HÁZ KÍSÉRTETTELSCIENCE FICTION TÖRTÉNETEK

  

Válogatta és szerkesztette: Földeák IvánA fedél Szikszai Gábor és Boros Zoltán munkája

 Köszönjük kollégáinknak, a szovjet tudományos fantasztikus irodalom jeles képviselőinek, kötetünk szerzőinek, hogy a WORLD SF 1988. augusztus 22 és 29 között Budapesten rendezendő Kongresszusának anyagi támogatására önzetlenül lemondtak e könyvünkben szereplő írásuk honoráriumáról.

 WORLD SF Magyar tagozata

Vagyim SefnerELKÉSETT MESTERLÖVÉSZ, AVAGYEGY VIDÉKI FELTALÁLÓ SZÁRNYAI

1. BEVEZETÉS

Most, amikor már mindenkinek van személyes használatú szárnya, s mindenki tudatában van annak, hogy bármely percben használhatja repülésre – most a Földön a szárnyak elveszítették népszerűségüket. Bolygónkon főként romantikus érzületű szerelmesek, valamint tavaszi áradás idején, távoli kerületekben dolgozó falusi levélkézbesítők használják őket.

Már kevesen vannak, akik emlékeznek rá, milyen nagy nehézségekbe került Alekszej Potapovics Tehetségesnek feltalálni ezeket a szárnyakat, milyen nehezen tudta átverekedni találmányát a különböző akadályokon, s hogyan valósította meg az emberiség általános szárnyra kelését.

Nos, erre szeretném emlékeztetni önöket, tisztelt Olvasók.

2. HOGY VILÁGOS LEGYEN A DOLOG

Figyelmeztetnem kell az Olvasókat, hogy írásommal nem akarom felfedezni Amerikát; és az írás kompiláció, egyáltalán nem akar eredeti lenni, sem a benne közölt tények, sem előadásmódjuk révén. A szárnyak – éppen olyan örök téma, mint a szerelem. Az emberiség ősidők óta ábrándozott arról, hogy szárnyakra tesz szert. A régi barlang- és sziklarajzok között találunk szárnyas repülő embereket is. Az ógörög mitológia hősének, Daidalosznak sikerült szárnyakat készítenie, hogy repülhessen. A Biblia, az apokrif iratok s általában minden kor és minden nép vallásos irodalma tele van utalással repülő lényekre, pozitív (angyalok) és negatív (rossz szellemek, démonok) értelemben egyaránt. A szárnytól mint témától hemzseg a festészet, szobrászat, zene, filmművészet, a tudományos-fantasztikus irodalom, sőt még a folklór is („Ha én madár lennék...”).

Az irodalom komoly művelői számára, lásd például Anatole France Angyalok lázadását vagy Mark Twain könyvét, a Töredék Stromfield kapitány naplójából,

a Mennyei utazást, nem idegen a szárnytéma. A költészetről nem is beszélve: ősidőktől napjainkig megszámlálhatatlan vers született a szárnyalásról.

Az ember érdeklődése még akkor sem hűlt le a szárnyak mint olyan iránt, amikor beköszöntött a repülés és űrhajózás korszaka, vágyai, hogy saját szárnyai legyenek, nem hunytak ki. Hány pilóta és utas nézte gyöngéd irigységgel a repülőtér felett a fecskék körözését, miután leszállt a Leningrád-Vlagyivosztok járat lépcsőjéről.

A helyzet paradoxona az, hogy az ember, miután vitorlás repülőt, léghajót, repülőt, helikoptert és űrrakétát készített, tovább ábrándozott arról, hogy saját szárnyán repülhessen. S álmában változatlanul nem léglökéses repülőgép szalonjában, nem űrhajó kabinjában képzelte el a repülést, hanem úgy, minden nélkül szállva, akár egy madár.

Szárnyai azonban nem voltak.Mítoszok, mesék, poémák, versek születtek a szárnyakról. Saját szárnyain

repülő eleven, hétköznapi embert azonban még senki, soha, sehol nem látott.

3. IGAZOLÁS

Így volt mindaddig, amíg Alekszej Potapovics Tehetséges nem szerkesztett magának szárnyakat, s nem kezdett velük repülni. (Lásd 756617-PSz számú szabadalom, kiegészítő dokumentáció 1899457-KM – „Egyéni leszerelhető, mozgatható szárnyak irányítható repülés céljából a levegőközegben”.)

4. TEHETSÉGES ALEKSZEJ GYERMEKKORA

Tehetséges Alekszej Szibériában született, Jamscsikovo faluban (jelenleg Tehetségesfalva). Ez a falu meglehetősen nagy, van benne postahivatal és távírda, valamint egy középiskola.

Aljosa korán elveszítette az apját, anyja falusi levélkézbesítő volt. A postán telerakta táskáját levelekkel, újságokkal és egyéb küldeményekkel, s reggel elindult a környező falvakba. Tavaszi és őszi latyakban nem volt könnyű a járás az országúton, a mocsaras tajgában elterülő kis falvakba pedig néha egyáltalán nem lehetett eljutni. Ezekben a napokban Szerafima Dmitrijevna gyakran tért haza olyan táskával, melyben sok kézbesítetlen levél maradt, s keservesen panaszkodott az úttalan utakra.

– Valóban lehetetlen eljuttatni ezeket a levelet? – kérdezte együtt érzőn a kis Aljosa.

– Semmiképp nem lehet. Talán csak lánctalpas traktorral vagy szárnyakkal lehetne.

– Szárnyak nem járnak neked?– Szárnyak csak az angyaloknak járnak – felelte Szerafima Dmitrijevna.

Ebből azonban nem szabad arra következtetni, hogy vallásos volt. Csupán e szavakkal akarta szemléletesen gyermekének tudomására hozni, hogy az adott körülmények között teljes képtelenség a levelek kézbesítése.

Amikor Alekszej felnőtt, többször helyettesítette anyját, ha távoli falvakba kellett mennie. Ezért még lógott is az iskolából, amit tanárai egyébként elnéztek. Nagyon jól tanult – sőt, ahogy egyesek tartották, abnormálisan jól. Így ötödikes általános iskolás korában már ismerte a felsőbb matematika egyes fejezeteit, amit csak a Matematikai Tudományok Akadémiáján tanultak, amikor pedig érettségizett, szabad témát választva, az ifjabb Sandeström kevésbé ismert és eddig bebizonyíthatatlannak tartott teorémáját vezette le.

Tanulmányi sikerei nem tették Aljosát sem elbizakodottá, sem érzéketlenné. Társaival mindig rendes volt, készségesen segített a bajba kerülteken, még akkor is, ha ez veszéllyel járt. Jó volt az állatokhoz is. Ha valahol talált egy sebesült vagy fészkéből kihullott madárfiókát, hazacipelte és otthon ápolta. Meggyógyulván nem minden madár repült el tőle – néhányan mellette maradtak, s elkísérték sétáira vagy tajgai útjaira a szomszédos falvakba. Nappal mindig egy sólyom repült mellette, s alighogy este kitette a lábát a házból, csatlakozott hozzá egy szürke bagoly. Hol előtte repült, hol lent, a lábainál suhant, hol nesztelenül a magasba röppent.

Minden tavasszal és ősszel, költözés idején, csapatától hosszú időre elszakadva néhány üdvözlő kört tett a házuk felett egy hattyú: Alekszej egykor a folyó partján szedte fel sérülten, s házában gyógyította.

5. A FORDULAT ÉJSZAKÁJA

Iskolai tanulmányai befejeztével Alekszej elhatározta, hogy Leningrádba utazik, felvételt akart nyerni a Repülőgéptervező Főiskolára. Már el is küldte oda az iratait.

Abban az évben a nyár szokatlanul esős volt, s Alekszej anyja, Szerafima Dmitrijevna egyszer úgy tért haza, hogy táskájában szép számmal maradt kézbesítetlen levél, újság és küldemény. Ezt a postát Felső-Omsariba kellett volna vinnie, de képtelen volt odajutni. Felső-Omsariba az út tajgán és mohás mocsarakon keresztül vezetett.

Miután a táskában a többi küldemény között volt egy távirat is, Alekszej elhatározta, hogy ő maga indul el ide, Omsariba, jóllehet addig nem járt ott. Anyja kezdetben próbálta lebeszélni, de Alekszej meggyőzte, hogy óvatos lesz. Fogta a postástáskát, viaszosvászon kabátot öltött, s útnak indult.

Alighogy kiért az országútra, a sólyom szokása szerint nyomába szegődött. Szárnya nedvesen csillogott az esőtől. Néha a magasba emelkedett, az utat fürkészte, majd lefelé zuhant.

Alekszejt később utolérte a bagoly. Röpte csapkodó és esetlen volt; mint ismeretes, a baglyok nappal rosszul látnak, ráadásul ez a bagoly még öreg is volt. Nehézkesen Alekszej vállára huppant, és ott is maradt ülve.

– Na, öreglány, még csak te hiányoztál nekem – tréfálkozott az ifjú, s megsimogatta a madár nedves hátát. – Mi a csudának hagytad el nappal a helyed, ezt eddig soha nem tetted!

Alekszej az országútról hamarosan letért egy erdei útra, onnan egy másikra, még keskenyebbre. A víz mindent elöntött, az utat azonban jól látta. Ekkor a sólyom ismét a magasba emelkedett, majd lecsapott – s hazarepült. Alekszej megértette, hogy jó úton jár, s a sötétség beálltáig semmi baj nem történhet vele.

Amikor azonban besötétedett, Alekszej mohával borított ingoványhoz ért, zsombék és apró, vézna nyírfák nőtték be, s hamarosan elvétette az utat. Nagy vargabetűket írt le, hol jobbra, hol balra tért el, csizmája alatt cuppogott a latyakos mocsár. Aztán a sötétben úgy rémlett neki, hogy ismerős helyre jutott, gyorsan arrafelé lépdelt hát, ahol szerinte az elvesztett út kellett hogy húzódjon.

Ekkor azonban a bagoly meglehetősen fájdalmasan és haragosan megcsípte a vállát, majd keringeni kezdett körülötte, szárnyaival majdhogynem az arcát verdeste, s nem engedte, hogy előremenjen. Rájött, a madár valami rosszat sejt, s itt, helyben kell kivárnia az éjszaka végét. Leült egy nedves zsombékra, s elszunnyadt. A hidegtől néha felébredt, s ilyenkor hallotta, ahogy a bagoly

haragosan verdes szárnyával. Amikor kivilágosodott, a bagoly már nem volt mellette – hazarepült aludni.

Itt, nappali fénynél vette észre Alekszej, hogy ha éjszaka még tíz lépést tesz – egyenest a mocsárba keveredik, bele egy úgynevezett „ablakba”. Ezeket a felülről sűrű fűvel benőtt gödröket nappal sem sokan tudják megkülönböztetni az ártatlan, közönséges pocsolyáktól.

Hamarosan rátalált az útra, s különösebb esemény nélkül eljutott Felső-Omsariba, ahol szétosztotta a leveleket. A táviratot átadta Jekatyerina Szergejevna Raduginának, akiről kiderült, hogy Kátya a mindennapi neve, s egy évvel fiatalabb Alekszejnél. A távirat arról értesítette Kátyát, hogy felvették az állatorvosi technikum levelező tagozatára.

Kátya roppant megörült a hírnek, Alekszejnek pedig örült a szíve, amikor a lányt nézte. Kátyán fekete szoknya és kockás blúz volt; s ez nagyon jól állt neki. A blúz zöld kockás volt, fekete keresztcsíkokkal, s zöld műanyag gombokkal gombolódott.

– Min töpreng? – kérdezte hirtelen Kátya.– Csak úgy – felelte Alekszej. – Ezek a gombok nagyon hasonlítanak a

kandiscukorra.– Ez jó vagy rossz?– Se nem jó, se nem rossz – felelte Alekszej. – Nekem viszont tetszik.– Milyen különös – jelentette ki Kátya. – Milyen különös! Nekem is a

kandiscukor jut eszembe ezekről a gombokról, bár ezt soha, senki még nem mondta nekem.

– Mostantól majd postán küldik magának a tananyagot – mondta Alekszej –, ha rossz lesz az út, én akkor is elhozom.

– Köszönöm – felelte Kátya. – Örülni fogok. Csak az a baj, hogy az első évben van kémia.

– Nem szereti a kémiát? – csodálkozott Alekszej.– Még annál is rosszabb – felelte Kátya. – Látja ott azt a nagy nyárfát? Tetszik

magának?– No, látom. Szerintem megjárja. Hallja, hogy zizegnek a levelei?– És ha sötét éjjel jönnék ide, arrafelé mutatnék és megkérdezném: „Tetszik

magának az a nyárfa?” – maga azt felelné: „Zizeg – de hogy milyen, nem tudom.” Nos ugyanilyen nekem a kémia.

– Segíteni fogok magának – ígérte Alekszej.– Előre is köszönöm – örvendezett Kátya. – Mert különben annyira félek tőle,

hogy az iskolában a kémiaórákon még verset is írtam, hogy ne féljek annyira. Ezt írtam az egyik órán:

 

Ojt, hol északra lejt a horhos,Hol fűz áll, mit szél dühe dúlt,És napfény és megolvadt hó mos,A régvárt virág kivirult.Hó s aszott fű nem tartja vissza,Részegíti a fény s a lég.Tavaszi ködgomoly borítjaReggeltől bánatos fejét.Lehajolhatnék, hogy letépjem –De nincs a hóban társa sem.S nem rám, társaira vár éppen –Én ezért le nem téphetem.

 Ezután még hozzátette:– Tudom, hogy nem túl jó a vers. De hát magamnak írtam. Nyáron gyakran

fürdünk itt a folyóban, néha pedig egyedül járok az erdei tóra fürödni, három kilométerre van innen. Hogyan úszom és ugrálok ott – senkinek semmi köze hozzá, nekem viszont kedvemre van. Így vagyok a verssel is.

  Ez az éjszaka a mocsárban és az azt követő találkozás Kátyával az első

pillantásra azt hihetnénk, hogy különös hatással voltak Tehetséges Alekszejre. Hazatérve sürgősen visszakérte iratait a Repülőgéptervező Főiskoláról, s nemsokára elutazott a járási központba, ahol beiratkozott a postai dolgozók tanfolyamára.

Sokan csodálkoztak s csodálkoznak még ma is azon, képességei birtokában Alekszej miért választott ilyen szerény és rosszul jövedelmező munkát. Egyesek úgy vélekedtek, hogy szerepe lehetett ebben annak, hogy minél közelebb akart lenni Kátyához, mások azt bizonygatták, hogy Tehetséges Alekszej édesanyja már nyugdíjazás előtt állt, gyakran betegeskedett, s fia nem akarta magára hagyni; megint mások úgy gondolták, hogy azon az éjszakán, amikor Alekszej az erdőben üldögélt, s a hajnalt várta, egyáltalán nem aludt, hanem az emberiségnek szánt szárnyakon töprengett, s oly világosan maga elé képzelte őket, hogy utána már nem akart időt pazarolni a főiskolára, hanem mielőbb munkához szeretett volna látni.

Tehetséges Alekszej későbbi naplófeljegyzéseiből azonban kitűnik, hogy ekkor konkrétan még nem gondolt a szárnyakra. Ezt írja egy helyen: „Szárnyakra azokban a napokban még nem gondoltam. Elfogott azonban egy érzés, amit úgy

jellemezhetnék – a felfedezés előérzete. Tudtam, hogy valamit fel kell találnom, s jövendő találmányom – valahol itt van a közelben.”

6. SZÁRNYAK MÉG NINCSENEK

A tanfolyam elvégzése után Tehetséges Alekszejt szülőfalujába küldték, ahol a postahivatal vezetőjének a helyettese lett. Ez az állás betöltetlen volt, mivel elődje nemrég ment nyugdíjba.

Jamscsikovóban csodálkoztak, hogy egy ilyen tehetséges ifjú ilyen szerény előmenetellel kecsegtető szakmát választott magának. Még tréfálkoztak is rajta – persze csak úgy jóindulatúan. A lányok például csasztuskát költöttek róla, s néhányszor el is énekelték a falusi klub színpadán:

 Dicső legényeink hadánakEgyetem volt a vágya,Most meg levélhordónak állnak,Hipp-hopp, és egy se bánja.

 Amint látják, a dalocska egyáltalán nem sértő. Az igazat megvallva: sokaknak

még tetszett is, hogy ez a tehetséges ifjú oly szerény pályát választott magának, s szülőfalujában maradt. Amikor pedig Alekszejt arról faggatták, hogy valóban nincs kedve tanulni menni egy nagyvárosba vagy a világot járni, ő semmit nem válaszolt. De miként most már ismeretes, egyszer az alábbi bejegyzést tette naplójába: „Azt hiszem, hogy a szántóföld vagy a mező egy négyzetméterének figyelmes tanulmányozása, ha az, aki ezt végzi, nyugodt lelkiállapotban van, szellemét nagyobb távlatokkal és az élet teljesebb élményével ajándékozza meg, mint több ezer kilométeres utazások és repülőutak, mint tartózkodási helyének gyakori váltogatása. Mindenki magában hordja a távlatokat.”

Mellesleg Alekszej nem volt amolyan kimozdíthatatlan otthonülő. Amikor Moszkvában nemzetközi sakkversenyt hirdettek a legújabb elektronikus gondolkodó géppel, a hivatal vezetőjétől szabadságot kért, s a fővárosba utazott. Előzetesen önerőből megtanult sakkozni, s játszott néhány mérkőzést a helyi bajnokkal – Pjotr Sztyepanovics Birjukovval, a könyvelővel.

A nemzetközi verseny az alábbi feltételek mellett tartották.Az első díjat az kapja, aki döntetlenre játszik a géppel, a másodikat az, aki

legalább harminc lépést tesz, mielőtt fel kellene adnia a partit. Nyerésről szó sem volt, mert úgy vélték, hogy ember képtelen legyőzni a gépet ebben a játékban. Alekszej azonban három mérkőzést játszott, az elsőben remizett, a másik kettőt megnyerte.

Miután igen jelentős pénzjutalmat kapott, egész konténernyi szakkönyvet vásárolt magának a tudomány legkülönbözőbb területeiről, s nagyon sok ajándékot vitt anyjának és a falubelijeinek. Kátyának egy igen drága elektronikus kutyát hozott. A játékkutya akkora volt, mint egy spicc, s tudott futni, ugrálni és ugatni. Több érdeme nem volt, ráadásul nyomban el is romlott. Az igazság kedvéért azt is el kell mondani, hogy noha Alekszej szeretett ajándékozni, képtelen volt kiválasztani a megfelelő ajándékot. Minden vásárlása – a könyveket és a szerszámokat kivéve – meglepően gyakorlatiatlannak és értelmetlennek bizonyult.

Alekszej, miután visszatért Jamscsikovóba (jelenleg Tehetségesfalva), tovább dolgozott a postán. Nagy forgalmú napokon – ünnepek előtt –, valamint ha rossz volt az idő, ő maga is szívesen kézbesített a távolabbi falvakba. Nem titkoljuk, hogy a legszívesebben Felső-Omsariba vitte a leveleket és az újságokat.

Így telt el két esztendő.

7. A SZÁRNYAK MINT OLYANOK

Egyszer tavasszal, szabadsága első napján Alekszej bement a falusi klubba. Itt lógott a friss faliújság, amelyen a többi időszerű anyag között ott díszelgett a helybéli festő, Andrej Rokusev rajza. A rajz egy fiatalembert ábrázolt, akinek az oldalán táska lógott, s levelek és újságok ágaskodtak ki belőle. A fiatalember kerékpáron ült. Pontosabban a kerékpárral együtt zuhant el, mert képtelen volt menni vele: a jármű tengelyig süppedt az út sarába.

A kép alatt gondos kézírással egy vers állt, Nyikolaj Tarajev levélkihordó szerzeménye:

 Erőim megfeszítem bár,De nem ingok meg, oly jó.Nem kereket, szárnyat kívánMár a levélkihordó.

 A szemtanúk állítása szerint Tehetséges Alekszej, miután elolvasta ezt a

négysorost, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd szapora léptekkel a kijárat felé indult: Mások még hozzáteszik, hogy közben a homlokára csapott, s valamilyen ógörög szót mormolt magában.

Ezután három napig sehol nem mutatkozott. A szomszédok kérdésére, hogy mi történt Alekszejjel, miért nem látni őt, édesanyja, Szerafima Dmitrijevna csüggedten csóválta a fejét, s ezt mondogatta: „Hol körmöl, hol meg valamit rajzol egy papírra – éjszakákon át nem alszik. Fogalmam sincs, mit tegyek...”

Alekszej hamarosan felutazott Moszkvába. Öt nap múlva tért haza. Édesanyja elmondta a szomszédoknak, hogy mindenféle huzalokat, dobozokat, apró fémtárgyakat s rejtélyes holmikat hozott magával.

Azután egy arra járó teherautón beutazott a járási központba, ahol vásznat, kapron horgászzsinórt s töménytelen gyorsan száradó ragasztót vett.

Az ezt követő nap Alekszej beállított Mihail Andrejevics Tabanajevhez, a helyi asztaloshoz, s száraz deszkákat és léceket kért tőle. A mester szívesen adott, de megkérdezte, mi szüksége Alekszejnek ezekre.

– Szárnyakat fogok készíteni – felelte Tehetséges Alekszej.– Madár akarsz lenni? – nevette el jóindulatúan magát az asztalos. – Hát,

derék dolog... Ha madár leszel, ne felejts a csőrödben hozni egy üveggel.– Rendben, majd hozok. 

 Alekszej még aznap elindult Felső-Omsariba. Elmesélte Kátyának, hogy

hamarosan szárnyakat fabrikál.Kátya figyelmesen végighallgatta s eltöprengett.– Mire gondolsz? – kérdezte tőle Alekszej. – Nem hiszel abban, hogy az

ember képes repülni?– Dehogy, hiszek benne – válaszolta csendesen Kátya. – Ha mégsem

sikerülne ötleted a szárnyakkal, akkor is ugyanaz maradsz a számomra.Alekszej erre átölelte és megcsókolta Kátyát; másnap pedig bementek a járási

anyakönyvi hivatalba, onnét Jamscsikovóba, s Kátya beköltözött Alekszejék házába. Ezzel lényegében be is fejeződtek Tehetséges Alekszej szívbéli ügyei. A továbbiakban – ami ezt illeti – ő és Kátya sorsa boldogan alakult, szívvel-lélekkel összetartottak. Be kell ismernem, hogy miközben ezt a fejezetet írtam, küzdöttem a kísértéssel, hogy legalább egy kicsit dramatizáljam Alekszej és Kátya szerelmi érzéseit. Mégis lemondtam erről, mivel az én dolgom az, hogy csak a tényeket mondjam el. –

Alekszej és Kátya most napokon át a fészerben tartózkodott, ahol Alekszej berendezett egy kis műhelyt. Léceket válogatott és fűrészelt, legyalulta és összeragasztotta őket, Kátya pedig kartonsablonra helyezte a vásznat, nagy ollóval kivágta, majd varrótűvel összevarrta, fonál helyett horgászzsinórt használt hozzá.

Munka annyi volt, hogy Alekszej kapcsolatba lépett a helybéli iskola repülőmodellező szakkörével. A gyerekek nagy kedvvel serénykedtek, s el sem lehetett kergetni őket a műhelyből, az illesztésekről vitázva olyan nagy ricsajt csaptak, hogy Alekszej anyja emiatt igencsak elégedetlenkedett. A gyerekek segítsége viszont megszabadította Alekszejt több órányi segédmunkától, s lehetővé tette, hogy a kisegítő elektronikus berendezéssel foglalkozhasson, ami tökéletesen biztossá kellett hogy tegye a repülést.

  Egy szép napon elkészültek a szárnyak.Ezen a napon Kátya melegítőnadrágot s csinos blúzt vett magára, Alekszej

pedig felöltötte egyetlen ünneplő öltönyét, s kezére erősítette a szárnyakat. Eljöttek az ifjú repülőmodellezők is. Az ő ruhájuk hétköznapi volt, viszont mindnyájan megmosakodtak és megfésülködtek, ami nem minden nap történt meg velük.

– Anyu, eljössz velünk a próbarepülésre? – kérdezte Alekszej Szerafima Dmitrijevnától.

– Semmi kedvem bámulni gyerekes szórakozásotokat – felelte szigorúan Szerafima Dmitrijevna. – Foglalkoznátok inkább valami hasznos dologgal!

Ekkor az ő kivételével mindenki elindult a legelőre. Alekszej lépdelt elöl, ünneplő ruhában, kezében a szárnyakkal, őt Kátya követte kockás blúzában, kandiscukorszerű gombokkal, Kátya mögött pedig a gyerekek jöttek. Nagyszerű idő volt, de annak, hogy jó vagy rossz, nem volt jelentősége, a szárnyak minden időben működtek.

Tehenek nem voltak a legelőn, emberek sem voltak sehol a közelben, madarakat sem lehetett látni vagy hallani. Csak mint mindig, a sólyom követte Alekszejt s keringett körötte némán.

A kísérlet résztvevői szintén hallgattak, mert felelősségteljes pillanat köszöntött be.

– Aljosa bácsi mindjárt felrepül, mégsem vidám senki – jegyezte meg váratlanul a legfiatalabb repülőmodellező.

Szavai válasz nélkül maradtak.– No, akkor megkezdem a repülést. – Alekszej Kátyára pillantott, a legelő

közepére futott, és futás közben kitárta szárnyait. Aztán elszakadt a földtől, s a magasba emelkedett.

8. TOVÁBBI ESEMÉNYEK

Alekszej tett néhány kis kört a legelő felett, majd egyenes vonalba odarepült a mező szélén csörgedező patak partján álló öreg és nagy zelnicemeggyfához. A sólyom mellette repült. Úgy tűnt, hogy a madarat egyáltalán nem lepte meg, hogy az ember repül.

Alekszej magasba emelkedve átrepült a fa koronája felett, majd meredeken zuhanni kezdett. A sólyom váratlanul rövid figyelmeztető vijjogással eléje vágódott. Alekszej élesen elfordult – ha egy kicsit késik, jobb szárnyát széthasítja egy száraz faág, s természetesen lezuhan, így viszont a sólyomnak köszönhetően elkerülte a veszélyt. A madár azonban egy pillanatra beszorult az ágak közé. Némán a patakba zuhant, s az áradat magával ragadta. Lábait testéhez szorította – mintha repült volna Ugyanígy szorítják magukhoz lábukat a madarak a halál pillanatában is.

Alekszej sokáig repült a patak felett, a halott sólymot kísérte. A madár teste ott sodródott a haloványzöld vízi növényzet, a patak fenekén heverő rozsdás konzervdobozok, horpadt és lukas fazekak és szakadt gumicsizmák felett. Később a meder agyagos lett, a partot mindkét oldalon gödrök tarkították; innét szedték a helybéliek az agyagot a kemencetapasztáshoz. Azután a patak kiszélesedett, itt volt az örvényes rész. A sólyom eltűnt az örvény mélyén.

Alekszej magasba emelkedett, meredek kanyarokat tett, a szembecsapó szélárammal szárította le kibuggyanó könnyeit. Kezével ugyanis nem törölhette le őket – ebben zavarták szárnyai.

Ezután visszatért Kátyához és a modellező gyerekekhez.– Véletlen megöltem a sólymot – mondta Kátyának, miközben lehúzta

szárnyait. Jobb oldali szárnyának hegyén apró, vörös folt virított.– Milyen szörnyű – jegyezte meg Kátya. – S éppen ma...– Most repülj te vele – ajánlotta Alekszej.Kátya felöltötte a szárnyakat, s tett néhány kört a legelő felett. Majd

megengedték, hogy a legidősebb modellező, a tizedik osztályos Mitya Dobrisev is repüljön egyet.

– No, hogy tetszett? – kíváncsiskodott Kátya, amikor a fiú földet ért.– Tetszett, megjárja – felelte Mitya. – A TU-104-esen mégis jobb. Amikor

apámmal TU-104-esen Kijevbe repültem – az volt az igazi!– Én pedig IL-18-ason repültem – szólalt meg a legkisebb repülőmodellező. –

Az volt ám a mulatság!

A fiúk a falu felé futottak, s Alekszej Kátyával maradt a mezőn. Köröttük változatlanul kihalt volt minden. Északkelet felől szél kerekedett, és porfelhőket sodort a faluba vezető útról a legelőre.

– Nos, Katyusa, menjünk hát haza – mondta Alekszej. – A próbarepülés véget ért. Örülsz?

– Örülök – felelte Kátya. – Bár nem tudom, miért, azt hittem, hogy örömöm nagyobb lesz.

– Én is azt hittem – ismerte be Alekszej. – Tudod, amikor repültem, olyan kellemes volt, de egyáltalán nem azt éreztem, mint amikor álmomban repültem. Lehet, hogy megajándékozom az embereket szárnyakkal, s közben megfosztom őket a vágytól, hogy szárnyra kaphassanak?

– Nagyon fontos dolgot vittél véghez – vigasztalta Kátya a fiút. – Az embereknek sohasem volt szárnyuk, most pedig megkapták. Igen, már van szárnyuk. S mindketten lassú léptekkel hazaindultak.

  Másfél óra múlva Alekszej pénzt vett magához, nyakába akasztotta bevásárló

táskáját, felöltötte szárnyait, s elrepült a boltba. A falusi élelmiszerbolt meglehetősen messze volt házuktól. Alekszej nem az utca felett repült, hanem a kertek alatt, nehogy fölöslegesen figyelmet keltsen. Éppen akkor ért földet az üzletnél, amikor az ebédszünet véget ért, s vásárlók még nem mutatkoztak, ő volt az első. A falusi bolt vezetője, Szveta Puszilkova néni a tornácon üldögélt.

– Ah, iderepültél-meglátogattál bennünket – mosolyodott el. – A gyerekek már mesélték, hogy szárnyakat fabrikáltál... Aztán mekkora a teherbírásuk? Magadon kívül nagy terhet tudsz velük a magasba emelni?

– Nem, nem túl sokat – felelte Alekszej. – Két-három kilót.– Elég kevés – csóválta Szveta néni a fejét. – Ilyen szárnyakkal nem sokra

mész... Na és mekkora a sebességük?– A sebességük nagyobb, mint egy gyalogosé. De nem sokkal. Úgy óránként

tizenöt kilométer.– Nem túl nagy sebesség. Lám, unokaöcsém vett egy IZS motort, s az

országúton még száz kilométert is ki tud belőle préselni. Ha pedig iszik, ahogy mondja, még százhúszat is tud.

Alekszej bevásárolt, és elrepült az asztaloshoz. A mester az ablaknál ült, éppen ivott a jó időre. Megörült Alekszej jöttének.

– No, derék gyerek vagy, fiacskám! Tényleg szárnyakat fabrikáltál magadnak! S a csőrödben hoztál nekem fél liter itókát!

Aztán megtapogatta a szárnyakat, s megkérte, hadd repülhessen velük egyet.

– Megbocsásson, Mihail Andrejevics – szabadkozott Alekszej. –, de most nem adhatom oda a szárnyakat, ivott egy kicsit, s a szárnyakba elektrobionikus fékrendszert építettem. Italos állapotban lévő ember nem repülhet ezekkel a szárnyakkal. Akár össze is törheti magát velük.

– Ez is derék! – kiáltott fel Mihail Andrejevics. – Okos fejed van! S mi a legnagyobb repülési magasságuk?

– Úgy kétszáz méter.– Hát igen – húzta el a szavakat Tabanyejev –, a magasság nem az igazi... Ne

búslakodj, mégiscsak fontos találmányt dolgoztál ki.  Miként most előttünk már ismeretes, Tehetséges Alekszej éppen ezen a

napon, este tette az alábbi bejegyzést naplójába: „Azon túl, hogy sajnálom a sólymot, különösebben nagy örömöt nem érzek. Lehet, hogy az öröm valamiféle energiatöltet, s nincsenek kimeríthetetlen energiaforrások. Sok örömöt pazarolunk arra, hogy várjuk az örömöt – s lám, amikor eljutunk a célhoz, ez a cél nem is tesz annyira boldoggá bennünket.”

Valamivel lejjebb pedig ezt írja: „Úgy érzem magam, mint az az ember, aki sokáig kutatott kincs után, s végül megtalálta. Igen, kiástam a kincsesládát, melynek a fedelére ez volt írva: Milliók. Feltörtem a ládát, s megleltem ezeket a milliókat. A ládában azonban nem arany volt, hanem csupán papírpénzek. De már régen elveszítették érvényüket, s más bankjegyek váltották fel őket. Nem oszthatom szét őket az emberek között – nincs rájuk szükségük. Csak a pénzgyűjtőknek szereznek örömet (akik egyébként szintén emberek). Túl későn akadtam rá a kincsre.”

9. ELKÉSETT MESTERLÖVÉSZ

Ahogy a kortársak visszaemlékezéseiből tudjuk, a felfedezés középpontjában – Jamscsikovo faluban – a szárnyak megalkotása nem keltett különösebb felfordulást. Ez érthető is: ebben a faluban Tehetséges Alekszejt saját emberüknek tartották, derék, bár kissé különös fickónak ismerték, a szárnyak felfedezésére pedig úgy tekintettek, mint ártalmatlan (de haszontalan) különcségre.

Később azonban, bár Alekszej egyáltalán nem reklámozta találmányát, a szárnyak híre körben eljutott szülőfalujából a szomszéd falvakba, kisvárosokba és városokba. S minél messzibbre jutott a hír, annál jobban megváltozott. Néhány nap múlva már legendaként terjedt tovább egy repülő férfiról, aki szárnyai segítségével a falusi boltból egy láda vodkát lopott. Egy másik változat szerint ez a repülő ember voltaképp nem is volt ember, hanem egy züllött erkölcsű, idegen bolygólakó, aki repülő csészealjból csöppent ide, s nem szeszes italt lopott, hanem készpénzt. Voltak egyéb, még furcsább változatai is a legendának. Egy dolog azonban közös volt az összes szóbeszédben: mindegyikben megadták a konkrét helyet, ahol a csodák végbemennek – Jamscsikovo falut.

Ezért aztán hamarosan az egyik, Jamscsikovótól nem messzi kisvárosból a faluba küldték Leonyid Mogilant, a sokoldalú újságírót, hogy a helyszínen tisztázzon mindent, s közöljön tudósítást a lapban, magyarázza meg a dolog lényegét, és vegye elejét a hamis találgatásoknak.

Leonyid Mogilan valaha egy központi napilap munkatársa volt, ahonnan nem tudni, miért elbocsátották, s átment ahhoz a kis laphoz, amelyikről szó van. A szerkesztő megkedvelte őt friss stílusáért. Mert Mogilan sohasem írta le azt a szót, hogy „olaj”, hanem mindig ezt használta helyette, „a mi fekete aranyunk”, sohasem mondta, hogy „gyapot”, hanem azt, hogy „fehér aranyunk”, s a vulgáris „szőrme” szó helyett mindig a „mi puha aranyunk” kifejezést használta. Ráadásul, noha megrögzött városlakó volt, mezőgazdasági szakemberként tartották számon, néha még verseket és dalokat is irt a mezőgazdaságról. A költészetben nem tudni, miért, de Mirra Lenvicka-ját, a forradalom előtt élt költőnőt utánozta. Tanúskodjék erről legalább egy verse, a Falusi bacchusének.

 Mefogyics pásztor! Mása tehenész!Hadd legyek a barátotok hát!Igyunk rá, éljen az őszi vetés s az elsőrendű szuperfoszfát!

Igyunk, táncra fel! Éván! légy merész!Az egész artyel igyék mámaA kombájnra, fejésátlagra ésLibáink tojáshozamára.

 Mivel Jamscsikovo falu volt, és mezőgazdasági vidéken terült el, érthető,

hogy Mogilant küldték oda. Két nap múlva az újságban megjelent cikke, melynek ezt a címet adta: „Ó, szárnyak és napocska!” A cikk így kezdődött:

„Miközben erősödik puha aranyunk tenyésztése, bővül a trágya kihordása, s egy sor vívmány és intézkedés intézésül, vannak nálunk még sötét foltok, s egyesek még mindig hívei ezeknek a sötét helyeknek.

Egy bizonyos Tehetséges A., aki elszakadt a postai dolgozók baráti közösségétől, ahelyett hogy azzal törődne, hogy mielőbb eljuttassa a leveleket a mezőgazdasági dolgozóknak, céltalan tervezgetéssel foglalkozik, s azt vette a fejébe, hogy szárnyakkal fog repülni.

Ezek a tudománynak ellentmondó röpködések, amelyeket semmiféle tudósi következtetés vagy elmélet nem erősít, önkéntelenül is azt a gondolatot ébresztik bennünk, hogy Tehetséges A. szembe kíván helyezkedni Jamscsikovo falu becsületes dolgozó népével, s önös céljai érdekében vallásos érzelmeket kivan kelteni bennük...”

Ebben a szellemben íródott az egész tárca. S az írás az alábbi felhívással fejeződött be: „Vajh nem jött-e el annak az ideje, hogy letörjük Tehetséges A. szárnyait!”

Ez az elítélő hangvételű cikk hamarosan megtette jótékony hatását.Semmi kétség, ha Mogilan dicshimnuszt adott volna közre, amellett

észrevétlenül elsiklanak. A dicsérő cikkre nem kell válaszolni, a bírálóra viszont igen. A postai dolgozók járási ülésükön tüstént megvitatták s kijelentették: a cikk durván ledorongoló és elferdíti a tényeket. Több aláírással ellátott levelet küldtek az egyik központi lapnak. Hamarosan Jamscsikovóba fővárosi riporter érkezett, három nap múlva pedig lapjában megjelent egy nem túl terjedelmes, de annál nyomósabb jegyzet, mely ezt a címet viselte: „Dobbal verebet”. A cikk elmondta, hogy egy vidéki újító-feltaláló, aki szárnyakat konstruált a levélkézbesítő számára, durva támadásban részesült a helyi sajtóban. S L. Mogilan ahelyett hogy erkölcsileg támogatta volna Tehetséges Alekszejt, nem értvén a dolog lényegét, technikai szempontból dilettáns cikkében képtelen indokokkal belekötött a feltalálóba.

Ezután megérkezett Jamscsikovóba a híres újságírónő, Nyina Antitézisova. Értelmes és barátságos hangvételű cikkben számolt be az olvasóknak Tehetséges Alekszejről s találmányáról. Cikke ezt a címet viselte: „Falusi Daidalosz”.

Tudósítók, fotósok, riporterek, tévések és filmesek lepték el Jamscsikovót. A nagy példányszámú, népszerű tudományos folyóirat, a Tudomány Mindenkinek képviselője rávette Alekszejt, hogy küldje el szárnyai tervrajzát és műszaki leírását a Találmányi Hivatalnak. Alekszej megfogadta a jó tanácsot, s hamarosan megkapta a szabadalmat (lásd a 3. fejezetet).

Ezután Tehetséges Alekszej elkészítette a második pár szárnyat. Ezt elvitte postahivatalába, hogy használhassák a levélkézbesítők. A szárnyak kiválóan beváltak. Megjöttek az őszi esők, s a távoli falvakba vezető utak egyike-másika nehezen járhatóvá változott, a posta azonban zavartalanul eljutott oda is. A távoli faluba induló kézbesítő magával vitte a szárnyakat, s átrepült velük a sáros és mocsaras útszakasz felett. Néha az orvosok is igénybe vették, sőt még az eldugott helyekre tartó előadók is. Ezek a szárnyak mindig használatra készen hevertek egy külön polcon a postahivatalban. Az „ügyeletes szárnyak” nevet kapták.

Nem sokkal ezután Alekszej, amikor benézett a falusi klubba, meglátta a faliújság legfrissebb számát, amely közölte Andrej Rdkusev új rajzát. A rajz egy falusi levélhordót ábrázolt. Vidáman röpködött szárnyain, nyakában táska lógott, levelek és újságok ágaskodtak ki belőle. A rajz alatt pedig elolvashatta a számunkra már ismerős falusi poéta újabb négysorosát:

 A tajgát fentről hódítom,Mit nekem gödör, árok, –Mert a levélhordó bizonySzárnyakat kapott már most!

 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Alekszej édesanyja, amikor kézbesíteni

indult, soha nem használta a szárnyakat, ő különben hamarosan nyugdíjba is ment.

Ami Kátyát illeti, miután a szárnyak berepülése megtörtént, ő csak nagy ritkán repült velük, egyfajta félelemmel volt irántuk. Nem mintha attól tartott volna, hogy összezúzza magát – nem, egészen másról volt szó. Ösztönösen nyugtalanította az az apró, rozsdavörös folt a jobb szárnyon.

Igaz, Tehetséges Alekszej is ritkán használta a szárnyakat. Jelleme kissé megváltozott, most már gyakran volt szomorú. Erre az időre tehető az alábbi bejegyzés naplójában: „Lényegében a csapkodó szárnyak mozgásképlete oly egyszerű, hogy csupán a véletlen gátolta meg az embereket abban, hogy az ezt megelőző évszázadokban felfedezzék. Nem érzem magam győztesnek. Tapasztalatlan, de öntelt lövésznek érzem magam, aki véletlenül beletalált a tízesbe... A tízes kör mentén az egész céltáblát összeszabdalták a becsapódások;

ebből is látszik, hogy á lövészek tapasztaltak és jó szeműek voltak – csupán nem volt szerencséjük. A lövészek már rég meghaltak, a céltábla viszont megmaradt, jöttem én, s beletaláltam a közepébe. Ez azonban az ő céljuk volt! Elkésett mesterlövész vagyok.”

10. TALÁLKOZÁSOK ÚTKÖZBEN

Alekszej Potapovics Tehetséges elmére most már zsákszámra érkeztek a levelek. Kollégái ártatlanul tréfálkoztak rajta, s azt állították, hogy szándékosan vállalt munkát a postán, hogy úgy jusson a leveleihez, hogy ne kelljen munkahelyét elhagynia. A levélírók afelől tudakolóztak, hamarosan beindul-e a szárnyak sorozatgyártása, mibe fognak kerülni, s számtalan egyéb kérdést is feltettek.

Mindez Alekszejt arra a gondolatra ösztönözte, hogy ideje felvetni a szárnyak sorozatgyártásának kérdését a célból, hogy az ipar kielégíthesse az irántuk megnyilvánuló keresletet. Miután a dolgot megbeszélte Kátyával, fizetés nélküli szabadságot vett ki a postahivatalban, s elindult a központba. Kátya elkísérte a járási központig, ahol Alekszej felszállt a vonatra. Egy kis bőrönd volt vele, valamint a szárnyai, víztaszító huzatba csomagolva. A huzatot Kátya varrta.

A fülkében már hárman ültek. Mint kiderült, a túlkoros feltalálók találkozójára utaztak a területi központba. Nevük nem őrizte meg a történelem, ezért kényelmi szempontból így fogom nevezni őket: Gesztenyebarna, Vörös és Öreg.

Gesztenyebarna a huzatot megpillantva, megkérdezte Alekszejtől, hogy mi van benne.

– Egyéni repülést szolgáló, csapkodó szárnyak – felelte Alekszej.– Ugyan, kinek kellenek most szárnyak! – kiáltott fel Gesztenyebarna. –

Körös-körül mennyi repülőgép! Én aztán jól tudom, mit érdemes feltalálni és mit nem. Feltaláltam egy antialkoholista ládát pénz megőrzése céljából. Az alábbi jeligére akarom bejegyeztetni: „Szezám – ne nyílj ki!” – Gesztenyebarna e szavakkal előhúzott az ülés alól egy kisméretű vasládát. A ládán, bizonyára a feltaláló kezétől, zöld olajfestékkel az alábbi versike díszelgett:

 Én meg az asszony is látja –Csökken a bolti lista.Pénzük megóvja a láda:Antialkoholista.S büszke vagyok, kár titkolnom,Ládánk – fölfedezésem:Nélkülözhetetlen otthonS éppúgy kiküldetésben.

 

– Mi a rendeltetése ennek a ládának? – érdeklődött Alekszej.– Ez az antialkoholista láda pénz őrzésére szolgál – felelte Gesztenyebarna. –

Miután megkapta a fizetését, egy bizonyos összeget félretett a napi kiadásokra, belehelyezi a ládába a pénzösszeget, amit valamilyen célból meg kíván őrizni. Ha iszik, és a ládából italra kíván pótlást venni magához – a láda nem nyílik ki, akárhogy is forgatja a kulcsot. Arról van ugyanis szó, hogy egy aggregátot szereltem a ládába, mely felfogja az alkoholszagot, s erre automatikusan lezárja a lakatot. Mi több, ha maga józan, de maga mellett vagy háromméteres körzetben kapatos egyén található – a láda ekkor sem nyílik ki. Tehát ha beállít magához egy italos barátja, s unszolni kezdi, hogy igyanak a maga kontójára – hasztalan igyekszik; magát a láda garantáltan megóvja a kiadásoktól. Ha pedig feleségének van szüksége valamire (feltételezzük, hogy ő nem iszik) – a neki átadott kulccsal bármely pillanatban kinyithatja a ládát. Íme, a ládának köszönhetően mindig béke lesz a családban.

– Mi van, ha agglegény vagyok, mi több, nem iszom, tehát a ládára nincs szükségem? – kérdezte Alekszej.

– Egyáltalán nem így van! – vágott vissza a feltaláló. – Absztinens agglegények a ládát mint perselyt használhatják. Tegyük fel, hogy motorkerékpárra spórol. Minden fizetéséből bizonyos összeget betesz a ládába, míg a pénz egy részét magánál hagyja a napi kiadásokra. Ebből a pénzből mindennap vesz egy negyedliteres üveg vodkát, s természetesen el is fogyasztja. Ezzel mintegy személyében garantálja a ládában őrzött pénzösszeg érintetlenségét.

– De hiszen így alkoholistává lehetek – jegyezte meg Alekszej.– Ez már magánügy – felelte Gesztenyebarna elégedetlenül. – A fő az ötlet

újszerűsége.– Magának mi a találmánya? – fordult Vöröshöz.Vörös némán előhúzott a zsebéből egy kis csomagot. Kibontotta a papirost, s

kivett belőle valamit, ami égy elektromos biztosítékra hasonlított. A különbség csupán annyi volt, hogy ezt a biztosítékot teljesen fémből öntötték.

– Soha ki nem égő biztosíték! – jelentette ki Vörös. – Már a reklámszöveg is kész hozzá. – Kisimította a papirost, s elolvasta, pontosabban elénekelte a régi, Lennének csak aranyhegyeim című románc dallamára az alábbi sorokat:

 Én fáradtságot nem kímélveTeljesítettem vágyukat,Egy nagy találmányt kiötölve,Mi jól szolgál majd napra nap. 

Hadd pusztítson egy rövidzárlatHamuvá mindent, perc alatt,Ház s vezeték leég, de lám csak,A biztosíték ép marad.

 Vörös ezután áttért a prózára:– Csavarja be a hálózatba ezt a biztosítékot, s nyugodt lehet, nem ég ki.

Bekapcsolhatja összes elektromos gépét – meg se kottyan neki. Leég a vezeték, elégnek a fogyasztók, leég a ház – a biztosíték mégis épségben marad! El tudja képzelni, világméretekben mekkora megtakarítást jelentenek ezek a biztosítékok!

– Már megbocsásson – csodálkozott Alekszej –, hiszen a biztosítékok azért vannak, hogy bizonyos körülmények között kiégjenek. Ez a rendeltetésük.

– Fiatalember, látszik, hogy magának fogalma sincs arról, mit jelent feltalálni valamit – avatkozott közbe az Öreg. – Ha a találmány alapját új gondolat alkotja – akkor a találmány értékes. Lám én...

– Maga mit konstruált? – fordult Alekszej az Öreghez.– Én nem tervező, hanem feltaláló vagyok. Feltaláltam a Hosszú Élet Elixírét,

röviden a HÉ-t. Ha évente egyszer, születése napján beveszi ezt a szert – megingathatatlan egészségre és hosszú életre tehet szert. Százötven évig elél.

Az Öreg a fülke asztalkája alól előhúzott egy nagy üveget, ami sötét folyadékkal volt teli. Az üveg nyakához, ahogy ez a patikai kanalas orvosságoknál lenni szokott, papír volt erősítve, csak éppen jóval nagyobb méretű. A papír egyik oldalán reszkető, öreges írással ez állt:

 BÁRKI HÁZILAG ELKÉSZÍTHETI A HÉ-T ÖNMAGAÉS KÖRNYEZETE ÖRÖMÉRE A HÉ ÖSSZETÉTELE:1. Konyhasó2. Rögzítősó3. Cukor4. „Sipr” márkájú kölni5. Kerozin6. Spiritusz7. Iskolai tinta, kék színű8. Kenőszappan9. Fokhagymaolaj10. Ecet11. Szalmiákszesz

12. Háztartási poloskairtó13. Bútorfény14. Mustár15. Ricinusolaj16. Körömlakk17. Uborkáié18. Csukamájolaj ÖSSZEKEVERNI FELRÁZNI ÉS ÁLLNI HAGYNI

 Az összetételt tartalmazó papírlap másik oldalára ugyanez a kéz az alábbi

verset írta: 

Mixtúrámból ötliternyi –Ha megiszod egy hajtásra,Bika se tud felöklelni,S visszavágsz minden csapásra. Nem árt neked nők szeszélye,S vírusok gyilkos tálkájaSem űzhet a sírba végre –Élj soká' világ csodája!

 – Már megbocsásson – csodálkozott Tehetséges Alekszej. – Az volt odaírva

magánál, hogy „öt liter”. Nem elírás ez?– Nem, ez nem elírás – felelte az Öreg. – Éppen ennyit – se többet, se

kevesebbet kell egy szuszra meginni. S a HÉ akkor kifejti áldásos hatását.– Már megbocsásson a szerénytelenségért – akadékoskodott tovább Alekszej.

– Ahogy a külsejéből megítélem, maga még nem ivott a HÉ-ből?– Nem, öt litert képtelen lennék meginni belőle – felelte az Öreg. – Azonban

minden áldott nap tréninget veszek sörivásból. Sörből már fel tudok hajtani egyszerre négy üveggel. Az asszony persze elégedetlenkedik, sőt néha el is kalapál, de én folytatom a tréninget. Három év múlva elérem a tíz üveget, s akkor egy szép napon sör helyett beveszem a szükséges adagot a HÉ-ből, s személyes példámmal mutatom meg az emberéknek az egészség és hosszú élet felé vezető utat... Igaz, még a hányingerküszöböt le kell küzdenem. Hogy miképp fogom legyőzni – ezt még nem tudom.

– Mit ért hányingerküszöbön? – kérdezte Alekszej.

– Az az igazság ugyanis – magyarázta lehorgasztott fővel az Öreg –, hogy szerem még a legkisebb adagban is megállíthatatlan hányingerrohamokat okoz.

Másnap reggel Tehetséges Atekszej három útitársa leszállt a területi központban, s hősünk innen egyedül utazott tovább a fülkében. Ekkor tette azt a bejegyzést a naplójában, melyben részletesen leírta a találkozását a három túlkoros feltalálóval. Az elsőről megemlékezve összevetette a szándékot az absztinens persely megoldásával. A továbbiakban arra a következtetésre jutott, hogy a feltaláló, akit az egyszerűség kedvéért Gesztenyebarnának nevezek, hamis célt tűzött maga elé, vitathatatlan viszont, hogy a műszaki feladatot szellemesen oldotta meg; Alekszej általában úgy jellemzi őt, mint a gyakorlat zsákutcába jutott képviselőjét. Ugyanitt fejti ki azt a gondolatát, hogy az akaraterő mellett van erénybeli gyengeség is, s ezzel is számolni kell.

A második feltalálót Tehetséges egyszerűen ostoba alakként jellemzi.Az Öregről viszont ezt írja: „Boldogtalannak? Nem, boldog ember! Ott

lakozik benne az igazi feltaláló nagysága. Két év múlva belepusztul a sok folyadékba, azonban haldoklása közben is hinni fog abban, hogy ha él még egy esztendőt, boldogságot hozott volna az emberiségre. Az általa választott út hamis, nevetséges, értelmetlen – a cél azonban bölcs, nemes és időszerű. Ő az előzőnek az ellenpólusa, fordított előjelű mása, az érem másik oldala... De éppen hogy egy éremé, s nem egy hamis pénzé! Az érem ellentétes oldalára pedig egykor majd felvésik a hosszú élet elixírét valóban feltaláló kutató arcmását.”

Ezután a naplóban néhány sort maga a szerző kapart ki, ezt egy rövid vers követi, amit Tehetséges Alekszej Irt ugyanitt, a vonaton:

 Most már oda tudok röpülni, Hol fecskék szállnak s levelek, Rozzant

haranglábakig elérni, S hol állnak a nagypanelek. 

Ám az ember a csillagokhozGigász erőtől űzve száll –S ah, a szárnyakat, és ez oly rossz,Túl későn hoztam létre már.

 S álmomról, váratlan betelvén, Immár a hímpor lepereg, Szárnyalásom

gyönyöre elmén, Kételyek keserítenek. 

17. TIZENHÉT INTÉZMÉNY ÉS A MITI

Miután a zajos pályaudvaron Alekszej leszállt a vonatról, elindult, hogy szállást keressen. Nemsokára talált magának szabad helyet egy olcsó szállóban. Ezután nekilátott, hogy megkeresse azt az intézményt, amelyiket érdekelhetnék az általa konstruált szárnyak, s beindíthatná sorozatgyártásukat. Kissé előreszaladok és elárulom, hogy erre tíz napot pazarolt.

Először a „Postafőterv”-hez vette az irányt. Itt már tudtak a szárnyakról, és úgy tartották, ez jó és hasznos dolog, a szárnyak nagy segítségére lesznek a vidéki levélkihordóknak. Azonban a „Postafőterv” műhelyei amúgy is túl voltak terhelve, s azt ajánlották Alekszej-nek, forduljon a „Sportárufőterv”-hez.

A „Sportárufőterv”-nél igen szépen fogadták Alekszejt, nekik is volt már tudomásuk találmányáról. A szárnyak gyártását azonban nem vállalták, mivel a szárnyak nem tartoztak a „Sportárüfőterv” profiljához. Ilyen sport ugyanis nem létezik.

– Ha viszont beindítják a szárnyak gyártását, ezzel egy új sportágat hívnak életre – próbált érvelni Alekszej.

– Ha ez a sportág valahol kialakul – akkor tessék, szívesen látjuk – válaszolták neki. – S akkor majd elkezdjük a maga szárnyainak gyártását. Egyelőre azonban jobb, ha ezzel a kéréssel a „Főerdőoltó”-hoz fordul.

A „Főerdőoltó”-nál szintén tudtak a szárnyakról. Az erdőtüzek elleni harcra azonban a szárnyak valóban nem voltak alkalmasak – túl kicsi volt a teherbíró-képességük. Ők helikoptereket használtak, s azok nagyon is beváltak.

Miután még néhány intézményt végigjárt, Alekszej elhatározta, hogy felkeresi a Hadügyet. Itt is roppant szívélyesen fogadták.

– Jól ismerjük találmányát – közölte vele egy fiatal ezredes. – Elsőként szereztünk róla tudomást, és a legnagyobb tisztelettel vagyunk ön iránt. Nem fordultunk azonban önhöz azzal a kéréssel, hogy dolgozzon számunkra, mivel a szárnyaknak nincs hadi jelentőségük. Ha korábban fedezik fel őket, bizonyára rendkívül értékesek lettek volna a hadseregben, most azonban már jóval tökéletesebb szerkezeteink vannak, mint a maga szárnyai, hogy egy ember a levegőbe emelkedhessen.

– Mit tanácsol, ezredes elvtárs, kihez forduljak? – kérdezte Alekszej. – Azért teszem fel magának ezt a kérdést, mert úgy látom, hogy maga a legjózanabbul gondolkodó mindazok közül, akikkel az utóbbi napokban alkalmam nyílott beszélgetni.

Az ezredes eltöprengett, majd ezt mondta:

– A postán kívül a maga szárnyait a tengeren hasznosíthatják az utasok és a kereskedelmi, illetve utasszállító hajók személyzetének önmentésére. Igaz, a parttól távolabb aligha segíthetnek, de a part menti útvonalon közlekedőknek a szárnyak jó szolgálatot tehetnek. A mentőcsónakokat a vihar gyakran összetöri vagy elsodorja a hajótól – ilyenkor jönnek segítségünkre a szárnyak. Azonkívül, még ha vannak is csónakok, azok az erős hullámverés miatt nem mindig tudnak kijutni a partra. Itt a szárnyak emberek életét menthetik meg. Azt javaslom, forduljon a „Partihajózás”-hoz.

Tehetséges Alekszej köszönetet mondott az ezredesnek, s elindult a „Partihajózás”-hoz. Itt figyelmesen végighallgatták érveit a szárnyak hasznáról – s elvben egyetértettek vele, azonban nyomban hozzátették, hogy intézményüknek nincsen saját műhelye. Végül adtak neki egy ajánlólevelet a MITI-be (Mindennapi Találmányok Irodája).

A MITI egy hatalmas intézmény volt megszámlálhatatlan osztállyal és részleggel.. Itt kellő érdeklődéssel fogadták Tehetséges Alekszej szárnyait. Azonban, a MITI a szárnyak kidolgozásához nem foghatott. Volt osztálya a húsdarálók, mosógépek, gyümölcsprések, porszívók és állólámpák modernizálására, voltak alosztályai a szappantartók, fogkefék, sótartók, vécétartályok, kutyapórázok korszerűsítésére – mindezeknek azonban semmi köze nem volt a szárnyakhoz. Igaz, az asztali ventilátorok részlegének volt némi köze a dologhoz, az osztályvezető azonban ebben az időben kiküldetésben volt.

A MITI irányítása alatt volt viszont néhány TEI (Tudományos Elméleti Intézet). Az egyik ilyenhez küldték hát Tehetséges Alekszejt a szárnyaival – azért, hogy találmányát tudományos alapokra helyezzék, korszerűsítsék, s előkészítsék tömeges gyártását.

 

12. TEI LIBAHATTYÚ

A TEI Libahattyú meghatározatlan profilú tudományos-elméleti kutatóintézet volt. A mezőgazdasághoz és a természetvédelemhez soha nem volt köze, mégis egykor valamiféle konkrét és hasznos célból alapították. Hogy miféle célból – erre már senki nem emlékezett. Az utóbbi esztendőkben az intézmény teljes tudományos tevékenysége az intézeten belüli harcban merült ki a libaosztály és a hattyúosztály között. A libások igyekeztek bebizonyítani a hattyúsoknak, hogy a bennünket körülvevő világban a libáknak nagyobb jelentőségűk van, mint a hattyúknak. A hattyúsok az ellenkezőjét állították. S miután mindkét fél a maga „pro”-it és „contrá”-it tudományos és Írásos formában terjesztette elő, hivatkozván a megfelelő tekintélyekre, a vita alkotói jellegű volt, tudományos, s a vita során mindkét fél képviselői különböző tudományos fokozatokat, rangokat szereztek, előmenetelük töretlen volt.

Amikor Tehetséges Alekszej megjelent ebben az intézetben, rögtön érezte, hogy a tudósok itt rá sem hederítenek. A libások ezekben a napokban készítették el nagy lélegzetű tanulmányuk „A libák csoportos fellépésének lélektani és historiográfiai áttekintése Róma megmentésében” címmel. Ami a hattyúsokat illeti, ők ellencsapásként kétkötetes munkán fáradoztak, melynek első kötete ezt a címet viselte: „A hattyú szerepe az ógörög társadalomban és ennek tükröződése a legendákban arról, hogyan termékenyítette meg Lédát egy hattyú”, míg a második kötet címlapján ez állt: „A hattyúfajok lehetséges előfordulása az Alfa-Hattyú bolygórendszer egyes égitestjein”.

Miután végigjárta mindkét osztály termeit és helyiségeit, megtekintette ezeket a tekintélyes és jól ellátott tudósokat, akik közül jó néhányat már reprezentatív ősz hajszálak díszítettek, s miután észrevette, hogy jó néhányan ferde szemmel néznek rá, Alekszej érezte, hogy itt ő sértő módon fiatal, és nincs semmi dolga.

Már éppen kifelé tartott, azonban a folyosón lépdelve az egyik ajtón megpillantott egy kis táblát, melyen ez állt: „Szárnyak Alosztály, osztályvezető”. Lesz, ami lesz, gondolta, bekopogott. Ez a kopogtatás sok mindent eldöntött.

Arról van ugyanis szó, hogy az intézetben a libaosztályon és a hattyúosztályon kívül volt még egy szárnyalosztály. Ez az alosztály eredetileg azt a célt szolgálta volna, hogy összekötő láncszem legyen a két alapvető osztály között, mivel szárnya a libáknak és a hattyúknak is van. Ez az alosztály azonban már régóta bűnbakká változott. Ide helyezték át a főnökeiknek nem tetsző libásokat és hattyúsokat, arra kárhoztatván őket, hogy lassabban haladjanak az előléptetésben. S amikor valamelyik újságban cikk jelent meg, mely azzal

vádolta az intézményt, hogy elszakadt a valós élettől, s alkotóilag terméketlen tevékenységet folytat, az igazgató, Jégeralsó elvtárs mindig úgy tudta fordítani az ügyet, hogy a főnökök a lehanyatlóban lévő szárnyalosztálynak estek. Egyébként ennek az alosztálynak a vezetője, Álomszuszék elvtárs hiú volt, s régóta ellenséges érzelmeket táplált Jégeralsó elvtárs ellen.

Amikor Tehetséges Alekszej részletesen megismertette Álomszuszékot találmányával, az ráébredt, hogy a szárnyak nagyszerű adu lehetnek a kezében.

– Személyesen kezdem el a maga szárnyainak a tökéletesítését, s előkészítem őket a sorozatgyártásra – közölte Tehetséges Alekszejjel. – S hogy az ügy szilárdabb és biztosabb legyen, még arra is hajlandó vagyok, hogy társszerzője legyek. Lehetséges, hogy a munka során még néhány társszerzőre szükségünk lesz. Úgy vélem, ez magának teljesen megfelel.

– Egyetértek – felelte Tehetséges Alekszej. – Csak minél előbb beindítsuk a szárnyak gyártását.

– Először is ki kell kovácsolni a kellő tudósgárdát – magyarázta nagy nyomatékkal Álomszuszék. – Először a káderek – aztán a szárnyak.

Ezen a napon, miután visszatért szállodájába, Alekszej az alábbi bejegyzést tette naplójába: „Álomszuszékot illetően kevés a reményem, a többiekben viszont egyáltalán nem reménykedem. S nem is a bürokratizmus (bár ez is tapasztalható), hanem a szárnyak szerény műszaki alkalmazhatósága miatt. Az űrrakéták és a léglökéses repülőgépek korában az én szárnyam – »kisipari megoldás«. A jövőt nézve azonban nem annyira a csöndes kudarctól, mint inkább a zajos sikertől, a divattól félek. Ugyanis éppen a divatot követi rendszerint a teljes elfeledés. A nagy dolgok néha divatosak lehetnek, de vajon gyakran lesznek-e a divatos dolgok nagyokká?”

Ezt az alábbi bejegyzés követi: „Nagyon hiányzik már az otthonom, Kátya. Lehet, hogy ez ósdi felfogás, de valahogy nem vágyódom a városba. Szeretek Jamscsikovóban élni. Amikor ott élsz, ahol születtél, a természet összes jelensége életed részévé válik, beszélni kezd, tanácsadód, beszélgetőpartnered lesz. Az ember bölcs, de bölcs az út menti nyírfa, a patak is, amelyen sihederként átgázolsz. Mindnyájan súghatnak neked valamit. S ezért viszonzásul semmit nem követelnek.”

 

13. JELENTÉS

Tehetséges Alekszej visszatért Jamscsikovóba, s folytatta korábbi életét, gondosan teljesítette kötelezettségeit a postán. Jamscsikovo falu határán túl pedig az alábbi események történtek.

Miközben tudományos és hivatali vonalon a szárnyak ügye igencsak lassan vánszorgott előre, sőt azt is mondhatnánk, hogy egy helyben toporgott – az önkéntes társadalmi lelkesedés hulláma mégis lendített az ügyön. Jó néhány falusi levélkézbesítő, nem várván meg, amikor a szárnyak beépülnek a postaügyi minisztérium rendszerébe, s államköltségen jutnak hozzá, maga is kezdett fabrikálni szárnyakát a tudományos-népszerűsítő folyóiratban közölt vázlat alapján.

Szerelmes fiatalemberek két pár szárnyat készíttettek – szerelmüknek és maguknak.

Jelentkeztek lelkes szárnyépítő amatőrök.Össz-szövetségi Egylet alakult „Szárnyaló nép” néven.Egyre gyakrabban lehetett látni röpködő embereket a levegőben. 

14. ÁLOMSZUSZÉK MEGDICSŐÜLÉSE

Közben a Libahattyú TEI-jében tudományos események bontakoztak ki.Miután alosztálya feladatává írták elő a „Szárnyak” témát, Álomszuszék lázas

tevékenységbe kezdett. Mindig és mindenütt azt bizonygatta, hogy egyedül az ő alosztálya foglalkozik távlati kutatással, miközben a libaosztály és a hattyúosztály alkotói zsákutcába került. Nemsokára egy glossza jelent meg a sajtóban a Libahattyú TEI-ről. A glossza megbírálta a libásokat, a hattyúsokat és magát Jégeralsó elvtársat is, aki úgymond, elnyomta Álomszuszék elvtárs sokat ígérő tevékenységét. S miután a MITI-ben már régóta kételkedtek Jégeralsó elvtárs hivatali képességeiben, ez a glossza lett az utolsó csepp az adminisztratív türelem megtelt kupájában. S miután senkinek a leghalványabb fogalma sem volt arról, mivel is foglalkozott eddig ez az intézmény, senkit nem lepett meg különösebben, hogy a szárnyak kidolgozásába kezdtek. A MITI-ben pedig még örültek is ennek: végre intézményük valami konkrét dologhoz fogott.

A libások és a hattyúsok csapatosan hagyták el az intézetet. Tudós munkáik most a padláson porosodtak, mindenkitől elfeledve, – tudományos fokozataik és elméik azonban, amiket e munkák révén szereztek, érvényben maradtak, s senki nem foszthatta meg tőlük őket. Ezért nyomor sem fenyegette a kutatókat. Helyükre Álomszuszék új munkatársakat vett fel, hogy kikovácsolja kádergárdáját. A szerény „Szárny” alosztály felduzzadt, teljes jogú osztállyá vált, majd annak rendje és módja szerint osztályokra tagozódott. Létrehozták a szélesebb profilú szárnyszakértők és a szűkebb profilú szárnyszakértők osztályát; szerveztek osztályt, ahol a modellező szárnyszakértők gárdája kovácsolódott ki s ahol a közgazdász szárnyszakértőké, volt osztálya a bionikus szárnyszakértőknek és az elektronikus szárnyszakértőknek, voltak szárnyszakértő esztéták és szárnyszakértő energetikusok, szárnyszakértő marinisták és szárnyszakértő higienisták, szárnyszakértő meteorológusok és pszichológus szárnyszakértők, mentő szárnyszakértők és garanciális javító szárnyszakemberek.

Újraszervezték és bővítették az intézmény üzemi lapját. Szerkesztőbizottsági tagjává tették a Szupertermékeny költőt, Köpönyegforgatót. Igaz, státust részére a szerkesztőbizottságban nem sikerült kiszorítani, ezért úgy vették fel az intézetbe, mint szárnyberepülőt. Köpönyegforgató kötelezte magát, hogy havonta legalább négy méter derűs és szépen csengő verset ír, s nyomban munkához is látott:

 Öszvérként jártam földi porban, kínnal, nem voltak szárnyaim.

Jött Hétalvó elvtárs azonban,S így keltem könnyű szárnyra, ím. Mert megjelent és felém intettA szárnyas nap, hajnali fény.Hétalvó elvtárs, vezess minketA tudomány láng-ösvényén.

 Azokban az órákban, amikor közvetlen hivatali kötelezettségei nem terhelték,

Köpönyegforgató dekadens szerelmes verseket írt: 

Velem csak játszottál, másokat szerettél –Pedig jó vagyok és derék –Szívem mély, kékellő fáradtságra eszmél,Örökre becsapott levék. Zord erdőbe bújok, már nem bízom benned,Őszies búval lépdelek...Erdei állatok, adassék nekem megEgyügyű közősségetek!

 Álomszuszék ügyei jól indultak. Mindenütt azt hirdették róla, hogy felfedezett

egy jó képességű, de képzetlen feltalálót – az őstalentumot.

16. A LIBAHATTYÚ ÜGYEI

Közben az újságokban olvasói levelek jelentek meg – miért marad el szárnyépítő iparunk. Karikatúrákat rajzoltak a MITI-ről s a neki alárendelt intézményről, a Libahattyúról. A MITI igazgatója magához hívatta Álomszuszékot, s követelte, hogy a legrövidebb időn belül készítsék elő a szárnyak sorozatgyártását.

Álomszuszék biztosította a MITI igazgatóját, hogy két hónap múlva elkészül a szárnyak mintapéldánya.

Való igaz, az alkotó szempontból gazdagított és modernizált szárnyak tervrajzai már készen voltak. Miután az intézménynek nem volt saját műhelye, hogy a dolog gyorsabban haladjon, a jobb és bal oldali szárny, valamint a kiegészítő berendezés elkészítésével három különböző vállalatot bíztak meg. A jobb szárnyat a „Villám” közellátó kombinát kapta, amely húsdarálót, kávéőrlőt, gitárhúrokat és cipőkellékeket gyártott, a bal oldalit a „Hajnal” közszükségleti cikk gyártó egyesülés, mely súlyzókat, fém cigarettatárcákat, horgász-csalikat, valamint egérfogókat és bádog temetkezési koszorúkat gyártott. A kiegészítő berendezés gyártását a MITI mellett működő gépkocsijavító műhely vállalta.

Közben az intézet udvarán hétméteres tornyot emeltek – ahhoz hasonlót, ami az uszodákban áll. Az volt a helyzet, hogy a modernizált szárnyakkal csak magasból lehetett elkezdeni a repülést. Aztán szép meghívókat nyomtattak a MITI és a sajtó képviselői számára. A szárnyak kipróbálása előtt két héttel a TEI újságjában megjelent a Köpönyegforgató szerezte dalocska:

 Hej, szárnyaim, ég tenyerén,Nincs ilyen könnyű szárny sok,Röpüljetek csak könnyedén,Akár a csalogányok! Röpke árnyakként lengtek éppenErdőn, mezőkön által, Míg intézményünk hírnevétZengni senki sem átall. Megtette mind, ki mit tehet,Csábit a táv s az ég fenn –S mert maga Álomszuszék vezet,Ez nem véletlen éppen!

 A dalt külön próbákon tanulták be az intézet munkatársai, s szerzőjének

mintegy biztatásként Álomszuszék személyesen engedélyezte, hogy a következő számban közreadjon egy dekadens szerelmes verset:

 A Múzsa meglátogatottEgy szakszervezeti tagot,És ő verset írt bánatba omolva:Ludmila, te kés nélkülÖltél, szívem nem békül –Mással sétáltál este a folyóra. Megyek a zöld erdőbe, hajh,Ott áll egy nagy, erős juhar,Jó vaskos ágat választok magamnak...Van szappanom és kötelem...Nem látsz, Ludmila, sohasem!Majd szarvasok, hiúzok megsiratnak.

17. INTÉZETI VENDÉGEK

Mivel Tehetséges Alekszej mégiscsak a szárnyak egyik szerzője volt, Álomszuszéknak kínos lett volna, ha nem hívja meg a kísérleti modell berepülésére. Ezt úgy vehették volna, mint a tehetség elnyomását. Álomszuszék, tudván, hogy Alekszej mennyire nem kedveli a távoli utazásokat, az intézet két munkatársát Jamscsikovóba küldte azzal, hogy vegyék rá Alekszejt az útra. Azonkívül megbízta őket, hogy adják át Alekszejnek a beszéd szövegét – ezt kívülről meg kell tanulnia s el kell mondania a szárnyak berepülésé után. A beszédet Köpönyegforgató, a költő írta Álomszuszék irányítása mellett. A költeményben próza és vers váltogatta egymást:

„Örömtől repesve szeretném kifejezni hálámat a szárnytudomány kiválóságának, Álomszuszék elvtársnak, valamint mind a tizennyolc nagyszerű társszerzőmnek azért, hogy alkotói szempontból továbbfejlesztették szerény tervemet, s előkészítették a szárnyak sorozatgyártását.

 Álomszuszék, köszönet néked,Messzi falunkból – köszönet!Hajtottál, magad nem kímélted –És szárnyaid fölségesek!...

 Hamarosan az intézet két munkatársa – Álomszuszék titkárnője, Maiina

Sztriptizovna és az esztéta szárnyszakértő Viktuár Giccsovics megérkezett a járási székhelyre, ahol államköltségen autót béreltek, s estére Jamscsikovóba értek. Meglátogatták Alekszejt, s az beleegyezett, hogy velük utazzon. A vendégek nem időztek sokáig a házban, úgy határoztak, hogy a kocsiban várják meg Alekszejt.

Amíg Alekszej felkészült az útra, Sztriptizovna és Giccsovics Alekszejről beszélgettek. A sofőr jelenlétében társalogtak, akiről azt hitték, hogy műveletlen fajankó, de aki mégis mindent megjegyzett.

– Látta, még tálalójuk sincs – észrevette? – kezdte Sztriptizovna. – És még feltalálónak meri nevezni magát!... Ez az öreglány hogy nézett ránk – mint aki le akar köpni bennünket. Nem kedvelik errefelé a művelt embereket!

– Igen, szörnyen élnek – értett vele egyet Giccsovics. – Igaz, könyve van szép számmal, de hisz manapság a könyv olcsó, azzal senkit nem lepsz meg. Én viszont végigjártam az udvart – benéztem a fészerbe. Azt hittem – garázs, ott

pedig egy tehén állt! Autó helyett tehén! S még feltalálónak tartja magát! Pedig a felesége szép asszony.

– De látta, mi volt rajta? A tizennyolcadik század divatja szerint! S már gyereke is van. No és ez a Tehetséges – faragatlan tuskó. Amikor megjegyezte, hogy maga a találmányának társszerzője, még a szeme sem rebbent. Tessék, hát igyekezz ilyenekért!

– Különben is, fogalmam sincs, miért tartják feltalálónak – mondtaGiccsovics. – Még taknyos kölyök, ráadásul falun él... S micsoda arcátlanság

– nem vállalta, hogy elmondja a köszönő beszédet! Mit mondunk majd Álomszuszéknak?

– Kettesben kellene elutaznunk – jegyezte meg töprengve Sztriptizovna –, a TEI-ben pedig azt mondanánk, hogy ez a bánatos őstehetség elhunyt, tehát végképp elveszítette az alkotói kezdeményezést, s szolgálaton kívüli kötelezettségei rabja lett. Helyesen fogalmaztam meg?

– A megfogalmazás helyes, sajnos ezt mégsem tehetjük, nagy zajt csaphatnak – vetette óvatosan ellen Giccsovics. – Miféle madár üldögél a kerítésen? – Fogta divatos puszpángbotját, amelybe az volt égetve: „Szeress engem és én téged. Emlék Szocsiból”, s kiszállt az autóból. Ütés puffant, majd még egy. Giccsovics becibálta az autóba a halott madarat.

– Vadászzsákmány! Micsoda isten háta mögötti vidék – vadmadarak üldögélnek a kerítésen! Bottal úgy odavágtam neki!...

– Remek ember maga! Igazi férfi! – lelkendezett Sztriptizovna.– Idomított baglyot pusztított el – jegyezte meg szigorúan a sofőr. – Ez a

madár Alekszej Potapovicsé volt, itt senki nem bántotta.– Akkor mit tegyünk? – óbégatott rémülten Giccsovics. – Ez az őstehetség

talán még az öklével is a képűnkre mászik.Időközben megjelent Tehetséges Alekszej. Az öklét nem vette igénybe,

némán fogta a madarat, s elment vele valahová a sötétbe. Majd visszajött, beült az autóba, és egész úton hallgatott.

18. ÁLOMSZUSZÉK BUKÁSA

A Libahattyú Tudományos Elméleti Intézetében beköszöntött a nap, amikor a modernizált szárnyak kísérleti példányát repülték be.

Napfényes reggel volt. A sok vendég az udvaron, székeken ült, a székeket külön e célra hozták ki az intézet szobáiból és termeiből. Álomszuszék és Tehetséges Alekszej számára tágas karosszékeket állítottak ide, a többi tizennyolc szerzőtársnak három nagy díványt hoztak le. Az udvart behangosították, hogy a hátsó sorokban ülő vendégek is állandóan informálva legyenek, Viktuár Giccsovics kezében mikrofonnal közvetítette a felkészülés eseményeit.

A toronyban ott állt sápadtan a költő Köpönyegforgató – őt ugyanis szárnyberepűlő-pilótaként vették státusba, s most teljesítenie kellett közvetlen hivatali kötelezettségeit.

A szárnyak azonban egyelőre nem érkeztek meg; a gyártók késlekedtek. Hogy a nézők nyugtalan gondolatait elvonják, az intézet munkatársai a Köpönyegforgató szövegére szerzett dalt énekelték; először pattogó ritmusban, majd elnyújtva. Azután Álomszuszék szólalt fel. Emlékeztetett rá, hogy még a történelem előtti időkben, a civilizáció zavaros forrásánál az ember arról ábrándozott, hogy saját repülő szerkezete legyen. S lám most, az autodidakta Tehetséges Anton szárnyainak alapján – igaz, ezek a szárnyak még tökéletlenek és tudományosan megalapozatlanok voltak – az intézetnek sikerült létrehoznia egy jó minőségű szárnymodellt.

A vendégek nem vették észre, hogy Tehetségest Antonnak keresztelte el, aki pedig észrevette, az is hallgatott.

Amikor beszédét befejezte, begördült az udvarra egy teherautó. Elhozta a „Villám” közellátó kombinát gyártotta jobb szárnyat. Nemsokára begördült egy másik teherautó, mely a „Hajnal” közszűkségleticikk-gyártó egyesülés által elkészített bal szárnyat hozta. A szárnyakat emelődaruval a toronyba emelték, s két munkatárs – a munkavédelmi szárnyszakértő és a szárnyszakértő üzemeltető felerősítette azokat a költő Köpönyegforgatóra. Bizonyos alkatrészek azonban, melyeknek illeszkedniük kellett volna, nem illeszkedtek, mivel a „Hajnal” és a „Villám” nem elég pontosan egyeztette egymással a csavarok furatait. Hivatni kellett hát egy lakatost.

Közben megérkezett egy harmadik teherautó a szárnyak motorjával. Kiderült ugyanis, hogy a Libahattyú elképzelései szerint a szárnyakat nem izomerővel

mozgatták volna, mint Tehetséges Alekszej tökéletlen tervében, hanem motorral. A motort is felemelték a toronyba.

Végül a berepülő pilótát felkészítették a repülésre. A lakatos és mindkét szárnyszakértő lemászott a toronyból, s Köpönyegforgató most már egyedül állt a magasban. De nem repült.

Álomszuszék hivatta Sztriptizovnát, s utasította, menjen fel a toronyba a berepülőhöz, és tudja meg, miért habozik. A titkárnő hamarosan visszatért, s halkan ezt súgta Álomszuszéknak: „Nem akar szalma nélkül repülni. Terítsenek szét lent szalmát – ezt mondta –, különben nem fogok repülni. Pontosan így mondta.”

Szerencsére a Libahattyú Intézetétől nem messze volt a Széna-szalma Vállalat Kutatóintézete, ahonnan gyorsan hoztak három teherautónyi szalmát, s szétterítették a torony alatt.

Köpönyegforgató azonban még mindig nem szánta el magát a repülésre. A szárnyak és a segédberendezés súlya alatt görnyedten állt, s csüggedten bámult lefelé.

A szárnyberepülő költőn egészen más szárnyak voltak, mint amiket Tehetséges Alekszej tervezett. Mind a tizennyolc társfeltaláló hozzátette a maga obulusát a korszerűsítéshez, s a szárnyakban semmi sem maradt Tehetséges Alekszej találmányából.

Igen, ezek az alkotói szempontból újragondolt szárnyak egészen mások voltak. Tehetséges Alekszej szárnyai egy hattyú szárnyaira hasonlítottak, az új változatban a szárnyak égy denevérére emlékeztettek. Tehetséges Alekszej mindenféle hulladékból szerkesztette össze szárnyait – falécekből és vászonból; a TEI-ben a szárnyakat acélból gyártották (a munkavédelmi szárnyszakértő követelésére), s bearanyozták őket (az esztéta szárnyszakértő igényelte így). Alekszej segédberendezése szinte súlytalan és észrevétlen volt; az új modellnél a repüléshez készülődő egyén (adott esetben Köpönyegforgató) hátához nagy teljesítményű motort erősítettek. A motor áttételekkel mozgatta a szárnyakat. Mivel a motornak üzemanyagra volt szüksége, terveztek egy tízliteres üzemanyagtartályt, amit azon a helyen rögzítettek, ahol az ember háta és lába illeszkedik. A tartályból tömlő vezetett a motorhoz. A berepülő pilóta sarkára amolyan sarkantyúféle szerkezet volt erősítve, amit rudak kötöttek össze a motorral. Ha be akarta indítani a motort, meg kellett rántania a jobb lábát, ha leakarta állítani, akkor a balt.

Viktuár Giccsovics, aki a rádiókommentátor szerepét töltötte be, majd kibújt a bőréből, hogy valahogy kitöltse a programba előre be nem tervezett szüneteket. Szakadatlan fecsegett, miközben Köpönyegforgatóra felerősítették a szárnyakat, szalmát hoztak és szétterítették a földön. A vége felé Viktuár azonban kimerült,

ismételni kezdte önmagát, s érezni lehetett, már fogalma sincs, hogy miről beszéljen.

A helyzet egyre kétértelműbb lett. A szárnyberepülő költő ott állt a toronyban, s nem akart repülni. Bánatosan reménykedve vizsgálgatta a jelenlévők arcát, együttérzést keresett. Tekintete végül találkozott Álomszuszék pillantásával, aki melléig emelte s ökölbe szorította kezét. Köpönyegforgató ekkor lehunyta szemét, a kis párkány széléhez lépett, s megrántotta jobb lábát.

A motor vadul felüvöltött, kékes füst és lángcsóva csapott ki a berepülő háta mögül. Valami csikorogni, csattogni és süvíteni kezdett. A nézők között pánik tört ki, s a székeket feldöntve kirohantak az udvarból. Köpönyegforgató ferdén a levegőbe emelkedett, majd repülés közben átfordult, s fejjel lefelé lebegett. Ekkor a motor elakadt, s a szárny-berepülő vérbe és benzinbe borultan a szalmába huppant. Az a néhány ember, akin nem lett úrrá a pánik, odarohant hozzá; közöttük volt Tehetséges Alekszej is, s leszedték róla repülő páncélzatát. Szerencsére a költő zúzódásokkal megúszta, vére, még ha bőven is, de csupán betört orrából csordogált.

Másnap eljutott az intézetbe a hír, hogy a szárnyak botrányos kudarca iránt nemcsak a MITI-ben érdeklődtek, de felsőbb szervek is. S a következő nap kitudódott, hogy Álomszuszékot leváltották, s helyére egy egészen más főhivatalból neveztek ki valakit, a repülőtervező Hajthatatlan elvtársat, mi több, olyan széles jogkörrel ruházták fel, hogy akár a MITI feje felett is intézkedhetett.

A rákövetkező nap megjelent az üzemi lap újabb száma, melyben az intézeti szárnyszakértők serényen leleplezték Álomszuszékot. Sztriptizovna például glosszájában azt bizonygatta, hogy Álomszuszék soha nem volt tudós, protekcióval került az intézetbe, előtte kultúros volt egy kirándulóhajón, ahol táncmulatságokat szervezett.

Ugyanebben a számban közölték Köpönyegforgató új versét: 

A konyakszag arra száll,Amerre te mentél,Álomszuszék, te márElkényelmesedtél! Ismerlek régóta én,Te kihunyó fárosz,Kapzsi vagy, de nem serény,S néked minden szárny rossz. Ostoba vagy s kicsinyes, zűr lakik fejedben.

Közös úton, bármi lesz,Mennünk lehetetlen. Utunk – szárny és diadal;Te meg – kiseprűzve!Hajthatatlan lesz hamarIntézetünk üdve!

19. INFORMÁCIÓ

Hajthatatlan elvtárs megjelent a Libahattyú Tudományos Elméleti Intézetében, hogy átvegye az ügyek irányítását. Még aznap ellátogatott abba a szállóba, ahol Alekszej megszállt. Alekszej már csomagolta holmiját, hogy hazautazzon Jamscsikovóba. Hajthatatlan elvtárs megkérte, hogy halassza el elutazását, s a saját maga vezette gépkocsin visszavitte az intézetbe. Itt Hajthatatlan elvtárs utasítására elővették az archívumból Tehetséges Alekszej tervrajzát, a padlásról pedig lehozták a szárnyakat. A szárnyak nem veszítették el szárnyaló-képességüket, mivel a Kátya varrta vízhatlan huzat megóvta őket a nedvességtől.

A szárnyakat magukhoz véve lementek az udvarra, s egymás után repülni kezdtek velük. A társszerző szárnyszakértők az ablakokhoz tapadva csodálkozva, mi több, felháborodva nézték a két röpködő férfit, úgy vélték, hogy azok komolytalan dolgokra fecsérlik idejüket.

Tehetséges Alekszej szárnyait gyártani kezdték, Alekszej prémiumot kapott. Azonkívül felajánlották neki, hogy tudományos fokozatban részesítik, ő azonban amolyan vidékies rémülettel sietve lemondott róla, s hamarosan hazautazott falujába, Jamscsikovóba.

Hajthatatlan elvtárs beindította a szárnyak gyártását, majd visszatért repülőgép-tervező irodájába. Ezt követően rendeletileg felszámolták a Libahattyú Tudományos Elméleti Intézetét.

Az intézet épületébe óvodát költöztettek.A szárnyakat kezdetben egy kis vállalat gyártotta, azonban később létesítettek

egy nagy szárnyépítő üzemet. Tehetséges Alekszej szárnyai hamarosan nemcsak a hazai, de a nyugati piacot is meghódították, utána pedig az egész világot. Repülés közben hibátlanul működtek, és olcsók voltak. Beköszöntött az emberiség általános szárnyra kelésének időszaka.

Később a szárnyak iránt csökkent az érdeklődés. Túlságosan lassú közlekedési eszköz volt ez, nem felelt meg a század sietős tempójának. Feltaláltak egy olcsó, egyéni reaktív repülő-berendezést, ami elfért egy aktatáskában, s óránként ezer kilométeres sebességet is el lehetett érni vele.

Napjainkban, mint már említettem, a Földön Tehetséges Alekszej szárnyait csupán a romantikus érzületű szerelmesek s néhány idősebb, a reaktív technikával szemben bizalmatlan vidéki levélkihordó használja.

20. BEFEJEZÉS

Tehetséges Alekszej visszatért Jamscsikovóba. Érkezése alkalmából Kátya egész napra elkéredzkedett az állatorvosi rendelőből, ahol dolgozott. Felvette régi blúzát, azt, amelyiken a gombok olyanok voltak, akár a kandiscukor – Alekszej kedvenc blúza volt ez.

– No lám, mégiscsak győztél – fogadta férjét. – A szárnyakat elismerték. Örülsz?

– Örülök, hogy hazajöttem – felelte Alekszej. – A városokban túl nagy a lárma és a futkosás... Mi újság a postahivatalban? Nincs panasz a levélkézbesítésre?

Ettől a naptól kezdve Alekszej egyszer sem hozta szóba a szárnyakat, s nem dolgozott semmilyen új találmányon, bár változatlanul sok könyvet fizetett elő, és sokat olvasott. Ebben az időben tett naplóbejegyzései szerint a szárnyak feltalálásáért Kátyának lehetett hálás s annak az éjszakának, amit a tajgai mocsárban töltött, mielőtt Kátyával találkozott. A szárnyakról azonban igen ritkán írt, s minden feljegyzésében ott az „elkésett mesterlövész” motívum – vagyis annak a meggyőződésnek ad hangot, hogy szárnyai túl későn jelentek meg, s nem hoztak annyi hasznot az emberiségnek, amennyit hozhattak volna, ha előbb találják fel őket.

Alekszej igen komolyan vette postafőnöki hivatalát, s olyan jól intézte az ügyeket, hogy hivatala többször is prémiumban részesült, nemcsak járási, de területi fölötteseitől is. Amikor koránál fogva nyugdíjba kellett mennie, ünnepélyesen búcsúztatták, s az ünnepségen nemcsak kollégái, de majdhogynem Jamscsikovo teljes lakossága részt vett.

Nyugdíjazása után Tehetséges Alekszej csupán öt esztendőt élt. A semmittevés nyomasztotta. Esős őszi napokon ballonkabátot és gumicsizmát húzott, s többször benézett a postahivatalba, s onnan távoli falvakba indult levelet kézbesíteni. Sem a szárnyakat, sem az új, reaktív berendezést nem használta, jobban szeretett gyalogolni.

Egyik gyalogútja alatt megfázott, és ágynak dőlt. Igen kiváló orvosokat hívtak hozzá, akik azonban tehetetlenek voltak. A beteg két hétig eszméletlenül feküdt, egy este azonban magához tért, s Kátya csodálkozott, hogy milyen tiszta a tekintete. Azt hitte, hogy meggyógyult.

– Láttam a hattyút – közölte Kátyával. – Hattyú köröz a házunk felett... Menj, integess neki, én ezt nem tehetem meg.

Hogy ne sértse meg a beteget, Kátya kilépett az udvarra. Az esős, latyakos időszak már véget ért, hóförgeteg kavargott a szabadban. A hófelhők a magasba csaptak, rebegtek, a tetőkre telepedtek, mintha valaki fehér sátrat akart volna építeni – de nem tudott. Kátya könnyein keresztül úgy látta, mintha valóban keringene a ház felett egy nagy fehér madár. Integetett neki. A madár tett még egy kört – majd váratlanul belevetette magát a sötétségbe és eltűnt.

Kátya visszament a pitvarba, odalépett a kézmosóhoz, s sokáig mosta a szemét hideg vízzel, hogy Alekszej ne vegye észre, hogy sírt. Majd visszament a szobába, és így szólt:

– Igen, egy fehér madár repült. Azt hiszem, hattyú volt. Vajon nem jelent-e ez rosszat?

– Se rosszat, se jót nem jelent – felelte Alekszej. – Ideje elbúcsúznunk egymástól.

Kátya Alekszej mellé ült egy zsámolyra, s megfogta a kezét.– Látsz valamit? – kérdezte.– Megyek az erdei úton, s előttem repül egy sólyom, a vállamon egy bagoly

ül. Sötétedik.– Hová tartasz?– Úgy látom, mintha Felső-Omsariba vezetne az út.– Nehezen lépdelsz? – érdeklődött Kátya.– Nagyon gyorsan sötétedik. S a sólyom elrepült.– Miért rezzentél össze?– A bagoly felszállt a vállamról. Lám, előttem repül, és az utat mutatja.Azután Alekszej sokáig hallgatott.– Hallasz engem? – kérdezte tőle Kátya.– Igen, hallak.– Mit látsz?– Egészen besötétedett. A bagoly azonban még ott repül előttem. Tehetséges Alekszejt egy csöndes falusi temetőben földelték el, két

kilométerre Jamscsikovo falutól (jelenleg Tehetségesfalva). Kátya két héttel élte túl. Sírjuk egymás mellett van, szürke homokkőből faragott közös sírkő alatt nyugszanak. A sírlapra szárnyak vannak vésve, a szárnyak alatt pedig egy helybéli vidéki költő verse áll:

 Egy az útja a lánynak és legénynek.A hajnal elébe mennek,Zöldell a csend, és friss lombok zenélnekÉs madarak énekelnek.

 Nem számlálják szakait az időnek,Nincs bíránk, ki ítélni fog.Fölébünk lágy, álmatag füvek nőnek, és zúgnak harsány városok. De a tavaszi hajnalt hajdanábanMi is együtt vártuk, babám –És ha kételkednek is logikánkban,Sohase halunk meg, azám!

 A sir mellett, egy alacsony oszlopra madáretetőt szereltek. A gyerekek, sőt a

falu felnőtt lakosai rendszeresen feltöltik eledellel, s itt mindig sok a madár – különösen télen, fagyok idején. Nyáron a síron mindig találni koszorút vagy erdei virágokból kötött csokrot.

21. TÁJÉKOZTATÁS

Az első, idegen bolygón szedett s a Földre hozott virágokat Tehetséges Alekszej és felesége sírjára helyezték.

Ez haláluk után tizenhét esztendővel történt, amikor visszatért a Vénuszról az oda küldött komplex űrexpedíció, s megkezdték a bolygó kutatását és benépesítését. Kiderült, hogy a Vénusz természeti viszonyai között Tehetséges Alekszej szárnyai a leghűségesebb és legbiztonságosabb egyéni közlekedési eszközök.

Napjainkban Alekszej szárnyai a legelterjedtebb közlekedési eszközök a Vénuszon, ezért az igény irántuk szakadatlanul nő.

 Földeák Iván fordítása

Vlagyimir Mihajlov„ADMIRÁLIS” AZ ERDEI TISZTÁS FÖLÖTT

A távolsági felderítés nem szakma, hanem életforma. Egy bizonyos emberfajta úgy jut el hozzá – előbb vagy utóbb, de mindenképpen –, mint a festészethez vagy az irodalomhoz. Az emberek, miután belekóstoltak ebbe az életformába, néha átkozzák, de otthagyni már nem tudják: erős csábítás ez. Erősebb nem is lehetne.

Nem a bolygó gravitációs terébe jutottunk ki, hanem légkörébe, s ez éppoly kapóra jött nekünk, mint egy homokszem a fogaskerekeknek. Cibált és forgatott minket, egyik oldalról a másikra dobált, az alsó fedélzeteken valami undorító, sivító hangon szétpattant, horgon függő ugrókötelem magától csomóra kötődött, mégpedig „tengerész nyolcasra”. Azért sikerült leszállnunk. Még tisztességesen ki sem nyújtózkodhattam és meg sem ropogtathattam csontjaimat, amikor felzümmögött a bolygóközi telefon, és Öreg Kalóz felvette a kagylót.

Füléhez vitte a kagylót, és följebb húzta örökké lecsúszó nadrágját. Békés helyzetben Kalóz málészájú alaknak nézett ki, és aki nem látta őt munka közben, el sem tudja képzelni, mennyire megváltozhat valaki, ha olyan dologba kezd, amire született. Öreg Kalóz jelentette, hogy figyelmesen hallgat. Én közben előbújtam az amortizátorból, odamentem egy kis szekrénykéhez, amelyben a fegyverkészítők és tervezők válogatott remekei álltak. Ellenőriztem a nyomjelzőt, a tölténytárat és a sűrítőt, gyönyörködtem az optikában, és biztos, ami biztos, kétszer is végig néztem az érintkezőket: ebben a modellben, ha valami csütörtököt mondhat, csakis az érintkezők, így azután szemmel kell tartani őket. Kalóz közben tekintetével megkereste Marcus Tulliust, és felemelte két ujját: öltözködni tehát a második program szerint kell, légzőkészülék nélkül: a légkör megfelelő.

– Rendben – mondta a Kalóz a kagylóba. – Ez nem nagy baj, kapitány, kimegyünk, és az első járókelőtől megtudakoljuk, mi a helyzet. – Rendszerint ilyen szellemességekkel szórakoztatott, mielőtt kiszálltunk egy idegen bolygóra. Ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, és nyögdécselve belebújt a ruhájába.

  Úgy merültünk bele az éjszakába, mint a hideg vízbe. Kissé lihegtünk. A

fedélzeti nyílás sziszegve csukódott be mögöttünk, és egyedül maradtunk

ismeretlen nyelven a szél hangján miriádjától csillogó suttogó idegen tájjal. A csillagok kék sötétségben álldogáltunk egy ideig. Furcsán éreztük magunkat, az első lépéseket egy ismeretlen bolygón csak a szerelem ígéretének izgalmához lehet hasonlítani. Ez költői pillanat – én azonban, őszintén szólva, nem szeretem a verseket: rossz versekre ugyanis semmi szükség, a jóktól viszont elérzékenyülsz, s ilyenkor csak az emberiség magasztos küldetésére tudsz gondolni, és szeretnéd megsimogatni a kutyákat. Nem, én nem szeretem a verseket, és most egyszerűen csak arra gondoltam: béke nektek, ezüst ködök – és megéreztem, hogy elszorul a torkom. Marcus Tullius mellettem szuszogott, Petya, a gyakornok pedig valamit suttogott. Ekkor Öreg Kalóz, a rá jellemző tapintattal kiadta a parancsot: „Na, töröljétek meg az orrotokat, mindenki a dolgára, fiacskáim!” – és ezzel minden a helyére került.

A tapasztalat nagy dolog, a megérzés szülőatyja. A megérzés pedig a távolsági felderítés lényege. A Föld kis bolygó, emberek sokasága kutatja már hosszú ideje, mégsem mondhatjuk, hogy tüzetesen kiismertük. Hát akkor mit tehet három-négy ember, aki egy teljesen ismeretlen égitest tetszőleges pontjába kerül? Pedig nekik kell levonni az első alapvető, gyakran egyetlen következtetést, kimondani a döntő ítéletet. Egy csak a tényeket rögzítő, megérzés nélküli felderítő annyira való közénk, mint vak a mesterlövészek csapatába. Az intuícióért sok mindent megbocsátanak nekünk.

Még kétszáz métert sem tettünk meg, amikor hárman közülünk már tudták, hogy ezen a bolygón van élet, noha egyikünk sem tudta volna megmagyarázni, miért vélekedik így. Az ember többre képes, mint amennyit tud, időnként működésbe lép egy általa nem ellenőrzött tulajdonsága. Egyszerűen tudtuk, hogy egy halott bolygón máshogy érezzük magunkat, mint egy élőn. És most világosan éreztük, hogy a bolygó él. De az hogy élő, nem jelenti hogy egyúttal barátságos, és mi még erősebben markoltuk „játékszereinket”, Öreg Kalóz pedig, természetesen hangtalanul, azt mondta a telepatikus adóvevőn:

– Nincs értelme tovább gyalogolni. Röpüljünk.– Hát ez remek! – mondta Petya, a gyakornok, aki szeretett repülni. Rangja

azonban egyelőre nem tette lehetővé, hogy kommentálja a parancsokat. Ugyanakkor a telepatikus kapcsolattartást az iskolában alapvetően passzívan sajátította el: hallani hallott minket, de gondolatait csak fennhangon tudta közvetíteni. Az iskolában főleg lelkesedéssel oltják be őket, a többi azután magától jön. Így azután Öreg Kalóz rögtön a helyére tette, miután hangtalanul így fordult hozzá:

– Még egy szusszanás, estudiante, és felderítés helyett mehetsz a konyhába.A gyakornok megértette a célzást, és elhallgatott. Felhajtottuk a motorok

fedelét. Mindannyian irányba álltunk – ez könnyű, egy iránytűhöz hasonló

valami működik agyunk nagy féltekéjében, és az időt, az irányt és a távolságot ösztönösen rögzítjük; ez valamikor a szakma második, egyeseknél a harmadik évében fejlődik ki, ha pedig nem, akkor jobb, ha az ember más elfoglaltságot keres magának. A gyakornoktól túl sokat nem követelnek, ezért így szóltam hozzá:

– A cipősarkam legyen a vezérlő csillagod. Ne veszítsd szem elől.– Kész? – kérdezte Öreg Kalóz, bekapcsolta a kis motort, és elsőként

emelkedett a levegőbe. Én repültem fel utána, a gyakornok csaknem késlekedés nélkül szállt fel, s mint mindig, Marcus Tullius zárta a sort.

Százméteres, magasságon röpültünk, le és oldalt figyeltünk. Lent csupa kő volt minden. Öreg Kalóz kifejtette a véleményét:

– Ha itt zuhant le, egy lyukas garast sem adok érte.A Kalóznál jóval később kerültem a felderítőkhöz, és nem tudom, mi volt

előbb: gúnyneve vagy operettekből kölcsönzött bemondásai. Csak azt hallottam, hogy a Felderítés előtt antik filozófiával foglalkozott, Marcus Tullius pedig növényi kultúrákkal. Amíg azonban töprengtem, hogy én magam mivel is töltöttem életem, mielőtt a Felderítéshez menekültem volna, feltűnt valami előttünk. Először azt gondoltam, hogy ezek is sziklák, de kiderült: erdő.

Sőt nem is erdő volt, hanem sok fa együtt. Tudják-e, hogy sok fa nem mindig alkot erdőt, ugyanúgy, ahogy sok emberből sem lesz okvetlenül csapat. Közvetítettem a többieknek ezt a gondolatot, és a gyakornok nem bírta ki, elnevette magát: legfeljebb öt bevetés volt a háta mögött, és ekkora tapasztalattal néha azon is nevet az ember, ami igazából nem nevetséges. Alattunk nem erdő volt, hanem egy csapat fa, úgy álltak egymástól megfelelő távolságra, hogy ne zavarják a szomszédjukat a neki tetsző növekedésben; minden fa magában álldogált, mintha külön-külön rajzolták volna meg, egyáltalán, az egész egy rajzfilmkockára emlékeztetett.

Kalóz leszállást parancsolt. A távoli felderítés nem az a pálya, ahol gyakran látod ugyanazokat a képeket, ilyen hihetetlen tájat azonban még nem láttunk, sőt egy darabig kételkedtünk, valódiak-e ezek a fák. De a fák éltek, leveleik alig hallhatóan zizegtek, amikor a szél meglebbentette őket. Megálltunk és nézelődtünk. Az idő haladt, mi pedig csak álltunk és bámultunk. Cél nélkül. És valószínűleg gondolkodtunk. Hiszen elképzelhetetlen, hogy mi, három és fél felnőtt férfi úgy ácsorogjunk, hogy semmi ne forduljon meg a fejünkben. Valószínűleg gondolkodtunk. Egyetlenegy gondolat sem maradt meg azonban az emlékezetünkben. Viszont megmaradt az érzés, egy olyan emberé, aki nagyon sokáig gyalogolt, úszott, röpült, végül egy nagy kört tett a bolygón, és visszatért arra a helyre, ahonnan elindult, és ahol lennie is kell: visszatért a tengerről vagy a dombokról, és többé nem kell sehová mennie.

Így álltunk, míg magunk is csaknem gyökeret eresztettünk a puha földbe, ha pedig pontosak akarunk lenni: három perc harminc másodpercig álltunk, azután hirtelen magunkhoz tértünk, és gondterhelten egymásra néztünk. Senki sem szólt egy szót sem, de azonnal menetalakzatot vettünk fel, és gondosan körbepillantva elindultunk. Alig négyszáz métert tettünk meg, míg végül megláttuk járművünket, amelyért erre a túrára vállalkoztunk. Ez az űrtargonca lényegében az űrhajók közötti közlekedésre szolgál, használaton kívül egy külön rekeszben, az űrhajó testéhez kell rögzíteni. Helyesebben rögzíteni kellett volna. A fedélzetmester feladata, hogy ügyeljen erre, azonban Bömbölő Oroszlánunk ez alkalommal ostobaságot követett el, és amíg mi lázasan készültünk a leszállásra, az űrkomp leszakadt. Feltételezzük, hogy a fedélzetmester láza még magasabbra szökött, amikor a kapitány előtt állt és magyarázkodott.

Az űrkomp egy tisztás szélén hevert. Szétoszlottunk, ahogy elő van írva, és egyszerre négy oldalról közelítettük meg.

Semmi szag, csupán ózonillat terjengett a levegőben. Az űrkomp látszólag érintetlen volt, a négy talpán állt, talpai azonban mélyebben nyomódtak a talajba, mint azt feltételeztük, tehát az automatika nem fékezte le a sebességét. Megértettük ezt, és felkészültünk a kellemetlenségekre.

– Rozsdás ócskavas! – jegyezte meg mély átéléssel Kalóz. – No, kukkantsunk be, lássuk csak, mivel fogadnak itt minket.

A fülkében minden fel volt fordítva, mint a Távoli Felderítés iskolájában a végzős hallgatók bálja után. Áttörtünk ezen a káoszon, és behatoltunk a motortérbe.

A távoli felderítőknek mindenhez érteniük kell, s nem csak úgy, felületesen, hanem profi módra, mivel ott, ahol mi megfordulunk, rendszerint egy-két tucat fényévnyi sugarú körben sem szakértőket, sem szakembereket nem találsz. Mi viszont mindenhez értünk. Ezért nyomban világosan láttuk, hogy az űrkomp számunkra elveszett. Igaz, a mechanika épségben maradt, de a membrán szívárványos korongja nemcsak kiugrott a keretből, de kristályaira repült szét. Membrán nélkül pedig az űrkompot talapzatra lehet állítani egy parkban, de repülni nem lehet vele, nekünk pedig az kellett, hogy repüljön.

Ott csücsültünk rommá lett reményeinken, és hallgatagon tanácskoztunk. Az űrkomp hasznos dolog gazdaságunkban, eldobni nem akartuk, kézben viszont nem tudtuk elvinni ezt a járgányt. Egy kiút maradt: új membránt kell ideszállítani, felszerelni, majd be kell indítani a motort.

– Nagyon szép – mondta Öreg Kalóz. – Mindazonáltal a membránt jobb az űrhajón, a műhelyben rögzíteni és nem a természet lágy ölén.

Ettől egy kissé lelohadt a kedvünk, amikor felmértük, milyen messzire kell cipelnünk a nyolc méter átmérőjű, masszív korongot.

Kis motorjaink túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy felemeljék, tehát mind a négyünknek a hátunkon kellett vinnünk. Vitatkozni viszont nem lehetett.

Marcus Tullius bemászott az apró híradósfülkébe. Bekapcsolta a berendezést: hiába. A nagy szónok fejét ingatta, levette a hátáról hordozható rádióállomását és bekapcsolta.. Az állomás hallgatott: ilyen erővel akár egy téglát is kapcsolhatott volna az antennához, nemcsak jelek nem voltak, de még háttérzúgás sem. Marcus Tullius elővette zsebéből a hibakeresőt, bekapcsolta a rádióállomást, és böködni kezdte a műszerrel.

– Az elem – mondta. És minden erejét összeszedve, kiadta magából a második szót: – Lemerült.

Öreg Kalóz kikapta a kezéből a hibakeresőt, és ő maga mászott be: Az elemben a töltésnek nyoma sem volt, bár kiszállásunk előtt feltöltötték, és ez általában legalább egy évre elegendő. A rádióállomás többi része mintaszerű rendben volt, mint Marcus Tulliusnál minden. Kalóz komoran így szólt:

– A közönség vadul lelkesedik. Rendben, csináljuk a dolgunkat.Két órát kínlódtunk a koronggal. Kalóz azután úgy döntött, hogy pihenjünk

egy félórácskát: komoly út állt előttünk. A nap éppen feljött: olyan forró volt, mint az első csók. A legközelebbi fa árnyékába menekültünk, és előszedtük a reggelinket. Az evés olyan foglalatosság, amellyel leköthetjük magunkat. Így hát lekötöttük magukat, és elszalasztottuk azt a pillanatot, amikor az első kettő megjelent az erdei tisztáson.

Ketten voltak; teljes erőből futottak, az egyik elfutott, a másik üldözte. Humanoidok, törpék: ha magunkhoz mérjük őket, a derekunknál valamivel magasabbra értek. Nagy fejűek, félmeztelenek. Ezt szokás szerint azonnal észleltük. Azután láttuk, hogy a hátsó, érezvén, hogy nem éri utol az üldözöttet, megáll, és térdre ereszkedik. A kezében volt valami: esküdni mertünk volna, hogy egy félméteres faág. És ekkor a térden álló törpe felemelte a faágat, mintha ez fegyver volna. Még csodálkozásra sem jutott időnk. Rövid egymásutánban tűz villant, szaggatott, számunkra jól ismert hangok harsantak. Ebben a pillanatban a bolygó nyomban nem tetszett annyira. A menekülő már elérté az erdő szélét, de ekkor elterült a földön. A lövész felpattant, és győzelmi kiáltást hallatott, a hangja magas, nőies volt. Azután elhajította á fegyverét, és öles ugrásokkal elszáguldott arra, amerről jött.

Már a fa alatt feküdtünk védekezésre felkészülve, a félbehagyott reggelink mellettünk hevert. Le nem vettük a szemünket az elszaladó lényről, megszokásból a célszószerkezeten tartottuk őt. Eltűnt a fák között, én meg megkérdeztem a telepatikus csatornán:

– Mi volt ez nála?– Várj – sugározta Öreg Kalóz. – Megjegyezted a helyet?

– Magától értetődik – feleltem. – A görbe ágú fa mögött esett el.– Menj oda. Mi fedezünk.Odakúsztam. Az erdei tisztáson a fű a törpe lényeknek derékig ért s engem

eltakart. A fa felé vettem az irányt, és úgy mintegy tizenöt percet kúszhattam. Elkúsztam a fáig, és anélkül hogy felálltam volna, óvatosan, a kiálló gyökereken átvergődve megkerültem. A fa mögött nem volt senki.

Senki, értik? A fű még le volt nyomódva ott, ahol a megölt lény feküdt. A megölt lény: mivel éppen úgy zuhant el, mint egy halálosan megsebzett ember, nem mint egy sebesült; sem test, sem vércsöpp; semmi sem maradt. Körülnéztem, óvatosan feltérdeltem, majd teljesen felegyenesedtem. A testet nem találtam. Kissé nagy volt a távolság a beszélgetéshez, de minden erőm megfeszítve – természetesen hangtalanul – megszólítottam a Kalózt, és megmagyaráztam a helyzetet.

Az öreg így felelt:– Elbűvölő. Semmit sem vettünk észre. Kússz vissza, és hozd magaddal a

fegyvert.Magam is így akartam tenni. Amikor harminc méterre elkúsztam a fától,

ropogást hallottam, körülnéztem, és megláttam az illetőt.Egy vastag ágat megnyergelve ült a fán: a bennszülöttet a mieinktől eltakarták

az ágak, de innen, oldalról tisztán láttam őt. A liliputi kezében egy deszkadarab és egy pálca volt, amit szerintem éppen most tört le a fáról. „Nem rossz”, gondoltam, amikor láttam, miképp kötözi oda a pálcát keresztbe a deszkához; az ellenfél elhibázta őt, elesett, a mesterlövész nem akart meggyőződni a haláláról, és a megmenekült most valamiben mesterkedik: bumeráng vagy valami más lesz ebből, alaposan fejbe lehet kólintani vele.

Tévedtem. Megcsinálta a keresztet, és azonnal ráült, úgy, hogy az ág átnyúlt a lába között, elöl rövidebben, hátul hosszabban lógott ki. Pislogtam, vártam, mi lesz ezután. A fiú kissé felemelkedett és megdermedt, csak az ajkát csücsörítette. A következő pillanatban a kereszt a rajta lovagoló törpével megmozdult és felszállt.

A deszka és a száraz ág pontosan úgy repült, mint az egy méter fesztávolságú kis repülőgép, a törpe pedig úgy ült rajta, mintha mi sem lenne természetesebb, és fogalmam sem volt, hogyan irányította. Hetven kilométeres óránkénti sebességgel repült el nem messze tőlem, én pedig világosan láthattam az aviátor mezítelen lábát, piszkos sarkát. Gyenge zizegés jutott fülembe, majd elhalt, a kereszt a pilótával együtt eltűnt, fel-felvillant a fák között. Mély lélegzetet vettem, és megtapogattam a homlokomat. Nedves, de úgy érzem, lázam nincs. Megszólítottam a Kalózt:

– Úgy érzem valami nincs rendben velem. Nem válaszolt azonnal.

– Szedd fel a fegyvert, és kússz ide.Továbbkúsztam. A nap forrón sütött, a fű gyengén, de áthatóan illatozott.

Szerettem volna elaludni és álmomban egy házat látni, ahol szeles éjszakákon elődeim szelleme susog a padláson. Sohasem volt ilyen házam, és éppen ezért kerültem ide, és kúsztam, félig behunyt szemmel, amíg el nem jutottam arra a helyre, ahonnan, erre határozottan emlékeztem, a mesterlövész elhajította fegyverét. A hely az volt, no meg Kalóz is segített, hogy odataláljak. Így aztán pontosan oda jutottam.

Természetesen a fűben megtalálni egy félméteres tárgyat, különösen kúszva, nem tartozik az egyszerű dolgok közé. Először körbetapogatóztam, majd egy görbe mentén kúsztam, a füvet bolygattam. Két perc múlva megtaláltam az ágat, további két másodperc múlva a másodikat és azonnal a harmadikat. Semmiféle fegyver nem volt. Megvizsgáltam az ágakat, az egyiket a másik után. Háromszáz méter távolságból valószínűleg bármelyiküket fegyvernek láthatod, ám bármit tehetsz velük, csak éppen lövöldözni nem tudsz, ehhez aztán értek. Forgattam és szagolgattam őket, azután köptem egyet, és elkúsztam, a faágakat otthagytam a letaposott kis kerek térségben.

Körülbelül félúton jártam a mieinkhez, amikor a fű erősebben kezdett zizegni. A felderítő nem hagyja figyelmen kívül az ilyen figyelmeztetéseket. Meglapultam, azután óvatosan felemeltem a fejem, melyet fűcsomóval álcáztam. Egy nyúl volt. Az erdei tisztáson átrohant, és egy állat – kutya vagy farkas – üldözte. Világos volt, hogy a tapsifüles nem menekülhet, bár egyenesen, ugrándozás és kitérők nélkül szaporázta. Viszketett a mutatóujjam, de megálltam: engem egyelőre semmi sem fenyegetett. Felsóhajtottam és kiszámoltam, hogy a vadállat a kis kerek térségen túl éri utol a nyulat, ott, ahonnan kúsztam. A nyúl röptében kiperdült a letaposott helyre. S ekkor a legszívesebben elsírtam volna magam.

Természetesen nem a sajnálattól. A farkasnak az a dolga, hogy felfalja a nyulakat, átnevelni őket eddig senkinek sem sikerült. De itt nem így történt, és az értetlenségtől sírni támadt kedvem. Mivel mindaz, ami ezután bekövetkezett, sehogy nem fért a fejembe, lett volna az akár a Föld feletti űrindító nagy dokkja.

A nyúl kiugrott a kis kerek térségre (felemelkedtem, hogy megfigyeljem a nyulat, általában óvakodunk az emberszabásúak előtt leleplezni magunkat, de a négylábúaktól nincs okunk félni), és a földhöz lapult. Majd eltűnt.

Helyette a földről egy törpe pattant fel: ugyanolyan, mint az előbbiek. Nem tudom, honnan került elő a törpe, és hová tűnt a tapsifüles. A mesékben nem hiszek: annyi igazi csodával találkoztunk, hogy a meseszerű dolgok már nem is izgatnak. Ám a nyúl eltűnt, a törpe viszont felpattant, s kezében ott volt a faág: egy azok közül, amit az előbb összegyűjtöttem ott és eldobtam. A törpe a

vállához emelte – a farkas már ugrott –, torkolattűz villant, lövések dörrentek. A farkas átbucskázott a fején, és élettelenül elnyúlt.

Csak ekkor tértem magamhoz, és löktem át a filmkamerát a mellemre, hogy a tudatlanok okulására megörökítsem a jelenetet. Az elesett farkas a fűben eltakarva feküdt, a törpe pedig üldögélt, és figyelmesen nézegette az ágakat. Azután felemelte a fejét, és – meghallottam – vékony hangon valamit mondott. Arról a helyről, ahová a farkas zuhant, felemelkedett még egy törpe. Egymás mellé ültek, és matatni kezdtek az ágakkal, közben valamiről csevegtek. Úgy láttam, hogy valamiben nem értenek egyet. Azután az egyik az ággal egy gödröt kezdett ásni; a föld úgy röpködött, mintha ásóval dolgozott volna. A másik elrohant az erdő széléig, és eltűnt az árnyékban.

Úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég volt. Szerettem volna, ha Marcus Tullius ad orvosságot, súlyos kezével megtapogatja homlokomat, megállapítja a hőgutát, és azt javasolja, hogy pihenjek egy szélfútta helyen vagy háromszáz percet. Ellenkező esetben – úgy éreztem – teljesen használhatatlanná válok.

Visszakúsztam a többiekhez, és mindhármójuk furán csillogó tekintetéből megértettem, hogy ők is ugyanazt figyelték meg, amit én, és egyelőre nem lehet tudni, ki kinek a segítségére szorul.

Közben az eltávozott törpe visszatért. Még néhány bennszülött jött vele, az öltözékük alapján ítélve nők is voltak közöttük; alakjuk gyakorlatilag nem különbözött, nem volt meg bennük az a vonzerő, az a néma és hangos csábítás, amit fokozott erővel hallunk és érzünk mi, akik évek óta nem voltunk otthon. A jövevények botokat és deszkadarabokat cipeltek. Azután valami feltűnt a fák mögött. Képzeljék el, hogy felülről mindenféle ócskasággal megterhelt pőrekocsi érkezik, kabinjában vezető ül, keze a kormánykeréken nyugszik. Azután tüntessék el ezt a szállítóeszközt vagy tegyék láthatatlanná: és abban az élvezetben lesz részük, hogy megfigyelhetik, miképp úszik a levegőben, a földtől egy méterre, lábát félig behajlítva és kezét kinyújtva egy ember, aki a semmin ül, a háta mögött pedig vele semmilyen kapcsolatban nem álló teherhalom repül, sebességét és irányát az embert követve változtatja, de közben nem közeledik hozzá és nem marad el tőle. Pont ilyen képet láttunk. A láthatatlan szállítóeszköz odagurult az én kis kerek térségemhez, a vezető tett egy kézmozdulatot, a lebegő ócskasághalom csúszni kezdett lefelé, mintha a hidraulika felemelné a pőrekocsi oldalát, végül az egész szemét kiszóródott a földre. A vezető megint felemelte a kezét, mint aki karokat kapcsolgat, majd lágyan úszni kezdett a levegőben, ugyanabban a magasságban, csak éppen az ellenkező irányba. Bánatomban behunytam a szemem.

Az orromat a fűbe nyomva próbáltam rájönni, hogy rendszerint tiszta tudatom melyik pillanatban és melyik helyen tért le pályájáról és indult el az őrület felé

vezető úton. Semmi kétségem nem maradt afelől, hogy megőrültem, és úgy tűnik, hogy a másik három sem kerülte el sorsomat. Hallottam, hogyan folytattak gondolatcserét, miközben mellettem feküdtek. „Ezt daru nélkül nem tudják felemelni” – közölte magabiztosan az Öreg Kalóz. „No” – válaszolt mély értelműen Marcus Tullius. „De hátha” – kezdte volna a gyakornok, ám elnémult. „No!” – mondta Marcus Tullius, de már más hangnemben. „Az ördögöt!” – sugallta Kalóz, de torkán akadt a szó. Nem néztem oda, jól éreztem magam, kellemesen hűvös volt, szerettem volna elszenderedni és álmomban valami megszokottat látni: a dzsungeleket az Antorán vagy egy tál, sűrítményből készült levest. „Ez nem marad meg – jelezte előre ismét Kalóz –, és egyáltalán, az egész szerkezet blöff.” Marcus Tullius megint artikulálatlanul nyögött valamit ám hanglejtése kétkedést fejezett ki. A gyakornok hirtelen hangosan felnevetett, Kalóz pedig szitkozódott, és ismét megszólalt a telepatikus gondolatközvetítőn: „Misa, add ide a házipatikát, ez nem vezet jóra.” Egy perc múlva éreztem, hogy feltűrik a ruhaujjam. Megengedtem, hogy, Marcus Tullius belém nyomjon mindent, amit szükségesnek lát, kivártam még két percet, és kinyitottam a szemem.

Az erdei tisztáson már egy csúcsán álló, kúpszerű torony magasodott, a különös népség pedig összegyűlt az égnek emelkedő alapon, és folytatta az építést. Amennyire megértettem, az építkezés nem volt számukra nagy dolog, az elemeket csak egymás mellé kellett helyezni, s azonnal összenőttek, szinte egymáshoz forrtak. A mechanika minden törvénye szerint ennek a toronynak még a legelején le kellett volna omolnia, de nem ez történt, egyre csak nőtt, sőt mi több, bár jelentéktelen, de mégis érzékelhető szöget zárt be a függőlegessel. A tudatunkat stabilizáló varázsszerünknek hatnia kellett volna már, ám a kép nem tűnt el, ezért fel kellett tételeznünk, hogy mindez, noha képtelenség, valóban létezik. Most a népség már vagy hét méter magasságban volt az erdei tisztás fölött. Öreg Kalóz valószínűleg elkapta a gondolatomat, és megszólalt: „Igen, a besugárzásnak néha furcsa hatása van. No igen és egyáltalán... – Itt gondolata új mederbe tévedt. – Egészében véve mindez nagyon is hihető: léteznek valószínűségi törvények, és könnyen lehetséges, hogy a világegyetem egy olyan szegletébe kerültünk, ahol nem úgy jelentkeznek, mint nálunk. Szimmetria, a jelenségek szimmetriája...” Öreg Kalóz, mint a filozófusok, különösen a nyugalmazott filozófusok többsége, időnként jobban fejet hajtott a törvények sokatmondó megfogalmazásai előtt, mintsem azok megérdemelték volna. Most is hangtalanul szónokolni kezdett erről a témáról. „Mi az abszolút lehetetlen? – Kérdezte, és azonnal válaszolt is rá: – Az olyan esemény, amely megsérti valamelyik alaptörvényt. Más jelenségek lehetnek kevésbé valószínűek, de nem lehetetlenek. Arról nem is beszélve, hogy a törvényre nincs ráírva, hogy

valójában milyen: alaptörvény vagy csak annak látszik, minden a megismerésünk szintjétől függ... Így hát még el kell gondolkodni azon, létezik-e olyan törvény, amely megtiltja a faágnak, hogy tűzfegyver legyen. Bakancsomat teszem fel két hét szabadság ellenében, hogy találhatunk olyan eseményláncot, melynek bekövetkeztekor a faág lehet fegyver, sőt szükségszerűen fegyverré válik, és golyókat lő ki. Például...”

