Ószövetség, 2

ÓSZÖVETSÉG II. (2010)

A jegyzetet hallgatók készítették, köszönet a fáradozásukért. A szöveget nem tudtam végignézni, úgyhogy sok pontatlanság, homályos megfogalmazás lehet benne. Ezzel az óvatossággal használjuk.

Mózes

Mózes Izrael legnagyobb prófétája (MTörv 34,10). A Kivonulás az Ószövetség legfontosabb története.

A kivonulás dátuma: a fáraók nevét nem adják meg, csak a bábák neveit. Ez népies szájhagyományra utal. Ebben az időben már elterjedt volt az abortusz, sok ehhez használt tűt, kést tártak fel az ásatások. A fáraó a bábáknak a zsidó kisfiúk megölését parancsolja.

Említi viszont az elbeszélés a két héber rabszolgák által épített város nevét: Pitom és Ramszesz. II. Ramszesz fáraó (1290-1224) építtette Ramszeszt. Ő lehetett az elnyomás fáraója.

Az 1207-ben állított Merneptah-oszlop, némi túlzással állítja, “A hébereket írmagvastól kiirtottam!”. Tehát 1207-re a kivonulás már lezárult. Dátumát 1250 és 1225 között valószínűsíthetjük.

Mózes létező alak volt-e?

Martin Noth szerint: alakja fikció, csupán az önálló történeteket fűzi össze. Noth Hitler alatt írt, és demokratikus Izraelt szeretett volna látni.

John Bright kritikája: ha kiiktatjuk Mózes alakját, feltételeznünk kell egy zseniális vezetőt, aki olyan volt, mint Mózes és akit Mózesnek hívtak.

Mai honfoglalás-elmélet:

Izrael jelentős része a kánaáni síkságról a hegyvidékre menekült népesség. (agyagedények, nyugati semita nyelv)

Egy másik nagy csoport érkezhetett Egyiptomból. Ezt igazolják a következő nevek:

Áron, Hofni, Merari és Mózes (vki fia).

Ra-moses, Tut-moses - Ra isten fia, Tot isten fia

Mózes egyiptomi nevelését igazolja, hogy rendkívül jól ismeri a sivatagot. Nagyszámú népe nem hal szomjan. ( Az egyiptomiak jól ismerték a csillagászatot és a sivatagot.)

Mózes élete - 3x40 év

1.40 éves koráig, az elmenekülésig saját erejéből akar szabadítóvá válni, és nem jut semmire. Megöl egy egyiptomi katonát, menekülnie kell a fáraó elöl. Saját népe körében sem talál megértést.

2.41-80 éves koráig Midián pusztájában barangol, bujkál.

Igazolja a midiáni kapcsolatot, a D-Izraelben, Timnában talált sátorszentély, melynek felépítése pontos mása a Szent Sátor.

A JHWH tisztelete is midiánita eredetű lehet.

3.80 éves korában látja meg a csipkebokrot, ezután mint megtört népvezér lép fel, aki Isten erejére támaszkodva igyekszik a népet megszabadítani.

A csipkebokor.

Mózes apósa Jetró, Midián papja. Ezen a vidékén gyakori a csipkebokor. A csipkebokor történetére sok magyarázatot találtak már. A Sínai félszigeten honos egy csipkebogyófajta, amelynek bogyói 40 fokos hőségben illó olajokat eresztenek ki magukból, ekkor csillámlik és foszforeszkál. A lángok és a tövisbokor kifejezi a népével együttszenvedő Istent. Ez az istenélmény egyedülálló az ókorban. Isten nemcsak a hatalmasok oldalán áll. A görögben a paszkhein, amellyel a pászka szót kapcsolatba hozzák hasonló hangzás miatt is, annyit jelent, hogy szenvedni. Mózes az élmény hatására képes volt a fáraóval szembeszállni, képes volt Isten szavára egy egész népet kivezetni Egyiptom földjéről, és átvezetni a pusztán. A nagy tette azonban abban áll, hogy az egyes családoknál elterjedt Jahve-hitet képes volt egy egész nemzetben elterjeszteni. Mózes egy új pátriárkának is tekinthető. Újdonság azonban, hogy a pátriárkák eddig nem kaptak felszólítást arra, hogy hirdessék, és honosítsák meg az egész nép körében annak az Istennek a tiszteletét, aki őket kihívta földjükről, és vezette egész életükben. Mózes meghívása hasonlít még a próféták meghívására is. Isten megszólítja a prófétát, és az első szava mindig az, hogy “Ne félj!”, ezután kap egy küldetést, hogy mi a feladata, a próféta ellenvetéseket hoz fel, hogy miért nem alkalmas a feladatra, majd végül jelet kap, és ez a jel meggyőzi, hogy nem egyedül kell helytállnia, hanem az Isten harcol általa. Mózes a csipkebokron túl azt a jelet kapja, hogy a keze leprás lesz, és azonnal meg is gyógyul. Mózes azt szeretné, hogy a nép is élje át ezt a teofániát. Ami meg is történik a lángokban álló Sínai hegy lábánál. Mózes megkérdezi, hogy mi a neve. Erre azt a választ kapja, hogy AKI VAN, a héberben YHWH. Ezt többféleképpen is lehet értelmezni. Vagyok, aki vagyok, vagyis mit kérdezgeted, MEGNEVEZHETETLEN vagyok. A héber nyelvben nem lehet megkülönböztetni nyelvtanilag a jelen és a jövő időt, ezt úgy is lehet értelmezni, hogy VAGYOK, AKI LESZEK, vagyis veletek leszek, majd meglátjátok ki vagyok, abból, amit értetetek teszek.

Csapások

Az egyiptomi tíz csapás nincs megemlítve egyetlen egyiptomi forrásban sem, aminek feltehetően az az oka, hogy a Biblia jelentősen felnagyítva ábrázolja ezeket a katasztrófákat. A csapások jó része olyan, ami Egyiptomban gyakran meg szokott történni.

Az első csapás azt mondja, hogy vérré válik a Nílus vize. Ezt úgy szokták magyarázni, hogy a Nílus forrásvidékénél, Etiópiában a hegyekben több helyen nagy mocsárvidékeken megy át és ha hirtelen jön az áradás, akkor már onnan a mocsarakból rengeteg hordalékot, homokot, növények darabjait hozza magával egészen a torkolatig. Mind a mai napig úgy nevezik a koptok, hogy ‘véres a Nílus’. A véres és a vörös kifejezések nagyon sok nyelvben rendkívül hasonlóak. Kopt nyelven azonosan mondják. Feltehetően az a jelenség, amit a Szentírás leír egy hasonló eset, egy nagyon hirtelen jött, nagy áradás, amikor a folyó ihatatlanná válik. A sáskajárás nagyon gyakori azon a vidéken, a békák szaporodása szintén. Különleges figyelmet igényel az elsőszülöttek halála. Feltehetően ennek az elbeszélésnek az eredeténél egy nagyon ősi pásztorünnep van, amiből később a zsidó húsvét kifejlődött. A húsvétot ugyanis már a zsidóság előtt és tőlük függetlenül más semita, nomád törzsek is ünnepelték. Mindmáig vannak olyan törzsek, amelyek a húsvétot megülik. A húsvét az első tavaszi holdtölte éjszakája, amikor a nomád pásztorok a legelőváltásra készültek. Ilyenkor születtek a kisbárányok is. A régi emberek nagyon féltek attól, hogy ártó szellem a kisbárányokat megbetegíti, - ahogy nagyon gyakran meg is történt, hogy elhulltak az újszülött állatok. Éppen ezért feláldoztak egy 1 éves bárányt, ami tavaly, ugyanilyebben az időben született, és annak a vérével bekenték, ill. bekenik mindmáig sok törzsnél az aklokat, hogy az ártó szellemet távol tartsák. Ott a pusztában ezen az éjszakán lakomáztak ennek a báránynak a húsából, mellé keserű füveket ettek, amit a pusztában találtak. A keserű fű szimbóluma az élet viszontagságainak, a puszta kietlenségének. Feltehető, hogy a zsidóság ismerte ezt az ünnepet már a kivonulás előtt is, és mivel a két esemény időben egybeesett ill. nagyon közel esett egymáshoz, ezért később a húsvét ünnepe egy történelmi jelentést kap a zsidóság számára.

Tehát eredetileg egy pásztorünnep volt, aminek a zsidó nép üdvtörténeti jelentést adott. Isten szabadítását ünnepelte, aki megkímélte a zsidó gyermekeket ettől a csapástól és kiszabadította őket.

Sok más ünnep is van, ami eredetileg kánaánita természeti ünnep volt, de később a zsidóság újraértelmezte őket. Pl. a kovásztalan kenyér ünnepe eredetileg önálló ünnep volt: az új kenyér ünnepe az aratás kezdetén. Az első kévéket learatták, abból lisztet őröltek, és az új kenyeret nagy ünnepélyességgel fogyasztották el. A régi kovászt kidobták, és új, kovásztalan kenyeret ettek. Ez egy kánaánita szokás lehetett, a földművelő emberek ünnepe. Ezt az ünnepet a zsidóság később újraértelmezi, mint a pusztai vándorlásra visszaemlékeztető ünnepet, amikor Isten mannát ad a népnek. Még később, Jozija idején, amikor Jeruzsálembe centralizálódik a zsidó kultusz, és zarándokünneppé válik a húsvét is meg a kovásztalan kenyerek ünnepe is - tehát fel kell jönni Jeruzsálembe ahhoz, hogy áldozatot lehessen bemutatni, mert sehol máshol az országban nem szabad -, ekkor, mivel a két ünnep nagyon közel esett egymáshoz, azért eggyé olvadt. Jézus idejében a pászka és a kovásztalan kenyér ünnepe már egyetlen ünnepnek számított: 8 napig tartott, első nap volt a húsvéti bárány feláldozásának napja és a húsvéti vacsora. A templomban ezrével áldozták fel az állatokat, utána a családfők hazavitték a húst és a családban költötték el a húsvéti vacsorát. Ezután kezdődött a kovásztalan kenyerek hete, az új kenyérért való hálaadás.

A pünkösd ünnepe ugyancsak létezett a zsidóság előtt. Pünkösd annyit jelent, mint 50. Nagyjából az aratás végét jelenti. 50 napig arattak, és a pünkösd aratási hálaünnep volt. A zsidóság számára a törvény átadásának ünnepe lesz, tehát a parancsolat megkapása a Sínai-hegyen. A Szentírás leírása szerint a szövetségkötés a Sínai-hegyen 50 nappal a kivonulás után történik.

A Sátoros ünnep egy szüreti ünnep volt, amikor kimentek a szőlőkbe, ahol lombsátrakban aludtak, nem jártak minden este haza, mert vigyáztak a leszüretelt szőlőre. Később a zsidóság ezt a pusztai vándorlás emlékeként ünnepli, amikor Izrael sátrakban lakott.

Tehát nagyon sok vallási szokása, ünnepe van a zsidóságnak, amit átvesz törzsi vallásokból és újból értelmez.

A rabbiknak nagyon sok szép elmélkedésük van a húsvétról. Nagyon sok prédikációban megjelenik. Sok húsvéti prédikáció arról szól, hogy húsvétkor minden másként történik, mint általában szokás a világban. Ezt egy Bibliai versre alapozzák, amit nagyon agyafúrtan értelmeznek. Azt mondja a Szentírás: “Isten a föld útján vezette népét (nem a filiszteusok földjének útján) Kiv 13,17” ( nem földi, nem emberi módon, nem emberi szokás szerint vezette ki népét. Azt mondja:

· az emberek közt az a szokás, hogy a szolga virraszt ura mellett: Húsvétkor minden megfordul. Isten virraszt a népe felett, ahogy a Biblia mondja: “tűzoszlopban egész éjszaka virraszt népe felett.”

· A szolga világít urának, viszi előtte a lámpát ( Húsvétkor Isten világított népének a tűzoszlopból.

· Általában az a szokás, ha az úr elfáradt, akkor a szolga viszi ( Húsvétkor viszont Isten hordozta népét: “sasszárnyon hordoztalak titeket” Kiv 19, 4

· Általában a szolga gondoskodik az ura lábbelijéről, utána viszi. ( “Isten vigyázott Izrael lábbelijére és arra, hogy el ne kopjon 40 éven keresztül.” MTörv 8,4

· A szolga megmossa az ura lábát a rátapadt portól ( Itt megfordul: Ez 16 leírja jelképesen a kivonulás történetét és azt mondja, hogy “elmentem melletted, láttam, hogy a véredben vergődsz, és akkor megmostalak, felöltöztettelek” – tehát Isten lemosta népéről a rabszolgaság gyalázatát és megszabadította.

