VÁRAK, VÁRKASTÉLYOK, KÚRIÁK SZATMÁR MEGYÉBEN · várak, kastélyok, udvarházak, kúriák és lakóik Talán a vár kivételével – bár némileg az is – a forrásokból

TAKÁCS PÉTER:

VÁRAK, VÁRKASTÉLYOK, KÚRIÁKSZATMÁR MEGYÉBEN

Ha a szigetvári hõst ébresztgetõ Mikszáth megfordult volna Aranyosmeggyesen, mindenbizonnyal „regényre fakad” Lónyay Annáról. Azzal indítja a mesét, hogy a fiúörökös nél-kül 1626-ban elhunyt Báthory András meggyesi várát Lónyay Zsigmond örökölte, aki1630-ban hozzákezdett a vár felújításához. Árkot ásatott, sáncot magasított, palánkot ál-lított, bástyát rakott kõbõl, felvonóhidat készített, ágyúkat öntetett, ólmot vásárolt, s azélelmiszer raktárakat és a pincéket megtöltötte élelemmel és borral. A bástya alatti kam-rákat telehordatta kénnel, szénnel és salétrommal. Amikor pedig az Úr megelégelte, hogyrettegjenek tõle a törökök, magához szólította. A megerõsített vár Lónyay Annára, Wes-selényi István feleségére maradt. Miután 1656. július 7-én a közép-szolnoki fõispán ismeghalt, Anna asszony elszerelmesedett az ugyancsak megözvegyült Kemény Jánossal.1657-ben jegyezték el egymást. De mert ebben az idõben az Úr is, a magyar arisztokra-ták – és nemesek is – lépten-nyomon törökökbe-tatárokba botlottak, azok II. RákócziGyörgy hadával Kemény Jánost is megfogták, és elhurcolták a ’Krímbe’. Lónyay Annasírás és sopánkodás helyett minden ékszerét, selymét, finom szövetét, ingó-bingó értéke-it elzálogosította, hogy 116 ezer ezüstért kiváltsa a rabságból võlegényét. Élhettek volnaMeggyesen, Pusztakamaráson vagy Gyerõmonostoron, másutt is Erdélyben, Szatmárbanvagy Beregben, de az Úrnak úgy tetszett, hogy Anna második férje fejedelemként vezes-se hadait a szultán által jobban kedvelt Apafi Mihály ellen.1

Anna a nagyszõlõsi csata után újra megözvegyült. Mikszáth pedig „átadta” a penná-ját, kalamárisát Móricz Zsigmondnak, hogy folytassa a mesét Nagybánya várának törté-netével, és írja meg Lónyay Anna Gombás erdõbeli kalandját. Anna asszony ugyanis – alegenda szerint – 1669-ben az említett erdõben a szatmári nemesekkel és az összesereg-lett bujdosókkal cselt vetett a nagybányai pénzverde és az aranybányászok kirablása utána kincsekkel Szatmár várába visszatérõ német zsoldosoknak.2 Legenda-e vagy valóságLónyay Anna Gombás erdei kalandja, az máig tisztázatlan. Összefüggésben van azonbanNagybánya és Szatmár várával, ahol Balassa Menyhért forgatta köpönyegét az erdélyi ésa magyarországi „királyok” hatalma és jutalma szerint. A Kárpát-medencének ez az egyik

1 SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái. Bp., Arcanum, 2000. Lónyay Anna.; Töténelmi Tár, 1893.523–525. és 1900. 161–218. Lónyay Anna 12 levele Kemény Jánoshoz és Kemény János 51 levele Lónyay Anná-hoz. Közlik: KONCZ József és TÓTH Ernõ.

2 Szirmai SZIRMAY Antal: Szatmár vérmegye fekvése, történetei, és polgári esmérete. Budán, 1810. (a továbbiak-ban SZIRMAY, 1810.); Szatmár vármegye. Szerk. BOROVSZKY Samu. Bp., é. n. (a továbbiakban BOROV-SZKY) 36–37.

179

Takács Péter

leggátlástalanabb kalandora Ecseden kívül talán minden szatmári várat, várkastélyt, me-zõvárost, falut megrabolt, feldúlt. Hangos volt gonosztetteitõl a Kárpát-medence és a ma-gyar irodalom.3 Szatmár vármegyében talán nem is volt olyan vár, amelyiket Ferdinándvagy János Zsigmond számára el ne foglalt, s ki ne fosztott volna.4 Az ecsedi várhoz ke-vés köze volt. Talán azért is szõtt az irodalmi képzelet annyi mesét a Báthoriak sasfész-kéhez. Móricz a Tündérkert részévé, Makkai Sándor pedig a bujálkodó testvérszerelemvérfertõzõ mocsarává álmodta.5

Az arisztokratáknak lakhelyet, a föld népének védelmet és a hadaktól való sanyarga-tást jelentõ váraknak az irodalomtörténeti szerepük olykor túlnõ valamikori hadászati je-lentõségükön. Erdõd várkastélyának a kápolnája is jobban ismerszik Petõfi és SzendreyJúlia házassága okán, mint bástyáinak erõsségérõl. Több mint másfél évszázada a koltóikastély is híresebb Petõfi nászától, semmint az elárvult föld népének hadakkal és rablók-kal szemben nyújtott segítségérõl.6

A Tisza, Szamos, Kraszna és a Túr mosta szatmári tájakon, mint a kuriális falvak–[Nemes]Borzova, Mánd, Sonkád, Tyukod, Uszka s mind a többiek – oly mértékben sza-porodtak el a várak, a kastélyok és a kúriák, nemesi udvarházak is. A földesurak kúriái,úri lakai mellett az egytelkes, többnyire közbirtokos nemesek éppúgy az utókorra testál-ták házaikat, mint a szerelem vagy a számítás folytán a falusi közösségük peremére ka-paszkodó agilisek, félnemesek.7 A lakóházak – a kamrával, itt-ott az istállóval egybeépít-ve – „házvégi” „két szemükkel” –, az utcára nézõ két ablakkal, az épület elején a faosz-lopos tornácra szolgáló ablakaikkal és ajtóikkal. A kuriális nemes portájának némelyikénott romladozik még a régi csûr, a hátsó kert csendesebb zugában, a nagylombú fák alattma is ott a méhesnek a nyoma, ha csak egy kivénhedt, elnéptelenedett kaptár, vagy tapa-szait hullató kas formájában is. Itt-ott a kút is árválkodik még az udvaron, ágassal vagyanélkül; vagy zöldre mázolt, zsindelytetejû, lécrácsos kalickából kinyúló szecskavágó ke-rékkel. Ez jelzi a rég elhunyt gazda hajdan megújult ízlését, s a vas árának tetemes csök-kenését.

Ha nem töpörödött és köszvényesedett mozdulatlanságba a ház mostani gazdája, akettõs ablak és az utcai kerítés közti virágos kert ma is dicsekszik minden tavasszal a ter-mészet csodáival. A hátsó kertben szilva- és almafák váltják egymást, mint hajdanán, csak

3 Lásd: Commedia Balassa Menyhárt árultatásáról. Abrudbánya, 1569. Régi Magyar Költõk Tára, VII. k. Bp., 1912.261–292.

4 BOROVSZKY, 439–440.; PÁLFFY Géza: Kerületi és vidéki fõkapitányok és fõkapitány helyettesek Magyarorszá-gon a 16–17. században. Történelmi Szemle, 39. évf. 1997. 2. sz. 257–288.

5 MÓRICZ Zsigmond: Tündérkert. Bp., 1922. (a továbbiakban MÓRICZ, 1922.); MAKKAI Sándor: Ördögszekér.Kolozsvár, 1926. (a továbbiakban MAKKAI, 1926.)

6 SZIRMAY, 1810. 127. §.; BOROVSZKY, 61–63., 100–101., 195–219.7 Olyan jobbágyférfit és leszármazottait neveztek agilisnek, aki nemes nõtt vett feleségül, s ezáltal a társadalmi mo-

bilitás egy lépcsõfokával eltávolodott a jog nélküli, ország, megye, község és földesúr szolgálatára kötelezett job-bágyságtól.

180

Várak, várkastélyok, kúriák Szatmár megyében

a pálinka- és lekvárfõzõ üstöt „kommunizálták” el lassan fél százada Rákosi vasgyûjtõi.Ezeket a tornácos, oszlopos, véggel „utcára rugó” házakat csak az árvíz járta lapos tek-nõkben cserélték a kommunizmus eljövetelét ígérõ jellegtelen sátor-, vagy lapos tetejûkockaházakra az 1970-es árvíz után. A beregiek szerencsésebbek voltak. Nekik kétezertáján Makovecz Imre álmodta vissza korszerû és a beregi tájba illeszkedõ kúriáikat. Õkúgy vélték, a kockaházakhoz nem illenek Isten kazettás mennyezetû hajlékai, a paticsfa-lú „katedrálisok”. A szatmári kockaházakhoz a lerombolt várak, a szakadozott tetejû kú-riák, a düledezõ udvarházak, az elgazosodott parkú nemesi lakok és a funkció nélkül ár-válkodó, ablakaikat, ajtaikat vesztett kastélyok illenek. Amilyenek fölött Gyulai Pál szo-morkodott, mikor temette a régi udvarház utolsó gazdáját. Ha Dodonába álmodjuk ma-gunkat, magunk is látjuk, miként alkuszik a pesti miniszter a bukarestivel a még megma-radt szatmári táj Romániához „privatizálásáról”. Felelõsségtõl és rokonszenvtõl áthatvautoljára Gyulai Pált foglalkoztatta az ódon Magyarország történelmi funkcióval terheltlakhelyeinek haldoklása.8 Utána már csak Ady, Móricz és az e tájon is birtokos két Tisza:Kálmán és István tudta, hogy Nagygéc és Csengersima is Magyarországhoz tartozik. Õkmég sejtették, hogy ezer év történelme szunnyadozik a várak, várkastélyok, kastélyok, ud-varházak, kúriák, úrilakok, villák szétszóródott, romladozó falai között. Mai köz- és rek-lámszakember azonban képtelen már egymástól megkülönböztetni a várat, várkastélyt,kúriát, udvarházat, kisnemesi lakot, jobbágyviskót és zsellérházat.

Fogalmi és helyzet-tisztázás:várak, kastélyok, udvarházak, kúriák és lakóik

Talán a vár kivételével – bár némileg az is – a forrásokból elõhívott terminológiák régikorok emberének családi és magánéleti kereteit jelölték. A mai közbeszéd azonban a rek-lámokban, ismeretterjesztõ írásokban, gyakorta mûemlékvédõ tanulmányokban is – a várés várkastély kivételével – a nemesi kúria elnevezéssel illetik õket, így különböztetvemeg ezeket a köznép lakóházaitól, a jobbágyok viskóitól és a zsellérek kunyhóitól. A tar-talom- és értelemvesztésben sorvadó kúria ~ curia szó azonban feltûnõen gazdag jelen-téstartalom hordozója volt. Az ókori Róma katonai, tanácskozási, város-, illetve társa-dalomszervezõdési szakkifejezései között éppúgy megtaláljuk,9 mint a katolikus

8 GYULAI Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája. Pest, 1857. (a továbbiakban GYULAI, 1857.)9 FINÁLY Henrik: A latin nyelv szótára. Bp., 1984.

