Robert Yugovich

AZ ŐSZINTESÉG JUTALMA

ALEXANDRA

Copyright © Robert Yugovich, 2010

Minden jog fenntartva.Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formábanvagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 20107630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.Telefon: (72) 777-000e-mail: info@alexandra.huwww.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A kiadványt Tóth Gábor tervezte

ISBN 978 963 297 393 7

PROLÓGUS

AZ ÉLETEM ÚGY ALAKULT, hogy el kellett hagynom a bűnszervezetet, melynek éveken át oszlopos tagja voltam. Tisztában voltam cselekedetem súlyával és azzal is, hogy a szervezet nem fog karba tett kézzel ülni, és tétlenül elnézni, hogy megszegtem a maffia íratlan törvényeit.

Két választásom maradt: vagy megölöm a főnökömet, aki egyben az utolsó életben lévő barátom is, vagy a családommal együtt elmenekülök.

Bízva az Európai Unió jogszabályaiban, a demokratikus rendben, valamint az emberi jogok és az emberi méltóság tiszteletben tartásában, végül álnéven az Unió egyik tagállamában, családommal együtt kerestem menedéket, igénybe véve az immár Magyarországon is működő tanúvédelmi programot.

Hamarosan azonban rá kellett döbbennünk, hogy ebben az országban nem az vár ránk, amire számítottam. Rá kellett jönnöm, hogy Magyarországra tényleg igaz a mondás: itt minden megtörténhet, sőt még annak az ellenkezője is.

Odáig jutottam, hogy nemcsak a maffia, de az ország elfogult, igazságtalan igazságszolgáltatása is a fejemet akarta. Sem előbbi, sem utóbbi nem riad vissza semmitől, és – családomat sem kímélve – a teljes megsemmisítésemre tör. Nem maradt más választásom, mint mindent kibírni és harcolni tovább, még akkor is, ha egyre kevesebb a remény. A csodákban nem hiszek, de az igazi vesztes az, aki meg sem próbál győzni.

A harc az életben maradásunkért, az emberi méltóságunkért, az igazságért a mai napig tart.

3

E könyv megírására az késztetett, hogy mások is tanulhassanak az én hibáimból. Ha e könyv olvasói közül akár csak egyetlen ember is úgy dönt, hogy nem lesz maffiózó, vagy éppen ha már egyszer bekerült a szervezetbe, megpróbál kiszállni, és inkább a hatóságot segíti; vagy ha valaki az olvasottak hatására nem kezd el drogozni, esetleg épp e könyv ad neki erőt ahhoz, hogy leszokjon a kábítószerről, már megérte, hogy hónapokat szenvedtem a megírásával.

A másik ok, amiért megírtam ezt a könyvet, személyes. Ki akartam írni magamból a valóságot, mert felháborítónak tartom, hogy sokszor sem az igazság, sem a valóság nem szükséges valaki vagy valami meg-, illetve elítéléséhez. Éppúgy, ahogy vannak jó rendőrök, vannak jó bűnözők is, és ahogyan vannak rossz, brutális, embertelen bűnözők, ugyanúgy vannak ilyen emberei az „igazságszolgáltatásnak” is. És ez így van az egész világon.

Az igazság mindig ott van, ahol a hatalom.

„Néhányan csak úgy hívtak: Mindenható”

A HELY

HUSZADIK SZÁZAD, kilencvenes évek közepe, Hollandia. Rotterdam, Baya Diszkó, a drogturisták egyik paradicsoma. A másik az amszterdami Challenge, s bár mindkettő jugoszláv kézben volt, mégis riválisoknak számítottak. Ebben az időben az ecstasy legális volt, s az ecstasy mellé a hollandok zenét is gyártottak: a house-t, a trance-et meg a többit. Rengeteg turista járt ezekre a helyekre, jöttek Svédországtól Spanyolországig mindenfelől, főleg jómódú fiatalok és középkorúak, vállalkozók, sportolók, színészek, vagyis a tehetős középosztály tagjai, illetve azok fiai, lányai. Jómódú emberek, tele pénzzel, amit mind el akartak szórakozni. És itt nem kis összegekről beszélünk. Hétköznap tették a dolgukat, de pénteken és szombaton irány Hollandia. Számukra ez maga volt a mennyország. Itt kedvükre ihattak, drogozhattak, bulizhattak. Sokuknak éves bérletük volt, s bár a Baya tizenkétezer ember befogadására volt alkalmas, mégis sokszor többen kint rekedtek, mert egyszerűen nem volt bent több hely. Akadt olyan hétvége, amikor a belépő mellé ecstasy is járt. Ennek a vendégek kifejezetten örültek, sőt akadt olyan is, aki így akár tíz jegyet is vásárolt volna. Aztán közölték vele, hogy ne aggódjon, egy is elég lesz, mire nagy nehezen alább adott az igényeiből. Hatalmas tömeg, sürgés-forgás, csillagászati bevételek. Milliók cseréltek gazdát minden hétvégén.

5

Ahhoz, hogy a diszkó hosszú távon is gyümölcsözően működhessen, mindenekelőtt a biztonságról kellett gondoskodni. A tizenkétezer vendég, a nagyszámú személyzet és az ingatlan épségéért egyaránt mi feleltünk. A biztonsági személyzet három csoportra volt osztva. A „központi ügyosztály” kamerák segítségével minden négyzetcentimétert belátott. Itt volt a főnök is, innen adta ki az utasításokat. A „belső ügyosztály” a vendégek közé vegyült, ők főleg a belső konfliktusok megfékezéséért feleltek. A „külső ügyosztálynak” jutott a legnehezebb és legveszedelmesebb munka: ide csak komoly szelektálás után lehetett bekerülni, ennek ellenére senki sem örült különösebben, ha ide osztották be. A „külső ügyosztály” dolga ugyanis a vendégek szelektálása volt: csak azt engedték be, akiről úgy vélték, rendben van. Aki már balhézott egyszer, egy-két hónap eltiltást kapott, aki részeg volt, még véletlenül sem mehetett be, mint ahogy az sem, aki nem megfelelően volt öltözve, például papucsot vagy bakancsot viselt. Ugyanígy kizáró oknak számított az ápolatlanság. De a külsősök feladatköréhez tartozott az is, hogy szemmel tartsák a konkurenciát, amely szívesen provokálta a kint sorban álló vendégeket, sőt nemritkán a biztonsági embereket is.

A ruházat átvizsgálása is a külsősök dolga volt, kabátban senki sem mehetett be. Minden vendég fémdetektoros kapun haladt át, miután leadta a kabátját, sálját, pulcsiját, és átesett a motozáson.

Jegyet csak elővételben árultak, a helyszínen nem lehetett kapni. Én a „külső ügyosztály” főnöke voltam, a kollégák néha csak úgy hívtak: „Mindenható”. Nem azért, mert valamilyen rendkívüli képesség birtokában voltam, hanem mert én döntöttem el, hogy ki jöhet be a diszkóba és ki nem, akár volt jegye, akár nem. Ennek a megtisztelő szerepnek számos előnye és hátránya is volt.

Az előnyökhöz tartozott például, hogy mind a tizenkétezer vendég mosolyogni kezdett, ha meglátott, és mindegyik a barátom akart lenni. Nap mint nap csodás ajánlatokkal leptek meg. Volt, aki a használt Ferrariját akarta nekem ajándékozni,

6

volt, aki egy hónapos nyaralást ajánlott a Bahamákon, akadt, aki a monacói apartmanját akarta a rendelkezésemre bocsátani a Forma–l-es futam idejére, de akadt olyan is, aki feleségül akart hozzám jönni, vagy aki egyenesen a szüzességét tartogatta nekem, s persze akadtak sokan, akik csak egy sörre szerettek volna meghívni. Nem volt könnyű ellenállni ennek a sok kísértésnek, főleg, hogy nemrég kaptam meg a letelepedési engedélyemet, és pár hónapja költöztem ki egy menekülttáborból.

De a sok kecsegtető ajánlat mellett voltak kevésbé kecsegtetőek is. Volt, aki zárás után akarta szétrúgni a seggemet, volt, aki egyenesen a két szemem közé szeretett volna lőni, és olyan is, aki egész Németország területéről kitiltott, mert az apukája maffiakörökben is otthonosan mozgó államügyész volt. Szóval nem volt épp stressz mentes meló. A külvilág csak a legális részét látta az egésznek, azt nem tudhatta, mi zajlik a kulisszák mögött. Azt hiszem, nincs ebben semmi különös: minden híres, menő helyen hasonlóan mennek a dolgok. Valójában ugyanis itt jóval többről volt szó. Rengeteg pénzről, és a pénzmosás fellegváráról, amit a maffia, ugyebár, sosem vet meg.

Ez az a hely, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életemet. Miért, hogyan? Mindjárt elmondom, higgyék el, izgalmas lesz!

7

„Te magyar vagy, és ezt a rácok is tudják”

A KEZDETEK

A DISZKÓ TULAJDONOSA holland volt, de az ajtót jugoszlávok tartották. Ez annyit jelent, hogy a holland csak papíron volt jelen, a hely valójában száz százalékban a jugoszlávoké volt. Vagyis a miénk, merthogy anno a hetvenes évek elején magam is a volt Jugoszlávia területén születtem. Édesanyám magyar nemzetiségű, apám montenegrói. Szüleim hamar elváltak, anyám nemsokára egy szintén magyar nemzetiségű férfival házasodott össze, így egyszerre testvérem is lett. Én ekkor kétéves voltam, a „bátyus” három. Magyar-szerb oviba jártunk, így mind a magyart, mind a szerbhorvátot anyanyelvi szinten beszéltük, de az iskolában már csak magyar nyelven tanultunk. Ebben az időben szinte teljesen bemagyarosodtam, imádtam hallgatni öregapám katonatörténeteit. Tízéves lehettem, amikor négy-öt szerb gyerek körbevett a suli udvarán, és köpködni kezdtek. Nagyon megalázó volt. Hazamentem, és elmeséltem a tatámnak, hogy mi történt. Ő erre csak ennyit mondott:

– A rácok1 nem tudják elfogadni, hogy mi, magyarok ügyesebbek, dolgosabbak, okosabbak vagyunk, és ezért utálnak bennünket.

– De tata, én jugoszláv vagyok és csak egy kicsit magyar.– Nem, fiam, te magyar vagy, és ezzel a rácok is tisztában

vannak. De ezt te tudod a legjobban. Az ember olyan, amilyen 1 A Vajdaságban így hívjuk a szerbeket.

8

nyelven álmodik, és te azt szoktad mesélni, hogy magyarul álmodsz.

Ezen elgondolkodtam, mert tényleg magyarul álmodok. E naptól váltam igazán magyarrá. Meg is szaporodtak a suliban a konfliktusok, szinte naponta verekedtem, ha valaki beszólt a magyarságom miatt.

Tito ekkor már halott volt, és a nemzetiségek közti ellentétek napról napra súlyosabbak lettek. A nyolcvanas évek vége felé már külön voltak magyar és szerb szórakozóhelyek. Ez a viszály a sportban is érzékelhető volt. Hétéves korom óta karatéztam, kumitéban, vagyis küzdelemben többszörös országos pionír, majd ifi bajnok is voltam. Nyolcvannyolcban az Európa-bajnokságra készültünk, amikor a magyar nemzetiségű versenyzőket egyik napról a másikra kitették a válogatottból, és csak csereként maradhattunk a keretben. Én vállaltam így is, hisz ekkor már csak a sportnak éltem. A suli nem jött be, így a szüleim tizenöt évesen elküldtek dolgozni. Azóta a saját életemet éltem. Reggel hatra mentem dolgozni, délután kettőkor végeztem, majd délután négytől este nyolcig edzésen voltam. Persze csereként nem jutottam szóhoz a versenyen, ami egy kicsit elszomorított. Ekkor már benne jártam a kamaszkorban, jöttek a haverok, majd a cigi meg a pia. Focimeccsekre jártunk, koncertekre, persze főleg a balhé miatt. A városban, ahol ekkor éltem, gyorsan nevet szereztem: sokat verekedtem, főleg szerbekkel, de volt, hogy a rendőrökkel is összebalhéztam.

Ez olyan időszak volt, amikor a barátaimon kívül mindenkit utáltam. De volt egy-két pozitívum is, ami mellettem szólt: a gyengébbek mellett mindig kiálltam, a haverokkal az utolsó pénzemet is megosztottam.

Minél inkább elmélyült a magyar-szerb ellentét, én annál nagyobb tekintélyre tettem szert a városban. Milošević leszedette a magyar utca- és városneveket tartalmazó táblákat, és elrendelte, hogy nyilvános helyen csak a szerb nyelvet lehet használni. A vajdasági magyarok és horvátok elég kilátástalan helyzetbe kerültek. Több magyar lakta városban elkezdtünk

9

szervezkedni. Nem sok eredményt érhettünk el, mert sok magyar inkább behódolt a szerbeknek, vagy fásultan beletörődött a helyzetbe. Ekkor aztán megtalált a rendőrség, és kész tények elé állított: vagy jelentkezem a rendészeti szakközépiskolába, vagy a fiatalkorúak börtönébe kerülök. Tizenhét éves voltam, úgyhogy elég kínos volt a helyzet, de tudtam, nem sok választásom van. Jelentkeztem a suliba, ahol először pszichológiai tesztet kellett kitölteni, ami sajnos túl jól sikerült, majd orvosi vizsgálat következett. Szerencsém volt, mivel nem sokkal korábban hirtelen hagytam abba a sportolást, no meg épp másnapos is voltam, aminek következtében a vérnyomásomat túl alacsonynak találták, így alkalmatlannak nyilvánítottak.

1990 elején jártunk. A haveri körömből szinte már mindenkit elvittek katonának. Mivel én még nem töltöttem be a tizennyolcat, engem békén hagytak. Ekkorra Milošević pártja így vagy úgy már minden valamirevaló magyar értelmiségit bekebelezett. Kötelezték őket, hogy az ő színeikben induljanak a választásokon, mást nem tehettek. Ez történt a városunkban is. A társaságunkhoz tartozott egy lány, akinek az apukája építészmérnök volt, emellett megszerezte a magiszteri és a doktori címet is, és ő volt az igazgatója a város legnagyobb gyárának. Több egyetemen tanított, és több híres épületet is tervezett otthon és külföldön egyaránt. Nagyon jól éltek, gyönyörű felesége volt, aki szintén építészként dolgozott, és volt két szép gyerekük, egy lány és egy fiú. Igazi mintacsalád, amilyet akkor még csak az amerikai filmekben láttam, szépek, sikeresek és gazdagok. Emellett nagyon rendesek is voltak, szerették őket az emberek. Támogatták adományokkal a szegényeket, sporteseményeket rendeztek, szponzoráltak. A városban az összes srác a lányról, Brigiről álmodozott. Nagyon jól nézett ki, és ráadásul tök jó fej volt. Anyuci kis sárkánya. Sokat buliztunk együtt, többször jártunk Magyarországon is különféle fesztiválokon. Ha elfogyott a lóvénk, ő mindig kisegített, és persze nekünk mindig elfogyott. Szóval, ha költőien szeretnék fogalmazni, egy angyal volt.

10

Beindult a választási kampány, és nagy megdöbbenésünkre a városunkban az SPS (a Szerbiai Szocialista Párt, vagyis Milošević pártja) jelöltje Brigi apja volt. Nem egy szerb, hanem a mi példaképünk, akire oly büszke volt a város. Hatalmas felháborodást váltott ki mind a városban, mind pedig azon kívül. Hirtelen mindenki árulónak tartotta őket, a legtöbb ember megvetette az egész családot, és gyűlölni kezdték őket. A feleség nem járt be a munkahelyére, a gyerekek nem jártak suliba. Az apa egyedül döntött, amivel alaposan meglepte mind a feleségét, mind pedig a gyerekeket. Nagyon kevesen maradtak mellettük. Brigi egyszer lejött a törzshelyünkre, és elmondta, hogy nagyon szégyelli magát, meg hogy elítéli az apja tettét, de nem tudott erről az egészről, és ezért nem szólt. Nem nagyon hatott meg senkit, és a szemébe mondták, hogy a családjával együtt ő maga is nemkívánatos személynek van nyilvánítva. Elég igazságtalannak tartottam ezt vele szemben, de ekkor még én sem értettem, hogy a politika milyen piszkos dolgokra képes, és hogy mi, emberek csak porszemek vagyunk, és ha a politikusoknak úgy tetszik, egyszerűen lesöpörnek bennünket minden különösebb bűntudat nélkül. Az életem során aztán sokszor szembesültem ezzel az érzéssel, de ez volt a legelső alkalom. Egyik nap elmondtam a véleményemet a társaság maradék tagjainak, pártfogásomba véve Brigit és a testvérét, amitől egy kissé változott a helyzet. De már semmi sem volt a régi. Brigit újra megszerették, belátták, hogy ő semmiről sem tehet, de azért szép számmal maradtak rosszakarói.

Egyik nap megkaptam a behívómat a katonai szolgálattal kapcsolatos orvosi vizsgálatra. Nem aggódtam miatta, mert a törvény kimondta, hogy csak tizennyolcadik életévét betöltött személy kötelezhető a katonai szolgálatra, ha megfelelt az alkalmassági vizsgán. Gondoltam, még majdnem egy teljes évem van, hiszen csak év végén leszek tizennyolc. Tévedtem. Májusban megkaptam a végzést, hogy alkalmas vagyok bármilyen katonai poszt betöltésére. Júniusban bevonultam Koszovóba. Ide csak a „kemény magot” sorozták be. Koszovó volt a katonák pokla, itt

11

mindig puskaporos volt a levegő. Hétszáz kilométerre az otthontól, tizenhét és fél évesen. Leszálltam a vonatról egy piszkos, poros városban, ahol lovas kocsik közlekedtek, felverve a port, rongyos, szakadt emberek mindenfelé, az utcán hét-nyolcéves gyerekek – lehettek legalább húszan – mezítláb, piszkosan, szutykosan rohantak hozzám, és pénzt kértek kajára. Nem messze egy fogatlan öregember cigit meg szotyit árult. Betonút sehol, járda sem, itt-ott egy-két ütött-kopott autó döcögött a földúton. Csak egyvalami jelezte, hogy ez mégis Jugoszlávia, és nem valahol Afganisztánban vagyok: a minden sarkon ott posztoló szerb (jugoszláv) rendőrök, nyakig páncélban. No meg az a három katonai rendész, akik épp felém közeledtek. Gondoltam, csakis engem kereshetnek. Nem csalódtam, valóban értem jöttek. Beszálltunk egy katonai dzsipbe, azzal irány a laktanya.

Vagy harminc percig tartott az út felfelé egy hegyre, amit úgy hívtak, hogy Meztelen-hegy. A nevét onnét kapta, hogy még fű sem nő rajta. Nyáron, vagyis érkezésemkor, negyven fok az átlaghőmérséklet, télen mínusz húsz körül. Útitársaimmal egy szót sem beszélgettem, idegennek éreztem magam a saját hazámban. De van nekem hazám? Tartozom én valahova? Furcsa dolgok jártak a fejemben, és legszívesebben elbőgtem volna magam, de nem tettem, a büszkeségem nem engedte. Elhatároztam, hogy történjék bármi is, erős és büszke maradok. Alig gondoltam ezt végig, már meg is érkeztünk a bázisra. Köröskörül magas szögesdrótkerítés, tankok, lövészpáncélosok és kétméteres, marcona katonákból álló őrség, állig felfegyverkezve. Én a százkilencven centimmel törpének és nagyon gyengének éreztem magamat köztük. Bementünk, elbúcsúztam szótlan kísérőimtől és leültem egy padra, ahol még kb. harminc civil várakozott. Vagy három óra múlva jött egy tiszt, és elvezetett bennünket nyiratkozni meg fürödni, és megkaptuk az egyenruhát is, ami nagy meglepetésemre kék színű volt. Ekkor közölték, hogy azért kék, mert ez egy repülőtér, és itt nem zöld a ruha. Ezután elvették a civil ruhánkat, és megmutatták a

12

szálláshelyünket. Húszan aludtunk egy szobában, szerbek, horvátok, bosnyákok, szlovének, macedónok, montenegróiak, albánok, cigányok meg én, egyetlen magyarként. Az utolsó generáció, amelynek tagjai még úgy vonultak be, mint a jugoszláv hadsereg katonái. Igaz, az egész inkább hasonlított az idegenlégióhoz, mint egy ország hadseregéhez: a szobánkban legalább tíz nyelven beszéltek. Senki sem tudott aludni az első éjszaka. Volt, aki sírt, volt, aki járkált, de akadt olyan is, aki arról dumált, milyen büszke rá, hogy katona lehet, és hogy ezért a családja hősnek tartja, meg még egy csomó hasonló marhaságot hordott össze.

Reggel valami barom ordított az arcomba, hogy keljek fel, mert jön a reggeli torna, a mosakodás, miegymás. Kérdeztem, hány óra van, mire azt válaszolta, hogy fél öt. Ekkor azon gondolkodtam, hogy most szájba rúgjam, vagy elküldjem a jó édes anyjába. Utóbbit tettem. Egy perc múlva már három baromarcú ordított velem egyszerre, így aztán nem volt mit tennem, fel kellett kelnem. Reggeli után elmondták, hogy a vállukon hordott piros jelzések azt jelentik, hogy ők a tizedesek, és azt kell csinálnunk, amit mondanak. A második héten az egyik tizedest pofán vágtam a fürdőben, mert már vagy tizedszer akarta újramosatni velem a klotyókat. Még aznap megismertem a hadnagyomat is, aki közölte velem, hogy az a szerencsém, hogy még fiatalkorú vagyok, nem tettem le az esküt, és amúgy is új osztaghoz vezényelnek.

Egy hét múlva megtörtént a nagy eskütétel, hivatalosan is katona lettem. Másnap átküldték az új egységemhez, a speciális felderítő osztaghoz. Ez volt akkoriban az egyik legkeményebb alakulat a jugoszláv hadseregben. Következett egy kilenc hónapos, kemény kiképzés földön, vízen, levegőben. Késsel, karabéllyal, mesterlövészpuskával, pisztollyal, gránáttal és minden egyéb emberi élet kioltására alkalmas eszközzel. Napi tizenkét kilométert futottunk, teljes fegyverzettel mentünk végig a tízszer kétszáz méteres akadálypályán, és minimum kétszáz célzott lövést adtunk le a kihelyezett „ellenségre”. Minden volt

13

ott: nappali és éjszakai gyakorlatok, anatómiai és kémiai szakismeretek. Legfeljebb hat órát aludhattunk folyamatosan, és még százféle gyakorlatnak, meg rengeteg szívásnak és szívatásnak voltunk kitéve. Évente összesen tizenkét katonát képeztek ki ebben az osztagban. Megtanították, hogy csak együtt jutunk előre. Nem érdekelt már senkit, hogy ki magyar, ki szerb, ki horvát. Mindannyian jugoszlávok lettünk, és egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: az ország biztonságának megóvása. Nagyon hosszú és kemény kiképzés volt, csak kilencen tudtuk befejezni, hárman megsérültek. A kilenc hónap alatt senki sem mehetett eltávra, se a városba, se haza, és látogatót sem fogadhattunk. Havi egy levél, egy telefon: ennyit engedélyeztek. Fizikailag és pszichikailag is a csúcson voltunk. Összebarátkoztam két sráccal: az egyiket Rudinak hívták, aki szlovén volt, a másikat pedig Zoránnak, aki meg szerb. Mindent tudtunk egymásról. Ők beszéltek rá, hogy írjak Briginek. Nem gondoltam volna, hogy válaszolni fog, de megtette, és ez volt az egyetlen dolog, aminek igazán örültem a kiképzés alatt. A kiképzés után már jó volt, megkaptuk különleges egyenruhánkat a bordó tányérsapkával, amely csak a speciális egységeknek járt, és éjjel-nappal hordhattuk a fegyverünket.

Tíz hónap után végre kaptunk eltávot a városba. Együtt mentünk ki: Rudi, Zori és én. Mivel Koszovó mindig is gázos hely volt, előre megszabták, hogy a katonák hová mehetnek és hová nem. Mi Pristinát választottuk, itt két hely volt, ahová mehettünk: a Hotel Božur és a Grand Hotel. Az igazán jó bulizós hely azonban a Kičma nevű negyedben volt, csakhogy nekünk ide elvileg a lábunkat sem lett volna szabad betennünk. Mi mégis odamentünk. Élő zene, egyetemista lányok, sör, és végre rendes kaja. Mikor beléptünk, még a zene is elhallgatott, hisz ide katona csak akkor jött, ha balhé volt. Gyorsan elmondtuk a tulajnak, hogy csak szórakozni akarunk, és szeretnénk, ha ez titokban maradna. Végül sikerült összebarátkoznunk. Lett ingyen kaja, pia, egy óra múlva már az összes vendég a haverunk volt. Akadt, akitől zsebpénzt kaptunk, más meg a telefonszámát adta meg

14

azzal, ha ismét Pristinában járnánk, bármikor hívjuk fel és találkozzunk. Szóval mi nagyon jól kijöttünk az albán fiatalokkal. Alaposan berúgtunk, jókat ettünk, még vissza is vittek bennünket kocsival a laktanyába, ami egyórányi út volt.

Pár nap múlva Milošević bezáratta az albán nyelvű egyetemeket, és megtiltotta az albán nyelv nyilvános használatát. Tette mindezt annak ellenére, hogy Koszovó lakosságának hetven százaléka albán volt. Egyre tapinthatóbb volt a feszültség. 1991 májusát írtuk, alig több mint egy hónap volt hátra június 20-áig, a leszerelésünkig. Előtte még kaptunk húsz nap eltávot is, hogy hazamehessünk. Kettesével mehettünk, én Zoránnal indultam útnak, Rudi vállalta, hogy majd akkor megy, amikor mi visszajöttünk. Egy pénteki napon, kora reggel indult a vonatunk, este értünk Belgrádba, ahol elbúcsúztunk egymástól. Este tizenegy körül értem haza. Néhány évvel ezelőtt a hétvégeken ilyenkor tájt még tele volt a város emberekkel, most alig lézengtek néhányan az utcán. Azt hittem, örülni fogok, ha végre hazaérek, de nem így történt: éreztem, hogy itt is jelen van Milošević szelleme.

Másnap Brigiéknél rendeztek egy házibulit, a tesójának szülinapja volt. Sokra nem emlékszem, mert nagyon berúgtam, és kicsit csúnyán is viselkedtem, bár ezt is csak mesélték. Pár nap múlva találkoztam Brigivel, és dumáltunk egy csomót. Éppen akkor felvételizett a magyar szakra, és sikerült is neki, így aztán nagyon boldog volt. Jó volt látni, hogy mennyire örül. Komoly barátság alakult ki közöttünk. Szerettem a társaságában lenni, mert nem elég, hogy csodaszép, de intelligens és kulturált is volt. Épp az ellentétem: akkoriban én lázadó, nem túl kulturált srác voltam. A szüleinek nem is tetszett, hogy velem lóg, mert elég rossz hírem volt a városban. Nem hiszem, hogy sok olyan szülő akadt, aki arról ábrándozott, hogy bárcsak velem töltené az idejét a lánya. Megbeszéltük, hogy egy hónap múlva, miután leszerelek, újra találkozunk. Nagyon nehéz volt visszamenni, de nem tehettem mást. Azzal vigasztaltam magam, hogy ezt az egy hónapot már fejen állva is kibírom.

15

Zoránnal együtt értünk vissza a laktanyába. Másnap kitört Koszovóban a lázadás. Kivezényeltek minket az utcára a rendőrséggel együtt. Borzalmas látvány fogadott bennünket. A civilek kővel dobáltak, majd előkerültek a fegyverek is. A két méterre mellettem álló rendőr egyszer csak összeesett, éppen homlokon találták. Életemben ekkor láttam először lelőtt embert. Érdekes módon nem ijedtem meg, lehajoltam hozzá, de már halott volt. Az járt a fejemben, vajon hogyan fogadják majd a hírt a hozzátartozói. De sokáig nem töprenghettem ezen, mert újabb lövések csapódtak be a közelemben. Fedezékbe húzódtam, és elgondolkodtam, kikerülök-e innét élve, ha pedig nem, akkor miért is halok meg. Tizennyolc éves vagyok, máshol a hozzám hasonló fiatalok szórakoznak, csajoznak, én meg itt állok egy háború kezdetén. Két-három hét alatt levertük a lázadást, több ezer halott árán. Csak ültünk és nem tudtunk megszólalni. Rudit nem engedték haza, nagyon el volt keseredve.

Jött a parancsnokunk, és közölte velünk, hogy tudomásuk van egy fegyvercsempész alagútról, ami Albániából indul, és a határ mögött körülbelül háromszáz méterre, jugoszláv földön ér véget. Fel kell robbantanunk. Két nap múlva teljesítettük a parancsot, de alig értünk vissza a laktanyába, már kaptuk a következőt. Ez sokkal veszélyesebb volt az előzőnél, és valamiért úgy éreztem, hogy innét már nem lesz visszaút.

Koszovó háborúra készült, így rengeteg fegyverre volt szüksége, melyeket Albániából biztosítottak csempészútvonalakon.

Azt a feladatot kaptuk, hogy ezek egy részét még Albánia területén semmisítsük meg, a nagyobb szállítmányokról pedig rádión informáljuk a légierőt, hogy légitámadást indíthasson ellenük. Egy órát kaptunk, hogy elkészüljünk. Gyors fürdés, ruhaellenőrzés, fegyverátvizsgálás, egészségügyi csomag kiegészítése a kígyómarás ellenszerével, mivel ahová készültünk, rengeteg volt a mérges kígyó. A parancsnok hat embert jelölt ki. Miután elkészültünk, jött az eligazítás. Elmondta, hogy az Albániában működő hírszerzőink jelenteni fogják a csempészek

16

útvonalát és indulásuk időpontját. Mivel a földrajzi adottságok nem teszik lehetővé, hogy gépjárművekkel, titokban tudják átcsempészni a fegyvereket, lőszereket, robbanóanyagokat, ezért lovak és öszvérek segítségével kelnek át a hegyeken. Tudni kell, hogy Albánia és Koszovó határvidéke kopár hegyvidék. „A ti feladatotok – folytatta a parancsnok –, megsemmisíteni a szállítmányokat. Ez azért fokozottan veszélyes, mert az akciókat tizenöt-húsz kilométer mélyen Albánia területén kell végrehajtani, mivel ezután a csempészek beérnek egy igen jól álcázott alagútba, melynek a Jugoszlávia területén lévő kijáratát a mai napig nem sikerült megtalálnunk.

Tehát be kell hatolnotok egy idegen ország területére, de ez a kisebb gond. A nagyobb, hogy igen nehéz terepen kell mozognotok, és valószínűleg a csempészeknél is lesz fegyver. Bátorításként annyit tudok mondani, hogy háborúban ellenséget megölni olyan, mint kukoricaszedéskor kukoricát törni. Sikeres akciót, szerencsés visszatérést kívánok!”

Ezek hallatán egyikünk sem repesett az örömtől, még az a hírszerző tiszt sem, akit a csapat parancsnokául jelöltek ki. Őt egyébként elég szkeptikusan fogadtuk, és ezt nem is rejtettük véka alá. Minden okunk megvolt rá, és ezt a parancsnokunk is elismerte. A hírszerző tiszt ugyanis koszovói albán volt, aki évekig tanult Albániában. Egyetlen erénye az volt, hogy kiválóan ismerte a terepet, ahová készültünk. Felmerült bennem, mi lenne, ha mindez a Vajdaságban történne. Magyarországról érkezik a csempészáru a vajdasági magyarok részére, és én lennék a hírszerző tiszt. Vajon hogyan cselekednék? Aztán a parancsnok megnyugtatott bennünket. Elmondta, hogy a tisztnek hét testvére van, valamennyien a jugoszláv hadsereg kötelékében dolgoznak – lányok, fiúk egyaránt –, és az apja is katonatiszt volt. Kizárt, hogy ellenünk forduljon.

Az albán határig végig ugrattuk egymást, ezzel leplezve, hogy mennyire be vagyunk tojva. Ám amint a zöldhatáron átléptünk albán területre, mindenki elcsendesedett, Zoránt kivéve.

17

– Szerintetek rázendítsek egy szerb népdalra? – kérdezte. – Magyar, jártál már Albániában?

– Nem, de most sem szívesen jövök! – feleltem szinte suttogva, mintha az albán csempészek csak pár méterre lennének tőlem.

– Látod, látod, besoroztak katonának, a végén meg világutazó lesz belőled!

Nagyon kimerítő volt a „túra” a sziklás, kopár terepen. Külön nehezítette a dolgunkat, hogy szinte csak sötétben haladhattunk, mert nappal több kilométer távolságból is felfedezhettek volna bennünket. Ahogy közeledtünk a cél felé, a tiszt három csoportba osztott bennünket. Az elsőben ment a felderítő és a diverzáns, a másodikban, úgy száz-százötven méterrel lemaradva a tiszt és a rádiós, a harmadikban, szintén száz-százötven méterre a másodiktól, a két mesterlövész. Én az első csoportba kerültem mint felderítő, egy bosnyák fiúval. Megérkeztünk egy hegyi ösvényhez, letelepedtünk, és vártunk az értesítésre, hogy mikor érkeznek a csempészek. Néhány óra múlva jelezték, hogy nemsokára odaérnek. Mi már felkészülten vártuk őket. Úgy tudtuk, négy csempész jön nyolc öszvérrel, és két kutya is van velük. Igen ám, de a hegyről a kacskaringós ösvényre lepillantva láttuk, hogy sokkal többen jönnek utánuk. A hírszerzőink ezekről valószínűleg azért nem tudtak, mert más útvonalon érkeztek, és csak nemrég tértek rá erre, az alagúthoz vezető ösvényre. Amint közelebb jöttek, láttuk, hogy vagy húsz-huszonöten lehetnek, rengeteg fegyverrel. Mi ennél jóval kisebb konvojra számítottunk, így rádión értesítettük a parancsnokságot, és vártuk az újabb utasításokat. A parancsnokságról jelentették, kizárt, hogy ilyen gyorsan légi segítséget tudjanak küldeni, mérjük fel a helyzetet, és ha esélytelennek látjuk, vonuljunk vissza, mindenesetre körülbelül fél óra múlva megérkezik a légi támogatás. De aztán nem kellett semmit sem felmérnünk, mert a kutyák kiszagoltak bennünket, hisz alig ötven méterre voltak tőlünk. Pillanatokon belül elszabadult a pokol. Hatalmas túlerővel kerültünk szembe úgy, hogy nekünk a lőszerre is oda kellett figyelnünk, mert nem hoztunk magunkkal túl sokat.

18

Zorán odakúszott hozzám, és viccesen megjegyezte, hogy most aztán elkezdődött a kukoricaszedés.

– Ja, csak mi vagyunk a kukorica, ők meg az aratók! – kiabáltam neki.

Hogy egy kis időt tudjunk nyerni, és hogy mindenki feleszméljen a sokkból, négy kézigránátot dobtam a konvoj elejére. Válaszként olyan golyózáport kaptunk, hogy a szikla, amely mögött védekeztünk, szinte szétporlott. Ezután szétszóródtunk, hogy ne tudják egyetlen célra összpontosítani a tűzerejüket. Azt akartuk elérni, hogy minél több célpont foglalja le őket. Tűzharcban van egy régi szabály: az újoncok együtt halnak meg, a veteránok mindig magányosan. Ha az ember füle mellett elkezdenek fütyülni a golyók, ösztönösen a körülötte lévőkhöz bújik, mert így kevésbé fél, mint egymagában, pedig ez nagy hiba. Több ember nagyobb célpontot kínál, és a mai fegyverek könnyen átvisznek két-három testet is. Ezért már a kiképzés legelején belénk verték, hogy ha lőnek ránk, szét kell szóródnunk, különben lemészárolnak bennünket, mint a barmokat. Zorán és a másik mesterlövész hátrébb húzódtak, és onnét próbálták felvenni a tűzharcot, közben mi is igyekeztünk távolabbra kerülni. Pár perces tűzpárbaj után a bosnyák társam és a tisztünk is halott lett. Négyen folytattuk a harcot, de a helyzetünk egyre kilátástalanabb volt. Tovább hátráltunk, és már fogalmunk sem volt róla, hol vagyunk; az üldözőink továbbra is a nyomunkban voltak, és lassan számolnunk kellett mind az albán határőrséggel, mind pedig az időközben minket kereső albán rendőrséggel is. Zorán egy fa mögé húzódott, és félautomata fegyverével, az utolsó öt golyójával lelőtt két albánt. Nekem már csak egy táram volt, harminc golyóval, meg húsz töltény a Skorpióban.2 Azok, akiknek még maradt lőszerük, felváltva fedezték egymást, közben pedig folyamatosan menekültünk, amilyen gyorsan csak tudtunk. De hiába, mert oldalról utolért bennünket az egyik üldözőnk, és épp célba vette Zoránt. Rudi, a 2 Cseh gyártású géppisztolytípus, melynek Szerbiában és Montenegróban is

gyártották variánsait.

19

szlovén észrevette, és ijedtségében kilőtte rá az egész tárat. Zoránt vér és húscafatok borították be, az albán pedig úgy rogyott össze, mintha ezer piranha marcangolta volna szét. Zorán felkapta az albán fegyverét, és menekültünk tovább a semmibe. Én is elhasználtam az utolsó töltényeimet, megölve még egy albánt. Közben a rádiós társunk, aki már rég eldobta a rádióját, több hátlövést is kapott. Nem tudom, hogy meghalt-e vagy sem, sajnos nem volt időnk foglalkozni vele. Már csak Zoránnak volt lőszere, így egyedül próbálta feltartani az albánokat, akik – immár a fél órája tartó üldözés után – lassan kezdtek lemaradozni. Valószínűleg csak a jó erőnlétünknek és a szerencsénknek köszönhettük, hogy hárman még életben voltunk.

Kétnapnyi kemény bóklászás után elértük a jugoszláv határt, épen és – már amennyire ez lehetséges – egészségesen. Itt tudtuk meg, hogy az albánok valószínűleg azért hagytak fel az üldözésünkkel, mert a jugoszláv légierő csapást mért a csempészekre. Ekkor tudatosult bennünk, hogy milyen feszültség volt rajtunk: sem a vadászgépeket, sem a robbanásokat nem hallottuk. Percekig szótlanul ültünk. Fura módon az agyam teljesen leblokkolt. Semmi sem jutott eszembe, semmit sem éreztem, csak lebegtem, mint egy lufi. Úton a laktanya felé sem voltunk túl beszédes kedvünkben, pedig a katonatársaink, akik összeszedtek bennünket, folyamatosan kérdezősködtek. Aztán mire visszaértünk a laktanyába, már kicsit helyrejöttünk, ami meglátszott Zorán humorán is.

– Magyar, ott arra, tifelétek biztos sok a kukoricaföld. Baszd meg, nagyon értesz a kukoricaszedéshez! – mondta mosolyogva, miközben folytak a könnyei.

Összeölelkeztünk, és végre kiszakadt belőlünk a nevetés. Boldogok voltunk, hogy nem mi haltunk meg. Jutalomként kaptunk huszonnégy óra pihenőt, a parancsnok pedig egy komplett, új felszereléssel lepett meg bennünket.

A pihenő után járőröztünk a falvakban, és lázadókat kerestünk. Volt, hogy tízéves albán gyerek dobott ránk

20

kézigránátot, de az is előfordult, hogy kilencvenéves bácsika rontott nekünk vasvillával. Szörnyű idők voltak, és egyre szörnyűbbek közeledtek. Többen közülünk sokkos állapotba kerültek, igazából Zorán és én bírtuk csak valamelyest elviselni a helyzetet. Rudi összeroppant, sírógörcsök gyötörték, hallucinációi voltak és egyáltalán nem tudott aludni. Kilencen voltunk, abból ketten meghaltak, egy megsebesült, négyen ideg-összeroppanást kaptak. Az út mellett elhelyezett aknák nap mint nap gyerekeket és jószágokat téptek szét. A falvak tele voltak gyászoló, jajgató, imádkozó, síró asszonyokkal. A férfiak meghaltak, börtönbe kerültek, vagy a hegyekbe menekültek. A Milošević-rendszer kegyetlen volt, és mi fogaskerekek voltunk ebben a rettentő gépezetben. De a legrosszabb az volt, hogy semmit sem tudtam tenni ez ellen, legfeljebb azt, amit addig is: soha nem lőttem olyan emberre, akinek nem állt szándékában bántani vagy megölni engem, vagy a társaimat. Szembesültem a ténnyel, hogy nincs háború áldozatok nélkül, és hogy kiből lesz áldozat, azt csak a Jóisten tudja. Egy háborúban elszabadulnak az emberi indulatok, és egyesek olyan dolgokat is elkövetnek, melyeket még háború idején sem lehet megbocsátani. Talán én azért tudtam még aludni, mert az én lelkiismeretem tiszta volt, és megesküdtem öregapám sírjára, hogy soha nem fogok ártatlan embereket ölni. Csak attól féltem igazán, hogy a vajdasági magyarok is hasonló sorsra jutnak. Képek jelentek meg előttem, ahogy a szerbek lövik az ismerőseimet, a barátaimat, a szüleimet. Kivert a víz, szédültem, aztán hányni kezdtem. Csak remélni mertem, hogy ez sohasem történik meg. Zorán szerb volt, de még ő sem értett egyet mindennel, bár alapvetően jól érezte magát. Az lebegett a szemem előtt, hogy öt nap múlva leszerelek: már nagyon vártam, éreztem, hogy már én sem bírom sokáig. Mindenki pszichopata volt körülöttem, akik kimondottan élvezték a helyzetet: kedvükre loptak, raboltak, fosztogattak és gyilkoltak, de ugyanezt csinálták a másik oldalon is. Nem lehetett eldönteni, kinek van igaza. Csak egy dolog érdekelt: el innét, minél előbb!

21

Másnap azonban, amikor a laktanyaparancsnok felolvasta a főparancsnok utasítását, minden reményem elszállt. A katonai szolgálatunk, állt a parancsban, a háborús helyzetre való tekintettel három hónappal meghosszabbodik.

Egy hétre rá Szlovéniában is kitört a háború. Rudi teljesen kikészült. El kellett vennem tőle a fegyvereket. Egyrészt, mert parancsba kaptuk, hogy minden szlovén nemzetiségű katonának le kell adnia a fegyverét, másrészt pedig, mert féltem, hogy öngyilkos lesz. Zoránnal felváltva vigyáztunk rá. Ráadásul áthelyeztek bennünket Boszniába. Egy hónap múlva már egész Jugoszlávia területén dúlt a háború. Boszniában megismétlődött az, ami Koszovóban történt – csak épp sokkal embertelenebb módon. A harcok gyakran házról házra folytak, nem kímélve a civileket, köztük a gyerekeket sem.

A szerbek iszonyú népirtásba kezdtek, melynek, akaratlanul ugyan, én is a résztvevőjévé váltam, sok ártatlan katonával együtt, akik csak a kötelességüket teljesítették. A legszörnyűbb gaztetteket a szabadcsapatok követték el mindkét fél részéről. Rengeteg külföldi önkéntes is érkezett, hogy harcolhasson egyik vagy másik oldalon. Kimondottan utáltam őket, mert nem tudtam felfogni, mit keres itt egy orosz, egy ukrán vagy egy román. Mi közük nekik az én országomban zajló szörnyű háborúhoz? A másik oldalon ott voltak a mudzsahidok, az iszlám harcosok Iránból, Jemenből, Algériából és más muszlim országokból. Mélységi felderítőként sokszor előre kellett mennem pár társammal, hogy információkat szerezzünk a bosnyák állásokról. Egyszer épp egy szerb falun mentem át fél tucat társammal, amikor az egyik házból egy nő és egy kislány sikoltozását hallottuk. Körbevettük az épületet, és amikor benéztünk a betört ablakokon, szörnyű látvány tárult a szemünk elé: tíz-tizenkét mudzsahid felváltva erőszakolt meg egy középkorú nőt és annak nyolc-kilenc éves kislányát. Azon a két újoncon, akiket nemrég osztottak be mellém, és még csak pár napja voltak a fronton, látszott, hogy az irtózatos látványtól sokkot kaptak. Így a többiekkel kellett megtárgyalni, hogy ki melyik állatot fogja

22

elintézni, vagy ahogyan azt Zorán mondta volna, ki melyik kukoricát fogja letömi. Fejenként kettő jutott, egyikünknek pedig három, így gyorsnak és pontosnak kellett lennünk, ráadásul vigyáznunk kellett, hogy az anya és a lánya lehetőleg túlélje az akciót. A helyzetünket nagyban megkönnyítette, hogy az arab disznók igencsak megfeledkeztek magukról, és szanaszét hagyták a fegyvereiket, melyek a falnak támasztva vagy a földre dobva hevertek. Két ablakból tüzeltünk, majd gyorsan beugráltunk a helyiségbe, hogy befejezzük az akciót. Amíg a többiek ellenőrizték, nem maradt-e életben valamelyik állat, hogy hátba támadjon bennünket, egyik társammal az anyán és a lányán próbáltunk segíteni. Az undortól, a dühtől, a gyűlölettől életemben először éreztem azt, ölni akarok. A kislány életét sajnos már nem lehetett megmenteni, a mudzsahidok által okozott sérülések végzetesek voltak. Húsz perc múlva megérkezett a mentő, de amíg a kislányt próbálták életben tartani, az anyára senki sem figyelt, és fejbe lőtte magát. Az volt a legnehezebb, hogy másnap ment minden tovább, mintha mi sem történt volna. A parancsnokom azt mondta, háború van, nincs idő nyafogni. Pár nap után visszatérhettem a régi alakulatomhoz, és újra együtt lehettem Zoránnal és Rudival. Zorán sem volt már vicces kedvében, Rudi meg már régen nem az volt, akit korábban megismertünk; hónapok alatt évtizedeket öregedett, és már csak elvétve mosolygott. Nem tudtunk miről beszélgetni, de igazából kedvünk sem volt hozzá. Tisztában voltunk a tényekkel, tudtuk, minél tovább veszünk részt ebben az értelmetlen gyalázatban, annál több embert kell megölnünk, míg végül minket is megölnek.

Összenéztünk Zoránnal, aztán Rudira pillantottunk, aki csak ült ott magába roskadva és zokogott…

23

„Szeged volt Magyarország drogbölcsője”

TALÁLKOZÁS A BŰNNEL

EKKOR MEGHOZTUK az egyetlen meghozható értelmes döntést. Elhatároztuk, hogy megszökünk, vagyis dezertálunk. Tudtuk, hogy ez nagyon nehéz és veszélyes vállalkozás, de azzal is tisztában voltunk, hogy ha van valamicske esélyünk, azzal most kell élnünk, mert később már vagy halottak leszünk, vagy egyszerűen nem lesz hozzá erőnk. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy ez nem a mi háborúnk: itt éppolyan értelmetlen meghalni, mint megölni valakit. El kell menni innen, minél messzebbre. Az úti célon sokat törtük a fejünket, hisz az ország közepén voltunk. Északra Horvátország, keletre Szerbia – nem volt könnyű a választás, ráadásul a háború már az egész országra kiterjedt. Zorán Montenegró felé vette az irányt, ahonnan hajón ment tovább Olaszországba. Mi Rudival észak felé indultunk, hogy Horvátországon keresztül Magyarországra jussunk, ahonnan Rudi Szlovéniába mehetett volna. Sajnos azonban Horvátországban fogságba estünk. Egy iskola tornatermébe zártak be bennünket, több szerb hadifogollyal együtt, borzalmas körülmények között. Azt mondták, kicserélnek minket horvát hadifoglyokért. Ez annyit jelentett, hogy biztosan főbe lőnek bennünket dezertálásért, hiszen egy igen komoly alakulat tagjai voltunk, és háborús viszonyok között léceltünk le. Rudi sírt, nem evett, nem aludt. Nekem az járt a fejemben, hogy tizennyolc évesen röhejes ilyen hülyén meghalni. Pár hét

24

elteltével magyar beszédre lettem figyelmes a tornaterem előtt. Odaszaladtam az ajtóhoz, és kiabálni kezdtem:

– Magyarok! Én is az vagyok!Erre kinyílt az ajtó, és ott állt pár civil fazon a horvát katonák

között.– Magyar vagy? Hogy kerültél ide?Elmeséltem a sztorinkat. Rögtön kaptunk kaját, és végre meg

is fürödhettünk. A magyarok a Magyar Vöröskereszt munkatársai voltak. Átvittek bennünket Magyarországra. Kaptunk civil ruhát, elvittek orvosi vizsgálatra, majd átadtak a menekültügyi hivatalnak. Itt segítettek felvenni a kapcsolatot a szüleinkkel. Rudiért még aznap megjöttek. Örültem, hogy túlélte, nagyon féltettem, azt hittem, nem fogja kibírni. Az én szüleim azt mondták, hogy csak pár nap múlva tudnak jönni. Rudi szülei mondták, hogy menjek velük, és Rudi is egyre csak biztatott, de nemet mondtam: én nem oda tartozom, és akkor még nem lehetett tudni, mi fog történni a Vajdaságban. Ha ott is kitör a balhé, nekem ott a helyem, mert ott van az én hazám, és az tényleg az én háborúm lesz. Rudiék elmentek, de előtte még adtak egy kis zsebpénzt, ami nagyon jól jött. Engem elhelyeztek egy menekülttáborban, rengeteg boszniai meg koszovói közé. A tábort nem hagyhattam el, ismét fogoly lettem. Két nap múlva kaptam a táboron belül munkát: tolmácsként dolgoztam. Két-három napig bírtam, mert azt a sok gyalázatot, amit ezekkel az emberekkel és a hozzátartozóikkal műveltek, épelméjű ember nem tudja elviselni. Három hét is eltelt, de a szüleim még mindig nem jöttek, mert közben megszűnt a munkahelyük, és nem nagyon volt pénzük arra, hogy utazgassanak. A másik három testvéremre is gondolniuk kellett. Bátyámat közben szintén elvitték katonának, Horvátországban harcolt.

Nem bírtam tovább a bezártságot, így leléptem a táborból. Szegedre mentem, ahol ekkortájt már sok vajdasági magyar volt, többen az én városomból is. Főleg segélyekből éltek, hárman-négyen béreltek lakást, de olyan is akadt köztük, aki otthon mindent eladott, és sok pénzzel érkezett az anyaországba. Ők

25

cégeket alapítottak, éttermeket, kávézókat nyitottak. Eleinte utáltam őket, mert csak úgy otthagyták a Vajdaságot, pont most, amikor bármelyik pillanatban kitörhet a balhé ott is. Ezek az emberek még nem látták a háború borzalmait, így fogalmuk sem lehetett róla, mégis annyira féltek, hogy mindenüket hátrahagyva elmenekültek. A pénzem elfogyott, kereseti lehetőségem sem volt, így elhatároztam, hogy hazamegyek. Magyarországon úgyis csak idegennek éreztem magam.

A zöldhatáron gond nélkül átjutottam: végül is mélységi felderítőnek képeztek ki, vagy mi a fene. Amikor hazaértem, anyám nagyon megörült. Elmesélte, hogy a katonaságtól úgy tájékoztatták, vagy elestem, vagy fogságba kerültem. Ő tudta az igazságot, de senkinek sem szólt róla, így senki sem sejtette, valójában hol vagyok. A városban nem nagyon mutatkozhattam, mert mindenki ismert, kivéve azt a pár ezer menekültet, akik az utóbbi másfél évben kerültek oda. Csapdába estem: ha felismernek, rögtön visszavisznek a frontra, ha viszont nem mehetek ki a házból, pénzt sem tudok keresni, hiszen a négy fal közt nincs munka. Ismét fogoly lettem, csak most a saját sorsom foglya.

Egy-két barátommal azért tartottam a kapcsolatot, tőlük tudtam meg, hogy Brigi hétvégén az ifjúsági otthonban ünnepli a tizennyolcadik szülinapját. Gondoltam, elmegyek és meglepem, hisz legalább fél éve nem hallottam róla semmit. Tisztában voltam vele, hogy komoly kockázatot vállalok azzal, ha nyilvános helyen mutatkozom, de már elegem volt a bezártságból. Kezdtem úgy érezni, hogy talán még a fronton is jobb, mint így, bezárva élni. Éjféltájban jelentem meg, főleg ismerős arcokat láttam, magyarokat és szerbeket vegyesen. Sokan megörültek nekem, hirtelen annyi ismerősöm lett, hogy akár egy hétig ott maradhattam volna. Csajok hada vett körbe, még egy-két exem is odanyomott egy-egy puszit a számra. Otthon, édes otthon! Ez az, ami hiányzott: a haverok, a hazai légkör, a szabadság mámora. Fene nagy jókedvemben el is feledkeztem róla, hogy a rendőrök bármelyik pillanatban betoppanhatnak és elvihetnek. Úgy

26

gondoltam, minden kockázatot megér, hogy azokkal lehetek együtt, akiket szeretek, és hogy végre szabadon mozoghatok. Olyan emberek vettek körül, akikért gondolkodás nélkül feláldoztam volna az életemet. A város minden zegzugát ismertem, az összes őslakost, és mindenkit szerettem, függetlenül a nemzetiségétől. Boldog voltam, hogy ismét otthon lehetek. A tömegben egyszer csak megpillantottam egy gyönyörű lányt. Táncolt. A mozgásáról felismertem, hogy Brigi az. A világ legszebb lánya is az én városomban lakik, hát lehet ezt a helyet nem szeretni? Szerettem volna odamenni hozzá, de nem volt merszem. Láttam, hogy jól érzi magát, és nem akartam megzavarni. Egyébként is csak álmodozhattam róla, ahogyan sokan mások is tették. Gazdag, tanult, okos srácok százai álltak sorban a kegyeiért, most is ilyenekkel táncolt, noha korábban inkább a „rosszfiúkat” szerette. Volt egy hosszabb kapcsolata egy rockersráccal, és rengeteg rock- meg punkkoncerten voltunk együtt. Én mindenesetre nem voltam telhetetlen, nekem az is elég volt, hogy a barátja lehettem. Nem a legközelebbi, de mégis. Ilyeneken töprengtem, amikor egyszer csak megláttam Bogit, a legjobb barátnőjét. Ő is megpillantott, odarohant hozzám, és a nyakamba ugrott.

– Itt vagy? Élsz? Azt mondták, valószínűleg meghaltál! De jó, kurva jó!

Csókolta a nyakamat, az arcomat, meg ahol csak ért, aztán megfogta a kezem, és húzott be magával a tömegbe. Brigi felé. Amikor Brigi meglátott, elejtette a poharát, és úgy ugrott a nyakamba, hogy alig tudtam megtartani az egyensúlyomat, kis híján hanyatt vágódtunk. Percekig csak ölelt, szorított magához, és közben azt kiabálta:

– Tudtam, hogy még látni foglak!Ezután hatalmas buli kerekedett, mindenki remekül érezte

magát, én is beleadtam apait-anyait. Aztán eszembe jutott, hogy fel sem köszöntöttem Brigit. Csóró voltam, nem tudtam neki ajándékot venni, szégyelltem magam. De ami ezután történt, az még égőbb volt. Brigi tudta, hogy az én születésnapom egy héttel

27

az övé előtt volt, ezért odajöttek, és Bogival együtt felköszöntöttek. Életemben először köszöntött fel valaki a szülinapom alkalmából a családomon kívül, életemben először kaptam ajándékot valakitől. Nagyon jó érzés volt, főleg, hogy épp Brigi gondolt rám. Tizenkilenc évesen egyévesnek éreztem magam. Megszólalni sem tudtam. Beletelt némi időbe, mire észhez tértem, és összegyűjtöttem annyi bátorságot, hogy én is fel merjem köszönteni. Végül csak odamentem hozzá, és megtettem. Kívülről talán higgadtnak tűntem, pedig legalább 200 volt a pulzusom, annak ellenére, hogy már vagy tíz sört meg jó pár rövidet legurítottam. Azt mondják, az alkohol bátorít, de azt sosem részletezik, hogy milyen mennyiségben. De még nem volt vége: ezen az éjszakán megtörtént a legnagyobb csoda is. Egyszer csak megjelent Brigi, és se szó, se beszéd elkezdett velem csókolózni, majd megkért, hogy kísérjem haza. Hazafelé gyorsan megbeszéltük, hogy mostantól kezdve járunk egymással.

Másnap, amikor felébredtem, azon gondolkodtam, vajon csak álmodtam, vagy a sok pia miatt hiszem azt, hogy járok Brigivel. De nem volt időm sokáig töprengeni ezen, mert bejött anyám, hogy egy lány keres. Basszus, gondoltam, a szobám igazi legényszoba, iszonyú rendetlenség, minden szanaszét. Egy perc sem telt bele, és Brigi lépett a szobába. Igazából csak ekkor néztem meg, mennyire szép: hosszú, világosbarna haj, kék szem, gyönyörű arc, feszes mell (a pólón át is látszott, milyen mámorító), gömbölyű popsi. Szóval tényleg minden okés volt rajta. Korábban talán csak címlapokon láttam hasonló szépséget. Ápolt kéz, mesteri smink, csábító illat, sportos, mégis szexi ruha, gyönyörű, hófehér fogak: még egy ilyen tökéletes nőt csak rajzolni lehetne. De még a külsejénél is jobban tetszett a természete. Noha gyönyörű volt, intelligens és gazdag, egyáltalán nem volt nagyképű. Csak ültem, és néztem, közben pedig arra gondoltam, biztos most jön a magyarázkodás, hogy bocs, tegnap egy kicsit sokat ittam, nem is gondoltam komolyan, satöbbi. De tévedtem. Átölelt és megcsókolt. Azt hiszem, ez volt az a perc, amikor először éreztem férfinak magam. Életemben először

28

voltam szerelmes, tizenkilenc évesen. Beszélgetni kezdtünk, és közben rájöttem, hogy nemcsak egy jó nőt, hanem igazi barátot és társat is kaptam a sorstól. Elmeséltem neki, mi minden történt velem, és hogy milyen helyzetben vagyok. Gyorsan talált megoldást. Mivel ő Újvidéken járt főiskolára, azt javasolta, költözzek le hozzá. Ott nem ismer senki, így nyugodtan élhetek, míg rendbe nem jönnek a dolgok.

Ám a helyzet egyre rosszabb lett, és lassan már senki sem látott jövőt a Vajdaságban. Brigi egy nap azt mondta, szeretne elmenni ebből az országból, és szeretné, ha vele mennék. Nagyon jól megvoltunk, és nagyon szerettem, de én nem tudtam máshol elképzelni az életemet. A Vajdaság, mondtam, a hazám, nekem itt kell megterveznem a jövőmet. De Brigi – mint oly sok mindenben – ebben is felnyitotta a szememet. Elmagyarázta, hogy itt jó ideig káosz lesz, itt nincs jövőnk; ő tanulni szeretne és dolgozni, amire itt egy darabig nem lesz lehetőség. Magyarnak lenni sehol sem jó referencia, dezertőrnek meg végképp nem. Azt mondta, az apukája elintézi, hogy Budapesten folytathassa a sulit, és nekem is szívesen segít. Végül meggyőzött, így ismét átszöktem a zöldhatáron, és meg sem álltam Budapestig. Száz német márka volt a zsebemben. Brigi koleszba került, én a tesójával kibéreltem egy szobát, de a legtöbbször belógtam a koleszba, és ott töltöttem az éjszakákat Brigivel. Nagy nehezen elintéztem a tartózkodási engedélyemet. Elkezdtem meló után járni, de mivel nem volt szakmám, alig volt esélyem. Ekkoriban kezdtek nyílni a diákszövetkezetek, ahol diákigazolvánnyal lehetett dolgozni, és egész jól fizettek. Nekem persze diákigazolványom sem volt, de egy vajdasági haverom odaadta a magáét, csak a fényképet kellett kicserélnem benne.

Ez volt életem első „bűncselekménye”, amit azért kellett elkövetnem, hogy dolgozhassak. Sok hasonló korú vajdasági sorstársam járt hasonló cipőben, nekik is ez volt az egyetlen lehetőségük, hogy munkát találjanak. A magyar állam nem igazán örült nekünk, így nem is próbálta megkönnyíteni a helyzetünket. Semmit sem jelentett az, hogy magyarok vagyunk. Ugyanolyan

29

szabályok vonatkoztak ránk is, mint a más nemzetiségű menekültekre. Akinek volt pénze, azt csípték, gyorsan megkaphatta a letelepedésit, de aki csóró volt, azt legszívesebben visszaküldték volna. A munkavállalói engedélyt olyan feltételekhez szabták, melyeket a hozzám hasonló nincstelenek gyakorlatilag képtelenek voltak teljesíteni. Épp ezért sok vajdasági magyar sorstársam kényszerült arra, hogy törvénytelen úton boldoguljon annak ellenére, hogy dolgozni szerettek volna. Mégpedig törvényesen, emberi méltóságunk megőrzése mellett. Na, hát éppen ezt tették lehetetlenné. Öregapám annak idején sokat mesélt Trianonról, hogy mekkora érvágás volt Magyarország számára. Én viszont – sok más hozzám hasonló fiatallal együtt – azt éreztem, hogy az anyaország nem különösebben örül nekünk – kivéve persze azokat, akik nagy vagyonokat mentettek át.

Sok embert ismerek, aki hozzám hasonlóan csalódott az anyaországban. Míg más nemzetek (a horvátok, a szlovének, a németek) gondolkodás nélkül befogadták a háború elől menekülő nemzettársaikat, minket nem láttak szívesen Magyarországon. Pont olyan menekültstátusba kerültünk, mintha Afganisztánból vagy Irakból jöttünk volna. Magyarországon sokat beszélnek a trianoni béke következményeiről, de sajnos ebben az időszakban is beigazolódott, hogy amikor cselekedni kell, a magyar állam nem igazán törődik a határon túli magyarokkal.

Nem volt más választásom, kicseréltem a barátom fényképét a sajátomra, és így lett egy diákigazolványom, amellyel már dolgozhattam.

Muszáj volt dolgoznom, mert már nagyon égő volt, hogy Brigi tart el. Felvettek a Coca-Cola gyárba, éjjeli műszakba. Két hétig volt meló, aztán három hétig nem, úgyhogy ez sem volt igazi megoldás. De szerencsére, bár nagyon csóró voltam, Brigivel továbbra is jól megvoltunk.

Egyik nap felhívott az egyik szegedi haverom, hogy menjek le hozzá, mert tud melót. Ő is vajdasági volt, sőt egy városból

30

származtunk. Másnap megkerestem. Elmondta, miről lenne szó: egy játékterembe kerestek teremőrt, olyat, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Tudta rólam, hogy az életemet végigverekedtem, így beajánlott. Este találkoztam a tulajjal, aki nem kis meglepetésemre szerb volt, és közel száz játéktermet üzemeltetett a Délvidéken. Elmondta, hogy mi lesz a dolgom, és ha megfelel, másnap már kezdhetek is. Elvállaltam. Mikor Briginek elmondtam, először nem örült a dolognak. Főleg annak nem, hogy egy időre le kell költöznöm Szegedre. De később megnyugodott, neki is jobb volt így, hétköznap csak a tanulásra koncentrálhatott, hétvégén pedig jöhetett hozzám, és minden időt együtt tölthettünk. Új élet köszöntött ránk – rá is, rám is. Napról napra jobban éltem, jól kerestem, új ruhákat tudtam venni magamnak is, meg Briginek is. Két-három hónap múlva pedig már nagyon jól éltem, lett egy csomó új ismerősöm, és egypár ellenségem is, miközben alkalmazkodtam az éjszakai életstílushoz. Engem sem kerültek el a tipikus dolgok: a pia, a cigi, a verekedések meg a drog.

Sokan nem tudják, de Szeged volt Magyarország drogbölcsője, itt kezdtek el először marihuánát termeszteni, és nem is akármilyet. Akkoriban a szegedi fű aranyat ért az egész országban. Később hallottam, hogy a híre eljutott egészen az amszterdami Green Festig, az évente megrendezett marihuánafesztiválig. A szegedi „cucc” ezen a versenyen Hungarian Brutal néven futott, és aranyérmet nyert. A dílerek hordták fel Pestre, és speedre meg LSD-re cserélték. A fűtermelők egy része hernyós volt. Magyarországon annyi ópiumos nem élt még egy városban, mint akkor Szegeden. Abban az időben délen nagyon komoly éjszakai élet ment. Az egész Délvidéket a szerbek uralták, egészen Kecskemétig. Az embargó ellenére minden szinten folyt a kereskedelem Magyarország és Szerbia között, hisz a szerbek hozták a lóvét – s ezzel együtt, természetesen, a bűnözést is. A cigányokat pillanatok alatt leszerelték, akik megmaradtak, azok a szerbeknek dolgoztak. Az arabok is behódoltak, ahogy a rendőrök és a vámosok is. A

31

szerbek fő profilja a cigarettacsempészet volt, ezt állami szinten nyomták. Befelé meg vittek mindent: fegyvert, lopott kocsikat, üzemanyagot, élelmiszert. A szerb maffia gyorsan felismerte a magyar bűnözők bénaságát, és azonnal lecsapott. Persze az oroszok is. 1992-ben már minden valamirevaló étterem, kávézó, diszkó, utcai feketéző, strici, autókereskedő, mindenki védelmi pénzt fizetett a szerbeknek Délvidéken. A befolyt összeget a szerbek megosztották a rendőrökkel, a vámosokkal, így mindenki elégedett volt.

Még én is. Végre normális, fiatalhoz méltó életet élhettem, volt pénzem, volt egy gyönyörű csajom, szép lakásom. Hétvégeken, ha lejött Brigi, mentünk bulizni, valamelyik haver leváltott, így szabad volt a péntek-szombat. Sok városbélink volt ott, velük jártunk szórakozni. Én nemigen piáltam, mert a piától agresszív lettem, inkább füvet meg speedet használtam. Akkoriban szinte mindenki drogozott. A zsaruk meg jóformán még azt sem tudták, mi az. Sokszor előfordult, hogy totál beheroinozott fiatalokat gyomormosásra vittek, mert azt hitték, matt részegek. Közben meg a heroinisták csoportosan jártak ki az állami és magántulajdonú mákföldekre ópiumot gyűjteni.

1993-ra Szeged igazi kis Amszterdammá változott. Volt ott minden: bűnözők, kurvák, kábítószer, fegyverek, kaszinók. Brigit is magával rántotta a felgyorsuló életmód. Amikor hétvégeken lejött, néha heroinozott, ha azt nem kapott, akkor meg sima ópiumot nyomott. Sokan megfordultak abban a játékteremben, ahol melóztam, többek között a szerbek szegedi főnöke, Senad is, no meg hűséges jobbkeze, Vanja. Kész legendák voltak, Senad embere volt a hírhedt Magda Marinko is. Vanja szeretett engem, sokat beszélgettünk, igaz, tíz évvel idősebb volt, de sok mindenben azonos véleményen voltunk. Csak úgy hívott, hogy „Mali”, vagyis kicsi. Én százkilencven centi és száz kiló voltam, de az ő kétméteres magassága és százharminc kilója mellett tényleg kicsinek tűntem. De igazából a korom miatt hívott kicsinek. Egyik nap bejött és félrehívott. Azt mondta, ha meglátom Marinkót, tartsam itt, és azonnal szóljak neki. Hozzátette még, hogy vérdíjat

32

tűztek ki rá, úgyhogy akár még pénzt is kereshetek. Este újra lejött a terembe, és elmesélte, hogy Magda magánakciókba kezdett, több gyilkosságot is elkövetett Magyarországon és Jugoszláviában, ez pedig nagyon nem jó. Senadot lehívatták Belgrádba, hogy magyarázza meg, hogyan történhetett ilyesmi, hiszen ezzel a magyar hatóságokkal kialakított együttműködést veszélybe sodorta, márpedig ez senkinek sem jó. Eddig a szerbektől csak féltek, de most már utálják is őket az emberek. Mindenki Magda Marinkót kereste, kimondták rá a halálos ítéletet. Senad visszatérve Belgrádból azt mondta, hogy a saját kezével tépi ki a szívét. A szerbeknél szigorúan tilos volt minden magánakció, aki ezt a szabályt megszegte, az életével fizetett. Márpedig Marinko megszegte – nem is akárhogyan.3

Pár nap múlva Magda Marinko feladta magát a rendőrségen. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye az életben maradásra. Beigazolódott a maffiamondás: amíg az igazságszolgáltatás keres, nyugodtan alhatsz, ha az alvilág, az a pályafutásod végét jelenti. Senadot leváltották, pár hétre rá egy pesti night clubban öngyilkos lett. Egy igazi szerb harcos nem tudja megemészteni és elfogadni a megaláztatást. Vanja annyit mondott, hogy amelyik vezető nem képes kordában tartani az embereit, az éppúgy felelős a fegyelmezetlen katona tetteiért, mint maga az elkövető. Életemben először szembesültem azzal a ténnyel, hogy a szerb maffián belül milyen kemény törvények uralkodnak. Vanja Senad legjobb barátja volt, mégis elítélte. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért, azt válaszolta, hogy sosem egy ember érdeke a fontos, hanem mindnyájunké. Akkor még ezt sem értettem.

Brigivel és a többi gyerekkori barátunkkal egyre jobban elmerültünk a drogok világában. Minden hétvégén komolyan elláttuk magunkat. Brigivel kezdett megromlani a kapcsolatunk, egyre többet kábítózott, napokat bóbiskolt a lakásban, mert a

3 Az egykor a francia idegenlégióban és a szerb Arkan hírhedt szabadcsapatában is harcoló Marinko Magyarországon valószínűsíthetően hét gyilkosságot követett el a kilencvenes években. Jelenleg életfogytiglani büntetését tölti.

33

heroin teljesen lelassítja, és egy másik világba repíti az embert. Én is komolyan nyomtam a cuccot, de teljesen mást, mint Brigi. Speed vagy kokó – nálam ez volt a nyerő. Én állandóan pörögtem, ő pedig lelassult. Mielőtt nagy baj történt volna, elment Németországba egy magánklinikára, elvonókúrára. Nagyon rossz volt nélküle, és szörnyű volt a tudat, hogy függő lett. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan kialakul a függőség. Amikor felhívtam, sírt, mindene fájt, könyörgött, hogy segítsek neki. Életem legfájdalmasabb időszaka volt. Hat hónapig volt távol. Amikor visszajött, sokat beszélgettünk. Mint kiderült, az volt a baj, hogy a szülei elváltak, és mivel én sem voltam mindig mellette, nem figyeltem rá eléggé. Azt hittem, ő is olyan erős, mint én. Pedig ő csak egy törékeny lány volt, akit éppúgy próbára tett az élet, mint engem. Aztán jött egy újabb tragédia: az apja öngyilkos lett, de előtte megpróbálta megölni a feleségét, Brigi anyját is. Őt Brigi mentette meg, mert elkapta a kést, amivel az apja a felesége felé döfött. Brigi a kés élét kapta el, csúnyán megsérült a keze, ő is, az anyja is kórházba kerültek, mert az apjának kétszer még így is sikerült megszúrnia az anyját, mielőtt kiugrott a tizedik emeletről. Brigi tesója hívott fel, hogy mi történt. Azonnal rohantam fel Pestre, mert ott történt a tragédia. Amikor Brigi meglátott, sírva fakadt, és csak annyit mondott, hogy mi soha ne veszekedjünk.

Én változatlanul dolgoztam, de ekkor már egy szerb cigarettacsempész személyi testőre voltam Pesten, így Brigivel is több időt tudtam együtt tölteni. A munkát Vanja intézte nekem. A cigicsempészet hatalmas üzlet volt. Az ember, akire vigyáztam, Görögországból tette át a székhelyét Budapestre. A családjával jött, a feleségével és a hatéves kislányával. A budai várban laktak, egy hotel lakosztályát bérelték. Kaptam egy máltai diplomata-útlevelet, amivel külföldre is járhattam. Neki is diplomata-útlevele volt, a kocsink is diplomataautó volt. Két dologhoz ragaszkodott: az egyik, hogy mindig legyek elegáns, a külsőm legyen ápolt, ahogy az egy üzletemberhez illik. Havonta jártunk

34

ki Milánóba ruhát és cipőt vásárolni. A másik, hogy sose felejtsem el, testőr vagyok. Sem több, sem kevesebb.

Rengeteget jöttünk-mentünk, sok embert megismertem, és a szabályokat is kezdtem egyre jobban érteni. Bár alapvetően tényleg csak a főnököm biztonságáért feleltem, mégis nagyon sok mindennek részese voltam. Korrupt zsarukkal találkoztunk, ügyészekkel és bírókkal, maffiatalálkozókra jártunk. Az oroszokkal szoros volt a kapcsolat, és nem egy találkozón magyar üzletemberek is feltűntek. Ezek a megbeszélések általában nagy bulival végződtek, folyt a méregdrága pezsgő, a konyak, és persze a csajok sem hiányoztak. De az én főnököm mindig udvariasan megköszönte az invitálást, és még a buli előtt távoztunk: ő egy szervezetet képviselt, és semmi más nem érdekelte. Igazi katona volt.

Ha nem melóztam, éltem az átlagemberek életét. Brigivel koncertekre, rock klubokba jártunk, néha egy-két egyetemi bulira is becsöppentünk. A melómról soha nem beszéltünk. Ez fontos szabály: ne vidd haza a munkát, a munkahelyedre pedig ne vidd magaddal a magánéletedet. Én szigorúan betartottam a szabályokat, mert a szabályok közt az is szerepelt, hogy aki megszegi őket, annak felelnie is kell ezért. Kettős életet éltem, de tetszett, hiszen végre volt pénzem, és már nem a csajom tartott el. Brigi már nem drogozott, én igen, főleg a kokain volt a menő, persze csak ha nem melóztam. Már annyit kerestem, hogy tudtam lóvét is félretenni, így összejött annyi, hogy vegyek egy kocsit. Brigivel ki is néztünk egyet. Egy hét múlva kellett érte mennem. Sokat mászkáltunk Pesten, és akárhol belebotlottunk egy hajléktalanba, Brigi mindig egy csomó pénzt adott nekik, nagyon szívén viselte a sorsukat. A Baross téren laktunk, és a Keleti aluljárójában volt egy kedvence. Nemrég még tanárként dolgozott, a felesége is pedagógus, volt két ovis gyerekük. Valakitől felvettek kölcsönt, hogy felújítsák a lakásukat, mert jött a harmadik gyerek, de az illető kisemmizte őket, és még a lakásuk is ráment a kölcsönre. Elvesztették a munkahelyüket is, az asszony a két gyerekkel elköltözött az anyukájához, de a férfi

35

nem mehetett oda, így az utcára került. Brigi mindennap meglátogatta az aluljáróban, vitt neki kaját, néha – ha kellett – gyógyszert, és általában a gyerekeinek is vett valami apróságot.

Aznap reggel, mikor indultam a kocsinkért, zsebemben a vételárral, az aluljáróban megpillantottam az embert, aki épp a két fiával beszélgetett. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem a gyerekeket, hogyhogy ők is itt vannak. Elmesélték, hogy az anyukájuk bent van a szülészeten, mert megszületett a hugi, és amíg a nagymamájuk bent van az anyukájuknál, az apjuk vigyáz rájuk. Sok mindent megértem már, de ez nagyon szíven ütött. Az apa a szemembe sem mert nézni, pedig nem az ő hibája volt, hogy ilyen sorsra jutottak. Figyeljetek, mondtam, gyertek, elmegyünk cukrászdába. Fogalmam sincs, miért épp ez jutott eszembe, de valahogy el akartam terelni a témát. A Hungária Szálló aljában volt egy cukrászda, oda ültünk be az apával és a két fiúval. Az utca túloldalán volt egy ingatlanközvetítő iroda. Átmentem és megkérdeztem, hogy ennyi és ennyi pénzért lehet-e valamilyen lakást kapni. Találtunk egy lakótelepi, tizedik emeleti két és fél szobásat. Nem volt valami nagy szám, de nekik olyan volt, mint egy palota. Amikor hazamentem, elmondtam Briginek, hogy a kocsi helyett lakást vettem a hajléktalan barátjának. A nyakamba ugrott, nagyon boldog volt. Később segített a lakás berendezésében is, sőt a kislánynak még babaszobája is lett.

Megkérdeztem a főnökömet, nem tudna-e segíteni a sok híres magyar ismerősén keresztül – több miniszter is volt köztük –, hogy a nemrégiben még hajléktalan ismerősöm munkához jusson. Nagyon meglepődött, és jól le is hülyézett, amikor elmeséltem neki, hogy kiféle-miféle ember a védencem, és hogy kocsi helyett inkább lakást vettem neki. Aztán mosolyogva azt mondta, ki se nézné belőlem, hogy ilyen jószívű ember vagyok.

Pár nap múlva megbeszélésre mentünk az orosz maffia magyarországi főnökéhez, Szeva bácsihoz.4 Úgy húsz-huszonkét 4 A kijevi születésű Szemjon Mogiljevics a kilencvenes évek elején tette át a

székhelyét Magyarországra, innen irányította a „vörös maffia” néven elhíresült

36

fejes jött össze egy budai villában, melyet állig felfegyverzett emberek őriztek. Nagyon nagy volt a biztonság, a fegyveremet le kellett adnom, majd fémdetektorral is átvizsgáltak minden érkezőt. Bent már barátságos volt a légkör, de amint elkezdődött a megbeszélés, mindenkinek ki kellett jönnie a tárgyalóteremből, és a fejesek zárt ajtók mögött folytatták le a tárgyalást. Amikor befejezték, a főnököm behívott a szobába, és bemutatott egy bajuszos embernek, aki megkérdezte, miről is lenne szó a hajléktalan ismerősömmel kapcsolatban. Mondtam, már csak munka kellene neki, hogy fel tudja nevelni a három gyerekét. Elmondtam, hogy magyar-történelem szakos tanár, és vidéken már tanított tíz évet egy gimiben. A bajszos ember erre elővette a telefonját, és tárcsázott.

– Halló, Okoska?– Igen. Mondja, miniszter úr, miben tudok segíteni!– A szerb barátaimnak kellene egy szívesség, egyik

ismerősüknek sürgősen munkahely kellene, magyar-történelem szakos tanári állás.

– Értettem. Azonnal intézkedem. Ha véletlenül nincs, akkor mondjunk fel valakinek?

– Természetesen, a barátaink érdeke az első!Két nap múlva megvolt a munkahely, és mellette még, soron

kívül, egy csomó juttatás: családi pótlék, különféle segélyek, sőt, emberünk legnagyobb meglepetésére, még a volt munkahelyétől is kapott kárpótlást. Ekkor szembesültem először azzal a ténnyel, hogy a maffiának mekkora hatalma van.

Egyik reggel a főnököm igen zaklatottan telefonált, hogy azonnal menjek. Már lassan két éve dolgoztam vele, de még sohasem volt ilyen ideges. Mikor odaértem hozzá, elmondta, hogy lemegyünk Szegedre, mert a határon lefoglalták nyolc kamionját tele cigarettával. Útban Szeged felé durva káosz alakult ki, de aztán mire odaértünk, hála istennek, már nyugodtabb volt

szervezetet. Az FBI a tíz legveszélyesebb bűnöző közt tartotta számon, nevét az orosz-ukrán gázvitákkal is összefüggésbe hozták. 2008-ban, Moszkvában letartóztatták.

37

a helyzet. Vanja várt bennünket egy kisebb hadsereggel és két magas rangú vámtiszttel. Utóbbiak elmondták, hogy váratlanul ellenőrzést kaptak, és sajnos semmit sem tudtak tenni, az árut lefoglalták, a kamionokat elkobozták. A főnököm halál nyugodt hangon elmondta, hogy őt ez nem érdekli, azért fizet több tízmillió forintot havonta mindenkinek a vámparancsnoktól a rendőrparancsnokig, hogy ne történjen ilyesmi. Hozzátette, három napjuk van, hogy visszaszerezzék az árut kamionostul, vagy kifizessék a teljes kárt. Foglalóként azonnal elvetette az új dzsipet, amivel a vámosok érkeztek. Aztán vad telefonálásba kezdett, és három óra múlva a nyolc kamion, tele cigarettával, úton volt Anglia felé.

1995 őszén a főnököm a feleségével és a gyerekével együtt hazament valamilyen családi ünnepségre. Belgrádban, a házuk előtt végezték ki őket. Több mint harminc golyót kapott, azonnal meghalt. Vanja közölte a hírt, aztán hozzátette, hogy valahol a lakosztályában van kétmillió dollár. Keressem meg, és vigyem le Belgrádba. Megkérdeztem, ez azt jelenti-e, hogy engem is ki fognak nyírni, mire csak annyit válaszolt, nem tudja.

Másnap úton voltam Belgrádba. Az Intercontinental Hotelba kellett mennem. Két egyenruhás ember várt rám, akik bekísértek a hotel bárjába. A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy nem követtem el semmit, amiért félnem kellene, de azzal is tisztában voltam, hogy a maffiának nem kell ok arra, hogy öljön. Lehet, hogy tudok valamit, ami nekem ugyan semmit sem jelent, de rájuk nézve veszélyes lehet. A legdurvább dolgok jártak a fejemben, és nagyon féltem. Nem is hiába, mert pár perc múlva több állig felfegyverzett „Tigris” (így hívták Arkan szerb vezér katonáit) jelent meg, majd maga Arkan is feltűnt.5 Ekkoriban tőle

5 Željko Ražnatović Arkan 1952-ben született. A hetvenes-nyolcvanas években Európa-szerte keresett bűnöző volt, majd a délszláv háborúkban vált hírhedtté Arkan Tigriseinek nevezett szabadcsapatáról. Szerepelt a háborús bűnösök listáján, de 2000-ben Szerbiában meggyilkolták. Egyes horvát lapok szerint a gyilkosságot csak megrendezték, ő pedig új külsővel, új személyazonossággal külföldön él.

38

rettegett mindenki határon innen és túl egyaránt. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ő volt a huszadik század legnagyobb európai gengsztere. Végigrabolta Európát, kétszer szökött meg, egyszer a belgiumi tárgyalásáról (innen az olasz maffia mentette ki), másodszor pedig Németország egyik szigorított börtönéből. Találkozásunkkor ő volt a szerb alvilág ura, seregével teljesen kifosztotta Horvátországot. Minden pillanatban több tízezer jól képzett fegyveres várta a parancsát. A jugoszláv polgárháború kitörése, 1991 óta a harcterek meghatározó egyénisége volt. Eszembe jutott, hogy Brigitől el sem búcsúztam, de ezen sem sokáig töprenghettem, mert valaki megszólított szerbül:

– Elhoztad a pénzt?– Igen, itt van a táskában – válaszoltam határozottan.– Gyere utánam, és hozd a táskát is! – szólt érdes hangon az

ismeretlen szerb.A hotel egyik lakosztályába mentünk. Átszámolták a táska

tartalmát, és ellenőrizték, nem hamis-e a pénz. Miután meggyőződtek róla, hogy minden rendben van, Arkan így szólt:

– Már hallottam rólad. Azt mondják, jó srác vagy, a seregben is komoly kiképzésen estél át, és a magyar éjszakában is keményen álltad a sarat.

– Hol a kötelességemet teljesítettem, hol a munkámat végeztem.

Intett, hogy üljek oda az asztalához, majd bemutatta a másik két embert is. Az egyik a sógora volt, egyben a Tigrisek kapitánya, a másik a szerb titkosszolgálat vezetője. Majd így folytatta:

– Azon gondolkoztunk, hogy dolgozhatnál nekünk, de sajnos, mivel magyar vagy, és a hivatalos papírokban is annak vallottad magad, noha apád montenegrói, nem tudlak alkalmazni bizalmi körben. De ha van valami ötleted, vagy netán gondod adódna, keress meg nyugodtan, megpróbáljuk megoldani.

Este együtt vacsoráztunk, és megismertem a szerb alvilág összes vezérét, sőt még Arkan feleségét is, a kiváló énekesnőt,

39

Cecát. Másnap elintézték, hogy kapjak szerb útlevelet, és semmisítsék meg a dezertálásomról szóló dokumentumokat, illetve vonják vissza az ellenem érvényben lévő körözést. Még egy napig voltam a szerb maffia vendége, utána visszatértem Budapestre. Briginek nem meséltem el, hol voltam, csak azt, hogy nagyon hiányzott.

Pesten kezdett elszabadulni a pokol. Az oroszok teljesen hatalmuk alá vonták az országot, elszaporodtak az erőszakos bűncselekmények. Mindenkitől védelmi pénzeket szedtek, sok nyálas magyar menő is behódolt nekik. Kopasz fej, ötven centi átmérőjű kar, és már kemény bűnözőknek képzelték magukat. Mindegyik bizonyítani akarta az oroszok előtt, hogy ő a legkeményebb. Persze az okos, rafinált, tapasztalt orosz ezt ki is használta, és kijátszotta egymás ellen a magyar vitézeket. A magyar rendőrség tehetetlen volt, és velejéig korrupt. A magyar bűnözők egymást húzogatták le, csapták be, egymással vívtak kemény harcokat, az oroszok meg lefölözték a hasznot. Budapest ekkoriban némileg a húszas évek Chicagójára emlékeztetett. Feltűnt az első komolyabb hazai csapat is, a Száva család vezetésével, akik főleg a törökökkel és az albánokkal próbáltak meg együttműködni.

Szabadúszóként folytattam pályafutásomat, miközben egyre durvábban nyomtam a kábítószert. Nem múlt el nap, hogy ne fogyasztottam volna valamit, általában speedet vagy kokszot. Pár jugó haverommal abból éltünk, hogy a nevünkért kaptunk pénzt. Ezt úgy kell érteni, hogy akadt étterem, ami ránk hivatkozva nem fizetett védelmi pénzt az őt megkörnyékező magyar csoportnak. Mondjuk megjelent a tulajnál az egyik csoport, hogy havonta ennyi meg ennyi védelmi pénzt kell fizetnie. Erre ő közölte, hogy már fizet a jugoszlávoknak. Ezután békén hagyták, így feleannyiból kijött. Mondjuk a magyaroknak havi egymilliót kellett volna fizetnie, mi viszont megelégedtünk ötszázezerrel, vagy, ha jó fej volt az illető, még kevesebbel is. Egyre többet lógtam az éjszakában, és egyre többet drogoztam.

40

Egyik nap hatalmas öröm ért, Zorán, a volt katonatársam hívott fel Hollandiából. Elmesélte, hogy nem sokkal azelőtt érkezett oda Olaszországból, és menekültként tartózkodik Hollandiában. Kérdezte, megtaláltam-e már a helyem, mert ha nem, kimehetnék én is, valószínűleg akadna meló is. Egy darabig menekültként kellene élnem, de hamarosan, legfeljebb egy éven belül tutira megkapnám a holland letelepedési engedélyt. Megadta a telefonszámát, én meg megígértem, hogy jelentkezem, miután átgondoltam a dolgot.

Brigivel ekkortájt kicsit lanyhult a kapcsolatunk, mert én egyre többet drogoztam. Nem találtam a helyemet, idegesített az otthoni háború, meg hogy egyre több vajdasági magyar esik áldozatul ennek az értelmetlenségnek. Brigi azt kérte, hogy egy kicsit szüneteltessük a kapcsolatunkat, ami annyit jelentett, hogy szakítottunk. Ez nem lepett meg különösebben, mert ekkor én már tényleg csak két dolognak éltem: az éjszakának és a drogoknak.

Vanja telefonált, hogy menjek le Szegedre, mert beszélnie kell velem. Amikor lementem, közölte velem, hogy engem választottak az új „pénzes embernek”. Ez azt jelentette, hogy beszedem a Magyarországon értékesített cigarettából származó bevételt, majd átutalom vagy személyesen leviszem Szerbiába. Nem fogadtam el a megbízást: elmondtam Vanjának, hogy totál rajta vagyok az anyagon, így nem tudok ellátni egy ilyen fontos feladatot. Nem örült a döntésemnek, de díjazta az őszinteségemet. Ennek ellenére azért rám bízta pár Pesten található szerb cég védelmét. Egyik nap az egyik cég tulajdonosa hívott telefonon, hogy valakik zsarolni próbálják. Kávé export-importtal foglalkozott, és rengeteg pénze volt. Bizonyos százalékot fizetett a védelemért is, azt is tudtam, hogy nem is keveset, de a valódi összeget alighanem csak Belgrádban tudták. Másnap a zsarolók találkára hívták a tulajdonost a Park Szállóba. Tudtuk, hogy ez az albánok törzshelye, így tisztában voltunk azzal is, kik állnak a háttérben. Vanja felküldött Pestre kétautónyi embert, hogy rendezzék le az ügyet. Jókora balhé lett a dologból.

41

Több száz ember csapott össze. Fegyverek is előkerültek, igazi presztízsharc volt. Ekkor voltam életemben először részese két maffiaszervezet összecsapásának. Az egész Keleti pályaudvar le volt zárva, ötszáz méteres körzetben mindenfelé rendőrautók villogtak, de nem mertek közbeavatkozni. Ennek az összecsapásnak az értelmét csak jó pár évvel később értettem meg.

Valamivel később a szervezett bűnözés elleni csoport letartóztatott néhányunkat. Pontosabban csak kihallgattak bennünket, mert másnap mindenkit kiengedtek. Ezen a kihallgatáson ismertem meg a „pipás bácsit”, akit egyesek csak „Papának” hívtak.6 Már sokat hallottam róla az éjszakában. Köztudott volt, hogy a Papa komolyan veszi a munkáját, ezért nagyon nehéz vele dűlőre jutni. Szinte lehetetlen volt megvesztegetni. Szeva bácsinak is nagyon az útjában állt. Egyszer hallottam, amikor azon mérgelődött, hogy az „egyszemű fószer” (ő így hívta a Papát, mivel Papa tényleg úgy nézett ki, mintha az egyik szeme mű lenne) mennyi fejfájást okoz neki, mert sehogy sem tudja elmozdítani a helyéről. Pipás bácsi magas tisztséget töltött be a rendőrségnél, pontosan nem tudom, de alighanem osztályvezető volt.

Másnap, amint kiengedtek, rögtön lementem Szegedre. Gondoltam, meghúzom ott magam egy darabig. Sajnos pár nap múlva vagy egy tucat ismerősömet tartoztatták le kábítószer-kereskedelem vádjával. Ez persze nem volt meglepő, hisz egész Szeged tudta, mivel foglalkoznak. A Vasdisznó nevű szórakozóhely volt a törzshelyük. Itt megfordult Szeged valamennyi drogterjesztője és drogosa. A letartóztatottak legtöbbje gyerekkori barátom volt, sokukkal egy városból is származtunk. Hirtelen üres lett az életem. Vanjaék tíz évvel idősebbek voltak nálam, így velük nem igazán tudtam szórakozni. Brigivel sem a legjobban alakultak a dolgok.

6 Sándor István rendőrtiszt elsősorban a kilencvenes évek olajszőkítési ügyeiben nyomozott. Megvádolták hivatali visszaéléssel, de később felmentették.

42

„Már rég közénk tartozol!”

IRÁNY HOLLANDIA!

EGY REGGEL ARRA ÉBREDTEM, hogy semmi sincs, ami Magyarországon tartana. Felkerestem az ismerőseimet, akik hamis okmányokkal foglalkoztak, és vettem tőlük egy útlevelet. Felhívtam Brigit, és megmondtam neki, hogy valószínűleg Hollandiába megyek. Akkor már két-három hónapja nem voltunk együtt, de a barátságunk megmaradt, úgyhogy kikísért a repülőtérre.

Az amszterdami reptéren Zorán várt, és mindjárt elvitt a bátyjához, aki ekkor már komoly „üzletembernek” számított. Ő elmagyarázta, hogy itt hamis papírokkal is nyugodtan lehet élni, de az a legjobb, ha végigcsinálom a holland procedúrát. Ezután két hétig megállás nélkül buliztam, aztán meg elmentem, és bejelentkeztem menekültnek. Három napot töltöttem egy befogadó állomáson, ahol nyilatkoznom kellett, honnét jövök, és miért menekülök, majd következett egy orvosi vizsgálat. Ezek alapján beosztottak egy menekülttáborba, ami kellemes csalódás volt, mert messze nem volt olyan gázos, mint Magyarországon. Egy négyágyas szobába kerültem, amin csak ketten osztoztunk egy afrikai sráccal. A tábor nyitott volt, oda és akkor mehettem, ahová és amikor csak akartam. Gyorsan alkalmazkodtam, és pár hónap alatt megtanultam társalgási szinten angolul. Szabadidőmben ismét egyre többet sportoltam, kezdtem visszanyerni a régi formámat. Fizetés kiegészítésként néha

43

elmentem egy-egy tiltott bunyóra, amiért – akár győztem, akár vesztettem – mindig kaptam egy kis lóvét.

Mivel a verekedés, akárcsak a sport, mindig is hobbim volt, úgy gondoltam, ez kimondottan nekem való műfaj. De ahogy jobban beleláttam, rájöttem, hogy nem épeszű embernek való. A tiltott bunyó Japánban és az USA-ban a legelterjedtebb, de az utóbbi időben Skandináviában és Hollandiában is egyre népszerűbb, sőt már Dubaiban is rendeztek ilyen eseményeket, kizárólag „válogatott vendégkör” számára. Az igazán nagy érdeklődés a súlycsoport nélküli, pusztakezes meccseket követte. A helyszín mindig változik, lehet lepukkant, városszéli raktár, puccos jacht, vagy épp hétcsillagos szálloda. Egy átlagos napon negyven-ötvenezer dollárt kell összedobniuk a vendégeknek, amiből tízezer a győztesé, egy-kétezer a vesztesé, a többi a szervezőé.

