tankonyvtar.hu · Web viewSzámomra ez nem volt létkérdés, én nem vagyok politikus, de politikussá kellett válnom, mint mindnyájunknak ebben az időben, ha életben akartunk

História 2003-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Magyarország a Monarchiában .............................................................................................. 12. Képek ...................................................................................................................................... 2

2. .......................................................................................................................................................... 31. Az 1867. évi kiegyezésrõl ....................................................................................................... 32. Képek ...................................................................................................................................... 4

3. .......................................................................................................................................................... 51. Deák Ferenc és a kiegyezés .................................................................................................... 52. Képek ...................................................................................................................................... 9

4. ....................................................................................................................................................... 141. Az októberi diploma és a februári pátens ............................................................................. 14

5. ....................................................................................................................................................... 151. Deák Ferenc életútja ............................................................................................................. 152. Képek ................................................................................................................................... 20

6. ....................................................................................................................................................... 261. A porosz-osztrák háború ....................................................................................................... 26

7. ....................................................................................................................................................... 271. Kossuth és a kiegyezés ......................................................................................................... 272. Képek ................................................................................................................................... 27

8. ....................................................................................................................................................... 291. A Habsburg Birodalom és a magyar kiegyezés .................................................................... 292. Képek ................................................................................................................................... 32

9. ....................................................................................................................................................... 371. A közös minisztériumok ....................................................................................................... 372. Képek ................................................................................................................................... 38

10. ..................................................................................................................................................... 391. Hidegháború és fizika ........................................................................................................... 392. Képek ................................................................................................................................... 42

11. ...................................................................................................................................................... 471. Kislexikon (Teller Ede, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenõ, Neumann János, L. D. Landau) ................................................................................................................................................... 47

12. ..................................................................................................................................................... 481. Bethlent izolálni kell� � ............................................................................................................ 482. Képek ................................................................................................................................... 50

13. ..................................................................................................................................................... 561. Eugenika ............................................................................................................................... 562. Képek ................................................................................................................................... 57

14. ..................................................................................................................................................... 621. A legõsibb írás hona: Kína ................................................................................................... 622. Képek ................................................................................................................................... 63

15. ..................................................................................................................................................... 691. Iskolák, fürdõk ..................................................................................................................... 692. Képek ................................................................................................................................... 70

16. ..................................................................................................................................................... 751. Az iskolarendszer ................................................................................................................. 752. Képek ................................................................................................................................... 75

17. ..................................................................................................................................................... 77


História 2003-04

1. A török fürdõk ...................................................................................................................... 77


1. Magyarország a MonarchiábanÉVFORDULÓ

GLATZ Ferenc

Magyarország a Monarchiában

A Monarchia-kutatás fejlesztésének irányairól

Ez év október 17-én ünnepeljük majd Deák Ferenc születésének kétszázadik évfordulóját. Az évforduló alkalom arra, hogy Deák is elnyerje – visszanyerje – „véglegesen” helyét a 19. századi magyar történelem panteonjában, legnagyobb kortársai, Kossuth, Széchenyi – no és József nádor – között. Helyét eddig attól függően nyerte vagy veszítette el a legnagyobb kortárs magyarok sorában, hogy ki hogyan értékelte az 1867-ben létrejött osztrák–magyar államközi szerződést, a kiegyezéses államrendszert. Néha még azt is feledve, hogy az 1867. február 15-én létrejött megállapodást lényegében 1848. március–áprilisban alkották meg, hogy az 1848. április 11-én szentesített törvények már rögzítették az alapelveket. Deák műve 1860–67 között nem több s nem kevesebb, mint a ’48-as alapelvek magyar állami önállóság szempontjából következetes, taktikai érvényre juttatása. Akárhogy is tárgyalják majd napjaink vitái Deák Ferenc szerepét a polgári magyar állam megteremtésében – 1848-ban, 1867-ben –, a kiegyezéses államrendszer a Monarchia utódállamainak történetírásaiban – így az osztrák, a magyar, a cseh, a szlovák, a román, a horvát, a szerb, a szlovén, részben a lengyel történetírásban – mindenütt összekapcsolódott Deák nevével. Merthogy 1918 óta a volt közös egyetlen államról a térségben kilenc, nemzetállami szempontokat követő és visszaigazoló történetírás beszél. A kutatók sok évszázados nemzeti történelmük egyik fejezeteként tárgyalják az 1848–(1867)–1918 között fennállt államrendszer korszakát. Érthetően, de el nem fogadhatóan saját mai nemzetállami létük „előtörténeteként” – többnyire ellenképeként – tekintenek az 1848–1918 közötti államrendszerre, amelynek széttörése árán jutottak el történelmük vélt csúcspontjára, a nemzetállami léthez. Ez a politikusok részéről még talán érthető, de történészektől nehezen elfogadható. Azon viszont csak szomorkodni lehet: lassan a Monarchia történelmét kutatók körében elfogadottá válik: anélkül is lehet érdemlegeset mondani a valamikori államszervezetről, az ottani politikáról, kereskedelemről, társadalomról, kultúráról, hogy a mai kutató ismerné az akkori emberek, intézmények nyelveit. Pedig a német, a magyar, a cseh, a horvát nyelv jó ismerete nélkül nem lehet a korabeli államtörténeti, gazdasági, kulturális élet írott, érdemi emlékanyagait sem elolvasni, sem értelmezni...

Legalább most már, az intézményesült nemzeti viták 150 éve után, az európai integráció korában fel kell adni a történészszakmában ezt a rossz hagyományt. Feladni az 1848–1918 közötti hét évtized tárgyalásában az egyoldalú államrendszer és pártpolitika központú megközelítéseket. (Még akkor is, ha a kor egyik lényeges terméke a köz- és szakigazgatás, a politikai érdek-képviseleti rendszer kiépítése volt.) Kutatóinknak hozzá kell szokniuk: a kor politikusai Bécsben, Budapesten, Zágrábban, Prágában számoltak egymással, s e számítástól függően döntöttek. Döntöttek helyi kérdésekben, s a gyáralapítók attól függően fektettek be Alsó-Ausztriában, Morvaországban, az Alföldön vagy a dalmát tengerparton, hogy milyen volt a Monarchia különböző területeinek nyersanyag- és munkaerőpiaca, a lakosság vásárlóereje. A Monarchiában szabadon vándorolt a munkaerő, nagyapánk iparos papírjaiban Kassa, Brassó, Fiume, Graz után Duna melléki háromnyelvű falu nevét olvashatjuk. Az unokáknak, a dédunokáknak pedig tudomásul kell venniük: amik nekünk „idegen nyelvek”, azok elődeinknek anyanyelvek és természetes munkanyelvek voltak; ami nekünk történészkongresszuson nemzetközi összehasonlítás tárgya, az elődeinknek a szabad mozgás tere, természetes életkeret volt...

2003. Keressük Magyarország helyét Európában, keressük a Magyarországon élő emberek megélhetési lehetőségeit a világ termelési és kulturális piacain. Keressük a magyar nyelvű kultúra megmaradási, modernizálási stratégiáit. Hasonlóan cselekszenek a környezetünkben, szomszédainkban élő népek is: osztrákok, csehek, szlovákok, ukránok, románok, horvátok, szerbek, szlovének. Mert mai-holnapi életkeretünk a kontinentális, sőt interkontinentális gazdasági és szellemi világpiac. Itt az ideje, hogy a közvetlen múltunkhoz, az előző 150 év történelméhez is az akkori valós életkeretek feltárásának igényével közelítsünk. Amelyek viszonyítási pontokat kínáltak elődeink életstratégiáinak kialakításához. Legyen szó egyszerű iparos-vállalkozóról vagy az állami rendszerről gondolkodó, író politikusról...

Akár nagyapáinkról, akár Deák Ferencről.

Elővesszük irattartóinkból „A magyar történettudomány az ezredfordulón” kézirat műhelyvita-anyagát. Készült 2000 júniusában. Az őstörténettől a jelenkortörténetig tartalmaz témapreferenciákat a magyar történészkollégák számára. Az 1848–1918 közötti korszak kutatásának fejlesztéséhez négy témajavaslatot emeltünk ki.


1. Az ipari-technikai forradalom kibontakozása Közép- és Kelet-Európában (1864–1914). A vasmegmunkálás, kohászat fejlődése révén iparcikk- és élelemtermelés tömegesedése, a gőzgép majd benzinmotorok révén a közlekedés – az elektromosság által a hírközlés forradalma zajlik. Ez az eszközhasználat átalakulásához vezet a mindennapok világában. És az ipari forradalom elvezet a tömegkulturális forradalomhoz (tömeges írás- és olvasáskultúra, művészetek tömeges élvezete). (A Monarchia utódállamainak történetírásaiban tudomásul sem vett tematika, amelyik új típusú történészműveltséget kíván.)

2. Az ember épített környezetének, ember és természet viszonyának átalakulása. A lényegében ma meglévő környezetépítészeti akciók tömeges megindulása a korszakban: lakás, településszerkezet, benne a közigazgatási-közkulturális-közlekedési csomópontok épületegyütteseivel, a tudatos termőföld- és erdőgazdálkodás, vízgazdálkodás kialakulása. (A Monarchia utódállamainak történetírásaiban csak periférikusan tárgyalt tematikák.)

3. A kollektív önazonosságok, a politikai, a szociális, a nemzeti önazonosságok szervezeteinek kiépülése. A politikai intézmények (hatalomgyakorló államszervezetek, választási demokráciák, pártok stb.) eddig alaposan kutatott témái mellett az új hivatásként megélt értelmiségi-tisztviselői középosztály, szervezetekbe tömörülő ipari és földműves társadalom, valamint a Monarchia területén végbement nemzeti identitások egymásba fonódó feltárása. (Az összehasonlító vizsgálatok épp a kutatók hiányos nyelvismerete és a nemzetállami szempontok eluralkodása miatt évtizedek óta késnek.)

4. Az államrendszer (közigazgatás és szakigazgatás) birodalmi szintű vizsgálata.Az osztrák–magyar, a horvát–magyar kiegyezés csakis a Habsburg Birodalom reformjainak (1804, 1860, 1861), a német nyelvű területek területigazgatási átalakításának (a német császárság megalakulása, Ausztria kiszorítása stb.) kereteiben értelmezhetőek. A mérce: az igazgatási rendszer mennyire segítette a közös állam területén élő polgárt az anyagi-szellemi gyarapodáshoz, mennyire segítette, hogy a kor nagy technikai, életmódbeli újításai a mindennapok világában kiteljesedhessenek...

2003. április. Hát itt tartunk. Elővesszük újra javaslatainkat. Legalább diákjainknak, az újrakezdett egyetemi kurzusok számára...

2. Képek


1. Az 1867. évi kiegyezésrõlSZÁSZ Zoltán

Az 1867. évi kiegyezésről

Tökéletes alku vagy az „elnyomók hegemóniája”?

Kossuth – Deák Ferenc egykori harcostársa – az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést a magyar önrendelkezési jog elárulásának, végzetes lépésnek tekintette, melynek következtében Magyarország nem lesz ura többé sorsának. Mai kifejezéssel szólva: beprogramozta az elkövetkező összeomlást. A historikus Szekfű Gyula egy történeti elemzésbe ágyazva leszögezi: „négyszáz éves közjogi történetünknek 67 a tetőpontja [...] függetlenségünk soha nem volt oly reális és biztos, mint a kiegyezés folytán”.

Bizonyos, hogy az 1526 utáni századokban meg-megújuló magyar (sokáig rendi) függetlenségi törekvések és Bécs párharcában kialakított kompromisszumok legjelentősebbike az 1867. évi kiegyezés. Olyan szintű önállóságot biztosított a Habsburg Birodalmon belül, amilyen még nem volt soha.

Az Ausztria és Magyarország közötti, tartalmában valójában államjogi szerződés törvényként mindössze 69 §-ból áll, alig 11 oldalt tesz ki a Corpus Iurisban.

A kiegyezés, „az Ausztriával közös érdekű viszonyokról” szóló 1867:XII. tc. alapja a Pragmatica Sanctio (1722/23. I–III. tc.), amely Ausztria és Magyarország szétválaszthatatlanságát mondja ki, az uralkodó és a védelem közösségét hangsúlyozva. De ugyanígy alap az 1848. évi parlamentáris alkotmányosság és állami függetlenség elve is. Deák törvényszövegében Magyarország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállóságának biztosítása a vezérfonal. Ehhez pedig „alapfeltétel az, hogy a teljes alkotmányosság Őfelsége többi országában ... életbe lépjen, mert Magyarország azon országoknak csak alkotmányos képviseletével léphet bármi közös viszonyokra nézve érintkezésbe”. Keveset emlegetett momentum ez, pedig nagy a súlya: az erősebb Ausztria csak akkor nem túl veszélyes Magyarországra, ha az uralkodó (császár) kezét ott is köti a parlamentáris alkotmányosság. Valójában ez biztosította az osztrák-német liberálisok számára a szabadelvű politikai berendezkedést.

A közös ügyek az uralkodó személyén túl: a védelem és a külügy. Nemzetközi szerződés csak úgy köthető, hogy azt mindkét ország parlamentje becikkelyezhesse. Ugyanakkor a közös minisztériumok az egyes országok beléletét nem befolyásolhatják. Hallgatólagosan elfogadást nyert, hogy a közös minisztériumok Bécsben székeljenek, s az is, hogy ezek irányításában az uralkodó döntő szerepet kapjon. Azt azonban a törvény is leszögezte, hogy a hadsereg egységes vezérlete, vezénylete és belszervezete „Őfelsége által intézendőnek ismertetik el” (11. §.). Persze a haderő kiállítása, fenntartása, sőt a védelmi rendszer meghatározása az egyes parlamentek hatáskörébe került.

A pénzügy nem lett közös. Csak a közös haderő és a külpolitika számára szükséges külön pénz kezelésére jött létre az ún. közös pénzügyminisztérium; a valóságos pénzügyeket az osztrák, illetve magyar külön pénzügyminiszterek intézték, ők utalták Bécsbe a közös kiadások fedezetét.

A legnagyobbgondot a közös ügyek paritásos kezeléseokozta. Hogyan lehet egy közös parlament nélkül parlamentáris úton ellenőrizni a közös kormányszerveket? S hogyan kell meghatározni a közös költségek megosztását? Ezt a célt szolgálta a bizottságok rendszere. A „kvótaügyi bizottság” határozta meg, hogy Magyarország 30%-ot fizet közös költségre. (Eredetileg 25%-ot akartak adni.) Ez még vegyesbizottság volt, nem úgy, mint az ún. delegációk, melyek parlament-pótlékként ellenőrizték a közös szerveket. Mert a magyar és osztrák delegációk (60–60 fő) külön-külön üléseztek, hol Bécsben, hol Pesten, s külön-külön számolt be nekik valamelyik közös miniszter. Vegyes ülésre csak kivételesen került sor: egyet nem értés esetén együttesen kellett szavazniuk. Bonyolult volt ez a rendszer, sokszor szidták, de működött. Még minisztert is buktattak a delegációk!

Gazdasági kérdésekben kevesebb ravaszkodás kellett. A kereskedelemügy nem lett közös – de mégis vám- és kereskedelmi szövetséget kötöttek; mindkét fél érdeke ezt diktálta. Ráadásul 10 évre, ami által az érdekeket időnként újra lehetett összehangolni. Megmaradt az egységes pénzrendszer, közlekedés, mértékek, egyeztetni kellett a közvetett adókat. S végül a magyar fél elvállalta (30%-os arányban) a régi osztrák államadósságokat is – „méltányosság alapján” –, ami aztán sokáig az állami kiadások egyik legsúlyosabb tételét jelentette. Csak így, a kapcsolódó államadósság-, kvóta-, vám- és kereskedelmi törvénnyel – s persze a koronázással együtt – alakult


rendszerré a kiegyezés.

Nem volt benne a kiegyezésben, hogy egy kis magyar honvédséget is fel fognak állítani. Az sem, hogy a közös minisztériumokból egy közös minisztertanács fog kinőni. De nem volt a törvényben, sőt titok volt, hogy az uralkodónak „előszentesítésre” be kellett mutatni minden törvénytervezetet, fontosabb kormányzati döntésjavaslatot. Elsősorban az osztrák–magyar konfliktusok megelőzését szolgálta ez, de kétségtelenül abszolutista maradvány volt. S kimaradtak a kiegyezésből a nemzetiségek, a birodalom népeinek többsége. Egyedül a horvátok kaptak – mint „külön politikai nemzet” – nagyfokú autonómiát az 1868. évi magyar–horvát kiegyezésben.

A kiegyezés, ez az egyszerűségében is bonyolult szisztéma, korlátozott szuverenitást, de növekvő befolyástbiztosított Magyarországnak. Mint konstrukció, mestermű – bár ezt születésétől fogva vitatják, s máig ironizálunk a dualista szerkezet ellentmondásain. A magyarokat sem elégítette ki teljesen az új berendezkedés, ugyanakkor az osztrák-németek és a magyarok politikai uralmát a szlávok és románok úgy tekintették, mint „unio duarum nationum contra plures”, az elnyomók hegemóniájának. A 20. század elején a francia L. Eisenmann a kiegyezésről kiadott könyvében azt írta: Magyarország 67-tel a költségek harmadáért (kvóta) megkapta a jogok felét (paritás) és megszerezte a befolyás kétharmadát a Monarchiában. Az ország legvirágzóbb korszaka következett.

Trianonból visszatekintve persze Kossuth katasztrófavíziója látszik igazolódni. Kérdés azonban, hogy a kiegyezés bármily jogos kritikájával kell-e, lehet-e igazolni későbbi nemzedékek tehetetlenségét, tragédiáját?

2. Képek


1. Deák Ferenc és a kiegyezésKATUS László

Deák Ferenc és a kiegyezés

Út a megegyezéshez, 1860–1867

Deák Ferenc politikai pályájának csúcspontja kétségtelenül a kiegyezés. Ebben a politikai alkotásában valósult meg legteljesebb mértékben személyes alkat és történeti szituáció találkozása, kölcsönhatása.

„Az ország integritása”, 1861

Az 1860. évi októberi diplomát Deák óvatos reménykedéssel fogadta, nem tartotta kielégítőnek, de elismerte, hogy kibontakozhat belőle egy egyezkedési folyamat. Az 1861. februári pátens után azonban elvesztette reményét és bizalmát: az 1848. évi törvények és az 1861. évi pátens közti ellentét nem volt áthidalható. Ezt fejezte ki az országgyűlés általa fogalmazott emlékezetes felirata: „Nem akarjuk mi a birodalom fönnállását veszélyeztetni, s készek vagyunk azt, amit tennünk szabad, s mit önállásunk s alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelezettség mértékén túl is, méltányosság alapján, politikai tekintetekből megtenni [...] De csak mint önálló, független szabad ország akarunk velük mint önálló, független szabad országgal érintkezni; [...] s határozottan visszautasítunk minden egybeolvadást akár a törvényhozás, akár a kormányzat terén, mert ez önállásunk feláldozása volna, mit tennünk merőben lehetetlen.” Egyértelműen megfogalmazta ugyanakkor az egyezkedés alapfeltételeit: „Alkotmányos önállásunk sértetlen fönntartása, az országnak területi s politikai integritása, az országgyűlésnek kiegészítése, alaptörvényeink tökéletes visszaállítása, parlamentáris kormányunk s felelős minisztériumunk isméti életbeléptetése s az absolut rendszer minden, még fennlevő jogtalan következményeinek megszüntetése oly előleges feltételek, miknek teljesítése nélkül tanácskozás és egyezkedés lehetetlenek.”

A magyar országgyűlést feloszlatták. Ezután Anton Schmerling államminiszter javaslatára Magyarországon ismét abszolutisztikus kormányzati rendszert vezettek be, ha csak ideiglenes, provizórikus jelleggel is, amíg a magyarok „megpuhulnak”. Deák ismét passzivitásba vonult.

