tankonyvtar.hu · Web viewAz angol vezetéssel többé-kevésbé összhangban az amerikai kormány is úgy ítélte meg, hogy 1941 áprilisában Magyarország „megszegte szavát

História 1992-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1992-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Kérdések rossz döntésekről .................................................................................................... 12. .......................................................................................................................................................... 3

1. Háború páholyból... Magyarország, 193941� .......................................................................... 32. Képek ...................................................................................................................................... 7

3. ....................................................................................................................................................... 111. Magyar társadalom, 1941 ..................................................................................................... 112. Képek ................................................................................................................................... 14

4. ....................................................................................................................................................... 171. Bárdossy László. Aki belépett a háborúba ........................................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 19

5. ....................................................................................................................................................... 211. A hadüzenet. Egy minisztertanácsi jegyzõkönyv margójára. 1941. június 26.� � .................... 21

6. ....................................................................................................................................................... 241. Az 1941. június 26-i minisztertanácsi ülés. Hóman Bálint 1946. március 18-i népbírósági vallomása .................................................................................................................................. 24

7. ....................................................................................................................................................... 261. A magyar hadüzenet amerikai fogadtatása ........................................................................... 262. Képek ................................................................................................................................... 27

8. ....................................................................................................................................................... 291. Egy anekdota igazságtartalma. Hadüzenet az USA-nak, 1941 december ............................ 29

9. ....................................................................................................................................................... 301. Végzetes japán gyõzelem. Pearl Harbor, 1941. december 7. ............................................... 302. Képek ................................................................................................................................... 32

10. ..................................................................................................................................................... 371. Breszt-Litovszktól Moszkváig. A Szovjetunió elleni hadjárat 1941-ben ............................. 372. Képek ................................................................................................................................... 40

11. ...................................................................................................................................................... 421. Villany a köztereken és a lakásban, 18841914� ..................................................................... 422. Képek ................................................................................................................................... 44

12. ..................................................................................................................................................... 481. Tungsram 1920. sz.� ............................................................................................................... 482. Képek ................................................................................................................................... 48

13. ..................................................................................................................................................... 511. A Szovjetunió álláspontja, 1956. október 23.november 4.� ................................................... 51

14. ..................................................................................................................................................... 561. Reklám és politika 1906-ban ................................................................................................ 562. Képek ................................................................................................................................... 59

15. ..................................................................................................................................................... 631. Férj, feleség, gyerek a 18. századi parasztcsaládban ............................................................ 632. Képek ................................................................................................................................... 65

16. ..................................................................................................................................................... 671. Magyar törzsek a Kazár Birodalomban ................................................................................ 672. Képek ................................................................................................................................... 69

17. ..................................................................................................................................................... 701. A vallatások koreográfiája 1956 után ................................................................................... 70

18. ..................................................................................................................................................... 72


História 1992-02

1. Tisztelt Szerkesztõség! ......................................................................................................... 7219. ..................................................................................................................................................... 73

1. Egy Budán zsákmányolt óra 1686 ........................................................................................ 732. Képek ................................................................................................................................... 74


1. Kérdések rossz döntésekrőlGLATZ Ferenc

Kérdések rossz döntésekről

Magyarország 1941. június 26-án belépett a világháborúba. A döntést Horthy Miklós kormányzó a minisztertanács egyetértő véleményével hozta és a magyar parlament ellenszavazat nélkül jóváhagyta. Egy nap alatt hozott döntés volt, a kormányzó személyes és a minisztertanács együttes felelősségére. A szovjet elleni háborúba lépést újabb háborús döntések követték.

Rossz döntések. Magyarázat: Az országot a trianoni békeszerződéssel a nagyhatalmak kényszerpályára helyezték. A győztesek olyan békét diktáltak, amelyet a vesztesek (Németország, Magyarország) csak időlegesen fogadhattak el. Magyarország esetében nemcsak az államot, de a nemzetet szedték területileg elkülönített darabokra. Több évszázados családi-nyelvi közösségeket romboltak szét.

Kétségtelen tanulság: a győztesek bölcsessége nélkül nincs valós béke. Áll ez a fegyveres, politikai harcra egyaránt. A győzelem pillanatnyi állapot, s ha nem kínálsz a vesztesnek belátásos békét, az újabb nem várt összeütközéshez vezet. (De vajon kötöttek valaha győztesek igazságos békét?)

Kétségtelen: a világ minden állami-nemzeti közössége generációk során elszántan törekedett volna az etnikai revízióra. S Magyarország a revízió támogatását a másik vesztes, Németország oldalán találta meg. Eddig a magyarázat. S az értékelés: A területrevíziók után 1941 nyarán Magyarországnak semmi kényszerítő körülménye nem volt, hogy a háborúba lépjen. Maga Németország sem kérte azt. A „hála” a „hűség” okán? Tudjuk: sem a hála, sem a hűség nem történelmi kategória…

Szenvedélyes az érdeklődés a történeti közgondolkodásban a kassai bombázás repeszei iránt. Nem egyszer azért: netán bizonyítható, hogy a Szovjetunió bombázott és így igazolható a háborúba lépés „jogossága”. De vajon a „jogosság” történeti kategória? És ha valóban a Szovjet bombázott volna, akkor feltétlenül be kellett volna lépni a háborúba? Mi úgy gondoljuk, akkor sem, s főként nem azonnal. Horthy, Bárdossy és sokan mások a rossz magyar politikai hagyományt követték: személyesen, világnézeti okokból eredően a szovjet-német konfliktusban a németeknek drukkoltak s személyes pártpolitikai-világnézeti indulatoktól hajtva egy nemzet egészét sorakoztatták fel egy háborúban „világnézeti” harc”-ra. Tanulság: a politikus sohase azonosítsa a nemzet érdekeit a maga vágyaival, hanem a maga egyéni vágyait rendelje alá a nemzeti-közösségi érdekeknek. És csak a rövidlátó pártpolitika nem látja: a többségi párt vagyis a MÉP, a Magyar Élet Pártja nem volt azonos, nem is lehetett azonos a nemzeti közösség egészének érdekeivel.

A háborúban vesztes magyar társadalom százezreit sértették 1945 után: nem temethették, gyászolhatták kegyelettel a Szovjetunióban elesett testvéreket. Történeti propagandában minden, a háborús részvételt esetleg magyarázó mondatot világnézeti (szovjetellenes), rendszerellenes támadásnak minősítettek. Még csak önkritikus végiggondolásra, netán nyugodt megbékélésre sem hagytak lehetőséget. S a szovjet ellenesség vádja még a liberalizált utolsó évtizedben is a legfélelmetesebb vád volt. – Most elemi erővel szakadt fel a megbántottságból a düh. Ma már senki nem vitathatja: halottainkat igenis el kell temetni, tisztességet kell szolgáltatni. De vajon vezethet ez a düh oda, hogy már-már a szovjetellenes háborús haditetteket vagy a „szovjetellenes keresztes háború” 1941. évi céljait a mai szovjetellenes hősködések előtörténeteként fogjuk fel? (Miután a Vörös Hadsereg az 1990. március 10-i szerződés alapján Magyarországról kivonult. Újabb torzulást kényszerítenek a nemzet önbecsülésére.)

Rossz döntések… Talán a történetírás sem elég erélyes a hibák megelevenítésében? Nem hangsúlyozza eléggé, hogy a háború nem német-szovjet háború volt, hanem világháború? (Bárhogy is igyekezett a szovjet propaganda ezt így beállítani.) És nem kellett volna egy kis államnak elébe sietni olyan konfliktusnak, mint amilyet az USA-nak címzett hadüzenet jelent. Vagy nem hangsúlyozzuk eléggé: még a szovjetellenes hadiállapot bejelentését, a politikai döntést sem kellett volna feltétlenül követnie a nagy létszámú hadsereg frontra küldése? S nem hangsúlyozzuk eléggé: a magyar politikai vezetés gondolkodásából ekkor is, mint előtte, s utána oly gyakran, hiányzott a világpolitikai horizontú látószög. És hiányzott a rossz döntések korrekciójának képessége…

Rossz döntések. Egy kormányzó, egy miniszterelnök ugyanolyan lelki-értelmi folyamat eredményeként dönt a hadba lépésről, békéről, mint orvos az operáló asztalon felbontott test zsigereinek átvágásáról. Ha rossz a döntés, az egyik esetben a lelkiismeret-furdalás, a másik esetben sok százezer ember pusztulása, majd az akasztófa következik. A különbség csak ennyi?… Bárdossy végzetét nem véletlenül követte 1945-ben düh és


elkeseredés, majd egyéni sajnálat. (Okos volt, ravasz, de nem volt államférfi.) Igaz, a társadalomtudományok apparátusa a politikus segítségére siet: „kényszerpályá”-ról beszél, arról, hogy az előző évtizedek „mindent elrontottak”, „törvényszerűen” meghatároztak. (1920 után mindennek oka Trianon volt, az 1950-es években mindennek oka a Horthy-rendszer volt. S folytathatjuk a sort máig.) Sok mindebben az igazság. De talán eljutunk egyszer oda, hogy a magyar társadalom a politikustól nem azt várja el, hogy az elődeinek kritikájával magyarázza tetteit (legyen az akár Trianon is), hanem egyéni leleményét és képességeit bizonyítsa a jelen döntéseknél...


1. Háború páholyból... Magyarország, 193941�SIPOS Péter

Háború páholyból…

Magyarország, 1939–41

Alighanem Teleki Pál hozta a 20. század legnépszerűbb magyar kormányzati döntését 1939. augusztus végén – szeptember elején: az ország kívül marad a háborún. A miniszterelnök elhatározását világnézetre, politikai felfogásra, vallásra, foglalkozásra való tekintet nélkül, osztatlanul támogatta az egész társadalom. Az emberek rokonszenve persze megoszlott a hadviselő felek között, a saját érdekeik szempontjából mérlegelték az esélyeket. „Ezt a háborút mindannyian viseljük, ha máshol nem, lélekben. Ennek a háborúnak mind sebesültjei vagyunk és leszünk, akkor is, ha sorsunk nem szólít a lövészárokba... S aki nem tud e háborúban hősiesen viselkedni, viselkedjen legalább emberien és illedelmesen” – írta Márai Sándor szeptember közepén a Pesti Hírlap Vasárnapi krónika c. rovatában.

Cenzúra és sajtóirányítás

A semlegesség nem jelentett közömbösséget – mindenki mohón leste a híreket, igyekezett nyomon követni a frontokon zajló eseményeket. A legbővebb értesüléseket a sajtó szolgáltatta. 1940 áprilisában 18 országos napilap jelent meg, kb. 1 millió példányban. A legolvasottabb újságok(ok) a politikailag teljesen színtelen reggeli Friss Újság (183 ezer példány), a kormánypárt jobbszárnyához közel álló bulvár jellegű reggeli Függetlenség (130 ezer példány), a katolikus Központi Sajtóvállalat által kiadott Új Nemzedék (120 ezer példány) és Bethlen István lapja a nevéhez kevéssé illően dél tájban megjelenő 8 Órai Újság (120 ezer példány).

Szintén a kormánypárt jobboldalának véleményét fejezte ki a színvonalas reggeli Új Magyarság (42 ezer példány); a kormányzat félhivatalosának tekintették a Magyarországot (reggeli kiadása 24 ezer példány, esti kiadása 40 ezer példány) és a délutáni Pestet (47 ezer példány). Sokan olvasták a nyilas Pesti Újságot (65 ezer példány). Népszerűek voltak a liberális-demokratikus eszmék különböző árnyalatait kifejező reggeli Pesti Hírlap (81 ezer példány), Magyar Nemzet (50 ezer példány), Újság (44 ezer példány), a késő délelőtti Mai Nap (39 ezer példány) és az Esti Kurír (75 ezer példány). A Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava 40 ezer, a Kisgazdapárt szócsöve, a Kis Újság 55 ezer példányban jelent meg naponta.

Az újságolvasóknak tudomásul kellett venniök már a háború kitörését követő első napokban, hogy kedvenc lapjaik terjedelme 30–40 százalékkal csökkent, és a heti kétoldalas rádióműsoron kívül egyéb mellékletet nem tartalmazott.

Az újság kézbevételekor nem derült ki viszont egy sokkal fontosabb korlátozás – a szigorú cenzúra, amely már szeptember 2-án életbe lépett. A közlésre szánt szövegek kefelevonatát vagy kéziratát a területileg illetékes ügyészség sajtóellenőrzéssel megbízott tagja vizsgálta át abból a szempontból, hogy megjelenése nem sérti-e „a hadviselés érdekét, vagy az állam más fontos érdekét.” Ezeknek a közleményeknek a megjelenését megtilthatta. A napilapok kinyomtatását és terjesztését a cenzori engedély megadása előtt nem volt szabad megkezdeni.

Sajtóellenőrzés az első világháború idején is működött, ami ellen a szerkesztőségek oly módon tiltakoztak, hogy a betiltott cikkek helyét üresen hagyták, teljes hasábok, sőt oldalak fehéren tátongtak, árulkodva a hivatalnoki olló működéséről. Ennek megelőzésére 1939. szeptember 12-én elrendelték, hogy az első oldalakat betördelve kell ellenőrzésre felterjeszteni és „fehér ablak nem hagyható”. Ilymódon azt is megvizsgálhatták, hogy a lapok betartják-e a hírközlési arányokra és elhelyezési módra vonatkozó előírásokat. A kormányzat ugyanis nem csupán ellenőrzésre szorítkozott, hanem általános irányelvekkel és részletes utasításokkal is igyekezett biztosítani, hogy a sajtó hangvétele összecsendüljön külpolitikájával.

A legelső direktívák, amelyek megfogalmazásában Teleki Pál személyesen is részt vett, előírták, hogy Németország, Olaszország, Lengyelország és Jugoszlávia rokonszenvesen, Románia tárgyilagosan kezelendő. A német, angol, francia, lengyel hadijelentéseket ugyanazon az oldalon, azonos formátumban kellett publikálni; ügyelve, hogy az első helyen a német anyag jöjjön, betartva a terjedelmi arányokat: kétnegyed német hír és kétnegyed angol–francia–lengyel hír. A „tendenciózus cikkektől” óva intették a lapokat. Ismétlődtek a típusfigyelmeztetések: „nem mehet át semmi Németország ellen!”, „a németbarát szellem nem nyilvánulhat meg más hatalmak megtámadásában!”


Akik a sajtónál gyorsabb és frissebb információkra áhítoztak, azok rádiót vásároltak maguknak. Az izgalmas világesemények ösztönző hatását mutatja, hogy míg Budapesten nyolc év alatt (1931–1938 között) 35 ezerrel (110 ezerről 145 ezerre) emelkedett a készülékek száma, addig 1940. január–1941. december között, tehát két esztendő alatt, a növekedés 34 ezer darab (160 ezerről 194 ezerre). A gyarapodás országosan is mintegy 30 százalékos, 1940-ben kb. fél millió a rádióelőfizetők száma.

Az üzletekben 1939-ben megjelentek a 2 + 1 lámpás néprádiók, a 48 pengős vételárat két éven át havi részletekben lehetett törleszteni. Sokan azonban nem érték be a viszonylag kis kategóriájú készülékkel és a háború kitörése után – egy jelentés szerint – „a külföldi államok hírszolgálatát is vevő szuperkészülék iránt mutatkozott meg elsősorban az érdeklődés.”

Kenyér, hús, zsír

A mindennapi életviszonyokat Magyarországon a háború az első hónapokban csak alig észrevehetően befolyásolta. Javában tartott a jelentékeny gazdasági konjunktúra. Az ipari termelés – 1929-et 100-nak véve – 1938-ban 26,5, 1939-ben 53,9, 1940-ben 62,4 százalékkal emelkedett. 1940-ben a gyár- és kézműiparban foglalkoztatottak száma meghaladta a 800 ezret, a munkanélküliség gyakorlatilag megszűnt. A városban a kedvező munkaviszonyok, a falun az 1939-es jó termés és az előnyös értékesítési lehetőségek következtében növekedett a lakosság vásárlóereje.

A fővárosi Községi Élelmiszerkereskedelmi Üzem (a KÖZÉRT elődje) a legtöbb cikkből 1939–1940-ben lényegesen többet forgalmazott mint az előző esztendőkben.

A fogyasztás bővülését a kezdeti korlátozó intézkedések nem tartóztatták fel. Az első rendszabály a kávé és a tea élvezőit „sújtotta”. Még nem kellett lemondaniuk a koffeinről, de október 1-től kedvenc mérgükért – az illeték emelése következtében – a korábbi ár háromszorosát fizették. Erre mondták Pesten és Budán, még jó, hogy lehet kapni!

1939 végén – 1940 elejétől „barnult” a kenyér. A malmok a búzát 77 százalékosan (később 85 százalékosan), a rozsot 75 százalékosan őrölték ki, ún. sötét búzalisztet és rozslisztet készítettek. A pékségek csak ezekből süthettek búza, rozsos és rozskenyeret. A kenyér minőségi változása ezzel még nem ért véget. 1940 szeptemberétől minden 100 kg liszthez legalább 25 kg zúzott burgonyát, 1941 elejétől pedig ezen kívül még 20 kg kukorica vagy 30 kg árpalisztet vegyítettek. Csupán egyetlen péksütemény, a zsemlye maradt forgalomban, a kiflitől, a pacsnitól és egyéb ropogós finomságoktól hosszú időre búcsút kellett venni.

Az új kenyér vegyes érzelmeket váltott ki. Egy pék szerint „a kukoricás kenyér hamarabb megszárad, könnyebben morzsolódik, a közönség bizalmatlanul vette.” Egy cukrász diplomatikusan nyilatkozott: „még csak a kísérleti időszakban vagyunk.” A vendéglős viszont rosszabbra számított, az első világháborúból ismert keserű, dohos, ragacsos készítmény helyett jobb kenyér került az éttermi asztalokra. S főleg – még nem vezették be a kenyér adagolását.

A húsfogyasztás visszafogása érdekében 1939 decemberében a hétfőt és pénteket „hústalan nap”-nak nyilvánították, amikor „húst és húsneműt, nyers, elkészített vagy bármely módon tartósított állapotban a fogyasztók részére árusítani vagy forgalomba hozni” tilos volt. A rendelkezést több ízben kiterjesztették. 1940 szeptemberétől „hústalan nap”-pá vált a kedd is, szerdán pedig nem lehetett borjúhúst (!) vásárolni. 1941 márciusától korlátozták a vendéglőkben felszolgálható ételfogások számát, pl. csak kétféle levest, halételt, sültet, egyféle előételt lehetett készíteni. Az egyik „húsos” napon pedig csak (legfeljebb háromféle) egytálételt főzhettek. Ilyenkor sok adag fogyott a töltött káposztából, a bográcsgulyásból, a tarhonyás, zöldséges húsételekből. Maximálták a húsadagot (hús csonttal 15 dkg, szárnyas 20 dkg, feltét 6 dkg), amit a vendéglősök bizonyára nem nagyon bántak, hiszen ezentúl nem őket okolhatták a miniszeleteket kifogásoló vendégek.

Koplalni egyébként sem kellett. A hústalansági tilalom nem volt hatályban az ünnepnapokon, hétköznap pedig nem vonatkozott többek között a juh- és lóhúsra, a halra, a csirkére és a pulykára, a belsőségekre. Népszerű volt ilyenkor még a gombafej, a töltött paradicsom, a milánói spagetti és az ökörszáj saláta.

Szigorúbban szabályozták a cukor- és zsírfogyasztást. 1940 áprilisában bevezették a cukorjegyet: az általános fejadagot városokban személyenként heti 12 dkg-ban, a községekben 7 dkg-ban állapították meg, többet kaptak a terhes és szoptató anyák, a 12 éven aluli gyermekek és orvosi igazolás alapján a betegek. A háziasszonyokat érzékenyen érintette, hogy még a nyári befőzésre sem vásárolhattak külön cukrot, csupán a karácsonyi asztalt édesítette meg fejenként 10 dkg pótadag.


A zsírjegyre hetenként és fejenként 1940 áprilisától 24 dkg, 1941 elejétől 20 dkg járt, a nehéz testi munkások másfélszeres adagot kaptak.

A közélelmezési kormányzat tehát elsősorban mennyiségi és minőségi korlátozásokkal tartotta kézben az ellátást. Teljes forgalmazási tilalmat (1940 augusztusában) csak a tejszínre rendeltek el a vajellátás biztosítása végett.

Kirakatok, árak

Az egyéb fogyasztási cikkek beszerzését 1941 májusáig csak esetenként szabályozták. Ilyen kivételt jelentett a mosószappan és a bőrtalpú cipő. 1941 májusában vezették be a fogyasztói vásárlási könyvet, amelybe a kereskedőnek lényegében minden közszükségleti cikk vételét be kellett jegyeznie. A könyvecske ekkor csak nyilvántartásra, ellenőrzésre szolgált, a vásárlás mértékét általában nem maximálták. Csupán a tüzelőfélék, petróleum (ez ekkor még a magyarországi háztartások többségének nélkülözhetetlen világítóanyaga volt) és az üzemanyag mennyiségét szabták meg.

Az utca képe még nem árulkodott nélkülözésről. „A mai háborús világban is szépek a kirakatok. Mindenféle árú bőven van. A kirakatrendezők versenyeznek egymás között” – olvashatjuk a Pesti Hírlap egyik riportjában 1941 januárjában. A kereskedők csupán azt kerülték, hogy a vonatkozó kormányrendelet ellenére, kitegyék az árjelző cédulákat. Inkább kiírták, hogy „a kirakat rendezés alatt”, a ruhanemű „rendelésre készült”.

Az árak persze emelkedtek. A létfenntartási költségek a Statisztikai Hivatal és a Szakszervezeti Tanács egybehangzó adatai alapján 1940-ben az előző évhez képest 8 százalékkal növekedtek. Ezt egyelőre ellensúlyozta, hogy a béreket és a fizetéseket 1940 augusztusában 7 százalékkal, 1941 májusában pedig újabb 8 százalékkal emelték. A Statisztikai Hivatal és a Szakszervezeti Tanács lényegében egyező számításai szerint a reálbérek 1939-ben és 1940-ben az 1938-as szinthez képest 10–11 százalékkal növekedtek, míg 1940-ben az előző évhez viszonyítva 0,4–0,6 százalékkal emelkedtek, tehát azonos szinten maradtak. Ehhez hozzájárult, hogy a lakbéreket 1940 januárjában az 1939 szeptemberi színvonalon befagyasztották.

A kedvező életkörülmények ösztönözték a házasságkötési és a gyermekszülési kedvet. Budapesten 1932-ben 10 262 (1000 főre 10,4), 1940-ben 12 778 (1000 főre 11,1), 1941-ben 13 914 (1000 főre 11,9) házasságot kötöttek. A születések száma a fővárosban 1932-ben 16 272, 1940-ben 19 214, 1941-ben 21 049.

Persze a fogyasztási rendszabályokon és a – nem részletezett – vasút- és autóbuszforgalmi korlátozásokon kívül időnként egyéb dolgok is hátborzongató kételyeket ébresztettek: talán ez már még sem az igazi jó békevilág?!

Légóriadó-próbák

Először 1939. szeptember 2-án délután 1 órakor szólaltak meg az elektromos szirénák, és ezután minden szombaton ellenőrző főpróbát tartottak, amikor 15 másodpercig vijjogott a légvédelmi riadót jelző, váltakozó magasságú, üvöltő hang. A lapok megnyugtatásul közölték, hogy ilyenkor „a nagyközönségnek semmi tennivalója nincs”. Nem tették hozzá, legalábbis egyelőre... 1940. május elején a honvédelmi miniszter elrendelte a lakóházak légoltalmi szolgálatának megszervezését. Hivatalba lépett egy új, fontos, rendszerint fontoskodó személy, a légó parancsnok. Az udvarokban, többnyire a porolóra erősítve, mindenütt más alakzatú és súlyú vasdarabot helyeztek el, a minőség egyetlen kritériuma az volt, hogy a mellé rendszeresített kalapáccsal, vagy másik kisebb vasdarabbal kongatva kellő hangerővel zengjen, és jelt adjon a pincében kiépített óvóhelyre való haladéktalan levonulásra.

1940. június 12-én és 13-án Budapesten minden eddiginél nagyobb arányú légoltalmi gyakorlatot szerveztek. Sikoltoztak a szirénák, zúgtak a félrevert harangok, a háztetők felett morajlottak a repülőgépek, nagyot pukkantak a vakbombák, terjengtek a sárga „gázfelhők”, a szürke füstgomolyagok, vörösen izzott a „tűzvész”, szorgoskodtak a gumiruhás, gázálarcos mentőcsapatok. Este pedig „15 percig olyan sötét volt Budapest, ...mint sok évtizeddel ezelőtt, amikor a városi tanács intézkedésére holdvilágos éjszakákon nem gyújtották meg az utcai olajlámpásokat. Ezen a negyed órán át csak a hold világított.”

Noha kevesen sejtették, hogy mindez csak nagyon halvány lenyomata egy igazi légitámadás, nem is szólva egy utcai harcokkal járó ostrom borzalmainak, mindenki lelkén átsuhant a békesség múlandóságának kényelmetlen érzülete. A természetszerű következtetés az volt, hogy annál inkább ki kell használni a sors által még engedélyezett viszonylagos nyugalmat.

Üdülés, mozik


Az 1940. évi tavaszi–nyári szezont nem zavarta meg az sem, hogy Észak- és Nyugat-Európában véget ért a „furcsa háború” és megkezdődött a valódi küzdelem. A kis országokon – Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium – kívül elbukott a hatalmas Franciaország is, Anglia sorsa pedig kétségessé vált.

Itthon még más dolgok okoztak, szerencsére csak átmeneti fejfájást. Berzéthely Lenke, a Társaság c. szépirodalmi és társadalmi képes hetilap állandó levélírója, 1940. június 2-án erről így számolt be: „Kedves Szerkesztő Úr! Mint a téli szezon eredményei, a tavaszi esküvők már lezajlottak, de az újabb házasságokhoz szükséges nyári flörtök még nem indultak meg – és így e holtszezonban most ez a legaktuálisabb kérdés, hogy »hol nyaraljunk?!« Hála Istennek, hála kormányunknak és másoknak, hogy nekünk csak ilyen gondjaink vannak. Mi legfeljebb sajnálkozva gondolunk azokra a szép tengeri fürdőhelyekre, amelyek most lángban állanak.”

Aki tehette, felkereste az olasz, dalmáciai, szlovákiai üdülőhelyeket. Még autóval is utazhatott, akinek sikerült kellő mennyiségű motalkót szereznie. Ugyanis a kutak már csak ezt a 80 százalék benzinből és 20 százalék szeszből elegyített üzemanyagot árusították.

Persze idehaza sem volt rossz. A forró nyári vasárnapokon százezernyi ember nyüzsgött a strandokon. Hétköznapokon pedig mind többen keresték fel az újonnan divatba jött eszpresszókat. Különösen jól mentek a mozik, tömegeket vonzottak a Tóparti látomás, az Árvíz Indiában, a Manderley ház asszonya, a Guliver, a Gunga Din és egyéb jeles alkotások. Kedveltek voltak a híradók, amelyek folyamatos bemutatására külön mozi nyílott az Erzsébet körút és a Dohány utca sarkán. Ebben a televízió előtti világban szívesen nézték a háborús filmeket. Zsúfolt házakat vonzott egy repülős film, amelyben „szó sincs szerelemről, az asszonyok is valósággal tódulnak ebbe a moziba. Korkép 1940”. A filmszínházak jó üzletmenetét mutatja, hogy az általuk befizetett vigalmi adó, 1939-et 100-nak véve, 1940-ben 121, 1941-ben 153 százalékot tett ki. A viruló életkedvre vall, hogy a fővárosi rendőrség 1939-ben 3337, 1941-ben 4626 személyt (38 százalékkal többet) vett őrizetbe titkos prostitúció címén.

