STAR WARS

TIMOTHY ZAHN

KIRAJZÁS

 

 Michael A. Stackpole-nak, a Star Wars-univerzumhoz való hozzájárulásáért, bölcsszavaiért, józan tanácsaiért, valamint az al-kalmankénti kevésbé jelentős szövegeiért. Éserre az utóbbira való tekintettel, egyszernagyon megverlek a Trivial Pursuit StarWars-változatában…

 

ELSŐ FEJEZET

 A végtelen feketeségben száguldó Alkuvadász   ezüstszürke testén távoli csil-lagok fényeinek százai tükröződtek, táncoltak és szikráztak. A teherhajó futófényeit kikapc-solták, a navigációs válaszjeladói mélyenhallgattak. Az ablakai ugyanolyan feketék éssötétek voltak, mint maga az űr, míg ahajtóművei teljes teljesítményen üzemeltek.

– Kapaszkodjatok! – Dubrak Quenntokapitánynak kiabálnia kellett, hogy túlharso-gja az erőlködő hajtómű morajlását. – Me-gint jön!

Jorj Car’das szorosan összepréselte a fog-sorát, a baljával keményen megmarkoltaülése kartámaszát, míg jobb kezének ujjaival begépelte az utolsó adatsorokat a navigációs

 

számítógépbe. Éppen idejében végzett. A következő pillanatban a   Alkuvadász   élesszögben balra fordult, miközben vakítófényű, zöld energianyalábok villantak el apilótafülke páncélüveg burkolata felett.

– Car’das! – ordította Quennto. – Mire vársz, kölyök? Igyekezz!

– Igyekszem, igyekszem! – hadarta emelthangon Ca’rdas, aki szívesen rámutatott volna, hogy a rég elavult navigációs rendszera kapitány tulajdonát képezi, nem pedig asajátját. Szíve szerint azt is megjegyezte volna, hogy elsősorban Quennto otrom- basága és meggondolatlansága miatt kerül-tek szorult helyzetbe. Ám nem akart időt vesztegetni egy újabb, merőben felesleges vitára, ezért ellenállt a késztetésnek, lenyeltea mondandóját, és békülékeny hangnembenfelvetette: – Mi lenne, ha megpróbálnánk megegyezni vele?

 

– Szerencsétlen és ostoba ötlet! – vakkan-totta gúnyosan Quennto. – Először is agyba-főbe kellene dicsérnünk Proggát atisztességes hozzáállásáért és kivételes üzletiérzékéért. Tudod, kölyök, az efféle bókok mindig beválnak a hunoknál! Ugyan, mégmit nem…

Mialatt kimondta az utolsó szavakat,újabb lövedékek száguldottak közvetlenülmellettük. Car’dasnak az a benyomásatámadt, hogy elég lenne kinyújtania a kezét,és elérné az izzó, anyagtalan nyalábokat.

– Rak, a hajtóművek nem bírják sokáig ezta teljesítményt! – szólt közbe Maris Ferasi, ahajó másodpilótája, akinek éjfekete hajánzöldellő fények tükröződtek, valahányszorelröppent mellettük egy-egy lézersorozat.

– Már csak egy kicsit kell kitartaniuk! –morogta haragosan Quennto. – Hamarosan

 

készen leszünk a számításokkal. Hogy állsz,Car’das?

 A fiatal navigátor előtt elterülő műszerfa-lon hunyorogva életre kelt egy jókora, zöldfigyelmeztető fény.

– Ebben a pillanatban lett kész – válaszolta Car’das, és lenyomott egy bil-lentyűt, amellyel a pilóta számítógépébetovábbította az adatokat. – Nem éppenhatalmas ugrás, de arra éppen jó lesz, hogy…

Hirtelen elhallgatott, mert a hajtóművek morajlása szinte fülsértően éles visítássá változott. A hajó előtt hunyorgó csillagok ezreinek helyén vadul örvénylő, színesfénysávok jelentek meg, ahogy a Alkuvadász egyetlen másodperc leforgása alatt hiper-űrsebességre gyorsult.

Car’das mélyen teleszívta a tüdejét, majdlassan, a fogai között sziszegve kiengedte alevegőt.

 

– Hát, nem kimondottam erre jelentkeztem – dünnyögte, csak úgy magának. Mindössze hat standard hónappalkorábban szegődött el Quenntóhoz, és im-máron második alkalommal menekültek  valaki elől úgy, hogy a puszta életük volt atét.

Ráadásul ezúttal egy hutt-tal rúgták összea port. Car’das kezdte úgy látni, hogy Quen-nto valami hihetetlenül rossz érzékkel választja ki az ellenfeleit.

– Jól vagy, Jorj?

Car’das kipislogta azt a verejtékcseppet,amely a homlokán lecsorogva valahogyanutat talált a szemébe. Felkapta a fejét, ésmeglátta, hogy Maris hátrafordult azülésében, és most aggodalmasan méregeti őt.

– Igen, jól vagyok – válaszolta, és kisséelszégyellte magát, amikor meghallotta, hogy mennyire reszket a hangja.

 

– Persze, hogy jól van, mi baja lehetne? –mordult fel Quennto, aki szintén megfordult,hogy szemügyre vegye személyzetének legfi-atalabb tagját. – Azok a lövések egyszer sem veszélyeztették az életünket!

Car’das összeszedte minden bátorságát, ésfennhangon belekezdett:

– Tudod, Quennto, talán nem az én dol-gom volna, hogy felhívjam a figyelmedet…

– Tényleg nem a te dolgod, és soha nem islesz az! – vágott közbe mogorván a kapitány,és visszafordult a műszerfala felé.

– … de talán nem a legokosabb ötlet ma-gunkra haragítani éppen Proggát – folytattaCar’das. – Először ott volt az a rodiai…

– Ejtsünk egy szót a hajók fedélzetére ér- vényes illemszabályokról, kölyök! – vágottközbe ismét Quennto, mialatt villámgyorsanhátrafordult, és fenyegető pillantást lövellt

 

Car’das felé. – Ne vitatkozz a kapitányoddal!Soha! Megértetted? Hacsak nem akarod,hogy ez legyen az utolsó utad ezen a hajón!

– Forrón remélem, hogy nem ez leszéletem utolsó útja… – dörmögte halkanCar’das.

– Hogy mondod? – csattant fel Quennto.

– Semmi, semmi… – hadarta gyorsanCar’das, és a fejét lehajtva, hevesenfintorgott.

– Figyelj, Jorj, Progga miatt egy pillanatigse aggódj! – szólalt meg békítő, megnyugtatóhangnemben Maris. – Eléggé robbanékony természetű, de hamar lecsillapodik…

– Világos, de vajon azelőtt, vagy azután,hogy kikészít minket, és elrabolja az egészrakományt? – vágott vissza Car’das, mialattaggodalmas képet vágva fürkészte a hiper-hajtómű állapotát jelző műszereket. Az az

 

átkozott energiaszabályzó egyre ny-ugtalanítóbb adatokat küldött az egyik képernyőre…

– Ó, Progga egy ujjal sem nyúlna hozzánk!– jegyezte meg megvetően Quennto. –Meghagyná ezt az élvezetet Drixónak. Látod,ő már eléggé begerjedne, ha azzal állnánk elé, hogy elvesztettük a szállítmányt! Egyéb-ként készen vagy már a következő ugrásadataival?

– Dolgozom rajta – válaszolta Car’das, ésa tekintetével villámgyorsan végigpásztázotta műszerfalán. – Viszont baj lesz ahajtóművel, mert…

– Mindenki kapaszkodjon! – vakkantottközbe Quennto. – Kitörünk a hipertérből!

 A következő pillanatban a hajó körülkígyózó fénycsíkok apróbb-nagyobbfénypontok ezreivé bomlottak szét. Car’dasazonnal aktiválta a külső szenzorokat, hogy 

 

lefuttasson egy teljes körű ellenőrzést. Aztán,még mielőtt belekezdhetett volna, hevesenösszerándult, mert újabb lézersorozatok száguldottak el a közvetlen közelükben.

Quennto káromkodott egy sort, aztándühösen és értetlenül felcsattant:

– Ez meg mi a letört szarvú űrkobold?!

– Követett minket… – állapította megdöbbenten Maris.

– És máris lőtávolon belül jár – tettehozzá Quennto, mialatt gyomorforgató kitérőmanőverekbe vitte a hajóját. – Car’das! Tűn- jünk el innen!

– Dolgozom rajta! – kiáltotta vissza az ifjúnavigátor, és minden erejével azért küzdött,hogy leolvassa a műszereket, amelyek a hajógyors fordulóinak és erőteljes rázkódásának köszönhetően ide-oda ugráltak a szeme előtt. Az ösztönei azt súgták, hogy már nem lesz

 

ideje kiszámítani egy újabb ugrás adatait,mielőtt végképp elfogy Quennto szerencséje,és a hutt utoléri őket. Biztos helyre már sem-miképpen sem irányíthatta az Alkuvadász t,maradt hát a bizonytalan…

 A hajó előtt a végtelenbe nyúló űr tele volttűhegynyi, fénylő pontokkal, de a sokszoregybefüggő csillagmezők között bőven akad-tak üresen feketéllő foltok is. Car’das kinézettmagának egy nagyobb rést, és a puszta szem-mértékére hagyatkozva betáplálta annak irányvektorát a számítógépbe.

– Próbáljuk meg ezt! – javasolta fen-nhangon, és továbbította az adatokat akapitány számítógépébe.

– Hogy érted azt, hogy próbáljuk meg? –kérdezte gyanakodva Maris. A teherhajóhevesen megrázkódott, mert egy sorozatközvetlenül a hátulsó védőpajzsaibacsapódott.

 

– Ne törődj vele! – kiáltotta Quennto, mégmielőtt Car’das válaszolhatott volna.Ütközésig előrelökte a tolóerő-szabályzót, és villámgyorsan lenyomott néhány billentyűt. A következő pillanatban a hajó ismét a hiper-űrbe ugrott.

Maris hatalmasat sóhajtott, és halkanmegjegyezte: – Hát, ez közel volt…

– Rendben, alighanem igazatok van. A  jelekből ítélve Progga barátunk ténylegmegharagudott ránk – ismerte el vigyorogvaQuennto. – Szóval, kölyök, ahogy az iméntmár Maris is megkérdezte: hogyan kell aztérteni, hogy próbáljuk meg?

– Nem maradt időm kiszámítani egy újabb ugrás adatait – magyarázta higgadtanCar’das. – Becéloztam magunkat egy üressávra, ahol egyetlen csillagot sem láttam.Ennyi.

 

Quennto hátrafordult ültében, és baljós-latú hangvételben megkérdezte:

– Tehát egy üres területre, amelyen nemláttál csillagokat? Szóval, ha te valahol nemlátsz fényt, akkor az szerinted azt jelenti,hogy nem lehet ott sem egy fekete lyuk, semegy árnyékban rejtőző bolygó, sem egy por-felhő által eltakart aszteroidamező? Ezt értedüres sáv alatt? – A baljával ingerülten a hajóorra felé intett, és hozzátette: – És minden-nek a tetejébe az Ismeretlen Szektorok feléirányítasz minket?

Mielőtt Car’das válaszolhatott volna, Mar-is váratlanul és kéretlenül a védelmére kelt:

– Tudod, Rak, nincsenek megfelelőadataink erről a környékről, amelyek alapjánJorj elvégezhette volna a számításokat!

– Most nem ez a lényeg! – csattant feldühösen Quennto.

 

– Nem hát, a lényeg, hogy a fiú jóvoltából végre leráztuk Proggát! – vágott vissza Mar-is. – Szerintem megérdemli, hogy  megköszönd neki.

Quennto hatalmasat bólintott, és gun- yoros hangvételben válaszolt:

– Remek! Igazad van. Nos, ifjú Car’das,ezúton köszönöm, hogy kimenekítettélminket a gonosz hutt karmai közül. Persze,ez a köszönetnyilvánítás azonnal érvényét veszti, ha nyílegyenesen belerobogunk egy égitestbe, amelyet az imént nem vettélészre…

– Szerintem arra már nem kerülhet sor – vágott vissza hevesen Cafdas –, miután ahiperhajtómű hamarosan fel fog robbanni!Emlékszel még, hogy mit mondtam nemré-giben az energiaszabályzóról? Tudniillik,folyamatosan veszít a stabilitásából, és…

 

Ezúttal sem fejezhette be amondanivalóját. Éles hangú sivítás vágott aszavába, és az Alkuvadász  váratlanul előreló-dult, mint egy szagot kapott giffa.

– Mindjárt túlmelegszik! – kiáltotta ri-adtan Quennto, és szempillantás alatt aműszerei felé fordult. – Maris, azonnalállítsd le!

– Próbálom, próbálom… – hadarta zavar-odottan a nő, mialatt szélsebesen gépelt, és villámgyorsan átállított néhány kapcsolót. –Úgy néz ki, hogy a vezérlés teljesen meg- bolondult. Nem megy át a letiltó parancs!

Quennto újabb trágár szavakat sziszegett,közben felpattintotta biztonsági hámja csat- jait, és kiugrott az üléséből. Végigsietett a hídszűk és rövid folyosóján, közben akönyökével kis híján fejbe vágta a neki háttalülő Car’dast. Az ifjú navigátor rájött, hogy hasztalan fürkészi a saját műszereit, ezért ő

 

is kinyitotta saját öve csatjait, és felállt, hogy kövesse a kapitányt.

– Jorj, te gyere ide! – szólt rá Maris, és apilótaülésre mutatott.

– Lehet, hogy szükségetek lesz rám – vit-atkozott Car’das, de ettől függetlenül elindulta fülke eleje felé.

– Ülj le! – rendelkezett a nő, és Quenntomegürült helyére mutatott. – Most azzal tud-sz segíteni, hogy figyeled az irányt, és haletérünk erről a vektorról, mielőtt Rak kit-alálja, hogyan húzza ki a dugót, azonnalszólsz nekem!

– De ha egyszer Quennto…

– Fogadj el egy baráti tanácsot! – szólt ráMaris a tiltakozó fiatalemberre. – Ez itt Rak hajója. Úgy ismeri, mint a tenyerét. Ha valami csűrcsavaros hibával állunk szemben,

 

nála jobban senki sem tudja, hogy hová kellnyúlni.

– Még akkor sem, ha én történetesen töb- bet tudok egy bizonyos rendszerről, mint ő?– kérdezte letörten Car’das.

– Akkor meg főleg nem szabad köz- beavatkoznod – válaszolta mosolyogva Mar-is. – De most amúgy sem ez a helyzet. Higgy nekem, kérlek!

– Rendben, igazad van! – Car’das hatal-masat sóhajtott, aztán keserűen hozzátette: –De ez a kijelentésem nyomban érvényét veszti, ha szilánkokra robbanunk.

– Látom, gyorsan tanulsz! – jegyezte megmosolyogva Maris. – Most pedig futtass leegy teljes körű ellenőrzést a szenzorokon, ésnézd meg, hogy okozott-e károkat az energi-aszint ingadozása. Ha végeztél, tedd megugyanezt a navigációs számítógéppel.

 

Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy hatúl leszünk ezen a problémán, haza is jutunk.

Quenntónak több mint négyórányimunkájába és fejtörésébe került, miremegtalálta a módját, hogy hogyan kapcsoljaki a megvadult hiperhajtóművet. Ez alatt azidő alatt Car’das és Maris háromszor is fela- jánlotta a segítségét, ám a dühében szinte to-porzékoló kapitány rendre elutasította azajánlataikat.

Car’das a műszerek alapján úgy látta, hogy a hosszúra nyúló várakozás első órájábanmaguk mögött hagyták a szinte tökéletesenfeltérképezett Külső Gyűrűt, és behatoltak a Vad Űr néven ismert, java részben felderíte-tlen területekre. Valamikor a negyedik óraelején még ezen is túljutottak, és átszelték azIsmeretlen Szektorok határvidékét. Ettől apillanattól fogva egyikük sem tudta, hogy hol vannak, merre járnak, és mi van előttük.

 

Néhány perccel később végre elhallgatotta hajtóművek fülszaggató jajongása, aztán az Alkuvadász  kitört a hiperűrből. A következőmásodpercben a belső hírközlő hálózat hang-szórói a kapitány hangját közvetítették ahídra:

– Hé, Maris, hányadán állunk?

– Kint vagyunk – erősítette meg kurtán anő. – Éppen azt próbáljuk kideríteni, hogy hová keveredtünk.

– Hamarosan ott leszek! – ígérteQuennto.

– Akárhová jutottunk, nagyon eltávolod-tunk az otthoni rendszerektől – állapítottameg Car’das, és egy távoli, ragyogó csil-laghalmazra mutatott. – Még sosem láttamahhoz foghatót a Külső Gyűrűben.

– Én sem – jelentette ki elégedetlen hang-hordozással Maris –, csak azt remélem, hogy 

 

a számítógépünk eligazodik ebben arengetegben.

 A szóban forgó számítógép még javábanemésztette a külső szenzorokból beérkezőadatokat, amikor Quennto beállított a hídra.Car’das gondosan ügyelt rá, hogy mostanramár ismét a saját helyén legyen, és lázastevékenység látszatát keltve, buzgónfürkéssze a műszereit.

– Szép kis halmaz – dünnyögte akapitány, mialatt elfoglalta az ülését –, lás-suk, miféle rendszerek vannak a környéken?

– Körülbelül negyed fényévre vagyunk alegközelebbitól. A mostani irányvektorunk majdnem pontosan a közepébe mutat – válaszolta Maris, és a mutatóujjával a hajóorra felé bökött.

Quennto felmordult, és nekilátott, hogy átállítson néhány kapcsolót.

 

– Ha minden igaz, odáig még elvergődünk  valahogyan – dünnyögte morcosan. – A tartalék hiperhajtóműnek ki kell bírnia egy rövid ugrást.

– Nem háríthatjuk el a hibát idekint? –érdeklődött Car’das.

– Nem rajongok a csillagközi térért – válaszolta szórakozottan Quennto, mialattfelkészítette a hajót az ugrásra. – Sötét,hideg, és végtelenül üres. Reménykedjünk,hogy abban a rendszerben akad egy-két barátságos bolygó…

– Tudod, Jorj, arra is gondolnunk kell,hogy esetleg elhúzódik a javítás – mag- yarázta türelmesen Maris. – Márpedig egy ilyen helyzetben jól jön egy kellemes bolygóközelsége, ahol valószínűleg hozzájuthatunk élelmiszerhez, vízhez, talán még alk-atrészekhez is.

 

– És ahol egy időre kiszakadhatunk abbólaz őrülten zajos és zűrzavaros Köztársaság- ból – tette hozzá Quennto.

Car’das felkapta a fejét, és gyanakodvamegkérdezte:

– Ezt meg hogy érted?

– Semmi gond, Jorj! – biztosította sietveMaris. – Valahányszor Rak összetűzésbekeveredik valakivel, mindig arról beszél,hogy szívesen meghúzná magát egy csendes,nyugodt helyen.

– Akkor ezt nyilván gyakran emlegeti… –dünnyögte Car’das.

– Hogy mondod, kölyök?! – csattant fel akapitány.

– Semmi, semmi…

– Én nem úgy hallottam, de mosthagyjuk… Indulunk! – jelentette be Quennto.

 

Ezúttal is felhangzott a hosszan elnyúlósivítás, de jóval halkabban, és sokkal kevésbéfülsértően, mint az előző alkalmakkor, aztánaz ablakok mögött ismét megjelent a hiperűrszemkápráztató fényjátéka.

Car’das némán számolgatta magában amásodperceket, és minden pillanatban azt várta, hogy a tartalék hajtómű is megadjamagát. Szerencsére nem így történt, ésnéhány feszült perc után a hajó visszatért amélyűrbe.

– Itt is vagyunk… – dörmögte elégedettenQuennto, és rámutatott a pontosan előttük izzó, sárgás napkorongra. – Egész otthono-snak tűnik ez a környék! Maris, rájöttél már,hogy hol járunk?

– A számítógép még most is dolgozik a he-lyzetmeghatározáson – jelentette a nő. – Deúgy néz ki, hogy legalább kétszázötvenfényév választ el minket az Ismeretlen

 

Szektorok határától. – A jobb szemöldökétfelvonva a kapitány felé fordult, éshozzátette: – Attól tartok, a késés miatt szépkis kötbért vernek majd ránk, amikor végremegérkezünk a Comrára.

– Ugyan, túl sokat aggódsz! – Quenntofölényesen legyintett. – Egy-két nap alatt he-lyrehozzuk azt a nyavalyás hajtóművet. Haegy kicsit meghajtjuk az öreglányt, legfeljebbegy hetet késünk, nem többet.

Car’das rosszkedvűen csóválgatta a fejét. A saját megítélése szerint pontosan azértkerültek bajba, mert túlhajszolták ahajójukat. Mielőtt hangot adhatott volna a véleményének, csipogni kezdett a műszer-falába épített kommunikációs panel.

– Hé, kapitány, külső hívás érkezett! – jelentette, és halkan dünnyögve hozzátette: –Talán az itteniek szeretnének köszönteniminket. – Gyors pillantást vetett a nagy 

 

hatótávolságú adó-vevő képernyőjére, aztána következő pillanatban egész testében meg-feszült, és elfúló hangon felhördült: – Quen-nto! Ez…

Nem folytathatta, mert a rádió mély,morduló hangokat közvetített:

– Hát itt vagy, Dubrak Quennto! – rec-segte hutt nyelven a túlságosan is ismerőshang. – Komolyan azt képzelted, hogy ilyenkönnyen eltűnhetsz előlem?

– Ezt te könnyűnek nevezed? – dörmögteQuennto, miközben bekapcsolta a mikrofon- ját. – A, üdvözletem, Progga! Figyelj csak,ahogy már korábban is megmondtam neked,nem adhatom át ezeket a szőrméket. Márrégebben leszerződtem Drixóval…

– Törődöm is én a szőrméiddel! – vágottközbe Progga. – Most már mást akarok! Azt,hogy vezess el a titkos raktáradhoz!

 

Quennto értetlenül meredt Marisra, majd visszakérdezett:

– Hová? A micsodámhoz vezesselek el?

– Ne játszd az ostobát! – förmedt rá azelőzőnél jóval mélyebb, vészjósló hangon ahutt. – Ismerem a fajtádat! Te nem egyszer-űen elmenekültél valami elől, hanem nagyonis tudatosan menekültél egy bizonyosirányba. Ez a vektor nem vezet máshová, csa-kis ehhez az egyetlen csillagrendszerhez, éscsodák csodája, te éppen itt bukkansz elő ahiperűrből! Micsoda véletlen egybeesés, nemigaz? Tehát, hová is tarthattál volnamáshová, mint a titkos bázisodhoz, ahol afelhalmozott kincseidet rejtegeted?

Quennto kikapcsolta a mikrofonját, éshalkan megszólalt:

– Car’das, hol van most Progga?

 

– Nagyjából száz kilométerre, jobbra előt-tünk – válaszolta a fiatal navigátor, ésamikor kinyúlt, hogy megfogja a radarok finomhangolóját, meglepődve tapasztalta,hogy a keze erősen reszket. – És gyorsanközeledik! – tette hozzá néhány pillanattalkésőbb.

– Neked mi a véleményed, Maris? –érdeklődött a kapitány a másodpilótája feléfordulva.

– Nem tudom, hogyan állítottad le ahiperhajtóművet, de alapos munkát végeztél– válaszolta Maris. – Akárhogyan próbálko-zom, még csak nem is válaszol. Ugyan ott van a tartalék, de ha újra ugrunk egyet, ésProggának megint sikerül nyomonkövetnie…

– Ahogy ismerem, sikerülni fog neki! –mordult fel rosszkedvűen Quennto, azzal vettegy mély lélegzetet, visszakapcsolta a

 

mikrofonját, és beleszólt: – Figyelj rám,Progga! Teljesen félreérted a helyzetet. Micsak megpróbáltunk…

– Elég! – hörögte mérgesen a hutt. – Vezess oda a bázisodhoz! Most!

– Értsd már meg, hogy nincs semmiféle bázisom! – állította makacsul Quennto. – Hanem tudnád, mélyen az Ismeretlen Szekt-orokban járunk. Áruld már el nekem, hogy kiaz az eszelős, aki itt létesít magának titkosraktárát?

 A következő pillanatban vörösen villogó jelzőfény kelt életre Car’das orra előtt.

– Valami itt van a nyakunkon! – kiáltottaijedten a fiatalember, és a tekintetével végig-pásztázott a műszereken, hogy kiderítse, me-lyik irányból fenyegeti őket veszély.

– Hol és micsoda? – csattant fel Quennto.

 

Car’das azonnal rájött, hogy a közelkörzetifelderítőrendszer miért adta le a riasztást:egy hosszú rakéta száguldott szinte töké-letesen derékszögben az   Alkuvadász   hasafelé.

– Onnan jön! – jelentette ki Car’das, és atekintetét továbbra is a képernyőkre szegezvea jobb kezének mutatóujjával a híd padozatafelé bökött.

 A következő pillanatban rádöbbent, hogy a váratlanul felbukkanó rakéta nemérkezhetett a hutt hajójáról, méghozzá pon-tosan a helyzete és az iránya miatt. Már ép-pen kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse atársait, amikor különös, szabálytalan alakútárgy röppent elő a karcsú lövedék darabokrahulló orrából. Villámgyorsan szétbontako-zott, mint valami pillanatok alatt kinyíló,hatalmas virág, és legalább egy kilométerszéles, illetve hosszú, vékony, csillogó falláalakult.

 

– Rendszereket kikapcsolni! – ordítottaQuennto, és lecsapott a műszerfalának balfelső peremébe épített megszakítókra. –Mindent kapcsoljatok ki! Azonnal!

– Miért, mi az? – kérdezte Car’das,miközben odakapott saját műszerfalaáramtalanító kapcsolóihoz.

– Egy Connor-háló, vagy valami ahhozhasonló… – darálta fogcsikorgatva akapitány.

– Ekkora? – dünnyögte hitetlenkedveCar’das.

– A kezed járjon, ne a szád! – förmedt ráQuennto.

 A különféle irányító- és kezelőpultok ál-lapotjelző fényei sorban vörösre váltottak,majd kihunytak, mialatt a három emberelszántan küzdött, hogy még a háló

 

megérkezése előtt kiiktasson mindent, amielektromos árammal üzemelt.

 A versenyt a háló nyerte. Car’das afelügyeletére bízott rendszereknek legfeljebba kétharmadát tudta kikapcsolni, amikor acsillogóan fényes szálak ráfeszültek, ésszempillantás alatt rácsavarodtak az Alkuvadász  páncélozott héjazatára.

– Csukjátok be a szemeteket! – figyel-meztette a társait Maris.

Car’das engedelmeskedett, de mégszorosan lehunyt szemhéján keresztül is láttaa vakító villanást, amely akkor keletkezett,amikor a magasfeszültségű árammal töltöttháló kisült. Tisztán érzékelte, hogy valamen-nyi szőrszála szempillantás alatt felmeredt,aztán lassan, óvatosan kinyitotta a szemét.Sötétlő műszerfalak vették körül, a hídonminden fény kihunyt. Az Alkuvadász  teljesenmegbénult.

 

Car’das kinézett a páncélüveg ablakon, ésmiután meglátta a távolban villódzó, színesfényeket, az orr felé mutatott, és halkanmegjegyezte:

– Alighanem Proggát is elkapták…

Noha eléggé lefojtotta a hangját, a beszédemég így is természetellenesen hangosnak tűnt a hajóra boruló, tökéletes csendben.

– Hát, azt erősen kétlem! – vélekedettQuennto. – A hajója elég nagy ahhoz, hogy legyen rajta néhány energiaelnyelő, valamintmég egy-két berendezés, amelyekkelmegvédhette, magát az efféle trükköktől.

– Tízet teszek egy ellen, hogy harcolni fog!– dünnyögte ideges hanghordozással Maris.

– Ó, harcolni fog, az teljesen egyértelmű!– Quennto hatalmasat fújtatott. – Túl ostobaés öntelt, ezért képtelen felmérni azt, hogy ha valaki képes legyártani egy ekkora Connor-

 

hálót, akkor valószínűleg össze tud rakni egy-két komolyabb fegyvert is.

Hirtelen zöld lézernyalábok villantak fel amesszeségben. Néhány pillanattal későbbkéklő fénysugarak válaszoltak a kihívásra,amelyek három különböző irányból záporoz-tak a hutt hajóra. Az ismeretlen egységek  vagy túl sötétek, vagy túl kicsik voltak ahhoz,hogy szabad szemmel látni lehessen őket az Alkuvadász ról.

– Szerintetek a támadóink figyelmét an-nyira leköti a Proggával vívott harc, hogy es-etleg megfeledkeznek rólunk? – vetette felMaris.

– Kötve hiszem! – borongott Car’das, akikinézett az oldalsó ablakon, és meglátta azt akisebbfajta, szürke vadászgépet, amely várat-lanul bukkant elő a sötétségből, aztán az Alkuvadász  mellé siklott, hogy az orrát a teh-erhajó felé fordítva tüzelőpozícióba álljon

 

annak jobb oldala felett. Az ifjú navigátornéhány pillanatig ámulva fürkészte aszámára ismeretlen gyártmányú hajókülönös, hosszan ívelő formáit, majd halkanmegszólalt: – Hátrahagytak nekünk egy őrt.Itt van mellettünk.

– Számíthattunk volna rá! – morogtaQuennto, miután ő is szemügyre vette az ide-gen vadászgépet, majd ismét a zöld és kék  villanásokra fordította a tekintetét. – Ötven-et teszek rá, hogy Progga legalább tizenötpercig ki fog tartani, és magával viszi leg-alább egy támadóját!

 A két társa közül egyik sem állta afogadást. Car’das szótlanul figyelte a távol- ban folyó küzdelmet. Az iskolai tanulmányaisorán elolvasott egy-két könyvet az űrcsaták során alkalmazott taktikákról. Kíváncsi lett volna, hogy a támadók milyen módszereket vetnek be, de szenzorok híján nem kaphatottközelképet az összecsapásról, így legfeljebb

 

találgatni tudott. Még akkor is az ismeretle-nek harcmodorán töprengett, amikor kék en-ergianyalábok elsöprő erejű össztüze záporo-zott a hutt hajójára, aztán az ütközetnek egy csapásra vége szakadt.

– Hat perc – állapította meg komoranQuennto. – Nem tudom, hogy kik ezek a fick-ók, de értik a dolgukat, az egyszer biztos…

– Nocsak, nem ismered ezt a hajótípust? –álmélkodott Maris, és a jobb mutatóujjával amellettük és felettük lebegő hajóra bökött.

– Még csak hasonlót sem láttam sohaéletemben – dörmögte a kapitány, azzalmegszabadult a biztonsági övétől, és felállt. –Gyere, nézzük meg, hogy mekkora károk ke-letkeztek az öreglányban, hátha össze tudjuk még rakni! Car’das, te itt maradsz, és vigyázol a boltra!

– Hogy én? – kérdezte meglepettenCar’das, és az aggodalom görcsös csomóba

 

szorította a gyomrát. – De mi lesz, ha…tudod, ha megpróbálnak kapcsolatba lépni velünk?

– Mit gondolsz? – kérdezett vissza vigy-orogva Quennto, miközben Marisszal anyomában elindult a kabin kijárata felé. – Veszed az adást, és szépen, udvariasan elc-sevegsz velük!

 

MÁSODIK FEJEZET

 A győztesek hosszú perceken keresztülköröztek a szétlőtt hutt hajó maradványainak közelében. A gépek manőverező hajtómű- veinek fúvókái hol felragyogtak, holelsötétültek, és a számuk alapján Car’das úgy  becsülte, hogy három hajó vett részt a tulaj-donképpeni ütközetben, míg a negyedik őrájuk vigyázott.

 A Connor-hálót az ionágyúhoz hasonlóannem az ellenséges űrhajók és felszíniegységek megsemmisítésére, hanem a meg- bénításukra tervezték. Így aztán, mire atámadóik megtették a következő lépésüket,Quennto és Maris a gépházban visszakapc-solta a rendszerek túlnyomó többségét.

 

– Kapitány, az őrünk új pozícióba áll – jelentette Car’das a zárt láncú rádiónkeresztül, amikor azt látta, hogy a szürke vadászgép lassan eléjük siklik. – Szerintemazt akarja, hogy kövessük.

– Elindultunk feléd – válaszolta Quennto–, amíg odaérünk, melegítsd be ahajtóműveket!

 Az idegen egység éppen kezdett eltá- volodni tőlük, amikor Quennto és Marismegérkezett a hídra.

– Hát akkor vágjunk bele… – dünnyögte akapitány, aztán elfoglalta az ülését, gyorsan becsatolta magát, majd kissé feljebb nyomtaa tolóerő-szabályzót. – Sejti valaki, hogy hová tartunk?

– A többi egység még most is Proggahajója körül kering – jelentette Car’das, mi-alatt óvatosan elnyomakodott Maris mellett,

 

és a saját állomáshelyéhez sietett. – Talánminket is odavezetnek.

– Igen, úgy néz ki… – Quennto nagyokat bólogatott, és tovább gyorsította a hajóját. –Mindeddig nem nyitottak tüzet ránk, amit énhajlamos vagyok biztató jelnek venni.

Miután az Alkuvadász  odaért a hutt hajómaradványaihoz, az utasai meglátták, hogy csakugyan három idegen egység köröz aroncsok körül: két kisebbfajta vadászgép ésegy nagyobb, amely körülbelül akkora volt,mint egy köztársasági könnyűcirkáló.

– Úgy látom, kinyitnak nekünk egy dokkot– vélekedett Maris.

Car’das szemügyre vette a nagyobb hajóoldalán félresikló kaput, és miután felmérte améreteit, kételkedve megjegyezte:

– Nem hiszem, hogy beférünk oda!

 

– Az orrunk éppen beleillik – nyugtattameg Quennto a társait –, és majd az elülsőszervizalagúton keresztül fogunk kiszállni.

– Ezek szerint kiszállunk? – kérdezte ide-gesen Maris. – Átmegyünk a hajójukba?

– Az is lehet, hogy ők akarnak meglátog-atni minket – találgatott a kapitány. – Nemén hozom a döntéseket, hanem az a fickó, akia lövegek kellemesebbik végénél áll. – Figyel-meztető gesztussal felemelte a jobbmutatóujját, és hozzátette: – A lényeg, hogy ellenőrzésünk alatt kell tartanunk a helyz-etet. – A derekát elcsavarva Car’das feléfordult, és odaszólt neki: – Ami azt jelenti,hogy egyedül én beszélek. Ha közvetlenültőled kérdeznek valamit, eszedbe ne jussonfecsegni! Ügyelj rá, hogy csak arra felelj, amitkérdeznek! Megértetted?

– Természetesen – válaszolta Car’das, ésnagyot nyelt.

 

 A vadászgép a nagyobb hajó oldalához vezette őket, majd alig két perccel későbbQuennto csalhatatlan pontossággal bevitte az Alkuvadász  orrát a dokkológyűrűbe. Ekkoraz idegen hajó testéből előbújt egy rugalmasanyagból gyártott közlekedőalagút, amely hamarosan rácsatlakozott a teherhajó elülsőszemélyzsilipjére. Ezalatt az   Alkuvadász személyzete készenléti állapotba kapcsolta ahajó rendszereit, majd mindhárman lesiettek az alsó szintre. Mire elérték a szűkös, oválisformájú kijáratot, a zsilip keretébe építettműszerek azt jelezték, hogy aközlekedőalagút gyűrűje légmentesen zár, ésa járatban légköri nyomás uralkodik.

– Rendben, kezdjük! – dünnyögte Quen-nto, azzal kihúzta magát, és megnyomta anyitógombot. – Még egyszer szólok, hogy a beszédet bízzátok rám!

 A félresikló zsilipajtó másik oldalán kétidegen teremtmény várta őket. A kék bőrű,

 

kékesfekete hajú humanoidok szemekülönös, vörös fénnyel izzott, ami kissé félel-metessé tette a megjelenésüket. Mindkettenegyszerű szabású, dísztelen, fekete egyen-ruhát viseltek, amelynek vállrészét zöld fol-tok ékesítették. A derékszíjukról csüngő tok- ban kisebbfajta, de első pillantásra ishatékonynak tűnő pisztoly lapult.

– Üdvözletem, uraim! – köszönt rájuk Quennto, mialatt kilépett a hajóból. – A nevem Dubrak Quennto, az   Alkuvadász kapitánya vagyok.

 A kék bőrű idegenek nem válaszoltak,csupán félreálltak az útból, majd egyikük a járat távolabbi vége felé mutatott.

– Azt akarják, hogy arra menjünk? –kérdezte Quennto, mialatt a bal kezévelelőreintett, míg a jobbjával megmarkoltaMaris felkarját. – Rendben, már indulunk is!

 

 A kapitány és a másodpilóta elindult azalagútban, amelynek rugalmas gyűrűkbőlösszeállított fala minden egyes lépésükrefurcsa, hullámzó mozgást végzett, és kissé ki-lengett oldalirányban. Car’das társainyomába szegődött, majd a szeme sarkábóllopva figyelte az idegeneket, akik kétfelőlközrefogták, aztán fél méterrel lemaradvakísérték őt. A szokatlan bőrszíntől és vörösenizzó szemüktől eltekintve a lények meg-lepően hasonlítottak az emberekhez. Car’dasfejében megfordult, hogy a teremtmények azemberi faj egyik oldalhajtását képviselik,amely a törzsfejlődés korai szakaszában váltkülön a fő ágtól, és költözött az űrnek erre a vidékére. Aztán az is felmerült benne, hogy talán egy teljesen önálló nép fiaihoz van szer-encséje, amelyeknek az emberi faj egyedei-hez való hasonlatossága a puszta véletlenműve.

 Az alagút másik végén, a tulajdonképpenihajótestben két további teremtmény várta

 

őket, akik ugyanúgy festettek, mint az elsőpáros, azzal a különbséggel, hogy a vállukonnem zöld, hanem sárga és kék foltok díszelegtek. Amikor a jövevények beléptek ahajó fedélzetére, tökéletesen begyakoroltmozdulattal sarkon fordultak, és katonásanegyszerre lépve elindultak a folyosón.Car’das óvatosan megérintette a hosszúívben kanyarodó járat tompa gyöngy-házfényben játszó oldalfalát, mert kíváncsi volt, hogy mi alkotja: fém, kerámia vagy  valami különleges ötvözet. Ám hiába törte afejét, nem tudta megfejteni a kérdést, mertmég sosem találkozott ehhez hasonlóanyaggal.

 Alig tíz méter megtétele után a kísérőik  váratlanul megálltak, és félrehúzódtak előlük, hogy hozzáférjenek a bal oldali válaszfalban felnyíló ajtóhoz.

