Upload
pegrofno
View
37
Download
0
Embed Size (px)
DESCRIPTION
Tar Sándor négy elbeszélése a Nóra jön (Magvető Kiadó, 2000) című gyűjteményből: Téli történet, Éjszakai műszak, A föld szaga, Te következel
Citation preview
TÉLI TÖRTÉNET
Hermán, a vasutas már harmadszor kiáltotta a megálló nevét, de nem szállt le senki, felszálló utas sem volt; a fehér, hóborította tájban piszkosan, feketén zümmögött a vonat, deres ablakain át itt-ott arcok tűntek fel, kandi, kifelé leső szemek, leheletpárák fátylai, fent, a hóterhes felhőkben varjak köröztek. Na, mi lesz, kiáltott hátra a mozdonyvezető, eresszen már! Nem jött még a busz, kiáltott neki Hermán és idegesen forgatta a fejét, a mozdonyvezető káromkodott, hangja beleveszett a dízel felerősödő dübörgésébe, és a vonat megrándult. Hermán vállat vont, aztán felemelte a tárcsát, mehet, k iá ltotta feleslegesen, legyintett, és befelé indult. Az utolsó kocsik haladtak el az épület előtt, amikor rozogán bebukdácsolt egy busz, a kicsapódó ajtón elsőként kiugrott egy fiú, és a vonat után vetve magát futtában letett az állomásnál két kanna tejet, majd vágtatott tovább, állj meg, te, kiáltott utána Hermán, András! András! Aláesel! Iszonyodva nézte, amint a fiú elkapja az utolsó előtti kocsi fogantyúját, felugrik a lépcsőre, és vidáman visszainteget. Az anyád istenit, mondta Hermán, csak úgy, magában, és megcsóválta a fejét. Aztán bevitte a két kannát, ezért majd jön Szikszai, a fuvaros, és viszi a csarnokba. A vonat után nézett, és még egyszer megcsóválta a fejét.
András zsebre gyűrte a sapkáját, kihajolt, hogy a szél belekapjon szőke üstökébe, s kimenjen belőle a fésülés, aztán dörömbölt az ajtón, két fiú nevetett rá bentről, integettek, aztán a peron zsúfoltságában nehezen, szinte dulakodva nyitották ki az ajtót, és gyorsan felrántották a lépcsőről. Szia, szia, köszöntek neki, majdnem lemaradtál, jó reggelt, mondta András hangosan, és büszkén nézett körül, na és a múltkor, kérdezte, ami
1
kor a kanyarnál leptem fel? Piros volt, égett az arca a hidegtől, és boldogan lihegett. Az utasok csendben szorongtak egymás mellett a hideg peronon, a levegőt cigarettafüst ülte meg, András körülnézett, Vera itt van, kérdezte halkan, besodró- dott, mondta az egyik fiú, és cigarettát vett elő, András szeme elsötétült, a másik fiú egy pakli kártyát kevergetett, beszállsz, kérdezte Andrástól, nem, felelte a fiú rosszkedvűen. O is megállhatott volna itt, mondta. Ahogyan ti is. Ne törődj vele, vigasztalta az egyik fiú, és hatalmas füstcsomót fújt felfelé. Aztán rátette a lábát a kilincsre, övéről vastag alumíniumkereszt lógott az ágyékára egy láncon, kezdjük, mondta, társa a térdére osztotta a lapokat. Szótlanul játszottak, és fújták a füstöt hunyorogva, néha megálltak, egymásra néztek, és nevetésben törtek ki. A vesztes ilyenkor a fejét csóválta, és a szűk farmerzsebből tízfillérek kerültek elő. A vonat egyhangúan kattogott, ringatózott, a gyenge fényben furcsa árnyékok szabdalták át az arcokat, néha mocorgott valaki, hogy gémbere- dett tagjai görcsét valahogy feloldja, megmozdultak ilyenkor a többiek is, ásítoztak, aztán egyszerre megbolydult a tömeg, valaki kiabált, engedjenek ki, vécére kell mennem! M éltatlankodó vita támadt, András ernyedt közömbösséggel figyelte, jaj, istenem, mondta egy nő, hát ne nyomjanak már agyon! Rettenetes, mondta, az ajtó mellett guggolt, rettenetes! N agy falatokat tört a kezében lévő kalácsból, és két ujjal egészen hátra, a zápfogára tette, foghíjas száját kitátva. Rettenetes, mondta újra tele szájjal, a mellette lévő kosárban tyúkok vartyogtak. Az átjáró ajtó előtt egy nagyon öreg, görnyedt, sovány ember állt fekete télikabátban, viaszfehér, közönyös arccal, két öregasszonyra támaszkodva, úgy tűnt, nem is lélegzik, hát élet ez, kérdezte feléje fordulva a foghíjas asszony, most csak tessék mondani, hát élet ez? Morzsák peregtek vastag bundájára. Az öregember nem válaszolt, félig lehunyt szemmel nézett maga
8
elé, az SZTK-ba visszük, mondta az egyik öregasszony, habár... Elhallgatott, szabadon lévő bal kezével legyintett. A foghíjas asszony rágása lelassult, összehúzott szemmel nézte az idős embert egy darabig, meg van érve, mondta aztán. Ez az ember már meg van érve. Lehet azt már látni, hogy meg van érve. Vihetik ezt már akárhová. Tudja, az a legrosszabb, hogy elengedi magát teljesen, folytatta az öregasszony az arca elé kötött vastag kendő mögül, hát gondolhatja, milyen nehéz nekünk emelni ezt a nagy testet. A foghíjas asszony bólogatott, és újabb falatokat rakott a szájába, istenem, mondta, istenem. A másik öregasszony nem szólt semmit, csak mosolygott, piros és pufifadt volt az arca, gyulladt szeméből lassan szivárgott a könny, nézze meg, folytatta emez, csak nyugodtan nézze meg a lábát, teljesen ki van tartva, nem is azon áll, mi tartjuk, hát most mondja... Be kellett volna menni, szólt közbe valaki, odabent biztosan átadta volna valaki a helyét, elvégre egy beteg ember, hát persze, mondták mások is, mért nem mennek be? Ja j, kedves, nem tudnánk idejében leszállni! A múltkor is elvitt a vonat bennünket a nagy tömegben, istenem, istenem, mondta a foghíjas asszony, drága jó atyám! Nem akar menni se, folytatta az öregasszony, úgy kell vinni, mint a gyereket. Hirtelen rikácsolni kezdtek a tyúkok, kétségbeesetten repdes- tek szárnyukkal, az asszony visszaigazította őket a kosárba, nyughassatok már, na, mondta nekik, aztán újra csend lett, csak a vonat kattogott, András kifelé nézett az ablakon, dérlepte, szikár fák, bokrok rebbentek el a tájjal, míg a távolab- biak mintha kísérnék a vonatot, elálmosodott, érezte, hogy a rászoruló testek nyomására szétlapul a zsebében a kolbász, de nem volt hová elhúzódni. Tulajdonképpen semmi baja, hallotta később az öregasszony hangját, csak nem akar már élni, a húgom például sokkal betegebb. Sokkal, de sokkal. O, mutatott a másik öregasszonyra, az este is kijött belőle minden.
9
A bundás asszony nyögve felemelkedett, jaj, istenem, mondta, a derekam! Leseperte bundájáról a morzsákat, aztán megigazította fejkendőjét, én sose viszek a piacról haza tyúkot, mondta valakinek, sose. A végén már adom, amennyiért kél. A fene tudja, miféle nyavalyát szed össze a piacon a másétól, és vigyem haza a többihez? Kétszázat hoztam tavasszal a keltetőből, ilyenkor ebből pénzelünk. Hangosan szívni kezdte a fogát, aztán ásított. Istenem, mondta, jóatyám.
A vonat lelassult, külvárosi házak, elhanyagolt raktárépületek között fékezett surrogva, András is ásított, és megpróbált nyújtózkodni, bent vagyunk, mondta, már éppen kezdtem elaludni, állva. Az egyik fiú letörölte az ablakot, és kinézett, á, mondta, még a Fűtőháznál sem vagyunk, összeszedték a kártyát, készülődtek. Segítsen majd valaki, emberek, mondta az öregasszony, legyenek majd szívesek, nem bírjuk ketten levenni! Tessék még várni, szólt valaki, még megy a vonat! Hangosodó beszéd, tolongás támadt, vonatdudálás hallatszott kintről, aztán fülsértő csikorgással felüvöltöttek a fékek. A fiúk feltépték az ajtót, leugrá ltak a m ég mozgó szerelvényről, és az aluljáró felé futottak, szia, mondta ott András a két fiúnak, én még várok itt. Idegesen toporgott a betonon, miközben emberek rohantak el mellette, a vonatok ontották magukból a tömeget, amely nyüzsgő masszaként hullámzott az aluljárók felé, ki lassan, ki gyorsabban, csomagokkal, táskákkal, ismerősöknek kiabáltak, egy alacsony, fekete ember tén- fergett közöttük csak úgy, télikabát nélkül, zsebre dugott kézzel, cigaretta füstölgött a szájában, és a hóna alá szorított, csupasz hegedű fáján egy ráfagyott köpés fehérlett. Jeges szél suhant olykor át a tömegen. András később m eglátta V erát Kesszel Rudival, Vera, Vera, kiabált felugrálva, a lány észrevette, integetett, majd bent találkozunk, kiáltotta, és nevetve sodródott egy csomó bátyus asszony között, mögötte Kesszel
10
Rudi ment, diplomatatáskáját a feje fölé tartva. András tanácstalanul állt egypár pillanatig, dühös volt, elkések, hasított bele hirtelen a félelem, és rohanva megindult le a lépcsőn, átve- rekedte magát a lökdösődő, lármás embertömegen, az állomás épületén keresztül kirohant a buszhoz, még épp elérte, az utolsók közt szállt fel, jaj, a belem, kiáltotta valaki, amikor nagyot nyomott a tömegen, hogy becsukódhasson mögötte az ajtó. E pillanatban megszólalt a Vagongyár szirénája, negyed, gondolta a fiú megkönnyebbülve. Fél hatra kellett a műhelyben lennie.
Fél hatkor elsőként ért a sötét műhelybe, hűvös volt és csend, felgyújtotta a villanyt, bekapcsolta a szárítókemencéket, megnyitotta a gőzt a lemosókádaknál. Fél hat után négyöt perccel érkezett a magas, kancsal művezető, lepakolt elkerített kis fülkéjében, felvett egy festékfoltos köpenyt, aztán kijött, kezet fogott a fiúval, fagyos volt a keze és a szája lila a hidegtől, megszemlélte az előkészületeket, bólintott. Kezét dörzsölgetve benézett a festőkabinokba, aztán Andrással kinyitották a szárítókemencék ajtaját, jó l van, mondta a művezető, akkor melegedjünk egy kicsit. Leültek az egyik kemence szája elé egy szárítóállványra, s a kiáramló m eleg levegőben elbóbiskolva néhány pillanat múlva szinte egyszerre billent le a fejük. Portulácska, a sánta takarítónő így talált rájuk reggelente, amikor vedreivel csörömpölve m egérkezett. A művezető krákogott, arca bosszús volt és mogorva, András pedig ásítozva bebandukolt a lemosóhelyiségbe, hogy megkezdje a napi munkáját. Korábban kellene jönnünk dolgozni, mondta egyszer a művezető Andrásnak, hogy rendesen kialudhassuk magunkat. András nevetett akkor, de a művezető arca komoly maradt, szinte ábrándos. Vigyázzon a daruval, mondta később, oldalmenetben akadozik egy kicsit. A fiú értetlenül nézett utána.
11
Esztike jött legkésőbb, a Robogó Csontváz, egy hihetetlenül sovány csiszolónő, Portulácska már várta, képzelje, fogadta izgatottan, hajnalban elvitték Gézát. Esztike köszönt mindenkinek, aztán kinyitotta a fiókját, m ilyen Gézát, kérdezte aztán óriási szemeit a takarítónőre szegezve, hát a férjemet, mondta Portulácska csalódottan. Valami politikai ügy, tette hozzá később. M indig jár a pofája. Ha most nekem elviszik vagy két évre, pont most, mikor ezek az áremelések vannak... Esztike, a Robogó Csontváz már nem figyelt, csiszolóvásznakat szedett elő a fiókjából, marokkövet, megnyitotta a csapot, és félrecsavart nyakkal várta, hogy a tartálya megteljen vízzel. Keze, mint egy több helyen eltört ág, a csípőjén. M it gondol, kérdezte a takarítónő, szóljak a művezetőnek? M iért akar neki szólni, kérdezte Robogó Csontváz értetlenül, Portulácska ismét csalódottan nézett rá, hát nem érti, kérdezte sírós hangon, nem, mondta Esztike, és tényleg nem értette. Feltünedeztek a festők is, átköszöntek az asszonyoknak, nyitogatták a kabinokat, állványokat készítettek elő meg munkadarabokat, zümmögtek a festékkavaró motorok, aztán lassan felerősödött a légbetáplálók és az elszívók zaja, a kabinokban sziszegő sugarak metszették át a bágyadt, téli napsütést, ami a festékfoltos ablakok apró kockáin szűrődött be, András szerette nézni a festőket, ahogyan a szórópisztollyal színes csíkokat húznak egymás alá, sorban, a lemezekre, aztán fordítják a zsámolyt és keresztben, a szép, tiszta színek frissen, nedvesen csillogtak, fiityörésztek közben a festők vagy daloltak, mindegyiknek megvolt a magáé, Bánát bácsi például legtöbbször azt énekelte, hogy Krasznahorka büszke vára, Galambos, aki nemrég szerelt le, katonanótákat énekelt, a Diákkislányt, vagy azt, hogy Elindul az üteg, még Venyige úr is énekelt, aki pedig a leg- ügyetlenebb volt az egész brigádban. A művezető nem énekelt, de időnként odaállt Bánát bácsi kabinja elé, és karba font
12
kézzel, komoly arccal hallgatta. Fél nyolckor jött be a nagydarab bérfelírónő, sima, ápolt arcán hervadhatatlan mosoly, mindenkihez odament, köszönt, jó reggelt, jó reggelt, az egész nő a kövér tisztaság és derű makulátlan üdeségét sugározta, Andrással is kezet fogott, szerbusz, szépséges Andrisom, mondta neki, és megsimogatta a fiú arcát, András a rajongó tekintet sugárzásában valóban szépnek, daliásnak érezte magát, imádta a bérfelírónőt, és nemcsak ezért, hanem mert ő meg a H ey Jude-ot fütyölte egész nap, és rendesen, mint egy férfi, és közben mosolygott, csak mosolygott.
András a saját munkáját is szerette. A lemosó ajtaja előtt járt el mindenki, és az ajtó egész nap nyitva volt, hallgatta a bérfelírónő fütyölését, és közben rakta az anyagokat a különböző zsírtalanító kádakba, lúgos oldat, öblítő, ferrodit, megint öblítő, akkor foszfátfürdő, ezután forróvizes öblítés és szárítás forró levegővel. Az alkatrészekkel megrakott merülőkosarat kis futódaruval mozgatta, kényelmes munka volt, tiszta, jött-ment a kádak elé emelt dobogón, és egyedül őrá volt bízva minden. A bejárat mellett gőzölgő kádban lúg forrt zubogva, ebben főzte le az elrontott alkatrészekről a festéket, ezeket aztán újrafestették, a padlót és a falakat sárgás csempe borította, amire állandóan szivárgott a víz, a kifröccsent vegyszereket azonnal belemosva a lefolyóba. Egy kis kézikocsin a kabinok elé hordta a lemosott alkatrészeket, aztán újakat vitt be, így ment ez egész nap, csak az bántotta, hogy neki nem volt hallása, nem tudta fütyölni a H ey Jude-ot, ezt a művezető mondta neki, hogy kérem, András, maga ne fütyöljön, mert magának nincs hallása. És ha nem hagyja abba, itt őrülünk meg mindnyájan. Kérem. András szerette a művezetőt, és hallgatott rá. Egyszer azt mondta neki a magas, görbe ember, hogy fiam, magából olyan festőmunkás lenne, hogy na. H a akarja, festőt csinálok magából. A fiú megköszönte szépen, mást
13
nem mondott. Venyige úr kabinjában álltak akkor, Venyige úr kabinja ajtajára valaki ráfújta rezisztánnal, hogy PASLAZ JÓZSI KINEZER, András nem tudta, mit jelent ez az egész, Bánát bácsi azt mondta, azért kinézer, mert mindig kinéz, ha elmegy valaki a kabinja előtt, és hogy pasla, Bánát bácsi mindent meg tudott magyarázni, azt is mondta, hogy a munkamorál azt jelenti, hogy ezután munka közben morogni kell, a művezető akkor összeszidta, azt mondta neki, vén bolond, gyűlés volt, és mindenki nevetett. M inden festő kabinjában voltak feliratok, a legtöbb helyen az, hogy NEM ADLAK MASNAK, ez a szórópisztoly fölött volt, pirossal, de például Kesszel Rudi kabinjában az is ott állt, hogy TRINK TRINK, meg az, hogy I W A N T YOU, ezt András le is másolta, előtte azonban megkérdezte, hogy m it jelent. O is szeretett volna feliratokat csinálni, de a csempére nem lehetett, mindent lemosott róla a víz.
