\ DOSSZIÉ

Szindbád hazamegy(részlet)

A hévizek forrásai előtt Artúr várakozott, a mesélő. Már mesz- sziről megismerte a bérkocsiban közeledő hajóst, mélyen köszönt, és szó nélkül felmászott Szindbád mellé az ülésre.

Most hármasban hajtottak hát tovább, a hajós, a ko­csis és a mesélő, aki - Várdali szigorú és talán nem is egészen el­fogulatlan megállapítása szerint - utolsó időben ismételte műso­rát. Ezt természetesen csak a szakemberek észlelték, akik vizsla­szimattal tartottak számon minden emberi és művészi jelenséget a városban. Barátai és közönsége, a kisgyermekek a Margitszige­ten és az Allatkertben, kiknek délelőtt és délután mesélt, türel­mesebben ítélték meg Artúr műsorszámait.

Artúr ebben az időben már éjjel-nappal zsakettet viselt, mintegy állandó készenlétben élt, mintha soha nem tudná, mikor nyílik alkalom e világban elmondani valami újat és érdekeset Argirus királyfiról és Hófehérkéről. A zsakett okozta-e, vagy Artúr arckifejezése, de bizonyos, hogy a mesélő megjelenése már e korai órában is bizonyos feltűnést keltett a Zsigmond király útján, ahová a hajós bérkocsija most bekanyarodott. Olyan volt Artúr a zsakettben, mintha örökké valamilyen érthetetlen és rejtélyes ünnepre készülne, ahol ő lesz a vőlegény, az elítélt s az ítéletvégrehajtó egyszerre. A zsakettet nagyon régen, évtized előtt vásárolta, s hűségesen ragaszkodott a viharvert ruhadarabhoz, amelyben aludni is szokott. Mert a mesélés mellett az alvás volt a a másik, igazi szenvedélye a komoly és ünnepélyes férfiúnak. Artúr úgy tudott aludni, mint ahogy a nagy zenészek útközben, a vasúti kocsiban is gyakorolnak a magukkal hozott, néma zongorán.

Szindbád nagyra becsülte a mesélőt, s gyakran magával vitte a gőzfürdőbe. Ilyenkor megültek, törökös módon, térdük alá szedett lábakkal, a forró medencében, s a hajós csendesen fülébe húzatta Artúr meséit. Gyöngéje volt, hogy a fürdővízben meséljenek neki.

- Nem szeretem Hófehérkét - mondta néha, elnyúj­tózva a forró vízben, a hajós. - Nagy stréber volt. Nem bízom az effajta nőkben, akik mindig csak illedelmesek és forgatják a sze­müket. Ezek a legveszélyesebbek. Akkor már a gonosz, szép mos­toha sokkal őszintébb nő, s inkább megfelel ízlésemnek. János vitézről mesélj, az legalább magyar volt.

És Artúr mesélt. A vízben mesélt, a régi török fürdő­ben, ahol olyan arckifejezéssel áztak a forró nedvekben a nyugdí­jas emberek is, mintha a világ egyetlen őrültekháza lenne, ahol a kevés józanoknak és értelmeseknek is alkalmazkodni kell a kör­nyezet téveszméihez. Ez a fürdő a ritka helyek közé tartozott a városban, melyet még nem bontott meg a kor csákánya s ahol a

hajós jól érezte magát. Szerette az egyemeletes, sárga ház mérete­it, szerette a kapualjat, ahol nem volt semmiféle különös látniva­ló, s mégis, minden alkalommal, különösen téli hajnalokon, mi­kor az utas bálból vagy éjszakai kávéházból érkezve, lila orral és dideregve átlépett az üvegajtó küszöbén, egyszerre otthon érezte magát, az otthonnak egy nehezen meghatározható, csak a hajós és kortársai számára érzékelhető válfajában, ahol nem volt bútor, sem kanári, s mégis otthon volt, a szónak valamilyen nemesen hazátlan, férfias és komor értelmében. Már a bejárat és a folyo­sók szagát is szerette a hajós. Mert terjengett itt valamilyen isme­rős és nyers illat a meleg levegőben, a meleg víz, a dörzsölőtörlők kissé klóros szaga, aztán az emberi testek nem éppen finom, de nem is kellemetlen, természetes és emberi illata.

„Emberek valánk! miért szégyenlenök ezt.. . ! ” — idézte néha, orrcimpáját tágítva, emlékező szimatolással a hajós, mintha tartani lehetne tőle, hogy a félszemű és kemény indulatú

Márai és Krúdy

Kölcsey is itt áztatja bütykeit, megszeppent, elégtétellel, miután elmondta gonoszkodó gyászbeszédét áldozata, Berzsenyi ravatala fölött.