Az első kiegyezés kudarca, 1863

A provizórium idején (1861–65) a magyar kormányszékek vezetői arra törekedtek, hogy előkészítsék a talajt az eredményes kiegyezési tárgyalások számára, s a magyar politikai közvéleményben kialakítsanak egy olyan többséget, amely kész a kompromisszumra. Erre reményt nyújtott az a körülmény, hogy a hangulatjelentések szerint Magyarországon terjedt a kiegyezés vágya, s az országot ért elemi csapások, a gazdasági nehézségek, valamint a nemzetiségek önkormányzati törekvései a magyar politikai vezető réteg egyre szélesebb csoportjaiban érlelték meg a meggyőződést a kompromisszum szükséges voltáról. 1862 nyarán – részben Forgách Antal kancellár felhívását követve – valóságos röpiratáradat indult meg. Többnyire névtelenül megjelent, konzervatív szellemű röpiratok egész sora kereste a kibontakozás lehetőségeit, s tett konkrét javaslatokat a ki-egyezés módozataira vonatkozóan. A mozgalomba a sajtó is bekapcsolódott, sőt a kiegyezés előmozdítása érdekében új lapok is indultak.

A kancellár és a konzervatívok erőfeszítései nem jártak a várt eredménnyel. Bécsben a minisztertanács 1863 tavaszán mind az Apponyi György által benyújtott konzervatív kibontakozási tervezetet, amely az „egyenjogú dualizmust” javasolta, mind Forgách Antal kancellár kiegyezési javaslatait elutasította. A kísérlet kudarcot vallott, s a kiegyezés csaknem két esztendőre lekerült a napirendről.

Közös birtoklás, de nem közös kormányzás, 1864

A kül- és belpolitikai körülmények 1864 őszén kezdtek Deák várakozásainak megfelelően alakulni. A bécsi Reichsrat felirata sürgette a magyar korona országaiban az alkotmányosság helyreállítását s a kiegyezési tárgyalások megindítását.

Deák életében is fordulat kezdődött, „kifejezetten jókedvű és bizakodó” (Lónyay). Újra elővette W. Lustkandl osztrák jogász könyvének 1862-ben megkezdett, de félbehagyott bírálatát, s Csengery segítségével átdolgozta és befejezte a kéziratot. Az Adalék a magyar közjoghoz a következő év elején megjelent a Budapesti Szemlében, majd önálló röpiratként is. Ebben kimutatja az 1848-as törvények jogszerűségét és érvényességét, de jogtörténeti


fejtegetéseinek középpontjában a Pragmatica Sanctio, amelyet a magyar rendek nem Ausztriával, hanem a dinasztiával kötöttek, s csupán perszonális uniót létesített Magyarország és a Habsburg-ház többi tartománya között. Magyarország mindvégig megőrizte kormányzati önállóságát, a két ország között csak „esetenkénti érintkezés” volt. A Pragmatica Sanctio csak a közös birtoklást mondotta ki, s nem a közös kormányzást. Az esetleges egyezkedési hajlandóságot jelzi, amikor a magyar alkotmány jellegét fejtegetve hangsúlyozza: nincs „alkotmányunkban kizárva azon lehetőség, hogy akár a nemzetnek, akár a fejedelemnek valamely jogát módosíthassa, megszoríthassa, vagy azon jog alkalmazását másképpen alakíthassa a törvényhozás”.

A „magyar korona egysége”

A fordulatot a korona kezdeményezte. Ferenc József bizalmasa, Augusz Antal báró 1864. december végén felkereste Deákot. Deák kifejtette, hogy az országgyűlésre meg kell hívni Erdélyt és Horvátországot, vagyis el kell ismerni a magyar korona egységét és integritását. A nemzetiségi kérdésben az volt a véleménye, hogy a megyék és községek hivatalos nyelvét a többség szabhatja meg, a nemzetiségi egyházak, iskolák és kulturális intézmények fenntartásáról pedig az országos költségvetésben kell gondoskodni. Szükségesnek tartotta részletes törvény alkotását a nemzetiségi egyenjogúságról. A jogfolytonosság alapjaként a Pragmatica Sanctiót jelölte meg, ebből vezette le a közös ügyeket, amelyeket tételesen felsorolt. Leszögezte: a közös ügyek tárgyalása nem történhet birodalmi parlamentben, hanem csak két független országgyűlésen, illetve az általuk kiküldött képviselőkből álló birodalmi testületben. Augusz a beszélgetést írásba foglalta, majd Deák javításai és jóváhagyása után jelentését beterjesztette az uralkodónak.

A kezdeményező lépést tehát Ferenc József tette meg, mégpedig Schmerling kancellár háta mögött, annak tudta nélkül. Kezdeményezte az alkudozást, de egyelőre még nem döntött a dualizmus mellett.

Augusz és Deák másodszor 1865. február 25-én, harmadszor április 7-én találkoztak. Deák egyértelműen leszögezte, hogy a Pragmatica Sanctio az a „politikai biblia”, amely megszabja a monarchia alkotmányos berendezését, biztosítja egységét és fennállását. Deák megfogalmazza a kiegyezés kulcskérdését: Magyarország kormányzati önállóságának és a birodalom biztonságos fennállásának összehangolását.

1865 tavaszán az Adalékok németül is megjelent, s a bécsi Neue Freie Presse bírálatával vitázva Deák már a nyilvánosság előtt is megpedzette azt, hogy Magyarország és Ausztria között a múltban „elkerülhetetlenek voltak oly viszonyos érintkezések, melyek a personal-unió határán túlmentek, s hogy a birodalom minden részeinek érdekében jövőre is szükséges a personal-uniónál szorosabb kapcsolat”.

A húsvéti cikk, 1865

Miután az uralkodóval megállapodott az alapelvekben, Deák április 11-én a Pesti Naplóban megjelent nevezetes „húsvéti cikkében” a nyilvánosság elé lépett, s közzétette a megbeszélések eredményeit. Schmerling lapjával, a Botschafterrel vitatkozva kijelenti, hogy a kiegyenlítés érdekében „arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék”.

A részleteket a magyar konzervatívok bécsi lapjában, a Debatte-ban tette közzé 1865 májusában közölt három cikkében. A Pragmatica Sanctióból következik – állítja –, hogy vannak közös ügyek, ilyen az uralkodó háztartása, a kölcsönös védelmi kötelesség, ez pedig kétféle: békés és hadi. Ennélfogva közös a külpolitika, a hadsereg. Ezen közös ügyekre tartozó kiadások szintén közös ügyeket képeznek, s meg kell állapítani a hozzájárulási hányadokat (quóta). Szükségesnek tartja Deák a közös vám- és kereskedelmi politikát, a közvetett adórendszer elveinek közös megállapítását. Ami a közös ügyek kezelési módját illeti, Deák leszögezi: a magyarok nem akarnak egy „központi nagy parlamentet”. A közös elintézés alapja a paritás: „két egyenlő rangú, hasonló jelentőségű és ugyanazon jogú tényező közti tárgyalás” alapelve.

A kiegyezésig még két év telt el. Az, hogy Ferenc József tárgyalási alapnak tekintette Deák nézeteit, még nem jelentette azt, hogy maradéktalanul el is fogadja őket. Azt mindenestre szükségesnek tartotta, hogy a megindult politikai folyamat folytatódjék. Ezért júliusban elfogadta Schmerling lemondását, és a konzervatív autonomista Richard Belcredit nevezte ki államminiszterré. Szeptember 20-án pedig felfüggesztette a februári alkotmányt.

Feltétel: felelős magyar kormány, 1865–66

Az 1865. december 14-én megnyíló országgyűlésen, amelyen hamarosan az erdélyi képviselők is megjelentek, Deák pártja nagy többséggel rendelkezett. A trónbeszéd az országgyűlés feladatául a közös ügyek és azok kezelési módjának megállapítását tűzte ki. Elismerte ugyan a 48-as törvények alaki törvényességét, de azt


kívánta, hogy módosítsák azok azon részét, mely „a fejedelmi jogok hatályára és a kormányzat hatáskörére vonatkozik”. A felirati javaslatot ismét Deák fogalmazta. Nem zárkózott el attól, hogy alkotmányos úton a 48-as törvények némely pontját módosítsák. Előzetes feltételül kötötte ki viszont a felelős magyar minisztérium kinevezését és a köztörvényhatóságok (megyék) alkotmányos helyreállítását.

Vita a közös ügyekről

Az országgyűlés 67 tagú bizottságot választott a közösügyi javaslat kidolgozására, ez pedig egy 15 tagú albizottságra bízta az érdemleges munkát. Az albizottság 1866. május–júniusban ülésezett.

Deák, a kodifikátor ezekben a napokban elemében volt. Saját maga által is többször emlegetett restségét, nehézkességét meghazudtolva dolgozott. Minden pontra volt kész javaslata, s a viták eredményeképpen szinte azonnal diktálta az új, módosított szöveget. Nagyobb vita bontakozott ki a hadügyi kérdésekben. Tisza Kálmán úgy vélte, hogy a Pragmatica Sanctio szerint nem szükséges közös hadsereg, csak közös védelem. Deák is óhajtana „elkülönzött hadsereget”, de tudja, hogy ebbe az uralkodó nem menne bele. Az egyezség érdekében ő javasolja a hadügyekre vonatkozó pontok szövegét: „A mi a hadügyet illeti, elismerjük, hogy közösen intézendő mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar seregnek is egységes vezérletét, vezényletét és belszervezetét illeti. De a magyar hadseregnek időnkinti kiegészítését s az újonczok megajánlásának jogát, a megajánlás feltételeinek s a szolgálati időnek meghatározását, úgyszintén a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket eddigi törvényeink alapján mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében az ország magának tartja fönn. Jelenti továbbá az ország, hogy a védelmi rendszernek szabályozása vagy átalakítása Magyarországra nézve mindenkor csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik.”

A közös ügyek kezelését illetően Deák hangsúlyozta a paritás elvét, s javaslatot tett közös minisztériumok és delegációk felállítására, s részletesen leírta azok működését. Rámutatott arra, hogy az európai közvélemény szükségesnek tartja a Monarchia fennállását, s nekünk be kell bizonyítanunk, hogy Magyarország alkotmányos jogai és különállása ezt nem veszélyeztetik. Ő fogalmazta meg a kereskedelmi és vámszövetségre vonatkozó részletes javaslatot is. A 48-as törvények módosításának kérdését elhalasztották az „egyezkedés megoldása” utánra.

Osztrák katonai vereség a poroszoktól

A bizottság tárgyalásai elhúzódtak, s június 20-án és 21-én, amikor már kitört a háború a poroszokkal, Deák igyekezett siettetni a munkálat befejezését. Az uralkodó ugyanis az országgyűlés elnapolására készült. A bizottság június 23-án be is fejezte tanácskozásait, majd Deák és Csengery véglegesítették a javaslatot, melyet a 15-ös albizottság és a 67-es bizottság változtatás nélkül elfogadott és kinyomtattatott.

A königgrätzi ütközet (1866. július 3.) után Deák úgy látta, hogy „a mostani események a magyar ügyet az európai viszonyokkal hozzák összeköttetésbe, [...] én a mai pillanatban nem vállalkozhatom a vezetésre”, s elment nyaralni Pusztaszentlászlóra. Itt érte Ferenc József meghívása a Burgba. Inkognitóban ment Bécsbe. Július 19-én sor került az audienciára. Deák közölte, hogy a magyar nemzet Königgrätz után is csak azt követeli, amit előtte, semmi többet. Ferenc József felszólítására, hogy hajlandó-e kormányt alakítani, határozott nemmel felelt, s Andrássy Gyulát ajánlotta, kijelentve, hogy ő maga miniszter sem kíván lenni. A poroszokkal való békekötés után, augusztus második felében Andrássy és Lónyay tárgyalt Bécsben a közös ügyekről, de eredménytelenül. Belcredinek nem volt sürgős a megegyezés, hiszen elveivel ellenkezett a dualizmus. Ferenc József pedig egyelőre nem tudta magát döntésre elszánni.

Tárgyalások, tárgyalások

Az események akkor gyorsultak fel, midőn október 30-án, a háború után Bécsbe áttelepült szász államférfi, Friedrich Ferdinand Beust lett a külügyminiszter. A november 15-i minisztertanácson végre Bécsben is elmozdultak a dolgok a holtpontról: tudomásul vették a dualizmus elvét, s elfogadták tárgyalási alapnak a 15-ös albizottság javaslatát. A kormány kinevezésére csak a közös ügyek rendezése után kerülhet sor, s a kormány feladata lesz a 48-as törvények revíziója. Deák ezzel nem értett egyet, ő a kiegyezési javaslat tárgyalásának előfeltételéül kötötte ki „tényleges jogaink életbe léptetését” és a felelős minisztérium kinevezését.

December 20-án Beust Pestre utazott, hogy személyesen bírja engedményekre Deákot. Deák azonban nem engedett, a további alkudozások előtt ragaszkodott a jogfolytonosság azonnali visszaállításához. Beust Bécsbe visszatérve azt tanácsolta az uralkodónak, hogy hívassa a miniszterjelölteket Bécsbe, velük könnyebben meg lehet állapodni a még vitás kérdésekben. Ez meg is történt, s ettől kezdve Deákot rendre kihagyták a közvetlen tárgyalásokból, s csak utólag kérték ki véleményét, beleegyezését.


1867. január 9-én és 10-én Andrássy, Lónyay és Eötvös Bécsben tárgyalt Belcredivel és Beusttal. A magyar miniszterjelöltek elfogadták a hadsereg kérdésében kívánt módosítást: elismerték az uralkodó legfőbb hadúri jogait. Ennek megfelelően a hadsereg vezérlete, vezénylete és belszervezete nem „közös intézkedés alá esik”, hanem „ő Felsége által intézendőnek ismertetik el”. A bécsi miniszterek viszont tudomásul vették, hogy az újoncok megajánlása, a szolgálati idő megállapítása, a katonaság elhelyezése, élelmezése, valamint a védelmi rendszer szabályozása és átalakítása a magyar törvényhozás, ill. kormány jogkörébe tartozik. Andrássyéknak sikerült elnyerniük az uralkodó beleegyzését a magyar honvédség felállításába is. A külügy megmaradt közös ügynek, de a külkereskedelmi szerződések megkötése is a közös külügyminiszter hatáskörébe került, ehhez pedig szükséges volt a két kormány hozzájárulása.

A megegyezés, 1867

Hazatérve Andrássyék közölték a módosításokat Deákkal. Bár a változtatások ellenkeztek meggyőződésével, a kiegyezés érdekében Deák nem ellenezte elfogadásukat.

Andrássy január 19-én sietett Bécsbe, Deák beleegyezésével. A február 15-én Ferenc József elnökletével tartott minisztertanácson véglegesítették a megállapodást. Ezekről a döntésekről szóló törvényjavaslatok megfogalmazásában már Deák is részt vett.

A február 15-i bécsi minisztertanácson született megállapodás értelmében Ferenc József február 17-én Andrássy Gyulát kinevezte magyar miniszterelnökké. Lónyaytól tudjuk, hogy Andrássy kinevezésének hírére Deák „igen jókedvű, örömtől sugárzik”. Február 19-én Pest város küldöttségének üdvözlésére válaszolva ezeket mondotta: „Örültünk és örülünk, hogy alkotmányos szabadságunk évezredes fája, melyet annyi vihar ostromlott, de gyökerében meg nem rázott, ismét zöldelni kezd és virágzásnak indul. Ne feledjük azonban, hogy a virág még nem gyümölcs. [...] Sok, igen sok, mi még teendő, nagy a tevékenység tere, számosak az akadályok, melyeket el kell hárítanunk, hogy célt érjünk.”

Deák értékelése, 1867

Hogy értékelte Deák az elért eredményt, a kiegyezést? Erre nézve irányadó az a nagy beszéde, amelyet a kiegyezési törvényjavaslat vitája során, 1867. március 28-án mondott el a képviselőházban. Ebben mintegy előre válaszolt a Kossuth által két hónappal később a sajtóban közzétett nyílt levélben felvetett kifogásokra.

A beszédben kimutatja, hogy az 1848-as törvények az átalakulásnak csak az alapjait vetették meg, az átalakulás betetőzésére a kiegyezés nyújt lehetőséget. Öt olyan időpontot sorol fel 1848–49-ből, amikor a magyarok a mostani feltétekkel hajlandók lettek volna kiegyezni. Véleménye szerint tehát ’67 nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható ’48.

Kiemeli Deák, hogy figyelembe vették Európa közvéleményét, mely „az osztrák birodalom fönnállását politikai szükségnek tekinti”. Ezzel szemben nem láttak lehetőséget arra, hogy Magyarország teljes függetlenségét fegyverrel kivívják, ugyancsak károsnak tartották a véletlenre, az előre nem látható eseményekre való várakozást is. Nem maradt más, mint az az út, amelyet végigjártak. „Tudjuk, hogy annak [a kiegyezésnek – K. L. ] hiányai vannak; de célszerűbbet, mely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk.”

Hangsúlyozza, hogy a kiegyezés nem hozta függésbe Magyarországot Ausztriától, mivel „két teljesen egyenjogú fél egyedül a közös kötelesség teljesítését, a paritás alapján, hasonló számú meghatalmazottjai által intézi el”. Vagyis a közös ügyek tekintetében Magyarország nem mondott le szuverenitásáról, hanem megosztotta azt egy másik országgal a teljes egyenjogúság alapján.

Rámutat Deák a Monarchia esetleges felbomlásának következményeire is: „Azon aggódnak némelyek, hogy az osztrák birodalmat fölbomlás veszélye fenyegeti, és azért nem kívánják Magyarország sorsát hozzákötni. [...] Félek, nagyon félek, hogy a fölbomlás által nem mi nyernénk, s a mi sorsunk jobbra nem változnék. És, ha kiszámíthatatlan események ezen katastrophát egykor csakugyan előidéznék, mi volna jobb ránk nézve: az-e, hogy ezen katastropha Magyarországot államilag rendezett állapotban találja? vagy az, hogy erejében megfogyva, a folytonos provisoriumok zavarának közepette kelljen szembe állnunk a végzetszerű eseményekkel?” Abban az esetben, ha a Monarchia fölbomlanék, Deák Magyarországot nem tartja elég erősnek ahhoz, hogy teljesen független államként megállhasson, egyrészt a nemzetiségi kérdésben rejlő bomlasztó tendenciák, másrészt az orosz és német nagyhatalmi törekvések miatt. „Ha pedig más népekkel együtt szövetséges államot akarnánk akkor majd alakítani, nem volnának-e közös ügyeink, melyeket azokkal kellene intéznünk? Nem kellene-e azokat közösen kezelni? És nem volnánk-e kénytelenek a delegatiók eszméjével


akkor is megbarátkozni.” (Deák már korábban is több ízben számításba vette – pl. 1861-ben – a Habsburg Birodalom esetleges felbomlását, s ebben az esetben ő is a szomszédos népekkel való föderációt, szövetségi államot tekintette a legkedvezőbb megoldásnak)

Befejezésül azzal ajánlja elfogadásra a t. Háznak a kiegyezési javaslatot, hogy „ne taszítsuk el magunktól a békés kiegyenlítés ezen módját. Félek, igen félek, hogy annak félrevetése által jövőre az ország alkotmányos függetlenségét nagyobb veszélynek tennők ki, mint elfogadása által.”

Deák fenti értékelésével, a lényeget tekintve, mai történetírásunk is egyetért.

2. Képek






1. Az októberi diploma és a februári pátensFARKAS Ildikó

Az októberi diploma és a februári pátens

A Habsburg Birodalom belső reformja 1860–61-ben zajlott le. Ezt fogalmazta meg az októberi diploma és a februári pátens.

Az 1860. október 20-án kelt diplomában az uralkodó birodalma népeinek olyan állami alaptörvényt „ajándékozott”, amelyben ugyan megtartotta a végrehajtó és a törvényhozó hatalom irányítását, de ígéretet tett arra, hogy uralkodói hatalmát alkotmányos intézmények által gyakorolja. A végrehajtó hatalom központi szerve a birodalmi kormány maradt. Magyarországon a diploma visszaállította az ország igazgatásában a részleges önállóságot, így az 1848 előtti magyar kancelláriát és a helytartótanácsot. Kimondta az ország- és tartománygyűlések visszaállítását, de a pénzforgalommal kapcsolatos ügyeket (pénz- és hitelügyek, adópolitika, vám, kereskedelem, posta, közlekedés, állami költségvetés) a birodalmi tanács hatáskörébe utalta. A hadügy és a külügy az uralkodó kezében maradt. (A magyar országgyűlés így igen szűkre szabott lehetőségekkel alakulhatott újra.)

