A S Z Í N H Á Z MŰV É S Z E T IS Z Ö V E T S É G F O L Y Ó I R A T A

V I . É V F O L Y A M 3 . S Z Á M

1 9 7 3 . M Á R C I U S

FŐS Z E R K E S Z TŐ :B O L D I Z S Á R I V Á N

S Z E R K E S Z TŐ :C S A B A I N É T Ö R Ö K M Á R I A

Szerkesztőség: 1054

Budapest V., Báthory u. 10.

Telefon: 316-308, 116-650

M e g j e l e n i k h a v o n t aA k éz i r a t ok m e gő r z é s é r e é s v i s s z ak ü l d é s é r en e m v á l l a l k oz u n kK i a d j a a L a pk i a d ó V á l l a l a t ,Budapes t V I I . , Len in körú t 9-11 .A k i a d á s é r t f e l e l :S a l a S á n d o r i g az g a t óT e r j e s z t i a M a g y a r P os t aElő f i ze thető bármely pos tahiva talnál , a kézbes ítőknél ,a P o s t a h í r l a p ü z l e t e i b e né s a P os t a K ö z p o n t i H í r l a p i r o d á n á l( K H I , B u d a p e s t V . , J ó z s e f n á d o r t é r 1 . )közvet l enül vagy postautalványon, valamint á tu talássala K H I 2 1 5 - 9 6 1 6 2pénzforgalmi jelzőszámláraE l ő f i z e t és i d í j :1 évre 144,- "F t , fél év re 72, - F tP é l d á ny o n k é n t i á r : 1 2 , - F tKül földön elő f i zethető a Kul túra kül földi képviselő inél( B u d a p e s t 6 2 , P os t a f i ó k 1 4 9 )

I n d e x s z á m : 2 5 . 7 9 7

73. 0052 - A t henaeum Ny om da , B udapes tí v e s m a g a s ny o m ás

Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgatóA c í m l a p o n :K a r i n t h y F e r e nc : S z e l l em i d éz é s( M a d á c h K a m a r a s z í n h á z )D é g i I s t v á n ( D e z s ő ) , G á b o r M i k l ó s ( D o n á t i ) ésB a l áz s ov i t s L a j os ( Ö c s i )

A h á t s ó b o r í t ó n

K o r o s z t i l j o v : A k ő s z o b o r l é p t e i( J óz s e f A t t i l a S z í n h á z )B á n f f y G y ö r g y ( I . M i k l ó s ) , V o i t h Á g i ( N a t h a l i e ) ,K á l l a i I l o n a ( K a r a m z i n a ) é s H a u m a n n P é t e r( P u s k i n )( I k l á dy L á s z l ó f e l v é t e l e i )

T A R T A L O M

B O L D I Z S Á R I V Á N

A SZÍNHÁZ és a színházak (1)

ITI-Konferencia BudapestenF Ö L D E S A N N A

I f júságnak, i f júságról - vagy az if júsággal? (3)

K Ö R Ö S P A T A K I K I S S S Á N D O R

Színház és ifjúság (Két inter jú ) (6)

játékszínS Z Á N T Ó J U D I T

A Szellemidézés repríze (10)

S Z Á N T Ó E R I K A

A Lil iom körhintája (14)

W I L L I A M S A R O Y A N

Fiúk és apák (18)

N Á N A Y I S T V Á N

A két Ügynök (19)

S Z I L Á D I J Á N O S

A kőszobor szorításában (22)

S P I R Ó G Y Ö R G Y

Van-e a Hamletrő l mondanivalónk? (24)

arcok és maszkokB E R K E S E R Z S É B E T

De Sade: Sinkovits Imre (27)

M A J O R O S J Ó Z S E F

Kálmán György találkozásai Marat szerepével (29)

-i -s

A címszerepben: Csomós Mari (31)

L Á N G T A M Á S

Az operettő l a musical ig (32)

négyszemköztB A R T A A N D R Á S

A szakma hosszútávfutói (34)

S A Á D K A T A L I N

Az ember tragédiája a rádióban (36)

L U X A L F R É D

Az Irodalmi Színpad jövő jérő l (37)

fó rum

Rádiós beszélgetés Malonyay Dezsővela vidéki színházakról (39)

M O L N Á R G Á L P É T E R

A magyar teátrum ügyében (41)

világszínházS Z E R E D Á S A N D R Á S

A színház forrásvidékein (43)

szemleF Ö L D E S A N N A

Alkotómunka-e a rendezés (46)

B . E .

Nagy szavak nélkül (48)

BOLDIZSÁR IVÁN

A SZÍNHÁZ ésa színházak

A SZÍNHÁZ idén januárban ötvenedik számához érkezett, de aszázadikig is elhalogattam volna e menetközbeni számvetést,amire ezekben a sorokban készülök, annyira húzódozom tőle, haezekben a hónapokban nem esett volna több szó a kritikahelyéről, szerepéről, súlyáról és lehetőségéről, mint eddig.Ugyanebben az időben egyik-másik színház vezetője még azeddiginél is nagyobb idegességgel és ingerültséggel fogadja aSZÍNHÁZ számait.

Számvetést csak a valósággal keményen szembenézve lehetcsinálni, sőt, a helyzetet érdemes keményebben körvonalazni, asarkokat még egy kicsit kihegyezni, és az éleket sem tompítani.Ezért - némi tudatos túlzással - abból kell kiindulnunk, hogy aSZÍNHÁZ és a színházak között a viszony nem jó, sőt rossz.Pontosabban fogalmazva, a SZÍNHÁZ és a színházak vezetőiközött romlott el a viszony. Még pontosabban, a SZÍNHÁZ ésnéhány főképpen pesti színház igazgatója és rendezője szórkulissza-Olymposzáról valódi villámokat a lap felé.

Olyan ember még nem volt, aki a bírálatnak örült volna.Ennek a lapnak fő feladata, létezésének értelme azonban a bírá-lat. Az, hogy a bírálatot részint nagyobb távlatból, részintmélyebbre hatolva folytassa, mint a napilapok, a heti újságok,vagy a havi folyóiratok. Nagyobb távlatból: ez természetesennem annyit jelent, hogy minden kritikusunk, cikkírónk,esszéistánk jobb, mint a többi lapoké; ilyen becsvágyunk nincsés nem is lehet. Á SZÍNHÁZ-nak az a célja, még ha erre ahosszú nyomdai „átfutási" azaz inkább „átcammogási" idő miattnincs is mindig lehetőség, hogy kissé hátralépve, az egészetegyszerre szemügyre véve, tehát a már megjelent kritikáknak ésa közönség visszhangjának ismeretében írjon egy-egy darabról,előadásról, rendezőről, színészi teljesítményről. Ezt az elmúltnégy és fél évben háromféle módon valósítottuk meg. Először alegszokványosabb és legegyszerűbb megoldással: egy darabról,egy produkcióról, egy előadásról írtunk.

A második mód az, hogy egy előadás valamilyen részletétnagyítottuk föl és vettük észre szépségeit vagy hibáit. Most, aszínes művészeti könyvek korszakában mindenki tudja, hogy alegszebb és legismertebb Csontváry-kép is többet és újat ad, havalamelyik szögletét, vagy akár a középpontját külön ki-nagyítják, keretbe teszik és úgy szemlélik. Ezt tettük mi isgyakran, azzal a különbséggel és nehéz leckével, hogy nemminden budapesti és nem budapesti színház produkciója éri el aCsontváry-festmények színvonalát.

Á nagyobb távlatvétel harmadik módja a másodiknak azellentéte is, kiegészítője is. Á részleteken és az egy egység egé-szén túl egy-egy nagyobb egységet vizsgáltunk: egy színházmunkáját egy idényben, egy rendező alkotó erejét az elmúltévekben, egy színész vagy színésznő újrateremtő világát egydarabban, vagy élete pályáján. Ugyanennek a megoldásnak egymásik válfaja a nagyobb térbeli vagy időbeli egységek feldolgo-zása: több színház működésének összehasonlítása, egy egész

idény eredményeinek és követelményeinek egybevetése, vagyfülföldi és hazai hatások és kölcsönhatások felkutatása és fel-mérése.

2

Ez volt a nagyobb távlat becsvágyának a kifejtése. Á mélyebbfeltárás a SZÍNHÁZ másik célja - arra törekszik, hogy a változóvilágban a változó színházi világ jegyeit és jeleit felismerje,azokat leírja, kifejtse és elemezze. E mélyebb elemzés jegyébenfolytatott le a SZÍNHÁZ néhány fontos vitát. Csak háromraemlékeztetek: a totális színház vitája; ezzel indult a SZÍNHÁZelső száma és ez a vita hullámzott az egész első év-folyamon át.Á második az új dramaturgia vitája, amelyet más-fél évekezdtünk és nem zártunk le, mert nem is kell lezárni. Mindenkitudja, hogy a régi dramaturgiák szolgálati szabályzatait mársehol sem kell betartani, de azt még kevesen tudják, hogyehelyett nem kell új szolgálati szabályzatokra felesküdnünk. Árégi és az új dramaturgia harcában a változás nem olyan, mint azegykori francia királyságban: „Meghalt a király! Éljen a király!"

Éljen a régi király is, az ódramaturgia, és hadd éljen az új is,rajta áll, hogy király lesz-e.

Lám, magam is belebonyolódtam ebbe a vitába, talán azért is,mert nem akartam kitérni előle.

Á harmadik vitánk éppen most folyik, a színész és a színház, aszínész és a rendező viszonyát firtatja, elemzi, és nagyobbérzékenységi sebeket fakasztott föl, semmint gondoltuk. Meg-állok itt, ennél a szónál: érzékenység, Ha a SZÍNHÁZ és aszínházak, illetve annak vezetői között nincs meg az a kellőegyütt-működés, amelyben bíztam, amikor e lap szerkesztésételvállaltam, akkor ennek az oka elsősorban a színházi emberekérzékenysége. Szerettem volna először azt írni: túlzott érzékeny-sége, és most kimondom ugyanezt a jelzőt, de mindjárt vissza isvonom. Érzékenységről van szó, jelzőtlenül, mint általánosszínházi jelenségről, amellyel számolni kell és a SZÍNHÁZszerkesztőségében számolnak is. Igaz ugyan, hogy aki maganem színész vagy rendező, az teljes egészében átélni nem tudjaazt a magasfokú és igen tiszteletreméltó érzékenységet, amelyet aszínházi emberek éreznek és kell' érezniük, hiszen e nélkül nemlehetnének művészek. Tudva tudjuk tehát ezt az érzékenységetés mégis minduntalan ezzel van bajunk. Színházelleneseklennénk tehát, mint egyesek állítják? Vagy fafejűek, kőszívűek,vagy egyszerűen hozzá nem értők, esetleg intellektuálisszadisták?

Nem erről van szó. Ha az lenne' szerkesztési elvünk, hogysoha senkinek tudott vagy sejtett érzékenységét nem bántjukmeg, akkor lehúzhatnók a redőnyt. Nem volna szükségSZÍNHÁZ című lapra. Ez azt is jelentené hogy akik a lapot írjákés akiknek írják, a magyar színházak mai helyzetét aszínművészet Mont Blanc-jának tekintenék, amelynek havascsúcsait csak csodálni lehet, de változtatni rajtuk nem.

Á SZÍNHÁZ című lapnak csak akkor van értelme, ha bírál éselemez, márpedig a bírálat és elemzés egyaránt jelent dicséretet,elismerést és rosszallást, elítélést. Mielőtt ehhez az íráshozleültem, végiglapoztam a SZÍNHÁZ ötven számát. Egy kispapírt tettem magam mellé és rajta két rovatot csináltam, azegyik fölé plusz jelet tettem, a másik fölé mínuszt. Valahányszoregy-egy cikkben a magyar színházi világ vezetőit, igazgatóit,rendezőit, színészeit és más művészeit dicsérettel illettük, aplusz-rovatba húztam egy vonalat, amikor bíráltunk (a szónakszűkebb, szokványosabb értelmében, korholtunk vagy „levág-

tunk", akkor a mínusz-rovatba tettem egy strigulát. E kis mér-legkészítés végén a plusz-rovat csak úgy nyüzsgött a feketevonások kis hangyáitól, a mínusz-oldalon még a negyedét semtöltötték be a vonalak. De ha a mínusz-oldal üres lenne, akkor aplusznak sem volna értelme.

Nem védekezem és nem is magyarázok, meggyőződésem az,hogy a mai magyar színházi világ nem éri el azokat a lehetősé-geket, amelyeket az egyes rendezők, színészek, díszletesek, jel-mezesek és más színházi emberek tehetsége külön-külön meg-teremt. Ezért még több és szigorúbb elemzésre, még kevesebbtömjénezésre és öntömjénezésre, és semmi önelégültségre nincsszükség.

Nem kevesebbről van szó, mint a színház helyéről és szere-péről az átalakuló társadalomban. Aki nem ismeri fel, hogy aszínház jelentősége a televízió látványzuhatagának közepettenem csökkent, hanem nőtt, száz formabontást is megkísérelhet,ezer új dramaturgiai és szcenikai ötletet is belezsúfolhat azelőadásaiba, akkor se elégíti ki a változó társadalomban az újigényt a színház iránt. Az előző hosszú mondatban az igény ahangsúlyos szó. Á látványosság ma már házhoz jön, a szóra-koztatás az öledbe ül a kályhád mellett, a tájékoztatás mellédfekszik az ágyba. A közönség úgy megtelik mindenfajta látni-valóval és hallanivalóval, hogy új sóvárgás ébred benne azeleven élmény, a hús és vér látványosság, a szűretlen hang, afizikai jelenlét iránt. Ezt csak a színház tudja adni. Á televízióazzal is növeli a színház fontosságát, hogy olyanokban ébresztifel az igényt, akiket öt évvel ezelőtt egy tucat közönségszerve-zővel is alig lehetett becsalogatni a nézőtérre.

Elsősorban, de nem kizárólag a fiatalokra gondolok. A fia-talok az egész világon, nálunk is imádják a jelmezt: nézzék meg„új szerelésüket", a sok színes inget, a cigányszoknyát, unisex-nadrágot, furcsa kalapot, nyakba fityegő tányérkákat, tulipirossálakat. A fiatalok a világon mindenütt színházasdit játszanak,nálunk is, mégha a hivatásos szakma hallani sem szeret erről. Kár,hogy elfelejtjük: aki színházat játszik, járni is szeret színházba.Részt akar venni abban az elsődleges művészi és emberiélményben, amit csak a színpad és a nézőtér, a színész és a nézőkapcsolata adhat. Ennek a szellemi vérkeringésnek amegindításában, az életképes 72-es érverés kialakításában isnagyon szeretne segíteni a SZÍNHÁZ, még ha ezzel átmeneti,felületi érzékenységeket karcol is meg.

3Van a SZÍNHÁZ és a színházak közti viszonynak még egyoldala, és voltaképpen ennek a megmutatásához és felméréséhezóhajtottam e gondolatmenet révén eljutni, és ez a SZÍNHÁZműfaja és jellege. A SZÍNHÁZ kis példányszámban jelenik meg,noha többet, sokkal többet is el lehetne adni belőle. A SZÍNHÁZszerkesztői nem valami önsanyargatásból nem törekszenek anagyobb példányszámra és a nagyobb nyilvánosságra, hanemazért, mert - önnön érzékenységüket és hiúságukat tekintetbenem véve - helyesen ismerték föl e lap műfaját. A SZÍNHÁZ aszakma lapja.

Itt megálltam, mert tudom, hogy e szakma néhány vezetője ismegáll olvasás közben, és az előadásokról vagy a próbákról is jólismert vérmérsékletéhez képest fölugrik, földhöz csapja a lapot,káromkodik, levelet ír vagy a telefonhoz rohan. Hiszen éppen ekörül volt az utóbbi években a legtöbb vita és gond. A színházivilág néhány vezetője, köztük éppen azok is, akiknek óhajára éssürgetésére ez a lap megszületett, úgy képzelték a „szakmalapját", hogy abban csak plusz-rovat lesz. Hogy az fogjakárpótolni az igazgatókat, a rendezőket és a színészeket azokért amínuszokért, amelyeket a többi lapban kapnak. Ha ennek azóhajnak eleget tettünk volna, már rég nem jelenne meg aSZÍNHÁZ című lap, már az ötödik-hatodik szám utánfüstmérgezésbe pusztult volna bele. A tömjén füstjébe.

Á SZÍNHÁZ a szakma lapja, és e lap szerkesztői, belső éskülső munkatársai úgy értelmezik, hogy ismerik a szakma - mitszakma? a színművészet! - minden gondját, problémáját, alkotóiés anyagi nehézségeit, küzdelmeit olykor a hivatalokkal, aművészek rigolyáival, kiszorító labdajátékát a filmmel, atelevízióval, a rádióval, ismerik a - de nem folytatom. Csakannyit teszek hozzá, hogy ismerik az örömöket is, együtt örül-nek a sikernek a színházzal, és minthogy nem egy színház sorsalebeg előttünk, hanem huszonöté, még fontosabb nekünk egysiker is, mint annak, aki éppen átéli.

A SZÍNHÁZ tehát a szakma lapja. Ez annyit is jelent, hogymagunk között vagyunk. Ez annyit is jelent, hogy hála a kispéldányszámnak, olyat is kimondhatunk, amit a napilapok száz-ezres, vagy akár a havi folyóiratok harminc-negyvenezres pél-dányszáma mellett nem vitatnánk, elemeznénk, bírálnánk. Ezannyit is jelent, hogy kisebb az ok az érzékenységre. Egymásközt vagyunk a szakmán belül. Á mai magyar kulturális politi-kában egy-egy színház egy-egy alkotóműhely. De ne felejtsék ela színházak vezetői, hogy egy-egy szerkesztőség is alkotó-műhely, mind a kettőnek megvannak a maga törvényei. Egy lapcsak úgy tud méltó lenni és maradni önnön műfajához, halegjobb lelkiismerete és tudása szerint azt írja meg, amit gondol,színházi lap pedig csak akkor, ha ugyanazok a célok lebegnekelőtte, mint a színházak vezetői előtt.

Az első szerkesztőségi értekezleten azt mondtam belső mun-katársaimnak és állandó cikkíróinknak, hogy van egy franciamondás az őszinte emberről: a macskát macskának nevezi.Tartsuk mi magunkat ehhez az egyszerű elvhez. Amíg az elmúltötven számot lapozgattam, azt láttam, hogy többször neveztünkcicuskának egy-egy lompos, megtépázott kandúrt, mint fordítva.

Jó lenne, ha a színházak vezetői is legalább annyira a szakmalapjának tekintenék a SZÍNHÁZ-at, mint amennyire sok színész,rendező, díszlettervező, jelmezművész és egy-két dráma-író istekinti. Mi tudjuk, hogy amit a lapban leírunk, az nem szentírás.De szentnek tekintjük azt az ügyet, amelyért dolgozunk: aszocialista ihletésű magyar színházművészet fejlesztését.

Ez a színházak vezetőinek és a SZÍNHÁZ című lapnak közösdolga. És nem is kevés.

ITI-Konferencia Budapesten

FÖLDES ANNA

Ifjúságnak, ifjúságról -vagy az ifjúsággal?

Egy nemzetközi kollokvium vitái

Ifjú nézők és színjátszók napirenden kívüli kérdéseket tettek föl az ITI-kollokvium

résztvevőinek. Az elmúlt másfél évtized kultúrtörténeti és szociológiai áttekintése azt

bizonyítja, hogy az ifjúság elfordult a színháztól. Színházra nevelni csak színházzal lehet -

ha ez szerves része a egész humán nevelésnek. Az amatőr és a hivatásos színházat nem

szabad fallal elhatárolni egymástól.

„A színház szerepe az ifjúság nevelésé-ben" - ez volt a címe a NemzetköziSzínházi Intézet, az ITI Budapesten ren-dezett nemzetközi tanácskozásának, amelya Londonban megkezdett vitafolytatásaként, de érdemben először tűztenapirendre a hivatásos színház és az ifjú-ság kapcsolatának ügyét. A téma a világlegkülönbözőbb tájain élő szakembereksorát vonzotta Budapestre: 22 országból 40

résztvevő érkezett. Köztük Radu Beligan,az ITI elnöke, a bukaresti NemzetiSzínház igazgatója, Jean Darcante, az ITIfőtitkára, Peter James, a londoni YoungVic Theatre igazgatója, az ITI ifjúságiszínházi bizottságának elnöke, Rose-MarieMoudoues, a gyermekszín-házaknemzetközi szervezetének főtitkára, MiraTrajlovic, a belgrádi Atelje 212 és aBITEF igazgatója, Oleg Tabakov színész,a moszkvai Szovremenyik Színházvezetője, A. R. Krishna, az ITI indiaiközpontjának főtitkára és mások. Aháromnapos tanácskozás napirendjéről ésnéhány elhangzott, fontos megállapításrólannak idején - december közepén - hírtadtak a lapok. Az előadások, felszólalásokteljes szövegét rövidesen négy nyelven ésteljes terjedelmében megjelenteti a hazaiITI-központ. A két dátum és a kétlehetséges publikáció között nekünk azmaradna, hogy röviden, a lényegreszorítkozva ismertessük, ami elhangzott.De ki kíváncsi hónapok múltán, egymegrövidített, tehát eleve nem autentikusjegyzőkönyvre? Ennek tudatában, hűtlenkrónikásként, arra szorítkozom, amimegítélésem szerint valóban előbbre vittea színház jövője szempontjából islétfontosságú, hazai és nemzet-köziproblémák tisztázását, megoldását. Azérdekeltek vitájára.

Az ifjúságról vagy az ifjúsággal?

Voltaképpen ki tekinthető e probléma-komplexumban érdekeltnek? Ha a hiva-tásos gyermekszínházak vezetőire és mű-vészeire szorítkoznánk, kirekesztenénkazokat, akik a legfontosabb ifjúsági kor-osztály, a tizennégy és húsz év közöttiekszínházi kultúrájának megalapozásáérttevékenykednek - a nagyszínházakban.

Ha csak a pedagógusokkal, pszichológu-sokkal bővítenénk a kört, hol maradnak aszínművészek és a színészpedagógusok ?És a felszólalások tükrében az is kiderült,hogy a színházkritikus-filozófusnak és adrámája visszhangját tanulmányozóírónak is van mondanivalója. De ez a körmég mindig szűk! Mert az igazán érde-keltek - akik hívásra és hívás nélkül isképviseltették magukat a tanácskozáson -a fiatalok voltak. Mégpedig nemcsak aSzínművészeti Főiskola hallgatói, depéldául jogászok is. A színház ifjú nézői.

Akik jelenlétükkel legelső délutánmajdnem megforgatták a tanácskozást.Megforgatták, elsőnek, a viták címét, cé-gérét: miért az ifjúságról és miért nem azifjúsággal tárgyalnak a színházi szak-emberek? Miért tanulmányozzák mik-roszkóp alatt a fiatalok természetét, igé-nyeit, mikor ők készek rá, hogy élőszóvalszámot adjanak róla? Miért nem adnak aszervezők módot a szakemberek és a fiatalnézők közvetlen eszmecseréjére, miértnem segíti jobban az ITI a különbözőmodern színházi törekvések infor-mációcseréjét, főként a fiatalok körében ?Miért nem tűzik napirendre a hivatásos ésamatőr színházak kapcsolatát és annakjavítását? Miért nem veszik tudomásul,hogy a fiatalság különösen a színházban -elutasítja a didaktikus módszereket és azelavult formanyelvet, és a magaálláspontját, látásmódját kívánja kialakí-tani és érvényesíteni? Egy főiskolai hall-gató a nézőtérről elszivárgott fiataloknyomába eredve azt vetette fel, hogy ha azifjúság még a szakmailag gyengébbamatőr színpadok kedvéért is kész elfor-dulni a hivatásos színháztól, akkor ma-gatartása mélyén csömör és kielégületlen-ség lappang. Amelyet az a felismerés táp-lál, hogy színházainkban egy előttünkhitelét vesztett formanyelven, számukramásodrendű fontosságú dolgokról folyik aszó, a játék.

Reggeltől folyt már a vita, délután négyóra volt. Könnyen előfordulhatottvolna, hogy a fiatalság nevébenfogalmazott harcos felszólalások azeredeti, tervezett napirendtől eltérően - ahivatásosok nemzetközitapasztalatcseréjét az

érdekeltek két táborának vitájává alakít-ják. Ez végül is, több okból, nem történtmeg. Részben természetesen azért, mert aszakma gondjait megtárgyalni, orvosolni -nemzetközi szinten és fórumon

mégis a szakemberek illetékesek. Né-zetem szerint azonban még ennél is nyo-mósabb okká vált, hogy a vitába bekap-csolódó fiatalok, főként a joghallgatókvégül is saját igényeik alapos és elemzőmegfogalmazása helyett tetszetős jelsza-vakat kínáltak csak a konferenciának.Amely szerint a színház nevelését vissza-utasító fiatalok nem is nevelni kívánják aszínházat, hanem megváltoztatni .. . Igaz,ez a demagógiával is kacérkodómegállapítás tart némi rokonságot azzal alenini gondolattal, amelyet Hont Ferencidézett -- tudniillik, hogy a művészek nenevelni akarják a népet, hanem segítsenekneki abban, hogy önmagát nevelhesse -,de a két gondolat koránt-sem ugyanaz. Abenne kifejezésre jutó elégedetlenségetazonban nagy hiba len-ne kézlegyintésselelintézni. A fiatalok megalapozottfenntartásának és megalapozatlantámadásának közös haszna, hogyfelkavarta az elégedettség állóvizét, hogymegmutatta: legfőbb ideje hazai pályán is,az érdekeltek mindkét táborát bevonva,folytatni a polémiát. És ha a szakemberekkollokviumát egy jövendő és el-kerülhetetlen eszmecsere előzményénektekintjük - nem járunk messze az igaz-ságtól. Bár a terítékre került kérdésekfontossága és érvénye máris túlmutat ahazai határokon.

Mit várnak és mit kapnak a fiatalok?

Szakonyi Károly némileg leegyszerűsítvede frappánsan így fogalmazta meg: mástvárnak. Tehát nem kikapcsolódást, nem(pontosabban nem kizárólag) szórakozást,hanem - az állandó befogadás állapotában- nyílt beszédet. Róluk és nekik szólódrámai élményt. Maróti Lajos - anélkül,hogy Szakonyival vitázott volna -kiegészítette megfogalmazását azzal, hogyaz ifjúságnak nem feltétlenül az ifjúságrólkell szólni a színpadon, annál kevésbé,mert konfliktusaik az életben amúgy istöhbnyire az idősebb nem-

zedékkel állítják őket szembe. Az ifjúságigényli a mai drámát, ámde nem mindendráma tekinthető mainak, amit ma ír-nak.Nem egy olyan mű születik, amelyet ötvenévvel ezelőtt is eljátszhattak volna.A fiataloknak a drámai műfajhoz valóösztönös vonzódása - több felszólalásszerint is - az ifjúság nonkonformizmu-sából, kritikai hajlandóságából táplálkozik.És ha a fiatalok elégedetlenek élet-formánkkal, válaszainkkal, ez nem aztjelenti, hogy elutasítják a drámát, hanemhogy vitatkozni akarnak, vitaplatformotkeresnek a színházban is. Pavel Homszkijszovjet rendező így fogalmazott: a szín-háznak kérdéseket kell feltennie, nempedig kész válaszokat adnia, amelyeket afiatalok amúgy is elutasítanának. A szín-háznak, a maga helyesen feltett kérdései-vel, arra kell törekednie, hogy a fiatalokmaguk keressék meg az őket illető kor-kérdésekre a feleletet.

De vajon megtalálják-e a fiatalok amaguk választotta vitaplatformot, önki-fejezési formát és válaszra ösztönző kér-déseket - a modern drámában? Erre akérdésre a kollokviumon elvileg megala-pozott (és kritikus) választ csak a magyarreferátor, Hermann István adott. Gazdagondokumentált, gondolatébresztő elő-adásában élesen exponálta az ifjúság és amodern dráma viszonyát. Kifejtette, hogyaz elmúlt másfél évtized kultúrhistóriai ésszociológiai áttekintése is bizonyítja, hogyaz ifjúság - amely még az angol dühösfiatalok mozgalmának virág-korábanátmenetileg önmaga kifejezését,életérzésének megfogalmazását találtameg a színházban - elfordult Tháliától.Elsősorban a lírát és a zenét érzi a magaszámára autentikusnak. Az oppozíciósérzelmi kitörések kifejezésére és közvetí-tésére alkalmas beatmuzsikával, a Wood-stock jellegű rendezvények tömegeketmozgató sodrásával a mai színház nemversenyezhet. Az érzelmi kitöréseket ki-egészítő analízist, a tudatos öneszméléstpedig ugyanezek a fiatalok elsősorban afilozófiában keresik. Konkrét szociológiaivizsgálatok és közvetlen tapasztalatok isigazolják egyfelől ezt a polarizációt, más-felől azt, hogy ezen kívül legfeljebb még afilm képes az ifjúság saját kultúrájánakcentrumává válni. Holott az analízis és azérzelmi extremitások feloldása, az átgon-doltság és a spontaneitás szintézisénekmegteremtése korunkban olyan egyetemesszükséglet, amelynek kielégítésére -Hermann referátuma szerint - afilozófiailag megalapozott, az analízist avízió

dinamizmusával kiegészítő modern drámahivatott.

Nyilvánvaló - és több színházi szak-ember is hangsúlyozta -, hogy az ifjúságéletérzését, problémáit nemcsak a dráma,de az előadás is megfogalmazhatja. MiraTrajlovic, aki a belgrádi Atelje 212 igaz-gatójaként sokszorosan illetékes a fele-letre, arról beszélt, hogy Jugoszláviábancsak a hidegháborús korszak után váltnyilvánvalóvá, hogy az ifjúságot csak areális és nem utópisztikus, kortársi mű-vészet felelete elégítheti ki - feltéve, hogynem oktató, hanem hiteles formábanjuttatjuk el hozzá. Az Atelje színház-banGogol, Bulgakov, Katajev, Ionesco ésBeckett drámái is ezt közvetítették azelmúlt évtizedben a 16-26 éves nézők-nek. De amikor - részben a közönségízlésének tanulmányozása révén - fel-ismerték, hogy ezek a válaszok kezdenekakademizálódni, levonták a következte-tést, és egyfelől a Jézus Krisztus Szuper-sztár műsorra tűzésével, másfelől új, fiataljugoszláv szerzők egész sorának bevo-násával frissítették fel a repertoárt. Tettékezt abban a meggyőződésben, hogy aklasszikusok korszerű előadása és a kor-társ művek autentikus tolmácsolása csakegyütt szolgálhatja eredményesen a szín-ház és az ifjúság kapcsolatát is.

Módszerek, eszközök, tapasztalatokcseréje

Őszintén szólva nem hiszem, hogy a kon-ferencia hazájukban elismert művész éstudós részvevői tanulni jöttek volna Bu-dapestre. De biztos vagyok benne, hogyaz információéhség, amely valamennyiü-ket eltöltötte, a rokon és eltérő módszerek,tapasztalatok megismerésének igényemégis a saját munkájuk tökéletesítésénekszándékából táplálkozott. Ezért kísérteolyan nagy érdeklődés a vitán azáltalánosságok elvi magaslatáról letérő,konkrét számadásokat.

Színházra nevelni - csak színházzallehet. Ebben voltaképpen minden felszó-laló egyetértett. Az is, aki általában aszínház specifikus jelrendszerének meg-ismertetéséről, ennek szükségességérőlbeszélt - mint Maróti Lajos -, és az is, akiaz iskolai intellektuális nevelés egy-oldalúságát bírálva, a képzelet nevelésé-nek fontosságára hívta fel a figyelmet,mint Hont Ferenc tette a konferencián.

Mégis úgy éreztük, hogy némiképpenháttérbe szorult a tanácskozáson a hiva-tásos színház és a hivatásos nevelők kap-csolata. Elmélyült alapossággal és tudo-mányos pedagógiai, pszichológiai fel-

készültséggel csak a lengyel LadislawaBobrowska szólt róla, aki hazájában aszínháznak a gyerekre gyakorolt pszicho-lógiai hatását vizsgálja - hivatásszerűen.Kárpáthy Gyula, a Bartók Színház drama-turgja viszont - tágabban értelmezve akérdést - arra figyelmeztette a színház-centrikus szakembereket, hogy a szín-házra nevelést csak az egész humán neve-lés integráns részeként lehet tökéletesíteni.Nagyon is valószínű, hogy a konferenciánszínházi oldalról felvetett (és fel semvetett) problémák pedagógus körökben isizgalmas vitatémát jelentené-nek, főkéntakkor, ha a poliesztétikai nevelésszakemberei megismernék a szín-házigondokat. Talán az ITI-kollokviumfolytatásának éppen a pedagógusokkalvaló kapcsolat szorosabbra fűzése lehetnea legeredményesebb eszköze. Mert azifjúság és a színház kapcsolata nem kisrészben a hivatásos nevelőkön múlik.

A többi között erről szólt felszólalásábanaz NDK küldötte, Konrad Zdschiedrich, amagdeburgi színház igazgató-rendezője.Elmondta, hogy színházuk mellettpedagógus tanácsadóhálózat dolgozik, s aváros minden iskolájában külön bevezetőbeszélgetésekkel készítik fel azelőadásokra a fiatal nézőket. Ezekhez afoglalkozásokhoz az anyagot részben aszínház dramaturgiája állítja össze. Azelőadások élményének elmélyítését, a diá-kok színházi kultúrájának fejlesztésétszolgálja a színház mellett működő ifjú-sági klub is, amelyben a fiatal dramatur-gok és színészek is tevékeny részt vesz-nek. A klubfoglalkozások nemcsak a né-zőknek, de a szociológiát tanuló, a szín-ház hatásmechanizmusát kutató fiataldramaturgoknak is tanulságosak. Éppenúgy, mint az alkalmanként egy-egy diák-csoport részvételével megrendezett„nyilvános próbák". Ez a Brecht beve-zette, tehát immár hagyományos módszera nézők számára betekintést kínál a szín-házi világba, fogalmat ad a művészekmunkájáról és erőfeszítéséről - ugyan-akkor a színészeknek - ha a munka meg-felelő stádiumában kerül rá a sor - ez amár elért szakmai teljesítmény első nyil-vános kontrollja, a leendő alakítás vár-ható hatását lemérő, kockázatmentes kí-sérlet. Lényegében hasonló tapasztala-tokról szólt felszólalásában Halina Ma-chulska, a varsói Ohota színház igazgatójais. Szerdánként színházuk úgynevezettnyitott napot tart, amikor a fiatal nézők,színházi klubtagok betekinthet-nek apróbákra és a kulisszák mögé.

Egészen másféle színházi pedagógia

gondolatkörében mozgott a svéd és a finnküldött hozzászólása. Leena Nuotiodramaturg abból indult ki, hogy a pszi-chológiai vizsgálatok szerint a három-évesgyerekek kilencven százaléka még alkotófantáziával rendelkezik, de a tizenötéveseknél ez a kör három százalékrazsugorodik. Ezért a folyamatért részben ajelenlegi oktatási rendszer a felelős. Eztmegállítani vagy mérsékelni csak a gyer-mekek alkotó készségére és fantáziájára isépítő művészeti gyakorlat alkalmas. Ezértis szervezték meg a finn szakemberekállami támogatással azokat az ország-járóegyütteseket, amelyek nemcsak klasszikusdarabok diákelőadására vállalkoznak,hanem új, kollektíven írott darabjaikkal isfellépnek. Tapasztalataik szerint főkéntezek a sok improvizációra is lehetőségetadó produkciók alkalmasak a fiatal nézőkbevonására. Hasonlóképpen, acsoportmunka, a teamwork sajátos aktivizálóhatásáról szólt a svéd tévé munkatársa,Gunila Ambjörnsson, aki a polgáriintézményeknek hátat fordító, ellenzékielkötelezettségű, öntevékeny színházimozgalom hírét és tapasztalatát hozta el akonferenciára. Felszólalásában arrólbeszélt, hogy a maguk közönségét ésannak problémáit belülről ismerő fiatalszínészkollektívák az előadás befejeztévelnem különülnek el a nézőktől, ha-nembeszélgetéseken, vitákon folytatják azt,amit a színpadon elkezdtek. A tömegekinformálását, társadalmi, politikaiidentifikációjuk segítségét. A közönség ésa színházi kollektíva összefonódásátmutatja, amikor az érdekeltek - többnyirefiatal munkások - maguk is készségesenrészt vesznek a színpadi műveknyersanyagának, a dokumentumoknakösszegyűjtésében, és a dokumentumokalapján írott, szemük láttára formálódóelőadás kialakításában is. Előfordult már,hogy a menet közben tartott ifjúsági kon-zultáció alapján egy egész felvonást átír-tak az alkotó kollektíva tagjai, s a közön-ség véleményét figyelembe véve, módo-sítva folytatták a próbákat.

Hogy az ifjú közönség és a nézőkegyüttműködése nem amatőr privilégium,bizonyította Mira Trajlovic, amikor azAtelje 212 műsortervének vitáiról szólt.Belgrádban ugyanis hagyománnyá lett,hogy a kialakított, de még nem véglegesjátékrendet nyilvánosságra hozzák, s vitátrendeznek róla az ifjú nézők körében.

A felfedezés joga és lehetősége

Külön napirendje volt a konferenciának --és erre speciális szakmai jellege miatt

nem is kívánok ki t é rn i - az ifjú színháziszakemberek nevelése és oktatása. Ám alegelső felszólalásoktól kezdve azt ta-pasztaltuk, hogy a színészpedagógusoktapasztalatcseréje kitágította a főiskolákés akadémiák tantermeit, s ugyancsak aszínház és ifjúság kapcsolatának proble-matikájává szélesedett. Meglepő és el-gondolkodtató volt például a norvégElisabeth Gording asszony felszólalása,aki, mint egy 4 - 2 1 éves növendékeketoktató oslói színiiskola vezetője, arrólszólt, hogy nemcsak a zene, a képzőmű-vészet vagy a matematika, de a színház-művészet oktatása is a legifjabb korbankell hogy kezdődjék. Tapasztalatai aztdokumentálták, hogy a színművészetioktatás egyes fokozatai ugyanúgy egy-másra épülhetnek, mint akár a zeneokta-tásé.

De a színházi szakemberek nevelése ál-talában mégis főiskolai szinten kezdődik,s a színházban folytatódik. Ebben a vo-natkozásban is érdekes volt Peter Jamesfelszólalása, aki arról beszélt, hogy a hi-vatásos színházművészek valójában nemis tanítani kívánják a következő (néző ésművész) nemzedéket, legfeljebb elkerül-hetővé tenni - saját hibáikat. Hangsú-lyozta, nem hisz abban, hogy egy gene-ráció készen nyújthatja át saját tapaszta-latainak tárházát, hiszen annak idején amai harminc- és negyvenévesek is félre-tették a szülőktől kapott örökséget, hogyönállóan fedezhessék fel az értékeket.Ugyanez a gondolat Oleg Tabakov fel-szólalásában így hangzott: semmi semveszélyesebb, mint önmagunk kiterjesz-tése a színházban. A legsikeresebb tapasz-talat is csak egy lépcsőfok lehet előre. Defeljebb lépni csak a saját szakmai sztereo-tipiáink szétszakítása árán sikerülhet.Peter james, aki életkorát és külsejét te-kintve is közelebb áll a fiatalokhoz, mintakár a középkorúakhoz., a konferenciánmégis a beérkezettek, tehát az idősebbeknevében szólt. És azt hangsúlyozta, hogyaz ő elsőrendű feladatuk és kötelességüklehetőséget adni a fiataloknak a felhal-mozott örökség és saját művészetük fel-fedezésére. Ő maga hálásan emlékezettvissza Laurence Olivierre, aki kezdő ko-rában arra figyelmeztette, hogy abból,hogy valaki nézi a próbákat, a produkciót-- még soha senki nem tanult megrendezni. Tanulni csak úgy lehet, ha azember csinálja...

A fiatal művészek terveinek minél sza-badabb valóra váltását szolgálja példáulRomániában az affinitást érző, végzős

diákok közös munkaterületének bizto-sítása. Á főiskola egy-egy évfolyamánakhallgatóiból alakult brigádok az elmúltévekben gyakran közösen helyezkedtek elegy-egy színházban, s az azonos életkor ésművészi elképzelés lehetővé tette, hogy neaz asszimilálódásra, alkalmazkodásra,hanem valóban az alkotásra fordítsákenergiájukat - mondotta felszólalásában aromán küldött.

Á rokon törekvésű, elvileg egyformángondolkodó fiatal művészek csoportosu-lásának ideális formája - Oleg Tabakovszerint - a stúdiószínház. Ő maga mint aSzovremenyik Színház vezetője, sajátnemzedékének összefogásáról beszélt, sarról, hogy a XX. kongresszus után indultúj művésznemzedék, amelybe Jev-tusenkótól Nyeizvesztnijig oly sok, mamár világszerte ismert név tartozik, aszínház területén is megvívta a maga har-cát. S hogy nem eredménytelenül és nemis visszhangtalanul, bizonyítja, hogy pél-dául a Szovrernenyik stúdiója tizenöt évetelt házzal játszik. Elsején és tizenötödi-kén - amikor a következő hét jegyeiárusításra kerülnek - egész éjjel áll a sor apénztár előtt, s a várakozók túlnyomó-részt fiatalok. Ugyanakkor ez a már-márhagyományossá lett érdeklődés és sikernem halványíthatja el a szakembereknekazt a gondját, hogy a tegnapi fiatalok -különösen, ha tekintetbe veszik Szta-nyiszlavszkijnak azt a megállapítását,amely szerint egy-egy színház eszményiéletkora, élettartama húsz év - lassankéntát kell, hogy adják a stafétabotot alegújabb útkereső nemzedéknek. Hogyazok is szabadon kísérletezhessenek, smaguk járják be az utat, amelynek egyiktanulsága, hogy a sikeres kísérlet már nemkísérlet, hanem eredmény, vívmány.