Kíváncsi voltam, vajon milyen példát hoz fel, és hogyan építi fel az eseményláncot, ám ebben az élvezetben nem lehetett részem, mivel a torony tetején fáradozó egyik törpe hirtelen figyelmesen szemügyre vett bennünket. Még a tenyerét is a szeméhez tette, messzelátóként, mintha így jobban látna. Egyszerre óvatos lettem. A bennszülöttek lentről nehezen vehették észre az űrkompot – árnyékban állt, a nap felőlünk sütött –, de a magasból a fiú meglátott valamit, felkiáltott, és az ujjával mutogatni kezdett. Az építők egy pillanat alatt szétszóródtak a torony tetejéről; nem estek, hanem simán leereszkedtek, senki sem törte ki közülük a nyakát, bár a veszély nagy volt. Amint leértek a földre, kiabálva, botjaikkal hadonászva felénk indultak: volt, akinél faág volt, másoknál forgács, egyeseknél meg egyáltalán semmi. Felkészültem, és őket a célkereszten tartva vártam a további eseményeket, de a kapcsolót még nem állítottam át a „tömeges cél” helyzetbe. Öreg Kalóz felállt, megigazította Flammerjét a mellén, jobb kezével integetve, sietség nélkül elindult a helyi lakosság elé, nyugodtan, mint ilyen esetekben mindig és mosolyogva, mint a földlakó a barátságos kapcsolatfelvételt ábrázoló képeken.

Állásunktól negyven méterre, amikor két lépés maradt közöttük, mindkét fél megállt. Senki sem lőtt, és senki nem tanúsított ellenséges viselkedést, ezért egy kicsit megnyugodtunk. Tudtuk, hogy Kalóz most próbálja kitapogatni gondolkodásmódjukat, hogy egy kis rést találjon rajta, amin telepatikus gondolatközlőjével behatolhat. A törpék félelem nélkül nézték, de – ha jól láttam – különösebb érdeklődés nélkül is. Emberszerű arcukon grimaszok jelentek meg és tűntek el; a mimikájuk gazdag volt, de láthatólag nem esett egybe a mienkkel, ilyen esetekben nehéz megmondani, hogy a beszélgetőpartner mosolyog vagy a fogát vicsorítja. Valamit beszéltek, legalábbis az, aki a legközelebb állt Kalózhoz. Fényes és kissé duzzadt ajkai mozogtak, kis szemét pedig le nem vette volna az öregünkről. Éreztem, hogy dobolni kezd halántékomon az ér: hogy ilyen távolságból olvassunk valakinek a tekintetében, meg kell erőltetni a szemünket, ez viszont fárasztó; ám a bennszülöttek vezetője ekkor határozottan kinyújtotta kezét.

Ez ismerős volt számunkra: a lakott területekre kerülve nemegyszer fizettünk vámot, hogy elkerüljük a bonyodalmakat. A törvényeket be kell tartani, akármilyen primitívek is azok. Öreg Kalóz háttal állt nekünk, de arra gondoltam,

hogy most mosolyog, elégedett azzal, hogy az események a szokott módon fejlődnek, és nem kell menet közben új sémát feltalálni. Kezét becsúsztatta táskájába, és maroknyi semmiséget húzott elő, előrelátó fickó volt, ilyesmit mindig hordott magával: csavarokat, légköri feltöltésű elemlámpát, egy régi kezeslábas zárját és más limlomot. A bolygólakók vezetője azonban nem törődött ezzel. Ismét kinyújtotta a karját, és ezúttal kétség sem maradt afelől, hogy a parancsnokunk mellén függő Flammerre mutat. Nem tudom, milyen kifejezés jelent meg ebben a pillanatban Öreg Kalóz arcán, de kezének lassú mozdulatából, amellyel a fegyverhez nyúlt, megértettem, hogy nem tud dönteni.

Ha átadja a fegyvert, a legszörnyűbb magányra kárhoztatja magát. Különösképp, amikor másfél tucat ember áll előtted, még ha alig érnek a derekadig is. Így azután pontosan értettem, miért habozik Kalóz. Az a kicsi pedig továbbra is ugyanúgy állt előtte, követelőzőén kinyújtotta karját, és magabiztosan nézett a felderítők parancsnokának szemébe.

Azután az öreg döntött. Levette a Flammert a melléről. Válla alig észrevehető mozdulatából megértettem, hogy kikapcsolta a kondenzátorokat, és blokkolta a feltöltőt. A fegyver most már nem tudott segíteni, de ártani sem neki.

A kicsi mohón elkapta a fegyvert. A többiek egy pillanat alatt körbevették, a fejük az ismeretlen tárgy fölé hajolt. Öreg Kalóz egy lépést hátrált, és várakozóan megállt.

Ami ezután történt, az egy pillanat műve volt. A bolygólakók szanaszét szóródtak; éppen ebben a pillanatban villant át agyamon a sejtés, de nyomban el is oszlott: háttérbe szorította mindaz, ami történt. Kalóz és az emberkék vezetője egy pillanatra egyedül maradtak, szemtől szembe. A törpe felkapta a Flammert. Kalóz meg sem rezdült: tudta, nincs mitől félnie, bár bizonyára kellemetlenül érezte magát. Azután sorozat dörrent. Az előzőleg ártalmatlanná tett Flammer golyós fegyverként éledt fel a mesterlövész kezében, és valószínűleg – az isten tudja, honnan előkerült golyók közül – egy sem tévesztett célt. Öreg Kalóz hanyatt esett. A törpék felvisítottak, táncot lejtettek, főnökük ugrott a legmagasabbra, és éppen itt, az ugrás közben érte el őt a nyomjelző szerkezet vékony sugara, ez a szerkezet segít nekünk, hogy ne pazaroljuk értelmetlenül a töltéseket.

A következő pillanatban a sugár hamuvá változtatta volna a táncost, de Marcus Tullius félfordulattal állkapcson vágta a gyakornokot. Egy tapasztalt felderítő el tudott volna hajolni, a gyakornoknak azonban nem volt még meg a szükséges reakciója: a sugárnyaláb az égbe vágott, Petya egy pillanatra felemelkedett, majd a földre zuhant. Szemünkkel követtük az eltakarodó törpéket, és kezdődött minden elölről: futás közben megváltoztak, elveszítették emberi formájukat, és már egy madárraj emelkedett a tisztás fölé, s tűnt el az

erdő fölött, valamint néhány négylábú galoppozott és bújt meg a fák között. Ekkor Marcus Tullius pillantását rám emelte. Tekintetében rémület ült.

– Igen – mondtam. – Én is láttam.Marcus Tullius szipogni kezdett. A gyakornok magához tért és sírdogált.

Marcus Tullius vállon veregette, én meg hangosan, hogy Petya is pontosan megértse, azt mondtam:

– Ne siess, kisfiam, ez a felderítő első parancsolata. Már megbocsáss, de te elsietted, és piszkos dolgot követtél volna el. Menjünk, Misa.

Valahogy egyből megértettem, hogy ez piszkos dolog lett volna. Tullius bólintott, mi pedig már nem lopózkodtunk, gyors léptekkel odaindultunk, ahol Öreg Kalóz feküdt.

Odaértünk; az öreg szemében dermedt csodálkozás, a kis lyukak rézsútosan metszették át a mellét. Néztem a lyukakat, Marcus Tullius leguggolt, és próbálta kitapogatni a parancsnok pulzusát, közben az egyik lyuk eltűnt. Marcus elengedte a parancsnok karját, felém fordult és megkérdezte, itt már semmiféleképpen sem elégedhetett meg csak indulatszavakkal:

– Te akkor, a másikkal, észrevetted?Ez nem volt túl világos, de megértettem.– Igen. Az a másik már tizenöt perc múlva a fán volt. Sőt kicsit előbb.Marcus Tullius az órájára nézett, leültünk és vártunk. Eltelt nyolc perc, azután

Öreg Kalóz felsóhajtott. Ránéztünk. Lassan megfordította a fejét, tekintete már értelmes volt. Maga alá húzta kezét, felült, és megrázta a fejét.

– Nos, hogy vagy? – kérdeztem.– Mintha a másvilágról tértem volna vissza – mormogta, és közelebb húzta a

bennszülött által eldobott Flammert. – Szép kis betyárok, mi?– Igen – egyeztem bele. – De, tudod-e, hiszen ők...– Értem én – hagyta rá az öreg. – Rögtön megértettem, amikor közelebbről

megnéztem őket. – Nagy erőfeszítéssel felállt. – Ez az érzés mégsem a legkellemesebb. Nyilván a korom miatt. No meg, régen nem öltek meg már.

– Ők meg könnyedén elviselik – ismertem el –, valószínűleg a korod az oka. Még Marcus is rájött.

Öreg kalóz bágyadtan elmosolyodott.– Marcusnak – szólalt meg – otthon két csibész kölyke van, bűn lett volna, ha

nem jön rá. Na, eltrappolunk vagy mi?Megfordultunk, hogy visszatérjünk oda, ahol várt minket a mogorva

gyakornok. Úgy tűnt, hogy bánatában még sírt is egy kicsit: de lehet, hogy csak képzelődtem. Öreg Kalóz azt mondta:

– Mi ez a gyász? Talán már el is temettél?

– Dehát nem lőttem! – kiáltotta válasz helyett a gyakornok. – Kár volt ezt tenniük! Nem lőttem! Csak arra gondoltam: bevágok neki most! – és...

Marcusszal egymásra néztünk. A gyakornokhoz léptem, és Flammerje kijelzőjére néztem. Nem tudtam megállni, hogy el ne füttyentsem magam: a Flammer eleme olyan üres, feltöltetlen volt, mint egy még át nem adott űrhajó fedélzeti naplója. Átnéztem saját fegyveremet: ugyanaz a helyzet. Az elemek teljesen kimerültek. Lövöldözésről szó sem lehetett: pedig a nyomjelző készülék működésbe lépett, impulzust bocsátott ki, csak az elment a vakvilágba. Marcus Tulliushoz fordultam.

– Ugyanaz a jelenség. Rendben, mit teszünk? Tovább cipeljük a korongot?– Minek? – kérdezte Marcus Tullius. – Elrepülünk az űrkompon.

Összeszedtem magam, és rájöttem, hogy pontosan mit is akart mondani. Öreg Kalóz és a gyakornok csodálkozva pillantottak rá. A nagy szónok Petya felé bólintott.

– Ő.– Érthető – mondtam. – Ha lőni tudott, akkor az űrkompot is el tudja indítani.

Ha akarja.– Induljunk – mondta Marcus.Nekiveselkedtünk a korongnak, és próbáltuk begyömöszölni az űrkompba.

Gondolatunk ekkor eljutott Öreg Kalózhoz is.– Ja, hát ez az! – mondta vontatott hangon. – Hát igen, szellemes! Estudiante,

gyere csak ide! – A vezető karosszékére mutatott. – Foglalj helyet!– Sztyepan Petrovics! – mondta a gyakornok, és szipogott egyet. – Gyerünk,

gyerünk! – siettette Kalóz. – Fecsegést befejezni!– Mindenki üljön le! – parancsolta Öreg Kalóz. – Kapaszkodjatok erősebben!Bekapcsoltuk a biztonsági berendezéseket.– Rendben – mondta Kalóz vontatottan –, most pedig, estudiante, vigyél

minket haza. Az űrhajóra.A gyakornok nem mozdult, arcán ismét sértett kifejezés jelent meg.– De mi nem nevetünk ki téged! – mondtam a lehető legnagyobb

meggyőződéssel. – Hiszen te nem lőttél rá arra?– Nem! – mondta mérgesen Petya. – Nem lőttem!– De nagyon akartál, igaz? Nagyon, nagyon?– Nos, jól van, akartam – morogta.– Így is gondoltuk. Most pedig akarnod kell, nagyon kell akarnod, hogy az

űrkomp felemelkedjék a levegőbe, mintha a motor normálisan működne. Érted? Éppoly világosan el tudod magadnak képzelni, mint ahogyan elképzelted, miképp lősz bele abba az emberkébe. Hogy magad is higgyél benne, érted? És mi felemelkedünk és elrepülünk: ugyanúgy, ahogy ezek röpültek a botjaikon, és

átalakultak vadállattá, madárrá vagy amivé akartak, mivel nagyon szerették volna, és hittek ebben. Megértetted? Na gyerünk, röpüljünk.

– Motor nélkül? – morogta a gyakornok.– Igen, hisz ők is motor nélkül repültek.Határozatlanul pislogott.– Jobb lenne, ha valaki közületek...– Nem – mondta Öreg Kalóz. – Tudod, nekünk így nem megy. Mi nem

tudunk őszintén, a legvégsőkig hinni ebben. Túl sok mindent átéltünk, és túl jól értjük, mi miért van, mit lehet és mit nem: mindezt túl jól értjük, és ez a baj. Nem a csodákban hiszünk, hanem az abszolút törvényekben, sok kék foltot összeszedtünk, amikor beleütköztünk ezekbe a törvényekbe, túl mélyen él mindannyiunkban a félelem, hogy megsértjük ezeket a törvényeket. De te még akarhatod és elhiheted, ha pedig elhitted, akkor képes vagy meg is tenni, mivel... Na jól van, cselekedj, ne hagyd, hogy az űrhajó és a rajta lévők túl sokáig várjanak. A Föld még messze van, és mindannyian égünk a vágytól, hogy meglássuk az otthon maradottakat.

Az izgalomtól az öregünk szinte költővé vált.– Jó – egyezett bele halkan Petya. – Megpróbálom.Szemét becsukta, összpontosított. Hallgattunk, hogy ne zavarjuk őt, még a

gondolkodásunkat is halkra fogtuk, hogy a gondolatok ne szökjenek ki agyunk határain túlra. Bíztunk a gyakornokban, nem véletlenül volt szájtáti és szelíd flótás s gyakran jelent meg szemében romantikus csillogás.

Nem csalódtunk benne. Kezét az indítókarra tette, tekintetét a panorámaüvegbe mélyesztette, sűrűbben lélegzett és előrehajolt: két perc múlva megértettük, hogy ő már röpül, csak mi maradtunk az űrkomppal még mozdulatlanok. Tehát valami zavarta őt, a felnőtt szkepszis és a józan ész maradványai. Ám zavara percről percre csökkent. És ekkor az űrkomp – mindnyájan érzékeltük – gyengén megrezdült, mint a zátonyra jutott ladik, amikor a dagály alátereli a vizet, és az első hullám egy kicsit megemeli. Majd az űrkomp még egyszer megrezdült, erősebben, és lágyan felemelkedett. Szótlanul összenéztünk. Az űrkomp gyorsult. Még néhány percig mindenki abba kapaszkodott, ami a keze ügyébe került, de azután megértettük, hogy nem esünk le: a gyakornok biztonságosan tartotta a járművet a levegőben, és vezette az űrhajóhoz.

– Azt mondtad „haza” – fordultam Kalózhoz. – Azonban, ha jól emlékszem, az expedíciót nem azért indították, hogy elveszítse az űrkompot, hanem hogy megtalálja azt; a feladat a zónában lévő civilizáció szintjének megállapítása volt. Ám ez a bolygó a maga csodáival kívül áll a civilizáción, paradox világ, nem

több. Így hát az otthonunkat még nem egyhamar látjuk meg: sokáig kell még keresni és keresni.

Marcus Tullius csodálkozva nézett rám, Öreg Kalóz pedig válaszolt:– Te nem értetted meg, Mesterlövész: az a civilizáció, amelyik képes egy

egész bolygót játszótérré változtatni és úgy berendezni, hogy a gyerekek a saját világukban éljenek, ahol minden elképzelésük, minden kívánságuk magától értetődően teljesül; hogy a gyerekek önmagukba, gondolataik és elképzeléseik erejébe vetett teljes bizonyosságban nőjenek fel: ez, barátom, egy olyan civilizáció, amely tiszteletet és irigységet érdemel. A dolog műszaki oldala számomra homályos, de jól csinálták meg.

– Az elemek – mondta Marcus Tullius a rá jellemző bőbeszédűséggel. – Kimerültek. Mind.

– Igen, az elemek. Valamilyen erőtér van, vagy nem tudom mi. De fontos ez?– Helyes-e ez a felkészítés – kételkedtem – az előttük álló ifjú és érett korra?Ez alkalommal Marcus Tullius megtagadta önmagát.– De miért felkészítés? – kérdezte bosszankodva. – Már megint ez a butaság.

Hiszen te a saját korodat nem tekinted felkészülésnek az öregségre? Kalóz sem gondolja, hogy az ő kora: felkészülés a halálra. Nem, ezek különböző életek, és mindegyiket a legjobban kell leélni. Az emberek keserűen tévednek, amikor egy másik életben akarják teljesíteni azt, amit az előzőben elmulasztottak: ez pont olyan, mint amikor elveszítesz egy könyvet a Földön, azután a Hattyú csillagképben keresed. A lepke lárvája levelet eszik, de a pillangó hiába akarja megenni azt, amit nem tudott hernyóként befalni: a levelek nem az ő tápláléka. Gondolataink az Öröklétbe vetett hit maradványai: erről van szó. Nem, azok, akik ezt kitalálták, remek fickók.

Elhallgattunk, Marcus Tullius ékesszólása megrendített minket: hiszen gúnyneve (Cicerót értettük rajta), mint mindannyiunké, épp az ellenkezőjére célzott nem titkoljuk hibáinkat barátaink elől. Engem például Mesterlövésznek neveztek el: pedig nem szeretek lőni, csak a legvégső esetben teszem ezt, amikor a fiúkat kell kisegíteni valamilyen komoly bajból. És most, amikor az előttünk már látható űrhajóra néztem, elgondolkodtam: lehetséges, hogy talán túl sokat lövöldöztek ezek a gyerekek a játszóterűkön? Lehetséges természetesen, hogy Marcus Tulliusnak igaza van, a hernyónak megvan a saját tápláléka, amikor pedig a pillangó kitárja szárnyait és felröppen a rét fölé – egy fecskefarkú vagy admirális pillangó –, rá sem néz a levelekre, mivel nem azért jött a világra, hogy felfalja, hanem hogy szebbé tegye. Az elődök emléke bennünk él, az elődök pedig okkal – ok nélkül, lövöldöztek; az emlékezet kiutat keres. Rendben van, a gyerekek lövöldözzék ki magukat, amíg halhatatlanok; amikorra pedig felnőttek, ne térjenek vissza ehhez, csodálatos, békés dolgok várják őket. Nos, így

képzeltem el. Távolsági felderítő vagyok, és elveszítem a nyugalmamat, amikor valaki valahol túlságosan belemerül a fegyverekkel való játékba. Szakmai ártalom, semmit nem tehetsz ellene. A gyerekeknek talán megbocsátható. De csak nekik.

 Barta Gábor fordítása

Mihail Jemcev – Jeremej ParnovHÓGOLYÓ

Irattárcámban ott a személyi igazolványom, a munkahelyi belépőm, néhány színes könyvecske a befizetett tagdíjakkal, én magam azonban kísértet vagyok, testetlen jelenség. Nem lenne szabad rónom ezt a behavazott járdát, szívnom a szalmiákra emlékeztető, éles, friss levegőt. A jogfosztottak közül a legnyomorultabbaknak, az élet mindenféle javától megfosztott, örökre börtönbe zárt fogolynak több a joga, mint nekem. Összehasonlíthatatlanul több!

Ez a véleményem, ám nem mindig hiszek benne. Túlságosan megszokott és ismerős számomra a környező világ. A fák ágai megvastagodták a dértől, és fiatal szarvasok agancsához lettek hasonlatosak. A vezetékeket alig tudod kivenni a fakó ég hátteréből. Vastagok és fehérek, akár a kenderkötél. A fizikai kar tetején fehéres félhomályban meredeznek az antennák. Akár egy szellemhajó, egy fregatt árbocai. A vegyi kar furcsa, fogalmam sincs, kellemes vagy ellenkezőleg, undorító illatával hívja fel magára a figyelmet – szerves illanóanyagok bűzével. Megszokott, hétköznapi világ! Csupán az emlékek szorítják csomóként a szívemet, s súgják:

Mind csak ábránd, mind csak álom, Tükörben egész világom, Örökre tovasuhant napok.

Tegnap még nyár volt, ma pedig már tél van. Mennyi hazugság lakozik ebben a szóban – „tegnap”. Nem, tegnap ez nem volt...

Nincs kabátom. Pontosabban, valahol a fogason lóg, a ruhatári szám viszont egy másik zsebben búvik meg. S ismét hazugság, „másikban”. Nem másikban... Csupán ennek kifejezésére még nem találták ki a megfelelő szót. Szaporán lépdelek, nehogy megfázzam. Majd valahogy elboldogulok kabát nélkül. Régebben gyakran átszaladtam kabát nélkül a vegyi karra vagy a főépületbe.

Megálltam és összerezzentem. No, nézze meg az ember! Majdnem egy hatalmas MAZ kereke alá kerültem! A sofőr kidugta az orrát, és a szájából gomolygó, gyöngyös párafelhőbe kacskaringós szitkok vegyültek.

Elnevettem magam. No, ostoba egy fickó vagy, te sofőr! Hiszen én csak látomás vagyok. Gázolj el bátran! Védőügyvéded meg tud majd védeni. Nem lehet azt megölni, ki nem létezik.

Valami zagyvaság folyton ott motoszkál a fejemben. Azon vagyok, hogy ne feledkezzek meg magamról, s ne engedjem elvonni a figyelmemet. Nem szabad elfelednem, hogy én itt idegen vagyok.

Diákok tarka csapata jön velem szembe. Gondtalanok és büszkék, akár a három testőr a bíboros gárdistái felett aratott győzelem után, kissé himbálódzva lépdelnek, hangosan kacagnak, és feltartóztathatatlanul kérkednek.

– Na, és te mit húztál, Pingvin? – Egy langaléta, piperkőc kinézésű ifjú e szavakkal fordult egy apró termetű, borzas, vörhenyes hajú ifjúhoz.

– Ugyan! Semmiség! Abszorpció, Langmoore izotermája, a víz kettős elektrikus rétegződése és kettős struktúrájú modellje... Egy csapásra, fél kézzel megoldottam...

„Fizikai vegyészetből vizsgáztak” – gondoltam, és visszafogtam lépéseimet.– Nézd csak meg, mit vettem fel – jelentette ki a vörös hajú, s kicibálta sálja

alól fehér csíkos kék ingjének gallérját. – Csak azt nem tudom, mi tartja össze! Az összes vizsgám ebben teszem le. Szerencsét hoz! Az öltöny is régi, még az iskolából való.

Könnyű, gyengéd bánat suhant át rajtam.Íme, itt vannak a vörösgránit lépcsőfokok. A behavazott kanadai fenyők.

Butlerov kőből metszett, kacér hósipkával fedett homloka.Megszokott mozdulattal nyúltam a zsebembe a belépési engedélyért. /

Szívem megdobbant és összeszorult. Túlzott vidámsággal üdvözöltem a portás nénit, s a félig kinyitott belépési engedélyt az orra alá dugva a lifthez rohantam.

Szegény portás néni! Ha látta volna, miféle dátum díszeleg igazolványomban a rovatban: „Meghosszabbítva... ig!

Kigyúlt a piros nyíl. Mindjárt kinyílik a lift ajtaja. Arra gondoltam, hogy jobb, ha nem megyek fel a harmadik emeletre. Mi lesz, ha találkozom vele, s valaki meglát bennünket együtt? Már magától a gondolattól hideg futott rajtam végig.

Arról sem lehetett szó, hogy hazamenjek. A szüleim ezt nem viselték volna el. Semmiről nem tudhatnak. Ha pedig mégis találkozom vele, akkor nyomban mindent meg kell beszélnünk.

Még el is nevettem magam, amikor rá gondoltam. Kész vicc, nyilván egyenes arányban áll azzal, amilyen szokatlan és hihetetlen a helyzet. Gondolják csak meg, az átváltozás egy szempillantás alatt végbement! Legalábbis szubjektív mércével mérve. És objektívval? Mennyi idő telt el attól a pillanattól, hogy a diploma megvédésekor lerántottam a fekete leplet?

Elméleti tételeim senkinél nem találkoztak különösebb ellenvetéssel. A főnök természetesen ragyogó véleménnyel volt, a hivatalos opponensek csak egyes részletkérdésekbe kötöttek bele.

Egyikőjük, Poszohin professzor, kendőjével hosszasan törölgette szemüvegét, rálehelt és krákogott. Lassú, csikorgó hangon, akár egy kenetlen kocsikerék, valamit dünnyögött papírja felett. Mindenkit mély közönnyel töltött el, hogy

hány fejezetből áll a disszertáció, hány oldal, és mennyi benne az ábra, milyen hazai és külföldi szakirodalmat sorolok fel. A Tudományos Tanács tagjai már értékelték magukban a munkát, és közömbösen hallgatták az unalmas és szőrszálhasogató professzort.

Időről időre feljegyzéseket készítettem, felírtam az észrevételeket. Még válaszolnom kellett rájuk. Végül Poszohin a szokásos magasztos mondattal fejezte be fellépését:

– Az általam észrevett fogyatékosságok azonban semmiképp sem csökkentik a munka jelentőségét, mely megfelel az effajta dolgozatokkal szemben támasztott igényeknek, szerzője pedig feltétlenül megérdemli, hogy odaítéljék neki a fizika-matematikai tudományok kandidátusa tudományos rendfokozatot.

A Tudományos Tanács elnöke, Valentyinov professzor, ez az őszes hajú, magas, jóképű férfi előkelően köhintett és megkérdezte:

– A jelölt azonnal, vagy a végén fog válaszolni az opponenseknek?– Azonnal! Azonnal! – kiabálták a Tudományos Tanács tagjai a teremből,

akik már borzasztóan unták a disszertációvédés egyhangú szertartását.– Nos, ebben az esetben – Valentyinov egy térdszalagrenddel kitüntetett lord

bájos mosolyával szólalt meg: – megkérjük tisztelt vendégünket, Szamszon Ivanovics Gogoceridzét, hogy foglalja el helyét az emelvényen.

Gogoceridze, a tudományos akadémia levelező tagja, úgy pattant fel a szónoki emelvényre, mint dzsigit a lovára. Vadul végigpillantott a termen, ám senkit nem ijesztett meg – Szemszon Ivanovics különben jóindulatú ember volt –, s géppuskasorozatként kerepelve belekezdett:

– A gondos és alapos elemzés, amit tisztelt professzorunk, Szergej Alekszandrovics Poszohin végzett, felment az alól, hogy részletesen áttekintsem tisztelt Viktor Arkagyijevics kollégám (jóindulatú biccentés felém) disszertációját. Ezért csupán munkája néhány fogyatékosságánál időzöm el. Nincs sok belőlük, s eltörpülnek a munka tengernyi érdeme mellett.

Gogoceridze mély lélegzetet vett, s hófehér zsebkendőjével megtörölte kivörösödött arcát.

– Igen... nem szólok a munka érdemeiről, csak röviden a fogyatékosságairól.Ez a „röviden” tizenhét percig tartott. Már kezdtem izgulni, a főnök alig

észrevehetően kacsintott felém, és megnyugodtam. Miután Gogoceridze sorra vette munkám fogyatékosságait, felhajtott egy pohár borzsomit, majd elmondta a hagyományos zárótételt, hogy ettől meg attól eltekintve a disszertáció megfelelő, a jelölt pedig kiérdemelte a minősítést. Felálltam, hogy válaszoljak. Miután senki nem zúzott szét, az opponenseimnek nem tetsző részletkérdések pedig lényegtelenek voltak, elhatároztam, hogy nem fogok visszavágni. Vagy öt percen keresztül köszönetemet fejeztem ki mindazoknak, akik segítségemre voltak

munkámban. Ez volt alighanem a leglényegesebb mondandómban. Ne adj isten, hogy valakit kifelejtsek! Majd hajbókoltam az opponensek előtt, megígértem, hogy tekintettel leszek megjegyzéseikre további munkám során, s egyáltalán, követni fogom igen értékes tanácsaikat.

A főnök taktusra bólogatott szavaimra. Minden remekül ment. Ezután Valentyinov aktivitásra szólította fel a termet. Ám senki nem sietett hozzászólni. Kényszeredetten, mintha kötelességét teljesítené, lépett ki a Tudományos Tanács egyik tagja, valamit dünnyögött, majd leült. Még valaki habogott öt percig valamilyen elvont témáról, s megjegyezte, hogy szükség van az olyan ifjú tudósokra, mint én, s munkám túlmutat a kandidátusi disszertáció színvonalán.

S egyszer csak meghallottam a rég várt kérdést, egy számomra ismeretlen fiatal lány tette fel:

– Figyelemmel hallgattam Viktor Arkagyijevics előadásának azt a részét, ahol elméletileg alapozta meg az idővektorral szembeni mozgás lehetőségét. A disszertáció rezuméjában alá is húztam ezt a bekezdést. Nagyon szeretnék hallani e hatás kísérleti ellenőrzésének előfeltételeiről.

Éppen erre a kérdésre vártam! Főnökömmel előre láttuk ezt, és egy hónappal ezelőtt elegáns választ készítettünk rá. A főnök megtiltotta, hogy akár egy mukkot is szóljak arról, hogy már készen áll a berendezésünk. Ez árthatott volna a disszertáció megvédésének. Mindenki nyomban felélénkült volna, kérdezősködni kezdenek – hogy és miért. Nagy nehezen rávettem a főnököt, hogy a berendezést mégiscsak hozza át a terembe, ahol a védés folyik, s takarjuk le fekete lepellel. Biztos, ami biztos. Magunk vagyunk sorsunk formálói.

Amikor a leányzó feltette a kérdését, a főnök elmosolyodott, a berendezés felé biccentett, s ujját ajkához emelte. Kacsintottam neki: hát persze, csak nem vagyok saját magam ellensége?

Felálltam, hogy válaszoljak a kérdésekre, s még egyszer megcsillogtassam felkészültségemet. Mondtam néhány általánosságot, megköszöntem a hozzászólásokat, majd rátértem a leányzó kérdésére. Lényegét tekintve ez volt az egyetlen igazán érdemleges kérdés, amire érdemes volt válaszolni.

S ekkor bepillantottam a lány szemébe. Sötét mézszínű, aranyos csillogású, figyelmes és komoly szempár volt. Sir Lancelot lovára pattant. Don Quijote belevágta kopjáját a szélmalom szárnyába.

Fogalmam sincs, hogyan történt, de odaléptem a berendezéshez, lerántottam róla a leplet, s fakó hangon ennyit mondtam:

– Íme!A teremben néma csend honolt. Igyekeztem kerülni a főnök tekintetét.

Indulatom elszállt, s ráébredtem, hogy ostobaságot követtem el. Visszakozni

azonban már nem lehetett. S én, mint aki fejest ugrik az örvénybe, rohamra indultam:

– A kísérleti berendezés teljesítménye még igen kicsi, éppen ezért alig néhány hónapra tudok visszatérni a múltba. Most bemutatom ezt. Amikor eltűnök; megkérem mindnyájukat, hogy maradjanak helyükön. S semmiképp se álljanak arra a helyre, ahol most a berendezés van... Hamarosan visszatérek.

A terem lélegzet-visszafojtva figyelt. Én pedig odaléptem az irányítópulthoz, és bekapcsoltam a berendezést. Mintegy félálomban homlokomra erősítettem a kristályabroncsot, levettem a zakómat, feltűrtem, ingem ujját, s karomra erősítettem a réz érintkezőket. Majd megnyomtam a gombot. Az utolsó, amit még megláttam – Valentyinov professzor tátott szája volt. A professzor a kezében tartotta hieroglifákkal díszített jegyzetfüzetét, amit még Dél-Amerikában vett.

A teremben hideg félhomály uralkodott. Levettem az abroncsot, a számtárcsát nullára állítottam, és kikapcsoltam a berendezést.

Majd körülnéztem. Az ablaküvegeken mesébe illő, jeges levelek nőttek. Opálos fényben ragyogtak. Zavaros árnyak dermedtek mozdulatlanságba az üres padokban. A magas mennyezet a félhomályba veszett. Az ajtóhoz léptem, és magam felé húztam szárnyait. Be volt zárva. Ez aztán a balszerencse! Ez elronthatta az egészet. Zajt csapni értelmetlen, mi több, kockázatos dolog. Az összes szobát lepecsételik éjszakára. Várjak reggelig? Vajon várni fognak-e rám azok, akiket otthagytam... a jövőben?

Nem maradt más számomra, mint hogy bölcselkedjem az idő lényegéről s arról, micsoda ostoba szerepet vállaltam. Vagy inkább örüljek a sikernek?

Érdekes, mennyi idő van most? Valahol fölül, a tábla felett egy óra van. Próbáltam visszaemlékezni, hol van a villanykapcsoló. Milyen különös! Hányszor jártam már ebben a teremben nappal és este, ám egyszer sem figyeltem fel rá, hol van a kapcsoló.

A falhoz léptem, hozzátapadtam, s kezem kinyújtva körbejártam a termet. Végül kitapogattam a kapcsolót. Közvetlenül az ajtó mellett találtam rá. Miért nem jöttem rá korábban?

Kigyúlt a fény. Az óra négy óra huszonhét percet mutatott. A munkanap kezdetéig négy óra maradt. Ha csak véletlenül nem éppen vasárnapba jutottam. Úgy döntöttem, hogy várok. Kikapcsoltam a villanyt, a terem mélyébe húzódtam, és leheveredtem a hátsó padban. Amikor reggel bejön a takarítónő, nem vesz észre. Hányszor aludtam itt!

Akkor azonban minden másképp volt. A dobogón valamit dünnyögött a tanár, körös-körül diákok voltak. Volt, ki jegyzetelt, mások tengeri csatát játszottak, voltak, kik suttogva fecserésztek. Én aludtam.

Sokáig forgolódtam a kemény padon. Milyen bosszantó! Miért nem hoztam magammal a zakómat! Csak feltűrt ujjú nejloning volt rajtam. Gondolataim elűzték az álmot. Amint kinyitják a termet, észrevétlen be kell surrannom a laboratóriumba. Társaim, s ami a lényeg, az ő érkezése előtt. Megpróbálok átöltözni régi melegítőmbe, amelyben rendszerint a kísérleteimet végzem. A szekrényemben lóg, fehér köpenyem mellett. Még jó, hogy a pénztárcám nem a zakóban, hanem a nadrágomban volt! Már most éhes vagyok, mi lesz még reggel?... Valóban, mi lesz reggel?

...Minden úgy történt, ahogy feltételeztem. Az asztalok alatt kúszva sikerült kijátszanom Kátya néni éberségét, aki valamit dünnyögött az orra alatt, miközben nedves fűrészporral szórta fel a padlót, és sikerült kisurrannom a folyosóra. A berendezés miatt nem izgultam. A diákokat nálunk kiokították, hogy semmihez se nyúljanak, a tudományos munkatársak pedig nem fognak birizgálni egy ismeretlen berendezést. Különösen ha bőrborítóján figyelmeztető felirat díszeleg.

Átöltöztem, és hanyatt-homlok rohantam lefelé a lépcsőn. Elhatároztam, hogy átszaladok a vegyészeti karra. Ott kevesebb az ismerősöm, s könnyebben át tudom gondolni helyzetemet. Végigfutottam az emeleti folyosón, s bekukkantottam az olvasóterem félig nyitott ajtaján. Senki nem volt ott. Csendben odaléptem a szőnyegen a kaktusz- és agavécserepekkel teli ablakpárkányhoz. Kint zajongott a reggeli város. Kémények füstje borította, trolik száguldottak hídjain, emberek siettek munkába. S ez valóság volt, ugyanolyan objektív valóság, mint jómagam.

Az olvasóterem minden asztala foglalt volt. A tanárok és aspiránsok az asztalokon hagyták táskáikat, dossziéikat, füzeteiket, teleírt papírlapokat, tollaikat. Néhány perc múlva idejönnek, és visszatérnek félbehagyott munkájukhoz. Az egyik professzori asztal mögött egy olyan tárgyra lettem figyelmes, ami óvatosságra intett. Valentyinov professzor jegyzetkönyve volt. Az ősi aztékok színes hieroglifái díszítették sárga bőrborítását. A professzor ebbe a könyvbe ír bele mindent, amit másnap tennie kell. Gyorsan végiglapoztam a teleírt oldalakat. Az utolsó bejegyzést december tizenegyedikén tette. „Tehát ma tizenegyedike van, mivel a feljegyzést tegnap csinálták”, – jutottam a következtetésre, mert a dátum alatt ez állt:

1. Hívjam fel Nyik. Andr. Asztangova ügyében.2. 11.30 – 13.20 előadás a III. évfolyamon.3. 14.00 – Tudományos tanács.4. 17.00 – aspiránsok.

Igen, ma december tizenegyedike... Több mint hét hónap a különbség. S ekkor nagyszerű ötlet jutott eszembe. Körülnéztem, nem áll-e valaki az ajtóban, s gyorsan, a jegyzetfüzetet zsebembe dugva kirohantam az olvasóteremből.

...A vegyi karon a vizsgaidőszak zűrzavara tombolt. Mindenki gondterhelten, idegesen és szaporán futkosott. Szerencsés vizsgázók nevető hordái robogtak lefelé a lépcsőn. Még a portás nénikre is átragadt ez a hangulat.

– Aki tanul, az levizsgázik – magyarázgatta egyikőjük, miközben nagy gyapjúgombolyagot gombolyított. – Az én lányom éjszakára még a könyvet is a feje alá teszi, egy ötkopejkást dug a cipőjébe, aki viszont nem tanul, azon semmi nem segít...

Sziszegve kitárult előttem a liftajtó, s még mindig fogalmam sem volt, mit tegyek. Az ajtó nagy zajjal becsapódott. Felbúgott a zümmögő, s a lift egy fentről jövő hívásnak engedelmeskedve elsuhant nélkülem. Elhatároztam, hogy megvárom a munkanap kezdetét, és akkor felhívom. Különben még elmegy a vegyi karra vagy máshová.

A pénzdarab csörrenve belebukott az automata acéltorkába. Kacér női hang dalolt bele a kagylóba:

– Halló?– Viktor Arkagyijevicset kérem – közöltem kiszáradt ajkam nyalogatva.A kagylót íróasztalom üveglapjára tették. Hallottam a jellegzetes hangot.

Különben is tudom, hová teszik le általában a kagylót. Csend lett. Csak néha jutott fülembe a távolság elfojtotta párbeszéd. De lám, léptek koppantak. Széles és határozott férfiléptek. Kellemes volt tudnom, hogy ezek az ő léptei. S duettként, kissé lemaradva mögötte, tűsarok tipegett. Megfeszítve füleltem.

– Ha nem tudnám, Viktor Arkagyijevics, hogy maga itt van – hallatszott valahonnét messziről, szinte egy másik bolygóról Rajecska szopránja –, azt gondolnám, hogy valaki tréfál velem. Pont a maga hangja!

– Tessék. – A kagylót egy férfi vette fel.Ez aztán a helyzet!Hangja ismeretlen és kellemetlen volt számomra. Ám emlékeztem rá, hogyan

cseng saját hangom magnetofonszalagon, és megnyugodtam. Nehéz saját hangodra ismerned. Hosszú idő kell, amíg megszokod.

– Viktor Arkagyijevics – szóltam bele a kagylóba, s igyekeztem mélyen és nyugodtan lélegezni –, ne szakítson félbe, és igyekezzen röviden válaszolni. Ami pedig a lényeg, ne csodálkozzon és ne háborodjon fel. Nagyon fontos dologról van szó, s rajtunk kívül erről senkinek nem lehet tudomása. Érti, mit beszélek?

– Nem. Ki beszél?– Viktor Arkagyijevics, ön egy, a makrorendszerek idővektorral ellentétes

mozgását modelláló kísérletet tervez? – Mindent egy kockára tettem fel.

– Ki beszél?!– Kérem, nyugodjon meg. Találkoznunk kell, és majd mindent megért.

Mindent megmagyarázok magának...Bizonyára azt hiszi, hogy zsarolom, vagy kém vagyok.– Miért nem akarja megnevezni magát? – Nyílt ingerültség csengett

hangjában.– Maga nem ismer engem. Egyáltalán nem ismer! Véletlenül szereztem

tudomást a terveiről... teljesen véletlenül. Ugyanazon a problémán dolgozom, mint maga. Ám – bajba kerültem. Kudarc ért. Szükségem van a segítségére. – A lélegzés a kagylóban szaporább lett. Magamban ujjongtam. Úgy látszik, ráharapott! Mellesleg találomra cselekedtem. Hisz úgy ismertem, mint ahogy... saját magamat.

– Nem gondolja, hogy ez az egész egy kissé furcsa? – jegyezte meg végül.– Egy csöppet sem. Minden á lehető leghétköznapibb. Csupán találkát kérek

öntől. Semmi mást. Ha leány lenne, beszélgetésünk egyszerűbben alakulna; a fiú kérlel, a lány beadja a derekát... Ám maga nem lány, és nem mondhat nemet nekem. Végtére is nincs hozzá joga!

– Miért gondolja ezt?Nem vártam tőle ennyire ostoba kérdést.– Miért gondolom? – kérdeztem vissza. – Hát legalább azért, mert „úgy

ismertem őt, mint önmagam, vártam rá, szerelmes lángban égve”. Ez magára vonatkozik!

– Remek! Találkozzunk ott, ahol magának jobb. Hogyan ismerjük meg egymást?

– Ó, ne nyugtalankodjon! Bármely tömegben az első pillanatban ráismerünk egymásra.

Nyomban elakadt szavam. Nem játszhatom túl szerepemet. Ő ezt nem szereti. De már késő volt.

– Mit akart ezzel mondani? – Hangjából ismét bizalmatlanság csengett. 

A kékes éjjelt nem feledi,Meg nem szökik, nem múlhat el,Szomorú rabnak kemény sziklák közöttLánc zord csörgése felel.

 Idéztem neki azt a versszakot, amit még diákként irt, és senkinek nem

mutatott meg.A kagyló hallgatott.

– Tehát, hol és mikor? – kérdezte meg végül. Lám, remek fickó! Nem is sejtettem, hogy ilyen remek fickó... Tudom, hogy most nagyon izgul, mégis milyen nyugodt a hangja! Mily szenvedélymentes!

– Szabad az estéje?– Csak hétig.Érdekes, hová készül? Nyilván valami fontos dolga van. Különben miattam

félbehagyná minden dolgát. Én aztán ismerem őt! Hihetetlen kíváncsi lélek.– Mi van, ha nyomban munka után? Magánál otthon... Anya elmegy

valahová?Azt akartam mondani, hogy a mamája, ám képtelen voltam rá, s egyszerűen

ezt mondtam, anya.– Jöjjön el ötkor. Remélem, tudja, hol lakom?– Igen, tudom.– Nem tudom, miért, de így gondoltam. Tehát, ötkor?– Igen, ötkor. Köszönöm. A viszontlátásra! Maga remek fickó!Mindketten, én és ő, még mindig nem tértünk magunkhoz. Nézem a

lakásomat, külön minden tárgyat. Minden érdekel itt. A tapéta, a képek, amiket én festettem, könyveim és szobrom, amit barátom készített. Mint nagyszerű csodát, úgy bámulom anyám varrógépét, amit csipkés terítő takar, s a tévét, melyen dús farkával a képernyőt eltakarva ott terpeszkedik öreg, vörös kandúrunk. Alig látok változást. Talán azért, mert csak tegnap hagytam ott ezt a lakást? De hisz tegnap hét hónappal régibb volt, mint az, amelyikbe ma kerültem!

Semmi nem lepett meg annyira, mint lakásom. Talán azért, mert ő volt benne? Ő? Úgy mondom, hogy „ő”, mintha egy másik, tőlem különálló ember lenne... Mellesleg valóban másik és különálló! Ki reálisabb közülünk, ki van inkább a helyén; ő vagy én?

– Félek, hogy most magával mindketten ugyanarra gondolunk – jegyzi meg kínos mosollyal.

– Igen, nyilván... Mellesleg, miért magázzuk egymást. Hiszen mi... Közelebb vagyunk egymáshoz, mint a legközelebbi ikertestvérek.

– Igen, az ördög vinné! Sehogy sem tudom meghatározni. Itt van a nyelvemen, s nem tudom kimondani! Egy pillanat... Mi magával... Mi veled ugyanaz a személy vagyunk, ha az időt mozgásában szemléljük. Ám egy időben csak külön-külön létezhetünk! Fel tudod fogni a lényeget?

– Te mondod ezt nekem? A tojások próbálják okítani a tyúkot?– Hahaha! Mi az, tán kérkedünk? – Vidám fények villantak tekintetében. – A

múltba való átlépés ötletét én dolgoztam ki, te csupán megvalósítottad.

Majd leültem ekkora arcátlanság hallatán. Ám jól végiggondolván, kijelentésében találtam bizonyos logikát. Mi több, még azt is kigondoltam, miképp fordíthatnám ellene fegyverét. Még akart valamit mondani, ám megelőztem:

– Megállj, öregem! Megállj! Ez nem járja. – Belefojtottam a kitörni készülő mondatot. – Sorban kell lőnünk... Zászlós, fogadom lövését. Vegyük úgy, hogy golyója letépte a váll-lapomat. Most rajtam a sor. Tudja-e, öntelt gyermek, hogy az ötlet nem a magáé? Igen, igen, ne hadonásszon! Vita nélkül elfogadom ellenvetéseit. Az ötlet nem enyém, de nem is a magáé! Annak jutott eszébe, aki magánál egy évvel és nálam tizenkilenc hónappal fiatalabb... Nos, fogadta lövésem? Egy nulla a javamra! Zászlós, maga halott. Isten, fogadd be lelkét: derék ember volt.

Elnevette magát. Ugye derék fickó? Kezdem megszeretni. Ó, ha örökre így maradhatnánk kettesben! Mennyit ábrándoztam egy testvérről! Ő azonban nem a testvérem...

– A kor még nem viselt meg téged túlságosan. Még fog az agyad! – Megveregette a vállam. – Nagyszerű ötlet. Jó lenne kidolgozni... Hol maradt a berendezés?

– A karon, az előadóteremben. Miért?– Arra gondoltam, hogy négy század másodpercre eltolom az inverzió szögét.

Te hogyan csináltad?– Nekem, vagyis hogy neked hiba csúszott á számításaidba. Nem egészen

pontosan írtad fel a meghatározatlansági tényezőt – a végtelen egyenlő a végtelennel.

– Miért nem pontosan? A Lopital-szabály szerint tettem!– Ezt itt nem lehet alkalmazni. Én a Ferschtmann-módszert használtam, és

ötvenkét ezreléknyi szöget kaptam.– De hisz ez mindegy... a berendezés egy emberre méretezett. Kár!– Mi kár?– Ha kettesben térhetnénk egy évvel későbbre vissza... Azt a pillanatot

csípnénk el, amikor bennem, vagyis magában, pontosabban bennünk megszületett ez a gondolat! Na milyen?

– Remek! Kiváló ötlet. Akkor hárman lennénk! A három testőr! Pontosabban: az atya, a fiú és a szentlélek! Hárman egy személyben.

– Veled szépen halad a munka! – Mohón az arcát fürkésztem, igyekeztem elcsípni rajta azokat a visszafordíthatatlan változásokat, amiket az idő rám mért.

– Veled is szépen halad. – Hangjában gyengédséget éreztem. Ő is figyelmesen méregetett. Még szép! Ilyen lesz majd hét hónap múlva. Kit ne érdekelne ez!

Elhallgattunk. Nem gondoltam, hogy ez a találkozás ilyen megrázó lesz számomra. Másképp képzeltem el magamban az egészet. Úgy éreztem, hogy a jövő kiváló követe leszek, bölcs és csillogó, akár egy ragyogó nőszemély. Okítani fogom, tanácsokkal látom el, „ő” pedig ámuldozni és lelkesedni fog, szeme fennakad, és ájulás környékezi majd. S lám, erre ő mit tesz! S ez természetes, egészen természetes. A valóság mindig a legegyszerűbb és a legmeghökkentőbb. Természet anyánk bölcs, igencsak bölcs! Mit törődik a mi hipotéziseinkkel!

– Ide figyelj, öregem, nem kellene valamit harapnunk? – Ő törte meg elsőnek a csendet.

– Most először hallok tőled valami értelmeset. Mi van ma nálad ebédre, Lucullus?

– Bableves, liszttel behabarva, jó hagymásan... Véres bifsztek, fortyogó olajban sütve – három perc az egyik, három a másik oldalának. Remélem, az ízlésed nem változott? – Elhallgatott, bizonyára próbált emlékezni.

Nyálam nyeltem. Pokoli étvágyam támadt.– Igen! – folytatta. – Szárított gyümölcsből készült kompót, és még vettem

egy doboz polipot.– Poliphúst? Milyen szószban? – kiáltottam fel.– Kaprosban – felelte kissé meglepődve.– Vettél valaha ilyent?– Nem. Ma vettem először az egyetemen, hogy megkóstoljam.– Na és?– Hát... semmi.Eszembe jutott az a nap, amikor először vettem ilyen konzervet. Hazavittem.

Mint most, anyám akkor is elment valahová. Egyedül ebédeltem. Randevúra siettem, és a kezemben tartva nyitottam ki a dobozt. A kés megcsúszott, a konzerv kiesett a kezemből, és a fehér kaporszósz a nadrágomra ömlött.

Rásandítottam a nadrágjára – vadonatúj volt, az éle pedig ideális! Az enyém a hét hónap során már kissé elkopott, bal térde felett pedig ott volt a konzerv halovány foltja. „Semmi baj, vele most majd ugyanaz ismétlődik meg – gondoltam kárörvendőn. – Azt hiszem, ő is a kezében tartva próbálja kinyitni a konzervdobozt.”

S ekkor arra gondoltam, lehet, hogy mégis van értelme beleavatkozni az emberi történelembe és legalább valamiben javítani rajta. Ám a felnőtt belátásra hallgatva úgy döntöttem, hogy bizony nem érdemes. Szerfölött felelőtlen tett lenne olyan, amilyent csak egy tudományos-fantasztikus regényben engedhetnek meg. Nem avatkozhatsz bele valamibe, amikor beavatkozásod következményeit nem ismered.

Legyen tehát egy folt ennek a tisztaságkedvelő léleknek a nadrágján!– Nocsak! A kutya vinné! – suttogta, miközben a térdén fogta el a tengeri

rákok finom ízére emlékeztető polipkonzervet. Azt hiszem akkor én is így szitkozódtam. A kandúr kinyitotta bal szemét, ám nem látván kutyát, ismét ferde résnyire zárta.

Mégiscsak megkóstoltuk a poliphúst. Megette a maga részét a leves előtt, én viszont a körettel fogyasztottam el, miután befaltam a bifszteket. Majd kinyitottuk a rekamiét, és széltében elnyúltunk rajta. A cipőnket sem húztuk le, és kéjesen rágyújtottunk. Szokásaink azonosak voltak. Kiderült, hogy nem változom.

Élvezettél eregettem a füstkarikákat. Hallgattunk. Észrevettem, hogy titokban néhányszor az órájára sandít.

– Azt mondtad, hogy csak hét óráig érsz rá, hová mész? Természetesen csak akkor, ha nem titok.

– Titok? Előtted?– Megfeledkezel az emlékezetről. Az emberre jellemző a feledékenység.

Elfeledni valamit ugyanolyan, mintha nem tudnál róla. Ezért, ha titok...– Ostobaság! Randevúm van Irával. A Kaluzsszkáján, a telefonfülke mellett.– Irával?– Te talán nem ismered? Roppant eredeti lenne... No, hogyan néz ki ott, a

jövőben, nem csúnyult meg? Vagy maga már...Mímelt vidámsága mögött nyugtalanság rejtőzött. Ez volt, ami végleg segített

abban, hogy rájöjjek, milyen nap van ma.És a számbeli absztrakció – december tizenegyedikét írtak – a szív szomorú

emlékezetével töltődött meg.A telefonfülkénél vártam akkor Irát. Az emberek ki-be jöttek a

telefonfülkéből. Randevúra hívták egymást, nevettek, kérleltek, könyörögtek. Lélegzetük párája a lámpa fényével együtt vörösen, szívárványosan ragyogott. Az utcai óra számlapja nagy borostyánkőként meredt ránk. Ira már késett három percet. A percmutató sokáig mozdulatlanságba dermedt, majd váratlanul ugrott egyet. S rá válaszul valami megrebbent a szívemben is. Már messziről észrevettem, amikor átment az utcán. Sietett. Apró hóförgetegek kavarogtak prémes cipője körül. Szemében lángok lobogtak. Én azonban nem hittem nekik. Ira hideg volt, akár a dér a rókaprémes galléron. Magas és nagyon szép nő volt.

Távoli, roppant távoli teremtés volt.Ez volt az, ami arra sarkallt, hogy mindent elmondjak neki. Éreztem, hogy

nem szeret, de nem akartam, nem tudtam elhinni. Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat. S siettettem az eseményeket. Tetszettem neki, velem nem unatkozott. Így kellett volna folytatni is. Tréfálkozni és nem sápadni a

szerelemtől. Ha hidegebb, fölényesebb lettem volna vele, ki tudja, hogy alakul kapcsolatunk. Hozzászokott a hódolathoz, s győzelemről győzelemre haladt. Kíváncsian és közönyösen.

Pedig nem uralkodni szeretett volna, hanem más hatalmát érezni, átélni a gyöngéd megadás érzését más nyugalmával és magabiztos erejével szemben.

Tisztában voltam ezzel, ám semmit nem tehettem. Szerelmes voltam és éppen ezért fegyvertelen. Ira nem veszíthetett. Egyenlőtlen volt küzdelmünk.

Az a nap az én Waterloom volt.Mindent elmondtam neki. Mit felelhetett nekem? Mit ajánlhatott fel?

Barátságot? Rájött, hogy nem azok közül való vagyok, akik fejet hajtanak a győztes előtt, és rabjává lesznek. Lehet, hogy meg szeretett volna tartani maga mellett a visszautasított rajongó szerepkörében, ám rájött, hogy ebből semmi nem lesz. Nem kínálta fel barátságát, nem mondta, hogy „nem tudja, milyen érzéseket” táplál irántam, hogy „tisztáznia” kell a dolgokat. Nagyszerű teremtés volt.

A kihívás megtörtént, felelni kell rá. Lehet, hogy meg is bánta, hogy elsiettem a dolgot. Fogalmam sincs. Csupán ennyit mondott: „Nem... Mindig örülni fogok, ha láthatlak, mindig” – tette még hozzá.

Megértettem, hogy vége mindennek. Nem mentem hozzá többet és nem hívtam. Ő sem telefonált.

A Krimi hídnál váltunk el.S most, alig egy óra múlva mindezt át kellett élnem! Mindent! A háromperces

késéstől a Krími hídnál elhangzó „nem”-ig. S fájdalmasan, könnyeket ejtve sajnáltam őt. Csak most döbbentem rá, hogy ő – én vagyok, aki még nem tud, nem ért valamit, nem követett el hibát. Nagyon szerettem volna megkímélni a rá váró fájdalomtól, megóvni őt, felfegyverezni tapasztalatommal. Bonyolult érzés volt ez.

Ezenkívül nagyon szerettem volna találkozni Irával, a régivel, aki még nem ébredt rá kapcsolatunk összeomlására. Most én nyertem volna a csatát. Minden egészen másképp történne. Féltékenység és kétely marcangolná, érzéketlenséggel vádolna. Én pedig arra késztetném, hogy szeressen belém.

De az is lehet, hogy mindez csak a képzeletemben élt?Lehet, hogy nem állt hatalmamban bármin is változtatni?– Elmegyek helyetted a randevúra!– Miért? – Arca elsápadt és hideg lett.– Fogalmad sincs róla, mi vár rád ma! Sem őt, sem magadat nem ismered!

Engedj el! Csak ma... S nyomban eltűnök. Hálás leszel nekem. Hadd legyen minden másképp az életedben. Nem úgy, mint az enyémben.

– Nem, nincs rá szükségem!

– Nem értettél meg! Rendben, nem megyek el helyetted. Te viszont másképp kell hogy viselkedj, nem úgy, ahogy én akkor. Akkor már jobb, ha el sem mész. Várd meg, amíg ő hív fel téged:

– Hallani sem akarom! Érted! Nem akarom!– De miért? Hisz csak fel akarom nyitni a szemed. Nem magamért, érted

teszem.– Nincs rá szükségem! – felelte tompán. – Ne mondj semmit róla. Nincs rá

szükségem.A szemébe néztem és rájöttem: mindent tudott, s a szerető szív

érzékenységével mindent megsejtett, ahogy én is akkor. Semmin nem változtathatott, ahogy én sem akkor. Elmegy a randevúra, és mindent elmond neki. Éreztem. Egykor én is lefolytattam gondolatban önmagammal ezt a beszélgetést. Ő most erről velem beszélget. Ugyan, mi a különbség?

A gyermek bölcsőjétől kezdve mindent maga akar csinálni. Tenni és próbára tenni, tévedni és a lila foltokat dörzsölve újból lábra állni. S ez jó.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha visszatérek.– Igen, azt hiszem... Találkozunk még?Elnevettem magam.– Mindig bennem leszel. Én pedig... mindig elszököm előled. Az életed hajsza

utánam. Fáziskülönbségben vagyunk.– Én eltűnök, amikor visszatérsz saját idődbe?– Nem, egy felfoghatatlan pillanatban egybefolyunk; a pillanat neve: jelen. Ez

egy mozgó pont a múltból a jövőbe vezető egyenesen. Búcsúzzunk?– Elkísérlek. A megállóig.– Rendben.Elengedem kezét, és hosszasan farkasszemet nézek vele. A múltunk segít

abban, hogy megismerjük önmagunkat. Ez nagyon fontos.– No, isten veled – mondom.– A viszontlátásra – mosolyog ő –, mindig vissza fog jönni hozzám.

Feltétlenül találkozunk majd, amikor újból szerelmes leszel.– A viszontlátásra – értek vele egyet.Szomorú vagyok. Lehajolok, kezembe finom, omlós havat gyűjtök, ujjaimmal

tömör, jeges gomolyaggá préselem. Hozzá akarok vágni egy hógolyót. A szemem elé azonban, nem tudom miért, ködfátyol ereszkedik, s csak legyintek.

Ő csöndesen mosolyog.Megfordulok, és kinyitom a masszív ajtót.Kinyitom a szemem, és megtapogatom a kristályabroncsot. Körbepillantok a

termen. Itt semmi nem változott! Valentyinov professzornak még arra sem volt ideje, hogy becsukja a száját. A fiatal lány borostyánfényű szemében rémület és

lelkesedés. A főnök sápadt és rémisztő. Néma jelenet. Mindjárt kinyílik az ajtó, s egy tűzoltósisakos férfi így szól: „Reuzov jön hozzánk!”

– Nos? – nyögi ki nagy nehezen Valentyinov.Értetlenül nézek rá.– Mi várunk... Kérem – mondja.– Megbocsásson, de nem egészen értem magát. – Még nem tértem teljesen

magamhoz, s fogalmam sincs, mit akar tőlem.– Azt ígérte, hogy eltűnik...Mosolyog. Ráncai kisimulnak. Magához tér, és ismét olyan, akár a

térdszalagrend lovagja.– Hát én talán nem... Nem tűntem el innen néhány órára?– Á, dehogy! – Ha jót sejtem, a fiatal lány kiáltja ezt. Kiáltásában annyi

szívből jövő fájdalom lakozik! Fájdalom értem és még valami másért.– Tehát nem tűntem el?– Nem – mosolyog a Lord, s az apró ráncok a szeme körül ezt mondják: „No,

jó kis tréfa volt, ugyan ám. Ejh-ejh, fiatalság, bolondság...”– Nem tűntem el?...Levettem az abroncsot, és kikapcsoltam a készüléket. Majd Valentyinovhoz

léptem, s átnyújtottam neki sárga, azték rovásírással díszített jegyzetfüzetét. A professzor kezében ugyanilyen volt.

– Hasonlítsa össze, professzor, ezt a két jegyzetfüzetet. Tökéletesen egyformák kell hogy legyenek. Csupán egy különbséggel: a könyvben, amit a kezemben tartok, az utolsó bejegyzést tavaly december tizenegyedikén tették, most viszont július van. – Az ablakra mutattam, ahol az ég sűrű kékjében nyárfapelyhek lebegtek. Valami oknál fogva mindenki az ablakra nézett, mintha mindnyájukat elfogta volna a kétely, valóban, július van-e s nem december.

– Ráadásul, tessék! Íme! – S zsebemből előhúztam egy kemény, összefagyott hógolyót, s élvezettel belevágtam a tetőtől talpig képletekkel teleirt táblába.

A hógolyó pontosan a közepébe talált és odaragadt. Földeák Iván fordítása

Alekszandr ZsityinszkijAZ AJÁNDÉK

A gyufásdoboz-sarokház földszintjén péküzlet volt, ablakait Genka rajzolta meg, a ház mellett három zseblámpakörte volt szódavíz-automata gyanánt a gyurmába szúrva.

Genka megpillantotta apját, amint kigombolt, libegő kabátban befordult a sarkon. Genka visszahőkölt az asztaltól, ahol ez a város volt, és mozdulatlanná dermedt. Az apja odament az automatához, aztán, mintha keresne valamit, a másodikhoz, aprócska kezében megcsillant a szinte észrevehetetlen pohár. Sietős mozdulattal a zsebébe dugta, azután körbelesve visszahúzódott a péküzlet mögé. Genka lélegzetét visszafojtja a gyufásdoboz mögé kandikált, és megpillantotta légy nagyságú apját, két hasonló alakkal. Egyikőjük egy törött gyufaszálon ült és cigarettázott. A cigaretta füstje rugóként tekeredett a levegőben.

Genka lábujjhegyen járva otthagyta az asztalt, és kiment a konyhába. Az anyja, mellén összefont kézzel, szoborként állt az ablaknál, és rezzenéstelen tekintettel meredt a sötét utcára. Amikor meghallotta Genka lépéseit, anélkül hogy megfordult volna, így szólt:-  – Menj csak így, nem fognak megenni!...-  Nem megyek! – durcáskodott Genka, és leült egy hokedlire.– Ó, az átkozott disznó! – nyögte az anyja nem Genkának, hanem a sötét

ablaknak. Odakint csikorogva himbálózott a szélben egy bádogernyőjű lámpa.Genka visszament a szobába, az asztalhoz, furnérlemezre épített városához.

Végignézett a péküzlet melletti járdán, de az apját nem sikerült felfedeznie. Ekkor, hogy elfoglalja a kezeit, négy gyufaszálat szúrt a mozi mellett a gyurmába, celofánnal körbekerítette, lapjával fölfelé egy gyufásdoboz alját erősítette rájuk, és meg is volt a sörösbódé, ahol rendszeresen megálltak az apjával, amikor vasárnaponként moziba mentek. A kartonpapírból készített, nejlon-üveg vitrines mozi már régen kész volt. Genka megnézte, hogy elég erősen áll-e a sörös-bódé, és befejezésképp borotvakésével apró ablakot is vágott bele az utca felőli oldalon.

Innét is, onnét is emberek indultak a bódé felé. Jöttek a moziból, a szemközti házból, ahol Szvetocska Donszkaja lakott, jöttek a parkból, egyenesen a drótra tekert zöld gyapjúfonal bokrok alól. Mintha zsinóron húzták volna őket a kis ablak felé, ahonnét egymás után kerültek elő a tetejükön fehér hab-karfiolt viselő söröskorsók.

Genka egészen a tetőig hajolt, úgy vizsgálgatta a férfiakat, de az apját nem látta. Hosszú, egyenetlen láncként kanyargott a sor a bódé előtt, aztán, ahogy véget ért a film a moziban, még hosszabb lett. Egy aprócska, sárga esőkabátos figura hol a sor elejéhez, hol a végéhez csapódva, a bódé körül kóválygott. A végén elzavarták, és ő sárga, cérnavékony karjaival hadonászva odébbállt.

Csöngettek az ajtón. Genka összerezzent és rohant, hogy ajtót nyisson, de anyja már megelőzte. Összeszorított szájjal, merev tekintettel fordította el a kulcsot, de nem tárta ki az ajtót, hanem hátralépett egy lépést, és mozdulatlanul várt. Néhány másodperc múlva lassan, bátortalanul nyílt az ajtó, és egy mókusprém kucsmás nő feje óvakodott be.

– Ó, bocsásson meg, az isten szerelmére – mondta Genka anyja. – Azt hittem, az uram jött meg...

Az utolsó szavakat valami különös hangsúllyal mondta, és az arca is megrándult.

– Genocska! – suttogta a kucsmás asszony kedveskedő hangon, anélkül hogy belépett volna az ajtón. – Mi van veled? Ott van mindenki, csak terád várnak.

Genka berohant a szobába, a rekamiéra vetette magát, befelé fordult, és a falhoz simult. Onnan hallotta az anyja és az asszony beszélgetésének foszlányait.

– Az ajándék... – mondta az anyja. – Megígérte az apja, de nem jött haza, nem és nem... Anélkül nem akar elmenni, én meg, mintha csak az isten verne, beteg vagyok...

– Jaj, istenkém! – kiáltott fel az asszony. – Kár ezzel törődni! Felesleges, abszolúte felesleges!

Aztán hüppögést hallott Genka és az asszony nyugtató dünnyögését. Végül anyja kivörösödött szemmel bejött a szobába, és így szólt hozzá:

– Öltözz, majd apu átviszi az ajándékot! Rád várnak.– Nem megyek – rázta meg a fejét Genka.– Nagyon szépen kérlek, hallod, nagyon szépen!...Az anyja arcán két apró, hangya nagyságú könnycsepp gördült le. Genka

felállt, és a nadrágjába tűrte az ingét. Még elsőben kapta ezt a nadrágot, és akárhogy toldozgatta anyja, a bokájáig sem ért. A kidörzsölt inggallér szorította a nyakát, keményítő- és ünnepillata volt, mivel Szvetocska Donszkajától megkapta a hőn áhított meghívást.

Hogy megrettent az anyja, amikor Genka kézhez vette a rózsákkal díszített kártyát, Szvetocska irta a komolykodó, felnőttesen „hivatalos” meghívót. Reggel az asszony a férje szájába rágta, hogy azok nem akármilyen emberek, jól mégy nekik, Szvetocska apja híres színész, egyszerűen szégyen lenne, ha a fiú üres kézzel alítana be hozzájuk, ezért valami szép ajándékot kell venni, egy babát vagy egy macit. Aztán lassú, figyelmes, fürkésző pillantást vetett a férjére, és

adott neki öt rubelt. A férfi a zsebébe tette a pénzt, megborzolta Genka üstökét, és munkába indult.

„Grigorij, csak aztán, az isten szerelmére!...” – mondta még az anyja, mire apja legyintett, és indulófélben, az ajtóból vetette oda: „Ugyan, úgy csinálsz, mintha nem érteném, minden oké lesz...”

Genka magára cibálta kabátját, futó pillantást vetett a furnérlemezre, ahol a dróttörzsű fák és a gyufaszál villanyoszlopok közt, kaputól kapuig rohanva, nyüzsögtek az emberek. Aztán a kucsmás asszony kézen fogta és elindultak.

Az utcán Genka óvatosan kihúzta kezét az asszonyéból és zsebre dugta. A parkon gyors léptekkel vágtak át, mert a gyapjúfonál bokrok alól szaggatott beszélgetés hallatszott, és cigaretták parazsa izzott a sötétben. Az éppen elkészült sörös-bódénál kitört az első verekedés. Az a bizonyos sárga esőkabátos fickó kezdte. Üres söröskorsóval hadonászott, legyezőként terítve szét a levegőben a benne maradt apró habcsomókat. A síkos gyurmán meg-megcsúszó lábbal két férfi próbálta lefogni hátulról. Aztán a három összefogódzkodó férfi megcsúszott, és a bódé egyik tartó-gyufaszálának zuhant. A gyufaszál hatalmas reccsenéssel derékba tört, a bódéból kiugrott a fehér köpenyes „mutter”, és rendőrsíp harsant.

– Szörnyű! – kiáltott fel Szvetocska anyja.Szinte futva hagyták maguk mögött a nejlon üvegtábláiból kékes fényt árasztó

mozit, és berohantak Szvetocskáék lépcsőházába. Genkának azért volt annyi ideje, hogy felnézzen az égre. Az égen futó szürke felhők mögött feltűnt a hold szeme, és Genka úgy érezte, hogy ő néz le a városra a felhők fölül.

Szvetocska fehér kötényt viselő nagymamája engedte be őket. Segített levenni Genkának a kabátját, és odavezette a nappali nyitott ajtajához. A fényárban úszó szobában, rózsásra mosott pofikával, térdükre tett tenyérrel üldögéltek a kiöltözött gyerekek. Szvetocska négykezest játszott az apjával a pianínón. A hajában lévő szalag a polka ütemére libegett, és apjának Genka számára fényképekről ismerős arcán jóságos mosoly játszott.

A nagymama beszólt Szvetocskának, amikor befejezték a számot. A kislány kifutott az előszobába, és fürkésző pillantást vetett Genkára.

– Gratulálok névnapod alkalmából! – mondta a fiú meggyötört hangon, és önkéntelenül is széles mozdulatot tett a kezével. Észrevette, hogy a kislány mosolyogva, futó, mintegy mellékes pillantást vet a kezére. Genka lesütötte a szemét, és ő is megnézte üres kezét. Egy pillanatra önálló életre keltek a kezei, és ő iszonyodva nézte őket, mintha valami elképzelhetetlenül aljas dolgot műveltek volna. Ekkor valaki gyengéden hátba taszította, valaki beszélt hozzá. A szavak átröppentek a feje fölött, mint a madarak, az előszobában keringtek, aztán elegánsan és könnyedén tovaszálltak, hogy betöltsék az előre nem várt szünetet.

Ezek a szavak színpompás hullámos papagájok voltak, amelyeket életében egyszer látott Genka az állatkertben. És most ott röpködött köztük egy kis cinege, Genka volt a neve, illetve a beceneve. Genocskának hívták, ezért aztán Genka feje búbjára telepedett, és tollászkodni kezdett.

– Genocska egy kicsit feszélyezve érzi magát, mert az apukájának nem volt ideje, hogy megvegye az ajándékot, de hát olyan butaság ezzel törődni...

– Persze, hisz nem az a fontos...– Szvetocska, mit állsz ott! Vezesd be szépen Genocskát a szobába!– Figyelem, gyerekek, most Amerikából jöttem-et játszunk.Megszédült Genka, majd fölkapta a fejét. Erőltetetten mosolygó felnőtteket

látott, és világosan látta maga előtt a születésnapot, amelyről a makettje mellett ülve, egész nap álmodozott. Ám ebben a pillanatban, szégyenérzettől kifinomult hallása nem neki szánt szavakat is elkapott:

– Szerencsétlen gyerek! Én kivégezném, aki így bánik a saját gyerekével!. – mondta Szvetocska anyja a nagymamának.

Genka lehorgasztotta a fejét, és mielőtt bárki észbe kapott volna, az ajtónál termett, pisztolylövésszerű csattanással elhúzta a riglit, és kabát nélkül, rohanva, megindult a lépcsőn lefelé. Kiáltozva rohant utána Szvetocska apja, Szvetocska és a gyereksereg. De nemhiába Genka építette ezt a házat, ismerte minden zegét-zugát, és az első emeleten hirtelen oldalt fordult, kitapogatta a falon a vágást, amelyet a megszaladó olló ejtett, széthajtotta a papírt, átbújt rajta, és máris kinn volt az utcán.

A nyirkos őszi levegő után kapkodva ott állt városa közepén, és feje fölött himbálóztak az ezüstpapírból készült ernyőjű, akkurátus kis lámpák. Jobbra térdig érő kartonpapír kerítés mögött gyurmabokrok voltak. A bokrok, a beléjük szúrt fenyőtűkkel úgy néztek ki, mint a sündisznók. Genka a kerítés mellett lépdelve a járókelők arcát fürkészte, aztán elhagyta a mozit, és újra ott volt a sörösbódénál. Amíg Szvetocskánál járt, teljesen szétverték, celofánburkolata zizegve lobogott a szélben. Itt is, ott is gyűrött férfialakokba botlott Genka, hol egyedül voltak, hol kettesével vagy hármasával, cikcakkban botladoztak, olyan bizonytalan lábon, mintha alvajárók lennének. Ócska, megsárgult itatósból volt az arcuk.

Megtépázták, a földre nyomták a park bokrait, amelyeket egykor akkora műgonddal készített Genka, és oly büszke volt az ötletére. Nyirkos fonalak tekerőztek a földön, a drótok beleakadtak az ember lábába, a bokrokról kövér vízcseppek függtek. Genka odaért a házukhoz, és a kapu mellett meglátta az apját, amint a papírjárdát rögzítő egyik rajzszögön ült, és a lábaival harangozott. A cipője talpa nyomot hagyott a papíron.

– Genka! – mondta olyan lassan, mintha leálló lemezről szólt volna a hangja. – Genka! – mondta újra, és a zsebeiben tévelygő kézzel keresgélni kezdett valamit. A belső zsebéből gyűrött, átnedvesedett papírzacskót húzott elő, és Genka felé nyújtotta. A zacskó alja kinyílt, és cukorka záporozott belőle a földre. Az apja lehajolt, és szedegetni kezdte a cukrot. A sötétből ott termett két férfi, aztán még néhányan. Négykézláb csúsztak-másztak Genka járdáján, és úgy szedték a cukrot, ahogy a disznók makkolnak az erdőben. A vékony gyufaszál villanyoszlop, magával rántva a drótokat, oldalt dőlt, ahogy véletlenül belerúgott valaki és a házuk is megroggyant.

Végül, a markában tartva az összeszedett cukrot, felállt az apja. A többi férfi követte, és úgy álltak egymás mellett, mint valami kidőlt-bedőlt kerítés, amelyik csak arra vár, hogy egy erősebb szélroham megadja neki a kegyelemlökést. Genka ott állt a felnőttek közt, az est folyamán mindenestül tönkretett karton-, gyufa- és celofánvárosában, és nem tudta, hogy helyre lehet-e még hozni bármit is.

Kicsi volt még ahhoz, hogy most, azonnal tegyen valamit, ezért kiszakította magát az emberek közül, és felrohant a lépcsőn. Az anyja, ijedt kérdéssel a száján nyitott ajtót, de Genka elrohant mellette, be a szobába, a makettjének ahhoz a sarkához, amely fölött kis szürke felhők úsztak. A város fölé hajolt, és elébe tárult a lámpák fényéből, ködből, nyirkos levegőből, a járdák ragadós latyakjából, fehérlő arcokból és cigaretták rebegő parazsából összeálló körkép. Hallotta, hogyan fütyülnek a parkban, hogyan káromkodnak a járdán a járókelők, hogyan ugat egy lakásban a magára hagyott kutya, és hogyan sir, sapkájával könnyes arcát törölgetve egy padon egy öregember. Kidőlt villanyoszlopaival, megroggyant házaival olyan nyomasztó, reménytelen látványt nyújtott városa, hogy a szájába kapta és megharapta az ujját, nehogy felzokogjon.

A következő pillanatban fölkapta a makettet, és majdnem függőlegesen az asztalra állította. Apró, kétségbeesetten üvöltő alakok hullottak le róla, akár a szemét, és Genka kidagadó orcával, kíméletlenül lefújta azokat is, akik meg tudtak kapaszkodni a kerítésekben és villanyoszlopokban. Befejezésképpen hozzákoccintotta a makettet az asztal lapjához, hogy ne maradjon rajta senki, aztán lendületes, könnyed mozdulattal lesöpörte a szemetet az asztalról. A városban egyszerre csönd lett.

Aztán Genka megigazította a házakat, lámpaoszlopokat szúrt az utcákba, és a sörös-bódé helyén elsimította a gyurmát. Odaerősített egy papírt, a következő, ceruzával írt, nagybetűs szöveggel: „Szvetának a születésnapjára, Genától.”

Nyugalom honolt a tiszta utcákon, amikor fehér ingesen, a várost tortaként tartva maga előtt, visszament Szvetocskához. A szürke felhők a látóhatár, a

furnérlemez pereme mögé húzódtak, a házak szilárdan álltak a helyükön, a hold érett gránátalmaként függött az égen.

„Vajon miből van?” – jutott Genka eszébe, aztán arra gondolt, hogy de jó lenne készíteni egy másik, nagyobb, rendezettebb várost, de úgy, hogy ég is legyen fölötte. Elképzelte, milyen nagyszerű is lesz, ahogy az ezüstpapír csillagokat kiteszi az égre, és kiragasztja a japán cipőprospektusból kivágott ragyogó sárga holdat, amit kinézett építkezéséhez.

 Bratka László fordítása

Alekszandr KazancevNIELS BOHR „VÉGAKARATA”

A tudomány kapuja fölé ezt az intést kell írni:„Itt erős lélekre van szűkség, itt a félelem nem lehet tanácsadó.”Karl Marx

1. Az emlékek

Azt mondják, előbb-utóbb minden író hozzáfog emlékiratai megírásához. Minthogy azonban én a sci-fi műfajában dolgozom, biztosítva éreztem magamat ez ellen, mígnem egyszer csak...

Jól sikerült fénykép fekszik előttem az asztalon, A. V. Parhomenko, az Írók Házának fotósa készítette. A felvételen írók, tollforgató társaim egy csoportja látható. Elöl a költő Szemjon Kirszanov áll, hátul Leonyid Szobolev, Georgij Tuskan, Borisz Agapov. A csoport középpontjában, előttem, aki ezt a találkozót összehozta, hajlott korú öregúr áll szerető hitvesével. Széles szájú és magas homlokú, a szeme szúrós, tekintete fáradt.

Niels Bohr ő, korunk nagy fizikusa, a modern fizikatudomány egyik megalapozója, s egyben az első atombomba egyik megalkotója is. Kalandos úton, vitorlás csónakon szökött meg a hitleristák által megszállt Daniából. Megalapította a Koppenhágai Tudósiskolát, melynek elvégzését a XX. század első negyedének bármely kiemelkedő fizikusa megtiszteltetésnek tartotta.

Niels Bohr arról beszélt azon a szovjet írókkal szervezett találkozón, hogy válság van kialakulóban a fizikában. Az „ismeretek bőségének” válsága. Hasonló helyzet alakult ki, mint a XIX. század végén, amikor is úgy tűnt, magyarázatot találtak a fizika valamennyi jelenségére, s Newton mechanikája és Maxwell elektromágneses-térelmélete egységbe foglalta a felismert törvényszerűségeket. Valamennyi kísérlet az uralkodó elméletek helyességét támasztotta alá. Valamennyi, kivéve egyet, Michelson kísérletét, aki, mint ismeretes, bebizonyította, hogy a fény sebessége FÜGGETLEN a Föld mozgási sebességétől. Úgy tetszett, lehetetlen ezt a paradoxont megmagyarázni. Némelyek a legszívesebben úgy tettek volna, mintha nem is létezne. Ekkor azonban előállt „őrült” ötletével, ahogy Niels Bohr fejezte ki magát, egy ember: Einstein! Kidolgozta a relativitáselméletet, felborítva ezzel a fizikusok valamennyi korábbi elképzelését. Új alapot épített a megismerés leomlani készülő szentélye számára, s most erre az alapra kellett áthelyezni ezt a szentélyt. Meglelték tehát Michelson kísérletére a magyarázatot. De milyen áron! A meggyökeresedett elképzelések elutasítása árán, azon elv nevében, miszerint a természeti törvények bármely viszonyok között egyforma érvényűek. Ez az egyszerű és kétségbevonhatatlan tézis nem várt és sok fejtörést okozó paradoxonokat szült, melyeket korántsem minden fizikus értett meg és fogadott el. Akkoriban azt mondták, hogy kortársai közül legföljebb ha hatan értették meg Einsteint. Közéjük tartozott Max Planck, a kvantum fogalmának meghonosítója.

Elsőként állt ki Einstein mellett, azzal vigasztalva, hogy „az új elméleteket sohasem fogadják el. Vagy megdőlnek, vagy pedig... kihalnak az ellenzőik.” Egyébként Einsteint csöppet sem izgatta, elfogadják-e elméletét vagy sem. Annyira bizonyos volt a maga igazában, hogy csak a vállát vonogatta, amiért nem értik gondolatait. De hát e gondolatok valóban „őrültek” voltak, persze a maradi elmék szemszögéből nézve. Éppen ezért játszottak olyan fontos szerepet a tudomány fejlődésében.

E szavakkal fejezte be előadását Niels Bohr.Egyikünk helyénvalónak tartott elmondani egy tréfát:– Szóval nem véletlenül mondogatják, hogy az eljövendő Galaktikai

Kongresszuson egy nagyra becsült tudós, egy földön kívüli értelmes lény, csápjait nyújtogatva, így szól majd: „A Föld? Vagy úgy, az a bolygó, ahol Einstein élt!”

Lefordították Niels Bohrnak a viccet, mire ő fáradtan elmosolyodott.– Mondja, professzor úr – szólalt meg a szomszédom –, most, hogy az ember

birtokába jutott a magenergiának...Niels Bohr összeráncolta a homlokát.– ...hogy megtanult atombombákat robbantani...– Ezt okvetlenül be kell tiltani! – vágott a szavába erélyesen Bohr.– Ismerjük-e most a felhasítandó atommag szerkezetét? Segített-e ebben

Einstein? – fejezte be kérdését az író.– Einstein kétségtelenül segített ebben. A múlt században molekuláris szinten

vizsgálták az energiafolyamatokat. A molekulák különféle kémiai vegyületeket alkotnak. Közben energia szabadul fel, mint például az égés során. Az atomenergia viszont az anyag jóval mélyebb, belső szintjén keletkező energia. S éppen ezen a szinten igazolódott be Einstein számos paradox tétele. Csakhogy... az „ismeretek bősége” következtében újabb válság van kialakulóban a fizikában. Korábban minden világos volt. Az atom magja protonokból és neutronokból áll, héjszerkezete pedig elektronokból. A planetáris atommodell eleinte kielégítette a fizikusokat. Nemsokára azonban, Michelson kísérletéhez hasonlóan, ismeretlen elemi részecskék létezését bizonyító tények kezdtek betörni a fizikába, melyek egyáltalán nem hiányoztak az atom szemléletes modelljéből. Ráadásul a régi, már ismert részecskék viselkedése is megmagyarázhatatlanná vált. Az elektron például érthetetlen kettősséget mutat: részecskeként és hullámként is viselkedik egyszerre. Hogy mindezt értelmezhessék, be kellett vezetni a „határozatlansági összefüggés” fogalmát és megtalálni ennek szabatos matematikai kifejezését. Csakhogy egyre újabb és újabb részecskék bukkannak fel s képesztenek el érthetetlen viselkedésükkel, rövid életükkel és meglepő tulajdonságaikkal. S ki tudja, hány ilyen bukkan még elő?

– Professzor úr, elképzelhető, hogy maguk az elemi részecskék is valamilyen, még parányibb „építőkövekből” állnak? Mi van akkor, ha az elektron valóban kimeríthetetlen? – tették föl a kérdést Niels Bohrnak.

– Az ismeretek valóban kimeríthetetlenek, s ez vonatkozik az elemi részecskékre is. Ahhoz azonban, hogy megérthessük és megmagyarázhassuk, mi is az alapja kimeríthetetlenségüknek, újabb „őrült” elméletekre van szükség. A korábbiak ma már maguktól értetődőnek tűnnek. Egyébként nem a régi eszmék megdöntése a lényeg, hanem hogy a régi elméletek az egyedi esetekre is érvényesek legyenek, mint például a relativitáselmélet, amely magába foglalja a newtoni klasszikus mechanikát és Maxwell elektromágneses-térelméletét, noha azok a fénysebességnél mérhetetlenül kisebb sebességek esetében érvényesek.

Írótársaimmal együtt kísértem ki Niels Bohrt és feleségét, fölsegítettem a kabátjukat, beültettem őket a rájuk várakozó autóba. Közben pedig mindvégig az járt a fejemben, amit az „őrült” elméletekről mondott. Útban hazafelé sem hagytak nyugodni szavai. Egy bizonyos, ugyancsak „őrült” fizikai elméletet próbáltam fölidézni emlékezetemben. Még éjszaka sem tudtam sokáig elaludni, ami pedig sohasem fordul elő velem. Aztán mégiscsak elaludtam... s a Kercs-félszigeti ütközet szörnyűséges napjairól álmodtam. S akkor eszembe jutott minden.

Ilyen asszociációk születhetnek a tudatunk alatt. Az, amit tökéletesen elfelejtettem, most a legapróbb részleteivel előbukkant emlékeim közül.

Alacsony termetű, zömök, szelíd és jó modorú férfi elevenedett meg emlékezetemben. Tüstént talpra ugrott, valahányszor beszélgetésünk során valamiért felálltam. Eleinte arra gondoltam, hogy mindennek az oka az én harmadosztályú hadmérnöki váll-lapom, illetve az ő tüzérhadnagyi rangfokozata. Később azonban rájöttem, hogy egyszerűen ez jelleméből fakad. A neve sehogyan sem jutott eszembe, de vagy a család-, vagy a keresztnevében benne volt az „Ilja”, így hát feltételesen „Iljinnek” fogom hívni.

A Kercs-félszigeten találkoztam vele a német támadás drámai napjaiban.A Műszaki Főcsoportfőnökség egyik különleges egységét irányítottam,

melyet Vorobjov marsall bocsátott a Krími front műszaki csapatainak parancsnoka, Hrenov vezérezredes rendelkezésére. Az volt a feladatom, hogy harci körülmények között próbáljam ki azt a találmányt, melyet egyik barátommal (ma már akadémikus, nevezzük Oszipovnak) közösen dolgoztunk ki, a távirányítású páncélelhárító torpedótankot.

Igaz, ma már kozmikus berendezéseket irányítanak a Földről, egy ilyent éppen Oszipov akadémikus vezetésével dolgoztak ki, amiért is magas kormánykitüntetéseket kapott, akkoriban azonban még a mi vezetékes irányítású, egyszerű kis tankunknak is nagy hasznát lehetett venni a harcban.

A néhány szárazföldi torpedón kívül volt az egységünknek egy könnyű harckocsija, beépített hordozható áramfejlesztővel, amely a torpedók villanymotorjait táplálta.

Az apró tüzérhadnagy érdeklődését felkeltette az „új technika”, kíváncsian nézegette, aztán megjegyezte, hogy a harckocsi mögött kígyózó vezetéket valamilyen lövedékkel vagy aknával könnyen szétlőhetik.

Hát igen, ez volt a mi torpedótankjaink sebezhető pontja.A hadnagy mellett állt a hadosztályparancsnok, a nevére már nem emlékszem,

egy testes, gondterhelt ezredes. A hadnagy szavai hallatán dühbe gurult:– Ha félünk a lövedékektől meg az aknáktól, akkor semmi értelme harcolni!

Ha magára hallgatunk, telefonvezetéket se szabad kihúzni. Hátha szétlövik?A tüzérhadnagy összecsapta a bokáját, és igazat adott felettesének. Az pedig a

kíséretében levő alacsony növésű ezredeshez fordult, akiről kiderült, hogy Pavlenko, az író.

– A meglepetés a lényeg. A torpedó védelmi fegyver. Váratlanul kell útnak indítani, fedezékből, kapualjból vagy védőállásból, egyenesen a harckocsira, s nem kell a tűz alatt álló területre küldeni, mögötte a letekeredő vezetékkel. Emlékszem, Keleten című regényében olvastam... tette Pavlenko vállára a kezét a hadosztályparancsnok, s fedezékébe vezette az írót.

Egyike volt azoknak a parancsnokoknak, akik nemrégiben vakmerő partraszállással visszafoglalták a németektől a Kercs-félszigetet, s most védőállásokba vonulva kötötték le az ellenség erőit, megakadályozva ezzel, hogy a szárazföldön támadást indíthasson.

A hadosztályparancsnok később magához rendelt, és részletesen elmagyarázta, mi is a feladatunk. Úgy látszott, hogy bízik a távirányítású harckocsi-torpedókban, leginkább azonban mégiscsak a páncéltörő ütegekben reménykedett.

A parancsnok utasítását követve, gondosan elrejtettük és álcáztuk torpedótankjainkat. Az áramfejlesztővel fölszerelt harckocsi egy domb mögött állt, s innen, külön erre a célra ásott árokban húztuk ki a vezetékeket a leshelyen álló kis torpedótankokhoz.

Segítőtársaimnak, Katkov mérnöknek és Pecsnyikov műszaki hadnagynak kellett fedezékből irányítaniuk a torpedókat.

  A páncéltörő üteg az állásunk szomszédságában volt. Úgy alakult, hogy

éjszakára a tüzérhadnaggyal kerültem össze. Vacsora után a félhomályos bunkerban, ahol csak egy lőszerhüvelyből készített mécses pislákolt, emlékezetes beszélgetés zajlott le közöttünk.

– Tudja, hadmérnök elvtárs – kezdte a hadnagy –, sehogy sem tudom kiverni a fejemből azokat a fizikai problémákat, amelyek foglalkoztatnak.

– Pedig most itt egészen más problémáink vannak – jegyeztem meg.– Csakhogy a természeti törvények mindenütt ugyanazok. S ugyanúgy meg

kell értenünk és magyaráznunk őket.Meglepetten sandítottam a hadnagyra, aki az ütközet előtti éjszaka a természet

törvényein töpreng.– Persze ön mérnök, és nem fizikus – mondta rám nézve, félig kérdőn a

hadnagy.Azt feleltem, hogy Oszipovval egy tudományos kutatóintézetet vezetünk,

együttműködünk Joffe akadémikussal, ezért aztán van némi közöm a fizikához.– Akkor elmondom önnek – határozta el magát. – Ki tudja, mi történik velem

akár ma éjjel is. Sikerül-e valaha publikálnom a felfedezésemet...– A felfedezését?– Nos, talán még korai volna ezt mondani. Tulajdonképpen nem is

felfedezésről van szó, hanem az elemi részecske modelljéről, milyennek is képzelhetnénk el.

– Szóval nem egyszerűen az atom modelljét akarja láttatni, hanem a részecskéket is, melyek az atomot alkotják?

– Pontosan. Ön rögtön megértett engem.A hadnagy felélénkült. A mécses csak arcának egy részét és fél bajuszát

világította meg. Halkan beszélt, ráérősen, türelmesen.– Említette az atommodellt – kezdte újra. – A XIX. században az atomot

oszthatatlannak tartották. Mellesleg, maga az ógörög „atom” szó is annyit jelent, hogy „oszthatatlan”. Huszadik századunk arról vált nevezetessé, hogy megfejtette az atom szerkezetét.

S a hadnagy emlékeztetett Niels Bohrra, planetáris atommodelljére a központi mag körül keringő elektronokkal. Elmondta, mennyire viszonylagos ez a hasonlóság a bolygókkal, minthogy a valóságban nem ilyen egyszerű az egész, és hangsúlyozta, hogy a központi mag tömege jóval nagyobb, mint az elektroné. Csakis az elektromos töltések kölcsönhatása tartja meg az elektronhéjt a mag körül. A mag pozitív töltésű, az elektron negatív.

– A tudomány nem állhat meg, mondjuk, az elektronnál, mint a megismerés végső céljánál.

– Ez természetes. Lenin is így tartotta.– Világos volt minden. Vannak protonok, elektronok, majd megismerték a

neutronokat. Csak aztán jött a baj: olyan, nem várt részecskék kezdtek felbukkanni, melyekre egyáltalán nincs szükség az atommodellhez. S már hat ilyen van!... Mihez kezdjünk velük? Bomlékonyságukkal, rövidéletűségükkel

elütnek mind a protonoktól, mind az elektronoktól. A fizikus Dirac megjósolta, majd kísérleti úton be is bizonyította a pozitív töltésű elektronok, vagyis a pozitronok létezését. Ha elektron és pozitron találkozik egymással, mindkettő megsemmisül, annihilálódik, s közben az einsteini E= mc2 egyenlet szerinti energia szabadul fel.

– De hát megsemmisülhet-e az anyag?– Természetesen nem! – kiáltott fel a hadnagy. – Ez ellentmondana a

materialista világszemléletnek. Valójában belső strukturális változásokról van itt szó, nem pedig az anyag megsemmisüléséről.

– Mi lesz hát akkor az annihilálódott részecskékből?– Ehhez először is meg kell értenie az elemi részecske modelljét. Jómagam

két gyűrű alakú pálya formájában képzelem el, melyeken a fundamentális tér töltésének anyagi hordozói keringenek. Az egyik gyűrűn valamennyi pozitív, a másikon negatív. A részecske elektromos töltésében fejeződik ki a különbözetük.

Miközben a hadnagy ezt elmondta, elővett a zsebéből egy tüzérségi lövedékre való tárcsát, aztán lehúzta régimódi karikagyűrűjét, s a tárcsa közepére tette. Végül kicsipkedte a vacsoráról megmaradt kenyérdarabkák belét, és néhány fehér és fekete galacsint gyúrt belőlük. A fehéreket egymástól egyforma távolságban rárakta a külső gyűrűre, a feketéket pedig (ezekből eggyel kevesebb volt) a belsőre.

– Tegyük fel, hogy ezek itt a töltéshordozók – mutatott mosolyogva a galacsinokra. – A fénysebességet megközelítő gyorsasággal keringnek. Ez esetben törvényszerűen energiát kell kisugározniuk.

– Csakhogy az elemi részecskék nem sugároznak – vetettem közbe óvatosan.– Természetesen – helyeselt a hadnagy. – De miért? Alighanem azért, mert a

külső és a belső pályán keringő töltések, melyek noha azonos irányban mozognak, de más-más sebességgel, teljesen kompenzálják egymást. Valamennyi rendszer sugárzási hullámai úgy fedik egymást, hogy az egyik hullámhegye pontosan a másik hullámvölgyére esik. Vagyis nincs semmiféle sugárzás.

– De hát ehhez az kell, hogy a töltésmennyiség, a keringési sebesség pontosan egybeessen.

– Éppen ez az – örvendezett a hadnagy. – Mindez pontosan kiszámítható, s meghatározhatjuk, milyen formációkban fordulhatnak elő a mikrorészecskék.

– Ez érdekes!– Nyilvánvaló, hogy a természeti struktúrák csakis a maguk állandó

formációiban maradtak fenn. Ezek száma véges. Lehetséges tehát, hogy sorba rendezzük őket, ahogy azt Mengyelejev tette a kémiai elemekkel.

– Mi lenne ez? Az elemi részecskék periódusos rendszere?

– Nem egészen. De igenis periódusos rendszer, pontosan az.Elmosolyodtam, a katonás igenis szót hallva a fizikus szájából.– Igenis, pontosan az – mondta újra a fiatal tudós. – Matematikai értelemben

használom a „pontosan” szót. A táblázat minden egyes sorában ilyen gyűrűk helyezkednek el, állandó végösszegű fehér és fekete golyócskákkal, azaz a fundamentális tér töltéseivel. Érti? A gyűrűk átmérője azonban nem állandó, hanem változik. A külső és a belső gyűrűn keringő töltések száma közötti különbség viszont mindig ugyanakkora: függetlenül a számuktól, egy elektromos töltés nagyságával egyenlő. Ezért ismerhetünk aztán olyan elemi részecskéket, ahol az egyik tömege több ezerszerese a másikénak, elektromos töltésük viszont ugyanakkora. Mint például a proton és az elektron. Egyébként nem vagyok egészen pontos. Előfordulhat olyan eset is, amikor egyenlő számú elektromos töltés kering a külső és a belső gyűrűn.

– Ez a neutron? – találtam ki.– Igen, például a neutron. Nemrég még érthetetlennek tűnt, miért nincsen

töltése ennek a részecskének, amely egyébként ugyanolyan, mint a proton. Most már ez is megmagyarázható. Minden egyes sorban létezik a mikrorészecskének egy legoptimálisabb és legstabilabb állapota. Ebben a formájában létezhet a leginkább függetlenül a többi részecskétől. Egyéb, bomlékony formációiban ez nem lehetséges. Magának ennek a stabil rendszernek az első sorában a proton található.

– De a protonon kívül ugye más részecskék is vannak ebben a sorban?– Nem részecskék, hanem egy és ugyanazon részecskének más és más

formációi. Éppen az a lényeg, hogy csak EGY RÉSZECSKE van! Ez jelenik meg aztán különböző formációkban oly módon, hogy bizonyos feltételek mellett átalakul egyikből a másikba. Nevezzük ezt fundamentumnak.

– De miképpen alakulhat át egyik nem sugárzó állapotból a másikba? Hisz közben lennie kell sugárzásnak?

– Önnel öröm beszélgetni, hadmérnök elvtárs. Alighanem arról van szó, hogy a pályán keringő elemi töltéshordozók bizonyos feltételek között egyetlen gyűrűbe olvadnak össze. S mint ismeretes, a köráram nem sugároz. Az elemi részecske ebben az állapotában energiaveszteség nélkül változtathatja méreteit, sőt osztódhat is, hogy új formájában ismét olyan állapotúvá rendeződjön, amikor a keringési pályákon kialakulnak a fundamentális tér úgymond materiális csomópontjai, vagyis töltéshordozói.

– Csak hát miképp bizonyítja be, hogy mindez így van?– Éppen arról van szó, hogy e modell révén meghatározhatók az elemi

részecske főbb jellemzői: tömege, elektromos töltése, mágneses momentuma és pályaimpulzus-momentuma is, melyet a töltés-hordozók keringése hoz létre.

Azután pedig mindezt összevethetjük a kísérleti eredményekkel. – S azok mit mutatnak?

– Pontosan egybevágnak! Vegyünk egy példát: a proton elektrontömege elméletileg 1836,171. – A hadnagy a gyalulatlan asztallapra írta ezt a számot. – A kísérleti mérések szerint pedig 1836,05 és 1836,18 között van. Az elektromos töltése, pontosabban ennek négyzete az elmélet szerint 7,29717-10-3. A kísérletek alapján pedig 7,29716-10-3 – 7,29724-10-3. Végül a pályaimpulzus-momentuma, az úgynevezett spinje mindkét esetben 1/2. Ha pedig az elektronsort nézzük (a táblázatomban ez a harmadik sor); ott tökéletesen egybeesnek a számok. l-igen – csak ennyit tudtam kinyögni, annyira ámulatba ejtett mindaz, amit hallottam. – Végtére is a modell egyszerű – böktem a kenyérgalacsinos karikákra.

– Nem is lehet másképp – mosolyodott el szelíden beszélgetőtársam. – Minden, ami bonyolult, egyszerűből épül fel. Mellesleg a kenyérgalacsinok, vagyis az elemi töltések, tükörképszerűen is elhelyezkedhetnek – mondta a fizikus, majd fölcserélte a fehér és fekete golyócskákat. – Ez esetben antirészecskével van dolgunk: proton helyett antiprotonnal, elektron helyett pozitronnal. Egyszer talán majd eljut odáig az ember, hogy energiát nyerjen ezeknek az antirészecskepároknak az egyesítéséből, mivel e folyamat során óriási energia szabadul fel.

Abban az időben, amikor e beszélgetésre köztem és a fizikus hadnagy között sor került, aligha gondolt bárki is a magenergia felhasználására, ő viszont sokkal előbbre látott:

– Elképzelhetjük a világegyetemet úgy is, mint anyagi szubsztanciával telített vákuumot.

– És az mi volna valójában?– Az annihilációt követően összesűrűsödött elemi részecskék. Minden

bizonnyal az egyik legfőbb természettörvény az általános megmaradási törvény. A természetben semmi sem vész el. Amennyiben a vákuum az antirészecskepárok szétsugárzása révén alakul ki, e részecskék EGYÁLTALÁN NEM SEMMISÜLNEK MEG az után, hogy átadták annihilációs energiájukat a térnek. Továbbra is léteznek, csak összesűrűsödött formában, amikor is a külső és a belső pályákon keringő elektromos töltések teljesen semlegesítik és kiegyenlítik egymást. Tömegük mint jellemző anyagi tulajdonságuk, ugyancsak rejtett formában létezik, s csupán elektromágneses sajátságaik megnyilvánulása révén válik észlelhetővé. Addig azonban semmivel sem fedik fel magukat, kivéve azt, hogy a fénysebességgel azonos gyorsaságú elektromágneses rezgéseket közvetítenek.

– Azelőtt éternek nevezték ezt. Amolyan tömeg nélküli anyagnak.

– Pontosan. A vákuum, amelyben látszólag nincs semmi, teljes mértékben anyagi. Éppen azért joggal beszélhetünk a vákuum mechanikai tulajdonságairól, e „szuperkemény test” tömegének teljes hiányáról s ugyanakkor rugalmas voltáról.

– Tudja, hadnagy, engem nem is annyira annak a képnek a logikussága lep meg, melyet most felvázolt, hanem inkább az, hogy elmélete egybevág a tapasztalattal. De miért nem tudnak erről a fizikusok?

– Egyszerűen nem volt időm senkinek sem kifejteni a gondolataimat, nem hoztam nyilvánosságra kísérleteim eredményeit – nézett mosolyogva beszélgetőtársam a számokkal telerótt asztallapra. – Arról van szó, hogy itt... a fronton tovább dolgozom az elméletemen.

Csodálkozva pillantottam az apró termetű, halk szavú hadnagyra. Csöppet sem hasonlított Einsteinre, mindaz azonban, amit elmondott, legalább olyan jelentősnek tűnt a szememben, mint a relativitáselmélet.

– No és Einstein? – kérdeztem.– Vele is tökéletesen egybevág minden – mondta a hadnagy. –

Relativitáselmélete annak az általánosabb elméletnek a része lesz, melyet szeretnék felállítani magának Einsteinnek az egységes térrel kapcsolatos álmából indulva ki. A fundamentális tér valóban egységes a maga különböző megnyilvánulásaiban: magába foglalja a mágneses és az elektromos teret, az erős és a gyenge kölcsönhatások terét, sőt a gravitációs teret is. S mindez ebből a modellből következik – kopogtatta meg a hadnagy a kenyérgalacsinos karikákat. – De ez a leendő elmélet is csupán a még általánosabb vákuumelmélet része lesz, melyet én inkább a fundamentális tér elméletének neveznék.

A hadnagy felvillanyozott arcára pillantottam, majd egyszerű „szemléltetőeszközeire”.

  Ekkor azonban berontott az összekötő. Még egészen kisfiú volt, kerek szemű,

tábori sapkáját homlokába húzta.A német harckocsik támadásba indultak.Valamiért Arkhimédész jutott eszembe, aki épp a porba rajzolgatott valamit,

amikor szülővárosába ellenséges harcosok törtek be. Az egyik római nem akarta megvárni, míg az „őrült” befejezi számításait, s megölte őt.

A hadnaggyal az állásainkba siettünk.Figyelőpontomból csupán a kis dombot lehetett látni, amely mögött Iljin

hadnagy páncéltörő ütege rejtőzött.

A Kercs-félsziget kopár, dimbes-dombos sztyepp. A dombtetőről kivehetők voltak a Feodoszija szélén felállított olajtartályok. Sehol egy bokor, egy fa. A katonák a terep minden egyes mélyedését kihasználva beásták magukat.

A német harckocsik fenyegetően ereszkedtek alá egy lankás dombról. Iljin ütege tüzet nyitott. Az élharckocsi megtorpant. Fekete füstgomolyagok tódultak ki belőle és szétterültek a földön.

A többi tank, miután fölfedezte a páncéltörő ágyúkat, lövegeivel tüzet nyitott, és megindult feléjük.

Kigyulladt a második harckocsi. Aztán megállt még egy: a lánctalpa rongálódott meg. Nem tudtam, mi történik Iljin ütegénél, csak azt láttam, hogy a dombon át két ellenséges tank közeledik feléjük. Hernyótalpaikkal széttiporják az üteget! Életben marad-e a fizikusom?

Ekkor azonban a parányi harckocsira emlékeztető szárazföldi torpedó elősurrant a lőállásból, s megcélozva az első tankot, sebesen kapaszkodni kezdett a dombra.

A harckocsiból észrevették, de bizonyára nem tudták, mi lehet az. Mindenesetre leadtak rá egy géppuskasorozatot. A lövések következtében alighanem zárlatos lett az egyik villanymotor tekercse. A másik továbbra is működött, s a törpe tank félkört Írva le, megkerülte a harckocsit.

Akkor előbukkant a másik torpedó, melyet Pecsnyikov irányított. A harckocsi túl közel került hozzá, s így nem térhetett ki előle. Dübörgő láng- és füstnyelv csapott ki a tank oldalából. Mikor a füst eloszlott, láttuk, hogy a harckocsi páncélzata szétnyílt.

A német tankok veszteségeik ellenére is tovább nyomultak Iljin ütegének állásai felé.

Lehet, hogy torpedónk robbanása lelkesedést öntött a tüzérekbe. Újra lőni kezdtek. Még egy tank kigyulladt.

A többi irányt változtatott, megpróbáltak másutt áttörni, de ott is páncéltörő ágyúk tüze fogadta őket. Erre visszavonultak.

Lélegzetvételnyi pihenéshez jutottunk.Aggódtam Iljinért, és figyelőállásomból a lövészárkokon át elvergődtem a

páncéltörő üteghez. Aggodalmam nem volt hiábavaló. Az üteg összes ágyújából csak egy maradt épségben. A tüzérek kivonszolták a fedezékből, hogy közvetlen irányzással lőhessenek.

Odamentem egy másik ágyúhoz, amelyet gránát vetett szét. A lövegtalp kereke mellett, fél térdre ereszkedve, fiatal egészségügyis lány serénykedett. Kinyitott vöröskeresztes táskája a fűben hevert.

Igen, itt feküdt a fizikus tüzérhadnagy két megölt katona mellett. Még élt. Hordágyra tették, hogy az egészségügyi zászlóaljhoz vigyék.

A sebesült szemébe pillantottam. Rám nézett, s valamit mondani akart. Ajkai hangtalanul mozogtak.

A hadnagyot elvitték, a halottakat félrehúzták. Még két katona csatlakozott az épen maradt ágyú kezelőihez. Már egy másik hadnagy állt mellettük, magas, sovány, egészen fiatal. Idegesen dörzsölgette állát, és igyekezett szigorú hangon beszélni.

Vissza akartam menni a figyelőállásomba, de hivatott a hadosztályparancsnok.

Az ezredes dühödten járkált fel s alá a fedezékben, s közben a karjával hadonászott. Ahogy meglátott, rám kiáltott:

– Azonnal pakold fel a torpedóid! Visszavonultok a révhez!– Hogyhogy visszavonulunk? – hökkentem meg.– Semmi okoskodás! – förmedt rám elvörösödve az ezredes. Most csöppet

sem hasonlított arra az emberre, aki tegnap Pavlenkóval beszélgetett Keleten című regényéről. – Különben lelőlek! Itt akarod hagyni a németeknek a harceszközeidet?

Megértettem, hogy rosszul állnak a dolgok. Az ezredes, láthatóan fájó szívvel, valamilyen felsőbb utasítást hajtott végre.

Kiszaladtam tője, s a fedezékhez futottam, ahol az éjszakát töltöttem. Egész közel volt.

Tudatában sem voltam, miért csinálom, csak a gyalulatlan asztal fölé hajoltam, s zseblámpám fényénél lemásoltam a számokat, amelyeket a fizikus hadnagy irt oda. Megpillantva a tüzérségi lövedék karimáját a rászáradt kenyérgalacsinokkal gépiesen zsebre raktam. Később az egészet elfelejtettem.

Nincs keserűbb az olyan visszavonulásnál, amikor éppen hogy visszavertük az ellenséget, amikor sehol sem látni, de mégis fenyeget bennünket valahonnan, mert áttört egy számunkra ismeretlen helyen.

Esett az eső, az út majdnem járhatatlan volt. A lábunkra pudos agyagcsomók ragadtak.

Egészen a Kercsi-szorosig vonultunk vissza. A megmaradt torpedókat és az áramfejlesztővel felszerelt harckocsit kénytelenek voltunk felrobbantani.

Fájdalmas beszélni arról, hogyan keltünk át a szoroson. Nem is ez elbeszélésem témája. Annyit mondhatok csupán, ki hogy tudott, úgy kelt át: csónakon, tutajon, a szerencsésebbje kis halászbárkákon. Miután néhány motoros csónakról lemaradtunk, végre sikerült feljutnunk egyre... Egy német repülőgép azonban elsüllyesztette... Társaimmal együtt úszva kellett elvergődnünk a tamanyi partokig.

Mintha más világba csöppentünk volna. Kabócák cirpeltek, nem hallatszott robbanás, nyögdécselés, kiáltozás... A kavicsos parthoz verődve halkan

csobbantak a lomha hullámok. Ragyogva sütött a nap, nekem mégis vacogott a fogam.

Követve a többiek példáját, magam is levetkőztem, és vizes ruháimat kiterítettem száradni.

Különös érzés volt ott feküdni a homokban, melegedni a napon miközben a túlsó part maga volt a pokol.

Megigazgattam kövekre terített gimnasztyorkámat, s a zsebében fölfedeztem a karikát a szétázott kenyérdarabkákkal. Nyomban felkaptam a nadrágomat, és megtaláltam benne az átnedvesedett füzetet, amelybe a számokat másoltam át a fedezékben.

Nem tudtam, sikerült-e valamennyi tábori kórháznak átkelnie a szoroson, életben maradt-e éjszakai beszélgetőtársam.

Amikor a háború vége felé ismét a frontra kerültem, és az előrevetett egységekkel bevonultam a felszabadított Bécsbe, a Kercs-félszigeti csaták ködös álomnak tűntek.

A Niels Bohrral való találkozás után pedig valóban álmodtam is róluk, persze a fizikus hadnagy „őrült” elmélete miatt.

Ismerőseim között akadnak fizikusok.Most, ha megkésve is, mégiscsak rászántam magam, hogy elmondom nekik

mindazt, amit akkor ott a fedezékben hallottam.Udvariasan, de mosolyogva hallgattak végig, aztán elmagyarázták, hogy azok

az elképzelések, melyeket egy órával az ütközet előtt fejtett ki nekem az ismeretlen hadnagy az elemi részecskék szerkezetéről, nem többek szánalmas vulgarizációnál. A modern szaktekintélyek nem ismerik el az elemi részecskék „szemléltető modelljeinek” létjogosultságát. Csakis azoknak van szükségük ilyenekre, akik nincsenek birtokában annak a matematikai apparátusnak, amellyel nagyszerűen leírható valamennyi mikrojelenség.

Kissé zavartan távoztam.Az a hadnagy, gondoltam, biztosan meghalt, mert fizikusismerőseim közül

senki sem emlékezett rá, hogy bármit is publikált volna. A fizikában pedig az a nézet diadalmaskodott, miszerint az elemi részecske a végső pont, amely a maga feltételezett szerkezetében egyszerűen már nem megismerhető. Bosszantó, de kényelmes álláspont.

Ezután azonban váratlan dolog történt. Niels Bohr már rég nem volt az élők sorában. Úgy távozott, hogy maradandót hagyott maga után a tudományos gondolkodásban. Akik akkor ott, a moszkvai Írók Házában hallhatták a nagy fizikust, úgy tekintettek mindarra, amit az új eszmék elkerülhetetlen felbukkanásáról mondott, mint a végakaratára.

 

 1967 októberében felhívott telefonon L. A. Druzskin, a Természettudósok

Moszkvai Társasága fizikai tagozatának elnöke.– Tudom, hogy ön sokkal inkább fizikus, mint amennyire annak tartja magát –

mondta, miután meghívott a tagozat legközelebbi ülésére. 'Az ülésen meglepetés várt rám: az elemi részecskék új elméletéről készült

valaki előadást tartani. Nem csodálkoztam a dolgon. Sokan próbálják manapság bemutatni, milyenek a világmindenség építőkövei. Elég, ha csak a titokzatos kvarkokra gondolunk!...

Az előadót nem találtam ismerősnek. Az idő számomra, de számára sem múlt el nyomtalanul. Az ötödik X felé közeledett, én túl voltam a hatodikon. De alighogy megszólalt, nyomban ráismertem. Ugyanaz a szelíd hang, szívélyes, udvarias figyelmesség mindenki iránt, aki hallgatja. Óvatosan megválogatott kifejezések és határtalan szerénység.

Mennyire átalakult, megizmosodott az elmélete! Nem, egyáltalán nem ült ölbe tett kézzel ez alatt az idő alatt!

A Természettudósok Moszkvai Társasága fölöttébb tekintélyes szervezet. 1805 óta kiemelkedő orosz tudósok tartanak itt előadásokat kutatásaikról.

Sok fizikus, professzor, tudományok doktora hallgatta nagy figyelemmel régi frontharcos ismerősömet, a lelkes fiatalokról nem is szólva.

Igen, ekkor már nem hat, hanem közel kétszáz elemi részecskét ismertek az elméleti fizikusok. Többségük rövid életű, bomlékony, s erre a korábbi elméletek nem tudtak magyarázatot adni. Hogy valamiképp ötről hatra juthassanak, „önkényes” posztulátumokat kellett beépíteniük ezekbe az elméletekbe. Az előadó huszonnyolc ilyet számolt össze!...

A maga elméletében majdnem valamennyit elutasította, mindössze azt a hármat tartotta meg, melyek a természet alaptörvényeire vonatkoznak. A többi „posztulátumot” vagy elméletéből kiindulva bizonyította, vagy pedig mint be nem bizonyítottat, elvetette.

Azt hiszem, a legfontosabb kérdés bármely elméleti munka esetén, hogy mennyire van összhangban a tapasztalattal.

A velem együtt ott ülő fizikusok meggyőződhettek arról, mennyire megdöbbentő az előadó elméleti számításainak egybeesése a modern kísérleti eredményekkel. Valamennyi eddig fölfedezett elemi részecske helyet kapott a mikrorészecskék periódusos rendszerében, jellemző mennyiségeik pedig minden esetben öt vagy még több számjegyig egybeestek, amikor ismertek voltak a kísérleti adatok. S ha nem voltak ilyenek? Talán ekkor érte a legnagyobb meglepetés a fizikusokat. A periódusos rendszer nagyszámú, még föl nem fedezett részecskelétezését jósolta meg. A hallgatók megtekinthették az elemi

részecskék katalógusát, amelyben a részecskék jellemző mennyiségeit az elmélet kidolgozójának képletei alapján elektronikus számítógépekkel határozták meg Leningrádban.

Ezután az elfogulatlan és tévedhetetlen számítógép összeállított egy tetszetős katalógust, amely tartalmazta mind a már ismert, mind pedig a csak feltételezett elemi részecskéket. Úgy látszik, a hadnagy e tizenkét év alatt nem sietett nyilvánosságra hozni munkáját, amely föl kellett, hogy borítsa a fizikusok jó néhány korábbi elképzelését. Persze mindaz, amit most elmondott, alig hasonlított akkori beszélgetésünkre ott a fedezékben. Ez már egy „szabatos”, matematikailag tökéletesen megalapozott elmélet volt.

Legalábbis így jellemezte az előadás után elsőként felszólaló M. M. Protogyjakonov professzor, aki jelenleg elismert tudományos és műszaki szaktekintély, a tudományok doktora, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Geofizikai Intézetének egyik vezetője.

Egymás után szóltak hozzá a fizikusok. A fizikai tagozatnak ezen az ülésén, melyre a Lomonoszov Egyetem régi épületében került sor, senki sem lépett föl az új elmélet ellen, melyet először húsz évvel ezelőtt hallhattam. Meg kell mondani azonban, hogy később, ahogy az már lenni szokott, nem volt hiány szkeptikusokban. Gondoljunk csak vissza, mit mondott Max Planck Einsteinnek.

Aztán kiderült, hogy nem csak én tudtam olyan régóta erről az elméletről. Az ülés végén L A. Druzskin, a fizikai tagozat elnöke elmondta, hogy több mint húsz éve követi figyelemmel ennek az elméletnek a fejlődését.

A Természettudósok Moszkvai Társasága határozatot fogadott el arról, hogy nyilvánosságra hozzák az elemi részecskék új elméletét.

Vajon hogyan fogadják majd a világ tudósai?Csupán egyetlen esetről tudok, amikor de Broglie, korunk kiemelkedő

fizikusa, aki hosszú éveken át azt hirdette, hogy lehetetlen szemléletes magyarázatot találni az elemi részecskékben zajló folyamatokra, sorbonne-i katedrájáról kinyilatkoztatta, hogy mindeddig tévedésben élt. Próbálták lebeszélni, észre téríteni, ő azonban kitartott a magáé mellett, és azok táborához csatlakozott, akik nem csupán matematikai képletek segítségével igyekeznek megfejteni az anyag szerkezetének rejtélyeit, hanem szemléletes modellekkel is.

Emlékszem, a Miszl Kiadó mellettem ülő szerkesztője, aki nem tudott egykori találkozásomról az előadóval, a fülembe súgta:

– Egy kicsit mintha hasonlítana a fiatal Einsteinre.Persze fiatal énjére már nemigen hasonlított. Hisz én láttam fiatalon az

előadót!... Mégis volt benne valami, amiért helyesen vehette észre a szerkesztő hasonlóságukat.

Felújítottuk ismeretségünket Iljinnel – szándékosan nevezem továbbra is így. Gyakran és sokat beszélgettünk. Tudtam, nem lesz könnyű meggyőznie a szkeptikusokat és rácáfolnia ellenfeleire.

Felújult ismeretségünk hatására elmentem régi barátomhoz, Oszipov akadémikushoz, akivel annak idején a torpedótankot feltaláltuk.

Negyedszázada mindegyikünk a maga útját járta. Én könyveket írtam, ő meg... Az ő munkájáról talán mindennél többet mond, hogy ma már a Szocialista Munka Hőse, Lenin- és Állami-díjas, akadémikus... Egyszóval bármelyik fantasztikus regényem hőse lehet, életerős, energikus, bár alaposan megőszült, de továbbra is ugyanolyan tevékeny, homloka magas, arcéle mefisztói.

Ismertem barátom egykori álmait. Arról ábrándozott valamikor, hogy egységbe foglalja az összes teret: a mágneses, a gravitációs és a tehetetlenségi teret. Olyan elektromérnökként közelített ehhez a kérdéshez, aki jó néhány gépet tervezett már élete során.

Beszéltem neki az új mikrorészecske-elméletről.– Idehallgass – mondta aztán. – Végtére is sci-fi író vagy. Neked kell

elképzelned, átültetned a jövőbe mindazt, ami ebből következhet.– Rendben van – feleltem. – Ha akarod, megírom úgy, hogy fölkeltette az

érdeklődésedet ez az elmélet, és elhatároztad, hogy alkalmazod a gyakorlatban.Oszipov fölnevetett, és a vállamra csapott.– Csak rajta, Szása! Megígérem, ha úgy írod meg, ahogy kell, akkor a

hadnagyoddal együtt csatába indulok.Így került ebbe a realista elbeszélésbe a fantasztikum. Felhatalmaztak, hogy

képzeljem el akadémikusunkat, amint csatába indul...

2. Az álmok

Miért is indul csatába az olyan ember, mint ő? Elméleti megállapításokért? Nem, nem olyan fából faragták. Ő működő gépeket tervezett, melyek fordulatot idéztek elő a technikában.

Tehát az akadémikusnak mindenekelőtt találkoznia kellett frontharcos ismerősömmel.

Találkozásunkat így képzeltem el.Az akadémikus dolgozószobája egy ódon villában volt. Magam is ott

dolgoztam még, amikor a tudós elrendelte, hogy tüntessék el azokat a szégyenletes vászonborításokat, melyekkel a falakat díszítő festményeket és fafaragásokat takarták el. Az ablakokban meghagyta a színes üvegeket. Ezek csöppet sem zavarták az intézet heves vérmérsékletű igazgatóját. Itt adta át magát a gondolatainak, itt beszélgetett az elméleti kutatókkal, s ugyancsak itt hordta le a műhelyek és laboratóriumok ügyefogyott vezetőit.

Most fel-alá járkált a szobában, láthatóan izgatott volt.– Tisztában van vele, hogy mit ötölt ki? – kérdezte szigorúan, és megállt

vendége előtt.Vendége, alacsony termetű, kissé kövérkés férfi, rögtön felugrott, ha állt előtte

valaki. Ilyen nevelést kapott. Az akadémikus sehogy se tudta leültetni..– Idefigyeljen – kezdte újra az akadémikus. – Maga nincs tisztában azzal, mit

ötölt ki. Köröcskék? Rajtuk meg elektromos töltések? Látja ott a mennyezeten azt a csillárt? A külső gyűrűn hat égő van, a belsőn öt. A háború idején a belső égők kékek voltak. Más előjelű töltések. Érti? Hát ilyen a maga mikrorészecske-modellje!...

– Tökéletesen igaza van – hagyta rá udvariasan a vendég.– Üljön csak, üljön. Állhat még a többi akadémikus előtt, akik majd kérdőre

vonják.– Készséggel.– No, szóval. Látja azt a csillárt? Törjük szét!– Hogyan törjük szét?– Hát úgy. A XIX. században azokat az energiafolyamatokat ismerték csupán,

melyek a molekulák szintjén zajlottak. Századunkban a tudósok behatoltak az atommag belsejébe, s már nem a kémiai energiát hasznosítják, hanem a kötési energiát.

– Igen, valóban.– A maga gyűrűi között milyen kötés van?

– Ezt pontosan kiszámítottam. A protonnak például ötvenhatmilliószor nagyobb a kötési energiája, mint az annihilációs.

– Hát ez az. Ebből fogunk kiindulni. Tehát mi is ez az energia?– Az elemi részecske kötési energiája.– Képtelen kimondani. Nem kémiai energia, nem atomenergia, hanem

vákuumenergia.Azt hiszem, igaza van.– Szóval nemcsak azt a feladatot tűzzük magunk elé, hogy meggyőzzük a

tiszteletre méltó aggastyánokat, miszerint igenis elképzelhető, hogy az elemi részecske olyan szerkezetű, mint amilyen ez a mennyezeten lógó csillár, hanem azt is, hogy megtaláljuk a módját, miképp törhető darabokra ez a csillár és hasznosítható a felszabaduló energia. Ez már, barátom, az emberiség jövője! Erre nem gondolt?

– Nem engedtem meg magamnak, hogy ilyesmire gondoljak. Mindössze egyetlen fő célt tűztem magam elé: a kísérleti eredményekkel összhangban álló, logikus elméletet dolgozni ki.

– Velem tovább kell lépnie ennél! Rohamra indulunk az elemi részecske ellen. Ha azok az emberek, akik rájöttek, micsoda hatalmas energia rejlik a magerőkben, felszabadították ezt az energiát, s ezzel egy új korszak, az atomkor kezdetét nyitották meg, akkor most... Érti, mi lehet most?