Igen, volt e szagban valami a testi sors, az egészség és a betegség, az éjszaka és a nyavalya, a szappan és az izzadság ke­verékéből, s mindenestől mégis barátságos és elviselhető volt az egész, mint a nagyon régi családok hálószobáinak szaga, ahol él­tek, nyögtek, szerelmeskedtek, aludtak, potrohos hassal álmo­doztak, szültek és a halállal viaskodtak a régi emberek. A hajós belépett Artúrral a gyógyfürdő előcsarnokába, és szimatolt.

- Mondd meg a kocsisnak, hogy várjon - szólt oda Artúrnak. - A mai nap­ra már megtartom, üsse kő, mert fontos világi dolgaim vannak. De elébb igyon sört, költségemre. Mondd meg neki, azt parancsolom, amíg fürdünk, világos ser­rel józanra kell innia magát. Nem szere­tem, ha kocsisom görbe háttal ül a bakon, mint ahogy a legtöbb Nepomuki Szent János görbedezik az országutak mentén.Ez a parancsom. Én jegyet veszek és elő­remegyek.

S amíg Artúr, lebegő zsakett­szárnyakkal, fehér tincseit lobogtatva el­sietett, hogy teljesítse a hajós parancsait,Szindbád a pénztárablakhoz könyökölt, s nagyon kedvesen bókolni és udvarolni kezdett.

- Mit olvas, nagysám? - kérdezte kissé vidékiesen, mintha a fürdőzésnek egyetlen célja lenne, ürügyet találni az is­merkedésre.

De az idős hölgy, aki a város megbízásából osztogat­ta itt a fürdőjegyeket, már ismerte a hajóst. Puha, kövér kezét kinyújtotta az ablaknyíláson át, elfogadta Szindbád kézcsókját, mintha egy vidéki úrilak ablakából nyújtaná kezét e májusi reg­gelen az arra lovagló ulánustisztnek, s egészen mély hangon felel­

te, mintha szivarozna is, mint olyan sokan a magános nők a régi Magyarországon:

- Az új Szukulics-regényt, Szindbád úr - s a kövér hölgy megmutatta a sárga födeles regényfüzetet. - Fekete lovag a címe. Nagyon jó. Kedvencem Szukulics.

- Majd megmondom neki - ígérte Szindbád. - Nem akarok nagyzolni, de nyugodt lélekkel bizonyíthatom, hogy a neves író barátaim közé tartozik.

- O! - mondta a hölgy ábrándosán, és szívére szorította két kézzel a füzetes regényt. - Biztosan sokat ülnek együtt és megbeszélik irodalmi terveiket. M i­lyen szép lehet, mikor a szellemóriások az örök dolgokról vitatkoznak.

- Szukuliccsal - mondta megfon­toltan Szindbád - irodalomról csak ke­veset vitatkoztam életemben. Minden, amit tudok róla, hogy barna sert iszik, s szereti a fiatal hagymát és a disznósaj­tot. Ezenfelül egy időben fekete bőrzekét is hordott. Azt hiszem, ő a leggőgösebb ember a városban. Nem csoda, mert ba­rátja a vitkovici oroszlánnak.

- Az kicsoda? - kérdezte a hölgy, mi­közben letépte a gőzfürdő jegyeket, s szom­jasan figyelte Szindbád minden szavát.

- Egy másik szellemóriás - felelte Szindbád, s legényesen kabátja hajtóká­jának gomblyukába gyűrte a jegyeket. -

Arról híres, hogy a világháborúban élete kockáztatásával ellopta az ezredkasszát s elment egy hétre Lembergbe pálinkát inni és lá­nyokkal mulatni. Családja később megtérítette a hiányt, a kincs­tár nem tudott meg semmit. Nagyon bátor ember volt - mond­ta elismerő főhajtással, merengve, Szindbád.

- Milyen különösek az írók! - mondta megszeppenve a pénztárosnő.

- Igen - mondta Szindbád, és oldalt hajtotta fejét,

\ DOSSZIÉ

mint mindig, mikor az élet különösségén elgondolkozott. - Az írók valóban különös emberek. Majd elhozom egyszer a vitkovici oroszlánt kedves nagysám tiszteletére, s megfürdetem. Általában hasznos, ha az írók, újkori divat szerint, olykor megfürödnek.

A levegőbe nézett, mintha egy hangot hallana:- Igaz - mondta felemelt kézzel, mint aki helyesbíti sza­

vait - , hogy Virág Benedek, aki itt lakott közel, a Szarvas téren, soha nem fürdött.