Verát nyolc óra után hozta fel a teherlift az első fuvarral, nyolcig a lakatosoknak vásárolta meg a reggelit a földszinten, András úgy intézte, hogy ki tudjon menni elé a folyosó végére, addig az alkatrészek az öblítővízben áztak, szia, mondta neki, úgy tett, mintha véletlenül lenne ott, borzasztóan szerelmes volt Verába, hátracsapta a savvédő álarcot, megjöttél, kérdezte, a lány fekete sörénye szinte világított a liftben, V era, Vera, mondta András, és a lány vállára tette a kezét, az csak nevetett, gyönyörű volt, nevetve járta végig a festőket, csiszolókat, ki, mit kér a büféből, aztán reggeli után fázósan dider- gett a szárítókemencéknél, fázom, mondta Andrásnak, a kezem fázik állandóan. Reggeli előtt bevásárló volt, reggeli után vizes csiszoló, András szívesen dörzsölte volna helyette a le mezeket a csiszolóvászonnal, és mártogatta volna a kezét egész nap a hideg vízbe, de nem lehetett, neki is volt dolga, így aztán az apró szünetekben marokra fogta a lány kezét, és fújta,
14
fújta, jaj, de jó, mondta Vera, jaj, de jó. Fújnám én örökké, mondta a fiú, és elvörösödött, szájával simogatta a vízben megfonnyadt ujjakat. Vera nevetett, dohogott a kemence mögöttük, s a légbetáplálók halkan rezegtek. András szerette volna m egérinteni a lány arcát, de Vera olyan szép volt, hogy félt tőle, félt megérinteni, a nagy állvány mögött álltak pedig, ahová a festők is be-beugranak valakivel ebédszünetben, vagy ha kifogy az anyag, Andrásnak, ha arra járt, kacarászás, suttogó beszéd ütötte meg néha a fülét, ilyenkor elszégyellve magát, továbbment, aztán vissza a lemosóba, felvette a gumicsövet, és felfelé tartva a fejét, vizet locsolt sokáig az arcát védő plexire, vastag sugárban dörömbölt a műanyagon a víz, aztán lágyan végigfolyt a gumikötényén, le a csempére. M it csináljak, Pap bácsi, kérdezte a liftkezelőtől, a vénséges, összeszáradt embertől, aki egész nap a teherlift sötét odvábán ült, és vaksin hunyorogva dohányzott. Csak ő tudta, hogy András szerelmes Verába, haj-haj, mondogatta az öreg megkopott hangján, és csóválta a fejét, haj-haj, egy ilyen erős legény. De többet ő sem tudott mondani. Kért egy cigarettát a fiútól, és kifizette, nem kell nekem ingyen semmi, mondta, csak, tudja, én nem vehetek, mert erős dohányos vagyok, és egyszerre elszívnám az összest, úgy higgye meg, nem tudom, mi az elég. Szegény feleségem is mindig mondta, Alfréd, maga nem tudja, mi az elég. Soha nem evett egy falattal többet, soha nem ivott egy korttyal többet az én feleségem, mint ami kellett, aztán egyszer bevett negyven darab altatót, és meghalt. M ost már sose tudom meg, miért hívott Alfrédnak, mikor én Gábor vagyok. Hátradőlve apró székén elmerengett, bocsásson meg, mondta később, nagy szünet után, bocsásson meg, ha megsértettem valamivel. András elpirult, dehogy, mondta, dehogy. Tessék csak, nyugodtan. Berakta az öregnek a nehéz alkatrészeket, meg általában segített mindenkinek, de a harminc
15
fillérrel nem tudott mit csinálni, amit Pap bácsi egy cigarettáért adott, tartotta a kezében, ne tessék már, mondta és szé- gyellte magát, bezzeg Kesszel Rudi nem gatyázott, Pap bácsi, mondta, én nem gatyázok ezzel a pénzzel, és messziről beledobta a forró lúgba, ahol azonnal szétfőtt az alumínium, csak úgy pezsgett, másik esetben meg kettétörte az ötvenfillércst, és visszaadta a felét, hogy Pap bácsi, ez a cigi csak huszonöt fillérbe került. Pap bácsit az ilyesmi már nem érdekelte, ha k ifizette a pénzt, már egészen máshová nézett, valahová távolra, és egyszer elmondta Andrásnak, hogy őérte rövidesen jönni fognak repülőgéppel, és végre elviszik innen. M egkérte a fiút, hogy ezt kezelje diszkréten, és kért egy cigarettát...
Kesszel Rudi mutatványokat is tudott, feldobott egy pénzt a levegőbe, aztán különböző helyekről varázsolta elő, csak odanyúlt, és ott volt a forint. András nagyon irigyelte ezért, és szerette volna megtanulni, mert Verának nagyon tetszett, megnézte a művezető is egyszer, és azt mondta, csalás az egész. Portulácska nedves fűrészport szórt szét, csak így lehetett sep- regetni, hogy ne porozzon, aztán odajött ő is, ezt Géza biztosan tudja, mondta, mert ő már ült börtönben, most is oda van, és nem lehet tudni, mennyit kap. A Szabadság étteremből vitték el, magyarázta Esztikének, állítólag már az asztalon állt, ha berúg, mindig fel akar állni az asztalra beszédet mondani, csak nehéz neki, az egyik lába le van vágva. Rudi feldobta a pénzt, mindenki felnézett utána, itt van, mondta a szeplős fiú nevetve, és kivette a forintost Portulácska fiiléből. Őrület, mondta a Robogó Csontváz inas kezeit tördelve, ez nem lehet igaz, én félek. A bérfelírónőt nem nagyon érdekelte a dolog, rendezgette papírjait a fülkében, és fütyölte a H ey jude-o t gyö- nycSrűen, közben rá-rámosolygott Andrásra, András visszamo- solygott, a végén elnevette magát, és arra gondolt, hogy m indenütt kellene lenni egy ilyen valakinek, aki fütyöli a H ey
16
Jude-ot, és akire az ember rámosolyoghat, a vonaton is kellene lenni, szóval mindenütt. Ezt el is mondta Verának a reggelinél, amikor mindenki kipakolt, és kinyitották az egyik kemence ajtaját, még a művezető is kijött enni, igaz, nem szólt egy szót se, csak eszegette vékony vajas kenyereit, öregebbnek látszott ilyenkor, kínálták a közös teával, de csak egy kis csészével fogadott el. Pap bácsi nem jött ki a teherliftból soha, csak kinyitotta az ajtaját és szembeült velük, egy nagy nejlonzacskóból apró kenyérdarabokat eszegetett jóízűen, ha szóltak hozzá, lassan, lehunyt szemmel, derűsen bólogatott, de nem válaszolt semmit. A festők tejet kaptak védőitalként, András is, mert ő meg savval dolgozott, a csiszolóknak nem járt, de András a magáét mindig Verának adta, a lány nem is evett mást, apró kis fogaival kitépte a zacskó egyik sarkát, és lassan kortyolgatta a hűvös folyadékot. András kolbászt evett vagy szalámit, fa- sírozottat, ilyesmit, adott volna a lánynak is, de annak nem kellett, olyan karcsú és hajlékony volt, mint egy hirtelen nőtt fűz, két marokkal át lehetett volna fogni a derekát.
Fél egykor Venyige úr beleejtette a szórópisztolyt a festékbe, és tele lett a szája a felcsapódó rezisztánnal. Egy ronggyal törölgette nyelvéről, fogai közül, szájpadlásáról a fanyar, büdös ragacsot, mindenki odament, hogy rosszul legyen a nevetéstől, Vera is, annyira nevetett, hogy rádőlt Andrásra, a fiú akkor átfogta a derekát, és olyan boldog volt, hogy azt k ívánta, bárcsak esne bele Venyige úr pisztolya mindennap a festékbe. A végén aztán gargarizált Venyige úr egy kis hígítóval, és rendben is volt a dolog, de ők még az utcán is nevették, meg a harm incegyes buszon, mivel az állomásra mentek, Kesszel Rudi eljátszotta a jelenetet, öklendezett, csuklóig vájkált a szájában. Volt még idejük a vonat indulásáig, Kesszel Rudi azt mondta Verának, hogy menjenek a tejbárba, igyanak valamit, Vera azt mondta, neki nincs pénze, dehogy
nincs, mondta erre Rudi, feldobott egy forintost a levegőbe, utánanéztek, Rudi is, aztán a lány hajából vette elő, tessék, mondta, ugye, hogy van, nevettek, átsétáltak néhányszor a várótermen, András se tette fel a sapkáját, pedig kint az utcán fázott egy kicsit a füle.
Hatalmas tömeg zsongott a váróteremben, hosszú sorok álltak a pénztárablakok előtt, az újságárusoknál, a büfében, mindenütt, szünet nélkül beszélt a hangosbemondó, a vonatok érkezésével, indulásával egész csoportok siettek ki, ille tve jöttek be, az automaták környékét vidáman táplálkozó, lármás diákcsapat szállta meg, a telefonfülke m ellett egy kisfiú állt elszánt arccal egy sereg csomag mellett. Vera játszott a menetrendgéppel, Késszel Rudi pedig vett egy jegyet Tisza- csegére az automatából, pedig nem is oda utaztak, és Verának adta, Vera azt mondta, hogy ez hülyeség, váltsák vissza a pénztárnál, de Rudi feldobta a levegőbe a jegyet, mindnyájan utánanéztek, és a jegy eltűnt. Fennmaradt a levegőben, mondta Rudi, nevettek, hogy csinálod, kérdezte Vera, Kesszel Rudi ránézett, elmondom, ha, mondta, és itt megállt. M i ha, kérdezte a lány, Rudi a füléhez hajolt, és súgott bele valamit, amibe mindketten belepirultak, András csak ácsorgott m ellettük, rossz kedve volt, menni kellene, mondta, m indjárt bejön a vonat. Elindultak a kijárat felé, Rudi néhány tánclépést tett magas sarkú csizmájában, aztán feldobott egy pénzt, hopp- iá, kiáltotta, és a másik kezével utána mutatott, felfelé néztek mások is körülöttük, végül már majdnem az egész váróterem, egymást kérdezgetve, mutogatva, Rudi pedig megperdült a sarkán, és egy vasutas fenekéből vette elő a pénzt, hangosan nevettek a körülöttük állók, Vera a mellére tette a két kezét, úgy kacagott, aztán megszólal t a szignál, és a bemondó vonatokat, állomásokat sorolt fel, siessünk, kiáltotta András, hátha lesz még ülőhely! Lerohantak az aluljáróba.
18
Ülőhely már nem volt, de valahogy elhelyezkedtek a peronon úgy, hogy támaszkodni tudjanak, csak Kesszel Rudi nem támaszkodott, mesélt, szerepelt állandóan, láttátok, mondta, átvertem az egész állomást, nem voltak észnél! Hosszú sálja végével körözött a levegőben, veszek egy rádiót hétfőn, mondta, egy Plútót, most jelent meg a boltokban, hordozható, IC- rádió és hangostelefon. M i az a hangostelefon, kérdezte Vera, egy család szállt fel, férj, feleség, két tízévesforma kisfiú és egy óvodáskorú kislány az apja nyakában, sapkáján piros bojt, csomagokkal megrakva tétován fürkésztek hely után, aztán ők is lepakoltak a peronon. Újságárus sietett végig a vonaton kiabálva az újságcímeket, aztán újabb utasok jöttek, mások vándoroltak egyik kocsiból a másikba. András úgy igyekezett, hogy Vera mellett maradjon a tolongásban, hogy hozzáérhessen, de Kesszel Rudit is hozzájuk szorították, aki már kétszer is a lány fülébe sugdosott, és nevettek. N agy rántással elindult végre a vonat, s a kislány az apja nyakában felkacagott. Néhányan futottak a vonat után. András figyelte az ablakon át, hogy el- érik-e, de nem érték el, aztán egy pad m ellett döcögtek el, amelyen a fiú a reggeli öregembert látta üldögélni lelógó fejjel, mellette a beszédes asszonyt, most egy zsebkendőt szorított az arcához, és arrébb a másik öregasszony ült fura, féloldalra dermedt tartásban, arcát letakarták egy kendővel. M eghalt, kiáltott fel András meglepetten, reggel még láttam! Ki halt meg, kérdezte Vera, Kesszel Rudi súgott neki valamit, és a vállán hagyva a kezét, közelebb lépett hozzá. András kedvetlenül válaszolt, reggel együtt utaztam azzal az öregasszonnyal, aki... Neked van ilyen tehénszagod, kérdezte Kesszel Rudi hangosan közbevágva, és fintorogva András hajába szagolt. Valaki felnevetett, András ránézett Rudira, aztán maga sem tudta hogy, pofon vágta a fiút. Hangosat csattant az ütés, furcsa csend lett utána, Kesszel Rudi arca vérpirossá vált, s hal
19
ványan kirajzolódtak rajta az ujjnyomok. Egy pillanatra úgy tűnt, visszaüt, aztán csak megtelt a szeme könnyel, és hátat fordított... András is elpirult, borzasztóan szégyell te magát, hogy megütött egy gyengébbet, Vera is elfordult, aztán kinyílt az átjáró ajtaja, és egy idős ember jött be egy hegedűvel, köszönt, majd álla alá szorítva hangszerét hegedülni és énekelni kezdett, hogy Édesanyám, te jó asszony, lassan elhalkult a zsivaj, bent a hűkében pedig felállt egy középkorú nő, és szigorú arccal énekelte a dalt, mellette egy részeg férfi aludt ölébe zuhant fejjel. András elszorult szívvel nézett ki az ablakon, és mire a nótának vége lett, Vera eltűnt mellőle.
Andrásnak még este, otthon is rossz hangulata volt, jóformán nem szólt semmit, csak tette a dolgát némán, aztán azt mondta, hogy nem éhes, és vacsora nélkül feküdt le. Reggel fél négykor ébresztette az anyja, gyerünk, mondta keményen, a nyitott ajtón bevilágított az előszoba fénye. A fiú álmosan öltözött a hideg és sötét szobában, teheneket, bikákat tartottak meg disznót, az anyja elindult csörömpölő edényeivel és a lámpával, a fiú utána, át az udvaron. Fülledt meleg volt az istállóban, gőz, csípős trágyaszag. Az anyja felakasztotta a lámpát, köhögött, András nekiállt, hogy kihordja a trágyát, aztán szalmát hozott be, anyám, mondta váratlanul, mondani akarok valamit. M i lelt, kérdezte az anyja, meleg vízzel mosta a tehén tőgyét, hátra sem fordult. M eg akarok nősülni, mondta András. És elmegyek innen. Nem akarok itt élni a tanyán. Micsoda, kérdezte az asszony, lassan hátrafordítva a fejét, mit csinálsz te? Elmegyek, mondta a fiú. M eg akarok nősülni. Hát nem csinálhatom ezt örökké! M it csinálsz, kérdezte még egyszer az asszony, és felállt a tehén mellől. Elmegyek, mondta András indulattól elfúló hangon, elmegyek! M ég akkor is ezt kiabálta, amikor az anyja végigcsapott rajta az ostorral, elmegyek innen, kiabálta, és az arca elé kapta a kezét, le
20
csapott az ostor, aztán újra és újra, acsarkodtak egymásra, az anyja mocskos csavargónak nevezte, aki özvegy anyját itt hagyná egyedül valami rüfkéért, mert hajtja az a piszkos vére, a munka meg büdös, te lator, üvöltötte magából kikelve az asszony, és mindannyiszor lecsapott az ostorral, nem nézve, mit talál, a fiú azt kiabálta, hogy akkor is, akkor is, aztán, amikor már nagyon fájt mindene, bemenekült a bikák közé, oda az anyja nem merte követni. Agyonverlek, rikácsolta utána, az agyadat loccsantom szét, de én nem nevelek gazembert! A bikák fújtak, toporogtak, idegesek lettek a kiabálástól, rángatták a köteleket, szájukból csörgött a nyál, nyögtek, egyikük szarvával dühödten a jászolnak esett, András orrba rúgta, hő, mondta, hő, aztán ismét orrba rúgta az állatot. Reszketett az idegességtől.