A vendéget elképesztette a rázúduló gondolatözön. Ő maga keltette ezt a vihart, melynek föl kellett borítania a korábbi elképzeléseket, ám az most kiszabadult ellenőrzése alól, s az elméleti fizikus érezte, hogy a vad förgeteg magával ragadja.

– Van néhány kitűnő mérnököm, intézetünk számos részlegében dolgoznak ilyenek. Megbízzuk őket azzal a feladattal, hogy rombolják szét az elemi részecskét. Mivel? Ugyanazzal, amiből felépül. Van mágneses momentuma? Van. Éppen ön számította ki, hogy pontosan mekkora. S mi van akkor, ha hihetetlen erősségű mágneses térrel bombázzuk ezt a mágnesmolekulát?

– Bizonyára meg lehet találni a módját, hogy hathassunk a mikrostruktúrára.– Elméletileg. Csakhogy szakadék tátong az elmélet és a gyakorlat között.

Hidat verünk fölé. Természetesen tudja, hogy kiváló akadémikusunk, Pjotr Leonyidovics Kapica egy időben Rutherfordnál dolgozott, és hihetetlen erősségű mágneses terekkel tette híressé Cambridge-t. Pillanatnyi hatású elektromos generátort szerkesztett. Kitűnő mérnöknek kellett lennie ahhoz, hogy ilyen remek megoldást találjon. Milyen géppel hozható mozgásba egy óriási teljesítményű impulzusgenerátor? Kapica megforgatott egy súlyos-lendkereket, majd a generátort fék gyanánt használva, hirtelen megállította. Óriási pillanatnyi teljesítményt ért el, példátlan erősségű mágneses terek alakultak ki. Később

Szásával, az íróval, akivel a fronton találkozott, és aki összehozott bennünket, próbáltunk ehhez hasonló elektroágyút szerkeszteni. Erről írta egyik regényét is. A lángoló szigetet. Rendkívüli teljesítményű akkumulátorokra van szükségünk, szuperakkumulátorokra. Kapica is olyan akkumulátorokat épített, melyek csak egyetlen pillanatig éltek, bekapcsolták és passz!... Megint csak hatalmas erősségű mágneses tér alakult ki.

– Igen, mindezt olvastam.– Nézzük most mindazt, amit olvasott, egy magasabb szinten. A technikai

fejlődés vonala spirálszerű. Manapság az iparban elektromágneses robbantással alakítják a fémeket. Hallott róla?

– Nem, nem hallottam.– Kár. Nagyon érdekes. Önindukciós tekercsből és kondenzátorból elektromos

rezgőkört alakítanak ki. A kondenzátorban hatalmas energiamennyiség tárolható, melyet egy pillanat alatt át lehet vinni a mágneses térbe. Hej, milyen jól jöttek volna nekünk Szásával ezek a kondenzátorok akkoriban, mikor az elektroágyúval vesződtünk! De hát nem voltak. S amikor később az iparban a mágneses sajtolásról kezdtek álmodozni, akkor se voltak még ilyen kondenzátorok. Az intézetek pedig nem is akartak ilyeneket kidolgozni. Nincs jövőjük! Szerencsére megjelentek a lézerek. Ezekhez már érdemes volt kidolgozni az olyan óriási kondenzátorokat, amelyekről annak idején még Ábrám Fjodorovics Jofféval álmodoztunk, épp ebben a szobában. Meg is szerkesztették őket. S most sajtolnak velük.

– Megfelelnek-e ezek a kondenzátorok vagy gépek azoknak a céloknak, amelyeket említett?

– Természetesen nem!... Összegyűjtjük valamennyi mérnökünket, és megbízzuk őket egy esztelen, vagy ahogy Niels Bohr mondta, „őrült” feladattal: készítsenek olyan villamos gépet, amely a másodperc milliomod része alatt, miközben maga is füstté válik, legalább a tér egyetlen pontjában elképzelhetetlen erősségű mágneses teret hoz létre, nagyobbat azoknál a tereknél, melyek az elemi részecskékben hatnak. És ezzel a térrel széttörjük a „mikrocsillárt”.

Az akadémikus vendége döbbenten távozott: azt várta, hogy a házigazda megbírálja vagy támogatja az elméletét, de semmiképpen nem azt, hogy így szárnyalni kezd a fantáziája.

Az akadémikus a tettek embere volt. Nem volt szüksége sem emlékeztetőkre, sem konzultációkra.

Az évek észrevétlenül rohannak, hirtelenjében nem is tudtam, hány év telt el, amikor újra felkerestem őt ugyanabban a hosszúkás dolgozószobában, ahol a sarokban kandalló állt, a falakat faragott faborítás fedte, a mennyezetet pedig freskók díszítették.

Ez alkalommal Iljinnel együtt mentem Oszipov akadémikushoz.– Repülünk Feodoszijába – jelentette ki az akadémikus, nem is kérve a

belegyezésünket.– Miért éppen Feodoszijába? – csodálkoztam.– A Kercs-félsziget kell nekünk. Ugyanaz a hely, ahol az első torpedóinkat

lőtted ki a fasiszta tankokra. Ott hajtjuk végre a mágneses robbantásokat, ott törjük szét a „csillárt”.

Nem értettem, hogy jön ide a csillár, társam azonban nagyon is jól tudta, s izgult is.

  Akárcsak á régmúlt háborús években; újra a Kercs-félszigeti sztyepp terül el

előttem. Ezen a derűs, tavaszi napon teljesen elborítják a tulipánok. A friss zöld fű közül bújnak elő, sokszínűek, hamvasak, de illatuk nincs, viaszos kelyhűk harmatcseppeket rejteget.

Oszipov akadémikus a világon mindennél jobban szereti ezeket a sztyeppi virágokat. Mintha elfelejtette volna, mi célból hozott ide minket, önfeledten szedeget egy csokorra való tulipánt, nem, nem is csokorra valót, egy egész nyalábnyit. Segítünk szedni, de neki még mindig kevés. Mindenben ilyen. Neki minden kevés.

Fenn álltam a dombtetőn, és lélegzetvisszafojtva néztem a sztyeppén végigfutó tarka hullámokat.

A távoli, lilás homályban mintha krétaszirtek derengtek volna. Feodoszija óriási, sokemeletes házai voltak azok. Lehet, hogy annak idején épp innen figyeltem a távoli olajtartályokat.

Megpróbáltam felidézni, hol is voltak a lövészárkok és a lőállások, hol állt a fedezékünk.

Talán hasonló gondolatok kavarogtak kissé szomorkás útitársam fejében is.Mindhárman a „bunkerba” indultunk a virágokkal, így nevezte Oszipov

akadémikus azt a föld alatti figyelőállást, ahonnan a mágneses robbantásokat irányították.

A dombok közötti völgyhajlatba szállítják az összes géproncsot, amit a legutóbbi kísérlet után sikerült összeszedni a sztyeppén.

Az akadémikus nevetve mondja:– Olyanok nekünk ezek a gépek, mint a hadseregnek a lőszer. Lövedékek,

tudományos lövedékek, melyeket a leendő vákuumenergia dicsőségére robbantunk fel. Ezekben a „lövedékgépekben”, melyek mindössze egyetlen pillanatig élnek, minden eddig ismertnél sokmilliószor nagyobb mágneses tér alakul ki.

Virágokkal felmálházva továbbmentünk, az akadémikus pedig így folytatta:– Ravasz dolog ez a vákuumenergia. Hallottál a csillárról, amit a

dolgozószobámban összetörtünk a barátoddal? – fordult most hozzám. – A periódusos rendszer rubrikái között teszünk most utazást!...

– Ezt meg hogy értsem?– Ő tudja – biccentett az akadémikus Iljin felé, aki alig látszott ki a

virágnyaláb mögül. – Úgy véli, hogy az elemi részecskék csakis kompenzált energiaállapotban léteznek. De hát ki mondta azt, hogy nem lehetségesek olyan átmeneti állapotok, amikor épp az elemi részecske kötési energiája, vagyis a vákuumenergia sugároz? Ki mondta, hogy a csillagok csakis a bennük zajló termonukleáris reakciók következtében fénylenek? Senki sem járt ott. Én nem is kívánkozom oda. Túl nagy a hőség. No de miért? Talán azért, mert kompenzálatlan energiasugárzás megy végbe bennünk.

– Igen érdekes – jegyezte meg az elméleti fizikus.– Magam is úgy vélem – bólintott az akadémikus, és elindult, le a „bunkerba”.Még utoljára végigpillantok a sztyeppén. Ürgék füttyögnek valahol, magasan

az égben kánya köröz. A szellő a tenger illatát hozza felénk.Föld alatti laboratórium félhomályos lejárata... Betonozott falak és boltozat. A

levegőben friss festék és égett szigetelőanyag szaga terjeng. Az akadémikus összehúzza a szemöldökét. Látszik az arcán, hogy mindjárt lehord valakit.

Magas, sovány utászszázados áll előttünk, nagyon komoly képpel. Már tudom, hogy az akadémikus elektromos robbanógépeket alkalmaz, melyeket motor helyett a robbanás ereje működtet, és őrületesen nagy a teljesítményük.

Oszipov utasítást ad az utászszázadosnak, hogy növeljék többszörösére a robbanótöltetet. A százados összecsapja a bokáját, s a vödörbe állított tulipánnyalábra sandítva kimegy.

– Mi ez itt! – kiált fel az akadémikus. – Virágok. Most még annak is örülünk, ha legalább egy molekulát sikerül meggyújtanunk. No és ha a fejünkbe vesszük, hogy egy második Napot lobbantunk fel a sarkvidéki területek fölött, vagy egy víz alatti Napot, hogy a hideg áramlatokét felmelegítsük? Akkor már gyümölcsöt hoznak a virágjaink!

– De ahhoz másmilyen gépekre lesz szükség – jegyzi meg a fizikus.– Természetesen – helyesel az akadémikus. – De azért a mi robbantómotoros

elektromos gépeink is megszolgálják a kenyerüket.Meg is szolgálták!Nincs már tulipán a sztyeppén. A fű megsárgult, forró légáramok kavarognak

fölötte. A dombok körvonalai eltorzulnak, remegnek. A lilás homályban már nem lehet kivenni a feodoszijai házak krétaszirtjeit.

Mintha izzó kemencébe lépnénk be, feljőve a föld alatti laboratóriumból. A fölhevült, tikkadt sztyepp csöndes. A kabócák csak estefelé ébrednek föl és gyújtanak rá véget nem érő dalukra.

Az akadémikus fiatal munkatársai előttünk szaladnak a gödör felé, amelyben a robbanás lezajlott, megsemmisítve a rövid hatású villamos gépet. Teljesítményét, mint elmondták, az els6 kísérletekéhez képest több százezerszeresére növelték.

Mentünk, hogy megnézzük a roncsait, azt, ami az állórészből és a forgórészből megmaradt, bár ilyenek, a hagyományos értelemben véve, nincsenek is a gépben. E két szerkezeti rész a robbanás pillanatában mondhatni nem is annyira elmozdult egymáshoz képest, mint inkább a mágneses egyensúly megbontását segítette elő, a robbanás ereje pedig, összefonódva az óriási kapacitású kondenzátorok kisülése révén keletkezett energiával, egyetlen pontban hihetetlen erősségű mágneses teret hozott létre.

A fiatalemberek, mindhármunkat megelőzve, a gödör szélén álltak.– Rajta, rajta, sasfiókák! – sürgeti őket az akadémikus. – Igyekezzetek

megtisztítani a gödröt a következő robbantáshoz!– Nem kell – mondja az egyik mérnök. – Most már nem kell.– Hogyhogy nem kell? Mitől ragyog úgy a képetek? – mérgelődik az

akadémikus.– Nem a képünk ragyog, Andrej Gavrilovics, hanem az ott.– Nem látok semmit – tolja félre őket türelmetlenül Oszipov.– Jöjjön idébb, Andrej Gavrilovics, hogy ne legyen az útjában az a

roncsdarab. Most már látja?– Ég! – kiált fel Oszipov akadémikus. Hangjában a régi fiatalos hév cseng. –

A mindenit, fénylik!– Nem lehet, hogy a robbanás után visszamaradt izzó fémszemcse? – teszi fel

óvatosan Iljin.– Ezek mindig ilyenek, teoretikusok! – torkolja le tettetett méltatlankodással

Oszipov a fizikust. – Ugyan, hogy volna fémszemcse, mikor a nézésétől megfájdul az ember szeme! Hisz maga tüzértiszt volt. Hát nem érti, hogy ez a pont sugároz!

A megfelelő helyre állva, most már a fizikus is, én is látom, hogy a gép füstölgő fekete roncsai között, a ragyogó napsütés dacára is, parányi, vakító csillag fénylik.

  

Oszipov akadémikus számára valóságos ünnep lett minden egyes munkanap. Mi sem utaztunk el sehová Iljinnel, ahogy pedig korábban terveztük, hanem ott maradtunk a „mágneses lőtéren”.

A „csillagocskát” a legnagyobb elővigyázatossággal emelik ki a gödörből. Kisebb a legparányibb homokszemnél is, de alighogy a hőség fölperzselte fű közelébe kerül, nyomban lángra lobbantja. Füst gomolyog a sztyepp fölött, mintha tüzet fogott volna.

A „csillagocskát” le kellett vinni a föld alatti laboratóriumba, ahová aztán hőálló ruha nélkül már nem lehet lemenni. Pontos műszerek mérik az óriási hőmennyiséget, melyet még egyre sugároz a molekula.

A domb tövében fölvert sátorban, kis kempingasztalnál ül az elméleti fizikus, és számol, csak számol. A leendő vákuumelmélet alapjait veti meg. Oszipov akadémikus időről időre odamegy hozzá, élénken vitatkoznak valamin. Többnyire az akadémikus hangoskodik, Iljin pedig, mint mindig, nyugodt, halk hangon beszél, s mindannyiszor feláll, amikor az akadémikus hozzá lép.

– Akárcsak egy gőzkazán tűzterében! – közli velem boldogan az akadémikus. – Ez már, fantaszta barátom, a feladat technikai megoldása. Tetszőleges számú ilyen „csillagot” gyújthatunk meg, megváltoztathatjuk az egész világ energiagazdálkodását! Hisz mindegyik néhány évszázadon át fog ragyogni! – mutat a föld alatti laboratórium felé. A lejárati lépcsőn forró levegőáramok tódulnak felfelé.

A nyughatatlan Oszipovnak azonban ez is kevés. Számára a „csillagocska” csupán az első lépés. Máris arról álmodozik, hogy az ember merőben új arculatot ad a Földnek, lelki szemeivel már látja is azt a gigászi villamos gépet, melyet óriási nukleáris robbantással működtetnek majd, és űrhajóval műholdpályára juttatnak. Néhány ezer kilométer magasságban lezajlik a teljesen veszélytelen indító atomrobbanás, melynek pillanatnyi energiája mágneses teret hoz létre. S akkor a Föld fölött fellobban egy új Nap, a Vákuumnap. Az akadémikus már azt is látja, hogyan kel föl és nyugszik le az igazival együtt, csakhogy ennek a sugarai nem hajlanak el a sarkvidéki területeken, hanem merőlegesen tűznek rájuk, melegüket nem emészti fel az atmoszféra vastag rétege, s így egyenletesen melegítik a Sarkvidéket is, ugyanolyan éghajlatot alakítva ki, mint amilyen a középső szélességi körökön uralkodik. Sőt képzeletben már a víz alatti mágneses robbantást is látja az akadémikus. Az ott fellobbanó „víz alatti Nap” fölmelegíti a tengeráramlatokat, a szükségnek megfelelően módosítva a Föld éghajlatát, amely ilyenformán irányíthatóvá válik. Az akadémikust nem aggasztja az óceán vízszintjének emelkedése. Hisz a kontinenseket körül lehet venni jéggátakkal.

Megváltoznak a Föld geográfiai viszonyai. Örökre véget vetnek az átkos energiaínségnek. Sohasem apadnak el az energiaforrások, mivel ott rejlenek bármely anyag minden egyes molekulájában.

3. A lehetőségek

Öreg barátom elolvasta az utolsó oldalt is.– Ej, Szása, Szása! – mondta szemrehányón. – Javíthatatlan álmodozó vagy!

Sehogy se látod meg a lényeget. – Talán kevés, amit megláttam? – csodálkoztam.

– Nem mondom, hogy kevés. Azt mondom, hogy nem minden. Miközben a vákuumenergiáról írtál, kifelejtetted a vákuumot.

– Hogyhogy „kifelejtettem”?– Emlékszel, frontharcos barátod azt írja egy helyütt (úgy látszik, Oszipov

már olvasta az elméleti fizikus tanulmányát, melyet a Pulkovói Obszervatórium adott ki[1]), hogy a vákuum összesűrűsödött antirészecske-párokból áll. Mit jelent ez? Alighanem azt, hogy szétválaszthatok.

– Úgy van. Vagyis a vákuum gerjeszthető.– Csakhogy ehhez rengeteg energia szükséges.– Milyen szinten? A nukleáris energia szintjén. Ha gerjesztjük a vákuumot,

akkor mintegy a semmiből, valójában azonban abból a rejtett szubsztanciából, ami tulajdonképpen a vákuum, antirészecske-párokat nyerhetünk. Azután pedig már ezeknek a részecskéknek a kötési energiáját hasznosíthatjuk egy újabb szinten, a vákuumenergia szintjén, amely néhány fokozattal magasabban van, mint a vákuum gerjesztésére fordított nukleáris energia.

– Szóval úgy véled, hogy energia nyerhető a nagy semmiből? Nem a semmiből, hanem a kvantumokból álló vákuumból, amely kvantumok nem mások, mint... Micsodák? – fúrta belém kérdő tekintetét.

– Összesűrűsödött részecskék és antirészecskék.– Úgy van! S akkor te, aki földön kívüli dolgokról írsz, nem veszed

számításba, hogy az űrhajózásban felhasználható a tér vákuumenergiája, a vákuum, amelyben repülünk.

– Szóval te hiszel a vákuumenergiában?– Az amerikaiak azt mondják: „Istenben hiszünk, de minden, másban csak ha

kézzelfogható.” Az én szakmám éppen ez, a kézzelfogható. Úgymond, kézzelfoghatóvá tesszük a vákuumenergiát. S aztán majd meglátjuk. Mellesleg van a csillagászoknak egy elméletük a világegyetem magasabb rendű civilizációiról, amely három típusba sorolja ezeket. Az első energiaellátottsága ugyanolyan, mint a Földé, a második a maga Napjának egész energiáját hasznosítja, a harmadik pedig az egész Galaxis energiáját. Mindeddig badarságnak tartottam ezt. Miképp hasznosíthatnánk a csillagok energiáját,

mikor több ezer fényévnyi távolságra vannak egymástól? Most már azonban másképp hangzik az egész. Ha nem csupán passzív fogyasztói leszünk a Nap sugárzásának, hanem a vákuumenergia révén magunk is lobbanthatunk fel napokat, akkor semmi sem szabhat gátat energiaellátottságunk növelésének. Nyilvánvaló, hogy az ilyen civilizációt már a magasabb rendűek típusába kell sorolni, amely bármilyen teljesítményre képes. Nem rossz távlat az emberiség számára!

– Várj csak, Andrej! Azért kérted, engedjem szabadjára a fantáziámat, hogy eldönthesd...

– Mi van itt eldönteni való... Hozd csak el a teoretikusodat. És ne feledd, hogy csakis az az elmélet helyes, amely utat nyit a tudomány további fejlődése, a képzelet szárnyalása, az új kutatások és diadalok felé, és nem vezeti zsákutcába a tudást. Úgy bizony, fantaszta barátom. És hozza magával az új könyvét is, [2]

amelyet azóta sikerült kiadatnia. Ezzel jókorát csapott a vállamra. Azt hiszem, igen pontosan fogalmazta meg Niels Bohr „végakaratának” lényégét.

 Gergely Lajos fordítása

Olga LarionovaAZ IGAZI?

Ahogy az már a kórházban lenni szokott, röviden szólt a csengő, mintha egy játékos macskakölyök ért volna a nyomógombhoz. Dan kuncogva felült az ágyon, csontjait ropogtatva nyújtózkodott, majd fogta az ágy végének nikkelezett rúdját, és fantasztikus kézenállásba lendült. Azután, anélkül hogy elvesztette volna egyensúlyát, elvette kezét a hűvös fémről, és megnyomta a vevőkészülék gombját.

Sidney G. Weddel flegmatikus arca jelent meg a képernyőn. Csöppet sem lepte meg a doktort, hogy meglehetősen különös pózban látja páciensét, oldalt billentette fejét, és várta, melyikőjük unja meg előbb.

Átkozottul vékony volt a vasrúd, úgyhogy félkezes kézenállásban nem maradhatott meg rajta; Dan leugrott.

– Derék dolog – állapította meg a doktor elégedetten. – Most akkor be is jöhetnél a szobámba!

Dan bánatosan felsóhajtott.– ...Hogy kiírjalak! – fejezte be a doktor.Dan az ajtónál termett, hanyatt-homlok lerohant a lépcsőn, és tizenhat

másodperc múlva már a doktor szobájában volt.– Vivát, brit oroszlán!– Felteheted kalpagod, Escorial grandja, őfelsége fogadta köszönésed!Dan Arciniegas úgy tett, mint aki felteszi a kalapját.Ahogy ez hajdani iskolatársak találkozásánál lenni szokott, akik barátok nem

voltak, ellenségeskedni még kevésbé ellenségeskedtek, – tehát felfokozott örömmel ismertek a másikra.

Sidney akkor, amikor Dant súlyos, sokkos állapotban behozták a donorklinikára (ámbátor tulajdonképpen feleslegesen hozták ide, mert elég lett volna egy közönséges kórházba szállítani), Arciniegas pedig akkor, amikor kinyitotta a szemét, és rá kellett jönnie, hogy nem hipermodern hidromobiljában van, hanem kórházban kötött ki, a kísérleti robotok iránti ellenszenve miatt.

Mindketten megörültek a másiknak, de az öröm híján volt annak az enyhe szomorúságnak, ami óhatatlanul jelentkezik, ha iskolatársak hosszú évek után találkoznak. Eszükbe jutott, mi volt iskolai gúnyneveik, felidézték a régi vicceket, úgy viselkedtek, mintha még mindig végzős, tizenkettedikes diákok lennének, s utoljára találkoznak, mielőtt egy életre elválnak az útjaik.

Dannak nem esett baja, sokkos állapota még a legzöldfülübb egészségügyi gyakornok számára is banális eset volt. A hajdani osztálytársak útjai tehát ismét elváltak; Dan nem is akart belőle titkot csinálni, hogy a Sidneyvel való találkozás ellenére torkig van a donorklinikával.

Időközben Weddel doktor kihúzott az asztal lapját borító plexi alól egy nagy lyukkártyát, hirtelen megpördült a forgószéken, és hanyag mozdulattal belökte a lyukkártyát a gép nyilasán. A műszer falán abban a pillanatban zöld és fehér fények kezdtek villózni, egy vörös lámpa is kigyúlt, de aztán meggondolta magát és kialudt.

– Egészséges vagy, don Arciniegas, mint a makk, úgyhogy rohanhatsz dolgozni.

– Akkor már itt sem vagyok!, Pedig maradhatnál, legalább az illem kedvéért, hisz a tenyerünkön hordoztunk, még a levesedet is megfújtuk.

– De nem őlordságod, hanem a gyakornok lányok.– De az én legfelsőbb jóváhagyásomra.Arciniegas elhümmögte magát. Ebből eszébe juthatott Sidneynek, hogy

Arciniegast különösebb felső jóváhagyás nélkül is mindenki a tenyerén hordta ötödiktől kezdve.

– Különben, ha már a gyakornokoknál tartunk – komolyodott el Dan hangja – ígértek nekünk valami kibernetikus egészségvédő berendezést, hogy embereimnek ne kelljen minden vizsgálat miatt kimenni a szárazföldre. És nevetséges, hogy gép az van, de nincs hozzá személyzet. Nem tudsz átpasszolni legalább egy hervadt gyakornokocskát? Vagy neked is szükséged van rájuk? Sidney legyintett.

– Az nem kifejezés, hogy szükség van rájuk. De szükség ide, szükség oda, mind elpucol, ha vége a kötelező gyakorlatnak. Amikor beadják a jelentkezést, az intézmény profiljára, a munkára gondolnak, csakhogy, tudod, itt valami különleges erkölcsi mikroklíma uralkodik.

– Hm... a kívülálló nemigen veszi észre.No, remélem nem sértődött meg a szépfiú, hogy nem tettünk bemutatkozó

látogatást, testületileg, az ágyánál – gondolta hirtelen rátörő ingerültséggel a doktor.

– Éppen ezért vagy kívülálló – mondta fennhangon. – Gyakornokot azért szerzek neked, akár ebben a pillanatban. Csak az a baj, hogy el sem lehetne innét zavarni.

– Az előbb mintha egész mást mondtál volna – támadt fel Danban az álmatag kíváncsiság.

– Mintha a mi klinikánk hiányzott volna neki egész életében, mintha itt üdvözülne, úgy érzi, itt sikerült elvonulnia a világtól.

– Nocsak, talán nem lelki életet él? De hát neked, barátocskám, úgyis csak az számit, hogy rendben legyen a csontváza, és jók legyenek a leletei.

– Tudod, Dan, mélyen depressziós, ha ezt nevezed te lelki életnek. De nem is ez a lényeg, sokkal komolyabb dologról van szó. Azok közül a nők közül való, akiket harmincéves korukig csak a versek és a színház érdekel, aztán harminc után kislánynak érzik magukat negyven után pedig bakfisnak.

– Ahá – dünnyögte Dan. – Ismerem ezt a típust. És az a legszörnyűbb, hogy ezek a leányzók csak hatvan után jönnek rá, hogy már nők. Hány éves most?

– Harminc felé közeledik. A posta nyakra-főre hordja neki a műsorfüzeteket, az újságokat színházról szóló cikkekkel, amatőr színpadok előadásairól készült videofelvételeket meg a többi kacatot. Azon már nem is csodálkoznék, ha az ágya fölé hírességek térhatású fényképeit rakná ki. No persze nem tudósokét és űrhajósokét, hanem holmi ifjú bájgúnárokét, akik arra fecsérlik az idejüket, hogy ilyen tudósokat és űrhajósokat alakítsanak műkedvelő előadásokon.

– Ó, mylord, költözzék megértés szívedbe! Vagy talán elfelejtetted, hogy veled szemben is egy, ha nem is éppen világhíres, ám a maga idejében amatőr berkekben meglehetősen ismert bájgúnár ül. Bárcsak lenne ideje ennek a bájgúnárnak, hogy folytathatná...

A „mylord” lemondóan legyintett.– A kitolódott gyermekkor tipikus esete, akár a gyakornokomnál. Egyre

inkább úgy érzem, hogy hivatásom választásában nagy szerepet játszott veled való ismeretségem. Tudod, elsőtől kezdve azt az álmot dédelgetem magamban, hogy előbb-utóbb sikerül sebészi beavatkozással helyrehozni a hozzád hasonlók agyát.

– És persze a könyveket is el kell égetni, a színházakat is fel kell gyújtani!– Egye fene, maradhatnak. Nézd, komolyra fordítva a szót, semmi kifogásom

Aiszkhülosz, Shakespeare, Csehov vagy Sztrogov ellen. Sőt még az ellen sincs kifogásom, hogy egy kozmo-vákuumológus vagy tervező genetikus írjon valami jó kis vígjátékot. Vagy manapság már nem írnak vígjátékokat? Még írnak? Nagyszerű. És végezetül még az ellen sincs kifogásom, hogy mondjuk a Harvardi Tőzegipari Technikum amatőr színpada eljátssza és felvegyék videóra az előadást.

– Nagyon rendes vagy, köszönöm! És minek vagy ellene?– Tudod, Dan, az már sok, hogy a gyakornokom minden este a videót

bámulja, és az ágya alatt oszlopban álljanak a kazetták ezekkel a bájgúnárokkal, ahelyett hogy a maga fejével, egyetlen és utánozhatatlan agyvelejével gondolkozna. És azért nem szeretem, mert nem tudom, hogy viselkedne egy ilyen gyakornok kritikus helyzetben, kivágná-e magát belőle...

– Kivágja, ha te nem vágod ki addig innét, csak azt nem tudom, miért akarod kivágni. Az biztos, hogy nem a színház iránti rajongása miatt...

Sidney a cipőjét nézegette, és szipogott egyet. Valóban, ha tudná, hogy miért van úgy a bögyében ez a lány! Maga előtt látta szigorú arcát, határozottan kettéválasztott, platinaszőke haját, mindkét mellrészén zsebes, tiszta, friss köpenyét, eszébe jutott, hogy egyformán tudja használni mindkét kezét... A szimmetria, igen a szimmetria a leghervasztóbb egy fiatal nőben. De nem is ez volt a legrosszabb Saarinen nővérben, hanem – és ezt most fogalmazta meg magában a doktor – lesír róla, hogy nincs rá szüksége a kutyának sem.

– Nono, jól felkeltetted az érdeklődésemet. Mi van veled, hogy te, a tudományos nagymenő, megpróbálsz lejáratni egy taknyos gyakornokot? – kérdezte Dan.

– Most még tudnám. Csak nehogy késő legyen! Az az érzésem, hogy kritikus helyzetben kiderülhet róla, hogy fanatikus.Lassan, mély belső meggyőződéssel mondta ezt, bár eddig semmi ilyesmire

nem gondolt a lánnyal kapcsolatban. S ő maga csodálkozott a legjobban azon, amit megfogalmazott.

– Ugyan, mylord Sidney G., alaposan elgaloppíroztad magad! – mondta Arciniegas, aki legalább úgy meg volt lepve, mint a doktor. – Tudod, az időszámítás kezdete előtti huszadik században lehetett valaki napimádó, de nem lehetett egyistenhívő. A huszadik században lehetett még valaki keresztény, de nem lehetett meggyőződéses napimádó. Két évszázad elmúltával még mindig hihet valaki fanatikusan a tudományban, de már nem hihet az istenben. Manapság pedig már fanatikus sem lehet senki, hiszen a fanatizmust ugyanúgy felszámolták, mint a torokgyíkot. Csontkovács barátom számára elég érthetően fejtettem ki ezt a gondolatot?

  Mi van velem? – gondolta magában Sidney. – Válaszolnom kellene, de

mintha megbénult volna a nyelvem. Fáradt vagyok. Fáradt vagyok, úgy általában, Dan meg különösen fáraszt. Ha az ember találkozik egy hajdani iskolatársával, és úgy locsog vele három estén át, mintha még mindig az iskolapad tetejéről lógáznák a lábukat, akkor a negyedik napon vagy barátok lesznek, vagy áttérnek a tényközlő, korrekt nyelvre. Vagy elbúcsúznak egymástól. Az iskolában nem tudtunk megbarátkozni és most sem fogunk. Akkor viszont hagyd ezeket az epikus „és arra emlékszel?”-eket, és ezt az egész, isten tudja honnét elkanyarodó beszélgetést Saarinen nővérről!

– Nos, arról volt szó, hogy kiírsz! – törte meg a feszült csöndet Dan, mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

A doktor megkönnyebbülten mozgatta meg a vállát.– Igen, igen – helyeselt. – Kiírlak. A legeslegazonnalibb hatállyal kiírlak.

Hajnalban mehetsz, amerre a szemed lát. Egyébként hívd ide valamelyik hidromobilodat, én nem tudok adni!

– Mondhatom, szépen állunk! Kivágja az embert, hogy a lába sem éri a földet, és még örül is neki! Azonnal hívom a hidromobilt. Mondd, ez nagy hatósugarú rádiótelefon?

– Közép-hatósugarú, de kétszáz mérföldig él.Dan a pacsniszerű, kézbe vehető rádiótelefon után nyúlt, közben

körbepillantott. A nehéz függöny mögött fölsejlett az erkély.– Azonnal felhívom őket – mondta, és a függönyt félrehúzva kilépett az

erkélyre. Éppen alatta volt a leszállópálya, amely ötven méter széles gyűrűként övezte az egész Maryland állomást. Az egyenlő távolságra épített sugárirányú mólók miatt a mesterséges sziget egy óriási tarisznyarákhoz hasonlított, amint a Maud királyné földjétől hatvan mérföldre terpeszkedett az óceán felszínén. Körülbelül háromszáz négyzetkilométernyi vízterület tartozott a Déli Donor Állomáshoz. E terület fölött nem vezetett légifolyosó, nem engedtek ide egyetlen ciklont sem, és a víz felszínét sohasem borzolta két és fél ballnál erősebb szél. A védett területen csupán az egészségügyi szolgálat hajói és hidromobiljai jártak szabadon.

Dan összehúzott szemmel nézte a ködlő láthatárt. Jó időben látni lehetett a Maud királyné földjét. Olyankor frissen megtelepedett mohatelepnek tűnt, és látszott mögötte a jéghegyek vonulata. Az állomás környékén egyetlen jéghegyet sem lehetett látni, mert a terület hőmérsékletét állandóan tíz fokon tartották, és a jéghegyeket még a határán megsemmisítették.

A viharos antarktikus teleken nagyon magasról kerek léknek tűnt ez a terület, vagy olyan tiszta kis körnek, amelyet a gyermekek lehelete olvaszt a jégvirágos ablakra. Volt, aki „az ígéret vizének” nevezte, de ez az elnevezés nem terjedt el, hiszen a jégparti tó közepén gravitációs horgonyain alig észrevehetően ott ringatózott a mesterséges sziget, és őrizte víz alatti részében páratlan, értékes és több mint különös terhét.

Dan felhívta az állomást, hogy küldjenek érte a Rieser-Larsen szigetről egy „nyugodtabb természetű” hidromobilt. Éppen félrehúzta volna a vastag függönyt, amelyet a fél évig le sem nyugvó nap fénye ellen „telepítettek”, hogy visszamenjen a szobába, amikor odabenn felcsendült a doktor hangja. Egyenletes hangon, a szokottnál tagoltabban beszélt, úgy, ahogy diktafonra szoktak: „Nővérke, készítse elő a 2446/19-M donort, ezerhétszáz köbcentiméter vér regenerálására. Végeztem.”

Amikor Dan félrehúzta a függönyt, már kikapcsolta a doktor a videotelefont. Csupán a képernyő kihunyó fényét kapta el Dan pillantása. A másodperc töredékére látta egy nővér arcát – a doktor hanghordozásából sejtette, hogy azét a bizonyosét – és még egy... Mit is?... Tartályt, amelyik a kétezernégyszáz-valahányas számú donort őrzi.

Dan megbotlott az alacsony küszöbben, ahogy belépett, de a doktor oda sem fordult. Nem vette el kezét a belső kommunikációs rendszer kapcsolópultjáról, egész idő alatt egy billentyűn tartotta.

– Úgy mellesleg, több mint melegen ajánlom, hogy menj el szabadságra – szólalt meg a doktor. Csak ne a trópusokra! Csak semmi párás levegő, ás semmi hegyek! És harminc napnál nem rövidebb időre! – A vállán keresztül egy pillantást vetett Danra. – Jó, jó, húsznál, de ez az utolsó szavam!

Dan beleegyezően bólintott.– Azután visszamész arra a híres Rieser-Larsenre?Dan gondtalanul vállat vont.– Mi az, csábítanak valahová?– A Marsra – mondta Dan kelletlenül.– Elmész? A marsi klíma ellen nincs semmi kifogásom.Újabb vállrándítás.A doktor éppen levegőt vett, hogy mondjon egy-két kedves szót ezekről a

vállrándításokról, amikor a keze mellett nyikkant a mikrofon, és visszafojtott női hang hallatszott:

– „Dezaktivizáljuk?”– Ugyan kérem, hogy lehetne dezaktivizálni vérátömlesztés után! – Ingerült

mozdulattal elzárta a hangcsatornát, mintha puska ravaszát húzta volna meg. – Tudtam előre! Ez az agyalágyult liba!

– Ide figyelj! – mondta Arciniegas, miközben megkerülte a terjedelmes íróasztalt, és az állomás belső rendszereit irányító kapcsolótábla szélére ült. – Miért kapcsoltad ki a képernyőt? Nem akarod, hogy meglássam azt... a...

Most a doktor vonta meg határozatlanul a vállát.– És miért? – makacskodott Dan.– Erről inkább nem beszélnék. Így kívánja az orvosi etika. Úgy, ahogy a halott

rokonait nem engedik be a boncterembe, az embernek sem mutatják meg a donorját. Nem szokás és kész!

– Te azért láttad a donorodat?– Nem, még én sem.– Hm... Hisz csak annyi, mintha tükörbe nézne az ember.– Akkor maradj a tükörnél, és nézegesd magad!

– Ide figyelj, nem érzed úgy, hogy az ilyen és hasonló tabuk csak még nyomasztóbbá teszik a légkört, pedig e nélkül is menekülnek a gyakornokaid, amint tehetik. Antivizuális mitológia, á la Ámor és Pszükhé. Azt a legendát is szárnyra kéne bocsátani, hogy kővé válik, aki meglátja a saját donorját! A párhuzamos pszichológiai mezőkkel vagy valami kvázitudományos halandzsával meg is lehetne magyarázni. Miért állítjátok be ilyen mesebeli szörnynek a donort? Hisz csak egy csontokkal, szervekkel teli zsák, olyan tartály, amelyben az enyémmel pontosan megegyező vér van. Miért ne lehetne megnézni?

– Igazad is van, meg nincs is. Természetesen vehetnénk az ember pótalkatrészeivel teli tartálynak a donort. A másét annak is vesszük, hisz különben nem tudnánk dolgozni. De neked az az ő – egy másik te. Az ikertestvéred, hús, igaz, mesterségesen teremtett hús a húsodból, a sejtjeidből; a te DNS-edtől olyan, amilyen. Ha most levinnélek a szervtárba, és megmutatnám a szívből, veséből és egyéb életfontosságú szervekből összeállított kollekciót, akkor kezet ráznál velem, és az orvostudomány mai színvonalával elégedetten távoznál. És persze még felelőtlenebbül vetnéd magad a veszélyes kísérleteidbe. Ám ha úgy látnád ezeket a kezeket, szemeket, szívet, lépet, hogy egy testté, a te tulajdon testeddé állnak össze, nos, akkor nem garantálnám a lelki épségedet.

– Rosszul ismersz.– Valamennyire csak ismerlek, hisz épp elég munkám volt veled.– Szóval azt mondod, hogy eszem veszteném?– Azt azért nem, de soha többé nem feledkeznél meg erről a „találkozás”-ról.

Nem feledkeznél meg életed utolsó pillanatáig, addig a pillanatig, amíg az utolsó cseppig ki nem merítetted a saját szervezeted, a donorod és a mesterséges szervek életerejét.

– Hát akkor... vegyük úgy, hogy megóvtad lelki nyugalmam. De azt azért nehezen hiszem, hogy titeket nem nyomaszt, amikor az egyik embert feltrancsírozzátok, hogy megmentsétek a másikat.

– Nem, Dan, egyáltalán nem nyomaszt, hiszen a donor nem ember. Olyan preparátum – ha már ennyire akarod –, amelyiket nem ruháztak fel lélekkel. De még így sem pontos, hisz látnád csak, hogy iszonyodik minden elsőéves az első anatómiai foglalkozás előtt, pedig szabad donorokkal van dolguk, olyanokkal, amelyeknek „gazdái” a számodra oly kedves Marson lófrálnak, ahol még nincsenek donorklinikák, vagy a távoli csillagközi térben, ahonnét gyakran nincs visszatérés. No persze, háromszáz évvel ezelőtt is meggyötörte az elsőéveseket a tudat, hogy hajdan élő emberek voltak az anatómiai szertárak formalinszagú preparátumai, bár már semmi sem utalt rá, hogy valamikor éltek.

– Egész idő alatt azt akarod elhitetni velem, hogy a donorok olyan tárgyak, amelyek nem tudnak emberré válni...

– Azt bizony, so-ha-sem képesek!– És közben készakarva megfeledkezel a tökéletes pszichostruktúra-

felvételekről... Hisz csak azt kell áttáplálni a donorba, hogy élő emberré váljék. Rólam ma készítettek ilyen felvételt, és ha átjátsszak a donoromba...

– Apropó, pszichostruktúra-felvétel... Menj le, és csináltass újat, mert nem sikerült! El ne menj nélküle!

– Jó, jó, nehogy lyukat beszélj a hasamba! Ma már el akarták velem hitetni, hogy minden lépésemnél teljes amnézia fenyeget, mert vagy túlterhelem magam információval, váltakozó mágneses mezőbe kerülök, vagy egyszerűen csak Napóleonnak képzelem magam. Aztán behoznak a klinikára, szépen előveszitek a felvételt, amelyet ma tizenegy órakor rögzíttettek, és visszajátsszatok az információt szegény kiürült agytekervényeimre. Így van, igaz?

– Így. Az ilyen, fogalmazzuk így: vésztartalék nincs ellentmondásban az orvosi etikával, még akkor sem, ha első látásra túlbiztosított munkavédelmi előírások vannak érvényben a Marson. Megcsináltathatnád a pszichofelvételt is, ha beülsz a memoszékbe!

– Álljon meg a menet, Weddel doktor! Ne próbáld elviccelni a dolgot. Éppen most ismerted be, hogy rám semmi szükség, én már nem számítok, énrám nem vonatkozik az orvosi etika. Hiszen van egy test, a donor, és van egy lélek, a pszichofelvétel. Miért toldoznátok-foldoznátok lerobbant biomasinámat, amikor csak egyesíteni kell a raktáron lévő donort a felvétellel, és kész a vadonatúj Dan Arciniegas? A lélek ugyanaz, a test egészséges, tehát az orvosi etika csak helyeselni tudja, mégpedig teljes szívvel. Vagy talán már Így is csináljátok, jó Aesculapius? Az igazi Arciniegas meg régóta ott hever a mélyhűtőben?

Sidney fáradtan, lemondóan az ajkába harapott, nehezére esett beismerni, hogy az ő lehetőségeinek is megvan a határa:

– Szép kis szónoklatot vágtál ki, Dan, csak éppen értelme nincs, mert nem tudjuk-megtenni, amit mondtál... E-egen, eddig nem sikerült egyesíteni a testet, azaz a donor agyát a pszichostruktúra-felvétellel. Hogy miért nem? Könnyebbet kérdezz! Ezért nem tudjuk megmenteni azokat a pácienseket, akik maradandó agykárosodást szenvedtek. Ékszerészi munkával átültetjük testébe a donor agyát, az életfunkciók tökéletesen működnek, de amint megpróbáljuk átjátszani a pszichostruktúra-felvételt...

– Elhal a szürkeállomány?– Nem, ezt a problémát meg tudjuk oldani. Hogy érthetőbb legyen számodra,

fogalmazzuk így: kváziletargia lép fel. A donor agya nem akar felébredni, nem akar és kész.

– Ide figyelj! – mondta Dan, és megfogta a doktor köpenyének a hajtókáját. – Idefigyelj, te balfácán Aesculapius! Szagot fogott bennem a született kísérletező,

és ez annak a biztos jele, hogy az orrunk előtt van a megoldás. Azt mondod, hogy menjek szabadságra? Jó, kiveszek két hónapot, és bezárkózunk a laboratóriumodba. És ne félj, nem akarok pertut inni a donorommal. Heverjen csak a frizsiben, tartogassa lépemet, májamat! Nekiugrunk ennek a kis problémának, és esküszöm neked, Sidney G. Weddel, meg is oldjuk. Szánd már el magad, mit körülményeskedsz!

Sidney G. Weddel kiszabadította köpenyét Dan kezéből. A köpeny hajtókája olyan volt, mintha a tehén szájából húzták volna ki. Nem hagy békén... a kísérletező.

– Engem hiába próbálsz lehengerelni – kezdte békítő hangon. – Ebbe a kis „problémába” még a nemzetközi tudományos élet – hogy a te kifejezésedet használjam – nagymenőinek is beletörött a bicskája. Meg aztán holnap reggel elutazom, tanulmányútra a Világ Donorközpontjába, minimum két és fél hónapra. És ez idő alatt lelohad az érdeklődésed.

Dan jobb vállára hajtotta a fejét, és töprengőn végigmérte a doktort. Aztán ugyanilyen töprengő pillantást vetett rá, de immáron a bal vállára hajtva fejét. Hogy is cukkoltuk negyedikig? – gondolta magában. – Aha, „hiába próbálsz lehengerelni!” Persze, Micimackó. Aztán negyediktől hetedikig Sidney Georges-ot Húskombinátnak hívtuk. Aztán kilencedikig, ez csak természetes, Porthosnak. Aztán... aztán sehogy sem, úgy beleolvadt a környezetébe, hiába volt olyan nagy növésű és kövér. És engem hogy hívtak? Persze, d'Artagnannak, előtte Prűcsöknek, később Főkonstruktőrnek. Lám, eltelt néhány év, és a hajdani Micimackó és Főkonstruktőr itt ül egymással szemben, és képtelen zöld ágra vergődni...

– Idesüss, Sidney, most már eleged lehet belőlem – jegyezte meg őszintén.– De még mennyire! – kapott az alkalmon a doktor. – Halálosan unlak!

Legalább annyira, mint nyolcadikban, amikor állandóan különböző szerkentyűk tervrajzait dugdostad az orrunk alá, és én folyton csak arra gondolhattam, ha rád néztem, hogy még mindig nem érkezett el az a történelmi pillanat, amikor az embert jobban érdekli a saját keze-lába, mint holmi kerekek és manipulátorok.

Dan a térdére csapott és felállt.– Oké, akkor végeztünk – mondta, és elindult az ajtó felé. – Több kérdésem

nincs, illetve, hogy őszinte legyek, egy azért lenne. Mondd csak, valóban komolyan foglalkoztatok ezzel a kérdéssel, száz százalék, hogy nincs megoldás?

Sidney is felállt, kigombolta gyűrött köpenyét, és hanyag, lassú léptekkel sétálni kezdett a szobában.

– Tudod mit, Dan! Visszavonom a szabadsággal kapcsolatos javaslatomat. Menj csak szépen a Marsra, foglalkozz a hidromobiljaiddal, bár vakuljak meg, ha értem, hogy kerültek oda, ha egyszer csak a tározókban van víz. Neked való a

Mars, mert egyetlen donorállomás sincs ott, így, ha akarod, valami patikában vagy szervbankban folytathatod csak le a kísérleteidet. Tehát a pszichostruktúrának vagy egyszerűen az emlékezet átjátszásának a donor agyára a világ legnagyobb tudósai foglalkoztak. Bebizonyították, hogy elméletben lehetséges, de gyakorlatban nem. Kipróbáltak minden lehetséges módszert, alkalmaztak minden szóba jöhető serkentőszert és katalizátort. És ezzel ki is merítették a lehetőségeket. Hál' istennek! Igen, ezt kell mondanom. Hisz ha akár egyetlen pozitív eredményt kapunk, akkor mi lenne rá a garancia, hogy ellen tudnánk állni a kísértésnek, hogy létrehozzuk először egy, aztán még egy – és így a végtelenségig – nagy tudósnak az eredetivel teljesen egyenértékű hasonmását. És nem is egyetlen hasonmást... hisz akár ötven Einsteint, száz Arkhimédészt, kétszáz Nyeszejcsenkót lehetne „létrehozni”. És az emberiség immár nem horizontálisan, hanem vertikálisan fejlődne. Úgyhogy jobb, ha szépen elrepülsz a Marsra, és szabadidődben színjátszó kört szervezel!

– És itt az állomáson nem tölthetném a szabadságom?– Először is, ez már a második kérdésed, megszegted az egyezséget,

barátocskám. Másodszor, bármelyik páciens maradhat, persze csak a szanatóriumunkban. És ne felejtsd, hogy a donorbunker ajtajának kódját csak néhány ember ismeri, úgyhogy még csak gondolni se merj holmi partizánakcióra! Nos, maradsz?

– Még gondolkozom rajta. Találkozunk reggel?– Inkább most búcsúzzunk el egymástól! Sok dolgom van még...– Hát akkor a viszontlátásra, Sidney G. Húskombinát!– Viszontlátásra, Dan!A doktor az ajtóig kísérte volt páciensét, kezet akart neki nyújtani, de

valahogy nem tudta megtenni. Megveregette a vállát, de ez még rosszabb, bizalmaskodó gesztus volt. Becsukta Dan mögött az ajtót, és önmagával rendkívül elégedetlenül visszaült az asztalhoz. S végérvényesen elkedvetlenedett, amikor észrevette, hogy a belső kommunikációs rendszer mikrofonja egész idő alatt be volt kapcsolva.

Bárki végighallgathatta a beszélgetésüket. Őszintén szólva semmi különösebb nem hangzott el; amit Arciniegasnak mondott, azt már az elmúlt években, a legkülönbözőbb stílusban megpróbálta az újságírók szájába rágni. Úgyhogy nem árult el szolgálati titkot, egyáltalán, nincs is szolgálati titok. És mégis, Sidney G. Weddelnek, a Maryland állomás donorklinikája főorvosának arcára ingerült grimasz ült ki, ahogy a hangszórónál állva igyekezett a legkisebb áruló zajt is elkapni. Úgy tűnt azonban, hogy a vonal másik végénél nincs senki. Egyszóval megúszta.

– Saarinen nővér! – szólt bele a mikrofonba. Csend.

A csöndből érezni lehetett, hogy valaki a vonal másik végén visszafojtott lélegzettel hallgat. A videofon kapcsolója felé nyúlt, de aztán a boncteremből származó, ám még mindig használatos zsargonban elkáromkodta magát, és nem kapcsolta be a képet. Óhatatlanul hatása alá keríti az embert az itteni légkör, nem sok hiányzott hozzá, hogy az ajtóhoz settenkedjék és felrántsa, s meggyőződjék, hogy hallgatózik-e valaki.

– Június tizenhatodikán – mondta a diktafonba – 19-M-et vigyék vissza a 2446-os helyiségbe! Az 552-ZS-nél homeosztatikus kontroll, visszatérésemig tartsák a bokszában! A hetes és nyolcas bokszból vigyék a szervtárba az eredet nélküli donorokat! A tizenegyesből a krematóriumba! A szervtárból ne csináljanak disznóólat! Végeztem. – Tenyerével végigsimította az állát, majd folytatta: – Kiegészítés: készítsenek új pszichostruktúra-felvételt Arciniegas páciensről, huszonkettes kórterem! A páciens kérésére harmincezer emlékegységnél több információt nem rögzíthetnek! Végeztem. Még egy kiegészítés: készítsenek elő egy szobát a szanatóriumi részlegben! Most végeztem!

Sidney kikapcsolta a diktafont, és a tükörhöz lépett. Bárhogy volt is – gondolta magában –, Dan testileg is, lelkileg is meg tudott maradni gyermeknek. Amíg itt volt Dan, vitathatatlanul fölényben érezte magát. Mi van most, hogy egyedül maradt saját tükörképével?

Bágyadt, lemondó szempár meredt rá a tükörből.– Utolsó kiegészítés – mondta halkan, magának –: A marylandi donorállomás

fősebészét, Sidney G. Weddelt, ezt a vén csontot, dobják ki a szemétbe!...– Jó reggelt, nővérke! Nem engednek ki, amíg nem csinálnak új felvételt,

úgyhogy csinálják minél gyorsabban!A nővéren hosszú, földig érő köpeny. Egyébként mindenki ilyent visel, aki

donorokkal dolgozik. Arcát teljesen eltakarja a sebészmaszk. Királynői gesztussal a boksz ajtajára mutat. A királynői gesztuson fényévekre érződik az iskolai színjátszó kör hatása.

Iskolai? Valami furcsa, felemás képzettársítás suhant végig Danon. Az ördög vinné ezt az egészet! Bárcsak vége lenne már ennek a bonyolult tortúrának, és repülhetne akár a Marsra, akár Tuscarorába. A fenébe ezzel a védett zuggal, Weddeljével, királynői páváival, konzervált duplikátumaival és főleg ezzel a sajátos, nyomasztó légkörrel. Az első perctől érezte ezt a légkört. Gőgtől, felfokozott önbizalomtól szaglott. Az istenek gőgje, kik még egy élettel ajándékozzák meg a közönséges halandókat. Abban meg semmi meglepő sincs, hogy Sidney ennek a konzervgyárnak az igazgatója. Annak a tipikus esete, amikor a legszürkébb középszer szerzi meg egy „cég” vezetését, és mindenki úgy érzi, hogy a cég maga az Olümposz. Aztán jöhet valaki őszinte jószándéktól

vezéreltetve erre az Olümposzra, és felajánlhatja ezeknek a bénáknak az övéiknél ügyesebb kezeit, értelmes agyát és a szabadidejét – lám, mi a válasz...

A hatalmas, ugyanakkor meglepően könnyű sisak lassan a fejére ereszkedett és a karosszékbe nyomta. Kellemes meleget érzett a fején, mintha egy angóramacska telepedett volna kopasz búbjára, ráadásul még a szívattyú zümmögését is dorombolásnak hallotta. És már fel is hangzott a figyelmeztető jelzés: Koncentráljon! Nem, ma nem sikerül a felvétel, hogy sikerülne, ha egyszer ilyen ingerült.

Három éve csináltak ilyen felvételt, és akkor már maga az „elektronikus macska” is derűs, ellágyult lelkiállapotba ringatta. Akkor könnyedén elfeledkezett mindenről, ami fiatal, okos, erős testén kívül volt, ám abban a nyugalomban nyoma sem volt ernyedtségnek, önimádatnak. Épp ellenkezőleg, agya könnyedén arra összpontosított, hogy lényét átnyújtsa a gépnek. Azt az állapotot legfeljebb azéhoz az alkotóéhoz lehetett hasonlítani, aki a nyílt csillagközi térbe küldi legújabb konstrukcióját, ugyanazt a szorongásmentes odaadást érezte.

Akkor eszébe sem jutott, hogy elemezze saját érzéseit, mert olyan gyorsán és természetesen jött létre a kapcsolat az elektronikus „angóramacskával”. Arra meg végképp nem gondolt, hogy ez másnál is ilyen könnyedén megy-e, vagy csak a primitívsége miatt olyankönnyű rögzíteni az ő pszichostruktúráját, hiszen sokkal könnyebb lerajzolni egy kockát, mint a milói Vénuszt. És ebben az esetben igaza van Húskombinátnak: a kerék és a manipulátor megbízhatóságának kérdése egy szinttel alacsonyabb, mint a kéz és láb épségének a kérdése. Sidneyvel kapcsolatban a második kérdés merül fel, vele viszont az első. Primitív, mechanikus gondolkozása bizony nem az a nagy plusz, amit tiszta szíve és ügyes keze mellett érdemes lenne kéthónapos itt-tartózkodása alatt felajánlania. Legalábbis az ittenieknek...

– Felkészült, páciens? – jutottak el tudatáig a nővérke szavai. Észre sem vette, mikor ment át a válaszfal túlsó felére. A falon lévő nyíláson át az övével megegyező székre és sisakra esett a pillantása. Látta a nővérke arcát borító gézmaszkot és szemét. Éles vonalú, sötét karika választotta el szívárványos szembogarát a kékes fehérjétől. Állítólag ilyen merev, jeges pillantású szeme volt az elátkozott királynak, Szép Fülöpnek.

– Kész vagyok... nővérke.– Weddel doktor engedélyezte önnek, hogy nagy mennyiségű kiegészítő

emlékegységet rögzítessen, de ön este nem szólt...Dan rendszerint élt ezzel a kedvezménnyel, és amikor két-három évente

pszichofelvételt készítettek róla, „kiegészítésként” hol a latin nyelvtant és szókészletet, hol Chippingdale tételét, hol Corneille valamelyik tragédiáját

„vágta be” és rögzítette. Bár Corneille talán nem is volt szerencsés választás, hiszen színházi berkekben egyre inkább elterjedt a nézet, hogy sok köszönet nincs a mechanikusan rögzített szövegekben. Viszont az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a „természetes úton” rögzített szerepekben sem volt sikere.

– A csudába a kiegészítő emlékegységgel!... Csinálja a felvételt!– De doktor Weddel ezt hagyta itt önnek!– Dan elolvasta a kivetített szöveget: „A Mars sarkvidéki területein,

természetes körülmények közt folytatandó kísérletek szervezésének, lebonyolításának módszertana.”

Az orvosi törzslapján rajta volt az engedély, fején a sisak, és most már semmiféle fizikai erőfeszítést sem szabad kifejtenie. Igaz, majd néznie kell a kivetített szöveget, de nem olvasnia; csak a szemét tartsa rajta! Most azt várják tőle, hogy AKARJA befogadni az információt.

– Köszönöm, nővérke, nem akarom...Nyugodt, szomorúságra, csodálkozásra képtelen szempár nézett rá. Ha

élnének értelmes lények a jeges Jupiteren, azoknak lenne ilyen „objektívje”, az biztos. Milyen meglepő, hogy mély hangjában érzelmek vibrálnak. Jól kimunkált hang. Dant mindinkább hatalmába kerítette az érzés, hogy már látta ezt a szempárt, hallotta ezt a hangot, ám csődöt mondott minden kísérlete, hogy képzeletben egyetlen személlyé egyesítse Solvejg haját, Olimpia Blatt, a néger énekesnő hangját és Berenice királynő mozdulatait.

A részletek nem álltak össze egyetlen, konkrét nő képévé.– Páciens, kérem, összpontosítsa figyelmét, tizenöt másodperce van a

felkészülésre.Na végre! A válaszfalon lévő nyílás bezárult, lassan kihunyt a fény. És most

néhány percig (de az is lehet, hogy csak a másodperc törtrészéig) teljes csend és sötétség veszi körül. Lehet, hogy nem is hunyt ki a fény, hanem csak ő nem érzékeli. Megpróbálta elkapni a pillanatot, amikor megszabadul ingereitől a külvilág, úgy, ahogy gyermekkorában sikertelenül próbálta elcsípni azt a pillanatot, amikor álomba merült. Tudata azonban semmiben sem tudott megkapaszkodni. Sima és belülről fehér a boksz. Még az ajtó is. Kilincs sincs rajta. Csiribí-csiribá, kihunyt a tudata. Még nem, még egy másodperc... Nincs kilincs az ajtón? Micsoda ostobaság... Már kihunyt... Az ajtó... Az ajtót nem lehet kinyitni... Az űrbe nyílik... Az ajtó...

  Ilyen rosszul még a baleset után sem érezte magát, pedig akkor négy órán át

hányódott-vetődött a jeges vízben, és úgy átfagyott, hogy egyetlen porcikáját sem érezte. Most épp ellenkezőleg, mindent érzett, ami normális körülmények

közt nem tudatosodik az emberben. Érezte elnehezült, otromba teste súlyát, hallotta, hogyan zubog a fülében a vér, hogyan lélegzik kapkodva... Mindezt úgy értelmezte, hogy dekoncentrálódik, megbomlik a testrészei közti összhang, a test-gép egysége, és nem győzött csodálkozni, mennyit veszkődött vele a doktor, és mégsem tudta ellátni kellő szilárdsági tartalékkal.

A legkisebb erőfeszítést sem szabad tennie, mert széthullik az egész hóbelevanc, a teste. Hívják sokknak vagy bárminek, de borzasztó állapotba került. Még jó, hogy legalább a memóriája működik... Valóban működik? Mielőtt kikapcsolt volna a tudata, valami rendkívüli dologra gondolt. Valami rendkívül fontosra. Egész lényét eltöltötte most az érzés, hogy egész jövőjét befolyásolja az a jelentős és elsődleges fontosságú felismerés, amire akkor jutott. Igen, ez valami rendkívüli dolog...

Az erőfeszítéstől még néhány percre visszahullott az öntudatlanságba. Halk csendülésre tért magához. Így csendülnek még a jégdarabkák, ahogy a hidromobil oldalához verődnek. Aztán, ha ezek a jégdarabkák jeges kásává állnak össze, már nem egyes csendülésekét lehet hallani, hanem sustorgást, mintha a nevét suttognák, jól kivehetően: Arciniegas, Arciniegas, Arciniegas...

– Dan Arciniegas!Már szólítják, és még mindig nem tudta felidézni az emlékezetében, amit

keresett. A SEMMI, az alaktalan, óriási semmi vergődik a tudatában. Túlságosan közel van ahhoz, hogy alaposabban szemügyre vegye, ahogy olvasni sem lehet, ha két centiről nézi a könyv lapját az ember; ilyenkor csak homályos hálóvá fonódnak össze a sorok, és megfájdul tőlük az ember szeme. Az emlékjátszás utáni ébredést is idézték érzékei: felébred az ember, tudni még nem tudja, hogy milyen hasznos, kellemes ismerettel ajándékozták meg, kezébe veszi Corneille drámáját, amelyből egyelőre még egy árva betűre sem emlékszik, egymás után futja át a lapokat, ezeket a feledhetetlenül nemes, büszkén csengő sorokat: „Hadam vezéreként igázd le azt a földet; A »Cid« név őnekik rémítő riadó!” – és mint az előhívóból kivett film, megjelennek emlékezetében a sorok, látja is, hallja is a zengzetes szavakat, örökre agyába vésődnek.

A könyvet azonban fel kell ütni, különben az emlék megmarad valami alaktalan sejtésnek a tudatalattijában.

Újból hallja a jeges sustorgást, de most nem a nevét súgják, hanem kikeményített szövettől ered. Egy nőt lát, amikor kinyitja a szemét; azt a nővérkét, akinek oly királynőiek á gesztusai, és szeme Szép Fülöp szeméhez hasonlít.

És abban a pillanatban szívfájdító, torokszorító érzés keríti hatalmába. Nem azért, mert ruganyos, egészséges, fiatal teste oly tökéletes volt, hogy ez iránt még kétely sem merült fel benne soha, nem azért, mert ez a test a másodperc

törtrészére irányíthatatlan, remegő biomasszává változott, hiszen éppen ezért vannak a Sidney G. Weddel-féle szuperdoktorok és szuperklinikák, hogy a legreménytelenebbnek tűnő emberi roncsokat is talpra állítsák. Azért esett kétségbe, mert olyankor, amikor a teremtés koronája ronccsá válik, valami kiélezett, szadista kárörömmel, vékony viperanyakán himbálódzva támad fel a kérdés, kinek, ugyan kinek kellesz ilyen állapotban? Most, éppen hogy most és nem két hét múlva, amikorra megreparálnak, visszaadják isteni tökélyedet, hanem most, gusztustalan, ocsmány elesettségedben, kinek kellesz?

Megpróbálta elfojtani ezt az érzést, és akaratával át akarta törni az emlékei színes, tarka halmazát borító kérget. Ám az apró részgyőzelmek szikráit megbízhatóan fedte el a hűvös kíváncsiság és az ónos közöny. Tudta, hogy lelke mélyén ott ugrándoznak a ragyogó, meleg, éles kontúrú napfényfoltok, emlékei azokból a csodás időkből, amikor a legszentebb dolgokat is lelke félreeső zugába száműzte azzal, hogy „majd”. Ám amikor mégis elérkezett ez a „majd”, már szinte természetes, hogy a kutyakölyök, önző mohóság és a stabil kapcsolatoktól való gyermeteg félelem a magány állandó és tevékeny velejáróivá váltak. A magányéivá? Nem!!! Nem!!! Ó, nem létező isten, valaki magasztalhatja egy életen át a mártíromságot, ám amikor valóban a máglyára visznek, vagy az oroszlán elé vetnek, akkor... Ne, ne-e!

Nyugodt, figyelmes szempár közeledett arcához. A hippokratészi eskü diktálta a belőle sugárzó jóságot és szeretetet. A sok ezer közül egy nővérke szeretete sok millió betegének egyike iránt. Szeretet a steril gézmaszk borította arcon.

– A maszk... Vegye le a maszkot!... – Soha nem gondolta volna, hogy pár szó kimondása ekkora erőfeszítésbe kerüljön. Karosszéke a ködlő, émelyítő térbe zuhan, furcsán kimerevedett, lilás gézmaszkot viselő alakok százai magasodnak föléje, száz meg száz rezzenéstelen szempár mered rá, száz meg száz gézmaszk hull, hull, hull le halkzizegéssel, mint a hó, és száz meg száz arc...

Az arc. Szinte megkövesült ez a szeretett, drága arc a félelemtől, hogy észrevétlen marad. Csoda, mekkora csoda, hogy éppen most, élete nehéz, szinte kibírhatatlanul nehéz pillanatában hajlik fölébe ez az arc.

Csak ezután tudatosodik a név.És micsoda örömteli, mohó készséggel adta át emlékezete a jelennek a múlt

csodálatosképpen megőrzött emlékmorzsáit: a robogva tovairamló nyári szünidőnek azt a bizonyos napját, azt a nyughatatlan, esős estét, a lépcsőházat, ahová mindketten behúzódtak az eső elől, és ahol aztán bemutatták őket egymásnak, a lépcső fokait, az eleve bukásra ítélt amatőr előadást megelőző fölfordulást, a hiányosan öltözött, félig-meddig sminkelt gyerekek lótását-futását, és főleg a második sorban azt a nyugodt, felnőttes arcot, amelyet aztán oly szenvedéllyel áldott és átkozott, került és keresett egész életében.

És hiába kereste, mert nem látta többé.Hazudott magának, és hozzászokott a hazugsághoz, hogy csak futó, esetleges

találkozás volt az, ami tizennégy évvel ezelőtt sebet ejtett önérzetén. Nem lehet egyszerű véletlen, hogy most ismét találkoznak. Halálos bűnt követ el, ha nem hiszi, hogy csoda történt. És tudta, hogy nem fogja elkövetni ezt a bűnt, mert többé egyetlen napra, egyetlen órára, egyetlen percre sem válik el a nőtől. Utánahal, ha meghal.

Egyetlen napra sem! Egyetlen órára sem! Egyetlen percre sem!Nem az emlékeiből támadt ez a gondolat, nem is az emlékeit követte nyomon,

nem, a kezdet kezdetétől, ébredése pillanatától vagy még régebb óta munkált benne, talán tizennégy éve hordozza magában anélkül, hogy felismerte, megfogalmazta volna. Ott bujkált tudatában, és csak erre a találkozásra várt, amelynek óhatatlanul be kellett következnie, úgy, ahogy a bűnt a bosszú követi. Ilyen az élet örök törvénye, hogy a megszomorításért bajjal ver, ám e törvény ellensúlyozására létezik egy másik, amely boldogsággal honorálja az örömöt, amellyel mást ajándékozunk meg.

Ám a gondolat még nem is tudott szavakká kristályosodni az érzések és gondolatok ősi, megfogalmazhatatlan káoszából, ami ezt megelőzi, és már szégyellte is Arciniegas, és félt is tőle, mert régi énjének volt része, azé az énjéé, amelyik nem élte át ezt az ébredést, nem futotta el az öröm ennek a tizennégy éve magában őrzött arcnak a láttán. S volt hozzá bátorsága, hogy azt higgye, akkor tizennégy éve „boldoggá tette” a lányt. Ó, te, kozmikus kor amorózója, piti kis Don Jüan. Nem vitás, néhány tucatnyi, különböző kaliberű libuskát „boldoggá tett”. Eddig. „Boldoggá tette” őket, kezdve a gyengéd, figyelmes szavaktól egészen... Igen, „egészen”... Azt is beleértve. Gyökeret vert, ott pöffeszkedett lelkén ez a pimasz öntelt érzés, hogy „boldoggá tette” őket.

És most az emlékezés tisztátalan, Don Juan-i terminológiával bemocskolt mancsával nyúl ahhoz a régi, esős naphoz azon a szerencsétlen szünidőn... Ó, hogy is merészelt arra gondolni, hogy az a lány, a félhomályos terem második sorából, a lány, akinek olyan talányos a szeme, mint annak a hajdanvolt királynak, örült figyelmének, sőt egyáltalán gondolt rá az elmúlt tizennégy év alatt.

Összeszedte minden erejét, hogy elűzze kínzó gyengeségét és megértse végre, mit jelent számára ez a nő és mit jelenthet ő a számára. Ám csak egyet értett, azt, hogy ez a nő is várt rá tizennégy éve, csak őt szerette. Tizennégy hosszú éve. És ez a felismerés nem fontolgatás, okoskodás hatására ébredt benne, még csak nem is emlékeiből támadt, hanem mintha ébredése pillanatától lángbetűkkel lett volna felírva lelkében: „szeret, szeret” – és most összpontosítania kellett, hogy bensőjével elolvassa a lángbetűket.

Valószínűleg hunyorított, mert az előtte lévő arc hirtelen elképesztően határozott, eleven lett. Arciniegas most értette meg, hogy a nő vár valamit, éppen tőle, ám nem tudta pontosan mit, ezért elhatározta, elmesél neki mindent, ami ezekben a percekben eszébe jutott, mindent, amit átgondolt. Ám ehhez nem volt ereje, csak arra volt képes, hogy elsuttogja a nevét... Saari... Saari... Saarinen...

De éppen ez volt, amit a nő várt, annyira várt, hogy megtántorodott az örömtől, ós úgy tűnt, mindjárt összerogyik. Arciniegasnak nem volt ereje, hogy oltalmazóan átölelje, ám a nő nem rogyott össze, hanem Arciniegashoz ugrott, és nem megölelte, de megragadta, úgy, ahogy a kisgyermekeket szokták, nehogy belezuhanjon a kútba.

Doktor Weddel kitámolygott a műtőből a folyosóra, és a falnak dőlt. Nem sok választotta el attól, hogy összeessen. Két fiatal, hosszú köpenyt viselő nővérke sietett a segítségére, ám ő elhessentette őket, és bizonytalan léptekkel elindult a szobájába. Útközben leráncigálta kesztyűjét. Mikor is mondta, hogy a legjobb lenne szemétre dobatni magát? Á, igen, hat éve, amikor utoljára találkozott Dannal.

Hat éve, a mostanival összehasonlítva üde volt és ropogós, mint egy bimbózó rózsaszál. Most viszont szó sem lehetett róla, hogy hozzákezdjen a műtéthez. Bár, egyáltalán van-e valaki, aki el tudna végezni egy ILYEN műtétet?

Kitapogatta a belső kommunikációs rendszer kapcsolóját, nem a videóét, hisz nézni nem bírná, mi zajlik a műtőben, hanem a hangcsatornáét és nem utasított, hanem kért:

– Sherelis, álljon a helyemre!És abból, hogy azonnal elült a műtőben lévő húsz ember riadt, halk suttogása,

megértette, hogy Sherelis teljesíti a kérést, de a végső szót, természetesen, neki kell kimondania.

De miért kell döntenie, hisz semmiben sem vétkes, nem oka semminek! Miért bünteti a sors?

– Várjon, Sherelis, várjon egy pillanatig!...Próbálta összeszedni magát. Hogyan szedhetné össze magát, amikor olyasmi

történt vele, amire még gondolni sem mert. Még akkor sem, amikor egyszerre két fonogramot is kapott. Az egyik még mindig ott hevert az íróasztalán, az első, amelyik megdöbbentette oktalanságával: „Együtt röppenünk ki! Készülj á mesés viszontlátásra: Dan Arciniegas és Dan Arciniegas.”

Eszébe jutott, hogy annak idején, hat esztendeje Dan anélkül repült el, hogy megvárta volna visszaérkezését. Szakmai lelkiismeret-furdalása támadt, amikor elolvasta Dan kórlapját. Az agyrázkódással járó baleset után nem engedélyezhette volna, hogy a Marson végzendő munkára vonatkozó információkat játsszanak Dan agyába. Mindketten elhamarkodtak a dolgot. Igaz,

hasonló eseteknél még sohasem lépett fel komplikáció, de Dan, a kórlap szerint, még másfél hónapot lehúzott a szanatóriumrészlegen. Aztán, ki tudja, miért, pont az ő kontinensről való visszaérkezését megelőző napon repült el azzal a halvérű Saarinen nővérrel...

A másik fonogram határozottan szakmai jellegű volt. Az új-zélandi űrkikötő ügyeletes orvosa hangsúlyozottan korrekt szakmai nyelven, ugyanakkor nyilvánvaló értetlenséggel a következőkről számolt be: Ma, tizenegy óra nulla három perckor az Űrkikötő földreszállási segédszolgálat gépparkjának fődiszpécsere, Dan Arciniegas engedélyt kért, hogy Maryland céllal fölrepüljön saját konstrukciójú, bioáram irányítású gépével. A gépen egy utas is tartózkodott. Felszállás közben a gép irányíthatatlanná vált, és megsemmisült, a pilóta és az utas életét vesztette.

...Bárcsak itt lenne vége a fonogramnak!Arciniegas felesége, az Űrkikötő egészségügyi részlegének ápolónője,

Saarinen nővér, mélyhűtési eljárásnak vetette alá az áldozatok tetemét, s jelen pillanatban mentőgépen a marylandi klinikára tartanak. A doktor magánvéleménye Szerint: „Még donorok legteljesebb igénybevételével is lehetetlen az újjáélesztés.” Az Űrkikötő parancsnokságának előzetes szakvéleménye: „Mivel az utas a pilóta egypetéjű ikerpárja volt, a kísérleti stádiumban lévő bioáram-irányítási rendszer mindkettőjük bioáramát figyelembe vette, azokat megkülönböztetni képtelen volt. Nincs kizárva, hogy maga az utas sem sejtette hogy akaratlanul is szerepe volt a balesetben.”

Támadt-e benne valamiféle gyanú, amikor megkapta ezt a második fonogramot? Nem, még véletlenül sem. Mindig hitt benne, hogy ami lehetetlen, az lehetetlen.

Az első, a valóságnak megfelelő előérzete akkor támadt, amikor a donorbunker 2446-os helyiségéből fölkérette a 19-M donor konténerét.

A konténerben lévő donor még csak hasonlítani sem hasonlított Danra.Mint ahogy nem volt Dannak „egypetéjű ikerpárja” sem – Sidney ezt aztán

pontosan tudta.De még azután, hogy a mentőgép leszállt a műtő tetejére, és lezajlott a

szuperbonyolult műtéteket megelőző, a kívülálló számára fejvesztett kapkodásnak tűnő, valójában nagyon is megkomponált „riadó”, amikor az emberek, kiberek és a számítógép-kezelők elfoglalják helyüket, és a két test ott feküdt előtte, e hófehér ragyogású Olümposz ura és istene előtt, nos, még azután sem tudta elhinni, hogy az egyik Arciniegas a másik Arciniegas donorja. Lehetetlen!

És csak végtelen csodálkozást érzett, amikor bebizonyosodott, hogy a lehetetlen mégis lehetséges. Csodálkozott és egy kicsit bosszankodott.

Bosszankodott, mert más találta meg a megoldást és nem ő, Sidney G. Weddel, hanem az a fantasztikus Saarinen nővér...

Ezek a gondolatok persze csak úgy mellékesen villantak át az agyán, hiszen a legfontosabb, ami lekötötte, az volt, hogy legalább egyikőjük megmentésének minimális lehetőségét megkeresse. Természetesen egész másképp állna a dolog, ha legalább egyikőjüknek lenne donorja, de a jelen helyzetben csak egy kiút volt, az egyik legyen a másik donorja. Ez hosszú percek óta nyilvánvaló volt a műtőben tartózkodók előtt, már csak dönteni kellett, mégpedig sürgősen, hogy melyik legyen az, mert a késlekedés mindkettőjük azonnali pusztulását jelenti.

– Weddel a kibernetikus diagnosztikai készülék műszertáblájára pillantott: „Egyenértékű variánsok” – jelezte a műszer, és kikapcsolt. Szép kis segítőtárs – gondolta magában a doktor – bedobta a törölközőt. Hm. „Egyenértékű”... ezt most a személyzet legutolsó tagja is tudja. Választani kell! Tegyük fel, hogy EZ lesz a donor... Némi izomsorvadás tapasztalható nála... Csakhogy ez éppúgy lehet a konténerben töltött hosszú évtizedek következménye, ahol semmilyen tréninggép nem tud normális izommegterhelést manipulálni, mint a földinél jóval kisebb gravitációjú Marson való tartózkodásé... Igen, AZON is megfigyelhető az izomsorvadás... Vagy a jellegzetes barna arcszín, amire a kozmoszban tesz szert az ember... De az Antarktiszon ugyanúgy lebarnul... Tessék, most különböztesd meg őket az átlagosnak éppen nem mondható arcszínűk alapján! Á, megvan: az IGAZI Arciniegas arcán ott van a forradás, amelyet hat éve szerzett, abban a balesetben, amelyik akkor Marylandra juttatta. E-egen, számíthatott volna rá, nemhiába hívták Arciniegasnak mindkettőt, mindkettőjük arcán vagy egy féltucatnyi forradás húzódik... Egyforma a természetük, egyforma a külsejük... Kikérje a dokumentációból az egészségügyi törzslapját? Lehetni éppen lehetne, de ez sok idő. Az idő! Hát valóban nincs mód, hogy egyetlen pillanat alatt, százszázalékos biztonsággal megkülönböztesse az igazit a nem igazitól. Az igazit a nem igazitól...

...Ekkor kerítette hatalmába a pánik. Ő, Sidney G. Weddel, a marylandi donorklinika igazgatója, fősebésze, a leghumánusabb társadalom leghumánusabb tagja azon kapja magát, hogy önkéntelenül, ám annál határozottabban két kategóriát teremt az előtte lévő két test számára: alsó- vagy felsőrendű-e, eredeti-e vagy másolat, méltó az életre vagy pusztulásra ítéltetett. Ekkor rohant ki a folyosóra, és dőlt a falnak. És ahogy a hozzá hasonlóan gyenge emberekkel hasonló helyzetben lenni szokott, ez a kérdés gyötörte: Miért az én nyakamba szakadt ez az egész? Miért nekem, senki másnak, épp nekem kell döntenem?

Amikor az automatikus tolóágyak hangtalanul begördültek a műtőbe a két élettelen testtel, és lassan bezárult mögöttük az ajtó, Saarinen egyedül maradt a hatalmas előtérben. Mintha csak arra tervezték volna az előteret, hogy egy

hosszú és nehéz műtét kimenetelére várva fel-alá járjon az ember és újra meg újra kimérje a műanyag padlón a két fal között lévő hatvan lépést. Saarinen nagyon is jól tudta, hogy pontosan hatvan lépés. Weddel egyik kedvenc mondása volt, hogy „az, aki a műtét kimenetelére vár, legalább olyan nehéz helyzetben van, mint akit műtenek”. Ezért a várakozókhoz mindig csatlakozott a műtő segédszemélyzetének valamelyik kevésbé fontos tagja, hogy együtt róják véget érni nem akaró köreiket a húsos levelű növényekkel beárnyékolt előtérben.

Saarinenhez nem jött ki senki, és ő hálás volt ezért. Nem volt szüksége magyarázatra, másodpercnyi pontossággal tudta, hogy mikor fertőtlenítik a műtendő bőrét, mikor dobja ki a kibernetikus diagnosztikai készülék a leleteket, mikor hol tart a műtétet megelőző bonyolult procedúra. Az emberek ugrásra készen várnak. Most, ebben a pillanatban kezdenek hozzá...

...Még néhány másodperc. Elkezdték.Egyszóval, túl vannak a választáson, amely már csak azért is mellőzi a

részrehajlást, mert senki sem tudja, melyik az igazi Arciniegas. Ő, egyedül ő tudta volna pillanatnyi habozás nélkül kiválasztani a MAGA Arciniegasát. De már túl vannak a választáson. Rá meg csak a szorongás, a félelem órái várnak”, addig, amíg a fali képernyőn feltűnik a főnővér elcsigázott, ám jóságos arca, az ő feladata, hogy bűbájos hangon közölje, hogy „Most pedig lazítsanak, túl vagyunk rajta! Kivételesen szerencsés műtét volt. Doktor Weddel...” Az előtérben tartózkodó, elgyötört emberek égi hangként fogadják a nővérke szavait, és egyből „kigyógyulnak az aggodalomból”.

Ez is „kivételesen szerencsés” műtét lesz. Saarinen úgy bízott Weddelben, mint az istenben, és tudta, ha a legkisebb esély van, akkor „kivételesen szerencsés” lesz a műtét. Ám számára az örömhír szavak puszta egymásutánja lesz, hisz nem tudja meg belőle a legfontosabbat, azt, hogy az ő Danja maradt-e életben. Pedig elég lenne egyetlen pillantást vetni rá, elég lenne egyetlen pillanatig, nem is a hangját, hanem csak a lélegzését hallgatni. Ám a marylandi klinika egyszer és mindenkorra zárva van előtte, mert éppen itt... Itt követte el bűnét? Vagy tette meg nagy felfedezését?

Igen, úgy gondolják, hogy bűnt követett el, hisz nem jön ki hozzá senki. Megrázkódott, fázott, csak most vette észre, hogy egy könnyű fókabunda van rajta, ebben rohant otthonról az űrrepülőtérre, ahol lezuhant Arciniegas gépe, akkor se látott, se hallott, csak Dannal, az ő Danjával törődött.

Halálos baleset érte az ő Danját. Azt a férfit, aki több volt számára, mint a világegyetem bármelyik férfija az univerzum bármelyik asszonyának. Lélek nélküli, öntudat nélküli test most, egy azon milliók közül, amelyeket, mintegy Macbeth boszorkányainak jövendölését betöltve, nem anya szült; porhüvely, amelyet ő, Saari Saarinen töltött meg az igazi Arciniegas testetlen lelkével. És

milyen, de milyen könnyen is adatott ez meg neki! Csupán hosszú esztendőkön át kellett várakoznia, hogy újból találkozzék azzal a férfival, akivel a sors összehozta azon az esős augusztusi napon; hosszú éveken át kellett várnia, ki kellett várnia az alkalmat, tudván, hogy még egy lehetősége nem lesz. S fékevesztett és titkos szerelmét meg nem sejtve, fel nem ismerve, a férfi ellépdel mellette az iskolai park augusztusi, zizegő lombjai között...

Lelke mélyéig áthatotta ez az érzés, és elég volt, hogy megtalálja a megoldást, amire a „tudományos nagymenőknek” nem volt sem tehetsége, sem ihlete, de még jó megérzése sem.

A megoldás akkor ötlött benne formát, amikor a hangcsatornán akaratlanul is kihallgatta doktor Weddel szavait: „A donor agya nem akar felébredni...” És akkor megértette a probléma lényegét.

A pszichostruktúra-felvételnek a donor agyára való sikeres átviteléhez a donor agyával párhuzamosan egy olyan ember agyát is be kell kapcsolni a folyamatba, aki kellő erősségű emocionális mezőt teremt a donor agyában, hogy fogadja az átadandó információt!

Hat éve pattant ki agyából az isteni szikra? Ez a... zseniális felfedezés? Talán az, de nem fontos.

Ő akkor nemcsak Arciniegas érzéseit és gondolatait vitte át a donorra, hiszen akkor olyan Dant „kapott” volna, aki ugyanolyan közönyösen megy el mellette, mint az eredeti. Kevés, nagyon kevés emlékegységgel bővítette az információt: arra késztette a férfit, hogy emlékezzen arra az augusztusi estére és arra a kislányra a félhomályos terem második széksorából, arra a kislányra, akitől ezután egyetlen napra, egyetlen órára, egyetlen percre sem tud elválni, mert nem volt egyetlen nap, egyetlen óra és egyetlen perc sem, amelyben ne töltötte volna el az iránta érzett szerelem azt a lányt.

Dan ezzel a vággyal, ezzel az érzéssel ébredt hat évvel ezelőtt, s hat éve él ezzel a vággyal. Hat éve. Mindössze hat éve. És most vége, vége! Ó, hogy is tudhatott meg mindent róluk az igazi Arciniegas, akitől most jobban fél, mint a haláltól, az örökre szóló elválástól, a magánytól. Az igazi, akitől oly sikeresen rejtőzködött, akinek oly fáradhatatlanul kémlelte minden lépését, minden megmozdulását, és akivel kapcsolatban csak egyet kívánt, azt, hogy tűnjön el, szívódjon fel a csillagközi térben. Amilyen gyermeklányos egzaltációval vágyta élete hat éve lezárult szakaszában a csodát, azt, hogy hozza ismét össze a sors azzal a férfival, most ugyanolyan hevesen, a rabló mohóságával kész volt, igen, kész volt bármi áron megvédelmezni a boldogságát. Sötét augusztusi éjszakákon úgy érezte, ha karmai közé kerülne az igazi, talán megfeszíttetné a szeme láttára. Megfeszíttetné magányos ifjúságáért, az elmúlt hat esztendő rettegéséért.

És mikor a vállára kapott fókabundával odaért a mobil roncsaihoz, elég volt egyetlen pillantás, hogy felmérje, ugyanúgy van minden, mint hat esztendővel ezelőtt, ismét elment mellette a férfi, anélkül hogy akár egy pillantásra méltatta volna, és immáron mindörökre.

Hát lehet-e hibáztatni, hogy először a szerelméért és csak aztán a férjéért érzett fájdalom kiáltása szakadt ki belőle?

És most itt, az előcsarnokban, ebben az óriási hodályban, amelyet mintha csak azért terveztek volna ilyen óriásira, hogy az ember felkészüljön a reá szakadó magányra... igen, itt is ugyanaz a kiáltás szakadt ki belőle, amikor kék lobbanással életre kelt a képernyő, és feltűnt Weddel doktor arca.

Hát vége, vége lenne mindennek?A műtét kezdetétől csak tíz perc telt el, és a képernyőn nem a főnővérnek, a jó

hírek közvetítőjének arca jelent meg... A két... test bármelyikét próbálták is megmenteni, nem sikerült.

Saarinen tudta, hogy meg kellene fordulnia és el kellene mennie, mielőtt megszólal a doktor. Ám ehhez nemcsak erő, akarat kellett volna, hanem az, hogy egyáltalán éljen...

De élete abban a pillanatban véget ért, amikor életre kelt a képernyő.Ezért nem tud moccanni sem, ezért áll kővé meredve és azt, hogy hallja a

doktor szavait, csak annak tudja be, hogy amint már eleink is megsejtették, az ember néhány pillanattal a halála után még érzékeli a hangokat.

– Saarinen nővér! – Weddel doktor hangja olyan parancsolóan zengett, mint az űrrepülőtér vezetőjéé. – Nővér, azonnal menjen be a műtőbe! Tudja, hogy ki vár ott magára! Nem segítséget várunk, még csak kíváncsiak sem vagyunk rá, hogy a két Arciniegas közül melyik az igazi... melyik volt az igazi hat évvel ezelőtt. Most mindkettő egyenértékű. Adott körülmények közt a két egyenértékű variáns közül azt kell kiválasztania, amelyik a másik donora lesz. És a másik fog életben maradni. Magának kell választania, magának, Saarinen nővér!

A doktor a választ várva a nővérkét nézte a képernyőről. A sírástól a nevetésig minden válaszra el volt készülve, csak arra nem, ami történt. Saari, még mielőtt feltárulkozhatott volna, az ajtónak vetette magát, mint egy vak madár, aztán, hogy kitárult, a folyosón végig, lépcsőkön föl, el az irányitóközpont mellett, a műtőhöz rohant.

Nem akart megállni, nem akart lassítani, még attól is rettegett, hogy megbotlik...

...Nehogy egy pillanatnyi ideje legyen bármit is meggondolni!  

Ahogy az már a kórházban lenni szokott, röviden szólt a hívócsengő, mintha egy játszó macskakölyök ért volna a nyomógombhoz. Dan kuncogva fölült az ágyon, a csontjait ropogtatva nyújtózkodott, majd megfogta az ágy végének nikkelezett rúdját, és fantasztikus kézenállásba lendült. Ezután elvette bal kezét a csillogó fémről, és éppen megnyomta a vevőkészülék gombját, amikor irtózatos fájdalom hasított a jobb vállába.

– Te kuruzsló – sziszegte fájdalomtól eltorzult arccal a képernyőn megjelenő Sidneynek. – Nézd meg, hogy szenvednek a pácienseid, mert nem tudod őket rendesen összetákolni! Többé be nem teszem hozzád a lábam.

– Majd hozzák a testedet, hallgatag és szótlan testedet!– Ah, bocsánat, elfelejtkeztem a hálanyilatkozatról! Sidney tiszta szívből

elnevette magát.– Azt várhatja az ember! Te meg a hozzád hasonlók csak azt várják, hogy

minél előbb meglógjanak, anélkül hogy egy köszönömöt mondanának.– Csak hagyjuk a szemrehányást, hisz az elmúlt alkalommal itt sem voltál,

amikor elrepültem. Szóval nem az én hibám.– Nem arról van szó! – mondta gyorsan Sidney.Mindig elterelte a beszélgetést, amikor a múlt került szóba. Nem akart semmit

hallani, ami eldöntötte volna, melyik Arciniegas maradt életben. Dan is kerülte ezt a témát, ám olykor, mint most is, akaratlanul is szóba került a múlt. Csak egyszer vett igazán veszélyes fordulatot beszélgetésük, amikor Dan a szokottnál elszántabban faggatózott.

Sidney akkor szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy a másik Arciniegasból csak palacsinta maradt, nem volt mit életre kelteni. Előre kigondolta ezt a választ, és még a hozzá illő hanghordozást is begyakorolta. Arciniegas elkomorodott, és többé nem firtatta a múltat.

– Egyébként, ha nem érzed jól magad minálunk – mondta Weddel –, akár el is mehetsz. Kiirtalak a reggeli vizit után.

– Viccelsz? – kérdezte különösebb öröm nélkül Dan, és érződött, még kérdezne valamit, de nem tudja rászánni magát.

– Nem viccelek, mehetsz. És kikapcsolta a képernyőt.Dan lassú léptekkel ment a repkény befutotta galériában, ahol rendszerint a

lábadozók sétáinak, ám most, az ebéd utáni pihenő idején, nem volt itt senki. Bárhogy is van – gondolta magában –, el kell búcsúznom Weddeltől. Gyávaság volt tőle, hogy ilyen hirtelen kikapcsolta a képernyőt. Igen, el kell tőle búcsúzni! Átöltözik, és két-három perc múlva ott lesz a kis deszkatornácon, amelynek lépcsőfokai levezetnek a marylandi öböl tiszta és langyos vizéhez. Igen, hamarosan becsapódik mögötte halkan a festetlen, könnyű léckapu, mint mindenki mögött, aki fürge léptekkel igyekszik vissza a majdnem elveszített,

zajos, forgatagos, véghetetlen világba. A faragott korlátnál valamiféle tradíciónak, íratlan szabályoknak eleget téve várnak és búcsúztatják volt gyámolítottjukat az orvosok a nővérkék, és annál többen jönnek, minél nehezebben sikerült életre kelteni egy lélektelen testet.

Sidney immáron másodjára „dajkálta” életre Dant, így természetes volt, hogy megjelenik a „búcsútornácon”, és nyilván ott lesz az a két-három nővérke is, aki éjszakánként ügyeletet teljesített körülötte.

Amikor befordult a sarkon, és megindult a kaviccsal felhintett kis úton, ahová a park fasorai, ösvényei összefutottak, szinte megrökönyödött, mert nem két-három nővérkét látott, hanem ott volt a klinika személyzetének minden, ebben az időben szabad tagja.

Mindenki, kivétel nélkül.A tornáchoz közelebb állók igyekeztek, hogy ne látszódjék rajtuk az

elfogódottság, mintha csak azt akarták volna a külsejükkel kifejezésre juttatni, hogy itt vagyunk, ragyogunk, és az után, hogy visszaráncigáltunk az életbe, annyit csak megengedhetünk magunknak, hogy búcsúzóul kézét rázzunk.

Kissé távolabb, a japán mimóza rózsaszín páfránya alatt álldogáltak azok, akik nem tudtak könnyed külsőt ölteni. Weddel doktor nem látta rendesen az arcukat, de a testtartásuk bizonytalanságról tanúskodott. Ám bármilyen bizonytalanok voltak is, nem távoztak, amikor a doktor megjelent. Ő viszont a legszívesebben elment volna innét, mert rá kellett jönnie, hogy ő is, akár a többiek, azért jött ide, hogy megtudja, ez MELYIK Arciniegas. Senki sem tudta, hogyan derül majd erre fény, de mindenki reménykedett a véletlenben. És ő, Sidney G. Weddel, ő sem volt különb a többinél, ugyanazt az émelyítő, hűvös kíváncsiságot érezte. Ő az igazi vagy nem az igazi Arciniegas?

A doktor, a többiek tekintetét kerülve, mímelt közönnyel vette szemügyre a fából épült kikötőben utasára váró törékeny hidromobilt.

És Saarinen nővérre téved a pillantása. A nővér lent állt a víznél, félig egy fa törzsének támaszkodva, félig mögéje rejtőzve. Honnét tudta meg, hogy távozik Arciniegas? Minek jött ide? Miben reménykedik?

Gyűlölte ezt a nőt. Irigyelni nem irigyelte azért, mert megoldotta a megoldatlannak vélt feladatot, ám azt nem tudta és nem is tudja soha megbocsátani, hogy az első nem anya szülte, hanem létrehozott embert élete első pillanatában lehetetlenné tette. Hiszen ott ült a pszichoszékben az igazi Dan, ki volt neki szolgáltatva, igazán beleplántálhatta volna át eszelős szerelmét, de nem, azt az igazit nem merte bántani.

Ez kellett neki, ez a lelketlen, akarat nélküli báb, ettől nem tart, ám ezt a Dant már első szívdobbanása, első lélegzetvétele előtt lehetetlenségre ítélte, mert mint

tranzisztort az áramkörbe, úgy szerelte bele szerelmét. És most még ide mer jönni ezzel a kifürkészhetetlen, nyugodt kifejezéssel az arcán.

Dan mögött becsapódott az ajtó, kiért a tornácra.Tucatszámra vették körül az emberek, és ő az illő hála kifejezésével melegebb

szavakkal szeretett volna búcsút venni tőlük, ám különös arckifejezésük lehűtötte.

Tévedett Weddel doktor, nem mohó kíváncsiság ült az emberek arcára, hanem várakozás, valamiféle rigorózus elvárás, aminek nem lehet nem eleget tenni... Ám egy pillanat múlva Dan már nem is gondolt azokra az emberekre, akik visszaadták életét és ifjúságát, mert a platánnál megpillantotta azt a nyugodt arcú, drága nőt, akiről nem tudott megfeledkezni egyetlen napra, egyetlen órára, egyetlen percre sem. Gyermeki, boldog kacagással odafutott hozzá, fölkapta és karjában tartva vitte a lengő, nyikorgó hajóhídon. Olyan csend támadt mögötte, hogy meg kellett fordulnia.

És látta, hogy szótlanul, sietősen szélednek szét a fehér köpenyes emberek, és lehajtott fejjel eltűnnek a fasorok sejtelmes árnyékában.

 Bratka László fordítása

Mihail PuhovELLENTÁMADÁS

De baj, ha egy hajnalonSnark helyettMással találkozol! AkkorHirtelen s könnyedén eltűnsz szem elől,És vissza sose térsz.L. Carrol: A snarkvadászat

1.

Megint semmi – mondta Glinyin. – Visszamegyünk? A nap még nem emelkedett a horizont fölé, de az ég már világos, felhőtlen volt, és a siklóhajótól távolabb a viz haragoskéken csillogott. A hajó mellett meghatározhatatlan szfnben tajtékzott a viz.

– Hová sietnénk? – felelte Angolov. – A parton még alszanak. Egyébként, ahogy akarja.

Glinyin elfordította a kormánykereket, és a légpárnás jármű új irányt vett. A végtelen térségben semmiféle tájékozódási pont nem volt, még a látóhatár is egybeolvadt az éggel, és alig érzékelték, hogy megfordultak. Angolov a könyöklőre tette a karabélyt, és kezét a hajópárkányon túl a hideg vízpermetbe lógatta.

– Légpárna – mondta. – XXI. század. Az ember csodálatos hajókat épített – gyorsjáratúakat és megbizhatóakat. Ám a tengeren történt katasztrófák száma az utóbbi években hirtelen megugrott.

Angolov Glinyinre nézett. Az a szélvédő üvegén keresztül némán bámult előre.

– Ráadásul szörnyű és rejtélyes katasztrófák ezek – folytatta Angolov. – A modern mentőhajók bárhová idejében eljuthatnának. De hiába várják az SOS jelet. Szemtanúk se maradnak, végeredményben senki ném tud semmit. Vegyük csak a Riviéra-2-t.

Glinyin némán meredt előre, a tenger kék tükrére.– Húszezer utas – folytatta Angolov, és le nem vette szemét Glinyinről. –

Nem is hajó, igazi úszó sziget. Pálmaligetekkel, mesterséges tavakkal. Százszázalékosan süllyedésbiztos. Ugye olvasott a lövéspróbáról? A torpedók elfogytak, de a modell még csak féloldalt se dőlt.

Glinyin még mindig hallgatott. Angolov folytatta:– És ez a hatalmas test eltűnik, és még csak vészjelet sem ad. Ha 500 évvel

ezelőtt élnénk, azt mondanám, hogy kalózok tették. Ráadásul ördögien ravasz és szerencsés kalózok.

Glinyin végre feléje fordult.– Hallgasson már el – szólt rá. – Hát nem érti, hogy a vízen nem szabad

ilyesmikről beszélni? Meséljen vadászatról, sportról vagy amiről akar. De tegyen föl egy új lemezt.

Ennyit mondott, és visszafordult.

– Jól van, abbahagyom – nevette el magát Angolov. – Nem tudtam, hogy babonás.

Fegyvere fényezett agyát ütögette.– Mi is azok vagyunk, maga is az – mondta Glinyin. – Fegyverünk van,

babonásak vagyunk. De sehogy se tudom megérteni, maga pesszimista-e avagy optimista. Az előadásmódja soha nem illik a választott témához.

– Ami a formát illeti, optimista, a tartalmat tekintve azonban pesszimista vagyok – nevette el magát Angolov. – Olvasta az Invázió belülről című könyvet? Minden faj meghatározott ökológiai szférát foglal el. Az egyensúly – az evolúció korszakainak gyümölcse. Az ember a tevékenységével megbontja az egyensúlyt, egyes fajokat kipusztít, s ezzel szabaddá tesz bizonyos szférákat. A szerzők szerint ez az út pusztuláshoz vezet.

– Az ember – ismételte Glinyin. – A magához hasonló vadászok, csakhogy igazi golyókkal.

– És miért csak a vadászok? – nevette el magát Angolov. – Sok mindenki részes benne. A vadász nem magától lövöldöz, hanem megbízásból. Mindennél rosszabb azonban, hogy vég nélkül váltogatják a tilalmakat és az engedélyeket. A káosz megzavarja az ellenfelet.

– Kit?– A természetet – magyarázta Angolov. – Először hallja talán, hogy az ember

harcol a természet ellen? Tehát: ha a háború a szabályok szerint folyik, az ellenségnek lehetősége marad, hogy átrendezze sorait és ellentámadást indítson, különben pusztulásra van ítélve. Mi pedig – a természet része vagyunk, nem több.

Glinyin kissé elgondolkozott.– Lehet, hogy tényleg így van. De a többi túlságosan is simán megy. Egy faj

eltűnik, jöhet a másik, mint a figurák a „Ne nevess korán” játékban. Hiszen a bálnákat is majdnem teljesen kipusztítottuk. Nem látom, hogy bárki is elfoglalta volna a helyüket.

– Miért ne látná? És ezek a katasztrófák? – tréfálkozott Angolov. – Egy gyermek számára is világos, hogy az óceán mélyéről egy új, hatalmas ragadozó emelkedett a felszínre, s most sorra elsüllyeszti az óceánjárókat.

– Már egyszer megkértem – figyelmeztette Glinyin. – Vagy talán azt akarja, hogy többé ne hozzam magammal a tengerre?

Angolov nem válaszolt, mert a motorok hirtelen leálltak. A légpárna megszűnt, a siklóhajó megbillent egy előbb még észrevétlen hullámon. A víz a hajó körül, miután buborékok nem fodrozták, sötétkék lett.

Angolov odanézett, ahová Glinyin mutatott. A távcső kék lencséjében egyhangúan ringott a vízfelület, de azután meglátott valami fekete, hosszúkás

dolgot, olyan volt, mint egy sziget az óceánban, nyomában egy szökőkút csapott fel, mintha a látóhatár peremén hirtelen víziorgona bokra virágzott volna ki. Aztán fekete pillangóként egy irdatlan farok röppent föl, majd minden eltűnt.

Glinyin a távcsövet az ülőkére dobta, és munkához látott. A siklóhajó már teljes sebességgel száguldott előre.

– Mi volt ez?– Szerintem egy ámbráscet – mondta Angolov. – De nem esküdnék rá.

Állítólag már csak akváriumokban maradtak fenn.Glinyin kikapcsolta a légpárnát. A hajó lágyan a vízre huppant, hullámok

gyűrűztek körülötte.– Valahol itt volt – jegyezte meg Angolov.A hajótól nem messze valami bugyborékolt, nehéz fújtatás hallatszott, és egy

gigantikus, domború hát magasodott fel előttük. Az ámbráscét tengeralattjáró méretű volt. Szaporán vette a levegőt, a tüdejét tisztította meg lemerülés előtt. Ekkora célpontot egyszerűen képtelenség volt elhibázni.

Angolov feltámasztotta fegyverét. Az alvó óriás teste a sima vízen ringatózott.A hajó lassan vonszolni kezdte a nehéz testet.

2.

Kint új nap virradt, fölkelt a nap, de Angolov még mindig ágyban feküdt. Elaludta a reggeli vadászatot, és senki nem keltette föl.

Gyorsan elvégezte a reggeli tornagyakorlatokat, megmosakodott, és már készen is állt, hogy munkába induljon, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy ma nem kell dolgoznia. Holnap sem, egy hét múlva sem. A megszokás azonban diadalmaskodott benne.

Gyorsan ment a ringó zöld falak közötti aszfaltúton. A lakótömbök az akvárium többi építményétől távolabb helyezkedtek el. Ez a most kihalt fasor kötötte össze őket. Egyedül Glinyin jött szembe Angolovval magabiztos léptekkel, akár egy kapitány.

Amikor egymás mellé értek, üdvözölték egymást.– A hivatalból? – kérdezte Angolov. – Még nem oldották fel a tilalmat?– Nem. Ellenkezőleg, mindenhol lezárták a strandokat.– A strandokat? Hát megint?Glinyin bólintott.– Tegnap valahol Amerikában. Meg Ausztráliában is. Meg tőlünk nem

messze, a Hosszú Földnyelvnél is.– Túlélte valaki? – kérdezte Angolov.– Nálunk senki, de egyébként is állítólag csak húszan voltak. Valahol

Japánban viszont maradt egy szemtanú. De semmire sem emlékszik. Éppen akkor kelt fel a nap. Bement a kabinba, hogy átöltözzön. Valaki kívülről véletlenül rázárta az ajtót. Ő nyomban kitörte és kirohant. A strandon nem volt senki, csak a holmik. A nap delelőn állt, mintha ő közben átaludt volna néhány órát. Pedig megesküszik, hogy nem aludt.

– Az ilyen tanúkat pszichiáterhez kellene vinni – mndta Angolov. – Viszontlátásra.

Mindketten mentek tovább a dolgukra.Az akvárium területére jutva Angolov ahhoz a medencéhez indult, ahol a

Kölyök – az a bizonyos ámbráscet – élt. A stadion méretű medence különben is útjába esett, amikor a hivatali épülettömbhöz tartott. Angolov a korláthoz lépett, de nyomban félre kellett állnia. A medencében körben hatalmas hullám száguldott, torz fekete szörny kavarta, a hátán egy szál úszónadrágban a neves zoopszichológus, Ivan Kriskin trónolt. Lefékezett ott, ahol Angolov állt, és a partra ugrott. A bálna feje a vízen feküdt, csészealj nagyságú „pici” szemével bandzsított. A farkával még csapkodott, de ez messze volt, vagy húsz méterre.

– Derék – mondta Angolov. – Idomítsd csak. Kell nekünk a jól idomított bálna.

– Ki az a nekünk?– Hát az emberiségnek – magyarázta Angolov.– Miről van szó pontosan?– Hiszen tudod, mi folyik az óceánokon – mondta Angolov. – Ki más tudna

most segíteni az emberiségnek? Csak a jól idomított Kölyök.Ellépett a medencétől, otthagyva Kriskint, hadd gondolkozzon a tréfáján.

Hadd higgye, hogy nélkülözhetetlen a munkája. Ha mindenki azt hiszi, hogy megmenti az emberiséget, a munka beindul.

A hivatali tömbtől nem messze Angolov találkozott a főnökkel. Az igazgató a kanyar mögül bukkant elő, és mint mindig, hosszú kezét lóbálva vágtatott. Talpig fehérben volt, ahogy az egy igazgatóhoz illik.

– Vagyim Afanaszjevics – szólította meg Angolovot. – Vagy Andrejevics?– Alekszejevics – felelte Angolov.– Helyes – mondta az igazgató. – Ez már szklerózis, csak arra emlékszem,

hogy A-val kezdődött a neve. Hagyja félbe minden munkáját, és jöjjön be hozzám!

– Ugyan, miféle munkám lenne most! – mondta Angolov. – Persze hogy bemegyek. Majd megbeszéljük.

– Nincs idő beszélgetésre – zárta le szigorúan az igazgató, és sietett tovább. Megállt a korlátnál, mondott valamit Kriskinnek. A férfi figyelmesen végighallgatta, és elment, hogy felvegye a nadrágját.

Angolov megvárta őt, és együtt fordultak be az igazgatóság épületéhez. A bejáratnál Szklovszkij akadémikus, két doktor és néhány kandidátus állt csoportba verődve. Mindnyájan cigarettáztak.

– A szárazföldi ragadozó nem más, mint hulladékeltakarító – magyarázta az akadémikus. – Az óceánban minden máshogy van. Az óceáni élőlények rendkívül termékenyek, és ez okból hajlamosak a mutációra. Az óceán ökológiai egyensúlya arra épül, hogy egy faj utódai egy másik faj táplálékául szolgálnak. Ez korlátozza az evolúciós potenciált. De mi lesz, ha kiirtják a ragadozókat?...

Senki se felelt. Az akadémikus a csikket a szemétbe dobta, és befelé indult az épületbe. Utolsónak az igazgató lépett be. Rögtön a lényegre tért.

– Szakemberek gyűltek itt össze – mondta. – Tudják, mi történik a tengereken. Az óceán ismeretlen okból nem barátunk többé. Az elmúlt hónapban hajók ezrei tűntek el nyomtalanul. Sok esetben a hajók épen maradtak ugyan, de az emberek eltűntek. Néhány napja viszont a partvidéken is elkezdődtek a tragédiák. A tenger egy hónap alatt többmilliónyi emberéletet követelt. A következményeket önök is tudják. A hajózóutakat és a kikötőket lezárták.

Mindenhol kitört a pánik. A lapok a leghihetetlenebb feltételezésekkel jönnek elő. Itt van például a kalmárpolip-elmélet...

– Agyrém – mondta Szklovszkij akadémikus. – Az óceán önegyensúlyozó rendszer. Szakítsanak csak ki belőle néhány elemet, és olyan szörnyeket fognak létrehozni, hogy mellettük még a legfélelmetesebb kalmárpolip is szelíd báránynak látszik.

– Meglehet – mondta az igazgató. – De sok más változat is van. Nekünk nagyobb szerencsénk volt, mint másoknak. Bizonyára hallottak a Hosszú Földnyelven történt tragédiáról. Tegnap történt a szerencsétlenség, körülbelül kétszáz ember pusztult el.

– Maradt életben valaki?– Nem, másban volt szerencsénk – mondta az igazgató. A magasba emelt egy

kis magnetofont. – Gyönyörködjenek benne, onnan való. Felvételre volt bekapcsolva, amikor a tragédia bekövetkezett. A mi kollektívánkat nagy megtiszteltetés érte. Most be fogom kapcsolni.

A szobát gyönge hullámverés, homokzizegés, lombsusogás hangja töltötte be. Aztán egészen közelről megszólalt egy férfi:

– Hát persze.És egy női hang:– És ha csak azt hiszed?– Nem – mondta a férfi. – Ezt megérezném. És te is. De most mindig együtt

leszünk.Elhallgattak – csak hullámverés, homok nesze és lombsusogás hallatszott.

Eltelt egy perc.– Hallgasd csak, milyen szépen énekelnek – mondta egyszerre a lány a

magnetofonból.– Igen. Már régen figyelem.– Mégiscsak furcsa – milyen hangos, és mégis milyen kellemes.Az igazgató megállította a szalagot.– Figyeljék csak – mondta. – Hangos énekről beszélnek, de semmiféle ének

nem hallható. Pedig ez a típus olyan érzékeny, hogy mindent fölvesz.A férfi hangja távolodott a mikrofontól, elhalkult.– Azt hiszem, a vízből könnyebben lehet hallani.– Igazad van – mondta a lány, az ő hangja is elhalkult, alig lehetett érteni. –

Menjünk!– De nem tudsz úszni! – kiáltott föl fojtottan a férfi.– Semmi baj, majd tartasz. – Az utolsó mondatot már szinte alig lehetett

kivenni.A hangok eltűnték. Az igazgató azt mondta:

– Ez minden, amit szakértői vizsgálatra átadtak nekünk.– Valóban tragédia – mondta az egyik doktor kis hallgatás után. – Vége a

kalmárpolip-elméletnek.– Miért? – érdeklődött egy másik doktor.– A kalmárpolipok nem énekelnek – magyarázta az első.– Azt hiszi, hogy az ének...– Feltétlenül – mondta az első. – Ez a csali. Igen, erről van szó. Az ember úgy

megy a muzsika után, mint a kárász a villantóra.– Kárászt nem fognak pergőcsalival – helyesbítette Szklovszkij akadémikus.

3.

– Őszintén szólva nem tudom, mit tegyek – mondta Glinyin. – Amikor elkezdődtek ezek a borzalmas katasztrófák, meg még később is, amikor megtiltották, hogy tengerre szálljunk, azt hittem, hogy ez csak ideiglenes, s hamarosan minden a helyére kerül. De most már valóban nem tudom mi lesz.

A betonúton álltak, a keskeny lombfolyosó alatt. A fasor a távolban a part felé ereszkedett, de a tengert nem lehetett látni – zöld kertekben kék ablak. A széllökések sós nedvességet hoztak onnan, körben susogtak a fák.

– Elfogad egy jó tanácsot? – kérdezte Angolov. – Képezze át magát léghajópilótának. Olvastam valahol, hogy most csak léghajóval lehet lebonyolítani a földrészek közötti szállítást.

Glinyin nem válaszolt. Angolov folytatta:– Én magam is szívesen dolgoznék léghajón. Sajnos, a világon sokféle

vadállat maradt még, amelyeknek nem a természetben, hanem állatházakban van a helyük. No meg a tengert is nekünk kell megtisztítanunk a szörnyektől, ha megtaláltuk ellenük a megfelelő eszközt.

Glinyin mintha nem is hallotta volna. Némán nézte a távoli kék ablakot.– Igaz, sokan úgy tartják, hogy ez a katonák dolga – folytatta Angolov. – Én

kétlem. Az erő itt nem segit, valami ravaszságra van szükség. Hisz nem is olyan régen nyugodtan éltek a mélyben, és hulladékkal táplálkoztak. Miért? Úgy látszik, nem engedték őket a felszínre a kardszárnyú delfinek meg az ámbráscetek. Most, hogy kiirtottuk a bálnákat, a szörnyek előmerészkedtek a mélységből, és megváltoztatták étrendjüket. Az embernek a legrosszabb. A tengerlakóknak fejletlen az agyvelejük, hipnózissal nem lehet rájuk hatni. Fogalmam sincs, mit lehetne kitalálni. De szakmát változtatni korai lenne. Nekem. Maga – az más kérdés.

Glinyin hallgatott.– Képzelje el, hogy léghajón repül. Hajója, mint egy felhő, az áttetsző térben

lebeg, távol mindenféle nyüzsgéstől. Lent városok és erdők úsznak tova. Meg a tenger. Maga magasan fölötte száll, és a hatalmas, viharos hullámokat aprócska fodroknak látja. Nem is munka ez, kész üdülés. Irigyli az ember.

– Tengerész vagyok – mondta Glinyin. – Értse már meg.Angolov hallgatott.

4.

Az óceán kék tükre az egész látómezőt elfoglalta, tiszta és simogató volt, ám veszélyt rejtett magában.

Angolov összehúzta magát, jóllehet tisztes távolságra volt az események színhelyétől. Az óceánt a képernyőn látták, és Angolov a többiekkel együtt az igazgató tágas dolgozószobájában ült.

Tudta, mi fog történni a képernyőn, a tenger nyugodt tükrén. A film nem egyenes adásban tudósított. A felvételt nem először nézték végig.

Kisebb repülőgép-anyahajó szelte a Csendes-óceánt, a kamera a fedélzetet mutatta. Az anyahajó fedélzetén azonban egyetlen ember sem volt.

Teljes személyzete a felszállósávon felsorakozott repülőgépekben foglalt helyet. A gépek automatikus célkövető torpedókkal voltak ellátva, és az első jelre készek voltak a levegőbe emelkedni.

A videokamera órákon keresztül ezt mutatta. Az adás unalmas volt, és senkinek eszébe se jutott volna, hogy másodszor is végignézze a szalag többi részét.

Angolov tudta, mi fog történni, és várta is, mégis az egész hirtelen játszódott le.

Az egyenletesen forgó kamera eltávolodott a felszállósávtól, amikor a legutolsó repülőgép búvónyílása kinyílt, és a pilóta kiugrott a fedélzetre.

Azt csinálta, amit pedig szigorúan tilos volt. A kamera pedig újra az egyhangú víztükröt mutatta.

Amikor a kamera visszatért a felszállósávhoz, az egy népes főtérre emlékeztetett – az elegáns túlterhelésvédő öltözéket viselő pilóták gépeiket otthagyva a hajó bal oldalához tódultak.

Valaki jelt adott, és a szalag lelassulva forgott tovább. Ám amikor a kamera a tengerre szegeződött, megint senki nem vett észre semmit. A tenger üres volt, egyhangú, baljós.

A kamera visszatért a fedélzetre. Most az egész repülőgépanyahajót mutatta – a bal oldalt, ahol a pilóták tolongtak, a gépekkel teli felszállósávot, meg a jobb oldal mögött látszó kis vízfelületet. Amikor a normál sebességgel forgó felvételt nézték, senki nem vett észre semmit – csupán azt, hogy jobbról a viz alig észlelhetően hullámzik, és a fedélzet kiürült. Most a szalag lassítva forgott, módot adva arra, hogy a részleteket is megfigyelhessék.

A képernyőn mozdulatlanul tömegben álltak az emberek, a hajó bal oldaláról a messzeségbe révedtek. Ott azonban nem volt semmi sem. A képernyőn sorban

villantak fel az egymást követő mozdulatlan kockák. Az egyik kocka azt mutatta, hogy a hajó túloldalánál, nem ott, ahol a mozdulatlanná dermedt emberek álltak, a vízben egy széles, sötét folt jelent meg. Körvonala elmosódott, nehezen lehetett kivenni. A következő filmkockán a folt egészen közel úszott a fedélzethez, kerülete mentén számtalan, sokméteres, kanyargós szál tekeredett. Ezek a fedélzeten átnyúltak, a tömeg felé. A szálak vége horog módjára begörbült. Ez a kép sokáig a képernyőn maradt.

A következő filmkockán a víztükör és a hajó fedélzete egyaránt üres volt.– Kérem, játsszák vissza – fordult az egyik biológus a videomagnó

kezelőjéhez. – Az előző beállítást. Jobban mondva az azt megelőzőt. Azt a helyet, ahol először jelenik meg ez a lény. Szerintem ez mutánsa lehet a...

És egy hosszú, latin nevet mondott. A többiek vitatkozni kezdtek. Angolov fölállt, és kiment a szobából.

5.

Másnap reggel, amikor az akvárium területére ért, a Kölyök medencéje mellett két hatalmas autó járatta a motorját. Az egyik óriási emelődaruval volt felszerelve, a másikon egy harmincméteres tartály feküdt, rajta teljes hosszában a felirat: „Élő hal”. A medencében könnyűbúvárok úszkáltak. A medence mellett Ivan Kriskin zoopszichológus állt. Bőven hullott az égből a víz, amit az ámbráscét kavart fel a farkával.

– Üdvözlöm – köszöntötte Angolov. – Máris kiárusítja? Arcom verítékével dolgoztam...

Nem tudta befejezni a mondatot.– Én is – mondta szomorúan Kriskin. – Olyan nagyszerűen lehetett idomítani,

pedig már felnőtt. De a kormányok megegyeztek, hogy az ENSZ útján összegyűjtik az akváriumokban, óceanáriumokban és a vizicirkuszokban élő ámbrásceteket meg kardszárnyú delfineket, és a tengerbe engedik őket. A bálnák a barátaink. Igaz, egy kicsit irtottuk őket, ők azonban segítenek nekünk harcolni a mélytengeri szörnyek ellen.

A könnyűbúvárok eredménytelenül próbálták átkötni az övet a Kölyök hasán. Fürgén elsiklott, azt gondolván, hogy játszanak vele.

– Hisz miért is kezdődött az egész? – kérdezte Kriskin. – Értem ezen az óceánokon fennálló helyzetet. Talán mondtam már, hogy ezek a szörnyek, amelyek terrorizálják az egész világot, egyáltalán nem az Androméda-ködből repültek ide, mint ahogy azt mostanában egyes lapok állítják. Mindig az óceán legmélyén éltek, a ragadozó bálnafélék azonban nem engedték őket a felszínre. Az ember kiirtotta a bálnákat, és tessék, ez az eredménye.

– Igaz – mondta Angolov. – Épp az előbb mondtam el.– Mindegy – folytatta Kriskin. – Kiderül, hogy a világ állatkertjeiben még

elég sok ámbráscét és kardszárnyú delfin megmaradt. Az országok kormányai megegyeztek, hogy a ragadozó bálnákat visszaengedik a tengerbe. Ott el fognak szaporodni, és visszaszorítják a mélybe ezeket a szörnyetegeket. Szerencse, hogy a bálnák egy része megmaradt az akváriumokban. Most visszaengedjük őket az óceánba, és megint minden helyreáll.

– Most se mindenütt rossz – magyarázta Angolov. – Végül is sokan színét se látták az óceánnak. A part menti sáv a lakott terület elenyészően kis részét foglalja el. No meg mennyit kell erre várni!

– Nincs mit tenni – mondta Kriskin. – Ha viszont a bálnákat teljesen kiirtottuk volna, talán az egész örökkévalóság se lenne elég.

Az egyik könnyűbúvárnak végül sikerült a Kölyök hasán keresztülfűznie az övet és a fejére valami hurokszerűséget kötnie. Aztán kimászott a vízből, és le se véve a maszkot, a győzelem jeléül magasba emelt karral körbefutotta a medencét.

Hátulról hozzájuk lépett az akvárium igazgatója; megállt Angolov mellett, és némán nézte a vízben fickándozókat, akik fürgén körbetekerték kötéllel a Kölyköt.

– Miért rosszkedvű? – kérdezte Angolov. – Talán nem hallott a nagyszerű megállapodásról, amit aláirtunk?...

Az igazgató az „Élő hal” feliratú tartályt nézte, majd a könnyűbúvárt, aki tiszteletkört futott fölemelt karral. Aztán ennyit mondott:

– Késő. Följutottak a folyókba. A. Fodor Ágnes fordítása

Georgij GurevicsDE HISZ FÁBÓL VANNAK

Hát kellett ez nekem?Mindig így van: az ember sietni, kapkodni kezd, remélve, hogy ha ezerszer

sikerült, hátha sikerül most is... És – nem! Aztán szidhatod magadat: nem így kellett volna, ésszel él az ember, elkerült volna a baj...

Oly gyönyörű nap vár rád, olyan tündöklő türkizkék, tavasziasan ujjongó, téliesen frissítő. Nem én mentem, a sítalpak vittek engem. Nem siklottak, valósággal lebegtek a sínyomok felett. Elkapott a hév, úgy kiabáltam, mint egy kölyök: „Tempó, tempó! Pálya!” A kecses, mogyorószín alak minden egyes nekirugaszkodással közelebb került, aprókat lépegetett, nem mehetett el. Ekkor az út kanyarodott egyet, bozótosba fordult, gyökerek dobálták lécemet. Úgy rémlik, még észrevettem azt a lyukacsos foltot, az olvadó jégcsapokról lecsöppent viz nyomait. Úgy rémlik, azt gondoltam: „Biztosan jég.” Mikor is láttam meg azt a foltot? Három méterrel, egy másodperccel korábban. Úgyse lett volna időm lefékezni. Csak átvillant rajtam: „Jég... síkos... a slútnak vége... de hátha átugrom...” De a bal sítalpam már le is csúszott jobbra a kis buckáról, a jobb viszont beleütközött, én pedig – ó, micsoda szégyen! – a hóbuckába süppedve fekszem. Előrepillantottam: a mogyorószín alak továbbsiklott, hátra se nézve, nem látta a karambolom. Gyorsan, gyorsan talpra! A botot hosszában a hóra fektettem, rátámaszkodtam, feltápászkodtam, jobb lábammal ráléptem a balra, és... reccs! az alulkerült sítalp hegye letörött.

Kénytelen voltam a mogyorószínű után kiáltani, bevallani, hogy vereséget szenvedtem.

– Nos, akkor nincs mit tenni, menjünk haza – mondta, s mily sokféle érzelmet tükrözött a hangja: udvarias sajnálkozást, készséget, hogy merő szánalomból feláldozza magát, ingerültséget – mert haragudott magára túlzott tapintata miatt, bánatot az elrontott ünnep miatt, szemrehányást, ami nekem szólt, minden elképzelhető árnyalatú sértődöttséget, megvetést és fogadkozást, hogy többé soha, de soha nem csinál velem közös programot.

Óvatosan megmozdítottam megrokkant sítalpamat.– Talán próbáljuk meg mégis? Menjen, ahogy jólesik. Én meg majd szép

lassan követem.S képzeljék el, sikerült. Haladtam. Persze nem lebegtem, csak lassacskán

rakosgattam a lábam. A buckákon óvatosan fékeztem, nehogy a sítalp orra

belecsússzék a hóba. A mogyorószinű megmegvillant előttem a fatörzsek között, azután bevárt az útkereszteződések piros cövekjeinél. Nem is kellett olyan sokat várnia – egy-másfél percet. Kiderült, hogy a sítalp hátragörbülő orra nélkül is működik. Még az is eszembe jutott, hogy a tajgai-vadászok lapos siléceket – hótalpakat készítenek. A hosszú, keskeny léc – városi találmány, nem bozótosokba, hanem gondosan rendben tartott sfutakra való.

