Nápmgmhidhjákkskhöhmngáadnk

igsdkvÁéBuaódavRsbWsk

rVDsb

VILÁGSZÍNHÁZ

U P O R L Á S Z L Ó

ÚJ MŰVEKET, DE RÖGTÖN!EGY ÉVAD N E W YORKBAN III.

banó sikerrel, hogy a második héten bejelenthettéka producerek: átviszik az előadást a Broadwayre.Amikor aztán a jegyeket is elkezdték áru-sítani azúj helyszínre, az első héten több mint egymilliódollárt hagyott a publikum az elővételi pénztárban -és ez prózai darab esetében igazán nem kis dolog.Az előadás még az Atlanticben begyűjtött néhányjelentős off-Broadway-díjat, hogy aztán épp időbenmegérkezzen a másfélezres befogadóképességűWalter Kerr Theaterbe, és jó benyúlással hat Tony-nevezést s végül számos díjat besöpörjön. ALeenane szépe egyetlen helyszínen játszódó,hagyományos kamaradráma: tragikomédia vagyinkább olyan tragédia, amelyet muszájvégignevetni. Nincs ben-ne semmiféle újítás,modernnek, formabontónak távolról sem nevezhető,talán még azt is ráfog-hatjuk, hogy kissémelodramatikus. Csak éppen a maga módjántökéletesen megírt, hibátlan ritmusú darab, ritka jódialógusokkal és sűrű, eredeti fekete humorral.Ezenfelül azért néha alaposan meg is lepi a nézőt.Nem a cselekmény fordulataival, hanem azáltal,hogy valamiről ki-derül, nem egészen úgy van,ahogy az előző jelenetek során képzeltük. Afféleszínházi-pszichikai érzékcsalódás (átejtés?) hálásáldozatai lettünk. Ez a fogás egyébként az igentermékeny McDonagh többi művében is gyakrantetten érhető.

Aki írja - 1.:Martin McDonagh „balhés" ifjú szerzőként él a köz-tudatban, legendák forognak alkoholizmusáról,nagyképűségéről, arroganciájáról: arról például,hogyan küldte el melegebb égtájakra egy díjkiosztóünnepségen Sean Conneryt. Szellemes interjúkat ad,soha nem cáfolja a pletykákat, inkább kedvesenbolondot csinál az újságírókból (csakúgy, mint anézőkből olykor-olykor) - tud bánni a médiával.Sikeréhez nyilván ez is hozzájárul.„Úgy döntöttem, néhányadmagammal kisöpröm amusicalt a Broadwayról. Egyszerű: a szokásos vacakhelyett jó darabokkal árasztjuk el a színházakat" -nyilatkozta például a New York-i Time Out maga-zinban. Elsőként a Leenane szépe című darabjátmutatta be Garry Hynes rendezésében a dublini Druidés a londoni Royal Court Színház. A nagy siker nyomán adráma szép lassan bejárta a fél világot, most NewYorkban arat. Á londoni Nemzeti Színház közbenszínpadra állította egy újabb opusát (The Criple oflnishmaan - A kripli), ezzel nagyjából egy időben Hynesmegrendezte a Leenane-trilógia má-

sik két darabját. Tavaly ősszel tehát négyMcDonagh-mű futott egyszerre a londoni üzletiszínjátszás központjában, a West Enden. Továbbikét-három darabja bemutatóra vár. Amikorelőször meg-hívták Amerikába, a színházakonkívül a hollywoodi stúdiók is azonnal lecsaptak rá. Asiker és a tetemes bevétel, úgy Iátszik, mégsembolondította el, pontosan tudja, mit akar és mitnem. Most épp két forgatókönyvön dolgozom. -Eredeti történetet írsz, vagy a drámákat adaptálod? Dehogy adaptálom. Árról szó sem lehet.--Es ha mondjuk jönne egy producer, és egy komolycsekk kíséretéhen tenne ilyen ajánlatot?- Ezért jó, hogy a Broadwayn ennyit keresek. Nemkell eladnom magam. Annyira azért nem érdekel apénz -- mondj McDonagh.

A „nagyok"

Bár nyomasztó a brit konkurencia domináns je-lenléte, a nem túl hosszú múltra visszatekintőamerikai színház elhunyt és élő klasszikusai azértígy-úgy folyamatosan jelen vannak a repertoáron.Színpadra kerültek a nemrégiben fölfedezettTennessee Williams-darabok; O'Neill korai zsen-géjét (Ah! Wilderness) a Lincoln Center óriásiszínház-hodályában elég poros produkcióbanvezették ugyan elő, viszont a New York TheatreWorkshop az 'vad egyik csúcsteljesítményétprodukálta A költő és üzlete előadásával, a NewYork-i avantgárd veteránjának számító WoosterGroup pedig a Jones császárt tűzte újra műso-rára, különleges felfogásban (lásd amerikai be-számolónk előző részét). Arthur Miller jelentősévet tudhat maga mögött. A Pillantás a hídról az

évad egyik zajos sikere. A Roundabout nevű off-Broadway-színházban mutatták be, majd át-vittéka Neil Simonról elkeresztelt Broadway-színházba(mié is ne? Ronald Reaganről bevásárlóközpontotneveztek el, pedig ő is él még...), azóta is ottszórakoztatja a nagyérdeműt (és közben egy-kétTony-díjat is elnyert). Magam nem találtam semmikiemelkedőt a produkcióban, talán az egyetlenAnthony LaPaglia játékán kívül, aki Eddi. Carboneszerepében finoman sejteni engedte a hanyag,szinte unott férfi lelké-ben dúló viharokat.

A Signature (Kézjegy) nevű színi társulás min-den évadját egy-egy kiemelkedő szerző művei-nek szenteli. E a szerző az idén Arthur Miller volt.Felújítások, felolvasások után az évad végénbemutatták a légújabb Miller-opust: Mr. Peterskapcsolatai (Mr. Peters' Connections) a címe.Lehetséges, hogy a mozin nevelkedett eljövendőgenerációk m r leginkább Daniel-Day Lewisapósaként fogj k ismerni a ma nyolcvanas évei-ben járó szerzőt, mindenesetre Millernek állítólagfilmsztár veje javasolta, hogy Peter Falkkal

ew Yorkban az élet minden területét át-megtitatja valami felfokozott teatralitás. Aolitikusok például elsőrangú hatásvadászok,egnyilvánulásaik telis-tele színpadiasesztusokkal. Amikor például az év elején, Blairiniszterelnök amerikai útja előtt, egy britonanya parlamenti felszólalásában azegenbe szakadt Micimackó, Füles és társaiazaszabadítását követelte (nevezetttékállatok ugyanis az egyik New York-i

özkönyvtár vitrinjében raboskodnaközszemlére állítva), Giuliani főpolgármesterem maradt tétlen. Azonmód be-sietett amaönyvtárba, ölébe ültette a Micimackó névreallgató elrongyolódott plüssfigurát, és azsszegyűlt gyermekeknek fölolvasott Milnealhatatlan könyvéből (becsületére legyenondva, nem a Disney-rajzfilmet vetítetteekik). Majd újságírók előtt kijelentette, hogy ayermekrelikviák jól érzik magukat, és eszükgában sincs hazamenni. Amúgy pedig azngolok fogják csak be a szájukat, ne akarjanakiktálni. „Ha nem vették volna észre, már régem vagyunk az ő gyarmatuk" - szorította összeeményen a száját.