Az 1861. február 26-i pátens kétkamarás birodalmi gyűlést hozott létre, amelyet törvényhozói jogokkal ruházott fel. A birodalmi gyűlés a tartományi gyűlések fölé – az így kezelt magyar országgyűlés fölé is – rendeltetett. Az államhatalom legfőbb eszközei továbbra is az uralkodó kezében maradtak. Az uralkodó korlátlan joga maradt a külügy és a hadügy irányítása, a fegyveres erőkkel való rendelkezés, és a költségvetés ügyében sem dönthetett a tanács. A birodalmi gyűlés alsóházába az egyes országgyűlések delegáltak képviselőket: a 343 helyből Magyarországot 85 illette meg, Erdélyt 26, Horvát-Szlavónországot 9. A pátens az osztrák tartományokban az alkotmányosság igen szűk, de mégiscsak létező formáját valósította meg. Az olaszok és a magyarok szembefordultak vele, mert nemzeti önrendelkezésüket sértette az összbirodalmi kormányzás elve.


1. Deák Ferenc életútjaDEÁK Ágnes

Deák Ferenc életútja (1803–1876)

1803. október 17. Deák Söjtörön született, apja id. Deák Ferenc, anyja Sibrik Erzsébet, aki a szülésbe belehalt.

1803–1808. Tárnokon nevelkedett nagybátyja, Deák József családjában.

1808–1811. Apjuk halála után Antal bátyja és Klára nővére vették magukhoz a kis Ferencet Kehidán. Gyámjuk: Hertelendy György.

1811–1812. Deák a keszthelyi nagygimnázium diákja.

1812–1813. Deák a pápai bencés kisgimnázium diákja.

1813–1817. Deák a nagykanizsai piarista gimnázium diákja.

1817–1819. A győri királyi jogakadémia bölcsészeti karának hallgatója.

1819–1821. Deák a győri királyi jogakadémia jogi karának hallgatója.

1821. augusztus Deák visszatért Zala megyébe; a megye tiszti főügyészének, Csesznák Józsefnek a gyakornoka.

1822. ősz Pestre került jurátusnak, 1822. november 23-án esküdött fel a királyi táblán jegyzőnek Tahy Antal kúriai ítélőmester mellé; megismerkedett az Aurora kör egyes tagjaival, barátságot kötött Stettner (Zádor) Györggyel és Vörösmarty Mihállyal.

1824. augusztus 9. Deákot Zala megye tiszteletbeli alügyészévé nevezték ki.

1824. december 13–1832. augusztus 6. Zala megyében a nemesi árvákra felügyelő bizottság jegyzője.

1829. április 4. Deákot Zala megye táblabírájává választották.

1831. január 17. Zala megye közgyűlésén beválasztották a rendszeres bizottsági javaslatokat tárgyaló megyei választmányba, 1832 augusztusáig ennek munkálataiban vett részt.

1832. november 8. Deákot megbízták az országgyűlési követté választott első alispán, Zalabéri Horváth János helyettesítésével.

1833. február 24. Deák bátyja, Antal lemondott országgyűlési követi megbízásáról. Magánleveleiben öccse megválasztását javasolta.

1833. május 1–1836. május 2. Pozsonyban Zala megye országgyűlési követe, 1834-től az alsótáblai liberális ellenzék vezére.

1833. május 2. Az országgyűlés kerületi ülésén első felszólalásában a botbüntetés alkalmazása ellen érvel.

1836–1837. Kossuth Törvényhatósági Tudósításainak Zala megyei levelezője.

1837. május Deák kezdeményezésére Zalában kétezer ezüstforintot gyűjtöttek össze a fogságba vetett Kossuth családjának megsegítésére.

1837. december Deák elküldte a perbe fogott Wesselényi Miklós védőügyvédjének, Benyovszky Péternek a királyi jogügy-igazgatóság vádlevelére tett észrevételeit, hogy az Wesselényi védelme során felhasználhassa azokat.

839. február Deák Bécsben sikeres tárgyalásokat folytatott az elítélt Wesselényi érdekében, hogy annak szembetegségére tekintettel függesszék fel börtönbüntetésének végrehajtását.


1839. május 6. Deákot ismét Zala megye országgyűlési követévé választották, s elfogadták az általa készített követutasítást.

1839. június 2–1840. május 13. Pozsonyban országgyűlési követ, az alsótáblai liberális ellenzék vezére. Egyik érdeme: sikerült a politikai perekben elítéltek számára amnesztiát kiharcolni.

1841. január 11. Zala megye közgyűlésén Deák feliratot indítványozott a vegyesházasságok körül kialakult politikai konfliktus elleni tiltakozásul.

1841. november–1843. március Részt vett Pesten a büntető törvénykönyv kidolgozására létrehozott, az országgyűlés által megválasztott bizottság működésében. Itt a kisebbségben maradt liberális álláspont képviseletében különvéleményt nyújtott be az esküdtszék intézményének meghonosításáról, a városi bíróságok, valamint a felségsértési és hűtlenségi perek bíróságainak ügyében.

1843. április 24. Deák visszautasította országgyűlési követi jelöltségét, mivel a megye közgyűlése előzőleg nem foglalta követutasításába a megye költségeinek fedezésére kirótt háziadó nemesség általi vállalását.

1843. augusztus 31. Újabb Zala megyei közgyűlésen a korban szokásos korteskedés eszközeinek bevetésével sikerült a zalai ellenzéknek többséghez jutnia, kedvező határozatot hoztak a háziadó ügyében, s követté választották Deákot, aki azonban ezt nem fogadta el.

1843. pünkösd gr. Batthyány Lajos vezetésével ellenzéki küldöttség kereste fel Kehidán Deákot, hogy az időközben megnyílt országgyűlésen a királyi előterjesztésekre adandó válaszfeliratról tárgyaljanak Deákkal.

1844. húsvét Deák Ikerváron tanácskozott gr. Batthyány Lajossal és gr. Széchenyi Istvánnal a nemesi adófizetés kérdéseiről.

1845. február 9. A Védegylet zalaszentgróti fiókegyletének alakuló ülésén nagy beszédben foglalta össze a védegyleti mozgalom lényegét. Szervező munkája nyomán a Védegylet legtöbb vidéki osztálya Zala megyében jött létre.

1845. március 2. Deák vezetésével mintegy 220 zalai nemes vállalt önkéntes adózást.

1845. november 18. Huszonnyolc liberális politikus nyilatkozatot írt alá az ellenzéki erők összefogásáról, s megbízták gr. Batthyány Lajost, Szentkirályi Mórt és a jelen nem lévő Deák Ferencet, hogy javaslatot dolgozzanak ki a teendőkre nézve. Deák azonban nem tartotta időszerűnek a laza ellenzéki keretek felcserélését határozott pártalakulásra és pártprogram hirdetésre.

1846. január vége–február eleje Közel két héten át tanácsokozott Pesten az ellenzék vezetőivel a programalkotásról és az esetleges párttá szerveződésről.

1846. június 8. Deák részt vett az ellenzék vezetőinek pesti összejövetelén, de program kidolgozására ez alkalommal sem került sor.

1847. február 25. Gróf Teleki László és Kossuth Lajos Kehidán másfél napot töltöttek Deáknál, hogy a pártprogramról részletesen konzultáljanak vele. A Deákkal egyeztetett alapelveket végül Kossuth öntötte formába.

1847. május vége–augusztus közepe Deák orvosa tanácsára nyugat-európai körútra indult. Felkereste Ausztriát, Svájcot, egyes német államokat és Franciaországot.

1847. június 7. Az ellenzéki konferencia elfogadta a nyilatkozat Deák által szövegezett változatát. Deákot is beválasztották az Ellenzéki Párt központi vezetőségébe.

1847. október 4. Zala megye közgyűlése megválasztotta országgyűlési követnek, de ő betegségére hivatkozva nem fogadta el a megbízatást.

1848. március 22. Zala megye közgyűlése országgyűlési követté választotta Deákot.

1848. március 23. Deák indítványt tett az országgyűlésen az ősiség eltörlésének elvi kinyilatkoztatására.

1848. április 7. V. Ferdinánd kinevezte Deákot a Batthyány-kormány igazságügyi miniszterének.


1848. április 29. Deák rendeletet adott ki a sajtóvétségek esküdtszékek általi elbírálásáról.

1848. május 2–10. Batthyány bécsi tartózkodása idejére Deákot bízta meg helyettesítésével. E tisztségében Deák helyettesítette a távollévő hadügyminisztert is.

1848. május 25. Deák rendeletben szabályozta a pesti börtönök ügyét.

1848. június 15. A zalaszentgróti választókerület országgyűlési képviselőnek választotta.

1848. július 31. Deák beterjesztette javaslatát a képviselőház elé a vésztörvényszékek felállításáról, melyben a kivételes intézkedések érvényesítését szigorú alkotmányos ellenőrzés mellett tette csak lehetővé.

1848. augusztus 9. Deák beszédet tartott az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat képviselőházi vitájában, melyben támogatta a felekezetek iskolaalapítási és -fenntartási jogának biztosítását.

1848. augusztus 27. Törvényjavaslatot terjesztett a minisztertanács elé a Horvátországgal való államjogi megegyezésről, mely széles körű autonómiát és a nemzeti nyelv használati jogát biztosított volna.

1848. augusztus vége Gróf Batthyány Lajos és Deák Ferenc sikertelen tárgyalásokat folytatott Bécsben a katonaállítási és pénzügyi törvény uralkodói szentesítése céljából.

1848. szeptember 11. Batthyány miniszterelnöki lemondásával egyidejűleg Deák is lemondott miniszteri tisztéről. Batthyány második kormányalakítási kísérlete alkalmával Deákot belügyminiszternek szerette volna megnyerni, de ő nem vállalta.

1848. szeptember 16. Deák vezetésével országgyűlési küldöttség utazott Bécsbe, hogy a birodalmi gyűléssel felvegyék a kapcsolatot. A Reichsrat azonban ügyrendi kifogással elutasította fogadásukat.

1848. szeptember 22. A Deák által az úrbéri szolgáltatások megszüntetéséről kidolgozott törvényjavaslat képviselőházi vitájában igyekezett megakadályozni az állami kárpótlás elvének kiterjesztését további földbirtoklási kategóriákra.

1849. január 1–3. Deák az országgyűlés békeküldöttségének tagjaként felkereste Alfred zu Windisch-Grätz herceget, a Magyarországon állomásozó császári csapatok főparancsnokát, aki azonban feltétlen megadást követelt, s elzárkózott a politikai tárgyalásoktól.

1849. március Deák Ferenc hazatért Kehidára.

1849. június Rövid időre visszatért Pestre, de a távolmaradását igazoltnak minősítő országgyűlés munkájába már nem kapcsolódott be újra.

1849. november 7. Deák jelentkezett Pécsett a katonai törvényszék előtt mint igazolásra kötelezett volt országgyűlési képviselő.

1850. április 25. Anton Schmerlingnek írt levelében visszautasította a felkérést, hogy részt vegyen a magánjog ideiglenes rendezésére javaslatot tevő bizottság munkájában. E levelét a közvélemény a passzív rezisztencia alapdokumentumaként tartotta számon.

1850. május 17. A pécsi hadbíróság megszüntette ellene az eljárást.

1854. július 28. Deák eladta birtokát gróf Széchenyi Istvánnénak évi 600 arany évjáradék fejében.

1854. november 11. Deák Pestre költözött az Európa, majd néhány nap után az Angol Királynő Szállodába.

1855. április 17. A Magyar Tudományos Akadémia igazgató tanácsának tagjává választották.

1855. december Az elhunyt Vörösmarty Mihály családjának segélyezése érdekében magánlevelekben adományozásra szólított fel, melynek eredményeként évek során 103 ezer forintot sikerült összegyűjteni.

1860. december 27. Az októberi diploma kibocsátása után Ferenc József uralkodói audienciára hívatta Deákot és Eötvös Józsefet. Mindketten az 1848. áprilisi törvények jogérvénye helyreállítását nevezték meg a politikai kibontakozás alapjaként.


1861. január 17. Deák első nyilvánosság előtti politikai beszéde Pest város közgyűlésén az igazságszolgáltatás ideiglenes rendezéséről.

1861. január 23–február 25. Deák részt vett az ún. országbírói értekezleten, melynek feladata az volt, hogy az országgyűlési szabályozásig ideiglenes rendelkezéseket dolgozzon ki az igazságszolgáltatás működésére.

1861. február 1. Az uralkodó január 16-án éles hangú leiratban rótta meg a megyéket az 1848. áprilisi törvények tényleges érvényesítése miatt. Deák feliratban fejtette ki alapelveit.

1861. március 11. Pest Belváros választókerülete országgyűlési képviselővé választotta Deákot.

1861. április 2–augusztus 22. Deák a képviselőházban az ún. felirati párt vezéregyéniségeként az 1848. évi törvények mint törvényes jogalap visszaállításának programját képviselte.

1861. május 13. Deák előterjesztette első felirati javaslatát, amelyben a perszonálunió államjogi elveinek védelme mellett javasolja a birodalmi államadósság egy részének átvállalását s a birodalom egészét érintő közös kérdésekben eseti érintkezést a birodalom másik felének népeivel.

1861. július 21. Az uralkodó leiratában határozottan elutasította a feliratban foglalt követeléseket.

1861. augusztus 8. Deák előterjesztette második felirati javaslatát, amely még az elsőnél is határozottabban védelmezte az 1848-as törvények jogérvényét, ugyanakkor felvetette azt is, hogy azokat a király és a nemzet egyesült akaratával módosítani lehet.

1861. augusztus 22. Az uralkodó feloszlatta az országgyűlést. Deák újra a passzív ellenállás politikáját hirdette és követte. Ugyanakkor részt vett a Kazinczy Ferenc-alap és a Széchenyi-szoborbizottság munkájában, Kazinczy és Szalay László családjának segélyezésében.

1862. december Gróf Apponyi György az uralkodó felkérésére memorandumban foglalta össze az általa javasolt megegyezési programot az „egyenjogú dualizmus” jegyében. A tervezetet Deákhoz is eljuttatta.

1864. december 27. Deákot felkereste Augusz Antal báró, a bécsi udvar bizalmi embere, aki titkos tárgyalásokat kezdeményezett a lehetséges kiegyezési elvekről. Látogatása megismétlődött 1865. január elején, február végén, majd április elején.

1865. eleje A Budapesti Szemle hasábjain megjelent Deák Adalék a magyar közjoghoz című munkája, melyet Wenzel Lustkandl magyar államjogot fejtegető munkájának válaszaként még 1862 őszén kezdett el írni. Ebben Deák ismételten kifejtette: a Pragmatica Sanctio perszonáluniót teremtett Magyarország és az osztrák tartományok között.

1865. március Az Adalék megjelent németül is Ein Beitrag zum ungarischen Staatsrecht címmel.

1865. április 16. A Pesti Naplóban megjelent Deák anonym, ún. húsvéti cikke, mely jelezte az államjogi kompromisszumokra való hajlandóságot a magyar alkotmány alaptörvényei – beleértve az 1848. áprilisi törvényeket – „lehető” fenntartása mellett.

1865. május 7–9. A bécsi Die Debatte und Wiener Lloyd c. lapban szintén anonym formában megjelent Deák ún. májusi programja, melyben először körvonalazta a kiegyezés alapelveit.

1865. szeptember 17. Ferenc József összehívta a magyar országgyűlést.

1865. október 8. Pest Belváros választókerülete országgyűlési képviselővé választotta Deákot.

1866. február 8. A képviselőház tárgyalás alá vette a felirati javaslat elkészítésével felkért bizottság Deák által szövegezett javaslatát.

1866. február 28. Deák indítványozta egy 67 tagú bizottság megválasztását a közös ügyeket illető rendezés kidolgozása céljából. Elnöknek Andrássy Gyula grófot javasolta.

1866. május 5–június 25. A hatvanhetes bizottság 15 tagú albizottsága Andrássy Gyula vezetésével kidolgozta a közösügyi javaslatot. A bizottsági munkálatok alkalmával heves viták folytak a balközép és Deák hívei között. Deák személyes tekintélyével igyekezett álláspontját érvényre juttatni.


1866. június 26. A már folyó porosz– osztrák háború miatt az uralkodó elnapolta az országgyűlést. Július 3-án bekövetkezett a königgrätzi osztrák vereség.

1866. július 9. Deák részt vett a Budára érkező Erzsébet császárné ünnepélyes fogadásán.

1866. július 19. Ferenc József Bécsbe kérette Deákot és Andrássy Gyulát, hogy a vesztes háború utáni politikai helyzetről tárgyaljon velük. Deák kijelentette, hogy kiegyezési programja és ajánlata nem változott. Elzárkózott bármiféle kormányzati vezető pozíció vállalásától, s miniszterelnöknek gróf Andrássy Gyulát javasolta.

1866. november 19. Az országgyűlés újra megkezdte tanácskozásait. November 21-én megtartotta alakuló ülését a Deák-kör.

1866. december 20. Friedrich Ferdinand von Beust gróf, az október végén kinevezett birodalmi külügyminiszter Majláth György magyar kancellár társaságában felkereste Deákot.

1867. január 12., 14. Andrássy, Lónyay és Eötvös tájékoztatták Deákot a január elejétől Bécsben folytatott tárgyalásaik eredményéről. Deák néhány ponton ellenezte a módosításokat, bizalmasai viszont azzal fenyegették, ha megakadályozza ezzel a megegyezést, nem lesznek hajlandók miniszteri tárcát vállalni. Végül Deák beleegyezését adta a változtatásokhoz.

1867. február 17. Ferenc József kinevezte Andrássy Gyulát magyar miniszterelnökké.

1867. május 30. Deák nyilatkozatot jelentetett meg a Pesti Napló hasábjain Kossuth Lajos ún. „Kasszandra-leveléről”, melyben Kossuth támadta Deák kiegyezéshez vezető politikáját.

1867. június 8. Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták. Deák nem jelent meg az ünnepségen.

1867. december 14. Deák a képviselőházban hosszú beszédben vette védelmébe az 1867 őszén a két pénzügyminiszter által kidolgozott gazdasági kiegyezés alapelveit.

1868. március 3. Deák eredeti elvi ellenkezése dacára segédkezett a kiegyezést támadó szélsőbal bázisát jelentő Demokrata Köröket betiltó miniszteri rendelet megszövegezésében.

1868. augusztus 3. Deák képviselőházi beszéde a közös véderőről, a honvédségről, a népfölkelésről és az 1868. évi újoncok megajánlásáról szóló törvényjavaslat vitájában, melyben támogatta a kormány előterjesztését.

1868. október 1. Báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter tanácskozást hívott össze a katolikus egyházi autonómia intézményrendszere megteremtésének előkészítésére, melyen Deák is részt vett.

1868. november 24. Deák felszólalt a nemzetiségi törvényjavaslat képviselőházi vitájában, s javasolta az egységes, oszthatatlan magyar politikai nemzetről szóló elvi deklaráció beiktatását a törvény szövegébe.

1869. március 23. Pest Belvárosa újra országgyűlési képviselőnek választotta Deákot.

1869. április 24–1872. április 15. Deák részt vett az országgyűlés munkájában. A kiegyezés alapvető intézményrendszerét érintő minden kérdésben határozottan támogatta a kormányt, miközben egyes részkérdésekben saját javaslatokkal állt elő, nemritkán együttműködve ellenzéki képviselőkkel is.

1869. ősz–1870. január Deák részt vett a katolikus autonómia előkészítő tanácskozásain, 1870. januárban azonban – egészségügyi állapotára és képviselői elfoglaltságára hivatkozva – tovább nem vállalta a részvételt.