Csodálatos módon beteljesíti ezt a prédikációt az új húsvét, Jézus húsvétja, amikor szintén megfordul a világ rendje: Jézus megmossa a tanítványok lábát és szolgál nekik. Valami megdöbbentő módon tapasztalja meg a zsidóság az Istent, nem az uralkodót, aki parancsol, hanem a szabadító Istent, aki az embert az örök boldogságra teremti.

A Sás tengeri csoda (Kiv 13,17-15,22)

A történet a fáraó beleegyezésével kezdődik, aki a csapások láttán már hajlandó elengedni a népet, a vége pedig Mózes hálaéneke.

Cselekmény: a tenger a legfőbb cselekvő alany ebben a szakaszban

Személyek:az egyiptomiak megjelennek (bár a szakasz előtt és után nem hallunk róluk), Áron viszont nem szerepel

Hely:

előtte Egyiptom, utána a puszta

Idő:

három napi vándorlás

Ramszesz-Szukkot1. nap

Szukkot-Etam

2. nap

Etam-Pi Hahirot

3. nap

Az egészet egybefogja a tenger, mint legfőbb cselekvő, amely által megszabadul Izrael és amely elpusztítja az egyiptomiakat.

15,22: Mirjam éneke után elhagyják a zsidók a tengerpartot, és elkezdődik a pusztai vándorlás. Rövid időtartamot ír le a három fejezet. Három napig menetelnek nagyon gyors ütemben. 1. nap a Ramszesztől a Szukkotig, 2. nap Szukkottól Etamig, 3. nap Etamtól Pi Hahirotig. A tenger partján táboroznak le. Ezt (a három nap eseményeit) nagyjából három vers alatt elmondja a Szentírás, a szabadulás éjszakáját és hajnalát viszont majdnem két egész fejezeten keresztül. Látjuk, hogy a történet ezt akarja kiemelni. A kivonulás és a tengeri csoda elbeszélése három nagy egységből áll, amit három isteni beszéd vezet be:

I. a 14,1-14: első 4 vers: isteni parancs és utána a végrehajtás

II. 14, 15-25:

az átkelés első fele

15-18: isteni parancs ( végrehajtást elmondja részletesen

III. 14,26-15,22: 26:parancs

27-30: esemény

A héber Szentírás nagyon jól érzékeltette ezt a hármas felosztást, és mindegyik alapegység után tett egy kis jelzést. A héber Szentírásnak vannak betűjelzései, amelyek felosztják perikópákra a szöveget (a ill. betű). A héber egzegézis nagyon érzékeny az ilyen felosztásra, a szerkezetekre, tehát amit manapság bonyolult eszközökkel fellelnek, arról gyakran kiderül, hogy már 1000 éve tudott dolog.

Nagyon régen észrevették a biblikusok, hogy az elbeszélésben sok feszültség, egyenetlenség van. Különösen a 14,21-ben látszik ez: „Mózes kitárta kezét a tenger fölé, és az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel eltávolította a tengert és a vizek kettéhasadtak”. Nem egészen világos, mi történt. A leírás egyik része szerint Mózes kinyújtja a kezét és a vizek kettéhasadnak, mintha egy bottal kettévágta volna, és Izrael átmegy közötte, és a vizek úgy állnak mint a fal kétoldalt. Egyes mondatok azonban mintha egy kicsit más eseményről számolnának be; nagy szél támad, a tenger kiszárad, és Izrael ezen a szabaddá vált tengerfenéken át tud kelni. Nem világos, hogy a két esemény között mi a kapcsolat. Mózes botja jelet ad Istennek, hogy most kezdjen el fújni a szél? A szél meg a széthasadás hogy kapcsolódik? A szél éppen merőlegesen fúj a hasadékba és úgy szárítja ki? Az amerikai Tíz parancsolat c. film (amelyet Cecil B. de Mille rendezett) úgy ábrázolja, hogy nagyon keskeny, rendkívül erős szél az, ami utat vág a tengeren, de ez a kép inkább az olvasóban keletkezik, hogy összekombinálja ezeket a kicsit ellentmondó részleteket. A magyarázat a biblikusok szerint az, hogy itt különböző forrásokat dolgozott össze ez a szöveg, amelyek kicsit különböző módon írják le a tengeri csodát. Ha megnézzük a szöveget, akkor látszik, hogy az isteni beszéd, amely alapstruktúráját adja ennek a szövegnek, azt a felfogást képviseli és azt vetíti előre, hogy Mózes kinyújtja a kezét, majd a tenger széthasad.

15: „Miért kiáltasz hozzám, mondd Izrael fiainak, hogy induljanak. Te pedig emeld fel botodat, nyújtsd ki kezed a tenger fölé és válaszd ketté, hogy Izrael fiai száraz lábbal átmehessenek rajta.” Itt a szélről semmi szó sincs, se az éjszakáról. Csak az, hogy Mózes széthasítja a tengert. Sok más egyenetlenség is van a szövegben, pl. a 15. vers előtt közvetlenül. „Mózes így szólt a néphez: Ne féljetek, legyetek erősek, és meglátjátok az Úr segítségét, amelyet ma nyújt nektek. Az Úr harcol majd értetek, s nektek nem lesz semmi dolgotok. Az Úr így szólt Mózeshez: Miért kiáltasz hozzám?” Mózes csillapítja a népet, hogy nyugodjon meg, bízzanak Istenben. Ő nem kiáltott az Úrhoz kétségbeesetten, amint azt a 15. vers feltételezi.

A szövegben, ahol összeillesztették a különböző források részeit, törések vannak. A felhőoszlop szerepe is homályos. Több helyen úgy mondja a szöveg, hogy a két tábor egész éjszaka állt. Az egyiptomiak nem tudtak közeledni Izraelhez, mert a felhőoszlop eltakarta őket, köztük állt. Kiv 14,19: "Akkor Isten angyala, aki az izraeliták csapata előtt járt, megváltoztatta helyét és mögéjük vonult. A felhőoszlop eljött előlük, mögöttük ereszkedett le, s az egyiptomiak serege és az izraeliták tábora között helyezkedett el. A felhő sötét maradt, s az éjszaka elmúlt anélkül, hogy a két sereg közeledett volna egymáshoz. … A reggeli őrség idején az Úr tűz és felhőoszlopból rátekintett az egyiptomiak seregére és megzavarta.” Még mindig ott áll a két tábor a tenger partján, és a felhőoszlopból, ami a kettő között van, az Isten megzavarja a tábort és eltünteti a szekerek kerekeit – ez kissé furcsa megfogalmazás –akadályozza a haladást, úgyhogy nehezen tudnak előre haladni. Egyiptom akkor azt mondja: Meneküljünk Izrael elől mert az Úr az, aki harcol értük Egyiptom ellen. „A tenger visszatért szokásos helyére, míg Egyiptom feléje menekült. „ (Kiv 14,27). Furcsa, ahogy elképzeljük: feléje ment Egyiptom, és az Úr belefojtotta Egyiptomot a tengerbe. Van úgy látszik egy olyan fajta elbeszélés is, ahol nem az az alapkép, hogy a víz úgy áll, mint a fal és üldözik egymást. Persze az olvasó aztán összekombinálja a történet különböző eredetű elemeit, és valahogy úgy képzeli el: Izrael megy elöl, a felhőoszlop kettőjük között és mögötte megy az egyiptomi sereg. De ez sehol sincs így leírva. A felhőoszlopot határorzottan mindig úgy ábrázolja, hogy áll a kettőjük között és nem engedi őket közeledni. Tehát nem simítható össze egészen az elbeszélés. Úgy néz ki, hogy két változata van: az egyik az éjszakáról beszél, ahol Isten cselekszik a szél által, ami kiszárítja a tengert. Hajnal tájban az egyiptomiak táborában pánik van, menekülnek a tenger felé, és belefulladnak. A másik pedig az, ahol Mózes botja szerepel, a tenger kettéválik, úgy áll, mint a fal a két oldalon, és ők átmennek közötte. A biblikusok próbálták ezt a két forrást rekonstruálni. Nagyjából a végeredmény az, amit a lapon látunk. (melléklet) A régebbi a hagyományos történet, amit jahvistának neveztek, most már nem nevezzük így, inkább azt mondjuk, hogy fogság előtti hagyomány, amit megőrzött a zsidóság és amit a fogság után kiegészített. Mi lehetett maga az esemény, amiről a Szentírás beszámol? Megint csak találgatni tudunk. Egy fontos szempont az a város, amivel szemben megállnak a tenger partján: Baal Cefon. Hogy jobban megértsük az egész eseménysort, először is tudni kell azt, nem kellett átkelni semmilyen tengeren, ahhoz, hogy az ember Egyiptomból kimenjen. Teljesen értelmetlen lett volna pont a Vörös tengeren átkelni. Gósen földje és Ramszesz északra van, értelmetlen, hogy innen Mózes levezesse őket a Vörös tenger partjára. Menekülnek, akkor valószínűleg északon mentek. Amíg nem volt a Szuezi csatorna, addig itt teljesen szabad út volt. A Szentírás a tengert, amin átkelnek, az ősi elbeszélésekben és a Kiv 14-ben nem nevezi Vörös tengernek, hanem sás- vagy nádas-tengernek. Később vannak zsoltárok és más szövegek, amelyek Vörös tengernek hívják. A LXX már úgy fordítja, hogy a Vörös tengeren kelnek át, ami aztán a Vulgátába is átkerül, és a köztudatban így rakódott le. A héber szöveg a Kiv 14-ben határozottan a Sás tengerről beszél.

Melyik lehetett a Sás tenger? Erre többféle elmélet van. Egyrészt a mostani Szuezi csatorna mentén van néhány mocsaras sós tó. De talán még valószínűbb az a nagy lagúna a Földközi-tenger partján, aminek a legészakibb csúcsán találtak egy kisebb kikötővárosnak a romjaiból. Ez főleg Kánaánból érkező hajók számára épült, és használt kikötő volt. Van benne egy templom is, szintén kánaánita jellegű. A kutatók nagy része úgy véli, hogy ezt hívhatták Baál Cefonnak. Cefon azt jelenti: észak. Baál Cefon azt jelenti: északi Baal. Tudjuk, hogy Baál a legfőbb kánaánita isten volt, tehát lehetséges, hogy ezt a templomot, – ami Egyiptom egyik legészakibb pontján állt – nevezték el északi Baalnak. Ez lehetett az a város, amellyel szemben a zsidók megálltak. Ezt a tengeröblöt ma is sűrű nádas borítja, tehát könnyen lehet, hogy ezt nevezték nádas vagy sás tengernek. Az ősibb elbeszélés azt mondja, hogy itt letáboroztak a tenger partján éjszaka, és később itt beérték őket az egyiptomiak. Hajnaltájban a tenger visszatért az eredeti helyére. A tudósok jelentős része dagályra gondol. A Földközi-tenger sok partszakaszán a dagály nem úgy érkezik, hogy centiről centire emelkedik a víz szintje, hanem a homokon keresztül is jön a víz. Tehát, ha a part egyenetlen, akkor sokszor van úgy, hogy ha valaki ott letáborozik és alszik, az reggelre azon veszi észre magát, hogy egy szigeten van, mert előtte is, mögötte is víz van, s a homokon keresztül a vízszint folyamatosan emelkedik. Ez történt Napóleonnal, aki innét jött a hadseregével Egyiptom felé, s estefelé, sötétben letáborozott. Hajnalban, amikor jött a dagály, ijedten ébredtek a katonák, és a korabeli elbeszélés elmondja, hogy nem tudták, merre meneküljenek, mert mindenfelé víz volt. Nagyon sokan rossz irányba menekültek, a tenger felé, s megfulladtak.

Jó abba belegondolni, a zsidók számára ez egy óriási esemény és élmény lehetett. Fegyvertelenül, mint rabszolgák jönnek, és meglátják az üldözőket. Halálra rémülten vannak ott egész éjszaka, hajnalban nagy nehezen át tudnak jutni (Néha valóban át lehet kelni a túlsó oldalra). Hajnalban azt látják, hogy egy kardcsapás nélkül az állig felfegyverkezett egyiptomiak ott hevernek holtan a tengerparton. Az Úr harcolt értük. Megérezték, hogy Isten velük van, és megszabadította őket.