1995 szilvesztere előtt felhívtam Brigit, aki már nagyon izgult miattam, hogy volna-e kedve kijönni, és velem ünnepelni az újévet. Igent mondott, és hozzátette, hogy különben is beszélnünk kell egy nagyon fontos dologról. Karácsony után érkezett. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az a fontos dolog. Nos, tényleg elég fontos volt: elmondta, hogy gyereket vár tőlem, és a babát mindenképpen meg fogja tartani. Nagyon örültem. Megbeszéltük, hogy otthagyja a sulit és kijön utánam, én pedig leszokom a drogról. Minden úgy alakult, ahogy terveztük. 1996 nyarán megszületett a fiunk, és nemsokára megkaptuk a letelepedési engedélyt. Saját házba költöztünk, és új életet kezdtünk, távol az otthonunktól. A táborban töltött idő alatt mindketten elég jól megtanultunk hollandul. Brigi már tudott angolul, így neki jobban ment a holland is, én egyszerre nyomtam a két nyelvet, de elég jól haladtam. A drogról a drog hazájában sikerült leszoknom, sőt, leálltam a cigivel meg az alkohollal is. Attól fogva teljesen egészséges életet éltem, és ezt azóta is betartom, mert láttam, milyen szörnyűségeket művel a drog az emberekkel.

44

Mivel mindig is érdekeltek a fegyverek és a küzdősportok, jelentkeztem egy testőrcéghez. Kaptam időpontot egy meghallgatásra. A felvételin mind fizikailag, mind pszichikailag kiválóan szerepeltem. A cég alkalmazott, de hat hétre elküldtek Izraelbe továbbképzésre, aminek én kimondottan örültem. Ez a hathetes személyvédelmi kiképzési program nagyon kemény volt. A kiképzők Moszad-tisztek voltak, ők feleltek többek közt az izraeli elnök biztonságáért is. Valamelyest sikerült tőlük elsajátítanom a sajátjuknak mondott Krav Magát is, azt a küzdősportot, amelyet a Moszad használ.7 A továbbképzést kitűnő eredménnyel végeztem, amire borzasztó büszke voltam. Azonnal több munkalehetőséget is kaptam, sőt a világ egyik legjobb testőrcége, az IBSSA azonnal többéves szerződést ajánlott. De én csak egyetlen helyre vágytam: Hollandiába, a családomhoz. Végül is elvállaltam egy melót, ami miatt sokat voltam távol. Főleg VIP-kuncsaftokat bíztak rám és a csapatunkra. Volt, hogy egész hónapokat külföldön töltöttem. Azért volt jó oldala is a munkának, például az, hogy több világsztár mellett is dolgozhattam. Egy év után mégis felmondtam.

Kis pihenő után Zorán szólt, hogy van egy jó meló. Hetente négy napot – szerda, csütörtök, péntek, szombat – kell dolgozni egy diszkóban, a pénz viszont nagyon jó, napi fix ötszáz gulden plusz a borravaló. Érdekelt a munka, mert még sosem dolgoztam ilyen helyen, és sohasem volt olyan melóm, hogy heti három napom teljesen szabad legyen. Zorán bemutatott Mikinek, a főnöknek. Mindjárt meg is egyeztünk, így egy körülbelül százhúsz fős csapat tagja lettem. Ezután rövid eligazítás következett, melynek során ismertették velem a jogszabályokat, merthogy Hollandiában külön jogszabály vonatkozik a szórakozóhelyeken biztonságot ellátó személyekre. Például kötelező az egyenruha viselése. (Ez azért fontos, hogy a biztonsági embert egyértelműen

7 A Krav Maga héber kifejezés, jelentése: közelharc. Hatékony, mindenféle sallangtól mentes önvédelmi rendszer, melyet a budapesti születésű Lichtenfeld Imre fejlesztett ki Izraelben.

45

meg lehessen különböztetni a vendégektől.) Az egyenruhán jól látható jelvénynek kell lennie, azonosítószámmal. Ezt a jelvényt a holland igazságügyi minisztérium adja ki. Miután kiokosítottak, néhány napot megfigyelőként töltöttem ott. Nagyon tetszett az egész.

A diszkó a legmodernebbek közé tartozott Európában. Három szint a föld fölött, három alatta, minden szinten tíz italpult, ötven pultos és felszolgáló, plusz húsz biztonsági őr. A földszinten külön kis elsősegélyhelyet alakítottak ki, ahol még pszichológus is volt. De ha a vendég csak arra volt kíváncsi, milyen drogot készül éppen beszedni, negyedóra múlva ott volt előtte a kimutatás, mit tartalmaz az anyag (általában sokkal kevesebb hatóanyagot, mint amire a felhasználó számított). Arra is volt lehetőség, hogy a vendégek orvosi felügyelet mellett vegyék be a kábítószert. Naponta körülbelül tizenkétezer vendégünk volt, és a három év alatt, míg ott dolgoztam, egyszer sem fordult elő, hogy valaki meghalt volna kábítószer-túladagolás miatt. Pedig ide a vendégek 99 százaléka azért járt az egész világból, hogy élvezhesse a zene és a drog tökéletes összhangját, az igazi szabadságot. Magyarországon még egy füves cigi miatt is bujkálni kellett a zsaruk elől. Mindenki titokban drogozott, mert különben dutyiba kerülhetett, miközben a nagy tiltás ellenére rengetegen haltak meg. Itt meg, ahol bárki szabadon, akár tizenkétezer ember és több száz kamera előtt nyomhatta a cuccot, egyetlen baleset sem történt. Hollandiában kialakult a drogozás kultúrája. A törzsvendégek között orvosok, tanárok, ügyvédek, bírók, rendőrök, üzletemberek, színészek is voltak, bel- és külföldről egyaránt.

Pénteken és szombaton volt a legnagyobb őrület, részben azért, mert az elején olyan bulikat szerveztek, ahol a belépőjegy mellé járt egy ecstasy is. Az ember beállt a sorba, és a pultnál megkapta a kis nejlonzacskóba csomagolt cuccot, amit általában valamilyen vidám figura díszített. Mondanom sem kell, mindig voltak vendégek, akik záráskor megkérdezték, nem maradt-e véletlenül pár jegy, mert szívesen megvennék.

46

Egy darabig minden olajozottan ment, de hát örökké csak a mesében tart a boldogság. Az idő múltával egyre jobban ment a hely is. Ez anyagilag is csúcsra vitt bennünket. Ugyanakkor szaporodtak az atrocitások is. Nem volt olyan bűnbanda a városban, amelyik ne próbálta volna meg átvenni, tönkretenni vagy lejáratni a helyet. Mivel a támadások többsége kintről indult, Miki engem helyezett a külső osztag élére és teljhatalommal ruházott fel. Ez nagyon veszélyes és felelősségteljes feladat volt, hiszen mindennap tizenkétezer ember testi épségére és életére vigyáztunk. Aztán a kezdeti heti négy nap munkából hét lett. Folyamatosan videofelvételeket készítettünk a környékről, és fel is dolgoztuk őket. Háromszáz méteres körzetben mindent bekameráztattam. A nyitva tartás alatt teljesen lezártuk a diszkó környékét az autóforgalom elől. A személyzetet is átvizsgáltuk, mielőtt munkába álltak. Mindent megtettem a biztonságért. Konzultáltam az egyik volt izraeli kiképzőtisztemmel is, hogy megtudjam, az ő tapasztalatai szerint ekkora tömegnél mire kell odafigyelni. Pár napra átutazott Hollandiába, és közösen terveztük meg az egész biztonsági stratégiát. Nagyon hálás voltam neki. Amikor először vázoltam fel előtte a hely működését és a veszélyeket, azt javasolta, függesszük fel a diszkó működtetését, mert túl nagy a kockázat, és sok ártatlan ember élete forog kockán. De aztán Miki meggyőzte, hogy ez egy vállalkozás, amit nem lehet csak úgy feladni. A hely működtetése presztízskérdés, márpedig a szerbeknél a presztízs fontos dolog, bármikor képesek akár az életüket is feláldozni érte. Végül izraeli barátom segítségével mégiscsak sikerült megterveznünk a biztonsági rendszert. Mielőtt hazament, azt mondta, ha ezt sikerül végigcsinálnom, akkor ő jár továbbképzésre hozzám.

Egyik este vagy száz török gyűlt össze a diszkó előtt, és folyamatosan sértegették, provokálták a vendégeket, aztán bennünket, biztonságiakat is. A rendőröknek felesleges lett volna szólni, hiszen az utcán mindenki ott áll, ahol akar. Kezdett elfajulni a dolog. Tudtam, hogy mindegyik töröknél van fegyver,

47

ha más nem, kés biztosan. Szóltam a kollégáimnak, hogy jegy és átvizsgálás nélkül minél gyorsabban engedjék be az összes vendéget. Aztán kimentem, és odaballagtam a törökökhöz.

– Hello, srácok! Mi a gond?– Ki a fasz vagy te, köcsög, hogy idetolod a pofád? – kérdezte

az egyik török izomkolosszus.– A hely biztonsági főnöke vagyok – válaszoltam határozottan,

halálos nyugalommal.Ekkor már úgy ötven munkatársam is a hátam mögött állt.– No, ide figyelj, te köcsög! – folytatta a török. – Az én főnököm

meg azt mondta, hogy vagy fizettek, vagy itt kő kövön nem marad.

– Beszélni akarok a főnököddel!A török egy percet telefonált törökül, majd miután befejezte,

annyit mondott, hogy egy óra múlva a Hiltonban találkozunk. A megadott időpontban Mikivel kettesben megjelentünk a hotelben. A törökök részéről a mozizás nem maradt el: vagy húsz autóval érkeztek, a legújabb Mercikkel meg BMW-kkel. Azonnal láttuk, hogy ki a főnök, mert az embereinek egy része biztonsági gyűrűt vont köré. Tudtam, hogy ezt komolyan is gondolják, nemcsak színjáték, és bármelyikük az életét adja érte.

– Lehet, hogy könnyelműség volt csak kettőnknek idejönni – szólalt meg Miki.

– Lehet, de ha pénz kell neki, akkor nem csinálnak hülyeséget. Miki elővette a pisztolyát, kibiztosította és felhúzta.– Ha netán mégis, akkor azért pár nyomorult holdimádót

magammal viszek.– Ali vagyok, beszélni akartatok velem – szólalt meg a török

főnök.– Igen. Én Rob vagyok, a Baya diszkó biztonsági főnöke, ő

pedig Miki, a tulaj. Az érdekelne minket, hogy minek köszönhetjük a hetenkénti zaklatásaitokat.

– Figyeljetek, mert rövid leszek! Minden hónapban fizettek nekem százezer guldent, és megszűnnek a zaklatások, sőt még barátok is lehetünk!

48

– Most te figyelj ide! – felelte Miki dühösen. – Én már sok mindent megértem életemben, de még soha nem fizettem senkinek, és nem hinném, hogy te lennél az első, akinek fizetek.

Villámgyorsan átugrotta az asztalt, és a török főnök szájába nyomta a pisztolya csövét. Olyan gyorsan történt minden, hogy moccanni sem volt ideje senkinek, pláne fegyvert rántani. Tudtam, hogy tennem kell valamit, mert különben Miki biztos a padlóra fröccsenti a török agyát.

– Mindenki menjen ki, hatszemközt beszélünk! – ordítottam a török csordára.

Gyorsan kikotródtak, mert Ali is intett nekik, hogy menjenek. Iszonyú feszült volt a helyzet, hiszen bármelyik török fegyvert ránthatott és ránk lőhetett volna. Külön gázos volt, hogy nálam nem volt fegyver, de akkor is meg kellett őriznünk a hidegvérünket. Szóltam Mikinek, hogy a terem üres, nincs veszély. Felemelte a földről a nem épp kicsi török főnököt, és egy sarokba tuszkolta. Leültünk egy paraván mögé. Közben én figyeltem, nehogy ránk rontsanak a török emberei. Ali szájából ömlött a vér, szerintem pár foga is megbánta, hogy Mikivel keménykedett. Miki harmincöt éves volt, egykor jugoszláv országos nehézsúlyú bokszbajnok. Kábé tíz éve élt már Hollandiában. Holland felesége volt, és egy kislánya. Igazságos és korrekt embernek ismertem, de rettentően kemény és határozott tudott lenni, ha kellett. A diszkóját kilencven százalékban a volt Jugoszlávia területéről származó, jól képzett emberek őrizték. Miközben Jugoszláviában dúlt a háború, amelyben a szerbek, a horvátok, a bosnyákok, az albánok meg a montenegróiak halomra gyilkolták egymást, itt sokszor egymástól függött az életük. Mikinél az volt az első szabály, hogy mindenki jugoszláv, és mindenki egyforma, nincs megkülönböztetés. Akinek ez nem tetszett, mehetett isten hírével. Én nagyon bírtam, mert szeretem a korrekt és határozott embereket.

A hotel személyzete riasztotta a rendőrséget, akik nagyon gyorsan meg is jelentek a helyszínen. Természetesen mindenki tagadott, senki sem tett feljelentést, így két óra múlva már

49

mindenkit ki is engedtek, pedig azt hittem, hogy pár napig biztos bent fognak tartani.

Másnap – nagy meglepetésünkre – Ali telefonált, hogy újabb találkozót beszéljen meg velünk. Nem egykönnyen adta fel a török vezér. Miki kicsit ideges volt, nem akart vele többet találkozni. Mondtam neki, hogy majd én elmegyek, és megkérdezem, mit akar. Miki beleegyezett, de kikötötte, hogy semmilyen kompromisszumra nem hajlandó. Vasárnapra beszéltük meg a találkozót egy parkban. Mindenre számítanom kellett, így összeszedtem egy tuti kis csapatot, és szóltam Zoránnak is, mert ismertem a képességeit. Két autóval érkeztünk, de hat ember már reggel óta ott volt a parkban, hogy figyeljék a helyszínt. A törökök már vártak bennünket, de ezúttal csak tízen lehettek. Ali rögtön a lényegre tért, és ott folytatta, ahol a múltkor abbahagyta: százezer guldent akart havonta. Mondtam neki, hogy ez kizárt dolog. Ekkor elkezdett izomkodni, fenyegetőzni, hogy mi nem vagyunk még tisztában azzal, hogy ő kicsoda. Mondtam neki, minket nem érdekel, hogy ő kicsoda és micsoda, de szerintem abból, hogy mi összebalhézunk, egyikünk sem jönne ki jól. Néhányan valószínűleg lelőnék egymást, jóval többen pedig a börtönben kötnének ki. Jó félórát vitatkoztunk, és közben megtudtam, hogy Ali és a bátyja, Amir lányokat futtatnak. Körülbelül négyszáz lány dolgozott nekik Hollandiában, Németországban és Belgiumban. Mivel a hétvégenként a diszkóba járó külföldiek egyre gyakrabban érdeklődtek, nem tudnánk-e nekik partnert szerezni, felajánlottam Alinak, hogy hétvégeken hozhatnak pár lányt a csinosabbak közül, így amelyik vendég esetleg igényt tart a szolgáltatásra, annak helyben tudunk segíteni. Alinak tetszett az ötlet. Megbeszéli a bátyjával, mondta, aztán szól, hogy mi a helyzet. Ha oké, majd később megegyezünk a továbbiakról. Némileg megnyugodtam, hogy érdekli az ajánlat, de tudtam, hogy ezt azért még Mikivel is meg kell beszélnem.

Este elmentünk Mikivel vacsorázni egy előkelő étterembe: tudtuk, hogy ott nyugodtan beszélhetünk. Elmeséltem neki, hogy mit ajánlottam a törököknek. Miki erre azt mondta, ne izguljak,

50

mert már leszervezte, hogy Alit másnap kinyírják. Aztán, mintha mi sem történt volna, folytatta. Jól figyeljek, mondta, mert fontos dologról van szó.

– Leinformáltalak. Sok pozitív visszajelzést kaptam rólad, a belgrádi barátaink mondták, hogy jó srác vagy, már többször megálltad a helyed. Ez a diszkó azért fontos nekünk, mert sok pénzt hoz, de még többet mos tisztára. A jelenlegi munkádon kívül lesz egy másik megbízásod is, mégpedig az, hogy a cigicsempészetből befolyt lóvét – amit nem tudunk tisztára mosni – eljuttasd a megadott helyre. Vállalod?

– Nem is tudom. Ilyet még sosem csináltam.– Sebaj, majd belejössz. Ez épp olyan, mintha egy cég

megbízna, hogy szállítsd és őrizd az értékeit.– Meggondolom, és szólok.– Nem, nincs mit meggondolni! Otthonról téged jelöltek erre a

posztra.– Engem? Kicsoda? Soha nem tartoztam senkihez!– Dehogynem, csak nem tudtál róla. Már rég közénk tartozol.„Közénk?” Kikhez? Van egy szervezet, amelyről soha, senki

sem beszél, de mindenhol ott van, létezik. Valami, ami nincs, de mégis van. Sohasem mondják, hogy ez és ez a főnököd, de bármit csinálsz, a szálak egy helyre futnak. Úgy leszel egy szervezet tagja, hogy az a szervezet valójában nincs is, mégis mindenhol jelen van Európa-szerte. Effélék jutottak eszembe hirtelen. Nem vagyok a jugoszláv maffia tagja, mégis, bármit csinálok, náluk kötök ki. Láthatatlanok, de mégis mindenhol ott vannak. Egyetlen tagot sem tartanak nyilván, mégis több tízezren vannak. Senkinek sincs főnöke, de mindenkinek Belgrádban dől el a sorsa. Senki sem mondja ki, valójában kicsoda, legbelül mégis mindenki tudja.

– Az egyik közös jó barátunk ajánlott téged. Azt mondta, hogy maximálisan meg lehet bízni benned – zárta le a témát Miki.

A hangsúlyból, abból, ahogy mondta, végképp megértettem, hogy nincs választásom: kész tények elé vagyok állítva, muszáj elfogadnom őket.

51

– Oké – válaszoltam jobb híján –, de térjünk vissza egy kicsit a törökre. Szerintem próbáljunk meg együttműködni vele. Ha nem megy, lesz még időd kicsináltatni. Ráadásul egy ilyen kaliberű ember még bármikor jól jöhet.

– Lehet, hogy igazad van, de már késő, nem tudom visszacsinálni a dolgot. A srácok, akik intézik a török sorsát, nem használnak mobilt, ha átvesznek egy utasítást, már nincs visszaút.

– Hogy fogják csinálni? Azt legalább tudod?– Nem, semmit sem tudok. Csak annyit, hogy valószínűleg

autóbombával.Kihozták a vacsorát, és mi csöndben kajáltunk. Miki a

továbbiakban egyetlen szót sem ejtett a törökről, de mindent megértettem. Neki sem tetszett a dolog elintézésének módja, de nem volt olyan helyzetben, hogy döntsön az ügyben.

Ali Amszterdamban lakott. Korán reggel odaértem, és végigjártam egy csomó éttermet, mire megtudtam, hogy pont kint van a piroslámpás negyedben. Odamentem, de a tízezer prosti egyike sem adott volna infót Aliról. Majd bolondok lettek volna. Szigorúan tilos volt beszélniük. Aztán délután végre megpillantottam egy fazont, aki nagyon hasonlított az egyik emberére. Felhívta Alit, akivel közöltem, hogy azonnal találkoznunk kell. Azt mondta, hogy az apja éttermében van, és megadta a címet. Amikor beléptem, vagy harminc török ült odabent, és mind engem bámult. Nem szokták meg, hogy egy idegen csak úgy, egyedül bemerészkedik oda. Kértem Alit, hogy ha lehet, négyszemközt beszéljünk. Erre magyarázni kezdte, hogy még nem döntöttek, de közbevágtam: én nem is ezért jöttem. Töviről hegyire elmeséltem neki, hogy merénylet készül ellene. Elsápadt, majd gyorsan telefonált. A sofőrje, mondta, épp most ment el, hogy felvegye a kocsit egy autómosóból, és hogy a gyerekeit összeszedje az oviból és a suliból. Sikerült megelőzni a bajt: kiderült, hogy az autóban három kilogramm C4-es bombát rejtettek el, amit távirányítóval bármikor aktiválni lehetett volna. Ali egy életre a lekötelezettem lett, ahogy Miki is. Kiderült

52

ugyanis, hogy Ali aznap elraboltatta a lányát, mert így akarta kizsarolni tőle azt a százezer guldent. De hálából, hogy megmentettem az ő és a családja életét, Ali visszaadta Miki lányát, és sor kerülhetett a nagy békekötésre. Azért egyvalamit nagyon megtanultam az esetből: ebben a világban tényleg semmi sem szent, és ha úgy alakul, a hatalomért egyesek még gyerekeket is képesek ölni, vagy simán kiirtanak egész családokat.

Vajon ki lehet még szállni? Vagy ki akarok-e szállni? Akármennyire is szörnyűnek tartottam ezt a világot, mégis tetszett, mégis vonzott. Talán a keménysége, vagy a szigorú szabályok miatt. Nem tudtam eldönteni, mi az, ami igazán tetszik az alvilágban, de egyre jobban éreztem magam benne. De vajon miért? Miért jó ez? Mert nem volt másik. Gondolom, jobban szerettem volna suliba járni, kitanulni egy szakmát, találni egy jó munkahelyet, aztán önfeledten szórakozni a gyerekkori barátaimmal. Csakhogy sajnos közbejött a háború, és minden ilyen vágyamat örökre elvette tőlem. Nincs mit tenni: nekem, és sok-sok földimnek ilyen világot teremtett a sors. Akárhová megyek, mindenhol idegen vagyok. Idegen voltam már akkor, amikor Jugoszláviában magyarnak születtem. Idegen voltam Magyarországon, mert jugoszláv voltam. Egyetlen lehetőségem maradt, világpolgárrá kellett válnom, hogy így harcoljak a túlélésért és a családomért. Azért, hogy a gyerekeimnek tizenöt éves korukban ne kelljen fizikai munkát végezniük, hanem tanulhassanak, hasznos ember váljék belőlük, és ha úgy hozza a sors, akár a világ legjobb egyetemeire is bejuthassanak. Márpedig ahhoz, hogy mindezt megadhassam nekik, sajnos nem lehettem válogatós. Sok mindent el kellett vállalnom, de úgy voltam vele, hogy ha ezzel biztosíthatom a családom jövőjét, az mindent megér.

Pár nap múlva minden visszatért a régi kerékvágásba. A diszkó dübörgött, napról napra nagyobb lett a forgalom. Persze továbbra is akadtak problémák, de gyorsan meg tudtuk oldani őket. A jegyek hetvenöt százaléka három-négy hónapra előre

53

elkelt. Előfordult, hogy világsztárok is eljöttek hozzánk bulizni, aminek én nem örültem annyira, hiszen a VIP-vendégek biztonságáért is én feleltem. A sztároknak el kellett különítenünk egy részt, és el kellett viselnünk az ezernyi nyűgüket. Az egyiknek nem volt mindegy, milyenek a felszolgálók meg a poharak, a másiknak melege volt, vagy éppen fázott, volt olyan, akinek túl messze volt a vécé – és sok-sok hasonló baromság. Aztán amikor egy amerikaifoci-sztár azzal jött, hogy hangos a zene, meg szar is, és követeli, hogy az általa kiválasztott számokat játsszák, elborult az agyam. Mondtam neki, nem mi akartuk, hogy itt bulizzon, ha nem tetszik valami, el lehet menni. Erre elkezdett velem ordítani, hogy a farzsebéből megvesz, de ha akarja, egyhavi fizetéséből kifizeti ezt az egész kuplerájt, és ha nagyon felidegesítem, előbb még szét is veri. Általában nyugodt természetű vagyok, de épp rossz napom volt, így hát megfogtam a sztárfocistát, és kitessékeltem az ajtón. Kint pár pofon is elcsattant. Másnap tele voltak vele a lapok, hogy a Bayában megvertek, megaláztak és megloptak egy sztárt. Az amcsi feljelentett engem is és a klubot is. Túl sok magyarázatra nem volt szükség, mert a kamerák mindent rögzítettek, így azt is, hogy amikor hátracsavart kézzel vezettem kifelé, felrúgott egy pincért, aztán meg arcon köpött egy biztonságis nőt, amiért szájba is vágtam. A klub megúszta, én kétezer ötszáz gulden pénzbüntetést kaptam, az amcsi sztár pedig tizenötezer gulden bírságot, ráadásul a bíróság húsz-húszezer gulden fájdalomdíj megfizetésére kötelezte a pincér és a biztonságis hölgy megsértéséért. Az eset után én szabtam meg a sztárok jogait a diszkóban. Ez annyiból állt, hogy jöhetnek, de csak mint magánemberek, és mi semmilyen felelősséget nem vállalunk értük, vagyis csak annyit, amennyit a többi vendégért is. A többségüket ez sem riasztotta el, ugyanúgy jártak hozzánk, mint a balhé előtt.

Azzal tisztában voltam, hogy a klubnak saját dílerei is vannak, akik szintén szép hasznot hoznak a diszkónak, de hogy kik ezek, és hogyan dolgoznak, azt mindaddig nem tudtam, míg Miki be nem mutatott egy fontos személynek. Megismerkedésünk

54

meglepetést, és egy kis örömöt is okozott, mivel kiderült, hogy ő is vajdasági magyar. Attilának hívták, és annak idején körülbelül harminc kilométerre lakott az én városomtól. Ő szállította a diszkónak az ecstasyt. Ekkor még a hollandoknak dolgozott mint árukihordó. Körülbelül száznyolcvan centi magas, szőke, kék szemű, sportos testalkatú, kulturálatlan, beképzelt alak volt. Eleve utálom az olyan típusú parasztokat, akik azzal jönnek, hogy ötvenes a karom, meg száznyolcvan kilót nyomok fekve. Az ilyen típus azonnal kikészít, még jó, hogy Hollandiában nem sok ilyen akadt, míg Magyarországon lépten-nyomon efféle fazonokba botlik az ember. Attila viszonylag gyorsan észrevette, hogy nálam ez a stílus nem nyerő, így visszavett belőle. Kínaiak által hamisított Nike melegítőben rohangált, valami gagyi tornacipőben, meg egy csomó nyolckarátos suriname-i vörös arany csüngött rajta. A találkozásunk után mindennap benézett hozzám a melóhelyre. Igaz, ez nem volt nehéz, mert a diszkótól száz méterre volt egy étterme, az Amerikai Álom. Annak ellenére, hogy ő működtette a helyet, főleg fekák meg marokkóiak jártak oda, persze nem véletlenül. Mindenféle droghoz hozzá lehetett jutni nála, minden mennyiségben. Idővel baráti kapcsolat alakult ki köztünk, és a feleségeink is egész jó barátnők lettek.

Egy nap telefonáltak a belgrádiak, hogy találkozni szeretnének velem másnap Londonban. Zoránnal mentem. Kétórás út volt. A Four Seasons Hotelben találkoztunk. Bemutattam Zoránt mint a legjobb barátomat; a bátyját már ismerték, hiszen ő is cigarettával üzletelt, így sok újdonságot nem tudtam mondani róla. De nem is kellett. A belgrádiakat egy Vlado nevű fazon képviselte, de voltak itt emberek Svédországból, Svájcból, Luxemburgból, Belgiumból, Ausztriából, Görögországból, Olaszországból is. Sorra bemutattak nekik. Mondanom sem kell, hogy mind szerb vagy montenegrói volt. Armani öltönyök, Cesare Pacotti cipők, arany Rolexek – mindjárt látszott rajtuk, hogy nem portásként dolgoznak egy diszkóban. Az első nap ismerkedéssel, hosszabb-rövidebb magánbeszélgetésekkel telt. Másnap még jött egy-két új ember. Vlado elmondta a többieknek, ki vagyok, és

55

hogy Belgrádban sok jót hallottak rólam, ezért választottak arra a feladatra, hogy felügyeljem a készpénzmozgást, és rendszeresen beszámoljak róla. Az egyik jelenlévő megkérdezte, tisztában vagyok-e az ezzel járó felelősséggel. Mindig tisztában vagyok azzal, amit teszek, és amit elvállalok, feleltem, mindig, mindent igyekszem a legjobb tudásom szerint ellátni, de erre a feladatra nem felkértek, hanem egyszerűen csak kineveztek rá. Valószínűleg azért, mert megfelelőnek tartanak. Miközben erről folyt a szó, megint eszembe jutott, hogy lám, ismét beszélünk valakikről, de nem nevezzük meg őket, senki sem mond nevet vagy neveket, hogy tulajdonképpen ki is az, akinek felelősséggel tartozom. Persze tudom, a „belgrádiaknak”, de ők vajon kicsodák? Ők mindent tudnak rólam, én róluk semmit. Érdekes, ahogy ez a szervezet működik. Azért erős, mert bárki lehet a főnök, személyesen senki sem ismeri, de mindenki tart tőle, szabályait mindenki betartja, annak ellenére, hogy ezeket a szabályokat soha senkivel sem közölték, egyszerűen mindenkibe belenevelték őket az évek folyamán. Észre sem vettem, hogy valójában már rég nem vagyok magánzó, hanem egy szervezethez tartozom, amelyről addig a napig, a londoni találkozóig talán nem is tudtam, hogy létezik.

Másnap mindenki együtt volt. Zorán nem vehetett részt a tárgyaláson, ahogy más kísérők, sofőrök, testőrök sem. A szerb cigarettamaffia talán egyik legtitkosabb megbeszélése volt ez. Senki sem mondta, de mindenki tudta, hogy a jelenlévők személye, és az, ami itt elhangzik, nagyon bizalmas: olyannyira, hogy mindenki a maga és a családja életével felel azért, hogy az is maradjon. A teremben – csak aznap reggel tudatták, hol lesz a találkozó pontos helyszíne – halálos csönd uralkodott.

Egy jólszituált, fekete hajú fiatalember beszélt először. Felvázolta, hogyan állnak a dolgok, hol vannak gondok, min kell javítani, és elmondta, hogy a rendelések egyre szaporodnak, de a kapacitást nehezen tudják növelni. A szervezetnek volt egy gyára, ahol különféle cigarettadobozokat gyártottak, mindegyiket olyan nyelvű felirattal, amilyen országba szállítani akarták őket. Szinte

56

Európa összes nyelvén dolgoztak, és csináltak cigarettahüvelyeket is, Marlborót, Camelt, Westet, amelyeket elszállítottak egy másik gyárba, megtöltötték dohánnyal, végül becsomagolták őket. Az áru készen állt a szállításra. A transzport három útvonalon zajlott: légi, vízi és szárazföldi úton. A szárazföldi útvonal Szerbiából Magyarországon keresztül haladt. A magyar határ teljesen be volt biztosítva, a megfelelő személyeket lefizették, részesedés járt nekik, de volt olyan is, aki cigarettát kapott a szolgálataiért. Két határszakaszt kellett bevonni a bizniszbe, a szerb-magyart és a magyar-osztrákot. A rendszer kisebb hibákkal, de elég jól működött, a kamionok gond nélkül jöttek-mentek. A vízi útvonal Montenegró és Olaszország között volt. Itt hajóval vitték át az árut, főleg Bar–Bari útvonalon, aztán szárazföldön tovább, szerte Európába. A légi útvonal Görögországból indult, a szaloniki reptérről, ahová kamionon vagy hajóval érkezett az áru, majd, itt beléptetve az EU-ba, repülővel ment tovább, elsősorban Londonba. Az ellenőrzést itt úgy oldották meg, hogy a görög vámosokat is bevonták az üzletbe; a konténereket olyan matricákkal és iratokkal látták el, melyek bizonyították, hogy sem fegyver, sem drog, sem cigaretta nincs a konténerben. Így amikor megérkeztek Angliába, az ottaniak már látták, hogy vámkezeltek, és mehettek is tovább. A konténerekben természetesen más volt, mint ami a fuvarlevélen szerepelt. Előfordult, hogy egy-két konténert lefoglaltak, de ez nem okozott különösebb kárt.

Általában az eladó és a vevő is off-shore cég volt, a fizetések is ilyen cégek között zajlottak, de előfordult, hogy a vevő csak készpénzzel tudott fizetni, mert nem rendelkezett megfelelő kapcsolatokkal a banki szférában. Ilyenkor kerültem képbe én: a vevő átadta nekem a készpénzt, amit el kellett juttatnom a megbeszélt helyekre; ezek általában bankok és egyéb pénzintézetek voltak, főleg Cipruson, Luxemburgban, Magyarországon és Lichtensteinben. Havonta egyszer-kétszer szállítottam, mert az esetek kilencvenöt százalékában megoldották a dolgot átutalással. A pénzt Angliából volt a

57

legnehezebb kihozni, mert ott az ötvenfontos a legnagyobb forgalomban lévő címlet, de abból kevés van, annál több a tíz- és húszfontos. Amikor mondjuk egy-kétmillió fontot kellett elhoznom, az már komoly mennyiség volt, arról nem is beszélve, hogy az angol pénznek szó szerint szaga van! A határátkelőkön pedig majdnem mindig van egy-két ilyen célra beidomított kutya. Vlado átadott egy kábé kétszáz oldalas dokumentumot, amelyben bankok, fuvarozók és más cégek adatai szerepeltek az összes érintett országból. Ezekre, mondta, bármikor számíthatok, de egyedül is csinálhatom. Teljes mértékben rám bízták, hogyan juttatom el a pénzt a megadott helyre. Egy átlagember azt hiheti, hogy ez gyerekjáték. Én is azt hittem egészen addig a pillanatig, míg át nem vettem az első tizenkét zsák pénzt egy hotel parkolójában. Minden sikeres fuvarért az összeg tíz százalékát kaptam, a sikertelenekért húsz százalék büntetést. A három év alatt, míg fel nem számolta magát a cigimaffia, összesen kétszer bukott el a lóvé.

A szervezet annyira elszemtelenedett, hogy már Kínából is hozott, pontosabban csempészett be cigarettát. Végül az európai piac és a multi dohánygyárak összefogtak, és komoly hadjáratot indítottak a főleg szerb kézben lévő cigarettamaffia ellen. Lépten-nyomon nyomozókba botlott az ember, levegőt sem lehetett venni tőlük, de mire elérték a céljukat, vagyis sikerült hatvan-hetven százalékkal csökkenteniük a cigarettacsempészetet, addigra a maffia több tíz-, de talán százmilliárd dollárt is megkeresett. Persze ennek nagy része elment a jugoszláviai belháborúkra. A vezetők nagy része meghalt, főként egymást nyírták ki, az a néhány nagy hal pedig, aki túlélte a cigimaffiát, külföldön, főleg Oroszországban lett menő üzletember, de sokan inkább Barbadost és Dominikát választották. Arról, hogy valaki börtönbe került volna, nincs tudomásom, valószínűleg nem véletlenül. Azt hiszem, sok ország állami szinten is érdekelt volt a cigibizniszben. Elég, ha csak arra gondolok, hány miniszterrel ebédeltem ennek az ügynek a kapcsán. De a minisztereken kívül még számos fontos embert ismertem meg szerte a világon.

58

Hiszen valójában egyszerű üzletemberek voltunk, egy napról napra sikeresebb vállalat vezetői. Nem raboltunk, nem öltünk, legfeljebb a szervezeten belül voltak hatalmi harcok, de a külvilág csak tisztesnek tűnő vállalkozókat látott. Így hamar bekerültünk az európai elitbe.

Persze Briginek is feltűnt, hogy miközben rengeteget utazom, anyagilag is egyre jobban állunk, de tudta a szabályt: a munkámról sohasem beszélünk. Ő feleség volt és édesanya, ez volt a szerepe, amit kiválóan el is látott. Ha volt egy kis szabadidőm, akkor utaztunk, és már nem kellett megnéznünk, hol olcsóbb a szállás vagy a menü. Gond nélkül járhattunk színházba vagy moziba. A legjobb ruhákat vehettük meg magunknak. Átlag feletti életszínvonalon éltünk. Közben otthon még tombolt a háború, így a szüleimnek, a testvéreimnek is jól jött az anyagi segítség.

59

„Beleestetek a szteroidos hordóba?”

VISZLÁT, BAYA!

MIKÖZBEN JÁRTAM EURÓPÁT, és komoly bankárokkal meg üzletemberekkel tárgyaltam, rengeteget tanulva tőlük, a diszkót sem hagytam ott. Miki lett az egyik legjobb barátom, talán csak Zorán állt közelebb hozzám. Vele mindent megbeszéltünk, együtt jártunk thai-boxolni és focimeccsekre, sokszor, ha úgy adódott, nálunk aludt – szinte családtagnak számított. Zorán nem kapott szerepet a cigiüzletben, és a diszkó sem jött be neki. De megismerkedett pár lánnyal, akik Hágában dolgoztak prostiként. Zorán mindig is bolondult a kurvákért. Három szlovák lány megkérte, segítsen nekik kirakatot szerezni, és védje meg őket, ha kell, így Zorán strici lett. Egyre több lány dolgozott neki, akik csak úgy hívták: a „jó főnök”.

Hollandiában a prostitúció és a drog a két legnagyobb, ezért legkeményebb üzlet. Nagy a konkurencia, komoly harcok folynak minden négyzetméterért. Olyan nincs, hogy egy lány önállóan dolgozzon. Ha egy „nem jó főnök” megtudja, hogy egy lány egyedül van – ez abból derül ki, ha egy prosti mindig taxival jár –, azt kiszemelik a stricik, és azonnal akcióba lépnek. Először vendégként mennek be hozzá, hízelegnek neki, aztán pár nap múlva a lényegre térnek. Édesem, te is tudod, hogy egyedül veszélyes… Néhány órás győzködés után a lányok fele belemegy a közös melóba, a másik fele vagy megijed és lelép, vagy nemet mond. A rutinos stricik nem adják fel, mert amíg valaki nem nekik dolgozik, addig konkurenciának számít. Ilyenkor jön a

60

leghatékonyabb módszer: egyszerűen odaállítanak a lány kirakata elé egy kétméteres, szekrényhátú csávót, aki eltakarja a kínálatot, úgyhogy senki sem megy be a lányhoz. Az nem tud keresni, de a kirakatpénzt attól még ki kell fizetnie. Van, aki két napig bírja, van, aki három-négy napig is, és akad, aki továbbáll egy másik városba. Aki marad, annak nincs más választása, mint hogy megossza a keresett lóvét a stricivel. Aki elmegy, azt hiszi, hogy okos, pedig téved. A stricik ritkán dolgoznak egyedül, és folyamatosan, az egész országban járják a kurvanegyedeket, így csak idő kérdése, hogy a „szökevényt” mikor találja meg a korábbi főnökjelölt. De az is előfordul, hogy az új helyen már egy új főnök jelentkezik. Vagyis a lányoknak végső soron bele kell nyugodniuk, hogy a legjobb, ha csatlakoznak valakihez, mert így talán lesz esélyük pénzt is keresni.

Persze strici sem lehet akárki, ide tényleg keménytökűnek kell lenni, mert ha valakinek nincs tekintélye, azt a lányok sem veszik komolyan, és a konkurens stricik sem tisztelik. Hollandiában főleg a törökök ellenőrzik a piacot, de akadnak marokkói és jugoszláv szervezetek is. Ez az üzletág nem egészen olyan, amilyennek a kívülálló elképzeli, illetve ahogyan a propaganda igyekszik lefesteni. Gyakran lehet hallani, hogy a szegény lányokat elrabolták, kisemmizték, kényszerítették. Valószínűleg ez is előfordul, de a valóságban ezeknek a lányoknak a kilencven százaléka önként vállalja, hogy egy idegen férfinak dolgozzon, sőt a lányok sokszor maguk ajánlkoznak erre a feladatra, csak hogy menő pasik társaságában mutatkozhassanak. Engem is rengeteg nő kért meg, hogy legyek a stricije. Az ilyesmi sokszor balul sül el, mert, mint köztudott, a muszlim férfiak nem nagyon tisztelik a nőket, nem véletlenül kerül ki épp közülük a legtöbb strici. Egy jó strici foglalkozik a lányokkal, hozza-viszi őket, munka közben mindig a közelben van, ha netán gond adódik, rögtön tudjon intézkedni. Munkavállalási engedélyeket intéz, gondoskodik a lányok egészségéről, egyenrangúként kezeli őket. Sok strici viszont a tulajdonának tekinti a lányokat, így sokszor az egész haveri kör rendszeresen használja őket, de a muszlimoknál az

61

sem ritka, hogy a tízéves gyerektől a kilencvenéves nagypapáig az egész banda rendszeresen vegzálja a lányokat.

Zorán viszont, mint említettem, „jó főnök” volt. Alig telt el egy év, és már ötven-hatvan lány dolgozott neki. Nagyon komolyan vette a dolgát, szigorú szabályokat alkotott, melyeket mind a lányoknak, mind a társainak be kellett tartaniuk. Senkit sem foglalkoztatott feketén, a lányoknak minden hónapban el kellett menniük orvosi vizsgálatra. Megtiltotta az óvszer nélküli közösülést. De nemcsak a lányokkal volt szigorú, az utcán is keményen kiállt az érdekeiért. Nagyon sokszor nagyon komoly arcokkal kellett verekednie, hogy hírnevet szerezzen magának a kurvanegyedekben. Aztán a többi strici lassanként megtanulta, hogy jobb, ha távol tartják magukat Zorán csajaitól. Még Ali, a nagy török vezér is felhívott, hogy van egy jugó, aki komolyan terjeszkedik. Mondtam neki, hogy a barátom. Be is mutattam őket egymásnak, nehogy gond legyen köztük. Az lett a vége, hogy felosztották egymás között a legjobb amszterdami helyeket.

Közben a komoly nemzetközi nyomás hatására – és a drogkereskedők nagy-nagy örömére – betiltották az ecstasy árusítását. Az ára ettől azonnal felszaladt a csillagos égig, és érdekes módon a kereslet is megnövekedett. Attila elárulta, hogy miután az ecstasy tiltólistára került, háromszor annyit adtak el belőle. A diszkó vendégei közül is rengetegen érdeklődtek, hol tudnának tablettát vásárolni, és mi természetesen Attila szórakozóhelyét ajánlottuk.

Egyik szombat hajnalban, zárás után Mikivel épp az autóinkért mentünk a garázsba, amikor láttuk, hogy két motoros közeledik felénk. Észrevettem, hogy a vezető háta mögött ülő figura valami csövet fordít felénk. Ösztönszerűen ellöktem Mikit, éppen amikor a motorosok kilőttek ránk egy sorozatot. Mindkettőn kaciga8 volt, így nem láthattuk az arcukat. A lövések után gyorsan felszívódtak. Felugrottam és próbáltam telefonálni, mert Miki nagyon vérzett, én pedig nem tudtam, hányszor és hol találták el. De a telefonom összetört, amikor a földre vetődtem, úgyhogy 8 Bukósisak (szerb).

62

nem tudtam használni. Lehajoltam Mikihez, és megnéztem, hogy van. Szerencsére csak egy lövés érte a combján, míg egy másik golyó épp csak súrolta a felsőtestét. Az ő telefonjáról sikerült kihívnom a mentőt, ami öt percen belül meg is érkezett. Bevitték Mikit a kórházba, és megoperálták. Másnap, amikor bementem hozzá, láttam, hogy a körülményekhez képest jól van, amit nem kis részben a fizikumának köszönhetett. Ott volt a felesége és a kislánya is. Mindketten nagyon sírtak. Egy idő múlva Miki megkérte őket, hogy menjenek ki, mert beszélni szeretne velem.

Éreztem, hogy valami gond van. Miki elmondta, hogy körülbelül két hónapja zsarolja a Challenge diszkó főnöke, az amszterdami éjszaka feje, egy bizonyos Jocó, hogy adja át neki a Bayát. Ő is jugoszláv volt, de teljesen független mindenkitől. Még nem akart szólni, folytatta Miki, mert úgy érezte, egyedül is meg tudja oldani az ügyet, arra pedig végképp nem gondolt, hogy Jocó beváltja a fenyegetését, és megöleti.

Nem lepett meg, amit hallottam, mert már akkor tudtam, hogy komoly problémákkal kell majd szembenéznünk, amikor tiltólistára tették az ecstasyt. Azzal, hogy nem lehetett legálisan megvenni a tablettákat, megnőtt a Baya és a hozzá hasonló szórakozóhelyek bevétele, hiszen eddig mindenki szabadon megvehette tíz guldenért (öt euróért) az anyagot, de miután tiltott lett az árusítása, huszonöt-harminc guldenre ugrott az ára. Pedig a legális időkben is rajta volt már a holland állam hetvenhárom százalékos adója! Soha nem volt olyan színes az éjszaka és a vendégsereg a diszkóban, mint akkor. Korábban is pezsgett az élet, de a törvény bevezetése után háromszor olyan élénk lett a hely, mint azelőtt. Minden héten újabb és újabb sztárok léptek fel. Madonnának annyira tetszett a diszkó, hogy volt olyan hónap, amikor kétszer is eljött. 1998-ban a Baya lett Hollandia legmenőbb helye. A belépők száz guldennél kezdődtek, de a VIP-szektorba ötszáz gulden volt a jegy. Az italárak is szépen növekedtek, egy kisüveges sör tizenöt guldent kóstált, egy kétcentes tömény szintén, az üdítő tíz guldenbe került, a pezsgők kétszáz és háromezer gulden között voltak. Az új vendégsereg

63

szépen kiszorította a munkásosztályt. Egyre sűrűbben parkoltak a diszkó előtt a Ferrarik, a Lamborghinik, a Porschék, a Bentley-k. Olyan hírünk lett, hogy még Amerikából meg Japánból is jöttek hozzánk a szórakozni vágyó emberek. Számomra nagy dicsőség volt, egyben nagy kihívás is, hogy én lehettem ennek a lélegzetelállító helynek a biztonsági főnöke.

Miután ránk lőttek, és Mikit megsebesítették, tudtam, hogy a helyzet csak rosszabb lesz. Mielőbb változtatnunk kellett a biztonsági rendszeren. Mivel a parkoló a diszkó alatt volt, nagyon gyorsan át kellett építeni a helyet, hogy a parkolóból a vendégek azonnal feljuthassanak a diszkóba. Nem engedhettük meg, hogy akár egyetlen vendégnek is baja essék. Komoly csúszópénzek árán gyorsan szereztünk engedélyt az épület átalakítására. Ettől fogva a rendezvények napján csak a vendégek vehették igénybe a parkolót, és még így is háromszoros szűrést végeztünk a beléptetéskor. Amellett, hogy talán ez számított Európa legmenőbb diszkójának, ez volt a legbiztonságosabb is.

Mikinek tízmillió guldent ajánlottak, hogy adja át a hely bérleti jogát és a működési engedélyt. Persze nemet mondott, több okból. Rengeteg barátja, rokona, ismerőse dolgozott ott: ha átadja a helyet, mind munka nélkül maradtak volna. De még ennél is többet nyomott a latban a presztízs. Egy jugoszlávnak a presztízs többet jelent az életénél is, ahogy ezt már többször is megtapasztalhattam a közelükben. Miki soha nem engedte volna meg, hogy bemocskolják a nevét, márpedig a Baya ő maga volt. Miki elmondta a kórházban, hogy további hasonló támadásokra is fel kell készülnünk. Hozzátette, megérti, ha kiszállok, és nem vállalom vele a veszélyt, úgyhogy nyugodtan felmondhatok, attól még a legjobb barátja maradok. Csakhogy épp ez volt a bökkenő: ő meg Zorán voltak a legjobb barátaim, és a barátaimat sohasem hagynám cserben. Úgyhogy gondolkodás nélkül feleltem Mikinek: mellette maradok, akármi történik is.

Miután a cigimaffia képviselőjével, Vladóval átalakíttattuk az épületet, találkozót kértem tőle. Mondtam neki, hogy még sohasem kértem semmit, de most szeretném, ha Belgrádból

64

segítenének. Elmeséltem az egész sztorit. Vlado eleresztett pár telefont, de nem tudott jó hírekkel szolgálni: tudnak Jocóról, mondta, de nem tartozik a hatáskörükbe. Annyit tudnak tenni, hogy megöletik, bár ez is elég kemény dió, mert Jocónak rengeteg embere van, és mindig testőrök veszik körül. Ettől függetlenül az én kedvemért szívesen megteszik. Megköszöntem az ajánlatot, de nem éltem vele. Alit, a török vezért is felhívtam, de ő sem tudott segíteni. Annyit mondott, jobb, ha nem húzok ujjat Jocóval, mert nagyon kemény. Jocó igen tehetős embernek számított egész Hollandiában, de kiterjedt kábítószer-kereskedelmi tevékenysége révén más országokban sem volt ismeretlen. Az alvilágban azt beszélték róla, hogy több gyilkossághoz is köze van, és a holland maffia bizalmát is élvezi. Egyesek több tízmilliósra becsülték a vagyonát, míg mások szerint ennél jóval több pénzzel rendelkezett.

Ahhoz, hogy meg tudjam védeni magamat, a helyet és a vendégeket, föl kellett mérnem a ránk leselkedő veszélyt. Felhívtam Zoránt, és megkértem, hogy jöjjön el velem, amikor Jocóval találkozom. Szó nélkül igent mondott. Tudtuk, hogy kockázatos, amit csinálunk, de nem volt jobb ötletem. Jocó egy bárban várt ránk. Fegyvereket nem vittünk, hiszen tudtuk, hogy meg fognak motozni. Így is történt, a bár előtt vagy hat hatalmas néger fazon várt bennünket. Aztán beeresztettek, ahol megint legalább tíz kigyúrt óriás fogadott. Zorán persze most sem bírta ki, hogy ne pofázzon. Alighogy beléptünk, és megpillantotta a tíz izomagyút, feléjük fordult:

– Mi van? Beleestetek a szteroidos hordóba?Volt morgás, fogcsikorgatás, egy kis buzizás, de semmi

tettlegesség. Miután itt is átvizsgáltak bennünket, bevezettek a bár belső helyiségébe. Egy fazon két meztelen nő társaságában ült az egyik pamlagon, előtte az asztalon vagy ötven gramm kokain egy tükrön szétmaszatolva. Hellyel kínált, majd intett, mire legalább húsz, modellalkatú fekete, fehér meg sárga csaj jelent meg. Mondta, hogy válasszunk, ha akarunk, akár többet is.

– Még be sem mutatkoztunk – szólaltam meg.

65

– Te vagy Rob, ő meg Zorán. Gondolod, hogy ismeretlen embereket beengedek a báromba? – válaszolta nagy meglepetésemre Jocó.

– Ha ilyen jól informált vagy, akkor azt is tudod, hogy nem szórakozni jöttünk.

– Hát persze, csakhogy nekem most nincs kedvem mást csinálni, mint a csajaimmal szórakozni – felelte flegmán Jocó, mint egy seggfej, aki istennek képzeli magát. De én tudtam, hogy ez csak színjáték, pszichikai nyomást próbál gyakorolni ránk, de legalábbis igyekszik megfélemlíteni.

– Jocó, én szarok rá, hogy neked mihez van kedved! Te rálőttél a barátomra és megsebesítetted! Én is ott voltam, úgyhogy ezt valahogy tisztáznunk kéne, nem gondolod?

– Egyszerű. Átadjátok a diszkótokat, és nem lesz több ilyen eset. Ha nem, legközelebb meghaltok.

Tudtam, hogy ha valaki, hát Jocó komolyan gondolja azt, amit mond: ő nem szokott a levegőbe beszélni. Több komoly gyilkosság is fűződött a nevéhez. Ő ölette meg a Hell’s Angels motorosklub vezérét, aztán egy marokkói topbűnözőt, akitől elrabolt húsz tonna hasist, egy amszterdami ingatlankereskedőt, akinek birtokában volt az Amszterdam központjában elhelyezkedő ingatlanok jelentős része, de nem volt hajlandó Jocónak adni ajándékba egyet-kettőt, és az amszterdami főügyész is neki köszönhette, hogy rendőri védelem alatt állt az egész családjával együtt.

Jocó tehát nagy hatalmú gengszter volt, aki körül állandóan ott ugrált több tucat kis pöcs, a parancsát lesve. Soha, senki nem fordult még szembe vele, és soha, semmilyen bizonyítékot nem találtak még ellene. Egy bölcs ember az ilyenre mondja azt, hogy az ördögtől nem kell tartanod, de a Jocótól jobb, ha félsz. Összenéztünk Zoránnal, láttam, hogy eléggé ideges, úgyhogy azt gondoltam, jobb, ha megyünk, mielőtt gáz lesz. Miután beültünk az autónkba, Zorán annyit mondott: vagy mi őt, vagy ő minket.

Két napra rá Mikit szitává lőtték Rotterdam központjában, egy kávézó teraszán. Negyvennyolc golyó fúródott a testébe. A

66

kávézó tulajdonosa közös barátunk volt, ő hívott fel, miután az egyik felszolgáló értesítette, mi történt. Nem akartam elhinni, pedig tudtam, hogy igaz. Mióta beszéltem Jocóval, akárhányszor megszólalt a mobilom, és láttam, hogy ismeretlen szám keres, összerándult a gyomrom. Otthon voltam, és a fiammal játszottam, amikor a hívást kaptam. Miki kislánya jutott az eszembe, hogy neki ki fogja ezt elmondani. Már nem kislány, de még nem is elég nagy ahhoz, hogy megértse, az apukája soha többé nem megy haza. Telefonálnom kellett volna a feleségének, de nem volt hozzá merszem. Hibásnak éreztem magam, amiért nem voltam mellette. Talán ha ott vagyok, ismét megérzem a veszélyt, és megint megússzuk kisebb karcolásokkal. Közben persze tudtam, hogy fölöslegesen hibáztatom magam. Abból, ahogyan megölték, látszott, hogy a gyilkosok teljesen biztosra mentek. A kávézó előtt megállt egy fekete Audi A8-as, kiugrott belőle két maszkos ember, és azonnal tüzelni kezdtek. Mikinek esélye sem volt a túlélésre. Kész szerencse, hogy egyedül volt kint a teraszon. Valószínűleg azért, mert még reggel volt, nyitás előtt pár perccel. Kora reggel mindig eljárt futni, majd visszafelé megállt ennél a kávézónál, és megivott vagy egy liter frissen facsart narancslevet.

Szóltam Zoránnak, hogy mi történt, aki azonnal jött. Félóra múlva nálam volt, és együtt mentünk el a tetthelyre. Mire odaértünk, már folyt a helyszínelés, Miki holttestét elszállították. Tudtam, hogy nem sokáig halogathatom, el kell mondanom a feleségének, mi történt. Felhívtam, amiből egyből érezte, hogy valami baj van, mert egyébként sosem hívtam. Alighogy meghallotta a hangomat, sírva fakadt, aztán valósággal nekem rontott:

– Él? Ugye él? Mondd, hogy él!Egy pillanatig nem tudtam megszólalni, de aztán

összeszedtem magam, és elmondtam neki, hogy nem, Miki nem él. Lelőtték. Tíz perc múlva ott voltam nála. Amikor beléptem a lakásukba, Miki felesége egy széken ült az ebédlőben, és üveges tekintettel meredt a semmibe.

67

– Miért engedted, hogy megtörténjen? – kérdezte alig hallhatóan.

Átöleltem, de nem tudtam megszólalni. Megnémultam, és tényleg hibásnak éreztem magam.

– Ugye megbosszulod? Ígérd meg, hogy megölöd azt, aki megölte Mikit! Ígérd meg, most! – mondta, és a hangjában már nyoma sem volt az iménti bizonytalanságnak. Erélyesen és hangosan beszélt.

Egy hétre rá volt a temetés. Több ezer ember jött el, hogy végső búcsút vegyen Mikitől. Lám, milyen sokan szerették, mégis megölték. Újabb tanulsággal gazdagodtam a maffiával kapcsolatban: attól, hogy a fél világ szeret, még éppolyan halandó vagy, mint az, akit a fél világ utál. A gyilkosokat nem tudták elkapni, a felbujtót sem. A rendőrség négyszer hallgatott ki, de ők is tudták, hogy nem fogok beszélni, mert nem beszélhetek. A mi világunkban a rendőröknek nincs helye, legfeljebb a korruptoknak. Nekünk saját törvényeink vannak, és azok szerint kell élnünk! Ha létezne írott maffiaszabályzat, ez volna a legfontosabb pontja.

Miki felesége örökre meggyűlölt, mert továbbra is engem hibáztatott, amiért nem voltam a férje mellett, miközben tudtam, hogy veszélyben van. Talán igaza is volt. Lehet, hogy ott kellett volna lennem Miki mellett. De valójában azért gyűlölt meg, mert nem tettem ígéretet, hogy megölöm a férje gyilkosát. Nehéz hónapok következtek. Nem tudtam eldönteni, mi a helyes. Öljem meg Jocót? Ő megérdemelné, én meg valószínűleg hőssé válnék, és még a zsaruk is boldogok lennének, olyannyira, hogy talán megúsznám két-három év börtönnel.

Összehívtam az összes valamirevaló embert, akitől tanácsot kaphattam. Eljött a cigimaffiás Vlado, Ali, a török vezér, Attila, az újdonsült ecstasybáró (az ecstasy tiltólistára kerülése után mesés vagyont és félelmetes hatalmat szerzett), és persze Zorán, a jó főnök. Megkérdeztem őket, mit tennének a helyemben. Attila és Zorán azonnal rávágták, hogy meg kell ölni Jocót. Erre Ali is felbátorodott, és azt mondta, talán tényleg meg kellene ölni,

68

pláne, hogy így a Jocó befolyása alatt lévő területeket is átvehetnénk, és egyenlő arányban szétoszthatnánk. Ha összefogunk Jocó ellen, magyarázta, van esélyünk, hogy legyőzzük. Valószínűleg a motorosok is mellénk állnának. Vlado szólalt meg utoljára. Szíve szerint, mondta, ő is megölné, de azért felhívta a figyelmünket néhány dologra.

– Vajon megéri-e ez nekünk? Hajlandóak vagyunk részt venni egy kisebb háborúban? Jocónak rengeteg embere és pénze van, és miután megölte Mikit, számol azzal, hogy meg akarjuk bosszulni. Ő már biztosan felkészült a harcra. Gondoljátok el, ha kitör a háború, a családotok soha többé nem lesz biztonságban. Sok lesz a halott, akikért valakinek felelnie kell. A rendőrségen mindenhol ki lesz ragasztva a fényképetek, ti lesztek az országban a fő-fő közellenség, és ez még csak a kezdet. Én máshogy látom a dolgot. Az ellenséget mindig a saját fegyverével lehet legyőzni. Csapdába kell csalnunk Jocót. Higgyétek el, a gyilkosság jobban fáj annak, aki gyilkol, mint annak, akit meggyilkolnak. Én már öltem embert, tudom, miről beszélek. Rob, te kiváló ember vagy, úgy szeretlek, mint a testvéremet, hallgass rám, ne csinálj semmi hülyeséget!

Megfogadtam Vlado tanácsát: Jocót ki kell vonni a forgalomból, de nem úgy, hogy megöljük. Találkoztam a Hell’s Angels banda vezérével, és minden infót begyűjtöttem Jocóról. Elmondta, hogy már kétszer próbálták megölni, de nem jött össze nekik, mert Jocó nagyon óvatos. Beszélt arról is, hogy Jocó nagy tételben szokott heroint szállítani Bulgáriából. Vlado a bolgár cigiseken keresztül megtudta, hogy a szófiai drogbáró Jocó személyes jó barátja, és Jocó gyakran vásárol tőle, egy-egy alkalommal több száz kilót. Mitkónak hívták az illetőt. Vlado emberei kiderítették, mikor indul Hollandiába a következő szállítmány, kétszáznegyven kiló heroin. Amint a kamion átgördült a szerb határon, Vlado kísérőket állított rá, majd a követő kocsik országonként váltották egymást. Amikor beért Hollandiába, mi vettük át a szállítmány megfigyelését. Biztosan tudtuk, hogy útközben nem rakodtak ki, tehát az áru még a

69

kamionban van. Az eredeti terv az volt, hogy elraboljuk a heroint, amivel komoly csapást mérünk Jocóra, aki gyanakodni kezd, és a saját emberei közt keresi a tettest. Elkezdődik a belharc, amely minden szervezetet meggyengít. De végül úgy döntöttünk, inkább leadjuk a fülest a drogról a Hell’s Angelsnek, tegyenek belátásuk szerint, mi pedig egyelőre inkább kimaradunk a dologból. A motorosok vezetője örömmel vette a hírt, de adott egy jobb ötletet. Volt egy rendőr ismerőse, akivel már régen együtt melózott. Azt javasolta, adjuk át neki a tippet. Találkoztunk is – szerencsére nem kellett rohannunk, mert a kamionnak le kellett állnia nyolc órára, hogy kitöltse a kötelező pihenőidőt. Mi közben telefonon egyeztettünk a kábszeres zsarukkal. Ők először azt hitték, ez valami vicc. Szerettek volna személyesen találkozni velünk, amire persze nemet mondtunk. Zorán ideges lett, üvöltözni kezdett, hogy mit képzelnek ezek a hülye zsaruk, miért hiszik, hogy viccelünk. Felhívtam Attilát, mondtam neki, mi a helyzet. Nagyon örült, és annyit mondott, ne mozduljunk, mindjárt ott lesz egy barátjával, aki mindent megold. Egy óra múlva befutott. Amikor bemutatta a társaságában lévő embert, azt hittem, leütöm.

– Ő egy jó barátom. Rotterdamban, a kábszereseknél osztályvezető, Mister X a neve.

Attila mindig poénkodott, olyan ember volt, aki a legnagyobb bajt is nevetve tudta elviselni. Mister X elmondta, hogy egy drogot utálnak igazán, ami ellen nagyon keményen fellépnek: a heroint. Erre elmagyaráztam a zsarunak, melyik kamionban van az áru, és hogy mi sem szeretnénk, ha az utcára jutna. Garantálta, hogy nem fog. Ezzel mi leléptünk. Másnap a sajtóból értesültünk róla, hogy a rendőrség hosszan tartó, több hónapos nyomozás és megfigyelés után hatalmas mennyiségű, közel négyszáz kilogramm heroint foglalt le. Zorán hívott, kérdezte, olvastam-e a cikket az előző napi bulinkról. Mondtam, hogy igen, és bár kicsit felháborít, hogy összevissza hazudoznak, de az ő dolguk. Ja, felelte Zorán, a bátyám is mindig azt hajtogatja, hogy kurváknak meg rendőröknek sose higgy. Kezdem érteni, mire gondol!

70

Akárhogy is, a lényeg az volt, hogy megkezdődött a harc, amelyben sok halottra lehetett számítani, de egyiket sem nekünk kellett eltennünk láb alól.

Pár nap múlva Vlado hívott, hogy Szófiában lelőtték Mitkót. Két szerbet őrizetbe vettek, őket gyanúsítják a gyilkossággal. Vladónak igaza volt, Jocó szervezetén belül elindult egy leszámolási folyamat, mindenfelé potyogtak a fejek. Jocót is megpróbálták elfogni a kommandósok, de sikerült elmenekülnie. Az akció során meglőtt két kommandóst, így már volt ellene elég bizonyíték, hogy elítéljék. Lelépett külföldre. Hollandia nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene, egy év múlva tartóztatták le Bulgáriában. Csak hat évre tudták bevarrni, ebből négy évet kellett letöltenie. Kiutasították az országból, és visszaküldték Szerbiába, ahol Vladóék közreműködésével vádat emeltek ellene gyilkosságra való felbujtásért. Megfizetett Miki haláláért, de Miki felesége nem bocsátott meg nekem. A Baya diszkót nem volt kedvem tovább vinni, ha jól tudom, végül az albánok tették rá a kezüket, és ők üzemeltették, de már jóval kevesebb sikerrel.

71

„A mi fajtánk sohasem adja fel!”

JAPÁN, HAWAII, KIKÉPZÉS

MIVEL MUNKA NÉLKÜL MARADTAM – ekkorra már a cigibiznisz is a végét járta –, több időm jutott a családomra, aminek Brigi és a fiam is örült. Igaz, elmehettem volna dolgozni, hiszen naponta több állásajánlatot is kaptam, de Miki halála eléggé megviselt, így nem volt kedvem belevágni semmi újba. Tudtam, hogy nem vagyok felelős a haláláért, mégis marcangolt a bűntudat. Pár hónap elteltével a volt izraeli kiképzőtisztem hívott fel telefonon, hogy ha hétvégén ráérek, szívesen vendégül látna bennünket a családommal: lesz nála egy kis ünnepség, és minden barátja ott lesz. Briginek is tetszett a dolog, így bepakoltunk, és irány Izrael. Az izraeli barátomat Gouidónak hívták, amit mindig elég viccesnek találtam, és láttam, hogy Brigi is elmosolyodik, amikor bemutatkoztak egymásnak. A kinézetéhez amúgy is valami durvább név illett volna. Valamilyen zsidó ünnep volt, már nem emlékszem, pontosan melyik. Jól jött a kikapcsolódás, és szerintem ezzel Gouido is tisztában volt, pont azért hívott meg, mert tudta, hogy Miki volt az egyik legjobb barátom, és nagyon megviselt az elvesztése. Igazából két-három hét múltán tudatosult bennem a tény, hogy Mikit megölték, és már soha többé nem fogunk együtt bohóckodni. Az a két-három év, ami alatt együtt dolgoztunk, nagyon jó időszak volt, és sokat tanultam tőle. Gouidót közben előléptették, nagyon magas rangja lett. Még alig volt negyvenéves, de már nem sokan álltak felette az izraeli titkosszolgálat kiképző részlegén. Egyik nap elmentünk

72

kettesben vacsorázni. Elmondta, hogy látja rajtam, mennyire megviselt a barátom elvesztése. Aztán így folytatta: nem az az igazi férfi, az igazi harcos, aki piszkos módszerekkel győz egy csatában, hanem az, aki méltósággal tudja viselni a tisztességtelen vereséget is, és becsülettel tud készülni a következő csatára. Aki nem adja fel, márpedig a mi fajtánk soha nem adja fel!

– A mi fajtánk? – kérdeztem kicsit meglepve.– Igen, a mi fajtánk. Akik arra születtek, hogy bárhol, bármikor

emberek maradjanak. Akiknek nem számít, hogy mekkora csapás éri őket, mert bármilyen vesztes helyzetből is büszkén tudnak felállni. Nem sok ilyen ember van, az átlag a legkisebb kudarc után feladja. A mi fajtánk százszázalékosan optimista, és a sötét szakadék alján is a napot látja. Lehet, hogy te csalódottan éled meg a történteket, de hidd el, óriási dolgot vittél végbe! Egy átlagembernek, egy hétköznapi munkásnak, diáknak vagy nyugdíjasnak fogalma sincs, mit jelent tizenkétezer ember testi épségéért felelni napról napra, hétről hétre, szünet nélkül. Amikor kidolgoztuk a védelmi tervet, egy csomó olyan megoldással álltál elő, ami egymillióból egy embernek jutott volna csak eszébe. Talán meglepően hangzik, de pár dolgot én is tanultam tőled.

– Ez tényleg meglepő, de jó hallani – mondtam némi büszkeséggel.

– Mik a további terveid? Mondtad, hogy valaki más vette át a klubot.

– Még nem tudom. Hívtak egy hotelbe biztonsági főnöknek, de valahogy túl monotonnak tűnik az egész, néha egy-két ismert ember, de más nem nagyon. A fizetés nem rossz, de messze nem olyan jó, mint a Bayában volt. Egy ausztrál biztonsági cég is megkeresett, hogy legyek az európai képviseletük biztonsági osztályának vezetője. Gyémántok biztosításával és szállításával foglalkoznak. A fizetés mesésen magas, de szabadidő szinte semmi. Én meg nem nagyon akarom elkötelezni magam, a család a legfontosabb az életemben. Látom, mit vesztett Miki, és mit a

73

családja. Arra gondoltam, hogy míg Hollandiában meg nem nyugszanak egy kicsit a kedélyek, pár hónapra elmegyek valahová külföldre. Mindig is érdekelt a küzdősport, lehet, hogy elmegyek Japánba három-négy hónapra. A család is jönne velem, így akár kirándulásnak is felfoghatom, meg a keleti élet talán megnyugtat egy kicsit.

Időközben a cigiüzlet teljesen befuccsolt, és semmire sem vágytam úgy, mint egy kis nyugalomra, távol mindenkitől. Csak a családommal éreztem jól magam. Végül Brigiék nem jöttek velem Japánba, mert őt felvették a főiskolára, és szerette volna befejezni. Oszakán találtam egy jó karateiskolát, beiratkoztam, és hetente hétszer jártam edzésre. A mesterem egy hatvanéves, nyolcdanos mester volt. Eleinte nagyon furcsa volt az a világ. Rengeteg szabály volt, és mindet be is kellett tartani. Itt nem működött az a mondás, hogy a szabályok azért vannak, hogy áthágjuk őket. Az edzések alatt a mesterrel csak a segédeken keresztül lehetett kommunikálni. Két segéd volt, két hölgy, mindkettő hatdanos. Ha mondani szerettem volna valamit a mesternek, közöltem az egyik segéddel, ő pedig közölte a mesterrel. Ő, ha akart, válaszolt, de ha nem volt kedve, tudomást sem vett a mondanivalónkról. Soha nem volt szabad a mesternek hátat fordítva távozni az edzőteremből, tilos volt cipővel belépni, a karateruhánknak mindig tisztának és vasaltnak kellett lennie – és ezen kívül is többtucatnyi szabályra kellett ügyelni. Ha csak egyet is megszegett az ember, a mester örökre kitilthatta a suliból. Nehezebb volt betartani a szabályokat, mint teljesíteni az edzéstervet. De ebben nincs semmi meglepő, végtére is maga a japán társadalom is átgondolt, szigorú szabályok szerint működik.

Ha az állomáson az van kiírva, hogy a vonat 22 óta 23 perckor indul, akkor arra nyugodtan mérget lehet venni. És minden más, ami időhöz kötött, például az üzletek nyitva tartása, maximálisan pontos. Érdekes világ volt ez, pláne mert nálunk, Jugoszláviában gyakorta megesett, hogy egy vonat akár egy-két órát is késett, vagy hogy egy bolt csak órákkal a hivatalos nyitva tartási idő

74

után nyitott ki. Jól éreztem magam Japánban, csak Brigi és a fiam hiányzott nagyon. De az ottani, rendezett élet szépen kisimította az idegeimet, hiszen rengeteget meditáltunk, és a mester megtanított, hogyan uralkodjak az érzelmeimen, hogyan fogjam vissza az agressziót. Tőle tanultam, hogy sokszor egy-két határozott szó többet ér, mint az erő, ahogy azt is, hogy mindig az elmémben bízzak először, és csak utána az erőmben. Egyre jobban mentek az edzések. Elértem azt a szintet, hogy már napi hét-nyolc órát is tudtam edzeni, igaz, este nyolckor úgy aludtam, mint egy kisgyerek. Hajnali négykor keltem, jólesett a futás az éj csendjében. Először nem hittem el, hogy lehet különbség abban, mikor futok. Pedig van, nem is kicsi. Hajnalban, amikor alig van forgalom, sokkal nyugodtabb a föld. Az ilyenkor áradó csend nyugalommal és erővel tölt el. Az ember tökéletesen tud koncentrálni a futásra, nincs sem zaj, sem látnivaló, ami el tudná terelni a figyelmet. Eltelt két hónap, és érezhető változásokat vettem észre magamon. Sokkal kiegyensúlyozottabb voltam, jóval nyugodtabb, és tizenöt kilométer futás már meg sem kottyant.

Körülbelül négy hónapja voltam Japánban, amikor a feleségem telefonált, hogy keresett az izraeli, hívjam fel. Kicsit ideges lettem, nem történt-e valami baj, hiszen Gouido is tudta, hogy nem vagyok otthon. De amikor felhívtam, megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, csak elintézte, hogy egy testőrszervezet révén elutazzak Amerikába, Miamiba, az FBI kiképzőtáborába, és hathetes kiképzésen vegyek részt. Nagyon örültem a lehetőségnek, csak az volt a baj, hogy úgy terveztem, még három hónapig Japánban maradok. Nagyon jól ment az edzés, és lassan minden feszültség kiment belőlem. Végül mégis Amerika mellett döntöttem; két hét alatt elintézték a vízumot, és átrepültem Miamiba. Már a repülőről láttam, hogy valódi paradicsomba érkeztem. Az esős, borongós Oszaka után az örökké hétágra sütő nap, ha lehet, még kiegyensúlyozottabbá tett.

75

A reptéren egy fiatal srác várt rám. Mint kiderült, Gouido jó barátja, a SWAT9 őrmestere, a mesterlövészek parancsnoka. Elvitt egy hotelbe, aztán adott egy címet, mondta, hogy reggel nyolckor ott jelentkezzem, majd magamra hagyott. Nagyon kíváncsi voltam, milyen egy igazi amerikai kiképzés. Attól nem féltem, hogy fizikailag nem fogom bírni, hiszen olyan erős voltam, mint két bivaly, inkább a technikai dolgoktól tartottam egy kicsit. Másnap már reggel félnyolckor ott voltam a megbeszélt helyen. A megadott címen egy laktanya volt, magas falakkal, melyek mögött csendben lobogott az amerikai zászló, mintha ez volna az ország legbékésebb és legszerényebb létesítménye. Az ember kívülről el sem tudja képzelni, hogy a falakon belül az USA legkeményebb legényeit képezik ki, akik közé olykor egy-egy külföldit is beengednek. Percre pontosan nyolckor kinyílt a kapu, megjelent két egyenruhás katona, a nevemen szólítottak, majd beinvitáltak. Egy föld alatt kialakított irodába kísértek. Itt egy talpig feketébe öltözött úr várt rám. Barátként üdvözölt, majd elmondta, hogy jól ismeri és nagyon tiszteli Gouidót. Kicsit nosztalgiázott a Gouidóval együtt töltött évekről, majd visszaváltozott szigorú katonává, és rátért a kettőnk ügyére.

Elmondta, hogy a hathetes kiképzés elsősorban személyvédelemből fog állni, de objektumok őrzésére és különféle rendezvények biztosítására is felkészítenek. Lesz lőgyakorlat, és persze önvédelmi tréning is. Hat hét intenzív kiképzés, csak haladóknak. Reggel tízkor már az orvosi vizsgálaton voltam, ami négy órán át tartott, aztán jött egy egyórás terheléses teszt. Alighanem életem legkeményebb orvosi vizsgálatán estem át. Az amcsi tiszt elmesélte, hogy a SWAT-hoz, amely Amerika legkiképzettebb, speciális terrorelhárító alakulata, naponta több százan jelentkeznek, de százból csak három-négy ember alkalmas. Nagyon örültem, hogy lehetőséget kaptam, és hogy olyan emberekkel vehetek részt közös

9 Special Weapons And Tactics: az amerikai rendőrség különleges elitalakulatainak gyűjtőneve, melyeket elsősorban terrorelhárításban, a szervezett bűnözés elleni harcban vetnek be.

76

kiképzésen, akik az Egyesült Államok elnökének a biztonságáért is felelnek. Este hétkor megismerkedtem húszfős egységem másik tizenkilenc tagjával. Mikor megtudták, hogy Szerbiából származom, kicsit meglepődtek. Valószínűleg azért, mert a két ország között nem volt a legjobb a viszony: Amerika épp ezekben a napokban készült Szerbia bombázására. De aztán túltették magukat a dolgon, és pár perc múlva már a kiképzőtisztünkre figyeltünk, aki előadta a kiképzési tervet.

Ötkor ébresztő, aztán gyors bemelegítés után félmeztelenül, nadrágban és bakancsban futottunk tizenkét kilométert, majd reggeliztünk, és utána jöttek a technikai és elméleti dolgok. Délután önvédelmi programok, kora este pedig ismét technikai, taktikai, elméleti képzés. Utóbbiak közé tartozott például, hogy amikor a védett személy kiszáll a kocsijából, kinek hol kell elhelyezkednie, és kinek mi a feladata egy esetleges támadás esetén. Ezt végigcsináltuk vagy százszor, minden poszton szerepcserékkel, de még sok más helyzetben is gyakoroltuk a védett személy(ek) mentését. Megtanultam egy nagyon fontos dolgot is, amit a kiképző tisztünk naponta ezerszer elismételtetett velünk: „Minden ember tévedhet, a testőrt kivéve.” Ekkor értettem meg igazán, mekkora felelősséggel jár ez a meló. A tiszt négyszemközt is elbeszélgetett mindenkivel. Az első és utolsó kérdése így hangzott: képes vagy-e, képes leszel-e egy vagy több idegen személy testi épségéért akár az életedet is kockára tenni? Ez azért elég komoly probléma. Végiggondoltam, és bizony volt bennem kétely. Amikor ezt elmondtam a tisztnek, azt felelte, hogy ez egy megfontolt ember válasza. Aki ugyanis azonnal rávágja, hogy igen, az túlbuzgó, és tényleg meg is halna a célért, csakhogy a cél nem az, hogy meghaljunk, hanem az, hogy a védett személyt megóvjuk. Márpedig holtan erre nemigen marad lehetőségünk. Mind fizikailag, mind pszichikailag nagyon kemény volt a kiképzés. Napról napra hatalmas megterhelésnek vetettek alá bennünket. De a hatodik hét végén kitűnően vizsgáztam. Nagyon elégedett voltam, hiszen a diploma mellé még egy csomó mindent kaptam: rengeteg tudást. Egyszer például, amikor volt

77

egy kis szabadidőm, bementem egy olyan órára, ahol különféle titkosszolgálati dolgokat ismerhettem meg – ott hallottam például először, hogy ha lehallgatják az ember mobilját, az visszhangzik.

A sikeres kiképzés után az egyik új barátom, egy amcsi feka fiú, aki a világ egyik legjobb testőrcége, az IBSSA mester fokozatú személyvédőjeként dolgozott, felajánlott egy érdekes munkát. Egy bank VIP-kuncsaftjait kellett kísérgetnem üzleti útjaikon. Elvállaltam. Egyszer egy olyan személy biztonságáról kellett gondoskodnom, aki negyvenmillió dollár értékű gyémántot szállított Londonba. Körültekintően kellett megszerveznem az utat, hiszen ha kitudódik, mit viszünk magunkkal, egyből ránk utazik a világ összes bűnözője. Még nekem is hatalmas volt a kísértés, pedig tudtam, hogy még legalább tízen követnek bennünket. Ennek ellenére egyszer-kétszer eljátszottam a gondolattal, mit tudnék kezdeni negyvenmillió dollárral. Végül épségben odaértünk Londonba, az ügyfelem pedig egy aukción több mint hatvanmillió dollárért adott túl a gyémántokon.

Londonból már nem kísértem vissza Amerikába az üzletembert, hanem hazamentem a családomhoz. Már vagy fél éve nem láttam őket, nagyon hiányoztak. A fiam hatalmasat nőtt, öt-hat hónap alatt igazi kis manó lett belőle. A feleségem szebb volt, mint valaha, és megint elfogott az az érzés, amit mindig olyankor éreztem vele kapcsolatban, ha akár csak néhány napot távol töltöttünk egymástól: fantasztikus ez a mára igazi nővé érett lány – napról napra szerelmesebb vagyok belé.

78

„Én feyenoordos vagyok!”

HOLLANDIAI ANZIKSZ

HOLLANDIA IS NAGYON HIÁNYZOTT, mert bár sok országban megfordultam, olyan szabadnak sehol sem éreztem magam, mint ott. Hollandia az a hely, ahová bármikor szívesen visszatérnék, és szinte hazámként szeretem. Aki Hollandiában jár, megtapasztalhatja, mi is az igazi demokrácia és szabadság. Ez az egyetlen ország, ahol, ha meglátsz egy rendőrt, nem szorul össze a gyomrod, nem az jut eszedbe, vajon miért akar majd beléd kötni ez a „köcsög”. Nem is tehetné, hiszen Hollandiában csak akkor állíthat meg a rendőr az utcán, ha valamit elkövettél. Csak azért, mert piros a hajad és öt piercing van az orrodban, még véletlenül sem. Néha még az alvilági arcok is pozitívan nyilatkoztak az ottani rendőrökről, amikor szó esett róluk. No, de hagyjuk a rend őreit, hiszen Hollandia azért nem elsősorban miattuk kiváló hely. Hanem például azért is, mert ott aztán tényleg mindenféle embert meg lehet találni: fehéret, feketét, sárgát, félvért. Ezek – legalábbis a nagyobb városokban – némileg elkülönülve, saját negyedekben élnek, ahol nagyon jól meg lehet ismerni a hagyományaikat, a kultúrájukat, a gasztronómiájukat. De ha egy jó jointra vágyik az ember, azt is gond nélkül megkaphatja, hiszen a legkisebb falvakban is van coffeeshop, ahol menüből lehet füvet választani. Nem ritka, hogy épp a szolgálatát imént leadó rendőr bácsi ugrik be egy kis fűre. De az sem okoz gondot, ha az embernek egy kicsit – vagy épp nagyot – kéjelegni támad kedve. Ha nőre, ha férfira, ha transzvesztitára

79

vágyik, bármelyik percek alatt megoldható. Csak Amszterdamban, a híres vöröslámpás negyedben mindennap kétezer-ötszáz csinosabbnál csinosabb – és valamivel kevesebb bűn ronda – lány, fiú és transzi várja a kuncsaftokat, de Amszterdamon kívül még vagy húsz nagyobb városban is megtalálhatók a hasonló helyek. Az igényesebbek mehetnek a pompás éjjeli bárokba, ahol gyakran felbukkannak a sztárvilág rosszfiúi is. Az is jó helyen jár, aki szórakozni szeretne: azt hiszem, sehol Európában nincs olyan éjszakai élet, mint Amszterdamban vagy Rotterdamban. A színháztól a diszkóig minden megtalálható. Egy nap Hollandiában is huszonnégy órából áll, de olyan nincs, hogy az ember hajnali háromkor egyedül lófrál az utcán: itt minden időpont megfelelő a kikapcsolódásra. Persze az élet nem csak szórakozásból áll. Hollandiában a szociálpolitika is kiválóan működik. Nagyon nehéz az utcára kerülni, még annak sem mindig sikerül, aki szeretne. Mindenféle adósságra találnak megoldást. Az egyedülálló anyák – főleg, ha több gyermekük van –, különleges ellátásban részesülnek. A nőket egyébként is nagyon tisztelik és védik arrafelé. És mindezek mellett a megélhetési lehetőségek is nagyon jók. Persze a külföldi az összes felsorolt pozitívum ellenére ott is csak egy idegen. Nem nagyon mutatják vagy mondják ki, de bizonyos helyzetekben éreztetik. Mindennek ellenére szerintem Hollandia a világ legjobb országa. Így érthető, amiért boldog voltam, hogy újra ott élhettem.

Zorán semmit sem változott, továbbra is ő volt a „jó főnök”. Illetve valami mégiscsak történt: azóta már legalább száz lány dolgozott neki, és a többi strici tiszteletét is sikerült kivívnia. Ez azt jelentette, hogy a komolyabb konkurensek – például Ali, a török vezér, vagy Saban, egy kemény kurd csávó, akik több száz lányt futtattak – elfogadták Zorit a porondon, és már vele együtt osztották fel a terepet, ha pedig úgy alakult, közösen igázták le az új ellenfeleket. Távollétemben Attila felesége eléggé összebarátkozott Brigivel. Nekik is született egy kisbabájuk, és Brigi – mint tapasztalt anyuka – segített az új feladatok

80

leküzdésében. Attilának továbbra is nagyon jól ment az üzlet, addigra több szórakozóhelye és egy-két étterme is volt. A Bayából ismert vendégek rendszeresen jártak hozzá vásárolni, fejenként akár négy-ötezer tablettát is elvittek tőle hetente. Persze mások is meglátták az ecstasyban rejlő hatalmas üzletet, úgyhogy folyamatosan tűntek fel a színen az újabb és újabb „bogyókereskedők”. A régebbi drogárusok szerint olyan volt akkoriban az ecstasykereskedelem, mint korábban az LSD-é. Egy ideig az is legális volt, aztán betiltották, mire az egész világ bélyeget akart vásárolni. A kereskedők sok százmillió dollárt kerestek rajta. Végül épp az ecstasy szorította ki szinte teljesen a piacról. Egyesek szerint ez nem véletlen, hiszen ugyanazok az érdekek álltak most az ecstasy, mint korábban az LSD terjesztése mögött. A különbség talán csak annyi, hogy az ecstasy mellé mindjárt kreáltak egy új zenei stílust is. Az ecstasy fogyasztóinak kilencven százaléka ennek a zenei stílusnak a rajongója. Legalábbis a Bayában töltött idő alatt ezt figyeltem meg. Sokan mesélték, hogy kizárólag akkor fogyasztanak ecstasyt, amikor ilyen buliba mennek, olyankor viszont mindig, mert bogyó nélkül az egész nem ér semmit. Jól ki van találva, nem? Attila az elsők között vette észre ezt az óriási üzleti lehetőséget (valószínűleg egyébként nem magától), és ha már így alakult, elég komolyan kezdte csinálni a dolgot. Láthatóan anyagilag is eléggé megérte az üzlet, de annak ellenére, hogy tele volt lóvéval, mindig elég „parasztosan” öltözködött, és a viselkedése sem finomodott sokat. Cserébe viszont hatalmas szíve volt, akárhová ment vendégségbe, mindig az illő ajándék sokszorosát vitte magával. Amint belépett egy kávézóba, azonnal rendelt egy kört az összes vendégnek. Ha hozzánk jött látogatóba, hozott legalább két-három szatyor édességet, Briginek parfümöket, és ki tudja még, mennyi ajándékot. Annyi arany lógott rajta, hogy a világ összes cigányvajdája megirigyelhette volna. Furcsa fazon volt, mégis nagyon jó barátok lettünk, amiben nyilván az is szerepet játszott, hogy mindketten vajdaságiak voltunk. Igaz, Attila egy jó darabig nemigen mehetett haza. Pár évvel korábban ugyanis megtagadta

81

a katonai szolgálatot, mert – sok más vajdaságihoz hasonlóan – neki sem volt kedve részt venni egy értelmetlen háborúban. A rendőrség kényszerintézkedést rendelt el ellene, ami annyit jelentett, hogy letartóztatják. Ez nem ment simán. Amint megtalálták, rögtön elkezdték ütni-verni, meg szidni a magyar kurva anyját. Attiláról még annyit érdemes tudni, hogy nem ijedt meg a saját árnyékától. Valahogyan sikerült megkaparintania az egyik őt ütlegelő rendőr pisztolyát, és kézen lőtte valamelyiket. Sok választása nem maradt, menekülnie kellett, mert tudta, ha elfogják, tuti, hogy megölik. Tehát az is közös volt bennünk, hogy mindketten a háború elől menekültünk.

Miután hazamentem, szinte naponta kaptam újabb és újabb állásajánlatokat. Sok diszkó is megkeresett, biztonsági főnöknek akartak szerződtetni. Egyik felkérést sem vállaltam el, nagyrészt szakmai okból. A biztonsági munka – akár személyeket, akár valamilyen rendezvényt vagy objektumot kell védeni – csak úgy működik, ha a melót végző komplett csapat jól felkészült, és a tagjai ismerik egymást. Az őrzés-védés csapatmunka, ahol mindenkinek megvan a saját fontos szerepe. Más szóval: egy fecske nem csinál nyarat. Ha a Fradi leszerződtetné Ronaldót, még nem nyerne BL-t. Nekem nem volt csapatom, egyedül pedig nem tudtam volna rendesen elvégezni a munkámat. A régi, jó csapat széthullott, sokan átmentek máshová dolgozni. De olyan is volt, aki visszavonult, mert belátta, hogy a holland éjszakában dolgozni nem életbiztosítás. Hollandia Európa Amerikája. Bármikor rád lőhetnek vagy megszúrhatnak, egy másodpercre sem lankadhat a figyelmed, főleg, ha olyan helyen dolgozol, amire a konkurenciának is fáj a foga.

Egyik nap egy érdekes ajánlatot kaptam a sportklubtól, ahová már évek óta rendszeresen lejártam thai-boksz edzésekre. A klub menedzsere megkérdezte, nem lenne-e kedvem kipróbálni magam a profik közt. Tetszett az ötlet, hiszen világéletemben imádtam a küzdősportokat, és gyerekkorom óta űztem is. Ráadásul elég jó fizetést is ajánlottak, és nem hangzott túl bonyolultnak a dolog: minél többet edzeni és minél többször

82

győzni. Aláírtam egy kétéves szerződést. Attól fogva heti öt alkalommal napi öt-hat órát edzettem. Ez a klub volt az egyik legjobb Hollandiában, az egyik csapattársam és barátom például évekkel később kétszeres Kl-világbajnok lett. Nekem viszont sajnos nem úgy sikerültek a meccseim, ahogy szerettem volna. Sokat megnyertem, de a legfontosabbakat, a döntő csatákat általában nem tudtam hozni. Az edzőm, akit a mesteremnek tekintettem, biztatott, és azzal vigasztalt, hogy ez mindenkivel megeshet. Technikailag és fizikailag is felvettem a versenyt az ellenfeleimmel, csak éppen a rutinom hiányzott. Márpedig ez nagyon-nagyon fontos a ringben. Egy év múlva komoly combcsonttörést szenvedtem, ami profi bunyós karrierem végét is jelentette. A kórházban több száz képeslapot kaptam a rajongóimtól, akik mind biztattak, hogy kezdjem újra. De én már eldöntöttem, hogy befejezem. Három hónapig voltam kórházban. Brigi mindennap meglátogatott, Attila és Zorán is benézett hozzám három-négy naponként, hétvégeken pedig hadseregnyi látogatóm volt. Ez nagyon jólesett: az egyik legjobb dolog a világon, ha szeretik az embert, ha érzi, hogy fontos másoknak. A balesetem után Zoránnal még közelebb kerültünk egymáshoz, és Attilával is elmélyült a barátságunk.

Amint felépültem, elmentünk nyaralni a Karib-szigetekre Attissal és a családjával. Két hónapig voltunk távol. A nyaralás alatt Attila megkérdezte, nem volna-e kedvem betársulni hozzá. Elmondta, hogy egyre jobban megy az üzlet, és már akkorára nőtt a vevőköre, hogy nem bírja egyedül vinni a boltot. Ráadásul tudja, hogy engem ismernek és elismernek az éjszakában, ezért egy csomó konfliktust könnyedén meg tudnánk oldani. No meg, mondta, azért sem bánná, ha csatlakoznék hozzá, mert a sok külföldi ismerősöm révén akár meg is duplázhatnánk a bevételt. Nem pont így mondta, de a szavaiból kivettem a valódi szándékát. Végül abban egyeztünk meg, hogy nem leszünk társak, csak barátok maradunk, de ha bármi baj van, segítünk egymásnak. Főként azért nem álltam össze Attilával, mert nem akartam megint olyan helyzetbe kerülni, amelyben elveszítek egy

83

barátot, ráadásul talán épp az én hibámból. Persze tudtam, hogy Miki nem miattam halt meg, de aki vesztett már el valakit, ismeri ezt az érzést: tisztában van ugyan vele, hogy nem rajta múlt a tragédia, mégis újra meg újra végiggondolja, nem előzhette-e volna meg a bajt. Márpedig Attila biznisze nem volt egyszerű dolog. Nem azért, mert kábítószerről volt szó – ez Hollandiában nem számít olyan nagy különlegességnek –, hanem mert rengeteg pénz forgott kockán, amit nagyon sokan szerettek volna a maguk zsebében tudni. Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan kitör a háború, amelyben senkinek sem lesz kegyelem. A gyengék hamar kihullnak, az erősek pedig napról napra hosszú és kegyetlen harcot vívnak majd egymással. Én akkor már láttam, mi folyik a cigarettamaffiában, tudtam, mit jelent egy jól menő diszkó vezetőjének lenni: ezekben a körökben nem számít az emberélet. Márpedig abban, amiben Attila utazott, még több pénz volt, mint amazokban. A pénz pedig hatalom, a hatalom meg már politika.

Éppen egy szállodalánc képviselőjével tárgyaltam a hoteljeik biztonsági rendszerének megtervezéséről, amikor Zorán telefonált. Sürgősen találkozni akart velem. Este átmentem hozzá Amszterdamba. Elmondta, hogy az egyik jó barátja rendez egy hatalmas bulit, ahová huszonötezer embert vár. Óriási technoparti, világszinten az első, és szeretne megkérni, hogy én legyek a biztonsági főnök. Érdekelt a dolog, mert komoly szakmai kihívást láttam benne. Zori felhívta a haverját, aki egy óra múlva már ott ült az asztalunknál. Elmondta, mit, hogyan tervez, én pedig elfogadtam az ajánlatát. Ekkor még nem tudtuk, hogy épp történelmet írunk: ez volt az első Sensation White Edition Party. Két hónapig dolgoztam a biztonsági terven, de megérte. Nagyon nagy buli lett, és senkinek sem görbült a haja szála sem. Hivatalosan tizennyolcezer ötszáz jegyet adtak el, de voltak nem fizetős vendégek is, legalább ezren, és a személyzet is kitett vagy ezer embert. Ez azt jelenti, hogy több mint húszezren voltak ott, ennyi ember biztonságáról kellett gondoskodnunk. Volt egy-két elég furcsa dolog is, például az, hogy százezer liter ásványvíz

84

fogyott, míg kevesebb mint ötezer liter sör. Nem hivatalos, de megbízható forrásból tudom, hogy az este folyamán körülbelül ötvenezer ecstasy tabletta is gazdára talált. És mégis: míg egy olyan bulin, ahol a vendégek sok alkoholt fogyasztanak, bőven előfordul verekedés, így gyakoriak a balesetek, és rengeteg a sérült, itt, ahol főleg drogot használtak az emberek, a húszezer közül nem volt egyetlen sérült sem, és hazafelé sem szenvedett senki sem közúti balesetet, sem egyebet. Ennyit a kábítószer rettenetes veszélyeiről…

A buli után behívott magához az amszterdami polgármester, és gratulált kiváló munkámhoz. Nagyon büszke voltam magamra, azt hiszem, életemben először. A polgármester úr mindjárt több munkalehetőséget is ajánlott, például, hogy én biztosítsam a rendet az amszterdami focicsapat, az Ajax meccsein. Csakhogy egy ilyen felkérésre nem mondhattam igent, ugyanis én rotterdami vagyok, tehát ízig-vérig feyenoordos! Csak nem fogok a csapatom egyik legnagyobb riválisánál dolgozni! Egy szó mint száz, nem egyeztünk meg semmilyen állandó munkában, de ha megkeresett a polgármester, alkalmi melókat azért elvállaltam. Például egy nagy, amszterdami filmfesztivál biztosítását, ahol együtt kellett dolgoznom a rendőrséggel, mivel rengeteg világsztár és ismert ember volt a meghívottak között. Ez volt az első és egyben utolsó olyan rendezvény, ahol együttműködtem a rendőrökkel. Attól, hogy valaki rendőr, még nem testőr – ezt gyakran hangoztatták Miamiban a kiképzés alatt. És most kiderült, mennyire igazuk volt. Az efféle rendezvények révén nagyon sok hasznos kapcsolatra tettem szert, aminek következtében újabb és újabb munkaajánlatokkal halmoztak el. Fiatal korom ellenére én lettem az egyik legkeresettebb biztonsági ember egész Hollandiában. De amilyen hévvel vetettem bele magam az új üzletbe, olyan gyorsan ki is ábrándultam. Egy idő után elegem lett a finom sztárokból meg a menő üzletemberekből. Sokszor összekeverték a dolgokat, és úgy kezeltek, mint a szolgájukat és nem mint a testőrüket.

