettél! – suttogtam. – Az ördögbe is, már ezért képes vagyok megszeretni az Árnyékot… Ha visszamész az egyetemre előadást tartani, az összes diáklány a nyakadon lóg majd…

– Halkan! Mása előtt ne mondj ilyeneket, különben kapok majd előadást meg diáklányokat…

Összenéztünk.Végül is miért csodálkozom?– Spongyát rá! – egyeztem bele.– Elnézést, hogy félbeszakítom mélységesen

személyes beszélgetéseteket…Megfordultam, de még mindig nem engedtem el

nagyapámat. A reptiloid ült a lábunknál olyan képet vágva, mint a kedvenc kutya, amelyikre egyszer csak nem figyelnek oda.

– Szevasz, Karel! – mondtam.– Örülök a találkozásnak. Mondd, Pjotr, nem romlik

meg velem a viszonyod, miután már nem vagyok Andrej Valentyinovics ideiglenes őrzője?

Leguggoltam, és megérintettem a lágy, szürke pikkelyeket. Kezet nem nyújthattam – túlságosan is úgy festett volna, mint amikor az ember pacsit kér a kutyájától.

– Nagyon örülök neked, számláló – mondtam. – És ne sértődj meg a „számláló” miatt! Ez bók. Sikerült megoldanod a számomra legfontosabb feladatot, és megőrizned az eredményt. Emlékszel, megkérdezted, hogyan vélekednek az emberek a fajodról? Nem tudom, hogy vannak ezzel az emberek… én az

adósod vagyok. Vagy a barátod. Ahogy neked jobban tetszik.

Hátsó lábaira állva a számláló a fülemhez hajolt. Alig halottam a suttogását.

– Az a csillag, ami ti Spicának10 neveztek. Óriási gázgömb, amelyet gyűrű övez.

Elöntött a forróság. Ez nem csupán egyetlen reptiloid egyetlen embernek szóló gesztusa volt.

– Köszönöm. Te is tudod, hol az én házam.– Úgy döntöttél, Pjotrnak is elárulod? – kérdezte

nagyapa. – Csak rajta! Ne félj! Tud titkot tartani.A reptiloid szája összekattant. Olyan nyilvánvalóan

és látványosan vívódott, hogy nem kételkedhettem – nem megjátssza az emberi érzelmeket, valóban küzdelem dúl benne. Ez a csata az ő belső ideje szerint évszázadok óta tombol…

– Mi nem vagyunk élőlények, Pjotr. Nagyapa elképedt ábrázatomba nézve bólintott.– A gázóriások nem szülnek életet. Mi azok utódai

vagyunk, akik eredetileg gépek voltak. Az Árnyékból származó gépek.

A kozmosz eleven komputerei! Aha! A számlálók.Lenyűgöző képessége a gépekkel való

kommunikációra, a légzés és táplálkozás szükségletének nyilvánvaló hiánya! A kualkuával való szimbiózis lehetetlensége!

Hogy nem fogtam fel korábban?A számláló arcomba bámulva várakozott.– Ez semmit nem változtat meg, Karel – mondtam.

– Egyáltalán, egyáltalán semmit.

A házacskában minden vadonatúj volt, és olyan nyilvánvalóan magán viselte nagyapa szokásainak lenyomatát, hogy nem álltam meg kérdő pillantás nélkül.

– Rám szabták – közölte nagyapám, elterpeszkedve egy bőr karosszékben. – Meg sem kérdeztek. Tudod, milyen kényelmes az idióta vízvezeték-szerelőkkel való huzavona, a bamba

10 A Szűz csillagkép legfényesebb csillaga.

eladókkal teli üzletek közti szaladgálás nélkül…Bólintottam. Nagyon jól ismertem nagyapám

véleményét a szolgáltató szféra munkatársairól.– Úgy látom, huzamosabb ideig itt akarsz maradni.Nagyapa tiltakozva felemelte a kezét.– Petya, úgy döntöttem, megvárlak téged. Azt

reméltem, hogy előbb vagy utóbb…– Nekem meg elég volt két nap – mondtam.Mása és Kelosz a kertben maradt. Volt bennük

annyi tapintat, hogy időt adjanak nekünk, ami Kelosztói nem is volt meglepő, de változatlanul nem illett Másához.

A félig nyitott ajtón át beláttam a hálószobába. A francba! Ez aztán igen. Tükrös mennyezet, hatalmas ágy (nagyapa korábban gúnyosan csak úgy emlegette az ilyeneket: „Lenin velünk van”), valamilyen kristály csecsebecsék a falakon, képek, virágok…

– Teljesen kielégítették az ízlésedet? – kérdeztem.Nagyapa követte pillantásomat, és zavarba jött.– Pete… az ördögbe is, nem vagy már gyerek…

megérhetnéd, mit jelent visszaszerezni a fiatalságodat.

– Tiszta filozofálás. Jól van, nagyapa! Hagyjuk ezt! Inkább arról mesélj, hogyan történt! Hol voltatok Másával? Hogyan sikerült pár nap alatt eljutnod a Kereskedelmi Liga főnökségéig?

– Állj! – fékezett le nagyapám. – Menjünk sorban, jó?

Nehéz volt nagyapának szólítanom. Szerettem volna, mint akkor, az alari cirkálón, lehunyni a szememet, és felidézni a korábbi Andrej Hrumovot. De nem engedtem a kísértésnek. Ez már örökre így lesz. Nagyapa eztán ilyen lesz.

– Először egy nagyon sajátságos világba kerültünk… Mása mesélte?

– Tudod, nem. Csak annyit értettem, hogy nagyon nem tetszett neki.

– Még szép! Tudod, az a probléma… nem szeretem az Idegeneket mint osztályt. Mint teljesen más erkölcsi elvekre épülő társadalmi struktúrát. Az Idegenek egyes képviselőihez kész vagyok több mint

pozitívan viszonyulni. De Mása nem fogadja el az Idegeneket mint személyiséget, valamiféle idioszinkrázia él benne a nem emberi külsővel szemben… Na jó, ez líra, ráadásul nem is ismeretlen számodra. Nos, Pete, még azon a kóbor bolygón megértettem, mi az Árnyék. A Kapuk ugyanúgy nem alkalmasak közlekedési hálózatnak, ahogy a mikroszkóp sem szögbeverésre való. Minden világon túlságosan sok van belőlük, ugyanakkor túlságosan kevés ahhoz, hogy valóban kényelmes helyváltoztatást tegyenek lehetővé. Emberi fogalmak szerint már ötven kilométer is komoly gond egy közlekedési hálózatban. Na meg a te geometer barátaidat is csak egyetlen dolog rémíthette meg: az olyan világok, amelyekben az ő hősi regresszoraik csapatostul fognak dezertálni. Nem harcban elesni, nem eltűnni a világok milliói között, hanem éppenséggel dezertálni, fütyülve mindarra, amit a neveléssel beléjük vertek. Gondoljuk végig, mi vehet rá embereket a tömeges… mondjuk így, emigrálásra! Embereket, akik bárhogyan vesszük is, nem hasonlítanak egymásra. A geometerek egész egységesítése megmarad a felszínen, a mélyben viszont ott a régi história. Az egyik titokban verseket ír és a komputerének olvassa fel őket, a másik szégyenlősen dicsőségről és hódolatról álmodozik, a harmadik pedig azt szeretné, jaj, mennyire szeretné, ha a szeretett Nevelő jól megvesszőzné tyúkszemes regresszorfenekét…

Nagyapa kuncogott, elégedetten a kivágott szónoklattal. – Az embert lehetetlen egységesíteni! Sem az ördög, sem az angyal mintájára! Mindig különbözőek maradnak.

Tehát a csapdáknak is eltérőeknek kell lenniük, ráadásul gyorsan és elháríthatatlanul kell működniük. Mindenkinek teret az önkifejezésre! Az elveszett geometerek egyike még most is regresszorkodik… Akadt világ szegénykéimnek is, amelyik elmaradt a műszaki fejlődésben, amelyik még most is petróleumlámpát akar, esetleg lovagi tornát vagy szabad vadászatot a bozontos mamutokra. Mindezt pofonegyszerű volt kiszámítani, Pete. Úgyhogy nem

lepett meg az a bűvészmutatvány a Kapukkal. Jobban zavarba ejtett, hogy Mása velem maradt. Na meg az, hogy még mindig a számláló testében voltam.

– Vagyis reménykedtél abban, hogy visszakapod régi külsődet?

– Természetesen. Különben be sem léptem volna a Kapun. De az a világ, ahová kerültünk, valóban érdekes volt…

Nagyapám beharapta az ajkát. Az öreges grimasz az erős férfi arcán karikatúraszerűen hatott.

– Metamorfok bolygója volt, kisfiam. Egy bolygó, amelynek lakói úgy játszottak a külsejükkel, mint egy pénzhez jutott szép lány a ruhákkal és a kozmetikumokkal. Nagyon érdekes látvány… Mását a rettegésbe kergette. Tudod, mégiscsak meg kellett győződnie arról, meg kellett önmagát nyugtatnia afelől, ki is vagyok én valójában. Hrumov másolata a reptiloid testében, vagy az igazi Andrej Valentyinovics. És eljött abba a világba, ahol levonhatta a következtetést. Nekem pedig szükségem volt arra a világra, hogy újra emberi külsőhöz jussak.

– Lehet, hogy nem csak ezért maradtatok együtt? Nagyapa elfordította tekintetét.– Lehetséges. Éreztem, hogy Mása pánikba esett.

Számítottam is valami ilyesmire… Szóval együtt voltunk. Láttunk mindenfélét. Az egyszerű alakváltóktól, tigrisemberektől, madáremberektől, mindenféle szauruszoktól az egzotikus lényekig. Jön egy lény, Petya. Mintha ember lenne. De két feje van… szerelmesek, érted? Örökre együtt, az első veszekedésig. Afféle kedves hermafrodita, aki önmagával közösül. Kedvük szottyant rá, összeolvadtak. Most szakadatlan orgazmusban jönnek-mennek. De van egy következő szakasz is. Egy domb kúszik a síkságon. Barnás húshegy, csupa ránc és repedés, valami nyálka folyik belőle… nem céltalanul, a súrlódás csökkentésére. Ez egy család. Mama, papa, gyerekek, az öreg szülők, unokafivérek és unokanővérek, másod-unokatestvérek… Hogy mi történik ott belül, nem tudom. Az is lehet, hogy semmi. Abszolút önmagának való lény, mellesleg

barátságos és érdekes. Tudod, Petya, senki nem támadott meg minket. Nem próbáltak megenni vagy asszimilálni minket. Kommunikáltak velünk, segítettek. Amikor kiderült, hogy a reptiloid testében van még egy értelem… Csináltak nekem testet. És Karel, köszönet érte, áthelyezte bele a tudatomat.

– Csináltak?– Értem. – Nagyapa felnyögött. – Megvoltak nála a

szövetmintáim. Én magam kértem erre halálom előtt. Azt reméltem, eléldegélhetek a reptiloid testében addig a napig, amíg megtanulunk testet növeszteni.

– Már most is értünk hozzá. Mi az, nem hallottad, milyen hírek járnak a japán miniszterelnökről meg az amerikai…

– Ezek híresztelések – vágott a szavamba nagyapám. – Az egyetlen ember, aki klónozással hosszabbítja meg az életét… egyébként jobb, ha nem tudod a nevét. Egyszerűen nagyon gazdag ember, ismert filantróp. De én erre képtelen lennék. Megsimogatni ifjú klónjaim buksiját, azután utasítani az orvosokat, melyiket fektessék elsőnek a műtőasztalra… Nem, Petya! Akkor már inkább a földbe, a férgekhez!

– Igaz – mondtam. A könnyedség, amellyel nagyapám félresöpörte a bulvárpletykákat, és közölte velem az igazságot a számomra ismeretlen milliomosról, megrémített.

– Szóval kaptam egy ilyen ajándékot. – Nagyapám a kezét nézte. – Nagyon kellemes ajándék. Mégsem akaródzott ott maradnom. Eljöttünk onnan Másával… akkor nagyon féltem, hogy különböző világokba kerülünk. De megúsztuk. Egyből itt lyukadtunk ki, a Kereskedelmi Liga bolygóján. Nyilvánvaló szerencsénkre, nagy érdeklődéssel hallgatnak minket.

– És készek segíteni? Nagyapám felsóhajtott.– Beszélj már! Mit ígérnek?– Szinte semmit. Nem áll szándékukban háborúba

keveredni. Szidják az Árnyékot. Kényszerpályának tartják, amelyet majd felvált az ő szabad mozgási rendszerük… az ostobák. És azt javasolják, lépjünk

be az Árnyékba.Bólintottam.– Kelosz… ő rendes ember, nagyapa… ugyanezt

mondja.– Természetesen. Nincs más alternatíva, Petya. Egymásra néztünk.– Értem – mondta nagyapám gyengéden. –

Valahogy nem fér össze az édenkerttel, igaz? De ez nem is az éden. Tekintsd a geometerek világát pokolnak, az Árnyék világait pedig purgatóriumnak! És válassz! Egyszer már kiálltál az igazad mellett. Nem fogadtuk el a szövetséget a geometerekkel, ide jöttünk. És most itt állunk a forrásoknál. Itt született meg az emberi faj. De az is lehet, hogy a Mindenség összes faja. Lehet, hogy tényleg ennyire ritka dolog az élet? Hogy minden, amivel a kozmoszban találkoztunk, egyetlen gyökérből fakad? Innen, az Eredendő Földről származik…

– Ez az Eredendő Föld?– Igen. Ez az…Minden, amit mondani akartam volna

nagyapámnak, kavargott a fejemben. Fel is pattantam, és az ablakhoz mentem.

Égbolt, erdő és folyó…– Azt gondoltam, itt az Árnyék

„legelőrehaladottabb” lakói élnek… Azok, akik már elvesztették emberi alakjukat. Kelosz mesélt egy ilyen bolygóról.

– Itt éltek. Lehet, hogy most is itt élnek. Csak számunkra érzékelhetetlenül.

Hallgattam. Néztem, ahogy Mása és Kelosz a kertben állva bort iszogat és beszélget. A reptiloid köztük ült, a fejét forgatta, természetesen nem értelmes lényre, nem is robotra emlékeztetett, hanem kedves háziállatra.

– Nincs hová továbbmenni, Pete – mondta nagyapám. Odajött, átölelte a vállamat. – Kisfiam, te nagyon igyekeztél. Mindent úgy csináltál, ahogyan kell. De ez zsákutca. Az út véget ért. Megérkeztél az egész Világmindenség legnagyobb játéktermébe. A kártyákat már leosztották, az asztalnál már csak két szabad hely van. Az önként vállalt rabság és a

kényszerű szabadság. És vége.Hallgattam.– Még ki lehet szállni a játékból, Petya. A kaszinó

munkatársaként dolgozni. De ne feledd, hogy ez vereséget jelent!

Hallgattam.– Dönts, Petya! Ehhez neked van jogod. Jobb vagy,

mint én, tisztább és őszintébb. A te lépésed következik. Dönts! Elképzelhető, hogy a Kereskedelmi Liga valóban az Árnyék alternatívája lehet. Vagy kitalálunk valami mást. De most… most egyszerűen a túlélésre kell játszanunk! Megőriznünk a Földet.

– Hogyan lehet belépni az Árnyékba? – kérdeztem.Nagyapa felsóhajtott:– Ez a legbonyolultabb kérdés, Petya.

3. FEJEZET

ZÉPEK ITT AZ ESTÉK. Ez alatt a már pirosodó, felhők pókhálójával borított, csillagok szikráival

telehintett ég alatt csak gyönyörködni lehet az életben. Könnyen el tudtam volna képzelni itt az ismerős fiúkat a Transzaero grúziai leányvállalatától vagy a mi pilótáinkat, amint saslikot sütnek, sört vagy száraz bort isznak, gitárkísérettel énekelnek, csak a szűk társaság számára érthető vicceket sütnek el… Elábrándoztam.

S

Furcsa, de Kelosz, aki szinte egész idő alatt hallgatag volt és nyugodt, mint egy tank, könnyen és észrevétlenül beilleszkedett közénk. Most a kerti asztalnál ültünk, az egyik oldalon egy sorban nagyapa, én, Mása, Karel és Kelosz. Szemben velünk, hangsúlyozottan egymagában Krej Paktalosz, a Liga munkatársa.

– El kell magyaráznom önöknek néhány momentumot! – mondta Krej. Hol Keloszra nézett, hol nagyapámra. Mintha hangsúlyozná, kit tekint legtekintélyesebb beszélgető-partnerének. – Megjelenhetett volna itt több ember is a vezetőség képviseletében. De ez puszta formalitás lenne. Egyedül vagyok, de kérem, higgyék el, hogy a döntésem a Kereskedelmi Liga közös döntésének számít!

– Elhisszük – mondta nagyapám. – Folytasd!Nem épp méltóságteljes pózban ült, egyik karjával

átölelte Mását, a másik kezében füstölgő pipát szorongatott. Kit akarsz szédíteni, fiatal nagyapácskám? Látom a szemeden a feszültséget.

– A Kereskedelmi Liga rokonszenvvel tekint minden értelmes fajra. Mind a humanoidokra, mind a másféle életformákra… – Udvarias biccentés Karel

felé. – És örömmel tekintünk a Földdel, a Konklávéval, a geometerekkel való kapcsolatok elé. Ugyanakkor…

Természetesen. Soha, semmi sem megy „ugyanakkor” nélkül.

– Minden korábbi próbálkozás, hogy erő alkalmazásával teremtsünk alternatívát az Árnyékkal szemben, szégyenletes kudarchoz vezetett. Ezért nem is folyamodunk ilyesmihez. Békés kereskedelmi-kulturális alternatívát hozunk létre. Előbb vagy utóbb… – nagyapámra pillantott – uralkodóvá válik a Galaxisban. Az értelem végül is azért született, hogy a felismert szükségleteknek megfelelő döntéseket hozzon, és ne a személyiség állati oldalának tegyen engedményeket…

Nagyapám tüntetőleg ásított.– Ezért – Krej megemelte a hangját – a

Kereskedelmi Liga nem folyamodik erőszakos beavatkozásokhoz, azokat az eseteket kivéve, amikor érdekei elleni támadási kísérlet történik.

– Szóval nem adnak nekünk hajókat – mondta nagyapám. – Így van? Pontos a fordítás?

– Tökéletesen. – Krej megőrizte tökéletes szívélyességet. – Még nem tartoztok az Árnyék világához. Egyelőre.

– Nem is lesznek az Árnyék világává, ha most nem kapnak segítséget – mondta halkan Kelosz. – Megsemmisítik a bolygójukat. Véglegesen. Több milliárd értelmes lénnyel együtt.

Krej kissé összerezzent. Mégis teljes meggyőződéssel válaszolt:

– Megszámlálhatatlanul sok értelmes lény pusztult el jóvátehetetlenül. Vagy legalábbis szerintünk jóvátehetetlenül. Ez sajnos a történelem zord igazsága.

– De most van esély a helyzet javítására – jegyezte meg Kelosz. – A Liga két-három nehéz hajójának a puszta megjelenése a Föld közelében még a megsemmisítési kísérletnek is útját állná…

– Csakhogy akkor mi egy új birodalommá válnánk. Második Kristályszövetséggé.

Az asztal fölött egymásba fúrták tekintetüket.

– Hagyod, hogy elpusztuljanak? – kérdezte Kelosz.– Nem vagyunk istenek. És nem is áll

szándékunkban azzá válni.– Akkor kérjük a Föld felvételét az Árnyékba! –

szakította félbe váratlanul támadt szócsatájukat nagyapám.

– Akkor már törvényes alapon segíthetnek rajtunk? Akadnak majd kalandvágyók?

– Akadhatnak. De még nem vagytok az Árnyék részei. És ez a legnagyobb probléma…

Krej rám nézett.– Pjotr Hrumov, amennyire én tudom, a te hibádból

forog veszélyben a Föld…Mit lehet erre felelni? Igen, valószínűleg. A

Konklávé attól esett pánikba, hogy az emberek már érintkezésbe léptek a geometerekkel. Az emberek pedig ebben az esetben én vagyok. A szegény kis Konklávé fél a szegény kis geometerektől… és elfordítja tekintetét a Galaxis Magjáról. Egyébként miért nem küld ide expedíciót a Konklávé? Tudja, mi vár itt rá? Kitalálja?

– Igen. Az én bűnöm. És kérem, hogy segítsenek!– Mi soha és senkit nem vettünk fel az Árnyékba –

felelte indulat nélkül Krej. – Széles körben elterjedt vélemény, hogy a Liga együttműködik az Árnyékkal, és ezzel egy időben igyekszik kiszorítani… Hogy a Liga Kapukat létesít az új bolygókon, és arra készül, hogy megcsinálja a maga alagútjait… De nem így van. Valamikor nagyon régen élő emberek repültek esetlen hajóikon egyik bolygótól a másikig, és elhelyezték a Kapukat. Azok az idők azokkal az emberekkel és azokkal a hajókkal együtt régen elmúltak. Minden másképpen van. Már évszázadok óta. Amikor a lények megérkeznek egy új világból az Árnyék bolygóira, ők döntenek. A Kapuk… Nem tudom, mostanában mifélék! Ez sajátos értelem. Több, mint egyszerűen élet. Valami istenféle, a szó primitív értelmében. Látjuk a Kapuk külső megjelenését… – Fejével tévedhetetlenül intett az erdőszél felé.

Igen, láttam. És mindannyian láttuk – valamit, a megváltozott anyagot, az eltorzult teret, a földnek

azt a pontját, ahol a Kapu várakozott…– Mi itt fogadjuk a vendégeket. – Krej

elmosolyodott. – Úgy… mint benneteket is. Kényelmes kis házban, komfortos fészekben, tágas akváriumban. Emberi alakban, bármely elképzelhető formában. Ezek apróságok. Még az sem fontos, hogy az Eredendő Földön vagyunk. Ez csak jelkép, csak a források szimbóluma… Ide érkeznek az új fajok képviselői. És megkapják a Kaput. Ők maguk! Mi csak a hordárok vagyunk.

Ettől a szótól összerándultam.– Megkapják a Kaput, és hazaviszik a saját

világukra. Ennyi az egész. Mi ebben segítünk. De nem mi osztogatjuk a helyeket az Árnyékban. Ez nem áll a hatalmunkban.

– Akkor mi miért nem kapunk Kaput? – kiáltott fel Mása.

– Magyarázza meg, Krej! Olyan barátságos volt velünk… köszönjük… de most veszély fenyegeti a világunkat! Halálos veszély! És magának ez az egész csak ejnye-bejnye! Miért?

– A dolog csak rajtatok múlik. Nem akartam ezt mondani… – Krej zavartnak tűnt. – De… ha nem akarjátok az Árnyékot, ha csak félelemből kéritek, nem szeretetből…

– Miért ilyen kegyetlen minden isten? – kérdezte nagyapám élesen. – Mondd, Krej! Miért akarja mindegyik, hogy tisztán és őszintén szeressék, homlokukkal verjék a földet, áldozzák fel a gyermekeiket, hálálkodjanak a szenvedésekért? Igaz, nincs bennünk szeretet az Árnyék iránt. De mi nem az egész Föld vagyunk! És még mi is készek vagyunk elfogadni az Árnyékot!

– Tehát még nem álltok készen. – Krej hangja nem remegett. – Én nem adhatok feleletet. Nem tudom, mi az ok. Talán az, hogy nem vagytok mind együtt…

– Kétszázezer bolygó! És mindegyiken Kapuk ezrei! Hogy találjuk meg Danyilovot? – Mása szinte megvadult.

– Miről beszél? Azt követeli, hogy egyhangú szavazásra emeljük fel a kezünket? Mindannyian egy emberként könyörgünk, hogy vegyenek fel minket az

Árnyékba… Szaska pedig… hiszen akárhol lehet! Lehet, hogy vándorszínészek szekerén utazik! Háremhölgyeket izélget valahol! Harcolhat valami királyocska oldalán, valahol a maguk csillaghajóit tanulhatja vezetni! Honnan tudhatnánk?

– Nem kell tudnotok! – felelte halkan Krej. – Nem kell! Épp ez a lényeg… Nézzétek…

Meg sem moccant, nem mondott semmit. Az esti levegőben egyszerűen fény villant – és megláttuk.

Sziklák. Sötétek, mint az éjszaka – bár ott még nappal volt…

A kép körülöttünk úszott, vibrált. A jelenlét érzése tökéletes volt, mintha átdobtak volna minket a téren, a sziklák fölé a levegőbe függesztve a görnyedt kis figurák fölött.

– Csaknem egy hónapja jöttek hozzánk – mondta Krej. – Sokáig próbálták megérteni, mi megy végbe, még tovább készülődtek együtt. És most… megkapják a Kaput. Biztos vagyok benne. Túl gyakran láttam már…

A fekete sziklákon elterült alakok nem teljesen emberiek voltak. Igen, két kezük, két lábuk, egy fejük, két szemük volt… Nagy, recés szemük.

– Ez az evolúció önálló ága – közölte Krej enyhe szemrehányással hangjában. – Ők nem az Eredendő Földről származnak… mint ti…

Az alakok hol a sziklát kapirgálták hosszú, vékony ujjaikkal, hol fölfelé, az égre néztek, ránk, láthatatlan megfigyelőikre.

Nem emberi tekintetek, szögletes mozdulatok, ugyanakkor lenyűgöző, idegen szépség. A lények bőre kékesfekete volt, összeolvadtak a halott kővel, és egyre kaparászva azt kopogtattak, könyörögtek…

– A viselkedésük… csak formaság – magyarázta szárazon Krej. – Törekvésük kifejezése. Szükségük van az Árnyékra. Szükségük van a Kapura.

Történt valami. Megrepedt a kő. Levált egy szikladarab. Hang hallatszott – átható, telve az idegen örömmel, ujjongással. Kezek nyúltak a vörös fényt árasztó, mint egy meggyszem, olyan aprócska gömb felé. És csönd, szinte megszentelt csönd. Az alakok felálltak. Öt vékony, magas, nem emberi lény

indult el a sziklákon – egyikük kezében a nappalt elhomályosítva ott lángolt a tüzes Mag.

– Megkapták a Kaput – mondta Krej nyugodtan. – Ennyi az egész. Most kezdődik útjuk az Árnyék felé. De ha látnátok, hogyan élnek… mit sikerült művelniük a bolygójukkal… megértenétek, hogy ez az ő számukra áldás.

A kép eltűnt. Megint a kertben voltunk… és nem tudom, mit éreztek a többiek. Bennem csak irigység volt. Lehet, hogy erről álmodoztam egész életemben… menni, kezemben a Kapu, az idegen világokra nyíló ajtó csírájával. És legyen bár azokban a világokban csupa fájdalom, a Mindenség minden bűne és ostobasága – de ha akad a sok ezer között egyetlen világ, amely a jóra rendezkedett be… menedéket nyújt a hajléktalan gyermeknek, egy falat kenyeret az éhező költőnek, igazságot a megalázottnak…

– Azt mondja meg, hogyan kaphatunk Kaput… Menni a földön a lángoló tűzzel a kezemben.

Lerakni a talajra a Magot, és nézni, hogyan lobban fel körül a testetlen Kapu. A lehetőségek óceánja. A szabadság óceánja.

– Várjatok! Reménykedjetek! Ha szükségetek van a Kapura, megkapjátok…

– Krej! – Kelosz hangja megtörte a varázslatot. Felállt. – Kapj észbe! Még nem készültek fel! Még csak gyerekek, csecsemők, a történelmük szikra a sötétségben! Fajunk ősi hajói évezredekig járták a Galaxist, hogy elvessék az élet magvait. Ők még nem képesek így egyből befogadni. Időt kell nekik adni, segíteni! A fiatalság képtelen a kompromisszumra, hogyhogy nem érted ezt? Éppen te!