– Látod – mondta nekem a törött sítalp –, nem is olyan tragédia. Hasznodra leszünk még ma a téli erdőben... és nemcsak ma. Kár volt lemondanod rólam.

Nem értettek félre. A sítalp mondta. A helyzet az, hogy a lakásomban jevő tárgyak tudnak beszélni... egy ideje. Csak velem beszélgetnek, és csak négyszemközt (ez egyébként pontatlan kifejezés, hiszen nekik nincs szemük). Idegenek jelenlétében hallgatásba burkolóznak. Lehet, hogy zavarban vannak.

Velem viszont igencsak beszédesek, sok mindent megtudtam ízlésükről, élményeikről. Megtudtam, hogy valamennyien szeretik, ha használják őket, a polcokon unatkoznak, és panaszkodnak, ha ritkán vészem élő őket. Amikor kinyitom a szekrényt, az ingek mozgolódni kezdenek a vállfákon, kidugják gallérjuk, mandzsettájuk, hogy felhívják magukra a figyelmet, s ezt suttogják: „Engem... engem... ma engem vegyél fel!” A kiválasztott büszke, pózol, kacérkodik, csábítóan váltja színét a fényben. A többiek irigyen (elsárgulva vagy elszürkülve) kiabálják: „Jól nézz körül! Mindent mesélj el, amikor visszajössz!” Értem én: unalmas nekik a vállfákon, mindegyik szeretne kijutni a világba, megnézni az embereket, és mutogatni magát.

Az ingek szeretik, ha viselem őket, a poharak, csészék, ha iszom belőlük, a székek, ha ülök rajtuk, a dívány, ha leheveredem. A tárgyak szeretnek szolgálatot tenni: nem szolgálni, nem kiszolgálni, hanem szolgálatot tenni. Nem uruknak és parancsolójuknak tekintenek, nem istenségnek, nem gazdának, nem imádott bálványnak. Csak az ügyfelük vagyok, gondoskodásuk tárgya, családtag, ha úgy tetszik. Gondoskodók és elnézőek, zsörtölődnek velem, mint az idős ápolónők a betegekkel, mint az óvónők a kicsikkel, mint a szabók törzsvendégeikkel. Ügyfél vagyok, kliens. Szolgálatot tesznek, de bírálnak. „Az” – így neveznek a hátam mögött. „Az már megint csak úgy ledobott... Az már megint nem tisztított ki... Sétálni? Ugyan már! Hát attól aztán várhatod! Megint egész este a díványon feküdt egy krimivel a kezében.”

De hát a krimi is azt akarta, hogy kézbe vegyem! Mindenkinek nem járhat kedvében az ember.

A könyvek azt szeretik, ha olvassák őket, a cipők – ha járnak bennük. Hogy mi örömüket lelik abban, hogy sárban és pocsolyákban taposhatnak? De, mint kiderült, a tárgyak szeretik a tevékenységet, szeretnek eleget tenni élethivatásuknak. A cipő hivatása az utakat járni, a keféé letisztítani – a tiszta

cipő nincs is ínyére. A serpenyő hivatása, hogy húst süssenek benne, a húsé – hogy megegyék. Egyébként az ennivalóval nem sokat beszélgetek. Jelenléte otthonomban átmeneti, s egyébként is szótlanok.

Még nem sikerült minden részletet megértenem. Nem olyan rég történt, hogy a tárgyak megszólaltak... nem sokkal azután, hogy az a furcsa, fekete kendős asszony meglátogatott.

Látogatását egy nem kevésbé furcsa levél előzte meg, gyűrött borítékban, cím nélkül. A postaládámban találtam. Az írás göcsörtös volt, iskolázatlan. A helyesírási hibákat nem idézem.

 „Klusin elvtárs!Azonnal szüntesse be cikkeit az újságban. Tudom, kitől származnak. Azonnal menjen be az újsághoz, és mondja meg, hogy ezt az egészet csak kitalálta, különben baj lesz. Figyelem magát, előlem nem bújik el...”

 Azután személyesen is eljött: alacsony, komor asszony, viseltes bekecsben és

fekete kendőben, keskeny ajkát összeszorította, szemöldökét összeráncolta. Gondolom, anyám ott helyben becsapta volna az ajtót az orra előtt, gondolván, hogy tolvaj. A nagymamám viszont ellenkezőleg, behívta volna a konyhába, hogy megvendégelje isten kedves zarándoknőjét. A dédanyám pedig valószínűleg hosszan hányta volna a keresztet, és szenteltvizet fröcskölt volna a padlóra, hogy megszabaduljon a boszorkány szemmel verésétől és a rontástól. De manapság nem hisznek már sem a szentekben, sem a varázslókban. A szomszéd lakásban lakó srác minden szokatlan külsejű emberről megkérdi, nem egy másik bolygóról jött-e. Bár az idegen bolygók küldötteinek nem szokásuk bekecsben és fekete fejkendőben járni, a fantasztikus irodalom nem tartja illendőnek ezt az öltözéket. Ami engem illet, lévén gondolkodó ember; először ez jutott eszembe: nem hibbant-e? Az újságok szerkesztőségeiben időről időre felbukkannak ilyenek. Betegségük lényege, hogy agyuk feszülten működik, ám teljesen süket a külvilág jelenségei iránt. Gondolatban varázslatos légvárakat építenek, megátalkodottan hisznek építményeikben, és egyetlen bíráló szót sem hallanak meg.

– Te írtad? – kérdezte rekedt suttogással az asszony, és a kebléből előhúzta nem sokkal korábban írott „Kérdések a világűrből érkezett vendéghez” című cikkemet.

Beismertem.– Minek írtad? – kérdezte ugyanolyan rekedten és ridegen. Megpróbáltam

elmagyarázni, hogy a „Kérdések” csupán irodalmi fogás. Lényegében azokat a találmányokat soroltam fel, amelyekre szükség lenne. S mivel egyelőre senki se

jön hozzánk vendégségbe a világűrből, magunknak kell létrehoznunk mindazt, amire vágyunk: az energiaóceánt, az örök békét, az örök fiatalságot, meg kell tanulnunk gondolatot olvasni, meg kell értenünk a delfinek nyelvét, meg kell tanítanunk beszélni a kutyákat, és még sorolhatnám...

– Mire jó az örök fiatalság? – kérdezte. – Mire jó gondolatokat olvasni? Mire jó ha a kutyák beszélnek?

– Sok mindenre. A vadász- és rendőrkutyák gyakran nem értik, mit akarunk tőlük, és képtelenek elmagyarázni, amit ők érzékelnek. S amikor az ember egyedül üldögél otthon, szívesen elbeszélgetne bozontos barátjával. Egyáltalán, a tudomány szempontjából fontos, hogy megértsük egy másik lény pszichológiáját, és összehasonlítsuk az emberével...

A lépcsőházban valahogy nem eléggé meggyőzőnek hallottam érveimet.– Magad se tudod, mit firkálsz össze – húzta el a száját a fekete kendős. –

Mindent, ami az eszedbe jut, papírra vetsz. Beszélő kutyák! Még ha valami értelmeset kérnél. Legközelebb majd beszélő ajtót akarsz...

– Miért ne! Nem is volna rossz! – gurultam lassan méregbe ettől a kioktató hangnemtől. – Odamennék és megkérdezném: „Ki van ott kint? Rendes ember?” A tűzhelytől ezt kérdeném: „Mit főzzünk vacsorára?” Az írógépemtől: „Miről írjunk?”

– Jár a szád, mint á kacsa hátulja! – zsémbelt az asszony. Olyan életre vágysz, amit sose kóstoltál. Ehető vagy épp ehetetlen – fogalmad sincs. Kérdések! Vendégeknek! Gőzöd sincs, miket fecsegsz!

És elment. Én pedig megfeledkeztem róla. De vagy három nappal később, amikor este a párnába fúrtam a fejem, meghallottam a szék hátára dobott zakóm zsörtölődő suttogását:

– Az csak úgy lehajított. Összegyűr, bepiszkít, nem vigyáz rám. Aztán majd vicsorog: „Nincs mit felvennem a fogadásra!” Én meg második hete lesem, hogy találkozzam a ruhakefével.

– Könnyű a ruhakefe élete: csak pihen a fiókban – jegyezte meg együttérzően a szék.

– Az se csupa öröm. Sötétben fekszik, penészedik.És csak mondták, a magukét. Az egész lakás megtelt duruzsolással. Zörgött az

edény a tálalóban, zizegtek a könyvek a polcokon, nyikorgott a bútor, hörögtek a csapok a fürdőszobában, zúgott a hűtőszekrény, ciripelt a villanyborotva, tiktakolt a falon az óra.

Olyan szavakat használok mint: „zörgött”, „zizegett”, „duruzsolt”, de ezek mind csak képes kifejezések. A tárgyaknak nem volt hangjuk, hang nélkül beszéltek. A fülembe nem hatolt semmi, de a szavak mégis eljutottak a

tudatomig. A beszélőket nem hangjuk, hanem modoruk szerint különböztettem meg. Kívánságomtól függött, akarom-e hallani, vagy elzárkózom inkább.

Mindent összevéve nem volt okom panaszra. Nem is bizonyult olyan ehetetlennek ez az étek. A süket csönd néha nagyon kimerítő, egy megcsontosodott agglegény számára különösen az. S ezt a vattaként nyomasztó csöndet még jó könyvvel sem mindig sikerült eloszlatni. Néha jólesne elbeszélgetni valakivel, aki meghallgatja az embert, ellentmond neki, felel a kérdéseire, együttérez vele, még ha nem ért is egyet, jólesne mindennapi dolgokról beszélgetni: a szellőzőablakkal az időjárásról, a lábosokkal egy finom ebédről, a nyakkendővel a divat változékonyságáról, a tükörrel meg arról, hogy az évek múlása nem szépít.

Nem állíthatom, hogy a tárgyakkal folytatott eszmecsere különösebben gazdaggá tett. A tárgyak látóköre szűk, szűkebb, mint az enyém. Többségük soha nem hagyta el a szobát, évekig tartózkodtak ugyanazon a polcon. Még a könyvek is – minden dolgok között a legtartalmasabbak – csak a saját tartalmukat tudták elmondani, legjobb esetben zsenge gyermekkorukról számoltak be – amikor kiszedték, nyomtatták, fűzték, eladták őket. A legtöbbet azok a tárgyak látták, amelyek velem jöttek a városba. Ezek büszkék voltak érdekes beosztásukra, esténként elmesélték otthonülő szomszédaiknak élményeiket. Én magam is élvezettel hallgattam. Bármilyen különös, az ember szívesen olvas vagy hallgat beszámolókat olyan eseményekről, amelyeknek maga is tanúja volt. Ráadásul a kabátom vagy a sapkám nemegyszer észrevettek olyasmit, ami az én figyelmemet elkerülte. Én arra figyeltem, akivel beszélgettem, ők meg ezalatt azt nézték, milyen arcot vágnak mások, és milyen hangnemben beszélnek. Én hallottam, amit nekem mondtak, ők pedig azt látták, hogyan mondják.

Ismétlem: a tárgyak meglepően munkaszeretőek. Szeretik teljesíteni kötelességüket, megvalósítani azt, amire valók. Zsörtölődtek, hogy nem vigyázok rájuk, de még inkább zsörtölődtek amiatt, ha ritkán használtam őket. Az elolvasott regények irigyelték azokat a könyveket, amelyeket gyakran veszek kézbe: a szótárakat, lexikonokat, az enciklopédia valamennyi elegáns piros és arany egyenruhás kötetét. A könyvek nemegyszer agitáltak, hogy adjam át őket egy könyvtárnak vagy legalább kölcsönbe valakinek. De nagyon féltek, hogy salátává olvassák, tönkreteszik és nem adják vissza őket. Jó a vendégség, de otthon lenni jobb. Az első kötet megszokta, hogy ott van mellette a második, és azt akarja, hogy a harmadik is velük legyen.

A könyvszekrényben véget nem érő vita folyt a lexikonok és a regények között. „Mi hasznosabbak vagyunk” – állították a lexikonok. „Mi viszont érdekesebbek.” „De bennünket gyakrabban vesznek kézbe.” „Csak belétek lapoznak, minket viszont végigolvasnak.” A ruhásszekrényben meg a hétköznapi

és az ünneplő holmik vitája folyt. Az ünneplő zakó vendégségből hazátérve rémesen hencegett, hogy kínálgatták őt és Azt; a hétköznapi zakó erre szörnyen fontos eszmecserékkel bosszantotta, amiket a szerkesztőségben hallott. A tálalóban a vizespoharak és a borospoharak vetélkedtek. A vizespoharak naponta teljesítették a dolguk, a borospoharak csak ritkán, s ahogy múltak az évek, mind ritkábban. De mivel kényszerű semmittevésük részvétet ébresztett bennem, esténként néha valamennyit kirakom az asztalra, és sorra mindegyikből iszom egy korty gyümölcslét. Hadd örüljenek, dicsekedjenek, micsoda nektárral töltik meg őket.

Igaz, hogy ezután el kell mosogatnom egy egész tucatot. De mit meg nem tesz az ember az otthoniakért?

Fizikailag képtelen voltam minden kiskanálnak, minden zsebkendőnek a kedvében járni – nem sikerült mindegyiket legalább egyszer használnom. Nem voltam elég náthás. Belátom: jól fel vagyok szerelve, tartalékaim is vannak. De hát így kényelmesebb.

Tudom, hogy otthonom minden lakója – legyen fából, üvegből vagy textilből – halálos irigyen néz az írógépre. Vele ugyanis mindennap több órát is elbeszélgetek, neki szentelem a legtöbb figyelmet. A neve Erika, német, Drezdából származik, jóindulatú, lelkiismeretes, és tolakodóan nagy műveltséggel rendelkezik. Nagyon sokra tartja a magasrendű szépirodalmat. Eszményképe a mély értelmű Goethe vagy a szenvedélyesen romantikus Schiller. Sajnos, minden Erika Goethéről vagy Schillerről ábrándozik, aztán belégeket kopognak az irodákban. Még az enyém is csalódott, pedig a belég nem az én műfajom. Szüntelenül korhol: „Azelőtt többet írtál, azelőtt jobban, kifejezőbben írtál. Ne légy lusta, vedd ki ezt az oldalt, írd át újra!”

De ekkor a papírlapok kezdenek tiltakozni, otthonom legnépesebb, zizegő-sürgő társasága. Követelnek! Mindegyik ragaszkodik a maga „énjéhez”. Gondoljanak csak bele, milyen egy papírlap élete? Levágták, stószba rakták, várhat a sorára, reménykedhet, hogy majd valami korszakalkotót írnak rá. S amikor kivárta, s teleírták, mindörökre őriznie kell a rajta levő szöveget. Még jó, ha valami értelmes dolog az, és nem – „tollpróba”. Vagy vajas kenyeret csomagolnak bele. És minden papírlap remeg: milyen sors vár rá? Alighogy beletekerem az írógépbe, máris rákezdi: „Ne ezt, ne így lapos, banális, sablonos, ezt már megírták és nem is egyszer.” Elgondolkodom, újraolvasom, egyetértek: „Tényleg banális!” Kiveszem az elrontott lapot, mire kitör rajta a hisztéria: „Csak nincs vége mindennek? Csak nem vagyok elrontva? Hiába éltem! Ó, borzalom, ó, borzalom! Szóval tűnjek el a szemétbe, a papírkosárba – egyetlen értelmes mondat nélkül?” De hát honnét szedjek értelmes mondatot minden egyes oldalra? Szánakozom, és előveszek valamilyen megbízható könyvet,

például A bölcs gondolatok világát, és találomra kinyitom: „Istennek csak egy mentsége van: az, hogy nem létezik.”

Jó mondás. Nem én mondtam, hanem Stendhal.No, ez minden, Isten veled, papírlap.A leggyakrabban a papírlapok nyaggatnak.És – a sítalpak.Őket is meg lehet érteni. Nyolc hónapon át – március végétől decemberig – a

szekrény mögött álldogálnak egy sötét sarokban. Miért ez a büntetés? Szótlanul, feszesen állnak, mintha őrségben lennének, csak nagy ritkán zuhannak rám dübörögve, így emlékeztetnek létezésükre. Állnak és várnak egész tavasszal, várnak nyáron, végig állják az őszt. De aztán csak eljön a november, felhők úsznak észak felől az égre, fehér hópihék hullanak belőlük. Hullanak, elolvadnak, megint hullanak... végül győzedelmeskednek. Kivirul a föld újév ünnepére. Eltűnik szemünk elől a nyár bűnös szemete, az őszi avar rothadása. A földmenyasszony nászra készül a beköszöntő új esztendővel. Még a levegő is megmosdik az esőkben, a fagyok elpusztítják a benne lebegő mikrobákat. Itt az idő! A sítalpak kinyújtják hosszú nyakukat a szekrény mögül, megpróbálnak kinézni az ablakon. Éjszakánként topognak a türelmetlenségtől az én álldogálásba belefáradt paripáim. Végül rászánom magam, elviszem őket a műhelybe gyantázni. Aztán hazacipelem őket. Most már csak a vasárnapot kell kivárni. A sítalpak gyantát izzadnak izgalmukban: hátha nem sikerül, hátha vendégségbe hívnak, vagy színházba, esetleg kiküldetésbe utazom? S ki tudja, milyen idő lesz? Ha hirtelen olvadni kezd? Vagy mínusz harminc-egynéhány fokos fagy lesz? Az ablakot fehér banán-fürtökként fedi a jég, ég az ember orra, arca, a síút csikorog, nem lehet csúszni rajta, még a kék kence sem segít mínusz tizennyolc fok alatt.

Mert nem mindennap jó a síút, nem mindennap élvezet a síelés. Ha megolvad és nedves a hó, ragad, tapad, nem siklik a léc, csak szántja a havat. Még rosszabb, amikor olvadás után hirtelen fagy jön: a jeges hóréteg úgy vagdossa, forgácsolja a lécet, mint a gyalu. És a hóesés se igazán jó. Nagy munka az a sítalpaknak: taposni a havat, síutat vágni. És ha régen havazott utoljára – az is rossz. Akkor túlságosan elkopott már a slút, göröngyös is, a sítalpak szétcsúsznak. Futni nem lehet, ügyelni kell, hogy az ember bele ne botoljék a saját lábába. Jó órát kell menni a busztól, folyvást reménykedve, hogy még friss útra talál az ember.

Úgyhogy egy télen hat-hét, legjobb esetben is ha tíz síkirándulás jön össze. Aztán már itt a március, a mélyedésekben olvadt hólé, platty-platty – vizet ér a léc... s újra nyolc hónap bőrtön a szekrény mögött.

Ezúttal is közel volt már a tél vége. Nem volt jó tél ez: decemberben nem esett hó, januárban lehullott egy kevés – és rögtön kemény fagyok következtek; március elején olvadás, a mélyebben fekvő utak nedvesek.

– Úgyhogy – mondtam tizenötödikén – bocsássatok meg, kedveseim – napozzatok a szekrény mögött. – És egy függönnyel eltakartam azt a zugot.

– Nem mehetnénk el csak még egyszer? – sóhajtotta mindkét sítalp egyszerre.– Ti is látjátok: itt a tavasz. Különben is, ki sem látszom a munkából. –

Szándékosan minden dossziét kiraktam az asztalra, hogy meggyőzőbben hasson otthonom lakói szemében, no meg az enyémben is: magam is látom, nem szabad pocsékolni az időt.

Pénteken azonban váratlanul havazni kezdett, és egész szombaton hullott a hó. Vasárnap reggel pedig arra ébredtem, hogy hasamra süt a nap. Csak úgy sziporkázott a türkizkék égbolt. Fehéren tündököltek a háztetők, az udvarról csengő gyerekzsivaj hallatszott fel: hógolyókkal bombázták egymást.

– Az erdőbe is elmehetnénk – szólaltak meg félénken a sítalpak.Rájuk se hederítettem.– A lehető legjobb idő a síelésre – mondták még konokabbul a sítalpak. – Ez

az utolsó ilyen vasárnap. Több nem lesz, ezt nem szabad kihagyni... a te érdekedben mondjuk – tették hozzá oktatólag. – Mindennap jajgatsz: a melledben nyomást érzel, a hátad sajog, a fejed nehéz. Esküdözöl, hogy másnap új életet kezdesz, többet leszel friss levegőn. No, most itt a másnap, és hol az a friss levegő? Szavatartó ember vagy te?

De én eltökélt voltam. A nap a munkáé, a szórakozásé egy óra. Komoly ember vagyok én, amit elhatároztam, véghez is viszem. Fél tízkor, miután végeztem a rántottával és a kávéval, az asztalhoz kényszerítettem magam, hogy eltöprengjek a Bevezetés a szisztematológiába harmadik kiadásáról írandó kritikán.

S az ég oly valószínűtlenül kék volt, oly azúrszínű! Sehol egyetlen felhő – még mutatóba se. És a nap is olyan tavasziasan sütött – legjobb lenne kimenni a balkonra napozni.

– Csak egyszer, csak egyszer az életbén engedj – kunyeráltak a sítalpak.– A rend mindenekelőtt – mondtam nekik tanáros hangon. – Az embereknek

van jellemük. Amit elhatároznak, azt meg is valósítják.– Csa-a-ak e-egy-sze-er – nyafogták a sítalpak.– Elég legyen!Haragudtam, mert nem volt kedvem jellemesnek lenni. Émelyegtem ettől a

Bevezetéstől. Jó lenne az asztal alá hajítani a könyvet s fecskeként kiröppenni a kék-fehér ragyogásba. S akkor megjelent a Kísértés.

Ahogy az a Kísértéshez illik, fiatal leány képében jelent meg – göndör hajú, pisze orrú, barna bőrű, duzzadt ajka, mint a mulatt lányoké, és döbbenetesen zöld

volt a szemhéja. A fölöttem lakó szomszédom. Nem is oly rég még fekete kötényes iskolás lány volt, be-becsöngetett hozzám, hogy oldjam meg a mértanfeladatait, s lám már zöldre festi a szemhéját, és megtanulta a kacsingatás tudományát is. – Jó reggelt, Vikpalics! – dalolta.

Általában „Vitya bácsinak” szólít. Ha így, rövidítve, a kereszt- és apai nevemen fordul hozzám, ez valamiféle szívbe markoló kérés előkészítése.

– Mi kéne, gidácska?– Vikpalics, nem jönne ma síelni? Menjünk! Olyan gyönyörű idő van!– Dolgozom – utasítottam vissza zordan. – Menj el Toljával.– Inkább magával, olyan érdekeseket mesél. Ők olyan uncsik! Ők – merthogy

két Tolja van. Az egyik katonatiszt, a másik mérnök.Az egyiknek komoly szándékai vannak, a másikról nem lehet tudni –

valószínűleg nagy mafla. Az egyik a papának tetszik – mert kemény legény, a másik a mamának – mert lágy szívű. A leányzó viszont nem siet választani. Tetszik neki, hogy tetszik. Tetszik neki, hogy mindenki gyönyörködik benne, minden tiszt, mérnök, a mama barátnői, a papa barátai, sőt még a szomszédok is, mint például Vitya bácsi, az öreg agglegény.

– Vikpalics, csak most az egyszer, na igazán, kérem, nagyon kérem!Bajt hozol rám, Kísértés!S félóra múlva már a metróban zötyögtünk. Ő – elegáns, mogyorószín

síkosztümben, piros sapkáján pici pompon, én bő, barna zubbonyban, nadrágban, amit begyűrtem a zoknimba, és szintén kötött sapkában, rajta... idétlen pompon. Ő a szívéhez szorította néma, festett léceit, én is magamhoz szorítottam az enyéimet – azok az elragadtatástól némultak meg. Különben már említettem, hogy az én beszélő tárgyaim nyilvánosság előtt hallgatnak. Este viszont bizonyára nagy eszmecsere lesz odahaza. Megbeszélik a dolgokat, sőt kibeszélnek, még nevetni is fognak rajtam, amiért a nap mint nap határozott terveket kovácsoló, határozott jellemű agitátor oly könnyen megadta magát a kérlelő pillantásoknak.

Egyelőre minden jó volt, sőt kitűnő. Még sorba se kellett állni az autóbuszra várva: nyilván mindenki eltette már jövő télig a síléceit. Egymás mellett üldögéltünk a buszban, és én klasszikusoktól származó idézetekkel igyekeztem elkápráztatni a társnőm („Ah, Vitya bácsi, maga mindig ilyen okos volt? Már gyerekkorában is?”). És kész síút várt ránk Meskovban, lesimították az ötpróbamozgalom hívei, a vasárnapi kétballábasok viszont hiányoztak. A buszvégállomásnál rögtön felemelkedtünk a sílifttel a kicsi szakadékon át a dombtetőre. Nyáron ez a szakadék meg a völgy árnyas-sáros, nem szárad ki, de most tiszta, takaros, a porhó és a fenyők oszlopsora tisztások termei közé vezet. Azután – magasfeszültségű vezetéket tartó oszlopok, napfényben fürdő út. A

fagycsípte hó minden szemcséje szikrázott, akár a csiszolt üveg. A színek változnak, fut a fény, szalad, új helyen bukkan fel – akár a hátulsó pár, előrefuss! játékban. Kék az ég, a síút is kéklik, a gödrökben galambszürkék, tintaszínűek vagy lilák az árnyak. Minden csizmanyom – színes folt, s a dombtető körül ágak csipkemintája – mint a szuzdali, a jaroszlavli faházak csupa fodor, faragott ornamentikája. De a leggyakoribb az égszínkék és a fehér, a fehér és az égszínkék. Hanem hogy a szem mégse unatkozzék, itt is, ott is színes foltok a havon: bíborszínű, málnapiros, csokoládébarna, zöld, narancs- és... mogyorószínű síruhás figurák.

Minden ragyogott, és ez a ragyogás átjárta a lelkem. Ittam, haraptam, szaporán nyeltem a savanykásan friss levegőt. Oxigéntől duzzadó mellkasom szélesebb lett, vállam kiegyenesedett, erő áradt belé. Ahogy a méterek elmaradtak a botom mögött, úgy ráztam le magamról az éveket: hess! hess! Csak úgy potyogtak: az ötvenedik, negyvenkilencedik, negyvennyolcadik... negyvenedik, harmincadik... Az újságíró szak loboncos üstökű diákja száguldott egy lány után, és vígan, teli torokból ordítottam: „Pálya, pálya! Tempó! Tempó, nyulacskám!” Szándékosan lemaradtam, előnyt adtam, hogy merő tréfából utolérjem. Mogyorószín ruhába bújt szíve egészséges volt, szabályosan lélegzett, lába mégsem kelhetett versenyre az én két gólyalábammal. Különben is, nehéz lett volna rakosgatnom a lábam, amikor a sítalpak maguk vittek engem. Vittek! Én tulajdonképpen csak hol a jobb, hol meg a bal lábamon álltam. Leguggoltam a mélyedések előtt, kiegyenesedtem, ha emelkedő következett, félrehajoltam az ágak elől, de álltam. Könnyedén táncolva „pas de sít” jártam. Hogy nincs ilyen sllépés? Ott dolgoztam ki az erdőben. A vállammal, a könyökömmel fokoztam a sebességet, ráztam a hátsó felem, mintha csecsotkát járnék, és időnként spicchelyzetben váltam mozdulatlanná: az egyik sítalp engem visz, a másikat én viszem – készenlétben – a levegőben.

– Jaj, nem bírom tovább! – mondta a lány, s megállt a keresztútnál levő piros oszlopoknál. Nagyon praktikus kis oszlopok, nem engedik, hogy az ember eltévedjen az erdőben. A térképhez igazodva állítják föl őket: nyugatról keletre – az első sor a legészakibb, a második dél felé mutat. Csak rájuk kell nézni: iránytű. – Jaj, Vitya bácsi, agyonhajszolt, nem bírom tovább!

Az arca fénylett, a szeme ragyogott. A legjobban az orra hegye csillogott.– Tetszik? – érdeklődtem önelégülten, mintha saját kezűleg ültettem volna ezt

az erdőt, és szórtam volna be friss hóval.– Jaj, nagyon! Köszönöm, Vitya bácsM Adhatok egy puszit?Most már tudom, hogy nem engem csókolt. A kékséget és fehérséget, a dér

csipkéit, az ózondús levegőt, a friss illatú hót, a hókoronás tiszta buckákat, az erdő szépségét és önnön ifjúságát csókolta meg. A létezés örömét kívánta

kifejezni ezzel a csókkal, és az én szám volt a legközelebb. De akkor úgy fogadtam a csókját, mint ami jár nekem, mintha valóban én készítettem volna elő számára ezt a tündöklő napot, s átnyújtottam volna neki, akár egy csokor virágot. Hát persze hogy meg kellett köszönnie egy ekkora ajándékot.

– Csak egyetlen csók ennyi szépségért? – méltatlankodtam. – Minden egyes kilométerért jár egy.

– Jaj, ne kicsinyeskedjék, Vitya bácsi! Majd hazafelé elszámolunk.– És még te akartál otthon ülni – szólaltak meg halkan a sítalpak, megszegve

némasági fogadalmuk.– Mit mondott? – hegyezte fülét a lány. – Ja, semmit, csak úgy tűnt nekem.

No, fogjon meg!És siklani kezdett egy bal felé vezető mellékúton.Arról az útról hepehupás mezőre jutottunk, a mezőről pedig egy nyírfákból

álló fasorba. A fák kérge narancsszínűnek tűnt a napsütésben, valószínűtlenül narancsszínűnek, a felső ágacskák pedig rózsaszínűek s csaknem áttetszőek voltak: szétterpesztett naiv kis gyermekujjacskák kapkodtak az ég után. A fasorból egy árokba jutottunk, újra domb következett, majd szürke törzsű fenyők.

– Érjen utol, Vitya bácsi!Miért ingerel? Úgyse lóg meg előlem. Csak tipeg, amilyen kurta lábú, de

nekem repülő sítalpaim vannak, hárommétereseket lépek.Hát akkor vettem észre három méterrel arrébb azt a lyukacsos foltot. Átvillant

rajtam: „Jég... csúszós.” Átvillant: „A síút rossz... de hátha átugrom...” A bal sítalp megcsúszott a huppanón, nekiütközött a jobb oldalinak, az rácsúszott a párjára, és én – szégyenteljes módon – az oldalamra esve elterültem a hóban.

Eh, én mafla!Nem tehettem egyebet, kiáltottam a mogyorószínűnek, kénytelen voltam

beismerni az engem ért szégyent.Lassan, ügyetlenül haladtam előre a hóban, már nem lebegtem – vonszoltam a

lábam. A mogyorószínű fel-feltűnt előttem, jó fél kilométerrel megelőzött, azután bevárt a piros oszlopoknál, de már nem ragyogó, hanem borús arccal.

– Látod, hogy nem tragédia – mondta nekem a törött sítalp. – Megyek, tudok menni. Fogunk mi még síelni a téli erdőben... és nemcsak ma.

– Hallgass! – reccsentem rá. – Futottál, és nem nézted az utat. Mit neked jobb oldal, bal oldal? Csúsztál volna a hóba vagy másvalaki nyomába.

Persze hogy igazságtalan voltam. Az én bűnöm. Mit tehet róla a szerencsétlen? Amerre vezettem, arra ment.

Végül fenyvesen át vezetett az utunk. Hóesés után nincs szebb, mint egy fenyves. Persze nem mindegy, milyen fajta fenyőkből áll. A vörösfenyők ágairól csak hórojtok csüggnek, csak hermelinstóla van a gallyaikon. Az erdei fenyők

meg hólabdákat szúrnak a tűikre, mintha hógolyózni készülnének. De az ezüstfenyők – hószobor-kiállítást rendeznek. Minden gallyon egy-egy állat terül el: jegesmedve, fehér róka, fehér óriáskígyó, sőt még fehér krokodil is akad. Ott meg mintha egy fejkendős leány állna, arrébb anya gyermekével, odébb verekedő fiúk, ölelkező pár, nagy orrú manó, egy lófej... Aztán Télapó, még egy... Ha a mogyorószlnű meg én egymás mellett haladnánk, minden lépésnél odakiáltanánk egymásnak: „Nézz oda! Ide nézz!”

De a mogyorószínű messze előttem siklott. És én így szóltam a sítalphoz:– Nézz körül utoljára, te szerencsétlen. Gyönyörködj, mielőtt nyugdíjba

vonulsz.– De hisz én dolgozom, nem panaszkodom – nyikorogta. – Járjuk mi még

majd a téli erdőt, ugye? Még jobb is így, mint fejvesztve rohanni. Többet lát az ember.

A tél szépsége megnyugtatott. A dombtetőre emelkedett hangulatban jutottunk fel. Nem először jártunk erre, s mégis elámultunk: „Micsoda táj!” Befagyott patak völgye terült el alattunk, azé, amelynek az értelmetlen Nemtudomka nevet adták. Érintetlen fehérségű hó borította a völgyet, mögötte meredek dombok, ahonnét senki nem csúszott le, csak a legmegátalkodottabbak – csakis bobszánnal. A dombokon túl pedig, ameddig csak a szem ellátott, erdők kéklettek, minden csúcson kék sapka. S noha tudtam (a térképről), mi van az erdőkön túl – falvak, veteményeskertek, kisvárosok, ám azok nem látszottak, és én úgy éreztem, hogy az Északi-sarkig húzódnak ezek az erdők, talán még azon is túl, ki tudja, hová – egészen a világ végéig. Ha elindulok abba az erdőbe, magába zár, soha többé nem keveredem ki belőle.

A lány az erdő szélén várt. A táj szépsége lenyűgözte, megnyugtatta.– Vitya bácsi, lecsúszhatok párszor? Nem haragszik meg?Megígértem, hogy nem haragszom meg, de azért nem lelkesedtem.

Kényelmetlen szerep: egy lány merészségében gyönyörködni. Jobb szerettem volna, ha cserélhetek vele: ha föl-le száguldhatom rugózó lábaimon, s ahányszor felérek, találkozom elragadtatott pillantásával: „Ó Vitya bácsi, hogy maga milyen ügyes! Én ezt soha... Én félúton belehalnék a félelembe... Hű!”

De ő száguldozott, pomponja szelte a feszes levegőt, én meg álltam, úgy támaszkodtam a síbotokra, mint a mankókra, s reszkettem a szélben... és az évek, az évek, az évek, amelyeket egy órával ezelőtt ledobtam, egymás után kapaszkodtak vissza a vállamra: harminc... negyven... negyvenhét... negyvennyolc... negyvenkilenc... és az ötvenedik, az ötvenegyedik... valamennyi, amennyi az igazolványomban áll.

Közben útitársnőmre felfigyelt néhány neveletlen fickó. Előbb feldöntötték, aztán felajánlották, tanítsa őket, vagy ők tanulnak tőle nekik mindegy. A

legtolakodóbb bemutatkozott. Természetesen Toljának hívták. Tolja három! Én meg csak álldogáltam a dombtetőn, és a szemüvegem törölgettem. Még le se tudtam csúszni a lejtőn, hogy beavatkozzam a dologba. De hát szükséges egyáltalán beavatkoznom? Nevetséges!

– A fiataloké a nevetés, az öregeké a bölcsesség – jegyezte meg oktató hangon a sítalp. – Mindennek megvan a maga ideje – Így mondja az Evangélium. Megvan a sífutás ideje, és megvan a lassú siklásé is a téli erdőben, öreg sítalpakon.

Így mondta volna? Valóban!– Ne marj belém ok nélkül! – dühöngtem. – Az erdőben barangolásnak is

megvan az ideje, és megvan az erdők elhagyásának az ideje is. Most ez vár rád. Tessék, nézd meg messziről az erdőket a Nemtudomkán túl, búcsúzz el. A sorsba bele kell törődni.

– Én beletörődtem – sóhajtott a sítalp. – A mi sorsunk, mindannyiunké, akik fából vagyunk, közismert: valamennyien lángok martalékai leszünk. Még mindig jobb, mint a szeméttelepre kerülni: legalább átadjuk a lelkünk melegét valakinek. S tulajdonképpen ez nem is a vég. Füstként szállunk föl a levegőbe, de a lombok beisszák azt a füstöt, és én újból fa leszek. S lehet, hogy egyszer sítalpat faragnak abból a fából. Örök élet – a körforgásban van a halhatatlanságunk.

„Csak vigasztalódj – gondoltam –, nem a te életed az.” De nem vitatkoztam. Vigasztalja csak magát a szegény, ha az önámítás vigasz.

A lány végre ráunt a síelésre. Elfáradt, bukdácsolt a hóban, még meg is ütötte magát. Úgy látszik, Tolja három kitett magáért. De én messze magasan voltam, nem tudtam segíteni rajta.

A lány megütötte magát, és ezért most rám volt mérges. Némán indultunk hazafelé. A nap már a fenyők szúrós csúcsára ült, pirosra festette törzseiket, de nem melegített. Árnyak kúsztak elő a hóbuckák mögül. Már nem nevettettek meg bennünket a mulatságosan csúszkáló figurák. Elbújtak, lesben álltak a hóban – mindjárt a hátunkra ugranak. S az erdőben valahogy megnőttek a távolságok, mind hosszabb és hosszabb lett az út egyik oszloptól a következőig. A lány, mint eddig, most is bevárt a kereszteződéseknél, de nem együttérzően, hanem türelmetlenül, s folyvást ezt kérdezte:

– Vitya bácsi, nem tudna egy kicsit gyorsabban jönni? Sötétedik. Vacsorára haza akarok érni.

Dehogyis haza sietett: valamiféle terveket dédelgetett. A sítalp pedig megkért:– Lassabban, nem lehetne lassabban? Elviszlek, látod, csúszom, nagyon

igyekszem! Csak a huppanókon nehéz.De ekkor a lány, anélkül hogy megkérdezett volna, befordult az útról egy

ösvényre, hogy így rövidítse le az utat a buszig. Én amúgy is le voltam maradva,

nem ellenkeztem, pedig tisztában voltam azzal, hogy ahogy egy sofőrnek nem időveszteség az aszfaltúton megtett kanyar, úgy a síelőnek sem az a jó síúton. Az ösvény természetesen kanyargott, gyökerek, gödrök, buckák, huppanok követték egymást. És az én megrokkant sítalpam az első buckánál elakadt a hóban. Rájöttem, mire a visszahajló orr! S aztán csak rosszabb és rosszabb lett, forgácsok röpködtek róla. Csak nagy nehezen tudtam megtartani az egyensúlyom, s közben átkoztam a boldogtalan sítalpat, ahogy tudtam.

– Megyek én, megyek – biztatott –, csak ne siess.– Vitya bácsi, nem tudna egy kicsit gyorsabban jönni? Ha kiérünk az

országútra, azonnal dobja el azt az átkozott lécet!– Ne dobj el! – – könyörgött a sítalp. – Inkább javíttass meg. Emlékezz rá,

milyen jó volt együtt. Hiszen én könnyű vagyok, ragasztott, első osztályú. Ha egy új, festett sít veszel, csak kínlódni fogsz vele. Nem ő fog téged vinni, te húzod majd őt, és a súlya akár az ólomé. Hiába gyantázod, olajozod, gondozod, nem lesz könnyebb.

De a szívem megkeményedett – a fáradtságtól, a hidegtől, útitársnőm elégedetlen arcától, attól, hogy a nap, amely olyan jól kezdődött, elromlott.

– Ne nyaggass. Eldoblak.– Te se vagy már olyan fiatal, hogy új lécekhez szokj – folytatta a

kiérdemesült sítalp. – Az új lécek szeszélyesek. Nem ők fognak hozzád alkalmazkodni, hanem megfordítva, ők nevelnek majd téged. Mi meg annyit kirádultunk jó barátságban, olyan jókat síeltünk együtt! Gondolj Podreczkovóra, milyen elszánt voltál akkor, minden lejtőn le akartál csúszni. Gondolj Peregyelkinóra, arra, hogy milyen büszkén siklottunk el a gyalogosan sétálók mellett. Emlékezz vissza, hogy tévedtünk el Malejevkában. Mentünk, mentünk a sötét erdőben, a kéklő sötétlila havon a holdfényben. Kivittelek az útra, meg se nyikordultam, vagy igen? Ha akkor eltörök, megfagytál, ottvesztél volna, ismerd csak be.

Nem akartam beismerni. Kéreg nőtt a szívemre. Csak egyvalami járt a fejemben: „Eljutni az útig és eldobni.”

– Rád áldoztam az egész fiatalságom – emlékeztetett a sítalp. – Én is voltam szép, frissen festett. Büszkélkedtél is velem, mutogattál. A barátaid irigykedtek: hűha, hol tettél szert ilyen első osztályú sílécre?

Végre kivergődtünk a magasfeszültségű kábeltartó oszlopok szegélyezte útra. Itt több sima, letaposott sínyom futott egymás mellett. Haladhattam volna akár a lány mellett, de úgy elfáradt a lábam, hogy rakosgatni is alig bírtam, nemhogy hajlítani. A sítalpra meg ránézni is rossz volt: szálkásan meredezett letört vége.

– Vitya bácsi, nagyon átfagytam, előremegyek – mondta a lány, és elszáguldott.

A sítalp azonmód kihasználta, hogy magunk vagyunk.– Kérlek, mégse dobj el – szólald meg. – Vigyél haza. Majd elálldogálok a

szekrény mögött... az enyéimekkel.„Még csak ez hiányzott – gondoltam. – Csak nem fogom teletömni

mindenféle ócska lommal a lakásom! Törött székek, szakadt papír, repedt tányérok, kitaposott cipők. Nem is lakás lesz, hanem szeméttelep.”

Előttünk már égtek a lámpák. A sztráda monoton hangon zúgott, reflektorok villantak a kanyarban, pislogott egy villanyrendőr. Már az útinform lámpáját is láttam, s mögötte a buszmegálló tábláját.

– Gyorsabban, Vitya bácsi! – hívott a lány. – Gyorsabban, jön a busz! Ne vacakolj azzal a ronccsal! Nem várok, felszállok!

És én eldobtam a törött sítalpat, bele az út menti árokba, és egy sítalppal szálltam fel a buszra, mintha féllábú lennék. Mellesleg az az álnok lélek egész úton hallgatott, félt, hogy őt is eldobom. Jobban tettem volna. Hiszen ő törte le a párja orrát. És úgyse találok mellé egyhamar megfelelő másikat – ugyanolyan első osztályút. De nem volt időm töprengeni. Az autóbusz befutott.

És hát számíthat együttérzésre az ember egy síléctől? Mit lehet várni tőle? Fából van!

Nincs kedvem elmesélni, hogyan értünk haza. Én hátul zötykölődtem, magamhoz szorítva az egy szál sílécet, s tűrtem a gúnyos pillantásokat. A lány valahol elöl ült. Egy soronlevő Tolja átadta neki a helyét, s fölé hajolva duruzsolt valamit barátságról és szerelemről – gondolom. A metróban is egymástól messze ültünk le, a lépcsőn is komoran mentünk fel. Nem nyújtottam be neki a megtett kilométerekkel kapcsolatos számlát, és neki nem jutott eszébe. Annyit se mondott: köszönöm. Az órájára pillantott, és azt mormolta:

– Attól félek, elkésem a moziból.Amit így kellett érteni: „Miattad késem el, te ügyetlen Vitya bácsi.”Hát így is jó, túl fogjuk élni. A fiataloknak tánccipő, az öregeknek papucs,

monda az Evangélium. Mindjárt kitárom az ajtót, és nagy hangon bejelentem: „Köszöntsetek, megjöttem!” Először is be a kádba: „Melegítsd meg a csontjaim, te zománcozott!” Aztán a konyhába a tűzhelyhez: „No te kemence, csinálunk vacsorát?” Megmelegszem, jóllakom, fogom az újságot, és beletelepszem a fotelba: „Ölelj át, te piros hátú.”

Csapódott az ajtó. Itthon vagyok, itthon!– Szevasztok, mindnyájan! Megjöttem!Nem hallom a választ.– Melegítsd meg a csontjaim, te zománcozott!Hallgat!Csend van, sűrű, vattapuha, nyomott, nyomasztó csönd!

Elhallgattak a tárgyak a lakásomban.És nem szólaltak meg azóta sem. Harsány! Éva fordítása

Vlagyimir SzavcsenkoA KÜLÖNÖS BOLYGÓ

1.

A Legközelebbi borzasan lángoló korongja rohamosan merült alá a horizont fehéres-rózsaszínű fogazata mögött. Vele együtt sietősen buktak le a sziklák mögé a szomszédos csillagok. A naplemente káprázatos tűzijátéka egy percnél sem tartott tovább.

A felderítőrakéta megdőlve állt a köves térségen. A kabinban hallgatásra kényszerítő csönd és sötétség honolt.

Fönt kivilágosodott az ovális képernyő, és megjelent rajta a telemetrikus Patrick Low, a csillaghajó ügyeletesének hosszúkás arca.

– Kapitány, ők ismét sugároztak rólunk! Sikerült felvennem. Nézd a lassított felvételt.

A képernyő kivilágosodott. Világos, elmosódó vonalak jelentek meg, azután pedig lobbanásszerűen gyors és fényes képek villantak fel.

Íme, felderítőrakétájuk lassan ereszkedik lefelé a mágneses térben a Különös Bolygó felszínére. Absztrakt tájkép sokszínű kövekből és sziklákból. S íme itt vannak személyesen – Anton Novak és Sandro Reed –, nehézkesen ugrálnak kifelé a rakéta nyílásából a térségre. Fejüket lehajtják az átlátszó sisakban, bandukolnak, lehajolnak, valamit felvesznek... Testük sután megfeszítve a sziklához lapul.

– Így is történt, meg nem is – jegyezte meg Sandro.Ez a helyes meghatározás. Kiszálltak, járkáltak, lehajoltak, a sziklákhoz

lapultak: minden így volt. A képernyőn most megjelenő képek azonban nem voltak sem fényképek, sem filmriport: minden sokkal kifejezőbbnek, világosabbnak látszott. És még volt bennük valami, valami, ami arra kényszerit, hogy sokáig nézd egy tehetséges festő hétköznapi témájú képét; az életben elmennél tárgya mellett, észre sem vennéd, most pedig állsz, nézed, elmélyedsz benne. Ez a valami: a pontos összegező gondolat, amit a festő azért ábrázol vonalakkal és színekkel, mert szavakkal kifejezni lehetetlen... A képernyőn látott képekben is volt valami gondolat. De mi?

– Anton! Múltkor, az első expedíció alatt előfordult ilyen?– Nem.

Novak összerázkódott a meglepetéstől: a képernyőről leegyszerűsítetten, de néhány vonással pontosan megragadott arca közelített felé. Zseniális élő rajz volt, és Anton megborzongott, amikor belenézett. „Ó, teremtőm, tényleg ilyen gonosz a szemem, ilyen ellentmondást nem tűrő, parancsoló ajkam van!... Ez egy zsarnok, nem pedig egy csillaghajó kapitánya.” Az arc hirtelen szörnyűséges grimaszba rándult, azután paralitikusan rángatózni kezdett, majd összement, mint egy labda, amelyre ráléptek. Azután eltűnt. Sandro felvihogott.

– Ez tegnap történt, amikor az ő „kis rakétájuk” zuhanórepülésben csapott le rám – morogta Novak. – Aha, itt vagy te is.

Sandro Reed a képernyőn olyan pantomimet játszott el, amelyre az életben soha nem lett volna képes. Az ajkak, a szem, az áll, a fejmozgás hangsúlyozottan elrajzolt vonalai mindent elmondtak róla: azt, hogy még fiatal, ártatlan és lelkes, rajong a kapitányért és tart tőle, hogy honvágya van a Föld, a háza iránt, hogy betegesen hiú és bizalmatlan. „Jó kis tréfacsinálók! Mi közük hozzá...” – morogta komoran Reed.

Eközben a képernyőn megjelent az egész csoport: Maxim Licho, Patrick és Július Torrena. Leegyszerűsített, sokszínű képek villantak fel. Azután a képernyő oválisába beröpült egy „kis rakéta”: tisztán látszott az orr-rész négy hegyes kiszögellése, a sűrű bordás sávozás a törzs mentén, ami három lapos, háromszög alakú kinövésben folytatódott, ezek nagy kaliberű bombák stabilizátorára emlékeztettek.

– Egyet nem értek: a „kis rakétáknak” miért van farokfelülete? – szólalt meg Sandro. – Hiszen a bolygónak nincs légköre.

– Hm... minden mást értesz?– Nézd!A „kis rakéta” eltűnt. A képernyőn megjelent Lo Vei figyelő arca: sisak

nélkül és csillagokkal a háttérben. A képernyő kihunyt.– De hiszen Lo Vei nem szállt le a bolygóra! Hát akkor hogyan?...– Tehát a Fotont is megfigyelik. Többször elhagyta az űrhajót, hogy

ellenőrizze a reflektorokat.– Megfigyelnek... – jegyezte meg vontatottan Sandro. – De akkor ők miért

rejtőzködnek? Félnek tőlünk vagy mi? Hol vannak ők? És milyenek ők?A tévéadás és Reed szavai újra bosszúságot és dühöt ébresztett Novak

lelkében ez iránt a Különös Bolygó iránt, hogy az ördög vinné el. Már világos volt számára, hogy a második expedíció is ugyanúgy végződik, mint az első: eredménytelenül. Na, jól van, lesz egy csomó apró megfigyelés, amely megörvendezteti a gravitológusokat, a magnitológusokat és a kozmológusokat... de a fő célt, amiért iderepültek – a kapcsolatfelvételt a másik civilizációval – nem fogják elérni. „Nem akarnak ők velünk kapcsolatba lépni: mit tehetünk

ilyenkor? A Földön pedig várnak ránk... Milyen szégyen lesz üres kézzel hazatérni!...

– Mondd, Anton, az első expedíció idején is voltak itt „kis rakéták”?– Nem. „Kis repülőgépek” voltak szárnyakkal. Az atmoszférára támaszkodva

röpültek. Nemesgázokból álló atmoszféra volt itt akkor. A Legközelebbi gyönyörűséges szívárványló naplementéi és napfelkeltéi vöröseszöldek, sokszínűek voltak... Amikor másodszor ideröpültünk, azt hittem, eltévesztettük a bolygót! De más bolygót itt közel vagy távol nem találsz.

– Valóban... húsz-egynéhány év alatt eltűnt a légkör. De hiszen a nemesgázok nem egyesülhettek a talajjal. De talaj mint olyan sincs itt... Mondd, akkor nem próbáltátok meg elfogni vagy leszállítani ezeket a „kis repülőgépeket”?

Novak hallgatott egy darabig, majd tompa hangon azt mondta:– Megpróbáltuk. Ezért a próbálkozásért fizetett életével Pjotr Szlavszkij és

Anna. Helikopteren szálltak fel, hogy felszereljenek egy fémhálót. A „kis repülőgépek” széttörték a helikopter légcsavarját.

– Anton... mondd, nagyon szeretted Annát?Novak megmozdult a sötétben, de semmit sem válaszolt. Sandro zavarba jött.– Bocsáss meg, Anton, butaságot kérdeztem... De én még senkit sem

szerettem, érted?Ebben a pillanatban a másfél órás éjszaka véget ért. A Legközelebbi sebesen a

horizont fölé röppent. A hátsó űrhajóablakon fény reflektorkévéje ömlött be a kabinba. Éles, árnyalatok nélküli körvonalakkal valósággal kimetszette a sötétből a karosszékben ülő két alakot. Az egyik: széles válla között szilárdan ülő, busa fejű férfi volt; rövid, ősz hajtincsei márványosan csillogtak, szeme elbújt szemöldöke fekete árnyékában. A másik, fiatalosan karcsú férfi hátradőlt a fotelban; a fény határozottan rajzolta körül arcélét: meredek homlokát, kissé hajlott, vékony orrát, ajkának és állának lágy vonalait.

A sugarak kiemelték a homályból a pult műszerekkel teli részét, a félig átlátszó, próbababákhoz hasonlóan esetlen szkafanderekkel teli állványt, a bőrrel bevont fal négyszögét.

A sziklák az ablak mögött fellobbantak, éleik ragyogtak.Novak felállt.– Készülődj, fiú, elindulunk – keserűen elmosolyodott – az anyagi kultúra

nyomait keresni. Az ördög vigye el, ha van kultúra, nyomoknak is kell lenniök! – Lehajolt, beletúrt Reed fekete fürtjeibe. – Ej, te! Hát lehet „nem nagyon” szeretni?

  

A bolygó olyan sebesen forgott, hogy az egyenlítőnél a centrifugális erő csaknem kiegyenlítette a gravitációt. A középső szélességi körökön, ahol a felderítőrakéta leszállt, a Különös gyors forgása sajátos gravitációs hatást váltott ki: csak úgy lehetett megállni a felszínen, ha az ember ötvenfokos szögben meghajolt a sark felé. Novak és Reed négykézláb mászott a csúcsával a horizont felé magasodó sziklás síkságon, messzelátóval nézték a környéket, megmozgatták a lábuk alatt és a fejtésekben a köveket.

Ez a kutatás is sikertelen volt, akárcsak a korábbiak. Csakúgy, mint a bolygó több mint ötven más, általuk vizsgált helyért, itt sem találták „kultúrréteg” semmilyen nyomát: szemét, hulladék vagy roncsok halmait, amelyek okvetlenül megmaradnak ott, ahol – ha csak rövid időre is – értelmes lények telepednek meg. Novak sisakjában felvillant a csillaghajó vörös hívása.

– Kapitány! – hallatszott Lo Vei dallamos hangja. – Támadt egy ötletünk... Hallasz minket?

– Hallak. Nos, mi van?– Azokon a frekvenciákon, amelyeken ezek a lények adnak, nem a

Kapcsolatfelvételi Bizottság tesztjeit kellene sugározni, hanem egyszerűen részletes információt rólunk. Hogy úgy mondjam: engedjék meg, hogy bemutatkozzunk...

– Remek! – kapcsolódott be Sandro. – Valóban, mit nekik ezek az egyiptomi háromszögek és a Mengyelejev-féle periódusos rendszer a kettes számrendszerben!

– Mit szándékoztok közvetíteni? – kérdezte Novak.– A Naprendszerről, a Galaktikában elfoglalt helyéről, a Földről, városainkról

és létesítményeinkről... Torrena azt javasolja: mutassuk be művészetünket. Természetesen mindent gyorsított ritmusban kell leadni, mert különbén nem fogják fel.

– Úgy... – Novak töprengve megállt, megragadta a szikla peremét. – A Naprendszerről és koordinátáiról ne adjatok információt. A többit próbáljátok meg.

– Miért, Anton? – Avatkozott közbe Sandro. – Tudniuk kell, hogy honnan kerültünk ide.

– Nem, egyelőre nem kell! – vágta el a vitát Novak. – A bizalomnak kölcsönösnek kell lennie... Lo, a művészetekről sem érdemes, nem értik meg.

– Rendben, kapitány. Részemről ennyi. Megszerkesztem az adást.Lo Vei kikapcsolt. Novak és Reed egy ideig csöndben haladtak előre az

emelkedő sziklás sivatagban. A csillagok fölöttük és a lábuk alatt voltak; végtelen csillagűr, amelynek egyetlen falába kapaszkodtak. A csillagképek oly érzékelhető gyorsasággal változtatták helyüket, hogy beleszédültek. A Foton-2

magasban mozdulatlanul lebegő, csillogó teste volt az egyetlen biztos pont a térben.

Novak Sandróra pillantott, verítékcsöppeket pillantott meg az arcán.– Pihenő, fiú!– Pfű!... valóban különös bolygó. Lehetetlen megállapítani, hol van a fönt és

hol van a lent! – Sandro leereszkedett mellé, fészkelődött egy darabig, majd mozdulatlanná dermedt. – Anton, „kis rakéták”! Északnyugaton.

A kapitány felemelte a fejét.– Látom.A horizont északi része fölött, a csillagok között alacsonyan, apró, ezüstös

pontok jelentek meg. Mozgásuk hatalmas, könnyed ugrásokra emlékeztetett: hol a bolygó felszíne felé estek, hol, mielőtt elérték volna, ismét hirtelen felemelkedtek és előreszáguldottak. A „kis rakéták” a síkság fölött szabályos köröket írtak le.

– Még sincsenek bennük élőlények – jelentett ki Sandro, mintegy a régi vitát folytatva. – Semmilyen élőlény nem blr ki ilyen gyorsulásokat.

Egy „kis rakéta” kivált az elrepülő csapatból, és hangtalan, ezüstös árnyékként közelített feléjük. Hirtelen, mintha egy láthatatlan korlátnak ütközött volna, megállt, lebegett a levegőben, majd egyre nagyobb sebességgel zuhanni kezdett az éles sziklacsúcsokra... aztán valami olyasmi történt, ami egy hangtompított lövésre emlékeztetett: a „kis rakéta” felvágott a magasba, hurkot írt le ott, majd ismét zuhanni kezdett.

– Bizonyára minket keres.– Igen... – Novak bizalmatlanul figyelte a „kis rakétát”, közben gondolkodott:

„No, megpróbáljam? Különben üres kézzel kell elröpülnünk innen...” Megnyomta a csillaghajó hívógombját – Foton-2! Foton-2!

– Miért?! – aggodalmaskodott Sandro. – Beméri az irányunkat!– Nem baj. Fogócskázunk vele egy kicsit... Foton-2!– Hallom, kapitány!– Patrick? Kapcsoljátok be a rádiózavaró rendszert, tartsatok minket az

irányzékán. Amint jelzek, küldjetek ránk egy sugarat.– Rendben....A „kis rakéta” egyenesen rájuk tartott zuhanórepülésben, hangtalanul és

vakítóan, mint a villám mennydörgés előtt. Sandro szíve félelmében összeszorult, szerette volna becsukni a szemét, a földre vetni magát vagy elfutni akárhová; alig tudta megőrizni nyugalmát. Az ezüstös csöpp oly sebesen nőtt, hogy szemük nem tudta követni a részleteket. De a számára megmaradt megfoghatatlan pillanatban, mielőtt belevágódott volna a sziklákba, lefékezett és lebegett a semmiben. A mágneses tér erős ütésétől a látóhatár és a közeli sziklák

körvonalai eltorzultak, apró fémcsöppek izzottak fehéren, majd lehűlve azonnal megsötétedtek. A „kis rakéta” bukfencezett egyet, azután hirtelen a magasba emelkedett... Novak és Reed egyszerre sóhajtottak fel.

– Hű, micsoda lokátorai lehetnek ennek a szerkezetnek! – lelkesedett Sandro. – Felülmúlják a mieinket!

– Patrick! – rádiózott ismét Novak. – Kapcsoljátok át a rádiózavaró rendszer vezérlését az én bioáramaimra. És állítsátok a sugár energiáját maximálisra.

– Kész! – jelentették azonnal a csillaghajóból....Az eső sötétszürke falát a sztyeppe fölött valaki fehér, szaggatott

villámokkal szabdalta szét. Az ötéves kisfiú mezítláb szaladt a csúszós füvön, a nedves sárban, a pocsolyákon keresztül, kiabált, és nem hallotta saját hangját a vihar dörgésében. Az eső bővizű sugarakkal verte az arcát és a vállát. De íme, közvetlen közelében egy vakító szürkésfehér pont döfte át az esőfüggönyt: egy pontosan rá irányuló villám! A kisfiú kibírhatatlan félelmében a sárba vetette magát, behunyta szemét...

Ez a régi gyermekkori emlék villant fel Novak tudatába, amikor a „kis rakéta” másodszor vett rájuk irányt. Akaratát megfeszítette, összpontosított. „Csak el ne szalasszam a kellő pillanatot... el ne siessem.” A „kis rakéta” már csak tizméternyire volt a szikláktól. „Most kezd fékezni.” Anton tudata egyetlen, ki nem mondott parancsra összpontosított „Sugár!”

A rádiózavaró rendszer azonnal reagált. A „kis rakétával” szemben rádióhullámok nagy erejű sugara indult útnak: a felderítők fülhallgatójában csikorgás és süvöltés hallatszott. A másodperc egy elhanyagolható részére a „kis rakéta” elvesztette irányíthatóságát, és belevágódott a kövekbe. A talaj hangtalanul megremegett. A „kis rakéta” szilánkjai a feljövő nap, a Legközelebbi lejtős sugaraiban csillogva szerteszét röpüllek, összekeveredtek a kőlavinával, s „lefelé”, az egyenlítő irányába igyekeztek.

Novak felugrott, és majdnem elveszítette egyensúlyát.– Gyorsabban! – vetette oda Sandrónak. – A sötétség beálltáig legalább

néhány darabot meg kell találnunk.Ezt a gyorsan tovatűnő éjszakát a rakéta expresszlaboratóriumában töltötték.

Novak mikroszkópban vizsgálta a „kis rakéta” szilánkjainak felületét, elektromos érzékelők hegyét vezette rajtuk végig, nézte az oszcillográf kijelzőjét. Sandro először segített neki, elvégezte a „kis rakéta” anyagainak színképelemzését: a Mengyelejev-féle periódusos rendszer csaknem valamennyi elemének kombinációját kapta; majd elcsigázva a fáradtságtól, elszenderedett a puha fotelban.

...Barna, hatszögletű cellák, fehér és vörös fémrétegek, sárga, átlátszó kristályok zárványai, valami ásvány szürke szerkezete: mindez bonyolult, de

kétségkívül nem véletlen struktúrát alkotott. Novak újra és újra megvizsgálta a mikroszkópban: egyszer hitte, másszor meg félt az agyában érlelődő megoldástól. „Hát ez az! Hát pontosan így....Ez is átélte az utolsó ezredmásodpercekben a halálfélelmet, a kétségbeesést, a fájdalmat. Az életvágy, a halálfélelem: talán ez az egyetlen, ami rokonit minket velük. Rokonit és elválaszt.”

A rózsaszín-fehéres nap, a Legközelebbi ismét fölröppent a sötét égre. Novak a megerőltetéstől kivörösödött szemét a mélyen alvó Sandróra emelte, s megérintette a vállát.

– Menj át a fülkédbe, rögzítsd be magad. Elröpülünk.– Már?! Még hat órát kell dolgoznunk.– Igen, már. Megöltünk veled egy élőlényt. Mi több, úgy vélem, hogy az

embernél magasabb rendűt.– Hogyan?! – Sandro kerekre nyitotta szemét. – Csak nem a „kis

rakétában”?...– Nem, nem a „kis rakétában” – vágott közbe Novak. – Nem a „kis

rakétában”, hanem, hm – korábban meg kellett volna értenünk! –, maguk a „kis rakéták” az élőlények. És mások nincsenek ezen a bolygón...

Az űrhajóablak mögött mint szentjánosbogárkák, gyorsan kúsztak a csillagok. Csillogtak a sziklák, a bolygó sarka felé hegyfallá változtak. Nem messze, a látóhatár mögül felszállt egy „kis rakéta”, és elindult „lefelé”, enyhén ereszkedő, sok kilométeres ugrásokkal.

– Miért „megöltünk veled”? – morogta félrefordulva, határozatlanul Sandro. – Hiszen nem tudtam, hogy megteszed ezt... Novak csodálkozva pillantott rá, de nem szólt egy szót sem.

2.

Lo Vei és Patrick átnézték az összeszerkesztett adást....A Föld a képernyőn olyan volt, amilyennek az útjukról visszatérő

asztronauták látják: a légkör világoskék fátylával beburkolt nagy gömb, a légkörön keresztül homályosan előtűnő földrészek és szigetek tarka foltjai az óceánok szürkéskék terében: fehér jégsapkák a sarkokon és mintegy folytatásukként felhők és jéghegyek fehér foltjai. A földrészek körvonalai lassan kitágultak, megteltek részletekkel: barna, elágazó hegygerincekkel, zöldeskék erdőségekkel, tavak és folyók világoskék foltjaival és vonalaival. A látóhatár felborult, mint ködös, hullámzó szélű serleg. Lent autósztrádák vékony, szürke vonalai áramlanak sebesen, apró játékházak tömörülnek, búzamezők sárga téglalapjai, partok meredek sziklái rajzolódnak ki, és a tenger, a végtelen és határtalan tenger zöldeskék fényfoltokban játszik a nap sugaraiban.

A kamera végigpásztázta Asztrováros utcáit: a Rádiónavigáciős Állomás kupoláit és százméteres árbocait, a különböző színű műanyaggal bevont lakóházakat és hatalmas hangárokat – itt szerelik össze az új rakétákat. Mindenütt emberek. Dolgoznak a hangárokban, sétálnak az utcákon, vitatkoznak, labdáznak a park sportpályáin, fürdenek a nyitott uszodákban. Magasak, karcsúak, egyszerű ruhákban járnak, vidám arcuk figyelmes: szépek. Az arcok, a testek, a mozdulatok? a testtartás ezen szépsége nem az egyesekhez bőkezű, másokhoz szűkmarkú természet véletlen ajándéka volt, ez a szépség nemzedékek tiszta, biztonságos, a munkában és alkotásban eltöltött életének eredményeképpen alakult ki az emberekben. Az utcák szélén kart karba öltve lányok sétálnak. A sötét levelű tölgy alatt gyerekek hancúroznak a homokban.

A város véget ért. Lo és Patrick most a sziklák és építmények között kanyargó úton száguldott végig az űrrepülőtérhez, a kozmoszt célba vevő ötszáz kilométeres elektromágneses ágyú csőszájához. Ismét a levegőbe emelkedtek: és most teljes hosszában látták az Asztrováros és Csomolungma, a Himalája legmagasabb csúcsa között kifeszített csillogó fémhúrt. És ekkor az ágyú torkából a ritkított levegőjű sötétkék térbe alumíniumnyílként összekapcsolt teherrakéták hosszú lánca röpült ki...

A képernyő kihunyt, az adás befejeződött. Lo Vei és Patrick szótlanul ült a csillaghajó besötétített rádiófülkéjében, féltek akár egy szóval is szétrombolni a Föld varázsát. A megfeszített munkában, az új benyomások végtelen áradatában az asztronautáknak nem volt idejük a Földre gondolni. Tudatosan szoktak el attól, hogy gondoljanak rá. Most viszont a Föld nyugodtan és magabiztosan hívta

őket, és összeszorult a szívük. Nem, semmilyen légkondicionált levegő nem helyettesítheti a gyantás fenyők és a napsütötte fű fanyar illatát, a fénysebesség körüli gyorsasággal megtett milliárd kilométerek az utcákat, amelyeken csak úgy zsebre dugott kézzel végigmehetsz, és bámulhatod a járókelőket; a műszerek és gépek bölcs szépsége sohasem szorítja ki az ember szívéből a földi természet pazarló, féktelen és gyengéd, ragyogó és finom, csöndes és viharos szépségét.

– Eh, de jó lenne most esőben! – sóhajtott fel Patrick. – Mezítláb a tócsákban, mint gyerekkorunkban. „Ess, eső, ess – füvet növessz!”

– A pocsolyákon a csöppek buborékokat vernek – folytatta Lo. – Olyan vidám buborékokat, s azután szétpattannak...

– Jól van, elég volt ebből – szólt Patrick, haragudott önmagára és a társára. – Készítsd elő a telemonitort. Különös, hogy a kapitány nem engedte meg, hogy megmutassuk nekik egünk egy szeletét. Óvatoskodik...

A rádiósfülke padlója hirtelen finoman megremegett, mintha ki akart volna szaladni a lábuk alól: a Foton elektromágneses katapultja fogadta a felderitőrakétát Novakkal és Reeddel.

– Hogyhogy ilyen korán visszajöttetek? – csodálkozott Patrick, és elindult a fogadásukra.

Lo Vei áthangolta a monitor adóját a „kis rakéták” frekvenciájára, és bekapcsolta. Ami a vetítés során félóráig tartott, a gyorsított adásban egy percnél kevesebbet vett igénybe. A Foton dipólusantennái a bolygó minden részébe kisugározták az elektromágneses sugarakat. Sok megfigyelés alapján Lo Vei tudta, mennyivel gyorsabb a Különös Bolygó lényeinek időszámítása és felfogása: annak érdekében, hogy felfogják a videoinformációjukat, lassító képernyőket kellett alkalmazniuk, a képfelvillanásokat a másodperc törtrészére kellett meghosszabbítani. Néhányszor megismételte az adást, azután vételre kapcsolt: sikerül-e elkapni valamit?

A rádiófülkében félhomály és nyugalom honolt. A nyolc tévéképernyő halványan vibrált a zavarástól. A falon két számlap világított: a földi óráé, amely a Föld idejét számlálta a relativisztikus eltérések figyelembevételével, valamint a csillaghajó órájáé.

Tíz perccel később a bal szélső képernyőn felvillant és eítűnt a homályos kép. Lo Vei felfigyelt, bekapcsolta a videomágneses felvételt. A kép ismét felvillant; most már tisztább volt; ketten szkafanderben egy sötétvörös szikla mellett, a rájuk zuhanó „kis rakéta”, azután absztrakt villódzások. A képernyő kihunyt. Lo kicsit várt, majd kikapcsolta a felvételt.

Ami ezután következett, pontosan az alatt a századmásodperc alatt ment végbe, amelyekre Lo Vei ujjainak szükségük volt, hogy kétszer átállítsa a videofelvétel kapcsolóját: először a „kikapcs” gombra, majd ismét a „bekapcs”-

ra. Természetesen a mágnesszalagon semmi sem rögzítődött, és az ezután következő eseményekről Lo Vei csak a látottakból eredő szubjektív benyomásokat őrizte meg.

Egyidejűleg kivilágosodott a két középső képernyő. A képek váltakoztak: mintha ketten beszélgetnének egymással. A bal oldali képernyőn felvillant a csillaghajó leegyszerűsített, részletek nélküli, csaknem szimbolikus sziluettje. A jobb oldalin válaszul egyes képek részletei villantak fel a nemrégen leadott filmből: a tenger megdermedt hullámai, Asztrováros utcája, az emberek arca, a hegyek, az elektromágneses ágyú torkából felszálló rakéták. A képernyő lassítása miatt a képek egymásra mosódtak, szeszélyesen átfedték egymást. Lo Vei csak azért tudta megkülönböztetni őket, mert tudta, hogy mi ez... A második képernyő néhány érthetetlen szimbólummal válaszolt. Az elsőn megjelent a csillaghajó (ez alkalommal részletesen): tatfúvókájából lángoszlopok csaptak ki. A másodikon megjelent Asztrováros és a Rádiónavigációs Állomás pontos képe; fellobbanva a kép hirtelen különös viharban gabalyodott össze. Mintha összegyűrték volna, eltűnt a kék ég, egy csomó formátlan vonalra esett szét az Állomás árboca és kupolája, a házak, a fák. De mielőtt teljesen letörlődtek volna a Föld körvonalai, a képernyőn „kis rakéták” raja röpült át.

Mindkét képernyő kihunyt: a két élőlény „párbeszéde” hamarabb befejeződött, mint ahogy Lo bekapcsolta volna a felvételt. Érthetetlenül elmélkedett a képek utolsó felvillanásain. „Mi volt ez? Adáshiba? És ezek a törésvonalak: mintha repedések lennének a házak falában... És a „kis rakéták” mintha a Föld fölött repültek volna. Képzelődtem? Vagy.... mit akartak ők ezzel?”

Lo Vei még néhány óráig ügyelt a képernyőknél, s bosszankodott baklövésén. De többet semmit sem látott.

3.

Akármennyire sietett is Novak, a legénységnek meg kellett magyaráznia az idő előtti start okát. Mindannyian összegyűltek a közös teremben. Anton bemutatta a „kis rakéta” szilánkjait, leírta megfigyeléseit.

– ...Kristályélettel ütköztünk össze, értitek? Pontosan összeütköztünk, mivel nem voltunk készek erre a találkozóra. Túl sokáig tartotta magát a Földön az az önelégült meggyőződés, hogy csak a mi szerves életünk lehetséges, s ennek legmagasabb rendű megjelenési formája mi, emberek vagyunk; és ha sikerül értelmes lényekkel találkoznunk más világokban, akkor ők legfeljebb a részletekben: a fül formájában vagy mondjuk a koponya méretében fognak különbözni tőlünk... A legradikálisabb elmék feltételezték, hogy lehetséges más kémiai elemeken: a szén helyett germániumon vagy szilíciumon, az oxigén helyett fluoron vagy klóron alapuló, magasrendű élet. Valamennyi ezt megelőző expedíció nem tudta sem megerősíteni, sem megcáfolni ezt a véleményt, mivel nem sikerült felfedezni az élet bonyolult formáit sem a naprendszer, sem más csillagok bolygóin. És amikor mi másodszor indultunk el ide, a Különös Bolygóra, hogy kapcsolatot létesítünk ismeretlen, de kétségkívül értelmes lényekkel, magunkhoz hasonlóaknak képzeltük el őket! Ha nincs ez az eset, akkor lehetséges, hogy nem értettük volna meg a nyilvánvaló igazságot: ezek a „repülő szerkezetek”, ezek a „kis rakéták” – élőlények. Különös bolygó: különös élet... Láthatólag nem a mi rokonaink, hanem inkább az ember keze és esze által létrehozott alkotások: az elektromotorok, fényelemek, rakéták, kristályos elektronikus gépek rokonai...

Novak elgondolkozva elhallgatott, azután folytatta:– A köztük és a köztünk meglévő különbségeket durván így lehet magyarázni:

mi oldatok vagyunk, ők pedig kristályok. Minket a természet sejtekből „szerelt” össze, amelyek nem mások, mint bonyolult elemek bonyolult vizes oldatai. A mi életünk vízen alapul, szöveteink kétharmada vízből áll. Ők, a „kis rakéták” bonyolult és egyszerű: fém, félvezető, dielektromos kristályokból állnak.

– Egyszóval, mint a robotok – jegyezte meg Torrena.– Egyáltalán nem úgy, mint a robotok, Julius! Éppen arról van szó, hogy a mi

elektromos-gömbcsuklós robotjaink, melyeket az emberek esze és fantáziája hozott létre a saját céljaira, ami mozgásunkhoz, a mi létünkhöz vannak igazítva... a „kis rakéták” pedig a kristályélet természetes evolúciójának termékei...

– Csakugyan?! – morogta ironikusan-hitetlenül Maxim Licho, ez a középkorú, okos, kék szemű és vörös hajú égimeszelő. Novak bajtársa az első expedícióban.

– Pontosan így van, másképp nem is lehet megmagyarázni – fordult felé Anton. – Gondoljuk végig: az önmagától keletkező élet az atommolekuláris szinten kezdődik. Ránk vonatkoztatva: a fehérjemolekulák sejtté, rájuk vonatkoztatva pedig: kristályráccsá szerveződésével. A fehérjeszövetben a fő energiahordozó az ion. A kristályokban pedig az elektron. És ezen két életforma – a szerves és a kristályos – közötti áthághatatlan eltérést egy egyszerű fizikai tény határozza meg: egyenlő elektromos töltések esetén az ionok ezerszeresen, tíz- és százezerszeresen nagyobb tömeggel rendelkeznek, mint az elektronok. Nálunk valamennyi életfolyamat – az idegiek és az izombeliek – az ionok és a semleges molekulák energiájának áthelyeződésével és változásával, az anyagcserének köszönhetően megy végbe. A kristálylényekben pedig nincs és nem is lehet anyagcsere: csak elektroenergia-csere. Ahhoz, hogy a tevékenységünkhöz szükséges szánalmas egy kilowattóra energiát megszerezzük, nekünk nagy mennyiségű ételt kell előteremtenünk, megennünk, megemésztenünk, lebontanunk és kiválasztanunk. A „kis rakéták” viszont képesek közvetlenül fénnyel, meleggel, a mágneses erőterek rezgésével „táplálkozni”, mint a kritáiyos hő- és fényelemek. Ez már a fejlődés legelején kizárta a kristályoidoknál a szervek, akár az izmok, akár a karok vagy gömbcsuklók apró mechanikus mozgásának szükségességét...

– Egyszóval azt akarod mondani – Maxirh végignyúlt a fotelban –, hogy a természetben nem véletlenül nem volt kerék... A természetnek nincs szüksége kerékre...

– Pontosan: a kerékre az embernek volt szüksége... A „kis rakéták” könnyedén tudnak hatalmas töltéseket, hatalmas energiákat összpontosítani magukban, és igazán kozmikus mozgási sebességeket képesek elérni. De a fő különbség nem a mozgási sebességben, hanem a belső folyamatok sebességében van. A mi testünkben bármely elemi folyamatot az ionok haladási sebessége korlátoz, ezért szervezetünkben a folyamatok sebessége nem lehet gyorsabb, mint a hang terjedési sebessége a vízben. A „kis rakétákban” az elektronfolyamatok sebességét pedig csak a fénysebesség korlátozza. Az időszámításuk is más, és a világról alkotott elképzeléseik is mások. Mindaz, amit az ember sok ezer éves munka és kutatás után ért el, természetes módon bekerült a „kis rakéták” szervezetébe: az elektromágneses mozgás, a televíziózás, a rádiólokáció, a kozmikus sebességek...

– Ah, az ördögbe is! – csapott a térdére Patrick. – Valóban! Most már értem, hogy a gyorsan mozgó „kis rakéták” a képeket nem ugyanazon a frekvencián sugározzák, mint kis sebesség esetén: emlékeztek, mennyit törtük a fejünket? Hiszen figyelembe veszik a relativitáselméletből következő korrekciókat! – Még fel is pattant. – Nagyon egyszerű: másodpercenként húsz kilométeres

sebességgel mozognak, az időszámításuk ugyancsak sok százezerszer pontosabb, mint az emberé... Ki is jön. Értitek, hogy ez mit jelent! – Low mindenkit végigpásztázott vad tekintettel. – A „kis rakéták” mindennapi életükben érzik és felhasználják azt, amit mi alig tudunk elképzelni: az időritmus megváltozását, a hosszúságok megrövidülését, a tömegnövekedést, a tér görbülését. Valószínűleg ugyanúgy érzékelik a mikrovilág hullámtulajdonságait is...

Julius Torrena előrecsúszott foteljában, tenyerével hátrasimította fekete haját.– Anton, de milyen ez az anyagcsere nélküli élet? Hát lehet ezt életnek

tekinteni?– Valóban – támogatta együttérzően Maxim –, nem is ehetsz, le sem ihatod

magad!Mindannyian felnevettek. Torrena gyengéjét jól ismerték, nem véletlen, hogy

a többieknél gyakrabban egyezett bele a konyhai ügyeletbe.– Hagyd abba kérlek. – Julius felháborodottan villantotta rá a szemét. –

Komolyan beszélek.– Miért ne lenne élet? – vonta meg a vállát Novak. – Mozognak, információt

cserélnek, fejlődnek.– Valóban fejlődnek?– Mégpedig nagyon erőteljesen, Julius. Az előző expedíció során nem „kis

rakétákat”, hanem „kis repülőgépeket” láttunk: így megváltoztak húsz év alatt. Ez feltehetőleg nem kisebb út, mint a pithecantropustól a mai emberig.

– Várj, várj, Anton! – Torrena a vita hevében felállt. – Az értelmes életnek alkotónak kell lennie. Hol van az, amit megalkottak? Hiszen a bolygó vad állapotban van!

– Gondolkoztam ezen – bólintott a kapitány. – Minden egyszerűen magyarázható: nekik, a kristálylényeknek nincs szükségük erre. Nincs szükségük épületekre és utakra, gépekre és műszerekre, mivel ők maguk hatalmasabbak és univerzálisabbak bármely gépnél, tökéletesebbek és érzékenyebbek a legpontosabb műszernél. Nem járták végig a gépi civilizáció szakaszát és nem is fogják végigjárni. Ahelyett hogy gépeket és műszereket építenének és tökéletesítenének, maguk tökéletesednek...

– De tekinthetjük-e őket teljes bizonyossággal értelmes lényeknek, ha még nyoma sincs kollektív tevékenységüknek? – Julius nem adta meg magát. – Lehetséges, hogy ezek még „kristályállatok”!

– Van! – avatkozott közbe Maxim Lichö. – Vannak nyomok, bár azt kötve hiszem, hogy teremtő munkának lehetne nevezni. Például a Különös Bolygó légkörének eltűnése. Valószínűleg zavarta őket a repülésben, a sebesség fokozásában. A „kis rakéták” megsemmisítették: ennyi az egész...

– Ide figyeljetek! – kiáltott fel Sandro, és végignézett mindenkin. Szeme és orcája lángolt. – De hiszen gyakorlatilag halhatatlanoknak kell lenniük ezeknek az értelmes kristályoidoknak! Mindenesetre saját koordináta-rendszerükben. Először is, a létfeltételek jelenleg ideálisak: vákuum, nincs légkör, nedvesség és korrózió. Bármely alkatrészük meghibásodásának a valószínűsége elhanyagolhatóan kicsi, évente egyszer a mi időszámításunk szerint. De a mi egy évünk, az számukra egyenlő a teljes értékű élet néhány évezredével!... Csak meg kell gondolni: egy perc alatt többet tudnak kigondolni, megismerni és megérteni, mint én egy hónap alatt! A gondolatok – és milyen gondolatok! – valódi Niagarája ez... Szeretnék legalább néhány órára „kis rakétává” válni.

Anton enyhe csodálkozással figyelte társait: valahogy nagyon is akadémikusán vitatják meg a „kis rakéták” problémáját. Tényleg nem értik, hogy ez a probléma mivel végződhet az expedíció számára? Bár a „veszély”, még inkább „a más értelmes lények felől fenyegető veszély” fogalma már régen absztrakcióvá vált a földiek számára.

Torrena továbbra sem nyugodott meg:– De ha értelmesek, miért nem lépnek érintkezésbe velünk? Miért nem

válaszolnak a jelzéseinkre, a tesztre, végül pedig a filmünkre?– Félek, hogy nekik összehasonlíthatatlanul nehezebb megérteniük minket,

mint nekünk őket, Julius – válaszolt Novak. – A „kis rakéták” mozgásának és gondolkodásának sebessége oly hatalmas, hogy nehezebb minket megfigyelniük, mint nekünk észlelni egy fa növekedését. Emlékezzetek vissza: hogy figyelmesen megvizsgáljanak, a „kis rakétáknak” zuhanniuk kellett. Ki tudja, hogy „értelmes lénynek” nem a csillaghajónkat vagy a felderítőrakétánkat tekintik-e, nem pedig minket?

Maxim Licho a padló átlátszó részén keresztül a Különös Bolygót bámulta, immár más szemekkel: hát ilyen is lehetsz te, az értelmes lények világa! A bolygó azon része, amely fölött a csillaghajó lebegett, lassan belemerült áz éjszakába. A fénynek és az árnyéknak a bolygó felszíne által felszabdalt határa mindjobban elmosódott, a fekete űr egyre nagyobb darabokat harapott belőle, mint egy kenyérből. Utolsó szikrákként a legmagasabb sziklacsúcsok visszfényei még egy bizonyos ideig pislákoltak a sötétségben. A nappali rész, a váratlan színátmenetekkel játszva, mind hátrébb vonult vissza.

Maxim felemelte a fejét.– Nos, most minden a helyére kerül. Eljött a kutatás ideje!– Nem – mondta Novak –, itt az ideje, hogy szedjük a sátorfánkat.– Értetlen és felháborodott közbekiabálások hangzottak válaszul szavaira.– Nyugalom. – Anton felemelte a kezét. – Megmagyarázom, miért. Először is,

megtudtuk a legfontosabbat és a leglényegesebbet: itt értelmes kristályos élet

van. Ez az információ példátlan, túlzás nélkül mondhatom, semmihez nem mérhető, hacsak a szerves élet titkával nem hasonlítjuk össze. Baj nélkül el kell juttatni a Földre. Mindaz, amit még felkutathatunk és megérthetünk, csak kiegészítés ehhez az információhoz; részletkérdések. Ezért kockáztatni nem érdemes. A kockázat – nagy kockázat – pedig fennáll, annak a szomorú körülménynek a következtében, hogy mi... – észrevette Sandro Reed akaratlan tiltakozó mozdulatát – rendben... hogy én megöltem egy „kis rakétát”. Sandrónak igaza van, a maguk sajátos módján ezek a lények halhatatlanok. Ennek következtében itt minden életnek hatalmas értéke van... no meg nincs is más értékük.

– De hát akkor miért tetted?! – kiáltott fel indulatosan Maxim. – Megölni egy gondolkodó, a miénknél valószínűleg magasabb szintű értelemmel bíró lényt... Ezt nem lett volna szabad megtenni! Mit fognak gondolni rólunk, a Föld lakóiról?

– Ne felejtsd el, hogy mindezt csak utána értettük meg – válaszolta Novak. – Mindannyian és én is... Akárhogy történt is, most a körülményekből kiindulva kell cselekednünk.

– De lehetséges, hogy annyival okosabbnak és magasabb rendűeknek bizonyulnak, hogy megértik és megbocsátják nekünk... ezt a kutatói ostobaságot? – mondta a levegőbe Maxim.

Novaknak nem tetszett kísérletének ilyetén értelmezése, de most nem ért rá, hogy megsértődjön.

– Lehetséges, Max – válaszolt visszafogottan. – De kockázat van. Én pedig egy idő óta nem szeretek kockáztatni. Te tudod, hogy pontosan mióta...

– Meg kellett volna tanácskoznotok ezt a dolgot velünk – jegyezte meg komoran Patrick –, mielőtt megvalósítjátok az ötleteteket.

A többiek hallgattak.– Vannak esetek, Patrick, amikor nincs idő gyűléseket tartani. Például most

sem... – Novak az órájára pillantott, hangja keménnyé vált. – Kihirdetem a start előtti félórás készültséget. Mindenki foglalja el a helyét az utasítás szerint!

4.

...A „kis rakéták” raját Sandro yette észre elsőnek. A Foton-2 gyorsult, már tizedik napja parabolapályán haladt a bolygó napja, a Legközelebbi körül, a tehetetlenségi pályára készült kijutni. A személyzet tagjai a túlterheléstől üléseikbe szorítva szenvedtek a kényszerű tétlenségtől és mozdulatlanságtól. Sandro jó helyet választott magának – a tatban lévő obszervatóriumot –, a csillagokat és a csillagködöket tanulmányozta. Ő vette észre a Legközelebbi csökkenő korongját részben eltakaró, félig átlátszó foltot. A csillaghajó több mint negyvenezer kilométeres másodpercenkénti sebességre gyorsult fel, de a folt nem maradt le, ellenkezőleg, közeledett. A fúvókákban elégő antihélium vakító fellobbanásai zavarták a folt formájának tüzetesebb vizsgálatát. Reed hívta az irányitófűlkét:

– Anton! Meg kell állítani a motorokat.– ?! – A képernyőn látszott, hogy Novak a meglepődéstől megpróbál

felemelkedni a fotelból. – Mi van?– Valamilyen test röpül utánunk.Amikor kikapcsolták a motorokat, automatikusan működésbe lépett két

centrifugális lendítőkerék, egy a csillaghajó orrában, egy meg a tatjában. Percenként tlz fordulat sebességgel ellenforgást hoztak létre a Foton hatalmas tömegének: ez elegendő volt, hogy a hajó lakó- és munkahelyein normális centripetális vonzóerő lépjen fel.

A tat mögött az ég csillagokkal sebtében telerajzolt, vékony, fénylő karikákból álló kúpnak tűnt, amely a távolba irányult. A Legközelebbi korongja fényes tűzgyűrűt irt le. Ebben a szédítően forgó világegyetemben nehéz volt bármit is kivenni. Novak kénytelen volt átkapcsolni a lendítőkerekeket az ellenkező forgásirányba, hogy megállítsa a csillaghajó pörgését. Félóra múlva az ég felvette normális képét.

Azt, ami feléjük közeledett, egyáltalán nem lehetett testnek nevezni: a térben néhány tízezer „kis rakétából” álló sűrű raj röpült! A „kis rakéták” ide-oda cikáztak a raj belsejében, a raj pedig hol gömb formát vett fel, hol ellipszissé torzult. A raj belsejéből fényes, váltakozó villódzás áradt. Ritmikus kapcsolat volt a lüktető villódzás a raj alakváltozásai és mozgása között. Úgy tűnt, hogy ezek az impulzusfelvillanások lökik előre a rajt, s nyújtják ki ellipszissé. Azután a „kis rakéták” ismét gömbbé rendeződnek vissza.

Az űrhajósok összegyűltek a tatban lévő obszervatóriumban, és szótlanul figyelték a raj közeledését. Minden impulzussal nőtt a raj mérete.

– Érdekes, vajon hogyan mozognak? – szólalt meg töprengőn Maxim.– Kapitány, utolérnek minket! – A mindig hallgatag és visszafogott Lo Vei

izgatottnak tűnt. – Tíz-tizenkétezer kilométer maradt. Vajon nem jött el annak az ideje, hogy bekapcsoljuk a motorokat?

– Még várunk. – Novak a jenesébe nézett....Amikor a Foton és a raj között nem maradt több ezer kilométernél, a

villódzás a raj középpontjában abbamaradt. Láthatatlanná vált a kozmikus vákuumban. Sandro bekapcsolta a rádióteleszkópot: a képernyőn megjelent a „kis rakétáknak” a térben mozdulatlanul lebegő gömbje.

– Úgy látom, nem szándékoznak megtámadni minket – sóhajtott fel megkönnyebülten Lo.

– Magától értetődik! Ezt nagyszerűen megtehették volna a Különös Bolygón. A „kis rakéták” a Naprendszerbe szeretnének utánunk röpülni, erről van szó! – Novak szigorúan végignézte az egybegyűlteket. – Mit gondoltok ezzel kapcsolatban?

– Hát ez remek! – Sandro el volt ragadtatva. – Ez lesz aztán a kimerítő információ a kristályéletről! Úgymond, kedves földiek, itt vannak űrbeli szomszédaitok. Vendégségbe röpültünk ide, kérjük, fogadjatok szerettei bennünket.

– Úgy... Te mit gondolsz, Patrick?– Szerintem hadd röpüljenek. Megtámadni nem akarnak minket, ez a

legfontosabb. Sokáig kell röpülni, lehetséges, hogy az út során kialakul közöttünk a kölcsönös megértés...

– A Naprertdszerben pedig bázist is tudunk találni nekik – tette hozzá Maxim. – A Merkúrt. Ott a feltételek hasonlóak a Különös Bolygóéhoz. Úgysincs kihasználva az a bolygó... Tudom, mi nyugtalanít téged, Anton. – A kapitányra nézett. – Fölöslegesen. Az emberiség elég erős, hogy szűkség esetén elbánjon velük. De nem hiszem, hogy konfliktusig fajulna a dolog. A gondolkozó lények mindig megtalálják annak módját, hogy megértsék egymást.

Novak összeszorította a fogát, dé nem válaszolt, majd Lo Veihez fordult.– A te véleményed, Lo?Lo rövid gondolkodás után felelt:– Nem akartak velünk kapcsolatot teremteni, meg sem próbálták közölni

velünk, hogy utánunk fognak röpülni. Ez aggodalommal tölt el... Nem hiszek abban, hogy nem tudták átadni nekünk az információt.

– Te, Julius?– Nos... legalábbis azt kellene tisztázni, hogyan röpülnek. Hiszen itt nincsenek

mágneses erőterek. Nincs zárt konstrukció, nincsenek motorok, a raj mégis elérte a másodpercenkénti negyvenezer kilométeres sebességet. Lehetséges, hogy a

mozgási energiát közvetlenül a vákuumból nyerik? Kíváncsi vagyok, el tudják-e érni a fénysebességhez közelítő sebességet.

– És ha el tudják érni?– Akkor? Nos... nem tudom. Te mit gondolsz, kapitány?– Az a véleményem... – Novak egy darabig hallgatott, majd minden szót

világosan tagolva ezt mondta: – Minden eszközzel meg kell szabadulnunk tőlük.

5.

...Novak és Lo Vei erejük megfeszítve cipelték végig a folyosón az elektromágneses katapult bejárati fülkéjébe a sűrített antihéliummal teli konténert. A kis neutronhenger hatalmas tömege minden lökésnél ki akart szakadni a kezükből, minden helytelen lépésnél oldalt repítette s azzal fenyegette őket, hogy törékeny emberi testüket a falhoz nyomja. A Foton-2 fénysebességhez közeli sebességgel röpült, érezték, hogyan nő meg a tömegük. Az erejüket meghaladó munkától szívük őrülten dobogott, kezük remegett.

A közös terem légmentesen bezárt ajtaja mögül dörömbölés és dühös kiáltások hallatszottak ki a folyosóra: Sandro, Maxim, Torrena és Low voltak ott. A bejárati fülke fedélzeti nyílása közel volt, amikor Anton leengedte a padlóra a konténert, érezte, hogy ellenkező esetben az ujjai maguktól szétnyílnak. Kiegyenesedett, mélyen beszívta a levegőt. Ebben a pillanatban a kiabálás a közös helyiségben abbamaradt.

– Valószínűleg valami elhatározásra jutottak – mondta Lo Vei hallgatózva. – Tanácskoznak...

Novak lehajolt, megragadta a hideg henger peremét.– Rajta!Tántorogva cipelték tovább....Amit Anton akkor mondott, heves ellenkezést váltott ki, csak Lo Vei

támogatta:– Igen, én is úgy tartom, hogy ismeretlen veszélyt viszünk a Földre! – És

megpróbálta elmondani azt, amit a képernyőn látott.De mivel Lo maga sem volt bizonyos a benyomásaiban, az elbeszélése

zavarosnak bizonyult, és nem győzött meg senkit. Az idő viszont szorított, s ezért úgy döntöttek, hogy a vitát a repülés közben folytatják. Mindannyian szétszéledtek kabinjaikba. Novak visszatért az irányítófülkébe, bekapcsolta a motorokat.

Akkor még bízott benne, hogy a „kis rakéták” raja nem győzi majd a gyorsasági versenyt.

De elmúlt a gyorsítás negyvenedik napja, a Foton sebessége megközelítette a fénysebesség felét, a raj azoban nem maradt le. Hatalmas ugrásokkal-fellángolásokkal közelítette meg a csillaghajót, amint az néhány ezer kilométerre eltávolodott. Csak a felvillanások színe változott meg: fehéressárgából átment fehéreskékbe. Julius Torrena és Sandro figyelmesen tanulmányozták a

színképeket, azonban csak azt mondhatták, hogy ez nem annihiláció. A „kis rakéták” ismerték a mozgás egy más, nem kevésbé hatékony elvét.

A vita arról, mit tegyenek az „üldözőkkel”, nem csillapodott, hanem egyre inkább fellángolt. Az űrhajósok kabinjaikból televideofonon beszélgettek, amikor pedig a kapitány néhány órára megállította a motorokat, hogy az emberek pihenni tudjanak a tehetetlenség gúzsba kötő súlyától, mindannyian összegyűltek a közös helyiségben, és a vita lankadatlan hévvel folytatódott.

– Csapásnak tesszük ki az emberiséget, ha hagyjuk magunk után jönni őket, vagy akár csak megmutatjuk nekik az utat a Naprendszerbe – bizonygatta Novak. – Nevetséges azt hinni, hogy majd azt teszik, amire utasítjuk őket!

– Nem tudni, miért, te hódítóknak képzeled őket, Anton – ellenkezett Sandro. – Talán minket, embereket, az vezet más világokba, hogy meghódítsunk valakit? Őket is a tudásvágy vonzza utánunk.

– Nem tartom őket hódítónak, fiú – védekezett Novak. – Minden sokkal egyszerűbb: nem tudjuk, mit akarnak, nem ismerjük terveiket és szándékaikat. Szerintem, ez elegendő...

– Bocsáss meg, kapitány, de szerinted ebből az következik, hogy minden, ami érthetetlen: ellenséges – lépett be a küzdelembe Patrick Low. – Nagyon primitív megközelítés! Miért kell feltételezni, hogy a „kis rakéták” az emberek megsemmisítésére törnek?

– Már csak azért is, mert képesek ezt megtenni. Vannak ilyen lehetőségeik.– De miért kell ez nekik?– Egyszerűen azért, hogy mi, emberek, ne legyünk az útjukban! –

kapcsolódott be Lo Vei. – Nincs és nem is lehet semmi közünk ezekhez a kristályteremtményekhez. Egy elromlott elektronikus gép lázálma több közös vonást mutat a mi gondolkodásmódunkkal, mivel mégiscsak mi programozzuk a gépeket. Ők pedig... nem ismerik érzéseinket, nem értik meg gondolatainkat. Elvileg különbözünk tőlük. Nekünk levegőre van szükségünk – a „kis rakétákat” ez viszont zavarja a repülésben. Nekünk víz kell – számukra ártalmasabb, mint a salétromsav. Nekünk szerves élelem kell – ők sugárzó energiát fogyasztanak.

– Nem szabad viszont megfeledkezni arról, hogy az értelmes élet két fajtája közötti első kapcsolatról van szó! – szólt izgatottan Torrena. – Minden további attól függ majd, milyennek bizonyul ez a kapcsolat. Mi még így is elég rosszul kezdtük...

– Nem szabad elfelejteni, hogy az emberiség sorsáról is lehet szó, Julius!– Nem túlozzuk el az óvatosságot, Anton – hallatszott Maxim magabiztos

basszusa. – A gondolkodó lények között nem lehet szakadék. Megértenek minket.

– Ez nem könnyíti meg a dolgot! – Lo Vei vékony hangja Maxim basszusa után már önmagában sem hangzott meggyőzően. – Megértik, hogy mi kocsonyás anyag arpó csomói vagyunk, elhanyagolhatóan kis belső engergiatartalékokkal, gondolataink és mozgásunk csigatempójával. Megértik, hogy mi, emberek, a természet tökéletlen, csapnivalóan sikertelen teremtményei vagyunk, és nem fognak irántunk sem tiszteletet, sem szimpátiát, sem sajnálatot érezni...

Amikor a vita után szétoszlottak kabinjaikba, Novak kétségbeesetten érezte, hogy láthatóan nem sikerült közös nevezőre jutniuk.

...Volt egy pillanat, amely mindent eldöntött. Éppen erre emlékezett vissza Novak, amikor az elektromágneses katapult torkának légmentes terében lebegett, és a felderítőrakéta orrához erősítette a konténert.

A gyorsítás hatvannyolcadik napjára esett a Foton utolsó betervezett manővere, a továbbiakban a csillaghajó négy fényévnyi hosszúságú tehetetlenségi pályára áll rá. Az egyenes másik vége a Naprendszerbe torkollott... Novak dermedten ült a fülkében a műszerek előtt: a csillaghajóban fellángolt vita minden heve most jobb kezének egyetlen könnyű mozdulatában összpontosult. Elég az irányszabályozó kapcsolójának kis elfordítása, hüvelyk-, mutató- és középső ujjának jelentéktelen erőfeszítése, és a Foton-2 jobb oldali tatfúvókáiba kicsivel több nukleáris hajtóanyag kerül; pontosan annyival több, hogy az űrhajó a személyzet számára biztonságos keresztirányú gyorsulással nagy ivet írjon le a térben, és a Nap felé iramodjon.

A kapcsoló elfordítása... Ez megmutatja a „kis rakétáknak” a szükséges irányt. A továbbiakban valószínűleg nem fogják a Fotont követni, hanem megelőzik. „Még arra sem lesz időnk, hogy figyelmeztessük a Földet. Amikor pedig ők megjelennek a Naprendszerben: az események felgyorsulnak. Az az idő, amely alatt az emberek még csak észlelik őket, a »kis rakétáknak« elegendő, hogy tájékozódjanak, döntsenek és működésbe lépjenek. »Napjaink« másodpercekké zsugorodnak számukra... Milyen döntést hoznak? Mit tesznek azután? Mit akarnak tőlünk, emberektől?... – Anton eltakarta szemét, megdörzsölte homlokát. – Nem tudom. És félek. Lehet, hogy bután félek? Atavisztikus félelem az idegenek előtt...”

...Valaha, évszázadokkal ezelőtt, hajók érkeztek az idegen földekhez. Emberek szálltak ki pusztítani a partra, gyújtogatni, fosztogatni kezdtek, elűzték az őslakókat; azért, mert más volt a bőrük színe, más – különös! – szokásaik voltak és féltek azoktól, akik partra szálltak. Minden ok volt számukra. És csak úgy, önnön élvezetükre tették ezt... Kollektív aljasság volt. Nem kevés ilyen aljasságot követett el ember ember ellen a vitorlás hajók korában, a gőz korában, a napalm, az atombomba és az elektronika korában. Ennek emléke nyomasztotta

most Novakot. Ember volt, leszármazottja azoknak, akik gyilkoltak és azoknak is akiket legyilkoltak...

A csillagtérkép mozgó szalagján, amelyre öníró berendezés rajzolta fel a csillaghajó pályáját, a vörös vonal észrevehetően eltért jobbra a tervezett kéktől. Novak, mint akit megbabonáztak, úgy nézte az öníró berendezés hegyét: hangyaszorgalommal kúszott a méretnégyzeteken, számlálva a millió kilométereket... „Nos, igazad van-e vagy sem, Anton Novak? Magadra vállalhatod-e ezt az óriási felelősséget, vagy hagyod az eseményeket úgy fejlődni, ahogy nekik tetszik?” Ismét mérlegelte Maxim, Sandro, Patrick, Low és Torrena minden érvét és ellenvetését; eszébe jutott, hogyan halt meg az első expedíció során Pjotr Szlavszkij és Anna. „Nem! Emberek vagyunk, múltunkkal és jelenünkkel! Ezzel mindent megmondtam...”

A szabályozó kapcsolóját nem mozdította el. Most a csillaghajó minden másodpercben kilométerek százezreivel tér el a számított görbétől. Anton lelkében nyugalom és hideg áradt szét: a probléma, hogy mi legyen a kristálylények rajával, szigorú matematikai feladattá vált. Minél gyorsabban ki kellett számolni.

„Tehát adva van két test, ezer kilométer távolság választja el őket egymástól, vákuumban, a fényéhez közeli sebességgel röpülnek. Az elöl röpülő testről leválik egy bizonyos tárgy, és gyorsulva a második test felé röpül. Ebből a tárgyból, a szükséges pillanatban kiválik egy gázfelhő, és beborítja a rajt... Melyik pillanatban? És mennyi antihéliumra van szükség? És milyen sebességek mellett sikerül ez biztosan?...”

Novak kételkedve nézett a navigációs robotszámítógép mellette rögzített kockájára, s fejét csóválta: egy ilyen feladat nincs betervezve a robot tlpusprogramjai között. Újraprogramozni?... Talán egyszerűbb, ha ő maga oldja meg. Kelletlenül magához húzott egy papírlapot, és számításokba mélyedt. Néhány óra múlva tudta: ezt a feladatot csak 0,9-szeres fénysebesség mellett lehet megbízhatóan megoldani. Ez a belső időszámítás szerint a motorok még közel négynapi munkáját tételezi fel.

...A pályától való eltérést ismét csak Sandro vette észre elsőként; a tatnál lévő obszervatóriumból a távbeszélővonal aggódó hangját közvetítette a fülkébe:

– Anton, mi történt? Letértünk az irányról!Novak a relativisztikus sebességmérőre nézett: 0,87-szeres fénysebesség: „Túl

korán vette észre – gondolta bosszankodva. – Még harmincórányi gyorsításra van szükség. – Hideg szorította össze a mellét. – Nos, kezdődik...”

– Mindjárt megmagyarázom, Sandro. – A kapitány bekapcsolta a kabinokat összekötő telefonvonalakat. – Figyelem! Figyelem, mindenkinek! A csillaghajó a számított pályához képest negyvenkét fokos szögben a Nagymedve Bétájának

irányába halad. Relatív sebessége: kétszázhatvanezer kilométer másodpercenként. A szubjektív sebesség: ötszáznyolcvanötezer kilométer másodpercenként...

– Ez... ez árulás! – Elsőként, vad dühvel Patrick Low kiáltott fel. – Azt akarod, hogy ne térjünk vissza a Földre?!

– ...Nem sikerült elmenekülnünk a „kis rakéták” rajától. Harminc óra múlva megkíséreljük megsemmisíteni a rajt.

– Ezt nem teheted meg! – mennydörgött a hangszóróból Maxim hangja. – Te megőrültél! – Az ellenőrző ernyőn látszott, hogy Maxim nehézkesen felemelkedik, és az ajtóhoz vonszolja magát. Novak icipicit elmozdította az üzemanyag-adagoló szabályozóját, a gyorsulás 4,5 g-re nőtt. A túlterhelés súlya alatt Maxim visszazuhant a karosszékébe. „Tehát ketten... Amíg működnek a motorok, senki sem tehet semmit.”

– Ez gyalázat! Hallatlan árulás!„Hárman... Torrena is velük van. Kár, hiszen megfigyelései a »kis rakéták«

rajon belüli mozgásáról nagy hasznunkra váltak volna.”– Ez bosszú! – Sandro hangja csengett a felháborodástól – Tudom, a „kis

rakétákon” az első expedícióért állsz bosszút, akkor a Különös Bolygón halt meg Anna Novak.

„Négyen... A fiú is velük van. Ez nem jó... – Novakot egy pillanatra elfogta a félelem. – Csak nem maradok egyedül? Semmit sem tudok tenni. Csak egyet: a csillaghajó nem tér le erről az útról. Nem térünk vissza a Földre...” Tovább beszélt:

– Szubjektív időszámításunk szerint ötvenórányi időnk van. Ha ez alatt az idő alatt megsemmisítjük a rajt, az antihélium-tartalék elegendő a tehetetlenségi pályára való visszatéréshez. Ellenkező esetben a Foton nem jut el a Naprendszer térségébe.

– Nem igaz, Novak! – kiáltotta Torrena. – Sokkal több antihéliumunk van. Egy hónapnyi eltérésre elegendő.

– Figyelembe kell venni – vetette ellen a legkisebb érzelem nélkül a kapitány –, hogy az antihélium egy részét a „kis rakéták” megsemmisítésére kell felhasználnunk. Még egyszer megismétlem: abban a helyzetben, amibe kerültünk, fennáll a gyanú, hogy a „kis rakéták” agresszióval fenyegethetik a Földet, s ez döntő. Még akkor is, ha egy ilyen esemény valószínűsége: egy az ezerhez... Ezért azt javaslom az expedíció tagjainak, hogy fejezzék be a szükségtelen vitát. A motorok leállása után mindenkit megkérek, hogy jöjjön a közös helyiségbe, hogy megbeszéljük az akciótervet.

– Veled vagyok, Novak! Hallod? – Ezt Lo Vei mondta. Vékony hangja határozottan csengett. – Igazad van, és én veled tartok.

Ezzel egy időben a másik hangszóróból Maxim Licho hangja harsant:– Ti ketten vagytok – mi négyen. Nem engedjük meg, hogy bűntettet

kövessetekel! Halljátok: nem engedjük!Nem hagyták abba a „vitát”. Már rég elmúltak azok az idők, amikor a lázadási

kísérletért a vitorlás hajókon az árbocrúdra akasztották a matrózokat. No meg a probléma is – ezt mindannyian megértették – komolyabb volt, mint bármelyikőjük élete és boldogulása. A helyzet a csillaghajóban óráról órára feszültebbé vált, annál is inkább, mivel mindegyiküket székéhez szögezte a túlterhelés, és senki nem tudott semmit tenni.

...Természetesen semmi értelme nem volt, hogy a közös helyiségbe menjenek. És Novak elkövetett még egy bűnt, amelynek tudatos aljasságát élete végéig nem felejti el. Kikapcsolta a közös mikrofont, majd közvetlen vonalon figyelmeztette Lo Veit, hogy késsen el a közös teremben tartandó gyűlés kezdetéről. Az ajtó mellett találkoztak. Lo sápadt volt, de határozott.

– Mit akarsz tenni?– Először is bezárom őket ide. – Anton fejével a közös helyiség irányába

intett. – Különben zavart kelthetnek...– De Novak – Lo Vei elkomorult, fejét lehajtotta –, hiszen ez... – alig találta

meg a csaknem elfeledett szót – csalás. Még három évig kell együtt röpülnünk. Hogyan fogunk a szemükbe nézni?

– Másképp nem lehet! Másképp, nem marad más hátra, mint hogy visszatérjek a fülkébe ós széttörjem a navigációs pultot, hát nem érted! Ha zavarni fognak, semmit sem tehetünk... Talán később megértik, hogy az emberiség érdekében cselekedtünk Igy. Na, dologra!

Fölül a falba volt süllyesztve a hermetikus „biztonsági ajtó”, amelyet még egyszer sem használtak: a csillaghajó valamennyi helyiségében arra az esetre tervezték, ha egy meteorkő átüti az űrhajó héját, és a levegő kezd kitódulni az űrbe. Novak betörte az ajtót működésbe hozó automata üvegét, elcsavarta a megfelelő karokat: a csillogó páncél puhán a padlóig ereszkedett járatában. Lo Vei erősen becsavarta a két zárat: fent és lent.

Mindezt gyorsabban csinálták, mintsem a teremben valamit is észrevettek volna. Ám amint elvette kezét az automatától, aljasságának szégyene sziklaként zúdult rá. Az ajtó mögött a társai voltak, akikkel együtt élt, dolgozott, akikkel megosztotta gondolatait, veszélyeket és sikereket egyaránt. Igaz, most egymással szemben állnak; de egy dolog vitatkozni, s egészen más dolog ilyet tenni ellenük... Anton Lo Veire pillantott, és szemében ugyanezt látta: undort és utálatot önmaga iránt.

A reakció olyan erős volt, hogy majdnem egyszerre felugrottak, hogy mégis kicsavarozzák a zárakat. Ám erőt vettek magukon.

6.

– Miért gyorsítottad fel a csillaghajót ilyen sebességre, Anton? Nehéz lesz visszatérni a számított pályára.

– Hogy bizonyosan megsemmisítsük a rajt. Így jött ki a számítások szerint. – A kapitány akadozva beszélt. Éppen most fejezte be a konténer elhelyezését a rakéta orrában, és a kabin falához dőlve, fáradtan kapcsolta ki a szkafanderét. – Tudod, a felderítőrakéta képtelen másodpercenként egy kilométert gyorsulni. A Foton és a raj kis sebessége mellett a közöttük lévő távolságot negyvenöt-ötven másodperc alatt futja be. A „kis rakéták” érzékelő rendszerének ez elegendő idő: képesek felismerni a veszélyt és szétrepülni. Hatalmas antihélium-adagot kellene kibocsátani, tartalékunknak csaknem a felét. Ez veszélyes lenne a csillaghajóra nézve.

– Értem: elhatároztad, hogy felhasználod a relativisztikus effektusokat? – Lo Vei bólintott, nem vette le pillantását a rakéta irányítópultjáról: automatikus repülésre szabályozta be.

– Igen. Ilyen sebesség esetén hatszoros időt nyerünk. Most, ha a „kis rakéták” észrevennék is a feléjük közeledő testet, akkor sem lenne idejük kitérni... Minden kész?

– Kész.Az összekötő zsilipen keresztül átszálltak a felderítőrakétából a csillaghajó

folyosójára. Novak kikapcsolta az elektromágneses szorítókat: a rakéta most a katapult torkában függött, a Foton-2-vel csak szerény vonzóerő tartotta össze.

Anton és Lo a katapult irányítófülkéjébe mentek. A folyosó feszült csöndjében gyors lépteik kongtak. Lo Vei megállt a közös helyiség ajtajánál.

– Nézd!A páncélozott védőlemezen egyenetlenül megolvasztott szélű, ovális lyuk

tátongott. Lo bedugta a fejét, és benézett a terembe: üres volt.Novak megtapogatta a lyuk szélét az ujjaival.– Árammal vágták ki. Most minket keresnek. Menjünk gyorsan!...A Legközelebbi már eltűnt a köröttük forgó űrben. Azon a helyen, ahová,

mint egy alagútba, összefutottak a csillagkörök, a sötétségben lebegett a raj. Lo Vei rájuk irányította a rádióteleszkópok parabolaantennáit. A képernyőn a zöld pontok csomóba sűrűsödtek. Látszott, ahogy a „kis rakéták” lassan ide-oda cikáznak a rajban. Lo nekilátott, hogy lemérje a pontos távolságot a csillaghajó és a raj között, hogy a felderltőrakéta automatáinak megadja az utolsó korrekciókat.

– Nos? – kérdezte Novak. A motorok leállása óta a belső időszámítás szerint nem telt el több három óránál, de Anton már elfáradt a feszültségtől. „Gyorsabban! Gyorsabban végezni ezzel!”

– Mindjárt... – Lo Vei elfordított néhány kart a pulton, majd valami az eszébe jutott, és felemelte a fejét. – Anton, erős lökés lesz. Figyelmeztetni kell őket.

– Igazad van, még megsérülnek. – A kapitány bekapcsolta a belső rádió mikrofonját. – Figyelem! Maxim, Sandro, Patrick, Julius: figyeljetek! Öt másodperc múlva a csillaghajót három-négy g-s lökés éri. Akárhol vagytok is, rögzítsétek magatokat a fotelokban, „vagy kapaszkodjatok a kézikorlátban. Kezdem a visszaszámlálást: öt... négy... három...

Ebben a pillanatban ütések dübörögtek a fülke ajtaján. Novak tanácstalanul Lo Veire nézett.

– Nem hallották. A folyosónak ezen a részén nincs hangszóró... Mit tegyünk? – Egy másodpercig habozott, azután az ajtóhoz lépett, felrántotta, s meg sem várva, míg társai magukhoz térnek, harsány hangon így kiáltott rájuk:

– Menjetek el az ajtóból! Kapaszkodjatok a kézikorlátba! Mindjárt egy erős lökés ér bennünket!!!

Mind a négyen itt voltak: Maxim, Patrick, Sandro, és Torrena; lihegtek, arcuk eltorzult a dühtől. Egy pillanatra megtorpantak, majd nyomban, egy szó nélkül, mindannyian benyomultak a fülkébe. Novakot csak az mentette meg, hogy zavarták egymást.

– Lo, kapcsold be! – kiáltotta Anton, miközben utolsó erőfeszítésével feltartóztatta társai rohamát.

Mindannyian mozdulatlanná dermedtek. A lökés helyett, amely azt jelezte volna, hogy az antihéliummal feltöltött rakétát a katapult kirepítette a térbe, Lo Vei zavart kiáltása harsant:

– Nézzétek! Nézzétek, mi történik!Nemcsak a rádióteleszkóp távcsövén, de az űrhajó ablakain keresztül is látni

lehetett: a „kis rakéták” raja feléledt és világított! Mintha fonákjára fordult volna ki: a „kis rakéták” a központtól a szélrózsa minden irányában eltávolodtak. A raj fénylő virágsziromként szétnyílt, majd hamarosan nagy gyűrűvé állt össze.

„Megértették a veszélyt – villant fel Novak agyában. – Készülnek. Na most...”Azonban a „kis rakéták” ismét sűrű gömbbé álltak össze. A gömb belsejében

felvillanások lobbantak. Az első pillanatban az asztronauták nem értették meg, hogy a felvillanás miért lesz egyre haloványabb.

– Elmennek! – sóhajtott hangosan Maxim.– Visszaröpülnek a Legközelebbire...– Visszatérnek...

A ritmikusan fellángoló pontot hamarosan nehezen lehetett megkülönböztetni a csillagok között. A képernyőn is sápadtabbá vált a raj képe, majd eltűnt. Az asztronauták szótlanul egymásra néztek.

– Talán megijedtek? – vonta meg a vállát Patrick.– Nem. Megértették... – kezdte Maxim töprengve. – Megijedtek! Ebből a

rajból néhány „kis rakéta” könnyűszerrel szét tudta volna verni csillaghajónkat. Megértettek minket, erről van szó. A „megértettek” talán nem is jó kifejezés. A „kis rakéták”, úgy tűnik, már régen megértették, talán már a Különös Bolygón, hogy milyenek vagyunk. Abból ítélve, ahogy ezer kilométer távolságból eligazodtak abban, mi történik a csillaghajón, úgy tűnik, számukra ez nem probléma... De most először vettek komolyan minket. Igen, igen! – Megrázta a fejét. – Megértették, hogy nemcsak „valamik”, gyenge és alig-alig élő fehérjeanyag vagyunk, de azt is, hogy „valakik”. Igazad volt, Anton: a „kis rakéták” számára ez összehasonlíthatatlanul nehezebb feladatnak bizonyult, mint számunkra... és mégis felérték ésszel! Megértették, hogy egy más magasrendű élettel találkoztak, amelyik saját törvényei szerint fejlődik, s saját célja felé törekszik. És ezt az életet nem lehet sem lebecsülni, sem minden ceremónia nélkül beleavatkozni. Nehéz megmondani, mi váltotta ki tiszteletüket: a rajra irányuló antihéliummal teli konténer, a mi vitáink...

– ...vagy talán – adásunk eljutott a tudatukig? – tette fel a kérdést Patrick.– Mindenesetre az egyetlen, amiben igazad volt, Anton: nem szabad a mi

mércénkkel és a mi elképzeléseinkkel közelíteni hozzájuk – fejezte be Maxim.– Nos... – Novak fáradtan hunyta le a szemét – ha úgy tartjátok, hogy minden

egyébben nem volt igazam, akkor... nem lehetek a kapitányotok. Válasszatok másikat.

– Ugyan miért? – szólalt meg békítően Torrena. – Tulajdonképpen egyelőre senkinek sincs igaza. Továbbra sem tudtuk meg, mit is akartak...

– Eh! Minek a szavak, minek kell magyarázgatni a helyzetet? – jegyezte meg lusta és hideg mosollyal Maxim. – Valahogy csak hazaröpűlünk... Szeretném tudni, mi lesz a Különös Bolygón tíz év múlva.

Novak viszont azon töprengett, hogy legénységében az egyetértés aligha áll egyhamar helyre.

 Barta Gábor fordítása

Valentyina ZsuravljovaLEONARDO

Akkor elegyedtem beszélgetésbe vele, amikor a lemezjátszón – hatodszor az este folyamán! – Kandelaki lemeze forgott. Addig valahogy röstelltem, hogy odamenjek hozzá: csak felületesen ismertettek össze minket. De amikor hatodszor hallottam a dalt Jegorkáról, aki sehogyan sem tudott megtanulni síelni, nem bírtam tovább. Úgy láttam, hogy ő is unatkozik.

– Gyújtsunk rá – mondtam.Bólintott, és készségesen kijött velem az erkélyre.El kellett valahogyan kezdeni a beszélgetést, ezért feltettem neki az első,

eszembe jutó kérdést:– Ha nem tévedek, az ünnepelt az ön nővére?A férfi válaszolt:– Igen. – Azután hozzátette: – Ha nem tévedek, az ön feleségének a

barátnője?Egymásra néztünk, és elnevettük magunkat.– Rendezvény – mondta. – Ünnepi rendezvény. És mi önnel az elnökség

tisztelt tagjai lettünk...Érdekes beszélgetőtársnak bizonyult: műveltnek, szellemesnek. A magas,

köpcös harminc-harmincöt évéhez képest talán túlságosan is köpcös férfi gondosan nyírott szőkés szakállával, világoskék, icipicit mandulavágású szemével kissé színészre emlékeztetett. Lehetséges, hogy hanghordozása miatt támadt ez a benyomásom. Nagyon tisztán, valahogy túlságosan tagoltan ejtette ki a szavakat.

Talán megbocsátható nekem a szakmai hasonlat, de ezt az embert nem típustervek szerint készítették. Mindenről, amit tudott (és úgy tűnt, hogy nem keveset tud), megvolt a saját, néha csodálatraméltóan világos, időnként elég különös, de okvetlenül saját nézőpontja. Először idegesítettek kategorikus, szinte ellentmondást nem tűrő kijelentései. Különben senkire nem akarta ráerőszakolni véleményét. Egyszerűen nem kételkedett benne, természetesnek tűnt neki: innen a meggyőződése. Egy gyerek tudja ilyen meggyőződéssel mondani egy villamosra: Ez egy ház! És próbálják meggyőzni, hogy az nem ház, hanem villamos!

Amikor a beszélgetés az építészetre terelődött, Voronov (Kirill Vlagyimirovics Voronov – így hívták újdonsült ismerősömet) megkérdezte, hogy

milyen épületek épültek a terveim alapján. Megneveztem néhány házat Moszkva elővárosában. Hunyorogva próbálta felidézni őket. Elmosolyodott.

– Ha az építészet: megdermedt zene, akkor ön valószínűleg indulót játszott. Nagyon lendületes és... nagyon egyértelmű indulót.

Nem volt időm megsértődni. Voronov néhány konkrét észrevételt tett, ezekkel nem lehetett egyet nem érteni. Az építészetben könnyedén eligazodott: túlságosan könnyedén ahhoz képest, hogy nem volt szakember. Szerettem volna megtudni a szakmáját.

– Szobrász – mondta. És azonnal helyesbített: – Volt szobrász.– Volt? – kérdeztem vissza.Nem válaszolt azonnal. Úgy tűnt, nem szívesen beszélt erről a témáról.– Igen, volt szobrász... Most a Néprajzi Intézetben dolgozom. Van ott egy

plasztikai rekonstrukciós laboratórium. Hát abban dolgozom.Észrevette értetlenségemet, ezért megmagyarázta:– A plasztikai rekonstrukció: az arc helyreállítása a koponya alapján. Kellett,

hogy halljon róla. Mihail Mihajlovlcs Geraszimov módszere: a régen elhunyt emberek arcmásának rekonstrukciója. A Geraszimov-módszer szerint sokan dolgoznak: orvosok, biológusok, antropológusok... és szobrászok.

– Akkor viszont miért „volt szobrász”?Voronov kelletlenül válaszolt:– A szakmában egyesek úgy tartják, hogy a művészet összeegyeztethetetlen a

dokumentarista hitelességgel. A plasztikai rekonstrukció – szerintük – kézművesség. Hát ők neveztek el engem... volt szobrásznak.

Eloltotta cigarettáját, elővett egy újat, megpuhította és rágyújtott: mindezt nagyon gondosan, takarékos mozdulatokkal.

– A rekonstrukció a koponya alapján – mondtam – az arcot olyannak adja vissza, amilyen volt. Hiteles másolatot kell létrehozni, nem így van? A munka elején még fogalmad sincs, hogy pontosan milyen arc sikerül. A megoldást – a hitelesen adottat – a tudomány sugallja. Mi marad a szobrásznak? A plasztikai rekontsrukció természetesen nem kézművesség, de...

Közbevágott:– Úgy gondolja?Három pohár pezsgő után békés hangulatban voltam.– Hallgasson ide – mondtam Voronovnak –, az arc koponya alapján történő

helyreállítását a kriminalisztikában is alkalmazzák. Meséljen valami olyan...– Detektívest? – nevette el magát.– Bevallom, ebben sántikálok...– Sajnos, semmi ilyesmit nem tudok mesélni. Az én időmben a laboratórium

kriminalistáknak nem dolgozott. De ha akarja, mutatok önnek valamit.