– Oda be? – érdeklődött kissé zavartan akapitány. – Hát jó, megyünk!

 

Kihúzta magát, ahogyan Car’das legjobbemlékezete szerint fontos üzleti tárgyalások előtt szokta, majd ismét karon ragadta Mar-ist, és belépett az ajtón. Az ifjú navigátor mégegy utolsó pillantást vetett a falakra, aztánkövette társait.

 A bejáraton túl alig hat méter hosszú, négy méter széles, három méter magas helyiségfogadta őket. Az első pillantásra tárgy-alóteremnek tűnő, minden díszítéstnélkülöző kabin berendezése egyszerűbb márnem is lehetett volna: mindössze egy hosszú,ovális asztalból és tíz-tizenkét székből állt. Azasztal távolabbi végénél egy újabb kék bőrűidegen ült, aki vörösen izzó szemévelfigyelmesen fürkészte, és többször is tetőtőltalpig végigmérte a három embert. Ugyan-olyan egyenruhát viselt, mint az eddig látottteremtmények, azzal a különbséggel, hogy aző zubbonyának vállrészen vörös foltok  virítottak.

 

– Üdvözlöm, jó uram! – köszönt derűshanghordozással Quennto, és lecövekelt azasztal előtt. – A nevem Dubrak Quennto, az Alkuvadász   kapitánya vagyok. Szívből re-mélem, hogy beszéli a Galaktikus Köztár-saság közös nyelvét! Önben kit tisztelhetünk?

 Az idegen nem válaszolt, csak kissé fel-húzta a jobb szemöldökét.

– Talán a Külső Gyűrű kereskedőnyelveiv-el kellene próbálkoznunk – javasolta halkanCar’das.

– Köszönet az elsőrangú ötletért, kölyök!– válaszolta gúnyosan Quennto, de ettől füg-getlenül megfogadta a tanácsot, és a sy bisti nevű nyelven folytatta: – Nézze, uram, miegy távoli világról származó, egyszerű utazók és kereskedők vagyunk. Nem áll szándékunk- ban ártani önöknek!

 Az erőfeszítését ezúttal sem koronáztasiker, az idegen most sem válaszolt.

 

– Próbáld meg a   taarját – vetette felMaris.

– Azt én is pocsékul beszélem… – válaszolt morcosan Quennto, majd átváltotterre a nyelvre, és odaszólt a nyilvánvalóanmagas rangú illetőnek: – Hát maga? – Hir-telen hátrafordult, és megkérdezte azt a kétteremtményt, akik a hátuk mögött állva várakoztak: – Na és önök? Beszéli valame-lyikük a  taarját vagy a  sy bisti t? Esetleg ameese caulfox t. Hogy fogunk így csacsogniegymással?

– A sy bisti megteszi – válaszolta nyugodthanghordozással az asztalfőnél ülő idegenezen a bizonyos nyelven.

Quennto visszafordult felé, és meglepettenpislogott.

– Elnézést, mit mondott? – kérdeztezavarodottan.

 

– Azt, hogy a sy bisti jó lesz – felelte azidegen. – Kérem, foglaljanak helyet!

– Ah, khm… köszönjük! – dünnyögte akapitány, azzal kihúzott egy széket Marisnak,egyet magának, majd odabiccentettCar’dasnak, hogy kövesse a példáját.

Miután az ifjú navigátor elhelyezkedett,úgy találta, hogy a háttámla kissé különösívben, de nem kényelmetlenül követi az em- beri gerincoszlop jellegzetes, kettősgörbületét.

– Én Syndic Mitth’raw’nuruodo vagyok, aChiss Birodalom egységparancsnoka –szólalt meg a kék bőrű férfi. – Önök jelenlega Chiss Expanziós Védőflotta egyik könnyű-cirkálójának fedélzetén tartózkodnak. Ha- jónk, a   Springhawk,   a kettes számú járőregység vezérhajója.

 Az Expanziós Védőflotta kifejezés hallatánCar’das hátán végigfutott a hideg, és feltette

 

magának a kérdést, hogy vajon mire utal azelnevezés. Netán arra, hogy ez a chiss nevez-etű, kék bőrű népség éppen birodalmahatárainak kiterjesztésén fáradozik?

Szívből remélte, hogy nem. A Köztársaság-nak pillanatnyilag más már nem is hiányzott,mint egy új, külső ellenség. Palpatine főkan-cellár minden tőle telhetőt megtett, de a vele- jéig romlott gazdasági és politikai elit hatal-mas ellenállást fejtett ki a gazdasági és aközélet megtisztítását célzó erőfeszítéseivelszemben. Például, noha már öt év telt elazóta, hogy a Kereskedelmi Szövetség aljasmódon megtámadta a Naboót, a felelősöketmég mindig nem sikerült bíróság elé állítani. A Galaxis népei egyre nagyobb haragra gyúl-tak, és egyre csalódottabbak lettek. Szintehetente kaptak szárnyra olyan hírek, amelyek újonnan kialakuló reform vagy éppen sza-kadár mozgalmak születéséről szóltak.

 

Dubrak Quennto természetesen mérhete-tlenül élvezte és alaposan kihasználta ezt azűrzavart. A hivatali korrupció, az egyesrendszerekben fizetendő vámok és minden-féle díjak létezése, valamint a bizonyos áru-cikkek forgalmát tiltó rendelkezések es-zményi környezetet teremtettek a kapitány főtevékenységéhez, vagyis a kis mennyiségbentörténő csempészéshez. És Car’das őszintén bevallotta magának, hogy az   Alkuvadász navigátoraként jobban keresett, mint koráb- ban remélte, és jól tudta, hogy a kapitány ésMaris is szépen gyarapította a vagyonát. Azt viszont Quennto képtelen volt belátni, hogy  bár rövid távon jól jár, ha kihasználja a he-lyzetet, a Galaxisban uralkodó áldatlan ál-lapotok hosszú távon nem tesznek jót sem acsempészeknek, sem senki másnak. És egy nyílt háború természetesen nem hozhatottmagával mást, csak pusztulást, szenvedést ésnélkülözést.

 

– Ön pedig? – kérdezte Mitth’raw’nur-uodo, és Car’dasra fordította izzó szemét.

 Az ifjú navigátor már szóra nyitotta aszáját, de a kapitánya megelőzte:

– Én Dubrak Quennto kapitány vagyok –hadarta –, az Alkuvadász  teherhajó…

– Ön pedig? – ismételte Mitth’raw’nur-uodo, a tekintetét továbbra is a fiatal férfiraszegezve.

Car’das a szeme sarkából Quenntóra pil-lantott, aki apró biccentéssel jelezte neki,hogy ezúttal megszólalhat.

– A nevem Jorj Car’das, és az Alkuvadász teherhajó navigátora vagyok.

– Értem, és ők kicsodák? – érdeklődöttMitth’raw’nuruodo, mialatt a másik két em- berre mutatott.

 

Car’das ismét a kapitányára nézett. Quen-nto zord képet vágott, de ismét bólintott.

– Szóval, az úr Dubrak Quennto, a hajónk parancsnoka – magyarázta Car’das –, míg ahölgy a másodpilótánk, Maris Ferasi.

Mitth’raw’nuruodo kimérten odabic-centett a férfinak és a nőnek, majd ismétCar’das felé fordulva megkérdezte:

– És miért utaztak éppen ide?

– Koréliai kereskedők vagyunk, uram – válaszolta Car’das –, a Galaktikus Köztár-saság egyik rendszeréből jöttünk.

–   Krel… krelli… krélia…   – ízlelgetteMitth’raw’nuruodo a számára idegenül csen-gő nevet, majd tovább kérdezősködött: –Szóval, azt mondja, hogy kereskedők? Nemfelfedezők vagy felderítők?

 

– Szó sincs róla, uram! – felelte Car’das. –Tudja, bérelünk egy hajót, és azzal szállít-mányozunk az egyes csillagrendszerek között.

– És az ellenfeleik? – kérdezteMitth’raw’nuruodo.

– Közönséges űrkalózok voltak – szóltközbe Quennto, mielőtt a navigátora felelhet-ett volna. – Éppen előlük menekültünk,amikor meghibásodott a hiperhajtómű,aminek eredményeképpen itt kötöttünk ki.

– Értem, és önök ismerik azokat akalózokat? – érdeklődött Mitth’raw’nuruodo.

– Honnan ismerhetnénk őket, uram? –morogta felháborodást színlelve Quennto. –Semmi közünk…

– Igen, már korábban is összetűzésbekeveredtünk velük – szólt közbe higgadtanCar’das, mert amikor Mitth’raw’nuruodo

 

feltette a legutolsó kérdését, volt valami ahangjában, ami felkeltette a gyanakvását. – Azt hiszem, hogy kimondottan ránk  vadásztak.

– Bizonyára értékes szállítmány lapul ahajójuk gyomrában…

– Semmi különleges, uram – hadartaQuennto, és gyors, figyelmeztető pillantástlövellt Car’das felé. – Néhány láda szőrme ésegy-két jobbfajta ruha. De így is mérhete-tlenül hálásak vagyunk önöknek, hogy asegítségünkre siettek.

Car’das torkát görcsösen összeszorítottaaz aggodalom. A rakományuk döntőtöbbségét valóban ruházati cikkek alkották,ám az egyik elegáns bunda gallérja válogatottminőségű tűzkövek egész sorozatát rejtette.Jól tudta, hogy ha a kék bőrűek megtalálják,és elkobozzák tőlük a drágaköveket, akkornehéz napok várnak Quenntóra, miután

 

 visszatér a Galaxisba, és közli a rossz hírtDrixóval.

– Nagyon szívesen! – udvariaskodottMitth’raw’nuruodo. – Hanem kíváncsi len-nék, hogy önöknél mi számít jobbfajta ruház-atnak. Esetleg megmutathatnák nekem arakományt, mielőtt útnak indulnak?

– A legnagyobb örömmel! – vágta ráQuennto, és nyomban megkérdezte: – Ezek szerint elengednek minket?

– Hamarosan igen – ígérte Mitth’raw’nur-uodo. – De előbb még átkutatjuk a hajójukat,mert szeretnék meggyőződni arról, hogy önök csakugyan azok az ártatlan utazók éskereskedők, akiknek mondják magukat.

– Persze, természetesen… – hadarta sietveQuennto, és beleegyezése jeléül nagyokat bó-logatott. – Szívesen körbevezetjük a hajón,amikor csak óhajtja!

 

– Előre is köszönöm! – Mitth’raw’nur-uodo aprót biccentett. – De minderre csak azután keríthetünk sort, hogy elértük a bázi-somat. Addig is a mi hajónk fedélzeténfognak lakni. Máris előkészítettünk egy kabint az önök számára. Később talán al-kalmam lesz megmutatni önöknek a chissnép hagyományos vendégszeretetét…

– Hálásak vagyunk, és megtiszteltetésnek  vesszük a figyelmességét, parancsnok úr! –felelte Quennto, és udvariasan fejet hajtott. – Viszont szeretném megjegyezni, hogy mihatáridőre dolgozunk, és ez a váratlan kitérőtovább csökkentette az amúgy is szűkösidőkeretünket. Nagyra értékelnénk, hautunkra bocsátana minket, amilyen hamarcsak lehetséges!

– Természetesen, kapitány úr – feleltehiggadtan Mitth’raw’nuruodo. – Biztosíthat-om, hogy a támaszpontom nincs messze!

 

– Ebben a rendszerben van? – kérdezte el-hamarkodottan Quennto. Hirtelen észbe ka-pott, megadása jeléül feltartotta mindkétkezét, és zavartan hozzáfűzte: – Elnézésétkérem, semmi közöm hozzá…

– Ez így igaz – válaszolta méltóságteljesenMitth’raw’nuruodo. – Ugyanakkor abbólnem lehet baj, ha elárulom, hogy a bázisomegy másik rendszerben működik.

– Á, értem… – dünnyögte a kapitány. – Ésazt megkérdezhetem, hogy mikor indulunk oda?

– Máris úton vagyunk – válaszoltaMitth’raw’nuruodo egy halvány mosoly kíséretében. – Körülbelül négy standard per-ccel ezelőtt végrehajtottuk a hiperűrugrást.

Quennto meglepetten bámult a chissférfira.

 

– Valóban? – kérdezte zavarodottan. – Énnem hallottam és nem érzékeltem azégvilágon semmit.

– Talán azért, kapitány úr, mert ahajtóműveink valamivel fejlettebbek, mintazok, amelyeket önök építenek a hajóikba – válaszolta elégedetten Mitth’raw’nuruodo, ésfelállt. – Most pedig, kérem, kövessenek!Elvezetem önöket a szálláshelyükre!

 A három emberi lényből és négy-öt chiss- ből álló csapat legfeljebb tíz méterre távolod-hatott a tárgyalás helyszíneként szolgálóteremtől, amikor Mitth’raw’nuruodo megállt,és kinyitott egy a folyosó jobb oldali válasz-falába épített ajtót. Mialatt a zárólemezhangtalanul besiklott a falba, a chiss paranc-snok a vendégei felé fordult, és udvarias, deellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

 

– Hamarosan ismét találkozni fogunk, dekérem önöket, hogy addig maradjanak itt,ebben a kabinban.

– Előre is örülünk a viszontlátásnak! Ésköszönjük a figyelmességét! – válaszoltaQuennto, azzal esetlenül meghajolt, majdMarisszal a nyomában besietett leendőszálláshelyükre.

Miután ők ketten eltűntek az ajtó mögött,Car’das udvariasan fejet hajtott a parancsnok előtt, és követte a társait.

Egyszerű, dísztelen, csupán a legszük-ségesebb bútorokkal ellátott hálófülkefogadta őket. A bejárattal szemközti falnálegy keskeny priccsekből álló, háromemeleteságy állt, míg a jobb oldalira egy lehajtható as-ztalt és két, szintén lehajtható széket szerel-tek. A háromszintes ágy fejvégénél hárommagas, keskeny ruhásszekrénytsüllyesztettek a falba, míg az ágyak másik 

 

oldalán szűkös ajtó nyílt, amely egy alig négy négyzetméter alapterületű, de mindennelfelszerelt fürdőszobába vezetett.

– Szerintetek mit forgat a fejében ez améltóságteljes úriember? Mit akar csinálni velünk? – vetette fel Maris, mialatt körülhor-dozta a tekintetét a helyiségen.

– Hamarosan szabadon enged minket,majd meglátod – válaszolta magabiztoshanghordozással Quennto, aki benézett afürdőszobába, majd kissé előregörnyedve,nehogy beverje a fejét a középső ágyba, leülta legalsó priccsre, és baljóslatú hangondörmögve hozzátette: – A valódi kérdés az,hogy a távozás pillanatában azok a kövek nálunk lesznek-e, vagy sem.

Car’das zavartan megköszörülte a torkát.

– Biztosan jó ötletnek tartod, hogy erről beszélünk? – kérdezte halkan, és

 

 jelentőségteljes pillantással felnézett amennyezetre.

– Nyugodj meg, kölyök! – Quenntofölényesen legyintett. – Hiába hallgatnak leminket, ha egyszer nem beszélik a közösnyelvet. – Hirtelen résnyire vonta össze aszemét, és kissé fenyegető hangsúllyalmegkérdezte: – Ha már a beszédnél tartunk,mégis, miért árultad el, hogy ismertük Proggát?

– Mert volt valami a parancsnok  szemében és a hangjában… – válaszoltaCar’das. – Valami, ami arra utalt, hogy mártud róla, és nem akartam, hogy hazugságonkapjon minket.

Quennto megvetően felhorkant, éskijelentette:

– Ez nevetséges!

 

– Még az is meglehet, hogy Progga szemé-lyzetének egyik tagja túlélte az ütközetet – vetette fel Maris.

– Azt teljességgel kizárhatjuk – állítottamagabiztosan Quennto. – Te is láttad azt ahajót. Gyakorlatilag meghámozták, mint valami zöldséget!

– Nézd, kapitány, sejtelmem sincs, hogy honnan tudja – magyarázkodott Car’das –,de biztosra veszem, hogy tudja.

– És egyébként sem hazudnál egy tisztele-tre méltó úriembernek, ugye? – kérdeztemosolyogva Maris.

– Kicsoda tiszteletre méltó? – gúnyolódottQuennto. – Ezt meg honnan veszed? Méghogy úriember, ugyan már! Egy percig sehidd! A katonák mindenütt és mindenkorugyanolyanok! És higgyétek el nekem, hogy az ilyen sima modorúak a legrosszabbak közülük…

 

– Én ismertem egy csomó jóravaló,tisztességes katonát – jegyezte meg hűvösenMaris. – Ráadásul, mindig is volt érzékem a jellemek megítéléséhez. És az ösztöneimmost azt súgják, hogy megbízhatunk ebben aMira… Mittra… khm, tudjátok, a kék bőrűparancsnokban, na! – Megcsóválta a fejét, éshozzátette: – Szerintem se próbáljuk átverni,mert nagyon ráfázunk.

– Feltéve persze, ha rajtakapnak – jelen-tette ki vigyorogva a kapitány. – Nézd, Maris,ebben a világban csakis az lehet a tiéd, amitmásokból kicsalsz vagy kizsarolsz. Annyi, ésnem több.

– Az a te bajod, kapitány, hogy túlontúl bizalmatlan vagy! – állapította meg kissékeserűen Car’das.

– Éppen annyira bízom másokban, amen-nyire kell, kölyök! – vágott vissza higgadtanQuennto. – Csupán arról van szó, hogy 

 

többet tudok az emberi természetről, mint te.Mind az emberi lények, mind az idegenteremtmények természetéről.

– De én akkor is amondó volnék, hogy teljesen őszintének kell lennünk vele szem- ben – mondta Maris.

– A teljes őszinteség az, ami sosem válik  be. Soha. Mert azzal minden előnyről lemon-dasz, méghozzá éppen az ellenfeled javára – bölcselkedett a maga módján a kapitány, ésaz ajtó felé intve folytatta: – És valami aztsúgja, hogy ha hagyjuk, akkor ez a fickó ad-dig fog újabb és újabb kérdésekkel zaklatniminket, amíg az aggkori végelgyengüléselvisz mindhármunkat.

– Ettől függetlenül aligha fog megártani,ha egy darabig mellette maradunk – javas-olta Car’das. – Progga bandájának életbenmaradt tagjai eléggé dühösek lesznek ránk.

 

Quennto megrázta a fejét, és magab-iztosan kijelentette:

– Nem varrhatják a nyakunkba Proggahalálát! Nem mi végeztünk vele!

– Ez igaz, viszont…

– Figyelj, kölyök, hagyd rám a gon-dolkodást, rendben? – vágott közbe Quen-nto, azzal fellendítette a lábát a priccsre, éshanyatt feküdt, aztán a kezét a feje alá dugta,és összefűzte az ujjait a tarkója alatt. – Mostegy időre mindenki fogja be a száját! Ki kelltalálnom, hogy hogyan játsszuk le ezt a játszmát!

Maris az ifjú navigátorra nézett, tehete-tlenül megvonta a vállát, majd megfordult, ésfelmászott a középső priccsre. A lábaitkinyújtóztatva kényelmesen elhelyezkedett,összefonta a két karját a keblén, aztán nemszólt semmit, csak töprengve fürkészte a fe-lette lévő ágy alját.

 

Car’das átment a kabin másik felébe, le-hajtotta az asztalt, illetve az egyik széket. Mi-után leült, egymásba font karjait lerakta azasztalra, aztán a homlokát a jobb alkarjáraeresztve lehunyta a szemét, és megpróbáltlazítani.

Negyed órával később halk surrogás ri-asztotta fel, és csak ekkor jött rá, hogy mégebben a kényelmetlen testtartásban iselnyomta az álom. Hirtelen felült, a feltárulóajtó felé fordult, és meglátta, hogy egy feketeegyenruhás chiss áll a küszöbön.

– Mitth’raw’nuruodo parancsnok üdvözliönöket! – közölte az idegen teremtmény sy  bisti nyelven. Erős akcentussal, de érthetőenejtette a szavakat. – Azt kéri, hogy keresse felőt az Egyes Megfigyelőben.

– Hát ez igazán csodálatos! – dörmögteQuennto, azzal átemelte a lábát az ágy keretén, a padlóra csapta a talpát, és felállt.

 

– Nem maga! – szólt rá a chiss, aztánCar’dasra mutatva hozzátette: – Hanemmaga!

Quennto mozdulatlanná dermedt, és meg-lepetten felcsattant:

– Mi van?

– Hamarosan elkészül a vacsorájuk, akkormajd önök is találkozhatnak a parancsnokkal– magyarázta a chiss. – De most csak őveleakar beszélni!

– Na, álljunk meg egy szóra! – morogtafenyegető hangnemben a kapitány. – Mi egy csapat vagyunk! Vagy együtt megyünk, vagy…

– Nem lesz semmi baj! – szólt rá sietveCar’das. Az ajtóban álló chiss nem mozdult,de a háta mögött az árnyékok és a fények folyton váltakoztak, ami arra utalt, hogy további teremtmények jönnek-mennek a

 

folyosón. A navigátor megnyugtatónak szántmosolyt villantott a parancsnokára, ésodaszólt neki: – Majd csak elboldogulok va-lahogy, főnök!

– Kölyök…

– Minden rendben lesz – mondta Car’das,és a kijárat felé lódult. A chiss elhátrált előle,mire ő végre kilépett a folyosóra.

Odakint két további kék bőrű teremtmény  várta, akik nyomban közrefogták.

– Kérem, kövessen! – utasította ekkor ahírnök, azzal odalépett elé, hátat fordítottneki, és elindult.

 A csapat sietős léptekkel tartott a hajóorra felé. Alig két-három perc leforgása alattátszeltek három kereszteződést, és elhalad-tak vagy fél tucatnyi bejárat előtt. Car’dasnem tudott ellenállni a késztetésnek, és men-et közben lopva ejtett pillantásokkal belesett

 

két nyitva álló ajtón. Ám hiába meresztette aszemét, a folyosó mentén elterülő helyiségek- ben csupán számára tökéletesen ismeretlengépezeteket és további, fekete egyenruháschisseket látott.

 Arra számított, hogy a vezetője által EgyesMegfigyelőnek nevezett helyiség egy csúcs-technikájú műszerekkel és berendezésekkeltelezsúfolt szoba lesz. Így aztán alaposanmeglepődött, amikor egy olyan terembekísérték, amely leginkább egy utasszállítóűrhajó első osztályán berendezett szalonhozhasonlított. A kisebbfajta terem elülső falátegyetlen hatalmas, a padozattól a mennyez-etig érő, hosszan ívelő ablaktábla alkotta,amelyen túl a hiperűr színes fénykígyói ör- vénylettek. A süppedős szőnyeggel borítottpadló közepén jókora, félhold alakú kanapéállt. A helyiség belső világítását egészenhalványra állították, így az ablakon túl leját-szódó fényjelenség még megkapóbb, mégdöbbenetesebb látványt nyújtott.

 

– Üdvözlöm, Jorj Car’das, fáradjon beljebb!

 Az ifjú navigátor körülnézett, hogy megkeresse a barátságos hang forrását.Mitth’raw’nuruodo egymagában üldögélt akanapé távolabbi végénél. A kintről besug-árzó fényben csupán testének sötétlő körvon-alait lehetett látni.

– Köszönöm, parancsnok úr! – válaszoltaCar’das, és kérdő pillantást vetett eddigi vezetőjére.

 A chiss férfi udvariasan fejet hajtott előtte,majd a másik két kísérővel együtt elhagyta atermet. Car’das eléggé kínosan érezte magát,ettől függetlenül megkerülte a hatalmasülőalkalmatosság végét, és elindult a vendéglátója felé.

– Mondja, hát nem gyönyörű? – jegyeztemeg egy halk sóhajtás kíséretébenMitth’raw’nuruodo, amikor a navigátor

 

odaért hozzá. – Kérem, helyezze magátkényelembe!

– Köszönöm… – mormolta Car’das, és achiss férfitől körülbelül egyméteres, bizton-ságosnak ítélt távolságba leereszkedett akanapéra, majd kissé bátortalanul meg-szólalt: – Megkérdezhetem, hogy miérthívatott, uram?

– Miért, miért… hát azért, hogy me-gosszam önnel ezt a pompás látványt! – válaszolta mosolyogva Mitth’raw’nuruodo. –Továbbá, hogy választ kapjak néhány kérdésemre.

Car’das gyomra összerándult az aggoda-lomtól. Tehát mégiscsak ki akarják faggatni… A lelke mélyén már eddig is tudta, hogy ki-hallgatás vár rá, de szívből remélte, hogy Maris nem tévedett, amikor megbízhatónak és kimondva-kimondatlanul bár, de

 

tisztességes, becsületes alaknak ítélte a chissparancsnokot.

– Valóban megkapó a kilátás – jegyeztemeg bizonytalanul, mert igazából sejtelmesem volt, hogy mit is mondhatna. – Sőt kissécsodálom is, hogy ilyen helyiséget látok egy hadihajón.

– Ó, hiszi, vagy sem, ezeket a termeketelsősorban gyakorlati célból építjük ahajóinkba – válaszolta Mitth’raw’nuruodo. – A teljes, hivatalos neve Egyes Számú Három-szögelési Vizuális Megfigyelő Fedélzet, bármagunk között az egyszerűség kedvéért csak csillagtársalgónak hívjuk. Az ütközetek ide- jén őrszemeket állítunk ide, akik szabadszemmel, illetve optikai mérőműszerek segít-ségével felderítik az ellenséges egységeket, bemérik azok helyzetét, és az adataikkalsegítik a tüzéreink munkáját.

 

– Tudja, ez igazán különös! – Car’dasfurcsálkodva ingatta a fejét. – Mi a külsőszenzorainkra és a radarjainkra bízzuk améréseket. Önök talán nem rendelkeznek efféle berendezésekkel?

– De igen, természetesen nekünk is vannak mindenféle-fajta készülékeink –magyarázta derűsen Mitth’raw’nuruodo –, ésezek általában meg is felelnek a célnak. De bizonyára ön is tudja, hogy léteznek mód-szerek az elektronikus felderítő rendszerek megzavarására vagy megvakítására.Bizonyos helyzetekben egy chiss harcos élesszeme többet ér, mint a flottánk összes szen-zora együttvéve.

– Igen, ezt megértem – válaszolta Car’das,és mélyen belenézett házigazdájának vörösenizzó szemébe, amely a halvány fényben va-lahogy még félelmetesebb megjelenést kölc-sönzött neki. – De az adatok vajon kellő gy-orsasággal eljutnak a tüzérekhez?

 

– Erre a problémára is találtunk  megoldást… – felelte Mitth’raw’nuruodo,tűnődve bólintott néhányat, majd hirtelenrátért a lényegre: – Szóval, Jorj Car’das,egészen pontosan mivel is foglalkoznak önök?

– Quennto kapitány már elmondta önnek,uram! – hadarta az ifjú navigátor, ésmegérezte, hogy szempillantás alatt kialak-uló, hideg verejtékcseppek kezdenek csordo-gálni a hátán. – Szabadúszó, függetlenkereskedők vagyunk.

Mitth’raw’nuruodo megcsóválta a fejét, ésszinte szánakozva kijelentette:

– Attól tartok, hogy a kapitánya rosszulmérte fel a helyzetet. Jómagam is tisztában vagyok a csillagközi szállítmányozás külön-féle mérőszámaival. Az  Alkuvadász   rakter-ének befogadóképessége túlontúl kicsi ah-hoz, hogy hétköznapi rakományokat

 

gazdaságosan szállíthassanak a hajójukkal.Ha jól sejtem, még a működési költségeket iscsak bajosan tudják előteremteni, és akkormég nem beszéltünk a rendkívüli költ-ségekről vagy a haszonról. Így aztán arra kellkövetkeztetnem, hogy önök valami egészenmásból élnek. És miután nincsenek komo-lyabb fegyvereik, hogy kalózok legyenek,adódik a feltevés, hogy csempészésselfoglalkoznak.

Car’das habozott, mert nem tudta eldön-teni, hogy miféle választ várnak tőle.

– Gondolom, nem sokra megyek azzal, harámutatok, hogy az önök gazdasága valószínűleg jelentősen eltér a miénktől,ugye? – kérdezte néhány pillanattal később.

– Erre óhajt hivatkozni? – vetette felhűvösen a chiss férfi.

Car’das mélyen belenézett Mitth’raw’nur-uodo szemébe, és azt olvasta ki onnan, hogy 

 

semmi értelme hazudni, mert a parancsnok máris mindent tud róluk.

– Eszemben sincs – válaszolta végül. – Ahogyan Quennto kapitány mondta,elsősorban kereskedők vagyunk. De menetközben néha csempészettel is foglalkozunk.

– Értem – Mitth’raw’nuruodo súlyosan bólintott –, és igazán méltányolom az ősz-inteségét, Jorj Car’das!

– Kérem, szólítson egyszerűen csak Car’dasnak! – mondta az ifjú navigátor. –Tudja, mifelénk az a szokás, hogy az elsőnevünkön csak a barátaink szólítanak minket.

– Ezek szerint nem tart a barátjának? –kérdezte Mitth’raw’nuruodo, és halvány,ravasz mosoly jelent meg a szája sarkában.

– Miért, ön a barátjának tart engem? – vágta rá Car’das. Azonnal megbánta

 

elhamarkodott szavait, mert attól tartott,hogy megsértette a vendéglátójukat. Szerenc-sére feleslegesen aggódott, mertMitth’raw’nuruodo csupán felvonta a jobbszemöldökét, és nyugodtan kijelentette:

– Nem, természetesen nem tartom annak.Legalábbis, egyelőbe nem. Ám egy napontalán ez is megváltozik. Nos, Car’das úr, ősz-intén bevallom, hogy ön felkeltette azérdeklődésemet. Itt üldögél, távol az ot-thonától, idegen teremtmények fogságában.És ahelyett, hogy másokhoz hasonlóanrettegne, vagy éppen dühöngene, csupánkíváncsian figyeli a környezetét.

– Kíváncsian? – csodálkozott Car’das.

– Mialatt a fedélzetre kísérték önöket,alaposan szemügyre vette a harcosaimat – válaszolta Mitth’raw’nuruodo. – A tekinteteés az arcvonásai arról árulkodtak, hogy figyel, elemez és kiértékel. Ugyanígy tett,

 

amikor bevezették önöket a szálláshelyükre,és akkor is, amikor idekísérték.

– Én csupán körülnéztem – mag- yarázkodott zavartan Car’das, és hirtelenmegugrott a szívverése, mert attól tartott,hogy a chiss parancsnok kémnek tartja. –Nem voltak különösebb szándékaim…

– Nyugodjon meg, Car’das úr! – válaszoltaMitth’raw’nuruodo, és a szája szegletében is-mét megjelent az előbbi, sejtelmes félmosoly.– Nem vádolom kémkedéssel. Jómagam iskíváncsi természetű vagyok, így aztánmásokban is nagyra becsülöm ezt a jelle-mvonást. Árulja el nekem, hogy kinek kel-lene megkapni azokat az elrejtettdrágaköveket?

Car’das hátrahőkölt ültében, és ijedtenfelhördült:

– Hát megtalálták a… ? – Hirtelen észbekapott, összeszedte magát, és jóval

 

higgadtabban folytatta: – Szóval, csak aztakartam kérdezni, hogy miért érdekli?

– Ahogy már az imént is említettem –felelte Mitth’raw’nuruodo –, nagyraértékelem az őszinteséget. Tehát kié aszállítmány?

– Egy, a Comra-rendszerben garázdálkodóhutt bandáé – válaszolta Car’das, mert belátta, hogy feleslegesen hadakozik. – Ez atársaság a riválisa annak, amelyiket önök… vagyis, amelyik megtámadott minket. – Hir-telen elhallgatott, majd rövid töprengés utánkibökte: – Maga tudta, hogy azok nem kóborkalózok, akik véletlenül találtak ránk, ugye?Tudta, hogy kimondottan ránk vadásztak…

– Mialatt úton voltunk, hogy feltartóztas-suk önöket, lehallgattuk az adásaikat – val-lotta be Mitth’raw’nuruodo. – Bár az üzen-etváltásaikból magától értetődően egyetlenszót sem értettünk, amikor a kapitánya

 

 bemutatkozott, nyomban felismertem aDubrak Quennto-hang-sort, amelyet valam-ivel korábban hallottam a rádióban. Ebbőlpedig azonnal adódott a következtetés.

Car’das hátán végigfutott a hideg. A chissparancsnok úgy tudta megőrizni emlékez-etében az idegen nyelvű, számára értelme-tlen zagyvaságot, hogy később kihüvelyezte belőle Quennto nevét. Az ifjú navigátorbanfelvetődött a kérdés, hogy vajon miféle agyuk lehet ezeknek a chisseknek, de legalábbis Syndic Mitth’raw’nuruodónak?

– Egyébként, önöknél törvénytelen cselek-edetnek számít azoknak a drágaköveknek a birtoklása? – érdeklődött a kék bőrűparancsnok.

– Nem, viszont megdöbbentően magas vá-mok terhelik a forgalmukat – válaszoltaCar’das, és sietve visszatérítette a gondolataitkettejük párbeszédéhez. – Ez az üzletág

 

éppen attól jövedelmező, hogy a csempészek kikerülik a vámok megfizetését. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Amúgy, ha tekintetbe vesszük, hogy kiktől vettük ezt a szállítmányt, nem tartom kizárt-nak, hogy lopott ékszerekről van szó. De kér-em, ezt a világért se árulja el Marisnak!

– Nocsak… – hümmögte elgondolkodvaMitth’raw’nuruodo.

Car’das felszisszent, és némán elátkoztamagát. Már megint kiszaladt a száján valami,amit jobb lett volna, ha elhallgat. Ezek után,ha a chissek nem végeznek vele, Quennto biztosan meg fogja ölni.

– Tudja, parancsnok úr, Maris különfélehóbortos eszmények rabja – magyarázta vonakodva. – O valahogy úgy képzeli, hogy acsempész-kedéssel valójában a Köztársaságkapzsi, ostoba és korrupt hatalmi gépezeteellen harcol.

 

– És Quennto kapitány nem érzi szükségétannak, hogy felvilágosítsa őt a valóságról?

– Quennto kapitány meglehetősen kedvelia hölgyet – válaszolta Car’das. – És erősenkétlem, hogy Maris mellette maradna, haelárulná neki az igazságot.

– Tehát a kapitány azt állítja, hogy kedvelia hölgyet, és mégis hazudik neki?

– Az nem tudom, hogy Quennto miveláltatja őt – felelte az ifjú navigátor –, de azthiszem, bátran kijelenthetjük, hogy Maris ésa hozzá hasonló idealisták eleve sokat hazud-nak még önmaguknak is. Az igazság ott vanaz orra előtt. Csak ki kellene nyitnia aszemét, és megláthatná. – Belenézett a chissférfi vörösen izzó szemébe, és megfontoltanhozzátette: – Bár ez a tény természetesenfikarcnyit sem csökkenti a bűnösségünket, ésnem ad felmentést a számunkra.

 

– Nem, valóban nem mentség – erősítettemeg Mitth’raw’nuruodo. – Érdekelne, hogy milyen következményekkel járna, ha nemszállítanák le a drágaköveket?

Car’das rosszkedvűen csóválgatta a fejét,és hatalmasat sóhajtott. Szóval, ennyit arról,hogy  Syndic Mitth’raw’nuruodo egy tisztele-tre méltó úriember. A tűzkövek nyilván a világűrnek ebben a szegletében is hatalmasértéket képviselnek…

– A huttok végeznének velünk – válaszoltanyersen. – Méghozzá minden bizonnyal egy általuk roppant szórakoztatónak tartott mód-szerrel. Például vérengző vadállatok elé vet-nének minket.

– És ha csupán késnének néhány napot,esetleg egy-két hetet?

Car’das a szemét erőltetve próbáltaleolvasni a chiss férfi árnyékban rejtőző

 

arcvonásain uralkodó kifejezést, majd fojtott,színtelen hangon megkérdezte:

– Mondja, Mitth’raw’nuruodo paranc-snok, egészen pontosan mit akar tőlem?

– Semmi olyat, ami különösebben megter-helné akár önt, akár a társait – válaszolta achiss. – Csupán szeretném, ha egy darabigmellettem maradna.

– Miért?

– Részben, hogy megismerjem az ön népét– felelte Mitth’raw’nuruodo –, de elsősorbanazért, hogy megtanítsa nekem a nyelvüket.

– A nyelvünket? – Car’das meglepettenpislogott. – Úgy érti, a közös nyelvet?

– Ha jól tudom, akkor az önök Köztár-saságában ez az elsődlegesen használt nyelv, vagy tévedek?

 

– Igen, de… – Car’das elharapta a szót,mert az elméje zugaiban felmerült egy  vészjósló gondolat, és nem tudta, hogy hogy-an tehetné fel udvarias formában a nyelvérekívánkozó, kényes kérdést.

 Ám feleslegesen óvatoskodott, mertMitth’raw’nuruodo a maga titokzatos mód- ján szinte azonnal kitalálta, hogy mi jár afejében.

– Szeretném megnyugtatni, hogy nem állszándékomban megtámadni a GalaktikusKöztársaság világait – jelentette ki, éshalványan elmosolyodott. – Tudja, a népemegyik legfontosabb alapelve, hogy sosemlépünk fel kezdeményező félként. Még a po-tenciális ellenségeinket sem támadjuk megmindaddig, amíg ők nem rontanak ránk.

– Ez rendkívül tiszteletre méltó álláspont!– Car’das elismerése jeléül fejet hajtott, éshozzáfűzte: – Másfelől viszont, miattunk 

 

igazán nem kell aggódniuk. A Köztársaságotolyannyira lefoglalják a saját belsőproblémái, hogy a belátható jövőben biztosan nem fogja megtámadni aszomszédait.

– Hát akkor nincs miért félnünk  egymástól… – állapította meg elégedetthanghordozással Mitth’raw’nuruodo. – Te-hát csakis a puszta kíváncsiságom miattszeretném megismerni önöket, illetve anyelvüket.

– Értem – válaszolta óvatosan Car’das. Jóltudta, hogy az ő helyében Quennto már javában érvelne, faggatózna, vitatkozna és al-kudozna, hogy a lehető legtöbbet fordítson amaga javára a helyzetből. És élt a gyanúper-rel, hogy Mitth’raw’nuruodo pontosan ezért választotta beszélgetőtársnak őt, vagyis alegénység legkevésbé tapasztalt tagját. Ettőlfüggetlenül úgy érezte, hogy mindenképpenelő kell hozakodnia azzal a gondolattal,

 

amely már hosszú pillanatok óta ott mo-toszkált a fejében. Nyelt egyet, és nagy ne-hezen kibökte: – És mi? Mi mit nyerünk, haelfogadjuk az ajánlatát?