Az egy-egy rendező köré csoportosulófiatal kollektívák hiányát - hazaiviszonylatban többen is panaszolták.Ugyanakkor Valló Péter, most végző fő-iskolai hallgató biztató kezdetekről, PályiAndrás kritikus és dramaturg - a kaposváripéldára hivatkozva - már eredményekrőlis beszélt.

Bár nem szerepelt a napirenden, többenmegpendítették a konferencián az amatőrszínházak ügyét. Egy-egy felszólalásbantagadhatatlanul érződött a közönségetelvonó konkurrenciától való idegenkedésis. Mégis, a többség az amatőröket ahivatásos színháztól elválasztó falatostromolta. Nem egy nyugatról jöttfelszólaló elgondolkodtató példákkal,mások érdekes javaslatokkal. Á legvilá-gosabban mégis Vámos László fogalma-

zott, aki az amatőrizmus és professzio-nizmus mondvacsinált ellentétét vitatva,két csoportba sorolta az amatőröket. Azamatőrizmus első fajtája a színházszere-tetből táplálkozik. Résztvevői szenvedé-lyesen szeretik a színházat, ugyanakkorcivil életükben más területen keresik aboldogulást, s számukra a színpad, a szín-ház olyan játék, amely önmaguk kifeje-zését és - nem a színház, hanem - a kö-zönség megváltoztatását szolgálja. Azamatőrök másik csoportja viszont oppo-zícióban van a hivatásos színházzal. Idetartoznak azok a fiatalok, akik okkal vagyok nélkül, de nem kerültek be a főiskolára,és az amatőr mozgalmat voltaképpen aszínházhoz, a színházi szakmához vezetőkerülőútnak tekintik. Természete-sen nemis alaptalanul, mert tapasztalatok sorabizonyítja, hogy a legtehetségesebbek márel is indultak ezen az úton.

Recept helyett tennivalók

Egybecsengő és egymásnak ellentmondóvélemények, tapasztalatok cseréjéről, hamégoly termékeny is a vita, természete-sen nem születhetnek receptek. Sehol sem,de legkevésbé a színház területén. Dehárom szempontból mégis tanulságosnaktekinthető ez a budapesti nemzetközikonferencia. Elsősorban mert az eddiginélerősebb reflektorfénybe állította az ifjúközönség megnyerésének problémáját.Mert hiába tetszetősek a Marton Endreáltal idézett számadatok, amely szerint azelmúlt év 4,6 millió szín-házlátogatójából1,2 millió 18 éven aluli, hiába ível felfelé agyermek- és ifjúsági előadások számbelilátogatottsági grafikonja - a probléma, azifjú közönség eltávolodása a színháztólnemzetközi szinten is, nálunk is komolygond. Aki ma Magyarországon rendszeresszínház-látogató, akár szülő, akár kritikus,pontosan tudja, hogy egyelőre csak a Báb-színház az, amely Budapesten helyzete,feladata magaslatán szolgálja a gyerek-közönség színházi nevelését. (És igazavolt Szilágyi Dezső igazgatónak, aki til-takozott az ellen, hogy a didaktikus mód-szereket kárhoztatva, kiiktassuk a neve-lést a színház feladatai közül, s lemond-junk pedagógiai küldetéséről. Hiszen az aszínházi szakember, aki erről lemond, azlemond munkája hatékonyságáról is!) ABábszínházban a meseműsoroktól aklasszikusokig, a felnőttek gyönyörűségétis szolgáló Brittentől Bartókig, vagyKodály Háryjáig - egyenes út vezet. Bár azélő színház, a nagy színház is ilyenegyenletesen magas szinten kínálná a né-

zőknek az életkoruknak megfelelő szín-házi élményt! Az igazság az, hogy ma aklasszikus regények divatos színháziadaptációja például inkább csak kiegészí-tés a magyarórákhoz. Élmény helyettmankót kínál a diákoknak, s képregénybeoldva, színházi ostyába csomagolvanyújtja át nekik a kötelező olvasmányoknehezebben megszerezhető, ám elenged-hetetlen tanulságát. És ezzel nemcsak aművek hatókörét szűkíti, de a maga hol-napi közönségét is elkényezteti. Mertvalljuk be őszintén, aligha hihető, hogy amár fiatalon mankóhoz szoktatott nézőkésőbb maga kapaszkodik fel a katarzistnyújtó shakespeare-i csúcsokra. . . Igaz, azIfjú Nézők Színházának még most kellkialakítania a maga közönségét, de ez iscsak a fiatal nézők életkori sajátosságai-nak és felnőtt igényeinek együttes szám-bavételével történhet meg. Kétségtelen,hogy van, lehet az ifjúság színházánakismeretterjesztő-népművelő funkciója is.De az ismeretek fáradságosabb megszer-zését helyettesítő, nézőtéri ismeretszerzésnemcsak hogy nem eszményi pedagógiaimódszer, de valójában nem is igazi - teljesértékű - színház. És erről azért isbeszélnünk kell, mert napjainkban csak avilágot felfedező, a nézőt önmagáraeszméltető, katartikus színház élménye az,amit semmilyen más eszköz, fórum nempótolhat. Amelyet nem szoríthat ki amodern kultúra világából sem a film, sema televízió. Napjainkban a statisztikák és anézőtéri tapasztalatok is azt bizonyítják,hogy a pusztán informáló, gyönyörködtetőszínház nem vonzza igazán az ifjúságot.Ezt legfeljebb elfogadja - főként, hatálcán, kedvezményesen, kollektívenkínálják a jegyet - de egyénileg semmiféleerőfeszítést nem tesz érte. Márpedig agyermekszínház is, s az ifjú-ságikedvezmények rendszere is - mind-kettőreigazán nagy szükség volt! - éppen azáltalszolgálja a fiatalok kulturálódását, hogyhozzászoktatja őket a szín-házhoz.Vannak azonban később levethetőidőleges szokások, s vannak - élet-szükségletek! Az ifjúság színházi nevelé-sével, színházra szoktatásával pedig aztkellene elérnünk, hogy az iskolapadbólkikerülő felnőtt fiatalok és fiatal felnőttekmegmaradjanak, gyökeret verjenek a né-zőtéren.

A budapesti konferencia második ta-nulsága - véleményem szerint - peda-gógiai és szociológiai vonatkozású. Ésarra figyelmeztet, hogy a színházra neve-lés módszerének nem lévén Kodály Zol-tánja, a művészet és a pedagógia terüle

tén dolgozóknak maguknak kell kikí-sérletezni és kidolgozni az optimális for-mákat, eszközöket. A nálunk is gyorsanbontakozó, fejlődő olvasásszociológiapéldájára valószínűleg érdemes és lehet-séges volna a közönség elvárásainak, aszínház társadalmi hatásának, hatásme-chanizmusának és kisugárzási körénekszervezett vizsgálata is.

Végül - amatőrök bevonásával vagyanélkül - ideje az eddiginél nagyobb teretengedni a fiatalok életérzését kifejező,problémáikat élesen exponáló szín-házikísérleteknek. Hogy megfiatalodjanak - necsak a színházi műhelyek, de a bérlők is.

Színház és ifjúság

Beszélgetés Peter James-szelés Jean Darcante-tal

A londoni Young Vic színház igazgatójaegyben a Nemzetközi Színházi Intézet, az ITIifjúsági tagozata szervező bizottságánakmegbízott elnöke is.

Az UNESCO színházi tagszervezete, az ITI1971-ben határozta el ifjúsági bizottságánakfelállítását. Sikerült-e azóta megtalálni azokata „csatornákat", melyeken kapcsolatlétesíthető az ifjúság mai eszményei és aszínház mondanivalója között?

- Az ITI londoni kongresszusa fejezte kielőször a színházi világ érdeklődését az újtendenciák iránt. A kongresszus engembízott meg azzal, hogy az ifjúságszínházával foglalkozó első előkészítőkollokviumon elnököljek.

- Mostani találkozónkon hamar kiderült,hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpenértjük „a fiatalok színháza" kifejezést. Ezta fogalmat nem sikerült egységesítenünk.A budapesti összejövetelen elhatároztuk,hogy 1973 nyarán, moszkvai találkozónksorán a munkát a fogalmak tisztázásáraösszpontosítjuk.

- Az ITI-konferenciák visszatérő be-tegsége, hogy a küldöttek felállnak éshosszan, részletesen fejtegetik hazájukszínházi életének problémáit. Ezért mi arrakértük a különböző országok küldötteit,írják le, milyen formában működik náluk afiatalok színháza. A hollandok ezt a munkátelsőnek végezték el, Buda-pestre márnyomtatott anyaggal érkeztek. Ez az anyagbizonyos mértékig minta-

ként szolgál az ITI-tagállamoknak. Amoszkvai ülésig szeretnénk, ha mindenország benyújtaná jelentését, melybőlmegismerhetnénk az ifjúság színházi te-vékenységét az egyes országokban. Ezek-ből a tanulmányokból az előkészítő bi-zottság majd a közös problémákat kiemeli,és a moszkvai ülésszakon vitára bocsátja. Le kell döntenünk a nyelvi korlá-

tokat. Most nem arra gondolok, hogytolmácsok segítségével értsük meg egy-más mondatait, mert ez nem elég. Hiábaértem, hogy egy másik ország küldötte afiatalok színházáról beszél, ha nem tudom,mit ért ezen. Nem valószínű persze, hogy közös

meghatározásokhoz juthatunk, és errenincs is szükség. Nem kell felszámolni azegyes országok közötti értékes kü-lönbségeket. Arra van szükség, hogymegértsük egymást, pontosan lássuk eze-ket a különbségeket. Tehát nem „az egy igaz színházat

keressük", arra sem törekszünk, hogyszínházaink jobban hasonlítsanak egy-másra, csak szeretnénk tanulni egymássajátosságaiból. Még csak másfél éve dolgozom az

ITI-ben, „új fiúnak" számítok tehát, deelmondhatom, hogy az eltelt rövid időlegnagyobb nyereségének a magam szá-mára azt tartom, hogy megismerhettemazokat az embereket, akik más országok-ban hasonló dologgal foglalkoznak. Eltudtunk beszélgetni egy-egy színházi elő-adás után, kicserélhettük véleményünket,nézeteinket. Sokkal könnyebben megy azilyesmi kötetlen formában, mint az ülés-teremben.

- Még nem tudtuk megtalálni a mód-ját,hogy a formális összejöveteleket ishasznossá, tanulságossá tegyük. Az érté-kes munkát inkább a fehér asztal mellettsikerült elvégezni, annak ellenére, hogy azember csak pár szót tudott kollégája,beszélgető partnere nyelvén. A közvetlenkapcsolat, a kommunikáció mégis többetért. Nagyon fontos lenne, hogy össze-

jöveteleink színhelyének életét, színházimunkáját minél jobban megismerhessük,hogy a delegációk számára mindaz elér-hető legyen, ami az adott városban folyik.Az ilyen élmények azonnali vitatémát isszolgáltatnak, és a hivatalos értekezlet semsüllyed az általánosságok színvonalára,nem elvontan beszél mondjuk a fiatalok ésa klasszikus színház kapcsolatáról, nemolyasmik hangzanak el, amiket mársokszor hallhattunk.

- Mi a véleménye a hivatásos és az amatőrszínjátszás kapcsolatáról a fiatalokszínházában? Más országokban istapasztalható az a feszültség, amely itt, azülésteremben is érezhető volt? Hogyanműködhetne együtt a kétféle színház?

- Az a kifejezés, hogy „amatőr" és„hivatásos" megint csak olyasmi, amitországonként másképp használnak. Ang-liában is feszült a viszony a kétféle szín-ház között, de van feszültség a fiatal hiva-tásosok és idős hivatásosok között is. A fiatalok szembenállása persze

nem mai keletű dolog, ezt jól tudjuk. Afiatalok szeretnének bejutni a hivatalosintézményekbe, és hatást gyakorolniországuk életére. Nyilvánvaló, hogy nemszabad őket kívülrekeszteni. Az ITI-nekez a bizottsága ebben a kérdésben hatá-rozottan elkötelezett. Szeretnénk minéltöbb fiatallal kapcsolatot teremteni, füg-getlenül attól, hogy hivatásos művészek,színházbarátok vagy amatőrök. Szeret-nénk, ha a fiatalok éreznék, hogy a bizott-ság számít minden ország ifjúságának avéleményére. Gyakran előfordul, nemcsak szín-

házi tanácskozásokon, hanem tudományoskonferenciák alkalmával és más esetekbenis, hogy a fiatalok úgy érzik: ró-lukdöntenek - nélkülük. Mikroszkóp aláhelyezik az ifjúságot, és úgy teszikvizsgálat tárgyává, hogy a véleményétmeg sem kérdezik. Milyenek az angol fiatalok színházai?- A fiatalok londoni kísérleti szín-házai

az establishmenttel, a fennálló renddelszemben ellenzékiek. A színházat olyanfórumnak tekintik, amelyről kifejezhetikszembenállásukat. Ez a szemben-álláslehet enyhe, humoros formájú, de lehetheves és erőszakos is. A londoni ITI-kongresszus résztvevői láthatták a PipSimmons társulatot, mely erőszakosanbevonja a közönséget az előadásba. Azegyik jelenetben például a színészelv rend-őrök voltak, és nemcsak parancsokat osz-togattak, de kényszerítették is a nézőt azengedelmességre. Kegyetlen szatíra voltez az amerikai rendőrség brutalitásáról. Nálunk a fiatalok számára a túlságo-

san nyílt, tanító jellegű mondanivalómindaddig nem zavaró, amíg kormány-ellenes, ellenzéki. De azonnal tiltakozná-nak, ha hasonló módon hivatalos né-zeteket hallanának a színpadról. Sok te-hát az „instruktív" mondanivalójú elő-adás, de ezekben mindig a hivatalostóleltérő vélemények kapnak hangot.

- Mondhatnánk persze világirodalmirangú műveket is, melyeknek „instruk

tív" volta nyilvánvaló, és ez mégsemrontja le hatásukat a fiatalok előtt.

- A mi színházunk, a Young Vic aNemzeti Színház ifjúsági tagozata. Érdek-lődésének középpontjában a színházi for-mák állnak. Hallatlanul izgalmasnak ta-láljuk például az utcaszínházak munkáját -és itt elsősorban az amerikai példákragondolok. Az utcaszínházak _ függetlenülattól, hogy politikai színházak-e vagy sem- újfajta kapcsolatot teremtenek a színészés közönsége között. Olyan en: bereknekjátszanak, akik nem azért nézik őket, mertlátni akarták az előadást, hanem azért,mert éppen arra jártak. Készvételükteljesen véletlenszerű.

- Érdekel bennünket a politikai szín-ház.Az a fajta is, amelyet mostanábanKubában vagy Kínában láthat az ember,vagyis az „agitprop színház", amelynekcsupán propagandacélja van. Mindenek-előtt a forma foglalkoztat, tehát a kí-naiaknál maradva - az, hogy hogyantudnak olyan előadást kiállítani, amelyegyaránt bemutatható a falusi tanácsházánvagy egy nagyvárosi színházban, ajátékidő pedig két perc és két óra közöttszükség szerisit változtatható.

Milyen a Young Vic műsora ? Miképpen lehetmegfelelni a különféle várakozásoknak ?Hogyan lehet egyszerre játszani a konzervatívgondolkodású fiatal nézőknek és szélsőségesavantgarde-hivőknek vagy a baloldali politikaimeggyőződésű ifjúságnak ?

Mindent egyszerre nem lehet. A vi-déki városok repertoárszínházai ezt alehetetlenséget művelik. Operettől moderndrámáig mindent csinálnak. Ez szerintemhiba. Nálunk sorozatban épültek ésépülnek a nagy vidéki városok új nagyszínházai. Jobban örülnék, ha egy városinkább három kis színházat kapna, ugyan-azért a pénzért. Úgy megkülönböztethetőprofilok jönnének létre, kialakulhatnánakazok az alkotó csoportok, amelyeket aközös meggyőződés és a közös célokhoznának létre. Enélkül csak jellegtelenmassza a műsor. Évente egy klasszikus,egy avantgarde, egy közepesen modernmai dráma stb.

- A Young Vic közönsége az avantgardeszínházat vendégtársulatok előadásábanismerhette meg, miközben a mitársulatunk Angliában vagy külföldönturnézott. A Young Vic saját műsoránszép számmal szerepelnek modern elő-adások. De ezek mind leírt, irodalmi mű-vek előadásai, ellentétben a mai avant-garde sok színpadi alkotásával, melynekforgatókönyve kollektív munka eredmé-nye, vagy a társulat egyik tagja írta meg.

Előfordult az is, hogy az előadás alapjáulegy újságcikk szolgált. Tehát nincsmindig szerző. Ami minket illet, mi írókatjátszunk. Beckettet, Pintert s nemzedékükmás íróit. És persze Shakespeare-t is.

- A klasszikusok esetében nem az afontos, hogy eljátsszuk Hamletet, hanemaz, hogy hogyan. Talán mondhatom, hogya Young Vicnek sikerült kidolgoznia amaga sajátos kifejezésmódját. Ez a stílusa fiatalok előtt vonzó. A játék robusztusés energikus, sok a mozgás és azaktivitás. Emiatt sokszor valami el is vészaz irodalmi értékekből. De szerencsésebbesetben ez is érvényesül. Mindenesetre,ha valamit fel kell áldozni, akkor inkábbaz irodalmi szépséget áldozzuk fel a játékkedvéért. Nálunk a színpadot három oldalról

veszi körül a közönség. A színész tehát aközönség között él, a közönség sorain átjön és távozik. Az előadások légköre tel-jesen kötetlen, valaki azt is mondhatná,hogy tiszteletlen. A színház épülete na-gyon egyszerű. A padló beton, a székekfából vannak, a jegyek olcsók és nemszámozottak. A néző 40 pennyért megve-szi, és oda ül, ahová akar, illetve aholhely van. Aki korán jön, mindig a ked-venc helyén ülhet. Igyekeztünk mindentegyszerűvé, világossá tenni. Nálunk ajegyvétel egyszerű, nem úgy, mint a WestEnd színházaiban. Száműztünk mindensznob formalitást. A büfében például csakolyasmit árusítanak, ami nem kerül többehuszonöt pennynél. Szendvics, Coca-Cola,egy pohár bor. Más nem kapható. Igy azoka fiatalok sem érezhetik rosszul magukat,akiknek lapos a pénztárcájuk.

*

A beszélgetést Jean Darcante-tal, az ITIfőtitkárával folytatjuk. Az ifjúság és a szín-házkapcsolatát feszegető nemzetközi eszme-cserevégefelé joggal vetődik fel a kérdés: ez a jó - ésa színház jövője szempontjából fontos -kezdeményezés miért éppen most született?Kapcsolatba hozható-e azzal, hogy az ifjúságnéhány éve újra aktívabban hallatja hangját,hogy tevékenyebb a politika, a művészet, atársadalmi élet minden síkján? Ha most ilyen behatóan foglalko-

zunk az ifjúság és a színház kérdéseivel,ez nem az 1968-as franciaországi esemé-nyek valamilyen következménye, és nemis azért van, mert úgy gondoltuk, íme egydivatos téma. A helyzet az, hogy egyadott pillanatban világossá vált a józanulgondolkodó színházi emberek előtt: a

színház területén is szükség van olyanmélyreható, olyan totális változásra, ami-lyen például lezajlott a festészet területénvagy épp most zajlik a zenében. A szín-házban viszont, úgy tetszik, alig történtvalami; a szürrealista törekvések a háborúalatt nagyon csekély nyomot hagytak. Éstekintetbe véve a színház sajátos jellegét,struktúráját, nézetem szerint a forradalmatsemmiképpen sem hajthatják végre a - haszabad így mondanom hatalmon levő nemzedék tagjai. Okteljességgel be vannak zárva egy megha-tározott strukturális és formai komple-xusba, ragaszkodnak a hagyományokhoz amelyek közül néhány természetesenkitűnő -, és lehetnek bármily tehetségesek,megváltozni már nem fognak; elbor-zadnak a gondolatra, hogy más színház islehetséges, mint amilyet ők csinálnakhúsz, harminc vagy negyven év óta.

- Az ifjúság és a színház viszonya te-hátaz ifjúság ügye; tipikusan olyan probléma,amelyet csak a fiatal nemzedék oldhatmeg. Mert nemcsak arról van itt szó, hogya kifejezési módnak kell megváltoznia;arról, sőt, elsősorban arról be-szélünk,hogy másképp kell felfogni és látni adolgokat. És szeretném tisztázni, hogyfiatalokon nem általában az ifjúságotértem, hiszen vannak polgári fiatalok is,akik igencsak ragaszkodnak a papaszínházához, és azért járnak színházba,hogy ott végigderüljenek egy mulatságosdarabot; nem, itt az ifjúság aktív, cselekvőrészéről beszélek. Ebben a körben pedigazt tapasztaljuk, hogy úgyszólván teljes azelfordulás a hagyományos szín-háztól,amely e fiatalok számára semmit nemjelent. Nem beszélek itt Shakespeare.Moliére és mások remekműveiről, ez máskérdés; de az úgynevezett modern színháze fiataloknak semmit nem mond; nem adhangot problémáiknak, semmi köze sem avalóságos, sem az általuk el-képzeltélethez, egyáltalán, semmiféle kontaktusasincs velük. Ezért azt a szín-házat, amelyhozzájuk szól, csak ők teremthetik meg.

- Persze nyilvánvaló: az ilyen testület,mint a mi ifjúsági bizottságunk, nemkérkedhet azzal, hogy ezt a problémát őtalálta fel. A kérdéssel már régóta sokanfoglalkoznak, de kétségtelen, hogy most akonkrétabb, energikusabb cselekvésmezejére léptünk, és valóban konstruktívlépéseket tervezünk. Mit is tehetünk ?Nehéz kérdés, mert nem vagyunk gazda-gok, és anyagi eszközeink nem tudnakfelnőni becsvágyunkhoz. Mindenesetreúgy véljük: a legégetőbb hiányosság az,

hogy a világ különböző tájain működőcsoportok, amelyek a kutatás, a színházikísérletezés lázában égnek, igen kevésséismerik egymást, és még kevésbé tudnakkapcsolatot teremteni.

- Tavaly például már sikerült Párizstólnegyven kilométerre, vidéken össze-gyűjteni hét ilyen társulatot - jöttekSvédországból, Olaszországból, Len-gyelországból, Angliából, az USA-ból,mindenhonnan a mi költségünkön -, ésmikor megjöttek, azt mondtuk nekik: íme,itt együtt élhettek és dolgozhattok, mintegy ifjúsági táborban, fényűzés nél-kül, dekényelemben; azt csináltok, amit akartok,napirend, megkötöttség nincs. Két-háromnehéz, bizonytalan, tétova nap után i 2 napimunka következett - lenyűgözőenizgalmas közös tevékenység. És mikoraztán e társulatok haza-tértek, mindenbizonnyal sokkal többet tudtak máregymás gondjairól. Úgy érzem, ezt bátrannevezhetem első lépésnek, és ha nem is túljelentős, mégis arra vall, hogy igazunkvan: először is információra,informálódásra van szükség. Ma délelőtt például itt, a pesti ülés-

teremben, a nézők között volt vagy húszegyetemista. Kértük, ne maradjanak távol,üljenek közénk, használják a fejhallgatót,ha idegen nyelveken folyik a vita.Elbeszélgettünk velük; ők kérdeztek, mifeleltünk, tájékoztattuk őket néhányproblémáról. Célunk, hogy a színházbanváltozást kereső fiatalok megismerjékegymást. Ez munkánk első fázisa.

Megemlíteném, hogy 1973 májusára,ismét Franciaországba, újra meghívunknéhány ilyen fiatal kísérleti társulatot, de atalálkozó jellege ezúttal változik. Nem zárthelyen dolgoznak majd, hanem talál-koznak a környék különféle közönség-rétegeivel, diákokkal, munkásokkal stb. Néhány perccel ezelőtt beszélgettünk

Peter James-szel. Ő említette, hagy az Ön általis szóba hozott információgyűjtés már megkez-dődött: a holland ITI-központ kidolgozott egyanyagot a Hollandiában működő különbözőtípusú ifjúsági színházakról. Következő kér-désem az lenne: amikor majd az ITI vala-mennyi tagállamától összegyűjtötték az infor-mációs anyagot, mit terveznek ? Vannak-eolyan távolabbi elképzelések is, melyek mostmég csak álmaikban léteznek? Gondolnak-epéldául olyan létesítményre, amilyen a Nem-zetek Színháza - a fiatalság számára ?

- Helyesen mondotta: álmaink van-nak.Eddig ugyanis voltak már afféle kisebbkísérleti színházi fesztiválok, de azeredmények általában nem voltak kielégí-

tők, mert a közönséget brutálisan szem-besítették merőben új munkamódszerek-kel, számára erőszakosnak, szertelennek,kissé primitívnek tűnő vagy érthetetlenművészeti jelenségekkel. Ezért szilárd hi-tünk, hogy nemcsak azokat kell informál-ni, akik a színházban dolgoznak, hanem anézőket is. Terveink között szerepel hát,hogy kezdetben földrajzi egységen-kéntösszegyűjtsünk néhány színvonalaskísérleti társulatot, és velük rendezzünkvalamiféle fesztivált, noha ezt a szót nemszeretem, mert az embernek rögtön üzle-ties rendezvények jutnak róla az eszébe;nos, az a fesztivál, amelyre mi gondolunk,mindenesetre egészen más lenne. Vala-milyen általános irányvonal jellemezné;képviselné például az avantgarde egymeghatározott irányzatát (ámbár azavantgarde szót se nagyon szeretem, dehiába, nem találok rá jobb kifejezést). Áközönséget azonban előre tájékoztatnánk;értesülhetne a kísérletek jellegéről,indokáról, létjogosultságáról. Az elkö-vetkező öt-hat évben három-négy ilyennagy kísérleti konfrontációt tervezünk, depersze jó előre le akarjuk szögezni: ezekután sem hisszük, hogy véglegesmegoldásokat találunk majd. Mert épp itt aveszély: ha a felkészületlen néző lát egykísérleti produkciót, rögtön azt mondja: á,hát ha ez a holnap színháza - én nem kérekbelőle! Szó sincs ilyesmiről; senki semtudja, milyen lesz a szín-ház például 1985-ben vagy 199o-ben; egyelőre csakvázlatok készülnek hozzá, vázlatok,amelyek néha borzalmasak, de alegborzalmasabbakból is származhathaszon.

__Az információ periódusát tehát,véleményünk szerint, a tisztázás, amagyarázat periódusának kell követnie,még-pedig nyilvános, nemzetközi szinten.Hadd tudja meg mindenki, hol tartanakpillanatnyilag a kísérletek, és értse is meg,mi váltotta ki, mi indokolja őket. Tudjameg azt is minden érdeklődő, hogy a fiatalszínház nem akar mindent felforgatni és azeredmények a harmadik stádiumban mégkorántsem véglegesek; de talán majd anyolcadikban vagy a tizenötödikben márkirajzolódik, milyen is lesz körülbelül a2000. év színháza.

__A z ITI milyen mértékben összponto-sítja erőfeszítéseit az ifjúságra? Milyen másproblémákkal foglalkozik az ITI, és mondható-e, hogy most figyelme elsősorban az ifjúságfelé fordul?

- - Nem, szó sincs róla. Számunkranem okoz nehézséget, hogy egyszerre többtémával foglalkozzunk. Vannak

persze súlyos problémák, pénzügyi téren:a szükséges találkozók, értekezletek meg-szervezése, az utazások stb. komoly költ-séget jelentenek. Ennek ellenére: két évóta van egy bizottságunk, amely a zenésszínházzal foglalkozik, és különösen azopera területén szükségszerű nagy válto-zásokat tanulmányozza; e bizottság elnökeWalter Felsenstein és helyettese PaoloGrassi, aki jelenleg a milanói Scalátigazgatja. Ez a bizottság évente két-háromjelentős nemzetközi kollokviumot rendez,és munkájának tempója igen gyors, igeneredményes. Van aztán egy egészen új,most szerveződő harmadik bizottságunk: aharmadik világ bizottsága. Azt akarjuk,hogy senki ne vádol-hasson valamiféleneokolonializmussal, tehát valóban aharmadik világ szakembereit, afrikai,ázsiai, latin-amerikai szín-háziszakembereket gyűjtünk egybe. Nemegyszerű kérdés ez, mert igen különbözőjellegű területekről van szó. Egy közösjellemzőjük azonban van: korántsemállnak kívül a színházi fejlődés áramlatán,sőt, színházi életük gazdag és izgalmas.Ázsia színháza jelenleg szerintemvilágviszonylatban a legcsodálatosabb, azafrikai színház, noha struktúrájábanerősen különbözik a nálunk megszokottól,bámulatos vizuális és vokális kincseketrejteget - Latin-Amerika ezzel szembenismét más terület, amely sokkal közelebbáll Európához, hiszen színháza a francia,az olasz, az angol színházból származik.Nehéz hát a munkát egybehangolni.Annyit azonban összegezésülelmondhatok: tevékenységünk három főiránya pillanatnyilag e három bizottság -az ifjúsági, a zenei és a harmadik világ-beli __ munkájával esik egybe. Ugyanak-kor persze, szerényebb szinten, foglalko-zunk egyéb témákkal is.

- A „harmadik világ" kapcsán lenne egykülön kérdésem. Úgy érzem, Önnek teljesenigaza van Latin-Amerika vonatkozásában, deAfrikát illetően úgy vélem: az ITI szerepe itt azlenne, hogy a színházat egyáltalán létrehozza,hisz sok afrikai országban egyáltalán nincsszínház, legföljebb nagyon primitív, törzsiszínvonalon. Ázsia természetesen más;Indiában, Kínában és másutt igen gazdag aszínházi örökség, és itta kapcsolat Európávalkétcsatornás lehet, ahogyan az már most ismegfigyelhető. Afrikát illetően azonban az ITIrészéről egyirányú, egycsatornás tevékeny-ségre lenne szükség. Tehát: mi a tervük azafrikai országokkal?

Ön súlyos tévedésben van; örülökegyébként, hogy az ellentmondásra alkal-mat adott, hisz ebben a tévedésben nincs

egyedül; az informáltság ez esetben saj-nos úgyszólván véletlen jelenség. Nos,igenis: Afrikában csodálatos színház van,ha nincs is semmi köze a mi struktúráink-hoz, a mi szokásainkhoz. Néhányunknakalkalma volt megismerni a helyszínen, azafrikai országokban; de annak idején aNemzetek Színháza is meghívott egy-másután öt-hat afrikai társulatot - szerencséreolyan előadásokat, melyek sem-milyenmódon nem európaizálódtak; a NemzetekSzínházának igazgatója a hely-színenválogatta ki őket, és könyörgött, nehogyvalamit változtassanak rajtuk. Csodálatosénekes-táncos színjátékok voltak ezek, azesténkénti kétezer néző némadöbbenetben nézte őket, hogy a végénkirobbanjon az elemi tapsvihar, és ebbena sikerben semmi sznobizmus nem volt;vad, szilaj, de gyönyörű produkciókvoltak. Igaz, ennek az afrikai színháznaksemmi kapcsolata a miénkkel; nincs szószíndarabokról, ahol elmondanak egytörténetet, inkább költői legendákatláthatunk. De drámai cselekményükigenis van. Mostanában sok európaiszínházi ember zarándokol el úgyAfrikába, mint elődeik Japánba vagy Kí-nába, és gazdagon, új gondolatokkal tér-nek haza. Kár, hogy utána csak szűkkörben mutogatják a diapozitíveket vagyamatőrfilmjeiket; bizony sokkal széle-sebben kellene népszerűsíteniök élmé-nyeiket.

- Persze azért: az ITI-nek így is vanfunkciója Afrikában (amit most mondok,az egyébként Ázsiára is vonatkozik). Se-gíthetnek abban, hogy ezt a gazdag, iz-galmas színjátszást az ott élők, ott alko-tók jobban tudják transzponálni, a maihétköznapi valóság szintjére. Mert ez aszínház ez idő szerint nem szociális jel-legű és tartamú; nem segíti az ottaninépeket a felemelkedésben, abban, hogyleküzdjék például az írástudatlanságot, azelmaradottságot stb. Nem arról van szó,hogy mi idézzünk elő változásokat, hogymodernizáljunk; csak jónak tartanók,hogy a hagyományos színház mellett lé-tezzék egy olyan színház is, amely segít-heti az ott élő fiatalokat a világ megvál-toztatásában.

__ Köszönöm Önnek a tájékoztatást. A mihamis elképzelésünk az afrikai színházról csakegy a bennünk élő színházi téveszmék közül.A z egymásról alkotott téves elképzelésekeloszlatásában kiemelkedő szerep vár az ITI-re. A fiatalok színházáról folytatott budapestieszmecsere a szervezet egy új irányba tett elsőlépése volt.

Köröspataki Kiss Sándor

játékszínSZÁNTÓ JUDIT

A Szellemidézés repríze

Széljegyzeta kritikai állásfoglaláshoz

A z 1957-es ősbemutató sajtóvisszhangja sokkal elvibb volt, mint a Madách Kamara-színházelőadásáé. Karinthy Ferenc átdolgozta drámáját, de nem jutott tovább az anyaggal valóbirkózásban. A dramaturgiai alap ugyanaz maradt: a Karinthy-család alakjainak átemeléseepikus anekdotákból a színpadra. Az előadás megkísérel a dráma világán átnyúlva azelidegenedés modern jelenségeiről vallani.

Egy magánüggyel szeretném kezdeni. Ecikk megszületése három fázisban mentvégbe.A SZÍNHÁZ szerkesztősége megbízott:

írjak kritikát Karinthy Ferenc Szel-lemidézésének felújításáról a Madách Ka-maraszínházban. Az előadást megnéztem;benyomásaim nem voltak egyértelműek.Hazafelé menet kezdtem rendezgetni őket;kialakultak a szokásos kritika kör-vonalai,a darabról - arról, amit benne vonzónakéreztem, arról, ami kielégítetlenül hagyott-, az előadásról, amely egészében nememelkedett túl a szezon átlagszínvonalán,bár éreztem benne valamifigyelemreméltó, a darabon túlmutatótörekvést (de erről majd később).Mindenesetre: ez volt az első fázis.

Másnap, szokásom szerint, elővettem arepríz kritikáit. Langyosak voltak - márnem a dicséretet hanem a mögöttüksejthető indulati hőfokot illetően -,elismerőek, helyenként lelkesek; mélyreegyik sem ásott. Alapállásuk, érzésemszerint, abból adódott, hogy a felújításténye önmagában is döntő érv a drámaértéke mellett, az értékelés alól tehát akritika eleve fel van mentve. Úgy gon-doltam, saját véleményem kifejtése utánegyikkel-másikkal esetleg vitába szállok,főképp azért, mert ezzel az alapállással nemtudtam egyetérteni. Idáig a második fázis.

Ezek után, hirtelen ötlettel, beleolvas-tam az ősbemutató kritikáiba. És döbbe-netes felismerésre jutottam. Eltekintvenéhány túlzó, elfogult ellenvéleménytől -ezekre egyébként számítani lehetett,hiszen 1957 októberét írták akkor -, atizenöt évvel ezelőtti kritikák alaphangjanem egyszerűen szigorúbb vagy zordabb,hanem összehasonlíthatatlanul elvibb volt,mint 1972-ben! Bátrabban, elmélyülteb-ben, nagyobb felelősségérzettel közeledtekműhöz is, előadáshoz is, ki mertek indulniabból a mára nálunk kevéssé divatostételből (amelyet még a haladó polgárikritika is konzekvensebben vállal), hogyaz igazi nagy drámának a maga intenzívtotalitásában világképet kell adnia, és atársadalomban élő ember konfliktusaibakell művészi eszközökkel beleavatkoznia.És van e kritikák között

kettő-három, amellyel ma, 15 évvel ké-sőbb is olyan mértékben egyet tudok ér-teni, hogy a magam cikke helyett ezeketjavasolnám közlésre, ha egyrészt nemvolna némi, szorosabban a felújításra vo-natkozó új mondanivalóm, másrészt - ésezt érzem igazán lényegesnek - ha nemérdemelne különös hangsúlyt a tény: az1972-es kritikák nagy többsége mindenjelentős, a dráma és a színház elevenébe vágószempontból elmarad a bemutatósajtóvisszhangjának színvonala mögött.

Idézni az említett kritikákból mégis ér-demes; már csak azért is, hogy hadd szó-laljon meg itt egy olyan hangnem, amely-től a mai kritika _____ tisztelet a néhány,merészségéért különféle kockázatokat isvállaló kivételnek - meglehetősen el-szoktatott. És nem tudok ellenállni akísértésnek, hogy rögtön ne szembesít-sem őket másfél évtizeddel későbbi utó-daikkal utódaikkal ti. annyiban, hogyegyazon lap hasábjain láttak napvilágot.

Népszabadság, 1977. nov. 3. MesterháziLajos kritikája: „(Karinthy) lelkéből lel-kedzett írói feladatot állított maga elé. És,szerintem, nem sikerült megoldania . . . Atragikus főhős, Donáti Sándor akörnyezetéhez képest nagyon gyengénsikerült drámai figura. Színes realitásokközepette, jól megfogott miliőben érthe-tetlenül irreális és egyszínű papirosfigura..." (Ezután a kritika pontosan elemziKarinthy Frigyes gondolkodásának,magatartásának nagyságát és korlátait,majd így folytatja:) „...(Karinthy Frigyes)megtalálhatta volna újra az elkésettpolgári radikalizmusnak és humaniz-musnak azokat a következetéseit, amelyekfelé szelleme vonzotta, a proletár-forradalomban. De ráült - még gondol-kodására is ráült, nemhogy kimondottszavaira - a fasiszta cenzúra . . . Valaholitt látnám én azt az egyéni és mégis álta-lánosítható tragédiát, azt a mély konflik-tust, amely kiemelhetné a lelkéből lelked-zett témát a memoárból, az irodalom-történetből, a kulcsdrámai megoldásból.Itt vannak azok a rokonszenves, azok anagyszerű, azok a környezet fölibe emelővonásai Karinthy Frigyesnek, de egybenazok a tragikus hibái is (és ehhez csak

járulékként csatlakozhatnak családi kö-rülményei, anyagi körülményei), amelyekjegyében egy korszak és egy társadalmiréteg sok részletproblémája is . . . valóbanérvényesen megválaszolható."

Népszabadság, 1972. nov. 29. SpiróGyörgy kritikája: „Tizenöt éve mutatta bea Katona József Színház Karinthy Ferencdrámáját, amelyről most, a MadáchKamarában újra látva, már véglegesenmegállapítható, hogy maradandó érték. Adarab típusainak klasszikusan szigorúrendszere van. Főhőse, a mindig nagyregényére készülő, zseniális logikájú ésgyermekien tiszta író drámán belüliokokból (kiemelés tőlem - Sz. J.) kényte-len percek alatt megírható tárcákba for-gácsolni a tehetségét . . . Ez a tisztán látóés tehetetlen értelmiségi drámán belüliokokból (kiemelés tőlem____ Sz. J.) nemmenekülhet el sem a tengerpartra, sem . .egy boldogabb családi élet langyos po-csolyájába, mert az őt körülvevő zilált ésmegalázó anyagi és szellemi élet televé-nyétől nem szabadulhat ..."

(Zárójelben: tudom, hogy kiragadottanidézni sosem igazságos. De az egészkritikát mégsem iktathatom ide; aki el-olvassa, meggyőződhet róla: szerzője arraszorítkozik, hogy a színpadon látottakatmesélje el más szavakkal és kísérletet semtesz, hogy a hős sorsának meg-határozóitne csak a „drámán belül", hanem a drámáttermő valóságban is megkeresse; pozitívértékítéletét pedig - melyheztermészetesen joga van mind a műnek,mind a főhős karakterénekvonatkozásában indokolásra nem szorulótényként posztulálja.)

Magyar Nemzet, 1977. okt. 27. HermannIstván kritikája: „A dráma értéke attólfügg, hogy sikerül-e a szellemidézés,megjelenik-e a 30-as évek értelmiségi kö-reinek szelleme a színpadon. Ezt az at-moszférát kellene megteremtenie Ka-rinthynak, azonban csak érinteni tudja.Miért? Azért, mert szeme a kitűnő ripor-teré. Ez azt jelenti, hogy minden érdekesetlát, észrevesz, s ezekben az érdekesjelenségekben mindig ott lappang valamia lényegből. Ezekből a meglátásokból aBudapesti tavasz egyes részleteiben s az

Bálint András (Holczer), Psota Irén (Csilla), Körmendi János (Zudor), Balázsovits Lajos (Öcsi), Maróti Gábor f. h. (Jenő) és Káldy Nóra (Fifi) aSzellemidézésben (Madách Kamaraszínház)

Ezer évben művészi alkotást tudott te-remteni. Ezt azért tudta megtenni, mert őmaga látta a jelenségek okait, világos voltszámára, hogy honnan erednek az emberiszerencsétlenségek, meglelte a vezetőszálat, a legfontosabb motívumot, melyetmegragadva egységessé ötvözte a szemeelé kerülő széthulló darabokat. Itt nem eztörtént. Karinthy nem látta az írói életműszéthullásának okát, nem tudja, hogyanteremtett meg Donáti Sándor, az író, amaga számára olyan környezetet, melymegakadályozza tervei valóra váltásában.Így Donáti vergődését látjuk rendezetlenanyagi viszonyok hálójában, hisztérikusfeleség, üres társaság, őrült, álmodozógyermek környezetében. Minthogy azon-ban a szituáció okát az író maga sem sejti,nem leli meg az átfogó mozzanatot, s adarab maga is darabokra hullik, mint azíró élete."