Nos, a főpolgármester úrnak sok mindenbenaza lehet, de színházba speciel biztos nem

okat jár. Ott ugyanis mintha Amerika igenis britomínium volna. Se szeri, se száma az egyreevésbé ködös Albionból importált drámáknak,endégjátékoknak, bemutatóknak, rendezőknek.lljon itt egy felsorolás (csupán ebből az egyvadból) a teljesség igénye nélkül: a Mojo, Jezutterworth darabja a Royal Court bemutatójatán két évvel került át New Yorkba, a Shoppingnd Fucking az Out of Joint (London) produkci-jának mása, Mike Leigh és Philip Ridleyrámáit a New Group tűzte műsorára, a Székek

szintén londoni Theatre de Complicitéendégjátéka. Mind a Cheek by Jowl, mind aoyal Shakespeare Company több produkcióvalzelte át a tengert. A Broadway nehezenevehető bástyáin elvérzett ugyan Peterhelan (Gyógyfüvek), de egész jól megállja a

arat David Hare, és győzelmi lobogót tűzhetetti az ifjú Martin McDonagh.

A huszonhét éves ír-angol szerző egyik da-abját (The Beauty Queen of Leenane, aígszín-házban Leenane szépe címen adják)avid Mamet alig háromszáz férőhelyeszínházában, az Atlantic Theatre-ben mutattáke, olyan kirob-

VILÁGSZÍNHÁZ

játszassa a főszerepet. Falk egyébként színpadiszínészként tört be, még 1956-ban, az E l jő a

jegesben nyújtott alakításával. Azóta is vissza-visszatér a színpadra (bár Amerikában is legin-kább Colombóként, és még csak nem is Cas-savetes-filmek vagy a Berlin fölött a z ég egyikfőszereplőjeként ismert), de New Yorkban mártöbb mint negyedszázada nem lépett fel; nemcsoda, hogy a jól felépített színészi entrée-t a

közönség lelkes tapssal fogadta. Nem rajta múlt,hogy a Mr. Peters kapcsolatai nem lett élmény-dús színházi este. A hetvenegy éves színész tettea dolgát. Mr. Petersként fáradtan-kábán ült aszínpad közepén, szinte mindvégig lehunyt

szemmel, és próbált rendet teremteni a fejébenés a színpadon nyüzsgő gondolatok és figurákközött. Kevés sikerrel. Hiába mondogatta nagygyakorisággal, hogy úgy látszik, nehéz megtalál-ni „a" témát, hogy úgy látszik, a gondolatok ésérzések csak úgy előbukkanhatnak a semmiből,hiába látszott szenvedni attól, hogy semmineknincs jelentése, ez nem változtatott azon a té-nyen, hogy a dráma minden mozzanata valóbanesetlegesnek hatott (leszámítva a túlontúl nyil-vánvalóra sikeredett önéletrajzi utalásokat, köz-tük az elengedhetetlen Monroe-imitátorral). AMr. Peters afféle életvég közeli összegzés, egy-fajta elszámolás szándékával íródhatott, ám a

másfél órás előadás alig lett több, mint véletlen-szerű, jelentés és tét nélküli - végső soron elégunalmas - jelenetek sora. Ráadásul - hiába Falkminden erőfeszítése - a rendezés (Garry Hynes)és a többi színész játéka nem javított, inkábbrontott a helyzeten.

Peter Falk természetesen nem az egyetlenfilmsztár, akit az idén a nézők örömére-bánatáraszínpadon ért a reflektorfény. A Lincoln Centernagyszínpadán Kevin Kline alakította az lvanovcímszerepét, míg a Public Theater Macbethjéneknyers gyalult deszkáin (erős, rusztikus díszlet!)Alec Baldwin és Angela Bassett vakította el ré-mes színészettel a szerencsétlen publikumot.(Zárójelben: Csehov és Shakespeare természe-tesen amerikai klasszikusnak számít, az idege-nek közül rajtuk kívül talán még Ibsennek jár ez amegtisztelő cím.)

A „nagyok" következő nemzedéke a DavidMameté és Sam Shepardé. Előbbi három egyfel-vonásosból összefűzött produkcióval szerepelt(The Old Neighborhood - A régi környék), amelya nézők némi értetlenségével és langyos kritikaivisszhanggal találkozott, a moziban viszont kétMamet-filmet is bemutattak az utóbbi hónapok-ban. Sam Shepard ezúttal nem járt szerencsével.Az utóbbi időben született drámáiból mintha hiá-nyozna az az erő és eredetiség, amely a hetve-nes-nyolcvanas évekbeli írásait jellemzi. Leg-újabb színpadi műve - Szemek Consuelának(Eyes for Consuela) - alapjául egy olyan OctavioPaz-novellát választott, amely papírforma szerintnagyon illenék írói világához. A történet amerikaifőhőse valahol egy isten háta mögötti mexikóimotelban - ahová önmaga és megoldatlan ma-gánéleti problémái elől menekült-találkozik egybanditaféle alakkal, aki a szemére pályázik: haza-vinné ajándékba szüntelenül bús feleségének,hogy így derítse jobb kedvre. Ez a találkozás, aszorongató helyzet, a folyamatos fenyegetettségés az idegen provokatív viselkedése szembesítiaz amerikai férfit önmagával, ráébreszti bizonyosnehezen megemészthető igazságokra. A darab-bal és a Manhattan Theatre Club előadásával az alegnagyobb baj, hogy mindaz, ami a történet-benszép-elvont, költői és filozofikus-, nem tudszínpadi sorsokban, helyzetekben, mondatokbantestet ölteni. Kiagyaltnak tűnő helyzet, mesterkéltpárbeszédek, papírmasé figurák. Kár, mert aManhattan Theatre Club huszonöt év után is az újamerikai dráma egyik elsőrendű megjelenésihelye, Sam Shepard pedig vitathatatlanul anemzet egyik legjelentősebb drámai tehetsége.

Még egy generációval lejjebb lépvén, a negy-venkét éves Tony Kushnerbe ütközünk. A z An-

Tari Signor és Peter Falk a Mr. Peters kapcso-latai című Arthur Miller-darabban

VILÁGSZÍNHÁZ

gyalok Amerikában írója ma a szín-háziszerzők egyik legtekintélyesebbike. Sajátbevallása szerint nagyon megnehezíti ugyan adolgát a né-hány éve szinte a nyakába szakadtpéldátlan siker, de folyamatosan ír. Egy-kétévnyi nyomasztó küzdelem után eldöntötte,hogy meg sem próbál megfelelni az óriásielvárások-nak, és megírni a következő „nagy"drámát. Minduntalan fölbukkan valahol azAngyalok - vagy korábbi drámája (A BrightRoom Called Day) - egy új produkciója, őezenközben operalibrettót ír, tanít a New York-iEgyetemen, előadásokat tart, cikkeket publikál.Közben kitűnően átdolgozta Corneilleköltői színjátékát (L'illusion comique -The lllusion), nemrégiben pedig An-Ski1916-ban született darabját, A dibukot.Bár a Kushner-féle változat és a PublicTheater produkciója tele volt remekmegoldásokkal, az előadás végül isnem váltotta be a hozzá fűzött remé-nyeket. Részben talán azért, mert asaját zsidó identitását is keresgélő-újrafogalmazó szerző kissé túlpoliti-zálta az adaptációt. Túl sokat épített bea darabba - még ha csak finomutalásként is - mindabból, amit adiaszpóra pogromok és koncentrációstáborok fémjelezte hu-szadik századitörténelemről An-Ski óta megtanultunk.

