V A L U C H T I B O R

VÁLTOZÁS ÉS FOLYTONOSSÁG A MAGYAR TÁRSADALOMBAN A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

A X X . században - és különösen a második felében - a magyar társadalom igen jelen­tős változásokon ment keresztül. Közvetlenül a második világháború után felcsillant a polgárosodás kiteljesedésének esélye, az ötvenes évek elejétől azonban a már létrejött polgári struktúrákat is megpróbálták teljes mértékben felszámolni. A hatvanas évek vé­gétől kezdetét vette egyfajta felemás polgárosodás - „szocialista kispolgárosodás", egy „kettős" társadalmi struktúra kialakulása amely végül ahhoz vezetett, hogy a magyar társadalom a nyolcvanas években lényegében „már csak" a politikai struktúra jellege és az állami tulajdon túlsúlya miatt volt „szocialista". A rendszerváltozás következtében a kilencvenes évek alapvetően a modern polgári berendezkedéshez való visszatérés jegyé­ben teltek. E vázlatos felsorolás alapján is látható, hogy a változások igen gyakoriak s nem egyszer meglehetősen mélyrehatóak voltak. Mindezek ismeretében megkerülhetet­len annak végiggondolása, milyen tényezőkkel magyarázhatók ezek az átalakulások, amelyek alapjaiban forgattak fel struktúrákat, értékrendeket, mentalitásokat és szoká­sokat.

Nyilvánvaló, hogy a társadalom olyan komplexum, amelynek változásai, mozgásai igen ritkán vagy egyáltalán nem vezethetők vissza egyetlen tényezőre. Különösképpen igaz ez, ha a X X . század második felének magyar társadalmában végbement változá­sokat akarjuk értelmezni és megérteni. Ebben az esetben sem lehet - bármennyire ké­zenfekvőnek tűnjön is - az átrendeződéseket pusztán a politika számlájára írni, mint ahogyan a gazdasági viszonyok sem tehetők meg önmagukban végső mozgatóknak. Ter­mészetesen az is igaz - különösen az ötvenes és a hatvanas évek esetében - , hogy a po­litikai tényezőknek és akaratoknak igen jelentős szerepe volt a társadalmi átalakulások kezdeményezésében, ám a folyamatokat a gazdasági viszonyok és nem utolsó sorban a társadalom belső mechanizmusai, válaszreakciói is jelentős mértékben befolyásolták.

Korszakha tá rok

Magától értetődő, hogy a X X . század második felét nem lehet egységes korszakként ke­zelni. Azonban az is nyilvánvaló, hogy a politikatörténeti és a társadalomtörténeti kor­szakhatárok nem esnek egybe. A társadalmi változások hol megelőzik a politikai fordu­lópontokat, hol átnyúlnak rajtuk. Példaként elegendő megemlíteni, hogy 1944/45 a Horthy-kori társadalmi-politikai berendezkedés felbomlásának, az új, szuverenitásában korlátozott demokratikus rendszer kialakulásának időszaka. Az elitváltás és a földre­form révén közvetlen társadalmi változások is elindultak, de a gyökeres átalakulások, a felemás polgári társadalomszerkezet felszámolására irányuló törekvések csak a kommu­nista hatalomátvételt követően bontakoztak k i .

Talán ennél is szemléletesebb példa a paraszti társadalom helyzetének megváltozása. A földreform 1945-ben elsősorban politikai és szociális indíttatású intézkedés volt, bár jelentős gazdasági okok is álltak a hátterében. Társadalmi hatását tekintve azonban az volt a legfontosabb következménye, hogy megerősítette a paraszttársadalmat meggyő­ződésében: a paraszti mobilitás hagyományos útja - amelynek meghatározó eleme a föld és a műveléséhez szükséges eszközök magántulajdona - a közelebbi és a távolabbi jö­vőben is járható lesz. A reform következtében ugyan mérséklődött az agrárszegénység, a legnagyobb mértékben a törpe- és kisbirtokosok száma növekedett - a változások a kö­zépparaszti réteget lényegében érintetlenül hagyták. 1948-tól kezdődően ennek a tradi­cionális paraszttársadalomnak a felszámolására és állami ellenőrzésére tettek meg-meg­újuló kísérleteket. Ezek azonban csak másfél évtized után vezettek eredményre, amikor­ra a falvak népének a többségét sikerült mezőgazdasági szövetkezetekbe bekényszerí-teni. De ez a föld és a termelőeszközök magántulajdonának felszámolása következtében kialakult kusza állapot csak rövid ideig tartott. A hatvanas évek második harmadától fo­lyamatosan megszülettek a válaszreakciók, amelyek skálája a földtől való elmenekülés-től - a faluból városba költözéssel együtt járó foglalkozásváltástól - a mikrotársadalmi viszonyok szövetkezeti munkaszervezetben történő érvényesítésén keresztül, az önellátó háztáji gazdaságok árutermelő kisüzemmé fejlesztéséig terjedt.

