TOM CLANCYA TIGRIS KARMAI

A mű eredeti címe: The Teeth of the TigerCopyright © 2003 by Rubicon, Inc.

All rigths reservedA fordítás a Berkley Book 2004. évi kiadása alapján készült

Fordította: Nitkovszki StanislawHungarian translation © Nitkovszki Stanislaw, 2006

Borító: © Aquila © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2006Az Aquila Könyvkiadó a LAP–ICS Kft. tulajdona

Az Aquila Könyvkiadó hivatalos honlapja: www.lapics.huISBN 963 679 4111

Felelős vezető: Labancz László ügyvezetőMűszaki szerkesztő: Jámbor Mariann

2

Chrisnek és Charlie–nak. Üdv a fedélzeten!

…és persze Lady Alexnek, aki ugyanúgy ragyog, mint mindig.

Köszönet Marconák, Olaszországban, a navigációért, Ricnek és Mortnak az orvosi képzésért, Marynek és Ednek a térképekért, Madam Jacque–nak a feljegyzésekért, UVA–nak azért, hogy TJ–nél megnézte, Rolandnak, még egyszer, Coloradóért, Mike–nak az ihletért, még egy rakás embernek az apró, de nélkülözhetetlen információmorzsákért.

„Az emberek csak azért hajthatják békében álomra fejüket, mert vannak marcona férfiak, akik készek erőszakot elkövetni helyettük.”

Georqe Orwell „Ez a háború az ismeretlen katonák háborúja; de azért tegyük mi is a dolgunkat,

hűségesen, rendíthetetlenül…” Winston Churchill

„Hogy az Állam köthet és oldhat–eMennyben ugyanúgy, mint Földön,

Hogy mikor lenne bölcsebb kiirtani az emberiségetA bölcső előtt vagy aztán rögtön

– Ezek komoly kérdésekKomoly, iskolázott emberek között;De a Szent Állam (mint láthattuk),

Belebukott a Szent Háborúba.Hogy a nyájat Isten vezeti–e,Vagy a leghangosabb torok,

Hogy gyorsabb–e kard által halni,Vagy kiszavazva olcsóbb

– Ezt már egyszer kipróbáltuk,(És nem fognak felkelni sírjukból),Mert a Szent Nép, bárhová futott is

Neki rabszolgaság jutott.Bármit is akarjon az ügy

Venni vagy adni,Hatalmat Törvényben vagy afelett,

Ne akard megtudni.Szent Állam vagy Szent Király

Vagy a Szent Nép Akarata– Ne törődj badarságokkal.

Te csak állíts fel az ágyúkat, és ölj,És mondd utánam:Volt egyszer A Nép

– a Terror szülte,Volt egyszer A Nép

– a Földet a Pokolra küldte,A Föld felkelt és széttaposta.

Figyelj, ó eltiport!Volt egyszer A Nép

– volt és nem lesz, mint sose volt!”Rudyard Kipling,

Macdonough éneke

3

Prológus

Dávid Greengold a bar micvójáig nem sokban különbözött a többi brooklyni fiataltól. A nap azonban, melyen férfivá avatták, mindent megváltoztatott. A családi ünnepségen jelen volt néhány Izraelben élő rokon is, köztük Mózes bácsi, a sikeres gyémántkereskedő, és a fia, Dániel. Mialatt az apja – maga is hét ékszerüzlet tulajdonosa – egy üveg kaliforniai bor fölött Mózes bácsival beszélgetett, Dávid a nála tíz évvel idősebb unokatestvérével elegyedett szóba. Dániel nemrégen lépett be a Moszadhoz, így nem volt híján lelkesedésnek, és persze élvezetes sztoriknak sem. Kötelező katonai szolgálatát az ejtőernyősöknél töltötte le, tizenegyszer ugrott, sőt még némi akciót is látott az 1967–es hatnapos háborúban. Számára ez vidám háború volt: a százada nem szenvedett jelentős veszteségeket, és halált is csak annyit látott, hogy az egész csupán férfias kalandnak tűnjön számára – akár egy vadászat, melyen a vad veszélyes ugyan, de nem túlzottan.

A Dániel által előadott történetek élénk kontrasztot alkottak az akkoriban játszott, komor hangvételű vietnami híradásokkal, és Dávid, aki még mindig a szertartás hatása alatt volt, azon nyomban el is döntötte, hogy amint befejezte a középiskolát, a zsidó őshazába fog emigrálni. Az apja támogatta elhatározásában. Az öreg a második világégés idején a 2. páncéloshadosztálynál szolgált; tudta, hogy mit jelent egy háború, és – barátaihoz hasonlóan – nem akarta, hogy a fiának hasonló élményben legyen része az ázsiai dzsungelek mélyén. Így tehát, miután elvégezte a középiskolát, Dávid Izraelbe repült egy El Al géppel, és elfelejtett hazajönni. Ráncba szedte héber tudását, letöltötte a katonaidejét, majd – akárcsak unokafivére – belépett a Moszadhoz.

Jól teljesített, olyannyira jól, hogy ma már ő volt a római állomás vezetője. Az unokafivére, Dániel időközben kilépett, és visszatért a sokkal jobban fizető családi vállalkozásba. A római Moszad–állomás vezetése Dávid minden idejét lekötötte. Három teljes munkaidős hírszerző tiszt tartozott alája, akik vele együtt rengeteg információt termeltek, pontosabban fogadtak. Ezen információk egy része egy Hasszán fedőnevű ügynöktől származott. A férfi palesztin származású volt, és jó kapcsolatokat ápolt a PFLP1–vel. Az innen szerzett információkat pénzért – jó pénzért, hiszen még arra is telt belőle, hogy az olasz parlament közelében béreljen magának lakást – továbbadta az ellenségeinek. Dávidnak ma kellett felszednie az aktuális csomagot.

A helyszín – amit nem most használtak először – a spanyol lépcső tövénél található Ristorante Giovanni férfivécéje volt. Miután élvezettel elfogyasztott egy adag remekül elkészített vitello francesét2, leöblítette a torkát fehérborral, és kiment a mellékhelyiségbe. A pakk a bal szélső piszoár aljára ragasztott fémlemezhez volt tapasztva. Meglehetősen bizarr rejtekhely volt, de megvolt az az előnye, hogy senki nem nézett alája, állapotából ítélve még a takarítók sem. Mivel tiszta volt a levegő, Dávid úgy döntött, hogy először is arra fogja használni az edényt, amire való. Már a végénél tartott, amikor ajtónyikorgást hallott. Bárki volt is az, nem törődött Dáviddal. Az óvatosság azonban sohasem árt; Dávid „véletlenül” elejtette a cigarettacsomagját, és ahogy lehajolt érte, hogy felvegye a jobbjával, a ballal lecsúsztatta a mágneses pakkot a fémlemezről. Ügyes trükk volt, egy profi bűvész sem csinálta volna másként: tereld el a figyelmet az egyik kezeddel, és közben tedd a dolgod a másikkal.

Csakhogy a trükk ezúttal nem vált be. Alighogy megkaparintotta a pakkot, valaki beleütközött hátulról.

– Elnézést, öregem… vagyis signore – javította ki magát az illető. Oxfordi kiejtéssel beszélt, és hát ki a csoda gyanakodna egy oxfordi kiejtéssel beszélő úriemberre?

1 Popular Front for The Liberation of Palestine – Népfront Palesztina Felszabadításáért, (angol)2 Borjúsült dijoni mustárral. (A ford.)

4

Greengold nem válaszolt. Megfordult, hogy a kézmosóhoz lépjen. Már a kagyló előtt állt, amikor a tükrön keresztül a férfi kék szernébe nézett. Nem volt benne semmi különös. A szemében nem, de a tekintetében igen. Dávid rögtön kapcsolt, de a gondolat, még ha sebesebb is, mint a mozdulat, nem elég a veszély elhárításához. Mire lépni tudott volna, a férfi mögéje lépett, elkapta a homlokát, és a tarkójába döfött valami hideget és hegyeset. A támadó egy erőteljes mozdulattal hátrarántotta Dávid fejét, hogy a kés a csigolyák közé hatolhasson, és átvágja a gerincvelőt.

Nem halt meg rögtön. A teste összeroskadt, amikor az izmait vezérlő elektrokémiai parancsok összessége megszűnt, és a belőle érkező ingerek is eltűntek, a tudata azonban tiszta maradt. Lélegezni próbált, de nem sikerült. A nyakán, a szúrás környékén csak egy kellemetlen bizsergést érzett – a sokk túl erős volt ahhoz, hogy az érzés fájdalommá erősödhessen. A férfi a hóna alá vette, mint egy kirakati babát, és bevonszolta az egyik fülkébe. Az arca ismeretlen volt és semmitmondó, gyűlöletnek vagy bármilyen egyéb érzelemnek semmilyen jelét nem mutatta. A férfi leültette a toalettre, s miközben Dávid tehetetlenül nézte, a zsebébe nyúlt, és kivette a tárcáját. Ezért támadt rá? Nem, gondolta. Nem lehet véletlen, hogy pont most történt.

A férfi ekkor megmarkolta a haját, hogy felemelje kókadt fejét.– Szálem alejkum. – Béke veled. Arab lett volna? Egyáltalán nem nézett ki arabnak. –

Tényleg megbíztál Hasszánban, zsidó?Élete utolsó pillanataiban, mielőtt agysejtjei elhaltak volna az oxigénhiánytól, Dávid

Greengoldnak rá kellett döbbennie, hogy átverték: A kémszakma legősibb trükkjének dőlt be. Ostoba, a legostobább módja volt ez a halálnak. Már csak egyetlen gondolatra maradt ideje: Adonáj echad.

A gyilkos kezet mosott, majd megnézte, hogy nem lett–e véres az öltönye. Nem volt. Egy ilyen késszúrás nem okoz nagy vérzést. Elrakta a pénztárcát és a pakkot, megigazította a ruháját, és elhagyta a mellékhelyiséget. Az asztalánál megállt, hogy letegyen huszonhárom eurót az elköltött ebédért. Ez alig néhány cent borravalói jelentett, de nem zavarta. Úgysem fog visszatérni ide mostanság. Kisétált a Giovanniból, és átvágott a téren. Idefelé jövet látott egy Il Brioni üzletet, és most égető szükségét érezte annak, hogy új öltönyt vásároljon magának.

Az Egyesült Államok tengerészgyalogságának a főparancsnoksága nem a Pentagonban található. A világ legnagyobb irodaépületében bőven jut hely a seregnek, a haditengerészetnek és a légierőnek, a tengerészgyalogság azonban valami oknál fogva kimaradt, és be kell, érje a Navy Annexnek nevezett épületkomplexummal, amely egy negyed mérfölddel odébb, a Lee autóút mentén, a virginiai Arlingtonban található. Nem mintha ez olyan nagy áldozat lenne, de ez is azt mutatja, hogy a tengerészgyalogság mindig is az amerikai hadigépezet mostohagyereke volt. Technikailag a haditengerészet alá tartoznak, és eredetileg annak egyfajta „magánhadseregét” képezték, ezzel elkerülhetővé téve, hogy a katonákat kelljen a hadihajókra pakolni – ami azért volt fontos, mert a sereg és a tengerészet sohasem lépték át a „se veled, se nélküled” állapot határát.

Az idők folyamán a tengerészgyalogság bebizonyította létjogosultságát: közel egy évszázadon át az egyetlen amerikai szárazföldi harcoló alakulat volt, amit idegenek láthattak. Mivel nem kellett logisztikával és effélékkel foglalkozniuk – még saját egészségügyi alakulatuk sem volt; minek, ha úgyis ott voltak ezekre a dolgokra a tintahalak? –, minden egyes emberük harcos lehetett. Abból is a marconább fajta, akiktől volt okuk tartaniuk az Amerikai Egyesült Államok ellenségeinek. A tengerészgyalogságot ennél fogva tisztelték, de nem mindig szerették, és ez alól a többi haderőnemnél szolgáló kollégák sem jelentettek kivételt. Túl sok parádé, túl sok szereplés jellemezte őket, és túl nyitottak voltak a

5

nyilvánosság felé – legalábbis a „komolyabb” szolgálatok így gondolták.A tengerészgyalogság olyan, mint egy kisebb hadsereg: saját légiereje van – kicsi, de ha

kell, nagyot tud ütni –, és most már hírszerzése is, még ha ez némelyek szerint ellent is mond a lényegének. A „zöld gép”3 azért hozta létre a Hírszerzési Parancsnokságot, hogy behozza a többi szolgálattal szembeni lemaradását. Az M–2 – a „2”–es hírszerzéssel foglalkozó személyt jelentett –, vagyis a főnök Terry Broughton vezérőrnagy volt, egy vérbeli gyalogos, akit azért jelöltek ki erre a pozícióra, mert úgy gondolták, ő lesz a legalkalmasabb arra, hogy megteremtse az összhangot a kémek és a harcoló alakulatok közt. A tengerészgyalogság ugyanis eltökélte, hogy nem fogja elfelejteni: a számjegyek mögött hús–vér emberek állnak, akiknek megfelelő mennyiségű és minőségű információra van szükségük ahhoz, hogy életben tudjanak maradni. Alig egy hete értesült róla, hogy tizenegy hónap múlva ő fogja átvenni a 2. tengerészgyalogos–hadosztályt az észak–karolinai Camp Lejeune–ben, így még mindig remek hangulatban volt.

Ez persze Brian Caruso kapitánynak is jó hír volt, akit, ha nem is töltött el rettegéssel a tudat, hogy egy tábornok rendelte magához, azért elővigyázatosságra késztette. Caruso A osztályú olíva–színű egyenruháját viselte a hozzá való Sam Browne–derékszíjjal és a kitüntetéseivel, amelyek, ha nem is lepték el a mellkasát, azért jól mutattak, sőt volt köztük néhány igazán csinos is, mint például az ejtőernyős–aranyszárny, meg a céllövő gyűjtemény, amely még az ilyen vén lövészekben is mély benyomást keltett, mint Broughton.

Az M–2–vel egy alezredesi rangú hivatalsegéd és egy tűzvezető őrmesteri rangú fekete titkárnő is járt, amit a kapitány meglehetősen furcsának talált. De hát a Hadtest sohasem a logikájáról volt híres, emlékeztette magát Caruso, hanem – ahogy mondani szokták – a kétszázharminc évnyi, a fejlődés nyűgjétől mentes hagyományról.

– Most bemehet a tábornok úrhoz – közölte a titkárnő, miután a főnöke kiszólt neki telefonon.

– Köszönöm, gunny4!– Caruso felállt, és az őrmester által kitárt ajtó felé indult.Broughton éppen olyan volt, amilyennek elképzelte: hat láb magas, olyan domború

mellkassal, hogy az még egy puskagolyót is meghátrálásra késztetett volna. A haja alig volt több borostánál. Ebben persze semmi furcsa nem volt a tengerészgyalogságnál, ahol a 13 fél hüvelyknél hosszabb haj már hosszúnak számított, és borbélyt jelentett.

A tábornok felnézett a papírmunkájából, és mogyoróbarna szemével végigmérte látogatóját.

Caruso nem tisztelgett. Ahogy a tengerésztisztek, úgy a tengerészgyalogosok is csak akkor tisztelegnek, ha sapkát viselnek, az viszont csak akkor lehetséges egy épület belsejében, ha fegyveres szolgálatot látnak el. A vizuális inspekció nem tartott tovább három másodpercnél, Caruso számára azonban ez is egy örökkévalóságnak tűnt.

– Jó reggelt, uram.– Foglaljon helyet, kapitány. – A tábornok egy bőrborítású székre mutatott.Caruso engedelmeskedett, de úgy ült, mint aki karót nyelt.– Tudja, hogy miért van itt? – kérdezte Broughton.– Nem, uram. Azt nem mondták.– Hogy tetszik a felderítés?– Tetszik, uram. Meggyőződésem, hogy a Hadtest legjobb tiszthelyetteseivel dolgozom, és

a feladatokat is érdekesnek találom.– Itt az áll, hogy jó munkát végzett Afganisztánban – emelt fel egy fehér és vörös csíkokkal

szegélyezett aktát a tábornok. A minta szigorúan titkos dokumentumot jelölt, nem véletlenül: Caruso afganisztáni megbízása nem az a fajta akció volt, amivel illik eldicsekedni az NBC esti híradójában.

3 A tengerészgyalogság gúnyos elnevezése a tengerészgyalogos–szlengben. (A ford.)4 A tűzvezető őrmesteri fokozat (angolul „gunnery sergeant”) gúnyneve. (A ford.)

6

– Izgalmas munka volt, uram.– Itt az áll, hogy remekül csinálta, és sikerült minden emberét élve hazahoznia.– Tábornok úr, ezt annak a SEAL–es szanitécnek köszönhetem, aki velünk volt. Ward

tizedes csúnya lövést kapott, de Randall tengerészaltiszt megmentette az életét. Fel is terjesztettem érte kitüntetésre. Remélem, megkapja.

– Meg fogja kapni – biztosította Broughton. – Ahogyan maga is.– Én csak tettem a dolgomat, uram – tiltakozott Caruso. – Az embereim végezték a…– Éppen ez a jó tiszt ismérve – vágta el a mondatot az M–2. –Olvastam a beszámolóját, és

olvastam a Sullivan tűzvezető őrmesterét is. Azt írja magáról, hogy első ütközetes fiatal tiszt létére remekül teljesített. – Joe Sullivan gunny már korábban átesett a tűzkeresztségen, még Libanonban. Kuvaitban is harcolt, meg néhány másik helyen, melyekről nem véletlenül nem esett szó a tévéhíradóban.

– Sullivan valamikor nekem dolgozott – árulta el Broughton. – Rászolgált egy előléptetésre.

Caruso bólintott.– Valóban, uram. Nem kétséges, hogy megdolgozott a feljebbjutásáért.– Láttam, mit írt róla. – Az M–2 megpaskolt egy másik, piros–fehér, szegély nélküli aktát.

– Nem fukarkodik a dicséretekkel, ha az embereiről van szó. Mi az oka ennek, kapitány?A kérdés váratlanul érte Carusót.– Jól teljesítettek, uram. Ennél jobbak nem is lehettek volna. Ezekkel a

tengerészgyalogosokkal bármilyen veszélynek neki mernék menni, uram. Még az új fiúk is mind őrmesterek lesznek egy nap, ketten pedig már most viselik a „gunny” feliratot a homlokukon. Keményen dolgoznak, és elég okosak ahhoz, hogy tegyék a dolgukat, mielőtt még szólnom kellene. Legalább egy közülük kiváló tiszti anyag. Uram, ők az én embereim, és én átkozottul szerencsésnek tartom magam, hogy a parancsnokuk lehetek.

– És milyen jól kiképezte őket! – tette hozzá Broughton.– Ez a dolgom, uram.– Többé már nem, kapitány.– Hogyan, uram? Még tizennégy hónapom van a zászlóaljnál, és a következő posztot még

nem jelölték ki. – Amit nem is bánt, mert szívesen maradt volna a 2. felderítőknél. Bízott benne, hogy hamarosan őrnaggyá léptetik elő, akkor pedig már csak egy ugrás lett volna az S–3, a hadosztály felderítő zászlóaljának a parancsnoki pozíciója.

– Az a pasas az ügynökségtől, aki felment magával a hegyekbe… Milyen volt vele dolgozni?

– James Hardesty? Azt mondja, hogy a Különleges Alakulatnál szolgált a seregben. Elmúlt negyven, de nem látszik rajta. Nagyon fitt, és két helyi nyelvet is beszél. Nem csinálja össze magát, ha baj van. Nos… nem lehet rá panaszom.

Az M–2 megint felemelte a piros–fehér szegélyes aktát.– Azt mondja, hogy maga mentette ki a hátsóját abból a csapdából.– Úgy is fogalmazhatunk. Mr. Hardesty előrement felderíteni Ward tizedessel, én pedig

közben nekiláttam felállítani a műholdas rádiót. A rosszfiúk nagyon jó helyet választottak maguknak, de túl hamar tüzet nyitottak Mr. Hardestyra, és nem szervezték meg elég jól a védelmet. Sullivan gunny felvitte az osztagát a domb jobb oldalán, én pedig, miután ők elhelyezkedtek, felvittem az enyéimet középen. Az egész nem tartott tovább tíz–tizenöt percnél. Sullivan gunny közben kiszúrta a célpontunkat, és fejbe lőtte tíz méter távolságból. Élve akartuk elkapni, de az adott körülmények közt ez nem volt kivitelezhető. – Caruso vállat vont. A pasasnak esze ágában sem volt amerikai fogságban tölteni élete hátralevő részét, és erről ők aligha tehettek. A végeredmény egy csúnyán meglőtt tengerészgyalogos és tizenhat halott arab volt, meg az a két élve elfogott fickó, akiket átadtak a hírszerzésnek. A belőlük kiszedett információ így is több mint bőséges volt. Az afgánok elszántak voltak, de nem

7

őrültek.– Mi ebből a tanulság? – kérdezte Broughton.– Az, hogy a kiképzésből sohasem elég, uram. A valóság a legkeményebb kiképző

őrmesternél is keményebb. Az afgánok elszántak, de nincsenek rendesen kiképezve. Quanticóban azt tanították, hogy bízzunk az ösztöneinkben, csakhogy az ösztön nincs munícióként rendszeresítve, és az ember sohasem tudhatja, hogy a megfelelő belső hangra hallgat–e vagy sem. – Caruso egy pillanatra elhallgatott, de aztán úgy döntött, kimondja, ami a szívét nyomja: – Azt hiszem, jól sültek el a dolgok, de nem tudnám megmondani, hogy miért.

– Túl sokat gondolkodik, kapitány. Ha a szar nekivágódik a ventilátornak, nincs idő gondolkodni. Előtte kell, azt pedig kiképzésnek hívják. Sok minden múlik rajta, és azon, hogyan osztja szét a tennivalókat az emberei közt. Az ütközetre magára felkészülhet, de arra már nem, hogy milyen irányt fog venni. Mindenesetre jól csinálta. Lenyűgözte ezt a Hardestyt, márpedig a fickó nem akárki. Vagyis ez az oka az egésznek – nyögte ki Broughton.

– Minek az oka, uram?– Az Ügynökség beszélni akar magával – közölte az M–2. – Tehetségekre vadásznak, és

felmerült a neve.– Mire készülnek, uram?– Azt nem kötötték az orromra. Olyan embereket keresnek, akik terepen is megállják a

helyüket. Nem hiszem, hogy kémkedésről lenne szó, inkább fegyveres akciókról. Az a gyanúm, hogy az új terrorelhárító egységhez kell nekik ember. Nem örülök neki, hogy elvesztek egy ilyen remek tisztet, de nincs beleszólásom a dologba. Maga viszont nemet mondhat nekik, miután beszélt velük.

– Értem, uram – mondta Caruso, bár semmit sem értett.– Lehet, hogy valaki említést tett nekik egy másik ex–tengerészgyalogosról, aki egészen

ügyesen tette a dolgát odafent – jegyezte meg Broughton.– Jack bácsira gondol? Jézusom! Bocsásson meg, uram, de azóta igyekszem titkolni ezt,

hogy felvettek az alapkiképző iskolába. Én csak egy vagyok az O–3–asok közül, uram. Én nem kérek kivételes bánásmódot.

– Nagyon helyes! – morogta Broughton. Egy ígéretes fiatal tiszt állt előtte, akin látszott, hogy az elejétől a végéig elolvasta „A tengerészgyalogos tiszt útmutató”–ját, és nem felejtette el a fontosabb intelmeket. Egyetlen hibája, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, túlzott komolysága volt, aminek viszont maga sem volt híján ilyen zöldfülű korában. – Nos, két óra múlva fent kell lennie. Egy Pete Alexander nevű fickó, egy másik egykori különleges alakulatos várja. A nyolcvanas években az Ügynökség afganisztáni műveleteiben dolgozott. Azt hallottam róla, hogy ügyes pasas, de már nem akar hőst játszani. Úgyhogy vigyázzon magára, kapitány – mondta búcsúzásképpen.

– Azt fogom tenni, uram – emelkedett vigyázzállásba Caruso. Az M–2 elmosolyodott.– Semper fi, fiam.– Aye, aye, sir.Caruso elhagyta az irodát. Biccentett a gunnynak, szó nélkül elment az alezredes mellett –

aki még csak egy pillantásra sem méltatta –, és azon tűnődve, hogy ezek után vajon még mi a fene következhet, a lépcső felé vette az irányt.

Néhány száz mérfölddel odébb egy másik Caruso nevű férfi ugyanezen törte a fejét. Az FBI akkor vált Amerika első számú rendfenntartó szervévé, amikor az 1930–as években, a Lindbergh–törvény elfogadását követően emberrablási ügyekben kezdett nyomozni. Olyan sikerrel zárta le ezeket az ügyeket, hogy a bűnözők, legalábbis az okosabbak, kénytelenek voltak belátni: emberrablással nem fognak pénzt keresni. Az Iroda megoldott minden egyes

8

ilyen esetet, és ez így volt hosszú éveken át, míg meg nem jelentek azok, akiket nem a pénz, hanem valami egészen más hajtott. És ezeket sokkal nehezebb volt elkapni.

Penelope Davidson aznap reggel tűnt el, félúton az óvoda és az otthona közt. A szülei egy órával az eset után értesítették a seriffet, az pedig nem sokkal később az FBI–hoz fordult. A szabályok értelmében az FBI késlekedés nélkül léphetett, ha az a veszély fenyegetett, hogy az elkövetőt átviszik az államhatáron. Az alabamai Georgetown alig fél órára van Mississippi állam határától, így az FBI birminghami irodája rögtön rávetette magát az ügyre. Amint befutott a „7–es” kód – így jelölik az FBI nómenklatúrájában a gyermekrablást –, a helyi iroda csaknem összes ügynöke autóba vágta magát, és délnyugatnak indult, a mezőváros irányába. Nem volt vesztegetni való idejük: a legtöbb gyermekrablás áldozatát az elkövető négy–hat órán belül megerőszakolja és megöli. Annak az esélye tehát, hogy élve megtalálják az áldozatot, minimális volt, de senki sem akarta feladni. A legtöbben családapák voltak, túlságosan is könnyen a szülők helyébe tudták képzelni magukat.

A seriffet, Paul Turnert az FBI–nál az „amatőr” kategóriába sorolható nyomozónak tartották, és ezt ő maga sem gondolta másként. A gondolat, hogy a körzetében megerőszakoltak és meggyilkoltak egy kislányt, iszonyattal és undorral töltötte el, ezért őszintén örült az FBI által nyújtott segítségnek.

Minden jelvényt és fegyvert viselő ember kapott egy fényképet, és miután térképen felosztották egymás közt a területet, kimentek, hogy kihallgassanak mindenkit, aki a Davidson–ház és az óvoda közötti, mindössze ötsaroknyi táv környékén lakott vagy dolgozott. Birminghamben ezalatt a számítógépes nyilvántartásból előszedték azoknak az adatait, akik korábban szexuális bűncselekményt követtek el, és egy százmérföldes sugarú körön belül laktak. Ügynököket és rendőröket küldtek ki mindegyikhez, hogy kihallgassák őket és átkutassák a házukat. A házkutatási parancsok megszerzése nem jelentett gondot, mert a bírók komolyán vették az emberrablási ügyeket.

Dominic Caruso különleges ügynöknek nem ez volt az első ügye, viszont ez volt az első „7–es”–e, és bár otthon nem várta asszony és gyermek, a történtek és a lehetőségek őt is borzadállyal töltötték el. Az óvodában készült fénykép egy kék szemű, mosolygó ártatlanságot ábrázolt, szőke, enyhén barnába forduló hajjal. Ez a „7–es” nem a pénzről szólt. A szülők egyszerű emberek voltak: az apa villanyszerelő, az anya részmunkaidős segédápolónő a megyei kórházban. Mindketten istenfélő metodisták voltak, és elsőre úgy tűnt, nem lehet közük a rabláshoz. A birminghami területi iroda pszichológusa nem sok jót jósolt: elsődleges elemzése szerint az elkövető sorozatgyilkos volt, egy olyan személy, aki szexuálisan vonzódott a gyermekekhez, és aki tudta, hogy akkor kerülheti el legkönnyebben a lebukást, ha megöli áldozatát.

Ez az ember valahol ott volt kint, és ott volt vele a kislány is. Dominic Caruso fiatal ügynök volt, alig egy éve került ki Quanticóból, de már ez volt a második iroda, ahová kihelyezték. Ehhez persze az is hozzátartozott, hogy még nem volt házas, így gyakorlatilag meg sem kérdezték tőle, hogy akar–e, vagy sem lakhelyet változtatni. Az előző állomása Newarkban volt, New Jerseyben. Hét hónapig lakott ott, egészen megszokta, de Alabama jobban tetszett. Az időjárás eléggé pocsék volt itt, de a város legalább nem volt az a poros, nyüzsgő kaptár, mint Newark.

Most az volt a feladata, hogy Georgetowntól nyugatra járőrözzön és tartsa nyitva a szemét. Ahhoz még nem volt elég tapasztalt, hogy embereket hallgasson ki. Ahhoz, hogy valaki hatékonyan tudja csinálni, állítólag hosszú évek tapasztalatára volt szükség, bár Caruso úgy gondolta, előnyben van, hiszen a diplomáját jogból szerezte.

Keressek egy autót, amelyben egy kislány ül? – tűnődött. Ez valahogy nem tűnt reálisnak. Ha ül, akkor kinézhet és integethet, hogy segítséget kérjen. Sokkal valószínűbb, hogy megkötözték ragasztószalaggal, és betuszkolták egy csomagtartóba vagy egy furgon hátuljába. Egy védtelen, rémült apróságot. Caruso érezte, hogy felszökik a vérnyomása.

9

– Birmingham bázis minden 7–es egységnek – recsegte a rádió. – Úgy tudjuk, hogy a „7–es” gyanúsított egy fehér furgont vezet. Valószínűleg Ford, és meglehetősen poros. Alabamai rendszámú. Ha ilyen járművet látnának, jelentsék, és ellenőriztetjük a helyiekkel.

Ami azt jelenti, hogy ne használj villogót, és ne állítsd meg – gondolta Caruso. Ehhez azonban a nyomára kell bukkanni. De hogyan?

Ha én lennék ennek a szörnynek a helyében, hová mennék? Caruso feljebb engedte a gázpedált. Egy félreeső helyre, ahol nincsenek kíváncsi tekintetek, és nincsenek hallgatózó szomszédok. Mondjuk egy tanyára.

A mikrofonért nyúlt.– Caruso a Birmingham bázisnak.– Hallgatom, Dominic – jelentkezett az ügyeletes. Az adás kódolva volt, így nyugodtan

beszélhettek.– Miért éppen egy fehér furgon?– Egy idős hölgy jelentette, hogy amikor kiment az újságjáért, egy kislányt látott

beszélgetni valakivel egy fehér furgon mellett. A személyleírás ráillik a kislányra. A gyanúsított europid és férfi, ez minden, amit tudunk róla – közölte Sandy Ellis különleges ügynök.

– Hány nyilvántartott él a környéken? – kérdezte Caruso.– Összesen tizenkilenc. Már kint vannak náluk az embereink, de egyelőre nincs fejlemény.

Ez minden, Dominic.– Vettem, Sandy. Vége.Miközben egyszerre az utat és annak környékét figyelte, egy kicsit úgy érezte magát, mint

Brian, a fivére Afganisztánban, amikor magányosan az ellenségre vadászott. A főútról leágazó földutakat figyelte; friss keréknyomokat keresett rajtuk.

A tekintete egy pillanatra a tárcaméretű fényképre vetődött. Egy manóarcú kislányt látott rajta, egy csöppséget, aki eddig azt hitte, hogy a világ egy biztonságos hely, amit apu és anyu irányít, és aki vasárnaponként hittanra járt, ahol azt tanították neki, hogy „Jézus szeret engem, tudom én / Mert a bibliában le van írva rég…”. Caruso feje balra–jobbra járt. Száz méterrel az autó előtt egy poros út vezetett be a fák közé. Az út elkanyarodott, de az erdő nem volt sűrű, és ahogy közelebb ért, Caruso egy faházat és egy… furgont pillantott meg mögötte. Igaz, ez inkább volt bézs, mint fehér…

Na és ha az öreg hölgy nem látta jól? Lehet, hogy az autó árnyékban állt, vagy éppen ellenkezőleg, rásütött szemből a nap, és ez megtévesztette a szemtanút. Megannyi lehetőség, és ahány lehetőség, annyi variáció. Az FBI–akadémia oktatói, bármilyen kitűnő szakemberek voltak is, mindenre nem készíthették fel tanítványaikat. Még közel mindenre sem. Ezt nem is tagadták, éppen ezért mondogatták olyan sűrűn a diákjaiknak, hogy néha kénytelenek lesznek az ösztöneikre és a tapasztalatukra hagyatkozni.

Carusónak azonban a maga alig egy évével nem sok tapasztalata volt.És mégis…Megállította az autót.– Caruso Birmingham bázisnak.– Hallgatlak, Dominic – válaszolt Sandy Ellis. Caruso megadta a pozícióját.– 10–7–re megyek. Szétnézek a ház körül.– Vettem, Dom. Küldjek erősítést?– Negatív, Sandy. Max bekopogtatok, és beszélek a lakójával.– Oké. Ha valami van, itt leszek.Carusonak nem volt hordozható rádiója – csak a rendőröknek járt, az Irodának nem –, így

az autón kívül csupán a mobiltelefonjára támaszkodhatott, és persze az oldalfegyverére, a Smith & Wesson 1076–ra, amelyet a jobb csípőjén hordott. Kiszállt az autóból, és óvatosan behajtotta az ajtót. Nem akarta bevágni, hogy ne csapjon zajt. Az emberek mindig

10

felfigyelnek, ha bevágódik egy kocsi ajtaja.Még szerencse, hogy ezt a sötétzöld öltönyt vette fel, gondolta, miközben elindult az úton.

Először is a furgont akarta megnézni. Normális tempóban ment, de a szemét végig a rozoga ház ablakán tartotta. Úgy jutott el az autóig, hogy a jelek szerint senki nem vette észre.

A Ford nagyjából hatéves lehetett, kasztniján kisebb horpadásokkal és karcolásokkal. A vezetője tolatva állt be vele a házhoz, úgy, hogy a tolóajtó közel essen a bejárathoz. Egy ács vagy egy vízvezeték–szerelő áll így be a ház elé. Vagy az, aki egy apró, rúgkapáló testet akar bevinni.

Caruso a zakója alatt, a pisztoly közelében tartotta a jobb kezét. Nincs olyan zsaru a világon, aki ne gyakorolná – akár tükör előtt –, hogyan kell gyorsan előrántani a fegyvert, de csak egy bolond lő lendületből.

A vezető felőli oldalon az ablak le volt engedve. Caruso benézett. A furgon ki volt belezve: az ülés mögött csak a csupasz fémpadlót, a pótkereket… és egy tekercs ragasztószalagot lehetett látni. A ragasztószalag vége vissza volt hajtva, hogy ne kelljen keresgélni. Ez még nem lett volna gyanús, hiszen sokan így csinálják, de a padlóra ragasztózott szőnyeg és az ülés fémkeretéről lógó ragasztószalag–darabok…

Caruso érezte, hogy az alkarján feláll a szőr. Egyedül még soha nem tartóztatott le senkit, és eddig még egyetlen komolyabb ügyben sem játszott fontosabb szerepet. Newarkban ugyan részt vett több börtönszökevény kézre kerítésében, és – összesen – három karperecet is a helyére kattintott, de mindig egy tapasztaltabb ügynök felügyelete alatt. Azóta persze valamivel érettebb és tapasztaltabb volt, de ennyire azért nem.

A ház felé nézett. A gondolatai egymást kergették. Mit talált? Nem sokat. Csak egy üres furgont, belsejében egy szőnyeggel és egy tekercs ragasztószalaggal.

És mégis…Elővette a mobiltelefonját, és gyorstárcsázta az irodát.– FBI. Miben segíthetek? – kérdezte egy női hang.– Caruso keresi Ellist. – Ez meggyorsította a dolgokat.– Mit találtál, Dom?– Fehér Ford Econoline furgon, alabamai rendszámmal. Mondom: Echó Romeo hat–öt–

zéró–egy, a korábban megadott helyszínen. Sandy…– Igen, Dominic?– Be fogok kopogni a házba.– Kérsz erősítést?Caruso még egyszer végiggondolta.– Igen. Kérek.– Tíz percre tőled van egy járőr. Ne csinálj semmit, míg oda nem ért – tanácsolta Ellis.– Vettem. Várok.De egy kislány élete volt a tét…Az autót megkerülve – hogy takarva legyen az ablakok irányába – a ház felé indult. Ekkor

történt.Majdnem szívrohamot kapott, amikor meghallotta a sikítást. Iszonyatos, lélekbe tépő

sikoly volt, olyan, amit csak akkor hallat valaki, ha magával a Halállal néz farkasszemet. Caruso keze, anélkül hogy a tudat parancsot adott volna rá, előrántotta a pisztolyt, csővel az égnek a mellkasa elé tartotta. Közben az agy is feldolgozta az információt, és megállapította, hogy ez egy felnőtt nő sikolya volt. Ez volt az a pillanat, amelyben egyetlen villanással összeállt a kép.

Olyan gyorsan, ahogy csak tudott, anélkül hogy, zajt csapott volna, a tornáchoz szaladt a rozoga, olcsó tető alá. Az ajtó nyitva volt, csak a szúnyoghálós keret állta útját. Ez is málladozott, ahogyan az egész ház. A hálón átlesve egy folyosót látott, amelyből balra egy konyha, jobbra pedig egy fürdőszoba nyílt. Egy vécécsésze és egy kagyló volt minden, amit

11

látott belőlük.Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán másodszor is arra a következtetésre jutott, hogy

oka van behatolni a házba. Kinyitotta a keretet, és beosont, olyan csendben, ahogy csak tudott. Elindult a folyosó padlóját borító olcsó, koszos szőnyegen, a fegyvert a mellkasa előtt tartva, még mindig csővel felfelé. Ahogy mozgott, feszülten fülelve, a látószög folyamatosan változott. A konyhát már nem látta, a fürdőszobába viszont annál jobban belátott…

Penny Davidson a kádban feküdt. Meztelen volt, égszínkék szeme tágra nyitva, nyaka fültől fülig elvágva. Lapos, gyermeki mellkasa és a kád fala vértől vöröslött. A torkát olyan brutális erővel vágták át, hogy második szájként tátongott.

Carusót, érthetetlen módon, nem bénította meg a látvány. Az agya felfogta a képet, de pillanatnyilag csak arra tudott gondolni, hogy a férfi, aki ezt tette, itt van, szinte karnyújtásnyira tőle, és büntetlenül élvezi az életet.

A sikoly, állapította meg, a konyhán túlról jöhetett, a nappaliból. A delikvens tévézett. De vajon egyedül? Se kedve, se ideje nem volt megvárni, hogy kiderüljön.

Vadul kalapáló szívvel az ajtó mellé húzódott, és belesett a szobába. A delikvens, egy negyven felé közeledő, kopaszodó férfi, ott ült a kanapén, és elmélyülten tévét nézett – valamilyen horrorfilm ment, innen jöhetett a sikoly –, meg sört vedelt alumíniumdobozból. Elégedettnek tűnt, de nem látszott felajzottnak. Már túl van rajta, gondolta Dominic. Előtte – te jóságos ég –, a dohányzóasztalon egy véres henteskés hevert. A pólója tele volt fröcskölve vérrel. A kislány vérével.

„Az a gond ezekkel a korcsokkal, hogy nem akarnak ellenszegülni neked – magyarázta a csoportjának az egyik oktató az FBI–akadémián. – Ha egy védtelen gyermekkel állnak szemben, akkor persze John Wayne–nek képzelik magukat, de egy felfegyverzett zsarunak soha nem állnak ellen. Nagy kár” – tette hozzá az előadó.

Te viszont nem fogsz börtönbe vonulni, szólalt meg mintegy magától a gondolat Caruso fejében. A jobb hüvelykujja gépiesen kattanásig húzta a kakast, tűzkészállapotba hozva a fegyvert. Az ujjai, állapította meg önkéntelenül Caruso, olyan hidegek voltak, hogy a pisztoly szinte égette a kezét.

Közvetlenül az ajtó mellett, bent a nappaliban, egy ütött–kopott asztal állt. A nyolcszögletű asztallapon egy kék üvegváza árválkodott. Olcsó fajta volt, valószínűleg a legközelebbi szupermarketben kapták le egy polcról, de minek? Nem úgy nézett ki, mintha valaha is látott volna virágot. Caruso közelebb húzódott, és a lábával fellökte az asztalt. A váza a padlónak csapódott, és ezer szilánkra robbant.

A delikvens riadtan felpattant, és ösztönösen a kés után kapott. Caruso pontosan erre várt: a férfi kést szorongatott, és huszonkét láb távolságon belül volt, ami az amerikai rendfenntartók értelmezésében egyet jelentett a halálos veszéllyel.

Caruso mutatóujja megfeszült a Smith ravaszán. Az első golyó egyenesen a delikvens szívébe fúródott. Alig egy másodperc alatt két másik követte. A férfi fehér pólóját elöntötte a vér – ezúttal a saját vére. A gyilkos döbbenten a mellkasára nézett, aztán Carusóra, majd egyetlen jajszó nélkül visszarogyott a kanapéra, és úgy maradt.

Caruso ellenőrizte a ház egyetlen hálószobáját, majd a konyhát is, de mindkettő üres volt. A hátsó ajtó belülről volt bezárva. Az elkövető tehát egyedül volt, állapította meg megkönnyebbülten.

Visszatért a nappaliba. A gyermekrabló ugyanabban a pozícióban volt, ahogy hagyta. Lefegyverezte és megbilincselte a holttestet, majd ellenőrizte az ütőerét, mert így kellett tennie, akár volt értelme, akár nem. Amikor ezzel végzett, elővette a telefonját, és felhívta Ellist.

– Dom? – szólt bele izgatottan a kollégája.– Igen, én vagyok az, Sandy. Most szedtem le.– Mi? Ezt hogy érted?

12

– A kislány halott, átvágták a torkát. Bejöttem, és a tag rám támadt egy késsel, ezért lelőttem. Ő is meghalt.

– Jézusom, Dominic! A seriff két perc múlva ott lesz. Addig ne nyúlj semmihez.– Vettem, Sandy. Nem nyúlok semmihez.Egy perc sem telt bele, és hallani lehetett a szirénát. Caruso kiment a tornácra.

Bebiztosította a pisztolyt, és visszatette a tokjába, aztán előszedte az FBI–igazolványát, és magasra tartotta, hogy a fegyverrel a kézben feléje ügető seriff messziről láthassa.

– Ura vagyok a helyzetnek. – Igyekezett összeszedett maradni, de a feszültség csak most jött ki rajta. Betessékelte a seriffet a házba, ő maga azonban kint maradt a tornácon. A rendőr egy–két perccel később kijött, és ő is elrakta a Smith & Wessonját.

Turner medvetermetével és mélyen a csípője alá csüngő pisztolytáskás derékszíjával a déli seriff hollywoodi mintapéldája volt. Vagyis lehetett volna, ha történetesen nem fekete.

– Mi történt? – kérdezte.– Kaphatok egy percet? – Caruso vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta kitalálni, mit

mondjon. Mindenképpen meg kellett nyernie magának a seriffet, mert az emberölési ügyek a helyiek hatáskörébe tartoztak, így Turneren állt vagy bukott a jövője.

– Hogyne. – Turner elővett egy csomag Koolst az ingzsebéből, és megkínálta Carusót, de az nemet intett a fejével.

A fiatal ügynök leült a festetlen falépcsőre, és nekilátott sorba rendezni a gondolatait. Pontosan mi is történt? Mit tett és hogyan magyarázza meg? A tettéről számot kellett adnia, de nem a lelkiismerete előtt. A gyilkost egyáltalán nem sajnálta, csak azt bánta, hogy túl későn érkezett. Talán csak egy félórán múlt az egész… így viszont Penelope már soha nem fog hazamenni. Az édesanyja már soha nem fogja betakarni éjszaka, s az apja nem fog több nagy ölelést kapni munkából hazajövet…

– Összeszedte a gondolatait? – kérdezte Turner seriff.– A bekötőutakat és az autókat figyeltem, amikor észrevettem a helyet, és hogy itt parkol

ez a furgon… – fogott bele Caruso. Felállt, és behívta a seriffet a házba, hogy a helyszínen magyarázza el a történteket. – Aztán nekimentem ennek az asztalnak, és felborítottam. Ő észrevett, és kést ragadott, én pedig lelőttem a rohadékot. Azt hiszem, három golyót pumpáltam bele.

– Aha. – Turner a holttesthez ment. A delikvens nem sok vért veszített. Mindhárom golyó egyenesen a szívbe hatolt, szinte azonnal leállítva a pumpát.

Paul Turner egyáltalán nem volt olyan ostoba, mint amilyennek egy kormányügynök szemében tűnhetett. Az ajtóra nézett, ahonnan Caruso leadta a lövéseket, majd megint a holttestre, aztán az asztalra. A szögek nem stimmeltek.

– Úgy – morogta. – Szóval nekiment az asztalnak. A gyanúsított meglátta, és felkapta a kést, maga pedig, az életét féltve, lelőtte, így történt?

– Pontosan.– Értem – mondta a férfi, aki majd minden vadászidényben lőtt magának egy szarvast. A

jobb nadrágzsebébe nyúlt, és egy kulcstartót vett ki belőle. Az apjától kapta ajándékba, aki hálókocsi–kalauz volt a régi illinois–i vasútállomáson. Egy 1948–as ezüstdollár volt ráforrasztva, a régi fajta, aminek még nagyjából másfél hüvelyk volt az átmérője. A gyermekgyilkos mellkasára helyezte; az érme mindhárom bemeneti nyílást eltakarta. A szemében kétkedés csillogott, de aztán a fürdőszoba felé nézett, és mire megszólalt, hogy ítéletet mondjon, a tekintete meglágyult.

– Akkor ezt fogjuk beleírni a jelentésbe. Szép lövés volt, fiam.Alig telt el néhány perc, és kereken egy tucat rendőr– és FBI–autó állt a ház körül. Nem

sokkal később a helyszínelők is megjöttek az alabamai közbiztonsági osztálytól. Ellőttek huszonhárom tekercs 400–as filmet, kivették a kést a halott delikvens kezéből, és bezacskózták, hogy később ujjlenyomatokat vegyenek róla és egyeztessék a vért az áldozat

13

vérével. Végül zsákba tették a kislány holttestét, és elszállították. A szülőknek még azonosítaniuk kellett a tetemet, de hála az égnek, a kislány arca nem sérült meg.

Utolsónak Ben Harding, a birminghami Szövetségi Nyomozóiroda vezetője érkezett meg. Mivel egy ügynök lőtte le a delikvenst, jelentést kellett írnia Dan Murray igazgatónak, akivel mellesleg egészen jó viszonyban volt. Hardingnak először is arról kellett meggyőződnie, hogy Caruso jó testi és lelki állapotban van; amikor ezzel megvolt, magára hagyta az ügynökét, és átment Turner seriffhez, hogy kikérje a véleményét a lövöldözéssel kapcsolatban. Caruso távolról figyelte őket. A seriff élénken gesztikulálva elmagyarázta Hardingnak, hogy mi történt, az pedig sűrűn bólogatva hallgatta. Caruso nem aggódott miatta. Tudta, az öreg az ő oldalán áll.

Harding végül visszajött hozzá.– Hogy vagy, Dominic?– Elkéstem – felelte Caruso. – A fene vinné el! Persze, tudom, ilyenkor természetes, hogy

így érzi az ember.Harding a vállára tette a kezét.– Jól csináltad, kölyök. – Szünetet tartott. – Elmondanád nekem is, hogy történt a

lövöldözés?Caruso előadta a sztoriját. Tudta, hogy Harding ugyanúgy átlát rajta, mint a seriff, de nem

érdekelte. Egy percig sem bánta, amit tett. Azt tette, amit tennie kellett – csak sajnos, elkésett vele.

Harding tűnődve hallgatta. A kölyök most biztosan azt hitte, hogy rossz fát tett a tűzre, pedig nagyon is jót tett, mind az Irodával – amelyet az egekig fognak magasztalni a sajtóban a fiatal ügynöknek köszönhetően, aki már az elkövetés napján megtalálta és lelőtte a gyermekrablót –, mind a környékbeliekkel, akiket nagy valószínűséggel egy sorozatgyilkostól szabadított meg. A házat még nem kutatták át teljesen, de már így is találtak egy digitális fényképezőgépet, és senkit sem lepett volna meg, ha korábbi bűntények bizonyítékai is előkerültek volna az elkövető számítógépéről. Ha így lesz, gondolta Harding, akkor Caruso nem csak egy ügyet oldott meg, ami pedig egy akkora piros pontot fog jelenteni számára, hogy bele se fér az aktájába.

Harding nem tudhatta, milyen közel jár az igazsághoz. Honnan is tudhatta volna, hogy a tehetségvadászat már beindult, és a hajtók hamarosan Dominic Carusót is be fogják keríteni – ahogyan azt egy másik Carusóval már megtették.

14

1. fejezetA CAMPUS

A marylandi West Odenton városnak aligha nevezhető. Inkább a postát jelenti a környéken élők számára, meg néhány benzinkutat, egy 7–Eleven szupermarketet és az elmaradhatatlan gyorséttermeket, ahol a Columbia felől washingtoni munkahelyükre tartók zsírban és kalóriában dús reggelihez juthatnak. A posta épületétől fél mérföldre egy középmagas, meglehetősen ronda, kilencszintes épület állt. A bejárata előtti tágas gyepen egy szürke téglából emelt monolit ezüstbetűkkel hirdette, hogy: HENDLEY és TSAI, nem részletezve, hogy ez a bizonyos Hendley és üzlettársai mit takar. Néhány árulkodó jel azért látható volt. Ott volt például a tetején, a liftház mellett egy szögletes objektum, amely nem sokat árult el rendeltetéséről. Lentről ezt nem lehetett látni, de falai fehérre festett üvegszál lapokból épültek, ami átlátszóvá tette őket a rádióhullámok számára. Maga az épület a magasságával tűnt ki a többi közül: néhány ódon dohányszárító csűrt leszámítva – melyeknek egyike sem haladta meg a huszonöt láb magasságot – ez volt az egyetlen többemeletes épület a Fort Meade–i Nemzeti Adatbiztonsági Ügynökség5 és a Központi Hírszerző Ügynökség6

Langleyben, Virginia államban található központja között húzható képzeletbeli vonalon. Több építő is próbált már építési engedélyt kérni erre a vonalra, de a hatóságok minden esetben nemet mondtak.

Az épület mögött egy kisebb antennafarm húzódott meg, hasonló azokhoz, amiket a tévécsatornák környékén látni. A tizenkét láb magas drótkerítés mögött féltucatnyi, hat méter átmérőjű parabolaantenna állt, különböző kereskedelmi műholdakra irányítva. A komplexum tizenöt és félholdnyi területet foglalt el Howard megyéből, és az ott dolgozók számára csak „a Campus” volt. A közelben volt a Johns Hopkins Egyetem Alkalmazott Fizikai Laboratóriuma is, egy intézmény, amely igen jó kapcsolatokat ápolt bizonyos kormányhivatalokkal.

A nyilvánosság számára a Hendley és Társai egy brókercég volt, melynek vezetője – keserű múltbeli tapasztalatai miatt – kerülte a nyilvánosságot. A helyi média néhányszor megpróbálta sarokba szorítani, de minden alkalommal ügyesen leszerelte őket, így végül fokozatosan leszoktak arról, hogy zaklassák. A Hendley alkalmazottai szétszórva éltek a környéken, többnyire Columbiában, egyszerű középosztálybeli polgárokként. Ami az intézményt illeti, az ügyfeleit senki nem ismerte, és bár azt rebesgették, hogy a vezetőség titokban jótékonykodik (állítólag a Johns Hopkins Orvosi Egyetem kapta adományaik nagy részét), a médiának semmi konkrétumot nem sikerült megtudnia.

Ifjabb Gerald Paul Hendley ragyogó karriert futott be tőzsdei szakértőként; miután alaposan megszedte magát, politikai pályára lépett, és még be sem töltötte a negyvenet, már az Egyesült Államok dél–karolinai szenátora volt. Függetlensége miatt – nem adta el magát különböző érdekeltségeknek – hamar hírnévre tett szert. Önálló politikai pályája meglehetősen zajos volt; a polgári kérdésekben a liberális eszmék jellemezték, a külügyi és védelmi kérdésekhez azonban konzervatív oldalról közelített. A véleményét soha nem habozott kimondani, így gyakran szerepeltették a sajtóban. Egyesek szerint ennek az volt a valódi oka, hogy az elnöki posztra pályázott.

Második hatéves mandátuma vége táján azonban hatalmas veszteség érte: egy autóbalesetben elvesztette a feleségét és három gyermekét. Egy kamion maga alá gyűrte az autójukat a 185–ös úton, Columbia közelében. Mintha ez nem lett volna elég, nem sokkal a harmadik kampány kezdete után újabb csapás érte: a New York Times arról kezdett cikkezni,

5 National Security Agency (NSA).6 Central Intelligence Agency (CIA).

15

hogy a magánvagyona gyarapodása – amiről sohasem beszélt, mondván, hogy ha nem fogad el kampánypénzeket, akkor senkinek semmi köze hozzá – bennfentesség jeleit mutatja. A gyanút a további riporteri nyomozások megerősítettek, es hiába védekezett Hendley azzal, hogy a Kötvény– és Részvénybizottság nem adott ki irányelveket a törvény értelmezését illetően, a nyilvánosság szemében úgy tűnhetett, hogy visszaélve a kormány beruházási terveinek az ismeretében, több mint ötvenmillió dollárt nyert befektetőtársaival egy ingatlanügyleten. Ami még rosszabb, amikor a „Mr. Makulátlan” szerepében tetszelgő republikánus vetélytársa egy nyilvános vita alkalmával felhozta az ügyet, Hendley egymás után két baklövést is elkövetett. Először is, elvesztette az önuralmát a kamerák előtt, másodszor pedig, közölte Dél–Karolina választópolgáraival, hogy ha kételkednek a becsületében, akkor szavazzanak arra a bolondra, akivel megosztja az emelvényt. A felmérések szerint egyedül ez a kijelentése ötszázaléknyi szavazatveszteséget hozott. A többit elintézte a negatív kampány. Hendley kénytelen volt megválni szenátori székétől, és vele együtt a demokraták is búcsút mondhattak a mandátumnak. Ekkor döntött úgy, hogy végleg eltűnik a nyilvánosság elől. De nemcsak a politikát hagyta maga mögött, hanem egész addigi életét is: egy csípős búcsúbeszéddel felégetett maga mögött minden hidat, majd ahelyett, hogy visszatért volna Charleston melletti birtokára, Marylandbe költözött.

Jelenlegi otthona egy tizennyolcadik században alapított farm volt, ahol appaloosa lovakat tenyésztett – rendszeresen meg is ülte őket –, és golfozott. Naponta hét–nyolc órát a Campuson dolgozott, ahová egy sofőr vezette hosszú Cadillackel járt be.

Ötvenkét éves volt. Egy magas, karcsú, ezüstös hajú férfi, akiről az emberek csak annyit tudtak, hogy nem sokat lehet tudni róla.

Úgy tűnt, ez politikusi múltja egyetlen öröksége.– Jól teljesített a hegyek közt – jegyezte meg Jim Hardesty, miközben hellyel kínálta a

fiatal tengerészgyalogost.– Köszönöm, uram. Ön is, uram.– Valahányszor épségben hazatért, kapitány, jól csinálta. Ezt még a kiképzőtisztemtől

tanultam. Valamikor tizenhat évvel ezelőtt – tette hozzá.Caruso kapitány gyors fejszámolást végzett: előbb a hadsereg különleges szolgálata

századosi rangban, aztán tizenhat év a CIA–nál. Vagyis, állapította meg, Hardesty a negyvenes évei végét tapossa. Nagyon keményen dolgozhatott, hogy ilyen jó formában tudta tartani magát.

– Miben lehetek a segítségére, uram? – kérdezte Caruso.– Mit mondott magának Terry? – kérdezte a kém.– Azt, hogy egy bizonyos Pete Alexander akar beszélni velem.– Pete–nek sajnos el kellett utaznia – közölte Hardesty. Caruso nem volt kíváncsi a

részletekre.– Értem. Nos, a tábornok úr még azt is mondta, hogy szerinte önök bővíteni kívánják

soraikat – tette hozzá Caruso, abban reménykedve, hogy így talán Hardestytól is megtudhat valamit.

– A jó öreg Terry. Remek tengerészgyalogos, csak egy kissé atyáskodó.– Meglehet, Mr. Hardesty, de ha átveszi a 2. tengerészgyalogos hadosztályt, a főnököm

lesz, és én szeretnék jó viszonyban lenni vele. Ön viszont még mindig nem árulta el, hogy miért akart beszélni velem.

– Szeret a Hadtestnél szolgálni?– Igen, uram. Nem fizetnek sokat, de nekem elég, és a legjobb emberekkel dolgozhatok

együtt.– Ami azt illeti, tényleg nagyon jók az emberei. Mióta vannak magával?– Tizennégy hónapja, uram.– Rendesen kiképezte őket.

16

– Ez a dolgom, uram, és jó anyagot kaptam.– A tűzpárbajban is remekül helytállt – jegyezte meg Hardesty. Caruso kapitányt magát is meglepte, hogy milyen jól működtek a kiképzéseken tanultak.

Megnyugtató és felemelő volt tudni, hogy odakint, a golyózáporban azért mégsem teljesen tehetetlen.

– Igen, uram – válaszolta, hozzátéve: – És köszönöm a segítségét, uram.. – Elég öreg vagyok már ezekhez a dolgokhoz, de azért jó látni, hogy még nem felejtettem

el mindent. – És ennyi bőven elég is volt belőle, tette hozzá gondolatban Hardesty. – Van hozzáfűznivalója, kapitány?

– Nincs, uram; Már leadtam a jelentésemet. Hardesty olvasta.– Rémálmok, ilyesmi? – kérdezte a kém.A kérdés meglepte Carusót. Rémálmok? Miért lennének rémálmai?– Nincsenek, uram – felelte értetlen képpel.– Lelkiismeret–furdalás? – folytatta Hardesty.– Azok az emberek megtámadták a hazámat, uram. Ha nem számoltak vele, hogy mi

visszatámadunk, az már az ő bajuk. A feleségeiket és a gyerekeiket őszintén sajnálom, de nem én kezdtem. Ők sem gondolhatták komolyan, hogy megúszhatják büntetlenül.

– Ez egy ilyen világ?– Igen, uram. Ne rúgja seggbe a tigrist, ha nem akarja, hogy az széttépje a karmaival.Nincsenek rémálmok, nincs lelkiismeret–furdalás. Éppen úgy, ahogy lennie kell, gondolta

Hardesty. Vagyis az esetek többségében kellene, mert az emberbarát, megértő Amerika általában nem ilyen embereket terem. Caruso azonban egy igazi harcos volt. Hardesty hátradőlt a székével, és alaposan megnézte magának a kapitányt, mielőtt folytatta volna.

– Hogy miért van itt, kapitány… Azért a tengernyi szörnyűségért, amit az újságokban láthat mostanság. Rengeteg a torzsalkodás az Ügynökség és az Iroda között. Operatív szinten általában nincs gond, és az igazgatók sem marják egymást. Amikor Murray, az FBI igazgatója jogi attasé volt Londonban, egészen jól kijött az embereinkkel…

– Inkább a középvezetőkkel vannak gondok, nem igaz? – kérdezte Caruso. A jelenség nem volt ismeretlen számára: a Hadtest vezérkari tisztjei közt is voltak szép számmal olyanok, akik ahelyett, hogy érdemi munkát végeztek volna, inkább egymást piszkálták, de már jóval ezelőtt, még óvodáskorában is tapasztalt hasonlókat…

– Talált – bólintott Hardesty. – A helyzet annyira reménytelen, hogy csak a jóisten tudna rendet teremteni, de még neki se lenne gyerekjáték. A bürokrácia nagyon mélyen be tudja ásni magát. A seregnél azért nem ilyen rossz a helyzet. Az embereket ott időnként áthelyezgetik ide meg oda, meg ott van a küldetéstudat, aminek mindenki igyekszik eleget tenni, főként ha ezzel még a személyes ranglétrán is feljebb kapaszkodhatnak. A lényeg az, hogy minél távolabb kerül az ember a sűrűjétől, annál inkább hajlik elveszni a részletekben. Tehát mi most olyan embereket keresünk, akik tudják, hogy mit jelent benne lenni a sűrűjében.

– És mi lenne a küldetés?– Terrorfenyegetettség esetén azonosítani, felkutatni és semlegesíteni a tetteseket – felelte

Hardesty.– Semlegesíteni?– Igen. Ha szükséges, és ha mód van rá, kinyírni a rohadékokat. Információt gyűjteni a

fenyegetettség természetéről és mértékéről, és ennek függvényében megtenni a szükséges lépéseket. A munka javarészt hírszerzés. Az Ügynökség kezét túl sok szabály köti, ez az alegység azonban nem lenne korlátok közé szorítva.

– Tényleg? – Caruso őszintén meglepődött.– Tényleg. Nem a CIA–nak dolgozna. Használhatna mindent, ami a rendelkezésünkre áll,

de ez lenne minden, ami az Ügynökséghez kötné.

17

– Akkor kinek dolgoznék?– Ne szaladjunk ennyire előre. – Hardesty a kezébe vette Caruso aktáját. – Maga a

tengerészgyalogos–tisztek felső három százalékába tartozik, már ami az intelligenciáját illeti. Négy egész nulla. Ennél jobb szinte nem is lehetne. A nyelvtudása is lenyűgöző.

– Az apám amerikai, úgy értem, itt született, de a nagyapám Olaszországból vándorolt be, és egy éttermet vezetett, illetve vezet még most is Seattle–ben. Az apám tehát úgy nőtt fel, hogy több olasz szót hallott, mint angolt, és ezekből jócskán jutott nekem még a bátyámnak is. A spanyolt a középiskolában és a főiskolán tanultam. Azt nem állítom, hogy anyanyelvi szinten beszélem, de egészen jól elboldogulok vele.

– Miért választotta pont a mérnöki szakot?– Ez is apai örökség. A véremben van. Az apám repülőgépszárnyakat és vezérsíkokat

tervez a Boeingnél. Gondolom, az anyámról is tud mindent, ott van leírva. Míg Dominic és én fel nem nőttünk, háztartásbeli volt, most pedig egy környékbeli katolikus iskolában dolgozik.

– A fivére pedig az FBI–nál.– Pontosan – bólintott Brian. – Megszerezte a jogi diplomát, és jelentkezett

kormányembernek.– Ehhez mit szól? – tett eléje egy Birminghamből küldött faxüzenetet Hardesty. Brian

átfutotta.– Szép volt, Dom! – bukott ki Caruso kapitányból, amikor a negyedik bekezdéshez ért.Hardesty elégedetten elmosolyodott.

A Reagan Nemzeti Repülőtér alig kétórányi repülőútra volt Birminghamtől. Dominic Caruso lesétált a metróállomásra, és földalattira szállt. Az úti célja a Tizedik utca és a Pennsylvania sugárút sarkán található Hoover–épület volt. A jelvénye felmentette a detektorkapu kötelező használata alól. Az FBI ügynökeinek illett fegyvert viselniük, és Dominic nem akármilyent hordott: megérett arra, hogy egy rovátkát véssenek a markolatába. Ezt persze–egyik ügynök sem tette meg a pisztolyával, de poénnak jó volt.

Augustus Ernst Werner aligazgató irodája a legfelső emeleten volt, kilátással a Pennsylvania sugárútra. A titkárnő rögtön betessékelte a fiatal kollégát.

Caruso még soha nem találkozott Gus Wernerrel. Az aligazgató egy magas, sportos férfi volt, aki tengerészgyalogosként, majd ügynökként szerezte a tapasztalatát. Megjelenése és modora alapján inkább látszott szerzetesnek, mint egy világi hivatal vezetőjének. Korábban az FBI túszmentő osztagát irányította két másik osztállyal együtt, és már a visszavonulást tervezgette, amikor jó barátja, Daniel E. Murray igazgató rábeszélte, hogy fogadja el ezt a pozíciót. A terrorellenes osztály a jóval nagyobb Bűnügyi és Kémelhárító osztályok mostohagyermeke volt, de jelentősége napról napra nőtt.

– Foglaljon helyet – mutatta Werner, miközben befejezett egy telefonbeszélgetést. Egy perccel később letette a kagylót, és lenyomta a NE ZAVARJANAK gombot.

– Ben Harding ezt küldte át ma reggel – tette a tenyerét Caruso előző napi jelentésére. – Hogy történt?

– Mindent leírtam, uram. – Caruso három órán át sajtolta az agyát, és az eredményt precíz FBI–os „bürokratizmussal” vetette papírra. És mindezt azért, hogy szűk hatvan másodperc történéseit leírja!

– Engem inkább az érdekelne, amit nem írt le, Dominic. –Werner olyan átható tekintettel nézett rá, mintha szó szerint a lelkébe látott volna.

– Mindent leírtam, uram – ismételte meg az állítását Caruso.– Nézze, Dominic, van néhány jó céllövőnk az Irodánál. Én is közéjük tartozom. Három

lövés, mindhárom a szívbe tizenöt láb távolságból. Figyelemre méltó teljesítmény valakitől, aki épp megbotlott egy asztalban. Ben Harding nem találta érdekesnek, Murray igazgató úr és

18

én viszont annál inkább. Dan, aki szintén remek céllövő, még soha nem tett hidegre egyetlen bűnözőt sem. Én igen, háromszor is. Kétszer a túszmentő osztaggal, vagyis csapatmunka keretében, egyszer pedig Des Moines–ban, Iowában. Az is egy gyermekrablási ügy volt. Láttam, hogy miket művelt az áldozataival, aprócska kisfiúkkal, és tudja, nem szerettem volna, ha egy pszichiáter azzal áll az esküdtszék elé, hogy nem az emberünk a hibás, hanem a pocsék gyermekkora… meg a többi szokásos sületlenség, amiket ilyenkor képesek előadni a tárgyalóteremben. A tisztelt bíróság eközben pedig legfeljebb képeket látott az áldozatokról, vagy még azokat se, mert a védelem meggyőzte, hogy veszélyeztetnék a pártatlanságát. Szóval, tudja, hogy mi történt? Nekem kellett a törvénynek lennem. Nem végrehajtani kellett, nem értelmezni… Arra az egy napra, huszonkét évvel ezelőtt, én magam voltam a törvény. Isten bosszúálló angyala. És tudja, átkozottul jó érzés volt.

– Honnan tudta, hogy…– Honnan tudtam, hogy ő a mi emberünk? Szuveníreket gyűjtött. Fejeket. Nyolcat találtunk

a lakókocsijában… Tehát nem voltak kétségeim. Láttam, hogy ott van egy kés a keze ügyében; hagytam, hogy felkapja, és belepumpáltam négy golyót tíz láb távolságból. Azóta sem bántam meg, hogy megtettem. Egy pillanatra sem. Persze nem is dicsekedtem vele. Még a feleségem se tudja. – Werner szünetet tartott. – Szóval ne akarja bemesélni nekem, hogy miután megbotlott egy asztalban, volt ideje előkapni a pisztolyát, és gondosan célba venni a mozgásban lévő gyilkost, hogy egymás után három golyóval is telibe találja a ketyegőjét!

– Nézze, uram… – mondta bizonytalanul Caruso. – Mr. Werner…– Hívjon csak Gusnak – mondta az aligazgató.– Uram – ragaszkodott a megszólításhoz Caruso. Mindig ideges lett, ha egy nála jóval

idősebb személy arra kérte, hogy a keresztnevén szólítsa. – Mégse írhattam azt egy hivatalos iratba, hogy csak a pillanatra vártam. A tag tényleg felkapta a kést, tényleg felém fordult, és tényleg nem volt messzebb tíz–tizenkét lábnál, márpedig Quanticóban azt tanultuk, hogy ezt életveszélyes fenyegetésnek kell tekinteni.

Werner bólintott.– Úgy tudom, van egy jogi diplomája is.– Van, uram. Tagja vagyok a virginiai kamarának és a D. C–belinek is. Az alabamai

vizsgát még nem tettem le.– Nos, akkor szűnjön meg ügyvédnek lenni egy pillanatig – javasolta Werner. – Jól tette,

hogy lelőtte azt a gazembert. Nekem még mindig megvan a pisztolyom, amellyel pokolra küldtem az enyémet. 66–os Smith modell négy hüvelykes csővel. Néha még munka közben is hordom. Dominic, maga azt tette, amit minden ügynök szeretne legalább egyszer megtenni életében: igazságot szolgáltatott. Ne érezze magát kényelmetlenül emiatt.

– Nem érzem, uram – biztosította Carusck – A kislányt… Penelopét már nem tudtam megmenteni, de legalább gondoskodtam róla, hogy az a szörnyeteg többé ne árthasson senkinek. – Werner szemébe nézett. – Ön tudja, milyen érzés.

– Igen. – Werner érdeklődve nézett vissza. – Biztos benne, hogy nem sajnálja a történteket?

– A repülőút felét átaludtam – felelte sokat sejtetően Caruso. A válasz mosolyt csalt Werner arcára.

– Nos, az igazgatóságtól nem SZFO–t fog kapni, hanem hivatalos vállveregetést.Az SZFO az FBI „belső ügyosztálya” volt, és bár az ügynökök tisztelték az ott dolgozókat,

nem kedvelték őket. Az a mondás járta: „ha kisállatokat kínoz és éjjel ágyba vizel, akkor vagy sorozatgyilkos, vagy a Szakmai Felelősség Osztályon dolgozik”.

Werner a kezébe vette Caruso aktáját.– Itt az áll, hogy intelligens… és nyelveket beszél… Szeretne Washingtonban dolgozni?

Olyan embereket keresek a csapatomba, akik tudnak önállóan gondolkodni.Már megint költözhetek – Dominic Caruso különleges ügynök csak erre tudott gondolni.

19

Gerry Hendley nem szerette a formaságokat. Zakóban és nyakkendőben indult dolgozni, de alig tizenöt másodperccel azután, hogy belépett az irodájába, a zakó a fogason kötött ki. Helen Connollyval, a titkárnőjével – aki hozzá hasonlóan dél–karolinai születésű volt – átnézte a napirendjét, aztán fogta a Wall Street Journalt, és szemügyre vette a címoldalt. A mindennapi New York Times és Washington Post adagját már korábban elfogyasztotta, szokása szerint azon zsörtölődve, hogy képtelen meglátni a lényeget. Az íróasztalon álló digitális óra szerint még volt húsz perce az első megbeszélésig, ezért bekapcsolta a számítógépet, hogy letöltse a reggeli Early Birdöt, a magas rangú kormányhivatalnokok számára összeállított újságkivágat–gyűjteményt. Nem sok olyant talált benne, amit már nem látott volna a reggeli lapokban. Az egyetlen említésre méltó a Virginia Pilot beszámolója volt az éves Fletcher Konferenciáról, egy kerekasztal jellegű találkozóról, amelyet a haditengerészet és a tengerészgyalogság rendezett meg minden évben a norfolki haditengerészeti támaszponton. A téma a terrorizmus volt, és igen értelmes dolgokat mondtak róla. Az egyenruhások közt – gondolta Hendley – szép számmal akadnak intelligens emberek. Ellentétben a választott hivatalnokokkal.

Kicsináltuk a Szovjetuniót, és azt hittük, hogy most már minden rendben lesz. Nem számoltunk azzal, hogy a világ tele van holdkórosokkal, akik bármilyen undorító gazságra képesek. Még a saját életüket is feláldozzák, ha ezzel ártani tudnak azoknak, akiket az ellenségeiknek vélnek.

És még valamit elmulasztottak: nem készítették fel a hírszerző közösséget egy ehhez hasonló helyzetre. Még a fekete világ ügyeiben tapasztalt elnök és az amerikai történelem legjobb hírszerzési igazgatója is tanácstalan volt az ügyben. Megnövelték az ügynökség létszámát ötszáz fővel – ami a húszezres létszám mellett ugyan nem tűnik soknak, viszont megduplázta a műveleti igazgatóságon dolgozók létszámát –, így a CIA már csak feleannyira volt alkalmatlan a célra, mint eddig, de ettől még alkalmatlan volt. Cserébe a kongresszus még jobban megszigorította a felügyeletét, és újabb megszorításokat léptetett életbe. Amit nyertek a réven, azt elveszítették a vámon. A politikusok sohasem tanultak. Ő maga is számtalanszor beszélt a kérdésről a kollégákkal a World's Most Exclusive Men's Clubban, de a többség vagy nem akart, vagy nem mert lépni az ügyben. Túl nagy figyelmet szenteltek az újságok szerkesztői oldalainak – gyakran olyan lapokról volt szó, amelyeket az államaikban nem is olvastak –, mert ostoba módon azt hitték, hogy ez az amerikai nép véleménye. De az is lehet, hogy a képlet még ennél is egyszerűbb volt, és az újonnan megválasztott hivatalnokok ugyanúgy meg lettek vezetve, mint Gaius Julius Caesar a tüneményes Kleopátra által. A személyzet, a „profi” tanácsadók voltak azok, akik „irányelveket” adtak a megbízóik számára, akik mindig a következő újraválasztást, a politika Szent Grálját hajszolták. Amerikának nem volt öröklött uralkodó osztálya, így az üdvözítőnek vélt pozíciókért időnként tornát kellett vívni, amit lelkes apródok egész hada készített elő a bátor kihívó számára.

A rendszer maga tehát nem a tenni akarásról szólt. Ahhoz, hogy tenni tudjál valamit, a rendszeren kívül kellett lenned. Jócskán kívül.

Márpedig Hendleynek ezzel nem voltak gondjai. Egy kegyvesztettnek nem nehéz távol tartania magát a húsosfazéktól.

Az első megbeszélése – jó egyórányira nyúlt –, az egyik alkalmazottjával volt. A pénzügyeket beszélték meg. Mint árutőzsdei kereskedő és valuta–arbitrázsőr mindig egy lépéssel a piac előtt kellett járjon, hogy megjósolva a pszichológiai faktorok és egyéb, vélt vagy valós tényezők által generált ingásokat – ahogy ő nevezte, „deltákat” –, időben venni és adni tudjon.

Az üzleteket névtelenül bonyolította, olyan külföldi bankokon keresztül, melyek fontosabbnak tartották a pénzforgalmat, mint azt, hogy honnan származott a pénz – feltéve, hogy nem volt nagyon piszkos. Ezzel is a rendszertől igyekezett távol tartani magát.

Az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy nem minden ügylete volt szigorúan törvényes,

20

sőt akadtak kifejezetten törvénytelenek és etikátlanok, de a Fort Meade által sugárzott üzenetek birtokában könnyű helyzetben volt, és nagyon ügyelt arra is, hogy nemzetközi szinten ne sok vizet zavarjon. Ha nem így lett volna, az könnyen rájuk irányíthatta volna a figyelmet, és bár a széfben ott lapult az Egyesült Államok előző elnöke által aláírt kiváltságlevél, Hendley és a társai a legkevésbé sem szerették volna, hogy ez bekövetkezzen.

Tom Davis jelent meg. A férfi, aki névlegesen a kötvényágazat vezetője volt – és hátterét tekintve sok mindenben Hendleyre hasonlított –, a napjait a számítógépéhez nőve töltötte. A biztonság miatt nem kellett aggódnia: az épületben minden falat fémburkolattal árnyékoltak le, és az összes számítógép „tempest”7 védelemmel volt ellátva.

– Mi újság? – kérdezte Hendley.– Nos, van két potenciális újoncunk – közölte Davis.– Mit lehet tudni róluk? – A férfi Hendley elé csúsztatott két aktát. A vezérigazgató

belenézett mindkettőbe. – Testvérek?– Ikrek, de nem egy petéből származnak. Mindketten mély benyomást keltettek a

megfelelő személyekben. Intelligencia, képzettség, erőnlét, tehetség, nyelvtudás. Különösen spanyol.

– Ez pastut is beszél? – nézett fel meglepetten Hendley.– Csak annyit, hogy kitaláljon a vécébe. Vidéken töltött vagy nyolc hetet, és vette magának

a fáradságot, hogy megtanuljon ezt–azt a helyi dialektusból. A jelentések szerint jól teljesített.– Gondolod, hogy alkalmasak a feladatra? – kérdezte Hendley. Az ilyenek nem sétáltak

csak úgy be az utcáról; éppen ezért voltak toborzóik diszkréten szétszórva a rendszerben.– Még további ellenőrzésre van szükség – ismerte el Davis –, de a képességeik tökéletesen

megfelelnek számunkra. A jelek szerint megbízhatóak, kitartóak, és elég okosak ahhoz, hogy megértsék, miért van szükség ránk. Szóval úgy gondolom, hogy érdemes komolyabban elbeszélgetni velük.

– Mi lesz a következő lépés?– Dominicot áthelyeztetjük Washingtonba. Gus Werner azt szeretné, ha csatlakozna a

terrorellenes osztályhoz. Kezdetben valószínűleg irodai munkát fog végezni. A túszmentő osztaghoz még túl fiatal, és még az elemzőkészségét sem bizonyította. Gondolom, Werner előbb azt szeretné látni, hogy mennyire okos a fiú. Ami Briant illeti, ő továbbra is Camp Lejeune–ben fog szolgálni a századánál.

– Ha nem tudnám, milyen nagy becsben tartják a lövészeiket, meglepne, hogy nem csábították át a Hadtest hírszerzéséhez. Mindenesetre gyors előléptetésben lesz része, ha jól tudom, őrnagyi rangra. Azt hiszem, először vele fogok beszélni. Odarepülök, megebédelek vele, megpróbálom egy kicsit kiismerni, aztán visszajövök D. C–be, és ugyanezt teszem Dominickal is. Wernert egészen lenyűgözte.

– Márpedig Gus nagyon jó emberismerő – jegyezte meg a volt szenátor.– Az, Gerry – értett egyet Davis.– Más? Valami eget rengető?– Fort Meade szokás szerint nem látszik ki a hegy alól. – Az NSA legnagyobb gondja az

elfogott üzenetek mennyisége volt: annyi nyersanyag gyűlt össze nap mint nap, hogy egyszerűen képtelenség volt kielemezni. A kulcsszavakat szoftverekkel próbálták kiszűrni, de az így elkülönített üzenetek jelentős része csak ártalmatlan csevegés volt. A programozók folyamatosan javítani igyekeztek a szoftverek hatékonyságát, de emberi ösztönökkel ők sem ruházhatták fel a számítógépet. Egyébként is, az igazán tehetséges programozók játékfejlesztő cégeknek dolgoztak. Ebben volt pénz, és a tehetség oda áramlik, ahol pénz van. Hendley igazán nem hibáztathatta őket érte: ő maga is a pénzt hajszolta harmincvalahány éves koráig. Ezért aztán gyakran keresett meg gazdag programozókat, olyan embereket, akik elvileg már megengedhették volna maguknak, hogy valóban hasznos dolgoknak szenteljék az idejüket. Általában csak az idejét vesztegette. A legtöbben kapzsi görények voltak. Akár az ügyvédek,

7 Védelem az elektromágneses kisugárzás letapogatása ellen. (A ford.)

21

legfeljebb nem voltak annyira cinikusok. – Vagy fél tucat érdekes üzenetet láttam ma, bár…– Mint például? – kérdezte Davis. A cég főtoborzója szakavatott elemző is volt.– Ezt. – Hendley eléje csúsztatott egy aktát. Davis kinyitotta, és végigfutotta a lapot.– Hm. – Ez volt minden, amit mondott.– Ha megvalósul, nagy gáz lehet belőle – gondolkodott hangosan Hendley.– Ez igaz, de ennyi még nem elég. – Ez még nem volt eget rengető. Ennél jóval többre volt

szükségük. Mint mindig.– Ki van most ott lent? – Hendleynek tudnia kellett volna, de képtelen volt a fejében tartani

ennyi információt.– Lássuk csak… Ed Castillano Bogotában van, kartellügyben. A gond csak az, hogy be van

épülve. Mélyen – emlékeztette a főnökét Davis.– Tudod, Tom, ez az egész hírszerző munka néha nagyon nagy szívás.– Fel a fejjel, Gerry. Annál jobban fizet. Legalábbis nekünk, beosztottaknak – tette hozzá

vigyorogva. Hófehér fogai éles kontrasztot alkottak barna bőrével.– Igen, szörnyű lehet gyalognak lenni.– Legalább a gazda megtanított betűt vetni és aratni. Lehetett volna rosszabb is. Legalább

nem kell többé gyapotot szednem, Gerry gazda.Hendley a szemét forgatta. Davis Dartmouthban szerezte a diplomáját, ahol jóval kevesebb

hátrány érte a bőrszíne miatt, mint azért, ahonnan jött. Az apja kukoricát termesztett Nebraskában, és a republikánusokra szavazott.

– Mennyibe kerül mostanság egy olyan betakarítógép? – kérdezte a főnök.– Ne is kérdezd. Jócskán kétszázezer fölött. Apám tavaly vett egy újat, de még mindig nem

szokott hozzá. Pedig nagyon robusztus szerkezet, még az unokái is használni fogják. Úgy vágja át magát a kukoricán, mint egy ranger zászlóalj a rosszfiúk között. – Davis terepen dolgozó ügynökként szerzett magának nevet a CIA–nál: illegális pénzek nyomait követte országhatárokon át. A Hendley és Társainál aztán rájött, hogy az üzlethez is jó érzéke van. – Ez az FBI–os fickó, Dominic egészen egy érdekes gazdasági bűncselekmények ügyében nyomozott Newarkban, az első állomáshelyén. Úgy néz ki, hogy az egyikből, aminek az alanya egy nemzetközi bank, komoly vizsgálat lesz. Zöldfülű létére nagyon jó a szimata.

– És mindennek tetejében nem habozik meghúzni a ravaszt, ha szükségét érzi – bólintott Hendley.

– Éppen ezért tetszik, Gerry. Képes dönteni vészhelyzetben, akár egy nála tíz évvel tapasztaltabb fickó.

– És egyszerre kettő. Érdekes – merült bele ismét az aktákba Hendley.– Talán a nevelés. Végtére is az apjuk a gyilkosságiaknál dolgozott.– Azelőtt pedig a 101. ejtőernyős–hadosztálynál szolgált. Rendben, Tom. Holnap beszélj

mindkettőjükkel. Hamarosan elfoglaltak leszünk.– Gondolod?– Az biztos, hogy jobb nem lesz a helyzet odakint – intett az ablak felé Hendley.

Egy bécsi kávézó teraszán ültek. Az időjárás már nem volt annyira zord, ezért a vendégek többsége nem a termet választotta, hanem a széles járdán elhelyezett asztalokhoz ült ki vacsorázni, hősiesen dacolva a csípős esti levegővel.

– Szóval? – kérdezte Pablo. – Mit akar tőlünk?– Az érdekeink találkoznak – felelte Mohammed. – Van egy közös ellenségünk.A tekintete az utcára „tévedt”. Semmi szokatlant nem látott – bár az, hogy a bécsi nők

olyan szigorúan követték a helyi divatot, meglehetősen bizarr volt –, s a forgalom, különösen a villamosok zaja lehetetlenné tette, hogy bárki is kihallgassa a beszélgetésüket. Az alkalmi megfigyelő számára csak két külföldi voltak, akik kiültek beszélgetni egy kávézó teraszára.

22

Angolul beszéltek, ami egyáltalán nem volt feltűnő az egykori birodalom turistákkal teli fővárosában.

– Igen, ez valóban így van – értett egyet Pablo. – Legalábbis ami az ellenséget illeti. De mi van az érdekeinkkel?

– Nekünk van valamink, amit használni tudnának, és maguknak van valamilyük, amit mi tudnánk használni – magyarázta türelmesen a muzulmán.

– Értem. – Pablo tejszínt töltött a kávéjába, és megkavarta a kanállal. Meglepő volt, de az itt főzött kávé minősége az otthonival vetekedett.

Nem fogja egyhamar beadni a derekát, állapította meg Mohammed. A vendége nem volt olyan magas rangú, mint ahogy szerette volna, de az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy közös ellenségük nagyobb sikereket ért el Pablo szervezete, mint az övé ellen. Talán nem véletlenül. Ezek az emberek nagyon tudtak vigyázni magukra, de mint mindenki, akit csak a pénz hajt, nem voltak eléggé elszántak. Ez volt a sebezhetőségük oka. Persze ez még nem jelentette azt, hogy kevésbé lettek volna jók, mint ő. Attól, hogy megölt egy izraeli kémet, még nem lett Superman. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek bőven voltak tapasztalataik. De korlátaik is, mint az ő embereinek. Senki sem mindenható, egyedül Allah. Ha az ember ezt szem előtt tartja, akkor, ha a helyzet rosszra fordul, kevesebb csalódás fogja érni. Az érzelmeket és az üzletet, aminek a vendége a Szent Ügyet nevezné, nem szabad összekeverni.

– Mit tud felajánlani nekünk? – szólalt meg a kapzsiság Pablóból, ahogyan arra Mohammed számított.

– Szüksége lenne egy megbízható hálózatra Európában, nem igaz?– Igen. – Az utóbbi időben gondjaik voltak. Az európai rendőröknek nem volt annyira

megkötve a kezük, mint amerikai kollégáiknak.– Nekünk már ki van építve egy ilyen hálózatunk. – A muzulmánokról azt tartották, hogy

nem aktívak a kábítószer–kereskedelemben. Ennek az volt az oka, hogy sok helyen, például Szaúd–Arábiában fővesztés járt a terjesztésért. Ez mindenképpen előnyt jelentett számukra.

– És cserébe?– Van egy sikeresen működő hálózatuk az Államokban, és minden okuk megvan gyűlölni

az amerikaiakat, nem igaz?– Így van – ismerte el Pablo. Nekik volt „köszönhető”, hogy a kolumbiai kormánynak

sikerült megingatnia a kartell bizonytalankodó szövetségeseit. Pablo tudta, hogy a FARC8

előbb, vagy utóbb kénytelen lesz engedni a nyomásnak, és hogy részt vehessen a demokratizálódási folyamatban, habozás nélkül fel fogja adni azokat, eddigi partnereit. Ez pedig, dohogott Pablo, nagyon súlyosan fogja érinteni a kartellt, melynek Dél–Amerikában a politikai bizonytalanság a legfőbb éltetője. A vendéglátója és szervezete hasonló helyzetben volt, ami valóban sorstársakká tette őket.

– Egészen pontosan miben is kellene segítenünk?Mohammed elmondta neki.– Ez minden?– Barátom, mi nem tárgyakkal, hanem eszmékkel kereskedünk. Az a néhány holmi, amire

szükségünk van, elenyésző tétel, és szük ség esetén helyileg is beszerezhető. Ami pedig az úti okmányokat illeti, bízom benne, hogy segíteni tudnak. Pablo majdnem félrenyelte a kávét.

– Hogyne, az nem jelenthet gondot – vágta rá sietve.– Remek. Akkor hát… lát bármi okot, ami megakadályozhatná, hogy létrejöjjön ez a

szövetség?– Még beszélnem kell a feletteseimmel – emlékeztette Pablo –, de pillanatnyilag nem

látom akadályát.– Nagyszerű. A továbbiakban hogyan fogunk kommunikálni?– A főnököm szeret személyesen is találkozni azokkal, akikkel üzletet köt.

8 Forradalmi Fegyveres Erők. (A ford.)

23

Mohammed végiggondolta. Az utazás kockázatot jelentett, de tudta, hogy nem mondhat nemet egy meghívásnak. Ami a kellékeket illeti, azokban nem szenvedett hiányt. Annyiféle útlevele volt, hogy a világ bármely repterén könnyen átjuthatott, és a nyelvismerete sem hagyott kívánnivalót maga után. Angol anyjától örökölt kék szemének és világos bőrszínének köszönhetően szinte bárhol eladhatta magát helyi lakosként. Egyszóval nem volt miért aggódnia. Az, hogy Cambridge–ben tanult, és ennek megfelelő akcentussal beszélt, csak hab volt a tortán.

– Csak mondja meg az időt és a helyet – válaszolta, és átadott egy névjegykártyát, amelyen egy e–mail cím szerepelt. Ennek és a modern légi közlekedésnek köszönhetően a két szervezetet elválasztó földrajzi távolság nem jelenthetett akadályt.

24

2. fejezetBELÉPÉS

Háromnegyed ötkor jelent meg. Az utcán nem keltett volna feltűnést, bár az egyedülálló nők biztosan megnézték maguknak. Hat láb egy hüvelyk magas volt, száznyolcvan–egynéhány font – rendszeresen edzett –, kék szemű és fekete hajú. Nem volt az a kifejezett mozisztártípus, de az a fajta sem, akit egy vérbő nő kirúgott volna az ágyából.

Jól öltözött volt, ez rögtön feltűnt Gerry Hendleynek. Kék alapon vörös halszálkás öltönyt viselt – angol készítésű lehetett –, hozzá mellényt és vörös–sárga csíkos nyakkendőt aranycsipesszel. Az inge divatos volt, a frizurája visszafogott. Magabiztos fellépése mögött jó neveltetés, pénz és tanulással töltött fiatalkor állt. Az autója a látogatók parkolójában állt az épület előtt, egy sárga Hummer 2 SUV, az a jármű, amit azok is előszeretettel használnak, akik birkát tenyésztenek Wyomingban, és azok is, akik a pénzt hajszolják New Yorkban.

– Minek köszönhetem a szerencsét? – intett Gerry a mahagóni íróasztal előtti kényelmes székre.

– Még nem döntöttem el, hogy mivel kellene foglalkoznom. Csak puhatolózok, keresem a helyemet.

Hendley elmosolyodott.– Értem. Annyira öreg azért még nem vagyok, hogy ne emlékezzek, milyen kényelmetlen

tud lenni, ha az ember egyszer csak kikerül az iskolából, és nem tudja, hogyan tovább. Hol tanult?

– Georgetownban. Családi hagyomány – mosolyodott el a fiú. Ez is tetszett benne Hendleynek: nem a nevével, és nem a hátterével akarta lenyűgözni. Talán még feszélyezte is, ahogyan sok hasonló helyzetben lévő fiatalt, akik a saját erejükből akarnak eljutni valahova. Az okosabbak. Hendley őszintén sajnálta, hogy nincs számára hely a Campuson.

– Az édesapja nagyon szereti a jezsuita iskolákat.– Még anya is áttért. Sallynek nem kellett a Benningtonra mennie. Fordhamben, New

Yorkban végezte el az orvosi előképzőt. Most már a Hopkinson van. Doki szeretne lenni, mint anya. Tiszteletet parancsoló hivatás.

– Ellentétben a jogi pályával? – kérdezte Gerry.– Tudja, mit gondol erről apa – vigyorodott el a fiú. – Milyen főtantárgyat hallgatott az elején? – kérdezte Hendley, noha már tudta a választ.– Gazdaságtant és matematikát. Kettőt vettem fel. – Mint utólag kiderült, jó döntés volt: a

matematika nagyon hasznosnak bizonyult a piaci mozgások modellezésében és előrejelzésükben.

– A család jól van?– Remekül. Apa már megint a visszaemlékezéseit írja. Igaz, sokat morgolódik, mondván,

hogy még nem elég öreg egy ilyen könyvhöz, de azért keményen dolgozik rajta. Nem lelkesedik az új elnökért.

– Igen. Kealty, a nagy visszatérő. Ha egyszer meghal, érdemes valami jó nehézzel, mondjuk egy tankkal lenyomtatni a sírját, nehogy kimásszon belőle. – Ez a poén olyan népszerű volt, hogy már a Washington Postban is megjelent.

– Ezt mintha már hallottam volna valahol. Apa azt szokta mondani, hogy egyetlen idióta tíz zseni munkáját is tönkre tudja vágni. – Ez már nem volt benne a Washington Postban, viszont a fiatalember apja éppen ezért hozta létre a Campust. Amiről elvileg a fia nem tudhatott. – Lefogadom, hogy eljön az idő, hogy végre kell hajtani annak a retardált mississippi klukkernek a kivégzését, az elnök meg fogja változtatni az ítéletet.

– Ez nála elvi kérdés – mutatott rá Hendley. – Nem híve a halálbüntetésnek, legalábbis ezt

25

állítja. Vannak, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, és ezt tiszteletben kell tartani.– Elv? Az neki egy varázserővel felruházott mesebeli törpe.– Ha politizálni akar, van egy hangulatos bár egy mérföldre innen a 29–es úton – mondta

neki Gerry.– Nem, uram, nem ezért jöttem. Elnézést a kitérőért.Ez a fiú nagyon takargatja a lapjait – állapította meg Hendley.– Azt nem mondtam, hogy nem érdekel a téma. De mi lenne az, amiről valójában beszélni

akart velem?– Kíváncsi vagyok.– Mire? – kérdezte az egykori szenátor.– Arra, hogy mivel foglalkoznak.– Többnyire arbitrázzsal. – Hendley lustán kinyújtózott, hogy ezzel is jelezze, nincs

titkolnivalója, teljesen nyugodt.– Aha – dünnyögte kétkedően a fiú.– Pénzt csinálunk. Ha az embernek a birtokában van a szükséges információ, és van

mersze dönteni, nem is olyan nehéz dolog.– Apám nagyon kedveli önt. Azt mondja, nagy kár, hogy mostanság nem szoktak

összefutni. Hendley bólintott.– Amiről nem ő tehet, hanem én.– Azt is mondta, hogy túl okos ahhoz, hogy ennyire elcsesszen valamit.Normális esetben nagy baklövés lett volna ezt így a szemébe mondani, de Hendley látta a

fiú tekintetén, hogy nem sértésnek szánta, hanem kérdésnek. Vagy mégsem?– Nehéz időket éltem meg akkoriban – emlékeztette Gerry a vendégét. – Bárki hibázhat.

Még az apja is követett el hibákat.– Ez igaz. Apának azonban szerencséje volt, mert Arnie tartotta érte a hátát. – Ezzel

lehetőséget adott Hendleynek a témaváltásra, és az nem is habozott élni vele.– Hogy van Arnie? – kérdezte Hendley, hogy időt nyerjen. Még mindig nem tudta, mit

akar a kölyök, s bár nem tudta megmagyarázni ennek az okát, kezdett nyugtalanná válni.– Remekül. Ő lesz az Ohiói Egyetem új rektora. Biztosan jól fogja csinálni, és apa szerint

ráfér, hogy végre egy nyugis állása legyen. Szerintem is. Nem is értem, hogy tudta megúszni ilyen sokáig szívroham nélkül. Lehet, hogy egyeseket tényleg a stressz tart életben? – A tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Hendleyről. – Sokat tanultam tőle.

– És az apjától?– Tőle is, egy–két dolgot, de a javát a többiektől…– Kikre gondol?– Például Mike Brennanre a titkosszolgálattól. Általában ő vigyázott rám – magyarázta

Jack Junior. – A Holy Crosson diplomázott. Hihetetlenül jó céllövő. Ő tanított meg pisztollyal lőni.

– Csakugyan?– A Szolgálatnak van egy lőtere a régi postahivatal épületében, a Fehér Háztól alig néhány

sarokra. Máig lejárok oda. Mike most kiképző Beltsville–ben, a Titkosszolgálati Akadémián. Nagyon jó fej, okos és laza. Gyakorlatilag mellette nőttem fel, és persze folyton nyaggattam, mindent tudni akartam a titkosszolgálati ügynökök életéről: arról, hogy képezik ki őket, hogyan gondolkodnak, mire kell figyelniük, amikor apát és anyát védik stb. Rengeteget tanultam tőle. Meg a többiektől is.

– Mint például?– Dan Murray és Pat O'Day az FBI–tól. Pat O'Day foglalkozik a kiemelt ügyekkel, de már

nyugdíjba készül. Tudom, hogy képtelenül hangzik, de marhákat akar tenyészteni Maine–ben. Érdekes elhatározás. Ő is jó céllövő, amolyan rendhagyó Wild Bill Hickock. A fene se nézné

26

ki belőle, hogy a Princetonon végzett, pedig nagy fej. Ő magyarázta el nekem, hogyan nyomoz az Iroda. A felesége, Andrea pedig egy igazi gondolatolvasó. Annak kell lennie, különben képtelen lett volna irányítani apám különítményét azokban az eléggé ijesztő időkben. A Virginiai Egyetemen szerzett mesteri fokozatot pszichológiából. Tőle is rengeteget tanultam. Aztán ott voltak az Ügynökség emberei. Ed és Mary Pat Foley. Istenem, micsoda páros! De tudja, ki volt a legérdekesebb mind közül?

Hendley tudta.– John Clark?– Pontosan! Egy gond volt csak vele: nehéz volt szóra bírni. Esküszöm, hozzá képest a

Foley páros Desi és Lucy. De ha egyszer elnyered a bizalmát, akkor érdekes dolgokat tudhatsz meg tőle. Miután átvette a Becsület Érdemérmet, sikerült sarokba szorítanom. Az alkalomról egyébként a tévé is beszámolt: egy nyugalmazott vezető tengerészaltiszt kitüntetést kapott vietnami szolgálataiért. Hatvan másodpercnyi anyag egy egyébként eseménytelen napon. Egyetlen riporter se kérdezte meg tőle, hogy mivel foglalkozott, miután leszerelt a haditengerészettől. Egy sem! Jézusom, mekkora tökfejek! Bob Holtzman is ott volt, láttam a terem sarkában. Gondolom, ő sejtett egyet s mást. Firkász létére egészen okos a pasas. Apa kedveli, bár az esernyőjét se merné rábízni… Szóval ott tartottam, hogy Big John, akarom mondani, Clark egy tökös fickó. Ott volt, tette, amit kellett, és megszerezte a pólót. Miért nincs hát itt?

– Jack, fiam, maga aztán nem kertel – mondta elismerően Hendley.– Amikor kimondta a nevét, tudtam, hogy megfogtam, uram – felelte csillogó szemmel

Jack Junior. – Két hete figyelem a cégét.– Valóban? – Hendley gyomra összeszorult.– Nem volt nehéz. Gyakorlatilag minden adat nyilvánosan hozzáférhető volt, csak

kombinálni kellett. Mint a „kösd össze a pöttyöket” a kölyköknek való foglalkoztató füzetekben. Tudja, nem is értem, hogy nem csapott le még a sajtó erre a helyre…

– Fiatalember, ha ez fenyegetés akar lenni…– Tessék? – Az ifjabbik Jacket őszintén meglepte a feltételezés. – Úgy érti, hogy zsarolni

akarom? Nem, szenátor, én csak arra akartam rávilágítani, hogy túl sok nyers információ hever odakint ahhoz, hogy előbb vagy utóbb beléjük ne botoljon valaki. Tudja, ahogy mondani szokták, vak tyúk is talál szemet. – Elhallgatott egy pillanatra. – Aha! – csillant fel a tekintete. – Eléjük rakta azt, amit fel akartak csipegetni, és ők elszaladtak vele.

– Nem volt nehéz, de azért nem szabad alábecsülni őket – figyelmeztette Hendley.– Nem kell szóba állni velük, és akkor nincs gond. Ahogy apa mondani szokta, „ne szólj

szám, nem fáj fejem”. Mindig Arnie–ra bízta a hírek kiszivárogtatását. Más nem beszélhetett a sajtóval anélkül, hogy előbb ne konzultált volna vele. Esküszöm, a riporterek rettegtek Arnie–tól. Egyszer elvette a Times egyik riporterétől a sajtóigazolványát, és összegyűrte.

– Emlékszem az esetre – bólogatott Hendley. Botrány lett belőle, de hamarosan a New York Times vezetésének rá kellett jönnie, hogy roppant kellemetlen tud lenni, ha nincs riporterük a Fehér Ház sajtószobájában. Intő példa volt, és hatott is vagy egy fél évig, mígnem megkopott a jó modor gyakorlásába belefáradt riporterek emlékezetében. Arnie–nak azonban jóval „hosszabb és csúnyább” emlékezete volt, mint nekik. Arnold van Daram egy fajsúlyos pókerjátékos volt.

– Mire akar kilyukadni, Jack? Miért van itt?– Szeretnék nagyban játszani, szenátor. Itt pedig, ha jól sejtem, nagyban mennek a dolgok.– Ezt hogy érti? Magyarázza meg – parancsolta Hendley. Mennyit rakhatott össze a fiú?Ifjabb John Patrick Ryan kinyitotta az aktatáskáját.– Először is, ez az egyetlen többemeletes épület a Fort Meade–i NSA–t és a CIA

Langleyben található központját összekötő egyenesen. A műholdképek letölthetők az internetről. Tessék, kinyomtattam őket – adott át egy iratgyűjtőt. – Kapcsolatba léptem az

27

építésügyi hatóságokkal, és mint kiderült, három másik irodaépületet is terveztek a környékre, de egyikre se kaptak építési engedélyt. A nyilvántartásból nem derült ki, hogy miért, de senki sem akadékoskodott. Az utcában található egészségügyi központ viszont nagyon kedvező hitelfeltételekkel kapott kölcsönt a Citibanktól a módosítások végrehajtására. A Hendley és Társai alkalmazottainak a jelentős része valamikor kém volt. A biztonságiak mind katonai rendőrök voltak, legalább E–7–es9 rangban. Az elektronikus biztonsági rendszer jobb, mint Fort Meade–ben. Ezt különben hogy sikerült elérni?

– Egy magánember sokkal szabadabban alkudhat a szállítókkal – felelte a volt szenátor. – Folytassa.

– Soha nem vétett a törvény ellen. Az a cirkusz a bennfentességgel csak színjáték volt. Bármelyik ügyvéd könnyedén bebizonyíthatta volna a vétlenségét, ön azonban hagyta, hogy összecsapjanak a hullámok a feje felett. Emlékszem, apa mindig is az eszéért és a becsületességéért tisztelte önt. Nem sok olyan ember volt a Dombon, akiről ugyanezt gondolta. A CIA vezetősége szeretett önnel dolgozni, ön pedig egy olyan projekthez adott nekik támogatást, amitől a többiek hallani sem akartak. Nem tudom, mi lehet az oka, de rengetegen vannak köztük, akik gyűlölik a hírszerző szolgálatokat. Apámat az őrületbe tudta kergetni, hogy minden egyes alkalommal le kellett ülnie velük, hogy feleljen az ostoba kérdéseikre, és a körzeteiknek adott apró kedvezményekkel meg egyéb nyalánkságokkal megvesztegesse őket. Egyenesen gyűlölte. Valahányszor ezt kellett tennie, egy egész álló hétig morgolódott utána. Ön azonban sokat segített neki. Nagyon jó munkát végzett a Capitoliumban, de aztán jöttek a gondok, és feladta. Csak azt nem értettem, hogy apa miért nem beszélt róla sohasem. Egyetlen megjegyzése sem volt a történtekkel kapcsolatban, és valahányszor kérdeztem, mindig témát váltott. Még Arnie sem volt hajlandó kommentálni a történteket. Márpedig Arnie mindig válaszolni szokott, ha kérdezem. És ahol nagy a hallgatás, ott… Tudja. – Jack hátradőlt, de nem vette le a szemét Hendleyről. – Nem erőltettem a dolgot, de éreztem, hogy valami van a háttérben, és szaglászni kezdtem. Voltak jó emberek, akik megtanítottak arra, hogyan kell feltűnés nélkül csinálni. Nem volt nehéz.

– És mire jutott?– Önből jó elnök lett volna, szenátor, de a családja elvesztése nagy csapást jelentett.

Mindannyiunkat megrendített. Anya nagyon szerette a feleségét. Kérem, bocsássa meg, hogy felhoztam. Ezért hagyta ott a politikai életet. A politikai életet, és nem a hazáját, mert azt továbbra is hűen szolgálja, itt, a Hendley és Társainál. Emlékszem, egyszer apa és Mr. Clark az emeleten beszélgetett egy ital mellett. Negyedikes lehettem a gimiben, ha jól emlékszem. Nem sokat hallottam belőle. Nem akarták hogy ott legyek, ezért lementem a History Channelt nézni. Valami bizarr egybeesés folytán éppen azokról a pasasokról volt szó, akik a brit titkosszolgálat különleges műveleteit irányították a második világháború alatt. Majdnem mindegyik bankár volt. „Wild Bill” Donovan ügyvédeket szedett össze, amikor létrehozta az OSS–t, a britek viszont úgy gondolták, hogy jobban át tudják verni azokat, akiket át akarnak, hogyha bankárokat alkalmaznak. Nem értettem, hogy miért, ezért hát megkérdeztem apát. Azt mondta, azért csinálták így, mert a bankárok okosabbak. Ha nem így lenne, akkor az ügyvédek csinálnák a pénzt, nem ők. Gondolom, a tőzsdei múltjával ő is hasonló alkat. Önt azonban más fából faragták, szenátor. Maga szerintem kém, a Hendley és Társai pedig egy privát tőkéből pénzelt kémszervezet, amely mind a költségvetéstől, mind a Szenátustól függetlenül működik. Így nem kell attól tartania, hogy egykori kollégái beleütik az orrukat valamibe. Ne is tagadja, uram. Rákerestem a cégre a Google–on, és mindössze hat utalást találtam a Hendleyre. Az igazság az, hogy anya frizurájáról több szó esik az interneten. A Women's Wear Daily rendszeresen támadta érte. Apát nagyon fel tudták dühíteni.

– Emlékszem. – Az idősebbik Jack Ryan egyszer ki is fakadt miatta a riporterek előtt, hosszú időre kuncognivalót biztosítva a bulvársajtónak. – Egyszer azt mondta nekem, hogy ha

9 Első osztályú őrmester. (A ford.)

28

VIII. Henrik lenne a helyében, a riporterek kétszer is meggondolnák, hogy szóba hozzák–e a felesége hajviseletét.

– Különben őket is megnyíratná egy bárddal a Tower udvarán. Sally sokat röhögött rajta egy időben. Ő is rengeteget piszkálta anyát a haja miatt. Még jó, hogy nekünk, pasiknak nem kell ennyi energiát fektetnünk a hajunkba.

– Meg a cipővásárlásba. A feleségem ki nem állhatta a Manolo Blahnik modelleket. A kényelmes cipőket szerette, mert azokban nem fájt a lába – emlékezett vissza Hendley, de mintha hirtelen egy betonfalnak ütközött volna. Még mindig fájt róla beszélni. Bármennyire is szerette az emlékét, képtelen volt mosolyogva tenni. Ha politikus maradt volna, ezt kellett volna tennie; kénytelen lett volna megjátszani, hogy túltette magát rajta. Mintha ő csak egy emlékkép lett volna, nem az énje része. Na, igen. A politizálás ára: úgy kell emberségesnek látszanod, hogy közben nem lehetsz érző ember. Megéri? Nem, nem érte meg. Még az elnöki pozíció se ért ennyit. Ezért értették meg annyira jól egymást az idősebbik Jack Ryannel: sok mindent egyformán gondoltak.

– Tényleg azt hiszi, hogy ez egy hírszerző ügynökség? – kérdezte a fiútól.– Igen, uram. Ha az NSA nyomon követi mondjuk a nemzeti bankok működését, és

rendszeresen továbbítja az adatokat Langleybe, akkor ennél ideálisabb helyet elképzelni sem lehet a bennfentes információk megszerzéséhez, melyek birtokában, ügyesen osztva a lapokat, hogy ne tűnjenek túl mohónak, tonnaszámra termelhetik a pénzt, anélkül hogy az bárkinek is szemet szúrna. Megfelelő indulótőke esetén befektetőkre sincs szükségük. Úgyis csak kíváncsiskodnának, az pedig kinek hiányzik? A pénz pedig bőségesen fedezi az ügynökség kiadásait, nem igaz?

– Ezt gondolja?– Igen, uram, ezt gondolom.– Ugye nem beszélt erről az apjának?– Nem, uram – rázta meg a fejét a fiatalabbik Jack. – Úgyis témát váltana. Apa sok

mindenre válaszol, ha megkérdezem, de az ilyen dolgokra nem.– Mit sikerült megtudnia tőle?– Főként emberekről faggattam. Politikusok viselt dolgairól. Arról, hogy melyik elnök

szereti a kislányokat vagy a kisfiúkat. Elképesztő, de nem egy ilyen van közöttük, főként a tengerentúl. Miféle emberek, hogyan gondolkodnak, mit tartanak fontosnak és mit nem. De egyéb dolgok is érdekeltek. Például az, hogy melyik ország veszi komolyan a hadseregét, melyeknek hatékony és melyeknek nem a hírszerzésük. A Dombra járókról is sok mindent megtudtam. Olyan dolgokat, amiket az újságokban meg a könyvekben olvasni, csak ez mind igaz volt. És persze még valamire megtanított apa: arra, hogy a bizalmas információkat ne adjam tovább – tette hozzá Ryan megnyugtatásképpen.

– Még a barátainak sem?– Még nekik sem, míg meg nem írták a Postban. A riporterek hamar kiderítik a sötét

titkokat, ami rendjén is lenne, ha nem válogatnának. A gond az, hogy megteszik. Ha valakit nem csípnek, akkor folyamatosan rájárnak, de ha valakit kedvelnek, az sok mindent megúszhat, anélkül hogy a tolluk hegyére tűznék. A hírgyártás szerintem pontosan olyan, mint a telefon vagy a bridzsasztal: itt is, ott is a pletykáké a főszerep. Minél kevésbé ismernek valakit, annál könnyebben állítanak róla valótlanságot.

– Ők is csak emberek.– Igen, uram. Azok. De ha az anyám valakinek a szemét műti, akkor nem foglalkozik

azzal, hogy szimpatikus–e számára az illető vagy sem. Esküt tett, és igyekszik be is tartani azt. Apánál ugyanez a helyzet. Én ebben nevelkedtem – tette hozzá ifjabb Jack Ryan. – Egy jó apa azt mondja a fiának: ha valamit csinálsz, csináld rendesen!

– Sajnos, nem mindenki gondolja így – mutatott rá Hendley, bár ő maga is ezt tanította a fiainak, George–nak és Fosternek.

29

– Lehet, szenátor, de ez nem az én hibám.– Mit tud az üzletről? – kérdezte Hendley.– Az alapokat. Kicsiben lehet, hogy menne, de hogy nagyban is, az már nem olyan biztos.– És a georgetowni diploma?– Történelmet tanultam és némi gazdaságtant, mint apa. Néha szóba kerül a hobbija. Még

mindig szeret tőzsdézni, és sok barátja van a szakmában, olyanok, mint például George Winston, aki a pénzügyminisztere volt. Nagyon jól megértik egymást. George mindenáron be akarta venni apát a cégébe, de apa nem akart többet, mint beszélgetni vele egy jót. Még golfozni is elmegy néha a kedvéért. Apa egyébként pocsék játékos.

– Tudom – mosolygott Hendley. – Próbálta már? Kicsi Jack megrázta a fejét.– Szitkozódni viszont már megtanultam. Robby bácsi nagyon jó volt benne. Apának

nagyon hiányzik. Sissy néni még mindig rendszeresen meglátogat minket. Anyával zongorázni szoktak.

– Szomorú, hogy így történt.– Az a rohadt fajgyűlölő állat! – fakadt ki Jack. – Elnézést, uram, de nagyon felkavart, mert

ez volt az első eset, hogy meggyilkoltak valakit, aki közel állt hozzám. – Az egészben mégis az volt a leghihetetlenebb, hogy a gyilkost élve fogták el: mielőtt még bárki is beleküldhetett volna egy golyót, egy civil lefogta, és átadta a mississippi hatóságoknak. Persze előnye is volt ennek: legalább nem adott tápot különböző összeesküvés–elméleteknek. A tag egy hatvanhét éves Ku–Klux–Klan–tag volt, aki képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy Ryan visszavonulásával a fekete alelnök került az Egyesült Államok elnöki székébe. Később, amikor félárbocra engedték a zászlókat az országban, Jacksonban még olyanok is akadtak, akik méltatlankodásukat fejezték ki azért, hogy egy fekete emlékével szennyezik be a nemzeti lobogót… Rekordidő alatt megszületett az ítélet. A gyilkosság videóra volt véve, arról nem is beszélve, hogy hat szemtanú állt a gyilkos kétyardnyi körzetében. – Sic volvere Parcas – jegyezte meg Jack.

– Ez mit jelent?– A sors istennői, szenátor. Az egyik sodorja a fonalat, a másik kiméri, a harmadik pedig

elvágja. „Így fonják a Párkák”, mondja a római szállóige. Azelőtt még sose láttam ennyire letörtnek apát. Anya jobban viselte, de tényleg. Gondolom, a dokik egy idő után megszokják, hogy az emberek halandóak. Apa… képes lett volna saját kezűleg kinyiffantani a tagot. Kemény volt. – A tévések kiszúrták, hogy az elnök sírva fakadt a Haditengerészeti Akadémia kápolnájában tartott temetési szertartáson, és nem haboztak ráközelíteni az arcára. Sic volvere Parcas. – Nos, szenátor, hogy alakul itt a sorsom?

Hendleyt nem érte váratlanul a kérdés. Már egy mérfölddel ezelőtt látta, hogy jönni fog, de ettől még nem volt könnyebb megválaszolni.

– Az apja mit szólna hozzá?– Ki mondta, hogy tudnia kell róla? Hat alvállalata van, melyekkel a kereskedelmi

ügyleteit fedezi. – Ezt nem volt könnyű kideríteni, de Jack tudta, hol és hogyan érdemes ásni.– Nem fedezem – sietett megjegyezni Hendley. – Mondjuk inkább úgy, hogy

racionalizálom.– Elnézést. Mint mondtam, sokat lógtam együtt kémekkel.– És sokat is tanult tőlük. – Ed és Mary Pat Foley, John Clark, Dan Murray, az apja… A

mindenségit! Ennél jobb tanárai már nem is lehettek volna, vélekedett Hendley. – Mit gondol, miben lehetne a segítségemre?

– Uram, én elég okos vagyok, de ennyire okos azért nem. Még sokat kell tanulnom. Ezzel ugyanúgy tisztában vagyok, mint ön. Hogyan segíthetnék? A hazámat akarom szolgálni. Segíteni akarok megtenni mindazt, amit meg kell tenni. Pénzt nem kérek. Apa és az anyai nagyapám, Joe Muller letétet hozott létre számomra. Ha akarnám, elvégezhetnék egy jogi

30

egyetemet, és elindulhatnék meghódítani a Fehér Házat, mint ahogy Ed Kealty is tette. Csakhogy az apám nem király, és én nem vagyok herceg. A saját utamat akarom járni.

– Az apja nem szerezhet tudomást erről, legalábbis egyelőre.– Na és? Neki is vannak titkai előttem. – Jack viccesnek tartotta a helyzetet. –

Kölcsönkenyér visszajár.– Fontolóra veszem az ajánlatát. Van e–mail címe?– Természetesen, uram. – Jack átadott neki egy névjegykártyát.– Adjon nekem néhány napot.– Rendben, uram. Köszönöm, hogy fogadott. – Felállt, kezet fogtak, és elment.A fiú gyorsan felnőtt, merengett el Hendley, és ebben nem csekély szerepe lehetett annak a

kiemelt figyelemnek, amiben az elnök csemetéjeként részesült. Persze embere válogatja, hogy ki hogyan reagál a pozitív megkülönböztetésre. Van, aki a maga javára fordítja, van, aki elszáll tőle. Jack, szerencséjére, jó családból jött és okos kölyök volt. A kíváncsisága pedig… nos, az nem mindennapi intelligenciát sejtetett.

És neki éppen erre volt szüksége: az örök hiánycikkre – agykapacitásra.

– Szóval? – morogta Ernesto.– Érdekes volt – gyújtott Pablo egy dominikai szivarra.– Mit akarnak tőlünk? – kérdezte a főnök.– Mohammed azzal vezette be a dolgot, hogy közös érdekeink vannak és közös

ellenségeink.– Ha megpróbálnánk üzletelni odaát, az a fejünkbe kerülne – jegyezte meg Ernesto.– Ezt én is mondtam neki, de ő rögtön közölte, hogy nem náluk kellene teríteni. Túl kicsi

piac, nem érné meg a kockázatot, viszont segíteni tudna nekünk meghódítani az új európai piacokat. Görögországban például jól működő bázisuk van, ahonnan a belső határok megszűnésének köszönhetően gyakorlatilag az egész kontinenst elláthatnánk. A segítségükért pedig nem pénzt kérnének cserébe, hanem támogatás.