Hasonló csodaelbeszélés a Jordán folyónak a megállása. Azt mondja a Szentírás, hogy Józsue, amikor átkel a Jordánon Jerikóval szemben, akkor a Jordán megállt mint egy fal és nem folyt tovább kb. fél napig, és ők száraz lábbal átkeltek a folyón. Meg is nevezi a települést, ahol megállt a Jordán: Adama. A szentföldet ismerő emberek tudják, hogy a Jordán mélyen beássa magát a homokos talajba. Gyakran megtörténik, hogy a part beomlik. Különösen a Genezáreti tó alatti részen nagyon magas és nagyon meredek, szűk ez a parti fal. Itt van Adama is, amit ez a bibliai szöveg említ Józs 3-ban. Gyakran megtörténik, hogy beomlanak a falak és nem tud továbbfolyni a Jordán. Az arab krónikákban feljegyezték, hogy pl. 1267-ben 10 órán keresztül nem folyt a Jordán, mert beomlottak a parti részek. A XX. század elején is történt ilyen két alkalommal.

Egy másik csoda, amiről nagyon sokat beszéltek: Jerikó falainak leomlása. Azt mondja a Szentírás, hogy Józsue 7 napon keresztül körbejárta a várost, fújták a kürtöket, vitték a szövetség ládáját, kiáltoztak, és a 7. napon aztán a falak leomlottak. Nagyon sok ásatást végeztek Jerikó helyén. A leghíresebb kutató Kathleen Kenyon amerikai régésznő volt. A legtöbb ókori városrom domb (‘tell’) alakú, mivel a homok rárakódik a várfalakra, romokra. Általában messziről megismerni az ilyen emberi települések a maradványait. Kathleen Kenyon módszere: nagy (mély) árkokat ásott, hogy a különböző rétegeket jól lehessen látni. Általában színben különböznek, de sok mindenről fel lehet ismerni egy-egy korszaknak a maradványait. Ahogy egy várost felégetnek, ott egy hamuréteg van, vagy lerombolás után a törmelék nagyjából egyforma színű és jellegű. A legfontosabb maradványok a cserépmaradványok, mert a cserépgyártás technikái évszázadokig hasonlóak voltak, időszakonként azonban fejlődtek is. Manapság egy autó egész alkatrészéről meg lehet állapítani pl. azt, hogy 1960-as típusú. Ugyanígy a cserépdarabokról –gyakran egészen kicsi darabról– meg tudják mondani, hogy ez vaskori vagy kőkorszaki. Nagyon pontosan lehet korszakhoz kötni egy cserepet. Ezért mondják, hogy a cserép a régész órája. Ennek alapján lehet 1-1- réteget egy korszakhoz kötni. A domb neve Tell es Sultan. Az arab nevek sokszor megőrizték az ősi héber nevet. Kathleen Kenyon konklúziója az, hogy a zsidó honfoglalás idején, azaz kb. Kr. e. 1200-ban, valamint előtte és utána is majdnem 200 évig Jerikó lakatlan volt. Egyetlen kőépület vagy városfal sem tartozik ehhez a korszakhoz. A dombon legfeljebb sátrakban laktak, aminek semmi nyoma nem maradt. Meglepő eredmény.

Felmerül a kérdés: akkor honnan ered a Bibliai elbeszélés? Arra jutottak, hogy Jerikó közvetlen közelében van a Holt-tenger (Jerikótól 4-5 km-re), partján Gilgal, ami a bírák korában, és még Saul idején is nagyon fontos volt, szinte fővárosa zsidóknak. A honfoglalásnak nagyon sok harci eseménye innen indul. Sok biblikus feltételezi, hogy Gilgalban évről évre megülték a honfoglalás ünnepét. Józsue könyve leírja, hogy 12 emlékkövet állítottak fel Gilgalban a Jordánon való átkelés emlékére. A Jerikót megkerülő körmenet is Gilgalból indult. Fogták a szövetség ládáját, fújták kürtöket és mentek. Jól látható, impozáns romok lehettek. Közben megköszönték Istennek, hogy az ígéret földjét nekik adta, szinte kardcsapás nélkül az ölükbe hullott. Sok biblikus azt mondja, hogy a Józs 6 eredetileg az ünnep leírása. Leírták, hogyan menjenek a papok, hogyan fújják a kürtöt, mit kiáltsanak, mi a körmenet rendje. Bet Horonnál volt egy csata, amikor üldözték az ellenséget s a zsidók győzelmével zárult. Józsue a győzelem miatt nagyon boldog volt, és felkiáltott: „Állj meg Nap!”, azért, hogy ne legyen sötét, és ne tudjanak elmenekülni. A Szentírás így mondja: „Lám, azon a napon az Isten hallgatott az ember hangjára és a Nap megállt, ők pedig megölték őket az utolsó szemig.” Valószínűleg hosszú csata volt, sok embert kiirtottak. Nem természeti jelenség van mögötte, hanem egy nagy csatakiáltás Lehet, hogy később a liturgikus leírás lett elbeszéléssé (Jerikó bevételének leírása). Az Ószövetség legnagyobb, leglátványosabb csodái kisebb méretűre csökkenek, vagy eltűnnek. Ez veszteségnek tűnik elsőre, de valójában nyereség is van benne. Ha az ember olyan képet képzel el, vagy fest akár a gyerekek elé a bibliával kapcsolatban- hogy az ég megnyílt, a tenger szétvált, a falak leomlottak-, akkor az alakul ki a bennünk, és a gyerekekben még inkább, hogy könnyű volt nekik, szinte kézzel fogható volt az Isten, aki intézte a dolgokat, „hangszóróból” hallották a hangját. Nekünk nincs ilyen jó helyzetünk, tehát mi nyugodtan botorkálhatunk a nem túl komolyan vett hitünkben. A nyereség, amit az ember kap, amikor ezeket a csodákat így látja, a következő: rájön arra, hogy Mózes és a többiek hozzánk hasonló emberek voltak, akik ugyanúgy hitben jártak mint mi, és nagyon sokszor tapogatóztak, kételkedtek. Nem attól lettek ők nagyok, hogy kivételezett helyzetben voltak, és az ég állandóan megnyílt felettük, hanem a nagy hitük miatt. Nekünk is van esélyünk, mi is lehetünk nagy hősei a Mindenhatónak, ha ugyanilyen bátran járnánk az Isten útját. Nem jó a gyerekek fejébe olyasmit beültetni, amit később kigyomlálunk belőle. Nem jó elsős, másodikos, harmadikos korban elmagyarázni, hogy a víz úgy állt, mint a fal, mert akkor a kisgyerek tán még elcsodálkozik, ám felsős korában már nem hiszi el. Végül oda vezet ez, hogy az egész Bibliában, az egész kereszténységben meginog a hite, arra a következtetésre jut, hogy ez egy szép mese. Sokkal jobb kicsi kortól úgy magyarázni, hogy arra felsős korában lehessen építeni, és ne kelljen lerombolni.

Törvénygyűjtemények az Ókori Keleten

Az ókori törvénykönyvekben csak azokat a törvényeket fogalmazták meg, amelyek vitákra adtak okot, a nehéz eseteket próbálták leírni és világosabbá tenni. Pl. akaratlanul okozott károk, ha valakinek az ökre eltéved, mi legyen a teendő. Az egyszerű törvényeket nem foglalták törvénykönyvbe. Hogy mi a törvénykönyvek célja az ókorban, arról sok vita volt.

Egyesek szerint a bírák ítéleteinek az összegyűjtéséből keletkeztek a törvénykönyvek, és a célja a bírák számára összeállítani egy segédkönyvet.

Mások azt mondják, hogy iskolai célokat szolgálnak, a tanulók az állampolgári ismereteket – ami a tisztviselőknek szükséges volt – így szerezték meg. Tehát ezek nem voltak hivatalos, beiktatott törvények, hanem az iskola kereteiben összegyűjtötték a fontosabb szabályokat.

A harmadik elmélet szerint a királyok propagandairatai voltak. Hamurabbi pl. amikor el akarta hitetni, hogy ő milyen jó és törvény szerint uralkodó király, akkor kiad egy törvénykönyvet. Lám, hogyan védi az özvegyeket és az árvát, jogot és igazságot teremt.

Hogy miért van ebben ilyen bizonytalanság, annak az a legfőbb oka, hogy a törvénykönyveknek -úgy tűnik-, szinte semmi hatása nem volt a való életre. Nagyon kevés olyan forrásunk van, amikor egy jogi ügyletben egy törvénykönyvet idéznek. Rengeteg agyagtábla fennmaradt házassági szerződésekről, perekről, anyagi jellegű ügyekről, örökbefogadásról, örökösödésről és soha nem hivatkoznak arra, hogy Hamurabbi törvénye is megmondta, hogyha valaki meghal, akkor hogyan örökölnek utána. Ezért elbizonytalanodtak a tudósok, hogy ezek érvényes és alkalmazott törvénykönyvek voltak-e. Ennek ellenére a legáltalánosabb vélemény, hogy ezeket valamiféle módon a gyakorlat számára írták. Hamurabbi törvényoszlopának a vége pl. így hangzik: „Akivel igazságtalanul bántak, jöjjön a igazságos király, az én szobrom elé, olvastassa fel magának az oszlopot, hallja értékes szavaimat, az oszlop világítsa meg az ügyét, lássa a döntést ami az ő ügyére vonatkozik s lélegezzék fel a szíve.”. Összesen csak két ilyen esetet találtak, amikor egy agyagtábla hivatkozik a leírt törvénykönyvre.

Az egyik egy óbabiloni levél, ami egy napszámos bérével kapcsolatos vitát ábrázol és idézi Hamurabbi törvényének a 273. és 274. sorát. Tehát van egy esetünk ahol mégiscsak hivatkoznak egy leírt törvényre.

Azután Susában, Elám fővárosában szintén található egy írásos emlék, ahol hivatkoznak egy oszlopra, amit kitettek a város főterén, s bizonyos alap- élelmiszerek ára maximálva volt.

Mégiscsak látszik, hogy olyan céllal írták a törvényeket össze, hogy az az emberek hétköznapi életét befolyásolja. Az oka annak, hogy nem nagyon találják meg a törvénykönyvek nyomát az általános életben, egyrészt az, hogy az írás nem volt elterjedt az ókorban, tehát nagyon kevesen tudták egyáltalán elolvasni, valamint kevés példány létezett belőle. Tehát úgy tűnik, hogy a törvények és a gyakorlat között nagy volt az eltérés. Ezt a Bibliában is látjuk. Sok olyan szentírási törvény van, amit úgy tűnik, hogy nem alkalmaztak. Például tudjuk , hogy előírja a Kivonulás könyve, hogy minden hetedik évben a zsidó rabszolgákat szabadon kell engedni. A Jer 34,14-ben olvassuk, hogy ostromolják Jeruzsálemet, és a próféta azt mondja, hogy „soha nem engedtétek el a rabszolgáitokat, pedig meg van írva, legalább most engedjétek szabadon.” Ekkor félelemből elengedik, de amikor az ellenséges seregek elvonulnak a várfalaktól, a rabszolgákat a tulajdonosok visszaszerezték. Ezt a törvényt nem tartották be, csak egy szép eszme vagy ideál, hogy a rabszolgákat el kell bocsátani.

Van egy olyan törvény a Deuteronómiumban (MTörv 20,19), hogy ha hadjáratot indítanak nem szabad a fákat kivágni: “Ha ostromolsz egy várost, s ostromló művekkel veszed körül, hogy bevedd, ki ne vágd azokat a fákat, amelyekről enni lehet, s ne pusztítsd el fejszével körös-körül a vidéket, mert fa az, és nem ember, s nem szaporítja az ellened hadakozók számát." Az embereket el lehetett pusztítani, de legalább a fák maradjanak. Ez a törvény nem olyan nevetséges Keleten, mert ahol nagyon kevés a csapadék, ott ha a fákat letarolják, hamarosan szárazság, sivatag lesz. A víz, az élet megtartói, a termőföld megtartói is a fák. Úgy tűnik azonban, hogy nagyon sok esetben a királyok ezt az előírást teljesen elhanyagolják:“... s megvertek minden erős várost s minden válogatott várost, kivágtok minden gyümölcsfát...” (2Kir 3,19).