Új drámák

A következő generáció(k)ban hosszasan lehetnesorolni a neveket. Olyan drámaírókét, akik belé-pésre várnak, vagy egy-két-három színre kerültdrámával a beérkezett író státusának küszöbéreértek, de még nem nyugodhatnak babéraikon.Több tucatnyira tehető azon - nagyon sokféleetnikai-kulturális-társadalmi hátterű, világlátásúés stílusú - szerzők száma, akikre a jobb off-Broadway-színházak dramaturgiáin elég ke-resztnévvel hivatkozni, hogy minden jelenlévőtudja, kiről van szó, és az illető hol tart a pályáján.Nem kétlem, hogy joggal panaszkodik a beszű-kült lehetőségek miatt színház és drámaíró egy-aránt, kívülről nézve mégis úgy tűnik, számosmódon ápolhatják a hosszú távú munkakapcso-latot. A szokványos drámamegrendelői szerepentúl a dramaturgiák különböző ösztöndíjakkal issegítik a tehetséges-ígéretes szerzőket. A Man-hattan Theatre Club - és sok más intézmény -például egész évadra szóló komoly apanázzsalköt magához egy-egy drámaírót, akit alaposan

bevon aszínház

életébe, és ebből kölcsönös előnyökszármaznak. A Public Theater maga köré gyűjtöttnéhány fiatal írót, és ezt a Drámaíróosztagnakelkeresztelt kis kört igyekszik a színházvonzáskörében tartani. A New York TheatreWorkshop számos Gyanús alakot hív rendszerestalálkozóra. Se szeri, se száma az ötleteknek,kezdeményezéseknek, de mind közül kiemelke-dik a New Dramatists nevű intézmény, amelycsak és kizárólag a drámaírók támogatásáraszerveződött, s jelenleg Todd London vezetésé-vel működik.

Todd London irodalom. valamint színházrendezésszakon szerzett egyetemi diplomát. Washingtonbanés Bostonban dolgozott dramaturgként, rendező-ként és egyetemi oktatóként, majd 1985-ben NewYorkba költözött. Több éven át New York ÁllamMűvészeti Tanácsa színházi kollégiumának elnökevolt. Szerkesztő-forgatókönyvíróként működöttközre egy, az amerikai színházat bemutató ötrészestévésorozatban. Évekig volt az American Theatrecímű havilap főszerkesztője, színházi tárgyú írásairendszeresen megjelennek különböző amerikai fo-lyóiratokban. 1998-ban elnyerte az igen rangosGeorge Jean Nathan-díjat, amelyet minden évben

három kategóriában ítélnek oda kiemelkedőszínházkritikusoknak és -esztéták-nak (amásik két idei díjazott Ben Brantley és ElinorFuchs volt).Rerdkívül fontosnak érzi azt a segítséget,)amit a New Dramatists nyújthat aszerzőknek, nem utolsósorban a dráma-felolvasások révén. Pironkodva vallja be,hogy a felolvasásokat bizonyos értelembenjobban élvezi, minta „rendes" szín-házielőadásokat. Mint mondja, képzeleteszínpadán sokszor sértetlenebbül telje-sedhet ki az író víziója, mint egy sokkényszertől terhes produkcióban. Fülévelnemegyszer jobban „látja" a darabot, mint

amikor az már díszletbe-jelmezbe öltöztetveszólal meg.

A New Dramatists (Új drámaírók)vagy száz tagot számlál, s az intéz-mény minden anyagi és szellemi ka-pacitása őket hivatott segíteni-szol-gálni. Az épületben - egy néhai mo-nostorban - az irodákon kívül ta-Iálható egy remekül használhatókönyvtár-kézirattár, három különbö-ző méretű színházterem és néhányvendégszoba (a Hetedik mennyor-szágnak elkeresztelt tetőtérben azátmeneti lakásgonddal küzdő nemNe York-i tagok szállhatnak meg

rövid ideig). A tagok ingyen használ-hatják a telefont, a telefaxot és afénymásolókat (a drámaírók egyik

legprózaibb gondja, hol és hogyan állítsák előírásművük újabb és újabb példányát, hogy értőkezekbe adhassák). A művészeti vezetési igényszerint dramaturgiai vagy gyakorlati tanácsokkalsegíti az írókat, workshopokat és felolvasásokatszervez. Ezek rendjét, célját, „méretét" maga azíró szabja meg. Olykor szigorúan zárt körbenolvassák föl a friss (vagy még el sem készült) műegy-két jelenetét vagy teljes szövegét, máskornyilvánosan, közönség előtt. Az intézménystábja minden eset-ben igyekszik a legjobbszínészeket és rendezőket megnyerni azügynek. Dramaturgiai workshop,forgatókönyvíró-tanfolyam, musical-kurzus,nemzetközi csereprogramok, ösztöndíj-ta-nácsadás, mindez már-már túl sok a jóból.

Hosszasan lehetne töprengeni azon, milyenelőnyök és hátrányok származnak abból, ha afarkastörvények és kegyetlen verseny uralta vi-lágban a drámaírók kis melegházacskákban ké-szülhetnek a megmérettetésre. Mark Ravenhill, anagy port fölvert Shopping and Fucking angolszerzője (maga is dramaturg) úgy véli, aszerzőknek sokkal többet ér, ha valódi színházihelyzet-ben megvalósul egy tízperces jelenetük,mintha többfelvonásos darabjaikat akár húszkülönböző helyen fölolvassák. Ráadásul egy-egy fölolvasással, workshoppal mintha „ki lennepipálva" a darab, a színházak mintha bizonyos

Martin McDonagh

VILÁGSZÍNHÁZ

Alec Baldwin (Macbeth) és Angela Bassett (La-dy) a The Public Theater Shakespeare-előadá-sában

értelemben ennyivel letudnák az író iránti kötele-zettségeiket.

Valóban, lehet, hogy valami baj van a színházitápláléklánccal. Az íróasztalokon, a drámafelol-vasásokon sokkal több friss hangú, élesen, nyer-sen fogalmazó, a mának szóló drámával találko-zunk, mint a színházak repertoárján. Vajon aművészeti vezetők nem vállalnak elég kockáza-tot, vagy ezek a darabok a látszat ellenére való-ban nem érettek még arra, hogy közönség elékerüljenek?

Aki írja - 2.:Kia Corthron a New Dramatists írócsoportjáhoztartozik, jelenleg a Manhattan Theatre Club kiemeltösztöndíjasa. Az „afroamerikai" írónő Maryland ál-lamban nőtt fel, ott járt egyetemre is.- Irodalmat tanultam, aztán amikor indult egy drá-maíró-kurzus, oda is beiratkoztam. Az egyik taná-rom azt tanácsolta, menjek a Columbia Egyetemszínház szakára, így kerültem 1988 őszén NewYorkba. Egy alkotóházban, Massachusettsben,színre vittük egyik darabomat, megnézte a Manhat-tan Theatre Club dramaturgja, ő javasolta, hogyvegyenek oda ösztöndíjasnak. Náluk írtam első„nagy" színpadi művemet. Aztán hosszú ideig kü-lönböző színházak rendeltek tőlem drámát, amelyetaztán soha nem adtak elő. Egyszer csak bemutattavalamelyik egyfelvonásosomat egy off-Broadway-színház, egy másik művemet meg a chicagói