Megint kezet csókolt, s lassú léptekkel elindult az eme­letre, a fürdőkhöz vezető lépcsőkön megfontoltan haladva fölfe­lé. A lépcsőház egyik szögletében, a földig érő tükör peremén fe­kete üvegtáblákon aranybetűkkel hirdették belvárosi kereskedők áruikat és címüket. E cégek java része régen megszűnt már, éppen úgy, mint ahogy kihalt a közönség, mely e fürdőben elhelyezett hirdetésekből tudta meg, kinél kell farsangi hosszú fekete kesztyűt vásárolni, vagy meleg alsót, melyet bokánál madzaggal kell meg­kötni, s még a koporsóba is elkíséri az embert. Szindbád megállt e múlt századbeli cég­hirdetések előtt, s hosz- szan elgyönyörködött a fekete üvegre rögzí­tett aranybetűs szöveg­ben. Kínáltak itt kéz­zel varrott cúgoscipőt, melyben a kényes és ér­zékeny lábak is fürgén lépdelnek, mintha az élet örökös lakodalom lenne. „Ez volt a legfi­nomabb viselet” - gon­dolta elismerő emléke­zéssel Szindbád. - „Egy szép, hosszúkás formá­jú, vizslakutya színű, sárga everlasting cipő, melyet este egyetlen mozdulattal rúgott le az ember a lábáról!” De már itt, a fürdő vendé­gei között sem viselt senki cúgos sárga cipőt. Aztán felfedezte a hirdetések között a hajós annak a belvárosi virágkereskedő cég­nek címtábláját is, melynek tulajdonosa valamikor az irodalmi ízléséről híres Róza volt, a szépek szépe, a legkedvesebb, aki ké­sőbb irodalmi szalont tartott fenn az Újvilág utcában, s termei­ben a walesi herceg és az a mélyen vallásos magyar gróf is megfor­dult, kinek barátsága talán a legnagyobb kitüntetés és kegy volt a régi világban egy szép és tehetséges nő számára. „Itt kezdte Róza, ebben a virágüzletben - gondolta most Szindbád - , itt ismerte meg a kegyes gróf, akinek szerelménél csak vallásos hajlama volt tisztább és bensőségesebb.” E virágüzletből, fiatal éveiben, mikor még nem ismerte a pénz és a nők értékét, Szindbád is gyakran küldött gyöngéd növényeket a hiszékenyebb hölgyeknek.

- Emlékszel-e még? - kérdezte félhangon, mert meg­érezte, hogy Artúr, aki közben beszélt a kocsissal, és közölte a bo­ros lóápolóval Szindbád egészségügyi parancsát, visszaérkezett, és mögötte áll. - Emlékszel-e C. Cecíliára?...

- Emlékszem-e? - dünnyögte Artúr. - Nekem kellett várni reggel ötig az előcsarnokban, amíg On sampuszt ivott a

hölggyel az orfeum különhelyiségében.- Innen küldtem a virágot neki - mondta Szindbád, s

botja hegyével a hirdetőtáblára mutatott. - Mindig rózsát, vörös rózsát, télen és nyáron, egész kosárral. Csak egyszer küldtem neki orgonát, májusban. Igaz, hogy akkor Róza letarolta kedvemért a fél Svábhegyet.

- Különös — mondta aztán, és sóhajtott —, különös, ho­gyan felejt a világ! Talán már nem is él kívülem senki a városban, aki tudná, hogy Cecília volt a legérdekesebb testalkatú nő Euró­pában.

- Amennyiben? - kérdezte megjátszott közönnyel, szu­szogva a mesélő.

- Általában hallgatni szoktam az ilyesmiről - mondta megrovó hangon a hajós. - De amit mondok, nem titok, mert a walesi herceg is tudta. Mégis, beszéljünk másról - mondta nagy- úrian és finoman.

S megint a lépcsők felé fordult, nagyon határozot­tan. Artúr elhallga­tott, mert tudta, hogy ilyenkor nem illik kér­désekkel zaklatni a ha­jóst. Az emlékek utolsó időben néha keserű he­vességgel rohanták meg Szindbádot, és félelme­sen lehangolták. Most sem szólt többet, né­mán vetkőzött, szótla­nul kötötte derekára az ágyékkötőt, s nyugodt léptekkel ballagott le a fürdőmedencébe, ahol minden és mindenki ismerte, s az öreg, kö­vér dögönyözőmesterek olyan tisztelettel és ör­vendezéssel fogad­ták, mintha valamilyen konstantinápolyi nagy­

úr tért volna vissza, janicsárjai élén, török pasákkal övezve, háre­mébe és kéjlakába, a Boszporusz partján.