A Magyar Nemzet 1972. nov. 26-i

kritikájából nem idézek részleteket; túl ho-mogén ahhoz, hogy bárhonnan kí lehessenemelni valamit. Mátrai-Betegh Béla a tőlemegszokott magasrendű írásművé-szettelszemlélteti Karinthy Frigyes-DonátiSándor fuldoklását a baracklekvár és anikotin gőzeiben. A hős nem kap

levegőt, fuldoklik, és végül belefullad ameg nem értő kor, az elmaradott országmérges páráiba. Ám a hős felelősségénekszempontja, a hős által reprezentált típusáltalánosabb érvényű ábrázolásának igé-nye itt sem bukkan föl.

Végül: Népakarat, 1957. okt. 2.

Vargha Balázs kritikája: „Általánosabbérvényre számító mondanivalója a hős-nek és a darabnak is alig van . . . Donáti,aki apró családi kocódásokra egy-egyszenvedélyes tirádával reagál, vesztenikezdi színpadi hitelét . . . Mivel pedig ahős körül nem sűrűsödik feszültség, adráma szétesik színes epizódokra."

Népszava, 1972. dec. 1. Rajk Andráskritikája: „A mű arról szól, hogy egykeresztül-kasul beteg társadalomban jaj anagyot akarónak, rettenetes súlyok húzzákszéjjel és lefelé . . . Ezzel a szín-művelszemben az ősbemutató idején az volt alegfőbb kifogás, hogy széteső. (Az eddigiidézetek cáfolják ezt a beállítást__ Sz. j.) Nem osztom ezt a nézetet. Nemminden széteső, ami színes darabokbólvaló (a mozaik például éppen így válikművészi egységgé). Igaz, a színmű nemmozaik - Karinthy Ferenc színművének adarabjai azonban drámai egységgé áll-

nak össze." Á pozitív vélemény itt semkap meggyőző indoklást; a „jaj a nagyotakarónak" szép meghatározása pedig tet-szetős általánosság mögé rejti a drámaalapproblémáit, elvégre voltak már betegtársadalmakban nagyot akarók, akiknek azőket lehúzó súlyok ellenére is sikerült .. .

Mit lehet, mit érdemes hozzátenniMesterházi Lajos, Hermann István,Vargha Balázs soraihoz, kivált ha hang-súlyozzuk, h o g y egyikük sem volt elfo-gult a szerző terhére, és elismerően mél-tatták a dráma részletértékeit, egyes jele-netek telibe talált atmoszféráját, a dialógusélénk szellemességét, egyes szereplőkművészien tipizált ábrázolását. Azt a kri-tikát, melynek érlelődését magánjellegűvallomásomban első fázisként jellemez-tem, őutánuk aligha érdemes megírni.Egy-két gondolatot mentenék csak átbelőle, mert az ő érvényes gondolatme-netüket 1972 aspektusából egészítheti ki -amikor már kevésbé fontos az, hogy a műmennyire ad hű képet a Horthy-fasizmustörténetírásban és művészetben mársokszorosan átvilágított viszonyairól, ésinkább előtérbe lép a dráma általánosabbművészi érvényének kérdése,

mint a saját sorsáért felelős ember, életéértés életművéért felelős írástudó ábrá-zolásáé.

Mindenekelőtt: essék néhány szó amostani szövegről. Átdolgozásnak nemnevezhető; a módosításokat nem érzemlényegesnek, a dráma alapjait érintőnek.Alapvetően átformálódott ugyan Rikaalakja, de, bár az osztrák ulánus főhad-nagy üresfejű, sztarlett-ambíciókat dédel-gető csemetéjét kétségkívül jelentős tá-volság választja el a svájci szállodás ke-ményebb, tisztább, egyenesebb lánykájá-tól, a figura alapvető, mondjuk WangelHilda-i funkciójának és Donáti életébenbetöltött szerepének szempontjából ez aligszámít. (Legföljebb Donáti vonzódásátteszi érthetőbbé, rokonszenvesebbé.) Amásik, lényegesebb változás a be-fejezéstérinti, ahonnan elmaradt az ebben akontextusban valóban nem túl jó-ízű, márcsak más-anyagúságánál fogva isdisszonáns Találkozás egy fiatalemberrel-betét; ám a nyíltszíni - és az előadásbanmég kínosan túl is játszott - agóniafunkciójában ugyanazt a célt szolgálja: a„nagyot akaró" végső tragikus bukásátjelképezi, nélkülözve még a korábbi befe-jezés enyhén ironikus kritikai ízét is.

Vagyis: Karinthy Ferenc nem jutotttovább az anyaggal való birkózásban. Alényeget illetően ugyanarról a drámárólbeszélhetünk ma is, mint 1957-ben. Edráma legfőbb értéke az, amit az Irodalmitörténetekből sikerült átmentenie: a kort és akor bizonyos típusait elsőrangúan,érzékletesen festő, szuggesztív hangulatúanekdotafüzér. Csakhogy az Irodalmitörténetek olvasója feltétel nélkül elfogadtaés élményébe szervesen belekomponáltaazt a köztudott tényt, hogy itt KarinthyFerenc, a téma leghivatottabb ismerőjemesél Karinthy Frigyesről, a harmincasévek kiemelkedő írógéniuszáról. HaKarinthy Ferenc azt írta: „apám" - többetnem is kellett mondania; az olvasóazonnal, spontán bekapcsolta és beleéreztea sztoriba mindazt, amit KarinthyFrigyesről tudott, irodalmi ismeretei,olvasmányélményei mind belejátszottak abaracklekvár vagy a titkár anekdotájánakélvezetébe.

A színpad világa sokkal könyörtele-nebb. A néző - még a tájékozottabbkisebbség is - minimális mértékben haj-landó előzetes ismereteivel kiegészíteniemocionális élményét. Itt a Donáti Sándornevű főhősnek épp olyan keményen megkell dolgoznia azért, hogy a néző higgyenbenne és együttérezzen vele, mint III.Richárd angol királynak vagy

Jézus Krisztusnak, a szupersztárnak. Ésennyiben nemcsak jogosult, hanem tulaj-donképpen fölösleges is az író kérése,hogy a néző ne kulcsdrámát lásson mű-vében. A Szellemidézés nézőjét - kiváltképp197z-ben - már nem Karinthy Frigyesérdekli, hanem sokkal inkább, egyreinkább Donáti Sándor, ha meg irodalmilagtájékozatlan vagy épp külföldiszármazású, akkor kizárólag csak DonátiSándor. És itt bosszulja meg ma-gát az atény, hogy épp ő a dráma legkevésbésikerült alakja. A többiek szerencsésenbírták az átültetést epikus anekdotából aszínpadra; anekdotabeli funkciójukmeggyőzően alakul színpadi funkcióvá.Kitűnő, olykor - elsősorban Csilla ésHolczer esetében - abszolút sikerültepizódfigurái lettek egy drámának, amelyazonban nincs kellő színvonalon megírva.

Donáti alakja mögül hiányzik az a hitel,az a „karizma", melyet az Irodalmitörténetek eleve rásugárzott. Ha itt meg-jelenik, az egyszerűségükben is éles kör-vonalak lebegni kezdenek, a színpad kí-nosan imbolyog. A dramaturgiai elgon-dolás - és a színpadi hangsúlyok elosztása- ugyanis világosan érezteti, hogy az őkulcsjelenetei lennének hivatva a drámafő vonalának kirajzolására, mon-dandójának hordozására; de Donáti és anagy Donáti-jelenetek nem tudják ki-tölteni ezt a nekik rendelt dramaturgiaiteret. Tökéletesen megismerjük, és afigurák szubjektív szemszögéből meg-győzőnek, hitelesnek érezzük Csilla Do-nátiját, Holczer Donátiját, Dezső Doná-tiját, még Rika vagy Zsuzsi Donátiját is,de már sokkal kevesebbet tudunk megDonáti Donátijáról, az igazi, objektívelétező Donátiról pedig jóformán semmit.

Természetesen igen nehéz függetlenítenimagunkat mindattól, amit a drámaténybeli indokairól és előzményeiről in-tellektuálisan mégiscsak tudunk. Mégis,emocionális, par excellence színházi élmé-nyünk egyre inkább függetlenedik ezektőlaz ismeretektől, és bennünk is felbukkan akérdés, amely a „szűz" néző számáranyilván még sokkal hamarabb, sokkalelemibb erővel rajzolódik elő: kicsodatulajdonképpen ez a főhős? Mit képvisel?Mi az igazi baja, milyen gátlásoknyűgözik, hogy nem tud, sőt igazán nemis próbál szétverni a ránehezedő méltatlannyomások között? Mert hiszen a vi-lágtörténelem és a művészettörténet sokgéniuszát sújtották már kedvezőtlen csa-ládi körülmények, Szókratésznak Xan-tippéje volt, Mozartnak Konstanzája,

Csokonainak Lillája, József Attila vagyMóricz magánélete sem volt épp ki-egyensúlyozott, és koruk sem bánt velüksokkal kesztyűsebben; mi hát a titka enneka Donáti Sándornak?

Itt bujkál a drámai lehetőség, melyreMesterházi Lajos 1957-ben utalt. Merthisz a válasz nyilvánvaló lenne: a pom-pásan ábrázolt külső rendetlenségnektörvényszerű megfelelője, feltételezője, kiegészí-tője a belső rendezetlenség; Csilla, Dezső,Rika, Fifi, Jenő, Iván, Zsuzsi és társaikazért dúlhatnak a maguk kedvére ennek agéniusznak háza táján és a lelkében, mertönmagában sem tud rendet teremteni, mertbrutális rángatásaiknak engedni, úgytetszik, még mindig kényelmesebbszámára, mint őket helyükre utasítvaelfogadni, vállalni valami keményebb,szigorúbb, kötelezőbb érvényű rendet.Ilyenfajta kritikai ábrázolást KarinthyFrigyes fiától, meglehet, méltánytalanságvárni; de a Szellemidézés írójával, DonátiSándor megalkotójával szemben mégsemléphetünk fel más igényekkel.

Tulajdonképpen e koncepció csírái ottbujkálnak a színműben. Donáti szellemivértezete ugyanis már-már képtelenülkezdetlegesnek, sebezhetőnek tetszik.Politikai jellegű megnyilatkozásai egytől-egyig közhelyesek, szánandóan naivak,filozófiailag a kor polgári humanizmusá-nak is csak legsekélyesebb szintjét kép-viselik; felvillanó felismeréseit, keserűindulatait bármikor kész eladni egy gim-nazista poénért, elszánásai, nekibuzdulásaiegy jelenet tartamáig sem élnek. Az ittbujkáló kritikai lehetőség azonban csí-rájában el is hal, mert a drámában nem juttér e nézetek bármily közvetett, bár-milyhalk művészi kritikájára sem. A nézőtulajdonképpen már abban is kételkedhet:valóban géniusznak fogadja-e el azt, akitőlilyen lapos, gyermeteg megnyi-latkozásokat hall. Mert Donáti tulajdon-képpen mindvégig, minden kapcsolatában,minden állásfoglalásában nevetségesfigura, csak az a baj, hogy úgy tetszik: azíró szándéka ellenére az, sőt, a dráma éppazt kívánja, hogy ennek ellenére fogadjukel jelentős művésznek és gondolkodónak,és bukásáért hárítsuk a hibát immorális ésamorális környezetére, „drámán belüliokokra".

Ebben az összefüggésben szeretnékbefejezésül szólni az előadásról is. Len-gyel György, aki a rá bízott mű lehető-ségeit nyilván pontosan felmérte magában,megtehette volna, hogy rendezésében azanekdotikus színességre koncent-

rál, és elmesél néhány mulatságos epizó-dot egy bohém família hétköznapjaiból.Lengyel, úgy vélem, mással próbálkozott;megkísérelte, hogy a Szellemidézés világánátnyúlva a máról, az elidegenedés modernjelenségeiről valljon. Lengyelnél arendetlenség nem annyira Bohémia ta-lajából fakad, hanem egy olyan családi ésbaráti kör atmoszférájából, ahol senki semérti a másikat, senki sem figyel a másikra,ahol az elidegenedettség már füg-getlenedik minden szubjektív jó és rosszszándéktól. Hiába imádja egymást Donátiés Csilla erre Lengyel két nagy-szerű játékmozzanatot is talál: az éneklésközbeni vadul érzéki ölelkezést és utolsóbeszélgetésüket, mikor Donáti partravetett halként kap szájával Csilla nyugtatókeze után, hiába szereti Rika azírót, hiába vonzódik hozzá a férfi is,semmit nem tehetnek egymásért. Gyakortafel sem ismerik a kínálkozó-tárulkozóérzelmeket, mint ahogy Donáti oda sefigyel Zsuzsira, Csilla meg se érti, mitakar tőle Mészáros, és egyikük sem tudjaértékelni, de még csak ki sem használniHolczer József hőseposzba illő odaadásátvagy akár Róza néni önzetlenügybuzgalmát. Így Lengyel színpadán arendetlenség nem egy pittoreszk ma-gánügy, hanem egy kor alapvető ren-detlenségének kifejezése, ma is, sőt, he-lyenként nálunk is fellelhető tünetekkel.Mintha arra törekednék, hogy ne Donátitmutassa be környezete áldozatának,hanem az egész környezetet, Donátivalegyütt, egy, az emberekkel irgalmatlanullabdázó, őket egymás ellenségeinek ne-velő kor gyanútlan játékszereinek.

Ez a törekvés sok érdekes részered-ményt is hoz, de hiába, a dráma fő vonalaellen nem győzhet. A dráma ugyanis el-sősorban Donáti Sándor vértanúságárólszól, és ez a mondanivaló pöröl Lengyelkoncepciójával. Mert hisz ha Donáti ezena színpadon megjelenik, mégsem eshetikszó másról, mint arról, hogyan lakmározikegy hiénacsapat egy tiszta, nagy ember élőhúsából. Es a főhős meg-formálásánakgyengeségén nem tud segíteni se rendező,se színész.

Ebben az összefüggésben kell végezetülvisszakanyarodnom az 1957-es kri-tikákhoz. Bessenyei Ferenc 19 57-ben voltolyan elismert nagysága színművésze-tünknek, mint Gábor Miklós 1972-ben(Félreértés ne essék: az időbeli meghatá-rozás természetesen Donáti-alakításukravonatkozik.) Az 1957-es kritikák még-semhaboztak kimondani, hogy Bessenyeialakítása nem igazán jó, és nem is

lehet az. ,,Bessenyei Ferencet a szerepegátolta abban, hogy a jó alakítást nagy-szerűvé fejlessze. Nincs elég alkalma an-nak bemutatására, hogy a hőst szellemifölénye hogyan emeli környezete fölé."

(Vargha Balázs) „Ezúttal azonban szük-ségszerűen elmarad az alak logikus felé-pítése, átgondolt struktúrája, racionálisanfelmérhető szellemi arcra, melyet Besse-nyeinél megszoktunk. A vergődés kettős :Donáti Sándoré, az íróé és Bessenyei

Ferencé, a kitűnő színészé." (HermannIstván) „Az előadás egyébként eltekintveBessenyei Ferenc alakításától,amely, sajnos szükségszerűen rosszszép, sikerült." (Mesterházi Lajos) Amostani kritikák viszont elragadtatvaecsetelik Gábor Miklós pompás alakítását,sőt, a Népszavában egyenesen a művész„gazdag pályájának egyik legnagyobbalakításáról" esik szó. Nem hinném, hogyGábor, aki nemcsak szín-

Gábor Miklós (Donáti) és Piros Ildikó (Rika) a Szellemidézésben (Madách Kamaraszínház)(Iklády László felv.)

Karinthy Ferenc: Szellemidézés(Madách Kamaraszínház)Dégi István (Dezső) és Gábor Miklós (Donáti)

művészként, de XX. századi gondolkodóértelmiségiként is világszínvonalat kép-visel, örülne e dicséreteknek; talán inkábbarra gondolhat, hogy a kritika eszerintvalóban kiemelkedő alakításait seértékelte és értette igazán. Mert mígkörülötte a többiek - egyébként az 1957-es előadáshoz hasonlóan - kitűnőfigurákat teljesíthetnek ki művészetük-kel, az élen ezúttal Psota Irénnel és BálintAndrással, Gábor Miklós, aligha-nemteljes tudatossággal, küszködik a színműleggyengébb szerepével. Rangjáhozméltón, elmélyülten, változatoseszközökkel bont ki minden szituációt,élettel tölt meg minden mondatot, mindeninstrukciót, gyakran még a közhelyeket ishitelesíti, azáltal, hogy ironikus

Bálint András (Holczer) és Gábor Miklós (Donáti)

idézőjelbe teszi őket, hogy aztán, amikora tragikomikusból - teljes joggal, hibátlanlogikával - a komikusba billen,az utolsó utáni pillanatban meggyőződésnélkül rántsa vissza a gyeplőt, és kíséreljemeg eljátszani az eljátszhatatlant: azt anagy formátumú hőst, mártírt, áldozatot,akinek a koncepciót szánja, de akinekdrámai hitele csak deklaratíven létezik.*Meglehet, ez a cikk méltánytalannaklátszik egy kellemes, irodalmilag-szín-házilag egyaránt színvonalasanszórakoztató estével szemben. De éppezértbefejezésül hadd szögezzem le egyértel-műen: magam is túlzottnak, az ügyhözképest aránytalannak érezném soraimat,ha azok a színházzal akarnának vitázni,amely, bár nyilván műsorgondoktól isindíttatva, de érdemes, ma is élvezetetszerző magyar darabot újított fel, a szer-zővel, aki bizonyára maga se tartja aSzellemidézést élete főművének, a rende-zővel, aki úgy volt hű a darabhoz, hogyközben újat is próbált, a színészekkel, akikrangjukhoz méltót nyújtottak. Vitám - ésinnen a cikk önmagukban valóbantúlzottnak minősíthető hangsúlyai - 1972magyar színikritikájával van, és ehheznyújtott különösen alkalmasanyagot a lehetőség, hogy egyazon drámakétfajta, sarkítottan ellentétes sajtó-visszhangját vethettem egybe.

Karinthy Ferenc: Szellemidézés (Madách Ka-maraszínház)

Rendezte: Lengyel György, díszlet: FehérMiklós, jelmez: Mialkovszky Erzsébet.

Szereplők: Gábor Miklós, Psota Irén, Balá-zsovits Lajos, Dégi István, Piros Ildikó,Bálint András, Csűrös Karola, Rákosi Mária,Káldy Nóra, Körmendi János, Tímár Béla.Maróti Gábor f.h.

SZÁNTÓ ERIKA

A Liliom körhintája

Aki a Liliom vígszínházi felújításában csakazt az igyekezetet látja, hogy a szín-ház teltházat és elégedetten tapsoló közönségetkíván magának, súlyosan téved.Kétségtelen, színházat játszani valóbanakkor a legjobb, ha a nézőtéren egygombostűt sem lehet leejteni, de a Liliomotmégsem csak a praktikus fontolgatásjuttatta megint színpadra. Hanem a lel-kesedés. Kapás Dezső évek óta módsze-resen válogatja a maga számára azokat aműveket, amelyekben legenda és valóság,idill és groteszk illúziótlanság, álom éskijózanodás sajátos ízzé keveredik. Bár avégső soron nagyon is különnemű művek sszínpadra vitelük módjai látszólag inkábbelfedik, mint látványosan felmutatják ezt arendezői törekvést, azért mégiscsakmegtalálható valami közös a Vöröspostakocsi sikerében és a Donna Rositabukásában. Pedig ezt a két művetegymástól nemcsak korszakváltó évtizedekválasztják el, éppúgy, ahogy Molnár FerencLilioma és Ödön von Horváth Mesél a bécsierdő című darabja között sem a keletkezésidátum jelzi a különbséget vagy atörekvésbeli azonosságot. Kapás megtaláltaezekben a művekben a számára legfőbbközöset, annak a folyamatnak a színpadimegfogalmazását, amely egy-két évtizeddelez-előtt olyan mértékben izgalomban tudtatartani a filmművészetet: a reális s a kép-zeletbeli világ állandó kölcsönhatását,egymásba játszását, emlékek és álmokszinte objektiválódó hatását a valóságra.Mindez azonban sokkal inkább jelenti azérdeklődési kör kijelölését, a feladatmegtalálását, mint a megoldását.

A képzelet „virágai"

Kapás színpadi álomvilága sokszor gya-núsan ragacsos. A képzelet „virágai" ese-tenként kopottra fogdosott művirágok.Törekvése sokszor megreked a közhely-látványosságnál, s ami a költészetet lennehivatott szolgálni, gyakran csak szenti-mentális ízlésbicsaklás. Ilyen színpadipillanat a Vörös postakocsi álomvíziója, aDonna Rosita nyitóképében repkedő hinta,vagy most a Liliom vurstli-világánaktüllfüggönnyel letakart „szépsége",

Balázsovits Lajos (Öcsi) és Piros Ildikó (Rika)(Iklády László felvételei)

amely a bemutatón még Liliom mennyeimegdicsőülésének glóriába vont hely-színe is. (Szerencsére ezt a befejezést arendező a negyedik előadás után meg-változtatta.)

Kapás bizonytalan próbálkozásai egyreális és irreális világ együttes színpadiéletrehívására nemcsak a látványban ér-hetők tetten: hogy mennyire befolyásoljáka színészi munkát, arra a Liliom is példa.

A Liliom lisztesképű bohócainak, sej-telmes fénybe vont körhintájának előz-ményei szembetűnőek, s ugyanígy nemnehéz észrevenni Kapás következetesvonzódását a színpadi humor kesernyésárnyalataihoz. Azokra a komikus jellem-rajzokra gondolok, amelyek legjobb ízűpillanatokban forrasztják a torkunkra anevetést, azokra a groteszk színpadi figu-rákra, akik váratlanul félelmetesekké nő-nek, s szánandóságuk fenyegetővé válik.Ez a vonzódás eddig mindig igazolta arendezőt, s nemcsak egy-egy nagyszerűalakítást eredményezett rendezéseiben,hanem minden színpadi munkájának leg-értékesebb elemévé vált. A Liliom rende-zésénél is így történt.

Kristálycsillár és szociális érzékenységMindez talán elegendő magyarázatot adarra, hogy mi tehette vonzóvá a rendezőszemében (nem mondom azt, hogy „fiatalrendező", hiszen majd egy évtizedespályáról van már szó) Molnár Ferenc1909-ben írt művét. Mert a világsikerinkább ellenérv, mint érv: aki ma elolvassaa darabot, ha talál is benne a magaszámára jó ízeket, megfélemlítve keresi aremekművet. En azokhoz tartozom (nemtudom, többség-e az vagy kisebbség?),akik sehogy sem találják. A Liliommondatai elbűvölnek, Molnár csodálato-san stilizálja a század kezdetének pestiszlengjét, de a Liliomban állítólagosanmeglevő szociális érzékenység, a szen-vedő szegények iránti részvét az én sze-memben éppúgy „technika" a nézőtérlenyűgözésére, mint Molnár fölényesszínpadismerete. A közönség a megha-tódottság könnyeit épp annyira szereti,mint a pergő dialógust, a szellemességtűzijátékát vagy a kristálycsillárt. Nemhinném, hogy akkora lenne a különbségpéldául A hattyú szikrázó csilláránakfunkciója és a Liliom sufniromantikájaközött. A típuskörülmények közt élőpolgári közönség számára mindkettő azegzotikumok világát képviseli. Á fentielérhetetlen körülbelül ugyanolyan tá-volságra van, mint a lenti élet, amely

azért konszolidált létét sosem fenyeget-hette reálisan. A főherceg is idegen plané-tán él, a mindenes-cselédségből kicsöp-pent, utcára került parasztlány is. S azelérzékenyülés is a kellemes szórakozásegy formája! Meg aztán Molnár a lelki-ismeret ébresztgetésével csínján bánik..Julika például tisztes özvegyasszonykéntszépen fölneveli a lányát, miközben a te-rített asztalon a vasárnapi ebéd megnyug-tatóan gőzölög. Ha csak Bródyval ha-sonlítom össze ezt a sokat emlegetett szo-ciális érzékenységet!

Nem hinném, hogy a színház vagy arendező számára ez jelentene vonzást.Marad tehát a Kapást érdeklő „legenda-jelleg", s a kínálkozó lehetőség, hogy aműben rejlő humor ,,fekete" felét fordítsaa néző felé. S még valami, amit talán

első helyen kellett volna említeni, haennek a felújításnak a magyarázatát ke-ressük: a színház feltehetőleg KonczGáborban az ideális Liliomot látta, akitnem szabad megfosztani ettől a jutalom-játéknak minősülő szereplehetőségtől, sKútvölgyi Erzsébetnek egy parádéspályakezdés lehetőségeként kínálták odaJulit.

Mi történik a darabbal a Vígszínházszínpadán? Kettéhasad. Az álomvilágotoly kedvvel építő Kapás Dezső termé-szetesen nem tartja, mert nem tarthatjaelég igaznak, elég megszenvedettnekMolnár Ferenc szociális indulatait (azértnem használom az ilyen esetekben köz-keletű „társadalomkritika" szót, mert eztmég a Molnár-rajongók is jó ízléssel mel-lőzték az író színpadi munkáival kapcso-

Molnár Ferenc: Liliom (Vígszínház). Kútvölgyi Erzsébet f. h. (Juli) és Koncz Gábor (Liliom)

latban), s hozzáteszi a magáét. Juli értel-mezésében alapvető változást végez a da-rabon. Kilépteti a legendák világából,fájdalmáról letisztogatja az ezüstös csil-logást, s evvel megfosztja figuráját a ka-rácsonyesti megbocsátó áhítattól. Julibólszívfacsaró „megfagyott gyermek"-szen-timentalizmus helyett konok, sértett, demeg nem alázható tisztaság árad. Kapás-nak és Kútvölgyi Erzsébet főiskolásnak ezta szerepértelmezését nem lehet elégrokonszenvvel nézni. Az ő Julijuk ki-szolgáltatottsága és szenvedése, de mégszerelmének törhetetlen hűsége is alig függLiliomtól. Készen hozza önmagát, belsőereje és önbecsülése cselédszobák éshátsólépcsők magányosságában született,miközben félpercenként becsengette a„naccsága". Ennek a Julinak nincsenekönsajnálkozó könnyei, de őt sajnálva semlehet sírni egy jóízűt. Ez egy lázító Juli -egy ismeretlen darabból. Kit érdekelközben a mellette éldegélő jellemgyengehintáslegény? Itt nincs szó álmokról, ittbeömlik a színpadra egy másik világszegényszagú levegője.

Mi van a tüllfüggöny mögött?

Miközben a színpad hátterében tüllfüg-göny mögött ott a körhinta.

És bohócok odalenn a nézőtéren. Nemhinném, hogy őket a divat diktálta a ren-dezőnek. Ok a vurstli-álomhoz tartoznak,amelyet már azért sem nézhetünk el-révedt nosztalgiával ma, mert a darabmegírásának pillanatában sem volt igaz, sfőleg nem úgy volt igaz. Ezt Kapáspontosan érzi, s nagyon fontosnak tartjahangsúlyozni, hiszen különben nem sza-kított volna olyan határozottan a Juh-konvenciókkal. Igen ám, de akkor milyenaz a körhinta, milyenek a bohócok, mi-lyen ez a színpadi „lizsé" ? Szép vagycsúnya? Szeretnivaló, mint Molnár másikpesti legendába emelt színhelye, az „édesgrund"? Vagy a hátsólépcsők éskülvárosok népének sivár, szomorú édene,ahol a hintalovakról pattogzikfesték, s a szerelemnek sörszaga van? Azálom tulajdonképpen kopott valóság ?

S mindennek közepében Koncz GáborLilioma. A szemében a ligeti „szépmű-vészet" utáni vágyakozással. „Mejjport''ígérgető hetvenkedéseivel, szabadság-vágyával („Én nem vagyok házmester Aházmester... ahhoz házmesternek kölllenni."), vad és nagy természetével, stakargatott szívjóságával, gondolomhasonlatos az olyan Liliomokhoz, ami-lyennek a figurát Molnár megálmodta

Egzotikum egy szívszorítóan egzotikusligetben, amelyet vele együtt nekünk isgyönyörűségesnek kell látnunk. Dehogykopott valóság ez az álom, ez maga a pa-radicsom, ahonnan kiűzetni a legnagyobbmegpróbáltatás.

Ha Julit nézem a színpadon, látok egykiebrudalt nincstelen cselédlányt, akinekmég ráadásul notórius munkakerülő azembere. Ez esetben álomról szó sem lehet.Ez a szikár valóság. Ezek után a hó-fehérmennyországban folyó léleknemesítésikísérlet groteszk komédia, a banalitásoklelepleződése.

Ha Koncz Gábor megvesztegető Lilio-mát nézem, hát nosza, sirassuk meg a li-geti körhintát s művészlelkű kikiáltóját,akit elveszejt a szerelem, s megmérgez asóvárgás, mint a szárazföldre kényszerülthajóst a tenger sós illata. Ki róhatná felneki, hogy inkább kést mártana valakibe(ha némileg vonakodva is), mint hogy másmódját keresse a kenyérkeresetnek? Azelrévülést segítse zene, bohócok,tüllfátyol, és Koncz ezer árnyalatbólösszeálló szeretetreméltósága! Mindezrendjén van, s a mennyországban is inkábbcsak azért kell néhány mosolyt elő-csalogató pillanat, hogy annál megindítóbblegyen a gatyakorcban földre csempészettezüst csillag ragyogása ... Ha a színpadontörténtekből ennyit nézek, azon semcsodálkozom, hogy Liliom égi fénybenálldogál a vurstli-mennyországban, mikoraz előadás befejeződik. (Mint korábbanemlítettem, a rendező ezt a záróképetmegszüntette.)

Nézhetem az előadást Juli felől, megnézhetem Liliom felől. Lehet, egyiket is,másikat is. Csak együtt nem nézhetem - azegészet. Akkor ugyanis semminek nincsértelme.

A díszletek továbbkuszálják az elő-adáskeltette hangulatot. Bármennyire isegységesen naturális elemek alakítják ki azegyes helyszíneket, azok különbözőképpenhatnak. A háttérben felállított valódikörhintát a tüllfüggöny megfosztjavalószerűségétől, s a vurstli égi másátsejteti. A deszkapalánkkal körül-vettfényképészbódé, talán az anyagsze-rűségtől, modern jelzésnek tűnik, amelyinkább keretet ad, mint igazi színhelyet.De a ligeti pad s még inkább a városszélivasúti töltés, kasírozott fűcsomóival anaturalizmus könnyen rajtakapható ha-zugságaira figyelmeztet. Végül is nemlehet eldönteni, hogy mindezt minekszánta a rendező és Fehér Miklós díszlet-tervező: valóságnak vagy álomnak?

Ezért olyan zavarbaejtő a mennyországfehér hivatali szobája, amely a tisztázatlanelőzmények után nem tud különböznieléggé az eddigi helyszínektől (ha azok avalóságot jelentenék), de azonossá seválhat velük (ha egy összefüggő álombelitájon járnánk).

Felejthetetlen Ficsúr

Ennyi vitatkozó, elmarasztaló megjegyzésután talán paradoxonnak hat, hogyha aztállítom, hogy a Liliom vígszínházbelifelújítása nincs híján az életerőnek. Mintmár annyiszor, a rendezés megoldatlan-ságai a két főszereplőt megakadályoztákabban, hogy jelentőssé tehessék alakítá-sukat. Koncz esetében nincs már semmibizonyítani való, ami kitűnő képességeitilleti. Ő ezúttal semmi újat nem csiholt kimagából. Kútvölgyi Erzsébet számára Julia színészi őszinteség lehetőségét kínálta, sez sokat oldott a szegedi Júlia-alakításábanmég nagyon fékező merevségén. Juliból újfigurát gyúrt, s ez csak ott vált szintegroteszken logikátlanná, ahol az előadásegyéb rétegeivel szembe-tűnőenösszeütközött.

A darab értelmezési gondjaitól nemzavartatva Tomanek Nándor élete egyiklegszebb, legmélyebb színészi teljesítmé-nyét nyújtja. Ficsúrja nemcsak arról agyomorbajos fásultságról szól, amellyel abűnözés kishivatalnokai kergetik a „kar-rier" és „visszavonulás" reménytelen ál-mát, hanem sikerül felvillantania a bájos,csupaszív Liliomok erkölcsi skrupulu-soktól már megszabadult, illúziótlannávált, megöregedett változatát. Ő képviselia reális alternatívát Liliom számára, s nema ligeti „szépművészet" vagy a családifészek. (A mennyországról már nem isbeszélve.) Ficsúr gesztusaiban, szemelomha villanásaiban, sompolygómozgásában s váratlanul fáradt semmibenézéseiben jelen van még egy valamikoriember, de már csak mint néha előrajzo-lódó emlék, amelytől sürgősen meg kellszabadulni a tisztességes bűnözőnek, havalamire még egyszer az életben vinniakarja. Ficsúr már utálja magában a „nempraktikus" érzelmi moccanásokat,tudatosan és sikeresen irtja őket. Mi lennevele így, az öregség határán, ha még azemberiesség luxusát is megengedné ma-gának? - kérdezi keserűen befelé fordulva- és kifosztja a legjobb barátját.

Molnár Ferenc: Liliom (Vígszínház).Balázs Péter (Hugó), Egri Márta f. h. (Mari ),Kútvölgyi Erzsébet f. h. (Jul i) és SzerencsiÉva f. h. (Lujza) (Iklády László felvételei )

Mindebben végig jelen van az akasztófákárnyékában megtermő humor is, hogyannál fájdalmasabb legyen.

A butaság szobra

A vad, fájdalmas és fenyegető humortkedvelő Kapás már egyszer tökéletesenemberére talált Balázs Péter személyében,amikor a fiatal színész a Mesél a bécsi erdő

vérfagyasztóan jóságos hentesét formáltameg olyan erővel, hogy évek múlva ispontosan emlékszünk majd rá. A Hugószerepében rejlő „ziccer" ezúttal sem ér-dekli őt. (Ezt átengedi a közhelyekkelügyesen, ízlésesen bánó Egri Mártának,aki kellemesen, biztos poénokra építvejátssza Mari szerepét. Pont olyan, ami-lyennek egy vidéki libuskát, majd a libus-kából libává felfuvalkodó „naccságát"

elképzeljük.) Hugó más. Ő a butaságszobra. Miközben okos. És viszi vala-mire. Mert megbecsüli magát. És elége-

dett. Olyan elégedett s olyan okos, mi-közben naiv és készségesen buta mosolyül tisztességes arcán, hogy a hátunkon ahideg futkos. Az arca csupa meglepetés,miközben az elégedettség rajta állandó.

Galambos Erzsi Muskátnéja azért nemlehet igazán érdekes, amiért az előadás.Eldöntetlenül maradt, hogy egy valóságosvagy egy mesebeli körhinta tulajdo-nosnője-e. Szépen megáll középen ég ésföld között. Nyersebb hangokat nem en-ged meg magának, de azért jelzi azokat.Igéző-e igazán, vagy csak egy férfi utánigyekvő kültelki asszonyság? az elő-adásvégéig nem derű. ki.

Mennyi könnyet még?

Végül egy megalapozatlan és ezért talánnem egészen ildomos megjegyzés: ami-kor a nagyszerű tapsrend keltette fergete-ges taps közepette befejeződött az elő-

adás, még hosszú ideig nem tudtam sza-badulni a gondolattól, hogy hátha így__finoman karikírozva, groteszkké tor-

zítva s nem halálosan komolya véve -kellett volna eljátszani manapság a márúgyis nagyon sok könnyet fakasztottLi l i o mo t ?

Molnár Ferenc: Liliom (Vígszínház)

Rendezte: Kapás Dezső, zene: Hidas Fri-gyes, díszlet: Fehér Miklós, jelmez: JánoskútiMárta.

Szereplők: Koncz Gábor, KútvölgyiErasébet f. h. Egri Márta f. h. TomanekNándor, Balázs Péter, Farkas Antal,Galambos Erzsi m. v., Szerencsi Éva f. h.,Sándor Iza, Horváth Péter f. h., Szabó Imre,Bilicsi Tivadar, Szatmári István, FonyóJózsef, Pethes Sándor, Ferenc László, ZáchJános, Nagy István, Verebes Károly,Sörös Sándor f. h.

WILLIAM SAROYAN

Fiúk és apák

Többek között Molnár Ferencről

1941 egyik éjszakáján, New Yorkban egyöregember azt mondta nekem, hogy márfiatalon elhatározta, nem lesznek gyerekei,mert úgy gondolta, hogy nincs jogaráerőltetni akaratát másokra. Nem akartaönmagának folytatását látni senkiben. Mártúl járt a hatvanon, de még mindig őrültdühvel gondolt apjára, és anyját semszerette igazán. Barátja volt annak aszínikritikusnak, akivel akkor este együttittam, így tehát az asztalunknál ült.

Akkoriban még nem voltam nős. Arrólsem tudtam, hogy gyerekeim volnának, ésez természetesen ugyanaz, mint ha azember gyerektelen. De amit az az embermondott, ostoba volt és hazug is.Kisebbrendűségi komplexusa volt, amiugyan önmagában véve nem elítélendődolog, hiszen nem ismertem senkit, akinem érezte volna magát kisebbnek valaki-vel vagy valamivel szemben. Ugyanakkoregyre dicsekedett. Gazdag volt, ésbizonyos teljesítményeket ért el a kémia éselektronika határterületén. Tájékozott-naktűnt a tudományos kutatások, kísér-letezések és felfedezések számos terüle-tén. Sehonnan se származott, azaz egy„soktagú senki-családból" - ahogy ki-fejezte magát -, és közülük egyedül ő vittevalamire. Jól öltözködött és séta-bottaljárt.

A színikritikus arról beszélt nekem,hogy milyen nőt szeretne magának. Éserről beszélt a gazdagabb és idősebb férfimegérkezése után is. Így történt, hogy agazdag szóba hozta elhatározását, hogysohasem lesz apa. Mintha azt akarta volnamondani, hogy amikor őt megteremtették,akkor eltörték az öntőformát. Pedigteljesen felesleges volt ezt mondania, mertaz igazság az, hogy nem törtek szétsemmiféle formát. Sokan voltak ebből azöntetből, és mindig is sokan lesznek.

* Az eredeti írás Sons and Fathers címmela rangos, időközben anyagi nehézségekmiatt megszűnt The Reporter amerikai folyó-iratban jelent meg, 1964-ben. Az írás Ma-gyarországon eddig nem ismeretes.

A dolgok úgy alakultak, hogy a színi-kritikus soha nem találta meg azt a nőt,akit keresett, hanem másfélét, azt sokattalált. Tulajdonképpen milyen nőt is ke-resett magának ? Tökéleteset, persze, ésvalószínűleg nagyon is jól tudta, hogysohasem találja meg, bár akkoriban egy-általában nem láttam be, miért is ne. Hanem találja meg, akkor megteremtheti. Ésha ezt sem tudja, akkor megalkudhat, mintmindenki más.

A gazdag ember elmélete pedig meg-döbbentett. Mert nem tudtam elképzelni,hogy valakinek ne az legyen a leg-fontosabb célja az életben, hogy feleségettaláljon, otthont teremtsen magának, ésfigyelje, hogyan nőnek fel a gyerekei.Nem tudtam elképzelni, hogy bármi másfontosabb és alapvetőbb lehetne az emberéletében, de lassacskán, ahogy az évekmúltak, rájöttem, hogy sok embernek nemez a legfontosabb célja, sőt tu-lajdonképpen meg is tagadja ezt.

*

Emlékszem, amikor először olvastamMolnár Ferenc Liliomát, mennyire meg-hatott és megindított a darab eme céljánaktisztasága és világossága. Molnár NewYorkba jött és Sardinál üldögélt egy este,amikor bemutattak neki. Nomármost,ahogy az szokott lenni, a dolgokkülönösen és ostobán, de ugyanakkormégis valahogy jelentőségteljesen tör-ténnek. Amikor a nevét meghallottam, aztmondtam: „De hiszen Molnár meg-halt."

Egyáltalán nem sértődött meg, csak énjöttem zavarba. Volt egy másik közép-európai drámaíró, akitől olvastam aVanity Fair folyóiratban és antológiákban,ez pedig csakugyan meghalt, ésösszetévesztettem a két nevet. A másikdrámaíró neve sehogyan sem jutotteszembe. S mialatt egyre azon gondol-koztam, hogy valahogy végre kibökjem,és így válaszom kínosságát kissé enyhít-sem, Molnár először azt mondta, hogyvalójában hízeleg neki, hogy halottnakhiszik, később pedig azt, hogy tulajdon-képpen, valamiféle nagyon valóságos ér-telemben, ő már halott.