A farsang azért beindult

1940. október végétől azonban már mind nehezebben lehetett homokba dugott fejjel kirekeszteni a gondolkodásból a veszedelem közelségét. A háború immár átterjedt a Balkánra és kérdésessé vált, meddig kibicelhet még Magyarország aránylag nyugalomban.

1940. december közepétől kétségtelenné vált, hogy jóval ridegebb életviszonyokra kell berendezkedni. Elrendelték a közvilágítás 25 százalékos csökkentését, megtiltották a kirakatok kivilágítását boltzárás után, elsötétültek a neonreklámok. Az Oktogon felett ragyogó hatalmas palackból nem áramlottak többé a Törley pezsgő fénylő cseppjei. A vendéglők és a szórakozóhelyek Budapesten és a törvényhatósági városokban éjfélkor, más helységekben féltizenkettőkor zártak.

Takarékoskodni kellett a tüzelővel. A rendelkezések szerint egy 1 szobás lakás számára legfeljebb 25 q, egy 2 szobás lakás részére 37 q, egy 3 szobás lakás számára 48 q szenet lehetett vásárolni, tűzifából a szénmennyiség 1,7-szerese járt. A központi fűtés maximális hőfokát lakásokban nappal 21 fokban, éjjel 16 fokban, a hivatalokban 18 fokban szabták meg. Ekkor vezették be a világítási petróleum, valamint a motalkó szigorú adagolását is.

A lakosság oly módon reagált a fejleményekre, hogy megkezdte a felvásárlást, burgonyától a fogkrémig, ceruzától a cérnáig mindent gyűjtöttek a háztartásokban a még nehezebb napokra. Különösen nagy volt a tolongás az üzletekben, áruházakban a karácsonyi vásár idején. Talán mindenki érezte, tudta, hogy az utolsó békebelinek tűnő karácsonyt ünnepelheti.

A vendéglők és a szórakozóhelyek a korai záróra miatt zsúfolásig megteltek, és szinte lehetetlen volt üres asztalt találni. „A pesti éjszaka most kísértetiesen emlékeztet a szilveszter éjszakák hangulatára. Mintha minden éjjel valamitől búcsúznának az emberek” – olvashatjuk a Pesti Hírlap 1940 karácsonyi számában.

A farsang azért beindult. Az operabált kivéve minden mulatságot megrendeztek, az elsőbálozó leányok nagy örömére.

1941 áprilisában viszont már komollyá, sőt komorrá vált a helyzet és a hangulat. Magyarország, bár még térben és időben ugyancsak korlátozottan, hadviselő országgá vált. 1941. április 6–22. között igazi légvédelmi készültséget rendeltek el. „Nem lehetett ráismerni a városra. Egy kis ízelítőt kaptunk abból, amit a háború jelent, a döbbent csend és a süket sötétség mindenkit emlékeztetett arra, hogy határainkon túl lángol a világ” –


kommentálta a háború kitörése óta eltelt másfél esztendő legborúsabb fél hónapját a „Társaság” rendszerint derűs és optimista cikkírója.

2. Képek





1. Magyar társadalom, 1941JUHÁSZ Gyula

Magyar társadalom, 1941

Vázlatunknak, amely megpróbálja néhány jelenség megragadását a háború történetében tárgyunk szempontjából, kiinduló pontját azok a területi változások kell, hogy képezzék, amelyek a háború folyamán végbementek. Mindenekelőtt fontos megjegyeznünk, hogy a visszacsatolások 1938 őszétől folyamatosan mennek végbe, s befejeződnek, még mielőtt Magyarország ténylegesen háborúba lépne Németország oldalán 1941 júniusában. Ezalatt a két és fél év alatt Magyarország területe a trianoni 93 073 négyzetkilométerről 171 640 négyzetkilométerre nőtt, vagyis a gyarapodás 84,4%-os. Az ország lakosságának létszáma pedig több mint 5 millióval növekedett. Ezek oly nagyarányú változások voltak, amelyek alapvetően befolyásolták a politikai, gazdasági, társadalmi viszonyokat. Nem csupán arról volt szó, hogy Magyarország hirtelen olyan soknemzetiségű országgá vált, amelynek több mint két és félmilliós nemzetiségi lakosa volt, s így váratlanul nemcsak a nemzetiségi, hanem a nemzeti kérdés is új aspektust kapott. Arról is szó volt, hogy a magyarság olyan milliós tömegei váltak ismét magyar állampolgárrá, amelyek két évtizeden át kisebbségi létben éltek, értelmiségük bizonyos értelemben más, liberálisabb szellemiséget képviselt a hazainál.

Fel kell tennünk már most a kérdést: ezek a körülmények milyen változásokat hoztak a társadalmi közérzetben?

Területgyarapodás – sikerélmény

Be kell vallani, hogy leszámítva nagyon keveseket, az emberek túlnyomó többsége számára a területgyarapítások folyamatos sikerélményt jelentettek. Az emberek etnikailag igazságosnak tartották a változásokat, s ahol ez nem volt egyértelmű (s az első bécsi döntést leszámítva nem volt az), ott történelmileg tekintették annak. Igazában még meg sem tudta emészteni a közvélemény az egyiket, már is bekövetkezett a második gyarapodás, anélkül, hogy az nemzetközileg a köztudat számára komoly, vagy legalábbis érzékelhető következményekkel járt volna. Igaz, ezeket a változásokat a tengelyhatalmak hozták létre vagy teremtettek rá lehetőséget, de csak a második bécsi döntés után nyilvánította ki Nagy-Britannia egyet nem értését, és a jugoszláv ügy után szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat a németekkel való közös fellépés miatt. A magyar szellemi életben sem vitatták a területi visszacsatolások nemzetközi vonatkozásait, inkább belső összefüggéseivel foglalkoztak. Azzal, hogy miként lehetne a felvidéki demokratikusabb társadalmi szellemet a trianoni Magyarországon „honosítani”. Azzal, hogy milyen feltételei vannak Észak-Erdély „összeforrásának” az anyaországgal, hogyan lehet az „egységes magyarságot” megteremteni.

A veszélyérzet a háborúba lépésünk után sem ébred fel ebben a tekintetben. Érdemes ennek alátámasztására idézni Anthony Eden sorait egy 1943. júliusi Washingtonba küldött táviratából: „Továbbra sincs semmi nyoma, hogy a magyar közvéleménynek akár csak egy része – így pl. a szociáldemokraták vagy más ellenzéki csoportok, bármi is a magatartásuk a németekkel szemben – hajlandó lenne jelét adni, hogy szívesen jóvátenné a szomszédai, köztük két szövetségesük ellen elkövetett agressziót.” Igaz, ebben az értékelésben hamarosan változás áll be, s egy F. W. Roberts által írt szeptember végi feljegyzésben Magyarország jövőjéről már ez olvasható: „Titkos forrásokból származó megbízható értesüléseink vannak, amelyek szerint a magyarok teljes mértékben hajlandók a csehszlovák és jugoszláv területek visszaadására, és a háborút közvetlen követő rendezés visszatérést fog jelenteni a trianoni határokhoz. Erdély tekintetében azonban, amely számukra sokkal fontosabb probléma, kedvezőbb elbírálásra számítanak, tekintettel arra a tényre, hogy Románia is ellenséges ország, egészében véve pedig sokkal rosszabbul viselkedett ebben a háborúban és lényegesen nagyobb segítséget nyújtott Németországnak, mint Magyarország. De még Jugoszláviával és Csehországgal kapcsolatban is azt remélik, hogy a trianoni határok bizonyos revíziója megértő megfontolások tárgyát képezi, illetve azt is, hogy különleges rendezésre kerülhet sor a gazdasági kapcsolatok tekintetében Kárpátalja–Ruténiával.” (S csak mellékesen jegyezzük meg, ma újabb forrásokból is tudható, hogy ha nem is a döntés szintjén, de az előkészítés műhelymunkáiban voltak ilyen „megértő megfontolások” nemcsak Nagy-Britanniában, de az Egyesült Államokban is.)

Fontos leszögeznünk, hogy nemcsak a közvélemény tudta nehezen feldolgozni a területi változásokat, de az államgépezet is csak lassan volt képes a maga törvényes rendjéhez igazítani a megszerzett területek közigazgatását, közgazdasági, jogi viszonyait. A törvényerejű rendeletek alkotása és kibocsátása szinte az egész háború alatt folyt. Összesen 377 miniszterelnöki rendelet foglalkozott 1939 és 1944 között a visszacsatolt területekkel.


Többnemzetiségű ország

Döntő fontosságú és gyors változások mentek végbe 1938 és 1941 között Magyarország nemzetiségi viszonyaiban is. Ismert adat, hogy míg a trianoni területen 7,9% volt a nemzetiségek aránya, addig az 1941-es népszámlálás az ország akkori lakosságának 22,5%-át számolta nemzetiségi anyanyelvűnek. Kevésbé publikus viszont, hogy a visszacsatolt területeken milyen arányban voltak a nem magyarok. Az 1941-es népszámlálás anyanyelvi adatai alapján a Felvidéken 15,9%, Kárpátalján 90%, Erdélyben majd 48% és a visszafoglalt Délvidéken pedig 61%. Mindez azt jelentette, hogy a visszacsatolt területek lakóinak 49,5%-a volt nem magyar. Ezt az arányszámot némileg korrigálja az 1941-es népszámlálás kísérlete az anyanyelv s a nemzetiség megkülönböztetésére. Ám a kérdésre, hogy milyen nemzetiségű, 520 ezer nem magyar anyanyelvű vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ennek majdnem a fele a visszacsatolt területeken élt. Így a nem magyar nemzetiségűek száma 44,7%-ra csökkent. További vizsgálat alapján megállapítható, hogy a legnagyobb eltérés anyanyelv és nemzetiség között a Délvidéken volt, ahol főleg a horvátok nagy része, de a vendek és szlovének közül is sokan vallották magukat magyar nemzetiségűnek. (Több mint százezer horvát anyanyelvűből alig 10 ezer vallotta magát nemzetiségiként is horvátnak.) Elgondolkodtató adat, mert ilyen eltérés sem Észak-Erdélyben, sem a Felvidéken, illetve Kárpátalján nem volt tapasztalható. Bizonyos, hogy a változások friss élménye, a még konszolidálatlan viszonyok szerepet játszottak ebben, hiszen a nemzetiség bevallása már döntés volt, amelyet sok minden befolyásolhatott: a félelem, a szándék, a boldogulás. Tehát nem egyszerűen arról volt szó, hogy a nemzetiség megvallása egy szubjektív érzésnek, a „népi közösségérzésnek” a kifejezője, ami „nem csak eltérő lehet az anyanyelvtől, hanem általában a nyelvismerettől is független”, ahogy a háború alatt próbálták magyarázatát adni.

A nemzetiségi adatok közül még egyet érdemes kiemelni: a magyarországi németség adatait. A 720 ezer német nyelvű közül 533 ezren vallották magukat nemzetiségileg is németnek. Ennek a 187 ezres különbségnek a 92%-a a trianoni területre esett. A fenti két példát leszámítva lényegesebb eltolódások a nemzetiségi határokban és népességben nem adódtak. Mindent egybevéve megállapíthatjuk: az az elképzelés, hogy a magyarság létszáma tetemesen növekedni fog az anyanyelv és a nemzetiség megkülönböztetésével, nem valósult meg, ami persze egyben azt is jelzi, hogy általában nem a kényszer érvényesült a népszámlálási adatfelvételnél. Nemzetiségpolitikai elvek és gyakorlat között mély szakadék tátongott a háború alatt, de nem vitatható, hogy Telekinek és munkatársainak voltak elképzelései a nemzetiségekkel való együttműködésről. Bírálták is eleget jobboldalról a későbbiek folyamán.

Új nemzetiségi politika

Már 1940 nyarán egy törvényjavaslatot nyújtottak be, a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről, amelyet a következő év áprilisában fogadtak el és hirdettek meg. A törvény szövege így szólt: „Aki mást az országban élő valamely nemzetiségre lealacsonyító kifejezés használatával, vagy ilyen cselekmény elkövetésével nemzetiségi érzületében megsért – amennyiben cselekménye súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik – vétség miatt hat hónapig terjedő fogházbüntetéssel büntetendő.

Ha a cselekményt sajtó útján vagy egyébként nyilvánosan követik el, a büntetés egy évig terjedhető fogház.”

A törvény ugyanakkor úgy rendelkezik, hogy a cselekmény miatt a büntető eljárás magánindítványra indult meg.

A nemzeti és nemzetiségi kérdés problémáit vitatta meg az 1942-es Debreceni Nyári Egyetem is, ahol a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó szakemberek, egyetemi tanárok tartottak előadásokat. Ezek közül egyet érdemes kiemelni, Moravek Endre miniszteri osztálytanácsos „A nemzetiségi kérdés és a magyar társadalom” című előadását, aki azt hangoztatta, hogy vannak alapvető nemzetiségi jogok, amelyek minden nemzetiséget megilletnek, úgymint: a nemzetiség szabad bevallása; szabad nemzetiségválasztás; az anyanyelv használata; az anyanyelven történő oktatás; a szabad iskolaválasztási jog; az iskolaváltoztatás joga; a tradicionális szokások és erkölcs megőrzése; olyan hivatalnok alkalmazása a nemzetiségi vidékeken, akik az illető nyelvet bírják. A nemzetiségek társadalmi tekintetben sem lehetnek másodrendű állampolgárok, de – tette hozzá, kifejezve a korabeli hivatalos és nem csak hivatalos gondolkodás lényegét – velük szemben is a „feltétlen államhűség jogi és erkölcsi követelménye mellé” hasonló társadalmi követelményt kell állítani. Vagyis legalább „hátsó gondolatok nélküli elismerését a magyarság vezető szerepének.”

Több szempontból is a nemzetiségi problémához kapcsolhatóak az 1941-es népszámlálás más adatsorai: így például a vallással kapcsolatos fölmérések. Óriási mértékben megnövekedett a visszacsatolások következtében a görög szertartású vallásúak és a görögkeleti vallásúak száma, ami a római katolikusok arányának több mint 10%-os visszaesését vonta maga után – Kárpátalján (59,4%) és Észak- Erdélyben (37,1%) az abszolút vagy


relatív többség a görög katolikusoké volt. Országosan visszaesett a reformátusok száma: 1,8%-kal, holott Erdélyben (a lakosság 23%-a) magasabb volt az arányszámuk több mint 2%-kal, mint a trianoni területen. A görögkeletiek a harminchetes területen csak 0,4%-ot képviseltek. 1941-től 3,8%-ra növekedtek az összlakosságban: 18%-ot képviseltek Kárpátalján, 8,9%-ot a visszacsatolt Erdélyben és 16,2%-ot a Délvidéken. Az említett 3 vallás hívőinek száma 2 843 ezerrel növekedett.

Magyarság és zsidóság

S itt térhetünk rá arra, amivel társadalomtörténeti szempontból is foglalkozni kell, s ez pedig az ún. zsidókérdés, a területgyarapodásokkal összefüggésben is. A népszámláláskor 725 ezer izraelita vallásút írtak össze, ami a trianoni területen élőkhöz képest (400 000) nyolcvan százalék növekedést jelentett. Ez az adat viszont nem felelt meg azoknak a meghatározásoknak, amelyek a második és főleg a már készülőben lévő harmadik zsidótörvényben szabályozták, hogy ki számít zsidónak. A számlálólapokon a vallásra vonatkozó kérdésen kívül még két kérdést tettek fel: 1. A megszámlált egyén négy nagyszülője, illetve két szülője közül hány tartozott vagy tartozik az izraelita hitfelekezethez, illetve, hogy a törvény szerint az illető zsidónak tekinthető-e? Amikor később az adatokat feldolgozták – s ez már 1944-re esett –‚ nem fogadták el az adatokat, amelyek harmincnégy és félezer keresztény vallású zsidónak minősített személyről szóltak, s 100 ezerre becsülték számukat.

A népszámláláskor egyidejűleg azt is regisztrálták, hogy kinek az anyanyelve jiddis vagy héber, és ki tartja magát zsidó nemzetiségűnek. A két eredmény majdnem egybeesett. Az akkori országterületen 133 ezren tartották magukat jiddis vagy héber anyanyelvűnek és 139 ezren tartották magukat zsidó nemzetiségűnek. Jóval több mint 90%-uk a visszacsatolt területen élt. Ezeknek az adatoknak azonban a magyarországi zsidókérdés szempontjából nem volt jelentőségük.

Már ez a képtelen népszámlálási procedúra is mutatta, hogy a koráramlat által a legerőteljesebben a köztudatba dobott, a legpusztítóbb méreggel felérő, s az egész háború folyamán jelenlévő eszme a faji kérdés, azaz a zsidó kérdés volt. Mert a szívós és sokszintű antiszemita propaganda, a folyamatos törvénykezés, a rendeletek tömegének kibocsátása végig a háború folyamán, amely a holocaustba torkollott, azt sugalmazta, hogy ez az a kérdés, amelynek látószögéből az ország minden bajára, problémájára választ lehet adni. Választ a szociális kérdésekre, elsősorban a földkérdésre; választ a nemzeti kérdésre; választ a Magyarország jövőjével összefüggő kérdésekre; a háború első éveiben még a középosztály megújításának problémájára, majd a középosztály háború utáni helyére és szerepére. Így vált vízválasztóvá, akarva-akaratlanul az értelmiségi gondolkodásban a zsidó kérdéshez való viszony.

Voltak nem kevesen a szabad értelmiségiek között, akik ellenezték az antiszemita politikát, akik megtagadták a zsidóellenes intézkedések támogatását. Elmondható ez a centrista, baloldali pártokra, a legitimistákra, a keresztényszocialisták képviselőire is.

A zsidóellenes törvények, rendelkezések – s erről is beszélni kell – nemcsak az antiszemita indulatokat, s a náci igényeket csillapították, de egy új keresztény polgári réteg kialakítását is szolgálni kívánták a gazdasági életben az „őrségváltás” jegyében.

Magyarország területi változásai a visszacsatolások során

Trianon után a szomszédos országokhoz csatolt területek

km2 Visszacsatolt területek km2

Trianoni Magyarország 93 073 Magyarország 1941 végén 171 640

Csehszlovákiához csatolt 63 004

Az első bécsi döntés alapján 1938. novemberben visszacsatolt terület

11 927

1939. március–áprilisban „visszatért” terület 12 061


Romániához csatolt 102 181A második bécsi döntés alapján 1940. aug. 30-án visszacsatolt területek

43 104

Szerb–horvát–szlovén királysághoz csatolt 21 031

1941. április 11. után visszafoglalt délvidéki terület

11 475

Ausztriához csatolt 4026

Magyarország népességének változásai a visszacsatolások során

Magyarország trianoni területe1 7 606 971 fő

A visszacsatolt felvidéki terület2 869 299 fő

A visszacsatolt kárpátaljai terület3 469 866 fő

A visszacsatolt kelet-magyarországi és erdélyi terület4 2 185 546 fő

A visszafoglalt délvidéki terület5 12 094 087 fő

1 Az 1920. évi népszámlálás adata

2 Az első bécsi döntés után megállapított adat

3 Az 1939. március–áprilisban „visszatért” terület adata

4 Az 1940. augusztus 30-án, a második bécsi döntés során visszacsatolt terület adatai

5 Az 1941. április 11. után visszafoglalt terület adatai

2. Képek




1. Bárdossy László. Aki belépett a háborúbaPRITZ Pál

Bárdossy László

Aki belépett a háborúba

Bárdossy László Szombathelyen született 1890. december 10-én kisnemesi-hivatalnoki családból. Édesapja Bárdossy Jenő miniszteri tanácsos volt, édesanyja pedig felsőörsi Zarka Gizella. Középiskoláit Eperjesen és Budapesten végezte, tehát a történeti Magyarország széles térségeit ismerte meg már fiatalon. Jogot Budapesten, Berlinben és Párizsban tanult, így nyelvtudása, látóköre révén hamar társai fölé emelkedett. De kiemelkedését mégis elsősorban éles elméje alapozta meg. A fáma szerint a vizsgák idején diáktársai szájról-szájra adták a hírt: – „Bárdossy Laci vizsgázik, menjünk, hallgassuk meg őt.” Idealizmus, magas erkölcsi érzék, a szép formák iránti igényesség, az esztétikum sajátosságaival való foglalatosság jellemezte leginkább. Így aligha véletlen, hogy a frissen diplomázott fiatalember 1913-ban a kultusztárcához (Vallás és Közoktatási Minisztérium) került. A VKM-ben ismerte meg a korabeli magyar államigazgatást, annak munkamódszereit, mentalitását.

Kiemelkedően okos, de...

1922. február 18-án a Külügyminisztériumba került, ahol a sajtóosztály helyettes vezetője lesz. 1926-ban kap miniszteri osztálytanácsosi kinevezést, majd a sajtó osztály vezetője.

Nem volt lélekvidámító dolog annak idején a magyar sajtópolitika irányításában részt venni. Az ország külföldi presztízse a mélyponton volt, az ellenforradalom éveinek ismert körülményei már önmagukban is nagy visszatetszést szültek a világban, ezt a propaganda még alaposan fel is nagyította. Ezekben az években a korábban idealista fiatalember magatartása mind kiábrándultabbá, cinikussá válik. Nem volt ez egyéni sajátosság. A hatalom berkeiben a cinizmusból mindig több található, és ezt a húszas évek magyar valósága alaposan megtetézte. Bárdossy pszichikumát gyenge fizikuma még tovább torzította. Az állandó idegi feszültség gyomrát oly beteggé tette, hogy egy súlyos műtét során a felét el kellett távolítani. Gyors felfogó képessége nehezen viselte el beosztottjai és kollégái nálánál lassúbb észjárását, gyomorsavval telítődött szervezete nem szenvedhette a körülményeskedéseket, de még a szükséges körültekintést, alapos mérlegelést sem. Túlzottan bízva gyors áttekintő képességében, nemritkán elhamarkodottan, tehát nem helyesen döntött, ráadásul metsző szavaival gyakran ejtett sebet másokon. Hiába volt kiemelkedően okos, mégsem vált kellőképpen bölccsé. Ezek a tulajdonságai majd később, miniszterelnöksége negatív mérlegének kialakulásában nem csekély szerepet játszottak.

1930-ban a londoni követség első beosztott tisztviselője. Itt 1936-ig szolgált, amikor is Bukarestbe kerül, immáron követi megbízással. Innen vezet karrierje a külügyminiszteri székbe, amelyet 1941 februárjának elején foglal el Csáky István gróf hirtelen halála után.

Modernizáció jobboldalról

Társadalmi nézeteiben Bárdossy azokkal tartott, akik látták az ország társadalmi berendezkedése megreformálásának szükségességét. A modernizációt a jobb oldali radikalizmus platformjáról gondolta elérni, tehát nézetei Gömbös felfogásához álltak közel. (Gömbös Gyulával egyébként is rokonságban volt, mert elvette Gömbös második feleségének testvérét) Parlamenti bemutatkozó beszédében Gömbös géniuszáról beszélt, és azt mondotta, hogy „az irányt Gömbös Gyula célkitűzései szabják meg”. Ezen azonban elsősorban több társadalmi igazságosságot, mérsékelt földreformot, a közigazgatás korszerűsítését, az egészségügy fejlesztését, fejlettebb szociálpolitikát értett. Gömböstől eltérően azonban – aki éppen abba bukott bele, hogy a parlamentarizmust akarta felszámolni – nem tett lépéseket a parlamenti alkotmányosság további korlátozására. Pedig ismert volt, hogy nagynevű elődje, gróf Teleki Pál a náci „új Európa” teremtette környezetben már elkerülhetetlennek tartotta, hogy az alkotmányosságot a parlamentarizmusról a hivatásrendiség irányába mozdítsa el.

„Zsidókérdés”

A keresztény középosztály köreiben nem ritka antiszemitizmus Bárdossytól sem volt idegen, a zsidósággal szembeni magatartását alapvetően mégis az ország adott bel- és külpolitikai konstellációja befolyásolta. Feltehetően e tekintetben is Gömbös felfogását vallotta. Csak Gömbös más időkben élt és politizált. Gömbös 1932-ben megbékélt a zsidósággal – ahogy ő fogalmazta, annak „hazafias részével” –‚ és miniszterelnöksége


idején nem is került sor a zsidóság számára ártalmas intézkedésekre. Bárdossy ellenben beterjeszti, majd elfogadtatja a harmadik zsidótörvényt. Ugyancsak az ő miniszterelnöksége idejére esik a Kamenyev–Podolszk környékén 1941. augusztus végén mintegy 16 ezer zsidó legyilkolása. A szörnyű tragédia hátterében egy olyan elhatározás állt, hogy a nem magyar állampolgárságú, a szomszédos országokból ide menekült zsidókat „repatriálni” kell, vagyis vissza kell telepíteni Galíciába. Erre a Szovjetunió megtámadása lehetőséget adott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar vezetés – és így Bárdossy – tudatában lett volna annak, hogy a deportálás tulajdonképpen a zsidók lemészárlásába fog torkollni. Amikor az egyik szerencsésen megmenekült zsidó Keresztes-Fischer előtt feltárta a döbbenetes történetet, a belügyminiszter azonnal leállította a további kiszállításokat, és Bárdossy természetesen nem bírálta felül minisztere döntését.

Délvidék, Szovjetunió

Bárdossy László 1941 áprilisától 1942 márciusáig irányította miniszterelnökként az ország sorsát. Alig egyesztendős kormányfői tevékenysége alatt sorsfordító, kimenetelükben tragikus események történtek hazánkban. Teleki Pál öngyilkossága után Magyarország Németország oldalán részt vett a Jugoszlávia elleni akcióban, majd a Szovjetuniót – szintén Németország oldalán – megtámadta. Bárdossy László a Parlamentben deklarálta a Szovjetunióval való hadiállapot beálltát, és ugyanezt tette 1941 decemberében Nagy-Britanniával és az Észak Amerikai Egyesült Államokkal szemben is. Rövid miniszterelnöksége idején tehát hazánk három világhatalommal került végzetesen szembe, és ez az ország sorsát alapvetően meghatározta.

A délvidéki akcióban Bárdossy felelőssége addig terjedt, hogy végrehajtotta az akkori hivatalos Magyarország akaratát, és a közvélemény túlnyomó többségének felfogása jegyében cselekedett.

Világosan kelt látni, hogy Anglia ugyan megfenyegette Magyarországot a németek mellé állásának negatív következményeivel, de semmi érdemleges segítséget nem nyújtott annak érdekében, hogy a német nyomás alól az ország valamelyest tehermentesüljön. Másfelől Hitlernek a magyar támogatás politikailag nélkülözhetetlen volt. Hiszen számára mindenekelőtt fontos volt annak dokumentálása, hogy itt nem a német imperializmus érdekeiről van szó, hanem az elhibázott versailles-i békerendszer korrekciójáról, egy új Európa megteremtéséről. A korabeli Magyarországon nem kellett ahhoz ellenforradalmárnak lenni, hogy elfogadják a Felvidéki Észak-Erdély, Kárpátalja és a Délvidék visszatérését és elutasítsák azt a felfogást, mely szerint mindez területgyarapodást jelent. Babus Mihály versbe foglalt szavakkal hirdette: „Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik – A haza, a haza egyenlő volt mindig”.

Gyökeresen más a helyzet a Szovjetunió megtámadásával. Június 22-én, amikor a Wehrmacht egységei hadüzenet nélkül rátámadtak a meglepett Vörös Hadseregre, akkor még aznap Románia és Olaszország is bejelentette a hadiállapotot. A magyar vezetés annyit tett, hogy másnap megszakította a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Hitler néhány héttel korábban – Jugoszlávia megtámadásakor – Horthyt kifejezetten felszólította a részvételre.

Most, a Szovjetunió lerohanásakor, csupán a magyar határ megerősítését kérte. Ez jól mutatta, hogy számára a magyar közreműködés nem volt olyan lényeges, mint a délszláv állam elleni akcióban.