85

Közeledett a világ végének mondott ezredforduló. Brigi mondogatta, hogy szeretne Párizsba menni. Gondoltam, meglepem, Párizsban töltjük a szilvesztert, és ott köszöntjük az új évezredet. Nagyon boldog volt, amikor elmondtam neki, hogy a szerelmesek városában szilveszterezünk. Néhány nappal korábban mentünk, hogy eltölthessünk pár napot a fiunkkal Disneylandben. A fiamnak nagy élmény volt, hogy láthatta az „igazi” mesehősöket. Az újévet az Eiffel-torony lábánál vártuk, sok ezer ismeretlen társaságában. Hatalmas buli volt. Van egy szokás, mely szerint éjfélkor, amikor átlépünk az új évbe, kívánni kell valamit, de nem szabad elárulni, mi az, különben nem valósul meg. Én ekkor kívántam életemben először újévkor: azt, hogy Brigi mindig maradjon mellettem, és hogy azokat a betegségeket és fájdalmakat, amelyeket a sors Briginek és a fiamnak szánt, adja inkább nekem helyettük. Néztem őket, és egészen elérzékenyültem, aztán egyszer csak eszembe jutott Miki…

Csodálatos utazás volt, még ha olykor úgy éreztem is, hogy nemcsak mi, hanem a világ összes embere ott kívánta köszönteni az új évet. Hazamenni sem volt rossz, éreztem, hogy újra otthon vagyok. Persze itt rendeztünk egy pótszilvesztert a barátokkal, és iszonyatos mennyiségű tűzijátékot lőttünk el. Attila felsorakoztatott egy hadseregnyi embert, akiknek mindössze annyi volt a dolguk, hogy három órán keresztül lőjék fel a rakétákat. Nem hazudtolta meg magát most sem. Látni kellett, hogy ki a menő csávó, és kinek nem számít a pénz. Bármire képes volt, csak hogy ő lehessen a középpontban. Volt egy elmélete: amit nem tudsz megvenni sok pénzért, azt meg tudod venni még több pénzért. Egy időben jártunk egy holland kiskocsmába, ahol egy echte holland csaj volt a pultos. Attila sehogy sem tudta megdugni, pedig a végén már száz-kétszáz eurós borravalókat adott neki. Aztán egyik nap jött, fülig ért a szája. Kérdeztem, mi történt. Végre megvolt a pultos csaj is, felelte. Hogy sikerült rávennie, érdeklődtem. Hát úgy, válaszolta Attila, hogy vettem neki egy autót. De, tette hozzá, nem érte meg, mert a csaj egy nagy nulla az ágyban. De ugye megmondtam, hogy előbb-utóbb ő

86

is meglesz? Ha egyszer Attila a fejébe vett valamit, azt véghez is vitte. Csak azért, hogy Zoránnak bebizonyítsa, milyen menő srác, végigpróbálta az összes csaját, és hatalmas borravalókat adott nekik, hogy azok cserébe terjesszék róla, micsoda lepedőakrobata, és még életükben senkivel sem volt olyan jó a szex, mint vele. Fura egy alak volt, az biztos. A huszonegyedik század elejére már mindenki ismerte a nevét a rotterdami éjszakában.

Egy nap leültünk beszélgetni. Mondtam neki, hogy mivel neki úgyis sok pénze van, nekem meg sok felelős pozícióban lévő ismerősöm, segítenünk kellene az otthoniakon, jó lenne küldeni valami kis segélyt a Vajdaságba. Megtudtam, hogy Amszterdamban felújítanak egy gyermekkórházat, és hozzájuthatnék a kiselejtezett berendezések feléhez, nekünk csak a szállítást kellene fizetni. A kidobásra ítélt ágyak legfeljebb háromévesek, vagyis igencsak újnak számítanak, főleg a vajdasági, húsz-huszonöt éves ágyakhoz képest. De, magyaráztam Attilának, egy csomó más készüléket is szerezhetnénk. Attila annyit mondott, hogy majd alszik rá egyet, de tudnom kell, hogy nem szívesen segít, mert ő sem kapott soha életében semmilyen segítséget. Nincs sok időnk, feleltem, mert több, ilyen kórházfelszerelések értékesítésében utazó külföldi cég áll sorba a cuccért. Másnap felhívott, hogy találkozni akar velem. Átadott egy zacskó pénzt, majd közölte, hogy hasonló ügyben legközelebb csak egy év múlva keressem meg. Százezer gulden volt a zacskóban. Én, amikor felvetettem a témát, legfeljebb húszezerre gondoltam. Másnap már mentem is az amszterdami polgármesterhez, hogy megbeszéljük, mit kaphatok meg a kórházi eszközökből. Odaadták majdnem az összes ágyat, húsz inkubátort, több újraélesztő gépet, és még egy csomó mindent. Az egyik miniszter ismerősömet megkértem, intézze el a szerbiai beviteli engedélyt: az ország embargó alatt állt, így mindenhez külön ENSZ-engedély kellett. Egy hónap múlva a Vajdaságban voltak a kamionok, rakterükben egy komplett, háromszázötven ágyas gyermekkórház felszerelése. Csak az volt

87

a bökkenő, hogy a szállítmány segélyként érkezett az országba, így a szerb állam egyből rátette a kezét, és már vittek is mindent Belgrádba. Hiába tiltakoztam én ott, a hollandok meg a kinti szerb nagykövetségen, mondván, ez a Vajdaságnak érkezett, Belgrád egyszerűen lenyúlta. Onnantól aztán sajnos nem is tudtuk követni, mi lett a szállítmány sorsa. Volt hazámat ismerve valakik biztosan szépen meggazdagodtak belőle. Hogy mentsem a menthetőt, abból a pénzből, amit Attila adott, élelmiszert vásároltam, és szétosztottam a Vöröskereszt helyi szervezetei között. Amíg a Vajdaságban voltam, több politikussal is találkoztam. Kérték, segítsek befektetőket találni, és így volt alkalmam megismerni szűkebb pátriám korrupt oldalát is: rengeteg ajánlatot kaptam, hogy ha szerzek vevőt valamelyik gyárra, cégre, hotelre vagy egyébre, bizonyos százalék az enyém lesz. Ebből azonban nem kértem.

88

„Ha Belgrádból hívnak, oda nem lehet nem elmenni”

PEST, PIPÁS BÁCSI ÉS SZÁVÁÉK

PáR NAP UTÁN VLADÓVAL TALÁLKOZTAM, aki épp Kínában járt üzleti úton. Elmondta, hogy mostanában onnan szállítják a cigarettát, így sokkal olcsóbb és biztonságosabb. Megkért, hogy néhány napra menjek át hozzá Belgrádba, mert volna egy kérésük. Alighogy odaértem, repülőre szálltunk, és Montenegróba utaztunk, a tengerpartra. Bár ott szinte soha sincs tél, azért így, év elején igen hideg, szeles idő volt. A reptéren luxusautóba ültünk, mely a kikötőbe vitt minket. Ott egy jacht várt ránk. Kérdeztem Vladót, miért jöttünk ide. Ő csak annyit válaszolt, hogy valakik találkozni szeretnének velem. Törtem a fejem, vétettem-e valami hibát, esetleg véletlenül rosszul számoltam-e el a pénzekkel. Vagy Jocó keze lenne a dologban? Nem valószínű, hiszen abban az ügyben Vlado is benne volt. Nem értettem az egészet, azt pedig végképp nem, miért kell kimennünk a nyílt tengerre február elején. Azt viszont tudtam, hogy azoknak, akikkel találkozni fogok, nem sokat számít az emberélet. Tovább fokozta az idegességemet, hogy Vlado is izgatottnak és rendkívül feszültnek tűnt, és jóval hallgatagabb volt a megszokottnál. Ráadásul, gondoltam, talán épp azokkal az emberekkel fogok találkozni, akik a kilencvenes évek elején kimondták a halálos ítéletet Magda Marinkóra, majd Senadot az öngyilkosságba kergették. Sőt, nem kizárt, hogy ők ölették meg Belgrádban azt a macedón üzletembert is, akire Budapesten

89

„vigyáztam”, mielőtt Hollandiába mentem. Egy szó mint száz: rendesen beindult a fantáziám… Aztán eszembe jutott, miért nem mondtam nemet a találkozóra, miért nem én szabom meg, mikor és hol akarok tárgyalni ezekkel az emberekkel? Ilyesmi addig föl sem merült bennem. Egyszer régen Vanja, a szegedi barátom mondta: ha Belgrádból hívnak, oda nem lehet nem elmenni. Ezért nem ellenkeztem: mert nem lehet ellenkezni.

A jachtunk odasiklott egy jóval nagyobb jacht mellé, átnyújtották a hidat, és mi Vladóval átléptünk a másik hajóra. Ilyen jachtot addig csak filmen láttam, gazdag arab sejkek tulajdonában: olyan volt, mint egy vízen úszó, hatcsillagos szálloda. Egy matróz jött elénk, és levezetett bennünket egy bőrszékekkel berendezett társalgóba, ahol négy férfi ült egy asztal körül. Kettő szivarozott, a másik kettő újságot olvasott. Vladót barátként köszöntötték, és mindegyiküktől megkapta a három puszit, ami a pravoszláv szentháromságra utal, és amivel a szerb-orosz maffia tagjai hagyományosan üdvözlik egymást. Velem kezet fogtak, és valamilyen nevet mormogtak a kézfogáskor. Tudtam, hogy csak álnevek, hiszen ezek az emberek nemigen árulják el a valódi nevüket ismeretleneknek. Egyikükkel már találkoztam: akkor Arkan társaságában volt, és a szerb titkosszolgálat vezetőjeként mutatták be. A másik három férfit még sohasem láttam. Az azonban szemmel látható volt, hogy tehetős emberek; csak az óráik kisebb vagyont értek, és a ruházatuk sem lehetett olcsó: mind egyedi, kézzel varrott olasz cipőt és a legújabb kollekcióból származó Armani öltönyt viselt. A háttérben halk zene szólt. Váltottak pár szót Vladóval, majd italt hozattak a pincérrel. Vlado közölte velem, hogy nincs semmi gond, csak szeretnének megkérni egy szívességre, ezért kellett idejönnöm. Az egyik szivarozó férfi letette a szivart, felállt és odalépett hozzám.

– Rob, sokat hallottunk már rólad, és szinte csupa jót. Egy nagyon fontos és bizalmas feladattal szeretnénk megbízni. Több helyen is érdeklődtünk, kit tudnának ajánlani erre a munkára, és majdnem mindenhol téged választottak. Bízom benne, hogy

90

elfogadod a megbízásunkat. Engedd meg, hogy Milán elmondja, miről is van szó.

– Oké, kíváncsi vagyok, mi az, amit csak én tudok megoldani.– Rob – vette át a szót Milán. – Tudjuk, hogy jól beszélsz

magyarul, és hogy éltél Magyarországon, így sok tehetős és fontos embert ismersz arrafelé. Azzal is tisztában vagyunk, hogy öt éve nem jártál ott, és semmilyen érdekeltséged nincs az országban.

– Igen, ez így van.– Nekünk viszont vannak még ott érdekeltségeink, de

mostanában egyre több a balhé. Egyre többen lépnek ki tőlünk, és egyre többen nem fogadnak szót. Éppen ezért arra gondoltunk, hogy elküldünk valakit szétnézni, tudja meg, mi a baj, és mennyi a valóságalapja annak, amit az ottani embereink állítanak. De ehhez egy független személyre lenne szükségünk, és téged választottunk. Még mielőtt bármit is válaszolnál, elmondom, pontosan mi lenne a dolgod, és utána te is elmondhatod a véleményedet. Oké?

– Oké, hallgatom.– Az egyik dolgod az lesz, hogy beépülj az embereink közé, és

tudj meg minél többet a pénzmozgásaikról. Nem lesz könnyű, mert ezek főleg alvilági alakok, nem pedig üzletemberek. Stricik, fegyverkereskedők, okirat-hamisítók. Egy komplett szervezet. De rajtuk kívül vannak még mások is, szórakozóhely- és étteremtulajdonosok, meg egy brókercég. De menjünk csak sorjában. Az első csapatot egy Mišo nevű ember vezeti. Ő Moldáviából, Ukrajnából és Fehéroroszországból vesz lányokat, Pesten „kipofozza” őket, aztán mennek tovább, főleg Olaszországba és Spanyolországba. Körülbelül fél éve nem fizet adót, azt mondja, nagyon rosszul megy az üzlet, és a zsaruk is egyre több pénzt kérnek. A másik személy egy Popój névre hallgató fickó, Mišo társa, róla is kellene egy kis infó. A következő Krsto, ő a mi emberünk, de mostanában olyan híreket hallunk, hogy nagyon jóban van az albánokkal. Van egy albán jó barátunk, Naser a neve, ő segít majd Krsto közelébe férkőznöd. Aztán ott

91

van Ranko, neki van egy jól menő cége, kávéexporttal foglalkozik. Több százmillió dolláros vagyona van, mégis azt állítja, hogy a csőd szélén áll, mert bukott a tőzsdén. Ám a legfontosabb feladatod – persze, ha vállalod – nem is ez lesz. Az utóbbi időben egyre többször zsarolják meg az éttermeinket és a szórakozóhelyeinket. Erre kellene valami megoldást találnod.

– Nem egyszerű feladatok. De még mielőtt választ adnék, szeretnék feltenni néhány kérdést. A zsarolásokat miért nem oldja meg Szeva bácsi? Úgy tudom, ő az atyaúristen a magyar alvilágban.

– Megváltoztak az idők. A magyar rendőrség lepaktált a magyar bűnözőkkel, hogy kiiktassák a külföldi bűnözőket. Még az FBI-t is segítségül hívták. Így mi és az oroszok is háttérbe szorultunk valamelyest, legalábbis ezt a látszatot keltjük. Ezért van rád szükségünk: mindent csendben és nyugodtan kell megoldanunk. Pár évvel ezelőtt még Budapest rendőrfőnöke is vigyázban állt, ha Szeva megszólalt, de mára jócskán lecsökkent a befolyásunk. A magyarok sorban köpnek be mindenkit, hogy szépen átvehessék a helyeinket, és a magyar rendőrség szemet huny e fölött, sőt olykor még támogatást is nyújt hozzá. De azért nem kell megijedni, nem olyan vészes a helyzet, mint mutatjuk, ez csak a látszat. A felsőbb körökben ugyanúgy megvannak még az embereink. Emlékszel Alexanderre, a bankosra?

– Igen, persze. Többször is utaltunk pénzt a bankján keresztül.– Ő az. Csakhogy most már nem egyszerű alkalmazott a

banknál, hanem résztulajdonos. És persze még mindig ott van a két másik Alexander, mindketten nagy hatalmú emberek. Az egyikük üzletember, főleg ingatlanokkal foglalkozik, a másik pedig az igazságszolgáltatás területén mozog, igen magas szinten. Mi csak úgy hívjuk őket, hogy a Tri Alexander. Ha valami nagy baj történik, számíthatsz a segítségükre, de soha sem hivatkozhatsz rájuk, és a kapcsolatot is csak a mi engedélyünkkel veheted fel velük. Ha pedig az oroszokkal akarsz kapcsolatba lépni, azt Lilin keresztül teheted meg. Lili a fenti összekötőnk, táncoslány, így nem feltűnő, hogy éjszakai arcokkal mozog. Tőle megtudhatod

92

azt is, jelen pillanatban kik a barátaink és kik az ellenségeink. Még valami, ami nagyon fontos! Semmilyen konfliktusba ne keveredj, az nem a te dolgod. Csak nézz szét és jelentsd, hogy mi a helyzet. Jó referenciával érkezel oda, tehát attól nem kell tartanod, hogy nem fogadnak be. Röviden ennyi. Van még kérdés?

– Persze. Mit kapok?– Lakást a belvárosban, kocsit, pénzt, hogy látsszon, rendben

mennek a dolgaid. Ha akarod, a családodat is viheted. Ők akár külön házban is lakhatnak. Ha már itt tartunk, fogadj el tőlem egy jó tanácsot: soha, senki ne tudja, hol él a családod.

– Köszi, de nekem nincs kitől féltenem őket. Azért megfogadom a tanácsodat, és elfogadom a megbízást is, de előtte én is szeretnék kérni valamit.

– Hallgatunk.– A minap hoztam az országba egy több kamionból álló

segélyszállítmányt, gyermekkórházi eszközöket. Vajdasági kórházaknak szántam őket, de Belgrád elvette a szállítmányt, és azóta sem tudom, mi történt vele. Szeretném, ha segítenétek, hogy visszakaphassam.

– Figyelj, Rob. Szívesen segítenénk, de egyvalamit meg kell tanulnod. Mindig a politika diktálja a feltételeket. Tudom, hogy jobban húz a szíved a magyarság felé, de ez a magánügyed, és mindaddig nem is érdekel minket, amíg nem veszélyezteti az üzleti érdekeinket. Ha holnap kiállsz, és elkezdesz tüntetni Vajdaság függetlenségéért, minket nem érdekel. Lehet, hogy mi ott állunk a másik oldalon, az ellentüntetésen, de ettől az üzleti életben még ugyanúgy meg kell bíznunk egymásban. Én most nem mehetek oda és nem mondhatom azt, hogy ez a szállítmány a Vajdaságnak érkezett, adjátok ide. Erővel talán elvehetjük, de annak semmi értelme. Legközelebb, ha valami hasonlóra adod a fejed, szólj, és garantálom, hogy a szállítmány az általad megjelölt helyre kerül. Azért vagyunk, hogy segítsünk egymásnak: együtt erősek vagyunk, egyenként senkik. De hogy lásd, nem vagyunk igazságtalanok, a szállítmány árát természetesen megtérítjük. Ezt

93

a végére akartuk hagyni meglepetésnek. Vlado már néhány napja jelezte a problémát, márpedig rád ugyanúgy vonatkozik, mint ránk: a közöttünk lévő bizalom érdekében az a legfontosabb, hogy soha, senki ne érezze úgy, hogy megkárosították. Rendben leszünk így?

– Rendben, elfogadom az ajánlatot.– Örülünk, hogy meg tudtunk egyezni. Vladón keresztül fogjuk

tartani a kapcsolatot.Elmentünk vacsorázni, hogy tisztázzuk az apróságokat,

melyeket még tudnom kellett a pesti érdekeltségekről. Két nap múlva elutaztam Budapestre. Egy szállodában szálltam meg: már az jó közeledési forma, ha később tanácsot kérek a pestiektől, hogy segítsenek lakást találnom. A város alig fejlődött valamit öt év alatt. Egy-két új szállodán és bevásárlóközponton kívül minden a régi volt. Talán csak koldusból volt több, de az is lehet, hogy csak nekem tűnt így, mivel Hollandiában nemigen találkoztam velük. Az első dolgom az volt, hogy elmentem egy jót kajálni, mert Hollandiában viszont ezt nem lehet igazán. Kajálás közben azon gondolkodtam, hogyan épüljek be, miként ismerkedjek meg a megfelelő emberekkel, és mit mondjak, mivel foglalkozom. Úgy döntöttem, mindenekelőtt veszek egy kocsit, mert taxizni utálok, főleg, ha sumák sofőrt fogok ki. Felhívtam az egyik barátomat Rotterdamban, és megkértem, hozzon nekem egy autót. Igaz, a belgrádiak adtak egy kocsit, de nem volt kedvem szerb rendszámú kocsival mozogni a pesti éjszakában, így azt egyelőre leállítottam egy fizetős parkolóban. Másnap meg is érkezett a kocsim Hollandiából. Attila az egyik 7-es BMW-jét küldte el.

Pesten két magyar fiú várt, Norbi és Imi. Ők Józsi emberei voltak. Józsi szintén vajdasági volt, évek óta Szeva bácsi bizalmasa. Norbi és Imi két egészen tipikus figura volt, amilyenekből rengeteg rohangál a pesti éjszakában. Előbbi pár hónapja szabadult: hat évet töltött fegyházban súlyos testi sértésért. Imi más volt: ő jómódú családból származott, de vágyott a hírnévre, úgyhogy bűnözőnek állt. Fura alakok voltak

94

számomra, ahogy az egész pesti éjszaka is. Semmi eredetiség nem volt bennük és a hasonszőrű társaikban. Az első benyomásom az volt, mintha mindannyian egy filmszerepnek próbálnának megfelelni.

Még aznap elmentünk ruhákat vásárolni, mert én fontosnak tartom a jó megjelenést, és mégsem kísérgethettek melegítőben meg tornacipőben, főleg azokra a helyekre, ahová hivatalos voltam. Az elején nem értettem a két srác szerepét, de aztán rájöttem, miért adták mellém őket. Autót mosattak, tankoltak, mobilfeltöltőket vásároltak, ettek-ittak, szórakoztak. Egyvalamiben voltak hasznomra: ismerték Pestet, így nem tévedtem el.

Még mielőtt találkoztam volna a szerbekkel, felkerestem pár régi magyar ismerőst, hogy megtudjam, mi a helyzet a piacon. Jó volt látni, hogy némelyikük igen sikeres lett, szépen kinőtte magát. Igaz, ekkor még nem tudtam, hogy a magyar bűnözők krémje lepaktált a rendőrséggel, így akarván kiszorítani a külföldi konkurenciát. Akadtak jó páran, akik ezért szembetalálták magukat néhány ólom- vagy acéllövedékkel, ami a pályafutásuk végét is jelentette egyben. Elkövették azt a hibát, hogy lebecsülték a vetélytársaikat, ahogy a rendőrség is. Igaz, a zsaruk sohasem könnyezik meg egy bűnöző halálát, még akkor sem, ha történetesen sokat köszönhetnek neki. Egy régi ismerősöm elmesélte, hogy a kilencvenes évek második fele nagyon kemény időszak volt. Főleg az olajmaffia miatt, amelyben lényegében az egész állam benne volt. Elmondta azt is, Pipás bácsinak milyen nagy szerepe volt abban, hogy valamelyest – legalábbis látszólag – rendeződött a helyzet. Azt is megtudtam, hogy épp több új név is felbukkant az éjszakában, akik igyekeznek megerősíteni a pozícióikat. A kilencvenes évek elején megismert emberek nagy része már visszavonult, vagy sikeres és befolyásos emberré vált, esetleg meghalt. Alig páran maradtak meg a helyükön. Valójában már csak egyetlen említésre méltó csapat működött a régiek közül, a magyarokat meghazudtoló

95

eredményességgel: az energolos Conti Car-os srácok.10

Ismerőseim elmondták, hogy vagyonuk is igen jelentős, és a befolyásuk is irigylésre méltó. Azt is megtudtam, hogy Pipás bácsit, sok bűnöző örömére, épp saját körei vonták ki a forgalomból. Pedig, azt hiszem, ő a magyar kriminalisztika egyedülálló alakja volt, aki valóban akart és tudott is tenni a szervezett bűnözés ellen. Felismerte azt a tényt, amit szerintem a mai napig egyetlen kollégája sem, hogy a bűnözőket meg kell ismerni, kommunikálni kell velük, és nem szabad egy kalap alá vonni őket. Pipás bácsi tudta, hogyan kellene harcolni a maffia ellen, de nem talált hozzá társakat, és így a rendszer felemésztette. Elnézem és elhallgatgatom ezeket a mai sztárzsarukat, akik amellett, hogy az egekig magasztalják magukat, mást nem igazán tesznek. Közülük többen kritizálták már a Papát, hogy korrupt, és nem való a szakmába. Életemben kétszer találkoztam személyesen vele, de rengeteget hallottam róla valódi bűnözőktől. Nem célom védeni őt, inkább a mai magyar rendőrség elfogultságát és szakmai képességeinek túlfényezését próbálom bemutatni. Az, hogy Papát mostanság ilyen sok kritika éri, valószínűleg annak köszönhető, hogy azok az emberek, akikkel a kilencvenes években próbálta felvenni a kesztyűt, túlnőttek rajta. A másik ok, hogy a mai sztárrendőrök nagyobb része abban az időben, amikor Magyarország a húszas évek Chicagójára emlékeztetett, és a Pipás bácsi a valódi maffiával próbált szembeszállni – nem olyanokkal, amilyeneket ma kreálnak a menő zsaruk, ügyészek, bírók, hogy fényesítsék magukat, és hogy minél több támogatást nyúljanak le az Uniótól – vagy az iskolapadot nyomta, vagy ki sem merészkedett az utcára. Pipás bácsi – mint világszerte sok más jó zsaru is – felismerte, hogy egy törvényt sokszor csak egy másik törvény megszegésével lehet érvényesíteni. Ahogy azt is, hogy a maffiával kommunikálni kell. Neki mindkettőhöz volt mersze, ezért utálta a maffia is és a felettesei is. A mai menő zsaruk persze nem 10 A két hírhedt cég Radnai László érdekeltségébe tartozott, akit 2006-ban,

több más társával együtt, az úgynevezett kecskeméti maffiaperben ítéltek el.

96

tehetnek arról, hogy míg ma gyakorlatilag nincs, a Papa idejében tényleg volt szervezett bűnözés Magyarországon. A mai, igazságszolgáltatás által kreált-kitalált bűnszervezetek a nyomukba sem érhetnek a kilencvenes évek bűnszervezeteinek. Így a mai agyonfényesített sztárzsaruknak módjukban sem áll, hogy olyan eredményt mutassanak fel, mint az általuk kritizált Papa.

Hogy miért nincs ma Magyarországon szervezett bűnözés? Azért, mert ez egy szegény, ráadásul kicsi ország. Ma Magyarországon rengeteg buta, primitív, szervezetlen csoport működik. Sok-sok megfontolatlan, kisstílű, de kegyetlen, piti bűnöző. Ha volna Magyarországon maffia, akkor az alvilágban rend és fegyelem lenne, de mivel nincs, így nem tart rendet senki, ezért ilyen kaotikus a helyzet. Az utca törvényeit nem lehet az iskolapadban megtanulni, ahogy a bűnözők sem ott tanulják, úgy a rendőrök sem ott fogják. Ma Magyarországon az a baj, hogy sokszor gyakorlatlan, tapasztalatlan, buta, öntelt emberek állnak az igazságszolgáltatás élén. Elméletileg minden bizonnyal kiváló szakemberek, csak ez a mai világban már kevés. A magyar igazságszolgáltatásnak be kellene fejeznie ezt a komédiát, a népámítást, és be kellene ismernie, hogy messze nincs olyan képzett és hatékony, mint állítja. Ha pedig előrukkol a valósággal, a közvéleménnyel együtt beláthatja, valójában nincs is szükség arra, hogy olyan képzett és hatékony legyen, hiszen messze nem akkora a bűnözés, mint azt a politika szavazatszerzési céllal sugallni szokta. A magyar rendőrség felkészültsége és képzettsége elég jó ahhoz, hogy felvegye a harcot a magyar bűnözőkkel. A politika által propagált számok mások: valótlan kimutatásaival éppen a magyar politikai elit sodorta ilyen ocsmány és szégyenletes helyzetbe saját hazája rendőrségét és közbiztonságát. Magyarországon a bűnözés messze nincs olyan szinten, mint azt a jelenlegi politika előadja.

Pár hét után már Mišóval ebédeltem, könnyen a közelébe kerültem, mert jó referenciákkal érkeztem Pestre. Mišo negyven év körüli, elegáns, szerb férfi volt, aki korra és testsúlyra való

97

tekintet nélkül imádta a világ összes nőjét. Nemsokára úgy összebarátkoztunk, hogy fél napokat töltöttünk együtt. Nagyon komolyan voltak szervezve, rajta keresztül sok emberrel ismerkedtem meg az éjszakában. Mišo hetente kapott lányokat Moldáviából és Ukrajnából. A felesége is moldáv volt, és főleg ő tartotta a kapcsolatot a kintiekkel. Általában buszokkal szállították a lányokat Pestre, akik megérkezésükkor úgy néztek ki, mintha valami szegényházból kerültek volna oda. Első lépésként Mišo és a társa, Popoj szétválogatták a lányokat. A szebbek mentek a luxuslakásba, a kevésbé szépek mentek haza, vagy azonnal átpasszolták őket valakinek. Általában fejenként háromszáz dollárt fizettek a lányokért. Azokból a lányokból, akik Mišóéknál maradtak, két-három nap alatt igazi modellcsajokat varázsoltak. Kozmetika, fodrász, pedikűr, manikűr, szolárium, néhány divatos ruha és cipő – ennyi az egész. Az ember először, amikor megérkeztek, még sajnálta őket, de később, csodálatos átalakulásuk után azt láttam rajtuk, hogy kifejezetten boldogok. Néhány lánnyal beszélgettem is erről, és ők elmondták, mennyire örülnek ennek a lehetőségnek, mert otthon előfordult, hogy napokig nem volt mit enniük, és álmukban sem merték volna gondolni, hogy egyszer ilyen szerencséjük lesz. Elgondolkoztam, milyen szörnyű életük lehetett, ha annak örülnek, hogy eladják őket, mint a birkákat. Amíg nem jöttek értük Olaszországból vagy Spanyolországból, a pesti éjszakában dolgoztak.

Volt egy magánvilla, amit úgy hívtak, hogy Kínai Konzulát. Azért kapta ezt a nevet, mert kínai volt a tulajdonosa. Itt lakott Popoj egy rakás lánnyal és pár emberével. A kínai tulajdonos ide járt szexelni a barátaival, akik tényleg annyian voltak, mint a kínaiak. Mindennap este nyolc körül jöttek a vágott szemű kuncsaftok, és hajnalig mentek az orgiák. A vendégek főleg tehetős kínaiak voltak, akik nem sajnálták a pénzt, így a Konzulát jól jövedelmezett. Volt, hogy a rizsák egyetlen este két-háromszáz gramm kokaint is rendeltek. Mišóéknak saját dílereik voltak, így ezen is kerestek. A kínaiak szerették ezt a helyet, mert teljesen titkos volt, én is csak négy-öthónapnyi ismeretség után

98

jutottam el oda. Azok a lányok, akik a Kínai Konzuláton dolgoztak, nem vállalhattak melót a pesti bárokban. Senki sem tudhatott a helyről. Megkérdeztem a belgrádiakat, de még ők sem hallottak róla. Amikor először elvittek a Kínai Konzulátba, nagyon meglepődtem. Csinos családi ház volt, hatalmas kerttel és magas kerítéssel. Szigorú szabályok szerint fogadták a vendégeket. Egyszerre mindig csak egy autó érkezhetett, a következőnek minimum tíz percet kellett várnia a behajtásra. Csak telefonos egyeztetés után lehetett bejutni, sima kapucsengésre vagy kopogásra nem nyitottak ajtót. A kertben kutyák voltak, amik igen harapósnak tűntek. A fákon rejtett kamerák figyelték az érkezőket. Tilos volt bármit is rögzíteni, a személyzet éjjel-nappal felváltva figyelte a monitorokat. Popoj egyik bizalmas embere egy átmulatott éjszaka után elmesélte, hogy régebben Olaszországban dolgoztak, de lecsukták őket, és 97-ben – miután szabadultak – Pestre tették át a székhelyüket. Azóta egyre jobban virágzik az üzlet. Igaz, nagy a szigor, de nem bánja, mert jó a lóvé és börtönbe sem akar kerülni még egyszer. Elmesélte, hogy nagyon sok külföldi politikus jár ide, főleg „Kína barátai”, de más konzulok is megfordulnak a házban. Felmerült, hogy titokban fényképeket és videókat készítenek a konzulokról, hogy aztán, a hallgatásukért cserébe, jó pénzért eladják őket nekik, de még nem született végleges döntés. Utóbbi infónak a belgrádiak kimondottan örültek, mert kiderítették, hogy egy-két szerb diplomata is igénybe szokta venni a Kínai Konzulát szolgáltatásait, és nagyon nem szerették volna, ha egyszer csak egy bulvárlap címoldalán tűnnek fel a szerb állam diplomatái.

Volt Popojnak egy nagyon jó barátja, Boris, aki fegyverkereskedelemmel foglalkozott, de a kábítószerpiacon is voltak érdekeltségei. Ő látta el Mišóékat fegyverrel, ha összetűzésbe keveredtek valakivel. Mišo mesélte, hogy sokszor kell szétosztani pár pofont, mert egyes magyar csoportok betámadják. Elég sokan vannak még itt jugoszlávok, mondta, és ezek egyre jobban összetartanak. Nagyon jóban van például Slávkóval is, aki az egyik legjobb okirat-hamisító egész

99

Európában. Ha megvan a vevő a lányokra, Slávko készíti el a megfelelő úti okmányokat, hogy tovább tudjanak menni a célországba, de emellett emberkereskedőknek is dolgozik. Miközben Mišóékkal barátkoztam, felkerestem Lilit is, aki nagyon meglepett: ritka szép nő volt, ráadásul intelligens is. Megtudtam tőle, hogy az elmúlt években sok csetepaté volt, és igencsak átrendeződött az éjszaka. Az olajosok nagy részét már kinyírták, páran pedig leléptek külföldre. Mostanában egy-két primitív cigány csoport tevékenykedik, de anyagilag nullák. Az albánok továbbra is tartják a heroinpiacot, az arabok valutáznak, az oroszok legalizálták a vagyonukat, és kivonultak az éjszakából. A szerbek fegyverben, kábítószerben és kurvákban, a bolgárok drogban, hamis pénzben és lopott autókban utaznak. Mostanában megjelentek a nápolyiak, az olaszok, ők főleg kokainnal üzletelnek, de egyre több éttermet is nyitnak. A magyar bűnözők meg – mint mindig – mindenhol ott ólálkodnak, ahol akár egy kis alamizsnát is remélnek.

Lilivel két-három alkalommal együtt ebédeltünk, és látszott rajta, hogy nagyon otthon van a pesti alvilágban. Az apja KGB-s tiszt volt, itt szolgált Magyarországon, valószínűleg innen eredt az a tisztelet, amit mindenhol megkapott, bárhová ment is. Furcsa volt, hogy bár az egyik legvonzóbb és legszexisebb nő volt, akit életemben láttam, sem barátja, sem férje nem volt. Egyedül élt egy luxuslakásban. Amilyen lazán és nyíltan beszélt az alvilágról, olyan titokzatos volt a magánéletével kapcsolatban. Roppant csinos, ugyanakkor egy kicsit katonás, pontos és fegyelmezett nő volt. Vele jártam végig a szerb érdekeltségű éttermeket. A tulaj mindenhol elmondta, van-e problémája, esetleg, hogy kik kérnek tőle védelmi pénzt, Lili pedig rögtön mondta is, melyik csoportról van szó. Két helyen volt ilyen gond, őket egy cigány csapat, az úgynevezett Száva család zsarolgatta. Ők, mint megtudtam, egyszerre szövetségesei és ellenségei az egész alvilágnak. Lili elmondta, hogy nagyon primitívek, jó részük állandóan börtönben van, és nagyon nehéz velük asztalnál megegyezni, ők inkább az utcán, az erőszakkal oldják meg a

100

dolgokat. Viszont kimondottan jó kapcsolatban vannak az albánokkal és a heroin terítésében is részt vesznek. Nemsokára felkerestem Nasszert, akit a belgrádiak ajánlottak. Nasszer a saját kávézójában fogadott, amely tele volt albán „vendégekkel”. A pultban egy magyar lány dolgozott, és ahogy szétnéztem, ő volt a kávézóban az egyetlen nem külföldi ember. Bemutatkoztam Nasszernak, majd leültünk egy sarokba két tea mellett dumálni. Már tudta, hogy a városban vagyok, és várta is, hogy eljöjjek hozzá. Én azonnal a tárgyra, vagyis a Száva családra tértem. Nasszer elmondta, amit már eddig is tudtam, hogy sokan vannak, primitívek, erőszakosak, a fél várost zsarolják, de a heroinról nem tett említést. Amikor ezt megemlítettem, elcsodálkozott:

– Előttetek semmi sem maradhat titokban?– Nem, ha az adott dolog keresztezi az útjainkat és sérti az

érdekeinket.Nasszer odahívott egy másik embert, aki Berisa néven

mutatkozott be. Nem volt valami barátságos, amit megértettem, hiszen a szerb–albán barátság nem igazán működött akkortájt. Pár száz kilométerre a népeink lövik egymást, mi meg itt ülünk egy asztalnál, és üzletről tárgyalunk. Ami még a politikánál is rosszabb! Az asztalok mellett dől el a politika, és abba az irányba fog menni, amerre az üzlet megköveteli. Berisa először a szememre vetette, hogy az árujuk csak magas adó ellenében haladhat át biztonságban Szerbián.

– Nekem ehhez semmi közöm, és nem is ezért vagyok itt.– Oké, de akiknek dolgozol, azok tudnak róla, te pedig meg

tudod mondani nekik! – válaszolta kicsit arrogánsan.– Ha te tudod, hogy kinek dolgozom, és azt is tudod, hogy

nekik közük van az árudhoz, akkor miért nem mondod meg nekik te?

– Elég! – vágott közbe Nasszer, majd albánul folytatta, amit én már nem értettem, de Berisa visszavett az arcából.

Ekkor vettem észre, hogy körülbelül húsz albán vett körbe. Automatikusan a menekülési utat kerestem, felmértem az esélyeimet, de gyorsan rájöttem, hogy százalékban kifejezve az

101

kerek szám – azaz nulla! Megpróbáltam uralkodni magamon, de eléggé féltem, ám ezt végképp nem mutathattam ki. Hogy leplezzem a félelmemet, folytattam a beszélgetést.

– Azért vagyok itt, mert szívességet szeretnék kérni, és nem azért, hogy vitatkozzak.

– Jó, jó, kicsit felkaptam a vizet, de már minden oké – próbált megnyugtatni Berisa, ami sikerült is neki. – Mondta Nasszer, hogy a cigányokkal van gondotok. Miben tudnánk segíteni?

– Hallottam, hogy üzleti kapcsolatban álltok Száváékkal.– Ez igaz, kell a helyi ismeretség. Sokat segítenek, futárokat

szereznek, de az eladásban is elég jók, na meg tekintélyük is van az éjszakában, így a piszkos melót is sokszor elvégzik. S persze előfordul, hogy mi segítünk nekik, ha rosszul alakulnak a dolgok.

– Nos, hogy továbbra is ilyen szépen menjen a közös üzletetek, azt szeretném kérni tőletek, hogy beszéljetek velük, és kérjétek meg őket, a jugó érdekeltségeket kerüljék el, ha lehet.

– Oké. Megbeszélek velük egy találkozót, és akkor együtt átvesszük a dolgot. Rendben?

– Rendben. Jelentkezz, ha megvan az időpont és a helyszín. Berisa felállt, kezet fogott velem és elment. Nasszer elmondta,

hogy Berisának rosszulesett az, hogy ilyen sok mindent tudunk róla, és szinte az egész üzleti tevékenységét ismerjük. Nasszernak nem volt köze a dologhoz, ő szerencsejátékokból élt. A kávézója alatt volt egy titkos játékbarlang, ahol nagy pénzekben kártyáztak. Krsto, a szerb ember is nap mint nap ide járt kártyázni, és Nasszertól megtudtam, hogy mostanában komoly adósságokba keveredett.

Másnap Berisa hívott, hogy találkozzunk tízkor valahol Újpesten, de én ezt elvetettem. Mondtam, hogy nem vagyok én bohóc, hogy az utcán tárgyaljak. Ha a cigányoknak feltűnési mániájuk van, akkor vonuljanak ki a józsefvárosi piacra és mutogassák magukat. Este tízkor várom őket az Adria étteremben, mondtam, azzal letettem a telefont. Ezt utáltam mindig Magyarországon, a mozizást. Felvonulnak százan, de az IQ-juk együtt sem éri el a százat. Emlékszem, még a kilencvenes

102

években egy ilyen mozizás alkalmával a Vígszínház melletti kávézónál Vanja, a még Szegedről megismert szerb barátom három ukrán haverjával vagy harminc mozizós izomagyút hajtott szét úgy, hogy volt, aki még a kocsiját is otthagyta, és másnap vásárolta vissza jó pénzért. Most is valami erődemonstrációra számítottam, így hát felhívtam Vanját, aki nemrég szabadult. Nagyon megörült, hogy újra találkozunk. Elmondtam neki, mi a helyzet. Tudta, hogy kikről van szó, és mondta is, hogy ezek a szóból nem értenek, nem fogok tudni zöldágra vergődni velük. Mišóval is beszéltem, aki adott négy embert. Egyenként is felérnek néggyel, mondta. Vanja is velem tartott. Szakemberhez méltón jóval előbb elmentem a találkozó helyszínére, és felmértem a terepet. Az étterem a belvárosban volt, egy egyirányú utcában, így arra lehetett számítani, hogy az egész utcát le fogják zárni. Úgy döntöttem, a benti pozícióinkat kell megerősítenünk. A négy embert, akiket Mišótól kaptam, négy sarokasztalhoz ültettem. Persze Mišo gondoskodott arról is, hogy ne legyenek egyedül, így mindegyik hozott magával egy csinos csajszit is. A pincérek helyét Vanja emberei vették át, az alkalmazottak közül csak egy szakács maradt, mindenki más szabadnapot kapott. Mivel Lili figyelmeztetett, hogy a cigányok mindig fegyverrel mozognak, de minimum kard vagy kés tutira van náluk, Borisz gondoskodott arról, hogy az embereink se szenvedjenek vashiányban.

Azért kezdtem el szervezkedni, mert miután értesítettem a belgrádiakat a helyzetről, utasítottak, hogy intézzem el a dolgot, de amennyire lehet, diszkréten, mert nem szeretnék, ha az érdekeltségeik valamilyen negatív kontextusban jelennének meg a címlapokon.

Időközben Jashar is megkeresett, akinek nem volt ismeretlen a neve az alvilágban. Török–kurd származású volt. Még soha nem találkoztunk személyesen. Azzal keresett meg, hogy találkozzunk, mert van néhány jó üzleti ajánlata. A találka létrejött, de számomra érdektelen ajánlatokkal állt elő, így üzletet nem

103

kötöttünk. Azt viszont ő is megerősítette, amit Száváékról korábban hallottam.

A cigányok a várakozásnak megfelelően érkeztek, nagy felvonulással, vagy húsz nagyméretű luxusautóval. Az egész utcát lezárták, a járókelők baromi gyorsasággal elhagyták a környéket. Az autókból nagyobbnál nagyobb darab emberek szálltak ki. Másodperceken belül úgy nézett ki az utca, mintha háború készülne. Amikor kinéztem az ablakon, úgy éreztem, kicsit lebecsültem Száváékat. Ők voltak vagy nyolcvanan, mi meg csak úgy tízen. Az utca elején megjelent két rendőrautó, de ott is maradtak, nem akartak, vagy inkább nem mertek beljebb jönni. Lili mesélte még korábban, hogy Száváék és a rendőrök közösen „verték le” a külföldi bűnözőket, de talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy átvették a helyüket. Így érthető volt, hogy a rendőrök miért csak háromszáz méterről figyelték az eseményeket ahelyett, hogy beavatkoztak volna. Tisztában voltam vele, hogy ha véletlenül mi „nyerünk”, a zsaruk ránk szállnak, és valószínűleg le is csuknak bennünket. Vanja nemrég szabadult, neki különösen nem jönne jól egy újabb balhé. De a szabály nálunk így szól: „Amit elkezdesz, azt be is kell fejezned!” Szóltam a srácoknak, hogy akármi lesz is, a fegyverüket nem használhatják. A következő pillanatban nyitás helyett berúgták az ajtót, és máris kezdődött a nagy ordibálás, hogy a jó kurva jugó anyátokat, agyon fogunk baszni mindnyájatokat, ahányan vagytok, rohadt buzi köcsögök! Nos, igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy Száváék primitívek, agresszívak és igen kulturálatlanok is. Abban biztos voltam, hogy egyetlen szerb sem fog elfutni, úgyhogy gondoltam, kezdődjön a műsor. A legnagyobb – vagy százkilencven centi magas és százhatvan kilós – ember volt a hangadó. Egy lábsöpréssel kirúgtam alóla a lábát, így hatalmasat esett, majd a cipőm sarkával beleléptem a szájába, és fordultam egyet a tengelyem körül. Arra lettem figyelmes, hogy hirtelen hatalmas csönd lett. A szerbek egytől egyig fegyvert tartottak a „vendégekre”, akik ettől megrettentek, teljes joggal gondolván, hogy ha egy szerb fegyvert fog, akkor azt

104

szükség esetén használni is fogja; mi soha nem hátrálunk meg, még ha ez a biztos halált jelenti is. A szerbeknél ugyanis nem divat a „mozizás”. Vanja az első embert a copfjánál fogva felrakta egy asztalra, majd a szájába nyomta a pisztolyt. A copfos bepisált, de ezzel nem volt egyedül, többen is követték a példáját a csapatából. Közben ment a könyörgés, hogy ne lőjük le őket, esküsznek, hogy soha többé nem jönnek ide. Mikor megkérdeztem, hogy ki a vezérük, sokáig senki sem jelentkezett, de ahogy Vanja mélyebbre nyomta a pisztolycsövet a copfos torkába, előlépett egy alak, és mondta, hogy ő az, a copfos pedig a testvére. Nem tudom, miért, de nagyon nyakon vágtam az ürgét, aki felborult az ütéstől. Éreztem, hogy kezd csökkenni az adrenalinszintem. Megkönnyebbültem, mert láttam, hogy mi uraljuk a helyzetet, és azt is tudtam, hogy ezek a szerb „katonák” olyanok, mint a robotok, parancsot teljesítenek. Tisztában voltam azzal, hogy semmi hülyeséget nem fognak csinálni. A helyiségben tapintani lehetett a feszültséget. Intettem a felborult „vezérnek”, hogy jöjjön utánam, és szóltam Vanjának is, hogy hozza a copfost. A belső teremben leültünk egy asztalhoz, majd szóltam az egyik srácnak, hogy hozzon ásványvizeket.

– Ti vagytok a Száva család főnökei?– Mondhatjuk így is – válaszolta a copfos.– Nagyszerű. Figyeljetek ide, szeretnék adni nektek egy jó

tanácsot. Hogy megfogadjátok-e, az a ti döntésetek. Mostanában sok a panasz jugó helyekről, hogy zsaroljátok őket. Azt tanácsolom, hogy ezt fejezzétek be, mert a jugók kezdenek nagyon mérgesek lenni. Engem kértek meg, hogy próbáljak beszélni veletek, és ha lehet, nyugodt, tiszta módon oldjam meg a problémát. De biztosak lehettek abban is, ha nem fejezitek be hamarosan, a Száva ki fog apadni.

Még vagy húsz percig beszélgettünk, és úgy láttam, sikeresen zártuk a tárgyalást. Vanja lett az összekötő a szerbek és a cigányok között. Később hallottam, hogy többé soha senki nem zaklatott jugó helyeket. Vanja ugyanis megmondta nekik: ha egyszer is előfordul, hogy valaki jugó helyet zaklat, őket teszi

105

felelőssé. És Száváék, helyesen, nagyon ügyeltek is erre. A tárgyalás után Lili telefonált, hogy menjek el a Pigalle Night Clubba. Ő is ott lesz, és szeretne bemutatni pár embernek. Kint várt a klub előtt, együtt mentünk be. Meglepetésemre egyetlen lengén öltözött leányzó sem volt a közelben, viszont az egyik teremben több, számomra ismeretlen, de a magyar alvilágban igencsak ismert személy ült. Pár óra múlva már tiszta képem volt a magyar alvilági helyzetről. Az egyik nagymenő azzal dicsekedett, hogy nehezen ugyan, de azért sikerült háttérbe szorítaniuk az oroszokat.

– Pár évig janiskodtak, de a végén mi győztünk – állt fel nagy büszkén, mintha valami köze lett volna hozzá.

– Ti most itt fikázzátok az oroszokat, pedig az ő hátukon nőttétek ki magatokat. Tíz évvel ezelőtt még egy lyukas garasotok sem volt. Mindannyian az oroszoknak köszönhetitek a milliárdjaitokat, de abban tévedtek, hogy már nincsenek itt. Itt vannak, csak legalizálták a pénzüket, és egy kicsit félreálltak. Bármelyik pillanatban, amikor úgy érzik, hogy fontos, ismét átveszik a magyar piacot. A ti helyetekben nem becsülném le őket, hisz még nem is olyan régen kezet csókoltatok nekik. Az FBI-nak köszönhetitek, hogy most ti vagytok a fejek, de ne felejtsétek el, honnan jöttetek. Lepaktáltatok a rendőrséggel, és azt hiszitek, hogy mindig így lesz. Tévedtek! Csak addig kelletek a zsaruknak, amíg lesz még külföldi, akit beköphettek, de miután „megtisztult a levegő”, ti következtek.

Lili egyetértően bólogatott, és az új balatoni főnök, Túrós is igazat adott nekem:

– Jól látod a dolgokat, Rob! Ja, és gratulálok. Hallom, jól megleckéztettétek Száváékat. Ez is azt bizonyítja, hogy a szerbeket sem szabad leírni, hiszen e pillanatban Száváék a legveszélyesebb csapat, mégis alulmaradtak!

Hajnalig diskurálgattunk, de engem nem igazán érdekeltek a magyar fejek dicsekvései, hogy kinek milyen a dzsipje, hány lova és milyen kurvái, villái vannak. Ismerek jó pár menő külföldi „üzletembert”, de még sohasem hallottam, hogy bármelyik is a

106

vagyonával kérkedett volna. Látszott, hogy újdonsült ismerőseim amolyan „csinált bűnözők”.

Addig a napig nem ismertem a Pigalle Night Club tulaját. Pisti régen sportoló volt, és a Pigalle mellett a Crazy Horse meg a Grand Café Club is hozzá tartozott. Elsőre rokonszenves fickónak találtam. Egy mackó, hatalmas vigyorral. Sokáig nem tudtam, miért vigyorog. Később Lili elmondta, hogy igen nagy divat lett a kokain, és Pisti sem veti meg. Lili elárulta, hogy rengetegen fogyasztanak kokszot: az elmúlt egy évben robbanásszerűen megnőtt a kokainozók száma. Pisti pár hónap múlva elszívta mindenét, pedig komoly versenylovai is voltak. Kölcsönöket vett fel, majd Gyurit11 is bevette az üzletbe, de már nem tudott talpra állni. Sajnos nemsokára megállt a szíve. Ez idő tájban Jurénak, egy orosz barátomnak – aki egy másik ismerősömnél, Camillónál bérelt kávézót – ugyancsak a kokaintól állt meg a szíve. De rajtuk kívül még jó pár ismerősömnek tette tönkre az életét a kokain. Ilyen volt Csipi is, a Zöld Pardon biztonsági főnöke. A sok hasonló eset jól mutatta, hogy a 21. század elején Magyarországon is a kokain lett a tehetős emberek státusszimbóluma.

Lili félrehívott, majd megkérdezte, nem tudok-e valamit egy bizonyos Tamásról. Vagy nem tudnám-e megkérdezni a barátaimat, hogy ők nem tudnak-e róla valamit. Az olaj üzletben volt érdekelt, de eltűnt, viszont bizonyos személyek szívesen látnák újra, sőt, talán még hálásak is lennének, ha előkerülne. Megígértem, hogy utánanézek, mit tudnak a haverok. A Pigalle-ban töltött este után mindennap valamelyik menő fejjel kellett ebédelnem vagy vacsoráznom, és hallgathattam, hogyan beszélik ki egymást. Volt, aki a Hörcsögről beszélt, hogy milyen egy gazember, a belváros összes éjszakai bárja az övé. Minden taxist befenyített, hogy hozzá vigyék a vendégeket, mert ha nem, hát jól megvereti őket. Meg hogy ez a Foszoviczki különben egy gyáva alak, mindig golyóálló mellényben jár, és vagy tíz testőr veszi

11 Tanyi György, a pesti éjszakai élet ismert figurája, akinek a neve legutóbb 2009-ben, a MOM Park bevásárlóközpontban lévő Leroy étterem elleni támadással összefüggésben merült fel.

107

körül. Egy másik menő fej Tasnádit gyalázta. Jól belenézett a Sándorba, mondta, valószínű, hogy be is fejeződött a pályafutása. Nem ért az a piac ennyit. Mikor mindegyik fejet megtiszteltem a vendégségemmel, az összes magyar menő fejről tudtam mindent, de nemcsak róluk, hanem a korrupt rendőrökről is, akik bármit elintéznek, ha jól megfizetik őket. Valójában semmi különbség nincs a többi országhoz képest, maximum annyi, hogy Magyarországon még gyerekcipőben jár a bűnözés. Rengeteg a tyúktolvaj, kisstílű, primitív bűnöző, de valódi maffia nincs. Nem is lehet, hiszen ahhoz összetartás kellene, ami a magyar népre egyáltalán nem jellemző. A belgrádiak elégedettek voltak a megszerzett infókkal. Azt is megtudtuk, hogy Száváékat az albánok uszították ránk, ezért attól fogva még magasabb adót fizettek, hogy az árujukat átvihessék Szerbián. Vlado egy utolsó kéréssel fordult hozzám:

– Rob, vedd fel a kapcsolatot a bolgárokkal, és tudd meg, mi az oka, hogy már nem nekünk adják el a lopott kocsikat!

Megkerestem a megjelölt személyt, Vitkót. Ő elmondta, hogy ez azért van, mert egy magyar „üzletember” – akinek a bátyja magas beosztású rendőr – megfenyegette őket, hogy ha nem neki adják el a lopott kocsikat, mindenkit lecsukat. Viszont ha együttműködnek vele, akkor megvédi őket a zsaruktól, és ugyan nem fog annyit fizetni nekik, mint amennyit a szerbek vagy az oroszok, de garantálja, hogy nem buknak le. Ha esetleg mégis, akkor ő lerendezi az ügyet. Azt is elmondta, hogy ennek a magyarnak, akit Gyurinak hívnak, Pest megyében van pár kárrendezési cége. Általában rendelésre dolgoznak neki, de amúgy is átvesz minden kocsit.

Jelentettem Vladónak a helyzetet. Közben Vanjával lementünk Szegedre, ahol az egyik régi havertól kibéreltem egy Golfot, hogy ne mindig a BMW-t használjam. Elsősorban azért, mert nagyon lopják, másodsorban pedig azért, mert éjjelente a zsaruk, amint megpillantották a külföldi rendszámtáblát, mindig megállítottak, és a nyár ellenére bizony kérték a hóláncot is. Brigivel – aki ekkor már a második gyermekünket várta – megbeszéltük, hogy a kicsit

108

Pesten fogja megszülni. Neki tetszett itt, mert közel volt az anyukájához, és újra felvette a kapcsolatot néhány egykori évfolyamtársával is. Abban viszont megegyeztünk, hogy a baba születése után visszamegyünk Hollandiába.

Belgrádból három „üzletember” érkezett Pestre, akiket el kellett kísérnem Szentpétervárra. A repülőtéren már vártak ránk mosolygós, öltönyös, kedves fickók, akik egy igen biztonságos, jól őrzött, palotának is beillő házhoz vittek. Útközben a belgrádiak elmondták, hogy üzleti ügyben jövünk egy jó barátunkhoz, és legfeljebb két-három napot maradunk. Ez a bizonyos barát nagyon meglepett – legalábbis a kinézete. Nem volt több százhatvan centinél, pici, vékony bajuszt viselt, a haját félrefésülte, és hiányzott a jobb karja. Később megtudtam, hogy az orosz maffia magas beosztású főnöke. Az egyetlen olyan maffiavezér, aki a múltban nem volt KGB-tag. Vagyonát kétmilliárd dollárra becsülték. A PNK, a pétervári olajcég fő részvényese, de egy másik olajcégben, a Szurgutnyeftyegazban is vannak érdekeltségei. A karját egy ellene elkövetett merényletben vesztette el, azóta nagyon nagy figyelmet fordít a biztonságára.12 Útitársaim sikeresnek ítélték háromnapos látogatásunkat. A tárgyalásokon ritkán vettem részt, inkább a biztonsági csoport főnökével osztottuk meg a tapasztalatainkat, miközben körbevezetett a házban, majd a városban is. Egyszer néhány embere rögtönzött bemutatót is tartott nekem. Összességében számomra is sikeres volt tehát a kirándulás.

A belgrádiak betartották az ígéretüket. Sikerült eljuttatnom a Vajdaságba több segélyszállítmányt úgy, hogy személyesen adhattam át őket. De így sem ment simán a dolog, mert most, hogy a szállítmányokat nem nyúlta le az állam, megtették azok a szervezetek, amelyeknek átadtam őket. Igaz, csak egy részüket, az összeshez nem volt képük. Főleg a gyógyszereket csapolták meg, pedig épp ezekre lett volna a legnagyobb szükség. Szomorúan láttam be, hogy mindegy, szerb vagy magyar, az emberi aljasság nem ismer határokat. A Vajdaság egyre 12 A Kumarin néven ismert orosz maffiavezérről van szó.

109

szegényebb lett, Szerbia mindent elhordott, amit csak lehetett, főleg a gabonát. A gyárak sorra zárták be a kaput. Az utcák örökké szürkék voltak, hiába sütött hétágra a nap. Az embereken látszott a szegénység, az ezernyi gond, napról napra nőtt a nyomor. Pedig még tíz évvel ezelőtt is milyen szép volt minden… Nehéz volt elhinni, amit otthon láttam. A gyerekek sem nevettek már az iskolából kijövet; bezzeg mi milyen boldogok voltunk mindig, amikor véget ért a tanítás! A vajdasági gyerekek, akiket láttam, nem örültek, mert nem is volt minek. Örültem, hogy az én gyerekeimnek nem itt kell felnőniük, suliba járniuk, de közben bűntudatot is éreztem. Mintha elárultam volna azokat, akik otthon maradtak. Ugyanakkor tudtam, hogy akkor sem tudnék változtatni a helyzeten, ha otthon maradtam volna. Igaz, így sem tehettem túl sokat, de valamennyit talán mégis. A levegőben éreztem a háború szagát. Ezt a szagot csak az ismeri, aki volt már háborúban.

Én jó pár honfitársammal együtt a háborúk poklát jártam meg. Amikor elhajtottam a városunk laktanyája mellett, és láttam az indulásra kész tankokat, mindjárt eszembe jutott a boszniai háború, és máris leperegtek a szemem előtt azok a szörnyű képsorok. Láttam a bosnyák faluban az egyik ház ajtajára hatalmas késsel felszúrt, alig néhány hónapos csecsemőt. Az egyik zsoldos katona elmesélte, hogy azért tették, mert az anyja nem akarta, hogy megkereszteljék a gyereket, mivel ő is, az apa is muzulmán volt. A csecsemő fölé odaírták: csak a pravoszlávok érdemlik meg az életet! Az anyát utána többen megerőszakolták, és közben azt kiabálták neki, hogy tessék, most majd pravoszláv gyereket fogsz szülni! Nem sokkal később kaptuk a hírt, hogy egy szerb faluban a muzulmánok mindenkit kegyetlenül kivégeztek, a falu minden lakosának levágták a fejét. Azonnal parancsot kaptunk, hogy menjünk el oda, és nézzük meg, van-e túlélő. Már a falu határában megcsonkított holttesteket találtunk. Kivétel nélkül gyerekeket és felnőtteket. Egy kis téren meztelen női tetemek hevertek, egytől egyig megerőszakolták, majd megölték őket. Egyetlen árva lélek sem maradt életben, a falu pár száz

110

lakosát mind legyilkolták. Zoránnal és Rudival ezután döntöttünk úgy, hogy lelépünk. Azt hiszem, életünk legjobb döntését hoztuk meg akkor.

Ahogy felidéztem ezeket a dolgokat, csak azt kívántam, többé soha ne forduljon elő hasonló a világon. Azt hittem, hogy majd az idő elmulasztja, vagy legalábbis enyhíti a háborúban szerzett fájdalmakat, de épp az ellenkezője történt. Mióta apa lettem, még inkább fájtak ezek az emlékek, hiszen már át tudtam érezni, milyen lehet az, ha valaki elveszíti a szeretteit, főleg, ha ilyen irtózatos körülmények között.

Három nap után szinte menekültem a Vajdaságból. Amint magam mögött hagytam az országhatárt, megkönnyebbültem, de bűntudatom is támadt. Zoránnal egyszer beszéltünk ezekről a dolgokról – aztán soha többé. Zorán azt mondta, ő ott és akkor eldöntötte, hogy sohasem akar feleséget és gyereket, mert állandóan attól rettegne, hogy elveszíti őket. Én megértettem: sokan el sem tudják képzelni azt az érzést, amit mi éreztünk a huszadik század legkegyetlenebb háborújában. Amikor hazaértem, Brigi azt kérdezte, mi bajom. Még soha nem látott ennyire szétesve. Semmi, válaszoltam, csak újra átéltem a háborút. Korábban sohasem beszéltem neki a részletekről, csak annyit mondtam, hogy szörnyű volt.

Miután teljesítettem a megbízásomat, teljesen visszavonultam a pesti éjszakából. Minden időt a családommal töltöttem, vártuk, hogy megszülessen a hugica: már tudtuk, hogy kislány lesz. Brigi nagyon jól viselte a terhességet, valószínűleg azért is, mert sokat sportolt, és mellettem azért ő is keményen megedződött tíz év alatt. Szebb volt, mint valaha, és látszott rajta, örül, hogy az anyukája mellette lehet a szüléskor. A fiam születésénél én voltam ott, de bármennyire is gondoltam magam keménynek, eléggé megviselt. Sokkal jobban, mint az utána elfogyasztott két üveg whisky, pedig attól is padlót fogtam, mivel az alkohol nagy ellenségem. Annak ellenére, hogy úgy terveztük, a szülés után nem sokkal visszamegyünk Hollandiába, azért Pesten is berendeztünk egy szép babaszobát. Brigi októberre volt kiírva. A

111

karácsonyt és a szilvesztert még itt akartuk tölteni. Úgy gondoltuk, mindkét gyermekünket a Bazilikában kereszteltetjük meg. Igaz, én nem vagyok hívő – pláne a háború óta –, de nem elleneztem. Egyedül az számított, hogy a családtagjaim egészségesek és boldogok legyenek.

Jött augusztus 20-a, a tűzijáték, a szabadtéri koncertek, amiről mindkettőnknek a kamaszkorunk jutott eszünkbe. Nosztalgiáztunk, sorra idéztük fel Brigivel az emlékeket. A P-Mobil koncertet, amire be kellett lógnunk, mert nem volt pénzünk jegyre. A csodálatos István, a király előadás a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Milyen büszke voltam, hogy az öregapámat is Istvánnak hívták! Nagy álmunk vált valóra, amikor feljutottunk Pestre a Fekete Lyukba, egy punk koncertre. Utána egy parkban aludtuk át az éjszakát. Persze a szeretkezéseink különféle helyszínei is eszünkbe jutottak, a parkok, a lépcsőházak, vagy az, amikor éjjel, zuhogó esőben, a Parlament előtt csináltuk, egy méterre az őrségben álló katonától. Mi nem vettük észre, ő viszont – nagy örömére – igen, és szó nélkül végignézte az ingyenes erotikus előadást. Amikor végeztünk, egy torokköszörüléssel jelezte, hogy ott van. Jót nevettünk a dolgon akkor is, most is. És én újra eltöprengtem rajta, hogy valószínűleg azt a sok rosszat, amit nekem szánt a sors, Brigivel kompenzálta.

Közben megkeresett egy ismerősöm, és megállapodtam vele, hogy januártól elvállalom egy hotellánc rotterdami szállodájában a biztonsági főnöki posztot. Két gyerekre már kellett az állandó és biztos bevétel. Brigi is örült, hogy újra munkába állok. Nem volt nagy kedvem hozzá Miki halála óta, de eltelt két év, ideje volt továbblépnem.

Egyik nap felhívott Attila, mert szeretett volna kérni tőlem egy szívességet. Egy ismerősét kellett elkísérnem Svédországba, egy tárgyalásra, mert, magyarázta Attila, az illető várhatóan egy nagyobb összeggel tér majd vissza, és őt kérte meg, hogy adjon mellé valakit. Ő pedig rögtön rám gondolt. Attilának tartoztam a segélyekhez nyújtott támogatásáért, meg a pénz is jól jött, amit az ismerőse kínált a védelemért. Ráadásul úgyis el akartam már

112

menni Hollandiába néhány holminkért. Így azt feleltem, rendben, találkozzunk Hollandiában, és onnan együtt indulhatunk Svédországba, de Attila azt mondta, hogy Koppenhágában kell találkoznom az ügyféllel, és majd visszafelé kell elkísérnem Hollandiába. Úgy volt, hogy Koppenhágából átmegyünk Malmőbe, ott töltünk két napot, míg az ügyfelem tárgyal, aztán visszakísérem Hollandiáig. Nekem így is megfelelt. Brigi felírta, hogy mit kell elhoznom hazulról, becsomagolt pár napra, én pedig az Attilától kapott kocsival elindultam Dániába. Csak azért drukkoltam, nehogy előbb jöjjön a baba; igaz, volt még egy hónap a szülésig, de sosem lehet tudni. Úgy számoltam, hogy öt nap alatt megjárom az egészet, márpedig addig tuti megvár a lányom.

Koppenhágában a főpályaudvaron találkoztam a megbízómmal, egy tipikus üzletemberrel. Szemüveg, ápolt kéz és haj, drága óra, öltöny. Droganként mutatkozott be, majd ismertette a programját. Egy céghez megy tárgyalni, akiknek számítógépes programokat adott el, melyeknek egy részét készpénzben fogják kifizetni. Ez kissé furcsa volt, de nem volt szokásom kérdezősködni. A kiképzéseken is azt tanultuk, hogy nem a mi dolgunk elbírálni, vajon a megbízónk helyesen cselekszik-e vagy sem. Nekünk annyi a kötelességünk, hogy gondoskodjunk a biztonságáról. Drogan megkért, hogy a kocsit tegyem le egy parkolóba, mert vonattal megyünk át Svédországba, az állomáson pedig már várnak majd a cég emberei. Letettem a kocsit a szomszédos parkolóban, fogtam a bőröndömet, és már mentünk is a jegypénztárhoz. A jegyvásárlás már az én feladatom volt: az óra ketyegett, szolgálatba léptem, innentől kezdve csak egy testőr voltam. Jegyet vettem, ajtókat nyitogattam, és figyeltem, ez volt a dolgom egészen addig, míg le nem jár a megbízásom. Munka közben mindig olyan mobilt használtam, aminek csak Brigi ismerte a számát, hiszen egyetlen rosszkor érkező hívás is elterelhette volna a figyelmemet. Ha az ember egyedül dolgozik, mindig résen kell lennie.

Első osztályon utaztunk, kényelmes fotelekben; még életemben nem ültem ilyen luxusvonaton. Drogannál volt egy

113

ajándéktasak, benne két kartondobozba csomagolt whisky. Szemben ültünk egymással, a whiskyket kitette a kisasztalra. Nem sokáig élvezhettem a kilátást, mert kisvártatva lementünk egy tenger alatti alagútba, és robogtunk át Svédországba. Rajtunk kívül csak a büféslány és néhány fiatal utazott a vagonban. Átértünk svéd földre. Az első állomás a reptér volt, ahonnan 7-8 percnyi út volt még hátra Malmö központjáig. A reptéren az utasokon kívül svéd határőrök is felszálltak a vonatra. Drogan odament a pulthoz, vett egy ásványvizet, aztán eltűnt a vécé irányába. Ráláttam a vécére: a vagon elején volt, ahol nem utazott senki, úgyhogy nem láttam okát, hogy oda is elkísérjem az ügyfelemet.

Miközben a vécét figyeltem, egyszer csak nagy kutyaugatásra lettem figyelmes. Egy kistermetű kutya a gazdáját majdnem földre rántva igyekezett felém. Vicces kép volt, el is mosolyodtam rajta, ahogy a kis spániel majdnem elrántotta az őt pórázon vezető határőrt. De nem sokáig nevettem, mert a kutya átugrott fölöttem, egyenesen rá a whiskysüvegekre. Ekkor hirtelen ott termett négy határőr, egyikük kérte az útlevelemet. Amikor meglátta, hogy jugoszláv okmánnyal rendelkezem, gúnyos mosoly jelent meg az arcán. Átnyújtotta az útlevelemet a kollégájának, és érdeklődött, hogy mi van a csomagban. Miközben nagyban magyaráztam, hogy a csomag tulajdonosa a vécén van, és mindjárt visszajön, és elmondja, mi van a dobozokban, beértünk az állomásra. Drogant soha többé nem láttam. A határőrök a csomaggal együtt bekísértek az állomáson lévő rendőrőrsre, ahol közölték, hogy az egyik dobozban találtak háromszáz gramm amfetamint, a vécében pedig további háromszáznegyven grammot. Az egyik nyomozó közölte, hogy letartóztatnak kábítószer-csempészés gyanújával.

114

„Ez börtön?”

RÁCSOK MÖGÖTT SVÉDORSZÁGBAN

HAMAR ÖSSZEÁLLT A KÉP, tudtam, hogy Attila keze van a dologban. Emlékszem, egyszer egy beszélgetésünk alkalmával mesélte, hogy mielőtt valakit a közelébe enged, azt előbb letesztelteti. Senkinek sem hisz és senkiben sem bízik mindaddig, amíg az illető nem bizonyított. Túl sok mindent láttam már az életben ahhoz, hogy ezt ne higgyem el. Tudtam, hogy Attila csapdájába estem. Abban is biztos voltam, hogy alaposan megtervezte az egészet, és minden lépést előre kiszámított. Én viszont ott ültem a rendőrségen, és azt sem tudtam, ki ez a Drogan, csak annyit, hogy ez nyilván nem a valódi neve. Míg én ezeken a dolgokon töprengtem, a nyomozók zúdították rám a kérdéseiket. Egyszer egy öreg csibész arra tanított, hogy ha netán valaha letartóztatnak, soha ne tegyek vallomást. Meg kell várni, hogy a rendőrök tudják bizonyítani a vádat, amíg ugyanis csak tudnak valamit, de nincs rá bizonyítékuk, a bíróság nem ítél el. Megfogadtam az öreg tanácsát, és egy mukkot sem szóltam. De hiába szóltam volna, úgysem hitték volna el az igazat. Szerettem volna telefonálni, de nem engedték. Az egyik nyomozó közölte velem, hogy tíz évig nem is fogok. Ránéztem, és elmosolyodtam: szegény, biztos azt hiszi, hogy valami hatalmas fogást csinált. Érdekes módon nem voltam izgatott, még csak dühös sem, maximálisan működött az önkontrollom. Végül is egész addigi életemet veszélyek közt éltem le, így már évek óta fel voltam készülve arra, hogy egyszer valami történni fog.

115

Pár óra múlva átszállítottak valahová. Meztelenre kellett vetkőznöm, elvették az összes ruhámat, adtak egy fehér papíroverallt, amit fel kellett húznom, majd becsuktak egy gumifalú zárkába. A berendezés egy gumivécéből állt, meg három szivacsdarabból; ha egymás mellé raktam őket, ágy lett belőlük, ha pedig az egyiket a másikra tettem, fotel, míg a harmadik megmaradt asztalnak. Meleg és száraz volt bent a levegő. Vizet akartam kérni, de se csengő, se semmi. Kopogni sem tudtam, hisz az ajtó belseje is gumiból volt. A helyiség egyik sarkában észrevettem egy kamerát, jobb híján annak kezdtem mutogatni. Úgy két óra múlva kaptam három fagyott szendvicset, három pohár teát cukor nélkül és három pohár vizet. Ezek láttán kicsit elbizonytalanodtam, de gyorsan erőt vettem magamon, és kajálás közben végiggondoltam, mit tegyek. Először is gondolatban elbúcsúztam Brigitől és a gyerekektől. Tudtam, hogy a szülésre nem leszek otthon. Ezzel kizártam őket a gondolataimból, mert tudtam, hogy ha rájuk gondolok, elérzékenyülök, és nem tudok százszázalékosan a megoldandó feladatokra koncentrálni. A tervem egyébként egyszerű volt: leülöm, amit kell, és ha kimegyek, Attilát tolókocsiba rakom egy életre. Nem is tépelődtem tovább az ügyön, letisztáztam magamban, és tudtam, hogy csak nyugodtan, tiszta fejjel vagyok képes végigcsinálni. Az volt a legfontosabb, hogy egészségesen szabaduljak. Fizikailag és pszichikailag is jól álltam, így bíztam benne, hogy sikerülni fog. Hajnalban arra ébredtem, hogy a villany még mindig ég, le sem oltották éjszakára. Később rájöttem, hogy sohasem oltják le. Éjjel-nappal tompított neonvilágítás, ablak sehol: hamar elveszítettem az időérzékemet. Csakhogy ezeket a trükköket én már régóta ismertem, annak idején még Gouido világosított fel az efféle olcsó cselekről. Annyi az egész, hogy nem kell foglalkozni az idővel, igaz, ez száz emberből csak ötöt nem visel meg.

Hetvenkét órát töltöttem a gumiszobában, aztán átvittek valahová, ahol közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva. Ezt már másodszor hallottam. Egy koldusképű ürge jött oda hozzám, mondta, hogy ő az ügyvédem. Sohasem voltam még büntetve,

116

nem is ismertem senkit, akinek lett volna ilyen tapasztalata, úgyhogy fogalmam sem volt, hogyan működnek ezek a dolgok. De az ügyvédet rögtön elzavartam a francba: miután bemutatkozott, annyit mondtam neki, hogy takarodjon innen. Nagyon megsértődhetett, mert iszonyú gyorsasággal kiviharzott a teremből. A szemüveges úr, aki velem szemben ült, angolul megkérdezte, ez azt jelenti-e, hogy van saját ügyvédem. Mondtam, hogy amint tudok telefonálni, lesz. Később megtudtam, hogy a szemüveges a bíró. Másnap átszállítottak a városi rendőrségi fogdára, ahol megkaptam az új szállásomat. Ez majdnem olyan volt, mint egy háromcsillagos hotelszoba, azzal a különbséggel, hogy nem nálam volt a kulcs. Rendes, modern berendezés, a zárka úgy tizenöt négyzetméteres, a sarokban vécé és tusoló, az is legalább két és fél négyzetméter. Az ágy fölött hatalmas, kétszárnyú ablak. Az ággyal szemben egy íróasztal, azon éjjelilámpa, egy füzet, néhány toll. Az asztal előtt forgó „irodai” szék. Mindezen kívül a zárkához tartozott még egy kétajtós fenyőfa szekrény is. IKEA-termék valamennyi! Amint kipakoltam, rögtön le is zuhanyoztam, már nagyon hiányzott. Nemsokára nyílt az ajtó, és egy halál kedves fogdaőr arról érdeklődött, milyen kaját fogyasztok. Diétást, vegát, esetleg az iszlám étkezési szokásoknak megfelelőt… Olyat, amiben sok hús van, válaszoltam, amin a csávó jót nevetett, majd beadott egy letakart tálcát. Amikor levettem a fedelet, alig akartam hinni a szememnek. A tálcán volt két szelet rántott hús a nagyobbik fajtából, zöldségleves, vegyes saláta, vaníliapuding és két banán. A fagyos szendvicsek után – merthogy három napig folyamatosan azt kaptam – három perc alatt letakarítottam a tálcát. Félóra múlva jött vissza a srác a tálcáért, és tudatta velem, hogy ha nem elég a kaja, kérhetek extra menüt is, ami másfeles adagokból áll. Még szép, hogy kértem! Igaz, kicsit szkeptikus voltam, nemigen tudtam hová tenni, hogy három napig éheztetnek, aztán hirtelen terülj, terülj, asztalkám van. De úgy voltam vele, hogy ezek most olyan idők, amikor nagyon érvényes a mondás, miszerint amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra.

117

Már egy hete ott voltam, és a helyzet mit sem változott. Egész nap csak ettem, aludtam és fekvőtámaszokat nyomtam. Egy hónap telt már el a letartóztatásom óta, amikor először elvittek kihallgatni.

A nyomozó azzal kezdte, hogy pontosan tudja, mi történt, de szeretné tőlem is hallani, és ha jó fiú leszek, akár már holnap otthon is lehetek. Mindketten elég jól beszéltünk angolul, így a tolmácsot hazaküldte, úgysem válaszoltam szerbül egyetlen kérdésre sem, csak angolul válaszolgattam neki, hogy ugyan már, nem tud semmit, tudom, hogy csak blöfföl. Addig idegesítettem, míg elmondta, amit tudott. A kábítószeren nem találták meg az ujjlenyomatomat, a ruháimon sem találtak sem szagmintát, sem más arra utaló jelet, hogy bármi közöm lenne a droghoz. Aztán folytatta, hogy tudja, volt ott velem valaki a vonaton, aki elhelyezte ott a két csomagot, és ha elárulom, ki volt az, máris mehetek haza. Azt feleltem, ne nézzen hülyének, csak mondja meg, mennyit kapok, ha elviszem a balhét. Ha nem mondom meg, ki volt a társam, tuti megkapom az öt évet, hangzott a válasz. Tudtam, hogy a zsaruk mindig túloznak, ami valakinél beválik, de valakinél nem – például nálam. Ha ötöt mond, az maximum a fele lesz.

Félóra múlva csinos, jól öltözött hölgy lépett a szobába. Nagy örömömre kiderült, hogy hozzám jött: ő volt az új ügyvédem. A nyomozót megkérte, hogy hagyjon minket kettesben, mire az visszakérdezett: biztos, hogy ezt akarja? A nő azt válaszolta – elég furcsa válasz volt –, hogy persze, hiszen megvett kilóra, úgysincs más választásom, majd dobott egy csábos mosolyt. Amikor kettesben maradtunk, elmondta, hogy a fővárosból, Stockholmból jött, és Vlado üdvözöl. Kis híján könnybe lábadt a szemem a név hallatán, nagyon jó érzés volt, hogy mellettem van. Ezután elmondtam, mi történt, és hogy a feleségemmel még nem tudtam beszélni. Kiment az irodából, majd egy perc múlva a nyomozóval tért vissza. Svédül vitatkoztak vagy két percet, majd az ügyvédnő közölte, szabályellenes volt, hogy nem engedtek beszélni a feleségemmel, és ha feljelentést teszünk, a hekust

118

tutira kirúgják, sőt még kárpótlást is kapok. Engedjenek telefonálni, mondtam, akkor eltekintünk a feljelentéstől. Az ügyvédnő nem várt a válaszra, átnyújtotta a saját mobilját. A zsaru nem tiltakozott, én meg azonnal tárcsáztam Brigi számát. Ahogy meghallotta a hangom, egyből sírva fakadt, aztán elújságolta, hogy négy napja megszületett a kislányunk, egészséges és nagyon aranyos. Attila rengeteget segít neki, folytatta, már annyi mindent küldött, hogy nem tudja hová rakni, kocsit is kapott meg egy halom pénzt, és mindennap felhívja. De Vlado és Zorán is naponta hívják, és ők is egy csomó ajándékot küldtek, és a lelkére kötötték, hogy ha bármire szüksége van, azonnal szóljon nekik. Örültem, hogy Brigi és a csajszim is jól vannak. Akkor könnyebbültem meg igazán, amikor Brigi azt mondta, hogy erős légy, papa! Ez azt jelentette, hogy tényleg jól vannak, hisz még arra is jut ereje, hogy velem foglalkozzon. Amúgy semmit sem kérdezett, már mindenről tájékoztatták. Kezdtem azt hinni, hogy meg sem viselte a dolog, de aztán megint sírva fakadt, és azt mondta, nagyon hiányzom neki, és egy kicsit fél. Megértettem, hiszen teljesen kiszolgáltatott volt, de megígérte, hogy erős lesz, és nagyon fog vigyázni magára és a gyerekekre. A beszélgetés végére egy picit lenyugodott, és egyre csak a gyerekekről áradozott, hogy mennyire gyönyörűek.

Az ügyvédnő elmondta, hogy három évet fogok kapni, amiből két évet kell majd leülnöm. A nyomozó hatóság nemigen értett egyet ezzel, ők azt akarták bedumálni, hogy sokkal több kábítószer volt velünk a vonaton, és én akarattal tereltem el a figyelmüket, hogy a társam a többi droggal gond nélkül bejusson az országba. Köztudott, hogy a rendőrök mindig túloznak, és bizony vannak országok – melyekben törvény van ugyan, csak épp igazság nincs –, ahol ez be is válik. De Svédország más: ott csakis a tények és a tökéletes bizonyítékok számítanak. A nyomozás még két hónapig tartott. Addigra már a rendőrségi fogdán dolgoztam a mosodában, a szabadidőmben pedig edzhettem is. Közvetlen és alkalmazkodóképes ember vagyok, így gyorsan barátságot kötöttem az ott dolgozókkal. A tudat, hogy

119

a családom jól van, rengeteg erőt adott. A karácsony és a szilveszter egy kicsit szomorkásan telt, de azért átvészeltem egy-egy nagy kajálással meg egy jó alvással. Januárban a bíróság az ügyvédnőm véleményét fogadta el, így három évre ítéltek.

Jó magatartásom és a bűncselekmény viszonylag kis súlya miatt hármas fokozatú börtönben helyeztek el. Svédországban a kábítószer-csempészetért maximálisan kiszabható büntetés tíz év. A büntetés kétharmadát kell mindig leülni, a tényleges életfogytiglan tizenhét év. A börtönökön belül biztonsági fokozatok vannak: egyes, kettes, hármas, négyes. Az egyes fokozat a legszigorúbb. Egész Svédországban egyetlen ilyen börtön van, a Kumla. Oda olyanok kerülnek, akik eleve négy és fél évnél többet kapnak, illetve azok, akikkel valamilyen probléma volt a második fokozatú helyen. Kumlában minden rabot állandó megfigyelés alatt tartanak, és egy bizottság dönt arról, kit, mikor lehet visszahelyezni a második, esetleg mindjárt a harmadik fokozatba. A fokozatok közt az a fő különbség, hogy minél enyhébb fokozatú börtönbe kerül az elítélt, annál szabadabban mozoghat. Ám az ellátás és a luxus tekintetében épp fordított a helyzet. Az egyes fokozatban napi négy óra szabadprogramjuk van a raboknak, melyet kis csoportokban tölthetnek el. Rendelkezésükre áll külső és belső medence, szolárium, szauna és rengeteg sportolási lehetőség. A zárkák egyszemélyesek – igaz, ez az összes fokozatban így van. Az egyesben a zárkákban zuhanyzó is található. A kaja mindenhol elsőrangú. A kettes fokozatban kicsit lazább az élet, reggel ötkor kinyitják a zárkaajtókat, és este kilencig vissza sem csukják őket. A hármas fokozat nagyon hasonló, csak ott már fal sem veszi körül a börtönt, csupán egy drótkerítés választja el az embert a szabadságtól. A negyedik fokozat pedig lényegében egy nyitott börtön. Egy hónap múlva jogerőre is emelkedett az ítélet: három évet kaptam hármas fokozatban.

Göteborgban helyeztek el. A börtön egyben egy nagy mosoda is volt. Itt mosták az összes közintézményből – kórházakból, idősotthonokból, óvodákból, közeli börtönökből – összegyűjtött

120

szennyest. A rabok napi nyolc órát dolgoztak, éppúgy, mint a kinti, civil életben. Azért hoztak ide, mert a fogdán is a mosodában dolgoztam, svédül nem tudtam, így iskolába sem járhattam; igaz, svéd nyelvet tanulhattam volna, de ahhoz nem volt kedvem, inkább a melót választottam. Mindenkinek választania kellett, hogy tanul vagy dolgozik, ez alól nem volt kibúvó.

Egy kombi Volvóval vittek át a börtönbe, ahol két csinos hölgy fogadott. A befogadás meglepően udvarias volt. Egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy börtönben vagyok, inkább mintha egy fizetős diáktáborba érkeztem volna. Elsorolták a szabályokat, de kiemeltek egyet, mondván, igazából csak az a fontos: éspedig, hogy két éven át korlátozni fogják a személyes szabadságomat. Az egyik hölgy azonnal hozzátette, tudja, hogy ez nem épp kellemes hír, de higgyem el, mindent elkövetnek, hogy elviselhetőbbé tegyék számomra az ott eltöltendő időt. Néztem a nőt, akiből csak úgy sugárzott az együttérzés. Kisvártatva újabb hölgy érkezett, akit a kapcsolattartómként mutattak be: ha bármi gondom van, biztattak, neki szóljak. Mariának hívták, és inkább lány volt, mint nő, hiszen csak húszéves volt, szociológushallgató a göteborgi egyetemen, mellékállásban pedig már két éve itt dolgozott. Ő kísért át abba az épületbe, amelyben a cellám volt. A berendezés szinte ugyanolyan volt, mint a malmői fogdában, csak itt tévé is volt. Amúgy csupa IKEA minden.

Miután lecuccoltam, körbejártuk az egész börtönt, amely jókora területen terült el. A mosodával kezdtük, ahol Maria megmutatta, hol kell lepecsételtetnem a kártyámat, amikor dolgozni jövök; ez alapján tudják kiszámítani, pontosan hány órát teljesítettem. Egy órára tizenöt svéd korona fizetést kaptam, vagyis átszámítva durván egy euró hetven centet. Aztán mentünk tovább a kultúrrészlegbe, mely több helyiségből állt. Volt ott naponta új filmet kínáló mozi, színház, különféle szakköröknek fenntartott helyiségek, és persze könyvtár. Aztán sorra vettük a kinti létesítményeket, a foci- és teniszpályát, a minigolfot, no meg a jókora parkot, melynek közepén kis halastó is volt. Ezután

121

Maria megmutatta a belső sporttermeket is. Volt itt minden: kosárlabda, röplabda, kézilabda, asztalitenisz, fitneszterem, külön szaunával és szoláriummal. Ebben az épületben kapott helyet az orvosi rendelő is. Egy különálló kis épületben volt a bolt, nyitva mindennap, és szinte mindent meg lehetett kapni benne, amit egy hétköznapi svéd üzletben, csak alkoholt nem. „Ez börtön?” – gondoltam, és kis híján elröhögtem magam. A külvilágtól összesen egy háromméteres drótkerítés választ el, őrök sehol, a személyzet tagjai pedig csak nők. Meg is kérdeztem, hogy itt csak nők dolgoznak? Mire a kísérőm viccesen visszakérdezett: talán zavar? Dehogy zavar, mondtam, csak meglep, mert mást vártam volna egy börtöntől.

Mariával néhány óra múlva már tegeztük egymást, és egy csomó mindent megtudtam tőle. Elmondta, hogy a svéd börtönökben az őröknél nem lehet semmilyen kényszerítő eszköz – bilincs, gumibot –, mert ez pszichikai terrornak számít, márpedig az emberi jogi egyezmény szerint az elítéltet csak a személyes szabadságától lehet megfosztani, minden más jogát tiszteletben kell tartani, kivéve, ha a bíróság másként dönt. A börtönön belül szabadon lehet mozogni, csak a napirendet kell szem előtt tartani, ami ugyanolyan, mint a kinti életben: hétfőtől péntekig reggel fél nyolctól délután fél négyig munka, este kilencig szabadprogram, tízkor ajtózárás. Hétvégén reggel hattól este tizenegyig mindenki azt csinál, amit akar. „És mi van, ha valaki ezt nem tartja be?” – érdeklődtem. Ilyesmi nem nagyon szokott előfordulni, felelte Maria, hiszen a legkisebb szabálysértést is áthelyezéssel büntetik, vagyis az elítélt egyből átkerül a kettes fokozatba, de ha súlyos szabálysértést követett el, mindjárt az egyesbe teszik. Ettől függetlenül nem tudtam mire vélni az egészet, mert a hely változatlanul inkább szanatóriumnak tűnt, mint börtönnek. A döbbenetemet csak fokozta, amikor Maria azt mondta, majd szóljak, amikor úgy érzem, készen állok a munkára. Tudja, magyarázta, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, akad olyan rab, aki csak egy év után érzi magát annyira biztonságban, hogy munkába álljon. De ne

122

aggódjak, mert amíg nem dolgozom, kapom a börtönsegélyt, ami a fogvatartottak havi bérének hetven százaléka!

Egy naiv ember itt már tényleg feladta volna, belenyugodva, hogy Svédország maga a börtönparadicsom, de én éreztem, hogy itt valami nagyon nem kerek, csak arra nem tudtam rájönni, mi. Maria még azt is elmondta, hogy a személyzet aránya hetven-harminc százalék a nők javára. Hétköznap volt, így miközben mi körbejártunk, a legtöbb elítélt dolgozott vagy iskolában volt, úgyhogy nem láttam még egy rabot sem. Aztán a munkaidő végeztével kezdtek szállingózni, és nekem egyből feltűnt, hogy jó részük életkora feltűnően eltér az átlagos börtönlakókétól. Aztán a vacsoránál végre mindenre fény derült. Megismerkedtem egy jugoszláv sráccal, aki rögtön elárulta, mire föl ilyen nagy itt a jólét: az itteni elítéltek hatvan százaléka pedofil! További harminc százalék valamilyen más, szexuális bűncselekményért van elítélve, és csak a fogvatartottak tíz százaléka „rendes” bűnöző. Újdonsült ismerősömet Lazónak hívták, és azért volt bent, mert rosszul viselte, hogy a kurvája-szeretője rajta kívül mással is ágyba bújik, úgyhogy megkísérelte felrobbantani a konkurenciát. Egy kis C-4-es plasztikbombát helyezett el a fickó kocsijában, majd távirányítóval működésbe hozta. Szerencséjére igazi balek volt, és a bombát a pótkerék, nem pedig a benzintartály alá rakta. Így csak az autóban keletkezett némi kár, a sofőrnek haja szála sem görbült. Ezért az akcióért ő is három évet kapott. Lazótól megtudtam, hogy itt a pedofil bűncselekményekért elítélteket nem bűnözőknek, hanem betegeknek tartják, ezért szinte kiváltságos helyzetben vannak. Nem akartam hinni a fülemnek. Másnap elmentem a kapcsolattartómhoz, és megkérdeztem, hogy igaz-e az, amit megtudtam. Sajnos megerősítette az általam korábban hallottakat, de azért igyekezett meggyőzni, hogy ettől eltekintve ez egy jó börtön. Áldottam a sorsot, hogy, mint Nyugat-Európában mindenütt, itt is csak egyszemélyes zárkák voltak, így egyetlen pedofillal sem kellett megosztanom a szobámat.

123

Ahogy múltak a napok, egyre jobban undorodtam az egész helytől, egyre jobban felgyűlt bennem az agresszió. Megkértem Mariát, hogy szállíttasson át egy másik börtönbe, mire azt mondta, írjak egy kérvényt, és abban fogalmazzam meg, miért szeretnék új helyre menni. Úgy is tettem, és leírtam, hogy képtelen vagyok egy helyen tartózkodni ezekkel az aljas, undorító pedofilokkal. Ezért, hogy elkerüljük a konfrontációt, kérném az áthelyezésemet egy másik börtönbe. Két nap múlva már meg is érkezett a válasz, melyben nagyjából a következőket írták: „Tisztelt X. Y. elítélt, kérelmét megkaptuk, és a következő döntést hoztuk. Először is tizenöt nap fogdára ítéljük fogvatartott társaival szemben megfogalmazott diszkriminációért, nevesül az aljas, undorító pedofilok kifejezésért, amellyel megsértette társai személyiségi jogait. Az áthelyezését nem tartjuk indokoltnak, mert az nem lehet ok, hogy bizonyos embercsoportokat nem tűr meg maga körül. Ennek érdekében elrendeljük, hogy vegyen részt egy szakirányú csoportfoglalkozáson, amelynek célja az emberek közti megértés javítása.” Magyarul megbüntetnek, mert le mertem írni, hogy a pedofilok aljasak és undorítóak, majd miután letöltöttem a tizenöt nap büntetést a fogdában, még egy olyan terápián is részt kell vennem, ahol majd megszerettetik velem a „betegeket”, mivel a pedofilok szerintük „csak” betegek. Hát komoly helyre kerültem, gondoltam magamban.

Miután kijöttem a fogdából, újra munkára jelentkeztem. Lazóval és egy iraki bevándorló sráccal kerültem egy csoportba. Nem dolgozhattam túl sokáig, mivel az első szünetben mellbe rúgtam az iraki legényt, amiért ismét a fogdán kötöttem ki. Az iraki ugyanis eldicsekedett vele, hogy ő azért van itt, mert megerőszakolta a tizenkét éves kislányát, nehogy egy köcsög svéd vagy keresztény vegye el a szüzességét. Miután ezt előadta, megkértem, hogy húzzon el az asztalomtól, mire ő felkapta a hamutartót, majd megpróbált fejbe vágni, de ahogy a kezét a feje fölé emelte, én már mellbe is rúgtam úgy, hogy a háta mögött ülők közé repült, és nem kelt fel, hanem ott fetrengett. Arabul óbégatott valamit, amire pár arab odaugrott, de az első kiosztott

124

hatalmas pofon után visszafogták magukat. Addigra már három-négy jugoszláv is ott állt mellettem. Az egyik őr megnyomta a riasztót, mire másodpercek alatt vagy tíz őr jelent meg, akik megkértek, hogy kövessem őket. Egészen a fogdáig mentünk, ahová húsz perc múlva megérkezett Maria is egy okostóni társaságában, aki közölte velem, hogy amíg a kivizsgálás tart, ott maradok. Az arabokban volt annyi becsület, hogy nem jelentettek fel, azt mondták, a krapek véletlenül esett hanyatt a székkel. Így négy nap után ismét visszatérhettem a hétköznapi börtönéletbe. Az ügyvédem szólt, hogy kicsit fogjam vissza magam, mert nagyon szigorúan veszik a falakon belüli balhékat, és egy pofon akár további hosszú éveket is jelenthet.