– Igen, én, halhatatlan Vezér!Krej felugrott, bohóckodva meghajolt.Mindaz, amit mondani akartam és tudtam volna,

az ima és az átok, minden kirepült a fejemből. Egy ősi dráma fináléja zajlott le előttünk.

– Elnézést kérünk, Vezér! A Liga nem lép a Kristályszövetség nyomdokaiba!

– Krej Paktalosz, amikor kihúztalak téged, a vinnyogó kutyakölyköt a pestisbarakkból, nem

gondolkodtam azon, igazam van-e, vagy nincs, hogy ér-e annyit az életed…

– Hát ez aztán tényleg te vagy, Vezér!Hová lett udvariassága, rendíthetetlen nyugalma?

A két ember, akiknek életkorát csak évszázadokban lehet mérni, úgy szidta most egymást, mint két felbőszült kölyök.

– Köszönöm! Amikor kínpadra vontak, Vezér, nem árultalak el! Amikor elevenen égettem el a felkelőket… lassan, nagyon lassan, Kelosz, ahogyan parancsoltad… hogy eszükbe se jusson visszatérni szülőbolygójukra, nem haboztam! Tudtam, te vagy az egyetlen világító fény a sötétségben, csak neked van jogod eldönteni, mi jó és mi rossz! A te utadat követtük… és elbuktunk! Hát most másfelé megyünk! Jót kívánok ezeknek az embereknek, de nem üdvözítem őket erőszakkal. Bocsáss meg, Vezér! Mit parancsolsz, vonuljak nyugalomba? Esetleg lőjem főbe magamat?

– Már késő lenne főbe lőni magadat!A hirtelen csönd az ordításánál is nyomasztóbb

volt. Krej és Kelosz mintegy vezényszóra elhallgatott.– A Liga meghozta döntését – mondta Krej halkan.– Benned nem maradt semmi emberi – felelte

Kelosz.– Kelosz, ezt éppen te mondod?– A terveitek badarságok. Ti is az Árnyék része

vagytok… és nem is a legjobb része.– Megvan a lehetőségük…Nem hallgattam tovább. Felálltam, félretoltam

nagyapám kezét, aki megragadta a térdemet. Tartsd magad, öreg! Kérlek, tartsd magad! Elrohantam.

A homályon keresztül csillogott a Kapu. Közel volt, nagyon közel…

– Pjotr!Futottam, az ágak az arcomba csapódtak. A Kapu

egyre közelebb került.– Pjotr! – Valaki megragadta a vállamat. Kelosz

utolért. – Állj! Soha nem kerülsz vissza! Emlékezz rá, mit mondtam! Pjotr, és nem megyek érted!

Majdnem belerohant a Kapu terébe. Sikerült megállnom és visszalöknöm – talán maga engedte,

talán már nem működtek teljesen katonareflexei. Kelosz elesett, éppen a megváltozott tér határán, azon a vonalon kívül, amelyen túl a jövője várta – kápráztató, nem emberi jövője.

– Várj! – kértem. – Ez az én utam.Egy lépés – vakító fény csapott a szemembe.

Mennyire fájdalmas, ha elsajátítanak…

A kualkua sipítozására tértem magamhoz. Már megszokottá vált ordibálására.

Pjotr! Pjotr! Pjotr!– Ne üvölts…A szavak a torkomon akadtak. A szám hóval volt

tele. Egy domb lábánál hevertem, homályosan rémlett is, ahogy bukfencezve gördülök lefelé a hóbuckákon, hóval borított kövekbe ütődöm, a fájdalomtól ordítok…

Receptoraim kioltva. Sérült szöveteim helyreállítása folyamatban.

A kualkua türelme nem tartott sokáig.Pjotr! Pjotr!– Dugulj el…Feltápászkodtam – minden tagom sajgott. Ha

mindezt a fájdalomérzékelő receptoraim kikapcsolása után érzem, mi történt velem?

Aha!Végigpillantva a meredélyen, tisztelettel adóztam

a kualkuának. Egy ilyen zuhanás után csak egy kórboncnok szedhette volna össze szerencsétlen testemet. Olyan meredek, kétszáz méteres lejtőn bukfenceztem le, amelyikkel a legeszelősebb alpinista sem mert volna megpróbálkozni. Legalábbis ilyen időben.

Hóvihar volt kialakulóban. Nem, nem jól mondom, nem kialakulóban volt, itt tanyázott állandóan. A szél nem volt erős, de nem szabadultam attól a megfoghatatlan érzéstől, hogy hetekig szakadatlanul fúj. Az apró szemű hó a szemembe vágott. A homályos, vörös napkorong bágyadtan függött az égen.

– Hé, kualkua, emlékszel a Friss Szélre? – kérdeztem. – Nem a geometerekhez kerültünk véletlenül?

Más a nehézségi erő és az atmoszféra összetétele.– Aha. Köszönöm!Lehet, hogy komplett őrült vagyok. És büntetésül

rövid és kevéssé tartalmas életet kapok a hómezőn… néhány órát, a csonttá fagyásig.

– Akkor azt súgd meg, van-e itt valami élet!A kualkua nem felelt rögtön. Aligha csak az én

érzékszerveimet használta, nyilván a saját szemével is nézett, minden, számomra hozzáférhetetlen úton-módon gyűjtötte az információt.

Igen. Fordulj balra! Még. Állj! Ebben az irányban, körülbelül egy kilométernyire.

Bárhogy meregettem a szemem, nem láttam semmit.

De most már nem volt más kiút. Ha előbb cselekszel, és azután gondolkodsz, ne számíts semmi jóra!

Megindultam a hóban. A kualkua, kérésemnek engedve, elhallgatott. De nem hagyta abba a testemen végzett munkát – éreztem, hogyan tér vissza érzékelésem, ugyanakkor eltűnik valahová a hideg. Különös érzés, volt már ilyen, déjà vu… Nem, ez mégsem a geometerek világa. Természetesen. De az egész Árnyék, ha alaposan megnézzük, nem más, mint körbe-körbe futkosás. Egy régen lejátszott színdarab folytonos újrajátszása. Az egyetlen kiút, ha megszűnsz embernek lenni. De mit csináljak, ha én ezt nem akarom? Könnyű volt a filozófusoknak, pszichológusoknak, íróknak az emberiség sorsáról tűnődni. Kihal, túlél, továbblép, a spirál következő fokára ér… Nem akarom! Én – nem akarom! De nincs megoldás, tehát a fejemet verem majd az Eredendő Föld szikláiba, kikaparom a Kapu magját, megalázkodom és könyörgök – még ha ez a megmenekülés undorító is a szememben…

Elöl, a hó kavargásán keresztül sötét árnyékok tűntek fel. Megálltam, zsibbadt kezemet dörzsölgettem. Mintha tornyok lennének. Mintha barakkok lennének. Déjà vu. Hé, Hajlékony Barátok…

– Jaj…A közvetlenül mellettem megszólaló hangtól

összerezzentem, leguggoltam. Nyögés? Nem.

Ó, én szép hazám,te hatalmas és szabad

– Inkább valami énekre hasonlított. Mintha valaki, akinek hangja is, hallása is van, a fagyban kővé dermedt szavakat mormolna.

Nagy vagy te, és dicsőséges…

Megnéztem magamnak az éneklőt. Összegörnyedt, hóval borított figura volt, hosszú, ormótlan, esetlen bundában. Nem úgy festett, mint aki összefagyott. Valami farönkön ült, arccal a tornyok és barakkok felé fordulva, és egyre mormolt, minden intonáció nélkül, a dalról tagolatlan panaszokra áttérve…

– Hideg van… az ördögbe… hideg…A magukban beszélő emberek mindig valamilyen

furcsa, szánalommal keveredő rokonszenvet ébresztettek bennem. Akinek jól megy a sora, nem önmagában keresi a beszélgetőtársat – mert az ilyen beszélgetőpartner félelmetes, könyörtelen.

Valami reccsent – mint amikor fagyott polietilént mozgatnak. Csámcsogás – az ember valami fagyott ételt falatozott. Csámcsogás.

Lassan megközelítettem hátulról. És már csak vagy egy lépésnyire voltam tőle, amikor fém csillogását vettem észre. A megéhezett énekes térdén fegyver feküdt – rövid csövű géppisztoly. Megdermedtem.

Egy őrszem. Csak egy őrszem.Lenne csak Hajlékony Barát, minden egyszerűbb

volna! Sokkal egyszerűbb. Már attól is könnyebb lenne, ha némán ülne vagy fel-alá járkálna. De így… hátulról megtámadni egy kényelmetlen holmikba burkolt, fagyos, zsíros húsdarabot rágó ismeretlen

embert. Nem akarom!Kezem felemelve haboztam egy pillanatig. Ők nem

halnak meg egészen. Ezt észben kell tartani! Nem, nem szabad – mert ez mindent, de minden elképzelhető dolgot igazol, ez a Kapu legiszonyatosabb ajándéka, a minden megengedett szabadsága. De muszáj – mert tovább kell mennem…

Az őr megfordult. Még megpillantottam zavart, durva arcát, kiáltásra nyílt száját – és lecsaptam. Szőrmesapkája tompította az ütést, de vagy mindent beleadtam, vagy ellenfelem volt gyengécske: az őrszem hangtalanul a hóba rogyott.

– Nyugodalmas álmokat! – suttogtam felemelve a géppisztolyt. – Álmodj egy másik világot… meleget, gyengédet… és indulj oda!

Vagy tíz lépésnyire szögesdrót kerítésbe botlottam. Az öt drótszálat belepte a hó, és ettől úgy nézett ki, mint valami karácsonyfadísz.

– Munkára, szimbióta! – utasítottam. – A túlvilágon majd elszámolunk…

Amikor ujjaimat fekete, csillogó burok lepte be, megfogtam a hideg drótokat, és sorra eltéptem mindegyiket.

Még jó, hogy nem volt benne áram! És sehol semmiféle riasztó. Undorítóan primitív az egész.

Biztos vagy benne, hogy jó helyre jöttél? – kérdezte a kualkua.

– Igen.Hóbuckák közt gázoltam, de itt legalább voltak

kitaposott ösvények. Azután észrevettem egy részletet, amely megkülönböztette ezt a helyet a geometerek szanatóriumától. Kicsit odébb, szögesdrót mögött gyárépületek látszottak. Jellegzetes körvonalú építmények, füstölgő kémények, a gyenge napfény nagy ablakokon csillan meg. A jelek szerint itt nem a partvonal kiegyenesítésével vagy más hasonló hiábavalósággal foglalkoznak.

Találomra indultam neki, és egyáltalán nem rejtőzködtem. Az őrtornyokból nyilván láttak, de nem gyanakodtak idegenre.

Nappal van. Ez nem jó, hogy nappal van. A gyár

dolgozik. Semmi kedvem végigjárni az összes műhelyt, hamar belefuthatok egy golyóba. A kualkua lehetőségei is korlátozottak, és kifulladhat az a lendület is, amely áthozott a Kapun. A gyár egyébként valószínűleg éjjel-nappal működik.

Beléptem az első utamba akadó barakkba. Őrséget nem láttam. Belül meleg volt, halványan pislogott a lámpák sárgás fénye. Büdös volt. Mosdatlan emberi testek bűze, dohány-, korom- és nehéz pakuraszag terjengett, mint valami vasútállomáson.

A géppisztoly csövét a mennyezetre irányítva megálltam egy pillanatra. Az emeletes, kosztól fekete, gyalulatlan fából ácsolt priccsekről egyenletes, összeolvadó hortyogás hallatszott.

Milyen egyformák a fegyverek – az összes világon.Meghúztam a ravaszt, és tüzes csík csapódott a

mennyezetbe. Golyós fegyver volt, de a golyók akadályba ütközve lángra lobbantak. A mennyezet fényleni kezdett, mint a csillagos ég, amely oly fényesen ragyog az Árnyék fölött.

– Ébresztő! – ordítottam.Az elítéltek borsószemekként gurultak le.

Végignéztem a rémült arcokon – egyszerű, bamba pofák, megszámlál-hatatlan ilyen van Föld anyácskánkon is.

Miért van az, hogy számunkra a Föld az anyácska, a geometerek számára pedig a Nap?

Ez az a határvonal, amely szavakkal leírhatatlan…– Danyilov! – kiáltottam. – Szaska!A rabok hátráltak előlem, a barakk sarkában bújtak

össze.– Szaska! – ismételtem meg, beleeresztve a

mennyezetbe még egy sorozatot. Villogtak a lehulló szikrák.

– Pjotr?Hónom alá csapva a géppisztolyt végigmentem a

barakkon. Leültem az ágy szélére. Danyilovnak legalább egy alsó ágyat sikerült szerezni magának. Ügyes.

– Szevasz, Pjotr! – mondta.Danyilov durva pamutlepedőn hevert. Kékesszürke

kezeslábast és durva cipőt viselt.

– Talpra, ezredes! – mondtam. – Megérkezett a segítség.

Danyilov a szemembe nézett.– És hol van a szerelvény a kerozinnal, fiú?– A seggemben. Kelj föl! Nincs semmiféle

szerelvény, Szása. Nem áll szándékomban kiváltani téged.

– Ez nem igazságos, Pjotr!– Természetesen. – Nem szálltam vele vitába. –

Igazságosság nincs, és nem is lesz. Elrabollak innen. Ha száz őrrel kell végeznem, hát végzek velük. Elhiszed?

– Elhiszem. Pjotr, mi a sorsunk rabjai vagyunk. Érted?

– Nem. Köpök az álmaidra!– Pjotr… mindenki a maga módján fizet…Ez valóban Szaska Danyilov lenne? Mindenki

kedvence. Szívtipró és példás családapa. A fiatal pilóták utánzandó példaképe. A krími háború hőse…

– Mindenki törleszti, amivel tartozik. Talpra, ezredes! A hazának szüksége van magára!

– Tudom, mennyit érek, Petya… Harminc tartálykocsi kerozin az áram.

– Pakura.– Kerozin, Petya… A vadászgépeket kerozinnal

töltik fel… Megragadtam Danyilovot a gallérjánál fogva, és megráztam.

– Térj észre, katona!Hogyan törjelek meg, Szaska Danyilov, te elhárítós

ezredes és legkiválóbb hordár? Hogyan cibáljalak ki ebből a lidércnyomásból, ebből a világból, ahol bűnöző is vagy, meg hős is, hóhér is, meg áldozat is? Hogyan törhetlek meg – a te érdekedben? A Föld érdekében?

– Senki nem ígért nekünk igazságosságot, Szása…– Éppen ez az…Lazán, zavartalanul hevert a priccsen. Védelmezte

a lidércnyomáshoz való jogát. Személyes, jól megszolgált kényszermunkájához való jogát.

– Szaska…Az erőtlenségtől és félelemtől majdnem sírva

fakadtam. Minden hiába. Hiába tépem magam. Válok

egyetlen forró kívánsággá, hogy megtaláljam Alekszandr Danyilov ezredest, aki se kutyám, se macskám. Mindent lehet. Csakhogy az ő számára ez az egyetlen helyénvaló, egyetlen valóságos világ. A világ, amelyben még mindig fizet nem csak a Mazepa hetman nevű csatahajót, az ukrán katonai ambíciók jelképét megsemmisítő vákuumtöltet süvítéséért, hanem a velünk egy vérből származott azon emberekért is, akik számára már sosem nyílnak meg a Kapuk…

Igen, Szaska, háborús bűnös vagy. Mit is mondhatnánk? Én is az lennék, ha kicsit korábban születtem volna. És ugyanígy görnyedeznék a szégyentől és kétségbeeséstől, nem tudván, hogyan szeressem a hazámat – amely még kész megfizetni, de már nem kész megvédelmezni…

– Szaska…Mit mondhatok még neki? Az apám lehetne, és

soha nem lehetek a barátja. Egyszerre áruló és harcostárs. Harcos és bűnöző, a Dicsőség érdemrend kitüntetettje, aki megúszta, hogy a londoni bíróság elítéltje váljon belőle, pedig az amcsik ott szent örömmel küldték halálba az oroszokat is, az ukránokat is…

Alekszandr, te befuccsolt győztes, hogyan magyarázzam el neked, amit én felfogtam? Hogyan mondjam el, hogy a világ fagy és kénkő, tűz és korbács, mégis szeretni kell, mint a fenyőket és a rózsaillatot? Hogyan prédikáljam el, hogy a leszámolás és a kitüntetés most már örökké velünk marad, és semmi szükség újrajátszani a régen lejátszott játszmákat? Elvégre ő nem Kay és Gerda, nem a Hókirálynő palotájába érkezett meg…

– Szaska, mind együtt vagyunk. Mindannyian. Szótlanul biccentett.– Nagyapám új testet kapott. El tudod képzelni? A csodálkozás halvány szikrája a szemében.– Méghozzá fiatal testet. Most fiatalabbnak néz ki,

mint te. Melegük lesz szegény opponenseinek… nagyapa mindig azt mondta, rövid már az élete ahhoz, hogy győzni tudjon. Most már jut ideje a világ összes győzelmére.

– És Máska?– Rajta lóg – közöltem örömmel. – Ahogyan várható

is volt. Gondolom, nem tart sokáig, de most rá sem ismernél.

– Azt hiszem, rám sem.– Te az vagy, aki voltál. De elég a hentergésből!

Kelj fel! A Kapu itt van a közelben, de nagyon kevés az időnk.

– Mire?– Hogy megkapjuk a Kapu csíráját. És elvigyük a

Földre. Az Erősek már-már döntenek a megsemmisítéséről.

– Az Erősek…– Kelj már fel! Katona, talpra! – Már nem

követeltem, hanem könyörögtem. – Szaska, na rajta! Ha akarod, mindenkit kinyírok, míg feltápászkodsz! Megcsinálom, hidd el! Az őrtornyokon csak azok ácsorognak, akik szeretik ezt csinálni!

– A priccseken meg azok fekszenek, akik…– Határozz, Szaska! Neked magadnak kell akarnod

eljönni innen! Erővel nem kényszeríthetlek.Hallgatott.– Na! Gondolj a Földre! A feleségedre, a

gyerekeidre, a hajódra! Mi fontos neked?Nem tudom, melyik szó hatott rá. Aligha a

„feleség”. Inkább a „gyerekek”. Vagy a „hajó”.Danyilov nyögve feltápászkodott, felült a priccsen.

Rabtársaira pillantott, majd elfordította tekintetét.– Messzire kell menni?– Eljutsz odáig.– Nekem nincs szimbiótám, Petya. Útközben

megfagyhatok.– Akkor kerítünk egy őrt, és megkérjük, hogy ossza

meg veled a ruházatát.Danyilov felsóhajtott.– Fiatal vagy te, Petya. Fiatal…Hangjában némi irigység bujkált. De azért felállt.

Vártak minket.Mindannyian, Krej kivételével.

Égett a tűz, nagyapám mellette ült, egy füstölgő gallyal piszkálva a parazsat. Mása könyökével nagyapának támaszkodva félig feküdt. A lábánál elnyúlva feküdt a számláló. Kelosz kővé dermedt mozdulatlanságban oldalt ült.

Milyen békés, idilli kép…Felbukkanásunk a Kapuból remek kontrasztot

nyújtott. A fél lábon ugráló és teli torokból szitkozódó Danyilovot magam után húztam. Az ezredes szakadt, hóborította kezeslábasát vér fröcskölte be.

– Lehetetlen – szólalt meg Kelosz. Felénk lépett, megállt a Kapu peremén.

Nagyapa és Mása hozzánk rohant. Megragadták Danyilovot, odacibálták a tűzhöz. Engem nagyapám mindössze egyetlen, hálás, de gyors pillantásra méltatott, mint akinek semmi kételye sem volt, hogy visszajövök, és hozom Danyilovot.

– Megsebesítettek? – kérdezte Mása. A volt ápolónő ügyességével sürgölődött Danyilov körül.

Danyilov fintorogva hallgatott.– Senki nem sebesítette meg – mondtam. – A

sziklák. A jég. Szaska lezuhant… még jó, hogy nem zúzta magát halálra.

– Mi az ördögnek hurcoltál ahhoz a Kapuhoz? – vicsorgott Danyilov. – Alpinistának néztél? Keríthettünk volna egy kocsit…

Nem feleltem. Világos, hogy így kellett volna csinálni. Elkötni az őrség terepjáróját, és átvágni a szűzföldön egy másik Kapuig. De az az idióta rögeszme kerített hatalmába, hogy jobb ugyanazon a Kapun át visszamenni, amelyiken ide jöttem.

Kelosz félretolta Mását, leült Danyilov mellé. Az ezredes morgott valamit, aztán elhallgatott az idegenre meredve. Kelosz gyorsan végigtapogatta a lábát.

– Semmi vész. Nem tört el.– Tudom – tolta félre a kezét Danyilov. –

Köszönöm? – Nagyapa… – kérdeztem suttogva –, mondd,

biztos voltál benne, hogy megtalálom Szaskát?– Igen.– Miért?

– Megszoktad, hogy amibe belefogsz, végigcsinálod.

– Ez nem válasz!– Jó. Nem ismertél vereséget, érted? Sosem volt az

életedben normális, teljes értékű kudarc. Amit akartál, kiverekedted. Gyermeki egyszerűséggel és azzal a szilárd hittel, hogy a világ megismerhető. Képes vagy meggyőzni magadat, hogy meghozott döntésed az egyedül helyes és kétségkívül végre is hajtható. Ennyi az egész. Ez valamikor alighanem keményen visszaüt majd rád, Pete. De egyelőre eléggé bízol magadban, és annak, amit kitaláltál, eléggé eltökélten átadod magad ahhoz, hogy átmehess a Kapun. Biztosabban, mint mi mindannyian, biztosabban, mint a helyiek többsége.

Nem tudom, valóban így gondolta-e, vagy csak elvi alapot akart teremteni sikeremhez. Túlságosan egyszerűre sikeredett a dolog – mint egy régi filmben, amelynek hősei át tudtak menni a falon, ha nagyon erősen hittek benne.

– A dolog nem rajtam múlik, nagyapa. Nem csak rajtam. Ha Danyilov nem akarta volna, hogy kirángassák… ha ti nem vártatok volna ránk…

– Igen. Persze. Egy láthatatlan szálon mozogtál, amely összekötött minket. Lehet, hogy igaza van a barátodnak… túlságosan magányosak vagyunk mi itt ahhoz, hogy igazából eltévedjünk. Félünk. Egyszerűen félünk.

– De most…Nagyapám vállat vont. Mása bekötözte Danyilov

lábát. Danyilov pedig szótlanul hallgatta Keloszt, aki remekül szót ért az emberekkel.

– Nagyapa… – kezdtem, valami nem helyénvalót érzékelve. – Mi történik?

– Mindannyian együtt vagyunk – felelte.– Na és?– Én is azt kérdezem: na és? Hol a Kapu?

Mondogassak talán varázsigét: terülj, terülj, asztalkám, üssed, üssed, botocskám? Nyissatok nekünk ajtót a világotokba! Vegyetek be minket, bár nyersek vagyunk és értelem nélküliek!

Nagyapám elfordult, a vállamra tette a kezét, és

halkan, komoran ezt mondta:– Okos vagy, Petya. Büszke vagyok rád. Szeretlek.

Valóban képes vagy tűzbe menni a barátodért, Szaskáért, aki elárult téged, képes vagy kimenteni… várj, kitalálom… a koncentrációs táborból? Mind hősök vagyunk, tetőtől talpig. Az emberiség megmentői. Adjatok, adjatok nekünk Kaput…

Mindenki hallgatott. Mindenki nagyapát figyelte.– Más itt a baj – emelte meg a hangját. – Valójában

nem akarjuk mi ezt a Kaput! Krej igazat mondott, félünk az Árnyék részévé válni. Ez azt jelenti, itt ülünk majd, míg befeketedünk, míg fel nem mérjük ésszel… míg bele nem törődünk, hogy nincs ennél helyesebb és természetesebb a világon!

Kelosz szó nélkül felállt, és távolabb ment a tűztől.– Erre sokáig kell várnunk, Petya… attól félek,

sokáig. És itt senki nem segít nekünk. Sem nekünk, sem a Földnek.

– Elmagyarázná végre valaki, mi történik itt? – ordított fel Danyilov.

4. FEJEZET

AGYAPA ÉS KELOSZ MONDHAT A KERESKEDELMI LIGÁRÓL, amit csak akar. De valamiben azért Krejnek is

igaza van. Az ő alagútjaik jelenthetik… kell jelenteniük a kiutat.

NAz embernek nem szabad ilyen szabadságot a

rendelkezésére bocsátani – ahogyan azt a Kapu kínálja. A döntést nem szabad a tudatalattira bízni, arra a maréknyi szemétre a koponyánkban. Megtanultunk, már régen megtanultunk nem úgy cselekedni, ahogyan szeretnénk, hanem úgy, ahogyan kell – és ebben találtuk meg valódi szabadságunkat. Még a geometerek egységes rabságában is több kibúvó nyílik a valódi szabadsághoz, mint az Árnyék világában, az abszolút minden megengedett világában. Mert az az igazi rabság, ha úgy cselekszem, ahogyan akarok. Ez a rabság mint olyan.

Bármilyen undort vált is ki belőlem az Árnyék – már maga az alapja, a semmiből létrehozott Kapui, most mégis mindent odaadnék egy tüzes Magért. Az így megszerzett védelemért, a halhatatlanságért, az esélyért… és nem a magam számára. Én már úgyis megkaptam mindent – egyszerűen belépve a Kapuba.

Csakhogy van egy kis baj: az Árnyék nem fogad el minket. Nem szolgáltunk rá, nem imádkoztuk ki. Talán… ha lenne köztünk még valaki… erősebb hajlandósággal a potyalesésre, nagyobb hittel a földön kívüli jótéteményekben… ő talán megkaphatná a Magot. De mi nem akarjuk. És nem is kapjuk meg.

… A házba senki nem ment be. Ott maradtunk a tűz körül ülve. Csak Danyilov sántikált el a villáig,

megmosakodva, átöltözve tért vissza. Nem szóltam közbe, szótlanul hallgattam a rengeteg magyarázatot, amit nagyapa és Mása zúdított rá. Kelosz is hallgatott. Körülöttünk járkált, majd leült mellém.

– Remek srác vagy! – mondta halkan. – Belépni a Kapuba és visszatérni… remek srác vagy.

Nem volt irigység a hangjában. Valószínűleg már évszázadokkal korábban leszokott az irigykedésről.

– Mégsem ér semmit – feleltem.– Igen. Erre is számítottam.– Hazamehetsz, Kelosz. Köszönök mindent.

Mindent megtettél, ami tőled függött.Bizonytalanul megvonta a vállát.– Elkergettek?– Miért kockáztatnál? Most élsz. És elkerülted a

Kaput. Amíg még van rá esély, térj haza!– De nektek van-e esélyetek?– Nincs.Kelosz bólintott. Felemelte a tenyerét, amelyen

fény villant fel. Morzsányi kis ablak nyílt meg a levegőben.

– Ez a fegyvered? – kérdeztem halkan.– Nem. A Liga információs rendszere. Nem nehéz

használni… a Kristályszövetség rendszerén alapul. Nézd…

Az aprócska, remegő képernyőn magas, fekete bőrű árnyékok mentek. Az elöl haladó tenyerén tüzes pont vöröslött, és visszatükröződött hatalmas összetett szemében.

– A hajójukhoz mennek vissza – feltételezte Kelosz. – Egy-két nap múlva… nem tudom, milyen a sebességük… bolygójuk Árnyékká válik.

Összenéztünk.– A Kapu Magja nincs konkrét bolygóhoz kötve –

tette hozzá halkan Kelosz. – Egyszerűen csak Mag. Bármilyen talajra hullhat.

Megráztam a fejem.Kelosz összezárta a tenyerét, a levegőből való kis

tükör összezsugorodott, pislákoló csomócskává vált. Csaknem olyan volt, mint a Mag.

– Te dönts! – mondta Kelosz fáradtan.