A szocialista korszak társadalmi folyamatai azt is kitűnően illusztrálják, hogy a társa­dalmi formák, szerkezetek átalakulása hosszan elnyúló folyamat. Ha elfogadjuk is, hogy a kollektivizálással a hagyományos paraszti világ alkonya köszöntött be, s hogy a föld (birtoklása) elveszítette korábbi értékmérő és presztízsképző szerepét, a hetvenes-nyolc­vanas évek eseményeinek ismeretében az sem vitatható, hogy a hagyományos paraszti világhoz kötődő értékek, tradíciók és szokások a megindult bomlási folyamat ellenére is hatottak, illetve esetenként új és új formában jelentek meg. Közvetve ez is arra utal, hogy bár a hazai társadalom átalakulási folyamatai és a politikai kurzusok váltakozásai között vannak kapcsolódási pontok, ezek szerepét nem szabad túlbecsülnünk - igaz, alá­becsülni sem.

Politikatörténeti szempontból az 1944/45 utáni bő fél évszázad első szakasza, a par­lamentáris demokrácia kialakításának kísérlete 1947-ig tartott. A második, 1963-ig ter­jedő másfél évtizedet lehet a „klasszikus szocialista rendszer" időszakának tekinteni, míg az 1963 és 1982 közötti időszak a Kádári-konszolidáció korszaka. A nyolcvanas évek a rendszer válságának és a demokratikus átmenet feltételei kialakulásának az idő­szaka, a kilencvenes évtized pedig a parlamentáris demokrácia létrejöttének kora. Tár­sadalmi értelemben a korszakolás némiképp egyszerűbb. Hiszen az 1944—45-től a hat­vanas évek végéig terjedő időszak értelmezhető úgy, mint a társadalom teljes körű álla­mosítására, a korábban létező társadalmi formák és szerkezetek felszámolásra tett kísér­let időszaka. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától a nyolcvanas évek végéig terjedő korszak a „polgárjogok nélküli", felemás polgárosodás periódusa volt, amely majd a k i ­lencvenes évek elejétől válhatott teljesebbé.

Komái János 1 a magyar fejlődést politikai gazdaságtani szempontból elemezve az át­alakulás időben hosszan elnyúló jellegét emelte k i . A „klasszikus szocialista kísérlet" és az 1956-ot követő megtorlás lezárulása után az ország politikai vezetőrétege alapvetően igyekezett kerülni a társadalmi konfliktusokat, azok kiéleződését. A viszonyok átrende­ződése ennek következtében, ha kis lépésekben is, de már a hatvanas évek közepén meg­kezdődött. Értelmezésében az elmúlt három évtized alapvetően két szakaszra osztható: az 1968 és 1989 közötti reformszocialista periódusra és az azt követő posztszocialista korszakra. Ezt a megközelítést azzal tehetjük teljessé, ha beiktatjuk a klasszikus szocia­lista szakaszt, amelyet Kornai A szocialista rendszer1 című munkájában szűkebb érte­lemben 1948 és 1956 közé tett, kicsit tágabb értelmezésben pedig a hatvanas évek ele­jéig tartó kísérletnek tekintett.

Érdekes és szembeötlő tény, hogy amikorra a hatvanas évek elején kiépült az ideoló­giai elvárásokat leginkább megközelítő rendszer, már az ettől való eltávolodás is meg­kezdődött. Gazdasági szempontból tekintve: mire kialakult a tervutasításos gazdaság rendszere, addigra megkezdődött átalakítása is - a működőképesség fenntartása érdeké­ben. Egyre több elemet próbáltak átvenni a kapitalista rendszerektől, például a piaci koordinációt, kisüzemekig terjedően a magántulajdont is - természetesen ügyelve az el­lenőrzés fenntartására és a politikai hatalom megőrzésére. A gazdasági változások és a politikai viszonyok lassú felpuhulása közepette jelentős társadalmi csoportok próbáltak alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz. „A régi szocialista társadalmon belül már formálódott egy másik, kapitalista társadalom. Sokan elkezdtek előbb féllábbal, utána már esetleg mindkét lábbal átállni egy másik, az új társadalommal konform pozíció­ba.'"