181

Takács Péter

egyházszervezet legfelsõbb tanácskozó testületének elnevezésében.10 A királyi udvartar-tástól sem volt idegen a fogalom, s hazai bíráskodó testületek is ismerték. Nemcsak anagybírák (nádor, országbíró) törvényszékeit, 1867 és 1945 között a legfelsõbb bíróságiszervezetet is így hívták. A történelmi idõ méhében megszületett – curia ~ kúria – elne-vezést a magánélet territóriumát alkotó nemesi lakhelyre is alkalmazták. Ezeket a neme-si összeírásokban, végrendeletekben, memoárokban, vármegyei statútumokban, inventá-riumokban, szépirodalmi munkákban curia nobilitaris-ként, curia-ként emlegetik. Gyu-lai Pál az irodalomba udvarház elnevezéssel emelte be.11 (Erdélyben a szolgálónépektöbbnyire udvarnak12 nevezték.)

A fogalom tartalmi változatait korábban a latin szótárak, a Pallas Lexikon, és ez utób-binak a szövegét popularizáló Révai Nagylexikon kísérelte meg értelmezni. Ezek nyom-dokain haladva a szó mögöttes tartalmának módosulásait Bán Péter villantotta fel: „ k ú -r i a a középkori lat[in] curia (tanácskozó ház, udvar) jelentéseibõl több irányba fejlõdõfogalom. – 1. A rendenként ülésezõ országgyûlés tanácskozó helységei, ill[etve] maguk arendenkénti ülések, p[é]l[dául] Franciaor[szág]ban. – 2. Római ~ [kúria]: a pápai hiva-talok együttese. – 3. M[agyar]o[szág]on az államalapítás korától elsõsorban › királyi ud-var (curia regis). – 4. Ahogy a 12–14. sz[ázad] folyamán az eredetileg a › Király helyettítélkezõ nagybírák (› nádor, › országbíró stb.) törvényszékei önállósultak, úgy terjedt el a~ [kúria] név az õ bíróságaikra, utóbb a › Hétszemélyes Tábla, a › Királyi Tábla és a ›Váltótörvényszék együttesére (› királyi bíráskodás). › Királyi Kúriá-nak, Kúriá-nak ne-vezték a legfelsõbb törvényszéket a dualizmus idején és a két v[ilág]h[áború] között is(› polgári kori bíráskodás) – 5. Nemesi › udvar, › udvarház, majd innen kiterjedt a neme-si földekre is. – Vesd össze: › kuriális falu, › kuriális nemesek.”13

A lexikonszerû tömörség mögül is felszínre tolakszik a tartalom szerteágazó gazdag-sága. Benne bujkál a jelentéstani módosulások történetisége is. Napjaink közemberei,gyakran a néprajz mûvelõi is csak a gazdag középnemesi és arisztokrata kastélyokat,pompásabb úrilakokat, a napóleoni háborús konjunktúra idején megszaporodott

10 Újabban az Interneten is hozzáférhetõ Magyar Katolikus Lexikon elnagyolt szócikke nem szól a fogalom valóshátterérõl. Elmulasztja a fogalom és a szóalak által felidézett tartalom történelmileg is nyomon követhetõ válto-zatainak és vetületeinek a jelentését felvázolni. Igazán a római katolikus egyházszervezetben immár másfélezeresztendõnél hosszabb ideje funkcionáló ’curialis’ intézményeket sem ismerteti. Nem tér ki a koronkénti jelentés-változások magyarázatára sem. A fogalom profán jelentésére, s azok mögöttes tartalmára pedig alig-alig vet pil-lantást. Megelégszik a Bán Péter által szerkesztett fogalomtárra való utalással. A fogalom tartalma iránt érdeklõ-dõk máig a Pallas Lexikont forgathatják a legnagyobb szellemi haszon reményében. Az igényesebb érdeklõdõkaz itt szerzett ismereteiket finomíthatják Bartal Antalnak a magyarok középkori latinságában eligazító glosszári-umából: Glossarium madiae et infimae latinitatis Regni Hungariae jussu et auxiliis Academiae Litterarum Hun-garicae condicit Antonius BARTAL, Bp., 1901.

11 GYULAI, 1857.12 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Conscriptio Czirakyana, Az 1820-as úrbérrendezési kísérlet

során „kivett” paraszti vallomások.13 Bán Péter fogalom-meghatározása. In: Magyar történelmi fogalomtár I–II. k. Szerk. BÁN Péter. Bp., 1989. I.

289–290.

182


bevételekbõl, vagy a 19. század második felében kibontakozó haszonelvû árutermelés ho-zadékaiból épített pompázatos lakokat nevezi kúriának, megtoldva a nemesi jelzõvel. Azépítõmérnökök, restaurátorok, történészek és mûemlékvédõk körében pedig – mint annyimás tudományban – a restaurált épületek hajdani lakóinak az életét bemutató elemzéskorszokássá vált a forrásokból kibomló valóság helyett az angol, francia vagy német terüle-tek hajdani társadalmi elitjét „beköltöztetni” a magyar kúriákba, udvarházakba.14 A haj-dani épület terveit, stílusát vizsgáló mérnöknek, építésznek a többnyire angol nyelvûszakirodalomból kölcsönzött tévedéseit utánuk mondják a históriában tájékozatlan etnog-ráfusok, és a balgább történészek, az angol, német és francia elitnek a köznéptõl való el-zárkózását vetítve rá a magyarországi kúriákra, udvarházakra.15

Igaz, hogy a vándorlók kóborlásait és a jószágok lezser kószálásait akadályozó, da-rabontként õrtálló kõ- és vaskerítések, s a kerítésen belüli területen „erdõszerûen terpesz-kedõ” parkok, az angolosan szétszórt platán-, tölgy-, hárs- és fenyõfák; ezüstösen vagyzölden csillogó hajtásaikat a díszhalakban gazdag tavacskák partjain a föld felé lengetõszomorúfûzek, az ódonságból kikérezkedõ nyír-, szil- és tiszafák, az évszázados vadono-kat idézõ bokor-szórványok, orgona-ösvények, vagy a franciásan „geometrizált”, szorgal-masan nyírt sövények, a holland kertészeti csodákkal betelepített virágágyások nemcsaka mai történészeknek, a korabeli halandóknak is meglendítették a fantáziáját. A szemlélõ-dõk és a falut messze kerülõ történészek mesés világot, talán paradicsomi édent is álmod-tak a kerítéseken belülre mindaddig, amíg szóba nem elegyedtek a kertésszel, a kocsissal,a favágó legénnyel, a mosónõvel, a szobalánnyal, az inassal, egyéb rendû és rangú szol-ganéppel, a kastély, a kúria, az úrilak vagy udvarház megrendelésére dolgozó kézmûve-sekkel, akik pletykáikkal rendre földre rántották ezt a paradicsomot. Arról már fölöslegesszólni, hogy a koraújkori Magyarországon a permanens hadviselés miatt 1526-tól az1717-ig Erdélyben és a Felsõ-Tiszavidéken, Szatmár vármegyében is száguldozó tatárokkiveréséig az arisztokraták is, köznemesek is – a föld népe is – a várakban találták megönmaguknak és a családjuknak az ilyen-olyan közbiztonságát, ahova veszély esetén be-özönlöttek a vár körüli falvak lakói pereputtyostól, csecsemõstõl, hajtván magukkal az ál-lataikat is. A fõúri várkapitány, akárha nádor is, ilyenkor együtt vont kardot a pár napjamég kóborló, rabló, útonálló, urat és jobbágyot, zsellért válogatás nélkül zaklató, de

14 Dr. KALMÁR Miklós: Legújabbkori magyar építészettörténet – elõadássorozat.; KOPPÁNY Tibor: Kastély sza-vunk eredete – elõadássorozat.

15 Az angol, francia és német szakirodalom a koraújkori arisztokrata elit elidegenedését és elszigetelõdését a plebsz-tõl korrekt tanulmányokban ismertetik. A téma magyarországi tanulmányozói az ottani kis számú arisztokrata cso-port szokásait, hatalmas parkok közepére épített grandiózus kastélyokba zárkózását nemcsak a magyar birodalmiarisztokratákra – hercegek, grófok, liber bárók – vetítették rá, hanem a megyei életben sürgölõdõ birtokos, olykorközbirtokos vagy éppen birtoktalan nemességre is. Legjellemzõbb példája ennek a Kempelen Farkas Hallgatói In-formációs Központ által az Interneten is publikussá tett A vidéki udvarház címû tanulmány –http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b

183

Takács Péter

a túlerõvel özönlõ ellenség elõl a vár szolgálatába szegõdött hajdúkkal, félszabad és sza-bad földlakókkal.

Hamis hát az elzárkózásról zengett ének. Azért, mert a bokor, a nagylombú platán, azágait a földig nyújtó dúsvesszejû fûz eltakarja a kocsist, a favágót, a kertészt, a mosó-nõt…, azok még végzik dolgukat. Mint a magyar jobbágyok is, amikor a véletlenül Ma-gyarországra tévedõ angol, francia, olasz vagy német utazó szekerezve az országútoncsak szlovák fakanál-, teknõ-, véka-, dézsa-, mész- és faszén árussal találkozik, s megír-ja útleírásában, hogy milyen lusták a magyar parasztok. Egyet sem látott útja során az or-szágúton szekerezni… És ezer oldalas monográfiát ír az etnográfus a magyar jobbágy lus-taságáról, mert õ sem néz a bokrokon túlra, ahol aratnak a dombhajlatig, ahol dohányt pa-lántálnak, s a páskumig, ahol éppen az ökröt „törik igába”, a szomszéd dûlõig, ahol tava-szi vagy õszi mag alá szántanak. Igaz, a magyar jobbágy mindezt nem az országúton cse-lekedte. A mesét kedvelõ etnográfus, a tapasztalatlan historikus pedig elfelejtette mono-gráfia írás közben kinyitni a szemét.

S ha helyt adunk is némi hasonlóságnak az európai arisztokrácia és nemesség men-talitásában, értékrendjében, szükséges lenne a jelenségeket kronológiailag behatárolni.Hol, mikor, meddig észlelhetõk hasonló társadalmi viselkedési formák, értékrendek.

A parkok, kertek – néhány ritka kivételtõl eltekintve – nálunk (a középkort és a Má-tyás-kori reneszánsz félszázadnyi idõt ölelõ korszakát most nem vallatva) többnyire csaka II. Lajos halálát követõ két és fél századnyi idõ elteltével, leginkább a Mária Terézia ko-ronázását követõen jöttek divatba. Hosszú ideig akkor is csak azon famíliák, nemzetsé-gek építkezései során, akik uradalmakkal, tucatnyi vagy több falu szolgálónépével rendel-keztek. Késõbb – a haszonelvû gazdálkodás térhódítását követõen, az 1860–1870-esévektõl – az ezernyi holddal rendelkezõk is megengedhették maguknak. A parkok 1944õszéig, 1945 tavaszáig természet-közelben tartották az úri népnek titulált várkastély-, kas-tély- és kúria-lakókat. A nemesi vagy úri háznép körül sürgölõdõ szolgahad pedig sokkalnyitottabbá, ember- és társadalom-közelibbé „pletykálta” ezeket az embereket és „zárt-nak vélelmezett világukat”, mint a nálunk késõi megjelenésû gyártulajdonosokat, banká-rokat, akik párnázott ajtókkal a külvilág zajától elzárt dolgozószobákban, festmények mö-gé rejtett, kincseket õrzõ trezorjaik elõtt üldögéltek. Az elõszobában sápadozó arcú, sava-nyodó lelkû titkárnõt is inkább csak azért tartották, hogy a tolakodót, az elõzetes egyez-tetés nélkül érkezõ vendéget, vállalkozó társat, a pénzüket számlálgató, az uzsorakamatnagyságát kalkuláló tõkéstõl távol tartsa. De mert a költõket is, a történészeket is, a ne-gyedik rend bértollnokká silányult sajtórabszolgáit is a bankárok honorálták, ezért Ady is,Móricz is, Marczali Henrik is, a Budapesti Napló és a Nyugat munkatársai is elmulasztot-ták megírni, hogy a banktrezorokhoz sem építettek promenádot. Azt is, hogy a cselédekpletykáitól magukat óvó bankárok, „gyárosok” önteltebbek, gõgösebbek, elutasítóbbak,társadalom- és természetidegenebbek voltak mindenkor a történelmi arisztokratáknál.