Mindez jó hangulatban történt, de en-gem nagyon bosszantott, amit mondtam,és emlékezni akartam a másik író nevére,de nem jutott eszembe. Amikor az embermegpróbál visszaemlékezni valamire, ésugyanakkor figyelni, mit be-szélnek atöbbiek, és válaszolni is akar rá, akkor azemlékezetben való kutatás fur-

csává teszi azt, amit az ember mond -kissé szakadozottá és talán szellemessé is.Öten vagy hatan ülhettünk az asztalnál,amely zajos volt a nevetéstől, akármitmondtam. Sehogy sem jutott eszembe amásik író neve. Néhány hét múlva felöt-lött, és meg voltam döbbenve, hogy mi-képpen keverhettem össze MolnárralArthur Schnitzlert. Összetalálkoztam va-lakivel, aki asztalunknál ült akkor esteSardinál, és megkértem, mondja megMolnárnak, hogy én Schnitzlerre gon-doltam. Másnap estére Molnár ezt az em-bert és engem meghívott vacsorára. Ettőlfogva néha találkoztam vele. És mindenalkalommal gyengédebbnek láttam, mintelőbb, csöndesebbnek és egyre inkábbbelenyugvóbbnak a fájdalomba, amelyszemmel láthatóan elfogta, és amelyszemmel láthatólag valamiféle mélységesveszteségből fakadt. Mi volt ez - annak azasszonynak a halála, akibenegyéniségének lényege igazi valóságáralelt? Száműzetése hazájából és szeretettBudapestjéről? Annak a világnak a pusz-tulása, amiben olyan fontos és kellemesszerepet játszott?

New York szép volt, de sohasem éreztemagát otthon benne. New York tele voltmagyarokkal, de azok éppen olyanelveszettek voltak, mint ő, noha közülüksokan túlságosan is elfoglalták magukat,nehogy ezt észrevehessék. A háború utánis találkoztam vele néha, s ekkorra már aveszteség teljesnek tűnt, és nem voltbenne erő, hogy visszatérjen Buda-pestre.Mindennek vége volt. Budapest más lett.

1948 végén néhányszor találkoztamvele, és ekkor kezdtem én is érezni vala-miféle veszteséget a saját életemben. Mol-nár észrevette ezt. Elmondta, hogy fiatal-emberként egyszer elment az apjához,mert nagy veszteség érte őt: az asszony,akit szeretett, otthagyta valaki másért.Molnár azt hitte, hogy az egyetlen meg-oldás az öngyilkosság. Apja azt mondtaneki, lehet, hogy így van, de előbb kezd-jen neki egy új darabnak, és ne hagyjaabba az írást, amíg be nem fejezi. És hamég mindig úgy érzi, hogy az öngyilkos-ság az egyetlen megoldás, akkor annakeljött az ideje.

Molnár elmondta, hogy megfogadta apjatanácsát, és azonnal munkához látott.Keményen és folyamatosan dolgozott, adarabbal hamarosan elkészült. A címeLiliom volt. A vacsoravendégek jólszórakoztak ezen, az egyik nő ezt mondta:„Így tehát megint csak nőnek köszönhetőegy mű születése."

NÁNAY ISTVÁN

A k é t Ü g y n ö k

Ritka alkalom, hogy egy darabot egyidő-ben két helyen is bemutassanak: ArthurMiller 1949-ben írt drámáját, Az ügynökhalálát a kecskeméti Katona József Szín-házban Udvaros Béla rendezte, a veszp-rémi Petőfi Színházban a mű Valló Péterfőiskolás vizsgarendezése volt.

A Nemzeti Színház emlékezetes 13 év-vel ezelőtti előadása a tévé jóvoltábólgyakorlatilag az egész ország előtt isme-retes. Ez az előadás a maga idejébenszínháztörténeti jelentőségű esemény volt,ugyanakkor a kegyelet már-már dogmávámerevíti. A színházaknak, rendezőknek,amikor e mű bemutatását elhatározták,tudomásul kellett venniök, hogylényegében sokak által ismert, szinteklasszikusnak tűnő darabot „újítanak fel",és meg kellett küzdeni a régi előadásemlékeivel.

Két, alapjában más előadás született.Kecskeméten megelégedtek egy sikeresmű felelevenítésével, Veszprémben újra-gondolták, újrafogalmazták Miller drá-máját, mondanivalóját.

A két előadás egymásmellettisége,összehasonlítása a produkción túl érvényeskövetkeztetéseket és kérdéseket rejt ma-gában.

Arthur Miller összegyűjtött drámáihozfűzött tanulmányában írja a következőket:„... a drámaírók ritkán álltak elő új

eszmékkel darabjaikban, az óriásokat isideértve . . . Bár drámák új eszméket nemröppentettek világgal, olyan még nemnépszerű eszméknek adtak már hangot,amelyek a levegőben voltak addig is,függetlenül a drámáktól. Ha viszont egyeszme már egyszer a „levegőben van",nem csupán eszme, hanem sejtés, érzelem,élmény, s ezekkel már foglalkozhat adráma. Ahol a szívekben nincs gyanú, odaa dráma nem plántálhat gyanút; ahol hitrenem vágynak, a dráma nem ébreszthethitet."

Ezek a gondolatok nem csak az írottműre maga Miller sem szűkíti le iro-dalomra a drámát, hanem az előadásrais igazak. Ha egy darab színre kerül, el-döntendő, milyen „gyanú" élesztésére,milyen hit ébresztésére alkalmas, itt ésmost. Ennek tisztázása nélkül, bármelyműről legyen is szó, ritkán születhet meg-rázó, felkavaró előadás, nem jöhet létre azaz élmény, amelyet Miller így ír le: „Aközönséget úgy képzelem, mint valamelygyülekezetet, amelynek minden tagjavalami vélt félelmet, reményt, gondothordoz magában, s azt hiszi, hogy azkizárólag csak az övé, s ez elzárja őt a kö-zösség többi tagjától. A darab szerepe,legalábbis e tekintetben, az, hogy a nézőtráébressze másokkal való rokonságára,közelebb hozza a többi emberhez. Hamásért nem, azért tartom komoly játék-nak a színjátszást, mert emberibbé teszi,vagy tehetné az embereket kevésbéegyedülvalókká."

Elmaradt a vallatásKecskeméten úgy tűnik - elmaradtaz a vallatás, amelynek eredménye a műélő, nekünk szóló interpretálása lehetett

volna. Az alkotók nem törekedtek arra,hogy kialakítsák egyéni közölnivalójukat aMiller-mű kapcsán. Csupán megjelení-tették az amerikai kispolgár Willy Lomanéletét, tragédiáját, a szerzői instruk-ciókon, a szövegen nem változtatva, te-hát látszólag az eredetihez abszolút híven,mégis a lényeget tekintve hamisan.

Mert a szerző szándékával, és a darablényegével ellentétben Loman sorsátténylegesen tragikusnak ábrázolták -műfajmeghatározásuk is „modern tragé-dia" a „magánbeszélgetések két felvo-násban és egy rekviem" helyett -, azaz amilleri értelmezéssel szemben, miszerinta dráma egyszerre tölti be a lényegébőladódó igazságszolgáltatásban a védő ésaz ügyész szerepét, itt szinte csak a véde-lem, a felmentés motívuma érződött.

A szerző egyszerre számoltatja le nézőitaz amerikai álom - a társadalom alapja akisembermítosz, a siker mint a társadalmiés egyéni megfelelés mércéje- illúzióval, és sajnálja a kiszolgáltatottembert, tiszteli az elveihez következetes,de a társadalom törvényeit nem felismerővagy felismerni nem akaró, nem tudó,éppen ezért elbukó egyént. Ezt a teljessé-get csak akkor lehet leszűkíteni egyikvagy másik részigazságra, ha ez az előadásadott környezetében mégis élőbbé teszi adarab problematikáját. De vajon nálunkaz önmagát hazug légvárakkal ámítókisember mítosza lehet-e aktuálismondandó? Biztosan nem. Az elhibázottvégkicsengésnek azonban nem csak kon-cepcionális okai lehetnek. Abban, hogyaz előadás felemásul sikerült, hibás a sze-reposztás is. Fekete Tibor ugyanis nemtud megbirkózni Loman figurájával. Smivel nem képes az előadás központi

Molnár mosolygott, az asszony férjepedig így szólt: - „És persze, miutánmegírta a darabot, az az asszony semmitsem jelentett magának."

Molnár megint elmosolyodott, de ez-úttal meg is szólalt: „Nem, még mindigöngyilkos tudtam volna lenni miatta. Demost már nem tudnék így leülni írni,semmiféleképpen."

Volt egyszer egy amerikai drámaíró is,nálam alig öregebb, és néhány évvel előt-tem tűnt föl. 1949 elején, egy szeles na-pon, azt mondta nekem: „Üljünk be va-lahová, igyunk meg valamit és beszélges-sünk."

Nem gondoltam volna, hogy teát fo-

gunk inni, de azt ittunk. Természetesenönmagáról beszélt. „Bármi történjék isvelünk, bármilyen fájdalmas dolog is, azírónak föl kell tudni azt használni, hálás-nak kell lennie érte, és el kell raktározniráadásként mindahhoz, amije van és amittud."

Akkoriban rossz időszakban voltam, éserre elnevettem magam, mert ugyan-erre akövetkeztetésre jutottam, még kis-fiúkoromban. És e szerint éltem is. Csak-hogy már nem volt olyan könnyű ígyélnem, mert már nem voltam egyedül,fiam volt és lányom, és ott volt az anyjukis. Részekre oszlottan és ami még érvé-nyes volt számomra osztatlan korom-

ban, már nem vonatkozott rám. Bennevoltam ezekben a részekben, de nem tud-tam rajtuk úgy uralkodni, mint ahogymagamon. Legfontosabb részeim bennükfolytatódtak, és nem tudtam megragadniazokat, nem tudtam összefogni, és mind-ez új volt nekem.

Az emberi családban megmarad valamiaz állati család bizonyos fajtáiból. Azutódok, a gyerekek iránti teljes szeretetgyilkolni is tud, és az az ember, akit aszeretet öl; sohasem lesz többé ugyanaz,sohasem l e s z fiú.

Ezentúl már apa, mindörökké.

Fordította: Raáb György

alakjává nőni, hangsúlyeltolódás követ-kezik be: a Biffet játszó Piróth Gyulatökéletesen kibontja a bemagyarázott„különb ember vagy" illúzióban élő séppen ezért kudarcot kudarcra halmozó,de a hazugságokra rádöbbenő s új életetkezdeni igyekvő ember figuráját és tra-gédiáját. Biff válik - kis túlzással____ fő-szereplővé. Pontosabban a két fiú, mertSzékhelyi József Happyje - könnyedébbhangvétellel - szintén túlnő a darabfigurahierarchiája által megengedettszerepén. Így paradox módon a fiúk elő-térbe kerülése is a néző Willy iránti saj-nálatát erősíti, hiszen „a semmire semjutott fiaival" megvert apa áll összetörvea színen, s szánja el magát az öngyilkos-ságra. Ez így melodráma annak rendje ésmódja szerint!

A veszprémi színház ezzel szemben aművet pontosan értelmezte, az előadás újösszefüggéseket mutat fel, s ezzel adráma-megközelítés más, hitünk szerintkorszerűbb módját mutatja.

A mai kisembereknek mutat tükrötWilly Loman példájával a rendező, VallóPéter. A kép távolról sem idillikus.Kevesebb a megszépítő, több a nyers, atorz vonás. Minden részletelrajzolás el-lenére az összkép pontos, ennek az elő-adásnak a Lomanja a kispolgár hű ábrá-zolata: nem látja, érti a körülötte zajlóéletet, minden cselekedete kisszerű, túl-zott fontosságot tulajdonít saját szerepé-nek, saját vágyait a fiaiban szeretné be-teljesíteni, agresszív és alázatos, és foly-tathatnánk a jellemzés részletelemeit.

A rendező nem másítja meg a darabot,

bár a szöveget is megkurtítja, az instruk-ciókat sem tiszteli. De tiszteli Millernek azemberről, a kisemberről megfogalmazottmondanivalóját, és azokat a részeket,melyeknek nálunk ma fontos mondandójalehet, kiemeli. Nem didaktikusan, nem aszövegrészek hangsúlyozásával, hanem ajáték szervezésével, mozgással, a ritmuskialakításával, a groteszken nyershangvétellel.

Az eltérő értelmezéssel természetesengyökeresen más színpadi megvalósítás,játékstílus párosult: Kecskeméten a rosszhagyományainkból táplálkozó túl-részletező, szövegcentrikus, elnyújtottnaturalista játékmód, Veszprémben afilmszerűen pergetett, groteszk, az együt-tes játékra épített, a súlypontokat hang-súlyozó, bravúros ritmusú, stilizált áb-rázolás.

Az előadások stílusa közötti különbségeta díszletek stílusa sűrítetten jelzi.Kecskeméten festett kulissza-felhőkar-colók fogják körbe a Loman-házat,amelyben minden úgy van felépítve,berendezve, minden kellék, részlet meg-tervezve, ahogy a szerző leírta. Mégsemfunkcionálnak helyesen. Például szó esikegy helyütt arról, hogy tej meg sajt van ajégszekrényben, tehát a konyhában ott ajégszekrény, de - a kulisszára festve. Samikor a játék szerint Loman enni akar,kimegy a színfalak mögé és behozza azt asajtot, tejet, amit a színen levőjégszekrényből kellene kivennie. Egymásik momentum: a Loman-házon kívülihelyszíneket - Charley, Howard irodája, abár, a szállodai szoba - az előszínpad kétszélén, hosszan, elsötétítésekkel rendezikbe, ami más mozzanatokkal együtt, az időés térbontásos dramaturgia szerint építkeződrámát széttöri.

Idősíkok és ritmusképletek

Veszprémben a díszlet - Najmányi Lászlótervezte - szerkezete a darabidőstruktúráját fejezi ki: ahogy a mű azeltérő idősíkok egymás mellé, egy-másbacsúsztatásából áll össze, a díszletugyanennek térbeli megfelelőjét ábrázolja.Egymásba nyúló, egymásra, egy-másmellé épülő kockáknak, dobozoknak azegész színpadképet betöltő halmaza adíszlet. Két szín váltakozik, a fekete és afehér. S ahogy a felületek, élekmegvilágítódnak, a mértani formák hol atérbeliség, hol a síkbeliség érzetét keltik.

Ezzel a szerkezettel a szimultán hely-színeket is ki lehetett alakítani: középenvan a kétszintes Loman-ház, előtte a

Arthur Miller: Az ügynök halála (Veszprémi Petőfi Színház).Harkányi János (Happy), Cserhalmi György (Biff) és Latinovits Zoltán (Willy Loman)(MTI Fotó - Kovács Sándor felv.)

csak színezett alaprajzzal jelzett konyha,balra egymás fölött Charley és Howardirodája, jobbra a bár és fölötte a bostoniszállodaszoba. Ez a konstrukció tettelehetővé a rendkívül gyors előadást,valamint a térbeli ritmizálást. Enneksegítségével lehet pontosan szétválasztania jelen idejű és a múltban játszódójeleneteket is. A konyha láthatatlan falát ajelenben mindig bekalkulálják a színészeka járásokba, a mozgásokba, míg a múltbamindig ezen a „falon" keresztül lépnek át.

Olyan játéklehetőségeket is teremt ez astilizált helyszín, hogy a fiúk manzárd-szobájának ferde plafonja, melyet ter-mészetesen csak a háttér díszletelemenegy vonal jelez, határt szab mozdulata-iknak. A szobában csak meggörnyedvelehet járni, de a nagy tervezgetéskorkiegyenesednének, ám a láthatatlan pla-fonba beverik fejüket.

A térbeli ritmus szép példája a Nő sze-repeltetése. A szerzői elképzelés szerint adarab meghatározott pontjain felhangzik anevetése. Ám ez a térkonstrukció lehetővéteszi, hogy a Nő ilyenkor is aszállodaszobában legyen, s megvilágí-tással kapjon hangsúlyt. A vizuális és azakusztikus megjelenítés így sokkal na-gyobb szerepet ad ezeknek az epizódok-nak. Az első szállodai jelenet megoldásakülönösen érdekes. A Nő fenn van, Willyazonban lenn, fél lábbal a családiotthonban áll. Összeköti őket, beborítjaLomant a Nő által leengedett vörös selyemlepel. Ebben a kompozícióban hangzik el ajelenet szövege.

Ez a jelenet világítja meg talán a leg-inkább azt a filmes metódust, amely azegész előadásra jellemző, s amelyet mó-dosult montázstechnikának tekinthetünk.A szituáció külső képe, mozgás-rendszereés a szöveg nem egymást magyarázó,egymásból következő realisztikus-naturalista láncolat, hanem látszólagegymástól független vagy esetlegellentétesnek tűnő mozzanatok egy-idejűmegjelenése, amely így az előzőnél többetvagy mást tud kifejezni a szituációból. Haaz előző jelenetre visszatérünk,hagyományos módon a szituációt eljátszvacsak arról értesülünk, hogy Willynekbostoni útjain találkája van. A felidézettjelenet azonban vizuálisan megjelenítimindazt a kapcsolatot, kötődést,mellékgondolatot, amely, mint a jelenetmögöttes jelentéstartalma, különben csakgondolati úton később realizálódna anézőben, illetve az előadás sodrában csakfelsejlene a közönségben.

Ebből következik, hogy a mozgásnakebben a koncepcióban a szokásosnálsokkalta nagyobb jelentősége van. Nemöncélú mutatvány az, ha az emlékképek-ben Lomanék szinte akrobata mozgásúak,ha a két fiú apján, mint bakon ugrik be aszínre, ha beszélgetve a közös nyári útról,a közelgő meccs eredményéről, a lopottlabdáról, mindhárman hanyatt fekve„bicikliznek", ha a meccsre sietve egy-egybukfenccel hagyják el a szín-padot, haWilly álmodozásakor a család, akár egycirkuszi csoport, pózba vágja magát. Ez akövetkezetes jelzésrendszer azemlékképeket nemcsak elkülöníti a jelencselekvésétől, hanem mintegy be-tétkéntkezelve, idézőjelbe is teszi.

Két „ritmusképlet"-re különösen ér-demes felfigyelni. Az egyik akusztikus, amásik, az előzőekhez hasonlóan térbeli.

Amikor Ben felkínálja az alaszkaimunkát, a meggazdagodás, a siker kocká-zatos útját, Linda a szolid, középszerű, debiztosabbnak látszó jövőt állítja ezzelszembe. A párbeszéd alatt az egy-mástóltávol álló két ember között Willy, mintegy pingponglabda csapódik ide-oda. Akispolgár egyik jellem-vonása így jelenikmeg egy sokatmondó képben.

A hanghatás, illetve a csend ritmizálószerepét a Howarddal lejátszódó jelenetpéldázza. Howard hallgatja a magnót.Willy elő-előhozakodik a New York-imunkalehetőség iránti kérésével. A je-lenetnek ebben a szakaszban döccenő,meg-megakadó a ritmusa. Majd Howardcsendre inti Lomant, mert a fia hangjakövetkezik a szalagon. De a magnóhosszan, üresen jár. A csend iszonyúankínos, felháborító. Ez a csend Willy teljesmegalázkodásának és kiszolgálta-tottságának sűrített pillanata.

Valló Péter elképzeléseit remek szí-nészegyüttes váltotta valóra. Kiváló ala-kítások ellenére is az első benyomás análunk oly ritka közös munka, az együttesjáték élménye. A legkisebb szerepekbensincs lazítás, nincs hamis hang. Mindenkiaz előadásért él, dolgozik, s ez fokozottanigaz a négy főszereplőre.

Linda passzív figurája nem ad módotlátványos alakításra. Göndör Klára esz-köztelen játékkal, sokat mondó és tűrőhallgatással súlyos figurává, a családijátékszabályokat ismerő, azokat betartó,de mögéjük látó alakká teszi Lindát. Arekviemben elhangzó monológja fé-lelmetes, megborzongatóan keserű.

A két fiú,, Happy és Biff, ebben az elő-adásban inkább a Szelíd motorosok címűfilm hőseire emlékeztet, mint 20 évvelezelőtti elődeikre. De leginkább ízig-vérigsaját magukat, a maguk huszonéveslényüket adják a figurákhoz a színészek:Cserhalmi György és Harkányi János.Ettől érződik mint ahogy egy ifjúságielőadás nézői is mondták - a két fiúminden tekintetben mai, itthoni fiatalnak.Cserhalmi nem a túlérzékeny, idegesBiffet játssza, hanem egy szemérmesenrobdisztus figurát. Az ő nyers ésellágyuló, nyegle és félszeg, erős ésvívódó Biffjét jól egészíti ki a puhább, alomanibb Happy-Harkányi.

Willy - - Latinovits. Hogy ez az elő-adásaz évad egyik kiemelkedő produkciója, aznagyrészt neki is köszönhető. Latinovitsmegalkotta a mai kispolgár Lomant.Enyhe pocak, hónaljig felhúzott nadrág,nadrágtartó (Hruby Mária ajelmeztervező. Őt dicséri az is, hogy amáskor oly kiábrándító rövid nadrágokelmaradtak, és a fiúk az emlék-képekbenis tréningruhában játszottak). Tartásával,járásával érzékelteti az élet-korváltozást.Nem lehet sajnálni, mert nem sajnáltatjamagát. Sőt, az alak kézenfekvőjellemzésén túl megmutatja azt a típust is,amely kiéletlen vágyai miatt támasza lehetaz erőszakos uralmaknak; amelynek ahamis eszményekhez való következeteskötődése okozza a talajveszését, akiszolgáltatottságát; amely torzfensőségtudattal önmagát szigeteli el aközösségtől; amely otthon despota, de ahivatalban alázatos.

Ugrik, bukfencezik, szalad, lót-futhelyszínről helyszínre. De nem a kondí-cióját csodáljuk, nem a „produkciót"

látjuk, mert minden mozdulat, hangtermészetesen adódik a rendező és a fő-szereplő közösen létrehozott stílusából.

Millernek az az elképzelése, hogy Azügynök halálában az élet totalitását fo-galmazza meg. Ez a lehetetlen Latinovitsalakításában már-már valóra vált.

Néhány szó még a Rekviemről. A da-rabot lezáró Rekviem sokáig a veszp-rémi előadásig - fölösleges toldaléknaktűnt számomra. Ugyanis mindig úgyjátszottak, hogy nem derült ki igazifunkciója, azaz melodramatikus volt ésugyanakkor didaktikus.

Valló a Rekviemet sötét színpadonjátszatja, az öt szereplő kezében égőgyertya van, ez adja az összes fényt. A sírWiIly utazóbőröndje, a hamis álmokkalmegrakott bőrönd. A záró monológnál márcsak egyetlen gyertya

ég, Lindáé. Mindent kifizettek, nincs máradósság, teher, tehát jogosan mondogatjakonokan, a sötétségbe zártan Linda:„Szabadok vagyunk!"

Az ellentétes szerkesztés nyilvánvaló: aszöveg tartalma áligazság. Az eddigirészletek lementek, de jönnek helyettük

mások. Másrészt, aki nem tud élni alehetőségeivel, az soha nem lehet szabad,márpedig ők nem tudtak élni velük, skülönben is, Willy már halott.

A kép egésze azonban igaz: ha a hamisálmokat temetik, akkor talán szabadoklehetnek.A két előadás közül a veszprémieké

feledtetni tudta a régi nemzeti színházit,sőt, újraértelmezésével, formai megvaló-sításával a színházművészetünkmegújítása érdekében tett legkorszerűbbpróbálkozások közé tartozik.

Arthur Miller: Az ügynök halála (Ford.:Ungvári Tamás)

Kecskemét; rendező: Udvaros Béla, díszlet:Varga Mátyás, jelmez: Poós Éva.

Szereplők: Fekete Tibor, Koós Olga,Piróth Gyula, Székhelyi József, KautzkyErvin, Mezey Lajos, Jánoky Lajos,Hetényi Pál, Bende Ildikó.

Veszprém; rendező: Valló Péter f. h. díszlet:Najmányi László, jelmez: Hruby Mária.

Szereplők: Latinovits Zoltán, GöndörKlára, Cserhalmi György, Harkányi János,Áron László, Hegyi Péter, Tánczos Tibor,Horváth László, Rindt Rudolf, MeszléryJudit.

Arthur Miller: Az ügynök halála (KecskemétiKatona József Színház)Piróth Gyula (Biff), Fekete Tibor (Willy Loman)és Székhelyi József (Happy)(Fényszöv. Szijjártó Pál felv. )

SZILÁDi JÁNOS

A kőszobor szorításában

Korosztiljov-bemutatóa József Attila Színházban

Vagyim Korosztiljov hazánkban bemu-tatott első drámája a nagy orosz költő,Puskin emlékét idézi. Dráma Puskinról?A nagy embereknek szentelt „életrajz"-drámák eleve gyanúsak. A költőkről,írókról szólók még inkább. Nem vélet-lenül és nem ok nélkül. A dráma kegyet-len műfajszigora legtöbbször nem har-monizáltatható az életrajz követelmé-nyével. Vagy az egyik vagy a másikáldozatul esik - és vagy illusztráció szü-letik (ami nem dráma), vagy dráma (amipedig lépten-nyomon cserbenhagyja azéletrajz szűkre szabott hűséghatárait).Puskin élete azonban kivétel a máskor olyszorító szabály alól. A művészetétfenyegető cári kegy pusztító hálójából - saz önmaga olykor már behódolni vágyópillanataitól is______________ menekülniakaró Puskin párbajra hívja ki a félel-metes hírű párbajhőst, felesége széptevő-jét. A kihívás: biztos halál. Puskin is tudjaezt. Szabad elhatározásból, tudatosanválasztja a halált. Pontosabban: amenekülést a halálba. Nincs más lehe-tősége.

Drámai helyzet. Színpadra kívánkozó.Ezt érezte meg Korosztiljov és mások is.Kevés alakja van a világirodalomnak,akiről annyi drámát írtak, mint Puskinról.Nálunk néhány éve Németh Lászlótihlette meg a puskini sors. (LendvayFerenc rendezésében a miskolci NemzetiSzínház és a Debreceni Csokonai Szín-ház mutatta be a drámát.) Érdemes kicsitközelebbről megvizsgálni a kétfeldolgozást, mert a kettő különbségeegyben a puskini tragédia legvitatottabbpontjára is fényt derít.

Korosztiljov is, Németh László Csapdá-ja is a párbaj köré sűríti a cselekményt.Abban is egyetértenek, hogy Puskin nemcsupán a felesége miatt vállalta a párbajt.Tény: D'Anthes hevesen udvaroltNathalie-nak, Puskin feleségének, és azasszony szívesen fürdőzött a deli gavallérbókjaiban. De tény az is, hogy Puskinnem ezért, nem csak ezért hívta kipárbajra. Két tény tehát a határ, de a kéttény között hangulati és hangsúly-osztásieltérések egész sora húzódik.Korosztiljov hosszú ideig jórészt csak

említi ezt a mozzanatot, majd a házas-társak tisztázó jelenetét - nem véletlenül! -azután pergeti le, amikor Puskin máreldöntötte a kihívást a fontosabb másért.Németh László, akinek drámáiban mindigszenvedélyesen jelentkezik a férfi és a nőkapcsolata, részletezőbben építi beleművébe Nathalie szerepét. Árnyalatnyi amegemelés, mégis jelen-tős. Korosztiljovürügyként kezeli az epizódot, NémethLászló okot lát benne: az önkéntelenül,tudatlanul a nagyobb elveszejtőkkeltársuló asszonyvakságot.

A kőszobor léptei, melyet a moszkvaiVahtangov Színház mutatott be a közel-múltban, erős dramaturgiai megmunkálásután jutott el a József Attila Szín-háznézőihez. Gondolatilag nagyszerűenépítkező darab Korosztiljov műve: mint apengék szikráznak az egymásba csapómondatok, érvek. Akarat feszül akaratellen, és az összecsapásban már ott sejlik atragikus vég. A gondolati erősség melletthiányosabbnak tűnik a darab belsődramaturgiai megmunkálása. Ez azemlített dramaturgiai beavatkozás miatt islehetne. De nem azért van. Korosztiljovdrámaírói erőssége mindig a gondolatiságvolt. (E sorok íróját a moszkvai MűvészSzínházban látott Don Quijote harcba szállcímű Korosztiljov-mű is erről győztemeg.)

A rendezés

Berényi Gábor a szovjet darabok egyiklegértőbb rendezője. Talán, mert külön-leges érzéke van e művek sajátos han-gulatvilágának újrateremtéséhez, talánmert maga is hosszabb ideig élt a Szov-jetunióban, vagy ami a legvalószínűbb: akettő szerencsés találkozása miatt nem egyszovjet dráma hazai sikere társul nevéhez.(Arbuzov: Irkucki történet, Rozov: Úton,Zsuhovickij: A delfin hátán stb.) Most -néhány évadnyi szünet után - Korosztiljovfolytatja a sort. Folytatja? - kérdezzükvissza azonnal. Az eddig megjelentkritikák nem adnak egyértelmű képet. Aleghatározottabb Molnár Gál Péter:kritikájában alapvetően elhibázottnak ítélia rendezést. A többi kritika hangjatartózkodóbb; megmaradnak a jó éskevésbé jó részletek előszámlálásánál, ésnem vállalkoznak az összefogóértékelésre.

Pedig lehetne és kellene is. Csak éppen akritikai „összesítést" kicsit előbbről kellenekezdeni. Onnan, hogy Berényi Gábor majdegy évtizedig volt igazgató-főrendező egymásik színházban. (Vigyázat: nem egyvidéki színházban -

ahogy nálunk e szót érteni, használniszokás hanem egy másik színházban.)

A Szigligeti Színház lehetőségeit,közönségét - igényét, adottságát, szín-házijátékkészségét - Berényi Gábornagyszerűen ismerte. És nem is csak úgy,mint igazgató, hanem mint rendező is.Virtuóz módon tudta játszatni a szín-paditeret éppúgy, mint a nézőtérit. A JózsefAttila Színházban ez a belső és külső„helyismeret" még nem vált sajátjává.Nagyon tudatosan - nyilatkozatai tanúsítják- feltérképezte már mindezt, de ez a tudás(nem tudok rá jobb szót) nem ivódott belea reflexeibe, nem vált az ösztönei részévé.Pedig ez kell. Más rendező más alkattal tánészre se venné hiányát. Neki szüksége vanrá.

Ezt bizonyítja A kőszobor léptei elő-adásais. A rendezői térkezelés például. Sok afelesleges, a kihasználatlan tér ezen aszínpadon. A rendelkezésre álló területfelét is alig játsszák be, szűkösen mozogva,miközben mellettük, mögöttük üresenásítozik a színpad. Pedig a rendezőitérkezelés az egyik legfontosabbhatáseszköz. A kiemelés, hangsúlyozásvagy ellényegtelenítés fontos módja -- s arendező és a közönség kapcsolatánakalakításában is kiemelkedő szerepe van.

Berényi történelmi kamaradrámává sűrítiKorosztiljov művét - rendezői, dramaturgiaieszközökkel egyaránt. Szűkebbre szabja aszínpadot a lehetségesnél, és jelzésekbeoldja a történelmi színhelyeket. Korosztiljovelsőrendűen a gondolatiságban kimunkáltműve visszaigazolhatja ezt a rendezőimegközelítést. Mint ahogy - részben -vissza is igazolja. S hogy csak részben,annak az az oka, hogy Berényi Gáborrendezése nem következetes. Lehántjaugyan a műről a történelem emelőcsillogását, de úgy érződik, mintha atörténelmi konkrétumaitól megfosztottgondolati küzdelem áthallás-lehetőségei -pontosabban: véltlehetőségei - visszatorpantanák a rendezésta gondolati anyag következeteskibontásától. Így viszont az első elha-gyásával színéből, pompájából, a másodiknem következetes vállalásával pedigerejéből veszít a dráma és az előadás egy-aránt.

Talán ellentmondásnak tűnik - nem az -,de az említett és nem is jelentéktelenproblémák ellenére A kőszobor lépteielőadása, nekünk, nézőknek végül is nemmarad adós a színházi est élményével. Nem,mert a rendezőileg halványabb részek azelső felvonásban sűrűsödnek, és

K áz). Kállai Ilona (Karamzina)és

hödten tép össze. És ott a harmadik is,felesége kis hiúsága, ostoba szépelgéseD'Anthes udvarlásában.

Haumann Péter meggyőző erővel for-málja játékba a kelepcehelyzet következ-ményeit. Alakítása hitelesíti az elveit fel-adni nem tudó, nem akaró, inkább a haláltvállaló embert. Amivel adós marad, az,hogy ez az ember költő volt, a legnagyobborosz költő.

I. Miklós cár Bánffy György. Ha Hau-mann Péter Puskinjából a költő hiányzik,úgy Bánffy György I. Miklósából - a cár.Kisstílű despota áll előttünk, nem „aminden oroszok cárja". Ez nemcsak Bánffyhibája. A többieknek is el kellenejátszaniuk, hogy ő a cár. A József AttilaSzínház előadásából ez az „eljátszás" maradki. És mert kimarad, Bánffy Györgynekkellene eljátszania önmaga cári voltát. Eztpedig nem lehet. Bánffy azt játssza el, ami aszerepe is, azt, hogy Puskin nagy költő.Sokféle hangja, arca, apró tőrvetése van enemes vad befogására a szikrázó haragtól, amézes suttogásig, a nagyhatalmú úrtól amegértő barátig, a parancstól a készségeskiszol-gálásig.

I. Miklós igazi arcát nem BánffyGyörgynek és nem a József Attila Szín-háznak kell megteremtenie - elvégzettmunka már ez. De a dráma hősének végsődöntését hitelesítette volna mélyebben a„cári portré" teljesebb kimunkálása.

Nathalie: Voith Ági. Szép, nagyon szépasszony Nathalie. Oly szép, hogy

orosztiljov: A kőszobor léptei (József Attila SzínhHaumann Péter (Puskin)

a második felvonás már pergőn állítjaelénk a nagy költő igaz emberküzdel-mét. És itt Berényi Gábor már maradék-talanul uralkodik anyagán, sőt akocsmai jelenetben, amikor Puskin azudvari lámpatisztogatókkal találkozik,kivételesen szép pillanatokat teremt.

Színészi játékPuskint Haumann Péter játssza. Ilyenvolt Puskin? A szovjet nézőnek - akárnekünk Petőfiről - pontos képe vanPuskinról. Így a szovjet előadásoknál aszínész kiválasztása, a maszkírozás, amozgás, a gesztusok finom kidolgozott-sága rendkívül fontos kérdés lehet. Minem ismerjük annyira Puskint. Nekünkelsősorban a költészete ismerős, rólamagáról nincs kialakult elképzelésünk.Ezért a színházi alakításon sem kérjükszámon élményeink ilyen visszaadását.Várjuk viszont az általunk is ismertnagy költészetet létrehozó poéta színészimegteremtését.

Haumann a végkifejlet Puskinjátállítja elénk. Vad, robbanékony embertlátunk, visszafojtottat, mindigrobbanásra készet. A boldogabb percek,órák már rég elkerülik, tán emlékük semelegíti. Be van kerítve, nem is egyszer.A legbűvösebb kör a cáré: mézesmázosszavú, évek óta nagy pénzt adó,tehetséget elismerő, folyvást dicsérő éssötéten fenyegető - ez a cár hálója. Amásodik hálót önmaga fonja,megingásaiból, a cárhoz írt dicsőítő

versből, melyet később dü-

Korosztiljov: A kőszobor léptei (József Attila Színház ). Haumann Péter ( Puskin) és Voith Ági (Nathalie)(MTI Fotó - Keleti Éva felv. )

rián a féltő barát tehetetlenségét állítja azalakítás középpontjába. Usztralov pro-fesszor, a szürke tudományos-talpnyalóTéry Árpád. A két udvari lámpatisztogatószerepében Kránitz Lajos és Soós Lajosarat megérdemelt sikert.

A puskini sorokat díszletre váltó, el-vontságában is szellemes, de játéktérnekkicsit rideg díszletet Csányi Árpád, azegyenként dekoratív, összhatásában hal-ványabb jelmezeket Jánoskúti Márta ter-vezte.

Úgy hiszem, a fordító dicsérete ottkezdődik, ha észrevehetetlen, ha a ter-mészetesség gazdagságával áradó szövegelrejti a sokszor kínos, gyötrelmes munkát,a szöveg és gondolat töretlen átültetésénekmegpróbáltatásait. Elbert JánosKorosztiljov-fordítása pedig ilyen.

Vagyim Korosztiljov: A kőszobor léptei (JózsefAttila Színház)

Fordította: Elbert János, rendezte: BerényiGábor, díszlet: Csányi Árpád, jelmez: János-kúti Márta.

Szereplők: Haumann Péter, Voith Ági,Kállai Ilona, Kaló Flórián, Bánffy György,Horváth Sándor, Téry Árpád, Kránitz La-jos, Soós Lajos, Turgonyi Pál, Vész Ferenc.

SPIRÓ GYÖRGY

Van-e a Hamletrőlmondanivalónk?

A kecskeméti és a miskolci előadásról

Muszáj nekünk Hamletet játszani?Shakespeare persze kibírja. Kibírta az

évszázados hallgatást, aztán azt is, hogyelrontsák, szétforgácsolják, félreértsék ésfélremagyarázzák, talán személyi kultuszasem fog ártani neki. Akit félteni lehet, az aszínész, aki rosszul játssza, a rendező, akirosszul rendezi és a közönség, amelyrosszul ismeri meg. A közönségnekminden Hamlet új, és többnyire az egyetlen,mert a közönség jó ideig nem lát majd újHamletet, és talán egész életére úgyraktározza el magában Shakespeare-t, mintakit tisztelni illik, mert így szokás, deérteni vagy szeretni lehetetlen ésfölösleges.

Kétlem, hogy a legendásan agyonsze-retett drámaíró legendásan ismert ésagyonismertetett drámáját olyan jól is-mernék nálunk. Nem ismerik. Állítom,hogy hazánk tízmillió lakosából kilenc-millió egyszer sem olvasta végig alaposan,a gimnáziumban jó, ha egyetlen tanítási órajut rá, más középfokú tanintézetben annyisem, aki pedig olvasta egy-szer, az nem értrá, hogy újra elolvassa, legföljebbmegnézte színházban, ha éppen adták,úgyhogy az emberek többsége számáraHamletet egyetlen előadás határozza meg.Az a középiskolás például, aki 1972-benKecskeméten vagy Miskolconközönségszervezve megnézte a Ham-letetés tetszett neki, annak nem a dráma, nem aköltészet, az igazság, a szépség tetszett,annak a főszerepet alakító fiatal színésztetszett, függetlenül attól, jól játszott-e(nem játszott jól). Mindkét fiatal színész azadott város fiatal színésze, homloka körülimmár a legendás szerep nimbuszával,modoruk, járásuk, hang-hordozásuk egydarabig ideál lesz a leánykák körében, azidősebbek pedig meg lehetnek elégedve,hogy nekik is volt Hamletjük, és ezt aszínháztörténet is fel fogja jegyezni róluk.A lokálpatriotizmus ki van elégítve, a teltházak meg-voltak, a kritikusokkal szembenpedig önálló véleményt lehet alkotni, amiszintén kielégülést okoz. Más kérdés, hogya közönség rájött-e, hogy becsapták. Azelőadáson a közönséget figyelő kritikus

butaságát is megbocsáthatjuk érte. Mintahogy Puskin is megbocsátja. Oroszor-szág legnagyobb költője a férje, és ő eb-ből csak annyit vesz észre, hogy egy híresember szép felesége. Pedig szereti Pus-kint. Mentené is a maga módján, de mertnem ismeri igazán, menteni sem tudja.

Voith Ági alakításának nagy értéke afiguraépítkezés pontos tisztasága. Fokrólfokra bontja ki hőse változó színeit, hogya mozaikokból lassan kibomoljonelőttünk az arc: egy üres, ostobácskaszépasszony arca, akire azért valahogymégsem tudunk szívből haragudni.

Benkendorf gróf rendőrminiszter:Horváth Sándor. Sima modorú, udvariasgyilkos. Úgy ismeri a hatalmat és urát,mint a tenyerét. Tudja vagy kitalálja, mitakar, és mielőtt kimondaná, már teljesítiis. Így szolgál, és szolgálva így uralkodik- parancsolóján is. Horváth Sándor jójátéka adja a leghitelesebb információt acárizmus lényegéről.

Karamzinát, Puskin volt kedvesét KállaiIlona játssza, okos mértékkel villantva egyhajdani szépség és egy volt szerető márabarátivá szelídült kapcsolatában is arégvolt szerelmet. Zsukovszkij kicsittúlzottan fiatalos szerepében Kaló Fló-

némi megkönnyebbüléssel vehette észre,hogy a közönség normálisan viselkedett.Az unalmas részeket unta, a nevetségesrészek láttán pedig minden jólneveltségellenére kitört belőle a kuncogás. A kö-zönség ezt persze rossznéven vette ön-magától, lepisszegte önmagát, mert úgytanulta, hogy a színházban illedelmesenkell viselkedni, előadás után pedigelhitette önmagával, hogy nagy élmény-ben volt része. Es mit tegyen a közönség,ha nagy élményre vágyik? Megteremtimagának utólag.