Kimaradni? Belépni?

A német hadsereg fergeteges gyorsasággal hatolt előre a szovjet földön. Június 25-én már Finnország is hadba lépett Németország oldalán. (A „független” Szlovákia és Horvátország már korábban hasonlóan nyilatkozott.) Németország európai szövetségesei közül így már csak Magyarország nem volt hadviselő fél. (Bulgáriától eltekintve, amelynek részvételére, mint értelmetlen lépésre, a németek eleve nem számítottak.) És másnap bekövetkezett a mai napig tisztázatlan kassai provokáció, amely megadta a végső lökést Bárdossy számára, hogy a hadba lépés mellett döntsön. Miért? Azért, mert a Kassa felett kidobott bombák hullása csak a végső lökést adta meg egy olyan lépés megtételére, amelynek előfeltételei már a rendszer megszületésétől, 1919-től, érlelődtek. Bárdossy hallatlanul nagy felelőssége abban van, hogy olyan háborúba vitte bele az ország népét, amelyhez egyszerűen nem fűződött nemzeti érdek. Nem vitás, hogy kimaradni ebből a háborúból hallatlanul nagy erőfeszítést igényelt volna. Olyan tettre lett volna szükség, amely államférfiúi kalibert feltételez. Konszolidált körülmények között szorgalmas, művelt tisztviselők is sikerrel elvezethetnek egy országot. Jaj azonban annak a nemzetnek, amely sorsfordítói helyzetekben nem rendelkezik államférfiakkal. Bárdossy jóval átlagon felüli okos ember volt, következőleg azt is tisztán látta, hogy nem államférfiúi alkat. Egy tisztviselőnek – pedig az erejét természetes, hogy meghaladta az 1941. június 26-i döntés helyes mederbe terelése – nem csekély mértékben azért, mert saját magát kellett volna meghaladnia.

Golyó általi halál


Horthy 1942. március 7-én felmenti az egyoldalúan háborúpárti Bárdossyt a miniszterelnökség alól. Bárdossy 1943-ban elvállalja az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga elnökségét, 1944 májusában pedig szülővárosa, Szombathely képviselője lesz. A háború folytatása mellett kardoskodó beszédet tart, a szélsőjobboldali pártok összefogásán munkálkodik, résztvesz a Nemzeti Szövetségben, amelynek a háborúból való kiválás megakadályozása volt a célja. 1943-ban „Magyar politika a mohácsi vész után” címmel jelentet meg könyvet. Megírásához jeles historikusokkal is konzultált, így e kötet évtizedekkel később is tudta szaktörténész – 16. századdal foglalkozó – búvárkodását inspirálni. Bárdossyt azonban természetesen nem az a cél vezérelte, hogy a történetírás eredményeit gyarapítsa. Számára a történeti alapanyag önmaga politikai igazolásáért volt fontos. Fráter György bíboros alakjába a saját személyét vetítette bele, politikájának sikertelenségével saját miniszterelnöksége megértéséért-felmentéséért perlekedett.

A front közeledtével családjával 1944-ben Szombathelyre távozott, majd 1945 elején Bajorországban telepszik le. Április végén sikerül Svájcba jutnia, ám hamarosan kiutasítják. Így kerül vissza megbilincselve Magyarországra.

A népbíróság 1945-ben – elsőfokon november 3-án, másodfokon december 28-án – halálra ítélte. A kivégzést 1946. január 10-én hajtották végre. A halál árnyékában – számos, élete során felvett cinikus vonását maga mögött hagyva, mélyen átérezve a második világháború okozta mérhetetlen szenvedéseket – így fogalmazott: „Belátom, hogy a jogosan felgyűlt indulatokat és keserűségeket le kell vezetni. Módot kell találni arra, hogy a lélek megkönnyebbüljön, csak azért, hogy a fájdalmából felocsúdó lélek visszataláljon a nemzet egységéhez. Semmiféle áldozat nem lesz nagy, mely ide elvezet.” Hozzáfűzte: „Ha az áldozathozatal módjának nincs is köze az igazságszolgáltatáshoz, ahogyan nincsen.” A mentséget keresés mellett az alapgondolat mégis az: elismerte az indulatok és keserűségek jogosságát.

2. Képek



1. A hadüzenet. Egy minisztertanácsi jegyzõkönyv � �margójára. 1941. június 26.SZAKÁLY Sándor

A „hadüzenet”

Egy minisztertanácsi jegyzőkönyv margójára

A „kassai bombázás”-nak ma már kisebb könyvtárnyira tehető irodalma van hazai és külföldi történészek jóvoltából, de még senkinek sem sikerült ez idáig hitelt érdemlően bebizonyítania, hogy „kik is bombázták Kassát’. Írásomban nem kívánok a kassai bombázás kérdésével foglalkozni, mivel nem tudnék egyik elképzelés – német, szlovák, szovjet, román repülők támadása – mellett sem megdönthetetlennek tűnő bizonyítékokat felvonultatni. Lényegesnek tartom viszont megvizsgálni a bombázás után kialakult helyzetet, a hadba lépés körülményeit, annak elhatározását, mivel több mint negyven év távlatából még ezek sem tisztázottak eléggé. Mivel ehhez elegendőnek tűnő forrás áll a kutatók rendelkezésére talán egyszerűbb is ezt a kérdést megvizsgálni.

A legtöbb Magyarország második világháborús történetét tárgyaló munkában azt olvashatjuk, hogy Magyarország 1941 júniusában hadat üzent a Szovjetuniónak, illetve a Bárdossy László vezette magyar kormány az érvényes törvényeket kijátszva belépett a Szovjetunió elleni háborúba, (Mozgó Világ 1983/7. szám) és ezzel a második világháború aktív résztvevőjévé vált. A memoárirodalomban e két állítás vegyítésére is találunk példát, egyéb pontatlanságokkal fűszerezve.

Nézzük meg milyenek voltak a hadba lépés körülményei, mennyiben helytálló a „hadüzenet” kifejezés használata!

Ismeretes, hogy a „kassai bombázás”, valamint a Körösmező–Budapest között közlekedő gyorsvonat „meggéppuskázása” – Rahó, Borkút közelében – után, még a nap folyamán, 1941. június 26-án rendkívüli ülésre hívták össze a minisztertanácsot, amely a kora délutáni órákban tárgyalta a váratlanul kialakult helyzetet. A minisztertanácsi ülés előtt Horthy Miklós kormányzó fogadta Werth Henrik gyalogsági tábornokot, a Honvéd Vezérkar Főnökét, Bartha Károly szolgálaton kívüli viszonyban lévő táborszernagyot, honvédelmi minisztert és a katonák után késve érkező miniszterelnököt, Bárdossy Lászlót. A kormányzónál lezajlott rövid beszélgetés tárgya a „kassai bombázás” és a nyomán kialakult helyzet volt. Horthy Miklós kormányzó, élve a törvény által számára biztosított jogokkal (1920. évi I. és XVII. törvénycikk) a Szovjetunió elleni katonai megtorlás mellett döntött, mivel a katonák – Werth és Bartha – szovjet támadó repülőgépekről adtak tájékoztatást és ez illett bele leginkább a magyar katonai és politikai vezetés elképzeléseibe.

A megbeszélésről Bárdossy László és Bartha Károly a kormányzói döntés ismeretében sietett a sebtében összehívott minisztertanácsi ülésre.

Két jegyzőkönyv /Alcim>

Mint ismeretes a minisztertanács 1941. június 26-i rendkívüli üléséről két jegyzőkönyv-variáns maradt fenn. (A kutatók előtt az egyik mint a Bárdossy-, a másik mint a Bárczy-féle variáns ismert.)

A Bárdossy-féle jegyzőkönyv – pontosabban a „Bárdossy László lemondásban lévő miniszterelnöknek 1942. március hó első felében átstilizált fogalmazványa azon jegyzőkönyvről, amelyet Bárczy államtitkár 1941. június hó 28-án terjesztett elő” – tanúsága szerint a kormány rendkívüli ülésén a hadüzenet kifejezés egyetlen egyszer sem hangzott el. Bárdossy miután ismertette a kormány jelenlévő tagjaival a kassai és rahói támadások tényét – Horthy és a Honvéd Vezérkar állásfoglalásának az ismeretében – a következőket mondta: „A szovjet kormánnyal a diplomáciai viszonyt már megszakítottuk. Ezen provokálatlan támadás következtében kell ma dönteni afelett, hogy hadiállapotban lévőnek tekintsük-e magunkat Szovjet-Oroszországgal. Nézetem szerint ezen légitámadás új helyzetet teremt, amellyel szemben azonnal reagálnunk kell. Nézetem szerint ki kellene mondani azt, hogy e támadás következtében hadiállapotban lévőnek tekintjük magunkat Szovjet-Oroszországgal szemben.”

Bárdossy felszólalását Bartha Károly honvédelmi miniszteré követte. Ő – aki szintén részt vett a Horthynál tartott megbeszélésen –‚ azt a véleményét fejtette ki, hogy azonnal reagálni kell a szovjet támadásra és saját


repülőkkel megtorolni azt. A hadiállapot kérdéséről a következőket mondotta: „...miután Szovjet-Oroszország részéről indokolatlan és provokálatlan támadás érte Magyarországot és így hadiállapotot idézett elő ellenünk, mi is hadiállapotban lévőnek jelentjük ki magunkat.” A továbbiakban Bartha azt is hangoztatta, hogy egyedül „mi nem veszünk részt a háborúban” – a román és a szlovák állam hadseregei ekkor már jelentős erőkkel harcoltak a Szovjetunió ellen, a finn hadsereg is bekapcsolódott a harcokba és Olaszország is hadat üzent a Szovjetuniónak! – annak ellenére, hogy a bolsevizmus elleni harcot legkorábban Horthy Miklós hirdette meg.

A minisztertanácsi ülésen résztvevő miniszterek1 osztották Bárdossy és Bartha – ezzel Horthy Miklós kormányzó – álláspontját. Mindössze Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter volt az a kormány tagjai közül, aki a hadiállapot beálltának bejelentését túl korainak tartotta – elvileg ő sem zárkózott el előle! – és úgy vélekedett, elégséges a magyar–szovjet határ megerősítése. Véleménye szerint meg kell várni, amíg a németek politikai vonalon (is) kérik Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen.

A minisztertanács az elhangzott vélemények összegzése után határozatot hozott, amelyet Bárdossy a következőkép foglalt össze: „A kormány egyhangúlag elhatározta, hogy szükségesnek tartja azonnali retorzióképpen, hogy repülőgépeink még ma visszaüssenek azon támadásra, amelyet a mai napon szovjet repülőgépek intéztek a körösmezei robogó vonat, majd Kassa városa ellen.

Megállapítja, hogy a belügyminiszter úr pillanatnyilag nem látja szükségességét, hogy már ma kimondassék az, hogy hadiállapotban lévőnek tekintjük magunkat Oroszországgal szemben, a kormány tagjainak ezen állásponttal szemben az az elhatározása, hogy a légitámadási retorzió mellett egyidejűleg kimondassék az, hogy a szovjet légihaderő a mai nap folyamán magyar terület ellen intézett ismételt népjogellenes indokolatlan és provokálatlan támadásai következtében Magyarország a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti.”

Bárczy-variáció

Bárczy István miniszterelnökségi államtitkárnak, a minisztertanácsi jegyzőkönyv vezetőjének, az 1941. június 26-i rendkívüli minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvéhez fűzött utólagos(!) megjegyzései szerint ezt a jegyzőkönyvet Bárdossy László miniszterelnök csak 1942. március 10-én íratta alá a kormány tagjaival, és azt állítja, hogy a hadiállapot azonnali bejelentését Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter mellett ellenezték még Bánffy Dániel földművelésügyi, Radocsay László igazságügyi és Varga József iparügyi (megbízva a kereskedelmi és a közlekedésügyi minisztérium vezetésével is) miniszterek is.

A Bárczy-féle jegyzőkönyv-variáns szerint – amelynek végső kicsengése, amint látni fogjuk, teljes mértékben megegyezik a Bárdossy-félével – az előbb említett négy miniszter ellene volt a hadiállapot beállta bejelentésének, és a minisztertanács a következő határozatot hozta, amelyet Bárdossy így fogalmazott meg: „A kormány egységes abban, hogy miután repülőtámadás történt, repülőgépeink még ma visszaüssenek ezen támadásra. Ezt mint a minisztertanács egyhangú határozatát kimondom.

A másik kérdésben, hogy jelentsük-e ki a hadiállapot beálltát Magyarország és Szovjet-Oroszország között, a belügyminiszter úr ellene van, a többi miniszter úr hozzájárul.

Harmadszor kérem honvédelmi miniszter urat, hogy csak limitált erők vétessenek igénybe.”

A Bárczy-féle jegyzőkönyvnek van egy-két olyan aprónak tűnő „hibája” – a kutatók figyelmét elkerülték? –‚ ami arra enged következtetni, hogy a jegyzőkönyv, ellentétben az elején található megjegyzéssel, miszerint „Bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi adminisztratív államtitkár minisztertanácsi jegyző által 1941. június hó végén előterjesztett eredeti fogalmazvány” – nem 1941. június végén, hanem későbbi készült!

Érdekesnek tűnhet, hogy a minisztertanács azon tagjai voltak a hadiállapot bejelentése ellen, akiket a népbíróságok mint háborús bűnösöket nem vontak felelősségre, míg azok támogatták, akiket a Népbíróságok mint háborús bűnösöket elítéltek. (Természetesen ez még nem jelentené azt, hogy a jegyzőkönyv utólagosan készült, hiszen a jegyzőkönyv is lehetett [volna] alapja többek között a népbírósági felelősségre vonásnak.) Az viszont már a jegyzőkönyv utólagos készítése mellett szó, hogy Bárczy István az általa hitelesnek mondott jegyzőkönyv szövegében „Bartha Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter”-ről és „Werth Henrik vezérezredes”-ről ír! A jelzett időben – 1941. június 26., illetve június vége – ugyanis nem létezett a „m. kir. honvédségben” vezérezredesi rendfokozat! Bartha Károly mint szolgálatonkívüli viszonyban lévő táborszernagy töltötte be a kormányban a honvédelmi miniszteri posztot, Werth Henrik pedig mint gyalogsági tábornok állt a Honvéd Vezérkar élén. A honvédségben a vezérezredesi rendfokozat elnevezés bevezetéséről az 1941. július 29-én megjelent 50 000/Elnöki o./1941. számú HM körrendelet intézkedett. Ekkor lett a gyalogsági, lovassági, tüzérségi, tábornoki és táborszernagyi rendfokozatból vezérezredesi, illetve a tábornokiból vezérőrnagyi.


Egyébként ezt az egy minisztertanácsi jegyzőkönyvet leszámítva, minden más 1941. július 29-e előtti és utáni minisztertanácsi jegyzőkönyvben helyesen szerepel Bartha Károly rendfokozata – táborszernagy, illetve 1941 augusztusától vezérezredes.

A Parlamentben

Az ország sorsát meghatározó minisztertanácsi döntést, amely Horthy elhatározásának támogatását jelentette, Bárdossy László miniszterelnök a következő napon (1941. június 27.) jelentette be az országgyűlés képviselőházában: „T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Egészen rövid bejelentést szeretnék tenni. A Ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a Szovjet népjogellenes és minősíthetetlen támadását. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a támadások következtében Magyarország és a Szovjet-Unió között a hadiállapot beállott. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán. – Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Ki a szociáldemokratákkal! – Maróthy Károly: Ki velük!) Még csak egy mondatot. A magyar haderő a megfelelő megtorló intézkedéseket meg fogja tenni. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán.)”

Szavazásra ekkor nem került sor. Amint az idézett részlet is bizonyítja, a képviselők egyhangúlag, lelkes éljenzéssel vették tudomásul a bejelentést. Nem volt egyetlen olyan tagja az országgyűlés képviselőházának, aki felszólalt volna a háborút jelentő miniszterelnöki bejelentés ellen.

Hasonló volt a fogadtatás a felsőházban is. Ott, az 1941. július 4-én megtartott ülésen az elnöklő gróf Széchenyi Bertalan a következőket mondotta: „Tisztelt Felsőház! A szovjet-orosz részről magyar terület ellen intézett, magyar életekben és vagyonokban súlyos károkat okozó minősíthetetlen légitámadások következményeképp, hazánk hadiállapota került a Szovjetunióval és az ellenségeskedések megkezdődtek. Ezekben a történelmi órákban a magyar honvédség a Kárpátoktól keletre nyomul előre, hogy a soha nem látott hatalmas felkészültségű, nagyszerű német véderővel együtt, Európa békéje és kultúrája, valamint hazánk biztonsága érdekében teljesítse kötelességét. Legyen a Mindenható bőséges áldása hős katonáink vállalkozásán, hogy a reájuk háruló nagy feladatokat sikeresen megoldhassák. (Helyeslés.)”

Befejezésül nézzük meg a törvényesség, illetve a törvénytelenség kérdését! Amint korábban már jeleztem, ez is vissza-visszatérő problémaként jelentkezik, elsősorban a publicisztikában és a memoárirodalomban, de a történeti irodalomban is előfordul. Először (?) Lévai Jenő „A margitkörúti vészbírák” című, 1945-ben megjelent könyvében volt olvasható: „Bárdossy az Országgyűlés előzetes hozzájárulása nélkül, tehát teljesen törvénytelenül megállapítja:... a támadások következtében Magyarország és a Szovjetunió között beállott a hadiállapot!”2

Lévai Jenő nyomán sokan mások is átvették ezt a megállapítást. Helyesen is tették volna ezt, amennyiben 1941-ben csak az 1920. évi I. törvénycikk, illetve annak 13.§-a lett volna érvényben és hadüzenetről lett volna szó. Az említett törvénycikk 13.§-a kimondta, hogy „Hadüzenethez vagy a hadseregnek az ország határain kívül alkalmazásához és békekötéshez a nemzetgyűlés előzetes hozzájárulása szükséges.” 1941 júniusában azonban érvényben volt az 1920. évi XVII. törvénycikk is, amely az 1920. évi I. törvénycikk novellája volt. Ennek a törvénycikknek a 2.§-a a következőket tartalmazta: „Az 1920: I. tc. 13.§-ának ötödik bekezdése második mondatként a következő rendelkezéssel egészíttetik ki: Közvetlen fenyegető veszély esetében a kormányzó a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlés késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határain kívül alkalmazását elrendelheti.”

Horthy Miklós és a „m. kir. kormány” ennek a törvénynek a szellemében cselekedett. Nem intézett kérdést, netán tiltakozó jegyzéket a szovjet kormányhoz. Megragadta az adódó ürügyet, hogy végre hadba léphessen a Szovjetunió ellen. Ezzel a lépésével Horthy Miklós és a kormány önmaga, az ellenforradalmi rendszer felett mondta ki a halálos ítéletet!

Jegyzetek

1 Az ülésen Bárdossy László miniszterelnök, megbízva a külügyminisztérium vezetésével, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter, Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter, Radocsay László igazságügy-miniszter, Bartha Károly honvédelmi miniszter és Varga József iparügyi miniszter, megbízva a kereskedelem- és közlekedésügyi minisztérium vezetésével, vett részt. Laky Dezső közellátási tárcanélküli miniszter és Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár nem vett részt a minisztertanácson.

2 Lévai Jenő: A margitkörúti vészbírák. Bp. 1945.


1. Az 1941. június 26-i minisztertanácsi ülés. Hóman Bálint 1946. március 18-i népbírósági vallomásaGLATZ Ferenc

Az 1941. június 26-i minisztertanácsi ülés

Hóman Bálint 1946. március 18-i népbírósági vallomása

Hóman Bálint népbírósági perében az egyik vádpont: részt vett a minisztertanács azon ülésén, amelyik állást foglalt a Szovjetunió elleni háborúba lépés mellett és azon egyetértően szavazott. A volt kultuszminiszter perében igyekezett a mentőnek látszó körülményeket részletesen ecsetelni, de emellett a tényszerűségek dolgában igen korrekten vallott. Ezért is perének szétszórt anyaga a korszak egyik igen érdekes dokumentuma. – A világháborúba lépésről határozó minisztertanácsi ülés rekonstrukciójában a nem igazolható mozzanat: a németek fenyegetése a szlovák, román horvát csapatok megszállásával.

A vallomást 1946. március 18-án rögzítették A per iratait a Belügyminiszter Irattárában őrizték.

Az orosz hadüzenet, illetőleg az Oroszországgal beállott hadiállapot fennforgásának, megállapítása 1941. június 26-án történt. Én ekkor tagja voltam a kormánynak. Június 26-án váratlanul minisztertanácsot hívtak össze. Előzetesen koronatanács nem volt, tehát semmi különösebb külpolitikai kérdés felvetését nem vártuk. Ennek ellenére a minisztertanácson a miniszterelnök, úgy is mint külügyminiszter és a honvédelmi miniszter határozott tényállást jelentettek be. Bejelentették, hogy Oroszország Magyarországot hadüzenet nélkül megtámadta, éspedig olyképpen, hogy Csapnál egy vonatszerelvényt, Kassán pedig a várost légi úton bombázta. Ekkor kérdést intéztünk a honvédelmi miniszterhez, hogy meg van-e állapítva, hogy a bombázó gépek orosz gépek voltak. Erre azt a határozott választ kaptuk, hogy a vezérkari főnök jelentése szerint határozottan megállapítható, hogy orosz felségjelvénnyel ellátott orosz gépek bombázták Magyarországot és ennek a bombázásnak 35 vagy még több személy esett áldozatul. Tehát benne voltunk a háborúban anélkül, hogy hadat üzentünk volna, mert megtámadtak bennünket.

A kérdéshez Keresztes-Fischer Ferenc szólott hozzá elsőnek és azt mondotta, hogy várnunk kell addig, amíg a németek nagyobb nyomást gyakorolnak ránk. Azt indítványozta, hogy el kell halasztani a határozat kimondását. A Keresztes-Fischer indítványához csatlakozott Radocsai is. Varga József emlékezetem szerint nem szólt semmit. Már úgy volt, hogy a halasztáshoz hozzájárulunk, közben azonban azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a németek egészen határozottan követelik a hadba lépést.

Azt, hogy a bombázást nem orosz gépek hajtották végre, most nemrég hallottam itt a Markó utcai fogházban és ezt a hírt a legnagyobb megdöbbenéssel fogadtam. Annak idején erre nézve megkérdeztük a honvédelmi minisztert, és ő a külügyminiszterrel egyetértőleg úgy nyilatkozott, hogy meg van állapítva, hogy a gépek orosz gépek voltak. Én, mint szakminiszter nem lehettem hivatva arra, hogy a külügyminiszternek és honvédelmi miniszternek ezt a megállapítását konkrét bizonyítékok nélkül kétségbe vonjam. Általában a külpolitikában abban az időben kevésbé voltam tájékozott, mert míg Gömbös és Darányi tájékoztattak a külpolitikai helyzetről, addig itt csak annyit tudtam, amikről hivatalosan tájékoztattak.

Az kétségtelen, hogy a 48-as zászlók visszaadása igen barátságos lépés volt a szovjet kormány részéről és ez ellentétben is állott a későbbi támadással. Erre vonatkozólag a külügyminiszter azt a tájékoztatást terjesztette elő, hogy Molotov Moszkvába Kristóffyt magához hívatta és megkérdezte tőle, hogy Magyarország semleges marad-e ebben a háborúban. Ez a semlegesség azonban részünkről közben tárgytalanná vált, mert közben megtörtént az orosz támadás.

A minisztertanácson ezután Bárdossy sorban megkérdezte az egyes minisztereket. Varga József az ülés előtt kérdezett valamit a honvédelmi minisztertől, az orosz gépekre vonatkozólag, hogy tényleg azok voltak-e, és nem kellene-e várni a hadiállapot kimondásának deklarálásával. Ezután Bárdossy Bánffy Dánielt kérdezte meg, majd Reményit, azután az akkor közellátási minisztert – azt hiszem Laky volt – és ezután jöttem én. Én ezekkel a szavakkal adtam meg hozzájárulásomat: „ilyen körülmények között úgy látszik elkerülhetetlen lesz a határozat kimondása”. Ekkor Keresztes-Fischer is visszavonta halasztó indítványát azzal az indoklással, hogy az egyhangú határozathozatal végett ő is csatlakozik ehhez a megállapításhoz. Tehát Keresztes-Fischer nem állott végig szemben az üggyel, hanem csak a határozatig. Természetesen Radocsai szintén visszavonult és csatlakozott Keresztes-Fischerhez, úgy hogy a minisztertanács egyhangúlag hozta meg a határozatot...


…A németek azzal fenyegettek meg bennünket, hogy ha nem parírozunk, megszállják az országot a román, horvát és szlovák csapatokkal.

Azt pedig mindannyian tudtuk, hogy ez az ország teljes kifosztását jelentette volna. A másik momentum az volt, hogy Romániában akkor kezdődött meg Antonescu részéről Észak-Erdély visszaszerzésére irányuló erős propaganda.

Arról is szó volt, hogy ha a hadüzenethez nem járulunk hozzá, Erdélyt, melyet egy fél éve szereztünk csak vissza, újra el fogjuk veszíteni. Ezek olyan momentumok voltak, melyek a minisztertanácsot a hadüzenet kimondására bírták, annál is inkább, mert a honvédelmi miniszter bejelentette, hogy a magyarság részvétele inkább szimbolikus jelentőségű lesz és a hadseregünk értékesebb részeiből nem fogunk nagyobb kontingenst rendelkezésre bocsátani.


1. A magyar hadüzenet amerikai fogadtatásaROMSICS Ignác

A magyar hadüzenet amerikai fogadtatása

Az 1930-as évek amerikai vezetése többnyire rokonszenvvel, de legalábbis megértéssel viszonyult Magyarországhoz. Roosevelt elnököt személyes motívumok befolyásolták: diákkori élmények a Monarchia egyes tartományaiban, vonzódás a tengerészet és rokonszenv a tengerészek iránt. A vezetés magyar rokonszenvében emellett két tényező játszott szerepet.

Amerikai szimpátia

Az első tényező az, hogy az Egyesült Államok a trianoni békeszerződést igazságtalannak tartotta, ratifikálását a Kongresszus elutasította. Másrészt John F. Montgomery harmincas évekbeli és Herbert C. Pell 1941-es követjelentései, melyek a magyarországi belső helyzetet kiegyensúlyozottabbnak, a Harmadik Birodalommal szembeni magyar ellenállás lehetőségét pedig valószínűbbnek láttatták annál, mint amire a magyar viszonyok, illetve a magyar vezetés alapot adtak. Montgomery követ 1938. április 16-i magánlevelében feltette a kérdést: Vajon ellenállnak-e majd a magyarok Németországnak, ha Ausztria után rájuk kerül a sor? „Igen” – válaszolta rögtön és hozzátette: „... úgy gondolom, hogy erre a kérdésre a legtöbb magyar is így felelne”. Majd így folytatta: „Schott úr [a követség egyik alkalmazottja] azt mondja, hogy néhány tiszt, akikkel beszélt, azon az állásponton van, hogy egy ilyen ellenállás értelmetlen lenne. De ha parancsot kapnak, akkor harcolni fognak.” „A magyar hagyományok és népkarakter alapján mindenesetre elképzelhetetlen számomra, hogy a magyarok az osztrákokhoz hasonlóan zokszó nélkül eltűrjék [a megszállást].” A volt bécsi követ, George Messersmith 1938. április 6-án ugyanezt prognosztizálta. Csehszlovákia – írta – szét fog esni és ennek következményei lesznek egész Délkelet-Európában. Hozzátette: „Bízom abban, hogy Magyarország képes lesz kitartani.”