184


A birtokaik gazdálkodását maguk irányító középnemesekrõl, a néhány száz holdat birtok-ló dualizmus kori földesurakról nem is szólva.

Az elmondottak összefüggnek azzal, hogy az épületek csak lakóikkal, funkcióikkal,szerepkörükkel, s a bennük lakók társadalmi értékrendjével együtt alkotnak tanulmányoz-ni érdemes történelmi képzõdményt. Ezért érdemes odafigyelni, hogy amikor Angliában,Franciaországban a termeléstõl és a természeti javak begyûjtésétõl magukat távol tartó,az alattvalóiktól, a tulajdonaikat usuálóktól az ellenszolgáltatást bérleti díjként pénzbenbeszedõ arisztokraták kastélyokat építtettek, parkokat fundáltattak, s a falu „szagától” tá-vol, a parasztoktól és a külvárosi szedett-vedett népességtõl elzárt „kéjlakokba” vonultakpihenni, szórakozni, a magyar nádor, az erdélyi fejedelem és a magára, nemzetsége híré-re valamit adó arisztokrata, a húsz-harminc jobbággyal, zsellérrel rendelkezõ köznemes,a társadalmi emelkedés vágyától hajtott „címerleveles” – ha bírta a karja, a dereka ésmegengedte a köszvénye – kardot vont, törököt ûzött, várat õrzött, s a hódoltság terüle-tén zsákmány után kószált. Ha a csatában, az üldözés, a les-vetés közben rabul ejtett tö-rök elõkelõ váltságdíjából nem egy végvári harcost kellett kiváltania a Héttoronyból vagya krími tatárok fogságából, akkor kardot, harci paripát, nyerget és kengyelt vásárolt ma-gának, fiának, vagyonától elárvult rokonának, hogy többen mehessenek a „pogányra”. Atörököktõl és a hajdúktól is gyakran megrabolt jobbágyainak kilenced- és tizedbeli szol-gáltatásaiból a királytól zsold nélkül hagyott katonáit táplálta. A robotjukból pedig sajátkastélyának a parkja helyett a végvárak falait, vizes árkait, kapuit, palánkjait reparáltatta.Tette ezt másfél-két évszázadon keresztül, amikor szerencsésebb francia és angol társafelhalmozott, tõkésített, a haszonelvûség tanaival és gyakorlásával foglalkozott. Amikoraz angol és francia arisztokrata Afrikába, Ausztráliába, Óceániába, Dél-, Közép- ésÉszak-Amerikába hajózott a növény- és állatvilág kuriozitásait csodálni, ismeretlen szi-geteket felfedezni, õserdei törzsek szokásait és életét tanulmányozni, magyar és erdélyitársuk a török szultánnak hordta Isztambulba az adót és az ajándékokat. Afrika és Óceá-nia helyett a hódoltság területére lovagolt, hogy a törökök uralta falvakból elhajtott álla-tok árverezésébõl tegyen szert jövedelemre, amin ágyút öntetett, ólmot szerzett a puská-jába, s a lõporgyártáshoz vásárolt salétromot, ként és faszenet. Ezzel a különbségtevésselmeg is érkeztünk a szatmári földesúri magánvárakba, várkastélyokba, kastélyokba, neme-si kúriába, udvarházba.

Várak, várkastélyok

A honfoglalás kori földváraktól, az Árpád-kori királyi, az Anjou-kori lovagvárakon át, aKárpát-medence történetében évszázadokig meghatározó szerepet játszó végvárakig,mindegyiknek megvolt a maga militáris szerepköre. Szatmár vármegyében feltûnõen sok

185

Takács Péter

ilyen létesítmény emlékét õrzik a történelmi források. Csánki Dezsõ16 a Hunyadiak ko-rában Szatmárban Asszonypatakát [koraújkori nevén: Nagybánya],17 [Nagy]Ecsedet18,Erdõdöt, [Nagy]Károlyt,19 Matucsina vagy [Tunyog]Matolcsot, [Aranyos]Meggyest,20

Rozsályt,21 Szatmárt és Szinyért, összesen kilenc települést emleget a vártartó helységekközött.22 Az említett castellumokat, castrumokat, várakat, várkastélyokat falvak tucatjaiszolgálták. Többségük jelentõs uradalom központja volt. Hadászati szerepkört 1526-ig in-kább a feudális anarchia idõrõl idõre fellángoló korszakaiban töltöttek be. Békésebb pe-riódusokban uradalmi központ jellegük, gazdasági, vásározási és kézmûipari, gazdaság-szervezési, igazgatási és igazságszolgáltatási, vásározási, egyházi és kulturális szerepkö-rük a domináns.23 Egyben lakóhely is volt természetesen minden vár. A kapitánynak éscsaládjának, vagy a vár tulajdonosának a lakóhelye. Jelentõségük azonban idõrõl idõre át-rendezõdött. Szatmár vármegyében a hadászati szerepük 1526 után növekedett meg, ami-kor I. és II. János királyok24 a magyar királyi korona birtoklása okán háborúba kevered-tek a Habsburg-dinasztia tagjaival. Ekkorra viszont a várak sorsát jószerével eldöntõ tü-zérség miatt, Szatmár megyében három vár állhatott ellent rövidebb-hosszabb ideig egyvárostromra is felkészült nagyobb seregnek: Asszonypataka vagy Nagybánya, Szatmár ésEcsed vára.

A középkorban Asszonypatakának emlegetett, a koraújkortól Nagybányának nevezettvárban volt a pénzverde. A környék nem a váráról, arany-, ezüst bányáiról és a környéken

16 CSÁNKI Dezsõ: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. I. k. Bp., 1890. (a továbbiakban:CSÁNKI, 1890. I.). 466–469.

17 Másként Nagybánya, CSÁNKI, 1890. I. 467–468.; SZIRMAY, 1810. I. 216–221.18 BOROVSZKY, 122., 463.; SZIRMAY, 1810. II. 65–80. 19 A nagykárolyi vár legfeljebb ha várkastély lehetett. Amikor a Báthoriak 1473-ban bepanaszolták Mátyás király-

nál a Károlyi famíliát, hogy királyi engedély nélkül kõvárat építettek, abban cseh és más etnikumú, idegen kato-nákat tartanak, Mátyás király „adminisztrációja” kivizsgálván a panaszt, megnyugtatta a Báthori családot és aSzatmár megyei nemességet, hogy nem várat, csak kõházat építettek a Károlyiak a saját mezõvárosukban [’neccastrum neque fortalicium sed domum (lapideam) pro habitacione sua in oppido suo’]. A Károlyi család oklevél-tára, II. k. 503.; BOROVSZKY, 429.

20 Korábban, Szirmay állítása szerint 1278-ban Jákóvárnak nevezték. SZIRMAY, 1810. II. 311.; CSÁNKI, 1890. I.466.; BOROVSZKY, 415.

21 A rozsályi várkastély a törökök ellen vívott várharcok során híresedett el, amikor 1562-ben a Szatmárt ostromlótörökök – arra a hírre, hogy a Szatmár vármegyei nemesek javaikkal, „arany és ezüst marháikkal” a rozsályi vár-ba vonták magukat – a budai pasa akaratából megrohamozták a várat, nem sejtvén, hogy Egerbõl Rozsályba ér-kezett Kátay Ferenc és Gémessy Ferenc mintegy 160 lovas vitézzel. Kátay és Gémessy a vár egyik titkos kapu-ján Baksay Tamás vezetésével kiküldtek egy „csoport gyalogságot,” akik a sáncokat bontogató törököket hátbatámadták. A meglepetéstõl a mintegy kétezernyi török várostromló összezavarodott, s közülük mintegy kétszáz-nyit levágtak, lepuskáztak a rozsályiak, a többiek pedig visszahúzódtak Szatmár alá, ahonnan a tél beálltávalvisszamentek váraikba.

22 A késõbb szervezõdõ Szatmár vármegye térségében egyébként már Anonymus is emlegetett két várat. Az egyikSárvár, a másik Szatmár vára. MAKSAI Ferenc: A középkori Szatmár megye. Bp., 1940. 15., 36. 200–206.; MA-GYAR Kálmán: Sárvár története és régészeti kutatása. Szabolcs-szatmári Szemle, XII. (1977) 1. sz. 61–74.

23 SZIRMAY, 1810. I. k. 116–122.; 142–157.; II. 7–19., 65–80., 166–173., 229–231., 269–276., 310–318.;BOROVSZKY, 415–430.

24 Szapolyai János és János Zsigmond

186


tanyázó rablóktól híresedett el. A mindig pénzszûkével kínlódó I. Ferdinánd katonáivalelfoglalta, és a hûségére gyakran felesküdött Balassa Menyhértre bízta.25 Valamit elárulNagybánya szerepkörérõl, a bányák és pénzverde körüli életrõl az a leltár (inventárium),amelyikben a vár ingóságait írták össze 1566-ban. A vár bástyájában pénzt, pénzverõ esz-közöket, üstöket, formákat, vasakat, hordókat, fújtatókat tároltak. Az asztalok, székekmellett rozsdás tõrök, pénzszaggató vasak hevertek. Távolabb kénsav, üstök, edények, sóés kén volt található. Aztán szerszámok, fogatoláshoz szükséges kellékek: kapák, rudak,kalapácsok, kötelek, istrángok, rosták, zablák, nyíró ollók, mérlegek, csöbrök, edények,szegek nagy összevisszaságban. A kémlelõ nyílások körül ágyúgolyók, bárdok.

A bástya melletti szobában ágyúgolyók, kõsó, rosták, szalonna, disznócsülök. A bel-sõ kapunál szakállas ágyúk, kõsó, vassúlyok, lakat és egy „hitvány faíj.” A vár egyik tor-nyában szakállas ágyúk, íjak, nyilak, lámpa, üvegkarikák. A konyha feletti helyiségbenszalonna, sódar, karaj, disznófej, ökörbõrök, nyársak, rostélyok, csöbrök.

Az aranyöntõ házban mérleg, ollók, kalapácsok, gyertyatartók, szerszámok. Különhelyiségben verték a pénzt. Itt tõkék, formák, kalapácsok, fémolvasztók, prések, henger-lõk hevertek. De voltak itt kapák, ollók, kések, üstök, az érmék tárolásához, szállításához„hordócskák.” Vas cséplõk, lakatok, ércmozsár, törõ és egy dob zilálták káoszosabbá arend és célszerûség hiányát.

A vár mellett „külsõ kúria” volt. Udvarán pávák, ludak, kocsik, igáslovak és szeke-rek unatkoztak. A kúria pincéjében hordók borral teli, vagy harmadig, félig ürítve. Kapák,csákányok, üres hordók, csapok, fogók, vékák és tehénbõrök. A kincstár egyik alkalma-zottjának kettõ, a másiknak fél hordó bora.