Goodman Theatre, később a MTC műsorában tá-madt egy lyuk, amit az én darabommal tömtek be, ésidén is volt egy új bemutatóm. Ebben a pillanatban nagyon rangos ösztöndíj köt(immár másodszor) az MTC-hez. Nemrég fejezted bea legújabb drámádat. Van-e rá esély, hogy bemu-tassák itt, ahol megrendelték? Nem sok. Az itteni bérlők között nemigen vannakszínes bőrűek, és az átlagéletkor elég magas, szóvalnem ők a darabjaim ideális nézői. Előfordult-e, hogy úgy érezted, segít valamiben apozitív diszkrimináció, vagy épp ellenkezőleg, meg-alázónak érezted?- A Readers' Digest néhány éve létrehozott egykomoly alapítványt, sok-sok millió dollárral, azért,hogy támogassa azokat a színházakat, ahol színesbőrű drámaírók műveit mutatják be. Ez ténylegserkentőleg hatott, olyanok is sürgősen fölvettek ilyendarabot a programjukba, akiknek különben eszükágában sem lett volna. Csakhogy ez az alapítványannak arányában ítéli oda a pénzt, hogy mennyit„termel" az intézmény. Vagyis az a színház, amelynekrengeteg pénze van, és nyolc bemutatót tart - közteaz egyik fekete író darabja-, sokkal több támogatástkap, mint egy kisebb, szegényebb szín-ház, amelykizárólag fekete írók műveit adja elő. Különben pedig,ha évente bemutatsz egyetlen ilyen darabot„dísznek", az nem túl sokat változtat se a színház, sea közönség „állapotán". A különböző csoportok identitásmegfogalmazásanéha elkülönülés is egyben. Ha például megjelenik azafroamerikai női drámaírók kötete, nem áll fönn ilyenveszély?- Valaki azt mondta egyszer, hogy egyáltalán nemtartja jónak az ilyesmit, de ha ez nem volna, lehet,hogy egyáltalán nem adnának ki - mondjuk - olyandrámát, amelyet afroamerikai nő írt. Lehet, hogy igazavan...

Instant dráma

Akár a színházcsinálók lelkiismeret-furdalása,akár a jól felfogott szakmai érdek élteti, tény,hogy virágzó drámafelolvasás-kultúra alakult kiNew Yorkban, viszonylag széles közönségréteg-gel. A rendezőknek és színészeknek megvannaka maguk indítékai: van, aki elhivatottságból ál-dozza idejét-energiáját egy felolvasásra, van, akiabban reménykedik, hogy följebb léphet a rang-létrán, de senki sem a pénzért vállalja a feladatot,a „tiszteletdíj" ugyanis általában huszonöt dolláregy napra.

A hétfő hagyományosan „sötét" az amerikaiszínházakban (azaz nem égnek a reflektorok és anézőtéri fények), s ez azt is jelenti, hogy a színé-szek jó része szabad, a közönség pedig nemigyekszik „rendes" előadásokra. Több helyen al-kalmilag tartanak felolvasásokat ilyenkor, másuttviszonylagos rendszerességgel, de a PublicTheaterben és a New York Theatre Workshopbanpéldául havonta két-három mű is közönség elékerül ily módon. E két színház ráadásul valódi

VILÁGSZÍNHÁZ

Jelenet a Szemek Consuelának című SamShepard-darabból (Manhattan Theatre Club)

felolvasófesztivált is rendez tavasszal. A NYTW „Instant

dráma" (Just Add Water) című tíznapos sorozatában

többnyire (de nem kizárólag) a szín-házhoz kötődő

Gyanús alakok drámáit olvassák föl más Gyanús alakok

rendezésében. Ezt a rendezvényt Morgan Jenness

indította el pár éve, amikor ennél a színháznál

dolgozott. Morgan Jenness jelenleg színházi ügynök, de

sokak egy-behangzó állítása szerint jóval több ennél:

tehetségápoló dramaturg, ötletgazda, hivatásos szín-

házi nyughatatlan, életpályája egy darabka sűrített

színháztörténet.

Aki „árulja": Morgan Jenness(ügynök, Helen Merrill Ltd.)

„Először színész akartam lenni. Nem jártam egye-temre, a középiskolát is csak nagy nehezen csinál-tam végig. Huszonkét évesen a Public Theater dra-maturgiáján dolgoztam tanoncként, lektori jelenté-seket kellett a megfelelő dossziékba rakosgatnom,de előtte mindent elolvastam, hogy megtudjam, mitírnak az okosok a beérkező darabokról, amelyekcímlapján csupa olyan író neve állt, akiről korábbanolvastam vagy tanultam. Amikor aztán valamelyikdramaturg le-föl járkált az irodában, és képtelen voltfölidézni egy darab címét vagy tartalmát, én segítet-tem. Kezdtek észrevenni. Mindenre megtanítottak,amire lehet. Aztán már beültem a megbeszélésekremeg a próbákra, sőt elkezdtem belekotyogni, el-mondani mindenről a véleményemet. Ok meg ahe-lyett, hogy rám ripakodtak volna, hogy fogjam be aszámat, azt mondták: hm, érdekes... tényleg. Akkorazt gondoltam, mégsem lehetek annyira hülye, talánvan valami érzékem a színházhoz. Vagyis lénye-gében mindent a Public dramaturgiáján tanultammeg. Amikor valaki elment, én a helyébe léptem,egyre magasabbra jutottam, végül én lettem a dra-maturgia vezetője. Aztán én is otthagytam a színhá-zat, mert összevesztem Joe Papp-pal, de későbbvisszajöttem, akkor megint magasabb pozícióbakerültem, producerként négy bemutatóért feleltem.Elsőként George Wolfe-ot hívtam meg, a saját da-rabját rendezte (The Colored Museum), őrületessiker lett. Aztán a következő is, és úgy látszik, ez márkicsit sok volt a jóból, úgyhogy megegyeztünk, hogyelmegyek. A New York Theatre Workshop vezetődramaturgja és helyettes művészeti vezetője lettem,Jim Nicola éppen akkor vette át a vezetést, nagyváltozásokon ment át a színház. Jim leginkább újírókkal akart dolgozni, én meg odahoztam min-denkit, akit csak értem-jó sok drámaírót ismertem.Rengeteg új - azóta jelentőssé vált - rendezőt isakkor hoztunk be a színházba, de Jim egy idő utánleállította ezt a programot, úgyhogy megint tovább-álltam. Peter Sellars, aki nagy nemzetközi fesztiváltszervezett, mondta, hogy Los Angelesbe kell költözni,mert ott láthatók most az igazi amerikai kultúrakezdetei. Mentem. Nagyszerű színházi ügy volt. deanyagi gondok miatt hamar vége szakadt az egész-

nek. Irány újra New York. Közben végig jó barátság-ban maradtam George Wolfe-fal. Amikor fölkértékaz Angyalok Amerikában megrendezésére, hívott,hogy legyek a darab dramaturgja. Nem sokkal ké-sőbb átvette a Public vezetését, és megkérdezte,hogy nem akarnék-e visszamenni. Dehogynem!!! Őtele volt tervekkel, mi mindent kéne megváltoztatni,mit kellene csinálni, én meg tele voltam optimiz-mussal. De a két és fél év alatt, amíg ott voltam, anagy vízió lassan összezsugorodott... engem pedigígy már nem izgatott a dolog. Részben talán azért,mert túl sokat vártam... Akkor azt gondoltam, ott-hagyom a csodába az egész színházat, csinálokvalami egészen mást: CD-ROM, DVD, ilyesmi. Szó-val, hogy beállok egy kicsit a parkolóba. De közbendolgoztam tovább. Aztán egyszer csak meghaltHelen (Helen Merrill legendás ügynök volt - U. L.),és elkezdett üldözni a szelleme. Folyton a hangját

hallottam: ott huhogott, hogy: »Morgan! Hívd fölPatricket!« (Patrick az ügynökség ügyvezetője. re-mek üzletember, de az is fontos neki, hogy »jó ügy«

mellé álljon.) Végül fölhívtam Patricket, hogy ittvagyok, a rendelkezésére állok, ha segítségre vanszüksége, ismerek egy csomó szerzőt és így to-vább... Ő meg megkérdezte: »Na, akarsz ügynöklenni?« Végül igent mondtam. Megmondom, miért.Pár éve ott ültem az amerikai dramaturgok - más-kor dögunalmas - éves konferenciáján, ahol vélet-lenül nagyon érdekes beszélgetés folyt arról, milehetett itt az aranykorban, hogyan létezhetett aszínház dramaturgok nélkül. Valaki akkor azt mond-ta, hogy régebben is voltak dramaturgok, csak ügy-nöknek hívták őket, és például Tennessee Williamsügynöke is ott ült a próbákon... Ez volt az a pillanat,ami miatt igent mondtam. Es még egy dolog: amígdramaturg voltam, egyetlen színháznak kellett meg-