1872. június 19. Pest Belvárosa újra országgyűlési képviselővé választotta, de Deák már csak ritkán vett részt az országgyűlési vitákban.

1873. június 28. Az egyház és állam viszonyáról hangzott el Deák utolsó parlamenti felszólalása, melyben hitet tett azok jövőbeli szétválasztása mellett.

1873. november Deák elhatalmasodó betegsége miatt személyesen már nem jelent meg többet a képviselőházban.

1876. január 28. Elhunyt Deák Ferenc.

1876. február 16. A parlament törvénybe iktatta Deáknak a nemzet szolgálatában tanúsított érdemeit.


1887. május 21. Felavatják a Fiumei úti temetőben a Deák-mauzóleum épületét. Ekkor szállítják át Deák hamvait az ideiglenes sírkápolnából.

2. Képek







1. A porosz-osztrák háborúFARKAS Ildikó

A porosz–osztrák háború

A napóleoni háborúk után az európai helyzetet rendező 1815. évi bécsi kongresszuson létrehozták a Német-római Birodalom helyére lépő Német Szövetséget, a szuverén német fejedelemségek és szabad városok szövetségét. A szövetségen belüli hegemóniáért, illetve később a német területek egyesítésének vezetéséért Ausztria és Poroszország vetélkedett évtizedeken keresztül. A kérdést, hogy „nagynémet” (azaz Ausztria vezetésével megvalósuló) avagy „kisnémet” (Ausztria nélküli, porosz irányítású) német állam jön létre, az 1866. évi porosz–osztrák háború döntötte el. A háború névlegesen Schleswig-Holstein miatt tört ki, amelyeket a Dániával folytatott háború (1864. február) után csatoltak a Német Szövetséghez, és közös osztrák–porosz fennhatóság alá helyeztek. Poroszország 1866. június 9-én bevonult az osztrák fennhatóságú Holsteinbe, mire Ausztria a szövetség 12 államával (többek között a bajor királysággal, Hannoverrel, Szászországgal, Württemberggel) háborút indított Poroszország és szövetségesei (északnémet és középnémet államok, valamint Olaszország) ellen. A háborúban Poroszország hamar fölénybe került, július 3-án Könnigrätznél súlyos vereséget mért az osztrák seregre. Augusztus 23-án a prágai béke lezárta a porosz–osztrák háborút: a Német Szövetséget feloszlatták, a német területek egyesítését pedig Ausztria nélkül, porosz vezetéssel valósították meg.


1. Kossuth és a kiegyezésCSORBA László

Kossuth és a kiegyezés

Kossuth Lajos, Magyarország száműzetésbe kényszerült egykori kormányzó-elnöke az 1850–60-as években szóval és tettel fáradhatatlanul küzdött azért, hogy egy – az 1848-ihoz hasonlónak remélt – újabb magyar forradalmi szabadságküzdelem kedvező nemzetközi feltételeit megteremtse. Emellett megpróbálta népszerűsíteni azokat a demokratikus államszerkezeti, társadalom- és gazdaságirányítási, továbbá nemzetiségpolitikai elveket, amelyek alapján a függetlenségét elnyerő ország jövendő berendezkedését elképzelte. Ezekből az elképzeléseiből egyenesen következett az az éles bírálat, amellyel a kiegyezést fogadta.

Nevezetes nyílt leveleiben – melyek közül az egykori barátjához, Deák Ferenchez intézett Kasszandra-levél a leghíresebb (1867. május 25.) – részletesen kifejtette, hogy a nemzeti lét halála, ha az ország – az ún. közös ügyek elfogadásával – lemond a legfontosabb hatalmi ágak: a hadsereg és a külügyek feletti kizárólagos döntés jogáról. Ugyanígy végzetesnek ítélte, ha a nemzetiségek feje fölött dualista alapon megegyezünk az osztrákokkal: szomszédainkat ezáltal ellenségeinkké tesszük, és a magyarság bűnrészessé válik a nemzeti önrendelkezési törekvések eltorlaszolásában. A birodalom elkerülhetetlen szétrobbantásakor így áldozatul fog esni Magyarország is. Mindezért a politikai cselekvés mellőzhetetlen morális követelményeként fogalmazta meg annak igényét, hogy felelős politikus nem terelheti kényszerpályára az általa vezetett közösség sorsát: nem politizálhat úgy, hogy a nemzet ne lehessen többé „a jövőnek mestere”.

A „turini remete” a múló évek, évtizedek során mindinkább bizonyítva látta azt, amit már a rendszer születésekor megjósolt: a „közösügyes” politika anyagilag és erkölcsileg tönkreteszi az országot, és megfosztja azoktól az eszközöktől, amelyekkel a birodalom bizonyosan elkövetkező halálos válságakor esetleg túlélhetné a bajt. Keserűen tapasztalta, hogy a dualista kormányzat „álcázott abszolutizmusként” központosított közigazgatást teremt, tönkretéve a politikai-társadalmi közélet legfontosabb helyi terepét és iskoláját: a megyei törvényhatóságokat. Bírálatában ismételten rámutatott, hogy a növekvő központi adminisztráció egyben hatalmas adóterhek forrása is, a közössé kényszerített vám- és kereskedelmi politika pedig gátolja a hazai ipar megfelelő kibontakozását, és így a normális, egészséges gazdasági fejlődést. A legnagyobb elkeseredéssel azonban azt figyelte, hogy sajátjának ismert alkotása, a népképviseleti parlament az 1870–80-as években miképpen válik egy agresszív kisebbség által működtetett puszta szavazógéppé.

Kossuth – hűen 49-es függetlenségi eszményéhez – nem fogadta el, hogy az osztrák császár üljön a magyar trónon is. Szerinte a kiegyezésbe való beleegyezéssel a nemzet maga okozza végromlását: „Eltiport nemzet újjászülethetik – állapította meg –, de öngyilkos nemzetre nincs feltámadás.”

A kiegyezés távlatos értékelésekor a történeti kutatás jelentős mértékben figyelembe veszi Kossuth kiegyezés-kritikáját, hiszen ennek két vezető motívuma – a nemzetiségekkel való megfelelő politikai megegyezés elutasítása, továbbá a Habsburg Birodalom összeomlásakor az önálló magyar állami lét eszközeinek hiánya – olyan folyamatokra utalt, amelyek valóban lényeges összetevőivé váltak a történelmi Magyarország felbomlásának.

2. Képek



1. A Habsburg Birodalom és a magyar kiegyezésSOMOGYI Éva

A Habsburg Birodalom és a magyar kiegyezés

Osztrákok és magyarok 1867-ben

Amikor 1866 júniusában a porosz–osztrák háború kitört, Deák Ferenc kiegyezésterve már készen állott.* Ennek a koncepciónak lényege, hogy biztosítja a magyar korona országainak teljes önállóságát, az alkotmányosságot a sokéves abszolutista kormányzás után, és úgy ismeri el a közös ügyeket (a védelem és a külpolitika közösségét), hogy messzemenő garanciákat igyekszik biztosítani Magyarországnak a Habsburg Birodalomba történő beolvasztása ellen.

Kiegyezés: a birodalmi újjáalakítás része

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a kiegyezést pusztán az uralkodó, „Bécs”, „az udvar”, az osztrák kormány és Magyarország egyezkedésének fogjuk fel, hogy elhitessük magunkkal: 1859-től, amikor a vesztes olasz háború után nyilvánvalóvá vált a Habsburg Birodalom centralista-abszolutista berendezkedésének tarthatatlansága, Ferenc József kizárólag a magyarokkal akart egyezkedni. Ezt szolgálta volna 1860-ban az októberi diploma, a februári pátens pedig 1861-ben pusztán a megegyezés szándékának visszavonása lett volna.** Nem vitatnám az események leírásának, az elemzésnek ezt a lehetőségét, mégis tudni kell, hogy a magyarokkal való egyezkedés a birodalmi rekonstrukció része volt, ha annak fontos, meghatározó eleme is. 1866–67 nemcsak a magyar történelem fordulópontja, hanem az egész birodalomé is.

Deák Ferenc jól tudta ezt, amikor 1860-tól kezdve nagy akríbiával, fantasztikus jogi ismerettel, taktikai és politikai érzékkel újra- és újrafogalmazta az 1848-as törvények értelmét, majd a közös ügyek alapjául a Pragmatica Sanctiót tette meg, vitázva egyfelől az uralkodóval és általában bécsi tárgyalópartnereivel, másrészt saját honfitársaival, mégpedig nemcsak a Bécsben befolyásos magyar konzervatívokkal, hanem saját táborával, a liberálisokkal is, akik körében több taktikai és bizonyos elvi kérdésekben sem volt teljes egyetértés; sohasem veszítette szem elől, hogy Magyarország lehetőségei a közép-európai viszonyok alakulásától függnek.

Deák és általában a magyar politikusok számára világos volt, hogy hamarosan sor kerül a német egyesülésre, s azt gondolták, hogy az csakis az 1848. évi frankfurti parlament terveinek megfelelően mehet végbe: a nagynémet egység valósul meg, a Habsburg Birodalom német tartományai csatlakoznak az új Németországhoz. Úgy számítottak, hogy ebben az új helyzetben Magyarország szükségképpen nagyobb önállóságot nyer, önként kínálkozik majd lehetőség Ausztria és Magyarország pusztán perszonáluniós kapcsolatának megteremtésére. Ausztriát a német egység hivatott vezetőjének tekintették, s amikor a Poroszország elleni háború kitört (1866), bíztak az osztrák fegyverek győzelmében.

Az új közép-európai rend

Az utólag szükségszerűnek tűnő események egykorúan sohasem azok. Az osztrák csapatok katasztrofális königgrätzi veresége (1866) mindenki számára váratlan volt. „Egy hét alatt semmisült meg azon hadsereg – írta Lónyay Menyhért –, amelyet Ausztria büszkeségének, ereje központjának tartottak; azon támasz, amely az egykori államférfiak nézete szerint nélkülözhetővé tette a népek rokonszenvét [...] Ki képzelhette volna, hogy ez ilyen rövid idő alatt megtörténjék.”

1866 augusztusában a porosz–osztrák háborút lezáró prágai békeszerződésben Ferenc József császár, aki egykor a leghatalmasabb német uralkodó volt, lemondott arról, hogy a Német Szövetségben valaha is szerepet játsszon, és hozzájárult ahhoz, hogy Németország Ausztria részvétele nélkül alakuljon újjá.

Ez a békeszerződés a német és az egész európai történelem fordulópontja volt. A 19. század első felének európai rendje, az 1815-ben létrejött Német Szövetség bomlott fel. A Habsburg Birodalom helye megváltozott Európában: Ferenc József nem német fejedelem többé, és Ausztria nem német állam. 1866-ig Ausztria egyszerre volt „nemzet feletti” és bizonyos értelemben német állam. A Habsburg uralkodók ugyan tudták, hogy a modern nemzeti gondolat veszedelmet jelent a soknemzetiségű birodalom számára. Ferenc császár 1813-ban saját kezűleg húzta ki a franciák ellen indított felszabadító háború Az Istenért, a Császárért, a Hazáért proklamációjából a „haza” szót, mert méltán tartott attól, hogy a birodalom sok nemzete közül valamelyik majd azon kezd gondolkozni, hogy valójában milyen hazáért is harcol.


A nemzet és a haza tiltott fogalmak a Habsburgok birodalmában, a katonák a császárért harcolnak, a hivatalnokok a dinasztia szolgálatában állnak. Mégis, a katonáknak németül adnak tűzparancsot, az állami bürokrácia német kultúrában nevelkedik, az arisztokrata elit német fejedelmi családokkal köt házasságot, a birodalom városaiban németül beszélnek. Egykorúan talán Friedrich Ferdinand Beust báró fogalmazta meg legpontosabban Königgrätz következményét: amikor Ausztria kivált Németországból, nem pusztán arról a kitüntetett helyről mondott le, amely a német császárt hagyományosan Isten és a jog szerint megillette, nem pusztán az államjogi kapcsolatról, amely Ausztria nagyhatalmi állásának garanciája volt, „hanem egy olyan feladat természetes, biztonságos és békés megoldásáról, amely ma súlyos gondokat okoz: a monarchiai németség kitüntetett helyzetének megőrzéséről a nem német lakossággal szemben”. Amíg Ausztriának helye és szerepe volt Németországban, addig a birodalom szláv lakossága kénytelen volt tudomásul venni a németség kiváltságos helyzetét. Ettől fosztotta meg az osztrák-németséget a kialakult új közép-európai rend.

1861: összbirodalmi alkotmány

1865–66-ban az osztrák kormány élén Richard Belcredi gróf állott, aki felfüggesztette az 1861-ben kiadott februári pátenst. Bármiként vélekedjünk is mi erről a császári parancsról (hogy ugyanis a birodalmi centralizációt szolgálta, Magyarországot a birodalomba akarta kényszeríteni), annak Ausztriában más volt a jelentése. Az osztrák-németek a februári pátenst tekintették alkotmányuknak. A forradalmi esztendők után Ausztriában a februári pátens alapján hívtak össze első ízben parlamentet, mégpedig egy „szűkebbet” a birodalom nyugati tartományai számára és egy összbirodalmit, amelybe a magyar korona országainak is el kellett volna küldeniük képviselőiket. A szűkebb osztrák parlamentben léphettek fel az osztrák képviselők liberális jogokért, mindenekelőtt a miniszteri felelősség bevezetéséért. Ebben a parlamentben olyan választási rendszer volt érvényben, amely az osztrák-németségnek abszolút fölényt biztosított.

Konzervatív föderalizmus programja, 1865–66

Belcredi a magyarokkal való egyezkedésre hivatkozva felfüggesztette a februári pátenst és egyben a szűkebb osztrák parlamentet. Nem holmi vigyázatlanságból, vagy politikai tájékozatlanságból. Már a kormányalakítás pillanatában kijelentette: „Nem vagyok a modern liberalizmus híve, és ebből a meggyőződésemből sohasem csináltam titkot.” Majd amikor 1866 tavaszán előrehaladtak a magyar országgyűlés munkálatai és az uralkodó Budán tárgyalt, Belcredi óva intette császári urát: a magyarok „törekvése arra irányul, hogy modern liberális intézményekkel tiszta dualizmust hozzanak létre. És újabban – nem eredménytelenül – kísérletet tesznek arra, hogy az itteni [ti. a bécsi] mértékadó lapokat megnyerjék ennek a követelésnek.” Belcredi a tartományok föderalista-konzervatív erőire kívánt támaszkodni a Lajtán inneni és túli liberálisokkal szemben.

Königgrätz után Ferenc József magához rendelte Deákot, hogy álláspontját az új helyzetben meghallgassa. Deák határozottan leszögezte, hogy a nemzet továbbra is csak azt követeli, amit a birodalmat ért katonai szerencsétlenség előtt követelt. „Tette pedig ezt azért, mert tudta, hogy arra joga van, hogy azt méltán kívánhatja a birodalom veszélyeztetése nélkül.” Bár a kortársak és a történész utókor is sokszor és okkal hivatkozott ezen álláspont kapcsán Deák nagy jellemére és feddhetetlen becsületességére – amit senki sem vitathat el –, álláspontját mégsem pusztán emberi kvalitása, hanem politikai alapfelfogása határozta meg.

Bár nevezetes húsvéti cikke (1865. április) óta egyértelműen a birodalmi érdek primátusa mellett foglal állást, ez nincsen ellentétben azzal, hogy egész érvrendszerében a magyar alkotmányos önállóság áll a középpontban. Deák mindig a 800 éves magyar alkotmányról beszél, az örökké adottról, amit az európai erőviszonyok pillanatnyi állása nem befolyásolhat. Volt ebben némi póz, de főként reálpolitikai megfontolás: történeti állásunk megőrzésére van erőnk, a világ formálására bizonyosan nem lehet befolyásunk.

Új rezsim Bécsben, 1866

Deáknak szerencséje volt. 1866 őszén partnert talált a bécsi kormányban. Nem Belcrediben persze, hanem a monarchia új külügyminiszterében, a már említett Beust báróban. Korántsem a két politikus – Beust és Deák – alkatában volt hasonlóság, még csak politikai érdeklődésében sem. Beustot mindenekelőtt a német egység ügye foglalkoztatta. Az volt a meggyőződése, hogy a Német Szövetség föderalista tradíciója az európai jogrend fontos hagyománya, amit valami módon meg kell őrizni. Königgrätz után is azon munkált, hogy Poroszország mellett a délnémet államok és a német vezetésű Ausztria egyaránt kapjanak szerepet az európai politikában. Minden mást ennek a törekvésnek rendelt alá.

Amikor Beust 1866 őszén Ferenc József hívására Bécsbe jött és elvállalta a monarchia külügyeinek vezetését, azt mondotta a császárnak: „A kormány egyszerre sohasem kedvezhet valamennyi nemzetnek. A jelen pillanatban, amikor a nemzetiségek törekvései annyira divergensek, amikor lehetetlen, hogy a kormány


valamennyinek megfeleljen, akkor az a feladata, hogy azokra támaszkodjék, akiknek a legnagyobb életerejük van, egymáshoz szellemileg közel állnak és kölcsönös érdekeik közvetlenül érintkeznek, ti. a német és a magyar elemre.” Azt ígérte, hogy ha az osztrák-németek ismét alkotmányt kapnak és hegemóniát a szűkebb osztrák parlamentben, akkor hozzá fognak járulni a magyar kiegyezéshez. Beust és Deák valójában ugyanarról győzték meg a császárt: a birodalmat két nemzet alkotmányos uralmára kell építeni.

Az uralkodói hatalom alkotmányos korlátozása (bármennyi ellensúlyt építettek is bele az új rendszerbe) természetesen nem volt rokonszenves az alkatában autokrata császár számára. A nemzeti elv túl modernnek ható fogalmától is idegenkedett. Szívéhez Belcredi nemzetek feletti konzervatív föderalizmusa állt volna közel. Mégis elfogadta Deák és Beust igazát, mert a két nemzet uralmára épített alkotmányos dualizmus ígérte a birodalom konszolidálását.

Eltérő értelmezés Lajtán innen és túl

1867-ben az osztrák–magyar kiegyezés azt mondta ki, hogy a két országnak, Ausztriának és Magyarországnak, ahogyan a múltban voltak, továbbra is vannak közös ügyei: a védelem és annak legfontosabb eszköze, a külpolitika. A nézeteltérés, vagy ha határozottabban fogalmazunk, a konfliktus abból adódott, hogy az állam szerkezetét Ausztriában és Magyarországon egymástól eltérően értelmezték.

A magyar felfogás szerint a két önálló államot a közös ügyek összekapcsolják ugyan, de a közös ügyek léte nem teremt állami közösséget, nem hoz létre valamifajta egységes közös birodalmat. Ausztriában viszont azt gondolták, hogy Magyarország belkormányzati önállóságának elismerése következtében a korábbi egység a külpolitikára és a hadsereg ügyeire szorult vissza. Az osztrák-német politikai elit, a polgárság, a magas állami bürokrácia éppen azért fogadta el a magyarokkal való kiegyezést, mert bízott benne, hogy a külpolitikában és a hadseregben sikerül megőriznie a régi egységes birodalmat. Ők úgy értelmezték a kiegyezéses rendszert, hogy a két ország felett egy birodalom áll, élén egy tényleges birodalmi kormánnyal, a közös minisztertanáccsal. A magyarok viszont mindent elkövettek azért, hogy a Bécsben székelő közös miniszterek csupán az ügyek vezetésével megbízott laza szervezetet alkossanak, hogy a közös minisztertanácsba meghívják Magyarország (és persze Ausztria) országos kormányának tagjait is, és sikerült elérniük, hogy a közös miniszterek közül legalább az egyik mindig magyar legyen. Sajátos váltógazdaság alakult ki: ha a közös külügyminiszter osztrák volt, magyart neveztek ki közös pénzügyminiszternek. Magyar közös hadügyminisztere azonban sohasem lett a Monarchiának, mert azt azért a császár tábornokai sohasem fogadták volna el, hogy a hadügyek élén az egykor rebellis nemzet fia álljon.