A 2Kir 23,21 szerint Izrael királyai nem ünnepelték a húsvét ünnepét úgy, ahogy Mózes törvénye megírja. Jozija egy nagy reformot rendel el, hogy mindenki jöjjön fel Jeruzsálembe, áldozzák fel a húsvéti bárányt. Azt mondja, hogy Józsuétól Jozijáig igazi húsvétot nem ünnepelt a zsidóság. 2Kir 23,21-22: “Megparancsolta továbbá az egész népnek: »Készítsetek Pászkát az Úrnak, a ti Isteneteknek, amint írva van szövetségnek ebben a könyvében.« Nem készítettek ugyanis úgy pászkát, a bírák napjaitól kezdve, akik Izraelen bíráskodtak s Izrael királyainak és Júda királyainak egész ideje alatt, mint ahogy ezt a pászkát készítették Jozija király tizennyolcadik esztendejében az Úr tiszteletére.”

A MTörv 20, 10-15 előírja, hogy amikor háborúba indulnak, összegyűjtik a hadsereget, akkor meg kell kérdezni, hogy ki az, aki szőlőt vett ill. ki az, aki nemrég házasodott, és ha el akar menni, akkor menjen. Nincs egyetlen példa sem ahol egy király csata előtt a hadsereget megkérdezi minderről. 50 évenként minden föld, amit valaki adósságban, szegénységben elvesztett visszakerül hozzá. Ez egy gyönyörű gondolat. Annak ellenére, hogy nem tudták betartani, nem kell ezt lekicsinyelni.

A legősibb törvénykönyv, ami fennmaradt a Bibliában az úgynevezett Szövetség törvénye, Kiv 21,1-23,13-ig, a Sínai szövetségkötés ősi törvénykönyve. Szerkezete:

1.21,1 cím

2.21,2-11

2-6 a héber férfi rabszolgákra vonatkozó törvények (második személyben íródott)

7-11 a lány, akit eladnak rabszolgának (harmadik személyben íródott)

3.12,17 egyedi esetek, amelyek halálbüntetéssel sújtandók

4.18-32 egyedi esetek, amelyekben tilos a halálbüntetést alkalmazni.

A rabszolgákra vonatkozó törvények

„Ha egy héber rabszolgát vásárolsz, akkor hat évig szolgáljon neked, a hetedikben engedd szabadon.”

A lányrabszolgákra vonatkoznak a 7-11 versek. Ha eladósodik valaki, és eladja a lányát rabszolgának, az ne váljon szabaddá, úgy, mint a férfi rabszolgák. Ez a két törvény önálló, látszik már a megfogalmazásában is. A 2-6 versek egyes szám második személyben („ha vásárolsz egy héber rabszolgát”) állnak, a 7-11 versek viszont E/3 személyben („ha valaki eladja lányát”). Eredetileg két, önálló szabály volt, két különböző esetre.

Ha héber rabszolgát vásárol, a tulajdonost nem gazdának nevezi. Héberül a tulajdonost, akinek vagyontárgyai vannak, baál-nak nevezik. A gazdát viszont, aki családapaként kormányoz, vagy rendelkezik : ádon – úrnak fordítja, (vö. Adonáj –Úr). A gazda, akihez a rabszolga kerül, a hetedik évben engedje szabadon. Ne tulajdonosként bánjon vele, hanem csak mint nála dolgozóval. Ez a törvény teljesen egyedülálló az egész Ókori Keleten. Megnyilvánul benne a zsidóságnak az az alapvető tapasztalata, hogy rabszolgák voltak, és Isten kiszabadított őket. Isten akarata ellen van a rabszolgaság, Izrael Istene szabadító Isten.

A második törvény azt mondja, hogy a lányok viszont rabszolgák maradnak. Feltehetően azért, mert a lányokat, ha eladták rabszolgának, akkor olyan céllal vette meg valaki, hogy később vagy a fia vagy ő maga veszi feleségül, vagy egy rabszolgájának adja feleségül. Értelmetlen lett volna 7 év után elengedni. Több minden utal erre. A gazda, –akihez a lány kerül–, a lányok törvénye szerint bánjon vele, ne tagadja meg tőle a lakást, a ruhát és az ételt. A „lányok törvénye” szakkifejezés az asszír törvényekben is. Azt jelenti, hogyha egy idegen családból, általában eladósodás következtében egy lány kerül egy másik családba, lányként kell kezelni, tehát vannak bizonyos jogai, amiket nem szeghet meg a ház ura. A „Nuzi”-ban talált szövegekben fennmaradt több ilyen szerződés, ahol valaki eladja a lányát, a vevő pedig megígéri, hogy gondoskodik róla, vagy feleségül veszi, vagy a fia, vagy a rabszolgája, de másnak el nem adhatja. Tehát az eladósodott ember lánya nem kerül teljesen idegen környezetbe, ahol akármit megtehettek volna vele.

A zsidó törvény is hasonlóképpen rendelkezik: az úr, –akihez került a lány– ha már valakinek a családból férjhez adta, nem adhatja másnak, tiszteletben kell tartani azt a házasságot, ami létrejött. Ha nem adja férjhez, akkor fel kell szabadítania. Nem adható tovább egy ilyen rabszolgalány, hanem családtagként kell kezelni. Ha más feleséget vesz mellé, akkor sem bocsáthatja el a rabszolgaként hozzákerült feleséget. Ez a törvény sem azért különbözik az előzőtől, mert a lány rabszolgákat általában házasság céljából vásárolták.

Egy másik nagyon meglepő törvény (Kiv 21,20,) kimondja, hogyha egy gazda a rabszolgáját bottal veri és az a keze alatt meghal, az illető halállal lakoljon. A rabszolga vérét bosszulják meg rajta. Ez szintén teljesen egyedülálló az ókorban. Sehol olyan törvény nincs, amelyik azt mondaná, hogy az úr, ha a rabszolgáját megölte, akkor halállal büntethető.

A Kiv 21,26-27 szerint: „ha egy rabszolga szemét kiszúrják vagy fogát kiütik, akkor cserébe a szeméért vagy a fogáért kapja vissza a szabadságát.” Sokat mondták, itt nem érvényesül, hogy minden ember egyforma. A törvény az volt, hogy szemet szemért, fogat fogért: tehát ha az úr kiütötte a rabszolga szemét, akkor az úrnak a szemét kellene kiszúrni. Ami miatt nem így rendelkezik a törvény, az valószínűleg az, hogy a törvény célja elsősorban nem a büntetés, hanem az igazság helyreállítása. A rabszolga legnagyobb kincse a szabadsága, tehát az, amit ő igazán kaphat, az nem az, hogy az urán megtorolják sérelmét, hanem hogy visszakapja a szabadságát. Ez szintén egyedülálló törvény az Ókori Keleten, hogy ha valaki a rabszolgáján sebet ejt, akkor köteles elengedni.

A 21,32 azt mondja, hogy ha egy ökör felöklel egy rabszolgát, akkor pénzt kell fizetnie bírságul az ökör gazdájának akkor, ha az az ökör addig még embert nem bántott, tehát nem tudhatta a gazda, hogy az ökör hamis. A törvény hozzáteszi, hogy az ökröt meg kell kövezni. Így is gyilkosnak tartják az ökröt. A gazda nem felelős, mert nem tudhatta, hogy ilyen bekövetkezhet, de az ökörnek lakolnia kell. Ez szintén egyedülálló az ókori törvényekben. Hamurabbi is rendelkezik erről - úgy látszik, nem volt ritka eset, hogy egy állat egy embert megölt -, ott is előjön a pénzbírság, de az eszébe sem jut senkinek, hogy meg kellene ölni az állatot.

A zsidó törvényekben lépten-nyomon érezhető az erkölcsi tisztaság. A törvényeket nem egy király hirdeti ki, hanem isteni tekintély áll mögöttük, szemben az ókori törvényekkel, és éppen ezért az erkölcsi értékeket abszolút tekintéllyel fogalmazzák meg és védik. Nincsenek kimagyarázások. A babiloni jogrend nagyon sok furcsa szokást ismer, ahol az erkölcsi rend csorbul Pl. a Hamurabbi kódex 115. paragrafusa azt mondja: ha egy ember búzát adott kölcsön és kezest kapott biztosítékul, és a kezest halálra veri, akkor ha fia volt a kölcsönkérőnek a kezes, akkor az ő fiát is öljék meg. Hogyha rabszolga volt, akkor fizessen 1/3 mína ezüstöt. Őt nem bántották. Ha valaki meggyalázta egy másik ember feleségét, akkor az ő feleségét adták oda a másik embernek. A babiloni törvények engedélyezik, hogy tulajdonjogi vétségekért halálbüntetést rójanak ki: házrablásnál, tűzvészben és éjszakai tolvaj esetében. Asszíriában a férj még a feleségét is megölhette, ha rajtakapta lopáson. A Biblia határozottan tiltja, hogy lopásért halálbüntetést rójanak ki.

Összefoglalva:

Kétféle rabszolgaság volt jellemző ebben az időben. Örökre szóló rabszolgaság, amely elsősorban a hadifoglyokra vonatkozott, és az adósrabszolgaság, amely csak a tartozás ledolgozásáig, vagy lefizetéséig volt érvényben: kiváltható volt az eladott rabszolga. A Tóra szerint hat évig lehetett az adósrabszolgákat szolgaságban tartani. A hetedik év a jubileum éve, ilyenkor mindenkit el kell engedni. Héber lány esetében is beszélhetünk örök-rabszolgaságról, abban az esetben, ha a lányt házasság céljából vásárolták meg. Vagy magának a vásárlónak a felesége lett, vagy a fiának. Ebben az esetben azonban nem lehetett a lányt idegennek eladni.

A tíz parancs

A vallás és az erkölcs kapcsolata:

Nagyon sok embert távol tart a vallásosságtól az, hogy úgy érzi, ha ő vallásos ember lesz, akkor eleve el kell fogadnia egy erkölcsi kódexet. Átgondolás nélkül kell szabályokat betartania, mert egy bizonyos könyvben ezt megírták 2000 évvel ezelőtt. Sokan azt mondják, hogy kiskorú emberek viselkednek így, („apu azt mondta, hogy nem szabad, ezért nem csináljuk”.) A felnőtt ember maga átgondolja, a lelkiismeretére hallgat, aszerint él. Ezt a fajta kritikát Kant fogalmazta meg legélesebben, aki azt mondta, hogy a vallásos ember heteronóm (= más törvényű) erkölcs szerint él. Kívülről kapja, olvassa törvényeket és aszerint viselkedik. Nem azért teszi meg a jót, mert meg van győződve róla, hogy jó, hanem mert egy külső tekintély parancsolja. Kant szerint ha csak azért tart be egy erkölcsi normát, mert elő van írva, akkor ez igazából nem erényes cselekedet, hanem egy kiskorú ember engedelmessége. Az embernek autonóm (= ön törvényű) módon kell élnie, akkor igazán erkölcsös az ember, ha önmaga a törvénye, a saját maga lelkiismeretében felismeri az értékeket és azokat követi. Ez a lázadás aztán egészen radikális formákat is öltött. Nietzsche pl. azt mondta, hogy az Istent meg kell ölni ahhoz, hogy az ember ember lehessen, szabad lehessen. Nincs szükség atyáskodó tekintélyekre. Az embernek az önmegvalósításához szabadulnia kell a vallástól.

Mit lehet erre válaszolni? Először is ezek a Bibliában is megtalálható erkölcsi elvek nem olyan egyértelműen kívülről jönnek. Ősidők óta az ember lelkében megszólaló parancsok. Az ember ősi, kiolthatatlan igénye az, hogy szépen, eszményi módon éljen. Nem kívülről kényszerítették az emberiségre, hogy a 10 parancsolat törvényei minden jelenlegi civilizált ország jogrendjének alapját képezik. Ez azért van így, mert úgy érzi minden ember, hogy ezek a törvények az evidencia erejével hatnak; valóban így emberhez méltó és szép az élet

Ha viszont úgy nézzük, hogy nem kívülről jöttek ezek a szabályok, akkor felmerülhet a kérdés, hogy mennyiben állítható, hogy ezek a több ezer éve megfogalmazott törvények valóban az örök isteni törvényeket tükrözik. Sokan mondják pl. manapság, hogy a házasság intézménye meghaladott dolog; sokáig így élt az ember, amíg volt a patriarchális család, amikor fontos volt együtt maradni, sok gyerek volt. De manapság az emberiség túllépett ezen. Tehát állíthatjuk-e, hogy ezek a törvények., amiket az emberek megfogalmaztak, azok valóban az abszolút, objektív, örök törvények megfogalmazásai? Igazak-e, örök érvényűek-e? Ez egy rendkívül aktuális kérdés. A Veritatis Splendor, ami az erkölcsi igazságoknak az objektivitását és az erényét védi, tulajdonképpen erre a kételyre reagál, amit manapság nagyon sokan gondolnak: minden erkölcsi elv relatív, valaha egy társadalom így érezte, látta, ez volt a jó, de manapság más világ van, más értékeket vallunk. E mögött a kérdés mögött az húzódik meg, hogy megismerhető-e egyáltalán az objektív valóság.