Az ebédlõben asztal, körötte székek, a falnál lóca, cserépedények, tálak, evõeszközök.Három szoba tartózkodásra és alvásra berendezve.

A konyhában ólomtányérok, csészék, ércmozsár, vaskölyû, rézüst, „hitvány asztal-ka,” kések, vasnyárs, rostély, tûzszerszám, egy hordóban víz a fõzéshez.

A kapun kívül kovácsmûhely: üllõ, kalapácsok, fújtató tûztérrel. A kúriához írtak össze két bányát, azokban sáros rosták, régi és új gépek, mozsarak,

az egyikben aranypor. Vásznak, ivóvizes edények. A bánya és a kúria között két rét, bog-lyákban széna. Az egyik réten kecskék, bárányok legeltek. Mellette erdõ, benne bányafákölekben.26

A szerszámok, fegyverek, konyhai eszközök, tartósított ételek, bányászkellékek, apénzverõ szoba berendezése, a hordókból fogyó bor, a kapu elõtt ácsorgó ágyú, a réten le-gelõ bárányok, kecskék, az udvaron tollukat illegetõ pávák, tûnõdve lépegetõ lovak, fo-gatolásra kész kocsik, szekerek, a konyhában forrásra váró víz, s a szikrát adni kész tûz-szerszám, az erdõben ölbe rakott bányafák nem a vár és a kúria zártságáról árulkodnak.

25 BOROVSZKY, 196–199.26 MOL, Urbaria et conscriptiones (a továbbiakban UC) 99:27. 1556. január 10.

187

Takács Péter

Igaz, nem is két ember számára épített pihenõ házacskák27 tarkítják a kúria udvarát, azerdõt s a rétet. Nyüzsgés, mozgás, õrködés, a támadás elhárítását szolgáló készültség jel-lemzi Nagybánya várát, a váron kívül megépített kúriát. S az erdõk mögött haramiák lap-pangtak, rablásra, jó alkalomra várva.28 Több mint száz év múlva, 1669-ben pedig a szat-mári német õrség vonult lopva, lappangva Szinérváralján keresztül Nagybányára, s onnana bányászoktól és a pénzverdébõl rabolt kincsekkel terhelten vissza Szatmár várába. Ara-nyosmeggyes úrnõje, Lónyay Anna, Kemény János özvegye gyûjtött ellenük hadat. Habs-burg I. Lipót király és császár meg is jutalmazta érte. Felségárulási perbe fogta, s elkob-zott birtokait a szatmári várhoz csatolta.29 Mintha mégsem zárkóztak volna csendõrzõmagányukba és kastélyaikba, kúriáikba a magyar elõkelõk. Igaz, 1849-ben – a szabadság-harc bukása után – Nagybánya ismeretlenségébe és csendjébe rejtezkedett egy idõre Ke-mény Zsigmond. Itt írta a Zord idõ-t.

Kemény Zsigmond lappangását megelõzõen rendre látogatták Nagybányát összeírás,inventálás, a változások ellenõrzése okán a királyi kincstár, a kamara alkalmazottai: 1717.szeptember 17-én Szigeti György udvarbíró Kassáról a tatárok kószálása utáni állapoto-kat vette számba. Az 1556-ban „inventált” kúria, és az idõk folyamán helyébe épített csi-nosabbak elpusztultak. Az udvarház fundusa „pusztán” ásítozott az udvarbíró elõtt. A la-katlan kúriához is kötõdtek a „szántók két fordulóra,” ugyancsak „két fordulóra 2 kaszá-ló”. Tartozéka volt egy „vízimalom két kõre”, amelyet „tavaly reparáltak a jobbágyok”,és egy „serfõzõ üsttel”, kádakkal. A városban néhány ház, a lakók szolgálataival. A városhatárában három rét. Felsõbánya határában nyolc rét, „mely réteket a jószág takarít fel”.30

Sok idõt és teret nem pazarolunk már a szatmári várakra, csak megjegyezzük, hogyEcseden és Szatmárban sem volt zajtalanabb az élet 1717 elõtt, mint a hadaktól kevesebb-szer, a rablóktól annál gyakrabban háborgatott Nagybányán. A szatmári várat azonban el-nyelte a Szamos árja. Amíg állt, s az õrsége hadra fogható volt, egyre szaporodó számúfalu szolgált ingyen munkával és természeti javakkal a várhoz, amely egyben uradalmiközpont is volt. 1592-ben az erdõdi, a nagybányai és az avasi uradalom 95 falujából 976egésztelkes, 503 féltelkes, 29 harmadrésztelkes, 62 negyedtelkes és 220 zsellér szolgált aszatmári várhoz. 1848-ig ez annyiban változott, hogy a vár területét visszaadták a Sza-mosnak. Az uradalom – a szaporodó örökösök osztozkodásai során – forgácsolódott. Deannyira sohasem, hogy a jobbágyok, zsellérek ügyes-bajos dolgaiban, úriszéki perekbenjövõ-menõ falusbírák, ispánok, kérelmezõk, lelkészek és plébánosok sürgése-forgása elõlmegszökhetett volna tulajdonosuk.

27 Dr. KALMÁR Miklós: Legújabbkori magyar építészettörténet – elõadássorozat.; KOPPÁNY Tibor: Kastély sza-vunk eredete – elõadássorozat.

28 BOROVSZKY, 197–198.29 BOROVSZKY, Szatmárnémeti, 217.30 Már hogy a kincstár ezeket a réteket nem adja bérbe, árendába, úrbéres használatba a kincstár alattvalóinak, ha-

nem majorsági rétként, allodiumként mûveli. MOL, UC 26:93. 1717. szeptember 7.

188


Ecsed várát – bár a Kraszna táplálta Ecsedi láp nyomtalanabbul elrekkentette, mintSzatmár várát a Szamos – a halhatatlansággal is megajándékozta az irodalom. MóriczZsigmond az idõ múlásával dacoló regénybe szerkesztette, Makkai Sándor pedig egy vér-fertõzõ testvérszerelemnek otthont adó kéjlakká züllesztette.31

Arisztokrata kastélyok, nemesi kúriák és udvarházak

A Szamosba enyészõ és az Ecsedi lápba „tõzegesedõ,” a II. Rákóczi Ferenc ésIII. Károly által felrobbantásra ítélt várakból – az 1717-es tatárbetörést követõen elmúl-ván a militáris világ – térjünk be a várkastélyokba, kastélyokba, a fegyvercsörgéstõl csakkörvadászatok alkalmával hangos kúriákba, udvarházakba. Mielõtt télen csilingelõ szán-kón, hóolvadástól hóesésig gyorskocsin, hintón, parasztszekéren, vagy az úr elénk küldöttfogatán berobognánk, netán vándordiákként gyalog bebandukolnánk a kúria udvarára, il-domos itt megjegyeznünk: elvileg vizsgálva szándékunkat, és a jogilag szigorúan körbe-határolt társadalmi viszonyokat tekintve, 1848-ig nem lett volna módunk nem nemesi kú-riába – legfeljebb valamelyik nemestõl konfiskált, átmenetileg kincstári tulajdonban lévõudvarházba vagy kastélyba – megérkezni.

Elsõként Dóczy András Szatmár megyei kúriáiban nézünk szét. Az õ háznépe 1619-ben Aranyosmeggyesen tartott lakást. Nemesi kúriája a Báthory-szeren volt. Fundusán azúr háza mellett és körötte a belsõ cselédség és a dominális bírók – a különbözõ falvakbanlakó jobbágyok szolgálataiért, robotjaiért voltak felelõsek – lakóházai. Egy veteményeskert, egy cséplés céljára épült csûr, a majorsági kert követték egymást. Ez utóbbiban akazlakon és boglyákon kívül helye volt a kúria fundusán telelõ jószágok (fejõstehenek,szopós borjak, hízásra fogott sertések) óljainak, a fogatolt és hátas lovak istállóinak, a va-dászebek kutricáinak, a majorsági aprójószágok – tyúk, kappan, liba, kacsa, pulyka, pá-va, gyöngytyúk, galambok, nyúl, vágásra szánt juhok, fejés alatt álló kecskék stb. – ólja-inak, dúcainak, karámjainak stb… Tartozéka volt a kúriának két kaszáló. A határ háromfordulóján egyenként 51–55 és 61 hold szántó. A meggyesi promontóriumon két darab,

189

31 MÓRICZ Zsigmond: Erdély trilógiájának elsõ kötetével, a Tündérkerttel – Bárhory Gábor bõvérû szertelenségé-vel utalva Ady zseniális szertelenségére, s a szerelmes Báthory Annát meghódítani bátortalan Bethlen Gábor alak-jába önmagát is beleképzelve – beemelte Ecsed várát az irodalmi halhatatlanságba. (MÓRICZ, 1922.); Az Ecse-di lápra és a közepén megközelíthetetlen sejtelmességgel elterülõ ecsedi várra, s a vár megszelídült következetes-ségû kálvinista etikát és teológiát életelvévé sajátító várúrra, s a beteljesületlen szerelembõl született törvénytelenfiára, valamint a velük rokon katolikus Báthory testvérpár – Gábor és Anna – szertelenséggel párosult vérfertõzõszerelmére épített buja történet hátteréül szolgáló Ecsedi lápot és az ecsedi várat Makkai Sándor is széles olvasó-tábor képzeletébe véste be. (MAKKAI, 1926.) A kettejük által felvázolt boszorkányos álmokkal teli, ördögien go-nosz és rút, máskor meg angyalian szelíd és tökéletes szépírói építménnyel hiába perlekedne a történész a hétköz-napi élettõl kölcsönzött profán forrásaival. Móricz és Makkai regényei eltakarják még azt a tényt is, hogy Ecsedvárához négy vármegyébõl (Szatmár, Szabolcs, Bereg, Abaúj) 93 település, közöttük tucatnyi mezõváros úrbéresés úri szolgálónépe szolgált. A történésznek, aki Ecsed várához közelít, ezekkel a szépírói remeklésekkel is szá-molnia kell.

Takács Péter

az apai szõlõhegyen egy darab szõlõ. A kúriához tartozott a „Csillo-malom”. Ez csak esõsidõben „forgott”. Tartozékként írták össze a település többi nemeseivel közösen fenntar-tott „száraz-vámot” is. A kúriához szolgáló alattvalók három „szeren” (egymástól elkülö-nülõ falurészen) – Báthory-szer, Éhmezõ, Prényi-szer (Perényi) – laktak.

A Báthory-szeren élõk évenként 60 forint cenzussal, két vágótehénnel, a földesúrkocsmájára adott 100 köböl borral, 100 karácsony-tyúkkal és 300 tojással tartoztak uruk-nak. Földesúri dézsmát mindenféle mezei termékükbõl adtak. Háztartásonként szedtekkét, illetve egy köböl makkot. Ezt megválthatták egy-egy quarta (negyed köböl) ocsúvalvagy korpával. Venniük kellett évenként 210 sókockát a földesúr háztartása számára, s azta kúriába fuvarozni. A só és a fuvar árába a 60 forint cenzusból hatot elengedett az ura-ság.

A Prényi-szeren élõk Szent Márton napján fizettek 16 forintot. A kocsmára adtak 32köböl bort. Jobbágyonként az egész telkesek 6–6, a féltelkesek 3–3 tyúkot, 24–24, illet-ve 12–12 tojást. Makkolásért háznépenként egy-egy disznót.