Alapvetően e két tényezőből, tehát az első világháború utáni területi rendezés kritikus megközelítéséből és Magyarország ellenállási kedvének és lehetőségének a túlbecsüléséből következett, hogy az 1938 és 1940 közötti magyar terület visszacsatolásokat – eltérően például Angliától – az Egyesült Államok nem kifogásolta. William C. Bullit, a külügyminisztérium egy másik vezető diplomatája (később párizsi követ) 1939 tavaszán, Kárpátalja visszakerülését követően diplomáciai úton mindössze arra figyelmeztette Horthyt, Telekit és más magyar vezetőket, hogy vigyázzanak, nehogy a volt magyar területek visszaszerzése érdekében folytatott politikájuk teljesen Németország oldalára sodorja Magyarországot, s nehogy Magyarország ismételten a vesztesek között találja magát egy esetleges újabb háború végén.

„Megszegte szavát”

A Jugoszlávia elleni hadműveletekben való részvételünk és a Szovjetunió elleni háborúhoz való csatlakozásunk után ez a viszonylag kedvező amerikai megítélés módosult. Az angol vezetéssel többé-kevésbé összhangban az amerikai kormány is úgy ítélte meg, hogy 1941 áprilisában Magyarország „megszegte szavát és rosszul viselkedett” (Adolf A. Berle külügyminiszter-helyettes szavai). Nemigen adtak hitelt Washingtonban a Szovjetunió elleni háborúhoz való magyar csatlakozás hivatalos indoklásának sem. C. Partridge őrnagy, a budapesti amerikai követség katonai attaséjának 1941. júliusi jelentései azt valószínűsítették, hogy „...a [kassai] bombázás azért történt, hogy Magyarországot a német–orosz háborúba kényszerítsék”. Hadüzenetről vagy a diplomáciai kapcsolatok megszakításáról, amellyel Anglia büntette Magyarországot magatartásáért, az Egyesült Államok esetében mindazonáltal szó sem volt. Erre – mint ismeretes – csak 1941 decemberében, s akkor sem washingtoni, hanem budapesti kezdeményezésre, a német és olasz nyomásnak engedve került sor.

„Nevetségesen furcsa”

Bárdossy december 12-i jegyzékét, melyben Magyarországot hadban állónak nyilvánította az Egyesült Államokkal, sem Roosevelt, sem külügyminisztere, Cordell Hull nem vették komolyan. A román és a bolgár hadüzenethez hasonlóan a magyar lépést is kényszerhelyzetnek tudták be, és ennek megfelelően kezelték. „Amikor ezt a tényt december 13-án átbeszéltem az Elnökkel – emlékezett utóbb Hull –‚ egyetértettünk abban, hogy – legalábbis egyelőre – nem fogjuk kérni a Kongresszustól a hadiállapot bejelentését ezekkel a csatlósállamokkal szemben. Tudatában voltunk annak, hogy kormányaik bábok voltak Hitler kezében, és úgy mozogtak, ahogy dróton rángatták őket”. Hitükben megerősítette őket Pell 1942. február 10-i jelentése, amelyben Magyarország elhagyásának körülményeiről számolt be a volt budapesti követ. Többek között ezeket írta: „A magyar magatartás különös volt, és ha nem lett volna annyira patetikus, nevetségesen furcsa lett volna.


A hadiállapot bejelentését követően, több mint egy hónapon át, a követség tagjai, továbbá feleségeik és gyermekeik szabadon mozogtak Budapesten anélkül, hogy bármelyikük a gyűlölet legkisebb jelével is találkozott volna. Mindegyikük gyakran került viszont baráti viták középpontjába. Lehetetlen volt bemenni egy üzletbe anélkül, hogy az eladók és a vásárlók ne vettek volna körül bennünket és ne fejezték volna ki mélységes sajnálatukat amiatt a [politikai] irány miatt, amelyet hazájukra kényszerítettek. Valamennyien ajándékokat, üzeneteket és látogatókat kaptunk. A szobám úgy nézett ki, mint egy virágüzlet. A hadiállapot bejelentését követő napon egy magyar katonatiszt látogatott meg – egyenruhában. A későbbiekben rokonszenv-látogatásokon fogadtam a kormány tagjai közül néhányat, a hercegprímást, a Habsburg-család Magyarországon élő négy tagja közül hármat, az üzleti élet vezetőit és az ismeretségi körömhöz tartozó magyar arisztokraták mindegyikét. Valamennyien őszintén kinyilvánították érzelmeiket. Ez a tüntetés olyan méreteket öltött, hogy a német követség tiltakozott, és ezért közölték velünk, hogy az egész követségnek a Duna közepén fekvő szigetre kellene költöznie egy hotelbe. Végül megegyeztünk, hogy – lévén leginkább szem előtt – én leszek az egyedüli bűnbak és engem kérnek csak fel, hogy a kapcsolattartás lehetőségétől elzárva maradjak lakosztályomban, a Ritzben.”

Így történt, hogy Roosevelt csak jókora késéssel, 1942. június 2-án küldte tovább a Kongresszusnak a magyar miniszterelnök jegyzékét és kérte a hadiállapot elismerését. Kísérőlevélben ekkor is megjegyezte azonban, hogy a Kongresszus vegye figyelembe: a magyar kormány – hasonlóan a bolgárhoz és a románhoz – nem saját kezdeményezésére, és nem a magyar nép kívánságát kifejezve tette meg ezt a lépést, hanem nyilvánvalóan Hitler eszközeként. „Magyarország, Bulgária, Románia és Finnország – írja ezzel kapcsolatban emlékirataiban Cordell Hull – a tengely csatlósai voltak. De nem voltak az ellenségeink abban az értelemben, ahogyan Németország és Olaszország. Ez a négy kis csatlós állam a német és olasz erőszak hatása alatt vált ellenfelünkké.”

Amerikai érdektelenség

Ez a megkülönböztetés a tengelyhatalmak és kis szövetségeseik között a háború egész folyamán érvényben maradt. A feltétel nélküli megadás elve, amelyben Churchill és Roosevelt 1943 januárjában Casablancában megállapodott, persze minden ellenfélre, kicsire és nagyra egyaránt vonatkozott. A fegyverletételt követően azonban másként akartak bánni a „főbűnösökkel” és másként a „másod- és harmadrendű vádlottakkal”. Hitler kelet-európai kis szövetségeseivel szemben Roosevelt és külügyminisztere olyan „nagyvonalúan” akarták alkalmazni a feltétel nélküli megadás elvét, mint amilyen nagyvonalúan Grant tábornok alkalmazta Appomattox után Lee-vel és a déliekkel szemben, akiknek a tisztjei lovaikat és fegyvereiket megtartva térhettek haza. 1

Magyarország esetében ez többek között azt jelentette, hogy a State Department nemcsak az ellenséges Romániával, hanem a szövetségesnek elismert Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben is elképzelhetőnek, sőt indokoltnak tartott egy etnikai elvű határkiigazítást. Ha Magyarország és Bulgária – állapították meg a külügyminisztérium szakértői még 1944 nyarán is – ismét igazságtalan és a „nemzeti önrendelkezés elvével összeegyeztethetetlen” határokat fog kapni, „akkor folytatódni fog ebben a térségben az elégedett és revizionista államok közötti harc, amelyet Németország vagy egy más hatalom ismét kihasználhat. Az európai biztonságot és az Egyesült Államok európai stabilitással és békével összefüggő hosszú távú érdekeit jobban szolgálja egy olyan kiszámított területi rendezés, amely Közép- és Kelet-Európa összes nemzetei között baráti és stabil kapcsolatokat teremt, mint a régión belüli egyik vagy másik államcsoportba vetett kizárólagos bizalom politikája.”

Ismeretes, hogy ez az álláspont 1946-ra a Romániával szembeni határrevízió támogatására szűkült, s hogy a békekonferencia előkészítő fórumain folytatott diplomáciai alkudozások során végül ez is a mérleg „adok” serpenyőjébe került. Az eredeti elképzelések ilyen gyors, minden nagyobb ellenállás nélküli feladásának paradox módon ugyanaz volt az oka, mint azok viszonylagos igaz törekvésének: az Egyesült Államok nem volt materiálisan érdekelve Magyarországon és a környező államokban.

2. Képek

11 Utalás az amerikai polgárháború 1865. április 9-én az Appomattox folyónál lezajlott csatájára. A szerk.



1. Egy anekdota igazságtartalma. Hadüzenet az USA-nak, 1941 decemberBORHI László

Egy anekdota igazságtartalma

Szereplők: Truman, akkor államtitkár, később az USA elnöke, és az ügyeletes titkár. Idő: 1941. december.

– Jó reggelt, jó reggelt. No mi újság?

– Államtitkár úr, Magyarország hadat üzent nekünk.

– Miféle ország is ez a Magyarország?

– Kisebb királyság Kelet-Európában.

– Ki a királya?

– Hát királya az nincsen.

– Ki akkor a vezetője?

– Hothy Miklós ellentengernagy, kormányzó.

– Ellentengernagy? És melyik tenger mellett is fekszik ez az ország?

– Hát tengere az nincs.

– Úgy!? No és mi baja van velünk ennek az országnak?

– Velünk semmi. Romániával szemben vannak területi követelései.

– Románia?

– Kisebb királyság Kelet-Európában.

– Románia a mi szövetségesünk?

– Nem államtitkár úr, Románia Magyarország szövetségese...

Hát így.

Truman aligha vehetett részt ezen a beszélgetésen, hiszen ekkor még csak szenátor volt, és egyáltalán nem dolgozott külügyi vonalon. 1942-től a szenátus nemzetvédelmet vizsgáló különleges bizottságát vezette, melynek feladata többek között az volt, hogy megakadályozza a hadiipari visszaéléseket, hogy valaki a fegyvergyártásból gazdagodjon meg. Truman neve csak később vált ismertté, pontosan a fent említett bizottságban végzett sikeres munkájának eredményeként, és lett az USA alelnöke 1944-ben.

Mégis azt kell, hogy mondjuk, az anekdota nem fest torz képet Magyarország, Közép-Európa korabeli amerikai megítéléséről a térség ottani jelentőségéről. Erre mondja a közmondás: ha nem igaz, jól kitalálták.


1. Végzetes japán gyõzelem. Pearl Harbor, 1941. december 7.RÁZSÓ Gyula

Végzetes japán győzelem

Pearl Harbor 1941. december 7.

A haditerv

1941. november 26-án a Kurili-szigetek egyik eldugott öbléből titokban nagy erejű japán flottacsoportosítás indult a történelem egyik legvakmerőbb és legambiciózusabb katonai vállalkozására: a Pearl-Harbor-támaszponton állomásozó amerikai Csendes-óceáni Hajóhad megsemmisítésére. Vezetőjük Chiuchi Nagumo altengernagy, kötelességtudó, de aggályos és vállalkozó szelleméről nem túlzottan ismert tengerész lévén, az Akagi repülőgéphordozó fedélzetéről nem kis szorongással szemlélte a japán flotta gondjaira bízott legértékesebb hajóit: hat nagy anyahajót, két csatahajót és 15 egyéb hadihajót.

A háború réme már 1941 nyara óta árnyékolta be a japán–amerikai kapcsolatokat. Az Egyesült Államok kormánya, megelégelvén Japán terjeszkedő politikáját, felszólította a japán politikai és katonai vezetőket: vonuljanak ki legfrissebb hódításuk, Francia-Indokína területéről, különben gazdasági blokád alá vonja a nyersanyagokban oly szegény szigetországot. Ez a veszély számos japán politikai vezetőt, mindenekelőtt Konoye miniszterelnököt ráébresztette a helyzet súlyosságára, és tárgyalásokkal próbált a két ország kapcsolatain javítani.

A militarista és hódító szellemben felnőtt, Japán kétségtelen hatalmas gazdasági és katonai sikereitől elvakított többség azonban október 17-én lemondásra kényszerítette az ingadozó minisztereket, a miniszterelnöki posztra a háborús párt vezéregyéniségét: Togo Hidekit nevezték ki. Bár a tárgyalások tovább folytak, az új japán politikai és katonai vezetés világosan látta, hogy nagyhatalmi ambícióikat háború nélkül nem valósíthatják meg.

Az USA azonban még az optimista japán vezetők számára is túlságosan nagy falatnak ígérkezett. Ezt vallotta a kor kiemelkedő japán hadvezére és katonai szakértője, az Amerikát egyébként kiválóan ismerő Isoroku Yamamoto tengernagy is. „Ha parancsot kapok a harcra” – jelentette ki az egyik haditanácson –‚ „akkor az Egyesült Államok és Anglia elleni háború első hat–tizenkét hónapjában akcióim lendületesek lesznek, és a győzelmek egész sorát eredményezik. Ám kötelességem figyelmeztetni: ha a háború két vagy három évig elhúzódik, egyáltalán nem vagyok biztos végső győzelmünkben.”

E kétely szellemében dolgozta ki villámháborús haditervét. Célja: „Keleten megsemmisítjük az amerikai hajóhadat. Ezzel elvágjuk az amerikaiak hadműveleti és utánpótlási vonalait a Távol-Keleten. Győzelmünkkel megtörjük az ellenség harci szellemét.” (1. sz. Hadműveleti Parancs, 1941. november 5.) A csendes óceáni Amerikai Flotta fő támaszpontja a Hawai-szigetekhez tartozó Oahu-szigetén fekvő Pearl Harbor kikötője volt. A meglepetésszerű japán támadásnak akkor kellett bekövetkeznie, amikor a hajók többsége, főként a három nagy repülőgéphordozó épp a kikötőben horgonyoz. Ezt viszont nem lehetett előre kiszámítani, hiába küldték naponta jelentéseiket a Pearl Harborban szorgosan ügyködő japán hírszerzők. Ez volt e kétségtelenül briliáns, bár nem túl lovagias japán haditerv első buktatója.

Nem kevésbé fontos problémát jelentett a csapásra kész japán hajóhad elrejtése sem, hisz a hajók két hétig bujkálva közelítették meg céljukat, s akár véletlenül is, könnyen felfedezhették volna őket, bár céljukat a Csendes-óceán északi, hajó alig járta vizein közelítették meg.

Nagy gondot fordítottak a rejtésre is. Nagumo hajóin teljes rádiócsönd uralkodott, a fontosabb hajók távírászai viszont a Tokiói-öbölből sűrű forgalmat bonyolítottak le az amerikaiak megtévesztésére. Bíztak legtitkosabb kódjuk, a „Bíbor” megfejthetetlenségében is. Ebben, mint hamarosan látni fogjuk, csalódniuk kellett.

Miben bizakodhattak még? Elsősorban az amerikaiakat készületlenül érő, meglepetésszerű támadásban, a japán harci pilóták tapasztalataiban és elszántságában, anyahajóik számában és minőségi fölényében, s nem utolsósorban a kor talán legkiválóbb vadászgépének, a „Zéró”-nak ragyogó adottságaiban. S mint a későbbiekben kiderül, rövid távon egyikben sem csalódtak.


A „Magia” rejtelmei

S vajon az áldozat nem sejtett semmit? Nagyon is sokat. Az USA dekódoló szakértői már 1940 szeptemberében megfejtették a „Bíbor” kódot, s a japánokkal egy időben, s gyakran még hamarabb megfejtették a legtitkosabb japán üzeneteket is. Még azt is megtudták, hogy a Washingtonban működő japán diplomatáknak 1941. december 7-én – washingtoni idő szerint déli 12 órakor kell átadniuk a hadüzenetet. Ezt egyébként hamarabb megfejtették, mint a követség kissé kapatos japán diplomatái, akik csaknem másfél órával a határidő után tudták csak elkészíteni a fordítás szövegét. Így, mikor Nomura és Kurusu japán megbízottak át akarták adni a császári minisztertanács üzenetét, a pearl harbori támadás híre már megérkezett Washingtonba. Természetesen azért Cordell Hull külügyminiszter teljes joggal hitszegő orvtámadásnak minősítette a japán támadást, ami a későbbiekben is kiváló propaganda fegyvernek bizonyult az Egyesült Államok számára.

Az Egyesült Államok illetékes politikai és katonai vezetői előtt tehát világos volt, hogy Japán 1941. december 7-én – washingtoni idő szerint – délben valahol meglepő csapást mér az USA valamelyik támaszpontjára.

Arról azonban, hogy hol várható a japán támadás, még a megfejtett üzenetek sem árulkodtak, s ugyancsak rejtve maradt a Pearl Harbor felé osonó japán flotta is. A legtöbben arra számítottak, ami Pearl Harbor után néhány órával be is következett, hogy a japánok a viszonylag közeli Fülöp-szigeteket szemelték ki célul.

Itt azonban ugyanekkor hajnali két óra volt, a támadásra igen csak alkalmatlan időpont, ami magyarázza, hogy a japánok itt később támadtak, mint a Hawai-szigetek ellen. Váratlan légicsapásra, a legalkalmasabb a reggel 7–8 óra közti időpont, amikor az ellenfél a legkevésbé éber, reggelizik és készülődik napi teendőire. Egyetlen amerikai tiszt, egy bizonyos Kramer őrnagy agyában merült fel ez a lehetőség, de nem tudta feljebbvalóival elfogadtatni ötletét.

A tanácstalan amerikaiak minden esetre riasztották a csendes-óceáni térségben állomásozó amerikai parancsnokokat. A riasztást azonban nem siették el. Pearl Harborba például a japán támadás után ért csak el a közönséges postai szolgálat útján küldött figyelmeztetés Husband E. Kimmel altengernagyhoz, a csendes-óceáni flotta parancsnokához.

A támadás

A gyanútlan s korábban sem tájékoztatott Pearl Harborban december 7-én hajnalban már feltűntek az első figyelmeztető jelzések, amelyekre azonban – kellő információ hiányában – nem ügyeltek az illetékesek: a Ward nevű romboló megtámadott és feltehetőleg elsüllyesztett egy ismeretlen eredetű tengeralattjárót, és egy másikat is észlelt. Nem sokkal később a radarügyeletes, aki egyébiránt nem volt szakember, sok gyorsan közeledő pontot észlelt képernyőjén, ám nem tudván mire vélje a dolgot, erről nem tett jelentést.

Pedig ekkor már Hawai felé közeledett Fuchida Mitsuo őrnagy vezetésével a japánok első hulláma: 59 bombázó, 40 torpedóvető, 51 zuhanóbombázó és 33 Zero. Kémeik jelentései alapján pontosan ismerték a kikötőben horgonyzó hajók helyzetét, abban azonban nem voltak biztosak, hogy van-e közöttük anyahajó. Az amerikaiak nagy szerencséjére éppen nem volt, igaz, kettő közülük – a Lexington és az Enterprise – közeledett ugyan Hawai felé, de csak kb. másfél nap múlva ért a kikötőbe. Ezzel szemben a kikötőben horgonyzott többek között 8 amerikai csatahajó, mintegy 80 kisebb más hadihajó és egyéb, ígéretes célpont a japánoknak.

Fuchida őrnagy vezérgépe 7,49-kor ért a kikötő közelébe, kiadta a támadási parancsot, majd négy perc múlva leadta a várt kódot Nagumo rengernagynak: „Tora...Tora...Tora!”, azaz háromszoros „tigris”, hogy a japán gépek sikeresen támadnak.

A támadás hatalmas zűrzavart keltett a meglepett amerikaiak között. Sem a hajók, sem a parti légvédelmi ütegek nem léptek azonnal akcióba, és késett a vadász elhárítás is. A gépek és a pilóták közül sokan örökre elkéstek, mivel a japánok a sziget két katonai repülőterét is azonnali bombazáporral árasztották el.

Tíz perc múlva feltűnt a második, 170 harcigépből álló hullám is. Ez már keményebb fogadtatásban részesült, a döbbenetből felocsúdott tüzérek elkeseredetten lőni kezdték őket, s néhány amerikai vadásznak is sikerült felszállnia.

8,30-kor menetrendszerűen megérkezett a harmadik japán hullám is, a pilóták elmondása szerint ők már alig láttak valamit, mert a kikötő és a repülőterek felett olyan erős láng- és füsttenger gomolygott.

Alig egy óra alatt véget ért a rémálom: a japánok eltűntek a messzeségben. Pedig nem végeztek teljes munkát, a szigeten maradt még bőven katonai célpont, így a „Pennsylvania” csatahajó, amely csak kisebb sérüléseket


szenvedett, még mintegy 70 sértetlen vagy kevéssé sérült egyéb hajó, s nem utolsósorban érintetlenül maradtak a hatalmas üzemanyag tartályok is.

Nagumo azonban nem kockáztatott, megelégedett az elért eredményekkel, s félt a számára ismeretlen helyen tartózkodó amerikai anyahajók visszacsapásától. Így flottája – 18 repülőgépet, 1 nagy és 5 zseb-tengeralattjárót és 55 embert elveszítve – sértetlenül visszahajózott az akkor még biztonságos hazai vizekre.

A japánok így is hatalmas pusztításokat végeztek az amerikai flottában és légierőben. Elsüllyedt az „Arizona”, „California”, „Oklahoma”, „West Virginia” és a „Nevada” csatahajó (közülük csupán csak a „Nevada”-nak sikerült kihajóznia, de a kikötő bejáratánál ezt a hajót is utolérte végzete), az „Oglala” aknarakó és az „Utah” öreg célhajó. Súlyosan megrongálódott a „Tennessee” és a „Maryland” csatahajó, valamint három cirkáló és öt kisebb hadihajó. Elpusztult a földön és a levegőben 188 harcigép. S ami a legsúlyosabb, mintegy 5000 ember esett áldozatul a japán bombáknak és lövedékeknek.

Ki a felelős?

A Pearl Harbor elleni támadás, bárhogy tekintsük a dolgot, hatalmas japán hadászati sikerrel zárult. Természetes, hogy már közvetlenül az esemény után megindult a felelősök felkutatása.

Tényként kell leszögeznünk, hogy Roosevelt és tanácsadói, a nácizmus veszélyét felismerve, valóban háborút akartak indítani Németország ellen. Az is tény, hogy az amerikaiak többsége izolacionista lévén, ezt elég nehezen sikerült volna a Kongresszussal és a Szenátussal megszavaztatniuk. Ezért is mutatkoztak annyira következetesnek a Japán követelésekkel szemben, mivel a japán titkos üzenetek megfejtésével világossá vált előttük, hogy Japán háborúra készül.

Az semmiképpen sem felel meg a valóságnak, hogy a Szovjetunió ellen ingerelték Japánt, mivel a Szovjetunió helytállása 1941 nehéz hónapjaiban létfontosságú volt Amerika nemzeti érdekeinek szempontjából is.

Utólag természetesen könnyű bölcsnek lenni és felsorolni: ki, mennyi hibát követett el Pearl Harbornál. Véleményünk szerint a legsúlyosabban maguk a győztes japánok vétkeztek: nem ismerték fel az amerikai akaraterő és hadi potenciál jelentőségét, úgy vélték, hogy a háború első szakaszában kivívott hódításaikkal tárgyalásra és megegyezéses békére tudják szorítani. E tévedésükért, amely több mint bűn, hiba volt, keservesen kellett megfizetniük. A Pearl Harbor-i siker így végzetessé vált Japán számára.

2. Képek






1. Breszt-Litovszktól Moszkváig. A Szovjetunió elleni hadjárat 1941-benBORUS József

Breszt-Litovszktól Moszkváig

A Szovjetunió elleni hadjárat 1941-ben

A Szovjetunió megtámadásakor, 1941. június 22-én, a von Ribbentrop és Dr. Goebbels által tolmácsolt hitleri propaganda azt hangoztatta, hogy a Wehrmacht megelőző támadást kényszerült indítani, Európa bolsevista hordák általi elözönlésének megakadályozására. Az azóta eltelt 50 év során ez az állítás újra meg újra előkerült, és valódiságát napjainkban talán még többen és még görcsösebben igyekeznek bizonygatni, mint annak idején. Ugyanakkor jelentősebb azoknak a tábora, akik a tények alapján, a realitás talaján maradva, a támadás okait a Harmadik Birodalom ideológiai és hatalompolitikai céljaiban látják.

A német támadás jellege

A „megelőző” jelleget bizonygatók kelléktárában szerepel az 1939. augusztus 23-án este Moszkvában aláírt szovjet–német megnemtámadási szerződés; a Vörös Hadseregtől zsákmányolt, Lengyelország akkor németek megszállta területeit feltüntető térképek; a német fogságba esett szovjet tisztek „elsőrendű forrás”-nak minősített kihallgatási jegyzőkönyvei; Zsukov hadseregtábornok, vezérkari főnök 1941. májusi, nemrégiben ismertté vált, a német felvonulás miatt szükségesnek ítélt szovjet támadási javaslata.

Nézzük az érveket. A szovjet–német megnemtámadási szerződésből egyáltalán nem következett 1941 nyarára tervezett szovjet támadás. Második érvre a válasz: amióta térkép van, azóta a világ minden hadserege rendelkezik legalább a szomszédos országok térképeivel. Harmadik érvre a válasz: a hadifogoly pedig mindig kényszerhelyzetben van, életéért is aggódnia kell; kihallgatásakor tehát igyekszik lehetőleg kihallgatói szájíze szerint nyilatkozni. Arról nem is szólva, hogy a tolmácsolással folytatott kihallgatás, vallomás tényszerűsége sokszor kérdéses.

Ami végül Zsukov javaslatát illeti, minden hadsereg vezérkari főnökének kötelessége ilyen, ellenséges támadással fenyegető helyzetben megtenni a javaslatokat az államvezetésnek az általa szükségesnek látott intézkedésekre. Zsukov már ekkor az egyik legtehetségesebb szovjet katonai vezető hírében állt; alkalmatlanságát bizonyította volna, ha nem teszi meg javaslatát. Egyébként ezzel semmit sem ért el, hiszen számos forrás bizonyítja, hogy Sztálin nemhogy 1941 májusában, de még június 21-én este sem volt hajlandó belátni, hogy a német támadás küszöbön áll, nem akarta engedélyezi még a legszükségesebb katonai intézkedéseket sem.

Az is tény, hogy június 22-én a német támadás meglepte a Vörös Hadsereget, még inkább a szovjet államvezetést. Olyan irat, parancs, amely közeli vagy akár az 1941. év bármely szakában indítandó szovjet támadásra vonatkozott volna, nem került a németek kezébe, – egyszerűen azért, mert ilyen terv vagy parancs nem létezett.

A Szovjetunió elleni támadás előkészítésének során német oldalon soha nem szerepelt esetleges szovjet támadás feltételezése. Hitler a Wehrmacht legfőbb főparancsnokának minőségében 1940. július 21-én utasította von Brauchitsch vezértábornagyot, a szárazföldi erők főparancsnokát a Szovjetunió elleni hadjárat előkészítésére. Ugyanezen év november 12-én, Mokitov Berlinbe érkezésének napján utasítást adott, hogy e megbeszélések eredményétől függetlenül folytatni kell keleten az előkészületeket. Végül, 1940. december 18-án aláírta a 21. sz., „Barbarossa eset” fedőnevű utasítást a Szovjetunió leigázására, gyors hadjáratban. Ehhez az előkészületeket 1941. május 15-ig be kellett fejezni.

Ezek az utasítások, kiadásuk körülményei és időpontjai bizonyítják, hogy a német vezetés semmiféle közelgő szovjet támadást nem tételezett fel 1941. június 22. előtt. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Hitler a későbbiekben, még legbizalmasabb környezete előtt sem tett soha említést semmiféle szovjet támadás veszélyéről.

Késett-e a „Barbarossa” megindítása?


Az irodalomban elég gyakran szerepel az említett 1941. május 15-i időpont úgy, mintha a német vezetés eredetileg ezt szánta volna a Szovjetunió elleni támadás megindítása napjául, de a balkáni hadjárat miatt ez az időpont eltolódott június 22-re. A valóság viszont az, hogy sem a balkáni hadjárat előtt, sem ennek során nem adtak ki olyan német utasítást vagy parancsot, mely szerint a Barbarossa kezdeti időpontja május 15. lenne vagy lett volna. A hadtörténelemben a támadási előkészületek befejezésére kitűzött időpont sem jelenti szükségszerűen a támadás kezdetét.