Változások és értelmezések

A második világháborút követő évtizedek magyar társadalomtörténetének egyik legnyi­tottabb kérdése a társadalomszerkezetben bekövetkezett változások megítélése, értelme­zése. A hazai társadalomtudományban lényegében csak abban van egyetértés, hogy a háború befejeződése lehetőséget teremtett a Horthy-kor társadalmi feszültségeinek, egyenlőtlenségeinek mérséklésére, a társadalmi struktúrában mutatkozó aránytalansá­gok csökkentésére, a felemás polgárosodás teljes körűvé tételére.

A fordulat éveit követően létrejött szocialista rendszer társadalmi folyamatainak megítélése azonban már erősen vitatott. Bár a „szocialista társadalmi forradalom zajlott le" típusú megközelítés nyilvánvalóan irrelevánssá vált, a változásokat alapvetően pozi­tív folyamatként értékelő, modernizációs szemlélet még viszonylag széles körben jelen van. A kilencvenes években felerősödtek azok a hangok, amelyek a kommunista

1 Kornai János: Négy jellegzetesség - a magyar fejlődés politikai gazdaságtani megközelítésben I—II. Közgazdasági Szemle, (a továbbiakban Kornai, 1995/12, 1996/1.) 1995/12. 1097-1117.; 1996/1. 1-29.

2 Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Bp., 1993. HVG. RT. 3 Kornai, 1996/1.4.

hatalomátvételt követő átalakulások esetében kizárólag a - kétségkívül létező - negatív vonásokra koncentrálnak, és azt emelik ki , hogy a magyar társadalom struktúrája az öt­venes években teljes mértékben szétzilálódott. Egy másik vonulat az előzőeknél telje­sebb körű megközelítésre - a negatív és pozitív trendek mérlegelésére, a hatalom és a társadalom változó viszonyrendszereinek feltárására, illetve egy ezek figyelembevételén alapuló értelmezés kialakítására - törekszik.

Napjainkban a korszakkal foglalkozó társadalomtörténészek többé-kevésbé egyetér­tenek abban, hogy 1950 és 1960 között a kommunista párt mindent elkövetett a felemás polgári társadalmi struktúrák teljes lerombolása, a marxista ideológiai elvárásoknak megfelelő, „szocialista" társadalmi tagolódás létrehozása érdekében Persze nem az ere­deti politikai és ideológiai szándékok valósultak meg. A valóságban szó sem volt az osz­tálynélküli társadalom kialakulásáról vagy a társadalmi egyenlőtlenségek teljes körű fel­számolásáról, pusztán új rétegképző és egyenlőtlenségeket teremtő tényezők - például a vagyon helyett a politikai pozíció, tulajdon helyett a munkaszervezetben elfoglalt hely - léptek a régiek helyére. Ezeknek a társadalmat részlegesen újrastrukturáló folyamatok­nak a hatására a szocialista rendszer privilegizáltjainak előnye hosszú időn keresztül nö­vekedett más társadalmi csoportokkal szemben.4

4 A területi egyenlőtlenségek például az ötvenes és a hetvenes években növekedtek számottevő­en. Az ötvenes évek településpolitikája fejlesztési forrást csak az ún. szocialista városoknak és a fővárosnak biztosított. A falvaknak - az újonnan létesített tanyaközpontok kivételével - lé­nyegében nem volt forrásuk a szükséges beruházásokhoz. A hetvenes évek településfejlesztési gyakorlata az 1971-től életbe léptetett Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció jegyé­ben a magyar településhálózat két harmadát a nem fejlesztendő kategóriába sorolta be. (Rész­letesen lásd Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza, Pécs, 1999. Dialóg-Campus) Ugyanakkor a vagyoni-jövedelmi különbségek a hetvenes-nyolcvanas években fokozódtak je­lentős mértékben. Mivel Magyarországon a szocialista korszakban a pénzügyi megtakarítások kezelésének egyetlen legális formája a takarékbetét volt, ebben az összefüggésben érdemes a lakossági takarékbetét-állomány változásait megvizsgálnunk, amely 1950-ben' 289 millió, 1960-ban 5,5 milliárd, 1970-ben 42,7 milliárd 1975-ben 81,2 milliárd, 1987-ben pedig 286 mil­liárd forint volt. A növekedési ütem még akkor is figyelemre méltó, ha figyelembe vesszük a pénzromlás hatásait, az igen alacsony reálkamatokat, illetve azt, hogy a hetvenes évek második felétől hosszú éveken keresztül lényegében negatív reálkamatok alakultak ki (A lakosság jöve­delme 1960-1980. Bp., 1981. KSH. 43.). A kérdés másik oldala, hogy a lakossági - áruvásárlá­si és lakás - hitelek kamata is relatíve alacsony volt, így megérte az államnak tartozni. Ennek a felismerését mutatja, hogy a lakossági hitelek állománya 1960 és 1980 között a tízszeresére emelkedett. Közvetett módon a vagyonosodást mutatja, hogy 1975-ben 339.000 olyan betét­könyvet regisztráltak, amelyekben az elhelyezett összeg meghaladta az 50.000 forintot. Ezek­nek a betéteknek az együttes értéke 32,1 milliárd Ft volt, ami arra enged következtetni, hogy a jobb módúak betéteinek átlagos nagysága megközelítette a 100.000 Ft-ot. Ez közel három évi átlagkeresetnek felelt meg (A lakosság jövedelme és fogyasztása 1960-1975. Bp., 1976. KSH. 41.). A vagyonszerzés dinamizmusát talán ennél is jobban jelzi, ha a legnagyobb betétek számának és tőkeállományának változásait tekintjük át. 1972-ben 500.000 Ft feletti megtakarítás-állo­mányt 328 takarékbetétkönyvben regisztráltak, együttes értékük 321 millió Ft volt, 1976-ban már 1.114 ilyet jegyeztek, amelyeknek összesített értéke 877 millió Ft-t tett ki; 1980-ban a