A Prényi-szeren is volt Dóczy Andrásnak „egy puszta kastélya” a „hozzá tarozó épü-letekkel, fallal bekerített kerttel, melynek neve Barátkert.” Ez utóbbiban egy jó pince. Va-lamikor a szerzetesek bora zamatosodott benne. Mellette „allódiális kert puszta házzal.”A romos kastély tartozéka volt egy két szekér szénát termõ rét, s fordulónként 54–52 és24 hold szántó.

Dóczy András meggyesi kúriájához szolgáltak Matolcsról, Gyarmatról, Kisarból,Tarpáról, Szatmár (itt egy „puszta curia nobilitaris,” és járulékai is a Dóczy Andrásévolt) és Németi32 mezõvárosokból, Madaras, Krassó, Berencze, Komorzán, Tartocz ésKányaháza falvakból.33

Bármerre követjük az összeírókat, úrbéri leltározókat, konfiskálókat, háramlási jogonaz udvarházakat, kastélyokat, magvaszakadt földesúri hagyatékokat a kincstár számárafoglalókat, a felségárulási perekben elítéltek javainak öszszeíróit, leltározóit, mindenesetben hasonló jogi, tulajdonosi és életmódbeli változatokkal találkozunk. A kúriának,kastélynak, nemesi udvarháznak, mint hajdan az uradalmi központot alkotó várnak, tar-tozékai, járulékai és szolgálónépei vannak.34 Szatmár vármegyében az 1530-as évektõlaz 1820-as évekig több tucat udvarházat, másfélszáznál több kúriát, kastélyt is tucatjávalírtak össze az arra illetékesek. Minden esetben járulékaival együtt. A pénzhiányos jövede-lem miatt nálunk 1848-ig virulens a jobbágyok természeti szolgáltatása. Önmagában márez sem tette lehetõvé, hogy a kastélytulajdonosok, kúria-lakók udvarházaikba zárkózza-nak, s a szántóvetõ, állattartó szolgálónépektõl elzárkózzanak. 1848-ig – az individualizá-ló liberalizmus jogi egyenlõséget deklaráló gyõzelméig – egyfajta patriarchális viszony is

190

32 Szatmárnémeti33 MOL, UC 1:17. 1619. november 18.34 Az aprólékos pontossággal tájékozódni szándékozók figyelmét a Magyar Országos Levéltár U et C (Urbáriumok

és Összeírások, Urbaria et Conscriptiones) fondjára hívjuk fel.


összekapcsolta a földesurat szolgálónépeivel. Ahogy 1848-tól hátrálunk vissza az idõben,ez a patriarchális viszony úgy mélyül, s egyben úgy durvul is.

A másik – idõben visszafelé haladva – egyre szorosabb jellemzõje a kúriáknak, ud-varházaknak, földesúri kastélyoknak, váraknak, hogy nemcsak lakhelyek, hanem major-ságok és gazdasági központok is. Egy-egy birtok, egy-egy család, olykor egy-egy közbir-tokos tulajdonközösség „adminisztrációs”, szervezõ, és a megtermelt, illetve szolgáltatás-ként begyûjtött javak elosztásának központja is. Ilyen viszonyok és állapotok közepettenem különülhet el a földesúri lakhely a majorságtól. Nemcsak a konyha és a kamra… Azistállók, az ólak, kutricák, a méhes, a szérûk, a raktárak, a pincék, a vermek, a hombárok,az aszalók, a sör- és pálinkafõzõ üstök is a kúria portáján, udvarán, fundusán, a nemesitelken épülnek meg és foglalnak helyet. Kiszorítják onnan, ellehetetlenítik a parképítõszándékot mindaddig, míg a határrendezések és birtok-elkülönözések meg nem teremtika stabil tanyák kialakításának a lehetõségét.

Bizonyságul érdemes a Szatmár vármegyében rendházat tartó jezsuitáknak a „vallás-alap” javára összeírt „kúriáját” szemrevételezni. A jezsuiták Szatmár vármegyében Ho-mok, Berence, Saár és Szárazberek községekben birtokoltak ingatlanokat. Javaikat 1814.december 30-án írták össze a kamarai tisztviselõk. A conscriptorok Homokon találtak egykúriát, amit a rend tagjai építettek 36 évvel korábban nyers és égetett téglákból. A Homok„helység déli végén épült kúria… öt szobából, konyhából, tornácból” állott. Mellette„nyers téglából…, szalmával fedett cselédház,” vályogból épült istálló, szekérállás, ku-koricagóré, fakávás ásott kút, „szérû cséplõhellyel, benne négy hombár,” disznóhízlaló.A fundust körbe kerítették, a kerítésen belül gyümölcsfák termettek. Építettek a jezsuitákHomokon kõbõl is egy kúriát, annak fundusán „fából egy alsóházat”, csûrt is fából,nyomtatóhellyel. Ide egy hajdúházat is „ragasztottak”. Ennek a kúriának is körbekerítet-ték a fundusát.35

Saár helysége Szatmár vármegyében egészen a Kováts családé volt, de a família nema községben lakott. Kuriális telkükön egy „hasznavehetetlen romépület,… tatarozni semlehet.” Majorsági állatokat nem tartottak a faluban. A romos kúria tartozéka volt egy„négyköves vízimalom,” amelyik csak „tavaszi és õszi vízbõség idején forog”. Mellettefából épült, szalmával fedett, szobából, konyhából álló molnárház. A határt jobbágyokusuálták, s a Mária Terézia által elrendelt urbárium szerint szolgáltak. Három háznép ku-riális telken lakott. Három házas zsellér is szolgált a famíliának. Ezek csak rétet használ-tak. A kúria tartozéka volt a közös erdõ – a jobbágyoknak benne háztartásonként két-kétöl tûzifa földesúri lakhelyre szállítása ellenében faizási joguk volt tûzi- és épületfára –, aközös legelõ, melynek használatáért vajszolgáltatással tartoztak. A kuriális jövedelem ré-sze a búzából, rozsból, kukoricából adott kilenced. A kúriához tartozott még „két elha-nyagolt” földesúri tölgyerdõ is, melyek ötévenként teremnek makkot. A jobbágyrobottal

191

35 MOL, UC 204:1. 1810. december 31.

Takács Péter

irtatott cserjések az allódiumot gyarapítják. Ezt a jobbágyok cenzus ellenében használták.Az allodiális rétet robotban kaszáltatta a földesúr.36

A kastélyok, nemesi kúriák, udvarházak létének jogi háttere

Ahhoz, hogy a nemesi kúriák, udvarházak, kastélyok funkcióját, lakóiknak mentalitását,a hagyományokat konzerváló szerepkörüket, és a történelmi idõ múlásával változó lénye-güket megértsük, a keletkezésükig kell visszatekintenünk. Bármennyire erõltetik az etno-gráfusok,37 történelmi értelemben nincs kisnemesi „parasztház.” Jogilag ez fából vaska-rika. 1848-ig a telkeket, fundusokat, házakat, a kúriákat, kastélyokat, földesúri villákat,polgári és arisztokrata palotákat, zsellérházakat, a taksások bérelt telken épített viskóit, agyepsori cigányok lakhelyeit, s a néhány forintnyi bérlet fejében magát és családját a ne-mesek antiqua sessioján „rakott” melléképületekben meghúzó zsidó viskóját is, a társa-dalmi presztízsnél is teljesebben minõsítette a rendi szemlélet.38 A magyarországi rendi-ség korában – 1351-tõl 1848-ig – a nemes szó nem díszítõ jelzõ. Társadalmi státuszt, szü-letési állapotot kifejezõ – szófaji meghatározása szerint – fõnév. Mindenféle elõfordulá-sában kiváltságok tapadnak hozzá, amik átháramlottak ingatlanaira is. Köznévként minõ-sítõ értelme volt, s ez elvileg mindazokra – az armális nemestõl a hercegig – vonatkozott,akik beleszülettek, vagy „kiérdemelték,” vagy megvásárolták és tovább örökítették mara-dékaikra, mint a géneket. Hogy mennyire meghatározta a társadalom szemléletét a ne-mességhez tartozás ténye és nosztalgiája, arról a városlakókat a 18–19. század fordulóján

36 MOL, UC 204:1. 1810. december 31.37 Lásd a Magyar Néprajz VIII. Köznemesi kúria – kinemesi „parasztház” címû fejezetét. Az Interneten:

http://mek.oszk.hu/02100/02152/html/08/08/88.html; A témával foglalkozó jelentõsebb tanulmányok, monográfi-ák: NYÁRÁDY Mihály: A Nyírség nemes házai. Néprajzi Értesítõ, 1935. XXVII. 45–58.; VISKI Károly: Erdélyinépélet. Bp., 1941.; Uõ: La vita populare in Transilvania. Bp., 1941.; Uõ: Volksleben in Siebenbürgen. Bp., 1941.;BÁLINT Zoltán: Egy mezõségi nemes udvarház. Nép és Nyelv, 1943. III. 61–63.; KISS Lajos: Két nyírségi egy-kori nemesház. Etnographia, 1961. LXX. 599–604.; BAKÓ Ferenc: Parasztházak és udvarok a Mátra vidékén.Bp., 1978.; KISS Ákos: Egy nemesi közbirtokosság kúriaépítkezései. Ethnographia, 1979. XC. 354–376.; PRAZ-NOVSZKY Mihály: A Nógrád megyei nemesség lakóviszonyai a XIX. század elsõ felében. In: Nógrád MegyeiMúzeumok Évkönyve, VIII. Szerk. Salgótarján, 1981. 123–146.; CSERI Miklós: A kisnemesi építkezés sajátos-ságai a Kárpát-medencében. In: Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Szerk. CSERI Miklós –BALASSA M. Iván – VIGA Gyula. Miskolc–Szentendre, 1989. 257–282.; DOMINKOVITS Péter: Kisnemesi la-kóházak, gazdasági épületek a 19. század elsõ felében. In: Kisalföld népi építészete. Szerk. CSERI Miklós. Szent-endre–Gyõr, 1993. 283–298.; Uõ: Nemesi lakóházak, gazdasági épületek leírása a 18. századi Sopron megyébõl(1764–1789) Ház és ember, 1994. 9., 39–53.

38 Ezt a földhöz, telekhez, ingatlanhoz, településhez való viszonyt a köznapi szemléletben az országgyûlési törvé-nyeknél is hatályosabban rögzítette és éltette Werbõczy Hármaskönyve. A Biblia mellett valószínûleg ez volt aMagyar Királyság területén és az Erdélyi Nagyfejedelemségben a leggyakrabban forgatott könyv. Paragrafusaitugyan annulálta az 1848-as törvényalkotás, s minden ízében megsemmisítette a dualizmus kori polgári törvény-alkotás és a Csemegi Kódex – Büntetõ és Polgári Törvénykönyv –, de szellemét a dualista kor sem számûzhettea magyarság társadalomszemléletébõl.

192


hatalmukba kerítõ nemesedési vágy – és a nemesi jogállás vásárlására pazarolt összegek– beszélnek a legjellemzõbben.39

A privilégiumokon túl a nemességnek eszmei, ideológiai töltete is volt: a szent koro-na-tanból eredeztetett ódon nimbusza. Ennek csábító lényege volt az állandó hadseregmegszervezése után is fenntartott insurrectio, a rendi állam területének és népességénekkötelezõ védelme. Ezt a párbajképességet biztosító státuszt családi mitológiákba ágyaz-va, visszafelé a honfoglalásig meghosszabbították a leszármazottak. Ez emelkedett büsz-keségre adott okot olyan valóban nemes embernek is, mint Kölcsey, aki életében legfel-jebb a gondosan bezárt ajtók mögött, a tükör elõtt húzta ki díszkardját a hüvelyébõl.40 Ezaz eszmei, ideológiai értékrend az 1351-es dekrétumtól sugárzott ki teljes pompájában, startotta magát 1848-ig. Gyökerei visszanyúltak az Aranybulláig és a kehidai szerviensekkiváltságleveléig.