– Figyelik őket.– Kétlem. A Liga nem megy el ilyen messzire az

Árnyéknak nyújtott segítségben.– Most… hol vannak?– Kideríthetem.– Kelosz… miért kell ez neked?– Ember vagyok.– Nekem ezt nem kell bebizonyítanod! Hidd el,

nem szükséges!– Saját magamnak kell bizonyítanom egész

életemben, fiú.Kinyújtotta a kezét, és egy égő, száraz falevélhez

hasonló valami csúszott le róla, majd feloldódott a sötétségben.

– Nektek nagyobb szükségetek van rá. A Kristályszövetség valaha megfogadta, hogy sosem tagadja meg a segítséget. Senkitől. Még ha segítségünk kegyetlen és véres volt is… Még ha a Szövetség már nem is létezik. De én élek.

– Danyilov nincs formában – mondtam halkan. – Ő nem jöhet… semmiképpen sem mehet csatába! Nagyapámat én nem engedem. Maradunk mi és Mása.

– Nagyon komoly lány – bólintott Kelosz. – Hárman elegen is leszünk.

– Fegyver?– Az enyém mindig velem van. Te pedig metamorf

vagy.Kualkua, teljesíted az ígéretedet?Igen.– Jármű?– Hívhatok egy kocsit. A Liga közlekedési

hálózata…– Világos. A Szövetségéről másolták. Rajta, csináld!Felálltam, odamentem Másához. Szememmel intve

félrehívtam. Nagyapa rám sandított, de hallgatott. Valószínűleg attól félt, bármilyen kérdés azt a nevetséges vádat idézné a fejére, hogy féltékeny.

– Mi az, Pjotr? – kérdezte Mása, amikor vagy tíz méternyire eltávolodtunk.

– Van egy terv… – elakadtam.– Az az öt figura a Maggal?

Okos lány! Nagyapa nem vesz akárkit a védőszárnyai alá.

– Igen. Benne vagy?– Andrej Valentyinovics itt marad.– Természetesen.– Danyilov?– Nem érdemes.Fél szavakból is értettük egymást. Az idő

felgyorsult, a szívem máris sebesebben kalapált.– Ketten?– És Kelosz.– Megbízhatunk benne?– Igen. Senki másban. Gondoskodik járműről, és

kideríti az útvonalat.Mása kelletlenül bólintott.– Ezt én is meg tudnám csinálni… Azonnal el kell

innen mennünk, Pjotr! Rögtön. Fogni Andrej Valentyinovicsot és Szaskát, és eltűnni… nem, a Kapun keresztül semmiképp. Az alagúton át a Liga valamelyik állomására. Ott elkötni egy hajót, és irány a kóbor bolygó… onnan haza.

– Közben Keloszt haza kell vinni a bolygójára.– Jó. Menjünk ezen az alagúton át! – bólintott Mása.

– Rögtön jövök.Belépett a sötétségbe.– Hova mész?– A géppisztolyomért, te hülye! Nem láttál fegyvert

annál az ötnél?– Nem.– De én igen!Egyedül maradtam, és rögtön kirázott a hideg.

Uram isten, hát mit művelünk? Az őrült Kelosz, aki az évszázadok folyamán hozzászokott, hogy minden problémát erővel kell megoldani… Mása a maga beteges harciasságával… és én. Ezt nem hittem volna magamról!

Körülöttünk az Árnyék világa. A legelső világa. Ráadásul két hiposztázisban – a Kapu alkotói, akik a fejlődés egy másik, elképzelhetetlen fokára jutottak, és a közelibbek, az iszonyatosan hatalmas Kereskedelmi Liga. Már útközben megsemmisítenek minket. Vagy miközben megpróbáljuk megszerezni

az idegen Magot. Talán még az újjászületéstől is megfosztanak minket… vagy valami viperafészekbe vetnek… A karma megvalósuló törvényei…

– Pjotr… – Kelosz jött oda hozzám nesztelenül. – Hol van Mása?

– Itt! – A lány csaknem ugyanolyan nesztelenül bukkant fel mellettünk. Kezében géppisztolyt szorongatott.

– Értem. – Kelosz helyeslően pillantott rá. – Utánam!

„Ez ostobaság!” – vonyított bennem valami. Utánuk iramodtam. Kelosz és Mása gyorsan tanácskozott valamiről.

– Pjotr! Mása!Nagyapa. Valami rosszat sejt.– Gyorsabban! – vetette oda Kelosz. A sötétségből

egy röppentyű körvonalai bontakoztak ki, ugyanolyané, mint amelyik idehozott minket a Liga állomására. – Szálljatok be!

Belemerültem az összesűrűsödött sötétségbe, fennakadtam a rugalmas közegen. Felbukkant Mása, esetlenül kapálózott, igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni. Ilyen járművön még nem utazott.

– Nem kell messzire repülnünk! – mondta Kelosz elhelyezkedve kettőnk között. – Azt hiszem, barátainknak idejük sem lesz komolyan megrémülni.

A röppentyű átlátszó falain túl lassan kivilágosodott az éjszaka. Valamiféle mesterséges ábrázolás volt ez. A kék árnyak közt megláttam a tűz vakító virágát és a mellette megdermedt árnyakat – Danyilovot és nagyapát, akik tehetetlenül meredtek bele az éjszakába.

– Csak ne szálljon inunkba a bátorság! – mormolta Mása. Térdei közé szorította a géppisztolyt, és most sietősen igazgatta a haját. Életemben nem láttam ennél képtelenebb látványt. – Gyorsan repül ez az akvárium?

– Ne izgulj, halacska, gyorsan! – nevette el magát Kelosz. A röppentyű felemelkedett. Megfelelő magasságba érve lendületesen elindult valahová nyugatra. Így… már késő éjszaka van… Ott, ahol a sötét bőrű idegenek ötös fogata halad, még világos

van… mégsem lehet olyan közel az a „nincs messze”…

– Azt mondd meg inkább, azok ott, a Maggal… átmentek már a Kapun? Feltámadnak, ha meghalnának?

– Nem tudom.– Jó válasz – bólintott Mása. – Ez az én játékszerem

nem okoz halált. Hagyjátok őket rám!– Félek, hogy az ő játékszereik komolyabbak –

felelte Kelosz. – A helyzetnek megfelelően cselekedjünk!

– És ha megkérnénk őket, hogy adják ide a Magot? – kérdezte Mása. Választ sem várva felsóhajtott. – Világos.

A röppentyű száguldott az éjszakában. Kék árnyékok, a felhők résein átvillogó csillagok, fények a földön. Elég sűrűn lakott világ volt, csak tettette, hogy néptelen.

– Ha megszorongatnak emiatt… gyere el a Földre? – mondta komolyan Mása. – Nem felejtjük el a jótettet.

Olyan magabiztosan jelentette ezt ki, mintha legalábbis az USA elnöki posztját töltené be. Kelosz hallgatott.

– Végül is ők maguk a hibásak! – bökte ki Mása. – Úgy értem, a Liga. Az ő lehetőségeik mellett semmit nem jelentene segíteni a Földnek. Ők kényszerítenek erre minket.

– Minden világ a maga módján lép be az Árnyékba… – felelte halkan Kelosz. – Van, amelyik hajbókolva és imádkozva. A másik kemény munkával és igyekezettel. Van, amelyik… lopással vagy rablással. Ne izguljatok!

Mása elhallgatott. Ha szerette volna kibeszélni magát, hogy megnyugtassa az idegeit, elnyomta magában ezt a kívánságot.

– Mellettük fogunk leszállni – mondta Kelosz. – Gyorsan kell cselekedni! És habozás nélkül. Pjotr, készen állsz?

– Igen.Több szó nem esett. A röppentyű száguldott, a

kékes homályt közönséges alkonyat váltotta fel.

Feltűntek a fekete sziklák.– A fiatalságom jut eszembe – mondta Kelosz.

Felállt, és mintha hullám futott volna végig a testén. Bőre szürkésen, acélosan fénylett, szeme mintha üvegessé vált volna, tenyere kinyílt, mint egy felfújt gumibabának.

– Te robot vagy? – kiáltott fel Mása.– Kiborg – felelte Kelosz hidegen. – Kiborg, amelyik

igyekszik ember lenni.A röppentyű megrándult, lefelé ereszkedett.

Túlterhelés nem volt, a védőközeg kioltott minden gyorsulást. Csak a sziklák közeledtek sebesen.

– Sok sikert! – mondta hirtelen Mása. Kinyújtózott, megpróbálta megérinteni Keloszt. De a kabin már kezdett feloldódni – és felfelé kilökött minket.

Nagyon érdekes módja a deszant ledobásának.Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy nem lesz

időm összeszedni magam, és fejjel nekivágódom a sziklának. Remek befejezése lett volna ennek az egész kalandnak.

De a minket kilökő mező még nem végzett a munkájával. Megforgatott a levegőben, lefékezett és letett a kőre – akkurátusan, arccal az idegenek ötöse felé.

Valószínűleg nagyon hatásosan festett az egész.Keskeny hegyi ösvényen találtuk magunkat. Az

egyik oldalon meredek hegyoldal, a másikon csaknem függőleges szakadék. A röppentyű a hátunk mögött elzárta az ösvényt. Az öt megmerevedett idegen közvetlenül előttünk volt.

Mint kiderült, a bőrük nem fekete, hanem sötétkék. Csillogó, mintha lakkozva lenne. Szemük, mint egy kávéscsésze, összetett, mint a rovaroké, mozdulatlan, zavarba ejtő. Végtagjaikban mintha egyel több ízület lenne.

Emberek-e egyáltalán?Én álltam legközelebb az idegenekhez. A Maggal a

kezében elöl haladó valamivel több mint egy méterre lehetett tőlem. A tüzes kis gömb lüktetett, mint egy égről letépett csillag. Hideg, vakító fénnyel…

– Add ide! – mondtam, kinyújtva a kezem. Természetesen ostobaság volt megegyezésben

reménykedni. Mégis ezt kellett mondanom. – Add ide! Nekünk nagyobb szükségünk van rá.

Keskeny, fogatlan szája kinyílt. Most egy nyelven beszéltünk – ezt az ajándékot senkitől sem tagadta meg az Árnyék.

– Nem!Megéreztem a szagát. Könnyű, savanykás szag.

Nem tudom, hogyan lehet verejtékezni ilyen kitinre emlékeztető bőrön keresztül. De ez a félelem szaga volt.

– Úgyis elvesszük! – mondtam. – Ti kaptok másikat. Add ide!

Az idegeneken nem volt ruha. Csak a testüket övezték valamilyen pikkelyes szíjak, mintha kígyóbőrből készültek volna. A szíjakon zsebek, fészkek, tokocskák…

Vékony, lilás keze a szíjakra siklott…– Hajolj le! – ordította Mása.Nem hajoltam le. Előreugrottam, megragadtam a

Magot tartó idegent, vele fedezve magam a többiek elől. A vékony karok váratlanul erősnek bizonyultak. A tűzvonalon birkóztunk, és senki nem mert lőni.

– Ez a miénk! – kiáltotta az idegen. – Miénk. Ez. Ez. Miénk…

Könnyebb volt ledönteni a lábáról, mint elszedni tőle a Magot. A földre zuhantunk, és fölöttünk kitört a vihar. Fénylő csíkok, Mása géppisztolyának könnyű kerepelése.

A köveken gurultunk, egyre közelebb kerülve a szakadékhoz, miközben útitársaink a legősibb kérdést igyekeztek tisztázni – kinek van igaza, és kinek van még inkább igaza.

Az összecsapás rövid volt. Az idegen és én egyszerre hagytuk abba a verekedést, mindkettőnket ugyanaz a vágy fogott el – megnézni, mi a helyzet.

Három kék bőrű a köveken hevert. Valószínűleg Mása találta el őket, seb nem látszott rajtuk.

Kelosz és az utolsó talpon maradt idegen összecsapott. Kelosz előtt csillogó fehér fal remegett – erőpajzs. Az idegen előtt ugyanolyan, csak sárga. Úgy látszik, a pajzsok nem tudták átütni egymást, és az ellenfelek most egyszerűen lökdösődtek. Ki

szorítja le a másikat… az ösvényről a szakadékba.Nem volt kétségem a küzdelem kimenetelét

illetően.Az idegen lépésről lépésre hátrált a szakadék felé.

Kelosz arca eközben elveszített minden érzelmet, könyörtelen fémmaszkká változott. Egy lépés. Még egy.

Az idegen a szakadék peremén ingadozott. Megértette, hogy elveszett, ahogyan én is láttam. És pontosan ugyanúgy, ahogy az emberek, nem akarta megadni magát. A sárga pajzs összehúzódva egyetlen ponttá szűkült. Kelosz ütése irgalmatlan kalapácsként taszította le az idegent az ösvényről. De egyetlen másodperccel ezelőtt a sárga pont átütötte a fehér pajzsot, és Keloszba csapódott.

Felkiáltottam, látva, hogyan kap lángra egyetlen szövetségesünk. A láng táncolt, belülről emésztve fel őt, a kék bőrű idegen már eltűnt a mélyben, hangtalanul hullva le a szikláról, de a láng nem akart csillapodni.

– Kelosz! – Mása eldobta a géppisztoly, és odarohant hozzá. Kelosz hátralépett, mintha attól félne, megperzseli a lányt. Térdre esett.

Mégis elért a tűz, kiborg, aki ember akartál lenni, ember, aki katonának születtél… A sors rád talál, nem rejtőzhetsz el előle! És minden felhalmozott adósságot megfizet…

Legyűrt ellenfelemre néztem. Rovarszemében, amelyben nem voltak, nem is lehettek érzelmek, kétségbeesés ült. A kőhöz vertem az idegen fejét egyszer, kétszer, és a szeme kihunyt.

Csak ekkor engedélyeztem magamnak, hogy Keloszhoz rohanjak. A láng kialudt. Kelosz mozdulatlanul feküdt, csak jobb karja rángott görcsösen. Teste úgy nézett ki, mintha belülről felrobbant volna, számtalan seb borította. Némelyik vérzett. Némelyikből tépett fém csillogása látszott.

– Kelosz – suttogtam. – Kelosz, barátom…Még élt. És rám nézett. Nem vádlón, nem

szánalmat kérve – búcsúzkodva.– Bárhová mész… – suttogta Kelosz.– Figyelj rám!

– Hallom…Megfogtam a kezét – hihetetlenül nehéz volt.

Mennyit nyomhat? Mennyi benne a hús, és mennyi a fém?

– Ember vagy…– Voltam…– Te ember vagy, Kelosz!– Még fájdalmat sem érzek, Pjotr. Kikapcsoltam…

Miféle ember lennék…– Kelosz! Figyelj rám, te disznó!Minden vércseppel, minden szolgálatot felmondott

vasdarabkával távozott belőle az élet. Mit vett a fejébe a hülye! Melyikünk az ember, az, aki születésétől megmaradt a saját testében? Vagy az, aki ember akart lenni?

– Kelosz, várnak rád! Emlékszel rá? Ha nem térsz haza… a feleséged követni fog téged.

– Már felkészült rá.– Ne dönts más helyett! Soha ne dönts mások

helyett!– Semmi nem tart vissza, Pjotr!Szavai egyre halkultak. Távolodott, és én nem

tudtam, mit mondhatnék, hogyan adhatnám át neki, amiben hiszek, ami világaink menekvése, az egyetlen és változhatatlan, örök kapaszkodója…

– Várnak téged, Kelosz! Vár a feleséged! Ha te tartani tudod magad, ő is képes rá.

– De kell-e?– Ne merészeld! – kiáltottam. – Figyelj rám! Nem

tudom, mi fontos neked, és mi nem, csak egyet tudok, a Kapu: fonál, és amíg valaki fogja, amíg várnak rád…

Elmosolyodott, és eltorzult arcán a mosolyból grimasz lett.

– Várnak rád, Kelosz! Hidd el!– Ne dönts mások helyett… soha… Felálltam.Mására néztem.– Nem tehettem semmit – suttogta. – Pjotr, én

lőttem… de annak a rohadéknak erőpajzsa volt…Rohadék?Természetesen nem. A saját világukat védték. A

szerencsének azt a darabkáját, amit a világuknak

vittek. Mi voltunk az erősebbek. Győztünk. És nem szakadt ránk az ég, nem nyílt meg a lábunk alatt a föld. Az ajándékba kapott Mag nem mesebeli amulett, amelyet nem lehet elrabolni. Lehet, de még mennyire!

Mindenki a maga módján lép be az Árnyékba.Odamentem a mozdulatlan, kék bőrű lényhez.

Nekiláttam kinyitni az öklét, kikotorni összezárt ujjai közül az alvadt, hideg tüzet.

A test megrándult. A hatalmas szemekbe visszatért az értelem.

– Él! – kiáltotta Mása. – Verd agyon, Pjotr!A kék bőrű nem ellenkezett. Halkan nyöszörögve

feküdt. Valószínűleg így hangzik a sírásuk. Csak vékony ujjai ropogtak, mind erősebben szorította a Magot.

– De hát mi bajotok van, minek ez nektek?! – kiáltottam. A lény nyögve a sziklához simult. A Mag fénye alig látszott, eltakarta a tenyere.

– Verd agyon! – ismételte meg Mása.– Te képes vagy rá? – vicsorogtam. Elhallgatott.– Kell… – suttogta hirtelen a lény. – Kell! Nagyon.

Nagyon. Kell! Nagyon…Beszédének szakadozottsága nem a fordítás hibája

volt, most hibátlanul megértettük egymást. Magának a gondolatnak a felépítése… a természetük… túlságosan különböznek tőlünk.

– Rossz… Nagyon. Nagyon. Rossz. Rossz. Halál. Jön. Halál. Jön…

Vagy én nem vagyok képes felfogni az érzelmeiket, vagy ez a lemezes száj nem képes közvetíteni őket, csak a szavak maradtak meg az idegennek, értelmetlenek, szánalmasak, és soha nem lennék képes meggyőzni, ahogyan Keloszt sem tudtam meggyőzni, és Kelosz örökre távozott, a kiborg nem játszik többé embert, a kék bőrűek világa pedig megszűnik létezni… igen, elhiszem, hogy valóban bajban vannak, talán nagyobban, mint mi, de mi közöm nekem az ő bajukhoz, nekem a saját Földemet kell megmentenem…

Azoknak meg, akik később jönnek, jogukban áll

áldani vagy elátkozni engem, leimádkozni bűneimet vagy gúnyosan mosolyogva nézni az eltűnő faj után… Vajon mitől függ, hogy bűnbánóak lesznek, vagy mosolyognak? Hogyan pillanthatnék be oda, előre, abba a világba, amely napfényes és világos lesz, hogyan láthatnám meg az arckifejezésüket?

Hogyan döntsek?– Add ide! – mondtam. – Add! Kell! Kell! Kell! Tenyere szétnyílt. Elvettem az aprócska gömböt.

Nem, nem hideg volt, hanem meleg… langyos. De mégsem hideg. Puha tűzcsomó. A Kapu csírája.

Mása felsóhajtott mögöttem. Kinyújtotta a kezét, majd visszarántotta.

– Legyenek mind átkozottak… – suttogta. – Gyere, Pjotr, menjünk…

Nem mozdultam. Mása visszament Keloszhoz, lehajolva felnyalábolta a testét. Szemem sarkából láttam, hogy a röppentyűhöz vonszolja.

Hogy mondtad, Kelosz? Mindenki a maga módján lép be az Árnyékba? Ki imádkozva, ki munkálkodva, ki rablással? Nem kell izgulni?

Oda néztem, ahova nem lehet ellátni, messzire, nagyon messzire. Az utódok mosolyogtak.

– Legyen az egész átkozott! – értettem egyet Másával. Odanyújtottam a Magot a kék bőrűnek. Rovarszeme kimeredt, megnedvesedett, a Mag fénye tükröződött benne.

– Adod? Visszaadod?– Visszaadom. Adom – ismertem be.Kinyújtott tenyerébe ejtettem a Magot, mohón

összezáruló ujjai azonnal elrejtették azt, amire mindkettőnknek szükségünk volt.

Csakhogy a fény nem tűnt el. Tenyeremen, mintha hozzáragadt volna a bőrömhöz, ott villogott egy másik tüzes borsószem.

A kék bőrű sebesen kinyitotta a tenyerét, hogy meggyőződjön róla, nem esett-e kézügyességem áldozatául.

– Egy? És másik? Kettő? Mag?– Kettő! – erősítettem meg.Nyomban visszatért a félelem. Nem szűkölő,

legyőzött, csak félig agyonvert ellenség volt előttem,

hanem vetélytárs. Most én is éreztem a tenyeremben a melegséget. Már nem az idegent – a sajátomat.

És tudtam, hogy nem akarom odaadni. Senkinek.Guggolva, fel sem egyenesedve hátráltam a kék

bőrűtől. Az felállt, szabad kezével előhúzott valamit a vállszíjából. Az ördögbe!

De nem lőtt.Eljutottam a röppentyűig. A kabin peremébe

kapaszkodva felemelkedtem. Megdermedtünk – mint két rémült vadállat, amelyik ragaszkodik a zsákmányból megszerzett konchoz, de halálosan retteg, hogy ellenfele az egészet akarja. Az ördögbe is, hatalmas civilizációk miféle értelmes képviselői vagyunk! Egy antilop maradványain marakodó két sakál, miközben az oroszlán alszik…

Ha a helyi istenek nem aludtak, alighanem halálra röhögték magukat minket figyelve.

Egyetlen lendülettel bevetődtem a kabinba, belemerültem a homály megmentő puhaságába. A gép átlátszó testén át láttam, amint a kék bőrű fölfelé vágtat az ösvényen a sziklák fedezékébe.

– Odaadtad neki a Magot? – kiáltotta Mása. Szétnyitottam a tenyeremet, erre elhallgatott. Majd hozzátette már bizonytalanabbul: – De láttam…

– Megkaptuk a sajátunkat, Mása. A miénket. Keloszra nézett – köztünk heverő halott testére.– Vagyis ő… hiába?– Semmi sem történik hiába.Persze mindenképpen megszereztük volna a

Magot, akkor is, ha Kelosz nincs velünk. Ebben biztos voltam.

Csak másképp jutottunk volna hozzá. Pontosan úgy, ahogyan akartuk, elvéve másoktól, akiknek legalább akkora szükségük volt az Árnyékra, mint nekünk.

– Az ördögbe… – Mása hirtelen elnevette magát, hanyatt dőlve a láthatatlan támasztékon. – Az egész nem fér a fejembe… hiszen itt nem halnak meg teljesen…

Egyre nevetett, le nem véve szemét a holttestről.– Remélem, hogy már otthon van. Mosakszik a

harcias hőstettek után…

Nem szakítottam félbe. Másának most arra volt szüksége, hogy megszabaduljon a feszültségtől. Hát tegye! A halottak nem sértődnek meg. Ha Kelosz valóban emberként éledt fel, nincs semmi oka a sértődésre. Ha tudata fellépett a spirál következő ágára… mit számít neki ez a fuldokló, bármely pillanatban könnyekre váltható női nevetés…

– Én is remélem, hogy otthon van – mondtam színtelen hangon. – Jól van. Elég legyen, Mása!

Engedelmesen abbahagyta a nevetést.– Igen. Bocsáss meg! Nem jó ez így. Repüljünk

vissza, Pjotr! Igyekeznünk kell!– Tudod irányítani ezt a gépet?– Valamennyire. Elmagyarázták nekem.– Akkor vezess nyugodtan, kapkodás nélkül!

Elvégre nem kell szöknünk.Mása a homlokát ráncolta.Felemeltem és egy pillanatra szétnyitottam a

tenyerem. Szétáradt a bíbor csillag hideg fénye.– Nem elloptuk. Megkaptuk a sajátunkat, és senki

nem merészeli elvenni a Magot. Végül is… az olyan idióták, mint Kelosz és mi, még a világmindenségben is ritkaságszámba mennek.

– Add ide, hadd nézzem meg! Elrántottam a kezem.– Nem. Nem adom. Jobb, ha te nem érzed ezt

meg? – Mit?– A mohóságot. – Elmosolyodtam. – A

legközönségesebb irigységet. Ez… érezteti, mennyire fontos. Amikor kézbe veszed a Magot, megszűnik a kétely, jó vagy rossz van-e benne. El akarod dugni… elrejteni… beásni a talajba. A saját Földeden. Hogy gyökeret eresszen.

Másának reszketett a válla, mintha a hideg futott volna végig a testén, kifelé törekedve belőle.

– Talán tényleg… elvezetem a röppentyűt… – mondta bocsánatkérő hangon.

* * *

Virradt.Ebbe az éjszakába sok minden belefért. A rohanás

Danyilovért, összecsapás a Magért, Kelosz halála. Most véget ért. Ideje visszatérni! Igazán vissza. Haza.

Hárman voltak lent, három ember és a reptiloid, és egy pillanatra elkapott az őrült remény – Kelosz emberként támadt fel és visszajött…

Krej volt az.Kimásztam a röppentyűből. Mása mögöttem egy

lépéssel jött, előreszegezve a géppisztolyt. Őrség… hirtelen öregnek, nagyon öregnek éreztem magam, öregebbnek nagyapámnál, öregebbnek Kelosznál és Krejnél, öregebbnek az Eredendő Földnél.

– Elszedtétek – mondta Krej. – Mégis elszedtétek.Kellemes volt a tudat, hogy ők is tévedhetnek.

Tenyerem kinyitva felé nyújtottam a Magot. Nem nyúl hozzá, tudom…

Krej a tüzes kis gömböt nézve hallgatott. A Mag változtatta a színét, hol narancssárga, hol füstösen bíborvörös lett.

– Hát így? – kérdezte Krej.– Így! – hagytam rá. Nagyapámra nézett:– Ha jól értem, Andrej, visszatérsz a bolygódra?– Igen – felelte nagyapám komoran. Megkapom

majd a magamét azért, mert nem kellően informálva kellett Krej-jel tárgyalnia.

– Akkor lesz még időnk befejezni a vitát.Mása következett. Rá melegebben tekintett Krej.– Elmész?– Természetesen.– Úgy tűnt nekem, kedvedre való ez a mi világunk.

Tévedtem?– Nem. De…– Nem kell magyarázkodni! Fölösleges. Vannak

ismereteid a Liga technikájának használatáról. Kaptok egy hajót.

Mása hallgatva lehajtotta a fejét.– Krej, a röppentyűnkben van Kelosz teste. Krej arca megrándult.– Mégiscsak végigjátszotta… Ne aggódjatok!

Eltemetjük a testet.

– Ő segített nekünk bekerülni az Árnyékba.– Az ő korában már ártalmas az embernek

meghalni.– Néha hasznos, hogy ember maradhass – nem

álltam meg, hogy ki ne mondjam.– Ki tudja? – vont vállat Krej. – Mindenesetre úgy

járt el, ahogyan akart. Utoljára jótevőként lépett fel… egy egész bolygó jótevőjeként.

Lehet, hogy volt valami igazság a szavaiban. Én nem tudtam Keloszról mindazt, amit Krej ismert. Vitájuk évszázadokig tartott, és Krej ráadásul nem bújt el egy pásztori világban.

Én mégis csak mosolyogtam szavai hallatán, le nem véve Krejről a pillantásomat. Végül ő nézett félre, beleütközve mosolyomba. Lassan összezártam az ujjaimat, elrejtve a Magot, és csak azután kérdeztem meg:

– És ez talán kevés, Krej?

5. FEJEZET

INDEN MEGISMÉTLŐDIK. A Liga alagútjában haladtunk, az űrállomás és az Eredendő Föld

közötti vonalon. Öten voltunk. Én mentem elöl, kezemben a Maggal, mögöttem – fedezetként – nagyapa, Danyilov és Mása, a menetet Karel zárta.

M

Ha elvonatkoztatunk az olyan apróságoktól, mint a külső megjelenés, pontosan olyanok voltunk, mint a kék bőrű idegenek menete.

Időnként emberek jöttek szembe, nagy ritkán olyan lények, akiket csak az értelem rokonított az emberrel. Néha barátságosan ránk mosolyogtak, többnyire azonban közömbösen haladtak el mellettünk.