Ami pedig a balkáni hadjáratot illeti, a Görögország ellen, 1940. október 28-án kezdett olasz támadást követően, 29-én brit katonaság szállt partra Kréta-szigetén, majd november 3-án a görög szárazföldön, Athén térségében. Ezért, és az olaszok kudarca miatt, Hitler december 13-án kiadta az utasítást a „Marita” fedőnevű, Görögországban indítandó, az olaszok megsegítését és a németeknek létfontosságú román olajvidék biztosítását célzó hadműveletre.

Igaz, a német vezetés sem ekkor, sem a következő hónapokban nem számolt Jugoszlávia elleni háború lehetőségével. A balkáni brit jelenlét miatt azonban mindenképpen biztosítania kellett a Szovjetunió elleni felvonulás, majd támadás déli szárnyát.

A Szovjetunió elleni német háborúval, különösen ennek első évével kapcsolatban sokat írtak az időjárás szerepéről, de kevesebbet arról, hogy mennyiben vették ezt figyelembe a németek a tervezés során. Az időjárás jelentőségét a németek 1941. június 22. után kényszerültek észrevenni. 1942. augusztus 9-én Hitler kijelentette vinnyicai főhadiszállásán, hogy amint az esőzés elkezdődik, meg kell állni. Hasonló szerepet játszott a tavaszi olvadás is, ezért – a Szovjetunió időjárási, terep- és útviszonyainak ismeretében – ma már világos, hogy a Barbarossa támadást hetekkel nem, legfeljebb néhány nappal lehetett volna június 22. előtt megindítani.

A németek kezdeti sikerei

A meglepő támadás első napjaiban és heteiben a németek jelentős sikereket értek el, hatalmas területeket foglaltak el; a Vörös Hadsereg óriási ember- és anyagveszteségeket szenvedett. A támadók a Bug folyótól november végére, december elejére Moszkva alá értek, északon körülzárták Leningrádot, délen pedig elfoglalták Bjelgorodot, Harkovot, és november végén – igaz, csak néhány napra – birtokba tudták venni a Don-menti Rosztovot is. Mindez részletesen olvasható számos külföldi és egyre több magyar feldolgozásban.

Az is kitűnik ezekből a munkákból, hogy a német villámháborús elgondolás a Szovjetunió ellen már 1941-ben kudarccal végződött. Nem eléggé egyértelmű azonban annak kimondása, hogy ez mikor következett be. A kérdés megválaszolásához abból kell kiindulnunk, hogy a német vezetés néhány hétig, legfeljebb néhány hónapig tartó hadjárattal számolt. És eleinte úgy látszott, hogy valóra válnak az elképzelések. De csak eleinte...

A Szovjetunió megtámadásakor a németeket az lepte meg, hogy a Vörös Hadsereg katonái rendkívül szívós, elkeseredett, kilátástalan helyzetekben is a legvégsőkig tartó ellenállást tanúsítottak. Ennek az ellenállásnak, továbbá a terep és az útviszonyok, valamint az időjárás okozta nehézségeknek a következtében már július végére, augusztus elejére kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy az egész hadjárat mégsem úgy alakul, ahogyan eltervezték.

Bebizonyosodott ez azon a megbeszélésen is, amelyet Hitler augusztus 4-én a von Bock vezértábornagy vezette Közép Hadseregcsoportnál tartott. Ezen Guderian vezérezredes, a 2. páncéloscsoport parancsnoka jelentette, hogy nagyobb távolságra csak akkor tud hadműveleteket folytatni, ha megfelelő személyi és anyagi utánpótlást kap, így legalább 300 új harckocsimotort. Ugyanígy nyilatkozott Hoth vezérezredes, a 3. páncéloscsoport parancsnoka is. Velük szemben Hitler a brit partraszállás veszélyével érvelt, aminek esetére gyorsan mozgó tartalékokat kell készenlétben tartani. Végül megígérte, hogy a két páncéloscsoport együttesen kap 400 harckocsimotort.

Nem kevésbé lényeges Halder vezérezredes, a szárazföldi erők vezérkara főnökének beismerése sem. Noha augusztus 8-án még azt jegyezte be naplójába, hogy az ellenségnek már csak korlátozott erők állnak rendelkezésére, és nem várható további alakulatok „nagyobb stílusú” felállítása, addig három nappal később már beismerte: „A háború kezdetén mintegy 200 ellenséges hadosztállyal számoltunk. Most már 360-at számolunk. Ezek a hadosztályok biztosan nem a mi fogalmaink szerint vannak felfegyverezve és felszerelve, harcászati vezetésük gyakran elégtelen. De itt vannak. És ha egy tucatot szétverünk belőlük, az orosz egy új tucatot állít ki. Ehhez azáltal nyer időt, hogy közel ül erőforrásaihoz, mi egyre messzebb kerülünk tőlük.”

A haditechnika


Halder itt a szovjet hadosztályok elégtelen fegyverzetéről és felszereléséről ír. Naplójának számos más helyéből azonban kitűnik, hogy a fronton harcoló német katonák olyan fegyvereket követeltek, amilyeneket a szembenálló fél alkalmazott, pl. gyorstüzelő puskák, 50-sorozatlövő (rakéta) tüzérségi fegyverek.

Az egyik legsúlyosabb problémát a németeknek a páncélelhárítás okozta; ennek elégtelensége már 1940 tavaszán, a nyugati hadjáratban bebizonyosodott. Most, a Vörös Hadsereg új, ekkor még kisszámú közepes és nehéz, T-34 és KV típusú harckocsijainak a megjelenésekor kiderült, hogy a német hadsereg ezek leküzdéséhez sem kellő hatású páncéltörő ágyúval, sem harckocsival nem rendelkezik. A németekénél mozgékonyabb, erősebb páncélzattal és főleg nagyobb űrméretű, hatásosabb löveggel ellátott szovjet harckocsikkal jóformán csak a német 88 mm-es légvédelmi ágyúk vehették fel sikeresen a harcot. A földi célok leküzdésére bevetett légvédelmi tüzérség viszont hiányzott a légelhárításból, ahol a jelentős számú, és a földi csapatokhoz hasonló önfeláldozással küzdő szovjet légierővel szemben lett volna rájuk szükség.

A légierőknél elsősorban a vadászgépeket kell említeni. Bármennyire hihetetlenül hangzik, a szovjet hadjáratot a Luftwaffe egyetlen vadászgéptípussal, a Me 109E és F jelű gépekkel kezdte meg. A szovjet ellenállás, elsősorban a légvédelem hatásosságát bizonyítja, hogy 1941. június 22-én a keleti arcvonalon bevetett 440 egymotoros vadászgépből 13 nap alatt 234 gép pusztult el vagy sérült meg, azaz több mint 53%!

A Me 109E fegyverzete két darab 20 mm-es, a szárnyban elhelyezett gépágyúból és két 7,9 mm-es géppuskából állt. A szárnyban lévő gépágyú tárjába csak 45 db lőszer fért el, és mivel ennek a fegyvernek a tűzgyorsasága aránylag alacsony volt, az F jelű gépekbe már egy gyorsabb, a légcsavarkúpon át tüzelő 15,1 mm-es géppuskát építettek be.

A szovjet légierőnek számbelileg több, de többségében elavult gépe volt. A vadászgépeknél az állománynak 1940 végén csupán 1,3%-át tették ki az új típusok, 1941. június 22-én pedig 11%-át. A szovjet repülőgépgyártó ipar teljesítő képességét mutatja, hogy sikerült ezt az arányt az év végére 41,2%-ra növelni.

Az új, a németekéhez hasonló teljesítményű vadászgépek gyártása a Szovjetunióban csak 1940-ben kezdődött el; de az egyetlen német típussal szemben a szovjet légierő 1941-ben három korszerű típust tudott bevetni: a Jak-1-et, a LaGG-3-at és a MiG 3-at. Közülük fegyverzetben a MiG volt a leggyengébb, egy 12,7 mm-es nehézgéppuskájával és két 7,62 mm-es géppuskájával. A Jaknak két géppuska mellett egy 20 mm-es gépágyúja volt; még a LaGG-ot hétféleképpen lehetett felfegyverezni. A legtöbb gépben egy 20 mm-es gépágyú, egy 12,7 mm-es és két 7,62 mm-es géppuska volt. A leggyengébb változat egy gépágyúból és egy nehézgéppuskából állt; két változatnál már 23 mm-es gépágyút építettek be. 1941-ben ilyen fegyverzete még egyetlen német vadászgépnek sem volt.

Sebességüket és fordulékonyságukat tekintve a szovjet vadászgépek hasonlóknak bizonyultak a németekhez, fegyverzetben szintén, míg a LaGG felülmúlta őket. Elmaradtak viszont abban, hogy a pilótát elölről még nem védte vastag, golyóálló páncélüveg, rádió-adóvevőjük csak elvétve akadt, de rendszerint ezek sem működtek megbízhatóan.

A háború első félévének mérlege

A háborúk története, különösen századunk napjainkig tartó háborúinak menete bizonyítja, hogy a legfontosabb tényező továbbra is, sőt egyre növekvő mértékben az ember, a fegyverrel harcoló katona. A német hadsereg mögött 1941 nyarán már közel két év haditapasztalata állt, és villámháborús, az egész világot meglepő sikereik legyőzhetetlenségük hírét keltették. A katonákban élt és erősödött az ilyen tudat, a közkatonáktól a tábornagyokig.

A német hadsereg minősége megítélésének rendkívül fontos tényezője vezetési tapasztalataik és ezek rugalmas alkalmazása. A nagy páncélos és gépesített kötelékek alkalmazásában, a szárazföldi csapatok és a légierő együttműködésének megszervezésében 1941 nyarán a németek a legjobbak voltak az egész világon.

Ugyanakkor a Vörös Hadsereg nem várt ellenállása, több új, a németek által addig ismeretlen fegyver bevetése sikeresen lassította a német előnyomulás ütemét, és már ekkor, 1941-ben a háború további menetére is kiható ember- és anyagveszteségeket okozott nekik. Az is tény, hogy ezt a Szovjetunió a történelemben addig példátlan méretű saját veszteségekkel érte el.

A Vörös Hadsereg veszteségeiben a németek tevékenysége mellett, sokszor ez előtt döntő szerepet játszott a vezetés tapasztalatlansága, bátortalansága, sokszor kifejezetten megnyilvánult alkalmatlansága. Régóta ismert tény, hogy a sztálini tisztogatások a Vörös Hadsereg vezetését a szó szoros értelmében lefejezték. A magasabb


beosztású katonai vezetőknek csak töredéke rendelkezett a szükséges képzettséggel; a régi, polgárháborús vezetők többsége, így Budjonnij, Vorosilov és több társuk képtelennek bizonyult feladata ellátására.

A nehézségeket és főleg a veszteségeket még fokozta Sztálin akkor, részletekbe is beleavatkozó, merev védelmet követelő, szinte mindenkivel szemben beteges bizalmatlanságot tanúsító vezetési módszere. Kilátástalan helyzetben ragaszkodott pl. Kijev mindenáron való tartásához. A kudarcokért pedig – okozta ezeket az illető vezetők alkalmatlansága vagy az erők hiánya – több esetben agyonlövetés járt 1941. június 22. után is.

A kivégzések tovább fokozták a katonai vezetőkben amúgy is katasztrofális méretű hiányt. Így lőtték agyon júliusban Pavlov hadseregtábornokot, a Nyugati Front főparancsnokát három tábornokával, a törzs főnökével, a tüzérségi és a híradó főnökkel együtt. Október 28-án pedig a kudarcok miatt a légierő 13 altábornagyából hetet végeztek ki; volt közöttük helyettes népbiztos, és valamennyien részt vettek a spanyol polgárháborúban, viselték a Szovjetunió Hőse kitüntetést, egyikük kétszeresen.

A sok negatívummal, vereségekkel és törvénytelenségekkel szemben ott voltak a szovjet katonák valóban önfeláldozóan harcoló milliói, akik éppúgy kezdték megtanulni fegyvereik, harceszközeik kezelését, mint ahogyan különböző szintű parancsnokaik a vezetést. A németek november végéig 743 112 embert vesztettek, a szovjet arcvonalon bevetett haderő 23,12%-át. A Moszkvánál 1941. december 6-ával megkezdődött nagy szovjet ellentámadás aztán végleg bebizonyította a német villámháborús tervek kudarcát.

2. Képek



1. Villany a köztereken és a lakásban, 18841914�EMBER ÉS KÖRNYEZET

SIPOS András

Villany a köztereken és a lakásban

1884–1914

A villamos világításnak két fő formája, az ívlámpa és az izzólámpa, tulajdonképpen mindkettő már a század közepére eljutott a megvalósulás stádiumába. A széles körű gyakorlati alkalmazásra azonban csak a mechanikai úton történő áram előállítás megvalósulása után (1867) lehetett gondolni. A közvilágítás számára a több száz gyertyafénynek megfelelő erősségű fényt adó ívlámpa szolgált, amely az 1870-es években nyerte el a közhasználatra alkalmas formáját.

A gáz árnyékában

A lakások és egyéb, épületeken belüli helyiségek világítása számára pedig az Edison-féle szénszálas izzólámpa (1879) megalkotása volt központi fontosságú. Az elektromosság korabeli alkalmazásai közül ez volt az, amelyik az áram központosított termelésének és kis egységekben történő elosztásának megoldását elsősorban ösztönözte, mégpedig már a nyolcvanas évek elejére eredményesen.

Az elektrotechnika azon kevés iparágak közé tartozott, amelyekben Magyarország a múlt század utolsó két évtizedében nemcsak hogy lépést tartott a Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban lezajló fejlődéssel, de bizonyos területeken egyenesen az élvonalba emelkedett. A budapesti Ganz gyár három mérnöke, Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó Titusz által kifejlesztett transzformátor oldotta meg véglegesen a villamos energia nagy távolságra történő szállítását és gazdaságos elosztását, a fogyasztók egymástól való teljes függetlenségének biztosítása mellett. Ezt első ízben az 1885. évi budapesti Országos Kiállításon mutatták be. A cég a németországi és az angliai szabadalmi pert elvesztette ugyan, de már közvetlenül a találmányt követően is több európai nagyváros központi áramfejlesztő telepének a létesítésére nyert el megbízást. Ezek után – figyelembe véve a hazai kapitalista fejlődés rendkívül erős Budapest-centrikusságát, – azt várhatnánk, hogy a magyar fővárost az új világítási mód bevezetésében úttörő szerepet játszó városok között találjuk. De nem így történt.

Az elektromos világítás magyarországi elterjedése bíztatóan indult. 1884-ben Temesváron, Európában elsőként villamosították egy város teljes közvilágítását, közcélú áramfejlesztő telep létesítésével. Temesvár így megelőzte Londont (1885), Párizst (1888) és Bécset (1890). A tevékenységét hamarosan Európán kívülre is kiterjesztő Ganz cég számára azonban fontos volt, hogy üzleti presztízsét a saját székhelyéül szolgáló város, Budapest világításának berendezésével is megszilárdítsa. A vállalat 1886 elején benyújtotta az erre vonatkozó ajánlatát. Előzményként felsorolhatták budapesti eredményeiket: 1881-ben a trónörökös pár látogatása tiszteletére Budapest főútvonalain rendezett díszkivilágítást, majd a Nemzeti Színház világításának villamosítás át (a világ harmadik elektromosan világított színházaként). Mivel érdemi választ nem kaptak, 1887 májusában ezt olyan formában módosította, hogy a főváros legreprezentatívabb útvonalának, az Andrássy útnak ívlámpákkal való megvilágítását ezen útszakasz gázvilágításának költségei fejében ajánlotta fel, amennyiben ennek vezetékeiből „kiágazólag” a magánfogyasztók részére is szolgáltathat áramot. A villanyvilágítás bevezetésének a jogát is magának igényelte. Több éves iszapbirkózás kezdődött, olyannyira, hogy a villamosítás ügye emiatt évekre elfeküdt.

A gázvilágítás feléled

Amíg ez a huzavona tartott, a világítás-technika fejlődésében újabb fordulat következett be. A nyolcvanas évek elején, az Edison-izzólámpa elterjedését megélő kortársak számára úgy tűnt: a gáznak befellegzett. Joggal, hiszen az izzólámpa előnyei behozhatatlannak tűntek a nyílt lánggal égő, tűz- és robbanásveszélyt hordozó, állandó felügyeletet, körülményes kezelést igénylő gázlámpával szemben. Amelynek ráadásul minden egyes lángját külön-külön kellett gyújtogatni és oltogatni. A villanyvilágítás hívei azonnal felsorolhatták a gázvilágítás hátrányait: nyáron is átmelegítette a helyiségeket, nem beszélve arról, hogy a kisugárzott hő mennyire kellemetlenné tette a gázlámpa fényénél végzett tartós munkát. Az általában nem tökéletes minőségű gáz rossz szagot árasztott, egészségtelenné tette a szobák levegőjét.


Mindez az immár végveszélybe került gázvilágítás erőteljes műszaki fejlesztésére ösztönzött. A kilencvenes évekre így jelent meg az 1885-ben feltalált Auer-égő. Ennél színtelen Bunsen-láng hevített fel egy izzó anyaggal átitatott ún. harisnyát. Ez a lámpatípus a fény erőssége és tisztasága tekintetében vetekedett az elektromos izzólámpával, ugyanakkor gázfogyasztásának költsége csupán töredéke volt az adott fényegység előállításához szükséges áram árának. Így a gázvilágítás ismét hosszú időre versenyképessé vált az akkor még igen drága elektromos világítással szemben. És ami a költségek mellett lényeges volt: az akkor használt szénszálas izzólámpa nagy áramfogyasztás mellett sem szolgáltatott az Auer-égőnél lényegesen erősebb fényt.

Ez tette lehetővé, hogy Budapest magánvilágítási gázlángjainak száma 1890 és 1910 között csaknem háromszorosára növekedjen.

Kulcskérdés: az izzólámpa

Az izzólámpa gazdaságosságának javítása volt az alapvető feltétele annak, hogy az elektromosság a gázvilágítás által még uralt területet is meghódítsa, ehhez pedig a szénszál kiküszöbölésére volt szükség. Az Auer-féle ozmium lámpa volt az első fémszálas izzólámpa, amelynek adott fényegységre eső fogyasztása már csupán kb. a fele volt a közönséges szénizzólámpáénak, szabadalma pedig az Egyesült Izzónak jutott. Ennek továbbfejlesztésével először Budapesten állítottak elő wolframszálas izzólámpát (fogyasztása kb. egyharmada a szénizzólámpáénak), és világviszonylatban úttörő módon, 1906-ban már gyártani is kezdték. 1913-ban pedig már a legújabb amerikai találmányt, a gáztöltésű izzólámpát állították itt elő.

Mindennek kétségkívül szerepe volt abban, hogy a gázvilágítás terjedése a századforduló után már lassulni kezdett. A budapesti utcai közvilágításban az elektromosság azonban még sokáig nem játszott szerepet. Ez igen furcsának tűnhet, hiszen ebben az időpontban már 55 magyarországi városban volt villamosított közvilágítás. Márpedig az ország egyetlen európai léptékkel mérhető nagyvárosa Budapest volt. Gázzal ekkor 25 város világított közterületeket.

Az első utcai ívlámpák csak 1909-ben gyulladtak ki Budapest utcáin, akkor is csupán kísérleti jelleggel. A pesti városrész legfontosabb útvonalait 1911-ben állították át elektromos világításra. Aligha nem általános jelenség, hogy ott, ahol már nagyszabású berendezett gázvilágítás volt, ezen a területen az elektromosság nehezebben tört utat.

„Áttörés”, de többnyire petróleum

1900 és 1910 között következik be az áttörés. A budapesti villamos vállalatok hálózatába bekötött elektromos lámpák száma több mint háromszorosára növekedett. A fogyasztók a lakások világítása terén már a magasabb árak mellett is a villanynak adtak előnyt, igaz, hogy az jobbára még luxusnak számított. 1910-ben a főváros lakásainak 17,6%-ában volt bevezetve a villany. Ebből 10,9% gázvezetékkel is rendelkezett. A villany egyéb háztartási – fűtési, főzési – célú felhasználása jelentéktelennek volt mondható, azaz ahol mindkettő be volt vezetve, ott világításra a villanyt használták. A gázzal világított lakások száma a teljes lakásállomány 10%-át tette ki. Az adatok azt mutatják, hogy a fővárosi lakások mintegy háromnegyed részében változatlanul a petróleumlámpa jelentette a világítást. A teljes lakásállomány 54,7%-át adó egyszobás lakások 92,7%-ában, a további 24,4%-át jelentő kétszobás lakások 69,1%-ában se gáz, se villany nem volt. Ez annyit jelent, hogy a nappali fényt akár csak megközelítőleg is pótolni képes lakásvilágítás életmódot alakító hatásai a tágabb értelemben vett fizikai munkából élő rétegek zömét még nem érintették meg.

Villamosítás

A háború első éveiben a tüzelőanyag-hiány, petróleummizéria viszonyai megnövelték a gáz iránti keresletet is. Az akkor már a főváros kezelésében lévő gázművek termelése 1915-ben, az előző évihez képest csaknem 10%-kal emelkedett. A gázgyártáshoz szükséges külföldi szén beszerzése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött, és a fokozódó igényeket csak sokkal rosszabb minőségű hazai barnaszén felhasználásával sikerült kielégíteni. 1918-tól a gázszolgáltatás teljes válságba kerülésével egyidejűleg, az elektromos áramtermelés és fogyasztás változatlanul gyors tempóban növekedett, ezen évtől kezdve már teljes egészében Budapest Székesfőváros Elektromos Műveinek égisze alatt.

1920-ban a lakásoknak csupán 5,1%-át találták csak gázvezetékkel felszerelve, jelezvén a gáz, mint házi világítóeszköz, immár végleges pozícióvesztését. A villanyárammal ellátott lakások aránya ugyanakkor 49%-ra növekedett, ami az 1910-es évtized folyamán mintegy 70 ezer lakás villamosítását jelentette. Valójában ekkor szűnt meg a villanyvilágítás „luxusvilágítás” lenni. Az egyszobás lakások között a villannyal rendelkezők aránya elérte a 24,4%-ot, a kétszobás lakások között pedig egyenesen a 67,6%-ot, a háromszobásak között a


87,9%-ot. Az ennél magasabb szobaszámú kategóriákban már ekkor 90% fölötti villamosítottságról adhatunk számot.

*

Ahogyan az elektromos izzólámpa fejlődött, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az elektromos világítás előnye a gáz- és petróleumvilágítással szemben nemcsak, és nem is elsősorban a könnyebb kezelhetőségben és a nagyobb biztonságban áll, hanem abban, hogy csak ezzel a módszerrel lehet olyan fényt előállítani, amely mintegy pótolja a nappali világosságot. Ezzel párhuzamosan a világítás adott fényegységre eső költségeinek olyan hatalmas arányú csökkenése következett be, aminek pontos történeti rekonstrukciója alighanem nagyban hozzájárulna az emberiség teljesítőképessége növekedésének a megértéséhez.

2. Képek





1. Tungsram 1920. sz.�FRISNYÁK Zsuzsa

Az ívlámpa

Az ívlámpa lényege: két egymástól meghatározott távolságra lévő szénelektród között tiszta és erős fényű elektrokmos ív keletkezik. A fényív megszakadását egy óramű akadályozza meg, úgy, hogy a szénrudak fogyásának ütemében közelíti egymáshoz a szénelektródokat. Azért, hogy a levegő mozgása a fényívet ne lobogtassa, az ívlámpát üvegbúrába helyezték. a köztéri ívlámpák élettartama a századfordulón 14–16 óra volt.

Tungsram

Elektromos áramot zárt üvegedényben világításra felhasználni — ez a feladat a XIX. század elejétől foglalkoztatta a kutatókat. A számtalan kísérletező az izzótest megfelelő anyagát (platina, grafit, szén, irídium stb.) és formáját (pl. rúd, spirál, pálca) kereste. Az izzólámpa történetének első nagy fordulópontja az Edison-féle szénszálas izzólámpa (1879) megalkotása 1905-ig a szénszálas izzólámpák egyeduralkodók. 1904-ben Juszt Sándor és Hanaman Ferenc megalkotja a wolfram izzószálat. Miután 1908-ban a wolframhuzal megmunkálásának technológiáját kidolgozzák (Coolidge, 1908), lehetővé válik a wolframszál ipari előállítása. Az 1896-ban alapított Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. 1911-ben már wolframizzót gyárt. A gyár 1921-ben felállítja a később világhírnévre szert tett kutatólaboratóriumát. A kutatólaboratóriumban folyó munka, az automatizált gyártás eredményeként a különféle Tungsram-izzók világmárkává válnak. 1934-től a nagyobb fénysűrűséget adó dupla spirál wolframszál alkalmazásával kialakul az izzók mai alakja.

2. Képek




1. A Szovjetunió álláspontja, 1956. október 23.november 4.�FIGYELŐ

MUSZATOV, V. (Oroszország)

A Szovjetunió álláspontja

1956. október 23–november 4.*

A magyar események első szakaszában a Szovjetunió vezetése mintha megértette volna a magyarországi változások szükségességét. A dolgok logikája szerint másként nem is lehetett, mivel az SZKP és a szovjet társadalom a XX. kongresszus után volt. De a valóságban minden bonyolultabb volt. A pártvezetésben még jelentős helyet foglalt el a „sztálini gárda”, nagy szerepe volt a katonai szárnynak, az USA-val való viszony feszült volt. És általában véve 1956 nyarán a legnagyobb nyugtalanságot Moszkvában a lengyel események váltották ki. A Lengyelországgal való viszonyban egy sor hibás lépés után végre józan határozatot hoztak. Gomulkának és az újjáalakított LEMP KB-nak lehetőséget adtak, hogy önállóan birkózzanak meg a helyzettel. Ami a népharag hullámán hatalomra jutott Nagy-kormányt illeti, kezdetben támogatást nyújtottak neki, tanácskoztak vele és megbíztak benne, de nem teljes mértékben. Október vége felé ezt a vonalat felülvizsgálták a magyar válság katonai megoldásának és a kormányzat megváltoztatásának javára. Mikor zajlott le ez a változás és mi határozta meg?

Ez a probléma azért is figyelmet érdemel, mert a szovjet katonai intervenciót Magyarországon rögtön azután valósították meg, hogy 1956. október 30-án publikálták „A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége kormányának deklarációja a Szovjetunió és a többi szocialista államok közötti barátság és együttműködés fejlesztésének és további megerősítésének alapjairól.” [Magyarországon közölte először: História 1986/5–6. szám]

Ebben a dokumentumban eléggé önkritikusan értékelték az ezekkel az országokkal való viszony alakulásának háború utáni tapasztalatait és kifejezték készségüket a torzulások megszüntetésére. A deklaráció kedvező nemzetközi visszhangot váltott ki. De 3 nap múlva Magyarország belügyeibe történő, a nemzetközi jog normái nyílt megsértését jelentő egyenes beavatkozás követte.

Moszkva Nagy Imrét javasolja

Magyarország a politika „megújítására” az első impulzusokat Moszkvából kapta. 1953 nyarán Magyarország legfontosabb vezetőit, Rákosi Mátyással az élen, a szovjet fővárosba hívták. Az SZKP KB Elnökségének tagjai a káderpolitika megváltoztatására, a nemzeti tényező teljesebb figyelembevételére, a gazdaságpolitikában való változtatásra, az ártatlanul elítéltek rehabilitációjára, stb. vonatkozó intézkedéseket diktáltak a vendégeknek. A paradoxon az volt, hogy a magyar „pangás” fő kritikusaiként Berija és Molotov – a sztálini csapat két kulcsfigurája – léptek fel.

Megegyezésre jutottak a KB első titkári és a kormányfői posztok elválasztásának célszerűségében. Moszkvában Nagy Imrét javasolták miniszterelnöknek.