VILÁGSZÍNHÁZ

találnom a megfelelő darabokat, és mindig sajnál-tam azokat, amelyekről le kell mondani. Ügynök-ként nem az a dolgom, hogy egyetlen színházatkiszolgáljak, hanem hogy minden darabnak optimá-lis helyet találjak..."

Közvetlenül a NYTW felolvasófesztiválja utánkezdődik a hasonszőrű „Új műveket, de rögtön!"(New Work Now!) című rendezvény a PublicTheaterben, ahol tizennégy estén át zajlanak afelolvasások. Egy-egy ilyen felolvasásra két napigkészülnek, a szöveget minimális gesztusokkal kísérik,esetleg alapvető díszletelemekkel, kellékekkeltámogatják meg. A rendező és a színészekelszántságától függően a puszta felolvasástól a„belemenős", hiteles színjátszás-kezdeményekighúzódik a skála. A Public idei fesztiváljának talánlegsikeresebb estéje volt Diana Son Csókstop (StopKiss) című drámája, amely két fiatal nő szerelemmételjesülő barátságát festi le - s o k emberifinomsággal, telített, meleg humorral - a tragikusvégpont perspektívájából: első csókjuk pillanatában(egy parkban) egy férfi rájuk támad, és egyiküketfélholtra veri. A darab erényei nagybankiteljesedhettek a nagyszerű fel-olvasásban, nemutolsósorban Jessica Hechtnek köszönhetően, akifelolvasás helyett teljes értékű alakítást nyújtott.

Aki előadja:Jessica Hecht harminckét éves. Nem sztár, de foly-ton dolgozik (több mint fél éven át játszotta a LastNight of Ballyhoo című darab egyik szerepét aBroadwayn, miközben két népszerű televízióssitcom-sorozat felvételei között ingázott, és egyoff-Broadway-bemutatóra készült). Rendkívül iz-galmas színésznő, jellegzetes belső vibrálással,személyes titkokkal, amelyeket rendező és nézőegyaránt megfejteni vágyik. Jellemző, hogy aki egy-szer játszani látta, csalódik a fotói láttán. A fénykép-arc ugyanis mozdulatlan, szinte semmit nem adhattehát vissza Jessica színes lényéből.- Szívesen vállalok felolvasást. Bármikor örömmeldolgozom (jó) új darabokkal, ingyen is akár -amíghívnak. A felolvasás nagyon jó próbája annak,mennyire képes a színész élesíteni a ritmusérzékét,mennyire tudja plasztikussá tenni egy figura érzel-meit és a (külső-belső) történéseket. Bizonytalankimenetelű, veszélyes dolog, kiszolgáltatott hely-zetbe kerülünk, de ilyenkor látszik meg igazán,mennyire vagyunk hajlandók a másikra figyelni,mennyire vagyunk nyitottak és rugalmasak színé-szileg, vagy mikor nyúlunk a jól bevált eszközeink-hez, hogy megússzunk egy jelenetet. Mert ennek aveszélye mindig ott les ránk.Nagyon szeretek abban a fázisban dolgozni azírókkal, amikor még ők is csiszolják-javítják adarabjukat. Ha már elkezdődnek a próbák, aszereplő gyakran távol kerül a szerzőtől. A rendezősokszor nem képes a két pólus - a drámaíró és aszínész - között vezetni az áramot. Rendben van,hogy gyorsan, hatékonyan kell valahogymegformálnia a kézbe kapott anyagot, de honnantudja olyan biztosan, mit képzelt el a szerző?Allergiás vagyok azokra a ren-

dezőkre (főleg, ha felolvasásról van szó), akik rá-erőszakolnak valamit a színészre, mielőtt legalábbegyszer rendesen meghallgatták volna, mi sül ki azegészből, ha emberi hangon szólal meg.- Amerikában a színészek kénytelenek újra és újrameghallgatásokra menni, ha játszani szeretnének.Hogy viseled ezeket a feszült pillanatokat?- Sokszor már az izgalomba hoz, hogy fölbontom aborítékot, belelapozok a dráma szövegébe, és meg-próbálom elképzelni, hogyan lehetne eljátszani.Csak attól kapok kiütést, amikor a rendező - főleg afilmesek és tévések között vannak ilyenek - nemveszi a fáradságot, hogy korrigálja, amit csinálsz,ha véletlenül nem abban a felfogásban olvasod aszerepet, ahogyan ő elképzelte. Mintha abból indul-nának ki, hogy ez a színész annyi - és annyit tud -,amennyit első nekirugaszkodásra megmutatott.Nem véleményezik, amit csinálsz, nem adnak inst-rukciót, nem is akarják veled megbeszélni a színpadihelyzetet vagy a figurát. A meghallgatás ebben azországban nagyon gyakran nem párbeszédet je-lent...Viszont amikor megszületik az igazi párbeszéd, akommunikáció - olyan helyzetben, mint például azÚj műveket, de rögtön! fesztivál-, akkor úgy érzem,hogy olyan közösség tagja vagyok, amely érzéke-nyen és törődéssel bánik a drámával, a színházzal.Ez nagy adomány.

Az idei Új műveket, de rögtön! legnépszerűbbszerzője Diana Son volt. A kéthetes rendezvényen aCsókstop mellett egy remek egyfelvonásosát isfölolvasták. Egyszerű, megindító történeteitsziporkázó humorral adja elő, figuráinak,párbeszédeinek különleges zamata van. Diana aNew Dramatists írói közösségének vezetőségéheztartozik, ezenfelül tagja a Public Theater Drá-maíróosztagának és a Gyanús alakok közösségé-nekis.