Új világ csatlakozik az Árnyékhoz – nincs jelentősége. Ki térhet ki ez elől?

– A Liga hajóján megyünk a Földig? – kérdezte Mása.

Megráztam a fejem:– Nem kell! Vár a hajónk a kóbor bolygón. Nagyapám krákogott egyet, mintha döntésem

valamiért nagyon nem tetszene neki. Kelletlenül megkérdezte:

– Pjotr, van ennek értelme? Ha jól értem, sebességben nem sokat nyerünk.

– Átkelésnél nem szokás lovat váltani – próbáltam tréfával elütni a kérdést.

– Tudod – nagyapa utolért, és a vállamra tette a kezét –, van valami furcsa abban, hogy te kaptad meg a Kapu Magját. Hiszen te nem is akartad.

– Igyekeztem.– Pjotr, én ismerlek téged. Képtelen vagy

megváltoztatni a lényegedet! Nem tudtad rákényszeríteni magad, hogy higgy az Árnyék

szükségességében!– De képes voltam, nem?– Ez zavar engem… – Nagyapám felsóhajtott. –

Sosem hittem volna, hogy fiatal agyamban kevesebb gondolat lesz majd. Pjotr, én érzem, hogy… valami nincs rendben. És képtelen vagyok megfogalmazni az érzéseimet.

Megálltunk.– De Pjotr annyira akarta, Andrej Valentyinovics… –

mondta Mása békítőleg. – Azt akarta, hogy maga büszke legyen rá.

Jaj! Mikor szánja rá magát végre a tegezésre? Amikor megszüli a nagybátyámat?

– Másenyka – nagyapa a régi, leereszkedően kedves pillantással mérte végig –, nehogy azt hidd, féltékeny vagyok az unokám győzelmére! Nem. Hidd el!

Ekkor már valahol a sugárirányú alagút vége felé jártunk. A legszélesebb részen, ahol a fejünk fölött és a falakon kunyhók, házacskák, sátrak sorakoztak. Egy kisfiú, aki fejjel lefelé ült a „mennyezeten”, kíváncsian figyelt minket. Fogott valamilyen botot, meglendítette, hogy ránk dobja, de pillantásomat elkapva befutott az egyik házba.

Vajon eleven gyerek vagy fantom? Ezek itt nem túl gyakran szaporodnak… a halhatatlanoknak nincs szükségük gyerekre.

– Petya, add ide a Magot! – mondta nagyapa.Összerezzentem.– Pete…– Ez… az enyém…A szavak maguktól szakadtak ki belőlem. Nagyapa

összenézett Másával. Danyilov bólintott, mit aki nem is számított másra.

– Nem adod oda a Magot… egy percre… a nagyapádnak? Aki felnevelt? Pete?

A kezem remegett, mintha felrobbant volna bennem valami, összecsapott, egymásnak esett két kétségbevonhatatlan norma, és az egyiknek engednie kellett…

– Naaa…Dadogni kezdtem, mikor nagyapám felé

nyújtottam nyitott tenyeremet. Erős ujjai megfogták a Magot, forgatták…

– Hát én nem érzek semmit, Petya – mondta kedvesen nagyapám. – Abszolút semmit. Persze van bennem kíváncsiság, némi lelkesedés… lám csak, mit ki nem találtak az ebadták… De semmi több.

Nem feleltem. Szememmel faltam a Magot. Az enyém volt, nekem adományozták, és kiengedni a kezemből… Hogy is van abban a régi mesében a gyűrűről? „Drágaszágom…”

– Miért neked adatott meg az Árnyék? – tette fel a szónoki kérdést nagyapa. – Megadatott és meghódított… Én miért… Pete, hiszen én sem szeretem kevésbé a Földet, mint te… én miért nem érzek semmit?

– Nem tudom…Elfogott a remegés. Nagyapa tehet valami rosszat

a Maggal! Valami elképzelhetetlent. Eltaposhatja, kiolthatja, eltörheti… hiába erősebb az acélnál és forróbb a csillagoknál… de ő nem érti, mennyire fontos!

Valahol tudatom legmélyén tisztában voltam vele, hogy valami furcsa dolog történik velem. De nem volt erőm belegondolni.

– Pete… fogd! Nem akarom, hogy így nézz rám!Alighogy kezembe hullott a Mag, megszűnt a

lidércnyomás. Lélegzetem visszafojtva éreztem, hogy elvörösödöm a szégyentől.

– Miről van szó? Meg tudod magyarázni, Pete? Miért?

– Igen… valószínűleg – mondtam a magam számára is váratlanul.

A szavak nem akkor születtek, előúsztak az emlékezetemből, ahol oly biztosan eltemetve hevertek:

Árnyad árnyékodezen a falonnap mint napőrzi minden pillanatomÁrnyék az enyémaz üres falon

némánegyre utánad mered vakon

Nagyapa bólintott. Elfintorodott, mintha megütötték volna.

– Jaj, milyen regresszor volt, Petya! – suttogta. – A geometerek legjobb regresszora. Az ostobák… hogyhogy nem becsülték meg…

Szemében fájdalom tükröződött. És olyan volt ez nekem, mintha visszakézből felpofoztak volna – mert nincs nagyobb fájdalom, mint a Nevelő fájdalma… Nagyon szerettem volna, ha megért. Ha megért és megdicsér, és nem bánkódik többé. Azt mondtam:

két árnyék mint kutya rohan egymás mögött mint kutya rohan melletted és énmellettem egy láncról elengedetten rohankét hű eb árnyalak engem és téged utálnak mind mohóbbak napra nap mind éhesebbek napra nap

– Hát így jutottál át a Kapun, Pete! – Nagyapa arca megrándult a kíntól. – Hát így… mikor ilyen kötelesség nyomta a válladat… ilyen erő… Mi van veled?

Kualkua!Bőrömet megint drótkefével súrolták, smirglivel,

reszelővel, kíméletlenül égették belülről.Te adtad ki az utasítást! – reagált sértetten a

szimbióta. – Áttérés Nik Rimer külsejére!Tényleg? Valóban? Miért is ne?– Elvégre a geometerek hajóján megyünk vissza –

magyaráztam. – Miért ne venném fel a szerepet korábban?

Nagyapám egy pillanatra lehunyta a szemét.– Igen… Hát persze. Igazad van… Pjotr.

– Igyekezzünk! – kértem. De miért vágnak ilyen bánatos képet? Miért sértődnek meg legjobb barátaim, akik annyira hűségesek, hogy készek voltak erővel is kijavítani a hibáimat – mint Mása és Danyilov… – Minél gyorsabban el kell jutnunk a hajóhoz!

Egész úton félálomban szenderegtem. Fél szemmel figyeltem legjobb barátaimat, akik előttem ültek. A Liga hajójának belső tere egyáltalán nem izgatott, ahogyan a vezérlőrendszere sem, amely Mására volt szabva, és mozgásának elvei sem. Minden világos ebben a világban. Minden ismétlődik. A külsőnek nincs semmi jelentősége. A hajónak mennie kell – és az, hogyan csinálja, tizedrangú kérdés. Az embernek az általános boldogságért kell küzdenie – történjen vele bármi is.

A hajó tudja a dolgát.Ahogyan én is a magamét.Legjobb barátaim halkan beszélgettek. Azt hiszik

talán, hogy nem hallom őket?– Hiba csak testnek tekinteni az embert – mondta a

nagyapa. Okos ember. Ő megérti… – Még nagyobb hiba csak memóriának tekinteni, csak mint az ismeretek összességét, mint információk bájtjainak gyűjteményét. Ha teszünk egy lépést, és azt mondjuk, hogy a személyiséget a nyelv határozza meg, sok mindenben igazunk lesz.

– Babilon hét – mondta Mása.– Természetesen. De az túlságosan szétfolyó. A

nyelv társadalom, és nem személyiség. De van még egy vonás… az utolsó. Az alkotás. Valami, amit a személyiség hoz létre, amit csakis az ő értelme hoz világra. Ez már közel van a lélekhez… veszélyesen közel. Az a szegény fiú, Nik Rimer… a regresszor és költő. Neki még elpusztulnia sem sikerült úgy, ahogyan kell.

– Odamehetek Pjotrhoz, és beszélhetek vele – mondta Karel.

A szemem kinyitva a reptiloidra meredtem. Pofája

sietve mosolyra húzódott.– Csak nem sülne ki belőle semmi – fejezte be

Karel.Megint belemerültem a szendergésbe. Csak a

hajóhoz imádkoztam magamban.Gyorsabban! Gyorsabban! El kell juttatnom a

Magot! Bajban van a bolygóm. Az én kötelességem megmenteni!

Megőrizni a Mindenség számára, a Barátság számára.

Pjotr. A Konklávé mozgósítja erőt. A torppok nagy része elhagyta csillagjai fotoszféráját. Az alarikat két hajórajba csoportosították… az egyik a fő haderő, a másik a segédcsapat. A hyxik és daenlók felújítják flottájukat.

Köszönöm. Odaérünk.Nem kell nekem elmagyarázni, melyik hajóraj indul

felégetni a hazámat, és melyik… melyik…– Pjotr!Mind körülöttem álltak. A hajó ovális fülkéjében

elhalványult a fény. A képernyőkön csillagok vibráltak.

Úristen, itt vannak közvetlenül mellettem! És ha úgy határoztak, hogy elveszik tőlem a Magot?

– Pjotr! – ismételte meg a nagyapa. – Megérkeztünk. A geometerek hajója mellett vagyunk.

Esetlenül feltápászkodtam az ülésből.– Folytathatjuk az utat ezzel a hajóval – mondta

Mása.– A Liga rendelkezésre bocsátja a hajóit azoknak,

akik a Magot viszik.– Nem. – Megráztam a fejem. – Szóval

megérkeztünk?– Aludtál – mondta halkan a nagyapa. – Tudod,

egészen gyermeki volt az arcod. Nem akartalak felkelteni…

Nagyapa lába alól a számláló szinte átfúrt a tekintetével.

– És Karelnek sem engedtem meg – tette hozzá a nagyapa. Hátralépett, hogy átengedjen.

Lassan a zsilip felé indultam.– Pjotr!

Nem fordultam meg. Ajtónyílás. A következő. Idegen hajó… egy kicsit azért tartok tőle. Kiszállni… gyorsabban…

A külső ajtó feltárult – és megpillantottam az eget.Fekete, fekete égbolt. Megfeszíthetik minden

erejüket a csillagok, betöltve az eget. Megkettőződhetnek, háromszo-rozódhatnak, csoportokba állhatnak össze. Mégis több lesz a feketeség. Jóval több.

Leugrottam a kóbor bolygó köves talajára, megfordultam, a kezemet nyújtottam Másának. A Liga hajója a talajon feküdt – tükörfényű üvegből csiszolt tű. Élein táncolt a csillagfény. A nyomomban kiszálltak a többiek is, az oly közeli és távoli barátok…

– Menjünk! – mondtam. A hangom remegett – nem hittem volna, hogy ennyire fogok izgulni, de az izgalom nem kérdezte, rám törhet-e.

A geometerek cirkálója vagy ötven méternyire állt. Magányosan, elveszetten a puszta síkságon. Mennyi állhat itt… halott, elszenderedett hajó, amelyhez sosem tér vissza a pilótája.

– Pjotr – a nagyapa felém nyújtotta a kezét. Összerezzentem, előrelendülve, a Nevelő gyengédségére vágyva.

– Hová akarsz repülni?Hallgattam.– Pjotr, kinek viszed a Magot? Ki kapta? Hogy

szólítsalak most? Pjotr Hrumov? Vagy Nik Rimer?Nagyapa, nem kell ez… kérlek… ne kínozz…

Honnan tudjam, mi van most bennem? Mi értelmük a neveknek?

– Pjotr? Nik?– Vár a Haza – feleltem. – Hív engem.– Nik Rimer – mondta a nagyapa fáradt, megtört

hangon. – Te halott vagy, Nik Rimer! Már réges-régen. A Hazád már bejegyzett a veszteséglistára, kipipálta a nevedet a Barátság harcosainak névsorában.

– Nem. – Megráztam a fejemet. – Én… én nem vagyok halott. Pjotr és én… egy és ugyanazok vagyunk. Én szereztem meg a Magot. Az… az

enyém…– Túlságosan kevés vagy te, Nik Rimer – a nagyapa

pillantása nem eresztett el. – Nem támadhattál fel a Kapun átkelve. Mégiscsak halott vagy!

– Akkor én élek helyette.– Pjotr! Téged szólítalak! Hallasz? Neked megvan a

magad Földje. És bajban van.– A Haza senkit nem hagy el a bajban – feleltem. A

hajó felé hátráltam. – Ne féljetek!A Mása nevű nő a Nevelőmre nézett, valamit

kérdezett a tekintetével.– Nem – mondta Andrej Hrumov. – Először is

egyikünk sem bírna elbánni vele. Ő most regresszor, és ez ellen nincs mit tenni…

Okos nagyapja van Pjotr Hrumovnak.– Másodszor pedig… én nem engedem. Elég volt!

Már éppen elégszer elárultam.– És ha az árulás azt jelenti, megmenteni? –

kérdezte Danyilov a nem valóságos kisfiú hangján, Darién, aki a „helyes” és a „becsületes” közti határvonalat kereste.

– Akkor nem kell megmenteni.A cirkáló megelevenedett mögöttem. Megnyílt a

kabin.– Ne féljetek! – ismételtem meg. A Mag égette a

tenyeremet. Nik Rimer regresszor mégis visszatért az Árnyék világából. Olyan kéretlen zsákmánnyal tért vissza, amelytől megrémülve a Nevelők a világ végére vonszolták el a Hazát. De Nik Rimer, a kisfiú most nem csak önmaga volt. Többé nem volt képes egyedül maradni. És másoknak sem kívánta ezt.

Nik Rimer regresszor beült a székébe, és megérintette a kolloidos terminált.

Üdvözlöm a fedélzeten, kapitány! Szervusz, fedélzeti partner!A képernyőkön láttam Pjotr Hrumov barátait.

Oldalt álltak, az idegen hajó mellett, mozdulatlanul, mintha azt remélnék, hogy visszamegyek.

Milyen nevetséges bizakodás!

Tag és Han, Nik Rimer engedélyezett barátai is azt várták, hogy visszatér. Ugyanúgy, ahogyan együtt várták Nik nevű közös barátjukat… a barátjukat, aki örökre ott maradt az Árnyék világában. Az asszony, aki már belefáradt szép, fiatal testébe, türelmesen várja Keloszt. Kitalált fiuk az apját várja – akit elégetett az örök láng.

Várjatok!Mindannyiunknak megadatott a reménység – a

várakozás.Felkészülés a starthoz, kapitány? Igen, fedélzeti partner!Az Erős fajok nyugtalanul várják az ellenséget, a

Gyenge fajok reménykedve várják a szabadságot. A számlálók az abszolút igazság elérését várják, a geometerek hajói a szórakozást várják. A geometerek az igazi, mesebeli Barátságot várják, az Árnyék az új lepkékre vár, amelyeket odavonz a fénye.

Mindannyian várunk valamire. Belefáradunk a várakozásba, elátkozzuk, és nem tudunk, nem vagyunk képesek lemondani a csábító maszlagról. Csillagok előttünk, csillagok fölöttünk, egész csillagokkal teli égbolt, tejjel-mézzel folyó Kánaán, általános szeretet, az Egy Gyűrű… a Mindenek Fölötti Hatalom Gyűrűje…

Pjotr Hrumov elnevette magát bennem.– Hajó, hazamegyünk! – mondtam. – Haza. Rosszul

vagyok. Megőrülök.Alkalmazzak terápiát?– Álmot. Egyszerűen álmot. Két napja nem

aludtam… Milyen jó!Belemerülni a sötét mélységbe a start könnyű zaja

közepette, belesüllyedni a sötétségbe, a tüzes Magot szorongatva… Csak miért várnak rám ott mégis a homályon túl?

Magamtól felébredtem.Kibukkantam abból a rémálomból, amelyben Nik

Rimer voltam, a geometerek életre kelt regresszora, aki utánam nyúlt a túlvilágról. Álmomban elhagytam

a nagyapámat és a barátaimat, álmomban a Hazára indultam – hogy azt mentsem meg, ne a Földet.

Ide-oda dobált az ülés, amely összeszűkült, sikertelenül próbálta tompítani a lökéseket. A geometerek cirkálóján voltam.

És ez azt jelenti, hogy nem álom volt, ez a valóság!– Te disznó! – kiáltottam Rimernek, aki nem

tehetett semmiről. A szerencsétlen Niknek, aki mindvégig teljesítette kötelességét, életében is, holtában is. – Mit művelsz?

A hajó pörgött, mint a faforgács az örvényben. A képernyőkön semmit nem lehetett kivenni – csak tüzes fekete körforgást.

– Mi történik, fedélzeti partner? Támadnak minket.– Miért nem ébresztettél fel?A támadás nem igazi. A Haza hajói támadnak

minket. Ez a támadás nem számít.Kétségbeesésemben és bánatomban felnyögtem.

A geometerek nagyokos komputere megint hozta formáját.

– Miért támadnak minket?A Haza úgy gondolja, nem-barát van a fedélzeten.

Én közlöm, hogy ez tévedés. Valószínűleg minden támadó hajónak megsérült a kommunikációs rendszere. Nincs ok izgalomra. A támadás nem valódi.

Vajon Nik Rimer hajója ugyanezt tenné, széthullva a gyengéd szülői pofonoktól? Vagy Nik lelkének az a kis részecskéje, amelyik a hajóján keresztül átvándorolt belém, ellen tudna állni az őrületnek?

– Teljes összeolvadás! És feloldódtam az égben. Az ég lángolt.Alattam úszott a Haza – a kedves, kedves Haza

földrészei szabályos, pontos körvonalaival, a felhők művészi hálójával, a jóság és igazságosság, a barátság és boldogság hona. Még meg is érintettem az atmoszférát, csak éppen a peremét…

Alattunk pedig, a bolygóhoz simulva apró hajók lebegtek, ugyanolyanok, mint én. A mieink. Lángot okádnak. A cirkálók között látszott két baráti hajó is, a Hajlékony Barátok gyűrűje, kerek, mint egy

sütemény, és a Kis Barátok ötágú csillaga.Az őszinte Barátság minden melegével igyekeztek

megölni engem.Viszonozni a tüzet!Saját hajóink megtámadása lehetetlen.Miféle cincogás mond nekem ellent? A hajó

kasztrált agya? Szűnj meg, barátocskám, ne velem próbálj vitatkozni…

A regresszorság első három alapelvének megfelelően… A jó szándék elvének megfelelően, a kisebbik rossz elvének megfelelően, az igazság megfordíthatósága elvének megfelelően… Nem támadjuk a Haza hajóit, tanulmányi gyakorlatot hajtunk végre, maximálisan megközelítve a valóságot.

Megkezdeni az ellentámadást!Vagy nekem sikerült, vagy a hajó

engedelmeskedett előbb, mint ahogy befejeztem. Örömmel engedelmeskedett, és minden kis erejét összeszedve.

Először a Hajlékony Barátok „süteménye” kapott találatot. Nem tudom, mivel sikerült telibe találnunk, távolsági lézerrel vagy röntgenradarral. De annyi volt neki. A sütemény megfeketedett, mintha a sütőben felejtették volna. Hamufelhővé hullott szét.

Miért nem szégyellem magam egy cseppet sem?Az erkölcsi rugalmasság elvének megfelelően?Életemben először érzékeltem, hogy kozmoszban

is van értelme a fent és lent fogalmának. Van, de még mennyire! A lent ott volt, ahol a bolygó. Alattam. És a Haza hajói nem tudták használni sugárfegyvereiket – minden elvétett célzás lángoló várost jelentett volna a felszínen, romba dőlt szanatóriumot, lerombolt internátust. Vagy, isten ments, megölt Nevelőt…

Szemérmetlenül fedezve magam a bolygóval aprítottam a támadókat, dühödt örömmel, értékelte volna Mása… vagy Kelosz.

Hé, Nik, ne rejtőzz szemérmesen emlékezetem mélyén! Hol vagy? Most nem alari egereket kell pusztítani!

Úgy fest, ilyen esetekre nem tartalmazott előírást

a szabályzat. Túl későn jöttek rá, hogy eltűnt egy cirkáló, túl sokáig tököltek, mit is csináljanak…

A járőröző hajók szétspricceltek. Alulról fognak megkerülni…

Leszállás!A leszállás tévedésből megtiltva. Szakadatlanul

kérem a leszállási engedélyt.Mit is tanácsol az igazság megfordíthatóságának

elve?Tilos leszállni az űrrepülőterek területén. A

felszínen szállunk le.Hol?Ahol tetszik.Koordináták?Fehér Tenger Internátus.Ez valószínűleg közös döntésünk volt. Nik Rimeré,

akinek mindentől függetlenül az internátus maradt az egyetlen derűs emléke. És Pjotr Hrumové, aki megfordult a Fehér Tengerben…

A cirkáló lefelé ereszkedett. Megelőztük az üldözőinket, ez természetes volt, itt minden hajó egyforma típusú, és nekünk volt egy kis fórunk. De azért… elrejtőzni lehetetlen. És végül is csak nem használok fel túszul gyerekeket!

Mellesleg itt a Nevelők szolgálhatnak a legjobb túszokul. Felülmúlhatatlanul készségesnek mutatkoznak, ha testükkel kell fedezniük a gyerekeket. Hiszen olyan jóságosak és nagylelkűek!

Kár, hogy nem szolgálhatok számukra ezzel az örömmel.

Fedélzeti partner. El kell rejtőznöm! A Haza érdeke.

Tűzviharban, plazmaburokban száguldottam a légkörön át, egyelőre nem támadtak. De hamar, nagyon hamar utolérnek.

Teljesítem. Reális ez? Nem.Figyelj rám, fedélzeti partner! Ereszkedj le az

internátushoz! Igyekezz elszakadni az üldözőktől! Két másodpercre van szükségem tíz… nem, inkább húsz méter magasan… legfeljebb száz kilométeres óránkénti sebesség mellett…

Az izgalomtól földi idő- és távolságmértékeket

használtam. A hajó azért megértett.A kualkua is. Megéreztem a tiltakozását,

hevességemet lehűtő lökését, alighogy megértette a szimbióta, mire készülök. Hát mit tegyek, követeljek teljes leállást?

Az lehetetlen. Csökkent sebességnél sebezhetővé válunk. Lakóobjektumok fölött pedig tilos a leereszkedés.

Elkeseredtem. Mi legyen most? Szétnyitottam a tenyeremet, az égő Magra néztem. Neki mindegy. Talán még a sztratoszférából való zuhanást is kibírja.

De én nem. És a kualkua ereje sem végtelen.Mi legyen most, Nik Rimer, te, aki emlékezetem

mélyéből, a túlvilágról harcolsz a bolygódért? Mi legyen most? Hogyan járnak el ilyen helyzetben a regresszorok?

És Nik Rimer a hideg és reménytelen távolságból kinyúlt felém.

Fedélzeti partner, harci deszantakcióra felkészülni! A feltételek: nem-barátok bolygójára történő behatolás.

Végrehajtom. Elszakadni az üldözőktől!A sebesség fokozása lehetetlen! Tilos az

atmoszféra állandóságának megbontása! Teljesítsd! Hadgyakorlat. Tilos!A Haza iránti kötelesség. Tilos!Olyan volt, mintha a hajó élvezné, hogy

eljátszhatja velem – Nikkel? – ezt a primitív játékot.A maximális sebesség elérését célzó gyakorlatot

végzünk! Tilos!Én parancsolom! Tilos!A Világtanács parancsa!Nincs visszaigazolás. Langyos, langyos, meleg?Te magad nem szeretnéd fokozni a megengedett

sebességet?Azt hiszem, ez nem Nik. Ez én voltam.

Mindig.Akkor fokozd!Teljesítem.A plazma lesodródott a burkolatról. A bolygó

gömbje felém száguldott, síkká vált, közeledett. És halkan, nagyon halkan, mint akkor, az Árnyékba belépve, a hajó azt súgta nekem:

Látod, milyen egyszerű az egész?Valóban egyszerű…Az óceán fölött száguldottunk. Már nem voltunk

magasan, két-három kilométernyire. Táncoltak a fehér hullámtarajok, az óceán nem akart megbékélni a mértanilag kifogástalan vonalú kontinensekkel, egyre hajtotta és hajtotta a partra hadait… Az üldözők pedig eltűntek, elmaradtak, belevesztek előírásaikba és tilalmaikba, nem lévén képesek legyőzni azt az egyetlen szót: akarod?

Mi akartuk.Kapitány, bevetésre felkészülni!Azt Nik Rimer tudja, hogyan kell felkészülni. Én

nem.Kis nevetés.A mondatnak nincs érdemi jelentősége. Adózás a

hagyományoknak.És te mit csinálsz majd?Manőverezek. Pilóta nélkül tilos harci

cselekményeket végrehajtani! El tudsz menni? Pilóta nélkül tilos repülni!Hát ennyi. Rövid, saját szerzeményű sírfelirat.

Talán részvétet kellene éreznem a hajó iránt?Nem megy. Az az értelem, amely képtelen

önmagában hinni, amelyet megelégedéssel tölt el, hogy mindenhatót játszhat, nem érdemel szánalmat.

Köszönöm az őszinteséget. Nevetséges dolog tulajdon gondolatunk teremtményének megvetését érezni… Majd átgondolom ezt a kérdést… Bevetés, kapitány!

Egy pillanatig azt hittem, hogy a hajón hagyományos katapult van. Az ülés a burkolaton megnyílt lyukon át lefelé zuhant. Szelet nem éreztem – ruganyos fal emelkedett körém. A stabilizáció

tökéletes volt, az ülés forgás nélkül zuhant lefelé. Alattam húzódott a part, az internátus ismerős kupolája és tornyai. Fölöttem feloldódott a semmiben a cirkáló.

Hát így. Rendben. De hol az ejtőernyő?A talaj könyörtelenül közeledett. Rángatózva

próbáltam kiszabadulni az ülésből. Kezem magától mozdult a szíjakat keresve, amelyeknek nyomuk sem volt itt. A Mag, amelyet kétségbeesetten szorongattam, útban volt, de nem volt erőm elengedni. A szíjak… hol vannak már… A reflexek gyorsabbak az értelemnél, és én próbáltam kioldani a rögzítőszíjakat, és kiugrani az ülésből, mint amikor egy vadászgépből katapultál az ember.

De hát mit művelek, hiszen nincs is ejtőernyőm!Nem garantálhatom a tested helyreállítását –

súgta a kualkua.A behavazott felszín olyan gyorsan közeledett,

mintha plusz gyorsulással haladnék. Lehet, hogy így is volt. Igazi deszantakciónál nem is rossz, de hogyan közömbösítik a geometerek a zuhanás energiáját? Valami hajtóműféle? Ejtőernyő? Szárnyak? Morális tartás?

Maguktól felmerültek emlékezetemben a pilóták közt keringő reális és irreális históriák. A hófödte lejtőre zuhant pilóta, a felszántott földre zuhant pilóta, a szénakazalba zuhant pilóta…

A Haza rohant felém. Vendégszeretete rövidnek, de energikusnak ígérkezett.

Elmúlt a félelmem. Egyetlen szempillantás alatt. Összerándultam, és feloldódtam a végtelen égben.

Már zuhantam. Így… pontosan így… Az üléshez szíjazva, tehetetlenül… a hidegtől és a légszomjtól elvesztve eszméletemet. És a behavazott szűzföld alattam – a geometerek Hazája – ugyanúgy örült a találkozásnak, mint most.

Nem félek.Már meghaltam.És tudom, milyen forrón szeret a szülőföld. … Az

ülés felfúvódott, rugalmas gömbbé terebélyesedett, a fejemtől kezdve teljesen beburkolva. Becsapódás, de könnyed, alig érzékelhető. És rögtön világos lett. A

lágy burok eltűnt, szétpukkadt. Arccal a hóba estem. A levegőben aprócska foszlányok keringtek lassan leülepedve.