– Személy szerint ön hozzám hasonlóankielégítheti a kíváncsiságát – válaszoltaMitth’raw’nuruodo, és kissé felvonta a jobbszemöldökét. – Valami azt súgja, hogy szeretne minél többet megtudni a népemről. Vagy tán tévedek?

– Nem, valóban kíváncsi vagyok önökre –ismerte el Car’das –, de attól tartok, Quenntokapitány nem fogja beérni ennyivel.

– Hát akkor talán felajánlok neki néhány szép és értékes árucikket – vetette felMitth’raw’nuruodo. – Valami olyasmit, amisegít lecsillapítani az ügyfeleik haragját.

– Arra nagy szükségünk lesz – válaszoltaCar’das egy mély sóhajtás kíséretében. – Valóban kapóra jönne egy kis ajándék.

 

– No, akkor ezt megbeszéltük! – jelentetteki Mitth’raw’nuruodo, és felállt.

– Még egy apróság – szólalt meg Car’das,mialatt ő is feltápászkodott. – Nagyonszívesen megtanítom magát az otthoni közösnyelvre, de cserébe jómagam is szeretnék nyelvleckéket venni öntől. Vagy esetlegmegtenné, hogy megbízza a legénységének egyik tagját ezzel a feladattal?

– Arra éppen meg tudom tanítani, hogy megértse a   cheunht – válaszoltaMitth’raw’nuruodo, és a fejét csóválvahozzátette: – De attól tartok, sosem leszképes érthetően beszélni a nyelvünket.Hiszen még a nevemet sem tudja úgy kiejteni, ahogyan kellene.

Car’das zavarában fülig vörösödött.

– Sajnálom… – motyogta idegesen.

 

– Bocsánatkérésre semmi szükség – ny-ugtatta meg sietve Mitth’raw’nuruodo. – Azönök hangképző szervei hasonlítanak ugyana miénkhez, de azért akad néhány jelentőseltérés. Ugyanakkor, azt hiszem, meg tud-nám tanítani önnek a  minnisiat ot. Ez egy széles körben használt kereskedőnyelv,amelyet gyakorlatilag mindenütt megértenek a fennhatóságunk alá tartozó világokon.

– Igazán lekötelez – hálálkodott Car’das–, szívből köszönöm, Mit… Mitta… khm,parancsnok úr!

– Látja, erről beszéltem – állapította megsomolyogva a chiss férfi. – Egy emberi lény hamarabb köt csomót a saját nyelvére, mint-sem rendesen kiejtené a cheunh szavakat.Talán egyszerűbb lesz, ha a jövőben azúgynevezett magnevemen fog szólítani, vagy-is Thrawnnak.

 

Car’das gyanakodva sandítottMitth’raw’nuruodóra, és óvatosanmegkérdezte:

– Ez valami külön kegy?

 A kék bőrű férfi vállat vont.

– Veheti akár annak is – válaszolta, és bic-centett. – Tudja, mi általában csak hivatalosalkalmakkor használjuk a teljes nevünket, il-letve azon szólítanak minket az idegenek és análunk alacsonyabb rangúak.

– Valami azt súgja, hogy én mindháromfeltételnek megfelelek – jegyezte meg hüm-mögve az ifjú navigátor.

– Így igaz – ismerte el Thrawn –, de énúgy tartom, hogy ha alapos okunk van rá,megszeghetjük az efféle szabályokat. És mostúgy látom, hogy van rá okunk.

 

– Az tény, hogy megkönnyíti a dolgunkat– mondta Car’das, és udvariasan fejethajtott. – Köszönöm a szívességét, paranc-snok úr!

– Nagyon szívesen! – válaszolta Thrawn.– Most pedig a társai hamarosan csatlakoznifognak hozzánk, mert szeretnénk vendégüllátni önöket vacsorára. Azt követően máriselkezdhetjük az első nyelvleckét.

 

HARMADIK FEJEZET

 A titkár felengedte az asztalán állóhírközlő adógombját, felmosolygott az előtteálló férfira és fiatal nőre, majd kissé fen-nhéjázó modorban odaszólt nekik:

– Fáradjanak be, C’baoth mester, a főkan-cellár úr most már fogadja önöket!

– Köszönjük – morogta ridegen JorusC’baoth.

 A mellette álló Lorana Jinzler megborzon-gott az udvariatlan hang hallatán. A mestereingerültnek tűnt, és az adott körülmények között nem is hibáztatta érte. Csakhogy C’baoth-nak a főkancellárral volt vitája, ésnem az egyszerű titkárral, akinek nem állthatalmában felülbírálni a Palpatine

 

irodájában született döntéseket, így igazánfeleslegesen zúdította rá a mérgét.

C’baoth viszont másként szemlélte a világot. Minden további szó vagy udvari-askodás nélkül elfordult, és döngő léptekkelelindult a belső iroda felé. Lorana egy félmásodpercet még rááldozott arra, hogy boc-sánatkérő mosolyt villantson a titkárra, majdkövette a mesterét.

 Alig három méter választotta el őket a be- járattól, amikor az ajtó kinyílt, és kilépett ra- jta két brolf, akiknek zöld alapon sárga fol-tos, szaruszerű bőre valamiért vadulreszketett a vastag bőrből szabott, díszesruházatuk alatt. C’baoth még csak nem islassított, nyílegyenesen robogott tovább a kétteremtmény felé, akik kénytelenek voltak félreállni az útjából. Lorana ismét meg- borzongott, majd megszaporázta a lépteit,hogy felzárkózzon a felbőszült Jedi mellé,

 

aztán együtt lépték át a belső helyiségküszöbét.

Palpatine főkancellár hatalmas íróasztalamögött ült. A terem külső falát helyettesítő,hosszan ívelő ablakon keresztül lenyűgözőkilátás nyílt úgy a Coruscantra, mint a város- bolygó fölé boruló égboltra. A főkancellármellett egy szűk nadrágot és gazdagon hímz-ett ujjast viselő fiatal férfi állt, aki egy adatolvasó fölé hajolva, halk szavakkal mag- yarázott valamit.

Palpatine felnézett, és amikor meglátta alátogatóit, felvillantotta messze földön híres,nyájas mosolyát.

– A, C’baoth mester! – mondta fen-nhangon, majd szívélyes mozdulattal intett a vendégeinek, hogy menjenek közelebb hozzá.– És az ő ifjú padavanja, Lorana Jinzler, hanem csal az emlékezetem! Szívből örülök,hogy felkerestek!

 

– Hagyjuk az udvarias szólamokat, főkan-cellár úr! – válaszolta ridegen C’baoth, és mi-alatt az íróasztal felé tartott, az ujjasa re- jtekéből előhúzott egy kisebbfajta, hor-dozható számítógépet. – Nem azért jöttem,hogy kölcsönösen körberajongjuk egymást!

 A Palpatine mellett álló fiatal férfifelegyenesedett, a szeme szinte villámokatszórt.

– Ilyen hangnemben nem beszélhet afőkancellár úrral! – jelentette kihatározottan.

– Vigyázz a nyelvedre, hivatalnok! –mordult fel C’baoth. – Fogd a bürokratikusócskaságaidat, és kotródj innen!

 A férfi azonban nem tágított. Kihúztamagát, és megismételte:

– Ilyen hangnemben nem beszélhet afőkancellár úrral!

 

– Semmi baj, Kinman! – szólt közbe alegteljesebb lelki nyugalommal Palpatine, ésmialatt felállt, a bal kezét megnyugtatónak szánt gesztussal a fiatalember jobb alkarjáratette. – Biztosra veszem, hogy C’baothmesternek nem állt szándékában megsérteniengem.

Néhány feszült pillanat erejéig Palpatineés C’baoth szótlanul meredt egymásra. A kettejük között kialakult feszültség szintetapintható hullámokban áradt szét a hely-iségben. Aztán Lorana legnagyobbmegkönnyebbülésére a mestere lesütötte aszemét, és egy árnyalatnyival udvariasabbhangon, zavarodottan kibökte:

– Nem, tényleg nem akartammegsérteni…

– Akkor jól gondoltam – helyeselt Palpat-ine, majd rámosolygott a fiatal férfira, és aJedi felé fordulva, fennhangon folytatta: –

 

Nos, C’baoth mester, ha jól sejtem, még nemtalálkozott az én új személyi titkárommal éstanácsadómmal, Kinman Doriana úrral!

– Szívből örvendek, hatalmas megtisztel-tetés! – darálta gépiesen C’baoth, és leríttróla, hogy valójában semmibe veszi a fiatalférfit.

– Részemről úgyszintén! – visszhangoztaDoriana. – Mindig is kitüntetésnek vettem,ha találkozhattam azokkal, akik a Köztár-saság védelmének szentelték az életüket!

– Akárcsak jómagam – jegyezte meg Palp-atine. – Tehát, C’baoth mester, mit tehetek önért?

– Nagyon jól tudja, hogy mit tehet értem!– vágta rá hevesen a Jedi-mester, azzal megsem várva, hogy hellyel kínálják, leült azegyik székre, és az íróasztalra csaptatenyérnyi számítógépét. – Röviden össze-foglalva: a Kirajzás.

 

– Hát persze, mi másról is lehetne szó… –Palpatine fáradtan felsóhajtott, majd udvari-as kézmozdulattal jelzett Loranának, hogy helyezze kényelembe magát. Visszaült aszékére, és kissé letörten megkérdezte: – Mitörtént már megint?

– Ez! – dörmögte komoran C’baoth, mial-att az Erő közvetítésével áttaszította az as-ztalon a számítógépet, amely pontosan afőkancellár előtt állapodott meg. – A Szenátus pénzügyi bizottsága megintmegkurtította a költségvetésemet!

Palpatine megcsóválta a fejét, és ismétfelsóhajtott:

– És mégis mit vár tőlem, C’baoth mester?Mit is mondhatnék erre? – kérdezte, ésmegvonta a vállát. – Nem írhatom elő aSzenátusnak, hogy miként cselekedjen. Ésnem kényszeríthetem semmire azokat a

 

nyakas pénzügyeseket. Nem tehetek róla,hogy a véleményük nem egyezik a miénkkel.

– A miénkkel? – csattant fel C’baoth. –Nocsak, önnek és nekem egy a véleményünk?Mióta? Nekem úgy rémlik, hogy nem is olyanrégen ön, főkancellár úr, még egyáltalán nemrajongott a tervért!

– Akkor talán nem ártana, ha alaposanátkutatná az emlékezetét! – vágott visszakissé ingerülten Palpatine. – Csak jusson es-zébe, hogy az elmúlt hónapok során nem én,hanem az ön Jedi-társai hátráltak ki a terv mögül. A Jedi-tanács vonta meg öntől a tá-mogatását, és nem én. Voltaképpen az ahatározott benyomásom támadt, hogy még Yoda mester is meggondolta magát, és mostmár legfeljebb egy-két Jedinek engedné meg,hogy csatlakozzon az expedícióhoz.

– Ezt a kérdést majd én elintézem Yodáv-al, ha eljön az ideje – állította határozottan

 

C’baoth. – De addig is, a vállalkozás sorsa azön kezében van!

– És én mindent megtettem, ami ahatalmamban állt, hogy segítsek valóra váltani az ön tervét – emlékeztette Palpatinea Jedi-mestert. – Kapott hat vadonatújDreadnaughtot, amelyek olyan újak, hogy  jószerével még a festék sem száradt meg ra- jtuk. Óhajának megfelelően megkapta a köz-ponti raktármagot és a pilonokat, amelyek összetartják az egész köteléket. A  hajóegyüttes pontosan úgy néz ki, ahogyanön akarta. Megkapta a személyzetet, és azutasokat is. Már a felkészítésük iselkezdődött, jelenleg a Yaga Minoronállomásoznak…

– Hát ez az! – kurjantotta C’baoth, és aszámítógépére bökött. – Valójában már ninc-senek utasaim. Egyetlen árva utasom sincs, jó uram! Valami eszeveszett hivatalnok átírtaaz utaslistát! Lehúzott róla minden leendő

 

telepest és azok családtagjait, csakis alegénységet hagyta rajta. Hát ezért jöttemönhöz!

Palpatine vonakodva felvette a számítógé-pet, majd néhány billentyű megnyomásávalfutólag beleolvasott néhány adatsorba.

– Valószínűleg költségcsökkentés céljából jártak el így – vélekedett néhány pillanattalkésőbb. – Minél több ember utazik a fed-élzeten, annál több készletre és felszerelésre van szükség.

– Igen, csakhogy így az egész vállalkozásértelmét vesztette! – mordult fel C’baoth. –Minek indítanánk expedíciót egy másik galaxisba, ha menet közben, illetve amegérkezés után nem alapíthatunk külsőtelepeket?

– Talán éppen ez a megfontolás áll a pén-zügyi bizottság döntésének hátterében – jegyezte meg a főkancellár. – A politikai

 

helyzet jelentősen megváltozott azóta, hogy ön és a Jedi-tanács előálltak az ötletükkel.

– Így igaz, és éppen ezért a Kirajzás fon-tosabb, mint valaha! – vitatkozott hevesenC’baoth. – Meg kell tudnunk, hogy miféle el-lenfelek ólálkodnak odakint, az IsmeretlenSzektorokban, vagy egy másik galaxisban,hogy idejében felkészülhessünk egy esetlegeskülső támadásra.

– Külső támadásra? – Palpatine értetlenülráncolta a homlokát, és kétkedő hangvétel- ben folytatta: – Tudja, én egészen mostanáigabban a hitben éltem, hogy önök új lét-formák után akarnak kutatni a határainkontúl. Azt hittem, hogy olyan ifjakat óhajtanak keresni, akiket átjár az Erő, hogy aztán Jeditneveljenek belőlük. Én ezt a szándékot vél-tem kiolvasni az eredeti javaslatból…

– Természetesen mindkettőt megtehetjük menet közben! – vágta rá habozás nélkül

 

C’baoth. – Csak azért tettem hozzá ezt azutolsó célkitűzést, mert azt reméltem, hogy így a Szenátus könnyebben áldását adja atervre.

Palpatine megrázta a fejét, amitől szürkés-fehér haja meg-megcsillant a kintről besug-árzó napfényben. Lorana jól emlékezett arraaz időre, amikor ez a jellegzetes hajkoronamég barna színben játszott, és alig tarkítottaegy-két őszbe forduló fürt. De mostanra, mi-után az idős férfi immáron öt éve cipelte a vállán a Köztársaság ezernyi bajának-nyűgének súlyát, a sötét árnyalatok  nyomtalanul eltűntek a hajából.

– Szívből sajnálom, C’baoth mester! – válaszolta a főkancellár. – Amennyiben ön rátudja beszélni a szenátorokat, hogy vizsgálják felül a pénzügyesek döntését, én boldoganmegadom önnek minden támogatásomat. Depillanatnyilag semmit sem tehetek.

 

– Volna itt valami, amit esetleg fontolóra vehetne, főkancellár úr… – szólt közbe halk,tűnődő hangon Doriana. – C’baoth mestertalán hajlandó és képes lenne megoldani aBarlokon kialakult helyzetet.

– Pillanatnyilag semmit sem tehetek – is-mételte határozottan Palpatine, és figyel-meztető pillantás vetett a titkárára. – Külön- ben is, a Jedi-tanács aligha küldené el őt aMarcol-szektorba most, amikor itt, helybenis megannyi súlyos, sürgető ügyet kellelintézni.

– Csak ne kapkodjunk! – szólt közbeC’baoth. – Miféle problémáról van szó?

– Oly jelentéktelen, hogy szinte említésresem méltó… – válaszolta kelletlenül Palpat-ine. – Az Iparvállalati Szövetség összekülön- bözött a Barlok helyi kormányzatával.Bizonyos bányajogokon vitatkoznak. Közve-tlenül önök előtt egy brolf küldöttség járt

 

nálam. Részletesen elém tárták az ügyet, ésmegkértek, hogy járjak közben az érdekük- ben. Közvetítőre van szükségük, aki levezetia tárgyalásokat, és segít nyélbe ütni az újmegállapodást.

– És ön nem gondolt egyből énrám? –méltatlankodott C’baoth. – Tudja, mit?Sértve érzem magam!

– Kérem, C’baoth mester… – Palpatinenyájasan elmosolyodott. – Máris túl sok el-lenségem van itt, a Coruscanton. Nemszívesen gyarapítanám a számukat.

– Akkor kössön üzletet velem! – javasoltamohón C’baoth. – Ha én megoldom ezt azügyet, ön ráveszi a pénzügyi bizottság tagjait,hogy állítsák vissza az eredeti költségkerete-met! Mit szól hozzá?

Lorana mocorogni kezdett a székén, mertegyre kínosabban érezte magát. Úgy látta,hogy a megbeszélés pontosan azokhoz a

 

titokban kötött megállapodásokhoz kezdhasonlítani, amelyek az utóbbi évek folyamán megfertőzték és megrontották aKöztársaság hatalmi gépezetét. De hiábalázongott gondolatban a füle hallatáraformálódó háttéralku ellen, nem merteC’baoth elé tárni az aggodalmait, főleg nem afőkancellár és Kinman Doriana jelenlétében.

– Itt és most nem ígérhetek semmit –figyelmeztetett Palpatine. – Főleg azt nem,hogy meg tudom győzni a Szenátust. Dehiszek a Kirajzásban, C’baoth mester, és hasegít nekem, akkor én minden tőlem telhetőtmegteszek, hogy ön valóra válthassa azálmait.

C’baoth hosszú pillanatokig nem válaszolt,és Lorana ismét érzékelni vélte a két férfiközött szikrázó feszültséget. Végül a Jedi-mester kurtán biccentett.

 

– Nos, rendben van, főkancellár úr… –dörmögte, és felállt a székéről. – Még a mainap folyamán elindulunk a Barlokra! –Fenyegető gesztussal Palpatine-ra szegezte amutatóujját, és hozzátette: – Maga pediggondoskodjon róla, hogy mire visszatérek, visszakapjam azt, amitől az ostoba hivatal-nokok megfosztottak. Mind az eredeti költ-ségkeretemet, mind a telepeseimet!

– Mindent meg fogok tenni – ígérte Palp-atine, és elmosolyodott. – Szép napotkívánok, C’baoth mester és Jinzler padavan!

Lorana türelmesen megvárta, hogy kiér- jenek a folyosóra, és csak aztán hozakodottelő a kérdéseivel, miután kellően eltávolod-tak a főkancellár irodájától.

– Mester, hogy értetted az, hogy még maelindulunk a Barlokra? – érdeklődött halkan,óvatos hanghordozással, mert nem szerette volna még jobban felbőszíteni a Jedit. –

 

Tudtommal a Tanácsnak jóvá kell hagynia azefféle küldetéseket, nem?

– A Tanács miatt egy pillanatig se fájjon afejed! – förmedt rá nyersen C’baoth. – A magad dolgával törődj! Például azzal, hogy amikor befelé tartottunk Palpatine irodájába,lelassítottál a két brolf miatt!

– Nem akartam összeütközni velük,mester! – védekezett Lorana, és értetlenülpislogott a férfira, mert ő maga nem találtkivetnivalót a viselkedésében.

– Nem rohantál volna beléjük! – vágott vissza C’baoth. – Én idejében felmértem a tá- volságot, és kiszámítottam, hogy nem kellfélreállniuk sem nekik, sem nekünk.

– Ők mégis kitértek az utunkból – jegyezte meg Lorana.

– Mert így akarták kimutatni az irántunk érzett tiszteletüket – magyarázta némileg

 

lehiggadva C’baoth. – Ezt a dolgot meg kellértened, ifjú tanítványom! Egy napon Jedi-lovag leszel, és akkor a kezedbe kapszminden hatalmat, továbbá rád zuhan mindenfelelősség, ami ezzel jár. Egyetlen pillanatrase felejtsd el, hogy mi vagyunk azok, akik egyben tartjuk, és minden bajtól megoltal-mazzuk a Köztársaságot. Nem Palpatine,nem a Szenátus, és nem a hivatalnoksereg,hanem mi, Jedik. És bizonyosan nem azok aszűk látókörű, jelentéktelen alakok, akik folyton a Coruscantra rohangálnak mások segítségét kérni. Valamennyiünk érdekébenel kell érnünk, hogy a Köztársaság lakói bízzanak bennünk. De addig nem fogják  belénk vetni a bizalmukat, amíg nem tisztel-nek minket. Érted, hogy mit beszélek?

– Azt értem, hogy szeretnénk kivívni atiszteletüket – válaszolta bizonytalanul Lor-ana –, de vajon félniük is kell tőlünk?

 

– A tisztelet és a félelem ugyanannak azéremnek a két oldala – felelte mélyen elgon-dolkodva C’baoth –, a törvénytisztelő pol-gárok az egyik felét látják ennek az éremnek,a bűnözők a másikat. – Felemelte, és meg-lengette a jobb mutatóujját, majd rászólt alányra: – De egyik csoport sem láthat minketsem gyengének, sem pedig határozatlannak!Soha! – Leengedte a kezét, és megtapogatta aderékszíjára csatolt fénykardot. – Néha úgy utazunk, hogy eltitkoljuk a kilétünket. Ilyen-kor elrejtjük a fénykardunkat, és mindenmás, külső jelét annak, hogy kik vagyunk  valójában. De amikor Jediként utazunk,Jedihez méltó módon kell viselkednünk! Világos?

– Igen, mesterem – válaszolta Lorana,pedig nem igazán értette, hogy milyen viselkedést várnak el tőle.

C’baoth néhány pillanatig szótlanulmeredt a lányra, mintha csak megérezte

 

 volna annak kételyeit, de aztán mindentovábbi faggatózás nélkül elfordult tőle.

– Akkor minden rendben lesz –dünnyögte, és témát váltott. – Én most el-megyek a Templomba, és beszélek a Tanácc-sal. Te pedig felhívod az űrkikötőt, és le-foglalsz két jegyet az első olyan hajóra, ame-lyik a Barlok-rendszer felé tart. Miután ezzelkészen vagy, hazamész, és összecsomagolsz!

– Meddig leszünk távol, mester?

– A bányajogviták egyszerű ügyek, ifjútanítványom! – jelentette ki kissé lenézőhangsúllyal C’baoth. – Tudd meg, hogy men-nyi ideig tart az utazás, aztán számolj rá két-három standard napot. Ne félj, hamarelintézem én ezt a dolgot!

– Értem, mester – válaszolta engedelmes-en Lorana.

 

– Aztán pedig – mormolta C’baoth félig-meddig saját magának – elmegyek ahhoz a beszűkült látókörű Yodához, és elbeszélgetek  vele!

 Azzal köszönés nélkül megszaporáztalépteit, és hamarosan maga mögött hagyta atanítványát.

Lorana tétován megállt, majd sokáig néz-ett a mestere után. A magas, ősz hajú Jedielnyújtott, gyors léptekkel nyomult előre atágas folyosón jövő-menő hivatalnokok között, akik sokszor csak az utolsó pillanat- ban tértek ki az útjából. Maga C’baothegyszer sem lassított, és nem váltott irányt,mintha csak elvárta volna, hogy mindenkifélreálljon előle.

 Amikor Jediként utazunk, Jedihez méltómódon kell viselkednünk…

 

Lorana hatalmasat sóhajtott. Egyáltalánnem volt ínyére ez a szemlélet, amely a Jedik felsőbbrendűségébe vetett hiten alapult.

Csakhogy C’baoth hosszú éveken átkeményen tanult, és mélyen beleásta magátaz Erő rejtelmeibe. Vele ellentétben Loranamég csupán fiatal tanítvány volt, aki éppencsak elindult a maga útján, így nem enged-hette meg magának, hogy vitába szálljon atapasztalt Jedivel.

Mindenesetre a mestere parancsot adottneki, amit végre kellett hajtania. A folyosófalához húzódott, hogy ne akadályozza a gy-alogosforgalmat, és előhúzta az adó-vevőjét.Már éppen készült begépelni a legközelebbiűrkikötő közönségszolgálatának hívókódját,amikor ismerős arcot pillantott meg a foly-osó másik oldalán.

 Azonnal mozdulatlanná dermedt, éselakadt a lélegzete. Az elmúlt évek során

 

számtalanszor látta már ezt a nála egy-kétévvel fiatalabb, sötét hajú alakot, általában aSzenátus épületének környékén, de néhamáshol is. Az átlagos magasságú, zömök testalkatú férfi mindig szorosan össze-préselte a száját, ami arról árulkodott, hogy erős érzelmek dúlnak a lelkében, amelyeketcsak nehezen tart kordában. Lorana sosem jutott hozzá elég közel ahhoz, hogy megál-lapítsa a szeme színét, de feltételezte, hogy azis sötét árnyalatokban játszik.

 Valahányszor megpillantotta a fiatal férfit,az a határozott benyomása támadt, hogy őtfigyeli, és most is így érzett. Az illető úgy tett,mintha egy felnyitott kapcsolótábla kábeleittanulmányozná, mialatt a szeme sarkábólújra meg újra ránézett. Lorana általában eh-hez hasonló körülmények között találkozott vele: különféle szerelőpanelek mélyén vagy gépezetek kezelőfelületén matatott. Azt viszont sosem tudta kideríteni, hogy azismeretlen valóban dolgozott-e ilyenkor,

 

 vagy a munkát csak ürügyként használta fel,hogy szemmel tarthassa őt.

 A kezdet kezdetén feltételezte, hogy ezek atalálkozások a puszta véletlenen múlnak, demég most sem rendelkezett egyértelmű bizonyítékkal ennek az ellenkezőjére. Nem volt más a kezében, csupán annyi, hogy atudásának gyarapodásával párhuzamosan valamennyire ki tudta fürkészni a titokzatosidegen gondolatait.

Ezúttal is ehhez az eszközhöz folyamodott.Megidézte magában az Erőt, és aktiválta akülönleges érzékszerveit. Néhány pillanattalkésőbb úgy találta, hogy a férfi lelkében mostis a korábban már számtalanszor tapasztalt,fájdalmas érzelmek kavarognak: bosszúság,csalódottság és harag.

És felfoghatatlan módon ezek az érzések egytől egyig ellene, Lorana Jinzler ellenirányultak.

 

 A lány fejében már többször megfordult,hogy valamikor, a múltban talán megbán-totta vagy megalázta a férfit, de képtelen voltfelidézni az esetet. Ezt a lehetőséget már csak azért is kizárta, mert négyéves kora óta aJedi-templomban élt. Néha arra is gondolt,hogy az ismeretlen egyike lehet a Templom- ban dolgozó civileknek. Viszont a mesterek  biztosan érzékelték volna, ha gonosz terveketforgatna a fejében…

 A férfi megint ránézett, majd tüntetőleghátat fordított neki, és a kapcsolótáblának szentelte a figyelmét. Lorana mozdulatlanulfigyelte, miközben heves harcot vívott a sajátzavaros érzéseivel. Fontolóra vette, hogy egyenesen odamegy a férfihoz, és kérdőre vonja. Aztán arra gondolt, hogy előbb elmegy a Jedik hatalmas, milliárdnyi adatot rejtőKönyvtárába, és megpróbál fényt deríteni akilétére.

 

Miközben ő kétségek között vergődvepróbálta eldönteni, hogy mitévő legyen, a fi-atal férfi becsukta a kapcsolótáblát, össze-pakolta a szerszámait, és sietős léptekkelelindult abba az irányba, amerre az előzőpercek során C’baoth is ment. Néhány pillan-attal később elérte az első keresztfolyosót,ekkor még egyszer, utoljára visszanézett, ma- jd befordult a sarkon, és eltűnt a lány szemeelől.

 Szabadulj meg az érzelmektől, békeuralkodjon a lelkedben…

 A mentorai már felkészülésének legelsőszakasza óta igyekeztek belenevelni ezt azalapelvet Loranába, és ő minden tőle telhetőtmegtett, hogy az életének, világlátásának,gondolkodásmódjának szerves részévé tegye. Ám azt is jól tudta, hogy mindaddig nem fográtalálni a tökéletes lelki békességre, amíg kinem deríti, hogy ki ez a férfi, és mit akar tőle.

 

És azzal is tisztában volt, hogy nem ez amegfelelő pillanat a helyzet tisztázására. Vettegy mély lélegzetet, ismét felemelte az adó- vevőjét, és felhívta az űrkikötőt.

 A főkancellár tanácsadója keserűenmeredt az ajtóra, amely alig néhány pillanat-tal korábban zárult be az erőszakos Jedi-mester és jelentéktelen tanítványa mögött.Kinman Doriana gőgös, öntelt és az indokolt-nál jóval magabiztosabb alakoknak tartotta aJediket, ráadásul az ő szemében JorusC’baoth önálló osztályt képezett.

– Jól látom, hogy ön, kedves Kinman,nem kedveli C’baoth mestert? – kérdeztePalpatine, mialatt titokzatos mosoly bujkált aszája sarkában.

Doriana villámgyorsan semleges kifejezésterőltetett az arcára, és a főkancellárrafordította minden figyelmét.

 

– Szívből sajnálom, uram! – mondta si-etve, és valóban így is érzett. Nem lett volnaszabad hagynia, hogy az arckifejezése vissza-tükrözze az érzelmeit. Főleg, mivel Jedikkelakadt dolga. Zavartan megköszörülte atorkát, és kibökte: – Csak az jár a fejemben,uram, hogy miután megannyi gonddal kellszembenéznünk a közeljövőben, talán el-halaszthatnánk C’baoth mester vállalkozását.Sokkal fontosabb dolgaink is vannak, mintegy nagyszabású kutató expedíció. Ésmélységesen felháborít C’baothkövetelőzése…

– Türelem, ifjú barátom… – szólt közbehiggadtan Palpatine. – Tanuljon meg egy fontos alapszabályt: néha akkor járunk elhelyesen, ha lehetővé tesszük az emberek számára, hogy kiélhessék a szenvedélyeiket.És a tiszteletre méltó Jedi-mester szen- vedélye a Kirajzás. – Az ajtó felé nézett,elmélyülten bólintott néhányat, éshozzátette: – Továbbá, még ha nem is

 

találnak odakint értékes vagy fontos dol-gokat, talán a vállalkozásról szóló pusztahírek is felcsigázzák a Köztársaság pol-gárainak képzeletét.

– Ha valaha is bejelentik… – jegyezte megóvatosan Doriana. – Amennyire én tudom, aJedi-tanács még most is mélységes titokbantartja a tervet.

Palpatine megvonta a vállát, és tétovánkijelentette:

– Bizonyára megvan rá az okuk…

– Talán így igaz – ismerte el Doriana, ma- jd egy pillanatnyi habozás után folytatta: –Szeretném az elnézését kérni, uram, amiértkéretlenül megszólaltam az iménti megbe-szélés alatt.

– Emiatt egy pillanatig se aggódjon! –Palpatine kegyesen, nagyvonalúan legyintett.– Sőt utólag már úgy gondolom, hogy 

 

egyenesen kiváló ötlettel állt elő. C’baothmester a múltban már számtalanszortanúbizonyságát adta, hogy remek közvetítő.Biztosra vehetjük, hogy ügyesen meg fogjaoldani a Barlokon kialakult helyzetet. A gon-dolat akár nekem is eszembe juthatott volna!– A fejét csóválva hümmögött egy sort, majdhozzátette: – És hogy teljesen őszinte legyek,nem is bánom, hogy kiváló barátunk néhány napra elhagyja Coruscantot. Legalább leszidőm végiggondolni, hogy hogyan vegyem ráa Pénzügyi Bizottság tagjait a Kirajzás ere-deti költségkeretének visszaállítására.

– És azt sem ártana kitalálni, hogy mit fogmondani a Jedi-tanácsnak, uram! – javasoltaDoriana. – Mert őket is meg kellene győzni,hogy teljesítsék C’baoth mester kívánságait.

– Látja, ezzel a problémával aztán végképp nem tudok mit kezdeni – válaszoltaa főkancellár. – Ha C’baoth azt akarja, hogy aTanács több Jedit bocsásson a

 

rendelkezésére, akkor nem engem kell meg-puhítania, hanem Yodát és Mace Windut.

– Értem, uram… – dörmögte Doriana. –Nos, C’baoth talán olyan szép sikert fog ar-atni a Barlokon, hogy nem marad már választásuk, mint hogy megadják neki azt,amit akar.

– Vagy azért adják meg neki, hogy végremegszabaduljanak tőle – tette hozzámosolyogva Palpatine. – Erős a gyanúm,hogy őket is ugyanolyan kitartó konoksággalostromolja, mint engem. Mindenesetre, aJedi-tanács meggyőzése C’baoth dolga, ésnem a miénk. Ha már megemlítette az ak-tuális ügyeket, ön mikor indul útnak?

– Még ma este, uram – válaszolta Dori-ana. – A jegyet már két hete lefoglaltattam. Valamennyi szükséges anyagot és doku-mentumot becsomagoltam. Csupán annyimég a teendőm, hogy munka után

 

összekészítem a személyes holmimat, éskészen állok az indulásra.

– Ezúttal is kiváló munkát végzett! – Palp-atine nagyokat bólogatott, és szélesen el-mosolyodott. – Akkor akár távozhat is, Kin-man, ma már nem tartok igényt a szol-gálataira. Így legalább nem kell sietnie.

– Nagyon köszönöm a figyelmességét,főkancellár úr! – hálálkodott a személyititkár. – Természetesen folyamatosantájékoztatni fogom önt a különféletalálkozókon történtekről.

– Kitűnő gondolat! – helyeselt Palpatine,aztán az arcáról hirtelen eltűnt az atyaimosoly, amikor figyelmeztető hangnembenhozzátette: – És gondoskodjon róla, hogy azok az adatkártyák eljussanak Caulf-markormányzóhoz. Ne felejtse, csak neki adhatjaoda az anyagot, senki másnak!

 

– Természetesen, uram, magam is olvast-am a jelentéseket! – vágta rá sietve Doriana.– Sőt, ha belefér az időmbe, talán rászánhat-nék egy napot arra, hogy egy kicsit körülszi-matoljak a kormányzó úr közvetlen környez-etében. Hátha rábukkanok az áruló nyomára.Mindezt magától értetődően csakis akkor, haön is így látja jónak, főkancellár úr…

– Megadom az engedélyt! – jelentette kiünnepélyesen Palpatine. – De legyen nagyonóvatos! Egyes hírek szerint abban a szektorb-an a nép egyre elégedetlenebb.

– Sok helyről érkeznek efféle hírek, uram– válaszolta egyszerűen Doriana, ésközönyösen megvonta a vállát. – Nekem nemeshet bajom. Minden rendben lesz, majdmeglátja!

– Bízom benne – felelte Palpatine. – Deakkor is legyen nagyon körültekintő! Éssiessen vissza!

 

 A légitaxi húsz perc alatt repítette el Dori-anát a Szenátus épületegyüttesének har-madik gyűrűjében álló lakótoronyhoz. A titkár arra használta fel ezt az időt, hogy afigyelmét a hordozható számítógépe és azadó-vevője között megosztva elvégezte azutolsó ellenőrzést a munkatervében, és ki- javított néhány, ilyen esetekben óhatatlanulelőforduló hibát. A 248. emelet lé-gikikötőjében kiszállt a taxiból, majd az egyik turbólifttel tíz szinttel lejjebb ereszkedett.Néhány pillanattal később belépett alakosztálya ajtaján, és gondosan bezártamaga mögött a bejárati ajtót.

 Az imént ugyan azt mondta Palpatine-nak, hogy még össze kell csomagolnia, de ezt valójában már a kora reggeli órákbanmegtette. A bőröndjei katonás rendbensorakoztak a szalon fala mentén. Dorianafutó pillantást vetett rájuk, mialatt elvihar-zott mellettük, és nyílegyenesen a sarokbanálló íróasztalhoz sietett. Leült a kényelmes,

 

hatalmas forgószékre, és kihúzta az asztal jobb oldali, legalsó fiókját. A fiók hátsó falamögé épített, titkos rekeszből elővett egy mindössze tenyérnyi méretű holovetítőt,amelynek adatkábelét becsatlakoztatta az as-ztali számítógépbe. Bekapcsolta a kétkészüléket, aztán, amikor a számítógépfeléledt, begépelte a tizenkét betűből, valamint tizennyolc számjegyből álló, titkosaktiváló kódot. Miután végzett, felkapta ahordozható számítógépet, és kényelmesen el-helyezkedett a székén.

 Ahogyan azt már korábban megszokhatta,ezúttal sem kellett sokáig várnia. Alig háromperccel azt követően, hogy elküldte a hívóje-let, az apró holovetítő felett felderengettDarth Sidious csuklyával borított fejének kékes fényben úszó, háromdimenziósképmása.

– Jelentsen, de fogja rövidre! – csikorogtasíri hangon a Sith.

 

– C’baoth mester hamarosan úton lesz aBarlok felé, nagyuram! – válaszolta gyorsanDoriana. – Attól függően, hogy milyenhajótípuson kap helyet, három-hat napmúlva fog odaérni.

– Eddig kiváló! – válaszolta Sidious. – Ésön meg tudja előzni?

– Gond nélkül, uram! – jelentette kihatározottan Doriana. – Az én futárhajóm jóval gyorsabb a nagy utasszállítóknál.Ráadásul a Jedinek még meg kell állnia aTemplomnál, hogy megkapja a Tanács hiv-atalos jóváhagyását és felhatalmazását, mígén magam perceken belül elindulok.Mindent előkészítettem.

– Ebben az esetben szívélyes fogadtatás- ban lesz része – jegyezte meg Sidious, éskéspenge vékonyságú, kegyetlen szájaelégedett mosolyra görbült. – És hányadánállunk Palpatine főkancellárral? Biztos

 

abban, hogy nem fogja észrevenni az ön kiskitérőjét?

– Úgy állítottam össze a menetrendet,hogy beleférjen némi késlekedés – válaszoltaDoriana. – Akár három standard napot iseltölthetek a Barlokon úgy, hogy nem ke-letkeznek zavarok. Ha még ennél is többidőre lesz szükség, az útitervemben szerepelnéhány olyan tárgyalás, amelyet a Ho-loHálózaton keresztül is lebonyolíthatok. Ésazt megtehetem akár a Barlokról, akár utazásközben, nem kell feltétlenül felkeresnem azérintett világokat.

– Megint csak azt mondom: kiváló! –helyeselt Sidious. – Jó néhány szolgám éshívem akad, de ön, Doriana a legokosabbak és legravaszabbak közé tartozik.

– Hálásan köszönöm, nagyuram! – felelteDoriana, és elöntötte a melegség. Darth

 

Sidious, a Sith-rend Sötét Nagyura általábanszűkmarkúan mérte a dicséretet.