Aki írja - 3.:Diana Son: Szüleim Koreából jöttek, és egy nagyonkis helyen telepedtek le Delaware államban, aminagyjából a világ végének felel meg. Amikor negye-dikes voltam, Hálaadáskor (ez a legnagyobb ameri-kai ünnep) a tanárunk azt a házi feladatot adta, hogyírjuk le, miért vagyunk hálásak. De azt is hozzátette,hogy ne anyagi javakról írjunk. Hazamentem, meg-írtam a dolgozatot a bátyámról, akit egyébként kife-jezetten utáltam. A tanár aztán nagyon megszidta azosztályt, hogy mindenki bicikliről, új ruháról megilyesmiről írt. „Csak egyvalaki csinálta azt, amitkértem - mondta. - Egyvalaki talált olyat, amiérttényleg érdemes hálát mondani. Diana Son. Ki isteszem a falra a dolgozatát, hogy mindenki elolvas-hassa."- Ez volt az első publikációd.- Igen. Es az eset a jövőmet is előrevetítette, mert atanár végül nem tette ki a dolgozatomat... Defolytattam az írást, mert így tudtam megfogalmaznimindent, amit nem mondhattam el a szüleimnek.Amikor felnő az ember, és tudatossá válik, nehézmegőriznie ezt az öntudatlanul működő érzékeny-séget, én mégis úgy szeretnék írni, mint akkoriban:arról beszélni, amit rettenetesen szerettem volna

kimondani egy pillanatban, de nem lehetett. Eztpersze nem úgy értem, hogy a megírt figura ki-mondhatja, amit én nem voltam képes, hiszen akkorhiteltelenné válik az írás. Érzelmileg felfokozott álla-potban, éles helyzetben az ember soha nem aztmondja, amit kellene, hanem épp azt, amit nemvolna szabad. A drámának ebből kell indítania. Egycsomó ünnepelt drámaíró dialógusaiban olyanokhangzanak el, hogy ez-és-ez vagyok, így-és-így ér-zek, így-és-így fogok reagálni erre a helyzetre. Én,amikor a nézőtéren ülök, szeretek tudni olyasmit,amit a szereplő nem tud, fölismerni a helyzetet, ésazt, hogy mást kellene mondania, máshogy kelleneviselkednie. Mindig nagyon zavar, ha azt érzem aszínházban, hogy nem veszik tudomásul a jelenlé-temet, nekem nem szánnak szerepet, és csak az adolgom, hogy ott üljek, nevessek a poénokon, aztánelégedetten megtárgyaljam, milyen nagyszerűmondatokat ír a szerző.Kamaszkoromban ért az a hatás. ami menthetetle-nül a színház felé taszított. Gimnáziumban a Ham-lettel foglalkoztunk. Rettenetesen nagy hatássalvolt rám a darab. Itt Amerikában mindenki szemé-ben a Zabhegyező az a mű, amely kifejezi a tinédzse-rek szorongásait. Nekem is tetszett persze, de aHamlet teljesen máshogy érintett meg. A hamletirettegéshez és szorongáshoz nagyon közvetlen kö-zöm volt.Egyszer aztán osztálykirándulásra jöttünk NewYorkba, ahol én nem jártam csecsemőkorom óta.Eldöntöttük, hogy megnézzük a Hamletet, amit épp aPublicban játszottak. Soha életemben nem voltamigazi színházban, összesen két műkedvelő előadástláttam addig, az egyik a Hegedűs a háztetőn volt, amásik a My Fair Lady. Egy héttel az utazás előtt atanárnő közölte, hogy rém érdekes lesz a dolog,mert Hamletet nő játssza. Rettentő dühös lettem,biztosra vettem, hogy teljesen tönkreteszik a dara-bot. Elmentünk a színházba, és én vártam, hogyHamletet majd egy göndör, hosszú hajú szőkeségadja. Ott ültem az Anspacker színházteremben -ugyanott, ahol a fesztiválon fölolvasták a Csóksto-pot-, emlékszem a székemre is... Belépett egy nő,tiszta feketében, rövid hajjal - nagyon szép volt,sugárzott belőle a dac-, és elkezdte mondani Ham-let szövegét, én pedig ott ültem döbbenten. Termé-szetesen férfinak játszotta Hamletet, de mert nővolt, a lényével mégiscsak megteremtett egy ilyenizét, amelyhez én azonnal megtaláltam a kötődésipontot. Rögtön ráhangolódtam az érzelmeire; mintegy radar, úgy követtem az egész előadás alatt. Nemakartam, hogy vége legyen, hogy megszűnjön ez azélmény, nem akartam elhagyni ezt az univerzumot.Kifele menet az előcsarnokban megtaláltam a NewYork University szórólapját. Amint hazaértem, je-lentkeztem. Fölvettek, még egy ösztöndíjat is kap-tam. Ideköltöztem New Yorkba...Az első komoly bemutatóm két éve volt a LaJollaPlayhouse-ban, a művészeti vezető, Michael Greifrendezte, aki New Yorkban a Rentet állította színre.Most készülök a legújabb bemutatómra egy jó kisoff-off-Broadway-színházban, és a sikeres felolva-sás nyomán jövőre valószínűleg „rendesen" előad-ják a Csókstopot a Publicban.- Legalább három írói csoporthoz tartozol egyszer-re.Nem sok ez egy kicsit?

VILÁGSZÍNHÁZ

A Public mellett működő Drámaíróosztag csakegy maroknyi fiatal drámaíró, aki folyton nyafog, dekialakult köztünk valamiféle kapcsolat, egymás irántilojalitás. A New Dramatists nagyon speciális hely: adrámaíróké, a drámaírókért van, és a dráma-írók

nagyon sokféleképpen használhatják. Igen aktívszervezet, életben tart bizonyos folyamatokat. AGyanús alakok csoportja megint egész más. A NewYork Theatre Workshop stúdiójában havonta vanegy közös vacsora piknikalapon, amire mindigösszegyűlik néhány tag, és színházi dolgokról fe-cseg. Nagyon élvezem ezeket az estéket, eszünk,beszélgetünk, és ez fontos, hiszen nekem is vanmég egy csomó énem azon kívül, aki ott ül egyedüla számítógép mellett.Nem hiszem, hogy a NYTW a közeljövőben bemu-tatná valamelyik írásomat, de ez egyáltalán nem baj.Szerintem nincs olyan, hogy a színház tartozik ne-ked valamivel. Rendszeresen meghívnak előadni,workshopokat tartani. A színház és a drámaíró kö-zötti kapcsolatnak nem az az egyetlen lehetséges

formája, hogy ők eljátsszák az én darabomat.

A jövő nemzedék mentora

Amerikában régóta természetes dolog, hogy azegyetemeken tanítanak irodalmat, írást, dráma-írást. A dramaturgok korábban nem létezőnektekintett szakmáját is okítják itt-ott mostanában,és bizony színházi rendezésre is képeznek szak-embereket, noha ez az előadások színvonalánnem mindig látszik meg. Jim Leverett évtizedekóta csinálja, figyeli és tanítja a színházat (sajátbevallása szerint minden színházi szakmábanszerencsét próbált már, csak a drámaíróébannem). A Yale és a Columbia Egyetem drámatanszékén ma azokat oktatja, akik a jövő évezredkezdetének drámáit fogják megírni, színre állíta-ni, illetve elemezni...

Aki tanítja: Jim Leverett(a Yale Egyetem tanszékvezetője)

Úgy kezdtem, ahogy a színházi emberek többsé-ge: színészként. Tíz évig játszottam: fölléptemklasszikus vidéki repertoárszínházakban, az off-off-Broadwayn (méghozzá a hatvanas évek közepén,amikor az off-off a kezdeti fénykorát élte), sőt a

Broadwayn is. Egy éven át a La Mancha lovagjanagyszabású, látványos, mozgalmas Broadway-produkciójában is részt vettem. Az, hogy se énekel-ni, se táncolni nem tudok, láthatóan senkit nemzavart.