Ez csak a dolog egyik oldala. Az, hogya közönséggel elhitetik: művészetet ka-pott, holott nem, ez a színházban nem újjelenség, csak éppen egy Hamlet esetébenkínosabban szembeötlő, mint más alkal-makkor. Ha a Hamletet operettnek fogjukföl, nem történt különösebb baj, leg-följebb néhány kritikus, az úgynevezettszakma fanyalgott a szokásosnál éleseb-ben. Ez még jó is lehet. Ilyenkor nagyobbnyomatékkal lehet hivatkozni a színháznehézségeire. Ezek a nehézségek

Shakespeare: Hamlet (Miskolci Nemzeti Szín-ház). Markaly Gábor (Hamlet) és Kovács Mária(Gertrud)(MTI Fotó - Kóbor Pál felv.)

léteznek, és nagyon súlyosak. De akkor nejátsszák éppen Hamletet.

Mert van a dolognak egy fontosabboldala. A közönség ízlésének és tudatánakfejlődése vagy romlása nem mérhetőcentivel vagy Maligán-fokkal, mérhetőazonban az a kár, amit egy rosszul sikerültHamlet-alakítás okoz a fiatal színészhivatásánál fogva túlfinomult és labilislelki életében. Mert Hamlet köztudomá-súlag a szerepek szerepe. A kiugrás leg-nagyobb lehetősége. Az emberi teljesség.És így tovább. Kár, hogy a köztudatennyire szűkmarkú és ennyire önkényes,de így van. Amíg pedig így van, addig afiatal színész életének egyetlen esélye-ként készül fel rá, és rágódik aztán rajtahosszú évekig. Egy fiatal színész tönkre-tételére keresve sem találhatnánk meg-felelőbb módot, mint hogy felkészület-lenül ugrassuk bele Hamlet szerepébe.

Ha a kritika levágja, a színész magába-roskad, elveszti önmagát, többször meg-kísérti az öngyilkosság gondolata, és mertélni akar, kifogásokat keres. Ilyen kifogásaz, hogy ő igenis jó volt, hogy igenis aközönség számít, és feledve Hamletszavait a mennyiségi ítélet érték-telenségéről, megbékél azzal, hogy ala-kítása annyira mai volt és annyira új-szerű, hogy ezt csak a lelkesedő közönségtudta megérteni, a vájtfülűek pedig soklóhosszal kocognak a jelen mögött. Afiatal színész újabb szerepeiben is meg-marad Hamletnek. Rossz Hamletnek.Akkor is Hamlet lesz már, ha epizódsze-repet alakít. Megmarad a saját tudatábanGábor Miklósnak és Laurence Oliviernek.Talán kitűnő karakterszínész válhatnabelőle, de ő Hamlet volt, és az is marad.Hibáztatható ezért? Nem. A szín-háztehetségesnek tartotta, különben másrabízta volna Hamletet. És ha jól játssza el aszerepek szerepét? A veszély akkor semkisebb. Láttunk már olyan csodát, hogybefutott, nagy színész egy sikeres és nagyHamlet után évekig nem tudott szabadulnia szerepek szerepétől.

Isten őrizzen attól, hogy matuzsálemikort és tökéletes művészi érettséget kö-veteljek mindenkitől, aki Hamletre vál-lalkozik. Ép ésszel nem lehet kívánni,

Shakespeare: Hamlet (Kecskeméti Katona JózsefSzínház). Faluhelyi Magda (Ophelia)

hogy egy fiatal színészben akkora önkri-tika legyen, hogy éretlenségére hivatkozvavisszaadja a szerepek szerepét. Semmikifogásom s e m lehet az ellen, hogy aharminc éve Hamletet Kecskeméten 25éves, Miskolcon 26 éves színészre bízták.Csak azt nem tudom fölfogni, hogyanlehetséges, hogy a színház tehetségesnektartott fiatal színészében csak a virtuálissztárt lássa meg, semmibe véve azt, hogy__ most nagy közhely következik ___ aszínész ember. Hogyan lehetséges, hogy aHamletet, amelynek bonyolultságáhoznemigen férhet kétség, ne próbálják sokkalhosszabb ideig, mint egy rutin jellegűelőadást? Akár egy évig, sőt két évig, haszükséges. Nincs rá idő, nincs rá lehető-ség? De hát akkor minek bemutatni? Milesz a tehetségesnek tartott - és valóbantehetséges - fiatal színésszel? Ki törődikvele egy előre sejthető bukás után?

És ki törődik vele a bukás előtt?Kecskeméten Ruszt József SzékhelyiJózsefet beöltöztette Ludas Matyinak, ésengedte, hogy egy kissé kamaszos szegényTamást játsszon, mindvégig ugyan-azon ahangon, mindvégig ritmusváltás nélkül, aszöveget eldarálandó leckeként letudva.Miskolcon Szirtes Tamás Markaly Gábortbeöltöztette abba a bizonyos feketébe, elsőmegjelenésekor beleültette abba abizonyos karosszékbe, amelyben csak úgylehet ülni, hogy egyik láb térdtől lefeléelőre, másik hátra, és engedte, hogy úgydeklamálja a szöveget, ahogyan azt egytizenhetedik századi Nemzeti Színházbantették volna, ha lett volna

Shakespeare legendásan agyonszeretett drámáját még mindig nem ismerjük elég jól. A zelmúlt szezonban Kecskeméten, a mostaniban Miskolcon két fiatal színész vette magára adán királyfi jelmezét - és a legendás szerep nimbuszát. Egyik előadás sem sikerült, és aművészi sikertelenségnél nem kisebb az a kár, amit egy rossz Hamlet-alakítás okoz a fiatalszínész lelkében. Mindkét rendező cserbenhagyta a fiatal főszereplőt. Rendezéseik alapjánúgy tetszik, 1972-ben Hamletről nem volt fontos mondanivaló.

akkor Nemzeti Színházunk. Mindkét elő-adásban teljesen eltűnt a Hamlet gondo-lati és hangulati gazdagsága. Pedig egyekkora feladat előtt a legzseniálisabb éslegtapasztaltabb színész is elolvassa aHamlet-irodalomból mindazt, ami a kezeügyébe esik, hogyne volna ez így a fiatalszínészek esetében. Minden küzdelmük-ből és munkájukból végül is formátlan,alaktalan alakítás született. SzékhelyiJózsef nagy energiával küzdötte magátvégig a szövegen, mindvégig egyetlenfeszültségben tartva önmagát, mely fe-szültségből mi úgyszólván csak hadarásátés hirtelen mozdulatait érzékelhettük.Markaly Gábor a sajátjánál jóval mélyebb,természetellenes hangon deklamálta aszöveget, időnként feltört belőle valamijátékösztön, ebből azonban végül is nemjött ki semmi, és összesen két gesztusavolt: vagy a nyakához kapott a bal kezé-vel tűnődésképpen, vagy kitárta mind akét karját.

Két látszólag ellentétesebb előadást else lehet képzelni. Ruszt rendezése televolt meddő gondolatszikrákkal, Szirtesrendezésében nem voltak gondolatszik-rák. (Az igazság kedvéért egy azért volt,Ophelia a bátyja kezét markolászta nagyonérzékien, aztán ebből a kissé oldalági öt-letből sem lett semmi.) Ruszt egy pokol-ban játszatta a darabot, ahonnan egyvézna kürtő vezetett a magasba, végénpedig négy hulla, köztük Hamleté he-vertartisztikusan kiterítve. Szirtesnél volt egyvár, ahol a nagy jövés-menésben lassaneltelt a három és fél óra, aztán a végénbecsületes lassúdadsággal mindenkikimúlt, Hamlet szép hatásosan a trónon.Rusztnál Rosencrantzék félelmetesre vol-

tak formálva, Szirtesnél a szolgalelkűek-ről nem derült ki semmi. Rusztnál Hamletegy kardot minősített át fuvolává, hogyRosencrantz fuvolázni próbáljon rajta - ezkitűnő ötlet volt -, Szirtesnél a furulyát aszínfalak mögül nyújtotta be

az erre a feladatra rendszeresített illető,amikor az ügyelő szólt neki - ez borzasztóötlet volt. Ruszt rendezésében mindenkisietett letudni a szöveget, Szirtesrendezésében komótosan szavalt min-denki, jókora hallgatásokkal élénkítve acselekményt, sokszor a jelenetek végét.Ruszt sokat húzott, Szirtes keveset. Rusztrendezése következetlen volt, Szirtesékövetkezetesen koncepciótlan.

Mégis közös bennük az, hogy fiatalfőszereplőiket magukra hagyták. Mind-kétfiatal színész csak a vívásjelenetben éreztemagát igazán felszabadultan, akkor nemnyomta őket a szöveg és az értelmezésterhe, akkor úgy mozoghattak, ahogyfiatal izmuk parancsolta. Ezen kívül nemtudtak mihez kezdeni önmagukkal, ésHamlet szavait egyszerűen nem tudták asaját szavaikként előadni. Nyilván-való,hogy nem azért nem, mert rendezőik nemismerték színészeik tulajdonságait. Rusztés Székhelyi sokat dolgozott már együtt azEgyetemi Színpadon, és biztosan SzirtesTamás is tisztában volt Markalyképességeivel. A legnagyobb baj az volt,hogy egyikük Hamletje sem volt valóskapcsolatban a dráma többi szereplőjével.Rusztnál azért nem, mert a fölvetettgondolatok következmények nélkülfoszlottak semmivé. Ruszt egyik legérde-kesebb ötlete az volt, hogy Claudius sze-repét fiatal színészre bízta, aki a velecsaknem egyidősnek tűnő HamlettelGertrúd szeretetéért is, a hatalomért is, sőt,a hatalom kikapcsolásával bármi másért isversenghetett volna, és felmerülhetettvolna még egy olyan hagyománysértő, deizgalmas lehetőség is, hogy Hamlet esetlegsemmivel sem jobb a gyilkos Claudiusnál.Az ötletből nem lett semmi, mert Hamletetnem sikerült viszonyrendszerbe állítani.Szirtes rendezésében erre törekvés semvolt fölfedezhető. A dráma végső soronmindkétszer megszűnt önmagában fejlődőviszony-rendszerként létezni, elveszítettedinamizmusát, drámai jellegét, és mindkétvárosban azzal az erős gyanúval távoztunka színházból, hogy Shakespeare csak azértvilághírű, mert történetesen angolnakszületett, igazából azonban nem túl jódrámaíró.

Mondom, ez Shakespeare-nek nem árt.Árt azonban a rendezőknek. Mert nemcsaka két Hamlet volt fiatal, hanem a kétrendező is. Ha a fiatal színészek nemmindenben hibáztathatók, akkor arendezők terhére több rosszat lehetneelmondani. Az igazság azonban az, hogy arendezők is meg voltak kötve, mert a

Shakespeare: Hamlet (Kecskeméti Katona József Színház). Székhelyi József (Hamlet) ésFaluhelyi Magda (Ophelia) (Iklády László felvételei)

arcok és maszkok

De Sade márki szerepében Sinkovits Imre Mányai Zsuzsával (Nemzeti Színház) (MTIFotó - Keleti Éva felv.) BERKES ERZSÉBET

De Sade: Sinkovits Imre

A rendőrségi jegyzőkönyvek alapján re-konstruált portré zömök, kövér, horgas orrúférfit mutat, kigúvadt szemekkel. Ez volna,ilyen lehetett De Sade úr, a szadizmus„atyja", a már ki, aki nemcsak erkölcstelenkicsapongásaival s az önkínzás beteggyönyörének hirdetésével örökítette megmagát, hanem azzal is, hogy a nagy franciaforradalom egyik arisztokrata részt-vevőjevolt, majd a napóleoni császárságellensége. Nyolc éve felfedezte róla PeterWeiss, hogy a charentoni elmegyógyinté-zetben, ahol részben emigrációban, rész-ben ápolás alatt élt, betegtársait színielő-adásokkal is szórakoztatta. Ezt a történetiadatot használta fel a kiváló dráma-író arra,hogy a francia forradalom ürügyén aforradalomról, az emberi szabadságról s azember képességeiről beszél-jen. Azóta azeurópai köztudatban meg-formálódott egymásik kép is De Sade úrról. Meglehet, ez akép nem hiteles a valódiság értelmében, ez akép azonban igaz, a művészi teljességjegyében. A szabadságot vívódva keresőértelmes lény harcának igaz képe. Mint adráma címe is mondja: a drámát De Sadeúr betanításában játsszák el azelmegyógyintézet ápoltjai, a cselekménypedig nem mást elevenít fel, mint Marat, aforradalom radikális politikusánakmeggyilkoltatását. Peter Weiss zseniálisanürügyet ad De Sade márkinak - ésönmagának is rész-

Hamletből valóban jó előadás csak akkorhozható létre, ha minden szerepre aránylagelfogadható színész áll rendelkezésre, ezpedig nem volt így sem Kecskeméten, semMiskolcon. Kívánható-e, hogy a fiatalrendező visszaadja a megbízatást, és nerendezze meg a rendezések rendezését?Ezt ép ésszel megint nagyon nehéz volnamegkövetelni, bár valamivel mégiskönnyebb, mint a fiatal színészekesetében, a színész ugyanis önmagát semköteles teljesen ismerni, ismerje őt a ren-dező, de a rendező aztán ismerje a rendel-kezésére álló teljes színészi anyagot. Hapedig nem túl kedvező körülményekközött mégis vállalja a feladatot, és ezzel

nemcsak azt vállalja, hogy ő bukik meg,hanem vele együtt a színész is, akkor leg-alább azzal a szándékkal tessék neki afeladatot vállalnia, hogy valami nagyot]fontosat igenis elmond a Hamlet kapcsán,ha törik, ha szakad, de elmondja.

1972-ben Magyarországon Hamletrőlnem volt fontos mondanivaló. Különösdolog persze, hogy ma Hamletről éppen aszínházban ne lehetne lényegesebbet mon-dani, mint oly sok tudálékosan megírtesszében és tanulmányban, de ha már ezígy van, akkor inkább tekintsünk el tőle.Játsszunk mást. A fiatal színészeknek ésrendezőknek pedig talán mégsem ígykellene lehetőséget adni. Talán mégsem

mellékes, hogy színházon belüli tovább-képzéssel, közönség elé nem kerülő gya-korlatokkal készítik-e föl őket a nagyobbfeladatokra, vagy mélyvízbe hajítják azúszni nem tudót. (Esetleg úszni nem isakarót.) Nem mintha a megszolgálatlanmélyvíz volna a tipikus. A fiatal színészekés rendezők jelentősebb hányada inkábbpartra vetett halhoz hasonló.

Annak természetesen nem lehet olyannagyon örülni, hogy az ország színházirepertoárján Hamletek helyett félévszá-zados vagy annál is régebbi fércművekszerepelnek.

De csak ezért kell nekünk okvetlenülHamletet játszani?

ben - arra, hogy a maga meggyőződését azemberi cselekvés céljáról és határairól, azember szabadságlehetőségeit atermészetben és a társadalomban össze-mérje a nagy politikai és filozófiai ellen-fél, Marat nézeteivel.

Weiss megoldása nem egyértelmű: nemdönt világosan és határozottan sem DeSade individuális szabadságeszménye, semMarat forradalmi meggyőződése mellett.A rendező szabadságában áll, hogy -megtartva a szöveg sokoldalúságát - olyanalaphangot intonáljon, mely sugalmazzaaz állásfoglalást.

Amikor 1964-ben a drámát először be-mutatták, a nyugati sajtó a lehető legvég-letesebben ítélte meg a drámát. Sokan nemláttak benne mást, kivált a Peter Brookrendezte előadásban, mint dramaturgiaitelitalálatot a játék többszörösenáttettségében; vagy a paranoiásra formáltMarat-figurában a forradalom szükség-képpeni elbukását; a darabot záró tébo-lyodott lázadásban annak bizonyságát,hogy az ember - mint de Sade is állította -nem tud élni az eszményekkel, csakis amaga önzése szerint mozog. Mások pediga kegyetlen színház kiváló já-téklehetőségeit méltatták, megjegyezve,hogy Marat és De Sade polémiái nemcsaklassítják a pergő játékot, de kifejezettenunalmasak is.

A drámát Marat halála címmel 1966-ban mutatták be a budapesti NemzetiSzínházban, Marton Endre rendezésében.A merészebb szavú kritikusok, akik tisz-tában voltak a darab külföldi értelmezé-sével, s felismerték a magyar előadásezekkel szemben jelentkező nóvumait, lemerték írni: a Marton rendezte változatszínháztörténeti értékű. S ez azóta sembizonyult tévedésnek. Ez az előadás meg-mutatta, hogy Marat halála - s így formálisbukása ellenére - De Sade úr nem aratdiadalt. A színjáték végén csoportbaverődő tébolyultak szájából tisztán, azemberi méltóság pusztíthatatlan értékeitidézve csendül fel a szó: forradalom!

Mindenekelőtt abban fejeződött ki afelfogás újszerűsége, hogy a Marat-t élet-re keltő színész, Kálmán György nemformálta szerepét úgy, mintha Marat be-számíthatatlan lenne. Ezzel a megoldássala szintén nem beteg De Sade méltóellenfelet kapott fizikai megjelenés szerintis, s a kettős szerepjátszás egérútjait nemhasználta ki a rendezés annak kifejezésére:Marat-ápoltnak nincs mindenben igaza,hiszen esetenként a beteg elme szól belőle.

Idén az előadást felújította a Nemzeti

Színház, s ma, hat évvel a bemutató utánazt kell tapasztalnunk, hogy a darabbanújabb értékek, újabb aktualitások csen-dülnek fel - indokolt sikert biztosítva.2.

Kíséreljük meg felkutatni: az előadásmelyik alkotóeleme került előtérbe.

Nem változott a színpadkép, csak egy-szerűbbé lett a kórus mozgása, Maratváltozatlanul nem paranoiás - de úgytetszik, Sade márki alakjára, színpadimegformálására most nagyobb fény, drá-mai súly esik, anélkül, hogy Marat alakja,eszméi jelentőségükből veszítenének.

Sinkovits Imre színpadra lépése elsőpillanatától hordozza az igényes egyéni-ség jegyeit. Nemcsak abban, hogy ő azegyedüli, aki selyemharisnyát, zsabós in-get visel, míg az ápoltak seregén ing,kórházi bugyogó, kényszerzubbony lö-työg. Nem a ruhája, de magánossága,zárkózott, feszült arca fejezik ki énjénektudatát. Hozzá képest a többiek: ember-formájú massza. Gesztusai is ennek je-gyében születnek: hátat fordít a közön-ségének, unja a bemutatás ceremóniáját,lenézi, megveti azokat is, akik a császáruralkodásának dicsőséges esztendejébenösszegyűltek megnézni a mai spektáku-lumot. Két dolog hozza csak tűzbe: esz-méinek összemérése Marat eszméivel, s amaga kieszelte szereposztásban bujkálógunyorosság. Hiszen ez utóbbi is csakannak fintorgó cáfolata, amit Marat mond:a forradalmi szólisták - a négy énekes : azalkoholisták, a zsebmetsző, a prostituált.A végzet eszköze, Charlotte Corday,álomkóros beteg; Marat élettársa egyetlenállati egyszerűségű cselekvésrebeidomított majdnem-tárgy; s mi más acsászári konszolidáció világa is, mintgumibotos kedvesnővérek rémuralma.Zord magányából csak azért lép ki, hogyezeket mozgásba hozza, olykor fegyel-mezze is, de csakis ott és annyiban, ami-kor meggyőződését illusztrálják. Ilyen-korhirtelen fordulattal, egy porondmesterfeszes gesztusait alkalmazva ad jelzé-seket, körbejár a fürdőterem arénájában.Majdnem beteges lázzal súg az álomkóroslánynak: szemét villantja, nyelvét öltögeti,jelezve, hogy milyen volt a lefejezettekborzalmas feje. Marat sikerült válaszát iskormányzó fölénnyel honorálja:megveregeti annak arcát. A bezár-kózottság pózából csak egyetlenegyszer„esik ki", akkor, amikor vall a forrada-lomról. Gyalázza, undokságokkal jellemzia népharagot, az egyén felszabadulásahelyett bekövetkező fékevesztett tö

meggé válást. A maga tételeit igazolandóközben korbácsoltatja testét. Ezzel akarjakifejezésre juttatni: a saját természeteskorlátaitól, a testi szenvedéstől is el kelltudjon szakadni az, aki szabad akar lenni.Ez a testi-lelki öngyötrés teljes kielégü-lést ad. Sinkovits egymást lefogó kézzel,szétfeszített térdein vonaglik, a kielégülésmozdulataival tudtunkra adva azt is:milyen fonák kiteljesedése ez testnek ésszellemnek. S ezzel a torz aktussal for-dulópontot teremt De Sade viselkedésé-ben. Többé nincs a márki benne a cha-rentoni játékban. Arcára mind kemé-nyebben vésődnek a keserű ráncok, te-kintete egyre feketébb, tartása még be-zárkózottabb, magánya szinte kőfalkéntveszi körül. Még érvel ugyan, még ren-delkezik, de már alig fontos számára aszínjátszók fegyelme, mellészólása, az in-tézet igazgatójának beavatkozásai.

A kielégült individuum nem kapja megazt, amiért korbács alá vetette magát. Aszellemében szabadnak vélt ember -boldogtalan. Mert társtalan? Vagy mertnem csak ő, hanem az ember képtelenarra, hogy másban, akár egy közös ügy-ben is feloldódjék, kiteljesedjen?

A játék további menete, pontosabbanMarat magatartása erre a válasz. A testikínoknak Marat is alá van vetve. Nemkorbács, de sebek borítják a testét. Amitakar, amiért legyőzi a fizikai szenvedése-ket - alig értik. Merénylő végez vele. Decsakis árulás ölheti meg. Csakis az, akinem értette. Így halála azok számára, akikértik áldozatát - biztatássá lesz.

S ki érti meg Marat-t ? A „veszett"-nekbélyegzett Jacques Rou, vagy a tömeg,vagy a konszolidáltság jegyében ágálóigazgató? A maga teljességében, érvei ésélete áldozatában csak egyetlen ember:De Sade. Aki a természet közönyével amaga közönyét szegezte szembe - sajáttesti szenvedéseit semmibe véve -, mostlátja, hogy annak lett igaza, aki a termé-szet közönyét tettekkel cáfolta. Aki azindividuális „gyönyörű halállal" szembena látványosság nélküli halált is elviselte.Aki az érdekek kavalkádjából ki-emelkedett, s egyetlen közös érdeketnevezett meg magáénak. Aki cselekedvehalt meg, s így lényegében megvalósítottaönmagát.

Sinkovits márkija ezt a diadalt készítielő, növeli meg s hitelesíti, mert előbb,mint a játék egész árama bennünk hite-lesítené, jelzi, hogy De Sade márkit kor-bácsoltatása után lassan hatalmába kerítia csömör. Az önutálat. A kiúttalan ma-gány. S hogy ebben a kőtömbökkel le-

zárt világban fenségesen marad magára,megnöveli a dráma egész felfogásánaksúlyát: Marat diadalát. Mert nem egyszadista kicsapongás másnapos görcsébenzsugorodik össze De Sade márki, hanemegy nagyra szabott lélek életnyihiábavalósága roppantja össze. De Sadevisszavonul, mert fegyvertelenné lett, sMarat átveszi a terepet, mert csakis nekimaradnak fegyverei.

A bemutató alkalmával úgy tetszett,hogy Marat győz. Most úgy lenne helye-sebb mondani: de Sade maga felismeri,hogy valódi fegyverek nélkül harcolt. Sezzel válik teljessé a tragédiája. Mert hiábamondja a kikiáltónak: őt végső soron nemgyőzte meg a polémia, hiszen tartása, megnem zavarható letargiája tanúsítják:elvesztette magába vetett hitét. S mimaradhat az istentől megfosztott ég alatt,az emberektől kitagadott „én"-nek, hamagában nem bízhatik? Semmi.

Sinkovits szavak nélkül ezt a végsősemmit-tudást fejezi ki. A többiek mégakarnak: forradalmat. Mások még akarnakmint az igazgató valami rendet.Vannak, akik újra szolgák mint agumibotos kedvesnővérek. Még a színjáté-kon kívüli Kikiáltó is akar valamit: elta-karni azt a gyalázatot, amivé a nagy polé-mia vált, s leparancsolja a függönyt. DeSade azonban már nem akar semmit. Ha-lott. Elfeketült arccal, maga elé meredtenül, üressé vált életével Marat halálánakértelmességét igazolja.

Kálmán György Ma rat szerepében Apor Noémivel (Simone Evrard) . (Nemzeti Színház)( M T I Fotó - Ke le t i Éva f e l v . )

MAJOROS JÓZSEF

Kálmán György találko-zásai Marat szerepével

Kálmán György 1966-ban találkozottelőször Jean Paul Marat szerepével. Ala-kítása ma is felidézhető, több mint hat évtávolából is tisztán őrzi fényét, erejét. Aszínész, akkor, ebben a szerepben emberi,művészi tapasztalatainak ragyogószintézisét alkotta meg.

Most, hogy Marton Endre a nagy sikerűprodukció felújítására vállalkozott,Kálmánnak megadatott, hogy újraformáljaa zseniális forradalmár alakját.

Mi a jelentésük e szereppel való talál-kozásoknak Kálmán művészi pályáján?Milyen utakon jutott el Marat szerepé-

hez? Melyek a közös jellemzői Marat-alakításainak, és hol fedezhető fel játéká-ban színészetének belső gazdagodása, újkiteljesedése?

2 .

E kérdések íve majd egy évtizedet fogössze Kálmán György pályáján. De leg-alábbis Bolond-alakításáig kell visszaper-getnünk az időt, hogy válaszainkat akárcsak jelzésszerűen megfogalmazhassuk.

A Lear király Bolondjának szerepe for-dulópontot jelöl Kálmán pályáján. Búcsútvett okos, érzelmes, lázadó és magányosfiatal hőseitől - akiknek hosszú ideigegyedi és behelyettesíthetetlen szín-padiképviselője volt -, hogy éber világ-látását,az élet tényeivel való szoros gondolati ésérzelmi kapcsolatát változatosabbkarakterű, átfogóbb válaszok után kutatószerepekben kamatoztassa.

A Bolond csörgősipkás maszkjában az

Emile Magisok, a Biff Lomanok és azEdmund Tyronok „igazságait" a látásegyetemességének igényével fogalmaztaújra. Játékában bravúros könnyedséggelegyesítette az átélő és az illusztráló szín-játszás elemeit: a maga kora előtt járó --ezért „bolond" - bölcs fölényévelélcelődött a tragédián, mintegy villódzóanszellemes kommentátora volt az esemé-nyeknek; ám bolondozó bölcselkedéseitát- meg átjárta finom remegéssel azegyüttérzés, a vigasztalás abszurditásafeletti fájdalom megkapó embersége.

Luciferje azzal tűnt ki, hogy - először aszerep történetében - emberi arca volt.Érző idegeket, csempészett a tagadás szel-lemalakjába. Pengevillanásúan érvelt, degyőzelmeit valahogy mégsem élte olyördögi örömmel, mint elődei e szerep-ben:átérezte az Ember kudarcait.

Havel Kerti ünnepély c. darabjának„megnyitó bizottsági elnökeként" ritka

alkalma nyílt leleplező erejű humorának abizonyítására. Döbbenetes igazságú ka-rikatúrafigurát állított elénk. Elnöke os-tobaságát, aprócska félelmeit a harsányoptimizmus, az uralkodói kényeskedés ésfölényeskedés fonákjáról tette hátbor-zongatóan nevetségessé.

E szerepekben Kálmán játékkultúrájaérleltebbé vált. Színészetének legfőbb sa-játosságait, hogy tehát szerepeit „kivitat-kozta" magából, hogy mégoly kedveshőseivel szemben is megőrizte személyi-sége szabadságát, hogy alakításai erejét amegértő együttérzés és a távolságtartóelemzés egymásra vetítéséből szikráztattafel - eszközeinek tudatosabb felhaszná-lásával tette kifejezőbbé. Gazdag ritmikájúmozgását, érzékeny hangszínét, ki-vételesbeszédtechnikáját mind kevesebbettékozolta, mint korábban olykor ész-revehető volt, szituációtól, érzelmi ésgondolati tartalmaktól függetlenül; sze-repmegoldásain elmélyültebb, pontosabbelemzőmunka látszott.

Pályájának e kitűnő periódusában talál-kozott először Jean Paul Marat szerepével.

3.Az első Marat-alakítás művészi ered-ményeit azóta leginkább Quentin szere-pében sikerült újraalkotnia.

Quentin alakjában az önmagával és akorral szakadatlan perlekedésben álló, akérdésföltevések és szembenézések koc-kázatvállalását magából kikényszerítőember izgalmasan összetett típusát állítottaelénk. Árnyaltan jelenítette meg Quentinemberi drámáját, kíméletlenül tárta elénkönzését, az élettel való könnyedkiegyezéseit is. Játéka teljes gazdag-ságában mutatta színészetét. Egy-egyhangváltással, hirtelen félbemaradt moz-dulattal éveket, évtizedeket fogott át, múltéletének történéseiből természetesegyszerűséggel „lépett át" a jelen valósá-gába - önmaga ítélőszéke elé.

Kálmán eddigi pályájának a Lear Bo-londjával kezdődő, talán legeredménye-sebb szakasza lényegében a Quentin-ala-kítással zárható. „Lényegében", hiszenművészetének ábrázoló erejét alkalman-ként azóta is föl-fölvillantotta. Oresztészeemberien érzékelhetővé avatta hatalom éserkölcs elvont konfliktusait. FelidézhetjükBiberachját, kinek elvetemült ármányait azélet igazságtalanságainak bosszulásából,az emberi nyomorúságból bontakoztattaelő. Nagyszerű volt VII. Hadriánszerepében; főként akkor, mikor asugárzóan fehér pápai jelmezben

színpadi jelenléte a megalkuvás nélküliélet fölemelő harmóniáját példázta.

Hozzá kell tennünk azonban: ragyogószínpadi részmegoldások mellett e sze-repformálásai már korántsem mutatták azta kivételes művészi teljességet, amelykorábbi alakításait oly emlékezetesséavatta. Kálmán alakításai egysíkúbbakkáváltak ebben az időben; játékának ere-detiségét a fáradtság, a rutin tünetei ár-nyékolták. Mind többet hagyatkozottlátványos technikájára: akadtak szerepek,melyeket csak a hangjával és gesztusaival„játszott el" ( A játékos; Utolsó tét).Színészete válságba került, pályájának egykorábbi periódusát idézve (az 1960-63-asévek), amikor belefáradni látszott az ún.intellektuális szerepkörbe, s úgy érezte őmaga is, hogy „meghalt a játé-kossága".

Ekkor történt, hogy a Rosencrantz ésGuildenstern halott Színészeként oly magá-val ragadó kedvvel feledkezett a „kalan-dos életű, hajadonfőtt járó, stiklikre kész,mindent játszó komédiás" szerepébe -reményteljes, megújhodást ígérő pillanatvolt.

Nem sokkal ezután a betegség majd egyévre leparancsolta a színpadról. Maratszerepében tért vissza újra.

4.

Alakításának csodája most is, miként hatévvel ezelőtt, abban rejlik, ahogytapinthatóvá formálja a teret és időt, aszellem erejét.

Ahogy egy kényelmetlen kádban deré-kig ülve, mozdulatlanságra kárhoztatva aszínpadi történés legerőteljesebb figurájalesz.

Ahogy hinni tud a szerepében!Marat-ja merev mozdulatlanul ül a

kádban; körülötte már folyik a furcsajáték, nem reagál rá. Első mondataitszáraz monotóniával, bizonytalanul ta-golja, az elviselhetetlen viszketésről,kiáltványáról, a vérről beszél - ekkorültében alig észrevehetően hátramozdul,beszédritmusa egyenletesebb lesz, halkanejti a szavakat: „Én vagyok a forradalom!"

Corday első látogatását, majd a zenéspantomimjátékot is szenvtelen-moccanatlanul viseli, ám amikor a „haláldiadaláról", az áldozatokról és akizsákmányolásról kezd szónokolni,hangja egy árnyalatnyit keményebb lesz,tekintete fényesebb és szúrósabb. Ki-mértbiztonsággal indítja első beszélgetésüketDe Sade-dal. A márki kéjjel elő-adott„szadista" története nem hatja

meg, kérlelhetetlenül olvassa fejére vád-jait; majd mind határozottabban, ponto-sabban hangsúlyozva, fokozatosan fel-izzítva a szavakat mondja el hitvallását acselekvés, az értelem, a munka, a frissszem, az emberi megújulás dicséretét.Költőien tiszta és átható érvelése, moz-dulatlanságának villanásnyi feloldásai,tekintetének, hangjának erősödő tüzefokozatosan töri át a színpadi szituáció„színjáték-valóságát" - ő Marat, aforradalmár!

Sade-dal való további párbeszédeiben aforradalom igazáért érvel. Kíméletlenszenvedéllyel leleplezi a nyerészkedők, agyávák, az árulók mesterkedéseit. Hangjamind élesebb lesz, tagolt kiáltássáerősödik, felsőtestét hátraveti, karjait alevegőbe vágja - hogy a fel-lobbanóindulatot a pillanat tört része alatthamvassza el. A pillanat jelentése, hogy aforradalmat egy kádból kell megvívnia,megtagadva és bemocskoltan,nyomorultul és magányosan. Cse-lekvésvággyal telített ember, aki tehe-tetlenségre van kárhoztatva.

Kálmán játéka most is, éppúgy, mint hatévvel ezelőtt, rendkívüli plaszticitássalfogalmazza újra Marton Endre nagy-igényű, színháztörténeti értékű koncep-cióját: azt tudniillik, hogy Marat-ja nemegy paranoiás őrült „szerepe", hanemtisztán és fényesen a forradalomhalhatatlan eszméjét testesíti meg. Ígyválik igazán De Sade ellenfelévé, így leszhalálában is győzedelmessé. Kálmánmostani alakítását mégis gazdagabbnak,de legalábbis árnyaltabbnak érzem; azona ponton, ahol Marat kádhoz szegzettemberi valóságát, emberi legyőzhetőségétoly árnyaltan megérzékelteti, s ez-általhitének ereje, az eszme halhatatlanságamég meggyőzőbben és diadalmasabbantárul elénk. Corday halálos tőr-döfésétőlfelsőteste élettelenül bukik előre, karjaibénán lógnak a kádból; és ez arendezőileg, színészileg briliánsanmegoldott kép, épp ez sugallja tán a leg-fényesebben Marat végső diadalát - afelvilágosult gondolatnak a fizikai létvalóságán is győzni tudó halhatatlanságát.

Kálmán játéka póztalanságával, rend-kívül pontos belső értelmezésével, moz-gásának, hangszínének a mondatok je-lentésárnyalataival és ritmusával valóplasztikus összhangzatával, a gondolatrendteremtő erejének, az emberi fel-adatnak és elhivatottságérzésnek föleme-lő, maradandó értékű példázatát alkottameg.

Csomós Mari a Szent Johanna címszerepében(Szolnoki Szigligeti Színház) (Nagy Zsolt felv. )

A címszerepben:Csomós Mari

Évekkel ezelőtt ismertem meg CsomósMarit; vendégként játszott a szolnokiSzigligeti Színházban - akkor még aveszprémi Petőfi Színház tagja volt - az Én

és a kisöcsémben. Partnerei közül___ Kozák András, Ujlaky László, HalászLászló - a két utóbbi ma is társa aSzigligeti Színházban. Ma is, írom aka-ratlanul, pedig Csomós Mari nem köz-vetlenül a sikeres vendégjáték után (ahogylenni szokott legtöbbször) szerződöttSzolnokra. Veszprém után előbbKecskemét következett évadokkalés sikeres szerepekkel s csak aztánSzolnok.

De nem is erről akarok beszélni, ha-nem arról a szolnoki vendégszereplésről.Meg a sikerről. A fiúnak kamaszos bájú, alánynak hamvas szépségű Csomós Marisikeréről arról az akkor mégeldöntetlennek tűnő kérdésről, hogy merre,hogyan lépjen tovább a pályán. Igen, erről,mert a kérdőjel ki-mondatlanul is ottlebegett fölötte. A zenés vígjáték nagyhódításának évei voltak ezek, amikor úgytűnt, a korszerűbb musical sikerrel verhetiki a szín-házak műsortervéből az évihárom-négy operettbemutatót. Aszínházak vezetői lázasan keresték az „új"műfajhoz a megfelelő, énekelni, táncolni,„játszani"

egyaránt tudó színészeket. Csomós Mariilyen színész volt.

Csak akit már istenigazában megkí-sértett a siker szele, az tudja, milyentorokszorongatóan nehéz ellenállni a„most" tapsainak, hogy erőt gyűjtsünk,tehetséget növesszünk magunkban a„holnap" sikereihez.

Csomós Mariban volt erő. Pedig „azenés Csomós" sikerei éveken át felül-múlták „a prózai, drámai Csomós"

sikereit. Mégis ellenállt. Várt, dolgozott,dolgozott és várt. És igaza lett: győzött.

Pedig nehéz volt. Nem is annyiraszínészi eszközei akadályozták, mintalkati adottságai. Aprócska termetű,majdnem vézna lány volt. Mindezt egyzenés vígjáték színes poénröppentyűinekforgatagában nagyszerűen lehetett„eladni". A drámában alkati adottságaiellene játszottak. Mondjuk ki: „kölyök"

volt és nem hősnő, nem „nő".De mindez már a múlté. Csomós Mari -

hogy csak ezekről szóljak - főszerepetkapott Kertész Ákos Makra címűművéből készült filmben, és most játszottael Shaw Szent Johannájának főszerepétSzolnokon. Címszerep ez, a legnagyobbnői szerepek egyike. Kapni ismegtiszteltetés, eljátszani, jól, nagysze-rűen, kitűnően: dicsőség.

És Csomós Mari így játssza Johannát.Újabban akadnak történészek, akik azt

állítják, hogy Johanna megtört az inkvi-zíció vallatása alatt, és megtagadott min-dent, amint kérték tőle. Elengedték éshelyette az angolok egy semmiről se tudóparasztlányt kötöztek máglyára. Miértnem Johannát? Egyszerűen azért, mertnem magát Johannát kellett elégetni ____ő, ha megtagadta korábbi énjét, már nemszámított, hanem azoknak a százaknak,ezreknek a hitét kellett belefojtani amáglya füstjébe, akik hittek mindabban,amit Johanna képviselt. Nem Johanna volta tét - ő élhetett tovább, tehenet fejve,gyereket szülve, nem érdekes , azt, amit őképviselt, azt kellett elégetni, eltiporni,elpusztítani: a hitet, a reményt magát.

Bernard Shaw még másként tudta atörténetet: ő johannát küldi a máglyáraa különbség ennyi és nem több. Ennyi,mert Shaw Johannájában sem Johannamaga a lényeg, hanem a hite. De mi isJohanna hite? Vallási révület? Nem. Jo-hanna „égi kiválasztottsága" csak arraalkalmas, hogy a többiekben pótolja azelvesztett önbizalmat, azt, hogy ésszel,erővel, ügyességgel az ellenség legyőz-hető. A csodák, amelyekről hallunk, mind

a háttérben történnek, ha történnek egyál-talán és nemi a szertelen emberképzeletaggatja Johannára - magyarázatként.Előttünk Johannának mindig önmagábankell helytállnia hitéért, meggyőződéséért.

És ez a nehéz. Johannának nem azt kelleljátszania ez lenne a könnyebb akiért azég csodákat tesz, hanem azt kell elhitetnievelünk, nézőkkel, hogy ő az, akiért azemberek önmagukat felülmúló tettekrevállalkoznak.

Csomós Mari Johannája pedig ilyen:nem az égé, hanem a földé. Nem istené,hanem Franciaországé. Már az első jele-netben, amikor először és utoljára látjuknői ruhában, akkor is. Pedig nincs könnyűdolga: túl sokat beszéltek róla, elég, hafelsrófolt kíváncsiságunkat ki tudjaelégíteni, nem hogy többet adjon a várt-nál. És többet ad. Azzal ad többet, hogynem égi elhivatottságával akar győzni,hanem tiszta' emberi elszánásával. Cso-mós Mari Johannájának ahogy mondaniszokás - alaposan felvágták a nyel-vét.Nem tiszteletlen a vár urával, csak éppenrácsap minden megingására. Fölénye ameggyőződés fölénye az ingadozóvalszemben, a határozotté a határozatlanellenében. A kapitány katona, s a magatörvényei szerint elveszettnek látja aharcot. Johanna nem katona, és meg-nyerhetőnek látja a csatát. A maguk meg-győződése alapján mindkettőjüknek igazavan. A kapitánynak abban, hogy ez ahadsereg már nem győzhet. Johannánakabban, hogy ez a hadsereg a fölkelő népsegítségével 'még megnyerheti a csatát. Akapitány csak a katonát látja, és ez kevésa győzelemhez, Johanna az embert is - ésez még 'győzhet.

Csomós Johannája naiv lelkesedésselindul útján: szavaiból tűz árad, önfeled-ten, boldogan tud nevetni, mozdulataiszélesek, mindenkit átölelni akarók. Mégúgy tudja, nem csak Franciaországotmentheti meg, de a franciákat is.

Mindebben semmi túlzás. Csomós Maripontos szigorúsággal bontja ki a figurát,és nem enged a csábító túlzásoknak. Arázúduló csapások nyomán fokozatosanváltozik: eltűnik ajkáról a hangosabbnevetés, és ritka vendég lesz a mosoly.De már a mosoly sem a régi. Hiányzikbelőle az önfeledt derű, az őszinterácsodálkozás. Szomorkás mosoly ez, asokat megélt emberé.