Az 1222-es Aranybulla és Nagy Lajos 1351-es dekrétumának a megszületése tájánhonosította meg a magyarság a maga „egy és ugyanazon szabadsággal” élõ nemesi rend-jét. II. András elfogadta hatalmának olyatén korlátozását, mely szerint „a szerviensek bir-tokai után semmiféle adót… sem szed”, „házaikban és falvaikban hívatlanul nem száll…meg [nec domos nec villas descendemus nisi vocati]”. Parancsba adta, hogy ott a „lová-szok, pecérek és solymárok ne merjenek megszállni.” Elrendelte, hogy a „püspökök neadjanak tizedet lovainknak a szerviensek birtoka után, és népeik se tartozzanak a tizedeta királyi birtokra szállítani.” Végül, hogy a király disznait „ne õrizzék a szerviensek er-deiben vagy mezõin az õ akaratuk ellenére…”41 Mindezek a tilalmak – a fejadó kivételé-vel – kiterjedtek a nemesi udvarházban, majorságban, telken stb… élõ szolgálónépekreis. Nagy Lajos 1351-ben – az örökösödés korábbi rendjének megváltoztatása mellett –nemcsak megerõsítette az Aranybullát, hanem az abban biztosított privilégiumokat megis szaporította, és a hatalma alá tartozó országban egységesítette. Az „örökös nélkül el-halt nemesek…” végrendelkezési jogát eltörölte, s úgy rendelkezett, hogy a hagyaték „jo-gilag és törvényesen, tisztán és egyszerûen mindenféle ellentmondás nélkül testvéreikre,rokonaikra és nemzetségükre szálljanak.” A jog-, politika- és a köztörténetben is õsiség-nek nevezett „nemzetségi örökösödés” 1848-ig maradt hatályban. Ez a törvényhely – pá-rosulva a szokás erejével – 1848-ig az egyik legfõbb jellemzõje volt a nemesi kúriáknak,udvarházaknak. Legalább annyira hozzátartozott, mint az építészeti stílus vagy a lakhatá-si kényelem, mint a kastélyt vagy a kúriát ölelõ park, az azt övezõ kerítés, kõfal vagy ré-gebben a deszkapalánkkal párhuzamosan futó vizesárok.

39 RÁCZ István: Városlakó nemesek az Alföldön. Bp., 1988. 38–66.; Ugyanilyen vágy sarkallta a pénzmágnásokata dualizmus hetvenes-nyolcvanas évtizedétõl a bárói cím megszerzésére.

40 A születéssel osztályrészül kapott érzés mélységérõl és õszinteségérõl Kölcsey önéletrajzi vallomásban is, verstö-redékben is beszámolt: Kölcsey Ferenc levele Szemere Pálhoz, Pozsony, 1833. március 20. KÖLCSEY FerencÖsszes Mûvei. Bp., 1962. 3. k. 505–516. Lásd még uo. (Töredék), 1. k. 156.

41 ÉRSZEGI Géza: Az Aranybulla. Bp., 1990. 24–30.

193

Takács Péter

Bírói ítélettel meg nem támadható „tartozéka” volt a nemesi kúriának, fundusnak, ud-varháznak, kastélynak, vityillónak, romladozó paticsfalu háznak, malomhelynek, szállás-nak, hogy a tulajdonosa „országunk határain belül (az ország határai által közrefogotthercegi tartományokban is)… egy és ugyanazon szabadságnak” [una et eadem libertate]örvendezhetett… A „Dráva és a Száva között” is, „bármilyen… adó szedése alól, melyekidáig szokásban voltak, tökéletesen mentesek legyenek, miképpen országunk más részei-nek többi nemesei is mentesek.”42 Nemcsak a személy, a fekvõ tulajdon is adómentesvolt. Ha jobbágy vette zálogba, használóját fejadóval terhelhették, de a fundus és a járu-lékai mentesek maradtak az adótól, fizetési kötelezettséget róttak azonban rá, valahány-szor a diétán subsidiumot, insurrectionalis kötelezettséget vállalt magára a nemesség.

A nemesi fundushoz, a nemesi udvartartáshoz „tapadtak” az allodiális földek – szán-tó, rét, szabad szõlõk, gyümölcsösök, kertek, legelõk, puszták, erdõk –, s a kisebb királyihaszonvételek, a földesúri regálék (malom-, mészárszék-, kocsmatartás, boltnyitás, vásár-tartás, a vámmentes piacozás, híd- és révhasználat, a nádlás, a halászat és vadászat joga.Mária Terézia rendeletei nyomán az erdõ óvásának,43 a „tervszerû” erdõlés [faizás, épü-let- és tûzifa hasznosítása, erdei legeltetés, makkoltatás, vesszõvágás, gubacsszedés, er-dei gyümölcsök, gombák szedése, gyûjtése] felvigyázásának joga, idõ teltével ezekneknövekvõ haszna is.

Ugyanakkor az insurrectionális kötelezettség a nemes személyéhez és mindennemûingó- és ingatlan javaihoz, telkéhez, települési fundusához, udvarházához, kastélyához,azok appertinentiális járulékaihoz – szántó, rét, erdõ, kert – hozamához, a földesúri regá-lék hasznához is hozzátapadt. Mint ahogy – békés idõben – mindezek és jövedelmeikmentesek voltak az országos hadiadótól, a vármegyei törvényhatóság fenntartásának költ-ségeire szedett törvényhatósági-, vagy háziadótól. Ez utóbbi mentességgel szemben a ne-mesi vármegyék megalakulásától nemesi kötelezettség volt – közbizalom esetén – a meg-választott megyei tisztségek (alispán, szolgabíró, esküdt stb…) kezdetben egy, majd há-rom évre történõ vállalása. A választott tisztség elvállalásának megtagadását már Ulászlódekrétuma44 is pénzbírsággal sújtotta. Ezt a törvényt többször megújították, majd pedigMária Terézia rendelettel emelte a bírság összegét. Az említetteken túl az egyik legna-gyobb terhe volt a kúriáknak, nemesi udvarházaknak az úriszéki bíráskodás. A szolgáló-ik fölött – nem kevés költséggel – az uradalom, a kúria és udvarház tulajdonosoknak kel-lett igazságot szolgáltatni.45 A nemesi kúriát, kastélyt, udvarházat ezek nélkül a szabad-ságok és kötelmek nélkül – mint ahogyan a tartozékaik nélkül is – nehéz értelmezni. Leg-feljebb az udvarház lakóépületének építészeti stílusát és – szerencsés esetben – a beren-dezését lehet elmesélni.

42 Uo. 29–46.43 Magyar Erdészeti Okmánytár I-III. Kiadta: TAGÁNYI Károly. Bp., 1896. 44 Corpus Iuris Hungarici (a továbbiakban CIH), 1492: XXXIV. tc.45 KÁLLAY István: Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században. Bp., 1985.

194


A rendiség 1351 és 1848 közé ékelõdõ fél évezredét legfeljebb a történelmi, társadal-mi szükséglet diktálta szakaszokra lehet bontani a nemesség lakhelyét illetõen. 1526-ig,pontosabban az iszlám civilizáció és a kereszténység között dúló engesztelhetetlen harckibontakozásáig – a magyar nemesség lakhelye és életmódja kis késéssel ugyan – szink-ronban volt az Európában divatozó életmóddal és lakáskultúrával. 1526 és 1717 között aKárpát-medence elõkelõségei, más néven nevezve: a politikai és gazdasági elit a várakbaés a csataterekre kényszerült. 1717-re viszont annyi hátrány, pénz- és piachiány, rendezet-len birtokviszonyok, természetbeni szolgáltatások, kényszerû munkajáradék tapadt a ne-mesi birtokhoz, hogy praktikus okokból képtelen volt karakterisztikusan elkülönülni szol-gálónépeitõl.

A vár környezete – funkciója és hadinépe szertelensége miatt – éppúgy alkalmatlanvolt parképítésre, mint a nemesi udvarház vagy kúria a határ- és telekrendezésekig. A kö-zépkor folyamán kialakult telekrendszert az Alföldön szétzilálták a háborúk, de már a tö-rökök elõnyomulása elõtt összezavarta a rendezett telekrendszert a falvak pusztásodása.A mezõvárosokba, nagyobb falvakba áramló lakosság szétfeszítette az antiqua sessiokhatárvonalait. A telkek zsugorodni kezdtek, a települések belterületének a közbiztonságalabilissá vált, a külterületen pedig a biztos pusztulással volt egyenlõ akár parkkal, akáranélkül lakhelyet tartani. A nemesi elzárkózást, a lakhelyek parkokba rejtését gátolták atörténelmi idõk, a köznemesek ház- és udvartartásának szolgákkal való megnépesedése.A ház belsõ cselédei (fûtõ, kocsis, udvargazda vagy kulcsár, dominális bíró, szakács, fe-jõnõk), az udvarház és allódiumok, majorságok nem robotos szolgálónépei (béres, vincel-lér, méhész, kertész), a majorsági aprójószágok (tyúk, kappan, kacsa, liba, nyúl, pulyka,galamb) gondozói, a gazdaságban és a ház körül foglalkoztatott kontárok (kovács, kerék-gyártó, fafaragó, szövõmester, szabó, esetleg bõrmûves, az úr háznépéhez szegõdött taní-tó, borbély), mind-mind lakhatott az udvarházban. A kúria vagy udvarház portáján épül-tek meg a magtárak, kamrák, a pincék, az apró- és fejõsjószágok istállói, a takarmány- ésszerszámtároló csûrök… Itt lebzseltek a házõrzõ- és vadászebek, itt mászkáltak az egeré-szõ macskák, itt tartották a vadászsólymokat, s ide hordták be szolgáltatásaikat és aján-dékaikat a jobbágyok, egyéb rendû szolgálók. Sem a rendezett, sem az õstermészet sajá-tosságait õrzõ parkot nem tûrte a 16–17. században a család és szolgálónépek önellátásáraberendezkedett köznemesi udvarház. Egyszerre volt az a természeti javak raktározó ésfeldolgozó helye, a belsõ cselédek lakhelye, az úri és cseléd gyerekek játszótere, a kúriabelsõ és külsõ szolgálóinak rendszeres gyülekezõ helye, a közeli és távoli rokonok, isme-rõsök, haditársak fogadóhelye, futárokat váró és megvendégelõ „állomás”, információsközpont és „logisztikai bázis”. Többnyire itt étkezett a plébános, itt töltötte délidejét aprédikátor, a kántor. Helye volt az ebéd- vagy vacsoraasztalnál a társalkodónõnek, anyelvtanárnak, a feleség és férj rokonainak, a vadászmesternek…

195

Takács Péter

Az udvarház és portája az önellátó falu gazdasági központja is volt. Ide építette – ajobbágyok házain szállásoló zsoldosoktól védendõ – pincéjét, csûrjét, kamráját, aprójó-szágai majorsági épületeit a gazda. Ide húzódott be a szõlõhegyrõl a borház, s itt építet-tek üstházat a pálinka- és lekvárfõzõ üstnek. Itt tárolták, nyomtatták vagy csépelték nyárvégétõl, kora õsztõl olykor tavaszig, máskor az új aratásáig a gabonaféléket. Itt vágták lea házat szolgáló cselédek és jobbágyok számára is az állatokat – disznót, makkon hízottsertést, juhot, borjút, szarvasmarhát, kivénült vagy megsérült igavonó ökröt…

Zsibongó, zsongó, zajgó élet töltötte be az udvarházakat. Muzsika is itt csendült név-napon, születésnapon, sátoros ünnepeken, jelesebb családi események alkalmával, a bel-sõ cselédek gyermekeinek kiházasításakor. A népi énekmondó, a vándorcirkuszos akro-bata, a vásári kikiáltó, a vándorárus is itt ütötte fel a tanyáját, s nem egy csûr szolgált al-kalmul a mutatványosoknak. A bibliaárus, a versköltõ, a széphistória író, a vándorfestõ, ahegyekbõl érkezõ tapló-, énekesmadár és mókusárus, a faszenet és az égetett meszet fu-varozó, a malom- és köszörûkövet, a szikrapattintáshoz szükséges kovát és acélt árusítóis itt talált éjszakára menedéket, portékájára vevõt leghamarabb. A köznapi élet ritmusa,a gyakorlati lét ezernyi ága-boga sem kedvezett annak, hogy a 16–17. században gondo-zott parkok övezzék-rejtsék az udvarházakat, nemesi kúriákat a falulakók elõl a Kárpát-medencében.