– Szorult helyzetben lehetnek – vonta le a következtetést Ernesto.– Mint azt már nem egy esetben bebizonyították, jefe, jelentős forrásokkal bírnak. Most

viszont, hogy a fegyverek mellett embereket is akarnak csempészni, szükségük lenne az e téren szerzett tapasztalatainkra. Mindenesetre keveset kérnek, és sokat kínálnak.

– És amit kínálnak, az lendíteni fog az üzleten? – tűnődött Ernesto.– Az biztos, hogy egyéb területekre fogja összpontosítani a jenkik figyelmét.– Az igaz, hogy zűrzavart kelthetnek Amerikában, de a politikai következmények…– Jefe, ennél rosszabb már úgysem lehet. Így is hatalmas nyomás alatt vagyunk.– Ez az új norteamericano elnök egy seggfej, de ettől még nem kevésbé veszélyes.– Éppen ezért örülni fogunk neki, ha az új barátaink lekötik a figyelmét – vágta rá Pablo. –

Még csak nem is kell a saját erőforrásainkat használnunk. Minimális kockázat, nagy jutalom. Kell ennél több?

– Értem, Pablo, de ha kiderül, hogy kapcsolatban állunk velük, annak komoly következményei lehetnek.

– Meglehet, de hogyan akarnak még ennél is nagyobb nyomást gyakorolni ránk? A politikai szövetségeseinket támadják Bogotán keresztül, és ha sikerül elérniük a céljukat, akkor tényleg nagy bajban leszünk. Te meg a tanács többi tagja földönfutókká váltok a saját hazátokban – figyelmeztette a főnökét a kartell hírszerzésének a vezetője. Azt nem kellett hozzátennie, hogy a tanácstagok így aligha élvezhetnék azt a mérhetetlen vagyont, amit eddig felhalmoztak. A pénznek nem sok haszna van, ha nincs egy kényelmes hely, ahol elköltheti az ember. – Van egy mondás a világnak azon a fertályán: az ellenségem ellensége a barátom. Jefe, ha van is komoly hátulütője ennek az ajánlatnak, én nem látom.

31

– Gondolod, hogy találkoznom kellene vele?– Sí, Ernesto. Hátrányod nem származhat belőle. Ha valakinek tartania kell tőle, hogy

feladják a gringóknak, azok nem mi vagyunk, hanem ő. Egyébként is óvatosak leszünk.– Rendben, Pablo. Megbeszélem a tanáccsal, és javasolni fogom nekik, hogy hallgassuk

meg. Bonyolult lesz megszervezni?– Gondolom, Buenos Airesen keresztül repül be. Biztosan tudja, hogyan kell biztonságosan

utazni. Lefogadom, hogy több hamis útlevele van, mint nekünk együtt, és mindennek néz ki, csak arabnak nem.

– A nyelvismerete?– Megfelelő – felelte Pablo. – Úgy beszél angolul, mint egy született angol, ami már

önmagában is egy útlevél.– Görögországon keresztül, azt mondod? A mi termékeinket?– A szervezetük éveken át Görögországon keresztül bonyolította a forgalmat. Az

embereinknek még alaposabban körül kell nézniük, de úgy tűnik, tökéletesen megfelelne a céljainknak.

– Azt nem mondta, hogy mit akarnak Amerikában?– Nem kérdeztem, jefe. Nem a mi dolgunk.– Feltéve, hogy nem vonja maga után a határőrizet szigorítását. Az kellemetlen lenne… –

Ernesto felemelte a kezét – …tudom, Pablo. Elviselhető kényelmetlenség.– Amíg hajlandóak segíteni nekünk, nem érdekel, hogy mit akarnak csinálni Amerikában.

32

3. fejezetSZÜRKE AKTÁK

A Hendley által irányított szervezet egyik előnye az volt, hogy az ügynököket nem kellett fizetni, etetni, egyéb módon támogatni – megtette ezt helyette a munkaadójuk az adófizetők pénzéből, anélkül hogy bármit is sejtett volna. A nemzetközi terrorizmus fejleményei arra késztették a két fő hírszerző ügynökséget, a CIA–t és az NSA–t, hogy szorosabban együttműködjenek, mint valaha, és mivel jó egyórányi autóútra voltak egymástól – végigmenni a D.C.–i körgyűrű északi részén nagyjából olyan, mint áthajtani egy áruház parkolóján a karácsony előtti bevásárlási láz idején –, a kommunikáció nagy részét mikrohullámon keresztül bonyolították. Az, hogy a Hendley és Társai rajta volt a két székház tetejét összekötő képzeletbeli vonalon, észrevétlen maradt. Különben sem volt túlzott jelentősége, hiszen a mikrohullámú csatorna kódolva volt. Ez elkerülhetetlen volt, mivel a mikrohullámok különböző technikai okoknál fogva hajlamosak voltak elvánszorogni a terjedési vonalról. A fizika törvényeit fel lehet használni, de megváltoztatni nem.

A csatorna sávszélessége elképesztő volt, köszönhetően a tömörítő algoritmusoknak, melyek nem sokban különböztek azoktól, amiket a személyi számítógépek közt kialakított hálózatokon használtak. A Szent Biblia King James–féle változatát másodpercek alatt át lehetett volna küldeni egyik épületből a másikba. A kapcsolat állandóan élt, de a forgalom nagyobbik részén értelmetlen, véletlenszerűen generált karaktersorozatok mozogtak, hogy megnehezítsék a dolgát annak, aki megpróbálná dekódolni a jeleket. Erre egyébként nem sok esélye lett volna, mert a rendszert a tökéletesen biztonságos TAPDANCE–szel kódolták – legalábbis az NSA szakemberei szerint az volt. A módszer egyszer használatos CD–ROM–okra épült, melyekre atmoszferikus zajt rögzítettek, és ezt alkalmazták kulcsként. Hendley egyik embere, két másik, az őrségből találomra kiválasztott kollégájával együtt Fort Meade–be autózott, hogy átvegye a heti CD–adagot. Ezeket aztán behelyezték a dekódoló géphez tartozó wurlitzerbe, és miután az kiadogatta őket használat után, három marcona, a kíváncsiságot csak hírből ismerő őr felügyelete alatt megsemmisítették egy mikrohullámú kemencében.

Ez a meglehetősen bonyolult eljárás lehetővé tette Hendley számára, hogy nyomon kövesse mindkét ügynökség ténykedését: mivel kormányügynökségek voltak, mindent aprólékosan lejegyeztek a legtitkosabb ügynökeik által megszerzett adatoktól a büfében felszolgált rejtélyes eredetű fasírt állagáig.

Az információ jelentős része nem volt érdekes Hendleyék számára, de majdnem mindent archiváltak és indexeltek egy Sun Microsystems mainframe számítógépen, amely elegendő kapacitással rendelkezett ahhoz, hogy ha kellett volna, az egész ország nyilvántartása elférjen rajta.

A két szervezet tehát mind friss, mind elemzett, kiértékelt és újraértékelt adatokkal ellátta a Hendley és Társait. Az NSA jobb volt az agymunkában, mint a CIA – Hendley vezetőelemzője szerint –, de a több szem többet lát elve itt is bevált. Általában, mert időnként addig sajtolták, csűrték és csavarták az adatokat, hogy az eredmények a gyakorlatban használhatatlanná váltak. Az új Belbiztonsági Minisztérium létrehozásával – amire Hendley „nem”–mel szavazott volna – a CIA–nak és az NSA–nek az FBI által készített elemzéseket is figyelembe kellett vennie. Ez sokszor csak nyűgöt jelentett, de nem mindig, ugyanis az Iroda ügynökei más szemszögből vizsgálták az adatokat – nekik bíróság elé kellett állítaniuk a vétkeseket –, így olyan részleteket is nagyító alá vettek, amelyeket a többiek az ügy szempontjából érdektelennek tartottak.

Mindegyik ügynökség személyzetét sajátos gondolkodásmód jellemezte. A Szövetségi

33

Nyomozó Irodánál zsaruk dolgoztak, akiknek a célpont védőügyvédjével szemben is meg kellett állniuk a helyüket, míg a Központi Hírszerző Ügynökségnek bizonyos mértékig végrehajtói joga is volt, bár ezzel ritkán éltek. Ezzel szemben a Nemzeti Adatbiztonsági Ügynökség csak megszerezte és elemezte az információt, majd továbbította azt más ügynökségeknek. Hogy azok aztán kezdtek–e azzal valamit vagy sem, már nem az NSA dolga volt.

Hendley vezető hírszerző–elemzőjét Jerome Roundsnak hívták. Jerry pszichológiából doktorált a Pennsylvaniai Egyetemen. Egy időben a Külügyminisztérium hírszerzési és kutatási – H&K – osztályán dolgozott, majd átrándult egy egész más területre, a Kidder Peabodyhoz, ahol „házi gondolatolvasóként” szerzett hírnevet és rengeteg pénzt magának. Az akkor még szenátor Hendley itt ismerkedett meg vele, egy ebéd alkalmával. Rounds addigra már rájött, hogy a pénz csak addig izgalmas, amíg nem garantáltad a gyermekeid számára a továbbtanulás lehetőségét, és ki nem fizetted a jachtod vételárát. Négy évvel azután tehát, hogy Hendley ajánlatot tett neki, Rounds igent mondott. A feladata hasonló volt, mint New Yorkban: a nemzetközi kereskedelem résztvevőinek próbált belelátni a fejébe. Szoros munkakapcsolatban állt Sam Grangerrel, aki egyszerre volt a Campus valutakereskedelmi ágazatának a vezetője és a műveleti osztály főnöke.

Majdnem zárási idő volt, amikor Jerry Rounds bejött Sam irodájába. Jerrynek és harmincfős személyzetének kellett átnéznie minden anyagot, amit az NSA–től és a CIA–tól töltöttek le. Ennek két elengedhetetlen kelléke volt: a gyorsolvasás és a jó szimat. Ami ez utóbbit illeti, Rounds igazi véreb volt.

– Ezt nézd – ejtett egy papírt Granger asztalára.– A Moszad elvesztett egy… állomásvezetőt? Hm… Hogy történt?– A. helyi zsaruk szerint rablógyilkosság. Késsel ölték meg egy étterem vécéjében. A

pénztárcája hiányzik, nem védekezett. A jelek szerint fegyvertelen volt.– Honnan az információ? – kérdezte Granger.– Az újságíróknak feltűnt, hogy az áldozat az izraeli követségen dolgozott, és rögtön

szétkürtölték a történteket. A római állomásunk vezetője rögtön kiszúrta, hogy kém volt. Langleyben ráállítottak néhány embert az ügyre, és most futják a köröket, de a végén úgyis kénytelenek lesznek Occam borotvájához nyúlni, és elfogadják azt, amit az olasz zsaruk mondanak. Megölték, és elvették a pénztárcáját.

– Gondolod, hogy az izraeliek is beveszik? – tűnődött Granger.– Majd ha disznósültet fognak zabálni a követségi vacsorán. A kés az első és a második

csigolya közé hatolt. Egy rablógyilkos inkább a torkát vágta volna el, egy profi azonban tudja, hogy ez túlságosan nagy zajjal és sok vérrel jár. A carabinierik dolgoznak az ügyön, de mint mondtam, a profi fickó volt, és a profik nem hagynak nyomot.

– És mire következtettél mindebből?Rounds leült, és elfészkelte magát a székben.– Mikor történt ilyen legutóbb? Úgy értem, mikor ölték meg legutóbb bármelyik

titkosszolgálat állomásvezetőjét?– Jó régen. Az Ügynökség vesztett el egyet Görögországban. Egy helyi terroristacsoport

műve volt. Elárulta egy rohadék… Az egyik embere, egy züllött alkoholista. Néhány évvel ezelőtt a britek is elvesztettek egy embert Jemenben… – Granger elhallgatott. – Igazad van. Nem sokat nyersz azzal, hogy megölsz egy állomásvezetőt. Ha már tudod, hogy ki az, akkor jobban jársz, ha megfigyeled, és azonosítod a beosztottait, illetve a kapcsolatait. Gondolod, hogy egy terrorista így akart volna üzenni Izraelnek?

– Vagy elhárítani egy fenyegetést. Végtére is a szerencsétlen izraeli volt, és követségi alkalmazott. Egyeseknek ez éppen elég ok. Az mindenesetre biztos, hogy nem volt véletlen.

– Van rá esély, hogy a Moszad a segítségünket kéri? – kérdezte Granger, bár maga is tudta a választ. A Moszad olyan volt, mint a morcos fiú a homokozóból, aki soha senkivel nem

34

osztotta meg a játékait. Segítséget csak akkor kérnének, ha a) nagyon el vannak keseredve, b) meg vannak győződve róla, hogy olyan információhoz juthatnak hozzá, amit önerőből nem tudnak megszerezni. Aztán, ha már megkapták, amit akartak, úgy fognak tenni, mint a hazatérő tékozló fiú.

– Még azt sem erősítették meg, hogy Greengold, így hívták az áldozatot, a Moszadnak dolgozott. Pedig lehet, hogy sokat segítenének vele az olaszoknak. Talán még az elhárítást is bevonnák a nyomozásba. De ha mondtak is ilyet, annak nincs nyoma Langleyben.

Mert Langley nem is fog ezen a nyomvonalon elindulni, döbbent rá Granger. Jerry is ugyanerre a következtetésre jutott. Látta a szemében. A hírszerzés civilizált szakma lett: az ügynökségek nem gyilkolták egymás embereit, mert rájöttek, hogy csak maguknak ártanak vele. A másik fél visszaüthet, és ha azzal kötöd le az erőforrásaidat, hogy gerillaháborút folytatsz egy idegen város utcáin, nem marad időd elvégezni a feladatodat. Egy hírszerző ügynökségnek az a dolga, hogy információkat szerezzen a kormánya számára, és nem az, hogy rovátkákat véssen a pisztolya markolatába. A carabinierik tehát egy rablógyilkos után fognak nyomozni, mert tudják, hogy egy diplomata sérthetetlen. Így volt ez már Xerxész idején is, és így van ez ma is.

– Oké, Jerry, te vagy az idomított orrú – bólintott Sam. – Szóval?– Úgy gondolom, hogy egy csúnya kísértet járhatja odaát az utcákat. Ez a moszados fickó

beül egy puccos római étterembe, hogy megebédeljen és felhajtson egy pohár finom bort. Lehet, hogy ötvözi a kellemest a hasznossal, és közben felszed egy pakkot is. Megnéztem a térképen: az étterem túl messze van a követségtől ahhoz, hogy Greengold rendszeresen itt ebédeljen, és hacsak nem volt szerelmes a szakács főztjébe, valószínűbb, hogy egy pakk vagy egy találkozó miatt ment oda. Vagyis tőrbe csalták. Nem azért, hogy azonosítsák, hanem azért, hogy hidegre tegyék. A helyi rendőrök szemében rablógyilkosság, az enyémben kivégzés, mégpedig igen szakszerűen végrehajtva. Az áldozat azonnal magatehetetlenné vált, esélye sem volt ellenállni. Pontosan így kell eljárni, ha meg akarsz szabadulni egy kémtől. Sosem tudhatod, mennyire jó az önvédelemben, és egy arab számára egy Moszad–ügynök testet öltött démon. Én nem kockáztatnék. Nem használt pisztolyt, így bizonyítékot sem hagyott maga után. Nincs lövedék, nincs töltényhüvely. Még a pénztárcát is elvette, hogy meglegyen a rablás illúziója, de ettől még tény, hogy egy Moszad–rezidenst ölt meg. Igen, valószínűleg üzenni akart. Nem azt, hogy gyűlöli a Moszadot, hanem azt, hogy olyan könnyen intézi el az embereiket, mint ahogy felhúzza a sliccén a cipzárt.

– Nem akarsz mindjárt könyvet is írni róla? – kérdezte vidáman Sam. A vezetőelemző képes volt egyetlenegy adatot addig csűrni–csavarni, míg egy egész szappanoperát nem kreált belőle.

Rounds megvakargatta az orrát, majd elmosolyodott.– Mióta hiszel a véletlenekben? Ez az ügy nekem bűzlik.– Langleyben mit gondolnak?– Egyelőre semmit. A dél–európai részleg kapta meg kiértékelésre. A jövő hétre talán már

lesz is belőle valami, de kétlem, hogy sokat érünk vele. Ismerem a pasast, aki a részleget irányítja.

– Sötét?Rounds megrázta a fejét.– Nem, nem ez a gond vele. Elég okos fickó, csak nem szeret kockázatot vállalni, és nem

igazán kreatív. Lefogadom, hogy ez az egész nem jut tovább a hatodik emeletnél.Egy új CIA–igazgató került Ed Foley helyére, aki visszavonult, és hírek szerint a maga

„Ott voltam” könyvét írta a feleségével, Mary Pattel együtt. Velük egészen jól ki lehetett jönni, az új igazgató azonban egy Kealtyhez hű bíró volt, aki egy lépést sem tett úgy, hogy előtte ne egyeztetett volna az elnökkel – ez pedig azt jelentette, hogy az adott ügyet a nemzetbiztonsági tanács elé kellett terjeszteni, ami viszont jobban eresztett, mint a Titanic a

35

jégheggyel való ütközés után. Ha valami itt elhangzott, az gyakorlatilag garancia volt arra, hogy előbb–utóbb a sajtó is tudomást szerez róla. A Műveleti Igazgatóság létszáma még mindig gyarapodóban volt, még mindig képeztek új ügynököket a Farmon a virginiai Tidewaterben, és az új műveleti igazgató egyáltalán nem volt rossz ember – a Kongresszus ragaszkodott hozzá, hogy kellő tapasztalattal rendelkező személy vegye át az igazgatóság irányítását. Kealty fanyalgott, de tudta, hogyan kell kezelni a Kongresszust. Lehet, hogy a Műveleti Igazgatóság újra teljesítőképessége csúcsán volt, de a jelenlegi kormányzat alatt esélyt sem kapott arra, hogy „csúnya” dolgokat művelhessen. Nehogy elszomorítsa a Kongresszust, vagy alapot adjon a nagyszájúaknak arra, hogy hihetőbb ügyekben keltsenek hisztériát, mint az unalomig koptatott összeesküvés–elméletek – melyek, többek között, nem haboztak azt állítani, hogy a Pearl Harborban történtek és a San Franciscó–i földrengés egyaránt a CIA lelkén szárad.

– Vagyis úgy gondolod, hogy nem lesz belőle semmi? – kérdezte Granger, bár maga is tudta a választ.

– A Moszad körül fog nézni, éberségre ösztönzi az embereit, és azok egy–két hónapig nyitva is fogják tartani a szemüket, aztán lassan minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Ugyanez lesz a helyzet a többi titkosszolgálattal is. Az izraelieket persze az is fogja érdekelni, hogyan bukhatott le a tisztjük, amit információ híján én csak találgatni tudok. Valószínűleg valami triviális magyarázata van. Általában ez szokott lenni. Lehet, hogy beszervezett valakit, akit nem kellett volna, és az megharapta; vagy megfejtették az üzeneteiket, mondjuk egy korrupt követségi kódfejtőnek „köszönhetően”; de az sem kizárt, hogy valaki egy koktélpartin kikottyantott valamit, amit nem kellett volna. A lehetőségek száma végtelen, Sam. Odakint elég egyetlen aprócska ballépés is ahhoz, hogy lebukj. Bármelyikünkkel megtörténhet. A legjobbakkal is.

Granger maga is dolgozott „az utcán”, ami többnyire könyvtárakat és bankokat jelentett, ahol olyan száraz adatkupacokban kutakodott, hogy azok mellett még a por is nedvesnek tűnhet, és néha talált is ezt–azt a mélyükön, időnként igazi kincseket. Mindig ügyelt rá, hogy a fedőtörténete hiteles legyen, és annyira következetesen csinálta, hogy felvett személyisége lassan énje részévé vált.

– Nem fogják venni a lapot, míg megint ki nem nyírnak valakit – dünnyögte Rounds. – Akkor viszont nagy lesz a kapkodás.

Az Avianca gépe öt perccel előbb ért földet Cartagenában. Mohammed az Austrian Airrel repült a londoni Heathrow–ra, onnan pedig egy British Airways járattal Mexikóvárosba. Itt szállt fel a kolumbiai állami légitársaság repülőjére, egy kivénhedt Boeíngra. A gép kora aggodalomra adhatott volna okot, de Mohammed tudta, hogy ha idő előtt fog meghalni, az nem egy repülőszerencsétlenség miatt lesz. A szállodában kivette a szervezőjét az utazótáskából, és lement az utcára, hogy egy nyilvános készüléket keressen. Nem kellett messzire mennie.

– Mondja meg Pablónak, hogy Miguel megérkezett. Gracias. – Azzal fogta magát, és bement a legközelebbi kocsmába. A helyi sör egészen tűrhető volt. A vallása tiltotta az alkoholfogyasztást, de errefelé mindenki vedelt, és Mohammed nem akart kilógni a sorból. Negyedórányi sörözés után visszament a szállodába. Közben azt figyelte, nem kapott–e árnyékot, de nem látta jelét. Ha követték, akkor profik voltak, azok ellen pedig nem sokat tehetett, főként itt nem, idegen terepen. Brit útlevéllel utazott, Nigel Hawkins néven, egy olyan londoni cím alatti lakosként, amely valóban létezett. Egy rendőrségi rutinellenőrzést valószínűleg sikeresen megúszott volna vele, de ennél többre nem számíthatott. Nem mintha ennek a tudata rettegéssel töltötte volna el. Az ember nem élhet állandó félelemben. Óvatosnak kell lenned és előrelátónak, de nem hagyhatod, hogy a félelem tehetetlenné tegyen.

36

Tenned kell a dolgodat, és jöjjön, aminek jönnie kell. Érdekes felállás volt. A spanyolok az iszlám ősi ellenségei voltak, és ebben az országban az emberek jelentős része spanyol ősöktől származott. De voltak közöttük olyanok, akik majdnem ugyanannyira gyűlöltek Amerikát, mint ő, annak ellenére, hogy hatalmas bevételi forrást jelentett számukra. Ahogyan neki is. A kolumbiaiaknak a kokain miatt, neki a kőolaj révén. A magánvagyona többszáz millió dollárt tett ki, amit a világ különböző bankjaiban tárolt, Svájctól Lichtensteinen át a Bahamákig. Megengedhette volna magának, hogy magángéppel utazzon, de azt túl könnyű lett volna azonosítani, és túl könnyű célpontot jelentett volna a „kóbor” hőkövető rakéták számára. Mohammed megvetette az amerikaiakat, de nem volt vak, hogy ne lássa erejüket. Túl sok jó ember ment már el a Paradicsomba azért, mert megfeledkezett erről. Persze, az sem volt egy rossz hely, de neki egyelőre nem a holtak, hanem az élők világában volt tennivalója.

– Kapitány!Brian Caruso hátrafordult, és James Hardesty-jal találta magát szembe. Még reggel hét sem

volt, de Caruso és maroknyi tengerészgyalogos–százada már túl volt a reggeli gyakorlatozáson és a három mérföld futáson. A kapitány zuhanyozni küldte verejtékben úszó embereit, és ő maga is a szállása felé indult, amikor Hardesty utolérte. Mielőtt még üdvözölhették volna egymást, Sullivan tűzvezető őrmester, a rangidős tiszthelyettes csapódott hozzájuk.

– Ma nem dolgoztatott meg minket olyan keményen, uram. Rendes öntől – jegyezte meg az E–7.

– Ward tizedes hogy bírta? – Ő volt az oka annak, hogy Brian nem hajtotta ki belőlük a maximumot. Ward már felépült a sérüléséből, de még nem volt a régi.

– Csikorgatta a fogait, de a maga erejéből csinálta végig. Randall szanitéc rajta tartotta a szemét. Tintahal létére egészen jó fej – ismerte el a gunny. A tengerészgyalogosok nagylelkűen elnézőek tudnak lenni a szanitéceikkel szemben, különösen ha azok, haditengerész létükre, elég kemények ahhoz, hogy megállják köztük a helyüket.

– A SEAL előbb–utóbb át fogja csábítani Coronadóba.– Attól tartok, igaza van, kapitány. Mi meg majd megint vesződhetünk egy új tintahallal.– Miben segíthetek, gunny? – kérdezte Caruso.– Izé… nahát, Mr. Hardesty! Hallottam, hogy direkt a főnök miatt jött le ide. Elnézést,

kapitány. Majd később megkeresem.– Semmi gond. Egy óra múlva találkozunk, gunny.– Aye, aye, sir. – Sullivan tisztelgett, és magukra hagyta őket.– Remek fickó – jegyezte meg Hardesty.– Szerintem is – értett egyet Caruso. – Ő meg a hozzá hasonlóak tartják életben a

Hadtestet. A hozzám hasonlóakra csak azért van szükség, hogy teljes legyen a kép.– Mit szólna egy reggelihez, kapitány?– Előbb zuhanyoznom kell, de egyébként jöhet.– Mi a programja mára?– Lesz egy tantermi óránk a kommunikációról, hogy szükség esetén mindenki tudjon légi

vagy tüzérségi támogatást kérni.– Még nem tudják? – kérdezte meglepetten Hardesty.– A baseballcsapatok játékosai is gyakorolják az ütést minden egyes meccs előtt, nem

igaz? Pedig, ha valaki tudja, hogy kell meglendíteni egy ütőt, akkor ők igen!– Vettem. – Nem hiába tartották őket alapos embereknek. Ezek a tengerészgyalogosok,

akárcsak a baseballjátékosok, nem tiltakoztak a rendszeres gyakorlás ellen. A sűrűben tett kaland megértette velük, hogy jó alapok nélkül nincs esélyük.

Caruso szállása egy rövid sétára volt. Míg a tiszt zuhanyozott, Hardesty ivott egy kávét, és

37

átlapozott egy újságot. A kávé egészen iható volt ahhoz képest, hogy egy legényember készítette. Az újság, mint általában, nem sok olyat írt, ami Hardestynak új lett volna, kivéve a legfrissebb sporteredményeket, meg a karikatúrákat, amelyeken mindig jót derült.

– Készen áll a reggelire? – kérdezte a frissiben elkészült fiatalember – Milyen itt a kaja? – emelkedett fel Hardesty.– Olyan, amilyen, de egy reggelit elég nehéz lenne elcseszni, nem igaz?– Mond valamit. Felőlem mehetünk.Caruso C osztályú Mercedesével hajtottak a szállástól jó egy mérföldre lévő kantinhoz.– Nem hittem, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást – mopdta a kormány mögül Caruso.– Vagy hogy egyáltalán látjuk egymást? – kérdezte a Különleges Alakulat egykori tisztje. – Az is megfordult a fejemben, uram.– Átment a vizsgán.Caruso kérdőn a férfira nézett.– Milyen vizsgán?– Gondoltam, hogy nem fogja észrevenni – kuncogott Hardesty.– Ha ez volt a célja, akkor közlöm, uram, hogy sikerült meglepnie – jegyezte meg Caruso.– Van egy régi mondás: „ha nem lepődsz meg, akkor a szemedbe hazudtak”.– Ez eléggé baljósan hangzik – kanyarodott be Caruso kapitány a parkolóba.– Meglehet. – Hendley kikászálódott az ülésről, és követte a tisztet az étkezdébe.Tágas, egyszintes épület volt, tele éhes tengerészgyalogosokkal. Az önkiszolgáló pult

polcai és tálcái tele voltak az amerikai reggeli elengedhetetlen kellékeivel, a cukrozott kukoricapehelytől a szalonnás tojásig, de még…

– A bagelt nem ajánlom, uram – figyelmeztette a vendégét Caruso, miközben két angol muffint és vajat emelt a tálcájára. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy a koleszterin és a korral járó egyéb bajok miatt aggódjon.

Hardesty egy doboz gabonapelyhet vett – mert ő már nem volt fiatal – zsírszegény tejeskávéval és cukormentes édesítőszerrel. Az étkezdében legalább négyszáz ember falatozott, a tizedestől az ezredesig, de az ülőhelyek olyan ügyesen voltak kialakítva, hogy egyik asztaltársaság sem zavarta a másikat. Caruso a terem fiatal őrmesterekkel teli részébe vezette a vendégét.

– Oké, Mr. Hardesty, akkor halljuk, mit tehetek önért.– Először is tisztázzuk, milyen biztonsági jogosultságai vannak. Ha jól tudom, szigorúan

titkos iratokhoz is hozzáférhet.– Igen, uram, de nem hiszem, hogy ez önre tartozik.– Meglehet – ismerte el Hardesty. – Mindenesetre az, amiről most beszélni fogunk, még

ennél is magasabb minősítésű. Amit mondani fogok, arról senkinek sem beszélhet. Megértette?

– Igen, uram.Hendley kételkedett benne, hogy érti, de egyelőre nem adhatott neki magyarázatot. Ez egy

későbbi beszélgetés témája volt.– Néhány igen fontos személy felfigyelt magára, és úgy gondolják, alkalmas arra, hogy

egy… egy nagyon speciális, elméletileg nem létező szervezet tagja legyen. Ilyet eddig csak könyvekben olvashatott vagy filmen láthatott, de ez most a valóság, fiam. Azért vagyok itt, hogy felajánljak egy pozíciót ebben a szervezetben.

– Uram, én tengerészgyalogos vagyok, és jól érzem itt magam.– Nem fogja befolyásolni az itteni karrierjét. Mi több, javasolták az előléptetését őrnaggyá.

A jövő héten fogja megkapni az erről szóló értesítést. A jelenlegi posztját viszont kénytelen lesz elhagyni. Ha úgy dönt, hogy marad a tengerészgyalogságnál, a következő hónapban átvezénylik a központba, ahol a hírszerzési és speciális műveletek parancsnokságán fog szolgálni. Ja, és megkapja az Ezüst Csillagot is az afganisztáni bevetésért.

38

– És az embereim? Felterjesztettem őket.Nem is lenne ő, ha nem aggódna miattuk, gondolta Hardesty.– Mindenkiét jóváhagyták. Fontos még elmondanom, hogy bármikor kiléphet tőlünk, ettől

semmilyen hátrányt nem fog szenvedni.– Hogy sikerült elintézniük?– Vannak barátaink a megfelelő helyeken. Ahogyan most már magának is. A fizetését

továbbra is a Hadtest fogja utalni. Lehet, hogy új bank után kell majd néznie, de ez már technikai kérdés.

– És mivel járna ez a rejtélyes megbízatás? – kérdezte Caruso.– A hazáját szolgálná. Olyan dolgokat vinne véghez, melyeket meg kell tenni ahhoz, hogy

a nemzetünk biztonságban legyen. Csak éppen irreguláris módon.– Mint például?– Ne itt és ne most.– Nem tudna ennél is rejtélyesebb lenni, Mr. Hardesty?– Nem én hozom a szabályokat – mentegetőzött a kém.– Az ügynökség?– Nem egészen, de majd időben megtudja. Amire most szükségem van, az egy igen vagy

egy nem. Ha nem lesz elégedett, bármikor kiléphet – ígérte Hardesty. – Bővebb magyarázatot azonban most nem adhatok.

– Mikor kell válaszolnom?– Mielőtt befejezi a reggelijét. Caruso visszatette a muffint a tányérra.– Ez valami vicc?– Nem, kapitány. Ez nem vicc – felelte Hardesty, de a hangjában nyoma sem volt élnek,

mert tudta, hogy az emberek, még ha olyan bátrak is, mint Caruso, tartanak az ismeretlentől. A kapitány hivatása már így is épp elég veszélyt rejtett magában, és az intelligens ember kerüli a felesleges kockázatot. Ezért hangsúlyozta annyira, hogy Caruso bármikor kiléphet, és ez az állítása részben igaz is volt. A célnak mindenesetre megfelelt.

– Milyen a szerelmi élete, kapitány?A kérdés meglepte Carusót, de a kapitány nem zárkózott el a választól.– Nem vagyok elkötelezve. Van néhány lány, akivel találkozgatok, de egyelőre egyik sem

komoly. Gond? – Na vajon mekkora veszélyt jelenthetnek szerinted? – tette hozzá gondolatban.

– Nem – felelte Hardesty. – Inkább a feleségek szoktak gondot jelenteni, mert a férjek hajlamosak mindent elfecsegni nekik.

– Mennyire veszélyes ez az izé?– Nem túlzottan – hazudta Hardesty. Nem volt valami meggyőző.– Tudja, én azt terveztem, hogy legalább addig maradok a Hadtestnél, míg el nem érem az

alezredesi rangot.– A parancsokság elemzője szerint elég jó ahhoz, hogy akár még ennél is feljebb juthasson.

Feltéve, hogy nem száll el magától. Ezt ugyan senki nem tartja valószínűnek, de sok jó emberrel megtörtént már. – Hardesty elhallgatott, és buzgón kanalazni kezdte a tejeskávéját.

– Jó tudni, hogy van valahol odafent egy védőangyalom – jegyezte meg szárazon Caruso.– Mint mondtam, felfigyeltek magára, A tengerészgyalogság igyekszik kiszűrni a

tehetségeket, és segíteni őket a fejlődésben.– De nem csak ők vannak így ezzel. Úgy értem, nem csak ők figyeltek fel rám.– Valóban, kapitány. Az azonban, amit én felajánlok, csak egy lehetőség. A többi már

magán múlik. – A kihívás adva volt, és Hardesty biztos volt benne, hogy amilyen tetterős fiatalember, Caruso képtelen lesz nemet mondani.

39

Hosszú az út Birminghamből a szövetségi fővárosba, Dominic Caruso azonban egyetlen nap alatt végigautózta a távot, mert nem szerette az olcsó útszéli moteleket. Már reggel ötkor elindult, hogy még a reggeli csúcs előtt kijusson a városból, de így sem sikerült időt nyernie. Egy négyajtós fehér Mercedes C–t vezetett, a Brianéhez hasonlót, rendesen telepakolva az ingóságaival. A rendőrök kétszer is megállították, de elég volt felmutatnia az igazolványát – az „ajánlólevelét”, ahogy az FBI–nál nevezték –, és máris továbbengedték. Este tízre ért a virginiai Arlingtonba, ahol szobát foglalt magának. A holmikat a londinerre bízta, ő maga pedig felment második emeleti szobájába, hogy – kívül egy zuhannyal, belül pedig egy pohár fehérborral – leöblítse magáról az út porát. A bortól és az unalmas tévéműsortól hamar elálmosodott. Ébresztést kért reggel hétre, aztán hagyta, hogy az HBO álomba ringassa.

– Jó reggelt – üdvözölte másnap reggel Gerry Hendley. – Kávét?– Köszönöm, elfogadom. – Jack kiszolgálta magát, és leült. – És azért is köszönet, hogy

visszahívott.– Utánanéztünk a georgetowni tanulmányainak. Szépen teljesített.– Ha már olyan sokba kerül, vétek lenne nem odafigyelni az órákon. Különben meg nem is

volt olyan nehéz. – Ifjabb John Patrick Ryan tűnődve belekortyolt a kávéjába. Kíváncsian várta, mit tartogat számára Hendley.

– Ha kezdetnek beéri egy belépő szintű állással, akkor folytathatjuk a tárgyalást – közölte az egykori szenátor. Nem szerette a mellébeszélést; ezért is jöttek ki olyan jól a vendége apjával.

– Pontosan mi lenne a dolgom? – kérdezte érdeklődve Jack.– Mit tud a Hendley és Társairól?– Csak azt, amit már elmondtam önnek.– Értem. Amit most én fogok mondani, azt nem adhatja tovább. Senkinek, értette?– Igen, uram. – Talált, süllyed, gondolta diadalittasan Jack. Király.– Az apjával egykor igen közeli barátok voltunk. Azért „voltunk”, mert hivatalosan már

nem találkozhatunk, és nagyon ritkán beszélünk, csak akkor, amikor ide látogat. Az olyan emberek, mint az édesapja, soha nem vonulnak vissza, legalábbis teljesen nem. Az apja az egyik legjobb kém volt, aki valaha is élt és dolgozott. Olyan dolgokat hajtott végre, amikről a nyilvánosság leghamarabb ötven év múlva szerezhet tudomást. Tud róla, hogy a visszaemlékezéseit írja? Két változatban: az egyiket néhány év múlva szándékozik kiadni, a másik viszont csak néhány nemzedék múlva láthat napvilágot. A halála előtt semmiképp nem kerülhet ki. Ez az ő utasítása.

Jacket megdöbbentette, hogy az apja a saját halálával számol. Nehéz volt elképzelni, hogy egyszer nem lesz többé.

– Ühüm – nyögte. – És anya tud róla?– Valószínűleg nem. Szinte biztosan nem. Elképzelhetőnek tartom, hogy az ügyek egy

részéről még Langley sem tud. A kormány néha olyan dolgokat művel, amiket jobb nem dokumentálni. Az apja jó érzékkel botlott bele ilyen ügyekbe.

– És ön? – kérdezte Jack Junior.Hendley hátradőlt a székében, és a távolba révedt.– A gond nem azzal van, amit csinál az ember, hanem azzal, hogy bármi legyen is az,

valaki úgyis bele fog kötni. Mint egy vicc: bármilyen mulatságos legyen is, valaki mindig megsértődik. Csakhogy egy politikus nem fog odaállni eléd, hogy négyszemközt követeljen elégtételt, hanem rohanni fog a sajtóhoz, és a firkászoknak sírja el a bánatát. Azok meg persze szétkürtölik, és nem fogja érdekelni őket, hogy igaza volt–e vagy sem. A karrieristák előszeretettel provokálják ki az ilyen helyzeteket, hogy aztán beletiporhassanak a sárba, és a

40

hátadra állva feljebb léphessenek a létrán, de vannak olyanok is, általában a magasabb posztokon, akik egyszerűen képtelenek elfogadni, hogy másnak is lehet véleménye. A baj csak az, hogy mindegyiknek más elképzelése van a jóról és a rosszról, némelyiküknek egészen vad elképzelése. Vegyük például a jelenlegi elnököt. A Szenátus ruhatárában egyszer Ed elfecsegte, hogy annyira ellenzi a halálbüntetést, hogy képes lenne Adolf Hitler kivégzését is felfüggeszteni. Volt benne néhány pohárral – nem először és nem utoljára –, ezért megpróbáltam viccesre venni a formát, és azt tanácsoltam neki, hogy a választók előtt ilyet még véletlenül se mondjon, mert sok köztük a zsidó származású, és ők bizony nem a szigorú elvek bizonyítékaként értékelnék ezt, hanem durva sértésnek vennék. Tudom, hogy sokan ellenzik a halálbüntetést, és én ezt tiszteletben is tartom, de nem értek egyet velük. Ha valaki erre az álláspontra helyezkedik, akkor mit fog kezdeni azokkal, akik veszélyeztetik a békés polgárokat? És ha valamit tenni kényszerül, hogyan fogja összeegyeztetni azt a lelkiismeretével, a politikai állásfoglalásával? A bűnüldözés sajnos nem lehet elég hatékony, mert a végrehajtóknak meg van kötve a kezük… Hogyan érinti ez Amerikát? A CIA az ötvenes évek óta senkit sem likvidált. Eisenhower annak idején nagyon ügyesen használta őket. Olyan briliáns módon kormányzott, hogy az emberek semmit sem vettek észre az egészből, mi több, bambának tartották. Pedig csak arról volt szó, hogy a harc nem a kamerák előtt folyt, mint azt a második világháború alatt megszokhatták az emberek, hanem a háttérben.

– Na és Castro?– Az John Kennedy elnök és az öccse, Robert műve volt. Eltökélték, hogy kicsinálják

Castrót. A legtöbben úgy vélik, hogy a Disznóöbölben elszenvedett fiaskót akarták ellensúlyozni vele, de szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy túl sok James Bond–regényt olvastak. Akkoriban a likvidálás még a romantika tárgykörébe tartozott. Ma már szociopátiának hívjuk – jegyezte meg savanyúan Hendley. – Arról nem is beszélve, hogy sokkal szórakoztatóbb olvasni róla, mint megtenni. Ha pedig mégis rászánja magát az ember, akkor nehezen talál megfelelően kiképzett és motivált személyzetet a végrehajtására. Nos, azt hiszem, hogy erre ők is rájöttek. Amikor a dolog a nyilvánosság elé került, a Kennedy család szépen ki lett mosdatva belőle, és a CIA vitte el a balhét azért, amire az elnök adott nekik parancsot. A helyzetnek Ford elnök rendelete vetett véget. Azóta a CIA nem öl embert előre megfontolt szándékkal.

– Na és John Clark? – kérdezte Jack, mert eszébe jutott a tag tekintete.– Clark maga a szabályt erősítő kivétel. Igen, ő ölt embereket nem is egyszer, de mindig

gondosan ügyelt rá, hogy csak akkor tegye, ha taktikailag elengedhetetlen. Langley azt megengedi az embereinek, hogy megvédjék magukat, ha terepen vannak, és Clark mindig megtalálta a módját annak, hogy taktikailag indokolttá tegye az önvédelmet. Találkoztam vele néhányszor, de inkább hírnévből ismerem. Most, hogy visszavonult, talán ő is könyvet fog írni, de mérget vehet rá, hogy abban nem lesz benne a teljes igazság. Clark olyan, mint a maga apja, Jack. Néha átértelmezi a szabályokat, de sohasem szegi meg őket. Legalábbis mint szövetségi alkalmazott – pontosított Hendley. Az idősebbik Jack Ryannel egy alkalommal hosszan elbeszélgettek Clarkról. Kettejüket leszámítva ő volt az egyetlen ember, aki ismerte a teljes történetet.

– Egyszer azt mondtam apának, hogy nem szeretnék Clark ellensége lenni.Hendley elmosolyodott.– Megértem. De az is igaz, hogy nyugodt szívvel rábízhatná a gyerekei életét. Legutóbbi

találkozásunkkor kérdezett valamit Clarkról. Most már válaszolhatok rá: igen, ha fiatalabb volna, itt lenne.

– Ezzel sokat elmondott – bólintott Jack.– Tudom. Együtt tudna élni vele?– Azzal, hogy esetleg embereket kellene ölnöm?

41

– Nem mondtam ilyet, vagy igen? Jack Junior letette a kávéscsészéjét.– Most már értem, miért mondta apa azt, hogy ön rendkívül okos ember.– Együtt tud élni azzal, hogy az apja annak idején kioltott néhány emberi életet?– Tudok róla. Azon az éjszakán történt, amikor megszülettem. Ez gyakorlatilag egy családi

legenda. A riporterek sokat csámcsogtak rajta, amikor apa elnök volt. Úgy emlegették, mintha valamilyen undorító fertőzésről beszéltek volna.

– Tudom. Egy filmben jól hangzik, de a valóságban az embereknek lúdbőrözik tőle a hátuk. A való világgal az a gond, hogy néha, nem sűrűn, de néha meg kell tenni… mint azt az apja is kénytelen volt belátni, nem is egyszer. Úgy sejtem, voltak rémálmai, de amikor meg kellett tennie, szemrebbenés nélkül megtette. Ezért lehet maga és még sok más ember, is életben.

– A tengeralattjáróról is tudok. Nem sok mindent, de…– A lényeg az, Jack, hogy nem az apja kereste a bajt, de ha a baj megtalálta őt, akkor

megtette, amit tennie kellett.– Halványan emlékszem arra, amikor kivégezték azokat, akik megtámadták anyát és apát

azon az éjjelen. Anya nem lelkesedik a halálbüntetésért, de ebben az esetben nem ágált ellene. Lehet, hogy kényelmetlenül érezte magát miatta, de belátta, hogy ez az egyetlen logikus megoldás. Apa se örült neki, de ő sem ejtett könnyeket.

– Az apja fegyvert szorított a vezetőjük fejéhez, de nem húzta meg a ravaszt. Nem volt rá szükség, ezért türtőztette magát. Ha én lettem volna a helyében… nos, nem tudom, hogy lett volna–e hozzá elég önuralmam. Az apjának volt.

– Amikor egyszer megkérdeztem, Mr. Clark azt mondta, hogy apa azért nem lőtt, mert közben megjöttek a zsaruk, így nem lett volna rá alapja. Persze nem hittem el neki. Megkérdeztem Mike Brennant is. Azt felelte, hogy meglepte apa önuralma, de ő sem lőtte volna le a tagot. Gondolom, a kiképzés miatt.

– Gyanítom, hogy Clark is hasonlóan járt volna el. Az egy dolog, hogy már ölt embert, de nem pénzért tette, és nem is a móka kedvéért. Na és maga mit tett volna az apja helyében?

– Erre nem tudok mit válaszolni, mert nem voltam a helyében – felelte Jack. – Egyszer–kétszer megpróbáltam beleképzelni magam a bőrébe, és azt hiszem, hogy igen, apa helyesen járt el.

Hendley bólintott.– Igaza van. A másik részét is jól csinálta. Ott, a csónakban nem volt más választása. Ha

nem lőtte volna szét a fickó fejét, akkor az tette volna őt hidegre. Ha a túlélésről van szó, akkor nincs mese.

– Szóval egészen pontosan mivel is foglalkozik a Hendley és Társai?– Információt gyűjtünk és használunk fel.– De nem a kormány megbízásából – jegyezte meg Jack.– Technikailag nem. Azt tesszük, amit tenni kell, ha a kormányügynökségek képtelenek

kezelni egy ügyet.– És milyen gyakran fordul ez elő?– Nem túl gyakran, de ez bármikor megváltozhat. Vagy nem. Nehéz megjósolni.– Hányszor…– Ezt nem kell tudnia – vonta fel a szemöldökét Hendley.– Oké. Apa mit tud erről a helyről?– Ő volt az, aki rávett, hogy létrehozzam.– Aha… – Egy pillanat alatt összeállt a kép. Hendley azért adta fel a karrierjét, hogy így

szolgálhassa a hazáját. Titokban, tudva, hogy soha nem fogják elismerni, soha nem fogják megjutalmazni a munkáját. Azt a… És az apjának volt mersze belevágni ebbe?

– Na és ha bajba kerülne?

42

– Van az ügyvédem nevén egy széf, tele elnöki parancsokkal, melyek minden tevékenységünket lefedik. A maga apja írta alá őket, egy héttel azelőtt, hogy leköszönt volna.

– És ez törvényes?– Eléggé – bólintott Hendley. – Az apja főügyésze, Pat Martin azt mondta, hogy kiállnának

egy vizsgálatot, de ha nyilvánosság elé kerülnének, a dinamit erejével robbannának.– Dinamit? Olyan lenne, mintha atombombát robbantanának a Capitoliumban! –

gondolkodott hangosan Jack. És akkor lehet, hogy még ő is alábecsülte a hatást.– Ezért kell annyira óvatosnak lennem. Nem bátoríthatom az embereimet semmi olyanra,

ami börtönbe juttathatja őket.– Vagy ami miatt elveszíthetnék a hitelképességüket.– Látom, örökölte az apja humorérzékét.– Úgy tűnik, ez együtt jár a kék szemmel és a fekete hajjal.A tanulmányi eredményei szerint észben nem szenvedett hiányt, érdeklődésnek sem volt

híján, és Hendley most már azt is láthatta, hogy képes megkülönböztetni az értékes szemeket a pelyvától. De vajon a humorérzék mellé bátorságot is örökölt az apjától? Nem mintha azt akarta volna, hogy erre valaha is fény derüljön. Inkább soha ne legyen szüksége rá, de hát ki láthatja a jövőt? Még a legjobb emberei is legfeljebb az árfolyamok változását tudták megjósolni, de ők is csaltak. Ez volt az egyetlen illegális tevékenység, amiért vád alá helyezhették volna, de nagyon remélte, hogy ez soha nem fog bekövetkezni.

– Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy megismerkedjen Ríck Belllel. Ő meg Jerry Rounds elemzik a hozzánk befutó adatokat.

– Találkozhattam már velük?– Nem hiszem. Egyikük sem dolgozott az apjával. Éppen ez a hírszerzésünk egyik

legnagyobb gondja. Túl nagyra nőtt. Olyan ez, mintha száz profi játékosod lenne egyetlen futballcsapatban: a belső feszültség előbb–utóbb szét fogja vetni a csapatot. Mindenkinek saját elképzelései vannak, mindenki az általa legjobbnak tartott taktikát követné, amit persze egy intézményrendszerben lehetetlen megvalósítani. Az eredményesség így is kárát látja, mégse tiltakozik senki, mert a kormánytól nem várják el, hogy tökéletes legyen. Ha az volna, az félelemmel töltené el az embereket. Ezért vagyunk mi. Jöjjön, menjünk át Jerry irodájába.

– Charlottesville? – kérdezte Dominic. – Azt hittem…– Még Hoover igazgató idejében hoztak létre ott egy rejtekhelyet. Technikailag nem

tartozik az FBI–hoz. Ott tartjuk az úgynevezett szürke aktákat.– Értem. – Egy idősebb előadó mesélt róluk az akadémián. A „szürke akták” – kívülállók

számára még a fogalom is ismeretlen volt – elvileg azok a dossziék voltak, amelyeket Hoover politikusok viselt dolgairól állított össze. Ezekből pedig nem volt hiány, mert a köz szereplői olyan buzgalommal gyűjtötték őket, mint más a bélyeget vagy a ritka érméket. Hoover 1972–ben bekövetkezett halála után állítólag megsemmisítették őket, de valójában csak átkerültek a virginiai Charlottesville–be, egy hatalmas házba egy dombtetőn, valahol Tom Jefferson Monticellója és a Virginiai Egyetem között. Pontosabban a ház tágas borpincéjébe, amely jó néhány évtizede a bornál sokkal értékesebb titkokat tárolt. Az Iroda legsötétebb titka volt ez, amiről csak maroknyi ember tudott, és a mindenkori FBI–igazgató nem tartozott feltétlenül ezek közé. Az aktákat néhány régi, megbízható ügynök őrizte. Tartalmukat soha nem használták fel. Ott volt például az a junior szenátor, még a Truman–adminisztráció idején, aki a korhatár alatti lányokhoz vonzódott. Soha nem adott rá okot, hogy a nyilvánosság elé tárják a szennyesét. Egyébként is, már régen meghalt, csakúgy, mint az orvos, aki az abortuszokat végrehajtotta. Az akták puszta léte azonban, és az, hogy az érintettek meg voltak győződve róla, hogy a gyűjtőmunka továbbra is folyik, bőven elegendő volt ahhoz, hogy a Kongresszus ne zaklassa az FBI–t költségvetési ügyekben.

43

– Le fogjuk választani az Irodáról – közölte Werner.– Tessék? Miért? – Dominicot annyira meglepte a kijelentés, hogy majdnem leesett a

székről.– Van egy különleges egység, ahová szeretnék felvenni. Ott fogja folytatni a

tevékenységét. Nem véletlenül mondtam azt, hogy „leválasztjuk”. Formailag továbbra is innen fogja kapni a fizetését, és különleges megbízatást teljesítő ügynökként lesz nyilvántartva. Közelebbről, az én irányításom alatt fog terrorelhárító tevékenységet folytatni. Az előmeneteli lehetőségei és a fizetése nem fog változni. Amit most hallott, az titkos információ, Caruso ügynök. Rajtam kívül senkivel nem beszélhet róla. Világos?

– Igen, uram, de nem értem.– Majd meg fogja. Továbbra is bűnügyekben fog nyomozni, és néha még ennél is tovább el

fog menni. Ha nem fog tetszeni, amit csinálnia kell, akkor szól nekem, és keresünk magának egy olyan területet, ahol jóval hétköznapibb feladatokat kell megoldani. Addig azonban senkivel nem tárgyalhatja meg az ügyeit. Ha bárki kérdezi, még mindig különleges ügynök, de nem beszélhet a munkájáról. Amíg megfelelően ellátja a feladatát, senki nem fogja hátráltatni a munkájában. Sokkal nagyobb cselekvési szabadsága lesz, mint amihez eddig volt hozzászokva, de mindig lesz valaki, aki elszámoltatja.

– Uram, ez nekem még mindig nagyon homályos – jegyezte meg Caruso.– A nemzetbiztonságot érintő feladatai lesznek, nagyobbrészt terrorelhárítás. Nem lesz

veszélytelen: a terroristák számára ismeretlen a civilizált viselkedés fogalma.– Vagyis egy titkos műveletben kell részt vennem?– Igen – bólintott Werner.– Amit az Iroda irányít?– Többé–kevésbé – mondta sejtelmesen Werner.– És bármikor kiszállhatok?– Bármikor.– Oké, uram, ez esetben megpróbálom. Mit kell még tudnom? Werner leírt valamit egy papírdarabra, és Caruso kezébe nyomta.– Menjen el erre a címre, és mondja azt, hogy Gerryvel akar beszélni.– Most, uram?– Hacsak nincs valami egyéb halaszthatatlan tennivalója.– Máris indulok, uram. – Caruso felállt, kezet fogott Wernerrel, és elhagyta az irodát. Nem

bánta, hogy el kell mennie Virginiába. Tetszett neki az a vidék.

44

4. fejezetKIKÉPZÉS

Dominic összeszedte a holmiját a Marriotban, rendezte a számláját, aztán autóba ült, és beütötte az úti célját a navigátorba. Nem sokkal később már a 95–ös államközi úton száguldott, a visszapillantó tükörben a távolodó, zsugorodó Washingtonnal. Az autó jól gurult – ahogy az elvárható egy Mercedestől –, a helyi rádióforgalom visszafogott volt – a zsaruk hajlamosak azok lenni –, és a forgalom sem volt túlzottan zsúfolt, de naponta kétszer megtenni ezt a távot, mint arra oly sokan rákényszerültek csak azért, hogy papírokat tologathassanak a Mailt övező kormányépületek valamelyikében… Nos, ez volt az, amire Dominic semmi pénzért nem vállalkozott volna.

Közvetlenül Richmond előtt a számítógép női hangja megkérte, hogy kanyarodjon le jobbra, a körgyűrűre, ahonnan aztán átnavigálta az I–64–esre. A vidék itt már kellemesen zöld volt, csupa erdő és domb. Dominic azt hallotta, hogy a CIA itt rendezte be a rejtekhelyeit még azokban az időkben, amikor szovjet dezertőröket kellett kihallgatnia. Kíváncsi lett volna, mire használják most őket. Kínaiakat látnának vendégül bennük? Vagy franciákat? Az biztos, hogy nem adták el ezeket az ingatlanokat. A kormány nem szereti kiengedni a kezéből azt, amit egyszer már megragadott. Igaz, a támaszpontokat előszeretettel számolta fel, és az Iroda sem tartozott a kedvencei közé, de legalább tartott tőle. Dominic nem értette, hogy mi baja egyes politikusoknak a zsarukkal, és a katonákkal, de nem is nagyon érdekelte. Úgysem tudott volna tenni ellene.

Bő egy órával később a számítógép megszólalt: KÉREM. FORDULJON JOBBRA A LEGKÖZELEBBI KIJÁRATNÁL.

– Ahogy akarod, szivi – válaszolta neki Caruso különleges ügynök, de a gép nem reagált.Egy perccel később lekanyarodott – a gép ezúttal sem bírt legalább annyit kinyögni, hogy

EZ SZÉP VOLT, HAVER –, és átkelt egy egészen kellemes, de ettől eltekintve teljesen hétköznapi kisvároson. A települést határoló nyugati domboknál aztán a számítógép kijelentette: KANYARODJON BALRA A KÖVETKEZŐ SAROKNÁL, ÉS ELÉRTE AZ ÚTI CÉLJÁT.

– Jól csináltad, szivi. Kösz – dünnyögte Dominic.Az ÚTI CÉLJA egy egyszerű bekötőút végében volt, egy fehér, vasrácsos kerítés mögött.

Dominic áthajtott a nyitott kapun. A ház jó háromszáz yarddal beljebb volt, selymes, golfminőségű pázsittal körülvéve. Tetejét – palának tűnt, jó régi palának – hat fehér oszlop tartotta, maguk a falak azonban csupaszok voltak, kopottak és koszosak, mintha már legalább száz éve nem láttak volna vakolatot. A ház legalább ilyen régi lehetett, de Dominic azt sem zárta ki, hogy kétszer idősebb. A felhajtót frissen gereblyézett kavics fedte.

Ahogy közelebb ért, valaki előjött az épület mögül, és intett neki, hogy menjen hátra. Dominic eltekerte a kormányt, hogy megkerülje az épületet, és felszisszent a meglepetéstől. A kúria – egy ekkora épületet nem lehetett háznak nevezni! – sokkal nagyobb volt, mint amekkorának szemből látszott, és jókora parkoló tartozott hozzá, amelyben pillanatnyilag egy Chevy Suburban, egy Buick SUV és… egy másik C osztályú Mercedes állt, éppen olyan, mint az övé, észak–karolinai rendszámmal. Az esélye túl kicsi volt ahhoz, hogy egyáltalán…

– Enzo!Dominic hátraperdült.– Aldo!Az emberek gyakran megjegyezték, hogy mennyire hasonlóak, bár ez inkább akkor volt

szembeötlő, ha külön–külön látták őket. Mindkettőjüknek sötét volt a haja és világos a bőre. Brian magasabb volt huszonnégy milliméterrel, Dominic viszont súlyosabb nagyjából tíz

45

fonttal. A természetük már gyermekkorukban különbözött, és ez nem is változott az idők folyamán. Olasz származásúak lévén lelkesen megölelték egymást, de a puszik elmaradtak. Annyira azért nem voltak olaszok.

– Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdezte Dominic.– Ezt inkább én kérdezhetném! – vágott vissza Brian, miközben hátrament, hogy segítsen a

csomagok kipakolásánál. – Olvastam az alabamai hőstettedről. Ki volt a tag?– Akkor hát ki ön? – kérdezte Dominic.– A kiképzőtisztjük.– Csak így, egyedül? – csodálkozott Brian.– Mire fog kiképezni minket? – kérdezte ugyanakkor Dominic.– Nem, nem egyedül én, de én vagyok az, aki mindvégig itt lesz. A kiképzés természetéből

pedig majd megtudhatják, hogy mire akarjuk felkészíteni önöket – felelt Alexander a második kérdésre is. – Oké, biztosan rólam is tudni szeretnének ezt–azt. A Yale–en végeztem harminc évvel ezelőtt, politológia szakon. Még a Halálfejeknek is tagja voltam. Tudják, az a klub, amelyről az összeesküvés–elméletek kedvelői annyira szeretnek fecsegni. Jézusom… Mintha egy húsz év körüli kölyök képes lenne bármit is kitervelni, ami túlmutat egy dudákkal teli péntek esti bulin. – A barna szempárból sugárzó tekintetet azonban aligha az egyetemi élet acélozta meg, Borostyán Liga ide vagy oda. – A régi szép időkben az Ügynökség előszeretettel szervezett be fiatalokat a Yale–ről, a Harvardról és Darthmouthból. Ma már nem sok sikerrel járnának. A kölykök nem kémek akarnak lenni, hanem bankárok, hogy sok pénzt keressenek. Én huszonöt évig dolgoztam a titkosszolgálatnál, mígnem a Campus beszervezett. Azóta is nekik dolgozom.

– A Campus? Az mi? – kérdezte a tengerészgyalogos. A fivére inkább hallgatott és figyelt. Brian mindig is tengerészgyalogos marad, Dominic pedig képtelen lesz nem FBI–osként viselkedni, állapította meg Alexander. Ami mindkettőjük esetében jó is meg rossz is.

– Ez egy magántőkéből finanszírozott hírszerző szolgálat.– Magántőkéből? – csodálkozott Brian. – Az meg hogy a…– Majd később azt is megtudják, hogyan működik, és meg fogja lepni magukat, hogy

mennyire kézenfekvő. Pillanatnyilag azonban sokkal fontosabb az, hogy mivel foglalkoznak.– Embereket ölnek – mondta Dominic. A szavak látszólag maguktól buktak ki a száján.– Miből gondolja? – kérdezte ártatlanul Alexander.– Nem sokan lehetünk itt. A parkoló gyakorlatilag kong az ürességtől. Én nem vagyok egy

tapasztalt ügynök, egyetlen érdemem az, hogy hidegre tettem valakit, aki rászolgált, és erre tessék, néhány nap múlva már itt vagyok. Ez a hely nagyon szép, nagyon félreeső, és nagyon titkos, bármi folyjék is itt. Gondolom, nem kötvényeket árulnak.

– Azt írják magáról, hogy jó az elemzőkészsége – jegyezte meg Alexander. – Jól van, emberek, akkor következzen a bevezető. Ugye tudják, hogy mit jelöl a „fekete” jelző? Egy olyan programot vagy projektet, amelyet a kormány nem ismer el. Az illetékesek úgy tesznek, mintha nem létezne. Nos, a Campus rátesz erre egy lapáttal: mi tényleg nem létezünk. A mi esetünkben nem csupán úgy tesznek, mintha nem tudnának rólunk, hanem valóban nem tudnak a létezésünkről. Ettől a pillanattól fogva maguk ketten sem léteznek, uraim. Persze ön, Caruso kapitány – vagy már őrnagy? –, továbbra is kapni fogja a fizetését egy új számlára, amelyet a héten fog megnyitni, de többé már nem tengerészgyalogos. Különleges megbízást kapott, melynek természetéről senki nem tudhat. Ön pedig, Dominic Caruso különleges ügynök…

– Én már tudom. Gus Werner már elmondta. Egyedül ő fogja tudni, hogy mit csinálok, én pedig senkinek nem beszélhetek róla.

Alexander bólintott.– Mielőtt elmennének innen, mindketten itt fogják hagyni minden hivatalos papírjukat, a

dögcédulájukat, mindent. A nevüket megtarthatják, de a név az csak két szó, amire ebben a

46

szakmában nem sokat adunk. Ez volt az Ügynökségnél töltött időm legszórakoztatóbb része. Úgy váltogattam a neveket és a személyazonosságot, akár egy színész, csak éppen nem a színpadon, hanem a való életben. A játék elején még Hamlet voltam, de a végére már Macbeth, és élve megúsztam.

– Egészen pontosan mit fogunk csinálni? – kérdezte Brian.– Többnyire nyomozni fognak. Pénzek után. A Campus egészen jó ebben. Hogy miért és

hogyan, azt majd később megtudják. Valószínűnek tartom, hogy együtt fognak dolgozni. Maga, Dominic fogja végezni a gyűjtőmunka oroszlánrészét, maga pedig, Brian, a hátát figyeli. Aztán ha menet közben megtanulta… Minek is hívta az előbb?

– Enzo? Azért hívom így, mert nehéz volt a talpa, amikor vezetni tanult. Tudja, mint Enzo Ferrarinak.

Dominic a fivérére mutatott, és elnevette magát.– Ő pedig Aldo, mert úgy öltözik, mint egy stréber. Mint Aldo Cella abban a

borreklámban. „Hát nem a divat rabszolgája, az egyszer biztos.” Ez már szállóigévé vált a családban.

– Pedig kénytelen lesz foglalkozni vele – mondta Pete Alexander. – Menjen el a Brooks Brothersbe, és hagyja, hogy felöltöztessék. Az esetek többségében üzletembernek vagy turistának kell kiadniuk magukat, úgyhogy rendesen kell öltözködniük, de azért ne legyenek olyan elegánsak, mint a walesi herceg. Mindketten növesszék meg a hajukat, főleg maga, Aldo.

Brian végigsimított borostás fején. Ha végigment az utcán, a „hajviseletéből” mindenki tudta, hogy az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának a tagja. Persze lehetett volna rosszabb is: a rangereknél – a seregben – már ez is hosszú hajnak számított volna. Egy hónap, gondolta Brian, és egészen normális emberi kinézete lesz.

– A fenébe! Kénytelen leszek venni egy fésűt!– Mi a terv?– Ma rendezkedjenek be, és lazítsanak. Holnap korán kelünk, hogy megnézzük, elég jó

fizikai állapotban vannak–e. Aztán lesz egy fegyverhasználati teszt, és elméleti oktatás. Gondolom, mindketten értenek a számítógépekhez.

– Miért kérdezi? – Ez Brian volt.– A Campus javarészt virtuális irodaként működik. Kapni fognak egy–egy számítógépet

beépített modemmel. Ezeken keresztül fogják tartani a kapcsolatot a központtal.– És ez biztonságos? – kérdezte Dominic.– A gépekbe egy egészen komoly biztonsági rendszer van beépítve. Ha fel is lehet törni,

eddig még senkinek nem sikerült.– Jó tudni – jegyezte meg kétkedően Enzo. – Használnak a Hadtestnél számítógépeket,

Aldo?– Igen. Mindenféle modern cuccot. Még vécépapírt is.

– És Mohammednek hívják? – kérdezte Ernesto.– Igen, de most szólítson inkább Miguelnek. – Biztos volt benne, hogy ezt a nevet, a

Nigellel ellentétben, könnyen meg fogják jegyezni. Normális esetben azzal kezdte volna, hogy Allah áldását kéri a megbeszélésre, de ezek a hitetlenek úgyse értették volna.

– Az angolja… olyan, mintha igazi angol lenne.– Ott tanultam – magyarázta Mohammed. – Az anyám angol volt, az apám szaúdi.– Volt?– Mindketten meghaltak.– Részvétem – mondta Ernesto megkérdőjelezhető őszinteséggel. – Nos, mit tehetünk

egymásért?

47

– Meséltem Pablónak az elképzelésünkről. Tájékoztatta önt?– Sí, de szeretném magától is hallani. Tájékoztatnom kell továbbá, hogy hat másik

személyt is képviselek, akikkel osztozom az üzletben.– Értem. Felhatalmazták rá, hogy az ő nevükben is döntsön?– Nem teljesen, de tájékoztatni fogom őket az itt elhangzottakról, és hatni fogok rájuk.

Eddig még egyszer sem fordult elő, hogy elvetették volna a javaslataimat. Ha most sikerül egyetértésre jutnunk, akkor a hét végére a többiek jóváhagyása is meglesz.

– Ez nagyszerűen hangzik. Önnek mostanra már tisztában kell lennie azzal, hogy én milyen érdekeket képviselek. Ami a megegyezést illeti, hatalmamban áll megkötni azt. Önökhöz hasonlóan nekünk is van egy főellenségünk odafent északon. Szeretnénk megleckéztetni őket, és más irányba terelni az erőiket.

– Ezzel mi is így vagyunk – ismerte el Ernesto.– Ezek szerint tehát közös érdekünk káoszt kelteni az Egyesült Államokban. Az új

amerikai elnök egy gyenge ember, de éppen ezért veszélyes is lehet. A gyengék könnyebben erőszakhoz folyamodnak, mint az erősek. Még ha nem is képesek hatékonyan élni vele, sok bosszúságot okozhatnak.

– A hírszerzési módszereik aggasztanak minket. Önöket is?– Megtanultunk óvatosak lenni – felelte Mohammed. – Ami nem áll rendelkezésünkre, az

egy jó infrastruktúra Amerikában. Ebben lenne szükségünk segítségre.– Nincs? Ez meglep. A hírek tele vannak FBI–jelentésekkel, melyek szerint egyik

emberüket a másik után tartóztatják le a határokon belül.– Pillanatnyilag csak árnyékokat kergetnek, a nyugtalanság magvait szórva szét a saját

földjükön, de ez is akadályoz minket abban, hogy kiépítsük a hálózatunkat. Márpedig szükségünk lenne rá az offenzív műveletekhez.

– Ezeknek a műveleteknek a természete nem lesz veszélyes számunkra? – kérdezte Pablo.– Nem. Semmi olyat nem teszünk, amit ne tettek volna meg már önök is előttünk. – Igaz,

nem Amerikában, gondolta hozzá. Itt, Kolumbiában nem bántak kesztyűs kézzel az ellenségeikkel, de az Államokban, a „piacon” igyekeztek minél kisebb feltűnést kelteni. Ami nem is baj, gondolta Mohammed. Így legalább senki sem fog a kolumbiaiakra gyanakodni. Ez mindkettőjük számára fontos volt.

– Értem – mondta a kartellfőnök. A pasast nem ejtették a fejére, ez nyilvánvaló volt Mohammed számára. Ahogyan az is, hogy nem barátokra fog szert tenni a kolumbiaiak személyében. Egy percig sem felejtette el, hogy azok, akik megtagadják Istent, ugyanolyan veszélyesek tudnak lenni, mint azok, akik az Ő nevében cselekszenek.

– Szóval, mit tud ajánlani nekünk?– Régóta tevékenykedünk Európában – mondta Mohammed. –Önök bővíteni szeretnék az

európai piacukat, mi pedig immár húsz éve egy igen biztonságos hálózatot működtetünk odaát. Az európai változások, a határok eltűnése ugyanúgy előnyt jelent önök számára, mint nekünk. Van egy sejtünk a pireuszi kikötőben. Ők segíthetnek fogadni és továbbindítani az árujukat. Ha a fegyvereinket át és tovább tudják csempészni, akkor az önök áruja igazán nem jelenthet gondot számukra.

– Szükségünk lesz egy listára azoknak az embereknek a nevével, akikkel megbeszélhetjük az üzlet technikai részleteit – közölte Ernesto.

– Nálam van. – Mohammed a laptopjára tette a kezét. – Meg kell jegyeznem, hogy általában pénzt kérnek a szolgálataikért. – A vendéglátója bólintott, de nem kérdezte meg, hogy konkrétan mekkora összeget jelenthet ez. Ahogy remélte, ez belefért a költségeikbe.

Ernesto és Pablo ugyanarra gondolt: Európának több mint háromszázmillió lakója van, akik közül sokan örülni fognak a kolumbiai kokainnak. Néhány európai ország még engedélyezte is a drogok árusítását ellenőrzött – és adózott – körülmények között. A legális kereskedelem ugyan kevés profitot hozott, arra viszont jó volt, hogy kedvet csináljon a

48

narkózáshoz. Márpedig semmi, még a gyógyszertisztaságú heroin sem vehette fel a versenyt az Andok kokainjával. Az illegális piac tehát rengeteg eurót és hatalmas profitot ígért. A nagy forgalom persze azt is jelentette, hogy lesznek olyan óvatlan utcai árusok, akiket a rendőrök el fognak kapni, és egy részük köpni is fog. Hogy ez ne jelenthessen veszélyt a kartell számára, megfelelően el kellett szigetelni egymástól az elosztókat és a terjesztőket. Ez azonban nem jelenthetett igazi gondot: jól bevált módszereik voltak erre, és az európai rendőrök, bármilyen profik voltak is, annyira azért nem különbözhettek amerikai kollégáiktól. Egy percig sem volt kétséges, hogy köztük is lesznek olyanok, akik boldogan fogják zsebre vágni a kartell által felajánlott eurót. Az üzlet mindenhol üzlet. És ha ez az arab segíteni tud – ráadásul gyakorlatilag ingyen –, azt őrültség lenne kihagyni.

A két kolumbiai faarccal ült, mintha az ajánlat a legcsekélyebb érzelmet sem váltotta volna ki belőlük. Egy kívülálló azt hihette volna, hogy naponta kapnak ilyen ajánlatokat, és már nagyon unják az egészet, pedig erről szó sem volt. Ezt az arabot az ég küldte. Egy egészen új piac nyílhatott meg előttük, a pluszbevételek pedig azt jelenthették, hogy jó esetben akár egész Kolumbiát zsebre tehetik. Ehhez új üzleti taktikát kellett kidolgozniuk, de megvolt a pénzük a kísérletezéshez, és hihetetlenül alkalmazkodó képes lények voltak.

– Hogy vehetjük fel a kapcsolatot ezekkel az emberekkel? – kérdezte Pablo.– Az embereim mindenről gondoskodni fognak. Ez egyre jobb, gondolta Ernesto.– És mi konkrétan miben segíthetnénk? – tért rá az ellenszolgáltatás kérdésére.– Embereket kell Amerikába juttatnunk. Hogyan lehetne a legbiztonságosabban?– A legjobb az lenne, ha először Kolumbiába repülnének, ideális esetben ide, Cartagenába,

ahonnan tovább repítenénk őket valamelyik északi spanyol ajkú országba, mondjuk Costa Ricába. Onnan azok, akik megfelelő dokumentumokkal rendelkeznek, Mexikón át vagy akár közvetlenül Amerikába repülhetnek, a többieket pedig megpróbálhatjuk átcsempészni a mexikói–amerikai határon. Ezek esetében fontos, hogy jól beszéljenek spanyolul, mert ha elkapják őket, ami néha előfordul, így megúszhatják annyival, hogy egyszerűen visszatérítik őket Mexikóba, ahonnan aztán megint próbálkozhatnak. Vagy, ismét csak útlevél birtokában, egyszerűen átsétálhatnak a határon a kaliforniai San Diegóba. Ha már Amerikában vannak, csak arra kell ügyelniük, hogy ne kerüljenek a hatóságok látókörébe. Ha a pénz nem jelent gondot…

– Nem jelent – biztosította Mohammed.– …akkor felbérelhet egy amerikai ügyvédet – nem lesz nehéz olyat találni, aki

lelkiismereti gondokkal küszködne –, és vetethet vele egy házat, ahonnan biztonságban irányíthatják a műveleteiket. Tudom, arról volt szó, hogy nem érdekel minket, milyen tevékenységet fognak folytatni, és ezért előre elnézését kérem, de ha sejtetni engedné, hogy miről lenne szó, esetleg abban is tanácsot adhatnék.

Mohammed elgondolkodott, aztán elmagyarázta nekik.– Értem. Az emberei nagyon motiváltak lehetnek – jegyezte meg Ernesto.– Azok. – Hogyan is kételkedhet benne ez az ember? – tűnődött Mohammed.– Gondos előkészítéssel és végrehajtással akár túl is élhetik. De nem szabad lebecsülniük

az amerikai rendőröket. A mi esetünkben lehetőség van arra, hogy kenőpénzzel megkönnyítsük az üzletmenetet, de ami önöket illeti, valószínűtlennek tartom.

– Ezzel tisztában vagyunk. Természetesen mi is azt szeretnénk, ha az embereink életben maradnának, de sajnos tudjuk, hogy egy részük oda fog veszni. Ez előttük sem titok. – Nem beszélt nekik a Paradicsomról. Úgysem értették volna meg. Az isten, akit imádtak, a pénztárcájukban lapult.

Hogy lehet valaki ennyire fanatikus? – tűnődött Pablo. Az emberei önként vállalták a kockázatot. Mérlegre tették a pénzt és az esetleges bukás következményeit, és szabadon döntöttek. Ez a Mohammed viszont… ez szabályosan fogyóeszköznek tekintette az embereit.

49

– Nos, rendben. Van jó néhány biankó amerikai útlevelünk. Az ön dolga lesz arról gondoskodni, hogy azok, akiket ideküld, jól beszéljenek angolul és spanyolul, és megjelenésükben is megfeleljenek az amerikai normáknak. Remélem, egyikük sem akar repülőleckéket venni.

Ernesto ezt viccnek szánta, de Mohammed nem vette annak.– Ami egyszer már bevált, az másodszorra a biztos kudarcot jelentené.– Még jó, hogy a mi esetünkben ez nem így megy – mondta Ernesto. A konténereit hajóval

vagy teherautókkal Amerika bármely szegletébe el tudta juttatni, és ha a hatóságok rátették valamelyikre a kezüket, az a többit még nem veszélyeztette. Sőt, ha betartották a játékszabályokat, az érintettek még a börtönt is megúszhatták. Az évek során megtanulták, hogyan lehet kijátszani a rendőrkutyák szimatát és elkerülni más buktatókat, a legfontosabb azonban az volt, hogy a résztvevők tudták, ha jól csinálják a dolgokat, egy idő után visszavonulhatnak Kolumbiába, és élhetik a felső középosztálybeliek aranyéletét, anélkül hogy bárki is számon kérhetné rajtuk a múltjukat.

– Akkor hát mikor láthatunk neki a műveleteknek? – kérdezte Mohammed.Ez az ember nagyon türelmetlen – állapította meg Ernesto. Persze nem baj, gondolta, mert

minél előbb fog akcióba lépni az arab, annál hamarabb kitör Amerikában a pánik, és akkor még az a minimális veszteség is – amit főként a határátlépéseknél szenvedtek el – jelentéktelenné fog zsugorodni. Igaz, hogy ez a kokain utcai árának a csökkenését fogja maga után vonni, de a kereslet éppen ezért emelkedni fog, így a profittól nem esnek el. Ami azonban még ennél is fontosabb, Amerikát kevésbé fogja érdekelni Kolumbia, és a hírszerzése más országokra fog koncentrálni. Ez lesz az arabok ténykedésének a legnagyobb áldása. És ha mégsem, akkor bármikor feldobhatja őket a CIA–nak. Ezek a terroristák hívatlanul bukkantak fel, és az, amit művelnek, még a kartell számára is elfogadhatatlan. Igaz, hogy az amerikaiak ettől még nem fogják szeretni, de azt mindenképpen hagyni fogják, hogy a saját eszközeivel fegyelmezze meg azokat, akik ezt lehetővé tették az arabok számára…

Mindent egybevetve azonban az együttműködés gyümölcsözőnek ígérkezett.– Senor Miguel, elő fogom terjeszteni a társaimnak az ajánlatát, és javasolni fogom nekik,

hogy fogadjuk el. A hét végére döntés fog születni. Addig Cartagenában marad, vagy elutazik?

– Nem szeretek sokáig egy helyen lenni. Holnap elrepülök. Pablo az interneten keresztül bármikor elérhet. Addig is köszönöm, hogy ilyen szívélyesen fogadtak.

Ernesto felállt, és kezet rázott a vendégével. Ha barátnak nem is tekintette, egy üzleti partnernek ennyi kijárt.

– Ezt meg hogy a fenébe sikerült elérnie? – kérdezte Jack.– Hallotta valaha az INFOSEC vállalat nevét? – kérdezett vissza Rick Bell.– Rejtjelezés?– Úgy van. Információs Rendszerek Biztosítása. A székhelye Seattle mellett található. Az

övék a létező legjobb információtechnológiai biztonsági program. A cég vezetője korábban a Z részlegen dolgozott Fort Meade–ben. Három kollégájával, kilenc évvel ezelőtt alapította az INFOSEC–et. Amennyire én tudom, az NSA még az új Sun munkaállomásaival sem tudja feltörni a szoftverüket. A világon majdnem minden bank ezt használja, különösen a liechtensteiniek és az európaiak. A programban azonban van egy rejtett kapu.

– És senki nem fedezte fel? – A vállalatok az évek során megtanulták, hogy minden újonnan vásárolt szoftvert érdemes pártatlan szakértőkkel megvizsgáltatni, sorról sorra, éppen az ilyen rejtett csapdák kiszűrésére.

– Az NSA emberei tudják, hogy kell jó kódot írni – felelte Bell.– Fogalmam sincs, hogyan csinálták, de az tény, hogy ezek a fickók még nem dobták ki a

50

gardróbjukból az NSA–s nyakkendőt. Érti, mire gondolok.– Fort Meade tehát figyel, mi pedig elkapjuk, amit átküldenék Langleybe – mondta Jack. –

Van valaki a CIA–nál, aki tudja, hogyan kell követni a pénz útját?– Vannak, de egyik sem olyan jó, mint a mi embereink.– Rablóból lesz a legjobb pandúr?– Nem árt, ha az ember ismeri az ellenfél észjárását – ismerte el Bell. – Na és maga mit

tanult a Fehér Házban?– Érdekes dolgokat – felelte Jack. A legérdekesebbeket éppen Mike Brennantől, aki fittyet

hányva a szabályokra, gyakran cserélt véleményt a magas rangú látogatókat kísérő külföldi kollégákkal. Tanulságos beszélgetések voltak, mert Mike, és rajta keresztül Jack, megtudhatta belőlük, hogy bizonyos dolgok mindenhol ugyanúgy működnek. Az is érdekes volt, hogy ezek a rezzenéstelen arcú, néma szem– és fültanúk sok mindenről hasonlóan vélekedtek. Jack nem irigyelte az apját, aki vele ellentétben minderről keserű tapasztalatok árán szerzett tudomást. Sosem beszélt róla, de látni lehetett rajta, hogy nagyon dühíti a korrupció jelenléte.

– Vigyázzon, mit mesél el belőle Gerrynek – figyelmeztette Bell. – Órákig tud arról beszélni, hogy mennyire tiszta és átlátható a kereskedelem a politikához képest.

– Apa nagyon csípi a pasast. Azt hiszem, egy kicsit hasonlítanak egymásra.– Nem – javította ki Bell. – Nagyon hasonlítanak.– Hendley a baleset miatt szállt ki a politikából, nem igaz?– Úgy van – bólintott Bell. – A gyerekei és a felesége… A legnagyobb veszteség, ami az

embert érheti. Ráadásul neki kellett azonosítania őket. Nem volt szép látvány. Mások pisztolyt nyomnak a szájukba egy ilyen tragédia után. Ő nem tette. Azt tervezte, hogy jelölteti magát elnöknek. Úgy gondolta, Wendyből nagyszerű first lady lenne. A feleségével és a gyerekeivel együtt azonban az ambícióit is elvesztette.

Talán éppen ezért nem jelölt ki még magának utódot a Campuson – folytatta gondolatban. Az igazsághoz persze az is hozzátartozott, hogy ők maguk sem gondolkodtak még a kérdésen. Nem terveztek ennyire előre, és a vezetőségi megbeszéléseken sem került elő a téma. Kíváncsi volt, vajon az ifjabbik John Patrick Ryan észre fogja–e venni a Campus vezetésében tátongó űrt.

– Szóval? Mi a véleménye az eddigiekről?– Elolvastam az átiratot a nemzeti bankok közt folyó kommunikációról. Nem hittem volna,

hogy az összefonódás ekkora méreteket öltött. Vagy nem kellene, hogy meglepjen? – kérdezte Jack.

– Amikor ilyen irdatlan mennyiségű pénzt vagy hatalmat bíznak emberi lényekre, törvényszerű, hogy előbb vagy utóbb felüti a fejét a korrupció. Az viszont engem is meglep, hogy ezek a „barátságok” a határokon is átnyúlnak. Ezek az emberek akkor kaszálják a legnagyobbat, amikor az országuk valutája mélyponton van, miközben a honfitársaik számára ez komoly veszteségeket jelenthet. A nagyipar és a képviselők közötti összefonódásnak már kisebb az esélye, mert túl nagy apparátust mozgat meg, és ez megnöveli a lebukás esélyét, de ez sem kizárt…

– Akkor mi a megoldás? Hogyan gondoskodnak arról, hogy itt ne legyen korrupció?– Jól megfizetjük az embereinket, és mindenkinek elindítunk egy befektetési programot,

hogy az anyagiakkal ne legyenek gondjaik. Az éves haszon tizenkilenc százalék környékén volt az utóbbi időben.

– Nem rossz – mondta elismerően Jack. – És ez senkinek nem szúrt szemet?– Nem, mert vigyázunk arra, hogy ne lőjünk túl a célon. Ha akarnánk, úgy

felvirágoztathatnánk ezt a helyet, hogy Ponzi10 óta nem látott olyat a világ, de ez ránk irányítaná a figyelmet, és mi ezt nem akarjuk. Nekünk csak annyi kell, hogy a szervezet olajozottan működjön, a többi már nem érdekes. – Természetesen az alkalmazottak

10 Olasz származású szélhámos, aki piramisjátékkal dollármilliókat csalt ki amerikaiak ezreitől. (A ford.)

51

befektetéseit is figyelemmel kísérték. A legtöbben megelégedtek azzal, amit a Campus biztosított számukra, de azért akadt néhány kísérletező kedvű egyén is, aki maga akarta eldönteni, hogy hova rakja a pénze egy részét.

– Míg el nem felejtem: meg kell adnia nekünk az összes létező számlájához és befektetéséhez a hozzáférést. A számítógépeink figyelemmel fogják kísérni a mozgásokat.

– Van egy letétem, amit az apám hozott létre számomra. Egy New York–i pénzügyi cég kezelésében áll. Szép járadékot kapok utána, de a tőkéhez nem nyúlhatok hozzá egészen harmincéves koromig. – Ami még túl messze volt ahhoz, hogy reális lehetőségnek tűnjön számára.

– Tudja, ez nem bizalom kérdése – sietett megjegyezni Bell. – Csak nem szeretnénk, ha valaki adósságokba sodorná magát. Például szerencsejátékokkal.

– Tehát, ha jól értettem, az alapokkal fogom kezdeni – váltott témát Jack. – Valutaingások és hasonlók?

– Úgy van. Először meg kell ismerkednie a folyamat minden apró mozzanatával, aztán majd meglátjuk.

– Szerintem ez korrekt – bólintott Jack. Az apja még szerényebb pozícióból indult: telefonos üzletkötő volt a Merrill Lynchnél. Az alázat nem tesz jót az egónak, de annál hasznosabb a léleknek. Az apja gyakran tartott neki prédikációkat a nagybetűs türelemről. Azt mondta, hogy rohadt nehéz a személyes erénytár kellékévé tenni, és még nehezebb megtartani. De nincs játék szabályok nélkül, még itt sem. Különösen itt nem, döbbent rá némi tűnődés után. Kíváncsi lett volna, mi történt azokkal, akik átlépték a vonalat a Campusnál. Biztos volt benne, hogy nem sok jó.

– Buon vino – állapította meg Dominic. – Ahhoz képest, hogy a kormány tulajdonában van, nem is olyan rossz ez a borpince. – A bor 1962–es évjárat volt, idősebb, mint ő vagy a fivére. Ha az emlékei nem csaltak, az anyjuk ez idő tájt azon tipródhatott, hogy a Kegyesrendi Nővérek Gimnáziumába menjen–e továbbtanulni. Akkoriban Baltimore–ban lakott a szüleivel, a Loch Raven sétányon, néhány saroknyira az iskolától. De ennek már nem sok köze volt a borhoz.

– Hány éves ez a ház?– A birtok? A története a polgárháború előtti időkre nyúlik vissza. A házat ezerhétszáz–

valahányban kezdték el építeni. Egyszer leégett, 1882–ben újjáépítették. A kormány Nixon megválasztása előtt vásárolta meg. A tulaj egy J. Donald Hamílton nevű öreg OSS–es fickó volt, Donovan11 embere. Miután felmarkolta a házért kifizetett csinos kis, summát, Új–Mexikóba költözött, és ott is halt meg 1986–ban, ha jól emlékszem, kilencvennégy éves korában. Azt mesélik, nagymenő volt a maga idejében. Már az első világháború idején is aktív volt, később pedig a nácik elleni harcban segítette Vad Billt. Van róla egy festmény a könyvtárban. Az a fajta fickó lehetett, akinek nem volt ajánlatos az útjában állni. Ja, és értett a borokhoz. Ez például toscanai.

– Talál a borjúhoz – jegyezte meg Brian. Ő főzött.– Ez a borjú bármivel fenséges lenne. Csak nem a tengerészgyalogságnál tanulta? –

kérdezte Alexander.– Apámtól. Jobban főz, mint az anyánk – magyarázta Dominic. – Tudja, ez óhazai

hagyomány. A nagyapa, az a vén csibész is még mindig jól forgatja a fakanalat. Hány éves is, Aldo? Nyolcvankettő?

– Múlt hónapban töltötte – erősítette meg Brian. – Muris egy fickó az öreg. Mire letelepedett Seattle–ben, átutazta a fél világot, azóta viszont, és ennek már hatvan éve, egyszer

11 William J. „Vad Bill” Donovan alapította és irányította az OSS–t (Office of Strategic Services – Stratégiai Szolgálatok Irodája), a CIA elődjét. (A ford.)

52

sem hagyta el a várost.– És ugyanabban a házban lakik már negyven éve, egyetlen sarokra az étteremtől – tette

hozzá Dominic.– Akkor ez az ő receptje?– Úgy bizony, Pete. A családunk Firenzéből származik. Egyszer ellátogattam oda, amíg a

hajónk Nápolyban dekkolt. Az öreg unokatestvérének van egy étterme a Ponte Vecchio szomszédságában. Amikor megtudták, ki vagyok, úgy teletömtek minden földi jóval, hogy majdnem kidurrantam. Az olaszok imádják a tengerészgyalogosokat.

– A zöld színű szerelés lehet az oka – jegyezte meg Dominic.– Vagy egyszerűen csak férfias jelenség voltam, erre még sose gondoltál, Enzo? – kérdezte

Caruso kapitány.– Na persze – tűzött a villájára egy falat vitello francesét Caruso különleges ügynök. – Az

új Rocky ül előttünk.– Gyakran csinálják ezt, fiúk? – kérdezte Alexander.– Csak ha iszunk – felelte nevetve Dominic.– Enzo nem bírja az italt. Nem így mi, tengerészgyalogosok!– És ezt épp az mondja, aki szerint a Miller Lite sör? – vágott vissza az FBI–os Caruso.– Én eddig úgy tudtam, hogy az ikreknek illik hasonlítaniuk egymásra – jegyezte meg

Alexander.– Csak az egy petéből származóknak. Az anyánk viszont két petét érlelt meg abban a

hónapban. Egyéves korunkig a szüleink is azt hitték, hogy tök egyformák vagyunk. De ez nem igaz, Pete. Egyáltalán nem igaz – mondta széles mosollyal Dominic. Brian is vele vigyorgott.

Alexander azonban másképp gondolta. A fiúk nagyon is hasonlítottak egymásra, csak a stílusuk különbözött. De már nem sokáig.

53

5. fejezetSZÖVETSÉGEK

Mohammed az első Avianca járattal Mexikóvárosba repült, ahol megvárta a British Airways 242–es számú londoni járatát. A reptereken biztonságban érezte magát. Az étellel vigyáznia kellett, mert a mexikóiak hitetlenek voltak, de az első osztályú váróterem megóvta barbár kultúrájuktól, a mindenütt jelenlévő fegyveres őrök pedig csendet és nyugalmat biztosítottak. Keresett magának egy félreeső helyet, távol az ablaktól, és belemélyedt a könyvbe, amelyet az egyik reptéri shopban szerzett be. Soha nem olvasott Koránt ilyen helyeken, sem bármi mást, ami alapján kapcsolatba hozhatták volna a Közel–Kelettel. Ha nem akart úgy járni, mint Greengold, a római zsidó, elővigyázatosnak kellett lennie. A laptopot sem vette elő, hasonló megfontolásból.

Még huszonnégy óra, vigasztalta magát, és Európában lesz. Többet volt levegőben, mint bárhol másutt, és igazi otthona sem volt, csak rejtekhelyei, de biztonságot azok sem adhattak. Szaúd–Arábia már öt éve zárva volt előtte, és Afganisztánba sem lett volna tanácsos bemerészkednie. Groteszk módon a legjobban a keresztény nyugat–európai országokban engedhette el magát. Ezek a nemzetek már–már öngyilkos módon nyitottak voltak az idegenek előtt; minimális tapasztalat, vagy még inkább kellő mennyiségű pénz birtokában az ember nyomtalanul elmerülhetett az európaiak tengerében. A nyugatiak annyira nyitottak voltak, annyira tartottak attól, hogy megbántják azokat, akik őket és a gyermekeiket holtan, a kultúrájukat pedig romokban szeretnék látni, hogy Mohammed bolond lett volna nem élni a lehetőséggel. Persze a feladat még így is túl hatalmas volt ahhoz, hogy egyetlen ember egyetlen élet alatt végre tudja hajtani, de Mohammed nem járt a fellegekben. Neki már az is megtiszteltetés volt, hogy szolgálhatta az ügyet. Sokkal nemesebb magatartás volt, mint önös érdekeket hajszolni. Az ilyenek értéktelen emberek voltak: több volt belőlük, mint homokszem a sivatagban.

Ezek közé tartoztak újdonsült kolumbiai szövetségesei is. Vagy nevezze inkább őket üzleti partnereknek? Kétségkívül sokkal jobban illett rájuk ez a megfogalmazás. Támogatásra számíthatott tőlük, de ennél többre nem. Az embereik nem fogják vérüket ontani az ügyéért. Egyébként sem lenne benne köszönet: a történelem már bebizonyította, hogy a zsoldosok nem jó katonák. Ahhoz, hogy jó harcos légy, hinned kell. Csak egy hívő fogja kockára tenni az életét, mert a hívőnek nincs félnivalója. Hogyan is félhetnél, amikor maga Allah áll az oldaladon? Ha tudod, hogy Allah vezérel, és ha nem hagyod, hogy bármi vagy bárki az utadba álljon a szent cél felé vezető úton, akkor még a kudarctól sem kell tartanod.

Mohammed elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Mexikóban legalább megtehette az ember, anélkül hogy leordították volna a fejét. Arra, hogy a próféta mit szólt volna hozzá, inkább nem akart gondolni.

– Autóval könnyebb, mi? – ugratta a testvérét Brian. A három mérföld nem volt nagy szám a tengerészgyalogosnak, Dominicot viszont, akinek már az FBI állóképességi tesztje is kemény diónak bizonyult, alaposan próbára tette.

– Meg gyorsabb, tökfej, és ez a lényeg – felelte lógó nyelvvel Dominic.– Esélyed sem lett volna az afgánokkal szemben. – Brian most háttal futott, hogy

kényelmesebben élvezhesse a fivére szenvedését.– Az lehet – ismerte el Dominic –, csakhogy az afgánok nem szoktak bankot rabolni

Alabamában meg New Jerseyben. – Dominic sohasem hagyta, hogy Brian lekörözze, az viszont tény volt, hogy a tengerészgyalogságnál nagyobb hangsúlyt fektettek az erőnlétre,

54

mint az Irodánál. Arra azért kíváncsi lett volna, hogy mire képes a testvére egy pisztollyal.– Átmentünk? – kérdezte Brian Alexandertől, amikor visszaértek a birtokra.– Csak nyugi. Ez nem a rangeriskola, fiúk, és olimpiai bajnokot se akarunk nevelni

magukból. A futás azonban hasznos képesség, nem árt, ha birtokában van az ember.– Honey gunny is mindig ezt mondta Quanticóban – értett egyet Brian.– Kicsoda? – kérdezte Dominic.– Nicholas Honey tűzvezető törzsőrmester, Egyesült Államok Tengerészgyalogsága, és

mielőtt még megkérdeznéd, igen, sokat szívatták a neve miatt, de ugyanaz a fickó kétszer sohasem. Az Alapkiképző Iskola instruktora volt. Akik szeretik, egymás közt „a Pöcs” néven emlegetik. – Brian a testvéréhez vágott egy törülközőt. –Tényleg tökös fickó, de még ő is azt mondta, hogy a futás kötelező eleme a tengerészgyalogos kelléktárának.

– Na és elfutottál? – érdeklődött kedvesen Dominic.– Csak egyszer voltam éles bevetésen, és akkor is csak két hónapig. Több hegyi kecskét

láttam, mint ellenséget, és mondhatom, nem voltak jó kondiban, mert nem egy szívrohamot kapott, amikor meg akarta hágni azokat a rohadt hegyeket.

– Ennyire kemény volt?– Annál is keményebb – csatlakozott hozzájuk Alexander. – De a háború kölyköknek való,

nem értelmes felnőtteknek. Egyébként pedig, Caruso ügynök, odakint a bozótban hatvanöt fontnyi felszerelést kell cipelnie a katonának.

– Jó móka lehet – mondta elismerően Dominic.– De még mennyire. Oké, Pete, milyen kellemes megpróbáltatások várnak még ránk a nap

folyamán?– Először is zuhanyozzanak le – javasolta Alexander. Most, hogy látta, mindketten elég jó

formában vannak, bár ez nem érte a meglepetés erejével, és egyébként sem volt annyira fontos, jöhettek a komolyabb dolgok. Az igazán fontos dolgok.

– A dollár árfolyama esni fog – közölte új főnökével Jack.– Mennyire?– Csak egy hajszálnyit. A németek gyengíteni akarják egy ötszázmilliós tranzakció

lebonyolításával.– És ez jelent valamit? – kérdezte Sam Granger.– A véleményemre kíváncsi? – kérdezett vissza Jack.– Igen. Azért van itt, hogy következtetéseket vonjon le. Az egyelőre nem baj, ha nem

fognak bejönni, de legyenek logikusak.Ifjabb Jack Ryan eléje tette az elfogott üzeneteket.– A Dieter nevű fickó beszélgetései a francia kollégájával. Rutineljárásnak látszik, de a

fordító azt mondja, hogy volt valami a hangjában, ami nagyon nem tetszik neki. Nem tudom. Én is beszélek németül, de annyira azért nem vagyok jó benne, hogy jelentésárnyalatokat is meg tudjak különböztetni. Azt sem igazán értem, hogy miért akarnak a németek és a franciák összefogni ellenünk.

– A németeknek pillanatnyilag érdekükben áll benyalni magukat a franciáknál. Hosszú távú együttműködésre természetesen nincs esély. A franciák alapjában véve tartanak a németektől, azok pedig levegőnek nézik őket. Ugyanakkor a franciák birodalmi ambíciókat dédelgetnek. Mindig is ezt tették. Nézze például a kapcsolatukat Amerikával: olyanok, mint egy serdülő fiú–lány testvérpár. Szeretik egymást, de nem tudnak egyezni. Németország és Franciaország esetében hasonló a helyzet, csak jóval bonyolultabb. A franciák egy időben szorgalmasan rugdosták a németek seggét; aztán a németek szépen összekapták magukat, és jól visszarúgtak nekik. Sajnos, mindkét országnak hosszú emlékezete van. Ez Európa átka: a nemzetei számtalanszor összetűzésbe keveredtek egymással a történelmük során, és

55

képtelenek elfelejteni vélt vagy valós sérelmeiket.– És mindennek mi köze ehhez az ügyhöz? – kérdezte az ifjabbik Ryan.– Közvetlenül semmi, de felvetheti, hogy a német készül valamire, és így akarja elterelni a

francia figyelmét. Persze ugyanez a franciára is igaz lehet, sőt még valószínűbb, hogy mindkettőjükre az. Vicces egy játék. Nem koppinthatsz túl nagyot az ellenfeled orrára, mert nem fog többet játszani veled, meg különben sem az a célod, hogy ellenségeket szerezz magadnak. Olyan ez az egész, mint a szomszédokkal játszott póker: ha túl jó vagy benne, akkor utálni fognak, és egy idő után senki nem akar majd játszani veled; ha viszont bamba vagy, a többiek vérszemet kapnak, és csalni fognak, meg elszedik minden apródat, és oda a mulatság. Éppen ezért a legjobb az, ha mindenki csak módjával dolgozza meg a másikat, ügyelve arra, hogy megmaradjon a baráti hangulat. Odaát mindenki a likviditási krízis szélén áll, márpedig ha ez ténylegesen bekövetkezik, akkor jól jön a baráti segítség. Elfelejtettem mondani, hogy a nemzeti bankok igazgatói mindenki mást parasztnak tekintenek az öreg kontinensen, még a kormányfőket is.

– És velünk mi a helyzet?– Minket is. Elkorcsosult, műveletlen, de rendkívül szerencsés parasztoknak.– Veszélyes mordályokkal felszerelve?– Na igen. A felfegyverzett parasztok mindig is aggodalommal töltötték el az

arisztokratákat. – Granger elkuncogta magát. – Odaát még mindig nem tudták túltenni magukat ezen az osztálymarhaságon. Képtelenek felfogni, hogy éppen ez az, ami annyira visszafogja őket: a felelős pozíciókban nem érdemeik miatt ülnek az emberek, ez pedig elkerülhetetlenül a hatékonyság rovására megy. De ez nem a mi gondunk.

Oderint, dum metuant – merítette Jack megkopott latintudásából. Állítólag Caligula császár kedvenc jelszava volt: gyűlöljenek, csak féljenek. Még mindig itt tartana az emberiség kétezer évvel később?

– Akkor mi a mi gondunk? – kérdezte. Granger megrázta a fejét.– Nem így értettem. Nem kedvelnek minket – ami azt illeti, sohasem tették –, de ennek

ellenére képtelenek meglenni nélkülünk. Most, hogy a Szovjetunió feldobta a talpát, egyesek kezdik azt hinni, hogy talán mégis, de ha kipróbálnák, a valóság akkorát harapna a seggükbe, hogy attól koldulnának. Fontos azonban megjegyeznem, hogy ez csak az ő véleményük, és nem a népüké. Éppen ez velük a baj. Azt hiszik, hogy a nép követi őket, de ez nem igaz. Az utca embere átlát a szitán, már ha hagynak neki időt elgondolkodni a dolgokon.

– A Campus tehát abból csinál pénzt, hogy ezek álomvilágban élnek?– Jól látja. Tudja, ki nem állhatom a szappanoperákat. Kíváncsi rá, hogy miért? – Jack

bólintott. – Azért, Jack, mert olyan hűen tükrözik a valóságot. Az emberek a való életben is állandóan hazudnak és fúrják egymást. Nem a szeretet tartja mozgásban a világot, és még csak nem is a pénz. A világ mozgatórugója a hazugság.

– Nem túlzás ez egy kicsit? – tiltakozott Jack.– Ilyen az emberi természet. Az egyetlen dolog, ami tízezer évnyi dokumentált történelem

alatt nem változott. Kétlem, hogy valaha is fog. Ó, persze, van egy szebbik oldala is az emberi természetnek: együttérzés, önfeláldozás, néha egy kis bátorság, szeretet. A szeretet számít, nagyon is számít, csakhogy elválaszthatatlan az önzéstől, a kapzsiságtól, a hét halálos bűn bármelyikétől. Lehet, hogy Jézus mégiscsak tudta, hogy miről beszél?

– Ez most filozófia vagy teológia? – És én még azt hittem, hogy itt hírszerzéssel foglalkoznak, gondolta Ryan.

– A jövő héten ötvenéves leszek. Túl hamar megöregedtem, és túl későn jött meg az eszem. Egy cowboy mondta ezt valamikor száz évvel ezelőtt – mosolyodott el Granger. – A baj az, hogy mire az embernek felnyílik a szeme, már túl öreg ahhoz, hogy bármit is tehessen.

– Mert? Mit tenne, ha fiatalabb volna? Új vallást alapítana? Granger nevetve átment a kávéfőzőjéhez.

56

– Nem, egyetlen bokor sem ég a házam körül. A gond az, hogy hiába vannak mélyenszántó gondolatai az embernek, attól még le kell nyírni a füvet, és ételt kell tenni az asztalra. Meg, a mi esetünkben, védeni kell a hazát.

– Akkor hát mi legyen ezzel a német üggyel?Granger még egyszer megnézte a fordítást, eltűnődött egy pillanatra, aztán közölte: – Egyelőre semmi, de észben fogjuk tartani, hogy Dieter szerzett magának néhány pontot

Claude–nál, amit valamikor a közeljövőben várhatóan be is fog váltani. Az euró még nagyon új ahhoz, hogy pontosan tudni lehessen, mennyire fog beválni. A franciák azt remélik tőle, hogy idővel Párizs lesz az európai gazdaság központja, a németek pedig azt, hogy Berlin. Nyilvánvaló, hogy a legerősebb gazdasággal rendelkező ország fog nyerni, az pedig nem Franciaország lesz. Kiváló mérnökeik vannak, de a nemzetük nem olyan szervezett, mint a német. Ha fogadnom kellene, Berlinre tenném a pénzem.

– A franciák nem fognak örülni neki.– Azt meghiszem, Jack. Azt meghiszem – hangsúlyozta Granger. – De sebaj. A

franciáknak van atombombájuk, a németeknek viszont nincs. Egyelőre.– Komolyan gondolja? – kerekedett el Ryan szeme. Granger elvigyorodott.– Nem.

– Quanticóban is tanultunk hasonló dolgokat – jegyezte meg Dominic. Egy közepes méretű bevásárlóközpontban voltak, az UVA12 szomszédságában.

– Konkrétabban? – kérdezte Brian.– Például azt, hogy lehetőleg ne tartózkodjunk a megfigyelt személy közelében. Meg hogy

igyekezzünk változtatni a megjelenésünkön. Napszemüveggel, parókával, kifordítható dzsekivel. Ne nézzünk közvetlenül rá, de ha ránk néz, ne fordítsuk el a tekintetünket. Még jobb, ha nem egy ügynök figyeli a célszemélyt. Egyetlen ember nem tud sokáig észrevétlenül követni egy tapasztalt ellenfelet. Egy jól képzett alanyt egyébként is nehéz megfigyelni. Éppen ezért van a nagyobb irodáknak külön megfigyelési csoportjuk. Ezek is FBI–alkalmazottak, de nem esküdtek fel, és nem viselnek fegyvert. Néha „Baker Street–i irregulárisoknak” nevezik őket, Sherlock Holmes után szabadon. Mindennek gondolnád őket, csak zsarunak nem: járókelőnek, csövesnek, kétkezi munkásnak. Találkoztam néhánnyal a New York–i területi irodában. Az OC13 és az FCI14 programjában vettek részt – az egyik a szervezett bűnözés, a másik a külhoni kémelhárítás –, és átkozottul profik voltak, de a legfurább profik, akikkel valaha is dolgom akadt.

– Keményen dolgoznak? – kérdezte Brian. – Úgy értem, nehéz meló a megfigyelés?– Én magam még soha nem próbáltam, de azt mondják, hogy rengeteg erőforrást igényel:

egyetlen alany akár tizenöt–húsz embert, autókat, esetleg repülőt, és egy igazán dörzsölt rosszfiú még így is kijátszhatja őket. Különösen az oroszok. Azok a gazfickók nagyon jól ki vannak képezve.

– Akkor meg mi a fenét akarunk itt mi ketten? – kérdezte Caruso kapitány.– Egyelőre csak az alapokat fogják megtanulni – felelte Alexander. – Látják ott azt a nőt a

piros szvetterben?– Hosszú barna haja van? – kérdezte Brian.

– Igen. Derítsék ki, hogy mit vásárolt, milyen autót vezet, és hol lakik.– Mi ketten? Nem kér egy kicsit túl sokat? – háborgott Dominic.– Állítottam én, hogy könnyű dolguk lesz? – tárta szét a kezét Alexander. Két rádió adó–

12 University of Virginia – Virginiai Egyetem. (A ford.)13 OC – Organized Crime. (angol) 14 FCI – Foreign Counterintelligence. (angol)

57

vevőt nyomott a kezükbe. – Egyik végét dugják a fülükbe, a másikat rejtsék a gallérjuk alá. A hatósugara nagyjából három kilométer. Használhatják az autójukat is. – Azzal magukra hagyta őket, és betért egy Eddie Bauer üzletbe, hogy rövidnadrágot vásároljon magának.

– Üdv a nyakig érő szarban, Enzo – morogta Brian.– Legalább rendesen eligazított minket.– Sokat érünk vele.A nő közben bement egy Ann Taylor üzletbe. Mindketten arra vették az irányt, útközben

egy–egy nagy pohár kávét véve magukhoz a Starbucksnál botcsinálta „álcaként”.– El ne dobd a poharat – mondta Dominic a testvérének.– Miért ne? – bámult rá értetlenül Brian.– Jól fog még jönni, ha pisilned kell. Az élet hajlamos keresztülhúzni az ember

leggondosabban felépített tervét is, különösen ilyen helyzetekben. Ezt egyébként az akadémián tanácsolták nekünk.

Brian nem kommentálta, mert végül is eléggé logikusnak tűnt. Feltették a rádiókat, és ellenőrizték, hogy rendesen működnek–e.

– Aldo Enzónak, vége – hívta Brian a testvérét a 6–os csatornán.– Itt Enzo, vettem, tesó. Váljunk szét, de maradjunk látótávolságban, oké?– Rendben. Elindulok az üzlet felé.– Tíz–négy. Ez azt jelenti, bratyó, hogy vettem. – Dominic megvárta, hogy a testvére

eltávolodjon, aztán letelepedett, és szürcsölgetni kezdte a kávét. Nem nézett közvetlenül a nőre, hanem úgy helyezkedett el, hogy az nagyjából húszfokos szöget zárjon be a látótengelyével.

– Mit csinál? – kérdezte Aldo.– A blúzok közt válogat. – Az alany harminc körüli volt, barna hajú, meglehetősen vonzó.

Karikagyűrűt viselt, gyémánt nélkül, és olcsó aranyozott nyakláncot. Barackvirág színű blúz és fekete szoknya volt rajta, a lábán lapos, kényelmes fekete cipő. A válláról tekintélyes méretű retikül lógott. A környezetére nem nagyon figyelt, ami előnyt jelentett a fivérek számára. Úgy tűnt, egyedül van. Hosszas nézelődés után kiválasztott magának egy fehér selyemblúzt, kifizette egy hitelkártyával, és elhagyta az Ann Taylort.

– Az alany elindult, Aldo.Hetven yarddal odébb Brian felemelte a fejét, és a testvérére nézett.– Hallgatlak, Enzo.Dominic felemelte a poharát, mintha inni akarna.– Balra kanyarodott, feléd közeledik. Nagyjából egy perc múlva elindulhatsz utána.– Tíz–négy, Enzo.Az autóik a bevásárlóközpont két különböző oldalán parkoltak. Ez éppen kapóra jött, mert

a nő a parkoló felé indult.– Derítsd ki a rendszámát, Aldo, és nézd meg jól az autó típusát, színét. Addig én beülök az

enyémbe.– Oké, vettem, bratyó.Dominic nem szaladt az autóhoz, de olyan gyorsan szedte a lábát, amennyire csak

megengedték a körülmények. Beült, beindította a motort, és letekerte mindegyik ablakot.– Enzo Aldónak, vége.– Itt vagyok. Egy sötétzöld Volvo kombit vezet, a rendszáma virginiai, mondom: Whiskey

Kilo Romeo hat–egy–kilenc. Egyedül ül az autóban, most indítja a motort. Észak felé kanyarodik. Megyek az autómhoz.

– Vettem. Követem. – Dominic megkerülte a bevásárlóközpont keleti végét határoló Sears áruházat, és a zsebébe nyúlt a mobiltelefonjáért. Felhívta a tudakozót, megkérdezte a charlottesville–i FBI–iroda számát, és megkérte, hogy – plusz ötven centért – kapcsolják. – Dominic Caruso különleges ügynök. A számom egy–hat–öt–nyolc–kettő–egy. Mondok egy

58

rendszámot: Whiskey Kilo Romeo hat–egy–kilenc. Szükségem lenne a hozzá tartozó adatokra, mégpedig azonnal.

A vonal másik végén lévő személy bepötyögte Dominic azonosítóját, majd néhány másodperccel később megkérdezte:

– Mit csinál ilyen messze Birminghamtől, Mr. Caruso?– Most nincs időm erre. Kérem, nézzen utána a rendszámnak.– Vettem. Zöld Volvo, egyéves, Edward és Michelle Peters nevén, a címük Riding Hood

Court 6., Charlottesville. A város nyugati szélén található. Segíthetek még valamiben? Nem kér erősítést?

– Negatív. Köszönöm, innen már egyedül is boldogulok. Caruso kilép. – Eltette a mobilt, közölte a címet Briannel, és mindketten beírták a navigációs komputerbe.

– Ez csalás – jegyezte meg mosolyogva Brian.– A jó fiúk nem csalnak, Aldo, csak elvégzik a munkát. Oké, látom az alanyt. Nyugat felé

tart a Shady Branch Roadon. Te most hol vagy?– Úgy ötszáz yarddal mögötted. A francba! Piros lámpát kaptam!– Várd ki türelmesen. Szerintem hazafelé tart, és tudjuk a címét. – Dominic mintegy

százyardnyira volt a Volvótól, de csak egy pickup takarta el az alanytól. Hogy ez volt–e az oka, vagy a tapasztalat hiánya, azt nem tudta eldönteni, de tagadhatatlanul izgult. Mi több, egyenesen feszült volt.

ÖTSZÁZ YARD MÚLVA EGY JOBB KANYAR KÖVETKEZIK – közölte a számítógép.

– Kösz, szivi – dünnyögte Dominic.A Volvo a navigátor által javasolt kanyarnál tért le. Dominic megkönnyebbülten

fellélegzett. Végül is eddig minden simán zajlott, nem igaz?– Oké, Brian, úgy tűnik, hogy egyenesen hazamegy – mondta a rádióba. – Csak kövess.– Vettem, követlek. Mit tudsz a csajról?– A járműnyilvántartás szerint Michelle Petersnek hívják. – A Volvo balra kanyarodott,

aztán jobbra, egy zsákutcába, ahol beállt egy felhajtóra egy kétszintes, duplagarázsos ház elé. Dominic száz yarddal hátrább lehúzódott a járda mellé, és megállította a motort. Egy fél perccel később Brian is megérkezett. Ő is lehúzódott egy fél háztömbnyivel hátrébb.

– Láttad az autót? – kérdezte Dominic két korty kávé között.– Láttam, Enzo. – A tengerészgyalogos elhallgatott egy pillanatra. – Most mit tegyünk?– Mondjuk megisznak nálam egy kávét – felelte egy női hang. – Én vagyok a csaj a

Volvóból – világosította fel őket.– A francba… – motyogta Dominic a mikrofonnal ellentétes irányba. Kiszállt a

Mercedesből, és intett a fivérének, hogy tegye ugyanezt.Bevárta Briant, és együtt felsétáltak a Riding Hood Court 6. szám alá. Ahogy befordultak a

felhajtóra, a ház ajtaja kinyílt.– Gondolhattam volna – mondta csendesen Dominic.– Éh is – sóhajtotta Brian. – Ezt alaposan megszívtuk, bratyó.– Ez azért túlzás – mondta Mrs. Peters az ajtóból. – Az viszont, hogy a nyilvántartásból

derítették ki a címemet, csalás volt.– Senki nem közölte velünk a szabályokat, asszonyom – felelte Dominic.– Mert nincsenek. Ez a szakma nem a szabályairól híres.– Szóval egész idő alatt lehallgatott minket? – kérdezte Brian.– Úgy van. – A nő bevezette őket a konyhába. – Hogy kérik a kávét?– Vagyis végig tudta, hogy a nyomában vagyunk? – Ez Dominic volt.– Nem. Igyekeztem nem csalni, és ez nagyobbrészt sikerült is. – Elbűvölő mosolya

gyógyírként hatott a fiúk megtépázott önbecsülésére. – Maga Enzo, nem igaz?– Igen, asszonyom.

59

– Egy kissé túl közel volt, de ilyen rövid idő alatt csak egy igazán éles szemű célpont vette volna észre. Az autó típusa is sokat segített. Elég sok rohangál errefelé ebből a típusból. A legjobb választás azonban egy pickup lett volna. Abból is egy jó koszos, hogy ne lógjon ki a sorból. A tulajdonosaik jelentős része ugyanis soha nem mosatja le őket. Kint az Interstate 64–en egy repülőgép lenne az ideális, meg persze egy mobilvécé. A diszkrét megfigyelés nagyon kemény dolog tud lenni. De ezt maguk is biztosan tudják, fiúk.

Pete Alexander is megérkezett.– Hogy ment nekik? – kérdezte Michelle–t.– Négyest adnék nekik.És akkor még nagylelkű voltál, gondolta Dominic.– Ami pedig a nyilvántartást illeti, felejtse el, amit mondtam. Ügyes húzás volt.– Akkor mégse csaltunk? – csillant fel Brian szeme.– A lényeg az, hogy teljesítsék a feladatot, kompromittálódás nélkül – felelte Alexander. –

A stílust nem osztályozzuk a Campuson.– Csak a telitalálatokat – tette hozzá Mrs. Peters, Alexander nyilvánvaló bosszúságára.Ez elég is volt ahhoz, hogy Brian gyomra görcsbe ránduljon.– Tudom, emberek, hogy már kérdeztem, de pontosan mire is edzünk?Szemmel láthatóan Dominicot is megrendítette a nő megjegyzése.– Türelem, fiúk – válaszolta Pete.– Oké – engedett Dominic. – Ezúttal még megkapja. – De legközelebb már nem, tette

hozzá gondolatban.

– Akkor nem fogják kihasználni a lehetőséget? – kérdezte Jack zárás előtt.– Megtehetnénk, de nem érné meg a belefektetett időt. A legjobb esetben is csak néhány

százezret nyernénk, de ez egyáltalán nem garantált. Viszont ügyes volt, hogy kiszúrta – ismerte el Granger.