Lehetőségem volt elolvasni Dobi Istvánnak ezekről a megbeszélésekről készült feljegyzéseit: meglepődött a szovjetek kemény hangnemén és azon, hogy Nagy Imre [ahogy ő írja – a szerk.] „alattomosan” viselkedett.

Sztálin halála után Nagy Imre a Magyarország igazi függetlenségéért való harc útjára lépett. Irányzata nagy népszerűségnek örvendett Magyarországon. Berija kivégzése után azonban Rákosi intrikálni kezdett Nagy ellen. [Itt most nem részletezhető az a közszájon forgott és az emigrációban elfogadott felfogás, hogy Nagy Imre „Berija embere” volt. Rákosi mindenesetre szintén így „tudhatta.” Erre vö. História 1990/2–3. sz. – A szerk.] Meggyőzte Hruscsovot és a többi szovjet vezetőt, hogy Nagy Imre „revizionista politikát” folytat, engedményeket tesz a nacionalistáknak. Az ügy Nagy leváltásával, majd pártból való kizárásával zárult. Nem minden akkori szovjet vezető tartotta ezt helyes lépésnek.

A szovjet vezetés magyar ügyekbe történő beleszólásának gyakorlata megmaradt 1953 után is. A válságjelenségek felerősödése kapcsán Szuszlov 1956 júniusában Magyarországra utazott. Az SZKP jövendő


„főideológusa” így összegezte megfigyeléseit: „a munkások, parasztok, kiváltképpen a szövetkezeti parasztság hangulata egészséges, ... a munkások és parasztok között, sőt az alapfokú termelési szervezetekben szó sem esik a pártvezetésben lévő „válságról”, a pártvezetés iránti bizalmatlanságról.” Az MDP vezetésével találkozva Szuszlov kifejtette véleményét, hogy Rákosinak az MDP KB első titkári posztról való leváltása az „amerikaiaknak ajándék” volna. Ugyanakkor azt is mondta, hogy a vezetésben változásokat kell eszközölni, mert sok nem magyar van benne.

Szuszlov akkor Kádár Jánossal is megismerkedett. Konstatálta, hogy a börtön után nem maradt benne sérelem a népi demokratikus rendszer iránt, s hogy jó benyomást kelt. És mit gondolt Kádár? Biztosan tudom, hogy Kádár a dogmatikus Szuszlov iránt élete végéig megőrizte ellenszenvét.

A magyarországi államszocialista rendszer eróziója folytatódott. Rákosi neve általános gyűlöletet váltott ki. A Szovjetunió követsége közölte, hogy az elégedetlenség nemcsak az értelmiséget, hanem a dolgozók széles rétegeit is hatalmába kerítette. Pontosan egy hónap múlva Budapestre irányították Mikojant. Az ő következtetései teljesen ellentétesek voltak: az országban mély válság van, a hatalom napról napra kicsúszik a magyar elvtársak kezéből, „az aktívan és határozottan, magabiztosan cselekvő ellenséges elemekből párhuzamos központ formálódik.”

A fő ok – Rákosi hatalmának válsága. Jóllehet a magyar vezetők közül senki se hozta szóba Mikojannak Rákosi leváltását, általában azt szerették volna, ha azt az oroszok csinálják meg. Mikojan úgy vélte, hogy a magyarokat köti az az álláspont, amelyet az SZKP KB nevében korábban Szuszlov közölt velük. Amikor Mikojan a szűk körű összejövetelen megkérdezte, hogy nem lenne-e jobb a kialakult helyzetben a párt érdekében magának Rákosinak benyújtania a lemondását, hogy megkönnyítse a helyzetet és közömbösítse az ellenzéket, a magyarok megkönnyebbülten fellélegeztek.

Mikojan személyesen beszélt Rákosival lemondásával kapcsolatban, részt vett a pártvezetői tisztre jelöltek megbeszélésén. A fiatal Hegedüs mellett lépett fel, a magyar vezetők azonban Gerő Ernő javára döntöttek. Ebben rejlett a későbbi konfliktus egyik fő oka, mivel a „moszkovita” Gerő hű folytatója volt Rákosi politikájának. Mikojan felszólalt azután az MDP KV plénumán is, ahol a személyi döntéseket tárgyalták. Beszélgetett Rákosival is és a rá vonatkozó határozattal való megbékélést tanácsolta neki.

A külföldi pártok önállóságának és szuverenitásának hasonló figyelmen kívül hagyása akkoriban normának számított. Igaz, az idők változtak, Hruscsovot például nem engedték be hasonló plénumra Varsóban, ahol a személyi kérdéseket tárgyalták.

Lehetséges, hogy ennek a sikertelen varsói utazásnak a hatása alatt vetődött fel az SZKP vezetésében a szomszédos országokban kibontakozó folyamatok lényegébe való behatolás szükségességének kérdése; először kezdtek el komolyan beszélni az egyenlőségről és a barátok ügyeibe való be nem avatkozásról. Ismeretes, hogy az akkori szovjet vezetés négy ülésen tárgyalta a népi demokratikus országokban kialakult helyzetet. Felvetődött a kapcsolatok elvének kérdése, a részleges csapatkivonás, az államapparátusbeli tanácsadók számának csökkentése, többek között a KGB és a BM vonalán.

Például október 24-én egy ilyen ülés a külföldi pártok vezetőinek részvételével. Bulganyin, Kaganovics, Kincsenko, Malenkov, Molotov, Szaburov, Brezsnyev, Svernyik, Furceva, Sepilo Poszpelov, Hruscsov mellett részt vett rajta Ulbricht, Grotewohl, Zsivkov, Novotny. Később hozzájuk csatlakozott Liu Sao-csi, majd Zsukov és Jugyin. A lengyelországi és magyarországi helyzetet tárgyalták. A magyarországi események dinamikája olyan lavinaként zúdult rá a szovjet vezetésre, hogy a jó irányú lökések, még ha kezdetben léteztek is, egy szempillantás alatt szertefoszlottak. Győzött a sztálini, birodalmi hagyomány. Az információk sokféleségéből az ún. osztályösztön, a pártcélszerűség csak az antiszocialista összetevőt ragadta ki, a Rákosi rezsim ellenfeleinek az az elhatározása, hogy változásokat érjenek el, Moszkvában heves reakciót váltott ki. Egy ország blokkból történő kiválásának előre meg nem jósolható következményei szélsőséges intézkedésekre késztettek.

Így történt, hogy a Szovjetunió kormánya más országok belügyeibe való be nem avatkozást meghirdető deklarációja együtt járt azzal, hogy Zsukov védelmi minisztert megbízták a magyarországi eseményekkel kapcsolatos intézkedések megfelelő tervének kidolgozásával. Mindkét határozatot az SZKP KB Elnöksége ülésének egy és ugyanazon jegyzőkönyvével erősítették meg, amelyet október 30. és 31-nek megfelelően különbözően kelteztek. Nehéz megmondani, hogy ez taktikai lépés volt-e, „bizánci ravaszság” vagy két alapelv harcolt a politikában. Ismert, hogy még október 27-én a Védelmi Minisztérium és a vezérkar az események másféle kibontakozására kezdett elkészülni. Zsukov parancsot adott a Magyarország körüli híradási rendszer előkészítésére, technikai eszközök felsorakoztatására.


A magyar és a nyugati irodalomban azzal a véleménnyel találkozni, hogy Magyarország sorsa két vonal versengésében dőlt el. Az egyik irányzat az erőre alapozott (Molotov, Szuszlov és mások), a másik irányzat igyekezett a Nagy-kormánnyal „modus vivendit” találni (Hruscsov, Mikojan és mások). Az eltérések az álláspontokban valóban léteztek, ugyanakkor ezeknek a beavatkozást illetően nem volt lényeges jelentőségük.

Szuszlov, Mikojan Budapesten, október 24–31.

Mindenesetre Szuszlov és Mikojan közléseiben, budapesti tapasztalataikról, az ingadozás meghatározott elemei jelen voltak. [Ismeretes, hogy Szuszlov és Mikojan jött Magyarországra okt. 23. után – vö. erre História 1989. 4–5 szám – A szerk.] Kezdetben egyről beszéltek – kitérni a magyar ellenzék és a forradalmi bizottságok minden követelése elől, nem változtatni a kormány összetételén, folytatni a harcot a szovjet hadseregre támaszkodva. De itt ők maguk is megerősítik, hogy ebben az esetben a magyar hatóságok elveszíthetik a békés lakosság minden bizalmát, újabb áldozatok lesznek, ami összeomláshoz vezet. Voltak másféle javaslatok is: vonjanak be a kormányba több tekintélyes demokratát a volt kispolgári pártok képviselői közül. De egyidejűleg aláhúzzák, hogy ez kétes út, óvatosnak kell lenni, mert „lezuhanhatunk”. Ezt a kérdést megtárgyalták Nagy Imrével is, aki úgy vélte, hogy hasonló intézkedést csak a legvégső esetben szabad hozni, hogy ne engedjük ki a kézből a kormánykereket.

Ismeretes, hogy Nagy Imre bejelentése arról a szándékról, hogy felveti az október 23-án éjjel Budapestre bevonult szovjet csapatok kivonásának kérdését, felháborította a magasrangú szovjet politikai megbízottakat. (A szovjet csapatok a szovjet vezérkari főnök, Szokolovszkij marsall parancsára vonultak be Budapestre.) Ezt megelőzően Szuszlov és Mikojan a KB ülésén figyelmeztettek arra, hogy „semmiképpen nem lehet felvetni a szovjet csapatok kivonásának kérdését, mert ez az amerikai csapatok megérkezését fogja jelenteni.” Azt tanácsolták Nagynak: „jelentse be, hogy miután Budapesten helyreállították a rendet, a szovjet csapatok visszatérnek állandó tartózkodási helyükre.” A miniszterelnök azonban tovább ment.

Mindent figyelembe véve, Mikojannak komoly aggodalmai voltak. Ő például feltételezte, hogy amiatt, mert félnek ezen vagy azon az úton elindulni, a szovjet fél kész tények elé lesz állítva. Nem tetszett neki, hogy Nagy Imre nem teljesíti ígéreteit és a Szovjetunió képviselőit az elfogadott határozatokról utólagosan informálja. Egyidejűleg megértette a nehéz helyzetet is, amelyben Nagy Imre és kormánya volt. Beszámolt arról, hogy nincs rendben az egészsége, ismétlődnek a szívrohamai. (Egyszer Szuszlovval még ki is segítették Nagy Imrét Validollal.)

Mikojan idegeskedett, nehéz helyzetbe hozta Andropov követet. A helyzet egyre jobban összekuszálódott.

Október 29-én Mikojan és Szuszlov továbbították az üzenetet Moszkvába, hogy a magyar elvtársakkal folytatott beszélgetésből az következik: azok nemcsak, hogy nem rendelkeznek tömegekkel, de az antikommuista elemek „elszemtelenednek.” Október 30-án reggel a helyzetet a PB-vel együtt szándékoztak megtárgyalni.

Október 30-án Szuszlov és Mikojan közölték: „A politikai helyzet az országban és Budapesten nem javul, hanem rosszabbodik. Ez a következőkben fejeződik ki: a párt vezető szerveiben gyámoltalanság érződik, a pártszervezetekben a szétesés állapotában vannak. A huligán elemek elszemtelenedtek, elfoglalják a kerületi pártbizottságokat, megölik a kommunistákat. Az önkéntes munkás csapatok szervezése lassan halad. (Mikojan egyik javaslata az volt, hogy a Vörös Gárda mintájára fegyverezzék fel a munkásokat és szervezzenek munkás milíciákat.) Az üzemek állnak. Az emberek otthon ülnek. A vasutak nem működnek, a gátlástalan egyetemista és más felkelő elemek, taktikát változtatva nagy aktivitást mutatnak...

Még nincs kialakult álláspontunk a helyzetről, mennyire éles a rosszabbodás...” Megígérték, hogy kifejtik következtetéseiket, a végén pedig következett a javaslat: „Úgy véljük, hogy feltétlenül szükséges Konyev elvtárs mielőbbi Magyarországra érkezése”. Milyenek voltak Mikojan és Szuszlov következtetései, csak feltételezni lehet. Küldtek-e dokumentumot, vagy a beszélgetés telefonon zajlott le – ez nem világos. Október 31- én elutaztak Moszkvába.

Ami Konyev marsallt illeti, ekkor már kinevezték a „Forgószél” hadművelet parancsnokának (ilyen fedőnevet kapott a magyarországi beavatkozás) és november 1-én megkezdte a csapatok átcsoportosítását, az erősítések átdobását, a repülőterek bekerítését.

A végső lökés: Egyiptom

Ily módon október végén eldöntötték – Magyarországot „nem adni, Nagy Imrének nem hinni!” Fel kell tételezni, hogy Moszkva pozíciójára érzelmi befolyást gyakorolt a kommunistákkal, államvédelmisekkel való


leszámolás, a rendszer sok hívének a szomszédos országokba menekülése és a budapesti városi pártbizottság eleste. Szerepe volt természetesen a moszkvai álláspont kialakulásában a biztonsági meggondolásból Moszkvába vitt volt magyar vezetők csoportja részéről érkező nyomásnak is. Gerő, Révai, Hegedüs részt vettek a jövendő Kádár-kormány dokumentum terveinek kidolgozásában. De a szövegben szereplő Rákosi–Gerő klikk kifejezés Kádár személyes követelésére került bele. Ami Rákosit illeti, reménykedett a visszatérésben, később megemlíti ezt a tervét a Hruscsovnak írt leveleiben.

A Szovjetunió határozott cselekvéséhez a végső lökést Izrael, Anglia és Franciaország Egyiptom elleni 1956. október 28-án kezdődött hármas agressziója adta. A nyugati hatalmak kezét megkötötte a közel-keleti helyzet, az USA és a nyugat európai országok propagandája nem titkolta örömét Magyarországnak a Varsói Szerződésből történt kilépése kapcsán, ebből Moszkvában azt a következtetést vonták le, hogy ki kell használni a kedvező szituációt, véget kell vetni az események nem kívánatos kifejlődésének, nem szabad megengedni a Szovjetunió biztonságának veszélyeztetését. Ilyen összefüggésben az összes többi elgondolást elvetették.

A jugoszláv „vonal”

A szovjet vezetés magatartására hatott a jugoszláv szindróma is. A két ország kapcsolatát helyreállították, de a viták a szocializmus kanonizált szovjet modellje és a jugoszláv út körül folytatódtak. A jugoszláv vezetés nyugtalanságot érzett a magyarországi helyzet kapcsán, a vérontás folytatódása esetén kész volt az önálló lépésekre, beleértve a katonai tevékenységet is. Tito nem titkolta Nagy Imre iránti szimpátiáját. A jugoszlávoknak megvolt a kapcsolatuk Losonczy Gézával is, aki kérte a közvetítésüket a Szovjetunióval való konfliktusban.

November 2-án Hruscsov és Malenkov inkognitóban Titonál voltak Brionin a magyar helyzet megvitatása és a szovjet tervek egyeztetése végett. Kádár Jánost illetően egyetértésre jutottak. Korábban létrejött a találkozó a többi szocialista ország vezetőivel. A kínaiak bizonyos ideig vonakodtak, feltételezve, hogy még egy kicsit várni kell, úgymond, nem olyan sok vér folyt el, de azután Liu Sao-csi Mao Ce-tung nevében közölte a katonai akcióba való beleegyezést. A románok felajánlották saját csapataikat, de Hruscsovnak volt elég esze, hogy visszautasítsa. El szerette volna kerülni a magyarok és románok közötti konfliktust.

A nyugati diplomaták Moszkvában észrevették Hruscsov távollétét, de kérdéseikre Bulganyin azt felelte, hogy otthon van.

A magyarországi események első stádiumában október 23–30. között öt szovjet hadosztály vett részt a Forgószél hadműveletben már két, 9 hadosztályból és egy (három hadosztályból álló, Magyarországon tartózkodó) önálló (székesfehérvári) hadtestből összeállított hadsereg vett részt. Légi deszant egységeket is átdobtak. November 4-én hajnalban a csapatok Konyev parancsára hozzákezdtek a fő feladat – „segíteni megtörni a lázadók ellenállását Budapesten, visszaállítani a törvényes hatalmat és a rendet az országban” – végrehajtásához. Lascsenko altábornagy önálló hadteste lépett először működésbe. Természetesen ezek a cselekmények a Kádár-kormány kérésével lettek igazolva. Erről volt szó az SZKP KB november 3-i, a területi pártbizottságoknak és a szövetségi köztársaságok kommunista pártjai Központi Bizottságainak küldött táviratában. Novemberben Magyarország területén összesen körülbelül 60 ezer katona és tiszt volt.

Megbízhatatlanságukra való tekintettel elhatározták a magyar hadsereg egységeinek lefegyverzését. A magyar alegységek ritka kivételtől eltekintve nem tanúsítottak szervezett ellenállást. De Budapesten a felkelőkkel vívott csatákban kitűntek keménységükkel. A szovjet dokumentumokban felsorolt magyar adatok szerint a harcokban meghalt körül belül 4 ezer magyar. Az ellenállást 7–10 nap alatt megtörték.

A „győzelem” ára a szovjet fél számára nem volt kevés – a harcokban 669 szovjet katona és tiszt esett el, 1450 volt a sebesült és 51 ember nyomtalanul eltűnt. Ilyen véres volt a végeredménye a birodalmi politikának emberéletekben.

Megkezdődtek a letartóztatások. Maléter Pált november 4-én éjjeli fél kettőkor a Malinyin hadseregtábornokkal való tárgyalás alatt fogták el. November 15-re a szovjet államvédelmi szervek 1326 főt tartóztattak le és adtak át a magyar Belügyminisztériumnak. Azután jöttek a bírósági perek. (Kádár János 1985-ben azt mondta Gorbacsovnak, hogy amikor a halálra ítéltek száma elérte a népi demokratikus rendszer hívei közül kikerült áldozatok számát, azt kérte a bírósági szervektől és a Belügyminisztériumtól, hogy álljanak meg. Igaz volt-e ez és mennyire volt ez hatással, most nehéz megítélni.)

Ami országunkat illeti, az 1956-os fegyveres intervenció negatívan hatott a Szovjetunió belső fejlődésére, megfagyasztotta a XX. kongresszus utáni olvadást, egy időre megállította a desztalinizációt. 1956 birodalmi


gondolkodásának logikáját majdnem száz százalékban megismételte a szovjet vezetés 1968-ban a „prágai tavasz” idején. Talán az egyetlen tanulság, amiből az 1956-os magyar eseményekben szintén résztvevő Brezsnyev okult, a szocialista országok vezetőinek 1968. augusztus 18-i zárt ülésén elejtett frázisában van: a csapatoknak katonai feladatot kell teljesíteni. És nem azt kell tenniük, amit Magyarországon tettek, hogy ui. összeszedjük a letartóztatottakat és nem fogjuk tudni, mit csináljunk velük – lelőjük őket vagy megkegyelmezzünk nekik. A csehszlovák „hadjárat” ismét elzárta az oxigént a szovjetunióbeli reform számára, társadalmunkat pangáshoz vezette.

* A szerző V. Muszatov hosszú ideig a Szovjetunió magyarországi nagykövetségén dolgozott. A Szovjetunióban évtizedek óta a magyar helyzet egyik legkiválóbb ismerőjének számított. Az SZKP KB munkatársaként az 1980-as években alkalma volt, nemcsak a szovjet-magyar viszony alakításában részt venni, hanem egyben a magyar vonatkozású történelmi dokumentumok után is kutatni. Az 1956 őszi szovjet álláspontról írott tanulmányát a „Múltunk” c. folyóirat teljes terjedelmében közli. Ebből adunk mi itt – elsősorban a tényeket ismertető – részleteket. A szerk.


1. Reklám és politika 1906-banSZABÓ Dániel

Reklám és politika 1906-ban

A 19. és a 20. század fordulóján a kereskedelmi reklám már Magyarországon is igen elterjedt volt. Elsősorban a kis- és középüzemek, valamint a kereskedők hirdettek; a nagyüzemek a mindennapi reklámtevékenységben sokkal kevésbé vettek részt; az ő áruik, termékeik az árusítók hirdetéseiben tűnnek fel. A korszakban már a legkülönbözőbb reklámeszközöket használták: találkozunk plakátokkal, számolócédulákkal, reklámkártyákkal, reklámbélyegekkel, de a legelterjedtebb az újságokban való hirdetés volt, hiszen nyilvánvaló, hogy például a naponta 150 ezer példányban megjelenő A Nap című lap minden egyébnél szélesebb körhöz juttatta el egy-egy áru, vagy üzlet hírét-nevét. A lapokban publikált hirdetések is igen eltérőek voltak. Egyesek csak apróhirdetést adtak fel; ez volt persze a legolcsóbb. Mások állandó reklámszlogent alkalmaztak: „Bob hashajtó a legkellemesebb”; avagy „Vértes féle sós borszesz minden házban szükséges”. Voltak olyanok, akik részben változó szöveggel, s változó ábrákkal kísérelték meg boltjuk és árujuk iránt a figyelmet felkelteni.

A reklámozás speciális típusa volt a hosszabb szövegű hirdetés, az úgynevezett reklámnovella. Ez legtöbbször valamilyen bizarr elemet is tartalmazott. Egy órás cég például, zsebóráját „életmentő”-ként hirdette, mivel a történet szerint egy vadászaton az felfogott egy eltévedt golyót. Így mindenki láthatta, hallhatta, hogy egy igen tartós, törhetetlen termékről van szó.

A figyelemfelkeltésnek igen elterjedt módszere volt a „szenzáció” hirdetés, ebben az árut, vagy a köréje szőtt kis történetet valamilyen korabeli nagy feltűnést keltő eseménnyel kapcsolták össze.

A következőkben Kotányi János paprikakereskedőnek 1906 folyamán a Borsszem Jankóban megjelent hirdetéseiből ismertetek néhányat. A Kotányi cég 1881-ben nyitotta meg szegedi üzletét, 1898-tól szerepelt a budapesti cégek sorában, mint „magyarhoni termelvényi különlegességek, paprika és hasonló árukkal vegyeskereskedő”.* 1906-ban két budapesti üzlete mellett Szegeden és Bécsben is volt filiáléja, s foglalkozott kávé-tea, valamint keleti (kínai–indiai) ajándéktárgyak árusításával is.

A szenzációra alapozott hirdetés

Az első világháború után a cég kettévált: a Teréz körúti „Kotányi-féle paprikaáruházat” Vámos Gyula vezette, aki valószínűleg családtag volt, míg a szegedi üzlet továbbra is Kotányi János és fia nevén jegyeztetett be. Valószínűleg e cég utóda az Ausztriában még ma is létező Kotányi Gewürze. Kotányi ez időből származó reklámjainak többsége: számolócédulái, reklámkártyái, a Budapesti Lakásjegyzékben, a Háztartásban, a Független Magyarországban, A Napban, a Budapesti Naplóban közölt hirdetései, a szokásos módon az árucikkeket sorolta fel, s legfeljebb legjobbnak nevezte azokat. A Borsszem Jankóban, esetleg a lap jellegéhez is alkalmazkodva, azonban egészen különleges reklámsorozatot publikált. Minden héten megjelentetett valami kis történetszerűséget, amelyhez meglehetősen bizarrul kapcsolódott a paprika. A történet mindig valamilyen pár nappal korábbi szenzációs eseményre utalt, s ebben teljesen egyéni volt, hiszen nem egy eseményt „aknázott” ki többször, hanem mindig újabbat keresett, legyen az a Vezúv kitörése, vagy az Algecirasi konferencia, a londoni Eighty Club tagjainak budapesti látogatása, vagy bármi más.

A hirdetés ugyanakkor – formáját tekintve – állandó volt: felül nagybetűkkel Paprikás Kotányi, s a szöveg mellett egy magyaros ruhába öltöztetett kis alak, kinek vállán paprikalánc volt átvetve. A cég korabeli ismertségét jelzi, hogy a Modern Plakáttervező Iroda egyik hirdetésén a Kotányi számára készített plakát szerepelt, az iroda magas teljesítményének példájaként.

A politikai élet – reklámokban

A hetente megjelentetett hirdetések közül választottam ki néhány olyat, amelyek a magyarországi politikai életre utalnak, s jelzem, hogy milyen eseményre vonatkozott, s így a hirdetéseken keresztül kicsit kronológiáját is próbálom adni az 1906-os év „szenzációs” eseményeinek.

A „békevágytól”, a mindegy, hogy 48 vagy 67-ig terjednek a hirdetések. Közben nem enged Kotányi a 48-ból, szidja az obstruáló nemzetiségi képviselőket, elvibb politikát követel, majd nem tart szükségesnek politikai

** A cég ma Ausztria egyik legismertebb fűszerforgalmazó vállalkozása. A szerk.


programot.

Hol állhat a magyarországi politikai színképben e becsületes kereskedő? Nem tudom, s hirdetéseiből nem is állapítható meg. A reklámszövegeknek ugyanis egyetlen egy elkötelezettsége van itt, és más politikai jelszavakkal hirdető üzletembernél is: elkötelezettség a hirdetett áru iránt, függetlenül az üzletember politikai nézeteitől. Ez utóbbi itt hétről hétre nemcsak a szenzációkat figyeli, de megpróbálja kitapogatni a politikai közhangulatot is, s éppen aktuális szövegét ennek megfelelően fogalmazza vagy fogalmaztatja meg. A reklámok politikai tartalma nem a hirdető, hanem a vásárlóközönség hangulatát, álláspontját tükrözi, s feltételezésem szerint meglehetősen jól, mivel a politikusokkal ellentétben a hirdetők nem ötévenként (a választásoknál), hanem naponta kénytelenek eladni portékájukat.

Reklám és magyarázat

Január 21.

PAPRIKÁS KOTÁNYI

szintén óhajtja a békét és egy métermázsa valódi Szegedi rózsapaprikát ajánl föl annak, aki létrehozza a békét. A diadalmas békeapostol a jutalmat akár a budapesti főüzletben: Teréz körút 7., akár a Szegedi fióküzletben: Kárász utca 5. felveheti.

Az 1905. januári választásokon 30 éve kormányzó Szabadelvű Párt elvesztette többségét. A Függetlenségi Párt, a hivatalosan későbbi megalakuló Alkotmánypárt, a Néppárt és az Újpárt szövetségéből alakult ellenzéki koalíció győzött. A koalíciónak azonban mindenekelőtt a hadseregen belüli magyar nyelvhasználatra vonatkozó programja elfogadhatatlan volt az uralkodó számára. Így 1905 júniusában Fejérváry Géza vezetésével kinevezi az ún. darabontkormányt. A kormány és a parlamenti többség közötti ellentétek azonban egyre erősebbek, s egyfolytában folynak a tárgyalások a „korona és a nemzet” közötti modus vivendi, a béke feltételeinek megtalálásáért. 1906. január 12-én, az uralkodó megbízásából, Lukács László korábbi pénzügyminiszter folytat eredménytelen tárgyalásokat a koalícióval.

Március 4.

A Fejérváry kormány, mint mindenki tapasztalhatja, borsot (német fűszer – nálunk a paprika a helyettesítője) tör a magyar ember orra alá, ámde nem használ mitsem, a magyar ember állhatatosan a paprika mellett marad és azt legjobban, hamisítatlanul kapja PAPRIKÁS KOTÁNYINÁL

Mivel nem sikerült a megegyezés az ellenzéki koalícióval, a kormány február 19-én feloszlatta az országgyűlést, felfüggesztette a főváros önkormányzatát, betiltja a lapok utcai árusítását. A koalíció „vezérlőbizottsága” manifesztumában a „nemzeti küzdelem”, egyfajta polgári engedetlenség, folytatására buzdítja a társadalmat.

Április 1.

PAPRIKÁS KOTÁNYI kijelenti, hogy paprikája nem bécsi gyártmány, mint a tulipán, hanem valódi szegedi termés, amelyet teljes bizalommal vásárolhatnak a legjobb hazafiak is!