– Mutat vagy elmond?– Mutatok. Itt lakom, két emelettel följebb.A koponyák és mindaz, ami velük kapcsolatos: nem a legkellemesebb

beszélgetéstéma. De az a kilátás, hogy hetedszer, nyolcadszor, sőt lehet, hogy kilencedszer is meg kell hallgatnom a Jegorka kalandjairól szóló dalt, még kevésbé vonzott. Beleegyeztem.

  A lépcsőházát homályos, pislogó fény világította meg.– Milyen a világítás, he? – mondta Voronov. – Egy rendező vágyálma.

Pontosan ilyen világítás mellett kell hogy megjelenjen Hamlet atyjának szelleme...

A dán király szellemét nem fedeztük fel, a lépcsőházi fordulóban viszont egy fiatal fiúba és lányba botlottunk, akik – amennyire meg tudtam ítélni – mit sem törődtek a gyér megvilágítással. Amikor megláttak minket, elég hangosan az ábrázoló geometriai feladatról kezdtek beszélni. Voronov valami köszönésfélét mormolt, és bementünk a folyosóba.

Voronov lakásáról nehéz valamit is mondani. A rendetlenségre hivatkozva csak a harmadik szobában kapcsolta fel a villanyt. Műterem vagy dolgozószoba lehetett, leginkább mindkettő együtt. A most behúzott függönyű igen nagy ablak nappal valószínűleg sok fényt engedett be. Az ablakokkal szemben, állványokon bronz- és gipszszobrok álltak. Vöröskatona Bugyonnij-sisakban. Birkózó gyerekek. Egy férfi, kezét egy pulton lévő indítógomb felé nyújtotta. Nagyon jól eltalált szobor volt: az arca, amint egy igen fontos kísérletre készül, és a keze, amint megdermed az indítógomb fölött. Szép, antik asztalka, telepakolva könyvekkel, és durva fapolcok, majd ismét könyvek, könyvek... A sarokban lepellel hanyagul letakart márványszobor állt: egy lány portréja, azé a lányé, akivel a lépcsőházban találkoztunk.

– Nem fejezte be? – kérdeztem Voronovot.– Semmiség – mondta szárazon, és összerántotta a leplet. Azután szinte

bocsánatkérően hozzátette: – Szomszédlány. Elkezdtem egyszer, de aztán nem volt rá időm.

Nem faggattam tovább.– Ez érdektelen. A legszokványosabb szobrok – folytatta. – Plasztikai

rekonstrukcióm csak egy van.Csak most, miután körülnéztem, vettem észre a szoba távoli sarkában egy

bronz mellszobrot. Alacsony éjjeliszekrényen állt, három vastag könyvet tettek alája.

Közelebb mentünk. Öregember feje volt: magas, nagyon magas homlok, ritkás, de hosszú, csaknem vállig érő haj, gondosan fésült, hullámos szakáll. Egymáshoz közel álló szemek, nagy száj, vékony, hajlott orr; a hosszúkás arc azonnal ismerősnek tűnt.

– Leonardo? – kérdeztem Voronovot.Szótlanul bólintott.Mi tagadás, a szobor megfogott. Megfogott, de csalódást is okozott. A

részletek legfinomabb, szinte miniatűr kidolgozása az illúzióval határos realitás benyomását keltette. Ha viszont kissé eltávolodtam a részletektől, ez az illúzió azonnal szertefoszlott.

Nemegyszer láttam Leonardo önarcképét (természetesen reprodukciókban). Ez csak futó vázlat, de visszaadja azt, amit a legfontosabbnak tartanak Leonardóban: a nemzedékek fölé magasodó ember bölcsességét. E fantasztikus sorsú ember, Leonardo da Vinci képmását (az önarcképtől függetlenül is) mindig különösnek, ha szabad így kifejeznem magam: emberfelettinek képzeltem. És éppen ezt a különlegest, ezt az emberfelettit nem láttam Voronov szobrában. Az önarcképpel való hasonlósága minden kétséget kizárt. Voronov Leonardója azonban egyszerű földi halandónak tűnt.

– Üljön le. – Voronov közelebb húzta a fotelt.Azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy a szobát nappali fényű lámpák

világították meg. A plafonra aggatott vékony csövecskék nem is fehér, hanem inkább orgonaszin fényt árasztottak. Ebben a megvilágításban a bronz elvesztette szép, de némileg mesterségesen aranyos árnyalatát. A megvilágítás fokozta a realitás illúzióját, s napbarnított színt kölcsönzött a bronznak.

Miután leültetett a fotelba, Voronov a szobor két oldalán falra erősített lámpákat kapcsolt be. Az éles fénytől hunyorogni kezdtem, amikor pedig kinyitottam a szemem...

Az első pillanatban azt hittem, hogy a mellszobrot kicserélték. Ugyanaz volt és mégsem ugyanaz. A fény erős árama elmosta a részleteket. Korábban elnyomták az egészet, elvonták a figyelmet. Most a részletek csodálatos kidolgozottsága nem volt szembeszökő, csak sejteni, érzékelni lehetett. Világosan kirajzolódott a lényeg: az arc kifejezése.

Nehéz, talán lehetetlen szavakkal visszaadni ezt az arcot. A szobroknak szavakra nehezen lefordítható, saját nyelvük van. Öröm és bánat, nem, óriási öröm és óriási bánat, diadal és szenvedés: ez mind ott ötvöződött ebben az arckifejezésben. Mellesleg az, hogy ötvöződött, nem jó szó. Nem ötvöződött, hanem váltakozott. Egy szoborról ez a meghatározás erőszakoltnak tetszhet. Mégsem túlzok. Az arckifejezése valóban állandóan változott. Lehetséges, hogy ez azzal magyarázható, hogy a mellszobrot vizsgálgatva nem maradtam meg

ugyanabban a helyzetben. Lehetséges, hogy az arc egyik vagy másik részén megállapodó tekintetem egymás után különböző dolgokat ragadott ki az általánosból...

Leonardo arckifejezése változott. Nem félek, hogy kinevetnek, ha ezt mondom. Ismétlem, nyilván minden megmagyarázható volt egyszerű, fizikai jelenségekkel. Ezek azért váltak lehetségessé, mert a szobrásznak sikerült átlépnie a határt, ami a művészetet elválasztja a művészetszerűtől. Lehetséges, hogy ez a mondat túlságosan fellengzősen hangzik. De az ördögbe is, van valami a művészetben, amit nem lehet elemeire szétszedni, ami nem vethető alá logikai elemzésnek.

Leonardo nem tűnt már fáradt és öreg halandónak. Továbbra is benne volt mindez: az életkora is, fáradtsága is. De ez a fáradtság nem hétköznapi, hanem valamilyen más volt, mintha messze előre pillantott volna, és a nehéz, keserűséggel és örömmel teli évszázadok súlya a vállát nyomná.

Helyesbíteném kell: Leonardo szobrának csak a lényegét adom tovább, azt, ami a legvilágosabb volt számomra. Sok mindent ködösen érzékeltem. Többek között az erőt. A szobor nem volt olyan erőtől duzzadó, széles vállú, amilyet előszeretettel alkotnak a szobrászok. De valami megfoghatatlanban – talán a fej tartásában vagy az ajkak görbületében – ott sejlett az erő.

  Voronov hangja valahonnan oldalról hallatszott:– Ezerötszáztizenhét januárjában Leonardo átköltözött Franciaországba. Első

Ferenc király felajánlotta Leonardónak Clue várát Amboise város közelében. A király okos és művelt férfi volt. Leonardo egész életében felvilágosult pártfogót keresett. Csak túlságosan későn találta meg...

A bronz ékesszólóbb volt a szavaknál. De Voronov folytatta, és megértettem, hogy gondolatmenete valahogyan kapcsolódik a művészetről folytatott, de megszakadt beszélgetésünkhöz.

– Ezerötszáztizenkilenc május másodikán Leonardo elhunyt. A kis amboise-i temetőben temették el. Négy és fél évszázad múlva koponyáját átadták laboratóriumunknak. Mellesleg, nem valami nagy bizonyossággal az iránt, hogy ez a koponya valóban Leonardóé. No meg maga a koponya is... A bal járomcsont és a felső állkapocscsont betört, a fogak szétmorzsolódtak, az orrcsontokból szilánkok maradtak... Ha jól emlékszem, azt mondta: kézművesség? Nem, ez a tudás és intuíció, számítás és sejtés ötvözete...

A törött csontokat az épen maradtak alapján, szimmetrikusan állították helyre. Az orr homloki nyúlványai segítettek az orrcsontok formájának helyreállításában. Az állkapcson levő fészkek alapján helyrehoztuk a fogakat. És

csak ezután kezdődött el az arc puha szöveteinek rekonstrukciója. Ez részben valóban technikai kérdés. A koponyára felviszik viaszból a rágó- és halántékizmokat. Azután a puha szövetek vastagságának megfelelő viaszfésűt. Viasszal töltik ki a fésűfogak közötti réseket. A technika itt véget ér. A száj formája, az ajkak rajzolata és alakja sok, még nem teljesen tisztázott tényezőtől függ. A fülek formáját pedig csak találgatni lehet. A frizura, a bajusz, a szakáll meghatározhatatlan a koponya alapján. Amint látja, a tudományos hitelesség nem zárja ki az alkotást. Nem zárja ki!

De nem ez a lényeg. A koponya alapján helyreállított arc nélkülözi az arckifejezést. Ez, úgymond, az emberi külalak számtani közepe. Ha úgy tetszik, egy alvó ember külleme. Próbálja meg felébreszteni... Geraszimov módszere a szobrásznak történelmileg hiteles félkészterméket ad, és semmi mást. És ebbe a félkésztermékbe, anélkül hogy egyetlen részletét megsemmisítenéd vagy széttörnéd, életet kell lehelni. Ez már művészet.

Leonardo hatvanhét évet élt. Festő és szobrász volt, mérnök tábornokként szolgált a Borgiák hadseregében, csatornákat és erődöket épített. Firenze mellett született, élt Milánóban, Velencében, Rómában, utazgatott Keleten. Ahogy már mondtam, Franciaországban halt meg. Ebből az életből a legfontosabbat kellett kiválasztanom. De mit? Megmutassam a festőt, aki megfestette az Utolsó vacsorát? A szobrászt, aki megmintázta Francesco Sforza Jovas szobrát, a Nagy kolosszust? A tudóst, aki korát évszázadokkal megelőzve tudta, hogy a tér végtelen és a mozgás az élet alapja? Netán a becsvágyó udvaroncot, Ludovico Moro, Cesare Borgia, Első Ferenc bizalmasát?... De Leonardo befejezetlenül hagyta képeit. Nem fejezte be a Kolosszuson végzett munkáját sem. Váratlanul megszakította optikai kutatásait, és botanikai monográfiákat írt. Váltogatta a pártfogóit, az egyik államból a másikba költözött... Mit keresett? Ki volt ő? Mondja, mit fejez ki Leonardo arca?

Amennyire tudtam, megosztottam vele benyomásaimat. Láthatólag nem azok voltak, amikre Voronovnak szüksége volt, mivel amíg hallgatott, a homlokát ráncolta, azután pedig hosszasan tovább hallgatott.

– Nos, talán így is van – mondta, és elővett egy cigarettát. Nagyon sokat szívott ezen az estén. – Talán pontosan így van. Túlságosan közel érzem magamhoz ahhoz, hogy tárgyilagosan ítéljek. Az útkeresés, a kétségek és csalódások egy éve, tucatnyi sikertelen változat és végül ez, az utolsó, amit egy éjszaka alatt készítettem... Leonardo életének kulcsát kerestem, egy pillanatot, amelyben, mint a gyújtópontban, bonyolult életének valamennyi vonala keresztezi egymást. Azon az éjszakán biztos voltam benne, hogy megtaláltam ezt a kulcsot. Most viszont... Nem tudom. Úgy tűnik, hogy valami az agyban maradt, és nem ment át a bronzba. – Halkan, rekedten felnevetett. – Beleélni magunkat a

szerepbe: ugye így mondják a színészek? Korábban úgy tűnt, hogy ez egy mesterkélt kifejezés, semmi több. De azon az éjszakán... Tudja, nagyon nehéz ezt elmagyarázni... Úgy tűnt, hogy teljesen belezavarodtam. A gondolatok, benyomások zűrzavara... Tudja, mit csináltam? Vettem egy papírlapot, és megpróbáltam leírni Leonardót. Hát író az nem vagyok... Kiszenvedtem magamból az első mondatokat. Azután pedig – ez valahogy észrevétlenül történt – már alig győztem leírni. Hallottam Leonardo hangját. Leonardóval együtt láttam a várat: a rozzant erődítményeket, a félig leomlott bástyákat, a mohával benőtt lőréseket. Valahol háttérben egy sánta öregember botorkált, az erőd felügyelője. Az idő és a rossz időjárás által kicsorbított lépcső kövein kopogott a botja... Valószínűleg nagyon rosszul írtam, de maga az írás folyamata rendezte, megvilágosította gondolataimat, amolyan ugródeszkaként szolgált. Az utolsó mondat befejezetlen maradt – nekiláttam a mintázásnak agyagból...

Voronov nagy erővel nyomta el a cigarettacsikket a hamutartóban.– Megmaradt az írása? – kérdeztem.Elővett egy papírlapot és átnyújtotta.A kézírás különös volt: apró, jól olvasható, ugyanakkor lendületes, feltűnően

jobbra dőlő betűkből állt.„...A felügyelő tisztelettudóan meghajolt a mérnöktábornok előtt. Hátralépett.

Ügyetlen lépés volt sánta, merev lábbal, majd még egyszer meghajolt Ez a »mi legnagyszerűbb és legkiválóbb bizalmasunk«-nak szólt. Így nevezték Leonardót a Borgia herceg pecsétjével megerősített pátensben. Még egy lépés hátra, és újabb meghajlás. Ez valószínűleg a hála kifejezése azért, mert a Pombino erődítményét felügyelni érkezett hercegi mérnök elnézőnek, nagyon elnézőnek bizonyult... (Áthúzva)

Butaság számolni a meghajlásokat. Leonardo hirtelen megfordul. Mohón belélegzi a sós tengeri levegőt. A bástyáról messzire ellátni. De ő lefelé néz, oda, ahol a kövek véget érnek, és kezdődnek a hullámok. A hullámok makacsok. Görbe homlokukat megfeszítve, mint hegyi kosok, a kövekre ugrálnak. Háborodottan ugrálnak és hőkölnek vissza, közben szürke habcsomókat szórnak szerteszét.

Soha nem festette meg a tengert. A halott sangina – vagy a durva temperafesték képtelen visszaadni a fény és árnyék élő játékát a hullámok taraján. Az ecsetnek sincs hatalma az ezer és ezer árnyalatot keverő, átlátszó mélység felett. Tehetetlenül áll a tenger előtt Leonardo, a festő.

A vékony ujjak végigsimítják a bástya érdes oromzatát. Estébe hajlik az idő. Hűvös van. Csak a kövek őrzik a meleget, a tavaszi nap fukar, simogatását. A kövek öregek. A nap és a szél, mint a türelmes szobrász vésője, mély ráncokat vágott beléjük.

Leonardo fél, hogy elszalasztja a nap utolsó fénysugarát, ezért titkos zsebéből gyorsan előhúz egy kemény kartonlapot. Tekintete kötekedőn újra és újra visszatér a rajz pontos vonalaihoz. Igen, minden a helyén van... Ki kell nyitni a csapot, és az ember könnyen és szabadon tud lélegezni a viz alatt. Az edényben elegendő lélegzés-alito van, hogy olyan sokáig lehessen a tenger fenekén tartózkodni, amennyit az ember étel nélkül kibír... (Kihúzva)

Egyszerű rajz, ám a tenger fölötti hatalmat jelenti.– A tenger fölött? – kérdezik tompán a hullámok.– A tenger fölött? – ismétli alig hallhatóan a szél.Leonardo belenéz a feketéllő vízbe. Csak nem mondta ki fennhangon ezeket a

szavakat?Csönd. Az elfáradt hullámok gyengéden simogatják a köveket. A tenger

változékony... mint az uralkodók. Két nap múlva meglátja Borgiát. A herceg erős keze megremeg, amikor megragadja a kis kartonlapot. A világot az uralja, aki a tengert birtokolja.

A mérnök tábornok a víz fekete örvényére fehér ecsetvonásként festett ferde vitorlát nézi. A keselyűre emlékeztető büszke hajó megfordul, a szél a kikötő felé viszi. Képzelt erő! Az ember végigmehet a tenger fenekén, és a láthatatlan kézből eredő lövedék betöri a hajó fenekét. A résen víz ömlik be, az emberek páni félelmükben sikoltoznak...

Mi köze neki más tragédiájához? A neki nem ártó gonoszság pontosan annyit ér, mint a számára haszontalan jóság. Ugyanannyit?... Ötvenéves korban nehéz becsapni önmagunkat. Ötvenéves korban az ember már tud gondolkodni. De miről gondolkodjon? Ezt a kartonlapot oda kell adni. A nagy alkotás nem lehet, nem maradhat ismeretlen. Át kell adni, hogy ajtó nyíljék a vöröseszöld vízinövények világába: a világba, mely szorosan zárva az ember előtt. Igen, hajók fognak süllyedni. Emberek fognak pusztulni. De vajon kevés bánat van a Földön? Egy bánattal több lesz...

Átlépdel a bástya túloldalára. Itt nincs tenger. Itt minden egyszerű, megszokott. Az ismerős hangok kioltják homályos aggodalmát. Az ablaknál három katona szitkozódik. Játékkockák koppannak. A másik ablaknál is árnyak vannak. A tettetett felháborodásában visongatva kacarászik a felügyelő kövér szolgálója.

Ismét koppannak a kőlapok a mérnök tábornok lába alatt. Ismét előtte a tenger fekete örvénye. A háta mögött pedig Itália... (Kihúzva) Mit tehet, átadja felfedezését Itáliának. Mellesleg, ötvenéves korban nehéz az embernek becsapnia önmagát.

Itáliának? – keserűen felnevetett. – Hiszen nincs is Itália. Milánó Róma ellen van. Róma Firenze ellen. Firenze Milánó ellen... Mindenki mindenki ellen. És nem Itáliának, hanem Cesare Borgiának kell a kis kartonlap...

Háromszor jött fel a töredezett lépcsőfokokon a felügyelő. És háromszor tért vissza, nem merte megszólítani a mérnök tábornoki köpenyes, összegörnyedt embert.

Reggel pedig a »legnagyszerűbb és legkiválóbb bizalmas« lejött. Közömbös és hideg szemében nyoma sem volt kétségnek. Döntött...”

– Döntött?A szobában fel-alá járkáló Voronov megállt. Leonardo bronzszemébe nézett,

és azt mondta:– Nem, azon az éjszakán semmit sem döntött el. Még nyolc év telt el a

döntéséig.– Tessék?Voronov összegyűrte, majd eldobta az üres cigarettásdobozt. Hangja valahogy

különösen csengett, mintha maga is figyelné a saját szavait:– „Hogyan és miért nem írok a módszeremről, amelynek segítségével annyi

ideig lehet a viz alatt maradni, amennyit az ember étel nélkül kibír?Nem hozom nyilvánosságra, és nem teszem közhírré ezt a gonosz emberek

miatt, akik ezt a módszert a tenger fenekéről történő gyilkolásra használnák fel, betörve a hajók alját és elsüllyesztve azokat a rajtuk lévő emberekkel együtt...”

Felé nyújtottam a cigarettatárcámat. Elutasítóan intett a fejével, elmosolyodott.

– Az isten szerelmére, ne tekintse mindezt abszolút hitelesnek. A gondolatokat nem lehet a koponya alapján helyreállítani... A sánta felügyelőt és a bástyán töltött éjszakát egyszerűen kitaláltam. Pontosabban, így képzeltem el azt a éjszakát. A többi viszont igaz. Ezerötszázkettő májusában Leonardo Borgia megbízásából Pombino erődítményét látogatta meg, ellenőrzés céljából. Ruben Abgarovics Orbeli úgy tartja, hogy Leonardo éppen ott találta fel a búvárszkafandert.

És ezek a szavak? „Hogyan és miért...”– Ez a feljegyzés napjainkig fennmaradt. Ez az úgynevezett Leicesteri kézirat.

Csodálatos dokumentum, ugye? Leonardo egész életében meg akarta hódítani a tengert: Orbeli munkái ezt teljesen meggyőzően bizonyítják. Egész életében! És végül létrehozta a szkafandert. Az alito mellesleg valószínűleg sűrített levegőt jelent. Nem véletlen, hogy Leonardo találmányai között van egy műszer, amely a levegő sűrűségének meghatározására szolgál. Á modern búvárkészülékekkel körülbelül egy órát lehet viz alatt tölteni. Leonardo viszont azt írta: „...annyit, amennyit az ember étel nélkül kibír”. El tudja képzelni? Ez tragédia volt:

lemondani egy ilyen találmányról. De Leonardo lemondott! Az emberek miatt, az emberekért... A találmány nem került azok kezébe, akik saját érdekeikért véres háborúkat vívtak. Egy évvel később Leonardo azt írta: „A háború az emberi őrültségek közül a legőrültebb dolog...” A művészek Leonardót művésznek tartják, a tudósok tudósnak, a mérnökök mérnöknek. Ő pedig sem egyik, sem másik, sem harmadik. Pontosabban ez is, az is, amaz is. Ezt akartam kifejezni. De hát... Mégiscsak gyújtsunk rá.

Rágyújtottunk. Voronov cigarettáját szívta, és a szobában járkált.Leonardót néztem. Most már nem gondoltam arra, hogy a szobrásznak

sikerült kifejeznie az érzelmek legbonyolultabb skáláját. Nem gondoltam arra sem, hogy pontosan mi volt túlsúlyban ezen a skálán. Nem mindegy: az öröm vagy a bánat? Nem mindegy: lelkesedés, megértés vagy akarat? Ahogy a szívárvány hét színe összekeveredve fehér fényt ad, úgy az összekeveredő, egymásba átáramló emberi érzések is olyan különös ötvözetet alkottak, hogy puha fényükkel még a bronzot is felmelegítették.

Festő, tudós, mérnök? Természetesen, igen. Ám mindezen túl és mindezek felett: Ember.

 Barta Gábor fordítása

Vlagyimir GrigorjevAZ AMŐBÁK TITKA

Izjumov, az elméleti mechanika hivatásánál fogva nagyrabecsült professzora egyetlen szenvedélynek hódolt: az amőbák, ázalékállatkák és egyéb olyan organizmusok érdekelték, melyek a természetes kiválasztódást és a létért folyó harcot mikroszkopikus állapotban folytatták. No és? Mások aranyhalaiknak vagy kutyáiknak szentelik szabadidejüket, esetleg banánt termesztenek a lakásukban. A professzor minden türelmét a parányok érdekfeszítő, ám az emberek többsége elől rejtett világának szentelte.

Izjumovot a gyűjtőszenvedély tartósan ezekhez a mozgékony, falánk, de lényegében ártatlan teremtményekhez láncolta. E primitív lények viselkedéséről, furfangjairól órák hosszat tudott mesélni és minden alkalommal új módon. Csak a történet vége volt örökké ugyanaz:

– Egysejtűek! Sejtmag, protoplazma, sejtfal – ez minden gazdagságuk. – Itt a professzor titokzatos szünetet tartott, jelentőségteljes pillantást vetett hallgatóságára, majd hozzátette: – És mégis, az ő életük sok mindenben hasonlít a miénkre...

– Hát ez azért... – tiltakozott az agarak és dakszlik egy híve, aki civilben a forgattyús tengelyek specialistája volt.

– Jöjjön, látogasson meg estefelé – csábítgatta Izjumov. – Elüldögélünk a mikroszkópnál, és meg fogja látni maga is.

Ismerősei azonban valami oknál fogva mégsem szokták meglátogatni.Ez a lenézés persze elkeseredést, sőt értetlenséget váltott ki Izjumovból. Ő

nem viszolygott attól, hogy mindenféle fura szettereket és mopszlikat megcsodáljon, a házi termesztésű banánkóstolóval egybekötött teadélutánokra is eljárogatott. Szomszédai és munkatársai viszont – noha meghallgatták – nem vállalkoztak rá, hogy elmenjenek hozzá, annak rendje és módja szerint a mikroszkóp szemlencséjéhez tapadva töltsenek egy estét. Volt, aki tréfásan azzal hárította el, hogy Izjumov elbeszélései kimerítik a témát, s utánuk fölösleges a mikroszkóppal vesződni. Az a szomszéd pedig, aki egy egyedülálló, kardfogú, ragadozó házinyúlfajtát tenyésztett ki, úgy látszott, attól fél, hogy bebizonyosodik: élete nem különbözik az egysejtűek életétől.

– De hát értse meg – tiltakozott eredménytelenül a professzor –, csak képletesen fejeztem ki magamat. Hogy úgy mondjam, a vállalkozás reklámjaképpen...

Barátai magatartását a professzor hobbijaik fogyasztói jellegével magyarázta. A banánt meg lehet enni, egy okos szetterrel még beszélgethet is az ember a bulváron séta közben, Sztenyka, a kardfogú nyúl pedig, amely a szomszéd Krab nevű buldogjának átharapta a torkát, akár tigrisvadászatra is alkalmas lehet. De miféle haszon származik egy amőbától? Csak spekulatív érdeklődés!

A gyakorlatias szomszédok sikerei azonban még inkább feltüzelték Izjumov képzeletét, úgyhogy fokozott odaadással mélyedt el a mikrovilág titkaiban. Azokra a fajtákra pedig, amelyeket ő maga tenyésztett ki – mert ilyenek is voltak –, megkülönböztetett figyelmet fordított.

Gyűjteményében akadtak kétfarkú példányok, voltak, amelyek több sejtmaggal is rendelkeztek – vagy éppen eggyel sem –, de előfordultak olyanok is, amelyek több sejtfaluk révén minden más fajtánál védettebbek voltak az élet megpróbáltatásaival szemben.

A legnagyszerűbb egyedek abban a lombikban fejlődtek ki, amelyet Izjumov egy ízben véletlenül a nyitott ablakban hagyott. Ebben első látásra közönséges papucsállatkák tenyésztek, és kevesen ismerték a környezet változásaival szemben tanúsított különös, szinte már beteges alkalmazkodó képességüket. A kétfarkúak között ezek is két farkot növesztettek, más környezetben kettős sejtfalat ügyeskedtek össze, külsőleg semmi nem különböztette meg őket a többség képviselőitől. Amint azonban visszakerültek saját edényükbe, újból felöltötték eredeti formájukat.

Ezt az érzékeny törzset a hőmérséklet minimális emelkedése vagy csökkenése is azonnal kipusztíthatta. Ekkor Izjumov fogta magát, és a tárva-nyitva hagyott ablaknál, huzatnak és hőingadozásoknak kitéve felejtette a telepet. Várható volt tehát, hogy az elfeledett edény lakói között meghűlés és egyéb járványok fognak majd aratni.

Izjumov persze halálosan megrémült, amikor észrevette ezt a mulasztást. Nem is tudta egyhamar rászánni magát, hogy mikroszkópon át szemügyre vegye az irtózatos katasztrófa eredményeit. Szívét a pótolhatatlan veszteség miatt érzett bánat öntötte el. Az még megbocsátható, ha a tudományos kutatás magasztos céljaira fel kell boncolni egy tucatnyi egysejtűt, hiszen szükséges áldozatok nélkül nincs haladás. De csak úgy, minden ok nélkül a másvilágra küldeni egy egész kolóniát – ez bizony szégyen!

Vagy a szelek hoztak magukkal valószínűleg valami különleges, éltető frissességet, esetleg az izgató utcai zajok élénkítették fel a lombik érzékeny lakóinak természetét, de tény, hogy Izjumov nem fedezett fel egyetlen elpusztult példányt sem.

Sőt, mi több, a mikroszkópban jól látszott, hogy a parányok a megszokottnál elevenebben viselkednek, villámgyorsan cikáznak az edény falai között.

– Élnek! – állapította meg örömmel Izjumov, és fölegyenesedett a mikroszkóptól.

Jól tudta például, hogy a zene alaposan felgyorsíthatja az élő sejt tevékenységét. Kellemes, vidám zene mellett a sejtek ott is megmaradtak, ahol különben még a vírusok is nehezen bírták volna ki. Lehetséges, hogy az utcai zajok véletlenszerű keveredése egy bizonyos ideig zenei harmóniába váltott át, megmentve ezáltal a kísérleti lényeket a borzalmas végkifejlettől?

– Csakugyan a zajok? A villamosok és a dömperek zenéje? – töprengett Izjumov, és örömében azt sem tudta, hová tegye a csodálatos kémcsővet. Azonnal hintett bele finom „Mokka” csokoládéreszeléket, s lágy ultraibolyafénnyel sugározta be, mivel tudta, hogy az amőbák a legszívesebben ebben szeretnek sütkérezni. Az öröm néhány, a professzor ápolt szakállán átszívárgó könnycseppje a kísérleti edénybe hullott.

Idegen anyag a kémcsőben! Ez kijózanította Izjumovot. Azonnal sterilizálni kell!

Köpenyét egyetlen megszokott mozdulattal magára öltötte, suhant a levegőben a műtősapka, szétterpesztett ujjain máris ott feszült a gumikesztyű, és szeme a mikroszkóp lencséjéhez tapadt. Egyik keze a készülék beállítókarját forgatta, a másik polc felett lebegett, készen arra, hogy bármely pillanatban megragadja a sterilizáló folyadékkal teli flakont.

Ez alkalommal azonban a sors másképp rendelkezett. A flakon érintetlenül maradt a polcon, mivel az, ami az edény belsejében lejátszódott, teljességgel kizárta a semlegesítés szükségességét. A könnycseppeket, anélkül hogy azok alakjukat elveszítették volna, egysejtűek tömege lepte el, és egyesült erőfeszítéssel az edény aljára vonszolta.

Izjumov professzor félreugrott, és szabad szemmel meredt a lombikra. Olyan ember tekintete volt ez, aki mondjuk egy konzervatórium szigorú boltívei alatt aludt el, és a halálkatlan motorosainak deszkabódéjában ébredt fel. Feszesebbre húzta kesztyűjét, és újból a lencséhez tapadt. Semmi kétség. Az edény legalján halomba rakott könnycseppeket finom, barna anyag borította be lassan. Összetételét a professzor azonnal meghatározta: „Mokka” reszelék. Közelebb helyezte a mikroszkóphoz a filmfelvevőt, az pedig kattogva rögzítette az egysejtűek lelkes munkálkodásának napjainkban oly ritka képeit.

Az amőbák azonban később sem csillapodtak. Minden fölösleges kapkodás, lökdösődés nélkül cikáztak a kémcső terében minden szinten. Csak az egyikük őrizte meg rendíthetetlen nyugalmát. Számtalan kidudorodó tapogató borította, és a szívárvány minden színében pompázott. Méltóságteljesen lebegett az edény falánál, mintha pózolna a felvevőgép optikája előtt. Az esemény más résztvevői gyakran odaröppentek hozzá, lefékeztek, egy pillanatig mellette ringatóztak,

mintha utasítását hallgatnák, majd hanyatt-homlok rohantak vissza a pezsgő munka kellős közepébe.

– Vagy úgy – dörmögte elgondolkodva a professzor, és hátradőlt a karosszékben. – Új fajta. Az utcáról fújta be a szél. Teljesen ismeretlen példány. Méghozzá milyen! Szervezőképességgel van megáldva. Hűha! – És tenyerét szaporán dörzsölve fel-alá járkált dolgozószobájában.

Ez a nap valóban Izjumov felfedezésének nagy napja volt. Micsoda mintapéldányhoz jutott, ráadásul milyen egyszerű módon! Ezért az egyetlen lombikért hajlandó lett volna odaadni az összes többit, ráadásként még a mikroszkópot is.

E nap egyszeriben elérhető közelségbe hozta számára a várva várt, de az utóbbi időben reménytelenül távolinak tetsző célt. Érezte, hogy az új példány végre segít annak a kérdésnek a megoldásában, amely miatt ő, az egzakt tudományok professzora esténként a mikrovilág megfigyelésébe mélyedt.

A kutya örül és búslakodik; ezt cáfolhatatlanul tanúsította a szomszédos tacskók és szetterek élete. A hidegvérű hal is ismeri a boldogság állapotát: nem véletlenül csap farkával bizonyos órában, hogy azután ezüstös csillogással az akvárium megvilágított víztükre fölé röppenjen. És lejjebb, a szellemi és testi fejlődés alsóbb lépcsőfokán? A bogarak, szitakötők, katicák, férgek, csúszómászók és mikrobák? Avagy a természet egy bizonyos méretszintnél éles határt vont, amelyen túl már nem vet tajtékos hullámokat az érzelmek tengere?

Izjumov professzor hű maradván az egzakt tudományoknak a nullához közeli nagyságokra alapozott módszereihez, ezúttal is a legparányibb szervezetek felé fordult. Esetükben a kérdés elvi jelentőségű volt: ha immúnisak az érzelmi tevékenységgel szemben, akkor ez a határ valahol létezik.

A tápláló erőleveseken kitenyésztett amőbák azonban visszafogottan viselkedtek, sem örömnek, sem bánatnak semmi jelét nem adták, és Izjumov volt az egyetlen, aki elkeseredett, de azután beletörődött a kudarcba, és megelégedett a gyűjtő apró örömeivel. És akkor hirtelen egy ilyen kedvező fordulat!

Az amőbák, amelyek korábban is mindenkit utánoztak, most kettőzött energiával láttak munkához. Egész nap a szívárványszínű jövevény körül tolongtak, és lassacskán maguk is a színkép több színében kezdtek játszani. Mintha azt mondták volna: ismerd meg a mieinket. Adj időt, és íegalább úgy fogunk tündökölni, mint a többiek.

A szívárványszínű egyedek hamarosan annyian lettek, hogy Izjumov csak nehezen tudta kiválasztani a jelenség elindítóját. Ekkor széttelepítette az egész népséget más edénykékbe, oly módon, hogy mindegyikbe csak egy szívárványszínű példány jusson.

Azt várhatta volna, hogy az amőbák erre megzavarodnak. De nem: mindegyik edényben pontos alárendeltségi viszony alakult ki, az átfogó rendet pedig a fénylő példány hozta létre. Izjumov megértette, hogy a parányok életében az új jelenség végérvényesen meggyökerezett, és újból egybegyűjtötte az összeset egy nagy üvegvödörbe.

Teltek-múltak a hetek, az amőbák azonban meg sem kísérelték csoportjaik keveredését: a különböző edények egykori lakói a vödör más-más részén telepedtek meg. Egy helyen mikroszkopikus cellácskákből álló építmények jelentek meg („lakótér”! – fogta fel a professzor), másutt moszatszövetek kezdtek zöldellni, itt a táplálék kérdését oldották meg. Egy szó, mint száz, az áttetsző vödör mélyén a helyi elkülönülés és elválás elvei működtek.

Néha az amőbák egyszerre, mintegy parancsszóra abbahagyták a munkát, láncot alkottak, és olyan fergeteges tempójú körtáncba kezdtek, hogy a professzornak káprázott tőle a szeme, a vödörből pedig szökőkutak törtek fel, és olyan fortyogás támadt, mint amikor a kannában forrni kezd a teavíz. A professzor szinte egyáltalán nem kételkedett benne, hogy ez érzelemnyilvánítás, és nincs messze az anatómiai bizonyítástól sem. Csak a példányok boncolása és az emocionális érzetek idegközpontjainak feltárása volt még hátra.

Időközben a fényhatás olyannyira felerősödött, hogy már nehéz volt az egyes példányokat szemügyre venni, az ember szeme belefájdult. Esténként, amikor Izjumov kitöltötte a laboratóriumi naplót, gyakran szélesre tárta az ablakokat, lekapcsolta a villanyt, és kényelembe helyezte magát az üvegvödörrel szemben lévő karosszékben. Az edényben a víz ilyenkor egyenletes tejfehér fényt bocsátott ki, néhol hunyorgó csillagocskák villantak fel, és a rejtélyes csobbanások egybeolvadtak a sötétbe borult lakásba beszűrődő városi zajokkal.

A professzor hosszan, elgondolkozva bámult ki az ablakon, időnként egy-egy pillantást vetett a homályban vibráló vödörre, ujjai szaporán verték a taktusokat a fotel karfáján. Vajon mi zajlik ebben a csendesen örvénylő kis óceánban, amelynek megvannak a saját áramlatai és viharai? Nemrég még szilárdan állíthatta: minden a mikrobiológia ismert törvényei szerint zajlik. De lelkébe az utóbbi időben makacsul befészkelte magát az érzés, hogy a vödör lakóinak létét új, titkos tartalom határozza meg, s mintha nem kellene mást tennie, mint hogy odalép a vödörhöz, és annak teljes népessége nyomban abbahagyja legfőbb dolgát, és mással foglalkozik, mindegy, mivel, de egészen mással, mint amivel egy másodperccel azelőtt.

Szike, a laboratóriumi macska is felkeltette figyelmét viselkedésével. Közönséges kandúr volt, amilyenből tizenkettő egy tucat, de most mintha kicserélték volna. Egyre gyakrabban forgolódott és dorombolt az űvegvödör körül. Egyszer pedig valamelyik távoli pincéből egy egeret hozott, és

közvetlenül a vödör mellé tette. Az amőbák természetesen azonnal pompás táncba kezdtek, forrt a víz, szökőkutak csobbantak. Szike begörbítette hátát, és tekintetével majd felfalta a tomboló ismeretlen közeget.

Izjumov kutatóf ösztöne azt súgta, tovább nem késlekedhet. Addig kell cselekednie, amíg az események menete végképp ki nem csúszik ellenőrzése alól. S az egérrel történt eset után először boncolt fel néhány szívárványszínű példányt: megkezdte az egyedülálló fajta tervszerű vizsgálatát. Bizonyos példányokat csak apró darabokra vágott, és így hatolt el az amőbalélek titkos centrumaihoz, másokat a korszerű laboratórium nagy teljesítményű berendezéseivel vizsgált, s utána visszahelyezte őket közegükbe. A megjelölt példányokat gyors centrifugákban forgatta, radioaktív sugarakkal bombázta, mérgező anyagokba mártotta és így tovább. Különösen az a kérdés érdekelte, milyen irányban tér el a kolónia azon részeinek fejlődése, ahol a megjelölt és szabadon engedett példányok megtelepednek.

Kötegszámra vette ki a szükséges egyedeket, a megfelelő eljárással kezelte és visszabocsátotta őket.

Az eredmény? A megjelölt példányok még meg sem érkeztek társaikhoz, amikor valamilyen félig áttetsző foltot odavonszoltak hozzájuk, ezen a darabkák lánca lassan áthaladt, és a laboratóriumi behatásnak már nyoma sem maradt.

Mit tehet az ember, amikor ilyen makacs ellenállásba ütközik? Más, Izjumov helyében, legyintett volna: éljetek! A professzor azonban már kedvet kapott a párviadalhoz, amit elkezdett, folytatnia kellett.

– A tudomány áldozatokat követel – mondta egyszer, miközben lábujjhegyen a vödörhöz lopakodott. Jobb kezében a példányok kifogására szánt szűrőt szorongatta.

Igen, elhatározta, hogy az általa kitenyésztett fauna és flóra legnagyszerűbb egyedeit egyszerre fogja ki a vödörből, és így megfosztja vezéreitől az ösztönös ellenállási mozgalmat. A sokéves gyakorlat során kialakult takarékos, kimunkált mozdulatokkal gyorsan végrehajtotta tervét, a szuperéles szike már készen állt, hogy behatoljon az első fénylő állatka rózsaszínű testébe, amikor előre nem látott esemény történt. A frissen kifogott példány ugyanis sisteregni kezdett, majd felfénylett, mint a túl nagy feszültségre kapcsolt izzó, s a többiek híven követték. Izjumov orrát csípős füst csapta meg. A legnagyszerűbb fénylő egyedek gyűjteményéből csupán üszkös cafatok maradtak. A professzor ijedten a vödör felé fordult. Az edény előbbi helyén állt, fényei mind egy szálig kihunytak, majdnem teljesen beleolvadt a sötétségbe. Az edény csalóka nyugalma mögött vészjósló fenyegetés lappangott. A professzor idegei felmondták a szolgálatot. Megtörölte verejtékező homlokát, és lihegve az ablakhoz lépett.

Mélyen lent a járdákon az esti járókelők, megannyi saját pályáján mozgó pont hömpölygött. A professzor emeletének magasságából a nyári városi hőség mélyén megszűnt a különbség férfiak, nők, gyerekek, fagyialtosok, újságárusok, szódavizet ivó, bevásárló szatyrokkal felmálházott háziasszonyok, csomagot cipelő agglegények, csak felnőtteknek szóló filmre igyekvő kamaszok között, és mindnyájan dolgaik után rohangáló pontokká váltak.

Amott fellobbant, majd kigyúlt egy fénypont – valaki szívott egyet a cigarettájából, emitt is felpislant egy lángocska, hajszálra mint a professzor esti fényeit gyújtogató gyűjteménye. Izjumov szinte beleremegett az összehasonlításba. Ösztönösen hátrafordult. A vödör belsejében vékony bíborfonal fénylett: az amőbák láncba álltak, és perecescégérhez hasonló zsinórírással feliratot alkottak: „Azonnal hagyja el a helyiséget! Elegünk van Önből!”

Amikor másnap este Izjumov kinyitotta a laboratórium ajtaját, elsőként a sarkig tárt ablak tűnt a szemébe. A felborult vödör a párkányon hevert és bánatosan kongott a beverődő esőcsöppek gyenge koppanásaitól. A professzor az ablakpárkányhoz rohant: igen, az egész vödör tartalma az ablak alatt futó esőcsatornába ömlött. Izjumov némán a karosszékéhez lépett. Feladta.

Ezen a napon még egy csapás érte, Szikének, a laboratóriumi macskának nyoma veszett.

  És az amőbák? Milyen újabb meglepetéseket tartogat nekik a sors? Miután

végigszáguldottak a városi csatornákon, a mély csatornaaknák alatt, vidám kis patakban bukkannak elő, árnyas nyírfák között? Esetleg örvények és öblöcskék között, ahol lusta menyhalak csapdosnak? Az is meglehet, hogy eljutnak egészen a tengerig, az óceánig, ahol a mindig kék ég alatt tajtékos hullámok mossák a partot, a szelek pedig frissebbek a legfrissebb városi szélnél is.

 Panajotu Kosztasz fordítása

Natalja SzokolovaONNAN ÉRKEZETT

Első rész / Otthon, a családban

Ugyan ki ne tudná, hogy a gyermekeket üzletekben szokás beszerezni? Ez közismert. Azt azonban nem is gyanítottam, hogy egy kis lapos kulcs (ha kétszer körbeforgatják) az események olyan lavináját indíthatja meg, hogy... De haladjunk inkább szépen sorjában.

  Már hároméves házasok voltunk Majkával, amikor Ljubasa, a szomszéd

kislány, egy kerek arcú, higgadt, házias teremtés, illedelmesen bekopogott hozzánk, bejött, és bennfentesként hadarni kezdte:

– Beszerezhetnének már egy gyermeket. Különben egyáltalán nincs kivel játszanom, tudja, Jura bácsi? – Majd felélénkülve hozzátette: – Én fogom fürdetni a nagy zöld lavórban. És a hátacskáját fürdőlepedővel törölgetem...

Mindent átgondolt a legapróbb részletekig.Majka és én összenéztünk. Ez a közvélemény hangja volt. A lakásunk

gondolta ezt így, a mi nagy, rendetlen, hangos-zajos, jóindulatú társbérleti lakásunk, amelynek minden kérdésben megvolt a saját álláspontja.

Ljubasa a sarokban a szőnyegre telepedett, és a sakkfiguráimmal kezdett játszani (ezt megengedtük neki). „Kirándulósdit” játszott: a gyalogok párosával mentek valahova az egyik királynő felügyelete alatt, akit erre az alkalomra óvónővé léptetett elő. A másik királynőből közlekedési lámpa, a lovakból pedig taxi lett. Utóbbiaknak toporogniuk és fújtatniuk kellett a jelzőlámpánál, de mivel képtelenek voltak rá, Ljubasa toporgott és fújtatott helyettük.

Ismét munkámba merültem. Fel kellett készülnöm a másnapi szemináriumra, ki kellett találnom, hogyan tudnék legjobban hallgatóim agyába plántálni egy meglehetősen bonyolult anyagot. „Ha n számú, egymástól független, véletlen kísérlet eredményeit x1 x2... xn-nel jelöljük...”

– Jura!– Hm?– Ráérsz?– Mhm.

Majka felhúzta lábát a fotelágyra, melyet nemrég vettünk, összekuporodott, ahogy csak ő tud, állát selymesen csillogó térdére fektette, és elcsendesedett.

„Az adott típusú valószínűségi változók diszkrétek, míg a másik...”– Ha már veszünk egy gyereket – csicsergett Majka, mintha mi sem történt

volna –, akkor legjobb a Gyermekáruházban, a harmadik emeleten beszerezni. Ott nagy a választék. Mert például azt mondják, a délnyugati kerületben elég sok a fiatal házas, és akkora a kereslet gyerekek iránt, hogy még! – Tágra meresztette szemét, és felborzolta fiúsan rövidre nyírt frizuráját, amely különben, el kell ismerni, nagyon jól állt neki. – Állítólag már reggel hatkor kezdődik a sorbaállás.

Brrmm – brrmm – brrrmmmmm!Nincs semmi baj, csak Ljubasa autói dübörögtek fel hirtelen; azért autók,

hogy dübörögjenek.Különös, most először vettem észre, hogy milyen aranyos, guszta kis tarkója

van Ljubasának. Szőke haját elválasztva, valahol a füle fölött összefogva hordta, és ezen a nagyon rövid, tömött cicafarkon hatalmas kapronmasnik ékeskedtek. A választék rózsaszínű volt és nyílegyenes, egészen a feje búbjáig tartott, lejjebb pedig kibújt néhány gyűrűcskébe göndörödő, aranyló hajszál. Tündéri volt!

Vajon az én fiamnak milyen tarkója lesz? Akit majd a Gyermekáruház harmadik emeletén veszünk. Habár azt hiszem, a babák tarkója rendszerint csupasz, mint a kopaszoké: ez a sok fekvéstől van, fejük örökké mocorog a párnán, persze hogy elkopik az a csöpp hajuk.

– Majka!– Hmm? – Kezével átölelte hosszú, karcsú lábát, és ő is Ljubasa tarkóját

nézte.– Mit szólsz, milyen...– Hm-hm.„Utóbbi egyenlőséget n-nel osztva, a relatív gyakoriság következő képletét

kapjuk: 

 Majka édesanyja (következésképp az én anyósom) a konyhába hívott, hogy

tekerjem a húsdarálót. Neki ettől a „szíve ki szokott merülni”. Egy füst alatt némi életrevalóságra is tanított.

– Hol a te aspirantúrád, hol Majka technikuma volt az akadály. Itt az idő! Agyontanultátok magatokat. Használjátok ki, hogy apa meg én még teljesen egészségesek vagyunk. Ráadásul egy fal választ csak el bennünket, kéznél vagyunk, segíthetünk nektek a kislány felnevelésében...

– Kislány? – kaptám fel a fejemet.– Hát persze, csakis. Miért, mit gondoltál? Te, ne sandíts úgy rám a hatalmas

szemüvegeddel, nem vagyok én diák, nem ijedek meg. Semmi szükségünk fiúra. Lányunoka kell. Hol vannak a nagyobb gyermekeim? Alma-Atában, Omszkban, bottal üthetem a nyomukat. Nem vagyok hajlandó több fiút nevelni a társadalom számára, mert hogy nem magamnak tettem, az biztos. De ahogy elnézegetem Ljubasát, amint zoknit mos a babáinak...

Körös-körül a többi háziasszony tette a dolgát. Hátuk néma egyetértést sugárzott.

  A gyermekeket egy nagy, faragott oszlopokkal díszített világos teremben

árulták, zegzugosán elhelyezett pultoknál. A legújabb típusú, átlátszó plasztikból készült mennyezeten keresztül látható volt a kék égbolt, a dolguk után siető felhők, melyeknek árnyai lassan végigúsztak a parkettán, a faragott oszlopokon, pultokon.

A polcok legfelső szintjükig dobozokkal voltak telezsúfolva. A dobozokat állítva helyezték el, és mindegyikben egy csillogó celofánnal bevont, lehunyt szemű gyermek látszott. Kezük a testük mellett nyugodott, és mindannyian profiljukat mutatták, úgyhogy csak a bal orcájuk és a bal halántékuk látszott. Annyira hasonló és mégis oly különböző dobozok és gyermekprofilok ezrei... Mindegyik dobozt kék vagy rózsaszín, pazar masni díszített, attól függően, hogy kisfiú vagy kislány volt benne.

Az összes pultnál vásárlók tolongtak, a pénztárgépek szünet nélkül kerepeltek, mint a géppuskák az ütközetben, az ellenőrök becsomagolták és spárgával kötötték át a dobozokat, a spárgatekercsek megállás nélkül forogtak és szemlátomást fogyatkoztak. Targoncákon és kézikocsikon állandóan újabb és újabb dobozhalmok érkeztek, mindegyik dobozban egy újabb réklis kisbabával, látszott dundi bal orcájuk, amire árnyat vetett hosszú szempillájuk, bal vállacskájuk és könyökben kissé behajlított, kinyújtott bal kezük kikandikált a pazar masni mögül. Kiáltások harsantak:

– Hozzátok az M-190-BIS típust! Gyorsan az ötödik részlegbe...– Nem kell rigai, van még.– A kislányok elfogynak. Pénztár, több kislányt ne számlázzatok! Akinek van

blokkja, annak még jut, aztán...Négyesben jöttünk ide: én, Majka, az anyósom és Majka öccse, a tizedik

osztályos Gosa.Anyósom, nehéz karakülgalléros bundájában, gyapjúkendőjében egyből

sopánkodni kezdett:

– Jaj, a szívem...Kigombolkozott, és egy újsággal legyezni kezdte magát.– Csináljatok, amit akartok, én kimegyek a levegőre. A kijáratnál megvárlak

benneteket. Itt már egyedül is... Micsoda sorok!Majka megpróbálta jobb belátásra bírni:– Mama! Rendesen ki kell választani. Jura rövidlátó. Én meg, emlékszel,

hányszor vettem harisnyát, amelyiken futott a szem? Nem tudom alaposan megvizsgálni, képtelen vagyok akadékoskodni. Aztán majd veszünk egy vacak kislányt...

– Kis-lányt? – A hömpölygő embertömegbe beszorult, összepréselt anyósom már vörös volt, akár egy rák, mégis 180 fokos fordulatot tett, amivel megakasztotta az áradatot. – Kinek az ötlete volt a kislány? Megszoktam a fiúkat, jól tudok velük bánni. Csakis fiút! Még a kezem is valahogy azokra áll rá. – Könnyed, de szakértő mozdulattal tarkón legyintette Gosát. – Meg aztán apátok is kerek perec megmondta: „semmiféle kislányt. Már Majkától is olyan kölniszag lepi el az egész házat, hogy meg lehet fulladni!” Ha pedig apa azt mondta...

És elsiklott mellőlünk a mozgólépcsőn, fújtatva, vállára csúsztatott gyapjúkendőjében, viaszkosvászon bevásárlószatyrával hadonászva.

Összenéztünk Majkával.– Hm?– Na igen...– Gyerünk – mondta határozottan Gosa. – Nagy dolog, magunk is

boldogulunk.A terem túlsó végén egy rozoga pulthoz álltunk, itt rövidebb volt a sor.

„Ebédszünet! Többet nem szolgálok ki, ne tessék ideállni!” – kiáltotta a csillogó gyöngyház fülbevalós elárusítónő. „Minket még szolgáljon ki, azután...”

A keskeny pultot végig dobozok borították. „Fiút szeretnének? Milyen márkát? A modell neve? Megnézték a bejáratnál lévő kirakatunkat?” Szokatlanul gyorsan beszélt és tevékenykedett ez az energikus eladónő. „Értem, mit szeretnének. 33-as méret, 6-os bőség. Tudom ajánlani...” Gondolkodásra nem volt idő, az események villámgyorsan követték egymást. Engem elfogott szokásos értelmiségi zavarom: ez az ember dolgozik, elfoglalt, mi meg itt bolondítjuk. Kellemetlen!

– Majka, vegyük ezt... Pufók kis vasgyúró.– Zöld a szeme – harapta be gondterhelten az ajkát. – Mi meg úgy gondoltuk,

kék szemű lesz.Az eladónő, ceruzájának tompa végével angyali nyugalommal megemelte a

pufók kislegény szemhéját.

– Tengervízszínű. Nagyon viszik. Sokan kimondottan ezt kérik.– A haja is... – Majka szemével a felső polcot pásztázta. – Egészen szőkét,

majdnem fehér hajút szeretnék, olyan színűt, mint a holdsugár. Tudja, amilyen a régi hársfaméz, olyan csillogó, sima, falusias hajacskát... Mint ennek, ott – bökött valahova a sarokba. – Azt mutassa meg nekünk. Pontosan ilyen hajú kellene... Igen, igen! Csak ez itt kissé selejtes.

A baba tényleg nem valami jól festett. Sápadt volt, meg valahogy túlságosan pisze. Nekem úgy tűnt, egyszerűen hanyagul szerelték össze. A pompás, jól színezett, viruló gyerekek mellett, melyeket először mutattak, ez fakónak látszott.

Majka megmakacsolta magát, csak ilyen hajút akart. Lenhajút!– A lenhajúak elfogytak – vetette oda élesen az eladónő, méltatlankodva rázta

fülbevalóit, és elrakta a dobozokat. Szemmel láthatóan nagyon sietett ebédelni. – Ez az egyetlen... Ha akarják, vigyék. Vagy menjenek egy másik pulthoz!

– Álljunk újból sorba?A tágas termen végeláthatatlan sorok kígyóztak keresztül-kasul, az emberek

izgatottan zsibongtak, a kigombolt bundák forróságot leheltek. Az égbolt már megfakult, megszürkült, elvesztette átható kékségét a magas, átlátszó kupola fölött. Lent várt az anyós. Nekem aznap még át kellett néznem 25 esti tagozatos dolgozatát...

– Mintha kuncogna – mondta Gosa, a babát nézegetve. – Szerintem ravasz fickó. Ha megnő, nem hagyja majd magát az udvaron.

– Gödröcske! – hangsúlyozta kioktatóan az eladónő. Ceruzája tompa végével megérintette a fiú halántékát.

– Gödröcske van a halántékán – ritkán fordul ilyen elő. – Valóban volt ott valami horpadás, pici kis mélyedés. – Majd meglátják, ha elneveti magát...

A gödröcske eldöntötte a kérdést.– Én rá szavazok! – kiáltotta Gosa, aki váratlanul rokonszenvet érzett a

jelentéktelen fiú iránt.Hát, legyen – vetette oda Majka kimerülten.– Számlázza kérem – mondtam én komolyan, ahogy egy családapához illik.Anyósom a lépcsőn várt ránk koros, rá a megszólalásig hasonlító hölgyek

társaságában. Érdekfeszítő eszmecsere folyt:– Az ember sok gyötrődéssel felneveli, aztán jön egy nőcske, és... – Anyósom

csak nagy nehezen tudott megválni ettől a kellemes kompániától.– Mama, csodálatos haja van – kezdte bátran Majka, felmutatva a dobozt.– Becsszóra, kuncog a fickó!– Fickó? – jajdult fel az anyós. – Nem megmondtam, hogy lányunokát

hozzatok! Apa is... Mindig a saját fejetek után mentek, senkire nem hallgattok.

Veszettül tanultak vagytok! – Hátat fordított, és mérgesen megindult a lépcsőn lefelé. – A közelébe sem megyek, neveljétek fel egyedül.

Hónap vége volt. Apósomat alig láttuk.A családban erre szokták mondani:– Papáéknál hóvége van. Nem érdemes várni rá az ebéddel.Gosa az apja gyárában töltötte az üzemi gyakorlatot. Ha jól értettem, a

festőműhelyben téblábolt, festékesvödröket hordott, és elviselhetetlenül nagyra volt ezzel.

– A mi üzemünk elnyerte a népgazdasági tanács zászlaját. A kulturált munkakörülmények... Tervszerűen dolgozunk. A mieink már el is felejtették, mi az a selejt.

De amikor komolyan szóba került az apja, Gosa fülét-farkát behúzta.– Hát tudod mama... az ünnepséget a gyerek alkalmából... Szóval, jobb lenne

elnapolni hónap elejére. Apa akkor holtbiztos, hogy ráér. De harmincegyedikén... hiszen te is tudod.

Apósom az összeszerelő részlegben volt szakmunkás, és hónap végéri szívesen mondogatta, hogy drágalátos szomszédai – a megmunkáló műhelyek – miatt kénytelen tartani a hátát. Mert köztudott, hogy az összeszerelést csak akkor lehet elvégezni, ha van mit összeszerelni.

Emlékszem, a gyermeket már másnap látta. Ügyesen, nagy rutinnal vette karjára (nekem ez nem sikerült), bátran megigazította a félrecsúszott kis sapkát.

– No, igen. Igaz, én inkább kislányt szerettem volna, de ha az öregasszony így határozott... – Felhajtotta a takaró sarkát. – No, hadd csomagoljalak ki, galambocskám, lássuk, van-e kezecskéd, lábacskád... térdecskéd... meg mindenféle tartozékod. Matematikus – ez már nekem szólt –, meg kell számlálni az ujjait, hogy megvan-e mind a húsz. Vállalod?

A fiú békésen, csendben feküdt, egy hangot sem adott ki, hagyta, hogy forgassák. Az a helyzet, hogy még nem kelt életre. Illetve életre kelt, de csak félig. Miért? Azonnal megmagyarázom.

– A füzetben, amely a furcsa „Kezelési utasítás” címet viselte, és amelyet gondosan áttanulmányoztam, a kővetkező állt: „Adott gyermeket a vállalati MEO ellenőrizte, és a GOSZT 8088-56-os szabvány és az érvényben levő műszaki előírások értelmében alkalmasnak minősíti. Vásárlásnál ellenőrizze, hogy a gyermek hiánytalan, működőképes, a garancialevél ki van-e töltve, és megvan a 1,5x0,5 cm-es műanyag kulcs. A kulcs a gyermek derékmélyedésében található nyílásba van beépítve, és fekvő helyzetben nem zavarja, mivel konstruktőreink e célra különleges, lapított fejű kulcsot fejlesztettek ki. A kulcs egyszeri teljes elfordítása után automatikusan működésbe lép a vérkeringés, a tudat, a látás és a hallás, a gyermek teste felveszi normális testhőmérsékletét,

megindul a táplálékfelvétel és az emésztés (A rendszer). A végtagok mozgásképessége és a hang azonban csak a kulcs második teljes fordulata után lép működésbe (B rendszer). A továbbiakban a fölöslegessé vált kulcs felszívódik és beépül a gyermek szervezetébe.”

Alább ez állt: „Javasoljuk a felhasználónak, fordítsa el egyszer teljesen a kulcsot, majd néhány napon keresztül kísérje figyelemmel, kifogástalanul működik-e az A rendszer. Kérjük, közölje véleményét új modellünkről.”

Majkával az utasítást híven követve, egyszer elfordítottuk a kulcsot. A kisbaba életre kelt, lélegezni kezdett, és felmelegedett. Ivott a cumisüvegből, amelyet odadugtunk neki, emelgette szempilláját, szeme állandóan járt, viszont nem tudta csörgőjét kézbe fogni, és sírni sem tudott. (Ez utóbbit különben egy csöppet sem bántuk.) Akárhogy fordítottuk, úgy maradt.

– No igen – mondta apósom, és hasra fordította a gyereket, popsijával fölfelé (puha, piros, csupa ránc popsija volt a babának), és szemügyre vette a lapos kulcsot. – Mindig újítanak. Persze érthető, a technika nem áll egy helyben. De nem szeretem, ha egy konstrukciót túlbonyolítanak, agyonkomplikálnak... – Kétkedve rázta a fejét. – Minél egyszerűbb, annál jobb.

Anyósom a múltba révedt. Régen semmiféle kulcs nem járt a gyerekhez. Puff, rácsaptak egyet a fenekére, és már üvöltött is, mint a sakál. És kész, életre kelt. Amikor például Gosát vásárolták...

– Elég a meztelenkedésből – kapott észbe. – Még meghűl.Apósom summázta megfigyeléseit:– Mondjuk ki nyíltan, nem különösebben szép. De szeretni fogjuk akkor is. Új

emberke, friss vér a családban.– Papa, mi a halántékán levő gödröcskék miatt... – szólt közbe Majka. –

Amikor választottunk...– Csak egy gödröcskéje van – mondta nyugodtan apósom.És valóban: csak a fiú bal halántékán volt gödröcske. Azon, amelyik látszik,

mikor a gyermek dobozban van. A jobb oldalán nem volt.– Én megmondtam – kapcsolódott be anyósom. És elkezdődött!!!  Bennünket sajnált mindenki. Nem mondták ugyan ki, de szavak nélkül is

éreztük. Jöttek, lelkiismeretesen mosolyogtak, igyekeztek kipréselni magukból valami kedveset, legalább valami nyomorult kis dicséretet.

– Első Pálra hasonlít – mondta művelt szomszédasszonyunk, Adel Markovna, egy idős gyorsírónö. – Ő is pisze volt, ez a sápadtság pedig... olyan arisztokratikusan kékes. Mint a XVIII. századi portrékon.

Meglátogatták Majkát munkatársnői a könyvtárból.

– Aranyos kis kerek homloka van. – Úgy látszik, több dicsérnivalót nem találtak rajta.

Mintha bizony létezne szögletes homlok.Eljött Gyenyisz, a barátom, akivel együtt végeztünk az egyetemen. Átadott

Majkának egy zacskó narancsot, és gratulált az újszülötthöz.– Hát itt van ő, az egyismeretlenes egyenlet! – Sokáig álldogált a kiságynál. –

Sosem lehet tudni, mi vár az emberre.Ljubasa valahányszor átjött, hogy játsszon a fiúval, mindig csak

„szegénykémnek” nevezte. Anyósom valahányszor hallotta, összerezzent.Egy este apósom barátai jöttek össze nálunk. Rendesen iddogáltak, haraptak is

hozzá valamit, megtárgyalták az üzemi dolgokat. A gyermekről pedig így vélekedtek:

– Tudjátok, idővel ugyanolyan ember lesz, mint bármelyikünk. Nem filmsztárnak szánjátok, igaz? Még minden jóra fordulhat.

Fiúnknak apró, fakó, kifejezéstelen szeme volt, orra olyan forgácsra emlékeztetett, amelyet a gyalu feltépett és úgy hagyott, szempillája és fehér szemöldöke pedig mintha félig lett volna csak befestve. De a legrosszabbul a lába nézett ki. Vastag volt, rövid és egyáltalán nem akart kiegyenesedni, behajlott, karikába görbedt, ha szigorúan vesszük, nem is volt lába. Illetve a törzse és a térde között még volt valami, igaz, hogy széles, rövid és ráncos, térdtől lefelé azonban már csak valami semmiség húzódott, valami teljesen aránytalan, abszolút rendellenes, majdhogynem semmi. És mindkét láb egy-egy apró, rózsaszínű, befelé forduló, puha talpban végződött, pontosan olyanban, mint a kismajom tenyere. És akárhányszor simítottuk, egyenesítgettük a lábacskáját, nem lett az se hosszabb, sem egyenesebb, újból begörbült, és valami perec alakú, mértani idomot formázott.

Ráadásul anyósom, mintha bosszantani akarna, folyton csak a sikeresen kiválasztott gyermekekről beszélt. Egy kislányról, szeme mint az ében, szájacskája akár egy szem cseresznye, haja vállig érő, az utcán mindenki utána fordul. Na persze nem azonnal vették meg, nem vitték haza az elsőt, ami a kezükbe került, hanem jó két hétig jártak utána... Protekciót kerestek... Nekik pult alól...

– Pokolba a protekcióval! – kiabáltam lila arccal, ellenszenves, vékony, bizonytalan hangon, és lekaptam a szeművegemet. – Az ördögbe, még hogy a pult alól! Ideje volna már leszokni róla... Undorító!

Ezekben a percekben gyengének, védtelennek és elveszettnek éreztem magamat. Lám, mások tudnak gondoskodni a családjukról, elrendeznek, megtesznek, beszereznek mindent, én meg...

És minél kínzóbb volt ez az érzés, annál hangosabban kiabáltam, hogy elfojtsam remegő gyöngeségemet, hogy megszüntessem ezt az érzést. És azután még mélyebben beástam magam képleteim közé, a megmentő matematikai mélységekbe, ahová nem hatolt el a hétköznapi élet zaja. Az íróasztalnál mindig nagy, erős, magabiztos voltam, és mindent el tudtam rendezni úgy, ahogyan kell.

Késő este az áruház fényszórókkal megvilágított csarnoka egészen másképp nézett ki, mint nappal. Ünnepélyesebb és ugyanakkor komolyabb volt. Sőt talán még komorabb is. Úgy látszott, most még több az átjáró, az éles árnyékokkal takart, zegzugos sarok. A kupola fölött fénylő csillagpontjaival alacsonyan lógott a sötét égbolt.

– Helyes – hajtogatta anyósom. – Minél előbb, annál jobb. Mert hiszen egy gyereket meg lehet szeretni... meg lehet szokni. Nem, ha döntöttetek, hát döntöttetek.

Ő hozta a spárgával átkötött dobozt.A dobozba zárt gyerekekkel telezsúfolt polcok legfelső szintjét elnyelte a

félhomály. Néha egy gyermekprofil fehér foltja, egy hajtincs vagy egy magas homlok került a reflektorfénybe.

A gyermekek szenderegtek, mintha erőt gyűjtenének, hiszen nagy tettek előtt álltak. Az élet várt rájuk. Ki tudná megmondani, melyikük az eljövendő Lobacsevszkij? Az új Puskin vagy Marx?

Az eladónő az árukezelőhöz irányított bennünket.Az árukezelő hívatta a részlegvezetőt.A csillogóan kopasz fejű, szolid modorú részlegvezető előjött, és a korlátra

könyökölt. Anyósom kibogozta a madzagot, és kinyitotta a dobozt.– Tessék... hiányzik a másik gödröcskéje. Szeretnénk kicseréltetni.– Ezt nem nálunk vették – mondta a részlegvezető határozottan. Megrázta a

fejét, s a tar koponyáján tükröződő, csillagokkal teletűzdelt sötét égbolt hullámzani kezdett, mint ahogyan a víz kezd hullámzani a híd pillérjénél. – Ilyen gyenge minőségű árut nem szoktunk átvenni. Nem, egészen biztos, nem nálunk vették.

– Hogyhogy nem maguknál? Engedje meg...– Hol van a blokk? A másodpéldány?Turkálni kezdtem a papírjaim között. A híres „Kezelési utasítás”. A gyermek

garancialevele. A csomagoló betétlapja. A garanciális szervizek listája. Jótállási jegyek. Az ellenőrző űrlap...

A blokk másolata sehol sem volt.– Blokk nélkül a Kultker üzletek nem cserélhetik ki. – A részlegvezető

széttárta a karját. – Sajnálom, de nem tudok segíteni. Próbálkozzanak a garanciális szervizeknél.

A garanciális szerviz a Szadovaján volt. Két részből állt: az egyik ablaknál a meghibásodott villanyborotvákat vették át, a másikban meghibásodott gyerekeket. A műhelyben plakát hirdette:

 „MŰHELYÜNK NEM VÁLLALJA A GARANCIÁT, HA A

MEGHIBÁSODÁS:1.      A kezelési utasításban előírt szabályok figyelmen kívül hagyása;2.      A gyermeknek a kereskedelmi hálózat, illetve a felhasználó részéről

történt hanyag tárolása vagy nem megfelelő szállításaMIATT KÖVETKEZETT BE.” Az egyszerre működő villanyborotvák öblös hangon, rekedten, erőlködve

zúgtak, mint a tehenek, amelyeket elfelejtettek megfejni.Anyósom, Majka meg én beálltunk a megfelelő ablakhoz. Anyósom ismét

kibogozta a madzagot.A fiú egy külön erre a célra készült, fehérre festett dobozkában feküdt és

mosolygott. Arcvonásaiban valóban volt valami ravaszkás, valami kaján. Vagy csak mi láttuk így? Vaskos lábacskája úgy begörbült, úgy maga alá húzta, mintha láthatatlan zsinórral volna összekötve. Anyósom gondosan betakargatta a kék pléd sarkával, láthatóan félt, nehogy meghűljön a kicsi.

Az ablak mögött ülő öregúr föltette szemüvegét, és megköszörülte torkát.– Hát kérem, ez egy normális gyermek. Persze elég gyenge minőségű. Legyen

szíves hasra fordítani! Ó, kulcsos rendszerű. Úgy bizony. Tulajdonképpen mi a probléma vele? Csak egy gödröcskéje van. Szerintem az nem minőségi hiba. – Fellapozott egy zsinóron lógó, elnyűtt könyvet. – Gége... Gerinc... Igen, meg is van. A gödröcskék nem tartoznak ide. Hiányuk a halántékon nem ok a cserére. – Az öregúr még egyszer belekukkantott a könyvbe, pápaszemét a homlokára tolta, és szinte örömmel mondta: – Nem ok. De nem ám! – Ismét megvizsgáltam fiút. – Ráadásul ez a gyermek már használt. Nézze csak, megkarcolták itt meg itt. Ki tudja, lehet, hogy megvolt a másik gödröcske is, csak a felhasználó hibájából eltűnt. He? A helytelen használat folytán.

– Már bocsánatot kérek...Anyósom vállával félretolt, és kendőjét igazgatva, egészen rendkívüli

mézesmázos hangon megszólalt:– Ön meg kell hogy értsen... a fiatalok... a lányom meg ez a... Hát mit várhat

tőlük az ember? De maga meg én komoly... megértő emberek vagyuk...Az öregúr kihúzta magát, észrevehetően szívélyesebb lett.– Cserére sajnos nincs lehetőség. Javítást tudnék javasolni: elkészítjük a

másik gödröcskét, az ejső tükörképét. Figyelmeztetem, a munka nem lesz szép.

Nincsenek jó szakembereink. De hát mit akarnak, ilyen díjszabás mellett? Harmadosztályú műhely. Elmennek az emberek a gyárba. Nálunk a javítást egyszerűen fölöslegesnek tekintik, mint a szekér ötödik kerekét vagy villanypóznán a selyemszalagot. Nem kezelik megfelelően. Azt mondja, sápadt? Színezzük ki az orcáját? Tegyük fel, ezt én elvállalom önnek, drága polgártársnő. – Az öregúr gálánsan biccentett. – De figyelmeztetem, a festékeink csapnivalóak. A meleg víztől lejönnek. Mivel műhelyünk harmadosztályú... a központunk meg lassú, amit odalöknek neki, elfogadja...

– Gondolkodunk a dolgon – mondta némileg elbátortalanodva anyósom. – Otthon megtanácskozzuk.

– És ami még bosszantóbb – folytatta hévvel az öregúr –, hogy a kliensek elmennek a maszekhoz. Ott ül, abban a sarki lépcsőházban a túloldalon, üveget és porcelánt ragaszt, és a rádiótól a cipzárig bármit megreparál. Ezermester. Mellesleg semmiféle mesterséget nem tanult ki, leszámítva a szemtelenséget. Uramisten, ha volna rá lehetőségem, én bizony megmutatnám, mi is az a valódi szolgáltatás, a szép, finom munka...

Az öregúr teljesen anyósom hatása alá került. Egy furnérlappal bezárta az ablakot, fogta magát, és kijött hozzánk egy kis beszélgetésre. A villanyborotvák bús, elnyújtott üvöltésétől kísérve még sokáig panaszkodott a központ alkalmazottaira, akik nem is konyítanak a javításhoz.

– Mondom neki: „Itt egy néhány krejclivel egy szintre hozzuk, és olyan lesz a baba, mint az új”, ő meg rám förmedt: „nem szégyenli magát, öregember létére, ilyen csúnyán beszélni...” Ejh! – Mérgében még köpött is egyet az öregúr. És hangjában őszinte megvetéssel hozzáfűzte: – Hát kivel beszélgessek, azok egytől egyig jogászok vagy volt szakszervezeti funkcionáriusok.

A fiú, míg bebugyoláltuk, félig lehunyt szemmel feküdt és mosolygott, mint aki érti a helyzet komikumát. Szája sarka meg-megremegett, és felfelé húzódott, leeresztett, kékes színű szemhéja mögött pedig mintha a gúny eleven szikrája villant volna át. Vajon kin nevethetett ez a veszedelmes kis emberpalánta?

Eléggé zavartan érkeztünk haza.– Hát igen – mondta apósom, miután végighallgatta beszámolónkat a

kudarcról. – Úgy látszik, magamnak kell... Te meg, matematikus, oldozd ki gyorsan a gyermeket. Ne piszmogj, biztosan elzsibbadt már a kis keze és a lábacskája. Téged kellene így hurcolászni egy dobozban.

A családi tanács döntött: semmi javítás. Csak csere. Feltétlenül ki kell harcolnunk a cserét.

Apósom maga ment el a garanciális szervizbe. Haragosan tért vissza.– Nem cserélik ki. Azt javasolták, forduljunk a központhoz. Az az ősz

szószátyár... az a papagáj az ablakban...

Anyósom védelmére kelt hódolójának. Nagyon nehéz a javltószakmában dolgozni. Nem törődnek kellően vele.

– Ugyan már! Ennek mindenki hibás. A díjszabás sem jó, a központ sem. És ő? Négy munkásra három könyvelőt tart. Még szép, hogy tönkremegy. Kellene oda egy ember üzemi tapasztalatokkal.

Távirat érkezett Kirjuhától, Majka bátyjától: szabadságot akar kivenni, hogy eljöhessen megnézni a kislegényt.

– Semmi értelme – mondta Majka. – Majd ha kicseréltük, azután... Az ideiglenes gyermeknek természetesen nevet sem volt érdemes adni. Ezért nem hívtuk sehogy sem, egyszerűen csak Fiúnak. De mivel az idő nem állt meg, anyósom a kis lepedőkre ráhímezte: „FIÚ”.

Apósoméknál ismét hóvége volt. Ismét nem vártunk rá az ebéddel, nélküle ültünk asztalhoz. A következő hónap elején azonban sikeresen megbirkózott az összes üzemi gonddal, és elment a javítóközpontba.

– No, mi volt, papa, mit intéztél? – ugrándozta körbe Majka apját a szűk előszobában.

– Áh, bolond hely az! Az ablakokat három hónapja nem mosták. Milyen rend lehet ott?

– Elutasítottak?– Hát, hogy is mondjam... Beadattak velem egy kérvényt, meg valami

hibaűrlapot is kitöltettek. Azt ígérték, válaszolni fognak.Az egész lakás rajtunk nevetett: Félix, a Moszkvai Repülési Főiskola

hallgatója így szellemeskedett:– Ha majd megnősül, az anyakönyvbe is azt írják: „FIÚ”?Vaszilij Andrejevics, a sofőr – nem tudni, komolyan vagy tréfából – így

fenyegetőzött:– Ide figyeljen, Jura, ha a negyedév végére nem adnak valami emberi nevet a

gyermeknek, beírok az Izvesztyija családrovatába.Kiderült, hogy régi barátom, Gyenyisz pazar ajándékot készített a fiúnak:

Mayne Read összegyűjtött műveit.– Amíg felnő, addig félreteszitek neki. – De nem volt hajlandó elhozni. –

Majd ha lesz neve, akkor majd beírom: „Iljusának szeretettel” vagy „Az én Valjusámnak, hogy okosodjon”. De hogy néz ki egy ajánlás, név nélkül?

Hát így állt a dolog. A konyhában egy zsinóron lengedeztek a kis lepedők, törülközők, a meleg légáramlatok meg-meglobogtatták őket, és szemünk előtt ott vibrált a felírás: „FIÚ”, „FIÚ”...

Időnként valamelyikünk elment a központba, hogy megérdeklődje, mi a helyzet és megsürgesse őket.

Anyósom fújtatva érkezett haza.

– Összevesztem velük!– Majka szemlesütve bevallotta:– Az egyik alak presszóba hívott.– Gosa nem is volt hajlandó elmenni.– Bolond ötleteitek vannak. Ez egy pompás fickó. Miért nem cseréljük ki

teszem azt Majkát? Örökké a tűkrösszekrény előtt illegeti magát, majomkodik. Vagy Jurát? Az egyik szemére rövidlátó. Az is hiányosság, és komolyabb a gödröcskéknél.

Gosa kezdettől fogva ellenezte a cserét.– Mama, minek bugyolálod úgy be? Kint elég meleg van. Anyósom rá se

hederített Majkára, egy ötödik pléddel is körbecsavárta a Fiút, mielőtt a babakocsiba fektette volna, hogy az erkélyre kitolja.

– De mama, hiszen teljesen piros, meg fog izzadni.Anyósom végre válaszra méltatta:– Viszont fúj a szél. Meg aztán a Fiú tegnap fürdött.– Tegnapelőtt.– Te engem ne oktass! Zsarnokoskodj a te Jurkád fölött. Valahogy majdcsak

megleszünk...Anyósomat nem lehet meggyőzni.Igazi főnökasszony.Arról van szó, hogy egész fiúcsapatot nevelt föl, és a családban szigorú,

katonás fegyelmet vezetett be. Ha az a parancs, hogy Aljoha vigye ki a szemetet – jóllehet, nem ő a soros –, akkor is legyen szíves előbb kivinni, azután, ha annyira akar, panaszkodhat. „De mama, a szemetet Kirjuhának kellett volna levinnie.” Jobb azonban megbékélni a helyzettel, különben az anyja kajánul azt mondja: „Ó, szegénykém... más helyett vittél le egy vödör szemetet. Hogy nem szakadtál bele!” – és soron kívül fazéksúrolásra vezényel.

Különben, amikor én megjelentem a házban, mindez már a családi legendák körébe tartozott. A fiúk szétrajzottak. Csak óriási, széttaposott sícipők maradtak utánuk, amelyeknek senki sem vette hasznát, rettentő nehéz súlyzók, amelyeket senki sem tudott fölemelni, tankönyvek, amelyekben Micsurinnak szarvakat rajzoltak, Marié Curie pedig kis bajuszkát viselt. De akadtak itt alkatrészek, egy régi kerékpár vagy talán egy szétszakadt rádiókészülék darabjai, cigarettásdobozban mindenféle szögek és facsavarok, valamint rég tönkrement fotópapírcsomagok. A múlt ezer megkövesedett rétegei elborították a szekrényeket és polcokat, mindenkinek útjában voltak, de tilos volt bármit is kidobni. Mintha a fiúk akármelyik pillanatban visszatérnének és nyomban folytatnák félbehagyott, befejezetlen, vidám alkotásaikat! A tárgyakon kívül

legendák is fennmaradtak. Hősi eposzok. „Az a mélyedés az ajtón? Aljoha tripla szaltót csinált. Aztán fejjel telibe találta. Csak úgy recsegett az ajtó...”

A sasok kirepültek a fészekből. Éppen akkor cseperedett fel Majka. A hosszú lábú gólyafióka takaros teremtéssé lett, aki után megfordultak a fiúk az utcán. És a hőskor, a titánok korszaka után a házban elkövetkezett a szelíd erkölcsök, a nőiesség és a szépművészetek kora. A zord, gigászi köveket rokokó stílusú cirádák váltották fel. A karosszéken harisnyák lógtak, és Scsipacsov verseskötete hevert behajtott sarkú lapokkal, a lemezjátszó az ablakpárkányon lágy, édesbús dallamot ismételgetett. Majkához kezdtek fiúk járogatni, vagyis mi, fajankók, sült bolondok, akiket ő hol elcsábított, rövid haját hanyagul borzolva, és kacsingatva csokoládészín szemével, hol kidobott, de csak úgy, hogy aztán ismét elcsábíthasson. Majka apja pedig kiváló férfiú, nagyon jó barátok vagyunk vele r

akkoriban tudatán kívül fájdalmas sebet ejtett szívünkön. Képzeljék el: este van, Majka soron következő hódolójával a lépcsőkorlátnál ácsorog, elhalad mellettük az apja, arcán legszívélyesebb mosolyával: „Jó estét, Gyima... bocsánat, Szlava... Gyima tegnap volt.” És közben Majka mellet Jura ácsorog! Ejh!

Tehát a fészek kiürült, minek eredményeképpen a főnökasszony vezénylete alatt álló csapat számottevően megfogyatkozott: Majka, Gosa, no meg én. Nem sok. Gosa erős, vidám legény volt, de alacsony termetű, mintha a természet a bátyjainál túl sok anyagot használt volna fel, és rá csak a maradék jutott. Én csöndes voltam és szemüveges. Anyósom fortyogó energiája kihasználatlan maradt. Egységnyi családtagra túlságosan sok különféle parancs, utasítás jutott. Nem, mindenképpen szükség volt unokára.

De állandó unokára. Igazi, stabil unokára, akinek van neve, ahogy illik. Nem pedig egy ilyen ideiglenes Fiúra, akiért bármikor jöhetnek a javítóközpontból.

A családnak állandóságra, bizonyosságra volt szüksége.  Eközben a Fiú nőttön nőtt. Hetente kétszer kiegyenesítettük görbe lábacskáit,

és amíg így tartottuk, Majka egy régi, elrongyolódott centiméterrel megmérte a feje búbjától a sarkáig. Már 62 centi volt.

Gyermekük valahogy búskomor lett. Rosszabbul kezdett enni. A szeme sem járt már, amikor takaróba bugyolálva kivittük az erkélyre. Nem örült este, amikor meglátta a nagyapját.

Egyszer észrevettem, amint egy magányos könnycsepp gördült végig az aroán.

– Mi ez?– Teljes életet akar – mondta nagy tapasztalatú szomszédasszonyunk, Fenya

néni, aki egy iskolában volt ruhatáros. – Ez így van, nekem elhiheti. Én

megértem őket: amikor a foguk jön, vagy valami más... Miért, maga mit gondolt? Félig életre keltették a lelkecskémet, félig visszatartották. Nem ér ez így semmit. És-sokáig szándékoznak ilyen némaságban tartani? Vagy akkor „adják le a raktárba”, ahogy kell. Szóval, vissza a semmibe. Vagy keltsék teljesen életre.

A Fiú gyötrődött, kínozta némasága, tétlensége, és az minél tovább tartott, annál inkább fokozódott.

Egyszer késő éjjel abbahagytam a munkámat (Majka már aludt), és bekukkantottam a könyvszekrény mögé, ahol a kiságy állott. A Fiú nem aludt, szeme, amelyben már ott pislákolt a gondolat, a tudat, olyan szemrehányóan, olyan értelmes és szenvedő kifejezéssel nézett rám... ajka olyan szánalmasan ráncolódott, keserűen lebiggyedt...

Egy szó, mint száz, nem bírtam megállni. Halkan hasra fektettem, és elfordítottam a kulcsot. Igen, a kulcs megtette második teljes fordulatát. Lesz, ami lesz.

Az igazság az, hogy nagyon féltem, hogy a Fiú felsír, és feltrombitálja a háznépet, mert akkor tetten értek volna. De semmi nem történt. Becsületszavamra, ezzel a ravaszdival szót lehetett érteni. Csupán a feje fölé nyújtotta a kezét, és – hosszú hónapok óta először – egy jót, kiadósat nyújtózkodott. Utána a legkedvesebb pillantásával rám nézett, mintha háláját fejezte volna ki, hunyorogni kezdett, szemét félig lehunyta... és egy perc múlva már egyenletesen szuszogva álomba merült, arcát a párnába fúrta, kezét szabadon széttárta.

Lábujjhegyen visszalopakodtam az asztalhoz, és bevallom, mázsás súly nyomta a lelkemet. Hű, micsoda felfordulás lesz itt holnap!

De semmilyen felfordulás nem lett. Rendkívül nyugodtan és simán ment minden. Reggel persze Majka jajgatni kezdett, amikor észrevette, hogy a Fiú a szájába akarja dugni a lábát, és közben vidáman gajdol: „A-ba-ba-ba!” Előadtam feltételezésemet, miszerint a kulcs magától fordulhatott el alvás közben egy óvatlan mozdulattól. A konstrukció tökéletlen és egyebek és egyebek, hiszen nehéz mindent előre látni.

Majka különösebb gondolkodás nélkül elhitte. Még jó, hogy ilyen hiszékeny feleségem van. Anyósom egyenesen elégedett volt:

– Legfőbb ideje, hogy üljön. Eleget feküdt.Apósom, amikor este hazajött, műszaki tekintélyének teljes súlyával

váratlanul támogatta a kulcs véletlen elfordulásáról alkotott, vitatható koncepciómat.

– Természetesen. A Fiú megnőtt, a mozdulatai határozottabbak lettek. A kulcs meg, ugye, szabadon ül a foglalatban. Emlékszem, nálunk Fedorcsukkal történt,

amikor első kísérleti 1 K 62-es kocsiját szereltük össze. Egyszer csak a csúszótömb...

– Három csengetés. Hozzánk jöttek – mondta Gosa. Ismeretlen férfi jelent meg egy dobozzal, és tettre készen hadarni kezdett:

– A központtól vagyok. Adtak be kérvényt gyermekcserére vonatkozólag? Vegyék át az újat. Hol tárolják a régi, meghibásodott gyermeket? – Körülnézett és meghökkent. A Fiú a legnagyobb nyugalommal üldögélt a heverőn, a párnáknak támaszkodva kissé oldalt dőlt, és dühödten rágta a papagáj gyűrűjét, amelyet úgy markolt, hogy ujjacskái belefehéredtek. – Micsoda... Maguk másodszor is elfordították a kulcsot? Megtették a második fordulatot is? Akkor egészen más az ábra. Miért vezették félre az irodát?

– De mi csak ma fordítottuk el. Vagyis hogy a kulcs magától elfordult. Véletlenül... – mormogtam bűntudatosan.

A hivatal emberét azonban nehéz volt meghatni.– Írja ide... meg ide... hogy véletlen volt. Hogy önmagától fordult el.

Olvashatóbban! A személyi igazolvány-számot is! Azonnal értesíteniük kellett volna az irodát telefonon. Annál is inkább, mivel a harmadik emeleten laknak, lift meg nincs. Kérvényezgetnek, közben meg...

Magához szorította a dobozt, és elment, valamit morgott magában az emeletekről.

  Ez alkalommal Majka tanúsított szokatlan makacsságot. Nem akart

megbékélni azzal, hogy a Fiúnak csak egy gödröcskéje van. Napról napra jobban nyugtalanította ez a tény.

– Aztán az orra is – mondta zavartan. – Miféle orra van... Tennünk kell valamit. Intézkednünk kell.

A Fiú orra valóban különösre sikeredett. Először csak pisze volt – olyan kis kerek gombocska. De most... Orrnyerge mostanra nagyon erősen megnyúlt – csak nyúlt, nyúlt –, fittyet hányva az anatómia összes törvényének, csaknem az arca közepéig. A legvégén pedig egy – hogy is mondjam? –, egy olyan meghatározhatatlan formájú, ujjal úgy-ahogy megformázott, összenyomott agyaggomb virított. Majdnem derékszögben meredezett az orrnyergen, kitűnő leszállópályát képezve.

– Kacsaorra van – mondogatta anyósom.– Előremered az orrlyuka, mint Jura bácsi falovának – közölte velünk

megfigyeléseit Ljubasa (a sakkfigurákra gondolva).– Ez nem is orr – fantáziált Gosa. – Ez egy ormány maradványa. Nézzétek

csak meg, puha és mozog az egész. Kivételes, atavisztikus gyermekünk van.

Előadásokon fogják majd mutogatni az orrát. Nekünk pedig ezért az orrért főbérleti lakást adnak a Lenin sugárúton.

Majka úgy döntött, cselekednünk, intézkednünk kell. De hogyan?– Hívják ki a kerületi gyermekműszerészt – tanácsolta egyik lakótársunk,

Vaszilij Andrejevics.– Emlékszem, tavaly, amikor Ljubasa eltörte a kezét...– A világ minden kincséért se, Majecska! – csapta össze a kezét Adel

Markovna. – Kérve kérem. Csakis maszekhoz. Ott azt kapja a pénzéért, amire szüksége van. Van itt egy, a sarki lépcsőházban tanyázik, megragasztja a legfinomabb porcelánt is, megjavítja a nyakláncok kapcsait és a zenélődobozokat. Ezermester. Igaz lelkemre ajánlom önnek.

– No persze, akinek van fölösleges pénze... – mondta Fenya néni csak úgy magának – miért is ne szórhatná ki az ablakon?

Anyósomnak nem mertük megmondani, hová megyünk. Én vittem a Fiút, aki, meg kell mondani, olyan nehéz lett, mint egy zsák só. A másik karomon pedig Majka csüngött, és azt suttogta:

– Ne felejtsd el, második gödröcske. És egyengesse ki az orrát is! Mondják, fel szokták melegíteni, és így simítják ki. Mit gondolsz, nem túl fájdalmas ez? A lábát is... nézze meg a lábacskáját is. Kötelesek vagyunk gondolni a jövőjére. Mi van, ha tornász akar majd lenni? Vagy balett-táncos?

A bejáratnál Majka hirtelen elbátortalanodott és közölte, tovább nem megy, megvár bennünket az utcán. Én a Fiúval bementem. Mögöttünk döngve és valahogy vészjóslóan csukódott be a kapu.

A maszek az első emeletre vezető lépcső alatt székelt egy odúban. Nagydarab, borostás arcú, ragacsos kezű, mogorva férfi volt, szemén fekete kötéssel. Háta mögött keskeny, bevetetlen vaságy állt, melyről gyűrött lepedők lógtak le. Az alacsonyan futó boltivek alatt polcok húzódtak, teletömve rádiókészülékekkel, ébresztőórákkal és Ámorokkal ékesített, repedt vázákkal. Az Ámorok szerencsétlenül néztek ki, valószínűleg az áporodott levegőtől és az acetonszagtól.

– Önt hogy hívják? – érdeklődtem.– Mi?... Ja! Ezermester.A polcokról magnószalagok lógtak le, majdnem érintették a maszek égnek érő

haját, borostás arcát. A vidám zene is fulladozott, szenvedett ebben a vastag falú cellában, megfosztva az emberektől, a levegőtől, az utcai zajoktól.

– Ez az a gyermek... Sérült... Nézze meg, legyen szíves.A Fiú hirtelen sírva fakadt, ami nagyon ritkán szokott vele előfordulni.

Hozzám simult, szinte belém bújt, és semmi kincsért nem volt hajlandó a maszek kezébe átmenni. Csak nagy üggyel-bajjal boldogultam vele.

– Tehát, akkor – mondta a maszek – tizenhét... meg három és fél az anyagért... és valahonnan szereznem kell apró facsavarokat. Feketén, mert másképp nem megy. Ez gyári anyag, üzletben nem lehet kapni. Tudja, mostanság embert találni, aki kihozná... Teljesen kikészülök bele.

– Tulajdonképpen mit szándékozik tenni? – kérdeztem, és minden eshetőségre készen, karomra vettem a Fiút.

– Mi?... Ja! A gyerekkel? Itt benyesünk egy kicsit... megszorítjuk. Azután facsavarral... A pénzt előre kérem. Az egészet. Legyen nyugodt, tisztán dolgozok. Finoman. Meg lesz elégedve.

A sufninak üvegajtaja volt, de kívülről még egy teljesen vasból készült ajtószárny is védte, mint az Állami Bankot. Rengeteg különféle retesz, tolózár, kulcslyuk és lakatpánt éktelenkedett rajta. A maszek láthatóan aludni, enni is itt szokott: az asztalosenyvvel teli konzervdoboz mellett egy piszkos pohár állt, az újságpapíron pedig kolbászkarikák hevertek.

– Azonnal fizet? – kérdezte a maszek. – Tudok felváltani. – Tett egy mozdulatot valahová az ágy irányába. – Akad itt.

Megkérdeztem, lehetne-e ezek nélkül a vágások nélkül. Valahogy másképp.– Mi? Ja! Hacsak... Ki nem cseréljük az egész fejet. Remek árum van. Nagy a

választék.Széthúzta a piszkos lepedőket, és egy ládát húzott elő az ágy alól. A ládában

válogatottan szép gyermekfejek hevertek, egymás hegyén-hátán. Egyenes, rövid orrok, szabályos ívű, sötét szemöldökök.

– Kicseréljük, nem tart az semeddig. A pénzt előre kérem. Az egészet.Rossz volt nézni, ahogy nagy fekete kezével, durva, szőrcsomókkal borított

ujjaival válogatott az aranyos fejek között.– Én alighanem elmegyek... Tudja, azt hiszem, még gondolkodnom kell a

dolgon – kezdtem hátrálni az ajtó felé.– Ne sokat gondolkozzon – szólt utánam a maszek, és lábával visszatolta a

ládát az ágy alá. Úgy tűnt, mintha a fejecskék halkan felnyögtek volna. – Különben elúszik az áru. Manapság ilyen fejeket szerezni... Felfogja ezt maga egyáltalán? – Rágni kezdte a kolbászt. – Amikor mindenütt ott a gazdasági rendőrség... a nyilvánosság... a zsernyákok (a rendőröket titulálta így). Mindig ott vannak, ahol nem kéne.

Majka odarohant hozzám, látszott szegényen, alig győzte kivárni, hogy visszajöjjünk, még sirt is. Csokoládészlnű szeme nedvesen csillogott sápadt arcán.

– Úristen! Milyen sokáig... Minek is találtam ki ezt az egészet? Ráadásul az öregek elől is eltitkoltuk. Nem tudom magamnak megbocsátani. Mintha egy gödröcske olyan fontos volna. Várok, várok, és egyre úgy éreztem: valami

borzalmasat csinálnak ott veletek, a Fiúval. Add csak ide! Ó, Jurka, te nem is tudod, mennyire jó dolog, hogy mi hárman együtt vagyunk. Egyszerűen együtt.

– Hm?– Mhm.– Vigyázz, nehéz!– Nem baj, elbírom. – Majka elnevette magát. – Olyan bársonyos, meleg...

Hogy mitől ilyenek ezek a csöppségek?Halkan szavalni kezdett: 

...Legyen a Végzet jó vagy átkos,Siratni csak és szánni lehetA távozót, hisz sorsa gyászos,S csodálni, ki Onnan érkezett.

 – Ki Irta ezt a verset? – kérdeztem.– Nem tudom, nem emlékszem. Valaki szavalta előttem... – Majka

felocsúdott: – Tulajdonképpen mit ajánlott neked a maszek? Mit akart csinálni?Elmondtam.– Megőrültél?! – fortyant fel Majka. – Másik fejet a Fiúnak? Hiszen

szakasztott olyan, mint te vagy! A megszólalásig olyan a szeme, mint a tiéd, ugyanolyan egérszürke. Én csak azt szerettem volna, ha egy kicsit kiigazítja, egy egészen kicsit... De hogy az arcát megváltoztatni! Hogy az én gyermekem ne az enyém legyen, hanem valami idegen szépség? Hát, tudod!

Éppen szembe jött az öregúr a garanciális szervizből. Furcsa volt látnom az ablak nélkül, amely mögött üldögélni szokott. Ránk ismert, megállapította, hogy a Fiú nagyon megnőtt, azonban főképp anyósom egészsége iránt érdeklődött, akit úgy hívott: „Hát az a kellemes polgártársnő, az a bizonyos.” Majkának elújságolta – csak úgy dagadt a keble a büszkeségtől –, hogy új fizetési rendszerért küzd. Azt szeretné, ha premizálnák a két javítás közötti időt. A maszek után meglepően, rendkívül szimpatikusnak tűnt a szolgáltató szakma ősz hajú bajnoka.

– Tolmácsolja üdvözletemet... annak a kellemes polgártársnőnek, annak a bizonyosnak... – Az öregúr továbbindult nyakát előrenyújtva, mintha megszokott ablakának láthatatlan képmását vinné maga előtt, és kihajolna rajta, hogy alaposan szemügyre vegye a házakat és a trolibuszokat.

Mégis átvettem Majkától a Fiút, ünnepi atlasztakarójába csavarva, bársonyos bundácskájában igencsak súlyos volt.

A Fiú rosszalkodni kezdett: lekapta a szemüvegemet, ami kedvenc szórakozása volt. (Általában rendkívüli képességeket árult el a rosszalkodás

terén, és ebben a vonatkozásban szép jövővel kecsegtetett.) Azután két, begörbített ujjacskájával – ujjpercével – erősen és fájdalmasan megragadta az orromat, és nem volt hajlandó elengedni. Végül lecsillapodott, elcsendesedett. Huncut kis szemecskéje kimeredt, álmos, üveges lett.

Majka hideg kezét kabátujjamba csúsztatta.– Jura!– Mm?– Mondani szeretnék neked valamit. Emlékszel, amikor elfordult a kulcs? Az

a kis kulcs a Fiúban. Az nem magától történt. Én fordítottam el. Tudod, este törént... amikor lefektettem aludni... Rám nézett azzal a kis egérszemével, és olyan szomorúság fogott el... Tégy, amit akarsz, én képtelen voltam...

A Fiú vállamra borulva, egyenletesen szuszogott a nyakamban, és aludt.  Problémák merültek fel a Fiú hangjával. Hangja rekedtes lett, ahogy Vaszilij

Andrejevics szomszédunk mondta, „alvilági”. Néha teljesen elment, olyankor csak mozgott a szája, de hang nem jött ki rajta. Mint egy rossz moziban.

Gosát ez nagyon érdekelte. Vezényszóra nagyra nyittatta a Fiúval a száját, és szakértő ábrázattal ingatta fejét.

– Itt olyasvalakire van szükség, aki ért a rádióhoz és a televízióhoz. Persze én is beleturkálhatnék, de azt hiszed, Majka engedi? Pedig jól eligazodok a kapcsolási rajzokon.

Úgy határoztam, elhívom Ediket.Nálunk, a főiskolán Edik a finom és bonyolult műszerek berendezések

javításával, szerelésévet foglalkozott. Azt beszélték róla: „Az ő keze abba a résbe is bejut, amelynek nyílásán nem fér át.” Edik egy motorkerékpárral közlekedett, amit maga épített át és szerelt fel, és most autóról álmodozott. Dnyeper magnója volt, saját kezűleg korszerűsítve, és épített magának egy cigarettásdoboz méretű triódás zsebrádiót is. Divatosan öltözködött: különleges, átlátszó köpeny, fagombos nejlondzseki, rövid, nagyon bolyhos kabát, olyan övvel, amit meg kellett kötni, mint a fürdőköpeny övét. Ha úgy adódott, hogy együtt jöttünk el a főiskoláról, alighanem minden szembejövő számára világos volt, hogy Edik a tudomány felfelé ívelő csillaga, én pedig, hosszú kabátomban, ódivatú, kopott aktatáskámmal valószínűleg a házkezelőség díjbeszedője vagyok.

Edik nőtlen volt, ami nagyon izgatta a titkárnőinket és laborasszisztensnőinket. Ha valahol másutt megismerkedett egy kislánnyal, feltétlenül közölte vele, hogy negyedéves egyetemista. Valójában a ragyogó Edik nem jutott tovább a hetedik osztálynál. A helyesírás kifogott rajta, de más tárgyakból is bukdácsolt. Miután leszerelt, többször elhatározta, hogy beiratkozik

az esti iskolába, de sosem szánta el magát, pedig mi mindannyian nagyon lelkesítettük, sőt megpróbáltuk korrepetálni is.

Amikor Edikhez bementem, ő fütyörészve, arcán merev, koncentrált figyelemmel egy apró, csillogó szerkentyűt szedett szét, akkorát, amekkora a tenyerén elfért. A morzsányi csavarokat, alátéteket eszményi rendben rakta szét tányérkákba, üvegcsékbe.

– Egy perc! Mindjárt befejezem – mondta Edik. – Nem szabad félbehagyni.Még körülbelül félórát fütyörészve piszmogott ezzel az aprósággal. Aztán

különleges, jól illeszkedő fedőkkel lezárta az üvegcséket és tégelyeket, és kezet mosott. Eddig oly szigorú arca megváltozott: ajka hanyag mosolyra húzódott, bal szemét összevonta.

– Hol jár ön itt, ahol a madár sem jár, Jurij Nyikolajevics? A hokijegyek ügyében? – Nálunk Edik osztotta a jegyeket. – Magát is elkapta a láz?

Végighallgatva a Fiú történetét, Edik elkomorodott.– Elmegyek. Szombaton. Nem, szombaton randim van. Akkor a jövő héten...

Igaz, majd szétszednek, tele vagyok maszek munkával. A dékánnak az írógépe romlott el, ki kell cserélni a betűket, hat hónapja kéri. Zinaida Mihajlovna professzorasszonynak a forgószéke döglött be, az, amelyik a zongoránál...

Kipréseltem magamból azt, amit ilyen esetekben mondani ildomos:– Ami a kérdés anyagi oldalát illeti... amennyit kér...Edik legyintett.– A pénz az pénz, ez magától értetődik, enélkül nem megy. De én az ön iránti

tiszteletből megyek el magukhoz, Jurij Nyikolajevics. Nem felejtettem én el, hogyan igyekezett a fejembe verni az algebrát... És hétfőn? Nem jó, hétfőre házibuliba hívtak. Zajlik az élet, hogy majd bele süketülök! – tréfálkozott kitörő életörömmel Edik. – Na jó, maradjunk a keddben.

Edik este érkezett egy kicsi, de meglepően nehéz táskával. Anyósomat nyomban nagyon magasra értékelte.

– Csodálatos asszony. Házias. Manapság már nem gyártanak ilyeneket. A mostaniaknak csak a rongyokon, a pletykán, a készételeken meg a napközis óvodán jár az eszük.

A Fiú úgy fogadta, mint régi ismerősét, a szoba túlsó sarkából odatotyogott hozzá (nemrég kezdett el járni). Felkapaszkodott a térdére, és sokáig csettintgetett, sóhajtozott néma elragadtatással. Rettentően tetszett neki Edik csillogó aranyfoga.

Edik szigorú arccal fütyörészve jó félórán át tapogatta, vizsgálgatta a Fiút, közben egyszer sem okozott neki fájdalmat, nem ijesztette meg. Működésbe léptek a táskában lévő szerszámok is.

– Mondd szépen: papa. Pa-pa...

– Na-pa-pa – mondta vidáman a kis ravaszdi. Hangja érdekes, rekedt volt. És vibrált.

– Igen, kontakthibás. Alighanem rosszul tisztították meg az érintkezőket valahol. – Edik megkért, mutassuk meg a papírokat. – Hát mire figyeltek maguk? Minek vettek olyan gyereket, amelyik a hónap végén készült. Itt van, tessék, a gyártás napja, huszonkilencedike. Hó végén pedig, tudhatják...

– Tudjuk bizony – mondta apósom. – Nem kell magyarázni.– Ez vicc! Huszonkilencedike! A legnagyobb kapkodás, rohammunka...

„húzzunk bele, pravoszlávok”! Alkatrészekből is a rosszabbakat szerelik be, az elhasználtakat, az összeszerelés is tessék-lássék alapon megy. Ez a mi betegségünk. Hallották azt a viccet a pokolról?

Elmesélt egy viccet arról, hogy a pokolban három részleget hoztak létre: egyet a fizikai munkások részére, egyet az alkalmazottak s egyet a kolhoztagok számára. De mindenki az elsőbe igyekezett. Miért? Talán nem főzik őket üstökben, nem sütik nyárson, nem szurkálják alfelüket izzó vasvillákkal? Dehogyisnem. „Csak hát, tudja, gyakran előfordulnak üzemzavarok, leállások. Hol gőz, hol forró víz, hol tűzifa nincs, hol meg az üst romlik el. Nincs minden ördög vasvillával, védőkesztyűvel ellátva. Az utolsó dekádban persze sütögetnek rendesen, de az első kettőben egészen jól ki lehet bírni.”

Apósom azt mondta:– Hát, nevetni ezen...– Sírni kellene – támogatta anyósom.– Verekedni kell – zárta le nyugodtan az após. És rögtön ezután, valahogy

magába roskadva, remegő arccal megkérdezte Ediktől: – Mit talált? Hogy van a Fiú?

Edik vállalta, hogy idővel, amikor a Fiú már nagyobb lesz, rendbe hozza a hangját. A gödröcske? Hát ez igazán semmiség. Ha kell, csinál egy másodikat. Az orra? Hagyják békén, lesz egy pisze orrú legénykéjük. A piszéket, a széltolókat szeretik a lányok, elcsavarja ő még a fejüket, erre mérget vehetnek. Ediket az nyugtalanította, hogy a szívénél zörejeket, kihagyásokat hallott.

– Több mint valószínű, hogy apróság – mondta lágyan, óvatosan simogatva a Fiú lenhaját, aki eközben Edik szent táskájában kotorászott. – De mégis meg kellene mutatni. Keressenek egy jó specialistát...

Kitárult az ajtó, és fagytól piros arccal, fókaprém sapkájában és dús szempilláján hópihékkel, Majka jött be.

– Értekezletünk volt. Bevezetjük a szabadpolcos rendszert.Edik füttyentett, és minden izma megfeszült, mint a vadászkutyának, ha

meglátja a vadat.– A feleségem – mondtam.

Edik lekókadt. A sors csapásai alatt lehorgasztotta fejét.– Na tessék. Ha találok egy érdekes nőt, az rögtön valakinek a felesége.

Megengedi? – Gálánsán lesegítette Majka bundáját. – Nincs önnek véletlenül egy húga?

Majkát az asztalnál is fokozott figyelmével tüntette ki.– Szereti a narancsot, Maja Boriszovna?– Szeretem.– Milyen kár, hogy nem vagyok narancs!Majka ragyogó szemét és elbűvölő mosolyát harcba vetve egy csapásra

megállapodott Edikkel, hogy az eljön, és megcsinálja a Fiú második gödröcskéjét. Én erre képtelen lettem volna.

Utána Majka elment megfüröszteni a Fiút, apósom pedig pipáját szívogatva minduntalan Ediket nézegette. Váratlanul tegezésre váltva, megszólalt:

– Nem látszol rossz legénynek. Csak hát tengsz-lengsz.Edik elővette a jófiú, a bennfentes fesztelen, lefegyverző mosolyát.– Hogyhogy tengek-lengek? Én dolgozom. Egészen jól keresek. Amit

akartam, megszereztem. Nemrég egy harmonikát... A nősülésre akar rávenni?– A tanulásra akarlak rávenni.Edik homályos, zavaros magyarázkodásba kezdett. Nappalira nem mehet:

megszokta a pénzt. Estin nehéz: megszokta a szórakozást. Levelezőre pedig végképp nem mehet: nem szokta meg az önálló tanulást. De jövőre...

– Ti pedig mit bámultok? – fordult felém apósom, a pipájával kopogva. – Jól mondják: a főiskolákon puhány, elkényeztetett népség van. Hej, a mieink, azok adtak volna...

Az előszobában, amikor kikísértem Ediket, sokáig gyűjtöttem a bátorságot, hogy odadugjam a gyűrött papirost. Kísérletem nem várt eredménnyel végződött: Edik rettentően megsértődött.

– Semmi szín alatt! Miféle pénzt? Olyan szívesen fogadtak, családtagként asztalhoz ültettek... Nem vagyok én disznó! Ne is próbálkozzon, Jurij Nyikolajevics, úgysem fogadom el. – Eltetette velem a pénzt. – A papa valóban nagyszerű ember. Nem restellte, jól összeszidott, amúgy atyaian. Ön úgy gondolja, én ezt nem értékelem?

Majka ment el mellettünk, vitte a fürdőlepedőbe csavart gyereket. A Fiú nedves haja mókásan a fejére tapadt, gömbölyű válla gusztusosán kandikált elő. Vidám volt, mint egy kismadár, és rekedtes, „maffiózó” hangján ismételgette:

– E-dik bá-csi...Látszott, hogy most tanulta.Edik követte őket a szemével, és halkan azt mondta:– Észrevettem, hogy a popsiján apró, kidudorodó betűk vannak: K. S.

– No és? – értetlenkedtem.– Vagyis: Kísérleti Sorozat. Ezek olyan mintapéldányok szoktak lenni.

Kísérletiek. Legyártanak próbaképpen húsz-harminc darabot, utána döntenek: beinditsák-e a sorozatgyártást vagy ne?

– No és?– És – jött méregbe Edik – ha úgy vesszük, igazából nem lett volna szabad

piacra dobni. Érthető? Hisz egyáltalán nincsenek ellenőrizve...Két nappal később újra megjelent nálunk Edik, hogy elkészítse a Fiú jobb

halántékán a hiányzó gödröcskét. És ekkor egy előre nem látható körülményre derült fény: az első gödröcske kisimult. Semmi sem volt a bal halántékon. Ha pedig nincs első gödröcske, minek a második?

  A családban néma küzdelem folyt. A kérdés az volt, hogyan nevezzük el a

Fiút. Eljött anyósom bátyja, Szása bácsi, egy széles vállú, nagyhangú, szélcserzette arcú magasépítő-szerelő.

– Mi legyen a neve? A kérdés egyszerű. Jegor, és punktum. Ez az én véleményem. Jegorka, Jegoruska. Nincs ennél jobb.

Kiderült, hogy valamelyik legendás dédapa iránti tiszteletből kellett volna Jegornak nevezni, aki kétpudos gabonászsákokat dobált át a hombár tetején, szinte puszta kézzel ejtette el a medvét, és hihetetlen távolságból kilőtte a csipát a mókus szeméből.

– Jegor Kononovics. Bizony... Nem is ember volt – óriás. Kilencszázötben megfojtott égy földbirtokost, kényszermunkára ítélték. De nem tört meg. Ejh, nincsenek mostanában ilyen emberek. A mostani népség silány! – mennydörögte Szása bácsi, araszos vállát vonogatva.

Az ellenzék vezére én voltam. Én Vitalijnak szerettem volna elnevezni. Vitalik, Talik, tán rosszul hangzik? Anyai nagyatyámat Vitalij Arszentyevicsnek hívták, és a család mindig tisztelettel emlékezett meg róla. Ő volt az egyik első orosz higiénikusorvos, egyetemi professzor, aki átfogó vizsgálatokat folytatott a gyárakban és üzemekben, és sokat tett a pétervári szegények lakáskörülményeinek javítása érdekében. Nézetei is haladók voltak. Igaz, földbirtokosokat nem fojtott meg, de védelmébe vette a letartóztatott diákokat, és ezért elbocsátották az egyetemről.

Majka képviselte az ingadozó elemet. Ami Jegor Kononovicsot illeti, a helyzet mindenféle fennkölt irodalmi asszociációkat váltott ki belőle.

– Tisztára, mint Szavelij, a szent orosz dalia. Emlékszel Nyekraszovnál?Vitalij Arszentyeviccsel kapcsolatban visszafogottabb volt.

– Bizonyára ismert különféle idegen nyelveket. Ez derék. Szeretném, ha a fiú gyermekkorától kezdve...

Bonyolította az ábrát Aljoha és Kirjuha. Mindketten – egyikük Közép-Ázsiából, a másik Szibériából – teljesen jellegtelen, fantáziátlan tucatneveket javasoltak: Szerjozsa, Vologya. Gond azonban nem velük volt, hanem az anyósommal.

Ő ugyanis először határozottan kijelentette: Vitalij. Szép, kellemes, kulturált. És Jegor? Bocskorszaga van. Árad belőle az istállószag. '

– Tehát jegyeztessük be Vitalijként? – kérdezte Majka az ebédnél. És elkezdődött. Miféle Vitalij? Honnét vettük a Vitalijt? Mi nem tiszteljük az ő rokonságát. Persze, mert nekünk a Jegor túlságosan egyszerű. Fenn hordjuk az orrunkat.

Másnap azonban Adel Markovna hosszasan suttogott vele valamiről. És mi ütötte meg a fülünket:

– Vitaliknak szélesebb csizma kellene. Ebbe alig megy bele a lába. Hát ha Vitalik, legyen Vitalik.

Ekkorra a Fiú megtanulta, hogyan kell csendben kiosonni az előszobába és eltűnni a lakás mélyén. Mindenütt örömmel fogadták, cukorkával kínálták (ettől azután fájt a hasa), engedték, hadd nézegessen képeket a vaskos, felnőtt könyvekben, melyekből ragadós, betyár kis ujjaival ügyesen kitépte a lapokat. Lehetetlen volt otthon tartani.

Egyszer a Fiú eltűnt. Sehol sem találtuk. Sem Ljubasa babaszobájában, sem a végzős Felix rajzasztalánál (itt képes volt órákig elácsorogni), s nem volt Adel Markovna értékes porcelánbaroneszekkel és – kéményseprőkkel telezsúfolt vitrinje előtt sem. Kitört a pánik. Anyósom rémülten rohant, és kinyitotta a régi, vasalt tetejű ládát, amely ontotta a naftalinszagot. Majka hosszú lábaival úgy bolyongott a lépcsőházban, mint egy árvaságra jutott kócsag, s közben félénken kiáltozott. Én, csoda tudja, miért, az íróasztal fiókjaiban kutattam, és folyton ugyanaz ötlött a szemembe: „Ha n számú, egymástól független kísérlet eredményeit x1 x2... xn-nel jelöljük...”

Végül mégis megtaláltuk! Kiderült, hogy kinyitotta az erkélyajtót, amely nem volt télre beragasztva, és kisurrant az erkélyre. Ott guggolt, kezével a havat csapkodta és kacagott, amikor látta, milyen szépen ülepszik le a porhó.

– Akkor hát, legyen Jegor – rebegte alig hallhatóan anyósom, és leereszkedett a díványpárnára. – Jaj a szívem... – De rögtön utána felpattant, és felzúgott, mint egy sziréna: – Szedjétek már ki onnan! Jura, törülközőt! Majka, hol a gyapjúzokni?

Másnapra meglett a baj, a Fiú megbetegedett. Valahol a belsejében meghibásodtak, meglazultak bizonyos fontos szerkezetek, megszűnt a normális

működés, a szabályos üzem, valami vibrált, akadozott a kicsiny mellkasban. A Fiú túl virgoncan ücsörgött a kiságyban, forró izzadt kis kezével a szemüvegemet próbálta föltenni, de az nyomban lecsúszott az orráról, mint a szánkó a behavazott dombról. Közben hadarva, érthetetlenül fecsegett, lelkesen kacagott, a rácsok után kapdosott, szeretett volna felállni, szaladgálni.

Kihívtuk a körzeti gyermekműszerészt.Hamarosan megérkezett egy termetes, nagy durva, férfias arcú, ősz asszony.

Vastag, prémes cipőbe bújtatott lábával nagyokat lépett, keményen, határozottan beszélt. Levette a kabátját, és leeresztette fehér köpenyének feltűrt alját. Felszólított, hogy mutassuk meg, hol moshatna kezet. Kszenyija Alekszejevnának hívták.

Leült a heverőre, cigarettát vett elő. Öngyújtójával rágyújtott, és ezt azután köpenye alját felkapva egy tökéletesen férfias mozdulattal szoknyazsebébe süllyesztette.

– Alkalmasint a gyereket is megnézhetné – sziszegte anyósom, aki kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett a látogató iránt.

– Megvárom, hogy a kezem felmelegedjen – mondta nyugodtan Kszenyija Alekszejevna, és ráemelte kemény, katonás tekintetét. És a mi parancsnokasszonyunk meghátrált, Kszenyija Alekszejevna mellett úgy festeti, mint egy őrvezető az ezredes mellett.

– No, kisöreg – mondta Kszenyija Alekszejevna, és belépett a Fiúhoz –, mutasd magad.

A vizsgálat végeztével pontos, gyakorlott szemmel kiválasztotta apósomat, és félrehívta az erkélyajtóhoz. Kis tétovázás után nekem is biccentett.

– No, maga is!Apósomtól megkérdezte:– Nem harcolt oh véletlenül az Első Ukrán Fronton? Ismerős az arca. Lehet,

hogy feküdt nálunk a kórházban?– Ne kerteljen – mondta apósom. – Mondja meg nyíltan, mi a helyzet!... 

Második rész / Az emberek előtt

Az első az volt, hogy felkerestem Ediket.– Jurij Nyikolajevics! Mi van magával? – kérdezte, és leállította a kis, asztali

esztergát, amely fölött kecsesen remegett egy ezüstös forgácsspirál. – Foglaljon helyet!

Elmeséltem szerencsétlenségünket. A Fiú tüdőgyulladást kapott. Ez kellemetlen, de nem olyan nagy tragédia. Más probléma van: Kszenyija Alekszejevna, miután meghallgatta, komoly rendellenességet fedezett fel a szívében. Egy nagyon fontos kampó kicsúszott valami igen fontos kis gyűrűből, és eközben meg is rongálta azt. A gyűrűt alig tartja valami, hamarosan teljesen leszakad. E nélkül a gyűrű nélkül pedig egy ember sem élhet.

Edik kezet mosott, arca szigorú, feszült volt.– Mit kell tenni?– Szerezni kell egy ugyanolyan gyűrűt, és akkor Kszenyija Alekszejevna

megkísérli kicserélni. Veszélyes dolog, de meg lehet kockáztatni.– Hol szándékozik kopogtatni?– Hát mondjuk a garanciális szervizben. Van ott egy öregúr...– Menjünk azonnal – nyitotta ki Edik saját készítésű, keskeny faliszekrényét.

Felvette bolyhos kabátját, az övét csomóra kötötte.– Ötkor tanszéki értekezlet, ahol nekem kell...– Lényegtelen. Ön apa vagy nem? A maga dolga a gyerek megmentése, a

többi huszadrendű dolog. Ha olyan sürgős az ügy, megoldják maga nélkül is.Mialatt lent öltözködtem, Edik egy pillanatra beugrott a főnökhöz, és a

következő szavakkal jött ki: „El van boronálva. Mehetünk.” Még aktatáskám zárjával bíbelődtem, ő már odaterelt a bejárathoz egy taxit.

Az öregúr az ablakban végighallgatott, fájdalmasan elfintorodott, egészen eltorzult az arca.

– No, jöjjenek csak ide. – Kinyitotta az ajtót, és beengedett bennünket a szentélybe. – Rugós biztosítékgyűrű 1:35-ös nyílással? Nekünk nincs. – Elszántan vakarni kezdte az állát. – Hát úgy látnak el bennünket, ahogy kell? Mi vagyunk az ötödik kerék...

– És hol lehetne szerezni? Sürgősen kell.A villanyborotvák úgy vonítottak mellettünk, mint a farkasok az éjszakai

fényre. Búsan, reménytelenül, egyhangúan.

– Meg lehetne próbálni a nagykereskedelmi raktárban... – Az öregúr még erősebben kezdte dörzsölni az állát. – Ott kell, hogy legyen. Gyerünk! – A furnérlappal bezárta az ablakot, és krétával ráírta: „Raktárba mentem”.

Az autóbuszon az öregúr sokáig nézegette Ediket, bolyhos kabátját és fánk formájú prémsapkáját. Végül megkérdezte: „Maga nem újságíró véletlenül? A mi műhelyünk harmadosztályú. Rengetegszer kérvényeztük az átminősítésünket másodosztályúvá, de semmi remény. Egy tárcában igazán kiszerkeszthetné őket.”

Edik jelentőségteljes hangsúllyal mormolt neki valamit. Engem mindketten békén hagytak.

A nagykereskedelmi raktárban elsőként egy magas, sovány, intelligens arcú, tiszta, kék munkaruhás raktárost pillantottunk meg. Vékony ujjaival egy fonott fémkosárból átlátszó celofánzacskóba csomagolt, pici, rózsaszín fülecskéket dobált egy másikba, és számolt:

– 62... 63...Üdvözölte az öregurat, és megmagyarázta:– Puha tárában küldik a pótalkatrészeket. Egy papírzsák ezer darab. A

csomagolás elszakad. Hatvanöt... Hatvanhat... Most aztán ülhetek, és számolhatok. Hatvankilenc...

Az öregúr ahogy tudta, elmondta, mi járatban vagyunk.– Egy kisgyerek, érted?... Sajnálom a csöppséget.A raktáros elgondolkozott.– Van éppen nálunk egy sorozat Belorussziának, még nem küldtük el.

Tulajdonképpen onnan ki lehetne emelni egyet... Meg lehetne csinálni... de... hát...

– Szóval, el van boronálva? – szólt közbe Edik.– Persze, ez nem egészen törvényes. Mivel mi nagykereskedelmi telep

vagyunk. De meg lehetne csinálni, csak... hát... nem tudom...Egy asszony jött oda söprűvel, meleg kendőjének két szára mellén keresztezte

egymást, és hátul össze volt kötve.– Hogyne segítenénk? Hiszen a kisgyermek...– Hát lehetne – szólt a habozó raktáros. – Hm... De hogyan bonyolítsuk le? –

Hozzám fordult. – Írna az önök főiskolája igénylést egy darab SK-2A típusú gyűrűre? Vagy talán egy szimpla levelet?

– A főiskola? Őszintén szólva ez nem illik a profiljába... Megpróbálom...Edik félretolt és előrelépett.-  Vegye úgy, hogy a levél kész, alá is van írva. Le is pecsételték. –

Kivillantotta fehér fogait. – Garantálom. A fejemet teszem rá.

-  És hogyan fizetnek? Át kell utaltatni a pénzt... Hm... El tudja intézni a könyvelőjük?

Minden lépésnél újabb nehézségek jelentkeztek.– Ugyan már, hisz csak egy filléres darab – mondta halkan az asszony a

seprűnyélre támaszkodva. – Amikor egy becsületes ember jó dologban ügyködik, lám, milyen nehéz lebonyolítani... Folt esik a mérlegükön... Bezzeg, amikor sikkasztanak, akkor semmi baj, olyan a mérleg, akár a patyolat.

Lesütöttem a szememet, mellettem egy láda állt, telis-teli fejecskékkel. Egyik aranyosabb volt, mint a másik. Hajszálra olyan, mint amilyeneket a maszek barlangjában láttam. Még a láda is nagyon hasonlított.

– Csak jönne már el az a kommunizmus! – sóhajtott fel az asszony.– Hogy rendesen élhetnénk, e nélkül a szenny nélkül.Az öregúr rábólintott.– És mindennek a bizalom lenne az alapja, nem mindenféle papiros.– Ez akkor is... ö-ö-ö..: nem egészen...A raktáros még egy darabig zúgolódott, aztán diktálni kezdte Ediknek a levél

hozzávetőleges szövegét:– A központi iroda mellett működő nagykereskedelmi telep áruosztálya

kereskedelmi... ö-ö-ö... részlegvezetője első helyettesének... Hogy irta az elsőt? – Kérdezte aggodalmasan. – Számmal vagy betűvel?