– Határozott örömömre szolgál, hogy Jor-us C’baoth egy időre eltakarodik az utunkból– folytatta Sidious. – Most valóban minden atervem szerint halad.

– Így van, nagyuram! – vágta rá Doriana.– És én ennek mérhetetlenül örülök.Jelentkezni fogok, mihelyt kivívtuk az újabbgyőzelmet!

– Maga csak gondoskodjon róla, hogy kivívjuk azt a győzelmet! – jegyezte meg aSith olyan hangon, hogy Doriana imént ki-alakult, kellemes érzései szempillantás alattsemmivé foszlottak. – Lásson munkához, fi-atal barátom!

– Úgy lesz, nagyuram!

 Azzal a kéken derengő holokép elsötétült.Doriana felugrott, kikapcsolta a készüléket,

 

kihúzta az adatkábelt a számítógépből, majda holovetítőt visszasüllyesztette a titkosrekeszbe. Aztán zsebre vágta a hordozhatószámítógépét, és a csomagjai felé vette azirányt. Szemernyi kétsége sem volt afelől,hogy ha kudarcot vall, Sidious szigorú bün-tetést fog rámérni. Talán még annál is szig-orúbbat, mint amit akkor kapna, ha a főkan-cellárnak tudomására jutna, hogy KinmanDoriana, az egyik legközelebbi bizalmasaelárulta őt.

 Ám azt is jól tudta, hogy mialatt a kudar-cért szörnyű büntetés jár, úgy a sikerért ká-prázatos jutalom. Erre az igazságra a lakása,szépen gyarapodó vagyona, társadalmi pozí-ciója és feltűnés nélküli, de messzire érőhatalma volt a bizonyíték. Így aztán úgy ítéltemeg, hogy megéri vállalni a kockázatot.

Ráadásul mérhetetlenül élvezte a ját-szmát, amely minden egyes fordulatával új ésúj kihívások elé állította őt.

 

Elővette az adó-vevőjét, és légitaxit hívott,hogy az űrkikötőbe vitesse magát. Végül fel-markolta a csomagjait, kilépett a lakosztályaajtaján, és sietős léptekkel elindult a tur- bóliftek felé.

 A tanácsterem ajtaja nesztelenülfélresiklott Obi-van Kenobi előtt.

– Tessék, parancsolj! – kiáltott Mace Windu a helyiség mélyéről. Obi-van kihúztamagát, és nyugodt, határozott léptekkelelindult befelé. Ám alig kelt át a bejáratküszöbén, amikor megtorpant, majd a hom-lokát értetlenül ráncolva forgatta a fejét. Egy a Jedi-tanács elé idézett illető joggalszámíthatott arra, hogy a teljes Tanács fogja várni ebben a közepes méretű, mértéktartóízléssel berendezett teremben. Ám őt ezúttalegyedül Windu nagymester fogadta, aki azoldalsó ablaksornál állt, és tűnődve bámultaa várost.

 

– Nem, Obi-van, nem értetted félre –szólalt meg mosolyogva Windu, és derékbólhátrafordulva barátságosan rámosolygott atársára. – Pontosan ide, a tanácsterembekérettelek. Beszélnem kell veled!

– Mint mindig, ezúttal is örömmel állok rendelkezésedre, Windu mester! – Obi-vantisztelettel fejet hajtott, és elindult Windufelé. – Megint Anakinról van szó?

– Nem. – Windu megrázta a fejét, ésrosszat sejtve megkérdezte: – Miért, mitművelt már megint az ifjú Skywalker?

– Szerencsére semmit – jelentette kisietve Obi-van. – Legalábbis semmit, aminagyobb vihart kavarna. De magad is jóltudod, hogy milyen egy energiával teli, tizen-négy éves tanítvány!

– Nyughatatlan, dacos, beképzelt,szemtelen és végtelenül naiv – sorolta

 

mosolyogva Windu. – Sok szerencsétkívánok hozzá!

– Hát, ha egyáltalán létezik olyan, hogy szerencse… – jegyezte meg a vállát vonogatva Obi-van.

– Tudod, hogy hogyan értettem! –dörmögte Windu, és ismét a lenyűgöző városképre fordította a tekintetét. – Áruld elnekem, Obi-van, hallottál valaha a Kirajzásfedőnevet viselő tervről?

Obi-van néhány pillanat alatt átkutatta azemlékezetét, majd megrázta a fejét.

– Nem, még csak nem is rémlik…

– Az elnevezés egy nagyszabású felderítőés gyarmatosító expedíciót takar – mag- yarázta a sötét bőrű nagymester. – HatDreadnaught osztályú nehézcirkáló indul út-nak, amelyeket egy óriási, központi maghoz

 

kapcsoltak. A cél az Ismeretlen Szektorok ésegy másik galaxis.

Obi-van döbbenten meredt Jedi-társára. Egy másik galaxis? 

– Ezek után biztosra veszem, hogy mégsosem hallottam róla – hümmögtecsodálkozva. – Mikorra tervezik az indulást?

– Már majdnem minden készen áll – válaszolta Windu. – Csupán a végsősimítások hiányoznak. Egy kis szerelés, il-letve az utaslista kiigazítása. Az utóbbi körülkialakult egy kisebb vita.

– És ki a terv felelőbe? – érdeklődött Obi- van. – A Szenátus?

– A Kirajzás névlegesen a Jedi-tanácsterve – felelte Windu. – Gyakorlatilag viszont mindvégig C’baoth mester volt a főmozgatóerő.

 

– Jorus C’baoth, a harsány önbizalom kétlábon járó megtestesülése? – Obi-van arcáróllerítt, hogy ezúttal is mélyen elcsodálkozott.– És a terv mégsem szerepel a HoloHálózathíradóiban? Nem hiszek a fülemnek!

– Nem volna szabad így beszélned egy másik mesterről! – jegyezte meg Windurosszalló hanghordozással.

– Miért, talán nincs igazam?

 Windu tűnődve vonogatta a vállát, majdkijelentette:

– Az már tény, hogy a Kirajzáshoz kötődőszemélyek és testületek közül mindenkinek  jó oka van arra, hogy titokban tartsa a vál-lalkozást. Palpatine főkancellár amiatt ag-gódik, hogy talán nem a legjobb ötlet ennyipénzt beleölni egy kutató expedícióba most,amikor a Köztársaság súlyos gondokkalküzd. Ugyanez nyomasztja a szenátorokat is,akiktől a nehézcirkálókat kaptuk. –

 

Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Amipedig a Jedi-tanácsot illeti, hát mi sem véle-tlenül titkolózunk…

– Hadd találjam ki! – szólt közbe Obi-van.– C’baoth azt reméli, hogy az utazás soránfényt deríthet Vergere sorsára.

 Windu meglepetten pillantott a társára, éscsodálkozva megkérdezte:

– Nocsak, már így tudsz olvasni mások gondolataiban?

– Néha én is ezzel hízelgek magamnak – vallotta be mosolyogva Obi-van. – De a titok megfejtéséhez ezúttal nem volt szükségkülönleges képességekre. Anakin és én nemtudtuk feltárni Vergere eltűnésének teljestörténetét. Ami ennél is fontosabb, nemtaláltuk meg a legutóbbi utazásunk al-kalmával. De tudod, mit? Nem is érdekelkülönösebben, hogy mi hajtja C’baoth-t. Én

 

magam is szívesen megtudnám, hogy mitörtént Vergere-rel…

– Egy kicsit óvatosabban, Obi-van! –szólalt meg figyel mezt ető hangsúllyal Windu. – Nem hagyhatod, hogy az érzelmeid befolyást gyakoroljanak a döntéseidre!

Obi-van alázatosan fejet hajtott, és halkanmegszólalt:

– Elnézésedet kérem, mester!

– Az érzelmek az ellenségeink – folytatta Windu. – Mindenféle-fajta érzelem. Akár atiéd, akár C’baoth mesteré!

Obi-van a homlokát ráncolva meredt atársára, és értetlenül megkérdezte:

– Arra célzol, hogy C’baoth mester immára kelleténél jobban kötődik a Kirajzás-ter- vhez? Hogy valósággal rajong érte?

 

– Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi játszódik le C’baoth-ban – ismerte benagy nehezen Windu. – Makacsul állítja,hogy komoly erőket kell küldenünk azIsmeretlen Szektorokba, hogy felkutassuk, éshazahozzuk Vergere-t, ami önmagában vévehelyes és támogatandó célkitűzés. Ám ezzelpárhuzamosan arról is beszél, hogy a Köztár-saság a szakadék szélén tántorog. Éppenezért szerinte akkor járnánk el helyesen, ha alegjobb Jedik közül néhányat eltávolítanánk a Köztársaságból, és letelepítenénk őket azIsmeretlen Szektorokban létesítendőtelepeken, ahol nem érhetik el, és nemronthatják meg őket a coruscanti politikusok.

– Személy szerint te magad sem rajongszaz ötletért, igaz? – kérdezte Obi-van. – Márígy is éppen eléggé szétszóródtunk…

– A Tanács tagjainak java részeegyetértene veled! – Windu felsóhajtott, ésmegcsóválta a fejét. – Ugyanakkor sokan

 

 vélik úgy, hogy Vergere nyoma mostanrateljesen kihűlt, így képtelenség lennekövetni. Ma már alig néhányan reményked-nek abban, hogy elő lehet keríteni eltűnt tár-sunkat, de még ők is úgy gondolják, hogy inkább egy kisebb kutató expedíciót kelleneindítani, nem pedig akkorát, amekkorátC’baoth akar. Attól tartok, hogy legtöbben apénz és az egyéb források felesleges paz-arlásának tartják a Kirajzást. EgyedülC’baoth erőlteti a megvalósítását.

– Szerinted képes lenne szembeszállni aTanáccsal, ha az törölné a tervet?

– Róla el tudom képzelni – dörmögte Windu, és nagyokat bólogatott. Mindkét na-gymester kibámult az ablakon, és néhány másodpercre

komor hallgatásba burkolózott. A csendet végül Obi-van törte meg.

 

– Tehát mi kíván tőlem a Tanács? –kérdezte halkan.

– C’baoth mester és a tanítványa útban vannak az űrkikötő felé – válaszolta Windu.– Palpatine főkancellár megemlített előtteegy bizonyos megfeneklett tárgyalást.C’baoth rábeszélte a Tanácsot, hogy őt küld- jük oda közvetítőnek.

– Komoly az ügy?

– Sajnos, eléggé az – felelte Windu. – AzIparvállalati Szövetség tengelyt akasztott aBarlok kormányzatával. És te magad is jóltudod, hogy a nagyvállalatok ügyei manapságpillanatok alatt felkerülnek az újságok címoldalára.

– Eddig világos – dünnyögte Obi-van –,de megint csak azt kérdezem, hogy a Tanácsmit vár el tőlem?

 

 Windu egy pillanatra szorosan össze-préselte a két fogsorát, majd fojtott hangonkibökte:

– Azt kérem tőled, hogy utazz el a Bar-lokra, és tartsd szemmel C’baoth mestert.

Obi-van nagyot nézett, és meglepettenfelhördült:

– Hogy én?

– Tudom, hogy mi jár a fejedben –mondta kissé letörten Windu. – De a jelenpillanatban te vagy az egyetlen, aki elérhető,és aki alkalmas erre a feladatra. Ráadásul,nekem úgy tűnt, hogy C’baoth lenyűgözte azifjú Skywalkert a legutóbbi találkozásuk al-kalmával. Továbbá, ha C’baoth felelősségre vonna téged, hogy mit kerestek a Barlokon,hivatkozhatnál arra, hogy meg akarszmutatni a tanítványodnak egy efféle békél-tető tárgyalást.

 

– Ugyan, Windu mester, szerinted C’baothelhinné ezt a magyarázatot? – dörmögte Obi- van, és szomorúan mosolygott.

– Valószínűleg nem – ismerte el Windu,és hozzátette: – De ha nem te mész, akkor Yodának vagy nekem kell mennünk. Szerin-ted mit fog szólni, ha megpillantja akár Yodát, akár engem?

– Ebben igazad van – ezúttal Obi-vansóhajtott fel –, rendben, legyen így. Jelenlegamúgy sincs más dolgunk. És ahogy az iméntemlítetted, Anakint valóban levette a lábáróla mester viselkedése és gondolkodásmódja.Talán a hasznára fog válni, ha néhány napotC’baoth közelében tölt.

– Reméljük, hogy így lesz – dünnyögte Windu. – Mindenesetre szereztünk nektek egy hajót. Máris ott vár titeket azűrkikötőben.

 

– Kapok utasításokat azon felül, hogy figyeljek C’baoth-ra?

– Nem, ennyi elég lesz – válaszolta Windu, aztán az ajkát biggyesztve elnézett amesszeségbe, majd halkan hozzátette: –Tudod, különös dolgokat érzékelek mo-stanában. Történik valami Jorus C’baothtudata vagy lelke mélyén, de hogy mi, aztnem tudom megnevezni. Furcsa gondolatok,sajátos ötletek… nem tudom. Az egész nagy-on zavaros. De azt biztosra veszem, hogy  valami nincs rendjén a társunkkal.

– Értem… hát majd erre is figyelni fogok –ígérte Obi-van.

– Folyamatos tájékoztatást kérünk –mondta végül Windu, és búcsúképpenhozzátette: – Az Erő legyen veled, Obi-vanmester!

 

– Veled is, Windu mester! – válaszoltaObi-van, azzal sarkon fordult, és sietősléptekkel elindult a tanácsterem kijárata felé.

 

NEGYEDIK FEJEZET

Thrawn annyit elárult ugyan Car’dasnak,hogy a bázisa nincs messze attól a környék-től, ahol a köteléke feltartóztatta az Alkuvadász t, azt viszont elfelejtette megem-líteni, hogy az utazás várhatóan háromstandard napig fog tartani.

– Legfőbb ideje volt – dörmögte rosszked- vűen Quennto, mialatt két társával együttlecövekelt a híd hátsó részén, és az elülső ab-laksoron kinézve szemügyre vette az előttük elterülő aszteroidamezőt. – Már kezdtem becsavarodni. Még két nap, és biztosan beleőrültem volna a várakozásba!

– Bármikor beszállhatsz a nyelvtanulásba– válaszolta Car’das –, Thrawn parancsnok kifejezetten kellemes társaság…

 

– Igazán köszönöm az ajánlatot, de nemélek vele – gúnyolódott Quennto. – Ha timindenáron segíteni akartok egy potenciálisellenséget, hát tegyétek bátran! Jómagamnem veszek részt benne.

– Én egy pillanatig sem tartom potenciálisellenségnek a chisseket – jelentette kihatározottan Maris. – Te magad is így lát-nád, ha egy kicsit megismernéd őket. Sőtnagyon is udvariasak, és rendkívülcivilizáltak.

– No igen, tudjátok, a huttoknak ismegvan a maguk civilizációja, vagy legaláb- bis ezt mondják róluk – vitatkozott akapitány. – Aztán ti magatok is jól tudjátok,hogy mire képesek. A szívem vérzik, de apuszta jó modor még kevés ahhoz, hogy ártalmatlanoknak tartsam a chisseket.

Car’das sajnálkozva csóválgatta a fejét.Quennto az elmúlt három nap alatt sem

 

tudta túltenni magát azon, hogy Thrawn azelső találkozásuk alkalmával semmibe vetteőt, és helyette a legénységének legfiatalabbtagjával tárgyalt. A kapitány megsértődött, ésfojtott haragot táplált magában, amely általában a chissek, de főleg Thrawn ellenirányult. Úgy Car’das, mint Maris meg-próbáltak a lelkére beszélni, hogy jobb belátásra térítsék, de Quennto fütyült az ér- veikre, így aztán hamarosan mindkettenfeladták.

Thrawn a híd elülső végében tartózkodott.Egy jókora navigációs munkaállomás mellettácsorgott, és elmélyült beszélgetést folytatottkét tisztjével. Váratlanul megfordult, ésodasietett a három emberhez.

– Íme – mondta, és a hajó orra felémutatott –, az a nagy, lassan forgó aszter-oida! Az a mi támaszpontunk.

 

Car’das szemügyre vette a kisebbfajta égi-testet. Az aszteroida csupán az egyik tengelyekörül forgott, míg a másik mentén lassú rit-musú, fel és alá bólogató mozgást végzett. Azifjú navigátor először nem értette, hogy achissek miért éppen egy szabálytalanul buk-dácsoló szikladarabot választottak bázisnak. Vagy ha már mindenképpen így döntöttek,akkor miért nem szabályozzák a mozgását?Hiszen a Springhawkon uralkodó környezeti viszonyok bizonyították, hogy ismerik éshasználják a mesterséges gravitációt előállító berendezéseket…

Maris fejében alighanem ugyanezek a gon-dolatok forogtak, mert furcsálkodvamegjegyezte:

– Az a bólogatás nyilván jelentősenmegnehezíti a dokkolást!

– Így igaz. Csak a bizonyos mértékűtapasztalattal bíró, ügyes kormányosok 

 

tudják bevinni a hajójukat a támaszpontra –ismerte el Thrawn, majd a szemöldökétfelvonva, kérdőn nézett a három emberre,ahhoz a tanárhoz hasonlatosan, aki további válaszokat vár a tanítványaitól.

Car’das ismét szemügyre vette a bázisnak otthont adó aszteroidát, és mélyen elgon-dolkodott. Vajon Thrawn a hajószemélyzetek  vizsgáztatására használja a kiszámíthatatlanmozgást végző kőtömböt? De miért vállalnaekkora kockázatot, ha jóval könnyebben ésfőleg biztonságosabban megtehetné ugyaneztegy különálló gyakorlóállomáson?

Hacsak nem éppen az aszteroida agyakorlóbázis… Már csak azért is, mert afelszínén nyoma sem látszott beren-dezéseknek vagy épületeknek, amelyek arrautaltak volna, hogy egy katonai telepműködik a gyomrában. Car’das fejében meg-fordult, hogy Thrawn talán éppen ezt akövetkeztetést várja tőlük.

 

 A következő pillanatban észbe kapott, ésegy csapásra mindent megértett.

– Passzív érzékelőket építettek a sziklaegyik végébe – hadarta fennhangon –,amelyek a forgó és bólogató mozgás jó- voltából nem egyetlen pontra figyelnek,hanem folyamatosan pásztázzák a környezőűrt!

– De ehhez miért kell forognia az egész as-zteroidának? – kérdezte csodálkozva Maris.– Nem lenne egyszerűbb, ha csak a különféleantennákat és szenzorokat mozgatnák?

– Éppenséggel megtehetnék – mordult felQuennto –, csakhogy akkor a közeledő el-lenség felfigyelne a felszínen mozgó mas-inákra. Így viszont minden szép, minden békés egészen addig a pillanatig, amíg kitűnő barátaink ki nem lövik alólad a hajódat!

– A lényeget tekintve helyesek a megál-lapításai – válaszolta elismerő hangsúllyal

 

Thrawn. – Noha nem számítunk arra, hogy a belátható jövőben ellenséges hajók járnak er-refelé. Viszont az elővigyázatosság sosem árt.

– És alólunk sem lőtték ki a hajónkat –mutatott rá Maris, mialatt a nyomaték ked- véért a mutatóujjával megkopogtatta akapitány vállát.

Quennto haragos pillantást vetett a más-odpilótájára, mire Car’das, hogy elejét vegyeaz újabb vitának, gyorsan megszólalt:

– Szóval, akkor most már a világűr chissek által uralt részében járunk?

– Inkább csak annak a határán – felelteThrawn. – Jelenleg még csupán felderítők ésmegfigyelők dolgoznak errefelé, akik nemképviselik a voltaképpeni chiss világokat.Ugyanakkor a rendszer második bolygójalakhatónak bizonyult, és néhány éven belül valószínűleg megnyitjuk a telepesek előtt. At-tól a perctől kezdve ez a környék hivatalosan

 

is a Kilenc Uralkodócsalád irányítása és védelme alá fog kerülni.

– Remélem, nem várja el tőlünk, hogy megvárjuk a megnyitó ünnepséget! – moro-gta rosszkedvűen Quennto.

– Természetesen nem – jelentette kimosolyogva Thrawn. – Csupán azérttájékoztatom önöket a hosszú távú ter- veinkről, mert egy napon talán visszatérnek ide. És akkor majd megtudják, hogy mireképes a chiss nép. Látni fogják, hogy hogyan változtatunk élettől nyüzsgő, civilizált és virágzó világgá egy korábban lakatlan vadont. Mert a jövőben ez a sors vár aCrustai-rendszerre.

– Nocsak, máris elnevezték? És kiről vagy miről kapta ezt a nevet? – kíváncsiskodottMaris.

– Nálunk mindig a felfedezőket és az elsőfelderítőket illeti a megtiszteltetés, hogy 

 

elnevezhetik az általuk feltérképezett világokat – válaszolta Thrawn. – Ebben azesetben a Crustai név egy betűszó, amely…

–   Crahsystor   Mitth’raw’nuruodo! –kiáltott ekkor egy chiss a vezérlő másik  végén. –   Risficar tli claristae su farimllsroca!

– Sa cras mi soot shisfal – válaszolta éleshangon Thrawn, azzal visszasietett a hídmértani középpontjában álló parancsnokiüléséhez, gyorsan leült, majd ismétfelkiáltott: – Hos michfalliare!

– Mit mondott? – érdeklődött Quennto,azzal gyorsan megragadta egy a közelébenlévő ülés háttámláját, mert a  Springhawkéles szögben jobbra kanyarodott, majd gyor-sított. – Mi folyik itt?

– Nem esküdnék meg rá – válaszolta vontatottan Car’das, mialatt gondolatban visszajátszotta az imént elhangzott, idegen

 

nyelvű mondatokat, és megpróbálta kiemelni belőle azokat a szavakat, amelyeket már is-mert. A cheunh nyelvtan logikus volt,egyszerű és viszonylag könnyen elsajátítható,de alig háromnapi tanulás után még csupánszűkös szókinccsel rendelkezett, így leg-feljebb találgatni tudott. – Két szót ismertemfel, pontosabban azoknak is a tövét: az„idegen”-t, és a „követés”-t.

– Tehát idegen és követés – sziszegterosszat sejtve Quennto, mialatt az ablakok előtt pislákoló csillagok szempillantás alatthosszú fénysávokká alakultak. A kapitány résnyire vonta a szemét, és az előzőnél jóvalhalkabban hozzátette: – Ezek vadásznak  valakire!

– És az illető nem lehet túl messze – vélekedett Maris, majd Car’das-hoz fordulvamegkérdezte: – A   „stae”   hangsor nem a„közel” szótöve?

 

– Igen, azt hiszem, igazad van – vágta rá anavigátor. – Lehet, hogy vissza kellene men-nünk a kabinunkba!

– Itt maradunk! – jelentette ki határozot-tan a kapitány. – Már láttuk, hogy hogyan bánnak azokkal a hajókkal, amelyek véle-tlenül az útjukba esnek. Kíváncsi vagyok,hogy mi történik azokkal, amelyeket kimon-dottan el akarnak kapni.

– Csak azért semmisítették meg Proggát,mert ő tüzet nyitott rájuk – mutatott ráMaris.

– Hát persze – dünnyögte Quennto –, az őhelyükben én is ezt állítanám…

 A következő percek folyamán a híd szemé-lyzete a hajó irányításának szentelte mindenfigyelmét. A tekintetek a különféle monit-orokra, radarernyőkre és műszerekreszegeződtek. A kék bőrrel borított kezek holmozdulatlanul hevertek a kezelőpultok 

 

felszínén, hol kapcsolókat állítgattak, hol bil-lentyűzetek felett cikáztak. A hídra borulócsendet csak egy-egy parancsszó vagy kur-tára szabott, cheunh nyelvű jelentés törtemeg. Car’das azon kapta magát, hogy aszobormereven ülő Thrawn tarkóját bámulja,és azon töri a fejét, hogy merészeljen-e mag- yarázatot kérni tőle.

Hamarosan szívből megörült annak, hogy nem háborgatta a parancsnokot. Alig egy perc elteltével kitörtek a hiperűrből, és azújabb éles fordulótól a padozat akkorát rán-dult a lábuk alatt, hogy Car’das rázuhant egy irányítópultra. Átvillant az agyán, hogy mitörtént volna, ha ebben a pillanatban Thrawnmellett áll, aztán sietve elhessegette magátóla kínos gondolatot.

– Máris megérkeztünk? – hümmögtemeglepetten Quennto.

 

– Csupán egy mikrougrást hajtottunk vé-gre – jelentette ki Car’das, aki maga is alighitte el a saját szavait.

– Nevetséges! – horkant fel megvetőhangsúllyal a kapitány. – Pontos számítások nélkül akár több tízezer kilométerre is lehet-ünk az úti célunktól…

 A fedélzet váratlanul ismét megrándult.Car’das a baljával ösztönösen megragadtaMaris felkarját, míg a jobbjával elkapott egy a hátulsó válaszfalból kiálló csövet, de mert acentrifugális erő vadul oldalra lódította őket,így is csak hajszál híján úsztak meg egy  jókora esést.

 A következő pillanatban a három emberdöbbenten látta, hogy két kisebbfajta hajóhúz el mellettük, amelyek lézernyalábokat ésrakétákat lőnek a Springhawkra.

– A jelekből ítélve mégiscsak ott kötöttünk ki, ahol Thrawn akarta – állapította meg

 

halkan Car’das, mialatt a fedélzet rázkódnikezdett.

– Hát, ennek szívből örülök! – vágott vis-sza gunyorosan a kapitány. – Más már nemis hiányzott, mint egy újabb ütközet!

 Ahogy a támadók túlrepültek az optimálislőtávolságon, a rázkódás kezdett alábbha-gyni, ekkor Car’das a közelkörzeti felder-ítőműszerek képernyőire fordította a tekin-tetét. Három hajó látszott a külső kamerák monitorain: két kisebb vadászgép, amelyek éppen rövid ívű fordulót hajtottak végre,hogy újabb támadást indítsanak, valamintegy nagyobb teherhajó, amely a messzeség- ben száguldott. A harcba bocsátkozó vadászokkal ellentétben ez az utóbbi egységgyors ütemben távolodott az ütközethelyszínétől.

– Megint itt vannak – szólalt meg hig-gadtan Quennto.

 

Car’das az ablak felé pillantott. A  Spring-hawk  gyors fordulatot hajtott végre, így azorrát mutatta a teljes harci sebességgelközeledő támadók felé.

– Kapaszkodjatok! – figyelmeztette a nav-igátor a társait, és az imént használt csőrefonta az ujjait. Maris gyorsan odaugrottmellé, és ő is megmarkolta a vezetéket.

 A vadászok váratlanul szétváltak, majdhatalmas ívű, gyors kanyart leírva egyszerrekét irányból csaptak le a chiss hajóra. Ezúttalis felvillantak a lézersugaraik, aztán a Springhawk   tüzérei végre visszalőttek. A lövegek egyetlen sortüzet adtak le, és a vakítófényű energia-nyalábok azonnal megsem-misítették a két gépet.

– Hoppá! – kurjantotta döbbenten Quen-nto. – Láttátok ezt?

 

– Szétrobbantak – lehelte felindultanMaris –, egyetlen lövés, és darabokrarobbantak…

– Csak ne kezdjünk el ujjongani! – figyel-meztette őket Car’das. A  Springhawk  újrafordulózott, hogy kikerülje a gyorsan szétter- jedő, izzó törmelékfelhőket, majd tovább gy-orsított. Az ifjú navigátor az elülső ablaksor-on túl fénylő pontra mutatott, ésmegjegyezte: – A nagy még hátravan!

 A chiss hajó egyenesbe jött, így a me-nekülő egység hátraáramló, kékes ioncsóvájapontosan az elülső ablaksor közepénélragyogott.

– Nagyon meglepődnék, ha kiderülne,hogy nincsenek fegyverei! – bosszankodottfélhangosan Quennto. – Ekkora szerencseúgysem érhet minket.

 

– Thrawn sosem támadna meg egy fegyvertelen hajót – állította határozottanMaris.

– Ezt meg honnan veszed? – csapott lenyomban a kapitány. – Biztos vagy benne?Én az ő helyében megtenném. Ne feledkezzmeg arról, hogy ők nyitottak tüzet elsőnek, vagyis alighanem a chissek is jogosnak tartják az ellencsapást.

– Ami annyi tesz, hogy azoknak ott befel-legzett… – dörmögte fojtott hangon Car’das.

Maris megborzongott, de nem szóltsemmit.

 A teherhajó legénysége természetesenfelfigyelt a veszélyre. Mialatt a  Springhawkteljes sebességgel száguldott, hogy mi-hamarabb lőtávolságon belülre érjen, az ide-gen hajó váratlanul keresztbe fordult előtte,és vagy tucatnyi rakétát indított útnak. Válaszképpen tüzet nyitottak a chiss

 

lézerlövegek. Az izzó energianyalábok telibetalálták, és szilánkfelhővé változtatták a röp-pályájuk felénél járó rakétákat. A teherhajóekkor gyors, száznyolcvan fokos fordulóthajtott végre, és újabb össztüzet lőtt. Ám achiss elhárítóütegek a második hullámbanközeledő rakétákat is szétlőtték. A teherhajóismét átfordult úgy, hogy a jobb oldalát mu-tassa a  Springhawk   felé, és egy harmadik rakétasorozatot is eleresztett, amelyet egy negyedik követett. Ám a chiss tüzérek téved-hetetlen pontossággal, a hajójuktól biztonsá-gos távolságban megsemmisítették a gyors éskönyörtelen halált hordozó lövedékeket.

– Kíváncsi lennék, hogy miért nem váltanak fénysebességre? – töprengett fél-hangosan Maris. – Bőven lett volna idejük,hogy kiszámítsák egy rövid ugrás adatait.

– Valami azt súgja, hogy nem képesek rá – vélekedett Car’das, és mutatóujjával az egyik 

 

taktikai képernyőre bökve hozzáfűzte: – Úgy tűnik, valaki elintézte a hiperhajtóművüket.

– De ki és mikor? – vetette fel Quennto. –Tudniillik, én nem vettem észre, hogy a vadászok támadása előtt tüzet nyitottunk  volna!

– Az az illető lehetett, aki értesítetteThrawnt az idegenek felbukkanásáról – talál-gatott Car’das. – Talán egy-két szerencséslövéssel tönkretette a teherhajóhiperhajtóművét.

 Akármi volt az oka, az idegen egységszemlátomást nem tudott a hiperűrbe me-nekülni. A   Springhawk   tovább száguldottfelé, és amikor a közelébe értek, Car’dasészrevette, hogy a burkolatát három méterhosszú, két méter széles, domború tárgyak  borítják.

 

– Azok vajon micsodák? – kérdezteálmélkodva. – Quennto, szerinted mik azok az ovális buborékok?

– Sejtelmem sincs – válaszolta a kapitány,és a nyakát nyújtogatva igyekezetttájékozódni. – Úgy festenek, minthakisebbfajta megfigyelőkupolák lennének.

– Esetleg kabinablakok! – vetette felijedten Maris. – Lehet, hogy ez egy  utasszállító?

– Ugyan, mikor láttál négy rakétaindítóvalfelszerelt utasszállítót? – förmedt rá fölényeshanghordozással Quennto. – Kizárt dolog!

 A chiss kormányos az idegen hajó baloldala fölé siklatta a   Springhawkot, majdgyakorlott könnyedséggel úgy irányította ahajóját, hogy az pillanatnyi késlekedés nélkülkövesse az idegen egység nehézkes kitérőmanővereit. A teherhajó nem tudta leráznimagáról az üldözőjét, amely pillanatról

 

pillanatra közelebb került hozzá. Néhány másodperccel később tompa dörrenések  jelezték, hogy a chissek kilőtték azelektromágneses rögzítőkarmokat. Thrawnekkor lenyomott egy billentyűt a műszer-falán, és fennhangon megszólalt: – Cktra!

– Azt jelenti: indulás! – fordította kérésnélkül Car’das. – A jelekből ítélve aházigazdáink átszállnak a másik hajóra.

Ezalatt Thrawn felállt az üléséből, meg-fordult, és elindult a három ember felé.

– Elnézésüket kérem – szólt oda nekik sy  bisti nyelven, amikor a közelükbe ért –, ig-azán nem állt szándékomban veszélybe sod-orni önöket! De meg kellett ragadnom alehetőséget!

– Minden rendben van, parancsnok úr – válaszolta Car’das –, ráadásul úgy láttuk,hogy egyetlen pillanatig sem voltunk em-lítésre méltó veszélyben.

 

– Igaz, de ezt egyikünk sem tudhatta előre– válaszolta Thrawn a legteljesebb lelki nyu-galommal, majd a híd hátulsó válaszfalábaépített tárolórekeszekhez lépett, az egyikbőlelővett egy páncélozott űrruhát, és ismétmegszólalt: – A szálláshelyük túlságosanközel van ahhoz a zsiliphez, amelyenkeresztül hamarosan átmegyünk a másik hajó fedélzetére. Így aztán arra kéremönöket, hogy a biztonságuk érdekébenmaradjanak itt, amíg vissza nem térünk.

– Hogyan? Ön is átszáll az ellenségeshajóra? – kérdezte Maris, és a csodálkozástóltágra nyílt szemmel bámulta a chiss férfit.

– Én vagyok ezeknek a harcosoknak aparancsnoka – válaszolta Thrawn, mialatt begyakorolt, gyors mozdulatokkal magáraöltötte az űrruhát. – Hogy nézne ki, ha énmeglapulnék itt, őket meg átküldeném azéletveszélybe? Nekem is osztoznom kell asorsukban!

 

Maris gyors, mélységes zavarróltanúskodó pillantást vetett Quenntóra, majdismét a chiss parancsnokra nézett, ésodaszólt neki:

– Vigyázzon magára!

– Miattam igazán ne aggódjon! – válaszolta Thrawn, azzal bátorító mosolyt vil-lantott a nőre, és sorban bepattintotta a lég-mentesen záró öltözet utolsó csatjait. Végülkivett a rekeszből egy sisakot, illetve egy  jókora kézifegyvert, és ismét megszólalt: –Tudják, azt a hajót maroknyi legénység védi,míg az én harcosaim a legjobbak közül kerül-tek ki. Hamarosan visszatérek, várjanak türelemmel!

 A teherhajó fedélzetén lejátszódó hevesütközet hangjai a nyitva hagyott zsilipeken és visszhangos folyosókon keresztül eljutottak a Springhawk hídjára is. Mialatt Car’das a tá- voli lármát hallgatta, azon tűnődött, hogy 

 

Thrawn vajon miért nem vitte magával ateljes személyzetét. Ám hamarosan kiderült,hogy a hídon hagyott személyzet nem tétlen várakozással fogja tölteni az időt. Éppen el-lenkezőleg, a chissek ezúttal is lázastevékenységbe kezdtek. Ismét szélsebesenkapcsolgatták a különféle műszereket, ésrövidebb-hosszabb mondatokat hadartak aszájuk előtt lengedező mikrofonokba.

Néhány perccel később alábbhagyott azűrzavar. Ahogy a chissek valamivel lassab- ban, nyugodtabban beszéltek egymással,Car’das végre megértette néhány szavukat, ésennek nyomán rájött, hogy mit látott azimént. A hídon maradottak a  Springhawkfelderítőműszereire támaszkodva segítették amásik hajó fedélzetére átszálló csapatot.Bemérték az ellenség rejtőzködő harcosainak helyzetét, és megadták az adataikat atámadásban részt vevő társaiknak. Thrawnparancsnok szemmel láthatóan minden es-zközt felhasznált, még akkor is, ha az

 

űrkalózok módján indított támadást egy másik hajó ellen.

 A chissek alig egy óra alatt elfoglalták a te-herhajót. Aztán két órával később egy chissharcos érkezett a hídra azzal az utasítással,hogy kísérje át a három emberi lényt az ide-gen gépre.

Car’das eddigi utazásai során főleg agalaxis szegény vidékein repkedett, ezért úgy  vélte, hogy aligha lesz része különösebb meg-lepetésekben, és mindennel meg fog birkózni, ami rá vár.

 Aztán, miután átkelt a zsilipen, pillanatok alatt belátta, hogy tévedett.

Lehangoló, sőt egyenesen visszataszítókörnyezet fogadta őket. A hepehupás fém-padlót vastag mocsokréteg borította,leírhatatlan rendetlenség uralkodottmindenütt. A válaszfalak, a tartóelemek ésszinte valamennyi berendezés sietve és

 

hanyagul elvégzett javítások nyomait viseltemagán. A levegőben undorító szagok és maró vegyszerbűz terjengett. Ha mindez nem lett volna elég, a falakon fekete égésnyomok ék-telenkedtek: a nemrég lezajlott rövid, deádáz tűzharc szomorú, néma emlékeztetői.

 Ám Car’dast leginkább a tetemek látványanyomasztotta.

Természetesen korábban is látott márélettelen testeket, de csakis temetéseken. Azok az elhunytak tisztára mosdatva, illőenfelöltöztetve feküdtek a koporsóikban. Deezek a holttestek sokszor a tagjaikatszétvetve, lehetetlenül kicsavarodott pózok- ban feküdtek ott, ahová a chiss fegyverek lövedékei taszították őket. Az ifjú navigátorújra meg újra összerezzent, amikor egy-egy kereszteződést átszelve újabb és újabb hul-larakásokra esett a pillantása. Így aztán atekintetét folyton az előtte lépkedő chisstarkójára szegezte, hogy ne lássa a tetemeket,

 

de időről időre kénytelen volt lefelé nézni, hanem akart rájuk lépni. Elszántan nyomultelőre, és forrón remélte, hogy nem fogjaszégyenszemre elhányni magát.

– Nyugodj meg, kölyök! – szólt rá Quen-nto, aki meglátta rajta az irtózás és arosszullét jeleit. – Ezek csak hullák. Már nemárthatnak senkinek.

– Azt én is jól tudom! – dörmögtesértődötten Car’das. A szeme sarkából lopvaa másodpilótára pillantott, és bosszúsanmegállapította magában, hogy még azérzékeny, sőt néha kifejezetten gyengéd Mar-is is jobban viseli a megrázkódtatást, mint ő.

 A következő pillanatban kinyílt előttük egy ajtó, és a feltáruló nyíláson keresztül Thrawnlépett a folyosóra. Továbbra is az űrruháját viselte, de a sisakja immár a derékszíjáracsatolva himbálózott.

 

– Jöjjenek, kérem – szólt oda nekik –,szeretnék megmutatni valamit!

Car’das vett egy mély lélegzetet, a tekin-tetét a chiss férfi izzó szemébe fúrta, és áll-hatatosan lépkedett.

Miután a három ember a közelébe ért,Thrawn körbemutatott a folyosó válaszfalain,és megkérdezte:

– Nos, mit gondolnak erről az egészről?