A koalíció vezetőinek feleségei kitalálják, hogy a „nemzeti ellenállás” finanszírozására tulipánjelvényeket fognak árusítani, amelyek viselői egyben azt is mutatják, hogy Pártolják a honi ipart! Csakhamar kiderül, hogy a tulipánjelvények egy részét Bécsben állították elő.

Május 13.

PAPRIKÁS KOTÁNYI nem enged a negyvennyolcból, mint a Függetlenségi Párt. A Kotányi paprikája ezután is épp oly erős marad, amilyen volt. A Kotányi rózsapaprikája nem szelídül meg, belőle soha nem is fog a magyar nemzet kiábrándulni. Az elvhű paprika kapható...

Április elején megegyezik az uralkodó és a koalíció. Ferenc József Wekerle Sándor vezetésével koalíciós kormányt nevez ki, melynek három 48-as tagja is van. Az április végi választásokon a Függetlenségi Párt abszolút többséget szerez, de a parlament megnyitásakor megfogalmazott koalíciós felirat nem tartalmazta a hagyományos „48-as” követeléseket.

Június 17.


PAPRIKÁS KOTÁNYI bűnbánóan bevallja, hogy ő az oka a bécsi gyalázatos tüntetésnek. Megnézte az üzleti könyveit és megdöbbenve tapasztalta, hogy Luegerék a múlt héten nagy mennyiségű Kotányi-féle szegedi rózsapaprikát rendeltek. Ettől volt olyan harczias a kedvük! Ezután Dárius kincséért sem ad a paprikájából Kotányi Bécsnek, de a magyarnak annál szívesebben!

Június 10-én a magyar delegáció (az országgyűlésnek a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottsága) Bécsben tartott ülése idején az osztrák keresztényszociálisok – az ő vezetőjük Karl Lueger bécsi főpolgármester –‚ akiknek nem tetszett a koalíció Ausztria és Magyarország kapcsolatát, hacsak formálisan is, lazítani akaró politikája, tüntetéseket szerveztek a magyar politikusok ellen.

Július 8.

PAPRIKÁS KOTÁNYI elszomorodva látja, hogy a kormány megvásárolja a sajtót. Lám, ha a kormány nem a Független Magyarországot vásárolta volna meg, hanem valódi szegedi rózsapaprikát vásárolt volna, most nem keveredett volna ilyen kellemetlen botrányba. A becsületes magyar paprika kapható...

Július 1-ével Lengyel Zoltán, az egyik legismertebb függetlenségi újságíró és harcias függetlenségi politikus, megvált a Független Magyarország című laptól. Eljárását azzal indokolta, hogy tudomására jutott, hogy a lap magas kormányzati szubvenciót kapott, s ő nem tartja etikusnak, hogy bármely kormányzati lépéssel való egyet nem értése esetén a kormány által támogatott lapban írja támadó cikkeit.

Augusztus 5.

PAPRIKÁS KOTÁNYI mindent tud. Tudja a legújabb szenzációk titkos okait is. Jekelfalussy miniszter azért volt úgy felpaprikázva az ispánja ellen, mert aznap hiányzott az asztaláról a valódi szegedi rózsapaprika! Valami hamisított paprikával fűszerezte az ételét. És íme, most megbukott. Holott, ha valódi szegedi rózsapaprikát használt volna, a haja szála sem görbült volna meg. Ez a minisztermentő, valódi szegedi rózsapaprika kapható...

Jekelfalussy Lajos honvédelmi miniszter úgy vélte, hogy ispánja a vetés rossz elvégzésével kárt okozott neki. Követelte, hogy térítse meg ezt. Mikor az ispán erre nem volt hajlandó, sőt otthagyta a birtokot, a csendőrséggel elfogatta, s csak akkor engedték szabadon, mikor lefizette a követelt 160 koronát. A miniszter arra hivatkozott, hogy a cselédtörvény alapján joga van szökött cselédjeit erővel is visszavitetni a birtokra, s az ispánt, mivel nincs szakiskolája, ennek tekintette. Jekelfalussy nem bukott bele az ügybe, sőt az ispán a miniszter ellen a pénz visszafizetéséért indított polgári pert el is veszítette.

Szeptember 23.

PAPRIKÁS KOTÁNYI nagyrabecsüli Kossuth Ferenczet, úgy is mint politikust, úgy is mint költőt, ámde azért bátran meri állítani, hogy egy kilogramm valódi szegedi rózsapaprika többet ér egy métermázsa fűszertelen költeménynél. Ez az irodalomban is nélkülözhetetlen valódi szegedi rózsapaprika kapható...

Szeptemberben jelent meg Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter (Kossuth Lajos fia, a Függetlenségi Párt vezetője) harminc parlamenti beszéde, a párt illusztris tagjainak kiadásában. Ebben közöltek három verset is a politikustól. Közöttük ilyen strófák vannak:

De lesznek talán, kik a szívembe látnak,

hogy ott az önzetlen hű szeretet

Hazám iránt él, és csak ez vezet:

Szolgálni elveimet s a hazát!

November 11.

PAPRIKÁS KOTÁNYI meg mer esküdni, hogy a koalíció és a korona között létrejött titkos paktumban nincs benne a valódi szegedi rózsapaprika, mert nyílt titok, hogy ezt nem lehet kikapcsolni a magyaros ételekből.

Franz Schönaich az új közös hadügyminiszter egyik első nyilatkozatában kijelentette, hogy a koalíció az áprilisban megkötött paktumban (amelynek alapján kormányra került) minden katonai nyelvi követeléstől függetlenül (a kor gondolkodása szerint ezekről lemondva) vállalta az újonclétszám felemelését.


December 9.

PAPRIKÁS KOTÁNYI a delegáció tárgyalásai során szomorúan tapasztalta, hogy a katonai szállítások tételénél milyen kevés szerepe van a magyar iparnak és kereskedelemnek. A fűszeráruk közül például csak a paprika hoz egy kis pénzt Magyarországnak, mert a hadseregnek is Kotányi szállítja a valódi szegedi rózsapaprikát. A pompás, zamatos fűszerhez a civilek is hozzájutnak.

A november 29-i képviselőházi ülésen Szterényi József kereskedelmi államtitkár ismertette a hadseregszállítások ügyében az osztrák kormánnyal kötött megegyezést, mely szerint ezentúl Ausztriának és Magyarországnak is a kvóta arányában (azaz a közös költségvetéshez való hozzájárulás arányában) lesz lehetősége a szállításokra. Ugyanezt a december 3-i delegációs ülésen tárgyalták, s kétségek merültek fel, hogy Magyarország azon áruk szállítására kap e lehetőséget, amivel rendelkezik.

December 23.

PAPRIKÁS KOTÁNYI nem veszekszik azon, ki a negyvennyolcas, ki a hatvanhetes: neki minden politikai árnyalat mindegy, mert az egész ország, pártkülönbség nélkül, nála vásárolja a valódi szegedi rózsapaprikát.

December közepén kiéleződött a viszony a koalíció 48-as és 67-es tagjai között, mivel Kossuth Ferenc felszólította a függetlenségi képviselőket a 48-as szervezetek kiépítésére. Az Alkotmánypárt és a Néppárt ezt a koalíciós megegyezés felrúgásának tekintette. A vita és szembenállás kemény vádaskodásokkal telítődött. December 19-én Rakovszky István, a Néppárt elnöke, kijelentette, hogy a 48-asok már nem 48-asok, hanem 67-esek, s ha ő annyira eltávolodott volna eredeti nézeteitől, mint a függetlenségiek, már rég belépett volna a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártba.

2. Képek





1. Férj, feleség, gyerek a 18. századi parasztcsaládbanCSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA

TÓTH István György

Férj, feleség, gyerek a 18. századi parasztcsaládban

Milyen arányban házasodtak a 18. századi jobbágyok kölcsönös érzelmek alapján, és mennyiben hozta össze a házasulandókat a rokonság a vagyoni szempontok szerint? Aligha fogjuk tudni ezt valaha is pontos százalékszámmal jellemezni, de az úriszékek, a földesurak bíróságai előtt tett vallomások bepillantást engednek a parasztok gondolataiba: A házasságban gazdasági érdekek kapcsolódtak össze, ám ez korántsem zárta ki az érzelmeket.

Érzelem, vagyon

Feleségem „halála után, hogy gazdaságomban szemlátomást való károkat éppen nem szenvedhetném, újra megházasodni kénszérettem” – írta kérvényében a halogyi Joó György. Az özvegy paraszt ember nem is titkolta, hogy nem a fellobbanó szerelem késztette gyors újraházasodásra, hanem a dolgos gazdasszony hiányzott a portájáról. A falusi bíró „szerezte” őt össze a feleségével, őhozzá is menekült aztán az asszony, amikor rossz gazdaasszonyságáért, tunyaságáért „már könnyebb szókkal, már keményebb dorgálásokkal ... végtére mérsékletes veréssel” feddte meg feleségét a csalódott férj.

Az egykori kedves

A házasság mégis több volt, mint munkamegosztás a jobbágy fenntartására. Az úriszék előtt tett vallomásokból sok erővel férjhez kényszerített, majd leánykori kedvesével félrelépő asszony szomorú sorsát ismerhetjük meg. Ilyen volt a hódmezővásárhelyi Mócsy Sára, aki Kaszap Józsefet szerette, ám a gazdag rokonság nem engedte, hogy hozzámenjen. Néném „egyszer, amidőn Kaszap József a hasamon feküdt, hajamnál fogva húzott ki alóla, meg is vert”. Sára azonban hiába „kompromittálta magát”, hiába küldte el a másik nem kedvelt legény kérőit, hiába hajtogatta még jegyesként is, hogy „jobb a félútról visszanézni”, csak hozzá kényszerítette a rokonság a gazdagabb férfihez.

A szó mai értelmében vett válás ekkor gyakorlatilag lehetetlen volt. A katolikusok a házasságot felbonthatatlan szentségnek tekintették, és a protestánsok pedig, ha elválasztották is „ágytól-asztaltól” a feleket, újraházasodásukat csak igen ritkán engedték meg. Joggal nyomasztotta ez a házastársi konfliktusok áldozatait. Lajos Mihályt megkérdezték a nagyváradi boltban, miért oly búskomor, mire azt felelte, hogy a felesége megcsalja a béressel. Megölni nejét nem akarja, „ha pedig elválok, meg nem lehet házasodnom, asszony nélkül nem lehetek”. Egy szalárdi jobbágyot felesége tíz éve elhagyta, s utána ő is összeköltözött egy férjétől elszökött asszonnyal, „azért, hogy a feleségemet keresvén, reá nem akadtam, én pedig ember (azaz férfi) lévén, természetemtül háborgattattam. Másként feleségem lévén, meg nem mertem házasodni’. A válás lehetetlensége a nekikeseredett asszonyokat sokszor rávitte, hogy „megétessék” férjüket, a férfiakat pedig arra késztette, hogy elszökjenek, és az ország valamely más szegletében ismét megnősülve kezdjenek új életet. Az ilyen „kétfeleségű” emberek azután általában a nagy vásárok alkalmával lepleződtek le, ezek voltak ugyanis azok az alkalmak, amikor a parasztok nagyobb távolságokat is beutaztak, és távoli vidékek lakói találkoztak.

A Körmend melletti Horvátnádaljáról felesége elől egészen Csongrádig szökött Rádóczi György is bizonyára úgy gondolta, hogy egyszer s mindenkorra megszabadult családjától. Nem számolt azonban azzal, hogy a hallal kereskedő körmendiek a Tiszapartig is elszekereztek. Atyafiai így ismertek rá tizenhét év múltán Rádóczira, és az elhagyott első feleség hiába jelentette ki nagylelkűen, hogy nemcsak kész együtt élni rég nem látott férjével, de a második feleségtől született gyerekeket is sajátjaként neveli majd, az úriszéki bíróság, mint a bigámistákkal szemben általában, kemény ítéletet hozott: Rádóczit fővesztésre ítélték.

A szökés, a bigámia veszedelmes útját persze csak a legvállalkozóbbak járták. A hűtlenség azonban a 18. században is gyakori volt.

Hűtlenség

A házasságtörésre csábított a parasztcsaláddal egy házban lakók nagy száma is. Az asszonyok elsősorban a bekvártélyozott katonákkal szűrték össze a levet. A 18. századi Magyarországon még alig voltak kaszárnyák, a


katonákat parasztházaknál szállásolták el. Ha házassága boldogtalan volt, a jobbágyasszony könnyen engedett a vele lakó fiatal férfi, a kvártélyos katona csábításának. A bajorvágási Najmik István „igaz szerelemmel szerette feleségét, aki azonban szeretetét nem akarta viszonozni” – vallotta a család szolgálója –‚ a fiatalasszonyt feltehetően belekényszerítették a házasságba. Amikor egy délceg lovaskatonát szállásoltak Najmik házába, az idegen férfi és a boldogtalan fiatalasszony már két hét múlva egymásba szeretett: hol éjjel, hol nappal látta őket a szolgáló összebújva az ágyban.

A gazdákat főként a szolgálókkal kapták rajta. A korabeli periratok sok családjától távol élő, kiszolgáltatott, tapasztalatlanságában a gazda fenyegetéseinek-ígéreteinek engedő fiatal lány tragédiáját őrzik. Nem minden elcsábított szolgálólány volt azonban ártatlan áldozat. Sokan közülük a társadalmi felemelkedés lehetőségét latolgatták, ha a gazdának vagy fiának megakadt rajtuk a szeme. A nagykőrösi Zaka Katát nem kellett becitálni, magától jött a városházára, hogy – mint elmondta – paráznaságától bűnbánat tartásával megtisztuljon. Jövetelének talán majdnem ennyire fontos célja lehetett azonban, hogy most levezekelendő vétke társát, gazdája fiát házassági ígérete betartására kényszerítse. Ha özvegy volt a gazda, szintén a házasság reményében engedett a szolgáló az általában jóval idősebb férfi vágyának. Néha az is elég volt, ha csak remélte, hogy csábítója nemsokára megözvegyül. A neszmélyi molnár azzal az ígérettel „ejthette el” szolgálóját, hogy – úgymond – „ne félj, mert majd meghal a vénasszony (értsd: a felesége) és tégedet elveszlek”. Némely, mindenre elszánt szolgáló az öreg gazdával és nőtlen fiával egyaránt hált, remélve, hogy az apa aztán – a botrányt elsimítandó – hozzáadja a várandós lányt a fiához.

A Pozsony megyei Hegysúr faluban lakott a két Horváth István, apa és fia. Szolgálójuk felháborodott ártatlanságában ilyen kérvényt nyújtott be az úriszékhez:

„Szépen elűztek házoktul, szüzességemet elvették, apja fiastul fölcsináltak, teherben estem. Előbben az öreg csalogatott, hogy legyek engedelmes”, ígért pruszlikot, csizmát, pénzt, borjút. „Ehol oly vénember, nem hogy oktatást adott volna a jóra, hanem szüzességemtűl megfosztott”. „Mondottam vala néki, hogy vetessen el a fiával, azt nem ígérte”. Mikor teherbe esett Maris, az öreg gazda előbb arra kérte, hogy keressen valamely asszonyt, aki „elcsikkasztja” a gyereket, majd, hogy korábbi szolgálóihoz hasonlóan, menjen valakihez férjhez, bőkezűen megsegíti. „A fia, hogy hozzám adta magát, egyszer-kétszer eltaszítottam magamtul, harmadszor, midőn aludtam volna, hegyemben dűlt, megnyomott, meg kellett lenni, azt gondoltam, hogy elvesz. Így éltek apja fiastul, már most hová menjek” – panaszolta a becsapott szolgálólány.

Gyereknevelés

A házasság egyik célja a 18. századi jobbágyok között is a közös gyerek nevelése volt. A gyerekek biztosítékot jelentettek a házaspár öreg napjaira: lesz, aki felcseperedve, segít a munkában, később pedig eltartja elerőtlenedett szüleit. De ahogy a házasodásban, úgy a gyereknevelésben sem pusztán a józan megfontolás vezette a parasztokat – a gyerek utáni természetes vágy kisüt a régen élt asszonyok vallomásaiból.

1732-ben folyt a sárospataki várban a gyerekgyilkos Panna szolgáló pere. Egyik falubeli társa, a harmincéves Takáts Simonné nem sokkal szülése előtt megtapogatta a vádlott hasát, „észrevette, hogy eleven volt a gyermek”, és így szól: „Panna! Ha enyim volna, nem adnám Horvátért (azaz a falujáért), sem a világért.” A nyilván meddő asszony irigyelte a megesett szolgálólány „felesleges” gyerekét. Néha még a törvénytelen gyereket is szívesen fogadták volna. A húszéves Kotormány Zsuzsa férjét hét éve elvitték katonának, és egy verbunkos katonával állt össze. „Bár volnék teherbe – vallotta a bíróságon – mert volna mivel magamat múlatnom, de az a bajom, hogy sem az uramtúl, sem ettűl nem vagyok terhes”. A házasságon kívül született gyereket persze a legtöbb nő szerencsétlenségnek tekintette, hiszen a falu megvetését, a leányi sorból való kitaszítást, kemény büntetést jelentett. Egy tizenkilenc éves tokaji lányt, Almási Erzsókot a házuknál lakó kosztos diák ejtett teherbe. A lány egy ágyban aludt szolgálójával, gyakran annak hasára tette a kezét, és éjjelente így sóhajtozott: „Óh Istenem, Istenem, annak ad az Isten gyermeket, akinek nem kívántatik, és annak nem ad, aki eltarthatná.” Szavaiból kitűnik, hogy hálótársa, aki egyébként különböző gyerekvesztő főzetekkel látta el Erzsókot, sajátmaga meddő volt és ettől szenvedett.

Gyerek balkézről

A házasságon kívül született gyerek a nő számára tragédia volt, viszont, ha férjétől nem lett gyereke, ez gyötörte. Ha a házasság meddő maradt, sokszor rontásra gyanakodtak. 1730-ban egy hódmezővásárhelyi paraszt elmondta a bíróságon, hogy nászéjszakáján a boszorkánysággal vádolt Nagy Erzsébet vetette meg az ágyát, megrontotta és ezért öt évig nem született gyereke. Csak az mentette meg, hogy öt évvel később egy török koldusasszonytól egy darab varázserejű gyökeret vett, amint azt megette a felesége, még azon az éjszakán teherbe esett.


A meddő asszonyokat sokszor elverte az uruk, de a feleségek is gyakran szidták magtalan vagy annak vélt férjüket. A szintén hódmezővásárhelyi Raj András és felesége „az magtalanság iránt egymás között civódtanak s egyik az másikat okozta” – vallotta egy házuknál lakó zsellér. A harmincéves földeáki Szűcs Gergelyné egy fiatalabb nőtlen férfivel paráználkodott. Molnár Pál a kocsmában egy kancsó bort köszöntött az asszonyra, és nem sokat kertelt: „Isten adja kendet alám” – mondta. „Hogy cselekedné kend anyja-forma asszonnyal” szabódott Panna, de a férfi megfelelt: „Azért, hogy anyám-forma asszony, ha akarja, meglehet”, és valóban el is vonultak egy félre eső kunyhóba. A bírák kérdésére, mi vitte rá erre a bűnre, így felelt Szűcsné: „Azért cselekedtem, mivel sok háborúságot szenvedtem a férjemtől, hogy gyermekem tőle nem volt, engemet vetett okul, holott az én fajtám mind szapora fajta volt, úgy osztán meg akartam próbálni, ha lesz-é tőle gyermekem, vagy sem, egyéb reá nem vitt”. Az asszony öntudatos szavaiból az is kitűnik, hogy szerinte a férje az oka gyermektelen házasságuknak, bár ez most sem derült ki: Szűcs Gergelyné a fiatal legénytől sem esett teherbe.

A Pozsony vármegyei törvényszék egy év börtönre és száz botütésre ítélte Ambrus Jánost, aki megterhesítette felesége húgát. A 38 éves férfi ekkor már kilenc éve élt házasságban, és félrelépésének „más oka nem volt, hanem más emberekkel dologra jártam, s azok csúfoltak, hogy nem vagyok ember (vagyis férfi), mivel komám nincs és feleségem vagyon, azért akartam próbát tenni sógorasszonyommal.”

Magtalan férfi

A gyermektelen házasság sok veszekedés forrása volt. A sárospataki uradalomban élt Mészáros János, akinek feleségét ugyancsak gyakran látták együtt Fekszi Jánossal. Bár ebből a házasságon kívüli kapcsolatból sem született gyermek, és így alighanem csak Kató nyelvessége döntötte el, hogy ki volt okolható a gyermekáldás elmaradásáért, több falubeli is hallotta, ahogy korholta az urát: „Ha tudtam volna, hogy olyan magtalan légy, mint a nénéd, soha hozzád nem mentem volna”.

Mást vártak kedvesüktől a titokban szerelmeskedők. Sok megesett lány, asszony vallotta: csak azért engedett csábítójának, mert az biztosította, hogy tőle nem lehet gyereke. „Óh Isten őrizz, ne féljek, ő tőle teherben nem esem, csak ifjú legénnyel ne cselekedjem” – „ szédítette” szolgálóját egy öreg gazda. A farkasdi Kürthi Ilonát egyik szolgatársa csalta ki az istállóba. „Nem ígért és nem is ajándékozott semmit, csak azon hamis szavával, hogy őtőle nem lesz gyerek, csábított el” – vallotta a teherbe ejtett leány. Kis Zsuzsa monori hajadont egy kereskedősegéd pénzzel, ajándékokkal vette le a lábáról, „és azt ígérte afelett, hogy ő tűle gyermek nem lészen, mert már sokakkal próbálta”. Ez alkalommal mindenesetre nem volt szerencséje.

A fiúgyermek

A gyerekek közül a fiúknak határozottan jobban örültek a 18. századi parasztcsaládban. Ha elvisz is az ördög, fiúgyereket csinálok neked, biztatta a szeretője Hacunda Máriát a Pozsony megyei Zavar faluban. Siket Anna Büclön 1780-ban kihallgatta, mit pusmogott nagynénje egy katonával. Az éjjel „az ágyon együtt feküdvén, ilyen formában beszélgettek”. Így szólt a katona: „Ha fiú lesz, jó lesz katonának.” Mire felelt az asszony: „Jó lesz, ha leány lesz is, szolgálónak.” Ha igazat vallott a leány, nagynénjére, ha csak kitalálta az egészet, az ő gondolatvilágára jellemző ez az ágybeli replika az este folyamán netalán ott megfogamzó leánygyermek védelmében. Akárhogy van is, világos, hogy legalábbis a férfiak szemében a fiúgyermeknek nagyobb becsülete volt a lánynál. Számszerűen is kifejezésre jutott ez egy tíz évvel későbbi vallomásból. Vigyázó Juditot egy nagykőrösi tanyán ejtette teherbe csábítója. A legény „azt ígérte, hogy ha férfi lesz, 40 forintot, ha pedig leányt szülök, 30 forintot” ad.

*

Az úriszéki iratok megőrizték a gyereküket kútba dobó leányanyák, a férjüket megétető asszonyok, szolgálójukat megbecstelenítő gazdák vallomásait. Az ő sorsukról részletesen beszámolnak a periratok, ám ezek a paráznák, méregkeverők, gyilkosok jelentették a kivételt.

A többség békében élte napjait, az ő családi életükről azonban legfeljebb az anyakönyvek száraz bejegyzései tudósítanak.

2. Képek



1. Magyar törzsek a Kazár BirodalombanŐSTÖRTÉNET

BARTHA Antal

Magyar törzsek a Kazár Birodalomban

A honfoglalást közvetlenül megelőző időkben eleink a kelet-európai sztyeppén éltek, abban az időben az ember és természeti környezete közötti kapcsolat bensőségesebb, az ember részéről értőbb volt. A lepergett 1000–1200 év alatt a sztyeppén lényeges éghajlati változás nem történt. Egy feltevés ugyan úgy szólt, hogy a 8–9. században egy kiszáradás természeti változást és nagyszabású népvándorlást idézett elő. Ez a vélekedés azonban még megerősítésre szorul. Egykor a sztyeppe egy északi, tölgyes- vegyes erdős és déli, füves sztyeppére tagolódott. Az előbbi északon a tajgával, az utóbbi délen a Fekete és az Azovi-tengerrel, valamint a Kaukázus északi nyúlványaival érintkezett. A későbbi századokban az ember az erdős sztyeppe erdeit kiirtotta, ma már csak maradványai tengődnek. Mindkét övezet hatalmas kincse a fekete televény, a „csernozjom” csodálatos termékenysége kimerülőben van. Azokban az időkben a fekete televény ellátta a sztyeppe földműves és pásztor népeit élelemmel. Északról délre hatalmas folyamok vitték halban bőséges vizüket a Kaszpi-, Azovi- és Fekete-tengerekbe. A mellékfolyók és erek hálózata nem gazdag, de bővizűek voltak a rekkenő nyárban is. A folyókat és ereket partjaik mentén ún. galéria-erdők és bozótosok kísérték, óvták a folyók és a talajvíz szintjét. A galéria-erdőségekben jól érezte magát észak óriása, a jávorszarvas, és otthon érezte magát a gímszarvas, őz, medve és hód. A sztyeppe kövér füvén egymás szomszédságában legelésztek a vad szarvasmarhák, vadlovak, szajgaantilopok csapatai a háziasított rokonaikkal. Össze is házasodtak, közös utódaik hol ide, hol oda csatlakoztak.

A két övezet néprajzi és gazdálkodási hagyományok szerint is különbözött. Az erdős sztyeppe vizeinek partjait a keleti szláv szántóvetők falvai és fejedelmi székhelyei szállták meg. A füves sztyeppén iráni és török, valamint ismeretlenné vált lovas nomád népek ütöttek szállást. Már Hérodotosz tudott arról, hogy a füves sztyeppe galéria-erdeinek irtásain a földművelésnek sok évszázados hagyományai léteztek. A füves sztyeppe települései szintén vízpartokon, fokokon ültek. A két sztyeppe-övezet településföldrajzának azonossága nem véletlen. Azokban a korai időkben, de még évszázadokkal későbben is a folyók voltak a közlekedés, érintkezés és szállítás útvonalai. A szárazföldet átszelő utakon arab, perzsa és horezmi kereskedők jól szervezett, fegyveres zsoldosok védelmére bízott karavántársulásai kizárólag fényűzési javakat szállítottak.

