Étertappancsok

Vasas Marianna

2016

Publio Kiadó

www.publio.hu

Minden jog fenntartva!

2007-2015

Titokban

Titokban az éj ódon fátylaHulló gyönyört hint a világra.

Titokban a dér rideg lelkeSzikrákat lehel a végtelenre.

Titokban homály után fény, ha kél,Éj a hajnallal egymásban él.

Titokban a csönd visszhangot szór,Némaság mögül, mikor a lélek kiszól.

Titokban a hervadás az öröklét,Melyet szirmok hintenek szerteszét.

Titokban a valóságban álom lebeg,Látható világok hamva felett.

Titokban a feledés az emlékezet,S az utolsó pillanat az örök kezdet.

Titokban a Titok eme világba veszik,S a sugarak őt sajdulón kiszínezik.

2007.

Horizonton túl

Egy apró csillagszikraSzóródik a földön széjjel -

Millió világot nyel magába,S borítja egy időben fénnyel.Végletek végtelen sokaságaGyötrődő lelkekben, mi gyúl- Igaz csak az árnyalat lehet -

Horizonton túl...

Egy régi hajó romjaLebeg ódon szellemén -Ezernyi szárny körözgetSüllyedő múlt tengerén.

Egykor merülő árnyalakRepkedve lebben, s ködbe fúl -Majd feltűnik újra, s alábukik

Horizonton túl...

Egy sárgás kép heverPoros fiókok legmélyén -

Száz s száz emlék kavarogSzellőn át, képet eltépvén.

A homály felől egy kézE kép után nyúl,

Valahol eléri egyszer -Horizonton túl.

Téli nyomok

Hószitálás, éjharangMind köröttem állnak-

Várnak... jönnek, bújnak...A téli éjjel dalai

Más szeleket fújnak...Elhallgat az éjszaka,

Csak egyetlen pillanatra,Majd ködös csöndbe burkolva

Fölhangzik az elmúlásTűnékeny, hulló hangja.

Mély, fúvó szellőLengeti előttem az utat,

Végtelenbe zárt erdőHamufénybe mutat.

Hóba tiport apró nyomok,Rám meredő, halvány pontok-

Őriznek végig, s én magam vagyok.Míg lassan és biztosan

- A jégben s általa-Örök nyomot hagyok.

...s ha a Jövő rámlép, érzi majd ott-Tűz éltetett valaha vagy fagyok.

2007. október

Utolsó ízben

Megfárad az egykoron örök égbolt.Nem öleli már tengerébe a csillagokat.

Árva csöppé lebben az ódon, a roppant Hold,S a Mában mulandót kongat.

Mi egykor titkon ködlő óceán volt,Most árva csöppként didereg a szívben.

Mi könny egykor a káprázatba folyt,Most porlad el az utolsó ízben.

2009.

Szépiába fakulva

Szépiába fakult szép emlékeka szívbe örökké beleégtek.

Illanó csillagok ódon varázsaelmúlt idők táncát járja.

Hóvá hulló harmatos Holdmúlt fuvallatába beledúdolt.

Őszi visszhangok - avarba hulltaka lélekbe valaha belesimultak.

Tájakba omlott régi felhőksuttogják az eljövendőt.

A jövendőt, mi egy megtört

szemű sóhaj,Mégis felragyog a benne

őrzött bolygókkal...

Rejtélyek hamva

A hűvösség belemarkol az Alkony arcába,Melyről hideg holdharmat hull,Dermedt rózsaszirmokra szállva

A HoldJégfátyol sejtelmébe halkul.

Csillagokban kavargó jeges szelekMélyre szórják a szív fuvallatát,

Midőn az ég felé hinti őt egy lehelet,Az árnyak

Táncolva köszöntik az éjszakát.

Éjfélen nyíló virágok hamvaA hajnalajkú sötétségre száll,

Gyönyörbe némuló homály alakjaTöbbé

Nem bűvöl rejtélyeket már.