Egymásrautaltság

Az ellentmondásokról szóltunk eddig, a Monarchia konstrukciójának eltérő értelmezésről. A kiegyezés a király és a „magyar nemzet”, Ausztria és Magyarország között persze nem nézeteltérésre épült, egy birodalmat nem lehet kölcsönös bizalmatlanságra alapozni. 1867-ben az egyezkedésnek, a kölcsönös alkunak – mint korábban is utaltunk rá – nagyon is szilárd bázisa volt. Az egyezkedő felek mindegyike: tehát az uralkodó, az osztrák-német polgári bürokrata elit és a magyarok új, szilárd alapot akartak adni a forradalmakban, az olasz és német egységháborúkban szétzilált Habsburg Birodalomnak.

A magyarok, Deák Ferenc és a mögötte felsorakozó, zömében liberális nemesség azt vallotta, hogy a magyarságnak szüksége van a Habsburgok oltalmára az országban többségben lévő nemzetiségek és az orosz fenyegetéssel szemben. Kompromisszumnak tekintették az 1867. évi megállapodást, tisztában voltak azzal, hogy a kiegyezés nem tökéletes mű, de Deák, nagy ellenfelével, Kossuthtal vitatkozva határozottan leszögezte, hogy „a kiegyezés nem fenyegeti Magyarország alkotmányos önállóságát és hazánkra nézve sok tekintetben előnyös”. Deák és politikustársai optimisták voltak a jövőt illetően. Úgy gondolták, hogy az 1867-ben létrejött rendezés keret csupán, amelyet tartalommal az életnek kell kitöltenie; az idők során növelni lehet és kell a magyarság súlyát a birodalmi politikában.

Új birodalmi politikai elit

1867 után a magyar politikai vezetésben nagy átalakulás indult meg. A kiegyezés következtében létrejött egy többé-kevésbé alkotmányos birodalmi kormányzat, amelynek alkotmányos és közös voltából eredt, hogy kapcsolatot kellett tartania a birodalmat alkotó két állammal és azok képviselő-testületeivel. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy pl. a közös külügyminiszternek (aki rendszerint osztrák volt és nem tudott magyarul) meg kellett jelennie a magyar országgyűlés közösügyi bizottsága, az ún. delegáció előtt és ott részt venni a gyakran éles külpolitikai vitákban, válaszolni a magyar képviselők magyar nyelvű interpellációira. Nem egyszerűen tolmácsokra volt ehhez szüksége, hanem olyan munkatársakra, különböző rangú hivatalnokokra, akik ismerték a


magyar politikai és közigazgatási viszonyokat, képesek voltak nem pusztán nyelvi, hanem politikai közvetítésre a közös kormányzat és Magyarország között. A hivatali gyakorlat kívánta, s amellett magyar nemzeti követelés is volt, hogy minél több magyar kapjon posztot a bécsi közös hivatalokban.

Közismert, hogy Ausztriában a vezető bürokráciának rendkívül nagy presztízse volt. A bürokrácia teremtett a 18. században a Habsburg tartományokból modern egységállamot. Ez a magas képzettségű, német kultúrájú, polgárosodó bürokrácia, történeti szerepe következtében, rendkívüli öntudattal rendelkezett. Tisztában volt küldetésével, hogy az állam legfőbb támasza.

Ebbe a német nyelvű és kultúrájú, de meghirdetetten nemzet feletti elitbe kerülnek be 1867 után magyar tisztviselők. Pontos adataink létszámukról csak az 1890-es évek elejétől vannak, amikor magyar követelésre kimutatások készültek a magyar állampolgárságú közös tisztviselőkről. (A magyar állampolgárság persze nem jelent feltétlenül magyar nemzetiséget.) A magyarok aránya a közös minisztériumokban az 1890-es évek 15%-áról a világháború előestéjére 26–30%- ra növekszik. A közösügyes politika egy új magyar politikai elitet hozott létre: a Bécsben, a közös minisztériumokban szolgáló közös hivatalnoki kart.

Azt szokták mondani, hogy a bürokrácia zárt elit volt, amelyet a császárhoz és a Monarchiához való hűség tartott össze. A valóságban azonban a dualizmus nemcsak államjogi konzekvenciákkal járt. A közös hivatalokban ugyanis, ahol korábban a nemzeti szempontot nem ismerték, éppen magyar követelésre kezdték el számon tartani, hogy ki honnan jött; a közös hivatalnokok, különösen a magas rangúak, magyarnak vallhatták magukat, nem kellett identitásukat feladva nemzetek feletti bürokratává válniuk. Ha modern kategóriát akarunk használni: vállalhatták a többes identitást, azt, hogy mint magyarok szolgálják a közös birodalom javát. És többségük így is fogta fel küldetését. A bécsi magyarok másként ítélték meg a viszonyokat, mint az otthoniak. Elítélték a magyar különállás feleslegesnek vélt hangoztatását, a magyar jelvények erőltetését, a nemzeti tüntetéseket, a közös hadsereg nemzeti jellegű megbontását. Úgy gondolták, ez a külföld előtt rontja a Monarchia presztízsét, amelynek őrzése pedig magyar érdek is.

Magyar–magyar ellentét

Emiatt a bécsi hivatalnok állandó konfliktusba került a pesti politikával. A magyar politikai közvélemény pedig csak nagy fenntartással ismerte el, hogy a közös miniszter, a magas rangú közös minisztériumi tisztviselő, a vezető diplomata a magyar politikai érdek bécsi exponense. A közös hivatalnokokat mindig fagyos távolságtartás, bizalmatlanság fogadta pesti körökben. A „bécsi miniszterek”, „Bécs” mint fogalom, mindig őrzött valamit régi, a kiegyezés előtti rossz ízéből, mint az idegen, a „nem a mienk” szinonimája.

A magyar politikai elitnek ez a megosztottsága annak bizonyítéka, hogy bármennyire megváltozott is az évtizedek során a magyarok helyzete a birodalomban és megnövekedett a súlyuk a közösügyes politikában, ez a dualista Monarchiához való viszonyuk ambivalens voltát alig érintette. Az a tény, hogy a dualizmus időszakában valójában két politikai elit létezett egymás mellett (nem két politikai párt, hanem a hatalom aktív résztvevőinek két csoportja): a magyarországi meg a „közös” magas rangú bürokrácia, nem könnyítette meg az egészséges nemzeti tudat kialakulását, történeti helyünk és helyzetünk reális megítélését.

* Vö. e számunkban Katus László: Deák Ferenc és a kiegyezés c. cikkét! (A szerk.)** Vö. keretes anyagunkat a 6. oldalon! (A szerk.)

2. Képek






1. A közös minisztériumokRESS Imre

A közös minisztériumok

Az 1867. évi kiegyezés után az Osztrák–Magyar Monarchia közös ügyeit: a külkapcsolatokat, az együttes katonai védelmet s az ezek anyagi fedezetét intéző három minisztérium tevékenységét alapvetően az uralkodói felségjogok szabták meg. A közös miniszterek kiválasztása az uralkodó kizárólagos döntésén alapult, parlamenti ellenőrzésük a delegációk révén csak részlegesen érvényesült. A közös minisztériumokkal szembeni magyar bizalmatlanság a kiegyezés után is fennmaradt.

A közös Külügyminisztérium a birodalmi egységet s a nagyhatalmi állást jelképezte. A külügyminisztériumi tisztviselők a dinasztikus érdekpolitika kategóriáiban gondolkodtak. Számos szervezeti változtatás ellenére még a Monarchia végén is az a belső hivatali ügy- rend volt érvényben, amelyet Metternich 1816-ban honosított meg az államkancellárián!

A Hadügyminisztérium kormányzati palotáját is a dinasztia iránti feltétlen elkötelezettséget és a hadsereg nemzetek felettiségét hirdető régi osztrák katonaszellem lengte át. A hadügyigazgatás legfelső szintje 1867 után is ellenszenvvel viseltetett minden nemzeti elkülönülés, főként a hadsereg egységét megbontó magyar honvédség iránt.

Talán csak a közös Pénzügyminisztérium volt híján az ily erősen a múltban gyökerező összbirodalmi hivatali tradíciónak. Ennek a minisztériumnak volt a legkisebb súlya a hivatali rangsorban: a közös költségvetés összeállításával és 1878, az okkupáció után Bosznia és Hercegovina igazgatásával bajlódott.

A közös miniszterek között hivatali állása révén a külügyminiszter számított rangelsőnek. Kivételezett helyzetét és az uralkodóhoz fűződő bizalmas viszonyát jelezte, hogy hivatali címében együtt szerepelt a „külügyek és a császári ház minisztere” elnevezés. Az uralkodó távollétében elnökölt a közös minisztertanácsban, és ellenjegyezte másik két közös minisztertársa kinevezését. Noha a belpolitika intézményes befolyásolásának eszközeivel alig rendelkezett, informális kapcsolatrendszere megsokszorozta hivatali állásának súlyát. A korona első tanácsadója volt. Ha valamelyik országos kormány élére miniszterelnököt kerestek, vagy más nagy jelentőségű belpolitikai kérdés került napirendre, többnyire a közös külügyminiszter véleménye határozta meg az uralkodói döntést.

A közös minisztériumok egyszerre jelentették a magyar szuverenitás teljességének hiányát és az egész monarchiára való hatásgyakorlás lehetőségét. Ezért a kiegyezést követően a magyar kormánypolitika egyik legfőbb törekvése arra irányult, hogy a közös minisztériumok döntés-előkészítő posztjaira az osztrák főhivatalnokok mellé egyenrangú magyar tisztviselők kerüljenek. Ezek az igények – az uralkodó csorbítatlan katonai felségjogai miatt – a Hadügyminisztériumot eleve nem érintették, csak a két polgári minisztériumra korlátozódtak. A Hadügyminisztériumban és a vezérkarban a magyar születésűek aránya nem is haladta meg a 4-5%-ot, a két civil közös minisztériumban viszont kialakult a vezető állások paritásos betöltésének gyakorlata. A Külügyminisztérium két osztályfőnöke közül az egyik 1868 óta mindig magyar volt, 1870-től pedig az egyik civil közös miniszteri posztot is magyarok töltötték be. A dualizmus ötven esztendeje alatt négy-négy magyar közös külügy- és pénzügyminisztere volt a Monarchiának, de a Magyarországról kikerült külügyminiszterek lényegesen rövidebb ideig voltak hivatalban: a Ballhausplatzon összesen alig tizenhárom esztendeig ültek magyar miniszterek (Andrássy Gyula: 1871–79, Berchtold Lipót 1912–15, Burián István: 1915–16, 1918, ifj. Andrássy Gyula: 1918. okt.–nov.), míg a közös költségvetés összeállítása és Bosznia-Hercegovina kormányzása három és fél évtizeden keresztül volt magyar miniszter kezében.

A közös minisztériumok és a magyar kormány viszonya nem volt surlódásmentes. Az érdekegyeztetés folyamata a közös minisztériumok által képviselt birodalmi érdekek és a pesti kormány által érvényesített magyar nemzeti szempontok állandó ütköztetésével zajlott. Ebben a kapcsolatrendszerben viszonylag keveset számított, hogy 1871 őszén a korábbi magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula követte Beustot a külügyminiszteri székben. A nevéhez kapcsolható legjelentősebb szervezeti fejlődés, hogy a közös Külügyminisztérium a két országos kormány gazdasági szakminisztériumai bevonásával kialakította a külgazdasági kapcsolatok kezelésének intézményes gyakorlatát.

A kiegyezést követően a Magyarországról kikerülő közös miniszterek (Lónyay Menyhért, Andrássy Gyula, Szlávy József) mindegyike bécsi állásának elfoglalása előtt a magyar kormány tagja volt. A közös minisztériumi


magyar főtisztviselők többsége is a magyar miniszterelnök kezdeményezésére került Bécsbe. Az 1880-as évektől viszont már nem a kormánypártból, hanem a közös minisztériumi apparátusból került ki a magyar közös miniszter, pl. Kállay Béni és Burián István.

A 20. század elejére azután teljesen megszűnt az a gyakorlat, hogy a közös minisztériumok magyar főtisztviselői és a közös miniszterek a magyar parlamenti és kormányzati szférából kerültek a bécsi hivatali posztokra. A közös minisztériumi karrier előzménye ekkor már többnyire a diplomataképzés, a kiemelkedő pénzügyi-igazgatási szaktudás és az aulikus családi hagyomány. A bécsi magyar miniszteriális bürokráciának a magyar kormányzati szférától való elszakadása az egyik magyarázata lehet a közös minisztériumok és a magyar kormány között a 19. század végétől kibontakozó konfliktussorozatnak.

2. Képek


1. Hidegháború és fizikaRENDSZERVÁLTÁS

HARGITTAI István–HARGITTAI Magdolna

Hidegháború és fizika

Interjú Teller Edével

Marx György (1930–2002), a neves fizikus akadémikus, sokunknak volt távoli mestere. Korának azon kevés elméi közé tartozott, aki képes volt a világ anyagi és szellemi jelenségeinek összefüggéseit kutatni. Egyedülálló képzelőerejét, páratlan ötletgazdagságát, tudománytörténeti ismeretanyagát Magyarországon és külföldön is tisztelték. Neki köszönhetően tudunk sokat itthon a fizikai kutatások és a világpolitika összefüggéseiről, mindenekelőtt a nukleáris fizika és a fegyvergyártás kapcsolatáról, valamint a magyar származású fizikusok világtörténelmet meghatározó tevékenységéről.

Könyvet írt a magyar származású fizikusokról, a „Marslakók”-ról, amely az 1900–1990 közötti magyar kultúra és oktatásügy, a magyar tudomány világszínvonalát dokumentálta itthon és külföldön egyaránt. Majd több tanulmányban tárgyalta a magyar származású és az itthon oly sokat bírált „régi” magyar iskolarendszerből kitűnt tudós és művész alkotókat, akik világhírt értek el. Ilyen témájú írásait a Históriában rendszeresen közölte. Egyik támogatója volt a szerkesztő azon fáradozásának, hogy a természeti és emberi világot együttélésében mutassuk be. A Fizikai Szemle szerkesztőjeként sokat tett a tudománytörténet hazai műveléséért, és a természettudományok történeti szemléletének kialakításáért. Fáradhatatlanul szervezte a világhírű magyar tudósok – Teller, Tisza – magyarországi programjait, jelenlétüket a hazai kultúrában. Az alábbi cikket is – amely teljes terjedelmében a Fizikai Szemlében jelent meg – ő (és Teller Ede személyesen) ajánlotta folyóiratunkban közlésre.

G.

Profitált-e Amerika a Szovjetunióval folytatott versenyből?

– A tudósok – főleg gyakorlati kérdésekben – nem kívántak a Szovjetunióval versenyezni. Lehetett volna, de nem tettük. Kármán Tódornak más volt a helyzete, az ő munkája szorosan kapcsolódott a második világháborúhoz. Az ő érdeme volt, hogy a háborúba úgy léptünk be, hogy ha nem is voltak repülőgépeink, de legalább jó terveink voltak a gyártásukra. A légierő mint fegyvernem akkor még nem létezett, de Kármánnak jó kapcsolatai voltak a hadsereg azon részlegéhez, ahová a repülés is tartozott.

Szilárd Leónak döntő szerepe volt abban, hogy elkezdtük a nukleáris energia fölszabadítását, de ez nem a Szovjetunióval folytatott verseny volt, hanem attól féltünk, hogy a nácik előbb készítik el az atombombát.

Ekkor még senki sem gondolt a szovjetekre. A háború után Szilárd amellett volt, hogy ne versenyezzünk, hanem működjünk együtt a Szovjetunióval; ne fejlesszük tovább az atomfegyvereket. Az én véleményem más volt, mint a többségé, főleg mint a Szilárdé. Ennek ellenére jó barátok voltunk és azok is maradtunk. Wigner Jenő és Neumann Jancsi dolgozott ugyan az atombombán és versenyeztek az oroszokkal, de a szerepük viszonylag kicsi volt.

– Önt a hidrogénbomba atyjának nevezik. Pontosnak találja ezt az elnevezést?

– Majdnem teljesen egyedül maradtam, de nem egészen. Kevesen dolgoztunk a hidrogénbombán, de ezek közül csak nekem volt némi kapcsolatom Washingtonnal, nem az érdemeim miatt, hanem mert így alakult, véletlenül. Én voltam az egyetlen tudós, akit Washingtonban nyilvántartottak. Gyakorlatilag én voltam egyedül, aki a fejlesztés mellett volt; [Wigner] Jenő és [Neumann] Jancsi is velem tartott, de Szilárd ellenezte. Jenő és Jancsi nem exponálta magát annyira. Nem szeretem, ha bármi atyjának neveznek, de én érveltem a leghatározottabban, és az én kiállásom döntő volt – e nélkül az események más irányt vettek volna.

– Egyesek szerint magyarországi élményei motiválják.

– Sokak szerint. Emlékeztetem Önöket, hogy az 1919-es magyarországi kommün idején én még csak 11 éves voltam. A kommunisták négy hónapig voltak hatalmon, családom nem szerette őket, apám elvesztette ügyvédi


állását. Majd jött az ellenforradalom, lövöldöztek az utcán, ezt magam is átéltem. Valószínűleg antikommunista voltam, de 11 éves korában az ember nem éli át tudatosan a kommunizmus problémáit. Az iskolában viszont ki voltam téve antiszemitizmusnak.

Apám nem akarta, hogy matematikus legyek, így kiegyeztünk a vegyészmérnökségben. Néhány hétig jártam a budapesti műegyetemre, be is fejeztem az első fél évet vegyészmérnöki szakon. 1926-ban elmentem tanulni Németországba.

Be kell vallanom, hogy ebben az időben még nyitott voltam a kommunizmus eszméi iránt. 1926-ban még nem kerültek nyilvánosságra a sztálini rendszer rémségei. Európában a jövő egyik lehetséges útjának tartották a kommunizmust. Különösen az 1928– 29-es gazdasági világválság után tűnt úgy, hogy vége van a kapitalizmusnak. Azt mondták, hogy csak a kommunistáknak vannak új eszméik. Nem voltam kommunista, de nyitott voltam irányukban.

Legjobban akkor tudom ezt szemléltetni, ha beszélek a barátaimról. Két évig Karlsruhéban tanultam, majd átmentem Lipcsébe, ahol Heisenberg mellett dolgoztam. Itt egy kicsi, de nagyon aktív nemzetközi közösségbe kerültem. Érdeklődésünk középpontjában nem a politika állt, de volt két barátom, az egyik határozottan antikommunista, a másik hívő kommunista. Az antikommunista Karl Friedrich von Weizsäcker, a nyugatnémet köztársaság későbbi elnökének a bátyja volt, kiváló fizikus, majd filozófus volt, nagyon jó barátok voltunk; együtt tanultunk Lipcsében, Göttingában, majd Koppenhágában, ahol egy házban is laktunk. Én nem osztottam antikommunista nézeteit. Antináci is volt, de ebben nem volt annyira eltökélt, mert a két rossz közül a nácikat tartotta kisebbnek.

A másik jó barátom, akivel közös publikációnk is volt, Lev Landau volt. A kapitalizmust nevetségesen rossznak tartotta, erről sokat beszélt. Ő elkötelezett kommunista volt.

Még egy barátomat, egy magyart kell megemlítenem, Tisza Lászlót. Mi ketten molekulaszerkezeteken dolgoztunk, és volt egy olyan molekulánk, amelynek háromfogású szimmetriája volt. A spektrumból kiszámítottuk a tehetetlenségi nyomatékot, és azt találtuk, hogy degenerált rezgések esetén az atomközi távolságokat jelentékenyen befolyásolja a rezgés és a forgás kölcsönhatása. Ez a kölcsönhatás meghamisítja azokat az adatokat, amelyekből a tehetetlenségi nyomatékot ki lehet számítani.