– Hány ehhez hasonló üzenet jön át mondjuk egy héten?– Egy–kettő, egy forgalmasabb héten négy.– És hányat játszanak meg ebből? – kérdezte az ifjabbik Ryan.– Ötből egyet. Óvatosak vagyunk, de még így is fennáll a lebukás veszélye. Ha az

európaiak rájönnek, hogy előttük járunk, akkor vizsgálatot indítanak. Igaz, nagy valószínűséggel a sajátjaik közt keresnék a felelőst, szivárgásra gyanakodva. Odaát így gondolkodnak. A rendszer működése miatt Európa kiváló táptalaj az összeesküvés–elméletek számára. Még szerencse, hogy az általuk játszott játék eléggé hatékonyan ellensúlyozza ezt.

– Mibe szoktak még belenézni?– A jövő héttől hozzáférése lesz a biztonságos számlákhoz. Az emberek számozott

számlának hívják, mert eredetileg számjegyekkel azonosították a tulajdonosaikat. Ma már, a számítógépek miatt, inkább jelszavakat használnak. Gyakran bérelnek fel kémeket, hogy teszteljék a számláik biztonságát, de ritkán hozzáértőket. A jó szakemberek távol tartják magukat a bankszakmától. Egy igazi kém számára ez nem elég fontos terület – tette hozzá magyarázatképpen Granger.

– A bankok azonosítani tudják a számlák tulajdonosait? – kérdezte Jack.– Nem biztos. Általában csak jelszavakat használnak, de előfordul, hogy egy bank

feljegyzéseket vezet, amelybe esetleg belepillanthatunk. Ez azonban nem jellemző, és a bankárok diszkrét emberek. Lehet, hogy elkottyantanak egymásnak ezt–azt, de általában véve nem érdekli őket, honnan származik a pénz. Halott zsidóktól Auschwitz–ból vagy egy brooklyni maffiafőnöktől… bárhonnan is, számukra csak pénz.

– De ha a Campus átadná az adatokat az FBI–nak…– Nem tehetjük, mert illegálisan jutunk hozzá, és mert ha megtennénk, akkor elesnénk egy

60

nagyszerű lehetőségtől. Így nyomon tudjuk követni az illegális pénzek mozgását, ami legális eszközökkel igencsak nehézkes. A bankok sok pénzt csinálnak, és a kormányok nem szeretik háborgatni azokat, akik a legnagyobb adóbevételeket hozzák. A kutya nem harapja meg azokat, akik etetik, az pedig, hogy a szomszéd utcában mit csinál, nem érdekli az udvar lakóit.

– Kíváncsi lennék, apa mit gondol erről.– Mit gondolhatna? – vont vállat Granger.– Van benne valami. Tehát a biztonságos számlák segítségével figyelik, milyen

tranzakciókat hajtanak végre a rosszfiúk.– Úgy van. Nehezebb, mint gondolná, de ha beletrafálunk, nagyot durran.– És én leszek a vadászkopó?– Pontosan. Feltéve, hogy elég ügyes hozzá – tette hozzá Granger.

Mohammed ebben a pillanatban valahol a fejük felett tartózkodott. A Mexikóvárost Londonnal összekötő Nagy Kör elég közel ment el Washington D. C.–hez, hogy látni lehessen a harminchétezer lábnyi magasból papírra rajzolt térképnek ható amerikai fővárost. Ha a Mártírok Hadosztályának lett volna a tagja, Mohammed most felment volna a csigalépcsőn a felső szintre, és lelőtte volna a személyzetet, hogy zuhanórepülésbe állítsa a gépet. De ezt már megtették mások, és azóta az ajtók meg voltak erősítve, meg valószínűleg egy álruhás, felfegyverzett rendőr is ült az utasok közt ünneprontónak. Vagy, még rosszabb, egy civil ruhás katona. Mohammed megvetette a rendőröket, de azt megtanulta – keserű tapasztalatok árán –, hogy a nyugati katonáktól jobb tartani. Mindenesetre nem volt tagja a Mártírok Hadosztályának, bármennyire is tisztelte a szent harcosokat. Információszerző képessége miatt túl értékes volt ahhoz, hogy ilyen nemes módon eldobják. Ez jó is volt meg rossz is, de ami legfontosabb, tény volt, és Mohammed a tények világában élt. Majd akkor találkozik Allahhal és fog belépni a Paradicsomba, amikor eljön az Isten Keze által az Ő Könyvébe feljegyzett időpont. Pillanatnyilag azonban az a dolga, hogy türelemmel végigüljön még hat és fél órát ebben az ülésben.

– Tölthetek még egy kis bort, uram? – kérdezte a rózsaszín arcú stewardess.Milyen nagyszerű jutalom lenne a Paradicsomban, gondolta Mohammed.– Igen, köszönöm – felelte legjobb cambridge–i angoljával. Az iszlám szerint helytelen

volt alkoholt fogyasztani, de ha nem teszi, azzal gyanút kelthet, és a küldetés túl fontos volt ahhoz, hogy kockáztasson. Legalábbis ezzel mentegette magát, ha ivott. Nem sokkal később letette a poharat, és hátraengedte az ülést. Lehet, hogy a bor nem fért össze az iszlámmal, de altatónak kiváló volt.

– Michelle szerint az ikrek egészen jók kezdő létükre – jelentette Rick Bell a főnökének.– A megfigyelős teszt? – kérdezte Hendley.– Igen. – Azt nem kellett hozzátennie, hogy egy rendes megfigyeléshez nyolc autóra, két

repülőgépre és húsz ügynökre lett volna szükség. A Campusnak nem állt rendelkezésére ennyi erőforrás, viszont szabadabban kezelhette az alanyait. – Úgy tűnik, Alexander kedveli őket. Azt mondja, elég okosak, és gyors észjárásúak.

– Jó tudni. Más?– Rick Pasternak szerzett egy új anyagot.– És mi lenne az? – kérdezte Gerry.– A szukcinilkolin egy változata, a kuráre szintetikus verziója. Szinte azonnal megbénítja a

vázizmokat. Az áldozat összeesik, és nem tud levegőt venni. Azt mondja, iszonyatos szenvedéssel jár, olyan, mintha bajonettel döfnék át az ember mellkasát.

– Kimutatható?

61

– Ez a jó hír. A szervezetben található eszterázok hamar lebontják acetilkolinná, így gyakorlatilag lehetetlen kimutatni, hacsak a célpont nem éppen egy hipermodern patológiai osztály előtt esett össze, ahol a kórboncnok ugrásra készen várja, hogy valami különleges kerüljön az asztalára. Az oroszok kísérleteztek vele, még a hetvenes években. Elképesztő, nem? Harctéren szerették volna bevetni, de nem bizonyult praktikusnak. Meglepő módon a KGB nem alkalmazta. A tüneteket tekintve egy masszív infarktusra hasonlít, és patológus legyen a talpán, aki megállapítja, hogy nem az.

– Honnan szerezte?– Megismerkedett egy látogatóban lévő orosz kollégával a Columbián. Kiderült, hogy a

fickó zsidó, és Ricknek sikerült szóra bírnia. Eleget megtudott tőle ahhoz, hogy létre tudja hozni a saját laborjában. Már csak tökéletesítenie kell.

– Meglep, hogy a maffia még nem fedezte fel ezt a lehetőséget. Ha meg akarsz szabadulni valakitől, bérelj fel egy orvost…

– A maffia ragaszkodik a hagyományaihoz… – Ami viccesen hatott, mert a pasas, aki kilencvenhét emeletet zuhant a Cantor Fitzgerald irodájából egy kedd reggelen, egyiküknek sem volt rokona.

– És ez a variáns jobb, mint az eddigi?– Jobb, mint ami bárkinek is van, Gerry. Rick szerint megfelelően alkalmazva

százszázalékosan hatékony.– Sokba kerül?Bell megrázta a fejét.– Nem.– Tesztelték?– Hat kutyát öltek meg vele. Nagy testű állatok voltak, de esélyük sem volt.– Oké, akkor jóváhagyom.– Rendben, főnök. Két hét múlva a kezünkben lesz.– Odakint mi a helyzet?– Fogalmunk sincs – sütötte le a szemét Bell. – Langleyben azt mondják, hogy elég nagy

csapást mértünk rájuk, talán akkorát, hogy sohasem fogják kiheverni, de én mindig ideges leszek, ha ilyeneket olvasok. Olyan ez, mint amikor azt mondják a tőzsdén, hogy „a határ a csillagos ég”, aztán soha nem látott mélységekbe zuhannak az árfolyamok. Hubris ante nemesis. Fort Meade képtelen lenyomozni őket a hálón, de ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem csinálják. Legfeljebb okosabban csinálják. Rengeteg jó rejtjelező program van a piacon, és kettőt közülük az NSA–nek még mindig nem sikerült feltörnie, legalábbis nem teljesen. Dolgoznak rajta, naponta vagy két órát a nagy mainframe–eikkel, de ahogy mondani szokta, Gerry, a legjobb programozók már nem Sam bácsinak dolgoznak…

– …hanem videojátékokat fejlesztenek – fejezte be a mondatot Hendley. A kormány nem fizetett eleget ahhoz, hogy magához tudja csábítani a legjobbakat, és ez, gondolta, soha nem fog megváltozni. – Vagyis az egész nem több megérzésnél?

Rick igent intett.– Míg meg nem haltak és el nem temették őket a földbe, egy jó vaskos karóval a szívük

közepében, addig én aggódni fogok miattuk.– Soha nem fogjuk mindet elkapni, Rick.– Ezt én is tudom. – Ezen még a személyes kolumbiai haláldoktoruk sem tudott változtatni.

62

6. fejezetELLENFELEK

A 747–400–as öt perccel korábban, 12.55–kor ért földet a Heathrow–n. A többi utashoz hasonlóan Mohammed is alig várta, hogy elhagyhassa a hatalmas Boeingot. Mosolyogva átküzdötte magát az útlevélvizsgálaton, majd keresett egy mosdót, és némileg felfrissülve átment az Air France várótermébe. A nizzai járat indulásáig még volt kilencven perce, aztán megint csak kilencven perc utazás következett. A taxishoz franciául szólt, ügyelve arra, hogy úgy beszéljen, mint aki egy brit egyetemen tanulta a nyelvet. A szállodába való bejelentkezéskor a brit útlevelét vette elő. Biztonságos volt, de már többször használta. Szerencsére ebben még nem volt vonalkód, mint az újabbakban, de tudta, hogy ha két év múlva lejár, akkor majd azzal is számolnia kell, hogy valahol egy számítógép nyomon követi a mozgását. Három brit személyazonossága is volt, és amíg ügyelt arra, hogy senkinek ne legyen oka alaposabban ellenőrizni őket, nem volt mitől tartania, de egy vonalkód könnyen jelenthette azt, hogy egy napon villogni kezd egy lámpa egy vámtiszt pultja alatt, és rendőrök veszik körül. A hitetlenek mindent megtettek, hogy megnehezítsék az igazhitűek dolgát, de ezt már megszokhatta tőlük.

A szobájában nem volt légkondicionáló, de az ablakon beáramló friss tengeri szellő kárpótolta érte. Mohammed rákötötte a számítógépét a telefonra, az ágy azonban olyan hívogatóan várta, hogy nem tudott ellenállni neki. Bármennyit is repült, a jet lagre még nem talált gyógymódot. Ilyenkor napokig csak kávén és cigarettán élt, mindaddig, míg a biológiai órája szinkronba nem került a valósággal. A karórájára nézett. A férfi, akivel találkozója volt, négy órával későbbre ígérkezett. Egészen rendes dolog volt tőle.

Mohammeddel ellentétben Pablónak és Ernestónak nem volt gondja az étvággyal. Kedvenc reggelijüket fogyasztották, sonkás tojásrántottát – ebben megegyezett az ízlésük a jenkikkel – kiváló minőségű kolumbiai kávéval.

– Akkor működjünk együtt a törülközőfejű gengszterrel? – kérdezte Ernesto.– Nem látom akadályát – felelte Pablo, miközben tejszínt kavart a kávéjába. – Rengeteg

pénzt fogunk csinálni, és ha ezek káoszt keltenek a norteamericanók háza táján, az is a mi érdekeinket fogja szolgálni, mert a határőreik áru helyett embereket fognak keresni.

– És ha valamelyik muzulmán köpni fog?– Mit mondhatna? Néhány mexikói coyotét leszámítva senkit sem fognak ismerni –

legyintett Pablo.– Sí, ez igaz – bólintott Ernesto. – Most biztosan azt gondolod, hogy úgy viselkedek, mint

egy félős öregasszony.– Jefe, aki a legutóbb ezt mondta, már régen halott.– Ez igaz – válaszolta elégedett mosollyal Ernesto –, de ha egyszerre két ország rendőrsége

üldözi az embert, nem árt az óvatosság.– Éppen ezért kell mások nyomára állítani őket, nem igaz, jefe? Ernesto tudta, hogy veszélyes játékba kezdenek. Igen, hajlandó lesz szövetséget kötni az

arabokkal, de nem azért, hogy támogassák egymást, hanem azért, hogy kihasználja őket. Strómanokra van szüksége, célpontokra, akiket az amerikaiak levadászhatnak és hidegre tehetnek. Ezek a fanatikusok azonban ezt sem bánják, nem igaz? Ezek keresik a halált, így gyakorlatilag szívességet tesz nekik, ha feláldozza őket. Ha nagyon ügyesen és óvatosan csinálja, akár még fel is adhatja őket a norteamericanóknak anélkül, hogy magára vonná a haragjukat. De különben is, hogyan árthatnának neki ezek az emberek? Hazai terepen, itt Kolumbiában. Valószínűleg sehogy. Ha a hírszerzésük olyan jó volna, akkor nem lenne szükségük a segítségére. És ha amerikai meg a kolumbiai kormány is hiába próbálja elkapni,

63

hogyan tudnák ezek?– Pablo, pontosan hogy is fogsz kommunikálni ezzel a fickóval?– Számítógépen keresztül. Van néhány e–mail címe, mindegyik európai szolgáltatónál.– Nagyszerű. Mondd meg neki, hogy a tanács jóváhagyta az üzletet. – Nem sokan tudták,

hogy maga Ernesto volt a tanács.– Muy bien, jefe. – Pablo átment a laptopjához, és egy perc múlva már ki is ment az

üzenet. Pablo nagyon értett a számítógépekhez. Ugyanezt lehetett elmondani a legtöbb nemzetközi bűnözőről és terroristáról.

Az e–mail harmadik sorában volt elrejtve; „És Juan, Maria terhes. Ikrei lesznek.” Mind Mohammed, mind Pablo birtokában volt a piacon beszerezhető legjobb rejtjelező programoknak, melyeket a forgalmazóik szerint lehetetlen volt feltörni. Mohammed azonban annyira hitt ebben, mint a Télapóban. Ezek a fejlesztőcégek mind Nyugaton tevékenykedtek, és a hazájuk hűséget várt el tőlük. Az sem volt elhanyagolandó, hogy ezeknek a szoftvereknek a használata könnyen felhívhatta az NSA, a brit Kommunikációs Kormányzati Főparancsnokság (GCHQ) vagy a francia Külbiztonsági Igazgatóság (DGSE) figyelmét az e–mailjeire. Nem beszélve azokról az ismeretlenségbe burkolózó ügynökségekről, melyek – legálisan vagy sem – a nemzetközi adatforgalmat figyelték, és nem mellékesen, a pokolra kívánták őt és kollégáit. Az izraeli Moszad például minden pénzt megadott volna érte, hogy karóra tűzve lássa a fejét – annak ellenére, hogy a Dávid Greengold félreállításában játszott szerepéről nem tudhattak.

Pablóval előre megegyeztek a kódokban, ártatlan mondatokban, melyeket bármikor feltűnés nélkül küldhettek el egymásnak, akár futárral, akár elektronikus úton. Az e–mail címeiket neves megbízható európai internetszolgáltatóknál tartották fent, és anonim hitelkártyákról fizették. Az internet a névtelenség szempontjából ugyanolyan hatékony volt, mint a svájci bankrendszer, és a hatalmas forgalom miatt még számítógéppel is lehetetlen lett volna minden egyes levelet átnézni. Amíg nem használtak gyanús kulcsszavakat, addig az üzenetek biztonsága miatt nem kellett aggódniuk.

A kolumbiaiak tehát, állapította meg, készek az együttműködésre: Maria terhes. És ikrei lesznek, vagyis a művelet máris kezdődhet. Ezt el fogja mondani a vendégének ma este, és munkához is látnak. A hír megérdemel egy–két pohár bort – Allah biztosan szemet fog hunyni felette.

A reggeli futás unalmasabb volt, mint egy arkansasi újság társasági oldala, de nem lehetett kihagyni. A fivérek elmélkedéssel próbálták elütni ezt az időt – például arról, hogy mennyire is unalmas ez a fél óra. Dominic elhatározta, hogy vesz magának egy hordozható rádiót, de tudta, hogy soha nem fogja megtenni. Ha bement egy áruházba, mindig elfelejtette, hogy mit akar venni. Brian pedig… nos, ő tűrt birkatürelemmel. A tengerészgyalogság alaposan gatyába rázta a fiút.

A futás után reggeli következett.– Remélem, sikerült felébredniük – mondta Pete Alexander.– Miért nem jön ki velünk izzadni egyet reggeli előtt? – kérdezte tőle Brian. A

tengerészgyalogságnál sokféle történet keringett a Különleges Alakulatról. Nem túl hízelgő, és fenntartásokkal kezelendő történetek.

– Az öregkornak is vannak előnyei – felelte a kiképzőtiszt. – Az egyik az, hogy kímélni kell a térdízületeket.

– Remek. Na és mi lesz a mai órarend? – Te lusta disznó – tette hozzá gondolatban a kapitány. – Mikor kapjuk meg azokat a számítógépeket?

64

– Hamarosan.– Azt mondta, hogy komoly biztonsági rendszer van a számítógépekbe építve – mondta

Dominic. – De mennyire komoly?– Az NSA fel tudná törni néhány hét alatt, ha ráállítaná a teljes számítógép–kapacitását.

Bármit fel tudnak törni, csak legyen rá idő. A legtöbb kereskedelmi rendszerrel már megtették. A fejlesztők jelentős része a kezükre játszik, az NSA pedig cserébe algoritmusokat ad át nekik. Más országok is megtehetik, de a kriptológia nagy szakértelmet igényel, és kevés embernek van ideje vagy módja elmélyülni benne. Egy kereskedelmi program tehát megnehezítheti a dolgukat, de nem számottevően, ha a kezükben a forráskód. Éppen ezért igyekeznek az ellenfeleink futárokon keresztül kommunikálni és rejtjelezés helyett kódokat használni. Csakhogy mindez nehézkes és sok időt igényel, ezért a sürgős üzeneteket ők is sifrírozzák. Ezeket pedig elég gyakran elkapjuk és feltörjük.

– Hány üzenet megy át naponta a hálón? – kérdezte Dominic.– Huh… Rátapintott a lényegre – felelte Alexander. – Milliárdnyi, és a programok,

amelyekkel átfésülni igyekszünk őket, még mindig nem elég jók. Talán sosem lesznek. A trükk az, hogy azonosítani kell a célpont gépét, és rá kell kapcsolódni. Időbe telik, de a legtöbb rosszfiú lusta, ezért nem ügyel eléggé a személyes adataira. Megjegyzem, nem könnyű biztonságosan észben tartani több személyazonosságot a hozzájuk tartozó azonosítókkal és jelszavakkal együtt. Ezek a fickók nem szupermenek, és egyelőre még ők sem hordanak mikrochipet a fejükbe ültetve. Szóval, ha bent vagyunk egy rosszfiú gépén, az első dolgunk megszerezni a címjegyzékét. Ha sikerül, egy igazi aranybányára tettük rá a kezünket, még akkor is, ha a megfigyeltek sokszor csak értelmetlen zagyvaságokat küldözgetnek oda–vissza egymásnak, hogy félrevezessék Fort Meade–et és a hozzá hasonló ügynökségeket. A profik régebben a rigai telefonkönyvet használták erre a célra. A legnagyobb gondot azonban a nyelvi különbségek jelentik. Nincs elég arabul beszélő szakemberünk. Monterey–ben és néhány egyetemen már dolgoznak a megoldáson, és több arab diák is bérlistán van, de nem itt, a Campuson. A jó hír az, hogy a fordításokat is megkapjuk az NSA–től.

– Jól sejtem, hogy nem azért vagyunk itt, hogy adatot gyűjtsünk? – kérdezte Dominic.– Igen. Ha megtudnak valami újat és érdekeset, azt természetesen hasznosítani fogjuk, de

nem azért vannak itt, hogy gyűjtsék az információt, hanem azért, hogy felhasználják.– Vagyis visszakanyarodtunk az eredeti kérdéshez – állapította meg Dominic. – Mi a fenét

akarnak tőlünk?– Mit gondol? – kérdezte Alexander.– Azt gondolom, hogy valami olyat, aminek Mr. Hoover nagyon nem örült volna.– Úgy van. Nagy hóhányó volt, de a polgári jogokat mindig is tiszteletben tartotta. Mi nem.– Beszéljen – biztatta Brian.– A feladatunk az, hogy reagáljunk a hírszerzés értesüléseire. Hogy határozott lépéseket

tegyünk.– Ne nevezzük inkább végrehajtásnak?– Ne dramatizáljunk – felelte Alexander.– Miért éppen mi? – akarta tudni Dominic.– Nézze, a helyzet az, hogy a CIA egy kormányhivatal túl sok főnökkel és túl kevés

indiánnal. Hány kormányügynökség vezetője meri arra buzdítani az embereit, hogy tegyék kockára az életüket, és hányan merik vállalni a döntés felelősségét egy pénzéhes ügyvédektől hemzsegő világban? Emellett, ha valakit el kell távolítani az élők sorából, a döntésnek nagyon magasról kell jönnie, a parancsnoki lánc legtetejéről. A döntés joga fokozatosan, na jó, nem is annyira fokozatosan, a Nyugati Szárny Nagyfőnökéhez került. De ki akar ilyen ügyekről szóló dokumentumokat a portfoliójába, ahonnan később egy történész előbányászhatja, hogy a nyilvánosság elé tárja? Nem sok ilyen elnökünk akadt, úgyhogy a problémamegoldásnak ez a

65

módja szépen kiment a divatból.– Pedig nem sok olyan probléma van, amit egy megfelelő helyen és időben kilőtt .45–össel

ne lehetne megoldani – jegyezte meg a tengerészgyalogos.Pete bólintott.– Úgy van.– Tehát politikai merényletekről beszélünk? Ez veszélyes lehet – mondta Dominic.– Nem, az túl sok politikai bonyodalommal járna. Nem is nagyon volt rá példa az elmúlt

száz évben. Akadnak viszont emberek odakint, akiknek expressz Isten színe elé kellene járulniuk. Néha mi vagyunk azok, akik segítünk nekik.

– A francba… – Ez Dominic volt.– Várjunk egy percet! Ki hagyja jóvá ezt? – kérdezte Caruso őrnagy.– Mi.– Nem az elnök? Alexander megrázta a fejét.– Nem. Mint az előbb mondtam, nem sok olyan elnök van, aki elég tökös lenne ehhez. Túl

sokat foglalkoznak a sajtóval.– És mi lesz a törvénnyel? – tette fel a tőle elvárható kérdést Caruso ügynök.– A törvény, amint azt valamelyikük olyan emlékezetesen megfogalmazta, az, hogy „ne

rúgd seggbe a tigrist, ha nem akarod, hogy széttépjen a karmaival”. Maguk, fiúk, lesznek a tigris karmai.

– Csak mi? – csodálkozott Brian.– Nem, nem csak maguk, de a többiekről nem kell tudniuk.– Basszus… – dőlt hátra a széken Brian. – Ki hozta létre ezt a helyet? A Campust.– Egy fontos személyiség. A Campus el van látva a megfelelő jogosítványokkal, de nem

kötődik a kormányhoz. Semmilyen módon – tette hozzá Alexander.– Vagyis gyakorlatilag a saját szakállunkra fogunk embereket lelőni?– Nem sok lövöldözés lesz. Megvannak a saját módszereink. Lőfegyverekkel különben is

nehéz közlekedni. Gondolok itt például a repterekre stb.– Fegyvertelenül és fedezet nélkül fognak terepre küldeni minket? – hördült fel Dominic.– Gondoskodni fogunk a megfelelő fedőtörténetről, de diplomáciai védelemre nem

számíthatnak. Magukra lesznek utalva. A Campus nem létezik. Nem kap támogatást a szövetségi költségvetésből, még feketén sem, így nem jut olyan pénzekhez, melyek alapján lenyomozható lenne. Nem véletlenül, hiszen egyebek mellett minket is éppen a pénz vezet a rosszfiúk nyomára. Többnyire bankárnak vagy nemzetközi üzletembernek fogják kiadni magukat. Meg fogják tanulni a szükséges terminológiát, hogy nyugodtan elbeszélgethessenek bárkivel, mondjuk egy repülőgép fedélzetén. Az üzleti élet szereplői nem sokat árulnak el a munkájukról, mert tudják, hogy az információ pénz. Azt tehát senki nem fogja furcsállni, ha nem lesznek túl bőbeszédűek.

– Secret Agent Man – motyogta Brian.– Olyan embereket választunk be, akik tudnak önállóan gondolkodni és dolgozni, és akik

nem ájulnak el a vér láttán. Mindketten öltek már embert, mindketten olyan helyzetben, amire nem lehettek felkészülve, és mindketten jól kezelték a helyzetet. Egyikük sem sajnálja a történteket. Éppen ezért lesz ez a munkájuk.

– Mi lesz, ha elkapnak minket? – kérdezte az FBI–ügynök.– Akkor bevetjük az adu ászt, és mindketten szabadon távozhatnak a börtönből.– Na persze!– Az elnök által aláírt kegyelmi engedély – pontosított Alexander.Te jóságos ég, villant át Brianen.– Csak nem azt akarja mondani, hogy Jack bácsi…– Erre nem válaszolhatok, de ha akarják, megnézhetik az okmányt, mielőtt bevetésre

66

mennének. – Alexander az asztalra tette a kávéscsészéjét. – Nos, uraim, még van néhány napjuk, hogy átgondolják ezt az egészet, de utána dönteniük kell. Nem kis dolog, amit maguktól kérek. Nem lesz szórakoztató munka, se könnyű vagy kellemes, ellenben a hazájukat szolgálhatják. Vannak odakint emberek, akiket félre kell állítani.

– És ha nem a megfelelő embert tesszük hidegre?– Ez is előfordulhat, Dominic, de gondolom, sejti, hogy nem Teréz anya kisöccse lesz az

első célpontja. Mielőtt kiküldenénk, mindent tudni fog róla. Azt, hogy kicsoda és micsoda, és miért kell elintéznie.

– Remélem, nők nem lesznek köztük – mondta Brian. Egy tengerészgyalogos számára ez elképzelhetetlen lett volna.

– Eddig még nem voltak, de elméletileg nem lehetetlen. Szóval jól gondolják át, fiúk.– Jézusom – sóhajtott Brian, miután Alexander elment. – Ha ez volt a reggeli, milyen lesz

az ebéd?– Meglepett, amit hallottál?– Nem ért váratlanul, Enzo, de az, amilyen lazán előadta…– Ugyan, bratyó. Csak azt ne mondd, hogy még soha nem gondoltál arra, milyen jó lenne

kézbe venni az ügyeket.– Te zsaru vagy, Enzo. Neked most nem azt kellene mondanod inkább, hogy „álljunk csak

meg egy percre”?– De, csakhogy Alabamában már átléptem azt a bizonyos vonalat. Egész úton D. C–be

azon törtem a fejem, mit fogok bemesélni Gus Wernernek. Neki azonban a szeme se rebbent.– Akkor hát mi a véleményed?– Még várok egy kicsit, Aldo. Van egy mondásuk a texasiaknak: több felkötni való ember

van, mint ellopni való paripa.A szerepcsere meglepte Briant. Végtére is ő lett volna a „gung ho”15 tengerészgyalogos,

Enzo pedig a jó fiú, aki csak az után kattintja a bilincset a csirkefogó csuklójára, hogy előtte már ismertette vele az alkotmányos jogait.

Az, hogy mindketten képesek lelkiismeret furdalás nélkül ölni, immár nem volt kétséges a fivérek számára, de itt ennél sokkal többről volt szó. Amiről Alexander beszélt nekik, az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság volt. Amit bevetésen csináltak, az sem állt messze a gyilkosságtól, de mégis más volt, mert egyenruhában tették. Ez valahogy olyan volt, mintha a nemzet áldását adta volna rá. Aztán a csatatéren mindenki maga felelt a biztonságáért, és ha ebben kudarcot vallott, az az ő hibája volt, nem azé, aki az életét kioltotta. Ez azonban egy egészen más helyzet volt. Itt egyénekre kellett vadászni és előre megfontoltan gyilkolni, márpedig nem ebben nőtt fel, és a tengerészgyalogságnál sem erre tanították. Civil ruhában, civilként embereket ölni – ez egy kém dolga lett volna, nem egy amerikai tengerészgyalogosé. Utóbbinak dicsőség volt lenni, előbbinek már nem annyira, legalábbis a Hadtestnél ezt sugallták az embernek. Csakhogy már nem volt olyan, hogy a „becsület mezeje”, és a katonák nem párbajt vívtak egymással. Nem, az ellenséget úgy kellett legyőzni, hogy esélye se legyen védekezni. A szabályok azonban, a háború szabályai csak megváltoztak, de nem tűntek el. Most viszont arra akarták rávenni, hogy tegye félre őket, és váljon… mivé is? Bérgyilkossá?

Nem, ez nem ő volt. Afganisztánban nem álcázta magát… mondjuk halkereskedőnek egy városi utcán. Nem is voltak utcák azokban az átkozott hegyekben. Az egész inkább olyan volt, mint egy nagyvad utáni vadászat, ahol a vadnak is van fegyvere. Nemes harc volt, és az erőfeszítéseit elismerte a hazája egy kitüntetéssel, amit vagy viselni fog, vagy nem.

Egyszóval volt mit átgondolni a második reggeli kávé felett.– Jézusom, Enzo – dünnyögte.– Tudod, mi az álma minden egyes rendőrnek? – kérdezte Dominic.

15 Rendkívül lelkes és elkötelezett, (szleng)

67

– Megszegni a törvényt és megúszni? Dominic megrázta a fejét.– Volt ez a beszélgetésem Gus Wernerrel. Nem, nem arról, hogyan szeghetném meg a

törvényt, hanem arról, hogyan lehetnék legalább egyszer én a törvény. Isten bosszúálló angyala, ahogy ő fogalmazott. Aki lecsaphat, anélkül hogy ügyvédekkel kellene szarakodnia, aki egymaga igazságot szolgáltathat. Azt mondják, nagyon ritkán fordul elő ilyen, de akkor, Alabamában, meg kellett tennem, és hallod–e, átkozottul jó érzés volt. Csak persze vigyázni kell, hogy a megfelelő seggfejet tegyed hidegre.

– Hogyan lehetsz biztos benne? – kérdezte Aldo.– Ha nem vagy, akkor nem csinálod, bratyó. Azért még nem ítélhetnek el, hogy nem

gyilkoltál meg valakit.– Tehát gyilkosság?– Akkor nem, ha a seggfej rászolgált – felelte Enzo. Nem hangzott valami meggyőzően.

– Máris?– Igen. Hány emberünk van? – kérdezte Mohammed.– Tizenhat.– Ah. – Mohammed ivott egy kortyot a remek Loire–menti fehérborból. A vendége

Perrier–t ivott citrommal. – A nyelvtudásuk?– Megfelelő.– Nagyszerű. Mondja meg nekik, hogy készüljenek az utazásra. Mexikóba fogjuk repíteni

őket, ahonnan az új barátaink segítségével Amerikába mennek, hogy haladéktalanul munkához láthassanak.

– Insallah – bólintott a másik. Ha Isten is úgy akarja.Egy étterem teraszán ültek, a folyó közelében, egy félreeső zugban. Ha valaki messziről

nézte őket, két kedélyesen vacsorázó barátnak látszottak. Nem volt könnyű megjátszani ezt, miközben véresen komoly dolgokról tárgyaltak, de egyikük sem most csinálta először.

– Na és milyen érzés volt végezni a római zsidóval?– Nagyszerű, Ibrahim. Érezni, ahogy a teste elernyed, amikor átvágom a gerincvelőjét, és

látni a döbbenetet az arcán…Ibrahim szélesen elvigyorodott. Nem mindennapi esemény volt, annál is inkább, mert

Mohammed nem egy egyszerű Moszad–tiszttel végzett, hanem egy állomásvezetővel. Az izraeliek a leggyűlöltebb ellenségeik voltak, és egyben a legveszélyesebbek is.

– Isten kegyes volt hozzánk aznap.A Greengold–küldetés felüdülés volt Mohammed számára. Még csak nem is volt

nélkülözhetetlenül fontos. Jó móka volt hamis információkkal etetni a zsidót, aztán lépre csalni… Gyerekjáték volt, de Mohammed biztos volt benne, hogy most egy darabig nem lesz az. Az izraeliek mindig tanultak a hibáikból. Mindenesetre jó érzés volt leteríteni egy tigrist. Kár, hogy nem nyúzhatta meg. Igaz, nem lett volna hova kiakasztania a bőrét. Már nem volt állandó otthona, csak többé vagy kevésbé biztonságos rejtekhelyei. De mindenért nem aggódhatott, különben semmire nem jutott volna. Ahogyan a bajtársai, ő sem félt a haláltól. Egyedül a kudarctól tartott, de nem állt szándékában kudarcot vallani.

– Az utazást megszervezem, csak tudnom kell hozzá a találkozók időpontjait. A fegyverekről új barátaink gondoskodnak?

– Igen.– És hogy fognak a harcosok bejutni Amerika területére?– Erről a barátaink gondoskodnak. Először csak egy háromfős csapatot küldjön, és ha

minden simán zajlott, mehetnek a többiek is.– Természetesen.

68

Mindannyian ismerték a műveleti biztonság szabályait. Sok leckét vettek már belőle, és egyik sem volt kellemes. A világ börtönei tele voltak a Szervezet tagjaival, azokkal, akik elég balszerencsések voltak ahhoz, hogy megmeneküljenek a haláltól. Akció közben meghalni nemes és bátor vég volt, míg börtönbe kerülni, mint egy közönséges bűnöző, maga a szégyen, de a helyzet nem mindig úgy alakult, ahogy azt a harcosok szerették volna. Ráadásul a nyugati börtönök nem is voltak olyan rosszak. A bezártság igen, de nem bántalmazták őket, és a táplálkozási szokásaikat is tiszteletben tartották.

Ezek a nemzetek olyan gyengék és ostobák voltak, hogy még azoknak is megkegyelmeztek, akikről tudták, soha nem fogják viszonozni ezt. De ez nem Mohammed hibája volt.

– A francba! – morogta Jack. Ez volt az első napja a ház „fekete” oldalán. A pénzügyi tréningje a családi hátterének köszönhetően jól haladt., Anyai nagyapja, Joe Muller mindig a szárnyai alá vette, ha elvetődött hozzájuk. Az apja és a nagyapja igyekeztek tisztelni egymást, de az öreg nem rejtette véka alá a véleményét: meggyőződése volt, hogy az igazi férfiak az üzleti életben tevékenykednek, nem a politika sarában. Azt ugyan elismerte, hogy a veje egészen ügyesen intézte a dolgait Washingtonban, de amennyi pénzt ezzel az energiával a Wall Streeten csinálhatott volna… Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy mondhat le valaki erről. Kicsi Jacknek ezt persze soha nem mondta, de érezni lehetett, hogy így gondolja. Jack Juniornak tehát meglett volna rá a lehetősége, hogy elszegődjön valamelyik nagyobb házhoz, és valószínűleg hamar felkapaszkodott volna a létrán, de az, amit most csinált, sokkal izgalmasabb volt ennél. Végre túljutott a gazdasági részen, és most itt volt a Campus műveleti osztályán. A részlegnek nem ez volt az igazi neve, de a tagjai csak így emlegették.

– Hogy lehetnek ennyire hatékonyak?– Mi az, Jack?– Az NSA csípte el. – Átadta a papírt Tony Willsnek.– A digitális telefonoknak köszönhető – mondta Wills, miután elolvasta a jelentést. –

Nagyon tiszta jelet adnak, a számítógépek könnyen azonosíthatják a beszélő feleket, ha rendelkezésre áll a hanglenyomatuk. Látom, csak az egyiket sikerült. – Az azonosított személy egy terroristakapcsolatairól ismert férfit azonosított.

A beszélgetés olyan semmitmondó volt, hogy felvetődhetett a kérdés, egyáltalán mi a fenének hívta fel az egyik a másikat. Persze azt sem lehetett kizárni, hogy kódszavakat használnak, és éppen a biológiai hadviselés vagy egy újabb jeruzsálemi robbantás sorozat a téma. Esetleg. Valószínűbb volt azonban, hogy csak az idejüket múlatják: az emberek szeretnek fecsegni, bárhol is éljenek. Még akkor is, ha éppen Szaúd–Arábiában. Ami olyan mély benyomást tett Jackre, az az volt, hogy a beszélgetést valós időben szűrték ki.

– Gondolom, tudja, hogy működnek a digitális telefonok. Folyamatosan küldik az „itt vagyok” jelet a cellának, és mindegyik készüléknek van egy egyéni azonosító kódja. Ha ezt sikerült azonosítani, akkor már csak figyelni kell, mikor szólal meg a telefon vagy mikor kezdeményez hívást a gazdája. Ugyanígy azonosítani tudják a hívót is. A feladata nehezebbik része megszerezni a kódot. Most viszont eggyel több telefonazonosító van, amit a számítógép figyelhet.

– Hány telefont figyelnek így? – kérdezte Jack.– Több mint százezret, és ez még csak Délnyugat–Ázsiára vonatkozik. Nagyjából

tízezerből egy eredményt is hoz. Néha igazi eredményeket – tette hozzá Wills.– Gondolom, a gép a gyanús szavakat figyeli a beszélgetésekben.– És a gyanús neveket. Sajnos, odaát túl sok embert hívnak Mohammednek. Ez a

legnépszerűbb név a világon. Sok a patronimikon és a becenév is. Másik gond a telefonok klónozása. A legtöbb Európában, főként Londonban készül, ahol a legtöbb készüléken

69

nemzetközi szoftverek futnak. De az is ugyanígy gondot jelenthet, ha egy fickó vesz egyszerre mondjuk egy tucat telefont, és mindegyiket csak egyszer használja. Őket sem ejtették a fejükre, viszont hajlamosak elbízni magukat. Mindig akad olyan, aki elkottyant valamit, amit nem kellett volna, és az információ máris megy a nagy NSA/CIA könyvbe, amelyhez szabad hozzáférésünk van a termináljainkról.

– Értem. Na és ki ez a tag?– Uda bin Szali. Gazdag család sarja, közel állnak a királyhoz. Az apuci egy tekintélyes

szaúdi bankár. Tizenegy fia és kilenc lánya van. Meg négy felesége, szóval igencsak virgonc. Nem rossz ember, azt mondják, csak túl engedékeny a gyerekeivel szemben. Figyelem helyett pénzzel halmozza el őket, akár egy hollywoodi nagyágyú. Uda a tinédzserkor végén fedezte fel Allahot, és a szunnita iszlám szélsőjobb vahabita ágához csatlakozott. Mondanom sem kell, hogy nem kedvel minket. Rajta tartjuk a szemünket, mert lehet, hogy a kulcsot jelenti a pénzügyeik megfigyeléséhez. A CIA–s aktájában van róla egy fénykép. Huszonhét éves, öt láb nyolc hüvelyk magas, nyúlánk fickó gondosan nyírt szakállal a képén. Sokat van Londonban, szereti az egy órácskára megvásárolható nőket. Nőtlen, ami szokatlan arrafelé, de ha meleg, azt jól leplezi. A briteknek sikerült lányokat juttatniuk az ágyába. Azt mondják, nagyon fickós, ami ugye el is várható az ő korában, és meglehetősen találékony.

– Pokoli munka lehet egy képzett hírszerző tiszt számára – jegyezte meg Jack.– A szolgálatok előszeretettel bérelnek fel prostituáltakat – magyarázta Wills. – Ezek a

lányok szeretnek locsogni, és jó pénzért bármire kaphatók. Uda különösen a „csirke a kosárban” felállást szereti. Még soha nem próbáltam. Ázsiai specialitás. Tudja, hogy kell lehívni a dossziéját?

– Még nem – felelte Jack.– Akkor figyeljen. – Wills odagurult a forgószékével, és megmutatta neki. – Ez az

általános index. A jelszava: SOUTHWEST 91.Jack Junior lelkiismeretesen bepötyögte, és a dosszié lejött egy Acrobat grafikus fájl

formájában.Az első fotó egy útlevélből származhatott, a további hat azonban már nem volt ennyire

hivatalos. Jack Juniornak sikerült nem elvörösödnie. Annak ellenére, hogy katolikus iskolákba járt, a maga idejében épp elég Playboyt látott.

Wills folytatta a nap leckéjét: – Az, ahogyan egy férfi a nőkkel bánik, sok mindent elárul róla. Van Langleyben egy

agyturkász, aki részletesen elemezni szokta őket ebből a szempontból. A szakvéleményének ott kell lennie valahol a mellékletek közt. Langleyben „altesti információnak” hívják. A doki neve Stefan Pizniak, a Harvard Orvosi Egyetemen tanít. Ha jól emlékszem, normálisnak nevezte a kölyköt, figyelembe véve a korát, a vagyoni helyzetét és a társadalmi hátterét. Mint látni fogja, sokat lóg együtt londoni kereskedelmi bankárokkal, hogy ellesse tőlük a szakma fortélyait, és azt mondják, egészen jól csinálja. Okos, megnyerő és jóképű. Ami a pénzt illeti, óvatosan és konzervatívan bánik vele. Nem iszik és vallásos, de nem akar senkit sem megtéríteni. Az iszlám szabályait betartja.

– Mitől rosszfiú akkor? – kérdezte Jack.– Sokat beszélget olyanokkal is, akiket mi is ismerünk. Arról, hogy Szaúd–Arábiában

kikkel találkozik, semmit sem tudunk. A háza táján nem figyeltettük. Még a britek sem, pedig nekik jóval több emberük van ott, mint a CIA–nak. Állítólag azért nem, mert nem elég veszélyes. Milyen kár. Az apja állítólag egy egészen rendes szivar. Meg fog szakadni a szíve, ha megtudja, hogy a fia rossz társaságba keveredett.

Wills úgy döntött, épp elég bölcsességet osztott meg fiatal kollégájával, és visszatért a saját munkaállomásához.

Az ifjabbik Jack Ryan a képernyőről figyelő arcra nézett. Az anyja nagyon jó emberismerő volt, csak egy pillantást kellett vetnie egy emberre, és máris mindent tudott róla, de tehetségét

70

nem örökítette át a fiára. Jack főként a nőket ismerte ki nehezen, de ezzel, vigasztalta magát, nem volt egyedül. Azért csak nézte az arcot, és megpróbált olvasni egy tőle hatezer mérföldre lévő, más nyelvet beszélő, más vallást gyakorló ember agyában. Azt tudta, hogy az apja kedveli a szaúdiakat. Különösen az egyik kormánytaggal, Ali bin Szultán herceggel volt jóban. Egyszer Jack is találkozott vele, de csak futólag. A szakállára és a humorérzékére emlékezett belőle. Az idősebb Jack hitének egyik alappillére volt, hogy alapjában véve minden ember egyforma, és ezt a látásmódját sikerült a fiába is beleoltania. Ez persze nem jelentette azt, hogy minden ember jó. Rossz emberek mindenütt voltak, és ezt az amerikaiak nemrégen a saját bőrükön is tapasztalhatták. Ezzel a jelenlegi elnök is tisztában volt, de úgy tűnt, még nem tudta eldönteni, hogyan kezelje a helyzetet.

Jack átolvasta az aktát. Uda bin Szali nagy pénzeket mozgatott. Az apja pénzét? Ha igen, az öreg nagyon gazdag lehetett: nem volt olyan londoni bank, amellyel ne lett volna ügyletük, és ez jelentett valamit. A britek fővárosa még mindig a bankvilág központja volt.

Jack nem hitte volna, hogy a Nemzeti Adatbiztonsági Ügynökség ilyen helyekre is be tud törni.

Százmillió itt, százmillió ott… Szali a tőkemegőrzési üzletben ügyködött, ami azt jelentette, hogy a feladata nem megforgatni a tőkét, hanem gondoskodni arról, hogy az arannyal teli láda fedele hermetikusan le legyen zárva. Hetvenegy alszámla volt, melyek közül hatvanhármat sikerült azonosítani. Lányok? Politika? Sport? Befektetések? Autók? Olajüzlet? Miről beszélgethettek a gazdag szaúdi hercegecskék? Erről nem szólt az akta. Miért nem próbálták kideríteni a britek? A prostik nem sok érdemlegeset mondtak, kivéve azt, hogy bőkezű borravalót adott minden lánynak, aki ügyesen szolgálta ki Berkeley téri házában. Előkelő helyen lakott, állapította meg Jack, mégse volt sofőrje. Volt egy nyitható tetejű, fekete Aston Martinja, de ritkán vezette, inkább taxival járt. Sokat járt a követségre.

Nesze semmi, fogd meg jól, gondolta Jack. Meg is jegyezte Willsnek.– Igen, tudom, de biztos lehet benne, hogy ha sárosnak bizonyul, utólag olyan

információkat fog találni benne, amelyeknek ki kellett volna szúrniuk a szemét. Ez a gond ezzel az átkozott szakmával. És ne feledje, hogy mi már a feldolgozott adatokat látjuk, amit egy szerencsétlen flótás már megemésztett nekünk. A kérdés csak az, hogy mit nyelt le közben mint látszólag jelentéktelen adaléka? Ki tudhatja, fiam? Senki.

Apa is ezt csinálta – emlékeztette magát Jack. Gyémántok után kutatott egy kupac szarban. Azt viszont nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz. Az mindenesetre világos volt, hogy olyan pénzmozgásokat kell találnia, amelyek kilógnak a sorból. Ez aztán favágómunka volt a javából, és még csak nem is mehetett az apjához tanácsot kérni. Biztosan kiakadt volna, ha megtudja, hogy itt dolgozik, és az anyja se lett volna elragadtatva a hírtől.

De mit számított ez? Felnőtt, azt kezdhetett az életével, amit akart. Vagy mégse? A szülők mindig szülők maradnak, bármilyen idős is legyen az ember. Bizonyítanod kell nekik, meg kell mutatnod, hogy nem hiába gondoskodtak rólad, neveltek olyan féltő szeretettel. Hogy jó úton jársz. Vagy valami ilyesmi. Az apja ezt megúszta. Vajon mit gondoltak volna róla a szülei?

Biztosan aggódtak volna érte, és haragudtak volna rá, hogy ekkora kockázatot vállal. És ehhez már az is elég lett volna, amit Jack tudott. De ki tudja, mi minden volt még, amiről nem tudhatott? Rengeteg üres folt volt az emlékezetében, alkalmak, amikor az apja nem volt otthon, és az anyja nem tudta vagy nem akarta megmondani, hogy merre jár. És most tessék, itt volt ő, és ha még nem is éppen ugyanazt csinálta, jó úton volt afelé… Nos, az apja mindig azt szokta mondani, hogy a világ egy őrültekháza. Most majd kiderül, hogy igazat mondott–e.

71

7. fejezetTRANZIT

Libanonból indult a ciprusi járattal, majd tovább a KLM–mel a hollandiai Schipol reptérre, onnan pedig Párizsba. Franciaországban a tizenhat ember nyolc különböző szállodában szállt meg. Az utasítás értelmében ki kellett menniük az utcára, hogy az angol nyelvtudásukat gyakorolják a mérsékelten segítőkész franciákon. A párizsi hölgyek egy része ugyanakkor az átlagnál jobban beszélte az angolt, és roppant készségesnek bizonyult – de nem ingyen. A férfiak átlagosak voltak, mindannyian a húszas éveik végén, borotváltak, normális testalkatúak, viszonylag jól öltözöttek. A nyugtalanságukat ügyesen leplezték, és ügyeltek arra, hogy feleslegesen ne hívják fel magukra a figyelmet, mert tudták, hogy a francia rendőrök hírhedten alaposak. Katari útlevelekkel utaztak, de egy hamis útlevél akkor sem állhatta volna ki egy mindenre kiterjedő vizsgálat próbáját, ha maga a francia külügyminiszter adja ki. Éppen ezért igyekeztek beleolvadni a tömegbe, és mosolyogni mindenkire, akivel találkoztak, ahogyan az egy turistától várható. Szerencséjükre éppen turistaszezon volt Párizsban, és a város tele volt hozzájuk hasonló emberekkel, akiknek a többsége egy kukkot sem értett franciául. A franciák sehogyan sem értették, hogyan lehet valaki olyan műveletlen, hogy nem beszéli a 1nyelvüket – de a pénzük ettől még pénz volt, és a párizsiak örömmel elfogadták.

A következő nap reggelije nem zárult eget rengető bejelentésekkel, ahogyan Pete délelőtti előadása sem.

– Unalmasnak találták? – kérdezte ebéd közben a férfi.– Nos, nem mondanám, hogy hanyatt vágtam magam tőle – felelte őszintén Brian.– Majd látni fogják, hogy a valóságban egészen más. Képzeljék el magukat egy keleti

piacon, emberek ezreivel körülvéve. És ebben a tömegben kell megtalálniuk egyetlen személyt úgy, hogy közben még észrevétlenek is maradjanak. Délután ezen fogunk dolgozni. Magának már volt része ilyenben, Dominic?

– Nem igazán. Csak az alapok ismerősek. Ne nézz közvetlenül az alanyra, legyen rajtad kifordítható ruha, és ha olyan környezetben vagy, hogy hordanod kell, legyen nálad több nyakkendő is. És persze semmi egyéni akció, szorosan együtt kell működni a többiekkel. De gondolom, úgysem fogunk akkora apparátussal dolgozni, mint az Iroda.

– Távolról sem, úgyhogy tartaniuk kell a távolságot, míg el nem jött az idő. Akkor viszont olyan gyorsan kell megközelíteniük, amennyire csak lehetséges az adott körülmények közt…

– És hidegre tesszük a fickót? – kérdezte Brian.– Még mindig vannak fenntartásaik?– Még nem sétáltam ki, Pete. Mondjuk inkább azt, hogy nem vagyok teljesen nyugodt. De

ezt most hagyjuk.Alexander bólintott. – Rendben. Szeretjük azokat, akik tudnak hideg fejjel gondolkodni.– Kénytelenek vagyunk. Inkább arról beszéljen, mi van akkor, ha menet közben kiderül,

hogy a kiszemelt célpont mégsem bűnös?– Akkor leválnak róla, és bejelentkeznek. Elméletileg lehetséges, hogy téves megbízatást

kapnak, de legjobb tudomásom szerint még nem volt rá példa.– Egyetlenegy sem?– Ahogy mondja – állította Alexander.– Ha valami tökéletes, az nekem mindig gyanús – jegyezte meg a tengerészgyalogos.– Igyekszünk jól végezni a munkánkat.

72

– Mik a szabályok? Oké, lehet, hogy nem kell már most tudnom, ki fog elküldeni minket embert ölni, de azért jó lenne tudni, milyen kritériumoknak kell megfelelnie valakinek, hogy halállistára kerüljön a neve.

– Olyan emberekről van szó, akik közvetve vagy közvetlenül amerikai polgárok halálát okozták, vagy ezt tervezik tenni. Azért senkit nem fogunk eltakarítani, mert túl hangosan énekelt a templomban vagy mert elfelejtette visszavinni a könyvet a könyvtárba.

– Terroristákról van szó, nem igaz?– Ja – vágta rá Pete.– Miért nem tartóztatják le őket?– Mint maga Afganisztánban?– Az más volt – tiltakozott a tengerészgyalogos.– Miért?– Nos, először is egyenruhás harci egység voltunk, és egy törvényesen létrehozott hatóság

parancsait teljesítettük.– De azért maga is kezdeményezett, nem igaz?– A tisztektől elvárják, hogy használják a fejüket. A küldetés célját azonban a

parancsnokság jelölte ki.– És maga nem kérdőjelezte meg?– Nem. Hacsak nem nyilvánvaló őrültség, nem tesszük.– És ha valamit nem megtenni őrültség? – kérdezte Pete. – Amikor esélye lenne fellépni

olyanok ellen, akik pusztítani akarnak?– Ezért van a CIA és az FBI. – De ha ők ilyen vagy olyan okból nem tudják elvégezni a munkát, akkor mi van? Csak

tegyék a rosszfiúk a dolgukat, és majd utána bíróság elé állítják őket? Maga is tudja, hogy ezt nem lehet. Ezért vagyunk mi. Amikor a hagyományos módszerek már nem működnek, akkor rajtunk a sor.

– Milyen gyakran fordul ez elő? – kérdezte Dominic, hogy védje Briant.– Egyre gyakrabban.– Eddig hány ilyen esetük volt?– Ezt nem kell tudniuk.– Pedig én szeretném hallani – mondta mosolyogva Dominic.– Türelem, fiúk. Még nem tagjai a klubnak – válaszolta Pete, jelezve, hogy erről nem kíván

vitát nyitni.– Oké, Pete – bólintott rá Brian némi gondolkodás után. – Mindketten szavunkat adtuk,

hogy amit itt hallunk, az köztünk marad. Ez eddig rendben is van. A gond az, hogy engem nem erre képeztek ki. Nem arra, hogy hidegvérrel gyilkoljak.

– Senki sem várja el magától, hogy élvezze. Odaát, Afganisztánban mindig a szemükbe nézett? Egyszer sem fordította félre a fejét?

– De igen. Kétszer is – ismerte el Brian. – De a csatamező nem olimpiai sportpálya – tette hozzá erőtlen tiltakozásként.

– Ahogyan a világ többi része sem, Aldo. – Alexander látta a fiún, hogy most megfogta. – Ez egy tökéletlen világ. Ha javítani akarnak rajta, akkor csak tessék, de figyelmeztetem magukat, hogy már mások is megpróbálták. Én inkább valami biztonságosabbat és kiszámíthatóbbat választanék. Képzeljék csak el, hol tarthatnánk most, ha valaki elintézte volna Hitlert 1934–ben vagy Lenint 1915–ben svájci tartózkodása alatt. A világ sokkal szebb lett volna, nem igaz? A dolgok egészen másként alakultak volna. Mi azonban nem megyünk el idáig. Mi nem veszünk részt merényletekben. Mi olyan kis cápákra vadászunk, akiket hagyományos módszerekkel nem lehet bekeríteni. Nem a legjobb megoldás, ezt mi is tudjuk, de jobb, mint ölbe tett kézzel ülni. Azt pedig, hogy beválik–e vagy sem, majd meglátjuk. Ennél rosszabb már úgysem lehet, nem igaz, Dominic?

73

Dominic egy pillanatra sem vette le a tekintetét Pete arcáról. A férfi most valami olyat mondott el nekik, amit talán nem lett volna szabad: a Campusnak még nem voltak végrehajtói. Ők lesznek az elsők. Ami azt jelentette, hogy nagy reményeket fűznek hozzájuk – ez jó volt –, de egyben azt is, hogy hatalmas felelősség fogja terhelni őket – aminek Dominic már kevésbé tudott örülni. Az is nyilvánvaló volt, hogy Alexander nem a személyes tapasztalatait adja át nekik. Egy kiképzőtisztnek elvileg olyan személynek kell lennie, aki már élesben is csinálta azt, amit tanít. Ezért volt az akadémián az oktatók többsége tapasztalt ügynök. Ők el tudták mondani neked, hogy mire számíthatsz. Pete azonban csak azt tudta megmondani nekik, hogy mit kell tenniük. A kérdés már csak az volt, hogy miért éppen őt és Aldót választották elsőknek?

– Értem, Pete – mondta Dominic. – Egyelőre maradok.– Én is – csatlakozott hozzá Brian. – Csak tudni akarom, mik a szabályok.Pete nem akarta azt mondani nekik, hogy azokat majd menet közben fogják kialakítani.

Úgyis rá fognak jönni. Hamarosan.

A repterek mindenütt repterek, és az utasok mindenütt utasok, ők pedig nem akartak kilógni a sorból. Kulturáltan bejelentkeztek, leadták a poggyászaikat, és türelmesen várták, hogy elhangozzon a beszállásra buzdító felszólítás. Közben dohányoztak – csakis a kijelölt helyen – vagy olvasták a reptéri butikok valamelyikében beszerzett könyvüket. Illetve voltak, akik csak úgy tettek, mert akadtak köztük olyanok is, akiknek gondjaik voltak a nyelvvel. A repülőn kérdezés nélkül megették az eléjük rakott ételt, aztán szundítani próbáltak. Amikor nem ezt tették, feltűnés nélkül az utastársaik arcát memorizálták. Nem tudhatták, hogy a rendkívül alapos előkészületek ellenére nem fogják–e viszontlátni valamelyiküket az elkövetkező napok, hetek során. Allahhal viszont mielőbb szerettek volna találkozni, és arra is kíváncsiak voltak, mivel fogja jutalmazni a Szent Ügyért hozott áldozataikat. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy még magának Mohammednek, béke és áldás szálljon rá, az ékesszólása sem lehetett elég a Paradicsom gyönyörűségeinek a leírására. Annak idején olyan embereknek kellett szemléletes képet festenie róla, akik nem láthattak sem sugárhajtású repülőgépet, sem autót, sem számítógépet. Milyen lehetett akkor az igazi természete? Olyan mérhetetlenül csodálatos lehetett, hogy arra nem volt szó; egy édes rejtély, ami arra várt, hogy felfedezzék. És fel is fogják, tökélték el magukban. Az érzés azonban túlságosan fennkölt volt ahhoz, hogy megosszák egymással. Inkább szundítani próbáltak – az eljövendő Szent Mártírok igaz álmát aludni. Tejről, mézről és szüzekről álmodtak.

Szali, állapította meg Jack, maga volt a megtestesült rejtély, holott a CIA által összeállított aktájában, az „altesti információk” között, még a péniszmérete is szerepelt. A brit prostik szerint ebből a szempontból messze átlagos volt, de annál ügyesebben használta – arról nem is beszélve, hogy bőkezűen osztogatta a borravalót. A legtöbb férfival ellentétben nem sokat árult el magáról. Többnyire az esőről és a zord londoni időjárásról beszélt, vagy aktuális hölgytársasága szépségét dicsérte. Néha kézitáskát adott ajándékba – általában Louis Vuittont –, amit a lányok nagyra értékeltek. Ketten jelentettek a Temzei Háznak, ahogyan a brit titkosszolgálatot és belbiztonsági szolgálatot az új, közös székház miatt nevezték. Jó üzlet volt nekik, gondolta Jack, mert két oldalról is dőlt a pénz – bár a britek valószínűleg nem ajándékoztak táskákat az informátoraiknak.

– Tony!– Tessék, Jack? – nézett fel Wills.– Honnan tudjuk, hogy ez a Szali rosszfiú?– Nem tudjuk, míg el nem követ valami disznóságot, vagy el nem csípünk egy

74

kompromittáló üzenetváltást.– Vagyis csak ellenőrzöm a fickót.– Pontosan. Sok ilyenben lesz része. Eddig mire jutott vele?– Megtudtam, hogy kanos.– Ha még nem tűnt volna fel, Junior, nem könnyű egyszerre gazdagnak és facérnak lenni.– Jó, de én soha nem fizetnék érte – tiltakozott Jack.– Egyéb? – kérdezte Wills.– Nem sokat beszél.– És ebből mire következtet?Ryan hátradőlt a forgószékében, hogy átgondolja. Ő se sokat beszélt a barátnőivel,

legalábbis az új munkájáról nem. Amint kimondta, hogy „pénzügyi gazdálkodás”, a legtöbb nő mintha transzba esett volna. Jelentett ez valamit? Lehet, hogy Szali egyszerűen nem volt a szavak embere. Vagy így is elég magabiztos volt, és úgy gondolta, hogy a pénz minden szónál ékesebben beszél helyette. A készpénz, mert mindig azzal fizetett. De miért? Nem akarta, hogy a családja megtudja, mennyit költ? Nos, ami azt illeti, ő sem akarta, hogy az apja és az anyja tudomást szerezzen a szerelmi életéről. Ritkán vitt haza lányokat, részben azért, mert az anyja elijesztette őket. Érdekes módon nem az apjától tartottak, hanem a szigorú doktornőtől. A legtöbben ugyan csodálatos asszonynak tartották, de sokan feszélyezve érezték magukat a jelenlétében. Az apja más volt. Annak ellenére, hogy nem akadt olyan foka a ranglétrának, amelyre ne hágott volna fel, az ismerősök számára csak egy ezüstös hajú mackó volt, aki imádott fogócskát játszani Kyle–lal a Chesapeake–öbölre néző kertben. A legkisebbik Ryan még kisiskolás volt, abban a korban, amikor még az érdekli a legjobban az embert, hogy létezik–e a Télapó vagy sem. Valószínűleg volt valaki az osztályában, aki „mindent tudott”, és nem tudta tartani a csőrét. Katie már felvilágosult volt ebből a szempontból. Még mindig szerette a Barbie babákat, de tudta, hogy apa és anya vette őket Glen Burnie–ben a Toys R Usban, és azt is tudta, hogy szenteste ők szokták feldíszíteni a karácsonyfát – amit az apja nagyon élvezett, még ha mindig morgott is miatta. Ha már nem hiszel a Télapóban, akkor megette a fene az egészet…

– Arra következtetek belőle, hogy nem szeret locsogni. Másra nem – mondta végül Jack. – Feltéve, amit nagyon remélek, hogy nem kell a következtetésekből „tényeket” gyártani.

– Jó válasz. Sokan másképp gondolják, de mi itt nem. A spekuláció a marhaság szülőanyja. A CIA agyturkásza tudja, hogy mit csinál, de ő már megtanult különbséget tenni tény és feltételezés között. Nos, meséljen nekem Mr. Szaliról – parancsolta Wills.

– Kanos, és nem sokat beszél. Nagyon konzervatívan kezeli a család pénzét.– Van arra utaló jel. hogy rosszfiú volna?– Nincs, de érdemes figyelni rá szélsőséges vallásos nézetei miatt, ha ez a megfelelő

kifejezés. Az is feltűnő, hogy sok tekintetben nem úgy viselkedik, mint a gazdag családok vele egykorú leszármazottjai. Például nem dicsekszik a pénzével. Ki figyelt fel rá?

– A britek. Egy idősebb elemzőjüknek keltette fel az érdeklődését. Aztán Langley belepillantott az aktába, és létrehozta a sajátját. Közben elcsíptek egy beszélgetést, és mint kiderült, a másik fél szintén saját aktával rendelkezett Langleyben. A beszélgetés során nem hangzott el semmi kompromittáló, de kapcsolatba léptek egymással, és ez bőven elég volt – magyarázta Wills. – És tudja, sokkal könnyebb megnyitni egy aktát, mint lezárni. Az NSA számítógépei figyelik a mobiltelefonját, és valahányszor használja, jelentik. Én is átolvastam az aktáját. Szerintem is érdemes figyelni rá, de hogy miért, azt magam sem tudnám megmondani. Ebben a szakmában az ember egy idő után megtanul bízni az ösztöneiben, Jack. És ha már ennyit foglalkozott vele, ezennel kinevezem a kölyök házi szakértőjének.

– Azt kell majd figyelnem, hogyan kezeli a pénzt?– Pontosan. Tudja, nem is kerül olyan sokba egy rakás terrorista finanszírozása. Legalábbis

az ő mércéjével mérve. Mondjuk egymillió dollárba. Ez rengeteg pénz, ha valaki máról

75

holnapra él, és a járulékos költségek sem vészesek. A lényeg az, hogy az egyenlegkülönbségekre kell figyelnie, mert jó esély van rá, hogy ha csinál valamit, azt a nagyobb tranzakciók árnyékába rejti.

– Én nem vagyok könyvelő – figyelmeztette Jack. Az apja okleveles könyvvizsgáló volt, de sohasem könyvelt, még az adóbevallását sem ő készítette el. Mindez egy jogi cég dolga volt.

– Tud számolni?– Persze.– Akkor tartsa nyitva a szemét, és számoljon.Pedig a kémfilmek nem ezt ígérték, gondolta szívfájdalommal Jack. A filmek izgalmas

tűzpárbajokat és Ursula Nincsdressz kaliberű hölgyek garmadáját ígérték, akik alig várták, hogy ágyukba csábíthassák a főhőst. Csakhogy azok filmek voltak, ez pedig maga a valóság.

– Ennyire siet a barátunk? – kérdezte meglepetten Ernesto.– Úgy tűnik. A norteamericanók nagyon rájuk szálltak az utóbbi időben. Gondolom, most

meg akarják mutatni nekik, hogy még mindig vannak méregfogaik. Szerintem ez olyan becsületkérdés náluk – vélte Pablo.

– Akkor most hogyan tovább?– Ha sikerült elszállásolni őket Mexikóvárosban, előkészítjük a beutazásukat Amerikában,

és fegyvereket szerzünk nekik.– Bonyodalmak?– Ha a norteamericanóknak sikerült beépülniük a szervezetünkbe, akkor megneszelhetnek

ezt–azt, de ezt már számba vettük.Igen, futólag, emlékezett vissza Ernesto, de akkor még messze voltak a megvalósítástól.

Most viszont itt volt a nyakukon, és így már nem is tűnt olyan távoli lehetőségnek. Ugyanakkor már nem visszakozhattak. Ezt se a becsületük, se az üzleti érdek nem engedte. Az Európai Unióba szánt kokainszállítmány már útra készen állt, és busás hasznot ígért. Egy ekkora lehetőséget nem hagyhattak kihasználatlanul.

– Hány ember érkezik?– Azt mondja, tizennégy. Mind fegyvertelen.– Na és mire lesz szükségük?– Könnyű gépfegyverekre és pisztolyokra – felelte Pablo. – Van Mexikóban egy

partnerünk, aki meg tudja oldani kevesebb, mint tízezer dollárért. További tízezerért azt is vállalja, hogy Amerikában adja át őket. Így elkerülhetjük a bonyodalmakat a határátlépésnél.

– Bueno, legyen. Te is Mexikóba repülsz? Pablo bólintott.– Holnap reggel. Mivel ez lesz az első alkalom, szeretnék személyesen koordinálni a

barátaink és a coyoték között.– Légy óvatos – mondta Ernesto. Nehéz lett volna pótolnia Pablót, ha valami balszerencse

folytán elveszti.– Hogyne, jefe. Ki akarom deríteni, mennyire megbízhatóak ezek az emberek. Különben

hogyan támaszkodhatunk rájuk Európában?– Igen, igazad van – mondta tűnődve Ernesto. Mint a legtöbb üzlet esetében, most is

elfogta a nyugtalanság a megvalósulás küszöbén, de nem volt öregasszony. Nem félt határozottan dönteni.

Az Airbus a kapuhoz gurult. Először az első osztály utasai hagyhatták el a gépet, hogy a padlóra festett színes nyilakat követve a vámtisztek és a bevándorlási hivatal munkatársai elé

76

járuljanak. Itt kijelentették, hogy nincs elvámolnivalójuk, hagyták, hogy egy pecsétet nyomjanak az útlevelükbe, és már mentek is tovább megkeresni a poggyászukat. A csoport vezetőjét Musztafának hívták. A szaúdi születésű férfi arca simára volt borotválva, ami őt nagyon irritálta, a hölgyekre azonban – pillantásaik alapján – kifejezetten pozitívan hatott. Abdullah nevű társával visszaszerezték a táskáikat, aztán kimentek az épület elé, ahol állítólag már várták őket. Ez volt az első alkalom, hogy igénybe vették újdonsült nyugati barátaik segítségét, és egyelőre nem kellett csalódniuk: valaki ott állt egy MIGUEL feliratú kartonnal. Musztafa, akinek ez volt a kódneve, odament hozzá, és megszorította a kezét. A férfi némán intett nekik, hogy kövessék. Egy barna Plymouth furgonhoz vezette őket. A táskákat hátratették, ők pedig beültek középre.

A sofőr szótlanul vezetett át a Mexikóvárosra boruló fülledt szmogon. Ha ez utóbbi nem is – a bűz sokkal kellemetlenebb volt mint gondolták –, a mexikói jó benyomást tett rájuk szótlanságával. Ők maguk is azt vallották: ha valakinek nincs mondanivalója, akkor hallgasson.

A szálloda, mint arra számítottak, elegáns volt. Bejelentkeztek, Musztafa bemutatott egy VISA kártyát, s öt perc sem telt be már poloskák után kutattak tágas negyedik emeleti szobájukban

– Azt hittem, sosem ér véget a repülés – morogta Abdullah, miután meggyőződtek róla, hogy nincsenek rejtett mikrofonok. A mini-bárhoz lépett, hogy kivegyen egy üveg palackozott vizet. A csapvizet, figyelmeztették őket otthon, errefelé csak tisztálkodásra szabad használni.

– Én is. Hogy aludtál?– Rosszul. Arra gondoltam, hogy az alkohol, ha másra nem jó, legalább kiüti az embert.– Sokan éppen ezért élnek vele – felelte Musztafa. – Meg a kábítószerrel.– A kábítószer gyűlöletes dolog Isten előtt – jegyezte meg Abdullah. – Hacsak nem egy

orvos adagolja a betege számára.– Új barátaink másképp gondolják.– Hitetlenek – fröcskölte Abdullah.– Az ellenségünk ellensége a barátunk. Abdullah lecsavarta az Evian kupakját.– Nem. Egy barátban megbízhat az ember. Ezekben bízhatunk? – Csak annyira, amennyire feltétlenül kell – ismerte el Muszta. Mohammed óvatosságra

intette őket. Új szövetségesük csak azért segítette őket, mert hozzájuk hasonlóan ártani akar a Nagy Sátánnak. A céljaik tehát részben közösek voltak, de csak részben. Egy nap, ebben biztos volt, a szövetségesből ellenség lesz, és akkor könyörtelenül el kell bánni vele. Ez a nap azonban még nem jött el. Musztafa elfojtott egy ásítást. Ideje pihenni, gondolta. Holnap mozgalmas napjuk lesz.

Jack egy baltimore–i társasházban lakott, néhány sarokra az Orioles Park at Camden Yardstól, ahol bérlete volt, és ahol ezen az estén sötétség borult a gyepre, mert az Orioles Torontóban játszott. Pocsék szakács lévén általában kint evett, most ráadásul magányosan, mert nem volt randija – ami jóval gyakrabban előfordult, mint szerette volna. A vacsora után hazasétált, és leült a tévé elé, de aztán meggondolta magát, és áttelepedett a számítógéphez. Bejelentkezett, megnézte az e–mailjeit, majd szörfözni kezdett a hálón. Ekkor jött a gondolat: Szali is egyedül él, és bár gyakran fordulnak meg nála prostituáltak, nem kötik le minden estéjét. Mit csinálhat olyankor, amikor magában van? Fellép a hálóra? Sokan teszik. Lehallgatják a britek a telefonját? Biztosan. Az aktájában azonban nem esik szó e–mailekről… Miért? Ennek érdemes lesz utánanézni, döntötte el Jack.

77

– Mit gondolsz, Aldo? – kérdezte Dominic a testvérét. Az ESPN–en épp baseballmeccset közvetítettek: a Mariners játszott a Yankees ellen, de jobban járt volna, ha nem teszi.

– Hát nem is tudom, bratyó. Nem rajongok az ötletért. Lelőni valakit a nyílt utcán, mint egy veszett kutyát…

– És ha tudod, hogy igazán rosszfiú?– És ha valaki mást nyírsz ki, mert ugyanolyan autót vezet és ugyanolyan bajsza van? És

ha egy feleséget meg kölyköket hagy hátra? Akkor egy rohadt gyilkos vagyok… méghozzá egy bérgyilkos. Az alapkiképző iskolában nem erre tanítottak minket!

– De ha biztos, hogy ő a rosszfiú? – kérdene az FBI–ügynök.– Hé, Enzo, téged se erre képeztek ki.– Tudom, de ez egy egészen más helyzet. Ha biztos vagyok benne, hogy a csóka egy

terrorista, és nem tudom letartóztatni, holott világos, hogy készül valamire, akkor… Nos, azt hiszem, én képes lennék rá.

– Kint a hegyekben, Afganisztánban, a hírszerzésünk nem állt mindig a helyzet magaslatán, ezért megtanultam kockáztatni, de az én életemet kockáztattam, bratyó, és nem egy másik nyomorult emberét.

– Azok, akikre odaát vadásztatok, kiket öltek meg?– Fogalmam sincs, viszont tagjai voltak egy szervezetnek, amelyik háborúban áll az

Egyesült Államokkal. Szóval nem voltak kiscserkészek. Az is igaz, hogy egyszer sem láttam kézzelfogható bizonyítékot konkrétan azoknak az embereknek a bűnösségére.

– És ha láttál volna? – kérdezte Dominic.– Nem láttam.– Örülj neki – emlékezett vissza Enzo egy átvágott vézna torokra. Ahogy jogászberkekben

mondani szokták, a komisz ügyek komisz ítéleteket vonnak maguk után, de a jogalkotók nem láthattak mindent előre. A törvénykönyvek fekete–fehérje nem tükrözhette hűen a valóságot. Egyébként pedig mindig is ő volt kettejük közül a forróbb fejű. Brian mindig is kimértebb volt, mint Fonzie a Happy Daysben. Ikrek voltak, ez igaz, de nem egypetéjűek. Míg ő olyan volt, mint az apja, olaszosan szenvedélyes, addig Brian az anyja hűvösebb, északi természetét örökölte. Lehet, hogy egy kívülálló számára ez elenyésző különbség volt, nekik azonban konfliktusok és poénok kiapadhatatlan forrását jelentette. – Ha ott van előtted, Brian, ha a saját szemeddel látod az áldozatot, akkor egy pillanat műve, és eldurran az agyad.

– Hé, én is ott voltam, megtettem, amit kellett, és besepertem érte az elismerést, oké? Öt embert küldtem a túlvilágra, saját kezűleg. De az munka volt, nem személyes ügy. Csapdába akartak csalni minket, de nem tanulták meg rendesen a leckét, így ők estek csapdába. Arról nem én tehetek, hogy nem kaptak rendes kiképzést. Megadhatták volna magukat, de ők inkább lövöldözni akartak. Rossz húzás volt részükről, de egy férfi azt tegye, amit jónak lát! – John Wayne Hondója volt a kedvenc filmje.

– Én nem azt mondtam, hogy majrés vagy, Aldo.– Akárminek is gondolsz, én nem akarok gyilkos lenni.– Itt nem ez a lényeg, bratyó. Nekem is vannak kétségeim, de egy darabig még maradok, és

ha valami nem tetszik, lelépek. Azt mondták, bármikor megtehetjük.– Állítólag.

A képernyőn Derek Jeter a középső bázishoz ügetett. A dobók szemében most ő sem lehetett jobb egy megveszekedett terroristánál.

Az épület másik felében Pete Alexander a marylandi Columbiával beszélt.– Milyenek a fiúk? – kérdezte a kódolt vonal másik végéről Sam Granger.Pete belekortyolt a sherryjébe.– Belevaló srácok, de még mindig vannak kétségeik. A tengerészgyalogos nyíltan beszél

78

róluk, az FBI–os pedig tartja a száját, de látom rajta, hogy odabent pörögnek a kerekek.– Gondolod, hogy sikerülni fog?– Nem tudom, Sam. Számítottunk rá, hogy a kiképzés lesz a legnehezebb része, és úgy

tűnik, az is. Nem sok amerikai akarja profi gyilkossá kinőni magát. Legalábbis az olyanok nem, akikre szükségünk van.

– Volt az Ügynökségnél egy fickó, aki tökéletes lett volna a…– De túl öreg hozzá, és ezt te is tudod – vágott a szavába Alexander. – Különben is, nyugis

állás a pocsolyán túl, Walesben, és nekem úgy tűnt, hogy szeretné ott kihúzni a nyugdíjig.– De ha…– De ha a nénikédnek töke lenne, akkor ő lenne a bácsikád – mutatott rá Pete. –A jelöltek

kiválasztása a te dolgod, a kiképzésük az enyém. Ennek a kettőnek van esze, és értik a dolgukat. Gondot csak a vérmérsékletük jelenthet, de ezen is dolgozom. Légy türelmes.

– A filmekben sokkal könnyebben megy.– A filmekben mindenkit csak egy hajszál választ el attól, hogy egy pszichopata legyen.

Ilyenekre lenne szükséged?– Isten őrizz! – Pszichopatákból nem volt hiány: egyetlen rendőrőrs nyilvántartásából sem

hiányoztak. Ezek az emberek minimális pénzösszegért vagy egy kisebb adag kábítószerért bárkit habozás nélkül megöltek volna; csakhogy lehetetlen volt irányítani őket, és ész dolgában sem álltak a helyzet magaslatán. A filmekkel ellentétben. Hol volt a drága kis Nikita, amikor szükség lett volna rá?

– Vagyis rendes, megbízható, okos emberekre van szükségünk. Az ilyenek gondolkodnak, és nem mindig azt gondolják, amit te szeretnél. Jó dolog az, ha az ember lelkiismeretes beosztottakkal dolgozik, de számítson rá, hogy időnként el fognak gondolkodni 1rajta: vajon helyesen cselekszenek? Miért kellett pont két katolikust küldened? Ezeknek a lelkiismeret tantárgy az iskolában!

– Oldozz fel vétkem alól, Szentséges Atyám – felelte pléhpofával Granger.– Te is nagyon jól tudtad, Sam, hogy nehéz dolgunk lesz. Az isten szerelmére, miért kellett

éppen egy FBI–ost és egy tengerészgyalogost küldened? Még jó, hogy nem két cserkészparancsnokot szerveztél be!

– Jól van, Pete, innen rád bízom őket, de valami időzítés azért jó lenne. A nyakunkon egy csomó munka.

– Még talán egy hónap, és tudni fogom, hogy benne lesznek–e vagy sem. A ki mellett a miértet is tudniuk kell, de ezt már számtalanszor elmondtam neked – emlékeztette Alexander a főnökét.

– Ez igaz – ismerte el Granger. A filmekben tényleg könnyebben ment. Csak fellapoztad a Bérgyilkossági kisiparosok jegyzékét, és tárcsáztad a számot. Gondoltak arra is, hogy egy volt KGB–tisztet bérelnek fel. Őket rendesen kiképezték, és mindannyian pénzt akartak. Pillanatnyilag az árfolyam huszonötezer dollár volt egy gyilkosságért, vagyis bagóért dolgoztak, de valószínűleg jelentettek volna a moszkvai központnak is, abban a reményben, hogy visszaveszik őket, akkor pedig a Campus pillanatok alatt ismertté vált volna a „fekete” közösség számára. Ezt pedig nem engedhették.

– Mi van az új játékokkal? – kérdezte Pete. Előbb vagy utóbb meg kell ismertetnie az ikreket a mesterségük szerszámaival is.

– Még két hét, azt mondják.– Olyan sok? A fenébe, Sam, kilenc hónappal ezelőtt kértem meg őket.– Ha bemehetnél bármelyik alkatrészüzletbe összeszedni a szükséges cuccokat, már régen

kész lenne, ezeket viszont az utolsó darabig saját kezűleg kell legyártani, amihez viszont olyan magasan képzett szakikra van szükség, akik nem tesznek fel kérdéseket, és ami még fontosabb, akik garantáltan tartani fogják a szájukat.

– Mondtam nektek, hogy keressétek őket a légierőnél. Ők nagyon értenek az ilyen ügyes

79

kis kütyükhöz, meg minden egyéb spéci dologhoz. – Mint például a cigarettatartóba illeszthető magnó, amihez az ötletet a kémfilmek adták. Az igazán ütős holmik előállítására a kormánynak sosem voltak megfelelő szakemberei, ezért civileket béreltek fel, akik elvégezték a munkát, felmarkolták a pénzt, és hallgattak, mert további megrendeléseket is szerettek volna.

– Javában dolgoznak rajtuk, Pete. Két hét múlva meglesznek – ígérte Granger.– Rendben. Addig majd eljátszogatunk a hangtompítós pisztolyokkal. Szerencsére

mindketten jól boldoguljak a megfigyeléssel és a követéssel. Gondolom, az is sokat segít, hogy eléggé átlagos kinézetűek.

– Vagyis végeredményben jól haladtok? – kérdezte Granger.– A lelkiismereti dolgokat leszámítva igen.– Remek. Várom a jelentéseidet.– Menni fognak.– Viszlát.Alexander letette a kagylót. A fenébe a lelkiismerettel, gondolta. Sokkal jobb lett volna két

robot, de eléggé feltűnőek lettek volna, ahogy végiggurulnak az utcán. Vagy H. G. Wells láthatatlan embere, ha a szer, ami átlátszóvá tette, nem vette volna el az eszét is. Ez a meló viszont így is épp elég őrült volt, nem? Pete felhajtotta a maradék sherryt, aztán gyorsan teletöltötte magának a poharat. Úgy érezte, szüksége van rá.

80

8. fejezetSZÖVETSÉGEK

Musztafa és Abdullah pirkadatkor felkeltek, elmondták a reggeli imát, megreggeliztek, aztán rácsatlakoztak a számítógépeikkel a hálózatra, hogy megnézzék, nem érkezett–e levelük. Amint az várható volt, Mohammed üzent, egy levelet továbbítva nekik, melynek feladója egy bizonyos Diego volt. Az e–mail egy találkozó helyét és idejét jelölte meg, utóbbi helyi idő szerint 10.30–ban. Musztafa átrostálta a többi levelet. A nagy részük „spam” volt, ahogy az amerikaiak mondták. Találó elnevezés volt, mert szó szerint löncshúst, vagyis konzervált disznóhúst jelentett.

Nem sokkal kilenc után mindketten kimentek – külön–külön –, hogy megmozgassák a tagjaikat, és hogy felmérjék a környéket. Diszkréten, de annál alaposabban ellenőrizték, hogy nem figyelik–e őket, és megállapították, hogy nem. 10.25–kor értek a megbeszélt találkahelyre.

Diego már ott volt. Fehér, kékcsíkos inget viselt, és újságot olvasott.– Diego? – kérdezte kedélyesen Musztafa.– Maga bizonyára Miguel – felelte mosolyogva az összekötő. Felállt, és kezet rázott velük.

– Kérem, foglaljon helyet. – Pablo körülnézett. Igen, „Miguel” társa ott volt, magányosan üldögélt, és épp kávét rendelt, miközben profi módon szemmel tartotta az utcát. – Hogy tetszik Mexikóváros?

– Nem tudtam, hogy ilyen nagy és zajos – intett körbe Musztafa. A járdák tömve voltak járókelőkkel. – A levegő pedig egyenesen szörnyű.

– Igen, ez egy nagy gond. A füst itt reked a hegyek miatt. Kávét?Musztafa igent intett a fejével. Pablo jelzett a pincérnek, és felmutatta a kávéskancsót. A

kávézó terasza európai stílusú volt, de nem annyira zsúfolt, mint azok odaát. Az asztalok fele üres volt, a többi körül ülők pedig egymással voltak elfoglalva. Az új kávéskancsó megérkezett. Musztafa töltött magának, és várta, hogy a másik beszéljen.

– Nos, mit tehetek önökért?– Itt vagyunk mindannyian, ahogy megbeszéltük. Mikor indulhatunk?– Mikor szeretnének?– A ma délután megfelelne, de gondolom, az túl korán lenne önöknek.– Valóban, de mit szól a holnap tizenhárom órához?– Az kitűnő lenne! – Musztafát kellemesen meglepte a válasz. – Hogy fogunk átkelni?– A határhoz mennek autóval, onnan pedig átveszi önöket valaki, aki embereket és árut

szokott átcsempészni Amerikába. Körülbelül hat kilométert kell gyalogolniuk. Meleg lesz, de ki fogják bírni. Ha átértek Új–Mexikóba, egy Santa Fe melletti rejtekhelyre viszik önöket, ahonnan aztán repülővel vagy bérelt autóval mehetnek tovább.

– A fegyverek?– Pontosan mire lenne szükségük?– Ideális esetben AK–47–esekre. Pablo megrázta a fejét.– Azt nem tudunk szerezni, de kaphatnak Uzikat vagy Ingram géppisztolyokat. Kilenc

milliméteres Parabellum kaliber, mondjuk egyenként harminchat tölténnyel.– Több lőszerre lesz szükségünk – jelentette ki Musztafa. – Tizenkét tárra és három doboz

lőszerre minden fegyverhez.– Megoldható. – Ez nem jelent többet néhány ezerdollárnyi pluszköltségnél, gondolta

Pablo. A fegyvereket a feketepiacon fogják beszerezni, a lőszerrel együtt. Bár elméletileg lenyomozhatóak, ez a gyakorlatban nem jelenthet problémát. A géppisztolyok nagyobbrészt

81

Ingramek lesznek, nem a nagyobb pontosságú Uzik, de ez aligha fogja zavarni ezeket az embereket. Ki tudja, lehet, hogy még hálásak is lesznek, amiért nem kell izraeli gyártású fegyvert érinteniük.

– Mondja, hogy állnak útiköltség tekintetében?– Mindenkinél van ötezer dollár készpénz.– A kisebb tételekre, mint az étel meg a benzin, használhatják azt, de az egyéb kiadásokra

bankkártyára lesz szükségük. Amerikában autót bérelni és repülőjegyet venni kizárólag bankkártya birtokában lehet.

– Nem gond – közölte Musztafa. A csapat minden egyes tagjának volt VISA kártyája. Bahreinben kapták őket, de egy svájci bankszámlához lettek kiadva, egymást követő kártyaszámokkal. A számlán több mint ötszázezer dollár volt. Ennek bőségesen fedeznie kellett a kiadásaikat.

A bankkártyát, figyelte meg Pablo, JOHN PETER SMITH–nek állították ki. Bárki intézte is, ügyelt arra, hogy ne közel–keleti neveket használjon. Ami persze nem tette őket védetté az amerikai rendőrökkel szemben. Pablo bízott benne, hogy otthon rendesen kioktatták őket az amerikai zsarukkal és a szokásaikkal kapcsolatosan.

– Egyéb dokumentumok? – kérdezte Pablo.– Katari útlevelek és nemzetközi autóvezetői engedélyek. Mindannyian elfogadható

szinten beszélünk angolul, és tudunk térképet olvasni. Ismerjük a fontosabb amerikai törvényeket, a közúti szabályokat, és ügyelni fogunk arra, hogy ne lépjük túl a megengedett sebességet. Tudjuk, hogy ha feltűnést keltünk, az a kudarcot jelentheti, tehát igyekszünk meghúzódni a háttérben.

– Nagyszerű – bólintott Pablo. Tehát eligazították őket. Néhányan remélhetőleg még emlékezni is fognak a hallottakra.

– Amerikában nem lesz nehéz dolguk, mindaddig, míg távol tartják magukat a rendőrségtől. De ha egyszer a kopóik szagot fogtak, maguknak végük van. Ezt ne felejtsék el.

– Nem fogunk kudarcot vallani, Diego – ígérte Musztafa. Csak azt tudnám, hogy ez nálatok mi a frászt jelenthet – gondol Pablo. Hány halott nőt és gyereket? De ez már nem az ő dolga volt. Gyávaságnak tartotta a harcnak ezt a módját, de a „barátjuk” egy másik kultúrából jött, és ott nyilván más szabályok voltak érvényben. Ezt pedig illett tiszteletben tartani.

Három mérföld, fekvőtámaszok és iskolapad – ez volt az élet Dél-Virginiában.– Brian, magának milyen lőfegyvere volt?– Általában M–16–os öt–hat tartalék lőszerrel. Az alapfelszerelés része, Pete, a

kézigránátokkal együtt.– Az oldalfegyverre gondoltam, Brian. – Akkor M9 Beretta.– És hogy boldogult vele?– Kiváló eredménnyel vizsgáztam belőle Quanticóban, akárcsak az évfolyam nagyobbik

része. Nem nagy ügy.– Magánál tartotta?– Úgy érti, civilben? Nem.– Akkor szokjon hozzá.– Törvényes? – kérdezte Brian.– Virginia egy „meg kell adni” állam. Ha nincs priusza, akkor minden további nélkül

megkapja az engedélyt a rejtett fegyverviselésre. És magával mi a helyzet, Dominic?– Én egyelőre még FBI–os vagyok, Pete. Fegyver nélkül meztelennek érzem magam az

utcán.– Mit visel?

82

– Smith & Wesson 1076. Tíz milliméteres töltény, double action. Az Iroda egy ideje áttért a Glockra, de én inkább maradtam a Smithnél. – És nem, nem véstem rovátkát a markolatába – tette hozzá gondolatban.

– Nos, azt szeretném, ha a továbbiakban mindig maguknál tartanák, amikor bemennek a városba. Csak hogy szokja, Brian.

– Jól van – vont vállat a tengerészgyalogos. Mégiscsak jobb volt, mint egy hatvanöt fontos hátizsákot cipelni.

Természetesen sokkal többről volt szó, mint Szali. Jack összesen tizenegy alanyon dolgozott, akik egyetlen személy kivételével mindannyian közel–keletiek voltak. A kivétel német volt, de áttért az iszlámra, és Rijadban élt. Ez már önmagában elég furcsa volt ahhoz, hogy megérdemeljen egy elektronikus megfigyelést. Jack az egyetemen tanult németet, így eredetiben tudta olvasni a pasas leveleit, de nem lett okosabb tőlük. A férfi alkalmazkodott a helyi szokásokhoz – még sört sem ivott –, így nagy népszerűségnek örvendett szaúdi barátok körében. Ez egyébként jellemző volt az iszlámra: ha elfogadtad a szabályait és rendesen imádkoztál, a kutyát se érdekelte a bőrszíned vagy a származásod. Ez egészen csodálatra méltó dolog lett volna, ha a világ terroristáinak a jelentős része nem éppen Mekka felé fordulva imádkozik. Ami persze, emlékeztette magát Jack, nem az iszlám hibája. Azon az éjszakán, amikor megszületett, őt is meg akarták ölni – ekkor még az anyja méhében tartózkodott –, és azok az emberek katolikusok voltak. A fanatikusok mindenütt fanatikusok. A tudat, hogy meg akarták ölni az anyját, bőven elég volt ahhoz, hogy a tenyere viszketni kezdjen .40–es Berettája után. Az apja meg tudta védeni magát, de egy nő… Aki képes volt erre, annak számolnia kellett azzal, hogy olyan útra lépett, ahonnan nincs visszatérés.

Emlékei természetesen nem voltak a történtekről. Mire elsős elemista lett, az ULA terroristái már Isten színe előtt álltak – Maryland állam jóvoltából –, a szülei pedig nem beszéltek róla. A nővére, Sally azonban emlékezett, és még ma is voltak rémálmai, ahogyan valószínűleg a szüleiknek is. El lehet egyáltalán felejteni egy ilyen élményt? A History Channelen bemutatott második világháborús veteránoknak még mindig voltak visszatérő rémálmaik a harctérről, és annak már hatvan éve volt. Egy ilyen emlék rosszabb egy átoknál.

– Tony!– Igen, Junior?– Mi van ezzel az Ottó Weberrel? Kábé annyira izgalmas, mint egy vaníliafagylalt.– Úgy gondolja, hogy a rosszfiúk világító neonfeliratot viselnek a hátukon? Vagy

egérlyukban laknak, hogy rejtve legyenek a világ szeme elől?– Akkor már legyen inkább viperafészek – mondta Jack. – Jó, tudom, jelentéktelennek tűnő

apróságokat keresünk.– Ahogy mondtam. Tud összeadni és szorozni. Álljon rá, és figyeljen. És igen, olyan

dolgokat keressen, amiknek elvileg láthatatlanoknak kellene lenniük. Éppen ez a móka ebben a munkában. Az ártatlan apró részletek általában ártatlan apró részletek. Ha letölt egy gyerekekkel forgatott pornófilmet a hálóról, azt nem azért teszi, mert terrorista, hanem mert perverz. Ami a legtöbb országban nem főbenjáró bűn.

– Lefogadom, hogy Szaúd–Arábiában igen.– Valószínűleg, de nem hiszem, hogy üldözik őket.– Azt hittem, ott mindenki puritán.– Amíg nem akarja egy hús–vér gyerekkel csinálni, addig a kutyát sem érdekli a libidója.

De ha megteszi… Szaúd–Arábiában ajánlatos tiszteletben tartani a törvényt. Náluk nyugodt lélekkel a parkolóban hagyhatod a Mercidet, slusszkulccsal együtt, mert senki nem fogja elkötni, míg távol vagy. Ugyanezt itt még Salt Lake Cityben sem engedheted meg magadnak.

– Járt már ott? – kérdezte Jack.

83

– Négyszer. Az emberek barátságosak, ha tisztelettel közelítesz feléjük, és ha valakivel összebarátkozol, akkor az egy életre szól. De a szabályaik mások, és ha megszeged őket, azért súlyos árat kell fizetned.

– És Ottó Weber betartja a szabályokat?– Pontosan. Éppen ezért kedvelik annyira. Az ő kultúrájuk alapja a vallás. Azzal, hogy

áttért, és most már az iszlám szabályai szerint éli életét, elismeréssel adózott a világuknak, ez pedig imponál nekik, ami teljesen természetes. Ugyanakkor kétlem, hogy Ottó tényleg vallásos. Azok, akikkel nekünk dolgunk van, szociopaták. Bárhol előfordulhatnak, de vannak kultúrák, ahol hamarabb kiszűrik – és aztán vagy megváltoztatják, vagy megölik őket –, és vannak olyanok, ahol nem. Mi nem vagyunk olyan jók ebben, mint kellene, de gyanítom, hogy a szaúdiak igen. Az igazán ügyes szociopaták azonban bármelyik kultúrában megtalálják a helyüket és nem ritka, hogy éppen a vallás köntösébe rejtőznek. Az iszlám pedig ugyanúgy alkalmas erre, mint a kereszténység. Hallgatott az egyetemen pszichológiát?

– Nem, de már bánom – felelte Ryan.– Akkor olvasson róla. Remek könyvek vannak. És beszéljen olyanokkal, akik értenek

hozzá. – Azzal Wills visszatért a képernyőjéhez.A francba, gondolta Junior. Ez a munka kezdett az agyára menni. Mennyi időbe fog telni,

mire talál valami használhatót? Egy hónapba? Vagy egy évbe? És utána? Mi lesz az után, hogy talált valamit?

Ez jó kérdés volt, de egyelőre igen messze állt attól, hogy megtudja a választ. Addig pedig itt volt Ottó Weber…

Nem ülhettek egész nap fent a szobában, mert a személyzet még gyanút fogott volna. Megebédeltek a kávézóban, majd céltalan sétára indultak a környéken. Három sarokkal odébb egy múzeumba botlottak. A belépés ingyenes volt, és hamarosan az is kiderült, hogy miért. Kortárs művészeti múzeum volt, tele az emberi agy számára felfoghatatlan szobrokkal és festményekkel. Két órán keresztül bámulták kötelességtudóan a falakra kiaggatott és a padlóra kiállított szemetet, megállapították, hogy a modern mexikói festmények iránt nem lehet valami nagy a kereslet, aztán visszaindultak a szállodába. Egyvalamire igazán nem lehetett panaszuk, és ez az időjárás volt. Egy európai kellemetlennek érezte volna a hőséget, Musztafa és Abdullah azonban egészen kellemesnek találta ezt a hőmérsékletet. Holnap, jutott eszébe valamelyiküknek, újra sivatagot fognak látni. Talán utoljára.

Még egy jól ellátott kormányügynökség sem képes kiértékelni a kibertéren átáramló összes levelet. Az NSA számítógépei tehát kulcsszavak és ismert elektronikus címek után kutattak az ISP–k – internetszolgáltatók – szerverein. A folyamat rengeteg tárterületet igényelt, így folyamatosan új tárolóegységeket kellett működésbe állítani, hogy ha valakit azonosítottak, akkor a levelezése akár évekre visszamenően ellenőrizhető legyen. Igazi macska–egér játék volt ez. A rosszfiúk természetesen tudták, hogy a szűrőprogram specifikus szavakat és kifejezéseket keres, így kódszavakat használtak – ami viszont már önmagában is csapda volt, hiszen a biztonság érzetét kelthette, miközben egy olyan ellenfelet volt hivatva félrevezetni, amely már hetven éve próbált olvasni az Amerikára potenciális veszélyt jelentő emberek gondolataiban.

A módszernek egyéb korlátai is voltak. Ha nagyon rászálltak valakire, az megneszelhette a dolgot, és rejtjelezési technikát változtathatott, megfosztva őket egy fontos információforrástól. Ha csak módjával alkalmazták, akkor pedig olyan volt, mintha nem is lett volna. Sajnálatos módon a hírszerző szolgálatok inkább az utóbbira hajlottak. Az új Belbiztonsági Minisztérium létrehozásával lehetővé vált, hogy az egyes szolgálatok

84

megosszák egymással értesüléseiket, az új szuperügynökség méretei azonban már a kezdetektől ellehetetlenítették a munkát. Az információ ott volt, de puszta mennyisége és a hozzáértő koordináció hiánya lehetetlenné tette hatékony feldolgozását.

A régi szokásokat azonban nehéz kiölni. A hírszerző közösség továbbra is tette a dolgát, és szegmensei a nyakukra telepített minisztériumtól függetlenül is kapcsolatban álltak egymással. A Nemzeti Adatbiztonsági Hivatal általában „ez érdekes, mit szóltok hozzá?” formában tette fel kérdéseit a Központi Hírszerző Ügynökségnek. Ennek az volt az oka, hogy a két ügynökséget különböző gondolkodásmód, normarendszer és stílus jellemezte. Ha lépni kellett, azt is különbözőképpen tették, de legalább egy irányba haladtak, nem kétfelé. Nagy általánosságban a CIA az elemzésben, az NSA pedig az információgyűjtésben volt jobb. Természetesen mindkettő esetében voltak kivételek, és a két ügynökség tehetségesebb emberei jól ismerték egymást, sőt egy nyelvet beszéltek.

Mindez másnap reggel vált nyilvánvalóvá az ügynökségek közti adatcsere során. Fort Meade egyik vezetőelemzője sürgős üzenetet küldött Langleyben dolgozó kollégájának. Az üzenet magas prioritása miatt a reggeli e–mail kupac tetején várta Jerry Roundsot. A férfi magával vitte a délelőtti megbeszélésre.

– Azt mondja a fickó, hogy „ezúttal alaposan odadöfünk nekik”. Ez vajon mit jelenthet? – tűnődött hangosan Rounds. Tom Davis New Yorkban töltötte az éjszakát, hogy a Morgan Stanley kötvényeseivel reggelizzen. Nagyon bosszantó tudott lenni, ha éppen az üzlet akadályozta az üzletmenetet.

– Milyen a fordítás? – kérdezte Gerry Hendley.– A lábjegyzet szerint nem jelentett gondot. Az anyag tiszta volt, statikus recsegéstől

mentes. Egy egyszerű kijelentő mondat irodalmi arab nyelven, kétértelmű árnyalatok nélkül – közölte Rounds.

– Kitől kinek?– A forrása egy Fa’ad nevű pasas. A vezetéknevét nem tudjuk, de ismerjük. Úgy

gondoljuk, hogy valahol a középszinten helyezkedik el, és inkább foglalkozik tervezéssel, mint kivitelezéssel. A székhelye valahol Bahreinben található. Csak akkor használja a mobiltelefonját, ha mozgó autóban ül vagy egy forgalmas nyilvános helyen, például egy piacon tartózkodik. Nagyjából ez minden, amit tudunk róla. És akit hívott – folytatta Bell –, elméletileg egy új játékos, de gyakorlatilag egy régi, újonnan klónozott telefonnal a birtokában. Régi, analóg készülék, így az ő hangjáról nem sikerült lenyomatot készíteni.

– Tehát valószínűleg egy futó projektről van szó – állapította meg Hendley.– Úgy néz ki – értett egyet Rounds. – Természete és színhelye ismeretlen.– Vagyis frászt se tudunk. – Hendley a kávéjáért nyúlt, akkora barázdával a homlokán,

hogy azt még egy mélytengeri árok is megirigyelhette volna. – És ők mit készülnek lépni?– Semmi érdemlegeset, Gerry – vette át a szót Granger. – Logikai csapdába estek. Riadót

fújhatnak, de ezt olyan sokszor megtették már az utóbbi időben, hogy az emberek teljesen hozzászoktak. Ha nem teszik közzé az üzenetet és a forrást, senki sem fogja komolyan venni őket. Ha viszont megteszik, akkor búcsút mondhatnak egy értékes forrásnak.

– És ha nem fújnak riadót, akkor baj esetén a Kongresszus szét fogja rúgni a seggüket. – A választott hivatalnokok szívesebben foglalkoztak a botrányokkal, mint a megelőzésükkel, előbbi ugyanis nagyobb politikai hasznot hajtott számukra. A CIA és a többi szolgálat tehát kénytelen volt minél többet kideríteni az érdeklődési körébe került személyekről, ami lassú és unalmas munka volt, ráadásul, bosszantó módon, bármennyi pénzt és energiát öltek is bele, nem lehetett felpörgetni a folyamatot.

– Vagyis ráállnak az ügyre, és megpróbálják azt, amiről tudják, hogy úgysem fog sikerülni…

– …hacsak nem történik valami csoda – tette hozzá Granger.Ez azt jelentette, hogy Amerika–szerte riadóztatni fogják a rendőrkapitányságokat, anélkül

85

hogy az okot és okozóját megneveznék. Aminek persze nem sok értelme volt, hiszen a zsaruk már így is folyamatosan figyelték a közel–keleti arcokat, rendszeresen félreállítva és kérdőre vonva embereket a puszta megjelenésük miatt. És mit értek el vele? Azt, hogy az ACLU 16

folyamatosan szapulta őket. Hat „arab és autót vezetett” ügy volt függőben különböző szövetségi bíróságokon; négy esetben orvosokat, kettőben bizonyíthatóan ártatlan diákokkal szemben jártak el a rendőrök túlzott szigorral. Várható volt, hogy az eljárások eredménye precedenst teremt, és nem a rendőrség javára. Ez is része volt annak a logikai csapdának, amiről Sam Granger beszélt.

Hendley homlokán, ha lehet, még jobban elmélyült a barázda. Biztos volt benne, hogy legalább fél tucat kormányügynökség megkapta a jelentést. Ez még nem is lett volna gond, csakhogy ezek a szervezetek, dacára a rendelkezésükre álló forrásoknak és személyzetnek, annyit értek, mint a mondabeli döglött lovon a patkó.

– Mit tehetünk? – kérdezte.– Éberek leszünk, és ha valami szokatlant látunk, szólunk a zsaruknak – válaszolta

Granger. – Hacsak nincs kéznél egy bevethető fegyver…– Köszönöm, inkább nem – mondta Bell. – Nem szeretnék a felelősök közt lenni, ha

tévednénk.Jobb lett volna a Szenátusban maradnom, gondolta Hendley. Ott legalább nyugodtan

kiereszthette az ember a gőzt. Itt is jólesett volna időnként, de nem engedhette meg magának. Az üvöltözés nem javítja a termelékenységet, és rontja a dolgozók morálját.

– Oké, akkor úgy fogunk viselkedni, ahogy az egy állampolgártól elvárható – szólalt meg végül. A többiek egyetértően bólintottak, így rátérhettek a napirend egyéb pontjaira. A vége felé Hendley megkérdezte Roundstól, hogy milyen az új fiú.

– Elég okos ahhoz, hogy sokat kérdezzen. Megfigyelés alatt álló személyek pénzmozgásait kell szemmel tartania.

– Kíváncsi vagyok, meddig fogja bírni idegekkel – vetette közbe Bell. – Az a munka könnyen az őrületbe kergeti az embert.

– A türelem nagyszerű erény – jegyezte meg Gerry. – Ha már magadévá tetted.– Minden emberünket riadóztassuk?– Szerintem ez az üzenet megér annyit – vélte Bell.– Úgy van. Értesítsék őket – zárta le a megbeszélést Granger.

– A francba… És ez mit jelent? – kérdezte tizenöt perccel később Jack.– Majd kiderül holnap, vagy a jövő héten, vagy valamikor… vagy sohasem – felelte Will.– Fa'ad… Ismerős ez a név. – Jack visszafordult a számítógépéhez, és belenézett néhány

fájlba. – Ez az! A bahreini fickó. Hogyan lehetséges, hogy a helyi zsaruk még nem izzasztották meg?

– Még nem tudnak róla. Egyelőre csak az NSA figyelmét élvezi, de ezek után valószínű, hogy Langley is a körmére fog nézni.

– Vannak olyan jók, mint az FBI a rendőri munkában?– Ami azt illeti, kiképzés ide vagy oda, szerintem egyik sem tud olyat, amit egy átlagember

ugyanúgy ne tudna…Az ifjabbik Ryan félbeszakította. – Baromság. A zsaruk jó emberismerők. Ezt tanulni kell, ahogyan azt is, hogyan kell

kérdéseket feltenni.– Mondja ezt?– Mike Brennan. Ő volt a testőröm. Rengeteget tanultam tőle.– Nos, egy kémnek is jó emberismerőnek kell lennie. Az életük múlhat rajta.

16 American Civil Liberties Union – Amerikai Polgári Jogok Szervezete. (A ford.)

86

– Meglehet. De ha a szemed akarod megműttetni, akkor az anyámhoz fordulsz. Ha a füledet, akkor viszont valaki máshoz.

– Jó, lehet, hogy így van. Most pedig nézzen utána a mi Fa'ad barátunknak.Jack visszatért a munkájához. Megkereste az első érdekes beszélgetést, amit elcsíptek,

aztán gondolt egyet, és megnyitotta a legelső üzenetet, azt, amelyikkel az alany felhívta magára az NSA figyelmét.

– Miért nem változtat telefont?– Mondjuk azért, mert lusta. Ezek a fickók elég okosak, de nekik is vannak gyenge

pontjaik, és hajlamosak engedni a szokásaiknak. Ügyesek, de nem kaptak rendes kiképzést, mint például a KGB emberei.

Az NSA–nek volt egy titkos lehallgatóállomása Bahreinben, az amerikai nagykövetségen. A megfigyelésbe az amerikai haditengerészet ott rendszeresen megforduló hadihajói is besegítettek, anélkül hogy bárki is potenciális elektronikai fenyegetést látott volna bennük. A fedélzetükön vendégeskedő NSA–csapatok még a vízparton sétáló mobiltelefonálókat is ki tudták szűrni.

– Ennek a tagnak vaj van a fején – mondta egy perccel később Jack. – Nem tiszta, a nyakamat rá.

– Barométernek is egészen jól bevált. Sok érdekes dolgot hallottunk már tőle.– Valakinek fel kellene szednie.– Fontolgatják Langleyben.– Mekkora a bahreini állomás?– Hatan vannak. Az állomásvezető, két hírszerző tiszt, és három alkalmazott, köztük a

híradós.– Ennyi?– Ennyi – erősítette meg Wills.– Megáll az eszem. Többször is kérdeztem erről apát, de csak morgolódott és a vállát

vonogatta.– Mindent megtett azért, hogy a CIA több pénzhez jusson, de a Kongresszust nem könnyű

megpuhítani.– Előfordult már egyáltalán, hogy valakit felszedtek, és „elbeszélgettek” vele?– Mostanában nem.– Miért nem?– Munkaerőhiány – felelte Wills. – Az alkalmazottak már csak ilyenek: elvárják, hogy

megfizessék őket. Ennyire nagyok azért nem vagyunk.– Akkor miért nem kéri meg a CIA a helyi zsarukat? Bahrein baráti állam.– Baráti, de nem vazallus. Lehet, hogy más elképzeléseik vannak a polgári jogokról, mint

nekünk, de náluk sem lehet valakit azért bevinni, mert valamit esetleg tud vagy gondol. Ha valamit elkövetett volna, akkor igen, de erről, mint láthatja, egyelőre nem beszélhetünk.

– Akkor rá kell állítani valakit.– És hogyan lenne képes erre a CIA két hírszerző tiszttel? – kérdezte Wills.– Jézusom!– Isten hozta a való világban, Junior! – Az Ügynökségnek be kellett volna szerveznie

néhány ügynököt, például bahreini rendőröket, hogy legyen segítség ilyen esetekben, de ez mindeddig nem történt meg. Az állomásvezető is kérhette volna, hogy növeljék a létszámot, de Langley nem dúskált arabul beszélő hírszerző tisztekben, azokat pedig, akik a rendelkezésére álltak, problémásabb gócpontokban vetette be. Hát ez volt a helyzet.

A találkozó a megbeszéltek szerint zajlott. Három autó érkezett, három sofőrrel, akik nem sokat beszéltek, északkor is csak spanyolul. Az út kellemes volt, és halványan az otthonra

87

emlékeztette őket. Nem hajtottak túl gyorsan, hogy még véletlenül se keltsenek feltűnést, de azért jó tempóban haladtak. Majdnem mindegyik arab dohányzott, és kizárólag amerikai cigarettát szívtak, például Marlborót. Musztafa is ezt tette, és ahogyan korábban Mohammed, azon tűnődött, vajon mit szólt volna a próféta a cigarettához. Valószínűleg nem sok jót mondott volna róla, de csak volna, mert egyáltalán nem hozta szóba. Ezért aztán Musztafa végül úgy döntött, hogy annyit fog dohányozni, amennyit kedve tartja. Az egészsége miatt már úgysem kellett aggódnia – úgy számolta, hogy ha minden a terv szerint halad, legfeljebb még négy–öt nap van hátra az életéből.

Arra számított, hogy az emberei izgatottan fecsegni fognak, de szinte egy szót sem szóltak. Csak néztek kifelé az ablakon réveteg tekintettel, ügyet sem vetve a tovasuhanó tájra – a kultúrára, melyről olyan keveset tudtak, és amiről már nem is fognak megtudni semmit.

– A fegyverviselési engedélye, Brian – adta át a vezetői jogosítványra emlékeztető iratot Pete.

Brian elvette, és a pénztárcájába tette.– Akkor most már kimehetek az utcára?– Ami azt illeti, egyetlen rendőr se kötne bele egy fegyvert viselő tengerészgyalogosba,

akár rejtve hordja azt a pisztolyt, akár nem, de azért jobb biztosra menni. A Berettáját fogja hordani?

– Már egészen hozzám nőtt, és a tizenöt töltény biztonságérzetet ad. De miben tartsam?– Én ezt ajánlom, Aldo – emelte meg a „hasitasiját” Dominic. A könnyen megmarkolható

zsinórnál egyetlen mozdulatra szétnyitotta a derékra csatolható táskát, felfedve a pisztolyt és két tartalék tölténytárat. – Az ügynökök nagy része ilyet használ. Sokkal kényelmesebb, mint a pisztolytáska, és ez biztos, hogy nem fog a vesédbe vágni egy hosszú autóút során.

Briant ebben a pillanatban az se izgatta volna, ha az övébe kell tűznie a pisztolyt.– Ma mi lesz a műsor, Pete?– Újra ellátogatunk a bevásárlóközpontba. Megfigyelés.– Remek – sóhajtott Brian. – Nincs véletlenül láthatatlanná tevő pirulájuk?– Nincs. Wells magával vitte őket.

88

9. fejezet.ISTEN VELETEK

Jacknek nagyjából harmincöt percébe telt elautózni a Campushoz. Ez alatt az NPR Reggeli kiadását hallgatta, mert – apjához hasonlóan – nem szerette a könnyűzenét sugárzó rádióadókat. Sok közös volt bennük az apjával, ami egyszerre bosszantotta és büszkeséggel töltötte el az ifjabbik Jack Ryant. Tinédzserkorában görcsösen igyekezett különbözni konzervatív apjától, de később, ahogy ért, már egyre kevésbé volt fontos ez számára. Mire egyetemista lett, visszatért az apja által helyesnek tartott útra – anélkül, hogy ő maga ezt észrevette volna. Csak olyan lányokkal randevúzott, akikről azt gondolta, hogy feleségnek is jók lennének, de a tökéleteset hiába kereste. Talán az volt a baj, hogy akaratlanul az anyjához mérte őket. Eleinte bosszantotta, ha a Georgetownon a tanárok azt mondták rá, hogy apja fia, de idővel elfogadta: végtére is az öreg egészen jó fej volt. Pedig az egyetemen rengeteg lázadásnak volt szemtanúja; hiába volt a G–Town konzervatív, rideg jezsuita szellemisége, Jacknek olyan évfolyamtársai is akadtak, akik nem vonakodtak letagadni a szüleiket. Ehhez azonban már igazán nagy seggfejnek kellett lennie az embernek. Bármennyire ódivatú is volt az öreg, apának egészen rendes volt. Sohasem telepedett rá, és hagyta, hogy a maga útját járja. Mintha tudta volna, hogy úgyis a megfelelő döntéseket fogja meghozni.

Döntések. Az apja sokat tudott volna mesélni erről. Bár ami azt illeti, többet beszélgetett a pótapjával, Mike Brennannel, vele pedig sokkal izgalmasabb témákról. Például összeesküvésekről. Mennyire csalódott volt, amikor megtudta, hogy az Egyesült Államok Titkosszolgálata kilencvenkilenc százalékig biztos benne, hogy vagy nem Lee Harvey Oswald ölte meg Jack Kennedyt, vagy nem egyedül tette. Beltsville–i akadémiájukon, Washington mellett, Jack kipróbálhatott egy 6,5 mm–es Mannlicher–Carcanót, a pontos mását annak a puskának, amely a néhai elnök életét kioltotta. Az összeesküvés–elméleteket gyártó ipar persze másképp gondolta ezt; még azt sem átallották állítani, hogy egykori CIA–hivatalnokként az apja is haszonélvezője egy ötven éve tartó összeesküvésnek, melynek az a kifejezett célja, hogy hatalmat adjon az Ügynökségnek a mindenkori kormány felett. Na persze. Mint a Háromoldalú Bizottság vagy a Szabadkőművesek Világrendje, meg a többi hasonló izé, ami a regényírók fejéből kipattant. Mind az apjától, mind Mike–tól rengeteg CIA–s történetet hallott, és ezek közt nem sok olyan akadt, amelyik az Ügynökség hozzáértését dicsérte volna. Nem voltak rosszak, de távol álltak attól a teljesítménytől, amit Hollywood reklámozott. A filmesek persze Roger nyulat is valóságosnak hitték – végtére is pénzt hozott a konyhára, nem igaz? A CIA–nak azonban tényleg voltak hiányosságai…

…és ezeket kellett volna a Campusnak pótolnia? Ez aztán kérdés volt a javából. A francba, gondolta Junior, miközben ráfordult a 29–es útra, lehet, hogy mégsem olyan légből kapottak azok az összeesküvés–elméletek?

De nem, a Campus egyáltalán nem olyan volt, mint a SPECTRE a régi James Bond–filmekben, vagy a THRUSH a The Man from U.N.C.L.E. felújított változataiban a Nick at Nite–on. Egy összeesküvéshez egy rakás olyan emberre volt szükség, aki tartani tudta a csőrét, csakhogy – mint Mike azt annyiszor elmondta –, a rosszfiúk képtelenek voltak erre. A szövetségi börtönökben nem süketnémák raboskodtak, de a bűnözők ezt valahogy nem akarták észrevenni.

Azok, akiket figyelt, nem sokban különbözhettek tőlük. Lehet, hogy okosak voltak és motiváltak – vagy legalábbis ezt hitték magukról –, de ettől még nekik is ugyanúgy járt a szájuk, és ez előbb vagy utóbb bukást jelentett. Arra azért kíváncsi lett volna, hogy mire van szüksége egy terroristának: arra, hogy dicsekedhessen, vagy arra, hogy istápolják torz lelkét, és azt bizonygassák neki, jót cselekedett. A fickók, akiknek a körmére kellett nézzen,

89

muzulmánok voltak, de ez nem jelentette azt, hogy minden muzulmán ilyen. Ott volt például Ali, Szaúd–Arábia hercege, a család jó barátja, az, akitől az apja a kardot – arról meg a titkosszolgálati kódnevét – kapta. Ali minden évben benézett hozzájuk, mert ha egy szaúdi barátjául fogad, akkor örökre a barátod marad. Persze az is sokat segít, ha exelnök vagy. Vagy az egykori elnök „fekete öltönyös” pályára készülő fia…

Csak azt tudnám, hogy fog erre reagálni apa, gondolta Jack. Nem fog repesni az örömtől, az biztos. És anya? Ki fog kelni magából. Ezen egy jót nevetett egy bal kanyar közben. Vagyis kelne, tette hozzá, mert az anyjának nem kellett tudnia róla, ahogyan a nagyapjának sem. Az apjával viszont hiába is akarta volna megetetni a fedőtörténetet, hiszen éppen ő volt az, aki létrehozta ezt a helyet.