A Tél fanyar csókja

Midőn a tél fanyar csókjaRádermed a teliholdra

Hűvösség szirmaiSzállanak az égboltra.

S a létet betakaróNémán habzó hó

Egy helyre csöppen,Hol él a nem látható.

Fagyott kelyhekenDidereg a jelen,

Majdan szikrákat szór

Reá a végtelen.

S a havas tájraCsipkék árnya

Vetül csendben,Fel-felszállva.

Fellegek fáznak,Így egyszerre válnakMillió csillagokká -

Amivé vágynak.

Könnyeit a hónakFelisszák a holdak.

Ám egyetlen csöppjétMegőrzi a holnap.

2009. november

Bíbor magány

A tövis megsebzi a rózsátSebeit az évek kelyhére szórják.

Esőcseppel keveredik könnyeKeservét egy pillanatra födve.

Bíborrá porladt szívvelPalástolja vérző színét,

Álom-óceán vízzelHinti izzó éltét.

Rózsát szór majdan a szellő sírjáraElmúlása után vérzik el magánya...

...s egy visszhang sem felel e szóraMiért nem bíbor minden rózsa?...

2009. november

Halál szellői

Mikor a halál szellői suhannak el a végtelenen,örök időkre lehunyt szemű éjjeleken...Mikor az éj könnyei, a tűnő csillagokkertjében a jelen többé nem ragyog...

Mikor egy kiszabadult lélek evez ismeretlen vizeken,

hajtva tovább, nem remélve semmit sem...Mikor az örömben tomboló semmibe vész végleg,

s utána tudja csak meg, mi is az az élet...Mikor csupán a "nincs többé" ködös szirma virágzik,

s mi volt, mi lehetne, a feledésbe ázik...Mikor a holnapi élmények mindig is volt kora

nem jő el, s nem ölel már soha...

akkor kell leszületni egy másik világba,

melyet földi kezünk teremtett, nem hiába.

2009. február

Fájdalom-árnyakon

Fájdalom-árnyakonTovaszáll a halál.

Vágyhalom-tájakonÉlet már vele hál.

Falevél és a télTáncot jár s hóba váj.Mindkettő jeget sző,Mint a dér s a halál.

Elrévedt peregnek emlékekBusongva és kongva.

Fellegnek fakultan derengnek,Ki tétova néz oda.

Az Éj int s megérint,Képzettel énekel.

Holdat hint s együtt ringÉlettel s végzettel.

Zsongva mesél ma a szélMegfáradt tájakról.Mély titkú a Rejtély,

Tán csupán a sírból szól.

Borongva zsong a fa,Egy ódon táj, hol muzsikál.

Hűlt hangja-hallgatjaA halál, a halál.

Évszak-hidakon

Fényarany falevelekkeringőznek a szélben,nesztelen sziporkáznakaz éden víztükrében.

Avar bíbor homlokán

a létezés didereg,

zsongó sugár színei

festik át a hideget.

Ambivalens ősz: ősi

kapocsa végleteknek,

ringató melegsége,

s hűs fensége léleknek.

Őrzi még emlékeit

a lobogó évszaknak,

ám vágya már titokban

déri irányba ballag...

2010.szeptember

Örök tél

Jeget sóhajtó szellő reszket végigA fák lombokat visszasíró ágain.Könnyek ledermednek a légben,

S lebegnek a messzeségben,

Majd megpihennek a lélek szárnyain.

Ködzuhatag hull aláAz álmosszürke fellegek szívéből,Kik fagyott tengerekre rásírják

Lelkük végtelen titkát

Mely a rejtező Mélybe dől.

Dér sóhaja ring

A csendből szőtt végtelenségen,Az örök tél némaságot hegedül

Csak egy szívtöredék szállingózik egyedül…

A lét emlékeképpen.

Üresség

Ahogy álmok kietlen ködénÁtsugárzik a hold fénye,

A lélekben egy ősi örvényKavarog zsongón, igézve.