A proletarizáció, a magántulajdontól való megfosztás folyamata - a kommunista po­litikusok szándékaival ellentétesen - időben elhúzódott, és csak a hatvanas évek első harmadában zárult le. A magántulajdont, illetve a kistulajdonosi réteget - az igen erős korlátozás ellenére - ekkor sem számolták fel teljes mértékben. A hatvanas és a hetve­nes években az önálló foglalkozásúak mintegy negyedmilliós csoportjának egyötöde ter­melő-magántulajdonnal nem rendelkező szellemi foglalkozású volt, míg a maradékot fe­le-fele arányban parasztgazdák és kisiparosok tették k i . Másfelől mire - a korabeli szó­használattal élve - „befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása Magyarországon", vagyis a társadalom és a gazdaság valamennyi szférája felett teljessé vált az állami el­lenőrzés, addigra az is nyilvánvalóvá vált, hogy biztosítani kell a kor viszonyai között szemérmesen személyi tulajdonná átkeresztelt magántulajdon - korlátozott - vissza­illetve megszerzésének lehetőségét, mert ennek hiányában az egész rendszer működés­képtelenné válik. Ennek a felismerésnek a hallgatólagos tudomásul vétele húzódott meg a háztáji gazdaságok engedélyezése mögött éppen úgy, mint az iparban és a szolgáltató szektorban folytatott második gazdaságbeli tevékenységek eltűrése, majd fokozatos legalizálása mögött.

Rétegek és pozíciók

A társadalom rétegződésében, szerkezetének átalakulásában tehát a politikai tőke meg­határozó volta éppen akkor kezdett megszűnni, amikor látszólag kizárólagos tényezővé vált. A különböző társadalmi, gazdasági, kulturális tőkék szerepe ezt követően kezdett ismét növekedni. Tulajdonképpen ezek a felismerések tükröződtek a hatvanas évek tár­sadalmi rétegződéssel kapcsolatos kutatásaiban és elemzéseiben is.

A jelenleg elfogadottnak tekintett megközelítések többsége abból indul k i , hogy a kommunista hatalomátvétel azonnali és radikális társadalmi változásokkal járt együtt,

félmillió Ft feletti betétek száma 3.322 db volt, a bennük levő tőke pedig meghaladta a 2,54 mil­liárd Ft-t, ami átlagosan 765.000 Ft megtakarítást jelent betétenként. A jövedelmi különbségek növekedését mutatja, hogy ugyanebben az évben az 5.000 forint alatti betétek együttes összege 2,25 milliárd Ft volt, ezen azonban 1,62 millió betétes osztozott. 1986-ban az 500.000 Ft-nál nagyobb megtakarítás-állománnyal rendelkezők száma már 19.000 volt, a megtakarítások összege pedig 14,6 milliárd Ft, az egy főre eső megtakarítás átlaga 768.500 forintot tett ki. Többet árul el a differenciálódás folyamatáról, ha figyelembe vesszük, hogy az egymillió forintnál nagyobb betétesek száma elérte a 3.000-t s ezekben a könyvekben 4,15 milliárd forintot tartottak nyilván, ami 1.386.000 forintos átlagos megtakarítást jelentett. A változások méreteit jól mutatja, hogy a lakossági takarékbetét-állomány 1970 és 1986 között hat és félszeresére emelkedett. Ha pusztán ezt az egy tényezőt tekintjük, akkor azt lehet mondani, hogy a - takarékbetéteik alapján - milliomosok száma a hetvenes évek folyamán mintegy tíz­szeresére nőtt az országban. S ez a feltételezés már csak azért sem teljesen jogosulatlan, mert aki a korabeli viszonyok között ekkora pénzbeli megtakarítással rendelkezett, az nyilvánvalóan komolyabb értékű ingatlant és ingóságokat is birtokolt. (1978-ban egy átlagos Skoda típusú autó 84.000 forintba került, az egy keresőre jutó bruttó havi átlagbér pedig 3.687 fórint, egy át­lagos lakótelepi 54 négyzetméteres lakás ára 3^400.000 Ft volt.)