Mi ez – közönséges felfújható amortizátor két kilométeres magasságból való lezuhanáshoz? Természetesen nem. Az lehetetlen. Nem segítene többet, mint a hidraulikus fék Jules Verne hőseinek, akik ágyúból kilőve indultak el a Holdra. Az ülés viszont elnyelte a zuhanás teljes energiáját… Valamiféle mezők. Amortizációs gubó.

Egy kicsit bedugult a fülem. Egyébként semmi. Könnyű, sőt kellemes fagy, tiszta égbolt. Felálltam, leráztam a fejemről a vékony, súlytalan anyag maradványait. Megszólaltam, a hangom nagyon messzire elhallatszott:

– Burokban születtem.Az internátus úgy két kilométernyire volt.

Megpróbáltam kitalálni, észrevehették-e zuhanásomat.

Nagyon valószínű. Persze, ha zuhanásom közben nem voltam láthatatlan. Ha ez a megoldás idegen bolygókra való titkos behatolásra szolgál, még ez is teljességgel elképzelhető.

A havat borító foszlányok közben eltűntek. Igen, nincs szükség az ejtőernyő elásására.

Nekem magamnak kell elrejtőznöm! El lehet jutni egy transzportáló kabinig, és megint elkötni egy cirkálót.

Vagy erre semmi szükség? Legyinteni, eldobni a Magot… vagy gondosan elültetni valami elképzelhetetlen Csodák Mezején. És feladni magam.

A Mag vibrált a kezemben. Gyorsan eltakartam. Halkan ezt mondtam:

– Ecc, pecc, kimehetsz… Elássalak?Az Árnyék tüzes darabkája hallgatott. Nem volt

szokása felelni. Nik Rimer is elrejtőzött.– Hiszen te nekünk kellesz – mondtam. – Értsd

meg… És te is, Nik… ti éltek, veletek nem lehet puszta kézzel elbánni. A Földet meg senki sem védelmezi. Rajtam kívül senki.

Hallgattak – mert az istenek nem ereszkednek le az emberhez, a halottaknak pedig nagyon nehéz

vitatkozniuk az élőkkel.Magasan az égen keletkezett, majd a horizont

mögött elhalt valamilyen hang. Folytatódott a hajóm üldözése.

– Ezt jelnek tekintjük… – mondtam. – Engedélynek vesszük… Kualkua, fekhetek a hó alatt, míg besötétedik? Gondoskodsz róla, hogy ne fagyjak meg?

Igen.Röviden, tárgyszerűen. Gyanakodva végignéztem

a havon. Már sehol semmi nyom, csak a lábam alatt, ahol az amortizációs gubó földet ért, látszott egy letaposott folt. Térdre ereszkedve kezdtem beásni magam a száraz, szemcsés hóba. Mélyebbre… egészen a talajig. Nem tudom, hogy festhetett ez az egész kívülről nézve, de még mindig jobb, mint a tiszta fehérség közepén virítani.

A kualkua nem szedett rá. Valóban nem éreztem a hideget. Csak a szívem dobogott olyan erősen, hogy aligha fogok tudni elaludni, és a bőröm égett. A szimbióta nem növesztett nekem bundát, amitől titkon tartottam, csak a vérkeringésemet gyorsította fel. És talán a hőtermelésemet fokozta. Tessék, nincs ennél jobb diéta, mint feküdni a hóban! Estig legalább három kilót felemésztek testem tömegéből.

A hóba beásva magam várakozni kezdtem.Időnként mégiscsak elszunnyadtam, zavaros,

nyugtalan látomásokba merülve. Ezekben arra kényszerítettek, hogy menjek valahová és csináljak valamit. Torz, zárt világ volt ez, hideg, alacsony barlangok láncolatára hasonlított. Kószáltam bennük, nem találva a kijáratot, szenvedtem tulajdon erőtlenségemtől, az idő, szűkre szabott időm pedig egyre fogyott. Azután felébredtem, forgolódtam olvadozó hóbarlangocskámban, felemelve arcomat a tenyeremről. Az egyik tenyerem vörösen vibrált, a Mag fénye átütött a bőrömön. Kilestem a hóból, úgy érezve magam, mint a strucc, amelyik biztonságosan bedugta a fejét a homokba.

De körös-körül nem volt senki. Az internátus épülete teljesen kihaltnak látszott. Egyébként nem is lehetetlen. Könnyen meglehet, hogy a történtek után,

amikor felfedezték Per Nevelő halálát, mindenkit evakuáltak. Az lesz csak a remek móka, ha zord regresszorokból álló vizsgálóbizottságba botlom…

Visszabújtam a hóba, és próbáltam megint elaludni. A nap kibírhatatlanul lassan múlt. A cirkálót már valószínűleg szétlőtték. Sikerül-e rájönniük a geometereknek, hogy a kabinban nem volt pilóta? Csak nem fésülik végig a röppálya egész vonalát, elvégre tisztában vannak a katapultálás lehetőségével? Mennyi kérdés, és sehol egy válasz! Önmagammal beszéltem, szólítottam a lelkemben rejtőzködő Nik Rimert, céltalan kérdéseket tettem fel a kualkuának. De önmagamtól semmi újat nem tudhattam meg, Rimer hallgatott, a kualkua pedig egyszavas válaszokra szorítkozott, mintha őt is kínozná valami. Időnként olyan érzésem támadt, hogy minden, ami történt – Másáról és Danyilovról kiderült, hogy elhárítósok, a félmillió bolygót egyesítő Árnyék, nagyapám, aki meghalt, és új, fiatal testet kapott – mindez csak álom. Beteges lázálom… valójában megszöktem a geometerek koncentrációs táborából, és most halálra fagyok a hóban. Az is lehet, hogy nincs semmiféle Pjotr Hrumov, nem is volt, és én Nik Rimer vagyok, az őrült regresszor, aki kezet emelt a Nevelőjére, és méltán bűnhődöm…

Akkor kinyitottam a szemem, és ránéztem a tüzes Magra. Valóságos volt, valóságosabb az engem körülvevő jeges buroknál, valóságosabb a lüktető vértől piros tenyeremnél, amelyen feküdt. A Mag a lényeg, én csak mozgó kiegészítője vagyok, aki elhoztam ebbe a világba. Azután mégiscsak eljött a pillanat, amikor a hóból kibújva láttam, hogy Anyácska vörös korongja a horizont mögé csúszik. A nap is Mag volt, hatalmas és részvétlen, és a napból is szédítő ájulat áradt.

– Bocsáss el engem, Rimer! – kértem. – Bocsáss el, Árnyék… bocsássatok el!

Sírhatnékom volt. Nem tudtam, meg kell-e tennem, amit Rimer akart, sőt azt sem értettem, akarja-e még. Nem véletlen, hogy eltűnt. Akármiről álmodozott is, bármilyen verseket írt is magányában, testestől-lelkestől ennek a világnak a szülötte volt.

Jogában állt átadni neki a Kaput. Jogában állt visszaadni nekem. Csak Rimer dönthette el, melyikünk hazája lesz az Árnyék része.

Csak legyen már vége minél előbb! Akárhogy, de minél előbb. Lehet, hogy ugyanolyan szabad vagyok, mint a geometerek hajója. Ugyanolyan bábfigura, mint Dari, a kisfiú. Ugyanolyan boldog, mint Nik Rimer. Legyen vége mindennek!

Lábra álltam. Kissé megszédültem, a hideg elleni küzdelemnek megvolt az ára. De már sötétedett, esni kezdett a hó… mennem kellett. Bármi várjon is ott, elöl.

A vízvezetéken át behatolni ostobaság. Azonban nem ismertem más utat a kupolába. Persze ha a geometerek rájöttek, hogyan jutott be egy idegen az internátusba, lezárták a vízvezetéket vagy jelzőberendezésekkel tömték tele… Az átlátszó kupolához érve megálltam töprengeni.

Mind jobban szakadt a hó. Mintha tegnap lettem volna itt… tegnap? Nem. Már egy egész hete. Egy egész örökkévalóság telt el.

Már minden mindegy volt nekem.Megtaláltam az ismerős kis bódét, amelyet most

teljesen belepett a hó. Félrekotortam a hókupacot, minden pillanatban számítva a csapda kattanására vagy a paralizáló sugár felvillanására. De semmi. Megvan az ajtócska, a kilincs. Lenyomtam, és meghallottam az áramló víz zúgását. Nos, megismételjük a történelmet, bohózatként.

De valóban nincs más út? Az épületbe három ajtó vezet… bár nekem nem engedelmeskedtek. Per Nevelő alakjában talán ki tudnám nyitni, de Per halott. Ujjlenyomatait bizonyára törölték már a zárak memóriájából.

Lesz, ami lesz.Bemásztam, becsuktam magam mögött az ajtót,

és belecsúsztam a vízbe. Az áramlás régi barátként fogadott, melegen és barátilag megcsapkodva. Végigsodort a szűk alagúton. Na, csak nem ennyire gondatlanok ezek a geometerek?

Kibukkantam a kis kerek helyiségben, és a rácsos padlózatra estem. A víz zúgva végigmosott,

továbbáramolva a vezetéken. Fekve körülnéztem. Sehol senki. De hogy lehet?

És félénk gyanú kezdett éledezni a lelkemben.Képtelenség. Lehetetlen.De talán mostanáig sem találták meg Per Nevelő

testét! Mostanáig sem sorolták őt a holtak, engem pedig az élők közé!

Kinek van joga ellenőrizni egy Nevelőt? Elvégre ő gyanún felül áll! Ha Per Nevelő úgy határozott, hogy elhagyja az internátust, az az ő mélyen megszenvedett és tökéletesen csak rá tartozó döntése volt. Majd visszatér és elmagyarázza. Igaz, Katti látott engem… ráadásul látott Nik Rimerként is, Per Nevelőként is, és tulajdon alakomban is. Elképzelhető, hogy ne beszélt volna a történtekről? Ez nem lehetséges.

A cirkálóm üldözése is tökéletesen érthető. Közeledik egy hajó, azt állítva, hogy Nik Rimer regresszor ül benne. Holott mindenki előtt ismeretes, hogy Rimer regresszor elpusztult a gyógykezelése során.

Furcsa… értelmetlen… és nagyon is lehetséges.A befolyó nyílásához léptem. Beálltam a lezúduló

víz széles sugara alá. Elmúlt az apátia és a közöny, lemosta a hideg zuhany.

Rajta, Petya… járd végig ezt a kört!A hideg fokokba kapaszkodva kimásztam a

szűrőkamrából. A nyílásból esetlenül kilesve körülnéztem és hallgatóztam.

Úgy tűnik, minden csendes. Néha mintha nagyon halkan hallanék valamit, de lehet, hogy csak a vér dübörög a halántékomban.

Félretoltam a fedőlapot, egy marék föld zúdult a gallérom mögé, és kimásztam a kupola alá.

– Jaj…Könnyű árnyék suhant el közvetlenül az arcom

előtt. Alig tudtam visszafogni magam, hogy első reflexemnek engedve utána ne nyúljak, el ne kapjam.

Mint mindig. A legkönnyebb utánanyúlni és elkapni.

Ehelyett szétnyitottam a tenyeremet, és a Mag narancsszín fénye eloszlatta a homályt.

Az előlem hátráló vörös hajú fiúcska beleütközött ez egyik fába, és megállt, ügyetlenül tapogatva kezével az utat. Rögtön megismertem, és valami megrezdült bennem.

– Til, ne félj? – kértem halkan, végleg kimászva a csatornából. Helyére rúgtam a fedelet. A fiú figyelte, mit csinálok, de nem csodálkozott.

Valószínűleg az internátus minden gyereke ismerte ezt a Nagy Titkot – a vízvezeték szűrőkamráját.

– Nem félek – felelt a fiú ugyanolyan halkan, mint én. – Maga kicsoda?

– Szörnyűséges alvilági szellem. Bizonytalanul elmosolyodott.– Csak ne kiabálj, különben széthullok, és korhadt

fatönkké változom! – kértem. Leguggoltam. A gyerekekkel úgy kell bánni, akár a kutyákkal; bocsásson meg nekem Pestalozzi és Makarenko szelleme. Nem szabad dominálni, fölébük magasodni.

Főleg, ha az éjszaka kellős közepén bukkantál elő a föld alól, vizes vagy és koszos, arcodon vadállati eltökéltség.

– Nem fogok kiabálni. Nem félek.– És miért sírtál?Til gyorsan megtörölte ingujjával a szemét. De

nyugodtan, bár némileg sértődötten válaszolt:– Maga nem tudja? Előfordul… hogy az embernek

sírni támad kedve.– Tudom, Til – értettem vele egyet. – Buta kérdés

volt. Bocsáss meg… hogy megzavartalak!– Semmi baj. – A kisfiú is leguggolt, de nem jött

közelebb. – De ki maga? Igazából?– Egy vizes és éhes csavargó. Egyszer volt, hol

nem volt… Ismered?Nem, természetesen nem ismerte. A

geometereknek nincsenek ősrégi meséik. Til úgy meredt az arcomra, mintha ismerős vonások után kutatna rajta. De honnan ismerhetné az elpusztult regresszort, Nik Rimert…

– Maga Nevelő?– Nem. Becsületszavamra nem.Bólintott – elhitte. A kíváncsiság és óvatosság

küzdött benne az udvariassággal. Mint mindig, a

kíváncsiság kerekedett felül.– De ki maga?– Idegen bolygóról jött felderítő.A fiú egy pillanatig hallgatott. Ez a változat

mégiscsak elfogadhatóbb volt számára, mint a gonosz alvilági szellem.

– Idegen bolygóról? – Úgy van.– Regresszor vagy progresszor?– Egyszerűen felderítő. Megfigyelő.– Az nem – lehet rázta meg a fejét Til. – Ezt

mindenki tudja. A be nem avatkozás etikai okoknál fogva lehetetlen, Garada-Ritz-törvény…

Hirtelen megnyugodott.– Maga Nevelő. Vizsgáztat engem. Tudom már, ez

egy foglalkozás. Az etikai választás a téma, az, hogyan döntök…

– És hogyan döntesz?A jelek szerint Til már nem félt. A földön csúszva

közelebb húzódott. Világos nadrágja már amúgy is reménytelenül összekoszolódott, de Tilt ez nem zavarta.

– Ez bonyolult döntés – kezdte lendületesen. – Nos… ahogy Garada bebizonyította… ha az idegen civilizáció a miénktől eltérő etikát vall magáénak, nem fog beavatkozni. Lehetséges az erő alkalmazásával járó konfliktus a befolyási övezetek elosztásáért, vagy a jószomszédi viszony. Egyszerűen senkinek nincs szüksége a beavatkozásra. De ha a két etika közel áll egymáshoz, a be nem avatkozás elfogadhatatlanná válik… elvégre senki nem nézheti el, hogy a testvérei szenvednek. A beavatkozás jogos. Jól mondom?

– Jól – hagytam rá. – Nem lehet nem beavatkozni.– De azután Ritz levonta a következtetést… hogy

megengedve a más fajoknak nyújtott segítséget, készen kell lennünk velünk szembeni hasonló cselekvésekre is… Ez… na… helytelen axióma.

– Miért helytelen?– Mert helytelen – csodálkozott Til.– És miért axióma?– Hát mert megcáfolhatatlan!

Elnevettem magam. A helytelen axiómák és hibás logika világa. Szinte mint az enyém.

– És te most hogyan jársz el? A Garada-Ritz-törvényből kiindulva?

Til szuszogott, letörölve arcáról iménti könnyei utolsó nyomait is.

– Nem tudom. Szólnom kell magáról a felnőtteknek. Mert maga idegen bolygóról jött felderítő, és megpróbálhat megváltoztatni minket. De akkor megsértem Ritz következtetését… az sülne ki belőle, hogy már előre megtagadjuk leendő Barátainktól az etika szabadságát…

– Tudod – mondtam bizalmasan –, itt nagyon jól jöhet a kisebbik rossz elve. Vagy az igazság megfordíthatóságának elve. Nagyon könnyű bebizonyítani magunknak mindent… mindent, amit csak akarunk.

Tilnek felcsillant a szeme.– Maga regresszor! – mondta örömmel. – Tudom,

olvastam a tankönyvben. Ezek a regresszorok alapelvei!

Izgalmában majdnem megragadta a kezemet, de az utolsó másodpercben mégis visszafogta magát. Lehetek én regresszor, a gyermeki fantáziavilág hőse, de mégsem vagyok Nevelő.

– És azért jött hozzánk, hogy… nem, hallgatok!Ez utóbbit olyan sürgető hangon mondta – na,

kérdezze meg, kérdezze meg, mi jutott eszembe. Megkérdeztem.

– Társat keres magának – bökte ki Til. – Tudom, olvastam! így csinálják, amikor idegen bolygón kell beilleszkedniük, hogy ne legyenek egyedül, hanem mintha családjuk lenne, csoportot gyűjtenek férfiból és nőből, néha még gyerekeket is magukhoz vesznek! Maga egy kisfiút keres… vagy kislányt… – a hangja elcsuklott –, hogy a maga gyerekének látsszon…

Til kétkedve nézett rám.– Vagy az öccsének…Hallgattam. A Mag lüktetett a kezemben,

gúnyosan, lenézően. Hé, Pjotr Hrumov! Még mindig biztos vagy benne, hogy a Földnek nagyobb szüksége

van az Árnyékra? Hogy nélküled a Föld nem boldogul? És hogy a geometereknél nagyjából rendben van minden?

– Ne gondolja, hogy egészen kicsi vagyok? – mondta Til mérgesen. – Nagyon jól tudom a történelmet. Különösen a jobbágykort. Még jobbágyosat is játszunk a fiúkkal…

Hirtelen elakadt.– Laki nálam sokkal jobban tudja a történelmet –

ismerte be önkritikusan. – Fal pedig kész színész. Amikor bárót vagy papot kezd alakítani, rögtön elhiszed neki. Azt is elfelejted, hogy az egész csak játék. És még nem is fecseg fölöslegesen. Sosem szólja el magát. Velem megesik.

Egy kis szünet után bizonytalanul hozzátette:– Grik a régi műszaki dolgokban igazodik el… ha

voltak már akkor gépek…A fiú már ott volt. A leendő barátok bolygóján,

akiket azonnal regresszálni kell. Na, nem annyira azonnal… hogy előbb még ott lehessen egy kicsit élni… azt színlelve, hogy családja van…

– És lehet, hogy vannak ott nagy családok? – kérdezte Til.

Hol van az az ott, fiú? A Föld nevű bolygón? Ott van mindenféle. Csakhogy rövidesen megszűnik létezni. Nem, hülyeség, elviszem oda a Magot, belépünk az Árnyékba, és minden jó lesz. A degeneráltak találnak maguknak kedvükre való világot, minden politikusnak jut szónoki emelvény, a hülyék és politikusok nélkül pedig elég jól megleszünk… Még téged is elvihetlek a Földre. Talán a barátaiddal együtt. Hadd örüljön a nagyapám az új pedagógiai csatatérnek…

– Til, én most erre semmit nem válaszolok, rendben? – ajánlottam.

Egészen kivirult. Nyilván úgy vélte, eltalálta az igazságot.

– Az ott egy zseblámpa?– Olyasmi.– Megnézhetem?– Inkább nem. Egyelőre még nem.Til közönyösen fogadta az elutasítást. Szemében

csak különleges lámpa volt a tüzes gömböcske, semmiség az előtte feltárult perspektívához képest.

– Mit ülök itt?! – szólalt meg hirtelen komolyan. – Hiszen maga megfagy! És biztosan éhes is.

– Eltaláltad.– Menjünk! – Til felugrott, és szándékosan hanyag

mozdulattal megragadta a kezemet. – Gyorsan! Majd elrejtőzik a mi szobánkban.

– Hogy megyünk el az őrszem mellett? – kíváncsiskodtam.

Til elmosolyodott.– Most Fal az ügyeletes. Ő nem árulja el. Mit

gondol, hogyan tudtam éjszaka ide kijönni?– A tévékamerák. Til, kicsim, az egész internátust

szemmel tartják.– Tudjuk – mondta büszkén Til. – De nekünk most

nincs állandó Nevelőnk. Volt egy nagyon, nagyon jó! Per Nevelő. De ő elutazott, és egyelőre nem pótolták…

Így van.Még nem találták meg Pert!És bármily furcsa, megint nem éreztem

bűntudatot. Ellenkezőleg – büszke voltam. Mert Per alakjában egy óra alatt sikerült ilyen tekintélyt kivívnom.

– Az ideiglenes Nevelők pedig csak nagy ritkán néznek be hozzánk… mindent átgondoltunk, hogy ne nézhessenek, amikor mi nem akarjuk. Becsszavamra! Minket nem lát senki!

Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy ne higgyek a szavainak. Na meg nyilvánvaló volt, hogy a belém kapaszkodó Tilnek nem áll szándékában egyedül elmenni.

– Rendben van. Meggyőztél.– Akkor menjünk gyorsan! – ismételte meg Til. –

Falat hamarosan leváltják, addig át kell jutnunk…

6. FEJEZET

OKÁIG ÁLLTAM A ZUHANY ALATT, élvezve a valóban forró vizet. Jó lett volna beülni egy kádba, de ami

nincs, azt ne keresd. Csak egy zuhanytálca a padlón. Még Nik lakása sem volt ennyire aszketikus. A fürdés talán ártalmas a gyerekeknek?

S

A kis polcon négy egyforma szappandarab és négy flakon sampon. Mindegyik azonos szintig ürült ki. Magam elé képzeltem Tilt, amint gondosan kiméri az előírásos kupaknyi sampont, és megcsóváltam a fejemet.

Ruhámat – amely a zöld környezetvédők bolygójától kezdve végigjárt velem minden megpróbáltatást – bedobtam a mosógép nyílásába. Rimernél mellesleg nem volt ilyen. Nyilván úgy vélik, a felnőttek gondosabban bánnak a ruhájukkal, nincs szükség a gyakori mosására…

Fél óra múlva teljesen elfogadhatóan néztem ki, már semmiképp sem emlékeztettem alvilági szellemre. Ruhám a mosógép gyanús dübörgése ellenére is tiszta lett, és csaknem teljesen meg is száradt. A Magot áttéve bal kezembe felöltöztem. A Mag persze útban volt. De képtelen voltam elengedni.

Nos, dönts hát, Nik Rimer!Add át a világodat az Árnyéknak – vagy engedj el

engem! Nik hallgatott.Sóhajtva lesimítottam a hajamat, és kiléptem a

fürdőszobából.A szoba, amelyben a Fehér Tenger Internátus

legkeményebb növendékei laktak, már első látogatásomkor megtetszett nekem, amikor Per Nevelő alakjában jártam itt. Az egész középkori miliő, amelyet nagy gonddal alakított ki a négy srác: a

„szalmaszőnyeg” a padlón, a lámpák a gondosan elrejtett égőkkel, a horgolt függöny az ablakon, a durva fából készült asztal és ágyak…

A teljes négyes fogat most egy ágyon ülve várt rám. Fal visszatért az őrségről, és nyilván már beavatták a részletekbe. Valóban kizökkenthetetlen a nyugalmából. Amikor Tillel kiléptünk a télikert kupolája alól, a szeme sem rebbent. Tilre sandított, aki szája elé tette az ujját, majd a szemközti falra meredt…

– Minden rendben – mondta a göndör, szőke fiú. – Vannak régi felvételeink a megfigyelőrendszerből. Olyanok, amiken alszunk… Most azok mennek az adásban. Ha valakinek kedve támad belenézni, nem fog semmit gyanítani.

– Köszönöm, Grik. Elhiszem.A padlóra telepedve várakozóan a gyerekekre

néztem. Rajta, kérdezzetek!A gyerekek összenéztek.– Honnan ismer minket? – kérdezte Grik.– Már megismerkedtünk, fiúk. Egy héttel ezelőtt.Értetlenkedő tekintetek.– A döntéshozatalról beszélgettünk. Arról, hogy

időnként egyetlen emberen múlik a világ sorsa…– Per Nevelő? – kérdezte hirtelen Til. – Maga az,

Nevelő?– Nem hiszem el! – mondta élesen Grik. – Nem!– De én elhiszem! – Til felugrott az ágyról, hozzám

rohant, leült mellém, és megfogta a kezemet. – Így!Egyszerűen gyengédségre vágyott. Mindegy volt

neki, hazudok vagy igazat mondok, csak Nevelőnek tekinthessen… Szabad kezemmel, amelyikben nem volt a Mag, felborzoltam az üstökét.

– Gyerekek, tanácskozni szeretnék veletek – mondtam. – Nincs más, akivel megtehetném. Na és… végül is a ti életetekről van szó. Ez a ti világotok. Nekem nincs jogom…

– Mondja el! – egyezett bele Fal. – Biztosan nagyon érdekes lesz.

Ő is lecsúszott az ágyról, és végigfeküdt a padlón. Nem mellettem, de nem is távol tőlem. Grik és Laki ülve maradt, sőt közelebb húzódtak egymáshoz. Nos,

normális csoportmegoszlás nem szabványos helyzetben.

– Csak ne szakítsatok félbe! – kértem. – Így sem lesz könnyű dolgom. Hallgassatok végig, és utána kérdezzetek, ha valamit nem értettetek meg!

Mind bólintottak. Még a két szkeptikus is.– Ember vagyok. De egy másik bolygóról való

ember. Technikai szempontból kevésbé vagyunk fejlettek, de mi is repülünk a világűrben…

Mindent elmeséltem, amilyen röviden és szárazon csak lehetett. Elvégre nem nyújthatom el egy egész éjszakára a történetemet. Annyi mindent el kellett mondanom… A Földről, ahol bizonyos értelemben még mindig tart a szívüknek oly kedves jobbágykor – bár már megtanultunk a csillagok közt röpködni. A Konklávéról, amely világok százait egyesíti könyörtelen törvényeivel. Természetesen nem gonoszságból… inkább kegyetlen szükségszerűségből. Arról, hogy a geometerek megjelenése reményt adott a Gyenge fajoknak, és hogy én az elhunyt regresszor, Nik Rimer képében felderítésre indultam…

Nem hitték el azonnal. Láttam, mint változik meg lassan az arcuk, hogyan fut át rajta hol a csodálkozás, hol a fantáziám iránti lelkesedés, hol a megrázó felismerés, hogy amit mondok, igaz. Talán segített gyermeki bizalmuk is. Talán megérezték, hogy nem tudok hazudni. Laki lemászott az ágyról, és mellém feküdt. Grik adta meg magát utolsónak. De feltétel nélkül – mellém ült, és átölelte a vállamat. Könnyedén áttérve a tegezésre, odasúgta nekem:

– Segítünk neked, Pjotr regresszor! A barátaink lesztek! És a Konklávét is megtanítjuk arra, hogy barát legyen.

Már nem szakadatlan felügyelet alatt élő kisfiúnak, hanem bátor regresszornak érezte magát…

Nem vitatkoztam vele. Arról kezdtem beszélni, milyennek láttam az ő világukat. Kezdetben az emlékezetét vesztett Nik Rimer szemével. Azután mint Pjotr Hrumov, az ember.

A gyerekek megborzongtak.Valószínűleg könyörtelen voltam. De ha a

betegséget elhanyagolták, a sebészen a sor.– Börtönök és koncentrációs táborok nálunk is

voltak. Még most is… vannak. Csak mi nem nevezzük őket szanatóriumnak.

– De hát mit lehet csinálni, ha valaki beteg? Ha gonosz? Ha zavarja a többieket, ha képes ölni? Már nem vagyunk kicsik, tudjuk, hogy mindenféle előfordulhat! – kiáltotta Til a szemembe nézve.

– Ne nevezd ezt betegségnek! – feleltem egyszerűen.

Meséltem a Hajlékony Barátokról, amelyek egyforma étvággyal falják fel a halakat és az embereket. Pár mondattal porrá zúztam a Barátságnak azt a rózsás épületét, amelyet oly nagy gonddal építettek fel a Nevelők. És megértettem, hogy ezzel ideje abba is hagynom. Til szeme már megint nedves volt, a rendíthetetlen Falnak rángott a szemhéja.