Katasztrofálisan éreztem magam, és mivel tudtam, hogy nem fogom sokáig kibírni, hogy ismét pofán ne verjek valakit, úgy döntöttem, megszököm. Folyton az járt a fejemben, hogy odakint nekem is van két gyerekem, és ne adja Isten, hogy valaki egy ujjal is hozzájuk merjen nyúlni. A pontot az i-re az tette fel, amikor elmentem arra a bizonyos „terápiára”, ahol egy hatvanhárom éves tátika elmesélte, hogy ő mindig egy óvodához járt, aminek az udvarán játszottak az ovisok. Az ovit drótkerítés vette körbe, amihez odacsalogatott egy-két ovist, és nyalókát nyújtott be a lyukakon, hogy a gyerekek azt nyalogassák, és pár nyalás után a farkát is benyomta, és a gyerekek azt is nyalogatták. Az öreg egy vidám mosollyal fejezte be a történetet, majd hozzátette, hogy sajnálja, de neki ez okoz örömet. Felugrottam és szemen köptem, majd kirohantam a teremből. Újabb tizenöt nap fogdát kaptam, amit aztán ötre csökkentettek, mivel figyelembe vették, hogy az én gyerekem is ovis, így vélhetően hirtelen felindulásból követtem el a tettemet. Miután letelt az öt nap, Lazót beavattam a tervembe, hogy megszököm. Kimondottan jól tettem, hogy szóltam neki, mert elmondta, hogy a szökés itt nem számít bűncselekménynek, sőt még csak szabálysértésnek sem. Az emberi jogi törvényben benne van, hogy az ember úgy védi meg a szabadságát, ahogyan tudja, ez emberi ösztön. Mit mondjak, ha valahol, hát Svédországban tényleg adnak az emberi jogokra. A

125

pedofilokat nem szabad bántani, viszont a szökésért sem jár büntetés. Lazóval megterveztük a szökést; volt egy korábbi tervem, de azt elvetettem, mert ahhoz szükségem lett volna Attila vagy Vlado segítségére, ám ők ezzel már bűncselekményt követtek volna el. Csak az ússza meg büntetlenül, aki egyedül lép le, és közben senkit sem sebesít meg.

Lazónak eszébe jutott, hogy amikor egy évvel korábban szemorvoshoz kellett mennie, kivitték a városba; két őr kísérte, és egyszerű városi busszal mentek. Kicsit körbekérdezősködött, és megtudta, hogy a szemvizsgálat azóta is ugyanígy zajlik. Nemsokára jeleztem a kapcsolattartómnak, hogy szemüvegre lenne szükségem. Felírt a listára: körülbelül két-három hét múlva lesz időpontom, mondta. A terv borzasztóan egyszerű volt: kivisznek, én pedig elfutok. Civil ruhát viseltünk – Svédországban nincs börtönegyenruha –, így az öltözék nem jelentett gondot. Megfigyeltem, milyen bilincseket használnak szállításkor, Lazo pedig segített szerezni megfelelő kulcsot a bilincshez. Az egyik telefonkönyv elején volt egy várostérkép, amit sikerült lenyúlnom, így Lazo pontosan meg tudta mutatni a helyet, ahová vinni fognak, és meg tudtam tervezni a menekülési útvonalat is. Csak azt nem tudhattam előre, hány, és miféle őr kísér majd. Számolnom kellett azzal is, hogy Svédországban rengeteg a rendőr az utcán, egy részük ráadásul civil ruhás. Ügyelnem kellett, nehogy bárkit fellökjek vagy megüssek, mert ha bármelyik őrrel, rendőrrel vagy járókelővel fizikai kontaktusba kerülök, az már bűncselekménynek számít. Eldöntöttem, hogy ha ilyen helyzetbe kerülök, inkább megadom magam, mert eszem ágában sem volt plusz egy-két évet reszkírozni. Mindennap futottam, hogy jó kondícióban legyek, hiszen tudtam, hogy pillanatokon belül fel kell majd szívódnom.

A terv készen állt. Amikor kilépek az orvostól, azonnal futásnak eredek. A térkép alapján kigondoltam a legjobb útvonalat is: az orvosi rendelő mellett, mindjárt balra van egy mellékutca, azon végigfutok, onnét jobbra, majd ismét jobbra a kis utcákon, és a sarkon, az útkereszteződésnél már vár Lazo

126

öccse motorral. Felugrok mögé, és innen már egyszerű a dolog. Azért választottam ezt az útvonalat, mert csupa kis utca alkotta, ahol várhatóan kevés a gyalogos, így kisebb a veszélye, hogy megpróbál feltartóztatni valaki. Amint biztonságos helyre kerülök, felhívom Zoránt vagy Attilát, hogy vigyenek ki az országból. Göteborg körülbelül háromszáz kilométerre van a határtól, ezért úgy döntöttem, pár napig meghúzom magam egy lakásban, amit Lazo rendezett nekem, és addigra Zorán vagy Attila is meg tudja szervezni a kimenekítésemet. Persze arra is felkészültem, mi lesz, ha netán nem jön össze a szökés: tudtam, ha elkapnak, azonnal átszállítanak az egyes fokozatú börtönbe, Kumlába, ahol a legszigorúbb biztonsági előírások vonatkoznak majd rám is. Annál is inkább, mert Kumlából eddig mindössze egyetlen embernek sikerült a szökés, történetesen egy jugoszlávnak. Azóta nem rajongtak ott a jugókért. A tervem részét képezte az is, hogy eljátszottam, mennyire megbarátkoztam a pedofilokkal. Társalogtam velük, néha még sakkoztam is a mocskokkal. Azt akartam, hogy a személyzet lássa, milyen jól beilleszkedtem, és már elfogadom őket. Így akartam elterelni magamról a gyanút, bízva abban, hogy a szemvizsgálat napján nem kapok különleges kíséretet. Érdekes tapasztalat volt, mert kiderült számomra, hogy az ember, ha igazán akar valamit, szinte bármire képes a cél érdekében. Napokon át tépelődtem, jó lesz-e így, megéri-e ez az egész, de mindig arra lyukadtam ki, hogy igen. Majdnem mindennap bejártam Mariához, igyekeztem elnyerni a bizalmát, próbáltam elhitetni vele, mennyire bánom a korábbi viselkedésemet. De hát a gyerekeim jutottak eszembe, panaszkodtam, ezért nem tudtam kezelni a helyzetet, de most már belátom, hogy szegény pedofilok is csak emberek. Nem szerettem meg őket, de igyekszem tőlem telhetően tolerálni őket, bizonygattam.

Mariával szinte baráti kapcsolatba kerültem, a magánéletébe is beavatott. De hiába: amikor eljött a nagy nap, négy kísérőt kaptam. Két nőt – Mariát és egy másikat –, plusz két atléta alkatú férfit. Lehet, hogy Lazo elárult, gondoltam. Vagy valaki kihallgatta

127

a tervünket, és szólt az illetékeseknek. Nem tudtam mire vélni ezt a díszkíséretet, de az nyilvánvaló volt, hogy így nem lesz könnyű lelépni. Miközben mentünk át az udvaron, végig a két férfi kísérőmet figyeltem, hiszen egy ember mozgása sokat elárul a fizikumáról. Nem lettem nyugodtabb. Látszott a mozgásukon, hogy elég lazák, ami arra utalt, hogy sportszerető emberek. A vizsgálatot megelőző napokban egyre nehezebben viseltem a gyerekrontók jelenlétét. Tudtam, ha vissza kell mennem, tuti leverek közülük párat. Döntöttem: semmiképpen sem térek vissza, kerül, amibe kerül. A kapuban felrakták a kezemre a bilincset, aztán álcázásképpen átdobtak rajta egy kabátot. Tényleg városi busszal mentünk, alig két-három percet kellett várnunk rá. Útközben végig Mariával beszélgettem, próbálva leplezni a feszültségemet.

Az orvosi rendelő a város másik felében volt, így legalább háromnegyed óra buszozás várt ránk. A rendelő úgy háromszáz méterre volt a buszmegállótól. Sajnos egy forgalmas utcán helyezkedett el, ahol nyüzsögtek az emberek. Régen voltam ilyen izgatott. Tudtam, hogy minden szakmai tapasztalatomra szükségem lesz. Megállás nélkül figyeltem a terepet, és vártam a legmegfelelőbb pillanatot, amikor megpattanhatok. Odaértünk a rendelő elé, körülnéztem, és éreztem, hogy itt az idő, de akkor észrevettem két babakocsit toló kismamát, akik szinte az egész járdát elfoglalták. Ha nem tudom kikerülni őket, akár fel is boríthatom valamelyik babát, vagy, ha jó futók, a kísérőim érnek utol, és esetleg rálökhetnek a babakocsikra. Úgy döntöttem, elhalasztom az akciót. A rendelőhöz hét lépcsőfok vezetett, az ajtó kifelé nyílt, jobb kéz felől volt a pult, balra pedig rengeteg szemüvegkeret és napszemüveg volt kiállítva. Meglehetősen széles helyiség volt, balra vagy harminc méter az oldalfalig, a szemorvosi rendelő pedig a bejárati ajtóval szemközt helyezkedett el. Majdnem percre pontosan érkeztünk, így az orvos mindjárt fogadott is. Maria jött be velem. Az orvos leültetett, másfél méterre tőlem Maria is leült. Előadtam a panaszomat, majd az orvos elkezdte a komputeres vizsgálatot.

128

Közben elővettem a bilincs kulcsát, és lassan lazítani kezdtem a karperecet; nagyon óvatosnak kellett lennem, hisz csak akkor tudtam ügyködni, amikor a doktor beszélt, hogy ne hallatsszon a bilincs kattogása. Sikerült annyira kitágítanom, hogy gond nélkül ki tudtam húzni a kezem. Az orvos megkért, hogy álljak fel, és kövessem. Egy kabin felé indult, ahol valamilyen fényreakciókat szeretett volna megvizsgálni. Felálltam, és közben kipillantottam az üvegajtón. Senki sem állt előtte. Mivel befelé jövet feltérképeztem a terepet, tudtam, hogy a kijárat éppen szemben van, az ajtó pedig kifelé nyílik.

Sima ügy, gondoltam, itt az idő. Fél szemmel rápillantottam Mariára, aki valami prospektust lapozgatott, majd egy hirtelen mozdulattal ledobtam a bilincset és kirohantam a rendelőből. A másik három kísérőm jobbra állt, épp napszemüveget próbáltak. Körülbelül öt méter volt az előnyöm. Szerencsémre épp senki sem lépett be az üzletbe; az első három lépcsőfokot egyben vettem, majd a következő négyet is megoldottam egy ugrással, és már rohantam is, mint az őrült. A kísérőim is rohantak utánam, s közben svédül kiabáltak. Pár lépés után elértem a terv szerinti mellékutcát. Befordulva nagy meglepetés ért, mert az utca gyakorlatilag egy hatalmas emelkedő volt. Mire a végére értem, éreztem, hogy a lábaim nem bírják tovább. A kísérőim viszont ott loholtak a nyomomban. Összeszedtem minden erőmet, és futottam tovább. Egy-két perc múlva a rendőrautók szirénái is hallatszottak. A szám kiszáradt, alig kaptam levegőt, szédültem a fáradtságtól. Szerencsére az egyik kísérőm leszakadt, de a másik kiválóan bírta; ekkor már mindketten csak gyalogoltunk, körülbelül tíz méter lehetett köztünk a távolság. Egyre jobban fogyott az erőnk, ám ekkor az utca végén bekanyarodott egy rendőrautó, éppen szembe velem. A kísérőm is észrevette, és minden erejét összeszedve futni kezdett, miközben vadul kiabált. Az utca végén kellett volna befordulnom, elvileg ott várt Lazo öccse, de lehetetlennek tűnt, hogy eljussak odáig. Nem volt más választásom, felugrottam egy téglakerítésre, be egy ház udvarába; hallottam, ahogy a rendőrautó fékez és megáll. Az

129

udvaron át futottam a szemközti kerítés felé, el is értem, de amikor felugrottam rá, rám támadt egy kisméretű kutya. Ahogy elkapta a már eleve elgyengült lábamat, úgy éreztem, mintha betontömböt akasztottak volna rám. A lábamban annyi erő sem volt, hogy lerázzam vagy lerúgjam a kutyát, úgyhogy lehajoltam, és ököllel tarkón vágtam. A második ütésnél végre elengedett. Ekkor már a ház tulajdonosa is kint volt, és svédül kiabált valamit. Átugrottam a szomszédba, ahonnan sikerült kimásznom egy utcára. Csakhogy fogalmam sem volt, hol vagyok, merre kell mennem ahhoz, hogy a megbeszélt helyre érkezzem. Tudtam, kicsi az esélyem, hogy odataláljak, gondolkodásra való időm viszont nem volt. Az út szélén kis patak csordogált, beledobtam a fekete bőrkabátomat, hiszen már fél kilométerről kiszúrták volna. Nyugodt léptekkel indultam el az utcán, hogy minél kisebb feltűnést keltsek.

Amikor odaértem a sarokra, a kereszteződésben megláttam két rendőrautót, azoktól jobbra pedig a zöld Kawasaki Ninja motort. Határozott léptekkel elindultam a motor felé, a motoros észrevett és indította a járművet, de ekkor a szirénázó kocsik is kiszúrtak. Felugrottam a motorra, azonnal indultunk, rengeteg rendőrautó mindenfelé. Szerencsére az öcsi jól ismerte a terepet, így sikerült meglépnünk. Nemsokára lefékezett egy autónál, és intett, hogy szálljak be. Az autót egy csaj vezette, aki mosolyogva rám nézett, majd annyit mondott, szia, szökevény – szerbül. A kimerültségtől szólni sem tudtam, megpillantottam egy kólásüveget, és rögtön lecsaptam rá. Fél óra múlva már egy lakásban voltam, ahová nemsokára Jocó, Lazo öccse is megérkezett. Egy csomó kaját és piát hozott. Megköszöntem neki a segítséget, amire ő annyit válaszolt, hogy szívesen, mi szerbek tartsunk össze. Nem akartam megsérteni, hogy nem vagyok szerb, arról nem is beszélve, hogy ebben a pillanatban akár kínainak is nevezhetett volna. Arra gondoltam, felhívom Attilát, de aztán eszembe jutott, amit az ügyvéddel üzent: se őt, se Vladót ne keressem addig, míg itt vagyok. A családomról maximálisan gondoskodnak, de itt csak magamra számíthatok. Csakhogy

130

egyedül nem fog menni, mert a hazaútra nincs pénzem, se arra, hogy útlevelet szerezzek.

Felhívtam Zoránt. Nagyon megörült, és azonnal beszámolt, hogy Brigiék jól vannak, és ne izguljak, ő és mások is segítenek és vigyáznak rájuk, semmiben sem szenvednek hiányt. Mikor felvázoltam neki, mi a gond, azt mondta, mindjárt megnézi, mikor megy Göteborgba az első repülő, és már jön is – azzal letette a telefont. Öt perc múlva hívott, azt mondta, beszélt Attilával, és nemsokára valaki fel fog hívni, hogy segítsen. Pár perc múlva tényleg csörgött a telefon, az ügyvédnő volt az. Egy óra múlva legyek ebben meg ebben a bevásárlóközpontban, mondta, ahol találkozom valakivel, aki egy üzenetet és némi pénzt ad majd át. Jocó tudta, hol a bevásárlóközpont. Egy óra múlva már ott is voltunk. Az emberem már várt rám. Bementünk egy étterembe, ahol jó nagy tömeg volt. Teljesen átmaszkíroztam magam, a hajamat befestettem szőkére, vagyis inkább majdnem fehérre, és feltettem egy szemüveget. Még én is meglepődtem, hogy ez a néhány apróság mennyire megváltoztatta az arcberendezésemet. Az ember, akivel találkoztam, ugyancsak ügyvéd volt, és eléggé meglepett, mivel azt javasolta, adjam fel magam. De aztán bővebben is kifejtette, mire megértettem. Attiláék már dolgoztak azon, hogy átszállítsanak Hollandiába, de legálisan. Ha most így kivisznek, attól fogva folyamatosan bujkálnom kell. Igazuk volt. Menjek be a rendőrségre, magyarázta az ügyvéd, és jelentkezzek. Száz százalék, hogy átvisznek egy szigorúbb börtönbe, de semmilyen egyéb büntetésre nem kell számítanom. A holland nagykövetség pedig fel fogja venni a kapcsolatot a svéd igazságügyi miniszterrel, és maximum hat hónap múlva otthon leszek. Beleegyeztem a tervbe, de úgy döntöttem, előtte kajálok egy jót, és pár sört is megiszom a nagy izgalomra. Utána veszek pár ruhát, amire szükségem lehet a börtönben, és csak azután adom fel magam. Három nagy zacskó ruhát vásároltam, főleg sportcuccot meg alsóneműket. Már kezdett alkonyodni, mire elindultam a rendőrség felé. Nem kellett messzire mennem, mivel a bevásárlóközponttal szemben, az út másik oldalán volt

131

egy rendőrőrs. Még gyorsan beugrottam egy fodrászhoz, kopaszra nyírattam a hajamat, aztán a szemüveget is eldobtam – így újra a régi voltam.

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor bementem a rendőrségre, és közöltem, mi járatban vagyok. A fogadópult mögött ülő hölgy felvilágosított, hogy amit tettem, nem törvénybe ütköző cselekedet, körözés sincs kiadva ellenem, így sajnos nem tud segíteni. Nem akartam hinni a fülemnek, és újra próbálkoztam: ma reggel szöktem meg, magyaráztam, három évre ítéltek jogerősen, a göteborgi börtönben ültem, és csak azért léptem le, hogy átszállítsanak egy másik helyre. De a rendőrnő megismételte, hogy semmiféle bűncselekményt nem követtem el, így ő nem jogosult semmilyen intézkedésre, de talán menjek vissza a börtönbe, és próbálkozzam ott. Felhívtam az ügyvédet, és elmeséltem neki, mi a helyzet. Ő nevetett egy jót, aztán elmondta, hogy a rendőrségnek teljesen igaza van, ő sem véletlenül ajánlotta, hogy egyből a börtönbe menjek. Hívtam egy taxit, és bemondtam a börtön címét. Miután odaértem, vagy fél órán keresztül csengettem, mire egy hang beleszólt a kaputelefonba. Elmondtam neki is a gondomat, de nem tudott segíteni. Azt mondta, neki nincs engedélye, hogy bárkit is beengedjen, jöjjek vissza holnap munkaidőben, és a parancsnok megmondja, mi ilyenkor a teendő. Aztán hozzátette, még sosem hallott olyat, hogy valaki megszökik reggel, este meg visszajön. Jót nevetett, majd megszakította a beszélgetést. Amikor a taxisnak elmeséltem, mi a gondom, úgy röhögött, hogy félre kellett állnia. Elvitettem magam egy hotelba, és némi borravalóért személyi nélkül is kaptam egy szobát. Még jó, hogy Attiláék kisebb vagyont küldtek az ügyvéddel, így simán tudtam szállodában aludni, meg naphosszat taxizgatni. Egész este Brigivel beszélgettem telefonon, őt is sikerült megnevettetnem a történetemmel. Elmondta, hogy Magyarországon marad, míg vissza nem térek Hollandiába. Ott van vele az anyukája, így nincs olyan egyedül. Elmesélte, milyen gyönyörű a kislányunk, és hogy a fiunkat beíratta oviba. Sokáig beszélgettünk. Reggel, miután

132

felébredtem, kajáltam egyet, és újból nekivágtam, hogy feladjam magam.

A rendőrségen kezdtem, ahol közölték velem, hogy még semmit sem tudnak tenni az érdekemben, de jöjjek vissza délután, addigra talán az igazságügyi minisztériumból is jön valami végzés. Délután visszamentem, és ekkor már tényleg vártak. Megbilincseltek, és bezártak egy fogdába. Úgy egy óra múlva négy izompacsirta jött értem, akik közölték, hogy elszállítanak egy másik börtönbe. Na, végre, gondoltam magamban. Útközben az egyik kísérőm elmondta, hogy Tidaholmba visznek, Svédország második legszigorúbb börtönébe. Körülbelül 250 fogvatartott van ott, akik mind Kumlából kerültek oda. Láttam, a csávó csak azért pofázik, hogy megfélemlítsen, úgyhogy gyorsan közbevágtam: legfeljebb másfél évem van még hátra, mondtam, azt fél lábon is kibírom, és közben még jól is érzem magam. Vette a lapot, és tudta, jobb, ha hallgat, mert sem a munkáját, sem őt magát nem tartom valami irigylésre méltónak. Mondtam is neki, hogy eszem ágában sem lenne életet cserélni vele. Miután odaértünk, elárulta, hogy albán származású, és mivel a papíromon a nemzetiségnél jugoszláv szerepelt, azt hitte, szerb vagyok, ezért játszotta az eszét.

Három többtonnás, távirányítású kapun át jutottunk be a börtön területére, ami világossá tette, hogy itt nem csupán egy drótkerítés választ majd el a külvilágtól. A börtönőrök átvettek a kísérőimtől, aztán át kellett mennem egy detektoros kapun, és egy gyors teströntgent is elvégeztek rajtam, hogy megnézzék, nincs-e nálam tiltott tárgy, nem nyeltem-e le, vagy a végbelembe nem helyeztem-e fel valamit. Miután mindent rendben találtak, udvariasan betessékeltek a fogadóhelyiségbe. Ebben két szék állt, egy asztal, azon poharak és ásványvíz. A polcon mindenféle tájékoztatófüzetek, legalább húsz nyelven. De máris jött a kapcsolattartóm, aki elkísért az orvoshoz, utána pedig átmentünk az irodájába. Elmondta, egyetlen dolgom van, betartani a szabályokat, mert itt a legkisebb kihágásért is szigorú büntetés jár. Alig fél órát töltöttünk együtt, majd megmutatta a zárkámat.

133

Ez hasonló volt, mint az előbbi helyen, csak valamivel kisebb. A börtön négy L alakú szárnyból állt, blokkonként harminchat elítélttel, én a C épületbe kerültem. A bejárattal szemben volt a személyzeti iroda, négy telefonfülke, ebédlő, s abból nyílt a konyha. Teljes felszereléssel. Ez a börtön önellátó volt, ami annyit jelent, hogy minden elítélt azt kajálta, amit főzött magának. A késeket acélhuzallal rögzítették a kerámialapokhoz. Tizennyolc személyre három hatalmas hűtőszekrény jutott. Az egyikben a tejtermékeket tárolták. Fejenként heti fél kiló sajt járt, plusz gyümölcsjoghurt, kefir és friss tej, amit naponta hoztak, fejenként egy litert. A másik hűtőben voltak a felvágottak, virslik, a tojás, májkrémek, konzervek. A harmadikban a gyümölcsök és a zöldségek, ebbe hetente hoztak friss árut. Igaz, a gyümölcs általában három napig tartott. Volt egy nagy kenyerespolc, három-négyféle kenyérrel, kétszersülttel, de itt tartották a müzliket és a gabonapelyheket is. Az ebédlőben volt négy mikrohullámú sütő és két kávéfőző, meg öt asztal, négy-négy székkel. Az ebédlőből kilépve jobbra voltak a zárkák, balra pedig egy nagy közösségi helyiség, hatalmas tévével és négy számítógéppel. A bútorzat bőrfotelekből, kanapékból állt. E mellett volt a fitneszterem – volt egy nagyobb is, az épületen kívül –, a mellett pedig a mosókonyha négy mosógéppel és négy szárítóval. A szárny végén kaptak helyet a zuhanyzók.

Épp kezdtem kipakolni a zárkámban, amikor megjelent az ajtóban három tetovált, kopasz fickó. Gondoltam, jön a beavatás egy jókora veréssel, de nem. Bemutatkoztak, és egyikük elmondta, hogy ő a C épület felelőse, egyben a rabszakszervezet elnöke is, merthogy Svédországban ilyen is van. Ha bármi bajom van valakivel vagy valamivel, akár a személyzettel, akár az ellátással, két helyen tehetek panaszt: a kapcsolattartómnál vagy nála. A rabszakszervezet elnökségét maguk a rabok választják a rabgyűlésen. Ezeken a gyűléseken a börtönszemélyzet csak passzívan vehet részt. A rabszakszervezet elnöke naponta beszámol a börtönparancsoknak az esetleges panaszokról, kérelmekről, és mindenről, amiről a hivatalos vezetésnek tudnia

134

érdemes. Az elnök azt is elárulta, hogy mindezt a kapcsolattartómon keresztül is intézhetem, de az egyik íratlan szabály szerint egy fogvatartott sohasem beszélhet egyedül a börtönszemélyzettel. Ha kommunikálnom kell velük, mindig vinnem kell magammal egy másik rabot is, aki hallja az egész beszélgetést. Ezzel minimálisra csökkentik a vamzerkedés, vagyis a besúgás esélyét. De még nem volt vége. Az őrökkel semmi dolgunk, folytatta, nem beszélgetünk velük, és ők sem velünk, nincs jópofizás. Minden be van kamerázva, kivéve a fürdőt és a zárkát, a rabok itt rendezhetik az ügyeiket; ha ezen a két helyiségen kívül bármilyen konfliktusba keveredik az ember – akár csak szóbelibe is –, már viszik is át Kumlába. Itt a legkisebb vitát sem tűrik meg a börtöntörvények. Vagy hallgatsz, vagy mosolyogsz. Volt még egy nagyon fontos szabály. Mivel zárás után a blokkokban nem tartózkodott személyzet, viszont sok fogvatartott füvezett, vagy más, szigorúan tiltott dolgot művelt, ilyenkor már tilos volt őrt hívni. Akármilyen beteg volt valaki, meg kellett várnia a reggelt. Este tízkor volt a zárás, reggel ötkor nyitás. A cellák elektronikusan nyitódtak és záródtak, aki lekéste a zárást, irány Kumla. Egyelőre ennyi, fejezte be az elnök, aztán úgyis hamar meglátod, bírod-e az itteni életet. Ha nem, csak szólj, intézek más helyet. Az már ennyiből is látszott, hogy hiába a luxus, ez elég kemény hely.

Kisvártatva újabb látogatóim érkeztek. Ketten voltak, és szerbül szóltak hozzám. Váltottunk pár szót, aztán megbeszéltük, hogy másnap megmutatják a börtönt. Annyit még megtudtam tőlük, hogy itt mindenki komoly bűnöző, a többség rablásért vagy gyilkosságért van bent. Zárás után megpróbáltam olvasni egy kicsit, de nem ment, úgyhogy leoltottam a lámpát, és elaludtam. Reggel ötkor a zár kattanására ébredtem, majd tizenegykor a két jugó srác nevetésére. Látják, tiszta a lelkiismeretem, mosolyogtak, különben nem aludnék ilyen jól. Néhány perc múlva már vagy nyolc ember zsúfolódott be a zárkámba, folyt az ismerkedés, és további szabályokat is megismertem. Hétvége volt, így senki sem dolgozott. Az egyik jugó srác elmondta, hogy

135

kettőkor találkozunk a többi jugóval, okvetlenül tartsak vele. A találkozóra a börtöntemplomban került sor, mivel ez volt az egyetlen hely, ahol érintkezhettünk a másik három blokk lakóival. Itt megismerkedtem a többi jugó sráccal: nagyjából húszan voltunk, de mondták, hogy vannak még páran, csak nem egyszerre járnak a templomba, így mindig marad, aki felügyeli a dolgokat.

Hamar kiderült, hogy többekkel akadnak közös ismerőseink, ráadásul elég magas szinten, mert a Svédországban működő jugó csoport a cigimaffia egyik legfontosabb részlege volt. Az összes fejest ismertem, nemegyszer tárgyaltam is itt Vladóval. A templomban volt elrejtve egy mobiltelefon, úgyhogy hamar lemeóztak, és meglehetősen komoly referenciákat kaptak rólam kintről. Megszűnt az addigi óvatoskodás, és az elkövetkező egy-két órában elég komoly dolgokat tudtam meg.

Crni (a neve magyarul feketét jelent) elmondta, hogy a börtönben uralkodó nagy rend és nyugalom csak látszat, a benti életet bandák uralják. Az egyik legfontosabb az OG, vagyis az Original Gangsters, az övék a kábítószerpiac egy része, emellett pedig főleg a bandán kívüli rabok zsarolásával foglalkoznak. A Hell’s Angels is komoly erőt képvisel, ám mivel nagy részük gyilkosságért ül, a személyzet kiemelten figyeli őket. Főleg szerencsejátékban utaznak, de a tiltott tárgyak becsempészését is nagyban űzik, és az önkiszolgáló bolt is nekik tejel. A legnagyobb és talán legbefolyásosabb banda a Brother’s Caper (itt a szlengben capernek hívták a börtönt), vagyis a Börtön Testvériség volt. Ez csak abban különbözött a többitől, hogy odakint nem léteztek, így nem is várhattak külső támogatást. Mindig csak azok voltak a tagjai, akik épp börtönben ültek, ha valaki szabadult, automatikusan megszűnt a tagsága is. Mivel ehhez a bandához tartozott a legtöbben, általában a rabszakszervezet elnöki tisztét is az ő emberük töltötte be. Sok olyan ember akadt köztük, aki annyira jól érezte magát a bandában, hogy közvetlenül a szabadulása előtt inkább gyorsan elkövetett még egy bűncselekményt, csak hogy bent

136

maradhasson. Egy részük életfogytos volt. A szabadulás náluk korántsem volt központi kérdés, ezért ők voltak a legveszélyesebbek. Nem egy még feleséget is a „testvérek” közül választott magának – a banda a női börtönben is létezett. A Brother’s Caper irányította a börtön napi életét. Ők szabták meg, ki hol dolgozik, ki mit, mikor használhat – például, hogy ki edzhet a nagy fitneszteremben –, és ők üzemeltették a szoláriumot meg a szaunát is, amelyek elvileg a kapcsolattartóknál megvásárolható érmével működtek, de a BC-sek ugyanazt fél áron kínálták. Ők voltak a vamzerság legnagyobb ellenzői, és a legnagyobb vamzerok is egyben.

Aztán ott volt a svéd börtönökben a negyedik jelentős banda, az úgynevezett Jugó Liga. Ez egykori jugoszlávokból állt. A külsősök csak úgy hívták őket, hogy „a tiszteletlenek”. Könnyű kitalálni, miért kapták a nevüket: a jugók ugyanis senkit sem tiszteltek. Mivel a jugó maffia a falakon kívül is nagyon erős és szervezett volt, komoly tekintélyre tettek szert a börtönökben is. A jugoszláv maffia elsősorban a drogpiacon erős világszerte, de Európában különösen. Persze más bűncselekményeket is előszeretettel elkövetnek. Igaz, manapság már csak szerbek és montenegróiak alkotják ezt a csoportot, de azért továbbra is kiváló kapcsolatokat tartanak fenn a többi exjugoszláv állam bűnözőivel. Ez odabent is így volt. A Jugó Liga fő területe a csempészés és az adósságbehajtás volt. Mint megtudtam, a tidaholmi börtönbe bejutó kábítószer hetven százalékát a jugók szállították, majd továbbadták az OG-nek, ők pedig kiárulták. A börtön személyzete tisztában volt a folyamatokkal, de olyan profin történt minden, hogy csak elvétve tudták meghiúsítani a drogüzleteket.

A különböző svéd börtönökben működő bandák egymással is kapcsolatban álltak. A hatóság igyekezett megakadályozni a kapcsolattartást, de az üzenetek még a legszigorúbb szűréseken is átcsúsztak olykor. Pedig tűzzel-vassal irtották a bandákat, még a bandaneveket sem volt szabad használni, az ilyen tagságra utaló tetoválásokat pedig el kellett takarni. Amint kiderült

137

valakiről, hogy valamelyik banda tagja, már indulhatott is Kumlába. Földijeim kiokosítottak, hogy ennek ellenére jobb beállni valamelyik bandába, mert aki magányos, hátrányba kerül. A bandatagok jól szervezett rendszer szerint, megadott időpontokban használhatták a különféle sportlehetőségeket, és szoláriumozni, szaunázni is együtt jártak, igaz, mindig csak háromnégy fős csoportokban, mert egy ennél nagyobb létszámú vonulás már feltűnő lett volna. Ez annyira jó börtön volt, hogy mindenki igyekezett betartani a szabályokat, annál is inkább, mert azok, akik megjárták, borzasztó dolgokat meséltek Kumláról. Úgy szólt a fáma, hogy aki a második fokozatból átkerül oda, az elsőbe, azt is megbánja, hogy megszületett.

Crni, a jugók vezére, hat évet húzott le magánzárkában Kumlán, napi egy óra sétával, azt is bilincsben. A hatóság hat év után döntött úgy, hogy átmehet egy második fokozatú börtönbe. Crni összesen tizennégy évet kapott fegyveres rablásokért, és amiért két kommandóst is megsebesített a letartóztatásakor. Ebből kilenc év hat hónapot mindenképpen le kellett ülnie, és még két éve volt hátra. Nagyon nem akart bebukni valamin odabent. Nekem azt mondta, tartsam távol magam a balhéktól, ők úgy veszik, hogy velük vagyok, de semmilyen szerepet nem szánnak nekem. Mint később megtudtam, a kinti főnöktől kapta parancsba mobilon, hogy vigyázzon rám. Utasították, hogy mindenben segítsen, és fontosabb kérdésekben bátran kérje ki a véleményemet is.

Megtudtam, hogy a Pokol Angyalai lányfuttatással is foglalkoznak. Mivel itt heti rendszerességgel volt lehetőség ágyas beszélőre, ha valakinek lány kellett, azt az Angyalok intézték. Minden beszélő előtt vizeletmintát kellett adni. Ha negatív lett, megvolt az engedély. Folyamatos volt az ellenőrzés, és csak egyszer lehetett megtagadni. Persze erre is volt kidolgozott módszer. Általában kora reggel jöttek ellenőrizni, hiszen tudták, hogy este, zárás után nagy drogozás megy a zárkákban. Ezért aki drogot fogyasztott, hajnali négykor felkelt, és megivott két-

138

három liter jó cukros teát. Mivel a tea jó vízhajtó, az alany többször is vizelt, mire megérkezett az ellenőrzés.

Teltek-múltak a napok, és egyre jobban kiismertem a benti viszonyokat. Minden úgy működött, akár egy kisvárosban. Hétköznap munka, utána sport vagy valami más szórakozás. Én az egyik szerb sráccal meló után mindig elmentem a boltba friss húst venni, majd felváltva főztünk. Aztán egyik nap egy magyar fiú került a blokkunkba. Szegény nagyon meg volt zuhanva, tíz évet kapott kábítószer-csempészésért. Felkaroltam, és megbeszéltem a többiekkel, hogy ők is fogadják el. Vagyis – először, és valószínűleg utoljára – egy magyarországi magyar is a Jugó Liga tagja lett, ha nem is teljes értékűként. Főzött, mosott, takarított, tortákat sütött a védelemért cserébe.

Csomag nem érkezhetett kívülről, és levél is csak boríték nélkül. Ezzel is meg akarták akadályozni a drogok és a tiltott dolgok beáramlását. A boltban mindent meg lehetett venni, havonta egyszer ruhavásár is volt. Kintről elvileg tényleg semmire nem volt szükség, legfeljebb pénzre. Meghatározták, egy ember mennyi pénzt tarthat magánál, de ezt végképp nem tudták ellenőrizni. Sokan a földbe ásva tartották a pénzüket, főleg a bandák.

Odabent is a kábítószer volt a legjövedelmezőbb árucikk. A jugók a falakon kívül harminc euróért vettek egy gramm heroint, bent már háromszáz euróért adták tovább, az OG pedig ötszázért árusította.

A Pokol Angyalai is próbálkoztak, de a jugóktól nem tudták átvenni a heroinpiacot, viszont a marihuána az ő kezükben volt. Egy gramm heroinért, ha a börtönfalakon belül találták meg valakinél, öt évet lehetett kapni a svéd bíróságon. A jugók alakították ki a leghatásosabb rendszert a drog bejuttatására. Három hat méter magas fal és egy négy méter széles vizesárok választott el bennünket a külvilágtól – ez összesen egy durván harmincméteres sávot jelentett –, ráadásul ezt a senki földjét még felülről is befedték ráccsal, szinte lehetetlen volt bármit is bedobni a kerítésen túlról. Ám a jugók rájöttek, hogyan

139

hidalhatják át az akadályt. A kinti kapcsolat teniszlabdába rakta a drogot, majd beütötte teniszütővel: a felső rácson keresztül pont befért a labda. Azt, hogy hová pottyan az áru, a szerbek a villanyoszlopok megszámozásával tudták meghatározni. A bejárati kapunál volt az egyes pózna, aztán a kettes, a hármas, és így tovább. A jobb oldali póznákat D1, D2, D3 elnevezéssel illették, míg a bal oldaliak L1, L2, L3 satöbbi néven futottak. Ha a börtönőröknek sikerült is befogniuk egy-két hívást, fogalmuk sem volt, mit jelent, hogy D21 és D22, vagy épp L14 és L15 között. Ez annyit jelentett, hogy a jobb oldalon a 21. és a 22. pózna között fogják beütni a labdákat, vagy a bal oldalon a 14. és a 15. pózna között. A D betű a szerb desno – jobb – szóból jött, az L pedig a levóból, ami azt jelenti, bal. Tehát, ha jött az áru, a rövid üzenet csak ennyi volt: „17:18 D10-D11”. Időpont és helyszín. Soha senki nem bukott le, de az őrök idővel megsejtettek valamit, ezért éjjel-nappal járőrözni kezdtek a kerítés mentén. Ám mint az köztudott, a jugók nagy mesterei a bűnözésnek, így újabb trükköt eszeltek ki. Ez még az előzőnél is bonyolultabb volt, de sikerült vele túljárniuk az őrök eszén.

Attól fogva azok a lányok hordták be a kábítószert, akik ágyas beszélőre érkeztek. A nehezebb része az volt, hogy a beszélő után mindig mindenkinek meztelenre kellett vetkőznie, és a röntgengépen is át kellett haladni, ami az egész testet átvilágította. Tilos volt a beszélő alatt bármit enni, így nagyjából azt is látták, hogy mi van a gyomrokban és a belekben, de azt is, ha a végbélbe volt valami feldugva. A beszélőre a börtöntől kapott öltözékben lehetett csak menni, amit a beszélő után le kellett adni és csak azután kaptunk új ruhát, ha átmentünk minden vizsgálaton. Szinte esély sem volt arra, hogy bármit is behozzál. Ha az őrök a legkisebb gyanús dologra is felfigyeltek a gyomorban, addig nem lehetett kimenni, míg ki nem ürült a tartalom. Külön „szarófülkéket” alakítottak ki erre a célra. A jugók mégis megtalálták a lyukat a pajzson. A röntgen mindent megmutatott, kivéve a fütyköst, pontosabban azt, hogy a fütykösön lévő bőr alatt mi van. Ha függőlegesen bedugtál

140

valamit, azt kimutatta, ha a húgycsőbe dugtál valamit, azt is. De egyet nem: ha valaki a makk (a fütykös feje) mögé egy celofánból készült gyűrűt helyezett el körben, ami persze heroinnal volt megtöltve. A delikvens felhelyezte a gyűrűt, a bőrt ráhúzta a makkra, és kész: semmit sem lehetett észrevenni! Igaz, itt számított a méret, volt, aki csak egygrammos gyűrűt tudott felhúzni, de olyan is akadt, aki két grammot is gond nélkül bejuttatott. A módszer egyetlen hibája az volt, hogy a körülmetéltek nem tölthettek be ilyen „munkakört”. Amire egyébként rengeteg jelentkező volt, hiszen aki behozott egy grammot, két adagot kapott, a nagyfarkúak pedig négy adagot, ha sikerrel megbirkóztak a kétgrammos gyűrűvel. A jugoszláv leleményességnek köszönhetően a heroinellátás nem akadozott. A mobilokat az őrök hozták be, igaz, nem mindig önszántukból, de a kintiek általában mindig találtak olyat, akit sikerült meggyőzni. A teströntgen beszerelése előtt a fogvatartottak hordták be a mobiltelefont, kotonba húzva, a végbelükbe feldugva.

Messze nem volt unalmas ez a börtön, mert a luxuskörülmények közepette ugyanúgy dübörgött a bűnözés, mint bárhol máshol. A fegyelem olyan szigorú volt, hogy senki sem mert feldobni senkit. Pedig mentek az ígérgetések. A börtönszemélyzet mindig mondta a raboknak, hogy ha valaki komolyabb dolgot köp, akár még a hosszú börtönéveket is eltörlik. Azt mesélik, hogy addig mindössze egyetlen olyan eset volt, amikor valaki feldobott egy OG-t. Egy iráni srác köpte be, hogy drogot árul. Az iránit négy évvel előbb helyezték szabadlábra, de két héttel a szabadulása után véletlenül elgázolta egy autó. Jó volt észben tartani, hogy odabent bűnözők éltek, akik képtelenek megbocsátani. Tévedni arrafelé nem volt emberi dolog. Csak úgy lehetett túlélni, ha az ember igazodott a rendszerhez. Ha erre képes volt, időben és sértetlenül szabadulhatott. A nyugalom biztosítása érdekében a könyvtárban a könyvek és zenei CD-k mellett még pornó DVD-t is lehetett kölcsönözni. Az orvosi ellátás elsőrangú volt. A börtön területén

141

rengeteg volt a zöld terület, és érdekes módon még a legkeményebb gyilkosok is vigyáztak a tisztaságra; mindenki rendezte a parkokat, kerteket. Sehol sem lehetett eldobott cigarettacsikket vagy papírdarabokat látni.

A hónapok lassan múltak, a magyar fiú sütött, főzött, takarított, a bandák tették a dolgukat, az őrök meg próbáltak rájönni egy-két csalafintaságra, persze sikertelenül, hisz vamzer nélkül sem kint, sem bent nem hatékony a hatóság. Egy komolyabb bűnözőt legfeljebb egy évig tartottak ugyanott, utána átszállították egy másik börtönbe, hogy ezzel is korlátozzák a szervezkedés lehetőségét. Az orvostól szereztem olyan igazolást, ami felmentett a munka alól, így nem kellett dolgoznom. Délig aludtam, aztán elmentem edzeni, majd amikor a többiek jöttek a melóból, elmentünk a boltba kaját venni másnapra. Este kártyáztunk, persze pénzben játszottunk. Egyik nap jött a kapcsolattartóm, hogy keres a rendőrség. Az Interpoltól jött két nyomozó, hogy a magyar hatóság körözést adott ki ellenem autólopás miatt. Hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, mindaddig, míg a nyomozók el nem mondták, hogy milyen autóról van szó. Azt a kocsit keresték rajtam, amit még Szegeden béreltem. Teljesen megfeledkeztem róla. Elmondtam, hogy hová parkoltam le, és hogy a kulcs meg a forgalmi ott van a pesti lakásomban. Ezzel a magam részéről le is zártam az ügyet.

Aztán egyik nap bejött hozzám és másik három hollandhoz a nagykövet megbízottja. A papírjaink készen vannak, mondta, két hét múlva átvisznek bennünket Hollandiába. Pont hat hónapom volt még hátra a repülő indulásáig. A rendes napi járattal mentünk Amszterdamba, megbilincselve. Amikor a hollandok átvettek bennünket, egyből leszedték a bilincset, pedig volt köztünk olyan is, akinek még négy évet kellett ülnie. Távollétem alatt az volt a legnagyobb változás, hogy a gulden helyett az euró lett a fizetőeszköz. Összesen heten jöttünk vissza Hollandiába, persze mindannyian kábítószer-csempészésért voltunk lecsukva. Hollandiában ez nem számít komoly bűnnek, ezért is fogadtak bennünket olyan lazán. Nekem még azt is megengedték, hogy

142

elmenjek a McDonald’sba kaját venni. Hollandiában az elítéltek nagy része a büntetése utolsó harmadát otthon tölti le, a legtöbbje egy GPS-es bokabilinccsel. De azok is bokabilinccsel, otthon töltik a büntetésüket, akiket két évre, vagy annál kevesebb szabadságvesztésre ítél a bíróság. Ott belátták, hogy sokkal nagyobb kárt okoznak azzal, ha börtönbe csukják ezeket az embereket, mint így, ha csak felügyelet alatt tartják őket. Ezzel részben spórol az állam, másrészt az elítélt egzisztenciája, családi élete, egészségi állapota is fenntarthatóbb. Így azok, akik nem követnek el túl súlyos bűncselekményt, nem vesztik el a munkahelyüket, nem maradnak ki az iskolából, úgyhogy később sem hárul az államra az ellátásuk és társadalmi visszailleszkedést segítő programok szervezése.

Eddig azt hittem, hogy a svéd börtönnél lazább nem létezik. Tévedtem. A befogadásomkor megkérdezték, hogy akarok-e internetet a zárkámba, melyhez napi másfél euróért számítógépet is bérelhetek. Először azt hittem, viccelnek velem, de mondták, hogy nem, ez ugyanis minden elítéltnek jogában áll. Naná, hogy éltem a lehetőséggel. Zorán küldött be laptopot. A zárkámban még vonalas telefon is volt. Az egész zárka úgy nézett ki, mint egy kis garzonlakás. Igaz, itt kevesebb volt a szabadidő, mint Svédországban, és csak napi négy órát tartózkodhattunk kint a szabad levegőn, de cserébe teljesen nyugodtan lehetett létezni. Nem voltak bandák, a marihuána és a hasis legális volt, kemény drogot szinte senki sem fogyasztott.

Attila nem jött be hozzám beszélőre, azt üzente, hogy ha kint leszek, majd mindent tisztázunk. Zorán hetente járt be hozzám tiszta ruhával, s persze egy csomó kajával. Azt viszont nem akartam, hogy Brigi bejöjjön, főleg a gyerekek miatt: minek látnák a börtönt? Igaz, a lányomat addig még csak fényképen láttam, de, gondoltam, ezt a hat hónapot már csak kibírom. Vlado sem látogatott meg, mert nem akart képbe kerülni: minden látogatót regisztráltak, márpedig a hozzá hasonló kaliberű emberek jobban szeretnek a háttérben maradni. De rajta kívül sokan benéztek. Például az amszterdami polgármester is. Azt

143

mondta, ne izguljak, mindenki hibázhat egyszer az életben, és biztosított, hogy ha munkára lesz szükségem, segít. A látogatása után a börtönőrök úgy néztek rám, mintha marslakó lennék, és mindegyik elkezdett jópofáskodni velem. De én élénken emlékeztem rá, mit tanultam a svéd börtönben: az őrökkel nem egy az érdekünk. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de valahogy nem szerettem, ha egy őr a közelemben volt. Pedig soha egy rossz szót sem szóltak hozzám sem itt, sem pedig Svédországban. Sőt, a polgármesteri látogatás után tényleg kimondottan jó fejek lettek, mégsem kedvelem őket. Talán azért, mert én sosem éreztem magam bűnözőnek, ők mégis úgy kezeltek.

Mivel itt sokkal nyugodtabb volt az élet, mint Svédországban, az idő is lassabban vánszorgott. Hat hónapra nem akartam suliba járni, néha interneteztem, és igyekeztem csiszolgatni az angol- és hollandtudásomat. S közben megállapítottam, hogy fura figurák ezek a hollandok, nem nagyon idegeskednek semmin. Ha nem lett volna ott az a néhány arab, török meg marokkói, olyan lett volna az a börtön, mint egy kripta. Ez a végtelen nyugalom olyan feszültté tett, hogy egyik nap összecsaptam két marokkóival. Elvették a folyosón egy ötvenkilós, pancser holland srác óráját, amikor épp arra jártam. Megsajnáltam a balekot, és szó nélkül pofán vertem mindkét fosztogatót. A hála az lett, hogy kaptam tíz nap fogdát, majd átszállítottak egy távolabbi börtönbe, kétszáz kilométerre Rotterdamtól. Ez sokkal szigorúbb hely volt. Nem volt internet, sem ágyas beszélő.

Minél inkább közeledett a szabadulásom napja, annál idegesebb lettem. Kezdtem érezni a haragot és a bosszúvágyat. Az utolsó hét volt a legnehezebb. Megkértem az őröket, hogy tartsák zárva a cellámat. Nem akartam senkivel beszélni vagy találkozni. Az utolsó éjszaka aludni sem tudtam, főleg azt vártam, hogy Brigit és a gyerekeket magamhoz szoríthassam. Reggel fél nyolckor szabadultam. Az összes holmimat odaadtam az egyik szomszédomnak, egy bolíviai srácnak. Miközben az irodában felvettem a szabadulópénzemet, bejött az egyik őr, és jelentette a

144

főnökének, hogy hatalmas csoportosulás van a börtön előtt, hívjon-e rendőrt. Az igazgató azt felelte, nem kell, biztos értem jöttek. El sem tudtam képzelni, kik lehetnek azok.

Amikor kiléptem a börtönkapun, én is meglepődtem. Vagy húsz dzsip meg luxuskocsi állt kint. Sokan eljöttek, hogy köszöntsenek. Zorán várt a kapuban, de nem messze ott állt Vlado, Ali, a török vezér és még sok régi jó barát. Attila is eljött. Amikor megpillantottam, összeszorult a gyomrom, és azonnal a torkának akartam ugrani. Gondolom, ezt ő is sejtette, ezért is állt távolabb tőlem. De nem ijedt meg, odalépett hozzám, majd így szólt: „Üdv a gladiátorok közt, üdv a cégben!” Ekkor egy dzsip gördült oda, amiben Brigi ült a gyerekekkel. Direkt így tervezték meg, hogy ne legyen időm leütni Attilát. A fiam ugrott ki elsőnek („Papa, papa!”), a nyakam köré kulcsolta a kezét, és csak puszilgatott. Aztán Brigi szállt ki, szebb volt, mint valaha, a karjában egy igazi kis hercegnővel, a lányommal. Szégyenlős kis szőke, kék szemű baba volt még. Brigi sírt, a fiam is, a lányom meg nevetett, és ez a nevetés egy csapásra elfeledtette velem az elmúlt két évet, Brigi úgy magához szorított, hogy azt hittem, a szuszt is kinyomja belőlem. Nagyon örültem, hogy újra együtt vagyunk. A börtönablakokból kiabáltak a rabok, a kapuban pár őr bámulta a jelenetet. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan eljönnek a szabadulásomkor. Miután Brigiékkel agyoncsókolgattuk egymást, Attila lépett oda.

– Rob, ami történt, természetesen megbeszéljük, de előtte menj el a családoddal nyaralni, és ha visszajöttél, dumálunk.

– Elmész te a büdös francba! Azt hittem, a barátom vagy…– Hidd el, az is vagyok, majd megérted, ha leülünk, és

átbeszéljük a dolgokat!Vlado is közbeszólt.– Én is tudtam a dologról. Meg kellett győződnünk róla, hogy

teljesen okés vagy-e.– Mi a faszt beszélsz? Neked kellett meggyőződnöd, hogy okés

vagyok-e? Hány éve ismerjük egymást? De különben is mit jelent

145

az, hogy meg kellett győződnünk, hogy okés vagyok-e? Úgy beszélsz itt, mint egy maffiafőnök, aki új tagokat toboroz.

– Nos, hasonló a helyzet – vágta rá Vlado.– Szarok rátok! Megmondtam, hogy nem dolgozom senkinek,

és nem tartozom semmilyen társasághoz!– Már régóta közénk tartozol, csak még magadnak sem

akartad bevallani. Igaz, mi sem beszélünk erről soha, az ember ezt megérzi. De egy idő után, ha úgy gondoljuk, hogy valaki többet érdemel, azt levizsgáztatjuk, és ha átment a vizsgán, már valaki lett belőle. Veled most ez történt, de még ráérsz, hogy megértsd. Itt van négy jegy Bora Borára, ma indul a repülőtök. Este hatkor bejelentkezhettek ebben a hatcsillagos szállodában az elnöki lakosztályba, egy hónapra ki van fizetve. És itt van még két arany Visa-kártya, mindkettőn ötvenezer euró. Menj, és pihend ki magad a családoddal! Ha visszajöttél, majd beszélünk.

Váltottam még pár szót a többi haverral, aztán a családommal és Zoránnal elmentünk a hotelbe, ahol Brigiék laktak. Zorán magunkra hagyott bennünket, de felajánlotta, hogy visszajön, és kivisz a repülőtérre. Fél órán belül megbarátkoztam a lányommal, és már az egész hotel tőlünk volt zajos. Brigi viccesen meg is jegyezte, hogy most már három gyereke van. Este már a Jumbo Jeten ültünk az első osztályon, amit egy másik családdal osztottunk meg. A fiam már rengeteget repült, de a lányomnak ez volt az első útja, mindjárt tizenöt óra. Szerencsére az óriási gépen kedvükre rohangálhattak.

Bora Bora csodálatos hely: fehér homokos strand, delfinek, hamisítatlan vakáció. Gondolom, Vlado már járt itt, ezért adta a kétszer ötvenezer eurót. Elsőre elég soknak tartottam, főleg úgy, hogy az utazást és a szállást nem is ebből kellett fizetnünk. De aztán rájöttem, miért kell ennyi lóvé. Bora Borán minden átlagon felüli, az árak pedig még átlagon felülibbek. A gyerekek és Brigi fürödtek, én leginkább az árnyékban ülve nézelődtem, és iszogattam a húszdolláros Bacardi kólát. Az utolsó héten kibéreltem egy jachtot, személyzettel, és elmentünk hajókázni. A gyerekek imádták a delfineket, amik sokszor órákon át együtt

146

úsztak a hajónkkal. Brigi elmesélte, hogy mindenki sokat segített neki, míg bent voltam, de a legnagyobb segítséget az anyukája jelentette számára. Nem kérdezősködött, megelégedett annyival, amennyit elmeséltem neki. Ez jólesett, annál is inkább, mert még magam sem értettem pontosan, mi történt. Egyik este egy pohár pezsgő mellett beszélgettünk, és megkérdeztem, haragszik-e rám, hiszen sokkal jobb párt érdemelne nálam. Nem engedte, hogy tovább mondjam: ő pont ilyet akart, válaszolta.

A visszaút Hollandiába hosszabb volt, mint odafelé. Amszterdamban a repülőtéren Zorán és Attila várt bennünket. Mivel korábban már felmondtuk a bérelt lakásunkat, megkértem Zorit, hogy foglaljon nekünk helyet egy szállodában két-három hétre, míg nem találunk egy új lakást. A reptéren megtudtam, hogy Attila már rendezte az ügyet. Ő vitt el bennünket Rotterdamba. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Aztán leparkolt egy új építésű társasház előtt, átnyújtott egy kulcsot, és annyit mondott, ez a tiéd, remélem, egyszer majd megbocsátasz. Négyszobás, vadiúj, teljesen berendezett luxuslakást kaptam tőle. Nem jellemző rá, hogy nagyon figyelmes lenne, de most még arra is ügyelt, hogy a lakás ötszáz méterre legyen a Feyenoord stadionjától, mivel tudta, hogy élek-halok a csapatért. Másnap intéztük a papírokat, ekkor tudtam meg, hogy négyszázezer eurót fizetett a lakásért, plusz körülbelül százat a berendezésért. Nem garasoskodott, még egy új Merci sportkocsival is meglepett. Persze tudtam, hogy itt többről van szó a szokásos nagylelkűségénél. Nem is kellett sokáig várnom, hogy megtudjam a valódi okot.

147

„Azt mondta, nem vagyok igazi gengszter”

ATTILA SZOLGÁLATÁBAN

PÁR HÉT MÚLVA ATTILA találkozóra hívott. Ebben nem lett volna semmi meglepő, a helyszín viszont rendhagyónak számított. Egy bankba kellett mennem, Rotterdam belvárosába, délelőtt tízre. Sejtettem, hogy nem átlagos találkozóról van szó, amit az is bizonyított, hogy nem vihettem mobilt – nemcsak magába a bankba, hanem az odavezető útra sem. Attila megkért, hogy a banktól legalább ötszáz méterre tegyem le a kocsimat, és gyalog menjek oda. A mobil és a kocsikban működő GPS is milliméter pontossággal elárulja, hogy a megadott időben hol tartózkodik az ember, ez viszont szigorúan titkos találkozó volt. Beléptem a bankba, sorszámot húztam, majd leültem a többi várakozó közé. Amikor kiírták a sorszámomat, odamentem a pulthoz, és közöltem, hogy egy nagyobb összeget szeretnék betenni, ennek feltételeiről érdeklődnék. Az ügyintéző hölgy telefonált egyet, majd megkért, hogy foglaljak helyet, azonnal jön az egyik kollégája, és tájékoztat a részletekről. Egy perc múlva meg is jelent egy fiatal, nyálas kis bankzseni, aki megkért, hogy kövessem az irodájába. Az irodában egy ötven év körüli, nyakkendős úr és egy titkárnő üldögélt, utóbbi klasszikus, sorozatgyártott, mozdonyszőke nő volt. A melle hetven százaléka kilátszott a dekoltázsából, és a szoknyácskáját sem kellett levennie, ha valaki kíváncsi lett volna, van-e rajta bugyi. Egyfolytában mosolygott, ahogy kell. A nyakkendős úr kinyitott

148

egy ajtót, majd betessékelt. A „páncélszobában” már többen ültek egy hatalmas tárgyalóasztal körül. Beléptem, az ajtó becsukódott a hátam mögött, a nyakkendős fazon kint maradt. Az asztalfőn Attila ült. Kisebb csönd után intett, hogy üljek le. Most egészen más volt, mint ahogy én ismertem – sokkal komorabb és határozottabb. Bemutatott az asztaltársaság tagjainak. A légkör elég barátságtalan, már-már feszült volt. Mindenki rezzenéstelen arccal ült a helyén, látszott, hogy fontos dolgokról lesz szó. Miután bemutatott, Attila beszélni kezdett.

– Rob új tag, vele lesz teljes a csapat. Az itt jelen lévők irányítják a dolgokat. A szereposztás a mai naptól egész pontosan a következő: én és Dani vagyunk a vezetők, mindenben mi hozzuk meg a végső döntést. Természetesen a ti elképzeléseiteket is meghallgatjuk, de akkor is mi döntjük el, mi legyen. Rob, látom az arcodon, hogy nem igazán érted, miről beszélek, ami érthető, hiszen eddig nem voltál itt. Röviden felvázolom a helyzetet. Amíg te bent voltál és a „vizsgaidőszakodat” töltötted, én keményen dolgoztam. Miután betiltották az ecstasy forgalmazását, baromira megnőtt rá az igény. Rengetegen megkerestek, régi ismerősök a Bayából, mások is. Eleinte csak pár ezer darabot vittek, de ma már több százezret forgalmazunk. A vevőkör is kibővült, ma ott tartunk, hogy Európa összes országából jönnek vásárlók. Az elején én is vásároltam Danitól, de ahogy nőtt az igény, úgy döntöttünk, társak leszünk. Daninak volt már egy laboratóriuma, de úgy döntöttünk, szükségünk lesz még egyre. Daniéban amfetamint állítunk elő, az enyémben ecstasyt. Vannak kimondottan nagy tételben vásárló ügyfeleink, de akadnak olyanok is, akik csak pár tízezret visznek. A forgalmunk e pillanatban körülbelül havi egymillió ecstasy. Az amfetamin is eléggé kelendő, főleg a skandináv országokban, de máshol is napról napra nő rá az igény. Két év alatt hatalmasat fejlődtünk, senki sem gondolta volna, hogy ekkora biznisz lesz ez a bogyó. Ezért is van szükség rátok, mert ez már több embert kíván. Azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük, hogyan dolgozunk: hatékony, de biztonságos működési tervet várok

149

tőletek. Az első szabály így szól: mostantól nem lehet kiszállni, később sem. Mindenkinek úgy kell teljesítenie, hogy tudja, az életével fizet, ha bármilyen kárt okoz a szervezetnek. Ez alól senki sem kivétel. Ha valaki bekerül, hallgatnia kell, mint a sír, cserében a szervezet kötelessége, hogy teljes mértékben támogassa. És nemcsak őt, hanem, ha van családja, azt is. Tehát most mindenki esküdjön meg, hogy a szervezet titkát magával viszi a sírba!

Mindenki hangosan esküdött. És én is megesküdtem, de csak csendben. Nem hittem ebben az egészben, túl meseszerűnek tűnt, de ahogy belegondoltam, hogyan küldtek börtönbe, aztán mennyit költöttek rám a szabadulásom után, elbizonytalanodtam. Annál is inkább, mert Attila láthatóan tényleg rendkívül jól állt anyagilag, s az sem véletlen, hogy ezt a találkozót az egyik legnagyobb bank különszobájában tudta megszervezni. Talán nem is mese ez az egész? Nem tudom, miért, de ösztönösen felemeltem a kezem, hogy szólni szeretnék: automatikusan jelentkeztem, valahogy úgy éreztem, itt, ebben a szobában anélkül nem szólalhatok meg. Olyan sulifílingem volt: nem ugathatok csak úgy bele a tanár szavaiba, meg kell várnom, hogy szót kapjak. Furcsa érzés volt. Visszagondolva a korábbi tíz évre, tényleg mindig közéjük tartoztam, anélkül hogy ezt valaha valaki is kimondta volna. Vlado a barátom volt, de egyben a felettesem is, és ha a belgrádiakkal találkoztam, éreztem, hogy ezek a főnökeim. Attila szólt, hogy amint ő befejezi a mondandóját, mindenki elmondhatja a magáét is. Bólintottam, hogy oké. Attila folytatta:

– Danival összeállítottuk a szervezet működési tervét, amely főleg a titoktartáson alapszik. Mindnyájunknak személyre szóló feladata lesz. Más feladatába tilos beleszólni, ha valakinek valamilyen gondja, esetleg kérdése adódik egy másik beosztottal kapcsolatban, csak rajtam keresztül léphet tovább. Tehát a szerepek. Dani viszi a termelést és a nyersanyagbeszerzést. Rony intézi a raktározást, a csomagolást, rajtunk, mármint rajtam és Danin kívül csak ő tudhatja, hol vannak a laboratóriumok és a

150

raktárak. Vincent szerzi a külsősöket, akiken keresztül lakásokat bérel, akiknek a nevére autókat és cégeket tudunk vásárolni. Fontos, hogy ezek a személyek büntetlen előéletűek legyenek. Kínai feladata az adósságok behajtása, a konkurencia leigázása és bármilyen más erőszakos cselekmény kivitelezése. Rob, a te feladatod lesz a szervezet biztonságának garantálása, te tartod a kapcsolatot a rendőrséggel, információcserét bonyolítasz le a hatóságokkal és más bűnözői csoportokkal. A téglák kiszűrése, az új vásárlók átvilágítása is a te dolgod lesz, vagyis minden olyasmi, amivel megelőzhetjük a lebukásunkat. Maga a drogkereskedelem Hollandiában szinte nem is bűncselekmény, az viszont, hogy nem adózunk több millió euró után, nagyon is az. De erre is megtaláljuk a megoldást. Az én feladatom az irányítás, a döntések meghozatala. Csak én adhatok engedélyt bármilyen szállítmány eladására. Én döntöm el, hogy ki kaphat árut, és ki nem. Magánakciókról nem akarok hallani. Ugyanez vonatkozik az amfetaminra is, csak ott Dani dönt. Ti csak a saját területeteken dönthettek, de ott bármiben. Válasszatok magatok mellé olyan embereket, akikben megbíztok, de a szervezetről és annak tagjairól még nekik is tilos beszélnetek.

Ezután Attila külön-külön egyeztetett még mindenkivel, majd a megbeszélés résztvevői tíz-tizenöt perces különbséggel, egyenként távoztak. Én elmentem vele ebédelni, hogy átbeszéljük az elmúlt két évet, és azt is, mi vár ránk az elkövetkezőkben. Megtudtam, hogy Vlado és még sokan mások is benne vannak a szervezetben, de Vladóról csak én tudok, és majd idővel megismerem a többi fontos embert is. Elmondta, hogy jelen pillanatban Németország, Spanyolország és Skandinávia a legjobb vásárlók. Vladóval kidolgoztak egy tervet, mely szerint országonként kineveznek egy-egy „helytartót”, és az adott országból kizárólag ő kaphat tőlünk árut. Eddig úgy volt, hogy országonként akár tíz-tizenkét vevőnk is volt. Ez azért nem volt jó, mert ezek mind egymás vetélytársai voltak, és lerabolták, feldobták, összeverték egymást, így a hatóságok figyelmét is magukra vonták, amivel minket is képbe hoztak. Az üzletnek ez

151

egyáltalán nem tett jót. Amióta az új program szerint dolgoztunk, sokkal nagyobb lett a forgalom, és jóval kevesebb volt a balhé. A kiválasztásnál – tehát hogy a tíz-tizenkét partnerből ki lesz a helytartó – figyelembe vettük, milyen mennyiségben, milyen rendszeresen vásárol, mennyire megbízható, és milyen háttérrel rendelkezik. Van-e hatósági támogatottsága, vagy valamilyen kapcsolata a felsőbb körökből. A szervezet hosszú távra tervez, így nem mindegy, ki lesz a kiválasztott személy.

Attilával estig beszélgettünk. Abban egyetértettünk, hogy nehéz idők várnak ránk. Nem tévedtünk. Mindenki az ecstasybizniszre hajtott, hatalmas pénz volt benne, hiszen darabonként 0,05-0,06 eurócentbe került az előállítása, míg 2002 vége felé nagy tételben 1-1,2 euróért lehetett eladni. Mindenki meg akarta szerezni ezt a piacot, hiszen ha valakire nem tudták ráverni az adócsalást, legfeljebb két-három, esetleg négy évet kaphatott, vagyis minimális volt a rizikó. Attila elárulta, hogy a harc nem most kezdődött, akkor már két-három éve tartott, de ő ravaszul csinálta, mert hagyta, hogy a konkurensek szépen kicsinálják egymást. Félrehúzódott, és szép csöndben erősödött, nem szerzett haragosokat, nem szólt bele a nagyok dolgába. Legalábbis eddig. De akkor úgy látta, ideje kilépni a háttérből, és vezető szerepre törni. Tudtuk, hogy a többiek keményen harcolnak majd ellenünk, és mindent bevetnek, hogy eltapossanak bennünket, de hát ilyen ez az élet. Attilával ültünk egymással szemben és percekig meg sem szólaltunk. Valószínűleg ugyanaz a kérdés motoszkált a fejünkben: megéri ez az egész? De Attis határozott volt. Igen, nagy harcok és nehézségek várnak ránk, de megcsináljuk!

Sok mindent elárult még a szervezetről. Például azt, hogy több autószerelő és gumiszerelő műhelyt is működtet, mert pótkerekekben szállítják az árut, és így a bepakolása sem feltűnő. A műhelyekbe csak az általa kiválasztott emberek járhattak, külföldi rendszámú kocsi egyáltalán nem, kivéve persze, ha valaki véletlenül vetődött oda, és valóban autót vagy gumit akart szereltetni. De a drogfutárok ezekre a helyekre be sem tehették a

152

lábukat. Attila emberei átvették az autójukat, lecserélték a rendszámot hollandra, és a futárok csak ezek után mehettek a műhelybe az áruért. Mindig odafigyeltek, hogy a pótkerék ne legyen kopott, és fel legyen fújva. Ez azért volt fontos, mert így, ha a futárt megállította a rendőr, nem figyelt fel a kopott, használhatatlan pótkerékre.

A drogfutárokat, míg zajlott az áru feltöltése, általában bérelt lakásokban szállásolták el. De ha fáradtak voltak, itt egy-két napot pihenhettek is. A lakás azért volt jobb, mert így semmilyen nyom nem maradt utánuk, míg ha hotelben laktak volna, nyoma marad, hányszor és mikor jártak a városban. Ha egy futár lebukott, az általa használt lakást azonnal felszámolták. A futárokat a vásárlók szerezték, többek között a helytartók. Ez azért volt fontos, mert így tiszták maradtunk más ország hatóságai előtt. A helytartó Rotterdamban megvásárolta az árut, majd a szállítását és az eladását is ő szervezte. Nekünk nem volt beleszólásunk, hogy a helytartó kivel, mivel, mikor szállíttat. A helytartók Attila vagy Dani emberei voltak, csak velük álltak kapcsolatban. Körülbelül egy év alatt rend lett az ecstasypiacon.

Attila mesélt a távlati tervekről is, például arról, hogy hamarosan kinőjük a pótkerekeket, így gondoskodnunk kell nagyobb szállítóeszközökről. Először az volt az elképzelése, hogy saját fuvarozócéget alapít a szervezet, kimondottan erre a célra. De ahogy számolgattak, rájöttek, hogy egyszerűbb a saját embereinket elhelyezni Európa vezető fuvarozócégeinél. Így valószínűbb, hogy lesz fuvarunk a célországba, hiszen csupán attól, hogy létrehozunk egy ilyen profilú céget, még nem kapunk megbízást. Ha viszont eleve olyan cégekhez küldjük az embereinket, melyekről tudjuk, hová szállítanak általában, előre megtervezhetjük a kereskedelmet. Ráadásul el tudjuk érni a kritikus országokat is – Angliát, Svédországot, Norvégiát. Ezekben kimondottam szigorú a határellenőrzés, és hosszabb ideje – mondjuk tíz-tizenöt éve – szállító vállalat jobb eséllyel úszta meg a lebukást. Csakhogy, folytatta Attila, az ilyen cégekhez egyáltalán nem könnyű új embereket bejuttatni, mert feltétel a

153

többéves tapasztalat és a megfelelő referencia. De még az sem biztosíték a szállítmányok célba juttatására, ha ott a megfelelő ember, hiszen koránt sem biztos, hogy a kívánt útvonalakat kapja. Ezért az ilyen embereink feladata lesz az is, hogy a cégen belül futárokat toborozzanak. Vagyis, állapítottuk meg, lesz még tennivaló bőven, és a biztonság kedvéért azért a saját cégeket is megalapítjuk, néhány év múlva jó szolgálatot tehetnek majd.

Szóba került a másik legbonyolultabb feladatkör is, vagyis a „másik oldal”, a rendőrtisztek, ügyészek, bírók, politikusok megfigyeltetése. Minél többet kell tudnunk a baklövéseikről. Ki csalja a feleségét, férjét, és kivel, ki homoszexuális, kinek van valamilyen kétes, a pozíciójához nem illő szenvedélye, s persze nem utolsósorban bármilyen korrupciós ügye. Minél többet tudunk róluk, magyarázta Attila, annál könnyebben húzhatjuk elő az aduinkat, ha szükség lenne rá. Fontos, hogy mi ugyanúgy ismerjük őket, ahogyan ők minket. Attila elmondta, hogy már több magándetektív dolgozik a szervezetnek, így egy éven belül rengeteg hasznos információnk lesz a „túloldalról”.

Attila egyre csak sorolta a terveket, a már megvalósult dolgokat, nekem meg azon járt az eszem, ki lehet még a háttérben, mert Atti túl hülye ahhoz, hogy ezt az egészet így megszervezze. Vagy lehet, hogy csak viccel?

Amikor kijöttem a börtönből, már egy kész szervezet várt, és bár akkor tényleg olyan valószerűtlennek tűnt az egész, visszatekintve, úgy, hogy időközben része voltam az eseményeknek, már tudom, hogy nagyon is valóságos volt. 2003 közepére Attiláé volt az ecstasypiac nagy része, Rotterdamban pedig abszolút ő volt az úr. Több ezer díler dolgozott neki. Ezek ott voltak a szórakozóhelyeken, az utcán, a határ menti városokban is. Hollandiába rengeteg drogturista jár, akik nem akarnak kereskedni a szerrel, legfeljebb a baráti társaságuknak vesznek tíz-tizenöt tablettát. Csak az ilyen kuncsaftok napi több ezer bogyót vásároltak. Attila ezeket a területeket vagy egyszerűen elvette a konkurenciától, vagy megegyezett az adott város főnökével, hogy csak tőle vásároljon drogot. Nagy

154

nemzetközi vevőköre révén gyorsan gyarapodott, de ha kellett, más módszereket is alkalmazott, s természetesen erőszakot is bevetett alkalomadtán.

Egy este az egyik törzshelyünkön ültünk, amikor Attila egyik informátora telefonált, hogy fülest kapott egy nagy szállítmányról. A legnagyobb konkurenciánk ötmillió ecstasyt készült Amerikába szállítani. Attila már régen várt a pillanatra, amikor lecsaphat az utolsó ellenfelére is. Tudta, hogy ők sem kezdők, ezért borzasztó óvatosnak kell lennie. Egy tévedés könnyen végzetes lehet nemcsak az ő, de az egész szervezet számára. Beugrottunk Attila kocsijába, és elmentünk, hogy találkozzunk az informátorral. A hírhozónk egy marokkói srác volt, aki a konkurenciához tartozott, de Attilának sikerült megvásárolnia. Megtudtuk, hogy két nap múlva indítják a szállítmányt Rotterdamból, a kikötőből. A kikötőbe kamionnal szállítják az árut, ami virágcserepekben van eldugva. Állítólag háromkamionnyi ilyen „virág” indult volna az Egyesült Államokba. Az USA jó piacnak számított, hiszen ekkora, milliós tételnél is öt dollárt fizettek az ecstasy darabjáért. Igaz, a 2001-es terrortámadás után sokkal szigorúbb lett az ellenőrzés, de ezek szerint még mindig létezett rés, melyen át lehetett jutni.

Az informátor megadta a virágkereskedő pontos címét: innen indultak a kamionok a kikötőbe. Gyorsan ki kellett dolgoznunk egy tervet az áru megszerzésére. Több szempontból is jól jött nekünk ez az ötmillió bogyó. Egyfelől ennyi ecstasy itt, Európában is ötmillió eurót jelentett, másfelől pedig egy ilyen akcióval hatalmas veszteséget okozhattunk a konkurenciának. Leültünk egy csatorna partjára, és nekiláttunk. Végül sikerült kidolgoznunk egy jó tervet. Civil rendőröknek álcázva csapunk le a szállítmányra, úton a kikötő felé. Abban biztosak voltunk, hogy a kamionok együtt, konvojban haladnak majd, hiszen nyilván ugyanazon a cégen keresztül próbálják kijuttatni az árut, és egészen biztos, hogy a vámosokkal már le van zsírozva az időpont. Egy ekkora szállítmány kicsempészése óramű pontosságot igényel, egy-két perc csúszás is bukást okozhat.

155

Bejártuk az útvonalat, melyen a kamionok haladnak majd. Úgy döntöttünk, még azelőtt lekapcsoljuk őket, hogy felhajtanának az autópályára. A termelő és az autópálya közti szakasz körülbelül három kilométer hosszú volt. Kinéztük a helyet: úgy határoztunk, hogy két falu közt, a „senki földjén” álljuk útjukat. Másnap kijelöltük az akcióban részt vevő embereket. Megbeszéltük, hogy hat autóval megyünk, egy autóban négy ember ül, plusz velünk tart még két motoros felvezető. Attila az egyik rendőr ismerősétől szerzett öntapadós, Politie13 feliratú matricákat a ruháinkra, kék fényt meg maszkokat. A csapat nagy részét Kínai és az emberei alkották, mert nem tudhattuk, nem ütközünk-e fegyveres ellenállásba. Kínainak voltak fegyverei és golyóálló mellényei is, így ezeket nem kellett beszerezni. Attila az egyik barátjától bérelt hat darab Audi A6-ost. Az én feladatom egy nagy, üres raktár előkerítése volt, ahová befér három kamion, és ahol kicsomagolhatjuk, majd elpakolhatjuk az árut. Tisztában voltunk vele, hogy nagyon kevés időnk lesz az akcióra, és egyáltalán nem szabad hibáznunk, ahogyan az sem derülhet ki, hogy mi állunk a háttérben, mert akkor nem kerülhetjük el a leszámolást.

Mikor minden megvolt, még egyszer átbeszéltük az egészet. A helyszínre nem mentünk el, nehogy valakinek feltűnjön, hogy ott szaglászunk, hiszen tudtuk, hogy egy-két nappal az indulás előtt már figyelik a terepet, és ha valami gyanús, akkor le is állíthatják a szállítást. Ilyen nagy szállítmánynál maximálisan figyelmesnek kell lenni, és tudtuk, hogy konkurensünk rutinos játékos, és minden szabályt betart. Még az sem lehetetlen, hogy rendőri felvezetést kapnak. Attila mesélte, hogy egyszer veszélyes anyagnak álcázva szállították az árut, rendőri felvezetéssel egészen a célországig. Az egészet egy veszélyes anyagok szállításával foglalkozó cég intézte, és mindent szépen leegyeztettek az érintett országok hatóságaival, így minden állam a saját rendőrségével biztosította az utat. Persze virágot szállítani nem veszélyes, így tudtuk, ha lesz is rendőri felvezetés, 13 Rendőrség (holland).

156

ők is benne lesznek a játékban. Tehát ha lecsapunk rájuk, nemigen ellenkeznek, hiszen azt hiszik majd, hogy igazi rendőrök kapták el őket. Rizikós volt az egész akció, de Attila eldöntötte, hogy megcsináljuk.

Az informátor pontos tájékoztatást adott. Reggel hétkor annak rendje s módja szerint elindult a szállítmány, konvojban, rendőri felvezetéssel. Ahogy elhagyták a falut, két irányból, hatalmas szirénázással bekerítettük és megállásra kényszerítettük őket. A csapatunkban négy echte holland is volt, ők beszéltek, nehogy feltűnő legyen az akcentusunk. A rendőröket lefegyvereztük, majd becsuktuk őket a csomagtartóba, a rendőrautónak még nagy hasznát vehettük. Mindhárom kamionba beült egy emberünk a sofőrök mellé. Egy óra múlva ott voltunk a raktárban, és villámgyorsan átpakoltuk az árut, majd biztos helyre szállítottuk. Senki sem sérült meg, de még nem volt vége az akciónak. A bogyókat újra szét kellett morzsolni, majd újranyomni, és ellátni saját mintával. Minden laboratóriumnak és csapatnak megvoltak a saját jelei. Ezek olyanok voltak, mint egy cég névjegye. Ha változatlanul adtuk volna tovább a lenyúlt ecstasyt, öt perc múlva mindenki tudja, hogy mi voltunk. A vegyészek elég durva feladatot kaptak, és a raktárosok is vakarták a fejüket, mert ennyi anyagot sem mozgatni, sem tárolni nem egyszerű. A következő napokban vártuk, mi lesz. Attila informátorát megtalálták agyonlőve egy hotelban. Máig nem tudni, ki tette: lehet, hogy a lenyúlt bogyók gazdája, mert rájött, hogy ő árulta el. De az sem kizárt, hogy Attila ölette meg, épp azért, hogy ne tudják kiszedni belőle, kinek köpött a szállítmányról.

Két nappal az akció után egy barátunk bárjából léptünk ki Attilával, amikor a közelünkben egy motor lassítani kezdett. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Rögtön beugrott a kép, amikor Mikit próbálták meg kinyírni. Rávetettem magam Attilára és letepertem a földre egy parkoló autó mögé. Ebben a pillanatban gépfegyverropogás hallatszott, és törött autóablak hullott a fejünkre. Nagy szerencsénk volt, egyikünk sem sérült

157

meg. Pár perc múlva Attilát telefonon keresték, és közölték vele, hogy vagy visszaadja a lenyúlt ecstasyt, vagy kinyírják az egész családját, azzal megszakították a vonalat. Tudtuk, hogy nem a levegőbe beszélnek. Meg is értettük: nem elég, hogy megloptunk valakit, még a tekintélyén is súlyos csorbát ejtettünk. Márpedig egy bűnözőnek a presztízse mindennél fontosabb. Azonnal elmentünk Attila családjáért, ahol már várt ránk Kínai a csapatával. Attila meghagyta, hogy vigyem el a feleségét és a lányát biztos helyre, ő pedig elmegy a többiekkel elintézni a problémát.

Pár óra múlva telefonált, hogy menjek oda egy bizonyos étterembe. Amikor beléptem, nyolc-tíz ember feküdt hason a földön, kezük a tarkójukon. Kínai és az emberei őrizték őket. Attila egy ötven év körüli hollanddal ült az egyik asztalnál. Az övé volt a szajré. Attila váltig tagadta, hogy ő nyúlta le az árut. Végül sikerült is meggyőznie a sajtfejűt, hogy semmi közünk a tabletták elrablásához. Ő viszont beismerte, hogy meg akarta öletni Attilát, s ő fenyegette meg a családja megölésével is. Igaz, ezt úgy vallotta be, hogy Attila megkérte, harapjon rá az egyik székre. A holland sírva könyörgött neki, hogy ne bántsa. Attila erre eltörte három-négy ujját, majd elmagyarázta neki, hogy ezt azért kapta, mert megpróbálta lelövetni. Azért viszont, hogy megfenyegette a családját, meg fogja ölni. A fickó egész testében reszketett, és összecsinálta magát. Attila elmondta, vagyis inkább elordibálta, hogy csak a köcsögök bántják másnak a családját, ha gondja van, azt intézze el azzal, akivel a gondja van, de ne ártatlan gyereket vagy asszonyt fenyegessen. Aztán egy üveg borral fejbe csapta a hollandot, akinek a feje erre több helyen vérezni kezdett, majd előkapta a pisztolyát, és le akarta lőni. Megfogtam a kezét, és elvettem tőle a fegyvert. Rám villant a tekintete, majd azt üvöltötte, mi a faszt gondolok én magamról, hogy megfogom a kezét. Még soha életemben nem láttam ilyen idegesnek. Nem szóltam, hagytam, hogy egy kicsit megnyugodjon.

Amikor egy kicsit enyhült a feszültség, felemeltem a sajtfejűt a földről, és leültettem egy székre. Még mindig az életéért

158

könyörgött, tudta, hogy nagy bajban van. Megmondtam neki, hogy nálunk nagy hiba megfenyegetni valakinek a családját. Szerbiában még a hétköznapi emberek is megtorolják ezt, nemhogy egy bűnöző, de ha fel tud ajánlani valamit cserébe az életéért, talán megúszhatja. Rögtön pénzt ígért, de a házát meg az autóját is felajánlotta. Mondtam neki, hogy semmi ilyesmi nem kell, főleg mert pénzünk nekünk is van elég, ráadásul veszélyes is lett volna, hiszen ha elvesszük a házát, az autóját, azonnal letartóztatnának bennünket zsarolás és rablás vádjával, és bizonyítékok is lennének. Elmondtam inkább az én ajánlatomat: tűnj el az ecstasypiacról, soha többé nem akarunk rólad hallani! A laborjaidat és az összes megmaradt nyersanyagot átadod nekünk! Sok választása nem volt, hisz Attila biztos kinyíratta volna, igaz, így sem volt rá garancia, hogy megússza. Attilát meggyőztem, hogy ez így lesz jó nekünk, hiszen nem elég, hogy eltűnik a konkurencia, szerzünk tőle egy csomó anyagot, még a zsaruk előtt is tiszták maradunk, de ha megöli, még gondja lehet belőle. Attila igazat adott, és megköszönte, hogy megfogtam a kezét, meg azt is, hogy megmentettem az életét a sajátom kockáztatásával. Ezt soha nem fogja elfelejteni, mondta.

A holland még aznap éjszaka öngyilkos lett, valószínűleg kikészült, mert nem bírta a nyomást. Sem a labort, sem a nyersanyagot nem adta le nekünk. Az elkövetkező napokban Attila három éttermében is bomba robbant, szerencsére éjjel, amikor senki sem tartózkodott bent, és az autóját is felgyújtották. Valószínűleg a sajtfejű gyáva volt, hogy élve megtorolja a sérelmeket, inkább öngyilkos lett és hátrahagyta, hogy bosszulják meg őt. Szinte éjjel-nappal Attilával voltam, hogy vigyázzak rá, végtére is ez volt az eredeti munkám: a testőrködés.

Az üzlet nagyon jól ment, hónapról hónapra nőtt a bevétel. Lassan már minden európai országban volt helytartónk. Őrületes kereslet volt az ecstasyra. A pénz egy részét Vlado fektette be, főleg külföldön, a másik részét pedig helyben, Rotterdamban invesztáltuk. Szépségszalonokat, fodrászatokat, éttermeket, autómosókat és szerelőműhelyeket, mobiltelefon-

159

kereskedéseket, bicikli- és mopedkölcsönzőket üzemeltettünk. 2003 vége felé már közel kétszáz legális munkásunk volt, akik mit sem sejtettek a háttérről. Az önkormányzat is jó néven vette, hogy ilyen szépen adózunk, és egy rakás családnak biztosítjuk a megélhetését. Az amszterdami ismerőseimen keresztül a piroslámpás negyedben is sikerült érdekeltséget szereznünk. Több kirakat főbérlői lettünk, és két szexshopot meg egy éjszakai bárt is átvettünk. Ezeknek a vezetésével Zoránt bíztuk meg. A befektetések mellett több sportklubot is támogattunk, és iskoláknak, óvodáknak adakoztunk.

Kívülről nézve valódi üzletembereknek tűnhettünk, és Attilát kivéve úgy is viselkedtünk. Attila viszont képtelen volt alkalmazkodni, ha épp nem a kábítószerről tárgyalt, akkor vagy kocsmázott, vagy kurvázott. Egyáltalán nem érdekelte a tiszta meló, ő megmaradt annak a nyers gengszternek, aki volt. Ivott, drogozott, diszkóba járt és csak bűnözőkkel vagy kocsmatöltelékekkel érezte jól magát. Rotterdam összes kocsmájában és éjszakai bárjában ismerték, akárhol jelent meg, mindenütt euró ezreket költött, mindig mindenki a vendége volt. Ismert figura volt a városban, akit mindenki tisztelt. Rotterdamot csak akkor hagyta el, ha külföldre ment, Hollandián belül csak itt érezte magát biztonságban. Mindenkit megvett kilóra, akit csak tudott. Az én sorom sem ment rosszul: Attilával ellentétben egyre kevesebbet jártam piti bűnözők társaságába, inkább üzletemberek, politikusok, sportolók, színészek között forgolódtam. Sokat foglalkoztam a külsőmmel, márkás ruhákat és cipőket hordtam, imádtam a drága órákat, kozmetikushoz jártam. Ennek, no meg az anyagi hátteremnek köszönhetően hamar megismertem a holland elitet. Folyamatosan kaptam a jobbnál jobb üzleti ajánlatokat, persze Attilát ezek nem érdekelték. Azt mondta, hogy nem vagyok igazi gengszter. Szerinte azokat, akikkel barátkozom, inkább ki kellene rabolnunk, vagy jól meg kellene zsarolnunk őket. Egyre jobban uralta az éjszakát, és a primitív viselkedése miatt hetente kellett igénybe vennem elit ismerőseim segítségét, hogy elsimítsam a baromságait. Viszont

160

ezek az elsimítások pénzbe kerültek. Mivel a kapcsolataim tudták, milyen sok alvilági információval rendelkezünk nemzetközileg is, volt, hogy igen magas árat kellett fizetnünk értük. Sok infó eljutott hozzánk a külföldi kapcsolatainkon keresztül. Szinte kikerülhetetlen volt, hogy tudomást szerezzünk egy-egy komolyabb műkincs-, gyémánt- vagy ékszerrablásról. De sok egyéb hír is eljutott hozzánk, vagy ha nem, napokon belül utána tudtunk nézni bárminek. Az alvilágban senkiben sem bíznak jobban, mint a nagy titoktartást igénylő munkát végző, jól menő drogkereskedőkben. Mindenki tudja, hogy anyagilag jól állnak, így nagyon kicsi az esélye annak, hogy valakit eladnak, sőt gyakran jó vevőt is tudnak szerezni az éjszakában feltűnő egyéb ritkaságokra. Attilának többször a fejére olvastam, hogy az ő hülyeségei miatt a zsaruk megfosztanak bennünket egy csomó drága információtól. Egyszer ezt válaszolta:

– Hadd fosszanak, mi úgyis kapunk újakat, a mi adatbázisunk naponta frissül, és úgyis csak olyan információt adunk át, ami nekünk nem kell. Mi válogathatunk, de ők nem.

És ebben teljes mértékben igaza volt.Egyre többet ivott és drogozott. Ebben az időben már három

élettársa volt. Az elsőtől született a lánya, aztán jött egy lengyel fotómodell, majd egy holland modell, akinek mindjárt megismerkedésük napján a nevére íratott harminc szoláriumszalont. Ám amikor a három csaj tudomást szerzett egymásról, fellázadtak. Attila letörte a lázadást: először is mindhármat megverte, majd közölte velük, hogy akinek nem tetszik a felállás, leléphet, de egyetlen fillér nélkül. Persze ezt egyik sem vállalta, mert lehet, hogy Attila bunkó volt, de egyben gavallér is. A csajoknak mindent megadott, a legújabb sportkocsikat, drága ékszereket, szuper luxuslakásokat, Milánó-Párizs-New York bevásárló körutakat. Szóval inkább eltűrték, hogy bunkó, de a pénzéről nem mondtak le. Sőt, végül még abba is belementek, hogy négyesben szexeljenek. Hamarosan a lengyel csaj is teherbe esett. Hétvégeken Attila drága villákat vagy jachtokat bérelt, és ott szórakozott a külföldi menő bűnöző

161

haverjaival. A menü rengeteg csajból, piából és kokainból állt. Minden bőrszínű csajnak szerepelnie kellett a kínálatban, a világ összes részéről.

162

„Késsel-villával evő, úri köcsögök leszünk”

MIÉNK A KOKAINPIAC

2003-BAN ÉV VÉGÉN ATTILA összehívta a szervezet vezetőségét, hogy megtartsa az „évértékelőjét”. Nem tudom, ezt honnan szedte, de ragaszkodott hozzá, hogy mindenki jelen legyen. Több olyan ember is volt ott, akiket még életemben nem láttam. Most sem ismerhettem meg őket, mert Attila nem mutatott be senkinek senkit. Úgy volt vele, hogy elég, ha ő tudja, ki kicsoda. Kihangsúlyozta, hogy mindenki kiválóan teljesít a maga területén. A teljes forgalomról csak ő tudott, mi úgy saccoltuk, hogy havi kétmillió ecstasy és kétszáz kilogramm amfetamin biztosan elkel. Vlado beszámolt róla, hogy több karibi országban is sikerült hozzájutnunk nagy értékű hotelekhez és éttermekhez. Főleg a Dominikai Köztársaságban és Barbadoson értünk el komoly fejlődést, de más országokban is vannak érdekeltségeink. Európában, folytatta, tizenöt szállítmányozó cégünk van, melyek tíz országban dolgoznak, közel ezer kamionnal. A cégek tulajdonosai mind tiszta üzletemberek, sőt vannak olyan vállalkozásaink is, amelyekben állami vállalatok is érdekeltek. Attilát ez a rész nem érdekelte, azt mondta, hogy előbb-utóbb késsel-villával evő, úri köcsögök leszünk. De Vlado ekkor előállt egy jó hírrel, ami Attilának is tetszett. Vlado elmondta, hogy egyre több régi kapcsolata – olyanok, akikkel még együtt dolgozott a cigibizniszben – szeretne beszállni a drogüzletbe. Ezek több millió eurót fektetnének be, de főleg a

163

kokain érdekli őket. Bárhol vásárolnának tőlünk az Unió területén. Attila annyira megörült az újabb kihívásnak, hogy kétszer arcon csókolta Vladót.

Az örömét én rontottam el: jeleztem, hogy szerintem nem kellene újabb dolgokkal foglalkoznunk.

– Több okból sem előnyös – magyaráztam. – Egyfelől újabb leszámolásokkal jár majd, és senki sem garantálhatja, hogy élve megússzuk. Másfelől, míg az ecstasy egyetlen hatóságot sem érdekel különösebben, főleg nem a hollandokat, addig a kokaint mindenki szigorúan veszi. Tudjuk, hogy a legtöbb fejlett állam a titkosszolgálatain keresztül foglalkozik kokainkereskedelemmel. Államokkal harcba szállni nem biztos, hogy okos volna. A politikai kapcsolataink elég erősek, hogy az ecstasypiacon megvédjenek bennünket, de ha elkezdünk kemény droggal foglalkozni, valószínűleg egyből hátat fordítanak nekünk. Megéri feladni a biztonságunkat a bizonytalanért? Világszerte több száz vállalkozásunk van, és már mind legális, több ezer családnak adunk munkát, pénzünk annyi van, hogy nem tudjuk befektetni, mindenkinél szatyrokban áll otthon a készpénz, azon vitatkozunk, hogy ki tárolja, ki menjen el átvenni az újabb pénzkötegeket, mert mindenki tele van lóvéval, és senki sem akarja, hogy a lakásában még több zacskó pénzt kelljen őrizgetnie. Ha valaki nyaralni megy, a legnagyobb gondja, hogy hol hagyja a millióit. Nem értem, mit akartok még? Valamelyik állammal vagy egy komoly maffiával harcolni?