Mi volta szerepe? Azt csináltam, amire épp szükség volt, de úgy,hogy lehetőleg ne nagyon essen rám a reflektor-

fény. Aztán Európában dolgoztam. A Hair dániai

turnéját, a Jézus Krisztus Szupersztár svéd turnéjátügyelői és társulati titkári minőségben csináltamvégig. Nagyjából ez volt a pályám első szakasza.Aztán hazajöttem, és az egyetemen drámairodalmattanultam. Az utolsó évben volt néhány nagyon fon-tos tanárom, köztük Harold Clurman (aki Lee

Strasberggel és Cheryl Crawforddal együtt megala-pította a legendás Group Theatre-t 1931-ben). Ren-geteg időt töltöttem vele. Az Actors' Studióba isbeiratkoztam, hogy színészi képességeimet tökély-re fejlesszem, egy keveset jártam a Strasberg ve-zette osztályba, de leginkább Uta Hagennél tanul-tam. A század első felének színházát tehát éppenazok oktatták nekem, akiknek a nevéhez a legfonto-sabb események fűződtek.Még a tanulmányaim közben elkezdtem írni. Együttjártam „iskolába" a Performing Arts Journal alapítószerkesztőivel, amikor a lap (azóta is működő, igenjelentős színházelméleti folyóirat - U. L.) elindult,úgyhogy bekerültem a szerkesztőbizottságba. Alegelső számot egy kártyaasztalon szerkesztettük aSzázhetedik utcában. Később a Soho Newsnak ír-tam, ami a hatvanas évek végén és a hetvenes évekelején a Village Voice rivális lapja volt, valamivelradikálisabb is, mint amaz. A legeslegelső kritikusokközött voltam, akik írtak a Wooster Groupról,

Spalding Grayről, a Mabou Minesról, RobertWilsonról és mindazokról, akik izgalmas színházatcsináltak akkor.1979-ben a Theatre Communications Group irodal-mi vezetője lettem (a TCG az USA összes regionálisszínházának információs ernyőszerve). Elindítottamegy kiadványsorozatot Plays in Process (PIP)címmel; rengeteg szerző darabját mi adtuk közreelsőként, egyserű kézirat formátumban. Kiadattamegy kézikönyv t is, amely alapvető gyakorlati infor-mációkat tartaImaz minden színházi író számára,

Dramatists' Sourcebook a címe, azóta minden év-ben megjelenik aktuális adatokkal. Az AmericanTheatre című havilap is azén időmben indult. Aztán

Csövek - a Blue Man Group előadása

VILÁGSZÍNHÁZ

már komolyabb, könyvszerűbb formátumban ismegjelentettünk drámákat. Igy tehát nagyon közel-ről megismertem mindazokat az amerikai színháza-kat, amelyek fontos drámai előadásokat hoztak lét-re, és ugyanakkor a jelentős New York-i kísérletiszínházakat is.Kilenc évet töltöttem a TCG-nél, utána dramaturg-ként, dramaturgiai tanácsadóként dolgoztam né-hány színháznál (Mark Taper Forum, BerkeleyRepertory Theatre, American Repertory Theatre).Közben elkezdtem tanítani. Először a Columbia,majd a Yale színházi tanszékén, ebben a tanévbenpedig kineveztek a Yale-en működő dramaturgiai ésdrámakritikai tanszék vezetőjévé.- Mit tanít?- Mindent. Bár nem tudom, hogy a diákjaim mitmondanának erről. Tartok egy kurzust arról az idő-

szakról - Lessingtől Büchnerig -, amikor a németszínház megszületett, egy másikat az európai avant-gárdról, amely 1890 körül kezdődik, és 1968-banzárul. Kiemelt tantárgyként kezelem a stílusirányza-tokat, mert tudom, milyen fontos ez: amikor újművekről írok, nekem is sokat segít, hogy képesvagyok valamilyen folyamatban elhelyezni, valami-lyen hagyomány folytatásaként azonosítani őket. Azidén drámaelemzést és drámai szerkezetet is taní-tottam. És minden tanévben van egy kritikaírás-sze-mináriumom. Én azon ósdi kövületek egyike va-gyok, akik szeretnék megóvni a nyugati dráma -főképp az utóbbi két évszázadban elért - eredmé-nyeit. Nem lettem volna képes hosszú évtizedekenát az új drámáról írni mindezek ismerete nélkül.- Mi a különbség a Yale-en és a Columbián folyóképzés között?

Bonnie Cordon, Jennifer Johnson és JohnPeitso a Keter-A korona éneke című előadás-ban

- A Yale az USA elit színiiskolája. A világ egyiklegrégibb, színházat tanító intézménye, nagy ha-gyományokkal - ezek egy része gyönyörű, másrésze kevésbé gyönyörű örökség. Évi ötvenkét pro-dukció készül, és ezek nagyon széles skálán mozog-nak. Az egyetem mellett működő profi regionálisszínház bemutatói jelentik az egyik végletet, a diákokáltal vezetett és „üzemeltetett" Yale-kabaré pedig amásikat. A kettő között ott a rengeteg vizsga-előadás. A Columbia is inkább azoknak való, akikgyakorlatban kívánják művelni a színházat, viszont aszínháztechnikai adottságok nem megfelelőek, ezértegy csomó egyszerű „fekete doboz"-produkciószületik.-Az „ egyetem" szó nálunk másképp cseng, de ezekszerint nem kell attól félni, hogy túl elméleti a kép-zés.

Éppen hogy nem. Az amerikaiak pragmatikusak.Általában inkább cselekszenek, mint gondolkoznak.Miután nagyon rövid a történelmünk, könnyen túl-adnak rajta, nem nagyon akarnak törődni vele. Per-sze mindkét egyetemen vannak olyan irodalmi ésdrámaelméleti PhD-programok is, amelyek teljesenelszakadnak a színház valóságától, de az ilyet énmarhaságnak tartom.Viszont azaz általános benyomásom, hogy a diákoknem olvasnak eleget. Sem a dramaturg hallgatók,sem a leendő rendezők és drámaírók. Igy aztánebben az országban szüntelenül újra feltalálják akereket. Ezért most kialakítok a Yale-en egy három-éves folyamatos kurzust, amelyet minden dramaturg,rendező és drámaíró hallgató kénytelen leszvégigcsinálni. Az idén a drámaelemzéssel, dráma-szerkezet-tannal kezdtünk. Jövőre elmélet és kritikakövetkezik, a harmadik évben pedig jön a színház-történet.A rendezők, dramaturgok, drámaírók mind külön-bözők, és másra van szükségük, de szerintem na-gyon jó, ha ezen a kurzuson együtt ülnek a terem-ben. Én ugyanis abban hiszek - ez olyan nagypapáselgondolás, tudom -, hogy aki a színházban dolgozik,annak mindent tudnia kell. Ha túl hermetikusanelzárt, túl különálló, túl specializált területekre szo-rítjuk be magunkat, az színházellenes: ellene hatannak, ami hagyományosan ennek a médiumnak alegfontosabb sajátja, nevezetesen, hogy társadalmitevékenység, közösségi művészet.

Kétféle katarzis:kékéltűek és Kétélűek

Beszámolóm végén két olyan előadásról írok,amely nekem személy szerint a legnagyobb él-ményt jelentette. Az egyiket nagyon könnyűmegtalálni: általában mindenkinek a lelkére kötik,hogy ki ne hagyja. Állítólag Budapesten már a

VILÁGSZÍNHÁZ

repülőgépre is csak úgy engednek föl, ha a ste-wardessnek szentül megígéred, hogy nem jösszhaza addig, amíg a Kék embereket nem láttad.Ezek után persze arra számítasz, hogy nagyotfogsz csalódni. De nem! A másik színházra szintecsak véletlenül lehet rábukkanni, mert egy csöppkis tanyán rejtőzködik, Massachusetts államban.Ám ha az embernek szerencséje van, és éppenakkor ül számos Gyanús alaktól körülvéve aNYTW hétfői vacsoráján, amikor a Double EdgeTheatre művészeti vezetője mutatja be színházát,rögtön megérzi, hogy valami fontosra bukkant,és utána már csak el kell látogatnia a Farmra...