Nem vagyok én sebész. Nekem magamnak is fáj.Áttértem az Árnyékra. Barátaim árulásáról nem

beszéltem, végül is ez csak a mi ügyünk. Beszéltem a világok végtelen láncolatáról, világokról, amelyek háborúskodással vannak elfoglalva, világokról, amelyek a szeretettel, és világokról, ahol földet művelnek, ahol bukfenceznek, ahol a napot lopják, ahol az elérhetetlen igazság elérésére törekszenek…

– Bármit, amit csak akarnak? – kérdezte Grik.– Igen.– És ha az, amit én akarok, nincs sehol?Ez aligha volt teljesen absztrakt kérdés. És a

lehető legnagyobb meggyőződéssel próbáltam rá felelni:

– Akad valami nagyon hasonló. Vagy… akad egy üres világ. Egyedül neked.

– Egyedül magamnak nem akarom – felelte Grik szomorúan. – De akkor kiderül, hogy az Árnyék egyáltalán nem is rossz?

– Nem is jó, és nem is rossz. Olyan… – hirtelen megtaláltam a megfelelő hasonlatot –, olyan, mint egy szűrő. Mint a ti vízvezetéketekben. Csak ez a szemetet szűri ki. Az Árnyék világain a Kapuk az emberek szűrésére szolgálnak. Rögtön kiderül, ki

mennyit ér. Kinek mire van szüksége. Kiszűri, félredobja; kit a háborúba, a vérfürdőbe… egyébként mindenkit a megfelelő oldalra. Mást verset írni küld a csillagos ég alá, míg rá nem un. Könyörtelen szűrő az, gyerekek! Nem mindenki elég erős átmenni rajta. Lehet, hogy az ember boldogulna önmaga, nem változna sem zsarnokká, sem aljassá. Csakhogy az Árnyék szeret mindenkinek segíteni. De nincsen semmiféle etikája, és nem is volt soha…

Kinyújtottam a kezemet magam elé. Szétnyitottam a tenyeremet, bár az aprócska állat szűkölt bennem, hogy nem szabad kiengednem a markomból a Magot…

A tüzes gömböcske leesett a padlóra. Eltűnt a szőnyeg „szalmafonatai” között.

– Ez a Kapu. Nekem adták… pontosabban nem nekem, hanem Nik Rimernek. Valószínűleg Rimernek, mert ő vett rá, hogy ide hozzam. Csak nem tudom, mit tegyek vele.

– És hogyan lehet megnöveszteni? Ez Grik. Ő a leggyakorlatiasabb.– Nem tudom. De gondolom, hogy tudni fogom, ha

szükség lesz rá. De előbb dönteni kell.Csak most fogták fel, mit várok tőlük.– Valahol ott, a Magban, a csillagoktól lángoló ég

alatt…– Én emlékszem – mondta hirtelen Til. – Mind

emlékszünk. A Haza öt szakaszban vándorolt át, az elsőben az ég még nem változott meg…

– Nem igaz, megváltozott – szakította félbe Grik. – Te akkor még az asztal alatt mászkáltál, de én már hároméves voltam, emlékszem!

Az ő három évük hat földi évnek felel meg. A geometerek hét igazi évig vonszolták rendszerüket, nem holmi ugrás volt ez… Kivártam, amíg a gyerekek kiadják magukból a feszültséget ezzel a nevetséges vitával, azután folytattam:

– A csillagoktól lángoló ég alatt, a Galaxis Magjában van egy bolygó… nem tudom, mi a neve. Csakhogy egyáltalán nem fontos, milyen nevet adunk a magunk Földjének. De ha valaki megkérdezi… – elnevettem magamat –, mondjátok azt, hogy V-642 a

száma! És ha megmosolyogja a választ, ne álljatok többet szóba vele!

Figyeltek. Úgy hallgatták, mint a kinyilatkoztatást. Mellesleg valami olyasminek is szántam.

– Azon a bolygón sok az erdő, a folyó és a hegy. Erős a gyanúm, hogy tenger is van rajta. Sőt úgy sejtem, hogy vannak sivatagok és gleccserek is. Ilyen bolygó ez… egyébként persze semmi különös… Mellesleg minden földrésze teljesen szabálytalan alakú, a házak nem hasonlítanak egymáshoz, és senkinek eszébe sem jut lenyírni a füvet a háza előtt…

Hallgatták, amit mondok. Valóban hallgatták. Jóval figyelmesebben, mint amikor a csillagközi háborúkról, a Kristályszövetségről és a tiszta értelemmé átalakuló emberekről beszéltem.

Nik Rimer, te is hallgatsz engem?A geometerek megtört, agyonzúzott, odaadó és

elfeledett legjobb regresszora, aki mégiscsak visszatért Hazájába.

Hallasz engem?– Áll ott egy ház. Szintén semmi különös. Igaz,

nagy ház. Kétemeletes kőépület, és mindössze három ember lakik benne. Egy család. Apa, anya és a fiuk. És mindegyiküknek megvannak a maga problémái. A férfi, Kelosz attól fél, hogy megszűnik embernek lenni. Tudja, hogy végtelen út áll előtte… és nagyon, nagyon fél rálépni arra az útra. Ez elég különös dolog: önmagától fél. Valószínűleg nagyon hozzászokott, hogy másokért feleljen és nehéz döntéseket hozzon. Ilyesmi is előfordul.

Lehet, hogy Rimer nem figyel rám. Ezek a fiúk azonban igen. De még mennyire!

– És ott él Rada. Szép, fiatal nő. Nagyon szereti Keloszt. És attól fél, hogy a férfi elindul előre… és neki követnie kell. Pedig ő nem akar sehová menni. Szeret ember lenni, de az Árnyékban ezt valahogy szégyenletes bevallani.

– Ostobák! – döntött Laki. Úgy döntött, ő is beszáll a beszélgetésbe. – Ostobák, igaz?

– Fáradtak – javítottam ki. – Mindenkivel megesik ez. És van egy fiuk, Dari a neve. Valamivel fiatalabb

nálatok. Hát vele tényleg komoly gond van. Csak ezt nagyon nehéz elmagyarázni, ezt személyesen kell megtapasztalni, megérteni. Hát ilyen az a bolygó…

Néztem őket, és mosolyogtam.– Azt hiszem, ha egyszer odaérne a házukhoz négy

fiú… négy bátor, bár kissé zavarban lévő fiú… az egyáltalán nem keserítené el őket. Sőt talán nagyon is örülnének.

Természetesen disznó vagyok. A legnagyobb mértékben.

Kikényszeríteni a választ, amit hallani akarok. Nem azt ígérem ezeknek a szerencsétlen fiúknak, ami megtörténhet velük, ha belépnek a Kapun, hanem azt, amiről álmodoznak. Mamát, papát, otthont.

De hiszen az Árnyék az, amikor minden megtörténhet, amit akarsz, nem? Igaz?

– És te visszamész oda, Pjotr? – kérdezte halkan Til.

– Idővel. Kezet kell szorítanom Kelosszal. És elmondanom neki, mennyire hálás vagyok. Meg különben sincs ellenemre vendégeskedni náluk…

Horgony. Kidobom a horgonyt. Fonalat feszítek ki a világok között. Egy új valóságot szövögetek – nem csupán a geometerek internátusának „nehéz csoportja” számára, hanem Kelosznak is, önmagamnak is, mindenkinek, aki átkel a Kapun.

A keresztény vallásnak van egy fogalma: a lélek ideje. Ha felboncoljuk a terminust, és lefordítjuk a tudomány nyelvére, olyan időt jelent, amelynek nincs iránya. És az okság elve egészen sajátosan működik benne.

Nos hát én most mintha éppen a léleknek ebben az idejében élnék. Vagy ezeket a kisfiúkat próbálom kirángatni a geometerek becézgető világából, vagy Keloszt akarom visszahozni a tűzből.

Ki tudja a választ, ha azt az Árnyék rejti magában?– És ha te most akarod… – Til a Mag felé nyújtotta

a kezét, de vissza is rántotta, nem érintette meg. – Az egész Hazán megjelennek a Kapuk?

– Valószínűleg.– Akkor miért nem akarod?Ez igazából nem is kérdés volt. Vád. Kihívás. Mély

sértettség. És megértettem, hogy Nik Rimer végül is elérte, amit akart. A Mag várakozott. És én már nem vitatkoztam vele…

– Nagyon helyes, hogy Pjotr nem követ el semmi jóvátehetetlent!

A hátam mögött megszólaló idegen hang úgy ért, mint a korbácsütés. A fiúk arca megnyúlt, megkeményedett, elvesztette minden elevenségét.

– A legkellemetlenebb dolog, amit csak tehetünk, az a helyrehozhatatlan cselekedet. Az ilyenek elkerülésének képessége… a döntéshozatal pillanatának elodázása nagy művészet.

Megfordultam. A kualkua mormolt valamit – arról, hogy a tökéletlen emberi testben nehéz ellenőrizni a helyzetet, és arról, hogy készen áll a harci transzformáció megkezdésére… Nem figyeltem rá, az ajtón belépő embert néztem.

Ismertem őt. Valamennyire.A Világtanácsnál tett látogatásom óta.Big, a Távolsági Felderítés főparancsnoka.Termetes, világos hajú férfi, nyílt, jóindulatú arccal.Nik Rimer volt parancsnoka, ha nem tévedek.Az lepett meg a legjobban, hogy a gyerekek is

ismerték őt. Griknek felcsillant a szeme, Fal elmosolyodott, Laki felállt. Csak Til nem húzódott el a kezem alól.

– Szervusztok, gyerekek! – mondta Big kedvesen. Meglehet, nem volt Nevelő, de jóval nagyobb népszerűségnek örvendett.

– Jó napot, Big Parancsnok! – felelt csaknem kórusban az egész „nehéz csoport”.

Furcsa érzésem volt. Nem, nem az árulás… inkább ön-magamon mulattam.

Csábító kígyóként megjelentem a Hazán Nik Rimer képében… Kevés ahhoz az almád, hogy a geometerek közül akár a legkisebbet is elcsábítsd …

– Mondja, Big Parancsnok, ez tanóra? – kérdezte követelően Til.

– Nem, gyerekek. Ez nem tanóra. Minden igaz. Ti egy idegen felderítővel beszélgettetek.

Til a szemembe nézett.– Pontosan ezt mondtam nektek!

A fiúcska óvatosan odébb húzódott.Hát így. Minden rendben van. Amíg a helyzet

megmaradt a játék határán, feltételezhettek bármit. Azt is, hogy a világon több százezer bolygó van – és valamennyit nem alakíthatod át. Azt is, hogy a Hajlékony Barátok undorító ragadozók, amelyeket nem tisztelni kell, hanem napalmmal felégetni.

De most felbukkant egy felnőtt, ráadásul az egész bolygón jól ismert Big Parancsnok. És néhány szóval mindent a helyére tett.

– Pjotr, továbbra is számíthatok a józan eszére?Big az ajtónál maradt. Aligha tőlem félt, minden

mozdulata tökéletes magabiztosságról, erejébe vetett hitéről árulkodott. Inkább azt nem akarhatta, hogy én megijedjek.

– Milyen értelemben?– A legnyilvánvalóbban. Remélem, nem nyúl a

Maghoz. – Gyors pillantás a szőnyegben villogó pontra. – Továbbá, hogy nem fogja a fiúkkal fedezni magát.

Elfogott az undor.– A Magot magamhoz veszem. Már megbocsásson!

Kinyújtottam a kezem, és valóban felvettem a tüzes gömböcskét. Big nem szólt semmit.

– A gyerekek elmehetnek. Akár hiszi, akár nem, sosem szívleltem a terroristákat.

– Big Parancsnok, kimenjünk? – Ezt Grik kérdezte. Milyen könnyedén feladjátok az erődötöket, fiúk.

Csata nélkül, pánik nélkül, könnyek nélkül. A játék terét, amelyben készek voltatok lerombolni a tekintélyeket, keresni az alternatívákat, levonni a saját következtetéseiteket, ellenvetés nélkül elhagyjátok.

Aranyfüst. Minden csak aranyfüst, gyerekek. Ez nekem is tanulság. Nem szabad elhinni, hogy az idősebb nemzedékek bölcsek, nem szabad azt gondolni, hogy a fiatalabbak előítélet-mentesek.

– Nem. Üljetek le, és figyeljetek! Már túl sokat hallottatok ahhoz, hogy elmenjetek.

A mondat iróniáját csak én értékeltem. A gyerekek engedelmesen szétoszlottak, mindegyik letelepedett a saját ágyára. Big természetesen nem arra gondolt,

hogy „túl sokat tudtok”. Valószínűleg inkább arra készült, hogy további terhet rakjon rájuk.

– Mit akar? – kérdeztem. Big a homlokát ráncolta.– Én? Furcsa kérdéseket tesz fel, Pjotr. Egyébként

felelek. Nik Rimert szerettem volna látni. Nikkit, a nagyszerű ifjút, aki szerette a Hazáját.

– Nem én tehetek róla, hogy meghalt. Maguk tolakodtak be egy idegen kozmoszba. Felderítőket küldtek… azzal az idióta feladattal, hogy ejtsenek foglyokat. Nik Rimer igyekezett. Egymaga egy egész hajórajjal akaszkodott össze. És maga esett fogságba… sajnos már holtan.

Big bólintott. Megrázta a fejét, hosszú, világos haja szétterült a vállán.

– Én elleneztem ezt a fajta aktivitást. Valóban elleneztem. Elhiszi?

Valami miatt hittem neki. Talán azért, mert Big arca egy jó ember arca volt. Bizalomkeltő.

– Akkor rajtam a kérdezés sora. Hogyan halt meg Per Nevelő?

Tudja. Ő – tudja. De a gyerekek arca egyből megváltozott.

– Agyvérzést kapott. Én nem akartam. A félelem ölte meg… a feszültség…

– Elhiszem.Big mintha azt tűzte volna ki céljául, hogy

kellemes benyomást keltsen.– Az egészsége sajnos hagyott kívánnivalót maga

után. Már hosszú évek óta. Gondolnia kellett volna a pihenésre, a gyógyulásra, de…

Elhallgatott. Sehogyan sem tudtam rájönni, mit is akar tulajdonképpen.

Lehet, hogy csak az időt húzza?– Valószínűleg el kell mondanom valamit…Big felsóhajtott, és leguggolt, közvetlenül az ajtó

mellett. Akaratlanul is az jutott eszembe, hogyan guggoltam le Tillel beszélgetve. És – különös dolog – ettől elmúlt a feszültségem.

Természetesen nem Big szándékoltan alávetett pózától. Big nagyon erős volt, de én sem sokkal maradtam el mögötte.

Egyszerűen átláttam a helyzet ironikus voltát. Ugyanazokkal a fogásokkal próbáltunk kapcsolatot teremteni. Csakhogy, Big, én nem vagyok gyerek…

– Mindenekelőtt… Pjotr, azt állítod, hogy mindaz, amit elmondtál, igaz?

– Igen.– De hogyan…Elakadt. És hirtelen olyan szomorúan mosolyodott

el, hogy kínosan éreztem magam.– Majdnem Niknek neveztelek. Már rég

megszoktam, hogy nincs többé, mégis…Valami megrezdült bennem. Valami Nikből. De

hallgattam.– Hogyan jutottál át az ellenőrzésen? Nem a

genetikai vizsgálatra gondolok, hanem az emlékezetvizsgálatra. Amikor a szanatóriumba küldtek, rosszat sejtettem.

Én magam néztem meg a felvételeket. De minden az övé volt… az asszociációs sorok, a logikai láncolatok, az érzelmi lenyomatok… Hogyan?

– Mindaz, amit sikerült belőle megőrizni, most bennem van. Mondd, sokat repült?

– Igen. Nik szerette az egyszemélyes őrjáratokat. Szerette a szabad felderítést.

– Beszélgetett a hajójával. Unalmában, magányában… elszavalta neki a verseit… vitatkozott vele… ugratta…

– Vitatkozott a hajóval? – Big megcsóválta a fejét. – Igen… ez tiszta Nikki.

– Nem tudom, jogom van-e ezt mondani, néha úgy érzem, még él.

Big bólintott.– Pjotr, te idegen vagy a mi világunkban. De

bizonyos értelemben a kollégám. Ezért őszinte leszek. Végighallgattam a beszélgetésedet a gyerekekkel… és megértem, miért volt rá szükség.

Tessék, az ifjú zsenik! Kikapcsolták a kamerákat. – Jóváhagyást kerestél. Megértem… Vagyis még nem döntöttél, mit tegyél a Maggal. És ez jó.

A tenyeremen dobálva a tüzes golyócskát, vártam.– Nehéz volt mindent összerakni, Pjotr.

Pártfogoltam, Nik Rimer eltűnt; de visszatért, még ha

torzult memóriával is. Kezet emelt a Nevelőjére. Szanatóriumba került. Lázadást szított. Ez mind lehetséges, de már szembeszállni a Hajlékony Barátokkal… elszökni…

Big megrázta a fejét.– Amikor Per Nevelő eltűnt, rosszat sejtettem.

Belőlük pedig nehezebb volt kiszedni az információt, mint a nembarátokból. Sokkot, nagy sokkot okozott ennek a kicsi, de büszke fajnak, hogy összeakadtak egy emberrel, aki túltesz rajtuk, aki képes puszta kézzel ölni. De lassan kezdett minden összeállni. Nik képében egy Idegen hatol be a Hazába. Nem fogadta el a mi életünket. Elment. Az eszméletét vesztett pilóta, az eltűnt cirkáló – lassan összeilleszkedtek a darabkák… de nem hittek nekem, Pjotr. Mégsem hittek. Per súlyos válságot élt át, biztosan magányra volt szüksége. A pilóta napszúrást kapott Anyácskától. A cirkálót a közeli internátus gyerekei kötötték el… éppen akkor volt ott egy szökés. Minden megeshet. A Világtanács egyszerűbbnek találta mindent a véletlen egybeesések számlájára írni. De én éreztem, hogy ezek a dolgok összefüggenek…

– Miért, Katti talán nem beszélt rólam? Ő látott… – Elakadtam. Nem, Nik Rimer barátnője semmiképp sem hallgathatott, nem tehette meg, hogy nem tesz jelentést az idegenről, aki felvette Nik és Per alakját… Mégis olyan érzés volt, mintha feladnám a lányt.

– Azt gondoltam, tudod. – Big tekintete egy pillanatra jeges lett.

– Mit?– Katti Tamer orvos és exobiológus… elment.Összerezzentem.A fekete tölcsér az éjszakában. A sötét láng a

mélyén. A levegőben felvillanó porszemek… hulló csillagok… búcsú… Ez lehetetlen!

Ez egyszerűen egy hatalmas méretű krematórium. Színielőadássá változtatott halál. Lehetetlen!

Katiinak a transzportáló kabin üvegéhez nyomott arca. Kiáltása: „Nikki!”

Krematórium. Igen. De nem csak halottaknak. Azoknak is, akik el akarnak távozni. Ebben a

kérdésben elképesztő türelmet tanúsítanak a geometerek. Semmi kerítés, semmi őrség… lépj le a fekete kőről a tűz elébe…

„Katti Tamer orvos és exobiológus, búcsú…”Mentem a végeérhetetlen parton. Eltökélten,

összeszedetten, készen arra, hogy ellopjak egy hajót, és hazatérjek.

Katti belépett a tűzbe.– Szóval nem tudtad…Nikki Rimer, a geometerek regresszora, aki

emlékezetem mélyén szendergett, felébredt, és felkiáltott. Hangtalanul – csak nekem adatott meg, hogy halljam a kiáltását.

Big végignézett a gyerekeken. Összehúzták magukat, rémültek voltak.

– Hát így állunk, gyerekek! – mondta. – Szépek a szabadságról szóló szavak. És mindig el lehet mondani, hogy kevés a szabadság, hogy többre van szükség… csak mindig keserűség és halál marad utánuk.

– Ez a ti bűnötök.– Az enyém?– A bolygótoké… Katti, ő nem bírta ki, hogy Nikki él

is, és halott is…– Milyen könnyen alakul nálad minden, Pjotr! Per

Nevelő nem bírta ki, és meghalt. Katti nem bírta ki, és távozott az életből. Te pedig… nem tehetsz semmiről.

Nik Rimer elcsendesedett bennem. Összehúzta magát, elrejtőzött… lelkének utolsó foszlányaiba kapaszkodva.

– Amikor megtudtam, hogy visszatérőben van az elveszett cirkáló, hogy az internátus területe fölött halad át, hogy azt közli, Rimer regresszor van a fedélzetén, rájöttem, hol keresselek. Téged… és nem a harcban elesett Niket. A bűnös visszatér a bűntett színhelyére. Tudtam, és megtaláltalak.

– És most mi van, Big? Megtaláltál. Végighallgattad a beszélgetésünket. Hogyan tovább?

– Te csak bajt hozol magaddal, Pjotr. Kéretlenül és hívatlanul jelentél meg a világunkban. Ráadásul… ezzel.

Ránéztem a Magra.– Te nem fogod felhasználni – mondta Big.

Tökéletesen nyugodtan, kinyilatkoztatva. – Nem vagy rá képes. Te nem a mi világunkba tartozol. Az Árnyék nem hozható el erővel, és ez az egyetlen dolog, ami megment minket. Azt hiszed, te vagy az első, aki ilyen ajándékot kapott? Az én kezemben is ott volt a Mag, Pjotr. Tudod, hol van? Elégett Anyácska fényében. Tudtam, hogy nekünk nem kell az Árnyék. És képes voltam megszabadulni attól az ajándéktól. Hiszen én is megfordultam az Árnyék világain, Pjotr. Nem tudom, te hány bolygót láttál, én tizenkét világon jártam. És mindegyik: mocsok és fájdalom. Segítségre szoruló világok. Valamikor majd képesek leszünk megadni nekik ezt a segítséget.

Ez aztán szép!Nik Rimer és vele együtt én – csak megismételtük

Big útját. És mindegyikünk csak azt látta az Árnyékban, amit látni akart. Big Parancsnok a beavatkozás leendő helyszíneit, a Barátság terjesztésének terepeit.

– Az internátus körül van zárva, Pjotr. Szorosan. Egyedül jöttem be ide, mert remélem, van benned annyi józan ész, hogy nem próbálsz ellenállni. Igaz, megvannak a magad különleges lehetőségei… De innen nem juthatsz ki!

– De mi van Ritz helytelen axiómájával? – kiáltott fel Til.

Big helyeslően pillantott a fiúra.– Itt most a kisebbik rossz elvéből kell kiindulnunk. Aha. Megmondtam neked, Til.– Derekasan küzdöttél, Pjotr. Ám vesztettél. Nem

azért, mert mi erősebbek vagyunk, hanem azért, mert a mi oldalunkon van az igazság. Benned nincs hit, igaz? Te sem lelkesedsz az Árnyékért. Úgyhogy nincs értelme újabb hibákat elkövetni…

Felállt. Felsóhajtott, és felém nyújtotta a kezét:– Add ide a Magot! Nem a tiéd, Pjotr. A mi

világunkban úgysem tudod aktivizálni a Kaput.– Akkor mitől félsz, Big? – kérdeztem.– A hibáidtól. Az újabb áldozatoktól. Már így is csak

a rosszat növelted, Pjotr. Előadtad a fiúknak a magad

nézeteit az igazságról, véleményedet a világunkról. Kegyetlenül, cinikusan…

– Elhintettem a kétely magvait?Big nem értette. Földi kifejezés volt ez, amelyet

betű szerint lefordítottam a geometerek nyelvére.– Most a Haza legjobb Nevelőinek kell majd

foglalkozniuk a gyerekekkel.– Semmi baj, boldogultok majd. Gondolom,

akadnak nálatok gyerekszanatóriumok is.– Cinikus vagy, Pjotr. Gondolj legalább a saját

világodra! Hiszen azonosak vagyunk, és mindenképp együtt kell élnünk. Barátkoznunk, harcolnunk, haladnunk a boldogság felé. Csináljuk a következőt: te ideadod nekem a Magot. Megsemmisítjük. Együtt elmegyünk a Távolsági Felderítés központjába. Elbeszélgetünk a te fajodról, arról, mit adhatunk egymásnak. Ne tekints minket dogmatikusoknak, Pjotr! Egyáltalán nem feltétlenül kell visszasüllyeszteni a világotokat a kőkorszakig. Meg tudjuk csinálni…

Valósággal elárasztott a lehetőségekkel, javaslatokkal, alternatívákkal. Egyenrangú kapcsolat. Barátság, segítségnyújtás – hiszen a Föld most más fajoknak van teljesen alávetve… Mindaz, amit nagyapám sorolt el nekem, azt javasolva, válasszuk a sok rossz közül a legkisebbet. A geometerek világa nem statikus, megvan a maga evolúciója, és vajon annyira rossz-e, kész vagyok-e kezeskedni, hogy a Föld igazságosabb törvények szerint él…

Igen, meglehet, hogy egyben-másban igazad van, Big. Világotok keresi a maga útját. Ugyanolyan ügyetlenül, mint a miénk, de nem süllyedve le a mérlegelés nélkül mindent megengedő Árnyékig.

És nekem valóban nincs jogom visszavinni benneteket az Árnyékba, amely elől oly elkeseredetten elmenekültetek. Nincs meg bennem az ehhez szükséges hit.

Mindaz, amit nekem mond, még csak nem is nekem szól. Végül is nincs hova lennem. Neki az kell, hogy megadjam magam, ismerjem be, hogy nincs igazam – ezek előtt a kisfiúk előtt, akiknek azt merészeltem bizonygatni, hogy a világuk nem

tökéletes.– Menjünk… menjünk, Nikki!Ezt nem kellett volna mondania. Elfintorodott,

mintha bocsánatot kérne a szavaiért. De Nik Rimer már összerezzent bennem, és a felszínre tört.

– Altruista Big – mondtam. – Miért utálod annyira ezt a nevet? Hiszen nem komiszságból hívtunk így. Te mindig a legjobb döntéseket támogattad, a minimális veszteséggel járókat, az idegen szokásokkal szembeni türelmet. Ezt a nevet mégsem szereted…

– Pjotr!– Nik. Nik Rimer. Igazad van, Pjotr Hrumov nem

dönthet a mi világunkról. De én igen!Nik Rimer feldobta a Magot. Feldobta és elkapta. A

tüzes gömböcske szúrós szikrákat szórt maga körül.– Természetesen, Big. Egy egyszerű embernek

szinte lehetetlen döntenie, megváltoztatnia egy egész világot. Az egyszerű emberek számára ott van az Árnyék. De mi regresszorok vagyunk. Megszoktuk, hogy egész világokról döntsünk. Csodálatos érzés, igaz?

Egyre azt vártam, mikor robban ki Big. Sosem voltak ellenére az erőszakos megoldások, most pedig semmiféle altruizmus nem állhatott volna az útjába. De még mindig nem hitte el.

– Lehet, hogy ezért jöttünk el az Árnyéktól? Nem csak azért, mert megsértettek minket a saját szokásaik szerint élő világok. Ott egyszerűen mindenki dönt… de csak a saját sorsáról.

– Ne csináld ezt, Nikki! Nem ess vissza gyerekes maxi-malizmusodba! A Hazának nem kell az Árnyék!