Begurult a parkolóhelyére, a 127–es számúra. A parkoló méretéből ítélve a Campusnak legfeljebb százötven dolgozója volt, olyan nagy és hatalmas tehát nem lehetett. Lezárta az autót, és a bejárat felé indult, megállapítva, hogy ez a „minden reggel munkába” felállás nem nyerő… Valahol azonban el kellett kezdeni.

A többséghez hasonlóan a hátsó bejáraton át ment be. Volt itt egy recepciós, biztonsági pult, és mögötte egy Ernie Chambers nevű csóka, az 1. gyalogoshadosztály egykori első osztályú őrmestere. Kék egyenruhája blézerén a Harcedzett Gyalogos kitüntetés miniatűrjét hordta. Az első Öböl–háború után bokorugróból átvedlett katonai rendésznek. Széles vállából, szúrós fekete szeméből ítélve hatékony rendfenntartó erő lehetett.

– Jó reggelt, Mr. Ryan.– Jó reggelt, Ernie.– Látom, az öné már jó, uram. – Az ex-katonának mindenki „uram” volt.

Két időzónával hátrébb, Ciudad Juarez mellett, a furgon bekanyarodott egy benzinkúthoz, és beállt négy másik autó mögé. Újabb furgonok követték, mindegyik tele Amerikába átszökni szándékozó emberekkel. Az utasok kiléptek a hűvös reggeli levegőre, és kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat.

– Itt elválunk, senor – mondta a sofőr Musztafának. – A barna Ford Explorer mellett álló férfival fognak továbbmenni. Vaya con Dios, amigos – búcsúzott el tőlük. – Isten önökkel.

A cowboykalapot viselő, bajszos, ápolatlan férfi odajött hozzájuk.– Buenos dias. Pedro vagyok. Innen én veszem át magukat. Négyen voltak az autóban, jól

tudom?– Igen – bólintott Musztafa.– Víz lesz az autóban, de ha ennivalóra van szükségük, azt a shopból kell beszerezniük –

intett a férfi az épület felé.Musztafa és a társai bevásároltak, aztán autóba szálltak, Pedro elindult velük a 2–es úton.

A járművek nyugat felé tartottak, de nem konvojban, hanem jócskán lemaradva egymástól, hogy ne keltsenek feltűnést. Úgy tűnt, Pedro a benzinkútnál elmondta a szövegét, mert az út hátralevő részében csak azért nyitotta ki a száját, hogy böfögjön, vagy két cigaretta közt eldúdoljon néhánx sort a rádióból harsogó spanyol zenére. Az arabok csendben tűrték.

– Hé, Tony! – mondta üdvözlésképpen Jack. A munkatársa már a számítógép előtt ült.– Mizujs? – válaszolt Wills.– Ezt inkább én kérdezném.– A tegnaphoz képest nem sok, bár Langley azt tervezi, hogy megint ráállít valakit a mi

Fa'ad barátunkra.– És lesz is belőle valami?– Gőzöm sincs. A bahreini állomásvezető azt mondja, több heti bérre lesz szüksége, hogy

90

megtehesse. Gondolom, a személyzetisek most egymásnak passzolgatják az igénylést Langleyben.

– A kormányt valójában könyvelők és ügyvédek vezetik, ahogy az apám mondani szokta.– Van benne valami, pajtikám. Ed Kealty esetében mindenképpen. Mit gondol róla az

apja?– Ki nem állhatja azt a seggfejet. Nyilvánosan nem kritizálja az új kormányt, mert nem

tartja etikusnak, de ha egy baráti vacsora közben hozod szóba a fickót, nem hallgatja el a véleményét. Vicces… Apa utálja a politikát, és igyekszik türtőztetni magát, Kealtyt nagyon nem bírja. Mike Brennan szerint a Szolgálat se zárta a szíve csücskébe az új elnököt, pedig nekik hivatalból szeretni kellene.

– Nem könnyű profinak lenni – értett egyet Wills.Junior bekapcsolta a számítógépét, és átnézte az éjszakai Fort Meade–Langley forgalmat.

Inkább a méreteiben, mintsem a tartalmában volt lenyűgöző. Az egyik jelentésben az állt, hogy új barátjuk, Uda…

– Szali vacsorázni volt tegnap este – mondta Jack.– Kivel? – kérdezte Wills.– A britek nem ismerik. Közel–keletinek látszott, huszonnyolc körüli volt, bajszos,

keskeny szakállal az álla körül. Arabul beszéltek, de hogy miről, azt nem sikerült kideríteni.– Hol vacsoráztak?– Egy pubban a Tower Hillen, a neve „Felakasztva, kibelezve, felnégyelve”. A pénzügyi

negyed szélén található. Uda Perrier–t ivott, a cimborája sört, és mindketten ploughman's lunchot17 ettek. A sarokban ültek egy bokszban, nem lehetett feltűnés nélkül megközelíteni őket.

– Vagyis kettesben akartak lenni, ami még nem jelenti azt, hogy rosszfiúk. Követték a britek?

– Nem. Ez azt jelentené, hogy csak egy embert állítottak rá?– Valószínű – bólintott Wills.– Azt írja, hogy fénykép készült a másik fickóról, de a jelentésben nincs benne. – Gondolom, a titkosszolgálat, az MI5 állított rá valakit, vélhetően egy zöldfülűt. Udát nem

tartják fontosnak, így nem jut rá elegendő erőforrás. Nincs az az ügynökség, amelyik mindenkit figyeltetni tudna. Más?

– Némi pénzmozgás délután. Nem látok benne semmi szokatlant – görgette végig a tranzakciólistát Jack. Jelentéktelennek tűnő apróságokra figyelj, emlékeztette magát. A gond csak az volt ezekkel, hogy nagyobbrészt tényleg azok voltak: jelentéktelen apróságok. Uda minden nap mozgatott pénzt, kisebb és nagyobb összegekben egyaránt. Mivel az értékmegőrzés volt a feladata, ritkán spekulált, inkább ingatlanügyletekkel foglalkozott. London – és általában Nagy–Britannia – ideális volt ebből a szempontból, mert az ingatlanárak magasak voltak, de rendkívül stabilak. Ha vettél valamit, annak lehet, hogy nem sokat emelkedett az ára, de zuhanni sem zuhant, ebben biztos lehettél. Uda papa tehát hagyta, hogy a kisfia belekóstoljon az üzletbe, de a sűrűjébe nem hagyta belenyúlni. Mekkora mozgatható tőkéje lehetett Szalinak? Ahhoz, hogy kurvázhasson, és drága táskákat ajándékozzon, készpénz kellett. Lehet, hogy csak egy szerényebb mennyiség állt rendelkezésére, de a „szerény” szaúdi fogalmak szerint nem ugyanazt jelentette, mint itt vagy Európában. Végtére is a kölyök Aston Martinnal járt, és nem egy lakókocsiparkban lakott. Vagyis…

– Honnan tudhatom, mikor üzletel Szali a saját pénzével, és mikor a családjáéval?– Nem tudhatja, de az apjának küldött negyedéves jelentéseiből sok mindent kihámozhat.Jack felnyögött.– Nagyszerű… Ezek szerint összegeznem kell a tranzakciókat, hogy kiértékelhessem a

17 ”A napszámos elemózsiája.” Kenyér, cheddar sajt és ecetes hagyma. (A ford.)

91

különbségeket. Már előre látom, hogy bele fog telni jó néhány napomba.– Most már tudja, hogy miért nem lett könyvelő – nevetett Wills. Jack még szívesen

elmorgolódott volna, de végül belátta, hogy teljesen felesleges. Úgyis meg kell csinálnia, és akár tetszik, akár nem, most ez a munkája. Azt azért még megnézte, hogy nem tudja–e elvégeztetni a programmal, de persze nem lehetett. Marad kisiskolás matematika és a szimat. Legalább, vigasztalta magát, hamar túl lesz rajta, vakon fogja püfölni a billentyűzet jobb oldalát, aztán perspektíva volt! Hogy miért nem alkalmazott a Campus pénzügyi könyvvizsgálókat?

A 2–es útról egy észak felé tartó földútra kanyarodtak. A keréknyomokból ítélve, némelyik egészen friss volt, nagy lehetett errefelé a forgalom. A Sziklás–hegység csúcsai túl messze voltak ahhoz, hogy látni lehessen őket, de a levegő ritkább volt itt, mint amihez Musztafa hozzászokott, és fárasztó sétát ígért. Hogy ez időben és távolságban mit jelentett, azt Musztafa egyelőre nem tudta. Mindenesetre reménykedett benne, hogy legalább az amerikaiak nem fogják megnehezíteni a dolgukat. A mexikói–amerikai határt ugyanis őrizték, de állítólag nem eléggé alaposan. Az amerikaiak halálosan precízek tudtak lenni bizonyos dolgokban, és gyerekesen hanyagok más területeken. Musztafa és az emberei abban reménykedtek, hogy az előbbit el tudják kerülni, az utóbbit pedig kihasználhatják. Délelőtt tizenegy körül egy nagy, szögletes kamion tűnt fel előttük. Ahogy közelebb értek, kiderült, hogy kong az ürességtől. Száz méterre tőle a Ford Explorer megállt. Pedro leállította a motort, és kiszállt.

– Itt vagyunk, barátaim – jelentette be Pedro. – Remélem, felkészültek a sétára.A négy arab is kiszállt. Kinyújtoztak és körbenéztek. Miközben a többi autó is begurult,

egy ismeretlen férfi bukkant elő a kamion mögül.– Hello, Pedro – üdvözölte régi barátként a vezetőjüket.– Buenos dias, Ricardo. Itt vannak az emberek, akiket át kell vinni Amerikába.– Hello. – Kezet rázott az első néggyel, és közölte: – A nevem Ricardo, és én leszek a

coyotéjuk.– Az mi? – kérdezte Musztafa.– Csak egy kifejezés. Embereket viszek át a határon pénz ellenében. Önöknek

természetesen nem kell fizetniük, mert már előre megkaptam a pénzemet.– Mennyit kell mennünk?– Tíz kilométert. Egy kiadós séta – felelte halálos nyugalommal Ricardo. – A terep

nagyjából ugyanilyen lesz. Ha kígyót látnak, kerüljék ki, mert a harapásuk halálos. Ne féljenek, nem fogják üldözőbe venni magukat. Más félnivaló nincs. Ha helikoptert látnak, feküdjenek a földre és ne mozduljanak. Az amerikaiak rosszul őrzik a határaikat, és meglepő módon nappal még kevésbé hatékonyak, mint éjszaka. Ennek ellenére további óvintézkedéseket tettünk.

– Mint például?– Ebben a kamionban harminc ember utazott. Előttünk fognak menni, tőlünk nyugatra. Ha

valakit elkapnak, azok ők lesznek.– Meddig fog tartani?– Három óra. Ha fittek, kevesebb. Van vizük?– Láttunk már sivatagot – felelte Musztafa.– Gondolom. Akkor gyerünk. Kövessenek, amigo. Azzal Ricardo elindult észak felé. Khakiszínű ruhát viselt katonai stílusú műszálas

derékszíjjal, amire három kulacsot akasztott. Mindezt katonai látcső és kalap egészítette ki. A bakancsa elnyűtt volt, a léptei azonban magabiztosak és takarékosak. Libasorban haladtak, hogy a lábnyomaikból ne lehessen a csapat létszámára következtetni. A sort a coyote, illetve öt méterrel lemaradva tőle Musztafa vezette.

92

A háztól háromszáz yardra volt egy szabadtéri lőtér, ugyanolyan, mint az FBI–akadémián, emberi fej méretű kerek fémtáblákkal, amelyek találatra jól hallható „kling” hangot adtak, majd eldőltek, ahogy az ember is tette volna hasonló esetben. Itt Enzo bizonyult jobbnak. Aldo azzal mentette magát, hogy egy tengerészgyalogos ritkán használ pisztolyt, míg egy FBI–os gyakorlatilag csak azt, mert az Iroda azt hiszi, hogy puskával könnyű eltalálni a célt. Dominic kétkezes Weaver állásból lőtt, míg Brian egyenesen áll és fél kézzel lőtt, úgy, ahogy azt a Hadtestnél tanították.

– Hé, Aldo, így sokkal jobb célpontot nyújtasz – figyelmeztette Dominic.– Tényleg? – Brian ellőtt három töltényt, és célba is talált mind a hárommal. – Szerintem

meg teljesen mindegy, ha már egyszer a pilácsai közé lőttél.– Márpedig én azt mondom, hogy ha valakire érdemes egy töltényt ellőni, akkor még jobb

kettőt.– Annak az alabamai őrültnek hányat adtál? – kérdezte Brian. – Hármat. Biztosra akartam menni.– Te tudod, bratyó. Kipróbálhatnám a Smithedet? Dominic kiürítette a fegyvert, mielőtt átadta volna. A tár külön ment. Brian elcsattogtatta

néhányszor, hogy érezze, aztán helyére tolta a tárt, és csőre töltötte. Az első lövésre hangos „kling” volt válasz, ahogy a másodikra is. A harmadik mellé ment, a negyedik viszont, a másodperc harmadrészével később, már nem. Brian visszaadta a pisztolyt.

– Szokatlan – mondta szűkszavúan.– Hozzá lehet szokni.– Kösz, de én szeretem azt a plusz hat töltényt a tárban.– Ahogy gondolod.– Egyébként mi ez a „golyót a fejbe” dolog? – tűnődött hangosan Brian. – Az oké, hogy

távcsöves puskával lehet a leggyorsabba megállítani az ellenséget, de pisztollyal?– Ha képes rá tizenöt yardról pisztollyal, akkor igen hasznos képesség tud lenni – felelte

Pete Alexander. – Tudomásom szerint ennél hatékonyabb megoldást még nem találtak a viták rendczésére…

– Honnan jött valójában, Pete? – kérdezte Dominic.– Nem nézett körül, Caruso ügynök – tért ki a válasz elől Peti – Ne feledje, hogy még

Adolf Hitlernek is voltak barátai. Nem tanították Quanticóban?I– De igen – válaszolta lógó orral Dominie.– Ha a célpontja halott, ellenőrzi, nincsenek–e társai a közelben. Vagy elhúzza a csíkot a

városból. Vagy mindkettő.– Úgy érti, elfutok? – kérdezte Brian.– Nem, hacsak nem épp kocogás közben történt. Úgy kell elhagynia a helyszínt, hogy ne

keltsen feltűnést. Besétál egy könyvesboltba és vesz valamit, vagy beül egy kávézóba. A körülményektől függően fog dönteni, de ne feledje: a legfontosabb az, hogy mielőbb eltűnjön a környékről. Nem sietve, mert akkor fel fognak figyelni magára, és nem elidőzve a helyszínen, mert akkor emlékezni fognak rá, hogy látták az áldozat közelében. Arról viszont, akit nem vettek észre, biztosan nem fognak beszámolni. Az öltözékének, a viselkedésének, a testtartásának, a gondolkodásának… mindennek egyetlen célt kell szolgálnia; azt, hogy láthatatlanná tegye magát – mondta Alexander.

– Más szóval azt szeretné Pete, hogy nyírjunk ki valakit, aztán sétáljunk el, mintha mi sem történt volna? – kérdezte csendesen Brian.

– Lát más megoldást?– Igen. Ahelyett, hogy elsétálnék mellette, leszedem néhány száz méter távolságból egy

távcsöves puskával. Ez mindig beválik.

93

– És ha úgy szeretnénk végezni vele, hogy senki ne gyanakodhasson gyilkosságra? – kérdezte a kiképzőjük.

– Azt meg hogyan? – Ez Dominic volt.– Türelem, fiúk. Egyszerre csak egy dolgot.Egy rozoga kerítés volt előttük, pontosabban a rajta levő tátongó lyuk, amit nem

mostanában vághattak. Ricardo egyszerűen átsétált rajta, és a többiek ugyanezt tették. A coyote ment még vagy ötven métert, aztán leült egy nagy kőre, cigarettára gyújtott, és leakasztott egy kulacsot, ez volt az első pihenőjük. Jól bírta a gyaloglást, és látszott rajta, hogy nem most csinálja először. Musztafa és a társai ezt nem tudhatták, de már több száz csoportot áthozott a határon, és csak egyszer tartóztatták le, de azt is viszonylag könnyen megúszta. A büszkeségének persze nem tett jót, de becsületes coyote volt, ezért visszaadta a megbízási díjat. Musztafa odament hozzá.

– Jól vannak a barátai? – kérdezte Pedro.– Nem volt megerőltető – felelte Musztafa. – És kígyókat sem láttunk.– Errefelé nem sok van belőlük. Az emberek vagy lelövik őket, vagy követ dobnak rájuk.

A kígyókat senki sem szereti.– Tényleg annyira veszélyesek?– Csak ha elég bolond ahhoz, hogy megközelítse őket. De még így sem halna bele. Beteg

lenne néhány napig, és fájdalmas lenne a járás, de ez minden. Várnunk kell néhány percet. Túlteljesítettük a tervet. Ja, és isten hozta magukat Amerikában, amigo.

– Ez a rozsdás kerítés volt a határ? Ennyi? – csodálkozott Musztafa.– A norteamericanók gazdagok és okosak, de lusták is. A honfitársaim nem jönnének át, ha

nem lenne olyan munka, amit a gringók lusták elvégezni.– Hány embert csempészett már át Amerikába?– Ezreket. Sok ezret, éppen ezért jól keresek. Van egy szép házam, és hat másik coyote

dolgozik nekem. A gringókat sokkal jobban aggasztják a kábítószercsempészek, de én nem foglalkozok illegális anyagokkal. Nem éri meg a kockázatot. Két emberem csinálja helyettem. Veszélyes foglalkozás, tudja.

– Miféle kábítószerek? – kérdezte Musztafa.– Az, amiért éppen megfizetnek – felelte vigyorogva Ricardo, és megint meghúzta a

kulacsát.Abdullah, Musztafa helyettese jött oda hozzájuk.– Azt hittem, sokkal fárasztóbb lesz – jegyezte meg.– Csak városlakóknak – mondta Ricardo. – Én itt vagyok otthon. A sivatagban születtem.– Ahogyan én is – bólintott Abdullah. – Kellemes napunk van. Ricardo rágyújtott egy

újabb Newportra. Szerette a mentolos cigarettát, mert úgy érezte, kevésbé árt a torkának.– Még egy, esetleg két hónapig nem lesz igazi forróság. Utána viszont rekkenő hőség lesz,

és akinek van esze, az alaposan felpakolja magát vízzel. Nem egy ember halt már itt meg az augusztusi hőségben, de persze nem az én csoportomból voltak. Én mindig gondoskodom róla, hogy legyen elegendő víz. A természet olyan, mint egy rossz mostoha: nem szeret és nem szán meg – mélázott el a coyote. Már alig várta, hogy beugorjon meginni néhány cervezast18. Aztán irány kelet, El Paso, onnan pedig kényelmes ascensióni otthona, amely elég messze volt ahhoz, hogy a leendő emigránsok, akik hajlamosak voltak minden mozdíthatót magukkal vinni, ne okozzanak bosszúságot. A gringóknak is sok kárt okozhattak, de ez már nem az ő gondja volt.

– Már csak három kilométer, barátaim.Musztafáék felszedelőzködtek, és engedelmesen a nyomába szegődtek. A három kilométer

tényleg nem volt sok. Otthon jóval többet kellett gyalogolniuk, ha el akartak jutni a legközelebbi buszmegállóba.

18 Sört. (A ford.)

94

Számokat bevinni a numerikus billentyűzeten kábé annyira volt szórakoztató, mint meztelenül rohangálni egy kaktuszkertben. Jack az a fajta volt, akinek szellemi ösztökélésre van szüksége, és bár bizonyára akadnak olyanok, akik izgalmasnak találják a könyvelős–nyomozós játékot, ő nem tartozott közéjük.

– Dögunalom, mi? – szólította meg Tony Wills.– De még mennyire! – felelte Jack.– Nos, ez a valóságban az információgyűjtés és – feldolgozás. Még ha néha vannak is

érdekfeszítő pillanatai, meglehetősen egyhangú tud lenni. Hacsak nem éppen egy nagyhal akadt horogra. Az eléggé mókás tud lenni, igaz, nem annyira, mintha az ember terepen figyelné meg az alanyát. Még soha nem csináltam olyat.

– Apa sem – tette hozzá Jack.– Gondolja? A papája időnként nyakig benne volt a sűrűjében. Olyannyira, hogy az már túl

sok is lehetett neki. Nem beszélt róla?– Soha. Egyetlenegyszer sem. Szerintem még anya se tud ezekről, kivéve a tengeralattjárós

esetét, de azt is inkább könyvekből meg újságokból. Egyszer megkérdeztem apát, de ő csak ennyit mondott: „Mindent elhiszel, amit az újságokban olvasol?” Még amikor azt a Geraszimov nevű orosz fickót mutatták a tévében, akkor is csak morgolódott.

– Langleyben az egyik legjobb kémnek tartják, pedig az ideje nagy részét a hatodik emeleten töltötte. Bárcsak én is feljuthattam volna odáig…

– Kérdezhetek valamit?– Ki vele!– Ez a Nyikolaj Boriszovics Geraszimov tényleg a KGB elnöke volt? És tényleg az apám

rángatta ki Moszkvából?Wills habozott, de nem kerülhette el a választ.– Igen és igen. A KGB elnöke volt, és az apja szöktette meg.– Ez komoly? Hogy tudta ezt megszervezni apa?– Ez egy nagyon hosszú történet, és magának nincs joga megtudni a részleteket.– Legalább azt árulja el, hogy miért adta ki apát?– Mert nem önszántából jött az Államokba. Az apja kényszerítette rá. Ennek ellenére

Nyikolaj Boriszovics dalolt… nem úgy, mint egy kanári, de megtette, most pedig a tanúvédelmi program előnyeit élvezi. Időnként még előszedik, hogy csicseregjen egy kicsit. Ha elkapsz valakit, nem fog azonnal mindent elmondani neked, ezért időnként újra elő kell venni. Ettől fontosnak érzi magát, ami aztán arra ösztönzi, hogy igazolja is ezt. Egyébként pocsékul érzi magát nálunk, haza pedig nem mehet, mert tudja, hogy szétlőnék a seggét. Az oroszok nem tolerálják a hazaárulást. Ami azt illeti, mi sem. Szóval kénytelen itt élni szövetségi védelem alatt. A legutóbb azt hallottam róla, hogy rákapott a golfozásra. A lánya hozzáment egy dúsgazdag virginiai arisztokrata seggfejhez. Ő most már igazi amerikai, de az apja boldogtalanul fog meghalni. Át akarta venni a Szovjetunió irányítását, és ezt szó szerint kell érteni, de a maga apja végleg elcseszte neki az egészet, ezért Nick még mindig neheztel rá.

– Paff vagyok.– Szaliról kiderített valamit? – tért vissza a munkához Wills.– Talán. Van néhány tétel, amelyekkel nem tudok mit kezdeni. Ötven–nyolcvanezer fontok

ismeretlen számlákra irányítva.– Honnan faragta le őket?– Nem egészen világos, Tony. Valószínűnek tartom, hogy lefölözi a család számláját,

mondjuk kétszázaléknyit, amit aztán költségként írhat le. Ez még nem olyan sok, hogy apuci vagy anyuci gyanút fogjon! Kíváncsi vagyok, mit szólnának hozzá, ha a tudomásukra jutna.

95

– A kezét nem vágnák le, de történhetne vele valami még ennél is rosszabb: megvonnák a támogatását. El tudja képzelni ezt a fickót, hogy dolgozik?

– Úgy érti, hogy a megélhetésért dolgozik? – Ez tényleg nevetséges volt. – Nem, nem tudom elképzelni róla. Túl régóta ül a húsosfazék mellett. Jól ismerem Londont. Nem is értem, hogy tud ott megélni egy egyszerű melós a fizetéséből.

– Azt meg tudom érteni – vigyorodott el Wills. Jack elpirult.– Nézze, Tony, az igaz, hogy jó körülmények közt nőttem fel, de apa mindig gondoskodott

róla, hogy legyen nyári munkám. Még építkezésen is dolgoztam két hónapig. Apa azt akarta, hogy tudjam, milyen a kétkezi munka. Mike Brennan nem örült neki, és én se lelkesedtem, de végül is hasznos két hónap volt. Úgy értem, bárhol megállnám a helyem, ha a szükség úgy hozná. Gondolom, Mr. Szalit megkímélték mindettől. Nehéz dolga lenne.

– Oké, szóval mennyi is az a pénz, ami gyanús helyekre ment?– Nagyjából kétszázezer font, vagyis háromszázezer dollár, de még semmi konkrétumot

nem tudok mondani, és végül is nem olyan észbontóan sok pénz.– Mennyi időre van szüksége, hogy pontosabb képet alkosson az ügyről?– Jó esetben is legalább egy hét. Olyan ez, mintha egy autót akarnék megkeresni New

Yorkban csúcsforgalom idején.– Kitartás. Senki nem ígérte, hogy csupa móka és kacagás lesz.– Aye, aye, sir. – Ezt a Fehér Házban tanulta a tengerészgyalogosoktól, akik még neki is

így köszöntek, míg az apja fel nem figyelt rá és meg nem tiltotta.Jack a helyére gurult a székkel, és körmölni kezdett. Jobban szeretett papíron dolgozni, de

a rend kedvéért azért délutánonként felvitte a gépbe is megállapításait. Míg ő írt, Tony elhagyta a szobát, és felment a legfelső emeletre.

– Ennek a kölyöknek sasszeme van – jegyezte meg Wills.– Csakugyan? – Bell biztos volt benne, hogy a zöldfülű ilyen hamar még nem szolgálhatott

eredményekkel, akárki lehetett is az apja.– Ráállítottam egy Londonban élő gazdag és fiatal szaúdira, Uda bin Szalira. A britek

felfigyeltek rá, mert felhívott valakit, aki korábban már a látókörükbe került.– És?– És Junior talált kétszázezer fontot, amit sehová nem tud rakni.– Mennyire biztos ez?– Rá kell állítani az ügyre egy szakértőt. Mindenesetre a kölyök szép munkát végzett. Úgy

tűnik, van szimata.– Dave Cunninghamet kellene. – A bűnügyi könyvvizsgáló korábban az Igazságügyi

Minisztérium szervezett bűnözés elleni osztályán dolgozott, innen szervezték be a Campusra. A hatvan év körüli férfinak legendás érzéke volt a számokhoz. A Campus általában „hagyományos” feladatokra alkalmazta. A Wall Streeten vagyonokat kereshetett volna, de szórakoztatóbbnak találta rács mögé juttatni a rosszfiúkat. A Campusnál bőven volt lehetősége erre.

– Én is Dave–re szavaznék – értett egyet Tony.– Oké, akkor küldjük át Jack fájljait Dave gépére. Kíváncsi vagyok, mire jut velük.– Rendben, Rick. Láttad a tegnapi NSA–jelentést?– Igen, és én is érdekesnek találtam – nézett fel Bell. Három nappal ezelőtt a

kormányügynökségek által figyelt források forgalmazott üzeneteinek száma hetven százalékkal csökkent, két kiemelten ellenőrzött forrás pedig teljesen elhallgatott. A katonai harcászati egységeknél az ilyen leállásokat gyakran követte offenzíva, így érthető volt az aggodalom. Az esetek nagy részében ugyan semmit sem jelentett, de azért épp elég alkalommal bizonyult baljós előjelnek ahhoz, hogy a hírszerzők komolyan vegyék.

– Van valakinek valami ötlete? – kérdezte Wills. Bell megrázta a fejét.– Én már tíz éve nem vagyok babonás.

96

– Pedig várható, hogy valami történni fog. Már régóta esedékes.– Értem, hogy mire gondolsz, de nem irányíthatjuk ezt a helyet sejtésekre alapozva.– Ez olyan, mint baseballmeccset nézni, Rick. Látod, hogy mi történik, de hiába nem

tetszik, nem mehetsz ki a pályára.– Miért? Hogy kinyírd a bírót? – kérdezte Bell.– Nem, csak a fejvadászt, aki beanballt dobott.– Türelem, Tony, türelem.– Csak ne lenne olyan rohadt nehéz türelmesnek lenni – sóhajtott Wills.

Egyetlen lelket sem láttak, sem autót, sem helikoptert. Persze nem sok érték volt idekint: se olaj, se arany, se termőföld – semmi, amit érdemes lett volna őrizni. Néhány fa és bokor, és egypár autónyom, de azok se frissek. Amerikának ez a része éppen olyan volt, mint a Rub'al Hali, az Üres Zóna Szaúd–Arábiában, ahol még egy tevét is megviselt volna a vándorlás.

A séta azonban véget ért: a következő emelkedő mögött öt autó várta őket.– Nagyszerű – szólalt meg Ricardo. – Ők is hamarabb érkeztek. – Már alig várta, hogy

megszabadulhasson ezektől a mogorva idegenektől. Megállt, hogy bevárja őket.– Megérkeztünk? – kérdezte reménykedve Musztafa. Eddig könnyen ment, sokkal

könnyebben, mint remélni merte.– A barátaim elviszik magukat Las Crucesbe. Ott majd eldöntik, hogy kívánnak

továbbutazni.– És maga? – kérdezte Musztafa.– Hazamegyek a családomhoz – felelte Ricardo. Nem volt elég nyilvánvaló? Vagy ennek a

fickónak nem volt családja?Tíz percbe sem telt, és odaértek. Ricardo kezet fogott a klienseivel, és beült az első SUV–

ba. Örült, hogy túl van rajta. Nehezebb is lehetett volna, de szerencsére az amerikai határőrség inkább Arizonára és Kaliforniára koncentrált, ahol sokkal nagyobb volt az illegális határátlépések száma. A gringók csak a nyikorgó kereket zsírozták, de várható volt, hogy előbb–utóbb rájönnek, a többiek is ápolásra szorulnak. Ricardo tisztában volt vele, hogy ha ez bekövetkezik, akkor új megélhetési forrás után kell néznie. Az elmúlt hét évben azonban jól keresett; sikerült létrehoznia egy kis vállalkozást, és jó iskolákba járatta a gyerekeit, hogy jobb eséllyel induljanak, mint ő.

Megvárta, hogy a társaság autóba szálljon és elhajtson, aztán ő is gázt adott. Egy darabig követte őket, majd ráfordult a dél felé, El Pasóba vezető I–10–esre. Már rég nem érdekelte, mit akarnak a kliensei Amerikában. Sejtette, hogy nem rózsát locsolni, vagy felhőkarcolókat építeni, de tízezer dollárt kapott, és nem azért, hogy kíváncsi legyen. Valakinek fontosak voltak – de nem neki.

97

10. fejezetCÉLPONTOK

Musztafa és barátai, bár ezt nem mutatták ki, eufórikus hangulatban voltak. Amerikában voltak! Azok közt, akiket meg kell ölniük. Mintha egy mágikus, láthatatlan vonalat léptek volna át; úgy érezték, most már semmi sem állíthatja meg őket abban, hogy beteljesítsék küldetésüket. A Nagy Sátán otthonában voltak. Itt éltek azok az emberek, akik halált szórtak hazájukra és az iszlám világ megannyi hithű alattvalójára, azok az emberek, akik olyan hivalkodóan támogatták Izraelt.

Demingnél keletre kanyarodtak. Még hatvankét mérföld – száz kilométer – volt hátra innen útjuk következő állomásáig, Las Crucesig. Az út széle tele volt éttermeket, moteleket, látványosságokat reklámozó táblákkal. Az autó stabil hetvenmérföldes sebességgel falta az utat, de a táj nem akart elfogyni, és a láthatár sem akart közelebb kerülni.

A sofőrjük mexikóinak látszott, és ugyanolyan szótlan volt, mint az eddigiek. Az utasai sem beszélgettek, mert akcentussal beszélték az angolt, és attól tartottak, hogy a mexikói felfigyelhet rá. Így, remélték, később csak annyira fog emlékezni, hogy valahol egy új–mexikói földúton felvett néhány embert, és Las Crucesbe hozta őket.

A küldetést a legapróbb részletekig gondosan kitervelték. A csapatnak egy adott fázisnál négyfelé kellett osztódnia, úgy, hogy mindannyian tudták, az egységek többé soha nem találkozhatnak egymással. Ettől kezdve csak számítógépen keresztül kommunikálhattak egymással, és csakis a legszükségesebb esetben. Az egységeknek egymástól függetlenül kellett tevékenykedniük, de szigorú időtábla szerint, és ugyanazon stratégiai célt szolgálva. Amit tenni fognak, gondolta büszkén Musztafa, úgy meg fogja rengetni Amerikát, hogy arra még nem volt példa.

Egy családi autó mellett húztak el. A kombiban két szülő és két gyerek, egy négy év körüli kisfiú és egy kisebb, másfél éves pelenkás ült. Hitetlenek, gondolta Musztafa. És célpontok. Mind a négyen.

A műveleti terv papírra is le volt írva, tizennégy pontos Geneva típusú fontokkal. Mindegyik egység vezetőjénél volt belőle egy példány. A többi adatot a személyi számítógépeiken tárolták, amiből mindenkinek volt egy a kézicsomagjában az ingek és a fehérneműk között. Kevés holmira volt szükségük, és különben sem akartak sok nyomot hátrahagyni, hogy ezzel is összezavarják az amerikaiakat.

A gondolat mosolyt csalt Musztafa arcára. Még volt három cigarettája, kivett egy szálat, és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, és belefújta a légkondicionálóból kiáramló hűs levegőbe. Az autó mögött a nap hanyatlani kezdett, ami azt jelentette, hogy mire eljutnak a következő – és egyben utolsó – megállójukig, sötét lesz. Musztafa tudta, hogy ez véletlen, de képtelen volt nem úgy gondolni rá, mint annak bizonyítékára, hogy Allah áldását adta a tervükre. Ami így is volt helyénvaló, hiszen neki dolgoztak.

Egy újabb unalmas munkanap vége, gondolta Jack az autójához menet. Az egyik nagy baja a Campusszal az volt, hogy senkivel sem beszélhetett a munkájáról. Az apjával elvileg megtehette volna – hiszen az elnöknek alapból joga volt hozzáférni bármilyen információhoz, és ez gyakorlati okokból az exelnökökre ugyanígy igaz volt –, de tudta, hogy nem örülne neki. Elég lett volna, ha az apja szól néhány szót Hendleynek, és Jack búcsút mondhatott volna a Campusnak. Amit nem szeretett volna megtenni, mert bármennyire egyhangú is tudott lenni maga a munka, a végeredmény nagyon is izgalmas volt. Talán éppen ezért szerette volna olyan nagyon megosztani valakivel a gondolatait. Valakivel, aki azt mondta volna, hogy

98

„igen, ez tényleg fontos”, és „igen, ezzel tényleg az igazságot és az amerikai életformát véded”.

De valóban számított a munkája? A világ olyan volt, amilyen, és ezen nem sokat változtathatott. Még az apja sem volt képes rá, minden hatalom ellenére, ami egykor a kezében összpontosult. Mit akarhatott akkor ő, egy kis hercegecske? Persze, ha valaki meg akarta javítani a világot, annak valaki olyannak kellett lennie, akit nem érdekel, hogy lehetetlen–e vagy sem. Aki elég fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy azt elhiggye: képes rá. Csakhogy mind az anyja, mind az apja két lábbal a földön járt, és őt is így nevelték. Sallynek már nem sok volt hátra az orvosi diplomáig, és azt tervezte, hogy onkológusként fogja kamatoztatni tudását – egyébként ez volt az egyetlen dolog, amit az anyja bánt: hogy annak idején nem ezt a szakirányt választotta ő is –, mert ott akart lenni, amikor a rákot egyszer s mindenkorra legyőzik. Végeredményben tehát a Ryan család a lehetetlent sem ismerte – és a világ tartogatott még meglepetéseket, nem igaz? A diploma a zsebében volt, és az apjának köszönhetően a megélhetés miatt sem kellett aggódnia – miért ne tehetett volna hát egy kísérletet?

Úgy döntöttek, hogy főzőcskézés helyett egy steak house–ban vacsoráznak. A hely tele volt a Virginiai Egyetem hallgatóival. Messziről lerítt róluk: értelmes kölykök voltak – bár nem annyira okosak, mint hitték –, magabiztosak és zajosak. Ez volt az egyik előnye annak, ha valaki még gyerek volt. Hiszen, bármennyire is tiltakoztak volna a megnevezés ellen, még azok voltak: kölykök, akikről a szüleik gondoskodtak, igaz, porontyaik számára kényelmes és biztonságos távolságból. A két Caruso remekül szórakozott rajtuk: mintha néhány – alig néhány – évvel ezelőtti önmagukat látták volna. Azt a Briant és Dominicot, akiket az élettapasztalat még nem változtatott valami mássá. Hogy mivé, azt nem tudták volna pontosan megmondani. Ami egyetemistaszemmel olyan egyszerűnek tűnt, az iskola méhéből való kiszakadás után mérhetetlenül bonyolultnak bizonyult. A világ nem fekete és fehér volt, hanem a szürke árnyalatainak végtelen változatossága – egy analóg, zajos valóság, tele elvarratlan szálakkal, melyeket nem lehetett olyan szépen megkötni, mint a cipőfűzőt, hogy egy óvatlan lépésnél ne bukjon el az ember. Az óvatosság pedig nem jött magától; sokat kellett csetlenie–botlania az embernek, és csak a nagyobb puffanások voltak eléggé emlékezetesek ahhoz, hogy tanuljon is belőle.

– Nem rossz hely – jegyezte meg Brian a bélszínszelet felénél.– Egy ilyen szép bélszínszeletet nehéz lenne elrontani. – A vendéglőnek valószínűleg nem

telt séfre, de a sült krumpli tökéletes volt, a szénhidráttartalmát leszámítva, és a brokkoli is frissen kerülhetett elő a fagyasztóból.

– Jobban kellene vigyáznom, hogy mit eszem – jegyezte meg a tengerészgyalogos őrnagy.– Élvezd, amíg lehet. Még nem vagyunk harmincévesek. Ezen jót nevettek.– Olyan távolinak tűnt, nem?– Az öregkor küszöbe? Ja, igen. Ami azt illeti, őrnagynak egy kicsit fiatal vagy, nem

gondolod?Aldo vállat vont.– Lehet. A főnököm csípett, és remek emberekkel dolgoztam. A készkaját viszont ki nem

állhattam. Segít lendületben tartani, ez igaz, de más jó tulajdonságát nem sikerült felfedeznem. Az őrmesterem imádta, azt mondta, sokkal finomabb, mint amin a Hadtestnél felnevelték.

– Az Irodában a emberek Dunkin' fánkon és kávén élnek. Igaz, ők főzik a világ legjobb ipari kávéját. Jó kis diéta, mi?

– Aktakukac létedre egészen jó formában vagy, Enzo – mondta nagylelkűen Brian A

99

reggeli futás után a testvére általában úgy nézett ki, mint aki épp összecsuklani készül. Egy tengerészgyalogos számára ez a három mérföld olyan volt, mint a reggeli kávé: szemnyitogatónak való. – Még mindig nem tudjuk, hogy egészen pontosan mire is akarnak kiképezni minket – mondta egy harapással később.

– Arra, hogy embereket öljünk, bratyó, és ennél többet nem fognak elárulni nekünk. Lopakodj oda észrevétlenül, és ha megtetted, amit kell, húzd el a csíkot úgy, hogy ne kelts feltűnést.

– Pisztollyal? – kérdezte kétkedően Brian. Elég zajos, és nem olyan megbízható, mint egy puska. Afganisztánban volt a csapatomban egy mesterlövész. Egyszer majdnem egy mérföld távolságból tett hidegre néhány rosszfiút. A fegyvere egy .50–es Barrett volt, böhöm nagy darab, akár egy régi, felturbózott Browning automata. A Ma Deuce géppuska .50–es lőszerét használja. Hihetetlen pontos, és elég belőle egy is, ugye érted? Egy félhüvelykes lyukkal a testedben nem fogsz elszaladni. – Annál is inkább, mert a mesterlövésze, Alan Roberts tizedes, egy detroiti fekete srác, általában fejre célzott, és ott aztán tényleg csúnya alapos munkát végzett az .50–es.

– Hangtompítóssal esetleg. A maroklőfegyvereket egészen hatékonyan lehet tompítani.– Volt szerencsém hozzá. A felderítősuliban azt is meg kellett tanulnunk. A gond az vele,

hogy a hangtompító miatt irtózatosan ormótlan tud lenni. Hacsak nem íratnak be minket a James Bond iskola szemfényvesztés kurzusára, nem sok rosszfiút fogunk kinyírni pisztollyal, Enzo.

– Nos, akkor lehet, hogy valami mást fogunk használni. Hogy mit, nem tudom, de Gus Werner küldött ide, úgyhogy gondolom igyekezni fognak minél kóserebb módon intézni a dolgokat.

– Már említetted a fickót. Ki is ő voltaképpen?– Aligazgató, az új terrorellenes osztály vezetője. Régen ő irányitotta a túszmentő osztagot,

és nem ez az egyetlen érdeme. Okos fickó, és kemény, mint az acél. Nem az a fajta, aki elájul, ha vért lát. A terrorizmus új terület az Irodánál, és Dan Murray nem azért választotta éppen őt, mert el tud sütni egy pisztolyt. Huszonkét éve ismerik egymást, és Murrayt se ejtették a fejére. Ha ideküldtek, akkor annak jó oka volt, úgyhogy, amíg a törvényesség határai közt maradunk, tenni fogom, amit mondanak.

– Én is. De még mindig nem vagyok teljesen nyugodt.

Las Crucesnek volt egy kisebb reptere, amit főként áruszállításra és magángépek kiszolgálására használtak. Ennek szomszédságában elmaradhatatlan függelék volt az autókölcsönző. Musztafának és egyik társának itt kellett autót bérelnie. Két másik embere benn a városban tette ugyanezt.

– Mindent előkészítettünk – mondta a sofőr. Két papírt adott át nekik. – Előre lefoglaltuk a két autót, ezeket a számokat kell bemondani. Négyajtós Ford Crown Victoriákat fognak kapni a kért kombikat csak El Pasóban tudtuk volna megszerezni, az pedig rizikós lett volna. Használják a VISA kártyájukat. A maga neve Tomas Salazar, a barátjáé Hector Santos. Mutassák meg nekik a papírokat, és tegyék, amit mondanak. Nem lesz gond. – Egyik sem keltette latin benyomását, de a kölcsönző alkalmazottait nem az eszük miatt vették fel ide, és legfeljebb két szót tudtak spanyolul, az is a taco meg a cerveza volt.

Musztafa kiszállt az autóból, és intett a társának, hogy kövesse. Aggódott, először azóta, hogy átjöttek, de elég volt egy pillantást vetnie a pult mögött ülő fiúra, hogy tudja, nem lesz gond. A kölyök mély átéléssel képregényt olvasott. A kölcsönző tulajdonosa tényleg nem az intelligenciájuk alapján válogatta meg az alkalmazottait.

– Hello! – mondta Musztafa színlelt magabiztossággal. – Lefoglaltam egy autót. – A kölyök elé tolta a papírt.

100

– Oké. – A kölyök magára hagyta Batmant a legújabb kalandjával, és beütötte a sorszámot a számítógépbe. A nyomtató pillanatokon belül kiköpte magából az előre kitöltött űrlap két példányát.

Musztafa átadta a nemzetközi jogosítványát. A kölyök lemásolta, és a fénymásolatot hozzátűzte az űrlap nála maradó példányához. Elégedetten konstatálta, hogy Mr. Salazar az összes biztosítási lehetőséget igénybe vette – ezért jutalék járt neki.

– Az autója a fehér Ford a négyes beállóban. A kulcs az indítóban, uram.– Köszönöm – mondta Musztafa akcentusos angollal. Nem hitte volna, hogy ilyen simán

fog menni.Szaíd esetében sem volt fennakadás. Musztafa még az ülést állította, amikor a társa is

előbukkant az irodából, hogy egy ugyanolyan, világoszöld Ford felé vegye az irányt. Mindkettőjüknek volt Új–Mexikó–térképe, de nem volt rá szükségük. Beindították az autókat, és kigurultak az utcára, ahol a SUV–ok álltak. Nem volt nehéz követni őket, Las Crucesben elég nagy volt a forgalom, de nem ilyenkor, vacsoraidőben.

A másik kölcsönző nyolc sarokkal odébb, a város főutcáján volt. Ezt Hertznek hívták, aminek zsidó íze volt Musztafa számára. Két bajtársa bement, és tíz perccel később ők is egy–egy autóval hajtottak ki. Ezek is ugyanolyan Fordok voltak, mint az övé és a Szaídé. Most, hogy ezzel megvoltak, a küldetésük talán legkockázatosabb része következett. A SUV–okat követve elhagyták a várost, és húsz kilométerrel később lefordultak egy földútra. Sok volt ezekből errefelé, akárcsak otthon. Jó egy kilométerrel beljebb egy magányos ház állt, udvarán egy teherautóval. A karaván megállt a ház mögött, és utasai kiszálltak a kocsikból. Musztafa csak most döbbent rá: ez lesz az utolsó alkalom, hogy együtt láthatja az embereit.

– Itt lesznek a fegyvereik – mondta nekik Juan. – Kövessenek.A közönséges családi ház belsejében egy valóságos fegyverraktárt rendeztek be. Tizenhat

kartondobozban tizenhat MAC–10 géppisztoly lapult. Sajtolt gépacélból készült, meglehetősen sorjás és nem túl elegáns fegyverek voltak. Mindegyikhez egy tucat előre megtöltött tár járt, végüknél párosával egymáshoz rögzítve fekete szigetelőszalaggal.

– A fegyverek zsír újak – közölte Juan. – Hangtompító is van mindegyikhez. Nem igazán hatékony, mint tompító, viszont jól ellensúlyozza a fegyvert és a pontosságát is növeli. A MAC–et nem olyan könnyű kezelni, mint az Uzit, de utóbbit sokkal nehezebb beszerezni nálunk. A hatékony lőtávolsága tíz méter, könnyedén tölthető és üríthető. Nyitott tokszerkezetű, ahogy illik, és egészen magas a tűzgyorsasága. – Tényleg az volt; kevesebb, mint három másodperc alatt lőtte ki a harminc töltényt. Épeszű ember nem élt volna ezzel a lehetőséggel, ezekről viszont Juan nagyon is el tudta képzelni.

Az arabok úgy emelték magukhoz a fegyvereket, mintha egy régen látott barátot ölelgetnének. Aztán az egyik felmarkolt egy tárat…

– Hallo! Stop! – kiáltott rá Juan. – Idebent nem. Ha ki akarják próbálni őket, odakint lehet. Célpontokat is felállítottunk.

– Nem lesz túl zajos? – kérdezte Musztafa.– Egyetlen ház sincs négy kilométeres körzetben – legyintett Juan. A lövedékek nem

juthattak el olyan messzire, és feltételezte, hogy a lövések zaja sem. Ebben tévedett.A vendégei azonban feltételezték, hogy jól ismeri a környéket, és imádtak lövöldözni,

géppisztollyal pedig különösképpen. Húsz méterre a háztól volt egy homokfal, előtte ládák és kartondobozok szétszórva. Az emberek beraktak egy–egy tárat, és hátrahúzták a zárat. Musztafa nem adott tűzparancsot: ehelyett megmarkolta a csőtorkolatról lógó szíjat, és hátrahúzta a ravaszt.

Az eredmény magáért beszélt. A MAC–10–es hangja éppen olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, és ugyanúgy ugrált fel–alá, mint minden géppisztoly, de Musztafának sikerült belevezetnie a golyókat egy tőle hat méterre lévő ládába. Az egész nem tartott tovább néhány pillanatnál, és a fegyver máris üresen csattogott. Harminc darab 9 mm–es Remington

101

pisztolylőszer robbant ki a csőből, és szállt ki a hüvelyvetőn. Musztafa szívesen megfordította volna a tárat, hogy újabb két–három másodpercig élvezze a pusztítás gyönyörét, de uralkodnia kellett magán. Tudta, hogy úgyis bőven lesz majd rá alkalma a közeljövőben.

– A hangtompítók? – kérdezte Juantól.– Bent vannak. Egyszerűen rá kell csavarni a csőre. Érdemes, mert jelentősen csökkenti a

fegyver szórását. – Juan Sandoval tudta, mit beszél. Az évek során nemegyszer használt MAC–10–et dallasi és Santa Fé–i versenytársak, meg egyéb kellemetlen személyek kiiktatására. Mindennek dacára aggódva figyelte a klienseit. Túl sokat vigyorogtak. Ezek nem olyanok, mint ő, mondta magának, és minél előbb eltűnnek innen, annál jobb. Azoknak nem, akik ellen ezeket a fegyvereket használni akarják, de ez már nem az ő baja. A parancs, hogy szolgálja ki őket, magasról jött, nagyon magasról, amint arra egy héttel korábban a közvetlen főnöke felhívta a figyelmét, és a fizetség is ennek megfelelő volt. Juannak nem volt oka panaszra, de jó emberismerő lévén bajt szimatolt.

Musztafa követte a házba a hangtompítóért. A szerkezet tíz centiméter átmérőjű lehetett, és nagyjából fél méter hosszú. Ahogy azt Juan ígérte, könnyű volt felcsavarni a fegyver csövére, és valóban kiegyensúlyozta a fegyvert. Musztafa megemelgette a MAC–et, és úgy döntött, hangtompítóval fogja használni. Maga a hangtompítás nem érdekelte, mert nem volt jelentősége a küldetés szempontjából, de a szórás csökkentése és ezzel a pontosság növelése annál inkább. Addig is azonban túl feltűnő volt ez az ormótlan henger. Musztafa lecsavarta és a táskájába tette, majd kiment, hogy összeszedje az embereit. Juan követte.

– Van néhány dolog, amit feltétlenül tudniuk kell – mondta kimért hangon Juan. – Az amerikai rendőrség hatékony, de nem mindenható. Ha vezetés közben félreállítják valamelyiküket, nem kell egyebet tennie, mint udvariasan válaszolni. Ha ennek ellenére kiszállítják, engedelmeskedjen. Az amerikai törvények értelmében a rendőrnek jogában áll motozással ellenőrizni, hogy nem visel–e fegyvert. Ha viszont azt mondja, hogy az autót akarja átkutatni, egyszerűen válaszolják azt, hogy „nem, nem szeretném”, és akkor a törvényeik értelmében nem teheti meg. Ismétlem: ha egy amerikai rendőr át akarja vizsgálni az autójukat, csak nemet kell mondaniuk rá, és nem teheti meg. Utána nyugodtan elhajthatnak, de mindig nagyon vigyázzanak arra, hogy ne lépjék túl a megengedett sebességhatárt. Ha ezeket szem előtt tartják, nem lehet semmi baj. Ha a megengedettnél gyorsabban hajtanak, azzal csak okot adnak a rendőröknek arra, hogy félreállítsák magukat, tehát ne tegyék. Legyenek türelmesek, megéri. Van kérdés?

– Ha egy rendőr túl agresszív, akkor… Juan már várta a kérdést.– Megölhetik–e? Igen, de nem ajánlanám, mert még több rendőr fog a nyomukba eredni.

Amikor egy rendőr félreállít valakit, az első dolga az, hogy rádión bemondja a helyszínt, a rendszámot és személyleírást ad a vezetőről. Így tehát hiába végeznek vele, a többiek tudni fogják, hogy kit keressenek, és néhány perc múlva a fél állam rendőrsége magukat fogja keresni. Szóval, bármennyire is csábító, nem érdemes rendőrt ölni. Csak bajt hoznak magukra. Az amerikai rendőrségnek rengeteg autója van, és légi járműveket is használnak. Ha egyszer keresni kezdik, akkor meg is találják magukat. Az egyetlen lehetőségük tehát: észrevétlennek maradni. Ne hajtsanak gyorsan, ne szegjék meg a közlekedési szabályokat, és biztonságban lesznek. Vagy tegyék ennek ellenkezőjét, és elkapják magukat, fegyver ide vagy oda. Megértették?

– Megértettük – biztosította Musztafa. – Köszönjük a segítségét.– Mindegyik autó vezetője kap tőlünk egy térképet. Jó térkép, az Amerikai Autóklub adta

ki. Nos? – nézett körbe Juan, abban reménykedve, hogy mielőbb megszabadulhat ezektől.Musztafa kérdőn az embereire nézett, de azok túl lelkesek voltak ahhoz, hogy a

szükségesnél több időt akarjanak eltölteni itt.– Még egyszer köszönjük, barátom – mondta Juannak.Még csak az hiányozna, hogy a barátom légy, gondolta Juan, de megszorongatta a feléje

102

nyújtott kezet. Az autókhoz kísérte őket, és segített átrámolni a táskákat a Fordokba. Az idegenek megölelgették, sőt; Juan döbbenetére, meg is csókolták egymást, majd négyfős csoportokra váltak, és beültek a bérelt autókba. Néhány másodperccel később már a 185–ös állami út felé gurultak, ahonnan Radium Springs és az 1–25 North bejárata már csak néhány mérföld volt.

Musztafa indulás előtt gondosan bekötötte magát, mert tudta, hogy errefelé biztonsági öv nélkül utazni majdnem akkora vétség, mint gyorsabban hajtani a megengedettnél. Annak ellenére, amit Juan mondott nekik, a rendőrök még mindig komoly veszélyt jelentettek számukra. Nem akarta, hogy megállítsák, és még kevésbé akarta, hogy rájöjjenek, arabokkal van dolguk, mert nem voltak illúziói a várható bánásmóddal szemben. Elővigyázatosságból még a Szent Koránjaikat is gondosan elrejtették – a csomagtartóba.

Még hosszú út állt előttük, ezért úgy volt, hogy Abdullahhal váltani fogják egymást a kormány mögött, de Musztafa kezdett. Észak felé kellett menniük az I–25–ösön, majd majdnem egész végig keletre az I–40–esen. Háromezer kilométert… bár most már legfőbb ideje volt megtanulnia mérföldekben gondolkodni. Beszorozni mindent 1,6–tal, vagy ami még jobb lett volna, teljesen megfeledkezni a metrikus hosszúságmérésről. Észak felé hajtott a 185–ösön, míg meg nem pillantotta a levélzöld táblát és az 1–85 Northra vezető sávot jelző nyilat. Ráhajtott a gyorsítósávra, és besorolt a forgalomba. A sebességet hatvanöt mérföldre növelte, és a Ford sebességszabályozóját ugyanerre az értékre állította. Ezután már csak kormányoznia kellett, és figyelnie a forgalmat, amely hozzá és a barátaihoz hasonlóan észak felé, Albuquerque irányába tartott…

Jack nem értette, miért jön olyan nehezen a szemére az álom. Elmúlt tizenegy, megvolt az esti tévéadag, és a napi két–három – ma három – ital is. Álmosnak kellett volna lennie, és az is volt, de ennek ellenére nem tudott elaludni. De miért nem? „Csak hunyd be a szemed, és gondolj szép dolgokra” – mondta ilyenkor az anyja, amikor még kicsi volt. Most azonban, hogy már nem volt gyerek, és tudta, milyen a világ, ez elég nehezen ment. A munkája az volt, hogy olyan emberek valós és vélt ténykedéseit elemezze, akik csupán nevek – vagy legfeljebb fényképek – voltak számára, és akikről ennek ellenére azt kellett volna eldöntenie, hogy képesek lennének–e megölni olyan embereket, akiket ők még csak névről vagy fényképről sem ismernek. Ezt aztán olyanoknak kellett volna továbbítania, akik vagy léptek, vagy nem léptek volna az ügyben. Hogy pontosan mit léptek volna, azt nem tudta, de voltak sejtései…

Fordulj meg, verd fel a párnát, keress rajta egy hideg foltot, és próbálj aludni……nem ment. Vagyis nagy sokára igen, de utólag mindig úgy tűnt, mintha csak percekkel

azelőtt került volna rá sor, hogy a rádiós ébresztőóra megszólalt volna.A rohadt életbe! – dühöngött ilyenkor a mennyezetre szegezett tekintettel, mintha Isten

tehetett volna mindenről.Terroristákra vadászott. A legtöbbjük megvilágosultnak, vagy ami még rosszabb, hős

mártírnak képzelte magát, amikor elindult végrehajtani valami disznóságot. Az meg sem fordult a fejükben, hogy ez bűncselekmény. A muzulmán terroristák abban a hitben ringatták magukat, hogy Istennek dolgoznak. Az nem zavarta őket, hogy a Koránban nem szerepelt olyan mondat, ami erre kérte volna fel őket. Éppen ellenkezőleg, a Korán mélységesen elítélte azokat, akik ártatlanokat és civileket gyilkolnak. Ezek hogy képzelték? Hogy Allah mosollyal fogja üdvözölni az öngyilkos merénylőket? A katolikus vallás a lelkiismeretet szuverénnek tartotta. Ha komolyan úgy gondoltad, hogy helyesen cselekszel, akkor Isten nem büntetett meg érte. Az iszlámnak is lettek volna hasonló szabályai? Egyáltalán, mért volt annyiféle szabályrendszer, ha Istenből csak egy volt? És melyik állhatott a legközelebb ahhoz, amit maga Isten gondolt? Honnan tudhattad, melyik mi? A keresztesek például sok csúnya dolgot műveltek. Igaz, ez klasszikus példája volt annak, hogyan kell szent vallási ügyként feltüntetni

103

egy gazdasági érdekekből és puszta ambícióból vívott háborút. Egy nemesember mégsem mondhatta azt, hogy a pénzért öl – és ha Isten melletted állt, nem volt olyan, amit ne tehettél volna meg. Suhogtasd a kardot, és bárkinek nyesd is le a fejét, jól tetted. A püspök mondta.

Vagyis a gond az volt, hogy a vallás és a politika veszélyes elegyet alkotott, ami persze annál izgalmasabbá tette egyes – főleg a fiatalabb – egyének számára, mert kalandot és dicsőséget ígért. Az apja gyakran beszélt erről vacsora közben a Fehér Ház lakószintjén, fáradhatatlanul magyarázva, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit el kell mondani a fiatal katona– és tengerészgyalogos–jelöltek számára, az az, hogy még a háborúnak is vannak szabályai, és ha felrúgod őket, súlyos büntetésre számíthatsz. Az amerikai katonák ezt hamar megtanulták, magyarázta az apja, mert egy olyan társadalomból jöttek, amely nem tolerálta az erőszakos embereket. Ez sokkal hatékonyabb volt, mint elméletben megtanítani nekik, hogy mit szabad és mit nem. Egy–két pofon után vetted az üzenetet.

Sóhajtott egyet, és megint átfordult. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy az Élet Nagy Kérdésein merengjen, még ha a georgetowni diplomája mást is sugallt. Az egyetemeken általában elfelejtették megemlíteni, hogy a tudásod kilencven százalékát az után fogod megszerezni, hogy a diplomát kiakasztottad az irodád falára. Talán attól féltek, hogy az emberek engedményt kérnének.

Zárás ideje volt a Campuson. Gerry Hendley az irodájában volt, a legfelső emeleten, és egy adathalmazon igyekezett átrágni magát. Tom Davis ugyanezt tette Pete Alexander jelentéseivel.

– Gond van? – kérdezte Hendley.– Az ikrek még mindig túl sokat gondolkodnak, Gerry. Számolhattunk volna ezzel.

Mindketten értelmes emberek, akik eddig szigorú szabályok szerint éltek és dolgoztak. Ezek után nem csoda, hogy aggasztja őket, ha azt látják, hogy éppen ezeknek a szabályoknak az áthágására akarjuk kiképezni őket. A vicces az, írja Pete, hogy a tengerészgyalogos az, aki többet vívódik. Az FBI–os sokkal lazábban veszi a dolgokat.

– Azt hinné az ember, hogy fordítva kellene, történjen.– Én is erre számítottam. – Davis a vizéért nyúlt. A pohárban, élénkítőként, jégkockák

zörögtek. Ilyen későn soha nem ivott kávét. – Pete nem tudja, hogy fog elsülni a dolog, de nincs más választása, mint folytatni a tréninget. Fel kellett volna hívnom rá a figyelmeteket, Gerry. Nem számoltam ezzel a problémával, bíztam benne, hogy valahogy majd megoldjuk. Végtére is nekünk ez még csak az első próbálkozásunk, és mint mondtam, ezek a fiúk nem pszichopaták. Kérdéseket fognak feltenni. Tudni akarják majd, mit miért tesznek, és lesznek kételyeik. Mégse toborozhatunk robotokat, nem igaz?

– Mint amikor Castrót akarták hidegre tenni – jegyezte meg Hendley. Még valamikor régebben beleolvasott annak az őrült, félresikerült kalandnak a titkosított aktáiba, amit Bobby Kennedy, aki kierőszakolta a jóváhagyását, „Monguz” műveletnek keresztelt el. Egy kiadós ivászat vagy egy amerikai futballmérkőzés után születhetett az ötlet. Eisenhower is felhasználta a CIA–t hasonló célokra az elnöksége idején, ők miért ne tehették volna? Csakhogy az egykori tengerész hadnagy, aki hajó nélkül maradt, és az ügyvéd, aki sohasem praktizált, nem rendelkezhetett azzal a tapasztalattal, amivel egy profi katona, aki az öt csillagig küzdötte fel magát. A hatalom azonban a kezükben volt – Jack Kennedyből az alkotmány főparancsnokot csinált –, és a hatalom mindig arra készteti birtokosát, hogy éljen is vele, hogy megpróbálja a saját képére formálni a világot. A CIA tehát parancsot kapott Castro eltávolítására. A CIA–nak azonban soha nem volt merényletekre szakosodott részlege, és soha nem képzett embereket ilyen küldetések végrehajtására. Az Ügynökség ezért a maffiához fordult, akinek a vezetőiről tudták, hogy minden okuk megvan gyűlölni Castrót, azt az embert, aki legígéretesebb vállalkozásaikat záratta be. Az üzlet annyira jónak ígérkezett, hogy a szervezett bűnözés néhány nagyágyúja még a személyes vagyonát is havannai kaszinókba fektette – hogy aztán a kommunista diktátor egyszerűen bezárja őket.

104

És ha valaki tudta, hogyan kell embert ölni, az a maffia volt, nem igaz?Nos, valójában nem. Bármit is képzeltek róluk Hollywoodban, sohasem voltak elég

hatékonyak ebben, különösen azokkal szemben nem, akik visszaüthettek. És mégis, az Amerikai Egyesült Államok kormánya velük akart meggyilkoltatni egy idegen államfőt, mert a CIA nem tudta, hogyan csinálja. Nevetséges volt, olyannyira, hogy Gerry Ford kénytelen volt elnöki rendeletben megtiltani minden ilyen akciót, és ez így is maradt, míg Ryan elnök rá nem jött, hogy két célra vezérelhető bombával megszabadíthatja a világot a hitbuzgó iráni diktátortól, Mahmoud Hadzsi Darjaeitől. Figyelemre méltóan az időpont és a körülmények lehetetlenné tették a média számára, hogy kommentálja a merényletet. Hiszen azt az Egyesült Államok légiereje hajtotta végre egy megfelelő jelzésekkel ellátott – bár lopakodó – bombázóval egy ki nem hirdetett, de nagyon is valóságos háborúban, melyben az ellenség tömegpusztító fegyvereket vetett be amerikai polgárok ellen. Ezek a tényezők nem csupán legitimmé tették a műveletet, de – mint az a következő választáson bebizonyosodott – Ryan népszerűségét is megnövelték. Csak George Washington bírt ennél nagyobb támogatottsággal. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy – mielőtt elhagyta volna hivatalát – Jack rábeszélte, hogy hozza létre a Campust.

De azt nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz, gondolta Hendley. Mindig is ez volt Jack Ryan módszere: válassz egy rátermett embert, bízz rá egy küldetést, lásd el a szükséges eszközökkel, és utána hagyd, hogy tegye a dolgát. Ettől volt olyan jó főnök, és meglehetősen jó elnök. A beosztottainak azonban ettől még nem volt könnyű dolguk. Mi a fenéért kellett elvállalnod? – kérdezte magától Hendley, de aztán elmosolyodott. Kíváncsi lett volna, hogyan reagál Jack, ha megtudja, hogy a fia is a Campus dolgozója. Látná benne a humort?

Nem valószínű.– Szóval Pete azt mondja, hogy most már végig kell csinálni?– Mi mást mondhatna? – kérdezett vissza Davis.– Gondoltál valaha is arra, Tom, hogy jobban jártál volna, ha az apád nebraskai farmján

maradsz?– A meló átkozottul kemény, és az élet pedig irtó unalmas tud lenni odakint. – Főként azok

után, amiket CIA hírszerző tisztként megélt. Nem, nem tudott volna ott maradni. A „fehér” életben egészen jó tőzsdei alkusz lehetett volna belőle, de most már annyira volt fehér az ambícióit illetően, mint a bőrszínét tekintve. Túlságosan is megszerette a „fekete” világ által jelentett nyüzsgést.

– Mi a véleményed a Fort Meade–i anyagról?– A zsigereim azt súgják, hogy készül valami. Seggbe rúgtuk őket, és ők most vissza

akarnak harapni.– Gondolod, hogy maradt még bennük erő? Nem kaptak eleget az afganisztáni

csapatainktól?– Gerry, egyes emberek túl ostobák, mások pedig túl elszántak ahhoz, hogy meghúzzák

magukat, ne adj' isten tanuljanak a vereségből. Márpedig ha nem teszik…– …akkor támadni fognak – dünnyögte Hendley. – A kérdés csak az, hogy hogyan.– Ezért vagyunk itt – bólintott Davis. – Hogy kiderítsük.

105

11. fejezetÁTKELÉS

Az út hepehupái és a felkelő nagy ragyogása felébresztették az alvó Musztafát. A férfi megrázta a fejét, hogy megtisztítsa a kábultságtól, és kérdőn a kormány mögött ülő, mosolygó Abdullahra nézett.

– Hol vagyunk?– Fél órára Armadillótól. Háromszázötven mérföldet jöttünk megállás nélkül, de

hamarosan benzinre lesz szükségünk.– Miért nem ébresztettél fel?– Miért? Olyan jóízűen aludtál, és azokat a behemót kamionokat leszámítva szinte alig volt

forgalom. Úgy tűnik, az amerikaiak szeretik az éjszakát ágyban tölteni. Az elmúlt néhány órában legfeljebb harminc autót, ha láttam.

Musztafa a sebességmérőre pillantott. Az autó alig hatvanöttel ment. Nagyon helyes, gondolta. Egyszer sem állították meg őket a rendőrök. Aggodalomra tehát nem volt ok – kivéve talán azt, hogy Abdullah nem követte olyan pontosan az utasításait, mint szerette volna.

– Ott – mutatott Abdullah a kék szervizjelre. – Ott feltankolhatunk és ehetünk is valamit. – Itt mindenképpen felébresztettelek volna, Musztafa. Lazíts, barátom. – Az

üzemanyagtartály kijelzője majdnem az üres jelzésen állt. Ostobaság volt Abdullah részéről, hogy az utolsó pillanatra hagyta a tankolást, de most már nem sok értelme lett volna megróni érte.

Bekanyarodtak a tekintélyes méretű útszéli plázába. A benzinkutakon „Chevron” felirat díszelgett, és mindegyik automata volt. Musztafa beletette a VISA kártyáját a nyílásba, és bő húsz gallon prémium benzint tankolt a Fordba.

A többiek közben megjárták a pláza férfivécéjét, majd átmentek a kávézóba megnézni az ételkínálatot. Úgy tűnt, megint fánkot fognak enni. Tíz perccel azután, hogy betértek ide, már megint az államközi autópályán gurultak, még mindig keleti irányba. Húsz perccel később beléptek Oklahoma államba.

A hátsó ülésen Ráfi és Zuhair élénken beszélgettek. Musztafa, aki most már a volán mögött ült, szórakozottan hallgatta őket.

A vidék lapos volt, mint otthon, csak sokkal zöldebb. A láthatár döbbenetesen messzire nyúlt, olyannyira, hogy Musztafa nem is tudta megbecsülni a távolságokat. A nap éppen szemből sütött, de szerencsére az ingzsebében hagyta a napszemüvegét, így csak egy csuklómozdulat volt feltenni. Így már valamivel jobb volt.

Akárcsak Abdullah, Musztafa is élvezte a vezetést. A táj kellemes volt a szemnek, az autó irányítása pedig, azon túl, hogy időnként tekernie kellett egy kicsit a kormányon, nem sok munkát adott. Nagyjából másfél óránként egy–egy jelzésekkel ellátott rendőrautó suhant el mellettük, elég gyors tempóban ahhoz, hogy a benne ülők legfeljebb egy villanásnyit lássanak a Ford utasaiból. De nem is figyeltek rájuk: inkább azok érdekelték őket, akiknek nagyon sietős volt a dolguk. Úgy tűnt, hogy a küldetés egyelőre nincs veszélyben. Ha nem ez lett volna a helyzet, már régen rajtuk ütöttek volna az amerikaiak. A sivatagot átszelő útszakaszokon bőven lett volna rá alkalmuk, de nem történt meg. Ha valaki rájuk tapadt volna, egy darabig tartania kellett volna ezt az iramot. Csakhogy senki sem időzött egy–két percnél tovább a visszapillantójukban, és azok között sem látott olyanokat, akik gyanúsak lettek volna: fitt, húszas–harmincas éveikben járó férfiakat rövidre nyírt hajjal. Persze az amerikaiakat sem ejtették a fejükre, így várható volt, hogy egy–egy autóból csak néhány percig figyelnék őket, aztán átadnák a stafétát egy másik utasainak. Ez viszont azt is jelentené, hogy egy–egy autó többször is felbukkanna, ilyen pedig nem történt, noha Musztafa külön

106

figyelt rá. Helikopterrel is követhették volna őket, de azt könnyű lett volna kiszúrni. Komoly veszélyt egyedül egy kisrepülő jelenthetett volna, de mindenért nem aggódhattak. Ha meg volt írva, akkor meg volt írva, és az ellen semmit sem tehetett. Pillanatnyilag azonban az út tiszta volt, a kávé pedig kiváló. Úgy tűnt, remek napjuk lesz. OKLAHOMA CITY 36 MÉRFÖLD tájékoztatta őket a zöld útjelző tábla.

Az NPR bejelentette, hogy Barbra Streisand születésnapja van. Életbe vágóan fontos információ, gondolta ifjabb John Patrick Ryan a fürdőszoba felé botorkálva. Egyenesen nélkülözhetetlen a nap megkezdéséhez. Néhány perccel később megállapította, hogy óra vezérelte kávéfőzője elvégezte a reggeli melót, és lefőzte a két adag kávét. Úgy döntött, hogy a reggelit a McDonald'sban fogja bedobni tojásos McMuffin és sült vagdalt krumpli formájában. Nem volt egy egészséges kaja, laktatós viszont annál inkább, és huszonhárom évesen Jacket még a legkevésbé sem érdekelte a kalóriák száma vagy a koleszterin mennyisége. Ellentétben az apjával – az anyja jóvoltából, aki ilyenkor már felöltözve várta, hogy a védelmét ellátó titkos ügynök érte jöjjön az autóval és bevigye a kórházba. Ha reggel műtétje volt, a korán kelés jutalmaként még kávét sem ihatott, mert attól tartott, hogy a koffeintől megremeghet a keze, és belevághat a szerencsétlen beteg agyába azzal a kis késsel, amivel az apja szerint úgy piszkálta ki a szemgolyókat, mint más a Martiniból az olajbogyót. Az apja az aznapi visszaemlékezés–adagot fogalmazhatta – fejben. A gondolatok egy árnyékíró segítségével kerültek papírra. Az idősebbik Ryannek ez nagyon nem tetszett, de a kiadó ragaszkodott hozzá. Sally az orvosi egyetem „játsszunk dokit” szakaszában volt, Jack nem tudta, hogy most éppen mit csinálhat. Katie és Kyle iskolába készülhettek, Kicsi Jacknek pedig munkába kellett indulnia. Ha jobban belegondolt, egyetemista korában volt a legjobb dolga: minimális felelősség ötvöződött benne csaknem maximális szabadsággal. Még azt se mondhatta, hogy legalább az önálló kereset miatt megérte volna felnőni. Gazdag volt, egy jó család sarja, és nem volt az a típus, aki néhány hónap alatt elverte volna a pénzt. A mosogatóba tette az üres kávéscsészét, és kiment a fürdőszobába borotválkozni. Ez is ugyanolyan mindennapos kényszer volt, mint a munka. Egy suhanc még repes a boldogságtól, amikor az első sötét pelyhek megjelennek az állán, és örömmel borotválja, mert az olyan férfias dolog, és mert elég hetente egyszer–kétszer. De aztán kezd megerősödni az átkozott, és azon kapod magad, hogy ha nem nyírod mindennap, elburjánzik, mint a gaz. Még emlékezett rá, hogy kölyökkorában milyen áhítattal figyelte borotválkozó apját. Akkor azt hitte, hogy irtó jó dolog felnőttnek lenni. Egy frászt! Egyáltalán nem érte meg felnőni. Sokkal jobb volt, ha az ember helyett az anyja és apja intézte az ügyes–bajos dolgokat. És mégis…

Legalább valami fontosat csinálhatott. Tiszta ingbe bújt, kiválasztott egy nyakkendőt és egy hozzáillő nyakkendőtűt, magára kapta a zakót, és kisiklott az ajtón. Szerette vezetni az autót, de mostanában azt fontolgatta, hogy vesz egy másikat is, egy olyant, aminek fel lehet hajtani a tetejét. Közeledett a nyár, fantasztikus lett volna szélben lobogó hajjal suhanni az autópályán – amíg valami perverz idióta fel nem hasítja késsel a tetejét, hogy a kocsit napokra elnyelje egy műhely. Felnőni végeredményben olyan volt, mint gatyát hordani. Mindenkinek szüksége volt rá, de azon túl, hogy este levetted, nem sok mindent tudtál kezdeni vele.

A Campusra hajtani most már ugyanolyan rutinná vált, mint annak idején az egyetemre, azzal a kellemes különbséggel, hogy itt nem kellett vizsgák miatt aggódnia. Csakhogy ha itt rontott volna el valamit, az jóval több lett volna, mint mondjuk egy csúnya F szociológiából: az állásába került volna, és bélyegként hosszú időn át elkísérte volna. A gond az volt ezzel a melóval, hogy nem alkalmaznia kellett a tudását, hanem nap, mint nap újat tanulnia. Ez volt az egyik legnagyobb hazugság az egyetemmel kapcsolatban: azt állítani, hogy az életre készít fel. Az apja is az életből tanult meg mindent, ami hasznosnak bizonyult, és az is kétségtelen volt, hogy az anyja a mai napig rendszeresen olvasta az orvosi magazinokat, hogy naprakész

107

legyen a tudományág fejlődésével. Nemcsak angol nyelvű, hanem francia lapokat is, mert jól beszélte a nyelvet, és azt mondta, hogy a francia orvosok nagyon értik a dolgukat. Jobban, mint a politikusaik, de ugyanez az Államokra is igaz volt. Ha valaki Amerikát a vezetők alapján próbálta volna megítélni, kénytelen lett volna arra a következtetésre jutni, hogy az amerikai egy elfuserált nemzet. Tisztelet a kivételnek, tette hozzá az apjára gondolva.

Megint az NPR–t hallgatta. A kedvenc hírcsatornája volt, sokkal szívesebben hallgatta, mint a slágereket sugárzó adókat. Gyerekkorában a zenét az anyja zongorajátéka jelentette, többnyire Bach és társai, meg egy kis John Williams a korszerűség jegyében, bár a pasas a rezet részesítette előnyben az elefántcsonttal szemben.

Újabb öngyilkos robbantó Izraelben. A fenébe. Az apja mindent megtett, hogy véget vessen az ellenségeskedésnek, de a legkomolyabb erőfeszítések ellenére – az izraeliek is nagyon akarták –, nem sikerült tartóssá tenni. Úgy tűnt, a zsidók és a muzulmánok nem sokáig bírják ki egymás mellett. Az apja és Ali bin Szultán herceg minden találkozásukkor kivesézték a témát, de még nézni is rossz volt a tanácstalanságukat. A herceget nem jelölték trónörökösnek, ami talán jobb is volt, mert egy királynak talán még az elnöknél is nehezebb dolga lehetett, de fontos személyiség maradt, és a jelenlegi király adott a szavára.

Lekanyarodott a 29–es útról, és beállt a Campus parkolójába. Intett a biztonsági őrnek, és felsietett az irodájába. Mielőtt beült volna a kuckójába, rájött, hogy elfelejtett betérni a McDonald'shoz. Elvett két dán sütit a céges tálcáról, kávét töltött, és leült a gép elé.

– Jó reggelt, Uda – mondta a képernyőnek. – Tegnap mit ügyködtél? – A számítógép órája 8.25–öt mutatott. Ez azt jelentette, hogy London pénzügyi negyedében kora délután van. Bin Szalinak a Lloyd's épületében volt irodája. Jack emlékezett a Lloyd's-ra a pocsolyán túlra tett kiruccanásaiból: úgy nézett ki, mint egy beüvegezett olajfúró torony, ami egy méregdrága városrészben futott zátonyra. A jelentésből nem derült ki, hogy hányadik emeleten volt az iroda, de ez úgyse mondott volna semmit, mert Jack nem járt az épület belsejében. Biztosító. A világ legunalmasabb melója lehetett arra várni, hogy valami leégjen. Szóval… Uda előző nap lebonyolított néhány telefonhívást, az egyiket… aha!

– Ezt a nevet már láttam – mondta Ryan a képernyőnek. Egy rém gazdag közel–keleti fickó neve volt, egy olyan emberé, akit a brit Biztonsági Szolgálat megfigyelés alatt tartott viselt dolgai miatt. De miről is beszéltek?

A diskurzus arab nyelven folyt – a fordítása is mellékelve volt –, teljesen hétköznapi dolgokról. Mintha egy feleség arra kérte volna a férjét, hogy hazafelé menet ugorjon be az ”üzletbe egy kvart19” tejért. Nagyjából ennyire volt izgalmas és informatív – leszámítva azt, hogy Uda egy „Biztos vagy benne?” kérdéssel válaszolt egy teljesen ártatlannak tűnő kijelentésre. Az ember nem kérdez ilyet, ha az asszony tejet rendel. „A hangnem rejtett jelentést sugall” jegyezte meg a brit elemző a lap alján.

Uda korán elhagyta az irodáját, és betért egy kocsmába, hogy éppen azzal a fickóval találkozzon, akivel telefonon beszélt. A i;i\ beszélgetés tehát mégsem volt olyan ártalmatlan, hiszen a telefonban szó sem volt találkozóról vagy kocsmáról. A bokszban lezajlott eszmecserét nem sikerült kihallgatni, de Uda nem is időzött itt sokáig.

– 'reggelt, Jack – bukkant fel Wills. Felakasztotta a zakóját, és megkérdezte: – Mi történt?– Uda barátunk készül valamire – mondta meggyőződéssel a hangjában. Jack kinyomtatta a

jelentést, és mielőtt még Wills leülhetett volna, a kezébe nyomta.Wills átfutotta.– Meglehet – bólintott. – Történtek szokatlan tranzakciók a beszélgetést követően?– Még nem ellenőriztem, de ha igen, akkor a cimborája utasíthatta rá, és később nyilván

azért találkoztak, hogy a pasas megerősítse a dolgot egy pint John Smith felett.– Ne hagyja, hogy a képzelőereje ennyire elragadja – figyelmeztette Wills. – Ez itt nem fog

a hasznára válni.

19 Negyed gallon, kb. egy liter. (A ford.)

108

– Tudom – dünnyögte Junior. Legfőbb ideje volt utánanézni az előző nap pénzmozgásainak.

– Jut eszembe, ma találkozni fog valakivel.– Na és kivel?– Dave Cunninghamnek hívják. Bűnügyi könyvvizsgáló, az Igazságügynek dolgozott, a

szervezett bűnözés elleni osztályon. Egészen ügyes, ha pénzügyi irregularitásokat kell kiszúrni.

– És ez az ember úgy gondolja, hogy valami érdekeset találtam? – reménykedett Jack.– Majd meglátjuk, ha ideért. Ebéd után. Valószínűleg épp ebben a pillanatban is a maga

anyagán dolgozik.– Értem – bólintott Jack. Lehet, hogy belebotlott valamibe? Lehet, hogy ez a munka

mégsem olyan unalmas? Lehet, hogy vállon fogják veregetni a számológépét? Na persze.

A napok sablon szerint teltek. Reggel futás és erőnléti tréning, utána reggeli és beszélgetés. Lényegében nem sokban különbözött attól, amit az FBI–akadémián vagy az alapkiképző iskolában kellett nap, mint nap elszenvedni, és éppen ez volt az, ami Briant aggasztotta. A Hadtestnél gyilkolásra és túlélésre képezték ki őket. Akárcsak itt.

Dominic valamivel jobb volt a megfigyelésben, mert az FBI–nál olyan tapasztalatok alapján tanították ezt a hallgatóknak, melyeknek a tengerészgyalogság nem volt birtokában. Enzo a pisztollyal is elég jól bánt, Aldo azonban jobban kedvelte az M16A2–est. Míg a testvére az Smith & Wessonjával tette hidegre az ellenséget – ami az ő esetében egyetlen embert jelentett –, addig Aldónak a puska volt a munkaeszköze. Nem használta messziről: átlagban ötven méter távolságból, vagyis elég közel volt a célpontjaihoz ahhoz, hogy láthassa az arcukat, amikor a lövedék becsapódott, és elég távol ahhoz, hogy egy utolsó pillanatban leadott válaszlövés ne okozhasson komoly sérülést. Az őrmestere alaposan lehordta, amiért nem vágta hasra magát, amikor feléje fordultak az AK–k. Igaza volt, de nem tudhatta azt, amit Brian első – és eddig egyetlen – bevetése során fedezett fel: azt, hogy agya a legveszélyesebb helyzetben fénysebességre kapcsolt, virtuálisan oly mértékig lelassítva körülötte a világot, hogy minden apró mozzanat kristálytisztán, szinte megfoghatóan rajzolódott ki. Utólag visszatekintve szinte nem is értette, miért nem látta a repkedő golyókat. Igaz, az AK–47–esek tarjában az utolsó öt töltény általában nyomjelző volt, és azokat látta átsuhanni a levegőn, de egyiket sem az ő irányába. Gyakran visszapörgette annak az öt–hat percnek az eseményeit, a hibákat elemezve reakcióiban, és megfogadva magának, hogy nem fogja még egyszer elkövetni őket, Sullivan gunny szerint azonban nem volt oka elégedetlennek lenni.

– Milyen volt a futás, fiúk? – kérdezte Pete Alexander.– Csodás – felelte Dominic. – Csak az az ötven font hiányzott a hátamról.– Azt is megoldhatjuk – vágta rá Alexander.– Na ne! Épp elég volt belőle a felderítőknél! – tiltakozott Brian. – Ez egyáltalán nem

vicces. Fogd vissza a humorodat, bratyó! –figyelmeztette a testvérét.– Jó látni, hogy még mindig formában vannak – mondta elégedett képpel Pete. Neki nem

kellett végigszenvednie a reggeli futásukat. – Na és mi a helyzet?– Továbbra is azt mondom, hogy többet szeretnék tudni az ittlétünk okáról – felelte Brian

anélkül, hogy felnézett volna a kávéjából.1– Maga aztán nem a türelméről híres, nem igaz? – jegyezte meg a kiképzőtiszt.– Nézze, a Hadtestnél is mindennap volt kiképzés, de ha nem is tudtuk mindig pontosan,

hogy mire megy ki a játék, abban biztosak lehettünk, hogy tengerészgyalogosok vagyunk, és nem fognak cserkészlány–sütit árultatni velünk a Wal–Mart előtt.

– Mit gondol, most mire szeretnénk felkészíteni magukat?– Arra, hogy embereket öljünk, anélkül hogy bármiféle szabályt is be kellene tartanunk. Ez

109

pedig, akárhogy nézem is, gyilkosság. – Oké, gondolta Brian, most hangosan kimondtam. És most vajon mi fog történni? Visszaküldenek Camp Lejeune–be, hogy folytassam a karrieremet a zöld gépben? Vagy valami rosszabb?

– Oké, azt hiszem, itt az ideje – adta meg magát Alexander. – Mit tennének, ha azt a parancsot kapnák, hogy öljenek meg valakit? Mondjuk egy ismert terroristát? Hogyan reagálnának?

– Egyszerű. Eltakarítanám – jelentette ki habozás nélkül Brian.– Miért?– A terroristák bűnözők, de nehéz elkapni őket. Ezek az emberek háborút viselnek a hazám

ellen, és ha parancsot kapok, hogy vonuljak hadba ellenük, hát rendben. Ezért léptem be a Hadtesthez, Pete.

– Ez még nem jelenti azt, hogy törvényes lenne – vetette ellen Dominic.– A rendszer megengedi, hogy tettenérés esetén végezz a bűnözővel. Te is megtetted, és

nem hallottam, hogy sajnáltad volna.– Nem is fogsz ilyet hallani, bratyó. Ugyanez volt nálad is. Ha az elnök azt mondja, hogy

végezz valakivel, és te egyenruhát viselsz, akkor meg kell tenned, mert ő a főparancsnok. Törvényes jogod, vagy mi a fene, kötelességed, hogy megölj bárkit, akire rámutat.

– Nem ezzel érveltek egyes németek is 1946–ban? – kérdezte Brian.– Én emiatt most nem aggódnék. Ahhoz előbb el kellene veszítenünk a háborút, erre pedig

nem sok esélyt látok.– Ha igaz, amit mondasz, Enzo, akkor az is igaz lenne, hogy ha a németek nyerték volna

meg a második világháborút, akkor teljesen rendben lett volna, hogy hatmillió zsidóval végeztek? Ezt akarod mondani?

– Fiúk! – szólt rájuk Alexander. – Ez nem jogelmélet óra.– Enzo az ügyvéd – mutatott rá Brian. Dominic bekapta a horgot: – Ha az elnök megszegi

a törvényt, akkor a képviselők háza felelősségre vonja, a Szenátus pedig utcára teszi, és akkor már ő is éppúgy büntethető, mint bárki más.

– Oké, de mi van azokkal, akik végrehajtják a parancsait? – akarta tudni Enzo.– Attól függ – mondta mindkettőjüknek Pete. – Ha a lelépő elnök megkegyelmezett nekik,

akkor milyen felelősség terheli őket?– Semmilyen, gondolom – felelte Dominic. – Az elnöknek éppúgy szuverén alkotmányos

joga kegyelmet gyakorolni, mint régen a királyoknak volt. Elméletileg saját magának is megkegyelmezhet, de az egy igazi Pandora szelencéje lenne. Az alkotmány a törvények felett áll, gyakorlatilag egy isten. Ezért nem is lehet fellebbezni alkotmányos ügyekben. Azt az egy esetet leszámítva, amikor Ford megkegyelmezett Nixonnak, senki nem próbálta meg kétségbe vonni ezt. Az alkotmányt azonban arra tervezték, hogy józan emberek józanul alkalmazzák. Ez, hogy szemléletes legyek, az Achilles–sarka.

– Vagyis ha elnöki jóváhagyással öl meg valakit, az olyan, mintha kegyelmet kapott volna, nem igaz? Nem vonhatják felelősségre.

– Pontosan. De mit akar ezzel? – kérdezte gyanakvóan Dominic.– Csak elmélkedtem – felelte kitérően Alexander. A jogelmélet órát ezzel befejezettnek

tekintette. Már megint sikerült sokat beszélnie úgy, hogy közben keveset mondjon.

A városnevek semmit sem mondtak neki. Shawnee, Okemah, Weleetka, Pharaoh. Ez volt a legfurcsább. Végtére is nem Egyiptomban voltak. Az egy muzulmán nemzet volt, még ha kissé megtévelyedett is, mert politikusai nem ismerték fel a Hit jelentőseget Ami persze csak ideiglenes állapot volt, előbb–utóbb változásoknak kellett történniük ott is. Musztafa kinyújtózott az ülésben, és cigarettáért nyúlt. Az üzemanyagnak még csak a felét használták el. A Fordnak hatalmas tankja volt, hogy a benne utazóknak bőven legyen elégetnivaló

110

muzulmán olajuk. Ezek az amerikaiak olyan rohadtul hálátlanok voltak. Az iszlám országai olajat adtak el nekik, és ők mit adtak cserébe? Fegyvereket az izraelieknek, hogy legyen mivel arabokat ölniük. Meg szennylapokat, alkoholt és egyéb korrupt dolgokat, amelyek még az igazhívőket is megfertőzhették. De mi volt rosszabb? Korruptnak lenni, vagy áldozat lenni, a hitetlenek áldozata? Egy napon, gondolta Musztafa, ha majd Allah törvényei fogják irányítani az egész világot, minden a helyére fog kerülni, és ebben neki meg a társainak, mint Allah élharcosainak, kiemelt szerepük lesz. Mártírként fognak meghalni, hitben és dicsőségben. A családjaik gyászolni fogják a halálukat – és ünnepelni a hűségüket. A magabiztos amerikaiak még nem sejtik, mekkora veszély leselkedik rájuk.

A gondolat mosolyt csalt az ajkára.

Dave Cunningham egyetlen évet sem tagadhatott volna le az életkorából. Jócskán felül van a hatvanon, állapította meg Jack. Gyérülő ezüstös haj, elnyűtt bőr, nikotintól sárga ujjak és fogak. A szeme viszont olyan élénken csillogott, mint egy prérikutyára vadászó dakotai menyétnek.

– Maga Jack Junior? – kérdezte már az ajtóból.– Én – felelte Jack. – Mit sikerült kihoznia a számokból? – kérdezte türelmetlenül.– Nem rossz egy amatőrtől – ismerte el Cunningham. – Az alanya minden jel szerint pénzt

őriz és mos magának… és valaki másnak.– Ki ez a valaki? – kérdezte Wills.– Nem tudom pontosan, de közel–keleti, gazdag és nagyon fösvény. Milyen vicces.

Mindenki azt hiszi róluk, hogy szórják a pénzt, mint a részeg matróz. Egyesek tényleg, de a legtöbben olyan fösvények, hogy ha ki kell adniuk egy buffalo centet, visítanak, mintha a fogukat húznák. – Tényleg öreg lehetett, mert a bölénnyel díszített ötcentes is olyan régi jószág volt, hogy Jack nem vette a poént. Cunningham papírokat tett Ryan és Wills elé. A tranzakciók vörössel voltak bekarikázva. – Az alanyuk meglehetősen lusta. A gyanús tranzakciók mindegyike tízezer fontos adagokban történik, így könnyű kiszúrni őket a többi között. Személyes kiadásként próbálja elkönyvelni őket, valószínűleg azért, hogy a szülei ne fogjanak gyanút. A szaúdi könyvelők eléggé felületesek, a millió alatti tételekkel szinte nem is foglalkoznak. Nyilván úgy gondolják, hogy egy ilyen gazdag kölyök könnyen el tud verni tízezer fontot egyetlen éjszaka leforgása alatt, mondjuk nőkre, vagy a kaszinóban. Való igaz, hogy szerencsejátékokra sokat el tudnak verni. Ha Vegas vagy Atlantic City nem lenne olyan messze nekik, gyakori vendégei lennének Amerikának.

– Nem az lehet inkább a magyarázat, hogy jobban szeretik az európai kurvákat? – tűnődött hangosan Jack.

– Fiacskám, ha maga Vegasban egy kék szemű, szőke kambodzsai lányt rendel, akkor az egy félóra múlva kopogni fog a szobája ajtaján. – A maffiavezéreknek is megvoltak a maguk kedvtelései, tanulta meg az évek folyamán Cunningham. A metodista nagyapát eleinte nagyon irritálták ezek a dolgok, de aztán rájött, hogy ezeket a kiadásokat sokkal könnyebb nyomon követni, így, mondhatni, megbékélt velük. Cunningham az ELEGÁNS KÍGYÓK műveletben is részt vett, amely hat kongresszusi képviselőt juttatott a floridai Eglin légi támaszponton működő szövetségi börtönbe. A támaszponton szolgáló ifjú pilóták biztosan jó hasznát vették az alkalmi munkaerőnek, és a népképviselők számára is jó lecke lehetett kétkezi munkát végezni.

– Árulja el végre, Dave: sáros a mi Uda barátunk? Cunningham felnézett a papírjaiból.– Nagyon úgy néz ki, fiam.Jack elégedetten visszaült a székébe. Sikerült felmutatnia valamit… még az is lehet, hogy

valami fontosra bukkant.

111

Ahogy beléptek Arkansasba, a vidék kezdett dimbes–dombossá válni. Musztafa úgy érezte, hogy négyszáz mérföldnyi vezetés után kezdenek lelassulni a reakciói, ezért betért egy útszéli plázába, és miután teletankolt, átadta a kormányt Abdullahnak. Jó volt nyújtózni egyet, de nemsokára már megint az autópályán voltak. Abdullah megfontoltan vezetett. Csak idősebb autósokat előztek meg, és igyekeztek a jobb szélső sávban maradni, ahol biztonságban voltak mind a kamionoktól, mind a rendőröktől. Egyébként pedig nem volt okuk sietségre: még két teljes napjuk volt, hogy azonosítsák a célpontjukat, és végrehajtsák a küldetést. Ez több mint elég volt. Musztafa azon tűnődött, vajon hol lehet most a másik három csapat. Nekik rövidebb távot kellett megtenniük; az egyik már valószínűleg ott is volt a célpont közelében. A parancs az volt, hogy keressenek egy tisztességes, de nem túl fényűző szállodát a célponttól legfeljebb félórányi autóútra, mérjék fel a terepet, aztán erősítsék meg e–mailben, hogy bevetésre készek, és maradjanak veszteg, míg Musztafa parancsot nem ad a küldetés végrehajtására. Jó emberek voltak egytől egyig, Musztafa személyesen is ismerte őket. Szaíd és Mehdi hozzá hasonlóan szaúdi születésű volt, és ahogyan ő is, mindketten gazdag, de megvetendő szülőktől származtak, akik az amerikaiak talpnyalóivá alacsonyodtak. Szabavi Irakból származott. Nem született gazdagnak, de igazhitű volt, és szunnita lévén – mint mindegyikük –, azt akarta, hogy népe a próféta követőjeként emlékezzen rá. Így akarta megmutatni az Irakban többséget alkotó síitáknak, akik azóta, hogy a hitetlenek felszabadították őket a szunnita uralom alól, úgy parádéztak az országban, mintha egyedül ők lettek volna igazhitűek. Szabavi meg akarta mutatni nekik, hogy tévednek.

Musztafát nem érdekelték ilyen jelentéktelen kérdések. Számára az iszlám egy nagy sátor volt, ahol majdnem mindenkinek jutott hely…

– Fáj a seggem – mondta Ráfi a hátsó ülésről.– Ezen nem tudok segíteni, testvér – felelte Abdullah a kormány mögül.– Tudom, de ettől még fáj – panaszkodott Ráfi.– Jöhettünk volna lóháton is, de az tovább tartott volna, és az sem kímélte volna a hátsó

fertályodat, barátom – szólalt meg Musztafa. A megjegyzést, harsány nevetés követte, és Ráfi visszabújt a Playboy frissen vásárolt példánya mögé.

A térkép könnyű utazást ígért egészen Small Stone városáig. Abdullah élvezte a vezetést. Az autó ugyan meg sem közelítette az apja Mercedesét, de megfelelt a célnak, és jólesett uralni erejét a zöld dombokkal és erdőkkel szegélyezett úton. Hátradőlt az ülésben, és elégedetten mosolyogva letüdőzte a Winston füstjét. Eszébe jutott, hogy vannak Amerikában emberek, akik hatalmas ovális pályákon száguldoznak az autóikkal. Mekkora élvezet lehet! Olyan gyorsan hajtani, ahogy csak tudsz, versenyezni a többiekkel és legyőzni őket! Jobb lehet, mint megkapni egy nőt… vagy majdnem jobb… de inkább más, javította ki magát. Viszont egy verseny megnyerése után megkapni egy nőt, nos, az tényleg maga lehet a csúcs.

Azon tűnődött, vajon vannak–e autók a Paradicsomban. Olyan nagyszerű, gyors autók, mint az Európában annyira kedvelt Forma–l–esek. Hogy ölelik a kanyarokat, és hogy száguldanak az egyenesekben: olyan gyorsan, ahogy csak az autó és az út engedi. Ezen a útszakaszon most ő is kipróbálhatná. Az autó biztosan felgyorsulna vagy kétszáz kilométer per órára… de nem, nem lehet: a küldetés fontosabb.

Kifricskázta a csikket az ablakon. Egy rendőrautó suhant el mellettük, kék csíkokkal az oldalán. Arkansas Állami Rendőrség. Ez aztán tényleg gyors autó volt, és egy cowboykalapot viselő rendőr vezette, figyelte meg Abdullah. Mint minden ember a világon, ő is látott épp elég amerikai filmet, köztük cowboyos filmeket is, melyekben lóháton ülő férfiak marhákat tereltek, és pisztolyokkal becsületbeli ügyeket tisztáztak füstös kocsmák mélyén vagy kisvárosok főutcáin. A történetek lenyűgözték, de nem felejtette el, hogy éppen ez volt a céljuk. Egy újabb próbálkozás arra, hogy tévútra csábítsák az igazhitűeket. Persze, ismerte el,

112

a legtöbb amerikai filmet az amerikai közönségnek szánták. Hány arab nem látta Szaladin – egy kurd! – seregeit a keletet elözönlő keresztény seregek ellen harcolni… hősiesen és megállíthatatlanul, hogy az arabok lelkesedést és bátorságot merítsenek az izraeliek elleni harchoz. Ugyanez lehetett a helyzet az amerikai westernekkel is. Az amerikaiak azonban kényelmesebbek voltak: ők nem karddal, hanem pisztolyokkal dolgoztak. A lőfegyverek szeretete a vérükben van, figyelmeztette magát Abdullah. Ha tényleg olyan jól lőnek, mint a filmekben, akkor jó lesz vigyázni velük.

Kíváncsi lett volna, mit viselt a rendőr a derekán. És arra is, hogy mennyire volt jó lövész. Könnyen kideríthették volna, de nem sodorhatták veszélybe a küldetést. Abdullah tehát hagyta, hogy a rendőrt elnyelje a távol, és tartotta az előírt hatvanöt mérföldes sebességet, cigarettafüsttel csillapítva éhségét. Small Stone már csak harminc mérföldre volt.

– Már megint izgatottak Langleyben – mondta Davis Hendleynek. – Mit hallottál? – kérdezte Gerry.– Egy szaúdi hírszerző tiszt azt jelentette, hogy a forrása szerint több megfigyelés alatt

tartott személy is felszívódott. A tartózkodási helyük ismeretlen, de úgy vélik, hogy valahol a nyugati féltekén lehetnek. Legalább tíz emberről van szó.

– Mennyire megbízható az információ? – kérdezte Hendley.– Hármas szintű, annak ellenére, hogy a forrás eddig nem adott okot a csalódásra.

Valamelyik nagyokos odaát úgy döntött, hogy mégsem olyan fontos, de hogy miért, azt nem lehet tudni. – Ez volt az egyik nagy gond a Campuson: másokra voltak utalva. Nekik is voltak ugyan jó elemzőik, de a munka javát a Potomac folyó túlpartján végezték el, és nem mindig úgy, ahogy kellett volna. Egyesek, főleg a bürokratáik, gondolta Gerry, még azt a szerény közfizetést sem érdemelték meg, amivel a kormányzat a tisztviselők szemét kiszúrta. Addig azonban, míg a papírmunka rendben volt, senki sem aggódott, és éppen ezért senki sem törte magát. Végtére is ez egy olyan szakma volt, ahol sosem teljesíthetett száz százalékra az ember… Volt azonban valami, ami csakugyan kérdésessé tehette az ügy fontosságát: a szaúdiak hajlamosak voltak száműzni a potenciális bűnözőket. Könnyebb volt elküldeni őket, hogy máshol rondítsák a levegőt, mint folyamatosan megfigyelés alatt tartani őket. És ha valahol külföldön botrányt okoztak, a szaúdi kormány maga volt a megtestesült segítőkészség, hogy ne érhesse szó a ház elejét.

– Mit gondolsz? – nézett Davisre.– A francba, Gerry, nem vagyok cigányasszony, se delphoi jósnő. – Davis sóhajtott egy

hatalmasat. – A Belbiztonsági Minisztériumot, és ezzel az FBI–t is, már riasztották, de egyelőre még senkinek nincs semmije, amin elindulhatna. Mindössze három név, fénykép viszont egy szál se, és jól tudjuk, milyen könnyű hamis igazolványokat szerezni. – Mindenki tudta, aki olvasott már bűnügyi regényt. Ráadásul az unió államai nem osztották meg egymással a születési és halálozási nyilvántartásaikat, pedig nem lett volna nagy dolog megcsinálni, még a kormány bürokratáinak sem.

– Akkor hát? Davis vállat vont.– A szokásos. A repterek biztonsági szolgálatai kapnak egy újabb figyelmeztetést, hogy

tartsák nyitva a szemüket, ők pedig még több ártatlan embert fognak zaklatni annak érdekében, hogy a repülőgépek és utasaik biztonságban legyenek. A zsaruk gyanús autókat fognak keresni, ami nagyobbrészt azt fogja jelenteni, hogy félreállítják a szabálytalankodókat. A CIA túl sokszor kiáltott már farkast, Gerry, már a rendőrség sem veszik komolyan őket.

– Vagyis sikerült saját kezűleg hatástalanítanunk az összes védelmi rendszerünket?– Gyakorlatilag igen. Hacsak a CIA–nak nem sikerül azonosítania őket, mielőtt bejutnak,

reaktív módban leszünk, és nem proaktívban. De legalább a kötvénykereskedés jól ment az

113

utóbbi két hétben – vigyorodott el Davis. A Campuson rájött, hogy jó érzéke van a pénzügyekhez. Lehet, hogy hiba volt egyből a CIA–hoz menni, miután a Nebraskai Egyetemen megszerezte a diplomát?

– Egyéb fejlemény a jelentéssel kapcsolatban?– Valaki odaát javasolta, hogy vegyék fel a kapcsolatot a forrással, de a hatodik emelet

még nem hagyta jóvá.– Elképesztő – dünnyögte Hendley.– Csak nem lepődtél meg? Tudom, hogy velem ellentétben nem dolgoztál ott, de a

Dombon sem lehetett sokkal jobb a helyzet.– Mi a túróért kellett Kealtynek leváltania Foleyt az igazgatói posztról?– Mert van egy ügyvéd barátja, aki úgy táncol, ahogy ő fütyül. És mert Foley profi kém

volt, tehát megbízhatatlan. Nézzünk szembe a ténnyel, Gerry: Ed Foley sokat segített, de egy igazi változáshoz legalább tíz évre lenne szükség. Éppen ez az egyik oka annak, hogy itt vagyunk mi, nem igaz? – tette hozzá mosolyogva Dave. – Charlottesville–ben mi a helyzet?

– A tengerészgyalogosnak még mindig lelkiismeret–furdalása van.– Chesty Puller20 forog a sírjában – jegyezte meg Davis.– Mégse bérelhetünk fel vadállatokat. Inkább most tegyen fel kérdéséket, mint bevetés

közben.– Mondasz valamit. És a hardver?– A jövő héten érkezik.– Sokáig tartott. Tesztfázis?– Iowában. Disznókon. A keringési rendszerük nagyon hasonlít a miénkhez, legalábbis a

barátunk ezt állítja.Milyen ironikus, gondolta Davis.

Arra számítottak, hogy Small Stone–nál gondjaik lesznek a tájékozódással, de nem így volt. Miután az I–40–esen délnyugatnak ereszkedtek, most északkelet felé haladtak. Az autót megint Musztafa vezette; a hátsó ülésen utazók, miután jól teletömték magukat marhasülttel és Coca–Colával, elégedetten hortyogtak.

Most már mindenki nagyon unta az utazást, és ezen még az sem tudott segíteni, hogy már csak másfél nap választotta el őket a küldetéstől. Musztafa azzal vigasztalta magát, hogy már csak két államon kell átvágniuk. Ha lassan is, de haladtak – már Memphis neve is feltűnt az útjelző táblákon. A leghosszabb útvonalat és vele együtt a legnehezebb küldetést Musztafa maga választotta, mert úgy érezte, hogy parancsnokként kötelessége ezt tenni. Néha nagyon nem bánta volna, ha nem őt jelölik ki vezetőnek.

A következő fél óra hamar eltelt, aztán egy hatalmas híd következett, és egy tábla, amely közölte, hogy a Mississippi folyó felett kelnek át. Egy másik tábla is volt mögötte, ez Tennesseeben, az „önkéntes állam”–ban üdvözölte őket. Musztafa nem tudta, hogy ez mit jelenthet, de nem is nagyon érdekelte. A lényeg az volt, hogy át kellett kelnie ezen az államon is. Még legalább tizenöt órányi autóút állt előttük. Musztafa úgy döntött, hogy elvezeti még az autót Memphisen túlra, és úgy száz mérföldnyire a várostól átadja a kormányt Abdullahnak.

A híd egy elképesztően széles folyó felett ívelt át. Egyszerűen hatalmas volt. A hazájában egyetlen állandó folyó sem volt, csak vádik, amelyek hirtelen teltek meg vízzel egy–egy esőt követően, hogy aztán a víz levonultával megint kiszáradjanak. Amerika viszont hihetetlenül gazdag volt természeti szépségekben. Talán ezért voltak a lakói olyan arrogánsak. De nem sokáig, vigasztalta magát Musztafa: ő és a társai éppen azért jöttek, hogy letörjék a szarvukat. Ezt pedig, insalláh, hamarosan meg is fogják tenni.

20 Lewis Burwell „Chesty” Puller altábornagy (1898–1971), a legtöbb kitüntetés birtokosa a tengerészgyalogságnál, a hadtest szellemiségének a jelképe. A tengerészgyalogosok a mai napig a „Jó éjt, Chesty Puller, bárhol is légy!” felkiáltással fejezik be a napot. (A ford.)

114

Még két nap a Paradicsom, gondolta áhítattal.

115

12. fejezetÉRKEZÉS

Ráfinak és Zuhairnak jól telt az út: míg Musztafa és Abdullah egymást váltották a kormánynál a Memphist Nashville–től elválasztó háromszázötven mérföldön, addig ők szinte végig aludtak. Lassan Tennesseet is elhagyták, és most már, óránként száz kilométerrel számolva, „csak” húsz óra volt hátra. Musztafa erős késztetést érzett, hogy növelje a sebességet, de nem tehette, mert nem azért jött, hogy autóversenyt játsszon az amerikaiakkal. Azért jött, hogy szembesítse őket saját ostobaságukkal, és félelemmel töltse meg a szívüket. Ezt pedig, gondolta kárörvendően, meg is fogja tenni – maradéktalanul. Ez az arrogáns nemzet hamarosan szűkölni fog a félelemtől.

Azon kapta magát, hogy a kinti sötétségnek mosolyog. A nap már megint lebukott, az autó fényszórói harsány kúpokat vetettek az éjszakába. Az autópálya fehér csíkjai állhatatos hatvanöt mérföld per órával rohantak alá az autónak.

Az ikrek reggel hatkor keltek, és ezúttal Pete Alexander – szerintük egyébként is felesleges – felügyelete nélkül mentek ki elvégezni az ilyenkor szokásos gyakorlataikat. A futás most már mindkettőjüknek könnyebben ment, és az erőnléti gyakorlatok is napi rutinná szelídültek. Negyed nyolcra készen is voltak.

– Aldo, a cipőd újat kíván – jegyezte meg Dominic.– Ja – nézett szomorúan az elnyűtt Nike edzőcipőre Brian. – Éveken át derekasan szolgált,

de most már vége. Hamarosan kiadja a lelkét.– Focikuckó! – utalt Dominic a charlottesville–i Fashion Squarc bevásárlóközpont

sportüzletére.– Mit szólnál hozzá, ha egybekötnénk egy sajtos steakkel? Mondjuk holnap? – vetette fel

Brian.– Nem lennék ellene, bratyó – csillant fel Dominic szeme. – Semmi sem jobb, mint egy

zsíros, koleszterindús steak, sajtos sült krumplival körítve. Csak bírjon ki a cipőd még egy napot.

– Ne bántsd, Enzo. Szeretem a szagát. Sok kört lefutottunk mi együtt, én meg a cipőm.– Akárcsak a pólód. Egyvalamit árulj el nekem, Aldo: miért nem tudsz te normálisan

öltözködni?– Én ragaszkodom a régi cuccaimhoz, pajtás. Ugyanúgy, mint a cimborákhoz. A

gyalogságnál az ember megtanulja becsülni a megbízható dolgokat.– Szóval holnap ebédelni mennek, fiúk? – kérdezte Alexander a reggelinél.– Úgy néz ki – felelte Dominic. – De előbb még eltemetjük Aldo edzőcipőjét. Akad itt

valahol egy kanna fertőtlenítő, Pete?– Tudod, Dominic – vonta el Brian a tekintetét a tükörtojásról –, ha nem lennél a

testvérem, nem nyelném le tőled ezt a sértést.– Tényleg? – Caruso ügynök vigaszképpen eléje tolt egy angol muffint. – Ti,

tengerészgyalogosok aztán a bolhából is elefántot csináltok. Nemegyszer kellett emiatt elkalapálnom kölyökkorunkban – kacsintott Pete–re.

– Egy frászt! – tiltakozott Brian.Egy újabb kiképzési nap vette kezdetét.

Egy órával később Jack visszaült a munkaállomása elé. Uda bin Szali mögött újabb

116

„sportos” éjszaka állt, ezúttal is Rosalie Parkerrel a női főszerepben. A szaúdi nagyon kedvelte a nőt. Érdekes lett volna látni, hogyan reagálna, ha megtudná, hogy a lány minden egyes etyepetye után leadja a drótot a brit titkosszolgálatnak. Az biztos, hogy nem tett volna jót Szali egójának. Mert hogy volt neki bőven, abban Junior egy percig sem kételkedett. Negyed kilenckor Wills jött be egy tasak Dunkin' fánkkal.

– Mi újság? Fánkot?– Kösz, az jó lesz. Uda már megint tornázott az éjszaka.– Ah, fiatalság, maga a csoda, csak ne a fiatalokra vesztegetnék!– George Bernard Shaw?– Mindig is tudtam, hogy művelt, Junior. Ami pedig Szalit illeti, évekkel ezelőtt felfedezett

egy játékszert, és most addig nyúzza, míg le nem törik… vagy le nem esik. Nem lehet könnyű az árnyékainak. Kint állni a hideg angliai esőben, miközben ő odafent a gyíkot olajoztatja. – Ezt a Maffiózókban hallotta az HBO–n. Wills imádta a sorozatot. – Kár, hogy nem küldik át a teljes anyagot – tette hozzá kuncogva. – Segítene beindítani a vérkeringést így kora reggel.

– Kösz, de ha disznóságokra vágyom, inkább veszek magamnak egy Hustlert.– Bizony, csúnya dolgok ezek, Jack. Ezek az emberek nem abba a fajtába tartoznak, akit

szívesen meghívsz magadhoz vacsorára.– A vacsorákról jut eszembe… Apa legszívesebben kezet sem fogott volna a

díszvacsorákra meghívott emberek felével. Adler miniszter úr azzal vigasztalta, hogy ez is csak üzlet, és apának kedvesnek kell lennie még a legnagyobb gazemberekkel is. A politika vonzza a genny embereket.

– Ámen. Történt valami más is Szalival?– Még nem néztem át a tegnapi pénzmozgásokat. Mi lesz, ha Cunningham talál valamit?– Ez Gerrytől és a vezetőségtől függ – felelte kitérően Wills. Az ifjabbik Ryan vette a

lapot.– Nos, Dave? – kérdezte odafent Gerry Hendley.– Pénzt mos, és egy részét ismeretlen személyeknek küldi egy liechtensteini bankba. Ha

engem kérdez, szerintem hitelkártyát vagy kártyákat fedez vele. Lehet egy szerető, lehet egy közeli barát, akinek vaj van a fején, de az is lehet, hogy olyan emberekről van szó, akik minket érdekelnek.

– Hogyan deríthetnénk ki? – kérdezte Tom Davis.– A legtöbb bank ugyanazt a könyvelőprogramot használja – felelte Cunningham, arra

utalva, hogy némi türelemmel a Campus feltörheti a bank rendszerét, és kinyerheti az őket érdeklő információkat. Persze még jobb lett volna az NSA–re bízni a dolgot. Ehhez viszont el kellett volna küldeni egy hamis felkérést a CIA nevében, ami jóval bonyolultabb feladat volt, mint bepötyögni magát az üzenetet. Szerencsére a Campusnak volt embere mindkét helyen, így az ilyen manővereket meg tudták oldani anélkül, hogy annak papíron nyomuk maradt volna.

– Szükséges ez?– Egy–két héten belül többet fogunk tudni. Lehet, hogy ez a Szali csak egy elkényeztetett,

gazdag kölyök, aki nem tudja hova tenni a pénzét, de az orrom azt súgja, hogy itt ennél többről van szó. – Az évek során Cunningham ösztönei kifinomultak, minek eredményeképpen most két maffiavezér is magánzárkában tengette az életét az illinoisi Marionban, de annyira azért nem bízott bennük, mint régi és jelenlegi felettesei a sajátjukban. Éppen ezért nem is reklámozta őket.

– Egy–két hét?– Nagyjából – bólintott Dave.– Mit szól a Ryan gyerekhez?– Jó érzéke van a munkához. Észrevett valamit, ami a legtöbb embernek elkerülte volna a

figyelmét. Talán a kora is előnyére szolgál: fiatal vad, fiatal vadászkopó. Általában nem jön

117

be, de ezúttal, úgy tűnik, bevált. Amikor az apja kinevezte Pat Martint igazságügy–miniszternek, hallottam néhány dolgot a „nagy” Jackről. Pat nagyon kedvelte, és én elég sokáig dolgoztam Mr. Martinnal, hogy meg tanuljam tisztelni. A fia is sokra fogja még vinni, meglátja.

– Mi nem hiszünk az eleve elrendeltetésben, Dave – vetette ellen Tom Davis.– A számok azok számok. Van, akinek van érzéke hozzájuk, és van, akinek nincs. Az

ifjabbik Ryannél ez a képesség még csak most indult fejlődésnek, de egészen ígéretes. – Cunningham egyike volt azoknak, akik létrehozták az igazságügy Különleges Könyvelési Osztályát. Ha a terroristák készültek valamire, ahhoz pénzre volt szükségük, és a pénz ugyanúgy nyomot hagyott, mint bármi más. Az egyetlen gond az volt, hogy ezt a nyomot általában a gaztett után találták meg.

– Köszönöm, Dave – mondta Hendley. – Ha megtud valamit, értesítsen.– Természetesen. – Cunningham összeszedte a papírjait, és az ajtó felé indult.– Senki sem tökéletes, Tom – jegyezte meg Hendley –, miután a könyvelő kiment. – Dave

sem, viszont ő az egyik legjobb a szakmájában. Rendkívül alapos ember. Lefogadom, hogy ha horgászni megy, nem nyugszik, míg az utolsó halat is ki nem fogta a tóból.

– Ebben egyetértünk, Gerry.– Ez a Szali tehát rosszfiúkat pénzelne?– Előfordulhat. Langley és Fort Meade még nem döntötte el, hogy hová sorolja.– Láttam a papírhegyet. Sok szöveg, kevés adat. – Egyes hírszerzési elemzők hajlamosak

voltak elmenni a fantázia irányába, „olvasni” az emberek agyában, vagy éppen kivetíteni rájuk saját félelmeiket. Ilyenkor minden gyanús ember borotválkozó készletében egy anthrax porral teli fiola rejtőzött. Ezúttal mi lehetett a helyzet? Végtére is Amerikával már minden megtörtént legalább egyszer, és bár az, hogy a bajokat legyőzték, magabiztosságot adott a nemzetnek, egyszersmind azt is tudatosította benne, hogy rossz dolgok bármikor történhetnek. Az új elnök személye pedig egyáltalán nem szavatolt biztonságot, ami már önmagában is elég nagy gond volt.