– Én azt, hogy a hajón utazók nagyonszegények voltak – jelentette ki Maris hig-gadt és kissé szemrehányó hangvételben. –Maga is láthatja, hogy keresztbe-kasul javít-gatták ezt a nyomorult roncsot, hogy va-lahogyan egyben tartsák. Ez bizony nemhadihajó, és erősen kétlem, hogy veszélyt jelentettek volna a chissekre!

– Ezzel az állítással jómagam is egyetértek – válaszolta Thrawn, és a másodpilótára

 

 villantotta izzó szemét. – Tehát, maga úgy  véli, hogy szegények voltak. Talán a világűrnyomorult vándorait támadtuk meg?

– Vagy menekülteket! – vágta rá Maris, ésa hangja még az előbbinél is több szemre-hányást hordozott.

– No és a rakéták?

– Én úgy vettem észre, hogy nem sokramentek velük!

– Így igaz, de ne felejtsük el, hogy azértmegpróbáltak megsemmisíteni minket! – válaszolta Thrawn a legnagyobb lelki nyuga-lommal. – És ön, kapitány úr? Ön mit olvaski a körülöttünk látható nyomokból?

– Nem is tudom – felelte tűnődő hangonQuennto –, és őszintén szólva, engem ez azegész hidegen hagy. Ők nyitottak tüzetelsőnek, nem?

 

Thrawn lassan megcsóválta a fejét.

– Ez így nem teljesen igaz – válaszolta. – Az egyik őrhajóm, amelyet merő véletlenség- ből itt állomásoztattam, elég közel jutotthozzájuk, hogy megbénítsa a hiper-hajtóművüket. Car’das úr? Ön miképp vélekedik?

Car’das körülhordozta tekintetét azösszevissza görbült, mocskos és rozsdásfalakon. Mielőtt csavargásra adta a fejét, ele-get járt iskolába ahhoz, hogy felismerje azt,amikor a tanár olyan választ vár, amely mégnem hangzott el senki szájából.

De vajon miféle válaszra várt a paranc-snok? Maris az imént helyesen állapítottameg, hogy az idegen teherhajó szörnyű ál-lapotban van. Ugyanakkor magának Thrawnnak is igaza volt, amikor a rakétákról beszélt. Az elszegényedett vándoroknak vagy 

 

nincstelen menekülteknek ugyan mibőlfutotta volna korszerű támadórakétákra?

Még egyszer körülnézett, és hirtelenfeltámadt benne a gyanú. Gyorsan hátra-fordult, szemügyre vette a hozzá legközelebbheverő tetemet, és megbecsülte, hogy a lény milyen magas lehetett életében. Újabb pil-lantást vetett a tőle jobb kézre eső falsza-kaszra, majd visszanézett Thrawnra, ésmegszólalt:

– Arra gondol, hogy nem ezek a teremt-mények végezték el a javításokat, igaz?

– Kitűnő észrevétel! – helyeselt a chissparancsnok. – Nem, nem ők végezték.

– Ezt meg hogy érti? – értetlenkedett ahomlokát ráncolva Quennto.

– Ezek az idegenek eléggé magasak –magyarázta Car’das, és a falra mutatott. –Nézz oda! Látod ott azt a pontot, ahol

 

megváltozik a varrat formája? Az illető, aki behegesztette ezt a rést, alacsony termetű volt. Így, amikor elért egy bizonyos magassá-gig, abba kellett hagynia a munkát, amitaztán létrára vagy dobogóra állva folytatott.

– És ez a személy jóval alacsonyabb volt,mint azok, akikkel megütköztünk – tettehozzá Thrawn, és Maris felé fordulvafolytatta: – Ahogyan az imént ön ismegjegyezte, ezt a hajót számtalanszor javították. De nem a tulajdonosai.

Maris szorosan összepréselte az ajkát, ma- jd a szeme furcsán megvillant, amikor végremegértette.

– Arra akar célozni, hogy ezek itt rabszol-gatartók voltak… – suttogta döbbenten.

– Pontosan arra! – Thrawn nagyot bólin-tott. – Nos, még mindig haragszik rám,amiért végeztünk velük?

 

Maris hirtelen elpirult, majd zavartankibökte:

– Elnézését kérem, parancsnok…

– Ne is mentegetőzzön! – válaszoltaThrawn, és elegánsan, nagyvonalúan legyin-tett. – Ugye, jól sejtem, hogy a GalaktikusKöztársaságban a rabszolgatartás tör- vénytelen cselekedetnek számít?

– Természetesen annak – válaszolta sietveMaris.

– Mi droidokra bízzuk a megterhelő, unal-mas vagy éppen veszélyekkel járó munkákat– tette hozzá Car’das.

– Mik azok a droidok? – kérdezte a jobbszemöldökét felvonva Thrawn.

– Önálló gondolkodásra és cselekvésreképes gépezetek – magyarázta szabatosanCar’das, majd érthetőbb nyelvezetre váltva

 

hozzátette: – Afféle gépmunkások, tudja? Dehát nyilván önök is rendelkeznek hasonló berendezésekkel!

– Nem, nekünk nincsenek… khm… hogy ismondta? Igen, szóval, nincsenek droidjaink – válaszolta Thrawn. – És azoknak az idegenfajoknak sincs, amelyekkel eddig találkoz-tunk. Megtennék, hogy megmutatnak nekemegy droidot?

Quennto nyomatékosan megköszörülte atorkát.

– Sajnos erre az útra egyet sem hoztunk magunkkal – közölte Car’das, aki nemtörődött a burkolt figyelmeztetéssel. Azelmúlt órák során a kapitány többször is fel-hívta a figyelmüket arra, hogy ne beszéljenek a Köztársaság műszaki fejlettségéről a chis-seknek. Ám Car’das meglátása szerint nemsokat számított, hogy ő mit árul el, és mitnem. Ráadásul biztosra vette, hogy Thrawn

 

rég áttanulmányozta az   Alkuvadász hajónaplóját, márpedig az ott tároltholofelvételeken jó néhány, különféle típusúdroid is látszott.

– Igazán kár – jelentette ki a chiss paranc-snok, majd kétkedő hangvételben folytatta: –Tudják, azért egyvalamit furcsának találok! Az hogyan lehetséges, hogy a Köztársaságbantiltják a rabszolgatartást, és önök mégis is-merik a fogalmat?

– Egyes világokon még manapság islétezik ez az intézmény – válaszolt fintorogvaCar’das.

– Ezek szerint a kormányzatuk szemethuny felette? – faggatózott Thrawn.

– Nézze, parancsnok, a kormányunk nemszólhat bele a Köztársaságtól független világok törvényeibe és szokásaiba – szóltközbe Quennto, majd türelmetlenülmegkérdezte: – Továbbá, a központi

 

kormányzatunk nem mindenható. Egyébként van még valami, vagy végeztünk itt?

– Még néhány perc türelmüket kérném – válaszolta Thrawn, és az ajtó felé mutatott,amelyen keresztül az imént a folyosóra lé-pett. – Jöjjenek velem, mutatok valamit, amitalán felkelti az érdeklődésüket!

Car’das attól tartott, hogy a bejáraton túltovábbi tetemek várják őket. Összeszedteminden bátorságát, és szilárdan megfogadta,hogy akkor sem fog elgyengülni, ha egy egészhullaheggyel találja szemben magát. Mélyetlélegzett, majd a parancsnokot megkerülve belépett az ajtón.

 A következő pillanatban úgy megdöbbent,hogy megtorpant, és elakadt a lélegzete. A te-herhajó méreteihez képest meglepően nagy helyiségbe érkezett, amelynek mennyezete vagy nyolc méteres magasságban húzódott afeje felett.

 

 A legalább száz-százhúsz négyzetméteralapterületű teremben egyetlen holttest semhevert, viszont tele volt kincsekkel.

Mindenféle-fajta kinccsel. Egyes helyekennemesfémekből öntött rudak alkottak em- bermagas halmokat. Másutt jókora hálókkalleszorított, kisebb-nagyobb ládarakások áll-tak. Néhány fedelet valakik – nyilván a chis-sek – felnyitottak, így látni lehetett, hogy egyes ládákat drágakövekkel, míg másokatnemesfémekből vert érmékkel töltöttek meg.Más védőhálók alatt különleges és méreg-drága fűszerekkel teli zsákok tucatjai lapul-tak. De bőven akadtak a helyiségbenműalkotások is: festmények, szobrok ésdomborművek. Ezek java részét szinténhálóval fogatták le, nehogy megsérüljenek egy erőteljes irányváltás vagy fékezés esetén,de néhány festményt egyszerűennekitámasztottak valamelyik oldalfalnak.Másutt is látszottak a hanyagság jelei. A padozaton kiszóródott ékkövek és

 

pénzérmék csillogtak, mintha a rakodók nemismerték volna fel a bennük rejlő értéket, vagy csak nem törődtek volna az elhullatottapróságokkal, olyannyira elvakította őket arakomány egészének ragyogása.

 A döbbenten bámuló Car’dasszal egy rekedt hördülés, illetve egy mély sóhajtástudatta, hogy a társai is megérkeztek mellé.

– Ez meg mi… – suttogta megilletődveMaris.

– Ez a teherhajó különféle világokról elra- bolt kincseket szállít – válaszolta Thrawn, akimaga is belépett a terembe. – Az utasai nemcsupán rabszolgatartók voltak, de kalózok ésfosztogatók is egyben.

Car’das nagy erőfeszítések árán elsza-kította a tekintetét a felbecsülhetetlenülértékes rakományról, és a chiss paranc-snokra pillantva megjegyezte:

 

– A jelekből ítélve ön már ismerte ezt anépséget.

– Csupán a hírüket hallottam – válaszoltaThrawn, és miután gyorsan körülnézett,hozzátette: – Legalábbis egészen mostanáig.

– Kimondottan rájuk vadászott?

Thrawn lassan megcsóválta a fejét.

– Természetesen nem – válaszolta halkan,de határozottan. – Tudja, a vagaarik minded-dig nem ártottak a népemnek. Így aztán nemszolgáltattak okot arra, hogy támadást indít-sak ellenük.

– A nevüket mindenesetre ismeri – ál-lapította meg Quennto.

– Ahogyan az imént említettem, hallottammár róluk – felelte a chiss parancsnok. – Azelmúlt tíz esztendő folyamán többször át-szelték a fennhatóságunk alá tartozó

 

szektorokat. Elsősorban a katonailag gyenge vagy a műszaki fejlettség alacsony fokán állónépeket zaklatták.

– És vajon mi történt a rabszolgáikkal? – vetette fel Maris. – Tud róluk valamit?

– Egyet sem találtunk a fedélzeten… –Thrawn megvonta a vállát. – Ebből atényből, illetve a rakomány láttán úgy se- jtem, hogy a bűnözők éppen a fő támasz-pontjuk felé tartottak, amikor elkaptuk őket.

– Nem hoztak magukkal rabszolgákat, ne-hogy valamelyikük megtudja a bázisuk pon-tos helyzetét, igaz? – vetette fel Car’das.

– Magától értetődik! – Thrawn elmélyül-ten bólogatott. – Ezen felül a hajót aszokásosnál alacsonyabb létszámú legénységirányította, ami arra utal, hogy nemszámítottak bajra. Azt hitték, hogy  nyílegyenesen hazarepülhetnek.

 

– Igen, azt ön már korábban is kijelen-tette, hogy a hajót kevesen védik – jegyeztemeg Car’das. – Igazán kíváncsi lennék rá,hogy ezt vajon miből gondolta…

– Kikövetkeztettem, méghozzá abból,hogy a védelmük lassúnak és gyakorlatilaghatástalannak bizonyult – válaszoltaThrawn, mialatt halvány, sejtelmes mosoly  jelent meg a szája sarkában. – Nem tettek mást, csupán kilőttek néhány rakétát. Éshiába adtak le több sorozatot, mindentmindvégig ugyanúgy csináltak. Ha a hajó ateljes személyzetével repül, nyilván a fed-élzeti lézereket is bevetették volna. Továbbá,meghatározott taktika alapján lőtték volna kia rakétákat. Indulás előtt minden bizonnyalabban reménykedtek, hogy a vadászkíséretmegbirkózik egy esetleges támadással.

– És a jelekből ítélve alaposan melléfog-tak… – dörmögte Quennto. – Maga szépenátverte őket!

 

– Nos, igazából nem tévesztettem meg azégvilágon senkit – válaszolta Thrawn. – Vég-ső soron nem vetettem be semmiféle hadic-selt. Csupán észrevettem, hogy a vadászok akét előző támadásuk alatt leadtak egy sortüz-et, majd jellegzetes és kiszámítható mintaalapján lőtték ki a rakétáikat. Így aztán,amikor harmadszor is lecsaptak ránk, abbana pillanatban viszonoztuk a tüzet, amikor ők felnyitották a kivetőcsöveik végének zárófed-elét. A rakéták még a csőben felrobbantak,anélkül, hogy útnak indultak volna. És tud- ják, az ilyen kis méretű vadászgépeket sosemlátják el olyan erős páncélzattal, amely képeselviselni és elfojtani egy belső robbanást.

– No, látjátok – bölcselkedett Car’das –,nincs ebben semmi különös!

Quennto beharapta az alsó ajkát, majdnagyot szusszant, és kibökte:

– Persze, világos! Sima ügy…

 

– És most mi fog történni? – érdeklődöttMaris.

– Elvontatjuk a hajót a Crustaihoz, és ottalaposan áttanulmányozzuk – válaszoltaThrawn, mialatt még egyszer, lassan körül-hordozta a tekintetét az elképesztő men-nyiségű kincsen.

Quennto kissé zavartan megköszörülte atorkát, és megszólalt:

– Lenne egy kérdésem: ön ugyebár aztmondta Car’dasnak, hogy megjutalmazminket, ha megtanítjuk a közös nyelvre?

– Nem éppen ezekkel a szavakkal, de alényeget tekintve igen, valami hasonlótmondtam – válaszolta Thrawn, és várakozvameredt a kapitányra.

– Lehetne arról szó, hogy innen válasszunk magunknak néhány apróságot? –kérdezte a kapitány. – Egyébként, minél

 

tovább maradunk, annál nagyobb lesz afizetség?

 A chiss parancsnok elmosolyodott.

– Az első kérdésére azt válaszolom, hogy igen, lehetséges – mondta, majdcsodálkozást színlelve hozzátette: – Viszont,ami a második kérdését illeti, én egészen mo-stanáig abban a hitben éltem, hogy önök szeretnének mihamarabb hazatérni.

– Szó sincs róla, voltaképpen ráérünk –hadarta sietve Quennto, és a szeme sarkábólönkéntelenül a mesés kincsre pillantott.

Car’das ebben a pillanatban vette észre,hogy a kapitány viselkedése jelentősenmegváltozott az elmúlt percek folyamán. Azelőzőnél valamivel barátságosabbnak mutatkozott, és a korábbi türelmetlenségenyomtalanul eltűnt.

 

Quennto végül ismét a chiss parancsnokrafordította a tekintetét, meglehetősen siker-telen mosolyt varázsolt az arcára, és emelthangon, hogy mindenki értsen belőle, meger-ősítette az előző kijelentését:

– Így igaz, parancsnok úr, egyáltalán nemsietünk!

 

ÖTÖDIK FEJEZET

– Gyerünk, tanítvány, szedd a lábad! –kurjantotta ingerülten C’baoth, és gyors pil-lantást vetett a háta mögé. – Ne tarts fel,nem akarok elkésni miattad!

– Igenis, mester! – válaszolta engedelmes-en Lorana.

Megszaporázta lépteit, közben forrón re-mélte, hogy nem fog belerohanni senkibe,mialatt a mestere mögött loholva átvág a pi-actéren tolongó tömegen. A reggeli bevásárlást intéző brolfoknak egészen mo-stanáig sikerült kitérniük a lassítás vagy kan- yarodás nélkül előrenyomuló C’baothútjából, amit Lorana annak a ténynek tulaj-donított, hogy a Jedi-mester ugyanolyanfeltűnő jelenség volt, mint egy közeledő

 

 viharfelhő. Ő maga viszont nem rendelkezettehhez hasonló, tekintélyt parancsolómegjelenéssel, így csak üggyel-bajjal tudtaelkerülni az ütközéseket.

Külön bosszúságára szolgált a tudat, hogy  voltaképpen semmi sem indokolta ezt a nagy sietséget, mert még bőven maradt idejük anapi tárgyalások kezdetéig. Nem, C’baothegész egyszerűen dühös volt. Haragudott a brolf tárgyaló delegáció makacs tagjaira, har-agudott az Iparvállalati Szövetség ugyanoly-an makacs képviselőire, és még jobban har-agudott az eredeti bányajogszerződés gond-atlanul eljáró megfogalmazóira, akik nyitvahagytak számos kérdést, és úgy állítottak össze bizonyos pontokat, hogy azokattöbbféleképpen is lehetett értelmezni.

És C’baoth minél inkább dühbe gurult, an-nál jobban sietett.

 

Szerencsére az Erő Loranával volt, így sikerült elvergődnie a piactér feléig úgy, hogy nem lökött fel senkit. Hamarosan kijutottak egy a piacot hosszában átszelő, széles járdára, ahonnan már alig ötven méter választotta el őket a tárgyalásoknak otthontadó városháza nyugati bejáratához vezető,széles lépcsősortól.

Néhány pillanattal később C’baoth megt-orpant, méghozzá olyan váratlanul, hogy Lorana kis híján belefutott hátulról.

– Mi történt? – kérdezte zihálva a lány, ésaz Erő segítségével igyekezett tájékozódni,mialatt odalépett a mestere mellé. Ám hiábapróbálkozott, nem érzékelt semmiféle veszélyt. Nem érzett mást, csupán annyit,hogy C’baoth még jobban füstölög magában.– Baj van, mester?

– Igazán jellemző! – morogta a Jedi, ésidegesen meghúzkodta hosszú, őszes

 

szakállát. – Bizalmatlanok és gyanakvóak,mint mindig. Gyerünk, tanítvány, ne maradjle!

 Azzal elfordult, és elindult a piac északisarka felé. Lorana a nyakát nyújtogatvakövette, és azon törte a fejét, hogy a mestereaz imént vajon kiről beszélt.

Hamarosan rájött a megoldásra, amikormegpillantotta a feléjük tartót férfit és a fi-atal fiút: egy Jedit és a tanítványát. Mialatt akét ismerősnek tűnő alak magabiztosléptekkel átvágott a tömegen, Loranának  valamiért az a benyomása támadt, hogy kétfényoszlopot lát, amelyek lehullott, szélkav-arta falevelek örvényéből ragyognak ki.

 A következő másodpercben még a lélegz-ete is elakadt, úgy megdöbbent az elméjébe betolakodó, különös képtől. Elsárgult, lehul-lott falevelek…

 

Mióta gondol ő így azokra, akik nem tar-toznak a Rendhez? Hogyan láthatja ilyennek az átlagos teremtményeket, holott elmé-letileg az ő védelmüknek szentelte az életét?Kitől vette át ezt a szégyenteljes szemléletet?Talán egy olyan illetőtől, akivel az utóbbiutazásai során találkozott? Igaz, sokan akad-tak közöttük, akik felnéztek a Jedikre, ésalacsonyabb rendűnek tartották magukatazoknál, akik fénykardot hordoztak, de ezmég nem lehet indok arra, hogy ő így tekint-sen rájuk!

 Vagy talán maga C’baoth plántálta beléezeket az utálatos gondolatokat? Ő volt az,aki így gondolt a hétköznapiteremtményekre?

C’baoth hamarosan ismét megállt. A másik Jedi és a tanítványa már csak alignéhány méterre járt tőlük, amikor Lor-anának eszébe jutott a nevük.

 

– Üdvözöllek, C’baoth mester! – köszöntderűsen mosolyogva Obi-van Kenobi mester,mialatt a tanítványa, Anakin Skywalkerutolérte, és lecövekelt mellette.

– Én is téged, Kenobi mester! – válaszoltaC’baoth, akinek a hangja ugyan többé-kevés- bé barátságosan csengett, de némi ellenszenv is érződött belőle. – Micsoda meglepetés!Egészen idáig eljöttetek a Coruscantról, hogy prisht-gyümölcsöt vásároljatok?

– Úgy hallottuk, hogy a Barlokon alkal-mazott különleges, melegházi módszereknek köszönhetően itt teremnek a legzamatosabbpéldányok – válaszolta Obi-van alegteljesebb lelki nyugalommal. – No és ti mi járatban vagytok?

– Nagyon jól tudod, hogy miért vagyok itt!– mordult fel ingerülten C’baoth. – Áruldmár el nekem, hogy van mostanában közös barátunk, a kiváló Mace Windu mester?

 

Kenobi arca aprót rándult, de a Jediuralkodott magán, és semleges hangon válaszolt:

– Amennyire én tudom, kitűnően.

– Hát, ezt örömmel hallom! – jelentette kiC’baoth, azzal a fiatal fiúra fordította a tekin-tetét, és végre, ha éppen csak halványan is,de elmosolyodott, majd megkérdezte: – Ésíme, az ifjú Skywalker, ha emlékezetem nemcsal!

– Igen, én vagyok – válaszolta Anakin azéletkorához cseppet sem illő, komor hang-hordozással. Lorana akarata ellenére el-mosolyodott, mert a jelenség arra utalt, hogy a fiú a felnőtt, komoly Jedit próbálja eljátsz-ani. A padavan maga is érezhette, hogy azalakítása nem túl hiteles, mert dacosanfelszegte a fejét, és hozzátette: – Megtisztel-tetés, mester, hogy viszontláthatlak!

 

– Én is megtiszteltetésnek veszem, hogy ismét találkozhatok egy ilyen ígéretes, nagy  jövő előtt álló tanítvánnyal – udvariaskodottC’baoth. – Érdekelne, hogy hogyan haladsz afelkészülésben.

 Anakin a szeme sarkából Kenobira pillan-tott, majd az előbbi szerepét feledve,óvatosan válaszolt:

– Természetesen még nagyon sokat kelltanulnom. Csak remélni tudom, hogy meg-felelek az elvárásoknak.

– Anakin fejlődésének üteme több, mintkielégítő – szólalt meg ekkor Obi-van. – Hatovábbra is így halad, húszéves korában Jedi-lovaggá fogjuk avatni.

 A nagymester megjegyzésének hallatánkínos érzések lettek úrrá Loranán. Ő magamár a huszonkettedik életévében járt, deC’baoth mindeddig egyszer sem hozta szóbaaz avatását. Egy pillanatra eltöprengett, és

 

akárhogy forgatta magában a kérdést, csakisarra tudott következtetni, hogy az ifjú Anakint nyilván sokkal jobban átjárja az Erő,mint őt.

– És mindezt úgy, hogy a felkészítése aszokásosnál jóval későbbi életkorban vettekezdetét – mutatott rá elismerő hangvétel- ben C’baoth, és szinte kedvesen mosolygott afiúra. – Ebben a tudatban még inkábblenyűgözőnek találom az előmenetelét!

– Én magam is így vagyok vele – jelentetteki derűsen Kenobi. – Utólag visszatekintve,azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy aTanács helyesen döntött, amikor megadtanekem az engedélyt Anakin felkészítésére.

Obi-van éppen csak kihangsúlyozta kissé a„nekem” szót, de C’baoth így is elkomorult. A következő másodpercben ismét összeszedtemagát, és barátságos kifejezést erőltetett azarcára.

 

– Nos, Kenobi mester, én ugyan szívbőlörülök ennek a kellemes találkozásnak –mondta határozottan –, ám a tárgyaló felek lassan összegyűlnek, és számítanak a jelen-létemre. Remélem, megbocsátasz, de mostmennem kell, hogy azzal az üggyelfoglalkozzak, amelyet a Tanács hivatalosanrám bízott.

Obi-van természetesen megértette az ud- varias szavakba burkolt célzást, amellyelC’baoth felhívta a figyelmét arra, hogy ő és atanítványa Mace Windutól, és nem a Tanác-stól kaptak feladatot. Kissé elvörösödött, deelőzékenyen biccentett, és a kezét széttárva válaszolt:

– Természetesen, C’baoth mester,megértjük az indokaidat!

 Az ősz hajú férfi már elindult, de hirtelenmeggondolta magát, visszafordult, és a hom-lokára csapva megszólalt:

 

– Hogy én milyen udvariatlan vagyok! A nagy sietségben teljesen megfeledkeztem a jómodorról. Ez itt egy szép, gazdag város, és biztosra veszem, hogy szívesen belekóstolná-tok az itteni szórakozási lehetőségekbe.Tanítványom, az ifjú Lorana Jinzler megt-isztelve érezné magát, ha elkísérhetne titeketa felfedező utatokra!

– Igazán köszönöm, de arra nem leszszükség – válaszolta Obi-van, és tetőtőltalpig végigmérte a lányt, mintha csak aztpróbálta volna kideríteni, hogy kivel állszemben. – Magunk is remekülelboldogulunk.

– Ragaszkodom hozzá! – jelentette kiC’baoth, és a többiek tisztán kihallották ahangjából a parancsoló tónust. – Nemszeretném, ha ott sertepertélne körülöttem atárgyalások alatt, nehogy elrontson valamit.– Jelentőségteljes pillantást vetett Anakinra,és hozzátette: – És van egy olyan érzésem,

 

hogy az ifjú Skywalker kimondottan örülneegy másik tanítvány társaságának.

 Anakin ismét a mesterére nézett, ésmegköszörülte a torkát, mintha szólnikészülne.

– Továbbá úgy fognám fel, hogy szívessé-get teszel nekem – hadarta sietve C’baoth,mialatt a tekintetét Obi-van szemébe fúrta. –Loranának nem jut az égvilágon semmilyenfeladat a tárgyalások folyamán, így aztánnem látom okát annak, hogy magam melletttartsam őt. Biztosra veszem, hogy szívesensétálna egyet idekint, és engem is megny-ugtatna a tudat, hogy megbízható személyek társaságában tölti az időt.

Kenobi felsóhajtott, és lerítt róla, hogy egyáltalán nincs elragadtatva az ötlettől. ÁmC’baoth a ravaszkodásával sarokbaszorította, és ezt ő maga is jól tudta.

 

– Ahogy óhajtod, C’baoth mester –mondta végül. – Szívesen magunkkal visszük a tanítványodat néhány órára.

– Olyan hosszú időre, amennyire csak akarod! – válaszolta nyomban C’baoth. – Demost már valóban mennem kell. A  legjobbakat!

 Azzal hátat fordított a három társának, éselsietett. Lorana sokáig nézett utána, mialatta torka görcsösen összeszorult az aggoda-lomtól. Mindeddig tökéletesen beérte azzal,hogy ott ülhetett C’baoth háta mögött atárgyalások idején, és úgy hitte, hogy a ment-ora is elégedett ezzel a szereposztással. Vajonelrontott valamit, amivel magára haragítottanehéz természetű mesterét?

 Ám akármiféle ok lapult az érthetetlendöntés hátterében, még ha kimondatlanul is,de parancsot kapott. Halkan felsóhajtott, ésújdonsült kísérői felé fordult. Azon kapta

 

magát, hogy Kenobi és Anakin kisséhűvösen, de kíváncsian méregetik őt.

– Hát… – nyögte ki nagy nehezen, mertfogalma sem volt arról, hogy mit is mondhat-na. A következő pillanatban rájött, hogy ahíres Jedi és tehetséges tanítványa ennélnyilván többet várnak el a szintén híresC’baoth padavanjától. Gyorsan összeszedtemagát, derűs kifejezést erőltetett az arcára,és vidáman csengő hangon megszólalt: –Nos, én is csupán egyetlen napja vagyok itt, viszont a megérkezés után az űrkikötőben akezembe nyomtak egy tájékoztató füzetet,amelyben felsorolják az itteni nevez-etességeket és szórakozóhelyeket.

– Azt mi is kaptunk – dünnyögte Obi-van,majd tovább hallgatott, amivel egyáltalánnem könnyítette meg a lány helyzetét.

– Szóval, én azt javasolnám… – kezdte vontatottan Lorana, aztán zavartan elharapta

 

a szó végét, mert igazából nem tudott előállnisemmiféle értelmes javaslattal.

 A kínos jelenetnek Anakin vetett véget,amikor reménykedő hangon megszólalt:

– Ismersz olyan helyet, ahol jó tarsh max-en lehet kapni? Majd megveszek az éhségtől!

Lorana fellélegzett, mert ösztönösenmegérezte, hogy a fiú a kérdésével megtörtea jeget, és megalapozta a jövőbeni jó hangu-latot. Kenobi a tanítványára nézett, majdamikor visszafordult a lány felé, az ajka barátságos, őszinte mosolyra görbült.

– Kitűnő ötlet! – jelentette ki vidáman. –Menjünk, keressünk magunknak egy jóféleéttermet!

Kinman Doriana szállodai szobájának erkélyéről figyelte a Jedit és a két tanítványt.Kisebbfajta, de erős nagyítású távcsövénkeresztül mindvégig szemmel tartotta őket,

 

mialatt átvágtak a sokaságon, majd a piactérsarkához érve a közeli szórakozónegyed felé vették az irányt. Hamarosan eltűntek előle,ekkor az ölébe eresztette a távcsövet, ésmélyen elgondolkodott. A jelekből ítélve aJedi-tanács ezúttal is megnehezítette a dol-gát. Ideküldték Obi-van Kenobit, és az ő sen-kiházi, öntelt tanítványát, hogy felügyeljék C’baoth munkáját. Doriana rosszat sejtvecsóválgatta a fejét. Teljesen biztosra vette,hogy ez a fordulat nem szerepelt Darth Sidi-ous tervében.

Ráadásul, ez a két Jedi mintha arra tette volna fel az életét, hogy folyton keresztül-húzzák a Sith Nagyúr számításait. Dorianamindmáig nem tudta elfelejteni, hogy Sidi-ous hogyan őrjöngött tehetetlen haragjában,amikor a Kereskedelmi Szövetség vereségetszenvedett a Naboónál. Sidious azt akarta,hogy a droid seregek hónapokig vagy évekigtartsák megszállás alatt azt a sárgolyót, hogy 

 

ő a saját céljaira használhassa fel a támadásnyomán keletkező zűrzavart és félelmet.

 Ám a lehetőség mindenestől elveszett,amikor Skywalker a vakszerencséjének köszönhetően megsemmisítette a Keresk-edelmi Szövetség droid vezérlő cirkálóját. Hamindez nem lett volna elég, Kenobi és Qui-gon Jinn végzett Darth Maullal, akinek azlett volna a feladata, hogy a Jediket állandó bizonytalanságban tartva megbontsa az őketszorosan összetartó társaság szövetét.

És a két utálatos alak most megjelent aBarlokon, így fennállt a veszély, hogy ismétmeghiúsítják Sidious fáradságos munkávalelőkészített terveit. Doriana dacosan össze-préselte az ajkait, és csendes esküvel fogadta,hogy az utolsó leheletéig küzdeni fog, és nemhagyja, hogy a Jedik tönkretegyék mindazt,amiért oly sokat dolgozott.

 

Idáig jutott a töprengésben, amikor azsebe mélyén felcsipogott a titkos adó- vevője. Gyorsan előhalászta, és bekapcsolta akészüléket, majd beleszólt:

– Tessék!

– Védő? – recsegte egy brolf férfi durvahangja.

– Igen, Hazafi, én vagyok! – válaszoltaDoriana. – Ígéretemhez híven visszatértem,hogy a segítségére legyek ezekben a vészter-hes időkben.

– Csakhogy elkésett! – förmedt rá a Haza-fi fedőnevű brolf. – A tárgyalások mármegkezdődtek!

– Ne eméssze magát, még semmi sem dőltel – felelte higgadtan Doriana. – Mindentelőkészítettek úgy, ahogyan előírtam?

 

– Majdnem mindent – válaszolta Hazafi.– Már csak az utolsó simítások vannak hátra.Csupán az a kérdés, hogy maga elhozta-e azt,amit megígért?

– Igen, itt van nálam – jelentette kiméltóságteljes hanghordozással Doriana.

– Akkor legfőbb ideje, hogy átadja nekem!– vágta rá Hazafi. – Két óra múlva várom aChessile és a Scriv utcák sarkán!

– Ott leszek – ígérte Doriana.

Halk csendülés tudatta vele, hogy a hívófél megszakította a kapcsolatot. Zsebre vágtaaz adó-vevőt, és az órájára pillantott. Azidőzítés tökéletesebb már nem is lehetett volna. A megadott cím félórányi járásra esett, vagyis nem kellett kapkodnia. Bőven maradtideje, hogy kényelmesen elsétáljon atalálkozó helyszínére, de még arra is, hogy alaposan szemügyre vegye annak környékét.

 

Miután végiggondolta a teendőit, várat-lanul gonosz és alattomos vigyor ült ki aképére. Hirtelen rádöbbent, hogyan használ-hatja ki a lehető legésszerűbben arendelkezésére álló időt: gondoskodhat róla,hogy Kenobiék ne árthassák bele magukat adolgába. Sokat tudott a Jedi-rendműködéséről, így tisztában volt azzal, hogy akármiféle szándékok vezérelték ide Kenobités Skywalkert, nem fognak komoly lépésekettenni anélkül, hogy ne vitatnák meg a ter- veiket a Jedi-tanáccsal. Éppen ezért elég lesz,ha egy kicsit belepiszkál a HoloHálózat helyiszámítógépes rendszerébe, és elintézi, hogy egy-két napon keresztül egyetlen távolságiadás se hagyhassa el a Barlok körzetét. Ennyiidő bőségesen elég lesz arra, hogy ő és brolf szövetségesei elvégezzék a dolgukat.

Doriana az íróasztalához sietett, bekapc-solta a számítógépét, és kissémegkönnyebbülve munkához látott.

 

 Az étterem berendezése, díszítése ésáltalános állapota nem tűnt túlságosan biztatónak, de Obi-van már régen megtan-ulta, hogy a látszat gyakran csalóka. Utazásaisorán néha megesett vele, hogy lepusztultkörnyezetben, bokáig szemétben gázolva jutott hozzá a legfinomabb falatokhoz. A levegőben roston sült orrá-szeletek ínycsik-landó illata terjengett, ezenfelül mindenütttisztaság uralkodott, továbbá a városútikalauzának összeállítói „kiváló”-nak minősítették a   Panky   által nyújtott szol-gáltatásokat. Minden egybevetve, az étterem jó választásnak ígérkezett.

 A mester és a két tanítvány letelepedettegy az utcára néző, széles ablaknál álló as-ztalhoz, ekkor egy WA-2-es droid sietetthozzájuk.

– Üdvözlöm önöket a  Panky ben – züm-mögte udvariasan, de a hangjával valahogy mégis sikerült érzékeltetnie, hogy  

 

méltánytalanul túlhajszolt gépezetnek tartjamagát. – Mit hozhatok önöknek?

– Nekem tarsh maxert, és hozzá egy nagy pohár bribb-lét! – vágta rá mohón Anakin.

Obi-van szelíden elmosolyodott. A tanítványa az első közös útjuk során fedeztefel magának ezt az italféleséget, és azóta isazt rendelt, valahányszor csak tehette, függe-tlenül attól, hogy illett-e az ételekhez, vagy sem.

– Én is   maxert kérek, de nekem egy koréliai noale-t hozz! – mondta a droidnak.

– A  bribb-lé  nekem is jó lesz, de prisht-salátát kérek hozzá – közölte Lorana, majdfélszeg mosolyt villantott a mesterre, és mag- yarázatképpen hozzáfűzte: – Hiszen ténylega Barlokon termelik a legfinomabb prisht et!

– Igen, jómagam is így hallottam –dörmögte barátságosan Obi-van, majd ebből

 

a közelségből, alaposan szemügyre vette Lor-anát. Az átlagos magasságú és alkatú, sötéthajú teremtés szabályos arcából szintekiragyogott meglepő árnyalatú, élénkszürkeszeme. A tekintete éles észről tanúskodott, amosolya kedves volt, és az egész személy-iségéből csak úgy sugárzott az a fajta éberségés tudatosság, amely csakis az Erőismeretéből táplálkozhatott. Lorana Jinzler akülső jegyei alapján tökéletesen alkalmasnak látszott arra, hogy egy napon jellegzetesJedi-lovaggá váljon.

 A biztató jelek ellenére Obi-van valamifurcsát érzett a lányban, ahhoz hasonlatosan,mint amikor egy hangszer egyik húrja kisséhamisan szól. A méltósága és önbizalma va-lahogy erőltetettnek tűnt, mintha ezek a vonások nem épültek volna be a személy-iségébe, hanem csak ékszerek vagy ruhadara- bok lettek volna, amelyeket minden reggelmagára vesz. Bizonytalan mosolya ingataglelki egyensúlyról árulkodott, mintha folyton

 

attól félt volna, hogy akarata ellenére bajbakeveredik.

 A felületes szemlélő aligha figyelt volna felezekre az apró jelekre, de Obi-vannak az ahatározott benyomása támadt, hogy LoranaJinzler a lelke mélyén még most is egy ártat-lan, félszeg kislány, akinek még rengetegetkell tanulnia és fejlődnie ahhoz, hogy Jedi-lovag legyen belőle.

– Ha az emlékezetem nem csal, minded-dig nem találkoztam olyan Jedivel, akitC’baoth mester készített fel – jegyezte megtűnődő hangon Obi-van, miután a felszolgálódroid magukra hagyta őket. – Mondd csak,miféle mentor ő?

Lorana egy pillanatra összepréselte azajkát, majd mélyen teleszívta a tüdejét.

– Igazán értékes tapasztalatokat szerzek mellette – válaszolta diplomatikusan. –C’baoth mester rendkívüli mélységekig

 

ismeri az Erőt. Én magam valószínűlegsosem fogok eljutni oda, ahová ő eljutott.

– Értem – dünnyögte Obi-van, akinek azelméjén átvillant a Windu mesterrelfolytatott legutóbbi beszélgetésük emléke.Így aztán, a saját megítélése szerint az is elő-fordulhatott, hogy C’baoth korántsemmélyedt el annyira az Erő tanul-mányozásában, mint ahogyan azt Loranagondolta. Sőt még azt is elképzelhetőnek tar-totta, hogy maga C’baoth sem tudja helyesenfelmérni a saját képességeit.

 Ám a Rend tagjainak szemében az egyik legnagyobb illetlenségnek számított, ha valaki kifaggatott egy tanítványt a mester-éről, ezért Obi-van nem is tapogatózotttovább ebbe az irányba.

– Biztosra veszem, hogy idővel te is tek-intélyes tudásra fogsz szert tenni – jelentetteki, és melegen rámosolygott a lányra. – És

 

igazán bízhatnál magadban. Tapasztalataimszerint a tudásunk gyarapítása kizárólag azelhatározásunkon múlik. Mindenki olyanmélységekig ismerheti meg az Erőt, amilyenmélységekig akarja.