Egy kis ismeretelméleti kitérő: Az ismeretelmélet, ami a filozófia legfontosabb ága, alapvetően 3 nagy fázison ment át a filozófia története során.

Arisztotelész elmélete, akit sokszor naív realistának is neveznek: A megismerés lényege az, hogy a tárgy valamilyen képe a megismerő alanyba beágyazódik. Az érzékszervek olyanok, mint a kapu, ezeken keresztül a tárgyból egy megfelelő kép - ami pontosan tükrözi a megismert tárgyat, annak az értelmes szerkezetét - az ember értelmében lenyomatot hagy. Kicsit ahhoz hasonlóan képzeli el, ahogyan a pecsét a viaszban nyomot hagy. Tehát Arisztotelész szerint az ember teljesen objektív, tárgyszerű módon ismeri meg a valóságot.

Ez a magabiztosság megingott Kant filozófiájában, aki azt állítja, hogy fordítva van a dolog, a megismerésben az alany aktív. Nem arról van szó, hogy a tárgy lenyomatot hagyna az emberben, hanem az ember bizonyos veleszületett kategóriák szerint tudja csak a valóságot megismerni, látni, megtapasztalni a dolgokat; ahogy számomra tűnnek, ahogy az érzékszerveimnek megjelennek. Az alany hat a tárgyra, aktív a megismerésben és a saját kategóriáit rávetíti a megismert tárgyra. Hogy ez így van, az egyértelmű már a fizika legújabb ismeretei szerint is. Nagyon jó példa erre a színek. Emberi és állati szemtől függetlenül a fizika szerint nem léteznek egymástól minőségileg különböző színű fénysugarak, hanem csak mennyiségileg különböző rezgésszámú vagy hullámhosszú fénysugarak. Tehát ezek között a fénysugarak között mennyiségi különbség van. Van amelyik - nevezzük így, hogy - 700-as rezgés számú, 500-as, 200-as. Az ember viszont nem ezt érzékeli. Én nem gyorsabban és lassabban rezgő fénysugarat érzékelek, hanem pirosat, kéket, zöldet. A mennyiségi különbség átalakul a szememben minőségi különbséggé. Állati és emberi szemtől függetlenül ez a minőségi különbség nem létezik. Színek csak az állatok és az emberek érzékszervei által lesznek. Kant ezt a felismerést kiterjeszti másra, és azt mondja, hogy a tér, az idő, az okság szintén ilyen szubjektív kategóriák, amiket rávetítünk az eseményekre. Őszerinte magát a valóságot, azt hogy a dolog milyen önmagában nem tudjuk megismerni, csak azt, hogy számunkra milyennek tűnik. Mi következik ebből? Az, hogy minden ismeret relatív és szubjektív. Csak olyannak tudom látni a világot, amilyen én vagyok, amilyennek az én sémáim. Éppen ezért az objektív, örök igazságra nem tud az ember eljutni. Ebből következik az erkölcsi relativizmus.

Ezt a helyzetet próbálja felülmúlni Heidegger filozófiája, aki azt mondja, hogy az igazság alapsémája nem az alany és a tárgy közötti megegyezés. Nem kellene az igazságot a tárgyilagosságra szűkíteni, hanem ami szubjektív, az is része az igazságnak. Az sem rosszabb, mint az objektív. A filozófia történetének eddigi nagy bűne a ’lét-feledés’, a lét széthasítása alanyra és tárgyra. Szétszabdalták azt, ami eredendően EGY. Az igazság nem annyira alany és tárgy megfelelése, hanem sokkal inkább az az esemény, amikor a létezés megnyilvánul. Ez egy görög szó etimológiájára utal: alétheia () – igazság görögül azt jelenti: nem elrejtettség, feltárulás. Amikor a lepel lehullik valamiről, feltárul a valóság mélysége. Az igazság kinyilatkoztatásszerű pillanat. És az a hely, ahol a létezés leginkább feltárja önmagát, az pontosan az ember, a szubjektum. Az embert éppen ezért nevezi el Heidegger így: Da-sein - ’itt-lét’. Az ember az, akiben a létezés itt van, megjelenik, beszél. Azt akarja ezzel állítani, hogy a legobjektívebb valóság ott tapasztalható meg, ahol a legszubjektívebb az ember, tehát itt belül, magunkban. Ami legszubjektívebb igazságunk, az tárja fel az objektív valóság legmélyét. Ez az a különleges hely, ahol az objektív örök igazság leginkább beszélni tud. Nyilvánvalóan nem minden ember, csak azok az emberek, akik hiteles, autentikus módon léteznek, akik nem csak úgy fecsegnek, beszélnek arról, hogy „-Szép az idő! Hogy van a kedves feleséged? Viszontlátásra!” Nem azt mondják, amit mondani szokás, azt teszik, amit az emberek tenni szoktak, hanem akik felismerik a létüknek az egyedi, megismételhetetlen lehetőségét. Szemben a halállal felvállalják azt, hogy kimondják a lelkük mélyén levő titkot, vagyis a kincset előhozzák, ami bennük van. Megtegyék az életük nagy döntését. Ezekben az emberekben a lét beszél, az igazság megnyilvánul. Éppen ezért Heidegger számára a filozófia legfőbb feladta a hermeneutika. Keresi a múltban azokat az embereket és azokat a pillanatokat, amikor a létezés megszólalt és ezeket értelmezi. Szerinte az emberiség legnagyobb írásműveit, eseményeit, költeményeit kell kutatni ahhoz, hogy az ember az objektív igazságot megsejtse.

Ez a fajta látásmód rendkívül közel áll a keresztény világnézethez, hisz mi is abban hiszünk, hogy az örök objektív létezés, az Isten pontosan az emberben szólalt meg. Az emberiség legnagyobb pillanatait, a kinyilatkoztatás pillanatait kell kutatni ahhoz, hogy ezt az örök igazságot megismerjük. Mi abban hiszünk, hogy ezek a pillanatok, akkor is, ha végesek – nyilvánvaló, hogy Mózes és későbbi írástudók, akik hagyományozták a törvényeket a maguk korlátival fogalmazták meg, mégis az örök igazságot tudták gyarló emberi szavakba önteni.

A kereszténység így értelmezi a kinyilatkoztatást: az örök igazság, az Isten, a történelemben véges emberi közvetítőkön és eseményeken keresztül nyilatkozik meg. Tehát a szubjektíven megfogalmazott emberi szavakban, a Bibliában, az örök Isten törvényei és igazsága ismerhető fel. A tízparancs mögött tehát egy nagy kinyilatkoztatás, a történelem egy nagy eseménye van, Isten feltárulkozása: a kivonulás eseménye. A tíz parancs és a kivonulás: bensőségesen összetartozó események. A kivonulást élményéből fogalmazza meg ilyen tisztán Izrael az erkölcsi elveket.

Döntő fordulat Izrael életében, amikor megtapasztalják azt az Istent, akinek az utolsó rabszolga is végtelenül fontos. Isten azt mondja: „Izrael az én elsőszülött fiam”. Innen születnek meg ezek a tiszta erkölcsi elvek: „Ne ölj, mert mindenkinek az élete szent. Ne lopj, mert mindenkinek a tulajdona szent. Ne törj házasságot, mert mindenkinek a házassága szent. A Biblia ilyen tiszta és gyökeresen új Istentapasztalatból eredezteti ezeket az erkölcsi elveket. Azért vallja a kereszténység, hogy az erkölcsi élet lényege a szeretet, mert hiszünk abban, hogy a világ mögött egy szerető Isten rejtőzik. Ő alkotta, Őhozzá kell hasonlónak lennünk. Nyilvánvalóan másfajta erkölcsi elvek fogalmazódnak meg, ha az embernek más a világképe. Pl. Keleten, ahol azt mondják, hogy az egyedi embernek nincs örök értéke, mert az egyediség megsemmisül, beleolvad Isten a végtelen tengerébe.

Mi az első három parancsot magyarázzuk itt, mert a többi inkább az erkölcstanhoz tartozik.

Az első parancsolat

Az első parancs azt mondja, hogy Én vagyok az Úr, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, rajtam kívül más Istened ne legyen. Isten egyetlenségét fogalmazza meg ez a törvény. Ahhoz hasonló, mint amikor szerelmesek között megszületik az élmény, hogy a másik számomra egyetlen és senki sincs hozzá hasonló. Úgy mint őt, senkit sem fogok szeretni. A zsidóság valami hasonlót él át Istennel kapcsolatban. Annál is inkább így van ez, mert tudjuk, hogy kezdetben a zsidó nép feltételezte más istenek létét. (amit úgy nevezünk, hogy monolátria.) Tehát nem volt még egy szigorú monoteizmus, ami megfogalmazta volna, hogy csak egyetlen Isten létezik, hanem feltételezték, hogy létezik Baal, és léteznek más asszír és babiloni istenségek is, de mi csak az Urat, Izrael Istenét imádjuk. Az magyarázza ezt, az egyetlen istenhez való hűséget, hogy egyedi módon találkoztak vele. Izrael megtapasztalta, hogy Ő élő Isten, aki kiragadott Egyiptom földjéről. A monoteizmus elvont és tiszta megfogalmazása csak a fogság alatt jött létre, elsőként Deutero Izajásnál, aki kimondja, hogy: „Én vagyok az Úr és énrajtam kívül nincsen más és a többi istenek semmik”. Ott születik meg elvont szinten is ennek tudata, hogy Izrael Istene, az, aki a világot alkotta és a bálványok mind semmik.

Az Istenimádás istentapasztalatból születik. Ez az egyedi ragaszkodás, ami szerelemhez hasonlítható, a zsidóságban Isten rendkívül mély megtapasztalásából született. Ha valaki átéli azt, hogy a másik milyen gazdag és csodálatos világgal ajándékoz meg, új módon nyílik ki az élet szépsége és értelme. Akkor az ember, feldíszíti magát, igyekszik méltó lenni ehhez a szerelemhez. Valami ilyesmit érez az az ember, aki az Isten nagyságát megtapasztalja. Hirtelen rádöbben arra, hogy Ő itt van jelen, Ő végtelen gazdag és az élet csodálatosan szép. Minden pillanatban Ővele találkozom. Mintha állandóan kinyílna a mindenség. A korlátaimon átlátok, Őt pillantom meg mindenütt. Kialakul az imádás érzése, megrendültség, igyekszik az ember Őhozzá méltóan élni. Ezt a fajta szeretet fogalmazza meg az I. parancs.

A Szentírás hozzáteszi az ábrázolás tilalmát is. A 3. vers azt mondja: hogy ne legyenek más isteneid mellettem, 4. v.: ne csinálj magadnak faragványt vagy valamilyen képmást. 5. vers: ”Ne borulj le előttük és ne szolgáld őket.” Ahogy látszik, a versek kicsit meg vannak töredezve: a 4. vers az egyes számú alanyt használja: ne csinálj magadnak faragványt vagy képmást. Az 5. azt mondja: ne borulj le előttük és ne imádd őket, ugyanúgy, ahogy a 3. vers, többes számban van: ne legyenek más isteneid mellettem.

Ritkán mondja a Szentírás azt, hogy valaki egy faragványt vagy képmást szolgál, sokkal inkább bálványokra szokta ezt mondani, hogy más isteneket szolgált. A legtöbb kritikus szerint a 4. vers, ami a képekről, faragványokról szól, betoldás. Eredetileg a 3. vers után az 5. következett, tehát: ne legyenek más isteneid, és ne borulj le előttük, ne szolgáld őket. Később hozzátették az ábrázolás tilalmát. A protestáns számozás szerint ezt egy külön parancsnak veszi, (a protestáns tízparancsban ez a második parancs, az utolsó kettőt pedig egybeszámolják). A katolikus számítás szerint ez egyetlen parancs, ahogy a jelenlegi szöveg is ilyen betoldásnak kezeli.