– Már régen elmerültünk az árnyékban, Big. Mindany-nyian. Attól a naptól fogva, amikor az idősebb szava törvénnyé vált a számunkra. Amikor megszoktuk, hogy higgyünk a Nevelőkben… istennek láttuk a tanítókat, minden szembejövőben barátot, minden csillagban kihívást láttunk. És örökkévalóvá tettük az elvakultságunkat. Én semmi örökkévalót nem tűrök, Big! Nemrég, a nagyon közeli múltban a verseimből szavaltam a hajómnak. Elmondjak egyet neked is, Big? Semmivel sem vagy rosszabb

hallgatóság, de sosem mertem elmondani előtted a verseimet…

Big hallgatott. És Nik Rimer, aki régmúlt gyermekkora óta sosem mondta el a verseit másnak, elkezdte:

Távol múltbólaz ifjúságig átharsog a gyerekkor hangjaA kamasz megvetően lenézi, meghallani sem akarjanem nemezt mondjaez nem én vagyok nem lehetek ez csak egy gyerek, aki nem is tudja, mit beszélDe a gyermeknek mindig csak arra van szava, amit tud még amikor hallgat is, különösen, mikor hallgat Ám a kamasz nő, felnövekszik de mivel még nem nőtt fel egészen nem lehet úrrá lennie sem a rémületen sem könnyen nevetésen Azok, akik tanítják, úgy akarják ő is ugyanolyan legyen mint a sokak, akiket már rávezettek az útra de a kamasz nem akar lépést tartva gondolkodni és nem akar parancsra álmodozni visszamenne a gyerekkorba.

Nik Rimer elnevette magát. Nik rákacsintott Tilre, a kisfiúra.

A Mag megint felrepült a levegőbe. Big a szemével követte, készen arra, hogy érte nyúljon – amikor az őrült Nik és az idegen Pjotr, akik egybeolvadtak, engedik leesni. Ez talán jelkép volt – a hullás, amely lehetővé teszi a Magnak, hogy növekedni kezdjen.

Pjotr Hrumov elkapta a Magot. Nik Rimer hagyta leesni.

A tüzes gömb szikrákat szórva belemerült a „szalmaszőnyegbe”.

A másikat én szorongattam a kezemben.

Big térdre esett, a Mag után kapott. Reccsenve széthasadt a szőnyeg anyaga. A fényes, sima padló tiszta volt. Sehol a Mag. Semmi.

Csak az alig érzékelhető valami, amely átnőtt a kövön és műanyagon, a fémen és a fán, át Nik és Big, Tag és Han, Katti és Per Hazáján. Áthatolt az egész bolygón, Kapuk sűrű hálójával borítva el.

– Isten veled, Nikii! – suttogtam. – Isten veled, Nik Rimer! Teljesítetted a kötelességed.

Már nem volt bennem.– Mit műveltél?! Ez jóvátehetetlen, Rimer!– Tudta – hagytam rá. – Sokáig visszafogta magát.

De ez az ő döntése volt, Big Parancsnok.Big felállt. Már a Kapu apró, lassan növekvő foltján

állt. Nem történt vele semmi, és ezen nem csodálkoztam – Big Parancsnok olyannak szerette Hazáját, amilyen volt. Ahogyan mellesleg én szeretem a Földet.

– Gyerekek, azonnal menjetek ki! – suttogta Big. – Mindenkit a kupolába evakuálni! Gyorsan!

Az ajtón lárma szűrődött át. Igen, Big egyedül jött be a szobába, de figyelték a bent történteket. Jaj, mi mehet végbe most!

És mi történik majd még a szerencsés, egységes, hatalmas Hazában!

– Gyerekek, kifelé! – kiáltotta Big, le nem véve rólam gyűlölettel teli pillantását.

Mi az, nem érti? A Kapu már kitöltötte a szoba közepét. Hogy kijussanak, a gyerekeknek át kell rajta menniük. Talán sikerül is nekik.

De valami miatt máshogy gondolom. Til, Grik, Fal, Laki – nézzétek! Döntsetek! Már érzitek a Kaput.

Tehát hív benneteket.– Ezért felelni fogsz! – mondta Big. – Még ha nincs

is igazam… büntessenek csak meg, de te felelni fogsz! Innen nem jutsz ki!

Mintha képesnek érezné magát, hogy elbánjon velem. Nos, lehetséges. Sok mindenre megtanítják a regresszorokat.

Elnevettem magam, léptem egyet előre, a Kapu közepébe. A világ fehér fénybe borult.

– Így gondolod, Big? Tévedsz.

És a geometerek világa elmosódott, eltűnt az Árnyékban. Talán csak képzeltem, talán valóban hallottam Nik Rimer hangját, szinte a sajátomat. Halk, távoli hang volt:

Az emlék vajon össze miből is áll rád milyen alakban talál s később majd milyen formában vár az emlékValaha a pihenés emlékét óvatalán csupán teljesen zöld volt, de mára mára leölt Mindenség parányában vérszín fonott kosárés kívül a címke rajta a szó, hogy Fentés a másik szó jelzi, merre a Lentfelirat int rávigyázat, mert Törékenyjókora, égővörös betűkkelvagy tán kékekkelnetán ibolyaszínűekkelmiért ne lehetne ibolyaszínűekkelvagy az a sötétélő mély tüzű málnamerthogy most már én választhatok, dönthetek.

Válassz, Nik Rimer! Most és mindörökké már jogodban áll választani.

Velem ellentétben – mert minden átkelés a Kapun elsajátítás, és ezúttal képes voltam megérteni saját magamat.

7. FEJEZET

ÁRTAK. EGYSZERŰEN RÁM VÁRTAK – az alatt a két nap alatt, míg távol voltam. A logika ellenére, attól

függetlenül, hogy Nik Rimer regresszor elment, magával vitte Pjotr Hrumovot, és elvitte a Magot.

VPersze nem volt más kiútjuk. Még a Föld sorsában

osztozniuk sem sikerülhetett volna. Mindannyian átmentünk a Kapun, mindannyian az Árnyék részévé váltunk. Lám csak, milyen furcsán is alakult – nem fogadtuk el az Árnyékot, elutasítottuk, de arra ítéltettünk, hogy elfogadjuk legfőbb ajándékát. A választás végtelen voltát. De én akkor sem lettem volna képes erre. Várakozni, már hit nélkül, de várakozni.

Én legalább haladtam. Hit és remény nélkül, de legalább a lábamat használtam.

Leereszkedtem a dombról oda, ahol a csillagárnyékban a Liga hajójának körvonalai csillogtak. A talajon fekve szendergő állatra, szárazra vetett mélytengeri szörnyetegre emlékeztetett. A hajó idegennek látszott, semmit nem pendített meg a lelkemben. Idegen fém halott kupaca.

És a tűz körül ülő emberek alakja volt az egyetlen tájékozódási pontom, amely felé haladtam, amit éreztem.

Természetesen nem fát égettek. Az Árnyék kóbor bolygója élettelen volt, valószínűleg mindörökre. Hiszen a világok sorában lennie kellett legalább egynek, amelyen csírája sincs az életnek. A tűzben egyforma fehér rudak égtek egyenletes lánggal. Úgy látszik, a Kereskedelmi Ligában is kedvelik az eleven tüzet.

Leültem a tűz mellé, és felé nyújtottam a kezem.– Ezúttal ki vagy? – kérdezte nagyapám.

Pillantásunk találkozott.– Nik Rimer távozott. Most már végleg. Nagyapám bólintott.– És te? Te ki vagy?– Az unokád, nagyapa.Végignéztem az arcukon. Valószínűleg így volt

igazságos – az, hogy elárultam és elhagytam őket, elmentem és visszajöttem.

Ha megbocsátanak nekem, kvittek vagyunk.Nagyapa megkerülte a tüzet, leült mellém, átölelt.– Nehéz volt, Pete?Bólintottam. Igen, nehéz volt. Természetesen.

Mások álmát elpusztítani mindig nehéz. Különösen ha az a tiéd is volt… egy kicsit.

– A geometerek bekerültek az Árnyékba, nagyapa. Nik Rimer így döntött.

Mása odajött, a vállamra tette a kezét.– Petya, megint megkettőződött a Mag?– Igen. – Megpörgettem a kezemben a tüzes

gömböt. – Pontosan megkettőződött.A számláló egyenesen a tűzön keresztül jött oda

hozzánk. Már nem tartotta szükségesnek az álcázást. Lefeküdt a lábamnál, felemelte háromszögletű pofáját:

– Kérdezd meg a kualkuát, Pjotr! Mennyi időnk maradt?

– Semennyi – válaszoltam egyből. – Egyáltalán semennyi. Az Erős fajok már összegyűltek, hogy döntsenek. Nem érünk oda. Sehogyan sem. Senkinek sem adatott meg egyetlen pillanat alatt helyet változtatni a térben. Mielőtt eljutnánk a Citadellára, az Erősek megsemmisíthetik a Földet és megtámadhatják a geometereket. Sajnálom. Nekik most amúgy sem fenékig tejfel.

– Miért a Citadellára? – Nagyapám a homlokát ráncolta. – Mi az, meg akarsz jelenni az Erősek előtt, és bebizonyítani nekik, milyen nagyszerűek vagyunk?

– Tudom, ostobaság. De a Földig sem rövidebb az út. Na meg mit csinálhatnánk a Földön?

– De a Mag…– Fogd! – Nagyapám markába tettem. – Képes

vagy átadni a Földet az Árnyéknak?

– Én nem. De hát te kaptad!– Nem én, nagyapa. Nik Rimer, aki nem látott

Hazája számára más kiutat. A másodikat… a másodikat pedig a kualkua kapta el. Az ő számára ez könnyű és természetes. Minél szélesebb a tér, annál jobb.

Egyedül Danyilov hallgatott, a tűz másik oldaláról figyelve engem. A Transzaero bálványa valahogy nagyon megöregedett. Arca beesett, megsápadt, mintha minden erejét kiszívták volna.

Mégis ő bólintott elsőként, megértve a helyzetet.– Az Árnyék ahhoz jön el, aki akarja –

magyaráztam türelmesen. – Közülünk senki nem képes elfogadni. Túlságosan kellemetlen világok jutottak nekünk ebben a sorsjátékban. És még ha elvinnénk is a Magot a Földre, nem hajtana ki. Nem nekünk adták.

– Biztos vagy benne?– Igen, nagyapa. Biztos.– A hajóba! – nagyapám felugrott. Mozgása már

elvesztette esetlenségét, megszokta új testét.– Nem érünk oda – mondtam fáradtan. – Értsd

meg, mielőtt odaérnénk, meghozzák a döntést…– De hát nem ülhetünk itt! – Nagyapám odadobta

nekem a Magot, én röptében elkaptam. – Hogy vagy képes…

– Várjatok! – Danyilov felállt. – Pjotr, lehet, hogy igazad van. Nem érünk oda. De Andrej Valentyinovicsnak is igaza van. De ha nincs közlekedési eszközünk, nem léphetnénk esetleg kapcsolatba velük?

– Miféle kapcsolatba? – legyintett nagyapám. Én megértettem.Kualkua?Hallgatott, hűséges útitársam és segítőm, aki

leereszkedett mindenféle csip-csup dologig – megölni ezt-azt, kialudni magam a hóban, de elutasított minden valódi beavatkozást. Annak az ősi értelemnek a részecskéje, amely szétáradt az Árnyék azon világain, amelyek már régen túljutottak a létezés emberi formáján. Hallgatott, mert tudta, mit követelek tőle.

– Kualkua! – kiáltottam fel. Túlságosan éles volt az átmenet a tompa kétségbeesésből, amely a Kaputól a tűz felé haladva töltött el, az esztelen utolsó reményig.

Nem avatkozhatom be. Ez elfogadhatatlan lenne. Mindenkinek szolgálunk – apróságokban. Reaktorokat javítunk, célba juttatjuk a rakétákat, tolmácsolunk…

– Hát akkor tolmácsolj, te disznó! Nem is kérek tőled mást! Nem kérem, hogy állítsd meg a hajórajt, amelyik a Földet készül megrohamozni, nem kérem, hogy ijessz rá az Erősekre! Tolmácsolj! Csináld azt, amit mindig!

Tolmácsoljak az Erőseknek? A fél Galaxis választ el tőlük.

– És ez jelent számodra bármit is?Az én számomra nem… Olyan kétségbeesetten

keresed a kiutat. Bolygód megmentéséért csinálod? Igen!Jó. Próbáld meg! Én… én majd tolmácsolok neked.A megsemmisülés volt. Az abszolút semmi

pillanata, amikor a kualkua mozgósította szétszórt, az egész Világmindenségben eloszlott értelmét. Féltékenyen közel engedve engem ahhoz, amit sosem engedett át idegeneknek.

Azután megláttam a fényt.Nem, nem megláttam, erre még nem volt szemem,

megéreztem. A kualkua alakítgatta a formákat, újjáteremtve engem. Már nem a Mag kóbor bolygóján, hanem azon a világon, amelyet mi Citadellának nevezünk.

Vajon miért?Feltápászkodtam a földről. Idegen föld, idegen fű,

merev és rövid szálú sörte meztelen talpam alatt. Csupasz voltam, a testem is idegennek tűnt… egyébként az is volt. A kualkua természetesen nem átvitt a téren, hanem csak lemásolt.

Elvégre látnod kell, kivel beszélsz. És az Erőseknek is tudniuk kell, kivel van dolguk.

A kualkua szavainak iróniája alig volt érzékelhető. De én már megtanultam érzékelni és értékelni – mint a véletlenül felbukkant aranyszemcsét a folyami homokban.

– Köszönöm – suttogtam alig mozgó ajakkal, odaállva az Erősek elé.

Az égen nem nap világított, egyáltalán nem. Egy torpp volt az, a Konklávé legkülönösebb és alighanem leghatalmasabb faja. Értelmes plazmoid, a tiszta energia tíz kilométeres felhője, amelyet erőterek tartanak egyben, mint valami fűző.

Némelyek úgy tartják, a torppok irányítják a Konklávét. Mások úgy vélik, hogy az organikus fajok agyatlan rabszolgái.

A választ nem tudom, valószínűleg se nem jobbak, se nem rosszabbak nálunk. Egyszerűen egy nap eleven töredékei. A torpp valahol a légkör határán túl lebegett, fénye semmivel sem volt gyengébb a Föld Napjáénál. Nehéz volt elképzelni, hogyan érzékeli a felszínen végbemenő eseményeket.

Itt pedig, a végtelen síkságon összegyűltek valamennyi Erős faj képviselői. Nyolc, organikus testtel rendelkező faj. A tér fel volt osztva, füstös falak választották szét szektorokra. Mind különböző méretű, és már ez is megrázó felismerést jelentett volna minden földi diplomata számára. Talán az Erősek sem egyenlők egymás közt?

Itt vannak a hyxoidok. Hat vagy hét egyed. Vörös színben pompázó szellemi elit. Általában azt tartják, hogy a Hyxi-ről származókat nem a nagy eszük jellemzi, de a kualkuák is mindig tehetetlen torzszülötteknek tartották őket…

A daenlo. Egyetlenegy. Törzse nagyobb, mint egy orr-szarvúé, egyébként is teljesen arra emlékeztet. Csak nem csontos kinövés van az orrán, hanem hosszú, mozgékony csápok csokra.

Dzsens… dzsens? Hát ezek a megszállott mérnökök, amelyek úgy néznek ki, mint egy méh és egy majom undorító hibridje, szintén Erősek? Nem… ez lehetetlen… biztosan külső hasonlóság… vagy mégis?

A kerek kis térséget, amelyen álltam, szintén füstös falak választották el biztonságosan a többitől. Körülöttem volt még öt nem emberi teremtmény, de ezekről az Erősekről semmit nem tudtunk a Földön. Csak két faj neve volt ismeretes, de ki tudná

megmondani, melyik melyik.Nem voltam egyedül a körben. Egy alari állt

mellettem. Fekete szőre fölborzolódott, torkán lüktetett a fordító kualkua formátlan csomója. Nevetséges harmadik személyben gondolni a kualkuára, hiszen jómagam jelenleg az ő szüleménye vagyok. Vajon nem ebből a csomóból vált le az a kualkua, amelyik a testemet megalkotta?

– A vörös-ibolya alari flotta parancsnoka – mondtam. – Visszatértem a jelentéssel.

Vagy acélból vannak az idegeik ezeknek a túlméretezett egereknek, vagy a parancsnok volt rendkívül erős. Csak ennyit felelt:

– Épp idejében!A torpp fénye felerősödött az égen. Itt most

valószínűleg éjszaka van, talán szándékosan időzítették éjszakára az egészet, hogy lásson mindent ez az Erős is, aki nem tud leereszkedni a felszínre.

És miért hívjuk mi ezt a bolygót Citadellának? Egészen a horizontig húzódó síkság, mintha kivasalták volna, csak a távolban látszik egyetlen magányos hegy kúpja. Semmiféle védelmi berendezés, sehol küklopszi építmények vagy a Konklávé erőösszpontosításának egyéb jele.

A magányos daenlo mozgolódott a szektorában. Megindult előre – a kavargó füst szétnyílt előtte, majd újra összezárult, az Idegennel együtt átengedve egy súlyos, fűszeres illatfelhőt.

– A Gyenge faj, az emberek nevében beszélsz?Ő is tolmács segítségével tárgyalt. A kualkua a

marján lógott.– Az emberiség nevében beszélek – erősítettem

meg.– Tudjuk. A kualkua közölte, hogy közvetítőként lép

fel, és megjeleníti előttünk a képedet. Ellenkező esetben hamun kívül más nem maradt volna itt. A torpp éber.

Önkéntelenül felnéztem az égre – a fönt lebegő, tüzes felhőre. Az a benyomásom támadt, hogy a daenlo lapos szeme, amelyet mintha üveg fedne, szintén fölfele sandított.

– Kérdéseket fogok feltenni. Azon a jogon, hogy én vagyok felelős a Gyenge fajért, az emberekért. A hyxik átengedték nekem felhatalmazásukat, ők túlságosan felháborodtak ahhoz, hogy adekvát módon reagáljanak.

A hyxik egyáltalán nem látszottak felháborodottnak. Inkább zavartnak tűntek. De nem szálltam vitába.

– Válaszolok neked, mint az emberiségért felelősnek.

– Tudatosan kerülöd az emberiségnek mint Gyenge fajnak a megnevezését?

– Igen, daenlo. Tudatosan. Ez a gyenge faj, másik három, nem kevésbé gyenge fajjal közösen már elég sokat tett a Konklávéért.

– Azért nem félsz, mert messze vagy.A csápok csokra kilőtt felém, körülfogta a

testemet. Visszahúzódott, végigcsúszott a füvön, tépett sávokat hagyva maga után.

– De túlságosan is érdekel minket ez a dolog. Mindenekelőtt az, miért adták fel a kualkuák a kívülállásukat.

Csak ez?Milyen egyszerű kérdés.– Nagyon hosszan kell erre felelnem, bölcs daenlo,

aki az emberiségért felelős. Én nem tudom a választ, de ti talán megtaláljátok.

– Van még időnk, Pjotr Hrumov ember. Beszélj! Ha pontosításra lesz szükségünk, majd kérdezek. Beszélj!

A daenlók valahogyan ugyanolyan lassúak, mint kari-katurisztikus megfelelőik, a földi orrszarvúak. De ugyanolyan bőszek is tudnak lenni.

– Az egész a Hyxi-43-on kezdődött, daenlo. Hazatérőben voltam, és az első ugrást követően hangot hallottam a fülkémben. Kiderült, hogy egy számláló keltette…

– A számláló kibírta az ugrást? Mennyire érdekelni kezdte ez a dolog!– Igen, daenlo. Kibírta az ugrást, és megőrizte a

józan eszét. De jobb lesz, ha sorjában elmesélem az egészet.

– Beszélj!– A számláló azt mondta, Andrej Hrumovhoz kell

eljutnia… a nagyapámhoz…A csápok intettek.– Andrej Hrumov az az ember, aki túlzott

kegyetlenséggel vádolja a Konklávét?– Igen.Kár, hogy nagyapám nincs itt. Örülne ennek a

népszerűségnek. Felfogtam, hogy hosszan kell beszélnem… De nem hittem volna, hogy ilyen sokáig.

– Nem akartunk szövetségre lépni a geometerekkel.

– Miért? Az a faj azonos a tiétekkel. Természetes szövetségesetek lehetne.

– Az erkölcsük nem kevésbé kegyetlen, mint a Konklávéé.

– Te is úgy véled, hogy kegyetlenek vagyunk? Belenéztem lapos tányérszemébe.– Igen, az emberiségért felelős daenlo.Eltelt az éjszaka, és a Citadella fölött felkelt a nap.

Homályos, távoli vörös csillag – a torpp csillogó felhője mellett véletlen félreértésnek tűnt.

Folytattam.– Az alarik parancsnoka kinevezett tisztjévé, hogy

megbízhasson a Magban végzett felderítéssel.– Ezzel túllépte a hatáskörét – mondta a daenlo.

Hallgatott egy pillanatig, majd ugyanazon a közömbös hangon hozzátette: – Tévedtem. Az önálló harci egység parancsnoka végezhet felderítő akciókat, és ebbe bevonhatja Gyenge fajok képviselőit. Parancsnok, felmentlek. Elhagyhatod a vádlottak körét.

A fekete egér megmozdult mellettem.– Erős daenlo, a rangidős tiszt jogán jelen kell

lennem Pjotr Hrumov ember kihallgatásán.– Maradhatsz. Hoznak majd neked ételt és vizet.Én nem részesültem hasonló kényeztetésben.

Egyébként a kualkua által létrehozott test aligha igényelt táplálékot. Egyre beszéltem. A nap nyugovóra tért. A torpp az égen lebegett – talán unta figyelni az organikus lények lassú beszédét. A geometerek fajához tartozó ember, Nik Rimer

bevezette bolygóját az Árnyékba…– Ez azt jelenti, hogy a geometerek bolygója

védelem alatt áll?Jó kérdés. Vállat vontam.– Sosem volt védtelen. De most… az Erős fajok

helyében én nem rohamoznám meg a geometereket.– Ez tanács vagy fenyegetés?– Ez tanács.– Jó. Folytasd!Megint beköszöntött az éjszaka, mire befejeztem.

Nem tudom, a többi Erős pihent-e. A daenlo egyetlen pillanatra sem tágított mellőlem.

– Felelj! Mit tesz a kualkuák faja a Kapu Magjával?– Nem tudom.– Kérdezd meg a kualkuát!Értetlenül néztem a daenlóra, akinek a

nyakszirtjén ott díszelgett a formátlan tasak.– Velünk sosem állnak szóba. Mióta világuk

megsemmisült, és a kozmosz lett az otthonuk. Szolgálnak nekünk, de nem válaszolnak. Kérdezd meg!

Megértve, amit mondott, összerezzentem. A kualkuáknak nincs bolygójuk, ahová elvihetnék a Magot. Mindenütt élnek… a Konklávé minden világán… ki boldogulna az apró kamikazék, hűséges rabszolgák szolgálatai nélkül? Az az öt faj, amelyiknek nem organikus alapú a léte…

Kualkua?Mondd neki, hogy nem döntöttem!– Nem döntött – ismételtem meg. – Még nem

döntött.– A Konklávé nem akar belépni az Árnyékba –

mondta a daenlo. Mintha panaszkodna nekem. – Még akkor sem, ha őseink a Magból jöttek… egyelőre nem akarunk bekerülni az Árnyékba. Kérdezd meg, mikor dönt. Mennyi idő múlva?

Kérdezd meg tőle, mi az az idő! – felelt a kualkua.– Azt kérdezi, mi az az idő, Erős daenlo…A daenlo hallgatott. Nem a te fajod égette fel a

kualkuák világát, Erős? Lehet, hogy nem is kell nekik világ… de vajon mindig csak azt szeretjük, ami kell nekünk…

Hogyan hoznak döntést? Tanácskozni fognak? Szavaznak… csápfelemeléssel vagy állábak és protuberanciák kibocsátásával?

– Pjotr Hrumov ember, az emberiség képviselője. Tetteid túllépték a Gyenge fajok számára engedélyezett határokat.

Ez már ítélet?– De tetteid nem okoztak kárt a Konklávénak.

Ellenkezőleg…A daenlo elhallgatott.– Pjotr Hrumov ember, mondd meg a kualkuának,

hogy minden szükségeset tisztáztunk, és nincs már szükségünk tolmácsi szolgálataira! Az emberiségként, alarikként, számlálókként és kualkuákként ismert Gyenge fajokkal szemben emelt eredeti vádat elejtjük. A továbbiakról majd döntünk. Elmehetsz.

Még sikerült ránéznem az alarira, sőt felé nyújtanom a kezem. Részben búcsúzóul, részben szerettem volna megérinteni a parancsnokot, aki mindvégig a tisztje mellett maradt.

De a világ már kihunyt. A kualkua beszüntette testem másolatának fenntartását.

A valódi testemmel kapcsolatos gondok vártak rám. A Galaxis Magjának egén ugyanúgy szikráztak a közömbös és gyönyörű csillagok, és nem volt bennük semmi – sem kihívás, sem szeretet.

Egyszerűen csak csillagok.A földön feküdtem, valami takarófélébe burkolva.

Mellettem égett a tűz, és a tűz mellett három mozdulatlanná dermedt alak. A számláló vette észre elsőként, hogy magamhoz tértem. Gyors, nesztelen lépteivel odajött hozzám, s belenézett az arcomba.

– Minden rendben – suttogtam azt, amiben egyáltalán nem voltam biztos. Torkom kiszáradt, a testem mintha vattából lett volna. Csak a tenyerem, amelyben görcsösen szorongattam a Magot, volt olyan, mint a kő. – Jól vagyok, Karel…

Megragadtak, segítettek felülni. És mindegyikük tekintete fájdalmas és mohó, mint a reptiloidé.

– Talán… megúsztuk – próbáltam mosolyogni. – Egyelőre… egy kis szünet. Ezután döntenek…

Mása innom adott. Ittam, a kualkua halk suttogására figyelve:

A Mag, Pjotr… Igen?Hagyd itt! Tedd le a tűz mellé! Én is dönteni fogok. Miért segítettél nekem ennyit, kualkua? Sikeres szimbiózis.Elmosolyodtam. Azt hiszem, megérzi a mosolyt.– Szása, nagyapa, segítsetek felállni! – kértem. –

Fáraszt ez az ég. Ideje hazamenni.– Azt hiszed, ölelésre tárt karokkal fogadnak

minket? – Danyilov komoran elnevette magát. – Akkor már jobb itt maradni az Árnyékban… Csak a tönkretett űrállomás miatt a nyakunkba varrják az összes kozmikus kudarcot… a szerencsétlen Mir idejéig visszamenőleg.

– Miért nem rémítenek halálra ezek a hatalmas méretek? – kérdeztem feltápászkodva. – Sebaj… hiszen van egy cimboránk Szvobodnijban. Majd paradicsomot szállítunk vele.

EPILÓGUS

ZÉRT SZERETEM A KUTYÁKAT – a megbocsátás képességért. Ahogy nagylelkűen sajátjukként

fogják fel a más bűnét. Tiran a lábamhoz simult, nagy ritkán felemelte a pofáját, és a tenyerembe fúrta. Tekintetében csak ez volt: „Gazda, megbocsátottál? Nem adsz be többé arra a helyre?” Nem adlak, természetesen nem adlak… Ha az emberek is tudnának így tettetni! Ha nem változtatnák a rossz tettet bűntetté, ha megtennék az első lépést a másik felé!

E

Bár akkor valószínűleg megszűnnénk embernek lenni. Mindenkinek megvan a maga erőssége és gyengesége. Mindenkinek a maga baja és fájdalma. A számlálók hideg racionalizmusa, a kualkuák passzív közönye, a dzsensek könyörtelensége – hol az a mérleg, amelyen lemérhető, melyik rosszabb?

És ha mindig, mindig sikerülne megtörni azt, ami a természettől adott, az evolúció, a nevelés, a megszokás által rögzült…

A repedezett kerítésre támaszkodva a szomszédos nyaralót néztem. Még kilenc sem volt, de ott már munkások sürgölődtek. A háztól kicsit távolabb valami grandiózus dolog volt készülőben. Én azt mondtam volna, helikopter-leszállópálya hangárral. A munka gyorsan és tökéletes csöndben folyt, akár egy álomban. Nyilván hangszigetelő függönyt alkalmaztak, ezeket fél évvel korábban kezdték behozni az Andiana–7-ről. Drága holmi. Jó, hogy felrakták – bármilyen furcsa, nagyapa most sem alszik jól.