ami véleményem szerint csak részben állja meg a helyét. A változások dinamikáját és radikalizmusát természetesen nem lehet kétségbe vonni, ám a politikai indíttatású társa­dalmi átrendeződés időben elhúzódott, ami az eredeti ideológiai-politikai célkitűzések maradéktalan megvalósítását is kétségessé tette.

Például a nagypolgári, középosztályi csoportok korlátozása már a koalíciós korszak­ban megkezdődött, társadalmi pozícióvesztésük folyamata az ötvenes években felgyor­sult. A társadalmi mobilitással foglalkozó kiterjedt szakirodalom ugyanakkor kimutatta, hogy ezeknek a csoportoknak a marginalizáltsága a hatvanas évek végétől folyamatosan mérséklődött. Tulajdonképpen ezt támasztja alá Gáti Tibor és Horváth Ágota kutatása a háború előtti Pápa középosztályának utótörténetéről. Családi mobilitási ívek elemzése alapján kimutatták, hogy azok a középosztályi családok, amelyek az ötvenes évek ele­jén elveszítették korábbi státuszukat, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva -lakóhelyváltás, a középosztályi mentalitás megőrzése, a szimbolikus tőkék váltogatása - elsősorban leszármazottaik révén többnyire sikeres rekonverziót hajtottak végre, és a mai generáció jelentős része már a rendszerváltozás előtti években is magas társadalmi státusszal rendelkezett.'

De hasonlóképpen elhúzódott időben a parasztság átalakulása is. A paraszti társada­lom esetében a földtulajdon az 1945 és 1960 közötti időszakban továbbra is a rétegződés fontos tényezője maradt. A tulajdonjog elvesztését követően szerepe csökkent, de nem tűnt el teljesen, többek között befolyásolta a termelőszövetkezetek munkaszervezetében betöltött pozíciót vagy a helyi társadalmon belüli presztízst. A háború előtti kispolgári-csoportok átrendeződése tekintetében a legszembeötlőbb változás az önálló kisegzisz­tenciák - kisiparosok és kiskereskedők - létszámának drasztikus csökkenése. Ám az is megfigyelhető, hogy a korlátozások enyhülésével a kisiparosok létszáma is szinte azon­nal növekszik/' A kispolgári életvitel formális feltételei nehezebben áttekinthetőkké vál­tak, de a szocialista bürokrácia kiteljesedésével az altiszti, hivatalsegédi réteg létszáma is gyarapodott.

Lényeges változás volt az ötvenes-hatvanas évek folyamán, hogy a kommunista ha­talomátvétel előtt még jelenlévő csoporttudat, csoportidentitás elveszett vagy igen erő­sen meggyengült, az egyes társadalmi csoportok közötti választóvonalak erősen elmosó-dottá váltak. A magyar társadalom mobilitási szempontból az 1945-öt követő húsz-hu­szonöt évben - a Horthy-kor állapotaihoz viszonyítva - nyitottabbá vált. Zárójelben azonban azt is meg kell jegyezni, hogy ez a nyitottság nem volt nagyobb arányú annál, mint amit a korabeli nyugat-európai társadalmakban megfigyeltek. Lényeges különbség azonban, hogy Magyarországon a tömeges társadalmi pozícióváltás lényegében nélkü­lözte a szerves elemeket és szinte kizárólagosan politikai indíttatású volt. Tehát nem sa­ját akaratukból váltottak az emberek tömegesen foglalkozást, lakóhelyet, társadalmi csoportot, hanem azért, mert a politikai változások lehetetlenné tették korábbi, megszo­kott életvitelük, munkájuk folytatását.