– Betűvel, betűvel – nevette el magát Edik.– Tudom én a regulát.Megállapodtunk, hogy Edik másnap elhozza a levelet, ezt a bizonyos gyűrűt

pedig azonnal kiadják becsületszóra. Az öregúr, látva, hogy minden a legjobban alakul, elbúcsúzott tőlünk, és elment. Tartok tőle, hogy meg sem tudtam rendesen köszönni, amit tett, csak erősen kezet szorítottam vele.

– Nos, akkor hát – rendelkezett a raktáros – adja ide a gyerek papírjait... Az okmányokat.

A papírok nem voltak nálunk. Nem is gondoltunk rá. Minden összeomlott.– Lényegtelen – mondta Edik. – Maradjon itt, Jurij Nyikolajevics. Gyorsan

megjárom. Tán nincs Moszkvában taxi?Edik körülbelül negyven perc múlva ért vissza, és elhozta az összes iratot. A

műszaki leírástól és a „Kezelési Útmutató”-tól kezdve a csomagoló ellenőrző céduláján át, a jótállási jegyekig mindent. A raktáros finom ujjaival átböngészte a papírokat.

– 70 980-as számú gyermek... Második Moszkvai... ZSZ típusú... – Elcsodálkozott: – Ez meg miféle típus?... Hm... Nem emlékszem ilyen típusra! Hogyan lehet ez, hogy nem emlékszem?

Fülig belevörösödött, látszott, hogy hiú ember.

– No, most akkor hozhatom a gyűrűt? – kérdezte az asszony.– Várjon, Mása. Ezt rögtön tisztázom. De nem sikerült tisztázni.– Végül is, milyen konstrukciójú a gyermek?– Kulcsos...– Ahá, KS! – A raktáros értőn bólintott. – Kísérleti sorozat. Hozzá való

pótalkatrészünk biztos, hogy nincs. A kísérleti darabok nem tartoznak hozzánk.– Akkor most hová forduljunk?...– Hát, hogy is mondjam... hm... – Elgondolkodott. – Próbálkozzanak a

gyárban. Különben a kísérleti példányok egészen más vonalon...Nem emlékszem rá, hogyan kerültem haza.Edik semmi kincsért sem akart elmenni tőlem, bár én próbáltam rábeszélni,

hogy foglalkozzon a saját dolgaival.Fölmentünk a harmadik emeletre. Kszenyija Alekszejevna volt nálunk az

ápolónővel, aki a fecskendőket sterilizálta. Majkát elküldték a gyógyszertárba oxigénpárnáért. A kisírt szemű Adel Markovna a poharakat mosogatta el. A lakás rendetlen volt és elhanyagolt.

Edik azonnal elfoglalta magát: az ápolónő forralójának kilazult a zsinórja.A másik szobából apósom jött ki.– Ne menj be egyelőre hozzá. Most, fiam, nélküled... Nélkülünk is... Nem

hoztál? – Elfordult. – No, talán a holnap szerencsésebb lesz. Ugyan már, ne búsulj annyira, te matematikus. – Félrehúzódtunk az erkélyajtóhoz. – A fő, hogy nagyon... – Megremegett a hangja. – Hogy nagyon jól sikerült gyerek. Olyan különleges Fiú, aranyos. Ragyogó. Ejh! Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy ősz óta nem ragasztottam be az ajtót. Központi fűtés van, jól fűtenek... – Bűntudatosan, csüggedten nézett rám. – Ki hitte volna? Ilyen nehéz ajtót... a kis praclijával... – Megigazította a megkeményedett gittelést, amely elvált az üvegtől. – Tudod, a kulcs annak idején nem magától fordult el. Én fordítottam el. Kora reggel, amikor még mindenki aludt...

Három csengetés. Ez nekünk szói: Ki lehet az? Az ajtó mögül anyósom lesett ki riadtan. Így van ez, amikor baj van, az ember önkéntelenül várja a következő csapást.

Egy ismeretlen, fekete legényke jött be. Gosához jött, vagy kihez?– Önök adtak be kérvényt? A kérelmüket elfogadták.Föl nem tudtam fogni, miről beszél.– Kérték a gyermek cseréjét? Tessenek parancsolni. – És egy dobozt helyezett

az asztalra.Anyósom előbb kapcsolt, mint én, és ököllel rontott a fickónak.– A pokolba! Ki innen! Látni sem... – Szívére szorította a kezét. – Ezt az

ocsmányságot meg... – bökött öklével a dobozra.

Edik odaugrott.– Tudod mit? Takarodj! Különben betakarlak, mint hó a határt. Ne okozz

bánatot jó embereknek, mert aztán törölgetheted törött kezeddel vérző homlokodat.

Apósom karon fogta az elképedt legényt és kivezette. Edik visszajött, és gálánsán elnézést kért az ápolónőtől.

– Elragadott az indulat...Anyósom leült mellém a heverőre, és félénken, valahogy esengve

megérintette térdemet.– Baj van, Jura, nagy baj. Csinálj valamit!A Fiú haldoklott. Haldoklott, ehhez kétség nem fért. Nem segítettek az

injekciók, sem az oxigénpárna, és nem segített, mert nem segíthetett Kszenyija Alekszejevna sem, aki már szinte állandóan itt volt nálunk.

Hosszan, kinyújtózva feküdt ünneplő atlasztakarója alatt, amelyet egykor Majkával vásároltunk számára, vidáman tréfálkozva. Az elegáns, bíborvörösen csillogó takaró egyáltalán nem illett, kellemetlenül hatott az elsötétített, gyógyszerszagú szobában. Mi az öröm, a boldog élet számára vettük, de minden egész másképp alakult.

Nem is olyan régen azon keseregtünk, hogy rövid a Fiú lába. Most még ezek a szegény kis lábak, amelyek oly keveset jártak a Földön, majdnem végigérik a takarót.

És nem lesz szükség a kis csizmára, amelyet már a jövő télre gondolva, oly nagy nehézségek árán sikerült beszereznem. Sem a csillogó kalucsnira. Sem a felfújható halra, amelyet eddig még egyszer sem adtunk neki oda, mert a nyárra, a folyóra tartogattuk.

Onnan érkezett... Honnan? És hová megy most el?És hogyan tartsuk vissza?Félig lehunyt szeme fennakadt a szemhéj mögött, valahová befelé figyelt, az

egész gyermek idegen, részvétlen volt. Távolivá vált, valami máris elválasztotta tőlünk.

Másnap bejött értem az öregúr, hogy együtt menjünk a gyárba. Ránézett könnyező, kivörösödött szemű, elgyötört anyósomra, aki pár nap alatt teljesen megöregedett. Nem szólt semmit, csak szomorúan megcsóválta a fejét.

A főbejáratnál Edik járkált föl s alá.– Önökkel tartok, Jurij Nyikolajevics. A főnök parancsa.A gyárigazgatóság és a tervezőiroda egy sokemeletes szürke épületben volt,

melyen egybefüggő üvegszalagként futottak körbe az ablakok. Sokáig haladtunk az egyforma folyosókon, melyeken még az ajtók is egyforma barnák voltak, mindenféle lépcsőkön mentünk föl-le, és folyton úgy éreztük, mintha már jártunk

volna erre. A folyosó egy helyen kiszélesedett, itt pingpongoztak. Másutt dicsőségtábla függött, a földön pedig padlóvázák álltak, lecsüngő fürtű növényekkel. A nyitott ajtók mögött hol egy magányos gépírónő, hol fehér papírlapokkal és papírkötegekkel borított rajzasztalok látszottak.

Az öregúr olvasta az ajtókon a táblákat: „Kohászati főosztály”, „Könyvelés”, „Üzemirádió-szerkesztőség”, „Értékesítési osztály”. Alighanem ide...

Bementünk. Egy kopasz alacsony, táskás szemű, horgas orrú ember lapozgatott egy dossziét a biztonságot nyújtó irodai márványbástyák mögött. (Mindnyájan réges-rég golyóstollat használunk, de a hivatalok megszokásból továbbra is ezt az ormótlan, torz írófelszerelést szerzik be.) Halkan vinnyogtak a telefonok, mint a verekedésről álmodó kölyökkutyák.

– Cenciper elvtárs?– Meglehet – válaszolta az ember, és tovább lapozott.Az öregúr bemutatkozott:  – Igaz, még nem találkoztunk, de többször beszéltünk telefonon. Vehetjük

úgy, hogy ismerősök vagyunk...– Tegyük fel – mondta Cenciper továbbra is ugyanabban a távirati stílusban. –

Üljön le. Mi a helyzet? Gyermek? Milyen gyermek? Ez itt nem bölcsőde. Ez gyár. Betűzöm: Gyűrűsujj – Álomkór – Rettenet.

Az öregúr zavartan mesélni kezdte, hogy beteg a gyermek, a nagymamája pedig... „tudja, az a kellemes polgártársnő, az a bizonyos”. Ő tulajdonképpen a gyermeknek senkije...

– Nem kell magyarázni. Nekem három gyermekem van – mondta Cenciper, és energikus mozdulattal aláírta az egyik papírt. – Örökké betegeskednek. Kanyaró, szamárköhögés, skarlát, mumsz, rubeóla, diatézis, vitaminhiány. Rövidebben! Mi kell? Gyűrű? Egy? Nehéz. Szerezhetek egy vagonra valót. Egy szériát. Egy készletnyit. Cenciper nem foglalkozik kis ügyekkel. SK-2A? A kísérleti sorozathoz? És a konstrukció később nem került gyártásra? Nem tudtuk. – Felvette az egyik vinnyogó telefont, és tájékoztatást kért. – Nem, valóban nem gyártottuk. Régen készült el a kísérleti sorozat? – Felvett egy másik kagylót, és tájékozódott. – Igen, régen. Több mint egy éve. Ez baj. Nos, nézzük meg, mi van a központi raktárban. – A telefon nem túl vígasztaló adatokat közölt. – A műhelyközi raktárakban... – Megint ugyanaz. – No, igen. – Mogorva képet vágott, szemét félig lecsukta, és egy sztyeppi kurgánon bóbiskoló héjához lett hasonló. – Most feladták a leckét.

Edik szerényen bólintott, köhintett, és bársonyos, behízelgő hangon megszólalt:

– Ha könnyű lenne, nem Cenciperhez fordultunk volna.Cenciper felrezzent, fejét hirtelen elfordította, és most olyan héjára

hasonlított, amelyik felfedezett egy pockot a réten.– Hm. Anyagbeszerzési vonalon dolgozik?– Tegyük fel – vette át Edik a hangnemet.– Egyből látszik. Ide tehetség kell. Nem úgy, mint máshol! Ha valaki építész,

szakács, hajóépítő, író, tűzoltóparancsnok, iskolaigazgató, az boldogulhat tehetség nélkül is. A munkabírása megmentheti. De ami az anyagbeszerzést illeti – Cenciper felemelte mutatóujját és megrázta –, itt csak a tehetség segít. Az elhivatottság.

– Hoztunk leveleket – húzta elő Edik a papírokat. – A főiskola igazgatójától, a Tudományos Akadémia levelező tagjától, a legfelső tanács küldöttjétől...

Honnan a csudából vette ezeket a leveleket? Mikor tudták megírni?– Fölösleges engem agitálnia! – kiáltott fel Cenciper haragosan, és rövid

karjával úgy legyintett, mintha szárnya lett volna. – Nekem is van három gyermekem. Vigye innen a leveleit! Nevetséges!

Az öregúr annak a feltételezésének adott hangot, hogy a műhelyraktárakban maradhattak véletlenül ehhez a régi, kísérleti sorozathoz való pótalkatrészek. Csak alaposan át kell kutatni a fiókokat, polcokat.

A hegyes orrú, mogorva Cenciper – tar fején őszes-ezüstös tollkoszorújával – félig lehunyta szemét, és körülbelül egy percet töprengett.

– Egyiküket beengedem a gyárba. – Edik és én egyszerre álltunk fel. – Tulajdonképpen melyikük az apa? – Edik leült. – Felhívom a műhelyfőnököket. – Rám sandított, pontosan úgy, mint egy madár, és úgy látszik, negatív következtetésre jutott. – Kell egy kísérő. Gyerünk!

Az öregúr csak annyit tudott kinyögni: „Járjon sze...” – és az ajtó máris becsapódott mögöttünk.

Cenciper szélvészként száguldott a folyosón, maga után vonszolt engem. Úgy suhantunk el a barna ajtók mellett, hogy káprázott a szemem.

– Föl a fejjel! – kiabálta útközben Cenciper. – Több aktivitás, kevesebb könny! Az apaság veszélyes foglalkozás. Az igyekezet hegyeket mozgat, és városokat vesz be.

Végül Cenciper bekopogott egy ajtón, amelyen ez a tábla díszelgett: „Komszomol Bizottság”. (Hogy őszinte legyek, az volt az érzésem, mintha az ajtót rövid, görbe csőrének egyetlen csapásával nyitotta volna ki.)

– Üdv! – A szoba tele volt emberekkel. – Megy valaki a hármas épületbe?– Nem, azt hiszem, senki... Illetve... Álljon csak meg! Andrej a

szabványalkatrész-műhelybe megy. Mész, Andrej?

Andrej, egy magas, domború mellkasu, sportos legény, vastag pulóverében egy bársonyzászló alatt ült a sarokban, és hullámos, sötét hajjal borított fejét makacsul leszegve valamit írt egy kockás füzetbe.

– Tessék? – Nem nézett fel azonnal. – Igen, megyek.– Segíts rajtam! – kérte Cenciper. – Állíttass ki egy belépőt, és kísérd el a

szereldébe! – Az ajtóból még visszaszólt: – Bizakodom. Figyelj oda. – És elment.

Andrej bólintott, és folytatta az írást.Bár a füzet felém fordítva feküdt, egy pillantás elég volt ahhoz, hogy rájöjjek:

a középarányos tételt akarta bebizonyítani. Hibásan próbálkozott azonban. Fura dolog, nem tudom megjegyezni az utcákat, rosszul tájékozódom az erdőben, de azt hiszem, még sötétben is észreveszem, hogy egy egyenletbe hiba csúszik.

Andrej felállt felvette a kiskabátját és füles sapkáját, az összehajtott füzetet pedig zsebre vágta. Elindultunk.

Az engedélycsoportnál sor állt.– Menjen csak – mondtam Andrejnak. – Hiszen dolga van.– Nem, ha már vállaltam, hogy odakísérem... – Az erős emberek jólelkű

mosolyával elmosolyodott. – Az ígéret szép szó...Az ablaknál harkoviak zajongtak: kiküldetésbe érkeztek, hogy „átvegyék

Gladkih elvtárs tapasztalatát”, de valamilyen okmány nem volt rendben.Milyen lassan megy minden! Milyen kibírhatatlanul, végtelenül lassan halad

minden. Otthon meg... Jobb nem is gondolni rá.Andrej egy fejjel kimagaslott a sorból. Óvatosan nyomult az ablak felé,

mintha attól félne, hogy valakit összenyom. Kabátzsebéből kilógott az összehajtott füzet.

Kezemmel megérintve a füzetet, megszólítottam:– A középarányos tételt nem így kell bebizonyítani. Figyelmen kívül hagyott

egy tényezőt.– Hogyan vette észre? És megjegyezte? – Naiv csodálkozással nézett rám,

mintha valami bűvésztrükköt mutattam volna be neki.Nyomban el is szomorodott, lehorgasztotta fejét.– Hát igen! Látszik, hogy magának kisujjában van az egész. Én meg...

huszonkilenc vagyok, és csak harmadéves. – Mintha mentegetőzne, hozzátette: – Így jött ki a lépés. Leszerelt tiszt vagyok.

Tetszett friss, tiszta, pirospozsgás arca, olyan volt, mintha hóban mosakodott volna, sötét szemöldöke és hibátlan fehér fogsora, amely tompán csillogott beszéd közben. Tetszett férfias tartása, széles válla, büszke fejtartása.

Végre megkaptuk a belépőt, és kimentünk a gyárudvarra. A műhelyek ereszeit hosszú, törékeny jégcsapok, egész jégcsaptelepek nőtték be. Megszikkadt

márciusi hógallérjukban feketén meredeztek a fatörzsek. Sütött a nap, és valahol magasan, fönn a levegőben, mint papírlapok, galambok keringtek.

– Leszerelésem után a műhelybe kerültem ipari tanulónak. – Andrej tarkójára tolta füles sapkáját, és arcát hunyorogva a nap felé fordította. – Nem, nem volt bennem sértődöttség. Kire, mire sértődhettem volna meg? Ellenkezőleg, érdekes volt: az élet új vetülete. Anyagilag azonban... Hát bizony, ez súlyos visszaesés volt. Mert mihez szoktam hozzá? Ha valamit ünnepeltünk a barátokkal, csakis konyakot ittunk. Ha vettem egy kardigánt a feleségemnek, az csak tiszta gyapjú lehetett, a legjobb, legdrágább. Ha meglátogattam az öregeimet falun, mindkét kezem teli volt ajándékokkal, hogy jusson az összes szomszédnak. A műhelybe viszont tanoncnak vettek fel. Az első fizetésemet alig néhány kopejkának éreztem. És ami a fő, szégyelltem, hogy a gyerekeknek sikerült, nekem meg nem. Mennyi selejtet csináltam! Megalázó volt: korábban magam is oktattam, itt pedig a legutolsó semmirekellő voltam. Hazamentem piszkosan, fájt minden porcikám, mint egy darab fa lezuhantam a díványra, és úgy éreztem, jobb lett volna, ha meg sem szülétek. A feleségem – egy ezredes lánya – büszke teremtés, szörnyen bánkódott miattam. Megvolt már a trónörökös, neki mandarinra volt szüksége. Jöttek a szomszédok, és agitáltak: „Menj el étkezőkocsi-főnöknek! Te is jóllakhatsz, a családot is eltarthatod. Mégiscsak főnök lehetsz.” Én már teljesen feladtam a reményt, és azt gondoltam: lehet, hogy így tényleg jobb lesz. Úgy döntöttem, kilépek...

Bementünk a hármas épületbe. Meleg levegőáram ért bennünket, fülünket pedig megcsapta a zaj. Az esztergapadok között fehér köpenyes alakok mozogtak. A falon plakát: „Átvesszük Gladkih kezdeményezését, és...”

A tetőablakokon át vakító fényzuhatag hullott ferdén alá, és sugarai dőlt oszlopként fúródtak a cementpadlóba. Amikor egy daru elhaladt alattunk, a fénysugarak egymás után eltűntek, majd újból megjelentek. A fény zenéje... a fény matematikája...

– Elmentem, hogy beadjam a felmondásomat – nevette el magát halkan Andrej. – Állok a Munkaügyi osztályon, ott van az engedélycsoport mellett, hatalmas, az egész falat betöltő ablakai vannak. Látom ám, szalad az én büszke nejem, hajadonfőtt a szakadó esőben, alig kap levegőt. „Már kiléptél? Várjunk egy kicsit, Andrjusa, legyünk türelemmel, inkább eladom azt a nyakéket, amit a mamától kaptam.” Így hát itt maradtam a gyárban...

A műhely egyenletes, monoton zaja hatalmas, gyári fémdarazsak rajának dongására emlékeztetett. Néha úgy tűnt, mintha a hullámverés Óriásországban gigantikus kavicsokat görgetne.

Andrejt sokan üdvözölték, messziről is odakiabáltak neki:

– Andrjusa! Együtt megyünk haza? – kérdezte egy idősebb munkás, aki nagy, haragos gépe mellett állt. A berendezés alighanem azért dühöngött, mert őt, aki ilyen nagy és erős, apró, finom munkára kényszerítik. Sistergett, idegesen fújtatott, kék szikrákat hányt, és valami ilyesmit ismételgetett makacsul: „Ha nem akarom, nem csinálom. Ne kény-sze-rít-se-tek. Ha nem...” De mégis csinálta, amit kellett: kicsi, rózsaszín lábacskákat polírozott, amelyek egymás után csúsztak le a lejtős csúszdán, végeiket levagdosta, mindegyikbe kis fehér mélyedést rajzolt, és hosszú sorba rakta őket a bársonnyal bélelt, keskeny dobozokban.

– Nem lehet, kedves szomszéd – sóhajtott Andrej –, benn maradok éjszakára. Ellenőriznem kell az étkezdék munkáját a harmadik műszakban.

Egy futószalag mellett haladtunk, amelyen rózsaszínű, egyelőre még üres, könnyű testek úsztak lassan. Az ember külső burka, tartalom nélküli forma. Fúrók lyuggatták őket mindenfelől, kijelölték a fej és a kezek számára a nyílásokat, csupa fog marókések hatoltak beléjük. Elfordultam. Képtelen voltam nézni mindezt.

– Hát, ez itt a szerelőműhely – mondta Andrej. – Jobbra menjen.Távozóban megfordult és integetett.  Gyermekem otthon az égővörös paplan alatt fekszik. Még él. Még pislákol

benne egy csepp kis élet, még rebeg az apró, gyenge lángocska. Még föl lehet szítani. Ma még meg lehet menteni a gyermeket; holnap valószínűleg már késő lesz.

Egyetlen apró esély van. A gyermek élete attól függ, mennyire gyorsan megy a trolibusz. Attól függ, hosszú sor áll-e az engedélyosztályon. Attól az ismeretlen embertől függ, akit hamarosan meglátok, attól, hogy miféle ember ő. Valóban hisz-e a nagy szavakban, vagy csak azért használja őket, mert így szokás, és nem töpreng el mélyebb jelentésükön.

A gyermek élete tőlem függ. Személy szerint tőlem. És ha a főnök ajtaja zárva, mert sürgős – ezeknek az embereknek fontos – értekezlet folyik? Be tudok-e jutni? Meglelem-e a meggyőző szavakat? Tudok-e szólni a szívükhöz?

Edik, azt hiszem, a kulcslyukon is áthatolna. Ha kemény apósom lenne a helyemben, természetes, hogy meghallgatnák, ő tudná, mit kell mondania.

Hogyan is mondta Cenciper? „Az apaság nehéz mesterség.”  – Üdvözlőm. Foglaljon helyet, kérem – mondta udvariasan a műszakvezető,

egy nyílt tekintetű, fínom, kissé szikár arcélű fiatalember. Egyenes, sötétszőke

haját két kezével időről időre lesimította, hogy szabályosan tapadjon koponyájához. – Mivel szolgálhatok?

Irodájának ajtaja nyitva állt, beláthattam a műhelybe. Keskeny asztaloknál lányok ültek, fejükön mélyen szemükbe húzott mullfityulával, és a csöndben, a nappali világosságot árasztó lámpák fényében hosszú, rózsaszín ujjaikkal valami bonyolult, finom és érthetetlen dolgot állítottak össze, rugókból és karokból álló szerkezetet, aminek a szalag végére szívvé kellett válnia. Igen, gyermekszívvé.

A futószalag az asztal közepén lassan, szakaszosan mozgott előre. Fehér, zöld és piros jelzések gyúltak. A lányok tempósan dolgoztak. Mindnyájan nagyon egyformák voltak, szigorúak és tiszták, akár az apácák, mindegyik homlokán ott volt a nagyítólencse, amelynek pántját a fityulába tűzték. Az apró, fehér csempékből kirakott mozaikpadló vakítóan csillogott.

Oldalt, egy külön asztalnál manikűrösnő ült. Az egyik gézfityulás lány, akinek nagyítóüvege a nyakában lógott, éppen megszokott mozdulattal odanyújtotta kezét. Egy másik, amíg a sorára várt, furcsa mozdulatokat tett; behajlította, majd kinyújtotta ujjait.

Szívműhely. Milyen fontos itt minden, a legkisebb apróság is, egy pihe, egy porszem, vagy a lányok rózsaszínű ujjainak bármilyen, alig észrevehető mozdulata a keskeny szerelőasztal fölött. Elég egy parányit hibázni, egy gyűrűt kissé ferdén állítani be, elég gondatlanul végezni az ellenőrzést, rosszul megérinteni egy kampót, és mennyi keserűség, könny, emberi tragédia származhat belőle, milyen távoli hullámokat vethet a bánat, milyen sok embert érinthet. Pedig semmi sem történt, csak valami kis gyűrű csúszott el rezzenésnyit, hanyag pillantás a nagyítóüvegbe... Minden hatással van a szív minőségére: hogy töltötték az előző estét a lányok; ma milyen hangulatban keltek; lakótársaik gorombáskodtak-e reggel, mikor mindenki munkába igyekszik; durvák voltak-e útitársaik, akikkel összezsúfolva, váll váll mellett álltak a trolibuszon; hogyan viselkedtek a munkatársak, akikkel együtt özönlöttek a gyárkapuhoz, szintén váll váll mellett, szorosan egy tömegben. A szív minőségét befolyásolja az emberi kapcsolatok minősége. Alig született meg a kis szívecske, jóformán még le sem jött a futószalagról, máris függ valamitől, hallod belőle a kor ritmusát, zavarait és zörejeit. Amikor ketten veszekednek az utcán, az ember közönyösen elmegy mellettük, de lehet, hogy másnap ez tükröződik, visszhangot vet gyermeked szívében.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte újra a műszakvezető, ujjai között egy hajtincset forgatva, amit végül megrázott és lesimított. – Hallgatom önt.

Leültem, és (ki tudja, hányadszor azokban a napokban) elmeséltem szomorú történetemet. A műszakvezető együttérzett velem.

– Minden ettől a gyűrűcskétől függ? Keresni kell egyet. Persze, kevés az esélyünk, de ki tudja... Nálunk minden hónap első napjaiban általános nagytakarítás van, és ígérem önnek...

– Hónap elején? – Elszörnyedtem. – Hát nem érti? Ez egyetlen nap... – órák kérdése. Hogyhogy nem érti, azonnal kell...

Ugyanolyan tempóban, megfontoltan folytatta:– Megértem a helyzetét. De értse meg ön is az enyémet. Nem azért kapom az

államtól a fizetésemet, hogy munkaidőm alatt magánkéréseknek tegyek eleget, igaz? Ön idejött hozzám a személyes, nem vitatom, megalapozott, ésszerű – problémájával, utána jön egy másik, majd egy harmadik. És mikor végezzem a munkámat? A tervünk feszített, s a minőségi mutatók magasak, ugye ön is megérti...

Egyenletesen, nyugodtan, monoton hangon beszélt, és ez hatott. Logikusan érvelt, ez is befolyással volt rám. Szavaiban megvolt az igazság látszata. Valóban, ez az ember elfoglalt, dolgozik, ki sem látszik a munkából, erre jövök én a személyes problémámmal, elvonom a dolgától, feltartom... Rám tört a szokásos értelmiségi gyengeség: szerettem volna felállni, elnézést kérni és távozni. Miért is ülök még itt? Mire számítok? Hiszen érthető emberi nyelven elmagyarázta, nem tud, nincs lehetősége segíteni rajtam.

Távozzak? És otthon a Fiú? És Majka? Egy pillanatra felvillant előttem kisírt arca... És természetemet, szokásaimat legyőzve, mégsem távoztam. Tovább ültem kalickájában, képtelen voltam felállni a székről.

– Ön azt mondta, jön valaki a saját kérésével, aztán egy másik, harmadik. De hát olyan gyakran fordul ez elő? Nem minden nap és valószínűleg nem is minden hónapban. – Igyekeztem ugyanolyan kimérten, pontosan és logikusan beszélni, mint ő. – Az, hogy eljöttem ide önhöz, nem általános, sokkal inkább kivételes. Rendkívül kivételes eset.

Udvarias, kissé unatkozó arckifejezéssel hallgatott. Vállat vont.– A saját esete mindenki számára rendkívüli.Ez már sok volt. Öklömmel egyszer, majd még egyszer teljes erővel az

asztalra csaptam; a tintatartó teteje táncolni kezdett, és szétszóródtak a gemkapcsok.

– A gyermek haldoklik... Fuldoklik, érti már végre, hogy vinné el magát az ördög! Most, ebben a pillanatban fuldoklik, hörög... Fából van maga, mint ez az asztal? Semmit nem érez? Igaza van, munkaköre és beosztása alapján nem köteles segíteni. És az emberiesség alapján? Hogy lehet maga... Hogyan...

Valószínűlég összefüggéstelenül kiabáltam, és eléggé ostobán is nézhettem ki. Az ajtón mulifityulás fejecskék kandikáltak be. Nekem azonban tökéletesen mindegy volt, mint gondólnak rólam.

– Bocsánat, ehhez nincs joga, ez egy szolgálati helyiség. Nem engedhetem... – kezdett bele a műszakvezető.

Félretoltam, és kimentem a csendes, fehér műhelyből, amely eddig oly békésnek, kellemesnek, háborítatlannak tűnt számomra.

Elsuhantak mellettem a hosszú asztalok, a nappali fényt árasztó lámpák pontsorai, a lányok lehajtott arca. Ajtók, újabb ajtók. Kanyargós folyosók. Mindenféle raktárak, polcok...

Egy nagy, üvegezett, hangárszerű csarnokban tértem magamhoz, ahol elektromos hegesztő vetett szikrákat. A szerelőműhely messze mögöttem maradt. Mit is tettem? Minek kellett heveskednem? Másként kellett volna viselkednem: mérsékeltebben, okosabban, politikusabban. De hogyan? Könyörögjék, gazsuláljak? Nem szoktam én ehhez. Soha semmiért nem könyörögtem: sem lakásért, sem fizetésemelésért. Majd adnak, ha kell. Mindig így gondolkodtam. Dolgoztam, ahogy csak erőmből telt, és nem zaklattam kéréseimmel a főnökséget.

„Igen – mondta egy belső hang –, igazad van, ha a fizetésről vagy a lakásról van szó. De most a fiad élete a tét! Tehát? Itt most tudnod kell kérni, kilincselni is, követelni is, verekedni is. Felejtsd el, mihez szoktál, mi az, amit jellemed elbír, és mit nem! Köpj rá... Meg kell tenned. Verekedned kell, ragaszkodnod kell ahhoz, ami a tiéd, el kell venned, magadhoz kell ragadnod, ami a tiéd...”

Kinyílt a mellékajtó, és észrevettem Andrejt, domború, pulóverébe bújtatott mellkasát és büszke tartású, torzonborz üstökét.

– Mi történt önnel? – kérdezte, és ahogy jobban szemügyre vett, lehervadt arcáról a mosoly. Végighallgatott. – És most hová tart?

Azt mondtam, a pártbizottságra megyek. Elmondok mindent, és harcolni fogok...

– Rendben van. – Andrej összevonta sötét szemöldökét. – Menjünk vissza a szereldébe.

Bement a kalitkába, rögtön betöltötte az egész kuckót. Azt mondta a művezetőnek:

– Ide figyelj, Kamenszkij, ne bolondozz!Az hidegen, kimérten válaszolt:– Helyesen döntöttem. Nem vagyok köteles. Senki nem kényszeríthet arra,

hogy egy idegen személy követelésére...– Nem vagy köteles. De megteszed.– Hónap elején.– Ma.– Ehhez a Komszomol Bizottságnak semmi köze. Ne parancsolgass itt! Végül

is ez tisztán termelési probléma.

– Soha nincs tisztán termelési probléma. Ilyennel még nem találkoztam. Ez emberi probléma.

Gyors, rövid válaszok röpködtek ide-oda. A beszélgetés párbajra, emlékeztetett. Fölöslegesnek éreztem itt magam.

– Az új összetételű bizottság helytelen hangot használ. Diktálni próbál, nyomást gyakorol... – Kamenszkij felém sandított. – No, erre még visszatérünk.

– Micsoda, azt akarod, hogy helyettünk a pártbizottsággal gyűljön meg a bajod? Elintézhetem neked – ígérte Andrej.

– Jön valaki a kérésével, aztán jön a másik, a harmadik. És az állam érdeke?...Andrej felfortyant, ökölbe szorította a kezét.– Az államnak az az érdeke, hogy a gyerekek egészségesen, derűsen nőjenek

fel. Ennél fontosabb érdeke nincs. Ha ezt te nem érted...A harag fiatalos pírral színezte be arcát.Egy nő jött be azzal, hogy Cenciper tűvé teszi értem az egész üzemet, és most

felhívta a műszaki osztályt. Felmentünk a félemeletre, ahonnan be lehetett látni az egész műhelyt, a ragyogó csempéket, a sugárirányba futó asztalokat, a fehér fityulák sorát. Felvettem a kagylót, és meghallottam Cenciper élénk hangját. Az iránt érdeklődött, hogy áll az ügyem.

– Kamenszkij? Hm. Hogyan akadtak rá erre az ifjú emberevőre? Kész vicc: egy műszak alatt száz szívet készít, egyről, a sajátjáról azonban megfeledkezik. A természet fintora. De hát vannak még emberek Kamenszkijen kívül is a szereldében. Rögtön odaszólok... Andrej kézbe vette az ügyet? Ő egyéniség. Részemről szintén...

A telefon elnémult.Amikor visszatértem, a veszekedés már lecsillapodott. Andrej a sarokban ült,

és a Szovjetszkaja Rossziját olvasta. Kamenszkij ujjai közt csavargatva, majd lesimítva hajfürtjeit, nagyon udvariasan azt mondta nekem:

– Azonnal intézkedem, hogy keressék meg azt, amire önnek szüksége van. Ugyan, foglaljon már helyet. Parancsoljon... – Katonásan távozott jól vasalt fehér köpenyében, amely alól kikandikált orgonaszínű ingallérja és a nyakkendő csomója.

– – Nehéz eset – tette félre Andrej az újságot. – Mondom, nehéz eset ez a Kamenszkij... Még alig ismerték, és nyomban beválasztották az előző Komszomol Bizottságba. Hogy mennyit kínlódtunk vele! Amint egy személyes ügy akadt, azonnal különvéleménye volt, s kérte, hogy vegyék jegyzőkönyvbe. „Már három éve külön él a feleségétől? Mást szeret? De hát házasember! És nem vált el! Ugyan miféle szerelem ez? Csakis erkölcstelenség. Az erkölcstelenség pedig büntetendő. Ebben nem szabad érzelgősködni.” És mindent így adott elő... Egyszer közösen megnézték a Rómeó és Júliát – mosolyodott el Andrej. – A fiúk

elmesélték, hogy Kamenszkij a második felvonás után felállt, és a fogai közt azt sziszegte: „Micsoda erkölcsi fertő!” Biztosan mese az egész, de akkor is jól kitalálták.

Kamenszkij visszatért. Mindent átkutattak, de olyan gyűrűt, amilyen nekünk kellett, nem találtak. A forgóeszközök megtérülése... a szigorú raktározási normatívák...

– Ljuda is kereste? – kérdezte Andrej gyanakodva. – Személyesen? No, neki hihetünk... – El volt keseredve. – Hát, ha így áll a dolog...

Tekintete a pici hamutartóra tévedt, amelyben Kamenszkij éppen elnyomta cigarettáját. Hamutartóként haszontalan, egykor alighanem csillogó alkatrészként szolgált, amely mostanra már kopott, foltos lett.

– Ide figyelj, ez nem egy SK-2A típusú gyűrű? De bizony! Amikor revolveresztergán dolgoztam, én is csináltam ilyet, hát hogyne ismerném meg. Ez bizony az!

Kamenszkij felvette a hamutartót és vizsgálni kezdte. Selejtes. Igaz, a hiba kijavítható. Kár, hogy a fényezés lejött. Itt-ott már rozsdás is. Ócskaság. Aligha lehet már felhasználni. Bármennyit tisztogatják is...

– Sajnálsz megválni a hamutartódtól? – nevette el magát Andrej, aki nagyon elégedett volt az ügy kimeneteiével. Már az ajtó felé tekingetett.

– És hogyan bonyolítsuk le a kiszállítását? – kérdezte Kamenszkij.– Hát így. – Andrej kiszórta a csikket, és a hamutartót a zsebembe dugta. – Az

ügy le van zárva. Én megyek is. – Felállt és biccentett felém. – Cencipernél találkozunk, odamegyek.

Egyedül maradtam Kamenszkijjel. Egyre csak kidudorodó zsebemet bámulta.– Szerintem nem megfelelő. Persze, ön tudja, ez a maga dolga. – És kissé

dadogva kibökte: – É-én p-pedig kérni szeretnék valamit. Ha írna nekem egy elismervényt...

Csak nehezen fogtam fel, miféle elismervényre gondolt. Amikor aztán megértettem, tollat ragadtam, és olvasható betűkkel, az előírásoknak megfelelően leírtam: „Átvettem Kamenszkij elvtárstól egy darab SK-2A típusú alkatrészt. Kamenszkij elvtárs figyelmeztetett, hogy az alkatrész régi, rozsdás, selejtes, és véleménye szerint nem használható fel. Amennyiben a Fiú ezen alkatrész felhasználása folytán meghalna, ehhez Kamenszkij elvtársnak semmi köze nincs, őt ezért semmilyen felelősség nem terheli.”

Aláírtam, és hátra sem fordultam, távoztam. Pokolba ezzel a Kamenszkijjel! Hiszen soha többé nem látom.

A műhely élte életét. Villogva táncoltak a szerelőnők rózsaszínű ujjai, apró kerekeket forgattak, olajjal táplálták a szerkezeteket, csipesszel igazgattak valamit. Az asztal túlsó végénél lelassítottam lépteimet, és hirtelen halk dobogás

ütötte meg fülemet. Egy összeszerelt, üzemképes szív, amelyet próbaképpen beindítottak, először kezdett verni, életre kelt. Volt ebben valami csodálatos, valami ünnepélyes. Egy szív dobogni kezdett!

Lelkemben ezzel a felemelő érzéssel távoztam a szerelőműhelyből. A nappali fényt árasztó lámpák visszatükröződtek a padlón, s ragyogásuk még sokáig elkísért.

Amikor már lefelé mentem a keskeny csigalépcsőn, és hallottam az esztergapadok távoli, mély zúgását (mintha egy kővel rakott talicska döcögne, bukdácsolna a zökkenőkön), utánam kiáltottak. Kamenszkij jött gyors léptekkel, szaporán kapkodta a levegőt. Egyenes szálú haja szétzilálódott és arcába lógott.

Vajon mit akarhat? Szeretne emberi módon elbúcsúzni? Kezet fogni? Vagy bocsánatot kér az elismervényért? Talán az ifjú kannibálok is néha magukhoz térnek?

– Bocsánat – mondta Kamenszkij, és mindkét kezével hátrasimította a haját –, de elfelejtette a dátumot. Megkérhetném... Hoztam tollat.

A járdán sűrű tömegben hömpölygött az emberáradat a metró felé. Észre sem vettem a gondok közepette, hogy már egészen besötétedett, az aluljárókat jelző sárga nyilak és a szaporán vibráló neonreklámok jól kirajzolódtak a félhomályban. A város esti életét élte.

A gyárigazgatóság épületében sorra hunytak ki az ablakok. Lejárt a munkaidő. De sok ablak továbbra is világos maradt, hiszen nem tudja mindenki csengőszóra otthagyni a rajzasztalt.

Nehezen ugyan, de megtaláltam a megfelelő ajtót. A fénylő koponyájú Cenciper márványerődítményének biztonságos gyűrűjében ült. Mellette állt Andrej, és fejét makacsul leszegve, öklét izmos mellkasához szorítva mesélte Kamenszkijjal vívott csatáját.

– Hát ember az ilyen? Ez egy... egy...Az asztalon égett a lámpa, és Cenciper háta mögött, a fehér falon sűrű, fekete,

horgas csőrű árnyék borzolta tollait, fején égnek meredő tollkoszorúval, mintha egy nagy madár lovagolta volna meg a fotel támláját.

Leültem a heverőre, és iszonyú fáradtság tört rám. Úgy éreztem, teljesen tehetetlen vagyok, semmire nem vagyok képes, még az ujjaimat sem tudnám megmozdítani, egy szót sem tudnék kinyögni.

Jó, hogy mindezen már túl vagyok.Már csak haza kell vinni a gyűrűt... Vajon mi van otthon? Telefonálni kell.

Hallod? Telefonálni kell. Állj fel, vegyél erőt magadon. Vedd föl a kagylót!– Szóval, szereztek. Tegyük fel – mondta Cenciper. Mutassa a zsákmányt! –

Egy ideig forgatta az alkatrészt, majd hátradőlt karosszékében, és félig lehunyta szemét. – Gyönyörű darab. Antik régiség. Mire is lehetne használni? Hát például

erre. – Az alkatrészt hirtelen mozdulattal a sarokba vágta, a szekrény mögé. – Megbolondultak talán? Ez csak horgászni jó. Kitűnő nehezék. Vagy a régi orosz népi játékra, a „kapós”-ra. Betűzöm: Kutya – Angolkóros – Poloska – Ólomkatona – Sárgaláz. De hogy egy gyermeknek... Ez a maguk gyűrűje selejtes, minden mérete el van tolva, a bevonata pedig rozsdás. – Megcibálta tar koponyáját övező ezüstszürke tollait. – A szív összeszereléséhez érteni kell! Első osztályú pontosság... Mikronok... Nem makaróni ez!

Mindnyájan hallgattunk.– Nem lehet beszerelni? Ez biztos? – kérdezte Andrej elkeseredve.– Kész röhej! Cenciper aztán ismeri a szabványokat, neki hihetnek.Számomra is új, metsző hangon szólaltam meg:– Hát akkor? Ezzel tehát vége a dalnak? Azt ajánlják, fejezzük be? A gyermek

haldoklik...Andrej arca eltorzult, mintha valamije fájna.– Kérem! Ezt nem szabad.– Mi a megoldás? Milyen kiút van? – kérdezte Cenciper rám se bagózva, és

hirtelen Andrejhez fordult. – Ejh, mennyi időt elvesztegettünk!Andrej ujjaival beletúrt hullámos hajába.– Egy kiút van. Meg kell kérnünk...– Gladkih?– Igen. Esztergályozza ki rajz alapján.– Gladkihra már magam is gondoltam – ismerte be Cenciper. Mintha a

szokásosnál lágyabban beszélt volna, nem kerepelt, mint egy géppuska. – Neki sikerülhet... Kell, hogy sikerüljön.

– Ha megkérjük, Gladkih nem utasít el, meg fogja csinálni. Csak hát mikor? – latolgatta Andrej.

Galdkih délelőttös volt, ma csütörtök, a politikai oktatás napja, a foglalkozás után tapasztalatcsere: megérkeztek az ukránok. Holnap reggel pedig újra a gép mellé kell állnia. Tehát csak az éjszaka marad. Igen, csak az éjszaka!

– Aludni valószínűleg egyáltalán nem fog. – Cenciper megcsóválta a fejét. – Nem lesz könnyű, úgy ám. – Megcsörrent a telefon. Fölvette, egy darabig tartotta a kezében, majd letette. – Nem könnyű...

A beállt csendben mintha a föld alól jönne, tisztán hallatszott a távoli gépek zakatolása. A távolság miatt egybemosódó, elfojtott, távoli zúgásból kivált egy, a többinél mélyebb és sűrűbb magányos hang. Olyan volt, mintha az érdes padlón először cibálnának egy gerendát, erőlködve, vontatottan, lassan halad, hörgés, szipogás közepette, majd kisvártatva hirtelen lendülettel nekivágják egy vaskapunak. Majd ismét cibálás, hüppögés, surrogás.

– Gyerünk, Andrej – állt fel Cenciper. – Megkeressük Gladkihot. Rajzok? Vállalom. – Ismét szokásos távirati stílusában beszélt. – Acél? Biztosan 40 H. Ellenőrizd!

Mostantól, életem eme váratlan fordulata után minden Gladkihtól függött. Attól, hogy ez a Gladkih hajlandó lesz-e azután, hogy egész napját benn töltötte a gyárban, még éjszakára is bent maradni – tudva azt, hogy reggel hétkor újra a gép mellé kell állnia. És mindezt egy ismeretlen emberért, más baja miatt... Vajon mekkora súlyt kell a mérleg serpenyőjébe tenni ahhoz, hogy a más baja felé billenjen és az már sajátjuk legyen? Milyen érvekre van szükség?

– Szerezzenek belépőt nekem is! – kiáltottam Cencipernek. – Önökkel tartok!Cenciper legyintett rövid, szárnyszerű karjával. És a fekete madár a falon

szintén legyintett.– Marhaság! Gladkihot nem kell rábeszélni. Ő nem olyan fajta. Andrej,

készen vagy? – Kerek héjaszemével haragosan rám nézett és felkiáltott: – Fel a fejjel! Kimászunk magával ebből a slamasztikából! Úgy ám! Összehozzuk ezt a dolgot. És nem akárhogy, ezt Cenciper ígéri! Tudja, mit mondott egy szabó, amikor megkérdezték tőle: „Mennyi időre van szüksége egy nadrág megvarrásához?” „Hat napra.” „Már megbocsásson, de Isten hat nap alatt megteremtette a világot.” Mire a szabó: „Nézze meg ezt a világot, és utána hasonlítsa össze az én nadrágommal!”

A telefon újra hosszan, kitartóan csengeni kezdett. Gépiesen nyúltam a kagylóért.

– Jura? – Majka lágy, remegő hangja távoli ezüstsugárként hatolt el hozzám. – Te vagy az, Jura?

Elakadt a lélegzetem.– Hogy tudtál... Kitől kaptad...– Edik telefonált a megbízásodból. (Én nem bíztam meg Ediket semmivel.)

Meghagyta a telefonszámot. Én meg már nem bírtam a várakozást...Nagyon rossz volt a vonal. Hangja meg-megszakadt, elnémult.– Edik azt mondta, hogy jól halad minden. Lassan, de halad! Jura! – Majka

hangja mind vékonyabban csengett. – Jura, úgy félek. Siessetek, kérlek, siessetek! Mikor lesz készen? Itt van velünk Kszenyija Alekszejevna. Ő is azt kérdezi: mikor... Elő kell készíteni mindent... Az operáció előtt hat órával be kell adnia egy injekciót, egy másikat pedig három órával...

Ránéztem Cenciperre és Andrejre, akik az ajtóban állva hallgatták a beszélgetést, és azt mondtam Majkának (igyekeztem minél határozottabban, magabiztosabban beszélni), hogy minden jól halad. Lassan, de halad. Mindenki mindent megtesz. Türelemmel kell lennünk. Az alkatrész készen lesz...

– Öt órára – vetette közbe Andrej, és arca lángolni kezdett.

– Hét órára – igazította helyre szárazon, szakember módjára Cenciper.– Fél nyolcra – továbbítottam a búgó, fekete kagylóba.– Fél nyolcra meglesz az alkatrész. Készítsétek... készítsétek elő a Fiút a

műtéthez. No, nem szabad, kedvesem, no...  Valahogy zavarosan, ködösen emlékszem csak vissza ennek az éjszakának az

eseményeire. Belezavarodok, mindent összekeverek, amikor fel szeretném eleveníteni a sorrendet.

A műszaki előadóba vezettek (hogy ki, arra nem emlékszem). Cenciper szobáját be kellett zárni, itt viszont maradhattam reggelig. Csak egyetlen lámpa égett, gyengén bevilágítva a tágas termet, a hosszú, üres padsorokat, az ormótlanul tátongó, üres előadói pulpitust és a nekitámasztott mutatópálcát, amely vékony, tört árnyékot vetett a padlóra. Úgy éreztem, hogy még nem hűlt ki a levegő, ott vibráltak, izottak benne a nappali események, még őrizte a beszélgetések sokszólamú visszhangját. Mindehhez járult még a alig érezhető cigarettaszag, ami soha nem szellőztethető ki, akárhogy igyekezzenek is.

„Legyőzzük a selejtet!” – kiabálták a plakátok. „Csak első osztályú gyermekeket fogunk előállítani!” A sarokban egy nagyméretű gyermekmodell állt, pufók karocskáját leeresztette, szemét félig lehunyta. Gyenge, szórt fény vetődött rá, és úgy látszott, szempillája néha megremeg, ajkán huncut félmosoly bujkál. A gyermek vállára, hóna alá, térdére és egyéb részeire mutató nagy, vörös nyilak óva intettek: „Vigyázz a csavarok meghúzásánál! Könnyen súlyos sérülést okozhatsz a csatlakozásoknál.” Vagy: „A te hibádból itt a rétegek elferdülhetnek, az oldalperem pedig leválhat.”

A bepárásodott, víztől csepegő ablakokon túl egy hóborította mellékutca kéklett, alacsony gyári melléképületek vattacukor tetői rajzolódtak ki a gyér utcai lámpák elmosódó fényében. A mellékutcán nagy ritkán magányos autók haladtak el, felvillanó piros fényeik görbe vonalat írtak le, és úgy tűntek el a gyárkerltés sarkánál, mint egy eldobott cigaretta kihunyó parazsa.

Néha benézett hozzám Andrej, kipirultan, tarkójára tolt prémsapkájában, magával hozva a tél friss, fagyos leheletét.

– Gladkih beleegyezett... Előkotortuk a rajzokat... Gladkih már nekilátott...Miután elment, én újra egyedül maradtam. Ismét az ablakhoz léptem, és az

izzadt, szélein már jegesedő üvegen keresztül bámultam az üres, sima, derékszögű fehér udvarokat, az egymáshoz bújó, alacsony épületek üres, sima, fehér tetejét, a gyászosan üres és reménytelenül sima téglafalat, melyen imbolygott a hosszú, csupasz ágak árnyéka.

Telefonált – otthonról – Cenciper. Telefonált Majka, reszkető hangját fel-felváltotta a doktornő durva, őrmesteri hangja.

A Fiú élt. Várt. Injekciót adtak neki. Nem hagyták, hogy elaludjon, mivel ez veszélyes az injekciók után. Elalhat, és többé nem ébred fel. Beszélgettek, játszottak, tréfálkoztak vele. Adel Markovna áthozta értékes, törékeny porcelánszobrocskáit, apósom pedig leguggolt, és bábszínházat játszott velük.

...Emlékszem, két óra már elmúlt, amikor korrepetáltam Andrejt. Kockás füzetében levezettem azt a bizonyos tételt. Ő váratlanul elaludt, boglyas üstökét úgy ejtette összekulcsolt kezére, mint egy gyermek. Később felriadt, tenyerével hevesen dörzsölte álomittas, rózsaszín arcát, és sűrű bocsánatkérésbe fogott:

– Így hát a bizottság függetlenített munkatársa lettem. A műhelyben könnyebb volt. Ott utoljára főmeós voltam. Ellenőriztem a munkadarabot, utána mindig maradt egy kis holtidő – ültem hát, és tanultam. A komszomolmunkában viszont nincs holtidő. – Andrej a füzet fölé hajolt. – Nahát, hogy maga milyen remekül mindent.... Ilyen bonyolult képleteket, és csak úgy fejből. Boldog ember!

És megakadt, zavarba jött.  Andrej már több mint egy órája nem jelentkezett. Egyre járkáltam a teremben,

föl s alá, el az unalomig ismert, egyre csak ugyanazt hajtogató makettek, táblák, plakátok mellett. Agyamban gondolatfoszlányok, mondattöredékek, összefüggéstelen képek ugráltak, mint egy rosszul összevágott amatőrfilm kockái. Kamenszkij ujjai, amint a hajában babrál... A szigorú, tiszta, szent szerelőnők. De hiszen valamelyikőjük szerelte a Fiunk szívét is... Minőség. Az emberi kapcsolatok minősége... Cenciper, szürke tollkoronájával... „Nem kell magyarázni, nekem három gyerekem van”... A markáns arcú és lágyszívű, távirati stílusban érintkező Cenciper... De hiszen valaki, egy ugyanolyan ember, mint ő, éppen a szomszédos irodában lehet, hogy egyáltalán nem gonosz, lehet, hogy jó családapa, fogta magát, és aláirta a papírt, amelyen ez állt: „A ZS-3-as típusú kísérleti gyermeksorozat kereskedelmi forgalomba hozható.” Bizonyára hónap vége volt. A gyár nem teljesítette tervét, hiányzott valami piti ezredszázalék.

Igen. Aláírta.Lehet, hogy sosem bántott gyermeket, sem a sajátját, sem másét. Lehet, hogy

egy házban vagy akár egy lakásban lakunk. Lehet, hogy ebben a pillanatban csönget be az ajtónkon, és Majkától vagy anyósomtól álmosan kérdezi, ne szaladjon-e el a gyógyszertárba, miben tudna segíteni? Derék, rokonszenves ember.

 

 Látva a világosságot, bekukkantott hozzám az éjjeliőr. Bőbeszédű öregember

volt, arcát vörhenyes sörte borította, elnyűtt gimnasztyorkát, puha, nesztelen halinacsizmát viselt.

– Van valami füstölnivalód? Ugyan, keress már a zsebedben! Szóval nem akad semmi? Úgy. – Felsóhajtott, és előhúzta saját Belomorját. – Elüldögélek nálad kicsinyég, addig sem vagyok egyedül. Várod az alkatrészt? Tudok a dologról, tájékoztattak.

Érdeklődött, kivel beszéltem a gyárban.– Kamenszkij? Hogyne ismerném. Mintaember. Nálunk mindig őt mutogatják

a vendégeknek. Sohasem heveskedik, nem káromkodik. Gondos kultúrember. Bizony, nem rossz... Csak... – Azöreg hunyorított, szívott egy slukkott gyűrött, lassan már ajkára égő cigarettájából. – Csak hát hogy gondolkodnak a mi komszomolistáink? Aki nem káromkodik, jó ember, aki káromkodik rossz. Hehehe, ha ilyen könnyű volna megkülönböztetni a jókat a rosszaktól, hamar eljönne a földi mennyország. – Szívott egy utolsót, és sajnálkozva elnyomta a csikket. – Szóval nincsen cigarettád? Nem akad egy sem? – Felsóhajtott. – Micsoda jó emberek estek el negyvenegyben a volokalamszki országútnál, a belük véresen omlott a hóba. Szent emberek voltak! És mennyit káromkodtak... Vagy negyvenkettőben Szverdlovszk alatt. Evakuálták a gyárat, jóformán a szántóföldre. Kezünk a vashoz fagyott, kesztyűnk, pufajkánk nem volt, darunak arrafelé hírét se hallották. Lekáromkodtuk az égről az összes szentet, és mintha máris melegebb lett volna, nicsak, szűzanyám, a gerenda magától elindult...

– Káromkodás nélkül jobb. Legfőbb ideje leszokni róla.– Ki vitatná? – csóválta az öreg makacsul a fejét. – De azt mondom én néked,

fiam: van, aki káromkodik indulatában, tanulatlanságában, de van lelke. Mer kockáztatni, csatázni. Ez a Kamenszkij meg? Szándékosan akkor vette ki a szabadságát, amikor a pneumatikát beállították. És még valami... Avgyejevet fél évvel a nyugdíj előtt akarta elbocsátani. Beszélik, hogy sírt az anyja, szégyen így egy gyári lakásban lakni, tarthatna egy kicsit az emberektől. – Rágcsálta a cigarettavéget, összehúzott szemével szúrósan nézett rám. – Tudott dolog, hogy a főnökség elől el lehet rejtőzni, de az emberek elől soha, az emberek mindent látnak...

Bejött Andrej.– Nincsen cigarettád? – fordult felé az apó. – Ó, persze, te is szép alak vagy. –

Legyintett, és elővett egy Belomort. – Tejecskét iszol. Mi bezzeg őrült tehenek tejét lefetyeltük. Túléltük! Hogy ti, ördögfiókák, tisztán éljetek, szentéletűek lehessetek...

Andrej odaült a bőrkanapé párnázott oldalára, és anélkül hogy levetkőzött volna, tarkójára tolta füles sapkáját, majd nekilátott, hogy összeírja az étkezdében feltárt hiányosságokat. Arca fáradt volt és gondterhelt.

– Hogy áll Gladkih? – kérdeztem kertelés nélkül.– A maga alkatrészét hőkezelni kell. Ezt egy másik műhelyben végzik.

Teljesen megfeledkeztünk róla.– Ez azt jelenti...– Semmit sem jelent – állt föl Andrej. – Megyek a hőkezelőbe, megpróbálok

megállapodni velük, csinálják meg. – Erőltetetten vidám hangon hozzátette: – Feltétlenül sikerül.

Kudarc? Ismét kudarc? Szívemet rossz előérzet szorította össze.Amikor Andrej kiment, az öreg sötét, odvas fogait kivillantva utánanevetett.– Milyen bátor! „Megyek, megpróbálom.” Meglásd, Gladkih nélküled is

megállapodik. Nem akarták a lakásunkat alagsorinak minősíteni. Persze, hát hogyne volna az, amikor az ablakok – mutatta – ilyen magasan vannak a földtől. Nem vettek föl a lakásigénylők közé. No erre mi, az öregasszonnyal, annak rendje és módja szerint elmentünk Gladkihhoz a képviselői fogadóórán...

  Mi segített azon az éjszakán? Mi tartotta bennem a lelket? A műszaki

előadóba is behallatszott a gyár folyamatos zakatolása. Behallatszott álmos, éjszakai lélegzése, jóságos, meleg mormolása. „Ha te sem alszol, én sem alszom – hajtogatta a gyár –, nem bizony, dolgozom, sietek segíteni.” És ettől az alig érthető baráti dünnyögéstől valahogy könnyebb lett a lelkem.

  A hó rózsaszínű volt.Ezen a kora reggeli órán a hótakaró élénk rózsaszínű volt, mint a

gyümölcscukorka vagy mint a habos sütemény, keményre fagyott, szélfodrozta, hullámos felszíne szintén habos süteményre emlékeztetett, arra, amit a metróban árulnak, és három darab belőle csillogó, átlátszó csomagolásban tizenkét kopejkába kerül. Fiunk nagyon szerette, úgy ette, mint egy kismalac: rövid ujjacskáit beleszúrta a rózsaszín gombócba... és...

Nem érdemes ezen tovább töprengeni.Ott álltunk Edikkel a gyárkapuban, ahonnan kifelé tódult az éjszakai műszak.

(Edik a főnök kocsiján jött értem.)A kapun hógolyózó lányok tódultak ki. Ezek voltak az éjszakások? Vagy

ellenkezőleg, túl korán jöttek a délelőtti műszakra? A hó már régi volt, nem porzott, jól tapadt, és vígan ropogott tarka kesztyűs kezük között. Vezérük egy

finom arcú, kék gyapjúkendős, magas kontyot viselő lány volt. Erős kézzel dobott hólabdái pontosan célba találtak.

Vállára vetett vattakabátban, kezében kulcscsomóval éjszakai ismerősöm, az öreg strázsa jött oda hozzánk.

– Várják? Nagyon helyes. – A lányok felé hunyorított. – Nézd, a táncos lábúak... Örökké ugrándoznának, röplabdáznának.

Edik gáláns mozdulattal megemelte fánk formájú prémsapkáját.– Örülök a találkozásnak, papa. Nem tudja, sokat kell még várni a felmentő

seregre?– Meg kell kérdezni Gladkihtól. – Az apó megcsörgette kulcsait, és

odakiáltott, a kék kendős lánynak. Az tetőtől talpig havasan odajött, menet közben porolta le jól szabott, csípőben ügyesen összefogott télikabátját.

Meglepődtem. Valahogy úgy képzeltem, hogy Gladkih csakis idősebb, tekintélyes asszony lehet. Olyan „mindenki anyja”. És erre...

Edikben felébredt a vadászösztön. Füles sapkáját fejébe húzta, sálján megigazította a csomót.

– Gladkih? Milyen elbűvölő név...A lány felvonta szemöldökét, és sokat értőn visszamosolygott.– Nem mindenkit bűvöl el. Emlékszel, Marina – pillantott hátra a vállán

keresztül –, hogy üvöltött annak idején Pavlov? „Vigyék innen ezt a bajkeverőt, mert felbolygatja nekem az egész műhelyt!” És mégis leváltották őt a művezetőségről! Bár akkor még teljesen zöldfülűek voltunk.

– Megbuktattuk – felelte mély hangon a termetes Marina. – Az elszámolásaival.

A mi alkatrészünkkel, ahogy Gladkih elmagyarázta, minden rendben volt. A gyűrűn a hőkezelők most végezték az utolsó simításokat. Bármely pillanatban hozhatták.

Az öreg elégedetten hol engem bökdösött könyökével, hol Ediket.– No, micsoda Galina Gladkihunk van minékünk? Királynő! És a nyelve is jól

pereg... Ég a keze alatt a munka! Azt látnák! A brigádvezetők legjobbika...– Mi a mi munkánk? – dörmögte lustán, mély hangon Marina. – Ami kerek,

azt gurítjuk, ami szögletes, azt húzzuk. Igaz, vodkát nem iszunk.– Azt én se iszok – vágott vissza az öreg. – Azt kenyérre szoktam kenni.

Különben az első ötéves terv idején valahogy nem nagyon láttunk titeket, művelt, tiszta írástudókat. Fuvarozni egy kordén és sarat lapátolni, erre én is jó voltam.

Edik, mintegy véletlenül, finoman megfogta Gladkih könyökét.– Szeretnék közelebbről megismerkedni...A lány a szeme közé nevetett.

– De hát nekem három és fél éves kislányom van. Már óvodába jár.– A férje pedig pilóta, és rettentő féltékeny – zúgta Marina a legmélyebb

regiszterein. – Megbízott, hogy...Edik úgy festett, mint a kivert kutya.– No, ehhez mit szól? Amint találok egy jó árut, azt már okvetlenül kifizették

és be is csomagolták. Hogy nekem micsoda balszerencsém van!Mellettünk egy asszony bebugyolált csecsemőt tolt babakocsiban. A babának

csak céklavörös arca kukucskált ki a szorosra kötött kapucni alól.– A mienk – dörmögte Marina.– Igen, a mi gyárunk terméke – nézett Gladkih elgondolkodva a babakocsi

után. – Tévedés kizárva. Ami átment az ember kezén...Szeme alatt kékes karikák húzódtak, az álmatlan éjszakától. Most pedig újból

a gép mellé kell állnia...– Galja! – hívták a lányok a kapuból. – Indulunk.Végre összeszedtem magam, és megszorítottam a kezét.– Nincs erre szó... Nem is tudom, hogy mondjam... A gyermek apja vagyok.

És az, hogy ön bent maradt...Felvonta vékonyka szemöldökét.– No, hát bent maradtam. Ma én önnek, holnap ön nekem – lehet, hogy tudtán

kívül. Ez az emberiség normális vérkeringése... Megyek, lányok! – Elgondolkodott. – De ez akkor sincs rendjén. Ha egyszer van kísérleti sorozat, kell, hogy legyenek pótalkatrészek is. Vagy nem lett volna szabad piacra dobni. Hazamegy... Tegyen panaszt. Igen, tegyen panaszt, nekem mint a kerületi tanács küldöttjének. Akkor aztán én...

Megmondta, hogy milyen címre írjak, és megrótt:– Ön csak saját magára gondol? Csak saját magáért harcol? Hiszen lehetnek

még efféle esetek.És szapora léptekkel a kapu felé indult, hogy utolérje a többieket.Csípőjére simuló kabátjának szárnya szétnyílt. Megfordult, és intett kék

kesztyűjével.– Telefonáljon Cencipernek, hogyan sikerült a műtét. Ő majd megüzeni a

műhelybe.Edik utolérte.– Megengedi, hogy... megcsókoljam? – mondta szokatlanul komoly arccal.

Valahogy ügyetlenül, nehézkesen, erőlködve beszélt.Rövid, kínos hallgatás következett.– No, mint élmunkást... – kezdett kapkodni Edik, elvörösödve, és zavarában

egész mást mormogott. – Mint képviselőt.

– Mint képviselőt? – Gladkih bölcsen elmosolyodott. – No, ha úgy... – Gyors, női pillantással tetőtől talpig végigmérte Ediket. – Tessék, csókoljon, minél gyorsabban, amíg Marina háttal áll.

  A csillogó, frissen elkészült alkatrészt olajos papírba csomagolták. A kocsiban

minduntalan kibontottam a papírt, hogy meggyőződjek róla, minden rendben van, valóban nálam van a gyűrű.

Majka nyitott ajtót. Kedves, csokoládészín szeme könnyfátyolon át tekintett rámrés nekem is gombóc nőtt a torkomban.

– Hm? – kérdezte Majka.– Ühüm. – Ez azt jelentette: „Igen, meghoztam.”Fejét egy röpke, egy egészen röpke pillanatra a vállamhoz szorította.– Hm? – kérdeztem.– Igen. – Ez azt jelentette: „Él.”Most fogtam csak fel, mennyire féltem ettől a kérdéstől.Az első szobában sokan voltak: a szomszédok, Szása bácsi, Gyenyisz és még

néhányan az ismerősök közül. Nem volt időm alaposabban körülnézni. Gosa odarohant hozzám, ki tudja, miért, gyári, csupa festék kezeslábasa volt rajta.

A másik szobából egy fiatal ápolónő nézett ki.– Hamar, hamar!Bementem, igyekeztem minél kevesebb zajt csapni. Az ablakok be voltak

függönyözve. Kszenyija Alekszejevna a kiságy fölé hajolt.Valami borzalmas látványra készültem fel. De a Fiú eszméletén volt.

Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint máskor, még mosolygott is. Úgy láttam, csak felülni nem tudott, tehetetlenül feküdt a párnájára dőlve, eléggé kényelmetlen testhelyzetben.

Nem hagyták elaludni. Csiklandozták, szórakoztatták.– Mondd szépen: Nagyi. Na-gyi – ismételgette Kszenyija Alekszejevna

kitartóan.A Fiú észrevett engem. Szemecskéjében megcsillant valami ismerős

melegség, valami a régi kópéságból. És rekedten, ajkát alig mozgatva ezt suttogta:

– Pa-pa!Két begörbített ujjacskájával – ujjpercével – egészen gyengén megragadta az

orromat.Szerettem volna megigazítani a párnáját, mondani valamit, de Kszenyija

Alekszejevna már taszigált is az ajtó felé, kemény őrmesteri hangján utasításokat harsogott:

– Idegenek, kifelé! Ljusza, add a nagy injekciót! Hol vannak a steril anyagok?És az ajtó becsapódott mögöttem. Panajotu Kosztasz fordítása

Szergej DrugalA KÜLÖNLEGES FORMA

A kapitány az kapitány. Róla csak kottapapíron emlékezhetnél meg, és ott is kizárólag dúr hangnemben. De nemcsak ő, hanem legénységünk minden egyes tagja tett már valaminő szolgálatot az emberiségnek. Ez különben nem is olyan nehéz: ha az ember segitett valakin: enni adott egy éhezőnek, ültetett egy fát, vagy kihúzott valakit a csávából, máris szolgálatot tett az emberiségnek. Az sem fontos, hogy sokan tudnak-e a jótettről vagy csak te egyedül. Hiszen te is az emberiség része vagy...

Mindezt csak azért mondom, mert barátom, az izmos karú és erős akaratú Vaszja Ramogyin a Szirénen megmentette űrhajója legénységét. A Szirénen – ezt a nevet adtuk a bolygónak – bontakoztak ki maradéktalanul Vaszja képességei. Ha ő nincs, nem tudom, mit tett volna a kapitány, hiszen még ő is az idegen befolyás alá került.

El kell mondanom, hogy a Szirén eredeti útvonalunktól távolabb keringett, de amikor az ötödik dimenzióból előbukkanva körülnéztünk, rájöttünk, hogy eltértünk az iránytól. Megesik az ilyen. Nemcsak egy ember, de akár egy egész csapat is eltévedhet. Kiderült, hogy csillaghajónk tájolórendszerében különféle rendellenességek léptek fel, az egyik hajtómű nem húzott rendesen, a másik pedig önmagától fokozott üzemmódra kapcsolt. A biztonság kedvéért a kapitány a legközelebbi bolygónál – ez a Szirén volt – körpályára állította a hajót, és rutinfelderltésre küldött bennünket. Ő maga, a navigátor, mindkét gépész és Vaszja, a szerelő az űrhajón maradtak, hogy rendbe hozzák a dolgokat. Mi leszálltunk a bolygón, a leszállókomp körül annak rendje és módja szerint kialakítottuk a véderőteret, és már éppen munkához láttunk volna... Ennél a pontnál megszakítom az elbeszélést, és a nagyobb érthetőség kedvéért felhasználom a memóriabilincsekben őrzött felvételeket. Ilyen karperece, amely hang-, szükség esetén pedig képrögzítésre is alkalmas, minden felderítőnek van. Rá lehet diktálni a szerzett benyomásokat. Ezeket a rózsaszínű, ametisztszerű kristályokat Vaszja őrzi egy dobozban, és időnként átrendezgeti gyűjteményét. Arcán ilyenkor különös mosoly játszik, és látszik, hogy bonyolult, nehezen megfejthető érzések kerítik hatalmukba. Vaszja tudja, hogy ezeket a feljegyzéseket a jövendő nemzedék számára vezetem, egyet-mást már olvasott is, mivel kiadott műveimmel mindig megajándékoztam. Kérésemre hozta el a kristályokat: lejátszószerkezetem van nekem is. Jelenlétében nem kezdtem a

felvételek lehallgatásához, és mivel beszélgetésünk aznap este nagyon akadozott, hamarosan el is ment. Jóllehet nagyon tisztel engem, mégis kétkedve nézett rám, mintha azt akarta volna kérdezni, hogyan mászol ki ebből a történetből, van-e elég bátorságod ahhoz, hogy olyan kérlelhetetlen légy magaddal szemben, ahogyan azt az igazság megköveteli? Kételyeinek volt alapja, ám ha az önkritika fegyverünk, ne mondhassák utódaink, hogy nem tudtuk használni. Nehezemre esett a Szirénen lezajló eseményekről írni, azonban felülkerekedtem önmagamon, ahogyan legénységünk bármely tagja megtette volna ezt... Vaszja tehát elment, én pedig a kristályt a lejátszóberendezésbe helyeztem, megnyomtam a gombot, és meghallottam a saját hangomat. Könnyű rám ismerni: az f hangot egyáltalán nem ejtem, r helyett pedig csak egy tompa morgást adok ki. A kapitánnyal folytatott beszélgetésem közepe felé járhattunk.

– ...Tegnap sorban hívattam magukat. Mindnyájan egészségesek – ez látszik a biztonsági pulton, mégis csupa badarságot fecsegnek. Mi az oka?

– Kapitány – hallatszik a hangom –, másokért nem felelhetek, föl sem tudom fogni, miről beszél. A magam részéről önt nagyon tisztelem, és mint a nyáj egykori vezérének (itt tisztán kivehető a kapitány fogcsikorgatása) őszintén megvallom, boldog vagyok. Köldök- és tarkóvakarásra kaptam engedélyt. És vakaródzom. Most megint... Ó, kapitány, én senkivel nem szeretnék osztozni, de repüljön ide, lehet, hogy magának is megengedik...

– Nekem sehol nem viszket! – kiáltotta a kapitány. – Hallod ezt, Vaszilij, ezek ott egytől egyig megőrültek. Követelem, hogy azonnal térjenek vissza a leszállókomppal. Mindenki térjen vissza! Általános gyülekező! A kabinban majd kedvükre vakarózhatnak. Ha tetszik, véresre vakarhatják magukat.

– Ugyan, kapitány, hát említettem volna az egészet, ha magamat vakarnám?! Az én kis pufók dzsigitemmel teszem. Vagy, ahogy Lev Tolsztoj mondogatta volna, pudzsikommal. Szépen hangzik, ugye?

Micsoda szégyen! Világűrre szóló szégyen! – A kapitány kikapcsolta a berendezést.

Újra az én turbékoló hangom hallatszott:– Ó, az oktondi, ilyen csekélység miatt háborog. Alighanem irigykedik.

Engem most sokan irigyelnek. Lev Matyusinnak például még csak azt engedélyezték, hogy megfigyelő legyen, én meg már...

Mindenkinek, aki a Szirénen velem volt, meghallgattam a memóriakristályát, és társaim feledésbe merült hangja egy teljes hónapon át a tovatűnt ifjúság emlékeit ébresztgette bennem. A legszívesebben lemondtam volna hírnévről, lekapartattam volna a nevemet a sok emlékműről, obeliszkről, hogy legalább tíz... húsz... nem, inkább kétszáz évvel fiatalabb lehessek... Miről is beszéltem? Ó, persze, tehát mindenkit végighallgattam, feljegyzéseket készítettem,

csoportosítottam és rendszereztem mindent, ahogy az meg van írva, aztán pedig meghívattam magam a kapitánnyal. Ő a zslobini felfedezőiskola zoopszichológia tanszékét vezette, ahova hamarosan meg is érkeztünk Vaszjával azon a kis repülőn, ami őt, mint a Tudományos Akadémia alelnökét hivatalból megilleti.

Érkezésünk hírére a kapitány egy erősen tagolt terepre küldte sétálni a felfedezőket – fejenként 60 kiló murvával hátizsákjukban. Elolvasta előzetes feljegyzéseimet, úgy találta, hogy lényegében sehol nem vétettem az igazság ellen, noha bizonyos részletek pontosításra szorultak. Azután a kapitány tekintetét a fényes múlt felé fordította.

– Az ifjúság mindig gyönyörű. Észre sem vettem, hogyan szállt el. Emlékszel, Vaszja, arra a mérkőzésre a teorai válogatott ellen? Micsoda formában voltál! Akkor mindnyájan a csúcson voltunk. És a fellépéseink a luméi szakácsünnepen?

– Lev Matyusin meg egy fiúkórust vezet Krivoj Rogban – vetettem közbe.A kapitányból mosolyt csalt elő naiv kísérletem, mellyel megpróbáltam

fordítani a beszélgetés menetén.– A Szirénen Lev énekelt, mások a pudzsikok köldökét vakargatták. Az

űrfizikus pedig (tulajdonképpen asztrofizikus volt, de rendkívüli szakálla miatt űrfizikusnak hívtuk), aki, talán emlékszel, a legfegyelmezettebb volt köztünk, palotát épített. Kihagytad a feljegyzéseidből, de jól emlékszem rá, hogy rádión bejelentette: „Sehová nem megyek, amíg nem fejezem be a palotát. Az én pudzsikom palotát érdemel.”

Vaszja megszokta, hogy a tudományos vitákban mindenkinek szemébe vágja az igazságot, most hirtelen sértve érezte magát helyettem.

– Az a palota még csak megjárná. Voltak azonban olyanok, akik guggolóst táncoltak a pudzsikok előtt.

A kapitány arca megdermedt, és egy végtelennek tetsző percig némaság honolt a szobában. Végül sikerült úrrá lenni önmagán, orrcimpái elernyedtek, haja ismét fürtökbe rendeződött a feje búbján.

– Vaszja, én leszek az utolsó, aki elfelejti, amit értem tettél. Igen, elmondhatom, hogy táncoltam, ahogy mások fütyültek, és te voltál az, aki megállítottál. Hálás köszönet érte! – A kapitány összeölelkezett Vaszjával, ami régebben elképzelhetetlen volt: a legtöbb, amit a legénységnek engedélyezett, egy kézfogás volt a veszélyes felderítővállalkozás előtt. Nem volt zord, csak ilyen volt a természete.

Sokáig üldögéltünk hármasban. A kéthangú teorai macskakölyök a dorombolástól már teljesen berekedt, és lehunyta szemét, már nyugovóra tértek a kapitány ük-ükunokái, akik nekünk nappal görögdinnyét és virágot hoztak, és később is fel-felbukkantak a közelben, mi viszont csak üldögéltünk a lugasban; beszélgettünk és emlékeztünk.

Kapitányunk demokrata lélek volt, nem tartozott azok közé a vezetők közé, akik szeretnek utolsóként nyilatkozni. Elsőként szólalt meg:

– Emlékszem, először minden a megszokott módon történt. A leszállásotok utáni első három órában állandó összeköttetést tartottam fenn veletek. Minden rendben volt, hozzá is fogtunk a javítási munkálatokhoz. Később időnként kapcsolatba léptem valamelyik felderítővel, de aggodalomra semmi ok nem volt. Az első furcsaságot akkor vettem észre, amikor a rádióskabin mellett elhaladva meghallottam Vaszja hangját. Hangosan olvasta a mikrofonba az Amatőr vízilótenyésztők kézikönyvéből a Takarmánygyűjtés című fejezetet. Kérdésemre elmondta, hogy Lev Matyusin személyes kérését teljesíti. Természetesen azonnal hívtam Ljovát. Ekkor jött a második meglepetés: Lev valami sületlenséget fecsegett arról, hogy planetológusunkat vállon veregették, erre ő a kiberandroidokat átprogramozta szénakaszálásra, viszont nincs szerszám, de ez nem probléma, mert a szerszám le van írva a kézikönyvben, amelynek idevágó fejezetét Vaszja Ramogyin volt oly szíves épp az imént felolvasni, továbbá, hogy ő személy szerint egyelőre még csak kívülállóként figyeli a dolgokat...

Nos, ekkor már nyugtalankodni kezdtem, és név szerint körbekérdeztem mindenkit. A vizsgálat eredményeként megállapítottam, hogy fizikailag mindnyájan egészségesek, de a kutatási program végrehajtására senki sem gondol, mivel mindegyik felderítőnek támadt egyfajta furcsa hóbortja. Megparancsoltam, hogy mindnyájan térjenek vissza az űrkompra, és egyelőre növeljék kétszeresére a védőpajzsot. Másnap majd tisztázzuk a dolgokat.

Reggel hívtam az űrkompot, de senki nem válaszolt. Megdermedtem a rémülettől, és – életemben másodszor – elvesztettem a fejem.

– Vaszja – mondtam –, mindnyájan elpusztultak!– Ugyan már – felelte –, nem olyan fából faragták ezeket a fickókat, hogy

csak úgy odavesszenek. Különben is honnan tudod?– Hogyhogy honnan? – kérdeztem. – Hiszen tegnap utasítottam őket, hogy

térjenek vissza az űrkompra, és nincs ott senki. Tehát...– Pedig élnek! – bökött széttárt ujjaival Vaszja a biztonsági pult zöld égőire. –

Élnek mindannyian.Valóban, mindegyik kis zöld szem tanúsította, hogy a legénység adott tagja él,

csak annyira elképesztett a távollétük, hogy nem vettem észre a kapcsolóasztalt.– De hát olyan még az én legénységemmel nem fordult elő, hogy a parancsot

nem hajtották volna végre. Tehát...– Tehát pszichikailag betegek – vette át a szót Vaszja. – Olyan nincs, hogy

egy épelméjű, egészséges felderítő nem hajtja végre a parancsot. Úgy látszik, mindnyájan egyszerre betegedtek meg. Az egész társaság meghibbant. Előfordul

az ilyen, a lényeg, hogy valaki elkezdje. Meg kell őket gyógyítani. De hogyan? Nincs másik űrkompunk.

Akaratlanul is elgyönyörködtem Vaszjában, erejében, alakjában, és hallgattam józan okfejtésére.

– Ramogyin szerelő! – fordultam kedveskedve hozzá. – Készen áll arra, hogy az egyéni mentőkabin leszálljon velem a bolygóra?

Az ilyen kérdésekre a szabályzatnak megfelelően kell válaszolni, és Vaszja úgy felelt, ahogy illik:

– Lehet ez kérdés, kapitány?Az űrkomp, ha még emlékeznek, egy kellemes dombon állt.

Mentőkabinjainkat a közelben hagyva megközelítettük, amíg csak bele nem ütköztünk a védőpajzs rugalmas erőterébe. Ekkor Vaszja sisakját hátralökte, kesztyűjét lehúzta, és egész testével a védőrétegbe préselte magát. A réteg maga láthatatlan, az azonban látszott, hogy Vaszja teste, anélkül hogy valaminek is támaszkodna, 45 fokos szöget zárt be a talajjal. Azzal persze tisztában volt, hogy az erőtéren idegen test nem képes áthatolni, de nekünk fel kellett jutni az űrkompra, és ez csak úgy volt lehetséges, ha az erőtérre rákapcsoljuk saját pszichozónánkat. Ennek során helyi zavarok lépnek fel, és a védőpajzsban rés keletkezik, amelyen egy ember átcsúszhat. Csak rendkívül ritkán, kizárólag vészhelyzetben alkalmaztuk ezt az eljárást. Általában az átjáró kialakításához legalább négy felderítő együttes pszichikai ráhatására volt szükség. Vaszja azonban összpontosított, és boldogult egyedül, sőt még csak meg sem izzadt. Már életében legendás hírű lett a mi Vaszjánk...

Az űrkompon azonnal a biztonsági rendszerhez rohantam, és amikor az enyémmel együtt megpillantottam mind a hat zöld lámpácskát, megkönnyebbülten felsóhajtottam: úgy látszik, Vaszja meg én idejében érkeztünk. Kibújtunk ormótlan szkafanderünkből, mivel a Szirénen az embernek sem vegyi, sem biológiai, sem klimatikus, sem radioaktív ártalmakkal szemben nem volt szüksége védelemre. A bolygó kedvezett az életnek.

A társalgó kerek asztalát majdnem teljesen betöltő holografikus domborzati térképen, addig, ameddig a lokátor lézersugara egyenes vonalban elhatolt, jól látszott a dombot övező térség. Az űrkomptól nem messze négy fénylő pontot vettünk észre.

– Menjünk oda – mondtam Vaszjának. – Csak megfigyelünk, egyelőre semmibe nem avatkozunk bele.

Megszüntettük a védőpajzsot, hogy visszafelé Vaszja ne erőltesse meg magát, és elindultunk. Körülöttünk tágas, hihetetlenül szép vidék terült el. Paradicsomi táj és minden pontosan úgy, ahogy kell: a flóra és fauna csodálatos harmóniában

volt egymással. Tarka virágok virítottak, gyönyörű madárkák szálldostak, és mindegyik egy pihét vitt a csőrében.

Nézzük az ártéri rétet, hát a réten – magasságos kozmosz! – a mi kibereink mennek, négyen egy sorban, és szénát kaszálnak. És úgy hadonászik mindegyik, hogy majd kiszakad a tüdeje. Hunyorogva torpantunk meg Vaszjával, távcsövön át szemügyre vettük a környéket, és mit láttunk: félmeztelen űrfizikusunk agyaggal tapaszt ki egy ócska, akolszerű, omladozó hodályt. Kezében csillog-villog a kőműveskanál, lábánál vödör, teli híg agyaggal.

Vaszjával egyszerre vetettük földre magunkat, a maradék utat pedig kúszva és szökellve tettük meg a bokrokig, amelyek mögött Lev ezt dalolta: „Hej, borzongat a szél!” Odakúsztunk. Ljova úgy állt ott, mint valami dalnok, gitárja a vállán átvetett moarészalagon lóg, egyik lábát egy kis fatönkön nyugtatja. Mellesleg friss tönkön, amit a fűrészpor teljes hiányából ítélve nyilván nem fűrésszel, hanem lézerrel vágtak ki. Azóta, hogy a földön beszüntették zöld barátaink kitermelését, a felderítők körében nem számít etikus dolognak más bolygók növényzetében kárt tenni, ha csak nincs rá különös szükség. Feltételezem, nekik a fészer építéséhez kellett a fa. Lev bal kezén ékszerként csillogott a memóriabilincs, nem messze, az árnyékban pedig három ismeretlen állatka hunyorgott elégedetten. Ketten kihívóan heverésztek puha, pehelyszerű szőnyegeiken, a harmadik pedig – Ljovának a válláig ért – állt, és hájas pofáján kusza összevisszaságban tenyésző bajszát mozgatta, mialatt biológusunk a köldökét vakargatta. Az állatka apró szemei kedélyesen csillogtak. Fejük fölött tarka madárkák röpködtek, és az óvatlan legyeket kapdosták. Idilli kép, világűrre szóló k... – ság, hogy vinné el az ördög.

A kapitány hosszú hallgatásba merült. Arcát nem láttuk a homályban, fényt gyújtani pedig nem volt kedvünk. Már arra gondoltam, hogy elaludt, de hirtelen tiszta, szomorú hangon kijelentette, hogy a további eseményeket Vaszja Ramogyin jobban el tudja mesélni, így a teljes igazság érdekében át is adja neki a szót. Vaszja pedig ne feszélyezze magát, tegyen úgy, mintha ő, a kapitány, itt se lenne. A magam részéről hozzátettem, hogy Vaszja annyira se feszélyezze magát, mintha én itt volnék. Ezt a témát Vaszja zavaráról addig csócsáltuk, mlg csak szerelőnk a dühtől nem szikrázott a sötétben. Ekkor elhallgattunk, ő pedig a számunkra oly megszokott, férfias hangnemben mesélni kezdett. Meg kell hagyni, gyorsan úrrá lett indulatain.

– Senkinek nem adtam okot rá – horkant fel Vaszja –, hogy tapintatomban kételkedjen. De a dologból egy szót sem lehet elhagyni. Ami történt, megtörtént. Hasalunk tehát, a kapitány meg én, és figyelünk. És minél jobban figyelünk, annál kevésbé értjük a dolgot. A kiberek, amelyeknek az összegyűjtött mintákat kellene válogatniok, kaszálnak, planetológusunk felmászik egy fára, és késsel

ágakat vagdos, űrfizikusunknak pedig már a szemöldöke is agyagsárga a buzgalomtól. Ekkor Lev hirtelen rázendít egy nótára, ráadásul szerfölött temperamentumos kötőszavakkal fűszerezi.

– Hej! Hej!Én persze elcsodálkoztam: ugyan mi ütött bele? Fordulnék a kapitányhoz, ő

azonban egyszer csak rángatózni kezd, majd felpattan, és ropni kezdi a guggolóst. Ha hiszitek, ha nem, égnek állt a hajam. Elnézést kérek, de ennél hülyébb látványban még nem volt részem. A kapitány odatáncolt Ljovához, és ott a pocakosok körül elkezdte úgy cifrázni, hogy magam sem hittem volna. Azok pedig, akik a takarókon heverésztek, felültek, apró, álmos szemmel a kapitányra pislogtak, és rövid ormányaikat csóválták. Olyan rövid ormányok voltak ezek, ha két marokra fognánk, Tyiska kutyánknak már alig jutna egy harapásnyi belőle. Volt időm szemügyre venni pocakjukon keresztbe font mancsukat is. Apró, de láthatóan mohó kis mancsok voltak ezek... Lev a füle botját se mozdította, amikor meglátta a kapitányt, inkább még jobban a húrok közé csapott.

Emlékszem, futkosni, kiabálni kezdtem, megpróbáltam elvenni Ljovától a gitárját, és elvesztettem a fejemet. A kapitány meg odalihegte nekem:

– Ramogyin szerelő, törődjön a maga dolgával! Viselkedésével nyugtalanítja az uralkodókat. Ha képtelen kielégíteni lelki igényeiket, akkor segítsen társának a palotaépitésben! – És széles taglejtésekkel a fészerre mutogatott.

Még soha életemben nem részesültem megrovásban, de ezt most föl se vettem. Csak egy szokatlan szó motoszkált az agyamban: „uralkodók”. Valóban, mondom magamban, miért is ne segítenék? Mintha álmomban tenném, a fészerhez mentem, és ujjaimmal a fal nedves agyagába ezt írtam: „Itt járt Vaszja”. Hátrább léptem, elolvastam, és olyan szorongás fogott el, olyan csillapíthatatlan bánat, hogy sírva fakadtam, és visszaódalogtam az űrkompra. És senki nem kiáltott utánam.

Az űrkompon betámolyogtam a konyhába, kistányérba napraforgóolajat öntöttem, négyfelé vágtam egy fej vöröshagymát, megsóztam egy szelet rozskenyeret, és az olajba mártogatva megettem a hagymával. Megettem, és visszanyertem józan ítélőképességemet. Először csak apróságokon meditáltam, például hogy mindnyájan urai vagyunk sorsunknak, és az „uralkodók” szót ebben az értelemben nem vetem el. Van azonban egy másik, ocsmány jelentése is ennek a szónak. Másfelől... hogy merről másfelől, nem tudom, de másfelől Lev örömmel énekelt. Szemem sarkából azt is észrevettem, hogy a biológus szintén nem minden élvezet nélkül vakargatta a naplopó köldökét. Mintha mindnyájan saját akaratukból munkálkodtak volna. Ekkor éppen jókor, eszembe jutottak a madarak, csőrükben egy-egy tollpihével és a takarók, amelyekről

ránézésre meg lehetett állapítani, mennyire puhák. Ilyen madarak a Földön is vannak, szövőmadaraknak hívják őket. Egész család...

Ahhoz pedig nem kellett különösebb bölcsesség, hogy megértsem, az élősködésnek itt egy különleges, számunkra ismeretlen formájával találkoztunk. Helyesbítek: csak az állatvilágban ismeretlen formájával. Mindegyik pudzsik kedves parazita volt. Körülötte, a kis gazember körül, valamiféle hipnotikus erőtér jött létre. Tekintve, hogy a pudzsikok csordákban éltek, az erőtér olyan erősnek bizonyult, hogy mit sem sejtő felderítőinket mind egy szálig hatalmába kerítette, engedelmes szolgákká varázsolta, akik örömüket lelik a szolgálatban. Tudtam, hogy mindez nem ennyire egyszerű. De ekkor számomra az volt a fontos, hogy megragadjam a lényeget, még ha a legprimitívebben is. Hiszen csak esetemben bizonyult hatástalannak a hipnózis. S ezért csak én menthetem meg a legénységet. Ha ez egyáltalán még lehetséges. De valóban ennyire szilárd volnék? És az a váratlan ügyefogyottság a fészernél? Hajjaj, alighanem nekem is vigyáznom kell magamra!

Szóval, heveréssz csak kedvedre a mások szedte pihéken, nem csípnek a legyek, miután gondos önkéntesek távol tartják őket, szénával ellátnak a kiberek, a gallytakarmányt a planetológus biztosítja. Biológusunk vakargatja köldököd, Lev dalával szerez örömet. A kapitány pedig – személyesen – táncol szórakoztatásodra. Nagyszerű! Ha elered az eső, be lehet húzódni a palotába. Érdekelne, hogy maguk totyognak-e el a fészerig, vagy Lev a karjaiba viszi be őket...

Miután tisztáztam a helyzetet, bevetettem magam a raktárba, ahol mindenféle haszontalan limlom társaságában különféle, ez idáig sosem használt sugárvetők, kézi fegyverek és destruktorok lógtak a falon. Kiválasztottam egyet, ami sajátos átmenet volt pisztoly és megafon között, megragadtam a markolatát; pontosan illett a tenyerembe, homlokomra éjjel is látó szemüveget húztam, csillogó kezeslábast öltöttem (védelem a tüskék ellen), és egy pillantást vetettem magamra a tükörben. Kész superman! Még a rágóizmaim is milyen férfiasan jártak föl s alá! Ha előzőleg a tucatnyi bolygón ilyen alakban jelentem volna meg, szó sem lehetett volna kapcsolatteremtésről: reszkessetek, itt jövök én, Vaszja, a szépség! Ronda dolog persze, de kibírom. Ültem, tanulmányoztam a térképet, vártam az éjszakát, és az apró fényeket nézegettem, amelyek olyan ütemben pislogtak, amilyenben társaim lélegeztek.

Eljött az idő, útnak indultam. Az égbolton nyolc, különböző méretű hold jár összevissza, az éjszaka ezüst-sötétkék, körös-körül árnyak mozognak, a pagonyban madár rikoltozik, mintha álmában beszélne. Ilyen éjszakákon a legjobb a cimborákkal a tábortűz mellett üldögélni. Különben a bolygó nagyszerű hely, emberi élet számára nagyon is alkalmas. Ezen gondolkodtam,

miközben a bokrokon keresztül egyenest a pudzsikok felé tartottam. Szememre húztam a szemüveget, és mit látok: hosszú, pihés takaró alatt vagy tucatnyi ormányos fekszik, békésen egymás mellett. Ormányuk és mellső lábuk a takarón nyugszik, amelyet oldalt gondos kezek alájuk tűrtek. Négyfelől kaszás kibereink meresztik éberen szemüket a sötétbe, őrködnek. No, ezektől nem félek, engem ugyanis az ormányosok nem érdekelnek. De hol vannak a mieink? És hol a kapitány?

Fölemeltem a fegyveremet, tölcsérével a fészerre céloztam, és méghúztam a ravaszt. Nagy volt a kockázat, mivel a pudzsikok hipnosugárzási paraméterei ismeretlenek voltak számomra. Kerülhettem ellenfázisba, s akkor kioltom ezeknek az ormányosoknak a hipnotikus erőterét, de fel is erősíthetem a hatást. Az első esetben egy jót mulatunk a történteken, és az egész brancs visszamegy a siklóra. Hogy a második változat mivel jár, azt nem tudom.

Először azt hallottam, hogy valaki a fészerben zörög egy felborult vödörrel, majd Lev ordított bele az éjszakába:

– Jaj, ne állj meg, meg ne állj! – És a kapitány hangja hallatszott:– Fogd a gitárt!Lev egy szál fürdőnadrágban, de kezében gitárral kiszaladt. Lassú tangót

lejtve követte őt a kapitány. Az űrfizikus kezében vödörrel, mezítláb rohant el mellettük a patak felé. Amikor szekercéjét lóbálva megjelent a planetológus, és ügyetlenül és félálomban kísérletet tett, hogy fölmásszon a fára: megesett rajtuk a szívem, és kikapcsoltam a sugárvetőt.

A kapitány megállt, és így szólt Levhez:– Helytelenítem, hogy éjnek évadján énekel. Természetesen mindenkinek

jogában áll úgy tölteni a szabadidejét, ahogy jónak látja. Ön azonban felébresztette az uralkodót, ez pedig nem szép dolog.

Lev végignézett magán, alighanem szégyellte a dolgot, és némán távozott a hodályba, nyilván aludni tért. A biológus betakargatta a pudzsikokat, és valami megnyugtatót suttogott nekik. Homokkal teli vödrével visszatért a fizikus, majd kapitányunk is visszavonult a fészerbe, és hamarosan minden elcsöndesült. Én pedig leültem egy fatönkre, és újból töprengeni kezdtem.

Sugáranalizátor nélkül nem boldogulok, mert a hipnoerőtér frekvenciáját, úgy látszik, nem sikerült eltalálnom. Ez az analizátor, ha egyáltalán van nekünk ilyen, valahol kallódik, de hogy keressem meg, ha azt sem tudom, hogyan néz ki?

Öljem meg az ormányosokat? Később hogyan igazolom ezt önmagam előtt? Vétkes-e azért egy állat, mert élősködésen kívül más úton képtelen megszerezni táplálékát? Meg hát a pudzsik nem is vérszívó. Az ilyen apró szolgálat, mint pihe a matracba, egy csomó széna meg a köldökvakarás, nem nagy dolog... Azon

kaptam magam, hogy nem is annyira a megoldást keresem, mint inkább szónoki kérdéseket teszek fel, sőt mintha felmenteném az élősdieket. Megrémültem, hisz megértettem, hogy magam is hatásuk alá kerültem kissé, visszahúzódtam hát, és rögvest másképp, megalkuvást nem tűrőn kezdtem gondolkodni.

Rendben, mondom magamban, a hipnosugárvető használhatatlan, ott egye meg a fene. De én tán még jó vagyok valamire? Elfogyott volna az erőm? Elázott volna ez a hogy is hívják, ez a puskapor ezekben az izékben, ezekben a lőportartókban? Megéreztem, hogy száraz még a puskaporom, és képes vagyok még belső tartalékaim mozgósítására.

Elhatároztam, hogy elsőként a kapitányt szabadítom ki. Úgy okoskodtam: ha őt ki tudom menteni, a többiekkel már könnyű dolgom lesz. Merthogy a csapatban a kapitánynak volt a legerősebb az akarata. Leszámítva persze engem. Kezdtem tehát latolgatni, mivel lehetne rávenni a kapitányt, hogy jöjjön ki a fészerből és jöjjön vissza az űrkompra. Sokáig törtem a fejemet, és csak reggel felé jöttem rá, bármivel, akármilyen problémával. Azért kapitány, hogy mindent a lelkére vegyen.

Közelebb mentem a fészerhez, összpontosítottam, és egy hipnogramot küldtem: „Ramogyin szerelő megsérült a raktárban. A szögről egy sugárvető a tarkójára zuhant. Csövével lefelé.”

A hatás mindössze annyi volt, hogy valaki füttyögve felhorkantott. Nekiveselkedtem, és tovább színeztem gondolatban a képet: „Vaszja elesett, elsötétült előtte a világ, és felborította a folyékony nitrogénnel töltött tartályt. A raktárt belepte a zúzmara, Vaszja a nitrogéntócsákban fekszik, már nem is reszket, háta a padlóhoz fagyott.”

Ha valaki úgy véli, hogy egy ilyen szeánsz a hipnotizőr számára gyerekjáték, tegyen próbát. Én valóban fázni kezdtem, a fészerben pedig óvatos csend támadt, mintha figyelnének.

Minden erőmet összeszedtem, elképzeltem, hogy betört fejjel a zúzmarás padlón fekszem. Úgy éreztem magamat, mintha orvul fejbe sóztak volna, minden mindegy lett, a fejem szét akart pattanni, s egy vágyam maradt csak, hogy mielőbb lefeküdhessek. Megfordultam és elindultam. Nem emlékszem, hogyan jutottam vissza az űrkompra. A betegszobában tértem magamhoz, oldalamon feküdtem, fejem átkötve, hátam sajgott, mellettem állt a kapitány gondterhelt arccal.-  Aha – mondta. – Magadhoz tértél. Jól van. Nos, a sugárvetőt még csak

visszaakaszthattad azon melegében. Azt viszont nem tudom felfogni, mi a csudát kerestél a raktárban. Ami a nitrogént illeti, a tartály tele van, márpedig a padlóról nem szedhetted fel, ami kiömlött. A lépcsőn találtalak meg, fejeden ökölnyi púp, az overallod hátul elszakadt, a hátad fehér...

– Minden rendben, kapitány – mondtam, bár magam sem értettem az egészet. – Vérömlenyt, fagyást, ha jól összeszedem magam, okozhatok önmagamnak. De elszakítani a kezeslábast, anélkül hogy szándékomban állt volna... ez számomra a mai napig is rejtély. – Régóta fekszem itt?

– Bizony már vagy egy órája – felelte a kapitány, miközben cukorból, rumból és tojássárgájából gyógykoktélt kotyvasztott számomra.

Feküdtem, és igyekeztem mielőbb összeszedni magam. Tisztában voltam azzal, hogy bajtársaimért szenvedtem, és ez büszkeséggel töltött el. És jogosan voltam büszke, mivel sokba került nekem a kapitány. Azután eszembe jutott, hogy ha a kapitány elhagyja az űrkompot, újból a hipnotikus sugárzás zónájába kerülhet, ezért be kell zárnom, amíg a többiek kiszabadításán munkálkodom. Mialatt a kapitány a mixerrel bajlódott, megmozdultam; éreztem, hogy kissé még fáj a fejem, de már elviselhető. Éreztem, hogy fel is tudok kelni. Megittam a koktélt, lenyeltem a tablettát, és azt mondtam:

– Kapitány, egy pihés, ormányos állatot bezártam a viváriumba. Igaz, az ormánya csak olyan picike, két markomban elfér...

Az utóbbiakat fölösleges volt mondanom, mivel a kapitánynak már csak hűlt helye volt a betegszobában, hanyatt-homlok rohant a viváriumba, hogy kiszolgálja a pudzsikot. Nem tetszett ez nekem: tehát van a hipnózisnak utóhatása is. Ez rendkívüli és nemkívánatos intézkedéseket követelt tőlem... Hallottam, ahogy a kapitány becsapta a vivárium ajtaját, és kívülről rátoltam a reteszt. Ehhez még föl sem kellett állnom, ismerve a konstrukciót, gyerekjáték volt a zár telekinetikus működtetése. A viváriumban persze senki nem volt, akadt viszont víz és élelem...

Galaktikaszerte köztudott, hogy csapatunkban semmi nem állt olyan szinten, mint a bajtársi érzés. Ebből kiindulva úgy határoztam, a fejemen lévő púpot arra fogom felhasználni, hogy a biológusunkat a siklóra csalogassam. Először is: nálunk ő volt a hajózó orvos, másodszor: az idegsebészet a hobbija. Bár a dudor mindössze képzeletem gyümölcse volt (de hát mutassanak nekem olyan betegséget, amelyben a képzeletnek nincs szerepe), nagyon meggyőzően festett, és a biológusnak foglalkoznia kellett vele. Végső esetben, gondoltam, beleegyezem a koponyalékelésbe, úgymond az agyrázkódás következményeinek elhárítása végett. Van olyan amatőr, amelyik le tud mondani ilyen lehetőségről?

...Biológusunk hosszasan vizsgálta azt a rettentő gézturbánt, amit fejemre eszkábáltam. Sajgó hátam miatt ráadásul sápadt is voltam (jobb lett volna, ha égési sérülést idézek elő, azt valahogy megszoktam már.) Még arról is megfeledkezett, hogy vakargassa pudzsikjának az állát. Nagyon szerettem volna ormányon teremteni a parazitát, de tudtam, hogy ennek még nem jött el az ideje.

– Tarkómra esett a sugárvető – fintorodtam el. – Csövével lefelé. Senki sincs, aki bekötné.

– Hadd lássam csak! – lihegte izgatottan a biológus.– Tessék, nézd! – Leültem, lekaptam fejemről a turbánt, és felnyögtem. A

biológus tiszteletteljesen meredt a búbomra. – Hányingerem volt. Most is fáj a fejem! A hideg is ráz.

– Agyrázkódás. Holtbiztos, hogy agyrázkódás. De hova mégy? Nyugalomra van szükséged.

– Vissza az űrkompra. Te csak folytasd a vakarást, ne zavartasd magad. Én meg megyek, jeget rakok a fejemre, az talán segit.

– A jég ilyenkor a legjobb...A biológus akkor ért utol, amikor az űrkompra kapaszkodtam fel, karon

fogott, és a betegszoba felé vezetett, de nem értünk oda. A szó szoros értelmében bepréseltem a vivárium ajtaján, és rácsaptam a reteszt, ügyet sem vetve a kapitány hangos szitkaira.

Kész! Ma ennyire futotta tőlem. Emlékezve arra, hogy az álom a legjobb orvosság, ledőltem a kajütömben, és átaludtam az egész napot és a rákövetkező éjszakát. Másnap sokkal egészségesebben ébredtem. Vaktában megborotválkoztam, hogy ne bámuljam magamat a tükörben, ha nem muszáj: óvtam a jó hangulatomat.

Elindultam a tábor vagy kolónia felé – nem is tudom, hogyan nevezzem. Alighanem leghelyesebb a pudzsiktanya kifejezés. A hátam alig fájt, a púpom megpuhult és lelohadt, mindez szerfölött vigasztaló volt. Derekamra vidikortin-zsineget csavartam, amelyet sem elvágni, sem átharapni nem lehet. A patak mellett helyezkedtem el, és rövid ideig vártam. Az űrfizikus végzett a fészer vakolásával, és most egy felfordított vödrön ülve alkotásában gyönyörködött. Az ottjártamat tanúsító feliratot elsimította, s ezt valahogy bántónak éreztem. Összpontosítottam, és pillantásommal könnyűszerrel leválasztottam egy nagy darab vakolatot a falról. Az agyagos homokkal egy gyerek is könnyűszerrel megbirkózott volna.

Űrfizikusunk izgatott lett, egy kupacba söpörte a vakolatot, felkapta a vödröt, és a patakhoz szaladt. Erre vártam. Hagytam, hogy vizet merítsen, majd mikor kiegyenesedett, megbénítottam. Úgy állt ott, mint önmaga emlékműve, amíg én a zsineggel összekötöztem. Majd, miután pihentem egy kicsit, vállamra kaptam, és a siklóra vittem. Vizesvödre, amit a kezében szorongatott, egész úton lötyögött és verdeste a csípőmet. A betegszobában az asztalra fektettem, meggyőződtem róla, hogy a zsineg nem akadályozza a vérkeringését, és visszaadtam mozgásképességét. Nyomban csikorgatni kezdte a fogát.

– De Vaszja!

– Feküdj – mondtam. – Később majd kioldozlak, de most a planetológus van soron.

– Mit ártottam én neked?– Nekem semmit. Viszont merényletet követtél el a természetes törekvés

ellen, ami minden élőlénynek célja, hogy szépet hozzon létre. Erre a bolygóra te egy sufnit építettél.

– Palotát! – kiáltott fel az űrfizikus.– Sufnit! – ismételtem, és az epidiaszkópba tettem egy hologramot.

Bekapcsoltam a készüléket, és az egész falat betöltötte a fészer lehangoló látványa, amelyet különböző szögekből örökítettem meg.

Amikor űrfizikusunk megpillantotta ezt, magába roskadt, még a kapálózást is abbahagyta, csak valami megindítóan gyerekeset tudott motyogni.

...Sokáig tanakodtam, hogyan cserkésszem be a planetológust. Reggel óta fenn ült a fán, és gallyakat vagdosott, amelyeket a kiberek halomba hordtak. Úgy határoztam, a robotokat nem kapcsolom ki, mert ez gyanakvást kelthetett volna benne és Lev Matyusinban. A kapitány és a két felderítő hosszúra nyúlt távolléte miatt nyilván amúgy is nyugtalankodtak. A működő kiberek viszont – nem tudtam, hogyan vannak átprogramozva – meggátolhattak abban, hogy összekötözzem az egészséges planetológust. Egészséges? És ha beteg? Ha a beteg planetológust vinném a siklóra, akkor sem Lev, sem a robotok nem avatkoznának közbe. Vagyis betegen kell vinnem.

...Isteni látvány volt, amikor a planetológus azt az ágat vette kezelésbe, amelyiken ült. A törzsnél az ág eléggé vastag volt, de ő nagyon igyekezett, csakúgy röpködtek a forgácsok. Közben űzött vadként tekingetett körbe, láthatóan érezte, hogy valami nincs rendjén. Kivártam, amíg feneke koppant a talajon, és keményen átöleltem. Mikor átcipeltem a táboron, Lev abbahagyta gitárja gyötrését, és ingó vállakkal felém indult.

– Megsérült – magyaráztam. – Lezuhant a fáról, úgyhogy többé semmi hasznát nem veszitek. Meggyógyítom, és majd újra gyűjtheti az ágtakarmányt.

– És a kapitány? Ő is megsérült? – Lev megnyalta a szája szélét. Hangja rekedt volt. – Ezek egytől egyig a te trükkjeid, Vaszilij. De velem semmire nem mégy. Addig fogok dalolni, amíg csak bírom.

– Ljovuska – fogtam könyörgőre. – Menjünk haza, jó? Megmosakodsz, harapsz valamit, és alszol egyet normális körülmények között. Holnap pedig dalolni fogsz mindnyájunknak, mi pedig megtapsolunk. Mi dolgod neked itt?

Lev előttem toporgott, barna szemében bánat ült. Persze nagyon szeretett volna hazajönni, vissza az űrkompra.

– Mindenkinek más a sorsa! – sóhajtott fel. – Úgy látszik, nekem ez jutott. Dalolni fogok...

– Hát, ha ez a sors akarata, akkor természetesen...– Elfogyott az élelem. Hozhatnál valami ennivalót, nos?Éhgyomorra nyilván nem megy a nótázás, gondoltam, miközben

gyógykenőccsel dörzsöltem be planetológusunk hátát. Persze hogy viszek neked valami harapnivalót, csak előtte turkálok egy csöppet a gyógyszeresládában... E gondolatok közepette helyeztem el a sérültet a tolókocsin, mellé tettem az űrfizikust, aki engedelmesen feküdt csukott szemmel, és csak azt mormolta:

– Dobd ki azt a felvételt, Vaszja, nagyon kérlek.– Kérésed számomra parancs – válaszoltam, és a kocsit az összekötő folyosó

felőli oldalbejáraton át betoltam a viváriumba. Hiába lesett a kapitány és a biológus a főbejáratnál, nem sikerült semmi. Különben sem lett volna másképp, mert – fogjátok csak meg a bicepszemet – könnyen elbánok kettővel is, anélkül hogy hipnózishoz (akaraterőmhöz) kellene folyamodnom.

A hűtőszekrényből elővettem egy tubus eperkrémet – ez Lev Matyusin kedvenc eledele –, és elmélyedtem a gyógyászati eszközök kézikönyvének tanulmányozásában. Amikor a gyógyszeresládában ráakadtam a megfelelő altatóra, egy injekcióba felszívtam az ampulla tartalmát, és a tubus hátsó részén keresztül a krémbe fecskendeztem. A lyukon kibuggyant egy csöpp hab, de nem töröltem le, hagytam, hadd száradjon meg. Az éhes Lev úgysem fogja ellenőrizni a tubus épségét.

Lev búskomoran ült egy fatönkön. Énekelni már képtelen volt, de azért próbált valamit pengetni a gitárján. A pudzsikok körbeülték, és édesgyökereket ropogtattak; egy vödörből halászták őket elő. Alighanem véget ért számukra a boldog semmittevés korszaka. Úgy vettem észre, mintha Ljovát kezdettől fogva dalolásra programozták volna be, így aztán nem lehetett belőle jó táplálékkereső. Kibereink a napot lopták, és a tanyahely összképéből hiányzott a korábbi céltudatosság. Csak a szövőmadarak buzgólkodtak a takarókon, önfeledten rendezgetve a tollpihéket.

De hát mit várhat az ember a madaraktól?Lev kikapta kezemből a tubust, és leharapta a végét. Figyeltem, hogyan nyeli

a krémet, és sajnáltam szerencsétlent.– Érted jöttem.A pudzsikok abbahagyták a csámcsogást, orrhangú visítozás, röfögés

hallatszott felőlük. Egy orrpolipban szenvedő malac adhat ki ilyen hangokat.Lev lecsúszott a fatönkről. Felvettem a gitárját, és szólítottam a kibereket.

Azok engedelmeskedtek a parancsnak, és felemelték az alvót. Egyikük elől haladt, Lev lábát fogta, ketten a karját markolták meg vállánál, az utolsó pedig a fejét tartotta. A menetet én zártam, és közben mindent sorban filmre vettem, totál plánban még azt a pudzsikot is megörökítettem, amelyik a tubusból a krém

maradékát próbálta kipréselni. A pudzsikok előrenyújtott manccsal, szétterpesztett ujjakkal, félkörben követtek. Milyen aranyos, védtelen pudzsikok, gondoltam. Milyen jó volna megetetni, megsimogatni őket, énekelni, táncolni nekik! Tudatomban ezek a gondolatok kavarogtak, emberi tudatalattim pedig küzdött: fölfogtam én, hogy most összpontosított hipnotikus rohamot intéznek ellenem, de képtelen voltam bármit is tenni. Annyira vágytam rá, hogy otthagyjak mindent és a pudzsikok szolgálatába szegődjek! Kezdtem ebben látni legfőbb kötelességemet, és egyre jobban sajnáltam felderítőinket, akiket megfosztottam annak lehetőségétől, hogy szolgálják a pudzsikokat. Röfögésük muzsikának tetszett, ormányos pofájuk pedig jóságos ábrázattá vált. Efféle önfeledt jóság melengette szívemet, és csak tudatom legalján maradt egy szikrája a kétségnek: hogyan, hát a jószándék megbénítja az akaratot és a józan észt? Inkább erősítenie kellene, a jóság nem lehet általános, nem vonatkozhat bárkire. Látjátok, még most sem valami pontosan fejezem ki magamat, akkor viszont teljes káosz volt az agyamban. Közben mintegy kívülről láttam önmagamat: a kiberek viszik a magatehetetlen Ljovát, magam pedig hátul kullogok a pudzsikok gyűrűjében, mintha derengő köd venne körül, és semmi, de semmi kedvem visszatérni az űrkompra... Repüljenek csak el a fiúk, én itt maradok, hiszen kell valaki, aki kiszolgálja, eteti, védelmezi, szórakoztatja a pudzsikokat. Mintha a tehetetlenség vinne, botorkáltam a kiberek után, amelyek már feldübörögtek a lépcsőn. A pudzsikok gyűrűbe fogtak, ujjaikkal majd kiverték a szememet, úgy hipnotizáltak. Megtorpantam, a szó szoros értelmében forgott velem a világ, már emeltem is a lábam, hogy visszaforduljak, de hirtelen éreztem, hogy az egyik pudzsik a nyakamat veregeti, mondván: gyere ne vonakodj! Valami oknál fogva letettem a lábamat, de ekkor már teljesen nyíltan lökdöstek a hátamat. Feltételezem, ekkor mondta fel a szolgálatot a pudzsikok hatásrendszere. Egy dolog, amikor jóságra szólítottak fel, és egészen más, amikor nyakon... Elsiették a dolgot, nem volt elegendő türelmük, de az is lehet, hogy nem volt elég hipnotikus erejük hozzám. Éreztem, hogy már karomnál fogva húznak, nem akarnak elengedni, szükségük van egy tányérnyalóra. Ekkor minden, ami eddig a tudatalattimban lappangott, hirtelen felszínre tört, valósággal visszanyertem a látásomat.

Mi ez? Én, Vaszilij Ramogyin, a Földön és még hetedhét bolygón köztiszteletben álló ember, hagyom, hogy nyakon veregessenek? Lehetnek a pudzsikok háromszor értelmesebbek, de ha engem pofon csapnak, akkor az egész emberiség nevében kijelenthetem: az ördögnek kell az ilyen kapcsolat! Kész vagyok én segíteni bárkinek, aki él és mozog, utolsó ingemet odaadnám egy ismeretlen nyúlnak is... önként. Mindenféle kényszer nélkül.

Ezt végiggondolva rögtön jókedvem kerekedett. Legyintettem egyet bal kézzel, és négy pudzsik elfeküdt a szép zöld fűben. Nyomban talpra is szökkentek, apró szemüket elöntötte a düh, pofájuk eltorzult. Úgy látszik, az élősdiek kedvessége csupán egyszerű álarc, és igazi természetük mindig felszínre tör. Jobb kezemet is meglendítettem, és újabb öt pudzsik bukott fel. A hátam mögé nyúltam, és megragadtam a tizediknek, az utolsónak a gallérját. Úgy lógott a kezemben, hogy rossz volt nézni. Csúf volt, mint a sötét éjszaka, az élősdi szibarita naplopója! Ilyeneknek még a viváriumban sincs hely. Lódítottam egyet rajta, és társai közé penderítettem.

Hát voltaképp ez minden. De mivel minden jó, ha a vége jó, végezetül el kell mondanom, hogy nem szállhattunk fel azonnal, ugyanis a viváriumban nem volt az emberek számára alkalmas túlterhelésgátló berendezés. Úgy döntöttem, nem nyitom ki a viváriumot, ezért jobbnak láttam, ha várok egy kicsit, hogy felderítőink tudatából a hipnózis utóhatásai kiszellőzzenek. Felvontam a lépcsőt, megvártam, amíg a pudzsikok távolabb húzódnak, és működésbe hoztam a védőzónát. Ezután kapcsolatba léptem a viváriummal.

A kapitány végighallgatott, egyszer sem szakított félbe, kérdést sem tett fel. Amikor befejeztem, azt mondta:

– Tevékenységét jóváhagyom, ezért ne gyötörjék kételyek. Objektíven értékelve a helyzetet, meg kell mondanom, engem néha még elfog a vágy, hogy táncoljak egy jót... Biológusunk továbbra is azt követeli, engedjék ki, hogy vakargassa a pudzsikokat. Az űrfizikus lényegében egészséges, de ő maga véli úgy, hogy egyelőre a viváriumban a helye. A planetológus sir, és egyre azt meséli, hogy hogyan vágta azt az ágat, amelyiken ült. Az ön jelentését végighallgatva fogtam fel, hogy ez nem lázálom. Ramogyin szerelő, a parancsnokságot átveszem, egyúttal azt javaslom, hosszabbítsa meg a karantént három földi nappal, a viváriumból senkit se engedjen ki, beleértve engem is, az űrkompból pedig tilos eltávozni.

...A kapitány és én végighallgattuk Vaszját, és egyetértettünk abban, hogy mindent úgy mondott el, ahogyan történt. A kapitány még hozzátette, hogy neki különösen imponál Vaszja kritikus hangvétele, már ami őt, a kapitányt illeti. Neki különben sem tetszett, hogy a legénység tagjai mindnyájan úgy néztek rá, mint csalhatatlan, kételyt nem ismerő vezetőre. Ez igazságtalanság. Mert minél magasabb egy tisztség, annál több döntést kell hozni, és természetesen annál több hibát lehet elkövetni... És azt is mondta még a kapitány, hogy most már érti, miért maradt Vaszjára hatástalan a hipnózis, erről azonban nem akar beszélni, nehogy megsértse Vaszját, aki egyébként is dicséretet érdemel.

 Panajotu Kosztasz fordítása

Viktor KolupajevAZ ÚJSÁGOSBÓDÉ

1.

Húszlépésnyire is alig lehetett ellátni, akkora köd volt. Csak a bágyadtan fénylő utcai lámpák meg a vaksi gépkocsifényszórók elmosódott sárga foltjai pislákoltak. Mínusz ötven fok! Nagy ritkán léptek csikordultak, fülsértően dudáltak az autók, és fagy, kemény fagy tombolt... Uszty-Manszkban, a környékén és körös-körül, ezer és ezer kilométernyire. Futva igyekeztem a szállodából az elektromechanikai gyár klubjába, ahol tizenkettőkor kezdődött a tanácskozás, gyorsan futottam, mert vékony cipőben és átmeneti kabátban voltam. Az orrom teljesen lefagyott, s a legszívesebben a hónom alá dugtam volna. Azt is szívesen vettem volna, ha enyhül a fagy, s megnézhetem szülővárosomat, Uszty-Manszkot, kószálhatok új negyedeiben, felugorhatom vendégségbe valamelyik régi baráthoz, utána pedig kimehetek a városi parkba, mint valamikor réges-rég, szánkózhatom a dombon, közben elhagyom a sapkám, és hóval megtömve találom meg, nevetgélek, hógolyózom, bolondozom... Tíz éve nem jártam Uszty-Manszkban, előtte itt éltem húsz évig.

Volt még másfél órám. Elsőnek akartam odaérni, hogy fölmelegedhessem. Aztán pedig csak állni és nézni, ahogy az átfagyott emberek párafelhőbe burkolódzva betódulnak az előcsarnokba, toporognak, egymás arcát dörzsölik.

– Ennél az újságosnál sohase kap az ember friss lapot – mérgelődött egy tetőtől talpig bebugyolált valaki, s közben majdnem fellökött. – Bocsánat.

Félreugrottam, s egy szikrázó dércsipkébe öltözött újságosbódét pillantottam meg magam előtt. Az egész bódé csak úgy fénylett belülről, s olyan volt, mintha valamilyen meséből csöppent volna ide. De hát hogyan bírja ki odabenn az újságárus öreganyó? Tegyük fel, hogy benn tíz fokkal melegebb van. Még az is mínusz negyven! Brrr! Hogyan bírhatja ki? Talán már meg is fagyott?

Úgy döntöttem, veszek magamnak újságot, hogy ne pocsékoljam hiába az időmet egyik-másik előadás alatt. Reszketeg kopogtatásomra a bódé ablaka nyomban kinyílt.

– Anyóka! – kiáltottam be. – Öt mai lapot kérek. Az egyik helyi legyen.– Nem anyóka vagyok én, hanem Katya-Katyusa – válaszolta egy leányhang.

– Katya-Katyusa? Nagyszerű, Katya-Katyusa! Akkor hát megkapom azokat az újságokat, Katya-Katyusa? – Alig tudtam kipréselni ajkaimon a „Katyusa” szót, mégis szándékosan többször elismételtem.

– Mai újságom nincsen.– Ezt már hallottam. De mit kezdjek a tegnapiakkal? Azokat már olvastam.– Tegnapi sincs – felelte a lány, s a kis ablakból előbukkant meleg, kötött

sapkát viselő feje. – Jesszusom! Hisz magának elfagyott az arca! Életre kell dörzsölni! Messzire megy?

– Az elektromechanikusok klubjába...– Nem jut el odáig. – Majd rövid habozás után hozzátette: – Jöjjön be ide. Itt

meleg van.– Bemehetek?– Jöjjön csak. Hát hogyne...Megrántottam a bódé ajtaját, s a szempillantás alatt támadt páragomolyaggal

együtt bepréseltem magam – egy ember is alig fért el odabenn –, majd tétován megálltam.

– Üljön le – mutatott a lány egy újságkötegre.Leültem, s lábamat nyomban a két villanyradiátor közelébe nyújtóztattam.A bódé világos volt, meleg és száraz. S hozzá még igen tiszta és barátságos.– Megfeketedik az arca, nem fogják szeretni a lányok – mondta Katya, és

fölnevetett. – Dörzsölje meg!A fogammal lehúztam a kesztyűmet, s próbáltam kiegyenesíteni az ujjaimat.

Sehogy se ment.– Jól nézünk ki – szólalt meg Katya, lehúzta kétujjas gyapjúkesztyűjét, de

ahelyett hogy megdörzsölte volna az arcomat, csak óvatosan hozzáérintette meleg tenyerét. Nem tiltakoztam. Majd azt kérdezte: – Idegen itt, vagy egyszerűen csak a divatot majmolja?

– Nem itt lakom, Katyusa. A szállodából rohanok egy tanácskozásra... A rádióhullámok terjedéséről rendezik.

– Á... Most olvastam az újságban. – Meleg tenyerével néhányszor végigsimította az arcomat. – Mindjárt magához tér.

– Köszönöm, Katya. Hadd mutatkozzam be – nyújtottam felé még nem teljesen fölengedett kezem. – Dmitrij Jegorov.

Ő is a kezét nyújtotta, s közben valamiért vidáman felkacagott.– Szóval maga az, akit úgy megkritizáltak a tanácskozáson? Maga az a

Dmitrij Jegorov, a fellegekben járó fantaszta?Nem fogtam fel rögtön szavai értelmét.

– Katya, én nem vagyok fellegekben járó fantaszta. Éppen ellenkezőleg, a földön járok. El tudja képzelni; hogyan hatolnak le a rádióhullámok a földbe, pontosabban a föld mélyébe?

Tagadóan megrázta a fejét.– Hát akkor röviden elmondom. Rádióhullámok segítségével kutatok

ásványkincsek és víz után. Nincs szükség se fúrótoronyra, se talajmintára. Ugyan mi ebben az álmodozás? Érdekes, nem?

– Érdekes – felelte a lány. – Meséljen még. A tanácskozás úgyis tizenkettőkor kezdődik.