Miért tiltja az Ószövetség a képábrázolást vagy a képek készítését? Leginkább azért, mert az ókorban, ha valaki ilyen képmást készített, az majdnem mindig ilyen bálványimádás céljára készült. Talán azért is ilyen radikális ez a tiltás, mert a zsidóság kicsit félreértette a pogány vallást. Úgy értelmezte őket, hogy ők magát a szobrot imádják, jóllehet, a pogány vallások is tudták nagyon jól, hogy a szobor az nem maga az isten. Úgy kezelték a szobrokat, mint az istenség egy eszközét, amelyben különleges módon jelen van, mint egy tabernákulumot, ahol tisztelni lehet őt, és ahol hatása különös módon érezhető. Nem annyira a kép minőségétől függött, hogy mennyire tudja közvetíteni az istenséget, hanem gyakran az ősiségétől, a különleges tisztelettől, amely hozzákapcsolódott. Sok esetben rendkívül megromlott, füstös ábrázolások voltak a legtiszteltebbek. Nem annyira a hasonlóság számított, hanem a különleges tisztelet és a kép múltja, ami miatt értékes volt. A zsidóság elutasítja az Istennek az ilyenfajta tiszteletét, mert azt mondja, hogy Istent nem lehet dologiasítani és megfogni. Isten mindig több, mint amit az ember elképzelhet, őt nem lehet birtokolni. A Szentírás sok olyan eseményt említ, ahol megpróbálja a zsidóság Istent a maga szolgálatára lekötni és kudarcot vall ez a kísérlet. Pl. Héli fiai a szövetség ládáját elviszik a csatába, mintegy kényszeríteni akarják Istent, hogy őket megmentse. És mi történik? Veszítenek, és még a láda is fogságba kerül. Nem lehet megvásárolni Istent semmiféle tárggyal vagy vallási gyakorlattal. Nem ilyen mágikus módon működnek a vallási szertartások, hogy az Istent bizonyos varázsigékkel oda lehetne varázsolni egy adott helyre, vagy oda lehetne kötni. Érdekes, hogy Dávid mennyire másképpen viselkedik, amikor Absalom fellázadt ellene és menekül. El akarják hozni a papok a szövetség ládáját, de Dávid megtiltja. „Ha az Úr engem választ, akkor vissza fogok ide térni, ha nem, akkor pedig tegyen úgy, ahogy ő jónak látja.” Nem akarja Isten semmi módon befolyásolni, visszaküldi a ládát, és ő egyedül megy el.

A protestáns egyházak többek között emiatt mondják azt, hogy helytelen gyakorlat a katolikus egyházban az, hogy a templomaink tele vannak szobrokkal. Mit válaszolunk erre? A Bibliával ellentétes, hogy ilyen foghatóan ábrázoljuk Istent, vagy nem? Gyökeres fordulat következik be akkor, amikor a távoli, megfoghatatlan Isten maga láthatóvá teszi magát, és kötődik ehhez a világhoz. Tehát nemcsak az igaz, hogy Ő egészen más, kikutathatatlan, hanem az is igaz, hogy Ő egészen eggyé akart lenni a világgal. A művészet nem riválisa az Istennek, nem ellene van. Isten benne van a világban és az is Őt dicséri. A képrombolás idején a Kr.u. VII-VIII. sz.-ban nagyon súlyos teológiai vita alakult ki, és végül is az Egyház dogmatikus választ adott (a 2. Níceai zsinaton, Kr. u. 787-ben): ha hiszünk abban komolyan, hogy Isten emberré lett, akkor kötelező Őt ábrázolni. Ha nem ábrázolja Őt a kereszténység, akkor a megtestesülésbe vetett hit meggyengül. A kettő szorosan összefügg és ezért feltétlenül szükséges Istent ilyen módon is ábrázolni. Nyilvánvaló, hogy vigyázni kell arra, hogy ne akarjuk Istent egészen foghatóvá tenni és az anyaghoz kötni.

Itt közbevethető a kérdés a szentekről: azt szokták mondani, hogy nem a szobrot tiszteljük, hanem a segítő szentre gondolunk. Volt ennek pedagógiai célja, amikor nem tudtak írni, olvasni, úgy is nevezték ezt, hogy ’Biblia pauperum’ - a szegények bibliája. Látták a képeket, és így ismerték meg a bibliát. Nagyon gyakran kérték a papot, hogy magyarázza a képeket. Nagyon fontos hangsúlyozni, amikor a szentekről van szó, hogy mi nem a szentekhez imádkozunk, hanem mindig Istenhez imádkozunk. Ahogy egy élő embert is megkérhetek, hogy velem együtt, értem imádkozzon, ugyanúgy a halál sem választja el egymástól az embereket, az Egyház egyetlen közösség marad és meg tudok kérni hősiesen élő keresztényeket, akik számunkra fontosak, hogy imádkozzanak értem. Ez nem azt jelenti, hogy a szenthez imádkozom, hanem Istenhez és nem a szent segít, hanem Isten segít. Tehát ő csak egy ember, aki velem együtt kéri az Istent. Ezt fontos kijelenteni, mert sok imádságunk van a szentekhez.

1999 szeptemberében a katolikus egyház aláírt egy közös nyilatkozatot a megigazulásról az evangélikus egyházzal, s annak voltak záradékai. A közös nyilatkozat mellett jelezték azt, hogy még van tennivaló ezen a téren. Mi, katolikusok azt kértük, hogy olyan túlzó és félreérthető kifejezéseket kerüljenek, amit pl. Luther mondott, hogy vétkezz erősen, de higgy még erősebben. Mintha nem számítana az erkölcsi követelmény, csak a kegyelemben kell bízni, és akkor ingyen adja az üdvösséget, úgysem lehet azt megszolgálni. Lehet ezt félremagyarázni, ahogy Szt Pál leveleit is kezdték félremagyarázni. Jakab is azért ír és Szt. Pállal vitázva, mondja azt, hogy Ábrahám nem a hitéből igazult meg, hanem a tetteiből, mert engedelmeskedett Istennek. Már az ősegyházban is voltak ilyen túlzó értelmezések. Az evangélikus egyház viszont azt kérte, hogy mi az imádságainkból szűrjünk ki olyan mondatokat, amelyek nagyon azt sejtetik, hogy kiérdemeljük az üdvösséget. Elég sok ilyen könyörgésünk van. A szentek, szentségek, szertartások is mint egy befizetett vagy ledolgozott emberi teljesítmény jelennek meg, amire viszont jön a kegyelem. Nincs konkrétan benne, de nagyon bántja a protestánsokat a miséért befizetett pénz, mert azt a látszatot kelti ez a gyakorlat, hogy azt a misét, annak a kegyelmi mennyiségét egy konkrét emberre lehet vonatkoztatni és ezt a vonatkoztatást meg lehet fizetni. Mi, katolikusok pusztán annyit állítunk, hogy a szentmise imádságában a halottat is megemlítjük és imádkozunk érte is. De ez valóban egy nagyon félreérthető gyakorlat.

Sok imádságunk megfogalmazása is pontatlan, pl. „Most segíts meg Mária”, bár gyönyörű szép. ( „Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg.” Mária nem úgy tűnik, mintha ember lenne, aki velünk Istenhez imádkozik, hanem majdnem egy istennő.

Második parancsolat: Isten nevét hiába ne vedd!

A későbbi zsidó magyarázat ezt az esküvésre vonatkoztatja. Isten nevét felvenni, vagyis kiejteni az esküvésnél használták a zsidók. A Talmud és a midrások is ilyen értelemben értik a törvényt. Eredetileg sokkal általánosabb jelentése volt: tilos az Isten nevét használni és kiejteni. Az ősi népeknél és különösen a zsidóknál, a szavaknak nagyobb súlya volt. Különösen érezték az Isten nevének fontosságát. Mintha a név a dolgot hordozná, mintha megjelenne Isten, amikor kimondják a nevét. Éppen ezért nem akarják Őt a szavaikkal kényszeríteni arra, hogy az égből leszálljon. Valóban a nyelvünknek egyik legszentebb szava az Isten neve, és valóban tragédia, amikor aprópénzzé válik ez a szó: indulatszóvá. Amikor az ember mérges, ideges, akkor ejti a kötőszóként. Jelzi azt, hogy, az Isten jelenlétének átérzését elveszítette az ember.

Tágabb értelemben vonatkozik a parancs a csúnya beszédre és nemcsak Isten megsértésére. Erről is sokat beszél a Szentírás, főleg a bölcsességi irodalom. Van egy nagyszerű mondat: „Csíkot hagy a bőrön az ostor csapása, de a nyelv csapása csontokat tör össze” (Sir 28,17). Fizikailag meg lehet a másikat sérteni azzal, hogy pofon ütjük, de néha egy-egy szó behatol az ember lelkéig, belülről töri össze. Mi, emberek érzékenyek, védtelenek vagyunk és a szavakba sokszor belesűrűsödik a másik megvetése, gyűlölete, behatol az ember szívébe és szörnyű pusztítást végez. Házaspárok pl. amikor elvakítja őket a harag, és rendkívül csúnya dolgokat vágnak egymás fejéhez, olyan sebeket lehet okozni, amiket éveken keresztül nem hever ki a másik. (vö. Gyökössy Endre: ”Lajos a legokosabb fiú volt az osztályban…”). A szavakkal lehet életet adni: „Jókor kimondott szavak olyanok, mint aranyalmák ezüst tányéron.” (vö. Sir 22,27).

Harmadik parancs: a szombat megszentelése

Sokat vitatkoznak, hogy honnan ered a hetedik Nap munkaszünetté válása és vallásos megünneplése. Egyiptomban a hónapot három tízes egységre osztották, három dekádra. Régészek találtak kis napszámoló eszközöket: csontból, harminc lukkal mutatták, milyen nap van. Mózes gyásza harminc napig tart – feltehetően egyiptomi szokás szerint.

DNY Kínában minden hatodik nap volt szabadnap az asszonyoknak, amikor nem kellett a földekre kimenniük, hogy legyen idejük a mosás, varrás, és más házi munkák elvégzésére.

Az azonban, hogy egy nap teljesen munkaszünet legyen, hogy a rabszolgák se dolgozzanak, és ennek vallási jelleget adjanak, a kutatók szerint teljesen ismeretlen. Ez ősi Bibliai „találmány”, amit átvesz a kereszténység, Nagy Konstantin állami törvénnyé tesz 321-ben, és ettől kezdve lassanként az egész világon elterjed. Csupán egy távoli párhuzam van a szombatra a babiloni kultúrából: volt egy olyan eszméjük a babiloniaknak, hogy vannak szerencsétlen napok: minden hónapban a 7. 14. 19. 21. és a 28. nap. Ezeken a napokon nem volt szabad semmit sem csinálni, mert úgy tartották, hogy az ember azt, amikor ilyenkor tesz, biztosan elrontja. Pl. a királynak tilos ruhát cserélnie, áldozatot bemutatnia vagy utaznia, tilos orákulumot kimondani, az orvosnak bármilyen gyógyítási tevékenységet végezni, általában valami fontosabbat tenni. Emellett volt egy különleges napja a hónapnak, amit így neveztek, hogy sapattu, ami a hónap közepe volt, tehát a telehold napja. Így is nevezték egyes szövegekben: a szív megnyugvásának napja, amikor általában az üzletekben lezártak egyes ügyeket, számadásokat végeztek. Nem elsősorban vallásos ünnep volt, hanem a hónap félideje, ami a gazdasági életben szerepet játszott. Egyes kutatók azt mondják, hogy a zsidók egyszerűen összekötötték ezt a két napot: a szerencsétlen napokat és a sapattut. Szerintük a sabbat a sapattuból ered. Van azonban ennek az elméletnek egy-két gyenge pontja: a zsidó szombat nem szerencsétlen nap, hanem pontosan az a nap, amit Isten megáldott. Tehát nem attól félt a zsidó nép, hogy akkor mi baj történik vele, hanem Isten különleges jelenlétét érzi. A babiloni szerencsétlen napok és a sapattu sem volt igazi munkaszünet, és egyik sem volt vallásos jellegű ünnep. Azonkívül etimológiailag sem lehet a kettőt kapcsolatba hozni: a semita nyelveknek ugyanis a kettőzés nagyon markáns eleme és a sapattu-ban a ’t’-t kettőzi, a sabbatban pedig középen a ’b’ betűt. Tehát ilyenek nem csúsznak át. Sok minden változhat: a magánhangzók változhatnak p(b lehet, de a kettőzés olyan markáns jele egy szónak, ami nem tud megváltozni. Annak ellenére tehát, hogy valami távoli kapcsolat lehet a szerencsétlen napok és a szombat között, a kutatók nagyon nagy többsége azt mondja, hogy a szombat eredeti bibliai találmány.