Ahogy a bolygótlan űrbenFelsóhajt az üresség,

Örök álmába szenderül fennAz égbolton megannyi emlék.

Ahogy a ridegség szépségeÁtreszket egy csillagon,

Éjjé lényegül örök időkreA mélybíbor alkony.

Ahogy az érintetlenség hamvaFelsír az éjszakában.

A Tisztaság ártatlan arcaElfoszlik váratlan…

Ahogy az ében égTáncol határtalan varázsban,

Végtelenségben úszik az üresség,S nem gyászban.

2010. október

Időtlen igézet

Halvány csendsugarak szűrődnek átA várrom rideg falán.

Elhagyatottságot dúdol lelkébenAz ezredévi magány.

Emlékek reszkető visszhangjátPorlepte szívében ringatja.

Szívéről lefújja a porszemeket

A Mindenség fuvalma.

Az éter szirmai álomszerűen nyílnakMagányt virágzó énekében,

Dallamára együtt táncolA hófehér fátyol s az ében.

Dohos falaira dőlÉvgyűrűk bánatának súlya,

Oly’ törékeny, mint a lepke…Össze mégsem zúzza.

…s ott ácsorog némán, egymagábanSemmire és senkire sem várva,

S a csillagok időtlen igézetet rajzolnakHideg falára.

Bolygók lelke

Határok hamva kereng az űrben

Világok kavarognak révülten.

Integetnek a Mának

Érintetlen ősi tájak.

Egy régi álom zokog a szélben,

Megpillantja magát könnyei tükrében.

Álmos ragyogást súg a Csend

Ősi ürességen átdereng.

Ódon hullámokat fuvall

Egy szemerkélő altatódal.

Szépia ködből füstölög egy csillag

Megérinti lelkét egy álomszerű illat.

Ismeretlen tengereken evez a lélek

Igaz arcát csillantja a messzeségnek.

Csendkelyhekben úszik a Végtelen

Rejtélycseppek fátyla fellebben.

Olvadt holdviasz cseppjei lebegnek

Majd a Régvoltba általperegnek.

Őstengerek titkait búgja a némaság

Éteri köd dallamát őrzik az éjszakák.

Tűnődő csillagokban zsongó habok

Csak a Távolban öltenek alakot.

Dobog a bolygók síri csendje

Halk varázst szór a lelkekre.

Hulldogáló jövő ősi tánca

Világokat emlékbe némán zárja.

Álmodó űr

Ébredését gomolygó álmodásra váltjaÓceáni lelkek végtelen éjszakája.

Hullámzó homály hűsével eveznekHatárholt űr, keringő vermek.

Első Megérző végül visszatérElmosódott álomként örökké él.

Cselleng fátylaknak dallammély szava:Az álmok síri zenéjét fuvolázó éjszaka.

Hol halványul csillagfák körvonalaÉjjé válik tompán már csak egy fa.

Imbolygó tájak fátylakban lüktető arcaFurcsa virágban él tovább hervadva.

Rég hallott éjkorongból távolodó dalokElintegetik útjára azt, mi halott.

Újjászülető felsejlő hangjaBölcsőjéből bizakodik hamvadva.

Pillanatok örvényéből könnyezik a VoltKödfonal, körvonal, mikor örökkön egybefolyt.

Ellensúlyból koppanó szó s hangtalan sincs fennNéma dallamot dobol csepp, a kongó minden.

Suttogó vészharangként kelA csönd visszhangján hullámzó éjjel.

Igézvén ridegek sóhajtó ódon szelekElámúl fagyhab verméből egy felleg.

Káprázatban rejlő kába porladásEgy sivár gyönyörűségért elvérzett varázs.

Tikkadt csillagból fürkésző véletlenekKeserű homokként peregnek.

Egymás arcába feledkező holdakHullt álomból hullámokba folynak.

2008.

A holló születése

Hófehér repkedő csillagok

Kavarognak az alkony égboltján,

Elmosódó őszi fákra szállva

Szárnyukra ülepszik egy árny.