– Természetesen a saját korlátain belül – válaszolta szomorúan Lorana. – És én nemtudom, hogy hol húzódnak a saját határaim.

– Azt senki sem tudja, amíg el nem ériazokat a bizonyos határokat – mutatott ráObi-van. – Én személy szerint nem hiszek alétezésükben, ha ez megnyugtat.

Ekkor újabb droid sietett feléjük, amely kerek fémtálcán hozta a megrendelt italokat. Ahogy a gépezet ide-oda kanyargott az as-ztalok és székek között, a tálca egyre jobban billegett fémkezében. Obi-van kényelmesenhátradőlt a székén, és felkészült rá, hogy azErő segítségével elkapja a poharakat, ha adroid elszámítaná magát. Ám nem kellett

 

közbeavatkoznia. A három keréken gurulófelszolgáló ügyesen odamanőverezetthozzájuk, majd úgy rakta le eléjük azitalokat, hogy egyetlen cseppet sem loccsan-tott ki. Obi-van felvette, és a szájához emeltea poharát, majd az elszáguldó droid utánnézve, lassan körülhordozta a tekintetét ahelyiségen.

Jól tudta, hogy az ehhez hasonló, szerény éttermeket a Galaxis minden pontján elkerü-lik a látványos külsőségeket és az izgalmasszórakozási lehetőségeket kereső turisták. A szabály alól a   Panky   sem volt kivétel, a vendégek túlnyomó többségét a helyi lakosok alkották. Az asztalok mellett, illetve a hosszú bárpultnál java részben zöldessárga bőrű brolfok ültek. Más asztaloknál a várost két-felől határoló erdőkben élő karfok beszél-gettek, illetve étkeztek. Rajtuk kívül másnépek néhány képviselője is jelen volt a hely-iségben, többek között három emberi lény. Az utóbbi vendégek láttán Obi-van fejében

 

megfordult, hogy az útikalauz ajánlatai talánmégiscsak gyakorolnak némi hatást az idelá-togató turistákra. A nagymester a teremhosszanti fala mentén álló bárpultrairányította a tekintetét, majd gyanakodvaráncolgatta a homlokát, és halkan odaszólt alánynak:

– Figyelj csak, Lorana, a pultnál ül egy fekete mellényt és szürke inget viselő férfi.Nem ismerős valahonnan?

 A lány lassan, feltűnés nélkül oldalrafordította a fejét, szemügyre vette az idegent,majd visszasúgta:

– De igen. Tegnap, amikor a napi megbe-szélések végén kijöttünk a tárgyalóteremből,ő is ott várakozott a folyosón, egy jókoracsapat közepén.

– Ismered azt az alakot, mester? –érdeklődött Anakin.

 

– Ha minden igaz, akkor ez az illető Jerv Riske – dörmögte Obi-van. – Egykori fe- jvadász, aki az utóbbi időben az IparvállalatiSzövetség vezérigazgatójának legmeg- bízhatóbb végrehajtója.

– És mit csinál egy végrehajtó? – kívánc-siskodott Anakin.

– Gyakorlatilag mindent, amire Passel Ar-gente utasítja – válaszolta a nagymester. – Alapjában véve testőrként és affélenyomozóként dolgozik, de perszeközreműködik a rosszul kihelyezett kölc-sönök behajtásában is. Kíváncsi lennék, hogy most éppen melyik bőrébe bújt.

– Szerintem testőrködik – vélekedett Lor-ana. – Tudniillik, Argente vezérigazgató vez-eti a Szövetség tárgyaló delegációját.

Obi-van meglepődött, ezzel egy időbenkellemetlen érzései támadtak. Az egészGalaxist behálózó, elképesztő hatalmú

 

Iparvállalati Szövetség első számú vez-etőjének aligha volt ideje arra, hogy személyesen részt vegyen egy kisebb jelentőségű jogi vitában. És ebből a ténybőlazonnal adódott a feltevés, mely szerint aBarlokon folytatott tárgyalás sokkal, desokkal fontosabb annál, ahogyan azt sokanhitték.

Obi-van ismét a férfira pillantott. Riske apult mögött dolgozó, karcsú brolffal beszél-getett. Mindketten a pultra könyökölve ha- joltak előre, és összedugták a fejüket, nyilvánazért, hogy suttogva is megértsék egymást. A Jedi-mester néhány pillanatra eltöprengett,és gyorsan kidolgozott egy egyszerű tervet.

– Anakin, látod ott azt a gyümölcstálatRiske közelében? – mondta halkan, éslerakta a poharát. – Menj, és hozz ide néhány óriás diót!

 

– Máris… – dünnyögte Anakin, azzalkisiklott a pad és az asztal közül, majdelindult a bárpult felé.

– Mire készülsz, mester? – kívánc-siskodott meglepetten Lorana.

– Szükségem van egy jó kifogásra, hogy feltűnés nélkül Riske közelébe férkőzhessek – válaszolta Obi-van, mialatt távolodótanítványa után nézve számítgatta a meg-felelő időzítést.

 Amikor Anakint már csupán négy-ötméter választotta el a pulttól, Obi-van felállt.

– Itt várj, mindjárt visszajövünk! –mondta a lánynak, azzal elindult a padavanjaután.

 A figyelmét Riske és a brolf beszélgetésérefordította, közben felidézte magában azérzékszervek ingerküszöbének finomításáraszolgáló módszereket, és gyorsan alkalmazta

 

magára az adott helyzetbenleghatékonyabbnak tűnő eljárást. Néhány másodperccel később Anakin benyo-makodott egy aqualish, illetve egy rodiaiközé, majd felmarkolt néhányat a jókora,csonthéjas termések közül. Ebben apillanatban Obi-van hallótávolságon belülre jutott, és elcsípett néhány szót.

– … a Patameene-kerület kellős közepén –magyarázta fojtott hangon a pultos. – De azis meglehet, hogy ez csak afféle szóbeszéd,tudja?

– Mindenesetre köszönöm… – válaszoltaRiske, azzal elhúzta a kezét a pultos kezefelett.

 A brolf begyakorolt mozdulattal a pulttakarásába süllyesztette a kezét, ám nemszorította össze teljesen az ujjait, így amennyezeti lámpák fénye megcsillant atenyerébe rejtett, apró fémtárgyon. A pultos

 

ekkor a közeledő Jedi-mesterre nézett, ésnyilván megérzett valamit, mert szaruszerű bőre megremegett a nyakán. Riske azonnalfelfigyelt a brolf hangulatában beállt változásra, válaszképpen gyorsan, de feltűnésnélkül a derékszíjához eresztette a jobbját,majd az ujjainak végét bedugta a mellényeszegélye alá.

– Ennyi bőven elég lesz, Anakin! – jelen-tette ki halkan, de határozottan Obi-van.Odalépett a fiú mögé, és megfogta a vállát,közben gondosan vigyázott, hogy egyszer senézzen Riske felé.

 A padavan azonnal tudta, hogy mit várnak el tőle.

– Csak még ezt az egyet! – kérte panaszoshangon, és felemelt egy jókora tashrut.

– Rendben, de csak ebéd után ehetedmeg! – mondta szigorúan Obi-van. A szemesarkából meglátta, hogy Riske felemeli a

 

kezét, és újra rákönyököl a pultra, ezzelpárhuzamosan érzékelte, hogy jócskánalábbhagy mind az ő, mind a pultos gyanak- vása. Hogy eloszlassa a maradék kételyeiketis, a gondos apák módján, megenyhülvehozzátette: – Nem ehetsz sokat előtte, mertelveszi az étvágyadat!

 A fiú immár tökéletesen beleélte magát aszerepbe, és hatalmasat sóhajtott.

– Na jó… – dünnyögte félhangosan, azzalmegmarkolta a gyümölcsöt, és visszafordulta mestere felé.

 Ám elvétette a mozdulatot, és a vállávalmeglökte az aqualisht, méghozzá éppen ab- ban a pillanatban, amikor a megtermett ide-gen a szájához emelte a poharát. Azütközéstől a pohárban vöröslő ital néhány cseppje kilöttyent.

Obi-van rosszat sejtve meredt a kezétrázogató teremtményre. Az eset jelentéktelen

 

 volt, nem történt baja senkinek, és károk semkeletkeztek. Ám tapasztalatból tudta, hogy azátlagos aqualishok nem szoktak törődni azefféle, apró részletekkel.

És erről az illetőről – természetesen –azonnal kiderült, hogy az átlagos aqualishok közé tartozik.

– Te embergyerek! Te bajkeverő! – moro-gta vészjósló hangon. – Hogy merészelszháborgatni engem?

– Nem szándékosan csinálta – avatkozottközbe gyorsan Obi-van, azzal maga mellérántotta Anakint. – Én kérek elnézést a fiamgondatlanságáért!

– Hé, ez itt már nem pelenkás csecsemő,akinek törölgetni kell az orrát! – csattant felmérgesen az aqualish. Hatalmas szemévelfenyegetően meredt a két emberre, a jobbjáv-al megmarkolta a derékszíjába tűzött sugár- vetőt, és ismét felmordult: – Talán legfőbb

 

ideje lenne, hogy egy kis önfegyelmettanuljon!

Obi-van keményen megszorítottatanítványa vállát, mert megérezte, hogy a fiúszempillantás alatt haragra gerjed. Átvillantaz agyán, hogy az idegen merő véletlenségbőlugyan, de rátapintott a lényegre. Anakin ép-pen az önfegyelemmel állt hadilábon. Szintenaponta kellett figyelmeztetni, hogy türtőztesse magát. Más már nem is hiányzottneki, mint hogy egy idegen teremtmény ok-tassa ki arról a hibájáról, amelyet a mestereújra meg újra a fejére olvasott…

– Őrizd meg a hidegvéred, Anakin! – mor-molta halkan Obi-van abban a biztos tudat- ban, hogy most már az étterem valamennyi vendége őket figyeli. Az iménti színjátékávaleloszlatta ugyan Riske gyanakvását, de jóltudta, hogy az a gyanakvás megsok-szorozódva fog visszatérni, ha ő kénytelenlesz felfedni a valódi kilétét. Rávigyorgott az

 

aqualishra, és hogy lecsillapítsa, derűshangon odaszólt neki: – Ugyan már, barátom! Miért pazarolnád az idődet és azenergiádat ilyen csip-csup ügyekre! Gyere,kárpótlásképpen meghívlak egy italra, és máritt sem vagyunk!

 A teremtmény néhány pillanatighallgatagon meredt rájuk, majd némileg vonakodva ugyan, de elengedte sugárvetőjemarkolatát. Obi-van mozdulatlanul állt, delélekben felkészült arra, hogy szükség eseténszempillantás alatt előrántsa, és aktiválja azujjasa alá rejtett fénykardját.

 Végül az aqualish szemlátomást me-genyhült, és mogorván megszólalt:

– Egy   likstrót akarok! – Végre teljesenlevette a jobbját a fegyveréről, ésmutatóujjával a poharára bökve hozzátette:– De nagy pohárral ám!

 

– Mi sem természetesebb! – válaszoltakészségesen Obi-van. Jól látta, hogy ateremtmény az imént még egy kisebbfajtapohárból ivott, viszont örült, hogy  különösebb baj nélkül kivághatja magát aszorult helyzetből, és nem akart vitatkozni. Az Erő segítségével, éberen figyelte egy es-etleges, utolsó pillanatban bekövetkező or- vtámadás előjeleit, közben a pultoshozfordult, és fennhangon odaszólt neki: – Egy nagy adag likstrót az úrnak!

 A brolf biccentett, és gyorsan nekilátott acsapolásnak. Alig egy perccel később az italaz aqualish kezében volt, az érte járó pénz apultoséban, Obi-van és Anakin pedig az as-ztaluk felé tartottak.

– Az előbb kisebb pohárral ivott! –mérgelődött fojtott hangon Anakin, mialattátvágtak a termen.

 

– Tudom – válaszolta egykedvűen amögötte lépkedő Obi-van.

– Ami azt jelenti, hogy szépen kihasználtaa helyzetet, és átvert téged, mester! – jegyezte meg szemrehányó hangon atanítvány. – Talán egész idő alatt erre mentki a játék!

– Igen, ez elképzelhető – ismerte el Obi- van. – És akkor mi van?

– De hát mi Jedik vagyunk! – fortyant fel Anakin. – Nem szabadna hagynunk, hogy  valaki így kicsikarja a pénzünket!

– Meg kell tanulnod távlati célokban gon-dolkodni, Anakin – magyarázta higgadtan aJedi-mester. – Meg kell tanulnod, hogy mindig a fontosabb dolgokat nézd, és ne vessz el a részletekben! Nem azért jöttünk ide, hogy kocsmákban veszekedjük, hanem…

 

Hirtelen elakadt a szava, mert mialatt be-szélt, visszanézett a pult irányába, és felfed-ezte, hogy Riske időközben eltűnt. Ekkorrosszat sejtve az asztaluk felé pillantott, ésmeglepetten látta, hogy Loranának is nyoma veszett.

 

HATODIK FEJEZET

Lorana minden ügyességét latba vetvecikázott a járdán hömpölygő tömegben. Mi-alatt a lassan sétálgató vagy éppen tétován bámészkodó járókelődet kerülgette, egyreinkább úgy érezte, hogy mostanában az ere- jének és energiáinak túlnyomó többségétmások követésére kell pazarolnia. Mindeddigazért kellett küzdenie, hogy lépést tartson amesterével, most pedig azért, nehogy szemelől tévessze Riskét.

Egyedül az a tudat vigasztalta, hogy így legalább szabadon tanulmányozhatja azegymástól homlokegyenest eltérő módszerek hatékonyságát. C’baoth úgy tört előre, mintegy páncélozott harcjármű, és mindenkitőlelvárta, hogy kitérjen előle. Ezzel szembenRiske tévedhetetlen pontossággal,

 

 villámgyors kanyarokkal kerülgette az útjábaeső teremtményeket, így gyakorlatilag megsem zavarta őket. Ügyességének ésfürgeségének köszönhetően úgy vágott át asokaságon, ahogyan egy éjszakai ragadozó asötétbe burkolózó erdőn.

Lorana önkéntelenül elismeréssel adózotta férfi képességeinek, és az járt a fejében,hogy ha Riske régebben fejvadászként dolgo-zott, akkor valószínűleg a legjobbak közé tar-tozott. A gondolat nyomán keserűen meg- bánta, hogy mielőtt elvált Kenobitól, nemkérte el tőle az adó-vevőjének hívószámát. Azt ugyan biztosra vette, hogy C’baoth ismeria kódot, de inkább tőből leharapta volna anyelvét, mint hogy a tárgyalás idején ilye-smivel zavarja a mesterét. Hirtelen eszébe jutott, hogy a Jedi-templom hatalmasKönyvtárában bizonyosan őrzik a számot.Gyorsan kikerült egy kényelmes léptekkel ballagó ithorit, előhúzta az adó-vevőjét, és beütötte a városi kommunikációs központ

 

hívókódját, majd átirányította a hívást a Bar-lok körül keringő reléállomásra. Aztán meg-lepetten bámult, mert a készüléke a várt, dal-lamos jelzés helyett egy előre rögzített üzen-etet közvetített.

– Polgártársaink elnézését kérjük – züm-mögte egy géphang –, a HoloHálózat sávjai jelenleg elérhetetlenek. Kérjük, próbálja mega hívást egy későbbi időpontban!

Lorana egy mély sóhaj kíséretében feladtaa tervét. Kikapcsolta, és az övébe tűzte azadó-vevőjét, majd egy hosszan elnyújtott,oldalazó lépéssel kikerült két megtermett brolfot. Miután elhaladt mellettük, felgyor-sított, és a nyakát nyújtogatva próbált ellátnia tömeg felett.

 A következő pillanatban döbbenten ál-lapította meg, hogy végül mégiscsak szemelől tévesztette Riskét.

 

Még jobban megszaporázta a lépteit,közben aktiválta a különleges érzékszerveit,és az Erő segítségével próbálta letapogatni akörnyezetét.

Hirtelen átvillant az agyán C’baothgyakorta ismételgetett intése:   őrizd meg ahidegvéred, tanítvány. Mélyeket lélegzett, ésösszeszedte a gondolatait. Azt biztosra vette,hogy néhány másodperc alatt Riske nem juthatott messzire. Vagy betért a járdák mentén sorakozó, kisebbfajta boltok egyikébe, vagy befordult valamelyik mellékutcába, amelyek tőle alig húsz-harminc méterre ágaztak le a széles főútról.

Lorana gyorsan kielemezte a lehet-őségeket. Úgy sejtette, hogy egy olyan ember,mint Riske, igyekszik elkerülni a zárthelyeket, amelyek súlyosan korlátozzák amozgási és cselekvési szabadságát, ezért valószínűnek látta, hogy a férfi az egyik mellékutcában folytatta útját.

 

Odafutott a kereszteződéshez, aztán hiábaforgatta a fejét, nyomát sem látta a férfinak. Amikor utoljára megpillantotta őt, éppen afőút jobb oldalán haladt, így Lorana néhány pillanatnyi mérlegelés után a jobb oldalimellékutca mellett döntött.

 Az alig néhány méter széles, magasfalakkal határolt utca bal széle mentén jókora szeméttároló tartályok sorakoztak.Lorana az ujjasa alá csúsztatta a kezét, meg-markolta a fénykardját, majd gyors, de óva-tos léptekkel elindult a szűkös járat távoli vége felé.

Körülbelül ötven méterre a főúttólkeskeny sikátor keresztezte a mellékutcát.Lorana minden baj nélkül elérte ezt a csomó-pontot, megállt a közepén, és gyorsan körül-nézett. Néhány pillanattal később rátelepe-dett a vereség nyomasztó, keserű érzése. Végleg elvesztette Riske nyomát, így nemmaradt más hátra, mint hogy visszatérjen az

 

étterembe, és forrón remélje, hogy Kenobimester nem szól C’baoth-nak erről a kínoskudarcról.

Idáig jutott á töprengésben, amikor várat-lanul apró zavart érzett az Erőben. A  védekező reflexeinek engedelmeskedvehatalmasat szökkent oldalra, közben előrán-totta, és mindjárt aktiválta is a fénykardját. A következő pillanatban meglátott egy fénylőkorongot, amely a főutca felől közeledett felé. A legfeljebb húsz-harminc centiméter át-mérőjű fémtárgy éppen irányt váltott, hogy kövesse az ő iménti kitérő mozdulatát. Lor-ana két marokra fogta a fénykardját, és a tek-intetét a közeledő tárgyra szegezve, rövidenelgondolkodott azon, hogy a tulajdonosa va- jon miért folyamodott ehhez a viszonylaglassú fegyverhez.

 Alig fél pillanattal később megkapta a választ a kérdésre, amikor a sebesen forgófémtárgynak váratlanul levált az alja és a

 

teteje. Az egyes darabok pillanatok alatt szét-szóródtak a levegőben, és három különbözőirányból száguldottak felé.

Immár háromfelé kellett figyelnie, de Lor-ana így sem aggódott. Lépett egyet hátra, ésgondosan megtervezte a mozdulatait. Amikor a korongokat már alig két-háromméter választotta el tőle, fürgénelőreszökkent, és három pontos, villámgyorscsapással kettéhasította őket.

Megkönnyebbülten fellélegzett, ámamikor az utolsó fémdarab is lehullott akövezetre, hátulról egy vaskos, izmos kar sik-lott az álla alá, amely a következő pillanatbankulcsba fogta, és megszorította a nyakát.

Lorana lélegzet után kapott, és elöntötte a bosszúság. Most már értette, hogy mi céltszolgáltak a korongok. Riske ezzel azegyszerű, de kétségkívül hatékony módszer-rel terelte el a figyelmét, míg ő maga előbújt

 

a rejtekhelyéről, és odalopózott a háta mögé.Szorosan megmarkolta a fénykardját, és fon-tolóra vette, hogy valahogyan hátradöf vele,még mielőtt a férfi rászánja magát tervekövetkező lépésére.

– Nyugalom, kicsi lány! – dünnyögte meg-lepően barátságos hangon Riske, ezzel egy időben Lorana füle tövéhez szorította egy kisebbfajta lézerpisztoly csövét. – Kapcsoldki szépen, és rakd el azt a kardot! Nem foglak  bántani, ha nem adsz rá okot! Csak beszélniakarok veled.

– És mégis miről? – kérdezte Lorana.

– Tedd el a kardot, és megmondom – válaszolta higgadtan Riske. – Gyerünk, légy  jó kislány! Minek lövetnéd szét a fejed?

– Tudja, mi, Jedik általában zokon vesszük, és rosszul tűrjük, ha fenyegetnek minket! – felelte dacosan Lorana.

 

– Ez így igaz – ismerte el Riske, és szinte vidáman folytatta: – Csakhogy te még nem vagy Jedi! Túl könnyen hagytad magad áte- jteni. Lehet, hogy egyszer valóban Jedi leszel,de most még nem vagy az. – Valamivel job- ban szorította a lány torkát, és még egyszerrászólt: – Gyerünk, tedd már el a kardot, és beszélgessünk!

Lorana bosszúsan meredt maga elé.Belátta, hogy vesztett, de azt is tudta, hogy ha a férfi meg akarta volna ölni, már réghalott lenne.

– Rendben – dünnyögte végül, azzalkikapcsolta, és az ujjasa alá rejtette a kardját.

– Na, nem is volt olyan nehéz, ugye? –kérdezte derűsen Riske, és végre elengedte anyakát.

– Nagy örömömre szolgál, hogy sikerültfelvidítanom – jegyezte meg komoran Lor-ana, azzal lépett egyet előre, és

 

szembefordult a támadójával. – Tehát, mirőlakar beszélni?

– Talán az lesz a legjobb, ha veledkezdjük! – javasolta a végrehajtó, és vis-szadugta a pisztolyát a mellénye alá rejtetttokba. – Miért küldött utánam C’baoth?

– C’baoth mesternek ehhez semmi köze – válaszolta Lorana, mialatt az Erő segítségévelpróbálta kideríteni, hogy kivel áll szemben. A férfi higgadt volt, de ugrásra kész, mint a hiv-atásos testőrök általában. Ezen felül kemény,de becsületes és szavatartó embernek tűnt.

Ráadásul, az imént valóban elrakta a sajátfegyverét, ami arra utalt, hogy nem forgat afejében aljas, netán gyilkos terveket.

– Hát akkor egy másik Jedi adta ki azutasítást? – faggatózott tovább Riske. – Az,akivel bejöttél az étterembe?

 

Lorana a kérdés alapján rájött, hogy Ken-obi mester, Anakin és ő hiába igyekeztek elti-tkolni valódi kilétüket, a tengernyi tapasztal-attal rendelkező, hétpróbás végrehajtót nemtudták megtéveszteni. Ezek után nem láttaértelmét a tagadásnak, és őszintén válaszolt:

– Nem, a saját ötletem volt, hogy anyomába szegődjek. Bár tudja, valamennyienmeglepődtünk, amikor megtudtuk, hogy nemkisebb személyiség, mint maga a nagy Passel Argente vezeti a tárgyalásokat.

– Hát, én is nagyot néztem, amikormegláttam C’baoth mestert! – vallotta bemosolyogva Riske. – És most már egy újabbJedi is bekapcsolódott a játékba, aki néhány perccel ezelőtt ugyancsak hegyezte a fülét,mialatt én a pultossal társalogtam. Ezek utánkíváncsi lennék, hogy mit tervez a Jedi-tanács?

 

– Amennyire én tudom, a Tanács nemtervez az égvilágon semmit – válaszolta Lor-ana. – A Rend nem szokott állást foglalni azefféle helyi vitákban, és a Jedik nem szoktak az egyik vagy a másik fél mellé állni az ehhezhasonló esetekben.

Riske felhorkant, és gúnyosan visszavágott:

– Na persze, ahogy a Naboón sem tá-mogattatok senkit, ugye? Én úgy vettemészre, hogy az az egekig magasztalt semle-gességetek inkább Amidala királynőnek és azáltala vezetett kormányzatnak kedvezett!

– Én erről semmit sem tudok – védekezettLorana. – Ahogyan már nyilván ön is észre- vette, én csupán tanítvány vagyok. Azt viszont határozottan állíthatom, hogy nem aTanács küldött ide minket. C’baoth mesterötlete volt, és a Tanács kifejezetten

 

 vonakodva adta meg neki az engedélyt ehheza küldetéshez.

Riske gyanakodva méregette a lányt, ésmegkérdezte:

– Szóval, azt mondod, hogy az ötletC’baoth agyából pattant ki?

– Nagyjából így történt – vágta rá Lorana,aztán rövid töprengés után kibökte: – Bár azis igaz, hogy alapjában véve Palpatine főkan-cellár sugallta neki. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy nem a Tanács bízta meg afeladattal.

– Szóval, Palpatine… – dörmögte vont-atottan Riske, majd tétova mozdulattal meg-dörzsölte az állát, és hozzátette: – Hát ez ig-azán érdekes!

– Lehet, de most én jövök! – jelentette kihatározottan Lorana. – Maga miért kóborol a városban?

 

– Vigyázok Passel Argente életére, mimásért tenném? – kérdezett vissza derűsenRiske, majd egyik pillanatról a másikra elko-morulva folytatta: – Igazán kellemesen elc-sacsogtunk, ifjú padavan, de most mennemkell. És a jövőben ne állj az utamba, ha egy mód van rá, rendben?

 Azzal a lány válaszát meg sem várvasarkon fordult, és nekivágott a sikátornak. Azelbizonytalanodva, tehetetlenül ácsorgó Lor-ana sokáig bámult utána.

Riske alig két perccel később elérte asikátor távolabbi végét, és befordult asarkon. A lány ekkor felsóhajtott, és elindult vissza abba az irányba, ahonnan érkezett. Élta gyanúperrel, hogy Kenobi mesteregyáltalán nem lesz elragadtatva a különösfordulattól.

Obi-van már az első pillanatokban belátta,hogy Loranát előkeríteni nem lesz könnyű

 

feladat. Attól tartott, hogy ha elindulnak utána, akkor bizonyosan elkerülik egymást.Így aztán egyszerűen leült a  Panky  előtt el-terülő park egyik padjára, és türelmesen várakozott, mert sejtette, hogy a lány előbb-utóbb visszatér oda, ahonnan elindult.

 A mellette ücsörgő Anakin éppen lenyeltea   tarsh maxer   utolsó falatjait, amikor a járókelőket fürkésző nagymester felfedezteaz étterem felé siető Loranát. Kiáltott neki,mire a lány ránézett, letörten elmosolyodott,és odasietett hozzá.

– Ez valóban furcsa… – dörmögte néhány perccel később Obi-van, miután Lorana be-számolt az elmúlt percek eseményeiről. –Szóval, veszély leselkedik Argente vezérigazgatóra?

– Vagy legalábbis Riske így gondolja – válaszolta Lorana.

 

Obi-van mélyen belenézett az élénkszürkeszempárba, és azt olvasta ki belőle, hogy alány szidalmakra vagy heves szemrehányásraszámít. A nagymester fejében megfordult,hogy Lorana Jinzler túlontúl természetesenölti magára az alárendelt padavan szerepét,ami az ő meglátása szerint arra utalt, hogy Jorus C’baoth a kelleténél jobban uralja agondjaira bízott ifjú kiforratlan személy-iségét. Megköszörülte a torkát, és továbbkérdezett:

– De Riske nem C’baothtól tart, ugye?

– Így van, viszont arról faggatott, hogy mire készül a Jedi-tanács – felelte Lorana. –De csak úgy mellékesen kérdezte, minthaolyan magától értetődő lenne, hogy a Tanácstitokzatos játszmát folytat. Szerintem nem beszélt volna velem ennyire őszintén, ha úgy gondolná, hogy összeesküvést szövünk Ar-gente ellen.

 

– Ezt te őszinteségnek nevezed? – szóltközbe megvető hangon Anakin. – Hiszennem tett mást, csak elejtett néhány célzást,és persze fenyegetőzött is!

– Azzal még nem fenyegetőzött, amikorfelszólította Loranát, hogy ne álljon az útjába– vélekedett Obi-van. – Tudjátok, a Riskéhezhasonlatos, felkészült testőrök mindigtartanak attól, hogy például egy merényletesetén beavatkozik néhány segítőkészszemtanú vagy járókelő. Tudniillik, a hozzánem értő illetők általában csak tovább súly-osbítják a szorult helyzeteket, és megne-hezítik a hivatásos szakértők dolgát.

– Ezek szerint Riske műkedvelőnek tartminket? – fortyant fel ingerülten Anakin.

– Nézd, Anakin, az ő hivatásának bizonyosszempontjait figyelembe véve azok is vagy-unk – magyarázta türelmesen Obi-van, majdismét a lányhoz fordult: – És te magad mit

 

gondolsz? Argente veszélyben van, vagy nincs?

Lorana arca megrándult, és az apró jelláttán Obi-van megsejtette, hogy C’baothmester ritkán szokta kikérni a tanítványa véleményét.

– Nem is tudom… – válaszolta rövidtűnődés után a lány. – Argente ádázul harcolazért, hogy rátehesse a kezét az itteni bányákra, annyi bizonyos.

– Azt elhiszem – dünnyögte Obi-van, ésnagyokat bólogatott. – Nem tudod véle-tlenül, hogy a vezérigazgató melyik szál-lodában lakik?

– A Csillagfényben – felelte Lorana –,nagyjából egy kilométerre esik a városközpontjától.

 

– Csakhogy a mi Riske barátunk nemabba az irányba tartott – mutatott rá Obi-van–, hanem a Patameene-kerület felé.

– Patameene-kerület? – horkant fel gy-anakodva Anakin.

– Ez a neve – válaszolta a nagymester. – A pultos mondta Riskének. Ez a város egyik legnagyobb kerülete, amelyben szegény ésgazdag negyedek váltogatják egymást. Haúgy döntünk, hogy körülszaglászunk egy kic-sit, megfelelő kiindulópontnak tűnik.

– Ezek szerint segíteni fogunk Ar-gentének? – méltatlankodott Anakin, és ler-ítt róla, hogy már a puszta gondolat is meg-döbbentette. – Tudtommal a jogászai éppenazon fáradoznak, hogy aljas módon elbit-orolják a bányajogokat a brolf néptől!

– Történetesen azért folynak a tárgy-alások, hogy tisztázzák ezeket a kérdéseket –magyarázta Obi-van. – Mindenesetre, ez

 

nem a mi gondunk. Jediként, illetve leendőJediként többek között az is dolgunk, hogy szerte a Galaxisban megóvjunk másokat ahalálos veszedelemtől, függetlenül attól,hogy az kire leselkedik.

– Nem is tudom… – szólalt meg bizonytalanul Lorana. – Nekem úgy tűnt,hogy a mesterem nem úszott a boldogság- ban, amikor meglátott titeket. Valószínűlegzokon venné, ha beleártanánk magunkat adolgába. Szerintem Riske és a csapata megtud birkózni a helyzettel. Nem kellene rájuk hagynunk a feladatot?

– Ki akarja beleártani magát bármibe is?– méltatlankodott ártatlan képet vágva Obi- van, és felállt a padról. – Mi csak sétálunk egyet a városban, pontosan úgy, ahogyan akitűnő C’baoth mester javasolta nekünk. Éssenki sem hibáztathat azért, ha merő véle-tlenségből bajba kerülünk!

 

 Alig tízperces, élénk iramú gyaloglástkövetően elérték a Patameene-kerületlegközelebb eső szélét. Menet közben Obi- van éberen fürkészte a környezetüket, háthaészreveszi Riskét a tömegben, amely a városháza közelében látottakhoz hasonlóanerrefelé is sűrű hullámokban áramlott a járdákon. Ám a testőrnek nyilván elég volt,hogy egyszer felfigyeltek rá, és azóta gon-dosan ügyelt arra, nehogy még egyszermegtörténjen a kínos eset.

– Ez lesz a kerület határa – állapítottameg Obi-van, amikor áthaladtak egy dom- borművekkel és kisebb szobrokkal díszített,hosszú falban tátongó, boltíves átjárón. – Anakin, el ne felejtsd, azért jöttünk, hogy körülnézzünk!

– Igyekszem az emlékezetembe vésni,mester – dünnyögte egykedvűen Anakin, és a vadászatra induló darokuhoz hasonlatosan a

 

tekintetével máris a környéket pásztázta. –Nem baj, ha egy kicsit előremegyek?

– Rendben, de ne túl messzire! – egyezett bele Obi-van. – Nem szívesen veszítenélek el…

– Nem fogok elveszni – jegyezte megönérzetesen a fiú, azzal átvágott két karf között, és bevetette magát a sokaságba.

– Ugye, nem lesz baja? – aggodal-maskodott Lorana. – Hiszen olyan fiatal, sz-inte még gyerek!

– Anakin remekül elboldogul, majdmeglátod – nyugtatta meg Obi-van a szem-látomást ezúttal is elbizonytalanodóteremtést. – Mondjuk, az tény, hogy kissétúlbuzog benne a vakmerőség, de mélyenátjárja az Erő, és általában tud viselkedni.

– Úgy veszem észre, hogy teljesen meg- bízol benne – vetette fel Lorana.

 

Obi-van a szeme sarkából a mellette bak-tató lányra pillantott, akinek a hangjábólkülönös sóvárgás érződött. A nagymestermegsejtette, hogy honnan fúj a szél, és a bizonyosság kedvéért rá is kérdezett:

– Jól gondolom, hogy a mestered kevésbé bízik benned?

– C’baoth mester már jó néhány  tanítványt felkészített – felelte gépiesen Lor-ana. – Így aztán nyilván tudja, hogy mitmiért csinál.

 A kitérő válasz hallatán Obi-van elmélyül-ten bólogatott, majd megszólalt:

– Persze, biztosan így van. Viszont amestered nekem túlságosan erőszakosnak tűnik, vagy rosszul ítélem meg a jellemét?

– C’baoth mester rászolgált a hírnevére – válaszolt Lorana, gondosan megválogatva a

 

szavait. – Rendkívül tapasztalt, a tudásahatalmas. Rengeteget tanulok tőle.

– De mintha túl sokat várna el tőled, vagy nem?

– Én ezt nem tartom jellemzőnek – válaszolta zavarodottan Lorana. – Jómagamnem így gondolom.

– Dehogynem, csak nem mered bevallani!– jelentette ki vidáman Obi-van, és hogy megnyugtassa a lányt, cinkosan rákacsintott.– Tudod, annak idején én is így éreztem amesterem iránt. És tudatában vagyok annak,hogy Anakin is ezt gondolja rólam.

Lorana néhány pillanatig szótlanul lépke-dett, majd nagy nehezen visszamosolygott anagymesterre, és bevallotta:

– Néha megfordul a fejemben, hogy  valószínűleg sosem fogom kivívni C’baothelismerését.

 

– Hiszed, vagy sem, pontosan tudom,hogy mit érzel – jelentette ki vidáman Obi- van. – De megnyugtatlak, ez az érzés idővelnyomtalanul el fog múlni. Egy szép naponJedi-lovag lesz belőled, és onnantól kezdvenem az lesz a dolgod, hogy kivívd a mestered vagy mások elismerését, hanem az, hogy azigazságot szolgáld.

– Ez a feladat meg aztán különösen ne-héznek tűnik – válaszolta panaszos hangon alány. – Honnan is tudhatnám, hogy mi az ig-azság, és mi nem az?

– Tudni fogod – biztosította Obi-van atanítványt. – Tudni fogod, miután békességlesz a lelkedben. Tudni fogod, amikor majdtökéletes harmóniában élsz az Erővel.

– Ha valaha is elérem ezt az állapotot…

Obi-van megcsóválta a fejét, és néhány pillanatra eltöprengett a világ, és azon belülaz egyes Jedik változatosságán. Anakinra

 

gondolt, aki mérhetetlen tudásszomjától, defőleg a becsvágyától hajtva olyan mohónnyomult előre, hogy folyton-folyvást bele- botlott a saját korlátaiba, bár az utóbbi idők- ben többször aratott sikert, mint ahányszorkudarcot vallott. Ugyanakkor ott lépdelt mel-lette Lorana Jinzler, akit olyannyira meg- béklyózott a mesterének hatalmaskodása éshírneve, hogy gyakran elvesztette a lába alóla talajt, és a már megszerzett tudásában iskételkedett.

Obi-van úgy sejtette, hogy a padavanok számára leginkább megfelelő és legbiztonsá-gosabb ösvény valahol a két véglet közötthúzódhat.

Néhány percen keresztül szótlanul folytat-ták útjukat. Néha együtt haladtak egy-egy nagyobb csoporttal, olykor pedig a járókelők között cikázva siettek előre. Obi-van továb- bra is éberen figyelt, hátha felfedezi Riskét vagy azt az okot, amely idevezérelte őt, és

 

persze egyfolytában szemmel tartotta azelőttük hat-nyolc méterrel haladó Anakint.

Hamarosan meglátott egy az út baloldalán álló javítóműhelyt, amelynek jókora,üvegezetlen ablakaiban állványokra szerelt,illetve kampókra akasztott fém alkatrészek csillogtak. A földszintes épület két terembőlállt. Az utca felé eső helyiségben teremtettlélek sem tartózkodott, de a hátsó falába vágott ablakokon keresztül látni lehetett,hogy a hátsó teremben, a voltaképpeniműhelyben lázas munka folyik. A nyitottkirakatsor előtt néhány brolf ácsorgott, javarészben felnőttek, de két tizennégy-tizenöt év körüli ifjú is akadt köztük. Az egyik fiatal brolf, pontosabban annak ruházatafelkeltette Obi-van érdeklődését. Az illető vörösesbarna kezeslábast viselt, amelyre vagy kéttucatnyi zsebet varrtak. A legtöbb brolf szemmel láthatóan jól érezte magátekkora szállítókapacitás nélkül is. A Jedi-mester elsőre úgy gondolta, hogy ez a fiú

 

nyilván szereti folyton magánál tartani akincseit.

Obi-van derűsen, csendesen elmosolyo-dott, csak úgy magának. A Jedik, a Galaxisörök vándorai mindenhová magukkal vitték minden vagyontárgyukat, miután azok bővenelfértek a derékszíjukban, illetve egyszerű,sötétbarna zsákjukban. Így aztán tökéletesenmegértette az ifjút, és eszébe sem jutott, hogy felrója neki a mások számára nyilván érthet-etlen, de legalábbis különös szokást. Mégegyszer ránézett, és már éppen elfordította volna a tekintetét, amikor feltámadt benne agyanú.