A Magyar Királyság, és abban Szatmár vármegye a római és bizánci kereszténységérintkezési pontján és a muzulmán-iszlám civilizáció peremén helyezkedett el. Három ne-hezen összeegyeztethetõ kultúra õrölte itt kölcsönösen fegyverrel, zenebonával, hadisarc-cal, kiváltandó és elhurcolandó foglyokkal, túszokkal a háromféle értékrendet. A iszlámkatonai túlerejével és a hazai földön megbolydult társadalom félkatonai szervezeteivel, abujdosókkal, hajdúkkal, kurucokkal, rablókkal szemben a nemesség és az õket szolgálóföld népe egyformán tehetetlennek bizonyultak. Puszta életüknek a mentése okán parkoképítése, gondozása helyett az udvarházak, a kastélyok, viskók, jobbágyházak, zsellérlaká-sok palánkkal, vizes árokkal – ahol tehették – kõfallal való kerítése, s a palánkok, a vizesárkok gondozása volt napirenden. A palánkkal, vizesárokkal kerített településeken vagytelepülésrészeken pedig bûn lett volna a törökök, hajdúk, martalócok és tatárok elõl me-nekülõktõl parkok építésével elfoglalni a teret.

A kúriák, nemesi udvarházak hazai sorsát, Szatmár vármegyei helyzetét is találóanjellemzik azok a sérelmek, panaszok, amelyekkel elárasztották az uralkodót a vármegyeikövetek, valahányszor Pozsonyban összeült a diéta. A törökdúlás mellett a hajdújárás akúriákra és kastélyokra legalább olyan veszélyes volt. A császári zsoldosok törvényt nemtisztelõ visszaélései sem válogattak jobbágyi és nemesi jogállású porták és házak között.1526-tól a magyar koronát is viselõ Habsburg-dinasztia éppen trónon ülõ tagja – nem lé-vén hatalma sem az idegen hadak kiûzésére, sem pénze a fogadott zsoldosai ellátására,sem elég ereje és tekintélye a törvény hatálya alól „kivonuló” szabad népelemek megfé-kezésére, „törvény alá terelésére” – kárpótlásul minduntalan újra és újra szentesítette a

196


nemesi kúriák, udvarházak szabadságát, adó- és katonaszállásolási mentességét. Ezt tette1567-ben I. Miksa német római császár és magyar király is.

A rendek folyamként áradó panaszára, mely szerint – amíg õk az ország dolgában jár-tak, hadakoztak, diétán tanácskoztak – a zsoldosok „házaikat vagy nemesi udvarházaikaterõszakkal megrohanták,” háznépüket zaklatták, kamráikat, pincéiket feldúlták, leveles-ládáikat felforgatták, nemes leveleiket az udvarra szórták, majorságukat irtották, pusztí-tották, pincéiket feltörték… Miksa elismerte a sérelmek jogosságát, s a károk súlyáhozmérte a kilátásba helyezett büntetést. Törvényerõre emelte a rendek akaratát: aki „az ilyenerõszakosságokat elköveti, és az országgyûlésen jelenlévõknek a házába vagy fekvõ jó-szágába tör, vagy másnemû erõszakosságot konokul elkövetni merészkedik, az soron kí-vül perbe fogható legyen, és törvényes elmarasztalás után a hûtlenség bûnébe essék; amikép[p] ez hajdan a fenséges Ulászló király decretumában46 megállapítva volt.” Az„urak, nemesek és egyháziak nemes udvarai is, az ország régi szabadságához képest, úgya belföldi, mint az idegen katonák szállásolása alól mentesek legyenek.”47

Ulászló dekrétumának hatálya az egész országra kiterjedt, a Miksa 1567-ben szente-sítette törvény csak az uralma alá tartozó országrészre. Az erdélyi rendek külön törvény-ben gondoskodtak szabadságjogaik védelmérõl, kúriáik, udvaraik kiváltságainak megerõ-sítésérõl: „Nemes házakban lakó paraszt s egyéb zsellér emberek, ha a városnak vagy fa-lunak határát a nemes üléshez tartozó pertinentiákon [tartozékokon] kívül, vagy magoknem colálják [mívelik] vagy marhájokat azon nem legeltetik, a város vagy falu közé kü-lön szolgálattal és contributióval nem tartoznak.”48

A hasonló sérelmek, panaszok, jajszavak – hadszíntér lévén az ország 1526-tól jósze-rével 1717-ig – évrõl évre, diétáról diétára sokasodtak, mind a Magyar Királyság, mindaz Erdélyi fejedelemség területén. A Habsburg-dinasztiának a magyar királyi trónra ülõmindenkori tagja hitlevélben és koronázási esküvel ígérte koronázásakor, és azt követõ-en minden diétán a panaszok és sérelmek orvoslását.49 A nemesi házak, kúriák, kastélyokés egyéb kiváltságolt ingatlanok katonaszállásolás- és adómentességéhez a magyarorszá-gi rendek csorbítatlanul ragaszkodtak. Makacsul õrizték ezeket a privilégiumokat akkoris, amikor ezek feladása ellenében az ország fokozatos modernizációját, s adóforintjaik-kal az állandó katonaság hadfelszerelését és a civil lakosság fogyasztását szolgáló manu-faktúra- és gyáripar hazai fejlesztését segíthették volna elõ.

197

46 CIH, 1492: I. tc.: Jagelló II. Ulászló dekrétuma: „a fõpap urakat és bárókat, minden egyházat és egyházi személyt,a nemeseket és városokat, úgy szintén az országok és erdélyi részek többi alattvalóit és lakóit a régi jogokban, ki-váltságokban, mentességekben és szokásokban meg fogja tartani.”

47 CIH, 1567: XXXIX. tc. 1–2. §§.48 Approbatae Constitutiones: V. R. XLVII. §. 49 A királyi hitlevél és eskü szövegét – melyek minden esetben tartalmazták a nemesek összes közös [az 1351-es ki-

rályi dekrétumtól 1848-ig jogilag „csorbítatlanul éltetett” – una et eadem libertate – szabadságait] rendre törvény-be iktatták, az ország törvénykönyvében mindannyiszor publikussá tették.

Takács Péter

Mellékesen meg kell itt jegyeznünk, hogy legkésõbb a török kiûzésekor idejét múlt„egy és ugyanazon nemesi szabadságnak” és mentességeknek az idõtlen konzerválásanemcsak a magyar nemesség megbocsáthatatlan históriai mulasztása. Legalább olyan –következményeiben még súlyosabb – történelmi felelõsség terheli a Habsburg-dinasztiá-nak I. Ferdinándtól IV. Károlyig a magyar koronára ácsingózó minden tagját, amiért azamúgy is ázsiai mentalitású magyarságra – az iszlám civilizáció ostroma közepette – rá-erõszakolta a „testvérharcot”. Másfél századon keresztül a Habsburg-házból koronázottkirályok nemcsak hitvitára késztették a plébánosokat és a prédikátorokat, hanem tûzzel-vassal, barbár metódusú gályarabsággal üldözték a reformált hitûeket. A fegyverrel kicsi-kart lojalitásért pedig cserébe a gazdaság fejlesztése, a társadalmi struktúra korszerûsíté-se, a technikai modernizáció szorgalmazása helyett az Aranybullában és a Nagy Lajosdekrétumában lefektetett, a zsoldos katonaság hadra fogásától puzdrásodó, szúette, egér-rágta, avasodva „illatozó legendás kiváltságok” konzerválásával szúrták ki az ország-la-kosok szemét, Bécs akció rádiuszon kívül esõ biztonságából szemlélve, miként morzsol-ja a magyarság erejét, vagyonát, vérét az iszlám malom.

Valahány koronázás, annyi hitlevél erõsítette a II. András korában még a kereszténycivilizáció térségében példaként követhetõ Aranybullát, és az Anjou-dinasztia másodikmagyar királyának 1351-es – akkor még ugyancsak európai példaként is szolgáló – dek-rétumát.

E szomorú históriák legmélyebb bugyrában – az 1790/1791-es diétán – a hatályostörvények sorába iktatott koronázási hitlevél éktelenkedik. Franciaországban királyt gyil-kolnak, s idehaza (az egyébként jó szándékú) II. Lipót szent esküvéssel fogadja: megtart-ja és megtartatja „dicsõséges emlékû elõdeinktõl eddig engedett és megerõsített… összesközös szabadságait, mentességeit, kiváltságait,” kiiktatva az Aranybullából a családrahátrányos következményû ellenállási záradékot.50

Nem az ámbitus hossza, nem is a veranda szélessége, nem is a lodzsa oszlopainakszáma, oszlopfõinek klasszikus vagy barokkos díszítése, nem is a verõce hiánya vagymegléte, az oszlopfõk karcsúsága vagy köpcössége, még csak nem is a szobák száma, alétesítmény építészeti stílusa, nádas, zsindelyes vagy cserepes teteje határozta meg a ház,a kúria, az udvarház vagy kastély nemesi voltát, rendi besorolását, ezáltal gazdájának, tu-lajdonosának társadalmi státuszát és presztízsét, hanem a történelem során az Aranybullakiadásától az 1790/91-es törvények szentesítésén át az 1848-as forradalomig „rájuk po-rosodó kiváltság-halmaz.” A rendiség ugyanis – jogilag – csak nagyon felületesen és mel-lékesen szociális kategória. Nem általánosítható ugyan, de itt, a hadak háborús mûhelyé-ül és laboratóriumául szolgáló Kárpát-medencében, a két király, majd király és fejedelem

198

50 CIH, 1790/91: II. tc.; Ezt megelõzõen – I. Lipótnak hálálkodva a rendek a török kiûzését követõen – csupán „go-nosz emberek” félremagyarázásának nyilvánították az Aranybulla 31-dik cikkelyét, s miközben I. Lipót fiági örö-köseire, Habsburg József és Károly fiági leszármazottaira is kiterjesztették a magyar korona örökösödési jogát,végleg lemondtak velük szemben a fegyveres ellenállás jogáról. Lásd CIH, 1687: IV. tc.


közötti választás kényszere alatt, és a hajdúk leginkább zaklatta Felsõ-Tisza-vidék várme-gyéiben – ahová Szatmár megye is tartozott – egyik napról a másikra megeshetett, hogyvagyonát, olykor családját is hátrahagyva, „gyorslovon”, egy szál kardot magához ragad-va, rosszabb esetben nyereg és kantár nélkül kellett menekülnie – hol az erdélyi fejedelem-hez, hol a magyar királyhoz – egyik-másik várúrnak, kúrialakónak, bárónak, köznemes-nek. Ilyenkor nem maradván más vagyona, mint „nemesi kiváltsága”, az erdélyi fejede-lemhez vagy a magyar királyhoz vonzódó, állhatatos vagy szélkakas módjára forgolódóhûsége, mindig másként lobogózott lojalitása, és a kardjával támogatott bátorsága. Pár hétvagy pár hónap múlva – szerencse fordultával – az állhatatos hûségû földönfutó is régi vá-rainak, a vállalt csata szerencsés kimenetele révén a melléjük foglaltaknak, és a várak el-látására rendelt falvak tucatjainak lehetett a tulajdonosa. Nem volt ez mindennapi és min-denkivel megtörténhetõ sorsfordulat, de nem is volt ritka jelenség. Balassa Menyhért csakkilencszer cserélt gazdát, egyik nincstelenségbõl a másik vagyonosságba emelkedve.