Tisza nagymértékben szimpatizált a kommunistákkal – nem volt párttag, de együttműködött velük. Amikor visszatért Magyarországra, letartóztatták. Én meglátogattam a budapesti börtönben; később kiengedték, de nem volt kilátása az elhelyezkedésre. Írtam Lev Landaunak, aki Harkovban szerzett neki állást. Tisza néhány év múlva visszatért Harkovból, teljesen kiábrándultan. Elmesélte nekem, mennyire borzalmasan bántak a letartóztatott Landauval. Körülbelül ebben az időben [1935] jöttem én az Egyesült Államokba.

Antikommunizmus

Antikommunistává nem a magyarországi élményeim miatt lettem. Tiszával folytatott beszélgetéseim után lettem az, 1936-ban. Azt is el kell mondanom, hogy ezen a téren fordulópontot számomra egy Önök által is ismert könyv jelentette: „Sötétség délben”. Arthur Koestler könyvét 1943-ban olvastam, amikor még csak egy hónapja voltam Los Alamosban. A könyv akkortájt [1940-ben – a szerk.] jelenhetett meg. Ezután már nem kellett engem meggyőzni. Azért kiváló ez a könyv, mert Koestler végig bizonytalanságban tart afelől, hogy melyik a jó oldal. Az utolsó 50 vagy 100 oldalon azután élesen támadja Sztálint.

– Ismerte Koestlert?

– Neumann Jancsi ismerte. Egyszer, amikor Princetonba látogattam, Jancsi magával vitt, és találkoztam Koestlerrel. Egy órát beszélgettünk, de inkább a könyv alapján emlékezem rá, mint a személyes találkozásból.

Az a kijelentés tehát, hogy én egy megrögzött magyarországi antikommunista volnék, nem állja meg a helyét. Én a kételkedés pozíciójából indultam, de 1943-ra teljesen eloszlottak a kételyeim. Európának ekkor választania kellett, hogy náci legyen vagy kommunista, és a kettő közül valószínűleg a kommunizmus volt a jobb. Lényegében Koestler iskolája tett antikommunistává. Koestler, aki Pesten született, korábban maga is kommunista volt, és nagyon lassan, sokat kínlódva változtatta meg a nézeteit.

Én azelőtt sem voltam kommunista, a kommunizmust csak egy alternatívának tekintettem. Koestler számára viszont úgy dönteni, hogy a kommunizmus rossz, nagyon nehéz volt. Ő sokkal inkább személyes tapasztalatai alapján tette ezt. Ebben az időben számomra, éppen úgy, mint Koestler számára, ez problémát jelentett, de Koestlernek százszor nagyobb problémát. Számomra ez nem volt létkérdés, én nem vagyok politikus, de


politikussá kellett válnom, mint mindnyájunknak ebben az időben, ha életben akartunk maradni.

1934: demokrácia

1933-ban jött Hitler, én Németországból Angliába, majd Koppenhágába mentem. Az USA-ba 1935-ben érkeztem. Csak 1934–35-ben kezdtem megérteni, hogy a demokrácia is egy alternatíva. A demokráciában gazdasági káosz volt, bekövetkezett az 1928– 29-es gazdasági világválság. Úgy tűnt, hogy nincs megoldás. Röviddel azelőtt kezdtem rájönni, hogy mégis van, és nem a kommunizmus vagy a nácizmus között kell választani, de ez bennem teljesen világossá csak 1933–35-ben vált. Évekig tartó folyamat volt, amíg kikötöttem ezen az oldalon, de nem minden előzmény nélkül.

Wigner Jenő és Szilárd Leó nem volt politikailag azonos állásponton, mert Szilárd a kommunistákat pártfogolta, Jenő pedig nem. Később Szilárd tagja lett a Pugwash-csoportnak (1957). Egyszer együtt ebédeltünk Washingtonban. Sohasem tegeződtünk, egymást Tellernek és Szilárdnak, illetve Teller úrnak és Szilárd úrnak szólítottuk, de jó barátok voltunk. Ő azt mondta nekem: „Maga téved! Amit a szovjetek Oroszországban csinálnak, nagyon jó. Menjen Oroszországba, legyen ott két hétig, és meg fognak változni a nézetei!” Azt válaszoltam, hogy nem megyek, erre megkérdezte, hogy miért nem? Szilárd nagyon toleráns ember volt, nem bánta, ha valaki más véleményen van, de szerette tudni az okát. Megmondtam az okot: hogy anyám és nővérem Magyarországon él, és ha elmegyek Oroszországba, meg fognak zsarolni. Szilárd válasza az volt, hogy tévedek, nem fognak megzsarolni, de ő tehet valamit az érdekemben. Az a furcsa és egyúttal szép is ebben a dologban, hogy tett is. A következő Pugwash-értekezleten, Ausztriában, odament a szovjet küldöttség vezetőjéhez, és megkérdezte: miért nem engedik ki Teller anyját és nővérét? Az orosz erre azt mondta, hogy „nem tudok tenni semmit sem; Magyarország független állam”, de még aznap a magyar képviselő felkereste Szilárdot, tárgyalt vele, és két hónap múlva anyám és nővérem engedélyt kapott a távozásra. Ez 1959-ben volt.

– Elment utána a Szovjetunióba?

– Nem, csak Oroszországba, amikor már megszűnt a Szovjetunió. Véleményem szerint a kommunisták jól tudták, hogy Szilárd ténylegesen az ő szószólójuk, és ez igaz is volt. Ha nem engedték volna ki anyámat és nővéremet, azzal bebizonyították volna neki, hogy nekem van igazam. De meg akarták őrizni Szilárdnak róluk alkotott pozitív véleményét, ezért hagyták, hogy anyám és nővérem kijöjjön. [...]

A katonai védelem híve

– A negyvenes években, de később is hallgattak Önre Washingtonban. Még Reagan elnök idejében is nagy befolyása volt. A csillagháborús tervre (1983) gondolunk. Hogyan tudta egy fizikus évtizedeken keresztül megőrizni a befolyását?

– Az én befolyásom nem volt sohasem olyan nagy.

– Az emberek azonban úgy hiszik.

– Ezért hibáztatom magamat, habár ez a kifejezés túlzott, mert túlzás, hogy nem esett jól nekem. Ha azt terjesztik valakiről, hogy a fontossága nagyobb, mint a valóságban, akkor az nem igaz, de mégsem sértés.

Mondok erre egy példát. A világháború után engem nem vettek be az Atomenergia Általános Tanácsadó Testületébe; kaptam egy feladatot, amelyen évekig lelkiismeretesen dolgoztam, beszámolókat készítettem a reaktorok biztonságáról. Ez politikamentes feladat volt. Az atombomba kérdésében azonban már akkor vitába keveredtem Szilárddal, amikor még Oppenheimer sem hallott atomenergia-programról. Ezután jött 1949-ben a hidrogénbomba kérdése. Érdekelni kezdte az embereket, hogy mi történik Los Alamosban. Én voltam az egyetlen ismert személy ott, aki kiállt a hidrogénbomba kifejlesztése mellett. Brian McMahon, befolyásos demokratapárti szenátor, az Atomenergia-felügyelet Egyesített Bizottságának elnöke is érdeklődött. Üzent nekem, hogy szeretné megismerni egy olyan ember véleményét, akinek az álláspontja különbözik a Los Alamos-iak többségétől, azokétól, akik szerint le kellene állítani a hidrogénbomba fejlesztését. 1949 végén felkerestem, és az első dolog, amit hallottam tőle az volt, hogy olvasta az Általános Tanácsadó Testület jelentését, amely őt felháborította. Ő már beszélgetésünk előtt döntött, de szerette volna ismerni a fizikai tényeket.

Az erős katonai védelem hívei között a legkiemelkedőbb személyiség Ernest Lawrence volt, de ő semmit sem tudott a részletekről. Röviddel a robbantás előtt, 1949 őszén eljött hozzám Louis Alvarezzel és kérdezősködött a hidrogénbombáról. Tudták, hogy dolgoztam rajta, és hogy kezdettől foglalkoztam az atomenergiával. Szavamnak súlya volt ezen a téren.


Livermore megalapítója

Önök nem kérdezték, de elmondom, hogy 1945-ben a demokráciáknak le kellett szerelniük, mert a közvélemény nem tűrt más megoldást. Sztálin nem szerelt le. Ő állt nyerésre, ha nem számítjuk a Nyugat tudományos kapacitását. De maguk a tudósok is a militarizmus ellen voltak, és ha rájuk hallgatunk, most mindnyájan kommunisták vagyunk.

– Beszélne erről részletesebben?

– Arról fogok beszélni, amire a legbüszkébb vagyok, az pedig nem a hidrogénbomba, hanem Livermore megalapítása. Kellett egy második laboratórium, ahol a védelem súlyos problémáit nem egy kis csoport, a Los Alamos-iak szemszögéből tekintjük át. A titkosítás miatt a vita csak egy kis csoportra korlátozódhatott, és véleményem szerint 1949–50-ben ennek súlyos következménye lett volna. Ők azért ellenezték a hidrogénbombát, mert a többi tudós előtt meg akarták őrizni a népszerűségüket. A többiekkel együtt Oppenheimer is így gondolkodott, és Los Alamosban ezt az utat szándékozták követni. Én azzal érveltem a második laboratórium mellett, hogy az ilyen fontosságú kérdéseket csak vitában szabad eldönteni. Ernest Lawrence hatékony segítségével azután sikerült létrehozni a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumot (LLNL = Lawrence Livermore National Laboratory).

Reagan 1967-ben lett Kalifornia kormányzója. Ennek az évnek az elején meglátogattam, és azt mondtam neki: van az Ön államában egy laboratórium, ezt meg kell néznie, hogy lássa, mit csinálunk ott. Eljött, és így 1967 végén már nagy vonalakban tudta, hogyan lehet védekezni a rakéták ellen. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy a téma számára új, de érdeklődik iránta. Gyakran mondták Reaganről, hogy szeret „csípőből tüzelni”. Az én véleményem viszont az, hogy 1967-ben hallott az ügyről, és csak 1983-ban tüzelt. Időközben nagyon sok emberrel tárgyalt – nagyon nehezen döntött. Ha viszont elhatározott valamit, akkor szilárd maradt, és mivel ismerte az álláspontomat, hallgatott rám. Úgy gondolom, hogy sok emberre volt befolyásom, köztük volt Ernest Lawrence, McMahon, Louis Strauss, az Atomenergia Bizottság elnöke, Nelson Rockefeller és Ronald Reagan.

(Fordította: dr. Menczel György)

* Az interjú teljes szövege a Fizikai Szemle XLVIII (1998) számában jelent meg. (A szerk.)

2. Képek






1. Kislexikon (Teller Ede, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenõ, Neumann János, L. D. Landau)FARKAS Ildikó

Kislexikon

TELLER Ede fizikus (1908. Budapest)

A budapesti Műegyetemen, a karlsruhei vegyészmérnöki karon, a müncheni, majd a lipcsei egyetem fizika fakultásán tanult, 22 évesen doktorált. Előbb Göttingenben, majd a Londoni Egyetemen és Koppenhágában dolgozott. 1935-ben az Egyesült Államokba ment, ahol először a Washingtoni Egyetem, 1941–42-ben a Columbia Egyetem professzora volt. Ekkor kezdődtek az Egyesült Államokban a kutatások az atombomba kifejlesztésére. 1943 februárjától a Los Alamos-i Kutatóközpont munkatársa, később igazgatóhelyettese, 1952– 53-ban a Kaliforniai Egyetem Sugárzási Laboratóriumának konzultánsa, 1953 és 1970 között ugyanitt fizikaprofesszor. Közben, 1954-től 1975-ig a Lawrence Sugárzási Laboratórium igazgatóhelyettese. 1975 óta a Hoover Intézet főmunkatársa. Fontos szerepe volt az amerikai hidrogénbomba elkészítésében. Elsősorban a magfizika, a termonukleáris folyamatok elméletében elért kutatási eredményei jelentősek. 1997 decemberében a Magyarság Hírnevéért díjjal tüntették ki, 2001-ben elsőként kapta meg itthon a Corvin-lánc kitüntetést.

KÁRMÁN TÓDOR fizikus (1881. Budapest – 1963. Aachen)

Gépészmérnöki diplomát szerzett a budapesti Műegyetemen. Az első világháború alatt elkészítette a világ elsõ katonai helikopterét. A világháború után a német Luftwaffe egyik megalapítója és a Junkers művek szaktanácsadója volt. 1929-től az Egyesült Államokban részt vett a rakétakutatásban, vezető szerepe volt a B–36, B–47 és B–52-es bombázók és több rakéta kifejlesztésében. A hangsebességen felüli repülés atyjának nevezték el.

SZILÁRD LEÓ fizikus, biofizikus, atomtudós (1898. Budapest – 1964. La Jolla)

Berlinben végezte egyetemi tanulmányait, itt doktorált, egy ideig Einstein munkatársa volt. 1939-től az olasz Fermivel az uránhasadás elméleti lehetőségeit vizsgálta, majd az első atomreaktor megteremtésén dolgozott. 1939-ben Szilárd kezdeményezésére Einstein levélben hívta fel Roosevelt amerikai elnök figyelmét az uránhasadás katonai alkalmazásának lehetőségére. Az amerikai kormány el is indította a Manhattan-tervet, amelynek célja az atombomba létrehozása volt. A második világháború után Szilárd már szorgalmazta az amerikai és a szovjet tudósok együttműködését, a fegyverkezési verseny megakadályozását.

WIGNER JENŐ fizikus (1902. Budapest – 1995. Princeton)

A berlini egyetemen vegyésznek tanult, de disszertációja már a kvantumkémia első munkájának tekinthető. 1930-ban települt át az Egyesült Államokba. 1934-ben Szilárd Leóval közösen kidolgozták a neutronok felhasználásával előidézhető láncreakció elméletét. Ő is részt vett az atomkutatásokban a Manhattan-terv keretében. Részt vett az első atomreaktor kifejlesztésében és 1942. december 2-i indításában. Az első olyan nagy teljesítményű reaktorokat tervezte, amelyeknél vízhűtést alkalmaztak. 1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott.

NEUMANN JÁNOS matematikus, a számítógép „atyja”. (1903. Budapest – 1957. Washington)

A halmazelmélet megalkotója, a matematikai játékelmélet kidolgozója, ami a hidegháborús stratégia elméleti alapja lett. Matematikai doktorátust a budapesti egyetemen szerzett, és 27 évesen már az egyesült államokbeli princetoni egyetem tanára lett. Részt vett az atomenergiával kapcsolatos kutatásokban. Munkássága nyomán építették meg 1952-ben az első Neumann-elvű számítógépet. A Financial Times 1999-ben az évszázad emberének nevezte a 20. századot meghatározó elméletei alapján.

LEV DAVIDOVICS LANDAU fizikus (1908. Baku – 1968. Moszkva)

1929-től Niels Bohr elméleti fizikai intézetében dolgozott. 1932-ben visszatért hazájába, és megteremtette az orosz elméleti fizikai kutatások központját Harkovban. Kutatásaiban központi szerepet kapott az atomfizika. 1962-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat.


1. Bethlent izolálni kell� �KALÁSZATOK

ZSELICZKY Béla

„Bethlent izolálni kell”

Szovjet külügyi dokumentumok Bethlen Istvánról

Gróf Bethlen István szovjetunióbeli sorsának alakulásáról az utóbbi évtized során már több dokumentumot publikáltak. Azonban mindeddig ismeretlen volt az a szovjet külügyi levéltári iratanyag, amely talán a kezdet kezdetén meghatározó volt az egykori magyar miniszterelnök további sorsának eldöntésében, de legalábbis a szovjet politikai vezetés álláspontjának kialakításában.

Előbb azonban célszerű röviden utalni arra is, hogy azt megelőzően miként értékelték politikai tevékenységét és életútját a szovjet hírközlő szervek.

Szovjet értékelések Bethlenről

1944 elején, amikor szovjet részről már élénkebb lett az érdeklődés Magyarország iránt, Bethlen Istvánt s egészében véve Magyarországot, Horthy Miklós kormányzóval egyetemben, a propagandaszervek úgy kezelték, mint fasiszta politikusokat és Horthy-fasiszta Magyarországot. Ez a sablonos, leegyszerűsített közelítés illett bele akkortájt abba az összképbe, amelyet még az 1919-es magyar kommunista emigráció alakított ki róluk.

Voltak azonban más, lényegükben sokkal objektívebb leírások is Bethlenről, ám azok zárt körű, inkább a felső vezetést felvilágosító információk voltak, mint például egy 1944. február 4-i TASZSZ-ismertetés, amelyben a magyar politikus teljesen más, szinte ellentétes megvilágításban tűnt fel. Abban Bethlen törekvései, állásfoglalásai, politikai tevékenységének szakaszai differenciáltan voltak bemutatva. Megállapítást nyert például, hogy Bethlen „Trianon revíziójára törekedett, de kimondottan békés úton”, „elismerte a Duna-medence kis nemzeteinek önrendelkezési jogát, és számolt nemzeti törekvéseikkel”. Külön is részletezték programpontjait ezen a téren. S habár az 1920-as évek bethleni politikáját szovjetellenesnek ítélték meg, az egykori miniszterelnök későbbi politikai törekvéseit és hitvallását helytállóan elemezték. Ezek során azt emelték ki, hogy Gömbössel nézeteltérései voltak az ország külpolitikai orientációját illetően, hogy 1941-ben Bethlen „óvta a magyar társadalmat a fasiszta eszmékkel való kacérkodástól és nyíltan kifejtette kétségeit Németország győzelmében” a Szovjetunió elleni háborúban, s „élesen elítélte a náci ideológiát”.

Mindezek és hasonló más megállapítások utalnak arra, hogy „Bethlen körül csoportosul a németellenes konzervatív és liberális burzsoázia jelentős része”, hogy maga „Bethlen nyíltan a szociáldemokraták és kisgazdapártiak védelmére kelt, közeli harcostársa, Szekfű professzor pedig a szociáldemokrata »Népszavában«, de magában a kisgazdapártban is a munkásokért, parasztokért és polgárokért emelt szót”, hogy lapjában „fellép a magyar nácik és a németek ellen”, hogy az ország hitleri megszállását követően pedig illegalitásba kényszerült – a logika törvénye szerint látszólag elegendőnek kell hogy bizonyuljon a Bethlen iránti bizalom kialakításához a szovjet vezetés körében. Azonban nem ez történt.

Bizonyára ezeket az értékeléseket vagy nem olvasták vagy nem számoltak velük azok, akik a későbbiek során döntöttek Bethlen sorsáról. Megítélésében néhány nappal később esetleg az lehetett a meghatározó, hogy a különbékét kereső Bethlen londoni tapogatózásai és anglofil kapcsolatai kétséget ébresztettek iránta azokban, akik döntöttek sorsáról. Ezekről a lépésekről ugyanis a szovjet vezetés információt kapott nyugati forrásokból.

És még egy fontos tényre kell felhívnunk a figyelmet Bethlennel kapcsolatban, ami ugyancsak meghatározó lehetett az irányában kialakuló szovjet álláspontban. Az egyik 1944. augusztusi szovjet külügyi értékelésben, amelyet a Külügyi Népbiztosság vezetőjének helyettese, Vlagyimir Grigorjevics Dekanozov kérésére a 3-ik Európai Osztály referense, Geiger Béla (diplomáciai fedőneve: Grigorjev) és A. Szmirnov osztályvezető készítettek, objektív megállapítást nyert, hogy Bethlen körül milyen politikai erők tömörülnek. Ám az értékelés megfogalmazója ugyanakkor kiemelte: azok titokban arra törekszenek, „hogy ellenőrzésük alá vonják a demokratikus ellenzék tevékenységét azzal, hogy arra támaszkodva, a megfelelő pillanatban megragadják a hatalmat és »megmentsék« Horthy reakciós rezsimjét, valamint a magyar hűbérurak privilégiumait”. Ez utóbbi megállapítás több mint valószínű, hogy közrejátszott Bethlen későbbi szovjet megítélésében.


Külügyi jellemzés

Az előzmények rövid ismertetése után nézzük, mi történt 1944 decemberében, amikor az addig a Gestapo elől rejtőzködő Bethlen István önként átment a már Magyarországon harcoló Vörös Hadsereg oldalára, és parancsnokságán felajánlotta politikai szolgálatait.