Dani és még sokan egyetértettek velem, de Attila nem. Így érvelt:

– Amit mondtál, Rob, mind igaz, de sok minden elkerüli a figyelmedet. Nem hibáztatlak, mert nem a te feladatod, hogy a kábítószerpiaccal foglalkozz. Az emberek nem hülyék, és előbb-utóbb rájönnek, hogy az ecstasy nem is olyan veszélyes, mint híresztelik. A zsaruk is rá fognak jönni, és egy idő után a törvények sem tiltják majd olyan szigorúan. Innentől fogva a kutyának sem kell majd ecstasy, mert az, ugye, mindnyájatok számára világos, hogy amit nem tiltanak, azt feketén nem is lehet

164

jó áron eladni. A drognak addig van jó ára, míg a törvényhozók szigorúan büntetik, amint lazul a szigor, már csak fillérekért tudjuk értékesíteni. Márpedig hamarosan ez lesz, mert néhány uniós országban már most alig szabnak ki komolyabb büntetést az ecstasyért. Nemrég Németországban buktunk százötvenezer darabot. A terjesztők három-négy éveket kaptak, Belgiumban nyolcvanezer bogyó bukott, ott szintén három éveket osztottak, de volt olyan is, akit felfüggesztettek. Spanyolországban háromszázezer darabot fogtak el, és harminckét személyt tartóztattak le. A legsúlyosabb ítélet hét év volt úgy, hogy Spanyolországban eleve felezik az időt. Egy, vagy akár fél évvel ezelőtt ugyanilyen mennyiségekért simán kiosztottak tíz évet, de akkor még két, két és fél euróért, ott helyben el lehetett adni a cuccot. Ma már panaszkodnak a helytartók, hogy az árral együtt a kereslet is csökken. És ez egyre több országban világossá válik, mi meg lakatot tehetünk a laborjainkra. Aki régóta benne van a drogbizniszben, az tudja, hogy az LSD-bélyegekkel ugyanígy volt: az elején kurvára ment, és kurvára tiltották, majd ahogy enyhült a tiltás, úgy csökkent az igény is. Tíz évvel ezelőtt havonta milliókat lehetett eladni bélyegből, ma már jó, ha havi ezerre van igény. Nem is csinálja ma már senki. Előbb-utóbb ez lesz az ecstasyval is. Ez is csak egy divatdrog, ami egyszer kimegy a divatból, és attól tartok, nem is olyan sokára. Az ecstasy nem okoz függőséget, ez nem heroin vagy crack, hogy az emberek megőrülnek, ha nem lesz, legfeljebb visszatérnek az alkoholra, ahonnét indultak. Megisznak négy-öt rövidet, és ugyanott vannak. Azt se felejtsétek el, hogy ha egyszer véletlenül lebukunk, akkor arra a sok zacskó pénzre, amivel most nem is tudunk mit kezdeni, mind szükség lesz, mert a bírság a több milliót, de ha nincs szerencsénk, akár a tízmillió eurót is elérheti. Remélem, mindenkit sikerült meggyőznöm arról, hogy a divatdrog mellé – még mielőtt divatjamúlttá válna – kell egy állandó drog. Márpedig a kokain és a heroin soha nem fog eltűnni a piacról.

165

– Engem nem győztél meg – szóltam közbe ismét. – Nem értem, miért kellene az ecstasy után újabb droggal foglalkoznunk, miközben itt van még az amfetamin is. Igaz, hogy nem hoz annyit, mint a bogyók, de a mindennapi költségeinket fedezi. Mire az ecstasy teljesen kimegy a divatból, már annyi tiszta vállalkozásunk lesz, hogy akkor is évi több milliót keresünk, ha a kisujjunkat se mozdítjuk.

– Rob, ez a te véleményed. A szervezet érdeke mást diktál, úgyhogy indulunk a kokainbiznisszel.

Attila belevetette magát az új melóba, egy csomó embert meggyőzött, és nemsokára összeálltunk a suriname-iakkal. Ők Dél-Amerikában megszerezték az árut, nekünk már csak arról kellett gondoskodnunk, hogy eljusson Európába.

Attila egyik nap egy kisfiús arcú csávóval jelent meg az egyik éttermünkben. Később elmondta, hogy ő Magyarország helytartója. Egy-két embere bebukott, és a rendőri kapcsolatai szóltak neki, hogy beköpték, ezért jobban teszi, ha egy időre eltűnik. Eljött Rotterdamba, hogy egy darabig onnan irányítsa a magyar piacot. Attila csak azért engedte meg, hogy ott legyen, mert nagyon jó kapcsolatai voltak a magyar hatóságokkal. Márpedig 2004 táján Magyarország volt az egyik legjobb vásárlónk. Az Unió összes országában enyhítették a kábítószeres törvényeket, így mind a kereslet, mind az árak rohamosan csökkentek. Magyarországon viszont olyan volt a törvényi szabályozás, ami minden nagy drogkereskedő álma. Szigorú törvény, magas ár, egyre növekvő igények: klasszikus láncreakció. Sajnos addigra – Magyarországot kivéve – a legtöbb országban már átlátták ezt a folyamatot. 2004-ben már csak Magyarországon lehetett egy euróért ecstasyt eladni. Havi százötven-kétszázezer darab ment el. Lakosságához képest Magyarország messze az első helyen állt ecstasyvásárlás szempontjából. Németország a maga kilencven-milliós lakosságával 2000 és 2002 között havi hat-hétszázezer bogyót fogyasztott, ugyanez a szám 2004-ben már alig érte el a havi három-háromszázötvenezret, ráadásul darabonként 0,7

166

eurócentes áron. A többi uniós országban ugyanígy csökkent mind a kereslet, mind az ár. Magyarország érthető módon nagyon fontos volt Attilának. Jó barátságot kötött a „magyar ecstasykirállyal” – az emberei hívták így, és ők rövidítették a becenevét Mekire –, de nemcsak azért, mert anyagi hasznot hozott, hanem mert magyarul beszélt, és folyékonyan ő is csak magyarul tudott kommunikálni. Meki kihozta és bemutatta nekünk több emberét is. Idővel szinte hetente jártak a magyarok Attilához bulizni. Többször a médiából is ismert személyek fordultak meg Rotterdamban, vagy valamelyik európai luxus turistaparadicsomban. Közben Attila azért nem felejtette el a kokainbiznisz beindítását sem.

Vlado volt a kokainrészleg vezetője. Belgrádon keresztül olyan cégeket vásárolt, melyek már legalább tizenöt-húsz éve folyamatosan kereskedtek Dél-Amerikával. Az új cégek szállítmányait szigorúan ellenőrizték, míg egy régi, problémamentes cégéit jóval kevésbé. Azért így is jól el kellett rejteni az árut. A hajók főleg Venezuelából indultak, a drogot nemegyszer banán formájú, viasszal bevont tárgyakba tömték, így sem a víztől, sem a kutyáktól nem kellett tartani, a viasz ugyanis a legerősebb szagot sem engedi át. Színre és alakra is megtévesztésig hasonlított az éretlen, zöld banánra. Csak az volt a baj, hogy egy ilyen út megszervezése hatalmas melóval járt. A hajó sikeresen átvészelt több ellenőrzést is, az amerikai DEA14, sem gyanított semmit. Vlado és Attila mégis elégedetlen volt, mert a hajóval túl sok időt és költséget vett igénybe az út. Úgy döntöttek, hogy új forrás után néznek. 2004-ben már kezdett haldokolni az ecstasypiac, csak két ország volt az Unióban, ahová érdemes volt szállítani: Spanyolország és Magyarország. Az amfetamin még jól ment a skandináv országokban, de Spanyolországban, Magyarországon, Németországban és Franciaországban is. De Attila az Unión kívül is terjeszkedett: komolyan nőttek az eladásaink Ukrajnában, Oroszországban, 14 Drug Enforcement Administration, speciális rendőri szerv az Egyesült

Államokban, mely elsősorban a drogterjesztés ellen küzd.

167

Törökországban, Cipruson és Horvátországban. Az ukránok és az oroszok ráadásul az átlagnál kétszer erősebb bogyókat rendeltek, és darabjáért két eurót is kifizettek.

Emellett a kokain is tarolt. Nem volt olyan mennyiség, amit ne lehetett volna eladni. Ekkortájt huszonhét-huszonnyolcezer eurót fizettek egy kiló kokainért, melyet Venezuelában kétezer-ötszáz eurós kilónkénti áron lehetett beszerezni. A suriname-iak „drogszamarakat” használtak. Ezek a futárok egy kéthetes nyaralásért és ötezer euróért cserébe lenyeltek egy kiló drogot tíz-tizenkét grammos kapszulákban, és a gyomrukban hozták át Európába. Attila továbbküldte az árut Angliába, ahol negyven-negyvenkétezer eurót fizettek kilójáért. De az angliai vám elég húzós volt, ezért nem mindig ment simán a szállítás. Legtovább az „akkumulátoros” csempészet működött. Miután több nagyobb szállítmány is bebukott, Attila elhatározta, hogy sűrűbben, kisebb tételekben szállítja. Olyan akkumulátorokat gyártatott, melyekbe középre beszereltek egy nagy motoraksit. Kétoldalt épp volt annyi hely, hogy egy-egy kiló cucc beleférjen. Ezután vett egy csomó kisteljesítményű kocsit – az 5-ös Golf volt a legmenőbb, 1,4-es motorral –, elhelyezte bennük a megtömött aksikat, és irány Anglia. A futárok hónapokig jártak, az angol vámosok nemegyszer darabokra szedték a kocsikat, de az aksit sohasem bántották. Aztán az egyik futár lebukott, és vége lett az „akkus” melónak.

Közben Vlado talált egy új és gyors csempészútvonalat. Már régebben is használta ezt a folyosót, csak akkor cigarettacsempészésre. A futárok Caracasban, Venezuela fővárosában, a repülőn kapták meg a kofferjaikat mint kézipoggyászt. A suriname-i barátaink elintézték, hogy erre már a vámvizsgálat után kerüljön sor. Egy kofferban általában tíz-tizenkét kiló kábítószer volt. Caracasból heti kétszer járt ez a gép Olaszország egyik repterére, ahol félóra állt az utasok rendelkezésére, hogy elérjenek egy görögországi csatlakozást. Ez azért volt előnyös, mert a futár egyik uniós országból a másikba ment, és a rövid átszállási idő miatt valószínűtlen volt, hogy az

168

olasz vámosok feltartóztatják. Persze, mint minden csempészet, ez sem volt rizikómentes, mert ha késett a gép, a másik nem mindig várta meg, de általában jól ment a dolog. Általában ketten mentek egyszerre, egy fiú és egy lány, mintha szerelmespár lennének. Miután megérkeztek Görögországba, akcióba lépett Vlado kapcsolata, aki nem volt más, mint a repülőtér biztonsági főnöke. A biztonságiak még a vámvizsgálat előtt elvették a futároktól a táskákat ellenőrzésre, majd miután átmentek a vámon, újra visszakapták őket. Volt, hogy Hollandiába vitték tovább az árut. Rotterdamba leszállítva, minden költséggel együtt egy kiló kokain tízezer euróba került. Attila heti húsz-huszonöt kilót kapott ilyen áron, plusz ott volt még a suriname-iak vonala, kilónként húszezerért, meg a Danitól származó anyag, amit Spanyolországból kapott, amfetaminért cserébe. A szervezet a belgrádiakkal együttműködve pár hónap alatt megvetette a lábát a kokainpiacon is. A szerb maffia nagyon megszedte magát a cigarettacsempészetből, és nem csupán pénze volt sok, de kiváló nemzetközi kapcsolatrendszerrel is bírt, amelynek a szálai nemritkán igen magas állami körökig értek. A drogüzletbe – amellett, hogy jó lehetőség volt – azért szálltak be, mert a maffia a kilencvenes években rengeteg tagot toborzott a cigarettaüzlethez, akik lényegében munkanélküliek voltak. Felesküdtek ugyan, hogy akár életüket is áldozzák a szervezetért, de cserébe elvárták, hogy a szervezet gondoskodjék róluk. Mivel nem jutottak pénzhez, mindenre elszántak voltak, márpedig az ilyen emberek nagyon veszélyesek a szervezetre nézve. A kokainbizniszben viszont mindenkit, az összes szerbiai és európai tagot foglalkoztatni lehetett.

Az ecstasypiac időközben jócskán átalakult, a régiek közül még jelen lévő magyarok és spanyolok mellett nagy vevők lettek a törökök és az oroszok. A szervezet 2004-ben alighanem a csúcsra ért: én is úgy gondoltam, hogy e fölött már csak a nagy maffiák, az oroszok, az albánok meg az olaszok vannak. Alig voltak veszteségeink, és Attila még ezeket is gondosan titokban tartotta. Egyre több gazdag bűnözői csoport keresett meg

169

bennünket, hogy szeretnének velünk dolgozni. Magyarországról is jött egy csoport egy táska pénzzel, állítván, hogy a magyar drogpiac nyolcvan százaléka az ő kezükben van. Attila előtt már másnap ott volt róluk az összes adat a rendőrségi nyilvántartásoktól kezdve az alvilági beszámolókig. Ezekből kiderült, hogy egy igen ismert magyar alvilági csoportról van szó, amely azonban alapvetően erőszakos bűncselekményeket – zsarolás, rablás, fegyveres rablás – követ el, és leginkább csak agresszivitása és primitív módszerei miatt van neve. Attila nem szerette a balhés embereket, akiknek már eleve a nyakában liheg az egész rendőrség, arról nem is beszélve, hogy neki már volt embere Magyarországon, akivel tökéletesen elégedett volt. A magyar csoport szépen hazament, aztán elkezdtek üzengetni, hogy ki leszünk rabolva, a magyar helytartónknak meg „be lesz verve a feje” – és egyre csak jöttek a hasonló, piti emberekre jellemző fenyegetések. Mekinek már nagyon komoly kapcsolatai voltak egészen magas szinteken is, úgyhogy alig telt bele néhány hónap, és a csoport nagy része rács mögé került. Attila semmi pénzért sem engedte volna ki a markából Magyarországot, és ebben Meki kiváló partnernek bizonyult. Magyarország „üres ország” volt. Azokat az országokat nevezték így, amelyeket nem uralt sem helyi, sem nemzetközi maffia. Természetesen valamennyi maffiának voltak emberei és tagjai Magyarországon, de jelentősebb létszámban nem képviseltették magukat a kábítószerpiacon. Az ilyen országok területét a maffiák külföldön osztották fel egymás között. Sokszor komoly harcok folytak ezekért a területekért, csak éppen ebből Magyarország semmit sem érzékelt, mert a leszámolások is külföldön zajlottak. Mekinek egyetlen dolga az volt, hogy a szervezet magyarországi területein fenntartsa és üzemeltesse a kereskedelmet. Mindeközben valószínűleg fogalma sem volt arról, valójában milyen szervezetet képvisel, hacsak Attila nem tájékoztatta, amit nem tartok valószínűnek. Meki egyet tudott: nincs az a kábítószer mennyiség, amit Attila ne tudna biztosítani számára. A kiváló minőségű és korlátlan mennyiségű kábítószernek köszönhetően

170

az évek során a magyarországi szintetikus kábítószer piacának jelentős részét megszerezte a szervezetnek. Sem Európában, sem Magyarországon nem volt valódi konkurenciánk.

A kokainbiznisz is egyre jobban ment, de a többi üzlet is virágzott. Attila nem volt zsugori, de hülye sem. Egyik nap összehívott egy gyűlést. Rengetegen voltunk. Először is bemutatta az ügyvédi csapatot, amelynek az volt a dolga, hogy a szervezet vagyonát biztonságba helyezzék. Az összes vagyont off-shore cégek nevére írták, senkinek sem lehetett magánvagyona. Csodálkoztam, hogy Attila nem egyeztetett velem ez ügyben, mert addig mindent megbeszéltünk. Gondolom, meg akarta mutatni, hogy nem tűr ellentmondást, és ő a főnök. Tudtam, hogy Vladóval közösen eszelték ki az új stratégiát, amit azzal magyaráztak, hogy ha véletlenül valakinek eszébe jutna, akkor se legyen kedve kiszállni a szervezetből, hiszen így egyetlen centet sem vihet magával. Aki rendesen viselkedik, luxuskörülmények között élhet, aki nem, annak nem jut semmi. Persze azt mind tudtuk, hogy úgysem nagyon szállhatna ki senki élve. Sok embernek nem tetszett Attila eljárása, de többen voltak azok, akik istenítették, nem véletlenül: tényleg milliókat kereshetett, aki vakon tisztelte őt. Ekkor éreztem, hogy veszélyes vizeken evezünk.

171

„Mi sem udvariaskodunk”

HARC A HATÓSÁGOKKAL

ATTILA SÉRTHETETLENNEK KÉPZELTE MAGÁT, azt hitte, bárkit meg tud vásárolni. Bárkivel ringbe szállt volna, és azt hitte, a hatóságokat is a markában tartja. Pedig ez nem így volt. És ezt én tudtam a legjobban, hisz én voltam a kapcsolat a két csoport között. A hatóságot Mister X képviselte. Sok szívességet tettünk egymásnak. Ők elnézték az ecstasykereskedelmet, mi komoly heroinszállítmányokról adtunk információt. Vlado könnyedén hozzájutott ezekhez az infókhoz, mivel a Szerbián vagy Montenegrón áthaladó albán szállítmányok nagy részét a belgrádiak adóztatták. Természetesen más területeken is együttműködtünk, nemcsak a holland hatóságokkal, hanem más, nyugati államok hatóságaival is. Ebben a világban éppúgy működik minden, mint a rendes üzleti életben. Előfordult például, hogy az egyik ország rendőrsége megtudta, Rotterdamban bujkál két, általuk rablógyilkosságokért körözött személy. Átküldték a hollandoknak a neveket, fényképeket, adatokat. Csakhogy Hollandiában legalább másfél millió illegális személy tartózkodik, nem egyszerű megtalálni valakit, főleg ha az a valaki jó hamis papírokkal van ellátva. A két személyt terrorizmusért is körözték. Miután nem találták őket, megkeresett Mister X, hogy segítsünk előkeríteni a fickókat; mi mindenhová bejáratosak vagyunk az éjszakában, biztos, hogy nagyobb sikerrel fogunk járni, mint ők. Nem tévedett. Két héten belül mindkét körözött személyt megtaláltuk. Attila azt kérte,

172

hogy a két fickóért cserébe engedjék ki egy francia börtönből a szervezetünk három tagját, akik kábítószer miatt ültek. Egy hónapig tartott az egyezkedés, végül belementek. Mister X fegyverviselési engedélyt is intézett néhányunknak. A kábítószer-kereskedelem nem működhet rendőrség nélkül, de ez fordítva is igaz. Mister X figyelmeztetett, a felettesei nem nézik jó szemmel, hogy belevágtunk a kokainüzletbe is. Mondtam neki, hogy én is elleneztem, de hiába. Annyit mondott, hogy sürgősen fejezzük be, mert az ügyészség nem tűr tovább, és hamarosan vádat emelnek ellenünk adócsalásért és pénzmosásért. Vagyis Mister X a tudomásunkra hozta, hogy egy bizonyos határon túl már nem hajlandóak velünk együttműködni. Én ezzel addig is tisztában voltam. Tudtam, hogy Mister X semmilyen anyagi juttatást nem kap a szervezettől, és csak addig viselkedik „barátként”, amíg át nem lépjük az általa is tolerálható határt. Márpedig a kokain és a túlzott meggazdagodás ebbe már nem fért bele.

Szóltam Attilának, mire annyit mondott, tudjam meg, melyik ügyész vezeti az ügyet és mikorra tervezi a letartóztatásunkat. Még aznap megtudtam, hogy az ügy a főügyész helyetteséhez tartozik. Attila erre annyit mondott: ha ők ezt a módszert választják, mi sem udvariaskodunk. Az ügyvédjével éjjel-nappal dolgoztak, közben Attila minden személyes adatot begyűjtött az ügyésznőről. Pár nap múlva az ügyésznő két iskolás ikerlányát elütötte a zebrán egy autó. A kocsi vezetője egy ötven év körüli, színjózan, büntetlen előéletű ember volt. Aki történetesen nagyobb összeggel tartozott Attilának. A két lánynak nem lettek komolyabb sérülései, de a vádat nemsokára ejtették. Ahogy azt is megúsztuk, amikor Attila hasba lőtte egy szórakozóhely portását. Attilát mobilon hívták, de mivel hangos volt a zene, elindult kifelé az utcára, egyik kezében a mobillal, a másikban egy pohár whiskyvel. Csakhogy a szabály szerint a vendéglőből tilos bármit is kivinni. A portásfiú új volt, nem ismerte Attilát, és figyelmeztette. Az olyan rossz néven vette, hogy egy „taknyos” rá mert szólni, hogy leöntötte a piával, hozzávágta a poharat, majd elővette a pisztolyát, és hasba lőtte. Sikerült elsimítani az ügyet:

173

adtunk a fiúnak egy kisebb összeget, és megkértük, hogy felejtse el az esetet, mert különben megismétlődhet, csak akkor tragikusabb lesz a végkifejlet. A portásfiú megértette, és engedte magát meggyőzni.

Tudtuk, hogy a hatóságok még nem szálltak le rólunk. Mister X elmondta, hogy már több országból is jöttek ellenünk infók. Csupán a józan eszünknek köszönhettük, hogy még semmit sem tudtak ránk bizonyítani. Új embert nem engedtünk be a szervezetbe, és a bennlévők sem tudtak mindent. Például azt, hogy hol vannak a laborok, alig tudták néhányan. Az ilyen dolgokról szinte beszélni is tilos volt. A biztonság kedvéért az elején mindannyian külföldi mobilszámokat használtunk. Főleg szerb, horvát, szlovák vagy magyar hálózatokat vettünk igénybe. Ezekből az országokból rögtön kaptuk az infót, ha valaki kérte a lehallgatásunkat. Később áttértünk a holland, belga számokra, miközben hetente cseréltünk számot és telefont is, de volt, hogy naponta tíz számot és telefont is elfogyasztottunk fejenként. Amióta a szervezet beszállt a kokainüzletbe, sokkal nagyobb nyomás nehezedett ránk. A fontosabb partnereinkkel egyáltalán nem kommunikáltunk telefonon, sem nyílt terepen. Leginkább az internetet használtuk, de nem az e-mailt. Olyan online játékokat vettünk igénybe, melyekkel több ezren is játszottak a világ összes tájáról. Ezekhez tartozik külön levelezési rendszer és chatszoba is, melyeken belül magánbeszélgetést is lehet folytatni. Soha nem használtuk kétszer ugyanazt a játékot. A világhálón több százezer ilyen típusú játék van forgalomban. A fontos üzleteket általában itt bonyolította le a szervezet.

Egyik nap Attila felhívott, hogy sürgősen beszélni akar velem. Egy focimeccsen találkoztunk, ahol elmondta, hogy napok óta követi egy kocsi. A lakása tele van készpénzzel, mondta, amit valahogy ki kellene hozni, mert ha ott találják, komoly bizonyíték lehet ellene. Mondtam neki, hogy egy dolgot tehet, ha meg akarja úszni. A lakás, amiben lakik, nem az övé, még a bérleti szerződést sem az ő nevére állították ki. Azonnal költözzön el, de semmit se vigyen magával a lakásból. Ha van valamilyen személyes holmija,

174

hozassa el valakivel, de ő be ne tegye oda többé a lábát. Az új helyről egy darabig ne mozduljon ki, főleg míg meg nem tudom, mekkora a gond. A kocsiját sem használhatja, mondtam. A stadionban volt belépési engedélyem a VIP-szektorba: ide még a rendőrök sem léphettek be külön engedély nélkül. Attilával bementünk az egyik ilyen helyiségbe, majd egy ablakon keresztül távoztunk. A stadion mellett már várt rá egy motoros, de ő csak a motort vette igénybe, és azt mondta, majd jelentkezik. Felhívtam az izraeli barátomat, hogy sürgősen találkozni szeretnék vele. Másnap már mentem ki érte a repülőtérre. Arra kértem, hogy segítsen olyan szkennereket szerezni, amelyek kiszűrik a poloskákat – ha valakinek, nekik biztosan vannak ilyen dolgaik. Még aznap este megkaptam a műszereket, és egyórás „kiképzés” után profi kémelhárító lettem. A gyanúm beigazolódott, a kocsimban és a lakásomban is találtam lehallgató-készülékeket, aztán tovább kutatva ugyanígy leltem poloskákat az általunk látogatott éttermekben, egyéb helyeken is. Sok mindent nem tudhattak meg, mert nagyon ritkán beszéltünk lényeges dolgokról nyilvános helyen. A poloskákhoz nem nyúltunk, hagytuk, hogy akik odarakták őket, azt higgyék, minden rendben van. Mindenki tette a dolgát, csak már sokkal óvatosabban. Sokszor téves infókhoz juttattuk lehallgatóinkat. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttek, hogy a bolondját járattuk velük.

Attila közben vett egy mobilszolgáltatót – persze nem a saját, hanem egy igen jó nevű holland üzletember nevére –, így már saját hálózatunk volt, és azonnal tudtuk, hogy ki akar lehallgatni bennünket. Mindössze abban lehettünk biztosak, hogy komoly harc dúl köztünk és valamelyik hatóság között. Azzal is tisztában voltunk, hogy biztosra mennek, és igyekeznek annyi bizonyítékot összegyűjteni ellenünk, hogy az ügyvédeinknek esélye se legyen. Attilát és a vezetőket nemhogy elkedvetlenítette volna a dolog, inkább ösztönözte őket. Attila négyszemközt azt mondta, hogy végre valakinek érzi magát. A viselkedésével teljesen félrevezette a nyomozókat. Annak ellenére, hogy a szervezetnek már több tíz-, de lehet, hogy százmillió eurós vagyona volt, ő továbbra is a

175

kikötői matrózkocsmákba járt szórakozni, ivott, drogozott, kurvázott és verekedett. Egyszer elmesélte, hogy a tengerészek révén rengeteg kapcsolatot szerez: futárokat, új vevőket. Sosem tudtam eldönteni, hogy hülye, vagy iszonyú okos, de az biztos, hogy nagyon jól keverte a kártyákat. Én viszont másképpen láttam a dolgokat. A hatóság mellett a konkurens drogmaffiák is szemet vetettek ránk, és mivel ők sem ma kezdték a bizniszt, biztos voltam benne, hogy hozzánk hasonlóan nekik is komoly állami támogatottságuk lehet. Rotterdamban mi voltunk a nyerők, de országos szinten korántsem. Azzal, hogy beléptünk a kokainbizniszbe, nem szereztünk barátokat. Ahhoz viszont, hogy csak úgy lesöpörjenek bennünket, már túl erősek voltunk. Ezért, gondoltam, egyszerre támadnak majd hatósági és alvilági módszerekkel. Napok kérdése volt, ki követi Mikit az örök vadászmezőkre. A szervezet hadseregének – mely csupa délszláv háborút megjárt veteránból állt – egyre több munkája akadt. Ezek az alvilági leszámolások nem minden esetben követeltek emberáldozatot, de az anyagi veszteség és a sértett önérzet mindig ott szerepelt a veszteséglistán.

Titokban építettem egy szuperbiztonságos luxusházat egy kis holland falucskában, ahol körülbelül ötezer, kizárólag fehér bőrű ember lakott. Itt helyeztem el a családomat, és senkinek sem szóltam róla, még Attila sem tudta, hol a ház. Hetente egyszer-kétszer jártam oda, figyelve, nem követ-e valaki. Hiszen aki ismert, tudta, hogy egyetlen gyenge pontom van, a családom. Brigi egyre nehezebben viselte a helyzetet, de megértette, hogy nem olyan egyszerű kilépni és új életet kezdeni. Mindig azt kérdezgette, hogy mi lesz, ha egyszer nem jövök haza. Nem tudtam mit válaszolni. Igaza volt annak az öreg csibésznek, aki azt mondta, hogy egy bűnözőnek nem való család, családos ember pedig ne bűnözzön. Zorán volt az egyetlen barátom, akiben megbíztam. Neki megmutattam a házat, ő pedig megígérte, hogy ha bármi bajom esik, gondoskodik a családomról.

176

Zoránnak jól ment az üzlet, több városban is voltak rajta keresztül érdekeltségeink a „kurvapiacon”. Annak ellenére, hogy ő is a szervezethez tartozott, semmilyen gyűlésen nem vett részt. Attila jól ellátta munkával, hiszen nap mint nap kellett titokban lányokat szerezni ennek vagy annak a politikusnak, bankárnak, bírónak vagy nyomozónak. A szervezet egyik leghatásosabb fegyverét a szebbnél szebb lányok jelentették. Ha valaki nemet is tudott mondani egy komolyabb összegre, egy vagy két gyönyörű lányra biztos igent mondott. Ezekről a légyottokról persze általában fotókat is készítettünk. A hatóságok gyűjtötték az anyagot rólunk, mi meg gyűjtöttük az anyagot róluk. Úgy nézett ki, hogy buknunk is csak együtt lehet.

Egy igen kedves politikus ismerősünk megkeresett bennünket, hogy indul a választási kampány, és szeretné, ha segítenénk neki és a pártjának. Persze, ha győz, nem lesz hálátlan. Egy nagyvárosban a közbiztonság és a becsületesség a legjobb hívószó. Annyi volt a dolgunk, hogy szedjünk össze három-négy top bűnözőt – például olyat, mint Kínai –, menjünk el az ellenzék sajtótájékoztatójára, és készítsünk néhány fotót az ellenzék jelöltjével. Nem volt egyszerű, de megcsináltuk. Követtük a jelöltet, várva a megfelelő pillanatot. A tájékoztató előtti napon a feleségével vacsorázott egy elit étteremben, amikor a felesége kiment a mosdóba. Ekkor Kínai és egy ugyancsak többszörösen büntetett előéletű társa odaült a jelölt asztalához, majd bocsánatot kértek, hogy figyelmetlenek voltak és nem jó asztalhoz ültek le. Bűnbánón kezet ráztak a politikussal, még a vállát is megveregették, aztán továbbálltak. Az egész nem tartott fél percig, de ez épp elég volt, hogy elkészítsük a fényképeket, melyeken a polgármesterjelölt úgymond ismert bűnözőkkel vacsorázik egy elit helyen, majd nagy barátságban búcsúzkodnak egymástól. Másnap a sajtótájékoztatón is feltűntek Kínaiék, „véletlenül” épp a polgármesterjelölt háta mögött. Egy napra rá azzal volt tele a sajtó, hogy a polgármesterjelölt a közbiztonságról papol, miközben titokban bűnözőkkel barátkozik. Addig esélyesnek számított a választáson, de ennek a

177

kis akciónak a hatására végül veszített. Szívélyesen gratuláltunk az új polgármesternek, aki megígérte, hogy egy életre a lekötelezettünk lesz. Soha többé nem találkoztunk vele személyesen, de egy közvetítőn keresztül szinte napi kapcsolatban álltunk, és soha nem volt gond, ha mi vagy a barátaink jutányos áron akartak ilyen-olyan engedélyekhez jutni.

A polgármester fokozott ellenőrzést rendelt el a konkurenciánk által üzemeltetett szórakozóhelyeken, s míg nekünk elárulta, a város melyik részét kamerázzák be és hol, mikor razziáznak, az ellenfeleink mit sem tudtak semmiről. Így míg mi hetente egy-két dílerünket buktuk, mások tízet-tizenötöt is veszítettek.

Pályafutásom során számtalanszor tapasztaltam a szervezett bűnözés és a politika összefonódását. 2000-ben a szerb ellenzék a maffiát kérte fel, hogy segítsen megdönteni a Milošević-rezsimet. Cserébe vállalták, hogy ha hatalomra kerülnek, a maffia kapja meg Milošević illegális érdekeltségeinek jó részét. A diktátor megbuktatása után a szervezet egyre többet követelt a kormánytól, míg az végül hadat üzent a szervezett bűnözésnek. Erre a maffia lelövette a miniszterelnököt. A harc a mai napig tart…

178

„Respect, man!”

BÚCSÚ ZORÁNTÓL

ATTILA KITALÁLTA, hogy az utcán is átveszi a kokainpiacot. Ez komoly hibának bizonyult. Fél év alatt háromszor próbálták kinyírni, mire végül belátta, hogy a helyi maffiával nem érdemes harcolni. Visszavonult, és maradt a nemzetközi piacnál. Persze azzal, hogy megpróbálta megszerezni az utcai piacot, nagy tiszteletre tett szert. Amikor visszakozott, azt mondta a helyieknek, azért teszi, mert az utcán kevés a pénz, viszont sok a meló. A fekák ritkán mondják azt egy fehérnek, hogy „respect”, de őróla ezután így beszéltek. Ez Attilának még nagyobb önbizalmat adott, ettől fogva mindig azzal dicsekedett, hogy háromszor akarták kinyírni, de nem tudták, és a fekák, ha meglátják, úgy köszönnek neki, hogy „respect man!”15. Hatalmi mámorában vett magának egy Ferrarit, és azzal közlekedett. Úgy érezte, az utcán kivívta a tiszteletet, és rajtam a sor, hogy ugyanezt kivívjam számára a hatóságoknál is. A legnagyobb rajongója, sőt imádója Meki volt, meg az ő egy-két embere. Meki még a barátnőjét is megosztotta Attilával egy-két alkalommal.

Amikor már kezdtem azt hinni, hogy nyugodt idők következnek, és Attila csak a pénzével meg a hírnevével lesz elfoglalva, jöttek az igazi nagy melók. Bemutatott egy román csoportot, akiket egy Sile nevű, negyven körüli férfi vezetett. Silén látszott, hogy ő is jól áll anyagilag. Fő tevékenységük a bankkártyamásolás volt. Főleg Amerikában dolgoztak, de Európa

15 Tiszteletem, ember!

179

több országában is jelen voltak. Hollandiába azért jöttek, hogy itt is letelepítsék vagy ötven emberüket, akiknek az lett volna a dolguk, hogy gyűjtsék az adatokat az automatákban elhelyezett műszerekkel. De Sile azért is jött, mert egy román származású amerikaitól hallott Attiláról, és szeretett volna tőle ecstasyt venni, majd az árut Amerikában értékesíteni. A közös ismerős Florin, a romániai helytartó volt. Attila kimondottan örült az új üzletnek, főképpen azért, mert félévente kétmillió bogyóról volt szó. Az árajánlat is kecsegtető volt: helyben fél dollár, leszállítva Amerikába öt dolcsi per darab. Attila az ötdolláros árat választotta, s engem azzal bízott meg, hogy szerezzek Silének egy jó lakást, mert úgy volt, hogy egy ideig Rotterdamban marad. Állandóan hat-hét fegyveres román vette körül, látszott, hogy nagy ember lehet az ottani alvilágban. Mivel nyelvi problémái is akadtak, elég sűrűn fordult hozzám segítségért. Megtudtam tőle, hogy Olaszországban lakott, ahol körözik kábítószer-kereskedelem miatt, de Spanyolországban is komoly szerepet játszik az üzletben.

Hamarosan Olaszországba is egyre több ecstasyt szállított a szervezet. Sile lett az olasz helytartó. Rengeteg rokona és ismerőse élt Milánóban és környékén. Daninak is szerzett új kapcsolatokat Spanyolországban. Végső soron igen hasznos barátja lett a szervezetnek. Csak az volt vele a baj, hogy sok buta, primitív románt vett maga mellé, de nem mindegyiket tudta kordában tartani, így ezek többször hajtottak végre fegyveres rablásokat és lopásokat. Talán furcsán hangzott az én számból, de szóltam neki, hogy ez így nem lesz jó. Sile bepanaszolt Attilánál, mondván, arról nem volt szó, hogy beleszólhatok a dolgaiba. Attila szólt, hogy hagyjam a románokat, ne foglalkozzam velük. Abban egyetértett velem, hogy nem helyes, amit csinálnak, hiszen Rotterdam összes boltját és zugát ezek a senkiháziak rabolták ki. De a román jövevényekkel a lakásbetörések is megszaporodtak országszerte. Felhívtam Attila figyelmét, hogy ha ezek tudomást szereznek arról, hogy készpénzt tartunk a lakásunkban, bármire képesek lesznek.

180

Igazat adott ebben is, de azt mondta, hogy Sile sok pénzt hoz a szervezetnek, és ezt a rizikót be kell vállalni. Pár nap alatt le volt gyártva a kétmillió ecstasy. Sile és Florin ellenőrizték az árut, hiszen Florin volt az amcsi összekötő is, neki voltak meg a kinti vevői. Sile anyagilag szállt be az üzletbe, jobban mondva, ő helyezte letétbe a pénzt, arra az esetre, ha netán az ő hibájukból bukna az áru. A kivitelnél jóval nagyobb gond volt, hogyan kerüljön a vételár, tízmillió dollár az USA-ból Európába. Florin kitalálta, hogy rengeteg bankkártya-információja van kint az USA-ban, ezeket az információkat e-mailen átküldik, itt felviszik kártyákra és Európában felszedik a pénzt. Órákat tárgyaltunk a kifizetésről, majd abban egyeztünk meg, hogy a leszállítás után harminc napon belül kell kifizetniük az összeget a bogyókért. Ezután naponta hoztak egy bizonyos összeget a románok. Ahogy szedték fel a kártyákról a pénzeket szerte Európában, úgy hordták nekünk. Elképesztő, milyen munkát végeztek. Az áru leszállításáról Vlado gondoskodott, amit sikeresen végre is hajtott. A románok időre kifizették a tízmillió amerikai dollárt.

Addig elképzelni sem tudtam, a lopott bankkártya-információkkal milyen gyorsan és egyszerűen lehet rövid időn belül pénzhez jutni, azt hittem, a drog a legkifizetődőbb dolog a világon. A románok bámulatos szervezettséggel szedték fel a pénzt az automatákból, de két-három héten belül már több üzletben is volt kapcsolatuk, így vagy ötvenen egész nap járták az új lelőhelyeket. Két ember dolga csak az volt, hogy az USA-ból érkező információkat és az automatáknál lopott infókat és kódokat feltöltsék a plasztik mágneses kártyákra. Több millió dollárt elhozni az USA-ból nem volt egyszerű, de a románok gyorsan megoldották. A későbbiekben Silének már egész Európában kiépített hálózata dolgozott a „bankszférában”. Ismertem olyan üzleteket, amelyek szinte csak Sile vásárlóit szolgálták ki. Voltak köztük ékszerüzletek, márkás ruha- és cipőüzletek, de számítógépeket is vásároltak szép mennyiségben. Aztán ezeket a vásárolt dolgokat eladták az ár harminc százalékáért. Nekik így is kifizetődő volt, hisz valójában egy

181

fillérjükbe sem került. Úgy néztek ki a románok, mint a szorgos hangyák, borzasztó gyors és eredményes munkát végeztek. Ez a román szervezet alighanem több tíz-, de az is lehet, hogy több százmillió euróval megrövidített egy-két államot.

A nagy barátságnak az vetett véget, hogy Sile négy embere kirabolta és megsebesítette egy török barátomat. Családi vállalkozás volt, elektronikus cikkeket forgalmaztak. Kimondottan olcsók voltak náluk a nem éppen márkás dolgok, de pont ezért szép forgalmat bonyolítottak. Amikor anno Sile kibérelt egy lakást az embereinek, én hoztam el őket ide, hogy vásároljanak tévét, DVD-t, meg amire szükségük van. Mivel az én ismerőseim voltak, a tulaj még húsz százalék kedvezményt is adott nekik az amúgy is olcsó árucikkekre. Egyik nap egy török haverom mesélte, hogy mi történt. Azonnal elmentem az üzletbe, ahol a tulaj felesége és két fia várt. Elmesélték, hogy zárás előtt pár perccel négy maszkos alak rontott be az üzletbe, rájuk parancsoltak, hogy feküdjenek le a földre, de mivel a férje erre nem volt hajlandó, így rálőttek, majd a kasszából elvitték a bevételt, hét- vagy nyolcezer eurót. A tulajt meglátogattam a kórházban; elmondta, hogy az egyik támadó az volt, akit én vittem oda pár hónapja. Tudtam, hogy az egyik román volt az, a tettestársaival. Felhívtam Silét, hogy azonnal találkozzunk. Megkértem, hogy hívassa ide azt a pár srácot, akiknek a lakást bérelte. Látta, hogy baj van, ezért először tudni akarta, miről van szó. Elmeséltem neki a történetet, amire ő azt mondta, hogy sajnálja, de nem gondolja, hogy nekem közöm lenne az embereihez. Ebből komoly vita kerekedett köztünk.

Felhívtam Attilát és elmondtam, hogy mi történt. Ő is jól ismerte a törököt. Este találkozóra hívta Silét, hogy magyarázatot kérjen tőle. Sile halálidegesen érkezett vagy harminc románnal. Amikor Attila meglátta, hogy egy sereggel jön a találkozóra, beült a kocsijába, és közéjük hajtott. Két románnak eltört a lába, többen pedig kisebb sérüléseket szenvedtek. Attila továbbhajtott, majd én is elszáguldottam a helyszínről. Attila felhívta Silét, és közölte vele, hogy reggelre egy román kutyát sem akar látni az

182

országban. Aznap este még több tucat románt kiraboltunk és megvertünk. Egész Rotterdam románokat üldözött. Attila egy óra alatt mozgósított mindenkit, aki számított az éjszakában. Rengeteg autót foglaltunk le, komplett lakásberendezéseket, telefonokat, órákat, készpénzt, ékszereket és sok-sok bankkártyát. Reggelre a kórházak tele voltak román sebesültekkel. Silének sikerült meglépnie, de elég sok pénze ott maradt a lakásán. Pár nap múlva telefonált, hogy elnézést kérjen, és közölte, hajlandó átadni a rablókat. Attila megtiltotta neki, hogy betegye a lábát Hollandiába. A románoktól elvett dolgokat megtarthatták az akcióban részt vevő „harcosok”. A Sile lakásán talált kétszázezer eurót odaadtuk a töröknek, akinek új májra volt szüksége, mert a lövés teljesen szétroncsolta. Rengetegen álltak Attila mellett, sokan várták a pillanatot, mikor tudnak tenni érte valamit. Jó érzés volt, hogy ilyen sok barátunk van. A rendőrségen egyetlen eljárás sem indult a „románverés” miatt. Csak Florin úszta meg, de ő más volt, már tíz éve élt Rotterdamban. Ő is segített a román lakások megtalálásában, hiszen tudta, hol laknak; a török kirablását ő is elítélte. A „romántalanítás” után még a polgármester is gratulált nekünk, persze csak informálisan. Katasztrófa volt, mondta, amit ezek az utóbbi időben műveltek. Megköszöntem Attilának, hogy kiállt mellettem, és segített kiűzni a románokat, mire azt válaszolta, hogy nem mellettem állt ki, hanem Rotterdam mellett, mert egy nyugtalan városban veszélyes élni, és ez a szervezetre sincs jó hatással. Valójában a románok elleni támadások fő oka nem a török barátunk megtámadása volt, egyszerűen a szervezet nem engedhette meg magának, hogy a mi hátunkon, a mi védelmünket élvezve egy olyan új szervezet nője ki magát, amely egy idő után még ránk nézve is veszélyes lehetett volna. Szemmel láthatóan rengeteg pénzt kerestek, a szervezetük napról napra növekedett. De a legfőbb hibát akkor követték el, amikor a kábítószerüzlet iránt kezdtek érdeklődni. Ráadásul semmit nem tiszteltek, sorra szegték meg a mi íratlan játékszabályainkat. A szervezet csak a megfelelő pillanatra várt, hogy leszámoljon a románokkal, és

183

Románia is „üres ország” legyen. Persze – mint sok mást – ezt is csak jóval a történtek után értettem meg.

Egyre több vitánk volt Attilával, mert egyre agresszívabb lett. Hetente kellett elsimítanom az újabb és újabb piszkos ügyeit. Volt, hogy részegen lövöldözött egy zsúfolt étteremben, máskor több autót tört össze a dzsipjével, mert szerinte az ő helyén parkoltak, de az is előfordult, hogy sima, mezei rendőröknek mutatta fel a középső ujját, majd nagy gázt adott, és elviharzott a motorján. Élvezte, ha a rendőrök üldözik. Meki látta a főnöke viselkedését, és ő is vérszemet kapott. Annak ellenére, hogy nemzetközi elfogatóparancs volt kiadva ellene, egyre szemtelenebbül kezdett viselkedni. Egy vasárnapi meccs utáni italozás alkalmával elmesélte, hogy nemrég egy palimadár adós maradt neki, vagyis lelépett a ki nem fizetett cuccal. Öt kiló amfetaminról volt szó, ami neki ötmillió forintot jelentett. A kapcsolatain keresztül megtudta a pali barátnőjének a címét. Elment az embereivel, és a lányt – tizenkilenc éves volt – elvitték „kocsikázni” a Duna-partra. Az úton egyre csak kérdezgették, hogy hol a pasija. A csaj meg egyre bizonygatta, hogy csak az expasija, már nem járnak. Mivel pofonokkal sem tudták jobb belátásra bírni, kiszállították a kocsiból a lányt, és beleültették a pár fokos Dunába. Tél volt, a csaj gyorsan megtört. Elárulta, hol laknak a fiú szülei. A srác végül az adóssága dupláját fizette vissza Mekinek. Mondtam neki, szerencse, hogy a lány nem jelentette fel, vagy nincs egy olyan pasija, aki ezért szétverné a fejét. Ha az én csajommal tenne ilyet valaki, lerúgnám a tüdejét. Meki erre elkövette élete talán legnagyobb hibáját: beszólt, hogy az ilyen alakokat, mint én, ő reggelire szokta elfogyasztani. Felugrottam, és nekifutásból mellbe rúgtam. Átesett a pulton. Attila rögtön ott termett és lecsillapított. Mekinek pár bordája bánta a sztorizását. Eddig sem voltunk jóban, de ezek után végképp rühelltük egymást. Attól fogva csak Attilával járt el szórakozni, egyedül ki sem merte tenni a lábát a lakásából.

Közben Zoránnak is adódott egy kis gondja. Az egyik moldáv lányába beleszeretett egy albán strici. Az volt a szokás, hogy ha

184

mindenki beleegyezik, egy lány ötezer euróért pártolhat át másik stricihez. A moldáviai csajt Oljának hívták, és nem csodálkozom, hogy az albán belezúgott, mert tényleg az egyik legszebb csaj volt, akit valaha láttam. Aki ránézett, egyből beleszeretett. Az albán huszonötezer, majd egy hónappal később ötvenezer eurót ajánlott Zorinak. Zori nem szólt erről az ügyről. Ali, a török vezér hívott fel, és elmondta, az a hír járja, hogy az albánok „meg akarják csinálni” Zorit. Zorán azt mondta, azért nem szólt, mert naponta vannak ilyen problémái, és eddig mindig megoldotta őket; ezt is elintézi. Beszéltem Alival, hogy szervezzen meg egy találkozót az albánnal. A találkozóra Ali egyik éttermében került sor. Zorán, Olja és én képviseltük a mi oldalunkat, Ali volt a semleges, az albánok vagy húszan érkeztek. Ali keleti házigazdához méltón egy különterembe invitált minket, ahol volt egy asztal hat székkel. Így csak két albán tudott helyet foglalni, a többinek ki kellett mennie a teremből.

Miután az erőviszonyok kiegyenlítődtek, megkezdődött a tárgyalás. Az albán azzal kezdte, hogy mennyire tiszteli Zoránt, rólam nem is beszélve, hiszen sokat hallott már a holland éjszakában a jugó Robról. Amikor befejezte a dicshimnuszt, közölte, hogy bármit megadna Oljáért. Zorán azt felelte, Olja neki kell, és semmiért sem válna meg tőle, de a lányra bízza a döntést. Ha ő menni akar, mehet ingyen, egy centet sem kér érte. Az albán felhorkant, hogy egy nő, pláne egy kurva nem dönthet, neki az a kötelessége, hogy tegye, amit mi, férfiak parancsolunk neki. Zorán erre azt válaszolta, hogy ez náluk talán így van, de nála nem. Ő egyetlen lánynak sem tiltja meg, hogy elmenjen, ha akar. Amíg valaki neki dolgozik, be kell tartania az ő szabályait, de ha nem, mehet isten hírével. Az albán ettől még idegesebb lett, és fejtegetni kezdte, hogy mi szerb kutyák vagyunk, akiknek az asszonyok parancsolnak. Összenéztünk Zoránnal. Az volt a kérdés, szétcsapjuk-e a kecskebaszót, vagy hagyjuk a francba. Aztán Zorán lezárta a vitát: döntöttem, Olja nem akar hozzád menni, így nincs miről tárgyalnunk, főleg ilyen hangnemben. Az albán felugrott, és azt üvöltötte, hogy nem megyünk ki élve a

185

szobából. Ali nyugodtan és határozottan annyit mondott neki, hogy akkor te sem. Kifelé haladva Olját középre vettük, hogy az albánok meg ne szúrják, vagy ilyesmi. Az albánok meg a törökök nehezen viselik el, ha egy nő megalázza őket. Ilyenkor mindent megtesznek azért, hogy a nőt minél jobban elcsúfítsák. Azt tudtuk, hogy engem nem mernek bántani, mert abból hatalmas botrány lenne. A holland éjszakában hasonló védelmet élveztem, mint a diplomaták a közéletben. A szervezetek tárgyalóembereit és kísérőiket – ez esetben Zoránt – szigorúan tilos volt bántani. De Olja a muszlim törvények szerint megsértett egy igaz muszlim férfit, és ezért szerintük büntetést érdemelt. Épségben kiértünk az autónkhoz. Már indultunk volna, amikor az albán odajött az ablakhoz. „Adok százezer eurót meg egy sportkocsit, cserébe egy hónapra kérem Olját – mondta. – Ha még utána is úgy dönt, hogy nem akar velem maradni, visszaadom épen és egészségesen, ahogy kaptam, Allahra esküszöm.” Ránéztem Zoránra, aki rezzenéstelen arccal bámult maga elé. Ez nálunk annyit jelentett, hogy nem. Bólintottam, jelezve Zoránnak, hogy értem. Olja marad, a téma részünkről lezárva. Zori gázt adott és elhajtottunk. Olja eléggé megijedt, de nagyon megköszönte, hogy nem adtuk el. Az anyja másfél évvel azelőtt százötven dollárért adta el ukrán lánykereskedőknek. Még csak tizenkilenc éves volt, de már megjárta a poklot. Ki tudja, hány kézen ment már át, hányan alázták és gyalázták meg, ennek ellenére még mindig voltak érzései, és meg tudott köszönni valamit, ami alapvetően nem is róla, sokkal inkább rólunk szólt. Hiszen ő a szemünkben csak egy kurva volt a sok közül, akivel pénzt kerestünk, akivel politikusok, bírók, ügyészek, bankárok bizalmát próbáltuk elnyerni, egy eszköz, amire szükségünk volt a céljaink eléréséhez. Akit mi is kihasználtunk és megaláztunk – talán kicsit kulturáltabban és emberségesebben másoknál, de akkor is. És csak azért, mert úgy bántunk vele, mint egy háziállattal, nem pedig, mint egy vadállattal, már köszönetet mondott. Hazafelé egész úton Olját néztem, gyönyörű volt, derékig érő természetes szőke haj, tengerkék szem, babaarc, pisze nózi, fiatal, kerek, kemény mell,

186

formás popsi, hosszú, csinos lábak. Négy nyelven beszélt, az orosz és a moldáv mellett angolul és szerbül is. Feltettem neki egy hülye kérdést: mik a terveid, mit szeretnél csinálni? A válasz meglepő volt: egyetemre szeretnék járni, és szeretnék találni egy szerető férjet, akinek sok gyereket szülnék. Zorán közbeszólt, mert érezte rajtam az elkeseredést.

– Rob, ez a meló nem neked való. Te túl érzelmes vagy, és sajnos ezt csak érzelmek nélkül lehet végezni.

De nem figyeltem oda. Megint az jutott eszembe, mint a háborúban: vagy nincs Isten, vagy Isten vak és süket! Olját hazavittük. Amikor kiszállt az autóból, odahajolt, adott egy puszit az arcomra és azt mondta, köszöni szépen, hogy megvédtem, és majd egyszer egy ilyen férjet szeretne, mint én. Később Zorán engem is hazavitt, mert beszélni akartam vele. Megbeszéltük, hogy Olját beíratja egy suliba, kirakatban nem dolgozhat többet, csak VIP-vendégeknek nyújthat szolgáltatást. Zori azt mondta, hogy ha az összes lányt megismerném, valószínűleg egy-két napon belül a kurvák hetven százaléka suliba járna.

Zoránt pár nap múlva lelőtték egy étteremben. Két lövést kapott hátulról a tarkójába. Az elkövetkező napokban nyolc albánt öltek meg a szerbek, és egy tucatot megsebesítettek. Zorán bátyja és három másik ember elvitte a balhét. Tudtam, hogy oda kellene adnom Olját az albánnak, de nem volt szívem. Pedig a legjobb barátom fizetett meg a döntésünkért, de hát ez az élet már csak ilyen. Tegnap Miki, ma Zorán, holnap meg én. Zorán azt mondta, hogy presztízsből nem adhatja oda a lányt az albánnak, inkább harcolni fog vele. Nos, ebben a csatában most ő is odaveszett. Mindig bűntudatunk volt a háborúban átéltek miatt. Zori egyszer azt mondta, már várja a halált, mert neki az élet maga a pokol. Briginek hetekig nem mondtam el, mi történt. Érdekes, úgy éreztem, ha Zoránt nem ölték volna meg, hamarosan öngyilkos lett volna. Az utolsó kérése az volt, hogy a hamvait szerb földön szórjuk szét. Egy repülőből szórtam ki a hamvait Szerbia felett Rudival együtt, aki azonnal jött, ahogy hívtam. Rudival rengeteget beszélgettem az esetről és egy csomó

187

más dologról is. Nagyon kedvesen felajánlotta, hogy költözzek Szlovéniába a családommal, minden segítséget megad, amit csak tud. De aztán megértette, hogy én nem vagyok független, nem tudok kiszakadni onnan, ahová tartozom. Zoránnak emeltem egy jelképes emléktáblát, amelynek a felavatásán csak én voltam ott, hiszen igazából csak én tudtam, milyen ember volt. Emlékszem, egyszer halál komolyan azt kérdezte az egyik orvostól, hogy nem végez-e agymosást vagy nem tud-e amnéziát előidézni nála, mert már nem bírja elviselni az emlékeit, a rémálmait, az egész múltját. Engem is megkérdezett, nekem nincsenek-e hasonló gondjaim.

– Hogyne lennének, de megküzdök velük nap mint nap. Néha győzök, néha vesztek, de sohasem adom fel!

– Irigyellek, Rob, te mindent méltósággal viselsz, szinte alig panaszkodsz.

– Tévedsz, testvérem, én is sírok és panaszkodom, csak úgy, hogy senki se lásson és senki se halljon.

Csak most, hogy elment, értettem meg igazán, Zori miért nem akart családot. Mert így bármikor, ha már úgy érezte, hogy nem bírja a szenvedést, lelkiismeret-furdalás nélkül kiszállhatott ebből az életből, senki sem tartotta vissza, senkinek sem tartozott felelősséggel. Ha lett volna gyereke, tuti, hogy még élne.

Zorán elvesztése nagyon fájt, sokkal jobban, mint amikor Mikit veszítettem el. Hozzá álltam a világon talán a legközelebb. Vele tudtam csak minden bajomat megbeszélni, hisz Briginek sok mindenről nem beszélhettem, pedig ő is biztosan megértett volna. Az elkövetkező napokban hatalmas ürességet éreztem, mintha egy életfontosságú testrészemet veszítettem volna el. Egyetlen fizikai fájdalmat sem lehet összehasonlítani a lelki fájdalommal. Tudtam, hogy Zorán nélkül az élet még nehezebb lesz, mint eddig volt, de elhatároztam, hogy az emléke iránt érzett tisztelet még erősebbé és megfontoltabbá tesz majd. Sokat tanultam Zorántól; elsősorban azt, hogy nem az a fontos, hol találkozunk, hanem az, hogy kivel.

Nyugodj békében, drága barátom!

188

„A rendőrcsaj is meglett volna”

ATTILA MEGVADUL

ZORÁN ÉRDEKELTSÉGEINEK NAGY RÉSZE átkerült Alihoz, ingó és ingatlan vagyona pedig azoké lett, akik börtönben voltak a megbosszulásáért. Oljának kerítettem új személyazonosságot, és elküldtem Amerikába, ahol elkezdte a tanulmányait. Megbeszéltük, hogy új életet kezd, és soha többé nem keres. Némi anyagi támogatást is adtam neki. Mindenki nagyon sajnálta Zorit, de egy szervezet működése nem állhat le csak azért, mert egy ember meghal. Attilának is ez volt a véleménye. Talán igaza volt. Az biztos, hogy ebben a világban nem lehetett lazítani. Én azért bírtam még a tempót, mert megfogadtam magamnak, hogy a gyerekeim a legjobb iskolába fognak járni, és minimum két diplomát meg kell szerezniük. A szervezet tagjainak nagy része nem volt családos ember, igazi maffiózóéletet éltek. A maffia maga is egy nagy család, és akinek felesége, gyereke volt, sokszor csak a látszat kedvéért helyezte őket előbbre a szervezetnél. Sokan azt mondták, azért nem akarnak gyereket, mert nem tudják, mit hoz a holnap. Nem akartak árva, gyászoló gyerekeket hátrahagyni, nem akarták, hogy a gyerekeik csak a börtönben láthassák az apjukat. Pedig lehetőségük lett volna bőven: a keményfiúkért mindig is a legjobb nők bolondultak. Akiket ismertem a szervezetből, azoknak mindig jó csajaik voltak. Volt egy ehhez kapcsolódó vicc is. A szigorú és konzervatív rendőrkapitány megkérdi a lányát, aki már húszéves is elmúlt, hogy miért nincs még barátja. Mire a lánya: papa, a jó pasik vagy

189

buzik, vagy bűnözők! Akkoriban én is számtalan ajánlatot kaptam a tizenhat éves lánytól kezdve a hatvanéves üzletasszonyig mindenkitől.

A szervezet egy része csak a mának élt, de voltak, akik hosszabb távra terveztek, ezek voltak a vezéregyéniségek. Szerződtünk a holland Mercedes importőrrel, hogy huszonöt százalékos engedményt kapunk, ha cserébe mindig Mercikkel járunk. A szervezetnek közel száz luxus és sport Mercije volt. Később több külföldi autókereskedővel is összebarátkoztunk, így a legújabb modellek általában először nálunk találtak gazdára. Számlát nem kértünk, ők pedig nem kérdezték, honnan van a pénz. Ugyanígy voltunk egy jachtkereskedővel is: jóval olcsóbban vettük a jachtokat, mint papíron, számlákra. Montenegróban simán le lehetett papírozni őket.

2004-re már minden területen kiváló kapcsolataink voltak. Olykor néhány ország titkosszolgálata is kért tőlünk egy-két szívességet, főleg információkat különböző személyekről. Cserébe mi állampolgárságot kértünk az adott országtól, de minimum útlevelet jogosítvánnyal. A vezetőség összes tagja rendelkezett három-négy frankó útlevéllel. Egymásnál tartottuk őket, hogy ha netán lecsuknak valakit, a szöktetés mellett ne kelljen még a papírok beszerzésével is foglalkozni. De akkor is használtuk ezeket a papírokat, ha külföldre mentünk fontos megbeszélésekre más bűnözői csoportokkal.

A legnagyobb feladatunk most az volt, hogy rendezzük a viszonyt az albánokkal. Az sosem jó, ha két ilyen nagy szervezet, mint a szerb és az albán ellenségeskedik egymással. Találkozót kértem tőlük, hogy elsimítsuk a nézeteltéréseket, mert az senkinek sem jó, ha mindig pisztollyal a párnája alatt kell aludnia. Attila ellenezte a dolgot, ő azt mondta, senkinek sem hódolunk be, és senkivel sem egyezkedünk. Ez volt az első olyan döntése, amelyben alulmaradt a vezetőséggel szemben. Mindenki tudta, hogy az albánokkal nem jó haragban lenni, így is rengeteg borsot törtünk az orruk alá. A heroinjuk húsz-huszonöt százalékát miattunk kapcsolták le. Az albán maffia gyorsan gyilkol, nem

190

sokat gondolkodik. Tele vannak szegény, primitív, buta emberekkel, akik még anyakönyvezve sincsenek, sehol sem szerepelnek a nyilvántartásokban. Az albán maffia minden gyilkossághoz adott nekik egy személyazonosságot, ezzel utaztak el a tetthelyre, majd miután elvégezték a feladatot, visszatértek a falujukba, valahová az albán vagy a koszovói hegyekbe. Az albán maffia valódi, vér szerinti családokban működik, apák, fiúk, testvérek, unokatestvérek alkotják, és minden családnak van otthon egy-két „eltitkolt” tagja. A család feje általában a legidősebb ember, ez az ember tárgyal a másik család vezetőjével, vagyis elég szervezettek. Azzal, hogy az USA és szövetségesei elismerték Koszovó függetlenségét, valójában az albán maffiát legalizálták. Valahogy úgy, mint 1944-ben, Szicíliában: az olaszok nem vették észre, hogy a partizánok nagy része a Cosa Nostra tagja, akik azért szálltak szembe Mussolinival, mert a fasiszta állam keményen fellépett a szervezett bűnözés ellen. Koszovóban hasonló volt a helyzet: az úgynevezett koszovói szabadságharcosok nagy része az albán maffia tagja volt.

Az albánok belementek a találkozóba, de azt akarták, hogy egyik fellegvárukban, Prágában kerüljön rá sor. A prágai szerbektől megtudtam, hogy az éjszakában elég nagy visszhangja van a találkozónak, de tuti, hogy a rendőrség is tud róla. Az albánoknál és a szerbeknél máig él a vérbosszú. Egy szerbért nyolc albánt öltek meg, ezt nehéz lesz kimagyarázni. Csak az szólt mellettünk, hogy ők kezdték. De hát a mi világunkban valakinek mindig el kell kezdenie… Azt akartam, hogy a találkozó mindenképpen nyilvános helyen legyen, de rendőrök nélkül. Ha kiszivárog a helyszín, és lecsapnak ránk, másnapra az európai média szerb maffiavezért csinált volna belőlem. Több szempontból is veszélyes volt elmenni egy idegen országba, ismeretlen területre, de az albánok egyedül ott voltak hajlandók tárgyalni. Valószínűleg ott tartózkodott a főgóré, és, gondolom, ott volt a legerősebb a rendőri kapcsolatuk. De a legfontosabb, hogy Prágában iszonyú sok az albán. Tudtam, hogy ha valami

191

félresikerül, nem térek vissza élve. Igaz, az albánok is tisztában voltak vele, hogy komoly megtorlásra számíthatnak, ha a küldöttségünkből bárkinek baja esik. Egy kicsit a titkosszolgálatoktól is tartottam, mert ez jó alkalom lett volna nekik, hogy háborút provokáljanak a szerb és az albán szervezetek között. Tudták, hogy egy komoly konfliktus komoly veszteséget és károkat okozna mindkét félnek. Talán mellettünk szólt, hogy nem voltunk „fontos személyek”, nem voltunk hírhedt gengszterek. Az okos drogkereskedő illegalitásban marad. Általában az erőszakos bűncselekményeket elkövető bűnözők lesznek ismertek és válnak legendává. Rotterdamban is voltak százszor nagyobb nevek, mint mi.

Attilának hála, nekünk alig volt nevünk. Tiltotta a túlzott csillogást, a villogást. Kívülről úgy néztünk ki, mint aki valamivel az átlag fölött, de azért még nem kirívóan jól él. Amennyire simán telt volna a legális üzleteinkből is. Sőt. Ez nem azt jelenti, hogy néha nem éltünk nagylábon. Olykor elutaztunk egy karib-tengeri szigetre, ahol senki sem ismert bennünket, és bedobtunk egypár jó bulit. Jachtokat béreltünk, meg tömérdek csajt, világsztár zenészeket, rengeteg pezsgőt meg kaját. Mindent megengedhettünk magunknak távol az otthontól, kivéve egyet: a balhét. Hamis papírokkal, álneveken utaztunk, senki sem tudta, kik vagyunk valójában. Általában gazdag szülők elkényeztetett csemetéinek néztek.

Két részből áll az alvilág, a szegény menőkből és a gazdag senkikből. Mi az utóbbiak voltunk, annak ellenére, hogy sokan ismertek bennünket, de kevesen tudták, valójában mivel is foglalkozunk. Soha, senki nem láthatta, tudhatta, hogy milyen gyengék vagy erősek vagyunk, még mi magunk sem. Bizonyos fokig a szervezet vezetőségéhez tartoztam, mégsem tudom, kik, hányan lehettek tagjai a szervezetnek. Sokan azt hitték, hogy én vagyok a főnök, sokan mást hittek, és nagyon sokan csak egy-két személyre saccolták az egész „szervezetet”. Jól működött a bújócska. Mister X egyszer azt mondta: ahogy ti működtök, azt tanítani kellene a rendőrakadémián. Mondtam neki, hogy akkor

192

tanítsd, mire azt válaszolta, ő sem tudja, hogyan működünk. Ezzel azt is elárulta, hogy a háttérben komoly munkálatok folynak a felderítésünkre.

Végül győzött a józan ész, és Prága helyett Berlinben találkoztunk az albánokkal. Tökéletesen titokban tartottuk a helyet, mert nem akartunk rendőri razziákat meg poloskákat a seggünkben. Nagyon nehéz tárgyalás volt. Az albánok kártérítést kértek a lelőtt albánok családjainak. Presztízsből nemet mondtam, hisz ők kezdték a balhét, de személyes okom is volt: Zori a legjobb barátom volt. Szóba hozták, hogy a Szerbián át szállított heroin fele nem ér célba. Erre azt válaszoltam, hogy ehhez semmi közöm sincs, menjenek Belgrádba panaszkodni. A tárgyaláson csak vizet kaptunk, ez is azt bizonyította, hogy másra számítottak. Azt gondolták, hogy majd megijedünk a „nagy albán maffiától” és milliókat fogunk fizetni, csak hogy ne bántsanak bennünket. Ötórányi tárgyalás után úgy álltunk fel az asztaltól, hogy semmiben sem egyeztünk meg. Két büszke nép nehezen köt kompromisszumot. Azzal váltam el tőlük, hogy közöltem, nem tűrjük el, ha szerb részről bárkinek bántódása esik. Taxival kellett hazamennünk, mert míg tárgyaltunk, ellopták a kocsinkat; számítottunk rá, hogy lesznek efféle atrocitások. Ennél komolyabb azért nem történt, mert az áldozatok rokonai előtt is titkos volt a találka helyszíne és ideje. A holland határon már vártak bennünket a barátaink. Hazafelé megálltunk, és egy parkolóban megbeszéltük, mi a teendő. Kiszálltunk a kocsikból, mert gyanítottuk, hogy az autókban még működnek a poloskák. Egyedül Attila örült a sikertelen tárgyalásnak, ő azon a véleményen volt, hogy agyon kell baszni őket, akkor nyugton maradnak. Szerencsénk volt, hogy csak egyedül ő gondolkodott így. Abban megállapodtunk, hogy mindenkinek nagyon óvatosnak kell lennie, és sohasem hagyhatjuk őrizet nélkül az autóinkat, mert az albánok tuti támadni fognak.

Erre nagyon hamar sor is került. Egyik társunk külföldre repült, az autóját a reptér parkolójában hagyta. Amikor visszatért, már várta az egyik emberünk, akit én küldtem ki elé,

193

hogy ellenőrizze a kocsiját. Valójában ez volt az igazi feladatom, ügyelni a biztonságra a szervezeten belül és kívül. Az emberem talált is egy, a kocsi benzintartályára erősített kézigránátot. A biztonsági szöget egy vékony, szinte észrevehetetlen damillal a sofőr felőli kilincshez rögzítették úgy, hogy ha valaki kinyitotta volna az ajtót, a damillal kibiztosítja a bombát, és négy-öt másodperc múlva felrobban az autóval, no meg a közelben tartózkodó személyekkel együtt. Ki tudja, hányan haltak vagy sérültek volna meg, ha nem küldöm oda az emberemet. Undorítónak tartottam ezt a módszert, hiszen az elkövetők nem vették figyelembe, hogy a robbantásnak ártatlan áldozatai is lehetnek. Amikor az emberem jelentette, mi történt, hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Azt az utasítást adtam, hogy a társunk, aki szintén a vezetőség tagja volt, jöjjön haza taxival. Az emberemet arra kértem, hogy jól vizsgálja át a kocsit. Először arra gondoltam, hogy hozza el az autót, de aztán úgy döntöttem, inkább Mister X-re bízom a dolgot: sem az emberem, sem mások testi épségét nem akartam kockáztatni. A kocsi egy tiszta ember nevén volt, így a szervezetnek nem kellett tartania a kényes kérdésektől. Az biztos, hogy a kocsi és az ügy is bekerült abba a dossziéba, amelyben a rendőrség rólunk gyűjtötte az anyagot.

Amikor Attila megtudta, hogy szóltam a zsaruknak, azt mondta, ha még egyszer az ő tudta nélkül teszek valamit, levágja a fejem. Próbáltam visszahívni, hogy találkozzunk, mert ezt meg kell beszélnünk, de nem vette fel a telefonját. Soha nem tűrtem, hogy fenyegessenek, ezért másnap már kora délelőtt végigjártam a lakásait. Végül a felesége lakásán találtam meg: épp drogot csomagolt a hétéves lányával. Amikor ezt megláttam, ráordítottam: észnél vagy, te hülye? Felkaptam a kislányt, és megmostam a kezét. Attila igencsak meglepődött, aztán annyit mondott, hogy nyugi, ez az én vérem, tuti nem lop meg. Láttam, hogy nem egy úton járunk, ő csak a bűnözésnek él, és az egész családját is erre akarja nevelni. Nagyritkán, amikor épp józan volt, dicsérte Brigit, hogy milyen kiváló feleség és anyuka. Irigyel, mondta, hogy ilyen nő van mellettem; ő is épp ilyet szeretne,

194

magyarázta, de sehol sem talál, pedig hetente próbálja meglelni. Nem szerette, ahogy a csaja neveli a gyerekeit: az enyémek, mondta, sokkal kulturáltabbak és okosabbak. Jellemző módon mindig másokat hibáztatott. Most is arra panaszkodott, hogy az a rohadt kurva (a felesége) elment a fodrászhoz, és így neki kellett otthon maradnia a lányával. Pedig szegény felesége csak azt szerette volna, ha egy kicsit kettesben van a gyerekkel; igaz, nyilván nem arra számított, hogy játék gyanánt majd drogot csomagolnak. Megvártam, míg hazaér az asszony, aztán elhívtam Attilát beszélgetni. Elmondtam neki, hogy kezd elegem lenni az egészből, túl sok rizikót vállalunk, holott nincs rá szükségünk. Nem habozott a válasszal:

– Most az albánok jelentik a legnagyobb gondot, akik haragszanak ránk, mert megbosszultuk a barátunkat, pontosabban: a barátodat.

Közbevetettem, hogy ez tényleg gond, de biztosan vannak ennél jóval nagyobbak is, melyekről nem is tudunk. Attól, hogy én nem tudok mindent, magyarázta, nem biztos, hogy ő sem. Azzal beült a kocsijába, leeresztette az ablakot, és még odaszólt, hogy soha többé ne merjek nélküle döntéseket hozni, vagy az ő döntését felülbírálni, mert el fogja felejteni, hogy a barátja vagyok. Másnap Danival beszéltem, aki arra kért, hogy próbáljak hatni Attilára, mert a viselkedésével mindenkit veszélybe sodor. De már nem lehetett hatni rá, a csúcson volt, márpedig onnan nehéz leereszkedni. Meki volt a legjobb barátja, de csak azért, mert egyformán buták voltak. Attila rendszeresen dugta Meki csaját, akibe halál szerelmes volt. Meki se nem akarta, se nem merte szóvá tenni a dolgot. Havonta egyszer vagy kétszer nagyobb mennyiségű drogot szállítottak Magyarországra, ami tökéletesen összetartotta őket. Mindig, amikor leszállították a pénzt, hoztak Attilának egy-két nevesebb „modellt” is, hogy egy jót szórakozzon velük. (Tehát, kedves olvasóm, ha egy magyar bulvárlapban azt olvassa, hogy ez vagy az a modell itt vagy ott „nem csak modellkedett”, a hír kilencvenöt százalékban igaz. Általában csak azt nem találják el a lapok, hogy pontosan hol

195

történt az eset. Ez a maradék öt százalék.) Mivel más nyelven nem igazán beszélt, Attila csak Mekinek tudott elbüszkélkedni vele, milyen király nagy csávó! A legjobban azt szerette, ha dicsérték, istenítették. A magyar lányok ehhez elég magas szinten értettek, nem is tértek haza soha üres kézzel két-három nap után.

2004 karácsonya előtt pár nappal Attila éjjel kettőkor felhívott, hogy ebben és ebben a night clubban van, vigyek oda neki pár ezer eurót, mert elfogyott a pénze. Kicsit csodálkoztam, mert ritka volt az olyan hely Rotterdamban, ahol neki ne lett volna hitele. Mindegy, fogtam egy köteg pénzt, és elmentem a megadott helyre. A bejáratnál feltartóztattak a biztonságiak, és közölték, hogy magánrendezvény, senki sem mehet be. Nem vitatkoztam, hisz ismertem a szakmát. Felhívtam Attilát, hogy jöjjön ki értem. Kiküldött valakit, aki bevitt a buliba. Azt hittem, nagy tömeg lesz, de nem. Csak a VIP-asztalnál ültek páran: Attila, Dani és Meki, meg három ismeretlen férfi, akiket legalább tíz lány ölelgetett. Az asztal tele drága pezsgővel és kajával. Amikor Attila meglátott, átkísért egy félreeső asztalhoz. Odaadtam neki a pénzt, és rendeltem egy narancslevet. Attila mondta, hogy a másik asztalnál ülő emberek fontos vendégek Magyarországról, és senkivel sem szeretnének találkozni, főleg olyannal nem, aki tud magyarul vagy járatos a magyar körökben. Tudtam, hogy tényleg fontos emberek lehetnek, ha Attila magyarázkodik, mert nem igazán szokott foglalkozni a fontossági sorrenddel: neki mindig saját maga volt a legfontosabb. Elfogyasztottam az italomat, és indultam haza. Attila kikísért; láttam rajta, hogy furdalja a lelkiismeret, amiért titkolóznia kell előttem. Holnap felhívlak és elmesélek mindent, mondta a kocsimnál, és rám csukta az ajtót. Engem annyira nem izgatott az egész, úgy voltam vele, van millió más dolog, amit nélkülem csinál, miért pont ez érdekelne. Másnap felhívott, hogy este találkozzunk, mobil nélkül, és taxival jöjjek. Tudtam, hogy megint valami nagy dolog történt. A találkozón csak Dani, Attila, Meki és én voltunk jelen. Ezt furcsálltam, mert a nagy dolgoknál ott szokott lenni a komplett vezetőség. Legalábbis addig ezt hittem. Aztán rájöttem, rengeteg

196

döntés születik úgy, hogy csak az a pár ember van jelen, akik direkt érdekeltek az ügyben. Attila elmondta, hogy a tegnapi vendégek magyar nyomozók voltak, akik igen sokat segítenek az ottani műveleteknél. Magyarországon egyre több a drog, viszont a lefoglalt áru mennyisége kimondottan csekély a fogyasztáshoz képest. Arra kértek bennünket a „magyar barátok”, hogy tegyünk valamit. Meki már 2000 óta vásárol nálunk drogot, manapság Magyarország az egyik legjobb piacunk, valamit ki kellene találni.

– Ezért hívtalak ide titeket. Van-e valami ötletetek, mi lehetne a megoldás? Egész Magyarországon vannak a megfelelő helyeken embereink, sorra buktatjuk le a konkurenseinket, mi viszont alig buktunk 2000 óta. Ha nem találunk valami megoldást, fennáll a veszélye, hogy egyes embereinket elmozdítják a helyükről.

Én amondó voltam, hogy akármilyen jó piac Magyarország, nem érdemes csak miatta ecstasyt előállítani. Van elég pénzünk, hogy legalizáljuk magunkat. Dani vállat vont, ami nála annyit jelentett, hogy oké, de Attila hallani sem akart ilyesmiről. Főleg azért, mert Magyarországon még mindig nagymenő drogdílernek számított, márpedig ez kifejezetten imponált neki. A sok magyar, aki hetente felváltva járt ki hozzá drogozni, az egekig dicsőítette, főleg, mert egy-egy ilyen kirándulás alkalmával felszívhattak nála pár száz gramm ingyen kokaint. Attilának a hiúságáért kellett Magyarország: a magyar bármire képes volt egy kis ingyen drogért, némi ajándékért, egy-két öt-hatcsillagos szállodában eltöltött éjszakáért. Nekik Attila volt az isten, mert neki nem számított a pénz. Attilát pedig csak dicsérni kellett, és máris bárkinek lehozta a csillagokat az égről. A legbüszkébb arra volt, ha valamelyik csaja bekerült az újságba. Ilyenkor Meki meghozatta neki az adott lapszámot, ő meg járta a kocsmákat és mutogatta a hollandoknak, hogy nézzék, neki ilyen komoly, híres csajai vannak, akik havonta szerepelnek az újságokban, mert ő olyan jó pasi, hogy Magyarországról járnak hozzá a sztármodellek szórakozni meg szexelni. Örök életében a külsőségek érdekelték, csak a látszat volt a fontos. Mekivel nyomták a kokszot, már full függők lettek. Mindent csak azért

197

csinált, hogy legyen valaki, nem a pénzért. Egyszer azt mondta: lehet, hogy nem fogok megöregedni, de amíg élek, addig király módjára élek. Nem volt egy IQ-bajnok, de létrehozott egy olyan szervezetet, amely pontosabban működött, mint a svájci óra. Arról viszont csak a későbbiekben szereztem tudomást, hogy – a kiváló kábítószerpiac mellett – Magyarország más okból is fontos volt a szervezetnek. Az elképesztő mértékű korrupciónak köszönhetően Magyarországon egy nap alatt több pénzt lehet tisztára mosni, mint Hollandiában hat hónap alatt. A szervezetnek a pénzkeresés nem jelentett gondot, de a legalizálása már igen. Az offshore paradicsomokban a bankok már felkészülnek a maffiapénzek figyelésére, ezért ott igen drága a tisztára mosás, és nehéz hozzáférni a pénzhez. Magyarország viszont közel volt, és teljesen korrupt. Az, hogy időközben EU-tag is lett, még szebbé tette a történetet.

2004 szilveszter este felrobbantották Attila egyik kocsiját, majd az egyik szórakozóhelyén lövöldözés tört ki. Szerencsére senki sem sérült meg. Én a családommal és pár barátommal kibéreltem egy szigetet, és ott szilvesztereztünk. Attila hívott, hogy azonnal menjek oda. Ezt az SMS-t csak január másodikán – akkor értünk haza Hollandiába – kaptam meg. Telefont nem vittem magammal, így senki sem tudott elérni. Amikor felhívtam, azt mondta, csalódott bennem, mert nem voltam mellette, amikor kellett volna, majd elkezdett összevissza ordibálni, hogy elég volt ebből a lazaságból, másnaptól fogva mindenki mindennel el fog számolni neki. Hallottam, hogy a kokain utáni stressz beszél belőle, de azt is tudtam, hogy bolond, és ilyenkor bármire képes. Mondtam, hogy találkozzunk a Hiltonban. Nagyon szeles, hideg idő volt. A főnököm ennek ellenére leeresztett tetejű kabrióval, dübörgő zenével és egy szál pólóban érkezett. A nadrágja övébe két pisztolyt dugott. Ez mindjárt szemet szúrt, amint kiszállt az autóból, és valószínűleg nem csak nekem, mert két másodperc múlva négy-öt rendőrautó vette körül, és letartóztatták. Én csak álltam ott és nem akartam elhinni, hogy ilyen hülye. Szóltam neki, hogy ne ellenkezzen, és viselkedjen nyugodtan. Így is tett,

198

gúnyos mosollyal az arcán odanyújtotta a kezét a zsaruknak, akik megbilincselték. Mielőtt beültették a járőrkocsiba, odaszólt az egyik hekusnak, hogy figyelj, te mókus, a kesztyűtartóban van pár joint, hozzál már egyet! Nem akartam siettetni a kihozatalát, gondoltam, egy kicsit érezze meg, milyen az, ha az ember nem szabad, ha korlátozzák a mozgását. De fél óra múlva hívott Mister X, hogy minden oké, mehetek Attiláért, csak vigyek pénzt, mert komoly bírságra kell számítani, főleg a rendőrök sértegetéséért. Nyolcezer euró büntetést kapott, mert az egyik rendőrcsajnak ötezer eurót ajánlott egy éjszakáért, mondván, sok csajjal volt már a pincérnőtől kezdve a női politikusokig, de rendőrnővel még soha. Elég drága ajánlatnak bizonyult. Fegyverviselési engedélye volt – igaz, nem arra, hogy így hordja magánál, mint egy cowboy –, de ezt, és a gyorshajtást elintézte neki Mister X. Amikor kijöttünk a kapitányságról, odaugrott a rendőrcsaj mellé, és kérte, hogy csináljak róluk a mobiljával egy közös fotót. Az egész őrs rajta nevetett, de a fotó elkészült. Egyet viszont nem értettem: honnan tudta meg Mister X, hogy Attila bent van? Attila azt mondta, nem hívta senki, és ő sem hívott senkit, mert tök jól érezte magát odabent, és ha nem kapkodunk, a rendőrcsaj is meglett volna. De akkor ki jelentette, ki tudta még rajtam kívül, hogy mi történt? Erre nem tudtam semmilyen magyarázatot, és ez bosszantott.

199

„Most is kiszállhatsz, de nem élve!”

DURVULÓ BELHARCOK

PÁR HÉTRE SZLOVÁKIÁBA KELLETT MENNEM, hogy körbejárjam az ottani cégeinket. Vlado kért meg, mert már nem győzte a mászkálást. Számos országban voltak cégeink, melyeket Vlado felügyelt, de már kezdett kimerülni. Mivel régóta ismert, tudta, hogy több nyelven beszélek, és az üzleti élet sem áll tőlem távol, megkért hát, hogy segítsek neki. Attila azonnal elengedett. Olyan voltam neki, mint a pénz: ha volt, nem tisztelte, ha elfogyott, bármit megtett, hogy legyen. Velem is így volt: ha ott voltam, nem szerette, mert beleszóltam, ha hülyeséget csinált, előttem nem tudta megjátszani magát; ha meg nem voltam Rotterdamban, naponta többször is felhívott, hogy mi újság, mikor megyek vissza, meg ilyenek. Szlovákiában már jártam korábban is, sok ismerősöm volt arrafelé, és a szervezetnek is voltak ott emberei: gondoltam, nem leszek magányos. Pozsonyban szálltam meg, majd sorra felkerestem a Vlado által megadott embereket. Mindenhol úgy fogadtak, mint egy miniszterelnököt. Kaptam egy vadiúj Mercedes dzsipet és egy sport Mercit. Később tudtam meg, hogy ezt Attila parancsolta meg az ittenieknek. A legfurcsább az volt, hogy még testőröket is kért mellém, de ezt visszautasítottam. Pár nap múlva egy luxusvilla is a rendelkezésemre állt.

Szlovákiában rengeteg érdekeltségünk volt, főleg szállítmányozó cégek, autókereskedések és ékszerüzletek. Csodálatosan mentek a dolgok, de zavart, hogy szinte alig tudok

200

valamit a szervezetről. Kezdtem kételkedni benne, hogy Attila felett ne lennének még mások is. Igaz, ezt a részt Vlado vitte, márpedig neki hatalmas ismeretségi köre volt a cigarettaüzletből. De akkor is furcsa volt. Hamarosan rájöttem, hogy nem nagy kunszt az egész szervezet, úgy van jelen, mint egy befektető. Szlovákia is azon országok közé tartozott, ahol nem kérdezték, honnan a pénz, de miért is kérdezték volna: minden cégünk legálisan működött, több száz munkahelyet biztosítottunk, és sosem volt adóhátralékunk. A cégeket profi szakemberek vezették. A szlovák alvilág egyébként nagyon kemény, és talán ez az egyetlen ország Európában, ahol a helyi maffia nem a fővárosban székel. Két jelentős csapat volt: a dunaszerdahelyiek és a besztercebányaiak. Szlovákiában mindenki korrupt volt: ha azt mondom, ez Európa legkorruptabb országa, nem tévedek nagyot. A drogkereskedők mégsem lehettek boldogok arrafelé. No, nem azért, mert olyan elszántan üldözték volna őket. Egyszerűen arról volt szó, hogy ott a drognál sokkal nagyobb szerepet játszik az alkohol. A szervezet egy időben próbált árulni, de alig tudtak eladni havi tíz-tizenötezer ecstasyt, az amfetamin meg egyáltalán nem ment. Az a réteg, amely Szlovákiában drogozott, inkább egy saját fejlesztésű, hasonló kábítószert fogyasztott, a „Pikót”. Drogfutárok viszont szép számban kerültek ki innen – igaz, ez bármely kelet-európai országról elmondható.

Felhívott egy régi magyar ismerősöm, egy nő, hogy találkozni szeretne velem. Mondtam neki, hogy semmi gond, de ki kell jönnie Szlovákiába vagy Ausztriába, mert Magyarországra nem léphetek be: köröztek amiatt a réges-régen, még Szegeden bérelt kocsi miatt, amit elfelejtettem visszavinni. Attila rendszeresen lekérdezte Mekin keresztül, kiket köröznek, és mindig szólt, nehogy beutazzak Magyarországra. Már többször próbáltam tisztázni az ügyet, de a rendőrség azt akarta, hogy személyesen jelenjek meg. Az ügyvédem viszont óvott a személyes megjelenéstől. Azt mondta, már azért őrizetbe vennének, mert szerb állampolgár vagyok. Biztos benne, hogy nem tudnának

201

elítélni, de Magyarországon általában három évig bent tartják az embert előzetesben.

Az ismerősömmel végül Bécsben találkoztunk. Régen láttam már, nagyon megváltozott. Elmondta, hogy rosszul megy a sora. Igaz, sohasem volt fényes élete, a szülei alkoholisták voltak, tizennégy éves korától fogva az éjszakában dolgozott. Egy időben Amerikában élt, és elég sok pénzt gyűjtött, amit nagy naivan hazaküldött a barátjának, hogy majd abból vesznek lakást meg kocsit. A barátja persze lelépett a lóvéval. Járta a pesti klubokat, néha Európa más országaiban is dolgozott. Elmesélte, hogy nemrég volt pár hetet a pszichiátrián, mert idegösszeomlást kapott. Nemrég meghalt az apja, örökölt egy kis, romos házat. Szeretne kölcsönkérni valamennyi pénzt, amiből helyre tudná pofozni. Adtam neki pénzt, és mondtam, hogy nem kell megadnia. Tiszteltem ezt a nőt, mert az élet vele is elég keményen elbánt, én pedig pontosan tudtam, milyen az, amikor az embernek alig marad egy-két biztos támasza.

Bécsből Hollandiába repültem a szervezet gyűlésére. Sokan voltunk, a jelenlévők felét nem is ismertem. Egy eszeveszett őrültség volt a téma: Attila egyesülni akart az irániakkal. Az irániak olcsó heroint adtak volna, mi pedig szintetikus drogokat. Két iráni vezető is jelen volt a megbeszélésen. Nem is vártam meg, míg mindenki befejezi a mondókáját; felálltam, és közöltem, hogy mindenféle heroinnal kapcsolatos tevékenységet és közel-keleti, muszlim országgal való együttműködést teljes mértékben ellenzek. A heroin, mondtam, nem méltó hozzánk. Annak idején mindannyian megígértük, hogy soha nem fogunk heroinhoz nyúlni. Arról nem beszélve, hogy pont azért vagyunk jóban Hollandia meg még pár ország rendőrségével és titkosszolgálatával, mert segítünk a heroin elleni harcban. Ha elkezdünk heroint árulni, napokon belül lecsuknak mindnyájunkat. Tudjuk, hogy Európa-szerte az albánok, s jóval kisebb részben a törökök uralják a heroinpiacot. Ha belepiszkítunk a bizniszükbe, naponta halnak majd meg emberek. Aztán: Iránt a terrorizmus miatt a veszélyes országok

202

között jegyzik. Az összes iránit figyeli a CIA, a Moszad, az orosz, a kínai, az indiai titkosszolgálat, az Interpol, és még a franc tudja, ki. Ha egyesülünk velük, mi is képbe kerülünk. Ez négy olyan indok, amelyekért külön-külön sem volna szabad elfogadni az irániak ajánlatát. Attila felugrott, és leordított, hogy mit okoskodok már megint; csakhogy többen is osztották a véleményemet. Hozzátettem, hogy ha bármi közünk is lesz a heroinhoz, én elhagyom a szervezetet. Erre Attila rám fogta a pisztolyát, és így szólt: most is kiszállhatsz, de nem élve. Síri csend lett a teremben, mindenki meglepődött, még én is. Nem gondoltam volna, hogy valaha képes lenne fegyvert fogni rám. De tévedtem. Attilának a szervezet mindennél, talán még a saját életénél is fontosabb volt. Leültem, és azon gondolkoztam, hogy fel kell készülnünk a legrosszabbra.

Másnap megkeresett az egyik vezető beosztású társam, és közölte, hogy ő kiszáll, nem bírja tovább. Elárulta, hogy már hónapok óta kapcsolatban van a német rendőrséggel, ott fogja feladni magát. Sokáig beszélgettünk, mert egy ideig én is gondolkoztam, ne tartsak-e vele. Amennyit én tudok, az simán elég arra, hogy felmentsenek minden vád alól, gond nélkül vádalkut tudunk kötni. De aztán azt mondtam, egyedül kell mennie, neki nincs családja, a szülei is idősek, egyszerűen el tud tűnni. Nekem más a helyzetem, családom van, nem mondhatom azt nekik, hogy holnap feladom magam, ti meg fussatok, bújjatok el, mert ha megtalálnak, abból baj lesz. A szüleimre, a testvéreimre és azok családjára is gondolnom kellett, úgyhogy én nem léphettem ki csak úgy a szervezetből. A társam kérdezgetett, mit fogok tenni. Feladom, kinyíratom? Nagyon meglepődött, amikor azt válaszoltam, hogy nem adom fel. Menjen, kezdjen új életet, neki még van esélye, de a szervezetet ne dobja fel. Soha nem dobná fel a szervezetet, mondta, mert élete legszebb éveit töltötte itt. Betartotta az ígéretét, a németeknél dobott egy nagy amfetaminszállítmányt, amibe a német helytartónk is belebukott több társával együtt. Az infókért bevették a tanúvédelmi

203

programba, de a szervezethez mindenki hű maradt, a húsz vádlottból még csak említést sem tett róla senki.

Továbbra is gond nélkül mentek a dolgok. Attila nem állt össze az irániakkal, mert látta, hogy a szervezet nagy része ellenzi az ötletet. Igaz, nem tudhattuk, mikor jut eszébe megint. Olyan infókat kaptam, hogy Attila külföldön akar elhelyezni, mert idegesíti, hogy mindig szembeszállok vele. Pár nap múlva meg is keresett, hogy nem venném-e át a barbadosi hotelunk vezetését. Oknak azt hozta fel, hogy remekül megy a hely, és szeretné, ha megfelelő ember vezetné, meg nem ártana a helyi kapcsolatokat is kibővíteni arra az esetre, ha netán valakinek egy időre el kellene tűnnie, mondjuk egy körözés elől. Mondtam neki, hogy ne törje magát, sehová sem megyek Hollandiából, mert a gyerekeim itt járnak iskolába és óvodába. Csak ennyit mondott: „Ahogy akarod.” A szervezeten belül egyre több embernek volt már elege Attila dolgaiból. Többek között Daninak is. Egyszer megkeresett, de mivel az egész neki is, nekem is iszonyú kellemetlen volt, először órákat beszélgettünk a szervezetről, s csak utána tértünk a lényegre. Dani elmesélte, azt tervezi, hogy az embereivel együtt kiszáll a szervezetből, és külön folytatják. Arra kért, hogy tartsak vele.

– Nem lehet, Dani – feleltem. – Attila sohasem nyugodna bele. Komoly leszámolások kezdődnének. Attilának rengeteg híve van, igaz, sokan közülük csak érdekbarátok, de ez Attilát nem érdekli, két kézzel szórja a pénzt a híveinek. Katasztrófához vezetne, ha szembeszállnánk egymással. Mindkét oldal meggyengülne, és nagyon jól tudod, hogy ezen a piacon csak egy csoportnak van esélye és helye. Ha kiválnánk, nemcsak Attilával kellene számolnunk, hanem azokkal is, akiket eddig csak nagy nehezen sikerült legyőznünk. Mind arra vár, hogy meggyengüljünk. Arról nem is beszélve, hogy sem te, sem én nem tudjuk, ki mindenki van még Attila mögött azokon kívül, akiket ismerünk. Nem lehet, nem is szabad kiválni, az kész öngyilkosság lenne.

– Így is az – mondta Dani. – Attila csak a mának él, éjjel-nappal drogozik, sosincs észnél. De nem is a drog a gond, hiszen amióta

204

ismerem, drogozik; csakhogy mostanában még iszik is rá, és ez a kettő nem fér össze. Meggondolatlan döntéseket hoz, és csak neked köszönhetjük, hogy még nem történt valami kurva nagy baj.

– Ez ilyen, Dani. Az a baj, hogy túl gyorsan kerestünk sok pénzt. Attila a világ legjobb csapatát rakta össze, minden fogaskerék passzol. Mindent elértünk, már semmi sincs, ami motiválna minket. Emlékszem, régebben hogy lestük, hogy egy-egy szállítmány megérkezik-e. Ma már a kutyát sem izgatja, és tudod, miért nem? Mert annyi pénzünk van, hogy ha az elkövetkezendő ezer szállítmány sem érne célba, azt sem vennénk észre. Régen, ha pénzosztás volt, nagy volt az öröm, Attila kiöntötte az összes lóvét és szétosztotta. Mindenkinek voltak tervei, hogy ilyen ház, olyan kocsi, ilyen motor, olyan tévé satöbbi. Ma mi van? Sokan már el sem megyünk a pénzosztásra, mert annyi a pénzünk, hogy azzal sem tudunk mit kezdeni. A hirtelen gazdagság választ szét bennünket. Két hete könyörögnek Angliából, hogy menjünk el a pénzért, mert nem fogják nekünk tárolni. Senki sem akar elmenni érte, pedig több százezer fontról van szó. Régen húsz-harmincezer fontért gond nélkül rohantunk. Persze, ma nagyobb a rizikó, mert ha megbuksz a lóvéval, az adóhivatal mindenedet elveszi. Régen ilyen gondunk nem volt, mert semmink sem volt. És amíg semmink sem volt, barátok voltunk, képesek lettünk volna meghalni egymásért és a szervezetért.