Éppen csak megmosdott, és úgy ment ki a házból, hogy nem is köszönt az anyjának. Elment a kapuba készített kannák mellett, de tíz lépést sem tett meg, visszajött érte és futni kezdett a buszmegálló felé. Alig érte el a buszt, nagy nehezen felgyömöszölte magát a két kannával, füst volt bent, és szólt a rádió. Nem szólt senkihez egész úton, de ahogy az állomáshoz közeledtek, elfogta a szokott izgalom, zsebre gyűrte a sapkáját és a kannák fülét megmarkolva feszülten várta, hogy a busz megálljon, már húzott ki a vonat, látta, aztán döc- cenve megálltak, nyílt az ajtó és ő rohant a bokáig érő hóban, állj meg, állj meg, hallotta Hermán hangját, ledobta a kannákat és nekiiramodva beérte még a vonatot, az utolsó előtti kocsi fogantyúját elkapva felugrott a lépcsőre és visszaintegetett Ilermánnak. Egy kicsit lihegett, aztán hátrahajolt, hogy a szél belekapjon a hajába, majd zörgött az ajtón. Valaki háttal állt belül, Kesszel Rudi volt. Újra zörgött, megmozgatta a kilincset, de azt belülről lezárták, Kesszel Rudi izgett-mozgott, ahogy emelgette a kezét, a hóna alatt András m eglátta V e
21
rát, nevetett a lány, látszott, hogy beszélgetnek, aztán Kesszel Rudi egy forintost vett elő, feldobta, a lány utánanézett, és a fiú látta kívülről, hogy a forintos ott maradt Kesszel Rudi kezében a hüvelyk- és a mutatóujj tövébe szorítva, ha lefordítja a tenyerét, persze, hogy nem látszik, tehát csalt, gondolta keserűen, nem dobja fel a pénzt, csak úgy tesz! Gyorsított a vonat, metsző szél rángatta a kabátját, és apró hócsillámokat kavart az arcába, ahogyan ott állt, szomorúan átkarolva a fogantyút. Nem kopogott többször.
22
ÉJSZAKAI MŰSZAK
Este tíz előtt a portán már senki sem köszön. A portás ül a bódéjában és álmosan, gyanakvó szemmel néz kifelé az ablakon. Az emberek a buszok érkezésétől függően Idsebb-nagyobb hullámokban jönnek, halk beszéddel, morcosán, csendben. A gyári belépőt sem mutatja senki.
Az öltözőben gőz, cigarettafüst és az embernyáj csípős testszaga. A délutánosok közül sokan hamarabb megszöknek, ők már fürödnek, vagy lázasan öltözködnek. A fogasokon szanaszét utcai és munkaruhák, törölközők, a betonpadlón szemét, sár, víztócsák. „Valaki megint idepakolt a helyem re!” ,Jó estét!” „Szerbusztok!”, köszönnek. „Csukd be az ajtót, mert kihűl a mandulám!” A fal mellé a lócákra ülnek, nehézkesen, fáradtan, ólmos tagokkal gyötrik le magukról a ruhát. „Nem tudtál te se aludni?” „Én, komám, már alig vártam, hogy jöhessek!” „Gondolom, az asszony is, m i?” A pult mögött rokkant öregember adja ki és veszi be a ruhákat, aki jön, bemondja a számát, az öreg kiadja a munkaruhát és beveszi a „civilt”. A pult és a fal között százhúsz ember öltözik egy két méter széles és húsz méter hosszú folyosón. A pultban kicsiny fiókok a szappan és a papucs számára. Ezenkívül mindenki tart itt különféle rongyokat, elrothadt cipőt, szennyest, kenyeret, vasdarabokat, cigarettát, gyűrűt stb. A fiókot mindenkinek be kell zárni lakattal, de ha valakinek nincs szappanja, egyszerűen lerúg egy lakatot és viszi a másét. Az öreg nem szól. Nem lát. „Halega, én széttöröm a lelked, gyónj meg!” A hátsó sarokban egy csoport kártyázik gatyában, fiatalok, a közeli faluból járnak be, de korán jön a vonat, a kocsma meg bezárt. Váloga- tottan mocskos szavakkal szidják egymást közömbös hangon,
23
mintegy oda sem figyelve. A bank egy katonai sisak, az aprópénzek m ellett két százas is piroslik. M ellettük egy pattanással borított testű fiú húzza fel a nadrágját a tükör előtt, ágyékához egy papírlabdát gyűrve, hogy „dzsesszesen álljon”, nőies, ápolt szőke haja selyemként esik véresre vakart vállára. Táskarádió szól, több is, néhány állomást egyszerre hallani. „Dra- kula, valaki megint elvitte a törölközőmet!” Az öregembert a pult mögött Drakulának hívják, az igazi nevét talán senki sem tudja. „Drakula, ha nem vigyáz itt a dolgokra, mi elhajtjuk magát, mint a magzatot!” „Drakula, fusson ide gyorsan, siessen!” „Drakula, jöhetsz, szabad vagyok!” Az öreg a tömegben nem mindig tudja, hogy ki szólt neki, gyanakvó arccal liheg mindenkire, fáradtan csoszog egész nap, tűrve a többiek kegyetlenségeit. „Drakula, húzza le utánam a budit, ha gondolja!” Néha kitör, rikácsol: „Szólok az igazgatónak! Rokonom az igazgató !...” Csak nevetik: „Az igazgató itt még soha nem volt, öreg, fél a bolhától!” A műszakkezdet közeledtével az öltöző hirtelen kiürül, az öreg lomhán az ajtóhoz csoszog, kinyitja sarkig és kimerültén, tátott szájjal liheg a kilincsbe kapaszkodva... A sajtolóműhelyben már csend van, csak a kemencék morognak, a délutánosok tesznek-vesznek takarítás ürügyén, a prések medvéje leeresztve egy felmelegített vasra, hogy a szerszám ki ne hűljön. Az érkezők lassan jönnek, lustán, lerakják a táskáikat valahová a polcokra vagy a gép mögé, váltanak néhány szót a délutánosokkal, aztán a kemencék elé állnak melegedni. A hazamenők az irodához gyűlnek, beszélgetnek, cigarettáznak. Aztán jön Mazsola, „Szedukszen, szedukszen!”, köszön mindenkinek. „Hogy vagytok, tündérek?” „Kibírnánk részegebben is !” „Félfájinul.” „Ahogy hagytál, farral a szádnak!” Mindenkivel kezet fog, majd Nácit ellöki a kemencétől, és a helyére áll. „Fabulon a bőre őre, ne feküdj a hideg nőre!”, mondja aztán szigorú arccal. Alacsony, csúf, nyolcvankilós, bi
24
valyerős ember, fején pörge kis kalappal, amit ő is, mint mindenki, a tisztítórongyból szedett ki, csak levágta a szegélyét. A műhely sötét és hosszú, a kemencelyukak világítanak, néhány elpiszkolódott lámpatest hunyorog. A terem túlsó végében három asszony áll, a sorjázok, ott valamivel világosabb van. Kávészag. Aztán kijön az iroda ajtajában ácsorgó tömegből a dél- utános művezető, és megnyomja az elektromos kürt gombját, tíz óra, a délutánosok egymással versengve, kiabálva rohannak az öltözőbe, az itt maradt éjszakások pedig csendesen tovább beszélgetnek. Harmincas, csúnyácska, sovány nő hozza egy tálcán a kávét, elvesznek egy-egy pohárral, a nő zsebébe rakják a pénzt. „Annácska, maga főzte ezt a kávét, kiscsillag?” A nő ragyog. „Igen, mindig én főzöm...” „Fertelmes!”, Náci kiköp és kilöttyinti a kávé alját. „Mennyi petróval csinálja?” „Nincs abba petró!” „Hogyhogy nincs benne?! M it itat maga itt velünk tulajdonképpen?” Pálfi arca gömbölyű a nevetéstől. Imre úr odakacsázik elnyomorodott lábain, elvesz egy poharat, iszik, „hmmm!”, csettint, „tudjátok, hogy nem is olyan jó ez?” Ót Garincsának hívják, kisegítő. Bugyó agglegény, összeszáradt alkoholista, fintorogva iszik: „Megint semmi ereje ennek. Nem tud maga pálinkát főzni, kedves!” Anna nevetgél, rossz fogait mutogatva. Négy gyereke van, egynek sem ismeri az apját. A melegítők beraknak egy-egy lapát anyagot a kemencébe, aztán visszajönnek. Az éjszakás művezető is kijön, köszön, „akivel még nem találkoztam”, aztán ő is elvesz egy pohár kávét, ötforintossal fizet, „a többi a magáé”, mondja M azsola nagyvonalúan, a művezető elveszi a visszajáró pénzt, „a poharat azért el lehetne mosni, mondja undorral az arcán, „egyáltalán, m it lehet magára bízni, ha ezt sem?” Átmegy a nők csoportjához, akik már rakják fel az anyagot az asztalra. Vajda, Mazsola melegítője nem iszik kávét, csak nézi a többieket és Annát, akibe évek óta szerelmes, de Mazsola szerint „ártány
25
módra viselkedik”, és ezért Anna „inkább magához nyúl”. A művezető visszajön, bedob valam it a kemencébe, „el lehetne kezdeni, uraim, nem gondolják?” A csoport feloszlik, ki-ki a gépéhez megy. Beindítják a motorokat, felerősödő morgás, mely egyre fokozódik, és valahol az elviselhetőség határán megáll. Mazsola leül a gépe elé, bekapcsolja a reflektort, mely a szerszámot világítja meg, megjáratja a medvét néhány pedálnyomással, ledobja a melegítő vasat, lesepri a revét, tapsol, „adjad, tündi-bündi!”, kiáltja, Vajda kikap a hosszú szárú fogóval egy darabot és a gép asztalára teszi, Mazsola megfogja fogójával, a szerszámra igazítja, lenyomja a pedált, lezuhan a száz tonnával a medve, hatalmas dübörgéssel, belesajtolja az izzó anyagot a szerszám formáiba, és már ott a következő darab, a szomszéd gépnél Náci acsarkodik melegítőjére, aztán Bugyó, a következő gépnél Pálfi, a dübörgés állandósul, majd felcsattognak a légkalapácsok is, a műhely végéből ropogás, reccsenés, excenterek Toppantják le a darabokról a sorját, megremeg a félhomály, villáinknak a vasak a melegítők repkedő fogói között, fütty, „Fidibusz, szerbusz, fidibusz!” Mazsola rikkant. „M ókuli!”, üvölti vissza Náci, „pár kedves szót, kedvesem!”, a melegítő visszaútban belevágja fogó végét a vízzel teli vederbe, de csak egy pillanatra, és már veszi is a következőt, nem nagyon néz semerre, az alárakó is csak az odor tükrére néz, az asztalra tett darabot csak a szeme sarkából látja, úgy nyúl érte, észnél kell lenni, a lesajtolt darabot a kefe hegyével kidobja a szerszámból a gép mögé tett vasládába, és ugyanazzal a mozdulattal végigsepri a szerszámot, és már ott a következő, rátesz, pedál, dörrenés, kidobás, gyorsan, gyorsan, a kemencében az anyag nem éghet el, nem lehet gatyázni, Pálfi ugrik fel nemsokára, egy adagot már levert, most a melegítőjének segít, kis negyven-ötven darabos adagokat fog össze, és tepsibe rakja. „Tündi-bündi hercegem!”, ordít Mazsola a kis Vajdára, „mi
26
lenne, ha felébrednénk egy pettyet?” Csak a kis Vajda tud úgy melegíteni, hogy nem kell leállni közben, mert ha az egyik félig kifogy, teszi be a másik tepsit, és mire amabból az összes anyagot kiszedi, addig ennek is felmelegszenek a tetején levő darabok. Mazsola átkozódik, Náci röhög, „mit röhögsz?” „Pi- pilnem kell!” „Lökd oda az asszonynak!”, a műhely lassan át- melegszik, az asszonyok sápadt arccal hajolnak be a géplámpa fényébe ernyedt, úgy felejtett vonásokkal, kezük már konyákig fekete és a homlokuk is, olykor öntudadan mozdulattal csapják félre a kezükkel az előrecsúszott fürtöket, szemük mindig megrebben a gép reccsenésekor, s egy picit hátrahőkölnek. Anna készíti az új kávéadagokat az iroda melletti satuasztalon, roppant szerszámok között, összeégett kis rezsón. Ga- rincsa, azaz Imre úr imbolyog végig egy üres ládával, nyitva hagyja az ajtót, amikor kimegy, vad hideg csap be. „Garin- csa! A csontod mondja a húsodnak, hogy oszo lj!” Garincsa visszajön, „tessék?”, Mazsolához megy, és az arca alá hajol, „ajtó !”, ordít rá Mazsola, és a szeme felé bök egy meleg vassal, Garincsa elugrik. M ost Náci is felpattan, hogy segítsen a melegítőnek, a légkalapácson énekelnek a fiúk, a géppel veretik a ritmust: Ju lcsa , ha bejössz a laktanyába...” Az asszonyok is rázendítenek, de egyes részeknél kuncogva abbahagyják, fekete kezüket szájuk elé kapva. Sűrű füst gyűlik lassan a mennyezetre. Ejfél felé már vörösen izzik a kemencék száján körbe a vaslemez is. M eleg van. Imre úr időnként a hűtővederből locsol a melegítőkre, Mazsola is belevág egy rongyot a vederbe, és a kalapja alá teszi. „Mi van, mi van?!”, ordítja a kis Vajdának, aki egy pillanatra emiatt kivárt, „nem akarsz dolgozni?”, veri az asztalt a fogóval, „segítség!”, szétcsapja a kezét, „ki akar csinálni a melegítő”, Pálfi és Náci felröhögnek, csak Bugyó dolgozik hallgatag megszállottsággal, miután az első másodpercekben felismerhetetlenné keni össze az arcát, melegítője, az
27
öreg Mező, minden adogatásnál rácsapja a vizes fogót, de nem veszi észre, hogy az arcán is folyik már a víz, „tönkreteszi a gyárat!”, kiabál tovább Mazsola, és arra is van ideje, hogy gesztikuláljon, sőt egyszer fel is ugrik, megkerüli székét, kiabál, közben azonban kezei automataként dolgoznak, „lefokoztat- lak a sárga földig!”, a felugrást és a körbejárást Náci is kipróbálja, aztán Imre úr biceg oda, nézi őket egy darabig, legyint, „ha a fiam hülye lesz, kovácsot nevelek belőle”, mondja és menekül. Pálfi vágja nyakon egy ronggyal, amely csupa kenőcs, „hideg szél fúj, édesanyám...” egyszerre üt a két légkalapács, a művezető kijön, megáll az irodaajtó előtt, látszik az arcán, hogy eddig aludni próbált, aztán körülmegy lassan a műhelyben, megáll a kis Vajda mellett, bedob valam it a kemencébe, aztán a présgéphez megy, Mazsola háta mögé, „nem reped?” „Nézze m eg!” „A m éret?” „Az is van !” Felvesz pár darabot, nézegeti, negyvenkét éves, nagy fejű, fekete ember, őszülő dróthajjal, Mazsola felkiált, a művezető odakapja a fejét, de ő Nácinak int, mindketten röhögnek. Anna jön most oda, mond valamit a művezetőnek, aztán mindketten bemennek az irodába, a kis Vajda utánuk néz, kis idő múlva Anna kijön, és egy pohár kávét mér ki, cukrot tesz bele, az asszonyok a gépük mögül oda-odapillantanak. „Tündi-bündi!”, ordít Mazsola, mert a kis Vajda megtorpant egy kicsit, „kicsi lett a gatya? Tegyük már magunkat egy kicsit!” A melegítő hirtelen felgyorsul, véletlenül két darabot vesz ki, s az egyik leesik a betonra, „látod, milyen sertés vagy?”, korholja Mazsola. Náci ismét felpattan, a kemence mögé hit, majd sietve vissza, menet közben gombolva nadrágját, Mazsolához rohan, hátba vágja, „pár kedves szót!”, aztán leül, kopog a gép asztalán. Garincsa oldalaz el a gépek között, „sok hülye”, legyint, aztán nekiül egy láda anyagnak, hogy átszámolja. Nemsokára Anna jelenik meg az iroda ajtajában, arca közömbös, csak a kis Vajda vél felfedezni rajta