Elmeséltem neki, hogyan dolgozott az idén nyáron expedíciónk a terület északi vidékén, a Vaszjugani-mocsaraknál, hogyan ettek bennünket a legyek és a szúnyogok, hogyan döglött be folyton a készülékünk, a fiúk egyre mogorvábbak és zárkózottabbak lettek, Gosa meg, a főnökünk, mindenféle dalokat harsogott. Kérleltük, hogy fogja be a száját, hordja el magát, ököllel fenyegettük, de ő egyre csak énekelt, köpködve a szájába repült vérszopóktól, és „tejfelesszájúaknak” titulált minket. Csakhogy ezzel a „tejfelesszájúval” nem lehet fölheccelni bennünket. Az éneklést viszont senki sem bírta elviselni. Valaki szipogva fölnevetett. Aztán már a többiek se tudták megállni. Mindenki a hasát fogta a nevetéstől...

A szúnyogok továbbra is ugyanúgy ettek bennünket, a készülék pedig nem működött, azonban valamiféle elszánt düh költözött belénk, önmagunk, saját tehetetlenségünk miatti düh. S már nem akartunk „tejfelesszájúak” lenni, nem hagytuk ott a tajgát, noha háromszor is visszarendeltek bennünket. Csak a készülékünk nem szuperált úgy, ahogy kellett volna. Ami egyébként nemigen lepett meg senkit. Többféle kutatási módszer létezik: elektromos, mágneses, radiációs és gravitációs. Mi viszont egészen mást akartunk. Keresztül akartunk látni a földön, mint valami áttetsző üvegen. Az expedíció kudarcot vallott.

– És mégis érdekes – fejeztem be. – És szükség van rá...Úgy éreztem, egy pillanatra irigység lobbant fel a lány szemében. Végtére én

mégiscsak csináltam valamit, próbálkoztam, elbuktam, talpra álltam és mentem tovább. Ő meg itt ül ebben a kis bódéban, újságot és képeslapot árul, leszámolja a visszajárót, s nem lát mást, csak az ablakon benyúló kezeket, még csak nem is próbál valamit változtatni a sorsán. Kihúztam magam, és felajánlottam neki:

– Katya-Katyusa, jöjjön el velünk egy expedícióra!– Szakácsnőnek? – kérdezte egész komolyan.– Miért épp szakácsnőnek? – jöttem zavarba.– Ugyan mi másnak?– Hát, például...

– Jó, benne vagyok – mondta. – Csakhogy úgyse visz magával. Tréfál. Meg aztán újságot árulni is érdekes.

– De még mennyire érdekes – mondtam, de magam is éreztem, hogy gunyorosan. – Az ember egész életében itt üldögélhet.

Nem sértődött meg, csak rám villantotta nagy szemét, amelyben már nem irigység volt, csak gúny és nevetés.

Teljesen átmelegedtem, de mégsem akaródzott elmenni. Egész idő alatt egyszer sem kopogott be senki az ablakon. Ilyen hidegben nyilván senkinek sem volt kedve újságot venni.

Lopva szemügyre vettem Katyát. Alacsony termetű volt, sapkája alól fekete hajfürtök kandikáltak ki. Fekete volt a szeme is, az arca pedig egy kissé duzzadt, mintha egy csöppet felfújta volna. Magas sarkú bőrcsizmát viselt, de a sarokban, a széke mögött ott állt egy pár halinacsizma. Keskeny gallérú, könnyű télikabátja félig ki volt gombolva, bolyhos kék sál látszott ki alóla.

– Ugyan, honnan vette, hogy fantaszta vagyok? – kérdeztem tőle, visszakanyarodva beszélgetésünk kezdetéhez. – Meg ez a kritika is... Még nem tudni, hogy ki kit...

Nem fejezhettem be, mert hirtelen kezembe nyomott egy újságot, és azt mondta:

– Olvassa. A harmadik oldalon.Kinyitottam az újságot, és olvasni kezdtem: „December 24-én 12 órakor az

Elektromechanikai Művek művelődési házában megnyílt a rádióhullámok terjedésével foglalkozó össz-szövetségi konferencia.

– Hányadika van ma? – kérdeztem rekedt hangon, s rettegve gondoltam arra, hogy egy egész napot elveszítettem.

– Huszonnegyedike – felelte Katya komolyan.– Akkor miért írnak múlt időben a megnyitásról? Hisz csak egy óra múlva

nyitják meg!– De hisz ez a holnapi újság.Visszalapoztam a címoldalra: Krasznoje Znamja, december 25.– Érthetetlen... Végül is hányadika van ma?– Huszonnegyedike.– Nos, Katya, már megbocsásson. Valami baj van a fejemmel. Alighanem

meghűltem.– Nem hűlt meg, és a feje is rendben van. Ez a holnapi újság! Én holnapi

lapokat árulok.Ez képtelenség, gondoltam, de hát a cikket mégiscsak a tanácskozásunkról

irták. S az előadásomat utópistának titulálják benne.

– Különös – szólaltam meg. – Most tudom, mi történik majd velem az elkövetkező pár órában. No és ha nem akarom azt tenni, amit itt leírtak? Ha fogom magam, és nem megyek el a tanácskozásra?

– Abból semmi se lesz – mondta Katya. – Semmi oka nincs rá. Meg aztán ez nem egyedül a maga előadása...

– Igen, csakugyan. – Egy pillanatra magam előtt láttam Gosa dühödt képét. – Úgy látszik, nincs mit tennem... Ezt ügyesen csinálja, Katya. Holnapi újságot árusítani mégis más, mint mait. Ez érdekes munka.

– Szóval nem visz magával az expedícióra? – kérdezte gunyorosan.– Tudja mit, Katya – mondtam, válasz nélkül hagyva a kérdését. – Mikor zár

be?– Nyolckor.– Fél nyolckor magáért jövök. Jó?– Jó. De mit fogunk csinálni? Magát nem szabad hosszú időre kiengedni az

utcára. Megfagy.– Kitalálunk valamit. Rohanok, Katya-Katyusa. Mindent el fogok követni,

hogy ne nevezzenek fellegekben járó fantasztának!– Minden jót – biccentett a lány. – Én meg várni fogom magát.Megtorpantam az ajtóban, mint akinek földbe gyökerezett a lába, s nem

tudtam, mit is mondjak. Már megint kinevet!– Fusson, fusson! Várni fogom!

2.

Kiléptem az ötvenfokos fagyba, s párafelhőbe burkolódzva rohanni kezdtem a sugárúton fölfelé, el az egyetem kollégiuma, a karját magasba nyújtó Kirov-szobor, a műegyetem épülettömbjei mellett.

A művelődési ház tágas, kandeláberes, csilláros, bőrdíványos előterében már nyüzsgött a sok ember. Kizárólag szimbolikus értékű kabátomat leadtam a ruhatárban, felszaladtam az emeletre, s onnan, az erkélyről nézelődtem lefelé, abban a reményben, hogy ismerős arcra bukkanok a tömegben.

Szerencsém volt; tíz perc múlva már egykori évfolyamtársaimmal beszélgettem. Elhalmoztuk egymást kérdésekkel: hol? mikor? mit? család? gyerekek? hány? disszertáció?

Több ismerőssel nem találkoztam, évfolyamtársam pedig hamarosan magamra hagyott. A tanácskozás egyik szervezője volt, így hát meg tudtam érteni. Mégiscsak sok vesződséggel jár az ilyen tanácskozás.

Pontban tizenkettőkor megszólalt a csengő. Egyik híres akadémikusunk tartotta a megnyitót. Utána kihirdették a szekciók és alszekciók, bizottságok és albizottságok munkarendjét. A tanácskozás megkezdte munkáját.

Nem hoztam újságot Katyától. Miért, magam sem tudom. Alighanem megzavarodtam, kapkodtam. Most aztán kénytelen-kelletlen hallgathatom a hosszú összefoglaló előadásokat.

A szünetben mindenki a büfébe rohant sört inni, szendvicset rágcsálni.Utána elkezdődtek a szekcióülések, s legnagyobb meglepetésemre a mi

szekciónkban voltunk vagy negyvenen. Én meg már azt hittem, hogy az összes radiofizikus átnyergelt az ionoszféra, a plazma és a többi, az űrhajózáshoz közel álló téma kutatására.

Az előadások fele csak arra való volt, hogy a leendő kandidátusoknak meglegyen a szükséges hat publikált munkájuk. Minthogy bármilyen előadás, még a legsilányabb is, önálló publikációnak számit. Maguk az előadók is igyekeztek minél gyorsabban ledarálni ezeket, hogy aztán föllélegezzenek és szerényen visszaüljenek a helyűkre. Az ilyen előadások után rendszerint nincs se kérdés, se hozzászólás.

Ezután a komolyabb beszámolók jöttek. Némelyik egyszerűen csúcs volt. Öt után pedig már rám is sor került. Visszafogottan és határozottan beszéltem, és közbeszólás nélkül hallgattak végig. Már-már azt hittem, nem lesz semmiféle „fellegekben járó fantaszta” a holnapi cikkben. Egészen egyszerű kérdéseket kaptam, s már kezdtem bízni benne hogy ép bőrrel megúszom az egészet, de ez

még csak a könnyűlovassági felderítés volt. Félóra sem telt bele, máris ízekre szedték az előadásomat. Mellesleg különösen a műszaki főiskola „nagyágyúi” törték magukat. Pechemre, egyszer csak belépett a terembe egy fotóriporter, és néhányszor elvillantotta vakuját.

Valahogy azonban mégsem voltam különösebben letörve. Gosától persze majd megkapom a magamét. Meg pénzt is csak harmadannyit adnak majd a nyári expedícióra, mint amennyi kellene. De hát én megtettem mindent, amit tudtam. Igyekeztem változtatni a holnapi újságban megjelenő tudósításon. Most azonban már tudtam, hogy minden úgy lesz benne, ahogy olvastam. Szóval az a lány az üvegezett bódéban valóban holnapi lapokat árusít!

 

3.

Húsz perccel nyolc előtt mentem oda. Nem tudtam korábban elszabadulni. A zárásig hátra levő húsz perc elegendő volt, hogy kissé fölmelegedjem.

– No, mi újság? – kérdezte Katya, s a szeme közben nevetett.– Minden úgy történt – feleltem. – Az előadásomat utópistának mondták...

Csakhogy furcsa ez az egész. Honnan kapod a holnapi újságokat?– A nyomdából – felelte rezzenéstelen arccal –, ugyan honnan?Itt volt a zárás ideje. Katya csizmát cserélt, lekapcsolta a villanyt, és bezárta

az ajtót. Szerencsénk volt, tíz perc múlva kaptunk egy taxit. Lehetetlen ilyen fagyban az utcán sétálni, kiváltképp nekem. Meghívtam Katyát volt évfolyamtársamhoz, s ő bele is egyezett.

Barátom kétszobás lakásban lakott. A felesége épp akkor jött meg a munkából, s nyomban nekiállt krumplit sütni. Három gyerekük, a legkisebb hat-, a legnagyobb kilencéves, hancúrozni kezdett velünk.

Megiszogattunk egy üveg bort, aztán tizenegy körül elmentünk. Elkísértem Katyát a munkásszállóra, még a folyosóra is bementem vele. Vagy egy órát beszélgettünk még, de már nem hívtam az expedíciónkba. Szívesebben árultam volna én is vele inkább újságot.

Mindig szerettem a végére járni a dolgoknak, ezért megkérdeztem Katyát:– Aztán mégis, mi értelme ezeknek a holnapi újságoknak?– Azt csak én tudom.– Hisz úgyse tehetsz semmit!– Ki tudja – felelte titokzatosan. – Különféle holnapi lapokat kapok. Persze

nem mindenben különböznek. Apróságokban. Melegebb vagy hidegebb lesz kicsit az idő. Valaki megbetegszik vagy felépül, valakit öröm ér vagy bánat. Különféle újságokat kapok, s egyet kiválasztok közülük. S ez lesz aztán az igazi újság.

Hirtelen magához húzta a fejemet, szájon csókolt, és elfutott, közben még visszakiáltott:

– Holnap kilenckor!Én pedig zavartan és boldogan álltam ott.

4.

Reggel hét körül keltem. Szobatársam még aludt, horkolása alighanem betöltötte a világmindenséget. Egész éjjel nem tudtam aludni tőle, s nem volt erőm tovább hallgatni a koncertjét. Felöltöztem, lementem a büfébe, hogy bekapjak egy főtt szafaládét. Utána visszatértem a szobába, fogtam a táskámat, a kabátomat, s az előcsarnokba mentem. Ott üldögéltem legalább egy órát. Kilencre kellett Katyához mennem, s még csak nyolc óra volt.

Fél kilenckor aztán nem bírtam tovább, kirohantam a fagyos reggelbe. Semmivel sem volt melegebb, mint tegnap, és keserű tapasztalatomból okulva, most már csak futva közlekedtem az utcán.

Az újságosbódé, akárcsak tegnap, úgy csillogott, mintha gyémánttal rakták volna ki. Megkoccantottam az ablakot, és köszönés helyett azt kiáltottam:

– Katya-Katyusa, megfagyok!Nem válaszolt, papírzörgés hallatszott bentről, mintha újságot gyűrt volna

össze, én pedig kirántottam az ajtót, és berontottam.Katya egész törzsével felém fordulva ült a széken, s egy köteg nyomdaszagú,

friss újságot szorított a melléhez.– Idejében jöttem? Nem késtem el?– Nem tudom, lehet – mondta alig hallhatóan.Ez kissé meglepett és zavarba ejtett. Valami miatt kedveszegett volt, s mintha

nem is akarna szóba állni velem. Megkérdeztem hát:– Történt valami?– Történt – felelte. – El kell mennem.Semmit sem értettem.– Bocsáss meg, Dmitrij. Tiz órakor tűz ütött ki... tűz üt ki a Versinyin utcai

gyermekotthonban. Figyelmeztetnem kell őket.Gyorsan az órámra pillantottam. Még több mint egy óránk van addig. A

Versenyin utca pedig, ahol az otthon van, ezt tudtam, legföljebb tíz perc járásnyira van innen.

– Nincs itt valahol a közelben telefon? Egyszerűen fel kell hívni őket.– A Rádióelektronikai Intézetben van. Csakhogy telefonon esetleg nem hiszik

el. Oda kell menni.– Van még időnk – mondtam. – Mikor olvastad ezt?– Épp az imént, amikor megkocogtattad az ablakot.– Akkor fussunk – mondtam.– Ne gyere velem. Egyedül kell mennem.

– Hülyeség. A részletek ismertek?– Igen – felelte, de valahogy kényszeredetten, mint aki nem szívesen válaszol,

mint aki nem mond igazat.– Valamennyi gyermek sértetlen maradt?– Valamennyi...Kiugrottam a bódéból, Katya utánam, bezárta az ajtót, a kulcsot pedig

egyenesen a zsebembe dugta. Kissé izgatott voltam, ezért nem éreztem annyira csípősnek a hideget, mint öt perccel korábban.

Katya kézen fogott, és futásnak eredtünk.Az Oktyabr mozinál átvágtunk a sarkon, és máris a Versinyin utcán találtuk

magunkat, éppen szemközt a gyermekotthonnal. Új, kétszintes téglaépület volt, az ablakokban égett a villany, és semmi jel nem mutatott a közelgő tűzvészre. Hirtelen még az is megfordult a fejemben, hogy Katya tréfát űz velem, valamiért próbára akar tenni. De olyan erélyesen tépte föl az alacsony, méternél nem magasabb kerítés kapuját, hogy minden kétségem eloszlott. A kapu csikorogva nyomban kinyílt, a főbejárat ajtajával azonban nem volt szerencsénk. Vagy nem működött a csengő, vagy nem hallotta senki. Csak amikor eszünkbe jutott, hogy körbefussuk az épületet, akkor kapcsoltunk, hogy a főbejárat alighanem el van torlaszolva mindenféle limlommal, s a hátsó ajtón kell bemennünk.

Az ajtó nyitva állt, de a villanyt takarékosságból lekapcsolták. Egymásba ütközve, a lépcsőfokokon botladozva elvergődtünk a folyosóig. Itt világos volt. Velünk szemközt a főbejáratot csak sejteni lehetett, mert majdnem egészen a mennyezetig eltorlaszolták a halomba rakott, legkülönfélébb tárgyak. Balra nyílt a konyha. Ínycsiklandozó illatok áradtak onnan. Mellette egy terem, amolyan ebédlőféle, a gyerekek már bent ültek. Két nevelő tálcával a kezében járta körbe az asztalokat. Szemben volt a hálóterem. Hogy az emeleten mi van, azt persze nem tudtam.

Katya nyomban az ebédlő ajtajához indult, és intett a két nőnek.– Kijönnének egy pillanatra?A nevelőnők csodálkozva néztek rá, az egyikük a tálcát egy kis szekrényre

téve, az ajtóhoz jött.– Ne kérdezze, honnan tudom – kezdte Katya. – Úgyse tudnám érthetően

megmagyarázni... Tiz óra körül tűz üt ki itt az épületben.– Jaj! – kapott a szívéhez a nevelőnő.– Fel kell öltöztetni a gyerekeket, megbeszélni a szomszédos házakban, hogy

fogadják be őket.– Jaj! – mondta újra az asszony, és odahívta a társát: – Marija Pavlovna!A gyerekek kíváncsian nézegettek felénk, s már kezdtek zajongani és

rakoncátlankodni.

– Marija Pavlovna, tűz van! – jajveszékelt az első nevelőnő.– Mi történt? – kérdezte szigorúan Marija Pavlovna. – Önök kicsodák?– Én újságot árulok, ő meg mérnök. Tiz órakor tűz üt ki önöknél. Ki kell vinni a gyerekeket.– Ilyen hidegben kivinni? – mondta megint csak szigorúan Marija Pavlovna.– De hát tűz lesz – suttogta a másik nevelőnő.– Cselekednünk kell – avatkoztam bele én is a beszélgetésbe. – Van

telefonjuk?– Van – felelte Marija Pavlovna, mutatva, hogy hol. A telefon a hátam mögött

volt.– Amíg felhívja a tűzoltókat, maguk öltöztessék fel a gyerekeket. – Katya

higgadtan beszélt és halkan. Igyekezett meggyőző lenni; hogy higgyenek neki.Az első nevelőnő, ijedten jajongva, felszaladt az emeletre. A konyhából kijött

a szakácsnő, és csatlakozott hozzánk. Az utcáról előkerült a házmester, egész a szeméig bebugyolálta magát a sáljával, a padlóhoz kopogtatta falapátját, amivel ma igazán semmit se lehetett kezdeni odakinn. Tárcsáztam, s mikor a vonal másik végén jelentkeztek, azt mondtam a kagylóba:

– Tűzoltókocsit kérünk a Versenyin utcai gyermekotthonhoz.– Régóta ég? – érdeklődött gyakorlatiasan egy férfihang, s közben odakiáltott

láthatatlan társának: – A hetes álljon ki! Mi gyulladt meg? – Ez már nekem szólt.– Egyelőre semmi, de tízkor ki fog gyulladni.– Már megint ugratnak – dohogott a hang, s letették a kagylót.Újra tárcsáztam a számot, de ugyanúgy eredménytelenül végződött a

beszélgetés. Nem hittek nekem.Három nő jött le az emeletről. Egyikük az otthonvezető volt.– A tűzvédelmi felszereléseink rendben vannak – mondta. – Ellenőrizni

jöttek?Katyának megint magyarázkodnia kellett, de a vezetőnő csak odacipelt

bennünket a falhoz, és elolvastatta velünk az ott lógó írást: „A gyermekek mentési terve tűz esetére”.

– Tűzoltókészülékeik legalább vannak? – kérdeztem az órámra pillantva. Már tízre járt az idő.

– Vannak – felelte a vezetőnő. – Azaz voltak. Itt lógtak a falon – mutatta. – Az egyik leesett, és majdnem agyonütötte Tanyecska Szolncevát. Ki kellett vinnünk őket a fészerbe.

– Miért nincsenek a készülékek a helyükön? – förmedtem rá.A vezetőnő egyszeriben begyulladt. Azt hitte, valóban ellenőrök vagyunk.– Anyikejics! – kiáltotta. – Hozd ide szaporán a tűzoltókészűlékeket!

A házmester kirohant, aztán nyomban vissza is jött, mert nem volt nála kulcs. A nevelőnők idegesen találgatni kezdték, kinél lehetnek a kulcsok. Közben Anyikejics megtalálta a zsebében, s újra kirohant az utcára.

– Öltöztessék fel a gyerekeket! – parancsolt a többire Katya.Hallgattak is rá, meg nem is. Felállították a gyerekeket az asztaltól, és

elindultak velük a folyosón. Mindezt azonban valahogy meggyőződés nélkül csinálták, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki lefújja ezt a próbariadót.

A gyerekek vagy ötvenen lehettek. De ahogy később megtudtam, az emeleten is voltak még százhúszan. Nekiláttam, hogy kiszabadítsam a főbejáratot. A szánkókat egyenesen a hálóterembe szórtam, a megsavanyodott káposztahulladékkal teli hordókat a konyhába görgettem. Valaki odajött segíteni, de rákiáltottam, hogy minél gyorsabban öltöztessék fel a gyerekeket, és rögtön vigyék ki őket az utcára.

Katya újra felhívta a tűzoltókat, s úgy látszik, neki már hittek. A torlasz felét már széthordtam, most még az ajtóig kellene eljutnom, hogy az összes többit egyenesen az utcára szórjam ki. Akadt ott minden: gereblye, lapát, régi lábtörlők, lyukas fenekű vödrök.

A szakácsnő vízzel eloltatta a tűzhelyeket. Nekiláttak, hogy kikapcsolják a villanykandallókat, de pont a legrosszabb helyen voltak felállítva, úgyhogy néhol nem is lehetett egyből hozzáférni a konnektorhoz. Az egyik nevelőnő átszaladt a moziba megbeszélni, hogy ott az előcsarnokban helyezzék el a gyerekeket. Az otthonvezető még mindig nem hitt nekünk.

Kinyílt a hátsó bejárat ajtaja, s a folyosóra berontott a házmester, egy-egy tűzoltókészülékkel a kezében.

– Tűz van! – kiáltotta, megtoldva néhány erősebb kifejezéssel, s az egyik készüléket a padlóhoz ütötte. A befagyott készüléknek azonban nem sok hasznát vettük. A pára pedig, amely a házmesterrel együtt a folyosóra áradt, nem oszlott el. Nem pára volt. Füst. Marta a szemem. A házmester hozzám rohant, hogy segítsen. Mire azonban a főbejáratot megtisztítottuk, az egyik fa válaszfal már égett.

A tűzoltókocsi húsz perc múlva ért oda. A gyerekek akkorra már biztonságban voltak. A tűzoltó-parancsnokság nekilátott, hogy kiderítse a tűz keletkezésének okát. A nevelőnők még nem tértek egészen magukhoz az átéltek után. Én meg a mentőautóval robogtam, Katya hideg és nyirkos tenyerét szorongatva a kezemben... Katya próbálta megtartani azt a leomlani készülő fa válaszfalat két szoba között, hogy az utolsó gyereket is kivihessék. A vészkijáraton, egy vaslépcsőn vezették le őket az emeletről az udvarra. Mindegyiket kivitték, de Katyának már nem volt ideje félreugrani, s a lángoló válaszfal maga alá temette. Épp egy perccel előtte nyomott a kezembe egy félig felöltöztetett kislányt, és

rám kiáltott, menjek az utca felől az ablakhoz, lehet, hogy ott kell kiadogatni a gyerekeket.

Nekem nem volt egyetlen égési sebem sem. Katya arcát viszont nem engedték megnéznem, le volt takarva valami fehér ruhával.

5.

A klinika előcsarnokában ültem, bénultan, összetörten. Az orvosok azt mondták, minden tőlük telhetőt elkövetnek. Elképzeltem, milyen esetekben mondják ezt.

Vagy háromszor is javasolták, hogy menjek el, hisz segíteni úgysem tudok, s csak idegesítem az orvosokat kérdezősködésemmel. Mikor negyedszer akartak elkergetni, én meg újabb érvekkel hozakodtam elő, hogy maradhassak, az egyik fiatal orvos váratlanul azt mondta:

– Hadd próbáljon meg segíteni, ha akar. Holnap megjelenik a lapokban, bemondja a tévé és a rádió, de lehet, hogy akkor már késő lesz. Hol lakik?

Megráztam a fejem.– Nem vagyok idevalósi.– Kár. Szóval nincsenek itt ismerősei?...– Vannak, de nagyon kevesen.– Bőrátültetést kell csinálnunk. Önkéntesekre van szükség. Vagy ötven

emberre. Talán többre is.– Meglesz! – kiáltottam, s az utcára rohantam. A tanácskozás mai ülése már

megkezdődött.Volt annyi eszem, hogy ne keltsek pánikot, s egykori évfolyamtársaimat

kerestem meg. Szótlanul végighallgatott, majd azt mondta:– Nem is tudom elhinni. Annyira jókedvű volt tegnap. – Aztán hozzátette: –

Jól tetted, hogy nekem szóltál. Meglesz minden. Elsőnek a ti szekciótokat küldjük el.

Együtt mentünk be a terembe, ahol a talajkutató radiofizikusok tanácskoztak, s én nyomban leültem az első üres székre. Barátom suttogva megbeszélt valamit a szekcióvezetővel, aki aztán megvárta, míg az előadó végez, majd így szólt:

– Barátaim! A városban szerencsétlenség történt. Bőrátültetéshez kellenek önkéntesek. Azt javaslom, tartsunk szünetet, s menjünk át valamennyien a klinikára. Itt van nem messze, két háztömbbel arrébb... Egy fiatal lány élete múlhat rajta.

Külön csoportokra osztva és meghatározott sorrendben, az egész konferencia elment a klinikára.

Egy óra körül mégiscsak beengedtek a kórterembe, ahol Katya feküdt. Fehér párna, testén fehér lepedő, az arca helyén gézgombolyag. Nem látszott más belőle, csak megpörkölődött pillájú fekete gombszeme meg kissé kidudorodó ajkai. Az ágy mellett székre ültem.

Katya mozdulatlanul nézett rám, meg se rebbent a szeme. Nem tudtam, mit mondjak neki. A legszívesebben csak megsimogattam volna az arcát és a haját, de ez lehetetlen volt. Így hát csak biccentettem neki, s igyekeztem bátorítóan mosolyogni rá. Nem tudom, mit olvasott ki a mosolyomból, de az ajka kissé megmozdult, s a mozgásából mintha ezt vettem volna ki:

– Megfeketedik az arcom, nem fogsz többé szeretni...– De igen, igen – mondtam. – Katya, elviszlek Uszty-Manszkból. A nyáron

pedig elmegyünk a Vaszjugani-mocsarakhoz a szúnyogokat etetni...Kivezettek a kórteremből. Katya újra rosszabbul lett.– Itt most semmit sem tud segíteni – mondták. – Menjen a szállodába. Nézzen

be Katya munkahelyére, mondja el, mi történt. Szóval csináljon valamit, kösse le magát. Reggel bejöhet.

6.

Dermedt lélekkel kószáltam az utcán, egy árva gondolat sem volt a fejemben. Még a hideget sem éreztem. Így jutottam el Katya újságosbódéjáig, s eszembe jutott, hogy a kulcsa itt van a zsebemben. Kinyitottam az ajtót, bementem, és felkapcsoltam a villanyt. Megpillantottam egy újságot, amelyik a negyedik oldalon volt kinyitva. A Balesetek rovatban nyomban rábukkantam a rövid közleményre. Azt írták benne, hogy tegnap délelőtt tíz órakor az elektromos vezeték zárlata miatt tűz ütött ki a Versinyin utcai gyermekotthonban. A gyermekek mentése közben Jekatyerina Szmirnova életét vesztette.

Katya Szmirnova. Nem is tudtam, hogy Szmirnova a családneve. Nekem egyszerűen csak Katya. Katyusa.

Az újság nem ír igazat! Nem halt meg, él!Véletlenül az összegyűrt újságlapra esett a pillantásom, ott hevert mellettem,

és eszembe jutott, hogy amikor reggel idejöttem, Katya épp összegyűrt egy újságot, rápillantott arra, amelyik most előttem fekszik, s csak ezután mondta, hogy tűz lesz. Tudta, mi fog történni vele, mégis odament.

Széthajtogattam az összegyűrt újságot. Holnapi volt az is. S benne a hlr a tűzről. Csakhogy ebben azt írták, hogy életét vesztette... Dmitrij Jegorov.

Lüktetni kezdett a halántékom. Most értettem csak meg igazán, mire is gondolt Katya, amikor azt mondta, hogy reggelente kiválaszt egy újságot. Mindig néhány különböző lapot kap. S ma csak azért választotta a maga halálát, mert a másik halott én lettem volna. Nekem kellett volna tartanom a leomlani készülő égő falat, de ő az utcára küldött olyan feladattal, melyet bárki más megcsinálhatott volna. Nekem kellett volna ott feküdnöm az égő deszkák alatt!

Elővettem a kötegből egy másik újságot... Életét vesztette Dmitrij Jegorov... Még egyet... Ugyanaz. Kitartóan kerestem azt a példányt, amelyikre szükségem volt. Lennie kell egy harmadik változatnak. Lennie kell! Katyának egyszerűen nem volt ideje megtalálni. Annyira sietett. Úgy megörült, amikor megtalálta a másodikat, amely szerint én életben maradok...

Megtaláltam azt a példányt. Az állt benne, hogy Jekatyerina Szmirnovna súlyos égési sérülést szenvedett. Ez igaz volt, s most az emberek százai mindent elkövetnek, hogy életben maradjon, emberek százai igyekeznek – anélkül hogy sejtenék –, hogy megváltoztassák ennek a hirnek a tartalmát.

Úgy döntöttem, ezt a példányt választom ki és árusltom, hogy mindenki tudja: Katya él, csak égési sérülést szenvedett, de életben marad, okvetlenül életben marad! Ezt sugalmazom majd minden embernek, aki csak újságot vesz.

Túl hideg volt, és senkinek sem akaródzott megállni az újságosbódénál. Erre kiálltam egy köteg lappal az utcára, és osztogatni kezdtem a járókelőknek.

– Olvassák el, kérem! Katya Szmirnováról írnak benne. Élni fog! Olvassák! Katya élni fog! Csak önöknek is akarniuk kell!

Először azt hittem, hogy őrültnek néznek majd. De nem így volt. A járókelők elfogadták az újságot, megálltak, kérdezősködtek felőle, kifejezték együttérzésüket, reményüket, hogy Katya természetesen életben marad.

– Az kell, hogy maguk is nagyon akarják ezt – mondtam. – Hiszen ő, Katya szerzi maguknak a kisebb és nagyobb örömöket. Maguk észre sem veszik ezt, mert nem tudják: ha ő nem volna, ezek az örömeik sem lennének. Ő az, aki azt akarja, hogy szép idő legyen, s maguk vasárnap elmehetnek az erdőbe gombázni vágy vadgyümölcsöt szedni. Ő az, aki megakadályozza az utcai baleseteket. Olvassák az újságot! Hadd éljen Katya!

Hittek nekem, s most már tudtam: Katya élni fog, mert mindenki ezt akarja.Bementem a főpostára, és leadtam az újságosbódé kulcsát. Utána elugrottam a

tanácskozásra, ahol a műszaki főiskola „nagyágyúi” azt mondták, hogy mégiscsak van valami a fantazmagóriában, s már táviratoztak is, hogy meghosszabbítsák a kiküldetésemet. Jól tudták, hogy most semmiképp sem hagyhatom itt a várost.

Itt maradok Uszty-Manszkban, míg be nem bizonyítom nekik, hogy igenis át lehet látni a földkérgen, míg Katya föl nem épül, míg el nem kezdjük a felkészülést az expedícióra, s akkor Katyával együtt repülünk majd Északra.

Szaladtam a klinikára. Húszlépésnyire is alig lehetett ellátni, akkora volt a köd. Mínusz ötven fok. Nagy ritkán léptek csikordultak, fülsértően dudáltak az autók, és fagy, kemény fagy tombolt... Uszty-Manszkban, a környékén és körös-körül, ezer és ezer kilométernyire futottam Katyához, mert várt rám.

 Gergely Lajos fordítása

Szergej SznyegovHÁZ KÍSÉRTETTEL

1.

– Laura, maga, az igazat megvallva, csupán személyes vonzóerejére számíthat – jegyezte meg Matvej Csernov, a Kísérleti Molekuláris Idő Intézetének igazgatóhelyettese. – Rosztyiszlav Berrois példamutató magatartású férfiú, ezt mindenki tudja róla, ám rá is hat a női szépség. Ami viszont a tudományos érveket illeti, ezek úgy visszapattannak Rosztyiszlavról, akár a falra hányt borsó. Ímmár két esztendeje senkinek sem engedi meg, hogy átlépje a „hatos” küszöbét. Gondolok itt a hatos számú laboratóriumra.

Laura Pavlovna, a Földről érkezett kronofizikus ennek ellenére nem mutatott ingerültséget. Matvej Csernov túlságosan fesztelenül viselkedett. Leplezetlenül gyönyörködött Laurában, dülledt szeme hamisan csillogott, sőt Laura úgy látta, hogy Csernov kacsintott neki. A neves kutatóintézet tudósi ranglétrájának második helyét elfoglaló férfiú komolyabban is viselkedhetett volna. Laura nem azért szánta el magát arra, hogy a Naprendszer határain túlra utazzon, hogy a távoli bolygókon lapos flörtökre pazarolja idejét. Az Uránia nélkül is volt elég hódolója a Földön szépségének – voltak ifjabbak és szebbek Matvej Csernovnál s még inkább főnökénél, Rosztyiszlav Berroisnál, ennél a torz, kövér öregúrnál, akit gyakran látott a televízió adásaiban.

Laura érzelmeit csupán száraz hanglejtésével fejezte ki:– Talán megmagyarázná nekem, kedves Matvej, miért tabu a hatos

laboratórium?Csernov, úgy látta, őszintén meglepődött.– Hát semmit sem tud a „hatosról”? Akkor miért éppen oda kéreti magát?

Őszintén szólva, ez igen különös.Laura ingerültsége újabb tápot kapott.– Meglep meglepődése. Már a Földön tudtam, hogy a hatos az egyetlen

laboratórium a világűrben, ahol megpróbálják az időkísérleteket a holt anyagról átvinni az élő sejtekre. S hogy a laboratóriumot Gerd Szemenjaka biológus és kronofizikus, több kiemelkedő kutatás szerzője irányítja. S hogy éppen ebben a laboratóriumban értek el szenzációs eredményeket. Ez talán kevés ahhoz, hogy a hatos számú laboratóriumba, vagy ahogy maguk nevezik, a „hatosba” kéressem magamat? S egyáltalán, Gerd Szemenjakával szeretnék beszélni, és nem

magával. Ne tekintse ezt sértésnek, de a Tudományos Akadémia kísérőlevele nem önnek, még csak nem is Berroisnak, hanem személyesen Gerdnek szól.

– Látom, hogy keveset tud a „hatosról” – állapította meg hidegvérrel az igazgató helyettese. Megvetően nem vette tudomásul Laura kitörését. – Pontosabban, információi a legáltalánosabbak és reménytelenül elavultak. Nem tudom összehozni magát Gerddel, mert Gerd nem tartózkodik az Uránián. Már vagy két éve valahol a Földön van.

– A Földön? Nem téved? Ha a Földön lenne, a Tudományos Akadémián találkoztam volna Gerddel.

– A Föld nagy, vannak rajta eldugott helyek. S a naprendszerek ragyogó búvóhelyek azoknak, akik nem kívánják személyiségüket előtérbe tolni. Arról van szó, hogy Gerd nem egyszerűen a Föld felé fordította szekere rúdját, hanem oda menekült. Önhatalmúlag otthagyta laboratóriumát. Különben erről részletesebben mesél majd magának Rosztyiszlav Berrois. Őszintén bevallom, számomra nem minden világos a „hatos” ügyeiben. Ez egy egészen különleges laboratórium volt.

Laura úgy érezte, hogy kizökkentették a kerékvágásból. Míg kezdetben azt hitte, hogy Csernov udvarol neki, most egyre világosabb lett számára, hogy az igazgatóhelyettes tréfát űz vele.

Nem tartozott azonban azok közé, akik el tudják viselni, ha tréfálódznak rajtuk.

– Bizonyára valaki helyettesíti Szemenjakát. Gerd a Földre szökött, így mondta. Itt maradtak viszont munkatársai. Találkozhatok velük?

Úgy látszott, Csernovnak örömet okozott, hogy minden kérésére tagadó választ adhatott. Ám baráti arckifejezéssel tette ezt.

– Nem találkozhat, Laura. Gerdnek nem voltak munkatársai. Egyedül dolgozott. Kénytelen lesz megkérni Rosztyiszlav Berroist, hogy kinyissa a lezárt helyiséget. Nem mondom, hogy ez lehetetlen, csak abban kételkedem, hogy Berrois ebbe szívesen belemegy. Kissé tart a hatos laboratóriumtól. Be kell ismernem, én is elkerülöm a „hatost”. Ez a laboratórium – ház kísértetekkel. Bizonyára ezért menekült el Gerd onnan. Egyébként ez az én személyes véleményem, s nem kívánom magára erőltetni.

– Ha jól értettem – mondta hidegen Laura –, ön feltételezi, hogy a hatos laboratóriumban kísértetek jelentek meg? Eddig csak középkori regényekben olvastam kísértetekről. Az Uránián talán vonzódnak a régi könyvek iránt?

– Rosszul értelmezte szavaimat. Én csupán Gerd menekülésének okaira vonatkozóan mondtam el feltételezésemet. Ami a kísérteteket illeti, jelentkezésük a „hatosban” – kísérleti úton igazolt tény, a műszerek is rögzítették őket. Ez minden, amit ennek kapcsán közölhetek önnel.

– A többit Rosztyiszlav Berrois meséli el, ugye?Csernov oly derűsen nevette el magát, mintha Laura nem rosszmájúskodott,

hanem megdicsérte volna őt.– A fején találta a szöget, kedves Laura! Nagyon örülök, hogy ily fejlett a

lényeglátása. A jó helyzetfelismerés igencsak hasznos segítségére lesz küllemének, ami viszont, mint maga is tudja, rendkívüli. Egyelőre fejezzük be ezzel.

Laura felállt.– Az utolsó kérés. Nem tudok lemondani róla, hogy ne lépjek kapcsolatba

Berrois barátunkkal, maga viszont kitér előle. Vezessen az igazgatóhoz.Csernov behízelgően elmosolyodott. Pimaszul gúnyolódik, jegyezte meg

magában elégedetlenül Laura.– Az igazgató ma elrepült a Latonára ugyanazzal a csillagűrhajóval, a

Bellerofonttal, amellyel ön a Latonáról érkezett. Úgy öt nap múlva találkozhat vele. Használja fel ezt az időt arra, hogy megismerkedjék az Urániával. Biztosíthatom, a mi kis bolygónk valóságos paradicsom a természet kedvelői számára. Sajnos, mi magunk szinte sohasem gyönyörködhetünk lakóhelyünk szépségében, a turisták előtt az Uránia pedig tiltott övezet – mégiscsak veszélyes kis hely, ha...

– ...az igazat megvalljuk – fejezte be csúfondárosan Laura.– Így is mondhatjuk – értett vele egyet Csernov. – Én azonban egy másik

kifejezésre gondoltam: ha őszinték akarunk lenni. Vagy, ha magának jobban tetszik, ha kertelés nélkül kimondjuk az igazat. – S miközben Laurát az ajtóhoz kisérte, még hozzátette: – Egyébként korántsem térek ki minden elől. Ha eléri, hogy kinyissák a „hatost”, akkor a munka minden lényeges kérdésében hozzám kell fordulnia. Még meg is fogjuk unni egymást, Laura, elhiheti nekem.

Laura alig tudta türtőztetni magát, hogy ne ismerje be hangosan: a férfi munkahelyi ismeretségük első félórájában már alaposan untatta.

S miután már átlépte a küszöböt, Csernov észbe kapott, s érdeklődött, nem akarja-e, hogy elkísérjék őt az ismeretlen bolygó tájain. Idegenvezetőjük nincsen, s természetesen nem adhatja ki egyik munkatársának sem, hogy törődjön Laurával. Viszont saját szabadidejét szívesen használná fel arra, hogy kísérője legyen annak a földi asszonynak, aki elsőként vetődött ide, erre a távoli bolygóra. Mit szól Laura baráti javaslatához?

Laura különösebb lelkesedés nélkül fogadta ajánlatát. A Földön vagy más bolygókon szívesebben sétál magányosan. S semmi okot nem lát rá, hogy éppen az Uránián változtassa meg bevett szokását. Csernov olyan jóindulatúan mosolygott, hogy Laura mosolyát sértőnek érezte. A férfi nem szégyellte kimutatni, hogy Laura visszautasító válasza nagyon is örömére szolgál.

2.

Be kellett mennie a szállóba, hogy átöltözzön és pihenjen egy kicsit, a repülőút a Latonáról az Urániára az ósdi csillagűrhajón fárasztónak bizonyult. A szűk utastérben egyre azon csodálkozott, hogy magas műszaki fejlettségű bolygókon a Földön már réges-rég elfelejtett, múlt századbeli űrcsotrogányokat használnak. A navigátor, egy langaléta fiatalember, akit szépsége szemlátomást meghódított, azt bizonygatta, hogy a távolság a Latona és az Uránia között olyan jelentéktelen, az út pedig oly nyugodt – sem eltévedt meteoritra, sem ártalmas sugárzásra nem akadnak –, hogy bűn lenne, ha nem használnák ki a bár öreg, de még nagyon is megbízható csillagűrhajókat. Olyan hévvel beszélt, oly állhatatosan védte öreg barátját, hogy Laura nem kívánt vitázni vele. A furcsa beszélgetés az igazgatóhelyettessel – Laura az űrrepülőtérről egyenest hozzá ment – nem növelte jókedvét. Laura azonban nem mehetett pihenni anélkül, hogy előzetesen ne vessen pillantást arra a laboratóriumra, ahol – ezt még annak idején a Földön szilárdan eltökélte – szakmailag továbbképzi magát.

A Kísérleti Molekuláris Idő Kutatóintézetét gyakran mutatták a televízióban, s Laura úgy lépdelt az épülettömbök között, mintha jól ismert helyen járna. Voltaképp valóságos kis város volt ez – tucatnyi épület, jól megvilágított utcákkal. Egyetlen járókelővel nem találkozott az utcákon, a város is kihaltnak tűnt. Különben – Laura ezt jól tudta – az összes idegen bolygóbeli tudományos település ilyen: a munkatársak itt nem sétáltak, hanem laboratóriumaikban és tudományos üzemeikben dolgoztak.

A hatos számú laboratórium a fő épületcsoporttól távolabb, külön terült el. Laura megállt a szép, gondosan megtervezett kertben álló, emeletes épület előtt. A keskeny sétányokon narancsszínű lámpák égtek, langy szellő himbálta a fák sűrű koronáját, s a lombok halkan zizegtek. A ház viszont sötét volt – egyetlen ablak sem világított, csupán a bejárat felett égett tompa fénnyel a felirat: „6-os számú laboratórium”.

Laura megérintette az ajtó kilincsét, ám az ajtó nem engedett. Sokáig nézte a sötét épületet. Szokatlan ház volt – külön állt, és sűrű kert vette körül, mintha mindazt, ami benne történik, el kellett volna rejteni az arrajárók tekintete elől. Bár miféle járókelők lehettek ebben a tudós városkában? A többi laboratórium többemeletes, hatalmas tömbjével összevetve ez a hatodik aprónak tűnt, volt benne valami vidékies, régi tankönyvből való: elmúlt korokban a laboratóriumokat gyakran helyezték el ilyen jelentéktelen házakban. Laura elnevette magát. Az, hogy kísértetek léteznek, valóban dőreség, ám ha váratlanul

mégis megjelennének, akkor éppen egy ilyen szálláshelyet választanának maguknak, miután az Uránián nincsenek régi, szűk folyosójú, föld alatti kazamatákkal felszerelt, tornyos várkastélyok, ahol szívesen lakoznak kísértetek. A legelvetemültebb fantasztának sem jutna azonban eszébe, hogy egy kísértetet felhőkarcolóba telepítsen, ahol automata liftek járnak, fényes előterek és maguktól világító falak vannak. Egy emeletes kis ház viszont bizonyára megfelel. Legalábbis műszellemkastélynak...

Laura vállat vont.– Hiszen ebben a laboratóriumban hihetetlenül bonyolult és sokat ígérő

kísérleteket folytattak! – jegyezte meg magában hangosan. – Ugyan, miért csukták be? Miért hagyta el Gerd Szemenjaka önkényesen gyermekét s szökött a Földre? Hogyan született az ostoba mendemonda a kísértetekről? Vajon nem gúnyolódik rajtam Matvej Csernov? Tőle ezt elvárhatjuk, tréfamester a javából!

Laura, jóllehet tudta, hogy azok költőiek, mégis egymás után tette fel önmagának a kérdéseket – az intézet igazgatójának megérkezéséig feleletet nem kap rájuk. Feltétlenül fel kellett azonban őket magában tennie – ezek alkották a programot, amit tisztáznia kellett, még mielőtt Rosztyiszlav Berrois felkínálja neki kutatómunkájához a hatos laboratórium berendezéseit. Barátai Laurát szőrszálhasogató pedánsnak titulálták, s így keseregtek: „Ilyen bájos külsőben ily kemény, megingathatatlan és száraz értelem!” Férje, Leonyid Parfjonov, akitől egy éve vált el, néha így panaszkodott: „Laura, csikorognak a gondolataid, ez borzasztó, az éleik oly szögletesek, hogy nem meggyőznek, hanem pengeként hatolnak belém!” Leonyid egyébként a világ jelenségeit nem annyira a szemével, mint a fülével fogta fel, nemcsak a különböző tárgyak, de a gondolatok is ott csengtek a fülében, s ő, a huszonötödik század rendkívül divatos zeneszerzője, egyik művének ráadásul ezt a címet is adta: Elmélyedés az okok okaiban. Koncert négy hangra, míg egy másik művének még egyszerűbb és kifejezőbb elemet adott: Dübörögnek a sziklák. Szonáta elektromos orgonára. S Laura tervéről, hogy a kronofizika miatt repüljön el az Urániára – e vita eredményeként hagytak fel közös életükkel –, Leonyid a maga módján mondott véleményt: „Az új ötleteid öregesen selypítenek. Miért kell egy fiatalasszonynak fellázadnia életének legszebb időszaka ellen?” Az idő fizikai áramának kutatására úgy tekintett, mint próbálkozásra, melynek révén az ember megkísérel lemondani saját személyes, a természet által adott létformájáról. A fizikában Leonyid nem volt erős.

Laura kétszer körbejárta a sötét épületet, majd elindult a szállására. A részére kijelölt kis lakásban ott lógott a bolygó mindkét féltekéjének térképe. Az Uránia a Latonához, a Csillagközősség fő tejútrendszeri bázisához közeli, kicsi bolygócska volt, olyan tudományos kutatások céljaira használták, melyeket a

Nap közelében kockázatos lett volna végezni – a problémák nagyok voltak, ám megoldásukhoz nem volt szükség nagy térségre. Ma, az Uránia hatvankettedik évében nagy teljesítményű elektromos erőművek és nyolc kutatóintézet működött a bolygón. A Kísérleti Molekuláris Idő Kutatóintézete, ahová Laura kérte magát, nagyságát tekintve korántsem volt a legnagyobb, jóllehet, ahogy ezt a térkép mutatta, az Uránián termelt energiának majd a felét elfogyasztotta. A Mardeka, ez a közepes nagyságú sárgás csillag lehelt életet egyetlen bolygójaként az Urániába, fénye sárgás volt, ugyanolyan színkép-összetételű, mint a Nap. A világűrbéli építők megpróbálták utánozni a földi viszonyokat. Sok minden sikerült nekik, csak a napszakok lettek rövidebbek a földieknél: alig nyolc órát tett ki a bolygó teljes fordulata tengelye körül – ez természetesen, ahogy a világűrtérképek aljára megjegyzésként felróják, kényelmetlen volt, az Uránia lakói azonban fájdalommentesen hozzászoktak a nappalok és éjszakák gyors váltakozásához. Laura vállat vont. Ő nem fog szenvedni a fény és sötétség gyors váltakozásától. A Földön mesterséges körülmények között élt, már így alakult élete, nem egyedül őt érte felkészületlenül az egyszerű kérdés: mi van most az udvaron, nappal vagy éjszaka? A Földön gigászi föld alatti városok húzódtak, a fény állandóan beragyogta őket. Egyik-másik lakója ugyan nagy ritkán kibújt a felszínre – „az udvarra”, mert voltak olyanok, akik nehezen viselték el a föld alatti életet. Laura nem tartozott a „természetes viszonyok” hívei közé, idegesítették a földi erdők és óceánok, mert úgy léteztek, ahogy a természet megteremtette őket, s csak egy kicsit módosították létüket az emberek kedvéért: egyedül lent, a laboratóriumokban és a műhelyekben volt minden tökéletesen adott, ami a kényelmet és a munkát szolgálta. Itt ugyanígy lesz, vigasztalta magát Laura Pavlovna, a kronofizikus, ez a szép fiatalasszony, akit a Földről küldtek az Urániára különösen veszélyes kutatásokat végezni. Ezekért habozás nélkül elvált férjétől, aki magyarázkodása ellenére sem értette meg felesége magasztos küldetését.

3.

Rosztyiszlav Berrois nem mutatott lelkesedést a Laura elképzelte kutatási tervek iránt. Komoran bámult ki az ablakon. Tetemes férfiú volt, a Földön ilyen alakkal feltétlenül arra kötelezték volna, hogy vegyen részt az egészségügyi fogyókúrán. Az Uránián az orvosoknak szemmel láthatóan nem volt ekkora hatalmuk. Az igazgató széles és püffedt arca olyan álarcra emlékeztetett, melyre hideg közöny fagyott. „Olyan, mint egy megöregedett Buddha, aki mindent un a Földön, és már megérett a nirvánára” – gondolta gúnyosan Laura Berroisról. S végképp nem hasonlított Berrois egy olyan emberre, aki tudományos intézményeket irányít, s következésképp részese a természet nagy titkainak. Míg helyettese, Matvej Csernov fecsegő közvetlenségével ingerelte Laurát, az igazgató közönyével rémisztette. Amikor pedig Laurát végighallgatva Berrois megszólalt, hangjában reménytelenséggel határos szürke közöny csengett.

– Igen, persze – mondta az igazgató, s tekintetét nem vette le az ablakról, pedig az udvaron semmi lényeges nem történt. Laura ezt jól látta. Az igazgató olyan sokáig hallgatott, hogy Laura nem tudván magát türtőztetni, majdhogynem ingerülten kérdezte meg tőle:

– Hogyan értsem a maga jóváhagyását, ezt a „perszé”-t, kedves Rosztyiszlav?– A legközvetlenebbül – jegyezte meg közömbösen az igazgató.– Nem valami világosan érzékelem a „persze” tudományos szakkifejezés

közvetlen és átvitt értelmét – jegyezte meg Laura olyan gyilkosan udvariasan, hogy ettől még a puhány igazgató is összerezzent.

Valami megváltozott az arcában – talán valami mosolyféle halovány, bizonytalan visszfénye suhanhatott végig szürke szemhéján, ám végül értelmesen megszólalt. A „persze” szó többértelmű. Az igen tisztelt kísérletező kronofizikus kolleginának, Laura Pavlovnának természetesen jogában áll bármilyen kutatási területet kigondolni. Természetesen az általa előterjesztett tervben vannak érdekes ötletek. Természetesen az Urániánál jobb helyet nem talál ötletei megvalósítására. Természetesen az Uránián az egyetlen laboratórium, ami alkalmas Laura Pavlovna munkáira, az az élő sejtek kronofizikai kutatólaboratóriuma, amelyet Gerd Szemenjaka alapított. Gerd azonban nincs az Uránián, s – ugyancsak természetesen – senki nem tudja, hogy most hol tartózkodik.

– Ha már ennyiszer hangsúlyozta, hogy „természetesen”, ehhez szeretnék még valamit hozzátenni – jegyezte meg Laura. – Nagyon sajnálom, hogy Gerd Szemenjaka nincs itt, számítottam az ő útmutatására. Azonban nélküle is –

„természetesen” – tudom használni a berendezést. Erről tökéletesen meg vagyok győződve.

– Próba szerencse – dönnyögte az igazgató – Természetesen kinyithatjuk Gerd laboratóriumát. Miért is ne újítanánk fel benne a munkát?

Olyan csüggedten beszélt, nem tudni, miért, de annyira nem hitt a kutatómunka újrakezdésében a laboratóriumban, hogy Laura váratlanul elnevette magát. Tisztában volt vele, hogy nevetése tapintatlan, hogy most össze kell szednie magát, s elő kell adnia sokatmondó érveit kronokísérletei érdekében. A kacagás azonban visszafoghatatlanul tört elő belőle. S hatásosabbnak bizonyult bármiféle tudományos érvnél. Az igazgató is elnevette magát. Bágyadt arcán némi élet suhant végig.

– Maga nevet ezen – állapította meg, miközben visszanyerte közönyös nyugalmát. – Különben természetesen...

– Ide figyeljen – vágott közbe hevesen Laura. – Távolról érkeztem ide. Nem ismerem az Urániát. Számomra érthetetlenek azok a jelenségek, melyekről a maga segítői fecsegnek. Csernov azt bizonygatja, hogy Gerd laboratóriumában kísértetek, anyagtalan árnyak jelentek meg...

– Miért anyagtalanok? Nagyon is anyagiak – mondta megfontoltan az igazgató. – Ez régen volt, amikor a technika fejletlen volt, akkor beszéltek anyagtalan jelenségekről. Ez úgynevezett hétköznapi babona, vagyis a hit az anyagtalan lények létében. Gerd laboratóriumának kísérletei meglehetősen magas százalékarányban anyagiak. Egyiket-másikat még le is tudtuk fényképezni.

Laura kihasználta, hogy a szófukar igazgató végül valami logikus dolgot is mondott. Makacsul kitartott amellett, hogy kísértetek a valóságban nem léteznek. Csupán bizonyos fizikai folyamatok vannak, s azokat tévesen értelmezik. Senki nem tudja bebizonyítani neki, hogy nemcsak képzeletében, de a valós életben is találkozhat szarvat viselő ördöggel vagy zöld vízitündérrel a folyóparti strandon, vagy...

– Vagy ezzel itt – szakította félbe Laurát az igazgató, és az ablaktól az asztalához lépett.

Előhúzott a fiókból és szétterített az asztalon vagy tucatnyi színes fényképet. Laura megpillantotta az irányltópultot, melynek egyik gombjához valami homályos, kézre emlékeztető dolog tapadt, ám csak csontból állt, hús és inak nélkül, mi több elmosódott körvonalú csontokból, melyeket éppen abban a pillanatban kaptak le, amikor zavaros felhővé változtak. A másik képen pedig – ismét a laboratóriumi berendezés világosan kirajzolódó háttere előtt – egy ember csontváza lépdelt. Ködös és homályos volt a kép, ám elmosódottsága ellenére is kétségkívül létezett. S a többi fényképen is hasonló látvány várta – a

laboratórium berendezéseinek éles, határozott és színes körvonalai s valami áttetsző, bizonytalan: egy emberi test, kéz, láb, sőt még fej is, de többnyire csak kezek körvonala...

– Olyan, mint egy röntgenfelvétel, csak rossz minőségű – jegyezte meg Laura.Az igazgató sokatmondóan vállat vont.– Megkíséreltük röntgensugarakkal is lefényképezni őket, ám a kísértetek

elmosódott körvonalait még a homályos háttér is rontotta.Laura érdeklődött, van-e valami elképzelésük arról, mit ábrázolnak ezek az

áttetsző körvonalak. Más szóval – személy szerint kicsoda jelenik meg a kísértet képében? Nem, erről még elképzelésünk sincs. Nyilván egyedül Gerd Szemenjaka adhatott volna rá magyarázatot, ő azonban a Földre szökött. Bizonyára őt is megrémisztették a különös jelenségek a laboratóriumban. Labilis idegzetű ember volt Gerd Szemenjaka, néha valósággal transzba jött, máskor meg szinte megbénult a kétségbeeséstől, ha kísértete nem sikerült. Képes volt ujjongva ugrándozni, ököllel verni az asztalt s lelkesen ordítani, ha minden úgy sikerült, ahogy kitervelte. Mielőtt elmenekült volna, az ebédlőben kifecsegte, hogy hamarosan lehetőséget talál arra, hogy nemrég elhunyt embereket keltsen életre, s ez lelkesítő tudományos színjáték lesz. Természetesen kinevették, s ő először dühbe gurult, majd maga is kacagni kezdett, és beismerte, hogy csupán el akarta képeszteni hallgatóit. Szívesen hökkentette meg embertársait paradox kijelentésekkel.

– Olvassa el, Laura, azt a levelet, amit Gerd maga után hagyott.Laura olvasni kezdte: „Rosztyiszlav, ne haragudj, egy időre el kell hagynom

az Urániát. Alaposan belezavarodtam a kísérleteimbe, abba kell őket hagynom. Pihenek egy kicsit a Földön, és majd visszatérek. Kérlek, hagyjál mindent úgy a laboratóriumban, ahogy van, s ne szüntesd be az energiaellátást – a biológiai oldatok nélküle elpusztulnak. A mielőbbi viszontlátásig. Gerd.”

– Ezt a levelet két éve írta – folytatta az igazgató. – Három hónapon át becsülettel teljesítettük Gerd óhaját, ám utána a fényképező automaták kísértetek jelentkezését rögzítették, és mi lezártuk a laboratóriumot.

– Ugyan mivel zavarták magukat a kísértetek? Az energia hiánya el kellett volna hogy pusztítsa azokat a biológiai oldatokat, amelyekben Gerd távollétében is végbementek a tervezett folyamatok. Ugyan, hogyan hathattak rájuk a testtelen árnyak?

Rosztyiszlav Berrois elítélően pillantott Laurára. Nagyon is hatással lehettek! Hiszen megmagyarázta, hogy a kísértetek a hatos számú laboratóriumban korántsem testetlenek. Természetesen csak látomások, azonban van bizonyos anyagi alapjuk is. Még ha elfogadjuk is azt a fantasztikus hipotézist, hogy Gerd kitanulta, hogyan keltsen életre rég elhunyt embereket, ő nem mint

fantomképeket hívta életre, mint a sztereomoziban, hanem reálisan, fizikailag is jelen lévő emberekként, íme, ezen a felvételen az áttetsző ujjak mintha megnyomnák az irányítópult indltógombját! És tényleg meg is nyomták! A vezérlőberendezés számos mechanizmust beindított, később azonban nem kapcsolta ki azokat, és az egyikben balesetet okozott. Ha egy laboráns követte volna ezt el, gondatlansággal vádolták volna meg. Kísértetektől viszont aligha követelhetsz fegyelmet!

– Maga ezt a gondatlan cselekedetet kísértetek csibészkedésének rovására írta?

– Kedves Laura, ha önnek másfajta elképzelései vannak, akkor mi szívesen meghallgatjuk azokat. Nekünk ilyenek nincsenek. S hogy ne tegyük ki a „hatos” bonyolult berendezését értelmetlen veszélyeknek... Egy szó, mint száz, elhatároztuk, hogy leállítjuk a kronokísérleteket az élő sejtekkel.

– Döntés, amelynek bátorságát aligha lehet vitatni! – Laura igyekezett, hogy iróniája ne legyen túlontúl nyilvánvaló.

– Azt akarja mondani, hogy gyáván viselkedtünk?– Elmondtam, amit akartam. Nem gyávaságra, hanem bátorságra van ahhoz szükség, hogy így számoljanak le azokkal a kísértetekkel, melyeknek létezését senki nem tagadja. S mindezt azért tesszük, mert megmagyarázhatatlan nehézségek léptek fel. Remélem, nem sértettem meg?– Pillantson erre az emberre – jegyezte meg bánatosan Berrois. – Remélem, ismeri? A képmása valóságos. Pedig akkor halt meg, amikor maga még kislány volt.A falon lógó arcképről egy középkorú, dús hajú, sötét szemű férfi pillantott le

rájuk, mosolygott, mintha éppen valamilyen epés megjegyzést tett volna, amikor a fényképezőgép rögzítette. Okos, sovány arca, vidáman csillogó szeme s csak egyedül rá jellemző, derűs és jóságos arckifejezése volt. A Földön hírességként tisztelték, egykor az Urániáért hagyta el bolygóját, s itt temették el.

– Csak nem hiszi, kedves Rosztyiszlav, hogy nem ismerem ezt az embert? Ő rakta le annak a tudománynak az alapjait, amelyben jómagam is dolgozom.

– Charles Gricenko a kronifizika elméleti tudósa és a Kísérleti Molekuláris Idő Kutatóintézetének a megteremtője volt – jelentette ki ünnepélyesen Berrois. – Sokáig habozott, mielőtt beleegyezett abba, hogy élő sejteken folytassanak az idő megváltoztatásával kísérleteket. Ezekkel a kísérletekkel már korábban is voltak nehézségek, mielőtt Gerd az Urániára érkezett. Be kell azonban vallanom magának, hogy Gerdnek démoni rábeszélőképessége volt. Képes volt az ellenkezőjéről, meggyőzni a nagy Chariest. Ez azonban nem gátolta meg Gricenkót abban, hogy mindnyájunkat figyelmeztessen, hogy az életbéli folyamatokat meghatározó időbeliség nemcsak törékeny, de váratlan veszélyeket

is rejt magában. Nem, kedves Laura, sem különösebb bátorságra, sem túlzott ostobaságra nem volt szükség ahhoz, hogy bezárjuk a laboratóriumot, ahonnét megszökött a vezetője. Elég volt csupán felidézni nagyszerű tanítómesterünk útmutatásait.

Laura mély sóhajjal jegyezte meg:– De kár, hogy bennem nincs meg Gerd Szemenjaka démoni meggyőzőereje.

Akkor könnyebben megértetném magamat önnel...– Ne alakoskodjék – szólt rá komoran az igazgató. – Matvej Csernov

informált engem arról, hogy képtelen volt kivédeni makacs állhatatosságát, higgye el, ez a beismerés Matvej részéről sokat jelent. Menjünk, magam nyitom ki a hatos laboratórium ajtaját.

4.

Laura, amikor reggel átlépte a laboratórium küszöbét, megérezte, hogy éjszaka ott valami történt. Pontosan egy hete dolgozott már a laboratóriumban, s minden rendben ment – semmi rejtélyes esemény, túlvilági erők nem hatoltak be. Ha az emeletes ház falai között lakoztak is kísértetek, akkor egyelőre féltek mutatkozni előtte. Laura minden reggel végignézte az összes helyiséget, igyekezett felfigyelni a legapróbb rendetlenségre is – de minden úgy volt, ahogy hagyta, mielőtt visszatért szállására. Ma viszont nem így volt. Még nem látta a rendetlenséget, csak érezte. Éjszaka valaki járt a laboratóriumban, ez volt a megérzése. Mindent gondosan végigvizsgált, de nem akadt az illetéktelen látogató nyomára. Ostobaság! – nyugtatgatta magát. – Már én is rémálmokat látok. A kronoberendezés rendben van, s csak ez a lényeg. Kísértetkéz nem ért hozzá.

Az ormótlan felszerelés, amit kronoberendezésnek neveztek, kifogástalanul működött. A molekuláris idő vagy tucatnyi generátora, melyek teljesítményét a biológiai oldattal teli edényre összpontosították, az este megadott program szerint működött. Az edényben élő sejtek színes keveréke fortyogott békétlenül, a keverékben a sárga sejtek voltak többségben, a kékek eltűntek közöttük: a sárga sejtekben az idő lelassult, a kékekben felgyorsult. A komputer kimutatta, hogy a különböző időket kiváltó reakció – Gerd így nevezte egykor az általuk szervezett folyamatot – egyre gyorsul. Amikor az időbeli eltérés a határértékhez jut, a sejtek közötti kölcsönkapcsolat megszűnik, s láthatatlanokká lesznek, mivel különböző időkben fognak létezni: a sárgák lemaradnak a „jelentől” a múltba fékeződnek, míg a kékek „megelőzik a jelent”, előreszáguldanak a jövőbe. Egyelőre azonban még szabad szemmel is látni lehetett, hogy a kékek rohanása a jövőbe sebesebben megy, mint a sárgák fékezése – ezért elhalványult az oldat kék összetevője. A folyamat rendben folyt tovább.

Laura megnyugodva ellépett a kronoberendezéstől. A tudat, hogy idegen van a közelben, nem hagyta nyugton. Értetlensége lassan ingerültségbe csapott át. Haragosan megkérdezte önmagától, voltaképp mi nem tetszik neki ma a laboratóriumban. S nyomban felelt is rá: nem tetszik a laboratóriumnak a levegője, nehezére esik a légzés. Laura átment a generátorterembe. Innen táplálták a molekuláris időátalakító berendezéseket. A generátorteremben ahogy kellett, békésen zúgtak a gépek, fémes zúgásuk tanúsította, hogy rendben műkődnek.

Laura felnyitotta az adatrögzítő fedelét. Az öníró szalagján ott kanyargott a generátorok működési görbéje. Laura nem hitt a szemének. A rögzítőberendezés ugrásszerű intenzivitásnövekedést jelzett. Éjjel négy és hat óra között a generátorok hihetetlenül felgyorsultak, teljesítményük közel jutott a tilos határértékhez, ha nem is egy hajszálra, de legföljebb egy milliméterre voltak az önmegsemmisítés határától. De hiszen ez elképzelhetetlen: a biztonsági automaták nem engedik az efféle szabálysértést! Laura sietve odalépett a biztonsági berendezés paneljéhez. Amit azon látott, meghökkentette: az automaták ki voltak kapcsolva!

Ma éjjel, négy és hat között a laboratórium a levegőbe röpülhetett volna, s az, hogy ez nem történt meg, csoda volt: a generátorok, ha begerjednek, maguktól is annyira felgyorsulnak, hogy csupán az automaták képesek leállítani az öngerjedést, az automaták azonban ki voltak kapcsolva!

Laura sietve bekapcsolta a biztonsági automatákat, ellenőrizte, megbízhatóan vigyázzák-e a folyamatot, majd visszament a kronoberendezéshez. Nyugalomra volt szüksége, hogy eligazodjon a történtekben. Egy dolog világos: valaki éjjel behatolt a laboratóriumba, és arcátlanul randalírozott. Ki volt az? Mi szüksége volt rá, hogy ily veszélyesen beleavatkozzon a mechanizmusok működésébe? S hogyan tudott bejutni a lezárt laboratóriumba? A zárat saját maga sifrírozta, s Berrois igazgató ebbe beleegyezett. Laura senkinek nem mondta el a zárak kódját, a zárak érintetlenek – senki nem juthatott be a generátorokhoz! Laura beleszagolt a levegőbe. Lám, innét az érzés, hogy idegenek jártak errefelé! A generátorok fantasztikus teljesítménye hatott a levegőre: éjjel bizonyára olyan kevés volt a tiszta oxigén a laboratóriumban, hogy aligha lett volna elég a normális lélegzésre. Hat órakor, amikor ez a felháborító pimaszság véget ért, a levegő fokozatosan felfrissült, ám az önkényes beavatkozás nyomai mégis megmaradtak.

A falon felvillant a sztereovíziós telefonkészülék. Matvej Csernov, a szófukar igazgató bőbeszédű helyettese mosolygott a képernyőről.

– Mi történt, kedves Laura? Olyan az arca, mintha szemtől szembe találkozott volna egy kísértettel!

Laura igyekezett leplezni izgalmát.– A laboratóriumban csupán egyetlen kísértet van, ez pedig maga a

képernyőn. Megjelenése azonban nem rémisztő, ne tartsa oly nagyra magát!Csernov kacagni kezdett. Laura visszavágása nem hozta dühbe. Szerette a

csípős szavakat.– Laura, tudja miért léptem magával kapcsolatba? Éjszaka laboratóriuma túl

sok energiát fogyasztott. Nos, eszembe jutott – csak nem történt valami

rendkívüli? Ez a rend nálunk: ha fokozott energiafogyasztásra lehet számítani, előre értesíteni kell minket. Tehát mégis történt valami?

– Igen, történt – felelte Laura. – Azonban egyelőre fogalmam sincs, hogy mi. Ha rájövök, közlöm magával. Remélem, hagy rá időt, hogy kitaláljam. Nem kedvelem az alaptalanul levont következtetéseket.

– Töprengjen, töprengjen csak, nem fogjuk siettetni! – Csernov ismét elnevette magát. Szemmel láthatóan örömére szolgált, hogy a laboratóriumban valami rendkívüli dolog történt, és az új munkatárs, aki oly ironikusan magabiztos, s ráadásul az átlagosnál jóval szebb asszony, egyszer csak megzavarodott. – S gondoljon az átkozott kísértetekre! A „hatos” – kísértetház! Fantomok a kronofizikában – szerintem nem rossz tudományos téma, nos?

A sztereovíziós telefonkészülék képernyője kialudt. Laura az asztal lapjára meredt, és nem mozdult. Mi sem volt könnyebb, mint az éjszaka történteket a kísértetek rovására írni. Akkor viszont ki kell deríteni, honnét bújnak elő. S a fizikába behatol a misztika. Vajon az éjszakai misztikát nem valamiféle hétköznapi csalás okozza? Talán maga Matvej Csernov játszotta az amatőr kísértetet? Egy ilyen tréfamestertől sok minden kitelik! De ugyan miért kellett ijesztgetni új munkatársát? Hiszen ez nem közönséges csibészkedés – a laboratórium a pusztulás szélén állt! Egyetlen tudós sem enged meg magának ilyen veszélyes csínytevést, s Csernov, noha szavakban nagy tréfamester, mégis komoly munkása a tudományoknak, különben nem nevezték vojna ki egy ilyen rendkívüli intézet igazgatóhelyettesévé. Laura ráadásul nem is közölte vele a zár kódját, s Csernov éjjel nem mehetett be a laboratóriumba!

Valami megszorította Laura vállát. Megfordult, felsikított, feldöntötte a székét, és a falhoz ugrott. Egy emberi kéz nyúlt Laura vállához. A levegőben lebegett és görcsösen rángatózott – testtől külön élt, csupán könyöktől volt látható, csontos, hús nélküli kéz, furcsamód elmosódott, a szélein csak homályosan rajzolódott ki. Áttetsző tenyerének csontjai megpróbálták megragadni Laurát, amikor az felpattant. A kéz ujjai kétszer kinyíltak, majd összecsukódtak, kígyóként vonaglott s egyszer csak eltűnt. Laura torka összeszorult rémületében, kiáltani sem tudott, a falhoz tapadva csak némán bámulta, hogyan lebegett homályosan a levegőben az áttetsző kéz. A látomás eltűnt, már semmi nem emlékeztette a kísértetre, Laura azonban mégsem tudott ellépni a faltól. Amikor megpróbált egy lépést tenni, lábai majd összerogytak. Mindkét kezével a falba kapaszkodva, lassan az asztalhoz indult, majd rátámaszkodott, és a karosszékbe zuhant.

– Meg fogok bolondulni! – jegyezte meg hangosan, ám hangja csak szaggatott suttogásra volt elegendő. – Azt látom a szemem előtt, ami nem létezik!

Válla azonban még őrizte a csontos kéz fájdalmas szorítását, s a fájdalom valós volt, nem kitalált. Laura reszketett, félelme még nem hagyta el. Sietve el kell menekülni a laboratóriumból, csak a szabad levegőn, a kert nagyra nőtt fái között küzdheti le reszketését. Laura felállt, de ismét visszazuhant a karosszékbe. Még üldögélek egy percig – nyugtatgatta magát –, csak egy percig, azután elmegyek. – Kezével az asztalra támaszkodott, hogy segítsen magának felállni.

S ebben a pillanatban ismét megjelent az áttetsző kéz. A levegőben lebegett, lassan közeledett Laurához, a vállát vagy a torkát akarta megragadni. Kétségbeesett sikoly szakadt ki Laura melléből. Hirtelen visszatért ereje. Rávágott az áttetsző kézre, s sikoltozva a kijárathoz rohant. A kerten át Rosztyiszlav Berrois és helyettese futottak a házhoz. Laura a karjaik közé zuhant.

– Mi van magával? Mi történt? – faggatta a rémült Csernov. – A sztereovfzión át meghallottuk sikolyát, és iderohantunk. Mondja, mi történt?– Megtámadott egy kéz! – suttogta Laura, és elveszítette eszméletét.

5.

Laura a karosszékben ült, még nem tért magához a megrázkódtatástól, s a két férfi egymás szavába vágva mesélte, mi történt az alatt a három óra alatt, amíg hasztalanul próbálták magához téríteni. Voltaképp az igazgatóhelyettes beszélt, az igazgató csupán bólogatott. A három óra legfőbb eseménye éppenséggel az volt, hogy Laura sokáig nem nyerte vissza eszméletét. Már kezdtek aggódni életéért, jóllehet, az orvosautomata előrejelzése gyors javulást ígért. Mindketten, igazgató és helyettese végigkutatták a „hatost”, azonban kísértetnek nyomát sem találták. Az áttetsző kéz eltűnt. Igaz, nem teljesen nyomtalanul: a kronoberendezés mellett felszerelt fényképező automata rögzített egy homályos tárgyat – lehet, hogy ez volt az a bizonyos kéz, amely megragadta Laura vállát. Laura összevetheti a képet a kísértettel. Tessék, nézze csak, kedves Laura! Csak ha képzeletét erősen, kínzón megfeszítette, akkor azonosíthatta a ragadozómód felé nyúló remegő, csontos kezet Laura azzal a bizonytalan és ködös folttal, amit a kronoberendezés fényképezőgépe a világosan kirajzolódó háttér előtt rögzített. Laura meglátta magát – jobb válla egy darabját, nyakára hulló haját, az arca is élesre sikerült. Azt biztosan tudta magáról, hogy sohasem volt lelkibeteg, és nem is fantáziált.

– Nincs több felvétel? – kérdezte.– Csak egy készült – felelte Csernov. – Oly sebesen ugrott a falhoz, hogy

beleütközött a fényképező automatába, és kikapcsolta. – Az igazgató megjegyezte:

– Nem gondolja, Laura, hogy azoknak a kísérteteknek a képe, amelyeket magának mutattam, úgymond, jóval fizikaibb, mint ez itt? Ami anyagi valóságukat illeti.

– De igen – értett vele egyet Laura. – Még azt is hozzátenném: az ön képein majdnem világosan kirajzolódott egy teljes emberi csontváz. Igaz, volt egy kéz is, mely az indítógombot nyomta, de áz is jóval határozottabban mutatkozott meg, mint az én esetemben. Nyilván ebből azt a következtetést vonja le, hogy nagyon is eltúloztam az előttem megjelent kísértetet? Az ember félelmében sok mindent meglát, ugye?

– A „hatosban” szörnyű dolgok történnek – jegyezte meg megértően az igazgató. – Figyelmeztettük erre. De lássa be...

– Nem látom be! Következtetésem különösnek vélhetik, biztos vagyok benne, hogy nem ezt várták tőlem. A bonyolult technika képes olyasmit is létrehozni, amit a hétköznapi értelem csodának és varázslatnak vél. Helyesen adom elő

feltételezését, Rosztyiszlav barátom? Tehát másképp tekintek már a dolgokra Most már önöknél is messzebb megyek, meg vagyok győződve róla, hogy a laboratóriumban kísértetek lakoznak. S ezek kapcsolatban állnak azokkal a kísérletekkel, amelyeket Gerd Szemenjaka folytatott. Ma éjjel megpróbálták befolyásolni a kronoberendezés munkáját, s emiatt majdnem felrobbant a generátor. A rám támadó kéz is ezt a célt követte – arra akart késztetni, hogy változtassam meg a folyamatot.

A helyzet korántsem volt nevetséges, Matvej Csernov azonban még most is talált indokot arra, hogy kacagni kezdjen. Ez a férfi, akitől Laura kezdetben majdhogynem viszolygott, most egyre jobban tetszett neki. Mosolya gúnyos, nevetése, hangos kacaja mulattatta, anélkül hogy sértette volna.

– Kísértet, amely részt kivan venni egy majdhogynem kísérteties tudományos kísérletben! – kiáltott fej Csernov.

Berrois komoran tette hozzá:– Különben véleményünk majdhogynem azonos. A rejtély összefügg azzal,

amit Gerd csinált.Laura megkérdezte, próbáltak-e kapcsolatba lépni Gerddel. A Földön nem túl

nagy dolog bárkit megtalálni, a fénysebességű roton-kapcsolat biztosítja a kérdések és feleletek gyors eljuttatását. Nem, Gerdet senki nem kereste. Az Uránián bármely tudományos munkatársnak joga van bármikor szabadságot kivenni, mindenki képességének és kívánságának megfelelően dolgozik. Azonkívül semmi szükség nem volt a kutatásra. Gerd laboratóriuma be van zárva. S jóllehet Gerd kérte, hogy biztosítsák továbbra is az energiát a laboratóriumnak, ők leállították – ekkor történtek azok az események, amelyeket a kísértetek rovására írtak, s most már lehet; hogy nem is kísértetek voltak, hanem valami jóval komolyabb dolog, mert annak ellenére, hogy Gerd kérését nem teljesítették, a lefékezett biológiai oldatok élettevékenysége megmaradt.

– Most elő kell keresni Gerdet – mondta Berrois. – Az ő magyarázata nélkül még váratlanabb balesetek is történhetnek, mint az, amibe maga került. Kérem, Laura, amíg Gerd Szemenjaka magyarázatot nem ad, ne látogassa a „hatost”.

– Nyomban kapcsolatba lépek a Latonával – jelentette ki Csernov. – Ott tudják, Gerd milyen csillagűrhajóban repült a Földre, s mikor szállt le távoli szülőanyánk zöld gyepére.

Mindketten elmentek. Laura tovább töprengett. Az új gondolatok, melyek rabul ejtették, oly furcsák voltak, hogy nem merte nyomban ki is mondani őket. Bár miért lennének különösek? – tette fel önmagának a kérdést. Az Uránia tudósvárosaiban a földi elképzelések szerint minden különös. Az Urániát valósággal a szokatlan s éppen hogy szokatlanságuknál fogva veszélyes dolgok számára teremtették. Az Uránián végzett minden munkában a legveszélyesebb

az, – így magyarázták á Földön –, hogy eredményei kiszámíthatatlanok. A Földet igyekeznek megkímélni a kiszámíthatatlan dolgoktól, itt viszont éppen ellenkezőleg, előre kimondják, hogy a kísérletekben valami előre nem látható fog történni, előre látják az előreláthatatlant. Laura elhatározta, hogy az Uránián folytatott tudományos kutatások szellemének megfelelően fog gondolkodni. Az Uránia nevű fantasztikus bolygón a fantasztikus hétköznapi jelenség. Nos, tegyük hát fel akkor, hogy itt a természetellenes is természetes. A Kísérleti Molekuláris Idő Kutatóintézete igazgatójának logikája szerint: tehát régmúlt időkben, fejletlen társadalmakban a csodahit babonáról tanúskodott, manapság a technika rafinált fejlettsége csodákat tesz lehetővé, s a varázslat hétköznapi technikai fogássá lett. Nos, ezen az alapon kell a magyarázatot keresni. Az vitathatatlan, hogy kísértetek költöztek a hatos számú laboratóriumba. Következésképp vannak természetes fizikai és technikai okai az effajta természetfeletti jelenségnek. Melyek ezek?

Ám gondolatai nem jutottak túl az absztrakt eszmefuttatáson a természetfölötti technikailag természetes lehetőségeinél. Először azt kellett tisztázni, miféle értelmes célt szolgál a kisértet jelentkezése, majd utána pedig kideríteni, milyen technikai módszerekkel valósították meg. Ám amikor válaszolni akart a kérdésre – mi a célja az egésznek? –, gondolatai akár a kaszakőbe ütköztek.

Az asztalon ott feküdt a hatos számú laboratórium rendszereinek vázlata. Laura többször is átlapozta. Az album első oldalára Gerd Szemenjaka beragasztotta fényképét. Laura korábban különösebb érdeklődés nélkül nézte a képet. Az egyik férfi olyan, mint a másik, Gerd nem keltette fel az érdeklődését. A tudós, aki otthagyta laboratóriumát, és gyáván elmenekült az Urániáról a Földre, nem érdemelte meg figyelmét. Az általa tervezett szerkezetek, a berendezések kapcsolási rajzai sokkal fontosabbak voltak, Laura közönyösen továbblapozott.

Most viszont Laura úgy érezte, hogy az első oldal, az arcképpel fontosabb a többinél. Csak ma döbbent rá, aminek korábban nem tulajdonított figyelmet. Gerd arcát ma egészen másnak látta. Nem olyan, mint első megismerkedésükkor, hanem a váratlan felfedezés erejével hatott rá.

Minden olyan volt rajta, mint amilyennek már eddig sokszor látta – átlagos, középkorú férfi, szürkéskék szemmel, széles szájjal, dús szemöldökkel, de hihetetlenül széles, alacsony homlokkal, s az álla is ugyanolyan szokatlanul keskeny, arca viszont szikár és rózsás, akár egy ifjúé. Laura jobbra-balra forgatta az arcképét, fel- majd lehajtotta. Minden mozdulatára megváltozott a háromszögletű arc kifejezése. Minden ugyanolyan volt, a legutolsó kis vonásig, s mégis minden egyszerre más lett: az arc megelevenedett, grimaszok szaladtak

végig rajta, ám egyetlen hang sem hagyta el Gerd félig nyitott ajkát, a férfi arcának, mimikájának néma váltakozásával beszélt. Íme, szeme egyszer csak kigyúl és kacag, olyan furcsán kacag, inkább bánatosan, mind vidáman. S lám, most a homlokát ráncolja, elégedetlen magával, csak önmagával és nem valami kívülálló dologgal, ez nyilvánvaló. Most pedig gondterhelt, most örül, ujjong, most viszont le van törve, halálosan és reménytelenül le van törve...

Laura minél tovább tanulmányozta Gerd arcát, annál jobban átjárta az érzés; nagyszerű férfi ez a laboratóriumából titokzatosan eltűnt kronofizikus, sokoldalú ember – hol fanatikusan elragadtatja magát, hol viharosan örül, máskor keserűen zúgolódik, könyörtelen szemrehányásokkal illeti önmagát, s őszintén, öntömjénezés és istenítés nélkül tud büszke lenni önmagára. S ami a lényeg – derék, hihetetlenül derék ember. Nem, akármit tett is ez a férfi, bármi késztesse is menekülésre, képtelen lett volna bárkinek is rosszat tenni, nem azért menekült el, hogy másoknak gondot okozzon. Szerencsétlenség történt, nos, ezért menekült el!

Laura becsapta az albumot, és lehunyta szemét. Gerd Szemenjaka állt előtte. Idegesítette Laurát. Laura pedig, maga sem tudván miért, együttérzett vele, szomorú volt a férfi érthetetlen, ám általa megsejtett bánata miatt. Szeretett volna Gerddel találkozni. Kell, hogy találkozzék a férfival. Itt vagy a Földön – mindegy.

Laura töprengéseit vagy inkább ábrándozásait az igazgató és helyettese jelentkezése zavarta meg.

– Máris? – csodálkozott Laura. – Nyilván a fénysebességű kapcsolat hibátlan a Földdel.

– Nem kellett kapcsolatba lépnünk a Földdel – felelte Csernov. Az igazgató szokása szerint csak bólogatott, így erősítette meg helyettese szavait. – Kapcsolatba léptünk a Latonával. Ez elég volt. – Laura sietve felemelkedett karosszékében.

– Gerd Szemenjaka a Latonán van? Hát nem repült el a Földre?– Gerd nincs a Latonán. S nem repült a Földre sem. Egyáltalán nem is járt a

Latonán. Nem hagyta el az Urániát.– És a magának írt levél, Rosztyiszlav? Csak nem hazudott?– Álca! – jelentette ki diadalittasan Csernov. – Emlékszik, a levélben

beismerte, hogy alaposan belekeveredett kísérleteibe. Nyilván tragikus kudarcok érték. Gerd igazságszerető ember, ám mit meg nem teszünk elkeseredettségünkben? Büszkesége nem engedte, hogy tisztességgel beismerje kudarcait, – nekem ez a véleményem.

– Laura, maga érti, hogy mi történt? – kérdezte Berrois.

– Ha Gerd nem hagyta el az Urániát, akkor itt rejtőzött el. Ez pedig annyit jelent... – Laura félbeszakította. A helyzet váratlanul tisztázódott, ám furcsa – s nagyon baljós – magyarázatra találtak.

– Egyetértek magával, Rosztyiszlav. Ez azt jelenti, hogy a hatos számú laboratórium titokzatos kísértete maga Gerd Szemenjaka!

6.

Arról, hogy Laura egyedül dolgozzon tovább, szó sem lehetett. Az igazgató félénken azt javasolta, hogy csukják be ismét a laboratóriumot, ám helyettese tiltakozott, Laura már tisztázta magában, hogy Berrois csak tudományos kérdésekben dönt, mindenben, amit az adminisztratív ügyeknek neveznek, a végső szó Matvej Csernové. S jóllehet első találkozásukkor Csernov szándékosan az igazgatóra hárította a döntést, hogy felújítsák-e a munkát a laboratóriumban, ez nem változtatott a valós helyzeten: mindig Csernov szava volt a döntő. Laura Csernovot együttműködésre szólította fel, s a férfi nem mondott nemet.

– Badarság lenne másodszor is beszögezni a helyiséget! – jelentette ki. – Ha Gerd Szemenjakának ahhoz támadt kedve, hogy egy nem egészen normális, de mégis élő emberből kísértetté változtassa magát – ez az ő magánügye. Talán valami miatt érdekelt abban, hogy a laboratórium zárva legyen. Nekünk viszont az ellenkezője az érdekünk. Végül is fel kell tárni a kísértetház titkát. Természetesen veszélyes lenne Laurát segítőtársak nélkül hagyni. A látomás megismételheti támadását, és ez korántsem csak látszólag veszélyes. Találunk valakit Laura védelmére, jóllehet ez nem is olyan egyszerű.

Az Uránián az automatizálás magasabb szintű volt, mint a Földön. Jó néhány laboratórium automatikusan működött, emberek csak ritkán néztek be oda. A Tudományos Akadémia csak szakembereknek engedélyezte a tartózkodást az Uránián, és mindenki a maga külön témájával foglalkozott.

Laurának segítségül csak egy olyan tudóst adhattak, aki vagy lemondott saját kísérleteiről, vagy úgy döntött, hogy azokat össze tudja egyeztetni Laura feladataival. Csernovnak sikerült egy embert találnia. Peter Jurkinnak hívták az illetőt, s érdekelték a kronofizika problémái, jóllehet közvetlen szakterülete a molekuláris biológia volt.

Beállított Laurához a szállásra – borzas, nagydarab, jóindulatú fickó; arcán krumpliorr, válla öles, tenyere lapátnyi. Csernov azt bizonygatta, hogy Peter hatalmas mancsaival képes a legfinomabb munkákra is, Berrois pedig hozzátette, hogy saját szakterületén az Uránián nincs Jurkinhoz fogható. Petert csábította, hogy hamarosan ismeretségbe kerülhet valósan létező és nem kiagyalt kísértetekkel.

– Gyermekkoromban, kedves Laura, izgattak a régi könyvek, azokban pedig annyi szó esik rossz és jó szellemekről – kezdte lassan búgó basszus hangján. – Biztos vagyok benne, hogy maga ismeri őket. Boszorkányok, törpék, sisakos

vitézek, tógás és mentés uralkodók, cilinderes elnökök... Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még kapcsolatba kerülök ezekkel a túlvilági alakokkal!

Laura jócskán vitathatta volna Peter Jurkin ismereteit, aki összekeverte a demonológiát a történelemmel, ám beérte azzal, hogy elmagyarázza segítőtársának közvetlen feladatait. Az érintkezés a kísértetekkel nem tartozik tudományos kötelezettségei közé, hacsak nem maguk a kísértetek erőszakolják az ismerkedést. Folytatni fogja Laura kísérleteit; az élő sejtekben több idősíkot indikál – természetesen Laurával közösen. Ami a többit illeti, majd meglátjuk, hogy alakul a helyzet.

A hatos számú laboratórium három napig tétlenkedett, amíg Laura magához tért a megrázkódtatás után. Képtelen volt úrrá lenni félelmén, amikor belépett a szobába, ahol a kisértet baljós keze a vállához ért, ám igyekezett leplezni izgalmát Peter előtt. A férfira sem a félelem, sem a kétkedés nem volt jellemző. Olyan élvezettel nézett körül, oly elevenen érdeklődött aziránt, milyen magasságban jelent meg a levegőben a csontos kéz, merre mozgott és mi volt a szándéka, mintha egy színpompás színházi előadásról faggatta volna Laurát.

Egyik szobából a másikba lépdelt, bekukucskált minden sarokba, kinyitotta az automata öníró berendezéseket, ellenőrizte az automaták beállítását – az épületet megtöltötte lépteinek zaja, fémkarok és gombok csattogtak, hangosan megjegyzéseket tett és nem kevésbé hangosan kérdezősködött. Amikor pedig végre megnyugodott, leült a kronoberendezésnél, s nekilátott hogy elvégezze azokat az irányító műveleteket, amelyeket korábban Laura hajtott végre. A műszerek állása szerint módosította a folyamatot, de akkor sem lett sokkal csendesebb, léptei többé nem dübörögtek, hangja azonban éppenolyan hangosan és gyakran harsogott. Laura bosszúsan jegyezte meg, hogy ha érintkezni támad kedve a kísértetekkel, akkor feltétlenül mérsékelnie kell kíváncsiságát, s kevesebbet kell kérdezősködnie. Valahol ugyanis olvasta, hogy a kísértetek halálosan félnek a zajtól, s az abszolút csönd, úgymond, teremtő táptalaj a rémalakok számára.

– Roppant szeretném megszorítani, kedves Laura, a maga előtt megjelent csontos kezet – közölte majdhogynem harsogó hangon Peter. – Ha a kéz tulajdonosa hall minket, hadd tudja, hogy nagy élvezettel állok ismeretségünk elébe. De jobban izgat az élő sejt különböző idősíkú létezése, s ez a dolog elképzelhetetlen anélkül, hogy ne faggassam ki a folyamat sajátosságairól. Meg kell hogy mondjam magának, csudaszép Laura, hogy a maga kutatási témája pokolian izgalmas, nagyszerű tárgyat választott kísérleteihez.

Laura, miután Petert a kronoberendezésnél hagyta, körbejárta a szobákat. A generátorhelyiségben egy kissé elidőzött. Néhány napja itt a gépek teljesítménye megengedhetetlenül magasra szökött. Miért tértek el a generátorok a megszokott

munkarendtől? Hogyan volt ez lehetséges? Van-e valami összefüggés a generátorok megugró teljesítménye és a torka felé nyúló, áttetsző kéz jelentkezése között?

Már megint nem a lényegre gondolok, arra, amin törni kellene a fejem, szedte össze magát bosszúsan Laura. A valóban komoly, nem az érzelmek, hanem a logika diktálta kérdéseket kell önmagában feltennie, s ezekre kell megtalálnia az egyértelmű válaszokat. Leonyid, volt férje felháborodottan mondogatta neki: „Hódító nőiességed ellenére olyan kemény, elviselhetetlenül logikus a gondolkodásod! Néha úgy érzem, hogy nem egy antik istennővel élek együtt, ahogy kezdetben hittem, hanem egy nagy teljesítményű elektronikus számítógéppel. Hidd el, ez már sok!”

Laura a férjére emlékezve elmosolyodott. Leonyid derűs, tehetséges és egy kissé együgyű fiatalember volt. Együtt lehet érezni vele – nem könnyű dolog egy olyan férfinak, mint ő, együtt élni egy olyan nővel, mint Laura. S jóllehet, amikor elváltak, sírva fakadt, az öröm, hogy megszabadult az erősebb szellem elnyomása alól, feledtette az elválás keservét. Biztosította Laurát, hogy soha nem fogja elfelejteni őt, aki pedig szánakozás nélkül otthagyta, s mindig keresni fogja annak lehetőségét, hogy találkozzon vele. Csodás, de üres szavak voltak ezek. Laura válásuk után még fél évig élt a Földön, s a férfinak még az sem jutott eszébe, hogy legalább a sztereó-videotelefonon egy pillantást vessen egykori feleségére: találkozásról szó sem volt, Leonyid félt ettől. Laura még abban sem volt biztos, egyáltalán tudja-e volt házastársa, hogy már nem tartózkodik a Földön: nem verte dobra utazását az Urániára, jóllehet a fiatal tudósok gyakran büszkék az ilyen megtisztelő kiküldetésekre.

Laura helyet foglalt a szomszédos szobában, s maga elé tette Gerd Szemenjaka albumát. Hadd gondolja Peter – a férfi látta őt a nyitott ajtón keresztül – hogy a kronoberendezés kapcsolási rajzát tanulmányozza. Laura ismét vizsgálgatni kezdte Gerd arcképét. Logikus agyát maradéktalanul meg kellett feszítenie, hogy behatolhasson ennek a látszatra oly vonzó férfinak a gondolkodásmódjába. Íme, itt a három fő kérdés – mi, hogyan és miért? Ha legalább hozzávetőlegesen választ kapna mindegyikre, ha legalább előzetesen ki tudna valamiféle elképzelést alakítani magában a hatos számú laboratórium megteremtőjéről! Tehát – mi ez? Mik ezek a különös kisértetek, amelyeket két éve megörökítettek a fotoautomaták az üres hatos laboratóriumban. A kísértetek, amikor kikapcsolták a laboratórium energiaszolgáltatását, eltűntek, s Laura megérkezésekor jelentek meg ismét. Erre a kérdésre megvan a válasza, ezzel egyetértett Rosztyiszlav Berrois és Matvej Csernov is; a kísértet maga Gerd Szemenjaka. A férfi nincs sem a Latonán, sem a Földön, itt van az Uránián, ám az Uránián sincs a maga testiségében, következésképpen kísértetté változott.

Mondhatná másképp is: a kísértet az, ami Gerdből maradt. S bármilyen gyatra válasz, akkor is válasz a kérdésre! A fizika tiltakozik, ám a logika nem lázadozik.

Most nézzük a második kérdést – hogyan tudott egy eleven, életvidám, egészséges férfi a valóságban kísértetté változni? S egyáltalán, mit is jelent ez a meghatározás, valóságos kísértet? Az ellentmondás két sarkpontja a maga logikus következetességével áll előttünk: jelentkezett valami látomásszerű, majdhogynem anyagtalan dolog – ez tény. S ez a majdhogynem anyagtalan, testetlen dolog reálisan létezik – ez a másik tény. Hogyan létezhet? A feleletet minden bizonnyal Gerd kísérleteiben kell keresni, amelyeket az eleven sejtek biológiai idejének megváltoztatásával végzett – hozzávetőlegesen ugyanaz a téma, amit Laura választott magának, s amelyen most olyan szorgalmasan dolgozik új segítőtársa. Ám ebből a bizonyos témából Gerd kísértet voltát aligha tudod levezetni. Nem a jelenség fizikáján kell töprengenie, erre később is ráér, hanem a logikáján. A logika pedig azt mondja, hogy a kísértet valami látszólagos dolog, ám olyan, amely az adott pillanatban anyagilag nem létezik. Lehet, hogy a hangsúlyt arra a kifejezésre keli tenni, hogy „az adott pillanatban”? Gerd a molekuláris idő lassulását és gyorsulását kutatta. S mi van, ha megtalálta annak módját, hogyan lassítsa le tulajdon biológiai idejét? Vagy ellenkezőleg, hogyan gyorsítsa fel? Akkor pedig kikerül jelenkorunkból, a mi lassan előremozgó „jelen időnkből”. Mi mindig jelen időben létezünk, ő viszont a múltban vagy a jövőben. S akkor pedig a mi időnkbe, a mi jelenünkbe ő csak mint a múlt halovány árnya, mint a jövő áttetsző látomása juthat. S az, hogy kihullott a mi időnkből, árnyékká, kísértetté, látomássá változtatta. Ezt sugallja a logika. S a logika ismét kifogástalan, a fizika viszont ismét zúgolódik. A logika szelleméhez kell idomítani a fizikai alapot – ez a feladat. Ezt kell megoldania.

És még valami. Miért van itt jelenünkben ez a látomásszerű árnyék a múltból vagy ugyanolyan kísérteties jelenség a jövőből? A megoldás különböző lehet. Az egyik: Gerd vissza akart térni a mi időnkbe. Egy másik időbe került át, ez sikerült neki. Most viszont próbál visszatérni, s ez már nem megy. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbál a mi „jelenünkbe” betörni, de csak részben sikerül – kísértetképnél többre nem telik erejéből. Logikailag vitathatatlan, ám mégis annyira fantasztikusan tökéletes magyarázat!

– Laura, idefigyelne egy kicsit? – harsogott a szomszéd szobából Peter. – Gyönyörködjék a sejtek szórakoztató átalakulásában!

Laura odalépett és elszörnyedt: a férfi túlságosan nagy időtranszformációt állított be! Laura fokozatosan próbálta megteremteni, majd erősíteni a sejtek létezésének eltérő idejét, a férfi viszont majdhogynem szétszakította a sejten belüli időkapcsolatot. A gyakorlatban a sejtek már nem a „jelenben” léteztek, egyes alkotóelemeik még nem keveredtek ki a múltból, mások nagyon is

előreszáguldottak. Peter fölényesen nevetett. Nem az az ember volt, aki sokát törődött az apróságokkal, ő mindennek a közepébe vágott. Próbára teszi a sejteket különböző időállapotban. Azt szeretné megtudni, milyen belső időkülönbségnél pusztulnak el. A biológiai lét határa érdekli.

Milyen erős az élet – ezt szeretné kifürkészni. A csodaszép Laura kigondolta a kísérletek meglepő lehetőséget nyújtanak ahhoz, hogy feleljünk az örök kérdésre: hol húzódik élet és halál határa?

– Nézze csak, elragadó Laura, mi történik a kísérletek közben, ha azt úgy istenigazából felgyorsítjuk! – harsogta lelkesülten Peter. – A sejt itt az edényben gyakorlatilag nem létezik egységes időben, a felét lefékezzük a közeli múltra, a másik felét előreösztökéltük a közeli jövőbe. Mégis él. Az idők között a kapcsolat nem szakadt meg, az időt csak széthúztuk, de nem szabdaltuk fel. Az élet különböző idősíkokban nem valami kellemes dolog, ám mégiscsak folytatódik, úgymond a maga áttetszően konzervált formájában. Szörnyű dolog a biológiai élet! Micsoda körülmények között is meg tudja őrizni önmagát! Micsoda megpróbáltatásokat bír ki, anélkül hogy megsemmisülne! Mondja csak nekem valaki, hogy az élet törékeny és finom dolog! Az élet a guminál is rugalmasabb, az acélnál is keményebb – nos, ezt mutatja a sejtekkel folytatott kísérlet.

Laura már éppen határozottan félbe akarta szakítani Peter lelkesült tirádáját, s szigorúan meg akarta róni a kísérlet ütemtervének módosításáért, azonban amikor az oldatban úszó sok ezer sejt egyikére pillantott – Peter ezt a sejtet csípte el és helyezte a mikroszkóp lencséje alá –, s nyomban elfeledkezett segítőtársa megbüntetéséről. A sejtben különböző idősíkok voltak jelen, a regisztrátor azt mutatta, hogy reálisan létezik múltban és jövőben, s tovább él – Peter pontosan rajzolta meg a képet. Csak arra nem utalt, miféle élet ez, nem lehet valami álom! A sejt sem méreteit, sem térfogatát nem változtatta meg, elvesztette viszont testiségét. Csak árnykép volt, az egykori sejt árnyéka, csupán szellemképét nyújtotta annak, ami nemrég volt. Önmaga látomásaként létezett.

Peter Jurkin ragyogott. Nem kételkedett benne, hogy megörvendezteti Laurát. – Még csak nem is sejti, milyen fontos a felfedezése! – kiáltott fel Laura. – Nem az élet filozófiai általánosságaira vonatkoztatva. Ám a laboratóriumunkban jelentkező kísértetek rejtélyét hitelesen világítja meg!

7.

Rendszerezni kellett gondolataikat és megfigyeléseiket, majd valamiféle megoldást kellett javasolniuk. Laura újból és újból megnézte Gerd arcképét. Az állandó szemlélődéstől nemcsak ismerősebb lett, de valami távoli rokon érzés is felébredt Laurában a férfi iránt. Éjjelente egymagában beszélgetett vele, s a kép nem felelt, nem felelhetett, látomás volt, ám Laura rájött, mit mesélt volna neki, ha tudott volna beszélni – forró vágy ösztökélte az asszonyt, hogy segítsen ezen a bogaras, jószándékú és végtelenül szerencsétlen férfin. „Beleszeretsz egy olyan férfiba, akivel soha nem találkoztál, s akinek fogalma sincs rólad!” – korholta Laura önmagát. S nyomban kihívóan válaszolt is önmagának: „Na és? Beleszeretek! Egyelőre nem szerettem bele, de bele fogok szeretni. Ez a kísértetté változott Gerd nagyon is megérdemli, hogy beleszeressenek!”

Rosztyiszlav Berrois nagy ritkán érdeklődött, felfedeztek-e valami újat a hatos számú laboratóriumban, Matvej Csernov pedig különösebb teketóriázás nélkül, naponta nyaggatta: gyerünk, gyerünk, kedves Laura, mi újság a „hatosban”, adja elő híreit. Az igazgatót még le tudta rázni, a helyettesével viszont kemény szópárbajt vívott. Az igazgató hallgatagon sóhajtozott, a helyettese nevetett – no, tűzrőlpattant teremtés az új munkatársunk, alaposan fel van vágva a nyelve!

Beköszöntött a nap, amikor Laura elhatározta, hogy előadja következtetéseit és megindokolja feltételezéseit.

– Jöjjenek be a laboratóriumba – hívta Berroist és Csernovot. – Jobb, ha ott beszéljük meg a dolgot. Azt szeretném, ha nem hárman, hanem négyen hallgatnának.

– És ki lesz a negyedik? – kérdezte értetlenül Csernov, amikor belépett a laboratóriumba.

– Lehet, hogy a negyedik Gerd Szemenjaka lesz – felelte Laura nyugodtan. – Azért mondom, hogy lehetséges, mivel fogalmam sincs, hallja-e most azt, amit beszélünk. Ha viszont hallja, akkor szeretném ezt kihasználni. Először is tekintsék meg, hogyan néz ki ez az élő sejt, melynek alapelemeiben az egységes idő megbomlott. A felfedezés Peter érdeme, én pedig figyelmükbe ajánlom a felfedezésből adódó következtetéseket... Tehát – folytatta – személyesen meggyőződhetnek róla, hogy az élő sejtben az idő széthúzása „jelen” pontjából a múlt és a jövő között húzódó vonallá, korántsem jelenti az élő sejt pusztulását. A pusztulás nem az idő széthúzásakor, hanem az időkapcsolat elszakításakor következik be. Viszont a lét szokásos formái módosulnak. A sejt létezik is meg nem is, részint a múltban, részint a jövőben, részint a jelenben létezik. Önmaga

fantomjává változik, valós kísértetté, egyfajta anyagi alappal bíró álomképpé. Azt a jelenséget, amit Peter felfedezett, a sejt kísértetizálásának nevezném. Ebben a folyamatban, úgy vélem, nincs semmi misztikus, semmi csalás, valós fizikai jelenségeken alapul, és ezért fizikailag valós... Úgy hiszem, Gerd kutatásai során felfedezte ezt a kísértetizálást. Ragyogó kísérletező elme volt, az általa létrehozott berendezés erről tanúskodik. A tudomány megszállottja ő, romantikus kutató, akit hihetetlenül elragadott a szenvedély, hogy oly mélyre merüljön az idő titkaiba, mint előtte még senki. Önmagán végzett kísérletet. Kísértetté változtatta önmagát, miután meggyőződött, hogy az elemi sejtekben ez a folyamat megbízhatóan megy végbe.

Berrois kijött szokásos béketűréséből.– Laura, maga szörnyű dolgokat mond! Gerd nem kért engedélyt, hogy ilyen

iszonyatos kísérleteket végezzen önmagán, s én ehhez nem járultam hozzá. Sohasem tettem volna!

Laura biccentett. Így igaz. Gerd tudta, hogy nem kap rá engedélyt. Tiltott kísérletet akart végezni. S nem az első sem nem is az utolsó azok között, akik olthatatlan tudásszomjuktól vezérelve meggondolatlanul feláldozzák magukat. A tisztelt igazgatónk szobájában ott függ a Kísérleti Molekuláris Idő Kutatóintézetét megalakító Charles Gricenko akadémikus nagyszerű arcképe. Hadd emlékeztesse őket arra, hogy Gricenko életében három munkatársa, Pavel Kovalszkij, Eduárd Barszov és Jeanne Zorina kronofizikusok az intézet vezetője előtt titkolva, önmagukon végeztek kfsérletet. A kísérlet tragikusan végződött – Kovalszkij elpusztult, Barszov nyomorék lett. Csak Kovalszkij halála után szereztek róla tudomást, miféle kísérleteket folytattak ők hárman. A terven felüli kísérleteket a korábbinál még szigorúbban megtiltották, ám senkinek nem jutott eszébe tagadni, hogy a tragédia tudományos eredményei rendkívüliek: éppen ekkor jöttek rá, hogy milyen komolyan lehet hatni egy olyan bonyolult szervezet, mint az ember biológiai idejére. Gerd Szemenjaka pontosan ismerte a három kronofizikus tudományos eredményeit s az őket ért balesetet. Ám ez sem riasztotta el a halálos veszélytől. Könnyen lehetséges, hogy az élet számára nem volt olyan fontos, mint azok a tudományos eredmények, melyeket az életét feláldozva elérhet. Egyébként aligha kételkedett, hogy életben marad, s hogy úgy készítheti elő a folyamatot, hogy élete ne legyen nagy veszélyben.

– Tehát Gerd Szemenjaka kísértetté változtatta önmagát – folytatta Laura. – A kronoberendezés segítségével megváltoztatta az idő folyását szervezete sejtjeiben. A legvalószínűbb, hogy a jövőbe szeretett volna kerülni, majd szervezetében az idő folyását lelassítva megvárni a jelent, amely változatlan sebességgel közeledett a jövő felé. Így hol eltűnt, hol megjelent volna – mintegy hintázott volna a múlt és a jövő között. Terve azonban nem sikerült. Peter

kísérlete egy meglepő jelenségre derített fényt, s éppen ez a kulcs mindannak megértéséhez, ami Gerddel történt.

Peter túl nagy teljesítményre kapcsolta az időátalakítót, hogy megállapítsa azt a határértéket, amely mellett az élet fonala még nem szakad meg. Az idő folytonossága nem szakadt meg, csak megnyúlt, a sejt egyes elemei a jövőbe kerültek, mások a múltba süllyedtek. Nem alakult ki egyenletes mozgás – hol előre, hol hátra mozgott Peter. Igaz, Peter nem is akarta elérni ezt, ő csupán megkísérelte a különböző idők együttlétét a sejtben, s nem lassítani vagy gyorsítani kívánta az időt. Egyébként Gerdnek eszébe sem jutott, hogy megbontsa saját biológiai idejének harmonikus egységét, csupán azonos értékben akarta sebességét megváltoztatni. S közben megbontotta önnön idejének egységét!

S akkor, amikor végérvényesen tisztázta, miféle kétségbeesett helyzetbe került, akkor írta meg a levelet, hogy belezavarodott kísérleteibe, és el akar repülni pihenni a Földre. Már tudta, hogy el kell tűnnie a mi „jelenünkből”, s feltétlenül keresni fogják. A külső beavatkozás csupán bonyolíthatta volna az ügyet, s nem segítette volna, hogy kikeveredjen belőle. A hír, hogy a Földön van, lehetővé tette volna számára, hogy zavaró körülmények nélkül folytassa önmentő próbálkozásait. Nos, ezért kérte, hogy ne kapcsolják ki laboratóriuma energiaellátását. Magától értetődik, hogy nem csupán a biológiai oldatokról volt szó, hanem arról a rendkívül bonyolult biológiai objektumról, amit Gerd Szemenjakának neveztek.

Úgy gondolom – folytatta Laura –, hogy minden soron következő próbálkozása, hogy visszatérjen a harmonikus időbe, a mi „jelenünkbe”, csak súlyosbította tragédiáját. Az időbeli eltérés egyre nőtt, Gerd teste szétmosódott a különböző idősíkok között, egyszerre volt a múltban, jelenben és a jövőben. S minden egyes időben csak testének egy részével volt jelen. Így lett testéből kísértet, így vált valós élete látomásszerűvé. Maguk pedig fantomokat látván kikapcsolták az energiaellátást, és lehetetlenné tették visszatérését az életbe; Gerd ott ragadt a különböző idősíkú, pontosabban az időn kívüli életben. S konzerválódott fantomszerű állapotában. Így folyt ez két esztendőn keresztül, de folytatódhatott volna akár száz éven át is. Aztán megjelentem én, folytatták az energiaszolgáltatást. Gerd életre kelt, s visszatért korábbi, látomásszerű létéhez. S ismét megkísérelte, hogy bejusson saját idejébe. A generátorok teljesítményének összpontosítása egyik kétségbeesett próbálkozása volt. S nem járt sikerrel. Mindaz, ami mint kísértetnek a hatalmában volt, csupán kísérteties próbálkozás maradt.

– Egy kérdés – szólt közbe ügybuzgón Csernov. – Lám, kedves Laura, maga egyre csak azt mondogatja: kísértet, látomás, fantomkép... Egyébként a korábbi

kísértetek, én középkori válfajaikra gondolok, a rémült emberek előtt a legkülönbözőbb alakokban jelentek meg: arccal, szemmel voltak ellátva, volt testük, még beszéltek is, a régiek szerint nagyon is összefüggő szöveget s nem csak amolyan indulatszavakat, hogy óh, ah, juj! Vegyük például egy bizonyos Hamlet apjának nevezetes árnyát. Milyen ékesszólóan szónokolt halotti leplében, valósággal előadást tartott! Hát a maga esetében? Borzalmas egyhangúság – csontváz, még csak nem is egy egész csontváz, hanem darabokra szabdalt, egy kéz... Van magának, úgymond, tudományos magyarázata arra, miért torzult el ennyire ez a modern kísértet?

– Van – nyugtatta meg Laura. – Emlékeztetnem kell rá, hogy Gerd különböző időkben létezik. Ha teljes testiségében megjelenhetne egy bizonyos időben, akkor nem lenne többé kísértet. Gerd azért jelenik meg csontvázként, mert a csont az, ami nem változik, ha közeli idősíkeltolódás megy végbe. De csontvázként megjelenni is borzasztóan nehéz, mert Gerd egyszer sem tudta egész csontvázát összeszedni.

Rosztyiszlav Berrois nem vette le Lauráról figyelmes tekintetét, s lassan, mintha saját szavaira fülelne, így szólt:

– Ugye már nem hiszi, hogy az a szörnyű csontos kéz azért nyúlt a torka alá, hogy megfojtsa?

– Nem, többé nem hiszem! – jelentette ki felindultan Laura. – Ismerem a véleményét Gerdről, ő egy derék, nagylelkű férfi. Gyakran nézegettem arcképét – Gerd pontosan olyan, amilyennek a maga emlékében megőrződött. Képtelen rosszat tenni. Felém közeledett... Biztos vagyok benne, hogy segítséget kért! Tudja, hogy ki tudjuk szabadítani, képesek vagyunk rá, hogy visszatérítsük a normális létbe.

– Maga is biztos ebben, kedves Laura?– Igen. Amit egy fantomkéz képtelen megtenni, arra a közönséges emberi kéz

nagyon is alkalmas. Peter barátunk az élő sejtekkel folytatott kísérleteiben az időt több síkra bontja, majd egységes időbe hozza vissza a sejt alkotóelemeit. Gerd, amikor testiségét elveszített kezével megkísérelte a molekuláris idő generátorát felgyorsítani, egyúttal megmutatta nekünk a kivezető utat.

Csernov az igazgatóhoz fordult, valamit akart mondani, ám Barrois megelőzte:

– Cselekedjen, Laura. Peter a segítőtársa lesz, én pedig helyettesemmel mindennemű támogatást megadok magának. Ha szükséges, az Uránia összes energiatartalékát a rendelkezésükre bocsátjuk.

8.

– Öt perc maradt – közölte Laura.Nem vette le tekintetét a kronoberendezésről. A sztereotelefon képernyőjén

medveként sötétlett a bozontos Peter Jurkin – a szomszéd szobában kísérte figyelemmel a generátorokat, nagy ritkán Laura felé fordította a fejét, és derűsen mosolygott: a generátorok hihetetlenül nagy teljesítménnyel működtek. Peter egy mosollyal nyugtatta meg – nincs fennakadás, baleset sem várható. Rosztyiszlav Berrois együttérzően nézte Laurát, az asszony halottsápadt volt. Csernov most elveszítette beszélőképességét, s Lauráról a sztereó-videotelefon képernyőjére emelte tekintetét – Peternek jutott a főszerep, ő döntötte el, sikerül-e „a különböző időket egységbe gyúrni”, ahogy a feladatot megfogalmazta.

– Csúcsterhelés! – jelentette Peter a képernyőről. – Megkezdem a visszaszámlálást: három, kettő, egy, nulla!...

Laura felkiálltott. A szoba közepén, közvetlenül a kronoberendezés mellett, egy ember elmosódott, rebegő csontváza jelent meg. Csernov sietve megragadta Laura kezét, és a falhoz cibálta. Berrois is odalépett hozzájuk.

– Látom, látom, – üvöltötte a képernyőről Peter. – Másodpercre pontosan, minden a számítások szerint megy! Három percig tartom a terhelést, ez elég.

A fantom változtatta alakját. A csontváz körvonalai egyre határozottabbak lettek, a csontjain megjelentek a szövetek, meztelen koponyáján gyorsan nőtt a haj. Laura lélegzetét visszafojtva leste, hogyan változik a kísértet emberré. Csernov és Berrois kétoldalt támogatták Laurát, izgalma nyugtalanította őket.

– Ő, az, a mi Gerdünk! – suttogta diadalmasan Csernov, hangosabb szavakhoz nem kapott elég levegőt.

Laura pedig az életre kelt kísérletben megismerte azt az embert, akinek arcképét oly gyakran nézegette. Ugyanaz az arc volt – kedves, jóságos, kissé naiv, boldogan zavart.

– Kész, csökkentem a terhelést! – kiáltotta Peter. – Ha egy perccel több, akkor baj van!

Az emberré változott kísértet megingott, széttárta karjait, és a padlóra zuhant. Laura kitépte magát a két férfi karjaiból, s az elnyúló testhez rohant.

– Át kell tenni a heverőre – kiáltotta.Csernov és Berrois megragadta Gerd vállát, az odasiető Peter a lábát emelte.A heverőn most már egy ember feküdt, nem kísértet. Kinyitotta a szemét,

ajkai megmozdultak, beszélni szeretett volna, de nem volt ereje hozzá. Hangja nem volt, csak az ajka mozgásából lehetett megsejteni a szót, amit lassan

ismételt: „Köszönöm! Köszönöm!” Teste váratlanul összerezzent és kinyúlt, szeme becsukódott, élettelen sápadtság uralkodott el elébb még rózsaszín arcán.

– Elveszíti eszméletét! – kiáltotta Laura. – Kérem, adjanak valamilyen gyógyszert! Peter, hívja gyorsan az orvost!

– Laura, Gerd nem az eszméletét, hanem az életét veszítette el! – jegyezte meg szomorúan Berrois. – Laura, maga visszatérítette őt az életbe, hogy méltó módon halhasson meg.

Laura lázasan megragadta Gerd kezét, a vállát rázta, arcát simogatta, s érezte, hogyan lesz egyre hidegebb a kísértetből emberré lett férfi teste.

– Visszaadta teste minden sejtjének az idő harmóniáját – közölte szomorúan az intézet igazgatója. – Maga egységbe gyűjtötte a különböző időkben létezett sejteket. Harmóniát kialakítani azonban ebben az újból összehozott egységben lehetetlen. Ezt előre sejtettem, s nem akartam elkeseríteni. Nyugodjon meg, Laura. A búcsú a saját idődtől egyben az életedtől való búcsút is jelenti. A természet törvényeivel nem lehet szembeszegülni! Kérem, szedje össze magát!

A férfi tovább beszélt, ám Laura nem hallotta szavait, zokogott. Földeák Iván fordítása

Dmitrij BilenkinEGY ARC A TÖMEGBEN

A naplementék és ligetek, a csöndes patakok és csillagos éjek gyönyörű, finom és gyengéd leírásából oly sok létezik az irodalomban, hogy nem nehéz összeállítani belőlük egy tekintélyes kötetet, mig az utcai tömegről írott összes szó talán egyetlen füzetet sem töltene meg: az írók sokkal jobban figyelnek a természeti képekre, mint az emberi sokaság arculatára. Megfejteni ennek okait olyan, mint amikor feneketlen kútba vagy a saját tudatalattink mélységébe pillantunk. Mindazonáltal megjegyezzük, hogy boldogan, elszántan és hosszan követhetjük a tenger hullámainak gördülését, a tábortűz lángjait, a felhők méltóságteljes vonulását, míg az emberi arcok ugyanolyan hosszú váltakozása fárasztó számunkra. Szeretnénk elfordítani a tekintetünket, elkerülni ezt a villódzást és áradatot; a tapasztalt városlakó régen megtanulta, hogy a tömeget úgy fogja fel, mint hátteret, amelynek megszokott semlegességét csak a viselkedésben, külalakban észlelhető markáns eltérések képesek megtörni. Mellesleg, kérdezem én, hová tűntek az utcai bámészkodók? Minél nagyobb a város, annál kevesebben vannak ők, a legsűrűbben lakottakban százból ha egy járókelő áll meg, hogy elbámészkodjék akár egy utcai baleset zűrzavarán.

Ez nem azért van, mintha már nem szomjaznák a tudást, vagy elvesztették volna kíváncsiságuk. Elég egy szabad óra egy távoli és ismeretlen, még inkább egy külföldi városban, s ugyanaz a közömbös járókelő már észreveszi a tömeget, érdeklődéssel tekinget az arcokba, behatol abba, ami mellett otthon százszor is elment. Ismétlem, különösen akkor, ha külföldre jut. Itt aztán arra törekszik, hogy semmit se mulasszon el, még akkor se, ha úgy érzi, hogy az élmények tömegétől majd szétmegy a feje.

Ilyen terjedelmes bevezetésre volt szükségem ahhoz, hogy válaszoljak az elkerülhetetlen kérdésre: miért éppen én, méghozzá külföldön vettem észre azt, ami a helyi lakosok előtt rejtve maradt? Éppen azért történt minden, mert kívülálló megfigyelő voltam, aki hajlamos elgondolkodni a kis hétköznapi titkok természetén. Magától értetődően a véletlennek is szerepe volt, ami nélkül sehol, soha, semmi sem történik. A tudományos konferenciákat általában úgy tervezik, hogy a résztvevőknek egy szusszanásnyi idejük se maradjon. Itt pedig, már nem is tudom, miért, a konferencia programjába szabadnapként ékelődött be a vasárnap. A reggeli után természetesen elrohantam a szállodából.

A kis utcácskák, amelyekbe belemerültem, úgy tűnt, még reggeli álmukat vigyázták. Minden kihalt volt, és akkora csönd honolt, hogy úgy éreztem, saját lépteim a kockaköveken megsértik a virágos balkonú, tiszta épületek illedelmes nyugalmát. A kisszámú járókelő itt olyan ráérősen és zárkózottan lépdelt, mintha séta közben szertartásszerűen töprengene. Ezekben a negyedekben minden azt sugallta, hogy bámészkodásom illetlen, lépteim túlságosan kapkodók. A tükörszerű ablakok minden mozdulatomat azonnal rögzítették. A kis utcák mélyén mindenütt komor tornyok derengtek, szemrehányóan, és templomok csúcsai zöldelltek: miért nem mentél el a reggeli misére? Ezt a célzást a gondozott autók is megerősítették, bármerre fordultam is, sűrű soruk a járdák mentén mindenütt egyformán végtelen volt. Azt hihetnéd, az utcai tájkép egy részlete és semmi több. De nem, ebben az ember nélküli magányban a fakó fényszórók sokasága vigyázó tekintetekként tapadt rád (amikor az ember nincs jelen, a tárgyak beszélnek helyette).

Nem bírtam ki, leereszkedtem a rakpartra, de hamarosan ott is idegennek éreztem magam. Úgy tűnt, a folyó is vasárnapot tartott, sütkérezett a meleg, szinte nyári nap sugaraiban, azonban a fénytelen ég, a kékes köd foszlányai, a levegő álmos nyugalma: minden az őszre emlékeztetett, az utolsó napokra, amikor a folyó még háborítatlanul fel tudott melegedni. Bágyadtságát mintha átadta volna a fáknak, füveknek, az embereknek, természetesen a gyerekek kivételével (valahonnan kiszaladt a pázsitra egy meztelen hasú és ülepű, három év körüli kislány, a padokban ülő hölgyek fojtottan feljajdultak, ez volt az egyetlen riadalom, az egyetlen rendkívüli eset). Meddig lehet gyönyörködni a folyó nyugodt csillogásában és a szemben lévő kastély látványában? Elindultam a parttól, vargabetűket írtam le az utcákon, a kereszteződésnél lementem a gyalogos aluljáróba, amelynek betonfala tele volt jelszavakkal és felhívásokkal (mellesleg volt közöttük egy aligha politikai tartalmú felirat: „Ulrika M.-t megöljük!”). Így jutottam észrevétlenül a városközpontba, és egyből sűrű, élénk tömegbe kerültem.