Egyszerűség, természetesség, mélyrőlfakadó emberi elszántság __ ez jellemziCsomós Johannáját. S ez a három szín,amelyre Csomós figuraépítkezése alapo-zódik, attól nyer állandó megújulást,

hogy a változóban a változatlant képviseli.Egy fiatal parasztlány egyszerűsége,természetessége magától értetődő. Egykirályavató győztes hadvezéré tiszteletetérdemlő. S mindezt egy, a halált olykönnyen osztó bíróság foglyaként vállalni- drámai vallomás az igazság mellett.

És ez a csúcspont: a drámáé is, Csomósalakításáé is. Megtántorodik. Halállalakarják sújtani valamiért, amit nem tud,nem ért. Menekülni, súgja a meg nem éltember-lét remegése, tagadni, föladnimindent, amit kérnek - cserébe az éle-tért.De mi az élet Johanna számára? A bíróságfogságot ígér, holtig tartó cellát. Nekik ezis élet. Johannának nem. Visszautasítja ezta kegyelmet, mert ez rosszabb, mint ahalál.

Egyetlen hatalmas vallomás ez a mo-nológ. Vallomás arról, ami nélkül nemszabad és nem lehet élni. Ami nélkül nemélet az élet. És vád is, vád azok ellen, akikmég így is, bezárva, tömlöcbe csukva iséletnek hiszik a test puszta létezését.Csomós halkan, szinte suttogva indítja amonológot. Szavaiban csodálkozás bujkál.Csodálkozás, hogy ezek azt hitték, amitadnak, valóban kegyelem, és csodálkozás,hogy egyetlen pillanatig is elhitte, ezekkegyelmezni is tudnak. CsodálkozikJohanna - és ez a csodálkozás leszámolásis. Leszámolás : a halál vállalása. Még nemítélték el, de ő már elszánta magát ahalálra. Elfordul bíráitól, velük nincs töb-bé dolga; hozzánk, nézőkhöz szól, nekünkvall az életről, arról az egyetlen életről,amelyet élni érdemes. Milyen életrőlbeszél Johanna? Hirtelen nem is tudjuk,nem is értjük, csak érezzük. Érezzük amegforrósodó szavak tiszta, mélyrőlfakadó csengését. Pedig nagyon egy-szerűdolgokról szól Johanna, az égről, aföldről, a madarakról ... Egy torz ideaellenében a természetes életről. Nem han-gos most sem, nem hangja erejével, ha-nem színével idomul a változó belső tar-talomhoz. Csak az utolsó percben emelimeg egyetlen pillanatra a hangját, akkor,amikor széttépi a hamis kegyelmet adópapírt, aztán újra csendes. Mehetünk,mondja - vagy talán nem is mondja,csupán érzékelteti? -, mehetünk, itt többédolga nincs, befejezte, elvégezte-tett. Amimég hátra van, a halál, a test dolga csak; alélek, a szellem már elvégezte a magaszámvetését.

És így is marad meg bennünk: ember-ként, aki tenni, cselekedni akart - és tudott-, s aki eszméiért vállalta a legnagyobbat: ahalált. - i - s

Az operettől a musicalig

Beszélgetés Németh Sándorral

Nehéz feladat a színpadon reális, igazfigurát életre kelteni. Csak tehetséges,élettapasztalattal rendelkező színészneksikerülhet. Különösen nehéz a helyzete aszínésznek akkor, ha tündérmesében kell avilágról igazat szólnia.

Ilyen tündérmese az operett. A zene ésnem a történet biztosította fennmaradásátaz utóbbi időben. És az, amit a színészekhozzá tudnak tenni a szerepükhöz.

Németh Sándor, a Mágnás Miska cím-szerepében - ebben az igaznak legnagyobbjóakarattal sem nevezhető „tün-dérmesében" - sokat tudott elmondani afiguráról.

Sok szerepben dicsérték már NémethSándort. A musicaltől az operettig szinteminden műfajban megmutatta, hogy atánctól az énekig, a beszédtechnikától azakrobatikáig, a színészmesterség mindeneszközét birtokolja.

Nem véletlen, hogy korunk színházaegyre nagyobb súlyt fektet az univerzálisszínészek nevelésére, felkutatására. Hi-szen a XX. század színházában a szöveg-gel egyenrangú szerepet játszik a zene, atánc és a mozgáskultúra. Németh Sándorjól győzi a feladatokat. Ő az, aki mindenprózai színházban, sokféle szerepbenmegállná a helyét. Ő az, aki megszemé-lyesíti a mai színház színészigényét.

„Vazsmegyei gyerek vagyok! ..."

...ezt a mondatot mondja el legtöbbszörNémeth Sándor a Mágnás Miskában.Ugyanazok a szavak és mindig mást jelen-tenek. Mindig más a tartalmuk, más hatástváltanak ki a nézőből. Hol sajnáljuk, holkinevetjük, máskor cinkos barátságotteremt. Minden érzelmi árnyalatot ki-kényszerít belőlünk, miközben szórakoz-tat. Valóban megmutatja annak a lovász-fiúnak a gondolkodásmódját, céljait, vá-gyait, akit alakít.

„Vazsmegyei" gyerek vagyok.Nemcsak a színpadon, hanem a valóság-ban is. Szombathelyen születtem. Itt és akörnyező kisebb falvakban kismillió ilyenemberrel találkoztam. Volt köztük lovászis. Rengeteg embert ismertem meg. Aztsem tudom, hogyan történt, elkezdtemőket utánozni, parodizálni. Le-

ültem egy székre, és elgondoltam, hogyJános bácsi, az öreg postás, hogyan adja áta levelet. Felidéztem a mozdulatait. Ehhezmár fel kellett állni. Sikerült. Másoknak ismegmutattam. Figyeltek, nem értették,azután egyszer csak kitört belőlük anevetés . . . Felismerték az öreg postást.Attól fogva a fél várost utánoztattákvelem. Még mindig csak némán. Az igazinehézséget az okozta, amikor olyanokat iskellett parodizálnom, akiket nem ismertemközelebbről. Ilyenkor né-hány jellegzetesmozdulat volt a trambulin. Például volt,aki mindig hátrasimította a haját. Ezmagában még nem volt elég ahhoz, hogyráismerjenek. A hangját is utánoznomkellett. Külön sohasem sikerült. Csakegyütt, a mozgással. Ebből sokat tanultam.A Mágnás Miskában is legalább egy tucatVas megyei magára ismerhetne. Színészi pályája hol kezdődött? Győrben. A főiskolára nem vettek

fel. A harmadik szűrőn kiestem. A győriszínház szerződtetett. Itt játszottam kétévig, majd az Operettszínházhoz kerültem. Érződött a főiskola hiánya ? Kezdetben nagyon. Amikor a szín-

házhoz kerültem, megint csak „vissza-nyomtam saját magamat a székre". Éstöprengtem, kerestem a megoldást. Az-után keveset ettem és aludtam, fizetésemnagy részét tanárokra költöttem. Megkellett tanulnom beszélni, énekelni. És a tánc?- Ez ment a legjobban. Minden külö-

nösebb tanulás nélkül, egyszeri megmuta-tásra el tudtam táncolni, meg tudtam ol-dani a legnehezebb feladatokat is. Éppenazért, mert jól ment, úgy gondoltam,mehetne még jobban is. Tehát táncolni istanultam.

- Mikor jutott erre idő ? Bizony nehezen gazdálkodtam az

órákkal. De akkoriban furcsa módszertválasztottam. Mentem az utcán és közbenvalamilyen tánclépést gyakoroltam, hogyminél természetesebben hasson. Sokan azthitték, őrült vagyok. A hatást úgy sikerülta végletekig fokozni, hogy közben valamiszép verset is szavaltam. Hiszen a beszédis nagyon fontos volt. Ha meguntam abeszédtechnika gyakorlását, akkorskáláztam és szolfedzsiókat dúdoltam.Furcsa, elképesztő látványa lehettem apesti utcáknak.

- A szerep prózai részének megformálásánálmi a haszna annak, ha valaki magátólértetődően táncol és énekel?

- Nem szakad meg a játék egysége.Hogyha nem birtokoljuk a táncformákat,lépéseket annyira, hogy szinte már ösz-tönössé, mechanikussá válnak, akkor ál-landóan arra kell vigyáznunk, hogy hibátne ejtsünk. Viszont, ha erőfeszítés nélkülmeg tudjuk oldani a tánclépéseket, akkor atánc nyelvén is elmondhatunk valamit arrólaz emberről, akit játszunk. Van-e különbség egy operetthős és egy

musicalszerep színpadi életre keltése között? Én arra törekszem, hogy ne legyen.

Sohasem műfajt játszom, hanem vala-milyen szerepet. Mindig egy valódi, élőembert szeretnék megmutatni. És a kicsitnaiv operetthősökben is meg lehet találniaz igazit, ami köré aztán felépülhet aszerep. Megelevenedik az életre hívottalak, aki azután a mesevilágban, a meseadott keretei között emberien, hihetőenmozog, viselkedik. A musicalnél ugyanez ahelyzet. Az éneknek, táncnak itt is eggyékell olvadnia a szöveggel. A zene éppenúgy előreviszi a cselekményt, mint aszöveg. Fokozottan vigyázni kell, hogy neessünk ki a szerep légköréből. A szereplőúgy énekeljen, táncoljon, mint ahogybeszél. Tehát az énekstílusa, tánc-mozdulatai összhangban legyenek a meg-személyesített alakkal, jellemben, vérmér-sékletben, minden egyéni adottságban. Jelent-e nehézséget a zenében elmondott

szöveg? Igen, hogy érthető legyen. Ez azon-

ban nem muzikális, hanem akusztikaiprobléma. A musicalnél ezért különösenvigyázni kell a jó beszédtechnikára, hiszenitt a cselekmény döntő részét énekbenmondjuk el. Vannak különösen nehéz szerepek ? Minden szerep egyformán nehéz. Az

olvasópróbától a bemutatóig rengetegetkell gyakorolni. Többet, mint egy prózaiszínésznek. Fizikailag is nagyobb azigénybevétel. A rengeteg táncbetétmegköveteli a megfelelő kondíciót. Mik voltak az első szerepei? Mikor felkerültem a színházhoz, so-

káig nem kaptam jelentős szerepet. Viszontannál többet „ugráltam". Három főszerepbekellett beugranom ahhoz, hogy végrehivatalosan is rám osszanak egy nagyobbfeladatot, a Hello, Dolly kereskedősegédjét.Ezután szinte minden érdekesebboperettben játszottam. Meg-maradtam amusicalnél is. A munkamód-szerem nemsokat változott. Éppen úgy „ültem aszéken", mint kezdetben. Először belülrőlkell hogy kész legyek a figurával, csakutána tudom megmutatni.

Németh Sándor minden este gazdagítegy kicsit a szerepen. Egy gesztussal,fintorral, kalapleemeléssel. A közönségújat kap. Egy váratlan „csönd" is új hatás,mert tartalma van.

- Mik töltik ki ezeket a „csendeket" ? -Egy gondolat. Sohasem hatáskeresésvagy idézőjel. Azt hiszem, hogy anémaságban sok mindent el lehet mon-dani. Úgy gondolom, hogy minden elő-adásnak újnak kell lennie. Goethe írta:„Az ember akkor igazán ember, ha ját-szik, és akkor játszik igazán, ha ember." Aszínészre ez fokozottan vonatkozik. Nemlehetek fáradt, ha játszom.

- A mai zenés színházban érez még lehe-tőséget a rögtönzésre? Nem. A darab legyen kész a bemu-

tatón.Az utóbbi időben Németh Sándor több

prózai produkcióban is szerepelt. Látta-e valamilyen hasznát a

tánctudásnak és a zenei képzésének a prózaiszerepek megformálásánál?

- Az embert legjobban a mozgása és abeszéde jellemzi. A testkultúra, a tánc-tudás fejlesztésével ezeket a személyiség-jegyeket mind élesebben hangsúlyozhat-juk. A. járás is jellemző gesztus, és a rit

musérzéknek, muzikalitásnak nagy sze-repe van a beszédben is.

Mik a legközelebbi tervei? Milyenszerepekre vágyik

- Szívesen játszanék prózát is. Szeret-ném kipróbálni magamat a zene és a táncsegítsége nélkül. Másik célom: minéltöbb embert, típust megismerni. A ka-rakterszínész egy kicsit alkot is. A szer-zővel, rendezővel, dramaturggal együtt

vagy inkább azoknak szerény és aláza-tos segítőtársaként___ valóságra váltja azeszméit, bírál, leleplez, ítél. Csak úgyjátszhatok hitelesen, ha ismerem azokat,akiket képviselek. Sokat akarok még ta-nulni, hiszem még annyi mindent kel-lene .. .

Legalább hússzor hangzik el a színpa-don: "Vazsmegyei gyerek vagyok! .. . Ésa közönség derül ... Miska kicsit feljebbhúzza a nadrágját, és kikacsázik aszínpadról. Felzúg a taps. Még a vasfüg-göny legördülte után is az egyszerű lo-vászfiú köszöni meg a tapsokat. Minden-ki elhiszi a mesét, mert volt valami, amiigaz volt. Amit Németh Sándor és a többiszereplő hozzátett a darabhoz.

Láng Tamás

Németh Sándor a Mágnás Miskában Kovács Zsuzsával (Iklády László felv. )

négyszemköztA szakmahosszútávfutói

Beszélgetés Csányi Árpáddal

A tervezők a színházi szakma „hosszú-távfutói". Míg a színész és a rendező ne-vét olykor már főiskolás korától „jegyzik",és egy kiugrásával egy csapásra azélvonalba kerülhet, addig a díszlet- ésjelmeztervezők többsége csak hosszú évekmunkájával válhat elismertté. CsányiÁrpád is több évi vidéki munkálkodás utánlépett elő „az ismeretlenség homályából".1954-ben végezte el az Ipar-művészetiFőiskola színpadi szakát, majd két évig aFővárosi Operettszínház díszlettervezőjevolt, ezután Debrecenbe szerződött.

Vajon miért ment vidékre? Velem is ugyanaz történt, mint álta-

lában azokkal a végzős fiatalokkal, akikpesti szerződést kaptak. Pesti színháználnem lehet arra számítani, hogy fiatal ter-vezőként azonnal sok és nagy feladatotkapjon az ember. A főiskolán a tervezőmegtanulja az alapismereteket, de mű-vésszé érni igazán csak feladatokon lehet.Operettszínházi éveim alatt két önállótervezési feladatom volt, egyébként inkábbszcenikusi vagy asszisztensi munkátvégeztem. Úgy gondoltam, többre vagyokképes, és sokat kell önállóan dolgoznomahhoz, hogy a szakmát megtanuljam.

Hogyan váltotta be reményeit a Csoko-nai Színház? Mely tervezéseire emlékszik visszaa legszívesebben? Miért? A Csokonai Színház igazán jó isko-

lának bizonyult. Azt mondják, mélyvízbedobva tanul meg az ember úszni. Szá-momra a debreceni színház volt a mélyvíz.A három tagozatú színházban próza,opera, operett állandóan egymás mellettvan műsoron, és kamaraszínház is műkö-dik, így a különböző műfajok és a nagybemutatószám minőségileg, mennyiségilegegyaránt elegendő feladatot nyújtott. Azelső évben nyolc darabot terveztem,közöttük Goldoni Két úr szolgáját és VerdiOtellóját. Arra, hogy mi volt a leg-kedvesebb feladatom, nagyon nehéz vá-laszolni, hiszen a tizenkét év alatt körül-belül száz darab díszletét terveztem aCsokonai Színház színpadára. Volt köztükjó és kevésbé jó, de fejlődésem szem-pontjából mindegyik jelentett valamitszámomra, mind saját gyermekem. Egy-

kettőt azért tán mégis megemlítenék: III.Richárd, Ahogy tetszik, Tévedések vígjátéka,Macbeth, Carmen, Fidelio, A köpeny, Aida, Aszecsuáni jólélek, Bánk bán, A z öreg hölgylátogatása, Sirály.

- Debreceni évei alatt is gyakran tervezettmás, olykor fővárosi színházakban is. Mi hoztaa fordulatot pályáján? Hogyan került aNemzeti Színházhoz? Más vidéki színházak mellett néha az

Egyetemi Színpadnak dolgoztam. A Sirálydebreceni bemutatója után tette fel BothBéla a kérdést, hogy nem szerződnék-e aNemzeti Színházhoz. A következő évbenvendégként H. Barta Lajos Kiáltás ésKomlós A z Édent bezárták című darabjátterveztem a Nemzeti Színháznak.Gondolom, munkámmal meg voltakelégedve, mert a következő évbenleszerződtettek.

- A díszlet- és jelmeztervező a színházi alkotókollektíva egyik tagja. A z adott mű, a szerző, arendező és a konkrét színpad igényeinek, illetveadottságainak alárendelve kell dolgoznia.Hogyan egyeztethető össze ez a sokféle„determináltság" az önálló alkotómunkával?Hol kezdődik és hol végződik az egyéni intuíciószerepe a díszletek megtervezésénél? Alkalmazott művészetben mindig

probléma az alá- vagy mellérendelt vi-szony, de csak azért, mert általában nemismerik fel, hogy az alkalmazott művé-szetek is önálló alkotóművészetek. Ha egyszobrász egy adott térre szobrot, ha egyfestő egy épületre mozaikot vagy freskóttervez, ha egy grafikus egy könyvhözillusztrációt készít vagy fedőlapot tervez,tulajdonképpen alkalmazott mű-vészitevékenységet folytat. De úgy érzem, hogyakármennyire kötődik is a térhez, azépülethez, az illusztrálandó könyvhöz,mégis alkotóművészi tevékenységetfolytat. A díszlettervezőnél, mivel egyalkotó kollektíva tagja, csak annyi akülönbség más alkalmazott mű-vészitevékenységet folytató művészek-kelszemben, hogy munkájában több té-nyezővel kell számolnia, és nehezebbmeghatározni, hogy hol kezdődik vagy holvégződik az egyéni alkotó tevékenység.Ezt még az is befolyásolja, hogy hogyanáll össze egy-egy produkció alkotókollektívája. A tervező már akkor elkezddolgozni, mikor elolvassa a darabot. Vanegy impressziója, amit papírra vet, be-mutat a rendezőnek. Hogy mennyire ta-lálkoznak az elképzelések, az nagyon vál-tozó; van, amikor az első koncepció ma-rad, és van, amikor több változat követi azelsőt, mert még a rendelkezőpróbákon isváltozhat a díszlet. A színészeknek

is vannak észrevételei, kívánságai, me-lyeket figyelembe kell venni, hiszen dísz-letelemekkel, tárgyakkal vannak a szín-padon körülvéve, ezeknek pedig segíte-niök kell munkájukat. Nem mindegy,hogy tudják-e használni azokat, hogy se-gítség-e számukra egy-egy elem avagyakadály. Ezen kívül vannak még olyanobjektív tényezők, mint a színpad adott-ságai, műszaki lehetőségei, a kivitelezőműhelyek, műtermek kapacitása, az ettőlfüggő elkészülési idő, és a rendelkezésreálló pénz. Ezek a tényezők azok, ame-lyekkel már a munka legelején számolnikell. A tervező alkotótevékenységét aszínházi produkcióban nehéz körülhatá-rolni, különösen, ha figyelembe vesszük,hogy minden, ami a színpadon van, vagyami ott történik, az a rendező akaratábólvan és történik. Ám, ahogy a színész alko-tóművészi tevékenységének alkotó jel-lege nem vitatható, úgy a tervezőnél semkétes, hogy ő a látvány képzőművészetialkotója. Véleménye szerint milyen az ideális

kapcsolat a tervező és a rendező között?- Az előző kérdésre adott feleletemben

mondtam, hogy a produkció első-számúlétrehozója a rendező. A rendező és atervező munkája erősen összefügg aprodukcióban. A tervezőnek azon kívül,hogy tudnia kell, milyen szellemben, fel-fogásban készül az előadás, tudnia kellminden olyan tárgyról, eszközről is,melyre az előadásban szükség van. Ezkiderül részben már a szövegkönyv elol-vasásakor, de a rendezői felfogástól füg-gően változhat is, és minden színpadrakerülő elem szoros része kell hogy legyena kép egészének. A tervezőnek mindenolyan dologról, ami a színpadképetalakíthatja, befolyásolhatja, tudni kell, ezpedig csak egy nagyon szoros rendező-tervező kapcsolat esetén jöhet létre. A z ön utóbbi években tervezett díszle-

teinek többsége térszínpadra készült. Ez amindenkori rendező elképzelése szerint alakultki, vagy az ön egyéni koncepciójának eredmé-nye?

- Azt hiszem, ez elsősorban azegyetemes színházi kultúra fejlődésébőlered. Az egész világon egyre inkább térthódít a térszínpad, olyannyira, hogy azújonnan épülő színházakat az építészekmár úgy tervezik, hogy alkalomadtán aszín-ház egy térszínpadot körülvevőszínházzá alakítható. A görög, a rómaiszínház, a commedia dell'arte színpada, aközépkori angol színházak is térszínpadokvoltak, ahol a játék, a gondolat és aszínész elhitető ereje volt a lényeg. Abarokk színház

Csányi Árpád díszletterve Maróti Lajos Az utolsó utáni éjszaka című drámájához (Nemzeti Színház)

eredménye a kukucskáló színpad, a bom-basztikus díszlet, mely nem mindig tudhelyet adni a gondolatnak, a színész va-rázslatának. A ma embere igényli a tiszta,egyszerű formákat: a színpadon is csak azlegyen, ami a hangulatot megteremti, ésami a gondolat kifejezéséhez szükséges.Csak térszínpadon lehet mellőzni mindazt,ami nem kell, ami elvonhatja a figyelmet.Tulajdonképpen ezekre a díszletekre nemis mondhatjuk, hogy térszín-padok, inkábbazt, hogy térszínpad hatású funkcionálisjátékterek, melyeket a rendező egy-egy jóelem vagy rekvizit alkalmazásával jólhasználhat, és így egy-egy kisebb elem,egy-egy rekvizit realitássá válhat. Aszokványos díszlet helyébe hangulatkeltőelemek lépnek és meghatározzák azelőadás szellemét, stílusát.

Vannak-e a mai színházi képzőművé-szetben körülhatárolható irányzatok (például

festészeti és építészeti stílus), és ha igen, melyekezek?

- Vannak, de nem tudom, hogy kö-rülhatárolhatók-e. Tudniillik egymásmellett megtaláljuk az építészeti és festé-szeti törekvéseket, és ezeken belül is ahuszadik század összes izmusait. Hogyaztán az egyes országokban melyik fel-fogásban készült díszletek fordulnak elő

túlsúlyban, az függ az adott nemzet ka-rakterétől, a színházi tradícióktól stb.

- Jut-e ideje más tervezők munkájánakmegtekintésére? A külföldi előadások és do-kumentációk alapján és azokkal összehason-lítva milyen összbenyomása alakult ki a ma-gyar díszlettervezés jelenlegi színvonaláról?

- Egyrészt a színházak központiműtermében elkészülés közben majdnemminden kollégám munkáját látom, aztán aszínpadon is megnézem. Külföldi elő-adások díszleteit könyvekből és egyszer-egyszer külföldi utazásaim alkalmávalláthatom. Ez nem sok, de azért összeha-sonlítást tenni elegendő. Nem a tervezésszínvonalában van a különbség, hanem azadott lehetőségekben, melyek sok esetbennagyon gátolják az előrelépést. Aműterem, ahol az összes pesti színháznaka díszletét készítik, egy olyan épületbenvan, ahol valamikor csak a NemzetiSzínháznak dolgoztak, most pedigelőfordul, hogy három-négy darab dísz-letein munkálkodnak egyszerre, ha ugyanegyáltalán van, aki megcsinálja. Az újanyagokkal való próbálkozás, kísérletezésitt, mondhatni, teljesen kizárt dolog. Aszűk anyagi keret, a rövid elkészítési időolyan probléma, amelyet rövidesen megkellene oldani, hogy reális összeha-sonlítást tehessünk a környező országok

és a magyar díszlettervezés színvonalaközött.

- Van-e díszlettervezői vágyálma, szokott-ekonkrét előadásoktól függetlenül is díszletettervezni?

- A díszlettervezés egy kollektív mű-vészet része, teljesen irreális tevékenységlenne rendező, színész és a többiek számí-tásba vétele nélkül terveket csinálni. Azcsak kép vagy makett maradna.

- Miként látja a színházi kritikán belül atervezői munka megbecsülését? Ön szerint asajtóban megjelenő színházi kritikáknak arendelkezésükre álló szűk keretek között mire

kellene a díszletet illetően elsősorban figyelem-mel lennie ?

- Mi lehet csinálni, ha csak ennyi helyjut számunkra? Azt hiszem, a drámárólkellene kevesebbet írni, és többet az elő-adásról, akkor több hely jutna a tervezőmunkájának értékelésére is.

- Ha egyétlen díszletét küldené el egy világ-kiállításra, melyik lenne az? Miért?

- Nemrég mutatták be a NemzetiSzínházban' Maróti Lajos darabját, Azutolsó utáni éjszakát, most ennek a díszletétérzem eddigi legjobb munkámnak. Ésezután talán majd azt, amit most fogokcsinálni.

Barta András

Az ember tragédiájaa rádióban

Beszélgetés Barlay Gusztáv rendezővel

Madách születésének 1950. évfordulóján,január közepén mutatta be a magyar rádióA z ember tragédiája rádiófelvételét, s ezzelegyszersmind régi adósságát istörlesztette. Egészen minimális szöveg-húzással került hangszalagra a mű, s ahelyenkénti rövidítést az adott szöveg-rész kifejezetten vizuális jellege indokol-ja is.

Mintha oratórium lenne, úgy kezdődik aMadách-mű rádióadása. S ezt az első benyo-másunkat összhatásában a rádiófelvétel végigmegőrzi.

A rádió teljesen egysíkú valami, sígy magától értetődően tisztul le benne,akárcsak az oratóriumban, a szöveg, aszöveget kísérő zene vagy zajeffektus.Egyrészt tehát önkéntelenül is e műfaj felétendál; másrészt viszont úgy érzem, énnem oratóriumot rendeztem. Én a drámátakartam megrendezni. Bár elképzelhetőnektartom, hogy egyszer kifejezettenoratóriumnak rendezzék meg a Tragédiát -színpadon. Nyilván azért is, mertannyiféleképpen megközelítették már, deazt hiszem, oratórium még nem készültbelőle. Úgy 1935 36 táján Németh Antalcsinált egy Tragédia-felvételt a rádióban, sez eredeti rádiófelvétel volt. A próbákfolyamán az is felmerült, hogy talán 1943-ban is készült egy felvétel, de erről senkinem tudott közelebbit. Annyitmindenesetre sikerült ki-nyomoznom,hogy körülbelül 35 évvel ezelőtt valóbanhanglemezre vették a Tragédiát; ez azonbansajnos, nincs meg a rádió archívumában.Kiselejtezték - jegyezte meg az archívumkezelője érdeklődésemre. Később aztán,kerülő úton, tudomásomra jutott, hogy alemezfelvétel egy példányát azIparművészeti Múzeum portása őrzi -tudniillik ezt a hanglemezt boltban árulták-, s bár el-adni nem akarja, szívesenelcserélné valami régi, tánczenelemezre.Meg fogom szerezni, már csakkuriózumként is.

Vajon a rádió adta „egysíkúságból"következik-e, hogy az álomképek, vagy mondjukígy: az álomszínpadi események sem az elején,sem a végén nem választódnak el semmi-féleélesebb hatáselemmel, jelezvén, hogy ez

másféle létezés, más jellegű valóság Ádám ésÉva számára?

- Nem, ezt szándékosan kerültem el.Nem tartottam indokoltnak. Mindig az íróa kiindulópontom, s a szövegből mindenkiderül. Shakespeare a legjobb „rá-diószerző" is ezért, hiszen pontosan el-mondja az időt, a helyszínt, a szereplőknevét, mivel nem bedíszített színpadraképzelte el darabjait. Nem kívántam te-hátsemmi olyasmit effektusokkal belema-gyarázni a műbe, amit az író nem írt meg,ami ellentétes az író mondanivalójával.Van persze saját véleményem, s ez vala-hol mindig kicseng, de nem tartozom a„megmásító" rendezők közé. A z embertragédiájának volt olyan rendezése, mely-ben valamelyik portálnál egy dublőr ésegy dublőz aludtak az előadás alatt, jelez-vén ezzel, hogy Ádám és Éva tulajdon-képpen alszanak, s ami itt történik, aztálmodják. Szerintem eléggé kezdetlegesmegoldás az ilyesmi. Bízom abban, hogyfelnőtt emberek hallgatják a rádiót - akinem az, úgyis elzárja -, s úgy vélem, aszövegből elég világosan kiderül - vagyiskiderült, mert Madách úgy írta meg -,mikor bocsát álmot Lucifer az emberpárra,s mikor ébreszti fel őket. Annyi zeneieffektust minden képbe, illetőleg aképeket elválasztó zenei átkötésbebelekomponált a zeneszerző DecsényiJános, azért jelzi az álom folytatását. Atulajdonképpeni zenei átkötés ugyanismindig három részből áll: az előző korbukása, álom s a következő kor. Annak abizonyos hárfamotívumnak tehát, melyhol burkoltan, hol kicsit direktebben je-lentkezett, az a funkciója, hogy jelezze,mint mondtam, az álom folytatódását.Persze ahhoz, hogy határozottan felfi-gyeljen az ember erre a vissza-visszatérőmotívumra, eléggé értő zenei fülre vanszükség, de a hiánya sem okoz értelmizavart.

- Lucifert Bessenyei alakítja. Az a Bessenyei,aki nagyszerű, mély, öblös orgánumával mint azÚr hangja „jelent meg", fenyegetett mindigszínházi Tragédia-élményeinkben. Bessenyeimost hízelkedő, nyájas, meleg hangjaival játszik,a halk és sima hangok, az egész hangvételBessenyei színészetén belül is igen izgalmas, egykicserélt, visszájára fordított Bessenyeirőlárulkodik. Mi Lucifer szerepe abban Az embertragédiájában, amelyet a rádióbanhallhattunk?

Mi Lucifer szerepe? Igen. Mert hogy ez a majdhogynem jósá-

gos, szelíd, gyakran jóízűen fel-felnevető Lucifersemmi esetre sem idézi meg az ördögi an-

gyal sátánvoltának tragikumát és félelmessé-gát,

de nem is a hűvös, bölcs játékmester, aki

megrendezi Ádám és Éva számára a törté-nelmet.

Ezekhez a Lucifer-felfogásokhoznekem semmi közöm sincs. Hogy úgymondjam, még Lucifer-felfogásom sincs.Számomra a Tragédiának nem három,hanem négy főszereplője van. Hogy ter-jedelmében a negyedik főszerep rövidebb,mint a másik három, az lényegtelen, hiszsúlyában annál jelentősebb, azért is játsza-tom Sinkovitscsal. Miről szól a Tragédia?Arról, hogy van két nagy erő, két nagyhatalom, két nagy szellem, s ezek vias-kodnak egymással. Sokszor egészen gyer-meteg módon: ki tudta ezt hamarább, kivolt hamarább, ki az erősebb ? Én vagyok-e az első vagy te? Még szó sincs azemberpárról, s már kitört kettejük között aviszály. Mindegyikük a maga igazátbizonyítandó használja fel a két nyomorultélőlényt, az emberpárt. De összeütközésük amű két tartópillére, az elején és a végén.Hogy Lucifer jóságos néha? Hogyne lenneaz, amikor az a célja, hogy magánakszerezze meg az embert. A „másik" sehagyja, s végeredményében egyikük semtudja megadni az embernek azt, amitőlmegtalálhatná várva várt boldogságát. Ameccs persze valahol mégiscsak eldől, hisza szövegből pontosan levezethető: az Úregy jottányival sem ad többet át a darabvégén, „elért eredményül" az embernek,mint amiért Lucifer harcolt, lázadt,szembeszállt. Így a két nagy erő harcábanaz ember nem találja meg a boldogságát,csak labdáznak vele, mert minden új képúgy kezdődik, hogy igen nagy lendülettel,hivéssel, akarással neki-fog, aztán mindenesetben megbukik. Valamennyi kép Ádámbukásával végződik. Nem tudok tehát arrólbeszélni, hogyan képzelem el Lucifert,mert a nagy meccs egyik résztvevőjénektartom.

- Sinkovits az Úr hangjaként mindjárt a játékelején megragad emberségével, természe-tességével, s a színházi előadások sokszor rosszélményű mikrofon géphangja után felrázóanfriss atmoszférát teremt. Elszántan arra törekedtem, hogy

semmi se legyen „géphang"; nehogy tri-viálissá vagy földöntúlivá váljék.

Lucifer viszont mintha túl visszafogottlenne. Kicsit balga szójátékkal élve, KohutMagda olykor tragikus mélységű Évájának sÁdám alakjában Mécs Károly férfiúi hősies-ségének és hősködésének hitelesebb ereje van,mint Lucifernek, aki „Erő és Hatalom". Fel-vetnék egy példát. Mikor Lucifer a falanszter-

képben mintegy megdermeszti Ádámot, mond-ván: „Álomkép, ne mozdulj ! Érezd kezem-nekvégzetes hatalmát" - nem hiszem el, hogy Ádámérzi, s nem tud mozdulni. Nem biztos, hogy csakazért nem, mert Lucifer hangja hűvös ésnyugodt, hisz ha „végzetes" akarna lenni, aznyilvánvalóan illusztratív és nevetséges hatásttenne. Amit maga számon kér, az mégis-

csak a XIX. századi színjátszás. Színházipéldával válaszolok. Nem lehet eljátszani,hogy „király vagyok"; rossz színész az,aki királyként akar járkálni a színpadon.A többieknek kell eljátszani a visel-kedésükkel, hogy ő a király. A színházban a jelenlevők jelenléte

teremt szituációt, s a király a szituációtólkirály. De vajon egy hang játékban is lehetekképp királyt teremteni? Ha azt hallom, „ne mozdulj", s ezt

csend követi, tudom, hogy emögött vanvalami. Erő. S éppen a beállt csend bizo-nyítja, hogy nagy erő.

- A végén Lucifer váratlanul felhagyjólfésült jópofaságával, és dühbe gurul.

- Mert elvesztette a játszmát. Azt hitte,ha megadja az embernek a gondolkodást,cserébe az majd úgy lép fel a másik nagyerővel szemben, hogy ezáltal nekibiztosítsa a győzelmet. Holott szerintemépp a gondolkodás képessége az „embertragédiája".

Mi a célja Lucifernek az eszkimóképpel? Ez újra csak színházszempontú kérdés, merthozzászoktunk, hogy ennek a képnek alátványa kelt elsősorban „iszonyatot".

Számomra az eszkimókép nem amegszokottat jelenti. Ádám és Éva min-den képben találkoznak. Eleve együvétartozásukat meg is beszélik. Egyek. Deaz utolsó képben - valamikor az időben,talán már napjainkban - az emberek márnem ismerik meg egymást. Két ember, akitizennégy képen át együtt volt, elmegyegymás mellett...

- A rádiófelvétel legatmoszferikusabb részeimár hanganyaguknál fogva is, érthető módon,a tömegjelenetek. Az egyes történelmi képeketbevezető zenei motívumok jellegzeteshangulatot teremtettek az egyes képeknek,anélkül, hogy a „korzene" igényével akartakvolna hatni.

- Nem a kort kellett jelezniök, hanem adrámát előrevinniök. A drámát viszont anép viszi -- mint a történelemben is. Anép hangja emberi hang, s ezeket ajellegzetes hangokat vittem végig a tör-ténelmen.

Saád Katalin

Petőfi Sándor: Az apostol (Irodalmi Színpad). Oszter Sándor (Szilveszter) és a Dominó Együttes(MTI Fotó - Keleti Éva felv.)

Az Irodalmi Színpadjövőjéről

Beszélgetés Keres Emil igazgatóval

- Bizonyára nyomós okok késztették arra, hogya Thália Színház gondjai mellett az IrodalmiSzínpadéit is vállára vegye. Milyenelgondolások vezették erre a lépésre?

- Második múzsámnak, második mű-fajomnak érzem az irodalmi pódiumot.Mondhatnám úgy is, hogy összenőttem azirodalommal, otthon érzem magam azirodalmi életben, szinte személyes ez akapcsolat. Így évek során át önkéntelenül iskészültem erre a feladatra. A legdöntőbbazonban, hogy a jelenlegi igényekegybeestek személyes elképzelésemmel,vagyis azzal, hogy az Irodalmi Színpadot amagyar irodalom fórumává és az elő-adóművészet otthonává tegyük.

- Mielőtt ezeket az elképzeléseket kifejtené,hadd kérdezzem meg: hogyan vélekedik azIrodalmi Színpad és a színházak viszonyáróláltalában?

Európai körutam során - a Szov-jetunióban, Csehszlovákiában s a nyugatiállamokban is - többek között aztvizsgáltam, hogy van-e ott ilyenfajta te-vékenység, és mennyiben kapcsolódik aszínházakhoz. Igyekeztem tehát a hazaieredményekne a kontrollját megkeresni.Bár ez a téma külön fejezetet igényelne,annyit megállapíthatunk, hogy kifejezet-ten ilyen zsánerű színpad - amely államitámogatásban részesül - nincs, s ez márönmagában fémjelzi a hazai tevékenysé-get. Ugyanakkor tény, hogy a színházakmellett műfaji rangra lépett a drámán kí-vüli irodalom megszólaltatása. Tervünk,hogy a Színházi Intézettel karöltve olyannemzetközi szimpoziont rendezzünk,melynek alaptémája a műfaj támogatása,illetve hitelének megerősítése lenne. Ma-gyarországon az előadóművészetnekrendkívül nagy hagyománya van, és ennektörténete ugyancsak feldolgozásra vár. AzIrodalmi Színpad megalakulása éppenezért volt nagyon jelentős állomása a mű-fajnak, s a vállalkozás érdeme a szó szorosértelmében elévülhetetlen.

Versen és drámán kívül az irodalomminden más műfaja elsősorban olvasás-

ra íródik és íródott. Verset mondani,helyesebben versüket mondani, ezekszerint csak költőnek lenne szabad. Egykönnyen előrántható, kicsit szubjektívindoka mégis van annak, hogy mi, szí-nészek verset mondunk. A következő:elvárják, igénylik. Ha vitatottan és egykicsit körülírottan is, a vers költészet-esztétikai megfogalmazása a következő:hangtani ritmus. A hangtani elnevezés-ben pedig a megszólalás feltételezése isjelen van. Ezért a versmondást, azt hi-szem, jogosan tekinthetjük a vers életeegyik tulajdonságának.

Említette, hogy az állami elképzelések -tehát mintegy a megrendelő elképzelései -egybeestek a személyes elgondolásokkal. Kérem,szóljon néhány szót erről. Hármas célkitűzésünk van. Az Iro-

dalmi Színpadot szeretnénk a magyar iro-dalom fórumává tenni. Ez elképzelhetet-len a Magyar Írók Szövetségével valószoros együttműködés nélkül. Az Iro-dalmi Színpad felolvasó színház is szeret-ne lenni, s ez eleve feltételezi a kritikusokbevonását, a publikáció és a figyelemfel-keltés kérdését. Célunk, hogy a színpadot amagyar irodalom saját színházának te-kintse. Ide szeretnénk koncentrálni a ma-gyar írókat, nem utolsósorban az író-olvasó találkozók rangosabbá tételével. Mint már említettem, egyben az

előadóművészet és előadóművészek ott-honának is szánjuk az Irodalmi Színpadot.Szerencsés helyzet - amit nem utol-sósorban a rádiónak és még inkább a té-vének köszönhetünk -, hogy színészeinkés rendezőink egyaránt otthon vannak adrámán kívüli irodalom megszó-laltatásának műfajában. Ezért úgy is fo-galmazhatom a feladatot, hogy vala-mennyi színházunk irodalmi kamaraszín-házává szeretnénk válni, beleértve a vi-déki színházakat is. A fentiekkel egyenrangú feladatnak

tekintjük a közművelődési programot,amelyet két alapvető dologban körvona-laznék. Egyrészt az irodalmi érdeklődéstfelkelteni, ahol még ez nem történt meg,másrészt további olvasásra ösztönözni amár érett, felnőtt közönséget.

Úgy gondolom, az elvi körvonalazás -ami már önmagában komoly horderejűkoncepció - után meg kell kérdeznem a gya-korlati programról is. Hogyan válnak valóratehát a fenti célkitűzések ? Rendkívül sokrétűen. Állandóan

műsoron tartjuk - tehát repertoárszerűen -a magyar klasszikus költészetet PetőfitőlRadnótiig. A világirodalom klasszikuslírikusainak évfordulóktól

függetlenül - évente két estet szentelnénk.Jelenkori költészetünket változatosformában kívánjuk bemutatni: egyrésztnagyjaink szerzői estjeivel (ilyen voltpéldául az Illyés-est) ; felnőtt költésze-tünk szerkesztett közös estjeivel (köte-tekhez igazodva), továbbá a fiatal költőkfórumával, ahol mestereik és bírálóik ishangot kapnának. A költészet mellett -azzal párhuzamosan - a kisepika ispódiumra kerülne. Folyóiratesteket, mű-fordítói esteket kívánunk rendezni, meg-ünnepelni a hazai és külföldi irodalmiévfordulókat; műsorral várnánk a kül-földi íróvendégeket, és természetesen ne-künk is ünnepünk a könyvhét, valamint aKöltészet Napja.