Vajon rövidesen elkezdik építeni az újoroszok a nyaralóik mellett az űrjachtjaik felszállópályáját?

Valószínűleg rövidesen.

Meglehet, soha többet nem jutok ki a világűrbe. De gyönyörködhetek majd a startoló hajókban. A hajótestek hasította levegő halk süvítésére ébredhetek.

Persze ha a több hetes kihallgatások utáni házi őrizetet nem váltja fel egy kényelmes szibériai szanatórium…

Csattant a szomszéd nyaraló kapuja, és puskagolyóként süvített ki egy borzas legényke. Sort és rendetlen póló volt rajta, láthatóan attól félt, hogy elkésik. Meglátva engem az előbbi helyemen, Aljoska lelassította lépteit. De egyenesen felém tartott, nem kerülgetett, ahogyan szokta.

– Szervusz! – üdvözöltem én elsőként.Tiran rám nézett, és nem morogta meg Aljoskát.– Jó napot… – húzta a szót zavartan a fiú. Habozott

egy pillanatig, majd elszántan közölte: – Maguknál házkutatás volt. Két nap egymás után!

– Aha – bólintottam.Aljoska tipródott, láthatóan nehezen szánta rá

magát, hogy faggasson. Végül győzött a kíváncsisága: – És hol volt?

– Messze – mondtam. – Nagyon messze.– A Citadellán? – Aljoska szeme felcsillant.

Természetesen tisztában volt minden, a kozmosszal kapcsolatos hírrel. A Konklávé Erős fajainak találkozójáról mindenfélét beszéltek, bár senki nem tudta, miért is hívták össze.

– Annál is messzebb – feleltem röviden.– Innen látni lehet?A Galaxis Magja persze nem látható a Földről. De

nem akartam elkeseríteni a fiút.– Nem.Tovább is ott állt, befűzetlen edzőcipője orrával

kapirgálva a földet. Türelmesen vártam.– Pjotr… nem ajándékoz nekem köveket?Ha azt kérdezi, nem hoztam-e, megrázom a

fejemet. De így… Lehajoltam, felvettem a lábam alól egy kődarabkát. Szürke volt, poros, millió társától megkülönböztethetetlen.

– Fogd!A fiúcska zavartan vette át a kavicsot. Forgatta a

kezében, rám nézett. Gyanúsan csillogott a szeme. Nem várt ilyen gúnyolódást a halványától… De hát hadd legyek én is bálvány legalább egy valaki szemében…

– Ez egy bolygó darabkája, Aljoska – mondtam. – Egy olyan apró bolygó apró darabkája, amelyen emberek élnek.

Hallgatott.– A legközönségesebb bolygó, fiú – folytattam

türelmesen. – Semmi különös. Sok rajta a víz, de szárazföld is akad bőven. A felhők úgy szálldosnak, ahogyan akarnak. Az eső éppen akkor esik, amikor a legkevésbé akarod. Sártenger, az erdők pusztulnak…

Pillantása hirtelen keményebb lett. Az ajka is megremegett kissé, de nem a félig-meddig gyerekes sírástól, hanem egy félénk mosolytól.

– Leghétköznapibb bolygó – ismételtem meg. – De nekünk egyelőre nincs másik. Igaz?

A fiú bólintott.– És ami a legfontosabb – folytattam suttogóra

fogva, Aljoska pedig közelebb jött egy lépéssel –, nem vagyunk kötelesek mindenkit szeretni. És egyáltalán nem vagyunk kötelesek mindenkit gyűlölni.

– Értem – mondta Aljoska, felemelve a kavicsot tartó kezét. Olyan merően megbámulva, mintha szivárványos topáz lenne az Attasziról vagy csillogó féldrágakő a Haldun-12-ről.

– Ez a legfontosabb kő a gyűjteményedben – mondtam. – A legeslegfontosabb…

– Tudom – bólintott a fiú. A szemembe nézett. – Pjotr Andrejevics, mondja, felvesznek engem a repülős iskolába?

– Nem tudom – ismertem be őszintén.– Nem ajánlana be? Majd… persze majd ha

felnövök.– Az talán segítene? Aljoska láthatóan elképedt.– De még mennyire!– Akkor majd adok ajánlást. Bólintott, és megkérdezte:– Mehetek?

Alig tudtam megállni mosoly nélkül. – Menj!A fürgén elnyargaló legényke után nézve arra

gondoltam, aligha kell majd betartanom az ígéretemet. Az én ajánlásom nem használ senkinek. Főleg, ha a dolog összefügg a világűrrel. Inkább ártana csak.

Azért mégis kellemes érzés, ha hősnek tartanak.Megszólalt a zsebemben a telefon. Elővettem a

készüléket, s beleszóltam:– Halló!– Pjotr, te vagy az? – érdeklődött Danyilov.Na szép! Őt is elengedték? Attól féltem, az

elhárítás volt munkatársát még legalább egy-két hónapig faggatják.

– Ki más lenne?– Nem alszol?– Nem.– Tizenöt perc múlva ott van érted egy kocsi.

Szedd magad rendbe! Csillagvárosban majd átöltözöl, már készítik az öltönyödet.

Hallgattam, nem értettem semmit.– Közeledik a Földhöz a Konklávé protokollhajója –

üvöltötte Danyilov. – Öt torpp kíséretében!– És…? – kérdeztem, érezve, hogyan árad szét

bennem a fagy.– Mi van, nem nézel tévét? – ordította Danyilov.– Nem én! – mondtam a házukba beszáguldó

Aljoskát figyelve.– Az ünnepélyes szertartásra érkeznek, amelynek

keretében a Földet felveszik az Erős fajok közé! – Danyilov hangja elcsuklott, majd suttogásba ment át. – Te… te tényleg nem tudtad?

Megráztam a fejem, mintha videofont tartanék a kezemben, nem egy olcsó mobilt.

– A Konklávé elnöke kijelentette, hogy az ünnepségek folyamán Pjotr Andrejevics Hrumovval akar tárgyalásokat folytatni – mondta Danyilov, és hangja hirtelen ünnepélyessé és hivatalossá vált. – Ma összeül az ENSZ Közgyűlése… hogy jóváhagyják a felhatalmazásodat.

Egy percig mind a ketten hallgattunk, mintha

egymást idegeit akarnánk próbára tenni.– Pjotr, egy negyedórád van, hogy elkészülj! –

Danyilov adta fel előbb.– Fél óra – mondtam.– Mi? – kiáltott fel Danyilov.– Még meg kell sétáltatnom a kutyát, Szása –

magyaráztam. – Érted?Csak suttogni volt képes, mikor válaszolt:– Igen…– Akkor rendben – mondtam, és összecsuktam a

kagylót. – Igaz, Tiran?A kutya röviden és helyeslően vakkantott.– Végül is várjanak csak! – mondtam, a megszokott

útvonalon vezetve Tirant. A kerítés mellett, a vedlett őszirózsákkal teli virágágy mentén, a legfontosabb fa mellett, amelyet feltétlenül meg kell jelölni. – Várjanak csak, igaz?

A kutya természetesen nem válaszolt. De nyilvánvaló volt, hogy egyetért velem.

És amikor ügybuzgón felemelte a lábát a fa mellett, elfogott a nevetés.

Száz kilométeres körzetben nem volt kutya, amelyik képes lett volna Tirannal konkurálni. Ő mégis kitartóan megjelölte a maga területét.

Lehet, hogy ez valóban ugyanannyira fontos, mint az emberiségnek az Erős fajok közé történő felvételét ünneplő ceremónia?

Nagyapának tetszeni fog a párhuzam. Minden hamisságától függetlenül is. Ebben biztos vagyok.

Moszkva, 1997. január-szeptember

A könyvben Jacques Prévert versei szerepelnek

AZ UGRÁS AZ ŰRBE ÉS AZ UGRÁS AZ ISMERETLENBE

CÍMÚ REGÉNYEK IDEGEN FAJAI

1. ERŐS FAJOK

Daenlo

A daenlók külsőleg erősen emlékeztetnek az orrszarvúra, bár méretük nagyobb, és pofájukon nem csontos kinövés van, hanem hosszú, mozgékony csápok csokra, amely a személyi fegyver szerepét tölti be. Nehéz, fűszeres szagot árasztanak. Szemük lapos, mintha üveg borítaná. Ugyanolyan lomhák, mint a földi orrszarvúak, de ugyanúgy fel is tudnak bőszülni. Sarjadzással szaporodnak.

A daenlók elég jó űrflottával rendelkeznek, de flottájuk az erejét tekintve elmarad az alariké mögött. A daenlo űrhajók kedvelt formája a poliéder. A daenlók romboló erejének mértékét senki nem ismeri; a faj szerencsére lusta háborúzni, jobbnak látja az alarikat militarizálni.

A daenlók félig átlátszó, aromatizált textíliát gyártanak, amelyből a Földön luxus nyakkendőket készítenek. Ez a civilizáció találta fel az úgynevezett eleven fémet, amely lehetővé teszi, hogy a műszaki objektumok szükség szerint könnyedén átalakulhassanak.

A daenlók és a hyxik látják el a Föld konzultatív felügyeletét, ebből következik, hogy a hyxikkel együtt ők váltak a földi viccek legnépszerűbb hőseivé.

A daenlók látják el a csillogók teljes felügyeletét, és ezzel a Konklávé valamennyi információs csatornájának ellenőrzését is. Nekik tulajdonítható a számlálók fajának belépése is a Konklávéba. Végül ők

semmisítették meg a kualkuák szülőbolygóját.

Dzsens

Az alarikkal együtt a dzsensek alkotják a Konklávé két harcoló faját. Megszállott mérnökök, úgy néznek ki, mint egy méh és egy majom undorító hibridje.

Információ hiányában az emberek hibásan a Gyenge fajok közé sorolták a dzsenseket. Ezt az álláspontot képviselte még Andrej Hrumov, az ismert xenobiológus is Hely a csillagok alatt című alapvető művében. A tévedést a Citadellán lezajlott azon történelmi jelentőségű tanácskozást követően sikerült eloszlatni, amelyen Pjotr Hrumov is részt vett.

Torpp

Kis létszámú, a csillagok fotoszférájában élő faj. A Konklávé legkülönlegesebb és leghatalmasabb civilizációja. A torppok értelmes plazmoidok, a tiszta energia tíz kilométeres felhői, amelyeket erőterek tartanak egyben, mint valami fűző. Egy nap eleven töredékei. Még a bolygó légkörén kívül tartózkodva is azt a benyomást keltik a felszínen tartózkodó megfigyelőben, hogy fényük nem gyengébb, mint a Föld Napjáé.

Tökéletesen sebezhetetlenek, bár van némi alapja annak a feltételezésnek, hogy a geometerek sugárfegyvere képes kárt tenni bennük. Ugyanakkor maguk a torppok képesek kisugárzásukkal célzott csapást mérni a bolygók felszínén levő célpontokra még az atmoszféra határán kívülről is.

A torppok azon két fajhoz tartoznak, amellyel a kualkuák nem képesek szimbiózisba lépni.

Hyxi

A hyxoidok hatalmas, közel háromméteres teremtmények. Afféle szürke imádkozó sáskák. Látszólag félelmetesek, de valójában pokolian törékeny lények. A Szíriusz forró és szélmentes sztyeppéinek urai. Intellektus tekintetében elmaradnak a számlálók mögött, egyébként sem a nagy eszükről nevezetesek. A legkevésbé ostoba egyedek vöröses színűek. Az életükhöz megfelelő területek hiánya az ivadékok növekedésének ütemében kollektív eutanázia alkalmazására kényszeríti a hyxoidokat.

A hyxik látása jóval fejlettebb az emberekénél. Szívesen vásárolnak a Földön egyszerű kis képeket nagy tételben – kielégíti őket az az egyediség, amelyet egy szál kihullott ecsetszőr vagy a temperában maradt ujjlenyomat ad a képnek. Az individualitást ugyanakkor csakis a művészetben értékelik – minden egyéb vonatkozásban rendkívül pedáns faj.

A hyxoidok gyártják a kortrizont, ezt az anyagot a Hyxi bolygóin díszítésre használják. A Földön ebből készítik a legjobb golyóálló mellényeket és az új űrhajómodellek burkolatát. A hyxoidok birtokában vannak a gondolati vezérlés technikájának. Ezenkívül az övék az egyik olyan faj, amely rendelkezik a földi televízió, valamint a cirkuszművészet megfelelőjével.

Körülbelül tíz évvel ezelőtt a keresztény egyházak „égi keresztes hadjáratot” szerveztek a Hyxi bolygóira. Ennek fejében a hyxoidok is létrehozták földi missziójukat, mint utóbb kiderült, profi illuzionisták csoportjából. A missziókat meg kellett szüntetni, és a módszer, amellyel a hyxoidok borrá változtatták a vizet és gyógyíthatatlan betegeket gyógyítottak meg, rejtély maradt.

A hyxoidok és a daenlók látják el közösen a Föld konzultatív felügyeletét, így ők váltak az emberek

vicceinek legnépszerűbb hőseivé. A Hyxié volt az első civilizáció, amely-lyel a Naprendszer határain túl merészkedett földi űrhajók elsőként találkoztak.

EGYÉB ERŐS FAJOK

A fentebb felsoroltakon kívül még öt Erős faj létezik.

A földiek ezek közül csak kettőnek a nevét ismerik. A másik háromról még ennyit sem tudnak.

Alari

Kistermetű kártevők. Húsz kilogrammos, szőrös rágcsálók. Szeretik a gigantikus méretű hajókat.

Az alari egerek a Fomalhaut dombos vidékének szülöttei, mélységi üregek labirintusaiban fejlődtek ki, a mozgékonyság és a kis termet létszükséglet volt számukra. Az alarik mellső lábai hosszabbak a hátsóknál, és karmos ujjakban végződnek. Emiatt mellkasuk és fejük felmagasodik, ami agresszív külsőt kölcsönöz nekik. Rövid, lompos farkuk és hegyes pofájuk van. A fiatal egyedek szőre fekete, nemüket azután határozzák meg, miután szőrük színe sötétszürkére változik.

Az alarik négyes alapú számrendszert használnak. Beszédük zizegő és folyékony. A bevetésre indulót búcsúztató formula: „A hit és a szeretet segít engem.” Közelharcban közönséges fegyverként használják a fogukat. Egy másik elterjedt harcmodor: belekapaszkodnak az ellenfél mellébe, és mancsukkal a torkát és arcát verik. Az alarik gyenge pontja orruk fekete hegye. Deszantosaik a híres alari páncélöltözetet viselik. Egyéni fegyvereik zömmel úgy vannak kialakítva, hogy pofájukra lehessen erősíteni.

Nem az alariké a legharciasabb faj, de a cirkálóik kiválóak. Körülbelül nyolcszáz méter átmérőjű korongok, ismeretlen rendeltetésű tornyokkal (talán géppuskafészkek, talán lakórészlegek). A korong vastagsága ötven méter körüli. Az alapjánál helyezkedik el a gravitációs hajtóművek három rácsa, amelyek az energia gigawattjaival falják a tér metrikáját. A hajók felépítésében felhasználják a daenlók által rendelkezésükre bocsátott „eleven fémet”. Két ilyen cirkáló képes egy egész bolygót elpusztítani.

A (14-es számú) vörös-ibolya alari flotta a Konklávé független harci egysége. A Galaxis több mint harminc szektorában járőrözik, ugyanakkor egyetlen Erős faj fennhatósága alá sem tartozik.

Az alarik hadihajói a legerősebbek a Konklávéban. Az alarik félelmetesen nagy és pusztító erejű flottát kénytelenek fenntartani. Ők a Konklávé harci gárdája. Ez a szerep kielégíti a faj egy részét, de semmiképpen sem valamennyi alarit. Az Ugrás az űrbe és a Csillagárnyék cselekményének idején az alarik csatlakoztak a geometerek megjelenése miatt aggódó négy Gyenge faj összeesküvéséhez.

Kood-deldo

A kood-deldo faj körében elfogadott a kannibalizmus.

Kualkua

A kualkua faj nem rendelkezik állandó alakkal. Protoplaz-mából felépült szimbiotikus lények, sem külső, sem belső vázzal nem rendelkeznek, tömegük a fél kilótól a mázsáig váltakozik. Szerelésnél, javításnál pótolhatatlanok, képesek a legkisebb résbe

is becsurogni, beférnek a legkisebb szerelőmodulba vagy egy rakéta robbanófejébe. Ők a kozmikus játszmák kis értékű zsetonjai. Gyakran alkalmazzák őket szimbióta tolmácsként is. Csak két faj, a torppok és a számlálók nem képesek szimbiózisra lépni velük.

Valamikor a kualkuáknak is volt bolygójuk, megszokott életközegük pedig az óceán volt. De egy alkalommal a faj nem értett egyet a Konklávé döntésével, és fellázadt. Bolygójuk helyén csak por maradt.

Ilyennek látja környezetük a kualkuákat. Nem így Pjotr Hrumov, aki tudja legnagyobb titkukat. A kualkua faj egyetlen egyedből áll. Ez a lény, amely egységes egész volt, szétszóródott a Világmindenségben, idegen testekben és szerkezetekben él, ezernyi nap fényében sütkérezik, és szemek milliárdjaival szemléli a világot. Mindig is így volt. Nem félt a haláltól, mert az számára nem létezett. Megengedte, hogy használják, mert egy sejt elvesztése nem veszélyezteti a szervezetet.

Ha a kualkua egy része autonóm módon kezd működni, nem képes megőrizni értelmét, és elpusztul, szimbiótája pusztulását is okozva ezzel. A kualkua képes elviselni az ugrást: az ugrás kezdete előtt visszavonja tudatát abból a részéből, amely a vele szimbiózisban lévő ember testében van, az ugrás után pedig visszaengedi.

Csillogók

A csillogók működtetik a Konklávé összes információs csatornáját.

Ezt a Gyenge fajt teljes egészében a daenlók felügyelik. A csillogók régen szolgálnak, már hozzászoktak ehhez.

Kiejthetetlen nevűek

A kiejthetetlen nevűek Gyenge faja kétségbeesett kísérleteket tesz, hogy javítsa helyzetét a Konklávén belül, mások számára hozzáférhetetlen új tudást létrehozva.

A kiejthetetlen nevűek igyekeznek kidolgozni az Általános Morált vagy Általános Filozófiát (a kifejezésnek nincs adekvát fordítása). Ennek a morálnak valamennyi faj igényeit ki kellene elégítenie. Az Általános Morál kiszűrné a fajok egymással szembeni követeléseit, és megszüntetné a Gyengék Erősek általi kizsákmányolását.

Az opponensek ugyanakkor azt állítják, hogy az Általános Morál inkább megszilárdítaná a kialakult helyzetet. A pszichológiai diszkomfort érzését talán megszüntetné, de többre nem alkalmas. Vagy a kiejthetetlen nevűek uralmát teremtené meg a Galaxisban.

Porosok

A porosok a példa arra, hogy egy faj új, a többi faj számára hozzáférhetetlen ismeretet dolgoz ki, de ezzel csupán a funkcióját változtatja meg, nem a Konklávén belüli státusát.

A porosok korábban bányászok voltak. Érckitermelők. Jelenleg a bolygóknak az Erős fajok igénye szerinti átalakításával foglalkoznak.

A porosok szervetlen anyagokkal táplálkoznak. A Földön piritet, öntöttvasat és bauxitot vásárolnak. Az emberek egyszer szereztek a porosoktól hét tonna monomolekuláris fonalat. Sajnos, mint a továbbiakban kiderült, a porosok a monomolekuláris fonalat csak abban az életfolyamatban használják, amely leginkább a szüléshez hasonlít. És a méltatlan felhasználást tiltó törvény értelmében az emberek csak ugyanerre a célra alkalmazhatták volna.

A porosok nem mennek, hanem csurognak. Fiziológiailag képesek körülfolyni az ember lábfejét.

Számlálók

A számlálók meleg vérű tojásrakó gyíkok. Páncél nélküli teknősbékára emlékeztetnek, gyűrött bőr borítja őket. A gyűrődésekben hosszú, vékony csápok vannak. A számlálók nyaka rövid, apró fejük háromszögletű, látóhártyájuk szürke, halványkék szemük bandzsa, csillog a sötétben. Szájukban egyforma méretű rágólemezkék sorakoznak. Mozgásuk lassú. Súlyuk 25-30 kilogramm.

Nem képesek érzékelni a földi tévéadások vizuális sorait. A komputerből közvetlenül, a monitor kihagyásával képesek leolvasni az információt, továbbá át tudják programozni az elektronikus berendezéseket, és képesek befolyásolni az emberi tudatot. Ezenkívül képesek elhatárolni agyuk egy lokalizált szegmensét egy másik értelmes lény tudatának befogadására.

A számlálok faja nem nagy létszámú. Kormányuk nincs. A legfontosabb problémákat az egész faj együttesen vitatja meg azon képviselői útján, akik a központi bolygón tartózkodnak. Ennek során kialakítják az egységes közös igazságot. Az az egyed, amelyik a döntést a Konklávé elé terjeszti, csak közvetítő. Ez az emberiség és más fajok számára elképzelhetetlen, de a számlálók sajátságos lények.

A torppokhoz hasonlóan a számlálók sem képesek szimbiózisra lépni a kualkuákkal. A kualkuákhoz hasonlóan a számlálók is képesek elviselni az ugrást. A számlálók tudatának két szintje van: a külső és a belső. A belső a domináns. Ezen a szinten megy végbe a nagytömegű számszerű információ feldolgozása. Ez a matematikai logika szintje. De megvannak a maga korlátai… például a megoldhatatlan feladatok. Az ugrás pillanatában a számláló nullával oszt, hogy sokkos állapotba kerüljön. A sokk a faj klasszikus reakciója a feldolgozhatatlan információra.

A tudat külső szintjén folyik az aktív anyagi tevékenység. Ha szükséges, a két szint párhuzamosan működik. Otthon, a fészkükben a

külső tudatszintet inkább kikapcsolják. Ha a számláló nem fér hozzá információhoz, a belső tudat kikapcsol. Az a kérdés, melyik tudatszintje a meghatározó, értelmetlen. Előbb a belső tudat fejlődött ki, a külsőt mesterségesen fejlesztették ki.

A gyilkosság nem fér össze a számlálók erkölcsi normáival. Az eredendő igazság felismerése viszont igen. De az erre való törekvéshez szabadság kell. Ezért vesznek részt a számlálók a négy Gyenge faj összeesküvésében.

Az emberi faj első képviselőjét, akivel a számlálóknak sikerült kapcsolatba lépniük, Karelnek hívták.

A számlálók szülőbolygója a Szaturnuszhoz hasonlóan gyűrűvel övezett gázóriás, az egyedüli a Spica rendszerében.

És végül az igazság, amely csak kiválasztottak számára hozzáférhető: a számlálók nem élőlények, annak az utódai, ami valaha gép volt. Az Árnyékból származó gép.

3. A „BARÁTOK” FAJAI

Hajlékonyak

A Hajlékony Barátok a Külső bolygóról származnak, amelynek körülményei a Marsra emlékeztetnek. Eredeti létközegüket a föld alatti tavak jelentették. Ahogyan a Hajlékonyak önmagukat nevezik, lefordítva körülbelül annyit jelent, ember. A Hazán a szanatóriumok őrségének szerepét töltik be.

A Hajlékonyak hosszú, körülbelül ötlépésnyi, kékesszürke, csillogó testű lények. Két fejük és két pofájuk van: a megszokott helyen és ott, ahol általában a farok szokott lenni. Nem képesek auditív kommunikációra, de hallanak. Rendkívüli a rezgésérzékelésük. Nyáluk rendkívül maró hatású.

Mindent megesznek, nagyon alkalmazkodóké-pesek. Testük vörösesbarna, gennyszerű folyadékot tartalmaz. A vízben a rakétaelv szerint mozognak (mindkét szájukat kinyitják, a víz áthalad csöves testükön). Közelharcban bármelyik emberrel elbánnak.

A geometerek és Hajlékonyak első kapcsolatai nem voltak egyszerűek. A Haza felderítői a Külső bolygón ritka levegőt, homoksivatagokat, hideget és piócákkal teli, felszín alatti tavakat találtak. Voltak áldozatok, voltak hajtóvadászatok. A geometerek elképedve fedezték fel a piócák civilizációjának jeleit. Folytatás a megszokott forgatókönyv szerint. Regresszió. Nevelés. Barátság.

A Hajlékonyak űrhajói gyűrű alakúak.

Kicsik

A Kicsi Barátok a Belső bolygó szülöttei. A Hazán rendkívül ritkán tartózkodnak, mivel a geometerek bolygójának körülményei túlságosan nehezen elviselhetőek a Kicsi Barátok számára, időnként kénytelenek légzőkészülékhez folyamodni.

A Kicsi Barátok termetre feleakkorák, mint az ember, csaknem teljesen apró, szürkés pikkelyek borítják őket. Arcuk karikatúraszerűen emberi. Mancsuk szürke.

A Kicsik civilizációját is regresszálták. Ez bonyolult művelet volt. A geometerek másolat-kosztümöket készítettek, és gyerekeket küldtek bennük a Kicsikhez, mesterségesen lelassították a növekedésüket, hogy közben felnőtt regresszorokat képezhessenek ki (mert a gyerekek folyton kudarcot vallottak). Az alacsony termetűek tizenhét nemzedékébe került, mire a Kicsiket Barátnak tudták nevezni; nagy ritkán még most is előfordul, hogy atavisztikus módon kis-termetűek születnek.

A Kicsi Barátok űrhajói ötágú csillag formájúak.

Az információt a Szergej Lukjanyenko könyvei alapján készült nem hivatalos FAQ – htttp://ale-khaznt.pp.ru/készítette és volt szíves rendelkezésünkre bocsátani. A szerző őszinte háláját fejezi ki a honlap alkotóinak és szerzőinek.

SzerzőnkrőlSzergej Lukjanyenko

Kazahsztánban született, 1968-ban, és már fiatalon megragadták képzeletét a Sztrugackij testvérek és Róbert Heinlein oroszul is hozzáférhető ifjúsági SF-jei. Ő maga 18 esztendős kora körül kezdett írással foglalkozni, és egy évvel később az alma-atai Zárja című újság meg is jelentette első novelláját. Eközben a helyi orvosi egyetemen kitanulta a pszichiáteri szakmát.

1989-ben dolgozni kezdett első komolyabb regényén, a Negyven sziget lovagjain. Ebben idegenek rabolnak el kisgyerekeket, hogy a jövő vezetőinek alakuló személyiségjegyeit tanulmányozzák egy mesterségesen létrehozott környezetben. A regény szinte egyszerre jelent meg a szerző első önálló novelláskötetével, amely a Nukleáris álom címet kapta. Ez utóbbiban az írások többsége pusztuló, széthulló jövőkben játszódik. (Két elbeszélés magyarul is olvasható a Galaktika magazin 205., ill. 225. számában.)

Ezek és Lukjanyenko későbbi művei számos hazai díjat elnyertek, így hamarosan már egyre népesebb oroszországi rajongótábor várta a következő kötet megjelenését. A határokon túli ismertségre azonban a szerzőnek még egy évtizedet kellett várnia. Timur Bekmambetov 2004-ben készített filmet az Éjszakai Őrségből. A kevés pénzből is látványosra összehozott produkciót átvették amerikai forgalmazásra, és ez lehetőséget adott a regény angol fordításban való megjelentetésére. Addigra a könyvnek otthon már két folytatása (Nappali Őrség, Alkonyi Őrség) is elkészült, majd azóta még egy (Utolsó Őrség).

Számos további regény és sorozat fűződik még nevéhez, közülük is kiemelésre érdemes a sztrugackiji ihletésre született Ugrás-ciklus, melynek két kötete az Ugrás az űrbe és az Ugrás az ismeretlenbe. A szerző jelenleg az ötödik Őrség-

könyvén dolgozik.