5 Gáti Tibor - Horváth Ágota: A háború előtti középosztály utótörténete. Szociológiai Szemle, 1992/1. 81-97.

6 Laki Mihály: Kisvállalkozás a szocializmus után. Bp., 1998. Közgazdasági Szemle Alapítvány.

Ez a folyamat jelentős mértékben hozzájárult a társadalmi csoportkötődések meg­gyengüléséhez, és igen gyakran orientációs, illetve értékrendbeli zavarokat okozott. Az új mobilitási pályák és irányok kialakulása együtt járt a hagyományos mobilitási pályák kiüresedésével je len tőségük csökkenésével. így például az ötvenes-hatvanas években a kisbirtokos parasztok számára már nem az altisztté vagy iparossá, hanem az ipari (se­gédmunkássá válás volt a legvonzóbb és a leggyakrabban választott kilépési irány. Másrészt a különböző társadalmi rétegek korábban meglévő relatív homogenitása is je­lentősen csökkent. A hatvanas évek magyar ipari munkásai között tradicionális, több ge­nerációs munkáscsaládok leszármazottai éppen úgy megtalálhatóak voltak, mint a pa­rasztból vagy értelmiségiből, tisztviselőből lett elsőgenerációs munkások.

Ugyancsak erősen vitatott a kontinuitás és megszakítottság kérdése. Az általánosan elterjedt értelmezések szerint a negyvenes-ötvenes évek fordulóján lényegében egyik napról a másikra megszakadt a társadalmi kontinuitás Magyarországon. A megváltozott feltételek között nem lehetett szó a korábbi életmód, életszemlélet, viselkedési formák folytatásáról, módosultak a társadalmi érvényesülés feltételei, az életcélok meghatáro­zása során alkalmazkodni kellett a gyökeresen új körülményekhez. Ennek az állításnak az igazságtartalmát nem kérdőjelezi meg, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar társa­dalom a szocialista rendszer időszakában igen magas fokú alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot, és így még a legelőnytelenebb körülményeket is képes volt időnként a maga javára fordítani. „Az emberek pedig - mit tehettek volna mást - azokkal a lehető­ségekkel éltek, amelyek adódtak Ahol rögeszmés volt a közös gazdaság rendje, ott a közös ellenére, ahol hajlékonyabb, ott a közösben is (kiemelés az eredetiben -VT) boldogulva hasznosították amijük volt. (...) A volt parasztok megtanultak két gazda­ságban dolgozni. Igaz, az egyikben azért volt rossz a munka termelékenysége s azért megy kárba sok befektetett munka, mert korlátozza a nagyüzem ésszerűségét a túlszako-sodott és hierarchikus szervezet, a gazda hiányát pótló körülményes rend és bérmunkás érdekeltség, a másikban pedig azért, mert magángazdaságaink kisszerű keretek közé vannak kényszerítve. "7 Az új viszonyokhoz való alkalmazkodás, a túlélési stratégiák ki­alakításának lényeges eleme az állami mellett a kvázi piaci struktúrák felépítése és mű­ködtetése, az állami jövedelemelosztástól való lassú függetlenedés, a vagyoni-jövedel­mi egyenlőtlenségek fokozatos újratermelődése és a presztízsviszonyok folyamatos át­értékelődése. A polgári mentalitás, értékrend és kultúra megmaradó töredékei visszaszo­rultak a magánszféra keretei közé, a jövedelemszerzés különböző módjainak kialakítá­sában, a családi gazdálkodásban azonban ennek elemei, ha korlátozottan is, de érvénye-sül/het/tek.

Nyilvánvalóan többfajta társadalmi szokás- és szocializációs rendszer élt egymás mellett, illetve rétegződött egymásra az ötvenes és a hatvanas években. Ha például az iparban foglalkoztatott munkásokat nézzük, bizonyára erőteljes hatást gyakoroltak a környezetükre azok, akik tradicionális munkáscsaládból származtak, a munkát egyfajta önértéknek tekintették, és sajátos alkotó folyamatként élték meg saját mindennapi tevé­kenységüket. A kispolgári mintákat követő „szakikkal" szemben egészen mást képvisel­tek az iparba kényszerített új munkások, és megint más szemlélet jellemezte az újabb

7 Juhász Pál: A falu megszállása. Vasi Szemle, 1989. 373.

generációt képviselő, képzett fiatal szakmunkásokat, akiknek szocializációja már dön­tően a szocialista rendszer hétköznapjainak gyakorlatához kötődött.

Ugyancsak folyamatosságot mutatnak az egyes társadalmi státuszokat meghatározó körülmények is. A látszat ellenére például nem volt lényeges különbség a nagyipari munkások munkakörülményeiben az ötvenes-hatvanas években a két háború közöttihez viszonyítva, sőt az önálló érdekvédelem elvesztésével csak az informális és egyéni ér­dekképviseleti és érvényesítési lehetőségek maradtak. A változások átmenetiek voltak, az ötvenes években a háború előtt még a kispolgári nívón élő, jól kereső szakmunkások helyzete is romlott, a kispolgári életminták követése nem volt célszerű. Ugyanakkor a hatvanas évek végétől a jobban fizetett szakmunkások között megkezdődött a korábbi státusz visszaszerzése. A beáramló „újmunkások" rendszerint alacsonyabb presztízsű munkakörökbe kerültek, s így nem veszélyeztették a „munkáselit," a magasabb presztí­zsű munkakörökben levő szakmunkások pozícióját.