Magyarországról F. I. Tolbuhin szovjet marsalltól 1944. december 15-én távirat érkezett Moszkvába, a külügyi hivatalba azzal a kéréssel, hogy adjanak felvilágosítást, mitévő legyen a nála jelentkező Bethlen Istvánnal, annak ajánlataival. Dekanozov újból a 3-ik Európai Osztály véleményét kérte ki. Ebben a dokumentumban megállapították, hogy gróf Bethlen István „Magyarország legbefolyásosabb politikai személyiségeinek egyike, méghozzá nagyon ügyes politikus”, aki kitűnően tájékozódik a nemzetközi helyzetben, már régen kételkedett Németország győzelmében és „elvetette a németekhez való közeledés útjait”. „Bethlen ellenezte, hogy Magyarország hadat üzenjen a Szovjetuniónak, de nyíltan nem lépett fel a hitleri Németországgal szemben.” Ugyanakkor Bethlen jellemzésekor a szöveg összeállítói azt emelték ki, hogy a magyar politikus „kitartó igyekezettel törekedett arra, hogy kapcsolatot alakítson ki az angolokkal”. Ez a megállapítás minden szövetségi viszony ellenére sem számíthatott pozitívnak a felsőbb politikai vezetés körében, hogyha figyelembe vesszük a kommunista befolyási övezet kialakításának szovjet terveit.

Bethlen életútjának e dokumentumát nagyon is találónak és adatokban gazdagnak kell megítélnünk, hiszen az nézeteit, politikai állásfoglalásait szakaszonként és elég szakszerűen világítja meg. Utal a politikus kivárásaira az 1918-as őszirózsás forradalom idején, Bécsbe való menekülésére a Tanácsköztársaság kikiáltását követően, ismerteti szegedi tevékenységét, ahol „csatlakozott az ellenforradalmi központhoz”, összegzi bécsi működését, hangsúlyozva, hogy onnan „irányította a magyarországi szovjet hatalom elleni harcot”.

Miniszterelnöki tevékenységének időszakából kiemelték a – reakciósnak nevezett – választójogi törvény bevezetését, az Olaszország felé való külpolitikai orientációt, a Rothermere angol lorddal fenntartott kapcsolatait, majd pedig az 1930-as években tett európai körútját, amelynek – amint a külügyi irat fogalmaz – az volt a célja, hogy tisztázza a különböző országok álláspontját a trianoni békeszerződés békés revíziójának lehetőségével kapcsolatban. Itt ugyancsak megemlítették, hogy Bethlen keményen ellenszegült Gömbös Gyula 1935. évi próbálkozásának, hogy „félfasiszta szellemben bizonyos reformokat vigyen véghez”. „Bethlen, a totalitárius tendenciákkal szembeni ellenállása jeléül kilépett az általa alapított Egységes Pártból – hangoztatja a dokumentum –, és a vele egyenelvűek sokasága követte példáját”. Ugyanakkor negatívan említik, hogy bár Bethlen 1936 óta a titkos választójog bevezetésének a híve, „garanciákat” követelt arra, nehogy „forradalmi elemek is” bekerüljenek a parlamentbe.

Ennek ellenére a dokumentum úgy számol Bethlennel, mint „a háború utáni Magyarország legtekintélyesebb államférfijával”. Politikai meggyőződését kimondottan konzervatívnak nevezi. Külpolitikai nézeteit értékelve pedig így fogalmaz: korábban Olaszország felé orientálódott és azt az elvet vallotta, hogy „mindenben együtt Olaszországgal és semmit sem Németország ellenében”, de a második világháború kezdete óta „az angol orientáció híve lett és modus vivendire törekedett a kisantant országokkal, ám úgy, hogy közben nem mondott le Magyarország revíziós területi követeléseiről”.

A szovjet külügyi dokumentumban azt is olvashatjuk, hogy 1941 tavaszán Bethlen felszólalt az akadémiai társaság összejövetelén, és „A 20. század uralkodó eszméi” címmel nagy port felvert előadást tartott. Abban bizonygatta, hogy „a fasizmus századunknak nem uralkodó eszméje, hanem csupán egy átmeneti akadály »a kommunista veszéllyel« szemben, s ezért Magyarországnak nem szabad sietni az ország fasizálásával, ki kell várnia a demokrácia, a fasizmus és a kommunizmus közötti küzdelem végét”. Idézték Bethlen szavait arról is, hogy „győzni viszont az a megújult és kigyógyult demokratikus rendszer fog, amely felszámolja a liberalizmus fogyatékosságait.”

A Bethlen-jellemzés összeállítói érthető okokból nem kerülték meg a politikus Szovjetunió iránti viszonyának leírását sem, amely viszont távolról sem volt mentes a már kialakított sablonoktól. „Bethlen ellenzett bármiféle szovjet irányú orientációt, azt tartva, hogy a Szovjetunió, miután erős ipari-katonai hatalom lett, pánszláv politikát fog folytatni” – állapították meg a szerzők. Majd emlékeztettek rá, hogy 1924-ben, az ország miniszterelnökeként Bethlen „tárgyalásokat folytatott a Szovjetunióval a kölcsönös elismerésről és diplomáciai képviseletek cseréjéről”, azonban a megkötött egyezményt Magyarország parlamentje nem ratifikálta, azzal érvelve, hogy „a magyar közvélemény még nincsen felkészülve egy ilyen külpolitikai akcióra”. Ugyancsak itt vonják le azt a következtetést is, miszerint Bethlen általában „ellenségesen viszonyul a Szovjetunióhoz, habár 1941 tavaszán előszeretettel ment elébe annak, hogy kapcsolatot teremtsen a budapesti szovjet misszióval”.

A szovjet külügyi Bethlen-jellemzés befejező részében vannak olyan értékelő megállapítások is, amelyeket


érdemes részletesen idézni: „Magyarország politikai életében Bethlen vezető szerepet játszott és óriási hatást gyakorolt a magyar uralkodó körök konzervatív részére, s magára Horthyra is, aki szokása szerint minden legfontosabb döntését a Bethlennel folytatott előzetes konzultáció után hozta meg. Magyarországon széles körökben elterjedt vélemény, miszerint éppen »Bethlen testesíti meg a magyar alkotmányos államiság bölcsességét«. Ő a magyar fasiszták és egyben a hitleri Németország szemében is a konzervatív demokrácia képviselője, és a magyar anglofilek »oszlopa«. A szovjet–német háború idején Bethlen őrizte hallgatását és nem játszott aktív politikai szerepet. Azonban – a rendelkezésünkre álló adatok szerint – ő azon befolyásos konzervatív elemek csoportjának a vezetője, amelyek csupán a megfelelő alkalomra várnak, hogy megkaparintsák a hatalmat, és különbékét kössenek a szövetségesekkel.”

„Bethlent izolálni kell”

A fenti, Bethlen életútját, politikai nézeteit összefoglaló és jellemző szovjet külügyi dokumentumhoz, annak minden megállapításához a szöveg megfogalmazói jónak látták még egy kísérőlevél melléklését is. Abban, a fentiek logikus folytatásaként, levonták az alábbi következtetéseket is: „Bethlen átállása a Vörös Hadsereg oldalára olyan pillanatban, amikor Magyarország már a teljes vereség kapujában áll – csupán egy soron lévő manőver azzal a számítással, hogy mentse saját magát és azokat a reakciós elemeket, amelyek mögötte állnak. Bethlen bevonása Vörös [János vezérezredes – Zs. B.] és mások csoportjának tevékenységébe, amire ő igényt tart, lehetőséget biztosítana számára a reakciós elemek összefogására”. A kísérőlevél írói azonban annak a véleményüknek is hangot adtak, hogy Bethlennek – Tolbuhin előtt kifejtett együttműködési készsége és ígérete ellenére, hogy „kész segítségünkre lenni és együttműködni Vörössel” – nem kell lehetőséget adni arra, hogy kapcsolatot teremtsen ezekkel a magyar tábornokokkal és más személyekkel a magyar kezdeményező csoportból, mivel az odavezetne, hogy Bethlen alárendeli őket saját befolyásának.

Azt is javasolták, hogy mellőzni kell mindenféle hivatalos kapcsolatot a gróffal, mivelhogy az Osztály véleménye szerint ez az angol érdekeknek kedvezne, s azok „azonnal megpróbálnák támaszként felhasználni őt”. Ugyanakkor a kísérőlevélben javasolták, hogy lehetőleg használják fel Bethlen átállását propagandacélokra a magyar tisztek és katonák körében.

A szovjet külügyi vezetés számára készített, Bethlennel kapcsolatos hivatalos iratokban – amelyek nyilván meghatározták a Vörös Hadsereghez átment tekintélyes magyar politikai személyiség iránti viszonyt, s az adott irányba terelték sorsának további alakulását – végkövetkeztetésként az alábbiakat olvashatjuk: „Mindebből kifolyólag azt ajánljuk, hogy Bethlen arra irányuló kérését, hogy vonják őt be a Vörössel való együttműködésbe, a jelenlegi körülmények között el kell vetni. Tolbuhin marsallnak azt lehetne válaszolni, hogy Bethlennel nem ajánlatos semmiféle hivatalos kapcsolatot teremteni és hogy el kell őt szigetelni”.

Mindezek után, ha figyelembe vesszük, hogy úgy a Bethlent jellemző politikai portrét, mint a benne és a kísérőlevélben rögzített állásfoglalásokat és javaslatokat terjesztették be A. J. Visinszkij külügyi helyettes népbiztosnak, valamint V. M. Molotovnak, a Külügyi Népbiztosság vezetőjének, a Népbiztosok Tanácsa elnökhelyettesének, aki egy személyben az Állami Védelmi Bizottság elnökhelyettese is volt, magától értetődő, hogy milyen következményei lehettek azoknak Bethlen számára. Az utóbbi dokumentum margójára Bekanozov az alábbi megjegyzést fűzte: „Osztom Lavrov és Grjaznov elvts-ak elképzeléseit. Bethlent izolálni kell. Informálni személyesen Puskin elvts-at, de erről ne szóljon a magyaroknak.”

Ez volt tehát a kezdet, amely gróf Bethlen István sorsát olyan mederbe terelte, amelyből – a további magyarországi konkrét politikai fejlemények következtében – már nem volt kiút.

2. Képek







1. EugenikaEMBER ÉS TERMÉSZET

FARKAS Ildikó

Eugenika

„Embernemesítés”

Napjainkban a genetika fejlődése – az emberi genom szinte teljes feltérképezése, a génmanipuláció megvalósulása, az emberi klónozás lehetősége – etikai kérdések sokaságát veti fel a tudomány lehetőségeivel és felelősségével kapcsolatban. Azt hihetnénk, mindennek nincs köze a múlthoz, hiszen ezek a jövő kérdései. Holott a múlt, ha válaszokkal nem is, tanulságokkal szolgálhat a jövő számára.

Az eugenika („a jó születés tudománya”) a genetika fajelmélettel, emberi „fajnemesítéssel” összekapcsolódott, és így a második világháború utánra „szalonképtelenné” vált ága. Elsősorban a náci ideológia (sterilizálás, a fajtisztaság elve, „embernemesítés”) tette hírhedtté, noha a náci eugenikusok szinte semmi újat nem tettek hozzá a már a 19. századtól kialakuló elmélethez.

Darwin (A fajok eredete a természetes kiválogatódás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása, 1859) és Mendel (Az öröklődésről, 1865) felfedezései a 19. században megváltoztatták az emberi természetről kialakított addigi képet. Immár az emberre is érvényesnek tekintették a természet törvényeit, így az emberi tulajdonságokat is örökletesnek ismerték el. Az akkori tudomány persze még nem volt biztos abban, mi az öröklődő, és mi nem, pl. az értelmi fogyatékosságot annak tekintették, noha ma már tudjuk, annak egy része magzati károsodás vagy szülési sérülés következménye. (Viszont a legtöbb betegségről mára kiderült – éppen a genetika fejlődésének következtében –, hogy bizony benne vannak a génekben.) Öröklődőnek tekintették az értelmi képességet, így a butaságot, valamint a bűnözői hajlamot, a betegségekre való fogékonyságot és az alkoholizmust is. Így természetesen a rosszabb körülmények között élő alsóbb néprétegeket rosszabb genetikai állományúnak feltételezték.

Az emberi tulajdonságokat népekhez – fajokhoz – kötődőnek tartották, így lehettek „jobb” és „gyengébb” állományú népek (fajok). A kor darwinizmussal keveredett társadalomelmélete, a szociáldarwinizmus a különböző népek, sőt társadalmi rétegek küzdelmét a fajok harcaként értelmezte. (Az európai északi típusú faj felsőbbrendűsége a gyarmatosítást is indokolta.)

Ha pedig a természet törvényei (a túlélésért folytatott harc, a természetes szelekció, a fajok küzdelme) az emberre is érvényesek (a 19. század végének eszméje szerint az emberi társadalom működésére is), akkor miért ne lehetne az emberek esetében is – mint a növénynemesítésben vagy az állattenyésztésben – a jó tulajdonságokat továbbörökíteni és a rosszak átörökítését megakadályozni?

Az eugenika tudományát Darwin unokatestvére, Francis Galton hozta létre (1883), aki meggyőződéssel vallotta az emberi állomány javításának lehetőségét, szelektív átörökítéssel („nemesítéssel”). 1907-ben Nagy-Britanniában Galton vezetésével megalapították az Eugenika Társaságot (ma is működik, Galton Intézet néven). Galton egyik fanatikus tanítványa, Karl Pearson már az 1890-es években a londoni egyetemen létrehozott egy biometrikai laboratóriumot, az emberi tulajdonságok mérésére. 1911-ben ő lett a londoni egyetem első eugenika professzora.

A brit társadalom kedvezően fogadta a haladást megtestesítő új tudományt, a korszak liberálisai is üdvözölték azt. G. B. Shaw, a közgazdász Keynes, vagy a jóléti állam szorgalmazói, Beatrice és Sidney Webb is lelkes híve lett az eugenikának. Németországban is állandó téma volt a századelőn a német faj egészségi állapota, 1905-ben A. Ploetz megalapította a Fajegészségügyi Intézetet.

Az eugenika újabb gondolatokat vetett fel. Hívei úgy vélték, a szociális gondoskodás csak a nem életrevalók életben tartását és a nemkívánatos gének átörökítését jelenti, ami ellentmond a természetes szelekció és a legrátermettebb túlélő darwini elméletének.

A századelőn gyorsan terjedt Európában és főleg az Egyesült Államokban is az eugenika mint elfogadott tudomány, sorra alakultak az ilyen irányú intézetek. 1912-ben, 1921-ben és 1932-ben nemzetközi kongresszuson találkoztak az eugenika tudósai, folyóiratokban publikálták kutatásaik eredményeit. Az Egyesült Államokban a


túlélésért folytatott darwini küzdelmet a kapitalizmus szellemével azonosították, nem csoda, hogy az eugenika legfőbb amerikai támogatói e verseny győztesei közül kerültek ki: Andrew Carnegie és John D. Rockefeller. 1904-ben megalapították a főként emberi genetikai kutatásokkal foglalkozó Carnegie Intézetet. 1906-ban a gabonapehelyből meggazdagodott Kellogg támogatásával jött létre a Race Betterment Foundation (Fajnemesítő Alapítvány), 1910-ben pedig Rockefeller és Harriman szponzorálásával az Eugenics Record Office (Eugenika Nyilvántartó Iroda), amely Eugenic News címmel folyóiratot is kiadott. 1914-től egyetemi tanszékeken oktatták az eugenikát.

A pszichológus Goddard a századelőn az USA-ban bevezette a Binet-féle intelligenciatesztet. Ezzel az eugenikusok előtt megnyílt a lehetőség, hogy konkrétan meghatározzák az értelmi képességek mértékét, és ennek alapján, a „nemesítés” érdekében, a nemkívánatos gének továbbörökítését megakadályozzák.

Az eugenika megjelent a törvénykezésben is – elsőként az Egyesült Államokban. 1915-re 28 állam törvénykezése semmissé tette fehérek és négerek házasságát. (Virginia állam ezen törvényét csak 1967-ben törölték el, a washingtoni Legfelsőbb Bíróság utasítására!) 1907-ben hozták meg (Indiana államban) az első eugenikai törvényt a „degeneráltak” sterilizálásáról, és 1931-re már 27 amerikai államban létezett a súlyos értelmi fogyatékosok sterilizálását előíró törvény. Akkorra már Európa több országában volt ilyen törvény, Svájcban és a skandináv országokban is. (Svédországban egészen 1976-ig volt hatályban a sterilizációs törvény úgy, hogy alkalmazták is!) 1913-tól az USA-ban a bevándorlók „mérésére” Ellis Islandon (ahová megérkeznek a bevándorlók) alkalmazni kezdték az intelligenciatesztet, és a Bevándorlási Hivatal ennek alapján tett javaslatot a betelepülni szándékozók befogadásáról. Sőt, faji alapon is korlátozták az engedélyek megadását, egyes „fajokat” ugyanis rosszabb képességűnek könyveltek el, ezeket pedig nem akarták beengedni az országba. Az 1924-ben megalkotott (és csak 1965-ben visszavont!) törvénnyel elsősorban a kelet- és dél-európai bevándorlók számát akarták korlátozni. (Arányukat az összes bevándorló között 45%-ról 15%-ra csökkentette a korlátozás!)

A tudományos világ soha nem támogatta egységesen az eugenikát. Európában a katolikus egyház már a kezdetektől elítélte az eugenika ideológiáját és gyakorlatát, de így tettek egyes baloldali gondolkodók is. Az ellenzők tábora idővel egyre nőtt, és az 1930-as évekre a korábbi támogatók nagy része is az eugenika ellen fordult. (Nagy-Britanniában például Darwin valamikori barátja és legfőbb támogatója, T. H. Huxley unokái lettek az eugenika legfőbb bírálói: Julian Huxley biológus és Aldous Huxley író, aki „Szép új világ” című regényében tárta a világ elé a megvalósult eugenika riasztó vízióját.)

Igazából azonban a náci Németország faji törvényei voltak azok, amelyek valóban elrettentették a tudósokat és támogatóikat az eugenika művelésétől. Igaz, eleinte a nácik is csak azt tették, ami máshol már megvalósult: 1933-ban, hatalomra kerülésük évében bevezették az értelmi fogyatékosok sterilizálását. Az 1935. évi nürnbergi faji törvények azonban túlmentek minden más állam addigi faji törvényeinél. Az 1939. évi eutanázia törvény pedig gyakorlatilag a fogyatékosok fizikai megsemmisítését jelentette. Ebben az évben az USA-ban a Carnegie-alapítvány beszüntette az eugenikai intézetek támogatását, amelyek így bezárták kapuikat. A náci fajelmélet és törvények után az eugenikáról nem lehetett többé tudományként beszélni.

Az eugenika témája – az „ember tökéletesítésének” programja – azonban nem szűnt meg, sőt napjainkban nemhogy kevesebb, hanem egyre több problémát vet fel. Az orvostudomány, a genetika, a biológia az emberiség életminőségének javításán dolgozik, valamennyiünk érdekében. Reménykedünk sikereiben, s abban, hogy a humanitás és felelősség ezúttal meghúzza a tudomány határait ott, ahol kell.

2. Képek






1. A legõsibb írás hona: KínaHÍREK

FARKAS Ildikó

Ősi kardok Anatóliából

A legősibb kovácsolt kardokat találták meg a törökországi Arslantepe (Délkelet- Anatólia) faluban.

Arslantepe régóta ismert lelőhely Anatóliában, a legkorábbi emlékek Kr. e. az V. évezredig vezetnek itt vissza. A jelenleg is folyó feltárások során a második szintet egy Kr. e. 3000-ig tartó időszakként határozták meg. Ebből a korból származik itt egy mintegy ötezer éves palotakomplexum, amelyet az itt talált több ezer pecsétnyomó miatt adminisztratív központnak tartanak. A Közel-Keleten ez a legősibb – nem csak vallási – központ. A templomok mellett raktárak nyomaira is rábukkantak, kétféle kerámia tömegével: mezopotámiai stílusú és kaukázusi típusú edényekkel. Az építményben egy értékes réz és ezüst kincsleletet tartalmazó (Kr. e. 3000 körüli) uralkodói sírt is feltártak. Innen kerültek elő a fegyverek is: kilenc kard.