– A saját sikerünk áldozatai vagyunk – mondta csendesen az egykori szenátor. – Sikerült vagy félre–, vagy magunk mellé állítanunk minden nemzetállamot, amellyel valaha is dolgunk akadt, de ezekkel a láthatatlan rohadékokkal, akik a saját Isten–víziójuknak dolgoznak, képtelenek vagyunk mit kezdeni. Isten mindenütt jelen van. Tébolyodott ügynökei úgyszintén.

– Ha olyan egyszerű lenne, Gerry, akkor mi most nem volnánk itt.– Még jó, hogy te itt vagy, és lelki támogatást nyújtasz.– Tökéletlen világban élünk, barátom. Vagy nincs elég eső, hogy a kukorica szárba

szökkenhessen, vagy a folyók lépnek ki a medrükből. Ezt az apámtól tanultam.– Mindig meg akartam kérdezni: hogy a túróba került a családod éppen Nebraskába?– A dédnagyapám katona volt, pontosabban lovas a kilencedik „fekete” lovassági ezrednél.

Ilyen háttérrel nem sok keresnivalója lett volna Georgiában, ezért egy ideig Fort Crookban szolgált, Omaha közelében, és rájött, hogy nem fázik a segge a télben, hogy a fene vitte volna el. Úgyhogy vett magának egy földet Seneca mellett, és kukoricatermesztésre adta a fejét. Így vette kezdetéi a Davisek történelme.

– Nebraskában nem volt Ku–Klux–Klan?– Nem, ők inkább Indianát vették célba. A dédnagyapám a kezdet kezdetén lőtt magának

egy bölényt. A feje még ma is ott van a kandalló felett. Átkozottul nagy és átkozottul büdös. Az apám és a fivérem inkább longhorn antilopra vadászik, vagy „gyorskecskére”, ahogy otthon hívják. Én valahogy nem tudtam rákapni az ízére.

– Mit súg a szimatod, Tom? – kérdezte Hendley.– Azt, hogy ha csak egy mód van rá, ne utazzak New Yorkba mostanság.

118

Knoxville–től keletre az út kettéágazott. Az I–40–es keletnek ment, az I–81–es pedig északnak; Abdullah az utóbbit választotta. A hegyeket, melyek közt az autópálya átvágott, Daniel Boone fedezte fel még azokban az időkben, amikor Amerika gyakorlatilag nem jelentett többet a keleti partnál. A bérelt Ford egy hágó felé ereszkedett alá. Egy kijáratot jelző tábla suhant el mellettük; bizonyos Davy Crocket otthonához lehetett kijutni rajta. Abdullahnak sejtelme sem volt, hogy ki lehet az. Később egy Bristol nevű városhoz értek, és már Virginiában voltak. Már csak hat óra, számolta Abdullah. A vidék napfényben fürdött, az utat buja zöld legelők, lovaktól és tehenektől nyüzsgő farmok szegélyezték. Fehérre festett, fából emelt templomokat is látott, tetejükön kereszttel. Keresztények, gondolta Abdullah.

Hitetlenek.Ellenségek.Célpontok.Egy darabig még az I–81–esen haladtak észak felé, aztán az I–64–es következett. Fejből

tudták az útvonalat. A másik három csapatnak azóta már a helyén kellett lennie. Des Moines, Colorado Springs és Sacramento. Mindegyik elég nagy volt ahhoz, hogy legyen legalább egy bevásárlóközpontja. Kettő regionális központ volt, de egyik sem volt igazi nagyváros. Ez volt a „középosztály Amerikája”, ahol a „jó”, az „egyszerű”, a „keményen dolgozó” amerikaiak éltek és laktak, biztonságos távolságban a potenciális célpontot jelentő, korrupt hatalmi központoktól. Ezeken a településeken nem sok zsidó élt, ha voltak egyáltalán. Esetleg ékszerüzletek tulajdonosaiként – amik, mosolyodott el magában Abdullah, bevásárlóközpontokban is előfordultak. Egy ilyen zsidó ékszerész hab lehetett volna a tortán, de csak akkor, ha akaratlanul is felkínálta magát. Ezúttal ugyanis nem zsidókat kellett ölniük, hanem magukat becsületesnek és sérthetetlennek képzelő közönséges amerikaiakat. A „középosztály Amerikája” hamarosan meg fogja tanulni, hogy a biztonság csak illúzió ebben a világban. Allah haragja elől senki nem menekülhet.

– Ez lenne az? – kérdezte Tom Davis.– Igen – felelte dr. Pasternak. – Vigyázzon vele, mert töltve van. A vörös jelzés, látja?

Amikor üres, kéket mutat.– Mit adagol?– Szukcinilkolint. Ez egy izomlazító. Gyakorlatilag teljesen szintetikus, de még a kurárénál

is erősebb. Megbénít minden izmot, köztük a rekeszizmot is. Az áldozat nem tud levegőt venni, nem tud beszélni, nem tud mozdulni, de tökéletesen ébren van. Csúnya halál – tette hozzá szenvtelen hangon az orvos.

– Pontosan miért? – akarta tudni Hendley.– A levegő hiánya anoxiát idéz elő a szívben, ami gyakorlatilag egy erős szívroham. Nem

egy kellemes élmény.– És utána?– Nos, a tünetek kialakulásához mintegy hatvan másodpercnek kell eltelnie. További

harminc másodperc kell, hogy a szer maximálisan kifejtse hatását. Az áldozat ekkor összeesik, a légzése leáll, a szív levegőért küzd, de hiába ver kétségbeesetten, nem tud oxigént szállítani sem a testbe, sem önmagának. A szív szövetei két–három percen belül elkezdenek elhalni, ami egy rendkívül fájdalmas folyamat. A tudatvesztés három perc környékén következik be, hacsak az áldozat nem sportolt közvetlenül előtte, ilyenkor ugyanis az agy tele van oxigénnel. Normális esetben az agynak nagyjából három percre elegendő oxigéntartaléka van, ezalatt működőképes marad oxigénbevitel nélkül is. A tünetek jelentkezése után három perccel, vagyis négy és fél perccel azután, hogy a szer a szervezetbe került, az áldozat elveszti a tudatát, három perccel később pedig komplett agyhalott lesz. A szukcinilkolin lebomlása a testben már közvetlenül a halál beálltát követően elkezdődik. A bomlás nem lesz tökéletes, de

119

még így is elegendő mértékű lesz ahhoz, hogy csak egy nagyon éber patológus szúrja ki a toxikológiai vizsgálat során, és ő is csak akkor, ha számít rá. Ja, és az áldozatot fenéken kell szúrni.

– Miért éppen ott? – kérdezte Davis.– A patológiai vizsgálat alatt a test általában háton fekszik, hogy a patológus hozzáférjen a

szervekhez. A testet ritkán fordítják hasra. Az injekció hagy egy aprócska nyomot, de normális körülmények közt nehéz észrevenni. Még a narkósok sem döfik a tűt a tomporukba. A diagnózis tehát kideríthetetlen okból bekövetkezett szívroham lesz. Ritka, de előfordul. Szapora szívverés is okozhatja például. Az injektor egy módosított inzulinadagoló, ugyanolyan, mint amit az l–es típusú diabéteszben szenvedők használnak. A műszerészeik remek munkát végeztek. Tényleg olyan, mint egy toll, még írni is lehet vele, de ha megtekeri, előbukkan az adagoló. A tartalmát egy gázpatron üríti ki, egy pillanat alatt. Az áldozat csak egy apró csípést fog érezni. A legvalószínűbb reakciója az lesz, hogy felszisszen, és odakap. Dörzsölgetni fogja a helyét, de nem fog rendőrt hívni. Maga se hívna egy darázs– vagy szúnyogcsípés miatt, nem igaz? Másfél perccel később pedig már akkor se tehetné, ha akarná…

Davis a kezébe vette a biztonságos „kék” tollat. Egy kissé zömök volt, olyasmi, mint amit a harmadik osztályos kisiskolások kapnak, amikor a ceruzákkal és zsírkrétákkal eltöltött évek után végre golyóstollat használhatnak.

– Nos, Tom?– Tetszik, Jerry – felelte Davis. – Mennyire biztos benne, doki, hogy a cucc tényleg

szétbomlik, mire kell?– Biztos vagyok benne – felelte magabiztosan dr. Pasternak, és a másik kettő hitt neki. A

doki aneszteziológia professzor volt a Columbia Egyetem Orvosi Karán, és nagyon értette a dolgát. – Ez tiszta biokémia. A szukcinilkolint két acetilkolin–molekula alkotja. A test eszterázai hamar lebontják acetilkolinra, így elég nehéz a nyomára bukkanni. Még a Columbia–Presbyterian legjobb szakembereit is megtévesztené. A nehéz benne az, hogy észrevétlenül kell beadni. Ha a célpontot be lehetne csalni egy orvosi rendelőbe, akkor kálium–klorid infúzióval is meg lehetne oldani a dolgot. Amikor a sejtek elhalnak, a káliumtartalmuk kiszabadul, így a relatív mennyiségnövekedés nem vehető észre, az intravénás tű nyomát viszont nehéz lenne elrejteni. A feladat sokféleképpen megoldható, én azért választottam ezt, mert laikusok is használni tudják, és még egy igazán jó patológus sem tud rámutatni a halál pontos okára. Ez persze zavarhatja, és ha az áldozat egy igazán tehetséges fickó keze alá kerül, akkor gond lehet belőle. Ilyenekből viszont nincs túl sok. A legjobb szerintem Rich Richards a Columbián; ő nagyon utálja, ha valamit nem ért. Megszállott problémamegoldó, és amellett, hogy remek orvos, zseniális biokémikus is. Kérdeztem a szerről, és azt mondta, rendkívül nehéz lenne kimutatni, még akkor is, ha tudná, hogy mit keressen. Sok egyéb tényező is szerepet játszhat, például az áldozat testének biokémiája, vagy az, hogy mit evett–ivott aznap. A környezeti hőmérséklet is jelentős tényező. Egy hideg téli napon, ha a test a szabadban van, a kémiai folyamatok lelassulása miatt eszterázok nem tudják lebontani a szukcinilkolint.

– Vagyis ne a moszkvai télben nyírjunk ki valakit? – kérdezte Hendley. Ez a tudományos körítés magas volt neki, de tudta, hogy Pasternak érti a dolgát.

A professzor könyörtelenül elmosolyodott.– Pontosan. De Minneapolisban se.– Csúnya halált mondott?A doki bólintott. – Nagyon csúnyát.– Visszafordítható a folyamat? Pasternak megrázta a fejét.

120

– Ha egyszer a véráramba került, nincs mit tenni… Bár elméletileg rá lehetne kötni az áldozatot egy lélegeztető gépre, míg a szer lebomlik. Egyszer történt egy hasonló eset, de az Pavulonnal, és egy műtőben. Elméletileg túl lehetne élni, de nagyon–nagyon valószínűtlen. Arra is volt már példa, hogy valaki golyót kapott a szemé közé és túlélte, de azért nem nevezném mindennapi esetnek.

– Mennyire kell megszúrni a célszemélyt? – kérdezte Davis.– Csak meg kell bökni, annyira, hogy a tű áthatoljon az öltözékén. Egy vastag nagykabát

gondot okozhat, de egy öltöny semmiképpen.– Lehet valaki immúnis a szerre? – kérdezte Hendley.– Erre nem. Egy a milliárdhoz az esélye.– Nem fog felkiáltani a fájdalomtól?– Mint elmondtam, legfeljebb akkora fájdalmat okoz, mint egy darázscsípés. Erősebb, mint

egy szúnyogcsípés, de annyira nem, hogy egy felnőtt férfi felkiáltson a fájdalomtól. A legrosszabb esetben is csak csodálkozni fog, és hátrafordul, hogy megnézze, mi történt, de az ügynökük addigra már méterekre lesz tőle, és nem futni fog, hanem ráérősen sétálni. Ilyen körülmények közt az áldozat kénytelen lesz azt gondolni, hogy valami megcsípte, és mivel a szúrás okozta fájdalom múlandó, legfeljebb megdörzsöli a helyét, és továbbmegy. Vagy tízyardnyit…

– Tehát gyorsan hat, halálos, és gyakorlatilag nem lehet kimutatni, igaz?– Mindhárom – erősítette meg dr. Pasternak.– Újra lehet tölteni? – érdeklődött Davis. Hogy lehet az, hogy a CIA vagy éppen a KGB

nem csinálta meg már jóval ezelőtt? – tűnődött.– Lecsavarja ezt itt – mutatta Pasternak –, egy közönséges fecskendővel új adagot tölt bele

a szerből, majd kicseréli a gázkapszulát. Egyedül ez utóbbiak legyártása jelentett komolyabb kihívást a műszakiak számára. A használt kapszulát eldobja, mindössze négy milliméter hosszú és két milliméter széles, és beteszi az újat. Amikor a helyére csavarja, egy kis tüske kilyukasztja a tetejét, és feltölti a szerkezetet. A kapszulákat egy ragacsos anyaggal vonják be, hogy könnyebb legyen bánni velük. – És ezzel a kék toll is bevetésre kész volt, igaz, szukcinilkolin nélkül. – A fecskendővel természetesen vigyázni kell, de ki bánna vele könnyelműen, ha tudja, mit tartalmaz? Az emberüket álcázhatják cukorbetegnek, ez megmagyarázhatja, miért hord magánál fecskendőt. Van egy kártya, amellyel a világon bárhol inzulinhoz lehet jutni, és a diabétesznek normális állapotban nincsenek külső tünetei.

– Ez nem semmi, doki – mondta elismerően Davis. – Mit lehetne még bejuttatni ezzel a módszerrel?

– Például botulinum toxint. Ez egy idegméreg; leblokkolja az idegek közötti ingerület átvitelt, ezzel fulladásos halált okozva. Szintén gyorsan hat, de könnyen kimutatható, ahogyan az is, hogy nem romlott étellel került a szervezetbe. Egyébként mikrogrammos dózisokban könnyű hozzájutni, mert a kozmetikában is használják.

– Ezt nyomják be a dokik a nők arcába?– Csak az ostobábbak – felelte Pasternak. – A ráncokat kisimítja, de mivel kiöli az idegek

egy részét, a mosolyt is eltünteti. De ez már nem az én szakterületem. Rengeteg halálosan mérgező vegyszer létezik, de nem könnyű olyat találni, hogy egyszerre gyorsan is hasson és nehéz is legyen kimutatni. Úgy is gyorsan és hatékonyan lehet végezni valakivel, ha egy vékony, hegyes kést hátulról a tarkó alá döfnek, oda, ahol a gerincvelő belép a koponyába. Ehhez persze az áldozat mögé kell kerülni, el kell találni a gerincvelőt, és vigyázni kell arra, hogy a penge ne akadjon meg a csigolyák között. Hogy ilyen közelről miért nem egyszerűbb pisztolyt használni .22–es kaliberrel? Mert nyomokat hagy, miközben az előbbit könnyen szívrohamnak diagnosztizálhatják. Majdnem tökéletes – tette hozzá hátborzongatóan szenvtelen hangon az orvos.

– Nos, Richárd, megdolgozott a pénzéért – mondta elismerően Hendley.

121

Az aneszteziológia professzor felállt, és a karórájára pillantott.– Nem kérek érte pénzt, szenátor. Az öcsémért tettem. Ha szükségük lesz még valamire,

keressenek. Most sietnem kell, hogy elérjem a New York–i vonatot.– Jézusom – sóhajtott Tom Davis, miután az orvos elment. –Mindig is tudtam, hogy a

dokikkal jobb vigyázni.Hendley felvette a csomagot az asztalról. Húsz „toll” volt benne, számítógéppel nyomtatott

használati utasítások, egy zacskóny gázkapszula, húsz üvegcse szukcinilkolin és egy rakás eldobható fecskendő.

– Az öccsével nagyon közel állhattak egymáshoz.– Ismerted? – kérdezte Davis.– Igen. Remek fickó volt, jó férj, három gyerek apja. Bernardnak hívták, a Harvard

Business Schoolon végzett. Okos pasas volt, ravasz és sikeres kereskedő. Az l–es torony kilencvenhatodik emeletén dolgozott. Rengeteg pénzt hagyott hátra, a családja nem nélkülöz, és mint láthatod, van, aki gondoskodjon róluk. Ez is valami.

– Kész szerencse, hogy Rich a mi oldalunkon áll – gondolkodott hangosan Davis.– Az – értett egyet vele Gerry.

Az útnak kellemesen kellett volna telnie – az idő tiszta volt, a forgalom mérsékelt, és csaknem nyílegyenesen északkeletnek tartott –, de mégsem volt az. A hátsó ülésről Zuhair és Ráfi folyton „Mikor érünk már oda?” és „Ott vagyunk már?” kérdésekkel bombázták Musztafát, a végsőkig próbára téve türelmét. Legszívesebben lehúzódott volna az út szélére, hogy puszta kézzel megfojtsa őket. De nem tehette, ezért vett egy mély lélegzetet, lassan kifújta a levegőt, és nyugalmat erőltetett magára. Már csak négy óra választotta el őket az utazás végétől, és mi volt az, az eddigiekhez képest? Igaz, már ez önmagában is több volt, mint amit a Szent Próféta valaha is megtett Mekka és Medina közt, de… Félbevágta a gondolatot. Hogy jött ő ahhoz, hogy Mohamedhez hasonlítsa magát? Se joga, se alapja nem volt hozzá. Egyvalamiben viszont biztos volt: ha végre–valahára megérkeznek, le fogja mosni magáról az út porát, és aludni fog, amíg csak lehet. Még négy óra a vetett ágyig, nézett irigykedve a szomszéd ülésen hortyogó Abdullahra.

A Campusnak is volt büféje, ahová az árut a legkülönbözőbb helyekről szállították. Ezen a napon egy Atman's nevű baltimore–i csemegeüzletből hozták a kaját. Jack marhahúsos császárzsemlét választott, és melléje Utz chipset – az apja ezt annyira szerette, hogy néha még a Fehér Házba is hozatott belőle – meg krémszódát.

Mivel szokásos asztaltársát, Tony Willst sehol sem látta, a magányosan üldögélő Dave Cunningham felé vette az irányt.

– Leülhetek, Dave?– Foglaljon helyet – mutatott egy üres székre Cunningham.– Mi a helyzet a számok világában?– Nem unatkozom. – Cunningham érezhette, hogy ez nagyon valószínűtlenül hangzott,

mert hozzátette: – Elképesztő, hogy mennyire bele tudunk nyúlni a bankok informatikai rendszerébe. Ha az igazságügynek is rendelkezésére állnának ezek a lehetőségek, alaposan kitakaríthatna… Bár az is igaz, hogy ilyen bizonyítékokkal aligha állhatna a bíróság elé.

– Vagyis?– Még dolgozom rajta, de egyre határozottabban állíthatom, hogy Szali sáros. Ha New

Yorkról és a maffiáról lenne szó, azt mondanám, hogy egy jövendőbeli keresztapával van dolgunk.

Jack majdnem belefulladt a szódájába.

122

– Ennyire befolyásos lenne?– Aranyszabály, Jack: az diktál, aki fizet. Szali hatalmas pénzekhez tud hozzáférni. A

családja gazdagabb, mint gondolná: a vagyonuk legalább négy–öt milliárd dollárra rúg.– Ennyire gazdagok? – kérdezte meglepetten Ryan.– Az, amivel Szali játszogat, csak mintegy tizenöt százaléka a családi kasszának. Az apja

nyilvánvalóan nem akarja még rábízni a teljes vagyont, bármennyire ügyes legyen is a kölyke. A pénzszakmában ez az első, amit az ember megtanul, miután falra akasztotta a diplomáját. De csak utána. A fiú ígéretes, de egyelőre még a farka irányítja. Ez nem szokatlan a gazdag fiatal kölyköknél, de ha a pénztárcád gigadollároktól dagad, előnynek sem nevezhető egy apa–fiú kapcsolat szempontjából. Egyébként pedig az, amit gyanúink szerint pénzel, nem igényel igazán nagy összegeket. Éppen ezért olyan dicséretes, hogy mégis kiszúrta, Jack. Észrevette, hogy valahányszor hazarepül Szaúd–Arábiába, Szali GV–t bérel?

– Nem – ismerte el Jack. – Nem néztem utána, hogy mivel utazik. Gondoltam, úgyis első osztályon repked mindenhova.

– De még mennyire, hogy első osztályon! Úgy utazik, ahogyan egykor maga és az apja. Jack, semmi sem lehet eléggé jelentéktelen ahhoz, hogy ne nézzünk utána.

– Arról sikerült megtudnia valamit, hogy a hitelkártyáját mire használja?– A kártyahasználatában nincs semmi különös, legfeljebb az, hogy kevesebbet költ vele,

mint tehetné. Gyakran fizet készpénzzel, és ami fontos, kevesebb készpénzt költ, mint amennyihez hozzájut. A szaúdiakat ez nem zavarja, neki pedig ideális, ha rejtegetnivalója van. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy több hitelkártyája is van, olyan számlákon, amelyeket látszólag nem használ. Még ma utána fogok nézni ennek is. Attól tartok, hogy valami nagy disznóságra készül, és nem fogja sokáig húzni az időt. A gazdag fiatalok nem a türelmükről híresek – tette hozzá végszóként Cunningham.

Magamról is rájöhettem volna – mondta magának Junior. Jobban el kell mélyülnöm az anyagban. Egy újabb fontos lecke: semmi sem lehet elég jelentéktelen ahhoz, hogy ne ellenőrizzük. Miféle fiúval lehet dolgunk? Milyennek láthatja ő a világot? És hogyan akarja változtatni, ha ebben a formájában nem tetszik neki? Az apja egyszer elmondta neki, hogy mennyire fontos belebújni az ellenfél bőrébe, és az ő szemén keresztül is kitekinteni a világra.

Szalit a nők iránti szenvedélye vezérli – vagy ennél jóval többről van szó? Azért vásárol magának nőket, mert jó velük tekerni, vagy azért, mert az ellenség nőit kiírhatja? Az iszlám világ számára Amerika és az Egyesült Királyság nem sokban különbözik egymástól: mindkettő ellenség. Ugyanaz a nyelv, ugyanaz az arrogancia, ugyanaz a hadsereg – hiszen szövetségesek. Ezen érdemes volt elgondolkodni. Ne kombinálj, míg nem néztél ki a szemén keresztül. Nem hitte volna, hogy egy sonkás zsemle mellett ilyen sokat fog tanulni.

Roanoke mögéjük siklott az út jobb oldalán. Az 1–8l–est még mindig zöld dombok és legelők szegélyezték, meg főútvonalakat jelző táblák, melyek őket a legkevésbé sem érdekelték. Újabb és újabb fehérre festett, faládára emlékeztető templomok mellett haladtak el, és iskolákat is láttak szép számmal, de rendőrautót egyet se. Hallotta, hogy egyes államokban a rendőröket megkülönböztető jelzések nélküli autókba ültetik, ahhoz hasonlókba, mint amivel ők is utaztak, hogy ne tűnjenek ki a többi közül. Ha ez igaz volt, akkor legfeljebb a rádióantennáról szúrhatta volna ki őket. Az út közelében kérődző tehenekről a Korán második szúrája jutott eszébe, amelynek „A tehén” volt a címe. Ha Allah azt mondja neked, hogy vágj le egy marhát, akkor kérdezés nélkül meg kell tenned. Mindegy, hogy öreg tehenet vagy fiatalt – csak tehén legyen, hogy eleget tégy az Úr akaratának. A lényeg az, hogy alázattal és igaz hittel ajánld fel neki.

És ha azt kéri, hogy hitetleneket áldozz fel neki, akkor azt is meg kell tenned. Habozás nélkül.

123

Igen. Ő és a barátai pontosan ezt fogják tenni. Engedelmeskedni fognak Allahnak. Az INTERSTATE HIGHWAY 64 tábla tűnt fel, de ez a nyugati irányba tartó pálya volt, és nekik a másik irány kellett. Ők keletre tartottak, a keleti hegyeken kellett átkelniük. Musztafa behunyta a szemét, és maga elé képzelte a térképet. Még észak felé kellett menniük egy órán át, aztán keletre fordulhattak. Már közel volt a cél.

– Brian, napok kérdése, és a cipőd szét fog esni.– Hé, Dom, ebben futottam az első négy és fél perces mérföldemet – tiltakozott a

tengerészgyalogos. Hogyan is válhatott volna meg egy ilyen ereklyétől?– Az lehet, de ha megint megpróbálod benne, akkor mezítláb fogsz célba futni, és a bokád

is szétmegy.– Gondolod? Fogadjunk egy dolcsiba, hogy tévedsz.– Benne vagyok – vágta rá Dominic. Kezet ráztak.– Szerintem is siralmas állapotban van – jegyezte meg Alexander.– Új pólót is kapok, anyu?– Nem adok nekik egy hónapot – vetette oda Dominic.– Ezzel akarsz visszavágni azért, hogy ma reggel leköröztelek a Berettámmal?– Csak szerencsés voltál – legyintett Enzo. – Majd akkor hencegj, ha megint megcsinálod.– Fogadjunk öt dolcsiba!– Benne vagyok. – Erre is kezet ráztak. – Meg fogok gazdagodni – jegyezte meg Dominic.

Ideje volt a vacsorára is gondolni. Dominic borjúpiccatát tervezett erre az estére. Nagyon értett a borjúételekhez, és a városban gyönyörű hússzeleteket lehetett kapni. A bocit persze sajnálta, de szerencsére nem neki kellett elvágnia a torkát.

Ott volt a tábla: KÖVETKEZŐ KIJÁRAT: 1–64. Musztafa kimerült volt, de nem adta át a kormányt Abdullahnak. Már csak egy óra volt hátra, és ő akarta befejezni a „futamot”. Egy hágó fele tartottak. Ahogy felkaptattak az emelkedőn, egy szálloda tűnt fel a hegyoldalban, és mellette egy pihenőhely. Kiszállhattak volna, hogy megcsodálják az alant elterülő völgyet – a Paradicsom sem lehetett sokkal szebb –, de erre most nem volt idejük. Egy szelíd lejtő következett, és ez, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, felderítette Musztafát. Már csak egy órácska, gondolta, és jókedvűen cigarettára gyújtott. Ráfi és Zuhair is felébredt a hátsó ülésen. A tájat bámulták, némán búcsút véve e világ szépségeitől.

Egy egész napjuk volt kipihenni az út fáradalmait, felderíteni a terepet és e–mailen keresztül koordinálni a másik három csapattal. Aztán már csak végre kellett hajtani a küldetést, és Allah ölelő karjaiban ébredni. A gondolat egészen felvillanyozta Musztafát.

124

13. fejezetTALÁLKOZÁS

Több mint kétezer mérföld utazás után egy Holiday Inn Express motel előtt álltak meg, az I–64–estől nem messze. Musztafa kivett két szomszédos szobát, fizetett a liechtensteini bank által kiadott VISA kártyával, aztán visszaült az autóba, és átgurult a szobák elé. Ráfi és Zuhair kinyitották az ajtókat, aztán visszajöttek, hogy segítsenek átrámolni a holmijaikat. Az olcsó pokrócokba csavart géppisztolyokat a táskáikban csempészték be a szobákba.

– Megérkeztünk, bajtársak – jelentette ki Musztafa a szobájába lépve. A hely egy közönséges motel volt, mentes a szállodák minden luxusától, amihez az utóbbi időben hozzászokhattak. Musztafa összenyitotta a két szobát, aztán lehuppant az ágyra, és végignyúlt rajta. – A fegyverek nem lehetnek elöl, és a rolónak folyamatosan lent kell lenniük. Túl nagy utat tettünk meg ahhoz, hogy egy ilyen ostoba apróság miatt bukjunk el. Nem egy hiba fogja eldönteni, hogy mikor léphetünk át a Paradicsomba, hanem mi. Ezt ne feledjétek! – Felült, hogy lehúzza a cipőjét. Nem ártott volna egy zuhany sem, de nem volt hozzá lelkiereje.

– Merre van Mekka? – kérdezte Ráfi. Musztafa behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni a vonalat, amely az óceánt és Afrikát átszelve összekötötte őket az iszlám világ központjával, a mekkai Kábával. Naponta ötször kellett szálát – a Szent Koránból vett sorokat – idézniük, és ilyenkor mindig a kő irányába kellett fordulni.

– Arra – mutatott délkeletre Musztafa.Ráfi leterítette az imaszőnyegét, és letérdelt. Elkésett az imáival, de nem feledkezett meg

hitbeli kötelezettségeiről.Musztafának már erre sem volt energiája. „Bocsásd meg nekem” – motyogta magában,

remélve, hogy Allah meg fogja érteni. Hiszen Allah végtelenül kegyes, nem igaz? Musztafa levette a zokniját, és visszadőlt az ágyra. Egy perccel később már aludt.

A szomszéd szobában Abdullah befejezte a szálát, és rácsatlakoztatta a számítógépét a telefonra. Tárcsázott egy zöldszámot, és várta, hogy a modem, zagyva csipogással és recsegéssel, felcsatlakozzon a hálózatra. Néhány másodperccel később megállapította, hogy leveleket kapott: azt a hármat, amelyet várt, meg a szokásos szemetet. Előbbieket letöltötte és elmentette a háttértárra, majd kilépett, és megszüntette a kapcsolatot. Mindössze tizenöt másodpercig volt online.

Bármilyen óvatos volt is Abdullah, azt nem tudhatta, hogy a négy postafiók közül az egyiket az NSA megfigyelés alatt tartotta, és tartalmát részben megfejtette.

A célállomásra, az ő esetükben Colorado Springsbe, Szaíd csapata érkezett meg elsőként. A csak kódnévvel emlegetett várostól tíz kilométerre vertek tanyát, szintén egy motelben. Szabavi, az iraki egysége Des Moines–ba, Iowába ment, Mehdiék pedig a utah–i Provóba. Ez a két csapat is elfoglalta bázisát, és készült a bevetésre. Már kevesebb, mint harminchat óra volt hátra az akcióig.

A levelekre Musztafának kellett válaszolnia. Az üzenet már előre meg volt fogalmazva, csak el kellett küldeni: „190, 2”. Ez a második szúra 190. versét jelentette. Nem éppen csatakiáltás volt, hanem inkább megerősítése a hitnek, amely ide vezérelte őket. Azt jelentette: „A küldetést folytatni.”

Brian és Dominic a History Channelt nézték a tévében. Hitlerről és a holokausztról volt szó benne. A témát annyian tanulmányozták már, hogy az ember azt hihette, újat már nem tudnak mondani, de a történészeknek valahogy mindig sikerült felmutatniuk valami eddig soha nem látottat. Ennek egyik oka a Harz hegység barlangjaiban hátrahagyott hatalmas adattár lehetett,

125

amelyet puszta mennyisége miatt még évszázadokon át rendszerezhettek és elemezhettek a kutatók. Mert ha megérteni nem is leheteti ezeknek a szörnyeknek a tetteit és az őket kiváltó motivációikat, az emberiség sokat okulhatott a történtekből.

– Brian – szólalt meg Dominie –, te mit gondolsz erről az egészről?– Azt, hogy elejét lehetett volna venni egyetlen pisztolylövéssel. A gond az, hogy a jövőt

senki sem láthatja, még az üveggömböt bűvölő cigányasszonyok sem. Pedig Adolf jó sokat hidegre tett belőlük. Ha látták a jövőt, miért nem menekültek el a baj elől?

– Tudtad, hogy Hitlert csaknem végig egyetlen testőr védte? Berlinben egy első emeleti lakásban lakott, és az egy szem SS–őr nem is a lakása, hanem a ház ajtaját őrizte. Golyót neki, aztán fel a lépcsőn, és golyót Hitlernek is. Ilyen könnyű lett volna, ember. A helyzet szerintem az, hogy Adolf halhatatlannak képzelte magát. Azt hitte, nincs olyan golyó, amelyre az ő nevét vésték rá. Pedig nekünk is volt egy elnökünk, akit egy vasúti peronon nyírtak ki, miközben a vonatra várt. Melyik is volt az? Chester Arthur? McKinleyt pedig egy felkötött karú fazon lőtte le. Odasétált hozzá, és bumm. Azt hiszem, akkoriban egy kissé könnyelműek voltak az emberek.

– Ja. Megkönnyítené a munkánkat, de én akkor is szívesebben dolgoznék ötszáz méter távolságból, távcsöves puskával.

– Nincs benned semmi kalandvágy, Aldo?– Senki sem fizet nekem annyit, hogy kamikazét játsszak. Tudod, nem látok benne

perspektívát.– És azok az öngyilkos merénylők a Közel–Keleten?– Más kultúra, ember. Nem emlékszel, mit tanultunk második osztályban? Nem lehetsz

öngyilkos, mert az főbenjáró bűn, és utána nem mehetsz gyónni. Azt hittem, hogy Frances Mary nővér ezt elég világosan elmagyarázta.

Dominie felnevetett.– Már régen nem gondoltam rá. Igaz, nem én voltam a kis kedvence, hanem te. – Mert nem voltam akkora gazfickó, mint te.– Na és a 'gyalogságnál?– Ott komiszkodni? A kiképzőink elvették tőle a kedvünket, még mielőtt eszünkbe

juthatott volna. Sullivan gunnyval senki nem mert kekeckedni. De Winston ezredessel sem. – Egy darabig a tévét nézte, aztán megint megszólalt: – Tudod, Enzo, lehet, hogy néha tényleg meg kell tenni. Úgy értem, vannak idők, amikor egy golyó sok fájdalmat spórolhat meg. Sok minden alakulhatott volna másképpen, ha azok a tisztek sikerrel járnak.

– A pasas, aki elhelyezte a bombát, feltételezte, hogy mindenki meghalt a szobában, ezért nem ellenőrizte. Az FBI–akadémián mindennap elmondják, bratyó: a feltételezgetés a kudarc szülőanyja.

– Ja. Biztos kell lenni a dolgodban. Aki megérdemel egy golyót, az megérdemel kettőt is.– Ámen – bólintott rá Dominie.

Amikor felébredt, Jack első dolga az volt, hogy kikapcsolta a rádiót. Attól félt, hogy rossz híreket fog hallani. Mióta rajta volt ezen a Szali–ügyön, egyre kevésbé érezte magát biztonságban. Mintha minden irányból veszély leselkedett volna rá; Sarah lehetett így, amikor kezdő orvostanhallgatóként betegségek tüneteivel kezdett ismerkedni.

Persze nem volt véletlen. Szali mostanában csaknem teljesen kitöltötte az életét, és bár így sem tudott róla sokat, az a kevés is épp elég volt. Vagy mégsem? Jobban ki kellett ismernie ezt az alakot, mert ha nem… akkor új munka után nézhet? Ez a lehetőség csak most merült fel benne, ami már önmagában is azt látszott bizonyítani, hogy nem sok esélye van a kémszakmában. Igaz, az apjának is sok idő kellett ahhoz, hogy megtalálja azt, amiben igazán jó – konkrétan kilenc évbe a Boston College után, miközben ő maga alig egy éve vetette le a

126

georgetown–i báránybőrt. A kérdés tehát az volt, hogy meg fog–e felelni a Campus elvárásainak. Ahogy maga elé képzelte a társaságot, nagyjából ő volt a legfiatalabb alkalmazott. Még a titkárnők is idősebbek voltak nála.

És ha az egész csak színjáték? –vetődött fel benne. Ha csak azért találták ki, hogy próbára tegyék? Vagy egy már megoldott ügy, és Tonyék látni akarják, hogy ő mit tud kezdeni vele? Vagy tényleg az volt a nagy lehetőség, és csak rajta múlt, hogy mit hoz ki belőle? Nagy kérdések voltak ezek ahhoz, hogy egy reggeli borotválkozás közben próbáljon választ adni rájuk. Egyben azonban biztos lehetett: ez már nem az iskola volt. Egy rossz válasz itt nem rossz érdemjegyet jelentett, hanem egy bélyeget, amit akár egész életén keresztül is hordozhat. Na jó, ez lehet, hogy túlzás volt, de kudarc esetén akkor sem számíthatott sok jóra. Volt min tűnődnie, miközben a konyhában a kávét kortyolgatta.

A reggelit Zuhair hozta a közeli Dunkin' Donutsból két tucat fánk és négy nagy pohár kávé képében. Amerika egy olyan őrült ország volt. Annyi természeti gazdagság – folyók, erdők, dús legelők –, nagyszerű utak, hihetetlen jólét, és mindez bálványimádók szolgálatában. Ő pedig itt van közöttük, a fánkjukat eszi és a kávéjukat issza. Ez a világ, állapította meg, egy bolond világ, és ha van is benne valami rendszer, azt csak Allah ismerheti. Az igazhitűnek nem az a dolga, hogy megértse Allah céljait, hanem az, hogy engedelmeskedjen az akaratának.

Mire visszaért a motelbe, a többiek is felkeltek, és mindkét szobából a CNN harsogott. A zsidó orientált hírcsatorna, gondolta Zuhair, mert az Al–Jazeerával ellentétben ez úgy tett, mintha az arabok csak azért léteznének, hogy bajt okozzanak. Az Al–Jazeera legalább foglalkozott velük, bár Zuhair egyre inkább úgy érezte, hogy ők is elkapták az amerikai betegséget.

– Kaja – jelentette be. – És kávé. – Az egyik doboz fánk az ő szobájába ment, a másik a Musztafáéba. A csapat vezetője még mindig a szemét dörzsölgette tizenegy órányi hortyogás után.

– Hogy aludtál, testvérem? – kérdezte tőle Abdullah.– Csodálatosan, de a lábam még mindig merev – felelte Musztafa. Felkapta az egyik

papírpoharat, és mohón beleharapott egy juharsziruppal leöntött fánkba. Közben fél szemmel a tévét figyelte: az izraeli rendőrök már megint lelőttek egy szent harcost. Esélye sem volt felrobbantani a testére kötözött bombákat.

– Na ne! – morogta Brian. – Mennyire nehéz meghúzni egy zsinórt?– Érdekelne, hogy kapták el az izraeliek. Lefogadom, hogy fizetett informátoraik vannak a

Hamaszon belül, és a titkosszolgálat is besegített nekik. Ez, amit itt látunk, csak egy jól összehangolt művelet látványos befejezése.

– Kínozzák is az embereket, nem igaz? – Dominic elgondolkodott a kérdésen, majd bólintott.

– Igen. Gondolom, hogy bírósági engedély kell hozzá, meg minden, de ha kell, „lendületesebben” vallatják a foglyokat, mint mi.

– És működik?– Sokat beszélgettünk erről az akadémián. Ha odanyomsz egy kést valakinek a farkához, jó

esélyed van rá, hogy dalolni fog neked, de bármennyire viccesen is hangzik, megcsinálni egyáltalán nem az. Hogy úgy mondjam, nem tesz jót az emésztésnek. Ráadásul az így nyert információ is kérdéses, mert nem kizárt, hogy a fickó csak azért mondott valamit, hogy megmentse az öcsköst. A csirkefogók könnyen át tudnak verni, ha nem vagy még náluk is dörzsöltebb. Egyébként pedig nem lehet megcsinálni, mert az alkotmány satöbbi nem engedi.

127

Ráijeszthetsz, és leordíthatod a fejét, de még ezt is csak módjával.– Akkor hogyan bírod szóra őket?– A kihallgatás művészet. Vannak, akik jól csinálják, és vannak, akik nem. Nekem nem

sok esélyem volt a gyakorlására, viszont láttam, mások hogyan csinálják. A legfontosabb az, hogy közel férkőzz a tökfejhez, mondjuk egy olyan beköpéssel, hogy „ezek az undok kis békák néha tényleg az ember agyára mennek”. Utána legszívesebben budikefével mosnád ki a szájad, de ha elérted vele, hogy a rohadék megnyíljon, akkor már megérte. A sitten úgyis megkapja a magáét. Egyvalami ne légy a börtönben: gyerekgyilkos.

– Ezek szerint szívességet tettél az alabamai fickónak.– Az attól függ, hogy hiszel–e a pokolban vagy sem – felelte Dominic.

Wills korán érkezett ezen a reggelen. Mire Jack beért, a férfi már ott ült a gépe előtt.– Most az egyszer lekörözött – jegyezte meg Jack.– A feleségem kocsija visszajött a szervizből. Most már ő is el tudja vinni a kölyköket a

suliba – magyarázta Wills. – Nézze meg a meade–i anyagot.Jack bekapcsolta a számítógépet, és bejelentkezett a lenti szervérhez, amelyen az elcsípett

üzeneteket tárolták. Az elektronikus halom tetejérregy VILLÁM prioritású üzenet csücsült, amelyet az NSA küldött a CIA–nak és az FBI–nak meg a Belbiztonsági Minisztériumnak. Hogy mi volt benne ennyire érdekes, azt Jack egyelőre nem tudhatta, mert csak számjegyeket látott.

– Mi ez? – kérdezte Junior.– Nem kizárt, hogy egy részlet a Koránból. A Korán száztizennégy szúrából, vagyis

fejezetből áll, azok pedig váltakozó számú versből. Ha ez egy referenciaszám, akkor egy vers lehet, különösebb drámai tartalom nélkül. Görgessen lejjebb, és meglátja.

Jack megkattogtatta az egeret.– Ez minden? Wills bólintott.– Igen, csakhogy Meade–ben úgy gondolják, hogy az ilyen unalmas üzenetek nem is olyan

unalmasak, mint amilyennek látszanak. Egyszerűbben fogalmazva: rejtett tartalmuk van.– Értsem úgy, hogy azért lehet fontos, mert nem látszik fontosnak? De hát ezt bármire

rámondhatjuk, Tony! És mit tudnak még? Mondjuk azt, hogy melyik szolgáltatónál van regisztrálva a feladó?

– Egy magántulajdonban lévő európai cég, zöldszámokkal az egész világon. A rosszfiúk nagyon szeretik, mert nem lehet megállapítani, hogy honnan léptek fel a hálóra.

– Oké, szóval nem tudjuk, hogy egyáltalán van–e jelentősége az üzenetnek, nem tudjuk, hogy honnan küldték, és arra sincs esélyünk, hogy kiderítsük, ki olvassa és hol. Röviden, szart se tudunk az egészről, mégis mindenki odáig van. De miért? Tudunk valamit a feladóról?

– Azt, hogy nem árt rajta tartani a szemünket.– Merthogy?– Az NSA profilkészítői a korábbi forgalmazásai alapján azt mondják, hogy a szintaktikája

arab anyanyelvre utal, és a CIA agyturkászai egyetértenek velük. Továbbá mondott már csúnya dolgokat, és nem egyszer olyankor, amikor még csúnyább dolgok történtek.

– Lehet valami köze a bombás merénylőhöz, akit tegnap az izraeliek hidegre tettek?– Nincs kizárva, de nem valószínű. Nem tudunk róla, hogy köze lenne a Hamaszhoz.– De ettől még lehet, nem igaz?– Ezeknél semmiben sem lehetsz biztos.– Vagyis ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Osztjuk a semmit.– Ez van. Jobb farkast kiáltani, és tévedni, mint hallgatni, miközben az ordas kereket old

egy kövér báránykával a fogai közt.

128

Ryan hátradőlt a székében.– Hány évet töltött Langleyben, Tony?– Jó néhányat.– És hogy az ördögbe bírta? Az elemző vállat vont.– Néha magam sem tudom.

– Holnap egy kicsit más lesz – jelentette be Pete az ikreknek. – Michelle lesz a célpontjuk, de ezúttal álcázni fogja magát. A feladatuk az lesz, hogy azonosítsák, és kövessék. Ja, és hogy ne mondják, hogy nem figyelmeztettem magukat: nagyon ért az álcázáshoz.

– Láthatatlanná tevő pirulát fog bevenni? – kérdezte gúnyosan Brian.– Hogy mit csinál, az nem az én dolgom – vont vállat Alexander.– Varázsszemüveget kapunk, hogy átlássunk a sminkjén?– Akkor se kapnának, ha lenne.– Még ilyet – morgolódott színlelt sértődöttséggel Dominic.Az óra délelőtt tizenegyet mutatott. Legfőbb ideje volt becserkészni a célpontot.

A célszerűen alig egy negyed mérföldre, a moteltől északra, a 29–es út mentén található Charlottesville Fashion Square Mail egy közepes méretű bevásárlóközpont volt, ahová többnyire a felső középosztály tagjai és a közeli Virginiai Egyetem diákjai jártak. Az egyik szélén egy JCPenney, a másikon egy Sears határolta, a közepén Belk's férfi és női divatáruüzlettel. Étkezőudvara nem volt, ami meglepte Musztafát, mert erről nem tájékoztatták. Akárki végezte is a felderítést, felületes munkát végzett. Nem volt csoda, hiszen ilyen feladatokkal a Szervezet többnyire alkalmi embereket bízott meg, akik többnyire a móka kedvéért vállalták a dolgot. Mindenesetre az étkezőudvar hiánya nem jelentett komoly problémát.

Volt viszont egy központi tér, ahol négy folyosó összefutott, és egy információs táblát is találtak az üzletek nevével és elhelyezkedésével. Az ábrák közt volt egy jókora hatágú csillag is. Musztafa nem akart hinni a szemének. Egy Dávid–csillag! Zsinagóga itt? Lehetséges lenne? Odasétált, abban reménykedve, hogy bármilyen hihetetlen legyen is, egy zsidó imahelyet fog találni a bevásárlóközpontban. Az szép ráadás lett volna.

De nem volt az. Egy apró irodát talált, ahol egy magas pult mögött egy világoskék inget és sötétkék nadrágot viselő biztonsági őr üldögélt. Pisztolyt nem viselt a derekán, de volt telefonja. Tehát először téged kell elintézni, állapította meg Musztafa. Azzal irányt váltott, és elsétált a mellékhelyiség, majd a Coke–automata mellett, hogy a férfidivatüzlet vonalába érve jobbra kanyarodjon.

A hely ideális célpont volt. Csak három főbejárata volt, és a központi udvarból gyakorlatilag az egész helyet tűz alatt lehetett tartani. Az üzletek többsége négyszögletes kialakítású volt, bejutni a folyosókról lehetett. Holnap, gondolta Musztafa, még többen lesznek ebben az időpontban. Most is legalább kétszázan voltak a látómezejében; bár idefelé jövet abban reménykedett, hogy akár ezernél is több amerikaival végezhetnek, a kétszáz feletti áldozat is hatalmas fegyvertény lett volna. Rengeteg fajta üzlet volt itt, és a szaúdi üzletházakkal ellentétben a férfiak és a nők egy szinten vásárolhattak. Gyerek is rengeteg volt. A tájékoztató szerint négy üzletben is csak gyerekholmikat árultak, és ezek közül az egyik egy Disney Store volt. Erre nem számított, de örült neki: a Disney az amerikai életforma egyik jelképe volt, és egy ilyet megtámadni különleges csemegét jelentett.

Ráfi tűnt fel mellette.– Nos?

129

– Lehetne nagyobb is, de az elrendezése tökéletes. Minden egy szinten található – mormogta Musztafa. – Allah nagylelkű, mint mindig, barátom – mondta Ráfi, aki képtelen volt leplezni lelkesedését.

Az emberek jöttek és mentek körülöttük. Sók fiatal anyuka is volt, többségük olyan gyermeksportkocsit tolt, amit a fodrászüzlet melletti standnál lehetett bérelni.

Még volt egy kis dolga. Bement a Radio Shackbe, és vett négy hordozható rádiót tartalék elemekkel. Fizetett – készpénzzel –, türelmesen végighallgatta az eladó kiselőadását a rádió használatáról, és távozott. Mindent egybevetve elégedett volt. Igaz, sokkal hatásosabb lett volna egy zsúfolt nagyvárosi utcán rendezni vérfürdőt, de ott a rendőrség közbeszólhatott volna, sőt akár meg is hiúsíthatta volna a küldetést. Mint oly sokszor az életben, be kellett érniük a kevesebbel, de biztosabbal. És ez biztosnak látszott. Már csak meg kellett terveznie az akció részleteit – a motelszoba biztonságában, kávé és újabb amerikai fánkok mellett.

Jerry Rounds hivatalosan a Campus stratégiai tervezéséért felelt, és egészen ügyesen ellátta ezt a feladatot. Akár a Wall Street cápája is lehetett volna, ha a Pennsylvaniai Egyetem elvégzése után nem áll be rögtön a légierőhöz hírszerző tisztnek. Mielőtt ezredessé léptették volna elő, a szolgálat támogatásával elvégezte a Wharton Üzleti Iskolát. A washingtoni Bolling légi támaszpont elemzőjeként a tanultak gyakorlatba ültetésével szórakoztatta magát, miközben a többiek még mindig kívülállónak tekintették, mert nem fúrt lyukakat az égboltba. Az, hogy remek munkát végzett, és több esze volt, mint húsz pilótának, senkit sem érdekelt. Végül megelégelte a dolgot, és otthagyta őket. A Campusnál végre azt kapta, amit megérdemelt: megbecsülést.

– Mi az, Jerry? – kérdezte Hendley.– A meade–iek meg a túlpartiak nagyon izgatottak valami miatt – tett eléje néhány papírt

Rounds.A volt szenátor átfutotta az üzeneteket. Egy részük ismerős volt.– Vagyis?– Vagyis lehet, hogy ezúttal igazuk van. Először csökkent az adatforgalom, aztán hirtelen

felbukkant ez. És nem akárkikről van szó: már egy ideje rajtuk tartjuk a szemünket. A DIA21–nél azzal töltöttem a mindennapjaimat, hogy gyanús egybeeséseket kerestem. Ez az.

– Oké, és akkor most mi lesz?– A reptéri ellenőrzéseket már ma megszigorítják, de csak finoman, és csak bizonyos

kapuknál.– A tévé nem fogja szétkürtölni?– A Belbiztonsági Minisztériumnál végre rájöttek, hogy nem kifizetődő. A patkányt sem

úgy kapod el, hogy ráordítasz, hanem úgy, hogy megmutatod neki, amit látni szeretne, és ha odasétált, szétvered a fejét.

Vagy hagyod, hogy egy macska levadássza, gondolta Hendley. Persze ez sem volt olyan egyszerű, sőt.

– És mi mit tegyünk? Erre van ötleted?– Egyelőre nincs. Olyan ez, mint látni, hogy front közeleg. Sejted a jégesőt, de megállítani

nem tudod.– Mennyit tudunk azokról, Jerry, akik a tervezésért felelnek? Akik a szálakat mozgathatják.– Némelyikről elég sokat. De a helyzet az, hogy ők is csak végrehajtók. A döntéseket

magasabb szinten hozzák.– Vagyis ha sikerülne kiiktatni őket…– …akkor a nagyfőnökök kénytelenek lesznek előbújni a rókalyukból – fejezte be helyette

Rounds.

21 Defense Intelligence Agency – Nemzetvédelmi Hírszerzési Ügynökség (angol)

130

– Az FBI mire számít? – kérdezte Hendley.– Autóbombákra, esetleg C–4–gyel bélelt felöltőt viselő fickókra, mint az izraeli esetben.

Előfordulhat, de műveleti szempontból nem tartom valószínűnek. – Rounds leült a felkínált székre. – Az egy dolog, hogy otthon odaadják a fickónak a robbanóanyagot és felültetik egy buszra, de ha itt akarnak kezdeni vele valamit, ahhoz előbb be kell utaztatniuk, el kell látniuk a szükséges kellékekkel, és időt kell adniuk neki, hogy megismerkedjen a célponttal. Az sem elhanyagolható kockázat, hogy az itt töltött idő és a hálózattól való távolság elbizonytalaníthatja a merénylőt. Rengeteg olyan apró részlet van, amit el lehet rontani, éppen ezért a lehető legegyszerűbbre kell tervezni az akciót. Miért akarnának maguknak bajt, ha nem muszáj?

– Hány lehetséges célpontunk van, Jerry?– Összesen hat. Nagyjából. Ebből négy igen komoly.– Megkaphatnám az aktáikat?– Hogyne. Mikorra kell? – Hétfőre. – A hétvégét nem akarta ezzel tölteni. Két nap lovaglás volt tervbe véve. Néha

neki is járt egy kis pihenés.– Meglesz. – Rounds felállt, és kiment az irodából, de az ajtóból visszafordult. – Majd

elfelejtettem: van egy fickó a Morgan and Steel kötvényosztályán. Nagy zsivány, a kliensek pénzével játszik. Vagy százötvenről van szó. – Amin nem az ezresek, hanem a milliók számát kellett érteni.

– Hogy jöttél rá?– Két hónappal ezelőtt találkoztam vele New Yorkban, és gyanús volt a fickó, ezért

belekukkantottam a gépébe. Akarod látni a feljegyzéseit?– Nem a mi dolgunk, Jerry.– Tudom. Megszüntettem vele az üzleti kapcsolatunkat, nehogy minket is meglophasson,

de szerintem ő is rájött, hogy ideje repülőjegyet váltani, retúr nélkül. Valakinek rá kellene néznie. Talán Gus Wernernek?

– Ezen még gondolkodnom kell. Kösz a tájékoztatást.– Szívesen. – Rounds eltűnt az ajtóból.

– Szóval lopakodjunk mögéje? – kérdezte Brian.– Ez lenne a feladat – felelte Pete.– Milyen közel?– Amennyire csak lehet.– Úgy érti, elég közel ahhoz, hogy tarkón tudjuk lőni?– Elég közel ahhoz, hogy szemügyre vehessék a fülbevalóját. – Ez amellett, hogy jóval

kellemesebben hangzott, mint a tengerészgyalogos megfogalmazása, pontosabb is volt, hiszen Mrs. Peters leengedve viselte a haját.

– Vagyis ne a fejét lőjük szét, hanem a torkát vágjuk el? – kötekedett Brian.– Gondoljon azt, amit akar. A lényeg az, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, hogy

észrevétlenül meg tudják érinteni.– Aha. Most már értein. A hasitasit is vigyük magunkkal?– Igen – bólintott rá Alexander. Valójában nem volt rá szükség, de valamivel viszonozni

szerette volna Brian túlzott érdeklődését. A fickó már megint kezdett az agyára menni. Ki hallott még lelkiismeret furdalta tengerészgyalogosról?

– Könnyebb lesz kiszúrni minket – tiltakozott Dominic.– Akkor rejtsék el. Legyenek kreatívak – javasolta incselkedve a kiképzőtiszt.– Mikor tudjuk már meg, hogy mire megy ki ez az egész? – kérdezte Brian.– Hamarosan.

131

– Folyton ezt mondja, ember.– Nézze, ha akarja, bármikor hazamehet Észak–Karolinába.– Már megfordult a fejemben – vallotta be Brian.– Ma péntek van. Gondolja át alaposan a hétvégén, aztán beszélünk, rendben?– Ahogy gondolja – hátrált meg Brian. Nem akarta ennyire felhergelni Pete–et. Nem vele

volt baja, hanem azzal, hogy sötétségben tartották. Meg azzal, hogy nem tetszett az, aminek ez az egész látszott. Különösen így, hogy egy nő volt a célpont. A nők bántalmazása nem fért bele a krédójába. Vagy a gyerekeké… Nem csodálta, hogy a fivére annyira felhergelte magát, amikor meglátta azt a kislányt, de nem tudta eldönteni, hogy ő maga képes lett volna–e hidegvérrel agyonlőni a pasast.

Miután megvacsoráztak, az ikrek eltakarították a romokat, aztán innivalóval felszerelkezve letelepedtek a földszinti tévé elé, és a History Channelre kapcsoltak.

Nagyjából ugyanez volt a helyzet Jack Ryannel is egy államhatárral feljebb: rumos Coke–ot ivott, és oda–vissza kapcsolgatott a History és a History International között, időnként belepillantva a Biography műsorába is, ahol most éppen Sztálin Jóska volt terítéken. Ez a pasas aztán nem semmi volt – gondolta Jack. Képes volt arra rávenni az egyik hívet, hogy a saját feleségét börtönbe küldje. De hogyan bírhatott egy fizikailag ennyire ellenszenves ember ekkora hatalommal a vele egyenrangúak felett? Honnan származott az ereje, és mivel tartotta fenn? Jack apja is tudott határozott lenni, ha akart, de soha nem próbált meg uralkodni az emberek felett. Talán eszébe sem jutott, még kevésbé az, hogy halomra gyilkolja őket a móka kedvéért. Kik ezek a zsarnokok? Léteznek még ilyenek? Nos, létezniük kellett. Egy dolog nem változott a történelem folyamán: az emberi természet. A kegyetlenség és a brutalitás nem tűnt el, legfeljebb a társadalom számára már nem a gladiátorok véres harca jelentette a szórakozás csúcsát, mint a Római Birodalom idején. A sötét igazság az volt, hogy ha lett volna egy időgépe, akkor Jack visszautazott volna a Colosseumba megnézni egy ilyen összecsapást. Csak egyszer, és puszta kíváncsiságból, de megtette volna. Lehet, hogy betett volna, de az is lehet, hogy nem. Egy barátot mindenesetre magával vitt volna az utazásra. Például a 45–ös Berettát, amellyel Mike Brennan megtanította lőni. Vajon hányan vállalták volna még az utazást? Biztosan jó néhányan, de mind férfiak. Nők nem. Ők hallani sem szeretnek ezekről a dolgokról, nemhogy látni akarják. A férfiak azonban olyan filmeken nőnek fel, mint a Silverado vagy a Ryan közlegény megmentése, és tudni akarják, hogy ők hogyan állnának helyt hasonló helyzetben. Nem, az emberi természet tényleg nem változott. Arról van szó csupán, hogy a társadalom hajlamos eltaposni a könyörteleneket, és mivel az ember racionális lény, az ilyenek igyekszenek fékezni magukat, hogy elkerüljék a börtönt vagy a halálkamrát. Tanul, de a természetét megváltoztatni nem tudja, és hogy valahogy mégis táplálja az odabent lakozó fenevadat, fantáziál, könyveket olvas és filmeket néz. A zsaruknak talán valamivel könnyebb. Ők legalább időnként – egy–egy veszélyesebb bűnöző elfogásakor – kiengedhetik a gőzt. Ráadásul még vállon is veregetik őket érte, mert ezzel is a társadalmat védik.

De ha a fenevad ott van a férfiak szívében, akkor lesznek olyanok is, akik minden tehetségüket be fogják vetni, hogy előcsalják és a maguk szolgálatába állítsák. Az ilyeneket hívják rosszfiúknak. A szerencsétleneket szociopatáknak, a sikereseket pedig… elnöknek.

És akkor most mi van? – tűnődött Jack Junior. Istenigazából még kölyök volt, hiába tagadta ezt, és hiába tekintette a törvény felnőtt embernek. De vajon egy felnőtt nem tesz fel kérdéseket? Nem tűnődik? Nem keresi az igazságot?

Na és ha megtalálta, akkor mihez kezd vele? Ezt még nem tudta. Talán ez is valami olyan volt, amit még meg kellett tanulnia. Arra már rájött, hogy ugyanúgy hajtja a tudásszomj, akár az apját – különben nem ezt a műsort nézte volna, hanem valami könnyedebb műsort. Lehet,

132

hogy vennie kellene néhány könyvet Sztálinról és Hitlerről. A történészek imádnak a dolgok mélyére ásni, bár a saját nézőpontjukat legalább ennyire imádják ráerőltetni a találtakra. Vagy inkább egy agyturkász segítségét kellene igénybe vennie? Ők sem mentesek az előítéletektől, de legalább értik a dolgukat, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha értenék, és nagyon meggyőzően teszik ezt.

Bosszantotta, hogy az igazságkeresés már éjszaka sem hagyta nyugodni. De végül is, biztatta magát, ez az élet értelme, nem igaz? Az igazság szakadatlan keresése.

Mindannyian imádkoztak. Abdullah csendben mormogta a Korán szavait, Musztafa gondolatban mondta végig őket szent áhítattal – azokat a részeket, melyek a rájuk váró küldetéshez nyújtottak támogatást. Erőt kért, ahhoz, hogy mindvégig irgalmatlan tudjon maradni. Allah feladata volt megkegyelmezni a bűnösöknek, és nem az övé. Neki csak végre kellett hajtania a feladatot.

És ha életben maradunk? – lepte meg önmagát a kérdéssel. Természetesen erre is volt tervük: nyugatra menekülnek, és megpróbálnak visszajutni Mexikóba, hogy aztán hazarepüljenek a hősiességüket ünneplő bajtársak közé. Nem sok esélyük volt erre, de az embert a remény élteti, és bármennyire hívogató volt is a Paradicsom, mégiscsak ezen a világon volt otthon.

A gondolat megijesztette. Csak nem a kétség férkőzött a szívébe? Nem, ez nem lehet. Biztosan nem. Csak egy kósza gondolat volt. Allah az egyetlen isten, és Mohamed az ő prófétája – kántálta magában a sahadát, ami maga volt az iszlám alapja. Nem, nem tagadhatja meg a hitét éppen most. A hit hozta ide, át a fél világon, jövendőbeli vértanúsága helyszínére. A hitben nőtt fel, ez táplálta lelkét gyermekkora óta, haragvó apja otthonából a hitetlenek otthonáig, ahol meg tanulta becsülni az általuk annyira megvetett, leköpött iszlámot. Az élet erősítette meg benne, és a halála még inkább meg fogja. Hacsak Allah másképp nem akarja. Mert ő az, aki az élet könyvét írja…

Reggel hatkor Brian kipattant az ágyból, összeszedte magát, és átkopogott a testvéréhez. , – Ébresztő, öltönyös! A hasadra süt a nap!

– Tényleg? – bukkant fel a folyosó végében Dominic. – Leköröztelek, Aldo. – Amire még nem volt példa.

– Akkor gyerünk, Enzo, ne vesztegessük az időt. Jó hetvenöt perccel később visszatértek reggelizni.

– Csodálatos napunk van, nem igaz? – jegyezte meg Brian az első korty kávé után.– Te meg vagy húzatva, bratyó – morogta Dominic.– Elvégezték a gyakorlatokat? – kérdezte Alexander.– Igen, főtörzs – vigyorgott Brian. – Készen állunk hidegre tenni Michelle–t.– Ahhoz előbb be kell cserkészniük.– Az erdőben sokkal könnyebb lenne. Azt rendesen megtanították nekünk.– Maga szerint eddig miről volt szó, Brian? – nézett rá kérdőn Pete.– Erről?– Előtte viszont szerezz magadnak egy rendes cipőt – javasolta Dominic.– Ja, igazad van. Ez teljesen kinyuvadt. – A vászon felsőrész kezdett elválni a gumitalptól,

és ez utóbbi sem volt valami rózsás állapotban, de Briannek nem volt szíve megválni kedvenc csukájától. Sok mérföld volt már benne, és egy férfinál ez már elegendő ok a ragaszkodásra.

– Bemegyünk hamarabb, és szétnézünk a Foot Lockerben. Ott van mindjárt a babakocsi–kölcsönző mellett – emlékeztette a testvérét Dominic.

– Igen, tudom. Nos, Pete, nem adna pár jó tanácsot Michelle–lel kapcsolatban? Csak úgy

133

emlékeztetésül: ha küldetésre megyünk, előtte eligazítanak minket.– Jogos a kérés, kapitány. Javaslom, hogy a Victoria's Secret kornyékén keressék, a Gappel

szemben. Ha sikerült észrevétlenül a közelébe férkőzniük, győztek. Ha kimondja a nevüket, mielőtt még tíz lábnál közelebb kerülnének, vesztettek.

– Ez nem fair – tiltakozott Dominic. – Michelle ismer minket. Úgy értem, a testmagasságunkat, a testalkatunkat. Egy igazi rosszfiúnak fogalma se lenne minderről. Magasabbnak álcázhatja magát az ember, de alacsonyabbnak nem.

– Különben se bírja a bokám a tűsarkú cipőt – tette hozzá Brian.– Pedig jól állna magának, Aldo – vágott vissza Alexander. – De ki állította, hogy könnyű

lesz?– Hogyne – morogta Brian. – Alkalmazkodunk, improvizálunk és legyőzünk minden

nehézséget.– Ki ez? Piszkos Harry? – kérdezte tele szájjal Dominic.– A Hadtest kedvenc civil figurája, bratyó. Egészen kiváló tűzvezető lehetett volna belőle.– Főleg azzal a .44–es Smithszel, mi?– Kicsit zajos kézifegyvernek, és megviseli az ízületeket. Kivéve talán az Auto–Maget.

Lőttél már olyannal?– Nem, de volt már egy a kezemben a quanticói fegyverszobában. Nem ártana, ha trélert is

mellékelnének hozzá, hogy legyen mivel szállítani, de gondolom, szép nagy lyukat üt.– Igen, de ha el akarod rejteni magadon, minimum akkorának kell lenned, mint Hulk

Hogan.Igaz, a hasitasik sem annyira elrejtették, mint inkább hozzáférhetővé tették a pisztolyaikat.

Bár a civilek többsége még csak nem is sejtette, a zsaruk első pillantásra tudták, hogy fegyver van a viselőjüknél. Pete éppen ezért akarta, hogy magukkal vigyék: így próbálta még jobban megnehezíteni a dolgukat. De hát mi mást is várhatott volna el az ember egy kiképzőtiszttől?

A nap öt mérfölddel odébb, a Holiday Inn Expressben is elkezdődött. A reggeli imádság után megmosakodtak, hogy megtisztítsák magukat a feladatra. Zuhair még körül is borotválta és gondosan megnyírta a szakállát, hogy ápoltan kerüljön át az örökkévalóságba.

Már mindannyian indulásra készen álltak, amikor rájöttek, hogy még jó néhány óra van hátra a kitűzött időpontig. Abdullah átment a Dunkin' Donutsba reggeliért és kávéért. Egy újságot is hozott, amelyet a férfiak körbeadogattak egymásnak a két szobában.

Közben kávéztak és cigarettáztak, hogy valamivel múlassák az időt, mert minden fanatizmusuk ellenére azért ők is emberek voltak. A feszültség, tétlen várakozás már–már elviselhetetlen volt, és a kávé nemhogy segített volna, hanem csak még idegesebbé tette őket. Remegő kézzel nyúltak a pohárért, és összeszűkült tekintettel nézték a tévéhíradót, másodpercenként a karórájukra pillantva. De hiába bűvölték a mutatókat, azok nem akartak gyorsabban mozogni.

– Most akkor legyünk izgatottak? – kérdezte Jack a kollégájától. A képernyő felé intett. – Mit nem látok, amit látnom kellene?

Wills hátradőlt a székével.– Érdekes kombinációja a dolgoknak. Lehet, hogy nem véletlen, de az is lehet, hogy csak

az elemzők fejében állt össze. Tudja, hogyan lehet megállapítani, hogy mi a valóság?– Várok egy hetet, aztán megnézem, hogy történt–e valami? Tony Wills felnevetett.– Maga aztán gyorsan tanul, Junior! A marha nagy helyzet az, hogy a tippelésnek a lovin a

helye, és nem a hírszerző bizniszben, csakhogy ezt egyesek nem akarják belátni.

134

– Emlékszem, amikor még kölyök voltam, apa néha egészen fel tudta hergelni magát emiatt…

– Nem csodálom. A hidegháború idején dolgozott a CIA–nál. A nagykutyák folyton előrejelzéseket vártak, amelyeket persze senki se tudott megadni nekik, legalábbis olyanokat nem, hogy azok érjenek is valamit. Az apjának viszont volt mersze azt mondani nekik, hogy „várják meg, és a saját szemükkel láthatják”. Ez persze irtóra nem tetszett nekik, pedig mindig igaza volt.

– Leszek valaha is olyan jó, mint ő?– Az apja magasra tette a mércét, az biztos, de sose tudhatja. Szerencsés, hogy itt lehet. A

szenátor legalább tudja, hogy mit jelent a „nem tudom”. Azt jelenti, hogy az emberei őszinték, és nem képzelik magukat istennek.

– Igen, erre jól emlékszem a Fehér Házból. Mindig is megdöbbentett, milyen sokan vannak D. C–ben, akik annak képzelik magukat.

Dominic vezetett. Kellemes három–négy mérföld ereszkedes voli a dombról a városba.– Victoria's Secret? Lehet, hogy épp hálóingvásárlás közben fogjuk elcsípni? –

reménykedett Brian.– Álmodozz csak – kanyarodott be Dominic a Rio Roadra. – Korán érkeztünk. Menjünk be

előbb cipőt venni?– Jól van. Parkolj a Belk's férfiüzlete elé.– Aye, aye, kapitány.

– Idő van? – kérdezte Ráfi immár harmadszor az elmúlt fél órában. Musztafa a karórájára nézett. 11.48–at mutatott.

– Barátaim, pakoljatok – adta ki a parancsot.A fegyvereiket töltetlenül bevásárlótáskákba tették – összeszerelve nem tudták volna

észrevétlenül bevinni őket. Mindannyian megtapasztalhatták már, hogy mire képesek ezek a géppisztolyok, és azt is tudták, hogy nagyjából mekkora a szórásuk. A hangtompítóknak azonban javítaniuk kellett ezen, és a hely, ahová készültek, az amerikai katonák kifejezésével élve „célpontgazdag környezet” volt.

A poggyászaikat kivitték az autó csomagtartójába, és a fegyvereket rejtő táskákat is oda tették. Miután ezzel megvoltak, Musztafa beült a kormány mögé, és a többiek is beszálltak. A célpont nem volt messze, hamarosan már látni is lehetett.

A parkolóba érve Musztafa a Belk's férfidivatáru–üzlet elé gurult, és leállította a motort. Elmondtak magukban egy rövid imát, aztán kiszálltak, és hátramentek a csomagtartóhoz. Musztafa felnyitotta a tetejét. Mind a négyen a bal kezükbe vették a bevásárlótáskájukat, és elindultak a közeli bejárat felé. Péntek lévén nem volt akkora forgalom, mint szombaton lenni szokott, de a céljaiknak ez is megfelelt. A bejárat melletti LensCrafters optikai szaküzlet zsúfolva volt, és Musztafa bánatára úgy nézett ki, hogy az itt vásárlók nagy része sértetlenül fogja megúszni a támadást. Aggodalomra azonban nem volt ok: a folyosókon is épp elég célpont szaladgált. Az ikrek a Foot Lockerbcn voltak, de Briannek egyetlen edzőcipő sem nyerte el a tetszését. A szomszédos Stride Rite–ban csak gyerekholmikat árultak, így a két testvér ide be sem nézett, hanem befordult a másik, jobbra nyíló folyosóra. Remélték, hogy legalább az American Eagle Outfittersben találnak valamit. Mondjuk egy kényelmes bőrcipőt magas, bokakímélő szárral.

Musztafáék egy K*B Toys üzlet mellett mentek el. Tele volt vásárlókkal, és ha a játékboltban ennyien voltak, akkor a többiben is lenniük kellett. A központi udvarhoz érve Musztafa körülnézett, és megállapította, hogy legalább száz ember van a látóterében. Közben

135

egy pillanatra sem lassítottak. Elhagytak a Sunglass Hutot, egy napszemüvegeket árusító üzletet, és jobbra fordultak. Itt volt a férfimosdó, és tőle alig néhány méterre a biztonsági őr kuckója. Mindannyian bevonultak a mellékhelyiségbe.

Néhányan felfigyeltek rájuk – végül is négy egzotikus külsejű férfiról volt szó –, de az amerikai bevásárlóközpontok valóságos „emberkertek”, így ennél jóval többre lett volna szükség ahhoz, hogy bárki is gyanút fogjon.

A mosdóban elővették a fegyvereket a táskákból, és összeszerelték őket. A pisztolymarkolatokba tár került, a zárakat hátrahúzták. Ketten a hangtompítót is felcsavarták, Musztafa és Ráfi azonban úgy döntött, hogy inkább hallani szeretnék a lövések hangját.

– Készen állunk? – kérdezte Musztafa. A többiek némán bólintottak. – Akkor ma este bárányt fogunk vacsorázni a Paradicsomban. Mindenki foglalja el a helyét. Ha lőni kezdek, nyissatok tüzet ti is.

Brian egy rövid szárú bakancsot próbált fel. Nem sokban hasonlított a 'gyalogságnál viselt bakancsra, de tetszett neki, és olyan kényelmes volt, mintha méretre készült volna.

– Nem rossz.– Akkor beletegyem a dobozba? – kérdezte az eladólány. Aldo elgondolkodott rajta, aztán

közölte: – Ne, inkább máris betöröm. – Odaadta foszlott Nike–ját. A lány beletette a bakancs dobozába, és a pénztárhoz vezette őket.

Musztafa a karóráját nézte. Úgy vélte, két perc bőven elegendő lesz a barátainak, hogy elfoglalják a helyüket. Amikor a másodpercmutató a tizenkettesre ért, vett egy mély lélegzetet, és elhagyta a férfimosdót. Balra fordult, és belépett a biztonsági őr irodájába.

A pult mögött ülő férfi épp egy magazint olvasott, és annyira elmélyült benne, hogy csak akkor figyelt fel a jövevényre, amikor annak árnyéka rávetült.

– Segíthetek, uram? – nézett fel az olívbarna férfira.– Allahu akbar! – ordította válasz helyett Musztafa, és felkapta az Ingramet. Csak egy

másodpercre húzta meg a ravaszt, de ez alatt az egy másodperc alatt kilenc lövedék csapódott a férfi mellkasába.

– Mi a franc volt ez? – kérdezte azonnal Brian, miközben Dominickal együtt ösztönösen a hang irányába perdültek.

Ráfi alig huszonöt lábra volt, tőlük jobbra, amikor meghallotta a lövéseket. Fél térdre ereszkedett, és felemelte az Ingramjét. Egyenesen a Victoria's Secret női divatüzletre irányította a csövét, mert meggyőződése volt, hogy a kereskedés vásárlói egytől egyig romlott személyek: erkölcsös nő rá sem nézett volna ezekre a szajháknak való ruhákra. Talán még az is megfordult a fejében, hogy ha meghalnak, őt fogják szolgálni a Paradicsomban. Az ujja nekifeszült a ravasznak.

Fülsiketítő zaj keletkezett, mintha nem is egy géppisztoly, hanem egy hatalmas gépágyú lépett volna működésbe. Három nőt egyből leterítettek a lövedékek, a többiek pedig csak álltak döbbenten, és mozdulni sem bírtak az ijedtségtől.

Ami Ráfit illeti, csalódott volt, mert a golyók fele senkit sem talált el. A rosszul kiegyensúlyozott fegyver rúgásai annyira felemelték a csövet, hogy az utolsó lövések a mennyezetet érték. Ráfi meglepetten az üresen kattogó zárra nézett, aztán gyorsan kiejtette a tárat, megfordította, és visszacsapta a tárfészekbe. A célpontok közben fejvesztve menekülni kezdtek, ezért a vállához emelte a géppisztolyt, hogy célozni tudjon.

– A rohadt életbe! – torpant meg Brian. – Mi a franc folyik itt? Dominic feltépte a hasitasi zipzárját, és előrántotta a Smith & Wessont.– Fedezz! – kiáltotta a testvérének. A fegyveres ott volt a közvetlen közelükben, egy

ékszeres kioszk túloldalán. Háttal állt nekik, de ez a legkevésbé sem zavarta őket. Ez nem Dodge City volt, és senki sem írta elő nekik, hogy egy bűnözőt csak szemből teríthetnek le.

Dominic fél térdre ereszkedett, és megtámasztva a fegyvert a szabad kezével, beleeresztett két tíz milliméteres hollow pointot a férfi hátába, majd még egyet a tarkójába. A célpont

136

elvágódott, és – a kifröccsenő vér mennyiségéből ítélve – nagyon úgy nézett ki, hogy véglegesen. Az FBI–ügynök odaugrott a magatehetetlen testhez, és elrúgta a fegyvert. Rögtön kiszúrta, hogy a férfi zsebeiben tartalék töltények is vannak, de mielőtt még felfoghatta volna, hogy mit jelent, ismét gépfegyverzaj robbant a levegőbe.

– Ezek többen vannak, Enzo! – mondta Berettával a kezében Brian. – De ennyivel is kevesebben… – tette hozzá. – Van valami ötleted?

– Kövess, és fedezd a hátam!Musztafa egy olcsó ékszereket árusító üzletben találta magát. Az eladókkal együtt hat nő

volt bent. Musztafa rájuk irányította a géppisztolyt, és beléjük ürítette az első tárat. Miután elégedetten megállapította, hogy mindenkit lekaszált, megfordította a tárat, és felhúzta a géppisztolyt.

A két Caruso felpattant, nyugat felé indult a kirakatok mellett. Óvatosan haladtak, de nem túl lassan, mert nem tudták, mennyi idejük van még. Dominic ment elöl, Brian két lépéssel lemaradva követte. Tudata gépiesen a kiképzések alatt belesulykoltakat ismételgette: Kihasználni a terep adottságait. Fedezni egymást. Lokalizálni és semlegesíteni az ellenséget.

Valaki előpenderült a tőlük balra lévő Kay Jewelersből, és a géppisztolyával beleeresztett egy sorozatot a másik, szemközti ékszerüzletbe. A bevásárlóközpontban totális hang– és zűrzavar uralkodott. A pánikba esett emberek ész nélkül a kijáratok felé rohantak, bele a gépfegyvertűzbe. Sokukat találat érte, főként nőket, de gyerekek is voltak közöttük.

A két Caruso ezt szinte fel sem fogta. A beidegződések átvették felettük az irányítást, és ebben a pillanatban csak a támadó létezett számukra. Az pedig ott volt előttük, és még az ékszerüzlet kirakatát lőtte.

– Jobbra megyek. – Brian elügetett abba az irányba, de a tekintetét továbbra is az ellenségen tartotta.

Kis híján ez lett a veszte. Zuhair épp hátat fordított a szétlőtt Claire's Boutique–nak, és ahogy megfordult, egy férfit pillantott meg, pisztollyal a kezében. A vállához emelte a géppisztolyt, gondosan célba vette, és meghúzta a ravaszt.

Két dörrenés hallatszott, aztán semmi. Beletelt vagy két–három másodpercbe, mire felfogta, hogy az első tár kiürült. Kiejtette, megfordította, visszalökte a géppisztolyba, és felnézett…

…de a férfi már sehol sem volt. Hova tűnt? Zuhairnak nem volt kedve bújócskát játszani vele. Majd elintézik a többiek, gondolta. Irányt változtatott, és kimért léptekkel bement a Belk's női divatáruüzletbe.

Brian lekuporodott a Sunglass Hut mögé, és kilesett.Ott van, és balra mozog. Célzott a Berettájával, és lőtt……melléje.– A francba! – Brian felállt, és megtámasztva a kezét a másik tenyerével, ellőtt még négy

töltényt. Mindegyik a célpont mellkasába fúródott, a válla alatti részbe.Musztafa hallotta a dörejeket, de nem érezte a becsapódásokat. A teste tele volt

adrenalinnal, és ilyenkor a test egyszerűen nem érez fájdalmat. A következő pillanatban azonban vér fröccsent ki a száján, s amikor balra akart fordulni, döbbenetére a teste nem engedelmeskedett. Zavara csak egy–két másodpercig tartott, mert…

…Dominic célra tartotta a pisztolyt – ahogy tanították, a tömegközéppontra –, és a single actionre állított Smith gyors egymásutánban kétszer felugatott.

Az első lövés a célpont fegyverét találta el……az Ingram megugrott Musztafa kezében. Alig tartotta, de amikor meglátta, hogy ki lőtt,

célba vette, és meghúzta a ravaszt, de semmi nem történt. Lenézett, és látta, hogy az Ingram oldalában, a závárzaton egy golyó ütötte lyuk tátong. Belételt egy újabb másodpercbe, mire felfogta, hogy lefegyverezték, Az ellenség azonban ott volt, vele szemben, és Musztafa úgy döntött, nekiront, bunkónak használva a géppisztolyát.

137

Dominic elképedve bámulta. Látta, hogy az egyik lövése mellkason találta a férfit, és azt is, hogy a másik tönkretette a fegyverét.

De valamiért – hogy miért, azt maga sem tudta – nem lőtt, hanem képen teremtette a rohadékot a Smithszel, majd elrohant arra, ahonnan gépfegyverzajt hallott.

Musztafa érezte, hogy elgyengül a lába. Az arcára mért ütés fájt, annak ellenére, hogy az öt pisztolygolyót nem érezte. A férfi után akart perdülni, de a bal lába nem bírta el a súlyát, és összecsuklott alatta. Musztafa elterült a bevásárlóközpont kövén. Csak most döbbent rá, hogy alig tud levegőt venni. Megpróbált felülni, de nem sikerült, és átfordulni sem tudott. Nemcsak a bal lába volt használhatatlan, hanem az egész bal oldala.

– Ez már kettő – állapította meg Brian. – És most? Mintha már nem lett volna akkora a visítozás, de még mindig nem szűnt meg. És valahol még gépfegyverek dolgoztak, de ezeknek más volt a hangjuk.

Abdullah áldotta a sorsot, amiért feltette a hangtompítót: a fegyverrel pontosabban tudott lőni, mint remélni merte volna.

A Sam Goody zeneáruház tökéletes célpontnak ígérkezett. Először is, tele volt diákokkal, másodszor pedig – a nyugati bejárat közelsége miatt – nem volt hátsó ajtaja. Abdullah széles vigyorral a képén besétált, és lőni kezdett. A vásárlók döbbenten a zaj irányába fordultak. Ordított róluk, hogy nem hisznek a saját szemüknek, és egy mámoros pillanatig Abdullah azt gondolta, hogy éppen ezért kell meghalniuk: mert ilyen tehetetlenek. Az első tár gyorsan kiürült, de a hangtompítónak köszönhetően jelentős pusztítást okozott: minden második lövedék célba talált. Az első – a legértékesebb – pillanatokban földbe gyökerezett lábbal álló nők és férfiak – lányok és fiúk – rémülten menekülni kezdtek, de nem voltak messzebb tíz méternél, így könnyű volt hátba lőni őket. Különben sem volt hova menekülniük. Abdullah megállt, és hagyta, hogy a célpontok kiválasszák magukat. Néhányan átszaladtak a CD–tartók mögé, és úgy próbáltak kiosonni az ajtón. Ezeket akkor lőtte le, amikor elhaladtak előtte, alig két méterre tőle. Pillanatok alatt kiürítette a második tárat is. Kivette, a padlóra hajította, és másikat rakott a helyébe. Már fel is húzta a géppisztolyt, amikor az üzlet hátsó falát takaró tükörben meglátta, hogy…

– Jesszusom, még egy! – nyögte Dominic.– Elkapjuk. – Brian átsuhant az ajtó jobb oldalára. Így szabad rálátása nyílt a célpontra,

ugyanakkor jobbkezes lévén hátrányos helyzetbe került, mert vagy bal kézzel kellett lőnie – amit nem gyakorolt annyit, mint kellett volna –, vagy teljesen elő kellett bújnia a fedezékéből, hogy lőni tudjon. Tengerészgyalogos lelkének túl sok volt ennyi kompromisszum. Egy „bazmeg”–gel beállt az ajtóba, és maga elé lendítette két marokra fogott Berettáját.

Abdullah látta ezt, és vigyorogva feléje perdült. Lőni akart, Aldo azonban gyorsabb volt.Aldo két célzott lövést adott le a célpont mellkasára, aztán a biztonság kedvéért

beleengedte az egész tárat. Legalább tizenkét töltény fúródott a férfi testébe……Abdullah mindegyiket érezte, és a teste görcsös rángásokkal reagált minden egyes

találatra. Visszalőtt, de egyik lövése sem talált. Aztán a terrorista elvesztette uralmát a végtagjai fölött, és előrebukott.

Brian kiejtette a pisztolyból az üres tárat, és másikat vágott a helyére a hasitasiból, majd előretolta a szánzárat. Gépiesen tette a dolgát: nem gondolkodott, csak megállapított és reagált. A rohadék még mindig mozgott! Odament a hasorkfekvő alakhoz, elrúgta a fegyverét, és beléeresztett egy golyót a tarkójába. A férfi koponyája szétnyílt, vér és agyvelő fröccsent a padlóra.

– Jézusom, Aldo! – állt meg mellette Dominic.– Három – morogta a testvére. – De még legalább egy van odakint, és már csak egy táram

maradt, Enzo.– Nekem is, bratyó.Elképesztő módon az emberek többsége életben volt, még azok is, akiket találat ért. Ettől

138

eltekintve azonban minden csupa vér volt, mintha a szó szoros értelmében vérzivatar mosta volna el az üzletet. A fivérek azonban túlságosan fel voltak ajzva ahhoz, hogy egyáltalán felfogják ezt. Elhagyták a Goodyt, és kelet felé indultak a bevásárlóközpontban.

A komplexumnak ezen a részén is hatalmas vérfürdőt rendeztek. A padló tele volt vértócsákkal, a levegő sikolyokkal és nyöszörgéssel. Egy kislány – nem lehetett több háromévesnél – a földön fekvő anyja mellett állt, és tehetetlenül toporzékolt. Brian szeretett volna odamenni, hogy segítsen nekik, de nem tehette: most minden pillanat újabb életeket jelenthetett. Bárcsak Pete Randall is velük lett volna! A tengerész altiszt első osztályú szanitéc volt, de ez valószínűleg még neki is sok lett volna.

Valahol még mindig kattogott egy hangtompítós géppisztoly. A hangerejéből ítélve nem lehetett messze tőlük. Szétváltak, és a folyosó egy–egy oldalához lapulva elügettek a Coffee Beanery, illetve a Bostonian Shoes mellett.

A lövések a Belk's női divatáruüzletből jöttek. A két Caruso megközelítette az ajtaját, és benézett. A földszinti parfümériában hat nőt láttak a földön feküdni, a sminkelőben pedig másik hármat. Voltak köztük halottak is, a többiek pedig segítségre szorultak, de az ikrek most nem tudtak velük foglalkozni. Megint szétváltak. A géppisztoly közben elhallgatott. Eddig úgy tűnt, hogy a terrorista valahol előttük van, a terem bal hátsó részében, de csak egy halom kilenc milliméteres réz töltényhüvelyt találtak a helyén. Elmenekült volna? Vagy csak kifogyott a lőszerből?

A rohadék jót tombolt, állapította meg Dominic. Az épület tartóoszlopait borító tükröket szinte az utolsó darabig szétlőtte. A jelekből ítélve úgy tűnt, hogy bejött az ajtón, lelőtte azokat, akik az útjába kerültek – mindegyik nő volt –, aztán hátrament és balra kanyarodott, mert valószínűleg ott látott újabb célpontokat. Egyedül lehetett.

Oké, akkor hát mivel állunk szemben? – tűnődött Dominic. Hogyan fog reagálni? Hogyan gondolkodhat?

Brian számára sokkal egyszerűbb volt a helyzet: Hol vagy, te rohadék? A tengerészgyalogosnak csak egy felfegyverzett ellenség volt, nem több és nem kevesebb. Nem egy másik ember, nem egy élőlény, még csak nem is egy gondolkodó elme – csak egy fegyvert használó célpont.

Zuhair még soha nem volt ennyire izgatott. Egész életében csak alig néhány nője volt, és most többet ölt meg egyszerre, mint ahányat összesen megdugott, de valahogy, valamiért a két dolog mintha ugyanaz lett volna.

Büszke volt magára, és annyira elmerült az érzésben, hogy meg sem hallotta a kinti lövöldözést. Még a saját lövéseit sem hallotta, csak az arcokat látta. Élvezte, ahogyan ránéztek, majd a géppisztoly csövére, a legjobb azonban az volt, amikor a golyók eltalálták őket. Az volt aztán a látvány! A töltények azonban gyorsan fogytak, és a tárakból már csak két pár maradt. Az egyik a fegyverben volt, a másik a zsebében.

Csak most tűnt fel neki, hogy milyen hanyag munkát végzett: mindenkit megsebesített az üzletben, de egy részük még életben volt. Most, hogy csend lett, hallani lehetett a jajgatásukat, sőt néhányan megpróbálták elvonszolni magukat. Zuhair ezt nem hagyhatta. Elindult az egyikük, egy fekete hajú, kurvásan piros színű nadrágot viselő nő felé.

Brian füttyentett a testvérének, és a terrorista irányába mutatott.Átlagos testmagasságú férfi volt katonás nadrágban és ingkabátban, mintegy ötven yardra

tőle. Puskával gyerekjáték lett volna leszedni, még egy Parris Island–i kezdő is megcsinálta volna, de Berettával…

Dominic bólintott, és elindult a jelzett irányba. A feje közben úgy járt jobbra–balra, mintha teniszmeccset nézett volna.

– Ne félj, asszony – mondta Zuhair angolul. – Most Allahhoz küldelek, és engem fogsz szolgálni a Paradicsomban. – Egyetlen golyót akart a nő hátába lőni, de az Ingram nem hagyta. Egymás után három lövedék robbant ki a csőből, alig egy méter távolságból.

139

Brian, aki látta ezt, felpattant a rejtekhelyéről, és dühödten elordította magát: – Nesze, te rohadék! – Azzal lőni kezdett, olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, úgy, hogy ne menjen a pontosság rovására. Összesen tizennégy töltényt lőtt el, majdnem kiürítve a tárat. Még mindig legalább harminc méterre volt a terroristától, de néhány golyó mégis célba talált. Egészen pontosan három, melyek közül egy a férfi hasába, egy másik pedig a mellkasába fúródott.

Az első fájt, olyan intenzíven és élesen, mintha jól ágyékon rúgták volna. Zuhair ösztönösen a hasához kapott, de nem dobta el a fegyvert, hanem a fájdalommal küzdve azon volt, hogy felemelje, és a feléje közeledő férfira irányítsa.

Brian nem felejtett el mindent. A Quanticóban és Afganisztánban tanultak visszatértek, és átvették az ellenőrzést a tudata felett. Nem tiltakozott ellene – nem tehette, ha este a saját ágyában akart aludni. Pályát változtatott, és a pultokat véletlenszerűen kerülgetve folytatta útját a célpontja felé. Közben végig rajta tartotta a szemét, és bízott benne, hogy nem fog beletáncolni Enzo lővonalába.

Zuhair feladta a küzdelmet a géppisztoly súlyával, és igyekezett olyan egyenesen állni, ahogy csak bírt, egyenesen a gyilkosa szemében nézve. Allahu akbar! – hörögte.

– Hogyne – felelte Brian, és homlokon lőtte. – Már várnak a pokolban. – Felkapta az Ingramet, és a vállára kanyarította.

– Vedd ki a tárat, és tegyed le, Aldo – utasította Dominic. Brian engedelmeskedett.– Remélem, valaki felhívta a 911–et – jegyezte meg.– Oké, gyerünk az emeletre – mondta Dominic.– Miért?– Mi van, ha nem csak négyen voltak? Még hallani is rossz volt.– Jól van, bratyó. Fedezlek.Mindkettőjüket meglepte, hogy a mozgólépcső még működik, de leguggoltak, és hagyták,

hogy felvigye őket. Az üzlet felső szintjén mindenütt nők voltak – a mindenütt itt azt jelentette, hogy a lépcsőtől a lehető legtávolabbi helyig.

– FBI! – kiáltotta Dominic. – Mindenki jól van?– Igen – jött több irányból is.– Oké, most már urai vagyunk a helyzetnek – vette át az irányítást Dominic. – A rendőrség

nemsokára itt lesz. Amíg ide nem érnek, mindenki maradjon ott, ahol van.Az ikrek átmentek a lefelé vezető mozgólépcsőhöz, és leereszkedtek a földszintre. Több

sebesült is segítséget kért tőlük, de még mindig nem volt idejük velük foglalkozni. Dominic a folyosók találkozási pontjához vezette a testvérét, majd balra fordult, hogy megnézze azt a terroristát, akit elsőnek lőtt le. A férfi halott volt, ehhez szemernyi kétség sem fért: az utolsó 10 mm–es lövedék a jobb szemén robbant ki. A két legutóbbi miatt sem kellett aggódniuk.

Már csak egy maradt, ha még életben volt.Musztafa még élt, dacára a találatoknak. Mozdulni próbált, de vér és oxigén nélkül maradt

izmai nem engedelmeskedtek a központi idegrendszer parancsainak.– Mi a neve? – kérdezte tőle Dominic, bár nem számított válaszra. A férfi szemmel

láthatóan haldoklott, és úgy tűnt, már csak percei vannak hátra. Dominic a testvérére nézett, vagyis csak nézett volna, mert az már nem volt a helyén. – Hé, Aldo! – kiáltotta, de nem kapott választ.

Brian egy Legends sportszerüzlet közepén állt, és az árukészletet pásztázta. Hamarosan meg is találta, amit keresett. Felkapta, és visszasietett vele Dominichoz. A testvére a „gyanúsítottat” próbálta szóra bírni, de nem sok eredménnyel.

– Hé, törülközőfejű! – térdelt le Brian a terroristát körülvevő vértócsába. – Hoztam neked valamit.

Musztafa értetlenül nézett fel rá. Tudta, hogy a halál közel van, és bár nem vágyott rá, a tudat, hogy eleget tett a Hit és Allah iránti kötelességének, elégedettséggel töltötte el.

Brian a terrorista vérző mellkasára helyezte a focilabdát, majd keresztbe tette rajta a

140

haldokló kezeit.– Azt akarom, hogy ezt is magaddal vidd a pokolba. Disznóbőrből készült, seggfej, egy

igazi iowai disznó bőréből. – Azzal rányomta a férfi kezét a labdára, és a szemébe fúrta a tekintetét.

Musztafa szeme elkerekedett a felismerés okozta iszonyattól. El akarta venni a kezét az ördögi labdáról, de a hitetlen nem engedte.

– Úgy van, jól sejted. Maga vagyok Iblisz, és te hozzám fogsz jönni. – És Brian sátánian mosolygott, míg a szempárból ki nem aludt az élet fénye.

– Mi volt ez?– Lényegtelen – felelte Brian. – Gyerünk.Visszamentek arra a helyre, ahol az egész elkezdődött. Rengeteg nő hevert a földön,

egyesek mozdulatlanul. A többiek is kivétel nélkül véreztek, volt, aki egészen komolyan.– Keress egy gyógyszertárat, és hozz annyi kötszert, amennyit csak tudsz. És ellenőrizd,

hogy hívták–e a 911–et.– Rendben. – Dominic elloholt, Brian pedig letérdelt egy mellkason lőtt harminc év körüli

nő mellé. Mint minden tengerészgyalogosnak, neki is kellett értenie az elsősegélynyújtáshoz. Először a légutakat ellenőrizte. Rendben voltak, a nő lélegzett. Két lövés érte, mindkettő a mellkas felső részén. Az ajkain rózsaszín hab ült. Tüdőlövés volt, de nem végzetes.

– Hall engem?A nő bólintott, és kinyitotta a szemét.– Igen – felelte reszelős hangon.– Ne aggódjon, rendbe fog jönni. Tudom, hogy fáj, de ki fogja heverni.– Ki maga?– Brian Caruso vagyok, asszonyom, Egyesült Államok Tengerészgyalogsága. Rendbe fog

jönni. Most viszont másokon is segítenem kell.– Kérem, ne… Én… – A nő a karjába kapaszkodott.– Asszonyom, vannak önnél súlyosabb sérültek is. Ön rendbe fog jönni. – Azzal Brian

otthagyta.A következő áldozat egy ötévesforma kisfiú volt, három csúnyán vérző lőtt sebbel a hátán.

A szeme nyitva volt.– Mi a neved, kölyök? – kérdezte tőle Brian.– David – felelte meglepően tiszta hangon a gyermek.– Oké, David, most már nem lehet semmi baj. Hol van az anyukád?– Nem tudom. – Mint minden gyerek, jobban aggódott az anyjáért, mint saját magáért.– Mindjárt megkeresem, de előtte még ellátlak, rendben? – Brian felnézett; Dominic már

visszafelé tartott.– Nincs gyógyszertár! – kiáltotta félútról.– Akkor hozz fehérneműt vagy inget, vagy bármit! – utasította Brian a testvérét.Dominic berohant a sportszerüzletbe, ahonnan Brian a bakancsot vette. Pár másodperccel

később egy ölnyi melegítőfelsővel bukkant elő.Ebben a pillanatban érkezett meg az első zsaru, pisztollyal a kezében!– Rendőrség! – kiáltotta.– Ide! – intett neki Brian. – A pisztolyt elrakhatod, testvér. A rosszfiúk már nem fognak

több gondot okozni, viszont szükségünk lesz minden mentőre, ami csak fellelhető a városban, és értesítsd a kórházat is, hogy kurva sok sebesültre számítsanak. Van elsősegélydobozod a kocsiban?

– Ki maga? – kérdezte a rendőr még mindig a pisztolyát szorongatva.– FBI – felelte Dominic a háta mögül, és a bal kezével felmutatta a jelvényét. – A

lövöldözésnek vége, de sok a sebesült. Tájékoztasson mindenkit, akit ilyenkor kell. A helyi FBI–irodát is. Gyerünk, ne húzza az időt!

141

Mint minden amerikai rendőrnek, Steve Barlow közrendőrnek is volt egy hordozható Motorola rádió adó–vevője a mikrofonhangszóróval az egyenruha válllapjára csíptetve. Izgatottan bejelentkezett a központba, és gyors helyzetjelentést tett, sürgős orvosi segítséget kérve.

Brian ismét a karjaiban fekvő kisfiúra fordította a figyelmét. Ebben a pillanatban csak David Prentiss létezett számára. A kis sérültnek sajnos belső sérülései voltak, és ez nem sok jót ígért.

– Oké, David, lássuk csak, hogy is állunk. Mennyire fáj?– Nagyon – felelte lélegzetvételnyi szünet után a kisfiú. Az arca kezdett elfehéredni. Brian

feltette a Tetováló pagoda pultjára, és felmarkolt néhány vattalabdacsot. Kettőt–kettőt tömött mindegyik lyukba a gyermek hátán, aztán hanyatt fordította. David azonban belülről vérzett, és Brian attól tartott, hogy hamarosan össze fog roskadni a tüdeje.

Ez pedig azt jelentette, hogy hacsak valaki ki nem szívja a tüdejét, perceken belül meg fog halni.

– Jézusom! – Michelle Peters támolygott oda egy tíz év körüli, halálra vált kislány kezét szorongatva.

– Michelle, ha ért az elsősegélynyújtáshoz, menjen oda valakihez, és segítsen – mondta neki Brian.

A nő azonban nem reagált. Elvett egy marék vattalabdacsot, és reszketve odébbállt.– Hé, David, tudod, mi vagyok én? – kérdezte Brian.– Nem – felelte a gyermek a fájdalma ellenére kíváncsian.– Tengerészgyalogos. Tudod, hogy az mi?– Olyan, mint egy katona?A kisfiú haldoklik a kezei közt, döbbent rá Brian. Kérlek, istenem, ne, csak őt ne.– Nem, mi sokkal jobbak vagyunk, mint a katonák. Tengerészgyalogosnak lenni a legjobb

dolog, ami csak történhet az emberrel. Talán egy nap, ha már felnőttél, te is tengerészgyalogos lehetsz, mint én. Mit gondolsz?

– És lelőhetem a rosszakat? – kérdezte David Prentiss.– Azt meghiszem, Dave.– De jó… – suttogta David, és behunyta a szemét.– David? Ne menj el, David. Gyerünk, Dave, nyisd ki a szemed! Még nem beszéltünk meg

mindent! – Gyengéden visszatette a pultra, és a pulzusát kereste.Nem volt.– A francba! Ó, a francba, ember! – motyogta Brian. Úgy érezte magát, mintha őt is

elhagyta volna az élet. Mozdulni se volt ereje. Néhány tűzoltó rohant be az épületbe elsősegélydobozokkal a kézben. A vezetőjük utasítására szétszéledtek, kettő Brian felé vette az irányt. Az egyik odalépett Davidhez, megvizsgálta, majd a fejét csóválva odébbállt. Brian magára maradt egy halott gyermek vérével a felsőjén.

Enzo a közelben állt, és szótlanul nézte, hogy a tűzoltók átveszik az ellenőrzést a bevásárlóközpont felett. Többségük önkéntes volt, de látszott rajtuk, hogy nagyon értik a dolgukat. Brian elindult a kijárat felé, és Dominic is csatlakozott hozzá. A benti iszonyat után jólesett a kinti friss levegő. Dél felé járt, az egész nem tartott tovább tíz percnél.

Mint egy igazi háborúban, gondolta Brian. A halál jött és aratott, pillanatok alatt, nem törődve azzal, hogy érett–e a termés. Brian megtapogatta a hasitasit. A pisztoly benne volt, a tartalék tár viszont valahol a Sam Goodyban lehetett.

– Kik maguk, fiúk? – kérdezte egy rendőr százados. Dominic megmutatta a jelvényét.– Mi történt?– Úgy tűnik, terroristák. Bejöttek négyen, és lövöldözni kezdtek. Mindegyiket leszedtük.

Meghaltak mind a négyen – bólogatott Dominic.– Megsebesült? – nézett Brian véres felsőjére a százados.

142

– Semmi bajom – felelte Aldo. – Viszont rengeteg odabent a civil áldozat.– Maguk mit kerestek itt? – érdeklődött a zsaru.– Vettem magamnak egy pár cipőt – mondta keserűen Brian.– Értem… – morogta a százados, rosszkedvűen a bevásárlóközpont ajtaját méregetve.

Mindenképpen be kellett mennie, de már előre félt attól, amit látni fog. – Van valami javaslatuk?

– Vonjanak kordont az épület és a parkoló köré, és ellenőrizzenek minden rendszámot. A halott rosszfiúkat sem ártana azonosítani. Gondolom, ismeri az ilyenkor szokásos eljárást. Ki a helyi FBI–iroda vezetője?

– Csak egy rezidens ügynökünk van, a legközelebbi iroda Richmondban található. Már szóltam nekik. Egy Mills nevű fickó vezeti.

– Jimmy Mills? Ismerem őt. Nos, mondja meg neki, hogy sok emberre lesz szüksége itt. Addig is biztosítsák a helyszínt, és gondoskodjanak a sebesültekről. Felkészült, százados? Szörnyű állapotok uralkodnak odabent.

– Elhiszem. Mindjárt jövök. Dominic megvárta, hogy a százados bernenjen az épületbe, aztán a testvére oldalába

könyökölt, és elindult á Mercedes felé. A parkoló bejáratát őrző rendőrök, látva az FBI–igazolványt, szabad utat engedtek nekik. Tíz perccel később már az ültetvényen voltak.

– Mi történt? – kérdezte Alexander a konyhából. – A rádióban azt mondták… – Pete emlékszik még a kételyeimre? – kérdezte tőle Brian.– Igen, de mi köze…– Felejtse el őket. Nem léteznek – jelentette ki Brian.

143

14. fejezetA PARADICSOM

A riporterek úgy lepték el Charlottesville–t, mint a keselyűk az elesett vadat – vagyis kezdték, míg a helyzet tovább nem bonyolódott.

A következő villámhír Colorado Springsből jött, egy Citadel Mail nevű bevásárlóközpontból. Ezt követte a utah–i Provo és végül az iowai Des Moines. Ez már kolosszális sztori volt. A coloradói Citadelben az áldozatok közt volt hat kadét is a légierő akadémiájáról – néhány másikat az évfolyamtársaiknak sikerült kimenekíteniük – és huszonhat civil.

A Colorado Springsben történtek híre azonban hamar eljutott Provóba, és a jó szimattal megáldott helyi rendőrfőnök rádiós járőröket küldött ki a város összes bevásárlóközpontjába. A Provo Towne Centerben taroltak. Minden egyes járőrautóban ott volt a kötelező rendőrségi puska, így a hat rendőr jó eséllyel vette fel a harcot a négy felfegyverzett terroristával. Az eredmény két súlyosan sebesült rendőr, három halott civil – összesen tizenegy helyi lakos csatlakozott a harcoló rendőrökhöz – és négy nagyon halott terrorista lett az FBI által később összehangolt támadás Colorado Springs–i mérlege. Des Moines–ban is hasonlóan alakulhattak volna a dolgok, ha az ottani rendőrség gyorsabban reagál. Így viszont a négy terrorista mellett harmincegy civil is meghalt.

Coloradóban két terrorista elbarikádozta magát egy üzletben. Előbb „csak” egy rendőrségi SWAT22–egységgel álltak harcban, mígnem a felháborodott kormányzó parancsára meg nem jelent a helyszínen egy egész századnyi lövész a Nemzeti Gárdától. Lelkesek voltak és vérszomjasak: alig várták, hogy átessenek minden katona álmán, a tűzkeresztségen, és szétlőhessek az ellenség seggét, hogy aztán a megmaradt darabkákat odavessék pumacsaléteknek. Beletelt egy jó órájukba, de füstgránátok és annyi lőszer segítségével, ami egy egész hadsereg kiirtásához elegendő lett volna, végül sikerült előbb befűteniük a két támadónak, majd hidegre tenniük őket, mégpedig igen látványos módon. Mint kiderült, mindketten arabok voltak, de ezen senki sem lepődött meg.

Eközben egész Amerika a tévét nézte, várva, hogy a riporterek fellebbentsék a fátylat a támadás hátteréről, de erre egyelőre nem került sor. A csatornák vég nélkül ismételték a helyszíni felvételeket, és „szakértőket” rángattak be a stúdióba, csupa olyan embert, akik keveset tudtak, de sokat beszéltek – ami jó volt arra, hogy kitöltsék vele a műsoridőt, de tájékoztatásnak még nagy jóindulattal se lehetett volna nevezni.

Tévék természetesen a Campuson is voltak.– Jézus Mária! – tátotta el a száját Jack Junior a bejátszások láttán. A többiek is ugyanezt

mormogták vagy gondolták, de nekik kétszeres arculcsapást jelentettek a történtek, hiszen ők is részei voltak annak a hírszerző közösségnek, amely nem tudta előre jelezni a támadást.

– A képlet egyszerű – mondta Tony Wills. – Ha nincsenek embereink odakint, akkor nagyon nehéz fülesekhez jutnunk. A tévéseknek és a mellüket veregető, a hírszerző ügynökségek eredményeit saját érdemükként feltüntető kabinettagoknak „köszönhetően” a rosszfiúk pontosan tudják, hogy mire kell figyelniük, ha nem akarnak lebukni. Néha olyan kényes információkat adnak közre, hogy az embernek megáll az esze. Mintha lovat akarnának adni a terroristák alá! – Persze nem erről volt szó: a Fehér Ház hivatalnokai tényleg csak a riporterek kedvéért fényezték magukat, és ezt is csak azért, mert máshoz nemigen értettek.

– Most viszont, gondolom, az fog következni, hogy a hírszerzés már megint csütörtököt mondott.

– Azt meghiszem! – bólintott Wills. – Ugyanazok az emberek, akik apránként

22 Special Weapons and Tactics [Unit] – Különleges Fegyveres Taktikai [Egység], (angol)

144

megnyomorítják a hírszerző közösséget, most panaszkodni fognak, hogy képtelen rendesen ellátni a feladatát. Azt persze mélyen el fogják hallgatni, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek az ellehetetlenítésére. Ugyanerre számíthatunk a Kongresszustól is. De térjünk vissza a munkához. Az NSA most minden bizonnyal az üdvrivalgás jeleit fogja kutatni. Végtére is az ellenség is emberből van, nem igaz? Nekik is hízik a májuk, ha van miért. Kíváncsi vagyok, hogyan fog Szali barátunk reagálni a történtekre.

Hendley összehívta a vezetőséget.– Megjegyzések? – kérdezte a tévé elé ültetett társaságtól.– Pete telefonált Charlottesville–ből. Kitaláljátok, hol voltak a jelöltjeink? – kérdezte Jerry

Rounds.– Viccelsz? – nézett rá Tom Davis.– Nem, nem viccelek. Kinyírták a rosszfiúkat, minden külső segítség nélkül, és visszatértek

a házba. A bonusz: Briannek, a tengerészgyalogosnak voltak kétségei, de már csak voltak. Alig várja, hogy igazi megbízásokat kapjon. Pete szerint készen állnak a bevetésre.

– Vagyis már csak konkrét célpontokra van szükségünk? – Ez már Hendley volt.– Az embereim ellenőrizni fogják az NSA jelentéseit. Feltételezem, hogy a rosszfiúk

kommunikálni fognak egymással a siker örömére, sőt nagyon valószínű, hogy már most azt teszik – gondolkodott hangosan Rick Bell. – Ha készek vagyunk lecsapni, akkor csapjunk le. Mielőbb.

Ez Sam Granger asztala volt. Eddig csendben volt, de most már eljött az ideje, hogy ő is megszólaljon.

– Nos, fiúk, van két emberünk, akik készek rá, hogy kimenjenek és megkínáljanak néhány célpontot. Pete szerint ügyes kölykök, és a ma történtek után kellően motiváltak is lesznek.

– A túloldalnak mi lehetett a szándéka? – kérdezte Hendley. Nem volt nehéz kitalálni, de hallani akarta a többieket is.

– Belénk akartak rúgni. A céljuk az volt, hogy bebizonyítsák, képesek csapást mérni ránk ott és ahol csak akarják – felelte Rounds. – így akarnak félelmet kelteni a szívünkben. Az akcióban tizenöt–húsz terrorista vehetett részt, plusz a támogatóik. Ez elég nagy szám, de nem példa nélküli. Az embereik kellően motiváltak voltak. Azt nem mondanám, hogy jól ki is képezték őket, de a célnak megfeleltek. Bebizonyították, hogy nem riadnak vissza semmitől, ami persze nem újdonság a számunkra, és azt is, hogy készek feláldozni a leghűségesebb embereiket, ami szintén nem lep meg minket. Maga a támadás nem igényelt nagy technikai felkészültséget. Néhány rosszfiú könnyű gépfegyverekkel. Könyörtelenek voltak, de profiknak nem nevezném őket. Két napot sem adok, és az FBI tudni fogja, hogy honnan indultak és hogyan jutottak be az országba. Nem tanultak meg repülőt vezetni, sem egyéb különleges, időt igénylő dolgot, tehát valószínű, hogy nincsenek régóta az országban. Kíváncsi lennék, ki derítette fel nekik a célpontjaikat. Ami a tervezést illeti, nem tudom, mit gondoljak. Az óráik egyeztetése nem igényelhetett hű de nagy előkészítést. Ebben a pillanatban hajlok azt mondani, hogy legfeljebb egy–két hete érkezhettek az Államokba, de az is lehet, hogy még később. Attól függően, hogy milyen úton–módon jutottak át a határainkon. Az Iroda jóvoltából ezt hamarosan tudni fogjuk.

– Pete jelentése szerint Ingram géppisztolyokat használtak. Jól mutatnak, ezért használják őket előszeretettel a filmvásznon is, de az igazság az, hogy nem a legjobb fegyverek – magyarázta Granger.

– Honnan szerezhették őket? – kérdezte Tom Davis.– Jó kérdés. Gondolom, a virginiaiakat már javában vizsgálja az FBI. A sorozatszámok

alapján sok mindent megtudhatnak róluk. Ebben nagyon jók, úgyhogy estére már eredményeket várok.

– Az Iroda most mit fog lépni, Enzo? – kérdezte Brian.– Ez egy kiemelt ügy. Kódnevet kap, és minden ügynököt be lehet hívni, aki csak él és

145

mozog, hogy dolgozzon rajta. Először is az autóknak fognak utánanézni. Honnan vannak, és hogyan jutottak hozzájuk. Lehet, hogy lopták, de még valószínűbb, hogy bérelték őket. Ahhoz pedig be kell jelentkezni, ott kell hagyni egy másolatot a vezetői engedélyről és a hitelkártyáról, meg a többi szokásos dolog, amire szükséged van, hogy létezni tudj Amerikában. Mindez pedig lenyomozható. Minden vezet valahová, bratyó. Ezért tudjuk elkapni őket.

– Hogy vannak, fiúk? – jött be a szobába Pete.– Jól jönne egy kis szíverősítő – felelte Brian. Már kitisztította a Berettáját, ahogyan

Dominic is a Smith & Wessonját. – Egyáltalán nem volt szórakoztató, Pete.– Nem is kellett annak lennie. Az imént beszéltem a központtal. Találkozni akarnak

magukkal. Brian, magának fenntartásai voltak, de azt mondta, hogy már nincsenek. Ez még mindig igaz?

– Arra képezett ki minket, hogy felkutassunk, azonosítsunk és kivégezzünk embereket, Pete, és én együtt tudok élni ezzel, feltéve, hogy nem esünk át a ló túloldalára.

Dominic egyetértően bólintott, de egy pillanatra sem vette le a szemét Alexanderről.– Oké, rendben. Van egy régi mondás Texasban arról, hogy miért olyan jók az ottani

ügyvédek. A válasz az, hogy azért, mert több a felakasztani való ember, mint az ellopható ló. Nos, maguk talán segíthetnek javítani a mérlegen.

– Megtudhatnánk végre, hogy kinek dolgozunk? – kérdezte Brian.– Hamarosan azt is megtudják. Egy–két napon belül.– Jól van, annyit még csak kibírok. – Brian gyors helyzetelemzést végzett, és arra a

következtetésre jutott, hogy Broughton tábornok csak tudhatott valamit, ahogyan az az FBI–os Werner is, miközben ennek a hajdani dohányültetvénynek, ahol most tréningeztek, semmi köze nem volt a kormányhoz. A CIA–nak ott volt a „Farm”, a virginiai Yorktown mellett, de az jó százötven mérfölddel odébb volt. Nem, ennek a helynek egyáltalán nem volt „kormányszaga”. Hogy milyen szaga van, azt pedig néhány napon belül úgyis meg fogja tudni, vigasztalta magát. Annyit csak kibír.

– Lehet már tudni valamit a fickókról?– Egyelőre nem. Dominic, mikorra várható, hogy találnak valamit?– Holnap délre szerintem már egészen sokat fognak tudni az FBI–nál, de mivel nincs

hozzáférésünk az Iroda hálózatához, nem hiszem, hogy sokat fogunk érni vele, hacsak azt nem akarja, hogy Brian és én…

– Nem kell. Közölnünk kell velük, hogy maga és Brian nem a magányos ranger legújabb változatai, de ilyen messzire azért nem kell elmenni.

– Akkor beszéljek inkább Gus Wernerrel?– Lehet, hogy az lenne a legjobb. Elég tekintéllyel bír ahhoz, hogy elhitesse a többiekkel,

hogy tényleg különleges megbízatást teljesítenek. Egyébként el tudom képzelni, mennyire elégedett lehet most. Végtére is ő választotta ki magát, Dominic. Ja, egyébként gratulálok. Jól csinálták.

– Csak azt tettük, amire kiképeztek minket – felelte a tengerészgyalogos. – Szerencsénkre volt annyi időnk, hogy magunkhoz térjünk az ijedtségből, a többi meg már ment magától. Az alapkiképzőben azt tanították nekünk, hogy a győzelem és a vég között csak egy pillanatnyi különbség van. Ha a Sam Goodyban lettünk volna, amikor elkezdődött, akkor másképp fejeződhetett volna be a történet. És még valami: két ember nagyjából négyszer olyan hatékony, mint egy. Erről még tanulmány is készült, ha jól emlékszem, „Nem lineáris taktikai tényezők a kis létszámú bevetésekben” címmel. Része a tananyagnak a felderítőiskolában.

– Ezek szerint a tengerészgyalogosok tényleg tudnak olvasni? – nyúlt Dominic a bourbonös üvegért. Töltött két kiadós adagot; az egyiket Aldo elé tolta, a másikat pedig

146

végigterítette a torkán.– Az a fickó a Sam Goodyban… rám vigyorgott – mondta merengőn Brian. – Mintha

egyáltalán nem félt volna a haláltól.– Mártíromságnak hívják, és egyesek nagy becsben tartják – jegyezte meg Pete. – És

maga?– Lelőttem. Közvetlen közelről, hat vagy hét lövéssel.– Tíznél is több volt az, bratyó – javította ki Dominic. – Arról az utolsóról nem is beszélve,

amit a tarkójába küldtél.– Még mozgott – magyarázta Brian –, és nem volt nálam bilincs. Különben sem izgat, ha

érdekel valakit. – Ráadásul úgyis elvérzett volna. Csak annyit tett, hogy meggyorsította távozását a következő dimenzióba.

– B–3 és telitalálat? –jelentette Jack a munkaállomás mellől. – Szali nyakig benne van, Tony. Ide nézzen! – mutatott a képernyőre.