Foglalkozások és életformák

Vitathatatlan tény tehát, hogy jelentős társadalmi csoportok helyzete változott meg alap­vetően a második világháborút követő két-két és fél évtizedben. Százezres tömegek vál­tottak foglalkozást, lakóhelyet, életformát. Ezek a változások azonban nem légüres tér­ben mentek végbe. Hiszen miközben általános volt a jövedelemtermelésre alkalmas tu­lajdontól való megfosztás, a magántulajdon terjedelmének szigorú korlátozása, aközben a korábbi tulajdonosi pozíció igen gyakran befolyásolta az egyes emberek és csoportok későbbi életútját, munkaszervezetben elfoglalt helyét, vagy éppen a korábbi jobb társa­dalmi pozícióban megszerzett kulturális tőke átörökítése révén elősegítette a személyes érvényesülést.

Miután a statisztikai felvételek változó tartalmú és egymásnak nem vagy csak alig megfeleltethető kategóriákkal dolgoztak, a vonatkozó kutatások jelenlegi állása szerint a I I . világháborút követő fél évszázad társadalomstruktúrájának áttekintésére két lehető­ség kínálkozik. Először a munkajelleg-csoportok alapján kialakított rétegek változásait próbálom meg nyomon követni. Ennek értelmében az egyes társadalmi rétegeket, cso­portokat a végzett munkajellege, az ehhez szükséges iskolai végzettség és szakképzett­ség, a vezető illetve beosztott pozíció és a foglalkozási viszony alapján különítették el. Az így meghatározott csoportoknak nyilvánvalóan eltérőek a jövedelmi viszonyai, az életkörülményei, az életmódja, a társadalmi attitűdjei és az értékei is. Andorka Rudolf és Férge Zsuzsa kisebb eltérésekkel az alábbi csoportokat különítette el: 1/ a vezetők és értelmiségiek; 21 az egyszerű irodai vagy szellemi foglalkozásúak; 3/ az önálló kisiparo­sok és kiskereskedők; 4/ szakmunkások; 5/ betanított munkások; 6/ segédmunkások; I I önálló parasztgazdák; 8/ mezőgazdasági munkások.

Ha ezt a felosztást az aktív keresőket vizsgálva a konkrét társadalmi viszonyokra próbáljuk alkalmazni, akkor látható, hogy 1949 és 1990 között a vezetők és értelmiségi­ek aránya kilencszeresére, a középszintű szellemieké 2,7-szeresére, a szakmunkásoké kétszeresére, a betanított munkásoké három és félszeresére, a mezőgazdasági munkáso­ké pedig 1,7-szeresére emelkedett. Ezzel egyidejűleg a kiskereskedők és kisiparosok,

valamint a segédmunkások aránya a felére, az önálló parasztoké pedig negyvenkettedére csökkent.

Ez a fajta társadalmi átrendeződés alapvonásaiban többé-kevésbé hasonló az iparo­sodó társadalmakban végbemenő szerkezeti átalakuláshoz. Az általános tendenciától Magyarországon két lényeges eltérés mutatkozik. Más országokhoz képest nálunk jóval kisebbre zsugorodott a kisiparosok és kiskereskedők, valamint az önálló parasztok réte­ge, ugyanakkor a mezőgazdaságban foglalkoztatottak többsége föld nélküli mezőgazda­sági munkás volt. A kisiparos- és kiskereskedő-csoport létszáma már a nyolcvanas évek­ben jelentősen nőtt, az önálló parasztgazdák csoportja pedig a kilencvenes évek elején indult bővülésnek a kárpótlási és privatizációs folyamatok révén, bár az előzetes vára­kozásoktól elmaradó mértékben.