Biblikus vallások

A sztyeppén a 7–10. században tekintélyes politikai szervezet, a Kazár Kaganátus tartotta kézben az eseményeket. Fennhatósága alá sokan tartoztak: magyarok, alánok, volgai bolgárok, keleti szlávok. A kazár államférfiak rosszallták a bizánci császári utódlás jogi rendezetlenségét, értetlenül álltak a muzulmán vallási fanatizmus előtt, udvarias távolságtartást tanúsítottak a keresztény térítőkkel szemben, bennük ugyanis a bizánci külpolitika eszközét is felismerték. Az észak-kaukázusi alánok minden vallási ünnepét tisztelték, nehogy bárki vallási érzelmeit sértsék. A horezmi kereskedők egyezményben álltak a sztyeppén élő népek fejedelmeivel, a kazár kagánnal is. A felek tiszteletben tartották az egyezményt, a felmerülő üzleti nézeteltéréseket békésen rendezték. A keleti kereskedelem arányait a sztyeppe népeihez került ezüstpénzek, értékes dirhemek hatalmas mennyisége is bizonyítja, belőle a magyaroknak is jutott. Azonban a pénzforgalom túlnyomórészt egyirányú volt, a muzulmán világ városaiból érkezett kereskedők fizettek pénzzel. A sztyeppe népei a dirhemeket kincsként halmozták és ékszerként viselték. Idővel megjelentek a kazár és a volgai bolgár pénzverdék, ahol dirhem-utánzatok készültek. A barbár dirhem-utánverések talán arra utalnak, hogy a sztyeppe népei az egymás közti kereskedelemben is alkalmazni kezdték a pénzt. Bármennyire különösen hangzik, a sztyeppén „barbár civilizáció” körvonalai bontakoztak ki. Megnyilvánult ez a szellemi életben is; a sztyeppén keresztény irányzatok térítő püspökségei működtek, Korán-iskolák és mecsetek jelezték az iszlám terjedését. A legősibb biblikus vallás tanainak és kultúrájának a hirdetői a zsidó gyülekezeti házak és iskolák voltak. A kazár állam urai a zsidó vallást a 8. század dereka táján hivatalossá tették. A héber írásbeliség jelentőségét egy Kijevben a 930-as években keletkezett okirat tanúsítja, amelyikre a kijevi fejedelem írnoka régi török, talán kazár nyelven jegyezte fel, hogy „olvastam”. A keresztény eszmények tekintélyét jelzi a kereszt kultusza, tiszteletére templomokat építettek, bajtól és betegségtől óvó jelképként alkalmazták. Az iszlám és a zsidó jelképek tisztelete is megjelent. A magyarok körében is felbukkant a kereszt kultusza, alkalmaztak zsidó kabalisztikus jeleket, az iszlám művészeti ízlés befolyásolta a magyar ötvösséget. Mindez még nem jelentette a biblikus vallások bármelyikének győzelmét, de jelezte a pogány hiedelmek térvesztését. – Az bizonyos, hogy a magas civilizációk íróitól


származó művek állításai a sztyeppe népeiről, azok barbár voltáról kiigazításra szorulnak.

Kazárok, alánok, zsidók

A keleti írók, Ibn Ruszta1 és Gardézi2, akik Dzsájháni elveszett művéből másoltak, úgy tájékoztatnak, hogy a magyarok tavasztól a hidegek beálltáig állataikat legeltették, együtt vándoroltak a zöld vegetációval. Azaz a lehasznált legelőket elhagyva, frissek után néztek. A telet viszont nagy folyók partján halászattal töltötték, és sok szántóföldjük volt. Eleink ismerték a jég alatti halászat fortélyait. Ami pedig a szántóföldjeiket illeti: aligha valószínű, hogy a 10. század első negyedében a magyaroknak a folyók mentén sok szántóföldjük volt. A magyar–kazár együttélés jeles emléke nyelvünk kazár eredetű szókincse, mintegy 250–300 szó, amelyben jelen van a földművelés fogalomkészlete: eke, tarló, sarló, szérű, szór, búza, árpa, alma, szőlő, seprő, szúr, bor. Vagyis előttük áll a szántóföldi és a kerti földművelés lényeges szókincse. Megjegyzésre érdemes, hogy a 10. század végén vagy a 11. század első éveiben keletkezett görög nyelvű oklevelünkben magyarul írták le „szántó” szavunkat még archaikus hangzással. Kétség nem férhet ahhoz, hogy szántó szavunk műveltségünk egyik legrégibb emléke. – Honfoglalás előtti magyarjaink már a kelet-európai sztyeppén a kazároktól tanultakkal gyarapították földművelésük fortélyait. Ugyanis földműveskultúránknak a kazár eredetűnél sokkal régibb rétege is van, amelyik a magyar–kazár érintkezéseket több évszázaddal megelőző időkben alakult ki.

A kazár kori, folyóparti településekről csoroszlyás ekék, sarlók, szőlőmetsző kések, ásók, kapák, gabonavermekből búza-árpamagvak, a borvermekből pedig szőlőmagvak kerültek felszínre. A kelet-európai és kaukázusi szőlészet-borászat egyik sajátossága a must és a bor vermelése volt. Ez a magyarázata a szőlő maradványoknak az égetett agyagfalú vermekben. (Néprajzi adatok szólnak arról, hogy Magyarországon is vermeltek mustot és bort.) A kazárkori falvaknak volt egy másik típusa, ezek a nomádok téli szállásai, ahol a pusztai emberekre jellemző kerek alaprajzú nemezsátrak, jurták nyomai bontakoztak ki. Megkezdődött az állandó épületek telepítése is, építőik hagyománytiszteletből ragaszkodtak a kerek alaprajzú házakhoz és a középen elhelyezett tűzhelyhez. A téli szállásokon is megtalálták a fölművelés emlékeit. A kazár korban jelentős nagyságú ipari-kereskedelmi és egyben kormányzati központok alakultak ki. Az utóbbiakat a kelet-európai középkori városiasodás kezdeményeinek tekinthetjük. A nagy központok tőszomszédságában téglából vagy kőből épült erődök álltak, amelyekben helyőrség állomásozott. Ilyen volt a bizánci mérnöki irányítással épült Sarkel „Fehér Szállás”. Sarkelnek és erődtársainak az is rendeltetése volt, hogy a kazár függőségből kivált magyarok és más népek ellen védje Kazárország nyugati vonalát. A nagy településekről előkerült rovásírásos felirattöredékek török nyelvjárásokat sejtetnek, de nem bizonyító erejűek, mert rovásírást használtak a kelet-európai sztyeppén a török népeket jóval meg előző időkben az iráni nyelvjárásokat beszélő lovas nomád népek is. Egyébiránt az iráni kultúra jelentős mértékben befolyásolta a török népek kultúratörténetét; a Sarkel név Sar szava fehéret, sárgát jelent és régi török szó, a kel (kil) szó pedig a perzsában udvarházat jelent.

A kazárkori települések lakosainak nemzetisége felől azt feltételezem, hogy kazárok, alánok, zsidók és a sztyeppe ismeretlenné vált népei éltek egymás szomszédságában. A kelet-európai sztyeppe 7–10. századi történelmének, műveltségi viszonyainak nemzeti alkotóelemekre bontása megoldatlan, és jórészt az is marad. A régészeti adatok település- és gazdaságtörténeti bizonyító ereje nagy, a nemzeti jelleg meghatározásakor azonban közömbös. A kazár kori településekről előkerült eszközök gazdaságtörténeti szemszögből kifogástalanul bizonyítják földműves műveltségünk honfoglalás előtti alapjait. Megdőlt a magyar földművelés szláv eredeztetésének mítosza. A 10. századi Magyarország életföldrajzi állapota sem igen tette lehetővé a nagyarányú nomadizálást, ugyanis a Nagyalföld 60%-át erdők, 40%-át lápok borították.

A magyar lovak híresek voltak, bár a kútfők a 10. századnál korábbi magyar lókereskedelmet nem említenek. Azt azonban tudjuk, hogy a keleti kereskedők szívesen vásároltak lovakat a sztyeppe népeitől, a harcra betanított méneket mesés haszonnal adták tovább. Régen kiveszett a kazár sztyeppe nevezetes, napszemű fehér vadászsólyma. Századok multával is tisztelettel emlékeztek meg erről a szentként tisztelt madárról. Értéke 5–6 jól betanított harci ménnel ért fel. Az oroszországi, egykori Vjatkai Kormányzóságból előkerült, magyarként számon tartott ezüstedényen előkelő lovas ábrázolását látjuk, karján vadászsólyommal, a ló vezető szárát gyalogszolga tartja. Gyanítom, hogy a sztyeppén élő magyarok űzték a solymászatot, és kereskedtek a nemes fehér sólyommal. A hadjáratba vonuló bizánci császárok felszereléséhez tartozott a magyar készítésű bőr fürdőmedence. Nyilván az előkelő magyarok háztartásában is ott voltak a bőr fürdőmedencék.

A magyarok súlyos terményadókkal sújtották a szomszédos szláv falvak lakosait. Időnként foglyokat szedtek a szláv falvakban, akiket a Fekete-tenger parti bizánci városok rabszolgapiacain fényűzési árukra, drága szőnyegekre és brokátra cseréltek, vagyis eladták foglyaikat. A terményadóztatás a sztyeppe mindkét övezetében létezett. A kazár kincstár is szedett terményadókat és vámot a kereskedőkön. A kazár függőségben élő magyarok is adóztak a kazár kincstárnak. A szláv földműves „cseljadin” rabszolgaságra adása bevett szokás, mondhatni, törvényes eljárás volt. A bizánci kormányzat és a kijevi orosz fejedelmi udvar közötti kereskedelmi egyezmény


egy vég brokát selyemben szabta meg a „cseljadin” árát. Magát a kereszténység védelmezőjének címével kitüntető bizánci kormányzat a még pogány kijevi orosz – pontosabban normann – fejedelmekkel megkötött egyezményben törvényesítette az emberkereskedelmet. A rabszolgakereskedelmet folytató magyarok nem tettek mást, mint a korabeli nemzetközi szabályokhoz igazodtak. Egyébként az üzleteléshez igazán értő muzulmán kereskedők elismeréssel jegyezték fel, hogy a magyarok kitűnő kereskedők voltak, nagy üzleti haszonnal űzték ezt a foglalkozást.

Egy héber nyelvű levélváltás tájékoztat bennünket a sztyeppe népeinek hétköznapjairól. Tavasszal a kazár király székvárosából a lakosok uruk vezetésével vidám énekszóval vonultak ki szántóföldjeikre, ősszel ugyancsak vidám énekléssel tértek vissza városi házaikba. – A kazár föld megteremte az élet minden kényelmét, kazár földön az utak gondosan művelt földek mellett haladtak.

1 Ibn Ruszta (10. sz.) arab tudós. Művében beszámol a magyarok 870 körüli életéről. Megjelent: A magyar elődeiről és honfoglalásról, 1975.

2 Gardézi (11. sz.) perzsa történetíró. „A legkiválóbb tudósítások” c. műve a magyar őstörténet fontos forrása. Megjelent: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról, 1975. (A szerk.)

2. Képek


1. A vallatások koreográfiája 1956 utánNYÍLT TÉR

SZILI Ferenc

A vallatások koreográfiája

Szerkesztőségünk szívesen adja közre azokat az írásokat, amelyek az elmúlt fél évszázadban a magyar társadalomban felgyűlt indulatok történeti magyarázatát adják. (Ilyennek tekintettük az „elnevezés – rendszerváltással”-sal kapcsolatos Erdei-cikket (1991/2–3. sz.) Sándor Pál Írását (1991/5–6. sz.). Szili Ferenc írása ismét egy, a levéltári dokumentumok, statisztikai kimutatások alapján majd nehezen megragadható, de igen fontos történelmi tényezőnek, a „forradalmi kormányzat”-ok nagy hibájának, az „értelmetlen megalázás”-nak szerepéről beszél. (A szerk.)

Egyetemi tanulmányaimat 1956 nyarán befejezve, társaimmal Bajára 3 hónapos katonai szolgálatra vonultunk be. Zászlóaljunkat ugyan október utolsó napjaiban Budapestre vezényelték, azonban semmiféle harcban nem vettünk részt. November 4-e után civil ruhákba öltözve mindnyájan hazatértünk. Kaposvárott egy általános iskolában kezdtem el tanári hivatásom gyakorlását. Láttam a pufajkások magabiztos csapatát és hallottam azokról a hírekről is, miként verték végig a megyét, és arról is tudtam, hogy kiket hurcoltak el. 1958. március második felében – a napra már pontosan nem emlékszem – a politikai rendőrség hozzám is eljutott. Az esti tagozaton tanítottam, eléggé fáradtan, 20 óra körül indultam el az iskola kijárata felé. Ekkor azonban két ismeretlen férfi hozzám lépve közölte velem, hogy üljek be az iskola előtt lévő Volga gépkocsiba. Egyben arra is utasítottak, hogy a kezemet tegyem a tarkómra. Így gördültünk kb. kétszáz métert, mert az iskola és a politikai rendőrség közötti távolság nem volt több és a benzin is még olcsóbb volt. Közben vallatásom kezdetét vette – négy erős és „bátor” ember közrefogott –‚ amely csendőrpertuval kezdődött és veréssel fejeződött be. A gúnyos „tanár urazás” összekeveredett a „szemét” jelzővel, vallatóim láthatóan jól érezték magukat. Akkor még nem tudtam, de a későbbiekben rájöttem, hogy a vallatásom egy sablonszerű „koreográfia” szerint történt. S. F. főhadnagy az intellektuális vallató szerepében tetszelgett, csak az elején közölte 82 kg-os súlyát, gondolván arra, hogy ebből már magam is ki tudom számítani pofonának súlyát. Buldogképű ember lévén e szerepre alkalmatlan volt azért is, mert amikor az istenek az észt osztogatták, valahol a sor végén állhatott. Igaz, indulat nem volt benne, már mint rosszindulat. A „gonosz” szerepét B. J. százados vállalta, a „cég” rendezője itt is rosszul választotta meg a szereplőt, mert alig volt nagyobb egy hokedlinél, súlyban pedig 45 kilónál több nem lehetett. Akkor én a szereposztással elégedett voltam, mivel B. J. a „verőlegény” érzékelhetően is silány minőségű pofonok osztására volt csak képes. S. L. fiatal, nagyreményű vallatóm sarzsiját nem ismertem, de évekkel később vállapján nem dublé, hanem valódi aranymez volt, két csillaggal. Ő a mosoly országát utánozta, túlságosan nem intelligens arcával egy kínai mandarinra hasonlított. A negyedik vallatóm nevét és rangját nem ismertem, de valami azt súgta, hogy a többinél különb ember volt, talán ezért nem kapott a főrendezőtől szerepet. A vallatás egy szimultán játékra emlékeztetett, ahol a sötét lépett mindig először, én meg csak kapkodtam a fejemet.

S. F. főhadnagy – magasröptű műveltségét fitogtatva – irodalmi tájékozottságom felől érdeklődött. Megkérdezte, hogy olvastam-e az Egri csillagokat, a Kőszívű ember fiait, a Csendes Dont, a Pál utcai fiúkat. A kérdések természetesen egyenként hangzottak el és amikor igennel válaszoltam, láthatóan egyre ingerültebben kérdezett. Ezért ösztönösen úgy döntöttem, a következő kérdésre nemmel válaszolok. A könyv címére már nem emlékszem, de azt tudom, hogy nemleges válaszom után megkönnyebbülten felkiáltott: „Látod, Te szemét, én ezt is olvastam, műveltebb vagyok, mint Te”. Csak később tudtam meg, hogy ekkor már levelező tagozaton a gimnázium második osztályát is elvégezte. A magasröptű kérdéseket a kötelező irodalom tárgyköréből merítette. Úgy közösen arrafelé terelgettek, hogy írjak alá egy nyilatkozatot, beismerve, hogy a Duna parton tizenkét ávóst agyonlőttem. Ők mindent tudnak, egy dossziét tettek elém, amelyben a bűnjelek vannak. Tökéletes ártatlanságom tudatában is rettenetesen féltem, mivel tudtam, hogy őket nem az igazság, hanem az „eredmény” érdekli. S. F. egy üres papírlapot tett elém, közölve, hogy azon tüntessem fel mindazon hölgyeknek az adatait, akikkel kapcsolatban voltam. Ekkor még kértem két üres papírlapot. S. F. majdnem sárgaságot kapott az irigységtől. Éreztem, hogy férjes asszonyokat nem szabad megemlítenem. A későbbiekben tudtam csak meg, hogy e „játék” lényege az volt, hogy ők az asszonyokat ilyen vallomásokkal zsarolták, és jó néhányat közülük ügynöknek beszerveztek.

Időközben B. J. a „gonosz” bejelentette, hogy tekintettel fiatal koromra és arra is, hogy népszerű labdarúgó vagyok – a Kaposvári Kinizsi NB II-es csapatában játszottam – elenged, ha aláírok egy papírt, melyben


felajánlom a szolgálataimat besúgóként a rendőrségnek. Ettől kapásból elhatároltam magam, ekkor záporoztak a pofonok. Mint renitens embert a cellába kísértek, gondolom puhítani. Néhány óra múlva, töprengésem és félelmeim közepette, a kukucskát valaki kinyitotta és ismeretlenül csak ennyit mondott: „Szilikém, ne írjon alá semmit!” Én akkor úgy éreztem, a Jó Isten szólt hozzám egy foglár által, aki jobban szerette a futballt, mint az ideológiát.

Reggel ismét vallatásra fogtak, majd belátták kudarcukat, szabadon bocsátottak, előbb azonban olyan papírlapot kellett aláírnom, hogy nem bántottak és semmiről nem beszélhetek. Ezt megtettem, de az ígéretemet nem teljesítettem. Oly mértékben felháborított e hazug színjáték, hogy mindenkinek elmondtam tanulságul vallatásom történetét. Bevittek egy fiatal, bohém tanárt és labdarúgót, majd kijött reggel egy értelmiségi, aki tudta, hogy hol a helye. A pártba sohasem léptem be – jóllehet munkáscsaládban születtem – megbélyegzett embernek tekintettek. S. F., mint a politikai rendőrség értelmiségi szakembere járta az iskolákat és árgus szemekkel ügyelt arra, hogy a magamfajta emberek a társadalmi hierarchiában magasabb beosztásba ne kerülhessenek. Így tizenhét évi tanári pályafutásom alatt még érettségi elnök sem lehettem. A gimnáziumban, ahol tanítottam, négyszer jelentettek fel a nacionalizmus vádjával. Feljelentőim egyikével, ma a demokratikusan megválasztott Kaposvár megyei jogú város önkormányzatában gyakran találkozom, ahol ő még mindig képviseli a dolgozó népet.

S. F. és B. J. az örök vadászmezőkön alusszák álmukat. S. L., arany vállapos, többszörösen kitüntetett vallatóm, ma már nyugdíjas.

Összességében kijelentem, nem a Szabad Európa és az illegális ellenállás vagy a reform kommunisták döntötték meg a régi rendszert, hanem e „derék” férfiak, akik annyi ellenséget szereztek a szocializmusnak és a pártállamnak, amennyit csak tudtak. Ezrével és tízezrével józanították ki az embereket a szocializmusba vetett hitükből.


1. Tisztelt Szerkesztõség!OSZADSZKY Róbert (nyugdíjas)

Tisztelt Szerkesztőség

A História 1991/5-6. száma 27. oldalán felhívást olvastam:

„A Kádár-korszak hétköznapjai fotókon “– pályázati felhívás.

E pályázatra jelentkezve az alábbi közléseimet ajánlom figyelmükbe:

A pályázati kiírásban egyéni és családi fotógyűjteményt jeleznek beküldésre, amit néhány családi eseményt tekintve tudnék küldeni, nem annyira a Kádár-korszakot illetően, de azt megelőzően korábbiakat.

A Kádár-korszak hétköznapjaira vonatkozóan kb. 100 kg, azaz több ezer archív, oly minőségű felvételeket tudnék rendelkezésükre bocsátani, ami talán a hivatalos gyűjteményekben is fellelhetők és megtalálhatók.

De Önök, mint TÖRTENELEMMEL foglalkozó folyóirat az archívfotó-gyűjteményt hasznosabban használhatnák fel, mint én, aki a mai napig megőriztem.

A MTI 1960-tól kb. 1975-ig egy nagyméretű falitáblát oktrojált az akkori vállalatok és gazdaságok forgalmasabb folyosóira és kultúrhelyiségeibe, azon pedig 10 db havonta cserélhető aktuális 20x25 cm-es fotók voltak. A fotók készítője, az évfolyam és a szám jelölése mellett, szöveges kommentár is volt a képekhez.

Azon állami gazdaság is előfizetője lett ennek, ahol én dolgoztam. A fenti falitábla gondozásával és annak képcseréivel én lettem megbízva munkakörömön túli „társadalmi munkában”, azzal a megkötéssel, hogy az előfizetett sajtótermékeket (Szovjetunió, Fáklya), halomba hányva utóbb teherautón értékesítettük a papírgyűjtési kampányok során. E lecserélt képeket szekrényembe összegyűjtöttem, (megőriztem) dossziékba évente összefűztem, és amikor nyugdíjba kerültem, mint magántulajdonomat hazahozva megőriztem. A havi képek politikai, kulturális, sport és egyéb korabeli eseményeket rögzítettek, amik a kor hétköznapjait (ünnepeit) híven rögzítve őrizték általam a mai napig.

Közel a 70 évemhez, részben helyhiány, részben a családi házam lomtalanítása kapcsán, az Önök felhívása kapóra jött és felajánlom Önöknek, mint kisnyugdíjas az Önök és az utókor


1. Egy Budán zsákmányolt óra 1686KALÁSZATOK

PETNEKI Áron

Egy Budán zsákmányolt óra

1975 májusában egy frankfurti árverésen érdekes régi óra keltett feltűnést. Ezüstből készült, alakja tojásdad, külsejét vésett díszítés ékesíti. A számlap díszesen vésett ovális ezüstlap, amelyen egymás fölött két mutató helyezkedik el. A fölső kör 1-től 29-ig van felosztva, végül még egy X-szel jelzett utolsó számjegyet látunk. Itt a mutató a hónap napjait jelzi, s a 30. helyen, az X-en attól függően áll meg vagy ugrik tovább, hogy az adott hónap 30 vagy 31 napos. Az alsó körben római számokkal 1-től 12-ig az órák vannak felvésve. Itt csak óramutatót látunk, külön percmutatója nincsen. Végül a számlap jobb- és baloldalán – hasonlóan a mai naptáras órákhoz – a hónapokat (jobb oldalt) és a napokat (baloldalt) láthatjuk. A jobboldali nyílásban éppen SEPTE, azaz szeptember, a baloldaliban LONA (azaz Luna, vagyis Lunae dies, hétfő) felirat tűnik fel. Tehát az óra szeptember 10. hétfő, 1 óra után állt meg. A szerkezet, formája után ítélve, valószínűleg Nürnbergben készülhetett, ahol az órakészítésnek nagy hagyományai voltak: nem véletlenül csúfolták az elsőként készült zsebórákat „nürnbergi tojás”-nak.

A számunkra ezt a külföldön készült műszert érdekessé teszi, az a fedőlap belső oldal bevésett német nyelvű felirata. Ez magyar fordításban így hangzik: „1686-ban ... (itt egy rövid olvashatatlan rész következik) a királyi fő- és székvárost, Budát Magyarországon, ő császári és királyi felsége, Lipót győzelmes fegyverei rohammal a törököktől elragadták, és azt az órát is akkor zsákmányolták.”

Első pillantásra különösnek tűnhet, hogy Budán nem keleti, török eredetű tárgy is az osztrák, bajor és brandenburgi katonák kezére jutott. A magyarázatot báró Wratiszláv 1591-es útleírásában leljük meg, aki a Török Birodalomban utaztában Budát is meglátogatta. A várban a Mária Magdolna (későbbi helyőrségi) templom volt ekkor egyedül keresztény kézben. Ennek megtekintésekor a cseh báró a következőket írta: „Ezenkívül meglátogattuk a városban lévő imaházat is, melyben a református lelkész az előírt időben isteni tiszteletet szokott tartani. Ez imaház mellett magas torony áll, melyben a harangokig százötven lépcsőn kell fölmenni, a harangozás azonban tilos. A tornyon óramű is van, ez volt az első és utolsó, melyet a Török Birodalomban láttam, ugyanis a törökök nem tartanak nyilvános ütőórákat, csakis a gazdagabbaknál láthatni szobaórákat, melyeket keresztény kereskedők árusítanak. Nyilvános ütőóráik helyett nap- és holdóráik vannak.”

A törökök nem a nyugaton általánossá vált időbeosztást használták, hanem még ókori szokás szerint a nap felkeltétől számították az időt. A nappalt a dél, a nap pályájának csúcspontja osztotta ketté, de az éjszaka is két részből állott. Így kb. hat órás időszakok jöttek létre, ezt továbbosztva végül is megkapjuk a 24 órás napot. A hithű mohamedán ember napját azonban a kötelezően előírt imádságok tagolták. Az imádságokat a minaretekből a müezzin kiáltásai jelezték. Erről így írt a Budán tartózkodó Wratiszláv: „A közönséges kiáltás azonban naponta négyszer történik: először napfölkeltekor, másodszor néhány órával dél előtt, harmadszor délben, végre negyedszer esti szürkületkor.” Bár eszerint nem volt szükségük rá, mint elbeszéléséből láttuk, a törökök mégis kedvelték a nyugat-európai típusú órákat, amelyek náluk nem annyira a praktikus műszerként, hanem inkább a pompakifejtés eszközeként szolgáltak. Mivel a török kézművesek a nagy technikai és technológiai felkészültséget kívánó órásmesterséget nem tudták elsajátítani, az órák részint kereskedők árujaként, részint követajándékként kerültek az oszmán birodalomba. A már előbb idézett Wratiszláw Friedrich Kregwitznek, az órákat különösképpen kedvelő II. Rudolf császár követének kíséretében utazott 1591-ben Budán át a török fővárosba. Mikor a budai pasánál tett látogatást írja le, nem felejtkezik el az ajándékok felsorolásáról sem. „Midőn Kregwitz úr a császári iratot a pasának átadta, a pasa fölállott, az iratot megcsókolta és turbánja felé tartotta. Ez után a követ úr átnyújtotta a császári ajándékokat, úgymint háromezer kemény tallért, félhold alakban készített két ezüst medencét, egy aranyozott ezüst kannát, egy hasonló vizesedényt és egy ütőórát.” Amikor a követség Szófiába érkezett, a ruméliai beglerbég hasonló ajándékokat kapott a császári követtől, a követ úr átnyújtotta a császári ajándékokat: két nagy ezüst palackot és egy turbán alakú aranyozott nagy ezüst ütőórát, melyen ló állott, ez szemeit forgatta, óraütésnél pedig patájával az órákat jelezte, száját kitátotta: a ló lábainál elhelyezett kígyók és gyíkok pedig összecsavarodtak és ide-oda mozogtak.”

Ilyen óracsodákat már korábbi követségek is vittek Törökországba. 1582-ben Nyáry István vitt a szultánnak értékes edények, ékszerek mellett órákat. Az egyik ütőórából karabélyos lovas járt ki, s kopjáját mozgatta. A ló szeme is mozgott. Az ajándéktárgyak között szerepeltek olyan órák is, melyek asztrolábiummal és naptárral


voltak ellátva. Ezek a precíz mechanikus szerkezetek igen sokba kerültek. Fenn maradt pl. Kurz bécsi követ 1623-as konstantinápolyi diplomáciai útjának számlája. A szultánnak szánt ajándékok között egy óra 5075 Ft-ba, három másik óra pedig egyenként 4350 Ft-ha került. Csak összehasonlításképpen jegyezzük meg, hogy a magyar végvárak hadinépének ellátására alig került ezer forint...

Korabeli ábrázolás is fennmaradt a szultánnak szánt ajándékokról. Elias Wiedemann 1651-ben készült rézmetszetén Johann Rudolf Schmid bárót látjuk, akit a gyermek IV. Mohamed szultánhoz küldtek. A követ magyar díszruhában egy szőnyeggel letakart asztal mellett ül (a szultánok csak magyar ruhában fogadták a császári követeket, ezzel is aláhúzva, hogy a magyar király diplomatáival van dolguk), előtte kinyitott ládában az ajándékok: az asztalon a követség hivatalos iratai és az ugyancsak ajándékba szánt álló asztali ütőóra.

A törökök nagy érdeklődést mutattak a nyugat-európai kézműipar és iparművészet termékei iránt, hasonlóképpen a nyugathoz, amelyet kelet sokféle kincse vonzott. Így vándoroltak török tulajdonba a különféle asztali és zsebórák is. Amikor 1696. szeptember másodikán, hetvenöt napi ostrom után az egyesült keresztény csapatok a budai várat bevették, Lotharingiai Károly hadvezér háromnapos szabad rablást engedélyezett katonáinak, akik nem csak kifosztották, fel is gyújtották a várost. Ekkor került a zsákmányolók kezére ez a XVII. századi óra is, amelynek viszontagságairól felirata árulkodik.

2. Képek



Documents

tankonyvtar.hu · Web viewAz angol vezetéssel többé-kevésbé összhangban az amerikai kormány is úgy ítélte meg, hogy 1941 áprilisában Magyarország „megszegte szavát