– Igazad van, de akkor most, hogy már csak a gyümölcsöt kellene leszednünk, inkább csukassuk vagy lövessük le magunkat, csak mert elfogyott a motivációnk? Egy hibás döntés, és mindent elveszíthetünk, és ha te nem akadályoztad volna meg Attila hülye döntéseit, már semmink se volna, és ott rohadnánk a börtönben vagy a temetőben.

– Valamit tenni kell, de a szervezetnek nem szabad meggyengülnie. Attila pedig végképp nem vehet észre semmit a bérvitákból. Beszélj az embereiddel, mondják el, ők mit tennének, én is beszélek pár emberrel, és ha jutottunk valamire,

205

újból leülünk és megdumáljuk, de addig is a szervezet javát kell néznünk.

Dani első embere – aki egyben a sógora is volt – egyik este egy kicsit többet ivott a kelleténél, és igen csúnyán sértegette Attilát a távollétében. Azt mondta, hogy eladta a lelkét a piának és a kurváknak, és szerinte nem ártana egy csere a főnöki poszton. Attila másnap kérdőre vonta Dani kávézójában, hogy akkor szerinte őt le kellene váltani? Szerinte ő egy piás buzi? A kérdőre vont srác, akinek igen jó fizikuma volt Attiláéhoz képest, ott, helyben, mindenki előtt térdre borult és kezet csókolt neki. Attila fejbe rúgta, majd leköpte. Pár nap múlva a srácot holtan találták, túladagolta magát heroinnal. Még a legközelebbi barátai, sőt a barátnője sem tudtak arról, hogy valaha is drogozott volna. De miután az igazságügyi szakértői vélemény is megállapította a halál okát, senki sem firtatta, mi történt: a srác óriási drogos volt, és kész. A temetésére rengetegen eljöttek, még Attila is, aki egy plüsskutyát tett a sírjára, körbenézett, és így szólt: „Egy kutya ne ugasson a gazdájára!”

Azért valószínűleg ő is ráérzett, hogy baj van, mert felhagyott a mértéktelen ivással és a bulizással, és csak a szervezetre koncentrált. Sorra vonta kérdőre az embereket, kifaggatta őket, hogy szerintük is rossz főnök-e, le kellene-e őt váltani, hallottak-e valamit, van-e valami mozgolódás ellene. Engem a végére hagyott.

– Képzeld, olyan hírek repdesnek, hogy egyesek nincsenek velem megelégedve. Te hogy vagy ezzel?

– Sehogy. Vannak hibáid, de kinek nincsenek? Viszont az tény, hogy az utóbbi időben hoztál pár téves döntést.

– Na, végre valaki, aki nyíltan mer beszélni. De figyelj ide! Amitek van, azt nekem köszönhetitek, és szarok rá, hogy mi a véleményetek. Olyanok vagytok, mint a nyafogós kurvák: amíg nincs semmijük, a lóval is basznának, ahogy szaporodik a lóvé, már csak hercegekkel akarnak kúrni! És mondd meg az összes faszszopó kurvának, hogy amelyiknek baja van velem, az mondja meg a szemembe, és ne a hátam mögött susmusoljon, mert ha

206

megtudom, kitépem a nyelvét. Ha férfiak vagytok, álljatok elém és mondjátok el, hogy mi a fasz bajotok van!

Láttam a sötét jövőt, tudtam, hogy nagy tisztogatás lesz a szervezeten belül. Attila teljesen beleélte magát a főnökszerepbe, Vlado még adta is alá a lovat. Az erő Attilával volt, de a józan ész inkább ellene. Dani nélkül nehezen boldogult volna, s ezzel ő is tisztában volt, nem véletlenül mondta ekkoriban Daninak: jobb egy okos vegyész, mint egy halott lázadó.

Nagy meglepetésemre Kínai, a sereg vezetője is megkeresett, és megkérdezte, mi lesz, mert szerinte nem állnak jól a dolgok. Kitért arra is, hogy ha esetleg lenne valami ötletem, akár Attila nélkül is, biztosan támogatna, mert szerinte én kellenék az élre. Furcsa beszélgetés volt, már csak azért is, mert Kínai a legelejétől Attila emberének számított. Vele végeztette el a piszkos munkák nagy részét. Kínai éveken át harcolt Arkan mellett, úgyhogy nemigen hittem, hogy komolyan el akarná árulni a parancsnokát; szerb katona sohasem tenne ilyet, főleg úgy, hogy közben vagyonokat keres. Aki volt a szerb seregben, és ismeri a szerb mentalitást, nem ugorhatott be a próbálkozásnak. Valószínűleg csapda, gondoltam. Elég bután csinálta Attila, ha azt hitte, hogy lepaktálok az egyik legjobb emberével. Azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, de akármennyit töprengtem, nem akartam elhinni, hogy Kínai komolyan beszélt. Mindenesetre elindult a legpiszkosabb játék a szervezeten belül. Iszonyú volt a feszültség, mindenki tette a dolgát és kussolt a viszályról. A Kínai Danit is felkereste, de Dani jelentette a dolgot Attilának. Pár nappal később Kínait letartóztatták fegyveres rablás és súlyos testi sértés vádjával. Mindenki azt gondolta, hogy azért került be, mert Attila ellen fordult. Dani is rohant hozzám, hogy Kínai velünk van, segítsek neki kijutni, mert hálás lesz érte. Csakhogy én tudtam, hogy ha Attilának az útjában áll valamelyik embere, azt megöleti, nem pedig lecsukatja. Ez is a csapdához tartozott. Így akarták elérni, hogy bízzunk Kínaiban. Attila tudta, hogy sok az ellensége a szervezeten belül, de tucatnyi embert nem akart legyilkoltatni; az ellenség fejét kereste, azt akarta kegyetlenül lecsapni.

207

Közben Mekinek is akadtak gondjai, mert egy raktárosa bebukott és teljes körű beismerő vallomást tett, melyben Mekit is sokat emlegette. Közben a jobbkeze, Dagi is ellene fordult, mert Meki átverte. Általában Dagi is kinn volt Hollandiában, de rendszeresen járt haza Magyarországra, hogy Meki anyagi dolgait intézze. Részesedésért dolgozott, de egyszer rájött, hogy Meki jóval többet szállít Magyarországra, mint amennyit bevallott neki. Dagi Attilához fordult, hogy külön vonalat szeretne indítani, mert a főnöke becsapta. Attila látszólag belement a dologba, de az új vonal nem sokáig működött. Meki feldobta Dagi vonalát, ami már nagyon jól jött a magyar rendőr kapcsolatainak. Aznap este, amikor Dagit letartóztatták, Meki ünnepséget rendezett. „Aki ujjat húz velem, úgy jár, mint a Dagi!” – szónokolt, miközben Attila ott ült mellette. Én csak néztem ezt a rohadt patkányt. Nemrég még, ha találkoztak, szívélyesen puszilkodott Dagival. Tíz éve ismerték egymást, most meg csak úgy lecsukatta. A helyzet a szervezeten belül kritikusabb volt, mint valaha.

Nagy nehezen elkészült a családi házam. A legtöbbet a biztonságra költöttem. Olyan szinten álltam, hogy már emberrablók célpontja is lehettem – de főleg a gyerekek és a feleségem. Az orosz maffiának van egy külön részlege, amely tehetős üzletembereket, bűnözőket, politikusokat szemel ki, hogy aztán elrabolja vagy őket, vagy, ha lehet, a gyerekeiket. A gyerekekért mindenki fizet. Más okból is rabolnak el családtagokat, és nem csak az oroszok. Képesek csak azért elrabolni az ember családját, hogy az illető valamilyen ügyben megfelelően szavazzon. Úgyhogy a házam, amellett, hogy minden kényelmi szolgáltatással elláttam, egyben kisebb erődítmény is volt. Ez persze Briginek is feltűnt. Egyik este lefolytattuk életünk talán legkomolyabb beszélgetését. Soha nem szólt bele az életembe, de most igaza volt. Arra kért, hogy menjünk el innét, és valahol messze kezdjünk új életet. Félti a gyerekeket, és félt engem is, vallotta be. Látja rajtam, hogy hónapok óta feszült vagyok. Még sohasem félt, mondta, de most fél. Nagyon.

208

Átgondoltam a helyzetet. Nem menekülhetek, a szervezet is a családom, és nem hagyhatom el, talán sohasem. Neki köszönhetek mindent, sok ember álmodni sem merne ilyen gazdagságról. A gyerekeim a világ legjobb egyetemeire járhatnak majd, akármennyibe is fog kerülni, gond nélkül ki fogom tudni fizetni. Bármit megvehetek, milliós házat, luxuslakásokat, a világ bármely részén jachtot, sportkocsikat, oda mehetünk nyaralni-telelni, ahová csak akarunk, a legjobb orvosi ellátást tudom fizetni. Azt mondják, tisztességtelen módon kerestem a vagyonom, azt mondják, bűnöző vagyok. Én sosem éreztem így. Ugyanazt csináltam, mint a legtöbb állam a világon, csak valamivel tisztességesebben. Melyik állam nem kereskedik droggal vagy fegyverrel? Amióta Amerika bevonult Afganisztánba, másfélszer annyi ópiumot termesztenek, másfélszer annyi heroint állítanak elő. Amerika évente több millió fegyvert ad el, amerikai katonák sok ezer embert ölnek meg szerte a világon. De ugyanezt csinálja a G-8 is, és sok más ország. A különbség közöttünk és ezek között az országok között csak annyi, hogy nekik lehet, rájuk nem vonatkozik a törvény, ránk, hétköznapi emberekre viszont igen. Pedig mi is csak úgy akarunk élni, ahogy a miniszterek és csatlósaik: drága kocsival járni, soron kívül bekerülni valahová, sok fizetést kapni. Sok ember gondolkodik így, de a többség szerencsére tisztességes és becsületes, és én is ilyennek akartam nevelni a gyerekeimet. De ahhoz, hogy tisztességesnek és becsületesnek tudjam őket nevelni, nagyon meg kellett szenvednem, mert egy éhes, rongyos gyerek sohasem lesz tisztességes, mert az élet rákényszeríti a bűnre.

Ha kilépnék a szervezetből, töprengtem tovább, örök életünkben menekülnünk kellene, a gyerekeim is ugyanolyan menekültek lennének, mint amilyen én voltam. Én nem ilyen jövőt akartam nekik. Azt akartam, hogy legalább hazájuk legyen, mert igazán akkor boldog egy ember, ha van hazája, ha megdobban a szíve, ha meghallja a hazája himnuszát. Nem

209

hagyhattam el a szervezetet, de Brigi ezt nem értette meg. Soha annyit nem vitáztunk, mint akkor.

Egyik nap a magyar nőismerősöm ismét megkeresett telefonon, hogy szeretne velem találkozni. Mondtam, hogy jöjjön ki Rotterdamba. Pár nap múlva kijött az angol barátjával, és elmondta, hogy anyagi gondjai vannak. Felajánlottam neki egy újabb összeget, de nem fogadta el. Azt mondta, hogy dolgozni szeretne valamit, és ebben kéri a segítségemet. Nem volt túl sok lehetőségem, meg a csaj sem volt senkim, csak egy régi ismerős. Elmondtam neki, hogy tudok szerezni táncosmunkát, hoszteszmelót, vagy a legrosszabb esetben tudok adni neki egy kirakatot Amszterdamban, a vöröslámpás negyedben. Nem tetszett neki az ajánlatom, úgyhogy felajánlottam neki egy futármelót: talán heti egy-két alkalommal tudok drogot adni hitelbe, ha van piaca, mondtam. Átgondolja, felelte, bár igazából arra számított, hogy valami normális melót is tudok. Amit tudtam volna, ahhoz kellett volna holland nyelvtudás, de nem is emiatt húzódoztam. Nem akartam a nyakamba venni még egy pluszgondot, hiszen azt sem tudtam, mi lesz a következő napokban, hetekben, hónapokban. Benne volt a pakliban, hogy le kell lépnem, és akkor bőven elég lett volna gondoskodnom a saját családomról, nem hiányzott még egy félig idegen ember problémája is.

Közben Vlado becsempészett egy nagy kokainszállítmányt az Adriára. Egy Szlovéniába tartó hajóról Montenegró felségvizein a tengerbe dobálták a zsákokat. Úszómellényeket kötöttek rájuk, aztán a partról speed bootokkal, versenymotorcsónakokkal mentek ki az áruért. A határőrségnek még megközelítőleg sem voltak ilyen gyors hajói. Régebben cigarettát csempésztek velük az olaszokhoz. Montenegróból aztán egész Európában terítették az árut. A kokain egyre elterjedtebb lett. A „pórnép” nyomult a heroinra, az elit pedig a kokainra. Több alkalommal is, amikor bankárokkal, ügyészekkel, bírókkal, politikusokkal, üzletemberekkel tárgyaltam, szóba került a kokain. Azt mondták,

210

lazulásra használják; ha fáradtak, csak felszívnak egy csíkot, és máris újra frissek tőle.

Egyszer megkérdeztem egy bírót, nem bántja-e, hogy az imént ítélt el két kokainkereskedőt több évre, most meg saját maga is használja a szert. „Jaj, fiam, nem tudja, hogy a munkát nem szabad összekeverni a magánélettel?” – kérdezte, aztán röhögött egy jót. Rohadjon ki a tüdőd, gondoltam magamban. De nem szóltam semmit, mert bizonyos dolgokban szükségünk volt a segítségére. Ez éppolyan dolog, mint amikor az elszánt, újonc kábszeres zsaru a kiképzése folyamán hallgatja a felettesétől a sok okosságot, hogy a drogkereskedők ilyen meg olyan szemetek, mérgezik a gyerekeinket, az iskolákban árulják a drogot satöbbi. Nézd, magyarázza neki, hány kitüntetésem van már, és nagy büszkén mutogatja a diplomáit, a csillagjait meg a különféle elismeréseit. Az újonc teljesen magán kívül üldözi a rohadt drogkereskedőket, mígnem egy alkalommal egy kiterjedt csoportra, és vele együtt egy hatalmas szállítmányra bukkan. Élete álma válik valóra, már látja, hogy kapja az újabb csillagot, a pénzjutalmat, az elismerést. Lélekszakadva rohan a feletteséhez, hogy elmesélje, mire bukkant. De nagy meglepetésére a felettese nem örül a felfedezésének. Mindenkit nem tartóztathatunk le, mert akkor holnap nem lenne munkánk, de hagyján, hogy munkánk nem lenne, luxusvillánk, luxusnyaralásunk meg luxuskocsink sem lenne, magyarázza. Azokat tartóztassuk le, okosítja a fiút, akik nem vesznek nekünk luxusvillát, nem fizetnek be nekünk luxusnyaralásra, akiktől nem kapunk luxuskocsikat. Ezeket kell letartóztatni, ezekért kapjuk a kitüntetéseket meg a többi hülyeséget. Fiam, folytatja a tapasztalt felettes, jól gondolja meg, mit választ: kitüntetést, nyugdíjat és nyomort élete végéig, vagy hosszú karriert, talán tábornoki rangot is, sok-sok nyaralást, szép kocsikat, luxusvillát. Régen Zoránnal sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Mi belülről láttuk, hogyan veri át az igazságszolgáltatás a hétköznapi embereket, akik abból indulnak ki, hogy amit egy rendőr állít, az általában igaz. Legalábbis a munkásnépekkel ezt etetik.

211

A magyar csaj felhívott, hogy találkozzunk újra, mert talált egy vonalat. Úgyis Bécsbe kellett mennem egy tárgyalásra, így vele is találkoztam. Elmondta, hogy talált egy magyar fiút, aki kábítószer-kereskedelemmel foglalkozik, és rajta keresztül tudna szerezni egy kis lóvét. Kérdeztem tőle, más országba nincs-e valami vonala. Nem mondhattam meg neki, hogy azért kérdem, mert a magyar piac már évek óta fedve van, és még nekem is szigorúan tilos ott akár egyetlenegy szem ecstasyt is eladnom. A csaj azt mondta, hogy nincs, csak ez az egy srác. Nem akartam elvenni a kedvét, hiszen én ajánlottam neki ezt a lehetőséget, úgyhogy azt javasoltam, jelentkezzen pár nap múlva, de addig is itt van párezer euró. Néhány nappal később Attilával ebédeltem, és épp az újabb sikeres üzletét mesélte, amikor eszembe jutott a magyar csaj. Elmondtam neki az esetet, és hozzáfűztem, hogy nagyon sajnálom a csajszit, és valahogy szeretnék segíteni rajta, de nem akarom, hogy azt higgye, bármikor csak úgy kaphat tőlem lóvét. Attila azt mondta, megbeszéli Mekivel; ha ő engedi, akkor ő is fog engedélyezni egy-két alkalmat. Aztán másra terelődött a szó. Attila elmondta, hogy úgy érzi, Dani ki akar lépni, de ezt nem engedheti meg. Hozzáfűzte, hogy sem Danit, sem engem nem tudna bántani, kivéve, ha a szervezet érdeke azt kívánná. Ezt, tudtam, célzásnak szánta, hogy még mindig megbízik bennem, de ha ellene fordulok, ki fog nyírni Danival együtt.

Este a Four Seasonsben volt találkozóm a rotterdami focicsapat menedzserével. Egy szerb játékos játéklehetőségét kellett elintéznem a csapatnál. Egy ideje már csak tárgyalásokra jártam. Amióta Zorit lelőtték, visszavettem az éjszakából. Biztonsági okokból csak a hétvégét töltöttem a családommal. Egyre több olyan infót kaptunk, hogy a gyerekrablók egyik fő célpontja lettünk. Attila is biztos helyre vitte a családját. Egy biztos, ugyanannyi ellenségünk volt, mint amennyi barátunk. Igaz, Attilán és rajtam kívül másnak nem voltak gyerekei a szervezet vezetőségében.

Pár nap múlva Attila azt mondta, hogy beszélt Mekivel, és nem bánja, ha egy-két kábítószer-szállítmányt elvisznek

212

Magyarországra. Dagi bukása miatt egy-két hónapig úgyis szünetel a szállítás, míg ki nem derül, Dagi énekel-e. Felhívtam a magyar csajt, és mondtam neki, hogy találkozzunk két nap múlva Bécsben, és hozza magával az emberét is. Eléggé meglepődtem, amikor megláttam a csajjal érkező magyar drogkereskedőt. Egy húszas éveiben járó, gyerekes srác volt. Félrehívtam a csajt, és megkérdeztem, tényleg ez-e az embere. Elszoktam az ilyen kis seggdugaszoktól, de mivel engem különösebben nem érdekelt a dolog, annyiban hagytam a dolgot. Kérdeztem a srácot, hogy mi és mennyi érdekli, amire jött is a menő, magyarokra oly jellemző válasz: bármi és bármennyi!

– Ez a csávó síkhülye – mondtam a csajnak a srác előtt. A srác teljesen elpirult és lesütötte a szemét. Látszott rajta, hogy újonc a drogpiacon.

– Nem az! Több jó kapcsolata is van, már régóta drogot árul – védte meg a csaj az üzlettársát.

– Na, jó. Figyelj ide, Jani gyerek! A következő szabályok szerint fogunk dolgozni: kijössz Hollandiába vagy kiküldöd a futárodat, ott megkapod a cuccot, és amint átvetted, a te felelősséged, a te döntésed, hogy hová viszed, és mit csinálsz vele. Tőlem viheted Japánba is vagy ott a helyszínen meg is eheted, tehát nem érdekel, hogy buksz, vagy elveszik tőled, vagy nem fizetik ki. Semmi sem érdekel azután, hogy az árut átvetted. Mivel a csajnak segítek, ezért az első szállítmányt megkapod hitelbe. Ahogy elpasszoltad, küldöd a lét. Ha minden oké lesz, talán lesz második szállítás is, de ez nem biztos. A csajjal egyezzetek meg, hogy milyen jutalékot adsz neki. Engem az sem érdekel. Az áru árát add majd oda a csajnak, ő meg majd eljuttatja hozzám. Érthető a dolog?

– Igen, igen – dadogta a kis piskótaképű ürge.Ha az én üzletem lenne, gondoltam, ilyenekkel szóba sem

állnék. Beszélgettünk még pár percet, aztán leléptem, mert nem tudok sok időt tölteni olyan emberekkel, akik nem az én szintemen vannak. Pár nap múlva a kis magyar drogkereskedő kiküldött egy futárt, aki elviharzott harmincezer ecstasyval. Az

213

áru megérkezése után pár órával felhívott a Jani gyerek, hogy Jézus Máriám, ő nem gondolta volna, hogy ilyen sokat fogok küldeni, azt hitte, hogy maximum tízezret kap. Igazság szerint én sem tudtam, hogy mennyi megy. Ebben mindig Attila döntött. Sohasem kérdeztem, hova, mennyi áru megy; most sem. Gyorsan el is felejtettem az egészet. Épp egy jótékonysági koncerten dolgoztam, melyet az egyik holland bankkal szerveztünk a rákos gyerekek megsegítéséért.

A bankkal még korábban, az amszterdami polgármesteren keresztül kerültem kapcsolatba. Egyszer felhívott, hogy érdekelné a véleményem egy ügyben. Egy pályázatról volt szó, melyet „biztonságos, rablásmentes bankrendszer” témakörben írtak ki. Mivel már régóta mozogtam az éjszakában, és rengeteg sztorit hallottam sikeres és sikertelen bankrablásokról, tényleg volt fogalmam a kérdésről. Beszélgettem pár banki biztonsággal foglalkozó emberrel, egy-két rendőr ismerősömmel, és összeállítottam egy tervet. Nagy meglepetésemre az összes beérkező pályázat közül ez nyerte el a bank tetszését. Kérdezték, mibe kerül, mert nem tüntettem fel az árat. Ám mivel én voltaképpen kedves ismerősömnek, a polgármesternek állítottam össze a tervet, nem kértem pénzt, csak azt, hogy hozzunk létre közösen egy jótékonysági eseményt. Elfogadták az ajánlatomat. (Az általam kidolgozott biztonsági rendszer egyébként 2005 óta működik a bankhálózat legtöbb hollandiai és külföldi fiókjában. 2007-ig egyetlenegy sikeres bankrablást követtek el, de akkor sem a rendszer omlott össze, hanem az egyik biztonsági ember szövetkezett a rablókkal.)

A koncert rekordbevételt hozott. Több „bűnözői” csoportot is meggyőztem, hogy a pénz azért van, hogy adakozzunk belőle a rászorulóknak. Ali, a török vezér, amikor hozzá fordultam egy kis adományért, koldusnak nevezett. A szervezetnek több pénze van, mint a holland államnak, mégis nála koldulok, viccelődött. A Gyermekrák Alapítványnak az összeget a bank igazgatója adta át. Soha nem szerettem a reklámot, én jó szívűségből adtam és segítettem a pénz összegyűjtésében. Igaz, szívesen adtam volna a

214

vajdasági rászorulóknak is, de már többször tapasztaltam, hogy sajnos az adomány nem ér el hozzájuk.

Közben zajlott az élet. Daninak több emberét is baleset érte ezekben a napokban. Kínai ellen ejtették a vádakat, és két hónap után szabadult. Miután kijött, Danit elrabolták, és egymillió euró váltságdíjat fizettünk érte. Négy napig volt fogságban, és nem a legjobb állapotban tért vissza. Tudtam, hogy Kínai keze van a dologban, és hogy Attila sem ártatlan. Mindenesetre az akció hatásos volt. Dani nem szervezkedett tovább Attila ellen. Békét kötöttek, és attól fogva szinte mindennap együtt lógtak. Dani a kokainüzletbe is komolyan beszállt. Spanyolországból is egyre több cucc érkezett. Barátságuk megerősítéseképpen egy új vonalat is átadott Attilának. Ez egy marokkói kapcsolat volt, amely tonnaszámra szállította a hasist.

Egy amszterdami csoport nem örült különösebben, hogy új figurák tűntek fel a hasisüzletben. Úgy tűnt, Attila most tényleg túl nagy fába vágta a fejszéjét. Az amszterdami csapat is jó „felső” kapcsolatokkal rendelkezett. Ez azt jelentette, hogy az utcán fog eldőlni, ki az erősebb. Egy Amszterdam melletti városban lelőtték Attila két társát. Pár hétre rá kinyírták egy motoros klub vezetőjét is, aki szintén Attila üzlettársa és barátja volt. A motoros temetésén – ahová több ország több száz motorosa is eljött – tudtam meg, hogy Attila közeli kapcsolatban áll ezzel a motorosbandával. Ezt is éveken át titkolta előlem. Az ezt követő hetekben folytatódott a leszámolás, mindkét oldalon voltak veszteségek, de most úgy látszott, hogy Attila méltó ellenfélre akadt. Komoly nyomozások is indultak, több embert letartóztattak, majd szabadlábra helyeztek. Természetesen erre már a sajtó is felfigyelt, jöttek az újságcikkek, tévériportok. Az évek óta tartó nyugalom felborulni látszott.

215

„Te is ugyanúgy fogsz bűnözni, mint mi!”

HALÁLOS VESZÉLYBEN

KÖZBEN A JANI GYEREK JELENTKEZETT, hogy kellene még egy fuvar, de van egy kis gond, mégpedig az, hogy csak a fele lóvé van meg. Attilát nem érdekelte a pénz, azt mondta, persze, jöjjön, úgyis meg fogja adni, az biztos. A második fordulóban két srác jött ki az áruért. Este érkeztek, így elvittem őket vacsorázni, ahová később véletlenül Attila és Meki is befutott. Odajöttek, lekezeltek velünk, és leültek egy másik asztalhoz. Másnap, amikor a srácok elmentek az áruval, Attila megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy ki volt az egyik futár. Mondtam, hogy honnét a francból tudnám, de nem is érdekel. Azt mondta, az egyik egy magyar „sztár”. Ezután Attila komolyan elkezdett foglalkozni az új magyar vonallal. Ha jöttek a futárok, mindig ott legyeskedett körülöttük, főleg a „sztárral” próbált kedves lenni. Pénz alig jött vissza, teljes veszteség volt az új vonal, Attila mégis tömte őket áruval, és azt hajtogatta, majd megadják az adósságukat, nem kell izgulni. Egyik alkalommal a „sztár” megemlítette, hogy szeretne egzotikus lányokat kipróbálni. Szóltam Attilának, aki egy óra múlva felküldött négy lányt a „sztár” és a társa szállására: egy négert, egy félvért, egy arabot és egy törököt, plusz vagy száz gramm kokaint. Hajnalban értem haza egy üzleti útról, és még beugrottam hozzájuk. Láttam, hogy elég jól érzik magukat. A meztelen csajok szerte a szobában, a két futár egy kokainhegy fölött bóbiskolva figyelte őket. Már túl voltak pár meneten,

216

gondolom, épp regenerálódtak a következőre. Szerintem életük legfelejthetetlenebb napja volt. Csak egyet nem tudtak szegények, azt, hogy Attilánál semmi sincs ingyen. Két nap múlva érkezett a hír, hogy a „sztárt” a társával és a Jani főnökkel együtt lekapcsolták a zsaruk Pesten.16

Nekem már az elejétől kezdve gyanús volt a dolog. Nem értettem, Attila és Meki miért engedélyezte, hogy idegenek szállítsanak drogot Magyarországra. Addig még a gyilkosságtól sem riadtak volna vissza, hogy kiiktassák a konkurenciát. Igazából akkor kezdtem el gyanakodni, hogy valami nem stimmel, amikor Jani már a harmadik-negyedik szállítmányt vitte el úgy, hogy még az elsőt sem fizette ki. Valószínűleg Jani ostobának nézett, azt hitte, valami hülyegyerek vagyok, aki úgysem teheti be a lábát Magyarországra. Gondolta, lehúz, amennyire csak lehet. Pofátlanul rendelt és hordta az árut hitelbe. A tartozása már kábé százezer euró volt, de Attilát nem érdekelte; engem igen, de nem tudtam leállítani a szállítmányokat, erre csak Attilának volt joga. Nem akartam ebbe is beleszólni, különben is őt vezette meg Jani, nem engem. Igazából attól féltem, hogy Attila kicsinálja ezt a bolond gyereket, aztán ezzel akar sakkban tartani, mert az egészet úgy rendezi meg, mintha az én utasításomra nyírnák ki. Jani egyre több embert hozott ki Hollandiába. Ezeket nekem kellett fogadnom és elszállásolnom. Mindenki azt gondolta, én vagyok a főnök, és Jani hozzám tartozik. Tehát ha Janival történik valami, az isten se mossa le rólam, hogy én állok a háttérben. Amikor Attila szólt, hogy lebuktak, egy picit megkönnyebbültem. De csak egy pillanatra. Üvölteni kezdtem:

– Honnét a faszból tudod te, hogy megbuktak, pláne, hogy hol? Honnét tudod, hogy lebuktak?

– Az éjjeli madarak csiripelték – mosolygott Attila.

16 Az itt említett „sztár” Segal, polgári nevén Cifra Tamás volt, akit a magyar közvéleménynek a Való világ című valóságshowból volt szerencséje megismerni.

217

– A te meg a köcsög magyar barátod keze van benne! Ti terveltétek ki az egészet! Azért engedted, hogy adós maradjon a kis seggdugasz, mert tudtad, hogy fel fogod dobni. Vártál, hogy kiépítsen maga körül egy kis hálózatot, szóltál Mekinek, az pedig a magyar rendőr barátainak, és már meg is volt a nagy történelmi fogás Magyarországon. Hetekig attól zeng majd a sajtó, hogy lefüleltek egy óriási drogmaffiát, melynek még sztárok is a tagjai voltak. Meki rendőr kollégái megkapják a dicséretet, az ország összes kábszeres nyomozója rááll az ügyre, ti meg gond nélkül szállítjátok és áruljátok tovább a cuccot Magyarországon! Okos, nem rossz, sőt, kiváló hadművelet volt, de egyet elfelejtettél! Azt, hogy ehhez az egészhez én adtam az arcomat, és a kis buzik csak engem ismernek, úgyhogy holnap a fél világ rendőrsége engem köröz!

– Most mi a faszt hőbörögsz, baszd meg?! A szervezetet szolgálod te is, és ha a szervezet azt kívánja, hogy a fél világ körözzön, akkor körözni fog a fél világ! De megnyugtatlak – persze ezt te sokkal jobban tudod nálam –, hogy soha nem fognak elkapni! Soha nem kapnak infót a hollandoktól, vagy ha mégis, akkor téveset. Mekit is már mióta körözik? És mi van? Fogalmuk sincs róla, hol van. A magyarok elküldik az elfogatási parancsot, itt meg már dobják is ki a szemetesbe. Nem értem, mi a faszt parázol! Vagy azt hitted, hogy a hátralévő életedet a Hiltonban fogod eltölteni elit emberek társaságában, hogy ügyészekkel és bírókkal egyezkedsz, és teljesen kivonulsz az alvilágból? Vagy mi a faszt gondoltál? Hogy a háttérből dirigálsz? Hát nem! Te is ugyanúgy fogsz bűnözni, mint mi, és akkor meglátod, hogy nem is olyan hülyeség, amiket mondani szoktam!

– Te hülye vagy, Attila! Egyszer már ültem miattad börtönben, ha kell, ülök még, akár egész hátralévő életemet leülöm, de nem azért, hogy te és a buzi magyar barátod boldogok legyetek, hogy mindenáron megtartsátok a magyar piacot. Nekem az nem ér ennyit! Ki fogok szállni!

– Akkor meg foglak ölni! Ezt jól jegyezd meg! Senki sem száll ki élve vagy az én engedélyem nélkül!

218

Elég régóta ismertem, így tudtam, hogy komolyan beszél. Győzött, nem voltam elég óvatos. Olyan csapdába csalt, amelyből alighanem már nem lehetett kimenekülni. Ha nem lenne családom, talán lett volna esélyem, de így nem volt. És tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Attila rájött, hogy sokkal okosabb vagyok nála, az „elit” hozzám húz, így valószínűleg a konkurensét látja bennem, és mindent meg fog tenni, hogy leszűkítse a mozgásteremet, és csökkentse a hatalmamat. Elkezdtem felkészülni az utolsó harcra, aminek a vége, ezt tudtam, valamelyikünk számára tragikus lesz. Mindenekelőtt fogtam Brigit és a gyerekeket, és elrejtettem őket külföldön. Elmondtam Briginek, hogy a dolgok rosszul alakultak, ezért ki akarok szállni. Brigi tudta, hogy ez mivel jár. Annyit kért, nehogy megmásítsam a döntésemet, ő várni fog rám, akármeddig kell is várnia. A továbbiakban úgy viselkedtem, ahogy Attila elvárta. Muszáj volt visszanyernem a bizalmát, hogy életben maradjak. Csak arra várt, hogy hibázzak. Ha pedig hibázom, nekem annyi.

Újból elkezdett tárgyalni az irániakkal, és most félig-meddig támogattam is. Teljesen nem állhattam az ügy mellé, mert ő is jól ismert engem, és kapásból kiszúrta volna, hogy kamuzok. Elkezdődött kettőnk közt egy játszma, miközben az aduk nagy része nála volt. Figyeltetett, a tárgyalásaimra mindig adott mellém egy embert, aki informálta az elhangzottakról. Képmutató módon mindig részletesen informált a magyar helyzetről. Egy banda állandóan követett, akárhová mentem. Szóltam Attilának, hogy ha az ő kutyái, szedje le rólam őket. Természetesen tagadta, azt mondta, fogalma sincs, hogy miről beszélek. Másnap valaki felgyújtotta az egyik kocsimat, a kedvencemet. Két nap múlva kirabolták a lakásomat. Egy este ismeretlenek többször rám lőttek, és valószínűleg nem volt véletlen, hogy egyszer sem találtak el. Elmeséltem Attilának, mi történt, és megállapodtunk, hogy valaki nyilván ki akar nyírni. A biztonságom érdekében, mondta, beleegyezik, hogy egy időre elmenjek külföldre. Meglepő módon Szlovákiába küldött, de volt egy kikötése. Azt akarta, szerezzek még egy embert, aki

219

megbukik Magyarországon. Ha nemet mondtam volna, valószínűleg ott, a helyszínen megöl maga, vagy rövidesen valaki más. Muszáj volt belemennem. Arra gondoltam, hogy talán így időt nyerek. Életemben soha nem féltem, pedig átéltem már pár veszélyes szituációt, de most szorongtam egy kicsit. Megsértettem a szabályokat, mert szembefordultam a főnökkel. Tudtam, hogy az életem az ő kezükben van, márpedig vannak emberek, akiknek megölni valakit igazán gyerekjáték. Attila teljesen a markában akart tartani, ezért kérte, hogy szerezzek újabb balekot Magyarországon. Börtönbe juttatni nem akart, sőt bármit megtett volna, hogy oda ne kerüljek. Túl sokat tudtam ahhoz, hogy letartóztassanak; inkább megöltek volna, csak ne beszéljek.

Attila szólt, hogy a magyar csajt nem tartóztatta le a rendőrség. Ezt nem tudtam, azt hittem, mindenkit lekapcsoltak, a csajt is, hisz ő volt az egyik kulcsszereplő. Felvettem vele a kapcsolatot, majd találkoztunk. A csaj elmesélte, hogy még csak ki sem hallgatták, ő sem érti, hogy lehet ez, de örül neki. Már épp el akartam mondani neki, hogy az egész egy átverés, csapdába lettek csalva, amikor elkezdte magyarázni, hogy tudja, tartozik, de minden pénz elment a lakására, viszont van egy haverja, aki hetek óta nyaggatja cuccért. Gondoltam, pont jó lesz, nyerek egy kis időt. Attila kimondottan örült a jó hírnek. Két hónap múlva az új balek is bukik majd, Magyarországon rekordmennyiségűnek számító droggal. Pedig szegény csak ezer-kétezer darabot szeretett volna, hogy a barátai közt terjessze. Ennek ellenére többször is kapott több ezer ecstasyt, sőt egy alkalommal két kiló speedet is. Hasonlóan járt, mint az előző gyerek, a drog egy részét szétosztogatta, a többit meg valószínűleg lehúzták róla a keményebb arcok. Rövid időn belül ő is adósságba keveredett, de a szervezet rá sem haragudott, inkább adott neki még ötvenezer ecstasyt, hogy abból gazdálkodja ki az adósságot. Ezzel az ötvenezer ecstasyval be is bukott 2005. november 19-én. Ugyanezen a napon egy másik balek is bebukott, ami valószínűleg szintén Attila és Meki érdeme volt.

220

Már akkor tudtam, hogy a balek magyar srác nem reggelizik otthon, amikor Attila felhívott, hogy azonnal indítsam az árut. Szombat volt, és hétvégén sohasem szállítunk – ez volt az első furcsaság. A másik meg az, hogy semmi sem volt megbeszélve, tehát amikor jött a telefon, se sofőr, se kocsi nem állt készen. Mire Attila azt felelte, életbevágóan fontos, hogy a hozzám eljuttatott áru még aznap elinduljon Magyarországra. Ha nem juttatom oda, ismét oda a bizalom, márpedig annak végzetes következménye lehet. Mindenáron meg kellett oldanom a helyzetet. A magyar srác elmondta, hogy csak másnapra tud sofőrt és kocsit szerezni. Megpróbáltam meggyőzni Attilát, hogy várjunk másnapig, de hiába. Ma kell szállítani, hajtogatta, ha törik, ha szakad. Ez a parancs. Amikor ellenevetettem, hogy szombat délután már kocsit sem lehet bérelni, azt válaszolta, ott a sajátom, vitessem át azzal az árut. Mire mondtam neki, hogy nem normális, két hónapja vettem az autót nyolcvanezer euróért, és mindketten tudjuk, hogy bukni fog az áru, és a kocsi is odalesz. Szarjak rá, felelte, vegyek egy másikat hétfőn, addig megjárjak taxival. Pár perc múlva jöttek Attila emberei, és a kocsim pótkerekébe bepakolták az árut. Most már csak egy sofőrt kellett találnom.

Egyetlen ember jöhetett szóba. Az illető már régóta együttműködött Vladóékkal. Egy orgazda, aki kamionszámra vásárolta fel a lopott árut. Főleg elektronikus cikkeket: plazmatévét, számítógépet, laptopot. Aztán elkanászodott, és több százezer euróval tartozott a szervezetnek. Úgy hallottam, meg vannak számlálva a napjai. Felhívtam, és magamhoz rendeltem. Szerintem ő is érezte, hogy nagy a gáz, mert vagy százszor megkérdezte, nem bántom-e, és esküdözött, hogy nagyon gyorsan visszafizeti az adósságot. Fura egy fazon volt. Tudta, hogy baj lesz, ha becsapja a szerbeket, mégis megcsinálta. Elmagyaráztam neki, mi a dolga: elviszi a kocsit Magyarországra, ott odaadja egy srácnak. Neki kell átvinnie a határon, mert sok cucc van benne, és ha netán még ez is eltűnik, tényleg nagy szarban lesz, ha viszont átjuttatja, megpróbálok neki még pár hét

221

haladékot szerezni a szerbektől. Közben átgondoltam a dolgot: azzal, hogy bebuktatom, megmentem az életét, és valamelyest a magam helyzetét is javítom. Ha ugyanis megölik, valószínűleg gyanúba keveredem. Így viszont nem ölik meg, és az áru is időben odaér.

Minden a terv szerint történt, az árut lefoglalták, a szlovákot és magyar társait letartóztatták. Késő este Attila felhívott és gratulált, majd azt mondta, hogy másnap vár Rotterdamban, mert ünnepelni fogunk. Vasárnap reggel Bécsből repültem Hollandiába. Attila jött ki értem a reptérre, és mindjárt láttam rajta, hogy nagyon boldog. A kocsiban elmondta, hogy immár tutira az ő kezében van a magyar ecstasypiac jelentős része, és hogy kiváló munkát végeztünk 2005-ben. Aztán nagy meglepetésemre bocsánatot kért a viselkedéséért. Este összeült a szervezet vezetősége; mivel igen jelentős mennyiségű drogot buktattunk be Magyarországon, mondták, valószínűleg komoly vadászat indul ellenem. A lebuktatott személyek nagy része csak engem ismer, így csak én vagyok bajban, ezért a szervezet úgy döntött, hogy hosszabb időre el kell tűnnöm. Nem merik vállalni a rizikót, hogy véletlenül elkapjanak. Az egyik vezető – ő vette át a helyemet a szervezetben, vagyis ő felelt a biztonságért – elmondta, hogy minden készen áll: megvannak a papírjaim, a családom papírjai, a repülőjegyek, no meg az úti cél is. Ezen a megbeszélésen vált világossá előttem, hogy azon a napon, amikor a szervezet eldöntötte, árut ad a magyar csajnak, aztán bebuktatja a magyarokat, egyben azt is tudta, hogy engem eltávolít a helyemről. Ha akkor nem bukkan fel a magyar csaj, valószínűleg likvidálás útján vontak volna ki a forgalomból. Egyértelmű volt, hogy Attila és hívei a riválisukat látják bennem, s ha nem vigyázok, meg vannak számlálva a napjaim.

Két célpont közül választhattam: Barbados vagy a Dominikai Köztársaság. Ebben a két országban igen komoly érdekeltségeink voltak és kiváló, magas szintű kapcsolataink. Attila biztatott, hogy ott új, nyugodt életet kezdhetek a családommal, az egyik legnagyobb hotelünk vezetője lehetek. Már ha vállalom. Ha nem,

222

találnak mást. Azért ajánlja ezt, magyarázta, mert látja rajtam, hogy már nem akarok bűnözni. Az ajánlat része volt, hogy a kiválasztott helyen megkapom az itteni vagyonom értékét, melyet még ki is pótolnak egy nagyobb összeggel. Nincs választásom, tette hozzá, muszáj mennem. Azt feleltem, hogy először beszélnem kell Brigivel. Megegyeztünk, hogy egy-két hónapot még Európában maradhatok, hogy elrendezzem a dolgaimat, mert egy ideig nem térhetek vissza. És, tette hozzá, miközben intézem az ügyeimet, keressek Magyarországon egy újabb balekot, mert a magyar csaj már várja, hogy dolgozhasson.

– A magyar csaj? – kérdeztem meglepetten.– Ja, a magyar csaj. Kiválóan dolgozik – válaszolta.– Hogyan? Most sem tartóztatták le?– Nem hát! Ügyesebb, mint hitted, úgyhogy szólj neki is.

Munkára!– Oké, akkor megkeresem és megmondom neki, hogy jöhet az

újabb emberke.Valójában ekkor már eldöntöttem, hogy nem lesz új emberke,

és a csajt sem keresem meg újra. Érthetetlen volt, hogy a második bukásnál sem tartóztatták le. Attila készült valamire, tudtam, hogy itt most nem csak egy újabb balekról lenne szó.

Át kellett értékelnem a helyzetet. Nagyon úgy tűnt, hogy ki akarnak nyírni. Megszegtem néhány szabályt a szervezetben, és az utóbbi időben egyáltalán nem vettem részt aktívan a munkában, kivéve ezeket a buktatásokat. Valószínűleg döntöttek a fejem felett. Nem elég, hogy felesleges lettem, veszélyes is voltam. Túl sokat tudtam ahhoz, hogy életben hagyjanak. Másnap találkoztam Mister X-szel, és elmondtam neki, hogy le kell lépnem, kéne egy útlevél meg egy jogsi, de ez maradjon köztünk. Cserébe átadtam egy információt egy igen kényes ügyről. Másnap Mister X átadta az új papírjaimat, majd megkért, hogy menjek vele. Rotterdamtól úgy ötven kilométerre, egy parkolóban megálltunk, és bementünk a mosdóba, ahol nagy meglepetésemre a szervezet vezetőségének néhány tagja várt. Dani is köztük volt. Elmondta, hogy van egy tervük, de ehhez rám

223

van szükségük. A terv egyszerű volt: meg kell ölni Attilát és néhány bizalmasát. Utána én venném át Attila helyét. Dani elmondta, biztos forrásból tudja, hogy ki akarnak csinálni. Némi gondolkodás után nemet mondtam. Akármi is történt, történik, nem akarok egy gyilkosság részesévé válni, főleg nem egy barátom meggyilkolásának részesévé. Daniék adtak még pár nap gondolkodási időt, én pedig Mister X-szel visszamentem Rotterdamba. Sokat beszélgettünk útközben, de a végén arra lyukadtunk ki, hogy egy bűnöző, egy maffiatag ne próbáljon meg jó útra térni, mert az életével fog fizetni érte.

Még aznap este magamhoz vettem egy csomó pénzt, és elhagytam Hollandiát. Mindennap másik hotelben szálltam meg, a biztonság kedvéért folyton mozgásban voltam. Napokig töprengtem a megoldáson, de nem sok választásom volt: vagy én, vagy ő, vagy pedig feladom magam a zsaruknak. Hatalmas dilemmában voltam. Éjjelente szorongások és halálfélelem tört rám, utoljára a háborúban voltak ilyen problémáim. Már napközben is rám tört a pánik, azt hittem, szétrobban a szívem, rázott a hideg, közben ömlött rólam a veríték, a végtagjaim teljesen elzsibbadtak. Két hét kínlódás után elmentem Németországba egy magánorvoshoz, aki felírt valamilyen nyugtatót. Azt mondta, hogy kórházba kellene mennem, mert az idegösszeroppanás határán vagyok. Mondtam, hogy most nincs időm ilyesmire, és távoztam. Továbbra sem tudtam, mi legyen. Ha nem nyírom ki Attilát, ő nyír ki engem. De az is lehet, hogy Vlado, vagy valaki más. Valakinek mindenképpen el kellett tűnnie a szervezetből. Ha csak kilépek és eltűnök, gondoltam, árulónak fognak titulálni, és még azok is rám fognak vadászni, akik most velem vannak. Márpedig én nagyon jól ismerem a maffiamondást: amíg a rendőrség keres, nyugodtan alhatsz, de ha az alvilág, az meg is talál! Egy maffiózó élete a felszínen csupa csillogás, tele kalanddal és hatalommal, de a valóságban egy más világ, ahol kemény szabályok vonatkoznak mindenkire, és ezeket megszegni inkább őrültség, mint bátorság.

224

Egy hónapja távoztam Hollandiából, és egyre nehezebben viseltem a magányt. Egyik este rendeltem egy csajt. Nagyon meglepődött, amikor kérdezte, mit és hogyan szeretnék, én pedig azt feleltem, hogy csak beszélgetni akarok, mert nagyon magányos vagyok. Először kinevetett, azt hitte, az a baj, hogy még nem voltam csajjal. Aztán annyira összebarátkoztunk, hogy három napig dumált az életéről. Lassan közeledett a karácsony, és mivel megígértem a gyerekeimnek, hogy együtt töltjük az ünnepeket, gyorsan meghoztam a döntést: kiszállok és vállalom a rizikót, hogy a szervezet rám talál. Kidolgoztam egy tervet, amelynek az volt a lényege, hogy olyan országban kell elbújnunk, ami senkinek eszébe sem jutna. Egy igazi maffiózó biztosan nem ezt az utat választotta volna. Nekem viszont csak ez az út tűnt járhatónak. Egy maffiafőnöknek szüksége van a szervezet lojalitására, rendőri támogatásra, kiváló kapcsolatokra, és persze remek vezetői, szervezői képességekre. És még valamire: egy jó maffiavezérnek aljasnak kell lennie. Képesnek kell lennie arra, hogy mindent alárendeljen a szervezet érdekeinek. Hogy hezitálás nélkül gyilkoljon, vagy gyilkosságra adjon parancsot. Be kellett látnom, hogy én nem felelek meg ezeknek a feltételeknek. Nagy karriert futhattam volna be, mert az irányításhoz sokkal jobban értettem, mint Attila, de az ő aljasságával sohasem tudtam volna versenyezni. Pedig a belgrádi barátaim szinte parancsba adták, hogy vegyem át a szervezet vezetését. Úgy látszott, rajtam kívül senki sem veszi észre, hogy nem vagyok alkalmas a poszt betöltésére. A hatalomátvétel mindig véres áldozatokat követel. Ahhoz, hogy átvegyem az irányítást, meg kellett volna ölnöm vagy öletnem Attilát, és minden hozzá hű embert. A szervezet megosztott lett, és ahhoz, hogy újra egységes legyen, egyikünknek távoznia kellett. Kénytelen lettem volna megölni utolsó, még életben lévő barátaimat, de erre nem voltam képes. Tudtam, hogy a vérontást csak úgy tudom elkerülni, ha kilépek, eltűnök.

Találkoztam Brigivel és elmondtam, hogy mi a helyzet. Nagyon megijedt, hiszen tudta, hogy ez nagyon rizikós. Továbbra is azt

225

mondta, fogadjam el a szervezet döntését, és menjek el Dominikára vagy Barbadosra. Egész éjszaka fenn voltunk, és próbáltuk megtalálni a helyes utat. A fő gond az volt, hogy én velük még csak el tudok tűnni, de ott maradnak a szüleim, a testvéreim. A szerb maffia nem szereti, ha ellenszegülnek neki, és semmilyen büntetéstől nem riad vissza. Egy árulót megbüntetni presztízskérdés. Hajnaltájban arra a döntésre jutottam, hogy Magyarországon húzzuk meg magunkat. Több okból is ez tűnt a legjobb megoldásnak. Például azért, mert a szervezet tudta, hogy Magyarországon több ügy miatt is köröznek, így csak a hülye menne oda, viszont azt is tudta, hogy nem vagyok hülye, így oda tuti nem megyek. Ráadásul Magyarországon nagyon jó rendőri-határőrségi kapcsolataik vannak; azt is tudják, hogy ezt én is tudom, ezért megint csak joggal gondolhatják, hogy épp oda eszem ágában sincs menni. Ők viszont nem tudták, hogy nekem is volt egy-két komoly kapcsolatom Magyarországon.

A tervem az volt, hogy egy ideig meghúzzuk magunkat egy olyan városban, ahol senki sem ismer bennünket, majd a kapcsolataimon keresztül megpróbálok kapcsolatba lépni a rendőrséggel, és feladom magam, még mielőtt a szervezet megtalálna. Volt annyi használható információm, hogy alkut tudjak kötni a zsarukkal. Legjobban abban bíztam, hogy fel tudom dobni Meki rendőrkapcsolatát: a hatóság bármit megad egy korrupt rendőrért, azt mondják, nincs nagyobb bűncselekmény, mint amikor egy rendőrtiszt támogat egy maffiát. Ezzel titkos infókat árul el, bűncselekményben segédkezik, és végső soron nagyobb hibát követ el, mint maga a maffia vezetője. Ráadásul így mindjárt Mekit is a kezükre játszhattam volna; nekem is nagyon a bögyömben volt, de nyilván a magyar zsaruk is örültek volna neki, kivéve, ha pont az ő kapcsolatába futok bele. Mindenesetre veszélyes akcióba kezdtem. Gondolkoztam, hogy egy másik országban húzom meg magam, de rájöttem, hogy néhány nap alatt a nyomomra akadnának. Amúgy Meki már azért is megérdemelte volna a lebukást, mert abszolút benne volt a magyar futárok

226

bebuktatásában, és valószínűleg a likvidálásomat is az elsők között támogatta. Többtucat embert juttatott már börtönbe csak azért, hogy az ő üzlete működjön. Azt mondta, ez egy ilyen játék. Én utálom az ilyen játékot, de ez tényleg egy ilyen játék, és reméltem, ezt nemsokára ő is a saját bőrén tapasztalja. Ha nincs családom, valószínűleg másképpen intéztem volna el ezeket a dolgokat, de értük olyan játékra is hajlandó voltam, amit egyébként kimondottan utálok.

227

„Kiválóan dolgozik a Bravo 4-es!”

VÉGRE-VALAHÁRA LETARTÓZTATÁS

TEHÁT DÖNTÖTTÜNK: IRÁNY MAGYARORSZÁG! Kiválasztottunk egy várost, ahol még sem a szervezet, sem mi nem jártunk. 2005 karácsonyát már ott töltöttük. Pár napig hotelben laktunk, majd kibéreltünk egy lakást. Én közben szereztem egy új személyazonosságit a titkosszolgálati kapcsolataimon keresztül. Egy uniós ország adta ki az okmányokat, teljesen hivatalosan. Az okmányok kiadásával kapcsolatos ügyintézést titkosították, így bárki próbált volna információt szerezni rólam vagy a papírjaimról, falba ütközik. Az új okmányokkal egy darabig nyugodt lehettem. A gyerekeimet beírattuk suliba és óvodába. Egyetlen „luxusunk” volt, a lakásunk. Nagyon nehéz volt ez az új élet. Az eurómilliók helyett jóval kevesebb forintból éltünk, aztán egyre alább kellett adnunk az életszínvonalunkat. A négy-öt luxus sportkocsi helyét átvette egy kis „népi” autó. Közben különböző külföldi mobilszámokról többször is felhívtam Attilát, és egyezkedtünk. Ő ekkor még nem tudta, milyen döntést hoztam, én pedig másokkal is tartottam a kapcsolatot. Ez azért volt fontos, hogy tudjam, mit tervez a szervezet velem kapcsolatban. Attila egy darabig senkinek sem beszélt rólam, csak annyit mondott, hogy egy ideig külföldön leszek. Hónapokon keresztül győzködött, hogy ne csináljak hülyeséget, közben már tudtam, hogy bérgyilkosokkal kerestet.

Brigivel a harmadik gyermekünket vártuk. Én közben létrehoztam egy sportklubot, ahol edzőként dolgoztam. Tudtam,

228

hogy valamit csinálnom kell, mert különben megbolondulok. Szerbiában az egyik barátommal volt egy sportszergyáram is. Az ott gyártott sportfelszereléseket is forgalmaztam, hiszen számolnom kellett azzal, hogy akár évekig is elhúzódhat a bujkálásom, és ha nem lesz bevételem, pénz nélkül maradhatunk. Semmi olyan ingósághoz vagy ingatlanhoz nem nyúlhattam, amelyről a szervezetnek is tudomása volt. Nyugaton ellesett munkamorálom hamarosan sikeres emberré tett az új városomban. A sportklub jól működött, körülbelül ötvenen jártak hozzám edzeni. Igaz, ennek az ötven embernek az egyhavi tagdíja nem volt annyi, mint egynapi rotterdami zsebpénzem, de a sportszerekből is folyt be némi pénz. Küzdősport gálákat is szerveztem, onnan is csurrant-cseppent valami. Ettől függetlenül hamar felmértem a helyzetünket, és láttam, hogy hatalmas szegénységbe csöppentünk. Nem mi voltunk szegények, hanem a környezetünk. A gyerekek szedett-vedett sportcuccokban jártak edzésekre, öreg, szakadt sporteszközökön gyakoroltak. Sokáig nem tudtam tétlenül nézni ezt, úgyhogy szétosztottam egy csomó sportszert a város több sportklubjában. A jótékonyságomnak hamar híre ment. Egyszer felhívott egy szülő vidékről, hogy a gyereke az országos bajnokságon második helyezést ért el karatéban, így mehetne külföldre, egy világkupára, de sajnos a ruhája kicsi, kopott, szakadt, nem tudnám-e kisegíteni. Anyagilag rosszul állnak, de ígérik, hogy amint lesz lehetőségük, kifizetik. Persze, hogy segítettem.

Egyszer valamiért el kellett mennem a gyermekklinikára, és amit ott láttam, teljesen ledöbbentett; el sem akartam hinni, hogy ez egy kórház. Ezután a gálák jegyeiből befolyt összeget mindig a gyermekklinikának ajánlottam fel. A szorgalmas és tehetséges sportolókat külföldi versenyekre hordtam, a legtöbb helyre magam is elkísértem őket. Ez a költekezés hamar felemésztette a Hollandiából hozott, több évre tervezett pénzemet. Nem számoltam azzal, hogy ilyen katasztrofálisan szegény környezet vesz majd körül bennünket a „búvóhelyünkön”. Hogy tudjam biztosítani a családom megélhetését, el kellett adnunk egy-két

229

kisebb ingatlanunkat. Brigi most sem szólt bele az életembe, pedig tudta, min megyek keresztül, hogy a boldogságom, a vidámságom csak a látszat, belül valójában szenvedek. 2006 nyugodtan telt el, a fiam tíz-, a lányom ötéves lett, és a második fiam is megszületett. Kívülről gondtalan, boldog családnak látszottunk, és a gyerekeink is ezt érezték, csak Brigi és én tudtuk, hogy bármelyik nap történhet valami tragédia. Aztán 2006 utolsó napjaiban olyan hírek jutottak el hozzám, hogy a szervezet vérdíjat tűzött ki a fejemre. Felhívtam Attilát, aki azt mondta, ez nem igaz, de ez lesz a vége, ha nem jelentkezem személyesen rövid időn belül. Tudtam, hogy hazudik, mert az infó biztos forrásból jött. Már Szerbiában is ezt rebesgették, és Hollandiában is beszéltek róla szűk körben. Éreztem, hogy Attila hamarosan rájön, hol vagyok – hacsak nem tudta máris.

Egy évem volt, hogy döntsek. Ha napokon belül nem jelentkezem nála, szabad kezet ad a likvidálásomra. Briginek nem szóltam semmit, úgy tettem, mintha továbbra is minden rendben lenne, de megtettem a szükséges biztonsági intézkedéseket. Vettem egy pisztolyt egy csomó lőszerrel, a lakásajtóra szuper biztos zárat szereltem és figyeltem a környezetemet. Pesten találkoztam egy magas beosztású ismerősömmel, és megkértem, hogy segítsen kapcsolatba lépni egy nem korrupt rendőrtiszttel. Sajnos nem tudott biztosat mondani. Azt mondta, itt bárki lehet korrupt, viszont utánanézett a dolgaimnak, és elmondta, hogy a bevándorlási hivatalnál „megfigyelik” a feleségemet; szerinte, mondta, ott kellene jelentkeznem. A bevándorlási hivatalnál a Csongrád Megyei Rendőrkapitányság rendelte el a megfigyelést, még a miatt a kocsi ügy miatt. Még így sem lehettem biztos benne, nem Meki embereinél kötök-e ki. Másnap Brigivel és a gyerekekkel elmentem a bevándorlási hivatalba, hogy letelepedési engedélyt kérjünk a fiunknak. Amikor beütötte a számítógépbe Brigi nevét, az ügyintéző lélegzete is elállt. Tudtam, hogy az ismerősöm igazat mondott. Nemsokára jött a sok hülye, amatőr duma és a kérdések. Hol a gyerekek apja? Maga kicsodája a gyerekeknek? Miből élnek? Elkérhetem a maga papírjait? Az

230

egész ügyosztály olyan zavarban volt, hogy el is felejtkeztek arról, valójában miért vagyunk ott. Szinte már fájt az a bénaság és amatőrizmus, ahogy ezek az emberek intézkedtek. Mivel más névre kiállított, támadhatatlan papírokkal rendelkeztem, nem tudtak mit csinálni velem, kénytelenek voltak elengedni. A haverom nemsokára felhívott: te, ezek ráharaptak, újságolta, a fél ország rajtad dolgozik. Ennek nem örültem, mert így Mekiék is megtudhatják, hol vagyok, és milyen nevet használok. Csak abban bízhattam, hogy hamarosan letartóztatnak, és nem Meki emberei találnak rám előbb. Attól fogva szinte hetente jöttek a bevándorlásitól valamilyen ürüggyel. Hol a megélhetésemről faggattak, hol az útlevelemről kértek fénymásolatot, hol egyéb baromságokkal bénáztak. Csak a hülye nem vette észre, hogy a letartóztatásomon dolgoznak. Ilyen béna nyomozókat még életemben nem láttam: csak az nem lépett meg előlük, aki nem akart – mint például én. Igaz, kemény dió voltam nekik. A bűnözéssel teljesen felhagytam, a családi életem hibátlan, a kocsim rendben van, a papírjaim eredetiek. Egyvalamit tudtak csak: hogy én vagyok az a személy, akit évek óta keresnek.

A nyomozókon láttam, hogy egyre idegesebbek, hisz már vagy két hónapja nem találtak fogást rajtam. Az ismerőseim jelezték, hogy már a „magyar FBI” is bekapcsolódott a nyomozásba. Nem is olyan sokára elkezdték lehallgatni a telefonomat, igen bénán. Azonnal észrevettem, de nem nagyon zavart, hiszen semmilyen titkolnivalóm nem volt. Én közben éltem a normális életemet, edzéseket tartottam, hétvégeken versenyekre jártam, volt, hogy külföldre is. Amikor külföldre mentem, biztos voltam benne, hogy a nyomozókat megüti a guta, s találgatják, vajon visszajövök-e. Nem tudták, hogy én is arra várok, amire ők, vagyis hogy végre letartóztathassanak. Egyik nap elmentünk valahová a családdal, s mire hazaértünk, a lakásajtónk nem volt kulcsra zárva. Pedig bezártam, biztos voltam benne, mert többmilliós dolgokkal volt berendezve, készpénz, valamint igen értékes órák, ékszerek is voltak otthon. Mivel még 2006 elején egyszer valaki már bejutott a lakásba, és elvitt ezt-azt, komoly

231

figyelmet fordítottunk a biztonságra, az ajtózárásra. Rögtön tudtam, hogy a nyomozók jártak a lakásban, és poloskákat helyeztek el. Szerencsére a „poloskafogót” is magammal hoztam Hollandiából. Gyorsan bebizonyosodott a gyanúm. Ott buktak meg, hogy nyitva hagyták az ajtót. Kinyitni könnyű bármilyen zárat, visszazárni már bonyolult és időigényes dolog. Amíg a behatolók a zárással bíbelődnek, megláthatja őket valaki, és dőlhet az akció, így inkább nyitva hagyják az ajtót, hisz tudják, hogy egy laikus ember ezt a saját mulasztásának tudja majd be. A műszer, amit még annak idején az izraeli barátomtól szereztem, bebizonyította, hogy több poloskát is elhelyeztek a lakásban. Briginek nem szóltam, csak megijedt volna. A poloskák nem zavartak túlságosan, sőt még hasznos is lehetett a lehallgatás. Tudtam, hogy éjjel-nappal lehallgatnak és figyelnek, márpedig így a szervezet sem tud kicsinálni, hisz azonnal buknának. Még jól is jött, hogy a nyakamon voltak a zsaruk. Csak az amatőrizmusuk és primitívségük zavart. A tévében hetente lehet látni, ahogyan barbár módra fognak el bűnözőket, nem kímélve sem gyereket, sem asszonyt. Egyik este láttam a Fókuszban, ahogy egy negyvenes, testesebb nőt tepernek le a kommandósok a nyílt utcán, egy másik esetben egy drogkereskedőt gyűrtek le vagy öten, úgy, hogy az egyik kommandós rátérdepelt a fejére, egy másik meg a gerincére. Ezt látván elgondolkoztam, hogy vajon tényleg Magyarországon akarom feladni magam? Nem kellene inkább azokra az ügyvédekre, barátokra hallgatnom, akik azt mondták, menj bárhová, csak ne Magyarországra, mert ott törvény van, de igazság nincs? De újra meg újra meggyőztem magam, hogy a 21. század Európai Uniójában vagyunk, nem létezik, hogy Magyarországon ne lenne emberi igazságszolgáltatás! Az, hogy bent jártak a lakásomban, annyiban idegesített, hogy ezt akkor is szokták csinálni, ha ott akarnak valakin rajtaütni, és előbb feltérképezik a helyszínt. Féltem, hogy rám törik az ajtót, úgy ráijesztenek a gyerekeimre, hogy akár még maradandó károsodás is érheti őket. Éppen ezért egyre kevesebbet tartózkodtam otthon, ha pedig mégis, főleg a

232

nappaliban interneteztem, hogy ha jönnek ezek a kemény legények, lássák, hol vagyok, így talán nem csinálnak akkora felhajtást. Közben meg utáltam is magam, hogy feltett kézzel, önként és dalolva készülök megadni magamat. Hová lett a büszkeségem? Még mindig leléphettem volna, élvezve a gazdagságot és a jólétet, a szabadságot. Lehet, hogy csak egy ideig, de jobb büszkén meghalni, mint gyáván feladni.

Pont ezeknek adjam meg magam, megérdemlik ezek ezt a dicsőséget? Sokat vívódtam, de végül mindig arra lyukadtam ki, hogy egy próbát megér. Úgy gondoltam, hogy főleg a gyerekeimért kell megpróbálnom. Napról napra éltem át az újabbnál újabb kínokat. Nehéz volt legyőzni a büszkeségemet. Az is megfordult a fejemben, lehet, hogy jobb volna meghalni. Ebben az esetben a családom megörökölné a nem kis vagyonomat és ezt a szervezet is támogatná, sőt, még a családomra is odafigyelnének. Visszagondolva nem volt egy rossz szervezet ez, amelynek a tagja voltam én is. De a pénz és a hatalomvágy rajtunk sem könyörült meg. Két-három hónapig minden áldott nap vártam, hogy letartóztassanak. Aztán egy nap bevittem az egyik ismerősömet a kórházba, és visszafelé, amikor már csak egyedül voltam a kocsiban, egyenruhás rendőrök állítottak félre. Egyszer csak körbevett vagy tíz civil ruhás, fegyveres zsaru, és jó nagy ordibálást rendeztek.

– Legyen nyugodt! Rendőrség!– Én nyugodt vagyok, ti kiabáltok!Kiszedtek az autóból, nekitámasztottak egy furgonnak és

megmotoztak, majd hátrabilincselték a kezemet. A fejemre húztak valami fekete zsákot, de azt hamarosan levették. Ott állt körülöttem tíz-tizenkét elégedett zsaru, akiket majd szétvetett a büszkeség, hogy elkapták a jugoszláv Robot, én meg csendben mosolyogtam. Jézus Máriám, ha ezek tudnák, hogy már hónapok óta tudom, milyen kétségbeesetten keresik rajtam a fogást! És még most is játszhatnék velük, csak ki kellene tartanom az új személyiségazonosságom mellett. Az ország, amely kiállította a papírjaimat, sohasem árulna el, így hetvenkét óra után ki kellene

233

engedniük. De nem akartam játszani, minél előbb az ügy végére akartam járni. Brigi később elmondta, hogy a házkutatáson tök bunkók voltak a hekusok, de semmit sem találtak, kivéve pár ezer eurót, amit persze lefoglaltak. Még aznap elszállítottak Szegedre, ahol az egész rendőrségi fogdán egyedül voltam.

Másnap egy igazi balfasz százados hallgatott ki. Igaz, még a 2000-es, autós ügy miatt, de már tudta, hogy közöm van egy pesti drogügylethez is. Elmondtam ugyanazt, amit anno az Interpolnak levélben, amikor megkerestek a svéd börtönben. Tudtam, hogy tiszta vagyok, de ez a zsernyák, igazi paraszt módjára, keménykedni akart. Reméltem, hogy nem az összes magyar nyomozó ilyen töketlen, mert akkor itt fogok megbolondulni. A csóka ravasznak képzelte magát, és keresztkérdésekkel próbált csőbe húzni. Az egész figurája röhejes volt: hatalmas pápaszemek, óriási pocak és igen igénytelen öltözék. Amikor felállt, állandóan a pisztolyát igazgatta, hadd lássam, milyen kemény, még pisztolya is van. Az ürge annyira feldobott, hogy a szutykos fogda sem tudta elvenni a kedvemet, pedig amikor először megláttam, igen meglepődtem. Talán Törökországban lehetnek hasonló körülmények. De nem ijedtem meg, voltam már sokkal rosszabb helyzetben is. Annyit elhatároztam, hogy az emberi mivoltomért keményen fogok harcolni, még ebben a rendőrállamban is. Brigivel úgy tíz nap múlva tudtam beszélni pár szót. Elmesélte, hogy ez a százados őt is kihallgatta. Bezárta egy szobába, és azzal fenyegette, hogy ha nem tesz rám terhelő vallomást, őt is lecsukatja, a gyerekeket pedig elviteti árvaházba vagy intézetbe. Ilyen primitívséget normális jogállamban nem szokás csinálni. Nagyon mérges lettem, és az járt az eszemben, hogy ezt a buzi századost torkon fogom vágni. Senki sem fenyegetheti meg a családomat, még most sem. Nyugaton ez nem fordulhatna elő. Először is, nyugaton nincsenek bunkó, neveletlen nyomozók. Másodszor: ott tudják, hogy az ellenfelet tisztelni kell, mert csak úgy lehet eredményt elérni. Harmadszor: egy nyugati nyomozó tisztában van vele, hogy azért, mert valaki épp le van csukva, még nem halott. Sok nyomozót fogadott már

234

otthon azzal a kisgyereke, hogy apa, levelet kaptál. Ezekben általában csak ennyi áll: ha te nem tiszteled a családunkat, mi sem fogjuk a tiédet.

Egész éjjel gondolkoztam, mi lenne a helyes, s végül arra jutottam, hogy ezért a senkiháziért nem éri meg még nagyobb bajba kerülni, majd ha tisztáztam magam, egyszerűen feljelentem. A bunkó amúgy Briginél is beégett. Amellett, hogy végig Brigi dekoltázsán legeltette a szemét, a feleségem tök hülyének is nézte. Brigivel már rég megbeszéltük, hogy ha bajba kerül, és róla meg a gyerekekről van szó, mindig azt mondja, amit hallani akarnak. Igaz, én inkább az emberrablóktól féltettem őket, mert el sem tudtam képzelni, hogy egy rendőr ilyesmire képes legyen. Amikor letartóztattak, nagy kő esett le a szívemről, megnyugodtam, és annyit mondtam magamban: na, végre! De most ismét tombolt bennem a düh. A rendőröktől vártam védelmet a családommal együtt, erre fel még ők terrorizálják őket. A tehetetlenség majdnem szétvetett, olyan ideges voltam, hogy nagyon nagy szükségem volt az önuralmamra, nehogy szájon vágjam valamelyik fogdaőrt. Az életem folyamán rengeteg zsarut, ügyészt, bírót, titkosszolgálati alakokat ismertem már meg különböző országokból, de egyik sem volt ilyen bunkó, mint ez a százados itt, Magyarország délvidékén. Szerencséje volt, hogy már eldöntöttem, kiszállok a bűnözésből…

A rendőrök fafejűségét egyébként rögvest megtapasztalhattam egy másik ügyben is. Amikor 2007. június 12-én letartóztattak, épp javában szerveztem Közép-Kelet-Európa legszínvonalasabb küzdősport gáláját. Elértem, hogy több világszerte ismert sportoló is részt vegyen rajta, akár mint versenyző, akár mint díszvendég. A bevételt egy magyarországi gyermekklinikának szántam. Letartóztatásom után három héttel tartottuk volna a gálát, de miután megtudták, hogy mi történt velem, a külföldi sztárok jó része lemondta a részvételt. Kettős érzés fogott el: egyfelől dühös voltam, hogy kárba vész a sok szervezés és munka, másfelől jólesett, hogy ezek az emberek végül is a személyemet akarták megtisztelni azzal, hogy eljönnek.

235

Eszembe jutott valami: másfél évtizedes pályafutásom alatt megtanultam, hogy a hatóság és a bűnözők között a legjobb fizetőeszköz az információ. Persze a zsernyákok ilyenkor (is) pofátlanok, és némi kis szívességért óriási árat kérnek cserébe. Ahhoz, hogy megmentsem a gálát, telefonálnom kellett volna, de tudtam, hogy erre ebben az embertelen rendszerben esélyem sincs. Írtam egy kérvényt, amit persze rögtön elutasítottak, úgyhogy azonnal alkuval álltam elő; egy olyan információt ajánlottam fel, amelyet eredetileg későbbre tartogattam, mert jóval többet ért, mint néhány telefonálási lehetőség.

2007 elején egy ismerősöm felhívott Szegedről, hogy találkozni szeretne velem. Találkoztunk is, és ő beavatott egy már jól működő „üzletbe”. Ez abból állt, hogy külföldi állampolgárok nevére olyan cégeket vásárolnak, melyek az előző évben pozitív szaldóval zártak, így jogosultak voltak a Széchenyi-kártyára, mely akár huszonötmillió forint is lehetett cégenként. A pénz felvétele után még áruforgalmat bonyolítottak le, ami után nem fizették be az áfát, de sokszor magáért az áruért sem fizettek. Az ismerősöm elmondta, hogy az APEH-nál, a bankokban és a cégbíróságon is megvannak a megfelelő emberek, akik intézik a dolgokat, ráadásul nagy kockázat sincs, hiszen a jogi felelősség csak a cégtulajdonos balekokat terheli, akik EU-n kívüli országokból valók – ők főként szerbeket és albánokat használtak. Engem azért keresett meg, mert szerette volna, ha beszállok a buliba, ugyanis szükségük volt valakire, aki távol tartja tőlük az alvilágot. Milliárdos csalásokat vittek véghez, így előbb-utóbb várható volt, hogy lesznek jelentkezők, akik szívesen részesülnének a haszonból. Egy ilyen infóra bármelyik ország igazságszolgáltatása ugrana – Nyugaton az adócsalás és az állam pénzügyi megkárosítása egy szinten van a gyilkossággal –, de nem így Magyarországon! Közölték ugyanis, hogy nincs alku. Ma már nem lepődnék meg, de akkor még nem tudtam, hogy a magyar bíróságok addig pártatlanok, ameddig a sajtótájékoztató tart, és hogy itt az igazságszolgáltatás nem más, mint a politika

236

egyik fő eszköze, amelyet bármikor, bárki és bármi ellen be lehet vetni, okkal vagy ok nélkül.

Vártam, hogy a fővárosból vegyék át az ügyemet, bízva abban, hogy ott talán akad egy-két értelmes nyomozó, akikkel emberi hangon lehet majd beszélni. Körülbelül két hét múlva a fogdaőr beszólt a zárkába, hogy pakoljak össze, mert szállítanak Pestre. Három percen belül készen is voltam. Nyílt az ajtó, és belépett vagy tíz kommandós fekete ruhában, maszkban. Na, gondoltam magamban, ezek tuti amerikai maffiafilmeket néztek napokig, míg eldöntötték, hogy s mint szállítsanak majd. A falnak döntöttek, átvizsgálták a ruhámat, majd megbilincseltek. Valószínűleg azt hitték, hogy nagyon meg fogok ijedni tőlük, de amikor látták, hogy ez a hatás elmaradt, gyorsan tettek rám még egy bilincset. Ez azt bizonyította, hogy jobban félnek ők tőlem, mint én tőlük. Amikor kivezettek a zárkámból – vezetőszíj is volt rajtam rendesen –, láttam, hogy még a folyosón is van belőlük vagy tíz. Alig tudtam magamban tartani a röhögést. Hónapokig dolgoztam azon, hogy elkapjanak, erre úgy bánnak velem, mintha hírhedt terrorista lennék, aki legalább száz embert megölt. De a színjáték folytatódott. A rendőrség udvara tele volt rendőrautókkal. Beültettek egy civil páncélozott kocsiba négy kommandós társaságában, majd vagy hat autó indult el velem hatalmas szirénázás közepette. Ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül. A mai napig nem tudom, hogy mit akartak ezzel a cirkusszal elérni, de azon kívül, hogy a hasam megfájdult a röhögéstől, mást nem igazán sikerült nekik. Az úton azon gondolkoztam, milyen hülye a magyar rendőrség. Nap mint nap az megy a médiában, hogy mennyire nincs pénzük, itt meg rendeznek egy pármilliós költségvetésű felvonulást. Mindenkinek takarodnia kellett az útból, ha egy autó véletlenül nem tudott időben lehúzódni, máris előtört a jó magyar kommandós műveltség, és ment a: „takarodj a jó kurva anyádba!”, meg a „állj már félre, te faszszopó!” Na, gondoltam magamban, nem csak a vidéki százados primitív, úgy látszik, az egész rendőrségre ráférne egy kis illemtan. Egy biztos, egy olasz

237

maffiavezér is megirigyelhette volna, ahogyan engem Pestre szállítottak.

Az állig felfegyverkezett „nindzsák” nagyon büszkék voltak magukra, és sűrűn dicsérték is egymást: „kiválóan dolgozik a Bravo 4-es!” – mondogatta az előttem ülő fickó. Mivel végigcsináltam néhány kiképzést, szakmailag is rengeteg hibát fedeztem fel. Például tudták ugyan, hogy évtizedes küzdősportos múlttal rendelkezem, a lábamat mégis szabadon hagyták. Egy kisbuszban szállítottak. A hátsó ülésen ültem, mellettem egy kétméteres csávó, aki jól a keze köré csavarta a vezetőszíjat. A hátam mögött ült egy másik csóka egy géppisztollyal, és előttem is egy fegyveres, mellette pedig a sofőr. Egy szempillantás alatt fejbe tudtam volna rúgni a sofőrt. Úgy százhússzal mentünk, és csak rajtam volt biztonsági öv. Ha lerúgom a csávót, tuti, hogy komoly sérüléseket szenvednek az amúgy nagyon keménynek látszó nindzsák. Elképesztő volt a felkészületlenségük. Ezek tényleg csak arra valók, hogy húszan lerohanjanak egy-két embert, és irtó primitív módon beledöngöljék őket a földbe. Ha egy mindenre elszánt bűnöző ült volna a helyemen, komoly bajba kerültek volna. Valószínűleg azért voltak ilyen tapasztalatlanok, mert Magyarországon nincsenek igazi bűnszervezetek. Persze az igazságszolgáltatás mindig kreál párat, de csak azért, hogy eltereljék a figyelmet a rendőrség gyengeségeiről. A magyar rendőrség gyakran még mindig a kommunista rendszerben megtanult módszereket alkalmazza. Ha a vádlott nem vall, kiverik belőle, az sem baj, ha nem ő az elkövető. Lehet, hogy csak nekem furcsa ez az egész, és túl sok időt töltöttem kulturált országokban? Azt mindenesetre egyre világosabban láttam, miért mondják, hogy Európa Bécsnél kezdődik. Közben megérkeztünk Pestre.

Délután egy óra volt, csúcsforgalom. Valószínűleg így is tervezték, hogy a cirkusznak nézőközönsége is legyen. Ha a biztonság lett volna a fő szempont, éjjel szállítanak, amikor szabad az út. A Gyorskocsi utcai börtönbe vittek, ahol orvosi vizsgálatnak vetettek alá. Ez abból állt, hogy egy öreg, nyugdíjas

238

doki megkérdezte, van-e valamilyen panaszom. Mondtam, hogy nincs, és ezzel készen is voltunk. A börtön udvarában parkoltunk, még egy madár sem repülhetett be. Az egész épület egy második világháborús börtönre emlékeztetett. Valami rejtélyes oknál fogva legalább egy órát üldögéltünk a kocsiban. A nindzsáim úgy rugdalóztak egymás közt, mint a kisgyerekek. Éreztem, hogy feszültek egy kicsit. Hogy oldjam a feszültséget, odafordultam a mellettem ülő izomagyúhoz, és viccesen megjegyeztem, hogy régen én is kommandós akartam lenni. Nagy flegmán rávágta, hogy én csak szerettem volna, ő viszont az is lett. Ránéztem, aztán ennyit feleltem: de aztán inkább úgy döntöttem, hogy milliomos leszek. Úgy elpirult a fekete maszk alatt, hogy a csuklyája is vörösödni kezdett, így hát – mivel nem nyertük el egymás szimpátiáját – nem kommunikáltunk többet. Pár óra múlva a „magyar FBI” fogdájában voltam. Kétszer három méteres, piszkos, szutykos, igénytelen helyiség volt. Lebetonozott ágy és asztal alkotta a bútorzatot. Olyan kicsi volt a hely, hogy legfeljebb két lépést tudtam megtenni. Rég voltam ilyen feszült. Azokra kellett volna hallgatnom, gondoltam, akik figyelmeztettek, hogy Magyarország nem Európa, ne itt adjam fel magam. Sajnos minden jel arra utalt, hogy nekik volt igazuk. Hamarosan viszont kellemes meglepetés ért.

A zárkába benyitott néhány fogdaőr, és normális, emberi hangon, magázva érdeklődtek, éhes vagyok-e, szeretnék-e letusolni, esetleg van-e bármilyen panaszom. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik, hiszen amióta letartóztattak, csak bunkó emberekkel volt dolgom. Nem gondoltam volna, hogy egy fogdaőrnek több műveltsége van, mint egy nyomozónak. Miután megkajáltam, letusoltam, jött értem egy nyomozó, aki jelen volt a letartóztatásomnál is. Amikor megláttam, kicsit megnyugodtam, hiszen elég normálisnak tűnt. Volt vele egy kísérő, aki megbilincselt, majd felrakta a vezetőövet is, és jól a kezére tekerte. Nem értettem ezt a nagy felhajtást. Önként „adtam fel” magam, egy pillanatig sem voltam agresszív, mégis agyonkötöznek, még itt, ebben a betonbunkerben is. Ez főleg

239

azért érintett rosszul, mert már nem bűnözői fejjel gondolkoztam. Ha úgy gondolkozom, valószínűleg még élveztem is volna ezt a nagy cirkuszt. A zsaruk azt hiszik, az efféle nagy hűhóval megfélemlítik a bűnözőket, pedig ellenkezőleg. Azzal, hogy kezét-lábát megbilincselik, csak még nagyobb önbizalmat adnak a gyanúsítottnak. Meg kell nézni, milyen büszkén flangál egy ilyen bűnöző: azt sugározza a társai felé, hogy látjátok, én nem tyúklopásért vagyok bent. De engem zavart, mert úgy éreztem, hogy megaláznak ezekkel a cirkuszokkal. Amíg átvezettek vagy tíz vasajtón és különböző alagutakon, az járt a fejemben, hogy maradjak a tervemnél és működjek együtt, vagy ha már ennyire élvezik a felhajtást, menjek vissza bűnözőbe, és kezdjek el úgy is viselkedni. Túl sokat éltem már át és túl sokat tudok ahhoz, hogy itt bohóckodjak valami menő zsarukkal, akik azt hiszik, hogy azért kaptak el, mert kibaszott jó zsaruk. Aztán úgy döntöttem, megnézem, kikkel állok szemben, és ha normális, kulturált emberek, mint amilyenek nyugaton is vannak, szóba állok velük és feltárom az igazságot, de ha hasonló kaliberűek, mint amilyenek Szegeden voltak, akkor nem lesz közös témánk.

Elszoktam a primitív viselkedéstől. Hollandiában havi rendszerességgel jártam a rendőrségre hol ezt, hol azt elsimítani. Főleg Attila hülyeségeit, de volt, hogy más ügyeket kellett tisztázni. Igaz, ott nem gyanúsítottként jártam, de láttam kihallgatásokat, amelyek teljesen eltértek az itteniektől. Közben odaértünk a „vallatószobába”, és rögtön tudtam, hogy együtt fogunk működni. Azon a nyomozón kívül, aki értem jött, még két nyomozó volt bent, egy férfi és egy nő. Mind fiatalok. Ha idősebb zsaruk lettek volna, valószínűleg egy szót sem szólok. Egy öreg zsarunak Magyarországon fogalma sincs a kábítószer-kereskedelemről, csak egy dolog érdekli, hogy így vagy úgy, de valakire ráverje a balhét. Az sem baj, ha többet árt, mint használ. Kétlem, hogy egy nyugdíj előtt álló öreg zsernyák felvenné a kesztyűt Európa egyik legnagyobb drogmaffiájával. A fiatalokat viszont kimondottan érdekli az ilyesmi, hiszen azért jöttek erre a pályára, hogy ilyen feladatokat oldjanak meg. Szerintem a fiatal

240

zsaruk kilencvenkilenc százalékának az az álma, hogy részt vehessen egy igazi ügyben, ne pedig az utcán rohangáló kis lótifuti dílereket kelljen kergetnie. A fiatalok karrieristák, márpedig egy ilyen nagy ügy felderítése a karrierjük csúcsára repítheti őket. Biztos voltam benne, hogy ezt a három fiatal nyomozót érdekelni fogja, amit mondani fogok. Rajtam és a nyomozókon kívül az ügyvédem is jelen volt. (Őt magyar barátaim szerezték nekem. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam, mert nagyon fiatalnak tűnt, de volt a fellépésében valami határozottság, amiből arra következtettem, hogy felkészült ügyvéddel van dolgom.) Azonnal a legjobb tudása szerint próbált védeni. Mikor megkérdezték a nyomozók, hogy teszek-e vallomást, ő azonnal közbeszólt, hogy várjak, előbb nézzük meg, mi van a kezükben, mit tudnak. Erre gyorsan válaszoltam: keveset tudnak, és szinte semmi sincs a kezükben, de ha meg tudunk egyezni, sokat fognak tudni, és sok mindent a kezükbe fogok adni. A nyomozók tudták, hogy nem halandzsázom, hiszen hónapokon keresztül lehallgattak, megfigyeltek, követtek, így tudták, hogy nem valami hülyegyerek vagyok. A korábban említett „magyar csaj”, S. is adott rólam infót, de arról fogalmuk sem volt, hogy olyanokról is tudok, mint Meki.

Amikor röviden, néhány szóban elmondtam pár dolgot, látszott rajtuk a megrökönyödés, és még az ügyvédem is megdöbbent a hallottakon. Valószínűleg gyorsan végiggondolta, védjen-e, vagy inkább mentse az irháját. Végül is mellettem maradt, ami azt bizonyította, hogy tényleg vérbeli ügyvéd. Ő is fiatal volt, a pályája kezdetén állt, és felmérte, hogy ez lehet talán élete legnagyobb ügye. A nyomozók hitetlenkedtek: nem számítottak rá, hogy olyan valaki ül majd velük szemben, aki rengeteget tud arról a Mekiről, akit ők már évek óta nemzetközileg köröznek, és aki egyszer már kicsúszott a kezük közül. Másnap délelőtt folytattuk a beszélgetést. Az egyik nyomozó azzal kezdte, hogy neki ez nagyon meseszerűnek tűnik. Az is lehet, hogy Mekiről csak hallottam. Elmondtam, miért adtam fel magamat, hogy ki akarok szállni, és ha nem akarnak

241

segíteni, semmi gond, fejezzük be a beszélgetést, mert nincs több mondanivalóm. Komoly dilemmában voltak, hogy higgyenek-e nekem. Több bizonyítékot szerettek volna. Elmondtam nekik, hogy ha teljesítik a feltételeimet, akkor folytathatjuk az együttműködést, és rengeteg bizonyíték lesz. Megkérdeztek, hogy mik a feltételeim.

Kettő van, mondtam. Az egyik, hogy maradjon titokban a letartóztatásom. A másik pedig, hogy garantálják a családom biztonságát.

– Ennyi? – kérdezték meglepetten a nyomozók.– Igen, ennyi. Majd ha megbizonyosodtatok arról, hogy igazat

mondok, akkor lesz még egy-két feltételem, de egyelőre ennyi. Tehát teljes hírzárlat, sehol sem jelenhet meg, hogy bent vagyok. Ezt a nyomozás érdeke is megkívánja, majd meglátjátok.

242

„Na, Rob, Isten hozott Magyarországon!”

NYÖGVENYELŐS NYOMOZÁS

HOSSZÚ ÉS KEMÉNY HÓNAPOK következtek. Majdnem mindennap „dolgoztunk”. Amit mondtam, azt mindent alá is tudtam támasztani. Gyorsan elértük azt a szintet, hogy megbíztunk egymásban a nyomozókkal. Nekik is, nekem is fontos volt a teljes bizalom. Nekik azért, mert felsőbb rendőri körökben megoszlottak a velem kapcsolatos vélemények, sokan igyekeztek megdönteni a vallomásaimat; nekem pedig azért, hogy megbízható zsarukkal dolgozzam, mert az életem függött tőlük. Ahogy teltek-múltak a napok, hetek, egyre több tényt támasztottam alá. Amikor látták, hogy száz százalékig igazat mondok, megállapodtunk a továbbiakban: segítek elkapni Mekit, inkognitóban maradhatok, bírósági tárgyaláson nem veszek részt arccal és névvel, legfeljebb videós távtárgyalásom lesz. Elindították a felvételemet a tanúvédelmi programba. Eleinte tiltakoztam, de azt mondták, csak úgy tudják megvédeni a családomat, ha belépünk a programba. Tisztában voltam azzal, hogy ezzel a döntéssel aláírtam a halálos ítéletemet. Ha ez kitudódik, nagyon sokan pályáznak majd a fejemre. Emlékeztem, mi történt, amikor a haverom 2004-ben belépett a német tanúvédelmi programba. A szervezet külön csoportot hozott létre, melynek az volt a dolga, hogy keressék fel a családját és fenyegessék meg őket. Nemre, korra való tekintet nélkül, akár csecsemő, akár idős, mindenkit. Tudtam, ha kitudódik, hogy

243

együttműködöm a rendőrséggel, akkor a szüleim, a testvéreim és a családjaik is nagy bajba kerülnek. De bíztam a nyomozókban és a magyar igazságszolgáltatásban. Mivel tudtam, hogy ha komolyra fordul a dolog, le akarják majd cserélni a nyomozókat, jeleztem, hogy senki mással nem vagyok hajlandó szóba állni, csak azzal a három nyomozóval, akikkel az első naptól kezdve dolgozom.

A megérzéseim lassan beigazolódtak, újabb és újabb alakok bukkantak fel a „kihallgatásaimon”. Ilyenkor azonnal megkérdeztem, hol van Z. vagy W. nyomozó. Tisztáztuk, hogy nélkülük nem tárgyalok. Azt hiszem, több okból próbálták elvenni tőlük az ügyet. Nagyon nagy ügyről volt szó, mely egész Európára kiterjedt, így más nemzetközi szervek is készen álltak, hogy bekapcsolódjanak a nyomozásba. Mivel a vallomásaimból és a bizonyítékaimból már tudták, hogy komoly karriert futhatnak be ezzel az üggyel, mindenki szeretett volna részt venni benne. A másik ok az lehetett, hogy rendőri kapcsolataikon keresztül a szervezet emberei igyekeztek befolyásolni, megfélemlíteni. Például az osztályvezető, aki annak ellenére, milyen sikert és dicsőséget hoztam neki, végig fenyegetett: a szegedi Csillagbörtönben fogok megrohadni, életfogytiglanit kapok meg effélék. A nyomozók is csodálkoztak a viselkedésén, nem értették. Európa egyik legnagyobb drogmaffiáját tárom fel, az uniótól egy rakás pénz és elismerés várható, még az amerikai FBI is érdekelt az ügyben, az osztályvezető mégis ellenséges velem.

Én viszont értettem. Ha ez az egész ügy napvilágra kerül, többek közt ő lehetett volna az egyik nagy vesztese. Az sem kizárt, hogy valamilyen közvetlen érdek fűzte a szervezethez, de ezt tartottam a legkevésbé valószínűnek. Az viszont biztos, hogy Meki 2000 óta évente több millió ecstasyt és több száz kiló amfetamint hozott be és értékesített Magyarországon, márpedig ezért felelnie kellett valakinek. Azért, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. A hatóságok rengeteg pénzt költöttek propagandára, a kábítószer-ellenes harcra, aztán tessék, kiderül,

244

hogy Magyarországon hosszú éveken át gond nélkül működött egy igen komoly hálózat. (Ha már itt tartunk, kilátásban van egy újabb kudarc, hiszen az albán maffia már a kilencvenes évek óta működteti a heroinpiacot, és a magyar rendőrség mind a mai napig tehetetlen velük szemben. Amúgy külföldön sem jobb a helyzet, az albán maffia a világ legszervezettebb bűnszövetkezete.) De ha ez nem lett volna elég, azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy túl sok olyan személy érintett az ügyben, akiknek a neve végképp nem kerülhet nyilvánosságra: magas beosztású rendőrök, ügyészek, politikusok, üzletemberek. Magyarország kis ország, nagyon nehéz elképzelni, hogy Meki éveken át felsőbb segítség nélkül működhetett. Eszembe jutott a két nyomozó, akik annak idején kint jártak nálunk Rotterdamban, és úgy gondoltam, talán nem járok messze az igazságtól.

Akárhogy is, az ügy kezdett egyre macerásabb lenni, a nyomozóhatóság kezdeti, nagy fellángolása egyre inkább alábbhagyott. Olyan érzésem volt, mintha már szeretnék eltussolni az egész ügyet, csakhogy egyelőre kétoldalú volt a harc. Az egyik oldalon álltak azok, akik ki akarták deríteni az igazat, a másikon pedig azok, akik nem. Volt olyan, aki támogatta a felvételemet a tanúvédelmi programba, és volt, aki nem. Hónapokig húzódott az elbírálás. Az összes vallomásomat titkosították, mégis kikerültek bizonyos emberekhez. Egyszer anyámmal beszéltem telefonon. Elmondta, hogy járt nála egy jó barátom, a szerb titkosszolgálat embere, aki elmesélte neki, hogy kaptak egy iratot Magyarországról, amely szerint letartóztattak nemzetközi drogkereskedelem vádjával. Számon kértem a nyomozókon, mégis hogyan kerülhetett ki az információ, ám ők nem akarták elhinni, hogy valaki közülük szivárogtat.