– Ki ez, Jack? Úgy értem, a címzett.– Egy fickó, akivel a neten szokott csevegni. Általában pénzmozgásokról szokott szó esni.– Lássuk csak! – Wills letöltötte a dokumentumot a saját gépére is. – Fotókat akarnak a

tagról, egy egész szériát. Úgy tűnik, Langley végre–valahára rászáll. Hála az égnek! – Wills elhallgatott egy pillanatra. – Van egy listája azokról, akikkel e–mailezni szokott?

– Hogyne. Kell? – Jack behozta, és beütötte a „Nyomtatás” parancsot. Tizenöt másodperccel később a lista már ott volt a kollégája asztalán. – Ha kell, kinyomtathatom azokat, amiket érdekesnek találtam, és azt is, hogy miért.

– Az még egyelőre ráér, ezt viszont máris felviszem Rick Bellnek.– Addig tartom a frontot.„Láttad a híradót? – írta Szali egy címzettnek, akivel rendszeresen, de elég ritkán váltottak

levelet. – Az amerikaiaknak ez alapos fejfájást fog okozni.” – Azt meghiszem – mondta a képernyőnek Jack. – Csakhogy neked is fog fájni a fejed,

barátocskám. De még mennyire, hogy fog!

Mohammed a bécsi Bristol Hotelben volt, a tévét nézte. Újabb tizenhat mártír, gondolta elégedetten. Sajnálatnak nyoma sem volt a szívében. Ezek az emberek fogyóeszközök voltak – pótolhatóak, nem úgy, mint ő, megjelenésével, nyelvismeretével és nem utolsósorban zseniális terveivel felbecsülhetetlen értéket jelentett a Szervezet számára.

A Bristol igazán remek szálloda volt – éppen szemközt a még előkelőbb Imperiallal –, s a minibárban kitűnő konyakot tartottak, aminek Mohammed külön örült, mert imádta a jó konyakot. A küldetés nem sikerült a legjobban; halott amerikaiak százaira számított, nem pedig néhány tucatra, de a stratégiai célt így is teljesítették: most már minden amerikai tudta, hogy nincs biztonságban. Bárhol éljen is, a szent harcosok lecsaphatnak rá, és semmi sem fogja visszatartani őket. Musztafa, Szaíd, Szabavi és Mehdi már a Paradicsomban voltak. Ha tényleg létezett az a hely. Mohammed néha arra gondolt, hogy az egész csak mese, amivel az imámok etetik a népet.

Ezekkel ugyanis nem ártott vigyázni, mert volt, amelyik merészen elrugaszkodott a próféta tanításaitól.

Ilyen kérdéseket persze nem lehetett szóba hozni a többiek előtt. A vezetőség néhány tagja komolyan hitt, igazi reakciósok voltak, még a szaúdi vahabitáknál is konzervatívabbak. Utóbbiakat korrupt gazdagoknak tartották, akik vizet prédikáltak, miközben otthonaikban és külföldön kicsapongó életet éltek, két kézzel szórva a pénzt. Igaz, a pénzt úgysem vihették volna magukkal a túlvilágra. Végtére is, ha a Paradicsom tényleg létezett, ott már nem kellett

147

fizetni az extra szolgáltatásokért. És ha nem, akkor meg mit ért a pénz? Amit ő el akart érni, és még ebben az életben, az a hatalom volt, az erő, hogy másokat irányíthasson, hogy meghajtsa őket akarata előtt. A vallás csak egy váz volt számára, amely majdan meg fogja határozni annak a világnak a berendezkedését, amelyet ő irányíthat. Néha még imádkozott is, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból – és főként olyankor, amikor a „feletteseivel” találkozott. Műveleti vezető lévén ugyanis valójában ő volt az, aki a Szervezetet a jövő felé vezette, utat törve számára a nyugati bálványimádók által emelt akadályokon keresztül.

A bálványimádók pedig ezekben a percekben rettegtek, úgy, mint még sohasem. Most ugyanis nem a pénzük és nem az érdekeik forogtak veszélyben, hanem a puszta életük. A küldetést a kezdetektől fogva úgy tervezték, hogy főként nők és gyerekek haljanak meg, a társadalom legdrágább és egyben legkönnyebben sebezhető tagjai.

Önelégülten letekerte egy újabb miniatűr konyakosüveg kupakját. Eddig minden jól ment, de még volt néhány elintéznivaló, a legfontosabb ezek közül az, hogy eltüntesse a VISA folyószámlákat. Aztán, ha ezzel is megvolt, néhány nap múlva hazarepül, és jelentést tesz a vezetőségnek, majd nekilát újabb műveleteket kidolgozni. Egy ilyen siker után még nagyobb súlya lesz a szavának – ezt a hullámot most mindenképpen meg kell lovagolnia…

– Te jóságos ég, Pablo! – kapcsolta ki a tévéjét Ernesto.– Ugyan, ne adí a meglepettet – legyintett Pablo. – Csak nem hitted azt, hogy csencselni

jöttek Amerikába?– Nem, de ez azért…– Ezért hívják őket terroristáknak, Ernesto. Figyelmeztetés nélkül támadnak, és védtelen

embereket ölnek meg. – Colorado Springsből, ahol a Nemzeti Gárda teherautóinak a jelenléte drámai hátteret biztosított a riporterek számára, vég nélkül jöttek a tudósítások. Az egyenruhás civilek kivonszolták a két nehezen levadászott terrorista tetemét az utcára – látszólag azért, hogy megmentsék őket a füstgránátok által okozott tűztől, valójában persze azért, hogy bemutassák őket a nagyvilágnak. Ezt a kolumbiai hadsereg is előszeretettel csinálta, ahogyan a kartell emberei, a sicariók is, ebben tehát semmiben sem voltak rosszabbak a norteamericanóknál, ahogyan másban sem. Ernesto nem is tartotta magát bűnözőnek: üzletember volt, aki értékes szolgáltatásokat biztosított az emberek számára, és ha néha keményebb eszközökhöz folyamodott, csak azért tette, hogy megvédje a saját és a vásárlók érdekeit.

– De vajon a norteamericanók hogyan fognak reagálni? – tűnődött hangosan Ernesto.– Háborogni fognak, és mindent meg fognak tenni, hogy kézre kerítsék a felelősöket, de a

helyedben én nem aggódnék. Inkább gondolj arra, hogy van egy új terjesztőhálózatunk Európában, és kaszálni fogunk vele.

– Nem számítottam ilyen látványos mészárlásra, Pablo.– Ezt már megbeszéltük – mondta Pablo a leghiggadtabb hangján. – Ezek az emberek

látványos módon akarták demonstrálni az erejüket, és ez sikerült is nekik. Az amerikaiak rettegnek, a szövetségeseink pedig elégedettek, és nekünk mindkettő jó. Azt eddig is tudtuk, hogy kikkel van dolgunk. A lényeg az, hogy nekünk nem árthatnak, sőt segíteni fognak.

Ernesto, gondolta Pablo, néha hajlamos megfeledkezni róla, hogy minden a pénz körül forog. Mindegy, hogy mit csinálsz, a lényeg az, hogy legyen elég pénzed, mert a pénzzel hatalmat vehetsz, és védelmet magadnak meg a családodnak, sőt, ha ügyesen intézed a dolgaidat, akár az egész országot is irányíthatod. Előbb vagy utóbb zsebre fognak vágni egy választást, és olyan embert ültetnek a kormány élére, aki azt fogja tenni, amit ők akarnak. Persze, aki eladja magát egyik tábornak, az könnyen eladja magát a másiknak is, de majd nyitva tartják a szemüket, és teleplántálják az illető környezetét informátorokkal, hogy még a gondolatairól is azonnal tudomást szerezzenek. Bonyolult játék, de játszható, és ha valaki még

148

az észak–amerikai kormányt is manipulálni tudja, akkor annak a „lehetetlen” szó ismeretlen fogalom. Olyanokat rángatnak dróton, akiknek még csak sejtelmük sincs arról, hogy a döntéseiket valójában nem is ők hozzák. Ott van például a termékek legalizálásának a kérdése. Ha megtörténne, akkor a profit oda lenne, és vele együtt a hatalom is. Ez pedig nem történhet meg. Neki és a szervezetnek a status quo tökéletesen megfelel, még ha nem is tökéletes. De hát mi az ezen a világon?

Az FBI gyorsan dolgozott. Az új–mexikói rendszámú Fordot nem volt nehéz kiszűrni a többi közül, annak ellenére, hogy a parkolóban tartózkodó autók mindegyikét „lefuttatták”, és nem egynek a tulajdonosát meg is interjúvolták az ügynökök. Új–Mexikóban aztán kiderült, hogy a National autókölcsönzőnél biztonsági kamerák működtek, és a kérdéses nap kazettája rendelkezésre áll. A keresett személyek mellett azokat is megtalálták ezen, akik iránt a Des Moines–i, iowai iroda érdeklődött. Egy órával később a fél mérfölddel odébb található Hertz autókölcsönzőnél is nyomokra bukkantak ugyanazok az ügynökök. A nyomtatott nyilvántartásban talált nevek (Tomas Salazar, Hector Santos, Antonio Quinones és Carlos Oliva) minden kétséget kizáróan álnevek voltak, a vezetői engedélyek, melyekről a fénymásolatok készültek, pedig hamisak, de az legalább kiderült belőlük, hogy a déli szomszédhoz vezetnek tovább a nyomok. Az FBI rögtön fel is vette a kapcsolatot a Mexikói Szövetségi Rendőrséggel, az pedig készséggel reagált.

A nyomozás a hitelkártyák vonalán is elindult, és a VISA–nak nem csupán az őket kiadó bankot sikerült azonosítania, hanem tizenhat benzinkutat is, ahol használták őket. Ezzel gyakorlatilag ismertté vált a négy csapat útvonala és ütemterve Új–Mexikótól egészen a célpontokig. Az Ingramek sorozatszámait az FBI testvérügynöksége, a pénzügyminisztériumhoz tartozó Alkohol, Dohány és Tűzfegyver Iroda ellenőrizte, megállapítva, hogy mind a tizenhat gépfegyver egy tizenegy évvel korábban, Texasban elrabolt szállítmány részét képezi. Ugyanebből a szállítmányból származó fegyverekkel korábban már több bűncselekményt is elkövettek az Államok több pontján, és az ügyek minden esetben kábítószerhez kapcsolódtak. Ez nem lehetett véletlen, ezért az FBI ezen a szálon is elindult.

Mindezek mellett a négy helyszínen ujjlenyomatokat és DNS–mintákat vettek a terroristáktól, az autókat pedig laborba szállították. A feltérképezett útvonalak mentén kihallgatták minden egyes szálloda, motel, gyorsétterem és bár alkalmazottait, ellenőrizték a telefonhívásokat és felvették a kapcsolatot az igénybe vett internetszolgáltatókkal. A terroristák által használ laptopokat lefoglalták, ujjlenyomatokat vettek róluk, majd ezeket is laborba küldték, hogy az Iroda agytrösztjei eljátszadozzanak velük. Hétszáz szövetségi ügynök dolgozott kizárólag az ISZLÁMTERR kódnévvel azonosított ügyön.

Az áldozatok többsége kórházban volt; azokat, akik kihallgatható állapotban voltak, még aznap este felkeresték. A testükből eltávolított golyókat bizonyítékként lefoglalták és a vadonatúj észak–virginiai FBI–laborba küldték elemzés végett. Az adatok és az eredmények természetesen a Belbiztonsági Minisztériumhoz is befutottak, ahonnan minden egyes bitet haladéktalanul átküldték a CIA–nak, az NSA–nek és a többi amerikai hírszerző ügynökségnek, ahol a tisztek már javában nyaggatták az ügynökeiket használható információért. A hírszerző közösség a baráti – vagy annak vélt – külföldi szolgálatokkal is felvette a kapcsolatot.

A CIA és az NSA által csokorba szedett információk a Campusra is eljutottak, ahol a pincében felállított gigantikus számítógépteremben rendszerezték és rangsorolták őket, hogy reggelre az elemzők „asztalára” kerülhessenek.

Az emeletről már mindenki hazament, kivéve a takarítókat és a biztonságiakat. Az elemzők számítógépei többszörös védelemmel voltak ellátva az illetéktelen felhasználók ellen. Az

149

ellenőrzés szigorú volt, de diszkrét; lelkét egy zárt láncú kamerarendszer alkotta, amely folyamatos gépi és emberi felügyelet alatt állt.

Odahaza Jack azt fontolgatta, hogy felhívja az apját, de végül letett róla. Ezekben a percekben minden bizonnyal riporterek hadai ostromolták kérdéseikkel, noha jól tudták, hogy úgysem fog válaszolni egyikre sem, mert nem akar „belekontárkodni” Kealty munkájába. Volt ugyan egy titkos privát vonal, amiről csak a családtagok tudtak, de Jack úgy döntött, hogy inkább Sallynek hagyja, aki nála sokkal aggódóbb típus volt. Telefon helyett inkább írt egy e–mailt, amelynek nagyjából az volt a lényege, hogy „Szakadna rájuk az ég!” és „Bárcsak még mindig te ülnél a Fehér Házban”. Persze tudta, hogy Jack Senior most éppen ennek ellenkezőjéért ad hálát az Úrnak, de ugyanígy azt is tudta, hogy mennyire nem bízik Kealty képességeiben. Jacket nem lepte volna meg, ha kiderül, hogy az apja felvette a kapcsolatot régi barátaival – itthoniakkal és határon túliakkal –, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.

Hendleynek volt egy lehallgatás ellen védett telefonja az irodában, és volt egy otthon is. Mindkettő STU–5 típusú volt, az AT&T–NSA együttműködés legújabb terméke. A készülékek hivatalosnak jóindulattal sem nevezhető módon kerültek a birtokába. Ebben a pillanatban éppen ezek egyikét használta.

– Talán – felelte egy eléggé egyértelmű kérdésre –, de egyelőre semmi konkrétum. Persze mi másra is számíthatnánk ilyen korai stádiumban?

Újabb kérdés következett.– Van két emberünk, mindkettő bevetésre kész… Igen, azt fogjuk, legalább négyet.

Egyelőre megfigyeljük őket, akarom mondani, holnap fogunk neki a megfigyelésüknek. Jerry Rounds erősen gondolkodik rajta, ahogyan Tom Davis is. Őt nem ismered? Fekete fickó a folyó túlpartjáról, az épület mindkét részéből. Vág az esze, és jó érzéke van a pénzügyekhez, de műveleti ügyekben is vannak jó ötletei. Meglep, hogy nem keresztezték egymást az útjaitok. Sam? Lelkes, alig várja már, hogy csináljuk. A legfontosabb az, hogy körültekintően válasszunk célpontot…

Hosszú monológ és egy kérdés volt a válasz.– Igen, tudom. Ezért vagyunk itt. Hamarosan jelentkezünk, Jack… Kösz, pajtás. Neked is.

Egyszer esak összefutunk. – Amiben egyáltalán nem volt biztos, de azért reménykedett benne, hogy egyszer talán mégis. Nem sok olyan embert ismert, akivel ennyire megértették egymást.

Még volt egy hívása, de ez már rendes telefonon ment.A hívásazonosító már azelőtt elárulta, hogy ki van a vonalban, hogy Granger felvette volna

a telefont.– Igen, Gerry?– Az a két újonc, Sam. Biztos vagy benne, hogy készen állnak nagyban játszani?– Teljes mértékben – biztosította a műveleti igazgató.– Akkor holnap hozd el őket ebédre. Szólj Jerry Roundsnak is.– Jó, reggel felhívom Pete–et. – Alig két óra volt tőlük az út, felesleges lett volna most

ezzel zavarni Pete–et.– Rendben. Vannak aggályaid?– A puding próbája az evés, Gerry. Majd meglátjuk.– Igazad van. Akkor viszlát holnap.– Jó éjt, Gerry. – Granger letette a telefont, és visszabújt a könyvbe, amit a hívás előtt

olvasott.

A reggeli híradók szinte kizárólag az előző nap történtekkel foglalkoztak, nemcsak

150

Amerikában, hanem az egész világon. Minden csatorna, amelyiknek volt legalább egy közvetítőkocsija, saját stábot küldött a helyszínek valamelyikére, és élőben tudósított. Hatalmas sztori volt ez, akkora, hogy legfeljebb egy atomrobbantás tudott volna túltenni rajta. Az európai újságok szokásuk szerint együttérzésüket fejezték ki, és ígéreteket tettek, de Amerika már tudta, hogy ez csak a pillanatnak szól, néhány hónap múlva már senki sem fog emlékezni rájuk. Az amerikai hírközlők szerint a polgárok rémültek voltak, és bár ezt felmérésekkel nem tudták alátámasztani, arról beszéltek, hogy ezzel összefüggésben országszerte megugrott a fegyverkereskedések forgalma. A rendőrség, anélkül hogy bárki is parancsot adott volna rá, alaposan megnézett magának mindenkit, aki Izraelnél keletebbről érkezett, és ha akadt olyan tökkelütött ügyvéd, aki ezt etnikai megkülönböztetésnek nevezte, az elmehetett a pokolba. Végtére is az előző nap vérengzéseit nem norvég turisták követték el.

A templomba látogatók száma is nőtt valamelyest.Amerika–szerte az emberek tették a dolgukat, de ha akadt néhány szabad percük, nem

mulasztották el megkérdezni kollégáiktól, hogy „te mit gondolsz erről?”, és a válasz egyértelmű volt: valakit nagyon seggbe kell rúgni. Ami pedig a félelmeiket illeti, a riporterek ezt „kissé” túldramatizálták, ugyanis hiába volt négy helyszín, az amerikaiak többsége még így is biztonságos távolságban lakott az érintett városoktól.

A New York Times és a Washington Post, mintha mindkettőben ugyanaz a személy írta volna a vezércikket, egyaránt nyugalomra és körültekintésre szólított fel, és azt javasolta az elnöknek, hogy alaposan fontolja meg, mit lép. A cikkírói és olvasói véleményeket tartalmazó rovatok már sokkal inkább az átlagember gondolatait tükrözték. Bosszúért kiáltottak, és a jó hír az volt, hogy Hendley képes volt beteljesíteni azt. A rossz hír viszont az volt, hogy – ha ügyesen csinálják – erről senki se szerezhetett tudomást.

A szombat tehát nem ígérkezett unalmasnak, és az is biztos volt, hogy a Campus parkolója az utolsó beállóhelyig tele lesz ezen a napon. Ez lehetett volna feltűnő is, de végeredményben azzal is indokolható volt, hogy a bevásárlóközpontokban történtek bizonytalanságot okoztak a piacon – ami, mint később kiderült, valóban így történt.

Jack Junior joggal gondolta úgy, hogy a történtek miatt még nem kell öltönybe bújni, így farmernadrágban, pulóverben és edzőcipőben ment be dolgozni. A biztonságiak most is tetőtől talpig egyenruhában voltak, és ugyanolyan fapofát vágtak, mint mindig.

Tony Wills épp beizzította a számítógépét, amikor Jack – 8.14–kor – belépett.– Hello, Tony – köszöntötte az ifjabbik Ryan. – Milyen volt a forgalom?– Nem sokat tétlenkedtek az éjszaka, az egyszer biztos – felelte a pártfogoltjának Wills.– Vettem az adást. – Jack letette a kávéját az asztalra, kényelmesen elhelyezkedett a

forgószékben, majd bekapcsolta a gépet, és átverekedte magát a biztonsági rendszeren. Új anyag tényleg volt bőven, és hamarosan világossá vált belőle, hogy azok, akiket szemmel tartott, figyelemmel követték a híradásokat. Az ugyan nyilvánvaló volt, hogy azok az emberek, akiket az NSA érdekesnek tart, nem az Amerikai Egyesült Államok barátai, de Jacket még így is megdöbbentette némelyik e–mail tartalma. Még élénken emlékezett a saját érzéseire, amikor az Egyesült Államok hadserege becsörtetett Szaúd–Arábiába az azóta már nem létező Egyesült Iszlám Köztársaság erői után; milyen elégedett volt, amikor látta felrobbanni azt a szétlőtt tankot. Eszébe sem jutott arra gondolni, hogy vajon mit érezhették azok, akik az izzó acélkoporsó belsejében rekedtek. Csak arra tudott gondolni, hogy azok az emberek fegyvert fogtak Amerikára, és ennek ára volt. Ezt akkor, ifjonti hévvel, olyan nyilvánvalónak érezte… Azóta már öregedett egy kicsit, sok mindent másképpen látott, de az akkor is tény volt, hogy előző nap ártatlan civileket öltek meg, főként nőket és gyerekeket, és ennek örülni minősíthetetlen volt. És érthetetlen. Amerika kétszer is a vérét ontotta az iszlám anyaországáért, és néhány szaúdi ezt így hálálta meg.

151

– A francba! – motyogta. Ali herceg nem ilyen volt. Az apjával barátok voltak. Cimborák. Bejáratosak voltak egymás otthonába. Ő maga is beszélgetett a fickóval, élve a lehetőséggel kérdezett, és válaszokat kapott, amelyeket figyelmesen végig is hallgatott. Oké, akkor még inkább kölyök volt, de Ali nem volt az a fajta. Persze az apja sem volt egy Ted Bundy23, pedig mindketten amerikaiak voltak. Attól, hogy egy országban éltél, még nem váltál automatikusan annak utazó nagykövetévé.

– Sokan nem szeretnek minket – fordult feléje Wills.– Mit ártottunk nekik?– Mi vagyunk a leggazdagabb fiú az utcában. Az van, amit mi akarunk, még ha nem is

mondjuk meg a többieknek, hogy mit csináljanak. A kultúránk rátelepszik az övékére, akár Coca–Coláról, akár a Playboyról legyen szó, és ez sértheti az emberek vallási hitét, márpedig a világ számos részén a vallás határozza meg a gondolkodásmódjukat. A vallásszabadság számukra ismeretlen fogalom, és ha valami olyat teszünk, ami súlyosan sérti a hitüket, ők azt a kultúrájuk sárba tiprásának vélik.

– Most védi őket? – vonta fel a szemöldökét Jack.– Nem, csak azt magyarázom, hogyan gondolkodnak. Az, hogy értesz valamit, még nem

jelenti, hogy helyesled is. – Ezt Spock parancsnok mondta az Űrszekerekben, de Jack kihagyta azt a részt. – A maga dolga az, hogy értse őket.

– Hogyne. Értem én őket. És most már számadatok is vannak, hogy ellenőrizhessem, jól értettem–e őket. – Azzal Jack hirtelen félretette az e–maileket, és nekifogott átnézni a pénzmozgásokat. – Úgy látom, Uda keményen dolgozott. Nahát… otthonról is utal?

– Úgy van. Ez a szép a számítástechnikában – bólintott Wills. –Valami érdekesre bukkant?– Két tételre, mindkettő a liechtensteini bankba ment. Lássuk csak, mi van a számlán. –

Ryan megdolgoztatta egy kicsit az egeret, és már ott is volt előtte a liechtensteini folyószámla. Szali mércéjével mérve a dolgokat, meglehetősen szerény volt, mindössze félmillió euró csücsült rajta, amit hitelkártyák fedezeteként használtak. – Hé! Ehhez egy egész rakás VISA kártyát adtak ki – mondta Willsnek.

– Ez komoly?– Igen. Legalább egy tucatot. Pontosan tizenhatot, ha nem számoljuk azt, amit ő használ.– Meséljen még róla – kérte Wills. Ez a tizenhat szeget ütött a fejébe.– Számozott számla, az NSA csak azért azonosíthatta, mert van egy kiskapuja a bank

könyvelési rendszerébe.– Meg tudja szerezni nekem a kártyaszámokat?– Hogyne. – Jack kimásolta őket egy üres dokumentumba, és kinyomtatta Willsnek.Wills végigfutotta a számsorokat.– Ezt nézze – adott oda ő is egy papírlapot. Jack megnézte. A számok ismerősek voltak.– Ez honnan van?– A richmondi rosszfiúk VISA kártyával fizettek a benzinért. Egyébként úgy tűnik a

tankolásaik alapján, hogy Új–Mexikóból indultak. Jack, ezzel sikerült Uda bin Szali és a tegnap történtek közt összefüggést találnia. Nagyon úgy néz ki, hogy ő biztosította az akció pénzügyi hátterét.

Jack egyenként összehasonlította a kártyaszámokat azokkal, amelyek a képernyőn szerepeltek.

– Basszus! – motyogta, amikor a két lista végére ért.– Már csak azt kellene kiderítenie, Jack, hogy ki adott utasítást Szalinak a számla

feltöltésére – mondta Wills. Egy célpont most már biztos volt. De lenniük kellett még másoknak is.

23 Amerikai sorozatgyilkos, 1989–ben kivégezték. (A ford.)

152

15. fejezetVÖRÖS KABÁTOK ÉS FEKETE KALAPOK…

A számítógép segítségével összeszedték azokat a leveleket, amelyeket Uda bin Szali az elmúlt időszakban kapott, és olyan üzenet után kutattak bennük, amely arra utasíthatta, hogy pénzt helyezzen el azon a bizonyos számlán. Fárasztó munka volt, de végül meghozta gyümölcsét: az utasítás az 56MoHa@eurocom.net címről érkezett, és feladója Ausztriából jelentkezett be egy zöldszámon keresztül.

Ennél többet nem tudtak kideríteni róla, de ez is nyom volt, amelyen már el lehetett indulni. A számítógépes közösségben széles körben elterjedt az a hit, hogy a másoknak semmitmondó felhasználói azonosító anonimitást biztosít, és ez általában így is van, de nem jelenti azt, hogy ha egyszer egy hírszerző ügynökség felfigyelt rá, akkor nem tud vele mit kezdeni. A gondot az jelentette, hogy az eurocom.net csak addig tárolta a leveleket, míg címzettjük ki nem törölte őket – vagyis ezt követően gyakorlatilag örökre eltűntek a szerverről –, és az NSA–nek nem volt akkora kapacitása, hogy előre elolvasson és tároljon minden olyan levelet, amelyben egyik internetező a másiknak megemlíti az „utalj” szót. De nem kellett félteni az NSA–t. Tony Willsnek mindössze annyi dolga volt, hogy felhívja a figyelmüket az 56MoHa azonosítójú Eurocom ügyfélre. A többi már a kormány által fizetett hackerek dolga volt.

Az ikrek röviddel tizenegy előtt értek oda. A két egyforma C osztályú Mercedest a parkoló látogatóknak fenntartott részébe, az épület mögé irányították, ahol Bell és Granger várta őket. Kezet fogtak velük, és bevezették a két fiatalembert az épületbe. Brian rögtön kiszúrta, hogy a biztonsági személyzet gerincét egykori katonák alkotják.

– Jó kis hely – bólintott elismerően, miközben a lift felé tartottak.Bell elmosolyodott.– Igen, a privát cégek jobban meg tudják fizetni a dekoratőrt. – Aki mellesleg tényleg

értette a dolgát.– „Privát cég”–et mondott – jegyezte meg Dominic.– Ma mindent meg fognak tudni, amit csak megtudhatnak – felelte Bell, azon tűnődve,

mennyit árult el nekik ezzel az ártatlan kijelentéssel.A liftben a Muzak24 nem volt kifejezetten tolakodó – bár diszkrét sem, és a legfelső, főnöki

szint folyosója is egészen tűrhetően mutatott vaníliafagyi színével (bár inkább emlékeztetett a Breyersre, mint a Safeway House–ra).

– Azt mondja, hogy csak úgy belebotlott ma? – kérdezte Hendley. Ez az új kölyök tagadhatatlanul az apja fia volt.

– Szinte rám ordított a képernyőről – felelte szerényen Jack. Az eszébe sem jutott, hogy nem akárki képernyőjéről ordított rá.

A főnök kérdőn Willsre nézett.– Jack vagy két hete figyel erre a Szali nevű fickóra. Kispályásnak hittük, de ma kiderült,

hogy tripla A–s vagy még annál is jobb – mondta Wills. – Az most már biztos, hogy köze van a tegnap történtekhez.

– Az NSA már tud erről?– Nem hiszem – rázta meg a fejét Wills. – A szerepe nem nyilvánvaló, és nem

24 Háttérzenét szolgáltató vállalkozás. (A ford.)

153

gyanúsítottként figyelik, hanem úgymond „barométerként”. – Hacsak valaki más is meg nem világosodott időközben, tette hozzá gondolatban. Előfordult, még ha nem is túl gyakran. Az egyedi ötletek könnyen elvesztek a bürokrácia útvesztőiben, vagy ha mégsem, akkor azok temették el őket, akiknek elő kellett volna rukkolniuk vele, de nem tették. A megszokotthoz való görcsös ragaszkodás mindenütt jelen van, és jaj az apostoloknak.

Hendley végigfutotta a kétoldalas dokumentumot.– Ez tényleg bűzlik – állapította meg. A telefon félbeszakította.– Oké, Helen, küldje be őket… Az új fiúk megérkeztek – jelentette be a többieknek.Az ajtó kinyílt, és Jack tátva felejtette a száját. Ugyanígy Brian is.– Jack! Te meg mit keresel itt? Dominic is hasonlóan reagált.– Hé, Jack! – kiáltott fel. – Mi folyik itt?Hendley elfintorodott. Erről teljesen megfeledkezett. Csúnya baklövés volt, de már

megtörtént, nem lehetett visszacsinálni.Az unokatestvérek megropogtatták egymást, pillanatnyilag ügyet sem vetve a főnökökre.

Rick Bell végül átvette az irányítást. – Brian, Dominic, ez az úriember a nagyfőnök, Gerry Hendley.A két Caruso és Hendley kezet fogtak egymással.– Köszönöm, fiúk. Remek munkát végeztek – bocsátotta el Hendley a két elemzőt.– Vissza kell mennem a helyemre. Viszlát, srácok – mondta Jack az unokatestvéreinek.Brian és Dominic még mindig nem tért teljesen magához a meglepetésből, de Hendley nem

adott nekik időt a morfondírozásra.– Isten hozta önöket. Kérem, foglaljanak helyet. – Hendley maga is visszaült a helyére. –

Hogy érezték magukat az ültetvényen? Pete Alexander azt mondja, hogy nagyszerűen teljesítettek.

– Jó volt, csak egy kissé unalmas – felelte Brian.– A kiképzés már csak ilyen – jegyezte meg együtt érzőn Bell.– Milyen volt tegnap? – kérdezte Hendley.– Nagyon gázos volt – felelte Brian. – Mint amikor kelepcébe csaltak minket

Afganisztánban. Egyik pillanatról a másikra benne voltunk a közepében. Még szerencse, hogy a rosszfiúk nem voltak valami értelmesek. Ahelyett, hogy összedolgoztak volna, egyéni akciókba kezdtek. Ha rendesen kiképezték volna őket, és csapatként működtek volna, fedezve egymás hátát, akkor egészen másként is alakulhatott volna a helyzet. Így viszont nem kellett mást tennünk, mint egyenként leszedni őket. Lehet már tudni, hogy kik voltak?

– Az FBI egyelőre annyit tud róluk, hogy Mexikó felől jöttek be az országba. Az unokatestvérüknek sikerült azonosítani azt a személyt, aki pénzelte őket. Egy Londonban élő szaúdi. A többiek is arabok voltak, ötöt közülük sikerült szaúdiként azonosítani. A fegyverek egy tíz évvel ezelőtt eltűnt szállítmányból valók, az autókat pedig Las Crucesben, Új–Mexikóban bérelték. A benzinkutaknál hitelkártyával fizettek, így sikerült eljutni Las Crucesbe.

– A motivációjuk tisztán ideológiai volt? – kérdezte Dominic. Hendley bólintott.– Vallási… az ő változatuk. Legalábbis nagyon úgy néz ki.– Nem keresett az Iroda? – hangzott el Dominic következő kérdése.– Ma délután fel kell hívnia Gus Wernert, hogy elkészíthesse a papírmunkát, de ne

aggódjon, nem fogják zaklatni. Jó kis fedőtörténetet találtak ki magának.– Oké.Briannek is voltak kérdései: – Jól sejtem, hogy most éppen arról lesz szó, amire kiképeztek minket? Hogy le kell

vadászni néhányat közülük, mielőtt megint csinálhatnának valamit?– Fején találta a szöget – ismerte el Hendley.

154

– Nos, nekem semmi kifogásom ellene – jelentette ki Brian.– Ez esetben üzletembereknek álcázva fognak kimenni a terepre. Előtte természetesen át

fognak esni egy újabb fejtágításon, hogy hitelesen tudják alakítani a szerepüket. Idejük nagy részét egy virtuális irodában fogják tölteni, laptopok mögött.

– Mennyire lehet ez biztonságos? – tűnődött hangosan Dominic.– Emiatt nem kell aggódniuk – biztosította Bell. – A számítógépek maximálisan

biztonságosak, olyannyira, hogy telefonálásra is ezeket fogják használni. Elsőrangú rejtjelező rendszer működik bennük – tette hozzá.

– Oké – válaszolta némi kétkedéssel a hangjában Dominic. Pete is ugyanezt mondta nekik, de Dominic nem bízott egyetlen rejtjelező rendszerben sem. Az FBI rádiói is elvben biztonságosak voltak, de nemegyszer feltörték őket, és nemcsak hírnévre vágyó számítógépguruk, hanem olyanok is, akik rosszfiúk megbízásából tették. – Mi a helyzet a jogi védettséggel?

– Ez a legtöbb, amit adhatunk – tett eléje egy mappát Hendley. Dominic a kezébe vette, és kinyitotta. Nem akart hinni a szemének.

– A mindenit! Ezt meg honnan szerezték? – Az egyetlen elnöki kegyelmi engedély, amit életében látott, egy jogi tankönyv illusztrációját képezte. Ez teljesen üres volt, kivéve az aláírást. Egy biankó kegyelmi engedély! Ez nem semmi, gondolta.

– Erre szerintem magától is rá fog jönni – felelte Hendley.Rá is jött – az aláírásból –, aztán rögtön arra gondolt, hogy ez a dokumentum bombabiztos,

mert még a legfelsőbb bíróság sem dobhatja el. Az elnöknek az a joga, hogy kegyelmet gyakorolhatott, ugyanolyan szuverén, elidegeníthetetlen jog volt, mint a szólásszabadság. Egyetlen baj volt csak vele: Amerika határain kívül semmit sem ért.

– Szóval itthon fogjuk kicsinálni őket? – vonta le a következtetést.– Valószínűleg – bólintott Hendley.– Mi vagyunk az első lövők a csapatban?– Erre is ráhibázott – mondta az egykori szenátor.– Hogy fogjuk csinálni?– Az a küldetéstől függ – vette át a szót Bell. – A legtöbbjük számára egy új fegyvert

tartogatunk. Százszázalékosan hatékony, és nagyon diszkrét. Holnap többet is megtudhatnak róla.

– Jól érzem, hogy felgyorsultak az események? – kérdezte még mindig Brian.– Nincs vesztegetni való időnk. A célpontjaik olyan emberek lesznek, akik már elkövettek

valamit vagy ezután készülnek elkövetni valamit a hazánk és polgárai ellen, illetve ilyen akciókat támogatnak. Politikai merényletek szóba sem jöhetnek. Csak olyan célpontjaink lesznek, akik közvetlenül érintettek súlyos bűncselekményekben.

– Ennél azért többről van szó – jegyezte meg Dominic. – Végtére is nem Texas állam hóhérai leszünk, nem igaz?

– Való igaz, ezek nem törvényes kivégzések lesznek. Fogják fel háborúnak, melyben az ellenséget úgy igyekszünk semlegesíteni, hogy kiiktatjuk a legfontosabb kulcsfiguráit. Ezzel ellehetetlenítjük a működését, és remélhetően előcsaljuk a háttérben meghúzódó nagykutyákat is, hogy aztán ők is sorra kerülhessenek.

– Ez tehát – adta vissza Dominic a dossziét Hendleynek – egy vadászengedély kilövési korlát nélkül.

– Feltéve, hogy józan ésszel használjuk – tette hozzá Hendley.– Én benne vagyok – jelentette ki Briari, aki nem felejtette el, hogy alig huszonnégy órával

ezelőtt még egy haldokló kisfiút tartott a kezében. – Mikor állunk munkába?– Hamarosan – ígérte Hendley.

155

– Nem tudja, hogy mit keresnek itt? – kérdezte Jack a kollégájától.– Nem tudtam, hogy ma bejönnek.– Ez kitérő válasz volt – nézett rá szúrós tekintettel Jack.– Nem magától jött rá, hogy mire való ez a hely?Ennél több magyarázatra nem is volt szüksége. A fenébe! A saját unokatestvérei? Igaz, az

egyik tengerészgyalogos, az FBI–os pedig – „az ügyvéd”, ahogy régebben Jack gondolt rá – alaposan kicsinált valami perverz alabamait. Az újságokban is benne volt, sőt még váltott is róla néhány szót az apjával. Erre nem volt nehéz felfigyelni – annak ellenére, hogy Dominic egyébként tiszteletben tartotta a játékszabályokat. Brian pedig tuti biztos, hogy a gyalogságnál hívta fel magára a figyelmet. Brian mindig is a focibajnoktípus volt, Dominic pedig egy okostojás, de – mint azt a hidegre tett vadállat esete is bizonyította – nem az a nyámnyila fajta. Úgy tűnt, most eljött az ideje, hogy mások is megtanulják, hogyan jár az, aki bele mer rúgni a szunnyadó tigrisbe. Mert a tigrisnek nemcsak hátsója van, hanem fogai és karmai is…

Mohammed a számítógép előtt ült. Háta mögött, a tévében a „hírszerzés kudarcáról” folyt a diskurzus, amin csak mosolyogni tudott. Ez is csak tovább csökkentette az amerikai hírszerzés tekintélyét, sőt a lehetőségeit is, hiszen várható volt, hogy ezek után a Kongresszus még szigorúbb meghallgatásokat fog tartani, és tovább csökkenti a költségvetésüket. Olyan nagyszerű volt kéretlen szövetségeseket tudni az ellenség táborán belül. Nem sokban különböztek a Szervezet vezetőitől, akik ugyanúgy a saját vízióik szerint akarták alakítani a világot, ügyet sem vetve a realitásokra. Az egyetlen különbség az volt, hogy ők legalább hallgattak a tanácsaira,, mert eredményeket mutatott fel, és ezek az eredmények – szerencsére – szolgálni látszottak az ő félelemről és halálról szőtt látomásaikat. Az, hogy sült bolondok, nem zavarta Mohammedet. Az ember olyan eszközöket használ, amilyeneket tud. Ő most éppen kalapácsokat használt, melyekkel kiválóan le lehetett csapni a világból kiálló szegekre.

Udától várt e–mailt, tudni akarta, hogy végrehajtotta–e az utasításait a bankszámlát illetően. Az igazat megvallva akár hagyhatta is volna, hogy a számla megszűnjön, de nem akarta, hogy egy kíváncsi banki alkalmazott szaglászni kezdjen néhány kifizetetlen számla miatt. Sokkal jobb lesz, gondolta, ha egy kis pluszt helyeznek el rajta, aztán szépen megfeledkeznek róla. Egy bank sohasem bánja, ha pénzt tartanak az általa kezelt számlán, és bolond lenne problémázni amiatt, hogy tulajdonosa nem akar kivenni róla.

Fontolóra vette, hogy küld egy köszönőlevelet kolumbiai kapcsolatának, de nem akart felesleges kockázatot, márpedig ez tényleg felesleges volt. Szórakozásból vagy a jó modor kedvéért ne üzengessen az ember. Csak akkor tegye, ha feltétlenül szükséges, és akkor is legyen olyan tömör, amennyire csak lehet. Épp eleget tudott ahhoz, hogy tartson az amerikaiak elektronikus hírszerzési módszereitől. A nyugati hírközlő médiák olyan sokat foglalkoztak az „elfogott tartalmakkal”, hogy a Szervezet most már egyáltalán nem használt műholdas telefonokat. Ha tehették, futárokat használtak, akik nem leveleket, hanem memorizált üzeneteket továbbítottak. Ez ugyan lassú volt, viszont teljesen biztonságos… hacsak az ellenség nem fizette le a futárt. Semmi sem lehetett tökéletes. Minden rendszernek voltak gyenge pontjai, de az internet egészen használhatónak bizonyult. Egy e–mail fiók csodás anonimitást tudott biztosítani, hiszen bármilyen néven regisztrálhattad, és bárhonnan elérhetted. Arról nem is beszélve, hogy naponta szó szerint üzenetek milliárdjai haladtak át az interneten. Allah talán követni tudta mindet, de a hitetlen nyugatiak egészen biztosan nem. Ezért aztán Mohammed, aki ritkán tartózkodott három napnál tovább ugyanazon a helyen, nyugodt lélekkel használta a számítógépet.

A brit Biztonsági Szolgálat, melynek székhelye a Thames House–ban, a Westminster–

156

palotán túl, a folyó felső folyásának irányában található, vonalak százezreit hallgatta le – az Egyesült Királyságban nem kerítettek akkora feneket a személyiségi jogoknak, mint az Államokban –, melyek közül négy Uda bin Szali használatában állt. Az egyik a mobiltelefonja volt, amit pénzkidobás volt megfigyelni; inkább az irodai és az otthoni internet–hozzáférésre támaszkodott, mert jobban bízott ebben. Különös módon nem használt rejtjelező programot a levelezéséhez, talán mert úgy gondolta, hogy az interneten zajló forgalom puszta mérete feleslegessé teszi azt.

Csakhogy a levelezőkliense nem jelzett új levelet, anélkül hogy ne jelzett volna a Thames House–ban is, és a jelek máris mentek a Londontól északkeletre, Cheltenhamben található GCHQ–hoz – a Kommunikációs Kormányzati Főparancsnokságra –, ahonnan műholdon keresztül a virginiai Fort Belvoirba, optikai kábelen a marylandi Fort Meade–be vándoroltak. Itt a pincebörtönre emlékeztető számítógépközpontban a szuperszámítógépek valamelyike megemésztette őket, és ha valami érdekeset vélt találni, az ment tovább Langleybe a CIA–hoz, de csak miután átszivárgott egy bizonyos épület tetején, ahonnan újabb számítógépeket tápláltak.

– Új üzenet Mr. Ötvenhatostól – dünnyögte Junior. A levél csupa számjegy volt, melyeknek egy része, mint kiderült, egy európai kereskedelmi bankot azonosított. A bank segítségével elvileg azonosíthatták volna a számla tulajdonosát, de a gyakorlatban erre Jack nem sok esélyt látott. A nemzetközi bankokat nem az ügyfél személye, hanem a pénze érdekelte, az pedig egyformán zöld – vagy az euró esetében narancssárga – volt, bárhonnan szerezték is. Ahhoz azonban, hogy ez a „bárhonnan” szerzett pénz a bankhoz vándoroljon, annak megfelelő feltételeket kellett teremtenie, ezek pedig nem lehettek szigorúbbak, mint azok, amiket a konkurens bankok kínáltak. Az ügyfél anonimitása szempontjából nem is igen volt különbség közöttük. Egyszóval, Jack nem számított arra, hogy ebből a banki azonosítóból név vagy lakcím lesz. Azért feljegyezte magának az újabb fogást, aztán lekapcsolta a gépet, és felállt az asztal mellől. Úgy volt, hogy Briannel és Dominickal vacsorázik. Talált egy új éttermet – a közelben, a 29–es út szélén –, ahol halételeket szolgáltak fel, és ki akarta próbálni. Most itt volt rá a megfelelő alkalom.

– Mennyire hamarosan? – akarta tudni Brian.– Nos, ez jó kérdés – válaszolt Hendley helyett Sam Granger. – Először is még

azonosítanunk és lokalizálnunk kell a célpontokat, és ha ez megtörtént, ki kell dolgoznunk az akció részleteit.

Ez jól hangzott, de mindannyian tudták, hogy nem lesz ilyen könnyű. Egy sakktáblán könnyű tologatni a bábukat, de ha azok igazi emberek, és a mezők a való világ városai, akkor már egészen más a helyzet – amiről a filmrendezők hajlamosak megfeledkezni. Néha egészen prózai dolgokon buknak meg akciók: valaki lekésik egy csatlakozást, vagy éppen akkor megy ki vécézni, amikor nem kellene, és lőttek az egésznek. A világ, ezt nem volt szabad elfelejteniük, nem digitális, hanem analóg. Negatív értelemben.

– Azon tűnődöm, vajon lehetnek–e embereik valamelyik ügynökségünknél – gondolkodott hangosan Hendley.

– Nehezen tudom elképzelni – reagált Davis –, hacsak valaki önként fel nem kereste őket némi pluszkereset reményében. Bár… – tette hozzá némi tűnődés után – az oroszokkal ellentétben nekik bőven van valutájuk, és sok pénzért…

– Nekünk csak előnyünk származhat belőle – merengett Hendley.– Az Ügynökségnél nem sokan tudnak a létezésünkről. Ha azt fogják hinni, hogy a CIA

kezdte el ritkítani a soraikat, be fogják vetni az emberüket, az pedig szépen kideríti nekik, hogy nem az ő háza táján kell keresni a tetteseket. És akkor mi fog történni?

– Azt fogják hinni, hogy a Moszad tette?

157

– Ki más? – kérdezett vissza Davis. – És amennyire gyűlölik őket, egy percig sem fognak kételkedni benne. – Néhányszor a KGB–vel is eljátszották ezt. Érd el, hogy a másik fél okosnak higgye magát, és nyert ügyed van. Az, hogy közben alaposan megszaporították az izraeliek dolgát, senkinek sem okozott lelkiismeret–furdalást. Mert szövetség ide vagy oda, az amerikai hírszerzők nem rajongtak izraeli kollégáikért.

– Az eddig azonosított célpontok hol találhatóak? – kérdezte Hendley.– Mindannyian Európában. Egy részük pénzeket mozgat, a többiek üzeneteket

továbbítanak, koordinálnak. Az egyik, úgy tűnik, hírszerző munkát végez. Sokat utazik, az sem kizárt, hogy ő derítette fel a tegnapi helyszíneket. Az összekötőiket békén fogjuk hagyni, hogy elvezethessenek minket másokhoz is. Arra is vigyáznunk kell, hogy ne fogjanak gyanút, ha a cinkosaik apránként eltűnnek. Egy részüket szépen „lekoptatjuk”: hadd higgyék a többiek azt, hogy leléptek egy zsák pénzzel. Még e–mailt is írhatunk a nevükben.

– És ha valamilyen kódot használ, amiből tudni lehet, hogy ők írták–e az üzenetet? – vetette fel Davis.

– Ez is a kezünkre játszhat – felelte Granger. – Honnan tudhatnák a társaik, hogy nem szántszándékkal mellőzték a kódot? Elvégre, ha olajra léptek, akkor éppen az az érdekük, hogy a többiek halottnak higgyék őket. Gyűlölnek minket, amiért megfertőztük a társadalmaikat a korrupciónkkal, ezért tudják, hogy a soraikban is vannak olyanok, akiket a világ hívságai elcsábíthatnak. Ezek az emberek csak a mi szemünkben egyformák. Vannak köztük megrögzött hívők, és vannak olyanok, akik csak a kaland kedvéért vagy érdekből csatlakoztak. Éppen ezért senki sem fog meglepődni, ha néhányan „megpattannak”. – A szomorú az volt, hogy sok fiatal muzulmán azért csatlakozott a szélsőségekhez, mert nem találta a helyét a világban. Kár volt értük, de szabad akaratukból léptek erre az útra, és arról, hogy ez a végzetük felé vezette őket, nem az áldozataik tehettek.

A hal egészen ehető volt. Jack és Dominic a Chesapeake–öbölből származó fekete sügért rendelt, Brian pedig lazacot, és melléje mindnyájuknak Loire–völgyi fehérbort.

– Szóval hogy kerültél ide? – kérdezte az unokatestvérét Dominic.– Szemet szúrt ez a hely, és gondoltam, alaposabban is megnézem magamnak, de minél

többet tudtam meg róla, annál kevésbé értettem. Úgyhogy ide jöttem, beszéltem Gerryvel, és felvetettem magam.

– És mi itt a feladatod?– Elemző vagyok. Mondhatnám azt is, hogy gondolatolvasó, legalábbis nem ártana annak

lennem. Most egy arab fickó van a látókeresztemben. Londonban él, a család pénzével játszadozik és töcskölget, akivel csak tud. Főként ingatlanban utazik, mivel a fő feladata a tőkemegőrzés. Nincs nehéz dolga, hiszen London stabil piac ebből a szempontból, az ingatlanárak biztosan nem fognak lemenni a közeljövőben. Éppen ezért a világ egyik leggazdagabb embere Westminster hercege: London belvárosának a jelentős része az ő birtokában van. A mi barátunk Őkegyelmességét majmolja.

– Gondolom, mást is csinál…– Nos, igen. Például pénzt tolt egy olyan számlára, ami egy rakás VISA kártyát fedez.

Például azét a négy fickóét, akivel tegnap dolgotok akadt. Ja, és az egyik e–mailjében a „tegnapi csodálatos eseményeket” említette.

– Hogy fértél hozzá a leveleihez?– Azt nem mondhatom meg. Valaki mástól kell megkérdeznetek.– Kábé tíz mérfölddel odébb, gondolom – mutatott északkelet felé Dominic.– Szóval rosszfiúkat pénzel – szögezte le Brian.– Úgy van.– Akkor ő sem jó fiú – fűzte tovább a gondolatot a tengerészgyalogos.

158

– Nagyon úgy néz ki – értett egyet Junior.– Lehet, hogy találkozni fogunk vele? Mit tudsz még mondani?– Drága környéken lakik, egy házban a Berkeley Square–n, alig néhány saroknyira az

amerikai követségtől. Szereti a kurvákat, különösen egy Rosalie Parker nevű lányt, aki rendszeresen jelent a brit titkosszolgálatnak. A fickó kápéban fizet neki. Miss Parker nagyon népszerű a gazdagok körében, gondolom, ügyesen rakja helyre – tette hozzá undorral az arcán. – Van egy új fénykép az aktájában. A mi korosztályunk, olívbarna bőrű, és helyes kis szakállt hord, azt a fajtát, amely egyesek szerint feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy fickó szexis legyen. Van egy Aston Martinja, de Londonban általában taxival közlekedik. Vidéki háza nincs, de gyakran kirándul, főként Miss Parkerrel meg egy másik bérelhető puncival. A belvárosban, az üzleti negyedben van az irodája, a Lloyd's épületében. Harmadik emelet, ha jól emlékszem. Hetente három–négy üzletet köt, úgyhogy nem gebed bele a munkába.

– Vagyis egy elkényeztetett kölyök, aki egy kis izgalmat szeretne az életében? – következtetett Dominic.

– Úgy van.– Még lehet benne része – mondta kifejezéstelen arccal Brian. Szívesen a szeme közé

nézett volna annak a vadállatnak, aki David Prentiss halálát finanszírozta. Egy Beretta csöve mögül…

Jacknek az volt az érzése, hogy Miss Rosalie Parker már nem sokáig fog Louis Vuitton táskákat ajándékba kapni. De ha van olyan okos, mint amilyennek a brit titkosszolgálat és a különleges szolgálat tartja, akkor minden bizonnyal számolt ezzel az eshetőséggel is, és bőséges tartalékokat halmozott fel magának – na nem táskákból, hanem anyagiakból.

– Hogy van az apád? – érdeklődött Dominic.– A visszaemlékezéseit írja. Csak azt nem tudom, mit fog megírni benne, amikor az élete

tele van olyan ügyekkel, amikről még anya sem tudhatott. Még azokról sem beszélhet, amiket a firkászok kiszagoltak.

– Mint például az a KGB–igazgató esete? Az érdekes sztori lehetett. A fickó még a tévében is megszólalt. Nagyon pipa lehet az apádra, amiért nem hagyta neki, hogy átvegye az irányítást a Szovjetunió felett. Talán azt képzelte, hogy ő megmenthette volna a széteséstől.

– Ki tudja? Apának rengeteg titka van, akárcsak jó néhány másik figurának az ügynökségnél. Különösen Clarknak. Ijesztő alak, de apával nagyon jól kijönnek. Azt hiszem, most Angliában él, és azt az új titkos terrorelhárító osztagot vezeti, amelyet a sajtó csak „fekete csoport”–ként emleget.

– Annyira azért nem titkosak – mondta Brian. – Kint van a bázisuk a walesi Herefordban. A Force Recon vezetői már jártak odaát közös kiképzésen. Ismerek is két fickót, akik jártak náluk. Komoly csapat, akárcsak a SAS.

– Mennyire voltál benne, Aldo? – kérdezte a fivére.– A különleges alakulatoknál szolgálók meglehetősen szoros közösséget alkotnak, bratyó.

Közösen gyakorlatozunk, megosztjuk egymással az új cuccokat, és ha leülünk sörözni, megosztjuk egymással a történeteinket is. Mindenki más szemszögből látja a dolgokat, és néha előfordul, hogy a másik jobban közelít meg egy problémát, mint te. A Szivárvány kommandó, vagyis a „fekete csoport”, ahogyan a firkászok hívják őket, egészen ügyes csapat, de tény, hogy tőlünk is sokat tanultak az évek során. A helyzet az, hogy nagyon nyitottak az új dolgok iránt. A főnökük, Clark állítólag nagyon jó fej.

– Az is. Ismerem őt. Apa szerint ő a csúcs a szakmában. – Jack rövid szünetet tartott. – Hendley is jól ismeri, nem értem, miért nincs itt. Már az első napon rákérdeztem, és azt a választ kaptam, hogy azért, mert túl öreg.

– Tényleg olyan nagy spíler volt?– Kérdeztem róla apát, és azt mondta, hogy erre nem válaszolhat, ami nála azt jelenti, hogy

igen. Vicces, de egyáltalán nem tud hazudni.

159

– Gondolom, ezért imádott annyira elnök lenni.– Ja, szerintem is ez volt a legfőbb oka annak, hogy átadta a stafétabotot. Úgy gondolta,

hogy Robby bácsi ügyesebben fogja csinálni.– Míg az a rohadék meg nem ölte – morogta Dominic. A tettes, bizonyos Duane Farmer

ebben a pillanatban is a halálsoron ült Mississippiben. – „Az utolsó klántag”, így nevezték az újságok, és valóban az volt, egy hatvanöt éves bigott, aki képtelen volt elfogadni egy feketét az elnökének, és a nagyapja első világháborús revolverével oldotta meg a kérdést.

– Igen, az egy nagyon szomorú ügy volt – értett egyet Jack. –Tudjátok, ha ő nem lett volna, akkor én nem születek meg. Valóságos családi legenda ez, amit mindenki másképpen mesél, de nekem Robby bácsi verziója tetszett a legjobban. Imádott mesélni. Apával nagyon közel álltak egymáshoz. Miután Robby meghalt, a politikai színtér hiénái kapkodtak fűhöz–fához, és voltak, akik azt akarták, hogy apa vegye vissza a gyeplőt, de nem akarta. Így lett Kealtyből elnök. Apa ki nem állhatja. Ez a másik, amit képtelen volt mégtanulni: azt, hogy hogyan lehetsz csupa fogsor azokkal szemben, akiket szívből utálsz. Nem is szeretett a Fehér Házban lakni, az biztos.

Azért jó elnök volt, gondolta Dominic.– Anya se bánta, hogy ott kellett hagyni – folytatta Jack. – A „First Lady”–ség tönkretette

az orvosi karrierjét, és Kyle–nak meg Katie–nek se tett jót. Csak egyszer láttam kijönni a sodrából, apánál ez gyakrabban előfordult, amikor valaki arra kérte, hogy válassza a hivatali kötelességet, ahelyett hogy elmenne Kyle óvodai ünnepségére. Végül a dajkák megoldották a helyzetet, de a firkászok szimatot fogtak, és jól lehordták mindennek, mondván, hogy egy amerikai anya így nem viselkedhet. Lefogadom, hogy ha valakinek sikerült volna lencsevégre kapnia apát pisilés közben, addig–addig elemezgették volna a képet, míg valaki ki nem sütötte volna, hogy még azt sem tudja rendesen végrehajtani.

– Ezért vannak a kritikusok: hogy megmondják neked, mennyivel okosabbak, mint az, akit kritizálnak.

– Az Irodánál ügyvédnek hívják őket, vagy Szakmai Felelősségi Irodának – tájékoztatta Dominic az asztaltársaságot. – Mielőtt belépnének, sebészetileg eltávolítják a humorérzéküket.

– A tengerészgyalogságnak is vannak riporterei, és el ne higgyétek, hogy van köztük olyan, aki végigcsinált egy rendes kiképzést.

– A főfelügyelet emberei legalább elvégezték az alapkiképző iskolát.– Akkor nekünk minden okunk megvan az ünneplésre – emelte fel a poharát Dominic. –

Minket aztán senki nem fog kritizálni!– És ússza meg élve – tette hozzá kuncogva Jack. Csak azt tudnám, mi lesz velem, ha apa

megtudja, hogy beléptem!

160

16. fejezet…VÁGTÁZÓ LOVAK…

Vasárnaponként a Campuson is szünetelt a munka, ilyenkor csak a biztonsági őröknek kellett szolgálatot teljesíteniük, de ez a hétvége más volt, mint a többi: történetük első fekete akciósorozatát kellett megtervezniük. A Campus alig tizenkilenc hónapja működött, és ezalatt idejük nagy részét azzal töltötték, hogy megteremtették a legendájukat, mint kereskedő és arbitrázscég. Sziszifuszi munkának tűnt, de utólag mégis azt állapíthatták meg, hogy gyorsan és sikeresen hajtották végre ezt a feladatot. Az igazi eredményeikkel nem dicsekedhettek el a világnak – főként a bennfentes ügyekből származó bevételekkel nem –, ráadásul a Campus önellátó volt, ami azt jelentette, hogy legális jövedelmet is termelniük kellett. A második világháborúban Amerika ügyvédekkel, Nagy–Britannia pedig bankárokkal töltötte fel a fekete műveletekért felelős létesítményeit. Mindkét szakma képviselői beváltak, mert remekül értettek ahhoz, hogyan kell átverni az embereket… és mint kiderült, ahhoz is, hogyan kell eltenni őket láb alól. Azzal lehetett kapcsolatos, gondolta Hendley a kávéja fölött, ahogyan a világra tekintettek.

A többiekre nézett: Jerry Roundsra, a Stratégiai Tervezés vezetőjére, és Sam Grangerre, a műveleti főnökre, akik már a kezdetek kezdetén a társai voltak; és Rick Bellre, aki vezetőelemzőként azzal töltötte a napjait, hogy hasznos adatokat próbált kinyerni az NSA–től és a CIA–tól rájuk zúduló adatfolyamból – persze nem egyedül, hanem harmincötezer másik elemző segítségével, akik Langleyben, Fort Meade–ben és más ilyen helyeken dolgoztak. Mint minden vezetőelemző, Rick is szerette látni, hogy mihez kezdenek az eredményeivel, és erre itt lehetősége is adódott, mert a Campus túl kicsi volt ahhoz, hogy elnyelje a saját bürokráciája. Egyikük sem szerette volna, ha ez bekövetkezik, ezért gondoskodtak róla, hogy ne épülhessen birodalom a Campus alapjain.

Legjobb tudomásuk szerint az övék volt az egyetlen ilyen intézmény az egész világon, amit ráadásul úgy hoztak létre, hogy végszükség esetén két–három hónap alatt tökéletesen eltüntethették volna minden nyomát. Mivel a Hendley és Társainak nem volt szüksége külső befektetőkre, nem kellett reklámozniuk magukat; igaz, a szakmára ez egyébként sem volt jellemző. Nem volt nehéz elbújni azok közt, akik maguk sem keresték a nyilvánosságot. Általában egymást is békén hagyták, s ha mégsem, ahhoz valakinek nagyon alá kellett tennie a másiknak. A Campus azonban került minden konfliktust. Legalábbis a pénzügyeket illetően.

– Nos? – szólalt meg Hendley. – Készen állunk?– Igen – felelte Granger helyett Rounds. Sam bólintott, és elmosolyodott.– Készen állunk – közölte hivatalosan. – A két új emberünk bebizonyította alkalmasságát,

mégpedig nem is akárhogyan.– A Ryan fiú pedig azonosította az első célpontot, Szalit. A pénteki események hatalmas

üzenetforgalmat keltettek. Rengetegen ünnepeltek, de van köztük négy, aki nem csak szimpátiából. Hogyan akartok elbánni velük, Sam?

– Tűzzel fogjuk felderíteni őket. Hidegre teszünk vagy kettőt, aztán várni fogjuk, hogyan reagálnak, és ha történik valami, aszerint folytatjuk. Egyetértek benne, hogy Mr. Szali ígéretes első célpont. A kérdés az, hogy nyíltan csináljuk vagy legyünk trükkösek.

– Pontosabban? – kérdezte Hendley.– Nos, ha holtan találják az utcán, az egy dolog, de ha eltűnik az apja pénzével, és

hátrahagy egy üzenetet, hogy elege van az egészből, az már valami – magyarázta Sam.– Raboljuk el? Az elég veszélyes. – A londoni Metropolitan Police az emberrablási ügyek

közel kilencvenkilenc százalékát felderítette. Kockázatos lett volna mindjárt első lépésként azzal a sovány egy százalékkal kacérkodni.

161

– Felbérelhetünk egy színészt. Elrepül New Yorkba a Kennedyre, aztán szépen felszívódik. A holttesttől megszabadulunk, a pénzt pedig megtartjuk. Mekkora összeghez is van közvetlen hozzáférése, Rick?

– Közvetlen? Több mint háromszázmillióhoz!– Jól mutatna a széfünkben – hümmögött Sam. – És az apjának sem lenne elviselhetetlen

érvágás, nemde?– Az apjának legalább hárommilliárdja van – felelte Bell. – Nem mondom, hogy nem

hiányozna neki, de ennyitől még nem jutna koldusbotra. És ismerve a fiáról alkotott véleményét, akár még hihető is lenne számára – feltételezte.

– Én nem javaslom ezt a megoldást, de ez is egy lehetőség – összegezte Granger.Természetesen már korábban is szóba került: túl kézenfekvő volt ahhoz, hogy ne vegyék

számításba, és az a háromszázmillió dollár tényleg jól mutatott volna a Campus számláján, mondjuk a Bahamákon vagy Liechtensteinben. Pénzt bárhol elrejthettél, ahol voltak telefonvonalak. Végtére is csak elektronokról volt szó, nem aranyrudakról.

Hendleyt ennek ellenére meglepte, hogy Sam már az elején felvetette a kérdést. A kollégáit akarta volna tesztelni? Az tény volt, hogy egyikük sem sajnálta Szalit, de kivégezni és meglopni mégsem volt ugyanaz. Az ember lelkiismerete nagyon furcsán működik, állapította meg Gerry.

– Egyelőre tegyük ezt félre. Nehéz lesz feltűnés nélkül végezni vele?– Azzal, amit Rick Pasternak adott nekünk? Gyerekjáték lesz, hacsak az embereink el nem

tolják, de még akkor sem fog többnek látszani egy hétköznapi rablótámadásnál – mondta Granger.

– És ha valamelyikük elejti a tollat? – aggódott Rounds.– Akkor egy tollat ejt el. Írni is lehet vele, senki nem fog rájönni, hogy nem rendes tollról

van szó – felelte magabiztosan Granger. A zsebébe nyúlt, és körbeadott egy mintapéldányt. – Nincs megtöltve – biztosította őket.

A gyilkos írószer olyan volt, mint bármelyik méregdrága golyóstoll: aranyozott, obszidiánbetéttel az akasztóján. Ha ez utóbbit benyomtad, és a toll alsó végét elfordítottad, akkor a betét helyén egy injekciós tű tűnt elő. Ahogy a toll körbejárta a tárgyalóasztalt, a vezetők kipróbálták a betét–tű váltást, és megdöfködték vele a levegőt.

– Jó lenne legalább egyszer kipróbálni szárazon is – jegyezte meg Rounds.– Van önként jelentkező az áldozat szerepére? – kérdezte fennhangon Granger. Senki sem

jelentkezett. A teremben uralkodó hangulat nem lepte meg. A józanság ideje volt ez, azé a fajtáé, ami akkor fog el, amikor aláírod az életbiztosítási szerződésedet. Tudod, hogy olyan terméket vettél, aminek csak akkor fogja valaki hasznát venni, ha te már meghaltál, és ez legfeljebb torokszorító bohóckodásra sarkall, de jókedvre biztosan nem derít.

– Mindkettőt Londonba küldjük? – kérdezte Hendley.– Igen. – Granger eltette a tollat. – Ők fogják felderíteni és azonosítani is a fickót. Aztán,

ha úgy látják, hogy eljött a pillanat, lecsapnak.– És várni fogják a hatást? – kérdezte Rounds.– Úgy van. Utána pedig repülnek a következő célponthoz. Az egész művelet nem tarthat

tovább egy hétnél. Utána hazahozzuk őket, és várni fogjuk a fejleményeket. Ha bárki is hozzányúl a számlájához, azt tudni fogjuk, nem igaz?

– De – erősítette meg Bell. – Ahogyan azt is, ha valaki lenyúl belőle, vagy hogy hová ment a pénz.

– Kitűnő – mondta elégedetten Granger. Végtére is ezt jelentette a „felderítés tűzzel”.

Mindkét Caruso biztos volt benne, hogy nem lesznek itt sokáig. Két szomszédos szobát kaptak a helyi Holiday Innben, de ezen a vasárnapi délutánon az egyikben tartózkodtak egy

162

vendég társaságában.– Az édesanyátok hogy van? – kérdezte Jack.– Remekül elvan a helyi sulikkal. Tudod, az egyháziakkal. Ahogy mondani szoktuk, tanít

is meg nem is. Apa egy új projekten dolgozik, a jelek szerint a Boeing szuperszonikus utasszállítót akar kihozni. Apa szerint soha nem készül el, hacsak Washington meg nem dobja őket egy rakás pénzzel, amire viszont van némi esély, mert most, hogy a Concorde visszavonul, kelleni fog valami a helyére. Persze közben az Airbus sem tétlenkedik, és lehet, hogy a franciáknak nem kell annyit imádkozniuk a támogatásért, mint apáéknak.

– Milyen volt a Hadtestnél? – fordul Jack Brian felé.– Milyen lehetett volna, uncsitesó? Egyik háborút befejeztük és készültünk a következőre.– Apa nagyon aggódott érted, amikor Afganisztánba mentél.– Izgis volt, az biztos. Az ottaniak nagyon kemények, és nem hülyék, viszont nincsenek

rendesen kiképezve. Ennek köszönhető, hogy amikor összeugrottunk, nem mi voltunk azok, akik seggre ültek. Ha láttuk, hogy valami nem stimmel, akkor behívtuk a légierőt, és ők gondoskodtak a dolgokról.

– Hány embert…– Hányat lőttünk ki? Jó néhányat, de nem eleget. A zöldsapkások mentek be elsőnek, így

az afgánok hamar megtanulták, hogy szemtől szembe nem sok esélyük van. Az idő nagy részét felderítéssel és nyomkereséssel töltöttük. Agarat játszottunk a légierőnek. Volt velünk egy CIA–s fickó is, meg egy híradós–hírszerző különítmény. A rosszfiúk egy kicsit túl sokat rádióztak. Ha sikerült bemérni őket, szóltunk a légierőnek, és néztük, hogyan szedik ízekre őket. Félelmetes látvány volt.

– Azt elhiszem. – Jack kinyitott egy doboz sört.– Szóval azt mondod, hogy ez a Szali nevű fickó, aki azt a Rosalie Parker nevű kurvát

döngeti, odáig volt a boldogságtól, amikor tudomást szerzett a támadások sikeréről? – Mint minden zsarunak, Dominicnak is kiváló volt a névmemóriája.

– Aha – bólintott Jack. – Imádta.– Na és kivel osztotta meg az örömét?– Olyan cimborákkal, akikkel máskor is szokott levelezni. A britek lehallgatják a

telefonjait, és az e–mailjeit is… De az e–mailekről nem beszélhetek. Az európai telefonhálózat távolról sem olyan biztonságos, mint azt egyesek képzelik. Úgy értem, odaát a zsaruk sokkal könnyebben megtehetnek olyan dolgokat, mint nálunk. A briteknél az IRA miatt, a többieknél nem tudom, miért, de azt hallottam, hogy a többiek még szabadabban kezelik ezt a kérdést.

– Így igaz – értett egyet Dominic. – Az akadémián volt néhány európai zsaru is a nemzeti akadémiai programban. Ez egyfajta doktori a zsaruknak. Néhány pohár után érdekes dolgokat meséltek. Szali tehát örült annak, amit azok a rohadékok műveltek?

– Jobban, mintha a csapata nyerte volna meg a Super Bowlt.– És ő pénzelte őket? – kérdezte Brian.– Igen.– Érdekes. – Ez volt minden, amit Brian mondhatott.

Szívesen maradt volna még egy éjszakát, de tennivalója volt reggel, így hát visszahajtott Londonba fekete színű Aston Martin Vanquish autóján. Az egyedi készítésű 460 lóerős motor óránként száznyolcvan mérföldes sebességgel repítette kelet felé az M4–esen. Az autó, a maga módján, több izgalmat nyújtott gazdája számára, mint a szex. Milyen kár, gondolta Szali, hogy Rosalie nincs itt. Persze a mellette ülő Mandy is egészen jól funkcionált ágymelegítőként, még ha kissé túl sovány is volt az ízlésének. Nem ártott volna, ha felszedett volna magára egy kicsit, de sajnos, az európai divat mást kívánt. Azok az őrültek, akik

163

meghatározták a nők testét alakító igényeket, nagy valószínűséggel pederaszták voltak – különben miért akarták volna, hogy a nők úgy nézzenek ki, mintha női ruhát viselő fiatal fiúk lennének? Őrület, állapította meg magában Szali. Tiszta őrület.

Mandy azonban élvezte a száguldást, sokkal jobban élvezte, mint Rosalie. Utóbbi sajnos félt a sebességtől, nem bízott annyira az autóvezetői képességeiben, mint kellett volna. Szali elhatározta, hogy valamikor hazarepíti az autóját, és kipróbálja a királyság szép lapos, hosszú és egyenes útjain. A kereskedő szerint akár óránként háromszáz kilométert is ki lehetett hajtani ebből a négykerekű rakétából. A bátyjának is volt otthon egy gyors autója, de az semmi se volt ehhez képest. Igaz, hogy az egyik unokatestvére Tornadókkal repült, de azok a Szaúdi Királyi Légierő tulajdonában voltak, az Aston Martin viszont a sajátja volt. Sajnálatos módon az európai rendőrök ébersége miatt nem lehetett rendesen odataposni a gázra – már csak egy büntetőcédula hiányzott, hogy elveszítse a jogosítványát –, otthon viszont nem kellett ilyen dolgoktól tartania. És ha már látta, mire képes az autó, visszahozza ide, hogy újabb nőket szedjen fel vele, mert arra legalább olyan jó, mint repeszteni vele. Mandyt mindenesetre rendesen feltüzelte a járgány. Meg is érdemel érte egy új Vuitton táskát, állapította meg magában Szali. A nőkkel nem árt bőkezűnek lenni, és hadd tanulja csak meg Rosalie, hogy van konkurenciája.

Olyan sebesen, amennyire csak a forgalom és a rendőrség lehetővé tette, beszáguldott a városba, elhúzott a Harrods mellett, át az alagúton, maga mögött hagyta Wellington hercegének a házát, befordult előbb jobbra, a Curzon Streetre, majd balra a Berkeley térre, és már otthon is volt. Elég volt megvillogtatnia a fényszóróját, és a férfi, akit azért fizetett, hogy vigyázzon a parkolóhelyére, elvitte az autóját, ő pedig beállhatott a helyére, barna homokkőből épült, háromszintes háza elé. Európai gavallérhoz méltóan megkerülte az autót, kinyitotta az ajtót Mandynek, és felkísérte a lépcső tetejére, hogy mosolyogva kitárja előtte a vaskos tölgyfa ajtót. Végtére is a lány egy ennél kecsesebb kaput készült kitárni számára perceken belül.

– A pöcs visszatért – állapította meg Ernest, és gondosan feljegyezte az időpontot a papírjára. A brit titkosszolgálat két tisztje egy British Telecom furgonban ült, mintegy ötven yardra a háztól. Két órája ücsörögtek itt a fiatal szaúdit várva…

– Tuti, hogy kellemesebb hétvégéje volt, mint nekünk. – Peter lenyomta a kapcsolókat, amelyek a György korabeli házban elrejtett poloskákat aktiválták. Három kamera is volt odabent, a szalagokat háromnaponta cserélte egy külön erre szakosodott csapat. –Nagyon virgonc a rohadék.

– Biztosan Viagrát használ – mondta irigykedve Ernest.– Ezt nevezem sportnak, Ernie! Igaz, hogy kétheti fizetésünkbe kerül, de kap érte a csaj

rendesen.Pontosan tudták, hogy Mandy Davis mennyit kér a szolgáltatásaiért, és férfiak lévén,

furdalta az oldalukat a kíváncsiság, hogy milyen különleges dolgokat tud, amivel kiérdemel ennyi pénzt. Ugyanakkor mélységesen megvetették a nőt; még csak nem is szánták azért, hogy ilyen alantas módon igyekszik fenntartani magát. Hétszázötven font egy esti látogatásért és kétezer egy egész éjszakáért. Azt már meg sem kérdezték, hogy mennyibe kerülhet egy kerek hétvége.

Mindketten feltették a fejhallgatót, és a csatornákat váltogatva követni igyekeztek a célszemélyek mozgását a házban.

– Türelmetlen a rohadék – jegyezte meg Ernest. – Szerinted egész éjszakára marad a spiné?– Nem hiszem, Ernie, sőt remélem, hogy ez a sivatagi néger elzavarja, és rátapad a

telefonra. Hátha mond végre valami hasznosat.– Az jó lenne – bólintott Ernest. Mindketten csinosabbnak tartották Mandyt a másiknál,

Rosalie–nál. Egy miniszter ágyában sokkal jobban el tudták volna képzelni, mint egy ilyen nyikhajéban.

164

Peter sejtése beigazolódott. Mandy Davis 22.23–kor elhagyta a házat. Az ajtóban megállt egy utolsó csókra, bűbájosan és ártatlanul elmosolyodott, aztán lesétált a Berkeley Streeten a Piccadilly felé, de nem fodult le a Boots drogériánál, hogy metróra szálljon, hanem taxit fogott, és egyenesen a New Scotland Yardra vitette magát. Uda kanos fickó volt, és bőkezű is, de bármilyen illúziói voltak is kettejük kapcsolatáról, azokban Mandy nem osztozott vele.

A számjegyek megjelentek a LED kijelzőn, és elmentődtek, a dátummal és a pontos idővel együtt a laptopjaikba. Szali minden egyes telefonvonalát hívásazonosítókkal figyelték, melyek nemcsak a kimenő, de a bejövő hívásokat is regisztrálták, miközben három szalagos magnó minden egyes szót rögzített. A megfigyelt személy ezúttal egy tengerentúli számot hívott, egy mobiltelefonét.

– A cimboráját, Mohammedet hívja – állapította meg Péter. –Kíváncsi vagyok, miről fognak trécselni.

– Legalább tíz percet a hétvégi kalandjáról, gondolom.– Ja, szeret dicsekedni – értett egyet a kollégájával Péter.– Egy kicsit sovány, de nagyon gyakorlott kurva. Mint a hitetlen nők általában – állította

Szali. Mandy és Rosalie őszintén kedvelték őt. Az ilyesmit megérzi az ember.– Örülök neki, hogy jól szórakoztál, Uda – mondta türelmesen a Párizsból beszélő

Mohammed. – Most pedig térjünk rá az üzletre.– Ahogy akarod, barátom.– Az amerikai művelet sikeres volt.– Igen, láttam. Összesen hány áldozat volt?– Nyolcvanhárom halott és száznegyvenhárom sebesült. Több is lehetett volna, de az egyik

csapat hibát követett el. Ami azonban fontosabb ennél: a tévé egész nap a mi szent mártírjainkkal és az általuk okozott pusztítással foglalkozott.

– Ez igazán csodálatos. Nagy dicsőség Allah számára.– Valóban. Most pedig arra szeretnélek megkérni, hogy helyezz el némi pénzt a

számlámon.– Mennyit?– Százezer brit font elég lesz.– Reggel tízre a számlán lesz. – Ami azt illeti, egy–két órával hamarabb is ott lehetett

volna, de nem akart korán kelni. Mandy kifárasztotta. Az ágyában feküdt, francia bort kortyolgatott, cigarettázott, és fél szemmel a tévét bámulta. Az órás Sky News híreket várta. – Ez minden?

– Egyelőre igen.– Meglesz – ígérte Mohammednek.– Nagyszerű. Jó éjszakát, Uda.– Várj, lenne egy kérdésem.– Ne most. Nem biztonságos – figyelmeztette Mohammed. A mobiltelefon használatának

is megvoltak a maga veszélyei. Hallotta, hogy a vonal másik végén Uda lemondóan sóhajt egyet.

– Ahogy gondolod. Jó éjt – mondta, és letette a telefont.

– Az a kocsma Somersetben nagyon jó kis hely volt. A Kék Vaddisznó, ez volt a neve – jutott eszébe Mandynek. – A szakács is értette a dolgát. Uda pulykát evett és sört ivott péntek este. Tegnap a szállodával szemközti étteremben, az Orchard–ban vacsoráztunk. Uda Chateaubriand–t és nyelvhalat rendelt. Ma délután rövid időre kimentük vásárolni. Nem volt kedve sokáig kint lógni, inkább ágyban akart lenni. – A fiatal, és egészen szimpatikus

165

nyomozó, aki kihallgatta, meg egy másik rendőr szorgalmasan jegyzeteltek. Közben persze a magnó is ment. Mindketten igyekeztek olyan szenvtelen képet vágni, amennyire csak telt tőlük.

– Beszélt valamiről? A tévéhíradóról vagy az újságokban olvasható hírekről?– Megnézte a tévéhíradót, de egy szót sem szólt. Az a lövöldözés azzal a sok áldozattal

döbbenetes volt, de egy morgást leszámítva nem nyilvánított véleményt a látottakról. Lehet, hogy a világ legszívtelenebb embere, de hozzám mindig kedves szokott lenni. Még egyszer sem emelte fel a hangját – tette hozzá, és bizsergetően végigmérte őket kék szemével.

A két férfinak minden önuralmát be kellett vetnie, hogy zsaruként tudjon visszanézni rá. A lány igazi manökenalkat volt, bár öt láb magasságával túl alacsony lett volna a kifutóra. Volt benne valami különös báj is, ami végképp ellenállhatatlanná tehette volna, ha nem tudták volna róla, hogy a szíve jégből van. Szomorú tény volt, de végül is nem az ő dolguk volt.

– Beszélt valakivel telefonon? Mandy nemet intett a fejével.– Senkivel. Még a mobilját se hozta magával. Azt mondta, hogy csak az enyém lesz, és

senkivel nem kell osztoznom rajta ezen a hétvégén. Először mondott ilyet. Ettől eltekintve ugyanolyan volt, mint máskor. – Elhallgatott, aztán rövid tűnődés után folytatta: – Mostanában gyakrabban fürdik. Én zuhanyoztattam le mindkét nap, és még csak nem is panaszkodott. Igaz, ebben nekem is részem volt: én is vele zuhanyoztam. – Kacéran elmosolyodott. Ez gyakorlatilag véget is vetett a beszélgetésüknek.

– Köszönjük, Miss Davis. Sokat segített, mint mindig.– Csak tettem a dolgomat. Gondolják, hogy terrorista vagy ilyesmi?– Nem. Ha veszélyben lenne, akkor arról tájékoztattuk volna.Mandy belenyúlt Louis Vuitton táskájába, és egy öt hüvelyk pengehosszúságú kést vett ki

belőle. Törvénytelen volt egy ekkora kést magánál tartania, de a szakmájában szüksége volt egy megbízható barátra, és ezt a nyomozók is nagyon jól tudták. Abban is biztosak voltak, hogy ha kell, a lány használni is tudja.

– Tudok vigyázni magamra – biztosította őket Mandy –, de Uda nem olyan. Uda talpig úriember. Jó emberismerő vagyok, nekem elhihetik. Hacsak nem elsőrangú színész, akkor teljesen ártalmatlan. Ő pénzzel játszik, nem fegyverekkel.

A két zsaru hitt neki. Mandynek igaza volt: egy kurvának jól kellett ismernie a férfiakat. Ha nem tette, nem érte meg a húszéves kort.

Miután Mandy hazament egy másik taxival, a különleges ügyosztály két nyomozója jelentést írt a beszélgetésről, és átküldte e–mailben a Thames House–ba, ahol az anyag egy újabb bejegyzéssé vált a fiatal arabról vezetett titkosszolgálati aktában.

Brian és Dominic pontban 8.00–kor érkezett a Campusra. Vadonatúj belépőkártyájukkal gond nélkül feljutottak a legfelső emeletre, ahol leültek és kávét szürcsölgettek, míg egy félórával később Gerry Hendley fel nem tűnt. Mindketten vigyázzállásba pattantak, különösképpen Brian.

– Jó reggelt – üdvözölte őket a volt szenátor. – Azt hiszem, először is Sam Grangerrel kellene beszélniük. Rick Pasternak negyed tíz körül fog ideérni, Sam viszont bármikor megjöhet. Nekem előbb még meg kell néznem, mi a helyzet az íróasztalomon. Rendben?

– Igen, uram – biztosította Brian. Végtére is a kávé egészen élvezhető volt.Két perccel később Granger lépett ki a liftből.– Hello, fiúk. Kérem, kövessenek.Granger irodája nem volt olyan hatalmas, mint a Hendleyé, de szűknek se lehetett nevezni.

A férfi az íróasztala előtti két üres székre mutatott, és felakasztotta a kabátját.– Mikor vethetjük be magukat?

166

– A mai naphoz mit szól? – válaszolt kérdéssel Dominic.Granger mosolygott rajta, pedig a túlságosan lelkes emberek aggasztották. Másrészről,

három nappal ezelőtt… végül is így volt ez jól.– Van már terv? – akarta tudni Brian.– Van. A hétvégén ezen dolgoztunk. – Granger elmesélte nekik az alapkoncepciót, a

felderítést tűzzel.– Jól hangzik – állapította meg Brian. – Hol hajtsuk végre?– Valószínűnek tartom, hogy az utcán fog sor kerülni rá. Egyébként nem én mondom meg

maguknak, hogyan hajtsanak végre egy küldetést. Én csak azt mondom el, hogy mit szeretnék végeredménynek, a többi a maguk dolga. Ami az első célpontjukat illeti, pontos információkkal rendelkezünk mind a tartózkodási helyét, mind a szokásait illetően. Nem kell egyebet tenniük, mint azonosítani őt és eldönteni, hogyan végzik el a munkát.

A munkát, gondolta Dominic. Mintha egy Keresztapa film szereplője lett volna.– Ki ő és miért?– A neve Uda bin Szali. Huszonhat éves, Londonban lakik. Az ikrek egymásra néztek.– Gondolhattuk volna – mondta Dominic. – Jack mesélt róla. Ő az a tag, aki folyton

kurvázik?Granger kinyitotta a borítékot, amit útközben vett magához, és odaadta neki.– Fényképek Szaliról és a két barátnőjéről, illetve a londoni házáról.– Egy Aston Martin – jegyezte meg Dominic az egyik kép láttán. – Pöpec kerekek.– Az üzleti negyedben dolgozik, az irodája a Lloyd's épületében található. – Ez újabb

fotókat jelentett. – Egy kis bonyodalom: a brit titkosszolgálat, az MI5 rajta van, de a csapat zöldfülűekből áll, így komoly akadályt nem jelenthet. Azért ne feledkezzenek meg róla, amikor rajtaütnek.

– Jól sejtem, hogy nem fogunk fegyvert használni? – kérdezte Brian.– Valami jobbat kapnak. Zajtalan lesz, gyors és láthatatlan. Majd Rick Pasternak

megmutatja, ha ideért. Ebben a küldetésben nem lesznek tűzfegyverek. Az európai országokban nem szeretik őket, a puszta kezes közelharc pedig túl veszélyes. Úgy kell megtörténnie, hogy szívrohamnak tűnjék.

– Valamilyen mérget fogunk használni? – kapcsolt Dominic.– Ezt majd kérdezzék Ricktől.– Mivel fogjuk beadni a szert?– Egy ilyennel. – Granger kihúzta az íróasztal fiókját, és kivett belőle egy „biztonságos”

kék tollat. Odaadta a fivéreknek, és elmagyarázta, hogyan működik.– Bűbájos – mondta Brian. – Csak seggbe szúrom vele, és kész?– Pontosan. Hét milligrammot nyom be egy szukcinilkolinnak nevezett szerből. Nem sok,

de bőven elég lesz. Az alany összeesik, és néhány perc múlva agyhalott lesz, tíz perc múlva pedig leáll minden szerv működése.

– És ha orvosi segítséget kap? Ha épp ott van egy mentőautó az utca túloldalán?– Rick szerint akkor sincs esélye.– Akkor ezt megszívtad, seggfej – mondta Brian a fényképnek.

– Látom, a barátunknak kellemes hétvégéje volt – mondta Jack a számítógépnek. A napi jelentésben benne volt Miss Mandy Davis fényképe és a Metropolitan Police különleges ügyosztályának adott jelentése is. – Jól néz ki a kicsike.

– Annyi pénzért nézhet is – jegyezte meg a munkaállomása mellől Wills.– Mennyi ideje van még Szalinak? – kérdezte tőle Jack.– Fogalmam sincs, és nem is akarom tudni.

167

– Csak azért, Tony, mert szerintem a két végrehajtó az unokatestvérem.– Nem tudom, Jack, de azt igen, hogy minél kevesebbet tudunk, annál jobb. Téma lezárva

– tette hozzá Wills.– Valahogy nem tudom sajnálni – folytatta Jack, mintha meg sem hallotta volna. – Vannak

határok, amiket jobb, ha nem lép át az ember.– Igen, Jack, vannak ilyen határok, és jobban jár, ha messzire elkerüli őket.Ifjabb Jack Ryan elgondolkodott ezen. Képes lett volna vállalni ugyanazt, mint Brian és

Dominic? Embert ölni? Valószínűleg nem, de azt nem tagadhatta, hogy vannak olyan emberek, akik megérdemlik a halált, és Uda bin Szali ezek közé tartozik. Ha az unokafivéreinek sikerül megszabadítaniuk tőle a világot, azzal nagy szívességet tesznek a hazának – és az Úrnak, mert arra nevelték, hogy a kettőt nem lehet elválasztani egymástól.

– Tényleg ennyire gyors? – csodálkozott Dominic.– Tényleg – bólintott Pasternak.– És tényleg megbízható? – Ez Brian volt.– Öt milligramm is elég lenne, de ez a toll hetet adagol be. Ha valaki ezt túléli, az csoda.

Sajnos, igen kellemetlen halála lesz az illetőnek, de ezen nem tudok változtatni. A botulizmus toxinja, amely egy gyorsan ható idegméreg, jóval kíméletesebb lenne, de nyomot hagy a vérben, és a labor kimutathatja. A szukcinilkolin viszont hamar lebomlik, a kimutatása újabb csodát igényelne. Hacsak a patológus nem tudja, hogy mit keressen, de ennek valószínűtlenül kicsi az esélye.

– Megkérdezhetem még egyszer, hogy mennyire gyors?– Húsz–harminc másodperccel a beadása után, attól függően, hogy a szúrás helye milyen

távolságra van valamelyik nagyobb véredénytől, a szer teljes paralízist fog okozni. Az áldozat még pislogni se lesz képes. Mivel a rekeszizma is megbénul, a légzése is le fog állni. A szíve továbbra is verni fog, de mert ez a szerv használja a legtöbb vért, másodpercek alatt ischaemiás lesz, azaz oxigén hiányában elkezd elhalni. Ez iszonyatos fájdalommal jár. A szív még verni fog egy darabig, de ez már csak arra lesz jó, hogy elnyújtsa a kínt. Az agyhalál három–hat percen belül fog beállni. Addig az áldozat hallani fog, de látni nem.

– Miért nem? – érdeklődött Brian.– A szemhéj nagy valószínűséggel le fog csukódni. Ugyebár teljes paralízisről beszélünk.

Ott fog tehát feküdni, iszonyatos kínok között, mozgásképtelenül, és a szíve pumpálni fogja az oxigénhiányos vért, míg az agysejtjei el nem halnak az anoxiától. Ezután elméletileg a test még életben maradhat egy ideig – az izomsejtek bírják a legtovább vér nélkül –, de az agya menthetetlen lesz. Oké, nem olyan biztos, mint egy golyó a fejbe, de csendes, és gyakorlatilag nem hagy nyomot. Amikor a szívizom sejtjei elhalnak, olyan enzimeket termelnek, amelyeket egy–egy szívrohamot követően szoktak kimutatni. Szóval, bárki legyen is a patológus, akinek a kése alá kerül a test, azt fogja gondolni, hogy vagy szívroham, vagy „idegroham” vitte el. Utóbbit agydaganat okozhatja, ezért valószínűleg szét fogja trancsírozni az agyát, hogy megtalálja, de amint megjön az enzimteszt eredménye, világossá fog válni számára, hogy szívroham volt, és ezzel az ügy le lesz zárva. A vérvizsgálat nem fogja kimutatni a szukcinilkolint, mert annak lebomlása már a halál beálltát követően elkezdődik. A koleszterin– és egyéb vizsgálatokat ugyan valószínűleg nem fogják megmagyarázni a szívrohamot, de ez egyáltalán nem ritka. A lényeg az, hogy senki sem fog gyilkosságra gyanakodni.

– Te jó ég – motyogta Dominic. – Hogy került ebbe a szakmába, doki?– Az öcsém Cantor Fitzgerald alelnöke volt.– Tehát legyünk óvatosak ezekkel a tollakkal – összegezte Brian. A doki válasza szűkszavú

volt, de mindent elmondott.

168

– A helyükben az lennék – bólintott Pasternak.

169

17. fejezet…A KIS VÖRÖS RÓKA ÉS HAJTÓK…

A Dulles nemzetközi reptérről indultak egy British Airways járattal, konkrétan egy 747–essel, melynek vezérsíkjait az, apjuk tervezte huszonhét évvel korábban. Dominic akkor még pelenkás volt, de ettől még egyáltalán nem volt olyan nagyon régen – és mégis hányat fordult azóta a világ!

Mindkettőjüknek vadonatúj útlevele volt, a saját nevén. Minden más irat a laptopjukon volt, titkosítva, akárcsak a modem és a kommunikációs szoftverek. Az öltözéküket úgy választották meg, hogy ne tűnjenek ki vele az első osztály többi utasa közül, és úgy is viselkedtek: engedelmesen szürcsölgették a légikisasszonyok által felszolgált fehérbort, rágcsálták a rágcsálnivalót, és filmet néztek: Brian a Függetlenség napját, Dominic a Mátrixot. Mindketten már gyerekkoruk óta imádták a sci–fit. Az aranytollak a zakójuk zsebében lapultak, a tartalék patronok pedig a borotválkozókészlet dobozában, valahol alattuk, a poggyásztérben. Még hat órájuk volt a Heathrow–ig, ezért bíztak benne, hogy aludni is lesz idejük.

– Nem gondoltad meg magad, Enzo? – kérdezte Brian.– Nem – felelte Dominic. – Csak sikerüljön. – Az angliai börtöncellák nem voltak rákötve

a víz– és csatornahálózatra, és bár egy tengerészgyalogos–tiszt számára is megalázó lett volna odakerülni, sokkal inkább az lett volna egy FBI–ügynöknek.

– Reménykedjünk benne, bratyó. Jó éjt.– Vettem, kompótfej25. – Azzal mindketten hátradöntötték az ülést, és várták, hogy az

Atlanti–óceán háromezer mérföldje elfogyjon alóluk.

Jack Junior tudta, hogy az unokafivérei a tengerentúlra repültek, és bár nem tájékoztatták az utazásuk okáról, nem kellett hozzá varázsgömb, hogy sejtse, Uda bin Szali nem fogja megérni a hétvégét. Kíváncsi volt, mit fognak szólni hozzá a britek. Ha valaki nagyon nem tetszett a Downing Street 10.–nek, akkor szóltak a Special Air Service–nek, és a dolog el volt intézve. A rendőrség tudta, hogy nem kell nagyon mélyre ásnia az ügyben – kihallgattak néhány embert a forma kedvéért, aztán ment az ügy aktája a „megoldatlan ügyek” süllyesztőjébe.

Dominic és Brian azonban nem a SAS tagjai voltak, hanem amerikai állampolgárok, és Jack biztos volt benne, hogy őfelsége kormánya nagyon nem fogja díjazni a ténykedésüket. Olyan ez, mintha odaszemetelnél valaki udvarára. Ami pedig a jogi vonatkozásait illeti, fűzte tovább a gondolatot, előre megfontolt gyilkosságnak fog számítani, amiért egyetlen országban sem jár vállveregetés. Csak remélni tudta, hogy a fiúk óvatosak lesznek. Ha nem, még az apja se segíthet rajtuk.

– Uda, te vadállat! – nyögött fel Rosalie Parker, miután a férfi lefordult róla. Lopva az órára nézett. Későre járt, és neki másnap találkozója volt egy dubai olajcég vezetőjével. Öreg fickó volt, de bőkezű és irtó aranyos. Igaz, egyszer azt mondta neki, hogy a kedvenc lányára emlékezteti, de hát senki sem lehet tökéletes.

– Maradj itt éjszakára – kérte Uda.– Nem lehet, szerelmem. Holnap anyámmal ebédelek, aztán elviszem vásárolni a

Harrodsba. Te jó ég, már ilyen késő van? – játszotta meg az izgatottat, és ülő helyzetbe

25 A szleng az amerikai tengerészgyalogosokat „jarhead”–nek hívja, valószínűleg a sapkájuk miatt. (A ford.)

170

pattant.– Maradj. – Uda megragadta a vállát, és visszahúzta az ágyba.– Te gonosz kis ördög! – kuncogott a lány.– Sátánnak hívják – javította ki Uda –, és nem családtag.– Az lehet, de az ágyban még ő se tudna túltenni rajtad. – Ami nem volt baj, de attól még

mennie kellett. Felkelt, és összeszedte a ruháit a padlóról. Uda szerette szétdobálni őket.– Rosalie, szerelmem, te vagy az egyetlenem – hízelgett neki Uda.Persze mindketten tudták, hogy hazugság: Mandyt éppen Rosalie mutatta be neki.– Tényleg?– Ó, Mandyre gondolsz? Túl sovány. Alig eszik. Az árnyékod se lehetne, én hercegnőm.– Olyan kedves vagy. – Lehajolt, megcsókolta a férfit, aztán felvette a melltartóját. – Uda,

te vagy a legjobb. A legeslegjobb. – A férfiak egóját simogatni kellett, és Udának hatalmas egója volt.

– Csak azért mondod, hogy jobb kedvre deríts – vádolta Szali.– Szerinted csak megjátszom magam? Majd kiugrott a szemem, Uda. De most mennem

kell, szerelmem.– Ahogy gondolod. – Szali ásított egyet. Holnap venni fog neki egy pár cipőt, határozta el.

Az irodájától nem messze nyílt egy új Jimmy Choo üzlet, ahová mindenképpen be akart nézni, és tudta, hogy a lány lába pontosan hatos. Egy tökéletes hatos.

Rosalie beviharzott a fürdőszobába, hogy megnézze magát a tükörben. A haja borzalmas állapotban volt: Uda teljesen szétcincálta, mintha így akarta volna megjelölni, hogy az övé. Egy hajkefével sikerült közel szalonképes állapotba hoznia.

– Mennem kell, szerelmem. – Lehajolt, megint megcsókolta Udát. – Maradj csak, tudom, hol találok ki. – Egy utolsó csók, hosszú és csábító… a következő alkalomra. Uda állandó kuncsaft volt, és ő ragaszkodott hozzá, mert… érdemes volt. Mandy, a barátnője is értette a dolgát, de ezek a füstös képűek sokkal jobban szerették azokat a lányokat, akiken volt mit fogni. Legalább nem kellett éheznie, mint azoknak a csontkollekcióknak, akik a kifutón nyargaltak előre–hátra. Mandynek több európai és amerikai kuncsaftja volt, ezért szinte sohasem ehetett rendesen.

Kint leintett egy taxit.– Hová, kedves? – kérdezte tőle a sofőr.– Vigyen az Új Scotland Yardra, kérem.

Repülőn ébredni nem egy kellemes élmény, még akkor sem, ha az ember viszonylag kényelmesen aludt. A rolókat feltekerték az ablakokról, a kabin lámpái is kigyúltak, és a fejhallgatók duruzsolni kezdték a híreket, amelyek lehettek újak, de lehettek régiek is – mivel brit adás volt, ezt egyelőre nem tudták megállapítani. Aztán jött a reggeli – tele zsírral –, és vele a kávé, igazi Starbucks közepes hozzáértéssel elkészítve. A tőle jobbra eső ablakon Brian Anglia zöldjét láthatta a háborgó óceán palaszürkéje helyett. Húsz perccel később már a Heathrow terminálja felé gurultak. A vámvizsgálat udvarias formalitás volt – a britek sokkal jobban csinálják, mint az amerikaiak, állapította meg Brian. Nem telt bele sok, és már kint álltak a taxiállomás előtt a poggyászaikkal.

– Hová, uraim?– Mayfair Hotel, Stratton Street.Az út – a kezdődő reggeli csúcsforgalomban – mintegy fél órát tartott. Dominic már járt

Angliában, Briannek viszont ez volt az első alkalom, de mindketten egyformán élvezték a város látványát. Olyan volt, mint otthon, csak az emberek az út rossz oldalán közlekedtek. Az autóvezetők mintha türelmesebbek lettek volna, mint amerikai sorstársaik, de az ilyesmit nem könnyű tárgyilagosan megítélni. Ettől eltekintve a csúcsforgalom nem sokban különbözött

171

attól, amit mondjuk Seattle–ben tapasztalhatott az ember.Elhaladtak a Green Park mellett – amely nevéhez méltóan gyönyörűségesen zöld volt –,

aztán a taxi balra kanyarodott, ment még kétsaroknyit, és már ott is álltak a szálloda előtt. Az utca túloldalán, éppen velük szemközt egy Aston Martin szalon csillogott–villogott, olyan fénnyel, mint a New York–i Tiffany's gyémántokkal teli kirakata. Szemmel láthatóan nem akármilyen környék volt ez. Bár korábban már járt Londonban, Dominic még nem szállt meg itt. Az amerikai szállodák sokat tanulhattak volna az európaiaktól mind a szolgáltatások, mind a vendégekkel való szívélyes bánásmód tekintetében. Alig hat perccel később már összenyitható szobáikban voltak. Elsőként zuhanyozni vonultak el, bár akár úszhattak is volna egyet, amekkora kádakkal a fürdőszobákat felszerelték. Tisztára dörgölték magukat a fűtött törülközőtartó által melegen tartott törülközővel, aztán rövid megbeszélést tartottak, majd lementek az utcára. A Berkeley Square alig száz yardra volt innen, ezért úgy döntöttek, hogy előbb járnak egyet a parkban.

– Az MI5–nek állítólag van egy háza ott, a Curzon Streeten. A követség fent van a dombtetőn. Arra kell menni, ott balra, két sarokkal később jobbra, és megint balra, ki a Grosvenor Square–re. Ronda épület, de a miénk. A barátunk pedig ott lakik, a parkon túl, félsaroknyira a Westminster Banktól. Tudod, amelyiknek az a lovas cégére van.

– Nem egy olcsó környék – jegyezte meg Brian.– Azt elhiszem! Egy ház itt egy egész konténernyi pénzbe kerül. A legtöbbet felosztják

két–három lakásra, de a mi Uda barátunknak egy egész jutott. Hm… – morogta egy British Telecom furgon láttán, amely tőlük alig húsz yardra parkolt. – Lefogadom, hogy a kukkolócsapat lapul benne. Eléggé feltűnő. – Hogy valóban voltak–e benne, azt a sötétített üvegek miatt nem láthatták. Ez volt az egyetlen olcsóbb autó az utcában: ezen a környéken az „autó” a Jaguarnál kezdődött. A csúcs azonban egy fekete Vanquish volt, az utca túloldalán.

– Öcsém, ez aztán járgány! – mondta elismerően Brian. Az autó állt, de még így is úgy tűnt, mintha óránként száz mérfölddel repesztene.

– A bajnok akkor is a McLaren FI. Gyors, mint egy vadászgép. Sokmillió dollár egyetlen ülésért. De ez sem olcsó, amit most látsz. Kábé negyedmillió.

– Vazze… – motyogta Brian. – Olyan sok?– Egyedi darab, Aldo, olyan emberek kezéből, akik szabad idejükben a Sixtus–kápolnát

restaurálják. Bárcsak én is megengedhetnék magamnak egy ilyet. Olyan erő van benne, hogy egy Spitfire–t is elbírna.

– Gondolom, lehet repeszteni vele rendesen – jegyezte meg Brian.– Viccelsz? Ennyi pénzért? Még jó hogy! A francba… Ott van az emberünk.Egy fiatal férfi lépett ki a ház ajtaján háromrészes, Johnny Reb szürke öltönyben. Megállt a

lépcső tetején, és a karórájára nézett. Mintha ez lett volna a jel, abban a pillanatban egy fekete londoni taxi kanyarodott be az utcába. Megállt a ház előtt, a fiatal férfi pedig lesétált, és beült.

Öt láb tíz hüvelyk magas, nagyjából 150–160 font, állapította meg gépiesen Dominic. Fekete szakáll az álla szélén, mint a kalózoknak a filmekben. Csak a kard hiányzik az oldaláról…

– Fiatalabb, mint mi – mondta Dominic, miközben lassítás nélkül továbbmentek. Miután a taxi eltűnt, visszakanyarodtak, és valamivel távolabbról megint megnézték maguknak a kocsit, és a parkon át visszamentek a szállodába, hogy megreggelizzenek.

– Nem tetszik, hogy figyelik – dünnyögte Brian.– Nekem se, de nem tehetünk ellene. Kész szerencse, hogy nem lőfegyverrel kell csinálni.

Eléggé feltűnő lenne, így viszont nem lesz se zaj, se nyom.– Oké, akkor nézzük meg a belvárosban, de ha nem kínálkozik megfelelő alkalom, akkor

vonuljunk vissza, rendben?– Rendben – értett egyet Dominic. Óvatosnak kellett lenniük, de nem volt értelme sokáig

várni. A Berkeley Square–re csak azért sétáltak ki, hogy megnézzék maguknak a célpont

172

lakhelyét, és esetleg őt magát meg azokat, akik figyelik. Szerencséjük volt, mert mindhárom összejött, és bebizonyosodott, hogy a megfigyelők valóban zöldfülűek.

– Én bemérem a fickót, és ha szólok, hogy tiszta a levegő, te nekiütközöl, és benyomod neki az anyagot. Az egész nem fog tovább tartani egy másodpercnél. Aztán mindketten továbbmegyünk, mintha mi sem történt volna. Ha az emberek mentőért kiáltanak, hátranézünk, de nem állunk meg.

Brian ezt alaposan megrágta.– Én azt mondom – szólalt meg végül –, hogy előbb derítsük fel rendesen a környéket.– Nem látom akadályát. Szótlanul befejezték a reggelit.

Sam Granger már az irodájában tartózkodott. Hajnali negyed négy volt, amikor leült, és beindította a számítógépét. Az ikreknek az ő ideje szerint hajnali egy körül kellett megérkezniük Londonba, és valami azt súgta neki, hogy nem fognak sokáig késlekedni. Ennek az első küldetésnek kellett megerősítenie – vagy sem – a virtuális iroda létjogosultságát és életképességét. Ha minden terv szerint megy, akkor jóval hamarabb értesülni fog a fejleményekről, mint Rick Bell a hírszerzés révén. Addig viszont végig kellett szenvednie azt a részt, amit a legjobban utált az egészben: várni, hogy valaki más végrehajtsa azt, amit ő itt, az íróasztala mögött elképzelt és kitervelt. A kávé sokat segített ebben, de még jobban segített volna egy szivar – ha lett volna, de nem volt. Itt jártak a gondolatai, amikor az ajtó kinyílt. Gerry Hendley volt az.

– Te is? – nézett fel Sam egyszerre meglepetten és derűsen. Hendley viszonozta a mosolyát.

– Végül is az első akciónk, nem igaz? Képtelen voltam elaludni.– Megértelek. Van nálad egy pakli kártya?– Bárcsak lenne. – Hendley remek kártyajátékos hírében állt. – Az ikrek még nem

jelentkeztek?– Még nem. Gondolom, már bejelentkeztek a szállodába, lezuhanyoztak, megreggeliztek,

és kimentek szétnézni. A szálloda alig egy sarokra van Uda házától. Lehet, hogy épp ebben a pillanatban döfik a seggébe a tűt. A brit megfigyelők szerint ilyentájt indul munkába.

– Hacsak nem kapott egy váratlan telefonhívást, vagy nem talált valami érdekeset a reggeli újságban, és megfelelően kivasalták a kedvenc ingét. A valóság analóg, Sam, és nem digitális, ugye nem felejtetted el?

– Nem – sóhajtott Granger.

Az üzleti negyed pontosan olyan volt, amilyennek egy üzleti negyednek lennie kellett, bár valamivel talán barátságosabb, mint New York acél és üveg toronyrengetege. Itt is volt persze belőlük, de nem olyan nyomasztó mennyiségben és méretekben. Félsaroknyira onnan, ahol kiszálltak a taxiból, a régi római falat lehetett látni, mely hajdanán körülölelte Londiniumot, ahogy akkoriban a kútjai és a folyó közelsége miatt kedvelt települést nevezték. Az üzletek előkelőek voltak – még londoni mércével is –, az emberek pedig jól öltözöttek, és mind nagyon siettek valahova. A menüiket fekete táblán, krétafeliratokkal reklámozó pubokból itt sem volt hiány; az ikrek ki is választottak maguknak egyet, melynek teraszáról kényelmesen meg lehetett figyelni a Lloyd's épületét. Az égbolt szokatlanul tiszta volt, nem kellett attól tartaniuk, hogy az eső bekergeti őket. Mindketten kellően elegánsak voltak ahhoz, hogy ne ordítson róluk amerikai mivoltuk. Brian kivett némi készpénzt egy közeli ATM–ből, megosztotta a testvérével, aztán mindketten kávét rendeltek – túl amerikaiak voltak ahhoz, hogy teát igyanak –, és vártak.

173

Szali az irodai számítógépén dolgozott. Felajánlottak neki egy belgraviai lakóházat – ez még annál is előkelőbb környék volt, mint ahol ő lakott – nyolc és fél millió fontért, és bár ez jelentős összeg volt, piaci értékéhez mérten jó vételnek számított. Biztos volt benne, hogy szép bérleti díjat kaphatna érte, ráadásul szabad tulajdon volt, ami azt jelentette, hogy a házzal együtt a telek is a birtokába jutna, s így nem kellene bérleti díjat fizetnie a földért Westminster hercegének. Ez ugyan nem jelentett volna tetemes költséget, de attól még nyereség volt. Úgy döntött, hogy még a héten megnézi a házat. A valutaügyleteivel is elégedett lehetett, az árfolyamok meglehetősen stabilak voltak. Az utóbbi néhány hónapban arbitrazsőrködött egy kicsit, de még nem tudott eleget ahhoz, hogy komolyabban is bele merjen fogni. Egyelőre, mert célja volt elbeszélgetni néhány ismerősével, akik benne voltak a témában. Ha valamit művelni lehet, azt meg is lehet tanulni, és több mint kétszázmillió font birtokában ezt úgy csinálhatta, hogy azzal nem okozhatott különösebb kárt az apjának. Éppen ellenkezőleg, ebben az évben már kilencmilliót keresett neki. A következő egy órában a trendeket figyelte. Nem volt könnyű észrevenni őket, főleg időben észrevenni, hogy hasznot tudjál húzni belőlük, és bár úgy érezte, hogy egészen sokat fejlődött ezen a téren, még mindig nem volt elég jó a szimata. Ha az lett volna, akkor nem kilenc–, hanem harmincegymilliót keresett volna.

A számítógép képernyője mellett a tévét is figyelte, és az egyik amerikai csatornán arról beszéltek, hogy a font gyengülni fog a dollárhoz képest. Bár a magyarázat nem volt túl meggyőző, Uda úgy döntött, hogy vesz harmincmillió dollárt. Az apja ugyan óva intette a spekulációtól, de az elmúlt tizenkilenc hónap alatt csak egyszer fordult elő, hogy veszített, és az is jó egy évvel ezelőtt történt. Az ingatlanportfólió szép hozamot biztosított. Többnyire öreg angoloktól vette meg a házaikat, és gazdag honfitársainak adta tovább őket. Rövid idő alatt elért sikerei miatt tehetséges ingatlanspekulánsnak tartotta magát. És nagyszerű szeretőnek: az ágyéka már bizsergett Rosalie után. Vajon ráér ma este a lány? Ezer fontért biztosan, gondolta. Dél tájban felemelte a telefont, és a 9–es gombbal gyorstárcsázta a számát.

– Imádott Rosalie–m, itt Uda. Ha át tudsz jönni ma este fél nyolc körül, valami nagyon szépet fogsz kapni tőlem. Tudod a számomat, drágám. – Négyig várni fog, határozta el, és ha Rosalie nem hívja vissza, akkor telefonál Mandynek. Ritkán fordult elő, hogy valamelyikük ne ért volna rá. Szerette azt hinni, hogy ilyenkor vásárolni vannak, vagy a barátaikkal vacsoráznak. Végtére is busásan megfizette őket, mi szükségük lett volna más kuncsaftokra? Alig várta, hogy láthassa Rosalie arcát, amikor odaadja neki az új cipőt. Az angol nők odáig voltak ezért a Jimmy Chooért. Ő maga groteszknek és kényelmetlennek találta a pasas cipőit, de a nők azok nők. Neki az jelentett örömet, ha beülhetett az Aston Martinba suhanni egyet, a nőknek pedig az, hogy egy szűk cipőbe préselhették sajgó lábukat. Ki érti őket?

Brian túl hamar elunta magát ahhoz, hogy csak üljön és bámulja a Lloyd's épületét. Különben is, fájt tőle a szeme. Több mint ronda volt, egyenesen groteszk, mintha nem is irodaház lett volna, hanem egy beüvegezett DuPont gyár, ahol ideggázt vagy valami egyéb undok vegyületet gyártanak. Emellett szakmai szempontból sem volt ajánlatos túl sokáig figyelni ugyanazt a dolgot. Szerencsére akadt néhány üzlet az utcában, nem meglepően elegáns és méregdrága üzletek. Egy férfiszabászat, női divatáruüzletek és egy cipőüzlet. Ez utóbbi izgatta a legkevésbé Briant. Remek fekete bőrcipője volt – most is ezt viselte –, ráadásul most vette az új edzőcipőjét is, és négy pár bakancs sorakozott a szekrényében: két fekete meg két barnássárga, utóbbiak a strapás dolgokra, előbbiek pedig arra, amit a Force Recon „kígyóevői” nagyon rühelltek: díszszemlékre és egyéb hivatalos elfoglaltságokra. De ami a cipők ellen a leginkább szólt, az a hozzájuk kötődő felejthetetlen élmény volt. Még mindig nem tudta túltenni magát a múlt heti lövöldözésen. Az afgánok, akik ellen harcolt, soha nem támadtak meg nőket és gyerekeket, legalábbis tudomása szerint. Barbárok voltak,

174

de a barbároknak is vannak érzéseik. Ezeket a senkiket azonban, akiket Uda pénzelt úri szórakozásból, össze sem lehetett hasonlítani velük. Az afgánok férfiak voltak, de ezek… Hiába viselt szakállat Uda, nem volt több egy gyáva féregnél, aki még arra sem méltó, hogy férfi módjára haljon meg. Az ilyenre vétek lőszert pazarolni – el kell taposni, mint egy csótányt. Még akkor is, ha az autója többet ért, mint egy tengerészgyalogos kapitány tízévi bruttó fizetése. Egy tengerészgyalogos örül, ha össze tud gyűjteni egy Chevy Corvette–re valót, de ez nem, ennek James Bond autóját kell vezetnie ahhoz, hogy elég tökös legyen kurvákat felszedni. Sok mindennek lehet nevezni, de a „férfi” határozottan nem tartozik ezek közé, hergelte magát Brian.

– Kapjuk el, Aldo. – Dominic készpénzt tett az asztal szélére, és mindketten felálltak. Először a célponttal ellenkező irányba indultak, majd a saroknál megálltak, és visszanéztek, mintha valamit keresnének. Ott volt Szali…

…és ott volt az árnyéka is, dolgozó embernek öltözve, elegáns öltönyben. Egy kocsma ajtajából bukkant elő. Valóban zöldfülű volt, mert szinte le sem vette a szemét a célszemélyről. Igaz, hogy az ötven yard távolságot tartotta, de ettől még Szali – ha figyelt volna erre –, könnyen kiszúrhatta volna. Csakhogy az arab a jelek szerint tökéletes biztonságban érezte magát. Nyilván azt hitte, hogy egy ilyen okos fickót, mint ő, lehetetlen elkapni. Mindenkinek vannak illúziói.

A fivérek végigpásztázták az utcát. Járókelők százai voltak a látómezejükben, és a forgalom is jelentős volt… az alkalom tökéletesnek ígérkezett, mintha Szali önként ajánlotta volna fel magát. Kár lett volna kihagyni.

– A terv, Enzo? – kérdezte Brian. Három tervet dolgoztak ki, plusz egy „akció lefújva” jelzést.

– Vettem, Aldo. Csináljuk. – Kettéváltak, és egyikük Szali, a másikuk pedig az árnyék mögé szegődött. Mindketten napszemüveget tettek, hogy eltakarják a tekintetüket. Ha helytállóak voltak a feltételezéseik, a brit már legalább egy hete követte Szalit, és ennyi idő már bőven elég ahhoz, hogy egy feladat rutinmunkává váljon. Feltehetően londoni volt, tehát hazai terepen dolgozott, és már kellően kiismerte a megfigyelt személyt ahhoz, hogy azt hihesse, nem kell sem meglepetésektől, sem támadástól tartania. Újabb veszélyes illúziók.

Szali átkelt az úttesten, majd balra kanyarodott. Már megint vásárolni fog, állapította meg a titkosszolgálat tisztje. Új cipő valamelyik hölgyikének. Ő maga csak a kirakatban csodálhatta ezeket a méregdrága lábbeliket. Pedig menyasszonya volt, és az ő lábán is jól mutatott volna egy ilyen, háborgott magában.

A kirakatba kitett, fekete bőrből készült, arannyal díszített cipő rögtön elnyerte Szali tetszését. Kisfiúsan felszökkent a járdára, és balra fordult, az üzlet bejárata felé. Már előre mosolygott azon, milyen arcot fog vágni Rosalie, amikor kinyitja a dobozt.

Dominic elővett egy Chichester's London–útikalauzt. Ahogy elhaladt a célpont mellett, kinyitotta a könyvet, és úgy tett, mintha keresne benne valamit. A célpontra nem nézett, őt a perifériás látására bízta, a megfigyelőről viszont le sem vette a szemét. A brit – jóval fiatalabb volt nála, valószínűleg most kerülhetett ki a titkosszolgálat akadémiájáról, vagy hogy hívták errefelé – észrevette, de ez most nem jelentett gondot: éppen ez volt a cél. Automatikusan megállt, az ostoba jenki turista pedig eléje tartotta a térképét, és megkérdezte tőle:

– Elnézést, nem tudja, hogy hol találom…Brian pontosan erre várt. A kabátzsebébe nyúlt, és elővette az aranytollat. Benyomta a

végét, majd elfordította a hegyét, irídium injekciós tűre váltva a tollbetétet. Háromlábnyira a célponttól oldalra libbent, mintha ki akarna kerülni egy láthatatlan járókelőt, és nekiütközött Szalinak.

– A Tower? Arra kell mennie – fordult el az MI5–ös fickó, hogy megmutassa a helyes irányt.

Az időzítés tökéletes volt.

175

– Elnézést – mondta Brian, és ahogy elhaladt a célpont mellett, hátradöfött a marokra fogott tollal, bele a fickó farpofájába. A tű mintegy három milliméter mélyen hatolt a bőr alá. A szén–dioxid töltet kilőtt, és a hét milliméternyi szukcinilkolin egy szempillantás alatt átkerült a legnagyobb izomba, amit Szali magáénak mondhatott.