Mert itt, a nagy, középső medence partján csakugyan elmosódott a forró ködben Nyugat és Kelet, kissé összeolvadt minden a gőzölgő párákban, ami ízléstelen, múltban és emlék­ben elválasztotta a két világtáj lakosainak lelkét. Leült Szindbád a felső lépcsőfokon, lábait megmártotta a forró vízben, melyben, négyszáz esztendő előtt, már Musztafa Szolimán pasa is áztatta podagrás, sörbettől és a földi hurik dédelgetéseitől kissé megvi­selt, odaliszkok babusgatásától ernyedt tagjait - leült a felső lép­csőfokon, szemvillanással maga mellé parancsolta a szeméremkö­tőjét valóban szemérmesen, kislányos módra, kétoldalt húzoga­tó Artúrt - , aki így meztelenül, zsakett nélkül különösen hatott, mint egy bukott, öreg angyal, lant és szárnyak nélkül - s alapo­san körülnézett. Mindent és mindenkit ismert itt Szindbád. S mielőtt elnyújtózott volna a meleg tóban, melynek ereje gyógyí­totta a podagrát és a lankadó életkedvet is, szemügyre vette az is­merős képet, mint a gazda, mikor hosszú útról tér haza, és must­rálni kezdi háza táját és jószágait.

M Á J U S H Ó J Ú N I U S H Ó O K TÓ B E R HÓ"1 ■ L J j 4 1 5 | ó T ! « i i 5 1 i 4 S 1 ó 1 7 & 1 2 4 1 ,9 1 0 11 12 13 14 1 5 16 9 : 1 0 11 1 2 1 3 14 15 16 6 ) 7 : 8 , 9 ) 1 017 18 19 2 0 )2 1 2 2 2 3 2 4 17 18 19 2 0 2 1 :2 2 j2 3 )2 4 11 1 2 )1 3 1 4 ;1 52 5 ;2 6 |2 7 Í2 8 2 9 5 0 11 i í j j 2 5 ,2 6 2 7 i2 8 ;2 9 |3 0 :S | i f| | | 16117 18 j 19 ; 2 0

JANUÁR HÓi ..áiMj'S"6 7 8- 9 j l 0 Ú | | 2 | I 3 |I4 |1 S !•'* i? is i-i :r,21 2 2 2 3 2 4 2 5 26127128129130IÍÜéihI

Á P R I L I S H ÓT~ 2 3 4 6 7.89 | ! Ö ] í l l Í 2 1 3 (1 4 ,1 5 1 1 6 17118 1 9 2 0 21 2 2 123124 2 5 )2 6 )2 7 2 8 2 9 3 0 8 j ! j j j

FEBRUÁR HÓT I ...3 : 4 5f i 7 8 , 9 IU II 12 I3 J4II5 16 17 1 8 1 9 20 21 22 2 3 2 4 25 2 6 2 7 2 8 1 2 9 ü l:

H V D A P B S T S / .É K K S F Ó I U t t lS G r Ü V Y r f l W ó l

sz.

FÜRDŐLÁTOGATÓ JEGY

2 1 :2 2 .2 3 ( 2 4 2 5 2 6 j2 7 i2 8 |2 9 |S 3 I W W S UH

M Á R C IU S HÓI . 2 l 3 j 4 j T 6l 7 í819 | IO I I 12 13 1 4 |1 5 18 17 1 8 1 9 2 0 I I 2 2 2 1 2 4 2 5 2 6 2 7 2 8 .2 9 .3 0■:.» liil HU i i i i i l

Márai $áridór ur... írd ... j ,É r v é n y e s 1 9 - i , . .

A légy napi e íy n e r i belépésre fa ja s ll, a lérJéesitélpokta.

NOVEMBER HÓ

I 1 2 . 3 . 4 » < i | 7 1 8 : 9 IC

2 13 1 4 ,1 5 , 1 8 4 9 2 0

24125 29130

J Ú L I U S H Ól 2 T T T T T s9 1 0 1! | . 1,1 1 4 15 1 8 I 7 , 1 S | I 9 2 0 21 2 2 :2 3 2 4 2 5 2 6 2 7 2 8 2 9 3 0 31 :: : :

A U G U S Z T U S H :1 \ 2^ 3 4 j 5 ! 8 j 7' v in : i i: n 11 15 i>, 17 18 1920 21 22 23 24 25Í26_27 28 29|30!31ij

9 j f o17 Í 8 I 9 1 2 5 2 6 2 7 2 8 2 9 Í3 Ó Hl!

székesfőváros házinyomdája — 78134

Márai Sándor fürdőjegye, 1947 (PIM)

Márai és Krúdy/

23