Kidolgoztunk egy tervet, melynek segítségével megtudhattuk, hol találjuk Mekit. Olyan emberekkel vettem fel a kapcsolatot a szervezetből, akikről tudtam, hogy az én oldalamon állnak. Persze nekik sem mondtam el, hogy bent vagyok és együttműködöm a zsarukkal. Pár hét után sikerült megtudnom

245

Meki privát mobilszámát. A nyomozás a legnagyobb titokban zajlott. Ha kitudódott volna, hogy bent vagyok, mindennek vége – a nyomozásnak is és nekem is. A terv az volt, hogy felveszem a kapcsolatot Mekivel, és valahol Hollandián kívül összehozom K. nyomozóval. Ezt a tervet azonban az utolsó pillanatban, igencsak furcsa körülmények között, elvetették. W. és Z. nyomozóval megbeszéltük, mikor beszéljek Mekivel. A beszélgetésre sor is került. Körülbelül harminc másodpercig tartott. Megegyeztünk, hogy négy nap múlva jelentkezik egy biztos telefonról. A négy napot én kértem, hogy a nyomozóhatóságnak legyen ideje technikailag felkészülni a beszélgetés rögzítésére – no meg egy hétvége is épp közbejött.

A beszélgetés hétfőn délután zajlott le, de ismét nem a terv szerint. Hétfőn délután Z. és W. nyomozót vártam, de csak Z. érkezett meg, két új nyomozóval, majd megjelent egy újabb idegen pacák, aki azt mondta, ő az osztályvezető-helyettes, mindenről tudnak, nyugodtan beszélhetek előttük is. Én mondtam, hogy beszélni akarok W. nyomozóval. A nyomozónő felhívta a mobilján, és átadta nekem. Elmondtam neki, hogy nem ez volt megbeszélve. Azt ígérte, hogy rajta, A. nyomozón és az osztályvezetőn kívül más nem tud a tervről. Erre most három idegen alak áll itt, azt állítva, hogy nyugodtan beszéljek, mert ők is mindent tudnak. Nagyon ideges lett. Megesküdött, hogy ő nem tudott arról, hogy ez a három nyomozó megjelenik ezen a fontos beszélgetésen. Tudtam, hogy nem hazudik. Gyorsan kellett döntenem. Ha most nem beszélek Mekivel, nem fogom tudni megmagyarázni, miért nem voltam a telefonnál, amikor megbeszéltük. Kint a szervezetben az adott szónak hatalmas jelentősége van. Ha valaki megszegi, akár a fejével is fizethet. Nekem nagyon fontos volt, hogy elkapják Mekit, hiszen ő állt a magyarországi szállítások mögött, és a személye teljesen alátámaszthatta a vallomásomat. Sajnos azonban úgy tűnt, vannak néhányan, akik nagyon nem szeretnék, hogy Meki meglegyen. Megcsörrent a telefonom. Felvegyem, ne vegyem? Végül felvettem.

246

– Na, csá! Mizújs? – kérdezte Meki.– Hello. Semmi különös – válaszoltam.– Mondd, miért kerestél!– Mert nem a legjobb a viszonyom Attilával, viszont van egy jó

barátom, aki magyar, de Németországban él, és eddig tőlem vásárolt anyagot, de mivel én kiszálltam, gondoltam, téged érdekelne egy jó kapcsolat. (A „német barátom” az eredeti terv szerint K. nyomozó lett volna.)

– Ja, persze, hogy érdekel, de rengeteg a munkám, sokat szállítok Magyarországra. Mióta bebuktattuk azokat a palimadarakat, megint frankó az egész. De te, figyelj csak! Attila kurva pipa rád, és a hollandok is tettek a fejedre százezer eurót. Mit mondjak, jó sokan érdeklődnek irántad mostanában.

– Köszi. Hallottam már valamit ezzel kapcsolatban, majd lerendezem a dolgot Attilával.

Még vagy húsz percig beszélgettünk. A telefon ki volt hangosítva, így a szobában tartózkodó összes nyomozó jól hallotta a beszélgetésünket. Örültem, hogy sikerült beszélnem Mekivel, hiszen így volt bizonyítékom arra, hogy az egész drogüzletet, amivel engem vádoltak, a valóságban Meki vezényelte le. A beszélgetésből az is kiderült, hogy létezik a kinti szervezet, és a vezetője Attila, aki szintén tudott Meki évek óta tartó magyarországi üzelmeiről. Szóval ez a beszélgetés is alátámasztott mindent, amit eddig elmondtam. Sajnos felvétel nem készült róla. Hogy miért, azt döntse el ki-ki maga. A két új nyomozót sem láttam soha többé. Az én nyomozóm pedig nem igazán akart beszélni a dologról, amit teljes mértékben meg is értettem. De legalább a nyomozók ettől fogva biztosan tudhatták, hogy igazat mondok. Komoly nemzetközi nyomozásra volt kilátás.

Hatvan nap után átszállítottak egy budapesti börtönbe, ahol egykét napon belül összekaptam az őrökkel. Itt már nyoma sem volt a kulturáltságnak, a nyugatias viselkedésnek. A legelső vitám abból fakadt, hogy a smasszerek – a szabályokkal összhangban – azt követelték, hogy ha belépnek a zárkába, álljak fel. Kérdeztem,

247

hogy miért. Azt válaszolták, hogy tiszteletadásból. Én az életem folyamán nagyon megtanultam, hogy mi a tisztelet; azt bizony nem lehet egykönnyen kiérdemelni. Nem éreztem úgy, hogy nekem tisztelnem kellene akármelyik smasszert is. Svédországban és Hollandiában nem volt ilyen, sőt a „magyar FBI” fogdájában sem. Gondoltam, csak szívatni akarnak. Jeleztem a csókának, hogy naponta egyszer felállok, de nem fogok ugrálni, ahányszor bejön a zárkámba. A smasszernek vérben forgott a szeme, majd elkezdett üvölteni, hogy te faszszopó köcsög, a jó kurva anyáddal fogsz te szórakozni! Aztán folytatta: leviszlek egy egyszemélyes zárkába, ordította, és majd ott megtanítalak, hogy hogyan kell engemet tisztelni! Erre közöltem vele, hogy kifogástalan a modora, látom, remek nevelésben volt része. Ettől még jobban bepöccent. Gondoltam is magamban, hogy na, Rob, Isten hozott Magyarországon!

Nem tudom, melyikünknek volt nagyobb szerencséje, hogy mindennap jártam meghallgatásra – így aznap is. Szóltam a nyomozóknak, hogy nagy baj lesz, ha a smasszerek szívóznak velem. Valószínűleg odaszóltak a „szállásomra”, mert a csóka többé egyetlen szót sem szólt hozzám. Egyébként nem minden smasszer volt egyforma. Volt, aki „mobilkölcsönzéssel” foglalkozott: ötezer forintért húsz percre kaptam egy telefont. Mindenkinek volt saját SIM-kártyája, csak így lehetett használni. Voltak kivételezettek is, akik kimondottan jól éltek. Persze nem ingyen. Hamar átláttam, hogy ez távolról sem a Nyugat, és itt nem igazán veszik emberszámba a rabokat.

Pár nap múlva átszállítottak egy másik börtönbe, és beraktak egy tizenkét személyes zárkába. Gyorsan rájöttem, hogy a nyugati modorról át kell állnom a balkáni primitívre, mert itt csak úgy lehet túlélni. Tizenegy éhes pofa bámult rám. Olyan érzésem volt, mintha kiéheztetett állatok közé zártak volna valami állatmenhelyen. Az egyik srác odajött hozzám, és közölte, hogy ő a zárkafelelős. Megmutatta, hol az ágyam és a szekrényem, majd hozott egy ládát is. Mivel társasági ember vagyok, gyorsan megismerkedtem mindenkivel. Egy óra múlva

248

már megvolt, hogy ki fogja mosni a ruháimat, ki fog helyettem takarítani és ki főz nekem teát. A magyar munkaerő olcsó, így párszáz gramm kávéval megúsztam a dolgot. A legnehezebben azt lehetett elviselni, hogy az egész helyiségben egyetlen vécé volt, elszívó nélkül, így egész nap szarszagban pácolódtunk. Fürdés is csak heti egy alkalommal volt. Napi egy óra séta, aztán kuss. Huszonhárom órán át be voltunk zárva a büdös zárkánkba. A kaja katasztrofális volt. Csomagot havonta egyszer kaphattunk, legfeljebb öt kilót. Szerencsére voltak a zárkában olyanok, akiknek nem küldtek, így én az ő nevükben is kaphattam. Havi kétszer lehetett vásárolni a börtön boltjában, tizenötezer forintért, a kintihez képest háromszoros áron. A smasszerek itt is változóak voltak. Volt, aki anyázott, de akadt olyan is – igaz, nem sok –, aki emberhez méltóan is tudott kommunikálni. Nem volt ritka az sem, hogy megvertek egy-egy fogvatartottat. Sétára kettes sorokban vonultunk, mint az óvodában, és ha valaki véletlenül megszólalt a sorban, máris előtört a smasszerekből a kultúra: „fogd be a pofád, te faszszopó, mert belelépek”, s efféle tanácsok. Ezért nagyon ritkán jártam ki a szabad levegőre. De más problémáim is adódtak.

Reggeli kelés után speciális módon kellett beágyazni az ágyat, aztán jött a smasszer, fel kellett állni, jelenteni, meg volt még egy csomó hasonló baromság. Nagyon rosszul viseltem ezeket a megaláztatásokat. Ha nem tapasztaltam volna a saját bőrömön, el sem hiszem, hogy az Európai Unióban ilyesmi lehetséges. Hallottam már ilyesmiről, csakhogy azok a sztorik orosz, ukrán meg török börtönökről szóltak. Soha nem gondoltam volna, hogy Magyarországon is ilyen embertelenek a körülmények. Azon már meg sem lepődtem, hogy havonta csak egy látogatás volt, az is csak egy óra, egymás hegyén-hátán más fogvatartottakkal és azok látogatóival. Ágyas beszélő meg a magyar börtönökben az elkövetkező ötven évben nem várható… Pedig ilyen már rég van olyan országokban is, mint Szerbia vagy Románia. (Ezek után nem meglepő, hogy Magyarország világviszonylatban is

249

éllovasnak számít mind válásban, mind a visszaeső bűnözők számában.)

Négy hónap vita és egyezkedés után beléptem a tanúvédelmi programba. Az én feltételem az volt, hogy a családom biztonságban legyen és jó körülmények között élhessen, én inkognitóban maradhassak, és tisztességes tárgyalásom legyen. A nyomozóhatóság azt kérte, tegyek beismerő vallomást – ezt már rég megtettem –, és tanúskodjak azok ellen, akikre terhelő vallomást tettem, illetve azokban az ügyekben, amelyekben együttműködöm a rendőrséggel. Abban állapodtunk meg, hogy a tanúvallomásaimat videoláncon keresztül teszem majd meg. Biztonságos helyen szállásolnak el, állandó személyzettel, akik nem csesztetnek. Ezeken kívül már csak néhány apróságon egyezkedtünk. Annak ellenére, hogy nagyon rosszul éreztem magam azért, amit teszek, szimpatikusnak tűnt a dolog. Tudtam, ha kitudódik, hogy beléptem a programba, az az életembe kerülhet, ugyanakkor többé nem akartam bűnözni, amit a kintiek abszolút nem vesznek jó néven. Ahhoz pedig, hogy ne kelljen hosszú éveket börtönben töltenem, el kellett mondanom az igazat. Nagy rizikót vállaltam, és nem voltam benne biztos, helyesen döntöttem-e. Ezt az érzést senki sem tudja elképzelni.

Árulónak lenni nagyon rossz, olyan emberekre is vallanom kellett, akik a mai napig a barátaim lennének, sokan közülük soha nem is ártottak volna nekem. De egy ilyen szervezetet sajnos nem lehet felosztani jó- és rosszfiúkra a rendőrség előtt. Az világos volt, hogy magamnak sohasem fogom megbocsátani, amit tettem. Ha nem lettek volna gyerekeim, soha nem adom fel a társaimat. Most azonban a két családom közül kellett választanom, és én az egyiket választottam, míg a másikat örökre elárultam. Egy hétköznapi ember ezt úgy tudja elképzelni, mintha például választania kellene a két gyereke vagy a két szülője között. Ahhoz egyébként, hogy végül a program mellett döntöttem, a börtönbeli, megalázó élményeim is hozzájárultak. Nemegyszer kiálltam más fogvatartottakért, akiket ok nélkül molesztáltak a smasszerek. Tudtam, hogy baj lesz, ha sokáig kell

250

ilyen közegben maradnom. Sohasem bírtam az igazságtalanságot és a buta, keménykedő embereket. Örültem, hogy végre olyan helyre kerülhetek, ahol nyugalom van, és nem csesztetnek a smasszerek. Alaposan végiggondoltam, megéri-e belépnem a programba. Brigivel is megbeszéltem a dolgot. Annál is inkább, mert nekik is nagyon szigorú biztonsági feltételeknek kellett megfelelniük. Könyvekben és az interneten is tájékozódtunk, és végül közösen döntöttünk. Mindenfelől csak jót (már amennyire egy ilyen dolog jó lehet) olvastunk és hallottunk a tanúvédelmi programról. Ezek mind nyugati példák voltak, de azt gondoltuk, nem lehet olyan hatalmas a különbség. Úgy számoltuk, legrosszabb esetben is maximum négy-öt év múlva újra együtt leszünk.

251

„Egész nap be vagyok zárva, mint egy vadállat!”

ELKÉPESZTŐ KÖRÜLMÉNYEK

EGYIK NAP VAGY TÍZ KOMMANDÓS jött értem, és átszállítottak az új helyemre. A befogadásnál már nem úgy mentek a dolgok, ahogy gondoltam, vagy elvártam volna. Egy börtönbe vittek, ahol egy befogadó bizottság várt rám, élén egy alezredessel. Rajta kívül két hölgy és egy börtönőr volt ott. Engem két TVDSZ-es (a Tanúvédelmi Szolgálat emberei) és néhány kommandós kísért. A befogadásomkor mindezeken kívül még két nyomozó és három kommandós is ott volt az irodában. Az alezredes felvette az adataimat, majd megparancsolta, hogy vetkőzzek le meztelenre. Sohasem voltam szégyenlős, de ott nagyon megalázva éreztem magam, főleg a két nő jelenléte miatt. Még kínosabb volt, amikor, miután levetkőztem, az alezredes rám parancsolt, hogy forduljak meg és dülleszkedjem ki feléjük. Az emberi jogok törvénye szerint is bűncselekményt követett el az alezredes, de bíztam benne, hogy csak a befogadás ilyen megalázó. A családomra gondoltam, s reméltem, hogy őket nem alázzák meg. Talán életemben sosem küszködtem még így a könnyeimmel. A dühömet tovább fokozta az alezredes, amikor elkezdte átvizsgálni az ennivalót, amit Brigi küldött a TVDSZ embereivel. Összecsócsált mindent, szinte ehetetlenné téve az összes kajámat. Megfordult a fejemben, hogy fejbe rúgom, de nem tehettem, mert ígéretet tettem Briginek, hogy egyszer még fogunk új életet élni. Tudtam, hogy ha fejbe rúgom, miközben ott

252

hajolgat és csócsálja a kajámat, soha nem áll fel. Az alezredes, bár neki erről fogalma sem volt, ott és akkor újjászületett. Én pedig, mit tehettem mást, tűrtem. Néhány óra múlva levittek egy pincesorra, ahol több zárka is volt. Az egyik lett az „otthonom”. Itt az alezredes közölte, hogy egy darabig még a napi egy óra szabad levegőn tartózkodást sem vehetem igénybe. Ezzel is emberi jogot sértettek. Végül is abból, amit a TVDSZ ígért, csak egy dolog valósult meg, az, hogy egyedül leszek a zárkában.

A zárka tűrhető volt. Volt benne vécé és meleg víz, meg egy legalább húszéves, régi faágy, amit egykor egy laktanya lomtárából hoztak ide. Pár nap múlva kaptam tévét és egy kis hűtőt is. Az első négy napban kézzel kellett ennem, mert evőeszközt csak az ötödik napon kaptam. Egy hónapig tisztálkodni sem tudtam rendesen, mert sem samponom, sem tusfürdőm, sem szappanom nem volt. Nem tudtam szóvá tenni a dolgot, mert senkit nem engedtek a közelembe. Az ügyvédemet is csak egy hónap után tudtam felhívni, addig nem engedélyezték, ami egyébként szintén szabályellenes volt. A legszörnyűbb az volt, hogy egy hónapig vécépapírt sem adtak. Hiába a sok ígérgetés, végül teljesen abnormális helyzetbe kerültem. Csak arra tudtam gondolni, hogy remélem, a családomnak jobban megy a sora. Aztán egyszer kiengedtek fürödni, és megismerkedtem egy másik védett személlyel, aki kisegített pár tisztasági dologgal. Nagy nehezen elértem, hogy beszélhessek az ügyvédemmel, akit igencsak megdöbbentett, amit hallott. Elérte, hogy bejöhessen, és megírtuk a feljelentést a büntetés-végrehajtási intézet és az alezredes ellen. Amint az alezredes tudomást szerzett a feljelentés tartalmáról, azonnal megjelent a zárkámban.

– Hallom, az ügyvédjével feljelentettek engem és az intézményt is! – mondta idegesen.

– Úgy van – válaszoltam határozottan.– Én a maga helyében ezt megfontolnám és visszavonnám,

mert nagyon csúnyán megütheti a bokáját! – fenyegetőzött.

253

– Nem érdekel, mennyire ütöm meg a bokámat! Szerintem ennél jobban már nem fogom. Hetek óta aláznak az őrök, lefaszszopóznak, leköcsögöznek, ha kérek tisztálkodószereket, nem kapok, egész nap el vagyok zárva, mint egy vadállat. A kajám tele van köpködve, a családomat nem tudom felhívni, és még sorolhatnám. Ezek után maga azt mondja, hogy megüthetem a bokámat? Sok mindent eltűrök, de nem tud megfélemlíteni! Nekem már nincs mit veszítenem, csak a büszkeségemet, márpedig azt megőrzöm, akármit csinál!

Erre az alezredes változtatott a modorán, és elkezdett normálisan beszélni, sőt szinte könyörgött, hogy vonjam vissza a feljelentést, mert tudja, hogy hibázott, és azt is tudja, hogy nagy baja lehet abból, ha az ügyészségre kerül az ügy. Szinte biztos, hogy elveszti az állását. A végén még a könnyei is kicsordultak. Egyre jobban undorodtam ettől az embertől. Nagyképű, gonosz börtöntisztből pillanatok alatt egy senki, egy nulla lett. Az ilyen embereket utálom a legjobban. Mindenkinek keresztbe tesz, de ha ő kerül szorult helyzetbe, egyből megalázkodik. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy takarodjon, de megsajnáltam, és visszavontam a feljelentést. Ezt később megbántam, mert próbálta ugyan visszafogni magát, de egy gonosz, hazug ember nagyon nehezen tudja leplezni a valódi arcát.

Több hónapon át harcoltunk azért, hogy emberi körülmények közé kerüljünk. Öten-hatan voltunk a védett körletben. Mindenki egyszemélyes zárkában, napi huszonhárom órára elzárva. Később párokat jelöltek ki, akik napi egy-két órát összejárhattak. Sétálni is a kijelölt párunkkal jártunk. Elképesztő volt, ahogy bántak velünk, vagyis ahogy általában a rabokkal bántak. Sokszor nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek, hogy ezek a dolgok megtörténhetnek itt a 21. században, egy európai uniós országban. Ha nyugaton egy smasszer lefaszszopózna vagy leköcsögözne, vagy bármilyen durva jelzővel illetne, tuti, hogy kirúgnák a munkahelyéről, még akkor is, ha a fogvatartott kezdte a szitkozódást. Az meg főleg elképzelhetetlen, hogy nyugaton fel

254

kelljen állni, ha egy smasszer belép a zárkába; ez még a parancsnoknak sem jár. Nyugaton a smasszerek sem bilincset, sem gumibotot, sem más kényszerítő eszközt nem viselnek, harci kutyákkal pedig végképp nem ijesztgethetik a rabokat. Hónapokba tellett, mire valamelyest sikerült megszoknom ezt a környezetet.

Amikor először mentem ki igénybe venni az egyórás, szabadlevegős sétámat, nagyon meglepődtem. A zárkám előtt három smasszer állt, az egyik farkaskutyát tartott pórázon, amely úgy ugatott, mintha szét akarna tépni; valószínűleg meg is történt volna, ha rám eresztik. Egy másik smasszer áttapogatott, nincs-e nálam tiltott tárgy, a harmadik pedig megbilincselt. Katasztrofális! Ez a mai napig így van. Amint kilépek az udvarra, mindig Auschwitz vagy a Gulag jut eszembe. Szögesdrótok, a sarkamban lihegő veszett farkaskutya, a kezemen bilincs. A toronyban gépfegyveres őr. Egy ötször tíz méteres ketrecben sétálok, amelynek a tetejét szintén szögesdrót fedi. Ahogy belépek a ketrecbe, a kutyás rám lakatolja a kaput, majd egy kis lyukon kidugom a kezem, és leveszi a bilincset. Ahogy sétálok körbe-körbe, a kutya veszettül rohangál, és csak a ketrec gátolja meg abban, hogy szétszedjen. Ha a ketrechez érek, a fenevad vadul nekiugrik, és majd széttépi a ketrec oldalát. Közben az emeleten lévő fogvatartottak ordibálnak, hogy vamzer vagyok – tehát besúgó –, meg geci, rohadt kurvapecér, és meg fogok dögleni. Amikor letelik az egy óra – néha negyven-ötven perc, attól függ, az őrnek milyen a programja –, kéz ki a kis lyukon, bilincs vissza, le a lakat az ajtóról, és nagy kutyaugatás meg morgás közepette irány vissza a zárkába. Mielőtt belépnék, leveszik a bilincset, nekitámasztanak a falnak, és a smasszer ismét átnézi a ruhámat, nem hoztam-e be valami tiltott tárgyat. (A ketrecben két dolog van: ha süt a nap, akkor por, ha esik az eső, akkor sár. Legfeljebb ezeket tudnám behozni.)

Fél évünkbe telt, mire elértük, hogy az öt-hat rab együtt mehet ki a szabad levegőre. (Minden más maradt: bilincs, kutya, ketrec.) Naponta négy órát közösen használhatjuk a közösségi termet,

255

ahol van egy kis fitneszrész, egy fekvenyomó pad, egy pingpongasztal, egy bokszzsák meg egy tévészoba, ahol van egy mikrónk, egy kávéfőző, egy tévé és egy házimozirendszer DVD-vel. A DVD csak azért van, hogy a börtön tudjon vele dicsekedni, filmeket tilos behozni, de még zenei CD-ket sem hallgathatunk. Sok minden továbbra is katasztrofális. A kaján nem változtattak, és mivel a rabkonyhán rabok főznek és tálalnak, elég sűrűn találunk az ételben emberi körömdarabokat, hajszálakat, ilyen-olyan műanyagokat, és persze a jó, zöld takony sem hiánycikk. Meg még ki tudja, mi egyéb, amit szabad szemmel nem látunk. Havonta egyszer van úgynevezett kivásárlás, ahol lehet venni dolgokat a mindennapokra. Olyan, mint egy kisbolt, csak háromszor drágább és általában lejárt szavatosságú dolgokat árulnak. Az őrök közül akad, amelyik valamivel normálisabb, de a többségük továbbra is kriminális.

Egy alkalommal pont a tusolóból jöttem ki, amikor hatalmas lármára lettünk figyelmesek. Négy vagy öt BV-s kommandós egy vékonyka rabot rángatott le a pincesorra, ahol a fogdák is vannak. Ütötték-vágták szegény srácot, a kutya is ugatta, ami még szörnyűbbé tette a helyzetet. A lenti szintes őr is beszállt az ütlegelésbe. Közben kurvaanyázták, köcsögözték a fiút. Két társammal összenéztünk, és csak a fejünket ráztuk. Nem akartuk elhinni, hogy ez itt történik a szemünk láttára, egy demokratikus jogállamban. Egy óra múlva orvost kellett hívni a csúnyán megvert sráchoz. Amikor a szintes őrt megkérdeztük, hogy miért verték meg szerencsétlen fickót, azt mondta, megtámadott egy őrt. Az orvos cukorbetegséget állapított meg nála. A srác is csak akkor tudta meg, hogy cukorbajos. Fent a szinten az történt, hogy rosszul lett, és pánikba esett, amikor az őr kinyitotta a zárka ajtaját, és ijedtségében véletlenül hozzáért az őrhöz, amit az támadásnak vett. Megnyomta a riasztót, és azonnal jöttek a BV kemény legényei, akik négyen-öten mindig nagyon bátrak, és jól szétverték a beteg srácot. Az orvos rendes volt, adott neki zsemlét meg vajat. Két hónappal később egy srácot úgy kísértek fel ezek a kemény, bátor, fekete ruhás kommandósok, hogy a

256

srácnak a nadrágja és az alsóneműje le volt tolva a bokájáig, a nemi szerve kilátszott, a keze hátra volt tekerve.

Sok hasonló eset volt, és sajnos van ma is. Főleg zárás után verik az embereket. Ilyenkor nem látjuk, csak halljuk, ahogy a rabok üvöltenek fájdalmukban, a kutyák ugatnak, a smasszerek pedig szidalmazzák az áldozatot. Félelmetes és szörnyű ezt hallani a zárkában. Feljelentést ritkán tesznek, mert tanú sincs nagyon, de ha van, az sem mer beszélni, vagy egyszerűen lefizetik egy-két extra csomaggal, beszélővel, pár doboz cigivel vagy kávéval. Így talán nem csoda, hogy elég rossz érzéssel kezdődnek a napjaim. S persze már az sem lep meg, hogy velünk, „védettekkel” úgy bánnak, mintha a világ leggonoszabb emberei lennénk. A legnehezebb mégis az volt, hogy Brigivel egy jó ideig alig tudtam beszélni. Eleinte havi egy-egy órára találkozhattunk, de a TVDSZ emberei akkor is ott voltak a szánkban. Később sikerült annyit kiharcolnunk, hogy hetente egyszer beszélhettünk telefonon tíz-tizenöt percet. Biztonsági okokra hivatkoztak, de valójában csak szívattak. Ez felfoghatatlan volt számomra, hiszen mindenhol azt olvastam, hogy az együttműködő tanúkat kivételes bánásmódban részesítik. Pont azért, hogy egyre több olyan bűnöző jelentkezzen, aki hajlandó információt adni a rendőrségnek. Nem egyszerű dolog egy szervezetre vallani, és ezt a világon mindenhol tudja az igazságszolgáltatás, a magyart kivéve.

Az igazi tragédia azonban még hátravolt: amikor az én segítségemmel, négy év körözés után, végre elfogták Mekit Hollandiában, pár nappal később Z. és W. nyomozó közölte velem, hogy, akárhogy tiltakoztak ellene, az ügyészség csatolta az ügyemet a már bíróságon lévő ügyhöz. Azokéhoz, akiket a szervezet 2005-ben csalinak használt (a magyar csaj, J., S. meg a többiek), és hogy a tárgyalások nyíltak lesznek, úgyhogy arccal és névvel kell megjelennem. Az ügyvédemmel fellebbeztünk, de a Legfelsőbb Bíróság ezt elutasította. A magyar igazságszolgáltatás egyik napról a másikra elárult, és ezzel életveszélybe sodorta az egész családomat. Nemcsak Brigiéket, hanem a szüleimet és a

257

testvéreimet is. A szervezet most már teljesen biztos lehetett benne, hogy elárultam. Nem is olyan sokára a szervezet emberei megfenyegették a szüleimet. Volt, hogy édesanyámat a hajánál fogva cibálták ki a házból. Semmit sem tehettem, hiszen ha ki is szállok a programból, már késő. Becsaptak, megaláztak, a családomat alig láthatom, és semmit sem tehetek. Kiszolgáltatott vagyok, egy embertelen rendszer áldozata. Sok mindent megértem már az életben, de ilyesmit még a legszörnyűbb álmomban sem tudtam volna elképzelni.

Brigiék valamivel jobb helyzetben voltak, de messze nem olyanban, mint amilyet a TVDSZ ígért. Azt ígérték, hogy a családomnak hasonló életszínvonalat biztosítanak, mint amilyenben éltek. Azt ígérték, hogy ideiglenes elhelyezésük legfeljebb egy hónapig tart, aztán állandó lakhelyre kerülnek, ahol a gyerekek suliba és óvodába járhatnak. Az egy hónapból öt hónap lett. Brigi nagyon nehezen viselte a helyzetet. Az új helyen aztán kicsit jobb lett, de korántsem annyira, mint amire számítottunk. Egy év után annyit tudtunk elérni, hogy Brigi legalább az anyukáját fel tudja hívni, amikor szeretné. Anyagilag is javult a helyzet, de ez is messze volt az ígértektől. Brigiék úgy éltek, mint egy házi őrizetben lévő bűnöző. A várost, ahol laktak, nem hagyhatták el, az anyukáján kívül mást nem hívhatott. Egy biztos, ha visszapörgethetném az időt, sohasem lépnék be a magyar tanúvédelmi programba, és valószínűleg nem is Magyarországon „bánnám meg bűneimet”. De az időt nem lehet visszatekerni, így túl kell élnem ezt is.

A tárgyalásokra hatalmas cirkusz közepette szállítottak, három-négy szirénázó, kommandósokkal tömött autóval. A biztonságom miatt golyóálló mellényben és maszkban mozogtam. Sok tárgyalásom volt, így a kommandósok egy részével is meg tudtam ismerkedni. Többükben kellemesen csalódtam. Sokat beszélgettünk, és nem egy dologban egyet is értettünk. Például abban, hogy a szállításom teljesen szakszerűtlen, és nem is a legbiztonságosabb. Csakhogy, panaszolták ők is, itt a cirkusz, a látszat, a feltűnés a fontos, nem

258

pedig az emberek biztonsága, de amikor megpróbáltak tiltakozni ez ellen, azt a választ kapták, ha nem tetszik, fel lehet mondani. Mikor megkérdeztem tőlük, hogy miért olyan durvák a letartóztatásokkor, azt válaszolták, hogy így tanítják őket, és a parancs is erről szól. Elmondtam nekik, hogy szerintem nagyon rosszul csinálják. Régebben Hollandiában is voltak hasonló esetek, de ez csak erőszakot váltott ki, hiszen egy mindenre elszánt bűnöző nem igazán szereti, ha a földbe tapossák. Minél erőszakosabbak lettek a rendőrök, annál agresszívabbak lettek a bűnözők is. Nagyon sok rendőr sérült meg, és halálesetek is előfordultak. Ezután kezdtek sokkal „finomabban” dolgozni. Ma már ritka, hogy elfogás közben megsérül egy rendőr, és Hollandiában általában tisztelik is őket.

A napokban újabb vezetőváltás történt a Tanúvédelmi Szolgálatnál. Elképesztő a káosz. Továbbra is játsszák a dedós, gyerekes játékaikat, talán még inkább, mint eddig. Brigiékkel továbbra is csak havi egyszer tudok találkozni, és a telefonálást sem oldották meg másfél év alatt. Jó esetben heti egyszer tíz percet tudok velük beszélni, de ha valami sértőt merek mondani a TVDSZ embereinek, ezek a telefonálások elmaradnak. Ezzel is azt bizonyítják, hogy mennyire embertelenek és buták. Az egyetlen örömöm ez a heti egy telefon. Ezt ők is tudják, ezért nyúlnak ahhoz a gyerekes módszerhez, hogy ha nem úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek, nem engednek telefonálni. Csak úgy tudok mentálisan és fizikálisan is egészséges maradni, ha napokig nem gondolok Brigiékre. Sajnos nincs más megoldás. Soha nem fogok megalázkodni a magyar TVDSZ előtt azért, hogy beszélhessek a családommal. Nekik az volna a kötelességük, hogy megkönnyítsék az életünket, nem az, hogy megnehezítsék. Általában biztonsági okokra hivatkoznak, de a nagy túrót, egyszerűen irigyek, rosszmájúak és igen ostobák. Pedig a 28/2002. (II. 27.) számú kormányrendelet 2. paragrafus (1) bekezdése így kezdődik: „E rendelet hatálya a Tvdt. szerint folytatott védelmi programban érintettek számára a rendőrség Tanúvédelmi szolgálata által biztosított jogi segítségnyújtásra,

259

továbbá az érintett szociális, gazdasági, humán, egészségügyi és mentális ellátásának, támogatásának olyan formáira terjed ki, amelyekre az érintett külön jogszabály szerint nem jogosult.”

Nemrég újra panaszt nyújtottam be a BV jogszerűtlen és embertelen bánásmódja miatt. A TVDSZ először megpróbált megzsarolni, többek közt azzal, hogy ha nem mondok le a feljelentésről, csökkentik a családom havi anyagi támogatását.

– Rob, tudod, hogy mi anyagilag is támogatjuk a családodat, nem kell ez a feljelentés, a helyedben megfontolnám, mert akár visszafelé is elsülhet. Az is lehet, hogy éppen a családodon csattan az ostor a meggondolatlanságod miatt – közölte velem a TVDSZ osztályvezetője, igen fenyegető hangnemben.

– Mi a francokat hord itt össze? Maga fenyegeti a családomat? Hogyan merészeli a szájára venni a családomat, és velük zsarolni? – kérdeztem vissza dühödten.

Közelebb léptem hozzá, már ütőtávon belül voltam, amikor egy belső hang megálljt parancsolt. Nem alacsonyodhatom le a szintjükre. Másrészt, bármennyire is fáj és dühít, a családom tényleg az ő kezükben van, és el tudom róluk képzelni, hogy rajtuk fognak bosszút állni. Ismerem őket másfél éve, és nem a humánus módszereikről híresek. Igaz, nem mindannyian rossz emberek, inkább a rendszer teszi őket azzá.

– Azt mondja, hogy támogatják a családomat anyagilag? Tudja maga, hogy mit ígértek, mielőtt beléptem, beléptünk a családommal ebbe a programba? Hogy hasonló színvonalat biztosítanak a családomnak, mint amilyenben addig is éltek. Már tudom, hogy ez is épp olyan hazug és aljas ígéret volt, mint a többi, amivel sikerült félrevezetniük, és kiszolgáltatott helyzetbe sodorniuk engem meg a családomat.

Az osztályvezető forgatta a szemeit, nem számított ilyen reakcióra. Megszokták, hogy megfélemlítik, megzsarolják az embereket, ami általában be is válik. Hát nálam nem vált be. Főleg azért, mert nincs mit vesztenem. Elárultak, becsaptak, félrevezettek, csak a családom maradt, értük pedig bármit megteszek.

260

Az osztályvezető kezet nyújtott, majd elviharzott. Talán el is szégyellte magát egy picit, bár ezt nagyon nehéz elképzelni.

De nem ez volt a TVDSZ egyetlen aljas húzása. Rögtön azután, hogy beléptünk a programba, megjelentek Briginél, és próbálták meggyőzni, hogy hagyjon el engem, hisz ő szép, csinos, okos, fiatal nő, nem kellene egy ilyen „alak” mellett élnie. Ki tudja, mondták, hány évet kapok, de szerintük sokat. Biztos talál majd magának nálam jobb férjet, vigasztalták végül.

Briginél gyorsan betelt a pohár, kiparancsolta a házból a rámenős pofát, és megkérte, hogy soha többé ne tegye be oda a lábát. Elképesztő, hogy a TVDSZ emberei az együttműködő tanúk családi életének tönkretételén munkálkodnak.

Persze nem csak azon. Nemrég, akaratom ellenére, egy olyan kocsit akartak kiszolgáltatni egy másik országnak, amelyet később könnyen felhasználhatnak ellenem – akár a szervezet is. Az autót még 2005-ben vettem Briginek, mint általában, ezt is egy szervezethez közel álló személy nevére. Ez a személy adott Briginek egy meghatalmazást, így Brigi jogosan tudta használni. Miután kiléptem a szervezetből és beléptem a tanúvédelmi programba, biztonsági okokból természetesen senki sem használhatta az autót; a TVDSZ-hez került, megőrzésre. Nemrég azzal álltak elő, hogy kiadják annak az országnak, ahol vettem, mivel van rajta kifizetetlen hitel. Különben az autót nem körözik. Mondtam nekik, hogy erről szó sem lehet, hiszen a kocsi a szervezethez kerül, akik bármire fel tudják használni ellenem. A TVDSZ-t nem igazán hatották meg az érveim. Rendőr létükre képtelenek voltak felfogni, mit jelenthet, ha kiadják az autót. A legbosszantóbb az volt, hogy tudtam, egy német vagy olasz tanúvédelmi szolgálat soha nem tenne ilyet. Még a saját országának is letagadna mindent, ami a védett tanúval kapcsolatos, nemhogy jópofizzon egy külföldi országgal, főleg úgy, hogy az autót senki sem körözi vagy keresi.

Ezeken kívül még egy csomó kisebb „szívatást” kellett eltűrnöm. Miért tűrjük, miért nem lépünk ki a programból? – teheti fel a kérdést az olvasó. A válasz roppant egyszerű. Mert

261

patthelyzetben vagyunk. Ahhoz, hogy bekerülhessek a programba, teljes körű beismerő és feltáró vallomást kellett tennem. Ez valahol persze jogellenes, mert a jogszabály szerint senki sem kötelezhető, hogy önmagára és hozzátartozóira terhelő vallomást tegyen. De Magyarországon mit számít egy jogszabály? A hatóság hamis ígéretekkel rávett, hogy megtegyem a vallomásomat. Onnantól pedig nincs visszaút. A szervezet már nem bocsát meg, mindent megtesz, hogy ártani tudjon. Ha kilépnénk a programból, gyakorlatilag esélyünk sem lenne a túlélésre. Ezzel tisztában van a TVDSZ is, és vissza is él a hatalmával. Nekünk pedig nem marad más, mint tűrni és átkozni azt a napot, amelyen úgy döntöttünk, hogy segítjük a magyar hatóságot.

Sok mindent el tudtam képzelni a magyar TVDSZ-ről, de azt nem, hogy ilyen mélyre süllyedjenek. Életem nagy részét egy bűnszervezetben töltöttem el, de végig azt az elvet képviseltem (sokan nem is szerettek ezért), hogy még az ellenségünk családjai is szentek előttünk. Örök életemben elítéltem – főleg a háború óta – azt, ha valaki úgy próbálja érvényesíteni érveit, hogy akár a másik fél családját sem kíméli. Ezt tartom a világon a legmocskosabb dolognak. Eddig azt gondoltam, hogy ez az undorító módszer csak az alvilágban létezik, de sajnos tévedtem. A magyar rendőrség már másodszor próbált a családommal zsarolni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy a TVDSZ munkatársainak jó része személyes ügynek tekinti a munkáját. A világ összes demokratikus jogállamában, ahol jelen van a szervezett bűnözés, kiváltságos módon kezelik az együttműködő tanúkat, hisz nagyon is tisztában vannak azzal, hogy az ő vallomásuk a szervezett bűnözés elleni harc egyik leghatékonyabb eszköze. Magyarországon viszont úgy kezelnek, mint a legaljasabb bűnözőt, amit a TVDSZ nem is nagyon palástol: szerintük tényleg az vagyok. Pedig többek közt az is a feladataik közé tartozna, hogy a védett tanú mentálisan is erős maradjon, és mindenáron kitartson a vallomása mellett, mellyel nagymértékben elősegíti a nyomozást. Európában az

262

együttműködő tanúkat (a maffia bűnbánó tagjait) a maffiatörvények alapján kedvezményekben részesítik. A vallomásukért cserébe büntetésük jelentős enyhítésére számíthatnak, sőt még díjazást is kaphatnak egy-egy információért.

263

„Hivatalból meg kell kérdeznem: nem akar öngyilkos lenni?”

SOKKOLÓ ÍTÉLET

EGY IGAZI BŰNSZERVEZET sokkal veszélyesebb, mint azt sokan képzelik. A bűnszervezettel kapcsolatos ismereteket és tapasztalatokat a legtöbb országban ma már igen komoly szakmai csoportok tanulmányozzák.

Olyan országokban, ahol nincsenek, vagy soha nem is voltak bűnszervezetek, nehezen ismerik fel az ilyen jellegű csoportokat. Az ilyen államok bűnszervezetekre vonatkozó törvényei sokszor alaptalanok és nemritkán alkotmányellenesek is. Magyarország is az ilyen országok közé tartozik. Jelen pillanatban száznál több bűnszervezetben elkövetett bűncselekmény ügyében folyik eljárás Magyarországon. A magyar hatóságok szerint Magyarországon több mint száz maffia létezik. Olaszországban három és öt közöttire becsülik a maffiák számát, és Németországban, Spanyolországban, Angliában vagy Hollandiában is csak néhány szervezetről beszélnek. Magyarország viszont, a hatóság hozzá nem értése miatt, maffia-nagyhatalom. Legalábbis papíron.

Hogy hogyan lehetséges ez? Egyszerűen. Ahogy a magyar törvényalkotók a drogtörvényt átvették az amerikaiaktól, lefordították és betették a büntető törvénykönyvbe anélkül, hogy értelmezték volna, ugyanúgy fogták az EU idevonatkozó törvényét, lefordították és értelmezés nélkül a Btk. részévé tették.

264

Így az e téren tapasztalatlan, gyakorlatlan ügyész gyakorlatilag bárkit bűnszervezetben elkövetett cselekménnyel vádolhat, akire az a bizonyos paragrafus szerinte ráillik. Sok ügyész számára már két dolog is elegendő ehhez: ha három vagy annál több személy követte el a bűncselekményt, és ezeket a bűncselekményeket hosszabb ideig, folytatólagosan követték el. Magyarországon ez már elegendő ahhoz, hogy bűnözőket maffiózónak nyilvánítsanak. Az ügyészség azonban nem tudja értelmezni az EU-ban használt és elfogadott törvényt. Ott a hosszabb idő éveket jelent, míg Magyarországon ez lehet egy-két hónap is.

Itt érdemes megnézni egy találomra kiragadott külföldi definíciót – az Interpoltól az FBI-ig ehhez hasonló meghatározások vannak. A német rendőrség így határozza meg a szervezett bűnözést: a haszon, vagy a hatalom megszerzésére irányuló, tervszerűen megvalósított bűnelkövetés; több résztvevője van, akik e célból hosszabb vagy határozatlan időn keresztül munkamegosztásban ipari vagy üzletszerű struktúrák alkalmazásával erőszak, vagy más megfélemlítésre alkalmas eszköz, a politika, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás vagy a gazdaság befolyásolása útján együttműködnek.

Vagyis egy bűnszervezetet nem lehet egyik napról a másikra létrehozni. Gondoljunk csak a Cosa Nostrára, az orosz, az albán maffiára. Ezek vajon mik, ha a magyar gyakorlat szerint Zuschlag vagy a borhamisítók maffiózók?

Emlékszem, Attila sokszor mondogatta, nagy kár, hogy nem minden országban van olyan rendőrség, mint Magyarországon, ahol úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Ezzel arra utalt, hogy gyerekjáték elhitetnie a konkurenciáról, hogy amazok kemény bűnözők. Nincs más dolga, mondta, mint elküldeni Magyarországra pár ezer ecstasyt, feldobni a futárt, és a rendőrség kapva-kap az alkalmon: néhány bogyóból hatalmas bűnügyet kanyarít, melynek végén újra „felszámol” egy egész „maffiát”.

Ezek után csöppet sem meglepő, ami az ügyem tárgyalásán történt. Akkor igencsak meghökkentem, de azóta látom az

265

okokat. A hozzá nem értés, a rosszindulat, sőt talán még a szervezet befolyása is közrejátszhatott abban, hogy az ügyemben hozott ítélet hallatán alig akartam hinni a fülemnek.

2009. február 23-án reggel nyolckor indultam a bíróságra, az elsőfokú ítélethozatalra. Nyugodt voltam, úgy véltem, nemigen történhet olyasmi, ami meg tudna lepni. Az egyik kísérőm megkérdezte, mire számítok. Ebben az országban ilyet kérdezni! – mondtam neki. Ha működne a jogállamiság, azt hiszem, fel kellene, hogy mentsenek, folytattam, de legfeljebb három-négy évet kaphatok, hiszen a tiltott fegyvertartáson kívül más bűncselekményt nem követtem el Magyarországon.

Ahogy megérkeztünk a bíróság épületébe, gyanús volt, hogy nem a megszokott tárgyalóterembe megyünk, hanem a díszterembe. Az addigi harminc-harmincöt tárgyalás mindig ugyanabban a tárgyalóban zajlott. Éreztem, hogy elkezdődött a cirkusz. A díszterem tele volt érdeklődőkkel, a sajtó munkatársai is szép számban képviseltették magukat.

Végignéztem a háromtagú bírósági tanácson: három idős nő, jócskán ötvenen túl, a két szélső tipikus szocialista maradvány. Az öltözékük, a frizurájuk, hideg, mogorva arckifejezésük, és a gonoszság, amit még soha, egyetlen bírósági tanácsban sem tapasztaltam. Csak úgy áradt belőlük a rosszindulat. Próbáltam szemkontaktust teremteni valamelyik bestiával, hátha megpillantom valamelyikük tekintetében, mire számíthatok, de nem sikerült. Ez az ő pillanatuk – csak ennyit tudtam leolvasni az arcukról. Látszott rajtuk, hogy imponál nekik a nyilvánosság, a vakuk villogása, a szereplés. Ekkor már biztos voltam benne, hogy komoly előadásra kell készülnöm. Olyan mutatványra, amely, jó magyar módra, a bolhából is elefántot csinál.

Mindenki felállt, majd a tanácselnök asszony elkezdte a műsort. A Magyar Köztársaság nevében… Elsőrendű vádlott bűnös kábítószerrel való kereskedelem bűntettében, melyet bűnszervezetben követett el. A bíróság kilenc év fegyházbüntetésre ítéli! Másodrendű vádlott: bűnös, hét év fegyház. Harmadrendű vádlott: szintén. Innen már nem is tudtam

266

követni. Nem akartam elhinni, hogy ezek, akik itt ülnek velem a vádlottak padján, pontosan tizenkilencen, maffiózók. Legalábbis a bíróság szerint. Pár nappal ezelőtt még valamennyien ott dohányoztak és trécseltek a bíróság épülete előtt az ügyésznővel. Voltam már egy-két maffiatárgyaláson, de oda az ügyészeket páncélozott gépkocsiban hozták, vagy helikopteren, hogy aztán a tetőn keresztül, páncélozott lifttel juttassák le őket a tárgyalóterembe. Láttam a vádlottak arcán a félelmet, a döbbenetet. Szemük könnybe lábadt, megtántorodtak, többen az előttük lévő szék támlájába kapaszkodtak. Sajnáltam őket, pláne, mert én tudtam, mi az igazság; el is mondtam a bíróságon, de nem vették figyelembe. Hisz erre épült a cirkusz, erre épül az egész ország, ahogy Attila mondaná: az élet egy színház, Magyarország pedig a képmutatók színiakadémiája.

A hátsó sorokban a hozzátartozók csapták össze a tenyerüket rémületükben, anyukák és hugicák fakadtak sírva, barátok és barátnők szörnyülködtek, feleségek és gyermekek borultak egymás nyakába a szörnyűbbnél szörnyűbb ítéletek hallatán. Ebből is látszott, hogy itt nem maffiózókat ítéltek el. Egy maffiózót nem kísér el a családja, mert a családja éppolyan tabu, mint a maffia maga. Egy maffiózó nem retten meg egy ilyen ítélettől. Egy igazi maffiózó olyan, mint egy szamuráj: bátran él és bátran hal meg!

„…tizennégy év fegyházbüntetésre ítéli, és véglegesen kitiltja az országból.” A nagy töprengésben alig hallottam meg a saját ítéletemet. Miközben hallgattam a bírónő szavait, csak egyvalamire tudtam gondolni. Arra, hogyan fogom ezt elmondani Briginek. Hogyan magyarázom el neki, hogy az összes áldozat, az egész hercehurca mit sem ért, és szó sincs új életről? Hogy egy életen át bujkálnia kell a gyerekekkel, de nélkülem? Én már akkor sejtettem, hogy baj lesz, amikor a hatóság elárult, becsapott bennünket, és felfedte a kilétemet.

Az ítélet hallatán mindenki megszeppent. Oldalra pillantottam, az ügyvédemre. Láttam rajta, hogy őt talán még nálam is rosszabbul érintette az ítélet. A személyi védelmemet ellátó

267

„nindzsák” lesütötték a szemüket, látszott rajtuk, hogy ez egy kicsit még nekik is kellemetlen, pedig ők is részesei ennek a korrupt rendszernek.

Másnap délelőtt tíz óra körül jöttek a TVDSZ munkatársai, hozták a telefont, hogy tudjak beszélni Brigivel.

– Szia, mama!– Szia! Hogy vagy?– Én jól. Hallottad az ítéletet? Hívtak tegnap a tanúvédők, hogy

elmondják, mi van?– Nem hívtak, de a médiából tudom. Elképesztő!– Hát az.– Hogyan mondjam el a gyerekeknek? Mit mondjak nekik?

Marci már nem gyerek, tizenhárom éves, neki hogy magyarázzam meg? Ez az, amit ígértek? A kedvező elbánás? Hol vannak most ezek az emberek, akik ezt ígérték?

– Nem tudom. A héten úgyis találkozunk, és majd közösen beszélünk a gyerekekkel.

– Nem, nem találkozunk a héten. Így volt, de nem tudom, miért, a tanúvédők elhalasztották.

– Mi az, hogy nem találkozunk a héten? Egy ilyen ítélet után még arra is képesek, hogy elhalasztják a találkozónkat?

– Nem tudom, Rob, de valahogy el kellene menni ebből az országból.

– Tudom, mama. Egész éjjel ezen agyaltam, hogy hogyan tudnám megoldani, hogy normális és biztonságos helyre kerüljetek a gyerekekkel.

– Nélküled nem megyek sehová! Ne is gondolkozz olyanon, hogy itt hagylak. Tizennyolc év alatt sok minden megtörtént már, jó és rossz is, mégis együtt maradtunk. Nem engedhetjük meg, hogy egy korrupt, emberi jogokat semmibe vevő ország válasszon szét bennünket!

– Mama, lehallgatják a telefont! Nyugodjál meg egy kicsit!– Hadd hallgassák! Ők árultak el, nekik köszönhetem, hogy

ilyen helyzetbe kerültem!

268

Alighogy befejeztem a Brigivel való beszélgetésemet, a TVDSZ pszichológusa látogatott meg, ami kedves és figyelmes gesztus lenne, ha őszinte törődést tükrözne. De ez is csak a színházi előadás része. A húsz hónap alatt most jött hozzám másodszor a pszichológus. Először akkor volt nálam, amikor édesanyámat az ebédlőasztaltól a hajánál fogva kiráncigálták az udvarra, majd onnét az utcára, hogy mondja meg nekem, hogy fogjam be a pofámat, mert különben neki vége. A pszichológus akkor is, és most is így kezdte: hivatalból meg kell kérdeznem, nem akar-e öngyilkos lenni? Elmosolyodtam. Nem, feleltem. Eszem ágában sincs, pedig valószínűleg ez volna a legegyszerűbb megoldás. Csakhogy még vannak terveim az életben, és higgye el, voltam már ennél sokkal rosszabb helyzetben is, és akkor sem adtam fel.

Később újabb meglepetések értek. A BV-személyzet több tagja – főleg a szintemen lévő smasszerek – odajöttek, és elmondták, mennyire elképedtek az ítélet hallatán. Pedig ők aztán nem sajnálták a rabokat. Egyikük szinte már-már túl őszinte volt.

– Baszd meg – kezdte –, ezért tetted kockára a családod életét, hogy így megszívassanak? A kurva anyjukat! A médiában meg ott reklámozzák magukat, hogy gyere, segíts a rendőrségnek, megvédünk, megjutalmazunk! Jó nagy fasz, aki ezek után még szóba áll velük!

A fogvatartott társaimat is nagyon megdöbbentette a hír. Az egyikkel fogadtam is a Rolex órámba, hány évet kapok. Ő, miután olvasta a komplett anyagomat, azt mondta, legfeljebb három-négy év lesz a vége. Szomorúan vette tudomásul, hogy nem lett Rolex-tulajdonos. De a többiek is rájöttek, hogy kár volt együttműködniük a hatóságokkal.

A magyar törvényalkotók jóváhagyták egy bizonyos szolgálat működését az igazságszolgáltatás keretein belül. Ez a szolgálat a TVDSZ (Tanúvédelmi Szolgálat), amely ma már szinte az Európai Unió összes országában megtalálható, de a világ más részein is. A legtöbb országban sikeresen és hatékonyan működik. De bizonyos országokban a mai napig ellenzik egyes jogi fórumok. Többek közt azért, mert a TVDSZ-ben részt vevő tanúk többsége

269

teljesen kiszolgáltatottá válik a hatóságoknak. Így a hatóság akarata érvényesül a védett tanú vallomásában. Más országok nem tudják felelősségteljesen kezelni a TVDSZ-szel járó írott és íratlan szabályokat. Sok esetben a rendőrség nincs összhangban az ügyészséggel, az ügyészség a bírósággal, és ezáltal a védett tanú és hozzátartozói jelentős jogi és emberi jogi hátrányokat szenvednek. Ezek a hiányosságok az ország igazságszolgáltatásának szakmai kudarcához is vezethetnek.

Ha a saját helyzetemet vesszük példának, talán érthetőbbé válik a dolog. Az ítéletből milyen következtetéseket lehet levonni? A bírónő valószínűleg precedensértékű ítéletet szeretett volna hozni. Hozott is, de nem biztos, hogy helyesen és jó időben. Általában azért szoktak valakit elítélni, hogy a büntetésnek visszatartó ereje legyen, és az elítéltet elrettentse a további bűnözéstől. Az ítéletből már látszik, hogy a magyar TVDSZ felelőtlen jogi háttérrel rendelkezik. Az ítélet jól mutatja, hogy az együttműködők teljesen ki vannak szolgáltatva a hatóságnak. A bírónő az ítélet indoklásakor azt a beismerő vallomásomat hozta fel indokul, amelyet a nyomozók azzal csaltak ki, hogy úgysem lesz ebből nekem ügyem, valamint ez az egyik feltétele annak, hogy a családom bekerülhessen a tanúvédelmi programba. De az ítéletnek egyéb negatív vonzatai is vannak. A szüleim továbbra is hosszú évekig ki lesznek téve a zaklatásoknak. A családom szintén hosszú évekig marad ebben a silány bezártságban. Anyagilag sem hiszem, hogy a bíróság megfontolta a döntését. Egy védett tanú általában napi tizenkétezer forintba kerül, tizennégy évre az körülbelül ötvenmillió forint. A családom ellátása további sok-sok tízmilliót emészt fel. Aztán tizennégy év után kiutasítanak, vagyis odadobnak a vérebeknek, akiktől hosszú éveken át védtek. Nem értem, ez hol éri meg, azt meg végképp nem, hogy mi értelme. Arról nem is beszélve, vajon a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság mit szól majd mindehhez.

Azt hiszem, a magyar TVDSZ lassan lehúzhatja a rolót, mert ezek után épelméjű ember nemigen lesz hajlandó együttműködni velük. Így a rendőrség is jóval kevesebb sikert ér majd el. Az

270

évszázad perének titulált Koszi klán-ügyet is az együttműködő tanúknak köszönhették, éppúgy, mint a „fekete sereges” esetet, és még megannyi mást. Ha a tanúvédelem továbbra is így kezeli az együttműködő tanúkat, az ilyen nagy ügyek hamarosan megoldatlanul maradnak.

Ideje volna a magyar igazságszolgáltatásnak elgondolkodnia azon, hogy az unió legtöbb országában miért fektetnek akkora hangsúlyt a TVDSZ-re. A Cosa Nostra bukása százhatvan reménytelen harccal eltöltött év után pont a kiváló feltételekkel létrehozott TVDSZ-nek köszönhető. A német kormány egyik nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy az együttműködő tanúk legalább olyan fontosak a szervezett bűnözés elleni harcban, mint maga a hatóság. De a magyar igazságszolgáltatásnak azon is el kell gondolkodnia, hogy jogában áll-e emberek, családok életét tönkretenni csak azért, mert nem képes megfelelő döntéseket hozni vagy bizonyos dolgokat felelősségteljesen kezelni. Az együttműködő tanúknak vannak hozzátartozói, akikkel nem bánhat úgy, mintha nem lenne felelős értük. Nem általánosíthat a védett tanúk között. Meg kell tanulnia felelősségteljesen behatárolni, hogy kit, kiket vesznek be a TVDSZ-be, és mind jogilag, mind emberileg megfelelő módon kell kezelniük ezeket a személyeket. Nem indulhatnak ki egy Kiglics Attilából.17

Nem véletlen, hogy miután szabadult, mindhárom védett fogva tartott társam kilépett a tanúvédelmi programból. Inkább vállalták az odakint rájuk leselkedő veszélyeket, vagy ügyészi védelemhez folyamodtak, mintsem hogy továbbra is a nem túl humánus TVDSZ-szel működjenek együtt.

Nemrég újabb furcsaságról szereztünk tudomást az ügyvédemmel. Kiderült, hogy Meki ügyét ugyanaz a bírónő tárgyalja, aki az én ügyemben is eljárt. Kezdem tisztán látni a helyzetet. Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a szervezet keze van a dologban, a háttérből ők irányítanak mindent.

17 A móri per egykori koronatanúja, akiről később bebizonyosodott, hogy hamis tanúzással vezette félre a rendőrséget, majd a nyomravezetői díjjal eltűnt.

271

Megvannak a megfelelő módszereik, melyekkel befolyásolni tudják egy ilyen labilis ország igazságszolgáltatását.

E pillanatban annyit tudhatok biztosan, hogy a magyar hatóság valójában tizennégy évvel meghosszabbította az életemet, hisz az garantált, hogy a szabadulásomkor a szervezet mindenféleképpen le akar velem számolni. És ők nem rendőrség, hogy el lehessen előlük bújni. Illetve lehet, de nem éri meg. A TVDSZ segítene, hogy én és Brigi a gyerekekkel eltűnjünk, de ez nem érné meg. A szerbeknél a mai napig él a szemet szemért elve. Ha nem jelennék meg a szervezet által megadott helyen, a szüleimen és a testvéreimen állnának bosszút. Ezt egyetlen férfi sem engedheti meg magának.

A szabadulásomkor szembe kell néznem a sorsommal. Szembe is fogok, bár tudom, hogy az lesz életem utolsó cselekedete. De felénk ez a mondás járja: a gyáva ember ezer halált hal, a férfi csak egyet.

Ha megtörtént a „felelősségre vonásom”, a családomnak többé nem kell rettegnie. A szervezet nem fogja többet zaklatni őket. Ők mindig tartják a szavukat. Ha egy aktív vagy volt tag férfiként hal meg, a szervezet kötelessége, hogy gondoskodjon a családjáról. Még egy árulóéról is. És a szervezet mindig betartja a szabályokat, ettől működőképes, és valószínűleg ezért elpusztíthatatlan.

272

EPILÓGUS

E KÖNYV BIZONYÍTÉKKÉNT vagy egyéb büntetőjogi eljárásban nem alkalmazható. A könyvben említett személyek neve és egyéb adatai nem minden esetben valósak. Lehet, hogy egyes esetekben a helyszín sem valóságos.

Mindenki vonja le a tanulságot, de ezt a könyvet ne tekintse többnek, mint véleménynyilvánításnak és egy őszinte vallomásnak.

Az Alkotmány 61. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra!

Számomra e könyvnek külön jelentősége is van. Ha a gyerekeim már nagyobbak lesznek, elolvasva ezt a könyvet választ kapnak több kérdésükre is. Hogy miért nem volt mellettük a papájuk, amikor nekik rettegniük kellett, miért sírt a mama minden éjjel, miért nem találkozhattak az imádott nagyszülőkkel, miért kellett nevet változtatniuk. Nem biztos, hogy megértik majd, de talán könnyebb lesz elfogadniuk a múltat. És talán azt is belátják majd, hogy a papájuk messze nem volt olyan rossz ember, mint ahogy a magyar igazságszolgáltatás sugallta.

Valószínűleg sok olvasóban felvetődik a kérdés, miért nem volt szinte semmilyen médiavisszhangja ennek az ügynek. Hisz ha valahol, akkor Magyarországon minden lében kanál a sajtó. Mégsem jelent meg a médiában sehol sem, hogy egy drogmaffiát ítéltek el, holott egy ilyen eset a világ bármely országában legalább egy hétig tartó aktuális napi hír lenne. A válasz egyszerű. Valaki vagy valakik nem akarták, hogy fény derüljön az

273

igazságra. Az igazságszolgáltatás sokkal kisebb ügyekben is agyon szokta dicsérni magát. Itt belátták, hogy semmi siker és dicsekednivaló nincs abban, hogy nem a nyomozati munka vezetett eredményre, hanem olyan tényezők, melyek jobb, ha nem látnak napvilágot. Ma Magyarországon rengeteg ember fél kimondani az igazságot, és legtöbben pont attól félnek, aminek a nevében is szerepel az igazság szó: az igazságszolgáltatástól. Én is félek, hisz három éve tapasztalom a módszereiket. Hogy mégis meg mertem írni ezt a könyvet, annak egyik fő oka a bennem forrongó düh, amiért megpróbálják manipulálni az igazságot, a másik meg az, hogy nincs vesztenivalóm, így őszintén nyilatkozhatom. Egy valódi jogállamban a tizennégy év fegyházbüntetés a kedvezmény kizárásával egyet jelent az életfogytiglan tartó szabadságvesztéssel. Ha Magyarországon ez az őszinteség jutalma, akkor állok elébe.

Az ügyésznőre, a bírónőre és az ügy többi szereplőjére gondolva egy Márai Sándor-idézet jut eszembe: „Bárkivel állsz is szemközt, tudjad, hogy csak ember, akinek a nagyságra egyetlen jogcíme van: az igazságosság. Mindegy, mit mond, mit tud, mi a rangja. Csak akkor van joga ahhoz, hogy embernek tartsad, ha legyőzi önmagában a hiúságot, a vágyakat, a gőgöt és a kapzsiságot, s igazat szól ügyedben és a világ ügyében, melyről éppen beszéltek. Minden más lehet tetszetős vagy megnyerő, de téged ne félemlítsen és ne is kísértsen.”

A szervezet és az én sztorim egyébként, mint minden jó történet, folyamatosan tovább íródik. Attila azóta már szintén nincs az élők sorában. Kitalálták: nem ágyban, párnák közt halt meg. Az én tizennégy éves büntetésemet pedig másodfokon, nem jogerősen hatra mérsékelték. Itt tartunk. Ha kíváncsiak a folytatásra, kövessék figyelmesen a híradásokat.

Soraimat megboldogult barátom, Zorán szavaival zárom: „Inkább pusztuljak el, mint egy oroszlán, minthogy úgy éljek, mint egy egér!”

274

VÉGSZÓ

EGYES JOGÁLLAMOKBAN AZ IGAZSÁG elmondása előnyökkel párosul. Magyarország sajnos nem ide tartozik. Az időközben lezárt egyéb eljárások eredményeként már Meki is börtönben van, de első fokon a magyar bíróság a konokul tagadó vádlottat nyolc év börtönre ítélte úgy, hogy hat év múlva feltételesen szabadlábra helyezhetik. Hat év múlva Meki ott fogja folytatni tevékenységét, ahol abbahagyta. Mivel én jogerősen kilenc évet kaptam feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül, én még mindig a csótányoktól hemzsegő börtöncellámban élvezhetem a magyar igazságszolgáltatás vendégszeretetét, hallgathatom a félholtra vert rabtársaim üvöltését, és tehetetlenül reménykedhetem abban, hogy a családom megéri a holnapot.

2009 októberében a Nemzeti Nyomozó Iroda nyomozói azzal kerestek meg, hogy az én ügyemhez hasonló újabb palifutárokat tartóztattak le. Ezek a lúzerek mindösszesen annyit tudtak elmondani, hogy rotterdami szerbektől származik a tőlük lefoglalt jelentős mennyiségű kábítószer. Ezek után azt kérték tőlem, hogy segítsek nekik beazonosítani a bűnszervezetet, ugyanarról van-e még szó, amelynek én is a tagja voltam, vagy ez egy másik. Tőlem kértek segítséget a beazonosításukhoz... Ez az eset is világosan mutatja, hogy a rotterdami „fiúk” mindennek ellenére továbbra is uralják az európai drogpiacot, így többek közt a magyart is.

Kedves olvasóm! A történet itt nem ér véget…

275

FÜGGELÉK

A tárgyaláson elhangzott védőbeszéd

Tisztelt Fővárosi Bíróság!

Védencem a 2008. január 30. kelt érdemi védekezését az alábbi módosítás kivételével változatlanul fenntartja, és kéri a tisztelt Bíróságot, hogy azt tekintse jelen védőbeszéd elválaszthatatlan részének. A 2. oldal 4. bekezdésében az alábbiak szerint módosul:

„A negyedik oldal – mármint a vádirat – második bekezdésében szereplő 2005. november 19. lezajlott G.-féle csempészet vonatkozásában előadom, hogy ez időben én nem tartózkodtam Hollandiában, és ehhez a csempészéshez semmi közöm nincsen, mivel ekkor én Szlovákiában tartózkodtam, amit a Nemzeti Nyomozó Iroda által folytatott telefonos lehallgatás is alátámaszt.”

A védelem értetlenül áll azon tény előtt, hogy a tisztelt Ügyészség vádbeszéde olybá tűnik, mintha a bírósági tárgyalások során a tényállás felderítése meg se történt volna. Az ügyészi vádbeszéd ahelyett, hogy a Be. rendelkezése alapján csak a kétséget kizáróan bizonyított tényt, körülményt írná védencem terhére, tömve van spekulációkkal, feltételezésekkel, és az abból levont valóságnak meg nem felelő következtetésekkel. A védelem a tisztelt Ügyészség vádbeszédében az alábbi ténybeli tévedéseket fedezte fel:

A vádbeszéd 1. oldalának utolsó bekezdésében védencem terhére marihuána és hasis terjesztését rótta. Védencem az eljárás során koherens vallomásaiban egyértelműen kijelentette

276

– amit Z. és W. tanúk vallomása is alátámasztott, és bizonyítást is nyert –, hogy védencem fenti kábítószerekkel nem kereskedett.

A vádbeszéd 2. oldalának ötödik bekezdésében szereplő állítások puszta ügyészi spekulációk, hiszen fent nevezett tanúk – akik egyébként a nyomozásban aktívan részt vettek és védencem kihallgatását is foganatosították – is egyértelműen előadták, hogy a nyomozás során az nyert bizonyítást kétséget kizáróan, hogy védencem csak az előre preparált kerekeket adta át a futároknak. A kábítószer előállításában, alapanyagainak beszerzésében, azoknak kerekekbe történő rejtésével nem foglalkozott, ő pusztán a mások által preparált gépkocsit adta át. Semmilyen tárgyi bizonyíték (ujj-, tenyérlenyomat, szag-, DNS-minta, tanúvallomás, megfigyelési eredmény) nem támasztja alá fenti ügyészi fikciót. Továbbá szintén ide tartozik az az ügyészi megállapítás, hogy védencem szervezte volna a futárok útját Magyarországra, illetve a szállítást. Mind védencem, mind vádlott-társai, illetve a lehallgatott telefonanyag alátámasztja, hogy védencem a szállítás útvonalát, a szállításra felhasznált időt, a futárokat semmilyen szinten nem szervezte, az minden esetben a vásárlók feladata volt. Aggályosnak tartja a védelem, hogy ilyen aprónak tűnő csúsztatásokból kívánja a tisztelt Ügyészség védencem büntetőjogi felelősségét nagyobb mértékben megállapítani, mint amekkora a valóságban volt.

A vádbeszéd 3. oldalának utolsó és 4. oldalának első bekezdésében a védelem számára érthetetlen, hogy a tisztelt Ügyészség mit nem értett védencem elmondásában a tekintetben, hogy mi célt szolgált a vádlott-társak úgymond „bekészítése”. Védencem egyértelműen és határozottan állította, hogy jelen csoport beáldozása azt a célt szolgálta, hogy a rendőrség figyelmét más szállításokról elterelje. Z. és W. tanúk is alátámasztották a védelem ezen állítását.

A vádbeszéd 3. oldalának negyedik bekezdésében leírtak szintén teljes mértékben érthetetlenek a védelem számára a tekintetben, hogy védencem részletes vallomása után hogyan jutott a tisztelt Ügyészség arra a következtetésre, hogy védencem

277

kizárólagosan irányította volna a vád tárgyává tett bűncselekményhalmazt. A tisztelt Ügyészség vádbeszédének 1. oldalának utolsó bekezdésében és 3. oldalának első bekezdésében maga említi, hogy a szervezet vezetője egy Attila nevezetű személy, akinek utasításait hajtotta végre védencem. E tekintetben a vádbeszéd ellentmond önmagának.

A vádbeszéd 5. oldalának nyolcadik bekezdésében a tátgyaláson sehol nem hangzott el konkrét utalás lehallgatási jegyzőkönyvben, tanúvallomásban, hogy védencem N. V. vádlott-társát bármikor is megbízta volna a kábítószer tárolásával. Bár N. V. az eljárás folyamán végig terhelő vallomást tett védencemre, e tekintetben védencem a tárgyaláson tett szóbeli vallomását nem cáfolta meg, azzal ellentétes vallomást nem tett. Így a kábítószer tárolása is puszta ügyészi fikció.

A vádbeszéd 6. oldalának ötödik bekezdésében szereplő 39 035 035 db extasy tabletta puszta spekuláció: se közvetlen, se közvetett bizonyíték nem támasztja alá. Kétséget kizáróan nem bizonyított tényt, körülményt a magyar büntetőjogi törvények szerint a vádlott terhére írni nem lehet.

A vádbeszéd 7. oldalán szereplő szállítással kapcsolatban védencem továbbra is fenntartja a tárgyaláson tett vallomását – amelyet a rendőrségi nyomozás is alátámasztott –, hogy C. T. összesen egyszer hozott pénzt védencemnek, de az M.-é volt. Védencem soha nem állt üzleti kapcsolatban C. T.-vel. A tárgyalási jegyzőkönyvekkel ellentétes az ügyészség azon állítása, hogy e tekintetben védencem megváltoztatta volna a vallomását. Védencem a tárgyalás során egyértelműen bizonyította, hogy M. már régebb óta foglalkozott drogkereskedelemmel, tehát nem védencem szervezte be, M. keresett újabb szállítót magának, ahol kedvezőbb az ár.

A vádbeszéd 8. oldalának hatodik és hetedik bekezdésében érthetetlen az Ügyészség előadása, mivel az itt szereplő esemény kapcsán védencem egyértelműen előadta, hogy M.-től nem kapott pénzt.

278

A vádbeszéd 10. oldalának nyolcadik bekezdése alátámasztja védencem azon állítását, hogy M. nemcsak védencemtől vásárolt kábítószert, tehát a kizárólagosság nem áll fenn, sem az alárendelt-fölérendelt viszony nem létezett a vádlott-társak között, így a tisztelt Ügyészség által feltételezett bűnszervezet nem állt fenn, annak cogens törvényi követelményei kétséget kizáróan nem bizonyítottak.

A vádbeszéd 12., 13. és 14. oldalán szereplő kábítószer-mennyiségek teljes ellentmondásban vannak az eljárás során feltárt nyomozati anyagokkal. Érthetetlen módon a tárgyaláson elhangzott 2005. március és 2005. júniusi szállítás vonatkozásában a fél kilogramm kokain 1,5 kilóra módosult, minden érdemi bizonyítás nélkül.

A vádbeszéd 17. oldalán szereplő P.–Robert Yugovich kapcsolat vonatkozásában a tárgyaláson kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy védencem P.–t nem ismeri, egymást nem ismerték fel, így puszta ügyészi spekuláció a közöttük fennálló kapcsolat. A védelem itt ismételten utal arra a fundamentális büntetőjogi alaptételre, hogy kétséget kizáróan nem bizonyított tény, körülmény a vádlott terhére nem írható.

A vádbeszéd 22. oldalának első bekezdése szintén alátámasztja védencem azon állítását, hogy az eljárás alá vont személyeket nem ő szervezte be kábítószer-csempészetre, H.-ék már korábban is foglalkoztak vele, illetve H. kereste a kapcsolatot Robert Yugovichcsal, hogy kábítószert szerezzen be. Megállapítást nyert az eljárás során, hogy H. és M. már régebb óta foglalkoztak kábítószerrel, és csak azért vásároltak védencemtől, mert ott jobb volt az ár, tehát a tisztelt Ügyészség azon megállapítása, hogy védencem szervezte volna be vádlott-társait, kétséget kizáróan cáfolásra került a bírósági tárgyaláson. Védencem senkit sem kényszerített arra, hogy evvel a tevékenységgel foglalkozzon. Egyes vádlott-társak kábítószer-függősége, illetve a nagy pénzkereset lehetősége önmagában elég motiváció volt a vádlott-társaknak, hogy Arany János szavaival élve mondhassuk: „Vérszagra gyűl az éji vad…”, nem kellett ide

279

semmi beszervezés. A vádlott-társak felelőtlen addiktív jelleméből fakadóan mindennemű hierarchia puszta ábránd ebből következően.

A vádbeszéd 37. oldalának hetedik bekezdésében szereplő ügyészi okfejtés védencem szavainak kiforgatásán alapszik, mivel védencem elmondta, hogy pár alkalommal látta kábítószer csomagolásának módját, és ebből a kijelentésből jut el oda a tisztelt Ügyészség, hogy védencem csomagolta a kábítószert. Egy ilyen logikai következtetés levonása nem megengedhető egy jogállam büntetőeljárásában.

A vádbeszéd 57. oldalán szereplő, védencem előélete tekintetében tett megállapítások a valóságnak nem felelnek meg. Védencem a magyar törvények szerint büntetlen előéletűnek minősül, a korábban rá Svédországban kiszabott büntetés jelen eljárásban relevanciával nem bír. A kettőnél többszörös halmazat megállapítása nélkülöz minden jogalapot, a Btk. jogdogmatikájával össze nem egyeztethető. Érthetetlen, hogy az Ügyészség az enyhítő körülmények tekintetében miért nem értékelte fokozottan védencem együttműködő magatartását és azt a tényt, hogy a tőle lefoglalt maroklőfegyvert és lőszereket önként adta át a tisztelt nyomozó hatóságnak. A védelem e tekintetben is biztos abban, hogy a Robert Yugovich által előadott tények, amelyek a nyomozást nagyban elősegítették, alapot képeztek volna a Be. 175. § (1) bekezdésének, illetve a Be. 192. § (1) bekezdésének alkalmazására.

Mivel a korábbi védőbeszédekben védőtársaim már többször és konkrétan kifejtették Dr. Dános Valér szakirodalmát a bűnszervezetek vonatkozásában, ezért én csak érintőlegesen utalok a szakirodalomban megjelent terminus technikusokra, mely szerint a jelen eljárásba tartozó személyek által elkövetett bűncselekmény nem nevezhető bűnszervezetnek a maga klasszikus értelmében.

Védencem mind a nyomozati, mind a bírósági szakban egybehangzó vallomásokat tett, vallomásait soha nem módosította. Az eljárás során rögzített tanú-, illetve gyanúsítotti

280

vallomások, valamint lehallgatási jegyzőkönyvek védencem vallomását kétséget kizáróan alátámasztották. Tényként megállapítható, hogy védencem vallomása tette rendbe az eljárást, mivel a vádlott-társak az Ő vallomása elhangzásáig a Be.-ben rögzített gyanúsítotti vallomástétel korlátait – mármint hogy a gyanúsított az eljárás során úgy védekezik, ahogy akar, csak mást bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat – maximálisan kihasználták. Szintén tényként megállapítható, hogy védencem együttműködő magatartása tette lehetővé a vád tárgyává tett bűncselekmény védencemet érintő körülményeinek, elkövetésének illetve az abban részt vevő személyek szerepének és magatartásának valós felderítését.

Az eljárás során megállapítást nyert a tisztelt Ügyészség állításával szemben, hogy jelen eljárás alá vont vádlottak nem alkottak bűnszervezetet, rájuk a Btk. bűnszervezetre vonatkozó tényállása az alábbiak miatt nem alkalmazható:

Robert Yugovich nem hozott létre alá- és fölérendeltségen alapuló szervezetet, amely személyes irányítása alatt állt. Az eljárás során elhangzott gyanúsítotti előadások, mely szerint több háborút megjárt, állig felfegyverzett exjugoszláv veteránból álló saját szabadcsapattal rendelkezik, kétséget kizáróan cáfolva lettek, ez az úgynevezett hadsereg csak egyes vádlott-társak képzeletében létezett.

Robert Yugovich nem a saját tulajdonát képező kábítószert adta át vádlott-társainak, az a szervezet tulajdona volt, tehát az alvilági zsargon „gazda” szóhasználata nem alkalmazható vonatkozásában.

Ezt támasztja alá az eljárás során 827. lapszámon rögzített lehallgatási jegyzőkönyv N. és Robert Yugovich között, amelyből egyértelműen megállapítható, hogy a viszony nem alá- és fölérendelt, hanem közvetlen, közeli, baráti, és nem nélkülözi az intimitást sem.

– Ez a mellérendelt státus azonban nem N. V. kiváltságai közé tartozott, hiszen az eljárás során 2995. lapszámon rögzített lehallgatási jegyzőkönyvben, ahol is egyenrangú felek

281

beszélgetése hallható, szó sincs utasításról, vagy bármilyen parancsról, amit Robert Yugovich kiadott volna, ugyanilyen tartalmú a 4207. lapszámon rögzített lehallgatási jegyzőkönyv.

Erősíti ezt a megállapítást az eljárás során 881–901. lapszámon rögzített lehallgatási jegyzőkönyv, amely utal arra, hogy a rendőrségi felderítés más okok miatt történt, illetve hogy a vádlott-társak egymás ellen is sűrűn intrikálnak, a szervezettségnek még a nyomai sem fedezhetők fel.

Bűnszervezet sajátosságával, továbbá a beszerzés kizárólagosságával ellentétes tényt igazolnak az M. és H. vádlottak között lezajlott telefonbeszélgetések, amelyekből kiderül, hogy csak azért vásároltak védencemtől, mert ott volt a legjobb az ár.

Védencem előadta, hogy tevékenysége pusztán a kábítószer átadására, futárok elhelyezése és a kábítószer ellenértéken átvételére korlátozódott. A lehallgatási anyagban is szerepel, hogy az átadott kábítószer szállításában, raktározásában, értékesítésének megszervezésében kizárólag más vádlott-társak vettek részt. Kétséget kizáróan megállapítható – és ezt támasztja alá C. és A. tanúk vallomása –, hogy védencem a Magyar Köztársaság területén a vád tárgyává tett kábítószer vonatkozásában bűncselekményt nem követett el. Konkrétan csak a preparált kerekek átadására és a futárok elhelyezésére korlátozódott a szerepe Hollandiában, de a kábítószer előállításában, csomagolásában semmilyen szerepet nem játszott. Az átadott kábítószer nem védencem tulajdona volt, abból közvetlen anyagi haszna nem származott. Védencem elismerte, hogy egy bűnszervezet tagja, de az nem képezi jelen eljárás tárgyát. A tisztelt Ügyészség ott téved, hogy jelen eljárás vádlottjait tekinti bűnszervezetnek. Védencem vallomásaiból, korábban részletezett lehallgatási jegyzőkönyvekből, továbbá a 855. lapszámon rögzített lehallgatási jegyzőkönyvből egyértelműen látható, hogy jelen eljárás alá vont személyek nem bűnszervezetet alkottak, hanem, szakjogi terminus technikussal élve, ez pusztán egy bűnszervezetnek látszó, védencem bírósági

282

jegyzőkönyvben rögzített megfogalmazása szerint, műkedvelő csiribiri figurák gyülekezete. Itt kívánja a védelem felhívni a tisztelt Bíróság figyelmét M. és B. tanúk vallomásának azon részére, hogy védencem állításai a nyomozati eljárásban igazolást nyertek, és így védencem szavahihetőségét teljes körűen igazolták a védelem álláspontja szerint.

A bizonyítási eljárás alapján megállapítást nyert, hogy védencem nem irányította közvetlenül saját elhatározásából a kábítószert Magyarországra, szándéka pusztán annak átadása volt, számára érdektelen, hogy hol kerül értékesítésre. Arra sem volt semminemű ráhatása, hogy melyik futár mikor és mekkora mennyiséget kap. A tisztelt Ügyészség védencem felelősségének megállapításánál nem vette figyelembe azt az igen lényeges körülményt, amelyet a vádbeszédében is többször megemlít – miszerint védencem a holland szervezet utasítására látta el feladatát –, de nem fejti ki azt a spektrumát a cselekménynek, hogy ekkor védencem már kényszerhelyzetben volt, mivel személyes testi épsége és családja biztonsága a szervezet jóindulatán múlott. Mint azt védencem a bírósági eljárás során kifejtette, már régóta tervezte, hogy elhagyja a bűnszervezetet, de ezt családja fenyegetettsége miatt nem tudta megtenni.

A védelem tisztelettel felhívja a Bíróság figyelmét a védő társak által korábban idézett 2/2007. Alkotmánybírósági Határozatra, és annak az eljárás során a lehallgatási anyag egyébként történő kezelésére vonatkozó részére, és tisztelettel kéri a Bíróságot, hogy az ítélet meghozatalánál a fenti határozatot mérlegelési jogkörében szíveskedjék súlyozottan figyelembe venni.

A tisztelt Ügyészség állításával szemben bizonyítást nyert az eljárásban, hogy védencem nem állt kapcsolatban a G.-féle csempészettel, és a B.–Sz.-féle csempészetben nem érintett.

A védelem továbbra is határozottan fenntartja az érdemi védekezésben előadott álláspontját, mely szerint a tisztelt Fővárosi Főügyészség az NFXXXXXX. számon 2007. április hó 06. napján kelt vádiratának védencemre vonatkozó részét anélkül

283

„emelte át” a jelen eljárásban ellene emelt vádiratba, hogy érdemben vizsgálta volna a 2007. április hó 06. napja és a 2007. október hó 27. napja között lezajlott nyomozati cselekmények eredményeit, különös tekintettel a nyomozati eljárásban tett vallomásaira, amelyeket a bírósági szakban is változatlan formában, illetve tartalommal fenntartott.

Védencem a tisztelt Fővárosi Bíróság előtt tett vallomásához képest, tekintettel B. L. igazságügyi okmányszakértő szakvéleményére, változatlan formában fenntartja, hogy csak a szlovák személyi igazolvány hamis, a többi okmányt jelen eljárásban általa nem részletezhetett okok miatt kapta az illetékes szlovák hatóságoktól, és ezért védencem aggályosnak tartja a bizonyítási eljárást, hogy e körülmény vonatkozásában a tisztelt Bíróság nem kereste meg a szlovák hatóságokat. Büntetőjogi felelősségét csak a hamis szlovák személyi igazolvány tekintetében ismeri el, és a védelem tisztelettel kéri a Bíróságot, hogy védencem felelősségét csak ennyiben állapítsa meg.

Védencem a nyomozati szakban beismert ecstasy, amfetamin, kokain típusú, általa átadott kábítószer mennyiségének vonatkozásában továbbra is beismerésben van, büntetőjogi felelősségét elismeri szigorúan az átadás vonatkozásában, és továbbra is fenntartja, hogy csak az általa 2008. február hó 12. napján előadott alkalmakkal adott át kábítószert az érintett vádlott-társainak. A tisztelt Ügyészség ezek feletti gyanúsítása tekintetében védencem tagadja bűnösségét, és határozottan rámutat arra a körülményre, hogy a tisztelt Ügyészség szerint összesen 50 000 eurót kapott vádlott-társaitól. Álláspontunk szerint a fentiek alapján is látható, hogy a tisztelt Ügyészség egyáltalán figyelembe sem vette a lefolytatott büntetőeljárásban keletkezett adatokat és nyomozati eredményeket, mert teljes egészében életszerűtlen, hogy 240 000 euró értékű kábítószer csempészésében működött közre védencem úgy, hogy ezért összesen csak 50 000 euró ellenértéket kapott, ezt a nagyarányú eltérést meg az ún. „beáldozás” sem indokolja.

284

A védelem kifejezetten kéri a tisztelt Bíróságot, hogy a vádban szereplő Zastava 70 típusú, C-XXXXXX gyártási számú maroklőfegyver tekintetében fokozottan vegye figyelembe azt az enyhítő körülményt, hogy a fenti fegyvert védencem önként adta át a Nyomozó Hatóság részére, mivel az első házkutatásnál az nem került elő, és annak fellelhetőségét csak védencem fokozottan együttműködő vallomása tette lehetővé, tudniillik a tisztelt Nyomozó Hatóság a házkutatás során nem találta meg a lőfegyvert! További enyhítő körülmény, hogy a fegyvert korábban egyáltalán nem használták, illetve más bűncselekmény kapcsán nem használták fel. A védelem álláspontja szerint az is jelentős enyhítő körülmény, hogy a lőfegyver töltetlenül és tározatlanul, elzárt, nehezen hozzáférhető helyen került tárolásra, illetve védencem előadta, hogy a fegyvert csak abból a célból vásárolta, hogy ha korábbi bűnözői kapcsolatai esetleg fenyegetnék az ő vagy családja életét, testi épségét.

A védelem kifejezetten kéri továbbá a tisztelt Bíróságot, hogy fokozottan vegye figyelembe védencem önkéntes elállását, és bűnözői kapcsolatainak önkéntes felszámolását 2006 januárjától kezdődően. Ettől az időponttól védencem családjával Magyarországon legális sport- és rendezvényszervezői munkából és élettársa Szerbiában eladott ingatlanából biztosította családja megélhetését. Ezt támasztotta alá E, V. és H. tanúk nyomozati eljárással megegyező vallomása, illetve a becsatolt adásvételi szerződés. Ebből megállapítható, hogy a házkutatás során lefoglalt készpénz nem a védencem terhére róni kívánt bűncselekményből, vagy más egyéb bűncselekményből származik. A védelem erre és védencem korábbi vallomására tekintettel ismételten kéri a tisztelt Bíróságot, hogy a házkutatás során lefoglalt 3200 és 1200 euro vonatkozásában a lefoglalást szüntesse meg ítéletével, és annak kiadásáról rendelkezzen H. és V. tanúk részére. További enyhítő körülmény védencem vonatkozásában, hogy három kiskorú gyermek tartására kötelezett, élettársa jelenleg GYES-en van, valamint kéri a védelem, hogy a tisztelt Bíróság fokozottan és súlyozottan vegye

285

figyelembe a védencemnek fel nem róható időmúlást, és az eljárás valósághű felderítésében való érdemi, mással nem helyettesíthető együttműködő magatartását.

A védelem a fentiek alapján kifejezetten kéri a tisztelt Bíróságot, hogy Robert Yugovich bűnösségét csak az általa beismert kábítószermennyiség átadásának vonatkozásában állapítsa meg beismerő vallomása alapján, de a bűnszervezet vonatkozásában ne állapítsa meg büntetőjogi felelősségét. A büntetés kiszabásánál fokozottan és súlyozottan kell a védelem álláspontja szerint figyelembe venni a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV törvény 74. §-át, amely szerint a terrorcselekmények, az illegális fegyver-, kábítószer-kereskedelem, valamint a nemzetközileg ellenőrzött termékek és technológiák illegális forgalmának felderítése és megakadályozása vonatkozásában a bűnüldözési érdek nem igényel külön fogalmi meghatározást. Természetszerűleg ez az érdek átfogóbb és jelentősebb, mint az eljárás alá vont személlyel szembeni fellépés szükségessége.

A lőfegyverrel, illetve a lőszerrel való visszaélés bűncselekményének vonatkozásában a bűnösség megállapításánál fokozottan vegye figyelembe a védelem által korábban előadott jelentősen súlyozandó enyhítő körülményeket.

Fentiek alapján kérem a tisztelt Bíróságot, hogy védencemmel szemben méltányos büntetést kiszabni szíveskedjék fenti súlyozott enyhítő körülmények és védencem együttműködő magatartása miatt.

Tisztelettel:

Robert Yugovich védelmében

286

Az utolsó szó jogán elmondottak

Tisztelt Fővárosi Bíróság!

Az utolsó szó jogán azt kívánom elmondani, hogy a vádbeszédben a terhemre rótt bűncselekményeket csak részben követtem el, amit az elejétől nem is tagadtam. A tárgyalások folyamán is nagy részben az én vallomásom bizonyult valósnak, amit több tanú is alátámasztott, és a tények is mellette szóltak. De ahhoz képest, hogy a Nyomozó Hatóság és az Ügyészség munkáját az első naptól fogva segítettem, úgy ebben az ügyben, mint más igen kiemelt hazai és nemzetközi ügyekben is, egy igen komolyan elfogult vádbeszédet kaptam cserébe. Az elfogultságot mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 271-szer szerepeltetett az Ügyésznő a vádbeszédben, név szerint. Szinte alig van olyan bekezdés a 62 oldalon, amely nem az én nevemmel kezdődik és fejeződik be. A vádbeszéd felolvasása után megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a 4-es metró megépítésének késedelméért és az M6-os autópálya alagútjának beomlásáért az Ügyésznő nem engem kíván felelőssé tenni.

1995-ben a magyar bűnüldözési szervek előrukkoltak egy új módszerrel a bűnözők ellen, ami arról szólt, hogy egyik fő tevékenységük fontos eleme az általuk bűnözőnek gondolt vagy annak titulált személyek lejáratása. Ez teljes mértékben ellentmond minden demokratikus jogállam alkotmányának, és az állampolgárok személyi jogait sérti. Ennek ellenére az Ügyészség 13 év eltelte után továbbra is az egyik fő tevékenységének tartja ezt a módszert. Hisz ez a vádbeszéd nem igazán szolgál más célt, mint hogy rágalmazások, feltételezések és spekulációk alapján lejárassa a vádlottakat, de főleg engem. Nem erre számítottam,

287

főleg nem azok után, hogy a tárgyalások alatt bebizonyosodott, hogy a vádak nagy része nem az Ügyészség által feltüntetett módon, vagy egyáltalán meg sem történtek. És főleg azok után, hogy nem kis rizikót vállaltam a családommal együtt, amikor úgy döntöttem, hogy segítek a magyar igazságszolgáltatásnak, és hajlandó leszek együttműködni velük. De azt hiszem, a jövőben mindenkinek nagyon komolyan el kell majd gondolkodnia arról, hogy megéri-e együttműködni, és egyáltalán érdemes-e beismerő vallomást tenni a Nyomozó Hatóság előtt!!! Ez a vádbeszéd is azt bizonyítja, hogy az Ügyészség részéről semmiféle hálára sem számíthatunk, viszont minden egyes általunk elmondott, kimondott szavunkat igen tisztességtelen módon az Ügyészség kiforgatja a saját szája íze szerint.

Felháborítónak tartom, hogy az Ügyészség egy demokratikus jogállamban, amely tagja az Európai Uniónak, ilyen provokatív, a valóságnak nem megfelelő és nem kis mértékben túlfeszített vádbeszédet képes előadni. Mindenáron arra törekszik, hogy minél nagyobb mértékben lejárasson és gonosz maffiavezérnek titulálhasson. A vádbeszéd nemegyszer az életutamból próbál kiragadni dolgokat, és azt természetesen amennyire csak lehet, negatív tálalásban előadni. Érdekes módon egyetlen pozitív momentum sem ragadta meg a tisztelt Ügyésznőt. Pedig az általa beidézett 4 tanú is szinte kizárólag pozitívumokat mondott rólam. Az Ügyésznő valószínűleg nem tartja jó dolognak és így említésre sem méltónak, ha valaki gyermekklinikáknak és kórházaknak adományoz, de azt sem, ha valaki olyan sportegyesületeken segít, ahol főleg gyerekek sportolnak. Valószínűleg azért, mert a valóság nem érdekes, inkább a misztikus ködösítésben érdekelt. Soha nem tudtam felfogni azt, hogy valaki hogyan állíthat valakiről bármit anélkül, hogy ismerné.

Az Ügyésznőnek fogalma sincs arról, hogy mennyi rosszat, vagy éppen jót tettem az életben, mégis úgy gondolja, hogy jogában áll hallomások és feltételezések alapján lejáratni. Idézhettem volna be tanúkat, olyan kórházigazgatókat,

288

sportszövetségek elnökeit, iskolaigazgatókat, rengeteg gyermek szüleit, akik megcáfolnák az Ügyésznő személyemről kialakított véleményét. De nem tettem, mert nincs szükségem semmilyen manipulációra, hogy az igazamat megerősítsem, szemben az Ügyészséggel. Egy gyerekes módszert is bevetve, amit manapság a magyar bulvársajtó, de a politika is nap mint nap használ, ami abból áll, hogy ha valakit le akarunk járatni vagy negatív képet akarunk róla festeni, akkor nincs más dolgunk, mint hogy lépten-nyomon csak negatív dolgokat állítsunk az illetőről, cégről vagy éppen arról, ami nem tetszik. Vagyis az Ügyésznő úgy gondolja, hogy amit a szem lát, a fül hall, azt az agy elhiszi. Pontosabban, amit ő leír és felolvas, azt mindenki el is hiszi. Hogy rosszfiú legyek, nem kell mást tennie, csak 271-szer negatív szerepben említeni a nevemet. Szinte az egész vádiratot rám szabta. Ha ez a vádirat egy filmforgatókönyv volna, valószínűleg a főszereplő kiléte nem lenne kérdéses. Mindez azt mutatja, hogy az Ügyésznő nem kis mértékben elfogult velem szemben. Ezért úgy érzem, nemcsak alanyi jogom, hanem emberi kötelességem is, hogy megvédjem magamat a rágalmazások, a spekulációk, a feltételezések és hazugságok ellen. Csak ismételni tudom, hogy mennyire alattomosnak és igazságtalannak tartom az egész vádiratot.