Az aktív keresők megoszlása a rétegek között 1949—1990 (százalékban) *

Társadalmi réteg 1949 1960 1970 1980 1990

1 Vezető és értelmiségi 1,8 3,0 5,1 7,8 11,0 | Középszintű szellemi és irodai 8,0 13,7 20,7 22,5 22,4

Önálló kisiparos és kiskereskedő 8,1 2,4 1,6 1.5 4,2 Szakmunkás 11,2 15,5 19,5 23,2 25,7 Betanított munkás 5,2 13,1 16,6 20,8 18,1 Segédmunkás 12,1 14,0 13,0 7,7 5,9 Önálló parasztgazda 46,7 19,9 1,6 0,6 1,1 Mezőgazdasági munkás 6,9 18,4 21,9 15,8 11,6 Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 Az aktív keresők száma (fő) 4 084 931 4 759 616 4 988 840 5 068 157 4 527 157

A nyolcvanas évek közepétől megindult a posztindusztriális társadalmakra jellemző strukturális viszonyok kialakulása is: a nem mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak (munkások) száma csökkent, miközben a különböző szellemi tevékenységből élők va­lamint a szolgáltató szektorban foglalkoztatottak köre fokozatosan bővült. A neoweberi-ánus rétegmodell alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy Magyarország a má­sodik világháború után a társadalmi szerkezet átalakulását tekintve kisebb eltérésekkel nagyjából hasonló utat járt be, mint az iparosodó országok.

A második lehetőséget egy-egy időpont/időszak társadalomszerkezeti jellegzetessé­geinek leírása és összehasonlítása jelenti. Ebben az első metszet a negyvenes évek másodikfele és vége - az átmenet időszaka. Ekkora a magyar társadalom szerkezete már számos ponton eltért a két háború közötti időszakot jellemzőtől (elitcsere, paraszti tár­sadalom tagoltsága), de még nem (vagy csak részlegesen) érvényesültek a későbbi szo­cialista berendezkedés hatásai. Ez tulajdonképpen a polgári demokratikus átmenet tár­sadalma.

Forrás: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Bp., 1997. Osiris. 177.

A második metszet a hatvanas évek közepe-vége. Ebben a periódusban tekinthető a legteljesebbnek az államosított társadalom. A magántulajdon szerepe a strukturálódás­ban elenyésző, ellenben a foglalkozási átrétegződés meghatározó. „Mindenki" állami al­kalmazott, és a fogyasztásbővülés formájában megjelenő felemás modernizáció hatásai még csak jelentételen mértékben érvényesülnek.

A harmadik lehetséges időpont a nyolcvanas évek eleje. Ez a klasszikus Kádár-kor­szak társadalmi szerkezete, amelyben egyre jelentősebb mértékben érvényesül a duális­sá váló gazdaság társadalomrétegző szerepe, (a nyolcvanas évek utolsó harmadában becslések szerint az éves GDP negyede-harmada keletkezett a rejtett gazdaságban), a jö­vedelmi különbségek folyamatosan és gyorsuló mértékben növekednek, megkezdődik a (elő)vállalkozói réteg szerveződése, meghatározó mértékűvé válik a rejtett gazdaság szerepe a társadalmi csoportok átrendeződésében. Ez lényegét tekintve a gazdaságra korlátozódó polgárosodás kezdetének és kibontakozásának időszaka.

A negyedik lehetséges metszet a kilencvenes évek közepe. Ekkor már tetten érhetők a rendszerváltás strukturális hatásai. A jövedelemtermelésre alkalmas tulajdon birtoklása vagy hiánya fokozatosan meghatározó rétegződési tényezővé vált, lezárult a tulajdon „újraosztása", gyökeresen átalakult a munkaerőpiac. Lényegében egy lassan posztin-dusztriálissá váló, de továbbra is felemásan polgárosodó társadalomszerkezet kialakulá­sának a periódusa a kilencvenes évtized, aminek első felében végbementek a meghatá­rozó átrendeződési folyamatok.

Összegző megjegyzések

E vázlatos áttekintés lezárásaként négy tényezőt szeretnék kiemelni: 1. A kommunista hatalomátvételt követő évtizedekben sohasem jött létre ún. szocia­

lista társadalom. Ez legfeljebb csak a korszak politikusainak és ideológusainak a képze­letében létezett. A társadalmi rétegződés folyamatai a korszak során mindvégig igen sokrétűek, és erősen fragmentait társadalmi csoportok és rétegek kialakulását eredmé­nyezték.

2. A kontinuitás szerepe a társadalmi folyamatokban a közvélekedésben uralkodó né­zetekkel szemben igen jelentős. A magyar társadalom tagoltságára - a politikai indítta­tású átrendeződések ellenére is - a korábbi társadalomszerkezeti formák, mentalitások tartós hatást gyakoroltak.

3. A magánszféra szerepe - akár legális, akár illegális formáit vizsgáljuk - a koráb­ban feltételezettnél sokkal jelentősebb volt a magyar társadalomnak az elmúlt évtizedek­ben végbement szerkezeti változásaiban.

4. A huszadik század második felének társadalomszerkezeti leírására és értelmezésé­re széles körben alkalmazható, korszerű történeti struktúra-modell kidolgozásához to­vábbi szisztematikus alapkutatásokra van szükség.