28
némi zavart, aztán a művezető is kijön, mosolyog, keze a zsebben. Anna a kávé körül rendezget valamit, az asszonyok a műhely túlsó végéből lelassulva figyelik. A légkalapácsnál a fiúk fütyürészésbe kezdenek, szándékosan hamisan, rázkódnak a nevetéstől, előttük forró halom a lekovácsolt darabok sokasága. Imre úr a daruval egy siillyesztéket emel be egy üresen álló gép asztalára, kiakasztja a horgot, ráakaszt néhány táskát. Náci, Mazsola és Pálfi táskáit, és magasra emelve a műhely másik végébe m egy velük. „Mit okoskodik? Mondom, hogy ne játssza itt a szüzet. Na, nyomás.” A művezető hangja halk, határozott. „Ne mondjon nekem ilyet, kérem, ne mondjon!” „Mit akar? Ne találja már ki, hogy letérdeljek.” Anna erre már nem szól semmit, egy termoszba önti a kávét, és újabb adagot készít elő. „Én most bemegyek, öt perc múlva jöjjön utánam a kávéval. M eg vagyok értve? Nem csípem a sok dumát.” A bejárati ajtóhoz megy, bekapcsolja a melegítőbefúvót. Pálfi és Mazsola egymásra néznek, „gondolod?”, „gondolom!”, Náci felfigyel, ordít: „Melyik marha kapcsolta be azt a buzerátort?” „Mit gondolsz?”, Mazsola bohóckodva nevet, rázza a vállát, aztán felkiált. ,Jó !”, kiáltja válaszul Náci, aztán Pálfi: „jáó!”, majd egy leheletnyi szünet után „jóóó”, Bugyó visítja magas fejhangon, „jó”, kiáltja újra Mazsola, „jó”, válaszol Náci, és így megy tovább, végeláthatatlanul. Bugyó nyöszörög, jajgat, si- valkodik, arca élni kezd, „jóóó, jóóó, jóóó!”, s az ó hangot egy pedálnyomással hatalmas dübörgés zárja le. Mező görnyedten adogat, hangtalanul nevet, Garincsa is előbújik valahonnan, mintha nem értene semmit, mindegyikhez odamegy, az arcuk alá hajol, „tessék?, tessék?...” ütik, szúrják, bökdösik, „ha a fiam valami okból hülye lesz, feltétlen kovácsot nevelek belőle !”, mondja, majd a behívóhoz megy, kikapcsolja. Mazsola feláll, nyújtózkodik, aztán visszaül, a kis Vajda újabb adagot tol a kemencébe, egy pillanat az egész, mintha nem történt volna
29
semmi, már kígyózik is a fogója végén a tűz. Anna, elrendezve a kávét, az asszonyokhoz megy segíteni. Molánénak magyaráz valamit, aki indulatos arccal bólogat neki, időnként sötéten az iroda felé nézve. A két kalapácsos fiú ismét énekel, „nem kell nékem a pogácsa...”, aztán kijön a művezető, lassan az asszonyokhoz megy, megnézi, m it csinálnak, aztán szól Annának: „azt mondtam, hogy menjen, seperje ki az irodát, nem?” Anna nem szól, lerakja a kezében levő vasakat: „gondolom, fel is lehetne mosni, mielőtt ellepné a ganajtúró bogár!” Anna elindul, „jó magának!”, mondja a nagyszájú Moláné, és a többiek felé kacsint. „Mire gondol, M oláné?” „Amire akarok!” Az asszonyok nevetnek, a művezető elpirul. J ó lenne ezt az eszelős viháncolást abbahagyni talán, míg komolyan nem veszem!” Megkerüli a gépet: „a kenés persze nincs ráhúzva megint! Majd szólok az igazgatónak, hogy szíveskedjen, mert maguknak derogál!” Lassan arrébb megy, áll egy kicsit a kalapácsok mellett, de útban van, bedob valamit a kemencébe, aztán tovább megy, „jóóó!”, sikítja Bugyó tenyereit a füléhez ellenzőként illesztve, aztán megnyomja a pedált, a melegítők zihálnak, szakad róluk a verejték. „Imre úr, van pálinkája?” „Micsoda? Pálinka? Hova gondol a művezető elvtárs?” „Ne dumáljon, elő vele, tudom, hogy van, minden éjszaka isznak, mint a gödény!” „Hogy nekem?...” „Ide figyeljen, ha nem adja elő, úgy kivágom a műhelyből, hogy kiegyenesedik a lába, megegyeztünk?” Garincsa nem kap levegőt, válaszolna, „elő a táskát!” „Milyen táskát?” „A táskáját!” Garincsa hátramegy, nyomában a művezető, a daruval leengedi a három táskát, „m iért vannak ezek itt?” „Hogy a bogár bele ne másszon”, a művezető valamennyit kinyitja, aztán megáll, Garincsára mered, aki kiábrándult arccal nézi. „Maga hazudik, mint a sebesült katona!”, mondja aztán a művezető és elsiet. ,Jó reggelt kívánok...”, éneklik a kalapácsnál a fiúk, a művezető az iroda felé tart, Mazsola rákö-
30
s/.ön, „nem találkoztunk mi már valahol?”, benyit az irodába, egy fél perc sem telik el, Anna jön ki, arca zavart, vödörért megy a szekrényhez, teleereszti vízzel. „Mókuli!” kiáltja Náci, „súgjad, bogaram!”, kiáltja Mazsola, „de halkan, meg ne hallja valaki!” Garincsa előtűnik ismét valahonnan. Mazsolához megy, mond neki valamit, aztán újra eltűnik a sötétben a gépek között, „állj le, tündi-búndi!”, kiáltja Mazsola a melegítőnek, aztán fogójával kolompol a vödörben, „jóóó!” visítja Bu- gyó, és képzeletbeli m elleit válla fölött hátradobja, az asszonyok leállnak, dermedt tagokkal fordulnak le a székről, nyújtózkodnak, nadrágjukat húzogatják a köpenyen keresztül, aztán Pálfi is leáll, majd a többiek, ahogy az anyag kifogy a kemencéből, „hessztink!”, tüsszenti az egyik fiú, a másik felkiált, „mi van, lesz eszünk, vagy nem lesz eszünk?”, a melegítők le- csökkentik a kemencék üzemét, a préseket kikapcsolják, majdnem csend lesz, az emberi hangok idegenek, hangosak, megszólal egy rádió, valami távoli világ kései zenéje árad szét furcsán. A vécében Garincsa az ülőkére terít, poharak, pálinka, jönnek sorban, isznak, „igyatok, inkább pocsékba menjen, mint kárba!”, Garincsa az ajtóban ül egy széken, kezében kistányér a pénznek, hét forint egy fél deci, „szappan, vazelin külön fizetendő”. Anna és a kis Vajda a légbetápláló m ellett az ablakpárkányra rakják az ennivalót, és egymás felé fordulva némán, komoly arccal esznek egy papírból, távol a többiektől, mint mindig. Hirtelen a művezető jelenik meg, kezében a pálinkásüveg, mögötte Garincsa biceg, csípőjét riszálva méteres ívben, unott arccal. Az irodába mennek. A többiek egymásra néznek, de nem kommentálják az eseményt, az öreg M ező négy-öt vörösen izzó vasat rak ki a kemencéből a betonra, lábasokat, csuprokat raknak rá, Pálfi vöröslő fogója közé fog egy jókora szalonnadarabot, kenyérre csorgatva a zsírját, sült hús, szalonna, kolbász szaga. Mazsola kenyeret pirít, az asszonyok
31
az ölükbe terített szalvétáról esznek, a férfiak csak úgy, kézből, a lábas fülét fogva összeégett markukba. Pálfi egy befőttes- üvegben savanyúságot hord szét, vesznek belőle, ki kézzel, ki villával. „Csak nem jó nekem ez az éjszakai műszak”, mondja Náci tele szájjal, „nem úgy alszik az ember”. „Az biztos!”, nevet fel Mazsola, „pláne, ha dolgozik az asszony!” „Bugyó, te hogy alszol nappal?” „Behunyt szemmel. Szóljon, ha valakinek jobb ödete van.” Nevetnek. „Én mire hazaérek a vonattal, olyan fáradt vagyok, hogy pisilni se akar előjönni, csak nagy rimán- kodásra!” „Egy madzagot kell rákötni, komám, én is úgy csinálom!”, percekig tart a nevetés, aztán Bugyó lecsapja kis alumíniumlábasát, elfintorodik, „hiába, nem bírok enni, nem és nem !” „A gyomrod?” Bugyó nem válaszol, sápadt. „Mindjárt kijön az is belőled, amit meg sem ettél!” Já r s z te egyáltalán szemináriumra?” „Takarodjatok!”, szólal meg aztán Bugyó, „a ti beletek is szét fogja rázni a gép, nyugodjatok bele. M indenkinek szétrázza. M eg hogy éjszaka enni! Tizenöt éve nem szoktam meg, mit csináljak?” „Legalább két gatyát vegyél fel, akkor nem ráz annyira”, mondja M azsola, „vagy adnak itt az asszonyok egy dunsztos bugyit!” „Marhák”, mondja Bugyó és rágyújt. Carincsa jön a művezetővel, ő jön elöl, mégis ri- szálja a farát, az asszonyok felnevetnek. „Emberek, Imre úr pálinkát hozott be, maguk meg ittak belőle, ki ivott belő le?” Csend. „Mondom magának, hogy tripperem van”, mondja Ga- rincsa, „és mosogatnom kell benne!” A művezető ügyet sem vet rá, megkérdezi még néhányszor, „leszondáztatom az egész bandát!” Garincsa egy gyufaszálat tesz a szájába. „Mindnyájan ittunk, igyon maga is, és hatszáz!”, mondja Náci, aztán feláll. Mazsola egy csontot rág elmélyülten, míg a művezető a balesetveszélyről beszél ingerült hangon, és arról, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, Garincsa hangosan szellent, az asszonyok nevetve szedelőzködnek, „nem tűröm az ivászatot a műhely
32
ben, vegyék tudmásul!”, fejezi be a művezető, „maga meg, ha megették egymást, menjen a tizenhat tonnásra lyukasztani!”, fordult Anna felé, „mert márna még nem sok haszna vo lt!” A gyárügyeletes néz be, nem szól, megáll az ajtóban, az órájára néz, „gyűlés volt!”, kiáltja oda neki a művezető, aztán megnyomja az elektromos kürt gombját. Mazsola piszkos zsebkendőt vesz elő, megtörli kését, kanalát, mindenki elpakol, Garin- csa viszont most kezdi kiszedni az elemózsiáját, „azt hiszem, ha a fiam hülye lesz, valahogy művezetőt csinálok belőle. Náci!”, kiált a távolodó után. „Mi van?” „A fiad hogy tanul? Nem hülye? M erthogy apai ágon...” Náci lassan közeledik, mosolyog, aztán hirtelen belemártja a kezét Garincsa híres gulyáslevesébe csuklóig, hogy a lé ldcsap az edény szélén, kivesz egy darab ázott húst, a szájába teszi. „Kérdeztél valamit?” „Hogyne, mostál kezet?” „Persze, vécéhasználat előtt m indig!” Fel- vonítanak a villanymotorok, remegés, „lazsukálunk, lazsuká- lunk?” Mazsola már a gép előtt ül, játszik a lábpedállal, a melegítő beszúrja a fogót a kemencébe, tűzkígyó, dübörgés, a légkalapácsok dobolása is elindult. Az asszonyok még rakodnak fel az asztalra, Anna viaskodik egy ládával, végül sikerül neki a gép mögé húzni, bekapcsolja a gépet, Garincsa nemsokára befejezi az étkezést, az ivókúthoz megy, kiveszi protézisét, megmossa, majd újra visszateszi, aztán hatalmasat böffent, „app... szurdum!”, aztán bekapcsolja a légbefúvót, lehűlt a levegő.
Két óra felé kijön a művezető mogorván, Molánénak szól, hogy menjen a telefonhoz. „Ki a fene az, ilyenkor?” „Aki szokott! A férje!” „Nyolc éve nem hiszi el, hogy nem kurválkod- ni járok, hanem dolgozni!”, ingerülten csapja le a csipeszt, besiet az irodába, „tessék! M i az isten...”, aztán mosolyog, szemét pára lepi el, értelmetlen szavakat súg a kagylóba. Huszonkét éve házasok. A művezető lép be az irodába, épp akkor, m ikor leteszi a kagylót, „jó magának!”, mondja szembefordulva
33
vele, „miért?”, kérdezi értedenül a művezető, „mert akkor fogja meg, amikor akarja!” A művezető meghökken, elpirul, Mo- láné száját eltakarva nevet, odakint dübörög a műszak. „Ha gondolja, maga is m egfoghatja...”, szólal meg aztán a férfi, „meg is fogom a magamét!” Nevetve kifordul az ajtón, a művezető a levegőbe bámul, aztán kinyitja a szekrényt, és előveszi Garincsa pálinkáját.
„Ide figyelj, ha eltöröd a fogómat, leköplek!” Bugyó már beszélget a géppel, „gondolom, világos”. Sápadt arcán fénylik a verejték, nem lát, nem hall. Náci Mazsolával társalog kiabálva, „emlékszel? Szibériában!” „Egy kerthelyiségben...” „Ahol egyujjas kesztyűben játszott a zongorista!...” „De a farkasüvöltéstől nem lehetett hallani!...” Pálfi fáradt arccal, hálásan röhög, ezerszer is hallhatta már. „Amikor jött a cári balett!...” „Brigádvállalásban!...” „És a prímabalerinának két piruett között leették a lábát a farkasok!...” Az egyik kalapácsos fiú leáll, ásítva a vécé felé indul melegítőjével, aki a kávés asztalnál lemarad. „Ez lehetett volna nagyobb is”, mondja Bugyó a gépnek, „nagyon jól tudod, hogy mekkorát kell ütni. Ennek így semmi értelme.” Éppen csak a szája mozog, arca nagyon komoly. „És akkor Iván Ivanovicsnak azt mondtam, hogy Iván!...” „Én meg Szergej Szergejevicsnek, hogy Szergej...” Garincsa bóbiskolva számol az ajtó mellett, az asszonyok arca a fáradtságtól lassan lárvaszerűvé válik. Az álmosság iszonyú nyomás az agyban, a másik kalapácsos fiú is leáll, és a vécé felé megy, a melegítők bódult gépiességgel adogatják az anyagot, Mazsola a combjait veri a fogóval, hogy ébren maradjon, olykor felkiált, „hej, Kamcsatka!...” „Hej, Novoszibirszk!...”, felel rá N áci is, tekintete tompa, időnként megrázza a fejét, Pálfi lerövidült mozdulatokkal rakja a darabokat a szerszámra, rég kiesett a ritmusból, időnként belemártja a kezét a hűtővízbe, és végigsimít a homlokán. A hajnali krízis csak Bugyót hagyja érin-
34
tétlenül, mozgása egyenletes, csak a szemei vöröslenek, és egy kicsit jobban magába süpped. „Ez majdnem jó volt. Vén marha létedre.” Végigsepri a szerszámot. „Nem gondolod, hogy egy nagy gazember vagy?” A gép higgadtan tűri a neki szánt megjegyzéseket, régóta ismerik egymást.