Az életem folyamán már párszor vettem részt hasonló tárgyalásokon, valamennyin mint néző, de még soha ilyen alaptalan, összefüggéstelen és jogilag is kifogásolható vádiratot nem hallottam. Igaz, Nyugaton nem szokás a lejáratás, a spekuláció, a feltételezések belefoglalása a vádiratba. Ott egy tárgyaláson kizárólag a kétségeket kizáró bizonyítékokra fekteti a hangsúlyt az Ügyészség, ha pedig ilyen nincs, akkor ejti a vádat. Igaz, Nyugaton a filozófia is más, ott azt mondják, jobb 9 bűnöző kint, mint egy nem bűnöző bent! A vádbeszéd bekezdő részét annyiban egészíteném ki, hogy ez a sablonos szöveg már a múlté. 2008 márciusában, Ausztriában ült asztalhoz az FNSZ Kábítószer-ellenes Tanácsa, ahol többek közt abban egyeztek meg, hogy a jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt kell fordítani a

289

megelőzésekre és az igények csökkentésére. Hisz bebizonyosodott, hogy azokban az országokban, ahol főleg ezekre fektetik a hangsúlyt, sokkal több pozitív eredményt értek el, mint azokban az országokban, ahol főleg tiltások és magas büntetési tételek kiszabásával harcolnak a drogok ellen.

A vádbeszéd elején az Ügyésznő azzal vádol, hogy ugyan már voltam elítélve, mégsem volt ennek az ítéletnek visszatartó ereje. E kijelentés után már nem igazán csodálkozom, hogy a vádbeszéd olyan, amilyen. Csak megjegyzem, hogy mások is voltak már a vádlottak közül elítélve, de azoknak ezt nem rója fel.

Tisztelt Ügyésznő! Ha ismerné az elmúlt pár évemet, vagy ha volna fogalma arról, hogy egy bűnszervezet hogyan működik, valószínűleg nem tenne ilyen felelőtlen kijelentéseket. 2004 óta terveztem, hogy kiszállok. Az egyik társamnak sikerült úgy, hogy ő Németországban adta fel magát. Nekem nem volt ilyen egyszerű, hisz nekem családom van, de erre később még visszatérek. De valószínűleg azért tesz ilyen kijelentéseket, mert a maga számára az a bűnszervezet, amit itt lát. Erre annyit tudok mondani, hogy a világ legtöbb országa boldog lenne, ha ilyen bűnszervezetei lennének, mint amit a tisztelt Ügyésznő itt megálmodott. Higgye el, egy ilyen bűnszervezet működését bármely ország jóváhagyná, ha cserébe a valódi bűnszervezetek megszűnnének. A visszatartó erőről pedig annyit, hogy a bűnbánat az szubjektív, azt sohasem befolyásolja semmi, a világ egyetlen bírósági ítélete sem. Az itt dől el a fejben, és nem a tárgyalóteremben vagy a börtönökben.

Én szabad emberként jöttem ide, önszántamból, hogy tiszta lappal induljak tovább. A lelkiismeretemen kívül semmi sem befolyásolt vagy kényszerített, hogy a színvonalas szabad élet helyett az embertelen börtönt válasszam. Önszántamból jöttem, mégis az első perctől fogva úgy kezelnek, mintha Önök tartóztattak volna le, hatalmas erőfeszítések árán. Hónapokon keresztül lehallgatták a telefonomat, a lakásomat, az edzéseimre beépített rendőrt küldtek. Ezt mind napra pontosan feljegyeztem, majd a nyomozók orra elé tettem, amikor letartóztattak, ezzel is

290

tudomásukra hozva, hogy tudtam az egész megfigyelésükről. Ezáltal azzal is tisztában voltak, hogy ha akartam volna, soha nem tartóztatnak le, hisz rengeteget jártam külföldre is ebben az időben. Ezután a Nyomozó Hatóság ehhez méltóan is kezelt, kivéve a Szegedi Nyomozó Hatóságot, akik maximum arra voltak képesek, hogy fenyegetőzzenek, a feleségemet sem kímélve. Beidézték tanúnak, majd azzal zsarolták, hogy ha nem vall ellenem, akkor őt is letartóztatják, a gyerekeket pedig intézetbe zárják. A jogi lépéseket az ügy befejeztével meg fogjuk tenni a többi olyan dologgal együtt, melyeket egyetlen demokratikus jogállam sem engedhetne meg magának.

A rendőrség mellett szóljon az, hogy Pesten a Nemzeti Nyomozó Irodánál a Nyomozó Hatóság részéről hasonló szégyenletes dolgok nem történtek, viszont az Ügyészségről ezt már nem mondhatom el. Nem csoda, hogy az NNI és az Ügyészség közt még most is ellentmondások vannak, ami azért is érdekes, mert az Ügyészség abból az anyagból dolgozik, amit az NNI kinyomozott. Az NNI nyomozóival az első perctől közös nevezőre jutottunk. A nyomozók akkor lepődtek meg igazán, mikor igennel válaszoltam arra a kérdésükre, hogy hajlandó vagyok-e vallomást tenni?! Az ügyvédem egy jó védőhöz méltóan arra kért, hogy először beszéljük és nézzük meg, hogy egyáltalán mit tudnak, mi van a kezükben. Erre azt válaszoltam, hogy szinte semmit sem tudnak, és alig van valami a kezükben, majd hozzátettem, ahhoz képest, amit én tudok és ami az én a kezemben van. De különben nem érdekel, hogy mit tudnak, mivel vádolnak. Úgy akarok vallomást tenni, hogy senki és semmi ne befolyásoljon.

A nyomozók az elején kissé unottan hallgatták a számukra is ismert történeteket, de ahogy kezdtem számukra ismeretlen információkkal előhozakodni, egyre jobban kezdte érdekelni őket az egész ügy. Olyan széles körű információkkal láttam el a Hatóságot, hogy erre az ügyre szinte időt sem pazaroltunk. Öt hónapon keresztül szinte minden munkanapon reggeltől estig „dolgoztunk”. Az együttműködésünk akkor torpant meg, amikor az ígéretük dacára megkezdték ellenem ezt az eljárást. Pedig az

291

együttműködésem egyik feltétele az volt, hogy inkognitóban maradhatok. Nemcsak én, hanem a nyomozók is igen kellemetlenül érezték magukat, miután kiderült, hogy az ígéretük csak üres szó volt. De nem csak ez volt, amiben nem igazán értettek egyet az Ügyészséggel. Egyszer megkérdeztem tőlük, hogy mire alapozzák a fogva tartásomat, és hogy megalapozottnak tartják-e az indokokat (szökés, elrejtőzés, tanúk befolyásolása, bűnismétlés). Azt mondták, hogy egyértelműen megalapozatlannak tartják. De valójában az egyik nyomozónál akkor telt be a pohár, amikor az aktámat ehhez az ügyhöz csatolták. Olyannyira, hogy ki is lépett arról az osztályról. De az Ügyészséget nem hatja meg semmi, még az sem, hogy egy rakás ártatlan embert eláruljon és becsapjon. De legjobban azért voltam és vagyok mérges, mert azért szálltam ki a szervezetből, hogy a családommal nyugalmam legyen, a gyerekeimet ne fenyegesse semmilyen veszély, szépen, nyugodtan járhassanak suliba, sportolni és a barátaikkal elmehessenek moziba, színházba stb. Ennek ellenére valójában csak amiatt kerültek igazi veszélybe, hogy segítettem a magyar hatóságot. De az Ügyészségnek ez mind nem volt elég, most előrukkolt ezzel a szörnyű vádbeszéddel, melynek nagy része még a Be. szerint sem volna megengedett egy demokratikus jogállamban, főleg nem az Európai Unió tagjaként. Persze nem mindenki osztja az Ügyészség véleményét és állításait. Azok, akik ott voltak nap mint nap, az első perctől kezdve és A-tól Z-ig tudják az igazságot, el vannak képedve, hogyan tudott az Ügyészség mindennek tetejébe ennyi butaságot összehordani.

A vádbeszéd több lényeges ponton is látványosan ellentmond saját magának, de mit sem törődtek vele, amivel csak azt demonstrálták, hogy ha esik, ha fúj, az Ügyészség akaratának kell érvényesülni. Például a vádbeszéd egyik fő pontja szerint bűnszervezetet hoztam létre, mellyel kábítószer-kereskedelmet folytattam haszonszerzés céljából. Már a bűnszervezet emlegetése sem stimmel, mert ha ez bűnszervezet, akkor én meg az FBI-nak voltam a tagja. De ha már itt, a bűnszervezetnél

292

tartunk, akkor ejtsünk róla pár szót. Először is néhány kérdéssel kezdeném:

– Ki látott már olyan bűnszervezetet, amely csak egyféle bűncselekményt követ el? Jelen pillanatban kábítószerrel való visszaélést.

– Ki látott vagy hallott olyat, hogy egy bűnszervezet nem követett el súlyos testi sértést, zsarolást, megvesztegetést, pénzmosást és sorolhatnék még vagy egy tucatot, amit minden egyes bűnszervezet elkövet.

– Milyen bűnszervezet az, amelyben mindenki mindent csinál, hoz-visz, ad-vesz, csomagol, tárol, kutyul, vezér, főnök, futár stb.?

– Milyen bűnszervezet az – főleg, ha éppen drogkereskedelemmel foglalkozik –, hogy ne legyen saját területe, ahol csak ő, és kizárólag csak ő árulhatja az anyagot? Egy drogkereskedelemmel foglalkozó bűnszervezet saját terület nélkül olyan, mint az ember szív nélkül.

Sajnos azt kell mondanom, hogy az ügyésznőnek igen téves képzete van arról, hogy mi is a bűnszervezet. Egy bűnszervezet nem attól bűnszervezet, hogy háromnál több tagja van és folytatólagosan bűncselekményt követ el, vagy attól, hogy van-e főnök vagy sem. Lehet egy csoport 100-200, vagy akár 1000 tagú is, és vezetője is lehet, bűncselekményt is követhetnek el, de ettől még nem bűnszervezet.

Egy bűnszervezet attól bűnszervezet, hogy saját szabályai vannak, és e szabályok szerint él és működik. És ha egy tag a szabályt megszegi, csak egyféle büntetés vár rá, a legsúlyosabb.

De a haszonszerzést az Ügyészség saját maga cáfolja meg, például a 12. oldalon:

– 2005. április 29. M. 11 000 euróval tartozik,– 2005. május 26. M. 30 710 euróval tartozik,– majd M. a nyomozás során elmondja, hogy 12 000 000 Ft-tal

maradt adós, ami kb. 45 000-50 000 eurónak felel meg. Azt hiszem, már ez is azt támasztja alá, hogy itt szó sem volt haszonszerzésről, legalábbis nem az én részemről.

293

Tisztelt Bíróság! Ebből is látszik, hogy M. hitelbe hordta el az árut, viszont fizetni esze ágában sem volt. Igaz, az sem fordult meg a fejében, hogy ez egy csapda. Pedig a drogkereskedelem első szabálya: sose adj árut hitelbe, mert ha bukás van, a zsaruk nem fogják kifizetni, ha pedig önszántából nem akarja kifizetni, akkor az presztízskérdéssé válik. Azt meg ugyebár tudjuk, hogy az alvilágban a legtöbb ember éppen a presztízs miatt hal meg.

Tehát hitel extrém esetekben van csak, például ha nem haszonszerzés a cél. De egy másik tény is azt támasztja alá, hogy szó sincs haszonszerzésről, az pedig az a rész, ahol az Ügyészség azt állítja, hogy N. V. hordta ki nekem a pénzt 6-7 alkalommal, 5000-8000 euró közötti összegben, ami összességében 50 000 eurót jelent. Viszont az Ügyészség azt is állítja, hogy 240 000 euró értékben hoztak el tőlem drogot, vagyis én egy igazi balek vagyok, mert 240 000 euró értékű drogot odaadtam 50 000 euróért. De az Ügyészség szerint a részemről haszonszerzés történt. Pedig, ha még odaszámoljuk az útiköltségeket és a szállásköltségeket meg egy vadonatúj Mercedes Jeep feláldozását, akkor fogalmam sincs, hogy az Ügyészség hol lát itt haszonszerzést. Mert ha igen, és itt fel tud mutatni haszonszerzést, vagyis nyereséget, akkor azt kellene mondanom, hogy rossz helyen dolgozik, hisz az Ön helye kimondottan a Wall Streeten van. Ilyen logikával gond nélkül megoldaná a világválságot.

A vádirat egy másik pontja azt állítja, hogy az első szállítmányt az én utasításomra hozták be Magyarországra. Az Ügyészség itt is – mint oly sok más vádpontjában – nem tudja bizonyítani állítását. Az Ügyészség azért próbálja erőltetni ezt a vádat, mert ez az egyetlen olyan pont, amellyel azt szeretné az Ügyészség a tisztelt Bírósággal elhitetni, hogy aktívan is részt vettem Magyarországon a drogkereskedésben. De a következő tények ezt a spekulációt teljes mértékben kizárják. N. V. egyáltalán nem kímélt a vallomásaiban, és a nyomozókat ismerve nem hiszem, hogy engedték volna, hogy egy ilyen fontos vádról

294

megfeledkezzen. Az Ügyésznő kérdésére is elmondta, hogy nem történt ilyen eset.

Tisztelt Bíróság! A tárgyaláson is hallottuk, hogy M.-nek többször is kellett sofőr, mert sem jogosítványa, sem pedig kocsija nem volt. Azt is hallottuk itt a tárgyaláson, hogy N. V. sem rendelkezett sem jogosítvánnyal, sem kocsival. Akkor kérdezem én, ha se kocsi, se jogosítvány, hogyan mennek el ők ketten Győrbe, 150 km-t oda-vissza megtéve? Azt, hogy a nyomozati szakban miért vallottam azt, hogy két szlovák volt? Arra csak azt tudom mondani, hogy félreértették a szavaimat. De az egész akkor sem életszerű, ahogy az Ügyészség próbálja erőltetni a dolgot, mert ha már Győrig elhozatom, akkor már Pestig is el tudom hozatni. A másik dolog pedig az, hogy mindenkivel úgy állapodtam meg, hogy Hollandiában veszik át az árut, és ahogy átvették, onnantól kezdve az ő felelősségük, hogy mi történik vele. Tehát engem nem érdekel kivel, mivel, merre és hova viszik az árut.

A vád egy másik pontjában az Ügyészség folytatja a spekulációit, szintén a kétségeket kizáró bizonyítékok előadása nélkül: a 2. oldal utolsó bekezdésében, a 3. oldal ötödik és utolsó bekezdésében és a 4. oldalon. Az Ügyészség itt azt próbálja a tisztelt Bírósággal éreztetni, hogy ezeket az állításokat alaptalannak tartja, és én sem tudtam ezekre magyarázatot adni.

Ott kezdeném, hogy az Ügyészség azt állítja, hogy az M.-féle csoport már márciusban elkezdett működni, nem pedig áprilisban. Igaz, ezt is csak feltételezi, mert bizonyítéka erre sincs. De azt viszont megállapíthattuk, hogy az Ügyészség igen komolyan és elszántan foglalkozik jóslásokkal és annak tudományával. De ha még az Ügyészség állítását vennénk is figyelembe, akkor sem lehetne élethű, mert az elképzelhetetlen, hogy van a világon valaki, aki képes lenne 3 hónap alatt felszámolni egy bűnszervezetet. És tudják, miért? Mert 3 hónap alatt létrehozni sem lehet egy bűnszervezetet, nemhogy felszámolni. Ez vonatkozik a H.-féle csoportra is. Itt még megjegyeznék annyit, hogy nem értem az Ügyésznő négy

295

csoportosulásra vonatkozó állítását. Nagyon érdekesnek találom azt is, hogy az Ügyészség kételkedik az én állításaimban, viszont egy rakás államtitok kapcsolódik a nyomozáshoz. De ha a magyar kábítószer-ellenes zsaruk olyan ügyesek, hogy szinte alig kezdett el működni, úgy az M., mint a H.-féle csoport, ők már azonnal tudták, hogy kik és mik ők, milyen telefonszámokon kell őket lehallgatni. Akkor hogyan lehetséges az, hogy már 15 éve ugyanazok a személyek vezetik az albán heroinmaffiát Pesten? Vagy egy sokkal tényszerűbb dolog. Hogyan lehetséges az, hogy a kinti szervezet 2000 óta havonta szállított, vagy talán még ma is szállít, akkora mennyiségű szintetikus drogot, mint amekkora tételről az egész vád szól? 2000 óta semmiféle tudomásuk sincs arról, hogy ilyen létezik. Amikor ezt feltártam, majd a nyomozás alátámasztotta, a komplett drogellenes osztály csak ült, és bámult maga elé. Ezt persze az Ügyészség sem reklámozza, de amikor villám sebességgel ezt a két csoportot letartóztatták, még a csapból is ez folyt. Az Ügyészség által kreált négy csoportot oly sikeresen és büszkén sikerült felszámolni, hogy napokon keresztül a címlapokon kapott helyet a hír az akciókról. De valójában ez volt a cél. Ezután az Ügyészség elmondhatta: Hölgyeim és Uraim, az akciók sikeresek voltak, mind a címlapokon, mind a tv-képernyőn ott vagyunk! Az Ügyészség azt állítja, hogy az M. csoport kétheti rendszerességgel csempészett be drogot Magyarországra, szerintük alkalmanként 30 000 ecstasyt és 1,5 kg kokaint (megjegyezném: a vádbeszéd előtt még csak 0,5 kg-ról volt szó). Úgy látszik, az Ügyészség kevesellte, így dobott rá egy kilót, és vagy 3-4 amfetamint. Ezt az állítását M. vallomásával és a rendőri lehallgatásokkal támasztják alá.

M. vallomásaiból egyértelműen ki lehet venni azok célját. A cél nem volt más, mint hogy kimehessen házi őrizetbe, ezért képes volt még magára is valótlan terhelő vallomást tenni, ahogyan másokra is. Vagyis pont olyat, amelyre az Ügyészség a vádat alapozta. Ezt az is alátámasztja, hogy nála jóval kisebb szerepeket betöltő személyek vagy csak a törvényben leírt maximum 3 év

296

után érdemelték ki a házi őrizetet, vagy pedig busás óvadék ellenében.

A rendőri lehallgatásokkal kapcsolatban a következőket említeném meg, ami szintén cáfolja az Ügyészség által kitalált kétheti rendszerességet. Szerintem az Ügyészség ezt az állítását sem gondolta át, hisz igen életszerűtlen ez az állítása is.

Az Ügyészség állítása szerint 2005. április 14-én kezdte meg a rendőrség az M. csoport lehallgatását, ami egészen 2005. június 19-ig tartott, vagyis a letartóztatásukig. Vagyis a rendőrség közel 10 héten keresztül tudta a csoport minden tervét, dolgát, mozgását, szóval mindent. Tudniuk kellett, hogy mikor érkezik drogszállítmány. Ha az ügyészségi spekulációt vesszük figyelembe, akkor a rendőrség 10 hét alatt 4 drogszállítmányt engedett a tudtával forgalomba kerülni. Pontosabban 120 000 ecstasyt, 6 kg kokaint és vagy 15 kg amfetamint, majd az 5. szállítmányra lecsapott. Ha ez így van, akkor az Ügyészség miért nem rendelt el nyomozást e téren? Azért nem, mert ez nem így van. Az Ügyésznő elfogultságával saját munkatársait keveri gyanúba. Még egy ilyen magamfajta gonosz és buta maffiózó sem hiszi el az Ügyésznő rendőrökre nézve terhelő állításait.

A valóság és egyben az igazság is az, hogy nem volt kétheti szállítás. De ha az Ügyészség továbbra is kitart amellett, hogy volt, akkor viszont hiányos a vád…

De maradjunk annál a pontnál, hogy az itt ülő vádlottak bekészítettek voltak.

N. V-t miért 7 hónap után tartóztatták le? Hisz nem bujkált, nem volt szökésben, viszont volt ellene elegendő adat ahhoz, hogy letartóztassák még az M. csoporttal együtt. Nézzük logikusan a dolgokat. Ha N. V-t akkor letartóztatják Z. P.-vel együtt, akkor nagy valószínűséggel a H. csoporttal soha nem kerülök kapcsolatba. Érdekes módon még a H. csoport lebukása után is csak 2 hónapra rá tartóztatták le.

Mikor ezt a kérdést a nyomozóknak is feltettem, nem igazán tudtak életszerű választ adni. Azt mondták, fentről azt az utasítást kapták, hogy N. V-t ne tartóztassák le, mert majd eljön a

297

R. Y. és megpróbálja kiszabadítani, és ekkor a R. Y-vel együtt begyűjtik őt is. Több sebből is vérzik ez az egész.

1. Mi vagyok én? Egy lovag vagy egy herceg, hogy jövök-megyek és lányokat, nőket szabadítgatok ki?

2. Honnét kellett volna N. V-t kiszabadítanom? Volt útlevele, pénze, szabad volt.

3. A rendőrök tudták, hogy nem jövök Magyarországra. És végül:

4. Ha le akartak volna tartóztatni, akkor millió lehetőségük lett volna rá, hisz itt a Bíróság előtt is meghallgattuk azokat a lehallgatási anyagokat, amelyekben egyértelműen kivehető volt, hogy több alkalommal is napokkal, hetekkel előre megbeszéltük a találkozó időpontját és helyszínét.

Mivel a magyar hatóság is tagja az Interpolnak, az Europolnak, és a szomszédos országok rendőrségeivel is kiváló az együttműködésük, valójában csak egy telefonhívásukba, egy faxukba, egy e-mailükbe került volna a letartóztatásom. De valószínűleg ott felül más volt a tervük velem.

A vád fő támaszát a lehallgatási anyagok alkotják, vagyis a vád fő tárgyi bizonyítéka nem más, mint egy összefüggéstelen és manipulált lehallgatási anyag. Azért mondom, hogy összefüggéstelen és manipulált, mert az Ügyészség csak a számára megfelelő anyagokat tette nyilvánossá és tárta a Bíróság elé.

Én és több vádlott védője is indítványoztuk, hogy hozzák nyilvánosságra a komplett lehallgatási anyagot, vagy egyet se vegyen a tisztelt Bíróság figyelembe. A tisztelt Bíróság ezt az indítványunkat elutasította, ami szerintem egy demokratikus jogállamhoz méltatlan volt.

Egy másik európai demokratikus jogállam valahogy így vélekedik az ilyen esetekről: „A törvényszéki lehallgatási anyagok tényleges igazsága az összefüggésekben, a körülményekben és a szóhasználat megértésében rejlik.”

Ha egy mondatban mindennek, vagy akárcsak egy szónak is megváltoztatjuk a hangsúlyát, azzal teljesen megváltoztathatjuk a

298

mondat jelentését. Ez azt bizonyítja, hogy kívülálló személy vagy személyek, akik csak úgyszólván fél füllel vagy összefüggéstelenül hallanak egy párbeszédet, nem biztos, hogy tisztában vannak a beszélgetés lényegével. Az is tudományosan bizonyított tény, hogy amit az egyik ember mond, felolvas, leír, azt egy másik nem szükségképpen értelmezi ugyanúgy. A szóhasználatok megértésén kívül a körülményt is igen körültekintően figyelembe kell venni, főleg olyan esetekben, ahol a vád vagy a védelem a lehallgatási anyagokra támaszkodik legfőképpen. Emberi tulajdonság, hogy célja érdekében elfogult legyen önmagával szemben, s így akár kisebb-nagyobb manipulációkra is képes lehet. És nem utolsósorban az igazságot nagymértékben befolyásolja az összefüggéstelen lehallgatási anyag is! Egy olyan lehallgatási anyag, amely teljes egészében nem tartalmazza az összes meglévő beszélgetést, vagy csak hiányos mondatokból vagy szavakból áll, befolyásolhatja az igazságot. Egy összefüggéstelen törvényszéki lehallgatási anyag éppen úgy eltorzíthatja az igazságot, mint a jogilag is betiltott, összevágott egyéb hanganyagok, melyeket akár a vád, akár a védelem szeretne felhasználni saját sikere érdekében. Vagyis egyetlen összefüggéstelen törvényszéki lehallgatási anyagot sem tekinthetünk másnak, mint egy manipulált, összevágott hanganyagnak. Pontosan ezért az összefüggéstelen, hiányos lehallgatási anyagok a tárgyalóteremben közvetett, illetve tárgyi bizonyítékot nem képezhetnek.

Könnyű belátni, hogy az összefüggéstelen, hiányos lehallgatási anyag miként befolyásolhatja a valóságot, és ezáltal az igazságot is.

Tisztelt Bíróság! Az Ügyésznő kitér arra is, hogy módosítottam a vallomásomat. Ha itt valaki módosított, az nem más, mint az Ügyészség, és nem is kis mértékben. Az igaz, hogy egy-két esetben pontosítanom kellett, de ennek megmagyarázható okai vannak. Például az, hogy a vallomásomat bő két év után tettem, és az idő múlása miatt nem emlékezhettem mindenre pontosan. Egy másik oka meg az volt, hogy amikor a vallomásomat tettem

299

ebben az ügyben, nem igazán foglalkoztunk a részletekkel. A nyomozók is azt mondták, hogy ez csak egy formai dolog, inkább az ennél jóval nagyobb és fontosabb ügyekre koncentráljak, és azokban próbáljak minél részletesebben visszaemlékezni a fontos momentumokra. Ez abból is látszik, hogy az 5 hónapból, amit szinte reggeltől estig végigdolgoztunk, erre az ügyre mindössze másfél napot szántunk. Az iratismertetés is úgy zajlott, hogy nincs jelentősége, ezért át sem olvastam. Ezeket tudom felhozni mentségemre, no meg azt, hogy felelőtlen voltam.

A tisztelt Ügyésznőnek viszont én is szívesen feltenném a kérdést, hogy mi oka volt és van annak, hogy többször is ellentmondásba kerül a Nyomozó Hatósággal, holott Ön abból az anyagból dolgozik, amit ők kinyomoztak? Mégis több esetben a nyomozás eredményének az ellenkezőjét állította, és csak akkor volt hajlandó a valóság szerint módosítani, amikor nem volt más választása, hisz a nyomozásban az elejétől a végéig részt vevő nyomozók itt, a tisztelt Bíróság előtt megcáfolták az Ön állításait.

Az Ügyészség abban sem volt rest, hogy a szavaimat kiforgassa, mint például amikor azt mondtam, hogy láttam egyszer-kétszer régebben, hogy a szervezet hogyan csomagolja az anyagot, és akkor semmilyen ragasztószalagról nem volt szó. Az Ügyésznő azonnal kifordította, majd a saját verziójában adta elő.

Valójában az egész vádbeszédet végighallgatva olyan érzésem támadt, hogy mindent már réges-rég előre megírtak. Ennek tulajdonítható az is, hogy nem egy helyen golyóstollal van belejavítgatva, de az is, hogy amíg én a tárgyalások sokaságán árgus szemmel és füllel az ügyre koncentrálok – hisz a sorsomról van szó –, addig a tisztelt Ügyésznőnek a Kiskegyed bulvársajtó tanulmányozására is van ideje. De hát ilyen váderedményességi mutatók mellett ezen nem is csodálkozom.

Tisztelt Ügyésznő! Nem is szólnék semmit, ha korrekt módon – azok után amit Ön és az Ön által képviselt Ügyészség – említést tennének az enyhítő körülményekről kicsit bővebben, ahogyan azt a törvény is előírja.

300

Lehet hangosan kiabálni, hogy én egy gonosz bűnöző vagyok az Ügyészség és a társadalom szemében, de ha mérlegeljük az együttműködésemet, akkor az én együttműködésemet ordítani kellene, és nem két sorban elintézni, mint ahogy azt a vádbeszédben tette. Az itt tanúként megjelent nyomozók tanúvallomásai is alátámasztják, hogy ezen az ügyön kívül más, sokkal nagyobb horderejű ügyekben is együttműködtem, és igen nagy bánatomra nem térhetek ki ezekre, mert államtitkot képeznek. Az Ügyészség akkor tekintette a Nyomozó Hatóságot nélkülözhetetlen partnernek, amikor még nyomozati szakban voltam, és fontos infót és segítséget adtam a hatóságnak. Viszont most, amikor a nyomozók, akik kulcsszereplői az együttműködésemnek, és idejöttek a Bíróság elé, hogy elmondják többek közt azt, hogy mit jelentett számukra az együttműködésem, hát hogy is mondjam, többet ért, mint az Ön két sora a vádbeszédben. Holott, tisztelt Ügyésznő, ez az Ön feladata lett volna, de legalábbis annyit elvártam volna Öntől, hogy 272-szer megemlítve a nevem annyit mondjon: „R. Y. nagymértékben segítette a mi munkánkat” – és ez még talán belefért volna abba a két sorba.

De hála istennek, és egy demokratikus államhoz méltó gondolkodásnak, volt annyi tisztesség és felelősség a Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársaiban, hogy ezt hivatalosan elmondták itt, a Bíróság előtt. Igaz, ezek a nyomozók azt is elmondták itt, a Bíróság előtt mindenki füle hallatára, hogy R. Y. kábítószerrel összefüggő bűncselekményt nem követett el Magyarországon. És ez nem az első és egyetlen olyan vallomásuk, amely megcáfolja az Ügyészség spekulációját. Ezek után nem tudok elképzelni egy olyan demokratikus jogállamot, amely ne venné észre az Ügyészség elfogultságát és eltávolodását a valóságtól. De ha már az Ügyészség jogi kötelezettségeinél tartunk, nézzük meg kicsit részletesebben, hogy mi az, amit nem tett, vagy amit nem tehetett volna. Legelőször alighanem a legfontosabbat említeném, ez nem más, mint a Be. 4. § (2) bekezdése: a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a vádlott terhére.

301

Kétséget kizáró bizonyíték a terhemre, de több vádlott társam terhére nincs egyértelműen kifejtve és indokolva egyetlen vádpontban sem, mint például, hogy:

– milyen felépítésű bűnszervezetként működtünk;– a bűnszervezetet hogyan hoztam létre és irányítottam;– a vádiratban feltüntetett kábítószer-mennyiségekre

konkrétan;– arra, hogy a vádiratban futárként megnevezett személyek

számára általam átadott személyautóban elhelyezett pótkerekek tartalmaztak-e kábítószert, milyen mennyiségben, fajtában, minőségben;

– mint ahogy arra sincs kétséget kizáró bizonyíték, hogy B. és Sz., valamint az S. lefoglalt kábítószer az én közreműködésemmel került volna oda.

Se egy ujjlenyomat, se egy szagminta, se egy DNS-minta, se egy tanú, aki látta volna, hogy valamikor is átvett volna tőlem kábítószert. Vagyis ami van, az mind csupa feltételezés – mint ahogy ügyvédem szebben megfogalmazta: ügyészi fikció. Hogy lehetett-e, és hogy mennyi drog volt benne: 5 vagy 10, lehet, hogy 1000 vagy 20 000, de konkrétan, kétséget kizáróan senki sem tudta bizonyítani a mennyiségeket, szállításonkénti lebontásban. De az ügyészség további pontokban is megsértette a Be. szabályzatát, többek közt azzal, hogy valótlan és jogtalan vádakkal illetett, mint például avval, hogy visszaesőként nevezett meg, holott a törvény előírja, hogy a Svédországban kirótt ítéletem Magyarországon nem vehető figyelembe, így visszaesőként sem szerepelhetek. Továbbá hamisan vádolt avval, hogy Svédországból ténylegesen kitiltottak. Akkor is a valóságnak és az igazságnak nem megfelelően vádolt az ügyészség, amikor azt állította, hogy ellenkeztem, tiltakoztam volna a lőfegyver átadásánál, illetve a meggyanúsításnál. Továbbá a Be. szabályzatát igen súlyosan megszegte a mentő körülmények igen jelentős részének elhallgatásával, mint például, hogy:

302

– a magyar demokratikus jogállam bírósága előtt büntetlen előéletűnek számítok;

– a lőfegyvert önként adtam át a hatóságnak, ami kimondottan a saját és családom önvédelme céljából volt a birtokomban;

– önként hagytam fel a bűnözéssel és léptem ki a bűnszervezetből, melyről a hatóságot tájékoztattam. Egyúttal a hatóság számára ismeretlen bűnszervezetet tártam fel, ezzel megakadályoztam nagy mennyiségű kábítószer bejutását az országba, valamint több úgymond komoly, nehéz bűnöző elfogása szintén az én vallomásaim alapján vált lehetővé.

– az általam elkövetett bűncselekmények nagy részét a bűnszervezet utasítására követtem el;

– a törvény szerint is államérdeket képviselnek a vallomásaim.És most már csak reménykedni merek abban, hogy ha a

tisztelt Bíróság nekem nem is, de a rendőrtisztek szavainak hinni fog.

Végezetül szeretnék rámutatni arra a helyzetre, amelybe én és a családom kerültünk az együttműködésem miatt.

Mert ahogy látja a tisztelt Bíróság, a mai napig állig felfegyverzett kommandósok kísérgetnek mindenhová, maszkban és golyóálló mellényben, hatalmas apparátust megmozgatva. De nem azért, mert én egy olyan veszélyes ember lennék, hanem azért, mert úgy döntöttem, hogy együttműködöm a Hatósággal olyan fontos ügyekben, amelyekből kifolyólag az életem veszélybe került. Ez a Tanúvédelmi Program része. Viszont van egy másik része is, amit a tisztelt Ügyésznő szintén nagyon halkan mondott el, idézem: „Van három kiskorú gyermeke, akikről gondoskodnia kell.” A családom szintén a Tanúvédelmi Programban van, és habár nem tudok bővebben nyilatkozni a helyzetükről, annyit el tudok mondani, hogy a három kiskorú gyermekről való gondoskodás nagyon enyhe fogalom, amit a tisztelt Ügyészség próbál felhasználni mint enyhítő körülményt, én inkább szánalmasnak nevezném.

El tudja képzelni a tisztelt Bíróság azt, hogy a három kiskorú gyermekemnek és a feleségemnek milyen érzés lehet az, hogy

303

bármelyik pillanatban elköltöztethetik őket egy újabb, nem publikus helyre, országba? Hogy milyen érzés, amikor minden zajra felkapja az ember a fejét, állandóan hátrafelé tekintgetve? Hogy soha nem léphetnek ki nyugodt szívvel az utcára? Hogy a feleségem mennyit idegeskedik, míg a gyerekek odavannak az iskolában? Hogy nem találkozhatnak a nagyszülőkkel, a rokonokkal, a régi barátokkal és ismerősökkel? Hogy csak hatalmas szervezkedés után tudunk mi is találkozni? Hogy hetekig úgy kell élnünk, hogy nem tudjuk felhívni egymást, hogy nem tudom akkor felhívni őket, amikor szeretném, hogy megkérdezhessem, jól vannak-e? Hogy milyen érzés az, hogy tudod, veszélyben van a családod, de mégsem kapsz naponta információt róluk? És még sorolhatnám a sok-sok nehéz dolgot, amit a tisztelt Ügyésznőnek illett volna megemlítenie. És tudja, hogy miért? Mert azért kerültünk ilyen helyzetbe a családommal, mert Önökkel együttműködtem. Ezt most ne úgy értse, hogy személy szerint Önt okolom ezért a helyzetért, mert nem, hisz magam döntöttem úgy, hogy eljövök Magyarországra, feladom magam és együttműködöm. De a világon nincs még egy ilyen ország, ahol ugyan működik a tanúvédelem, de ahol az Ügyészség ilyen igazságtalan legyen azokkal az emberekkel, akiknek a legnagyobb és a legkiemeltebb ügyek felderítését köszönheti. Mert nem Önök tartóztattak le engem, sem a nálam jóval fontosabb személyeket, és nem az Önök kiváló tudása segítette Önöket ahhoz, hogy nemzetközileg is több, nagy kaliberű ügy felderítésre kerüljön. Önök csak a dicsőséget aratják le, és fogadják a nemzetközi elismeréseket, amit valójában nekem köszönhetnek. Más országokban, ahol szintén működik a Tanúvédelmi Program, ott az ügyész kötelessége a Bíróságot teljes egészében tájékoztatni az együttműködő személy helyzetéről és az ügyében, illetve más ügyekben betöltött szerepéről. Sajnos Magyarországon egyes ügyészek nem is tudják, hogy mekkora kárt okoznak saját maguknak az ilyen és hasonló elfogult hozzáállásukkal.

304

Tisztelt Bíróság! A jelen ügy – talán Önök sem tudják, de – valószínűleg történelmi fontosságú jelleggel bír már csak azért is, mert magamon kívül még jó néhányan ennek az ügynek a kimenetelétől várják a választ, hogy megérte-e, vagy megéri-e ilyen nagy áldozatokat – mint a fentiekben említettem – hozni itt, Magyarországon, és az igazságszolgáltatást segíteni, velük együttműködni. Ha választ nem is, de legalább egy képet kapni arról, hogy mi várható majd az út végén. És azokról sem kell megfeledkezni, akik pont azon töprengenek, hogy kiszálljanak egy bűnszervezetből, vagy épp valami fontos jellegű bűncselekményről szeretnének beszélni, cserébe a kisebb bűneikért. S mivel eddig semmilyen konkrét információ nem volt ilyen ügyekről – nem is lehetett, hisz ez az első olyan komolyabb ügy Magyarországon, melyben együttműködő személy is a vádlottak között van –, így ők is ennek az ügynek a kimenetelétől fognak így vagy úgy dönteni. Azt gondolom, hogy mondanom sem kell, a hatóság leghatékonyabb fegyvere a bűnüldözésben az együttműködő bűnözők épp úgy, mint a maffia számára a korrupt rendőrök, ügyészek, bírók, politikusok.

Csak tényként említem, hogy jelen pillanatban a Magyarországon folyó valamennyi kiemelt ügy sikeres feltárását, felderítését az együttműködő bűnözőknek köszönheti az igazságszolgáltatás. Ha nem lennének ezek az együttműködő személyek, ma a közvélemény nem azon háborogna, hogy hogyan lehetséges a kiemelt ügyek vádlottjait a börtönből kiengedni, hanem azon, hogy miért nincsenek még letartóztatva. A rendőrség bármennyire is veri a mellét, hogy ezeket az ügyeket és még pár hasonlót sikerült felderíteniük, az igazság az, hogy nélkülünk sehol sem lennének. De ez az egész világon így van, a különbség csak annyi, hogy más országokban az igazságszolgáltatás belátja ennek a súlyát és fontosságát. Tisztában van azzal, hogy mekkora áldozathozatallal jár egy exmaffiatagnak szembeszállni a sajátjaival, így segítve a Hatóságot, és ehhez méltóan viselkednek velük szemben. Itt, Magyarországon ez a folyamat még gyerekcipőben jár, de a

305

kezdettől függ a folytatás. Sajnos eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy nem megfelelően kezelik az ilyen helyzeteket. Persze lehet így is gondolkodni, ahogyan az én esetemben az Ügyészség tette, de ez a rövidtávú gondolkodás elmélete. Ha az Ügyészségnek csak ehhez a pár esethez van szüksége a bűnbánó maffiózókra, akkor rendben van. De ha netán hosszabb távon gondolkodik, és követi a nyugati példákat, akkor nagyon rossz úton jár. Mert nehogy azt higgye valaki is, hogy egy ilyen helyzet és egy ilyen komisz vádbeszéd után bárki is hajlandó lesz beállni a sorba. Minket könnyen rá tudtak venni, hisz azt gondoltuk, hogy itt is olyan a folyamat, mint más országokban, hazai példával még senki nem tudott szolgálni. De ezen ügy után már lesz hazai példa, és valószínűleg sokan ebből fognak meríteni információkat a döntésükhöz, hogy maradjanak vagy éppen kiszálljanak!

306

A maffia felépítése

HOGY EGY PICIT ÉRTHETŐBBÉ VÁLJON a szervezet működése, elkészítettem egy táblázatot, amely azt mutatja, melyik országokkal álltunk kapcsolatban, melyekkel folytattunk drogkereskedelmet, és ezekben az országokban milyen nemzetiségűek voltak azok a személyek, csoportok, helytartók, akikkel a szervezet együttműködött, vagy akik esetleg a szervezet tagjai voltak.

A SZERVEZET ÉRDEKELTSÉGEI

A SZERVEZET „HELYTARTÓI”, NEMZETISÉGÜK SZERINT

Amerika szerbek, románokAnglia szerbekAusztrália szerbekAusztria szerbekBelgium szerbekCiprus szerbekCseh Köztársaság szerbekDánia szerbekFranciaország szerbekGörögország szerbekHorvátország szerbek, horvátokMagyarország magyarokNémetország szerbek

307

A SZERVEZET ÉRDEKELTSÉGEI

A SZERVEZET „HELYTARTÓI”, NEMZETISÉGÜK SZERINT

Norvégia szerbekOlaszország olaszok, románokOroszország oroszokPortugália spanyolokRománia románokSpanyolország spanyolok, románokSvédország szerbek, magyarokSzlovénia szerbek

2006-ig, ameddig a szervezet tagja voltam, ezekbe az országokba szállított a szervezet tudomásom szerint kisebb-nagyobb ecstasy- és speedszállítmányokat. Azóta sok minden megváltozhatott, elképzelhető, hogy újabb országok léptek be, de az is elképzelhető, hogy a szintetikus drogok helyett vagy mellett már „kemény” drogokat is szállítanak. Az sem kizárt – bár valószínűtlennek tartom –, hogy a szervezet csökkentette a befolyását, és már csak pár országgal áll kapcsolatban, esetleg profilt váltott, és kizárólag a tisztára mosott pénzekből felépített, legális vállalkozásokkal foglalkozik.

A drog terjedése és az üldözésének kérdése,

ahogy én látom…

A NYUGAT NEM SAJNÁL egy kis támogatást is adni azért, hogy legyen saját törvényének ellenpéldája. Magyarország ezt sikernek könyveli el, pedig valójában kudarc. Magyarország nem tud, vagy nem akar önálló döntéseket hozni, attól fél, hogy elmarad a számára oly fontos vállveregetés a „nagyoktól”. De ahogy a mondás is tartja, száz szónak is egy a vége, súlyos ítéletekkel nem lehet sikert elérni a drogkereskedelem ellen. De a magyar drogtörvénynek vannak más katasztrofális következményei is. Például az, hogy bűncselekménynek számít a drogfogyasztás. Ez egy elképesztően nagy hiba véleményem szerint, számomra ebben a kérdésben Hollandia a példa. Természetesen elfogadom azok véleményét is, akik szerint a fogyasztást is büntetni kell, de talán az általam megéltek elgondolkodtatják a kedves olvasót, hogy a szigorú bánásmód milyen lehetőségekhez juttatja a szervezett bűnözést, a maffiát. A magyar törvényhozók azt gondolják, hogy csak „bűnözők” drogoznak. Pedig nem, rengetegen drogoznak azok közül is, akik épp az ellenoldalon állnak, diplomás emberek, például tanárok, orvosok stb. Láttam, tapasztaltam. Erre lehet mondani, hogy ők csak a „bűnös kisebbség”, de ne feledjük, hogy a drogfogyasztásban mindig óriási a titokban történő fogyasztás. Van rengeteg egyetemista és főiskolás is, aki nem veti meg a szert. Vagyis a társadalmunk minden rétegében akadnak drogfogyasztók.

309

A drog nem válogatja gazdáját. A leggyengébb és a legerősebb embert is képes behálózni. Pont ezért nem értek egyet azon országok törvényével, amelyek a fogyasztást bűncselekménynek tekintik. Minden egyes ilyen ország több kábítószer-fogyasztó életéért felelős. Gondoljuk csak el, hogy egy társaság – mondjuk három-négy egyetemista – összejön, és követve a divatot, nem söröznek, boroznak, pálinkáznak, hanem úgy döntenek, hogy kipróbálják a kokaint, vagy netán a heroint. Sajnos a dolog rosszul sül el, és valamelyikük rosszul lesz. A társaság valamennyi tagja pánikba esik. Orvost nem mernek hívni, rendőrt meg végképp nem, hisz tudják, hogy amit tettek, bűncselekmény. Igaz, ezzel nem értenek egyet, de most sajnos tények elé lettek állítva. De akár ketten, hárman, vagy mind a négyen is rosszul lehetnek, segítséget a hülye törvény miatt nem mernek hívni, hisz lehet, egyikük szülei bírók, a másiké orvosok, a harmadiké tanárok, a negyediké rendőrök. Nekik sem akarnak csalódást okozni. Sőt, azzal is tisztában vannak, ha kitudódik, amellett, hogy lecsukhatják, az egyetemről is kirúghatják őket. A pánik eleve rontja a helyzetüket, ezt a félelem csak fokozza, és száz százalék, hogy rossz döntést hoznak. Vagy magára hagyják a rosszul lett társukat, vagy ha mindannyian rosszul lettek, akkor a sorsra bízzák az életét, vagy az életüket, elkerülve a gondokat, bízva abban, hogy csak pillanatnyi ez a rosszullét, és hamarosan minden rendben lesz. De hasonló esetek megtörténhetnek másokkal is, akárkivel, bárkinek a gyermekével, bárkinek a szüleivel, a testvérével, rokonával, barátjával. Képzeljük csak el, ha egy dolgozó ember azért nem mer segítséget hívni, mert elveszítheti a munkahelyét, lehet rendőr, tanár, orvos, építész, autószerelő vagy bármi.

Millió más példát tudnék még sorolni, ám talán ennyiből is érthető, hogy a fő probléma a jelenlegi magyar drogtörvény. Az egész törvényen látszik a tapasztalatlanság, és sajnos azt kell mondanom, a butaság is. Mert azokat okos embernek nem nevezném, akik azt hiszik, hogy ha valamit tiltanak, azzal megoldották a gondot. Ha azt a rengeteg pénzt, amit azok fogva

310

tartására költenek, akik vétettek a drogtörvényük ellen, mondjuk, a megelőzésre szánnák, sokkal, de sokkal többet érnének el, mint így. Mert amíg igény lesz rá, addig drogból hiány nem lesz, az biztos. A drogfogyasztás megfékezése a legalizálásában rejlik, és legfeljebb tíz-tizenöt éven belül ez meg is történik. Addig viszont ez marad az alvilág egyik legjövedelmezőbb biznisze, amelyet a világ összes hatóságának összefogásával sem lehet megakadályozni; ezt támasztja alá, hogy hiába költenek évek óta egyre több pénzt és erőforrást a drogmaffia felszámolására, az eredmények több mint megkérdőjelezhetőek. A napokban olvastam, hogy Kolumbiában lefoglaltak tizenkilenc tonna kokaint, ami rekordfogásnak számított. Elsőre szép nagy mennyiségnek tűnik, de ha belegondolunk, hogy ekkora mennyiséget két-három nap alatt értékesítenek az USA-ban, mindjárt átértékelődnek a számok. Maximum legalizálni lehet a fogyasztás bizonyos eseteit, és így a feketepiacot kiszorítani a kereskedelemből. De ez még várat magára, hisz a drogkereskedelemben igen sok állam titokban, de aktívan részt vesz. Amikor egy ország drogtörvényt alkot, nem árt megnézni és figyelembe venni a nép mentalitását sem. Például a magyar nép már hosszú évtizedek óta nem tud kialakítani saját életformát. Hajlamos más, főleg nyugati államok népeinek „majmolására”. Magyarországon az a menő és az a jó, sőt, biztosan jó, amit Amerikában, Németországban vagy más nyugati országokban csinálnak. Arra nem gondolnak, hogy ami ott jó, az itthon lehet rossz is. Míg nyugaton a nép hosszú évtizedek óta élvezheti a szabadságot, a demokráciát, a magyar nép alig pár éve lett valamelyest önálló és szabad. Ezek után érthető, hogy most próbálnak mindent bepótolni, amiről eddig lemaradtak. Ez így van szinte minden szinten. Gazdaságilag, szociálisan, de sajnos a bűnözés és a szórakozás szintjén is. Míg Nyugaton már a 60-as, 70-es években nagyban ment a kábítószerkultusz, a bankrablások, a szervezett bűnözés és a maffiák is léteztek már, addig mindez Magyarországon 20-30 évvel később kezdődött el. Amíg ma – mondjuk Hollandiában –

311

szégyen ecstasyt vagy amfetamint fogyasztani, addig Magyarországon szinte divat. De ma már ez valamennyi nyugati országban így van. Európa keleti részén manapság tízszer több szintetikus drogot lehet eladni, mint a nyugati részeken. Igaz, a kábítószerekkel kapcsolatos törvény is sokkal szigorúbb keleten, mint nyugaton. A Nyugatnak e téren már van múltja is, nem csak jelene és jövője, mint Európa keleti részének. És, mint tudjuk, a jövő alapja a jelen. Sajnos azt kell mondanom, hogy Magyarországon nagyon rossz alapokat raktak le, és egyre kilátástalanabb a jövő. Azzal, hogy nap mint nap felhasználva a szocializmusban oly jól megtanult propagandát, összevissza hazudoznak és félretájékoztatják a közvéleményt a drogokkal kapcsolatban, még nem oldják meg a napról napra súlyosbodó helyzetet. A drog olyan fontos kérdés, amitől akár országok fennmaradása is függhet, de hogy rengeteg emberi élet múlik rajta, az biztos. Tehát nem lehet és nem szabad mellébeszélni, az embereket félrevezetni. Viszont ugye azt szokták mondani, hogy könnyű kritizálni a másikat: ha te jobbat tudsz, akkor mutasd meg. Éppen ezért hagyom is a hibák és tévedések felsorolását, különben is egy egész könyv kevés volna ahhoz, hogy a magyarországi drogtörvény hiányosságait firtassam.

Ha én alkotnám a magyar drogtörvényt, a legelső lépésben a drogfogyasztást bűncselekményről szabálysértésre módosítanám, és komoly pénzbírsággal büntetném. Második lépésben beszüntettetném a hamis propagandaanyagok és információk terjesztését. Harmadik lépésben csökkenteném a droggal kapcsolatos, maximálisan kiszabható börtönbüntetéseket legalább a felére, a jelenlegieknek viszont igen jelentős pénzbüntetéseket szabnék ki párhuzamosan minden droggal kapcsolatos bűncselekményt elkövető jogerősen elítélt számára. Negyedik lépésben pedig hatalmas súlyt fektetnék a megelőzésre és az állampolgárok helyesen történő, drogokkal kapcsolatos minden téren való felvilágosítására. Valójában jelen pillanatban ezek lennének a legfontosabb lépések. Amennyire lehet, egymással párhuzamosan, ugyanabban

312

az időben, de legalábbis nem nagy időeltolódásokkal. Hosszú évek tapasztalatai alapján azt mondom, hogy legalább 25%-kal, de akár 35%-kal is vissza lehetne szorítani a kábítószer-fogyasztást ezekkel a lépésekkel. Persze ezek a lépések kimondottan csak ezt a célt szolgálják, itt nincs helye hazudozásoknak. Sajnos egyes országok a drogproblémát csak azokon a pontokon veszik számba igen nagy odafigyeléssel, ahol a számukra más, kényesebb ügyek elfedéséhez használhatják az efféle problémát.

Ha nagyon az elejéről akarnánk kezdeni a drogkereskedelmet, akkor azt hiszem, Amerikát nem volna szabad kifelejteni. Az egyszerű hétköznapi ember is láthatja, hogy hatalmas szerepet játszik ezen üzletág fejlődésében is. Csak egy apró adat: amióta Amerika megszállta Afganisztánt azzal az ürüggyel, hogy szembeszálljon a talibán terroristákkal, másfélszeresére nőtt az ópium kitermelése. Kolumbiában, amióta megölték Pablo Escobárt, háromszorosára nőtt a kokainexport. Azt tudjuk, hogy Amerika egy kis olajért képes embermilliókat lemészárolni. Akkor, ha annyira fontos volna számára a drogkereskedelem felszámolása, gondolom, az Afganisztán északi részén elterülő mákföldek és az azon dolgozó emberek életének kioltása sem jelentene nekik lelkiismereti problémát, mint ahogy az sem, hogy Kolumbiában a kokainföldeket és a rajta dolgozó embereket megsemmisítse. Afganisztán a világ ópiumtermesztésének (a heroin alapanyagának) 90%-át adja. Kolumbia a kokain összkitermelésének 80%-át adja. Hogy miért nem tesznek lépéseket, holott sokkal csekélyebb olajért gond nélkül cselekszenek? Nos, ezt úgy hívják: politika. Az olaj hamarosan elfogy, így a drog még mindig itt marad, és okot adhat egy ország leigázásához. De másra is jó, például a gazdasági problémák megoldására, politikai konfliktusok provokálására, vagy azok megszüntetésére. Egy biztos, ha nem figyelünk oda, és hagyjuk, hogy érdekállamok propagandája vezessen bennünket a drogok megismerése terén, akkor nagy az esély arra, hogy egy napon azt vesszük észre, hogy a drog nélkülözhetetlen részévé válik az

313

életünknek. Hogy ezt egy ország elkerülje, a fenti négy lépésben összefoglalt dolgokat kellene meglépnie. Ahogy már említettem, az egyetlen hatékony módszer, ami a drogkereskedelem visszaszorításához vezet, az az igények lecsökkentése. Ehhez viszont az kell, hogy az emberek saját maguk dönthessék el, hogy mik akarnak lenni, győztesek vagy vesztesek. Egy demokratikus jogállamban az állampolgároknak jogukban áll tudni az igazságot és a valóságot. Így ahhoz is joguk van, hogy tudják, az a drog, amit éppen használ vagy ki akar próbálni, pontosan milyen hatást is fejt ki, milyen egészségkárosodással jár. Nyugaton a 10-60 év közötti emberek 80%-a tisztában van a drogok veszélyeivel, tudják azt, hogy melyik, hogy néz ki, és azt is, hogy egy füves cigitől nem lehet meghalni, sőt még függőséget sem okoz, legalábbis nem erősebbet, mint a cigaretta. Nem ritka eset, hogy a kamasz gyerek épp a szülei társaságában teszteli a drogokat, ha éppen a társadalom és a szülők sem tudták meggyőzni az ellenkezőjéről. Magyarországon ez elképzelhetetlen. Nemcsak azért, mert eleve bűntény, hanem azért is, mert itt az emberek nagy része politikai propaganda áldozata, ami a valóságnak csak a drámai oldalát mutatja be, de azt is igen eltúlozva. Azzal, hogy a téves és arrogáns propagandával minden egyes drogosból hőst csinál a jelenlegi törvény, hisz ha valaki olyan valamit tesz, ami tilos, az általában hőstettel ér fel, főleg egy kamasz szemében. Csak vegyünk pár példát, ha valaki leugrik ejtőernyővel egy húszemeletes épületről, nem az jut eszünkbe, hogy ez helytelen, hogy ez tilos, hanem az, hogy, hű de bátor. Vagy ha valaki egy nagymotorral a körúton 200-zal egy keréken száguldozik, szintén elsőre nem az jut az emberek eszébe, hogy ez tilos, hanem, a francba, de bátor. És sorolhatnék még a számtalan példát. Ahelyett, hogy a drogfogyasztókkal azt tudatnánk, hogy azzal, amit tesznek, semmivel sem különböznek attól, aki mondjuk, dohányzik, vagy iszik, max. annyival, hogy ha kemény drogokat használ, akkor valószínűleg egyetlen egy cigist sem fog túlélni. Az embereknek a tudatáig el kell juttatni, hogy nem azért kell rettegni a drogozástól, hogy a hatóság el ne kapjon és be ne

314

csukjon, hanem azért, mert a drog magában sokkal rosszabb is lehet, mint pár hónap vagy év a dutyiban.

A magyarországi droghelyzetről nem reális képet festenek a közvélemény előtt. Ennek egyik fő oka a rendőrség túlzott önfényesítése. Magyarországon sokkal több drogfogyasztó van, mint azt a hatóság állítja. Viszont sokkal nyugodtabb drogkultúra van, mint azt a hatóság előadja. És itt nem a drogfogyasztási szokásokra gondolok, mert az ilyen propaganda mellett nem is igazán lehet megfelelő, hanem inkább a drogkereskedelem kultúrájára. A tévében mostanában egyre sűrűbben lehet látni „hatalmas”, „mindenre elszánt” drogkereskedők elfogását. Amit tudni kell, ami nem fér bele a propagandába, nagyon ritkán foglal le vagy talál meg a rendőrség olyan drogszállítmányt, amelyet a drogkereskedők valamilyen okból ne szeretnének lebuktatni. Ami nekem feltűnt ezekben a tévés riportokban, az az volt, hogy 90%-ban ugyanaz a rendőrségi csoport és ugyanaz a személy szerepel bennük. De nem volt számomra az sem közömbös, ahogyan az egész akciót rögzítik. Engem inkább emlékeztet egy szappanoperára, mint kommandós akcióra.

Megjelennek a gonosz, mindenre elszánt drogkereskedők házánál, mindenkin golyóálló mellény, védőszemüveg, kevlársisak, kesztyű, nehézfegyverzet, kommandósöltözék stb. Az élen viszont R. úr civilben, igazi Superman módjára tör előre (ügyelve, hogy a kamera jól láthassa), a kezében pisztollyal, semmitől sem visszariadva, kislányos hangon rikácsolva: „Polisz! Polisz!” Majd minden akció után jön a másfél perc hírnév, az interjú a hős osztályvezető úrral.

Önfényesítésre, celebgyártásra és népámításra kiválóak ezek a rövidke akciófilmecskék. Mert a magyar közvélemény nagy része sajnos úgy van nevelve, hogy minden mesét bevegyen. Ha holnap az jelenne meg a médiában, hogy R. úr véget vetett az afganisztáni mákültetvényeknek, a magyar közvélemény azt is elhinné.

A baj nem azzal van, hogy R. úr igen komolyan veszi saját celebségét, hanem azzal, hogy az ilyen kis furfangos videókkal

315

több kárt csinál, mint hasznot. A magyar közvéleményt félrevezeti és megfélemlíti, azt sugallva filmecskéivel, hogy Magyarországon rendkívül brutális drogkereskedők, drogbandák vannak, amelyeket csak hatalmas rendőri erővel lehet felszámolni. Megnézném R. urat, hogy Hollandiában, Németországban, Spanyolországban, Angliában vagy Amerikában hogyan, és főleg meddig rikácsolna a kommandósok élén egy-egy elfogásnál?!

Mivel reménykedem, hogy sok olvasóhoz el fog jutni a könyvem, olyanokhoz is, akik ilyen-olyan módon érintettek a témában, felhívnám a figyelmüket arra, hogy ma már rengeteg lehetőség van arra, hogy a drogról valós információkhoz jussanak, főleg az interneten. Ne üljenek fel a propagandának, mert sokszor inkább káros, mint hasznos. A drog nem a rendőrökről szól, hanem Önökről, ha hozzájárulnak. Magyarországon nincs drogmaffia, és nincsenek mindenre elszánt drogbandák sem. Nem azért, mert nem lehetne, hanem mert nincs rá szükség. Az itt évtizedek óta tanyázó valamirevaló csoport, az az albán–török társaság. De ők is inkább tranzitországnak használják Magyarországot. Itt a drogkereskedők, dílerek nagy része magyar állampolgár. Vannak külföldiek is persze, de ők inkább a háttérben vannak. Ma Magyarországra a rossz drogtörvény, egy réteg kilátástalan elszegényedése és a magas piaci drogárak – ami a rossz drogtörvénynek köszönhető – miatt sokan szívesen hoznak drogot. Egy drogmaffiának nincs más dolga, mint egy emberét elküldeni egy-két hétre, aki ennyi idő alatt több tucat dílert talál és szervez be. Magyarországon jelen pillanatban sajnos több tízezren gondolkodnak drogkereskedésről. Rengeteg ember számára ez az utolsó remény. Olyan országokban, ahol ilyen jól fizet a drog, és ekkora a kilátástalanság, a tapasztalt drogkereskedők nagyot kaszálhatnak.

Magyarország kis ország ahhoz, hogy ide települjön egy-két komolyabb drogmaffia, ahhoz viszont elég kecsegtető, hogy

316

gondoskodjanak arról, hogy minden sarkon kapható legyen az árujuk.

Ne felejtsék el, ha Önök nem tesznek a drog ellen, ha saját magukat nem védik meg ellene, főleg azzal, hogy megismerik a valós arcát, nincs a világon az a rendőri szerv, amely meg tudná óvni Önt, családját, barátját, hozzátartozóját e mosolygós méregtől.

R. úr naponta filmeztetheti magát, higgyék el, egy szem, egy gramm droggal sem lesz kevesebb az országban.

A drog beáramlását nem lehet megfékezni, csökkenteni, de az igényt, azt igen!

Első és második lépés

VEGYÜK KICSIT ALAPOSABBAN SZEMÜGYRE a „lépéseket”, és kezdjük az elsővel! Már néhány dolgot említettem arról, hogy mi a hátránya annak, hogy a fogyasztás bűncselekmény. De mi lehet az előnye, ha szabálysértésnek? Az első és számomra a legfontosabb az, hogy ha egy fogyasztó túladagolja magát vagy pánikba esik, esetleg más okból rosszul lesz, akkor nyugodtan hívhatja a mentőket. Ilyen esetekben a diszkréció is kötelező lenne. Azt gondolom, aki már átélt egy túladagolást, az elegendő lecke volt számára ahhoz, hogy tanuljon belőle, hogy fel tudja mérni, hogy csak egy pillanaton múlt az élete. És itt nemcsak szó szerint kell érteni, hogy az élete, hanem tágabb értelemben is. Hisz a pórul járt drogosnak tisztában kell lennie vele, hogy ilyen és ehhez hasonló eset bármikor újból előfordulhat, és nem biztos, hogy újra időben érkezik a mentő, az sem biztos, hogy a szülei vagy a főnöke, vagy a tanára, vagy épp a szerelme ezt megbocsátja neki, ha legközelebb kiderül. A fogyasztást köztereken, utcán vagy a magánlakáson kívül bárhol pénzbüntetéssel kellene büntetni. A pénzbüntetés nagysága attól függhetne, hogy az illető először bukott le vagy már „visszaeső” kuncsaft. A pénzbüntetés sok esetben sokkal nagyobb visszatartó

317

erő, mint a börtön, mert a fiatalok sokszor jó bulinak tartják, hogy két-három hetet, hónapot bent töltöttek. Nagy lelkesedéssel mesélik, hogy ilyen meg olyan kemény fickókkal voltak együtt, és a végén hősként jönnek ki a büntetésnek szánt esetből. A haverok előtt már ő lesz a menő, akinek a példáját mindenki felül akarja majd múlni. De ha a lebukott fiatal kap egy szép kis pénzbüntetést, amit öt napon belül be kell fizetnie, mert különben a személyes vagyonát is lefoglalhatják, például a mobilját, és jön a hétvége, a haverok mind a Balatonra mennek együtt bulizni, de ő nem tud, mert az a fránya drog nemhogy drága, de a fogyasztása még külön pénzbe került, így a hétvégére semmi lóvéja sem maradt. Nos, ezt a mintát már nem hiszem, hogy oly sokan követnék. A mai fiatalok már akár brahiból is bemennének a börtönbe, hisz olyan időket élünk, amikor a börtön már nem szégyen, inkább valamiféle bátorságteszt. Ellentétben a csórósággal, egy börtönt járt srácot a csajok általában körülzsongnak, míg a csórótól menekülnek. De a fogyasztásnál figyelembe kell venni azt is, hogy milyen a nép mentalitása. Szégyen, nem szégyen, a magyar nép, főleg az utóbbi időben igen iriggyé vált. Pontosabban egymásra irigy, ha egy külföldit lát, jó egzisztenciával, azt dicsőítik, ha a honfitársát, azt megvetik. Pont ez az irigység, meg a Nyugat „majmolása” a napról napra növekvő drogfogyasztásnak egyik fő oka. Hogy miért? Mert a divatot a Nyugat diktálja, és egy olyan népnek, mint a magyar, amelynek nincs önbizalma, melynek nincs saját útja, amely mindig valakinek az árnyékában jár, kihat az egész drogkultúrájára is. A nép mentalitásának és az állam buta drogtörvényének köszönhetően a drogkereskedők kedvenc célpontjává lett ez az ország. Amely nép hajlamos a „majmolásra”, ott nagyon komolyan oda kellene figyelni ennek hátrányaira. Az újságosbódéknál általában nap mint nap lehet látni olyan újságokat, amelyeknek címlapjain híres sztárokat látni olyan főcímekkel, mint például: Paris Hilton kokainozott…, Amy heroinozott…, Britney drogozott…, Maradona kokainozott…, A Rolling Stones nap mint nap drogozik… Kokain a gazdagság

318

szimbóluma! Gera éveken át füvezett… Sorolhatnám napokig a hasonló cikkeket az újságosbódék kirakatából és egyéb újságosüzletek polcairól. Azért baj, hogy ezek a cikkek jól láthatóan vannak kirakva, mert nemcsak az eladott példányok számát növelik az újságnak, hanem a napról napra szaporodó drogfogyasztók számát is. Hisz gondoljuk csak el, hogy ezeknek a sztároknak az imádói a főleg 14-20 év közötti fiatalok, és ezek többsége mindennap arról álmodik, hogy az általuk imádott bálványokra hasonlítsanak mindenben, amiben csak lehet: öltözködésben, frizurában, viselkedésben. A viselkedés része az is, hogy drogozzanak, igyanak és cigizzenek stb. Egy 14 éves kamasz ha azt olvassa egy pillanatra megállva az újságos előtt, hogy az hárommillió dollárért házat vásárolt, max. megvonja a vállát és megy tovább. De ha azt olvassa, hogy valamilyen droghoz nyúlt, akkor azt mondja, ezt én is kipróbálom! Hisz ha ő ilyen híres lett, akkor biztos jó lehet. Vagy egy másik példa. A minap néztem az egyik „magyar” zenés tévécsatornát, és nagy meglepetésemre a következő dolog történt. Egy igen ismert rap-énekes úgy hirdette a valóságshow-ját, hogy szombaton mindenki nézze, mert igazi kokaint fogunk szívni!

A fentiekben említett módokon rengeteg új drogfogyasztó születik. Elképesztő, hogy a magyar törvényhozók és az egész igazságszolgáltatás mennyire képmutató. Nap mint nap hazudnak az állampolgároknak, hogy így meg úgy harcolnak a drogkereskedelem ellen. Valójában viszont ők azok, akik a feltételeket biztosítják, hogy a kereslet minél nagyobb legyen. Nekik a harc azt jelenti, hogy jellegtelen, piti drogkereskedőket dugnak hosszú évekre a rács mögé. És itt minden tudományuk véget ér! Vegyük példának a jelen pillanatban folyó ügyünket, ahol 19 piti, büntetlen előéletű huszonéves fizeti annak az árát, hogy az állam igazságszolgáltatása, tehetetlensége, butasága, tapasztalatlansága miatt akár életfogytiglan tartó fegyházbüntetést is kaphatnak, kaphatunk! Felháborító és elképesztő, hogy egy állítólagos demokratikus jogállamban ilyen megtörténhet, holott inkább azon kellene a hatóságnak

319

elgondolkodnia, hogy mi ér neki többet, a bulvársajtó vagy a fiatalok élete?! Hollandiában, a drog hazájában ha egy olyan eset történne, mint itt, ezen a zenecsatornán, akkor valószínűleg a csatorna jó ideig szünetelne, és több millió euró pénzbüntetést fizetne, az énekes fazon pedig élete végéig gürcölhetne, mire kifizetné a büntetésének 10%-át. Azt hiszem, nagyobb reklám egy élő hírességtől élő adásban nem kell, és nem is létezik. Ha jön egy drogkereskedő egy tonna droggal, hosszú-hosszú időre lenne szüksége ahhoz, hogy eladja, ha nem lennének ezek a „támogatott” reklámok. Itt van ez a számomra ismeretlen drog (pedig azt hittem, ilyen nem létezik már), a ketamin. Legalábbis 2006-ig Hollandiában senki sem ismerte, valószínűleg ma sem. Tegyük fel, én mint drogkereskedő veszek egy csomó ketamint, elviszem Hollandiába, és elkezdem árulni, de mivel ismeretlen, sajna a kutyának sem nagyon kell, így a nyakamon maradna. Az egyetlen dolog, amit tehetek annak érdekében, hogy menjen az áru az az, hogy valami módon belekeverek az ügybe egy ismert alakot, aki mondjuk azt nyilatkozza, hogy: „Az éjjel kipróbáltam valami újat, valami ketamint, pörgős éjszakám volt!” Kb. két hét múlva már mindenki ketamint akar venni. A világ majdnem minden fejlettebb országában szigorúan büntetik a „támogatott” reklámokat. Magyarországon oda sem figyelnek az ilyen „apróságokra”! Nyugaton az újságokkal is más a helyzet. Az iskolák közelében nemigen raknak ki ilyen újságcikkeket, viszont újságosoknál – amik általában állomásokon, bevásárlóközpontokban vannak – igen. Viszont a nyugati fiatalok nem annyira „majmolók”, sőt azt sem gondolják, hogy ha drogoznak, többek lesznek. Úgy is mondhatnám, aki Nyugaton drogozik, azok nagy része tudatosan teszi, és nem befolyás alapján. Tudatában van annak, hogy milyen veszélynek teszi ki magát. Amíg a magyar propaganda azt sugallja nap mint nap, hogy a fű után jön a heroin, addig a nyugati fiatalok tudják, hogy nem igaz. Mert ez az állítás annyiban igaz, mint az, hogy aki óvodába jár, az egyetemre is bekerül. De a magyar hatóságok rengeteg hazug és téves propagandája kap nap mint nap

320

nyilvánosságot. Valójában nincsenek tisztában ennek jelentőségével. Például rossz, szinte már-már buta propaganda az, hogy általános iskolánál drogterjesztők drogot árulnak. Ilyen dolog két ember fejéből pattanhat csak ki. Egy bolond fejéből és egy rendőr fejéből. A drogterjesztő azért árul drogot, hogy pénzt keressen. Magyarországon különösen drága a kábítószer, elképzelhetetlen, hogy az általános iskolásoknak több pénzük lenne, mint a felnőtteknek vagy legalább a középiskolásoknak. Kb. 12 évig voltam a szakmában, de sohasem találkoztam olyan esettel, hogy valaki általános iskolában próbált volna drogot eladni. A rendőrség azért talál ki ilyen abszurd dolgokat, hogy így próbálják minél jobban a szülőkkel megutáltatni a drogot és a drogterjesztőket. Csakhogy ettől még egyetlen „díler” sem fog meghatódni, főleg azért nem, mert tudja, hogy ez hazugság. A szülőket sikerül elrettenteni a drogoktól olyannyira, hogy hallani sem akarnak róla. Csakhogy éppen ez a baj, mert így azt sem tudják felismerni, ha a gyermekük drogozik. Pedig a drogfogyasztásnak három felelőse van! Nemcsak a drogdíler, aki eladja és akit általában felelősségre szoktak vonni, hanem az állam is épp annyira felelős, és a szülőknek is nagy részük van abban, hogy ha a gyermekük eljut a függőségig. Ennek a hazug és buta propagandának még az is a hátránya, hogy ezáltal ötletet ad az általános iskolában lévő „csibész”, idősebb tanulóknak. Ha már tanulmányi eredményükkel nem tudnak kitűnni, hát akkor talán ezzel. Sokszor nem is valódi drogot árulnak, hanem mondjuk C-vitamin tablettákat, amikről azt terjesztik, hogy drog. Sajnos a közvéleményhez is csak idáig jut el a történet. A végét a rendőrök mindig elhallgatják az olyan eseményeknek, amelyek számukra kedvezőtlen infókat tartalmaznak. Magyarországon tapasztaltam azt a rendőrség által előadott propagandahazudozásokat, hogy ha lefoglalnak egy bizonyos mennyiségű drogot, akkor a valódi árának sokszorosát tüntetik fel. Például pár hónapja lefoglaltak két kilogramm amfetamint, 5 kilogramm marihuánát és 5000 db extasyt, majd azt írták, hogy 100 millió forintos drogfogás. Valójában pedig az utcai értéke sem haladja meg a 15 millió

321

forintot. De az utcai ár már azt jelenti, hogy jó sok kézen átment az áru, mire a végleges fogyasztókhoz került. Tehát azt a 15 milliót nagyon sokan osztják. Abban, hogy határtalanul túloz a rendőrség, az egyik okot abban látom, hogy így próbálja a tehetetlenségét és az eredménytelenségét valamilyen módon cáfolni. Arra viszont nem gondolnak, hogy sok ember pont ebből merít ötletet. Ezeket az álhíreket, hazugságokat olvasva, hallva arra a döntésre jutnak, hogy a fent említett mennyiségű drogot 5 millió forintért meg tudják vásárolni, hisz a múltkor is ennyiért már kínáltak nekik. Rájönnek, hogy tök jó biznisz, hisz 5 milliót befektetnek, 100 milliót keresnek, hisz ha a rendőrség ezt állítja, akkor biztos így van. Persze ezt lehet finomítani és részletezni, de felesleges, a tapasztalataim azt mutatják – és a nyugati országok tapasztalatai is –, hogy a rendőrség propagandája, hazudozása sokkal nagyobb kárt okoz, mint amekkora hasznot hajt. Persze ide az is beletartozik, hogy Magyarország a sztárok országa, itt bárki lehet sztár, csak nyilatkozni kell a bulvársajtóban. Sajnos egyes rendőrök is a sztárságot helyezik előtérbe a hivatásukkal szemben. Viszont az is igaz, hogy csak Magyarországon élhet egy sztárzsaru hosszabb ideig pár napnál. Valószínűleg ezért vannak csak Magyarországon sztárzsaruk!

Harmadik lépés

EGYÉRTELMŰVÉ VÁLT A VILÁGON és Magyarországon is, hogy a súlyos, hosszú távú börtönbüntetések egyáltalán nem visszatartó erejűek a drogkereskedelmet illetően. Okosabb országok ezt belátták, és módosították is a törvényeiket, kivéve pár „még okosabbnak” vélt országgal szemben, mint például Magyarország. Amíg az Európai Unió nagy részében a maximálisan kiszabható börtönbüntetés kábítószer-kereskedelemért 10 év, addig itt 15, de ha bűnszervezetben követik el, akkor életfogytiglant is ki lehet szabni. (Ennek ellenére az ecstasy tablettákat az Európai Unió területén pont

322

Magyarországon lehet értékesíteni a legjobb áron és nagy mennyiségben.) Gondoljuk csak el, hogy aki arra adja a fejét, hogy bűnözzön, valójában mi is a célja? Hát az csak egy dolog lehet, hogy pénzt keressen, lehetőleg minél többet. Pont ezért és tapasztalatokból is tudom és gondolom, hogy ha a törvény kisebb börtönt szab ki és igen jelentős pénzbírságot, az nagymértékben fogja befolyásolni a kábítószer-kereskedelmet, hisz sok ember képes az életét vásárra vinni a pénzért. Vagyis sok drogkereskedő inkább ül, mint fizet. És attól, hogy az Állam leülteti a dílereket, csak kiadása lesz, és úgy, hogy egyáltalán nem bír visszatartó erővel. Mi sem attól féltünk kint Hollandiában, hogy lecsuknak bennünket, hanem attól, hogy ha véletlenül gond adódik a szervezetben és elítélnek bennünket, akkor rengeteg pénzbüntetést kell majd fizetünk. Szóval a pénzbüntetés sokkal inkább visszatartó erő, mint a világ bármelyik szabadságvesztésével járó börtönbüntetése. A szabadság csak annak drága, akinek van rá pénze!

Arról nem is beszélve, hogy szinte lehetetlen egy magas szinten működő drogkereskedőt elfogni. Valójában akik ellen hatékony lenne a jelenlegi drogtörvény, azok a hatóság számára elérhetetlenek. Akiket a jelenlegi súlyos törvény érint, azok nem mások, mint a hatóság számára oly könnyen elérhető, sokszor csaliként feláldozott futárok és piti dílerek, akikből százszoros túlkínálat van a piacon. Oly mértékben túlkínálat van, hogy egy jelentős mennyiségű, mondjuk 50 000 ecstasy vagy 30-40 kg amfetamin, kokain, heroin stb. szállításáért, csempészéséért a magyar és más kelet-európai futárok legfeljebb 100-150 000 forintot kapnak. És úgy, hogy teljes tudatában vannak a lehetséges súlyos következményeknek. Tehát amikor a magyar törvényhozók és a törvény képviselői lecsuknak párat ezekből az emberekből, a helyükre számtalan új jelentkező pályázik. A magas széken ülő drogkereskedőket jelentéktelen kár éri a lecsukott futárok és a lefoglalt drog miatt. Míg a rendőrség felveszi a jegyzőkönyvet, addig a főnök már pótolta a kiesést, két percre rá meg már el is felejtette az egészet.

323

A törvényhozóknak be kellene látniuk, hogy a jelenlegi törvény valóságos kudarc. Nem vezet máshoz, mint hatalmas állami kiadásokhoz és a drogok árának magasan tartásához. A meghamisított és téves statisztikák csak papíron csökkentik a drogfogyasztók és a kábítószer mennyiségét, az utcákon azonban nem! Ahhoz, hogy a törvény hatékony legyen, változtatni kell rajta. Legfőképpen csökkenteni kell a kiszabható szabadságvesztés maximális idejét, valamint más szankciók bevezetésével kell kiegészíteni. Az új szankciók lényege, hogy olyan célokat szolgáljanak, melyek fontosak a kábítószer-kereskedelem számára kimondottan fontos stratégiai célpontok szempontjából. Olyan szankciók bevezetésére lenne szükség, melyek nem kizárólag a drogkereskedelemben részt vevő személyekre vonatkozna, hanem magára az egész drogkereskedelem folyamatára. A hatékonyság fokozása érdekében elkerülhetetlennek látom egy teljesen egyéni, a magyar droghelyzetnek megfelelő új drogtörvény kidolgozását. A jelenlegi amerikai és más nyugati törvényekből összerakott valami egyáltalán nem megfelelő arra a célra, melyre valójában készült.

Az amerikai droghelyzet teljesen sajátos, semmilyen téren sem hasonlít a magyarországihoz, így egyértelmű, hogy az ottani törvények nem alkalmazhatók az itteni helyzetre. Hasonlóképpen a nyugat-európai helyzet is eltér e téren. Egyben biztosak lehetünk: tökéletes drogtörvény nem létezik, aminek millió és egy oka van. Viszont olyan létezik, amely nem kizárólag a drogkereskedelmet erősíti, mint jelen pillanatban az aktuális magyar drogtörvény. Pont ezért a törvényalkotók gondolkodásán is változtatni kellene. Soha egyetlen jogász vagy rendőr, vagy bárki nem fogja tisztán átlátni az egyes bűncselekményekben alkalmazható hatékony szankciók lehetőségét, kivéve azokat, akik fizikailag részt vesznek e bűntények elkövetésében, vagyis maguk a bűnözők. Az egyik ilyen speciális bűncselekmény a drogkereskedelem. Nem véletlen, hogy több nyugati országban a hatóságok bizonyos bűnözők „bevonásával” alkotnak egyes

324

törvényeket. Magyarországon nagy hiba, hogy a hatóság valamennyi bűnelkövetőt alacsonyabb rendűnek titulál, és így is kezeli őket. A tudomány és a tapasztalat is azt bizonyítja, egy igazságszolgáltatás valójában akkor lehet eredményes és sikeres, ha megfelelő minőségű és mennyiségű információval rendelkezik. Ezeket az információkat viszont kizárólag a bűnözőkkel fenntartott megfelelő kommunikáció teszi lehetővé. Az információszerzés csatornáinak kialakítása, főleg fontosabb és szervezettebb csoportokkal kapcsolatban, sokszor több év, sőt, évtized alatt alakítható ki. Vegyük példának az albán drog-maffiát, amely Európa-szerte kiválóan működik, Magyarországon 20 éve tevékenykedik szinte gond nélkül. De itt van az a szervezet, amelynek én is a tagja voltam. 2000 óta évente szállított Magyarországra jelentős mennyiségű szintetikus drogokat, minden különösebb probléma nélkül. És biztos, hogy akadnak mások is, akik felismerik a törvény hiányosságait.

Bizonyára sokukban felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy a rendőrség hosszú éveken át tehetetlen. Az elején leszögezném, nem a rendőrség tehetetlen, hanem a törvény maga. A felsorolt hiányosságokon kívül a jelenlegi drogtörvénynek van még egy hatalmas hibája, mégpedig az, hogy nem biztosít elég mozgásteret a rendőrségnek. Ilyen szűk mozgástérrel szinte lehetetlen harcolni a drog ellen a mai világban. Viszont azt sem állítom, hogy a jelenlegi, erre szakosodott rendőri állomány teljes egészében alkalmas lenne egy szabadabb, szélesebb tevékenységi kör ellátására. Világszerte a kábítószer-ellenes zsaruk között van a legtöbb túlkapás, korrupció és sajnos az öngyilkosok száma is. Ismerve a szakmát, kijelenthetem, hogy a kábszerellenes zsaruk helyzete a legnehezebb a zsaruk világában, és egy rossz drogtörvény ezt igen nagymértékben fokozhatja.

Összegezve és leegyszerűsítve, telepakolhatja Magyarország a börtöneit számtalan piti, lóti-futi futárral és utcai dílerrel 7-8000 forint fejenkénti napi költségért az államkasszából, ezzel a droghelyzeten nem javít. A nagyhalak továbbra is kihasználják a

325

kiváló lehetőségeket, a törvény hiányosságait, ahhoz hogy gyarapítsák vagyonukat a virágzó drogpiacon.Negyedik lépés

EZ TALÁN A LEGFONTOSABB az összes közül, mégpedig azért, mert csak akkor gondolhatjuk és értékelhetjük át tettünk kockázatát, ha tisztában vagyunk azzal, amit csinálunk. Addig, míg a magyar hatóság téves információkkal látja el a közvéleményt, a helyzet nem fog változni. Addig, amíg nem lesznek őszinték és nem vallják be, mint például azt, hogy a marihuána és a hasis nemhogy halált, de még függőséget sem okoz, maximum pszichéset, vagyis akkorát, mint a cigaretta vagy a kávé. Az is hülyeség, hogy az ecstasy függőséget okoz, és az amfetamin sem igazán, kivéve a metamfetamint. Amikor megláttam a magyar Btk-ban a drogok úgymond veszélyességi rangsorolását, nagyon meglepődtem azon, hogy az amfetamin a metamfetamin előtt van. Az életem során sok droggal kapcsolatban volt tapasztalatom, még úgy is, hogy 14 éve már nem fogyasztok semmilyen kábítószert! Se cigi, se pia, se kávé. Egyetlen egy oka van ennek: mégpedig az, hogy az a három-négy év drogos időszak borzasztó rombolást végzett a testemben. Ez főleg azért történhetett, mert csak azt hallottam mindenfelé, hogy a speed, a bélyeg (LSD), a kokain fogyasztása tilos, de baromi jó! A baj az volt, hogy akik azt mondták, hogy tilos, azok sem tudták megmondani, hogy miért, éppúgy, mint azok sem tudtak választ adni, akik azt mondták, baromi jó! Sajnos 14 éve a helyzet Magyarországon változatlan. Az elmúlt pár évben két-három okoskodó doktor szinte minden héten szerepel a tévében, az újságokban, a rádiókban és próbálják megmagyarázni, hogy miért ne drogozzunk. Csak az a baj, hogy ők inkább egymással versenyeznek, hogy melyikük tud nagyobbakat mondani. Egyáltalán nem azt a célt szolgálják, melyet kellene. Kiállnak és tudományos nyelven szónokolnak, amiből pont azok nem értenek semmit, akiknek valójában kellene, hisz kevés kamasz ismeri az orvosi szaknyelvet. A másik nagy problémájuk az, hogy

326

általában azokkal foglalkoznak, akik már drogosok, függők, holott valójában nagyobb intenzitással kellene foglalkozni a megelőzéssel. A tapasztalat beszél belőlem: aki drogos lett – és főleg függő –, az kimondottan csakis saját magát tudja jobb belátásra bírni. Az ilyen személyt külső befolyás már nem érdekli, hisz ott vannak a saját tapasztalatai. A megoldás valójában az lenne talán, ha széles körű felvilágosítást adnának mindenkinek. De ezt teljesen függetlenül a hazug, hamis propagandától. Például az iskolákban félévente a szülőknek kellene előadást tartani a kábítószerekről. Szerintem nagyon fontos, hogy a szülők, a tanárok és minden felnőtt pontosan tudja, hogy valójában melyik szer hogy néz ki, milyen a színe, szaga, formája stb. Azt is fontos tudni, hogy melyik drog milyen reakciókat vált ki általában. Sajnos a magyar rendszer és a magyar mentalitás gátolja a droggal kapcsolatos felvilágosítást. Úgy beszélnek a szerekről, mintha az nem tudom, milyen erkölcstelen dolog lenne. Valójában pedig úgy kellene róla beszélni, mint egy betegségről. Erkölcsi dolog szerintem az, hogy alig van olyan kupi Európában, ahol ne volna legalább egy magyar leányzó. Erkölcsi dolog az, hogy a magyar igazságszolgáltatás nem igazságos, hogy az állampolgárok mindössze 30%-a bízik a rendőrségben, az ügyészségben és a bíróságban. Az, hogy egy ember drogtúladagolásban meghalt, nem az ő vagy a családja szégyene. Az állam szégyene, hogy nem tud olyan törvényeket és feltételeket biztosítani, hogy minél kevesebb ilyen eset történjen meg. Ismét egy holland példával tudok élni: 2007-ben három halálos túladagolás volt, míg az idén, 2008 első hat hónapjában egy sem. Igaz, Hollandiában éjjel-nappal nyitva tartanak az olyan helyek, intézmények, ahová be lehet vinni az elfogyasztásra szánt drogot, és pillanatok alatt bérmentesen bevizsgálják, és fehéren-feketén megkapod a szered összetételét, tisztaságát. Se név, se semmi nem szükséges az ilyen laborvizsgálathoz. Minden ilyen intézményben egy csomó utasítást és útmutatást lehet találni a drogokkal és a fogyasztással kapcsolatban. Magyarországon viszont azt lehet

327

hallani, hogy a drog ilyen halált meg olyan halált okoz, vagy ennyi meg annyi börtönt lehet érte kapni. Egyáltalán nem foglalkoznak túlzottan a megelőzéssel, az igények csökkentésével. Az erre szánt pénzt szerintem másra költik. A rendőrségnek is azért kell folyamatosan hazudnia különböző drogfogásokról, hogy leplezzék a sikertelenségüket, amit főleg annak köszönhetnek, hogy ők sem kapnak megfelelő anyagi támogatást, de még szakmait sem, ráadásul a korrupció is igen magas szinten van jelen a magyar rendőrségnél. A fiataloknak meg kellene tanítani, hogy a drogozás komoly felelősséggel járó tevékenység, legalább annyira, mint a gyógyszerszedés, amely útmutatásokon és leírásokon alapszik. Ahogy az emberek többsége már gyerekkorában megtanulja, hogy ha fáj valami, nem egy egész levél fájdalomcsillapítót kell beszedni, hanem csak amennyit az útmutató leír, ugyanúgy meg kellene velük azt is tanítani, hogy a drogozásnak is vannak szabályai. Sok okos most biztos azt mondja, hogy nem kell eljutni odáig, hogy drogozzanak. Késő, a társadalom már eljutott idáig és semmi és senki sem tudja ezt a folyamatot megállítani. Pont ezért el kellene fogadni és megtanulni vele élni. A világ összes olyan országában, ahol egyre jobban elkezdték tolerálni a drogok jelenlétét a mindennapjainkban, jelentős csökkenést észlelnek a drogfogyasztás területén. Csak úgy lehet valami ellen sikeresen felvenni a harcot, ha elfogadjuk, hogy az a valami létezik, majd lépésről lépésre megismerjük és kihasználjuk a gyenge pontjait.

Még sok-sok oldalon keresztül fejtegethetném a tapasztalataimat és gondolataimat, de azt gondolom, hogy ha valaki olyan dolgokba szól bele, amiről mások azt gondolják, hogy neki semmi köze hozzá, akkor az pofátlanság. Vagyis a magyar igazságszolgáltatás akkor érezheti magáénak a drogproblémát, ha ez számukra nem csupán valamiféle mellébeszélés.

A droggal kapcsolatban még annyit, hogy vegyük komolyan. Annak ellenére, hogy az állami propaganda sokszor eltúlozza a

328

veszélyességét és ezzel több kárt okoz, mint hasznot, azért igenis lehetnek a drogok veszélyesek.

Sokan ott tévednek, hogy a drogot próbálják felhasználni kedélyjavítónak. Sokan azt hiszik, hogy ha rossz kedvük van, bevesznek egy kis drogot, és majd felvidulnak, de sajnos ez nem így van. A drogok általában izgatószerek, kivéve az ópiátokat, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi állapotodat fokozza. Hogy ha nagyon magad alatt vagy, depressziós, szomorú vagy, és mondjuk bedobsz egy-két ecstasyt vagy felszívsz egy adag speedet, csak rosszabb állapotba kerülsz, hisz ezek a drogok csak fokozzák a lelki állapotodat.

A szintetikus drogok rendszeres szedése – és ide sorolom a kokaint is – általában komoly pszichés problémákat okoz: paranoia, pánikbetegség, ingerültség stb. Azoknál az embereknél, akik a depressziójukat próbálják a drogok által oldani, sokkal hamarabb kialakulnak az imént említett pszichés betegségek, mint azoknál az embereknél, akik csak kimondottan a jókedv fokozása kedvéért nyúlnak ezekhez a szerekhez. Ami még nagyon fontos dolog: sohase tekintsük a drogozást valamilyen versenynek! A nagy bajok általában akkor történnek, amikor azzal versenyeznek, hogy ki tud, ki bír egyszerre több bogyót (ecstasyt), speedet, kokaint stb. benyomni. Soha ne csinálj ilyet! Ellentétben azokkal az okostojásokkal, akik valami úton-módon megállapítják azt a mennyiséget, ami egy adag, vagy ami már halálos lehet, én azt állítom, hogy ilyen mérce nem létezik. Ez csak kitaláció. Senki sem egyforma. Van, aki egy ecstasy tablettától hat órát úgy pörög, mint akit felhúztak, míg egy másik csak egy órát pörög tőle. Az is behatárolja a mennyiséget vagy egy adag minimumát, hogy ki, mióta és milyen sűrűn használja a drogot. Láttam egy 55 éves svéd férfit, aki 35 éve speedezik, és a jelenlegi napi adagja 20-25 gramm. Ekkora mennyiségtől 10-15 normális ember tuti meghalna. Egy átlagember napi speedadagja általában nem haladja meg az 1-1,5 grammot. A nem rendszeres fogyasztóknál 0,20-0,25 grammot tesz ki általában, a tapasztalataim szerint. Tehát nagyon fontos: soha ne versenyezz

329

abban, hogy ki mennyi drogot bír benyomni! Ez az egyetlen verseny, ahol csak vesztesek vannak.

Szerencsére Nyugaton lassan már kezd cikis lenni, ha valaki drogozik. Amíg szigorú volt a drogtörvény, addig szinte mindenki drogozott, de amióta enyhült ez a törvény, egyre kevesebben próbálnak drogozással „menősködni”.

Ez persze nem azt jelenti, hogy lassan megszűnik a drogfogyasztás. Ez sohasem fog bekövetkezni véleményem szerint. A világgazdaságban igen komoly és jelentős szerepe van, így szinte biztos, hogy még sokáig itt lesz a mindennapjainkban, maximum pár év múlva legálisan, mint az alkohol vagy a dohány.

330

TARTALOM

PROLÓGUS............................................................... 3

„Néhányan csak úgy hívtak: Mindenható”A HELY...................................................................... 5

„Te magyar vagy, és ezt a rácok is tudják”A KEZDETEK............................................................ 8

„Szeged volt Magyarország drogbölcsője”TALÁLKOZÁS A BŰNNEL........................................ 24

„Már rég közénk tartozol!”IRÁNY HOLLANDIA!................................................ 44

„Beleestetek a szteroidos hordóba?”VISZLÁT, BAYA!....................................................... 61

„A mi fajtánk sohasem adja fel!”JAPÁN, HAWAII, KIKÉPZÉS..................................... 73

„Én feyenoordos vagyok!”HOLLANDIAI ANZIKSZ............................................ 80

„Ha Belgrádból hívnak, oda nem lehet nem elmenni”PEST, PIPÁS BÁCSI ÉS SZÁVÁÉK........................... 90

„Ez börtön?”RÁCSOK MÖGÖTT SVÉDORSZÁGBAN...................116

331

„Azt mondta, nem vagyok igazi gengszter”ATTILA SZOLGÁLATÁBAN......................................149

„Késsel-villával evő, úri köcsögök leszünk”MIÉNK A KOKAINPIAC...........................................164

„Mi sem udvariaskodunk”HARC A HATÓSÁGOKKAL.......................................173

„Respect, man!”BÚCSÚ ZORÁNTÓL.................................................180

„A rendőrcsaj is meglett volna”ATTILA MEGVADUL................................................190

„Most is kiszállhatsz, de nem élve!”DURVULÓ BELHARCOK.........................................201

„Te is ugyanúgy fogsz bűnözni, mint mi!”HALÁLOS VESZÉLYBEN.........................................217

„Kiválóan dolgozik a Bravo 4-es!”VÉGRE-VALAHÁRA LETARTÓZTATÁS....................229

„Na, Rob, Isten hozott Magyarországon!”NYÖGVENYELŐS NYOMOZÁS................................244

„Egész nap be vagyok zárva, mint egy vadállat!”ELKÉPESZTŐ KÖRÜLMÉNYEK..............................253

„Hivatalból meg kell kérdeznem: nem akar öngyilkos lenni?”SOKKOLÓ ÍTÉLET...................................................265

332

EPILÓGUS...............................................................274

VÉGSZÓ...................................................................276FÜGGELÉK..............................................................277

A tárgyaláson elhangzott védőbeszéd..................277

Az utolsó szó jogán elmondottak..........................288

A maffia felépítése................................................308

A drog terjedése és az üldözés kérdése, ahogy én látom........................................................................310

333

Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.Felelős vezető Vadász József igazgató

Megjelent 18,16 (A/5) ív terjedelemben