A Blue Man Group Csövek (Tubes) című produk-ciója igazi boldogságszínház. Szó volt már róla elap hasábjain (1997. szeptember), de mindendicshimnusz kevés. A három kékre festett lényolyan ártatlansággal mutatja be borzolóan frene-tikus szkeccseit, olyan élvezettel adja elő ahosszú évek után is pimaszul friss hatásúgegeket, hogy nincs ember, akit ne nyűgözne le.Nem ül olyan fagyos képű német nagynéni anézőtéren, aki öt perc alatt föl ne engedne, s akitvégül be ne lehetne kapcsolni a játék áramköré-be. E sorok íróját például az előadás egy pontjánzsákba varrták, fejjel lefelé szögre akasztották,tetőtől talpig kékre mázolták, kis ládába gyömö-szölték (épp csak sós kútba nem tették), végülnarancssárga zseléből varázsolták elő, s mégis(vagy épp ezért) hálásan vigyorgott, és üdvözül-ten nyugtázta, hogy színházban ilyen jól mégnem érezte magát.

Egészen másfajta élményben van része a néző-nek, de ugyanúgy mindenestül az előadás (és atársulat) hatása alá kerül, ha autóba vagy buszraszáll, és elutazik az ashfieldi Farmra.

A tizenöt éve működő Double Edge Theatre(Kétélű színház) valódi közösség. Tagjai - ma-roknyi eltökélt színházcsináló - egy-két kivétellel akezdettől fogva együtt dolgoznak, a „legfiata-labb" társulati tag is több mint öt éve van velük.De közösséggé válik - néhány órára - esténkénta Double Edge Theatre (DET) közönsége is. Aszínház 1995-ben megvásárolt egy kis farmotMassachusetts államban, egy Ashfield nevű aprófaluban, s azt szép lassan átalakította magának. Acsűrből lett a színházterem, az egykori gazda-sági épületben kapott helyet az iroda és vagy féltucat vendégszoba, a konyha és az étkező-helyi-ség pedig ma a hangzatos Fejőszoba nevet viseli,lévén, hogy régebben itt fejték a teheneket.

A messziről jött vendég korai vacsorához ül aszínészekkel, akik azután (jó órányival az előadáskezdete előtt) elmennek felkészülni. Később szál-lingózni kezdenek a nézők - ki a környékről, kitávolabbi városokból -, és lapozgatják az asztalrakitett albumokat, nézegetik a színház utazásainkészített dokumentumfelvételeket. Talán nem is

egészen világos nekik, mit keresnek itt ezek aromos ukrán zsinagógáról, ünneplő romániaizsidókról vagy különös hangulatú lengyel falvakrólkészült fényképek. (Ugyanebbe a helyiségbefogunk majd visszajönni a Keter előadása után,és megrendülten-lelkesülten beszélgetni-teáznia színészekkel órákon át. Akkor már a fotókat isegészen más szemmel nézzük majd.)

Pontban nyolckor a művészeti vezető hívásáraátvonulunk a Csűrbe, leülünk a falak mentén,kezdetét veszi az előadás - és azonnal átröpít egyegészen más világba. Furcsa, halk-szomorú mu-zsika szól - régi zsidó dallamok -, a tágas térbenegy óriási kerék (kábeldob talán?), egy kád éskülönös alakok: egy öltönyös-keménykalaposférfi, egy fehér ruhás nő és egy nyakigláb másik.Aztán fölnézünk: a nyolc méter magasságbanhúzódó gerendán rengeteg könyv és egy lovag-lóülésben kántáló, hajlott hátú, vénséges rabbi.Élete végére készül - ez tulajdonképpen az elő-adás kiindulási pontja és fő motívuma. Perelmagával, a világgal, istenével. Később a geren-dán fölállva ágál, süvít belőle az elkeseredésenergiája. Lemászik a magasból, találkozik egyhórihorgas nőalakkal, a Gólemmel. A keményka-lapos eközben - aki hol csavargót, hol katonátjátszik - szeretőjével, valami vajákosasszony-fé-lével van elfoglalva. Az előadás másik alapvonu-lata a szerelem - vagy még inkább: a szerelme-sek kettészakítottsága. A képek, jelenések sorátnehéz volna érzékletesen leírni, a „cselekményt"megfejteni még nehezebb. Vad, lármás cselekvé-sek és finom rezdülések, mélyen átélt rítusok ésvad disszonanciák; az egész: eksztatikus-exp-resszionista-szürrealista színházi látomás. Ka-tartikus, szemnek és fülnek szóló zenei kompo-zíció.

A Keter-A korona éneke (Keter - The CrownSong) című előadás az Énekek ciklusa (SongTrilogy) befejező darabja. A hiány éneke (Songof Absence) tíz, az Énekek éneke (Song of Songs)

öt éve került először színre. A három- mostanáigfolyamatosan változó - előadás tehát a társulattízéves munkájának eredménye (1998 szeptem-ber-októberében együtt is előadják őket).

A Double Edge alapítója, Stacy Klein a hetve-nes évek közepén Lengyelországban élt, tanul-mányozta Kantor művészetét, Grotowski Labo-ratoriumában Zygmunt Molikkal és Rena Mi-reckával tréningezett. A „lengyel kapcsolat" sohaegy pillanatra sem szűnt meg: Klein személyszerint és a Double Edge művészete ezer szállalkötődik a lengyel színház egy határozott vonalá-hoz. A Double Edge „másik éle" a diaszpórábanélő zsidóság kultúrája, amelynek - sokszor aligfelfedezhető - nyomait kitartóan és nagy alapos-sággal kutatja a társulat Európa-szerte (de fő-képp Kelet-Európában). Ez az a két fő forrás,amelyből a színház munkája leginkább táplálko-zik. Az előadások „szövege" és cselekménye kü-lönböző kultúrák apró cserepeiből épül, sokszo-rosan átszűrt befolyások hatása alatt egyéni öt-vözetté érve. Bruno Schulz és Rilke, Shakespeareés Biblia-részletek, hászid dalok és ladino balla-dák: kevés szó hangzik el, és az is inkább ének,mint szöveg - gyakran nem is angolul. A képivilág, a mozgások, gesztusok - és a hangok -rendszere egyértelműen a lengyel színház ésEugenio Barba - jól megemésztett - hatásátmutatja.

A Double Edge az „élő kultúra" mellett voksol,ami jelenti félig-meddig elfeledett hagyományokfelélesztését és „kultúránk" jól ismert gondola-tainak újragondolását, de legfőképpen jelenti azt,ahogyan a Double Edge él és dolgozik, ahogyanegyüttműködik számos hazai és külföldi partne-rével, ahogyan hatása alá vonja a nézőt, vendégüllátja a látogatót.

A szerző Magyar Állami Éötvös-ösztöndíjjal tartózko-dott New Yorkban. A cikk megírását az ITI amerikaiszervezete is támogatta.

HELYREIGAZÍTÁS

Októberi számunkban a színikritikusok szavazatainak közlésekor sajnálatosan több hibakerült a szövegbe, melyeket ezúton helyesbítünk.Darvay Nagy Adrienne a legjobb jelmez kategóriában Adriana Grandnak a temesváriLorenzaccióhoz készült terveit díjazta.Dömötör Adrienne a legjobb rendezés kategóriában nem adott díjat.Hochenburger Ágnes a legjobb előadás kategória díját megosztotta, és a Ványa bácsimellett a Kamra Henschel fuvaros című előadására is szavazott.Szűcs Katalin a legjobb előadás kategóriájában a Henschel fuvaros mellett a temesváriLorenzaccio-előadást is díjazta.Az olvasóktól és a szavazóktól elnézést kérünk.

A Szerk.