Aztán megjelenik a művezető, szemmel láthatóan részeg, felfújt arccal, imbolyogva a tizenhat tonnáshoz megy, az asszonyok egymásra néznek. „Menjen be az irodába!”, mondja Annának, komor arccal néz körül, keze a zsebben, Anna az iroda felé indul, Pálfi feláll, lomhán kim egy az ajtó elé egy kis friss levegőt szívni, hajladozva nyújtózkodik. Garincsa csipeszeket törölget egy ronggyal, recézéshez, szemével kíséri a művezetőt. „Ez m egitta!”, kiáltja aztán Mazsolának, de az nem figyel, felemelt kalapjával körözve kiadja Vajdának a „lassú” jelet, „nem fogom a kezemet összetörni!”, kiáltja, „belőlem még zongoraművész is lehet!” „Annuskám, ne haragudjon, ne haragudjon, ugye, nem haragszik?” A művezető székéről félig lecsúszva Anna kezébe kapaszkodik, aki egykedvűen áll mellette az asztalnak támaszkodva. „Mindent megteszek magának, higgye el, mindent, felemelem a pénzét, Annuska, csak ne legyen már ilyen... ne legyen már ilyen...” Iszik az üvegből, Annának is kínálja, de az csak a fejét rázza, „Annuska, maga azt el sem képzeli, nem szeretem a feleségemet, Annuska, utálom a feleségemet, maga azt el sem képzeli, m ilyen szerencsétlen ember vagyok én ...” Keze simogatásra indul, Anna mozdulatlanul tűri. „Egy szerencsétlen ember vagyok, Annuska, kérem, daganata van a feleségemnek a méhében... tudja... Azt is tudom, hogy maguk, nézze, én tudom, hogy maguk utálnak engem, én mindent tudok...” Felemelkedik, átölelné a nőt, aki készséggel szembefordul vele, de a lábai nem bírják, lassan lecsúszik a betonra, nyel, aztán lihegve úgy marad, szíve hangosan dörömbölve ver. Anna vár egy kicsit, majd megke
35
rülve a lent ülőt, kimegy az irodából. A kis Vajda arcán kérdés, Anna vállat von, Mazsola a kezét dörzsöli, álljt int a melegítőnek. Garincsa közelebb jön, kezében nedves rongy, ledobja a betonra a kis Vajda elé. Náci az iroda felé megy, „művezető elvtárs, eltört a szerszám!” „Micsoda!” A művezető már újra a széken ül, két kézzel fogja az asztalt. „A szerszám.” Feláll, kibotorkál, igyekszik egyenesen járni, a kis Vajda felveszi a rongyot a betonról, és amikor a művezető a kemence elé ér, bedobja a tűzbe, hátraugrik, hatalmas lángcsóva csap ki, a művezető egy pillanatra eltűnik benne, féljajdul, és e p illanatban Mazsola is, Náci is leönti egy vödör vízzel. „Mit csinál, ember!”, ordít a fülébe Mazsola, „menjen, feküdjön le, ha részeg!” Pálfi fogja aztán kézen, és az irodába kíséri, arca lángvörös, szemöldöke, szem pillája és a haja egy része leégett, szennyes víz csorog végig egész testén. „Nem lenne jobb, ha hazamenne?” A férfi kábult még, olykor megrázza a fejét, „mi volt ez?”, kérdezi dideregve, „mi történt?” „Triszeszes rongyot dobott a kemencébe!” „M iért?” „Azt csak maga tudja! Menjen haza, jobb lesz, ne találja itt a váltás részegen!” „Menjen dolgozni, majd tudom én, hogy mit csinálok!” Odakint újra beindulnak a légkalapácsok, a két fiú aludt egyet a vécében, Bugyónak adva át az egyik helyet, ki egy rongykorongot tesz a hátához, és gyomra sajgására figyelve, végigjártatja szemét a feliratokon, ceruzát vesz elő és kiigazít egy páros jelenetet, aztán hirtelen elalszik. A művezető nem néz semerre, úgy megy ki az ajtón, lehajtott fejjel, feltett kalappal, járása még kissé bizonytalan. Mazsola fejét a kis Vajda nyomja lefelé, „nyomjad, nyomjad!...” Mindkettőjük arca vörös az erőlködéstől. Anna a lefőzött kávét töltögeti szét a termoszból, tálcára rakja, és kör- beviszi. „A boltnál várjál meg, ne a kapunál”, mondja neki Vajda, „megveszem azt az üveg bonbonmeggyet, amiről szó volt”. „Ne vegyen nekem maga semmit, mert nem várom én ma
36
gát sehol!”, feleli Anna, és a férfi szemébe néz, aki lassan elfordítja arcát. „Mi van, tündi-bündi?!”, kiált fel hirtelen M azsola, az álmosan botorkáló Bugyóra nézve. „Apám, hogy itt mekkorát lehet aludni!” „A Sanoártól van, ami ott terjeng!” „1 lát esküszöm, csak itt alszom ki magam, mikor éjszakás vagyok!” „Otthon nincs vécé?...”
Jó lesik a forró víz a zuhany alatt, csendben, révükén állnak, olykor lassan fordulva, görcsös, elromlott testek, lógó hasak, görnyedt hátak, borosták, gőz, mindenki lefelé néz némán, a négy zuhany áldása tizenöt-húsz emberre hull egyszerre, a vízkőtől megsárgult, repedezett csempéken, a festékes, rozsdás csöveken nagy cseppek híznak, odakint Drakula robotol zihálva, fején egymásra rakott kalapok, sapkák, karján kabátok, siet, „Drakula, nyomás!”, kopognak a pulton, „ket- tőtizcnötös!”, kiabálnak, fütyölnek. Drakula mindet érti, mindenütt ott van, „az öreg Bartánál van pálinka, arra megyünk!” Mazsola egy picit pihen a fürdés után a falócán, izzad, „kened valamivel a lábad, vagy magától ilyen büdös?”, kérdezi N ácitól, aki már a cipőjét húzza, és most rávillant egy nevetést, „Mókuli! Ronda gyümölcse anyád testének, miért nem öltözöl?” M azsola halkan szuszog, „legszívesebben itt aludnék. Semmi kedvem hazamenni. Legalább az asszony lenne otthon ilyenkor, csak egy percre, míg elalszom.” „Lenne pofád még ilyenkor is...” „Lenne a nyavalyát! Csak végigsimítanám a hálát, mint a nyuszinak, és már aludnék is !” „Vegyél egy macskát! Nem drága!” „H ülye.” „Drakula, szórja ki a göncöt, de ne az ablakon!” M ár alig vannak, az öreg hordja be a pult mögé a kint hagyott munkaruhákat, elzárja a nyitva felejtett csapokat, lehúzza a vécét, mire visszaér, üres az öltöző, egy sál, egy törölköző lóg a fogason, az ajtóhoz csoszog, kinyitja sarkig, és tátott szájjal liheg a kilincsbe kapaszkodva. Odakint szürkül. A ruhák közt imbolygó fények. Megvirradt.
37
A FÖLD SZAGA
A falu határában valamikor állt egy hatalmas nyárfa. Ú gy hívták, Bényei nyárfája. T íz ember sem bírta átfogni a karjával, olyan nagy volt. Azt mesélték a régi öregek, hogy régen ott volt az erdő közepe. Ez a Bényei meg egy betyár volt, és ott tanyázott. Szalonnát sütöttek, aztán mikor tovább mentek, vagyis hát befejezték az evést, akkor ez a Bényei leszúrta a nyársat a földbe, és otthagyta. Az meg megfakadt, és abból lett az a hatalmas nagy fa. Hát nem tudom. Lehet, hogy igaz, mert a környéken sehol nem volt nyárfa, csak tölgy. M eg egypár akác. De az is lehet, hogy Isten jelenése volt, hogy tudassa, láttassa, itt van, jelen van. Magas is volt. Ha eltévedtünk az erdőben, csak fel kellett mászni valamelyik fára, és körülnézni. Ha megláttuk a Bényei nyárfát, már tudtuk, merre kell menni. Ebből is sejtem az isteni gondviselést...
Nem tudta azt semmi elpusztítani, pedig a villám is sokszor belevágott, tépte a vihar, szaggatta, törte, és mégse. Olyan volt, mint egy élő csoda. Nem bírtunk rá felmászni se, pedig fent tele volt odúval, fészkekkel, úgy oltalmazta azokat, hogy nem lehetett kapaszkodni semmibe, mintha a sima falon mászna az ember. Az alsó ágai meg magasan voltak, még létra se volt olyan hosszú, hogy elérjük. Buta emberek azt is mondogatták, hogy boszorkányok vannak benne, akik éjszaka kijönnek, és mindenfélét csinálnak. Hívő ember az ilyesm it nem hiszi, én sem hittem, pedig csak gyermek voltam még, aztán a többi ember is elfelejtette lassan, ahogy jött ez a babona, úgy el is múlt...
Aztán a tiszteletes úr mesélte, Hogy a faluval, amikor akkora volt, mint Debrecen, úgyhogy már nem emlékszem, min
235
múlott, hogy nem ez lett a város, hanem az. De nem is ez a lényeg, hanem hogy ott, az erdő szélén kezdődnek a termőföldek, ott kezdték annak idején a tszcs-szervezést, hát én ott laktam akkor a családommal, amilyen szerencsém volt...
Sokan mesélik, hogy hogyan ment a szervezés, hogy leültették az embert télikabátban a kályha m ellé, meg ilyenek. Na, lehet, hogy volt olyan is, itt nem tudok ilyenről, viszont az én kezemet odaszorították az ajtóhoz, és az egyik nagydarab ember nekitámaszkodott az ajtónak, és vártak. Arra vigyáztak, hogy a bal kezemet szorítsák oda, hogy a jobbal majd alá tudjak írni. Tűrtem , szenvedtem, aztán aláírtam. M it tehettem volna Isten akarata ellen? Voltak önként belépők is, mert vagy semmi földje nem volt, vagy ha volt, nem ment vele semmire. M ert azért ehhez is érteni kell egy kicsit. Vagy ha ment is vele valamire, akkor elitta, elzüllötte, tudnék én most itt neveket mondani esőstől. Akkor volt olyan, akit kidobtak az első emeletről az ablakon. Azt mondták, kiugrott. Pedig ők dobták ki. Nem halt meg, csak tört. Akkor volt a malom udvarán egy nagy akna, olyan betonozott gödör. Vizet engedtek bele, és belehajtották azokat, akik még mindig kitartottak, és rájuk zárták az aknafedelet. Ott álltak térdig a vízben egy napig, ki meddig, mondták, hogy szóljon majd, aki be akar lépni, de sürgősen, mert ha betelik a létszám, akkor ők elmennek, elviszik a kulcsot, azok meg ott maradnak...
Arról nem is beszélve, hogy míg az embert agitálták, addig volt arra is ember azok között, aki a feleségét megkörnyékezte, ha tetszett neki, ha nem. M árm int az asszonynak. Ott a gyerek előtt. Ki voltak éhezve, meg ettek, ittak, kívánták. Van itt egy ember, akiről sejti az egész falu, hogy így született, de hát ő nem tehet róla, a család meg csak befogadta, mit csináljanak vele? Hát, nincs erről mit beszélni most már, csak azért érdekes, hogy ez a nagy fene népuralom, meg demokrá
236
cia annak idején is a paraszttal kezdte. A paraszttal m indig lehetett mindent csinálni. Ütni-vágni, elvenni tőle mindent, vezetni az orránál fogva, dolgoztatni, becsapni, hiába, mink vagyunk legalul. Egy gyárban a legutolsó segédmunkásnak nagyobb a becsülete, mint nekünk. Ez így volt mindig, és így is lesz, mondhatnak nekem akármit...
M ert dolgozni senki nem akart ebben az országban, de szarni, azt igen. M ár bocsánat. Csak nem volt mitől. Pedig mind élmunkás volt. H át akkor? Kinek van élelme? El kell venni a paraszttól. Az majd úgyis szerez magának. Vagy eszik makkot az erdőben. Nem ettünk? Dehogynem! Elásogattuk, amit tudtunk, dugdostuk, nekem akkor már három gyerek volt, annak nem mondhattam, hogy fiam vagy lányom, most nem eszünk, mert kellett a rozs meg a búza a városi munkásságnak. Csak néztek rám sokszor, azt hittem, a szívem szakad meg, m ikor mondta az egyik is meg a másik is, hogy éhes. Én is az voltam, meg az anyjuk is. Szóval dugtuk, amit lehetett, de ebben az országban mindenki feljelent mindenkit, itt nem lehet eldugni semmit, itt nem lehet elbújni, eltűnni, pedig tanyán laktunk, mégis volt, aki észrevette, és igyekezett elmondani, ahol kellett. Lett neki egy jó pontja. Engem meg a rendőrök elvertek takarosan, és hát elvittek mindent, azt is, ami nem volt eldugva, elásva. A tűzhelyen mindig volt egy kis lábas, olyan, amibe rántást csinált az asszony, vagy tojást sütött, öntöttvasból volt, na, azt is. Nem tudom, melyik munkásnak volt rá szüksége. Meg a porcelán sótartót a falról. Imádkoztunk, de hiába...
Én már beteg vagyok. Rákom van. Ezt onnan vettem észre, hogy a múltkor bent voltam a kórházban, hogy csináljanak velem valamit, mert nem tudok nyelni semmit, csak levest. Folyadékot. Operáljanak meg, vagy csináljanak, am it akarnak. M eg is ölhetnek. Mindegy, csak ne tartson soká. Nem csinál
237
tak semmit, csak vizsgálgattak, meg motyogtak egymás között, láttam a szemükből, hogy énvelem már nem lehet csinálni semmit. Valamikor vallásos voltam, most már tudom, hogy nincs Isten. Nem lehet, és nem haragszom én senkire, Istenre se. Ilyen az élet. Nekem ez lett rendelve. Akkor azt mondtam a főorvosnak, vagy ott valakinek, hogy akkor én most elmegyek haza. Azt mondja, az nem lehet, egy csomó vizsgálat még hátravan, meg fogjuk gyógyítani a bácsit. M ég viccelt is, hogy levélben nem lehet vért venni. Na, mondom, vettek már maguk elég vért tőlem, odakint meg biztos nyomják bele a lefolyóba, minek? Adják ki a ruhámat...
Haza. Azt mondtam. Hova haza? Harmadik helyen lakom, mióta megnősültem, és mindet magam építettem, majdnem egyedül. Az erdő alatt ami volt, az első, az volt a legszebb. Szőlőlugas futott fel a tornácra, ott pihentünk. Egyik oldalon a tölgyes, a másik oldalon egy kis akácos. Közte hosszan végig a földem, tizenöt hold. Volt abban mindenféle föld. Szántó, rét, kaszáló, m indent meg tudtam term elni, ami kellett. Az akácos nem m ent végig a mezsgyén, oda ültettem magam, hogy legyen fám. Nem loptam az erdőt, pedig mindenki csinálta. Volt is annyi, amennyire szükségem volt. A réten nőtt annyi nád, hogy ki tudtam javítgatni a háztetőt, meg az istálló tetejét, a fészerre már nem mindig jutott, oda szalmát tettem a szálasából, csak az hamarabb elrohad. Sarat vertem, azzal meg a falat lehetett javítgatni, katlant csinálni, ha szétégett...
Lehettem volna én más is, nem paraszt, nagyapám mozdonyvezető volt. Pestet járta, úgy járt haza, mint egy úr, egyenruhában, azt mondta, menjek a vasúthoz, akkor lesz mindig kenyerem, ruhám, nyugdíj. Nem tetszett. Én a föld szagát szerettem. M ert annak más a szaga tavasszal, nyáron meg ősszel. Tavasszal az igazi. Szántáskor. M ikor az eke hasítja azt a jó,
238
zsíros földet, és jönnek a madarak féregre, bogárra. Nyáron megint más. Akkor már keveredik a rozs vagy a tengeri szagával meg amit vet az ember. Ősszel olyan édeskés, akkor a szántáskor is inás, szárazabb is, szinte érzi az ember, hogy ki van élve a föld, fáradt. M int én. Olyan...
Akkor kiléptem a tszcs-ből, ahogy lehetett, a feleségem iratkozott be, hogy meghagyják a háztájit. Nem lehetett már maradni, mert nem kerestem semmit, hiába volt akármennyi munkaegységem, a háztájiból éltünk, meg volt két tehenem még akkor, az ellátta a családot tejjel, még eladni is jutott, ha meg megellett, eladtam a borjút, abból vettünk valami kis ruhát, cipőt. M alacot is tartottam hárm at-négyet, az erdőben nőttek fel, jóformán makkon éltek, meg gyökereken, azokból öltünk aztán, kis, vékony szalonnájuk volt, hús se sok, de a feleségem nagyon be tudta osztani. Két-három karika kolbász a krumplilevesbe, akkora, mint egy forintos, és m indjárt más íze volt, a gyerekek meg örültek, mert véletlenül mindig az ő tányérjukba keveredett a kolbász...