- Gondolunk olyasmire is, hogy akülönféle izmusok szerkesztett estekkelkapjanak megfelelő illusztrációt, termé-szetesen a gondolati és társadalmi háttérkellő megvilágításával. Nagy segítségebben a Gondolat Könyvkiadó hasonlósorozata.

- Olyan színészportrékat szeretnénkbemutatni, amelyek kifejezetten önállóirodalmi estek is egyben, avagy ars poe-ticus vallomások, s itt helyet kapnának adrámai műfaj színpadon ritkán jelentkezőreprezentánsai (poémák, drámai költe-mények, könyvdrámák).

- Az egyes műfajoknak önálló vagyszerkesztett esteket szánunk. Meg akarjukszólaltatni a határokon kívüli magyarirodalmat. Tankönyvkiegészítő szerepetis vállalnánk: az időhiányt és a szemlél-tetési nehézségeket orvosolandó egyesesteket az iskolában tanított anyag be-mutatásának szentelnénk. Ugyancsakközművelődési programunk érdekében,az irodalmi igény felkeltése végett, elláto-gatnánk a művelődési otthonokba. A ho-rizont szélesítése céljából meg akarjuknyerni partnerünknek a Szocialista Kul-túra hálózatát. Végül feladatunknak te-kintjük, hogy segítséget adjunk az ama-tőr mozgalomnak is.

- Ebben a valóban gazdag programbanszerepelt egy utalás az iskolákra is. A zIrodalmi Színpad törzsközönségét jobbára afiatalok alkották. Számít-e rájuk továbbra is aszínpad ?

- Feltétlenül. Sőt, olyan szándékainkvannak, hogy kimenjünk az iskolákba ésaz irodalmi tanterv keretében úgy-nevezett szemléltető órákat tartsunk.Ennek érdekében közös terv készül aFővárosi Tanács Művelődési Osztályával.Én már részt is vettem efféle órán -mondhatnám úgy is, hogy tartottam ilyenórát -, de önálló estekkel is szí

vesen segítenénk az iskolákat, amint erreugyancsak volt példa a múltban. A programmal kapcsolatban engedjen

meg egy utolsó kérdést: mik a köze jövő tervei,vagyis ebben a szezonban milyen újdonságokkaljelentkezik az Irodalmi Színpad ? 1973 tavaszán három évfordulót

ünneplünk: Csokonaiét, Bálint Györgyétés Majakovszkijét. Bálint György-estünket például úgy kívánjuk bevezetni,hogy Boldizsár Iván, aki Bálint György jóbarátja volt - kortársakkal beszélgetve -idézné fel az író alakját. Puskin Anyeginjétés Radnóti Töredékekjét tervezzük még errea szezonra, valamint a NemzetköziKöltőtalálkozó megrendezését. No és nemutolsósorban a jövő évad terveinekkialakítását. Utoljára hagytam azt a kérdést, amivel

talán kezdenem kellett volna: mi a véleménye azirodalmi színpadi műfaj elméletivonatkozásairól, továbbá a színpad és a kritikaviszonyáról ?

- Nagyon lényegesnek tartom mind-kétkérdést. Okkal vetődhet fel ugyanisbárkiben a kétség a drámán kívüliirodalmi műfajok megszólaltatását ille-tőleg. Szerintem egyetlen szempont teszimindezt jogosulttá, mégpedig az igény.Az egyre nagyobb társadalmi igény. Ezzelazonban alapvető tilalmak is együttjárnak: a színésznek, a rendezőnek nemszabad a mű elé tolakodnia. Amegszólaltatásnak olyan indítékúnak kelllennie, hogy fel tudjon mutatni valamihangsúlyosabbat; mind a maga, mind aközönség szempontjából gondolat-ébresztő legyen a bemutatás. Elenged-hetetlen éppen ezért a kontaktus meg-teremtése, amiből következik, hogy azirodalmi színpadi műfaj nagy egyénisé-geket tételez fel és követel.

- Ami a kritikát illeti, elsődleges fel-adatnak érzem egy kritikai mérce fel-állítását. Ehhez viszont az szükségeltetik,hogy a kritika ne alkalomszerűenfoglalkozzék a műfajjal, hanem állandókapcsolata legyen vele. Úgy érzem, hogya SZÍNHÁZ nemcsak az elméleti prob-lémák megoldásában lehet az IrodalmiSzínpad segítségére, hanem kritikaifunkciójában is. A figyelő, segítő, vitat-kozó barátnál nincs jobb szövetséges, s afolyóiratban én ezt a szövetségest vélemmegtalálni.

Lux Alfréd

fórumRádiós beszélgetés Malonyay Dezsővela vidéki színházakról

A Rádió színházi „folyóiratában", a Színházi Magazin 1973. január 7-i adásában aműsor szerkesztője, Benkő Tibor eszmecserét folytatott Malonyay Dezsővel, aMűvelődésügyi Minisztérium színházi főosztályvezetőjével. Mivel az interjú kapcsolódikMolnár Gál Péter: Vidék? Vidéki című, lapunk 1972. novemberi számában meg jelentírásához vitatkozva a cikk egynémely megállapításával, vagy továbbgondolva a felvetettgondokat, feladatokat, úgy gondoljuk, közöljük a beszélgetés némileg rövidített változatát.

a közművelődés és a közművelés kérdéséről rendszeres viták folynak, sőt: alapvetőhatározat született erről, s működik egymagas színvonalú testület, amely ekérdéssel törődik, én azt hiszem, a rádióközművelő munkájában fontos szerepe vana színésznek. A rádión belül a színészművészi munkája olyan önállósult,tiszteletre méltó teljesítmény, amelyetjoggal lehet a televízió és a film melléállítani.

B. T.: Én még hozzátenném azt: a vidékiszínészektől nem lehet megkívánni, hogy nelépjenek túl megyéjük határain, s csak egy-egymegye lakossága ismerje őket. A rádiózás, atelevíziózás, a szinkronmunka nagybanhozzájárul ahhoz, hogy a színészt, különösen avidéken élő színészt az egész ország megismerje.

M. D.: Ez természetes, hiszen meg-fordítva is így van. A budapesti színészek,akik személy szerint ritkán fordulnak megvidéken, nyilvánvaló módon a rádióban, atelevízióban vagy éppen a filmvásznonjelenhetnek meg, és tehetik magukatláthatóvá-hallhatóvá az ország egészlakossága előtt.

B. T.: Örvendetesnek érzem azt a jelenséget,hogy a legutóbbi években-hónapokban egyre többismeretlen hang, ismeretlen arc jelenik meg arádióban, illetve a televízióban.

M. D.: Valóban így van. Hiszen a vitátkiváltó alapakció, a Nem budapestiszínházak vetélkedője, tulajdonképpen azt afő célt kívánta elérni, hogy megismertessea vidéki színészeket, olyan sok-színűségükben mutassa be őket, ahogy ezta rádió engedi.

B. T.: Most valóban nem lenne értelmebelemenni ebbe a speciális rádiós műfajú vitába,mert - gondolom - erről már más fórumokon isbeszéltek és beszélni fognak. Molnár Gál Péterannak, ad hangot a későbbiekben, hogy aszínész elsősorban anya-színházában dolgozzék.Maradjon elég szabad ideje az erőgyűjtésre,újratöltődésre, s felveti, hogy a vidéki színészekfizetését rendezzék, sürgősebben, mint afővárosiakét, te

remtsenek rendet lakáskörülményeikben. Énmég azt is hozzátenném egyébként, hegy a fizetésés a színészlakások helyzete városonként más ésmás. Van-e törekvés arra, hogy ezen a téren nelegyen olyan nagy különbség egyes városok, illetveegyes színházak között?

M. D.: Talán először az első - ésegyszerűbb - észrevételre válaszolnék. Avidéki színészek fizetését két esztendővelezelőtt rendeztük. S elsősorban az övéketrendeztük, s ma a vidéki színészekátlagbére elérte, sőt, helyenként meghaladjaa fővárosi színészekét. A gond mostfordított. A fővárosiakét kellene rendezni.Ami a lakáskérdést illeti, nyugodtanmondhatom, hogy azokon a helyeken,melyekre Molnár Gál Péter elsősorbangondolhatott - Győr, Kecskemét - aszínészek lakásgondjaival komolyanfoglalkoznak, két éven belül ez a problémaitt is megoldódik.

B. T.: De azt el kell ismernünk, hegypillanatnyilag éppen Győrben, Szegeden,Kecskeméten meglehetősen rossz lakáskörül-mények között élnek a színészek.

M. D.: Igen, ezt elismerem. De tudo-másul kell vennünk, hogy az egész or-szágnak vannak lakásproblémái, gondjai,még akkor is, ha egy szakmán belülnyomasztóbbak ezek a gondok.

B. T : A vidéki színészek lakásgondja avidéki színházak helyzetét is nehezíti, hiszenemiatt nehezen tudnak, új - fiatal vagy idősebb,'ismertebb - színészt szerződtetni, s ezakadályozza művészi fejlődésüket is.

M. D.: Nagyon boldog lennék, ha ezt azegész kérdést a lakásügyre lehetneredukálni. Nem lakáskérdésről van csakszó. Hadd mondjam el, hogy Kaposvárra,Szolnokra vagy legutoljára Szegedre nemkevesebb, mint hat-nyolc, sőt Kaposvárratizenkét fiatal színész önelhatározásábóljelentkezett, bár ismerték a feltételekrendkívüli mostohaságát. Azértjelentkeztek, mert úgy vélték, olyanalkotóközösség jön létre ezeken a helyeken,amelyért mindezt érdemes vállalni.

B. T.: Bevált-e az a rendszer, amely szerint aszínházak egy-egy megyei tanácshoz tartoznak ?Ennek következtében - sokan így vélik - kisebbhatásfokú a központi irányítás és támogatás.Kétségkívül úgy tűnik, hogy azokban amegyékben, ahol a megyei tanács szívéhez közeláll a színház, ott kedvezőbb a helyzet, másuttviszont jóval rosszabb. Nem kellene-e ezenközpontilag változtatni ?

M. D.: A megyei tanácsok irányításávalműködő színházak helyzete, nyugodtanmondhatóm, évről évre jobb.

Benkő Tibor: A magyar színházi életnekrégi, megoldatlan gondja a fővárosi és vidékiszínházak egyenlőtlen helyzete. Ez - nagyjából- abból adódik, hogy Budapestrekoncentrálódik a szellemi élet. Aki a fő-városban színész, ott van a lehetőségek tár-házánál. Gépkocsival, busszal, villamosonnegyedórák alatt eljut saját színházába, arádióba, a televízióba, a szinkron- és a játék-filmgyárba. Magyarán: sokkal könnyedebbenhozzájut az országos hírnévhez, mint az, akia fővárostól távol, meglehetősen elfoglalva él.Tegyük mindjárt hozzá, ez a jelenség nemcsaka színházi életben fedezhető fel, sajnos, atársadalom más területein is. Országosprobléma ez. Lapok, folyóiratok cikkeznekróla, s számtalan törekvés, határozat, jelentősforintösszeg kívánja megváltoztatni -ipartelepítésekkel és egyebekkel - a meglevő,kétségkívül egészségtelen Budapest-centrikusságot. A Színházi Magazin ter-mészetesen csak a saját háza táján akarkörülné z n i . Erre kiváló alkalmat adottMolnár Gál Péter cikke, mely úgy érzem, sokérdekes, egyben vitatható nézetet sorakoztat fela vidéki színházak helyzetéről. Erről szeret-nék szót váltani Malonyay Dezsővel, aMűvelődésügyi Minisztérium színházi fő-osztályvezetőjével, s egyben sajnálkozni, hogy acikk írója, az ismert, kiváló színházi kriti-kus, Molnár Gál Péter nem vállalkozott abeszélgetésben való részvételre. Aligha van módarra, hogy a nagy visszhangot kiváltó írástrészletesen ismertessem. Egyébként a folyóiratcikke csak alkalom arra, hogy a vidékiszínházi életről beszélgessünk. Nem szeretnékbelebonyolódni a tanulmánynak, abba arészébe, mely azt fejtegeti, hogy a rá-diózás, atelevíziózás adhat-e művészi fejlődést,kibontakozást, segítséget a művészi pályakiteljesítéséhez. Molnár Gál kategorikusanválaszol: nem adhat. Majd hozzáteszi: arádiózástól nem gazdagodik a színész, inkábbcsökken művészi ereje. Csak keresetiforrásként üdvözölhető a vidéki színészekszempontjából a rádiózás. Igy látja ezt Ö n is?

Malonyay Dezső: Nem. Ma, amikor

Mi a legteljesebb összhangban és egyet-értésben vagyunk abban a megyei irá-nyítószervekkel, hogy mikor melyiktényezőt kell erősíteni ahhoz, hogy atársulat megizmosodjék, hogy vonzza afiatal színészeket. Ahogy az előbbmondottam: nem lehet csak a lakás-kérdésszemszögéből vizsgálni a vidéki színházakproblémáit, a társulatfejlesztést. Deugyanakkor sürgősen hozzáteszem: nemszabad figyelmen kívül hagyni ezt sem,mert a munkakörülmények döntőek aművészi alkotó-munka szempontjából. Énúgy ítélem meg, hogy ezt a tanácsok jólérzékelik, s ennek érdekében jelentőslépéseket tettek.

B. T.: Nem mindegyik tanács érzékeli eztegyformán.

M. D.: Ez természetes. Minden ta-nácsnak különbözőek a feltételei. Más-más nyomasztó terheik is lehetnek. Csakegy zárójeles gondolatban utalnék arra,hogy most az iskolák körül számtalannyiprobléma merült fel. Épületek, újlétesítmények stb. Bizony, úgy tűnik, hogysok helyen most ezek a gondok kerültekelőtérbe.

B.T.: Tehát helyesnek tartja, hogy a vidékiszínházak egy-egy megyéhez tartozzanak ?

M. D.: Olyannyira helyesnek, hogy avidéki színházi körzeti rendszer, amelyet kétévvel ezelőtt ajánlottunk a tanácsoknak, samely nem egyszerűen megyei színház,hanem egy régió, egy nagyobb területszínházi ellátásának a gondját vállalja, azthiszem, csak így és ebben a szerkezetbenvalósítható meg jól.

B. T.: Érvényben vannak viszont olyan,hosszú évekkel ezelőtt megszületett központirendelkezések, amelyek még mindig különb-séget tesznek a budapesti és a vidéki színházakközött. Arra gondolok például, hogy több évvelezelőtt egy olyan miniszteri rendelkezés látottnapvilágot, amely előírta, hogy egy-egybudapesti, illetve vidéki színháznál rendezőnek,színésznek mennyi a kötelező munkája. Atervezőknek-díszlet- és jelmeztervezőkregondolok - kétszer-háromszor annyit kelldolgozniuk, mint budapesti kollégáiknak.Meglehetősen igazságtalannak tetszik ez.

M. D.: Nem úgy differenciáltunk, hogyvidéki vagy budapesti tervezői, illetverendezői feladatok. Azt néztük, hogymilyen feladatok vannak. Tehát: hánybemutatandó mű és hány személy, vagyisrendező és tervező van az adottszínházban. Ehhez képest kellett kiala-kítani a kötelező tervezések, rendezések,illetve a kötelező színészi fellépések szá

mát. A feltett kérdést azért tartom jogos-nak, mert az idő valóban meghaladta ezt arendelkezést. Hadd mondjam el, hogyszándékunkban. van ezen változtatni,hiszen az a dolgunk, hogy az időkváltozásaihoz igazodva igyekezzünk aművészi munka jobb feltételeit kialakítani.

B. T.: Ez azt jelenti, hogy csökkentik a vidékiszínházaknál a kötelező munkát? M. D.: Atervezőművészekre gondol? B. T.: Rájukis.M. D.: Akkor és úgy, ha a színházak

tudomásul veszik: rendkívül fontos, hogyegy alkotói közösségben - a színházban - atervező a szellemi közösség alkotó tagja.Nem vendégekkel, kapkodva ésalkalmanként kell megoldani a feladato-kat, hanem egy előre eltervezett, közösszókinccsel rendelkező testülettel át-gondoltan.

B. T.: A z utóbbi években - itt legalább 4 - févre gondolok - sokat tettek a vidéki színházaka mai magyar dráma bemutatásáért. Úgyérzem, többet, mint a fővárosi színházak. Es eznem kis érdem.

M. D.: Ezzel egyetértek. Es éppen azérthiszem azt, hogy a vidéki színházak zöme,ahol alkotóközösségek alakultak ki, nemfordítják tekintetüket Budapest felé, ahogyezt Molnár Gál Péter megfogalmazta. SemZsámbéki Gábor, sem Székely Gábor, semSík Ferenc vagy Sándor János nem fordí-totta arcát Pest felé, amikor önálló alkotóigondolattal, olyan szerzőkkel ésalkotótársakkal dolgoztak együtt, akikBudapesten még nem jelentek meg szín-padon, vagy csak később jelentek meg, solyan színpadi megfogalmazásban mu-tattak be műveket, amelyek nyugodtankiállják a próbát a pesti utánjátszással,vagy ha tetszik, a pesti mégegyszer-utánjátszással.

B. T.: Ha már éppen Sándor Jánosnak, aszegedi Nemzeti Színház főrendezőjének anevét említette, meg kell említenem, hogy márhosszú évek óta együtt dolgozik GörgeyGáborral, vagy együtt dolgozott Révész Gy.Istvánnal, akinek mindkét színpadra kerültdarabját ő rendezte. Valóban olyan személyeskapcsolatot teremtett az írókkal, ami pél-damutató lehet más rendezők számára is.

M. D.: Sándor János nemcsak a szerzők,írótársak megtalálásában jeleskedik, deönálló gondolata is van a művekről.

B. T.: Térjünk még vissza Molnár Gál Pétercikkére. Egyik érdekes megállapítása szerintnem a főváros után kell sóvárogni, hanem ottkell nyújtani a legteljesebb művészi munkát,ahol vagyunk. A színház egyik

feladata belenőni a városba. Ebben bizony vanigazság. Mi a véleménye erről?

M. D.: Alapvetően az a szándékunk,véleményünk, közös akaratunk együtt avidéki színházak vezetőivel, hogy aszínész, a színház közéleti tényező legyenott, az adott városban, megyében - ré-gióban -, ahol játszik, ahol dolgozik. Aközéletiségen azt értem, hogy jelenjen mega kulturális és a közművelő munkában; aszínész váljék közéleti személyiséggé is,tudjanak róla. Segítsenek megteremteni aváros, a megye, illetve a régió sajátoskulturális arculatát.

B. T.: Vannak-e például Szolnokon,Békéscsabán olyan irodalmi, színjátéki ha-gyományok, amelyeket a színházakkövethetnének

M. D.: Amit számon kérnek rajtuk, azsok helyütt nincs. Ahol van, ott élnek vele.Szegedre, Kaposvárra, Pécsre gondolok,de nem utolsósorban Veszprém-re,amelyet először kellett volna említenem. Aveszprémi iskolaszínházra és a színházközművelő karakterének elsőmegjelenésére.

B. T.: Veszprém valóban sokat tesz azért,hogy a Veszprém megyében dolgozó és élő,vagy legalábbis a munkásságuk jelentős részét amegyében töltő írók bekapcsolódjanak aszínház alkotó folyamatába. A szegedi színházis „ felfedezett" két helybeli szerzőt: MocsárGábort és Bárdos Pált. Szóval: vannakkísérletek. Nem vitás, jó lenne, ha a színházakmég szívósabban törekednének bevonni aszínházi életbe a megyében élő írókat, mintahogy a kecskemétiek felfedezték dráma-írókénta megy ükben élő Raffai Saroltát.

M. D.: Én azt hiszem, valóban így van.B. T.: Molnár Gál Péter cikkének, egy másik,

nagyon fontos megállapítása, hogy a vidékiszínházak vegyesfelvágott műsor-renddelrendelkeznek, vagyis az, hogy operettet,klasszikus, modern, nyugati és népi de-mokratikus drámákat egyaránt játszanak. A z tállítja, hogy ez a „vegyesfelvágott" műsorrendcsírájában fojtja el az önálló gondolkodású,önálló stílusú rendezői, szín-házijellemvonásokat. Szerinte utánjátszó színházzáavatja a vidéki színházakat. Valóban így vanez? Mit tehetnek, a vidéki színházak? Milyenlegyen a műsorrendjük ?

M. D.: A vidéki színházak nem után-játszó színházak. Legalább a számokszigora győzzön meg bennünket erről. Eznem indulati kérdés, ez tény. Az előbb márpéldálózgatva megemlítettem néhányrendezőt és a velük dolgozó szerzőket.Annak igazolására, hogy menynyire nemutánjátszók a vidéki színhá-

zak, hadd mondjak el most néhány egy-szerű adatot is. A bemutatott új magyarműveknek több mint fele vidéken kerültszínpadra. De nemcsak az új magyarművek, hanem más drámák bemutatóitekintetében is hasonló a helyzet.

B. T.: Vagy éppen a klasszikus művekújrafelfedezésében, mert Madách több művét -például - éppen a vidéki színházak vitték újraszínpadra ..

M. D.: Pontosan így van.B. T.: Térjünk vissza a vegyesfelvágott

műsorrend ügyére. Mit tehetnek egy megyében,ahol sokféle igényű és ízlésű ember él?

M. D.: A felvágott nem szimpatikushasonlat, mert a felvágott mögött mindigmegjelenik az úgynevezett „absnizli", vagyaz „abfall", s azt hiszem, ez nemmegtisztelő. Nem vegyesfelvágott ez.Többoldalú és többrétű köz-művelőfeladattól van szó, ez az igazság.

B. T.: A cikk végén még egy megállapításttett a szerző. Szerinte a vidéki színház elnevezésmindaddig kellemetlenül hangzó lesz idézekcikkéből , „ameddig vidéki színésznek lennivalóban hátrányosabb helyzetet jelent, ameddiga vidéki színház nem egy vidék színháza lesz,hanem vidékiesen játszó, fővárosmajmoló . . ."A z t hiszem, már idáig sikerültbebizonyítanunk, hogy ma már a vidékiszínházak - általában - nem vidékiesenjátszanak, eredeti bemutatóikkal nemhogy afővárost majmolnák, de sok esetben inkábbmegelőzik. Izgalmas viszont a kérdés, várható-ea vidéki színészek helyzetének javulása ?

M. D.: A vidéki színházak nem maj-molják Budapestet. Minthogy - haddmondjam el azt is - a magyar színházaksem nagyon majmolják azokat a külföldidivatokat és izmusokat, amelyeket akritikai közélet rajtuk gyakran számon kér.Én ezt pozitívnak tartom. Hogy várható-ejavulás a vidéki színházak helyzetében aművészi munka feltételeit illetően, s atovábbi munkájukat elő-segítő intézkedés?Igen, várható. Mert úgy hisszük, ha akörzetesítési rendszer kiteljesedik, és többmegye közös erő-feszítésével a megyeiszínház bekapcsolódik a munkába, és hamegvan a szándék, akkor megvalósul azelképzelés : kevesebb előadással is többnézőhöz jut el magasabb művésziszínvonalon a színházi produkció.

B. T.: Van-e még valami, amiről mostszívesen beszélne?

M. D.: Egy-két gondolatot még el-mondanék, amit feljegyeztem magamnak.Van még néhány olyan tévedése a vitatottcikknek, ami talán a cikkíró

dezinformáltságából ered, amit a valóságés a pontosság kedvéért jó lenne ki-igazítani. Azt írja egy helyütt, meg kel-lene vizsgálni, hogy a nyári előadásokmennyire exportelőadások. Én azt hi-szem, elkerülték Molnár Gál figyelmét agyulai várszínházi előadások. Mert ezek-nek az előadásoknak a színészei tekinté-lyes mértékben helybeliek, békéscsabaiak,s csak egyharmadban budapestiek, s ezzelegyütt „exportképesek". A szomszédosAusztria érdeklődéssel és elismerésselnyugtázta a fertőrákosi barlangszínháznaka Grillparzer-évforduló alkalmábólrendezett előadásait, amelyek a győriszínház produkciói. De hadd mondjam el,hogy a Szentendrei Teátrumot sem tartom„exportelőadásnak", hiszen színészeibudapestiekből és főiskolásokbólrekrutálódnak. Később a mű-sorfüzetrőlszól Molnár Gál Péter, hiányolva, hogy avidéki színházaknál nincs, ha van, nemmegfelelő színvonalú a műsorfüzet. Hát énazt kívánom, bár a fővárosban volna annyiés olyan változatosan sokszínű, gyors,informatív jel-legű műsorfüzet, mintamennyi vidéken van. Ezek aműsorfüzetekaz informáláson túl -eligazítanak, tájékoztatnak. Egyszóval -már megint visszatérek aszóhasználathoz közművelő jellegűek,bemutatnak, megmagyaráznak, helyéreraknak személyeket, szerzőket, írókat,műveket. Teljesítik azt a feladatot, amit anagyközönség vár a színháztól.

KÖVETKEZŐ SZÁMAINK TARTALMÁBÓL

Földes Anna:Petőfi a színlapon és a színpadonHermann István :Kóborlovagi oroszlánszínházPályi András:Játék és szertartásSzántó Erika:Hitványság-börzeSziládi János:A holtak hallgatásaKoltai Tamás:A kaposvári példaMolnár Gál Péter:Happy EndKöpeczi Bócz István:Mindennapi metamorfózisMajoros József:Csehov deszkasírban?Mészáros Tamás:

Boldogan játszani(Beszélgetés Gobbi Hildával)

A magyar teátrumügyében

Levél Malonyay Dezsőhöz

Kedves Dezső!

Remélem megbocsátod, hogy nyilvános-ság elé tárom barátságunkat, de úgy hi-szem, ennek a szakmai lapnak a hasábjainnem miniden tanulság nélküli lesz kettőnkkapcsolata. Legelőbb is el kellmondanom, miért tisztellek Téged, ésmiért tartom értékesnek barátságodat.Mindenki tudja Rólad, hogy vérbeli szín-házi ember vagy, tehát nemmasztiksszagtól érintetlen, hűvöskulturális tiszt-viselő, vagy ahogyanSomlay Artúr szerette mondani: Theater-fremd vagyis színházidegen elem, aki aztsem tudja, melyik oldalon kell bemenni aszínház épületébe. Magad is színész voltálvala-mikor, tehát enbőrödön tapasztaltadmeg ennek az átkozott-szép mesterségnekgyönyörűségeit és keserveit. Ennek azegykori színészségnek köszönhető, hogyugyanolyan megszállott hőfokon tudodűzni jelenlegi hivatalod - amit nem te-kintesz méltóságnak -, belső szempontokszerint a színházi élet részletes isme-retében végzed eredményes munkád, nempedig íróasztal mellett kiagyalt el-képzelések szerint.

Ez és a közös cél, kettőnk munkájánakegybehangzása vonta kettőnk között szo-rosabbra a kapcsolatot, mint ahogy na-gyon sokan vannak a szakmában, akikszeretnek Téged és barátjuknak tekinte-nek, őszinték Hozzád és Te is mindigőszinte vagy hozzájuk.

Meggyőződésem, hogy ez a viszony, eza póztalanság és folytonos jelenlét aszínházi élet nagyobb vagy egészen ki-csinyke ügyeiben, az az otthonosság,amivel beléphetsz bármelyik színház bár-melyik kapuján, és oldott hangon beszél-hetsz a színpadmesterrel vagy az igazga-tóval, főszínésszel vagy jelmeztervezővel,ez az eszményi kapcsolat vezető ésvezetettek között. A szocialistatársadalomban egyre kevésbé szabad,hogy a Hivatal mumus legyen, alkotókijesztgetésére szolgáló, fenyegetőintézmény, egyre inkább baráti tanácsadóés segítő testületté kell alakulnia, hiszencsak összegezi és irányítja azt a területet,amelyik alája tartozik. Ennekmegfelelően, én úgy képze-

lem el a jövőt, ahogyan Veled tud hangotteremteni ennek a szakmának apraja vagynagyja. Egy ügy szolgálata nem tűr mél-tóságteljességet és fölényeskedést. Közö-sen töprengünk, közösen veszkődünk aproblémákkal, és minden értelmes, értőembernek egyforma szava van az ügyben,ha a végső döntés kötelessége Rád hárulis.

De éppen, mert ennyire szőröstül-bőröstül színházi ember vagy, és ennyirehevesen és elzárhatatlanul vagy az, nemlehetsz mentes a színháziak érzékenysé-gétől sem. Most, a fent közölt rádióbe-szélgetésben ilyen színházias sértődöttségfelhangjait érzem. Azt természetesen Te istudod, hogy a közös beszélgetés elől nemazért tértem ki, mintha valaha is féltemvolna szembekerülni leírott szavaimmal,és megfutamodnék a szembesítéstől,hanem, mert a rádió illetékes osztályaLétay Verával és velem szembenméltánytalanul járt el, és így természetesennem állhatok a jövőben rendelkezésükre.Ha ebből Te magad iránti sértést éreztél ki,azt szívemből sajnálom, és őszinténmegkövetlek.

Ami az érintett, SZÍNHÁZ-ban meg-jelent cikket illeti, ez is áldozata lett ahazánkban uralkodó figyelmetlen olva-sásnak, a mondatolvasásnak, ahol nem azegész szellemét akarja olvasója kita-pintani, hanem kiragad mondatokat,mondattöredékeket és szavakat, hogyazokon lovagolva azt tulajdonítsa a cikkírójának, amit ő szeretne hallani, vagyamitől felháborodni támad kedve. Így,természetesen - talán fölösleges is eztmagyarázni - én a rádiót igenis művé-szetnek tartom, ezt én kétségbe nemvontam az említett cikkben sem, mind-össze azt kockáztattam meg állítani, hogya rádióban végzett színészi munka az adotthajszában, színészi elhasználtságban,csekély számú próbák esetében nem adművészi eredményt, csupán csak fel-olvasását az írói szövegnek. (Erről alka-lomadtán érdemes volna őszintén beszél-getni rádiósokkal és színészekkel.)

Erről ennyit. S most térjünk a tárgyra,hiszen a rádiózásról is csak azért szóltam acikkben, hogy a vidéki színészet nagyon isproblematikus helyzetéről beszéljek. Nema magam igazát kerestem, és nem aztkeresem most sem, hanem a színészekét.Tudom, Te is ezt teszed. Kevés embervégzett annyi értékes munkát vidékiszínészetünkért, mint éppen Te. És vitánkellenére hiszem, hogy egyetértünk, ami alényeget illeti. Más kérdés persze, hogy atársadalmi munkameg-

osztás értelmében két különböző oldalrólés két különböző szemszögből nézzük adolgokat. Te miniszteriális főtisztviselővagy, jómagam újságíró. Udvariatlanulmegfordítva a sorrendet: nekem az a fel-adatom, hogy jelzéseket adjak le, igazság-talanságokra, méltánytalanságokra terel-jem a figyelmet, Neked pedig az, hogyezeknek a megoldatlan helyzeteknek areparálásán vesződjél. Te elégedett vagyazzal a fizetésrendezéssel, ami történt - énnem. Te azt mondod, hogy országosanmegoldatlan a lakáshelyzet én ezt nemtartom válasznak, mert jóllehet, ezsajnálatosan igaz, mégsem nyújt megol-dást a színészek rossz lakáshelyzetére az avigasz, hogy más szakmában esetleg mégrosszabb a helyzet. (Ha már itt tartunk,engedd meg, hogy figyelmeztesselek arra,amit Te nálam jobban tudsz, hogy aszínészeket méltánytalanság másfoglalkozási ágbeliekkel mérni és azokkalazonos jogokkal felruházni, hiszen a vég-zett munkájuk természete is különleges éseltérő. A színész a nap huszonnégyórájából nem nyolcat dolgozik le ebéd-idővel, hanem negyvennyolcat, és ha ezmatematikai lehetetlenségnek érződik,akkor is igaz, hiszen megkettőzve éli éle-tét és végzi munkáját, miközben teszi napidolgait és végzi színházi feladatait,kívülről ellenőrzi és figyeli önmagát.Egy olyan dolgozót ______ ha a színész amunkatörvénykönyv szerint nem egészenhelyesen annak tekinthető -, aki éjszaka,álmában is dolgozik, mert hiszen azéjszaka végigálmodott álmot is beviszi aszínpadra, beépíti munkájába, nem lehetegyforma mértékkel mérni egykönyvelővel. És ha már egyformánmérjük, akkor legalább gondoskodjunkarról, hogy kényelmes helyre hajthassa lea fejét álmodásra.)

Nem egyik vagy másik város színhá-zának lakásellátottságára gondoltam, ha-nem mindegyik vidéki város színészeinekrossz és nem kielégítő lakáskörülmé-nyeire. Különösen pedig a pályakezdő, afőiskoláról kikerült, alacsony fizetésű,kezdő színészek albérleti helyzetére ésgondjaira.

Téged mint egy hivatal vezetőjét, meg-nyugtat az az elvégzett munka, amit egytanácstól kisürgetett színészházépítés vagylakásakció lebonyolítása jelent. Engemnem nyugtat meg. Te - érthető okokból -eredményként könyveled el, hogy itt vagyott színészház épült. Engem aggaszt az,hogy vajon mindenkinek jut-e helyszobáiban, vagy a rászorulók-nak csupántöredéke nyerhet itt elhelye-

zést. Te azt is tudod, mennyi anyagi áldo-zat, mennyi összefogás szükséges egy-egyszínészház létrehozásához, engem eköz-ben az nyugtalanít, hogy ezek a színész-házak csak papíron olyan szépek, bennelakva kevés lehetőséget nyújtanak a pi-henésre, a tanulásra, a művészi feltöltő-désre. Te színházi ember vagy, de értesz aszámokhoz is, én újságíró vagyok, ésannyira semmi érzékem hozzájuk, hogyegy nullával több vagy kevesebb érzé-kelhetetlen számomra. Te tudod, hogy anépgazdaság nem engedheti meg ma-gának, a művelődési tárca vagy a tanácsiszervek nem hordanak olyan bő erszényt,hogy luxuskörülmények közé helyezzék avidéki színészeket - én pedig csak azttudom, hogy ennek így kellene lennie, deaddig is, amíg a luxus elérhetetlen leszThália papjai és papnői számára, addigemberi életkörülményeket kell teremteniszámukra.

Hogy miként? Hogy miből? Azt nemtudom. Nem is az én dolgom. Az én dol-gom az, hogy jelezzem: valaminek megkell változnia, az én dolgom figyelmez-tetni a szakembereket arra, hogy törjék afejüket a megoldáson, kerítsenek pénzt rá(SZUR?), kunyoráljanak, kilincseljenek,ne maradjanak nyugton addig, amíg aszínpadi királynők nyikorgó csapok,csöpögő vízvezetékek, mocskos kredenc-fiókok között húzódnak meg éjszakára.

Maximálisak volnának ezek a követe-lések?

Azok.De hiszen a művészektől is a maximu-

mot követeljük, és önmagunktól is.Hogy irreálisak is volnának egyben e

kívánságok ?Lehet. Ezt Te tudod jobban, hiszen a Te

szakmád, Te vagy az adatok és gazdaságiismeretek birtokában. Nekem mégsemlehet más feladatom, mint a legmagasabbteljességet sürgetni. Lehet, hogy álmodozóvagyok, aki nem számol a valóság szigorúkötöttségeivel, de álmodozás nélkül nemlehet színházat csinálni, no meg semmitsem lehet elérni az életben sem, csakmegrekedni a szükség parancsainál.

Kedves Dezső, Te magad sem vagy az aszámokhoz tapadt, íróasztalhoz láncoltszűk realista, hiszen a rádióban éppenmagad mondtad el, hogy fiatal színészek,nem törődve sanyarú körülményekkel,önként vállalják a keserves viszonyokat,ha egyik-másik vidéki színház szellemilegfellendülőben van, és olyan egyívásújátszótársakra lelhetnek ott, akikkel együttöröm az áldozat. Ezt a Benned

világszínházrejlő színházi ember, a mindig-kész ál-modozó és a számok mögött az emberiértékeket észrevevő mondatta el. Deengedd meg, hogy a helyzetedben levőszámembernek, állami tisztségviselőnekazt mondjam: nincs jogod a fejlesztésialaphoz hozzászámolnod az emberek ál-dozatkészségét, a művészi elhivatottságot,a pálya szeretetét és a fanatizmust. Ezeknélkül a lángoló tulajdonságok nélkültermészetesen csak rossz színházat lehetcsinálni, de mint a MűvelődésügyiMinisztérium Színházi Főosztálya veze-tőjének, nincs jogod a fizetésemelés he-lyett azt mondani, hogy „de hiszen örö-mük telik benne maguknak is!", nincsjogod a fejlesztés helyett további áldo-zatok vállalására buzdítani őket. Ok elé-getik az életüket, föláldozzák a fiatalsá-gukat, és mindezt kedvvel teszik. De atársadalom nem lehet felmentve az alól,hogy fizessen.

Ami a másik kérdéscsoportot illeti,hogy kialakult-e egy-egy város sajátos, ahagyományokra épülő, a megyében széleshullámrezgéseket keltő színház-kultúrájavagy sem, gondolom: pusztán a vitakiélezése kedvéért értettél félre. Hiszenéppen a Te segítségeddel sikerült össze-szervezni a kaposvári vagy a szegediszínházat olyanná, amilyennek mostígérkezik. De annyi kérdőjelet hagynékmégis : a magas színvonalú elő-adásokmegteremtése, sőt, egyes évadokfolyamatának megalkotása vajon a helyiközönség elismerésére és támogatásáratalál-e, hiszen nem mindegy, hogy azönmagukban értékes és gazdag előadásokbefogadóra lelnek-e, sikerül-e tömeghatástkiváltaniuk, amit most nem feltétlenül apénztári bevétellel mérnék kizárólagosan.

Szerencsére, egyre több az eredeti arcúvidéki színházi város, mégis, az a mutat-vány, amelyet számokkal és nevekkel vé-geztél, eltereli, elterelheti a figyelmetarról, h o g y igenis létezik egy veszedelem avidéki színházak háza táján, hogy az évade g y vagy két csúcsprodukciója mellettmegbújva mechanikus műsorrend szürkül,utánjátszott darabokkal, stílusokkal.

Nem szükséges mondatról mondatraválaszolnom, azt hiszem, valamennyinézet-eltérésedre, mint ahogy Te is csakkiragadtál cikkemből motívumokat.Hiszen nem arról van szó, hogy Nekedvagy nekem van igazam, hanem arról,hogy előremegy-e a magyar teátrum ügye.

Munkádhoz erőt és kitartást kíván régibarátod :

Molnár Gál Péter

SZEREDÁS ANDRÁS

A színház forrásvidékein

Japánok, ugandaiak, amerikaiak

A színház egyik ősi forrása a vallásosszertartásokból ered. A szertartások min-denkori papjai áldozatot mutattak be aközösség nevében és a közösség részvé-telével, engesztelésért vagy segítségértfolyamodtak isteneikhez.

Istenek és ősök között azonban elmo-sódott a határvonal. Az ősök felidézésévelgyakran a mindennapi élet eseményei isbelopakodtak a rituális összejövetelekbe.Profanizálódott a tartalom, demegmaradtak a ceremónia elemei és jel-képes nyelve.

Az olyan régi tradíciókkal rendelkezőszínházak, mint amilyen a japán ZeamiZa, sok mindent megőriztek és persze át-hasonítottak ezekből az ősi elemekből.

A fiatal afrikai színházak, mint amilyenaz ugandai Theatre Limited is, tudatosannyúlnak vissza a még eleven hagyomány-hoz. A rítus igénye azonban a magát a„tapasztalat színházának" nevező amerikaiunderground színház nem egy változatábanis ott él.

A tavalyi belgrádi BITEF programjánakegyik felét a színház forrásainak fel-kutatására szentelte. E vállalkozás jóvol-tából az említett japán és ugandai szín-házon kívül az amerikai Free StreetTheatre együttesét ismerhettük meg.

Ezoterikus színház?

A japán Zeami Za együttes már nevével isa nó-játék XV. századi virágkorára utal.Zeami Motokijo volt az, aki nóvá,„művészi mesterséggé" emelte a rizsbe-takarítás ünnepi szokásaiban és a szenté-lyek előtti táncban gyökerező rituális já-tékot.

Zeami nemcsak író volt, de színész, sőtszínházelméleti írások szerzője is. Ez ahármas szerep egyáltalán nem ritkajelenség a nó-színházban. Író és színészközt itt nincs szükség közvetítő személyrerendezőre , a nő-dráma kettőjükegyüttműködésének gyümölcse. A színészés az író éppen mestersége lényegétkeresve találkoznak egymással.

A nő-színház kanonikus színház. A nő-dráma szerkesztésének éppúgy megvan-nak a maga szabályai, mint a színészi já-téknak. A nó-színész nem egyénieskedik,

hanem pontos és évszázados hagyomány-ban rögzített jelzésrendszerrel él.

Ezen belül a tárgyak utánzásának vagy amozdulatoknak éppúgy megvan a maguktabulatúrája, mint ahogy a maszkoknakelőre kész és alfabetikus gyűjteménye.Egy szétnyitott legyezővel tett mozdulat abalettszerű szépségen túl -meghatározott jelentéseket hordoz: egypohár ital felkínálását, a gabona elvetésétvagy pusztán hódolatot egy másik sze-mély iránt.