Brian megállás nélkül továbbment.– Kösz, pajtás. – Dominic vigyorogva zsebre vágta a piros könyvecskét, és elindult arra,

amerre irányították. Amikor már úgy érezte, hogy elég messzire van a brittől, megállt, és hátrafordult – bár tudta, hogy helytelen –, épp időben ahhoz, hogy lássa a tollat eltűnni Brian kabátzsebében.

Brian nem nézett feléje, de felemelte a kezét, és szórakozottan megvakarta az orrát. Ez volt a KÜLDETÉS VÉGREHAJTVA jel.

Szali elfintorodott, amikor megérezte a szúrást, de mire odanyúlt, hogy megtapogassa, már el is múlt, ezért nem törődött vele, hanem folytatta útját a cipőüzlet felé. Tíz lépés után azonban kénytelen volt megállni, mert a jobb keze annyira remegni kezdett, hogy ösztönösen odanyúlt a ballal, hogy megállítsa. De a bal is remegett, és a lába… összecsuklott alatta, és Szali térdre rogyott az aszfalton. Levegőt akart venni, hogy tompítsa a térdébe hasító fájdalmat…

…de nem tudott lélegezni. A szukcinilkolin mostanra az egész testében szétterjedt, és leblokkolt minden egyes idegvégződést, ami az izmait irányította. Utolsónak a szemhéja ernyedt el, vörös ernyőt borítva a szemére. Előrebukott, arccal a járdának, de még mindig tudatánál volt. Elfogta a pánik.

Mi ez? – követelte magától a magyarázatot. Érezte a homloka alatt a durva aszfaltot, és rohanó léptek zaját hallotta maga körül. Oldalra akarta fordítani a fejét… nem, előbb a szemét kellett kinyitnia…

…de nem ment. Mi történt velem?…levegőt sem tudott venni. A szája tátva volt, de a levegő nem akart bejönni rajta. A

rekeszizma nem mozdult. .Mi ez az egész? – üvöltötte az agya.A teste közben igyekezett tenni a dolgát. Ahogy a szén–dioxid felgyűlt a tüdejében, a

szervezet parancsot küldött a rekeszizomnak, hogy táguljon ki és engedjen friss levegőt a bent felgyülemlett méreg helyére. Csakhogy ez nem történt meg, ezért a teste riadót rendelt el, adrenalinnal pumpálva tele – a szíve még vert – a véráramot. A természetes stimuláns pedig még éberebbé tette, és az agya pörögni kezdett…

Mi ez? – kérdezte újra és újra Szali, ahogy a teste, minden képzeletet felülmúlóan, felmondta a szolgálatot. Fulladozott a sötétben egy járdán, London belvárosában, fényes nappal. A tüdejében lévő fölös szén–dioxid jelenléte nem okozott fájdalmat, de az oxigén hiánya viszont annál inkább a teste többi részében. Valami nagyon nagy baj történt, de érthetetlen volt, ugyanolyan érthetetlen, mintha mondjuk egy kamion ütötte volna el a nappalijában. Túl gyorsan történt ahhoz, hogy fel tudja fogni. Értelmetlen volt, döbbenetes és felháborító, hogy éppen vele.

De ettől még tagadhatatlanul megtörtént.Továbbra is kétségbeesetten igyekezett levegőt venni. Sikerülnie kellett. Még soha nem

fordult elő, hogy ne sikerült volna. A következő pillanatban érezte, hogy a húgyhólyagja megkönnyebbül. A szégyen csak egy pillanat erejéig foghatta el, mert rögtön átvette helyét a rémület. Érez mindent, hall mindent, de képtelen bármit is tenni. Tehetetlen, mintha meztelenül kapnák rajta a rijádi királyi udvarban, ölében egy malaccal.

És ekkor úrrá lett rajta a fájdalom. A szíve lázasan vert, percenként százhatvanat, és miközben ezt feleslegesen tette, mert csak oxigénmentes vért tudott az erekbe továbbítani, szépen felhasználta a test maradék oxigéntartalékát…

…és az oxigén nélkül maradt hűséges szívizomsejtek – immúnisak az izomlazító szerre –

176

kezdtek elhalni. Ezrével haltak el, és mindegyik kapcsolatban állt egy ideggel, melyen át azt üvölthette az agynak, hogy itt a vég, eljött a HALÁL. Elviselhetetlenül fájt, jobban, mint bármi, ami csak fájhatott, és Szali még csak egy grimaszt sem vághatott, mert egyetlen arcizmát sem tudna megmozdítani. Mintha egy tüzes tőrt forgattak volna a szívében, egyre mélyebbre és mélyebbre döfve az izzó pengét. A halál érintése volt ez. Maga Iblisz jött el érte, érezte a közelségét…

…aztán már látta is, ahogy feléje vágtatott a mellkasát marcangoló lángtengeren át, hogy magával ragadja a lelkét a kárhozatba. Uda bin Szali számára ez mindennél rémisztőbb kilátás volt. Utolsó esélyként kántálni kezdte magában a sahada szavait: Allah az egyetlen, és Mohamed az őprófétája… Allah az egyetlen, és Mohamed az őprófétája… Allah az egyetlen, és Mohamed az őprófétája…

.. Allahazegyetlenésmohamedazőprófétája.Az agysejtjei is oxigénhiánytól szenvedtek, és ők is kezdtek elhalni, a semmibe szórva szét

adattartalmukat. Látta maga előtt az apját, a kedvenc lovát, és az anyját egy ételtől roskadozó asztal előtt… és Rosalie–t, az őt lovagló Rosalie–t, kéjtől mámoros arccal, amely egyre távolodott és halványodott… halványodott…

…míg már csak a sötétség maradt.Az emberek körbevették. Valaki lehajolt, és megkérdezte: – Hello! Jól van? – Hülye kérdés

volt, de az emberek ezt kérdezik ilyen körülmények közt. Az illető, aki egyébként számítógépperifériákkal kereskedett, és épp a kocsmába tartott egy adag ploughman's löncsért meg egy korsó sörért, megrázta Szali vállát. Nem érzett ellenállást, mintha egy darab húst érintett volna meg a hentes pultján, és ez jobban megijesztette, mint egy töltött pisztoly. Azért hanyatt fordította a testet, és kitapintotta a pulzusát. Volt, a szív őrülten kalapált, de a férfi nem lélegzett. A francba… Tíz méterrel odébb Szali árnyéka elővette a telefonját, és a 999–et hívta. Alig néhány sarokkal odébb volt egy tűzoltóság, a Tower Bridge túloldalánál pedig ott volt a Guy's Kórház. Bármennyire is megvetette a fickót, mégiscsak ember volt, és megrázó volt látni, hogy ott fekszik magatehetetlenül a járda közepén. Mi történhetett vele? Szívroham? Ebben a korban?

Brian és Dominic egy pubban találkozott, nem messze a Towertől. Kerestek maguknak egy félreeső szeparét, és letelepedtek. Mielőtt még bármit is mondhattak volna egymásnak, egy pincérnő libbent eléjük, hogy megkérdezze, mit kérnek.

– Két pint sört – mondta neki Enzo.– Tetley's Smoothunk van meg John Smith'sünk, édes.– Maga melyiket issza?– Természetesen a John Smith'st.– Akkor kettőt abból – mondta Dominic, és elkérte az étlapot.– Nem tudom, hogy enni fogok–e, de a sör jó ötlet. – A keze még mindig remegett.– Egy cigi se ártana – kuncogott Dominic. Mint minden kölyök, a gimiben ők is

kipróbálták a dohányzást, de mindketten leszoktak róla, még mielőtt függővé válhattak volna. Különben sem tudtak volna mit kezdeni a sarokban álló, fából készült cigiautomatával. A gépezet brit vásárlót igényelt.

– Ja – hagyta jóvá minden meggyőződés nélkül Brian. Alighogy megérkezett a sör, három sarokkal odébb lefékezett egy vijjogó mentőautó.

– Hogy vagy? – kérdezte Enzo a fivérét.– Láthatod. Remegek.– Gondolj a péntekre – tanácsolta az FBI–ügynök a tengerészgyalogosnak.– Nem azt mondom, hogy sajnálom, tökfej. Csak egy kicsit felkavart a dolog. Az árnyéka

nem vett észre semmit?– Nem. Épp a szemembe nézett, amikor a fickó seggébe döfted a tűt. Na és ő? Láttam,

hogy utána ment még vagy húsz lépést. Észrevette, hogy megszúrtad?

177

Brian megrázta a fejét.– Meg se nyikkant. – Belekortyolt a sörbe. – Ez aztán a ser, bratyó!– Ahogy mondod, 007.Ezen már Briannek is nevetnie kellett.– Tényleg tökfej vagy!– Miért? Szerintem pontosan azt csináljuk, mint egy 007–es. Ne mondd, hogy nem!

178

18. fejezet…ÉS TÁVOLODÓ KUTYAUGATÁS

Jack Junior tudta meg elsőnek. Épp neki akart látni átnézni az elfogott híreket, amikor egy VILLÁM prioritású üzenetet pillantott meg az elektronikus kupac tetején. Ebben a CIA arra kérte az NSA–t, hogy szenteljen különös figyelmet Uda bin Szali „ismert cinkosainak”, mivel a britek jelentése szerint a férfi szívrohamot kapott és meghalt. Az idézett, tömör angolsággal fogalmazott brit titkosszolgálati jelentés szerint az őt megfigyelő tiszt szeme láttára esett össze az utcán, London belvárosában, ahonnan a közeli Guy's Kórházba szállították, de nem sikerült újraéleszteni. „A tetemet most boncolják”, tette hozzá az MI5.

Londonban Bert Willow, a különleges ügyosztály nyomozója Rosalie Parkert kereste a házi telefonján.

– Halló! – mondta egy bájos, dallamos hang.– Rosalie, itt Willow nyomozó. Be kell jönnie a Yardra, amilyen gyorsan csak tud.– Attól tartok, nem lehet, Bert. Bármelyik percben itt lehet egy kliensem. Leghamarabb két

óra múlva tudok menni. Megfelel?A vonal másik végén a nyomozó csendesen sóhajtott egyet; végül is nem volt annyira

sürgős. Ha Szali kábítószer miatt halt meg – ez tűnt a legvalószínűbb magyarázatnak mind Bert, mind a kollégák szerint –, akkor azt egészen biztosan nem Rosalie–tól kapta. A lány nem narkózott, és nem is árult narkót. Ahhoz képest, hogy állami iskolába járt, egészen okos lány volt. A munkája túlságosan jól jövedelmezett ahhoz, hogy megérje kockáztatni. És az aktája szerint néha még templomba is eljárt!

– Rendben – mondta neki Bert. Kíváncsi volt, hogyan fogja fogadni a hírt, de nem számított látványos kiborulásra.

– Akkor jó. Viszlát! – csicseregte Rosalie, és letette a kagylót.Mire a Guy's ügyeletes patológusa lement a laborba, a tetem már meztelenre vetkőztetve, a

hátára fordítva feküdt egy rozsdamentes boncasztalon. A patológus Sir Percival Nutter volt, egy hatvanéves egyetemi tanár, a patológiai osztály igazgatója. Az asszisztensei már levettek egy deciliter vért laborvizsgálat céljára. Ez meglehetősen nagy mennyiség volt, de azt az utasítást kapták, hogy végezzenek el minden tesztet, amit csak ismer az orvostudomány.

– Nos, a test egy huszonöt év körüli férfié… kérem, a megfelelő adatokat keresse ki a személyi lapjáról, Maria – mondta a mennyezetről lógó mikrofonba. – Testtömeg? – kérdezte egy fiatal rezidenstől.

– Hetvenhárom egész hat tized kilogramm. Testmagassága száznyolcvanegy centiméter – felelte a vadonatúj orvos.

– A testen első ránézésre nem láthatók kardiovaszkuláris vagy neurológiai sérülésre utaló nyomok. Mi ez a nagy sietség, Richard? A test még ki sem hűlt. Tetoválás nincs, az ajkak enyhén kékek. – A nem hivatalos megjegyzései természetesen nem kerültek át a magnószalagról papírra, de valóban szokatlan volt, hogy egy még meleg tetemet kell felboncolnia.

– A rendőrség kérése, uram. Összeesett az utcán az őt figyelő nyomozó szeme láttára. – Nem teljesen így volt, de közel állt az igazsághoz.

– Lát tűszúrásnyomokat? – kérdezte Sir Percy.– Nem, uram.– Nos, fiam, mit gondol?Richard Gregory, aki még most kezdte kötelező gyakorlatát a patológián, vállat vont zöld

sebészköpenyében.– Abból, ahogyan a rendőrség elmondása szerint összeesett, arra tudok következtetni, hogy

179

súlyos infarktusa volt vagy valamilyen egyéb rohama. Feltéve, hogy nem kábítószer okozta. Ehhez azonban túlságosan egészségesnek látszik, és tűszúrások jelét sem látni.

– Elég fiatal egy végzetes infarktushoz – mondta az idősebbik férfi. A halott közel–keletinek látszott, és bár kezéből ítélve nem végzett fizikai munkát, meglehetősen izmos testfelépítésű volt. Sir Percy felemelte a szemhéját. Az írisz sötétbarna volt, majdhogynem fekete. A fogai épek voltak, nagyobbrészt természetes állapotban. Mindent egybevetve egy egészséges, ápolt emberrel volt dolguk. Furcsa, gondolta a patológus. Vele született szívproblémája lett volna? Ahhoz, hogy ezt megtudja, fel kellett nyitnia a mellkast. Nutter számára ez nem jelentett gondot: rutinfeladat volt, és már rég nem érzett szomorúságot, ha ilyet kellett tennie egy nem is oly rég még élő és lélegző emberi lénnyel; de időpocsékolásnak tartotta, annak ellenére, hogy a halál oka meglehetősen rejtélyes volt. Igaz, gondolta, nem egy ilyen ügyből született már értekezése a The Lancet oldalain. Az elmúlt harminchat év alatt élők százait, sőt ezreit sikerült megmentenie ily módon. Ezért választotta a patológiát. Meg azért, mert nem kellett beszélgetni a páciensekkel.

Először is, döntötte el, meg fogja várni a toxikológiai vizsgálatok eredményét. Ha magyarázatot talán nem is, legalább iránymutatást fognak adni a további vizsgálatokhoz.

Brian és Dominic taxival ment vissza a szállodába. Amint felért a szobájába, Brian bekapcsolta a számítógépét, és rácsatlakozott a hálózatra. A szűkszavú e–mailt a gép automatikusan rejtjelezte, és négy perccel később elküldte. Brian úgy számolta, hogy a válasz nagyjából egy óra múlva fog megjönni a Campusról, feltéve, hogy senki sem tett be a gatyába, amit nem tartott valószínűnek. Granger tökös fickó benyomását keltette, olyan emberét, aki maga is képes lett volna végrehajtani ezt az akciót. Brian a Hadtestnél megtanulta, hogy az ilyet a tekintetéről is felismerje. Audie Murphy – akit a Hadtest örök szégyenére alkalmatlannak nyilvánított egy toborzó–tiszt –, több mint háromszáz ellenséges katonát ölt meg egymaga. Nem a tekintetével, de azzal is megtehette volna.

Most, hogy túl voltak az akción, és a várakozás tétlen órái következtek, Brian úgy érezte, mintha vákuumba csöppent volna. Az ember, akit az imént megöltek, nem érdemelt sajnálatot, de valahogy mégsem tudott felhőtlenül örülni a sikerüknek.

– Igen – lökött egy doboz sört a fivére ölébe. – Tudom, hogy rászolgált, de akkor is… Nem olyan, mint Afganisztánban.

– Nem a mi hibánk – válaszolta Dominic. – Nem tehetünk róla, hogy ez a barom azt hitte, lövöldözést rendezni egy bevásárlóközpontban éppolyan jó móka, mint két vállra fektetni egy csinos lányt. Ő akarta. Lehet, hogy nem saját kezűleg lőtte le azokat a nőket és gyerekeket, de ő fizette ki azokat a rohadt fegyvereket.

– Nem akarok gyertyát gyújtani érte, de… a fenébe is, nem így kellene lennie ennek egy civilizált yilágban.

– Miféle civilizált világ ez, bratyó?– Nem ez a lényeg, ember! – fortyant fel Brian. – Hanem arról, hogy mi lesz, ha mi is

olyanokká válunk, mint ők?– Bármikor nemet mondhatunk, nem? És azt mondták, hogy mindig pontosan tudni fogjuk,

miért kell hidegre tenni valakit. Nem leszünk olyanok, mint ők, Aldo. Nem fogom hagyni, hogy így legyen, ahogyan te sem fogod. De ugye nem akarsz máris kiszállni?

– Nem. – Brian meghúzta a sört, aztán elővette a tollat a kábáiból, és újratöltötte. Az egész nem tartott tovább három percnél. Összeszerelte, írószer pozícióba állította, és visszatette a zsebébe. – Nem lesz semmi gond, Enzo, de ugye nem baj, ha nem érzem jól magam attól, hogy ki kellett nyírnom egy fickót az utcán? Egyébként meg azon gondolkodom, miért nem kapták el egyszerűen és vitték be kihallgatni.

– A britek polgárjogi törvényei nagyon hasonlóak a mieinkhez. Ha ügyvédet kért volna,

180

akkor a zsaruk még a pontos időt sem kérdezhették volna meg tőle. Nem kellett volna egyebet tennie, mint hallgatni és a képükbe vigyorogni. Ez a civilizáció egyik hátulütője, Aldo. Bűnözők esetében rendben van, de ezek nem bűnözők. Ezek háborút vívnak ellenünk, és nemcsak a mi életünket nem kímélik, hanem a sajátjukat sem. Mivel szoríthatsz sarokba egy ilyet? Egyvalamit tehetsz csak ellene: megállítod, mégpedig végleg.

Brian húzott egyet a sörből.– Ja, Enzo. Rendben vagyok. Azon tűnődöm, ki lesz a következő alanyunk.– Adj nekik egy órát, hadd rágódjanak el rajta. Mit szólnál egy sétához?– Felőlem.Egy perccel később már az utcán voltak.A közeli Berkeley téren egyértelmű volt a helyzet: a British Telecom furgonja épp

elhúzott, az Aston Martin azonban ugyanott állt, ahol reggel, gazdátlanul és szexisen. Ezek szerint a titkosszolgálat „fekete zsákosai” még nem érkeztek meg, különben az autó már nem lett volna itt.

– Bírnád, ha holnap árverést tartanának, mi? – bökte oldalba a testvérét Brian.– Mit kezdenék vele? A kormány nem ott van, ahol én szoktam ülni. Ettől függetlenül

Briannek igaza volt: tiszta vétek lett volna, ha ez az autó egy rendőrségi raktárban rozsdásodik meg. Várható volt, hogy a házat is elárverezik, és a bevételt, miután az ügyben közreműködő ügyvédek lefölözték, átutalják a családnak, amely ezt a kígyót gyászolni fogja. – Még most sem vagy éhes?

– Ehetünk valamit – adta meg magát Brian. Továbbsétáltak, a Piccadilly felé, ahol egy Pret A Manger nevű, szendvicseket és hűtött italokat árusító helyet találtak. Negyven perccel azután, hogy elhagyták a szállodát, visszafordultak. A szobában Brian bekapcsolta a számítógépét.

KÜLDETÉS TELJESÍTVE HELYI FORRÁSOK MEGERŐSÍTETTÉK, közölte a Campus. REPÜLŐJEGY LEFOGLALVA BA0943 JÁRATRA INDULÁS HOLNAP REGGEL 07.55 HEATHROW ÉRKEZÉS MÜNCHEN 10.45. JEGYEK A PULTNÁL. Ezt egy egész oldalnyi utasítás követte.

– Nem semmi – mondta Brian. – Újabb meló.– Máris? – Dominicot meglepte a Campus hatékonysága. Briant nem.– Úgy tűnik, nem turistákra van szükségük.

– Nem ártana hamarabb kihozni az ikreket Dodge–ból – mondta Tom Davis.– Ha nincsenek szem előtt, akkor felesleges – vélte Hendley.– És ha valaki felfigyelt rájuk? Mégiscsak jobb lenne, ha nem tartózkodnának a tetthely

közelében. Egy szemtanú sok gondot okozhat, ha azonosításra kerül sor. De ha nincs kit bevinni, akkor hiába mond bármit is… legfeljebb annyit fog elérni vele, hogy megbízhatatlannak nyilvánítják. – A rendfenntartó szervek ezt nem reklámozzák, de a szemtanúkat tartják a legkevésbé értékesnek a bizonyítási eljárás során. Bizonytalanok és a védelem könnyen zavarba hozhatja őket a bíróságon. Egyszóval: nem lehet rájuk építeni.

– Tehát? – kérdezte Sir Percival.– A labor szerint CPK–MB és a troponin szintje magas, a koleszterin pedig kétszázharminc

volt – válaszolta dr. Gregory. – A korához mérten magas. Gyógyszernek nem találták nyomát, még aszpirinnek sem. Az enzimek tehát szívkoszorúér–elzáródásra utalnak. Pillanatnyilag ez minden.

– Nos, ez esetben kénytelenek leszünk felnyitni a mellkasát – mondta dr. Nutter. – A magas koleszterin ellenére túl fiatal egy végzetes érelzáródáshoz, nem gondolja?

181

– Ha fogadnom kellene, uram, én a hosszú QT–szindrómára tennék, esetleg aritmiára. – Mindkettő kevés nyomot hagyott maga után, és mindkettő egyformán halálos volt.

– Helyes. – Gregory tehetséges fiatal orvos volt, és mint a legtöbbjük, komolyan vette a dolgát. – Akkor bemegyünk – nyúlt a szikéért Nutter. Előre tudta, hogy mit fog találni. Szegény ördög szívelégtelenségben halt meg, amit valószínűleg hirtelen és megmagyarázhatatlan szívritmuszavar okozott. Bármi is váltotta ki ezt, olyan garantáltan végzett vele, mint egy koponyalövés. – Mást nem lát a toxikológiai leletek közt?

– Nem, uram. – Gregory maga elé húzta a számítógéppel nyomtatott jelentést. A referenciaértékeket leszámítva nem sok minden szerepelt rajta. Ez nagyjából el is döntötte az ügyet.

Olyan volt, mint a World Series meccseit hallgatni rádión, csak itt írásban jöttek a kommentárok. Mivel a CIA érdeklődött Uda bin Szali iránt, a brit titkosszolgálat kötelességtudóan tájékoztatta őket a fejleményekről. Langley persze azonnal továbbította az információt Fort Meade–nek, ahol teljes gőzzel folyt az éter pásztázása. De hiába várták, hogy a terroristák reagáljanak. Úgy tűnt, hogy a szervezet hírszerzése mégsem olyan hatékony, mint feltételezték róla.

– Hello, Willow nyomozó – mondta Rosalie Parker szokásos „nem akarsz megdugni?” mosolyával. A megélhetésért feküdt le férfiakkal, de ez nem jelentette azt, hogy nem szerette csinálni. Beviharzott a látogatói kitűzővel a mellén, és leült a nyomozóval szemben. – Nos, mit tehetek magáért ezen a szép napon?

– Rossz híreim vannak, Miss Parker. – Bért Willow kimért és tisztelettudó volt még a kurvákkal is. – A barátja, Uda bin Szali meghalt.

– Mi? – A lány szeme elkerekedett a döbbenettől. – Mi történt?– Még nem tudjuk biztosan. Összeesett az utcán, az irodája közelében. A jelek szerint

szívroham végzett vele.– Tényleg? – csodálkozott Rosalie. – De hát olyan egészségesnek tűnt. Soha semmi jelét

nem tapasztaltam annak, hogy valami baja lenne. Tegnap is…– Igen, láttam az aktát – állította le Willow. – Nem tud róla, hogy használt volna drogokat?

Bármilyent.– Nem, soha. Néha ivott, de azt se sokat.A döbbenete őszintének tűnt, de könnyeknek nyoma sem volt a szemében. Uda számára

csak üzlet volt, igaz, jól jövedelmező üzlet, de ennél nem sokkal több. A szerencsétlen fickó valószínűleg másképp gondolta. Duplán szerencsétlen, gondolta Willow, de ez már nem az ő dolga volt.

– Történt valami szokatlan a legutóbbi találkozásukkor?– Nem, nem igazán. Eléggé kanos volt, de nem láttam rajta, hogy megviselte volna. Tudja,

néhány évvel ezelőtt kipurcant rajtam egy pasi, és elég szörnyű volt, úgyhogy azóta nagyon figyelek erre. Nem hagynám, hogy bárki is meghaljon. Nem vagyok barbár. Nekem is van szívem – biztosította a zsarut.

Nos, a barátodnak már nincs, gondolta Willow.– Értem. Szóval tegnap este teljesen normálisan viselkedett?– Teljesen. Semmi sem utalt arra, hogy valami ne volna rendben. – Rosalie elhallgatott, és

megpróbált bánatos képet vágni. Nem akarta, hogy ez a zsaru egy lelketlen gépnek tartsa. – Ez igazán szörnyű. Olyan nagylelkű volt, és mindig olyan figyelmes. Nagy kár érte.

– Azt elhiszem – mondta őszintén Willow. Végtére is a lány az egyik legfontosabb bevételi forrását vesztette el.

182

– Ó, igen, édes. Tényleg kár. – Rosalie számára most már világos volt, hogy Willow esetében semmit sem érnének a hamis könnyek. Csak az energiáját vesztegetné. A pasas átlát rajta. Hiányozni fognak Szali ajándékai, de majd kerülni fog helyette valaki más. Még nincs itt a világ vége. Csak Udának ért véget, és ez az ő balszerencséje. Neki is jutott belőle valamennyi, de nem olyan sok, hogy az végzetes legyen.

– Mesélt valaha is önnek az üzleti ügyeiről, Miss Parker?– Igen, ingatlanügyletekről. Tudja, azokat a flancos házakat adta–vette. Egyszer el is vitt az

egyikhez a West Endbe. Azt mondta, hogy a festéssel kapcsolatban akarja kikérni a véleményemet, de szerintem csak éreztetni akarta velem, hogy milyen fontos ember.

– Találkozott valaha a barátaival?– Néhánnyal. Hárommal, ha jól emlékszem. Mind arab volt, vele egykorúak, legfeljebb öt

évvel idősebbek nála. Mind alaposan megnézett magának, de nem lett belőle üzlet, ami meglepett, mert az arabok nagyon kanosak tudnak lenni, és nem sajnálják a pénzt a lányoktól. Gondolja, hogy illegális ügyei voltak?

– Nincs kizárva – felelte Willow.– Nem láttam jelét, édes. Ha voltak is ügyei rosszfiúkkal, azokat nem az én jelenlétemben

intézte. Igazán szeretnék segíteni, de nincs mondanivalóm. – Őszintének tűnt, de Willow nem felejtette el, hogy a kurvák még Dame Judith Andersonnál is jobbak voltak a színészkedésben.

– Nos, köszönöm, hogy bejött. Ha eszébe jutna valami… bármi, akkor ne habozzon hívni.– Azt fogom tenni, édes. – Rosalie felállt, és kimosolyogta magát a szobából. Ez a Willow

nyomozó egészen kedves fickó volt. Sajnálta, hogy nem tudja megfizetni őt.Bert Willow leült a számítógép elé, hogy megírja a jelentését. Miss Parker egészen kedves

lány volt, meglehetősen művelt és elbűvölő. Lehet, hogy egy része csak felszínes máz volt, kellék a munkajához, de talán nem mind. Ha így volt, akkor Willow remélte, hogy mielőbb új megélhetési forrást fog találni magának, mielőtt még teljesen lezüllik. Willow romantikus volt, és bár tudta, hogy egy napon ez fogja a vesztét okozni, Rosalie–val ellentétben nem akart megváltozni a munkája miatt. Tizenöt perccel később átküldte e–mailben a jelentést a Thames House–ba, majd ki is nyomtatta, hogy hozzátegye Szali aktájához. Meggyőződése volt, hogy az akta hamarosan a központi nyilvántartóban fog kikötni, és soha többé nem fognak hallani az ügyről.

– Én megmondtam – fordult Jack a kollégája felé.– Akkor veregesse magát vállon – reagált Wills. – De miről van szó? Vagy hívjam le

magamnak az anyagot?– Uda bin Szalival szívroham végzett. A titkosszolgálat ráállított embere nem vett észre

semmi szokatlant. Csak annyit látott, hogy a fickó összeesik az utcán. Csiribí–csiribá, többé nincs, aki pénzt lökjön a rosszfiúk számlájára.

– Na és milyen érzés? – kérdezte Wills.– Remek érzés, Tony. Rosszat csinált rossz helyen. Ez van – mondta hűvösen az ifjabbik

Ryan. Vajon hogy csinálták? – tűnődött. – Maga szerint is a mi embereink tették?– Nem a mi osztályunk, az biztos. Mi csak ellátjuk információval a többieket. Hogy aztán

mihez kezdenek vele, az már nem a mi dolgunk.– Aye, aye, sir. – A nap további része dögunalomnak ígérkezett egy ilyen kezdés után.

Mohammed interneten keresztül kapta a hírt. Pontosabban egy kódot, amely arra utasította, hogy hívjon fel egy Ayman Ghailani nevű összekötőt, akinek a telefonszámát a fejében tárolta. A biztonság kedvéért lement a közeli parkba, és onnan hívta fel, egy félreeső helyről.

– Ayman, itt Mohammed. Mi újság?

183

– Uda meghalt – felelte minden bevezető nélkül az összekötő.– Mi történt?– Nem tudjuk biztosan. Összeesett az utcán, az irodája előtt. Bevitték a közeli kórházba, de

nem tudtak segíteni rajta.– Nem tartóztatták le? Nem az izraeliek csinálták?– Nem, egyikről sem érkezett jelentés.– Tehát természetes halállal halt meg?– Úgy tűnik. Remélem, még át tudta utalni előtte a pénzt, gondolta Mohammed.– Értem… – Természetesen nem értette, de valamivel ki kellett töltenie a csendet. – Ezek

szerint nincs okunk merényletre gyanakodni?– Nincs, de ha meghal közülünk valaki…– Igen, tudom, Ayman. Az ember nem lehet elég óvatos. Az apja már tudja?– Tőle értesültem.Az apja most biztosan örül, hogy megszabadult a tékozló fiától, merengett Mohammed.– Hogyan tudhatnánk meg többet a halál okáról?– Ahmed Mohammed Hamed Ali Londonban lakik. Talán egy ügyvéden keresztül…– Jó ötlet. Gondoskodj róla, hogy úgy legyen. – Hallgatott egy sort. – Az Emírnek

beszámolt már valaki?– Nem hiszem.– Tegyél róla. – Jelentéktelen ügy volt, de az Emírnek mindenről tudnia kellett.– Úgy lesz – ígérte Ayman.– Nagyszerű. Akkor ez minden. – Mohammed kikapcsolta a mobiltelefont.Megint Bécsben volt. Szerette ezt a várost. Egyrészt azért, ahogy valamikor itt bántak a

zsidókkal – amit sok bécsi még ma sem bánt igazán –, másrészt meg azért, mert tele zsebbel nagyon jól lehetett itt élni. Az éttermek fantasztikusak voltak, és az egykori birodalmi főváros tele volt művészettörténeti látványosságokkal, amelyeket szívesen látogatott, amikor olyan hangulatban volt. És egyre gyakrabban volt „olyan” hangulatban, mert rájött, hogy a legjobb ötletei akkor születnek, amikor a tennivalójától független dolgokkal köti le a figyelmét. Ma például múzeumba fog menni, határozta el. Uda halála nem izgatta különösebben. Az emberek nem élnek örökké, és Allah útjai kifürkészhetetlenek.

De talán mégsem volt annyira unalmas. Az NSA–től új anyagok érkeztek. Jack rövid fejszámolás után megállapította, hogy a pocsolya túloldalán estére jár az idő. Az olasz carabinierik – ez az ő szövetségi rendőrségük volt, melynek tagjai egészen pöpec egyenruhákban koslattak – elfogtak néhány telefonhívást, és továbbították őket az Egyesült Államok római követségének, akik rögtön továbblőtték azt műholdon Fort Belvoirnak, az első számú keleti parti vevőállomásnak. Egy Mohammed nevű valaki felhívott egy Ayman nevű másvalakit – a neveket a beszélgetésből tudták –, aki Uda bin Szali haláláról számolt be neki. Az elhunyt neve rögtön „bingó”–t jelzett a számítógépeken, és a követség híradósa felröppentette a postagalambot.

– „Az Emírnek beszámolt már valaki?” Ki a túró ez az Emír? –tűnődött hangosan Jack.– Ez valamilyen nemesi cím. Herceg vagy ilyesmi – felelte Wills. – Milyen kontextusban?– Olvassa el – nyomtatta ki neki Jack a papírt.– Ez érdekes – morogta Wills. A számítógépben egyetlen utalást talált az „Emír”–re: – Itt

azt mondja, hogy ez egy név vagy cím, ami nagyjából egy évvel ezelőtt bukkant fel egy lehallgatott telefonbeszélgetésben. Azóta semmi lényeges. Az Ügynökség szerint valószínűleg egy kisebb főnök lehet.

– Nekem ebből a beszélgetésből úgy tűnik, hogy nem is olyan kis főnök – mondta Jack.

184

– Meglehet. Sok mindent nem tudunk még ezekről a fickókról. Langley valószínűleg azt fogja mondani rá, hogy egy akciókat felügyelő személy lehet. Én is ezt tenném – vallotta be.

– Én azért elhinteném nekik, hogy érdemes utánanézni ennek az „Emír”–nek. Eddig Mohammed a legmagasabb rangú fickó, akit ebből a bandából ismerünk, és nekem úgy tűnik, hogy itt egy felette álló személyről beszélt. Ezt ellenőrizni kell – jelentette ki Ryan minden eddig megszerzett tekintélyével.

Wills tudta, hogy fiatal kollégájának igaza van: Jack a hírszerzési szakma legnagyobb problémájával találta magát szembe. Túl sok adat, túl kevés elemzői kapacitás. Tényleg az lett volna a legcélravezetőbb, ha hamisítanak egy kérelmet az NSA–nek a CIA nevében és egyet a CIA–nak az NSA javára, ráállítva őket a kérdésre, csakhogy ez egyáltalán nem volt kockázatmentes számukra. Az adatok lekérése hatalmas mennyiségben ment nap mint, és a puszta számuk miatt a kutya sem törődött a kérések jogosságával – végtére is a csatornák biztonságosak voltak, vagy nem? –, de elemzői időt kérni egészen más dolog volt. Ez könnyen telefonhívásokat eredményezhetett, ahhoz pedig vonal kellett, ez pedig rossz esetben egyenes út volt a lebukáshoz. Márpedig ha a Campus nem engedhetett meg magának valamit, az a lebukás volt. Ezekben az ügyekben tehát először a vezetőség jóváhagyását kellett kérni, és a vezetőség évente mondjuk két ilyen kérelmet hagyott jóvá, és akkor még nagyon merész volt. A Campus parazita volt a hírszerző közösség testében, és egy parazitának nem azért van szája, hogy beszéljen, hanem azért, hogy vért szívjon vele.

– Írja le az ötleteit Rick Bellnek, és ő majd megbeszéli a szenátorral – javasolta Wills.– Remek – morogta Jack. Még nem tanult meg türelmesnek lenni. Mi több, még alig tudott

valamit a bürokráciáról, amitől a Campus sem volt mentes. Vicces módon ha Langleyben lett volna középszintű elemző, csak egy telefonhívásába került volna kikérni egy szakértő véleményét. A CIA nagyszerűen teljesített, ha az információ megszerzéséről és feldolgozásáról volt szó. Gondban akkor volt, ha valamit tenni is kellett volna vele. Jack felírta az óhaját és az indokait, és törődötten várta, hogy mi fog történni.

Az Emír higgadtan fogadta a hírt. Uda hasznos alárendelt volt, de nélkülözhető. Számtalan egyéb anyagi forrás állt rendelkezésére a műveletek költségeinek a fedezésére. Honfitársaihoz mérten magas férfi volt, nem különösebben jóképű, tekintélyes sémi orral és olívbarna bőrrel. A családja előkelő volt és roppant gazdag, bár a fivérei – kilencen voltak – kezelték a családi vagyon jelentős részét. Rijádi otthona tágas volt és kényelmes, de nem palota. Azokat a királyi família számtalan hercegecskéjének hagyta, akik úgy parádéztak, mintha ők lettek volna az ország urai és a szent helyek védelmezői. Mélységesen megvetette a királyi családot – melynek tagjait jól ismerte –, de az érzéseit megtartotta magának.

Gyerekként lázadó alkat volt, de suhanckorában sorsfordító hatást gyakorolt rá egy szigorúan konzervatív imám. Ebből később még sok baja volt, de tehetséges lévén mégis haszna származott belőle, mert kiemelkedett a követők sorából. Mivel ő maga sem rejtette véka alá a véleményét, Angliába küldték, hogy megmentsék a családot a botránytól. Nem járt vele rosszul. Angliában, amellett, hogy világot látott, valami olyat ismerhetett meg, amiről addig nem is álmodhatott: a véleménynyilvánítás szabadságát. Londonban ennek még „szentélye” is volt, a Hyde Park Corner, ahol bárki hangot adhatott a véleményének. Egyfajta szelep volt ez, amely több száz éve hatásosan működött, mert valóban szelep volt, és az itt kieresztett gőz, ahelyett hogy bárkit is megfertőzött volna, szétfoszlott a levegőben. Ha Amerikába ment volna, akkor valószínűleg a radikális sajtó tett volna rá mély benyomást. De még ennél is döbbenetesebb volt számára az, hogy a legegyszerűbb polgár is felelősségre vonhatta a kormányt. Ahol ő felnőtt, a világ egyik utolsó abszolút monarchiájában, még a haza földje is a király tulajdona volt, a törvény pedig az, amit az uralkodó mondott. A Koránra és a sáriára – az iszlám törvénykezésre – épülő, a próféta korában gyökerező törvények igazságosak voltak, vagy legalábbis következetesek, de rendkívül szigorúak. A legfőbb

185

gondot az jelentette, hogy az emberek nem egyformán értelmezték a Korán szavait, és így a sária alkalmazását illetően sem volt összhang. Az iszlámnak nincs pápája, sem igazi egyházi hierarchiája, mint más vallásoknak, ennél fogva nincs egységes elképzelés sem a valóságra való alkalmazására. A síiták és a szunniták közt éppen emiatt állandó a feszültség, sőt a szunnita iszlámon belül is vannak ellentétek: ezeknek egyik pólusa a királyság legnagyobb szektája, a szigorú elveiről ismert vahabiták. Az Emír számára azonban éppen ez volt az iszlám leghasznosabb tulajdonsága. Nem kellett egyebet tennie, mint a maga hitrendszerére téríteni néhány elkeseredett embert, és segíteni nekik olyan célpontot találni, akire vagy amire minden sérelmüket és gyűlöletüket kivetíthették.

Így akart az Emír, ahogy a társai hívták, az új Mahdi, a globális iszlámista mozgalom legfelsőbb bírája, a Megváltó, aki a valláson belüli nézeteltéréseket egy mindent elsöprő, toleranciát hirdető fetvával fogja elrendezni. Ez ellen még az ellenségei sem tiltakozhatnak, és azt sem mondhatják majd, hogy nem fog működni, hiszen a kereszténység történetében bőven akad rá precedens. Akár még a zsidókkal szemben is toleranciát hirdethet, de azt csak majd később, ha már kellően megalapozta hatalmát. A székhelye majd valahol Mekkán kívül lesz, egy szerény palotában. Az alázat hasznos erény, ha az ember vallási vezető, mert ahogy a pogány Thuküdidész is megmondta – még a próféta előtt –, a hatalom minden megnyilvánulása közül a visszafogottság az, amelyik a legjobban megfogja az embereket.

A nemes cél elérése időt és türelmet igényelt, és senki sem garantálhatta, hogy törekvéseit siker fogja garantálni. Az már az ő balszerencséje volt, hogy fanatikusokra kellett támaszkodnia, olyan emberekre, akik bármikor ellene fordulhattak, hogy a maguk elképzelésének megfelelő vallásos személyt emeljenek a helyére. Meglehet, hogy igazi vakbuzgók voltak, mint maga a próféta is, de Mohamed, áldás és béke rá, a legtiszteletreméltóbb ember volt, és jó és igaz harcot vívott a pogány bálványimádók ellen. Ő maga nagyobbrészt az igazhitűek közösségére áldozta energiáit, és azon fáradozott, hogy az iszlámot a középkorból a jelenbe hozza. Ez is tiszteletre méltó igyekezet volt, nem? Hiszen mégsem akarhatta Allah, hogy hívői a hetedik század foglyai maradjanak. Biztosan nem. Az iszlám valaha a tudomány és a fejlődés bölcsője volt, de a Nagy Kán alatt elvesztette lendületét, később pedig a nyugati hitetlenek fojtották el. Az Emír hitt a Szent Koránban és az imámok tanításaiban, de nem volt vak. A hatalom birtokosai görcsösen ragaszkodtak mindenhez, amit megkaparintottak, és a vallás vajmi keveset tehetett ez ellen, mert a hatalom már önmagában is narkotikum volt. Az embereknek azonban szükségük volt valakire, aki képes utat mutatni nekik, ha tovább akarnak lépni. A szabadság – ahogyan azt az európaiak és az amerikaiak értelmezték – túlságosan kaotikus volt, ezt megtanulhatta a Hyde Parkban. Rendre van szükség, és valakire, aki ezt garantálni tudja. Ez a valaki pedig ő maga.

Uda bin Szali tehát meghalt, gondolta a gyümölcslevét kortyolgatva. Kár érte, de a Szervezet számára minimális fennakadást jelent csupán. A Szervezet, ha nem is volt tengernyi pénze, számos „tóhoz” férhetett hozzá, és az, amelyiket Uda menedzselte, a kisebbek közé tartozott.

– Ahmed, ez igazán szomorú hír, de nem jelentős. Nem igényel intézkedést a részünkről.– Ahogy mondja – hajtott tisztelettudóan fejet Ahmed Musza Matwalli, és kikapcsolta a

telefonját. Klónozott darab volt, amit egy tolvajtól szerzett be erre az egy alkalomra, és most a Tevere folyóba hajította a készüléket a Sant Angelo hídról. Standard eljárás volt ez, ha az ember a Szervezet főparancsnokával beszélt, akinek személyazonosságát csak kevesen ismerték, csak a leghűségesebb igazhitűek. Gondosan tanulmányozták több titkosszolgálat idevonatkozó tankönyveit is; a leghasznosabbnak az bizonyult, amit egy KGB–tiszttől vettek. Az illető nem élte túl az üzletet, mert így volt megírva. A szabályok egyszerűek és világosak voltak, és ők mindet betartották a legutolsó betűig. Voltak, akik nem így tettek, de meg is fizettek könnyelműségükért. Az egykori Szovjetunió gyűlölt ellenség volt, de bérenceit nem ejtették a fejükre. Csak hitetlenek voltak, nem bolondok. Amerika, a Nagy Sátán az egész

186

világnak szívességet tett azzal, hogy tönkretette azt az elfajzott nemzetet. Persze önös érdekből tették, de ez is meg lehetett írva, mert az igazhitűek érdekeit is szolgálta. De hát ki értett jobban a cselszövéshez, mint maga a hatalmas Allah?

187

19. fejezet

SÖR ÉS GYILKOSSÁG

A repülőút sima és eseménytelen volt, a müncheni vámosok pedig diszkrétek voltak és hatékonyak. A reptérről egy Mercedes–Benz vitte be őket a Hotel Bayerischerbe.

Új célpontjuk egy Anász Ali Atef nevű férfi volt, a leírás szerint egyiptomi származású, végzettségére nézve építőmérnök. Azt is tudták róla, hogy öt láb kilenc hüvelyk magas, a testtömege 145 font, arcát borotválja, haja fekete, szeme sötétbarna, és mind a közelharcnak, mind a lövészetnek mestere. Úgy tudták, hogy futárként dolgozik az ellenségnek, és újoncok toborzásával is foglalkozik – akiknek egyikét az iowai Des Moines–ban lőtték agyon. Volt egy cím és egy fénykép is a laptopjukon. A férfi szürke Audi TT sportautót vezetett, ennek a rendszámát is ismerték. Ez eddig jól hangzott; ami már nem annyira: Atef egy német nővel élt együtt, akibe állítólag szerelmes volt. Trudl Heinzről is volt fénykép. A nő nem volt egy Victoria's Secret modell, de bányarém sem: barna haj, kék szem, öt láb három hüvelyk, 120 font. A mosolya egészen vonzóvá tette. Milyen kár, gondolta Dominic, hogy ilyen ferde az ízlése, ami a férfiakat illeti. De ez már nem az ő baja volt.

Anász rendszeresen eljárt az egyik müncheni mecsetbe, amely alig egy saroknyira volt a lakásától. Miután bejelentkeztek és átöltöztek, az ikrek odavitették magukat, és tábort vertek egy kellemes Gasthaus teraszán, ahonnan jól be lehetett látni a lakás környékét.

– Miért szeretnek annyira az európaiak a járdán ülve enni? – tűnődött Brian.– Mert gondolom, könnyebb, mint kimenni az állatkertbe – lelelte Dominic.Az egyiptomi egy négyszintes társasházban lakott, ami formáját tekintve egy betontégla

volt egy fura, pajtára való tetővel beborítva. A falai hófehérre voltak festve, és olyan makulátlanul tiszták voltak, mint egy Mayo klinika műtője. Németországban egyébként mindenre igaz volt ez, még az autókra is, amik otthon, az Államokban nagyon koszosak tudtak lenni. Nem mintha ez gondot jelentett volna, de lehetetlen volt nem észrevenni.

– Was darf es sein? – állt meg az asztaluknál egy pincér.– Zwei dunkelbieren, bitte – válaszolta Dominic. Nagyjából ez volt minden, amire még

emlékezett a középiskolából. Esetleg még azt tudta volna megkérdezni, hogy merre találja a Herrnzimmert. Ezt a szót ugyanis érdemes volt minél több nyelven tudni.

– Amerikaiak? – kérdezte a pincér.– Ennyire rossz a kiejtésem? – szontyolodott el Dominic.– Mindenesetre nem bajor, az öltözetük pedig amerikai – felelte szenvtelenül a pincér.– Oké, akkor két üveg barna sört kérek.– Két Kulmbacher, sofőrt – bólintott a férfi, és elsietett.– Azt hiszem, ez is jó lecke volt, Enzo – jegyezte meg Brian.– Amint alkalmunk lesz rá, veszünk valamilyen helyi ruhát. Mindenkinek van szeme –

értett egyet Dominic. – Éhes vagy?– Tudnék enni.– Akkor megkérdezzük, van–e angol nyelvű menüjük.– Az ott a mecset lehet, ahová a barátunk jár – vette szemügyre Brian az egy háztömbbel

lejjebb látható épületet.– Akkor reméljük, hogy erre fog sétálni.– Reméljük, bratyó. – Megérkezett a sör, és vele együtt a pincér is. – Danke sehr – mondta

Dominic. – Van angol menüjük?– Hogyne, uram – varázsolt elő egyet a kötényéből a pincér.– Remek! Köszönjük.– Ez a fickó szerintem pincéregyetemet végzett – jegyezte meg Brian, miután a férfi

odébbállt. – De várd csak ki az olaszokat! Azok a fickók igazi művészek. Meg mertem volna

188

esküdni rá, hogy az a firenzei fickó olvas a gondolataimban. Neki doktorátusa volt pincérkedésből.

– Nem látok autókat a ház előtt. Hátul lenne a parkoló? – tért vissza a munkához Dominic.– Jó kocsi az Audi TT, Enzo?– Német autó. Egészen jó kocsikat raknak össze errefelé, ember. Az Audi ugyan nem

Mercedes, de nem is Yugo. Nem tudom, hogy láttam–e a Motor Trend lapjain kívül is, de arra azért emlékszem, hogy áramvonalas, sportos, és úgy is megy. Kell is, ahogy errefelé száguldoznak az autópályákon. Németországban autót vezetni olyan, mint az Indy 500–on indulni, legalábbis ezt mondják. A németek lába a gázpedál felé húz.

– Jól teszik. – Brian végigfutotta a menüt. Német nyelvű volt, de a sorok közt az angol fordítás is szerepelt. Úgy tűnt, sokkal inkább briteknek állították össze, mint amerikaiaknak. Még mindig voltak itt NATO–támaszpontok, ha már nem a szovjetek miatt, valószínűleg azért, hogy a franciáktól megvédjék őket, mulatott magában Brian. Bár a történelmet tekintve Németországnak nem sok félnivalója volt tőlük.

– Mit óhajtanak, mein Herrn? – jelent meg mellettük a pincér, mintha a semmiből bukkant volna elő.

– Először is a nevét – válaszolta Dominic.– Emil. Ich heisse Emil.– Köszönöm. Én egy Sauerbratent kérek burgonyasalátával. Brian következett.– Én pedig Bratwurstot. Kérdezhetek valamit?– Természetesen – felelte Emil.– Az ott egy mecset?– Igen, az.– Nem szokatlan ez?– Sok török vendégmunkás van Németországban, és ők mohamedánok. Nem esznek

Sauerbratent és nem isznak sört. Nem jönnek ki jól velünk, németekkel, de mit tehetünk? – A pincér fintorogva vállat vont.

– Köszönjük, Emil – mondta neki Brian, és a német elviharzott.– Mit akart ezzel mondani? – töprengett Dominic.– Nem szeretik őket igazán, de nem tudnak mit kezdeni velük, és mivel demokráciában

élnek, akárcsak mi, kénytelenek tisztelettudóan bánni velük. Az átlag fritz nem rajong a „vendégmunkásokért”, de komoly probléma nincs belőle, legfeljebb kocsmai verekedések, ilyesmi. Ugy tűnik, a törökök mégiscsak meg tanultak sört inni.

– Honnan tudod mindezt? – csodálkozott Dominic.– Volt Afganisztánban egy német kontingens. Szomszédok voltunk, mármint a táboraink,

és ismertem néhány tisztjüket.– Milyenek voltak?– Németek, bratyó, és ez a csapat igazi profikból állt, nem újoncokból. Nagyon jók voltak

– biztosította Aldo. – Felderítők voltak. A fizikai állóképességük ugyanolyan jó volt, mint a miénk, jól ismerték a hegyeket, és mind alaposan ki voltak képezve. A tiszthelyetteseik átjöttek, sapkát és jelvényt cseréltek a mieinkkel. Persze sört is hoztak magukkal, úgyhogy nagyon népszerűek voltak az embereim közt. A sörük ugyanis isteni, bratyó.

– Mint az angoloké. A sör itt Európában vallás, és mindenki templomba jár.Emil visszatért az ebéddel – a Mittagessennel –, így azt is megtudhatták, hogy a német

ételekre sem lehet panasz. De nem adhatták át magukat teljesen a kulináris élvezeteknek: a házat is szemmel kellett tartaniuk.

– Ez a krumplisaláta igazi dinamit, Aldo – közölte két falat között Dominic. – Még soha nem ettem ilyet. Egyszerre édes és ecetes, és fantasztikusan zamatos.

– Na látod! Nem csak az olaszok tudnak főzni..

189

– Ha hazamegyünk, feltétlenül keresnünk kell egy német éttermet.– Vettem. Oda nézz, Enzo!Az alany barátnője, Trudl Heinz jött ki az épületből. Elég csinos volt ahhoz, hogy

megakadjon rajta a férfiak szeme, de azért nem annyira, hogy valaki filmsztárnak nézze. A haja valamikor szőke lehetett, de most barnára volt festve. Jó lába volt, az alakja is jobb az átlagnál. Kár volt érte, hogy éppen egy terroristával adta össze magát. Vajon hogy bánik vele? – merengett mindkét Caruso. Ennyiből és ekkora távolságból ezt persze nem lehetett megállapítani. A nő átment az út túloldalára, de nem tért be a mecsetbe.

– Arra gondoltam, hogy ha a fickó bemegy a mecsetbe, akkor kifelé jövet elkaphatjuk – szólalt meg Brian. – Tele lesz az utca emberekkel, könnyen elvegyülhetünk.

– Jó ötlet. Reméljük, ma délután is ápolni fogja a hitét.– Addig is keressünk egy üzletet, és vegyünk néhány holmit, amiben kevésbé leszünk

feltűnőek.– Oké – bólintott Brian. A karórájára nézett: délután kettőt mutatott, ami azt jelentette,

hogy otthon most reggel nyolc van. Régen reggelizett már ilyen kiadósan.

Jack korábban bejött, mint általában. A szimata azt súgta, hogy az előző nap történteknek lesz folytatása, ezért alig várta, hogy átnézhesse az éjszakai forgalmat.

Feleslegesen izgult annyira, mert nem sok újat tudott meg. Az MI5 beszámolt Langleynek a boncolás eredményéről is. A vizsgálat megerősítette, hogy Uda bin Szalival szívroham végzett, és a testet már ki is adták a családot képviselő ügyvédi irodának. A hazaszállítás engedélyeztetése folyamatban volt. A lakást átkutatták a „fekete zsákosok” londoni megfelelői, de nem találtak semmi említésre méltót. Az irodai számítógép merevlemezét lemásolták, és átadták az informatikus buznyákoknak, hogy bitről bitre átnézzék és elemezzék a tartalmát. Ez el fog tartani egy ideig, gondolta Jack.

Számítógépen elméletileg nem lehetett biztonságosan elrejteni adatokat, de elméletileg a gízai piramisokat is szétkaphattad, hogy megnézd, mit rejtenek a kövek. Ha Szali okosan elrejtette a számára fontos adatokat, akkor nehéz dolguk lesz. De vajon okosabb–e, mint a titkosszolgálat szakemberei? Nem valószínű, vélte Jack, de akkor is időre lesz szükségük. Alsó hangon egy hétre, vagy ha a rohadék ügyes volt, akár egy hónapra is. És ha meglesz, akkor már a GCHQ emberei is tudni fogják, hogy Szali sáros volt – azt viszont sose fogják kideríteni, hogy mit vitt magával a sírba a fejébe zárva.

– Hé, Jack – jött be Wills.– 'reggelt, Tony.– Szép dolog a buzgalom. Megtudott valami újat a barátunkról?– Nem igazán. Ha minden igaz, ma délután teszik repülőre egy dobozban, mert a patológus

szívrohamot állapított meg. Az embereink tehát tiszták.– Az iszlám megköveteli, hogy a holttestet mielőbb temessék el, mégpedig egy jeltelen

sírba. Ha tehát egyszer elföldelték, akkor nem lesz exhumálás, hogy kábítószerre vagy méregre utaló nyomokat keressenek rajta.

– Akkor hát tényleg mit csináltunk? Mivel? – kérdezte Ryan.– Fogalmam sincs, Jack, és nem is akarom tudni, már ha egyáltalán közünk van hozzá.

Maga se legyen olyan kíváncsi, rendben?– Hogy a fenébe dolgozhat valaki úgy ebben a szakmában, hogy közben ne legyen

kíváncsi? – háborgott Jack Junior.– Úgy, hogy van olyan bölcs, és nem akarja azt tudni, ami nem tartozik rá – magyarázta

Wills.– Ja – morogta Jack. Csakhogy én még túl fiatal vagyok ehhez. Tony jó volt abban, amit

csinált, de egy dobozba zárva élt. Ugyanúgy Szali is tegnap óta, és egyik sem volt jó hely.

190

Ráadásul mi voltunk azok, akik kicsinálták. Hogy pontosan hogyan, azt nem tudta. Az anyja biztosan tudta volna, hogy milyen szerekkel lehet előidézni ezeket a tüneteket, de nem fordulhatott hozzá. Még az hiányzott volna, hogy az apja is tudomást szerezzen róla. Biztosan tudni akarta volna, hogy miért kérdez ilyeneket a fia, és nem kizárt, hogy kitalálta volna a választ. Nem, ez nem volt járható út.

Miután végzett a Szali halálával kapcsolatos hivatalos üzenetekkel, áttért azokra, amelyeket az NSA csípett el. Az „Emírről” nem esett szó egyikben sem, és újabb információ sem került elő róla. Mint várható volt, a fentiek nem hagyták jóvá a kérését, így arra sem számíthatott, hogy Langley vagy Fort Meade fog kitúrni neki valamit. Ez nem lepte meg, de azért csalódott volt. Még a Campusnak is megvoltak a maga korlátai. Megértette, hogy nem akarják veszélybe sodorni az intézményt, de naponta ezerszámra jöttek és mentek hasonló kérések, miért foglalkozott volna épp ennek a feladójával bárki is? Ennek ellenére úgy döntött, hogy nem fogja megkérdezni. Úgyis kiderült volna, hogy honnan szerezte az információkat, és egyelőre még nem akarta kirúgatni magát. Valamit azért megtehetett: utasította a számítógépét, hogy keresse az új üzenetekben az „Emír” szót, és ha felbukkan, jegyezze fel a naplóba, így nyomósabb indokkal állhat majd Hendleyék elé a kérésével. Az ugyanis nem volt kétséges számára, hogy a terroristák nem akárkit hívnak Emírnek. Az, hogy a CIA nem szentelt ennek elég figyelmet, egy dolog volt, a Campust pedig elvileg azért találták ki, hogy megtegye azt, amit a CIA elmulasztott. Vagy nem? Kérdés volt, hogy mennyire érti a dolgát a vezetés. Feltételeznie kellett, hogy igen, de ahogy Mike Brennan mondta a rendőri munkáról, „a feltételezés minden kudarc öreganyja”. Ez egyébként az FBI–nál is sokat koptatott szállóige volt. Mindenki hibázhat, és a hiba súlya egyenes arányban áll annak a rangjával, aki elkövette. Az igazán nagy hibák elkövetői azonban ki nem állhatják, ha eszükbe juttatják ezt az általános igazságot. Igaz, a többiek is így vannak vele.

Polcról vettek maguknak ruhát. A cuccok majdnem teljesen olyanok voltak, mint amit otthon lehetett kapni, de a különbségek, bármilyen jelentéktelennek is tűntek, mégis egy egészen más összképet eredményeztek. A holmikhoz illő cipőt is vásároltak, és miután átöltöztek a szállodában, visszamentek az utcára.

A vizsgán akkor mentek át, amikor egy német nő megállította Briant, hogy megkérdezze tőle, merre találja a Hauptbahnhoffot. Amikor aztán Brian angolul közölte, hogy nem tudja, mert nem ide való, a nő zavartan mosolyogva elhátrált, és leszólított valaki mást.

– Központi pályaudvart jelent – magyarázta Dominic.– Akkor miért nem fog egy taxit? – csodálkozott Brian.– Tökéletlen világban élünk, Aldo, de neked most igazi káposztazabáló benyomását kell

keltened. Ha legközelebb valaki megállít, mondd azt, hogy Ich bin ein Auslander, vagyis „külföldi vagyok”. Nem kell feltétlenül tudniuk, hogy amerikai vagy. Az, hogy utána esetleg jobb angollal fognak megszólítani, mint amit New Yorkban hallasz, már más dolog.

– Oda nézz! – mutatott Brian egy McDonald's aranysárga íveire. Jobban örültek neki, mint a konzulátus csillagos–sávos lobogójának, bár egyikük sem akart betérni a gyorsétterembe. A helyi kaja egyszerűen túl jó volt ehhez. Napnyugtakor visszatértek a Hotel Bayerischerbe, és mélyebb ismeretséget kötöttek a német konyhával.

– Münchenben vannak, és feltérképezték a célpont lakóhelyének a környékét, de őt magát még nem látták – jelentette Granger. – A barátnőjét viszont igen – tette hozzá.

– Akkor egyelőre minden rendben? – kérdezte a szenátor.– Egyelőre igen. A német rendőrség nem tartja megfigyelés alatt a barátunkat, ahogyan az

elhárítás sem. Szerencsénkre Langley sem hívta fel rá a figyelmüket. A kapcsolatuk a

191

németekkel pillanatnyilag nem éppen felhőtlen.– Gondolom, ez egyszerre jó és rossz. – Pontosan – bólintott Granger. – Nem sok információra számíthatunk részükről, de nem is

kell attól tartanunk, hogy valaki szemmel tartja. A németek fura népség. Ha nem ütöd bele az orrod semmibe, és minden in Ordnung, akkor nincs mitől tartanod. Ha viszont átléped a vonalat, nagyon meg tudják keseríteni az életedet. A rendőreik egészen jók, a kémeikről viszont nem lehet elmondani ugyanezt. A szovjetek és a Stasi keresztül–kasul lyuggatta a titkosszolgálataikat, és ezt máig nem sikerült kiheverniük.

– Vannak fekete műveleteik?– Nem igazán. Túlságosan törvénytisztelők ehhez. Őszinte embereket nevelnek, akik

szigorúan a játékszabályok szerint játszanak, ami ugyebár nem kedvez a különleges műveleteknek. Ha mégis próbálkoznak, az általában balul sül el. Lefogadom, hogy az átlag német polgár még az adóját is időben és egy összegben fizeti.

– A bankáraik viszont nagyon értik a dolgukat – jegyezte meg Hendley…– A bankár az egy külön kategória. Ők nem a hazájukat szolgálják, hanem a pénzt – felelte

epésen Granger.– Lenin egyszer azt mondta, hogy a kapitalistának mindig ott van a hazája, ahol éppen

üzletet köt. Vannak ilyenek – ismerte el Hendley. – Láttad ezt? – nyújtotta át a lentről jött, egy „Emír” nevű személlyel kapcsolatos kérvényt.

A műveleti igazgató átfutotta, és visszaadta neki.– Nem kerített neki nagy feneket.– Igen – értett egyet az igazgató. – Éppen ezért is nem hagytam jóvá. De azért tetszik, hogy

hallgatott az ösztöneire, és meg merte kérdezni. Van esze a fiúnak.– Tagadhatatlanul.– Éppen ezért kértem Ricket arra, hogy Wills mellé tegye. Tony nemcsak jó fej, hanem

nagyon fegyelmezett is. Jack nemcsak a szakmai fortélyait fogja megtanulni mellette, hanem a korlátait is. Legalábbis nagyon bízom benne, mert nagy reményeket fűzök hozzá.

– Gondolod, hogy egy idősebb Jack Ryan szunnyad benne? –tűnődött Granger. Mielőtt feljebb lépett volna, a nagy Jack a legjobb hírszerzők közé tartozott.

– Igen, és ha így van, akkor segíteni fogunk neki, hogy kihozza magából a maximumot. Ezt az „Emír” dolgot egyébként egészen jó ötletnek tartom. Nem sokat tudunk az ellenség szervezeti felépítéséről, Sam. Ez egy evolúciós folyamat: ha felszámolsz egy hálózatot, újabb és erősebb lép a helyére, mert őket sem ejtették a fejükre: tanulnak az elődeik hibájából. Már nem akarnak tévésztárok lenni, mert rájöttek, hogy csak az egójuknak tesz jót, a testi épségüknek nem. Önként nem fognak a fegyvereink elé sétálni, arra mérget vehetsz.

– Ez világos – értett vele egyet Granger, akinek az egyik őse hasonló gondokkal kellett szembenézzen, amikor a 9. lovassági ezred tagjaként az indiánok ellen harcolt. Vannak dolgok, amik nem változnak. – A gond az, Gerry, hogy csak találgatni tudunk a szervezeti modelljükről. A találgatás és a tudás pedig nagyon messze állnak egymástól.

– Akkor hát mit gondolsz? – kérdezte Hendley.– Legalább két rétegnek kell még lennie a nagyfőnökig. Ami pedig a végrehajtókat illeti,

elkaphatunk akárhányat, akkor sem fognak megritkulni a soraik. Olyanok, mint a fű: hiába vágod le, mindig újranő. Ezért van szükség gyökeres megoldásra: a fejet kell elkapnunk. Csakhogy ez egy virtuális fej, Gerry. Bárkik is alkotják, hozzánk hasonlóan kell működniük. Ezért igyekszünk rávenni őket arra, hogy reagáljanak: az elemzőink, itt, Langleyben és Meade–ben alig várják, hogy lecsaphassanak rájuk.

– Igen, tudom, Sam – sóhajtott Hendley –, és remélem, hogy lesz is valami eredménye, de miközben mi várunk, ők élvezik az életet, és újabb terveket szőnek arra, hogyan mészárolhatnak le még több amerikai nőt és gyereket.

– Ennek egyikünk sem örül, Gerry, de Isten sem egy nap alatt teremtette a világot.

192

– Mi ez? Prédikátor lett belőled? – morogta Hendley.– Nos, a szemet szemért elv ellen semmi kifogásom, de időbe telik megtalálni a

szemgödröt. Türelmesnek kell lennünk.– Tudod, amikor nagy Jackkel arról beszéltünk, hogy létre kellene hozni ezt a helyet,

voltam annyira naiv, hogy elhiggyem, gyorsabban meg tudjuk oldani a problémákat, ha van rá felhatalmazásunk.

– Mindig gyorsabbak leszünk, mint a kormány, de nem vagyunk szuperhősök. Különben is, még csak egyszer csaptunk le. Várd ki a végét. Türelem, Gerry.

– Igen, hogyne. – Legalább az időeltolódás ne lett volna.

– A helyzet az, hogy van még valami más is.– Mi lenne az, Jack? – fordult feléje Wills.– Sokkal hatékonyabban működnénk, ha mi is tudnánk, hogy éppen milyen akciók vannak

folyamatban. Úgy célzottan vadászhatnánk adatokra.– Ezt hívják kompartmentalizációnak.– Nem, ezt hívják lószarnak – vágott vissza Jack. – Ha minket is beavatnának, akkor többet

tudnánk segíteni. Az, ami most jelentéktelen értesülésnek tűnhet, megfelelő kontextusban fontos információnak bizonyulhat. Elvileg ez az egész épület egyetlen kompartment, vagy nem, Tony? Ha szétdaraboljuk, mint tették azt Langleyvel, akkor semmivel sem leszünk jobbak náluk. Vagy valami elkerülte volna a figyelmemet?

– Értem én, de a rendszer nem így működik.– Sejtettem, hogy ez lesz a válasz. De azt mondja akkor meg nekem valaki, hogy a csodába

fogjuk helyrehozni azt, amit a CIA elcseszett, miközben őket majmoljuk?Na most erre mit válaszoljak? – tette fel magának a kérdést Wills. Mert válasz az nem volt,

és a kölyök rátapintott erre. Mi a fenét tanulhatott még a Fehér Házban? Ha ott is ilyeneket kérdezett… és ha figyelmesen meg is hallgatta a válaszokat… sőt még át is gondolta őket…

– Utálom ezt mondani, Jack, de én csak a mentora vagyok, nem a nagyfőnök.– Igen, tudom. Ne haragudjon. Úgy tűnik, apa mellett hozzászoktam ahhoz, hogy a dolgok

pörögnek. Nekem legalábbis úgy tűnt. Neki nem mindig. Lehet, hogy a türelmetlenség nálunk családi vonás? – Duplán is az volt, mert az anyja, mint sebész megszokta, hogy minden terv szerint történik, úgy, ahogy azt ő beütemezte magának, és az általában „rögtön, de máris” volt. Nem volt könnyű határozottnak lenni egy adathalmaz előtt ülve, amint azt az apja is megtapasztalhatta a maga idejében. És azok voltak csak az igazán kemény idők! Amerika akkor még egy vele egy súlycsoportban lévő ellenfél célkeresztjében élt; a terroristák is tudtak károkat okozni, de magának az Egyesült Államoknak a létét nem veszélyeztették. Igaz, Denverben majdnem sikerült elérniük ezt is…

Münchentől messze délre, Pireusz kikötőjében a daru egy konténert emelt át a hajóról a közelében várakozó nyerges vontatóra. Amint rögzítették, a Volvo sofőrje gázt adott, és kihajtott a kikötőből, maga mögött hagyta Athént, és észak felé kanyarodott, fel a görög hegyekbe. A szállítólevél szerint Bécsbe tartott, kávéval a raktérben, és a kikötő hatóságai hittek neki, mert minden papírforma szerint volt. Valahol, egy frissen bérelt raktárban azonban már készülődött a „fogadóbizottság”, hogy átvegye a szállítmánynak azt a részét, amit nem forró vízzel és tejszínnel kellett elkeverni. A raktár falai közt aztán apró adagokra csomagolták szét az egy metrikus tonnányi kokaint – ami mellesleg komoly kapacitást igényelt –, és felpakolták vele a futárokat, akik élve azzal, hogy az Európai Unión belül immár nem léteztek határok, széthordták az anyagot. A Szervezet állta a szavát.

193

Az alanyt másnap reggel 9.30–kor pillantották meg. Egy másik Gasthausban reggeliztek éppen, mindössze egy fél saroknyira attól, ahol Emil barátjuk szolgált fel, amikor Anász Ali Atef megjelent. A rétest majszoló ikrektől húszlábnyira haladt el, és úgy tűnt, nem vette észre, hogy figyelik. Nem is figyelt, mintha tökéletes biztonságban érezte volna magát, és a két Caruso ezt a legkevésbé sem bánta.

– Ő az – állapította meg Brian. Nehéz lett volna nem felismerni: pontosan úgy nézett ki, mint a fényképen, a társasházból jött ki, és a bajsza már messziről elárulta személyazonosságát. A tömb végénél felszállt a villamosra. Meg sem próbálták követni.

– Szerinted hova megy? – kérdezte a testvérét Dominic.– Reggelizni egy cimborával vagy összeesküdni a hitetlen nyugati világ romokba

döntésére. Honnan tudhatnám, ember?– Jó lenne rendesen megfigyelni a fickót, de végül is nem azért vagyunk itt, hogy

nyomozzunk utána, nem igaz? Ez a szemétláda részt vett a vérengzés előkészítésében, tehát rászolgált arra, hogy felkerüljön a listánkra.

– Úgy van, bratyó – bólogatott Brian. A témát ezzel lezártnak tekintette. Anász Ali Atef csupán egy arc volt számára most, meg egy ülep, amibe tűt kellett döfnie. A többi Isten dolga volt.

– Ha ez egy FBI–művelet lenne, akkor egy csapat ezekben a pillanatokban hatolna be a lakásába, hogy legalább a számítógépét átnézze.

Brian nem akart reagálni a megjegyzésre.– És most?– Meglátjuk, megy–e templomba, és ha igen, meglátjuk, hogy el lehet–e intézni kifelé

jövet.– Máris? Nem korai egy kicsit?– Na persze ülhetnénk fent a szobában és rázhatnánk. Csakhogy az árt a csuklónak, ha nem

tudnád.– Gondolom.

A villamos nem volt olyan kényelmes, mint az autója, de legalább nem kellett parkolóhelyre vadásznia. Az európai városokat nem az utóbbi évtizedek hatalmas autóforgalmának tervezték – ahogyan Kairót sem, ahol hihetetlen forgalmi dugók tudtak keletkezni. Igaz, hogy itt is volt belőlük, de Németországban legalább volt alternatíva: a megbízható tömegközlekedés. A vonatok például egyszerűen fantasztikusak voltak. A vonalak minősége lenyűgözte a férfit, aki maga is mérnök volt. Fura népek voltak ezek a németek. Hűvösek és tartózkodóak, és – legalábbis ők ezt képzelték magukról – felsőbbrendűek mindenki másnál. Az arabokat lenézték, de ugyanígy lenéztek csaknem minden más európai népet is, és csak azért nyitottak ajtót az idegenek előtt, mert a törvényeik – amelyeket az amerikaiak kényszerítettek rájuk a második világháború után – azt mondták, hogy ezt kell tenniük. Így tehát megtették, és közben még csak nem is panaszkodtak, mert ezek az őrülten pedáns emberek olyan birkamód engedelmeskedtek a törvényeiknek, mintha maga Isten szentesítette volna őket. A legkezesebb nép voltak, akikkel valaha is dolga akadt, és éppen ez a kezesség volt az oka annak, hogy olyan átkozottul veszélyesek tudtak lenni, amint az már számtalanszor kiderült. Például, nem is olyan régen, hogy a zsidók ellen indítottak megsemmisítő kampányt. Az akkor épült haláltáboraik még ma is megvoltak, csak éppen múzeumnak használták őket, és mivel németek voltak, ezekben a múzeumokban minden egyes gépezet és eszköz még mindig ugyanolyan működőképes volt, mint egykoron, mintha arra várt volna, hogy újra használatba vegyék. A szándék megvolt, csak a politikai

194

akarat hiányzott.A zsidók négyszer is megalázták a hazáját, és közben a legidősebb bátyját, Ibrahimot is

megölték, aki egy szovjet gyártmányú T–62–es tank vezetőjeként került a Sínai–félszigetre. Akkoriban ő még túl kicsi volt, így jobbára csak fényképekről ismerte Ibrahimot, de az anyja máig siratta. A bátyja csak azt próbálta meg befejezni, amit a németek elkezdtek, de egy amerikai M60A1 tank ágyúja véget vetett életének a Kínai Farmért vívott csatában. Az amerikaiak védték meg a zsidókat, mert Amerikát zsidók irányítják. Ezért látták el az ellenségeit fegyverekkel és információval, és ezért öltek olyan előszeretettel arabokat.

A németeket azonban a kudarc és a megaláztatások nem szelídítették meg, csak más csatornákba terelték az arroganciájukat. Most a villamoson is ezt tapasztalta: abból, ahogyan sanda pillantásokkal méregették, ahogy a vénasszonyok távolabb húzódtak tőle. Valamelyikük talán még le is fogja törölni a kapaszkodót egy fertőtlenítőkendővel, ha ő leszállt. A prófétára, morgott magában Anász, ezek aztán tényleg kellemetlen emberek.

Még hét percig kellett villamosoznia, aztán a Dom Strasse következett. Innen már csak egy saroknyit kellett gyalogolnia. Séta közben újabb ellenséges pillantások lövelltek feléje, de még ennél is jobban utálta azt, ha észre sem vették, mintha nem lett volna több egy gazdátlan kóbor ebnél. Szívesen szervezett volna egy akciót is, Münchenben is… a parancs azonban másként szólt.

Az úti célja egy kávéüzlet volt. Fa'ad Rámán Jászin már ott volt, lezser hétköznapi ruhában, mint a bolt vendégeinek a többsége.

– Szálem alejkum – köszöntötte Atef. Béke legyen veled.– Alejkum szálem – fogadta Fa'ad. – Kiváló süteményt kapni itt.– Igen – értett egyet Atef. Arabul beszéltek. – Mi hír, barátom?– Az embereink elégedettek a múlt héten történtekkel. Alaposan ráijesztettünk az

amerikaiakra.– De nem eléggé ahhoz, hogy lemondjanak az izraeliek támogatásáról. Jól jegyezd meg,

amit mondtam. És vissza fognak ütni.– Hogyan tehetnék? – kétkedett Fa'ad. – Lecsaphatnak, igen, bárkire, akiről a hírszerző

ügynökségeknek tudomásuk van, de ez csak olaj lesz a tűzre, és még több igazhitű fog csatlakozni az ügyünkhöz. A szervezetünkről viszont semmi sem tudnak. Még a nevét sem ismerik.

– Remélem, neked lesz igazad. Érkeztek újabb utasítások?– Jól csináltad. Hárman is mártírok lettek azok közül, akiket besoroztál.– Hárman? – Atefet ez kellemesen meglepte. – Remélem, szépen haltak meg.– Allah Szent Nevéért haltak meg. Lehet ennél szebb halála valakinek? Nos, vannak új

önkénteseid?Atef belekortyolt a kávéjába.– Még nem egészen, de ketten nagyon érdeklődnek. Nem megy olyan könnyen, te is tudod.

Még a legbuzgóbb igazhitű is szeretné élvezni a földi lét örömeit. – Ahogyan ő maga is azt tette.

– Igazad van, Anász. Nem szabad sürgetni őket, az a jó, ha maguktól döntenek. Még bőven van időnk.

– Mennyi? – akarta tudni Atef.– További terveink vannak Amerikával kapcsolatban. Ezúttal százakat öltünk meg,

legközelebb azonban ezreket fogunk – ígérte Fa'ad csillogó szemmel.– Na és hogyan? – kíváncsiskodott Atef. Ő is lehetett volna stratéga; mérnöki végzettsége

ideálissá tette erre a feladatra. Hogy nem vették ezt még észre? Sajnos, a vezetőségből itt sem hiányoztak az olyanok, akik a fejük helyett a farkukkal gondolkodtak.

– Ezt nem árulhatom el, barátom. – Mert ő maga sem tudta, de Fa'ad Rámán Jászin ezt nem akarta Anász orrára kötni. Ugyanígy azt sem tudta, hogy a felettesei nem bíznak meg benne,

195

de ezt meg ők nem kötötték az orrára.Ez úgy tesz, mintha tudná, gondolta megvetően Atef.– Közeledik az imaidő, barátom – nézett a karórájára. – Gyere velem. A mecset alig tíz

percre van innen. – Látni akarta, mennyire igazhitű a bajtársa.– Jól van. – Mindketten felálltak, és kimentek a villamoshoz. Egy negyedórával később

már a mecsetnél voltak.– Oda süss, Aldo! – szólalt meg Dominic. Jártak egyet a környéken, hogy ismerkedjenek a

tereppel, de szerencsére épp időben visszatértek ahhoz, hogy ne kerüljék el a célpontjukat.– Ki lehet az a másik? – tűnődött Brian.– Fogalmam sincs. Nem tűnik ismerősnek. Készen állsz?– Naná, hogy készen! És te?– Arra mérget vehetsz – felelte Dominic. A célpontjuk alig harminc yardra volt tőlük, és

egyenesen feléjük tartott. Úgy tűnt, a közeli mecsetbe igyekszik.– Mit gondolsz?– Szerintem várjunk inkább. Majd akkor, ha kifelé jön.– Oké. – Megálltak egy kalapüzlet kirakata előtt, és hátat fordítottak az utcának. Hallották,

sőt szinte érezték Atefet elhaladni mögöttük. – Nem tudod, meddig tart?– Fogalmam sincs, ember. Már hónapok óta nem voltam templomban.– Remek – morogta Brian. – Az ikertestvérem egy eretnek. Dominic halkan elvihogta magát.– Nem én voltam ministráns kölyökkoromban, bratyó.Atef és a barátja valóban a mecsetbe tartott. Imaidő volt, a szálat – az iszlám öt „pillér”

közül a második – ideje. Jászin még nem járt ebben a mecsetben, ezért őszintén megdöbbentette, hogy a lábbelik számára, mintha a német rendmánia az ittenieket is megfertőzte volna, külön rekeszeket alakítottak ki az előtérben. Még meg is számozták őket, mintha így akarták volna elejét venni bárminemű tévedésnek… vagy a lopásnak. Márpedig ez igen ritkán fordult elő a muzulmán országokban, mert az iszlám rendkívüli szigorral büntette a lopást, és Allah házában ilyet tenni maga lett volna az istenkáromlás.

Bent letérdeltek, arccal Mekka felé hajoltak, és idézeteket suttogtak a Koránból, hogy megerősítsék a hitüket. Nem tartott sokáig, de frissítően hatott Atef lelkére, és új erőket adott számára a küldetése folytatásához. Aztán az alkalom véget ért, és visszamentek a cipőikért az átriumba, majd kiléptek az utcára.

Nem ők voltak az elsők, akik elhagyták a mecsetet, így felbukkanásuk nem érte váratlanul a két amerikait. Az emberek – lehettek vagy negyvenen – magányosan vagy kisebb csoportokban szállingóztak elfelé minden irányban. Ketten taxisofőrök voltak, ők bevágták magukat az autóik vezetőülésébe, és elhajtottak. Egyetlen hívőtársuk sem intette le őket; munkások voltak, gyalogosan vagy villamossal közlekedtek. Atef és társa balra, a társasház irányába fordultak. Dominic mintegy harminc yardra lehetett tőlük.

Brian az utca másik végéből figyelte őket. Látta, hogy Dominic előveszi az aranytollat a zakójából, egy diszkrét mozdulattal átállítja a hegyét, és megmarkolja úgy, hogy hátrafelé tudjon döfni vele. Perverz módon gyönyörűség volt nézni, ahogy végrehajtja a manővert. Dominic úgy tett, mintha megbotlott volna, és nekiesett Atefnek, akivel mindketten a földre kerültek. Brian nem látta, hogy mikor döfött, de abban biztos volt, hogy megtette, és abban is, hogy a zuhanás elterelte róla a célpont figyelmét. Atef cimborája mindkettőjüket felsegítette, aztán Dominic elnézést kért, és elhúzott onnan. Brian követte a másik kettőt. Szalit nem látta kinyúlni, de most látni akarta a szer hatását. Atef tett még vagy ötven lépést, majd hirtelen lefékezett. Valamit mondhatott, mert a társa kérdőn ránézett – épp időben ahhoz, hogy lássa Atefet elvágódni. A férfinak még volt annyi ereje, hogy védekezően az arca elé emelje egyik kezét, aztán a teste teljesen érzéketlenné vált.

196

A társa szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen vagy gondoljon a történtekről, de végül leguggolt Atef mellé, és előbb aggódva, majd rémülten rázni kezdte, végül pedig a hátára fordította. Ekkor sétált el mellettük Brian. Atef mozdulatlan és kifejezéstelen arccal feküdt, mint egy próbababa. Az agya még aktív volt, de már a szemét sem tudta kinyitni. Brian álldogált még egy kicsit, aztán intett egy arra járó németnek, hogy hívjon mentőt, amit az illető meg is tett a mobiltelefonjáról. Brian elment a következő kereszteződésig, ahol megállt, és várt, hogy megjöjjenek a mentők. Hat és fél perc múlva ott voltak. Ezek a németek tényleg értettek a szervezéshez. A mentőorvos megnézte a beteg pulzusát, és meglepetten a kollégájára nézett. Gyakorlott mozdulatokkal megintubálták Atefet, aztán hordágyra tették, de nem emelték be a mentőbe, hanem megpróbálták a helyszínen ellátni.

Tíz perc telt azóta, hogy Dominic beledöfte a tűt. Atefnek már agyhalottnak kellett lennie, és ezzel le volt tudva a dolog. A tengerészgyalogos–tiszt balra fordult, és elballagott a következő sarokig, ahol taxiba ült. Mire a szállodába ért, Dominic már a hallban volt. A bár felé vették az irányt.

Sörre volt szükségük.

197

20. fejezetA VADÁSZAT HANGJAI

A müncheni 14.26 a keleti standard időzónában lévő Campuson reggel 8.26–ot jelentett. Sam Granger már az irodájában volt, és azon tűnődött, vajon ma fog–e e–mailt kapni. Az ikrek gyorsan dolgoztak, legalábbis az első akció esetében, és nem volt oka azt hinni róluk, hogy ezúttal másképp lesz. A 3–as számú alany elektronikus aktáját már előkészítette és rejtjelezte, de nem akarta elküldeni, míg értesítést nem kapott a müncheni akció sikeréről. A londoni esettel szemben itt nem számíthatott „hivatalos” megerősítésre, mert a német hírszerzés, a Bundesnachrichtendienst nem érdeklődött Anász Ali Atef iránt. Maradt tehát a fiúk e–mailje és a várakozás.

Nem tartott sokáig. 8.43–kor üzenet érkezett Dominic gépéről. A jelentés részletesen leírta az akciót, majdnem olyan részletesen, mint egy hivatalos FBI–jelentés. Granger külön örült annak, hogy Atef cimborája is jelen volt: így legalább szemtanú is volt arra, hogy nem gyilkosság történt. Már csak a patológiai vizsgálat eredményét kellett megszerezniük ahhoz, hogy Atef felől is nyugodtak lehessenek.

Ryan és Wills minderről természetesen semmit sem tudott. Jack a napi tennivalójával volt elfoglalva: először végigfutotta a két kormányügynökség által váltott üzeneteket – ez nagyjából egy órát vett igénybe –, majd rátért a gyanús személyeket érintő internetforgalomra. Ezek többsége annyira hétköznapi volt, mint a vásárolnivalók listáját tartalmazó cetli, amit az asszony dug reggel a munkába induló férj zsebébe. Egy részük persze lehetett kódolt üzenet is, de ezt ránézésre lehetetlen volt megállapítani. Az egyik levél azonban szinte ráordított a képernyőről.

– Hé, Tony, megnézné ezt?ATEF HALOTT. A SZEMEM LÁTTÁRA HALT MEG ITT, MÜNCHENBEN. A

MENTŐ IDŐBEN KIJÖTT ÉS ELLÁTTÁK A HELYSZÍNEN, DE A KÓRHÁZBAN MEGHALT. SZÍVROHAM VOLT. UTASÍTÁST KÉREK. FA'AD. A címzett a jó öreg 56MoHa@eurocom.net volt, a feladó pedig egy bizonyos Honeybear@ostercom.net, ami még nem szerepelt Jack listájában.

– Mézes Maci? – röhögte el magát Wills az azonosító láttán. – Ez a fickó biztosan nőkre vadászik az interneten.

– Nem ez a lényeg, Tony, hanem az, hogy ha hidegre tettünk egy Atef nevű fickót odaát Németországban, akkor itt van a megerősítés, meg mellé egy új célpont, akit be lehet cserkészni. – Ryan bűvészkedett egy kicsit az egérrel. – Tessék, az NSA is felfigyelt rá, és lehet, hogy nem csak a levélre.

– Túlságosan szabadjára engedi a képzelőerejét, Jack – mondta lakonikusan Wills.– Egy frászt! – Jack most már értette, hogy az apja miért tudta annyira felhúzni magát,

amikor az Ovális Irodába küldött hírszerzési jelentéseket olvasta. – A fenébe, Tony, hát nem elég világos? Mit akar még?

– Nyugalom, Jack. – Wills ugyanolyan higgadt volt, mint mindig. – Egyetlen állítólagos szemtanú számol be egy állítólag megtörtént eseményről. Ez még semmit sem jelent. Ez a Mézes Maci azonosító pedig sok mindenre utal, csak arra nem, hogy használója terrorista lenne.

Jack Junior számára viszont annyira nyilvánvaló volt, hogy már kezdte azt hinni, Wills így akarja – már megint – próbára tenni.

– Oké, akkor vegyük végig még egyszer. 56MoHa tulajdonosáról feltételezzük, hogy nyakig benne van a disznóságokban, és még az is lehet, hogy amolyan hírszerző tisztként működik náluk. Azóta figyeljük, hogy itt vagyok, igaz? Szóval figyeljük őt, és felbukkan ez a

198

levél a postafiókjában, éppen akkor, amikor úgy néz ki, hogy egy csapatunk embereket tesz el láb alól odakint. Vagy csak képzeljük az egészet? Azt is, hogy a brit titkosszolgálat is megfigyelés alatt tartotta? Talán azért figyelték, mert tudták, hogy egy napon szívrohamot fog kapni az utcán, és ezt olyan érdekesnek tartották az ő korában? Vagy ez is véletlen lenne?

Wills elmosolyodott.– Nem rossz az érvelése. Bizonyítéka ugyan nincs valami sok, de tetszik, ahogy azt a

keveset, amit tud, előadta. Gondolja, hogy tényleg fel kellene mennem a tető alá?– Nem, Tony, nem mennie kellene, hanem rohannia – enyhült meg Ryan. Vegyél egy mély

levegőt, és számolj el tízig, tanácsolta magának.– Akkor azt fogom tenni.Öt perccel később Wills belépett Rick Bell irodájába. Két papírlapot adott át.– Dolgozik egy csapatunk Németországban, Rick? A válasz pontosan úgy hangzott, ahogy várta: – Miért kérdezed? – Bell pókerarca még egy márványszobrot is lenyűgözött volna.– Olvasd el – javasolta Wills.– A fenébe! – reagált a vezetőelemző. – Ki rántotta ki ezt a halat az elektronikus óceánból?– Találd ki.– Nem rossz egy kölyöktől. – Bell mélyen a látogatója szemébe nézett. – Mennyit vél

tudni?– Ha most Langleyben lennénk, akkor néhányan tövig rágnák a körmüket miatta. Akkora

logikai ugrásokat produkál, hogy az már–már elképesztő.Bell elfintorodott.– Ugye nem kell emlékeztesselek, hogy ez nem egy távolugró verseny?– Rick, a kölyök olyan sebességgel kombinál, hogy azt egy sakkozógép is megirigyelhetné.

Igaza van, ugye?– Ne akard tudni. Nem olyan tiszta ügy, mint amilyennek látszik – felelte Bell. – Ez az

Atef öngyilkos merénylőket toborzott. Legalább kettőt küldött Des Moines–ba.– Oknak ez több mint elég – vélte Wills.– Sam is így gondolja. Át fogom adni neki. Más?– Érdemes lenne alaposabban is megnézni ezt a MoHa nevű fickót. Hátha a nyomára

akadunk.– Van ötleted, hol lehet?– Úgy néz ki, Olaszországban. A csizma tele van nagyvárosokkal, azok pedig

patkánylyukakkal, ahol biztonságban érezheti magát. Ráadásul az ország fekvése is ideális, a légi közlekedése pedig kiváló. A terroristák mostanában békén hagyták őket, és amelyik kutya nem ugat, azt senki sem akarja agyoncsapni.

– Ugyanez a helyzet Németországgal, Franciaországgal és Közép–Európa többi részével is?

– Nagyon úgy néz ki – bólintott Wills. – Ők lesznek a soron következők, de attól tartok, nem akarják felfogni ezt. Inkább a homokba dugják a fejüket.

– Való igaz – értett egyet Bell. – Nos, akkor mi legyen a diákoddal?– Ryannel? Jó kérdés. Az biztos, hogy gyorsan tanul, és rendkívüli kombinációs készséggel

van megáldva – gondolkodott hangosan Wills. – A képzelete nagyokat ugrik, néha túl nagyokat, de ez talán nem egy olyan rossz tulajdonság egy elemző számára.

– Hányasra áll eddig?– B pluszra, esetleg A mínuszra, de csak azért, mert még új. Nem olyan jó, mint én, de én

már akkor ebben a szakmában dolgoztam, amikor ő még meg sem született. Ígéretes a fiú, Rick. Sokra fogja még vinni.

– Tényleg ennyire jó? – Tony Willst óvatos és konzervatív elemzőnek ismerték, aki a zöld szemellenző és a könyökvédő dacára az egyik legjobb volt Langleyben.

199

– Ennyire – állította Wills. Kínosan őszinte is volt. Ez egyrészt a természetéből fakadt, de ugyanakkor meg is engedhette magának, mert a Campus jól fizetett, sokkal jobban, mint bármelyik kormányügynökség, és a gyerekei már felnőttek. A legkisebb most volt végzős a Maryland Egyetemen, ahol fizikát hallgatott. Ha ő is lediplomázott, már semmi sem akadályozhatta meg Ricket és Bettyt abban, hogy életük új szakaszába lépjenek. Egyelőre azonban nem voltak konkrét terveik, és Wills túlságosan is szerette ezt a munkát ahhoz, hogy csak úgy lelépjen innen. – De el ne áruld neki, hogy én mondtam. Nem akarom, hogy azt higgye, már mindent tud.

– Nem hiszem, hogy éppen az ő esetében kellene ettől tartanod – vélekedett Bell.– Lehet. – Wills nehézkesen feltápászkodott. – De miért kockáztassunk?Wills kiment, Bell pedig hátradőlt a székében, és azon törte a fejét, hogy mi legyen ezzel a

Ryan fiúval. Végül úgy döntött, beszél róla a szenátorral.

– A következő állomásunk Bécs – tájékoztatta Dominic a fivérét.– Újabb célpont.– Úgy látom, itt nem hagyják lazsálni az embert – jegyezte meg Brian.– Amennyi gazfickó van a világon, nem kizárt, hogy egész hátralevő életünkben utazni

fogunk, szállodáról szállodára.– Pénzt spórolva a kormányoknak. Előbb–utóbb ők is rá fognak jönni, hogy felesleges

bírókat meg esküdteket alkalmazniuk, és akkor szélnek ereszthetik őket.– Hé, ha nem tudnád, kompótfej, az én nevem nem Piszkos Harry.– Ami azt illeti, én se vagyok egy Chesty Puller. Hogy menjünk oda? Repülővel, vonattal?

Vagy autóval?– Autóval mókásabb lenne – felelte Dominic. – Mi lenne, ha bérelnék egy Porschét?– Rossz előérzetem van – morogta Brian. – Oké, most pedig lépj ki, hogy én is

letölthessem a fájlt, oké?– Parancsolj. Addig megnézem, tud–e nekünk segíteni a recepciós Porsche–ügyben. –

Azzal elhagyta a szobát.

– Ez az egyetlen megerősítés? – kérdezte Hendley.– Igen – válaszolta Granger. – De hajszálra megegyezik azzal, amit a fiúk jelentettek.– Túl gyorsan csinálják. Mi van, ha a másik fél gyanút fog? Két szívroham néhány nap

leforgása alatt…– A küldetés lényege a felderítés, Gerry. Éppen azt akarjuk, hogy idegesek legyenek.

Ugyanakkor számíthatsz rá, hogy az arroganciájuk működésbe fog lépni, és balszerencsés véletlenként fogják leírni az eseteket. Ha ez egy film lenne, akkor azt gondolnák, hogy a CIA bekeményített, de nem film, és tudják, hogy a CIA nem csinál ilyet. A Moszad talán igen, de őket már ismerik. Hé! – gyulladt ki egy villanykörte Granger fejében. – Mi van, ha éppen ők nyírták ki azt a Moszad–tisztet Rómában?

– Nem azért fizetlek, hogy találgass, Sam.– Ez is egy lehetőség – makacskodott Granger.– Ahogyan az is, hogy a maffia tette, mert összetévesztették egy fickóval, aki tartozik

nekik. De én azért nem tenném fel rá a farmot.– Világos – vonult vissza az irodájába Granger.

Mohammed Hasszán al–Din a római, Hotel Excelsior egyik szobájában a számítógép előtt ült és kávét szürcsölgetett. Kár volt Atefért. Intelligens volt, meggyőző és elkötelezett, éppen

200

olyan, amilyennek lennie kell valakinek, hogy új tagokat nyerhessenek meg az ügynek. Maga is Szent Mártír szeretett volna lenni, életeket elvenni és a sajátját adni, de nem hagyták, mert toborzóként sokkal több hasznát vették. Egyszerű aritmetika volt ez, Atefnek meg kellett értenie. De miért is akarta feláldozni magát? Mintha ő lett volna az, akinek a bátyját az izraeliek megölték… még valamikor 1973–ban. Hosszú idő volt ez ahhoz, hogy az ember haragot tápláljon, de nem példa nélküli. Végül is sikerült elérnie, amit akart: most már ő is a Paradicsomban volt, a bátyja mellett. Ez jó volt neki, de nem így a Szervezetnek. Ugyanakkor Allah akarta így, és ha Ő így akarta, akkor nem lehetett ellenvetés. A harc ettől még folytatódni fog, és nem is ér véget mindaddig, míg az utolsó ellenségük is el nem bukott.

Két klónozott mobiltelefon is hevert az ágyon, készülékek, melyeket a lebukás veszélye nélkül használhatott. Felhívja az Emírt az egyikkel? Ezt érdemes volt fontolóra venni. Anász Ali Atef a második volt egy héten belül, akivel fiatal kora ellenére szívroham végzett, és ez furcsa volt, statisztikailag nagyon furcsa. Csakhogy Fa'ad ott állt mellette, amikor történt, és ha az izraeliek tették volna, akkor biztosan észrevett volna valamit. Sőt még valószínűbb, hogy az izraeli mindkettőjüket megölte volna. Ami pedig Udát illeti, nem ő volt az első kurvapecér, akinek a ketyegője nem bírta a fityegője által diktált iramot. Mindent egybevetve tehát úgy nézett ki, hogy valóban véletlen egybeesésről van szó, ezért pedig felesleges lett volna felhívni az Emírt. Azért feljegyezte magának a gondolatait, rejtjelezte a fájlt, majd kikapcsolta a számítógépet. Sétálni támadt kedve. Kellemes idő volt Rómában. Európai mércével kánikula, számára azonban az otthon lehelete. Az utcában volt egy kellemes terasz, ahol ugyan átlagosan főztek, de Olaszországban ez olyan ízeket jelentett, amikkel a világ számos országában csak a legelőkelőbb éttermekben találkozhatott az ember. Az olasz konyhát ismerve az ember azt hihette volna, hogy a nők többsége itt teltkarcsú, de nem így volt, ugyanolyan véznák voltak, mint a nyugati nők többsége – némelyik annyira, mint az éhező nyugat–afrikai gyermekek. Mintha nem is érett nők lettek volna, hanem tejfölösszájú fiúkák. Milyen kár, gondolta Mohammed.

Az étterem helyett a Via Veneto túloldalán található bankautomatához ment, és kivett ezer eurót. Az egységes uniós pénznem, Allahnak hála, megkönnyítette az utazást. Még nem volt olyan stabil, mint a dollár, de várható volt, hogy hamarosan azzá válik, és akkor még könnyebb lesz a dolga.

Rómát nehéz volt nem szeretni. Elhelyezkedése, nemzetközi jellege, vendégszerető lakói, akik pénzért bármire kaphatóak voltak, és úgy hajlongtak, mintha nem is lett volna gerincük – aminthogy nem is volt –, kellemes és kényelmes hellyé tették. Az anyja, aki angol volt, imádta Rómát: a rengeteg üzlet, a finom ételek és borok, a magát a prófétát is – legyen áldott a neve – megelőző korok emlékei rendkívüli hangulatot teremtettek. Mohammed tisztelte a régi római császárokat, mert tudták, hogyan kell rendet tartani: hatékony törvényekkel és kérlelhetetlen szigorral. Így volt ez a hazájában is, és bízott benne, hogy így lesz akkor is, ha már nem a királyi család fogja irányítani az országot – mert meghaltak vagy, mert száműzték őket. Hogy ebből melyik valósul meg, az teljesen mellékes volt a Szervezet számára, a lényeg az volt, hogy megszabaduljanak ettől a hitetlenekkel paktáló korrupt bagázstól, akik képesek voltak pénzért olajat adni a nyugatiaknak, és úgy uralkodtak a népen, mintha a próféta fiai lettek volna. Ennek hamarosan vége lesz. Az Amerika iránt érzett gyűlölete semmi volt ahhoz képest, amit az uralkodócsaláddal szemben táplált. De mégis Amerika volt az elsődleges célpont hatalma miatt, amiből bőven sugárzott azokra is, akik kiszolgálták imperialista érdekeit. Amerika veszélyt jelentett mindenre, amit ő fontosnak tartott. Amerika hitetlenek országa volt, a zsidók védelmezője és patrónusa. Amerika lerohanta a hazáját, csapatokat és fegyvereket állomásoztatott ott, és minden kétséget kizáróan arra készült, hogy igájába hajtsa az egész iszlámot, igazhitűek milliárdjait kényszerítve kicsinyes céljainak szolgálatába. Az Amerika elleni harc a rögeszméjévé vált, Amerika pedig vonzóbb célponttá, mint Izrael. A zsidók ugyanis, minden gonoszságuk dacára, eltörpültek az amerikaiak mellett. Ők csupán

201

csatlósok voltak, akik fegyverekért és pénzért cserébe kiszolgálták Amerikát, ostoba módon észre sem véve, milyen cinikusan kihasználják őket. Az iráni síitáknak igazuk volt: Amerika a Nagy Sátán, Iblisz maga, olyan erős és hatalmas, hogy nehéz súlyos csapást mérni rá – de ettől még sebezhető, és Allah igazhitű seregei előbb vagy utóbb meg fogják találni rajta a fogást.

A Hotel Bayerischer recepciósa kitett magáért, gondolta Dominic az autóban gyönyörködve. Igaz, hogy a poggyászt úgy kellett belepasszírozniuk a Porsche szűk – és elöl található – csomagtartójába, de kit érdekelt ez? A lényeg az volt, hogy a 911–esben sportos, hathengeres szív dobogott, és a München–Bécs útvonal számtalan lehetőséget ígért arra, hogy ezt ki is használják. Az, hogy azért autóznak délnek, mert meg kell ölniük valakit, pillanatnyilag egyáltalán nem foglalkoztatta. A hazájukat szolgálták, és hittek az ügyben.

– Biztos, hogy nem lesz szükségem bukósisakra? – hajolt le hozzá Brian.– Ha én vezetek, Aldo, akkor nem. Gyerünk, beszállás. Ideje a lovak közé csapni!Már alig várta, hogy a gázpedálra taposhasson az autópályán.

– Gondolod, hogy támogatásra lenne szükségük? – kérdezte a szenátor Grangertől.– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza Sam, feltételezve, hogy a Caruso fivérekről lehet szó.– Úgy értem, hogy nem sok elemzői támogatásban részesülnek – felelte Hendley. –

Mondhatnám úgy is, hogy pucér seggel működnek. Egyiküknek sincs túl sok hírszerzési tapasztalata. Mi van, ha nem azt nyírják ki, akit kell? Oké, lehet, hogy nem kerülnének rács mögé miatta, de a moráljuknak biztosan nem tenne jót. Ott volt az a maffiózó az atlantai szövetségi börtönben. Hidegre tett egy szerencsétlent, mert azt hitte, hogy az meg akarja ölni őt, de tévedett, és ezzel végleg elvágta maga alatt a fát. Utána úgy dalolt, mint egy kanári. Így szereztük meg az első infókat a maffia szervezeti felépítéséről, emlékszel?

– Igen, emlékszem. Joe Valachinak hívták. De ő egy bűnöző volt, és nem katona vagy FBI–ügynök.

– Brian és Dominic viszont rendes fickók, és van lelkiismeretük. Úgyhogy azt mondom, nem ártana bebiztosítani őket.

Grangert meglepte a javaslat.– Azt én is látom, hogy a virtuális irodának vannak korlátai, de ha bármi felmerül, és

kérdéseik vannak, bármikor elküldhetik őket levélben.– Amire eddig még nem került sor – mutatott rá Hendley.– Még csak most kezdték, Gerry. Felesleges máris pánikba esni. Két rendkívül okos és

tehetséges tisztről van szó. Nem véletlen, hogy őket választottuk. Tudnak önállóan gondolkodni és dönteni, márpedig az ő helyzetükben éppen ez a legfontosabb.

– Én csak azt mondom, hogy jó lenne a közelükben tudni valakit, aki egy kicsit másképpen gondolkodik, valakit, aki más irányból közelíti meg az odakint felmerülő problémákat. Több szem többet lát.

Granger érezte, hogy sarokba szorítják. Hendley értett a „meggyőzéshez”: a Capitoliumban eltöltött évek alatt alaposan kitanulta minden csínját–bínját.

– Oké, értem én, de a helyzet az, hogy ez csak bonyolítaná a dolgokat, erre pedig végképp nincs szükségünk.

– Hadd fogalmazzak akkor másképp: mi van, ha valami olyan történik, amire nincsenek.felkészülve? Ha tanácsra szorulnak, és azt csak olyasvalakitől kaphatják meg, aki maga is ott van és látja, hogy miről van szó? Sokkal kevésbé valószínű, hogy hibás döntést hoznak, ha valaki segíti őket. Attól félek, hogy előbb vagy utóbb hibázni fognak, és az nem csupán a szerencsétlen flótás számára lesz végzetes. A bűntudat bizonytalanságot szül, az

202

pedig arra készteti az embert, hogy kiöntse a szívét. És ha beszélni kezdenek…– Nem hiszem, hogy erre sor kerül, de nem zárhatjuk ki ezt sem. Ugyanakkor azzal, hogy

melléjük adunk valakit, aki akkor is nemet mondhat, amikor az igen lenne a helyénvaló, teljesen ellehetetlenítheti őket. Nemet bárki mondhat, de nem biztos, hogy igaza is van. Az óvatosság nem árt, de nem szabad túlzásba vinni.

– Én nem így gondolom.– Értem. Akkor hát ki legyen az? – kérdezte Granger.

– Lássuk csak… Valaki olyan kellene, vagyis kell legyen, akiben megbíznak…Az autópálya építői remek, sőt egyenesen zseniális munkát végeztek. De mikor lehetett ez?

– tűnődött Dominic. Nem mostanában, az biztos. És az út Németországot és Ausztriát kötötte össze… Talán maga Hitler rendelte el az építését? Bárki is volt az, most nem ez volt a lényeg – hanem az, hogy itt nem létezett sebességkorlátozás, és a Porsche hathengeres motorja úgy dorombolt, mint egy meleg húst szagoló tigris. Mindennek tetejébe a német sofőrök elképesztően udvariasak voltak. Elég volt megvillogtatnod a fényszóródat, és máris félrehúzódtak, hogy utat adjanak neked. Ez határozottan nem Amerika volt, ahol a vénasszonyok csupáncsak azért zötyögtek a bal szélső sávban rozsdás Pintójukkal, mert balkezesek voltak, és mert szerették feltartani a Corvette–es őrülteket. A Bonneville Salt Flats26 sem kínált ennél jobb szórakozást.

Brian mindeközben igyekezett úgy tenni, mintha nem félne. Egyrészt egy tengerészgyalogos–tiszt nem mutathatta gyengének magát, másrészt pedig talán mégsem volt olyan veszélyes: a felderítőknél a Sierra Nevada vízmosásaiban száguldoztak még nála is öregebb CH–46–os helikopterekkel, és azt is túlélték. Sőt, izgalmas volt. Mintha a hullámvasúton ültél volna biztonsági öv nélkül. Most viszont be volt kötve a biztonsági öve, és úgy tűnt, Enzo nemcsak élvezi a vezetést, de tudja is, hogy mit csinál. És ha ezt a kis német autót ugyanazok tervezték, akik a Tigris tankot, akkor nem volt ok aggodalomra. A legijesztőbb a hegyek közti szakasz volt, de aztán kiértek a síkságra, és itt az út, az égnek hála, laposabbá és egyenesebbé vált.

– A hegy zeneszótól haaangos – énekelte szörnyű hangon Domine.– Ezt a templomi kórusban tanultad? – borzongott meg Brian. Bécs közeledett, vagy ahogy

a helyiek hívták, Wien. Brian előkereste a térképét.A város egy labirintus volt. Ausztria – Österreich – fővárosa már a római légiókat

megelőzően itt volt görbe utcáival, melyek közt egy olyat nem lehetett találni, hogy a császár születésnapján felvonuló légióknak egyszerre az elejét és a végét is látni lehessen. A térképen belső és külső gyűrűket lehetett látni, melyek nagy valószínűséggel a középkori városfalak helyén épültek. A törökök többször is megdöngették őket, de ez már a hadtörténelemnek az a része volt, ami nem képezte hivatalos részét a haditengerészeti tananyagnak. A lakosság túlnyomórészt katolikus volt, mint az egykori Habsburg–uralkodóház tagjai, de ez nem akadályozta meg az osztrákokat abban, hogy – miután Hitler a Német Birodalomba olvasztotta az országot – végezzenek prominens zsidóikkal. Ez már az 1938–as szavazás, az Anschluss után történt. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis Hitler nem Németországban született, hanem Ausztriában, és honfitársai a maguk sajátos módján honorálták hűségét: azzal, hogy a történelem tanúsága szerint még nála is buzgóbb nácikká váltak. Ez volt az egyetlen ország a világon, ahol A muzsika hangjait veszteséggel forgalmazták a mozikban, vélhetően azért, mert a film kedvezőtlen színben tüntette fel a náci pártot.

Ettől függetlenül Bécs az volt, ami: egy letűnt birodalom fővárosa tele széles, fákkal szegélyezett sugárutakkal, klasszikus épületekkel és figyelemre méltóan jól öltözött emberekkel. Brian a Kárntner Ringen található Hotel Imperialhoz navigálta őket. Az épület

26 Egy kiszáradt utah–i sóstó medre, ahol gyorsulási versenyeket szoktak rendezni. (A ford.)

203

méltó társa volt a Schönbrunn palotának. – A szállásra aztán nem lehet panaszunk, Aldo – jegyezte meg Dominic.A szálloda belseje még elképesztőbb volt, csupa aranyozott gipsz és lakozott fa, melynek

minden egyes darabkája úgy nézett ki, mintha a reneszánsz Firenze mesterei formázták volna tökéletesre. Az előtér nem volt valami tágas, de nemcsak ezért volt lehetetlen eltéveszteni a recepciós pultot: a mögötte állókhoz ugyanolyan elidegeníthetetlenül hozzátartozott az egyenruhájuk, mint a tengerészgyalogosokhoz a kék ünneplő.

– Jó napot – üdvözölte őket a recepciós. – Az ön nevük Caruso?– Igen – felelte meglepetten Dominic. – Ha minden igaz, szobát foglaltak nekünk.– Úgy van, uram – felelte lelkes alázattal a férfi. Az angolt mintha a Harvardon tanulta

volna. – Két egybenyitható, utcára néző szoba.– Nagyszerű. – Dominic előhalászta fekete American Express kártyáját, és átadta.– Köszönöm.– Nem hagytak nekünk üzenetet?– Nem, uram – biztosította a recepciós.– Megkérne valakit, hogy gondoskodjon az autónkról?– Természetesen, uram.– Köszönöm. Felmehetünk a szobánkba?– Igen. Az első emeleten… bocsásson meg, a második szinten találhatóak, ahogy önöknél,

Amerikában mondják. Franz! – kiáltotta.A londiner ugyanolyan jól beszélte az angolt, mint a recepciós.– Erre, uraim, ha kérhetem.Lift nem volt, az emeletre egy vörös szőnyeggel borított lépcsőn lehetett feljutni, melynek

tetejéről egy fontos kinézetű, fehér egyenruhát és gondosan kifésült pofaszakállat viselő férfi nézett le rájuk.

– Ő ki? – kérdezte Dominic a londinertől.– Ferenc József császár, uram. A szálloda megnyitásakor járt itt. A tizenkilencedik

században.– Értem. – Ez megmagyarázta a személyzet viselkedését, amire viszont egyetlen rossz

szava sem lehetett az embernek.Öt perc se telt bele, és máris kényelembe helyezték magukat legújabb szálláshelyükön.

Brian átlátogatott a fivére szobájába.– Átkozott legyek, ha ez nem jobb, mint a Fehér Ház lakószintje!– Gondolod? – nézett rá kétkedően Dominic.– Tudom, pajti. Jártam ott. Jack bácsi hívott meg, miután megkaptam a tiszti

kinevezésemet. Vagyis nem, azután történt, hogy befejeztem az alapkiképzést. Öcsém, ez aztán a kégli! Vajon mennyi lehet egy éjszakára?

– Nem mindegy? Úgyis az én kártyámra terhelik. A lényeg az, hogy a barátunk közel van, odaát a Bristolban. Egészen izgis dolog gazfickókra vadászni, hát nem? – Ezzel vissza is kanyarodtak a munkához. Dominic kivette a laptopot a táskájából. Az Imperial felkészülten várta a számítógépet használó vendégeket. A kapcsolat pillanatok alatt létrejött. Dominic megnyitotta a legfrissebb fájlt. Előző alkalommal csak átfutotta, most viszont nekilátott, hogy betűről betűre átolvassa.

Granger még egyszer alaposan végiggondolta a kérdést. Gerry dadát akart az ikrek mellé, és nagyon úgy tűnt, hogy nem lehet eltántorítani a szándékától. Rengeteg jó embert dolgozott Rick Bell alatt a hírszerzési osztályon, de mindegyik túl öreg volt a Caruso fiúk mellé. Hogy mutatott volna, ha két huszonéves kölyök egy ötvenen túli vénember társaságában utazgat ide–oda Európában? Valaki másra volt szükség tehát, egy velük egykorú fiatalemberre.

204

Ilyenekből nem sok volt, mert főként tapasztalt CIA– és egyéb elemzőket vettek fel, de egyvalaki azért akadt… Granger a telefonért nyúlt.

Fa'ad mindössze kétsaroknyival odébb, a Bristol Hotel második emeletén lakott. Az előkelő szálloda magas színvonalú ellátása és remek étterme mellett arról volt nevezetes, hogy ablakaiból a Wolfgang Amadeus Mozart emlékének szentelt Állami Operaházra nyílt kilátás. Mozart korai halálát megelőzően a Habsburg–ház udvari muzsikusa volt, és itt halt meg, Bécsben. Fa'adot azonban ez a legkevésbé sem izgatta. Atef halála borzasztóan megrázta. Még mindig nem tudta kiverni a fejéből a történteket. Ott állt, és nézte, ahogy kiszáll belőle az élet, miközben a német mentősök – hasztalan, de szemmel láthatóan legjobb tudásuk szerint – az életéért küzdöttek. Az, hogy ilyen lelkiismeretesen tették a dolgukat, miközben minden bizonnyal megvetéssel tekintettek annak tárgyára, őszintén meglepte Fa'adot. Sürgős esetről lévén szó, a legközelebbi kórházba vitték a bajtársát, és az ottani orvosok nyilván ugyanolyan német precizitással igyekeztek megmenteni őt, de tehetetlenek voltak. Az egyik orvos kijött hozzá a váróba, es együtt érző arckifejezéssel közölte a hírt. Azt is elmondta, hogy súlyos szívroham végzett a beteggel, és hogy további vizsgálatokat fognak végezni ennek alátámasztására; végül megkérdezte, kit tájékoztasson, ha a holttestet – miután széttrancsírozták – el lehet szállítani. Furcsa volt, hogy ezek a németek még az ilyen nehéz pillanatokban is ennyire pedánsak tudnak lenni. Fa'ad megtette, amit meg tudott tenni, aztán vonatra szállt, és Bécsbe utazott. Az első osztályú fülke magányában bőven volt ideje elgondolkodni az eseményeken, és magyarázatot keresni rájuk, de nem járt sikerrel.

Az esetet jelentenie kellett a Szervezetnek. Ezt Mohammed Hasszán al–Dinen keresztül tudta megtenni. Ő pillanatnyilag Rómában volt, legalábbis így sejtette, mert biztos nem lehetett benne. Nem is kellett. Az e–mail cím bőven elég volt a kapcsolattartáshoz, bár egy haláleset közléséhez talán jobban illett volna egy hagyományosabb kommunikációs csatorna. Olyan szomorú volt, hogy egy ilyen fiatal és életerős harcosnak így kellett végeznie. Vagy mégsem halt volna meg hiába? Allahnak mindenre van terve, de az emberek számára ez nem mindig nyilvánvaló. Fa'ad kivett egy miniüveg konyakot a bárszekrényből, és kiszopogatta az üvegből. Lehet, hogy bűn volt alkoholt inni, de segített lecsillapítania az idegeit, és nyilvánosan egyébként sem tette. Sóvárogva a bárszekrény felé nézett. Még két kisüveg konyak maradt, meg néhány üveg skót whisky – a szaúdiak kedvenc itala, sária ide vagy oda.

Ryan jóformán még le sem ült, Granger nekiszegezte a kérdést: – Van otthon útlevele? – kérdezte Granger.– Hogyne. Miért?– Ausztriába fog utazni. A repülő ma este indul a Dullesról. Itt van a jegy – csúsztatott

eléje egy borítékot a műveleti igazgató.– Miért?– Az Imperial Hotelben fog megszállni. Brian és Dominic Caruso is ott lesz. Csatlakozik

hozzájuk, és váratlan fejlemények esetén ellátja őket tanácsokkal. Ha velünk akar kommunikálni, nyugodtan használhatja a szokásos e–mail címét, mert a laptopja a legmodernebb rejtjelező technológiával van felszerelve.

Jack egy kukkot sem értett az egészből.– Bocsásson meg nekem, Mr. Granger, de nem kezdhetnénk inkább az elején? Pontosan mi

is akar lenni ez az egész?Granger mosolya egy jégkockát is megdermesztett volna.– Gerry úgy véli, hogy az ikreknek segítségre lehet szükségük hírszerzési vonalon. Éppen

ezért melléjük rendeli magát, mint tanácsadót a terepmunka idejére. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy magának részt kellene vennie bármiben is. Amit tennie kell: a virtuális iroda segítségével mindig naprakésznek lenni, és ha olyat tapasztal, ami befolyásolhatja az éppen

205

soron lévő akciót, figyelmeztetni a fiúkat. Eddig egészen jó munkát végzett. Jó a szimata, és olyan dolgokat is észrevesz, amelyek Dom és Brian figyelmét esetleg elkerülhetik. Nos, erről van szó. Ha úgy gondolja, nemet is mondhat, de a maga helyében én élnék az ajánlattal. Mi a válasza?