A Régmúlt zsongó emléke

Ékesíti varázs-tollukat,

Éteri hangon károgják el

A szárnyaló multakat.

Homálynak visszhangja

Telepszik remegő lelkükre,

Mely a kietlen lobogó űr

Gyönyörűséges víztükre.

Fekete repkedő csillagok

Lelassulnak egy pillanatra,

S a légben kirajzolódik

A síri csend arca.

2010.december 1.

Kába varázs

Az elmúlás kába varázsa lüktetFalevelekkel telehintett tájakon.

Színek mély, örvénylő tavába süllyedA szikrázó fájdalom.

Fáknak imbolygó bús álmaiSzürke porba fúlnak.

Lélektenger mélyén levelek fátylaiHervadás szirmokat búgnak.

Éterből születő szomorúságZengi lassú dallamát.Elmúlás fáján egy ágElcsitítja a hangját.

2010. december 17.

Hó könnyei

Hófehér hulló homályBetemeti a mindenséget.

A hidegség, mely visszhangokba vájBelső tájakat éget.

Ledermednek a pillanatokS a hó ajka a szívbe mosódik,

Örvénylenek láthatatlan arcok,Melyeket valami eltorzít…

Az Idő folyója elrévedS tovalibben egy álomba,Eme álom maga az élet...

S minden percben üzen zsongva.

Fájdalmas ébredés táncaKavarog tájak felett,

S a hó könnyeit lelkébe zárjaA zsongó kikelet.

2010. december 17.

Égkövek

Éteri hóharang hulldogálLüktető lila mennyboltról,

Légies muzsikapelyheket szitálEgy távolból integető kor.

Egy árva, hófehér könnyNem pereg alá a mélybe,

Lelkében visszhangzik az örömS fenséggel fagy az égre.

Egy ősi szellő szertefújja szívétA magasság boltozatán,Új szárnyakat bont az éltCsillagnak születő arcán.

Szférák gomolygó álmaitHordozza szendergő szívében,Hol egy végtelen álom patakzik

A kies szépségű űrben.

Lenge fátylú lila lelkekÉrintése lelkében dúl,S mint réveteg felleg

- Táncol világokon túl -

Téli éjbolt

Szirmukat bontogatják égbolton

repkedő viola-csillagok s gyönyörrel

sziporkáznak át az Éj

bársony-sóhajú sötétjén.

Violaszín lelkük hamvakká

szóródik s az égen szétterül

a lila ajkú fény.

Sugarak szemén átdereng

a homály fenséggé aprózódott

könnycseppje,

Végzet-illatú éj

hajnalt némán szülő

gyötrelmét görgetve.

Bús habokból bukkanó

égi gödrök kerengve

intenek az alkonynak,

Násztáncukkal ősi zamatú

évgyűrűket alkotnak.

Álmokat szövögető hálók

életre kelnek a hamu-arcú

éterben,

Hol a valóság ajka

ködcsókként él tovább

a tépdesett képzetben.

2011. január 1.

Hullongó harmónia

Sivár zamatú éjbe fakul

a hullongó harmónia.

Fuvola hangú hárfán

harmonikál összerogyva.

Szférák jajongó ezüstjét lelkébe

issza ódon kavargó

kő,

Szikla lelkén halk áhítattal

zenél az Idő.

Porlepte illúziók

konganak reszketeg

a Térbe,

Égi szikrák némán

hunynak bele

szépségébe.

2011. január 1.

Csillaggyermek

Csillagok hullámokat búgó

milliője porhadó gyönyörűség

szikrájaként hulldogál.

Harangok káprázó csilingelésén

lüktetve ringatja álomba

őket a homály.

Szívük harmatos sivár

szirmait tépdesvén

rogyott lelkek külön

élik meg a végleteket,

Egy igéző szemű kaput

feltárván szikrázó hullámok

együtt lélegeznek-

…s a búgó csendben kerengő

nászukból jő világra

az ámuló csillag-gyermek.