A Szentírás rendkívül fontosnak tartja a szombat megünneplését. Nem úgy fogja fel, hogy nem muszáj mindig dolgozni és pihenni is kell, hanem parancs, kötelessége az embernek megállni. A sabbat héber nyelven annyit jelent, hogy abbahagyni. Nagyon jól tudja a Bibliai ember, hogy addig ember az ember, míg nem csak abból áll az élete, hogy robotol, az igába befogva, mint egy géptartozék. Meg kell állni, fel kell emelnie a fejét, elgondolkodni, miért is élek. Ahhoz, hogy az ember ember maradjon, kell, hogy ebből a hétköznapi taposómalomból kiszakítsa önmagát.

Sok mindent mond a Szentírás a szombatról: mondja azt, hogy a szombat szent, Istennek kell szentelni. „Szenteld meg az Úr napját!” A Szent (héberül qádós) kapcsolatban van a vágni igével. Nagyon sok indogermán nyelvben megjelenik, mint pl. az angol cut – ban. Az a szent, amit kivágnak a profán világából Tehát a szombat szent idő, amit a hétköznapokból kiszakítanak Istennek, amikor nem lehet akármit tenni, amit az ember hétköznap szokott. A szombat az Isten ideje, az Isten örökkévalóságába lép be az ember. Nem véletlenül hozza kapcsolatba a Szentírás a szombatot a teremtéssel. Nyilvánvalóan ez másodlagos kapcsolat. Előbb volt a minden hetedik nap megünneplése, és utána lett a hatnapos teremtéstörténet. Tehát a hét napos hét mintájára írják meg ezt a történetet. Miért kapcsolja össze a két dolgot a Biblia embere? Azért, mert amikor az ember ünnepel, akkor az Isten tevékenységében részesedik, az Isten teremtésében: megáll egy pillanatra az idő, és átlépünk az Isten örökkévalóságába. A kozmosz harmóniájába, abba a ritmusba lépünk bele, amit Isten adott a világnak.

Azt is mondja a Szentírás a szombatról, hogy jel. Jel a szombat Isten és az ember között. Ez azt jelenti, hogy hétről hétre emlékezteti embert az Istenre, vagyis Istentől való függésére. Később aztán már nem annyira az Istenre emlékeztető jel lesz, hanem a zsidót a pogánytól elkülönítő jel. Izrael az, aki a szombatot megtartja, szemben a pogány népekkel. Ahogyan a tiszta és tisztátalan egy nagyon markáns választóvonal lesz zsidó és pogány között, úgy a szombat is ilyen demarkációs vonal lesz.

Nemcsak a teremtéssel hozza összefüggésbe a Biblia a szombatot. A MTörv 5,12 azt mondja, hogy szombaton ne dolgozz, se te, se rabszolgád, se rabszolganőd, de még az állataid se, mert te is rabszolga voltál Egyiptomban, de Isten kiszabadított. A szombat a szabadulás napja, amikor a rabszolga is átélheti, hogy ő is ugyanolyan ember, mint a gazdája. Megszűnik egy napra az emberek közti különbözőség. A világ végre megint olyan, amilyennek az Isten mindig is akarta: nem uralkodik egyik ember a másikon, hanem az emberek testvérek. A szombat megváltott idő. Elővételezi a történelem beteljesedését, amikor nem lesz többé szolgaság. A zsidók ezt nagyon komolyan vették. Az a héber rabszolga, aki a szombatot meg akarta tartani, annak erre valóban joga volt. Az urával együtt étkezett, ugyanúgy, mint ahogy a húsvéti vacsorán a rabszolga is részt vett. A pogány, aki ezekből az ünnepekből ilyen módon ki volt zárva, hiába volt uraság, nem vehetett részt, a rabszolga igen. Vagy ha egy papnak volt rabszolgája, akkor szintén az áldozati húsokból ehetett, ugyanúgy, mint a család tagjai. Ezekben az ünnepekben egy kicsit helyreállt a világ rendje. (A mi ünnepeink is akkor lennének igaziak, ha valamit ebből a más, megújult világból meg lehetne érezni. Aki pl. bejön a templomba és ott kinn a világban őt lenézik, messze elkerülik, azt mondják, hogy műveletlen, hajléktalan cigány, az érezhesse, hogy itt a templomban más világ van, itt ő is ember, éppen olyan, mint a többi, ő is ünnepelhet.

Sok szép dolgot mondanak a rabbik is szombat napjáról. Mondják azt is, hogy a szombat menyasszony. A zsinagógában péntek este egy nagyon szép, ősi ének hangzik fel, amely szerint Isten azt mondja Izraelnek: „Jöjj kedvesem a menyasszony fogadására.” Olyan, mintha Izrael Istennel együtt menne, hogy fogadja a szombatot, a menyasszonyt. A kabbalisztika aztán sok magyarázatot fűzött ehhez az énekhez. A sabbat nőnemű szó. A szombat isten nőnemű arcát személyesíti meg, Isten anyai jóságát jeleníti meg. Amikor ünnepel az ember, akkor ezt az otthont, Isten anyai szeretetét éli át. Ehhez is kapcsolódik az, hogy az egyetlen szertartás, amit nő végezhet a zsidó vallásban, az a péntek esti, tehát a szombatot megnyitó imádság mondása és a gyertyák meggyújtása. Amikor már feljönnek az első csillagok, akkor már nem szabad fényt gyújtani: előtte kell meggyújtani a gyertyákat és az áldást a gyertyák meggyújtása után elmondhatja, sőt senki más nem mondhatja el, csak az asszony. Jelzi az ünnepnek ezt az anyai jellegét. Az asszony őrzi az ünnep fényét, az otthon melegét és szombaton ő teremti meg. Azt is mondják a rabbik, hogy Isten minden ünnepre kétszeres lelket ad az embernek, hogy teljesen átélhesse az ünnepet. Később a szombat megtelik millió előírással. A Misnában rengeteg tiltott tevékenység szerepel, amit a Talmud még tovább oszt. Ezt a hagyományt látjuk az evangéliumban is. Jézusnak nagyon sok problémája származik belőle. Emiatt sokan úgy gondolják, hogy Jézus megszüntette a szombatot. Ez azonban súlyos félreértés. Ő nem akarta eltörölni az ünnepet, sőt ezt nagyon fontosnak tartotta, eljárt a zsinagógába, megtartotta a zsidóság ünnepeit, felzarándokolt Jeruzsálembe. Vissza akarta azonban hozni az ünnepnek az eredeti értelmét. Amikor gyógyított szombaton, akkor azt akarta érzékeltetni, hogy a gyógyítás az élet teljességének a visszaállítása: nem töri meg az ünnepet. Isten az élet Istene, és az is ünnep, ha egy embernek az életereje újra visszatér. Egy helyen, amikor vitatkozik erről Jézus, azt mondja, hogy „Atyám mindmáig munkálkodik és azért én is munkálkodom”. (A Betezda fürdői gyógyítás: Jn 5) Azt mondja a Szentírás, hogy Isten megpihent a hetedik napon. De azt mondják a rabbik, hogy két dolgot szombaton is kell tennie: gyermekek szombaton is születnek, tehát életet ad és emberek meghalnak szombaton is, tehát megítéli azokat, akik átlépnek az örökkévalóságba. Jézus is erre hivatkozik: Ő is szombaton életet ad és ítél. (a Jn 5-ben említi Jézus ezt a két tevékenységet a farizeusokkal való vitában.) Az élet adása nem megtöri, hanem beteljesíti az ünnepet. Egy nagy vesztesége a kereszténységnek, hogy nem veszi elég komolyan az ünnepeket, főleg nem a munkaszünetet.

(Számok könyve 14-16 fejezet)

Bevezetés a pusztai vándorláshoz

Elméletek

a) Wellhausen: a szövetségkötés perikópája késői, Kádesben keletkezett, ahol Mózes törvényt adott, és ezt a hagyományt bővítették ki.

b) M. Noth - A zsidó nép lázongott Qirbot Taawa-nál, amit aztán kiterjesztettek az egész sivatagi vándorlásra

c) Coats - Északi törzsek támadtak a déli szentélyekre

d) de Vries - 2 honfoglalás elmélete: a déli honfoglalást sikertelen, ezért kell a sivatagban negyven évig vándorolni.

Észrevették, hogy kétféle vándorlás-hagyomány van: a lázadásért semmi büntetés nincs, a másiknál pedig nagy büntetések következnek. Miért van ez?

V. Fritz azt mondja, hogy ameddig nincs törvény, addig a lázadásért nem járt büntetést. V. Struppe szerint amíg Isten nem lakik Izraelben, a szent sátorban, addig nincs büntetés. Buis azt állítja, hogy attól függ, a nép bűne milyen jellegű, Isten vagy Mózes ellen lázad.

A Szám 14-16-t egyetlen egységnek tekintjük. Könnyen elválasztható az előző perikópától. Előtte Mirjám lázad Hacerótnál.

Felosztása: (kritérium az esemény egységessége)

1.) 13,1-14, 10a - Mózes megparancsolja a népnek, hogy válasszanak ki felderítőket

13,21- a kémek beszámolnak arról, hogy milyen ez az ország. Ennek kétfajta leírása van (25-29; 32-33). A nép reakciója erre a megdöbbenés: meg akarják kövezni Mózest ill. a két kémet, akik javasolják a bevonulást, és vissza akarnak térni Egyiptomban.

2.) 14, 10b-39 - Majdnem megkövezik, amikor Isten megjelenik, és el akarja pusztítani a népet. (narratív program - előre jelzi az elkövetkező eseményeket). Mózesből akar nagy népet csinálni, de Mózes közbenjár értük. Isten elfogadja a közbenjárást, de ez a nemzedék nem mehet be az ígéret földjére.

26v.-től újra meg van fogalmazva a büntetés részletesebben: 20 éves kortól fölfelé mindenkinek meg kell halnia és 40 évig vándorolni fog a nép.

3.) 14,4-45 A nép mégis megpróbál bevonulni, de kudarcot vall.

Az egész elbeszélés különböző tervek konfliktusából épül fel.

Az összetettség jelei:

- Bizonytalan, hogy hol van Izrael: Párán (Szám 10,12) - Szám 13 szerint azonban Kádesben vannak, ami már majdnem az ígéret földjén van.

- Nem világos, hogy mit kell felderíteniük a kémeknek.

- Különbség, hogy Józsue Kálebbel együtt tűnik fel, vagy egyedül;

- Mózes kétszer ad parancsot a kémlelésre; két beszámoló; két isteni beszéd.

Hogyan lehet ezt a két réteget szétválasztani? Kiválaszthatunk egy fontos mondatot, és abból kiindulhatunk. A Szám 13,2 két fontos szót tartalmaz (túr - bejár 12x fordul elő, shalah - elküld). Ez az elbeszélés a 13,17-nél törik meg, ahol még egyszer elhangzik a parancs, és kiegészíti az elsőt. Úgy tűnik, ez a rész a papi szerzőhöz tartozik: részletes adatok, helyek. Megtudjuk, hogy második év második hónapjának második napján kezdődik a kémlelés. Ennél sokkal egyszerűbb a régi. A stílus is jellemző a papi szövegre: megjelenik az éda - amit a görög ecclésiával fordít (közösség). Szerepel Áron, Józsue más nevet kap, hisz eredetileg Hoseá volt. A papi szerző szereti a névváltoztatásokat; pl. Ábrám-Ábrahám.

Teológiája

Kánaánt Izrael kapja. (vö.: Ter 11,31; 12,5; 17,8)

Demilitarizálja az eseményt

A katonai vonásokat háttérbe szorítja, vagy mellékes lesz nála. A kémek csak bejárják a földet. „Kémlelni” ( pi, ejtsd raggél; Józs 2,1) pontosabban azt jelenti, hogy bejárták (ambitus - Justinianus) Ez az ókorban azt jelentette, hogy amikor valaki meg akart vásárolni egy földet, akkor azt körbejárta. Ennek jogi következményei voltak. (vö. Ter 13,17; Dávid megveszi Nábot szőlőjét, első dolga az, hogy bejárja.) A fogság utáni közösség nem fegyveresen jött vissza, de azt állította, hogy az övé.