A kémiai analízis szerint a kilenc kard több mint ötezer éves: Kr. e. 3300 körül készíthették őket. Ezzel mintegy ezer évvel előzik meg az eddig legősibbnek tartott, szintén törökországi lelőhelyről (Alaca Höyük) előkerült kovácsolt kardokat.

A 45–60 cm hosszú kardokat – a pengét és a markolatot – egy darabból kovácsolták és ezüstberakással díszítették. Készítésük során arzént használtak, hogy az alapanyag rezet keményebbé alakítsák.

A legősibb írás hona: Kína

A korai nagy civilizációk mind kifejlesztették írásukat: Mezopotámia, az Indus-völgy, Kína, Egyiptom kultúrájának fejlettségét mutatja írásbeliségük. Mint minden másban, ebben is folyik bizonyos „versengés” az elsőségért. A legkorábbi írásnak a sumérekét tartják. Ugyanakkor Kínában az utóbbi évtizedben egyre szaporodnak azok a leletek, amelyekkel a kínai szakemberek bizonyítani vélik, hogy a kínai civilizáció nem 5-6, hanem 8-10 ezer éves. (Pl. 2002-ben Chifeng város közelében, a mongol határnál egy 8 ezer évesnél is idősebb települést tártak fel, szobrokkal, megmunkált drágakövekkel.) A legújabb felfedezés szerint Kínában már Kr. e. 6000 körül létezett az írásbeliség, az eddigi legősibbnek tartott mezopotámiai ékírásnál is 2 ezer évvel korábban.

A Henan tartománybéli Jiahu város gazdag lelőhelye a korai történelemnek. A neolitikumtól kezdve lakott régióban 7-8 ezer éves épületek maradványai, kerámia, teknőspáncél-faragások, kő- és csontszerszámok kerültek elő, köztük a legősibb hangszereknek bizonyult csontfurulyák. Teknőspáncélba faragott írást – jóslatokat – is találtak, a Kr. e. 3500 körüli időből. A legújabban felfedezett 11 teknőspáncélt, amelyeken piktogramok láthatók, a kormeghatározó vizsgálatok a Kr. e. 6600–6200 közötti időszakra teszik. A szakemberek egyelőre vitáznak azon, hogy a jelek – amelyek valóban emlékeztetnek a Sang-kori (Kr. e. 1700–1100) kialakult írásrendszer jegyeire – valóban írásnak tekinthetők-e, avagy csupán szimbólumoknak.

A legősibb múmia

Április elején egyiptomi régészek bejelentették, hogy minden eddiginél régebbi múmiát találtak egy szakkarai ásatáson. A több mint húsz, agyagtéglából készült sírt tartalmazó helyszínen egy 5 ezer éves fakoporsóból került elő a gyantázott vászonba tekert emberi tetem. A szakértők szerint a sír egy Kr. e. 3200 körül élhetett hivatalnoké lehet, az I. dinasztia korából. Az eddigi leletek azt mutatták, hogy az egyiptomiak a IV. dinasztia (Kr. e. 2613–2494) idején kezdték a balzsamozásos mumifikálást. (Igaz, a sivatag száraz homokjába temetett testeket jól konzerválta a forróság és a szárazság, így előkerültek már Kr. e. 5000-ből is emberi beavatkozás nélkül mumifikálódott emberi maradványok.) A most talált múmia az „eljárás” kezdeteit mutatja: a gyantába mártott vászontekercsekkel csak a bőr maradványait sikerült megtartani. A mumifikálást évszázadok alatt tökéletesítették ki az egyiptomiak, a Kr. e. II. évezredben már komoly anatómiai és kémiai tudást feltételező balzsamozási technikát alkalmaztak. Ehhez növényi olajokat, sót, méhviaszt, örökzöldek gyantáját használták fel a belső szerveitől megfosztott test tartósítására. A balzsam idővel megszilárdult és vízhatlan rétegként óvta a tetemet.

Ősi isten Peruból


A perui partvidéken, Limától 200 km-re északkeletre a korai kultúrák temetőinek feltárásával foglalkozó régészcsoport egy több mint négyezer éves (Kr. e. 2250) ivóedény darabjára bukkant, amelyen a Botos Isten minden eddiginél korábbi ábrázolását fedezték fel. A Botos Isten a Peru területén létezett Chavín kultúra (Kr. e. 1000–200) főistensége volt, nevét onnan kapta, hogy ábrázolásain általában botot tart, és vicsorgó képével, a kezében tartott kígyóval félelmet keltő figura. Az Andok kultúráinak többségében előfordult alakja, utoljára a wari és a tiwanaku birodalmak (600–1000) idején. Ilyen korai megjelenéséből a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az istenábrázolás és az istenfogalom maga is mintegy ezer évvel korábban alakult ki Dél-Amerikában, mint ahogy azt az eddigi leletek alapján feltételezték.

A Borostyán Terem

Májusban ünneplik Oroszországban Szentpétervár alapításának 300. évfordulóját. I. (Nagy) Péter cár a svédekkel vívott háború (1700–21) során, a Finn-öböl elfoglalása után, 1703 májusában alapította a várost, amelyet 1712-ben tett meg birodalma székhelyének. Az ünnepségsorozat keretében Carszkoje Szeloban, a Katalin-palotában megnyitják a látogatók előtt a rekonstruált Borostyán Termet. Az elveszett eredeti szobabelső hű mását készítették el eredeti technikával az orosz szakemberek: több mint százezer borostyántábla borítja a falakat, ezeket pedig bőséges aranyozás, elefántcsont- és féldrágakő-berakások (achát, jáde, jáspis, ónix, lapis lazuli) díszítik. A 20 éve folyó munkát többször szakították félbe anyagi nehézségek, míg aztán 2001-ben a német Ruhrgas cég támogatni kezdte a páratlan vállalkozást. 3,5 millió dolláros segítségükkel a munka elkészül az alapítás évfordulójára.

A világ egyik csodájaként emlegetett szoba eredetileg I. Frigyes porosz király charlottenburgi kastélyában, Berlinben volt. 1717-ben a hozzá látogató Péter cár annyira megcsodálta a termet, hogy Frigyes neki ajándékozta. A cár a Téli Palotában helyezte el a gyönyörű szobát, amelyet aztán 1755-ben a Katalin-palotába szállítottak át, Carszkoje Szeloba, a cárok nyári rezidenciájára.

A második világháborúban, 1941 szeptemberében a németek szétbontották a szobát, és a königsbergi (ma Kalinyingrád) múzeumba szállították a díszes borostyánelemeket. Ám itt a történet véget ér: ma sem tudjuk, mi történt és hová lettek a Borostyán Terem kincsei. Elméletek akadnak szép számmal: egyesek szerint az 1944. évi, Königsberget ért nehézbombázások során a borostyánelemek elégtek, mások szerint a múzeum kilométeres pincerendszerébe rejtették őket, ahol betemette a törmelék. Ismét mások azt állítják, a visszavonuló németek sok más kinccsel együtt a borostyánelemeket is magukkal vitték, és az egyik variáció szerint Königsbergben hajóra rakták, mégpedig a menekülteket szállító Wilhelm Gustloff hajóra, amelyet 1945. január 30-án az oroszok elsüllyesztettek. A kincs tehát a Balti-tenger fenekén nyugszik. Egy másik elmélet szerint a kincs eljutott Németországig, és ott rejtették el azt, egy elhagyott bányában, de ennek helye ma már ismeretlen.

2. Képek







1. Iskolák, fürdõkÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

SUDÁR Balázs

Iskolák, fürdők

Kulturális létesítmények a török hódoltságban – II. rész

„A vár kívülről siralmas látványt nyújt... A házak sorban egymás után beomlanak. Építkezésnek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és a hó elől” – írta Hans Dernschwam, a nagyhatalmú Fuggerek ügyvivője 1555-ben, aki Isztambulból hazatérőben utazott át Budán. Vajon tényleg ennyire nem törődtek volna a hódítók új lakóhelyükkel? Tényleg csak „lelakták” Magyarországot? Aligha. Hosszú távra rendezkedtek be, környezetüket minden bizonnyal a számukra kényelmes, megszokott, megfelelő módon próbálták kialakítani. Létrehozták saját világukat: imahelyeket emeltek, kolostorokat alapítottak,* iskolákat, fürdőket, karavánszerájokat és bazárokat építettek.

Ha a török kulturális intézményeket térképre vetítjük, azt tapasztaljuk, hogy a hódoltsági muszlim lakta települések élesen két csoportra válnak. Zömük olyan kisebb-nagyobb vár, amely szinte csak katonáknak ad otthont. Ezekben a kötelező dzsámin vagy mecseten kívül mást nemigen találunk, s jó, ha ketten-hárman fáradoztak bennük a zord katonalelkek pallérozásán. E váracskák és palánkok közül emelkedik ki a 30-35 város, amely jelentős számú polgári lakossággal bírt. S ezekben rendre felbukkannak a hagyományos muszlim kulturális intézmények is: az iskolák, a kolostorok és a fürdők.

Oktatási intézmények

A török iskolarendszert – számunkra talán meglepő módon – nem az állam tartotta fenn, ezért viszonylag kevés információval bírunk róla. Különösen igaz ez az alsófokú oktatási intézményekre, amelyekből a hódoltságban a legtöbb lehetett. Az elemi iskolák, a mektebek esetében még abban sem lehetünk mindig biztosak, hogy önálló épülettel rendelkeztek, elképzelhető, hogy az órák a dzsámikban vagy azok udvarán folytak. A tanítók, a muallimok éppen ezért néha a dzsámik alkalmazottaihoz tartoztak, a fizetésüket is onnan kapták. Az egri Ahmed halife például dzsámija szónoka és közösségének vezetője is volt (imám és hátib), de emellett ellátta az iskolamesteri teendőket is. Máskor az intézmény fenntartását, a tanítók fizetését kiadható házak, boltok fedezték. Fehérváron három elemi iskola működésének anyagi hátterét összesen 18 ház bérleti díjaiból teremtették elő. Történt mindez 1544-ben, alig egy évvel a város elfoglalása után. Ebből legalábbis arra következtethetünk, hogy a törökök igyekeztek minél gyorsabban megteremteni az oktatás feltételeit, s erre egy végvidéki garnizonban is kellő figyelmet fordítottak. Talán így lehetett ez a hódoltság többi jelentős településén is, bár adataink alig vannak. Elemi iskolák működéséről csupán Vácon, Temesváron, Esztergomban, Szigetváron, Egerben, Lippán és Budán tudunk.

Talán meglepő, de az elemi iskolákban nem az írás és az olvasás rejtelmeibe vezették be a gyerekeket. Elsősorban az imák helyes elvégzésére, az arab nyelvű imaszövegek és egyes Korán-részletek bemagolására sarkallták őket. Elkezdődött az arab betűk oktatása is, de a mektebekben csupán a grafikai jelek felismerésére törekedtek. A török nyelv lejegyzésére kevéssé alkalmas arab betűk ismeretétől még hosszú út vezetett az olvasás tudományának tényleges elsajátításáig, ez azonban már a felsőbb fokú iskolák hallgatóinak a feladata volt.

Itt egy rövid kitérőt kell tennünk. A hódoltsági forrásokból százszámra bukkannak fel a hodzsák. Márpedig ez a szó általános értelemben tanítót, mestert jelent. Minthogy azonban az iskolákkal kapcsolatban sohasem fordul elő, azt kell gondolnunk, hogy inkább tágabban, „művelt ember” értelmében vagy esetleg tiszteleti címként használták. A hodzsák között bizonyára voltak tanítók is, de óvatlanság volna mindegyikükben a hódoltsági oktatás képviselőjét látnunk.

Az elemi iskolákhoz hasonlóan keveset tudunk a közép- és felsőoktatási intézményekről, a medreszékről is. Bizonyos, hogy legalább egy igen rangos medresze működött a hódoltságban, az, amelyet Szokollu Musztafa pasa (1566–78) alapított Budán. Müderrisznek nevezett tanára napi 50 akcse fizetést húzott, amely akkoriban igen komoly keresetnek számított. Ennél többet csak akkor kaphatott volna, ha valamilyen szultáni főiskolán tanít, de ilyenek csak a birodalom szívében, Isztambulban, Burszában és Edirnében léteztek. Ismerünk még néhány közepes fizetést adó iskolát (Budán, Szigetváron, Temesváron), de ezek száma összesen sem haladja


meg a fél tucatot.

Vajon ennyire kevesen vágytak volna tanulni? Aligha, a fenti fehérvári példa épp az ellenkezőjét sugallja. S hogy igény is volt, mutatja annak a lovasnak az esete, aki megtanult perzsául és belekóstolt a klasszikus költészetbe is – Ilokon, egy isten háta mögötti váracskában! Aligha tévedünk, ha a hódoltsági oktatási intézmények számát jóval magasabbnak gondoljuk, az ismert esetek alacsony számát pedig a források hallgatásának tulajdonítjuk. Legalábbis elgondolkodtató, hogy Evlia Cselebi 33 településen több mint száz iskolát írt össze.

Fürdők

A török kulturális intézmények közül talán a fürdőkről írtak a legtöbbet, mivel számos épület máig megmaradt. A vallási és oktatási intézményekkel ellentétben megérte közfürdőt alapítani, hiszen folyamatos és időnként kimondottan jelentős bevételek származtak belőle. Ezért azután a magánfürdő kimondottan luxusnak számított: a hódoltságban alig volt ilyen, nyomaik eddig csak Budáról és Babócsáról (!) kerültek elő.

A közfürdőkre viszont komoly igény mutatkozott, a polgári lakossággal rendelkező településeken szinte kötelezően építettek legalább egyet. „Tolna városában a muzulmánok már annyira megsokasodtak, hogy ... fürdőre is szükség van”, rendelkezik Szülejmán szultán 1564-ben. A helyi fürdőkultúrát mutatja, hogy a közönség nem akármiben pihentette fáradt tagjait. Tolna „romladozó fürdője az úttól távol, félreeső helyen van, ezért nem használják” – így Evlia Cselebi, aki többször is érezhető ellenszenvvel írt a „kicsiny és sötét” fürdőkről. Egy szépen megépített, világos és jó levegőjű intézmény minden bizonnyal nagyban emelte alapítója népszerűségét. Nem csoda, hogy jó néhányan vállalkoztak erre. A legnagyobb építtető persze Szokollu Muszta- fa budai pasa volt a maga 16 fürdőjével, de azért például Güzeldzse Rüsz- tem (1559–63) pasának sem kellett szégyenkeznie négy alapításával. A hódoltság 30 településén összesen több mint 40 fürdőről van biztos tudomásunk.

A fürdők nem csupán egészségügyi célokat szolgáltak, hanem az együttes szórakozásnak is keretet biztosítottak. Különösen igaz ez a muszlim társadalmakban meglehetősen elzártan élő nőkre. Ha máshová nem is igen járhattak, nem volt az a férfiúi szigor, amely a fürdőzéstől eltilthatta volna őket. A keresztény utazók elborzadva írják, hogy hetente akár három-négy alkalommal is igénybe vették e szolgáltatást. A hódoltságban azonban még a fürdőkben sem engedhették el magukat gondtalanul: egyszer portyázó huszárok ütöttek rajta az egyik budai fürdőn, s a szerencsétlen hölgyeket télvíz idején mezítelenül kergették a városig.

2. Képek






1. Az iskolarendszerSUDÁR Balázs

Az iskolarendszer

A gyermekek alsó fokú iskolákban, mektebekben kezdték tanulmányaikat, ahonnan 12-15 éves koruk körül léphettek át a felsőfokú intézményekbe, a medreszékbe. Ezeket Hódító Mehmed szultán (1451–81) sorolta hat csoportba a tanárok (müderrisz) fizetése alapján. A legalsó szintet a tedzsríd (‘elválás, elválasztás’) medreszék képezték, tanáruk napi 20–25 akcsés fizetést kapott. Ezeket követték a 30–35 akcse fizetéssel járó miftáh (‘kulcs’), a 40 akcsés kirkli (‘negyvenes’), a külső 50-es és a belső 50-es iskolák.

Az oktatás csúcsát a szultán által alapított isztambuli Szahn-i szemán medresze jelentette. Ezt a rendszert Szülejmán szultán (1520–66) egészítette ki az 1550-es években: a Szahn mellé 60-as medreszéket rendelt, majd mindezek fölé helyezte saját főiskola-komplexumát, a Szülejmánijjét, annak alapozóival egyetemben. A 17. században a főiskolák száma tovább szaporodott a külső (hárics) és a belső (dáhil) medreszék megkettőzésével: ezentúl mindkettő alapozó és haladó szintre oszlott.

A hagyományos oszmán oktatási rendszerben sokkal nagyobb súllyal esett latba, hogy valaki kitől tanult, mint az, hogy hol tette ezt. A mestercentrikus oktatás egyik következménye az lett, hogy a tananyag leginkább a tanártól függött. Ő elsősorban szövegmagyarázatok útján adta tovább tudását, míg hallgatójánál különös súllyal esett latba a – keleti világban rendkívül megbecsült – memorizálás. A medreszei fokozatok emelkedésével a magyarázandó szöveg nehézsége, illetve az értelmezés mélysége változott. Bár ismerjük az oszmán tananyagot képező alapvető műveket, arról viszont semmit sem tudunk, hogy ezeket milyen mértékben tették magukévá a hallgatók.

Az alsófokú medreszékben a szoftának nevezett hallgatók alapozó tanulmányokat folytattak. Az írás-olvasás művészetében gyakorolták magukat, és a vallásjog tanulmányozásához elengedhetetlen arab nyelv elsajátításán fáradoztak. Ismerkedtek már az igazi tudományokkal is: az iszlám teológia (kelám) és jog (fikh) alapjaira oktatták őket, valamint számtani, mértani és logikai leckéket is vettek. Csak a felsőbb éves dánismendek foglalkoztak az iszlám hagyományok rejtelmeivel és a Korán-magyarázat (tefszír) mélységeivel. Minthogy az iszlám jog mindent e két forrásra vezetett vissza, e tárgyak számítottak a legrangosabb és egyben a legfontosabb stúdiumoknak.

2. Képek



1. A török fürdõkSUDÁR Balázs

A török fürdők

A törökök kétféle fürdőt ismertek: a termálfürdőt (ilidzsa vagy kaplidzsa) és a gőzfürdőt (hamam), ezek azonban építészeti kialakításukat tekintve alig-alig különböztek egymástól. A vendégek először egy tágas előcsarnokba (dzsamekán) léptek, amely egyúttal öltözőként is szolgált. Közepén gyakran sádirvánnak nevezett kút működött. A következő, átmeneti helyiséget (szogukluk) már fűtötték, s benne kis csorgókutak üzemeltek a bemosakodás céljára. A pihenni vágyó csak ez után jutott a tényleges, forró levegőjű fürdőbe, a hararába. A nagy, kupolás termet sokszor falifülkék, vagy kis cellák övezték az elvonulni vágyók kedvéért. A terem közepét a termálfürdők esetében nagyméretű medence, a gőzfürdőkben pedig masszírozásra szolgáló kőemelvény – a köldökkő, a göbektasi – foglalta el. A termek melegen tartását a harara mögött elhelyezett fűtőházból (külhán) oldották meg padlófűtés segítségével. A férfiak és a nők a fürdőket külön használták: meghatározott napszakokban vagy napokon csak a férfiak, máskor csak a nők látogathatták az intézményt. Néha azonban ikerfürdőt (csiftehamam) építettek, ahol a nők és férfiak teljesen elkülönülten élvezhették a víz áldásait.


Documents

tankonyvtar.hu · Web viewSzámomra ez nem volt létkérdés, én nem vagyok politikus, de politikussá kellett válnom, mint mindnyájunknak ebben az időben, ha életben akartunk