A maszk, amelynek segítségével a dé-moni vagy emberi világ egy-egy jelleg-zetes típusával azonosul a nó-színész,karikatúraszerűen torzított vonásaivalnemcsak az illető jellemére, életkorárautalhat, de például a szemgödrök aranyszínével jelezheti a természetfeletti erők-kel való kapcsolatát is. A nó-színész gye-rekkorától kezdve tanulja művészeténekmesterségbeli részét. A Zeami Za igaz-gatója, Hisao Kanze például kétéves ko-rában lépett, először színpadra, és hét-évesen már első shite-szerepét ismegkapta. A klasszikus nó-színészazonban tisztában van azzal, hogymindezzel még nem jutott el a dolgokmélyére. Művésze-tét a rögzíthető ésvégsőkig kifinomult jelzéseken túl alényeg titokzatossága lengi át. MarioJokomicsi a virághoz hasonlítja a nó-művészetet. A hana (virág) három módontárul fel a néző előtt. A látás (ken), ahallás (mon) és a lélek meg-értése (sin)útján. Ha a három forrásból egy elapad, aza shite rovására írható. A nó-színháznak őa középpontja. Ha a színpad bal oldalánlevő hídról az enyhén megemelt dobogóralépamely formájával felidézi a régi rituálisjáték szín-helyét, az üres színt ő népesíti betárgyakkal, ő teremti meg közöttük a térés az idő viszonylatait.

Mindezt talán legtisztábban a Kantanelőadása érzékeltette. Egy fiatalemberrőlszól a történet, aki falujából elindul, hogytudást szerezzen, tapasztalatokat gyűjtsön.Kantanban megszállva, álomba merül, ésálmában megjelennek előtte a császárikövetek, hogy császárrá válasszák. Ötvenévig él pompában és ragyogásban, amikorálmából felriasztja szállásadója hangja;közli vele, hogy megfőtt a rizs. Rosei, afiatalember akkor elhatározza, hogyvándorlását befejezi. Visszatér falujába, ésazontúl békésen él otthon.

A példabeszéd lakonikus bölcsességetökéletesen csiszolt foglalatban jelenikmeg. A nó-drámának rendszerint kevésszereplője van általában kettő-három -, a

Kantannak, a kórust nem szá-

mítva, hat. Ettől mégsem válik epikussá adarab, mert a hagyományos szerkezet -amely a szereplő „bemutatkozásával"kezdődik, majd a helyszínt leíró „uta-zással" folytatódik, hogy a valóságos,majd álombeli párbeszédes történések utána „zárótánccal", illetőleg az ennekmegfelelő epilógussal érjen véget -, adrámának ez a szokványos vonalvezetésemindvégig a főszereplő valóságos ésjelképes útjából származik.

A nó lényegéből ered, hogy az én világaés a külvilág között nincsen különbség,hiszen mindkettőt a színész hozza létre. Adolgoknak ezért nincs is a színészmegjelenítésétől független rendezettsége.A színpadnak nincs szüksége technikaiapparátusra, világítási rend-szerre,forgószínpadra, süllyesztőre stb., mert ahelyszín és az idő változásait a színészteremti meg. Ha a helyét megváltoztatja,vele változik a helyszín is. De elég csak ahelyzetén változtatnia, - hátat fordítania akórusnak vagy szembefordulnia vele -,hogy jelezze: a hold feljöttét vagy a naplementét nézi. Minden változásnak aszínész a mértéke. Roseinak talánpontosan annyi lépést kell megtenniefalujától Kantanig, ahányat az ébrenlétbőlaz álom világába tesz meg. És amikorfelébred, akkor sem a külvilág veri felálmodozásából, hanem sokkal inkább amagáraeszmélés, a belső megvilágosodás.

Nemcsak a színész e centrális jelenlé-tének van nagy szerepe a Kantan - és ál-talában a nó - rendkívüli koncentrált-ságában, hanem a ritmus mindenre ki-terjedő rendező erejének is. Pontosankidolgozott összhang uralkodik HisaoKanze jellegzetes, táncszerű - valamiféleelnyújtott sasszéra emlékeztető - lépései ésselyemköntöse redőinek lassú hullámzásaközött, énekszólamszerűen felfelé ívelő,megbicsakló, majd újra fellendülőszövegmondása és a színpad jobb oldalánhátul ülő kórus fuvolával és felkiáltások-kal kísért megszólalása között.

A metronóm ütemét sejtjük mögöttük,egy finom óraszerkezet működését, haj-szálrugók lüktető energiáját, fogaskerekekegymásba kapaszkodását. Mégis, azeurópai néző úgy érzi, számlap nélküliórát lát maga előtt. Észreveszi a jeleket, ajelek összefüggő rendjét, de jelentésüketgyakran nem fogja fel, vagy félre-érti.Elképzelhető persze, hogy a szám-lapnélküli órának is megvan a rendeltetése.Ez az óra azonban eredetileg szám-lappalkészült. És Hisao Kanze együtteséveléppen ezt akarja bebizonyítani.

A kitűnő nó-színész kétféle módon pró-bálja - a Japánban a XIX. század végétőlaz európai ízlés térhódítása miatt -tetszhalálra kényszerített nó-drámát fel-éleszteni. Elméleti úton, ahogy azt kétévvel ezelőtt is a Théátre des Nationsnemzetközi konferenciáján tette nagy-sikerű népszerűsítő előadásával, másrésztgyakorlati úton, azáltal, hogy összekap-csolja a nó-technikát az európai iroda-lommal (lásd Yeats : At the Hawks' Well-jének feldolgozását) és az újabb zeneitörekvésekkel. (Toru Takemicu konkrétzenei kísérletének előadása.)

Egy színház születése

Amíg a nó-színház útjában tradíciójánakzártsága áll, az afrikai színházkultúrára azösszefüggő hagyományok hiánya nyomjará bélyegét. Amennyire szórványosismereteink alapján követni lehet, azafrikai dráma színpadi megformálásaegészen a 30-as évekig kizárólag európaimintákat követ. Az afrikai folklór szín-házszerű elemeiről a négritude-mozgalomkibontakozásával vesz tudomást előszörEurópa szélesebb közönsége. Ekkor ala-kítja meg színiegyüttesét a szenegáliMoric Sonar Senghor és a guineai KeitaFodéba, aki később saját balett-társula-tával Budapesten is járt. Műsoraikbannépdalokat és táncokat adtak elő, és rajtukkeresztül az afrikai mondavilággal ismegismertették az európai közönséget. Újerőre kapott a folklór-hagyományokfelkutatása, és ezzel megindult egy folya-mat, amelynek végén az irodalom lassanösszeolvad a színházzal. Egyelőre mégisúgy tűnik, hogy a mai afrikai dráma nemabban a bölcsőben ring, amelyet a népiszínjátszás hagyományai, a mágikus ri-tuális fesztiválok és más népszokásokkészítettek elő számára.

Robert Serumaga Belgrádban bemutatottdarabjában, a Renga Moiban a szín-padotfélkör alakban áttetsző kék háttér-függönyhatárolja. Csak alsó szegélyén világítjameg fény, hogy ezzel is kitáguljon ahorizont. A gyéren megvilágított szín baloldalán valaki szögeket kalapál egyőrbódészerű alkotmányba, amely akésőbbiek során még a kunyhó és a ko-porsó szerepét is betölti. A színpad köze-pén, hátul emelvény áll, kereszttel. Előttemozdulatlanul ülve: a varázsló. Rende-zetlen összevisszaságban táncoló és ének-lő férfiak és nők töltik meg a teret, dobokütemére mozogva. A férfiak felsőtestük-revetett állatbőrben - és rövid klottnad-rágban, a nők, nyakukban füzérrel, díszí-tett mellénykében, derekukon ficánkoló

tolldísszel - és halásznadrágban. Ígykezdődik a Renga Moi története. Életképegy ugandai falu hétköznapjáról, tánccalés énekkel.

A Renga Mai azonban nem egyszerűtáncjáték, ahol a történet csupán arraszolgál, hogy a táncprodukciókat tessék-lássék közös szálra fűzze fel. A Renga Maiazáltal lesz több ennél, hogy a keretet -Serumaga tanúsága szerint - az ugandaimondavilág adja, amelybe természetesenilleszkednek be az eredetileg rituálisjellegű táncok és énekek. Azonban mintlátni fogjuk, Serumaga nem kerülhette el,hogy a mesébe bele ne szője a magaszemléletét.

Miről szól a történet? Renga Moi ésNakazzi házasságából ikrek születtek, ésez a Hét Domb falujának lakóira ve-szedelmek és bajok áradatát hozta. RengaMoinak vezekelnie kell, hogy gyermekei ső maga is megtisztuljon. A várakozásideje alatt nem szabad vért ontania. A sorsazonban nem kedvez az apának, mert afaluját ellenséges törzs támadja meg, ésdöntenie kell: a ceremóniát folytatja, vagya törzsét védi meg. Renga Moi a harcotválasztja, és fogságba esik. Távollétében avarázsló érvényt szerez az ősi törvénynek,és lándzsára szegezteti az ikreket. Amikoraz apa hazatér a fogságból, és megtudja,mi történt, megfojtja a varázslót.

A történetből világosan kihámozható aza konfliktus, amely Serumagát foglal-koztatja: az ősi törvények kegyetlensé-gének alávetett közösségi magatartás, ésvele szemben az emberség magányoslázadásának kikerülhetetlen tragikuma.

Ez a gondolat azonban - s aligha vé-letlenül - hullámzó színvonalon fogal-mazódik meg a színpadon. Igazi erőazokban a jelenetekben van, ahol a ha-gyományos táncok már önmagukban ki-rajzolják a dráma erővonalait. Amikor azösszetartozás, a közösség biztonságátkifejező kartáncokból vakmerő kísértés-ként robbannak ki az eksztatikus szóló-táncok vagy fordítva, a magára maradtszólótáncos kétségbeesett vonaglással kí-nálja fel magát a körben álló kórusnak.

A mozgékonyság és lendület vagy éppenlíraiság, ahogyan a születést, a harcrakészülődést vagy a halál mozzanataitkíséri a tánc és az ének, vagy ahogy a kü-lönböző állathangokat utánzó kórus fel-idézi az ugandai falu éjszakai világát -mindez az elevenség olykor váratlanulkialszik, és különösen azokon a helyeken,ahol Serumaga epikus részeket iktat köz-be, és átkölti a mondai történetet. Seru-

maga ezeket a hiányokat leplezetlen egy-szerűséggel vallja be. Nem törődik sem ahatással, sem a szerkesztéssel. Színpadraállítja a fogságba esett harcost, aki per-cekig tartó szuszogó erőfeszítéssel, láncaitcsörgetve jut el a színpad hátteréből a falutjelképező emelvényhez. Az írónak abefejező kép felépítésére sincs gondja.Szinte groteszkké válik ez a hanyagulodabiggyesztett jelenet, amikor a külön-ben sokoldalú színészi képességekkelrendelkező Joe Oreéma Renga Moi sze-repében váratlanul torkon ragadja a va-rázslót, és kiszorítja belőle a lelket.

Serumaga színpadán a rituális elemekkiszakadnak a szertartások eredetiösszefüggéséből, és új, esztétikaiösszefüggésbe kerülnek. Mivel azonban aser-tartás nem a maga egészébenemelkedik a művészet szférájába, hanemcsupán részfeladatot teljesítve, így ez azössze-függés nem lehet töretlen. Aleglényegesebb törést Serumaga mégisnyilván abban érzi, hogy az eredetilegegységes közösség felbomlott, színpadiszereplők-re és nézőtéri közönségre. Eztúgy próbálja áthidalni aztán, hogy a drámacsúcs-pontján, amikor a varázslóvalfolytatott hiábavaló küzdelem után azikreket fel-áldozzák, színészeit „leküldi" aszín-padról, hogy a nézőtéri széksorokmellé kuporogva keserves zokogásbantörje-nek ki...

A Free Street sámánjaiPatrick Henry színészei már azzal vezetikbe a produkciójukat, hogy -- miközben aszínpadon Luther Henderson háromgitárosból és egy dobosból álló beatzene-kara Danny Beard és Lynnette Masonszámait kíséri, a Lady Yesterday-t és aNatural Woman-t - a szereplők lemenneka nézőtérre, és táncra invitálják aközönséget.

A Free Street spirituális eseménnyékívánja tenni az előadásait, vagy ahogyPatrick Henry nevezi: „szertartásait".

„Az emberi lélekhez szólunk, át akarjuktörni a politikai, társadalmi és filozófiaifalakat, amelyek elválasztják az em-bereket, hogy a belső energiákra és arítusra összpontosítsák figyelmüket. Szer-tartásaink középpontjában - a sámánokáltal előadott __ rítus áll, amely misztikusés technikai erők segítségével az össze-gyűlt közönséget önmegismeréshez ve-zeti." Patrick Henry előadásaik szerkezetétis vázolja: „A rítust megelőzően kötetlenszertartás zajlik, zenével, tánccal, a nézőkbevonásával. Ez az a periódus, ami alatt akollektív szellem megsza-

badul a szokásos napi gondoktól, és be-kapcsolódik az emberi lét alapáramába."

Mielőtt a rítus leírására áttérnék, sze-retném leszögezni: a chicagói utcákra ésterekre méretezett produkciót egy belgrádikamaraszínházban előadni, körül-belülolyan jellegű vállalkozás, mintha egyóriáskígyót akarnánk szardíniás dobozbacsomagolni. Bizonyos, hogy nem-csak ahely szűkössége, de a közönségviselkedése is hozzájárult ahhoz, hogy eza kötetlen szertartás szertartásos köte-lezettségnek tűnt. Az utcaszínház nézőjebizonyára fesztelenebb, és könnyebbenrávehető a táncra, hiszen csetlő-botlógátlásosságával észrevétlenebb maradhat atömegben. A színházban ülő embergyanakvóbb. Előbb a szomszédját sze-retné látni, és aztán dönti csak el, hogyelfogadja-e a fehéringes-farmernadrágosegyenruhába öltözött néger fiú, vagy anarancssárga vászonruhás lány meghívá-sát a színpadra. És még egy körülmény. Abeszélgetés lett volna a közönséggel valókapcsolatteremtés másik módja, ittazonban, a megértés nehézségei miatt, aszínészeknek be kellett érniük néhánysablonos társalgási fordulattal.

Mindezt persze el lehetne választani arákövetkező produkcióktól, ha éppen nemállna fenn a legszorosabb logikaiösszefüggés a kettő között. A Mind's Eye(talán Lelkisemnek lehetne fordítani) - azegyüttesnek ez a kollektív mód-szerrelmegírt táncos-pantomimikus-énekesjátéka - éppen az emberi kapcsolatokeltompulásáról, felszínességéről szól.

Az együttes tagjai felmennek a szín-padra, és éneklő-szavaló kórussá alakulvahozzáfognak a Genezis könyve első ré-szének előadásába. Pantomimikus szólókjelzik a teremtés egyes mozzanatait,amelynek során az égitesteket, élőlényeketkülön-külön vagy együttesen meg-személyesítik. A Teremtés története ígyfejeződik be: „Látá Isten, hogy minden,amit megteremtett vala, ímé, igen jó."Ami ezután a színpadon történik, az enneka cáfolata. A robot, az emberi kiszol-gáltatottság, az elérhetetlen vágyak ké-peivel. Egy férfit hoznak a színpadra be-kötött fejjel. Az orvos leveszi róla a kö-tést, s megkérdezi tőle, mit lát. A férfiszájából artikulálatlan hangok törnek elő.Rajzlapot hoznak be, portrét készítenekróla: nem ismer magára. A szín elsöté-tedik, a továbbiakban csak három gyertyaég, és három embernagyságú, hajlékonyfémtükör rácsai között ugrál a Se-besültEmber.

A beat-kórus magyarázattal is szolgál.

Axiómaszerűen és találóan: „Aki néz, mégnem lát, aki beszél, még nem mondsemmit." Továbbfejlesztve és szívhez-szólóan: „Nem az az ajándék emlékezetes,amelyet, pénzért veszel, hanem az,amelyet jószívvel adsz."

A fenti, észékelésében megzavarodottEmber most már beáll a karba a többiekközé, és bizonytalanul, de szemét egyretágabbra nyitva, így rekeszti be a játékot:

Itt állokés azt kérdezem, vajonahelyett, hogy az lennék,amivé tesztek,miért nem az vagyok,aki vagyok.Nehéz Énnek lennemnehéz szabadnak lennem .. .

Láthatóan sokféle hatás keveredik összea Free Street műsorában. Az oktatószínház tekintélyes hangneme a revükgörcsös vidámságával keveredik, a tudatforradalmasításának programja Walt Dis-ney képzeletével. A sokat hangoztatottrítus azonban elmarad, mert a ceremóniá-ba bevont közönséget utóbb a fent leírttanmesével kólintják főbe. A hol naiv, holharsány jelenetek után egy bombasztikusszínház képe bontakozik ki. Nemelsősorban azért hat bombasztikusnak ez aszínház, mert sámánoknak nevezi azartistáit, még csak azért sem, mert ölestükrökre van szüksége ahhoz, hogy apuszta nézés vakságát érzékeltesse, haneminkább azért, mert a közönséggel folytatottintim beszélgetést mikrofonnal a kezébenképzeli el, és technikai apparátusával akarsokszorosítani és tömeg-méretűvé tenniközhelyekké hígított igazságokat.

szemle

FÖLDES ANNA

Alkotómunka-ea rendezés?

Kazimir Károly„rendezői önéletrajzának" margójára

Hivalkodó szerénységgel teszi fel ezt akérdést A népművelő színház című kötetszerzője, Kazimir Károly. Válasznakvoltaképpen nem is az idevágó fejtegetéstés nem is csak a kötetet szánja, ha-nem amaga valóságos, előadásokbanmanifesztálódott rendezői önéletrajzát.Annak, hogy mégis kiragadjuk a kötetbenfelsorakoztatott kérdések közül ezt alegfontosabbat, a probléma körül végrefellángolt vita az oka. És az a sajátoshelyzet, hogy ebbe a húsukba vágó vitába,rendezőink - írásban - alig-aligkapcsolódnak be.

Nagynevű rendezőnk panaszkodottegyszer, hogy az ő szintjén levő nyugativagy akár szomszédos országbeli pálya-társak, ha külföldre készülnek, akta-táskájukba teszik a róluk írott monog-ráfiát, albumot, tárcájukba a névjegy melléa munkásságukkal kapcsolatosbibliográfiát, s ezzel máris megkönnyítik -a fogadó felek számára is - az ismerkedést.Ugyanakkor az ő budapestimunkásságáról, a produkciók konkrétméltatásán, hírlapi kritikákon túl, aligszületett elemző vagy éppen portré-igénnyel írott munka. (Igaz, azóta ez apanasz konkréten szerencsére érvényétvesztette, de egy-két fecske mégsem hoz-hatja meg színházi irodalmunk tavaszát.)

Anélkül, hogy ezt a kritikai irodalmunkállapotát érintő bírálatot vissza-utasítottamvolna, visszafordítottam a kérdést: mi azoka annak, hogy egye-lőre a hazairendezők sem szégyenítettek megbennünket a maguk színházi elveinekesszé vagy önvallomás jellegű ki-fejtésével, rendezői műhelytanulmányoksorozatával ? Még írószínészünk is inkábbakad, mint nyomtatott számadásra vál-lalkozó rendezőnk. A színházi kritikávalés szakirodalommal való elégedetlenségmintha nem önmaguk kifejezésére -esztétikai önkiszolgálásra? - serkentené arendezők nagy részét, hanem, tisztelet akevés kivételnek, mindenfajta teória ellenhangolja őket. Léteznek persze azelzárkózásnak más okai is - elméletifelkészületlenség, tisztázatlan, tehát anyilvánosság számára maradandóan megnem fogalmazható koncep-

ció, alkotói következetlenség, időhiánystb. -, de ezekről most ne essék szó.

Örüljünk inkább annak, hogy végreakadt színházi rendező, aki írásba merteadni a maga rendezői ars poeticáját, akivállalni merte a kortársak és az utókorelőtt saját rendezői elképzeléseinekösszefüggő sorát. Ha semmi más érdemenem lenne Kazimir könyvének, mintszínháztörténeti dokumentum-rangja,akkor is örömmel kellene üdvözölni. Mertakkor is hézagpótló vállalkozás a hazaikörszínházi koncepció és gyakorlatautentikus krónikája. Hiszen színháziéletünknek e jellemző vonulatát lehetvitatni és dicsérni is; csak egyet nemlehet, kulcsszerepét a mai színházi kö-rülmények között nem észrevenni. S haKazimir a maga szakmai igazságánaktudatában, megszállott apostolként vagykételyekkel küzdve megosztja mester-ségbeli gondjait a színházszerető nyil-vánossággal - kortársként színház-történetet, rendezőként önvallomást ír. Demivel ezek a kötetben publikált ta-nulmányok főként az egyes irodalmi mű-vek körszínpadra vezető útjával foglal-koznak, a kritika tárgyának nem az út,nem a cél, hanem az eredmény - tehát aVárosligetben megvalósult előadás -kínálkozik. Ettől eltekinteni és a szövegreszorítkozni, nemcsak reménytelen, deszínházellenes vagy színházidegentörekvés is lenne. De vajon célravezető-eennek a fordítottja? Tehát a műhely-tanulmányok elemzésének ürügyén - azévekkel ezelőtt lezajlott körszínházi perekújrafelvétele? Azt hiszem, sem egyik, semmásik út nem igazán járható a kritikusszámára.

Olvasás közben mégis eltöpreng azember, hogy vajon elég indokot nyújtott-eannak idején a Milton-premierre a ren-dezőnek Az ember tragédiája megrende-zésére irányuló kielégítetlen vágya, vagy a

Tigris és hiéna előbányászására a műkörüli, addigra már lezártnak tűnő szá-zados polémia. S ha az Elveszett paradi-csomnál utólag is inog a szándék és azeredmény mérlege, Petőfi drámájánálkizárólag az írásban felsorakoztatottérveket éreztük hiányosnak. A Petőfi-szöveg és a Kazimir rendezte előadás lé-nyegesen jobb prókátora volt a műnek,mint a kötetben olvasható rendezőivallomás. Kazimir tanulmányainak több-nyire nem a filológiai apparátus a támasza- bár impozáns a témákat illetőtájékozottsága is -, hanem maga a szín-házi produkció. A kritikus tehát jelenidejű olvasmányélményeit szükségszerű-

en régebbi színházi emlékekkel egészítiki. De még ez a kettős hatás sem zárja ki,hogy ne ébredjenek az emberben néha-néha kételyek. Vajon nem hiányzott-eannak idején Kazimirnak, a rendezőnek aVihar most olvasható, részletekbenvalóban gazdag, sokrétű cselekmény-analíziséből - az aktuális művészigondolat? Elég szilárd támaszt adott-e arendezői koncepcióhoz az a néhány, ajelenre (pontosabban a bemutató idő-pontjára) vonatkozó, általánosságokraszorítkozó utalás, amely szerint a Kaba-novák leszármazottai ma is a jogukatkövetelő, szabadságra törő emberek meg-semmisítésére törekszenek, s Osztrovsz-kij drámája ellenük lázadni ösztönöz? Mamár nem könnyű utólag megfejteni,hogyan lehetett volna pontosabban tisz-tázni, kik ezek, s kik között, miért, ho-gyan folyik az a küzdelem, amelynekelőzményét és modelljét Kazimir azOsztrovszkij-dráma konfliktusában véltefelismerni. De annyi nagyon is való-színű, hogy izgalmasabbá válhatott volnaaz előadás, ha Kazimir továbbmegy amaga kijelölte úton - a dráma jelenhezszóló üzenetének megfejtésével.

Ám a megkésett polémiáknál való-színűleg fontosabb, hogy Kazimir szín-háztörténeti dokumentumértékű belsőszámadását nyugtázzuk. S örüljünk an-nak, hogy ő végre, sokakkal ellentétben,külországbeli számvetéseit, szakmai ta-pasztalatait is közkinccsé teszi. Hogyszínházcentrikus turista- és tanulmány-útjai után sorra beszámol arról, milyenrendezői poggyásszal és tapasztalattal térthaza. A tanulság itt korántsem csakKazimirra s talán nem is elsősorban rávonatkozik. Minden megörökített kül-földi előadás, élmény vagy bosszúság -mementó, amely a szakmai jellegűtanulmányutak fontosságára hívja fel afigyelmet. Kazimir pályájának azonbanezek a beszámolók, naplók mégiscsakmelléktermékei.

A fősodorba az tartozik, amit Kazimirnagyvonalúan a maga rendezői ön-életrajzába és programjába sorol. Élet-rajzát vallomásában két szakaszra osztja.Az első - a hagyományok megismerésé-nek korszaka, tehát lényegében a tanulás.A második periódus az, amelyben márnem a példaképek lelkiismeretes követé-se, hanem „önmaga újratermelése" a cél.Az elsőn - éppen ezért - nincs mit vitázni:Kazimir jól választotta meg mestereit, éshozzájuk való hűtlensége - az önmagáhozvaló hűség első bizonyítéka. A rendezőipálya második szakaszának

megítéléséhez elengedhetetlen, de ebbenaz esetben nem elegendő a színházláto-gatói és színházkritikusi tapasztalat.

Ehhez Kazimir sajátos profilú rendezőigyakorlatának elvi megfogalmazására,teoretikusan alátámasztott programralenne szükség. Nem mondhatjuk, hogyKazimir visszariadt ettől a feladattól.Hiszen programot hirdet már könyvecímében is. Csakhogy a népművelő szín-ház, ha a szó eredeti tartalma szerintértelmezzük, tiszteletreméltó, fontos, demégis redukált vállalkozás. Az ismeretekbármilyen széles körét terjesztő és propa-gáló teátrum valóban része a népművelés-nek, s mint ilyen, társadalmilag elismert ésegyetemesen hasznosnak ítélt vállalkozás.Ám az önmagunkkal, korunkkal éslegbensőbb énünkkel való szembe-nézéstkövetelő, katartikus élményre kényszerítőelőadás - több ennél. Alkotás ésemberteremtés, s bátran mond-hatjuk,hogy társadalmi tett is. Es erről viszonylagkeveset olvashatunk a kötetben.

Kazimir rendezői programjának gerin-cét - saját bevallása szerint - a negatívu-mok alkotják. Tehát, hogy eleve idegen-nek érzi magától a szórakoztatóipart, apiszlicsáré témákat, s éppen ezért tuda-tosan kerüli, s kerülte is mindig a bulvár, akommersz darabokat. És ezen a térenKazimir valóban következetes is. Emlé-kezetem szerint egyetlen Neil Simon,egyetlen Agatha Christie sem tapad akezéhez. Más kérdés az, hogy rangosabbírókat is lehet kommercializálni, s ez azérta Tháliában is megesett -, de szín-háziégboltunk jelenlegi konstellációjában azanti-kommersz program már ön-magábanis érdem.

Ott szerepel Kazimir rendezői lobo-góján a népszínház is, méghozzá az iro-dalmi-színházi múzeum ellenpontjaként.És ezen a téren valóban vannak is sikereskísérletei. Emlékszem, annak idejénmilyen meglepetés volt, amikor az antikklasszikusoktól elszoktatott korunkbanegyszer csak sikerdarab lett az Antigoné . .. És Kazimir, még mesterektanítványaként, ahogy maga írja, valóbanelég bátor volt ahhoz, hogy felfedezze alegrégebbi szépségek élő igazságát: nekiköszönhető az antik drámák hazai rene-szánszának elindítása. Ezúttal azonban anépszínházról van szó. És Kazimir ispontosan tudja, hogy a színházi élménykomplexitása odáig terjed, hogy a vállal-kozás maximalizmusa plusz a maximálissiker még mindig nem abszolút garanciaarra, hogy amit látunk, az a szó leg

jobb értelmében vett (tehát aktivizáló ésaktuális) népszínház, nem pedig klasszi-kus mimikrit öltött bóvli. Mert ilyen iselőfordult már a színháztörténetben .. .

Alkotómunka-e a rendezés ? - teszi fel anyilvánvalóan szónoki kérdést Kazimir,amikor pályájáról, hivatásáról vallmindazoknak, akik helyzetüknél fogva,mint főiskolások, szakmabeliek vagyszínházszerető olvasók hisznek e meg-növekedett terrénumot integráló, ko-runkban felfelé ívelő és egyre szuveré-nebbé váló alkotásban. Hisz benne termé-szetesen - életműve és ars poeticája szerint-• Kazimir Károly is. Válasza azonban,sajnos majd oly szónoki, mint a kérdés. Skülönösen attól válik azzá, hogy könyvenem egy helyén túlságosan szűkre szabjaennek az alkotómunkának a határait. Hogya színházi vállalkozásaiban inkábbmaximalizmusra hajló rendező teoretikusés módszertani megfogalmazásaibanmajdhogynem minimalizmusról tesz bi-zonyságot. Nincs még egy rendező, akitőltávolabb hinném a kisebbrendűségikomplexus bármely formáját, mintKazimir Károly. És mégis, állásfoglalá-sának néhány pontja éppen azáltal késztetvitára, hogy túl alacsonyra helyezi arendezői alkotómunka mércéjét, és túlszűkre szabja a teret, ahol ez az alkotóitörekvés kibontakozhat.

Vitathatónak érzem például azt a „sze-rénységet", amellyel Kazimir kirekesztiszínházunkat egyfelől a filmmel való,másfelől a szakmán belül zajló nemzet-közi versenyből. Mert igaz ugyan, hogy„Hasonlót csak hasonlóval érdemesösszehasonlítani". „Színházaink feladatai amagyar közművelődés színvonalánakemelésében mások, mint a magyar film-gyártás feladatai" (412. O.), de ebbőlszerintem nem a nemes verseny feladásakövetkezik, hanem éppen ellenkezőleg.Az, hogy megvizsgáljuk, milyen téma-választással, a kérdésfeltevés mekkorabátorságával érték el legjobb közéletifilmjeink a maguk közvéleményformálóvagy sokszor csak azt felkavaró szerepü-ket. Még ha mások is a film és a színházfeladatai a magyar közművelődés szín-vonalának emelésében, akkor sem közöm-bös a színház szempontjából, hogy hogyankapcsolódott be filmművészetünk --nemzeti sajátosságaink megőrzésével, sőtrészben azáltal - a nemzetközi él-mezőnybe. De Kazimir Károly, furcsamódon, mintha eleve elzárkózna ettől, ésmindenfajta nemzetközi összevetéstől,amikor azt javasolja, hogy "szerencsésebbtörténelmi nemzetek színházi

kultúráját ne hasonlítgassuk lekicsinylőensaját honi állapotunkhoz, mert ezsemmiféle eredményhez nem vezet, csakelkeseredést, agressziót szül". (410. O.)

És vajon szüksége van-e rá az elköte-lezett politikai színház Kazimirhoz ha-sonló, vele egy rangban levő agitátorának,hogy a színház felelősségével kapcsolatosírói és kritikusi követelményektőlmegriadva, Max Frischhez menekül-jön,őt idézze, mondván, hogy „Picassomegfestette a Guernicát, és Franco, sajnos,ma is hatalmon van". A tény persze MaxFrischt idézve és Kazimir megálla-pításaként is - tény marad. Mint ahogynem alaptalan megállapítás az sem, hogy„az élet nap mint nap olyan drámákkalszolgál, amelyekkel a legnagyobb fantá-ziájú drámaíró és a legjobb szándékúszínház is az egész drámatörténet birto-kában nehezen tud vetélkedni". (413. O.)

De vajon ebből a tényből és Kazimirnakabból a megállapításából, hogy „a XX.Kongresszus drámájával kevés szerző tudversenyre kelni", nem az következik-e,hogy a legjobb szándékú színháznak alegnagyobb fantáziájú drámaírót arra kellösztönöznie, hogy versenyre keljen vagylegalább megközelítse az élet rend-kívülibonyolultságát?

Kétségtelen, hogy a színházzal és adrámairodalommal kapcsolatos elvárásokmaximalizmusának elutasítása Kazimirrészéről nem egyszerű védekezés, hanema realitások számbavételével függ össze.Még abban is igaza van, amikor AlmásiMiklós drámai mértékével polemizálvatiltakozik az ellen, hogy kirekessze szín-házából azokat a magyar drámaírókat,akik talán nem tudják megközelíteni PeterWeiss, Hochhuth vagy Miller szín-vonalát, mondván „tudjuk, hogy vanHimalája, de nálunk a Gellérthegyrőlesetenként többet átfoghat tekintetünkabból, hogy mi történt és mi történik aDuna két partján". (414. O.) De vajonebből az eszmeileg és művészileg isindokolt, teremtő szándékúkompromisszumból nem az következik-e,amit Kazimir elvben mereven elutasít -tudni-illik a bukás kockázatánakvállalása? Igaz, színházi gyakorlatábanKazimir szerencsére, és paradox módon,nem ennyire óvatos : a Thália bukásai(mert senki sem tagadja, hogy ilyenekvoltak) néha sikert ígérőbb tervkéntfogantak, mint azok a kirobbanó sikerek,amelyek premier előtt még a kockázatjegyében készültek. (Ilyenfajtaszínházmeteorológiai tévedés lehetettannak idején a Bartók-dokumentumrevü

mindenkit

meglepő, lelkes fogadtatása, és a közönségkegyét kereső, kompromisszumokkalkilúgozott Csurka-szatíra, a Szék, ágy,szauna visszhangtalansága, bukása.)

Nemegyszer azt érezzük, hogy Kazimirvalójában önmagával vitázik. Egy-felőlpéldául éppen a bukás rémét hessegetve,felsorakoztatja a maga érveit amellett,hogy „a közönség többsége szereti, haönmagát pozitív hősként látja viszont", éskifejti aggályait, amiért „nálunk a nagytémák legtöbbször nemzeti önvizsgálatotjelentenek, amelyeknek eredményeképpszembe kell nézni önmagunkkal, és atükörkép nem mindig hízelgő ránk nézve".(416. o.) Más-felől azonban Kazimirmegrendezte - és sikerre vitte! -, igaz, sokévvel ezelőtt, a Rozsdatemetőt. Amelybenigazán nem érezhette magát pozitívhősnek a közönség, hanem éppenellenkezőleg, szigorú egyedi és társadalmiönvizsgálatra kény-szerült. S még azt semmondhatná senki, hogy a Rozsdatemetőkitérő volt vagy kivétel. Hiszen a kötetdialógusai újra felidézik a Thália Stúdióemlékezetes magyar kísérleteit.

És végül, a legnagyobb rejtély: miért élKazimir Károlyban ilyen szenvedélyesindulat a kritika ellen? Lehet, hogy pályájasorán érték fájdalmas, jogtalan sérelmek -kit nem értek ? -, mint ahogy körülfontákmegalapozatlan dicséretek is. Mégsemhiszem, hogy a pályája derekáigösszegyűjtött kritikák kötete s a vitáktapasztalata indokolja bizalmatlanságát.De még ha így lenne is, egyéni sérelmekalapján akkor sem lehet a színházkritikakettős, a közönség és a színház irántielkötelezettségét, hivatását vitatni, s aszínházi kritikát a színházművészet irántifelelőssége és kötelezettsége alól felmen-teni. „Arra a kérdésre, hogy milyen se-gítséget nyújthat a színházi kritika, a kö-vetkezőt felelhetem: a kritika elsősorbanne a színházaknak, hanem a közönségneklegyen segítségére. Az esetek nagy több-ségében a kritikusok kevésbé jártasak aszínházak területén, mint a színházidolgozók. Igen kevés olyan esetet ismerek,amikor a színházi kritika hozzájárult volnaa színházak fejlődéséhez. Korunkbanegyáltalán nem tudok ilyen esetről." (417.O.) Igaz, ezeket a sorokat nem Kazimirírta, ő csak idézi ... Ám a félszázadosLunacsarszkij-idézet spanyolfala mögülkibocsátott nyilaival Kazimir nem akritikusi tévedésekre, hanem a kritikusijogokra lő! A kötelességtől elválasztha-tatlan jogok pedig - és ezt lelke mélyénKazimir is tudja - sérthetetlenek.

Nagy szavak nélkül

Létay Vera mintegy négy évadot rögzítőszínikritikáit adta közre a Magvető Kiadó(Igent és nemet mondani). A vállalkozásnem egyedülálló. Jelesebb színi-bírálóinknak meg-megjelennek össze-gyűjtött opuszai. De az élmény- vagypontosabban: az élvezet - amit ennek akötetnek az olvastán kapunk - kivételes.Miért?

Választ keresve nyilván azokat azismérveket kell megtalálnunk, melyekmegkülönböztetik Létay Verát kor- ésszaktársaitól. Ez a feladat azonban ko-rántsem egyszerű, kivált az ellenségszer-zés és a beskatulyázás réme miatt nem.Kezdjük ezért a biztonsággal biztatóáltalánosságok felől.

A színház, jellegénél fogva, az „itt ésmost" művészete. Ha az előadás estéjénnem jutott el a produkció hatása a kö-zönséghez, a műalkotás egésze leesett azidő rostáján. De ha meg is ragadta nézőit,akkor is csak bonyolult, sokszoros átté-telen keresztül, az emlékek megszépítő -de mindenképpen torzító - ködén át maradfenn. Aki arra vállalkozik, hogy ennek azillékony művészetnek az értékeitfelkutatja, magyarázza, rögzíti: gyakran,úgy tetszik, homokra épít várat. S hogymennyire homokra, azt éppen azösszegyűjtött kritikák kötetei igazolják,hiszen a lelkesült vagy elmarasztalóbírálat alól már régen elfújta az idő azalapul szolgáló színházi alkotást. Csakkivételes erényű kritikusok számára adatikmeg, hogy azt sikerül megörökíteniük azegyes bírálatokban is, ami a színházbóltendenciajelleggel fennmarad: aszínházművészet korunkról mondottvallomását.

Így, miközben a színházi kritika a má-nak szól, a jövendő számára is jegyzeteketkészít. A bírálat írójától elvárja, hogy necsak értékeljen, de újra érzékletessé istegyen. Volt előadások bírálatai kötetben -ez már a jövendővel szembesülés. Az aszínháznak, az a kritikusnak és az a bírá-latot olvasó színházlátogatónak.

Létay Vera kiállta - reményünk szerintnemcsak máig terjedően - a jövendővelszembesülés próbáját. Írásaiban min-denkor túl tudott látni az itt és mostszorosan értelmezett kritériumain. Mér-céje nem egyszerűen a naprakész elvárá-soknak felel meg, hanem az egyetemesebbigényeknek is. Mindenekelőtt azért, mertdisztingválni tud a napi értékek s azegyetemes értékek között. Viszonyukatreális hierarchiában látja. A különbség-

tevés képessége a színjáték szakszerűelemzéséből következik. Az analízisazonban nem veszejti a részletek között:tudatosított szintézishez vezet.

Módszere - túl a felkészültség és meg-alapozott műveltség feltételein - akönnyen, világosan előadott érvelés.Gyakran megengedi, hogy ne a racioná-lisan kifejthető érvekkel, de a szerencsé-sen választott hasonlatokkal, jelzőkkeltegye érzékletessé a jelenséget, melyetboncol, vagy konklúziót, mely összbe-nyomásként így megjeleníthető. Szelle-mes képei, ötletei, stiláris játékai azonbansoha nem önmagukért születnek meg,hanem mindig azért, hogy a szintézist, azelemzés plaszticitását szolgálják. Fontosezt hangsúlyoznunk, mert szellemesnektartott színikritikusaink közül nem egysergő-forgó szóbűvészettel,öntetszelgéssel teszi magát szórakoztató-vá. Elfelejtve mind maga, mind az olvasó-ja számára, hogy nem őt akarjuk élvezni,hanem általa valami fontosabbat.

Létay soha nem tolakszik előtérbe, ígyeléri, hogy nemcsak nem válik fárasztóváállandó kritikusi jelenléte, hanemkifejezetten kellemes, igényelt, gyakranés tartósan várt partnerünkké válik. Amértéktartásnak rá jellemző finomsága aztbizonyíthatná, hogy szenvedélytelenkritikus. Valóban: soha nem ront szen-vedélyesen a rosszra. „Csupán" udvaria-san, de ellentmondást nem tűrően kites-sékeli. Soha nem fogad el semmit, amijó, érvelés nélkül. Ezért nem is kell aztán,hogy lelkendezzen: az érvelésselelfogadtatott. Ebben a fegyelmezettrendszerben jó ízléssel tudja elhelyezniazokat a műveket is, melyekhez nincskülönösebb belső affinitása: NémethLászló, Illyés Gyula drámáihoz például.De azt is tudtunkra képes adni tajtékoslelkesedés nélkül, az értékrendszer meg-őrzése mellett, hogy kik azok, akikkelvilága egybevág. Gondoljunk csak arra,milyen szavakkal méltatja Bulgakovot,hogyan elemzi, értékeli Csurka drámáját.

Gyakran érvelnek színikritikusok azzal,elkötelezettségüket bizonyítva, hogy aszínház szerelmesei. Nem tudom, hogyLétay szerelmes-e a színházba. Azt sem,hogy lehet-e színházba szerelmesneklenni. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy aszerelemvallóknál tartósabb, tartalma-sabb Létay kapcsolata a színházzal. Nemvallomásából nyilvánvaló ez, hanemabból a lankadatlan fegyelemből, igé-nyességből és éberségből, mellyel szín-házaink munkáját követni képes.

B. E.