Természetesen a rendiségen belül az „egy és ugyanazon nemesség” státuszának éspresztízsének is megvoltak a fokozatai: herceg, gróf, báró, középbirtokos, „hétszilvafás”,egytelkes vagy kúrialista, végül az egyházi nemes. Bár sokan – Werbõczytõl51 Ferenc Jó-zsefig,52 Jancsó Benedekig53 – a székely szabadságot is az országos, „az egy és ugyan-azon szabadsággal” rendelkezõ nemesi privilégiumokhoz sorolták. Ezt azonban helyhez,permanens katonai szolgálathoz, és a máig nem elemzett jog- és hagyományrendszerhezkötöttsége miatt elhamarkodott lenne a tudományos hitelesség rangjára emelni. Alaposelemzés nélküli, felületes általánosítás hasonlítgatja õket a hajdúsághoz is, a Mária Teré-zia szervezte erdélyi határõrezredek katonacsaládjaihoz is. Az országos nemesség „egy ésugyanazon szabadságának” peremén birkóztak a székelyek a létezés viszontagságaival,de saját „székely örökségükön”, melynek gerincét a lakhelyüknek, az „udvaruknak” helytadó „antiqua sessio” képezte, s ehhez társultak az appertinentiák – az úgynevezett székelyörökségek –, a határbeli szántók, rétek, a legeltetési, makkoltatási, erdõlési kollektív jo-gok, s a regálékkal – bormérés, malomtartás, boltnyitás, halászat, vadászat stb… stb… –való élés szabadsága. A székelyek udvarházát, telkét, lakását – a rendiség korában – csakezekkel együtt értelmezhetjük. Eladásra, zálogolásra, usuálásra, bérlésre is mindig együtt

199

51 WERBÕCZY István Hármaskönyve. Kiadja: Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen. Bp., 1987. 383–385.52 Idézi IMREH István: Erdélyi hétköznapok. Társadalom- és gazdaságtörténeti írások a bomló feudalizmus idõsza-

kából. Bukarest, 1979. 9.53 JANCSÓ Benedek: A székelyek. Történeti és néprajzi tanulmány. Bp,. 1921. 21. Jancsó a székely múlt, jog, ha-

gyomány és hiedelemvilág egyik legjobb ismerõjétõl, Benkõ Józseftõl kölcsönözte véleményét. Benkõ az 1806-ban Kolozsvárott megjelent könyvében állította, hogy a közszékelyek szabadsága és kiváltsága az országos neme-sekével azonos.

Takács Péter

hirdették. Nem kúriát, portát, lófõséget adtak-vettek az emberek, ha a lófõ királyi jog aláadta magát, azaz megnemesedett, vagy a Székelyföldrõl kiköltözött.54

A székelyeknél is bizonytalanabb volt a helyzetük az armális nemeseknek. Õk több-nyire árendás házban, jobbágyviskóban, zálogjogon bírt telkeken, a birtokos nemesekfundusán, desertáján „készült melléképületekben”, vagy a bérelt pusztákra rakott szállá-sokon éltek. Címeres levéllel igen, de õseiktõl örökölt vagy adománybirtokkal, nemesijogállású ingatlannal, telekkel, nemesi kúriával nem rendelkeztek. Taksát, bérleti díjatkellett fizetniük az usuált telekért, házért, pusztáért. Mária Terézia hálából, amiért trónjátés koronáját védeni „hadba szállt” a magyar nemesség, köztük a csak címeres levelet bí-rók is, 1751-ben – a hadra keltek mindegyikét – élete végéig mentesítette az országos ésmegyei közterhek fizetésétõl.55

Saját földjükön gazdálkodtak, s a maguk akaratából és megfontoltságából kialakítottfundusaikon építették fel házaikat a kollektív privilégiumot élvezõ hajdú és jászkun ki-váltságosok is, akik közül letelepedésük után egyre többen szereztek címeres levelet, an-nak ellenére, hogy kerületeik „városaiban” csak hajdú és jászkun szokásjoggal élhettek ésbirtokolhattak. Így éltek haszonvételi jogaikkal (kocsma-, boltnyitás, mészárszék- és ma-lomtartás, erdõlés, legelõ- és határhasználat stb…) is.56

A rendiség ezen struktúrája mögött társadalmilag és történelmileg rögzült szociálisháttér húzódott meg. A vázolt alrendszerekhez igazodó szociális tagozódáshoz gyorsanhozzásimult a Rákóczi-féle szabadságharc után megmerevedõ, nemzedékrõl nemzedékreöröklõdõ hagyományrendszer.

Mielõtt 1711. május elsején tizenkétezer kuruc a lombot bontó fák és már dúsan zöl-dülõ legelõk, rétek formálta majtényi történelmi színpadon gúlákba rakta a fegyvereit, ésbehódolásuk jeléül – kálvinisták és katolikusok egyforma lelkesedéssel vagy szomorú-sággal – meghajtották hadi lobogóikat Károly császár „személyesei” elõtt, eltávozott azországból II. Rákóczi Ferenc, akinek az ereiben királyi és fejedelmi vér csörgedezett.Õsei, János Zsigmondig visszamenõleg egyedül voltak képesek dinasztiát alapító férfiúierõt és tehetséget felmutatni. A Ferenc néven második Rákóczinak a múltja, vagyona,nemzetközi híre, dinasztikus kapcsolatai és tehetsége – jól tudták ezt a Habsburgok – mél-tó lett volna a magyar királyi trónra. Báthory Zsófia révén királyi vér társult a RákócziZsigmonddal fejedelmi rangra emelkedett dinasztia véréhez. A két fiút – potenciális

200

54 Székely Oklevéltár. Kiadta SZABÓ Károly, SZÁDECZKY Lajos, BARABÁS Samu. I–VIII. Kolozsvár–Bp.,1872–1934. VIII., 171–173., 211–212., 212–214., 216–217., 221–223., 230–233., 254–255., 272–273.; A Kolozs-monostori Konvent jegyzõkönyvei, I–II. Közzétette: JAKÓ Zsigmond. Bp., 1990. 4246., 4926., 2977., 2978.,3031., 3340., 3363., 3367., 3385., 3510., 3636. sz. források.

55 CIH, 1751:XIX. tc. 56 RÁCZ István: A hajdúk a XVII. században. Debrecen, 1969.; RÁCZ István: Hajdútelepítések és kiváltságolások.

In: A hajdúk a magyar történelemben. Tudományos emlékülés – Déri Múzeum. 1966. dec. 10. Szerk. MódyGyörgy. Debrecen, 1969. 47–68.; OROSZ István: Hajdúföld és jobbágybirtok Szoboszlón a XVII. században.DMÉ. 1975.


örököst – nemzõ fejedelmi sarj és választott erdélyi fejedelem igencsak riasztotta a fiú-örökös hiányától rémüldözõ Habsburg-dinasztiát. Mária Teréziának nemcsak a királysá-gát, a Habsburg nevet is leányágon kellett átörökíteni fiaira, hogy leszármazottai máignosztalgiával nézegessék István koronáját.

Rákóczinak volt méltósága is, érzéke is a királyi udvartartás megszervezéséhez is.Egy magyarság központú királyi udvartartás – élén egy magyar királlyal – felnevelhettevolna a szemléletében is, kultúrájában is, elkötelezettségében is magyar arisztokráciát.Olyan kastélyokkal, kúriákkal és udvarházakkal, amelyek magyarországi kézmûveseknekadnak megrendelést… A magyar iparral termeltetik meg a hadsereg számára szükségesfegyvereket. A magyar nemességet térítik a polgárosodás útjára… Ne folytassuk… csakfeltételezzük, hogy ha ez a folyamat 1711–1712 táján elkezdõdik, az 1800-as évek dere-kára kialakulhatott volna egy öntudatos magyar szellemû polgárság. Ezt akadályozta megminden erejével és rafinériájával a Habsburg-dinasztia.

A majtényi síkon nem árulás történt, csak behódolás. Zászlóhajtásokkal, fegyverekgúlába rakásával világgá dobolta a magyarság azt, hogy 1526 óta, s az 1711-re követke-zõ évszázadok során a magyarországi társadalmi elit immár soha többé – sem a rendiség,sem a polgárosodás folyamatában – nem képes egy önállóságára büszke társadalmat meg-szervezni, fennmaradásáért önzetlenül cselekedni, s egy ilyen nemzetet életben tartani.Az utolsó fejedelem távoztával, a zöld gyepen gúlákba rakott fegyverek mellett lengetett,és az osztrák tiszteknek átadott zászlókkal az ország mindenkori politikai elitje elbúcsú-zott, immár szabad akaratából független államiságától, nemzeti szuverenitásától, s attólis, hogy nemesi kúriájában, udvarházában, polgári villájában, paraszti viskójában a magaura lehessen.

PÉTER TAKÁCS:

Castles, Mansions and Manor Housesin Szatmár County

An effort has been made to make mansions and manor houses more and more attractive for touristsin advertisements since the middle of the 1990s and ’castle-’ and’ country-house tourism’ haveeven become a separate sector.

We should be aware of the fact that the castles that are admired with nostalgy, the castlesoffering recreational facilities,surrounded by parks and built in baroque, rococo or neogothic styleand the antique mansions that offer accommodation nowadays used to serve as places of living,economic centres and crofts and were regarded as possessions inherited according to the law of

201

Takács Péter

entail and fiscalitas. Estates and servants granted to the privileged person by the king were insep-arable attachments to the castles, mansions and manor houses. In this respect Hungarian law basi-cally did not change from 1351 to 1848.

In the paper an attempt is made to draw up the complex concept of some of the castles,mansions and manor houses in the former Szatmár county at various dates of history. The authorenumerates the buildings on the estate, their inventory, the lands and servants that are inseparablefrom them and all the emoluments – mills, shambles, pubs, shooting, fishery, reeding rights,running a shop and holding markets – which were assigned to each mansion, manor house orcastle by the king’s grant and the development of the legal system in Hungary.

202

A rozsályi Kun-kastélyIn: Magyarország vármegyéi és városai. Szatmár vármegye. Szerk. Borovszky Samu. Bp., 1901.

Documents

VÁRAK, VÁRKASTÉLYOK, KÚRIÁK SZATMÁR MEGYÉBEN · várak, kastélyok, udvarházak, kúriák és lakóik Talán a vár kivételével – bár némileg az is – a forrásokból