– Mikor indul a gép?– Rajta van a jegyen. Jack megnézte.– A fenébe, sietnem kell!– Akkor siessen. Az autó már várja.– Köszönöm, uram. – Jack nem szívesen hagyta volna ott a Hummert a reptér

parkolójában. A márka nagyon kelendő volt a lopott autók piacán. – Kinek beszélhetek róla?– Willset majd Rick Bell tájékoztatni fogja, rajtuk kívül pedig senki más nem tudhat arról,

hogy mit csinál. Világos?– Világos, uram. Már itt se vagyok. – A borítékban egy fekete American Express kártyát is

látott; legalább a cég költségére utazhatott. Hány ilyen és ehhez hasonló kellék lapulhat a Campus páncélszekrényeiben? – tűnődött. De már az is épp elég volt mára, amit eddig megtudott.

– Mi a fene? – kérdezte Dominic a számítógéptől. – Aldo, holnap reggel társaságot kapunk.– Kit? – kérdezte Brian.– Azt nem írja. Csak annyit mondanak, hogy amíg meg nem érkezik, ne csináljunk semmit.– Jézusom, mégis minek néznek ezek minket? Hát tehetünk mi róla, hogy a fickó az

ölünkbe hullott? Csak azt tudnám, miért kell annyit szarozni?– Ilyen a bürokrácia. Ha túl hatékony vagy, megijednek. Mit szólnál egy vacsorához,

bratyó?– Jöhet. Kipróbálhatnánk mondjuk a vitello milanese bécsi verzióját. Szerinted vannak

rendes boraik?– Ezt csak egy módon deríthetjük ki, Aldo. – Dominic kivett egy nyakkendőt a

bőröndjéből. A szálloda étterme legalább olyan előkelő volt, mint Jack bácsi régi háza.

206

21. fejezetCINKOS VILLAMOS

A megbízatás kétszeresen is kaland volt Jack számára: még soha nem járt Ausztriában, és még soha nem dolgozott kémként egy titkos kivégzőosztagban. Csakhogy az, ami a Campusról nézve tiszta munkának tűnt, az Airbus 300–as 3A üléséből, az amerikai partoktól távolodva egyre inkább egy kockázatos és veszélyes vállalkozás benyomását keltette. Igaz, Granger azt mondta, hogy az akció érdemi részében nem kell szerepet vállalnia, és Jack ezt egyáltalán nem bánta. Mike Brennannek köszönhetően egészen jól bánt a pisztollyal, de Brian és Dom nem pisztolygolyóval intézte el a célpontokat, nem igaz? Szívroham vitte el mindkettőt. De hogy csinálhatták? Ha mesterségesen idézték elő, hogy lehetett az, hogy egy patológus nem tudta kimutatni? Ezt már nagyon szerette volna tudni. Bízott benne, hogy megvan hozzá a jogosultsága.

Mindenesetre az étel jobb volt, mint az átlag légitársasági kaja, a piát meg, amíg palackozva volt, ugyebár nem lehetett elrontani. Jack teletankolta magát alkohollal, aztán hagyta, hogy az álom megkörnyékezze. Az első osztály ülései szerencsére régimódiak voltak, nem azok az ezerféleképpen variálható, de mégis kényelmetlen izék. Az utasok egy része mozizással próbálta átvészelni az „utazási sokkot”, ahogy az apja nevezte; Jack inkább aludt.

A bécsi szelet fantasztikus volt, ahogy a fehérbor is, amit a pincér ajánlott nekik.– Bárki is készíti ezt, feltétlenül beszélnie kell nagyapával – jelentette ki Dominic az utolsó

falat után.– Biztosan ő is olasz, bratyó. – Brian felhörpintette a maradék fehérbort. Tizenöt

másodperccel később a pincér észrevette az üres poharat, teletöltötte, aztán diszkréten eltűnt. – Öcsém, ezt még bírnám szokni. Kicsit jobb, mint a mikrós kaja.

– Egy kis szerencsével soha többé nem kell olyan moslékot enned.– Persze, ha az idők végezetéig folytatjuk ezt a melót – felelte lemondóan Aldo. A terem

szélén, egy félreeső helyen ültek. – Szóval, mit tudunk az új alanyról?– Feltehetően futár. A fejében szállítja az üzeneteket, azokat, amelyeket nem mernek a

netre bízni. Biztosan érdekes dolgokat szedhetnénk ki belőle, de nem ez a küldetésünk. Van róla személyleírásunk, fénykép viszont nincs. Ez egy kicsit aggaszt, ahogyan az is, hogy nem tűnik igazán fontos embernek.

– Igen, értelek. Gondolom, felhergelt valakit, akit nem kellett volna. Szar ügy. – A lelkiismeret–furdalás már a múlté volt, de ettől még szívesebben vadászott volna igazi nagyvadakra. A fénykép hiánya viszont tényleg aggasztó volt. Nagyon nem szeretett volna valaki mást hidegre tenni a célpont helyett.

– Gondolom, nem azért került fel a listára, mert túl hangosan énekelt a templomban.– És nem a pápa unokaöccse – fejezte be Brian a litániát. – Világos, ember. – A karórájára

nézett. – Ideje eltenni magunkat. Holnap vendégünk érkezik. Hol fogunk találkozni vele?– Fel fog keresni minket. Lehet, hogy ő is itt száll meg?– A Campusnak fura elképzelései vannak a biztonságról.– Ja. Látszik, hogy nem néznek kémfilmeket. – Dominic intett, hogy fizetni szeretne. Úgy

döntöttek, hogy a desszertet hely híján kihagyják.Öt perccel később már az ágyukban feküdtek.

– Most okosnak képzeled magad, mi? – kérdezte Grangertől Hendley. Mindketten az

207

otthoni kódolt vonalon beszéltek.– Gerry, azt mondtad nekem, hogy egy hírszerzőt küldjek, nem igaz? Ki mást

nélkülözhettünk volna Rick csapatából? Mindenki azt reklámozta nekem, milyen okos a kölyök. Rendben, akkor hadd bizonyítson.

– De Jack még teljesen kezdő! – tiltakozott Hendley.– Az ikrek talán nem? – vágott vissza Granger. Remélem, vetted a lapot: mostantól

szeretném saját legjobb szakmai tudásom szerint irányítani az osztályomat, gondolta felháborodottan. – Ne aggódj, nem fogja bepiszkolni a kezét, és legalább tapasztalatot szerez. Jól ellesz a fiúkkal. Ismerik, bíznak benne, és meg fogják hallgatni, amit mond nekik. Tony Wills szerint a legtehetségesebb elemző, akivel dolga volt azóta, hogy otthagyta Langleyt. Egyszóval éppen erre a küldetésre teremtették.

– Akkor is csak egy zöldfülű – mondta Hendley, de már ő is érezte, hogy vesztésre áll. – Ha ez kiderül…

– …akkor nagy gáz lesz belőle. Így is, úgy is. Most már nézhetnék egy kis tévét?– Viszlát holnap – köszönt el tőle Hendley.– Jó éjt, pajtás.

Mézes Maci egy Elsa K 69 nevű lánnyal csetelt az interneten. Partnere huszonhárom évesnek, 160 centiméter magasnak és 55 kilogrammosnak mondta magát, átlagos testalkattal. Mindehhez barna haj, kék szem és szennyes, de élénk fantázia társult. És jól tudott gépelni. Valójában, bár ezt Fa'ad nem tudta, egy ötvenéves, félig részeg és nagyon magányos férfi volt. Angolul csevegtek. A „lány” azt állította, hogy Londonban titkárnő. Az osztrák könyvelő jól ismerte ezt a várost.

A „lány” hamarosan beindította Fa'ad perverz.fantáziáját. Egy igazi nővel persze sokkal jobb lett volna, de Fa'ad nem akart kalandokba bonyolódni Európában. Sohasem tudhattad, hogy a nő, akit bérbe vettél, nem a Moszad megbízottja–e, aki ugyanolyan boldogan nyisszantaná le, mint ahogy magába fogadta. A haláltól nem félt igazán, de a fájdalomtól, mint mindenki, annál inkább. Mindenesetre eljátszogattak egymással, és a fél óra kellően kielégítő volt Fa'ad számára ahhoz, hogy feljegyezze magának az azonosítót arra az esetre, ha a „lány” megint felbukkanna. Nem tudhatta, hogy a tiroli könyvelő ugyanígy felvette a „haverok listájára”, mielőtt visszavonult volna hideg, sivár ágyába.

Jack arra ébredt, hogy narancssárga fény ömlik be a repülő ablakain. Húszezer láb magasságban járhattak, magas, szürkésbíbor hegyek felett. Jack karórája szerint már nyolc órája úton voltak, amiből hatot átaludt. A feje tompán fájt a bortól, de a jó reggelt kávé kitűnő volt, ahogyan a péksütemény is. Mire eljött a leszállás ideje, Jack már egészen tűrhetően érezte magát.

Ahhoz képest, hogy egy szuverén ország első számú légiforgalmi kapuja volt, a repteret nem lehetett nagynak nevezni, még akkor sem, ha Ausztriának nagyjából annyi lakója volt, mint New York Citynek – ahol három reptér is volt. A repülő a kifutópályára huppant, és a kapitány üdvözölte utasait a hazája földjén, majd közölte, hogy a helyi idő reggel 9.05. Ez azt jelentette, hogy Jacknek komoly jet laggel kell számolnia, de bízott benne, hogy egy–két napon belül jobban lesz.

A vámvizsgálat nem tartott sokáig, mert a járat csak félig volt tele. Jack begyűjtötte a táskáit, és kiment a taxikhoz.

– A Hotel Imperialba, legyen szíves.– Hova? – kérdezte a sofőr.– Hotel Imperial – ismételte meg az úti célt Jack. A sofőr eltűnődött egy pillanatig.

208

– Ah so, Hotel Imperial, ja?– Das ist richtig – biztosította Junior, és hátradőlt, hogy élvezze az utazást. Csak száz euró

volt nála, aminek elégnek kellett lennie, feltéve, hogy a fickó nem New Yorkban tanult taxit vezetni. Ha mégis, akkor meg erre találták ki a bankautomatát.

Az út egy jó félórát vett igénybe a reggeli csúcsforgalomban. A szállodától néhány sarokra egy Ferrari kereskedés mellett mentek el. Ez új volt Jack számára – Ferrarit eddig csak a tévében látott, de mint minden fiatalember, szívesen kipróbálta volna, milyen lehet vezetni egy ilyen autót.

A szálloda személyzete úgy fogadta, mint egy herceget. A szobája a harmadik emeleten volt; nem is szoba volt ez, hanem lakosztály, hálószobájában egy igencsak hívogató ággyal. Jack reggelit rendelt, majd nekilátott kipakolni, hogy közben eszébe jusson, voltaképpen miért is jött.

Felemelte a telefont, és Dominic Caruso szobáját kérte.– Halló? – Brian volt az. Dominic az aranyozott zuhanyozóban csutakolta magát.– Halló, uncsitesó, itt Jack.– Jack ki? Várj csak egy percet! Jack?– Fent vagyok a harmadikon, tengerészgyalogos. Egy órával ezelőtt érkeztem. Gyertek fel,

hogy beszélhessünk.– Tíz perc, és ott vagyunk – ígérte Brian. Letette a telefont, és átment a fürdőszoba ajtaja

elé. – Enzo, nem fogod elhinni, hogy ki van odafent.– Ki? – nyúlt a törülközőért Dominic.– Legyen meglepetés, bratyó. – Brian visszament a nappaliba, és a kezébe vette a

félbehagyott International Herald Tribune–t. Nem tudta, hogy sírjon–e vagy nevessen.– Ugye ez valami vicc? – tátogott Dominic, ahogy az ajtó kinyílt.– Próbáld meg az én szemszögemből nézni, Enzo – felelte Jack. – Gyertek be. Egy kávét?

Egy egész vödörrel hoztak.– Nem sajnálják az embertől, az biztos. Ráadásul isteni. Látom, a croissant–jukat is

felfedezted magadnak. – Dominic töltött magának a kávéból, és elcsent egy péksüteményt. – Mi a fenéért küldtek?

– Gondolom azért, mert ismerlek titeket. – Junior megvajazott magának egy sutit. – Mondok valamit: megreggelizek, aztán elsétálunk a Ferrari kereskedésig, és közben megbeszéljük a dolgot. Hogy tetszik Bécs?

– Mi is csak tegnap délután érkeztünk – tájékoztatta Dominic.– Ezt nem tudtam. Ha jól sejtem, a londoni út nem volt eredménytelen.– Jól sejted – bólintott Brian. – Majd azt is megbeszéljük.– Helyes. – Jack folytatta a reggelizést, Brian pedig visszatért az International Tribhez. –

Otthon még mindig nagy az izgalom a lövöldözések miatt. A reptéren le kellett vennem a cipőmet. Még jó, hogy tiszta zoknit húztam. Úgy tűnik, olyanokat keresnek, akik sietve akarják elhagyni az országot.

– Nem csodálom – válaszolta Dominic. – Csúnya ügy volt. Vannak ismerőseid az áldozatok közt?

– Nincsenek, hála az égnek. Még apának sem, pedig ő aztán sok embert ismer. És nektek, srácok?

Brian fura arcot vágott.– Olyan nem, akit ismertünk volna. – Remélte, hogy a kis David Prentiss, bárhol is legyen,

nem fog neheztelni rá.Jack eltüntette a croissant utolsó darabkáját is.– Gyorsan lezuhanyozok, aztán mehetünk.Brian is végzett az újsággal. Letette, és átkapcsolta a tévét a CNN–re – ez volt az egyetlen

amerikai csatorna, amit az Imperialban fogni lehetett. Az ötórás New York–i híreket akarta

209

meghallgatni. Előző nap eltemették az utolsó áldozatot is, és a riporterek azt kérdezték a hozzátartozóktól, hogy mit éreznek. Ilyen hülye kérdést! – dühöngött Brian. És miközben a riporterek a tőrt forgatták a hozzátartozók szívében, a politikusok arról szőttek elméleteket, hogy mit kellene tennie Amerikának.

Nos, mi már csináljuk – morogta Brian. Helyettetek.

Odaát, a Bristolban Fa'ad még csak most ébredezett. Amint ki bírta nyitni a szemét, a telefonért nyúlt, és ő is kávét meg süteményt rendelt reggelire. Ma még ráérős napja volt. A futár kollégáját másnapra várta, de azt még nem tudta, hogy az üzenetet, amit hoz, hová kell továbbítania. A Szervezet nem kockáztatott, a fontos utasításokat csakis és kizárólag velük továbbíttatta. A futárok csak azt tudhatták, hogy ki fogja hozni az üzenetet és kinek kell továbbadni, vagyis háromszemélyes sejtekben működtek, ahogy azt a halott KGB–tiszttől tanulták. Akitől a kézbesítést várta, az Mahmoud Mohamed Fadhil volt, és Pakisztánból indult. Persze ezt a rendszert is fel lehetett volna törni, de csak rendkívül nehéz és aprólékos nyomozás árán, és a vezetőségnek elég lett volna egyetlen személyt kivonnia a láncból, hogy minden addigi próbálkozás hiábavalóvá váljon. Persze ezzel az üzenetküldés is lehetetlenné vált volna, de ilyen még sohasem történt, és Fa'ad biztos volt benne, hogy nem is fog. Sokat utazott, mindig első osztályon, és a legjobb szállodákban szállt meg. Néha furdalta is emiatt a lelkiismeret, de amikor bevették, azt mondták, hogy nélkülözhetetlenül fontos munkát fog végezni, és tizenkét társa nélkül a Szervezet nem tudna működni. Ez természetesen jót tett a moráljának, ahogyan az is, hogy amit csinál, az viszonylag biztonságos. Üzeneteket fogadott és továbbított, néha maguknak a végrehajtóknak, akik mindannyian tisztelettudóan bántak vele, mintha ő maga hozta volna meg a kézbesített döntéseket. Nem így volt, de miért ábrándította volna ki őket? Azt, hogy a földrajzilag hozzá legközelebb eső bajtársának – Ibrahim Szalih al–Adelnek – vagy egy jelenleg számára ismeretlen végrehajtónak kell–e továbbítania az üzenetet, még nem tudta, de ez nem is zavarta. Csak az számított, hogy remekül elvolt, és gyakorlatilag nulla kockázat mellett a mozgalom hőse lehetett. Ő mindenesetre annak képzelte magát.

A keletnek tartó Kárntner Ring hirtelen északkeletnek kanyarodott, és Schubertringre változtatta a nevét. Ennek az északi oldalán volt található a Ferrari–kereskedés.

– Nos, hogy s mint, fiúk? – kérdezte Jack. Itt nyugodtan beszélhettek, a forgalom zaja lehetetlenné tette a lehallgatást.

– Kettő lent van. A következő itt lesz Bécsben, a többi meg valahol máshol. Azt hittem, tudod – tette hozzá Dominic.

Jack megrázta a fejét.– Nem tájékoztattak.– Egyáltalán miért küldtek? – kérdezte Brian.– Ha jól értettem, azért, hogy ellássalak titeket információval, és nyitva tartsam a szemem.

Amolyan tanácsadó lennék. Tudom, hogy mi történt Londonban. Rengeteg belső információt kapunk a britektől. Persze indirekt módon… Szívrohamként zárták le az esetet. A müncheniről nem sokat tudok. Esetleg elmesélhetnétek.

– Akkor kaptam el, amikor kijött a mecsetből. Összeesett az utcán. Kijöttek a mentők, megpróbálták stabilizálni, aztán bevitték a kórházba. Csak ennyit tudok.

– Meghalt. Elfogtunk egy üzenetet – mondta Ryan. – Egy férfi volt vele, aki a neten „Mézes Maci”–nak nevezi magát. Látta, hogy a haverja kifekszik, és jelentette egy másik, magát „Ötvenhat MoHa”–ként azonosító alaknak, sejtésünk szerint valahol Olaszországban. A müncheni fickó, a neve Atef volt, toborzóként és futárként működött. Azt is tudjuk róla,

210

hogy ő szervezte be az egyik múlt heti merénylőt. Úgyhogy biztosak lehettek benne, hogy rászolgált a büntetésére.

– Tudjuk. Elmondták nekünk – közölte Brian.– Egészen pontosan hogyan csináljátok ki őket?– Ezzel. – Dominic elővette az aranytollat a zakója zsebéből. – Ha elfordítod az alsó végét,

egy tű jön ki ott, ahol a betét hegye van. Ezt kell a célpontba döfni, lehetőleg a seggébe. Egy szukcinilkolin nevű vegyületet fecskendez be, ami már a halál bekövetkeztekor lebomlik, így gyakorlatilag nem lehet kimutatni.

– Megbénítja őket?– Igen. Összeesnek, és nem tudnak levegőt venni. A szernek nagyjából harminc

másodpercre van szüksége, hogy hatni kezdjen. Összeesnek, és innen úgy néz ki az egész, mint egy szívroham, még a tesztek is ezt fogják kimutatni. Egyszerűen tökéletes.

– A francba! – motyogta Jack. – Szóval, fiúk, ti ott voltatok Charlottesville–ben is?– Ja – ez Brian volt. – Ne hidd, hogy jó móka volt. Egy kisfiú a karjaim közt halt meg,

Jack. Rohadt egy nap volt.– De jól csináltátok.– Nem voltak elég okosak – felelte Dominic. – Nem kaptak rendes kiképzést. Nem

fedezték a hátukat, gondolom, mert azt hitték, hogy úgysem lesz rá szükségük. De megszívták. Persze jó adag szerencsére is szükségünk volt. Berosálok! – kiáltott fel a Ferrarik láttán.

– Jól néznek ki – értett vele egyet Jack. Még Brian is le volt nyűgözve.– Ez a régebbi – magyarázta nekik Dominic. – 575M, V12, több mint ötszáz lóerő,

hatsebességes váltó. Kétszázhúsz lepedőért el is viheted. De az igazi nagyágyú a Ferrari Enzo. Nem is ágyú, hanem bomba, fiúk. Hatszázhatvan lóerő. Ráadásul rólam nevezték el. Látjátok, ott hátul írja.

– És az mennyibe kerül? – érdeklődött Junior.– Majdnem hétszázezer dollár, de ha ennél gyorsabbat akarsz, akkor a Locheed ajtaján kell

kopogtatnod Burbankben. – A párhuzam nem volt véletlen: az autó elején látható kettős nyílás éppen olyan volt, mint a sugárhajtású repülőgépek beömlőnyílása, maga a jármű pedig úgy nézett ki, mintha Luke Skywalker gazdag bácsikája használta volna.

– Látom, még mindig nem gyógyult ki belőle – vigyorgott Jack.– Ha választania kellene egy Ferrari és Grace Kelly27 közt, az előbbi mellett döntene –

legyintett Brian.– Egy autóval nem csak az ágyig lehet eljutni, fiúk – érvelt Dominic. – Hú, de

kipróbálnám, hogy hasít a kicsike.– Miért nem szerzel inkább pilótaengedélyt? – kérdezte Jack. Dominic megrázta a fejét.– Az túl veszélyes.– Ezt nem hiszem el! – nevetett Jack. – Mondod ezt azok után, amit csinálsz?Jack a maga részéről teljesen meg volt elégedve a Hummerjával. Még a legnagyobb hóban

is bárhová el tudott jutni vele, karambol esetén pedig legfeljebb egy kamion jelenthetett volna veszélyt rá. És hogy nem volt sportos autó? Kit érdekelt? A lelkében lakó kisfiú azonban mindezek dacára meg tudta érteni az unokafivére lelkesedését. Ha Maureen O'Hara egy autóban született volna, akkor az biztosan ez az autó lett volna. A karosszéria piros színe tökéletesen illett volna a hajához.

Tízpercnyi nyálcsorgatás után Dominic úgy döntött, hogy erre a napra elég volt, és továbbindultak.

– Szóval mindent tudunk az alanyról, kivéve azt, hogy hogyan néz ki – mondta egy fél háztömbnyivel később Brian.

– Úgy van – felelte Jack. – De szerinted hány arab lakhat a Bristolban?

27 Nyilván a filmvásznon látott. (A ford.)

211

– Azt nem tudom, de Londonban voltak egy páran. A gondot az azonosítása fogja jelenteni. Megbökni a járdán nem lesz nehéz. – A városban nem volt akkora forgalom, mint New Yorkban vagy Londonban, de nem is volt egy sötétedés utáni Kansas City. – Kénytelenek leszünk szemmel tartani a szálloda kijáratait. Te pedig, Jack, próbálj meg minél több információt szerezni a Campustól.

Jack a karórájára nézett, és egy gyors fejszámolást végzett.– Két óra múlva bent lesznek.– Akkor aludj egyet, aztán vedd fel velük a kapcsolatot – ajánlotta Dominic, – Mi addig

szétnézünk egy kicsit.– Rendben. – Átkeltek az utcán, és elindultak vissza az Imperial felé.Mivel semmi tennivalója nem akadt, Fa'ad úgy döntött, hogy levegőzik egyet. Bécsben

rengeteg látnivaló akadt, és eddig még csak töredékét nézte meg. Felöltözött, elegánsan, ahogy azt egy üzletembertől elvárták, és elhagyta a szállodát.

– Bingó, Aldo! – Dominicnak, mint minden zsarunak, elég volt egyszer látnia egy arcot, és ezt már látta valahol.

– Ez nem…– De igen. Atef müncheni cimborája. Fogadjunk, hogy ő lesz a mi emberünk?– Hülye lennék, bratyó. Szerintem is ő az.Dominic leltárba vette az alanyt: közel–keleti arc, átlagos testmagasság – nagyjából öt láb

tíz hüvelyk –, vékony testalkat százötven font körüli tömeggel, fekete haj, barna szem, enyhén horgas – sémi – orr, drága és elegáns, „üzletemberes” öltözet, magabiztos és céltudatos léptek. Tíz lábra haladtak el tőle, a napszemüvegük ellenére vigyázva, hogy ne nézzenek rá. Megvagy, szemétláda. Bárkik is voltak ezek a fickók, azt nem tanították meg nekik, hogyan kerüljék a feltűnést.

Elsétáltak a sarokig.– Öcsém, ez aztán könnyen ment – jegyezte meg Brian. – És most?– Megvárjuk, hogy Jack egyeztessen az otthoniakkal, aztán elintézzük.– Jól van, bratyó. – Brian ösztönösen megtapogatta a zsebében lapuló tollat; most ez volt a

fegyvere, és az utca volt a hadszíntér. Egy kicsit úgy is érezte magát, mintha egy láthatatlan oroszlán lenne egy gnúkkal teli kenyai mezőn: elkaphatta, amelyiket csak akarta, és a szerencsétlen még azt sem tudhatta, hogyan lett áldozat belőle. Ők is pontosan ezt teszik, gondolta. Milyen ironikus, hogy éppen a saját taktikájukat használjuk fel ellenük. Az amerikaiakba nem ez volt beoltva, de párbajozni se láttál senkit, legfeljebb a hollywoodi westernfilmekben. Egyetlen oroszlánnak sem célja kockáztatni az életét, és ahogy az alapkiképzőben mondták, ha egyenlő küzdelemben találtad magad, az azt jelentette, hogy nem tervezted meg jól a támadást. A fair playnek tagadhatatlan létjogosultsága volt az olimpián, de nem itt. Egyetlen oroszlánvadász sem vonult fel csörtetve, karddal a kézben a fenevad ellen. Inkább azt tette, amit a józan ész diktált: elrejtőzött egy fa mögött, és kétszáz yardról, puskával intézte el. Még a kenyai maszájok is, akiknél az oroszlán elejtése a férfivá avatás elengedhetetlen kelléke volt, tízfős – és nem csupán tinédzserekből álló – csapatokba szerveződve hajtották végre a hőstettet, hogy biztosan az oroszlán legyen az, amit visszavonszolnak a kraalba. Mert ez az egész nem csupán a bátorságról szólt, hanem legalább annyira a hatékonyságról is.

– Az utcán csináljuk?– Kétszer már bevált, nem igaz, Aldo? Nem hiszem, hogy a szálloda halljában

biztonságosabb lenne.– Vettem, Enzo. Most mi legyen?– Mondjuk játsszuk a turistát. Az operaház egész érdekesnek tűnik. Nézzük meg… A

plakátok szerint A walkürt játsszák Wagnertől. Még nem láttam.– Én még soha életemben nem láttam operát. Gondolom, illene bepótolni. Hozzátartozik az

212

olasz lelkülethez, nem gondolod?– Ja. Ha Verdiről van szó. Nekem ő a kedvencem.– Egy frászt. Voltál te egyáltalán operában?– Van néhány CD–m – felelte mosolyogva Dominic.Az Állami Operaház a birodalmi építészet igazi műremekének bizonyult, amit olyan

műgonddal terveztek és építettek meg, mintha nem is a császár, hanem maga Isten látogatta volna az előadásokat. A Habsburgokat sok mindennel lehetett vádolni, de azzal semmiképpen, hogy nem volt ízlésük. Dominic szívesen megnézte volna a város nagyobb templomait is, de végül letett róla: azok után, amiért itt voltak, illetlenség lett volna.

Két órával később visszamentek a szállodába, és bekopogtak Jackhez.– Semmi újat nem tudok mondani – fogadta őket Jack.– Nem gond. Láttuk a fickót. Egy régi müncheni barátunk – magyarázta Brian. Bementek a

fürdőszobába, és megnyitották a csapokat, elegendő fehér zajt keltve ahhoz, hogy ha lehallgatták volna őket, megzavarják a mikrofonokat. – Mr. Atef cimborája. Ő volt mellette Münchenben.

– Honnan tudjátok, hogy a két személy ugyanaz?– Száz százalékig nem lehetünk biztosak benne, de szerinted mekkora lehet az esélye

annak, hogy véletlenül van épp Bécsben, épp abban a szállodában, ahol az emberünk is megszállt? – érvelt Brian.

– A száz százalék azért biztosabb – tiltakozott Jack.– Egyetértek, de ha az esélyed ezer az egyhez, akkor leteszed a pénzt, és elgurítod a

kockákat – felelte Dominic. – Az Iroda szabályai szerint cinkostárs, akit minimum bevinnénk kihallgatni. Úgyhogy nem valószínű, hogy a Vöröskeresztnek jött adományokat gyűjteni… Oké, én tudom, hogy nem tuti, de akkor is ez a legtöbb, amit megtudhatunk róla, és szerintem vétek lenne futni hagyni.

Jack tanácsadó létére tanácstalan volt. Joga van igent vagy nemet mondani az akciót illetően? Granger nem mondott ilyet. Azért küldte, hogy segítsen döntéseket hozni az ikreknek, de hogy ez pontosan mit jelent, azt elfelejtette közölni. Nagyszerű, gondolta. Van egy munkám munkaköri leírás és döntési hatókör nélkül. Ennek így nem sok értelme volt. Ahogy az apja mondta, a központnak nem kell mindenáron felülbírálnia a terepen dolgozók döntéseit, mert ők azok, akik első kézből kapják az információkat, és elvileg arra képezték ki őket, hogy merjenek önállóan is gondolkodni. Ez ugyan rá is igaz volt, de ő nem látta egyik alanyt sem, Brian és Dominic viszont igen. Ha most nemet mond, nagy valószínűséggel elküldik melegebb éghajlatra, és mivel nem áll módjában érvényt szerezni az akaratának, itt fog állni leforrázva, és akkor akár fordulhat is vissza.

– Jól van, fiúk, meggyőztetek, de azért nyugodtabb lennék, ha száz százalékig biztosak lennénk benne.

– Én is, de ahogy mondtam, az ezer az egyhez egész jó esély, nem igaz, Aldo?Brian bóliptótt.– Szerintem is. Nagyon aggódott a müncheni cimborája miatt. Ha mégis jó fiú, hát nagyon

fura barátai vannak. Szerintem intézzük el.– Oké – adta meg magát Jack. – Mikor?– Mielőbb – közölte Brian. A taktikát még nem beszélték meg Dominickal, de erről

Jacknek már tényleg nem kellett tudnia.

Fa'ad szerencsésnek érezte magát: este 10.14–kor üzenete érkezett Elsa K 69–től. A lány nagyon elégedett lehetett vele, ha máris jelentkezett.

MA HOGY AKAROD? kérdezte tőle.GONDOLKOZTAM RAJTA. TEGYÜNK ÚGY, MINTHA EGY KONCENTRÁCIÓS

213

TÁBORBAN LENNÉNK. ÉN EGY ZSIDÓ LÁNY, TE PEDIG A PARANCSNOK… ÉN NEM AKAROK MEGHALNI A TÖBBIEKKEL EGYÜTT, EZÉRT ÉLVEZETET AJÁNLOK NEKED CSERÉBE AZ ÉLETEMÉRT… javasolta a „lány”.

Fa'adnak nagyon tetszett az ötlet. FOLYTASD, írta.Így ment egy darabig, aztán Elsa kitalálta, hogy: KÉREM, KÉREM, ÉN NEM VAGYOK

OSZTRÁK. ÉN EGY AMERIKAI ZENEMŰVÉSZETI HALLGATÓ VAGYOK, AKI A HÁBORÚ MIATT REKEDT ITT…

Ez egyre jobb volt. Ó, TÉNYLEG? SOKAT HALLOTTAM AZ AMERIKAI ZSIDÓ LÁNYOKRÓL ÉS KURVÁS VISELKEDÉSÜKRŐL…

Majdnem egy órán át játszadoztak egymással, de végül mégis a gázkamrába küldte. Végtére is mi mást érdemelt volna egy zsidó?

Mint várható volt, Ryan nem tudott elaludni. Annak ellenére, hogy jót aludt a repülőn, a szervezete még nem szokott hozzá a hatórás időeltolódáshoz. Rejtély volt számára, hogy az utasszállítók személyzete hogyan tud megbirkózni a problémával, bár gyanította, hogy sehogyan: egyszerűen a hazájuk időzónájához szinkronizálják magukat, és azt teszik, amit otthon tennének, függetlenül attól, hogy ott, ahol éppen vannak, hány óra van. Ehhez persze folyton úton kellett lenni, és ez rá nem volt igaz. Jobb híján előszedte a számítógépét, rácsatlakozott az internetre, és szörfözni indult a Google segítségével. Az iszlámot vette célba. Az egyetlen muzulmán, akit ismert, Ali szaúdi herceg volt, és ő nem volt fanatikus őrült. Még Jack szégyellős kishúgával, Katie–vel is egészen jól kijött, aki odáig volt a herceg gondosan nyírt szakálláért. Jack Feltöltötte a Koránt, és olvasni kezdte. A szent könyv negyvenkét szúrára volt osztva, amelyeket a Bibliához hasonlóan versekbe tördeltek. A Bibliát ritkán vette elő, és még ritkábban olvasta, mert katolikusként elvárta, hogy a papok beszéljenek neki az érdekesebb történetekről, megkímélve őt az olyan unalmas és bonyolult részektől, ahol például azt írták le, hogy ki nemzett kit. Lehet, hogy régen ez érdekelte az embereket, sőt szórakoztatta is őket, de ma már aligha – hacsak éppen nem leszármazástannal foglalkozott valaki. Különben is, minden ír tudta, hogy a közös ősük egy lótolvaj, aki azért szökött meg a hazájából, mert az angol betolakodók fel akarták akasztani. Ez aztán egy egész sor háború kiváltó oka lett, melyek egyike kis híján véget vetett az életének még azelőtt, hogy az igazándiból elkezdődött volna.

Tíz perccel később megállapította, hogy a Korán majdnem szóról szóra ugyanaz volt, mint amit a zsidó próféták is lekörmöltek, természetesen isteni sugallatra. Ugyanezt tette ez a Mohamed nevű fickó is. Isten állítólag diktált neki, ő meg a titkár szerepét játszotta, és mindent gondosan leírt. Milyen kár, hogy akkor még nem volt magnó meg videokamera, merengett el Jack. De nem volt, és ahogy egy georgetowni pap mondta, a hit az hit, és az ember vagy hisz, vagy nem.

Jack természetesen hitt Istenben. Az alapokat az anyja és az apja tanította meg neki, a többit meg a katolikus iskolák, így nem maradtak ki sem az imák, sem a szabályok, sem az első áldozás, a gyónás vagy a konfirmálás, de templomot már jó ideje nem látott. Nem mintha bármi baja is lett volna az egyházzal, csak felnőtt, és talán így akarta (ostoba módon) megmutatni az apjának és az anyjának, hogy most már ő hozza az életét érintő döntéseket, és ebben nekik nem sok beleszólásuk van.

Feljegyezte magának, hogy az ötven oldalon, amit átlapozott, egyetlen szó sem esik arról, hogy ártatlan embereket kell kivégezned azért, hogy aztán a túlvilágon két vállra fektethesd közülük a nőneműeket. Az öngyilkosságért járó büntetés semmivel sem volt enyhébb annál, mint amiről Frances Mary nővér beszélt a második osztályban. Az öngyilkosság egy halálos bűn volt, amit jobb volt elkerülni, mert utána nem mehettél gyónni, hogy tisztára sikálhasd a lelkedet. Az iszlám azt mondta, hogy a hit jó dolog, de nem elég csak gondolni rá. Aszerint is

214

kell élni. Bingó, a katolikusok is ugyanezt tanították.A Korán tanulmányozásával eltöltött kilencven perc végén megállapította, hogy a

terrorizmusnak pontosan annyi köze van az iszlámhoz, mint a katolikus vagy protestáns írekhez. Adolf Hitler az életrajzírók szerint katolikusnak tartotta magát egészen addig a pillanatig, míg meg nem zabálta a pisztoly csövét. A jelek szerint ő nem beszélt Frances Mary nővérrel, különben nem tett volna ilyet. Az a rohadék azonban minden kétséget kizáróan elmebeteg volt. Tehát, ha jól olvasta, Mohamed valószínűleg fejbe kólintotta volna a terroristákat. A próféta egy becsületes, tiszteletet érdemlő férfi volt, de sajnos nem lehetett ugyanezt elmondani minden követőjéről, és ezek voltak azok, akikkel neki és az unokatestvéreinek dolguk akadt.

Minden vallást félre lehet értelmezni, és az őrültek szeretik félreértelmezni a dolgokat, gondolta ásítva. Most épp az iszlám van soron.

– Gyakrabban kellene olvasnom ezt a könyvet – motyogta magának az ágy felé menet. – Úgy bizony.

Fa'ad fél kilenckor ébredt. Ma kellett találkoznia Mahmouddal, itt a közelben, a lenti drogéria előtt. Onnan majd taxival elmennek valahová – mondjuk egy múzeumba –, hogy az üzenet átadása nyugodt körülmények közt történhessen meg. Kár volt, hogy ezt nem biztosíthatta számára egy saját, állandó lakás. A szállodák kényelmesek voltak, a ruhatisztító szolgáltatásuk különösen, de már nagyon unta, hogy mindenhol csak vendég.

A szobapincér megjött a reggelivel. Fa'ad megköszönte, adott neki két euró borravalót, aztán átnézte a zsúrkocsi szélére tett újságot. Semmi lényeges nem történt. Ausztriában a választás napja közeledett, és mindkét oldal lelkesen szidta a másikat, ahogy az Európában a politika színpadán megszokott volt. Otthon sokkal kiszámíthatóbb volt a folyamat, és sokkal áttekinthetőbb is. Reggel kilenckor bekapcsolta a tévét, és azt vette észre, hogy egyre sűrűbben nézegeti a karóráját. Ezek a találkozók mindig nyugtalansággal töltötték el. Mi van, ha a Moszad beazonosította? A válasz nyilvánvaló volt. Szemrebbenés nélkül eltaposnák, mint egy bogarat.

Odakint Dominic és Brian céltalanul sétáltak, legalábbis az alkalmi megfigyelő ezt láthatta. A gond az volt, hogy ezekből akadt jó néhány. Közvetlenül a szálloda mellett volt egy újságosbódé, és a Bristol bejáratánál portások posztoltak. Dominic azt fontolgatta, hogy nekitámaszkodik egy lámpaoszlopnak, és elbújik egy újság mögé, de az akadémián a lelkükre kötötték, hogy ilyet soha ne tegyenek, mert az égvilágon mindenki tudja, hogy a filmekben a kémek pontosan ezt szokták csinálni. Így tehát, realisztikus volt–e vagy sem, az emberekbe belerögzült, hogy ha valaki egy lámpaoszlopnak dőlve olvassa az újságot, akkor azzal nem árt vigyázni. Nemhiába mondták, hogy követni az alanyt gyerekjáték ahhoz képest, amit az azt megelőző várakozás jelent. Dominic sóhajtott egyet, és tovább rótta a járdát.

Brian gondolatai nem lámpaoszlopok, hanem cigaretták körül forogtak, de a lényeg végül is ugyanaz volt. Arra gondolt, hogy milyen sokat tudna segíteni most egy szál cigaretta. Legalább kezdeni tudnál valamit magaddal. Mint Bogart és szűrő nélküli koporsószögei a filmekben. Végül ez vitte el. Pech, Bogie, gondolta Brian. Szar lehetett rákban meghalni. Ő maga sem éppen a tavasz fuvallatát kézbesítette az alanyok számára, de legalább nem tartott hónapokig. Csak néhány perc, és az agy kihunyt. Különben meg úgyis tudták, hogy jönni fog. Lehet, hogy nem örültek neki, de lehettek volna okosabbak is az ellenségeik megválogatásakor. Nem mindegyik olyan kezes és védtelen, mint egy bárány, és a meglepetés bombája nagyot tud robbanni. A harctéren a legjobb szövetséges a meglepetés. Ha meg tudod lepni a másik felet, akkor annak esélye sem lesz visszavágni. Mint a tinót, amikor bevezetik a

215

vágóhídra, ahol széna helyett egy légkalapácsos ember vár rá… és már úton is van a marhák mennyországába, ahol a fű mindig zöld és nincsenek farkasok, akiktől félni kellene.

Nagyon elkalandoztál, Aldo, figyelmeztette magát. A szállodával szemközt volt egy bankautomata. Brian céltudatosan átkelt az úton, behelyezte a kártyáját, beütötte a kódot, és nyert ötszáz eurót. Közben a karóráját is megnézte: 10.55–öt mutatott. Miért nem repül már ki a madárka? Elvesztették volna?

A reggeli csúcsnak vége volt, de azért még mindig volt forgalom, és a villamosok továbbra is fáradhatatlanul jöttek–mentek mindkét irányban. Az emberek nem rohantak, de mindenki a maga dolgával volt elfoglalva. Nem keresték az ismerős arcokat a szembejövők közt, az idegeneknek pedig nem néztek a szemébe. Ezek az emberek nem az utcán ismerkedtek, és Brian ezt most egy cseppet sem bánta.

Dominic a túloldalon posztolt, az utca Opera felőli részében. Az alany csak ebbe a két irányba mehetett: jobbra vagy balra. Más lehetősége nem volt, még ha át is kel az úton. Hacsak nem jönnek érte autóval, de akkor meg lőttek az akciónak, legalábbis erre a napra. Dominic órája szerint már 10.56 volt. Vigyáznia kellett, hogy ne nézzen túl gyakran a szálloda bejárata felé…

Bingó! Az alany volt az, kék színű, halszálkás öltönyben és barna nyakkendőben, mint egy fontos megbeszélésre igyekvő üzletember. Dominic elindult feléje. Brian is észrevette, de egyelőre nem mozdult. Látni akarta, hogy merre indul a madárka.

Fa'ad elhatározta, hogy megvicceli a barátját. Ahhoz, hogy a háta mögé kerülhessen, át kellett mennie az utca túloldalára. Az utca közepén nem volt átjáró, de ez a legkevésbé sem zavarta. Gyerekként szeretett elvegyülni a lovak közt az apja karámjában, és azzal szórakozni, hogy a kavargó mén állatait kerülgette. Persze a lovaknak volt eszük – amit egyes autóvezetőkről nem lehetett elmondani –, és nem mentek neki, ha nem volt muszáj, de azért itt is sikerült épségben átjutnia.

Az út érdekesen volt megépítve, egyik oldalán egy kövezett sávval, amit egy keskeny füves sáv választott el az úttest közepétől, ahol az autók zöme és a villamosok közlekedtek, majd újabb, beültetett i elválasztó sáv következett, és azon túl még egy autósáv, majd végül a járda. Az alany átszaladt az úton, és nyugat felé, az Imperial irányába indult. Brian követni kezdte tíz láb távolságból. A beélesített toll már a kezében volt.

Max Weber huszonhárom éve dolgozott a tömegközlekedési vállalatnak, naponta tizennyolc kört téve meg a villamosával, amit a cég egészen tisztességes fizetéssel honorált. Most észak felé tartott. Elhagyta a Schwartzenberger Platzot, és a Rennweggel együtt, ami Schwartzenberger Strassévá változott, balra kanyarodott, hogy hamarosan a Kárntner Ringre forduljon. A fényviszonyok kedvezőek voltak, így már messziről megcsodálhatta a fenséges Hotel Imperialt, a gazdag külföldiek és a diplomaták kedvenc szálláshelyét. A tekintete azonban nem sokáig időzött az épületen. A villamossal nem lehetett kitérni – ez az autók dolga volt –, de azért figyelnie kellett, még ha nem is ment túl gyorsan – legfeljebb óránként negyven kilométerrel. A munka nem kívánt különösebb szellemi erőfeszítést, de voltak szabályok, amiket be kellett tartania, és Weber ragaszkodott hozzájuk. Megszólalt a csengő: valaki le akart szállni a Kárntner és a Wiedner Hauptstrasse sarkán.

Ott van. Mahmoud ott volt, és a másik irányba nézett. Nagyszerű, gondolta Fa'ad. Ha továbbra is arra figyel, akkor sikerülni fog, és a nap vidáman indul. Megállt a járda szélén, és látva, hogy nem jön autó a minisávban, nekilendült.

Jól van, törülközőfejű, közelített rá Brian, mielőtt még a férfi leléphetett volna a járdáról…Juj, gondolta Fa'ad. Egy apró szúrást érzett a seggében, de nem állt meg vakarózni, mert

épp nem jött autó, és még a villamos is biztonságos távolságban volt. Úgyhogy…Brian megállás nélkül továbbment, és az újságosbódé felé kanyarodott. Ott feltűnés nélkül

megállhatott, hogy megnézze a végkifejletet.Weber látta a sínek felé ügető idiótát. Ezek a barmok képtelenek voltak felfogni, hogy a

216

saroknál kell átkelni, ahol még neki is meg kellett állnia a pirosnál, mint mindenki másnak. Pedig már az óvodában is ezt tanították a gyerekeknek. Egyesek azt képzelték, hogy az idejük mindennél fontosabb, még a testi épségüknél is. Nem változtatott a sebességen. A gyalogosnak, idióta vagy sem, még volt annyi ideje, hogy épp…

Fa'ad érezte, hogy a jobb lába összeroskad alatta. Mi a fene? Aztán a bal is, és egyéb furcsa dolgok játszódtak le a szervezetében, amikre nem tudott magyarázatot találni. De nem is volt ideje rá, mert egy villamos közeledett feléje, és ő képtelen volt elvonszolni magát a sínekről!

Max késve reagált, mert nem akart hinni a szemének. Aztán gépiesen a fékpedálra taposott, de az a bolond túl közel volt, alig két méterre tőle, és… Héber Gott!

A villamos orra alatt két cső volt keresztben, pontosan azért, hogy megakadályozza ezt, de mivel nem ellenőrizték már jó néhány hete, meg volt lazulva, és Fa'ad lába, majd teste felemelte, eltávolítva az útból az akadályt…

…Max két szörnyű dübbenést érzett, ahogy átment a férfi testén. Tudta, hogy vége, hiába hívják a mentőt vagy bármit. Itt már csak pap tehet valamit. A szerencsétlen már soha nem fog eljutni oda, ahová annyira sietett. A bolond!

A járdán álló Mahmoud épp időben perdült meg ahhoz, hogy láthassa a barátját meghalni. Inkább csak képzelte, mint látta, hogy a villamos ugrik egyet, mintha így akarná elkerülni, hogy embert öljön. Akárhogy is volt, nem sikerült neki, és Fa'ad már nem volt többé.

– Jézusom! – motyogta húsz yarddal odébb Brian, kezében egy magazinnal. A nyomorult még annyit se élt, hogy a méreg végezhessen vele. Látta, hogy Enzo a túloldalon úgy helyezkedett, hogy ő is döfni tudjon, ha a fickó átért, de a szukcinilkolin nem okozott csalódást. Csak rossz helyen esett össze az alany. Vagy inkább épp a legjobbkor? Nézőpont kérdése volt. Brian kifizette a magazint, és átkelt az utcán. A közeli drogéria előtt egy arab kinézetű férfi álldogált, az átlagnál feldúltabbnak tűnő arccal. Sikolyok hallatszottak, sokan a szemük, mások a szájuk elé emelték a kezüket. Nem volt szép látvány, annak ellenére, hogy a villamos a test felett állt meg.

– Lesz mit takarítani – csatlakozott hozzá Dominic. – Szép döfés volt, Aldo.– Igen, olyan 5.6–ra számítok a keletnémet bírótól. Gyerünk.– Menjünk, bratyó.A Schwartzenberger Platz felé mentek, maguk mögött hagyva a sikoltozó nőket és a

hallgatag, de sápadt férfiakat, akik közül sokan odébbálltak, mert tenni már úgysem tehettek semmit. Az Imperial portása berohant, hogy kihívja a mentőket és a Feuerwehrt. Tíz perc múlva ott voltak. Először a tűzoltók láttak munkához, pillanatok alatt megállapítva, hogy nem lehet segíteni az áldozaton: a férfi elvérzett, gyakorlatilag az összes vére kifolyt. A rendőrség is megjött, egy százados is a szomszédos Friedrichstrassén lévő kapitányságról, és arra kérte Max Webert, hogy tolasson le a testről. Mint kiderült, a kerekek négy darabba szelték Fa'adot, aki úgy nézett ki, mintha egy hatalmas, történelem előtti szörny marcangolta volna szét. Közben néhány riporter is felbukkant valahonnan, és jegyzettömbök, fényképezőgépek, minikamerák kerültek elő.

Három zsákra volt szükség, hogy összeszedjék a testet. A rendőrök közben kikérdezték a villamosvezetőt, majd ugyanezt tette a közlekedési felügyelet helyszínelője is. Körülbelül egy órába telt, mire a testet elszállították, megvizsgálták a villamost és megtisztították az utat. Ami azt illeti, egészen hatékonyan dolgoztak, és 12.30–ra már újra minden in Ordnung volt.

Kivéve Mahmoud Mohamed Fadhilnak, akinek vissza kellett mennie a szállodájába, hogy jelentést küldjön a Rómában tartózkodó Mohammed Hasszán al–Dinnek, és további utasításokat kérjen. Dominic szintén a számítógép előtt ült, és e–mailt fogalmazott a Campusnak.

217

22. fejezetLÉPCSŐK A HALÁLBA

– Viccelsz? – hitetlenkedett Jack.– Istenem, adj nekem tökkelütött ellenfelet – válaszolta Brian. – Ezt az imát az

alapkiképzőben tanítják. A gond az, hogy egy idő után ők is kikupálódnak.– Mint a bűnözők – értett egyet Dominic. – A gond az, hogy általában a tökfejeket kapjuk

el. Az okosak meghúzzák magukat. Ezért tartott olyan sokáig kicsinálni a maffiát, és ők még nem is voltak olyan hű de nagyon nagy észkombájnok. De igen, ez egy darwini folyamat, és éppen mi vagyunk azok, akik a fejlődést elősegítjük.

– Mi hír otthonról? – kérdezte Brian.– Nézd meg az órádat. Csak egy óra múlva kezdenek. Tényleg elütötték a fickót?Brian bólintott. Szétlapult, mint Mississippi állam hivatalos kabalaállata, az út aszfaltjára

passzírozott kutya.– Egy villamos. Nagy szívességet tett nekünk. – Bocs, Mr. Törülközőfej. A mentők a helyszíntől alig egy mérföldre, az Invalidenstrassén található Szent Erzsébet

Kórházba szállították a testrészeket. Előre szóltak, így a személyzetet nem érte meglepetésként a három műanyag zsák. Gondosan elhelyezték őket egy boncasztalon, majd megpróbáltak vért venni. Nehezen ment, mert nem sok maradt bennük, de végül a lépből és az agyból sikerült leszívni annyit, hogy elég legyen a toxikológiai vizsgálatokhoz. A halott személyazonosságát sikerült megállapítani a tárcájában talált papírokból, de azt, hogy hol szállt meg – erre főként az útlevele miatt volt szükség, hogy értesíthessék az illetékes nagykövetséget – még csak most próbálták kideríteni. A férfi mindkét lábát összezúzta a villamos, de meglepő módon az arca nyugodt volt, holott az ember azt várta volna, hogy torz legyen a fájdalomtól. Igaz, gondolta a patológus, a szörnyhalál nem ismer szabályokat. Egy komolyabb vizsgálatnak nem sok értelme lett volna. Lőtt sebnek nem volt nyoma, és a szemtanúk – tizenhét embert hallgattak ki, akik mindegyike harminc méternél közelebb volt az áldozathoz – is egybehangzóan azt állították, hogy baleset történt. Fa'ad Rámán Jászin nem sok tennivalót hagyott a patológusnak.

– Jézusom – nyögte Granger. – Ezt meg hogy a fenébe csinálták? – Felemelte a telefonkagylót. – Gerry! Le tudsz jönni? A hármas számú is zsákolva. Látnod kell ezt a jelentést. – Letette a telefont, majd hangosan megkérdezte magától: – Oké, és most hova küldjük őket?

A kérdésnek egy másik emeleten kellett eldőlnie. Tony Wills épp a Ryan által letöltött anyagokat másolta ki. A lista tetején álló üzenet megdöbbentően szűkszavú volt. Wills a telefonért nyúlt. Rick Bellt kereste.

Max Webernek volt a legnehezebb. Beletelt egy félórába, mire magához tért a sokkból, és elfogadta, hogy ami történt, az valóban megtörtént. Ettől hánynia kellett, de ez sem segített, mert bár a holttestet elszállították, még mindig ott látta maga alatt, és időnként hallani vélte a szörnyű dübbenést, ahogy a kerekek átvágták magukat a csontokon. Az ostoba, das Idiot, odazuhant eléje, mintha részeg lett volna, csakhogy túl korán volt még ilyen sok sörhöz. Korábban is voltak már kisebb balesetei, többnyire koccanások, és nem az ő hibájából, de még soha nem látott ilyen végzetes villamosbalesetet, sőt még csak nem is hallott ilyenről. Megölt egy embert. Ő, Max Weber elvett egy életet. Nem az ő hibája volt, mondogatta magának szinte percenként az elmúlt két órában, nem az övé. A felügyelő felmentette a munka alól erre a napra, így hát kijelentkezett, és hazagurult az Audijával. Az otthonától nem

218

messze volt egy Gasthaus; megállt előtte az autóval, és bement, hogy ne maradjon egyedül a gondolataival.

Jack a Campusról letöltött anyagot olvasta. A szokásos üzenetrengeteg volt, többnyire olyan emberektől, akik nem ártottak és nem is akartak ártani senkinek, csak éppen olyat mondtak vagy írtak valamikor, amit a Fort Meade–i Echelon üzenetpásztázó rendszer gyanúsnak talált, és felkerültek egy listára, ahonnan nem volt olyan könnyű lekerülni. Az egyik azonban, bár látszólag nem különbözött a többitől, valamiben mégis kiemelkedett közülük: 56MoHa@eurocom.net–nek címezték.

– Hé, fiúk, a cimboránknak egy másik futárral volt találkája. Az illető most írt a mi jó öreg Ötvenhatos Mohánknak. Utasítást vár.

– Tényleg? – kérdezte tele szájjal Dominic. Briannel épp ebédeltek. – És mit tudunk róla?– Csak az e–mail címét. AOL–es: Gadfly097@aol.com. Ha választ kap MoHától, akkor

talán okosabbak leszünk valamivel. Utóbbiról azt gondoljuk, hogy műveleti tiszt a rosszfiúknál. Az NSA fél évvel ezelőtt figyelt fel rá. Rejtjelezi a leveleit, de meg tudják fejteni őket, így a legtöbb e–mailjét olvasni tudjuk.

– És szerinted mi mikor láthatjuk a válaszát? – tűnődött Dominic.– Az Mr. MoHától függ. Addig is nem sokat tehetünk.– Nem gond – mondta az ablak mellől Brian.

– Úgy tűnik, Jack nem hátráltatta őket – állapította meg Hendley.– És ez meglep? Jézusom, Gerry, én mondtam neked, hogy számíthatunk rá – sugárzott

Granger, gondolatban hálát adva az égnek, amiért minden rendben ment. – Most viszont utasításra várnak. Azt tervezted, hogy négy célpontot szedünk le. Ki lesz a negyedik?

Granger mindjárt szerényebbre vette a figurát.– Még nem döntöttem el. Hogy őszinte legyek, nem számítottam rá, hogy ennyire

hatékonyak lesznek. Reméltem, hogy a merényletek elő fognak ugrasztani valakit a bokorból, de egyelőre semmi, így is van néhány jelöltem, de nem kapkodjuk el a dolgot. Várjuk meg, mi sül ki a ma történtekből. – A telefon megcsörrent. – Hogyne, Rick. Gyere át. – Letette a kagylót, és a szenátorra nézett. – Rick azt mondja, hogy találtak valami érdekeset.

Az emlegetett két perccel később már ott is volt.– Hello, Gerry. Jó, hogy te is itt vagy. Sam – fordult Granger felé –, ezt az imént fogtuk el.

– Egy kinyomtatott e–mailt tartott a kezében.Granger végigfutotta.– Ismerős a fickó…– Már hogyne lenne az! Műveleti tiszt a barátainknál. Azt feltételeztük, hogy Rómában

tartózkodik, és igazunk volt. – Mint minden bürokrata, különösen a magasabb rangúak, Bell is előszeretettel veregette vállon magát.

Granger átadta a lapot Hendleynek.– A negyedik célpontunk, Gerry.– Nem szeretem, ha az ölembe hull valami. Az mindig gyanús.– Ezt megértem, Gerry, de ha a lottón nyernél, azt is visszaadnád? – érvelt Granger a

legendás edzőre, Darrell Royalra gondolva, aki valami olyasmit mondott, hogy a szerencse azokat pártfogolja, akiknek csak egy bal lábuk van. – Rick, érdemes kicsinálni ezt a fickót?

– Igen – bólogatott lelkesen Bell. – Túl sokat nem tudunk róla, de amit igen, az épp elég. Műveletekért felel, ez száz százalék, és viszonylag fontos ember lehet, mert mindhárom halálesetről hozzá futottak be a jelentések. Tudjátok, bárki is találta fel az Echelont, legszívesebben magamhoz ölelném és meghívnám egy sörre.

219

– Felderítés tűzzel – döngölte meg Granger a saját hátát. – Tudtam, hogy működni fog! Ha megrázod a darázsfészket, néhány rovar biztosan kirepül belőle.

– Csak nehogy a seggedbe csípjenek! – figyelmeztette Hendley. – Oké, és most?– Küldjük rá a fiúkat, mielőtt még visszabújhatna a vackába – vágta rá Granger. – Ha őt is

zsákba tudjuk dugni, akkor nagyon jó esélyünk lesz rá, hogy valami értékes pottyanjon az ölünkbe a fáról.

Hendley kérdőn a másik emberére nézett: – Rick?– Én nem látom akadályát. Szerintem menjenek.– Oké, akkor zöldutat kapnak – hagyta jóvá Hendley. – Értesítsd őket.

Az elektronikus kommunikációban az volt a jó, hogy nem kellett sokáig várni a válaszra.– Oké, fiúk, Ötvenhat Moha keresztneve Mohammed. Tudom, hogy egyáltalán nem lep

meg titeket, és hogy a leggyakoribb keresztnév a világon, de ez van. Rómában lakik, a Hotel Excelsiorban, a Via Vittorio Veneto 125. szám alatt.

– Ismerősen hangzik – mondta Brian. – Jó kis hely, és nagyon drága. A barátaink szeretnek jól élni.

– Nigel Hawkins néven jelentkezett be. Ez kiköpött angol. Brit állampolgár lenne?– Mohammed keresztnévvel? – csodálkozott Dominic.– Lehet, hogy csak álnév, Enzo, de fénykép nélkül csak találgatunk. Azt is tudjuk róla,

hogy mobiltelefont is használ, de Mahmoud, a fickó, aki látta lezuhanni a harmadik madárkát, mégis e–mailben értesítette. Felvetődik a kérdés, hogy miért. – Jack rövid szünetet tartott. – Lehet, hogy csak óvatos, és igaza van. Az olasz rendőrség ugyanis elfogta néhány telefonhívását.

– Van benne logika, csak azt nem értem, hogy a neten miért mert forgalmazni?– Mert biztonságosnak tartja. Az NSA feltört egy rakás nyilvános kulcsot használó

rendszert, de a fejlesztők ezt vagy nem tudják, vagy nem reklámozzák. A programozókat jó pénzért vagy a hazaszeretetükre hivatkozva rá lehet, és rá is szokták venni arra, hogy kiskapukat építsenek a rendszereikbe. 56MoHa a legdrágább rejtjelező szoftvert használja, amit feltörhetetlennek hirdetnek, de azt már nem kötik a felhasználók orrára, hogy az, aki az algoritmust kidolgozta, korábban Fort Meade–ben dolgozott. A fickó nem felejtette el, hogy mire esküdött fel, és persze az az egymillió adómentes dollár is sokat segített, amikor döntenie kellett. Abból vette a házát Marin megye hegyei közt. Vicces, nem? Áttételesen még a kaliforniai ingatlanpiac is az Egyesült Államok nemzetbiztonságát szolgálja.

– Vagyis el tudjuk olvasni a leveleit? – kérdezte Dominic.– Egy részüket. Azt, amit a Campus ki tud szűrni a CIA és az NSA között zajló

forgalomból.– Basszus… – esett le Dominicnak. A lakosztály mennyezetére nézett, aztán rejtélyesen

hozzátette: – Nem csoda… Nincs több sör, Aldo. Rómába megyünk.Brian lelkesen bólintott.– Gondolom, nincs helyetek egy harmadik személynek – mondta Jack.– Attól tartok, nincs, Junior. A 911–es kétszemélyes.– Oké, akkor repülővel megyek. – Jack a telefonhoz lépett, és beszélt a recepcióval. Tíz

perccel később már le is volt foglalva a helye az Alitalia egy másfél óra múlva induló 737–esén. Azon tűnődött, váltson–e zoknit. Ha valamit nagyon utált a reptereken, az az volt, ha levetették a cipőjét. Néhány perc alatt összecsomagolt, és már ott se volt. Megköszönte a recepciósnak a segítségét, aztán egy taxival – Mercedes volt – kivitette magát a reptérre.

Még Dominicnak és Briannek sem volt igazán ideje szétpakolni, így tíz perc múlva ők is menetkészen álltak. Vettek néhány térképet az újságosnál, aztán előhozatták ronda–kék Porschéjukat. A portás betuszkolta a csomagjaikat az autó szűk csomagtartójába, és két

220

perccel később már úton voltak a Südautobahn felé.A reptér ellenőrző pontján eltűrt megaláztatás után Jack nosztalgiával gondolt vissza

azokra az időkre, amikor az Air Force One hozta–vitte a világban. Akkor még nem tudta, hogy mások számára mivel jár a repülés, és amikor maga is megtapasztalta, úgy érezte, mintha arcul csapták volna. De pillanatnyilag túl volt rajta, és most sokkal fontosabb volt az, hogy szállást szerezzen magának. A kérdés csak az volt, hogyan tegye meg ezt egy repülőgép fedélzetéről. Aztán rájött, hogy az első osztályú üléshez fizetős telefon is jár, és nem kell egyebet tennie, mint végighúzni az olvasón fekete kártyáját, hogy az európai telefonhálózat a rendelkezésére álljon. Melyik szálloda legyen? Nos, miért is nem az Excelsior? Második próbálkozásra sikerült elérnie a recepciót, ahonnan közölték, hogy vannak szabad szobáik. Lefoglalt egy kisebb lakosztályt, aztán elégedetten hátradőlt, és elszürcsölgette a toszkán fehérbort, amit a légikisasszony kínált fel neki. Az életet, állapította meg, még akkor is lehet élvezni, ha folyton rohanni kell. Csak mindig tudjad, hogy mi lesz a következő lépés.

A német autópálya–mérnökök mindent megtaníthattak osztrák kollégáiknak, gondolta Dominic. Vagy ugyanabból a könyvből tanulták… Bárhogy is volt, az út nem sokban különbözött az Amerikát keresztül–kasul átszelő betoncsíkoktól, kivéve a jelzéseket, melyek annyira idegenek voltak számára, mintha nem is a forgalom szabályozása végett helyezték volna ki ide őket. A fehér alapon piros körrel szegélyezett számokról ugyan feltételezte, hogy sebességhatárt jelölnek, de kilométerben voltak megadva, és jóval kevesebbet mutattak, mint a németeknél. Talán azért, mert az osztrákoknak nem volt annyi orvosuk, mint a németeknek. Pedig a hegyek közt kanyargó út megfelelően be volt döntve a kanyarokban, és az útpadka is elég széles volt ahhoz, hogy az ember kitérhessen, ha valaki összetévesztené a jobbot a ballal. A Porschénak volt cruise controlja, amit Dominic öt vonással a megengedett sebesség fölé állított, csak hogy meglegyen a száguldás illúziója. Jobban nem mert gyorsítani, mert nem volt biztos benne, hogy FBI–os igazolványa itt is ugyanúgy kisegítené, mint az Államokban.

– Még mennyi, Aldo? – kérdezte az anyósülésben kuporgó navigátort.– Innen még több mint ezer kilométer. Olyan tíz óra.– Az kóstolónak sem elég, Aldo. Egy–két órán belül tankolnunk kell. Készpénz dolgában

hogy állsz?– Van nálam vagy hét kiló. Hála istennek, Olaszországban is használható. A lírával hülyét

kapott az ember, olyan csillagászati összegekkel kellett dolgozni. Nem rossz a forgalom – jegyezte meg Brian.

– Nem, és nagyon fegyelmezettek – értett egyet Dominic. – Jók a térképek?– Ja, de az olaszoknál is vennünk kell egyet.– Oké. – És Dominic hálát adott az égnek, hogy olyan testvérrel áldotta meg, aki tud

térképet olvasni. – Ha megállunk tankolni, valamit haraphatnánk is.– Jól van, bratyó. – Brian felnézett, hogy hegyeket pillantson meg a távolban. Innen nehéz

volt megmondani, hogy milyen messze vannak, de elrettentő látvány lehettek a gyalog vagy egy–két lóerővel közlekedő régiek számára. Biztosan türelmesebbek voltak, mint a ma embere, vagy egyszerűen csak tűrték, mert mást nemigen tehettek. A Porsche ülése azonban kényelmes volt, és mintha most Dominic sem vezetett volna olyan eszelősen.

Az olaszok, mint kiderült, nemcsak a versenyautókhoz, hanem a repülőgépekhez is értettek. A pilóta olyan könnyedén tette le a gépet, mintha csókot lehelne a földre, de Jack így is megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a gurulás befejeződött. Sokat repült ahhoz, hogy annyira izguljon, mint valamikor az apja, de mint az emberek általában, jobban érezte magát, ha az anyaföldet érezhette a talpa alatt. Kint fogott egy taxit – ez is Mercedes volt –, és a szállodához vitette magát.

Az autópályák ugyanúgy néznek ki mindenütt, így Jacknek egy pillanatig az az érzése támadt, hogy hazaérkezett. Az utat szegélyező termőföldeken túli házak teteje azonban egészen más volt, mint otthon. Errefelé nem sok hó eshetett, mert egészen laposak voltak.

221

Késő tavasz volt, elég meleg ahhoz, hogy rövid ujjú ingre válthasson, de nem tikkasztó meleg. Egyszer már járt az apjával Olaszországban – valamilyen gazdasági találkozóra jöttek –, de akkor egész idő alatt a nagykövetség autójával furikáztak jobbrabalra. Muris volt, mert úgy bántak vele, mint egy herceggel, de a nevezetességeket leszámítva nem sokat látott a városból, így fogalma sem volt, hogy mit hol lehetett megtalálni. Pedig ez volt Caesar városa, meg egy csomó más alaké, akikre a történelem jó vagy rossz tetteik miatt emlékezett. Többnyire rossz, mert így működött a történelem és a világ. Éppen ezért nem irigyelte az apját, aki egy rövid ideig maga is történelemformáló erővé vált, mert tudta, hogy a hatalomhoz és a tekintélyhez ugyanakkora felelősség is társult, és ha volt lelkiismereted, az nagyon nyomasztó tudott lenni. Sokkal kényelmesebb volt azt tenni, amit mások gondolnak szükségszerűnek, és – emlékeztette magát – bármikor nemet mondhatott.

A Via Vittorio Veneto inkább látszott az üzletemberek utcájának, mint a turistákénak. Két oldalát meglehetősen satnya fák szegélyezték, és a szálloda sem volt akkora, mint amire számított. Jack kifizette a taxist, és háta mögött a csomagjait cipelő portással, bement a szerény főbejáraton. A hall, meghazudtolva az épület külsejét, pompás faburkolatokkal büszkélkedett, a személyzet pedig ugyanolyan szívélyesen fogadta, mint Bécsben. Úgy tűnt, hogy ez Európában egyfajta olimpiai sportág volt, amiben mindenki nyerni akart. A szobában légkondicionáló működött, a hűvös levegő kifejezetten jólesett a kinti langymeleg után.

– Mi a neve? – kérdezte Jack a londinertől.– Stefano – felelte a férfi.– Nem tudja véletlenül, hogy lakik itt egy Hawkins nevű férfi? Nigel Hawkins?– Az angol? Igen, három ajtóval arrébb, ezen a folyosón. A barátja?– A fivérem barátja. Kérem, ne mondjon neki semmit. Szeretném meglepni. – Jack a

kezébe nyomott egy húszeurós bankjegyet.– Ahogy óhajtja, signore.– Remek. Köszönöm.– Prego – mondta Stefano, és visszatért a hallba.– Bejövő hívás – szólalt meg diszkrét hangon Brian telefonja, és még háromszor elmondta

ugyanezt, mire sikerült kihalászni a zakója zsebéből.– Igen? – Ki a fene lehet ez? – tűnődött.– Aldo, itt Jack. A szállodában vagyok, a Hotel Excelsiorban. Akarjátok, hogy szobát

foglaljak nektek? Egészen klassz hely, szerintem nektek is tetszene.– Várj egy percet. – Brian az ölébe tette a telefont. – Nem fogod elhinni, hova jelentkezett

be Junior. – Nem kellett megneveznie a helyet.– Ugratsz? – kérdezte Dominic.– Nem. Azt kérdezi, hogy foglaljon–e nekünk is szobát. Mit mondjak neki?– A francba… – Dominic megpróbált okos lenni. – Nos, végül is ő a mi tanácsadónk, nem?– Szerintem egy kicsit rizikós, de ha te mondod… – Felvette a telefont. – Pozitív, Jack.– Remek. Máris szólok nekik. Ha netán nem jönne össze, hívni foglak.– Vettem, Jack. Viszlát.– Csá – hallotta Brian, mielőtt lenyomta volna a gombot.– Szerintem akkor sem okos dolog, Enzo.– Ő van ott, ő látja a helyszínt. Ha valami gáz van, bármikor eljöhetünk onnan.– Ez igaz. A térkép szerint még öt mérföld, és egy alagúthoz érünk.A műszerfal órája 4.05–öt mutatott, egy Bad Gastein nevű város mellett suhantak el.Jack bekapcsolta a számítógépét. Beletelt vagy tíz percbe, mire rájött, hogyan tudja

rácsatlakoztatni a telefonzsinórt a gépére, de végül sikerült, és fellépett a hálózatra. A postaládája csordultig tele volt bitekkel és bájtokkal. Volt köztük egy gratuláció is Grangertől a sikeres bécsi akcióért – bár ehhez nem sok köze volt –, alatta pedig egy profil 56MoHáról Bell és Wills aláírásával. Nem sok újat tudott meg belőle. Ötvenhat műveleti tiszt volt a

222

rosszfiúknál, és vagy tervezte, vagy végrehajtotta az akciókat, melyek közül az egyik nagyon sok ember halálát követelte négy amerikai bevásárlóközpontban, amiért ennek a rohadéknak mielőbb Isten színe elé kellett járulnia. Arról, ami igazán érdekelte volna Jacket – hogy milyen kiképzést kapott és hol, visel–e fegyvert és ehhez hasonlók –, egy szó sem esett. Nem sok értelme volt, de Jack azért újrakódolta magának a levelet, és eltárolta a „Tennivalók” mappába, hogy Brian és Dom is láthassa.

Az alagút olyan volt, mint egy videojátékban. Csak jött és jött szembe, mintha sose akarna véget érni, de szerencsére nem volt nagy a forgalom, így nem kellett attól tartaniuk, hogy ők is úgy járhatnak, mint azok a szerencsétlenek, akik néhány évvel ezelőtt a Franciaországot és Svájcot összekötő Mont Blanc alagútban égtek benn. Amikor már kezdték úgy érezni, hogy egy örökkévalóság óta vannak a hegy mélyében, végre előbukkant egy darabka égbolt.

– Benzinkút – jelentette Brian, egy ELF lógó láttán.– Pöpec. Már alig várom, hogy nyújtózhassak egyet, és a fáradt gőzt is ki kéne engedni.A hely egészen rendben volt amerikai szemmel, de az étel más volt, mint amihez

hozzászoktak – se egy Burger King, se egy Roy Rogers –, a férfivécé viszont in Ordnung volt, és a benzin sem tűnt drágának, míg rá nem jöttek, hogy itt literben mérik.

– Te jó ég, ezek aztán nem adják olcsón! – állapította meg egy gyors aritmetika után Dominic.

– A cég fizeti, ember – vigasztalta Brian, és az ölébe lökött egy csomag sütit. – Taposs oda neki, Enzo. Olaszország ránk vár.

– Türelem. – A hathengeres motor dorombolni kezdett, és visszakanyarodtak az útra.– Jó volt nyújtózni egyet – jegyezte meg Dominic, miközben hatodik fokozatba váltott.– Ha belegondolok, hogy még négyszázötven mérföld van hátra, akkor tényleg.– Ugyan, az csak egy macskaugrás. Egy rövid séta a parkban. Legfeljebb hat óra, ha a

forgalom rendben lesz. – Dominic megigazította a napszemüvegét, és megtornáztatta a vállát. – Ugyanabban a szállóban lakni, mint az alany… Hát nem is tudom…

– Gondolkodtam rajta. Ha minden jól megy, fingja sem lesz róla, hogy kik vagyunk, és arról sem, hogy vadásznak rá. Gondolj csak bele: két szívroham, az egyik tanúk előtt, és egy baleset, aminek szintén szemtanúja volt az egyik ismerőse. Eléggé rájuk jár a rúd, de semmi sem utal ellenséges tevékenységre, nem igaz?

– A helyében azért ideges lennék – mondta Dominic.– Ahogyan biztosan az is, de ettől mi még csak két újabb hitetlen leszünk, aki megszállt az

Excelsiorban. Ha nem lát minket túl sűrűn, ügyet sem fog vetni ránk.– Remélem, hogy igazad van, Aldo. Az a lövöldözés otthon bőven elég volt egy időre.– Ebben egyetértünk, bratyó.Az Alpoknak nem ez volt a legmagasabb része, azt inkább északon és nyugaton kellett

keresni, de ha gyalog kellett volna megtenniük ezt az utat, bizony ezek a lejtők is alaposan megviselték volna a lábukat. Még belegondolni is rossz volt, hogy a római légiók így közlekedtek – ugyanúgy felpakolva, mint Brian tengerészgyalogosai Afganisztánban –, és ők még szerencsésnek mondhatták magukat, mert voltak kővel burkolt útjaik. Sárban caplatva még érdekesebb lett volna. A légiósok kemény fickók lehettek a maguk idejében, és talán nem is különböztek olyan sokban a mai fiúktól, akik terepszínű egyenruhában tették a dolgukat. Akkoriban azonban egészen más módon bántak el a rosszfiúkkal: lemészárolták az egész családjukat, a barátaikat, a szomszédaikat, de még a kutyáikat is, és mindezt nyíltan tették. A CNN korában ez nem lett volna valami praktikus, és a tengerészgyalogosok sem erre esküdtek fel. Ez ma sokkal inkább a terroristákra volt jellemző, ők viszont alattomban csinálták, és hiába hívtad volna ki őket, hogy mérjék össze veled az erejüket férfi módjára, nem álltak volna kötélnek, mert tudták, hogy az a biztos pusztulást jelentené számukra. A háborúnak megvoltak a maga szabályai, mert voltak rosszabb dolgok is, mint az ellenség katonáit ölni, és ezek a dolgok szigorúan tilosak voltak az egyenruhát viselő férfiak számára. Egy civilnek

223

nem árthattál szándékosan, és vigyáznod kellett, hogy véletlenül se tedd. A tengerészgyalogosok időt, pénzt és energiát nem kímélve fejlesztették technikájukat, hogy az utcai harcok során megóvhassák a nőket és a gyerekeket, még akkor is, ha tudták, hogy nem egy nő fegyvert rejtegethet a babakocsiban a gyerek mellett, és csak arra vár, hogy az amerikai hátat fordítson neki. A szabályok korlátokat emeltek, de neki és Dominicnak ez már csak a múlt volt. Most már ugyanolyan szabadon garázdálkodhattak, mint a rosszfiúk, és amíg ezt ők nem tudták, addig minden a legnagyobb rendben volt. Hány életet is menthettek volna meg, ha már előbb leszednek egy bankárt, egy toborzót és egy futárt? A gond az volt, hogy ezt a kérdést egyikük sem tudta megválaszolni. Ez már bonyolultságelmélet volt a való életre alkalmazva, a priori megoldhatatlan. Azt sem tudhatták, hogy azzal hány életet mentenek meg, ha elkapják ezt a rohadék 56MoHát is. Az azonban, hogy ezt nem lehetett lemérni, még nem jelentette azt, hogy nem létezik. Ugyanúgy, mint az alabamai gyerekgyilkos esetében, akit Aldo tett hidegre. Az Úr munkáját végezték, még ha nem is Ő maga kérte meg erre őket.

Munkában az Úr kertjében, gondolta Brian. Kertnek pedig gyönyörű volt ez a táj, a zöld lankákról már csak a magányos, jódlizó kecskepásztorok hiányoztak…

– Hol van? – kérdezte Hendley.– Az Excelsiorban – felelte Rick Bell. – Ugyanazon a folyosón, mint a barátunk.– Attól tartok, hogy a kölyök alaposan túllőtt a célon – mondta komoran Granger.– Gondold csak végig – érvelt Bell. – A másik fél semmit sem tud. Ugyanúgy aggódhatnak

a szobalány, mint Jack vagy az ikrek miatt. Nem tudnak se neveket, se tényeket, se azt, hogy ki az, aki meg akarja keseríteni az életüket. A fenébe is, még azt sem tudják biztosan, hogy egyáltalán veszélyben vannak–e!

– Akkor is nagyon rossz taktika – makacskodott Granger. – Ha kiszúrják Jacket…– Akkor mi lesz? – kérdezte Bell. – Jól van, tudom, hogy én csak egy elemző vagyok, és

nem műveleti tiszt, de a logika itt is logika. Nem tudnak és nem is tudhatnak meg semmit a Campusról. Még ha ez a MoHa érzi is, hogy valami nincs rendjén, nem fogja tudni, hogy merről várja a támadást, és különben is, már megszokhatta, hogy soha nincs biztonságban. De nem lehetsz úgy kém, hogy mindenkitől félj, nem igaz? Amíg az embereink beleolvadnak a háttérzajba, addig nincs okunk az aggodalomra. Hacsak valami eget rengető nagy baromságot nem követnek el, aminek az eddigiek alapján nem látom esélyét.

Hendley közben egyetlen szót sem szólt, csak hallgatta őket, egyikről a másikra járatva tekintetét. Ilyen lehetett hát „M”–nek lenni a James Bond–filmekben. Főnöknek lenni néha felemelő érzés volt, máskor meg csupa nyűg és stressz. Persze ott volt az a biankó elnöki kegyelmi engedély a széfben, de nem szeretett volna odáig jutni, hogy használnia is kelljen. Csak még számkivetettebbé vált volna, a riporterek pedig pokollá tették volna az életét.

– Csak nehogy a szobapincértrükkel próbálkozzanak – gondolkodott hangosan Gerry.– Ha olyan ostobák lennének, akkor már régen egy német börtönben hűsölnének – mutatott

rá Granger.

Az Európai Unió egyik országából átkelni a másikba semmivel sem volt formálisabb, mint átlépni Tennesseeből Virginiába. Az első olasz város Villaco volt, melynek lakói sokkal inkább voltak németek, mint olaszok, de a Carusók számára sokkal inkább azért volt fontos, mert itt kellett áttérniük az A23–asra. Az átvezető útszakaszok építésében az olaszoknak még volt mit tanulniuk, az út viszont határozottan jobb volt, mint a Mille Miglia, ahol az 1950–es évek ezermérföldes autóversenyét rendezték – amit végül be kellett tiltani, mert túl sok halálos áldozatot követelt, és nem a versenyzők, hanem a nézők soraiból. A tájat egyelőre nem lehetett megkülönböztetni az osztráktól, és a farmok is nagyon hasonlóak voltak.

224

Mindent egybevetve szép vidék volt, hömpölygő zöld lankáival és a legelésző tehéncsordákkal kísértetiesen hasonló Kelet–Tennesseehez vagy Nyugat–Virginiához. Aztán Udine jött, majd Maestre, és megint autópályát kellett váltani, át a Padova felé vezető A4–esre, onnan pedig az A13–asra, ahonnan Bologna már csak egy órára volt. A tőlük balra húzódó Appenninek láttán Brian tengerészgyalogos énje megborzongott. A hegység valamikor szörnyű csaták helyszíne volt.

Aztán a gyomra megint követelni kezdte a magáét.– Tudod, arra gondoltam, Enzo, hogy minden városban, amit magunk mögött hagyunk, van

legalább egy jó kis étterem, ahol nagyszerű pastát, házi készítésű sajtot, vitello francesét és hűs pincében…

– Én is éhes vagyok, Brian, és igen, szívvel–lélekkel készített olasz ételek vesznek körül minket, de sajnos van egy küldetésünk.

– Csak remélem, hogy az a rohadék megéri azt, amit kihagyunk. Dominic is remélte. A müncheni és a bécsi kaja is kiváló volt, de Olaszország maga volt a

konyhaművészet szülőotthona. Még Napóleon is egy olasz konyhafőnököt hurcolt magával a hadjárataira, és ahogy minden versenyló ugyanattól az Eclipse nevű arab méntől származott, ez az ember lett a modern francia konyha megalapítója. Milyen kár, gondolta egy kamion mellett elhúzva, hogy nem állhatnak le megkérdezni a sofőrt, hol érdemes itt falni valamit. Ő biztosan ismeri a környék legjobb vendéglőit. A francba!

Felkapcsolt fényszóróval hajtottak – a helyi KRESZ ezt követelte, és a nem éppen az engedékenységéről híres Polizia Stradale szigorúan ügyelt a szabályok betartására –, stabil 150 kilométer per órával, amit a Porsche nevetve teljesített. Dominic megpróbálta kiszámítani, hogy mennyi lehet a fogyasztásuk, de belezavarodott a kilométerek, mérföldek, literek és gallonok közötti váltásba. Bolognánál ráhajtottak az Al–re, Firenze felé, ahonnan a Caruso család elszármazott. Az út hegyek közt vágott át, és egyszerűen fantasztikus volt.

Nem volt könnyű megállás nélkül elhajtani Firenze mellett. Brian ismert egy jó kis vendéglőt a Ponte Vecchio mellett; a hely távoli unokatestvéreké volt, akik királyokhoz méltó ételekkel és bellissima borokkal kényeztették vendégeiket, de nem állhattak meg, mert Róma már csak két órára volt. Brian egyszer járt itt – akkor vonattal érkezett –, büszkén feszítve zöld szolgálati egyenruhájában, és az olaszok vevők voltak rá, mert mint minden civilizált nép, szerették az amerikai tengerészgyalogosokat. Rossz volt utána visszatérni Nápolyba, a hajóra, de az idejével nem ő rendelkezett.

Ahogyan most sem.

Jack az Excelsior éttermében vacsorázott. Az étel tökéletes volt, ahogy arra számítani lehetett, és a személyzet olyan odaadással foglalkozott vele, mintha egy hosszú távollét után hazatérő családtag lett volna. Az egyetlen oka a panaszra az lehetett volna, hogy szinte mindenki dohányzott. Úgy nézett ki, hogy Olaszországban még nem hallottak a passzív dohányzás veszélyeiről. Jack annál inkább az anyja jóvoltából – és persze az apja is, aki folyamatosan igyekezett leszokni a dohányzásról, de az igyekezetnél sohasem jutott tovább.

Nem kapkodta el a vacsorát. Minden kiváló volt, egyedül a saláta sikerült átlagosra. Az öntetek zseniálisak voltak, de magát a fejes salátát még az olaszok sem tudták nem salátává tenni. Az egyik sarokban ült, hogy az összes vendéget szemmel tarthassa. A többi vendég ugyanolyan átlagembernek látszott, mint amilyennek ő is érezte magát. Mindenki jól öltözött volt. A házirend nem írta elő, hogy a nyakkendő kötelező lenne, de Jack feltételezte, hogy igen, és különben is, Olaszországban volt, a stílus hazájában. Remélte, hogy ha már itt van, lesz annyi ideje, hogy egy igazi olasz öltönyt vegyen magának.

A teremben harminc–negyven ember vacsorázott. Ha kizárta azokat, akik a feleségükkel voltak, és olyat keresett, aki harminc év körüli volt, magányos és nem feltűnően arab, két

225

jelölt maradt.Na de hogyan tovább? Egyáltalán, tennie kellene valamit? És ha gyanút kelt az alanyban?Nem akart kockáztatni. És még kevésbé akart kapkodni.Róma tényleg nagyszerű város, gondolta elégedetten Mohammed Hasszán al–Din.

Többször is fontolóra vette már, hogy bérel magának itt egy lakást, vagy éppenséggel egy házat, és talált is egy alkalmasat a Piazza Campo di Fiorin – az ár is egészen tűrhető volt, még ha rá is tettek egy lapáttal, mert látták, hogy külföldi –, de a gondolat, hogy állandóan ugyanazon a helyen fog tartózkodni, elrettentette. Ebben a szakmában jobb volt folyamatosan mozgásban lenni. Az ellenség nem csaphatott le arra, akit nem talált. Épp eleget kockáztatott azzal, hogy megölte a zsidó Greengoldot – az Emír le is tolta érte, és azt mondta, hogy soha többé ne tegyen ilyet. Mi van, ha a Moszad a nyomára bukkan? Hogy fogja akkor a Szervezetet szolgálni? – kérdezte az Emír, és igaza volt. Mohammed el is határozta, hogy több ilyen nem lesz. Még a kést sem hordta magánál; de nem szabadult meg tőle, hanem gondosan elrejtette a borotválkozókészletébe, hogy időnként elővegye, és megnézze a behajtható pengére alvadt zsidó vért.

Most tehát itt lakott az Excelsiorban, de következő alkalommal – miután hazament és visszatért ide – egy másik szállodába fog menni, mondjuk abba, amelyik a Trevi kút mellett van. Igaz, ez a hely sokkal jobban megfelelt a tevékenységének, de attól nem kellett tartania, hogy a másik helyen szerényebb konyhával kell beérnie. Olaszországban mindenütt jól főztek, sokkal jobban, mint a hazájában, ahol meglehetősen egyszerű ételeken éltek az emberek. A bárány is finom volt, de nem akkor, ha mindennap azt etted. És itt az emberek nem néztek ki maguk közül, ha ittál egy korty bort. Időnként eltűnődött azon, hogy vajon Mohamed, a névrokona szándékosan engedte–e meg az igazhitűeknek, hogy mézből erjesztett szeszes italokat igyanak, vágy egyszerűen csak nem tudott róla, hogy létezik mézsör is. A Cambridge–i Egyetemen kipróbálta, és megállapította, hogy az embernek nagyon részegnek vagy nagyon elkeseredettnek kell lennie, hogy egy egész éjszakát eltölthessen a társaságában. Mohamed tehát nem volt tökéletes, miért kellene hát nekem annak lennem? – kérdezte magától. Nehéz volt harcosnak lenni, és ha már a Hitért harcolt, megérdemelt néhány engedményt, nem igaz? Ha valakinek patkányok közt kell élnie, akkor növesszen bajuszt!

A pincér leszedte az üres tányérokat, és megkérdezte, hogy felszolgálhatja–e a desszertet. Mohammed nemet mondott. Úgy döntött, kihagyja. Vigyáznia kellett az alakjára, hogy megfeleljen az angol üzletember sztereotípiájának, és a Brioni öltönyeit sem szerette volna kihízni.

Felállt az asztaltól, és a lift felé indult.Ryan azt fontolgatta, hogy iszik még valamit a bárpultnál, de végül letett róla, és kisétált. A

lift már megérkezett, és valaki beszállt, de Ryannek is sikerült becsusszannia. Gépiesen meg akarta nyomni magának a 3–as gombot, de az már világított. A férfi tehát, egy kiköpött brit, ugyanazon az emeleten lakott, mint ő…

…hát nem érdekes?Pár másodperccel később a lift megállt, és az ajtó kinyílt.Az Excelsior nem egy magas szálloda, viszont annál terebélyesebb, így van mit sétálni a

folyosóin, a liftes férfi mégis pontosan arra indult, amerre kellett. Ryan lelassította a lépteit, mert látni akarta, hogy melyik szobában lakik. A férfi elhagyta Jack ajtaját, aztán a következőt, majd a másikat is, és a harmadiknál megállt. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, hátranézett – talán azt akarta látni, nem követik–e –, de Jack már a saját szobája előtt állt, és a kulcsát kereste. A tekintetük összekapcsolódott egy pillanatra, mire Jack biccentett, és jó éjt kívánt neki.

– Önnek is, uram – jött a válasz igazi angol angollal.Jack bement a szobájába, és arra gondolt, hogy már hallotta ezt az akcentust. A brit

diplomaták beszéltek így, akikkel a Fehér Házban találkozott, meg amikor Londonba kísérte

226

az apját. Az ilyenek vagy beleszülettek a nemesi rangba, vagy azt tervezték, hogy vesznek maguknak egyet, és ehhez meg is volt a pénzük.

– Neked már nem lesz szükséged rá, seggfej – motyogta Jack a szőnyegnek.Majdnem egy órájukba telt, hogy megtalálják a Via Vittorio Venetót. Amilyen régi volt a

város, annyira nem törődtek a várostervezéssel, azt pedig senki sem közölte az ikrekkel, hogy Rómában az utcán nem feltétlenül egyenes vonalban folytatódnak a kereszteződések után. De legalább átkeltek a kapu alatt, amelyet a régiek azért emeltek, hogy távol tartsák Hannibált, aztán megnézték – bár nem ezért jöttek – a Palazzo Margheritát is, és végre–valahára megérkeztek az Excelsior elé, ahol Dominic kijelentette, hogy most egy darabig nem akar kormányt fogni a kezében. Kicibálták a cuccaikat az autó csomagtartójából, és bevonultak a recepcióhoz.

– Signor Ryan arra kéri önöket, hogy hívják fel, ha elfoglalták a szobájukat. A szobáik az övével szomszédosak – közölte a recepciós, majd intett a londinernek, aki a lifthez vezette őket.

– Hosszú út volt, ember – dőlt neki kimerülten a lift falának Brian.– Nekem mondod? – morogta Dominic.– Tudom, hogy imádod a gyors kocsikat meg a gyors nőket, de legközelebb nem

mehetnénk inkább repülővel? Még az is lehet, hogy összejönnél egy stewardess–szel.– Érvnek nem rossz, kompótfej. – Dominic ásított egy hatalmasat.– Erre, signori – mutatta az utat a londiner.– Az üzenet a recepciónál. Hol van ő?– Signor Ryan? Éppen itt – intett az ajtó felé a férfi.– Klassz – gondolta hangosan Dominic. Hagyta, hogy bevezessék a szobájába,

összenyittatta a Brianéval, aztán bőkezűen megjutalmazta a londinert és elbocsátotta.– Halló?– Itt vagyunk a szomszédban, bajnok. Mi az ábra? – kérdezte Ryan.– Két szoba?– Igen.– Találd ki, ki van a szomszédban.– Majd te megmondod.– Egy brit fickó, bizonyos Mr. Nigel HaWkins – közölte diadalmasan Jack, és várta, hogy a

bomba hasson. – Beszélnünk kell.– Akkor gyere át, Junior.Jack belebújt a papucsába, és már ott is volt.– Milyen volt az út? – kérdezte az ikreket.Dominic bort töltött magának a minibárban talált üvegből.– Hosszú.– Te vezettél végig?– Még jó, hogy! Élve akartam ideérni, ember.– Seggfej – horkantott Brian. – Ez azt hiszi, hogy a vezetés olyan, mint a szex, csak jobb

annál.– Az is, ha megvan hozzá a technikád, egyébként meg a szex is kifáraszthatja az embert,

nem igaz? – Dominic letette a poharat. – Azt mondtad, hogy…– Igen, ott van – mutatott Jack a falra, majd a szeméhez emelte a kezét. Láttam. A válasz

egy bólintás volt. – Nos, fiúk, nagyon úgy néztek ki, mint akiknek szükségük van egy kiadós alvásra. Holnap reggel benézek, és megbeszéljük azt a találkozót, rendben?

– Nagyon is – felelte Brian. – Kilenckor csörögj át, oké?– Számíthatsz rá. Viszlát holnap. – Jack visszament a szobájába, leült a számítógép elé…

és eszébe jutott valami: nem ő az egyetlen, aki számítógépet használ ezen a folyosón, nem igaz? Ez még jól jöhetett.

227

Mohammed reggel nyolckor már fent volt, és az e–mailjeit olvasta. Mahmoud az éjjel Rómába érkezett, és találkozót kért tőle. Mohammed végiggondolta a lehetőségeket, és mivel vicces kedvében volt, a Ristorante Giovanni mellett döntött.

…PIAZZA Dl SPAGNA, 13.30–KOR, írta Gadfly097–nek. LÉGY ELŐVIGYÁZATOS. Ami azt jelentette, hogy nem zárható ki az ellenséges tevékenység sem. Konkrét oka nem volt azt hinni, hogy a három halálesetben kívülállók keze is benne volt, de nem azért érte meg a harmincegyet ebben a szakmában, mert könnyelmű volt. Ha nem így lett volna, akkor nem ő kapta volna el David Greengoldot, hanem a Moszad kapta volna el őt, emlékezett vissza élveteg mosollyal a Giovanni mosdójában lejátszódott jelenetre. Lehet, hogy megint hordania kellene a kést? Eddig szerencsét hozott. Nem használná – legfeljebb önvédelemre –, mert az Emír határozottan megtiltotta, és joggal. A Moszad–tiszt megölésével csak feleslegesen felhergelte az ellenséget, márpedig azokból így is volt bőven, még ha nem is tudták, hogy ki áll a Szervezet mögött és mit akar. Sokkal jobban fogja szolgálni a céljaikat, ha csak egy árnyék maradnak a hitetlenek számára. Egy árnyék egy elsötétített szobában: láthatatlan, kitapinthatatlan. A kollégái is gyűlölték a Moszadot, de azért gyűlölték, mert féltek tőle. A zsidók hihetetlenül gonoszak tudtak lenni, és hihetetlenül okosak voltak. És ki tudhatta, mi mindent derítettek ki az amerikaiaktól kapott pénzükkel. Az arabok közt is voltak árulók, még ha ennek nem is tapasztalták jelét a Szervezetben. Ahogy az orosz KGB–tiszt, Jurij mondta: csak az tud elárulni, akiben megbízol. Lehet, hogy hiba volt olyan hamar megölni az oroszt? Tapasztalt műveleti szakember volt, aki karrierje jelentős részét Amerikában és Európában töltötte, és biztosan sokat tudott volna mesélni, tanulságos meséket. Mohammedet lenyűgözte tapasztalata és ítélőképessége. Jurij azt is részletesen elmagyarázta, hogyan lehet megkülönböztetni a profit az ártatlan civiltől. Sok mindent mesélt volna még, ha az a 9 mm–es golyó át nem üti a koponyáját. A próféta ugyan egészen mást mondott a vendégszeretetről – ha valaki a sódat eszi, még ha az hitetlen is, házadban legyen biztonságban –, de az Emír, aki elsütötte a pisztolyt, ateista volt, így rá nem vonatkozott a törvény.

Mohammed azonban alaposan megtanult néhány leckét. Minden e–mailjét gondosan rejtjelezte, és a legjobb szoftvert használta, ami csak létezett. Ez tehát rendben volt. Ahogyan ő maga is, hiszen senki sem mondta volna meg róla, hogy arab származású. Angolnak nézett ki, angolként öltözött és angolként evett–ivott. Az összes szállodában, ahol megfordult, tudták róla, hogy módjával ugyan, de fogyaszt alkoholt, ahogyan azt is tudta mindenki, hogy a muzulmánok tartózkodnak ettől. Szóval ez is rendben volt. A Moszad ugyan tudta, hogy azt a disznó Greengoldot egy hozzá hasonló személy ölte meg, de fényképük nem volt róla, sem nyom, amelyen elindulhattak volna. Hacsak az el nem árulta, akit azért bérelt fel, hogy megtévessze a zsidót. Jurij persze arra is figyelmeztette, hogy mindenre nem figyelhet az ember, de ebbe jobb belenyugodni, mint paranoiásnak lenni, mert ha valaki folyamatosan biztosítani akarja a hátát, azt egy profi megfigyelő könnyen kiszúrhatja, és akkor minden hiába. Mohammed pedig nem akart elbukni, mert tudta, hogy szükség van rá. Nem volt nélkülözhetetlen, ezzel maga is tisztában volt, de az ő közreműködése nélkül nem működött volna ilyen jól és ilyen hatékonyan a gépezet, és nem állt volna ilyen közel ahhoz, hogy eltiporja az ellenséget – az Emír ellenségeit, és vele együtt Allah ellenségeit is.

Elküldte az üzenetet Gadfly097–nek, és kávét rendelt a szobaszerviztől.

Rick Bell huszonnégy órás ügyeletet szervezett a számítógépek mellé. Maga sem értette, hogy miért nem volt ez így már a kezdetek óta, de most már ezt a hiányosságot is pótolták. A Campus csapata folyamatosan fejlődött, mint mindenki más a pást két oldalán. Pillanatnyilag Tony Wills teljesített szolgálatot, mert Európában ilyenkor reggel lévén ez kritikus időszak volt. Remek komputerzsoké lévén öt perccel a kézbesítése után már le is töltötte az 56 által 097–nek küldött levelet, és máris továbbította Jacknek.

228

Pár másodperccel később Jack már olvasta is. Ez remek, állapította meg elégedetten. Most már azt is tudták, hogy hol és mikor lephetik meg az alanyt. Jack áttelefonált a szomszédba.

– Fent vagy? – hallotta Brian.– Most már igen – morogta. – Mi van?– Gyere át kávézni. Hozd magaddal Domot is.– Aye, aye, sir.– Remélem, jó híred van – mondta Dominic. A szemét még mindig nem bírta rendesen

kinyitni, csoda volt, hogy egyáltalán áttalált.– Ha reggel a sasokkal akarsz szárnyalni, pajtás, akkor éjszaka ne fetrengj disznókkal.

Nyugalom, mindjárt itt a kávé.– Kösz. Szóval?Jack a számítógéphez vezette őket, és megmutatta a levelet.– Ki ez a fickó? – kérdezte Dominic a Gadfly097 azonosító láttán.– Tegnap érkezett Bécsből.Csak nem valahonnan a Karntner Ringről? – tűnődött Brian. Vajon látta az arcomat?– Oké, ha nekik találkájuk van, akkor nekünk is – jelentette ki. Dom egyetértően bólintott.Néhány perccel később megjött a kávé. Pocsék volt, zaccos és olyan, mintha törökök

főzték volna, csak sokkal rosszabb annál. De kávé volt, és szükségük volt rá, ezért kortyolgatták szorgalmasan, és közben vigyáztak, hogy semleges dolgokról beszéljenek. Nem tudhatták, nincs–e bepoloskázva a szoba, és most, a siker küszöbén nem akartak kockáztatni.

Miután elpusztította a kávét, Jack beállt a zuhany alá. A fülkében volt egy piros lánc is, valószínűleg arra az esetre, ha valaki éppen a zuhany alatt kapna szívrohamot. Jack nem érezte úgy, hogy szüksége lehet rá, de Dominicot illetően, aki úgy nézett ki, mint egy leokádott lábtörlő, már nem volt ennyire biztos.

– Egy félóra múlva? – jött elő felfrissülve, borotvált arccal a fürdőszobából.– Ha nem jönnék, küldjetek egy mentőt – indult az ajtó felé Enzo, remélve, hogy a

zuhanyozás istenei hozzá is kegyesek lesznek ma reggel. Ez nem fair, gondolta. Az ember az ivástól szokott másnapos lenni, nem a vezetéstől.

Harminc perccel később azonban mindhárman a hallban voltak. Szépen felöltözve, napszemüvegben, hogy megvédjék szemüket a szikrázó olasz naptól. Dominic útbaigazítást kért a portástól. A Via Sistina felé kellett menniük, amely egyenesen a Trinita deí Monti templomhoz vitte őket. A mintegy nyolcvan láb szintkülönbséget áthidaló lépcső ott volt előtte. Lifttel is mehettek volna – ez egyébként a földalatti–megállót szolgálta ki –, de a lépcsőzés kevésbé fárasztó változata vár rájuk, fentről le, így gyalog indultak neki. Közben egyhangúan megállapították, hogy Róma úgy van a templomokkal, mint New York a cukorkaüzletekkel: bármerre mész, mindig belebotlasz egybe. A séta egészen kellemes volt, a helyszín pedig akár romantikus is lehetett volna a megfelelő lánnyal a karodon. A lépcső, amelyet Francesco de Sanctis úgy tervezett meg, hogy kövesse a lejtő vonalát, a Donna sotto le Stelle divatshow helyszíne volt minden évben. Lent egy szökőkút volt, vizében egy márványhajóval, amely egy nagy árvíz áldozatainak állított emléket, bár nem volt világos, hogy mi hasznát vették volna egy kőből épített hajónak a szerencsétlenek. A Piazza két utca kereszteződéséből állt, és nevét a Spanyolországot a szentszék előtt képviselő követségről kapta. Még a Times Square–nél is szűkebb volt, de zajlott benne az élet, és annyi volt az autó meg a gyalogos, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket egymástól.

A Ristorante Giovanni a tér nyugati oldalán volt, egy jellegtelen, sárgásbarna épület aljában, hatalmas ponyvával a terasza felett. Bent volt egy bárpult is, ahol mindenki cigarettázott, köztük egy kávézó rendőr is. Dominic és Brian szétnéztek bent, aztán visszajöttek a teraszra.

– Még van három óránk, emberek – mondta Brian. – Addig mi legyen?– Mikor is kell visszajönnünk ide? – kérdezte Jack. Dominic az órájára nézett.

229

– A barátunk fél kettő körül lesz itt. Szerintem, ha leülünk háromnegyed egy körül ebédelni, az tökéletes lesz. Biztosan fel fogod ismerni, Jack?

– Persze. Nem lesz gond – biztosította őket Junior.– Akkor van két óránk, hogy körülnézzünk. Két évvel ezelőtt már jártam itt. Jó kis boltok

vannak a környéken.– Az ott nem egy Brioni üzlet? – mutatta Jack.– Úgy néz ki – bólogatott Brian. – Azt hiszem, nem ártana az álcánknak, ha vásárolgatnánk

egy kicsit.– Akkor menjünk. – Jacknek még soha nem volt olasz öltönye. Angol igen, több is, a

londoni Saville Row 10.–ből, de olasz még nem. Legfőbb ideje volt pótolni ezt a hiányosságot, és miért ne most? Azért ez őrület, gondolta. Idejöttek, hogy végezzenek egy terroristával, de előtte még vesznek maguknak néhány ruhadarabot. Még egy nő se lenne képes erre… kivéve, ha cipőkről van szó.

A Via del Babuino – a „Pávián” utca – tele volt különbnél különb üzletekkel, és Jack, ha már itt volt, be is nézett mindegyikbe amelyiket érdekesnek találta. Talált is egy szürke öltönyt, amely olyan csodálatosan passzolt, mintha egyenesen rá szabták volna. Meg is vette rögtön, potom nyolcszáz euróért. Ezután a vállán kellett cipelnie a műanyag zsákot, de hát kívánhatott magának ennél nagyszerűbb álcát? Hiszen ki hallott már olyat, hogy egy titkos ügynök egy vállfás öltönnyel a hátán induljon terroristákra vadászni?

Mohammed Hasszán 12.15–kor hagyta el a szállodát, ugyanazt az utat választva, mint két órával korábban a három amerikai. Ugyanerre jött akkor is, amikor Greengoldot megölte, és ezt jó előjelnek vélte. Szép, napfényes idő volt, a hőmérséklet 30 Celsius–fok körül lehetett, vagyis egészen kellemes, éppen ideális az amerikai turisták számára. A keresztény amerikaiak számára, mert az amerikai zsidók inkább Izraelbe mentek, hogy leköphessék az arabokat. Ide csak keresztény hitetlenek jöttek, fotókat készíteni és ruhákat venni. Nos, ő maga is itt vette az öltönyeit. A Piazza di Spagna mellett volt egy Brioni üzlet, ahol az eladó, Antonio már jól ismerte őt, és mindig nagyon kedves volt hozzá, persze csak azért, hogy a vevője legközelebb is nála költse el az öltönyre szánt pénzét. Mohammed azonban egy olyan kultúrából jött, melyben szintén fontos szerepet játszott a kereskedelem, ezért nem vetette meg érte.

Ebédidő volt, és a Ristorante Giovanni volt olyan jó, mint a többi római étterem, sőt még jobb is, mint a legtöbb. A pincér, aki általában kiszolgálta, észrevette, és odavezette a megszokott asztalához, a terasz jobb szélére.

– Ott van az emberünk – lendítette a pohár alját a férfi irányába Jack. A pincér épp egy üveg Pellegrino ásványvizet vitt ki neki egy pohár jéggel. Európában egyébként nem sok jégkockát lehetett látni, az emberek itt a fagyott vizet inkább korcsolyázásra és síelésre használták. 56 azonban, úgy tűnt, hidegen szereti a vizet. – Kíváncsi vagyok, milyen kaját fog rendelni.

– Az elítéltnek jár egy kiadós utolsó étkezés – jegyezte meg Dominic. Kivéve azt az alabamai rohadékot. Neki úgyis biztosan rossz volt az ízlése. Arra azért kíváncsi lett volna, hogy milyen vacsorát szolgálnak fel a pokolban. – A vendégét tehát fél kettőre várja…

– Igen. Azt mondta neki, hogy legyen elővigyázatos. Tehát számít arra, hogy követhetik őket.

– Csak nem miattunk ideges? – tűnődött Brian.– Nem lepne meg – mondta Jack. – Mostanában nincs szerencséjük.– Vajon mi járhat a fejében? – morogta Dominic. Hátradőlt a székében, nyújtózott egyet, és

közben az alanyra pillantott. Egy kicsit meleg volt az öltönyhöz és a nyakkendőhöz, de nem tudta eldönteni, hogy ezért izzad–e, vagy azért, mert izgul a küldetés sikere miatt. Londonban nem volt túlzottan feszült, és Münchenben meg Bécsben sem. Itt viszont sokkal több potenciális szemtanú volt… Vagy mégsem? Londonban még a brit titkosszolgálat emberét is ki kellett játszaniuk.

230

Vannak hasznos véletlenek, és vannak kevésbé azok. Ezúttal kevésbé kedvezett nekik a szerencse. Egy pincér, tálcáján Chiantival teletöltött poharakkal, megbotlott egy chicagói nő csónakméretű cipőjében, és elvesztette az egyensúlyát. A tálca elkerülte az asztalukat, de a poharakból mindkét Carusónak jutott, és mivel mindketten világos öltönyt viseltek a meleg miatt…

– A francba! – kiáltott fel Dominic, amikor rájött, hogy drapp Brooks Brothers nadrágja úgy néz ki, mintha ágyékon lőtték volna egy vadászpuskával. A Briané még ennél is rosszabb állapotban volt.

A pincér csak tátogni tudott.– Scusi, scusi, signori! – nyögte ki végül, de jóvátenni nem tudta a történteket. Motyogott

valamit cserenadrágokról és egy mosodáról, de Domot és Briant a nadrágok sorsa a legkevésbé sem érdekelte. A gond sokkal inkább az volt, hogy az egész étterem felfigyelt rájuk.

– Mindegy – mondta angolul Dominic, akinek most, amikor kellett volna, egyetlen olasz káromkodás sem jutott eszébe. – Nem halt meg senki. – Megvárta, hogy a megszégyenült pincér visszavonuljon, aztán Brianre nézett. – És most?

– Fogalmam sincs. A véletlen nem a mi javunkra döntött, Kirk kapitány.– Kösz, ezzel sokat segített, Spock – vágott vissza Dom.– Hé, ha nem vettétek volna észre, én még itt vagyok – szólalt meg Jack.– Te nem teheted, Junior…– Már miért ne? – vágott a szavába Jack. – Olyan nehéz?– Nem vagy kiképezve – vetette el Dominic.– De azért ugye annyira nem bonyolult, mint egy agyműtét?– Nos… – komorodott el Brian.– Nos? – kérdezte Jack.Dominic kivette a tollat a kabátjából, és odaadta neki.– Eltekerem lent, és seggbe szúrom? – nézett rá Jack.– Csak vigyázz, nehogy magadat szúrd meg – figyelmeztette Enzo.13.21 volt. Mohammed Hasszán megitta a vizet a pohárból, és megint töltött magának.

Mahmoudnak hamarosan itt kellett lennie. Miért szakítana félbe egy fontos megbeszélést? Felállt, és kiment a férfivécébe, melyhez kellemes emlékek kötötték.

– Biztos vagy benne, hogy meg akarod csinálni? – kérdezte Brian.– Rosszfiú, nem? Mennyi kell, hogy hasson a cucc?– Kábé harminc másodperc, Jack. Légy résen. Ha nem találsz rá megfelelő alkalmat,

inkább hagyd a francba az egészet – tanácsolta Dominic. – Ez nem játék, ember!– Jól van. – Mi a fene, apa is megtette már egyszer–kétszer. Csak hogy biztosra menjen,

megállított egy pincért, és megkérdezte, hol találja a férfimosdót. A pincér megmutatta neki, és Jack elindult a jelzett irányba.

Az ajtón felirat helyett egy szimbolikus jel szerepelt a Giovanni nemzetközi klientúrája miatt. Mi lesz, ha más is van odabent? – kérdezte magától Jack.

Akkor lefújod, seggfej.Oké…Benyitott. Valaki még volt bent az alanyon kívül, de már a kezét szárította, és néhány

másodperccel később kiment az ajtón. Ryan magára maradt 56MoHával, aki épp a nadrágjával bíbelődött. Jack kivette a tollat a zakója belső zsebéből, és elfordította az alsó végét. A betét visszabújt a tollba, és egy tű hegye tűnt elő. Jack egy határozott mozdulattal odalépett a férfi mellé, és a bal farpofájába döfte a tűt. Arra számított, hogy a hajtógáz sziszegni fog, de semmit sem hallott.

Mohammed Hasszán al–Din megugrott a váratlan fájdalomtól, és önkéntelenül oldalra nézett, hogy egy közönséges fiatalembert… Vagy várjunk csak! Ezt az arcot már látta valahol.

231

A szállodában!– Elnézést, cimbora. Nem volt szándékos – mondta neki Jack. Az, ahogyan mondta, fényt

gyújtott Mohammed tudatában. Ez egy amerikai volt, és valamit a fenekébe szúrt… És éppen ez volt az a hely, ahol a zsidót megölte…

– Ki maga?Jack közben már tizenöt másodpercnél tartott a számolással, és kitűnő hangulatban volt.– Az, aki most ölt meg téged, Ötvenhat MoHa – vágta a férfi szemébe.Az alany arca eltorzult a gyűlölettől. A jobb kezével a zsebébe nyúlt, és egy összehajtott

kést rántott elő belőle. Jack jókedve egyszeriben elpárolgott. Ösztönösen hátraugrott, az alany pedig kinyitotta a kést, és hátralendítette a kezét, hogy Jack torka felé döfjön vele…

A keze azonban megfagyott a levegőben. Döbbenten lenézett a karjára, aztán fel akarta emelni a fejét, de már az sem mozdult. A következő pillanatba a lába is cserbenhagyta, és a férfi térddel a csempére rogyott, majd balra dőlt, és elterült a hideg kövön. A szeme nyitva volt, és éppen arra a fémlemezre szegeződött, ahonnan Greengold át akarta venni a csomagot, mielőtt…

– Üdvözlet Amerikából, Ötvenhat MoHa. Nem kellett volna belénk kötnöd, seggfej. Remélem, tetszeni fog a pokolban.

Mohammed a szeme sarkából látta, hogy az ajtóhoz lép, és érezte a fény változását, ahogy az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Aztán a következő pillanatban megint nyílt az ajtó, és megint az amerikai állt mellette, egy zsebkendővel a kezében. Mohammed nem érezte, de látta, hogy kitapogatja a zsebét, és kiveszi belőle a szállodai szoba kulcsát. Aztán az amerikai felvette vele a kést, összecsukta és betette oda, ahonnan a kulcsot kivette.

Jack felegyenesedett, és kimért léptekkel visszament a teraszra.– Minden rendben – mondta az ikreknek. – Most pedig irány a szálloda. Mégsem

maradhattok így, nekem pedig még van egy kis tennivalóm.Dominic az asztalon hagyott annyi pénzt, hogy bőven elég legyen az ételre és borravalóra,

és elindultak a spanyol lépcső felé. A pincér utánuk rohant, és felajánlotta, hogy kifizeti a ruhatisztítás költségeit, de Brian leszerelte egy mosollyal. Lifttel mentek fel a templom szintjére, és nyolc perccel később már a szállodában voltak. Az ikrek meglehetősen hülyén érezték magukat a lepecsételt öltönyben, de már nem kellett messzire menniük. A kárt a recepciós is látta, és megkérdezte, nem lenne–e szükségük egy ruhatisztításra.

– De igen. Fel tudna küldeni valakit? – kérdezett vissza Brian.– Természetesen, signore. Öt perc múlva ott lesz.Dominic megvárta, hogy a lift ajtaja becsukódjon, aztán kérdőn Jackre nézett: – Nos?– Elkaptam, és itt van ez is – mutatta fel a szobakulcsot.– Minek?– Van egy számítógépe.– Aha, értem.MoHa szobája már ki volt takarítva, így Jacknek nem kellett attól tartania, hogy a

szobalány megzavarhatja. Átment a szobájába a laptopjáért és a FireWire külső meghajtóért, amit használt, aztán munkához látott. Még volt tíz gigabájt szabad helye, remélte, ez elég lesz. Rákötötte a meghajtót az áldozat Dell laptopjára, és bekapcsolta a gépet. Szerencséje volt, a laptop tartalma nem volt több három gigabájtnál. Hat perc alatt rámásolta az egészet a meghajtójára, aztán kikapcsolta a számítógépet, letörölte a zsebkendővel ezt is és a kilincset is, és elhagyta a szobát, épp időben ahhoz, hogy még láthassa a Dominic és Brian öltönyével távozó szobainas hátát.

– Sikerült? – kérdezte Dominic.– Megvan. A fiúknak odahaza biztosan tetszeni fog – mutatta fel a FireWire eszközt. – Jó

ötlet volt, ember. És most?– Most haza kell repülnöm, pajtás. Küldenél egy e–mailt az irodába?

232

– Hogyne, Junior.Jack visszapakolt, és letelefonált a recepciósnak, aki kiderítette, hogy van egy gép

Londonba, amellyel el tudja érni a Dullesra induló járatot, de sietnie kell, ha nem akarja lekésni. Jack nem akarta, és kilencven perccel később már a repülő 2A ülésében ült, a biztonsági övét igazgatva.

Mahmoud ott volt, amikor a rendőrség megérkezett, és felismerte a barátját, amikor kigurították a férfimosdóból. A látvány teljesen letaglózta, pedig azt még nem is tudta, hogy a rendőrök megvizsgálták a kést, és észrevették rajta a vérfoltot. A kés a DNS–laborba került, melynek személyzetét a londoni Metropolitan Police szakemberei, a DNS alapú bizonyítékok első számú szakértői képezték ki.

Mivel nem volt kinek jelentsen, Mahmoud visszament a szállodájába, és helyet foglalt magának a legelső dubai járatra. Valakinek mindenképpen be kellett számolnia, talán éppen magának az Emírnek – akivel egyébként még soha nem találkozott –, mert az, hogy egyszerre két emberüket is látta meghalni, igencsak furcsa volt. Olyannyira, hogy bort kívánt. Mahmoud bízott benne, hogy Allah meg fogja bocsátani neki ezt az aprócska bűnt. Túl sokat látott túl rövid idő alatt. Muszáj volt innia valamit.

Jack Juniort csak a repülőn vette elő a remegés. Jó lett volna beszélni valakivel, de arra még várnia kellett néhány órát, ezért maradt a scotch. Mire leszálltak a Heathrow–n, kettőt is bevágott belőle, aztán még kettőt a Dulles felé tartó 777–es fedélzetén, de az álom így is elkerülte. Nemcsak megölt valakit, hanem ki is gúnyolta eközben, ami nem volt szép dolog, de azért halálos bűn sem, nem igaz? Biztos volt benne, hogy az adatok, amelyeket a Campus szakemberei fognak kibányászni a Dell három gigabájtjából, ezt fogják megerősíteni. Különben pedig mind a négyen megszolgálták, amit kaptak: Amerikára támadtak, és Amerika visszatámadott, és a saját térfelükön kapta el őket a saját játékszabályaik szerint. A legjobb az volt az egészben, hogy az ellenség nem tudhatta, miféle nagymacska rejtőzik az erdőben. Csak a karmait láthatták. Legközelebb a harapását is megkóstolhatják.

233

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2006. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

234