 Az első pillanatban Obi-van nem tudta volna meghatározni, hogy mit talált különös-nek: talán az ifjú brolf testtartását, talán azt,ahogyan sandán körülnézett. De azt iselképzelhetőnek tartotta, hogy maga az Erőfigyelmeztette valamire. Mindenesetre

 

egyfolytában szemmel tartotta a fiút, mialattLoranával az oldalán közeledett felé.

Néhány másodperccel később a fiatal brolf odalépett egy alkarnyi méretű sug-árhajtóművekkel megrakott állványhoz, ma- jd mintegy varázsütésre kisebbfajta, de erőscsípőfogó jelent meg a kezében. A fiú gyorspillantást vetett a hátsó teremben dolgozószerelőkre, aztán ügyes, szakavatott mozdu-latokkal elvágta két hajtómű biztonságiláncát, majd felkapta, és az egyik terjedelmeszsebébe süllyesztette az alkatrészeket. Eztkövetően eltüntette a fogót is, aztán könnyedléptekkel, feltűnés nélkül elsétált, és alig kétmásodperccel később máris beleveszett atömegbe.

Obi-van óvatosan karon fogta Loranát,közelebb húzta magához, és a fülébesuttogott:

 

– Tizenéves brolf fiú, vörösesbarnakezeslábasban… – A jobbjával abba azirányba mutatott, amerre utoljára látta atolvajt. – Vedd magad mellé Anakint,keressétek meg, és kövessétek!

– Miért, mi történt? – kérdezte zavarodot-tan pislogva Lorana.

– Most menj, és csináld azt, amitmondtam! – szólt rá határozottan Obi-van. –Igyekezz!

Loranáról lerítt, hogy továbbra sem értsemmit, de így is engedelmeskedett. Miutánelsietett, a Jedi-mester gyorsan körülnézett.Tőle alig tíz méterre keskeny mellékutca vez-etett nyugat felé, amelynek mindkét oldalánmagas épületek álltak. Gondolatban mégegyszer elemezte hirtelenjében kiötlött ter- vét, majd befutott a mellékutcába, ahol jókora szeméttároló tartályokat kerülgetvehaladt előre. Harminc méter magas házak 

 

 vették körül, amelyeknek tetejére még az Erősegítségével sem tudott volna felugrani.

 Ám Obi-van más módszereket is ismert,hogy feljusson a magasba. Gyors pil-lantásokkal megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, majd megidézte magában azErőt, lendületet vett, és elrugaszkodott.Oldalra szökkent, az utcát dél felől határolóépület irányába, és repülés közben úgy csav-arta a testét, hogy lábbal előre közeledjen acéljához. A talpa az utcaszinttől számítvakörülbelül négyméteres magasságban érte ela függőlegesen felmeredő kőfalat, mire villámgyorsan behajlította a térdeit, hogy így  vezesse el a becsapódás erejét. A gravitációmár majdnem visszarántotta, ám a kellő pil-lanatban elrúgta magát a faltól. Mialatt azészaki épület felé röppent, az Erőretámaszkodva részben felfelé hajtotta magát,részben pedig átfordította a testét a leve-gőben, hogy ismét a lába legyen elöl, amikoreléri a szemközti falat. Alighogy a csizmája

 

talpa nekicsattant a sötét tégláknak, megintelrugaszkodott, és visszaröppent a déliépülethez. Egy-egy ugrással körülbelül két-három méterrel jutott feljebb. A műveletsortkitartóan ismételgetve ide-oda pattogott akét épület között, és néhány pillanattalkésőbb, egy utolsó, elnyújtott ívű szökkenéstkövetően megérkezett a nyugati épület lapostetejére.

 A bokája kissé sajgott ugyan a megeről-tetéstől, de ezen kívül nem esett baja. Kisza-ladt a tető nyugati pereméig, hasra vágtamagát, és lenézett a mélybe.

Kissé csalódottan állapította meg, hogy areményeivel ellentétben innen a magasbólsem tudja áttekinteni a helyzetet. Hiába eről-tette a szemét, ezúttal sem látott mást, csak lustán hömpölygő vagy helyenként sebesenáramló, tarkabarka sokaságot. Előhúzta azadó-vevőjét, és felhívta Anakint. A fiú

 

izgatottságról árulkodó hangja azonnal meg-szólalt a készülék apró hangszórójában:

– Itt Skywalker beszél! Mi ez az egész,mester? Mi van azzal a kezeslábast viselőkölyökkel?

– Ellopott két sugárhajtóművet a sarkiműhelyből – magyarázta Obi-van, majd a balkezét a homlokához emelte, hogy védje aszemét a nap sugaraitól, és tovább kereste atömegben az ügyes kezű tolvajt.

– Nyilván kisebbfajta egységeket – ál-lapította meg Anakin. – Valószínűleg olyan-okat, mint amilyeneket gondolákba ésrobogókba szoktak építeni.

– Így igaz – erősítette meg a Jedi-mester.– Körülbelül negyven centi hosszú, karvast-agságú alkatrészekről beszélünk. Remekülmegfelelnek házilag gyártott rakéták meghajtásához.

 

 Az adó-vevőből hosszan elnyúló, élessziszegés válaszolt a vészjósló felvetésre, ma- jd megszólalt Anakin komor hangja:

– Értem, hogy mire gondolsz, mester.Nem láttad véletlenül, hogy az illető merretartott?

– Nyugati irányban hagyta el a műhely környékét – válaszolta Obi-van. – De persze bármikor letérhetett… Várj egy pillanatot! –Még jobban kidugta a fejét a mélység fölé,mert messze maga alatt észrevett egy  vörösesbarna foltot, amint éppen besiklottegy vaskos oszlop takarásába. Megvárta,amíg a folt felbukkan az oszlop másik oldalán, ekkor ismét beleszólt a rádiójába: –Rendben, most már látom. Észak felé tart!

– Értem én, de melyik utcán?

– Arról fogalmam sincs – ismerte el kissészégyenkezve Obi-van. – Ti most merre jártok?

 

– Egy épület előtt vagyunk, a homlokzatán van egy jó nagy, kék színű hirdetőtábla. Azutca másik oldalán egy oszlopról hatalmas,zöld zászló…

– Abbahagyhatod, már látlak titeket! –szólt közbe megkönnyebbülten Obi-van, mi-után megpillantotta a két padavant. – A következő sarkon forduljatok jobbra! A tolvajott lesz, körülbelül ötven méterre előttetek!

Néhány pillanatig szótlanul figyelte a gy-ors ütemben haladó tanítványokat, aztán is-mét a tolvajra fordította a tekintetét. Hir-telen nagyon megbánta, hogy nincs nálatávcső. Anakin ugyan mindig tartott magánálegy kisebbfajta, elektronikus készüléket, deezzel a ténnyel ő most semmire sem ment.

– Mester! – hallatszott Anakin hangja azadó-vevőből. Obi-van ismét a szája eléemelte a készüléket, és halkan beleszólt:

– Hallgatlak!

 

– Északnak tartunk – jelentette a fiú –, azthiszem, látjuk az illetőt!

– Most álljatok meg, és ne mozduljatok,amíg nem szólok! – rendelkezett Obi-van,mert felfigyelt egy kövér brolfra, aki jólláthatóan a tolvaj felé tartott. – Lehetséges,hogy a tolvaj át fogja adni valakinek a zsák-mányt. Add Loranát!

Rövid szünet következett, majd a lány hangja hallatszott a rádióból:

– Itt vagyok, Kenobi mester!

– Menj egy kicsit oldalra onnan, ahol most vagytok – hadarta sietve. – A tolvajtalálkozik valakivel, méghozzá egy elhízott brolffal, aki világoskék ruháján sötétkék övszalagot visel.

– Látom őt – erősítette meg néhány pil-lanattal később Lorana –, most közelebbmegy… szóba elegyedtek egymással.

 

– Átadta a fiú a hajtóműveket? – kérdezteObi-van. – A felnőtt pont úgy áll, hogy el-takarja előlem… nem látom jól…

– Nekem is háttal áll, mester – válaszoltaidegesen Lorana –, nem tudom megál-lapítani… Na, most meg elindultak!

– Kész, ennyi volt! – dörmögte bosszúsanObi-van, amikor a brolfok kettéváltak, aztána fiatal észak felé, míg a felnőtt nyugatnak  vette az irányt. – Átadta a fiú ahajtóműveket?

– Nem tudom megmondani, mester –felelte a lány –, sajnálom!

Obi-van kissé letörten nézett a gyorsütemben távolodó brolfok után. A felnőttnek egészen bizonyosan volt ideje és lehetőségearra, hogy átvegye a hajtóműveket. De az ismegtörténhetett, hogy az illető csupán arrólakart meggyőződni, hogy a fiú megszerezte azsákmányt, illetve hogy senki sem követi őt.

 

 Vagy pedig azért ment oda a tolvajhoz, hogy új utasításokat adjon neki.

És függetlenül attól, hogy mi történt, vagy mi nem történt a néhány másodpercestalálkozó alatt, a Jedi-mester arra is látott es-élyt, hogy az imént csupán egy egyszerű,hétköznapi bűncselekménynek voltak szemtanúi, amelynek nincs az égvilágonsemmi köze Passel Argentéhez.

 Viszont Jerv Riske ezen a környéken ker-esett valamit, míg ő maga rá is bukkant valamire. Így aztán Obi-van rövid töprengésután úgy ítélte meg, hogy az lesz a legjobb, hautánajár az ügynek. Ehhez azonban először isle kellett jutnia a magasból. Megfordult a fe- jében, hogy háztetőről háztetőre ugorva,innen fentről követi a tolvajt, de szinte azon-nal elvetette az ötletet. Biztosra vette, hogy fényes nappal, a város kellős közepén valakiokvetlenül felfigyelne a mutatványára, és fel-ismerné benne a Jedit. A hír nyilván

 

pillanatok alatt szétterjedne a helyi bűnözők köreiben, és eljutna a potenciális mer-énylőkhöz is. Márpedig, ha azok megtudják,hogy egy Jedi a nyomukban van, nyilván úgy elrejtőznek, hogy még a sokat látott Riskesem talál rájuk.

Obi-van az állához emelte az adó-vevőjét,és beleszólt:

– Figyelj, Lorana! Úgy tűnik, nincs más választásunk, mindkettőjüket követnünk kell.

– Egyetértek – felelte azonnal a lány –, én vállalom a felnőttet!

Obi-van néhány pillanatot késlekedett a válasszal, mert gyorsan végiggondolta a le-hetőségeit. A két tanítvány közül Lorana voltaz idősebb, ezért elméletileg a rátermettebbis. Viszont a mester jól ismerte Anakinképességeit, ezért tudta, hogy a fiú töké-letesen megfelel a feladatra.

 

Ugyanakkor Lorana súlyos önbizalom-hiányban szenvedett, aminek aligha tett volna jót, ha a fiú után küldi, ráadásul Anakin füle hallatára. És valószínűleg csupánkövetni fogja a brolfot, nem kellmegküzdenie vele.

– Rendben – mondta végül a lánynak –, vedd át Anakintól az adóvevőjét, az közvetlenösszeköttetésben áll az enyémmel, cserébeadd oda neki a magadét! Mi a hívókódod?

Lorana megadta a számot, majdhozzátette:

– Akkor most szétválunk. Azonnal jelentkezni fogok, ha a felnőtt betér valahová.

– Helyes – válaszolta Obi-van –, monddmeg Anakinnak, hogy hamarosan csatlako-zom hozzá!

 

 Azzal a nagymester kikapcsolta a rádióját,és talpra állt. Még egy utolsó pillantást vetetta mélybe, aztán sarkon fordult, és elindult alegközelebbi vészlépcső felé.

 

HETEDIK FEJEZET

Csodával határos módon Anakin nemkeveredett bajba, mire Obi-van utolérte őt. Az ifjú brolf egész idő alatt töretlen elszánt-sággal folytatta útját, szemlátomást még csak nem is sejtette, hogy két Jedi van a sarkában.

Mialatt sietős léptekkel rótták az utcákat,Obi-van megállapította magában, hogy aPatameene-kerületben szegényebb ésgazdagabb környékek váltogatják egymást. Az ifjú brolf egy munkások lakta negyedbe vezette őket, végül besietett egy kissélepusztult lakógyűrű főbejáratán.

 A lakógyűrű a brolf városok jellegzetes al-kotóeleme volt. A fentről nézve jókora körtformáló, egybefüggő épületegyüttesek egy-egy kerek alaprajzú, belső udvart zártak 

 

körül. A belső udvarokon általában kisebb-nagyobb parkok zöldelltek, de annak alakógyűrűnek az udvarán, amelyben a tolvajeltűnt, valóságos roncstelep terült el.

– Úgy néz ki, mint Watto műhelyének hát-só udvara – dünnyögte Anakin, mialatt ő és amester megálltak a gyűrű tágas főbejárataelőtt, és benéztek annak belsejébe. – És úgy látom, lázas munka folyik odabent.

– Kinézed valakiből, hogy jó hasznát ven-né a sugárhajtóműveknek? – kérdezte Obi- van.

– Nehéz megítélni – válaszolta bizonytalanul a fiú –, de talán ott, az a baloldali…

– El ne felejtsd, hogy hol tartottunk! – vágott közbe halkan Obi-van, mert vil-lanásnyi zavart érzett az Erőben.

 

 A következő pillanatban éles, de nem el-lenséges hang szólalt meg a hátuk mögött:

– Segíthetünk valamiben?

Obi-van nem számított támadásra, ezértnyugodt mozdulatokkal, lassan fordult meg.Három brolf férfi közeledett feléjük, akik ko-pott, de tiszta kezeslábasokat viseltek.

– Köszönjük, magunk is boldogulunk! –udvariaskodott a Jedi-mester. – Az imént vé-letlenül észrevettük, hogy odabent valakik ugyancsak kopácsolnak, és kíváncsiak vol-tunk, hogy vajon mit építenek.

– Miért érdekli az magukat? – kérdezte a jobb szélen álló férfi, mialatt gyanús jelek után kutatva fürkészte a két idegent.

– Tudják, az én ifjú barátom régebbengondolaversenyző volt, és ő maga is szeretett barkácsolni – válaszolta mosolyogva Obi-

 

 van. – A házilag összeszerelt, ügyes gépez-etek a mai napig lenyűgözik.

– Tényleg? – dörmögte a középen álló brolf, tetőtől talpig végigmérte Anakint, ésmegkérdezte: – Aztán, a kétosztatú légbe-szívókról tudsz valamit?

– Én magam sosem használtam azokat –felelte a padavan –, de be tudom szerelni, ésmeg is tudom javítani őket, ha erre gondol.

– Értem – dörmögte a férfi, majdteleszívta a tüdejét, és felkurjantott: –Duefgrin!

Rövid szünet következett, aztán nem más,mint maga az ifjú tolvaj szaladt ki a főbe- járaton, aki már messziről visszakiáltott:

– Tessék, bácsikám!

– Van itt két emberi lény – válaszolta afelnőtt brolf, miután a fiú odaért hozzá –, azt

 

állítják, hogy ismerik a kétosztatú beszívókat.Te még mindig bajlódsz a tiéddel?

– Nem is tudom… – dünnyögte a fiú, mi-alatt bizonytalanul méregette a Jediket, majdhozzátette: – Éppen most szereztem egy újnyomásszabályzót. Lehet, hogy az segítmegoldani a problémát.

Obi-van halkan, lemondóan sóhajtott. A  jelekből ítélve zsákutcába jutottak. Duefgrinnem magának lopta a sugárhajtóműveket,hanem elcserélte azokat egy nyomásszabá-lyzóra, méghozzá azon a rövid találkozón,amely a szemük láttára zajlott le.

Persze, a Jedi-mester azzal is számolt,hogy a fiú valamikor korábban lopta vagy  vette a szabályzót, és továbbra is nála vannak a hajtóművek, de ezt a lehetőséget egyrekevésbé látta valószínűnek.

– Csak abban az esetben segít, ha a be-szívó teljesen stabil – jelentette ki

 

magabiztos hanghordozással Anakin. – Mily-en csatolórendszert használsz? Binárist vagy terciálist?

– Binárist – válaszolta kissé bánatosanDuefgrin –, nincs nekem pénzemterciálisra…

– Ha gondolod, szívesen vetek rá egy pil-lantást – ajánlkozott Anakin, és elindult a fiúfelé, majd hátranézett a mesterére, ésmegkérdezte: – Jó lesz így?

Obi-van kérdőn meredt a három felnőtt brolfra.

– Persze, menjetek csak! – mondta Duef-grin nagybátyja, és nagyvonalúan legyintett.– Jó lesz, ha mihamarabb eltünteted azt aroncsot az udvarból, a szomszédok márnagyon morognak miatta!

– Köszönjük! – szólt ünnepélyesen Obi- van, és gondolatban kihúzta a felnőtteket a

 

gyanúsítottak listájáról. Ha első szóra me-gengedték, hogy idegenek kószáljanak az ud- varukban, aligha terveznek aljas merényletetPassel Argente ellen. A Jedi-mester jelentősen megkönnyebbült, és a gyorsléptekkel távolodó ifjak után kiáltott: – Aztánigyekezz, Anakin, nem érünk rá!

– Mindjárt jövök! – kurjantotta a pada- van, aki máris élénk eszmecserét folytatottDuefgrinnel a különféle műszakiproblémákról és azok megoldásairól. – Mirete elkészülsz, addigra én is!

– Ezt már mintha korábban is hallottam volna… – dünnyögte Obi-van, és elindult afiúk után. Úgy vélte, hogy ha a felnőttek nemis, Duefgrin még belekeveredhetett afeltételezett összeesküvésbe, persze anagybátyja tudta nélkül. Éppen ezért úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha megkerülinéhányszor a lakógyűrűt, és menet közben az

 

Erő segítségével kutatja az erőszakosszándékok jeleit.

Elhatározta, hogy összesen kétszer fogjakörüljárni a belső udvart, majd, ha tetszik neki, ha nem, elrángatja Anakint a brolf fiúművétől, aztán kiderítik, hogy Lorana mire jutott.

 A fiatal tolvaj könnyed, nyugodt léptekkelhagyta el a találkozó helyszínét. A   viselkedésében semmi sem utalt arra, hogy feltámadt benne a gyanakvás. Vagy fel semmerült benne, hogy valaki esetleg a nyomábaszegődött, vagy ha igen, hát nem törődött vele.

 A fiúval ellentétben a felnőtt brolfot majdszétvetette az idegesség. Minden tíz-tizenötméter megtétele után gyors pillantást vetett aháta mögé, és nagyjából ötvenméterenkéntátment az utca másik oldalára. Szinte vala-mennyi sarkon befordult, így még az is

 

megtörtént, hogy megkeverte saját magát, éskétszer körüljárt egy magas irodaházat. Néhamegállt a kirakatok előtt, és úgy tett, minthaa választékot venné szemügyre, mialatt valójában a körülötte nyüzsgő járókelőketfürkészte.

Lorana jól látta, hogy brolf módszereimár-már a nevetségessel határosak, de így sem támadt kedve kacagni. Amikor atapasztalt, szakmájához magas fokon értőRiskét követte, joggal számíthatott rá, hogy atestőr minden helyzetben megőrzi a hide-gvérét, és megfontoltan cselekszik. A brolf éppen az ellenkező végletet képviselte: botc-sinálta összeesküvő volt, aki minden pillan-atban hajlamos arra, hogy pánikba essen, és valami ostobaságot csináljon.

Szerencsére minden igyekezete ellenéresem vette észre Loranát, aki a tanulmányaisorán elsajátított néhány trükköt, és ezeketmost sorban bevetette. Hol kisebb, hol

 

nagyobb távolságból követte a brolfot. Néha befordult egy-egy sikátorba vagy mellékutcába, aztán lélekszakadva rohant,hogy a célszemély elé vágjon. Időről időremegváltoztatta a külsejét: magára vette vagy a karján hordozta a köpenyét, a fejére borította vagy éppen levette annak csuklyáját, míg időnként egy rövid zsinórralhátrakötötte, majd ismét kibontotta a haját.

Idővel a brolf kezdett megnyugodni. Mindkevesebb kitérőt tett, majd teljesen feladta acselezést, és onnantól kezdve nyílegyenesenfolytatta útját északnyugat felé. Lorana jóc-skán lemaradt tőle, és biztonságos távolság- ból figyelte. Hamarosan beértek a kerületegyik, java részben munkások laktanegyedébe, ahol kevésbé díszes és eléggé ler-omlott állapotú házak vették körül őket. Míga gazdag környékeken magas kőkerítések, er-refelé egyszerű sövények vagy csupán virágágyások jelezték a birtokhatárokat. Azegyre ritkuló gyalogosok túlnyomó többsége

 

a munkások egyszerű kezeslábasát viselte,amelynek mellrészét a Bányászcéh címeredíszítette. Lorana észrevette, hogy mialatt el-haladt közöttük, a járókelők szinte kivételnélkül alaposan szemügyre vették őt.

Néhányszor eszébe jutott, hogy felhívjaObi-vant, és a tanácsát vagy a segítségét kéri.Még ennél is többször vette fontolóra, hogy egyszerűen sarkon fordul, visszatér a viszonylag biztonságos városközpontba, és análánál tapasztaltabbakra, illetve bölc-sebbekre hagyja a feltételezett összeesküvésleleplezését.

De valahányszor felmerültek benne ezek amegszégyenítő gondolatok, rövid latolgatástkövetően csupán sóhajtott egyet, és folytattaútját. A mentorai számtalanszor kihang-súlyozták előtte, hogy egy Jedi sosemfutamodhat meg csak azért, mert valahol azút mentén nehézségek várják, vagy veszély leselkedik rá.

 

Éppen egy alacsony sövénykerítés melletthaladt el, amikor kisebb zavart érzett azErőben. Ellenállt a késztetésnek, hogy azon-nal megforduljon, még a lépteinek ritmusátsem törte meg. Egyelőre nem tudta megál-lapítani, hogy honnan fenyegeti veszély, és jól tudta, hogy ha hirtelen megáll, akkorismeretlen ellenségei azonnal tudni fogják,hogy felfigyelt rájuk.

Így aztán, mintha mi sem történt volna,nyugodtan folytatta útját. Az Erő segítségévelélesítette az érzékszerveit, és várt.

 A türelme ezúttal is kifizetődött. Néhány másodperccel később már tiszta képet kapotta környezetéről. Immáron pontosan tudta,hogy a háta mögött két fiatal, roppant idegesés gyanakvó brolf oson felé. Hirtelen meghal-lotta, hogy valahol a közelben durva szövetsúrlódik egy fémtárgyhoz…

 

Lorana mélyet lélegzett, szempillantás al-att megpördült, és határozottan ráförmedt azüldözőire:

– Valami baj van, uraim?

 A tőle már csupán háromméternyire járó brolfok ijedtükben megtorpantak, és döb- benten összenéztek. Az alacsonyabb fiú ósdisugárvetőt viselt a derékszíjába tűzve, míg atársa kevésbé kifinomult, de így is gonoszfegyvert, egy kurta nyelű csákányt szorong-atott a kezében.

– Mit csinálsz itt? – bökte ki végül az alac-sonyabb ifjú, miután valamennyire magáhoztért.

– Miért, ez egy nyilvános utca, nem? –kérdezett vissza ártatlan képet vágva Lorana.

– Te nem vagy idevalósi! – mordult fel amagasabbik, és bár csupán a combja mellett,

 

de kissé meglóbálta a csákányát. – Minek  jöttél ide?

– Miért, van itt valami, ami miatt érdemesidejönni? – vágott vissza a lány, és érezte,hogy felgyorsul a szívverése. Noha egyelőrenem látta egyértelmű bizonyítékát, azösztönei azt súgták neki, hogy rábukkantarra a veszélyforrásra, amelyet Riske próbáltfelkutatni.

Gyorsan fontolóra vette, hogy mihezkezdjen. Azt már az első pillanatban felis-merte, hogy csupán egy mozgó őrjárat tag- jaival akadt össze, akik valószínűleg maguk sem tudnak sokat az összeesküvés rész-leteiről. Éppen ezért tisztában volt azzal,hogy nem ránthatja elő a fénykardját, mertcsak úgy tudhatja meg, hogy kik törnek Pas-sel Argente életére, ha az őrök elviszik őt a vezetőikhez. Ehhez viszont el kell érnie, hogy ártalmatlannak higgyék…

 

– Jó, ne vitatkozzunk! – javasolta ijedtsé-get színlelve, közben hátrébb lépett, hogy közelebb kerüljön a járda mentén állósövénykerítéshez. – Ha azt akarjátok, hogy  veletek menjek, ellenállás nélkül megyek,rendben?

– Csak ne olyan hevesen! – szólt rá azalacsonyabb brolf, aki szemlátomást zavarba jött a leendő áldozat hangulatának hirtelenmegváltozásától. – Hová ez a nagy sietség?

– Én nem sietek – válaszolta Lorana, és is-mét tett néhány részben hátráló, részbenpedig oldalazó lépést, így már csupán félméter választotta el a sövénytől. – Én csak azt mondom, hogy felőlem mehetünk oda,ahová akarjátok! – Mialatt beszélt, többszöris átnézett az utca másik oldalára. Abban re-ménykedett, hogy meglát valamit, amialapján rájön, hogy a járőrök melyik lakógyűrűből jöttek ki.

 

 A kisebbik brolf észrevette ezeket a lopvaejtett pillantásokat, és észbe kapott.

– Fogd meg, Vissfil! – kurjantotta, azzalelőrántotta, és a lányra szegezte a sugár- vetőjét. – Tudja, hogy kik vagyunk!

– Én nem tudok semmit! – tiltakozottLorana, miközben a Vissfil nevezetű brolf acsákányát csapásra emelve közeledett felé. –Kérlek, ne bánts! – könyörgött, és maga elékapta mindkét kezét.

És mialatt Vissfil a kezére figyelt, illetve atestével eltakarta a társa elől a kilátást, Lor-ana az Erő közvetítésével a háta mögött ki-húzta a ruhája alól, és a sűrű sövénybecsúsztatta a fénykardját.

– Vedd el a rádióját! – parancsolta azalacsonyabbik brolf.

 A társa a bal kezébe vette a csákányát, ma- jd a jobbjával szétnyitotta Lorana ujjasát.

 

– Mindjárt megvan! – dörmögte Vissfil,aki minden látszólagos elszántsága ellenérezavarba jött, amikor a keze hozzáért a lány testéhez. Hamarosan megtalálta az adó- vevőt, amit gyorsan zsebre vágott, majd hir-telen elhatározással a derékszíjat is levetteLoranáról. Megkönnyebbülten szuszogott, ésmialatt távolabbra hátrált, fennhangon be- jelentette: – Nincs nála fegyver! És most mitcsinálunk vele?

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elvis-szük a Védőhöz – dünnyögte a másik, azzalaz úttest másik oldalán magasodó lakógyűrűfelé intett. – Ő majd eldönti, hogy mi legyena sorsa. Erre gyere, emberlány!

Elindultak az épület felé, és éppen az út-test közepén jártak, amikor Lorana halk csendülést hallott, mire gyorsan hátranézett. Az alacsonyabbik brolf éppen előhúzta azadó-vevődét, és beleszólt:

 

– Jelentkezem!

 A lány nem hallotta ugyan, hogy mit monda hívó fél, de tisztán érzékelte, hogy az őreinegy csapásra eluralkodik a nyugtalanság.

– Értettem – dörmögte néhány pillanattalkésőbb a brolf, és elrakta a rádiót.Rámutatott a tőlük balra álló, kékre festettlakógyűrűre, és idegességtől remegő hangon bejelentette: – Változik a terv! Abba a házbamegyünk!

Lorana torka görcsösen összeszorult azaggodalomtól. A kék épületegyüttesről lerítt,hogy évek, talán évtizedek óta lakatlan, ezértazonnal megsejtette, hogy vagy azért kísérik oda, hogy kínvallatásnak vessék alá, vagy azért, hogy huzamosabb időre eltüntessék.

Még mielőtt kétségbe esett volna, eszébe jutott valami, amiből erőt merített. A fiúk még csak nem is sejtették, hogy kit kaptak el.Ha tovább játssza az ártatlant, és kivárja a

 

megfelelő alkalmat, lecsaphat rájuk, és kitudja, talán még a vezérüket is elkaphatja…

 A brolfok idegessége teljesen eltakartaelőle a szándékaikat, így a hátába csapódókábítólövedék tökéletesen váratlanul érteLoranát. Még mielőtt egyáltalán felidézhette volna magában a mentoraitól tanult ellen-intézkedéseket, az idegbénító hullám végig-rohant a testén, és elvesztette az eszméletét.

– Mi a helyzet odakint? – érdeklődött amagát Hazafinak nevező brolf.

Kinman Doriana válaszra sem méltatta azáltala mélyen lenézett idegen teremtményt. Az ablaknál állva figyelte Vissfilt és a bátyját,akik a kék lakógyűrű felé cipelték az eszméle-tlen lányt.

 Az imént eszelős harag kerítettehatalmába, és csak a legnagyobb er-őfeszítések árán türtőztette magát. Az a kétostoba alak kis híján idehozta a nyakára

 

Lorana Jinzlert. Ha merő véletlenségből nemnéz ki az ablakon, és nem veszi észre, hogy mire készülnek…

Miután a két őrszemet és öntudatlan ter-hüket elnyelte az épület tágas főkapuja, amozdulatait szándékosan lelassítva szembe-fordult Hazafival, és vészjósló hangonodaszólt neki:

– Ha maguk így gondoskodnak a saját biztonságukról, akkor valóságos csoda, hogy még szabadlábon vannak, és nem aszégyenpadon!

– Ugyan már, ne fújjuk fel az ügyet! –állította Hazafi, és nagyvonalúan legyintett.– Az ott csupán egy emberlány, és különbensem maradt ideje arra, hogy riassza acsendőrséget vagy a barátait!

– Volt nála fegyver?

– Az égvilágon semmi – válaszolta a brolf.

 

– Egy sem? – Doriana kétkedve ingatta afejét.

– Mondja, Védő, minek néz maga minket?Talán tapasztalatlan kölyköknek? – mordultfel dühösen Hazafi. – Pontosan tudjuk, hogy hogyan kell megmotozni egy foglyot!

– Hát persze, hogy tudják… – válaszolta békülékeny hangot megütve Doriana, nohaközben a hideg futkározott a hátán. Biztosra vette, hogy Jinzler lerakta valahová afénykardját, abban a tudatban, hogy afegyvere majd elárulja Kenobinak és Sky- walkernek a hollétét. Attól tartott, hogy ahírhedt Jedik máris a környéken lapulnak, éscsak a támadásra leginkább megfelelő pillan-atot várják.

 Viszont a kínos fordulattól függetlenül isszorította a határidő, ezért úgy döntött, hogy megteszi az utolsó lépéseket.

 

– Megszerezte a hiányzó hajtóműveket? –kérdezte ünnepélyesen.

– Jhompfi néhány perce meghozta a kétegységet – válaszolta Hazafi. – Átadta őketMigressnek, aki máris úton van a bomba re- jtekhelye felé. Egy órán belül készen lesznek.

– Jól sejtem, hogy az emberlány Jhompfitkövetve jutott el ide?

Hazafi résnyire vont szemmel, tetőtőltalpig végigmérte Dorianát, majd fojtotthangon megszólalt:

– Figyeljen rám, Védő! Már az előbb meg-mondtam, hogy a lány nem árthat nekünk.Miután ön teljesíti az alku magára eső részét,haladéktalanul elhagyjuk ezt az épületet. Fe-leslegesen aggodalmaskodik, minden a leg-nagyobb rendben van!

– Természetesen… – dünnyögte Doriana.Ő maga másként látta a helyzetet. Lorana

 

Jinzler szemtől szembe állt Vissfillel, valamint a bátyjával, vagyis a jövőben bármikor azonosíthatja őket. És a jelek szer-int a Jedik látták, amikor az a nyomorultkölyök ellopta a hajtóműveket… Dorianamélyeket lélegzett, hogy lecsillapodjon, ésmegtartotta magának meglehetősen sértőmondanivalóját. Már a kezdet kezdeténtudta, hogy Hazafi és a társai mérhetetlenülostobák, így belátta, hogy legfeljebb sajátmagának tehet szemrehányást, amiértösszeszövetkezett velük.

– Én viszont még mindig nem értem, hogy miért kellett ennyi hajtómű – szólalt meg váratlanul Hazafi, és hangjából érződött,hogy feltámadt benne a gyanakvás. – Egy át-lagos rakétához kettő is elég!

– Egy átlagos rakéta magasan a piactérfölé ívelne, így Argente testőrei könnyűszer-rel leszednék – magyarázta Doriana. –Higgyen nekem, tudom, hogy mire képesek.

 

Egytől egyig válogatott mesterlövészek! Már-most én egy úgynevezett lopakodó siklóbom- bát terveztem maguknak. Ez a lövedék másfél-két méteres magasságban halad. Be-hatol a városháza bejáratán, végigrepül afolyosókon egészen a tanácsteremig, ahol fel-robban, és megsemmisíti az árulókat!

– Legalábbis ön ezt állítja… – A Hazafifedőnevű brolf vonásain jól látszott, hogy továbbra is kételkedik a terv sikerében. –Jómagam még sosem hallottam olyanfegyverről, amely önálló helyzetelemző rend-szer nélkül képes navigálni egy épület belsejében!

– Mert még nem is hallhatott az általamtervezett, titkos vezérlőrendszerről! – vágtará büszkén Doriana, azzal belenyúlt a belsőzsebébe, és előhúzott egy apró, legfeljebbkét-három milliméter vastag adatkártyát. – A rakétánk meg fogja találni a bejáratot, aztánmegkeresi a célpontját, akárhová rejtőzött is!

 

– És nem fogják bemérni a szenzorjeleit?– kérdezte Hazafi, mialatt óvatosan átvette afelé nyújtott lapkát.

– Az érzékelőket nem tudják sem be-mérni, sem zavarni – állította magabiztosanDoriana –, ugyanis olyan hullámhosszondolgoznak, amelyet a biztonsági szolgálatok nem figyelnek.

 A vezérlőrendszer valójában egyáltalánnem támaszkodott a siklóbomba szenzo-rainak adataira. A röppályát előre megadottadatok alapján számította ki, amelyeketDoriana táplált bele, miután az előző barlokilátogatása során megszerezte a városházaterveit, és egy közönséges vonalzóval lemérteaz egyes folyosók hosszát, illetve a fordulók irányszögét. Így a vezérlés csakis a tanác-steremhez vezető útvonalat ismerte. És mi-után felettébb valószínűtlennek tűnt, hogy azérintett felek váratlanul megváltoztatják atárgyalások helyszínét, Doriana nem

 

óhajtotta tudatni a többi összeesküvővel,hogy a lövedék korántsem képes magátólmegtalálni a célpontját.

– Hát akkor miénk a győzelem! – Hazafihatalmasat sóhajtott, és szinte tiszteletteljespillantásokkal méregette az adatkártyát.

– Pontosan így állunk – erősítette meg a vélekedést Doriana. – Akár rá is térhetünk azutolsó kérdésre. Mikor akarnak visszatérniaz otthonaikba?

– Mihelyt kitettük innen a lábunkat! Mic-soda kérdés ez? – válaszolta Hazafi, és érte-tlenül pislogott. – Szükségünk van egy  bőséges vacsorára, aztán egy kiadós alvásra…

– Felejtse el! – torkollta le durván Dori-ana a brolfot. – Messze nagy ívben el kellkerülniük az otthonaikat! Megértette?Mostantól kezdve nem találkozhatnak sem acsaládtagjaikkal, sem a barátaikkal!

 

Hazafi sárga foltokkal tarkított, zöld bőrénideges rángások futottak végig.

– Mit magyaráz itt nekem?! – hördült feldöbbenten a brolf, miután végre kapott leve-gőt. – Mi ez az őrültség?

– Csupán arról beszélek, hogy holnapdélre Argente vezérigazgató és Gilfromecéhmester halott lesz. Ezt követően ahatóságok ellenőrizni fogják a céh valamen-nyi tagjának lakását – magyarázta ridegenDoriana. – Ugye, nem kell részleteznem,hogy mi vár arra, akit a nyomozók otthontalálnak? Még a feleségeik és a legjobb bará-taik sem ismerhetik az önök tartózkodásihelyét. El kell tűnniük, és kész.

– De mennyi időre?

– Ameddig csak szükséges. Mindenesetreén a maguk helyében hosszú időreszámítanék – válaszolta könyörtelenül Dori-ana. – Egyvalamit ne tévesszen szem elől,

 

Hazafi! Holnap reggeltől ön és a társaiszökevények lesznek. És történetesen a hon-fitársaik fogják üldözni önöket, vagyis azok,akiknek életéért és vagyonáért maguk oly sokat kockáztattak. – Hirtelen a brolf férfiszemébe fúrta szigorú tekintetét, éshozzátette: – Ha nem elég erősek ahhoz,hogy megfizessék ezt az árat, akkor rajta,mondja meg! Most még kihátrálhatnak amegállapodásból. Igaz, hogy azzal megszegik az esküjüket, de legalább visszakapják azéletüket!

Doriana nem véletlenül hivatkozott azösszeesküvők fogadalmára, és a következőpillanatban elégedetten nyugtázta, hogy aszámítása bevált. Hazafi büszkén, öntud-atosan kihúzta magát, a szeme felfénylett, azarcára elszánt kifejezés költözött.

– A céhünkért és a népünkért mindenrekészek vagyunk! – jelentette ki határozottan.– Megtesszük, amit kell, hogy megvédjük 

 

őket! És boldogan vállaljuk az ezzel járómegpróbáltatásokat!

– Én pedig biztosra veszem, hogy hamegvívják harcukat az elnyomók ellen, akkora népük egy napon szobrot állít önöknek! – válaszolta ünnepélyes hanghordozással Dori-ana, és egy pillanat erejéig valóban tiszteletetérzett a férfi iránt. Az imént lehangoló jövőképet festett Hazafi elé, amely elri-asztotta, de legalábbis arra késztette volna aGalaxis lakóinak túlnyomó többségét, hogy kétszer is meggondolja a dolgot. Ám ezek a brolfok szent céljaik érdekében boldogan vál-lalták őrült összeesküvésük minden sivár ésnyomasztó következményét.

Doriana annak idején pontosan ezért ker-este meg őket. Az ostoba, haragos és könny-en irányítható teremtmények tökéletes báboknak bizonyultak, amelyeket szabadonfelhasználhatott saját céljai érdekében. Ezek a bábok hamarosan el fogják követni azt,

 

amit oly régóta terveztek, és csak bizonyosidő elteltével fognak rádöbbenni, hogy  valójában mi történt. Ha egyáltalán valaha isrádöbbennek.