Lunáris Álmok

Szikrázik sejtetőnHoldnak halkihletett tánca.

Fénynemű homálybólbúg fel

sziréndalolása.Nosztalgia kavargó

lepkéit vágytalanság-koszorúba

fonja,Égboltot immár egy

sugár sebzi:a Lég ódonsárga

korongja.

... éjfelen pereg leéletek

horizontból nyílócsepergése,

hol múlást dideregrégi érzésekjégszépségűszenvedélye.

2011. január 4.

Bűvölet

Szívtöredékekszállingóznaka viola alkony

bűvöletében,

Keserédes hópelyhekringatóznak sejtelmek

hűvös csendjében.Álmok milliom parány szála

a gyönyörűség fonalává

szövődik,

Belső mesék fehér

zamatú tánca lekoppan

a földig.

... s ha a vágyak a légbe

szállnak egy keringő erejéig,égi zsigerekben a tavaszrejtelmes sugarát érzik.

Hófehér halál

Hold hófehér titokzatosságánTúlvilági hajnal ragyog át,

E két harmatos zamatú lélekMegérinti a halált.

2011. január 4.

Ikercsillagok

Frissen korhadó évgyűrűkön szikrázó

csöndet kioltja havas hangon

fuvolázó holdnak dallama.

Halk muzsikaszóból szőtt

porcelánködből

a hidegség hamvas

lelkét kincsekkel elhalmozza.

Siváran sajduló éjsötét Térben

gyülemlenek láthatatlan tájakon

zongorázó energiák,

Világegész színezüst fürtjein

lobbanó ikercsillagok egymás

rigmusát

táncolják.

Bizsergető fuvallat árad

szét a vágy édes útvesztőinek

lüktető sóhaján-

S az egymásba dobogó égi

lelkek kesernyés csillagokat

könnyező

ajakán.

Az égnek született Ő

I.

Semmiből fogant érhitével karöltve,

óceánontúli révbelassan ér,

végtelenen

s nemléten túl –az Ő arca a szenderült

habokból kél,

s a légi lobbanású,régi ragyogású

fény s erő

– az Égnek született Ő –véghetetlen Térből

suhan át

a lélek csendjén,

hol a világ bölcsőjébőlfelzokog a külön lélegző,

sirdogáló-sivár

Én...

II.

Letűnt álmok ránc-redői között

érzi s éli Ő át

mit is jelent akiválasztottságból

tovasarjadó egy-én,

s csillagfény...

s a Világ...

odaát...

III.

Ő,a Szellemet is tovább röptető-

miként a trópusi hó…s az örökkévaló…

nála ritkább nincs…s ritkább kincs - még ritkább

mint a kozmosz utolsó

csillagából születő,

égi paripákon ügető

mennyei árny...

s hogy miként

születhetett földre le

örök talány...

IV.

Több, mint az ősi ízleletű,

gyémántkő-keretbe foglalt

egység-élmény...

Légiesebb, mint az álom

zord árnyából elősejlő

messzi fény-

És kemény,

akár a megfogható,

mégis örökkévaló

kő...

S időtállóbb,

mint az időtlenből

általáramló

tovakerengő

Idő...

V.

Mert felhők porhadhatnak bár-

még ha majdan a hant is Őt

óvó csendpaplanával betakarja-

Tudják már

szférák örök énekű

Múzsái -

különb létből fogant,

mint árva lelkekegyetlen csillaga...

(... óh, melly ágon pihen már elesetteknekszellemivé lett harca?)

Ő, ki mindenségkincsesládájába

ősfogantatás

csillaggazdag

fonalát

zárva,

tudásörök

fátylából

nőtt-

majd égre festettea vak porból

felfelé tekintőt...

VI.