De jött egy csősz, egy piszkos szájú ember, és feladott a malacok miatt, hogy az erdőbe járnak, kárt okoznak a gazdaságnak. M ég az is kijött a papíron, hogy hány forint kárt okozott a három malac. M ár harmadszor jelentett fel, akkor be kellett menni Debrecenbe a bíróságra. Mondom ott annak, aki elítéli az embert, hogy tessék már mondani, hogy ki számolta meg, hogy hány makkot evett meg az én disznóm, és hogy hány forint a makknak kilója? Nem menteni vele semmire, megbüntettek. Nem tudtam fizetni, erre lefoglalták a szecskavágót, aztán el is vitték. Nem tudtam mit csinálni, ha annyira kellett nekik, vigyék. Onnantól kaszával aprítottam, amit kellett, most mit tudtam volna csinálni? Ez a csősz egy rossz, részeges ember volt, ez, sajnos, későn jutott eszembe. M ert nekem a lugason mindig lett olyan száz-százötven liter
239
borom, amiből én jó, ha két litert megittam. A többit úgy el- kínálgattam, a maradékot meg tavasszal kiborítottam. Na, egyszer megint jön ez a csősz, gondoltam egyet, megkínáltam. Hogy milyen finom bor ez! Hogy ő ilyen finom bort még nem ivott a faluban! Na, igyad akkor. Berúgott, mint a szamár, úgy vittem haza a puskájával együtt. Jön másnap. Van még abból a finom borból, m ert nagyon rosszul érzi magát. Na, attól kezdve mindennap kitettem neki a lugas alá az asztalra egy kis fonott demizsonban a bort, lehetett úgy két liter, oda be tudott menni akkor is, ha nem voltunk otthon, aztán mondtam is neki, hogy ez a magáé, és ne törődjön semmivel. Attól kezdve nem is törődött, mehetett a malac, de még a tehén is amerre látott az erdőben, nem volt már baj. M ég a szecskavágót is visszaígérte, de mondtam neki, hogy hagyja, amit az Isten elvett, abba bele kell nyugodni...
Akkor a feleségem örökölt három hold földet az apjától, na, gondoltunk egyet, oda kellene költözni. Volt ott egy elég- romos ház, volt az tán százéves is, de olyan jó formájú. Na, eladtuk a tanyámat egy embernek, aki tagja volt a tszcs-nek, mert csak olyan vehette meg. M i meg elmentünk a falu túlsó határába, ebbe a másik tanyába. Itt m ég nem volt tszcs, mert olyan volt a föld, dimbes-dombos, meg kiesett, messzire, nem kellett nekik, én akkor már a GÖCS-ben dolgoztam mint segédmunkás, sepregettem a forgácsot a gépek alól, beleraktam egy targoncába, és hordtam ki. Hétszázötven forintot kerestem, mondtam, nem baj, ez is pénz, csak meglegyen a tíz évem a nyugdíjhoz. Kerékpárral jártam, télen csak egy hónapra vettem buszjegyet, mikor már nem lehetett menni. Hát elég volt. Bent is elég nehéz volt a munka, aztán hazabicikliztem, ettem valamit, és neki a földnek. Nagy pusztaság volt. Nehezen szoktuk meg, főleg a gyerekek. Hiányzott az erdő, az a jó levegő. Itt csak a port fújta a szél egész nap. Nem nagyon já rt arra
240
senki, akinek a földje a közelben volt, az is egy másik úton járt, mert a mienken elakadt volna teherrel a homokban. A biciklit én is toltam a kövesútig, ott tudtam csak felülni, vagy ha eső esett, és lezokúlt a homok, akkor már ott is, de az ritkán volt...
Templomba eljártunk majdnem minden vasárnap. Én szerettem hallgatni a szép papi beszédet. Itt mindig jó pap volt, Vásárhelyi tiszteletesnek az apja is itt prédikált, aztán a fia jött, szép hangja volt, ahogy beszélt, ahogy énekelt. M eg aztán ismert mindenkit, eljárt a családokhoz beszélgetni sokáig, nekem is ő hozta a bibliát, azóta olvasgatom, de már csak az Ú jszövetséget. Egyszer elvitték, és nagyon megverték, hogy ne járjon a házakhoz. El akarták innen vadítani, de csak visszajött. Akkor hozattak egy másikat, aki a rendszer mellett prédikált, hogy milyen jó most nekünk, milyen boldogok vagyunk, mert ez már majdnem a mennyeknek országa. Vásárhelyi meg takarító kellett hogy legyen az iskolában. Lehet, hogy elmé- hetett volna máshová papnak is, de nem ment. A házakhoz már nem járt. M i mentünk oda őhozzá, de nem engedett be, csak a kapuig, ott néhány szóban elmondta, amit akartunk, és bement a házba. Félt, meg minket is féltett, mert ez az új pap kiprédikálta azokat, akik odajártak, hogy az Antikrisztust imádják. És név szerint. Na de hát Krisztus is megmondta, hogy imádkozni nemcsak a templomban lehet, így aztán nem já rtunk tovább templomba. Összejöttünk hol ennél, hol annál, olvastuk a bibliát, imádkoztunk, énekeltünk. Én hittem az Istent, és hálát adtam neki, hogy segített kiszabadulnom a tszcs- ből, és megint a magam ura lehetek, megint sikerült talpra áll- nom, pedig elvették mindenemet...
A feleségem rögtön csinált egy kis virágoskertet a ház elé, hogy ne legyen olyan kopasz. Én meg elkezdtem fát ültetni mindenhová. A vizesebb helyre nyárfát, máshová akácot, az
241
mind a kettő nő nagyon gyorsan, az akác egy métert is egy évben. A feleségem testvéreitől megvettem a részüket, lett mindjárt kilenc hold. Ennyi elég, mondtam, keresek is, nem kell nagy lábon élni, csak békesség legyen. Itt is volt mindenféle talaj, sőt, itt ment a nagy csatorna, ami a belvizeket vitte el, na nem volt az olyan nagy, mi csak kanálisnak neveztük, de mégis érdekes volt, hogy egy folyó megy át a földemen. A gyerekek roppantul élvezték, a folyó, azt mondták, mentek le játszani, nem féltettem őket, mert a nagy árok alján alig volt egy kis víz, nem lehetett bajuk. Volt a ház háta mögött egy kert is, szőlő, alma, barack termett benne, köszméte. Metszettem, rendbe hoztam. A két fiam már nagyobbacska volt, vasárnaponként vizet hordtunk az almafák alá, mert annak sok víz kell, itt meg egy domb tetején volt a ház is, a kert is. Nem szerették csinálni, főleg a nagyobb, Géza, az már ment volna inkább ki a világba. M ár legénynek érezte magát, na, nem azt mondom, dolgozott is, de sok baj volt vele. M ár akkor látszott, hogy baj lesz. Aztán vittem m indent Debrecenbe, a piacra. Szőlőt, almát, mindent. Felpakoltuk a biciklire, és toltam be már hajnalban, gyalog, ott bent leraktam egy ismerős kofa mellé, az asszony meg jött majd a busszal. Sokszor együtt mentünk, mert tartani kellett a kerékpárt mind a két oldalon, olyan sokat raktunk. Hát mindent, ami volt. Nemcsak gyümölcsöt, hanem vajat, túrót, tejet. Szép árunk volt, meg tudták, hogy a feleségem tiszta asszony, hamar leadta valami kofának az egészet, és a következő busszal már jött is haza. Én meg mentem dolgozni. Tizenkét kilométerre laktunk a várostól...
Közben elmúlt a forradalom is. Itt a faluban nem volt semmi, a paraszt ilyenkor csak bámul, nem ért semmit. Jöttek ide valahonnan, feloszlatták a tszcs-t, engem nem érintett, nem voltam benne. M eg jöttek élelemért az éhező pesti munkásoknak, adni kellett. Nem nagyon értettük, hogy hogy van az,
242
hogy a munkás mindig éhezik, és akkor azt hiszik, hogy a parasztnak mindig van miből adni. Azért adtunk, amit tudtunk, pedig abban az évben disznót se tudtam vágni, megdöglött mind a kettő. Nehéz év volt mindenképpen. Akkor jöttem rá, hogy a nagyobbik fiam iszik, éreztem a száján, meg a beszédjén. Akkor a feleségem is beteg lett, és azután már nem is lett egészséges soha, vér jött a szájából, hol jobban lett, hol rosszabbul. Mentünk az orvoshoz, de hiába, azt mondtam, ha Isten akarja, meggyógyul, ha meg nem, vihetjük akárhová. Tavaszra valahogyan jobban lett, dolgozgatott is olyan könnyebb munkákat, az orvos is azt mondta, legyen a napon minél többet. A lányom, Ilon kezdett el főzni, mosni, hogy az anyját kímélje. Ú gy volt pedig, hogy megy valami szakmát tanulni, de hát így...
Es megint jött a tagosítás, csak most már téesz-nek hívták. Kijöttek. Most nem behívatták az embert, és nem erőszakoskodtak annyira. Elmondták, hogy nincs mese. V agy belépek, vagy elveszik a földet úgy. Adnak helyette majd valahol másikat, ahol kimarad. Mondtak azok mindent, hogy ha akarjuk, havi fizetés lesz, és hogy ez más, mint ami azelőtt volt. Csak hallgattam, de nem hittem semmit. Más se hitte. Azt mondta a papunk is, mert csak ő lett a pap, Vásárhelyi, hogy m indig is jobbágyok maradunk, csak másként hívnak bennünket. Ezt csak úgy, egymás közt mondta, nem a szószékről. Kérdeztem tőle, hogy miért? M iért m indig a parasztot kell kisem- mizni mindenéből? Azt mondta, azért, mert a parasztnak mindig van egy kicsi. M indig talpra áll, dolgozik. A munkásnak nincs semmije. Az urak meg nem adják. Nem léptem be, isten őrizz, hogy otthagyjam a gyárat, már a fizetésem is több volt, és a nyugdíjat is mindenképpen meg akartam szerezni. Akkor valamelyik kitalálta, hogy a fiam beléphetne. Géza, a nagyobbik. Lovat hajthatna mint fogatos, később traktort is
243
vagy aratógépet. Vagy itt akarja leélni az életét a tanyán? Akkor a fiú nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy menne világgá. A lovat meg mindig többre becsülte, mint a tehenet. Ha befogtam a szekérbe, hogy a faluba menjünk ezért-azért, ő leszállt, szégyellt tehénszekérrel bemenni a faluba, inkább jött gyalog. Mondogatta is mindig, vegyünk lovat inkább, édes fiam, mondom neki, az nem ád tejet. M eg annak a gondozása is más. A ló igényesebb. M egértettem én a fiamat, de úgy gondoltam, a jóisten majd csak eligazítja az ő sorsát is, amit tudunk, azt meg mi megtesszük. íg y gondoltam...
Akkor már éreztem, hogy a jóisten kezd elfordulni tólem. A kisebbik fiam is elkezdett inni, és ott akart hagyni engem m eg a családot. M ár ő is kijárta a nyolcat, ment volna valamerre szakmát tanulni, de olyan gyenge volt a bizonyítványa, hogy csak vájártanulónak vették volna, oda meg én nem akartam, meg ő is félt tőle. A tanulásban nem tudtam neki segíteni, az anyja se, Géza le se tette a vizsgát, Ilon meg kisebb volt, és az az igazság, hogy ő se nagyon szeretett tanulni. Azt mondta, minek, úgyis férjhez megyek. Elmentem a tiszteletes úrhoz, hogy adjon nekem tanácsot, mert ésszel én már nem győzöm. Amit bírok, megteszem, dolgozok, éntólem soha egy rossz szót, káromkodást nem hallottak, van élelmük, ruhájuk, m it tehetnék még? Nem vagyok gazdag, az Úr így rendelte, nem adhatok többet, csak amim van. Dolgozni meg csak kell nekik is, hogy legyen, a feleségem is beteg, segítsen. Azt mondta a tiszteletes úr, hogy itt már csak az Isten segíthet, mert a fiamat megszállta a Gonosz. Géza részeges lett, a kisebbik, Andris is rákap hamar. Nem tetszik nekik a tanyasi élet. F iatalok, mennének társaságba, szórakozni. Élni. De hát úgy szerették valamikor, hogy szabadon élhetnek, emlékszem, mikor Gézát először vittem vonaton Debrecenbe, a kupéban leült a padlóra, úgy félt. És az utcán is úgy szorította a kezemet, hogy
244
majd eltört, és nyaggatott, hogy menjünk már haza innen. Hát az ám akkor volt, mondta a tisztelendő úr, most meg most van. Küldjem el hozzá a két fiút, én meg imádkozzak, hogy segítsen meg az isten...
A csereföldet a falun túl adták, a falutól még vagy tíz kilométerre, menjek, műveljem, mert ha nem, elveszik tőlem. Elmentünk megnézni. Állami tartalékföld volt, amit soha, senki nem művelt, mégse nőtt ott még a gaz se, csak sárga, vékony szárú, csenevész kis valamik álltak ki a földből emitt-amott. Sívó homok volt az egész. Na, m it csináljak. Az asszony azt mondta, legalább próbáljunk vele valamit, hátha. Kiszántottam, bevetettem csillagfiirttel. Én azt hittem, a kutya se jár arra, de rosszul gondoltam. Amikor megint kimentem, már sar- jadzott, nem úgy, ahogy elő van írva, de hát ez is valami. Ú gy gondoltam, hogy ha megnő, beleszántom, az javítja legjobban a talajt. Amikor megint mentem, már messziről láttam, hogy baj van. Szépen le volt kaszálva, és sehol semmi. Mondom, Istenem, miért engeded ezt, miért teszed ezt velem? Hát ezt érdemiem? Nagyon, nagyon el voltam keseredve. Mondom otthon az asszonynak, hogy hallod? Nincs több dolog az idén a birtokon. Elloptak mindent. Csak sírdogált. Akkoriban amúgy is sokszor sírt. A gyerekek m iatt is, akkor a betegsége, a földünket is sajnálta, na de hát én is. Odalett minden megint, a fasor, amit ültettem. A nyárfák, az akácost már lehetett volna vágni, a kanális mellé fűzfavesszőt raktam, hogy majd kosarat csinálok, minden trágyát ráhordtam a földre, meg vettem is, beállt minden. Olyan rozsom volt, mint a kőfal, a kaszáló tiszta here, akkora cső kukoricák, mint a karom. H át ez is kellett valakinek. M it csináljak? Háztájinak a gyümölcsöst hagyták, meg még egy kevés darabkát majdnem a kanálisig. Zöldség, ilyesmi ott termett, meg a szőlőből, almából pénzeltünk valamit. Valahogy éltünk. A következő évben megint be
245
vetettem csillagfürttel a csereföldet, és megint ellopták. Na, mindegy, otthagytuk. Bementem a tanácshoz, és elmondtam mindent, meg azt is, hogy nem kell a föld. M ég nevettek is, hogy hogy jártam mint új birtokos...
Beszorított a tsz megint teljesen. A kút kerítésen kívül volt, túl az úton, valamikor ez volt a szokás a tanyáknál, hogy ha valami vándor arra jár és megszomjazik, ihasson, vagy itathasson lovat, tehenet akkor is, ha nincs a tanyában senki. Na, azt elintézték. Leszerelték a gémet, kivágták a kútágast, a kutat meg betömték. Azt mondta akkor valami ember, hogy nem kerülgetik itt a gépekkel, útban van. Ott maradtam víz nélkül a családdal, meg a jószággal. Akkor zárjam be a tyúkot, meg mindent, mert ha kárt csinál, baj lesz. Egyáltalán, jobb, ha bekerítem magamat teljesen, úgy, hogy ki se lássak. Az utat beszántották, mehettem, amerre akartam. A kanális mentén csaptam egy ösvényt a kövesútig, hosszabb volt, de nem szóltak érte. De szekérrel már sehol nem tudtam közlekedni. A vizet egy másik tanyáról hordtam, vagy két kilométerre volt, a tsz-é volt az is, de hagyták. Aztán bementem a tsz-irodába, hogy akkor most hogy lesz. Ott maradtam víz nélkül, út nélkül, most mégis, hogy képzelik? Haljak meg? Vagy hogy? Azt mondták, maga akarta, öreg, mi megmondtuk előre, m iért nem lépett be? Nem jobb lett volna magának is? Na, akkor bementem Debrecenbe, a tiszteletes úr megmondta, hogy hova. Ott megint elpanaszoltam a bajomat. Volt ott egy idősebb ember, csak rágta a pennáját, láttam rajta, hogy ez nem olyan, ez megérti. Elkezdett telefonálni, aztán azt kérdezi tőlem, hogy nem akarok elköltözni onnan? Hát hová, kérdem tőle. Azt mondja, idefigyeljen, kap a téesztől egy telket valamennyi földdel, nekik meg hagyja ott a tanyát, úgy, ahogy van, csinálnak majd ott egy sertéstelepet. A mindenit, mondom, és hol lakjunk? A telken vagy a földön? Nevette. Nem, azt mondja, kap va
246
lami pénzt is, hogy építhessen valamit, nem vagyunk mi rablók. A tanya nem sokat ér, kap érte húszezer forintot. Látta, hogy gondolkozok, ne gatyázzon, bátyám, azt mondja, értse már meg, hogy ott maga útban van. Jó, mondtam nekik, megbeszélem a családdal. Csak beszélje nyugodtan, mondta, de tegye hozzá azt is, hogy nincs más választása, vagy ott pusztul...