Föld gyalázása (dibbat haarec) Ez a megfogalmazás előfordul Ez 36,3. 13-ban, itt azt mondja Izrael hegyeiről, hogy megeszi fiait. Iz 54,1-8 ugyanezt mondja, hogy az ország felfalja fiait. Ehhez hozzáfűzi, hogy ezért a pogányok gúnyt űznek belőlük. Emögött az lehetett, hogy a fogságban vitatkoztak arról, hogy visszamenjenek-e vagy sem. Sokan úgy nyilatkozhattak, hogy értelmetlen. Azt mondták, amit a pogányok.

A papi szerző négy nagy bűnbeesést mutat be:

- erőszak (hamasz) a vízözön előtt, ezért az Isten által alkotott terv összeomlik.

- elnyomás (perek) az egyiptomiak részéről.

- a föld gyalázása (ld.: fenn)

- Mózes és Áron hitetlensége

A bűnelkövetők csoportja egyre szűkül (pogányoktól Izrael vezetőikig)

A föld népe ((((; ejtsd: am-haarec) - régi földbirtokosokat nevezték így Judában, úgy jelennek meg, mint akik a királyi dinasztiát mindig megvédik. Pl.: Joziját a föld népe teszi meg királlyá. A dávidi dinasztia ebben az időben próbált a fővárossal szemben a vidéki nemességre támaszkodni.

A fogságba elsősorban Jeruzsálem lakóit viszik el, és ők is jönnek először. Ez 4,4; 9,1-ben újra megjelenik a föld népe, mint akik nem tartják be a törvényt, házasodni sem szabad velük. Neh 9,8. 24 kánaániakhoz hasonlítja őket. A különbség nem etnikai, hanem vallási jellegű. (Ezd 10, 6 - tilos a keveredés) A föld népe Jézus korában már becsmérlő szó lesz.

Ezd 3,3-ban azt olvassuk, hogy Józsue és Zerubbábel lerakják a templom alapját, noha rettegtek a föld népétől. (Érdekes, hogy itt is Józsue szerepel.) Ahogy a fogság utáni visszatérés sikertelen volt, Dáriusz koráig kell várni kb. negyven évet, úgy ebben az elbeszélésben is egy sikertelen próbálkozásról olvasunk.

Az Úr dicsősége (kabód adonaj). Ez a nép életében a legfontosabb eseményekkor jelenik meg. Ezt a pogányok is felismerik: kivonuláskor az egyiptomiak. A manna hullásakor is az Úr dicsősége jelenik meg. Aztán a Szent Sátorban lakik. Innen kicsap és megemészti az áldozatot. Ez nem véletlen, össze akarja kötni az üdvtörténet eseményeit az áldozat Istenével. Egyfajta ősi szentségtana ez a papi szerzőnek. Érdekes, hogy az Úr dicsősége vándorol a néppel, ahogy Ezekielnél, ahol az Úr dicsősége elkíséri népét a fogságba.

(Ezekiel látomásának nagy hatása van a zsidóságra, misztikára, kabbalisztikára)

A szerző hitvallását olvassuk itt: amennyiben a nép nemet mond Isten tervére, el fog pusztulni. Izrael alapvetően vallásos nép, vissza kell vonulnia a földjére.

Deuteronomium

Elnevezés

A héber szövegben van egy olyan megjegyzés, hogy készítsenek egy másolatot, amit a LXX úgy fordít, hogy készítsenek egy második törvénykönyvet. A héber elnevezés ezzel szemben az első szóval jelzik: döbarim (szavak).

A Deutoronómium Mózes szavait tartalmazza, négy nagy beszédet mond. Egy nap alatt zajlanak az események, és a nap végén meghal Mózes - harminc napig gyászolják.

Felosztás

Nem szabad a régi beosztásokat alapul venni. Sokan egy szerkezeti egységnek veszik a 12-26.fejezetet (mint ősi részt), pedig ez nem biztos hogy egyetlen egység volt a szerzőnek. Az egész szöveget kell figyelembe venni. Legfontosabb kritériumok az előjelzések (proleptikus szummárum). A szerző utal arra, hogy miről fog írni. Olyan jelekre figyelnek, amelyeket hallás útján meg lehet figyelni, ugyanis szemmel látható jelekkel nem dolgoztak, hiszen kevés volt a hely a papiruszon.

Wellhausen szerint:

1-11

12-26

27-34

Sok esetben ez korlátolt felosztás. Az első részben van még a tízparancsolat. Valószínűleg a törvény és tanácsadás már újkori felosztás, az ókori ember nem így gondolkodott.

P. Kleinert felosztása (1872), aki észrevette, hogy négy nagy fejezetcím van a szövegben:

1,1 - ezek Mózes szavai

4,44 - és ez a törvény

28, 69 - ezek a szövetség szavai

33,1 - és ez az áldás

Ezeket a részeket az elbeszélő mondja, nem pedig Mózes vagy az Úr. Mindegyikben vannak címszavak (buzdítás, törvény, szövetség, áldás), ezek valóban meghatározzák a következő rész tartalmát.

Ebből látszik, hogy Izrael számára a törvény, amit Mózes adott, az az 5-28. fejezetig tart. Ebből a szerkezetből adódik az is, hogy a Deutoronómium első három fejezete igazából bevezetés az egész Deutoronómium történet elbeszéléshez (Józsuétól a 2Kir könyvig). Ezzel a felosztással találkozunk az Újszövetségben is (János is három részre osztja a búcsúbeszédet: 14; 15,1-16,4a; 15,4b-28) A szerkezetből is látszik, hogy ez egy búcsúbeszéd, és nem törvénykönyv.

I. Első egység (1-4)

1-3. fejezet: elbeszélés a jövőre vonatkozó parancsok

Bevezető után (1,1-5) jön Mózes első beszéde kémekről (1,6-2,1, 2,2-23); háborús tervekről (2,24-3,22). A vége Mózes könyörgése (3,23-28), hogy bemehessen az ígéret földjére, de ezt Isten megtagadja. Mózes az elbeszélést Hórebnél kezdi, mert ez az a pont, ahonnan Izrael célja a honfoglalás. Ennek az elbeszélésnek, mint ahogy az egész mű központja, a honfoglalás.

A Deutoronómium szerint Mózesnek együtt kell bűnhődnie a néppel. (Ez a gondolat a fogság idejéről származik, amikor sok ártatlannak együtt kell szenvednie) Mózes képére hatott a fogság, az elhurcolás tapasztalata.

1,9-18: vezetőket választ a nép, ellentétben a Kivonulás könyvével, ahol Mózes apósa javasolja, majd az Úr parancsolja. Itt a nép kezdeményez. Nem véletlenül áll itt ez a rész, hiszen nekik szól a könyv, Izrael vezetőinek, akiknek haza kell vezetni a népet a fogságból.

Az Ószövetség sokszor leír szent háborúkat, s ez az elbeszélés ezt a sémát követi. A szent háború történeteiben első elem a felkészülés (leírják a hadüzenetet, hadsereg összehívását, hol táboroznak stb.).

2) a csata előtti események (áldozat, orákulum - „Ne féljetek, az Úr kezedbe adta ellenségeidet”)

3) csata, ami tartalmazza a csatakiáltást, az Úr zavart kelt az ellenség soraiban. A csata általában az ellenség menekülésével folytatódik, majd az üldözés (herem), ahol mindenkit megölnek. Ez kötelező, mert Isten adta őket a kezükbe.

A nép határozza el, hogy kémeket küld, mert nem akar csak úgy bevonulni (ellentétben a Számok könyvével). A csatajelenet jellemzői itt Izraellel történnek meg, amikor a kémek elmondják jelentésüket. Elhangzik az orákulum is, hogy ne féljetek, de Izrael nem hisz neki, megöli a kémeket. Ez egy ellenpélda, antiexodus.

A Szám 20,20-ban olvassuk, hogy Edom nem engedte át Izraelt, ezért meg kellett kerülni. Ezt a Deutoronómium átírja: átvonul rajtuk. Ez a Deutoronómium teológiája miatt van, mert szerinte aki ellenáll Izraelnek, azzal csatát kell vívni, itt pedig nem volt csata, tehát Edom ellenállását is kihagyja az elbeszélő.

Kihagyja Arat meghódítását, mert Izrael csak Transzjordániában hódít meg területeket. Bileám egész története kimarad, mert kerüli a konfliktust. Amikor hallgattak az Úrra, akkor könnyen nyerték a csatát, amikor nem, akkor vesztettek.

4. fejezet

Ez hasonlít az ókori szövetségkötési szövegekhez (újasszír, hettita), amikor egy szuperhatalom szövetséget köt egy vazallus állammal. Jellemzői:

- titulusok ("Én vagyok az Úr, aki kihozott téged Egyiptom földjéről")

- történeti bevezető (az uralkodó elmondja, mennyi jót tett a vazallusokért)

- parancsok (szeretni kell az uralkodót, mint ahogy a Shemá-ban. Az abszolút hűséget így fejezi ki.) Általában vállal is valamit az uralkodó, pl. hogy megvédi őket.

- leírás: le kell írni őket, szentélybe őrizni, néha fel kell olvasni

- tanúkul hívja az isteneket

- áldások és átkok zárják

Feltehetően a hódítás idején ismerkedett meg Izrael ezekkel a szövegekkel, valószínűleg neki is kellett ilyen szövetséget kötni. A negyedik fejezet tehát erre a példára megfogalmazott buzdítás.

II. Második egység (4,44-28,68)

Három beszédet tartalmaz.

„Ezek a törvények és parancsok” - ez többször szerepel (5,1 - 11,32; 12,1-26,16).

a) 5,1-31 leírja a teofániát, itt maga az Úr mondja el a tízarancsolatot, ezt közvetlenül az Isten mondta el, a többit Mózes közvetíti.

b) 6,1-8,20 „Ez a parancs, amit az Úr ad”, 6,1 - Shemá - a legfontosabb napi imádság, ilyenkor emlékeznek a vértanúkra is. (Rabbi Akiba, amikor vértanú lett, ezt az imát mondta.) Amikor ezt az imát mondják, eltakarják a szemüket, jelezvén, hogy megemlékeznek a vértanúkról, akik ezért haltak meg.

Minden erejével (möód - vagyon, ha minden vagyonát feláldozza, akkor szereti), teljes lelkével (nefes- lélek, itt jelenti azt is, hogy életét is képes odaadni).

Ozeás beszél arról, hogy Isten szereti népét és az embertől is a szeretetet várja (Oz 6,6; 11,1). Ekkor válik világossá a zsidóság számára, hogy istenkapcsolatának lényege nem törvények betartása, hanem hasonlatosan a házassághoz, szeretni kell Istent.

c) 7,1-26Izrael és a népek kapcsolata: megtiltja a vegyesházasságokat

d) 8,1-20Ne felejtse el a pusztai vándorlás alatt hallott dolgokat: engedelmeskedjen. Szól a fogság utáni Izraelnek, hogy ne felejtse el ezt a leckét.

e) 9,1-6 átmeneti rész: Izrael lázongó nép

f) 9,7-10-11az aranyborjú története

g) 10,12-25 záró buzdítás, ahol sokmindent elismétel a szent szerző. Áldások és átkok felsorolásával zárja le ezt a részt. Ezután kezdődik a szorosabb értelemben vett törvénykönyv.

h) 12,1-26,16 - törvények

Bevezető gondolatok a törvényekről

Vannak olyan birodalmak, mint Egyiptom, ahol nem maradt fenn törvénykönyv, mert itt despotikus hatalmak voltak. Azt, hogy maradt fenn zsidó törvénykönyv, az mutatja, hogy nem a király a legfőbb hatalom. Az, hogy milyen sorrendben voltak a törvények, elég bonyolult. Valószínűleg helyzetek körül csoportosulnak (mező, sértés stb.). Vannak törvények, amelyek időrendi sorrendben vannak (20,1-21,14). Nagyobb beosztás ezekre a törvényekre: Braulik próbálta meg a tízparancsolat sémájába beosztani a következő törv