S habár sűrű anyagból

szőtt lény, ki tapossa

földbe ragadva

távoli bolygók árnyát,

égi tünemény mivolta mégis

lelkében kihordja szellemnek

nyíltszívű szabadságát-

S a szemébenelnémuló,

sosem hunyó

lángnyújtja

Felé kezét

hogy táncra perdítse

Őt,

feledés fátylába

vonva

Időt...

s hogy egy lélekké

ringjanak

hol madarakörökkétartó élet

magvakat

csipkelődnek

egymás

homlokainak.

Nyújtja

(végleg... s újra)

manna-karjait

ő

- Érte-

Érte, ki a Végzet,

s a múlóba szenderülő,

csillagcsokrokból születő,halálosan gyönyörű

Élet.

A Létezés homokórája

Füstködös őszi felhőkön bágyadt

napsugár játszik egy letűnt melódiát.

Elsárgult emlékek énekelnek múltba

fakulva s szállanak még tovább…

Álomszerű dallamok a Szeretet hantja

fölött kopáran csilingelnek,

Gyászrózsák a Fájdalom ködéből

előtűnve méltósággal menetelnek.

Soha be nem teljesülő álmok

búgó zokogása

reáhull a hajnalpír alkonyára,

s az örök éjszaka orcája

könnyekkel telt szemekkel

remegve mosolyog,

hol a Létezés homokórája

homállyá búsan gomolyog.

2011. június 2.

A Magány muzsikája

Holdvilág zeng fel ismeretlen tájakégi fátylán át.

Homály járja el a kristályhangúszimfónia táncát.

Végtelen éjeken egy búskomorhegedűszólam szól,

Melyet nem temet be korokraülepedő tovasuhanó por.

Az érzelmek szoborrá kövülneke síri nóta hallatán,

Eme dalban benne van mindenfelgyülemlett, régi magány.

A világ éneke ez, mely öröktőlvaló

Nem ered sehonnan és sohanem is haldokló.

Éji muzsika hajnali húrokbaészrevétlen reszket át,

Derűsebb dallam által mindenlélek megleli társát.

Ám csönd, csupán szürke csöndsejlik fel zúgó hangjában,

A Magány, hol leginkább szívbe tipor:a társas táncban…

Világűr fürtje

Ő az éji égen átsziporkázófehér csokor,

Ő a szív emelvényén álló

hősi szobor.

Ő az isteni szikra a szívben,

mely az ihlet nevet kapta,Ő a drágakő a kincsben,mely a lelket gazdagítja.

Ő a kristálytiszta forrása kietlen sivatagban,

Ő a pompát illatozó varázselszáradt virágokban.

Ő az üde leheletű harmata szomjazó réten,

Ő a felszálló csillagazúrkék égen.

Ő a világűr fényes fürtjea legszebb bolygó,

Ő az igaz kincsek kürtjezenélő gyöngykagyló.

Ő a fehéren hullámzó felhő,

mely földre havaz,Ő a tél arca mögül felsejlő

kacagó tavasz.

Ő a fák zsenge hajtása,

melyet borzol friss szellő,

Ő egy lélek égi társa,

mely örök, akár a kő.

Ő az ékes porcelántörékenysége,

Ő az örök talányősi értéke.

Ő az illuzórikus csillogásLélekbeli kincsen,

Ő a világbeli varázs:

Ő a Minden.

2011. augusztus 2.

Hófehér holló

Mit lep el hullt lepel

ég szikrázó kékjével,mit takar éjangyal

hó fakó fehérjével?

Mit dajkál gyászoló-halk madár

éppen ében fészkében,

ha hullt fióka már mióta

békében él az égben?

Fájva, halványan szitálja

kétes fényességét a hó,

pelyhekként zsongva hullatja

édes énekét a holló.

Mit borong havas holdkorong

hangtalan dallamharanggal,

ha a csend porhadva odafent

harcolt nem mondott szavakkal?

Képet sző kecsesen lélegző

márvány-mesés táj,

hó arcú holló kirí s köré

metsző szellő száll.

Árva csillag

Múló idő keze pernyékkel

hinti egykor viruló képét,

Csak a Kihűlt Érzelem karja