Akkor már éreztem, hogy rosszul nyelek, nem akar lemenni az étel. Az orvos azt mondta, idegesség, rendezzem az ügyeim et, és majd elmúlik. De nekem Isten megsúgta az igazat, kint álltam az udvaron, valahogy hirtelen meg kellett állnom, és izzadtam, izzadtam, de menni meg nem tudtam egy lépést se. Se kiáltani, szólni, semmit. Na, mondom magamban, most hagyott el az Isten. M ost ment ki belőlem. M ert az előbb azt mondtam, hogy nincs Isten. Hát azt úgy kell érteni, hogy nekem, velem nincs többé. Itt hagyott magamra, minden bajommal. Aztán mikor jobban lettem, bementem a házba, és lefeküdtem. Elővettem a bibliát, de nem láttam olvasni, csak kavarogtak a betűk előttem. Megértettem mindent. Istennek nincsen velem többé dolga. Aztán úgy emlékszem, elaludtam. Aludtam sokáig. A feleségem azt mondta, alig lélegeztem, már azt hitte, meg is haltam, rázott, de nem ébredtem fel, kinyitottam a szemem, aztán megint becsuktam, és aludtam tovább. Aztán, mikor már jobban lettem, elmentem a tiszteletes ú rhoz, és elmondtam neki mindent. Azt mondta, ilyen nincs. Isten nem hagy el senki emberfiát, akárki legyen is az. Engem mégis elhagyott, mondtam, tudom. Elmondott egy könyörgést ott előttem Istenhez, aztán azt mondta, verjem ki a fejemből az egészet, ez nem lelki, hanem testi betegség lehet, és Isten továbbra is velem van. Adott egy másik könyvet, imádságok voltak benne, hogy mostantól ebből imádkozzak. Az orvoshoz is elmentem, megvizsgált, és azt mondta, magának sem
247
mi komolyabb baja nincs, de az idegei össze vannak kavarod- va. Fogadja el a tsz ajánlatát, hagyjon ott mindent, jöjjön be a faluba, és megváltozik minden. Vágjak bele az építkezésbe, kössem le magam, azt mondta, ne a bajokkal foglalkozzak állandóan, mert megzavarodok...
Géza fiam aztán csak belépett a tsz-be. Mástól tudtam meg. Azt mondta egy ember, hogy hé, a fiad' meg ott szekerezik az öreg Szilágyi két lovával a tsz-majorban, meg az állomáson is látták rakodni. Nagyon szégyelltem magam. Az öreg Szilágyival valamikor együtt gyerekeskedtünk, most meg a tőle elvett lóval az én fiam szekerezik. Mondom neki, mikor este hazajött, hogy akkor most hogy van. így , azt mondja. Hogy ő nem fog itt megrohadni a tanyán, hát vegyem már észre, hogy más világ van, mint amit a bibliában olvasok. Mondom neki, hogy fiam, te azt nem tudod, hogy abban mi van, mert még soha a kezedbe nem vetted, csak ha arrébb kellett tenni. O már nagykorú, ha nem tetszik, el is költözik innen. Különben is, nemsokára bevonul, és aztán őt errefelé nemigen látják egyhamar. Hát nem veszem észre, hogy bekerített a tsz teljesen? Jövőre a hidat is elbontják, nem tudok átmenni a kanálison, csak a falu alatt, az irodán hallotta. Idegen volt. Az arca, a szeme, a teste. Csak néztem rá, nem tudtam mit mondani. 0 meg kiment bort inni. Azt se mondhattam neki, hogy ne igyon...
Akkor békültünk megint össze, mikor bementem a tsz-iro- dába, hogy akkor hol van az a telek, mert meggondoltam magam. A fiam is ott volt, örült nagyon. Ott már mindenki a haverja volt, együtt ittak, gondolom. ígérték, hogy adják a fogatot, ha fuvar kell, segítenek, csak csináljam minél hamarabb. Nem tetszett, de muszáj volt. Nem szaporítom a szót, eladtam a teheneket, egynéhány tyúkot, két malacot hagytam meg csak, a szekérre se volt szükség tovább, se a gépkapára, ekére, szóval kifuccsoltam magam teljesen. Ne sirassa, mondta Gé
248
za fiam, kiszántom én magának, amit kell, mire más felébred, meg oda viszem, ahová akarja. Ur lesz. Andris meg jöhet rakodni hozzám, legalább keres egy kis pénzt, maga úgyis nyugdíjba megy nemsokára, a többit bízza ránk. Itt már magától nem vehetnek el semmit, a faluban, és nem is kell belépni sehová. A templom is közelebb van. Ki volt ez már tervelve. Jö ttek a cimborák vályogot vetni, még egy szekér tégla is került valahonnan, alapnak. Gondolom, lopták. Gyorsan haladt az építkezés, mindenki örült, csak én nem. Az asszony is megpe- dzette, hogy lehet, hogy jobb is így, ott már nem lehetett élni, meg is öregedtünk ahhoz, hogy tanyán lakjunk, pláne úgy, bekerítve. Két szobát csináltunk, középre konyhát úgy, hogy később majd lehet még hozzátoldani. A gyerekek örültek, öleltek, csókoltak, hogy ne szomorkodjak már, hanem csináljam. M eg töltsék. M ert ittak állandóan, én ilyet addig még nem láttam. M ég Hon lányom is ivott, és nem is úgy, ahogy a nőknek illene, hanem mint a férfiak, három decit borból. Reggel meg a féldeci pálinkát. Csak néztem...
Nem mentem többet a templomba, minek? Nem olvastam az imádságos könyvet se. Igaz, időm se nagyon volt, a gyárban is sokszor kellett túlórázni, mióta bevezették, hogy a forgácsot le is kell darálni, és berakni a vagonba. És bejött a három műszak. Vállaltam, mert kellett a pénz az építkezéshez, meg hogy nagyobb legyen a nyugdíj. A tiszteletes üzent, hogy mi van velem. Nem mondtam az illetőnek semmit, nem volt már dolgom a pappal sem. Aztán eljött, ki a tanyára, mert még ott lakhattunk, amíg az új ház elkészült. Kérdezte, hogy vagyok, rendbejöttem-e már Istennel. Megmondtam neki őszintén, hogy nem jöttem rendbe, mert ő engem elhagyott. Mondta, hogy ez nem így van, hát nem látom, hogy mennyire segít engem a jóisten, hogy telket kaptam, új házat építek ilyen idős korban, a gyerekeim is velem vannak, mellettem, szeretettel,
249
hát nem Isten keze van ebben mindenütt? A feleségem betegsége is m egállt, igaz, nem teljesen egészséges, de nem elég ez nekem bizonyságul? Szép darab földet is kaptam, ezerkétszáz négyszögöl, és mindenem megvan szerényen, becsületesen. Nem mondtam neki rá semmit. Hogy a dolgokat így is lehet magyarázni, meg úgy is. Hogy a gyerekeim lassan elzül- lenek, kiűzettem a paradicsomból, és hogy, tulajdonképpen beteg az egész családom. Ki így, ki úgy. És hogy milyen iszonyatos munkám, erőm ment veszendőbe az életem során, m ikor mások, hitetlenek, danolva jönnek-mennek a világban, é lnek, szórakoznak, és mégis többre mentek, mint én. H ogy a gyerekeim idegenek lettek, nincsenek szeretettel irántam, és legszívesebben eltemetnének a feleségemmel együtt. Tudom. Az ilyet megérzi az ember. Elővette az imádságos könyvet, olvasta, hogy mondjam utána. Nem mondtam, mert nem tudtam szólalni, csak a könny folyt a szememből. Azt mondta, eljön máskor is. Azt mondtam, ne jöjjön...
Csak az a daráló, az rettenetes zajjal volt. Pláne akkor, ha a forgácsba belekerült egy csapágygyűrű, sivított a gép, vonított őrülten, majd belesiketültem. Ha éjszakás voltam, mégis ott aludhattam egy félórát, egy órát, arra nem járt senki. Aztán úgy egy jó fél év után észrevettem, hogy nem hallok jól. Hát, azt mondja az üzemorvos, magának tényleg van egy kis károsodása. Hol dolgozik? Mondom neki. Hát igen, azt mondja, az nem tesz jót magának. Ráírta a papíromra, hogy el kell engem onnan tenni máshová. Mutatom a művezetőnek. Azt mondja, idefigyeljen. Hárman vannak ott, a másik kettőnek semmi baja a fülével, csak magának. H át maga ezt elhiszi? Öregszünk, bátyám, ennyi az egész. Csak meg kell szokni, és semmi baj. M eg aztán nem is tudom, hová lehetne magát e lhelyezni, máshol nincs hely. Esetleg átmegy az udvarosokhoz, de ott, tudja, hogy nincs pénz. Itt meg látja, hogy mindig van
250
túlóra, akkor a műszakpótlék is csak valami. M aga nemsokára nyugdíjba megy, nem mindegy, hogy mennyivel, higgye el nekem. De ha gondolja, áttehetem . Bár énszerintem jobb, ha marad. Erővel bírja, majd adok fiildugót, és nem lesz semmi baj. Most m it csináljak? Igaza volt. Bedugtam a fülemet, és maradtam. A pótlékokkal együtt már annyi volt a pénzem, mintha szakmunkás lettem volna. Becsültek is, mert bírtam erővel. Egy talicska, ha telerakja az ember a darálékkal, van tán egy mázsa is. Én toltam ki, be a vagonba. És a műhelyben se kellett utánam kiabálni, hogy vigyem már el a forgácsot, m ire kellett, már ott álltam , vettem le a védőpajzsot és v iliáztam a forgácsot a talicskába. Csak a fülemben a dugót nem bírtam megszokni. Ú gy éreztem, hogy a fejem kétszer akkora lett tőle. Egyszer aztán kivettem, zsebre vágtam, hogy ha jön valaki, visszateszem. Soha nem jött senki...
Aztán meghalt a feleségem. Lassan elszáradt, mint a fák. V ittem orvoshoz, kórházba, hazajött. Itthon akar meghalni, azt mondta. M ár virágoztak a rózsái, amit ültetgetett az új ház elé, meg a verbéna, flox, csak ő tudta, mi minden még. Kitettem a székét a kertbe, ott sütkérezett. Köhögött. Vért. De azt mondta, nem fáj. Aztán látom egyszer, hogy félre van a feje. Rögtön tudtam. Géza katona volt, Andris állt be helyette fuvarosnak, de dolgozott Ilon is Debrecenben, valami vendéglőben, nem volt otthon senki. Kértem az utcán egy embert, hogy szóljanak az orvosnak, meg a papnak, meghalt a feleségem. Addig is kivittem egy széket és leültem mellé. Imádkoztam megint, de csak azért, hogy ne pereljek az Urral, ne ártsak a feleségemnek. Aztán jött az orvos, a pap, bevittük a házba. Az orvos papírokat írt, aztán elment, hogy majd elviszik hamarosan a halottat a halottasházba, intézkedik, mert meleg van. A pap ottmaradt addig is, imádkozott, énekelt. Én csak magamban. A temetésre sokan jöttek, pedig én csak egyet vár
251
tam, a fiamat, Gézát. M ióta bevonult, csak egyszer jött haza, berúgott, összeverekedett másokkal a kocsmában. Csúnyán viselkedett, végigokádta itt az utcát. Aztán összevesztünk, és megütött. Ennek már több mint egy éve. írtam neki a halálesetről, meg azt, hogy felejtsünk el mindent, én mindent megbocsátok, m ert szeretem. Nem válaszolt, abból gondoltam, hogy majd jön. De nem jött. Ú gy temettük el szegény feleségemet, nélküle. Ilont egy ember hozta ki autóval, de az kint maradt, szólt a kocsiban a zene. Andris meg volt illetődve, ő nagyon anyás volt, most nem volt ittas, izzadt a sír mellett, folyt róla a víz, vagy a könny. Sokan voltak. Jöttek a testvéreim Bagosról, Hadházról, Pércsről, nagy, komoly fekete emberek. Beszélgettünk, hogy szétszórt bennünket a sors. M ár nem is járunk egymáshoz, nem találkozunk, csak temetésen. Öten voltunk, mind fiú, apám vallásosan nevelt bennünket, ők meg is tartották. Csak hallgattak komolyan, mikor mondtam, hogy én már nem hiszek. Nem mondtak semmit sokáig. Aztán elbúcsúztak, hogy akkor majd a legközelebbi temetésen. Vajon melyikünk lesz az? János? István? Sándor?
Ja , még nem is mondtam, kivágták a Bényei nyárfáját. Azt mesélték itt, hogy nehezen bírtak vele. Daru kellett hozzá meg a tűzoltók. A tuskóval nem bírtak, próbálgatták, aztán otthagyták a földben. Valamelyik gyökér talán még kihajt.
252
TE KÖVETKEZEL
Apa mindig szomorú, állapította meg Retek, a kisebbik fiú, a nagyobbik vállat vont, igen, mert részeg. M indig? M indig. És az szomorúsággal jár? Hogy nem ihat többet, vélte a nagyobbik, meg hogy hányás- és húgyszaga van. Néha te is iszol és mégse... amaz csak legyintett, várd ki a végét. A nagyobb fiút Fecskének hívták az utcában, mert gyors volt, mint a pengevillanás, a háta pedig fekete, egy New York-feliratú, éjszínű dzsekit viselt a felsó' testén, alatta pedig semmit, ugyanis nyár van. Amellett a késével azonnal szúr, Retek pedig olyan mocskos, mint egy koldus, így aztán elkerülik őket a többiek. Fecske most tizenhat éves, ezt a ruhadarabot két éve szerezte valahol, az is lehet, hogy lopta, estefelé ki szokott menni Retekkel, az öccsével az állomásra, néha reggel is, vannak vonatok, amelyek félórákat várnak az indításig, néhányan korán beszállnak, esznek, isznak, majd minden csomagjukat a fülkében hagyva menniük kell a vécébe, pedig az ilyenkor tilos. V agy leszállnak gyanúdanul még két üveg sörért. Fecske pedig gyors és éles szemű, ha más nincs, felszól az utasnak a peronról: Várják a mozdonynál! Kicsoda? M it tudom én, siessen, azt mondták - és itt leírja az illető külsejét, akit maga előtt lát - , ugye maga az? Na, menjen oda, fontos! M ért nem ő jön ide? Nem akar fenn maradni a vonaton! És én? M aga a lépcsőről is beszélgethet! Sokan beveszik. A fiúk pedig dolgoznak. Retek lent áll, figyel, nem jön-e vissza az utas. Fecske pedig a kocsiban. A legtöbb ember a korai felszállásnál olyan fülkét keres, ahol még nem ül senki, és ez nekik jó.
Napközben sörös, üdítős rekeszeket mozgatnak két nagy boltnál vagy ülnek a napon valahol, hazamenni nincs értelme,
461
majd csak este. Iskolába egyikőjük sem jár, az apjukat Retek miatt már büntetik, de nem törődik vele, nincs miből kifizetni, állása ezen a környéken szinte senkinek nincs, ő is feketén dolgozik, és mindent. Este nagy pakkal érkezik, abban aztán van minden, hús, levespor, szappan, még banán is. Boríték. Hol m it lehet lopni. Bánáti Zoltánnak hívják a negyvenes férfit, a fiúk apját, a fizetési meghagyások, felszólítások, határozatok erre a névre érkeznek, a férfit azonban nem érdekli, gáz még van, mert azt meg tudja buherálni akkor is, ha elzárják, a villanyt is, más meg minek? Hajnalban kettőkor indul, sofőr jön érte, egy teherautó tulajdonosa, kavicsokat dobál az ablak üvegére, hogy társa felébredjen, a férfi össze is kapja magát gyorsan, és mennek. Kopasztott, állítólag friss baromfit szállítanak a keleti fél ország boltjaiba és nyitásra ott kell lenni. Ott vannak.