Itt sem sietett senki, és sehová sem igyekeztek. De ilyen a tömeg: nem vagy idegen benne, mivel már a részévé váltál. Mentem vele, sodort magával, az üres negyedek és a folyópart álmos nyugalma szertefoszlott, már nem éreztem magam nyughatatlan magányos embernek, aki alighanem szentségtörő módon vágyik valami másra, mint a lusta pihenés vagy az ünnepi semmittevés. Itt kedvemre bámészkodhattam, belebámulhattam az arcokba, ez senkit sem zavart, egyszerűen nem vették észre. Az utcai tömeg szabadságot ad, annak szabadságát, hogy önmagad légy, természetesen az illendőség keretein belül, amit itt elég tágan értelmeztek (ha magányos oszlopként akarsz állni: állj, ha meg akarod csókolni a barátnődet: csókold, ha kézenállva akarsz járni: ezt is lehet: csak a

tisztára mosott járdára való köpködés válthatott ki szemrehányást, tán még büntetést is). Ezen túlmenően a tömegben való mozgás a tevékenység, a cselekvés látszatát kelti, bámuld akár a kirakatokat vagy a másik nem képviselőinek az arcát. Nem is beszélve az örök vágyról, hogy „magadat megmutasd, és megnézd az embereket”, bár a tömegből manapság kitűnni még a divat merész furfangjainak segítségével sem könnyű (bizony, ficsurok és divatmajmok), bizony!

Tízezer évvel ezelőtt nem voltak sem emberi gyülekezetek, sem városok. Csoportba verődött emberek ma: ez tán nem viselkedésünk plasztikusságának nagyszerű példája, nem a békés együttélés csodája? Ma egy forgalmas utcán bármelyikünk egy óra alatt több emberrel találkozik, mint a történelmi és közelmúlt parasztja egész élete során. Semmi baj, a pszichikumunk elbírja ezt. Bár talán éppen ezért, a járókelők úgy suhannak át az emlékezetünkön, mint az árnyak. Feszült figyelem voltam, mégis mire emlékszem az első félóra után? Öregasszonyok merev mozdulatlanságára, gondozott frizurájukra. Egy fiatalemberre, aki csodás, ősz tincset festetett feje búbjára. Narancsszínű mellényes, udvarias arab rikkancsokra. Egy lányra kottatartó állvánnyal; csöndesen és átszellemülten hegedült a képtár bejárata előtt. (Miért, mi okból? – mindenki elment mellette, mintha mindennap látták volna.)

Talán ez minden. Egzotikus csábítás, ami azon a reggelen elterelte vagy elvonta volna a figyelmemet, szerencsére kevés volt, különben elszalasztottam volna az ismeretlent. Biztosan elszalasztottam volna, mivel semmi nem volt benne, ami kiemelte volna a tömegből: átlagos termetű, tucatöltönyt viselő, átlagos férfi. Néhány lépéssel előttem haladt, ugyanolyan gyorsan, mint én, tekintetem néha átsiklott rajta, láttam őt, de nem vettem észre, ami csak az utcai tömegben lehetséges. De ha meg is bámulnám? Megy egy ember, nem siet, fejét gyakran vakargatja, nyilván környezete érdekli, valószínűleg nem helybéli, ugyanolyan szájtáti jövevény, mint én, nincs benne semmi különös, semmi figyelemreméltó.

A hétköznapiság láthatatlanná tévő sapkája talán el is rejtette volna, ha a tömeg futó megtorpanása egy rövid pillanatra nem hoz közel egymáshoz minket; elfordította a fejét, és megláttam az arcát. Az arcában szintén nem volt semmi szokatlan, annyira, hogy éppen ez vonta magára figyelmemet. Megpróbálom megmagyarázni. Azt mondják: átlagos arc, különös ismertetőjegyek nélküli ember, nincs benne semmi megjegyezhető. Ez igaz, mivel ilyen emberből sok ezernyi van, ám mégis teljesen hamis. Jellegtelen, arc nélküli emberek nem léteznek, és ha valakiről azt mondják, hogy jellegtelen és észrevehetetlen, akkor ez csak azért van, mert az, aki mondja, nem akarta észrevenni, meglátni egyéniségét. Ez így van, hiszen nincs két egyforma levél, akkor hogyan lehetne

két egyforma ember? Az ismeretlen viszont kirívóan jellegtelen volt. Úgy nézett ki, mintha a természet ezernyi férfiarcot gyűjtött volna egybe, majd valamennyi vonásukat és formájukat általánosította, és a továbbiakban ezen minta és hasonlatosság alapján megmintázta az ezeregyedik példányt. Egy csöpp egyénisége sem volt, tökéletes emberi nulla; ha belegondolunk, ez ugyanannyira szokatlan volt, mint az északi fény a város fölött, amelyben jártunk.

Akkor nem fogalmaztam meg így ezt a gondolatot, tudatom egyáltalán nem vett részt a futó felmérésben. Csupán ösztönösen szerettem volna jobban megnézni az ismeretlent. Kicsit meggyorsítottam lépteimet, megelőztem, mintegy véletlenül feléje fordítottam erőltetetten közömbös tekintetemet, azután ismét lemaradtam. Az első benyomásom beigazolódott: ő volt az emberi jellegtelenség megtestesülése. Minden a helyén volt – a szem, a szemöldök, az orr, a száj –, és minden meghatározatlan, nem egyszerűen szabványos, hanem szabványfeletti, tipikus, statisztikailag átlagos nyugat-európai ember: rápillantasz, és ha figyelmed egy kicsit elterelődik, már képtelen vagy felidézni, milyennek is láttad. Megfoghatatlan volt még a szeme színe is, talán szürke, talán kékes, de lehet, hogy éppen ellenkezőleg, barna; az ördög tudja!

Na és akkor mi van? Éppen ez az: mi van? Elég volt egy kicsit elgondolkodnom, és máris értetlenül megvontam a vállam. Tán kevés olyan polgára van a világnak, akiket legalább olyan nehéz megkülönböztetni egymástól, mint a strandon a tenger által simára csiszolt köveket. Miből gondoltam, hogy ez a valami különleges dolog?

Egy-két perc múlva biztosan elvesztettem volna az érdeklődésemet, az ismeretlen iránt, ha nincs az incidens a szobakutyával. Ez az apró, fekete, nyakörves csöppség illemtudóan poroszkált gazdaasszonya után, amikor az ismeretlen láttára sima szőre hirtelen felborzolódott, dülledt szemét vörös téboly öntötte el, megrántotta a pórázt, és fuldokló ugatással támadásra indult, ám bánatos nyüszítéssel nyomban visszahőkölt. Tulajdonosa, egy tiszteletreméltó dáma, gyorsan rövidebbre fogta a pórázt, s zavart, bocsánatkérő mosollyal, parancsolóan maga után húzta kedvencét; a kutya pedig megnémult a félelem, düh és tehetetlenség marcangoló érzéseitől.

A konfliktus fél percig sem tartott, a járókelők szemében az érdeklődés izzó lángocskái azonnal kihunytak, a kutya szokatlan viselkedésében senki nem látott semmi különöset. Én is kész voltam napirendre térni a kis incidens felett, azonban ez nem sikerült. Különös, különös! Kissé ismertem ezeket a „szobakutyákat”, ezek az apró, mérges és okos ölebecskék csak úgy, minden ok nélkül nem vetik rá magukat a járókelőkre, de ha mégis, akkor nem görnyednek csomóvá az utálattól, gyűlölettől és rémülettől. Kell itt lennie valamilyen oknak.

A kutya – az ősi mondák szerint – mindenkinél jobban megérzi az ördögöt; az ötlettől majdnem elkacagtam magam.

Elszakadni az ismeretlentől viszont már képtelen voltam. Hol lemaradva, hol közelebb kerülve kullogtam utána, bármerre fordult is. Ha a kémkedés gyanúja ért volna, valószínűleg abbahagyom a követést, de önmagát könnyen becsapja az ember. Sétáltam, egyszerűen csak sétáltam, és megbámultam mindent, ami körülvett, többek között az ismeretlent is, aki lényegében ugyanezt csinálta: céltalanul ődöngött és bámészkodott. Igaz, lépteink sebessége kétségkívül egybeesett, de ez történhetett mindenféle szándékosság nélkül is...

A körözés az utcákon kezdeti megfigyeléseimet alig gazdagította. Nyilvánvaló volt, hogy az ismeretlen csakúgy, mint én, először van ebben a városban és ebben az országban. Minden természetes volt, mégis felmerült egy apró képtelenség. Külső szenvtelensége ellenére az ismeretlenből áradt az éber és határozott figyelem minden, még az úttesten lévő galambok iránt is, ami egy nyugat-európaitól – s ő az volt, vagy annak tűnt – nem szokásos, egy belga számára ugyanis nem sok csodálkoznivaló van Ausztriában és fordítva. Akkor talán amerikai vagy esetleg ausztrál lehet? Nem valószínű. Egy ausztrál sem kezdi el bámulni a vitrinek csábító gazdagságát, még kevésbé a galambokat és a járókelőket úgy, mintha mindez újdonság lenne a számára.

Apró értetlenségemet hamarosan nagyobb váltotta fel. Nem kellett hozzá sok idő, hogy meggyőződjek a nyilvánvaló s megdöbbentő tényről: az ölebbel lezajlott incidens nem volt véletlen. Valamennyi pórázon vezetett kutya – más az utcán nem volt – az ismeretlen láttán egyszerre ideges lett, mintha az idegen szelleme izgatta, kavarta és ijesztette volna meg őket. A négylábúak olyannyira különös viselkedése bizonyára szörnyű igazságra kellett volna hogy fényt derítsen, ám az állati ösztön teljesen nyilvánvaló jelzései, a kutyák által átélt iszonyatok egy csöppje sem jutott el hozzám. „Ez meg mi?” – kérdeztem magamtól értetlenül, majd nyomban megtalálom a megnyugtató választ. Hiszen vannak emberek, akiket a kutyák ki nem állhatnak! – itt azonban rögtön el is akadtam. Valami megzavarta gondolataimat, még az is érthető, hogy mi. Hiszen tudatunk kettős: érzékenyen ráhangolódik a környezet ingereire, ugyanakkor gondosan megszűri a valóság jelzéseit, levagdossa a szokatlant, a felfoghatatlant, mindazt, ami veszélyes a lelki egyensúly számára. Így voltam én is: az igazság maga jött felém, én pedig igyekeztem kikerülni.

A további csavargástól sem lettem okosabb. Érdeklődésem új táplálék híján folyamatosan alábbhagyott, a fáradtság is kezdett rajtam kiütközni. Csak vonszoltam magam az ismeretlen után, s mind kevésbé értettem, mit akarok és akarok-e egyáltalán valamit. Csak mentünk, mentünk, elballagtunk a színes kirakatok, a közöttük elvesző, szorosan bezárt kapuk, az aszfaltra kitett kávéházi

asztalok és gyümölcspultok, a dohány- és pénzautomaták, számtalan bolt, étterem, bank, falatozó előtt; amikor lassítottuk lépteinket, a tömeg körülfolyt bennünket, vitt minket, mint forgácsokat az áradat, száz és ezer arc villant fel, a körforgás bódulata körbefont, az idegen beszéd morajlása már fárasztott, elfogott a honvágy, szükségtelenné, fölöslegessé vált minden. Hol vagyok, mi vagyok, miért körözök ezeken az utcákon, mi közöm hozzájuk? Rendben, megnéztem, kielégítettem a kíváncsiságomat, elszórakoztam egy idegen rejtélyén, de ez elég volt, tökéletesen elegendő, a fejem dagad és fulladozik.

Ezzel s egy sóhajtással minden be is fejeződött volna: „Hogy mik vannak!” – leültem volna valahol a tér árnyékos sarkában egy padra, ha nincs egy testes járókelő sétabotja.

Bekövetkezett, aminek így vagy úgy, de mindenképpen be kellett következnie egy utcai tömegben: az ismeretlent megbökték. Valaki távolról odakiáltott a mellettünk elhaladó sétapálcás úrnak, aki hirtelen megfordult, s a sétapálca vége félkört leírva megérintette az ismeretlen lábát. Pontosabban beleakadt nadrágjának élébe... És keresztülment az anyagon.

Mintha áram ütött volna meg. Mindent pontosan láttam, de nem hittem a szememnek. Ugyan ki hitt volna? Képzelődtem! Természetesen a sétapálca mellette csúszott el, senki sem vette észre: sem az, aki megütötte, sem az, akit megböktek. Igen, de a kutyák?

Van egy jó módszer az ellenőrzésre. Mintha nem is én lennék, hanem valaki más, meggondolatlanul és merészen, megbűvölten az ismeretlen felé mozdultam, s egy vonalba kerülve vele a megszokottnál erősebben legyintettem a kezemmel. Úgy, hogy az ujjaim mintegy véletlenül megérintették zakójának szárnyát.

A szövet helyett a semmit tapintottam. Minden kétségem elszállt, az egész világ megingott előttem. Az ismeretlen öltönye (iszonyatos álca) illúzió, káprázat, bármi, csak éppen nem földi gyártmányú ruházat! Ezek szerint az arca is...

– Rosszul van? – Az ismeretlen hangja mintha a világűrből jutott volna el hozzám. – Segíthetek? Jobb lenne, ha inna egy csésze kávét, mintsem olyan dolgokat próbál megfejteni, amelyek egyáltalán nem tartoznak önre.

Mondandója ellenére az ismeretlen hangjában nem volt sem együttérzés, sem gúny. Álarca úgy imbolygott megdöbbent tudatomban, mint a tükörkép a vizén, mint egy elsuhanó emberárny!

És kétlépésnyire emberek voltak!A legfurcsább, hogy nemcsak engedelmeskedtem az ismeretlennek, de

megkönnyebbülést is éreztem. Mintha fellépése megállította volna a valóság bomlását, s új, ismeretlen és ijesztő, ám biztató távlatot nyitott volna.

Nem messze egy kávéház utcára kitett asztalkái álltak, leültünk az egyik mellé. Érdekes részlet, csak később döbbentett meg: a történtek ellenére kíváncsi voltam, vajon az idegen alatt megcsikordul-e a szalmafonatú karosszék, vagy a teste ugyanolyan kísérteties, mint öltönye. A szék megcsikordult, és ez valahogy megnyugtatott.

Egy szót sem tudtam kinyögni, a kávét az ismeretlen rendelte meg. Úgy éreztem, hogy rám sem hederít. Ott ült, a megtévesztésig hasonlított egy emberre, a leghétköznapibbra, ismeretlenre, közönyösen várakozott, mint egy átlagos, kissé fáradt turista. A szél gyér haját borzolta; kissé különös volt, ha jól belegondolunk. Ő maga volt az emberi jelentéktelenség megtestesülése, szürke farkasember, vajon mit akarhat? A kihozott kávéra rá sem nézett. Az enyémet egy hajtásra kiittam, nem is érzékeltem, forró vagy sem. A várakozással ellentétben mellesleg nem is éreztem magam olyan rosszul. A hangulatom talán könnyelműen nemtörődöm volt. Pontosan! Amikor minden odalett, már nincs mit vesztened. Úgy éreztem, gondolni sem érdemes az ellenállásra, de ugyan miért is állnék ellen? Az életemben nem volt és nem lesz többé olyan lebilincselő dolog, mint ez a találkozó.

– Kiihatja az enyémet is – szólalt meg végre az idegen. – A föidi kávé, megértheti, nem nekem való.

Pontosan és szabatosan beszélt, ahogy egy rádióbemondó teszi. Nyilvánvaló, hogy nyelvünket (nyelveinket?) adásainkat hallgatva tanulta meg.

– Köszönöm, nagyon kedves – morogtam, és alig tudtam elfojtani ideges nevetésem, mivel a társasági beszélgetés ilyen körülmények között szerfölött komikus volt. – Remélem, nem neheztel rám...

– Ami történt, azén változtatni nem lehet, ki kell használni a következményeket. Még soha nem volt alkalmam így beszélgetni más értelmes lényekkel.

– Már voltak ilyenek? A mi világunk nem az első?– Remélem, hogy nem is az utolsó. De ez nem jelent semmit. Sem számunkra,

sem az önök számára, egyáltalán senki számára.A jövevény szavai homályosak voltak, s miközben beszélt, furcsán

megváltozott szemének kifejezése. Vagyis természetesen nem a szeméé, hiszen emberi szeme csakúgy, mint arca, valószínűleg nem volt. De valami volt, valami átütött álarcán. A tekintete mélyén a szomorúság vagy a fáradtság árnyékát véltem felfedezni.

– Mondja el, mi a legfontosabb önben – szólalt meg váratlanul. – Miben látja az ember élete értelmét?

Idegesen nyeltem egyet. Nem mondom! Ilyen kérdéssel bárkit ki lehet ütni. Nem véletlen, hogy a beszélgetésekben elkerülik ezt a témát, habár ritka az az értelmes fő, aki kínzóan el ne gondolkodna rajta.

– Tudja – motyogtam – félek, most nem vagyok abban az állapotban...– Éppen azért kérdem. Az értelem normális állapota: a gondolatok

munkálkodása. Éppen ezt az elfoglaltságot javasoltam önnek.Kivételes logika, mint mondják...– De én nem vagyok filozófus! Ez egy nagyon bonyolult kérdés!– Az egyszerűek és az aprók engem nem érdekelnek. A könyvekben lévő

ismereteket ön nélkül is megszerzem, engem az ember, vagyis az ön saját válasza érdekel. Ha nem akarja: elválunk.

– Nem, nem. Bár... Jól van, jól van, beleegyezem. Beleegyezem, ha maga is válaszol ugyanerre a kérdésre..

– Ami igazságos, az ugyanakkor logikus is. Látja, a kérdésem már visszatérítette önt normális állapotába.

Bárcsak így lenne! Mégis rosszul ismerte az embert. De nem volt mit tenni, izgulva és dadogva beszélni kezdtem. Kétségbeesett kísérlet volt ez, hogy kifejezzem az igazságot, amit magam sem tudtam felfogni (s egyedül voltam-e így?). Agyam szenvedett, mintha kínpadra vonták volna... Ehhez még... Úristen, kinek mondom mindezt el?! Egy jövevénynek – felelte az értelem, a szemem viszont nem adott hitelt ennek. Annyira középszerű volt álemberi külseje. Mély lélegzetet véve, villanásként láttam egy közönséges utcát, valódi embereket, de amint újra beszélgetőtársamra pillantottam, ekkor ez is, az is válószerűtlenné vált. Mérhetetlen felelősségem tudata megbénított. Egy elsárgult falevél hullott az asztalra, ujjaimmal megragadtam, mint az utolsó szalmaszálat.

Nem tudok visszaemlékezni, miről beszéltem és végeredményben mit mondtam. Az, akihez beszéltem, változatlanul látszólag közönyös arccal ült, engem meg elkábított a feje fölött lustán keringő légy látványa, mintha a légynek nem lett volna kétsége, hogy figyelmének adott tárgya emberi természetű.

– Tehát, lényegében nincsen új a nap alatt – mondta végre, a hangjában mintha sajnálat hangzott volna. – Döbbenetes, hogy a világok mennyire különbözőek, és milyen egyformák a szellem törekvései. Egyformán végtelenek, egyformán ellentmondásosak és kielégítetlenek – igen... Köszönöm a felvilágosítást. Most rajtam a sor, hogy válaszoljak. Kérdezzen.

Ezernyi kérdés kavargott tolakodón a tudatomban, de a nyelvemről a legbanálisabb szakadt ki:

– Sok csillagon járt? Akarom mondani, bolygón... Hogy s mint mennek ott a dolgok?

Valami mosolyféle villant fel a távoli bolygóról jött lény tekintetében.

– Nem gondolja, hogy ön nyugodtabb lenne, ha nem tudná mindazt, ami előttem ismeretes?

– Feltételezem. És mégis...– És mégis tudni akarja. Éppen ez a válasz az ön legfontosabb, még ki nem

mondott kérdésére.– Bocsásson meg, nem egészen értem...– Ez az ön szerencséje. Csillagok, távoli csillagok, mi értelme elérni őket!

Időnként irigylem önöket. Önöket még éltetik vágyálmaik, a világmindenséget még nyitottnak érzik. Mi már sajnos régen leszámoltunk illúzióinkkal.

– Hogyhogy? – kiáltottam fel. – Hiszen ön itt van! Ez nem illúzió!– Bizonyos értelemben több, mint illúzió.Összerezzentem, zavartan bámultam rá.– Nem, nem – sietett megnyugtatni. – Fizikailag és szellemileg itt vagyok és

létezem. De létezve lehet nem létezni is.– Bocsásson meg, de ez meghaladja az értelmemet. Mivel ön itt van, tehát a

csillagok elérhetők...– Nem, és ezt ön legalább olyan jól tudja, mint én. Csak az ön lelke még nem

fogta fel ezt az igazságot, ezért az az ön számára mintha nem létezne.Megadóan összehúztam magam. A lehullott levél már kásává vált, ujjaim

azonban tovább morzsolták húsát.– Rendben van – mondtam keserűen. – Nehéz felfogású vagyok, nem

szégyellem beismerni. Most én teszem fel önnek ugyanezt a kérdést, lehet, hogy akkor világosabb lesz számomra. Mi mozgatja önt? Miben látja az élet értelmét?

Az élet értelme ugyanolyan sokféle, mint maga az élet. És ugyanolyan kimeríthetetlen. Csak a sajátomról szólok, bár az természetesen elválaszthatatlan az élet értelmétől általában. Egy leveleit hullató fa áll fölöttünk. Mozdulatlan és hosszú életű. A levelek viszont rövid életűek és mozgékonyak. Lehullanak, elpusztulnak, így táplálják saját magukkal a gyökereket. Külsőleg a fa és a levél létezésének értelme ellentétes, de valójában egységes. Saját küldetését teljesítve néhány levél oly messzire röpül, hogy már nem szolgálja a fát, és haszontalanul pusztul el. Vagy valami másnak használ. És minél magasabb a fa, figyelje meg, annál gyakrabban következik be. Így van ez a civilizációkkal, így van ez képviselőinkkel is. Én itt vagyok, bár ez illogikus és nyilvánvalóan értelmetlen. De számomra és társaim számára ez csak így lehetséges, a mi életünknek ez az értelme. Ez a válasz érthető önnek?

Erőteljesen megráztam a fejem. Többre nem voltam képes.– Tehát nem értette meg... Igen, minden, ami természetes és törvényszerű, a

maga korlátai között ostobának és nehezen megmagyarázhatónak tűnik.

A jövevény elhallgatott, mintha a gondolatait próbálta volna összeszedni. Töprengve nézte a melletük áradó tömeget, eszem-iszom szomszédainkat az asztalkáknál, az alattomban dőzsölő verebeket és a szokásos nyüzsgést körülöttünk. Tekintetében ismét megvillant valami szomorúság. Vagy talán szánalom volt?

– Önök nem értékelik ezt az egészet – mondta hirtelen.– Ön téved – ellenkeztem.– Nem. Csak az tudja értékelni, aki elhagyta mindezt. Önök között pedig nem

volt ilyen.– Hogyhogy nem volt? Az űrhajósok...– Ők visszatértek! Képzeljen el valami mást: az elszakadást. Teljeset és

örökre szólót. A csillagokról többet tudsz, mint a saját telkedről, ennyi elegendő, hogy megértsen engem. Emlékeztetem önt arra az igazságra, amit még az önök Einsteinje tárt fel: a világmindenség távoli részeibe az utazás egyszerre lehetséges és lehetetlen. Lehetséges, mert csaknem fénysebességgel a Galaktika körülrepülése nem bonyolult dolog. Lehetetlen, mivel az ilyen űrhajón mindössze évek és évtizedek telnek el, miközben az űrhajósok szülőföldjén évszázadok. Ez értelmetlenné teszi magát az utazást, feladatait és céljait, az űrhajó személyzetének önfeláldozását. A távoli csillagok ezért zártak és lesznek örökre zártak bármely civilizáció képviselői előtt.

– Akkor miért nem választja az egyszerűbb változatot, jelentse ki: egy közeli csillagról röpültem önökhöz.

– Azért, mert egy végtelenül távoliról jöttem. Az ön szeme meg sem találja a földi égen, olyan messze van.

Ha meg akart döbbenteni, nem érte el célját. Túlságosan elfáradtam. Annyira elfáradtam mindattól a valószerűtlentől, ami a nyakamba szakadt, a rejtélyektől és paradoxonoktól, amelyeket nem tudtam megfejteni, hogy az új adag nem hatott rám. Lehet, hogy meghibbant? – villant át rajtam önkéntelenül a gondolat. A jövevény mondandója nem volt valami szavahihető, de még ez a szörnyű feltételezés sem késztetett megrendülésre, csak bánattal töltött el. Mennyire értelmetlen és szomorú a világ, ha a kiválasztottak kiválasztottja megőrül a csillagközi vándorúton, s ezért az ember régen várt találkozása egy más világ értelmes képviselőjével skizofrén beszélgetésbe torkollik egy üres kávéscsésze mellett. Ha mindez így van, akkor a világmindenség gonoszabb és gunyorosabb az ördögnél is.

– Úgy tűnik, csalódást okoztam – hallatszott a jövevény hangja. – De megmondtam: jobb a tudatlanság.

– Nem, nem, folytassa – rezzentem fel. – Mióta tart a vándorútja?

– Negyven év számomra, ha a földi naptár szerint számítjuk. Az önök számára pedig... Egyszóval, amikor elindultunk, a Földön még nem voltak városok.

Vannak dolgok, amelyek éppen azért nem döbbentenek meg, mert elképzelhetetlenek. Az idő különös játéka végképp megfoghatatlan.

– De hát mikor akar visszatérni a hazájába? – érdeklődtem inkább csak megszokásból.

– De hiszen megmagyaráztam önnek. Soha! Ez értelmetlen, hazámban is évezredek telték el azóta.

– Engedje meg... – A mondottak végre eljutottak tudatomig. – Ön nem tér haza... Akkor miért?!

– És ön miért barangol egy idegen városban! Vándorol, ismereteket szerez?– De hiszen ez egészen más dolog! Nekem ez érdekes...– A világmindenség még érdekesebb. És ez nem más, hanem ugyanaz, csak a

fizetség más. Látom, még mindig nem értett meg. Elindultunk, eleve tudva, hogy a visszatérés lehetetlen, abszurd, évezredek elmúltával. Nem törődtünk ezzel. Értelmetlen dolog távoli csillagokra röpülni, mi mégis útra keltünk. Őrültség vándorútra indulni visszatérés nélkül, de ez az őrült itt áll ön előtt. Még azzal sem vigasztalhatom magam, hogy tettem okvetlenül civilizációnk javát szolgálja.

Keserűen elmosolyodott. Vagy inkább kétségbeesett grimasz volt ez?– Természetesen mi gondosan továbbítjuk az információkat. Például a mi

beszélgetésünket... Körülbelül háromezer év múlva jut el a hazámba. De lesz-e haszna... Háromezer év! Nem adatott meg, hogy megtudjuk.

– Annál inkább! – Egész valóm visszahőkölt ezektől a szavaktól, mint a szédítő szakadék peremétől. – Értelem? Mi ennek az egésznek az értelme?

– Ezt sem adatott megtudni. Őrültnek hisz engem?– Egyszerűen nem értem...– Majd megérti. Idővel önök közül valaki okvetlenül megérti ezt. És

valószínűleg ugyanígy cselekszik. Nem hiszi? Akkor rosszul ismeri önmagát. A tér, amelyet meghódítanak, egyelőre megfelel vágyaiknak és az időnek, ameddig élnek. De nem mindig lesz igy. Ma valaki önök közül mondjuk arra vágyik, hogy a Marsra lépjen, tudja, hogy ez nem adatik meg neki, és szenved ettől. De ugyanolyan jól tudja, hogy a Mars elérhető, és utána valaki valamikor a felszínre lép. Az önök civilizációja ezzel a megnyugtató érzéssel élt és él. Eltelik egy kis idő, és más helyzetbe kerülnek. Minden elérhetőt elértek, a továbblépés lehetetlen, új távlatok nincsenek és nem is lesznek. Akkor mi lesz? Ó, ez a helyzet sokakat kielégít! De nem mindenkit. Ön azt mondta, hogy az élet értelme először is magában az életben van. Igaz. De mi van másodszor, harmadszor? Minden fejlődő civilizációnak a vérében a vágy, hogy új messzeségeket hódítson meg. A felderítetlen utáni vágy nem gyengébb szenvedély, mint a szerelem, csak

jóval ritkább. Önöknél, csakúgy, mint nálunk, ez a természetből ered, és a civilizáció fejleszti ki azt. Mit csináljanak a megszállottak? Őrültség úgy cselekedni, ahogy mi tettük, de a meghunyászkodás egyenlő az önmagunkról való lemondással.

A bezárkózás önmagunkba, elviselhetetlen az olyanok számára, mint én vagyok, de lehetséges, hogy halálos a civilizáció számára is, a két lehetetlen közül az egyiket kellett választant: ez az egész értelme. Mi kiválasztottuk. Csak hogy kiszabaduljunk! S ezért minden ár elfogadhatónak tűnt. Most már világos ön előtt, miért adtak nekünk egy csillaghajót? Kiszabadultunk. Ezért fizettünk és fizetünk. Boldog az a levél, amelyet ön szétmorzsolt: nem érez és nem gondolkodik... Mi viszont itt vagyunk. Sok világot bejártunk, és még sokat felkeresünk, életünk tovább tart, mint az önöké. Bár bizonyos értelemben már nem élűnk. Így lesz még sokáig... De végűl minden élet elmúlik, a lényeg az, mivel töltjük meg, mi a sajátunkat színültig töltöttük. Láttuk azt, amit senki, soha meg nem láthat. Idegenek az idegen világok között: legyen így! Nem, ezt ön nem értheti meg. Mindez, ami itt van önök körül... Vagy ez valószerűtlen, vagy én magam vagyok az. Egy évet repülök, s közben itt évszázadok telnek el, és csak én fogok rá emlékezni, hogy s mint volt itt. Milyen kérészéletű minden! Kísértetiesen rövid életű...

Különös érzés fogott el szavai után. Vonzottak szavai? Vagy ellenkezőleg, végtelen távol voltak? Szertefoszlott ijesztő átlagember volta, de a földöntúli fenyegetően hatalmas jövevény is eltűnt. Ami szavaiban feltárult, megzavart, magasztosnak és borzalmasnak tűnt. Mit érünk mi az idővel szemben? És milyen az, amikor megfosztatunk az értelemtől és a céloktól? Senyvedni a röpülésben, a tér sok milliárd éves sötétségében, újra és újra megcélozni csillagok pislákoló fényét, mindig új és új világokat látni, amelyek lehet, hogy gyönyörűek, de idegenek. Megismerni, gondolkodni, érezni, tudva tudván, hogy ez senkinek sem kell, haszontalan, mintha már meghaltál volna. Micsoda hideget hordozhat lelkében! Az istenek és titánok minden kínszenvedése semmi ehhez képest... Milyen szörnyű, milyen vakmerő sors! Lemondás önmagáról, az egész világmindenség kihívása, amelyik ezt hangoztatja az értelemnek: „Nem, a továbblépés lehetetlen!” – és íme, máris felborít mindent az a győztes őrület, amelyet az ember is ismer... Győzelem és vele együtt az értelmetlenség kínszenvedése, elvágyódás, amit lehetetlen felfogni.

A kezem megremegett az ösztönös együttérzéstől, mintha érintése át tudta volna adni a földi meleg egy csöppjét annak, akinek annyira szüksége volt erre. De értelmem egy pillanat alatt elvágta a szükségtelen érzelemkitörést, ehelyett csak megkérdeztem:

– Tehát fel keli adni a fénysebességnél gyorsabb mozgás reményét?

– Igen.– Tehát önök számára nincs, számunkra pedig nem lesz más megoldás?– Igen.– És az ön szeme nem fáradt még bele a nézésbe?– Nem.– És a lelke...– Lehetséges, hogy ez hamarosan bekövetkezik.– A céltalanság tudata...– Ez is.– A magányosság, a gyűlöletes kitaszítottság tudata...– Sajnál engem?– Megértem önt. Remélem, hogy ez így van.Lassan elfordította tekintetét. Úgy tűnt, hogy könnyek csillannak meg a

szemében. Természetesen nem voltak könnyek, az álarcok nem sírnak. Ültünk az utcai zsivajban, a világos őszi ég alatt, egymáshoz nagyon közel és végtelenül idegenként, ahogyan ez gyakran előfordul a lélek világegyetemében, amely ugyanolyan hatalmas és legyőzhetetlen, mint a fizikai.

– Én képtelen lennék erre – mondtam csöndesen, a magam számára is váratlanul.

– Ki tudja...Visszafordította a fejét, úgy pillantott rám, mintha először látna, és

legnagyobb megdöbbenésemre halk, egészen emberi módon felkacagott. Ösztönös és céltalan nevetés volt ez, mint ahogy időnként az öregek vagy a gyerekek kacagnak.

– Ki tudja – ismételte meg már komolyan. – A mi kiúttalanságunkból is van kiút.

– Milyen?– A legegyszerűbb. Amikor a szemünk elfárad látni, vagy amikor elérkezik az

utolsó óránk, akkor mi... Ahhoz a legközelebbi civilizációhoz iramodunk, amelyiknek át lehet és át kell adnunk minden általunk felhalmozott tudást.

– Figyeljen ide, hiszen ez mindent megváltoztat! – kiáltottam fel, mintha az én lelkemről is lehullott volna a kibírhatatlan teher. – Valóban, milyen egyszerű, milyen csodálatosan egyszerű... Így hát ez tartotta önben a lelket, most már értem, eddig miért nem tört össze!

Somolyogva ingatta a fejét.– Minden másképp van, mint ahogy gondolja. Az, amit mondtam... A

legérthetetlenebb, hogy egy annyira nyilvánvaló gondolat miért nem jutott korábban az eszembe. A szenvedély önző, s az őrült szenvedély kétszeresen az. Valószínűleg azért. Tudja, az átadás vágya csak most támadt fel bennem.

– Most? Hogyan?– A leghétköznapibb módon. Valóban sok világot láttunk, valóban nem egy

civilizációt tanulmányoztunk. És sehol sem ismertek fel bennünket, idegenek maradtunk, és minden idegen maradt számunkra. Elegendő lett volna csak így üldögélni egy kicsit és elbeszélgetni... Önmagunkba bezárkózva nem tudjuk önmagunkat megismerni, ez egyformán igaz mind egy egész cilvilizáció, mind a személyiség számára. Köszönök mindent, és isten vele!

– Várjon, hová mégy, egy pillanatra...Felpattantam, de már késő volt. Már eltűnt a tömegben, amelyik elnyelte őt,

ahogyan mindenkit elnyel: fiatalt és öreget, bölcset és bolondot, embert és nem embert. A tömeg maga az egyetemesség, és ezzel a világmindenségre emlékeztet, ahol minden lehetséges és bármi megtörténhet.

 Barta Gábor fordítása

Nyina KaterliA RÉM

– Inkább lenne úgy minden, mint régen! – mondta Gelja néni, és kitörölte szeméből a könnyeket.

– Mint régen! Na, köszönöm szépen! Ez igen, „mint régen!” – mondta a méregtől fuldokolva Anna Lvovna. – Egész életemet ebben a lakásban éltem le, és egész életemben a szobámban főztem a rezsón, hogy ne kelljen kijönnöm a – ha jól tudom – közös konyhába. És egészen a legutóbbi időkig kénytelen voltam fürdőbe járni, pedig van fürdőszoba a lakásban. Még a vécére is féltem kijönni, arról nem is beszélve, hogy teljesen földúlta a magánéletemet...

– Nem, inkább lenne úgy minden, mint régen! – ismételte makacsul Gelja néni – rossz nézni az egészet.

  Ami engem illet, én megszoktam a Rémet, és gyermekkoromban sem féltem

tőle. Már régen itt lakott, amikor én megszülettem, és fgy semmi rendkívülit sem láttam abban, hogy az előszobában, a konyha vagy a fürdőszoba ajtajánál egy loncsos teremtménnyel találkozom, akinek egyetlen szem bíborlik a homloka közepén, és hosszú, pikkelyes farkat vonszol maga után... De hagyjuk a részleteket, a Rém az rém, semmivel sem rémesebb a többinél.

Állítólag a lakók még a születésem előtt beadtak valami kérvényt, hogy a Rémet költöztessék ki a lakásból, sőt adjanak neki külön lakást. De elutasították, mert úgymond, hová költöztetnék a sokgyermekes családokat, ha külön lakást osztogatnának a Rémeknek, és úgymond, sok a Rém, kevés a lakás, sőt még azt is mondták, hogy: „A maguk esete nem is olyan súlyos, egyetlen halálos kimenetelű, egyetlen súlyos testi sértéssel járó incidens sem történt.”

Szóval az nem súlyos testi sértés, hogy Anna Lvovna férjét egy hónapra alumíniumlábassá változtatták. Azt mesélik, alighogy magához tért azután, hogy egy hónapig borscsot főztek, húst pároltak benne, azonnal elment egy másik nőhöz, itthagyta Anna Lvovnát, aki azóta sem tudja megbocsátani a Rémnek, hogy feldúlta az életét. Igaz, a Rém megesküdött, hogy éppen azért változtatta el, mert minden este az előszobában édelgett telefonon a szíve hölgyével, és úgyis itthagyta volna, így viszont akarata ellenére, igaz alumíniumlábasként, egy plusz hónapot töltött a közös lakásban.

Anna Lvovna akkor erősen fenyegetőzött, hogy egy kiégett és porrá zúzott villanykörtét tesz a Rém ételébe, és magam sem tudom, hogyan végződik a história, ha akkor a Rém nem vesz részt a néprajzi és embertani múzeum expedícióján, kiállítási tárgyként.

Aztán lassan feledésbe merült ez a história, de a Rém, ahogy öregedett, egyre elvetemültebbé vált, és a lakóknak egy nyugodt percük sem volt tőle.

Hol a mosdókagyló, a fürdőkád van tele békával és tritonnal, hol a hűtőszekrények bőgnek fel valami gyalázatos hangon, és úgy felforrósodnak, hogy felforr bennük a tej, megsül a hús, hol Anna Lvovna arcán nő egy mindennap más színben játszó – ma kék, holnap lila, holnapután mérgeszöld –, kapitális pattanás.

Be kellett viszont ismerni, hogy Gelja néni és a Rém között kiegyensúlyozottabb volt a viszony. A néni annak is megörült, ha kenyér helyett egy teknősbékát talált a kredencben: „Nocsak, reptilia! – mondogatta. – Azonnal elviszem a napköziseknek, az élősarokba!”

Engem, ahogy most vissza tudok emlékezni, gyermekkoromban egyszerűen képtelen volt elviselni, úgy ingereltem. Ingereltem azzal, hogy fel-alá trappoltam az előszobában, hangos nevetésemmel és azzal, hogy szerettem be-benézni a szobájába. Ezért aztán örökké torokgyulladást küldött rám. Nem olyan súlyosakat, de ahhoz épp elegek voltak, hogy ne énekeljek, mert nincs hangom, és ne futkározzak, mert ágyba dugtak.

Ahogy felnőttem, a Rém egy ideje alaposabban ártott: amikor egy fiú telefonált, mindig neki volt érkezése, hogy felvegye a kagylót, és belesziszegte: „Nincs! Egy másik fiatalemberrel van találkája.”

Most egyedül vagyok. A szüleim meghaltak, családom nincs, úgyhogy a szomszédasszony, Gelja néni anyáskodik fölöttem, a Rém pedig... Nos, most már mindenesetre békén hagy. Nos persze, jöjjek haza későn a színházból vagy a barátaimtól, biztos, hogy egy macskába botlom az előszobában, bár sosem vott macskánk, vagy szögesdrótba akad az új ruhám. No de ezek csak apróságok, és ráadásul az utóbbi időben már ezeket sem csinálja. Valami történt vele, egyszerűen rá sem lehet ismerni, a szeme bíborszínűből zavaros vörössé vált, a szőre megőszült, egyszóval megöregedett a mi Rémünk. Nyugdíjban van, és hol sziszegve, hol sóhajtozva, naphosszat a szobájában gubbaszt. És az előbb éppen róla mondta Gelja néni, hogy jobb lenne, ha minden maradt volna a régiben, fáj a lelke, ha a Rémet látja, és nem győzi tovább takarítani utána a pikkelyt.

– Ami ezt az ocsmány pikkelyt illeti – nyilatkoztatta ki Anna Lvovna –, én teljesen és maradéktalanul egyetértek önnel, Angelina Nyikolajevna, ez egyszerűen felháborító. Vele kellene takaríttatni egy hétig a közös helyiségeket. Miért takarítsa más a mocskát!

Ebben a pillanatban elhallgattak, mert hangos nyikorgással kinyílt a Rém ajtaja, és egy perc múlva ő is ott volt a konyhában.

– Engem pocskondiáztok? – kérdezte, és szemét rózsaszín fény öntötte el. – Nana! Olyan hideget bocsátok rátok, hogy megfagytok.

És fújni kezdte a levegőt, az arca elkékült, gyors remegősbe kezdett a feje.– Fu-uuu! – fújt a Rém, és én láttam, hogy Gelja néni reszketni kezd, majd

egy helyben ugrál, és úgy törölgeti az orrát, mint aki teljesen átfagyott.– Hu-uu, de hideg van! – mondta elnyújtott, panaszos hangon, és közben rám

kacsintott. – Te meg mit állsz ott? – kiáltott rám. – Mozdulj már, mozogj, ha nem akarsz tüdőgyulladást kapni. Kezeket a derékra! Guggolás!

Nemhogy nem fáztam, de még melegem is volt, már csak azért is, mert mindez a konyhában történt, és minden karikán égett a gáz. Ám Gelja néni oly szaporán kacsingatott és kiabált, hogy kezem a derekamra tettem, és elkezdtem a guggolásokat.

– Áh-há, áh-há! – derült jobb kedvre a Rém. – E-ez az! Majd én megtáncoltatlak benneteket!

Mielőtt magamhoz térhettem volna, Gelja néni megragadta a karomat, s vad táncban kapkodta a lábát. Én mellette topogtam.

– Tiszta bolondokháza! – jegyezte meg dühösen Anna Lvovna, és kiment. A Rém ijedt pillantást vetett utána, aztán a táncoló nénire pillantott, és halkan megkérdezte:

– Ő miért nem táncol? Miért ment el?– Jé-éggé fa-agyott! – mondta lihegve a néni, anélkül hogy abbahagyta volna

a táncot. – Világos?De a Rémet már nem érdekelte a válasz. A farkat vonszolva és pikkelyeket

hagyva maga után a padlón, a hűtőszekrényhez ment és kinyitotta.– És hol a csont? – kérdezte megütődve. – Hisz pontosan emlékszem...

Tegnap még itt volt, a csemegében vettem...– A csont? De hisz megvan, nem emlékszik rá, hogy reggel erőlevest főzött

belőle? – mondta Gelja néni helybenfutás közben, és a Rém felé nyújtotta fehér zománclábasát a levessel.

– Tényleg? Hm... – meredt a Rém értetlenül a lábasra. – Nekem nincs ilyen lábasom.

– A magáé, csak kisúroltam egy picit.– Ah-há! – dördült fel a Rém hangja. – Szóval vette magának a bátorságot,

hogy hozzányúljon a lábasomhoz. Megtiltom! Ezért... Ezért mindketten... Kővé válnak harmincöt percre!

A néni abban a pillanatban mozdulatlanná dermedt, nekem viszont, mintha csak az ördög incselkedett volna velem, viszketni kezdett az orrom, és már

emeltem volna a kezem, amikor a néni észrevétlenül, ám annál fájdalmasabban belecsípett az oldalamba, és én is megdermedtem.

A Rém diadalittas tekintettel végignézett rajtunk, aztán kikapta a néni lábasából a főtt tyúkot, és mindepestül falni kezdte.

– Fáintos kis csont ez! – dörmögte a száját nyalva, majd megkönyörült rajtunk.

– Mehettek – engedélyezte, és peckesen távozott a konyhából, miközben a lábasból szürcsölte a levest.

– Miért adta neki az ebédjét, Gelja néni? – kérdeztem, amikor becsukódott a Rém mögött az ajtaja. – És mi van azzal a csonttal?

– Ugyan, nem volt itt semmiféle csont – legyintett a néni –, egy hete le sem ment a boltba.

– Akkor meg mit keres rajtunk?– Honnét tudjam! Talán összekever valamit, vagy csak meg akarja mutatni,

hogy minden rendben van. Egy fillérje sincs, felkopik az álla.– És a nyugdíja?– Ugyan, miféle nyugdíj? Hisz kiállítási tárgy volt, aztán... leírták. – A néni

lehalkította hangját. – Olyan, mintha nem is lett volna. Csak a lakás miatt féltem, nehogy kirakják! Aztán Anna Lvovnának egy szót sem!

– Egy szót sem! – súgtam vissza.  Ettől kezdve felváltva vettük meg a nénivel a vagdalt húst és a csontot és

tettük a Rém hűtőszekrényébe. Egyszer még egy doboz kefirt és két almát is tett oda a néni.

– Hús, mindig csak hús! Tönkreteszi a gyomrát! – mondta. – Először üveges kefirt akartam hozni, de jobb papírpohárban, mert szőröstül-bőröstül nyeli le.

– Az almát ki fogja vágni! – mondtam.– Majd meglátjuk. Talán rá sem jön, hogy mi az, hisz az utóbbi időben egyre

rosszabbul lát – mondta a néni, és Anna Lvovnára pillantott, aki akkor jött ki a konyhába.

– Elnézem magukat – jelentette ki Anna Lvovna –, és nevetnem kell. Azt hiszik, nem látom ezt a titkos jótékonykodást! Micsoda képmutatás, micsoda hitvány komédia! És főleg ki miatt! Még ha ember lenne... és nem valami pokolfajzat!

– Tényleg nem sajnálja? Hiszen öreg! – kérdeztem.– De odavan azzal a nagy sajnálatával, aranyoskám, különben is, a sajnálat

megaláz. Ráadásul jelen esetben – közben föltette a kávéfőzőt – nézze már meg, hogy kiről van szó! Amíg volt valami haszna abban a... abban a

ritkasággyűjteményben, addig volt miért eltűrni, de most, hogy... Egy állatnak az erdőben a helye!

A Rém oly halk léptekkel jött be, hogy észre sem vettük. Az ajtóban állt, szeme bíbor fényben izzott, mint hajdanvolt ifjúkorában.

– Úgy... szóval... állat – mondta tagoltan, majd leereszkedett a hokedlire. – Most aztán megmutatom!

Nehezen, fújtatva lélegzett, fején és nyakán égnek állt a ritkás, őszes szőr.– Most... rögtön... összecsuklik a lábatok... Mondom, a lábatok! Csiribi-

csiribá, lábatok! Összeesni!A néni és én ugyanabban a pillanatban estünk össze. Anna Lvovna tovább állt

a tűzhelynek támaszkodva, és a Rém szemébe nevetett.– Hát te?! – kérdezte a Rém. – Terád talán nem vonatkozik? Tessék összeesni!– És ugyan miért kellene összeesnem? – vicsorított rá Anna Lvovna.– Mert téged is megbűvöltelek!– Hogy oda ne rohanjak! – mondta Anna Lvovna, és közvetlenül a Rém mellé

lépett. – Szép kis varázsló vagy te! Te csak azt tudod, hogy összemocskolj mindent a pikkelyeiddel, és bezabáld, amit kegyelemből adnak. Hamarosan leadnak a MÉH-be, te hulladékanyag! Te senki! Téged már leírtak!

– Le-ír-tak? – ismételte meg suttogva a Rém. – Kit írtak le? Leírtak engem? Hazudsz, hazudsz! Azt csinálok, amit akarok! Nézd meg, összeestek! Összeestek!

– Hahaha! – tört ki Anna Lvovnából. – Tettetik magukat. Mert sajnálnak, te szerencsétlen. Te pedig le vagy írva! Saját szememmel láttam a múzeumban a jegyzőkönyvet.

– Nem! – pattant fel a Rém a hokedliről, és már szinte teljesen pikkelyét vesztett farkával a követ verdesve a gáztűzhelyhez rontott. – Most megmutatom neked, patkánnyá változtatlak!

– Hahaha! – nevetett tovább Anna Lvovna, és lábát lendítve, cipője sarkával teljes erőből rálépett a Rém farkára.

A Rém felüvöltött, hatalmas könnycseppek gördültek ki kékesfehérre hályogosult szeméből. A néni meg én fölpattantunk.

– Nem szégyenli magát! Asszony létére hogy lehet ilyen kegyetlen! Ne bántsa!– Patkánnyá változol, patkánnyá! – sziszegte a Rém eszelősen, és piszkos, meggörbedt, ujjával Anna Lvovna vállát bökdöste. – Csiribi-csiribá, patkánnyá változol!– Hahaha – nevetett Anna Lvovna.A nénivel egyszerre kiáltottunk föl:– Te patkány! Te mocskos patkány! Csiribi-csiribá, légy patkány!

Eltűnt Anna Lvovna.Az előbb még az arcunkba nevetett, a vállát hányta fehér blúzában, és most

egyszerűen nem volt. Nem volt, mintha nem is lett volna soha a világon.Csend ereszkedett a konyhára. Váratlanul valami élő test ért a lábamhoz,

aztán elugrott a fal felé. Elsikítottam magam, és fölmásztam a hokedlire.Egy nagy, szürke patkány cikázott át a kövön, és besurrant Anna Lvovna

asztala alá. A Rém a fal felé fordult, és hüppögni kezdett.– Na látja – mondta Gelja néni –, maga mindent megcsinál, amit csak akar.

Nem szabad sírni! Együk meg a levest!– Ezt maguk csinálták meg, mert én... mert én tényleg le vagyok írva.

Jegyzőkönyvbe vették.– Mit érdekel minket a jegyzőkönyv – mondta a néni, és óvatosan

megsimította a Rém szőrét. – Ne féljen senkitől! Ha valaki egy ujjal is magához mer nyúlni, én... én hideglelést küldök rá.

– Én is hideglelést küldök rá – mondtam –, jó?A Rém nem válaszolt. Csupasz, vékony farka a lábára tekeredett, és a falnak

dőlve bóbiskolt. Bratka László fordítása

Karen SzimonjanLECSÜGGŐ ÁGÚ FŰZFA, REMEGŐ NÁDAS

Nerszesz Mazsan előtt szépséges mező terült el. Egymástól jókora távolságban, mint apró játékszerek, házak álltak. S azon az estén is, mint mindig, úgy érezte, ismeretlen hangok néma harmóniájából szőtt, áttetsző csendtakaró borult a világra.

Ha megfeszítjük képzelőerőnket, ha izgatott gondolatainkkal, mint felfénylő szikraszökőkúttal bevilágítjuk a derengő félhomályt, feltétlenül meghalljuk a varázslatos csönd mágnesmód vonzó neszét.

Istenem, mi van, ha kevés a képzelőerő, ha a felhevült agy nem engedi szabadjára gondolatait, s közben a belső feszültség benned egyre nő?

Kinek kell mindez: ez a zöld rét, ezek a házak, ez a békesség, amit nem tudni, kicsoda alkotott azért, hogy szétfoszlassa a kétségeket és elűzze a szomorú vágyakat?

És ha engem kínoz a vágy őseim távoli földje után, ha nekem az én lecsüggő fűzfám és remegő nádasom kell? – gondolta Nerszesz Mazsan.

– Látod, micsoda fura vágyak születhetnek – mondta a zöld mező szélén álló Ház. – Hiszen tudod, hogy régóta ideje visszatérned, úgyhogy ne makacskodj! Gyere haza!

Hm... „Gyere haza.” Így hívogatta esténként az édesanyja. Épp amikor a legjobban játszottak. A kisfiú lerázta nadrágjáról a port, szorosabbra húzta az övét, hogy ki ne csússzon az inge: kipotyoghatnak és legurulhatnak az almák, végig az utcán, a szakadék felé. És nem szívesen ment haza.

Haza?Nerszesz Mazsan szíve összeszorult. A gyerekkori emlékek különös értelmet

adtak mindannak, ami körülvette. De csak egy szempillantásra. És akkor feltámadt benne a vágy, hogy a piros cseréptetős Ház felé siessen. Később persze megértette, hogy ez a hívás csupán ámítás.

A térdével belökte a kertajtót, megállt, körülnézett. S mivel a gyermekkor messzi volt már, évek vastag rétege fedte, anyja hangja is elhalt, az aranyszín almák is végiggurultak már az utcán és eltűntek a porban, Nerszesz Mazsan próbált rájönni, mi most a valóság.

Kétségtelen, hogy valami van. Létezik.A Ház?Hm... Megint a Ház!

Tulajdon házának fedele alatt az ember általában nagyobb biztonságban érzi magát. Szabad, s csakis önmagáé. De ebben a szép és kényelmes Házban, amely tudta, hogyan kell szorongató feszültséget ébreszteni – noha tagadta ezt –, nem így volt. A Ház a józan ész ellenére létezett, mégis valós, kézzelfogható volt.

Most bemegy az előszobába, és talpa alatt kellemesen ropog a gyékény. És az ablakokon túl kéklik az ég.

Különös... Mindig olyankor lép be a Házba, amikor a világ sötétedni kezd, előbb mélyebb kékre vált, majd pedig csudálatos feketeségbe borul. Ilyen feketeséget még a szülőföldjén sem láthat, ahol a hegyek gerince fölött ott úszik a csöndes tóban tükröződő, a szívnek oly drága hold.

Csodálatos távoli föld!Nerszesz Mazsan az előszobában mélyet sóhajtott.A gyékényszőnyeg alól, a falióra mögül, a mennyezeti csillárról –

mindenhonnét – megjelenik nemsokára a Félelem, és Nerszesz Mazsanhoz lopakodva szép lassan beburkolja, és behatol a lelkébe is.

Nerszesz Mazsan önkéntelenül megborzongott, és megpróbált elmosolyodni. Azután óvatosan kinyitotta a nappaliba vezető ajtót, és bepillantott a szobába. A következő pillanatban pedig már a konyha felé tartott. Ezek a hirtelen s félbeszakadó mozdulatok, kényszeredett mosolya bizonyára szomorú látványt nyújtottak. De neki mindegy volt, milyennek látják. Számára az volt fontos, hogy tudja, van-e lehetősége legalább egyszer egyedül maradni önmagával.

Az előszobában a falhoz simult, megkönnyebbülten felsóhajtott, és a szeme sarkából a feje fölött egyenletesen himbálózó óraingára pillantott.

Egyedül vagyok, gondolta. Egészen egyedül és szabad. Nincsenek hívatlan vendégek. S úgy érzem, ma a Félelem sem volt tolakodó. Nincs mitől félnem, hiszen visszaemlékeztem a Földre, a szülőhazámra, eszembe jutott anyám hangja és az aranyszínű almák.

Levetkőzöm és lezuhanyozom. Mint a tűhegyek csiklandoznak majd a vízsugarak, és lemossák rólam a nap folyamán rám rakódott csillagport.

– Mit állsz ott? – kérdezte a Ház. Nerszesz Mazsan szíve szaporábban kezdett dobogni. Tenyerébe temette arcát, és ujjai rejteke mögül körbesandított. Egyedül volt. Valóban egyedül. – Elfáradtál és éhes vagy – folytatta a Ház. – Zuhanyozz le, aztán majd kitalálunk valamit.

Mit akarsz kitalálni? És egyáltalán, miért erőszakolod így rám magad? Végül is kinek mi köze hozzá, elfáradtam-e, éhes vagyok-e? Neked az a dolgod, hogy falaiddal megtartsd a tetőt, méghozzá minél erősebben, hogy én nyugalomban tudhassam magam alatta.

Nerszesz Mazsan kigombolta az ingét, menet közben lerúgta a cipőjét, s a csillagporral belepett inget gyorsan feltekerte a karjára.

Sietett zuhanyozni. És valószínű, hogy közben legkedvesebb dalát dúdolta.– Jó estét!Nem. Ez nem a Ház volt.És nem Savaszp, aki általában a nappaliban várta Nerszesz Mazsant.

Leginkább olyankor jött el, amikor az állomáson kellett volna ügyeletet tartania. Savaszp látogatásai érthetetlenek voltak. Aligha fejthette volna meg őket bárki is. Nerszesz Mazsan mindmáig nem tudta volna megmondani, miért nem kérdezte meg tőle. Igaz, néha felébredt benne a vágy, de mindig lemondott róla.

És nem is Árnak volt, aki a mező túlsó végén lakott, Savaszp házával szemközt.

– Jó estét, Nerszesz Mazsan!Esküszöm a messzi távolban hagyott csodaföldre s benne nyugvó őseimre,

akiket jó egészségben élő nemzedékek vesznek körül, esküszöm mindenre, ami nekem szánt, hogy ez még csak nem is Morik!

– Mit akarsz? – kérdezte rekedtre vált hangon Nerszesz Mazsan. Egy nőtől kérdezte, aki élénk színű fejkendőt és hanyagul a vállára vetett, habkönnyű köntöst viselt. A nő barátságosan és sokatmondón mosolygott, ügyet se vetve a helyzet pikantériájára. – Te is a réten laksz? – folytatta Nerszesz Mazsan, még csak nem is gyanítva, mennyire ostoba kérdés ez; a réten álló házikóban csupán Árnak, Savaszp, Morik és ő maga élt. – Ki vagy te? – Érezte, amint tulajdon hangja a felismerhetetlenségig idegenné válik. – Azt kérdem, ki vagy? Minek jöttél? Mit akarsz? Mit keresel az én házamban?

S abban a szempillantásban megérezte, hogy a Ház felujjong az elégedettségtől, hogy Nerszesz Mazsan ezt mondta: „az én házamban”. Akárcsak mi valamennyien, a réten álló Ház is – amit ki tudja, ki és mikor épített, s építette-e vagy csak kigondolta – arról ábrándozott, hogy tartozzon valakihez. Ezt már rég sejtettem – villant át Nerszesz Mazsan agyán, felfogtam, hogy a Ház énhozzám akar tartozni, mert rajtam kívül nincs senkije, se rokona, se ősei, se története. Én becsülöm ezt az odaadást. De mit tegyek, ha az én megváltásom, erőm és hatalmam abban rejlik, hogy megőriztem önmagam, nem változtam kitalált emberré – mit tegyek, ha mindez összefügg távoli földem létezésével.

– Zuhanyozz le – mondta a nő. – Én közben elkészítem a vacsorát. – Megigazltotta a fejkendőjét, s miután összeszedte a szétdobált inget, zoknit, cipőt, kiment a konyhába, és magával vitte Nerszesz Mazsan szorongását.

Nem mondtad meg, ki vagy – gondolta a zuhany alatt állva Nerszesz Mazsan –, de én rájöttem: azért jöttél ide, hogy eloszlasd a szorongásom, a kételyeim és hogy... vacsorát készíts.

– Magatokra hagylak benneteket – szólalt meg a Ház. – Tudod, ki ez? A ház asszonya. Nő. Rejtély. Fejtsd meg, s akkor eljövendő nemzedékek ősanyja lesz.

Azokat a nemzedékeket már nem fogja gyötörni a vágy távoli földjük után. Magatokra hagylak benneteket, és nem fogok zavarni – folytatta a Ház. – És eljön a feledés és vele együtt a határtalan boldogság.

Hogy te milyen gondoskodó vagy! Pedig én azt hittem, hogy ezt az estét egyedül, látogatók nélkül töltöm. A réten mindössze négyen vagyunk. Ámbár igazán mindegy, hányan vagyunk, és hogy az a három – Savaszp, Arnak és Morik kicsoda... De én, Nerszesz Mazsan, mióta megjelentem itt, csakis egyetlen vágyat dédelgetek magamban: hogy egyedül lehessek önmagammal. A vágy csirája erős fává terebélyesedett...

– Sokáig zuhanyozol még? – hallatszott valahonnét a nő hangja. Hogy ne kelljen hallania, Nerszesz Mazsan még erősebben megeresztette a vizet, és a zubogó vízsugarak elzárták előle a külvilágot.

– A végén belebolondulsz abba, hogy folyvást a Földre emlékezel. Ne kínozd magad – jegyezte meg kissé szánakozva a Ház. – Mit nyersz evvel? Semmit. Hidd el, hogy semmit. Csak gondokat, feszültséget és szomorú vágyakat.

Rátelepedsz a lelkemre – gondolta Nerszesz Mazsan –, és azt hiszed, ha nem gondolok többé az én földemre, te lehetsz majd a vigaszom?

Megrázta a fejét, elzárta a csapot, és bepillantott a páralepte tükörbe. Nem látott senkit. Nem látta az arcát. Csak homályos körvonalakat, amelyek bárkit jelenthetnek. Ha kiegészíti őket, olyannak láthatja önmagát, amilyennek csak diktálja a...

Vágya?Hm...Belebújt bolyhos fürdőköpenyébe, és annak bő ujjával törölte le a tükör

üvegét. Elmosolyodott, mikor újból önmagára ismert.Azt kérded, mit nyerek – gondolta Nerszesz Mazsan –, hát talán nem érted,

hogy – visszanyerem önmagam. Isten a tanúm, ez sem kevés...– Felesleges mindent bonyolítanod – hallatszott újból a nő hangja –,

nagyapáid, amikor találkoztak velem, nem sokáig tétováztak.Nerszesz Mazsan megkötötte fürdőköpenye övét, és kilépett a folyosóra. A

padlón nedves lábnyomok maradtak utána.– Nos? – érdeklődött óvatosan a Ház.Nos, ha nem tétováztak, hát annak nyilván az volt az oka, hogy a saját

földjükön születtek, ott éltek és ott haltak meg. S életük során az éjszakai égbolt távoli világairól ábrándoztak. Persze hogy forró éjszakákon, tulajdon házunk tetején herverészve s várva a hegyek felől a hűs szellőt, jólesik elábrándozni. De érdemes-e egyáltalán folytatni ezt a témát, ha nincs mód egyedül maradni önmagammal?

...A nedves lábnyomok a hálószobába sorjáztak. Azután becsukódott az ajtó, és pontosan kettészelte az egyik lábnyomot a küszöbön. A sarok a folyosón maradt, a lábujjak a hálószobában.

Miért baj, hogy becsuktam az ajtót? – gondolta Nerszesz Mazsan. Félig lehunyt szemmel feküdt, óvatosan húzta végig ujjait a nő gerincén és lapockáján, aki ki tudja, honnét és minek jelent meg itt. – Az ajtót becsuktam, de mit tegyek, hogy magamra maradjak a Házban? Hát talán magunkra maradhatunk, összeolvadhat testünk és lelkünk? Ez lesz a kezdet és a beteljesedés...

Elmerültem a feledésbe, kék ködben lebegtem, a fehér nap sugaraitól izzó – pusztaságban jártam...

...S miért nem harsant fel szerelmed tébolyult sikolya?Lehet, hogy abban a lángoló pillanatban foszlányokká szakadt volna a köd,

futó boldogsággal ajándékozott volna meg a feledés, és valósággá váló illúzióid megvigasztaltak volna bennünket.

– Nincs mit tenni – nyögött fel a Ház, és búsan tette hozzá: – Maradj egyedül. Érezd szabadnak magad, Nerszesz Mazsan. Én meg majd falaimmal támogatom, erősen tartom a tetőt.

Igen... Helyes. Most... most felébredek. A szemem csukva, de ez nem jelenti azt, hogy alszom. Íme, máris ébren vagyok. Érzékelem a világot és önmagamat. Furcsa sajnálkozás és könnyű bánat. Merthogy a Ki Tudja Honnét és Minek Megjelent Nőre gondolok. Mi a neve?... Most biztosan a konyhában van.

...Nerszesz Mazsan felkelt, járkálni kezdett a Házban, keresett valamit. A konyhában nem volt senki. A folyosón buzgón himbálódzott az órainga. A gyékény megnyisszant meztelen talpa alatt. S a Félelem megpróbált újra belehatolni, hogy kiűzze a sajnálkozást és a bánatot, a vágyat és a feszültséget.

A Félelem megint nem hagy békén, és ez azt jelenti, hogy a nappaliban új meglepetés vár – gondolta Nerszesz Mazsan.

Morik?... Savaszp?...Érezte, hogy ezek a nevek nem akarnak elhangzani a szobában, a torkán

akadnak, fojtogatják.Hányinger fogta el. Az ajtófélfához támaszkodott, nehogy elessen, hanem

lassan csússzon le a padlóra.Az asztalnál ott ült és komótosan eszegette a tegnapi vacsora maradékát...

nem Arnak...... ő maga.Ez ő volt, Nerszesz Mazsan!Tehát itt maradtam önmagammal, gondolta, és most, ha akarok, vágyódhatom

távoli földem után, visszanyerhetem lecsüggő ágú fűzfám és remegő nádasom. Az, aki ott ült a nappaliban az asztalnál, hirtelen megfordult. És a tenyerébe temette arcát. Keresztül lesett az ujjai között. Nézett, nézett...

Nerszesz Mazsan óvatosan becsukta az ajtót.Mindannyian akarunk valamit, gondolta, vállával az ajtónak támaszkodva.

Valami nagyon-nagyon jelentéktelent, amit a legnagyobb valószínűséggel őseink földjén lelhetünk meg, amely távol került, hacsak...

Hacsak megvan, él még a lecsüggő ágú fűzfa és a remegő nádas.Részvétem és bánatom egyre nő. Áttetsző dallamként árad vágyam. És a Ki

Tudja Honnét és Minek Megjelent Nő ébresztette szorongás ismét úrrá lesz rajtam.

 Harsányi Éva fordítása

Karen SzimonjanMI NEM FOGJUK MEGÉRTENI EGYMÁST

1.

Iszonytató nyugtalanság születik, amikor az álmából ébredő emberen egyidejűleg két különös érzés lesz úrrá.

Alszol. Még alszol. És kezdődik az ébredés. Az álom szelíden, lassan hagy el. S ugyanilyen nyugodtan lépsz be az új illúziók országába. Nehéz rájönnöd, hogy a két világ közül melyik a valóságos. S úgy érzed arany pirkadat lettél, ott ragyogsz a kék tenger s az ugyanolyan kék égbolt között. Nem tudod, melyik elem becéz, az ihlet meg az ébredés perceiben. De Morik Arment nem ihlette meg, nem töltötte el reménnyel semmi. S napja megmagyarázhatatlanul nyomasztó, lélekölő érzéssel kezdődött, amely meg akarta fojtani, hogy még emléke se maradjon annak az embernek, aki valaha élt, és elbűvölten figyelte a világ meséit, s a Morik Armen névre hallgatott.

Ezért aztán sietve kiment a szabadba.Álldogált egy kicsit a ház előtt, azután jobbra fordult, amerre Nerszesz

Mazsan lakott. De megváltoztatta a szándékát, mert észrevette, hogy Savaszp kilépett a balkonra. Keresztülsietett a réten, s már a tornác lépcsőjéről kiáltotta:

– Emlékszel, milyen volt ez a világ, amikor először léptünk ki a hajóból?Savaszp szokása szerint a balkonon ülve reggelizett. Amikor meghallotta

Morik hangját, majd őt magát is megpillantotta, ráérősen megtörölte a száját egy szalvétával, és így szólt:

– Jó reggelt.– Emlékszel valamire abból, amit akkor láttunk, hallottunk vagy akár

éreztünk?– Rosszul emlékszem – mondta Savaszp. – De úgy rémlik, sűrű erdőket

láttunk.– Bizony.– Kristálytiszta tavakat láttunk. És ösvényeket, amiket ennek a bolygónak a

gazdái tapostak.– Úgy. És még?– Hallottuk a patakok csobogását, a madarak trillázását, a kéklő ég magasából.– Valóban madártrilla volt az?– Persze.

– De ugye azok a madarak nem voltak sehol?– Most sincsenek itt – mondta Savaszp. – Amint hogy nincsenek itt azok sem,

akik ezeket az ösvényeket kitaposták.– Nincsenek itt, de valószínűleg eljönnek. Lehet, hogy már meg is tették, csak

mi nem vesszük őket észre, mégpedig azért nem, mert meggyőztük magunkat, hogy egyedül vagyunk itt.

– Akarod tudni, mit gondolok én erről az egészről? – jött tűzbe Savaszp váratlanul. – Hányadik napja ássák, vágják, fúrják, egyszóval nyomorgatják a gépeink ezt a bolygót, de a legkisebb heg sem marad utánuk! Mindennap járkálunk a mezőn, de nyomokat nem hagyunk. Még a nedves földön sem. Nézd... – Savaszp leugrott a balkonról, és a talpa mintha belefúródott volna a földbe, azután ruganyosan félreszökkent, és földet érésének helyére mutatva így kiáltott: – Nézd, eltűnik egy pillanat alatt! Megmondjam, mit gondolok erről az egészről? – Savaszp hallgatott egy picit, azután suttogva folytatta: – Ez a világ nem valós. Illúziók vesznek körül minket. Akarsz meggyőződni róla? Tessék! – És Savaszp odaszorította a falhoz a mutatóujját. – Ezt a falat is csak úgy képzeljük. – Megnyomta a falat, de az nem engedett.

Ne keseredj el, Savaszp – vigasztalta őt Morik –, mindenki tévedhet. Ez a világ létezik. Az, hogy nem maradnak utánunk nyomok, nem rajtunk múlik. Ez ellen nem tehetünk semmit... Fúrunk, ásunk – és semmi nyoma. Bűnözők paradicsoma. – Morik elnevette magát. – Csak nehogy mi is bűnözőkké váljunk... No, megyek. Ma nyolc kísérleti mintát kell összegyűjtenem.

– Veled történt valami – jegyezte meg Savaszp.– Nem tudom. Valahogy furcsán érzem magam. Nem találom a helyem.

Mintha pályaudvaron lennék, és várnom kellene valakire. De hogy kire, azt nem tudom. Talán ennek a bolygónak a gazdáira? Várok, de az, akit fogadnom kell, késik. Lehet, hogy szándékosan, azért, hogy meggyötörjön... Savaszp, valaminek történnie kell. Te talán nem érzed, hogy történnie kell valaminek?

– Nemsokára hazamegyünk, ezért fogott el a türelmetlenség. Ez a dolgok rendje – próbálta Savaszp megnyugtatni őt. – Én is türelmetlenül várom, hogy otthon lehessek, de fegyelmezem magam. Vedd figyelembe, hogy ez már a huszonkettedik bolygó, amit meghódítok. – Savaszp nem tudta elfojtani önelégült mosolyát. – Neked hányadik bolygód ez?

– A negyedik – mondta Morik Armen, és lassan megindult lefelé a lépcsőn.– Bátorság! – kiáltotta kezeslábasát gombolva Savaszp. – Nemsokára messze

leszünk ettől az egésztől. És még csak el se hisszük majd, hogy valaha is járkálhattunk ezen a bolygón. Az itt töltött napokat álomnak véljük majd, hidd el nekem...

– Szóval ez a te huszonkettedik álmod?

– Úgy bizony. És ezek az álmok egy cseppet sem hasonlítanak egymásra. Gondolj arra, asztronómus barátom, hogy minden bolygó, amelyre felderítőként lépsz, egészen más, mint az előző. És minden felderítő, amikor megteszi az első lépést, bizonyos lehet abban, hogy addig szerzett tapasztalatai – mit sem érnek. És ha megfeledkezel erről az igazságról – véged. Gondolj erre és – bátorság.

– Köszönöm a jó tanácsot. – Ironikusan vagy tán őszinte hálával mondta ezt Morik, s nyakát behúzva elsietett.

2.

A nehéz és feszült figyelmet igénylő munka napközben enyhített valamit Morik belső nyugtalanságán, de miután összegyűjtötte a kísérleti mintákat, és a nap már a látóhatárhoz közeledett, kiderült, hogy lényegében mi sem változott. Ellenkezőleg, a várakozás visszataszító érzése olyannyira felerősödött benne, hogy egy pillanatra úgy érezte, megfullad. Nem nagyon csábította egy újabb találkozás Savaszppal. Egy olyan ember, aki az új világok meghódltását csupáncsak álomnak tartja, a tanulmányozandó bolygót pedig mindössze illúziónak, soha nem tudná megvigasztalni Morik Arment, aki kora reggel óta igyekszik kitörni a kétségek gubójából. És ha Arnaknak vagy Nerszesz Mazsannak mondja, magyarázza el elölről az egészet, az csak azt vonná maga után, hogy újabb bölcs tanácsokat hallgasson végig az élettapasztalat megbízhatatlanságáról, az idegen világokban betartandó viselkedési szabályokról és arról, hogy okvetlenül legyen bátor.

Úgy döntött, otthon marad, és zenét hallgat.Ledőlt a kemény heverőre, párnát tett a feje alá, és félig lehunyt szemmel

merült bele az ősrégi dalba: „Garun a, dzun a arel...”[3]

Ez volt Morik Armen egyetlen vigasza.Vigasza, de nem megváltása. A dal csak támaszul szolgált, megosztotta vele

kételyeit, csüggedését, könnyített lelke terhén.S Morik Armennek hirtelen eszébe jutott, hogy meglehet, századokkal vagy

évezredekkel ezelőtt valamelyik névtelen őse gondolta ki ezt a dalt, amikor éppen olyan állapotban volt, mint most ő. És ez az oka, hogy Morik Armen és az évezredek mélyéből felbukkant dal megértik, támogatják és melengetik egymást.

Öröm volt érezni ezt a rokonságot! És Morik Armen úgy érezte, ereje gyarapszik.

„Garun a, dzun a... are-el...”Morik Armen gondolatait egy, a folyosóról beszüremlő hang szakította félbe,

s ő kinyitotta a szemét. Ez a hang felborította oly nehéz munkával helyreállított lelki egyensúlyát. Felállt, hallgatózott. El sem tudta képzelni, mi ez a hang, de éppoly közel állt hozzá, akár az az ősrégi dal. Belebújt a papucsába, s indult volna ajtót nyitni, hogy beeressze... De kit?

Elnevette magát, és arra gondolt, hogy romlanak az idegei.A különös hang megszűnt. És Morik Arment emlékek árasztották el.

Visszafeküdt a heverőre, és eszébe jutott az apai ház nappali szobája. Este van... A heverőn ott ül apja. Morik húgai apja mellé telepedtek. S a konyhából beúszik a gata ínycsiklandó illata – anya süt.

Mire emlékezett még vissza e néhány pillanat előtt?Kapirgálás az ajtón, és apa megszólalt: „Eresszétek be a macskát.”Kinek kellett beengednie?Természetesen neki, Moriknak.S alig nyitotta résnyire az ajtót, máris méltóságteljesen bevonult a szobába a

dús bundájú Vanakatu. A macska tudta, hogy ez a neve. És különös méltósággal reagált rá.

Hol van most apa, a húgai s anyja, aki a Sprak-völgyben a legfinomabb gatát sütötte? Hol a macskájuk, Vanakatu?

Morik a hátán feküdt, és a sima, fehér mennyezetet bámulta. Mennyi ideig lehet így feküdni? Meddig? Morik tudta, hogy más kiút nincsen – ki kell tartania, pedig súlyosabb gyötrelmet, mint ez az értelmetlen várakozás, aligha tudott elképzelni.

Volt valami furcsa ezekben a rázúduló emlékekben. Reggel óta tartó nyugtalansága, találkozása Savaszppal – és most ez a vastag évrétegek alól felszakadó emlékáradat...

A meglepő az volt, hogy a ma végigélt napra pontosan úgy emlékezett, mint a régmúltra.

Pedig általában, gondolta, az aznap történtek sosem tűnnek múltnak és nem válnak emlékké, legalábbis addig, amíg be nem fejeződik a nap, meg nem szűnik jelennek lenni s nem változik a neve „tegnap”-pá.

S feltehető, hogy az a nap, amelynek még nem „tegnap” a neve, az egyetlen, ami nem tévedés. A tévedés pedig feltehetőleg abban a percben kezdődhet, amikor a múlt szilánkjait vagy a jövő reményeit egybegyűjtjük, batyuba kötjük, a vállunkra vetjük, és azzal áltatjuk magunkat, hogy ez a jelenünk.

A gondolatok, emlékek, futó hangulatok, összefonódva Morik Armen belső feszültségével, mind vastagabbra szőtték az őt körülvevő gubó falát.

Ez a gubó éppoly valós volt, mint a fuldoklásroham. Át kell törni a falát, ki kell jutnia, át kell alakulnia, csodapillangóvá kell lennie...

A halántéka lüktetett. És úgy érezte, hogy a világ dübörög. De még a hatalmas zúgáson át is meghallotta, hogy megint kapirgálnak a bejárati ajtón. Ezúttal hangosabban és kitartóbban. Ugyanaz a hang. Ismerős és érthetetlen. Morik a lába fejével kitapogatta a papucsát, belebújt, és kislattyogott a folyosóra.

Azt gondolta, nem szabad ilyen könnyedén rábízni magát az illúziókra. Különösen nem egy olyan világban, amely gondosan titkolja arcát, álcázza lényegét. És mégis kinyitotta az ajtót. Résnyire. A következő pillanatban

azonban sietve becsapta. Ne is tagadjuk, hogy ez a sietség mindenekelőtt azt az ösztönös igyekezetet fejezte ki, hogy úrrá legyen önmagán.

– Óvatosabban, becsíped a farkam!Morik lenézett á lába elé, és megpillantotta a dús bundájú Vanakatut; keskeny

pupillái az urart[4] ékirásra emlékeztettek. A macska szemrehányóan nézett rá. Farkát kecsesen begörbítette, mint fajtájának minden egyede. Morik leguggolt, s akárcsak gyermekkorában, megmarkolta a macska farkát.

Vanakatu így szólt:– Nem azért jöttem, hogy játsszunk. És különben sem vagyok egyedül. Olyan

gyorsan csaptad be az ajtót, hogy a lavaszung és Zangi kutya kint rekedtek a küszöbön. Miért vagy ilyen zavarban? – kérdezte váratlanul zordan. – Talán nem láttál még macskát?

– De láttam – felelte Morik, és kitárta az ajtót. Bejött a lavaszung, és azt mondta:

– Köszönöm.Zangi kutya pedig ezt az udvarias megjegyzést tette: – Ön, csillagok mestere,

nagyon figyelmes.– Ne menjünk be a szobába? – Vanakatu kérdően meredt Morikra, s mintha

hozzá akarta volna tenni: „No, mi az, mitől hökkentél meg, hivj be!”– Fáradjanak be – mondta Morik.S úgy érezte, hogy tulajdon hangja galaktikányi messzeségből jut el hozzá.

3.

– Vanakatu és Zangi kutya megjelenését még csak meg lehetett magyarázni valahogy. Végső esetben azt is el lehetett képzelni, hogy mind a kettő – materializálódott illúzió. Ámbátor a világ teremtése óta nem volt példa arra, hogy egy illúzió testet öltsön, és nem is ölt testet soha, és csakis tökfilkónak lehet bemesélni, hogy eljön az idő, amikor legtitkosabb ábrándképeink tapintható valósággá válnak. Józanul mérlegelve a dolgot Morik Armen kész volt úgy felfogni, hogy Vanakatunak és Zangi kutyának ehhez a bolygóhoz nincs semmi köze. De a lavaszung?...

Morik rásandított. S a következő kérdés ötlött fel benne: mi az a lavaszung? Állat? Mint például Vanakatu, a macska és Zangi, a kutya? Vagy?... Morik Armen arra gondolt, hogy ha nem szűnik meg a nappaliban ez a nyomasztó csönd, ő megbolondul ettől az ostoba helyzettől.

– Kezdjünk tárgyalni – javasolta Vanakatu.És ekkor Morik Armennek volt annyi esze, hogy bekapcsolja a magnetofont;

alighanem ez volt reggel óta az első értelmes cselekedete. Még el is mosolyodott, maga elé képzelte azt a pillanatot, amikor – túljutván ezen a szörnyű lidércnyomáson – meg akarja hallgatni a felvételt... de a szalag néma lesz.

– Miféle tárgyalások? – izgult Morik. – És miért éppen énvelem?Arra gondolt, milyen nevetségesen hangzanak majd ezek a szavak a

magnetofonszalag csöndjében.– Mert ma már kora reggel óta csakis miránk várt, csillagok mestere.– Morik – magyarázta meg a lavaszung. – A tárgyalások elkerülhetetlenek.

Ezek a maguk durva, otromba gépei agyongyötrik a mi világunkat. Önök döbbenetesen értenek ahhoz, hogy romboljanak, anélkül hogy tudnák, milyen értékeket semmisítenek meg.

Morik Armen felelni akart, határozottan vissza akarta utasítani ezt az ostoba vádat, de egyetlen szót sem volt képes kipréselni magából, mert a gubó héja mind keményebb és keményebb lett, a selyemszál már nem zavaros aggodalmakból sodródott, hanem teljesen világos volt, kik sodorják gubóvá, Vanakatu, Zangi kutya és a lavaszung.

– Olyan fontos önöknek, hogy nyomokat hagyjanak itt maguk után? Nem elégítik ki önöket a jóval az ideérkezésük előtt taposott ösvények? – kérdezte Zangi kutya. A hátsó lábára ült, mellső lábait keresztbe fonta, és felsőtestét lassan hintáztatva folytatta: – És miért nem akarja, hogy megértsük egymást?

– Kicsoda? Én?... Hát talán mondtam ilyesmit? – kezdett mentegetőzni Morik, és nagyot nyelt. Arra gondolt, hogy már rég itt az ideje véget vetni ennek a badarságnak. – Ez a kérdés voltaképp fel sem merült. Hiszen kicsodák maguk – kutya, macska... és lavaszung?

Elhallgatott. „A fenébe is – futott át az agyán –, mire hasonlít ez a teremtmény?”

Vanakatu közben felugrott az asztalra, s gondolataiba merülve, csodálatos farkát ide-oda lóbálva, lassan fel és alá sétált.

– Ha valóságos alakunkban jelennénk meg önök előtt, találkozásunk tragikusan végződne. Önök gondolkodás nélkül végeznének velünk.

Morik Armen szeretett volna felelni, de Vanakatu megrázta a farkát Morik arca előtt, hirtelen megfordult és folytatta:

– Ne ellenkezzen velem! Az önök gépei arra kényszerítenek bennünket, hogy nagyon körültekintőek legyünk. Nem igaz, Zangi kutya?

– De igaz – helyeselt a kutya, és rásandított Morik Armenre. – Jó, hogy illúziónak hisznek bennünket. Mert egyetlen normális ember sem emel kezet egy illúzióra, ugye, csillagok mestere? Csakis az őrültek.

„Mindjárt megfulladok ebben a gubóban – gondolta Morik Armen –, nem bírom tovább!” Mély lélegzetet vett, és járkálni kezdett a szobában. Volt egy pillanat, amikor Morik Armen és az asztalon sétálgató Vanakatu szemközt kerültek egymással, és szótlanul fürkészték egymás arcát. Hosszan. S egyikük sem sütötte le a szemét.

Csönd lett a szobában. S a csöndben felforrósodott a szoba levegője. Zangi kutya és a lavaszung feszülten vártak. De mig Zangi nyugodtnak látszott, és mellső lábait keresztbe fonva ült, addig a lavaszung – rossz szokásához hiven – tölcsér alakú szájába dugta három hátsó végtagját, s lassacskán a torkába gyömöszölte önmagát.

Morik Armen már az első felderítő repüléskor találkozott ezzel a furcsa teremtménnyel. Azt állították, hogy a lavaszungok szinte minden bolygón előfordulnak. De mindeddig senki sem tudta kideríteni, miként élnek és szaporodnak az olyannyira különböző világokban. Érthetetlen, miért nyeli le néha a hátsó végtagjait, ami után tölcsér alakú szájában eltűnt teste többi része is, mígnem végül a lavaszung teljességgel lenyelte saját magát, s ily módon egészen eltűnt, hogy aztán újra megjelenjen, persze kifordulva, mint egy kesztyű. És ha senki nem zavarta meg, tovább bolondozott, és újra önmagát gyömöszölte lefelé a saját torkán, csak épp a mellső végtagjainál kezdve...

Igen...Morik és Vanakatu farkasszemet néztek, mintha egymás állhatatosságát

akarnák próbára tenni. És mindketten kitartottak.

Morik Armen váratlanul elmosolyodott, kacsintott, és így szólt:– Ha macska vagy – hát nyávogj egyet. Miért nem nyávogsz?Vanakatun látszott, hogy zavarban van. A bajsza megremegett. Zangi kutya

elvesztette az egyensúlyát, s csak nagy ügyel-bajjal kapaszkodott meg mellső lábaival az asztal szélében. Az önmagát nyeldeklő lavaszung hirtelen fuldokolni kezdett, aztán hosszú időre eltűnt. S amikor – persze már a fonákja – újra feltűnt, rémülten meresztette egyik szemét Zangi kutyára, másikat Vanakatura és a többi ötöt – Morik Armenre.

Morik úgy érezte, kezd úrrá lenni ezen a meglehetősen ostoba helyzeten.– A macskának – mondta Morik Armen – nyávognia kell, a kutyának ugatnia.

És, ha jól tudom, a lavaszungnak cincognia. – Elhallgatott, hogy lássa, milyen hatással vannak a szavai a jelenlevőkre. – Mindenkinek megvan a maga külleme és meghatározott formája. A maguk világában élő lényeknek mindig van saját küllemük és saját nyelvük. Mi az, talán tévedek?

Morik Armen bizonyos volt az igazában. Mert ő jól elsajátította a századok mélyén kialakult s az idők folyamán megszilárdult törvényt, mely szerint a földlakó nem veszítheti el arcát, nem engedhet azoknak az esetleges kísértéseknek, amelyekkel telis-teli a világűr. Nincs joga csorbítani önnön szabadságán, nem lehet saját természete árulója, nem sértheti meg emberi méltóságát csak azért, hogy kontaktust teremtsen más bolygók lakóival. De Morik Armen azt is tudta, hogy a világmindenség egyetlen szegletében sem nézheti el, hogy idegen bolygólakók hasonló hibákat kövessenek el. Ellenkező esetben értelmét veszítette volna minden, és a Galaktikában testvéri egység helyett türelmetlenség, kegyetlenség és erőszak uralkodna.

Vanakatu végül összeszedte magát, és kimérten felelt:– Igaza van... De ha én nyávogni kezdek, a kutya ugatni, a lavaszung pedig

cincogni, megértjük-e majd egymást, csillagok mestere, Morik? Nem.– Közös nyelvet kell találnunk – jegyezte meg bölcs képet vágva Zangi kutya.– Meg kell elégednünk azzal, hogy megtanultuk az önök nyelvét – tette hozzá

a lavaszung. – Önök talán meg tudták volna tanulni ilyen rövid idő alatt a mi nyelvünket, ha még csak arról sincs fogalmuk, milyen a valós külsőnk?

Morik Armen azt felelte, ez igaz, aligha tanulták volna meg.S váratlanul megérezte, hogy hamar, nagyon hamar áttöri a láthatatlan falat,

csodapillangóvá válik, s repülni, repülni fog a zöldellő rétek felett. Megértette, hogy nem fullad meg a szorongató várakozásokból szőtt gubóban.

És kitört belőle.Szótlanul követte Vanakatut, Zangi kutyát és a lavaszungot. Nem hagyott

nyomot maga után sem a réten, sem a dombok harmatos lejtőin.

4.

„... ha még csak arról sincs fogalmuk, milyen a valós külsőnk.”A lavaszung e szavainak hallatán Nerszesz Mazsan, Arnak és Savaszp

egymásra néztek.„Persze hogy nincs fogalmunk. És a nyelvüket is aligha tanultuk volna meg” –

felelte Morik Armen hangja.Azután hallatszott, ahogy nyílik és csapódik az ajtó, szél zúgott, és azután – a

világra némaság borult.– Én figyelmeztettem – törte meg elsőnek a csöndet Savaszp –, hogy ha

elfelejti a legfőbb igazságot – vége.Arnak Savaszpra nézett és látta, hogy könnyek folynak végig az arcán, és

eltűnnek sűrű szakállában. És Arnak arra gondolt, hogy vannak a világon megingathatatlan igazságok. Ha az élőlények, ahelyett hógy nyávognának, ugatnának vagy cincognának, beszélni kezdenek, nemcsak sajátos jellegük vész el, de mibenlétük titka is. Kár, hogy ez az igazság most már mit sem ér. Morik Armen nem vette komolyan. Mert elcsábította a lehetőség, hogy erőfeszítés és küzdelem nélkül értsen meg másokat.

– És mégsem fogjuk megérteni őket. – Nerszesz Mazsan széles tenyerével megdörzsölte fáradt arcát. – Aligha leszünk képesek ledönteni a falat, amelyet e bolygó gazdái közénk és maguk közé emeltek. Ez a fal – a mi nyelvünk. – Egy másodpercre elhallgatott – a nyitott ablakon váratlanul egy pillangó röppent be, amely, látszott, épp az imént bújt elő gubójából, s eszelősen körözött a csillár körül. – Az ördög vigye, mégis kezd tetszeni ez a világ! – kiáltott fel Nerszesz Mazsan. – Mindent elkövetnek, hogy ne mardjon rajta semmi nyomunk!

 Harsányi Éva fordítása

Arkagyij És Borisz SztrugackijSÁNTA SORS

(részlet)

A nap már régóta besütött a szobába, s melegem volt, égtem a munka lázában, s a kagylóba nem beleszóltam, inkább belemordultam. Kiderült azonban, hogy Fjodor Mihejics hívott, s nekem, a japán irodalom szakértőjének, aki szentül betartja Konfuciusz elveit, nyomban lejjebb kellett vennem a hangom.

Hála istennek, nem a Fürdő utcára terelődött a beszélgetés. Mihejics aziránt érdeklődött, tudomásom van-e arról a konfliktusról, ami Oleg Oresin és Szemjon Kolesznyicsenko között tört ki. Néhány másodpercre volt szükségem, hogy áthangoljam magam a témára, majd azt feleltem, hogy igen, tudomásom van róla, volt nálunk valamilyen incidens a múlt hónapban a felvételi bizottságban. Ekkor Mihejics közölte, hogy Oresin panaszt tett a titkárságon Kolesznyicsenko ellen, s ő, Mihejics szeretné ismerni az én véleményemet a konfliktusról.

– Ostoba és kötekedő alak ez az Oresin – kottyantottam ki, nem bírván türtőztetni magam, s immár ki tudja, hányadszor feledkeztem meg arról a szilárd elhatározásomról, hogy semmibe nem avatkozom bele, semmibe nem keveredem bele, és semmilyen ügyben nem veszek részt.

Mihejics szigorúan korholt, hogy ez nem felelet, ő nem szitkokat és átkokat, hanem objektív véleményt vár tőlem egy konkrét ügyben.

Ugyan miféle objektív véleményem lehetett ebben az ügyben? A felvételi bizottság elmúlt ülésén Oleg Oresin, ez az ötven év körüli, jól ápolt és jól fésült férfiú, ragyogóan szabott öltönyben mandzsettagombjaival, vastag gyűrűjével és aranyfogával csillogva hirtelen szót kért, és panaszt tett Szemjon Kolesznyicsenko prózaíró ellen, aki gonosz plágiumot követett el. Kitől lopott? Hát tőle, Oleg Oresintól, tanmeseíró-költőtől, a felvételi bizottság tagjától, a Szerszámgépgyártás folyóirat különdíjasától. Ő, Oleg Oresin két éve közölt az említett folyóiratban egy szatirikus tanmesét Kétes gondok címmel. S mekkora volt az ő, Oleg Oresin csodálkozása, amikor szó szerint két napja a Szovjetise Geimland című folyóirat decemberi számában elolvasta A remény vonata című kisregényt, amit ivritről fordítottak, s pontosan megismételte azt a helyzetet, a cselekményt és a szereplőket, ami az ő, Oleg Oresin tanmeséjében, a kétes gondokban volt! Meglepődve önálló nyomozásba kezdett, s megállapította, hogy az említett Sz. Kolesznyicsenko plágiumot követett el, amikor megírta ezt a kisregényt, majd beadta a folyóirat szerkesztőségének mint ivritből készült

fordítást. Sz. Kolesznyicsenko ezáltal becsapta a szerkesztőséget, mert kijelentette, hogy N. N. haladó izraeli író kisregényének fordítását ágyhoz láncolt, beteg barátja készítette stb. stb. Ő, Oleg Oresin követeli, hogy felvételi bizottságbeli kollégái segítsenek neki stb. stb.

Ebben a rémálomszerű történetben a legfantasztikusabb az volt, hogy a felvételi bizottságnak legalább egyharmada melegen támogatta O. Oresin panaszát, s nyomban hevesen, szörnyűbbnél szörnyűbb intézkedéseket javasolt. Az értelem szava azonban felülkerekedett. Elnökünk egy szempillantás alatt rádöbben, hogy ezt a perpatvart kénytelen lesz ő személyesen továbbcipelni a hátán, ezért rendkívül szigorúan kijelentette: személy szerint megérti Oresin elvtárs felháborodását, az ügy azonban nem tartozik a felvételi bizottság hatáskörébe, s a bizottság erre semmiképp sem térhet ki.

Én bűnös fejjel akkor azt hittem, hogy a dolog ezzel véget is ér. De nyilván határtalan az emberi ostobaság. Az ügy nem ért véget. Különben Mihejicsnek igaza volt: szitkokkal és átkokkal, akárcsak meddő okoskodással, éppen mert az ügy határtalanul ostoba volt, nem boldogulunk. Összeszedtem magam, és szavaimat gondosan mérlegelve, abban az értelemben fejtettem ki a véleményemet, hogy Oleg Oresin érvei nem meggyőzőek számomra. Egy tanmese kisregénnyé alakítása, ha ez esetleg igaz is lenne, véleményem szerint túlmutat a plágium értelmezésének határán. Másrészt én, a tapasztalt fordító szívesen megtudnám, hogyan sikerült ennek a Kolesznyicsenkónak fordításként kiadnia saját művét. Nézetem szerint ez egyszerűen lehetetlen.

Nos, ezek nem egy kisgyerek, hanem egy érett férfi szavai voltak. Mihejics végighallgatott, nem szakított félbe, köszönetet mondott, és letette a kagylót. A Fürdő utcát pedig szóba se hozta.

Kikászálódtam az asztal mögül, kitártam az erkélyre nyíló ajtót, és egy ideig álldogáltam a küszöbön a nap sugaraiban. Üresnek, fáradtnak és tökéletesen elégedettnek éreztem magamat. Így vagy úgy, de a mai leckét teljesítettem, mi több, fölösen. Most már tiszta lelkiismerettel eldughattam a forgatókönyvet az asztalba, letakarhattam írógépemet, és lemehettem az újságokért. Így is tett.

Az újságokon kívül két levelem is jött. Egy hivatalos a Klubból, egy ismeretlen gitáros énekes koncertjére hívtak meg. Arra gondoltam, hogy a meghívót át kell adni Katyának – lehet, hogy őt érdekelni fogja.

A második boríték saját készítésű volt, vastag barna papírból hajtogatták, a nyelvét celluxszal ragasztották le, a címet e kitétellel: „személyes felbontásra!”, fekete tussal írták, feladó viszont nem volt rajta.

Ki nem állhatom a névtelen leveleket. Ritkán kapok ilyet, de minden alkalommal van bennük valami aljasság vagy kellemetlenség, külön gondok és

félelmek forrásai. Bosszankodva nyúltam az ollóért az asztalomba, ám ekkor ismét megszólalt a telefon.

Ezúttal Zinajda Filippovna hívott, és röviden emlékeztetett, hogy a felvételi bizottság soron következő ülése tíz nap múlva lesz, s én mind a mai napig nem hoztam el tőle a könyveket, hogy megismerkedjem velük. Megkérdeztem, vajon sok jelentkezőt kell-e megvitatnunk. Kiderült: két prózaírót, két drámaírót, három kritikust és publicistát és egy kis műfajú lírai költőt, mindössze nyolc embert. Megkérdeztem, mi a csuda ez; kis műfajú lírai költő? Azt felelte, hogy jószerivel ezt senki nem érti, azonban éppen ennek a költőnek a megvitatásakor lehet számítani botrányra. Megígértem, hogy a napokban benézek hozzá.

Ismét botrány. Lám, ezt kellene megírni, gondoltam. A felvételi bizottság egy tipikus ülését. Először, hogy mielőbb letudjuk, megvitatjuk egy szerencsétlen alak ügyét a tudományos-népszerűsítő irodalom szakosztályából. Az előadó elégedetlen beszédet mond a jelölt ellen, közben pedig állandóan összekeveri a batiszférát a sztratoszférával és a batiszkáfot a piroszkáffal. A bizottság néma rémülettel hallgatja, egyesek titokban keresztet vetnek, itt is, ott is el-elhangzik: „Távozz tőlem, sátán, távozz!” Az előadó emelkedett pátosszal jelenti ki: „Hol itt az irodalom?” A második előadó rövid és becsületes: a jelölt egyetlen könyvét sem tudta végigolvasni, egy kukkot sem értett belőlük, infuzórium és leprozórium meg miegymás, a jelölt a tudományok doktora, mi a csudának kell neki az írószövetségi tagság? Megszólal az elnök: világűr, a tudományos-műszaki borzadalom (helyesen forradalom!) kora, nem feledhetjük, hogy szervezetünk tekintélye... a magas irodalom Anton Pavlovics Csehov, Lev Tolsztoj, Alekszandr Szergejevics, Klozet Klozetovics... A jelöltet a titkos szavazás során egyetlen „igen” szavazat mellett elutasítják.

A második jelölt orvos, sebész, abszolút dilettáns, de szerelmes a szakmánkba. A kialvatlan tekintetű előadó zajosan lelkesedik a jelölt rajongásáért, és elmeséli két ragyogó történetét. Szekerezik egy férfi az erdőben, s egyszer csak megjelenik egy tigris (Rjazanyi terület, Mjasznoje falu). A férfi futásnak ered. A tigris – utána. A férfi nyakig belemerül egy lékbe, a tigris pedig a lék szélére ül, s egész éjjel ott horkol a férfi felett. Később kiderül, hogy a tigris az állatkertből szökött meg, emberek nélkül azonban képtelen élni, nos, ezért is nem tágított hősünktől... Általános lelkesedés, jó szándékú kacaj, elismerő hangok. Jön a következő történet: beállít az orvoshoz egy férfi, valami belső betegségre panaszkodik, az orvos pedig megkéri, hozza el a leleteket. A férfi azt hiszi, hogy hálapénzt kérnek tőle, s feljelentést tesz az ügyészségen. Kiderül azonban, hogy rákja van, az orvos sikeresen megoperálja megmenti a férfi életét, s ekkor egyenest a műtőbe hozzák be az idézést az ügyészségre... Ismét lelkesedés és elismerő közbekiabálások, a hadfiak csapatának egyik tagja fejét

vállam mögé rejtve úgy sír, hogy a könnye is kicsordul. A második előadó megrendült hangon idézi a jelöltet, hogyan örökíti meg a falusi miliőt; a lelkesedés és az igenlés dübörgő selypítésbe és vízesésszerű szipogásba vált át, ami után a jelölt ismét megbukik, de már három „igen” szavazattal. Mindenki zavarba jön. Az egyik hadfi magyarázkodik: Én éppen hogy „igent” mondtam, s „igennel” is szavaztam...

Majd megtárgyalják egyik déli köztársaságunk ellátásügyi miniszterét, aki reprezentatív, elegáns kötetet adott közre, valami ilyesmit, hogy „A mosodaügy állása Tamara cárnőtől napjainkig”.

Töprengésemet ekkor ismét a telefon csöngése szakította félbe. Fjodor Mihejics gondterhelten közölte:

– Megbocsáss, Feliksz Alekszandrovics, hogy ismét elvonlak a munkától... Te tegnap voltál a Fürdő utcában?

– Igen – feleltem. – Hát hogyne... Mindent elvittem, ahogy kellett.– No, köszönet. Akkor részemről – minden rendben.Fjodor Mihejics letette a kagylót, én pedig felálltam a karosszékből, s mentem

egyenest az előszobába, hogy felvegyem a cipőmet. S csak miután felöltöztem, felkötöttem a sálamat, s fejembe nyomtam a sapkámat, felhúztam a kesztyűmet, és már nyúltam is a zárhoz, akkor jutott eszembe, hála istennek, hogy a kísérleti kéziratom tegnap a Klubban maradt... s ha én most beugróm érte a Klubba...

Krákogva visszatértem a szobába találomra kivettem egy vékonyabb dossziét a kis archívumból, ami az asztal alatt volt (fordításvázlatok, japán találmányok leírásainak másodpéldányai, kritikák vázlatai és egyéb papírhulladék), hogy szét ne hulljon, átkötöttem zsinórral, valahogy beledugtam rövid kabátom zsebébe a barna színű, feladó nélküli borítékot (majd útközben elolvasom), és kimentem.

A ház a Fürdő utcában szürke, négyemeletes betonépület volt. Balszárnyát állványok takarták, az állványok üresek voltak, és hó borította őket. A homlokzat középső része meglehetősen frissnek látszott, az épület jobbszárnyát viszont ideje lett volna ismét renoválni. Egyetlen bejárat volt, a homlokzat közepén. Az ajtóbejárat széles volt, s az építész elképzelése szerint egyszerre hat sorban kellett volna, hogy áteressze a ki- és belépőket, de amint az lenni szokott, a hat bejáratból csupán egy volt nyitva, a többit jól bezárták, az egyiket még be is deszkázták, a deszkák kontármód egy hanyag festő palettáját másolták. S ahogy lenni szokott, a bejárati ajtótól jobbra és balra különböző méretű üvegtáblák díszelegtek az ott székelő intézmények nevével. Ezért is nem vettem nyomban észre az ezüstös betűkkel írt, szerény táblát: „A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Nyelvészeti Kutatóintézete.”

Miután nem kis erőfeszítéssel átpréseltem magam a működő bejárati ajtón, egy ideig ugyanolyan szerencsétlen alakok tömegében bolyongtam a kulisszák

között, mint jómagam. Sötét volt, féltem, az utcáról annyi havat hordtak be, hogy attól tartván, hogy elesünk, mindnyájan egymásba kapaszkodtunk.

Végül tágasabb térségre jutva, egy széles lépcső elé kerültem, ami egy hatalmas, négy emelet magas, kerek terembe vezetett. A terem közepét számtalan fakalitkára osztották szét, felülről, a rácsos üvegtetőn át pedig szürkés, nappali fény szűrődött be. Balra tőlem egy üvegbódéban izotermékeket árusítottak, míg jobbról húsos fánkkal és lekváros kétszersülttel kereskedtek.

Fogalmam sem volt, hová menjek innét tovább, amikor pedig ezt tisztázni szerettem volna azokkal, akik vállt vállnak vetve, velem együtt a kulisszákhoz törekedtek, kiderült, hogy mindnyájan kétszersültért jöttek ide – egy öregurat kivéve, akit húsos fánkért küldtek.

Az idős elárusítónő a bódéban megjegyezte, hogy mindössze második napja dolgozik itt. Egy kikent-kifent, hóna alatt kézbesítőkönyvet szorongató, nagykabát nélküli hölgy küldött el végül jobbra és fel, s ott, az első lépcsőfordulóban megtaláltam az irányítótáblát.

A második emeletre kellett felmennem, s. elindultam felfelé a kanyargós vaslépcsőn,, mely ismét sötét és félelmetes volt. Cipőm talpa meg-megcsúszott a csorba lépcsőfokokon, valaki velem szemben nehézkesen és ijesztően szuszogva jött, megpróbált lelökni, vagy inkább megcsúszott, s elfojtott női sikollyal eldübörgött mellettem. Úgy éreztem, lentről valamilyen kemény, élettelen, fából készült tárgy feszül a hátamnak, s közben érthetetlen szitkokat áraszt magából.

Egy szó, mint száz, egyszer mindennek vége. A második emeleti lépcsőházban találtam magam, lihegtem, szuszogtam, s azon töprengtem, vegyek-e be nitroglicerint, ekkor azonban utoljára alaposan meglöktek a derekam táján, s egy fojtott hang így érdeklődött: „Mi a csudának álltái meg, te mamlasz?” Elcipeltek mellettem egy falétrát, olyan hosszút, hogy nem hittem a szememnek: hogyan tudtak a csigalépcsőn feljönni vele? A nyelvem alá tettem egy szem nitroglicerint, és körülnéztem. A lépcsőházból, mint a mesében, három ajtó nyílt: jobbra, balra és egyenest. A kiírásból ítélve nekem jobbra kellett mennem, arra is indultam, s jobbra az ajtó mögött találtam egy asztalt, az asztalon egy lámpát, a lámpa mellett pedig egy kötögető öregasszonyt. Jóindulatú kérdő pillantást vetett rám, s beszélgetni kezdtünk. Az öregasszony mindenről pontosan fel volt világosítva. Az íróknak egy bizonyos szobába kellett menniük, át a tanácskozótermen, a tanácskozóteremig pedig ezen a folyosón kell végigtalpalni, nem szabad letérni, egyébként sincs hová letérni, talán csak a büfébe, bár a büfé még zárva van. Köszönetet mondtam, és útnak indultam, az öregasszony pedig így szólt utánam: „Csakhogy ott épp ülés van...”, s én, bár nem értettem, miért fontos ez, biztos, ami biztos, megfordultam, és hálásan biccentettem feléje.

Folyosó. Manapság már ritkán akadsz ilyen folyosókra. Szűk és ablaktalan volt, a mennyezet alatt titokzatos rácsos szellőzőnyílások tátongtak, jobbról-balról szorosan lezárt vasajtók sorakoztak, a nyikorgó és hepehupás padlót lábunk alatt veszélyesen besüppedő deszkák borították... A folyosó nem volt egyenes, akár egy erődben, kacskaringókat írt le, mi több, a kanyargó út egy-egy szakasza nem volt több húsz méternél. Itt mindent arra az eshetőségre számítva építettek, hogy amikor az ellenfél vértbe bújt gyalogságának sikerül a csigalépcsőn megtörnie ellenállásunkat, s az öregasszonyt pultostul fellökvén betör ide, ne sejtse, micsoda szörnyű csapda vár itt rá; a mennyezet szellőzőnyílásaiból forró olaj ömlik rájuk; a kinyíló vasajtókból tenyérnyi széles, fogazott végű kopjak meredeznek elő; a deszkák beomlanak a lábuk alatt; a kacskaringós folyosó minden zugából szánalmat nem ismerő lövészek lepik meg őket... Csatakos lettem a verítéktől, amíg a folyosó végére jutottam.

Ahogy a becsületes öregasszony megjósolta, a folyosó egy tanácsterembe torkollott. De csak itt jutott el hozzám utolsó szavainak értelme. A tanácsteremben valóban ülés folyt, a legvalószínűbb, hogy az egész intézményé, mert egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a sok ülő és álldogáló ember között. Kénytelen voltam megállni a küszöbön. Nem tudtam továbbmenni.

Kezdetben nem éreztem, hogy az ülés zavarná szándékaimat. Az egyik ülés olyan, mint a másik. Zöld térítővel leborított asztal, kancsó vízzel, valaki szónokol az emelvényen, legalább háromszáz tojásfejű és araszos homlokú férfi és nőszemély van jelen (ahelyett hogy előmozdítanák a tudományos-műszaki haladást). Lábujjhegyre állva a fejek fölött körbevizsgálódtam, egészen addig, amíg a terem tőlem legtávolabbi sarkában fel nem fedeztem egy alig észrevehető ajtót. Fehér vászontranszparens díszelgett felette, melyen fekete betűkkel ez állt: „írók – ide!” Nos, csak ekkor kezdtem felfogni, micsoda óriási kudarc ért.

Arról szó sem lehetett, hogy az ülésező tömegen át keresztültörjem magam ehhez az ajtóhoz; nem vagyok próféta, aki képes a zsúfolásig megtelt székesegyházban a hívők fején és vállán átlépdelni, ehhez nem értek, s nem is kedvelem. Arról, hogy büszkén sarkon forduljak és távozzam, ugyancsak szó sem lehetett, már tói messzire mentem. Logikusan mérlegelve a helyzetet egyetlen választásom maradt: várni s reménykedni, hogy nincs véget nem érő ülés.

S miután erre a következtetésre jutottam, nyomban eszembe jutott a büfé. Valahol hátul, e szörnyű vasajtók mögött túrós lepényt, felvágottas szendvicset, Pepsi-Colát, sőt lehet, hogy sört is árusítottak. Az órámra pillantottam. Tíz perc múlva három, s ha a büfé ma egyáltalán kinyit, akkor erre alig tíz perc múlva kell hogy sor kerüljön. Tíz percet kibírhatok. Testsúlyom az egyik lábamra helyeztem, vállammal az ajtófélfának dőltem, és hallgatni kezdtem az ülést.

Nagyon gyorsan rájöttem, hogy egy társadalmi bíróság ülésén vagyok. Az elítélt, egy bizonyos Zsukovickij, fejébe vette, hogy viselkedésével boldogtalanná teszi osztálya fiatal munkatársnőit. Kezdetben még eltűrték, a harmadik vagy negyedik eset után azonban a közvélemény türelme szertefoszlott, bűnös tettei az égbe, az áldozatok pedig a szakszervezeti bizottsághoz kiáltottak. A vádlott, egy pimaszul jóképű, csillogó krómbőr zekét viselő férfi az elnökségtől balra, egy széken ült, komoran és dühösen, konok és megátalkodott arccal, jóllehet már beletörődött sorsába.

Az ügyet egyébként jelentéktelennek éreztem. Világos volt, hogy a szakszervezeti bizottság egyik tagja mindjárt abbahagyja a locsogást, majd a szónoki emelvényre lép az osztályvezető, s az elítéltet a társadalmi megrovás keresztjére feszíti, de azon nyomban, szünetet sem tartva, a bíróság megértését fogja kérni, miután osztályán szinte csak leányzók dolgoznak, s minden férfimunkatársa az aranynál is többet ér számára; ezután az elnöklő rövid és energikus, határozott beszédében levonja a tanulságot, s mindnyájan a büfébe tódulnak.

Várván az eseményeknek ezt az érzésem szerint elkerülhetetlen kifejletét, vizsgálgatni kezdtem az arcokat – ez kedvenc foglalatosságom a különböző üléseken, tanácskozásokon és szemináriumokon. S már egy perc múlva, meglepetésemre az ötödik sorban, pont szemben az elnökséggel, felfedeztem az én Össz-szövetségi Masszám hámló pofázmányát, Petyenyka Szkorobogatovot, valamint biliárdozó haverjának csüggedt profilját. Mindketten olyan képet vágtak, mintha a legelejétől itt ültek volna, állhatatosán és jogosultan. A biliárdjátékos nyugodtan ült, s csak a szemét meresztgette az elnökségre: látszott, hogy a zöld posztóterítő kellemes asszociációkat ébresztett benne. Össz-szövetségi Massza barátunk viszont hihetetlenül aktív volt. Percenként a tőle jobbra ülő hölgyhöz fordult, kövér mutatóujját rázva valamit magyarázott néki, majd egész testével előredőlt, fejét az előtte ülők közé dugta, valamit sugdosott, közben kissé felemelkedett, s kövér tompora bonyolult fejlődési folyamaton ment keresztül, azután, mint aki megelégedett szomszédai felfogóképességével, visszahanyatlott székének támlájára, kezét keresztbe fonta mellén, s fülét kissé oldalt fordítva, kegyesen hallgatta, mit suttogtak neki a mögötte ülők.

A szónoki emelvényről pedig áradt felénk:– ...s ezekben a napokban, amikor mindegyikünk a nyelvi kutatásoknak, a

rokon tudományágakkal való kapcsolatok fejlesztésének és elmélyítésének kell hogy szentelje minden erejét, ezekben a napokban különösen fontos, hogy megerősítsük és fokozzuk a munkahelyi fegyelmet, minden dolgozóét külön-külön is, az egész közösség és minden egyes személy morális-erkölcsi szintjét, érzelmi tisztaságát, személyes tisztességét...

– És az állattenyésztést! – kiáltott közbe hirtelen követelőzőn Petyenyka Szkorobogatov, s felemelte kinyújtott mutatóujjas kezét.

Elfojtott kacaj suhant végig a közönségen. A szónoki emelvényen zavarba jöttek.

– Kétségkívül... ez elvitathatatlan... és az állattenyésztést is... Ami viszont személy szerint Zsukovickij elvtársat illeti, nem feledkezhetünk meg róla, hogy ő a mi kollégánk...

No nézd csak az Össz-szövetségi Masszát! Nem, akárhogy vesszük is, kétségkívül van benne valami emberi, nagybetűvel írva. Örökösen kialvatlan malacszeme ellenére. A belőle áradó, sajátos légkört teremtő alkoholbűz ellenére is. Annak ellenére, hogy iskolások számára írt szerzeményei példátlanul tehetségtelen fércművek. Annak ellenére, hogy megrögzött szokása: bármely asztaltársasághoz hívás nélkül odaül, és kínálás nélkül tölt magának... (Egyébként ebben nincs igazam. Természetesen Massza barátunk rendszerint pénz nélkül jár-kel, miután mindenét elissza. Hanem amikor van pénze!... Bárki odaülhet hozzá, ehet-ihat, ami belefér, s még el is vihet magával.) Nagy fantazőr, ez az, amiért megbocsátanak neki. A leghihetetlenebb, talán csak anekdotákban előforduló fantasztikus ötletek megvalósítója.

Egyszer Murasiban, az alkotóházban az az ostoba Rogozsin nyilvánosan lehordta Masszát, mert hangoskodott az ebédlőben, ráadásul még erkölcsi oktatásban is részesítette a szovjet író morális arculatáról. Massza mindezt gyanúsan békülékenyen hallgatta, reggelre viszont a ház tornáca előtti tágas hókupacon az alábbi felirat jelent meg: „Szeretlek Rogozsin!” A feliratot sárgásán fröcskölő folyadéksugárral követte el, ami abból ítélve, hogy mily mélyen hatolt a hóbuckába, meglehetősen meleg is lehetett.

Képzeljék el maguknak a következő helyzetet. A Murasi alkotóház férfi lakói fetrengenek a röhögéstől. Massza rezzenéstelen arccal jár-kel közöttük, és ezt mondogatja: „Ez, tudjátok, ez igazán erkölcstelen. Az írók, tudjátok, ilyet nem tesznek...” A nőtársaság megvetően ráncolja homlokát, és azt követeli, hogy haladéktalanul tüntessék el s takarják be ezt az ocsmányságot. A felirat mellett, akár egy ketrecbe zárt vad, fel s alá rohangál Rogozsin, és senkit nem enged oda, amíg meg nem érkeznek a nyomozóhatóságok. A nyomozóhatóságok pedig nem sietnek, valaki viszont készségesen csinál Rogozsinnak (s természetesen magának is) néhány fényképfelvételt: az írás egymaga, Rogozsin az írás előtt, Rogozsin egymagában, majd újból az inkriminált írás. Rogozsin elveszi tőle a kazettát, és vágtat Moszkvába, Negyvenöt perc a helyiérdekűn – semmiség.

Rogozsin a kazettával az egyik zsebében, a bőbeszédű bejelentéssel Petyenyka ellen a másikban titkárságunkhoz igyekszik, hogy elégtételt kérjen becsületsértési ügyben. A Klub fotólaboratóriumában egy pillanat alatt

készítenek neki vagy tucatnyi másolatot, s haragosan hajítja azokat Fjodor Mihejics elé az asztalra. Fjodor Mihejics dolgozószobája ebben a pillanatban éppen zsúfolásig van vezetőségi tagokkal, akik valamilyen évforduló alkalmából jöttek össze. Jó néhányan már tudnak az ügyről. Harsogó hahota. Polina Zlatopolszkih (szemét ábrándozón felvetve): „Nézze meg az ember, micsoda bő sugárban ömlött!”

Fjodor Mihejics rezzenéstelen arccal bejelenti, hogy az írásban nem lát semmiféle becsületsértést. Rogozsin csupán egy másodpercre kerül zavarba. A becsületsértés annak a módjában van, ahogy az írás készült, jelenti ki. Fjodor Mihejics rezzenéstelen arccal közli, semmi alapot nem lát ahhoz, hogy éppen Petyenyka Szkorobogatovot vádolják vele. Rogozsin válaszul írásszakértő véleményét kéri. Mindenki dülöngél a kacagástól. Fjodor Mihejics rezzenéstelen arccal fejti ki kételyét, hogy hatásos lenne-e adott esetben az írásszakértői vélemény. Rogozsin heveskedve a kriminalisztika mind tudomány adataira hivatkozik, állítólag az egyén ideomotorikus jegyei olyanok, hogy írása változatlan, akármivel teszi is azt. Megpróbálja igazolni ezt a tényt, fogai közé vesz egy golyóstollat, s Fjodor Mihejics előtt így adja egy papírra kézírását, fenyegetőzik és lehetetlenül viselkedik.

Fjodor Mihejics a végén kénytelen meghátrálni, s bizottság utazik ki a tett színhelyére. Petyenka Szkorobogatov, akit eddigre már sarokba szorítottak, és kissé meg is ijedt az események gyors kibontakozásától, elismeri, hogy az írás a hóban éppenséggel az ő műve. „De nem úgy készült, ahogy maguk gondolják, malacok! Hogy lenne egy ember képes erre?” Későre jár. Este van. A bizottság teljes létszámban a tornácon áll. Petyenyka Szkorobogatov lassan lépdel a hóbucka mellett, és a hasas teáskannát ügyesen forgatva kiírja a hóba: „Rogozsin, le vagy ejtve!” A bizottság elégedetten távozik. Az írás megmarad. No nézd csak, Szkorobogatov, az én Össz-szövetségi Masszám!

A dübörgő kozbekiabálás: „És az állattenyésztés!” – visszahozott a jelenbe. A társadalmi bíróság folytatódott. A visszhang a biliárdos melléből tört elő, akiben szintén felébredt a tettvágy. Míg adtam magam emlékeimnek át, valami megváltozott. A szószéken, nem tudni, miért, de valamilyen bundáról beszéltek. Egy drága bundáról. Importbundáról. A bundát ellopták. Pimaszul, kihívóan lopták el. Azt hiszem, az ülés felszólította a jelenlévőket, hogy ne lopjanak bundát. A kéjelgés és züllés áldozatairól a szónoki emelvényről többé nem szóltak, az eset a bundával valamiféle titokzatos módon rehabilitálta a vádlottat. Már nem ült sorsába beletörődött képpel, kiegyenesedett, és tenyerével szétnyitott térdeire támaszkodva, kihívóan és elítélőn nézett az elnökség felé. Az elnökség tagjai elfordultak tőle, egyikőjük jóval vörösebb volt a többinél.

Az órámra pillantottam. Negyed négy felé járt. Már volt értelme, hogy keressem a büfét, azonban ekkor két fiatalember surrant ki mellettem a folyosóra, sápadtak voltak tekintetük lángolt, cigarettát vettek elő, rágyújtottak, s mohón leszívták a füstöt. Feltűnt, hogy milyen természetellenesen élénkek, elevenek, valamiféle hazárd szenvedély ragadt át rájuk. Egy csöppet sem fáradtak el, nem unták magukat – ellenkezőleg, szemmel láthatóan azon voltak, hogy mielőbb lenyeljék nikotinadagjukat, s visszatérjenek a terembe. Életemben nem láttam még, hogy embereket ennyire magával ragadott volna egy ülés.

Megkérdeztem tőlük, véleményük szerint mennyi ideig fog tartani még ez a szócséplés. Láttam, hogy ez a kifejezés rosszulesett nekik. Rendkívül szárazon elmagyarázták, hogy az ülés most van a tetőpontján, s aligha ér hamarabb véget, mint a munkaidő. Majd egyikőjük észbe kapott; „Maga nyilván író?” „Úgy ám” – ismertem be. „Hogy hívják?” – érdeklődött ifjúi közvetlenséggel a társa. „Jeszenyin” – feleltem és hazamentem.

 Földeák Iván fordítása

 

Kedves Olvasónk! Annak a tudományos-fantasztikus könyvsorozatnak első kötetét tartja

kezében, amely a science fiction írók nemzetközi összefogásának eredményeként jött létre.

1988. augusztus 22-től 29-ig Fantasztikus Hét, s ennek keretében WORLD SF Kongresszus lesz Budapesten. Várható, hogy erre a hétre, amelyet a Galaktika Baráti Kör és a WORLD SF Magyar Tagozata rendez, számos híres science fiction író érkezik hozzánk a világ minden tájáról.

Ebből az alkalomból a WORLD SF Magyar Tagozata öt kötetből álló science fiction sorozatot ad ki, a legjobb írók válogatott írásaiból. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a sorozat páratlan lesz a maga nemében, ilyen összefoglaló kötetek nálunk még nem jelentek meg, csak a Metagalaktika egyes számaihoz lehet őket hasonlítani.

A további kötetek a következők lesznek:Vámpírok és csillagokA legjobb magyar science fiction írók vonulnak fel ebben a kötetben,

izgalmas, új írásaikkal.Csillagok cigánylányaNálunk még alig ismert, egyébként világhírű olasz írók novellái, elsősorban a

„fantasy” modern műfajából. Látomásos, meglepő írások.Homályos zónaA kötet, amelyberíelsősorban nálunk még ismeretlen, a fiatal nemzedékhez

tartozó amerikai írók szerepelnek, reprezentatív válogatást ad novelláikból.Téren és időn túl...Ebben a kötetben lengyel, cseh, bolgár, román, NDK írók legjobb műveit

mutatjuk be.A sorozatot a tőle megszokott igényességgel és hozzáértéssel Kuczka Peter

szerkeszti, az egyes köteteket a műfaj és nyelvterület legjobb szakértői gondozzák.

A kötetek folyamatosan kerülnek a könyvkereskedésekbe.Mivel a sorozat viszonylag kicsiny, korlátozott példányszámban jelenik meg,

felhívjuk a gyűjtők, érdeklődők és a Galaktika Baráti Kör tagjainak figyelmét, hogy ezek az antológiák gyűjteményük igen értékes darabjai lesznek.

A Galaktika Baráti Kör tagjainak biztosítani kívánjuk a sorozat megvételét, ezért egyes kötetei a Galaktika Boltban (Bp. V., Belgrád rkp. 19.) személyesen

megvásárolhatók, illetve a Galaktika Baráti Kör címén utánvéttel megrendelhetők lesznek.

Figyelem, figyelem! A WORLD SF Magyar Tagozatának science fiction sorozata a nálunk megjelenő tudományos-fantasztikus könyvkiadás igazi szenzációja lesz, a maga nemében páratlan, csak a Metagalaktikához hasonlítható köteteivel.

Keressék a könyvkereskedésekben, jegyeztessék elő a Galaktika Könyvesboltban.

JEGYZETEK

[1] I. L. Gerlovin: Az elemi részecskék rendszerezésének néhány kérdése. Leningrád, 1966

[2] M. M. Protogyjakonov, I. L. Gerlovin: A kristályok elektronszerkezete és fizikai tulajdonságai. Nauka, Moszkva, 1975

[3] Tavasz van, de körös-körül hó (örmény)[4] Urartok – az örmény hegyek északi részén i. e. IX-VI. sz. – ban létezett Urartu

állam lakói. Fővárosa Tuspa volt. Az i. e. VI. sz. – ban a médek meghódították.