Ha az apjuk kiteszi a lábát, Fecske mindjárt ébren van, ők Retekkel a kis szobában alusznak, a nagyfiú szerint egymillió csótánnyal együtt, de ez csak becslés, egyszer kétszázhetvenet fogtak össze, számoltak meg, akkor eldugult tőle a vécé-le- folyó, de lehet, hogy nem amiatt, hanem a romlott, savanyú almapaprika akadt fent benne, amit az apjuk borított a kagylóba. Két Bandi-heverő az övék, lassan már mindketten túlnövik a hosszabbítót is rajta. Retek félálomban látni szokta, amint Fecske átoson a nagyszobába, ahol egy nagy tükör van, mindjárt az ajtó mellett, ebben nézegette magát az anyjuk, míg itt volt, és ez elől vitték el a vidáman röhögcsélő mentősök az elmeosztályra, csak előbb rádobtak egy pufajkát a meztelen testére. Ez előtt nézegeti magát Fecske is pucéron, az ágyékán gyötrelmesen lassan sarjadó szőrzetet, mikor leszek már férfi? Aztán az izgalomtól már nem is tud elaludni, az öccse ágyába fekszik, menj arrébb, aki nem is bánja, reggel mindig fázik egy kicsit, és Fecske ilyenkor fura dolgokat mond, be nem áll a szája, amitől megint jól el lehet aludni. Hallod, kér
462
dezi a felálomban kókadó fiútól, tegnap mesélték! A N agyerdőn egy kisfiút elkaptak a cigányok és egy hordóba zárták. Miért? Mert a cigányok dögöt esznek, tudtad? Nem. Na. Azért zárták bele egy hordóba, hogy ott haljon meg, mert akkor édesebb a húsa. Ne! De! Nem bántották, nem hengergették meg a hordóval, csak bedugták a dugóval és vártak. Hogy meghaljon. Es hogy vették ki onnan? M eg hogy tették bele? A lyukon? Hát ez az, mondta Fecske, ezt én sem tudom.
Hülyeség, gondolta Retek magabiztosan, ezt is most találta ki, és már épp aludt volna, elképzelve a hordót, az erdőt, a nagy bajuszú cigányokat, és félálomban nevetett, ahhoz szellemnek kellett lenni annak a gyereknek, hogy beférjen a lyukon, utána meg ki onnan, hogy megegyék, de ha meghalt, akkor hogy? O, egy picit még megpróbálta magát beleképzelni a hordóba, és azt is, hogy meghal, amitől elaludt. Reggelre kelve a bátyját a padlón találta, horkolt, csótányok futkostak rajta, álmában mozgott a szája, keze, lába apró rángásai mutatták, most is él, harcol, de az is lehet, hogy boldog. Fecskének a földszinten lakó, sápadt arcú Miranda volt a nagy szerelme, legalábbis ő azt mondta, a negyvenes nő alig látott és más baja is lehetett, mert furcsán járt, a házmester szerint úgy, mint aki beszart. Viszont Fecskét kedvesnek, udvariasnak találta, még magázta is, maga egy úr, mondta a fiúnak, mikor az lesegítette a lépcsőn. Vagy át az úttesten, a M ini-bárba, M iranda ott reggelizett, ebédelt és vacsoráit és úgy jött haza, mint a vakok, fehér bottal, de ha Fecske kéznél volt, akkor úgy, mint egy normális ember. A fiú kivette a botot a kezéből, fogjon karon, parancsolt a nőre, ne tapogassa itt a betont! M iranda nevetett, vannak még gavallérok, mondta, fogalma sem volt róla, hogy m indig Fecske az, aki segít rajta. És valami M i- rinda nevű lónyálat ivott. Egyszer a fiúk is megkóstolták, de többször nem.
463
Sört annál inkább, bár nem nagy mértékben, de a boltvezetők azzal fizettek meg kólával, Fecskének még nem lett volna szabad dolgozni, Reteknek pláne, ezt a boltosok is tudták, így aztán úgy vélték, fizetni sem szabad. Csak az üveget kérték vissza, am it a fiúk lelkiism eretesen vissza is szo lgáltattak, miközben otthon, a zilált előszobában halomra gyű lt a mindenféle üres üveg, flakon, a göngyöleggel együtt, a visszaváltást is a fiúk intézték. A sört általában inkább az apjuk termelte be, neki már lehetett inni, dolgozni, meg is nősülhetett, ha akart, volt szőr a micsodáján, a felnőtteknek mindent szabad. Fecske pedig hajnalonként sivatagi történeteket m esélt Reteknek, beduinok, sátrak, benne perzsaszőnyeg a homokon, meg egyáltalán mindenütt perzsaszőnyeg, hiszen perzsák, na. Retek nem volt benne biztos, hogy a perzsák kicsodák egyáltalán, és hogy milyen a perzsaszőnyeg, de ezen megint lehetett álmodozni, Fecske azt mondta, hosszú, fehér ruhában járnak, a fejükön turbán, a szőnyeg pedig olyan, m int egy tájkép. Bele van szőve az erdő, még a cigányok is. Na most, ha sivatag, akkor hol van ott erdő, kérdezte Retek, mert ez már több volt a soknál. Hát ez az, mondta Fecske tűnődve, ezt én sem tudom. Biztos valami festményen látták. H át nem érted? Nem az a fontos, hogy van-e a sivatagban erdő, hanem hogy ők látják!
Nézd meg, mondta az egyik hajnalon, soha nem leszek férfi. A nagy tükör előtt álltak pucéron, Reteknél még nyoma sem volt a férfiasság díszének, de nekem már lenni kellene, kiabált Fecske idegesen, majd aludni tértek. Nem volt már sör, az apjuk mind megitta. Mesélj valamit, kérte Retek, attól majd elalszunk. Fecske azonban most nem mesélt. Tudok én milliót, mondta, tele van az agyam elvarázsolt királykisasszonyokkal, hős, páncélos, sisakos lovagokkal, de most nincs kedvem. M edvékkel, akik elrabolják az em bereket és szolgálni kell őket.
464
M árm int az embereknek a medvéket. M ézet gyűjteni, vakarni a hátukat, mert azt nem tudják, ilyesm i. V agy a világszép tündérlányról, aki elment a tengerbe a víz alá a kedveséért. Énértem például, pedig vak volt. Apánk azt mondta, feleségül fogja venni M irandát. Mirandát, kérdezte Retek élénken, az nagyon jó lesz! Akkor itt lesz mindig és kísérgetjük, le a lépcsőn, fel a lépcsőn, meg ki, a M ini-bárba! Akkor is, ha nem akarja! Arra is gondolt közben, hogy a nő, még ha vak is, k ipakolja azt a sok lomot a kádból és akkor meg lehet fürödni. És levakarja a falakról azt a rengeteg pucérnő-képet, amiket az apjuk vág ki mindenféle újságokból, tesz majd helyette egy nagyot, ami az egész falat beborítja, tengert, pálmafákkal, Istenem! Retek látott ilyet valahol és az alatt szeretett volna aludni. T án még főz is. M ármint M iranda. M ajd mutatják neki, mi, merre van. A vécé ajtón 22-es szám van, a fürdőszobáén 57, a konyháén 43, majd megtanulja! Ezek a számok egy bugyi-csomagban voltak, amit az apjuk vásárolt a két évvel ezelőtt valahol felszedett nőjének, akinek még bugyija sem volt.
Fecske tudott olvasni, Retek nem, a nagyfiú történetei, meséi a boltokban fellelhető mindenféle képes olvasmányokból származtak, Retek elhallgatta volna naphosszat. M ost azonban mást mesélt. Azt mondta, Mirandát ő akarta feleségül venni, de belátja, hogy ez nem megy, ő még nem férfi. Nincs szőre ott, ahol kellene lenni. Az apjának meg van. Retek mindebből nem sokat értett, fogalma sem volt, mi köze a szerelemnek a szőrhöz, az ő felfogása szerint a szerelem egyfajta ábrándozás volt, mikor a fiú és a lány ugyanazt álmodják egymás m ellett az ágyban. Azt már óvodáskora óta tudta, hogy a férfi néha beledugja a micsodáját a nőbe, de ez az ő gondolatában olyan volt, mint a nyiratkozás vagy a körömvágás. Az apjuk, ha nem volt nagyon részeg, néha az erkélyen sétált le- föl meztelenül, keze az ágyékán, de nem pisilt, hanem ciga
465
rettázott, Fecske is lihegett sokszor az ágyában a falnak fordulva, ilyenkor hiába szólt neki, a fiú nem válaszolt, a vécébe pedig be sem engedte, a kulcslyukon át persze lehetett látni mindent. Retek most valamit megsejtett a bátyja bánata láttán, segíteni szeretett volna. Beszéljünk Mirandával, javasolta azon a hajnalon, mikor zápor verte az ablakot és villámok vágták szét az éjszakát. M ikor, kérdezte Fecske élénken, és m it mondjunk neki? Most, válaszolta Retek, és nem kell neki mondani semmit, elmeséled neki a tündérlányt, aki lement a tengerbe a kedveséért. M ert azt én is nagyon szeretném hallani. És majd ott alszunk tovább, én a fotelben, ti meg álmodtok. Együtt.
M ezítláb, kis gatyában mentek le a földszintre egymásra pisszegetve állandóan, Fecske egy régimódi, téli kucsmával a kezében, majd oda tartom, mondta, úgysem lát, érted? Retek még most sem értette pontosan, de ráhagyta, igen, persze. O a történetre volt kíváncsi. Fecske most szerette az öccsét és nagyon. Valaki mellette van. Egyszer adok neked valami nagy dolgot, súgta Retek fülébe, micsodát, kérdezte Retek, még én sem tudom, válaszolta a nagyfiú, de nagy dolog lesz. T e mindig mellettem vagy, azért. Az ajtó előtt toporogtak egy kicsit, Retek már nyomta volna a csengőt, mikor a bátyja felfedezte a félhomályban a kilincset. Nem volt kulcsra zárva az ajtó. Az előszobában szőnyeg, képek a falon, telefon egy kis asztalkán, botok. Fehérek. Bent, a szobában fülledtség, egy nagy ágy, amin elfért volna hat ember is, most csak Miranda horkolt rajta, a másik szélén az apjuk, háttal egymásnak, Retek rögtön látta, hogy nem együtt álmodnak. Álltak egy kicsit a szobaajtóban majd Fecske megtalálta a vécét, belevizelt a kagylóba, nem húzta rá a vizet, hanem belevágta a szőrös sapkát a lébe.
Azért elmesélhetnéd a tündérlányt, kérlelte Retek már oda- fönt, a szobájukban a bátyját, aki most nem feküdt mellé, lát
466
szott rajta, ideges, nem is forgolódik a paplan alatt, hanem bizonyára csak néz bele a sötétbe. Tündérlány, mondta később, azért ment utána annak a fiúnak, mert azt hitte. M it hitt? Nem tudom. Lehet, hogy nincsenek is tündérlányok. Vagy mert vak volt és beleesett a vízbe. És megfulladt. Két nap múlva felpuf- fadt és széthordták a testét a halak. A ragadozók, tudod. A pi- ranhák, amikről a múltkor meséltem. És a fiú, kérdezte Retek aggódva. A fiú meg ott fekszik azóta is a tenger fenekén. És vár. Vagy meghalt ő is. Hagyjál már! Én hagynálak, mondta Retek, csak te nem hagyod magad. Kint elállt már az eső, csak a fülledtség maradt a szobában, és a félhomályban lomhán futkosó csótányok, a nyitott ablak összefogdosott függönyét lágy szél mozgatta. Én vagyok az a fiú a tenger fenekén, szólalt meg sokára Fecske, Retek már félig aludt, de azért hallotta, itt fekszem a vízben, folytatta a bátyja, és nem jön értem senki.
Reggel az állomáson kezdték, Fecske nem volt formában, szerezhetett volna sok mindent, de csak egy bélyegalbumot hozott, két csomag hamburger-kinézetű eledelt, valamint egy kemény fedelű diplomát, ami arról szólt, hogy az illető (Kiss Emil) igazából mérnök lett, ezt m indjárt Reteknek adományozta, a bélyegalbumot pedig rövid vizsgálódás után belevágták a kukába. Kilenc óra tizenkét perckor Fecskének sikerült lopni az Unió áruházból egy óriás-posztert, amin csupa tenger volt, pálmafák, napfény. Sebtapasszal ragasztották fel Retek ágya mellé, a kisfiú mindjárt feküdt is volna alá, de a bátyja rádörrent: majd este! Gyerünk. T izenegy óra tájban M irandát kísérték, de most egy kicsit hosszabban, a nő nem is nagyon értette, Bánáti úr, hajtogatta, nem erre szoktunk menni. Nem hát, mondta neki Fecske, mert hogy maga most nem Bánáti úrral sétafikál. Hát kivel, kérdezte a nő még mindig mosolyogva. Velem, mondta Fecske magabiztosan, Bánáti úr magát még a vécébe se kísérte ki soha. Nekem azt mondta, cso
467
dálkozott Miranda ártadanul, pedig már akkor a Kossuth ut- ca-Piac utcai kereszteződés csúcsforgalmának kellős közepén voltak, az autósok látták a fehér botot, a fiút, aki vezeti azt a vak nőt, meg egy kisebbet, aki mellettük botladozik, egy ideig türelemmel voltak, de aztán elkezdődött a dudálás. Fecske a villamossíneken állította meg a nőt, Miranda, kiabálta a nő szájába, nekem még nincs szőr a micsodámon, de áll, meg minden, így nem vagyok jó magának? Nem vagyok Miranda, méltatlankodott a nő, és azt sem tudom, maga kicsoda! És hogy beszél?! M iről?! A szerelemről, kezitcsókolom, mondta Fecske, merev volt már az arca és kegyetlen. Tetszik tudni, mi az? Nem? Akkor itt tessék megrohadni.
A Kistemplomtól nézték, hogy forgolódik M iranda magára hagyva az immár türelmetlen forgalom kellős közepén, nevették, látták, hogy egy férfi kivezeti a gócból, a nő pedig ellenkezik, a sikoltozását nem hallották a forgalom zajától. Hazamegyünk, mondta később Fecske, ma már nincs kedvem dolgozni, nézzük a tengert és a pálmafákat. Retek örült a h írnek, neki máskor sem volt kedve dolgozni, de hát mit csináljon akkor? A nagy poszter alá ültek az ágyra, itt-ott meg kellett igazítani a ragtapaszt, de azért így is csodálatos volt, Fecske mégsem volt boldog. Cseréljünk majd ágyat, mondta később, jó? Innen, alulról úgysem látod rendesen, én meg úgy érezhetem magam, mint az a fiú, aki a víz alatt vár. Retek kipróbálta, a bátyja ágyából tényleg jobban látszott a kép, jó, mondta, ó, innen tényleg szebb! Fecske egy nejlon szatyorból vékony, de erős kötelet húzott elő, megrángatta, nem szakadt, ezt fogom majd neked adni, mondta az öccsének, aki hanyatt fekve a másik ágyon még mindig a képet bámulta, az mi, kérdezte most. Fecske arca elváltozott, tudod, kezdte némi gondolkozás után vontatottan, tulajdonképpen én sem tudom, a szállítóktól loptam, jó hosszú. De rögtön sejtettem, hogy ez
468
egy fontos dolog. Sok mindenre jó, fel is akaszthatja magát rá az ember, ha akarja. Tudod, milyen az? Nem, válaszolta riadtan Retek, esze ágában sem volt felakasztani magát. Fecske felhúzta a lábát maga alá, és mosolygott. Azt hallottam, hogy mikor a nyakadba teszed a hurkot, megrántod a fejed, rögtön m egjelenik előtted két aranyos, vidám kis ördög, és csiklandozni kezdenek mindenütt, te meg csak kacagsz, nevetsz, hú- zódol előlük, a kötél meg egyre jobban szorítja a nyakad. Úgy halsz meg, nevetve, boldogan. Én nem, mondta Retek, nem akarok meghalni. De, mondta Fecske elgondolkozva, ezt fogom neked adni, mert utánam te következel.