– Innentől kezdve együtt fogjuk járni adicsőség útját – folytatta Doriana továbbra isemelkedett hangnemben. – Holnap délre azárulók összezúzva fekszenek majd atörténelem porában, és a Barlok értékes ás- ványai mindörökre a brolf nép tulajdonábanmaradnak.

– És mindazok, akik azt tervezik, hogy  valamikor a jövőben elárulnak minket,megismerik az árulás árát – tette hozzá ko-moran Hazafi. – Mostantól a brolf nép adósaönnek, Védő! És én esküszöm, hogy egy na-pon megfizetjük önnek ezt az adósságot!

– Cserébe én is megígérem, hogy egy na-pon visszatérek, hogy behajtsam azadósságot… – fogadkozott mosolyogva

 

Doriana, noha pontosan tudta, hogy most járutoljára ezen a bolygón. – Ám ideje indul-nom! Miután a társai beszerelik ahajtóműveket, még beszabályozom és el-lenőrzöm a vezérlést. Gondoskodjon róla,hogy a fegyverünk pontosan a megbeszélthelyen legyen! Csak akkor vehetjük biztosra,hogy a biztonságiak szenzorai nem fedezik fel, ha az árnyékoló mezőben tartjuk!

 És csakis arról az egyetlen pontról in-dulva fog eltalálni a céljáig  – tette hozzámagában.

– Így lesz – ígérte a brolf–, és mindentköszönök, Védő! Nagyon köszönöm azt, amitértünk tett!

Doriana szívélyesen elmosolyodott, és ün-nepélyesen kijelentette:

– Hálálkodásra semmi szükség, Hazafi!Nekem is fontos a maguk ügye, és boldoganszolgálom a dicső brolf népet!

 

Car’das már a hatalmas aszteroida elsőmegközelítése során megjegyezte magának,hogy a chissek meglepően jól elrejtették a bázisukat. És most, mialatt másodízbenközeledtek a bólogatva forgó sziklatömb felé, végre arra is rájött, hogyan tüntették el atámaszpontjukat a kíváncsi tekintetek elől:nem az aszteroida felszínére, hanem annak gyomrába építették.

 A   Springhawk   kormányosának mindenügyességére és tapasztalatára szüksége volt,hogy átvigye a hajóját a bázishoz vezetőszűkös és kanyarokkal teli alagúton.

– Lenyűgöző ez a hely! – ámuldozott fél-hangosan az ifjú navigátor, és megpróbáltaelrejteni az idegességét. Megítélése szerint akelleténél jóval nagyobb sebességgel halad-tak a céljuk felé, ráadásul, amikor kinézett ahíd oldalsó ablakain, az a benyomásatámadt, hogy elég lenne kinyújtani a karját,és elérné a járat sziklafalát. Megborzongott,

 

és hogy elterelje a figyelmét a félelmeteslátványról, odaszólt a parancsnoknak: – Ezitt egy jellegzetesnek mondható chisslétesítmény?

– Szó sincs róla – válaszolta kissé különöshangon Thrawn, és maga is szemügyre vetteaz alagút falát. – A népem általában az égi-testek felszínére építkezik. Én viszont aztakartam, hogy a potenciális támadók csak nagy nehézségek árán közelíthessék meg ezta támaszpontot.

– Másutt is lehet látni ilyesmit, úgyhogy nem túl eredeti ötlet – szólt közbe Quennto,aki ránézésre ugyan nyugodtnak tűnt, viszont árgus szemekkel figyelte akormányos minden mozdulatát. – Az el-lenség csak alaposan lelassítva közelíthetimeg a létesítményt. Persze, így a saját hajóisem repülhetnek ki teljes sebességgel, de eztaz árat nyilván hajlandó megfizetni.

 

– Így van, de még az is meglehet, hogy találtunk megoldást, amellyel kiküszöbölhet- jük ezt a problémát – válaszolta sejtelmesenmosolyogva Thrawn. – Mindenesetre az el-gondolás sikerét bizonyítja, hogy a Chiss Védőflotta máris nekilátott egy hasonló elvenalapuló, az itteninél jóval nagyobb támasz-pont építésének. Nocsak, hát ez érdekes!

– Mi történt? – kérdezte Car’das.

– A bevezető fénysorok közé jelzőfényeketis telepítettünk – magyarázta a parancsnok,és az előttük szűk ívben elkanyarodó falsza-kaszra mutatott. – A repülésirányítók ezek segítségével éppen most értesítettek, hogy lá-togatónk érkezett.

– És az rossz hír, vagy jó? – kívánc-siskodott Maris.

Thrawn közömbösen megvonta a vállát, éshümmögve válaszolt:

 

– Az attól függ, hogy ki az illető.

Három perccel később a  Springhawk  vé-gigsiklott az alagút utolsó fordulatán, és be- jutott az aszteroida belsejében rejlő hatalmasüregbe. A barlang fenekén jelzőlámpák és ab-lakok fényeinek százai ragyogtak. A támasz-pont űrkikötőjében nyolc hajó állomásozott:öt vadászgép, két kisebbfajta teherkomp ésegy cirkáló, amely a méreteit tekintve körül- belül akkora lehetett, mint a Springhawk. A lekerekített formákkal teli hadihajóval el-lentétben ennek az egységnek a burkolatánegyetlen áramvonalas felület sem akadt. A külső héjazata ezernyi, egymássalhegyesszögben érintkező elemből állt.

– A, minden világos… – jelentette ki hig-gadt hangon Thrawn. – Az Ötödik  Uralkodócsalád egyik tagja nézett behozzánk!

 

– Ezt meg honnan tudja? – érdeklődöttMaris.

– Annak az űrhajónak a formájából és afelségjelzéseiből – magyarázta Thrawn. – Azavatott szemnek azt is elárulják, hogy az il-lető a család egyenes ági leszármazottja, aki aranglétra közepe táján áll.

– No, és akkor ez most jó hír, vagy rossz?– ismételte meg Car’das a másodpilóta előzőkérdését.

– Inkább semlegesnek mondanám –felelte mosolyogva Thrawn. – Az űrnek ez a vidéke az Ötödik Uralkodócsalád érdekelt-ségi körébe tartozik, ami annyit tesz, hogy  valószínűleg csupán rutinellenőrzéstkaptunk. Mondjuk, ha az Első vagy a Nyol-cadik Család valamelyik magas rangú tagjakeresett volna fel minket, akkor már jobbanaggódnék. Egy efféle úr alighanem azért jött volna, hogy felelősségre vonjon.

 

Car’das a szeme sarkából Marisrasandított. Ezek szerint Thrawn elkövetett valamit, ami a chissek törvényei szerintfelelősségre vonást követel?

– Ezennel szeretném meghívni önöket afogadóünnepségre – folytatta a parancsnok,mialatt a  Springhawk   egy üres kikötőhely felé ereszkedett. – Azt hiszem, érdekesnek fogják találni.

 A ceremónia valóban elnyerte Car’das tet-szését. Már maga a leleményesen kialakítottfogadóterem is elképesztette. Amikor előszörmeglátta az űrkikötő kijáratához épített rop-pant helyiséget, az nem volt más, mint egy üres, dísztelen, szürke csarnok. Aztán azegyik chiss megnyomott egy rejtett kapc-solót, és a terem pillanatok alatt átalakult.Egyes burkolóelemek kiemelkedtek a falak- ból, majd átfordultak, és onnantól kezdve amindaddig láthatatlan, színes ábrákkal, sőtfestményekkel díszített oldalukat mutatták a

 

helyiség közepe felé. A mennyezetbe rejtettüregekből hímzésekkel teli zászlók és furcsa,függő cseppkövekre emlékeztető díszek ereszkedtek le, amelyek jéggé fagyott, színessarki fényekre emlékeztették az ifjú nav-igátort. A padozat mozdulatlan maradt, viszont életre keltek a mélyére süllyesztett,színes lámpák, amelyeknek fénykévéi át-törtek a burkolóelemek áttetsző felszínén, és bonyolult mintázatokat vetítettek amennyezetre. A lámpák egy részemeghatározott irányt és ritmust követvemozgott, így a fényeik lassan áramló, vilá-goskék folyót rajzoltak a sima padlóra. A ter-em falain fel lehetett fedezni a szivárvány összes színét, de alapjában véve a sárgaárnyalatok uralkodtak.

 Az egész folyamat mindössze néhány más-odperc leforgása alatt ment végbe. És alig kétperccel a szemkápráztató átalakulás utántiszteletet parancsoló megjelenésű chiss férfiérkezett a fényárban úszó terembe. A 

 

Thrawnnal körülbelül egyidős illető sárga,testhez álló ruházatot, felette szürke alaponsárga mintás köpenyt viselt. A tartása, amozgása, gyakorlatilag az egész lénye arrólárulkodott, hogy parancsoláshoz szokott,ugyanakkor a jelleme nemes és büszke. A magas rangú urat kétfelől, tőle néhány lépés-sel lemaradva egy-egy fiatal, tetőtől talpigsárga ruhába öltözött chiss kísérte, akik aderékszíjukban kisebbfajta fegyvert viseltek.

Thrawn üdvözlő beszéde és a jövevény  válasza egyaránt cheunh nyelven hangzott el,amiből Car’das éppen csak megértett néhány szót. Ám a hangsúlyok, a szavak csengése, akét fél szemlátomást gondosan begyakoroltkézmozdulatai és alkalmanként meghajlásaimind-mind megerősítették abban a hitében,hogy ősrégi, talán évezredes múltra vissz-atekintő szertartáson vesz részt, amely teljesen elvarázsolta és lenyűgözte őt.

 

 Azonban önkéntelenül is észrevette, hogy a társai korántsem osztoznak az érzéseiben.Maris eleve gyűlölt minden formalitást, így most rezzenéstelen arcot vágva, az udvariaskívülálló szerepét magára öltve figyelte az es-eményeket, míg Quenntón már az első pil-lanatokban meglátszottak a mélységes un-alom jelei.

 Az ünnepség alig néhány percig tartott. A sárga ruhás kísérők a kijárathoz siettek, hogy ott őrködjenek annak két oldalán, mígThrawn a három emberi lényhez vezette alátogatót.

– Ezennel bemutatom önöknek  Chaf’orm’bintrano főnemest, az Ötödik Uralkodócsalád képviselőjét! – mondta ün-nepélyes hangvételben, sy bisti nyelven aparancsnok, majd az előkelő úrhoz fordulvafolytatta: – Engedelmével, uram, íme, a vendégeink, akik  koréliai  kereskedők, és egy távoli birodalomból érkeztek hozzánk!

 

Chaf’orm’bintrano éles hangon mondott valamit a saját anyanyelvén.

– Sy bistin, főnemes úr, ha kérhetném… – jegyezte meg tiszteletteljesen Thrawn. – A  vendégeink nem értik a nyelvünket.

Chaf’orm’bintrano felhorkant, és ismét ch-eunh nyelven szólalt meg, aminek hallatánThrawn egy pillanatra összepréselte az ajkát,majd a három emberhez fordult:

– Chaf’orm’bintrano főnemes jelenlegnem óhajt beszélni önökkel – magyaráztakissé szégyenkezve. – Az egyik harcosommáris elkíséri önöket a leendőszálláshelyükre! – Furcsa pillantást vetettCar’dasra, és fojtott hangon hozzátette: – El-nézésüket kérem!

– Ne mentegetőzzön, parancsnok úr! – válaszolta nagyvonalúan Car’das, és kurtánfejet hajtott a főnemesnek.

 

Thrawn ezúttal egy olyan kabint bocsátotta vendégei rendelkezésére, amely kéthálófülkéből, valamint a közéjük építettfürdőszobából állt. Quennto és Maris kaptaaz egyik fülkét, míg Car’das egyedül foglal-hatta el a másikat. Az ifjú navigátor körül-nézett a saját lakrészében, elégedettenmegállapította, hogy bár a helyiség gyakor-latilag ugyanúgy néz ki, mint az, amelyikbena  Springhawkon laktak, ezúttal sokkal többhelye lesz. Aztán benézett a falfülkékbe, éskissé meglepődött, mert kiderült, hogy achissek máris áthozták a teherhajóról aruháit, illetve személyes használati tárgyait,és azokat példás rendben berakták aszekrényekbe, valamint a kisebb-nagyobbfiókokba. A látottakból arra a következtetésre jutott, hogy Thrawn huzamosabb időreszeretné marasztalni őket.

Egy darabig töprengve járkált fel és alá ahelyiségben, és igyekezett kirekeszteni a gon-dolataiból Chaf’orm’bintranót, aki az imént

 

meg sem próbálta leplezni az irántuk, vagyisaz idegenek iránt érzett ellenszenvét. Körül- belül egy órája törhette a fejét a bizonytalan jövő kérdésein, amikor bekopogott hozzá egy fekete egyenruhás chiss, és szótlanul át-nyújtott neki egy ételekkel megrakott tálcát.Miután a harcos magára hagyta, Car’das fon-tolóra vette, hogy átmegy Quenntóhoz ésMarishoz, de végül úgy gondolta, hogy hanetán hiányzik a társainak, úgyis megkeresik őt. Azzal leült az asztalhoz, és magányosanfogyasztotta el a számára ismeretlen eredetűés összetételű, de kimondottan ízletesennivalót.

Miután végzett, odaült a hátsó válaszfalbasüllyesztett számítógéphez, bekapcsolta akészüléket, majd begépelte azokat azutasításokat, amelyekre Thrawn tanította a Springhawk fedélzetén. A monitoron hama-rosan megjelent a több ezer cheunh szót éskifejezést tartalmazó szótárprogramkezelőfelülete. Car’das vett egy mély 

 

lélegzetet, és nagy lendülettel nekilátott atanulásnak.

Öt órával később a billentyűzetre borulvaaludta az igazak álmát, amikor ismét beállított hozzá egy chiss harcos. A navigátorfelkapta a fejét, és álmosan pislogott a feketeegyenruhás alakra, aki vigyorogva mutog-atott neki valamit. Car’das néhány pillanatalatt megértette, hogy Thrawn hívatja, ekkorfeltápászkodott, és elindult a harcos felé, akielégedetten bólogatott, majd sarkon fordult,és kisietett a kabinból.

 A chiss kisebbfajta, sötét terembe vezette,amely a formáját, a méreteit és a beren-dezését tekintve tökéletesen megegyezett a Springhawk   csillagtársalgójával. Annyikülönbség akadt, hogy a hatalmas ablakonkeresztül nem egy ragyogó csillagmezőt, ésnem a hiperűr szemkápráztatófényjelenségét, hanem a támaszpontűrkikötőjét lehetett látni.

 

– Szép jó estét, Car’das úr! – köszöntThrawn, aki az egyik oldalsó, széles kanapénüldögélt. – Remélem, eredményekbengazdag napot tudhat maga mögött!

– Fogalmazzunk úgy, hogy ma is tettemnéhány lépést előre – válaszolta mosolyogvaa navigátor, azzal odament a parancsnokhoz,és leült mellé. – Sikerült előhívnom az önáltal javasolt programot a hálózatukból, és vettem néhány nyelvleckét.

– Látja, azt nagyon jól tette! – helyeselt achiss parancsnok, majd hatalmasat sóhajtott,és hozzátette: – Szeretném az elnézését kérniChaf’orm’bintrano főnemes udvariatlan viselkedéséért!

– Én sajnálom, hogy nem nyertük el afőnemes úr tetszését – felelte diplo-matikusan Car’das. – Roppant mód élveztemaz ünnepséget, és már alig várom, hogy megismerkedjek az önök szokásaival és

 

szertartásaival. Természetesen a mindennapiéletükre is kíváncsi vagyok.

– Még annyit mondanék, hogy a főnemesúr ellenérzései nem kimondottan önöknek szólnak – magyarázott tovább Thrawn. –Úgy is fogalmazhatunk, hogy nincs bennük semmi személyes. Chaf’orm’bintrano úrcsupán úgy véli, hogy az ittlétük veszélyt jelent a Chiss Birodalomra.

– Megkérdezhetem, hogy ennek vajon miaz oka?

Thrawn megvonta a vállát, majd a kétkezét széttárva válaszolt:

– Sokan gondolják úgy, hogy ami ismere-tlen, az egyben veszélyes is. Éppen ezért fél-nek, de legalábbis tartanak attól, amit nemismernek.

 

– És néha igazuk is van – dünnyögteCar’das. – Nekem viszont úgy tűnik, hogy önök, chissek meg tudják védeni magukat.

– Általában magam is így gondolom – is-merte el Thrawn –, de néha kételyeimtámadnak. Árulja el nekem, Car’das úr, magaegyetért azzal az elvvel, amely szerint jo-gunkban áll semlegesíteni egy potenciális el-lenséget, még mielőtt az megtámad minket?

– A védelmi jellegű, megelőző csapásokragondol? – kérdezett vissza Car’das, majd achiss férfi bólintását látva, néhány másod-percnyi gondolkodás után kibökte: – Többé-kevésbé…

– És mondja, az önök Köztársaságának népei gyakran nyúlnak ehhez az eszközhöz?

– Nem hinném, hogy a „gyakran” a meg-felelő jelző – kerülte meg az egyenes választ anavigátor. – Tudtommal sokan vannak 

 

olyanok, akik erkölcstelennek tartják amegelőző katonai csapást.

– És személy szerint ön?

Car’das bizonytalanul csóválgatta a fejét.Még csupán a huszonharmadik életévében járt, és egy jelentéktelen csempésznek dolgo-zott. Ezek alapján mit tudhat ő a világegyetemről?

– Jómagam azt hiszem, hogy ha valakiilyesmire készül, akkor alaposan meg kellgyőződnie arról, hogy a vélt ellenfél valóbankomoly veszélyt jelent – válaszolta végülmegfontoltan. – Megdönthetetlen, egyér-telmű bizonyítékok kellenek arra nézve, hogy az ellenfél támadást tervez.

– És mi van abban az esetben, ha az a bizonyos ellenfél, mondjuk, nem az ön népét,hanem egy másikat tart állandó rettegésben?

 

Car’das azonnal megsejtette, hogy Thrawnhová akar kilyukadni, de a biztonság ked- véért gyorsan rákérdezett:

– A vagaarikra gondol?

– Pontosan! – erősítette meg a paranc-snok. – Ahogy már említettem önnek, mégsosem támadták meg a chiss fennhatóság alátartozó világokat, így aztán a katonai dok-trínánk értelmében nem torolhatjuk meg agaztetteiket. Tehát a kérdés, hogy segítsük-eazokat a népeket, amelyeket ők egyfolytábanháborgatnak, vagy álljunk félre, és nézzük  végig tétlenül, amint kifosztják, majdlemészárolják vagy rabigába hajtják őket?

Car’das hatalmasat sóhajtott, majdgondterhelten kijelentette:

– Nézze, parancsnok úr, ön olyankérdéseket tesz fel nekem, amelyekről az ér-telmes lények már az első civilizációk meg-születése óta vitatkoznak. – Óvatos pillantást

 

 vetett a chissre, és fojtott hangonmegkérdezte: – Jól sejtem, hogy ebben a vonatkozásban az ön és Chaf’orm’bintrano véleménye jelentősen eltér egymástól?

– Ha még csak arról lenne szó! – Thrawnrosszkedvűen legyintett. – Ennél nagyobb baj, hogy az én nézeteim szöges ellentétbenállnak a katonai alapelveinkkel, vagyis, haúgy tetszik, az egész chiss nép véleményével!

– A főnemes úr tud az elfogott vagaarihajóról? – érdeklődött Car’das. – Mert az azsákmány jól láthatóan vagy tucatnyi fajtólszármazik. Talán érdemes lenne megmutatnineki…

– Igen, mindent megmutattam neki, denem enyhült meg – felelte a parancsnok. – Őúgy tartja, hogy a védelemre alapozott straté-gia nem enged kivételeket.

– És mi történik abban az esetben, ha azönök ismerősei esnek áldozatául a

 

 vagaariknak? – vetette fel Car’das. – Példáulegy baráti nép, amelyikkel jószomszédi viszonyt ápolnak, vagy azok, akikkelkereskedni szoktak? Az sem számít?

– Attól tartok, nem… – dörmögte eltö-prengve Thrawn. – Bár az igazsághoz tar-tozik, hogy jószerével nem is kereskedünk más népekkel. Ettől függetlenül, nyilván ahasznunkra válna, ha tüzetesen szemügyre vennénk azokat a kincseket… – Heves moz-dulattal felkapta a fejét, tekintetét a navigát-or szemébe fúrta, és megkérdezte: – Volnakedve segíteni?

– Természetesen – vágta rá gondolkodásnélkül Car’das –, bár így hirtelenjébenfogalmam sincs, hogy hogyan segíthetnék önöknek!

– Talán felismer néhány műkincset – vélteThrawn, azzal talpra állt, és mosolyogvafolytatta: – És ha kiderül, hogy a vagaarik a

 

Köztársaság egyes bolygóit is feldúlták, ön,Car’das úr, talán elő tud hívni az emlékez-etéből néhány hasznavehető adatot. Pon-tosan ezért fordultam önhöz. Én magamgyakorlatilag semmit sem tudok az önök  világáról.

– Értem, viszont ebben az esetben Maristés Quenntót is megkérhetné – javasoltaCar’das, és ő is felállt. – Ők már keresztbe-kasul bejárták a fél Galaxist, vagyis sokkaltöbbet láttak a nagyvilágból, mint én.

– Azt hiszem, megfogadom a tanácsát – válaszolta Thrawn, mialatt egymás mellettlépkedve elindultak a kijárat felé. – Így leg-alább Quennto kapitány kiválaszthatjaazokat a tételeket, amelyeket szeretnemegkapni. – Ravaszul elmosolyodott, éshozzátette: – Én pedig megismerem az egyestárgyak egymáshoz viszonyított értékét.

 

– De nem tartja magát cinikusnak, ugye,parancsnok úr? – kérdezte vigyorogvaCar’das.

– Én csupán megérzem, hogy mások hogyan gondolkodnak, és ezek alapjánkiszámítom, hogyan fognak reagálni bizonyos helyzetekben – válaszolta Thrawn,aki először megpróbálta ugyan megőrizniméltóságteljes komolyságát, de végülszélesen elmosolyodott. Néhány másodper-ccel később ismét elkomorult, és hozzáfűzte:– Talán éppen ezért nem tudom a magamévátenni a népem bizonyos alapelveit. Nem tu-dom elfogadni, hogy mialatt mások  cselekszenek, nekem tétlenül kell várakoznom.

– Ezt mélységesen megértem! – Car’dasnagyokat bólogatott. – De jusson eszébe,hogy ha ön megsegít egy szorongatott helyz-etben lévő népet, ők aligha fogják a fejéreolvasni az erkölcsi aggályaikat…

 

– Ez is igaz – ismerte el Thrawn –, noha ahálájuk valószínűleg rövid életű lesz.

– Gyakran így van – bölcselkedett Car’das–, de szerencsére nem mindig.

 

NYOLCADIK FEJEZET

Obi-van hatalmasat sóhajtott, majdkikapcsolta, és a derékszíjára akasztotta azadó-vevőjét.

– Még mindig semmi? – kérdezte együttérző hangon Anakin.

– Teljes a csend – válaszolta a mester, ésfelnézett a sötétedő égboltra. Odafent, a ma-gasban már megjelentek az első csillagok.Körülöttük sorban kivilágosodtak a házak ablakai, mialatt a brolf családok vacsoráhozkészülődtek.

 Anakin dörmögött valamit, csak úgy magának, aztán hangosan folytatta:

– Korábban is meg kellett volna próbálni.

 

– Korábban is hívtam Loranát – válaszoltakissé ingerülten Obi-van. – Csak te nem tud-sz róla, mert a kérdéses pillanatokban éppenDuefgrin csodajárgányával vacakoltál.

– Már elnézést, mester, de én nem va-cakoltam, hanem igenis a dolgomat végeztem! – vágott vissza dacosan a fiú. –Szeretnéd tudni, hogy mit intéztem? Háttessék! A brolfot, akit keresünk, úgy hívják,hogy Jhompfi. A Sűrű Bozót nevezetűlakógyűrűben lakik. A hajtóművek   valószínűleg a lebegőmotorjához kellettek neki, amivel rissle-pálcákat szokott csem-pészni a karfoknak.

Obi-van meglepetten bámulta atanítványát, és gyanakodva megkérdezte:

– Ezt meg honnan veszed?

– Mialatt te a környéken sétálgattál, háthameglátsz valamit, én ügyesen kifaggattam azta fiút – válaszolta kissé sértetten, és

 

önérzetesen Anakin. – Csak akkor volthajlandó beszélni, amikor te messze jártál.Úgy tűnik, nem bízik a felnőttekben…

– Azonnal szólnod kellett volna! – jegyezte meg szemrehányó hangon Obi-van,közben becsúsztatta a város térképészetiadatait tartalmazó kártyát a hordozhatószámítógépébe, és a keresőbe beütötte Jhom-pfi lakhelyének nevét. – Az eszedbe se jutott,hogy Lorana esetleg bajba került?

– Az éppen nem, az viszont igen, hogy hahirtelen eltűnünk onnan, akkor Duefgrin es-etleg gyanút fog, felhívja Jhompfit, és figyel-mezteti! – vágott vissza mérgesen Anakin.

– Vigyázz a nyelvedre, padavan! Ne fele- jtsd, hogy hol a helyed! – figyelmeztette Obi- van a fiút, közben az a benyomása támadt,hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban is-mételgeti ezeket a szavakat.

 

 Anakin a kezét széttárva felsóhajtott, majdlehajtotta a fejét, és fojtott hangon válaszolt:

– Bocsánatot kérek, mester!

Időközben a számítógép tenyérnyi képer-nyőjén megjelent a város utcatérképe, amely-en vékony, kék vonal jelezte a Sűrű Bozóthoz vezető útvonalat.

– Ez lesz az… – dünnyögte Obi-van, majdúgy fordította a készüléket, hogy a tanítványais láthassa annak monitorát.

– Az a brolf másfelé indult, miután elváltDuefgrintől – mutatott rá a fiú.

– Tudom – felelte komoran Obi-van –, depillanatnyilag mindössze erre az értesülésretámaszkodhatunk. Menjünk, és nézzünk szétarrafelé!

 A Sűrű Bozót lakógyűrű környéke számos vonásában hasonlított azokhoz a munkások 

 

lakta negyedekhez, amelyeket Obi-van aKöztársaságban tett eddigi utazásai soránlátott. Az utcákat nem díszítették drágaköztéri szobrok; a házak aljából hiányoztak acsillogó-villogó üzletek; a boltok  kirakataiban csupán egyszerűbb, olcsóbbárucikkeket lehetett látni. Viszont mindenüttrend és tisztaság uralkodott. Érezni lehetett,hogy a lakók igyekeznek méltó és tisztességeséletkörülményeket teremteni maguknak.

 A nagymester jól tudta, hogy a Köztár-saság társadalmi és gazdaságielitjének tagjaiáltalában megvetéssel tekintenek a még oly tisztán tartott munkásnegyedekre is, és a leg- jobb esetben is lekezelőn bánnak azok lakóival, de ő személy szerint sokkal jobbanérezte magát az egyszerű teremtmények között, mint a legfényesebb palotában. Job- ban tisztelte azokat, akik verejtékes munkáv-al keresték a kenyerüket, és tartották elcsaládjaikat, mint a gazdagokat, akik általában csak beleszülettek a jólétbe, vagy 

 

éppen bűnös módszerekkel szerezték a vagy-onukat. Régi tapasztalatai alapján jól tudta,hogy az efféle környékek lakói általában barátságosak, őszinték, továbbá nem fűtiőket az eszeveszett becsvágy, nem áhítoznak a hatalomra, és nem gyilkolják halomraegymást egy-egy jobb állásért.

És a legrosszabb esetben, ha végezni akar-tak valakivel, akkor kést használtak, nempedig titokzatos kapcsolatokat…

– Hol kezdjük? – érdeklődött Anakin,amikor a keresett épülettel szemben megáll-tak egy hosszú sövénykerítés mellett.

– Kezdjék azzal, hogy nem akadályoznak amunkámban! – mormolta egy hang aközelükben.

Obi-van megpördült, és az ujjasa alá ka-pott. Ám mielőtt előrántotta volna afénykardját, felismerte a sövény mögülkiemelkedő arcot.

 

– A legmélyebb tiszteletem, Riske! –köszönt barátságosan, azzal a ruhája alattelengedte a fénykardját, és előhúzta a kezét.– Hogy s mint? Nem is reméltem, hogy összefutunk ezen a szép helyen!

– Őszintén szólva, én sem hittem –dünnyögte a testőr, majd felemelt jobbjának mutatóujjával maga mellé bökött, ésmegkérdezte: – Befáradnának egy percre azirodámba? Éppen fogadóórát tartok!

Obi-van gyorsan körülnézett. A sűrűsödőalkonyatban csupán néhány brolf sétálgatottaz utcán, és pillanatnyilag ők is másfelénéztek. A mester megpaskolta Anakin vállát,majd egy hátraszaltóval átugrott a sövény fe-lett. Mély guggolásban ért a sűrű fűc-somókkal borított, süppedős talajra, és akövetkező pillanatban a tanítványa ismegérkezett mellé.

 

– Maguk aztán kitartóak, azt meg kell ha-gyni! – jegyezte meg elismerő hangon Riske,mialatt a fejét lehajtva odasurrant hozzájuk.– Mit művelnek itt?

– Egy Jhompfi nevezetű brolfot keresünk – válaszolta Obi-van. – Ma délután ellopatott valakivel két kisebbfajta sugárhajtóművet, ésszeretnénk megkérdezni tőle, hogy miért.

– Akkor már azt is kérdezzék meg, hogy mit tud arról a több kilónyi robbanóanyagról,amelyet az egyik legjobb barátja lopott el aközös munkahelyükről – mondta komoranRiske. – Aztán kérdezzék meg arról a stabil-izátorról, amit egy másik cimborája nyúlt le afőnökének műhelyéből. És érdeklődhetnénk a néhány különleges ötvözetből öntött fém-henger után is, amelyek egy másik  munkaterületről tűntek el. Ugye, elég leszennyi, és maguk is látják az összefüggéseket?

 

– Minden világos – Obi-van nagyot bólin-tott –, valaki rakétát barkácsol odahaza.

– Szerintem inkább többen bütykölik azt alövedéket – vélte Riske. – Hanem valami aztsúgja, hogy egyikünk sem fogja kivallatni ezta Jhompfi nevű, jellemes úriembert, tudniil-lik a barátaival együtt nyoma veszett.

– Csodálatos! – sziszegte bosszúsan Obi- van, és a sövény pereme felett kinézett azutcára.

– Igen, nagyjából én is ezzel a szóval jelle-mezném a helyzetet – borongott a testőr. –Szóval, miért is érdekli magukat ez az alak?

– A társunk, mellesleg az a padavan, akiv-el korábban maga is összefutott, követte őt –magyarázta Obi-van. – Aztán az ifjú hölgy eltűnt, még a rádióján keresztül sem tudjuk elérni.

 

– Csúnya ügy… – Riske megcsóválta a fe- jét. – Harcosnak elég gyenge, az egyszer biz-tos, de kedves kölyök volt. Kár érte…

– Még nem mondtunk le róla! – mordultfel Obi-van. – Nem sejti véletlenül, hogy holrejtőzött el ez a Jhompfi?

– Ha sejteném, nem itt lapulnék! – vágott vissza a testőr. – Ráállítottam az embereimeta bányászok szokásos gyülekezőhelyeire, deha Jhompfi nem jött haza, akkor elég esze van ahhoz, hogy máshol se bukkanjon fel.

– Akkor most mihez kezdünk? – kérdeztekissé csüggedt hanghordozással Anakin.

– Én most szépen visszacsörtetek a szál-lodába, és felrázom a biztonsági szolgálatot – válaszolta Riske. – Számításaim szerint maeste akarják elkövetni a merényletet.Mifelénk az a mondás járja, hogy a betonfalócsigák mindig közvetlenül azelőtt tűnnek el,hogy a fejedre omlasztják a házat.

 

– Vagy holnap akarnak lecsapni, a városháza környékén – vetette fel Obi-van.

– Én ezt nem tartom valószínűnek – jelen-tette ki határozottan a testőr. – A céhmesteris részt vesz a tárgyalásokon, és Jhompfi őtaligha akarja foszlányokra robbantani. Nem,szerintem a szállodában fognak támadni, es-etleg reggel, mialatt a küldöttség a városházafelé tart.

Obi-van belátta, hogy Riske érvelése lo-gikus és megalapozott.

– Rendben – válaszolta néhány pillanat-nyi mérlegelés után –, akkor maguk összpon-tosítsák erőiket a szálloda védelmére, mipedig tovább keressük Loranát.

– Sok szerencsét! – búcsúzott a testőr,majd elhallgatott, megrázta a fejét, éskibökte: – Tudja, mester, amikor összeak-adtam a lánnyal, megfordult a fejemben,hogy rárakok egy jeladót, de meggondoltam

 

magam. Nem akartam semmi rosszat, csak azt, hogy időben észrevegyem, ha aközelembe kerül. Most már nagyonsajnálom, hogy nem tettem meg.

– Hát, kapóra jött volna, az biztos –dörmögte Obi-van. – De talán így is boldogulunk…

– Igen, én is úgy tudom, hogy a Jedik minden helyzetben feltalálják magukat – válaszolta elismerő hangsúllyal Riske, azzalelővett, és Obi-van felé nyújtott egy apróhívókártyát, majd magyarázatképpenhozzátette: – Ezen keresztül pillanatok alattkapcsolatba léphetnek velem. Csak dugják bea rádiójukba, és máris hozzáférnek az egyik kódolt csatornánkhoz. Hívjanak fel, hamegtudnak valamit, rendben?

– Úgy lesz – ígérte Obi-van, azzal átvette,és a belső zsebébe süllyesztette a keskeny, vékony fémlapocskát.

 

Riske udvariasan biccentett, majd sarkonfordult, és elindult. Hamarosan elérte asövénykerítés végét, ekkor gondosan körül-nézett, kilépett a járdára, és eltűnt a Jedik szeme elől.

– És most mihez kezdünk? – vetette fel Anakin.

– Először is beszámolunk C’baoth-nak atörténtekről – válaszolta gondterhelten Obi- van. – Ő és Lorana elég szoros kapcsolatbanállnak egymással, így az Erőn keresztül talánmegtalálja a lány tudatjeleit.

– Reméljük a legjobbakat! – dünnyögte Anakin, és miután végigsiettek a sövény mentén, majd kisurrantak az utcára, tűnődőhangon hozzátette: – Tudod, mester, talán jobb lenne, ha valamennyien tartanánk magunknál egy-egy jeladót…

Obi-van sanda pillantást vetett rá a szemesarkából, és csendesen megjegyezte:

 

– Hát, én is ismerek olyat, akinek ténylegnem ártana…

– Tessék? – méltatlankodott Anakin, mertazonnal megértette a burkolt célzást.

– Ne is törődj vele! – Obi-van fáradtanlegyintett, és elővette az adóvevőjét.

C’baoth, miután végre kegyeskedett válaszolni a hívásra, egyáltalán nem voltelragadtatva attól, hogy megzavarták. Mégkevésbé örült, amikor meghallotta a rosszhírt.

– Pillanatnyilag tekintsünk el attól aténytől – mondta vészjósló, fojtott hangon –,hogy te, Obi-van mester, az én határozottutasításaim ellenére beleártottad magad aBarlok belügyeibe. Most foglalkozzunk inkább azzal, hogy nem vigyáztál eléggé atanítványomra, aki így veszélybe, talánéletveszélybe került!

 

– Megértem, hogy haragos vagy…

– Harag? – vágott közbe C’baoth. – A Jedik nem ismerik a haragot, Kenobi mester!Számunkra ez az érzés nem létezik!

– Elnézésedet kérem – felelte Obi-van,miután nagy nehezen visszanyelte a nyelvérekívánkozó, csípős visszavágást. Mérhete-tlenül bosszantotta, hogy C’baoth kioktatja őtahelyett, hogy bölcs tanácsokkal segítenemegoldani a helyzetet. Vett egy mély lélegz-etet, és tiszteletteljes hangon folytatta: – Azimént rosszul fejeztem ki magam.

– Így már jobb valamivel – morogtaC’baoth. – No és veled hányadán állunk, Sky- walker padavan? Kíváncsi lennék, hogy van-eötleted?

Obi-van a tanítványa szája elé tartotta azadó-vevőt, aki csak a vállát vonogatta, éskibökte:

 

– Sajnálom, mester, de nincs. Viszontnagyon aggódom Lorana miatt. Attól félek,hogy végeztek vele.

C’baoth néhány pillanat erejéig mélyenhallgatott, majd megfontoltan válaszolt:

– Nem, még életben van. Megérezném azta zavart, amely a halála nyomán keletkezneaz Erőben.

– Akkor azt is meg tudod állapítani, hogy hol van most? – kérdezte reménykedve Anakin.

– Az egyik dolog nem következik szük-ségképpen a másikból – közölte mogorvánC’baoth. – Sajnos jelenleg nem észlelem azagyhullámait. Kenobi mester, állításod szer-int beszéltél azzal a fiúval, aki ellopta ahajtóműveket. Ő talán ismeri a Jhompfi nevű bűnöző búvóhelyét.

 

– Nem hiszem – válaszolta a mesterehelyett Anakin –, ő maga nem tartozik azösszeesküvők közé.

– Viszont a múltban láthatott vagy hall-hatott valamit, ami alapján előkeríthetitek azt a Jhompfit – fejtegette C’baoth.

– Attól tartok, nem fog szóba állni velünk – vetette ellen Obi-van. – Rendkívül bizal-matlan az idegenekkel szemben.

– Kérdeztem én, hogy kivel hajlandószóba állni?

Obi-vant elfogta a balsejtelem, és ny-ugtalanul visszakérdezett:

– Arra célzol, hogy folyamodjunk erősza-kos módszerekhez?

– Nem, természetesen nem! – tiltakozottsietve C’baoth, de Obi-van így is jól tudta,hogy az ősz mester az imént Anakinnak 

 

szánta a szavait. És pontosan azt sugallta,hogy az Erő segítségével kellene kicsikarni azinformációkat Duefgrin elméjéből. C’baothmegköszörülte a torkát, és az előbb is alkal-mazott, kioktató modorában folytatta:

– Mi nem nyomjuk el a gyengéket, éppenellenkezőleg, védelmezzük őket! Ezúttal viszont bűncselekményt követtek el egy Jediellen, amit nem hagyhatunk válasz és megt-orlás nélkül. Még akkor sem, ha Jinzler pa-davan valamiért lemondott a harcról.

Obi-van gyanakodva ráncolgatta ahomlokát.

– Ezt meg hogy érted, mester? – kérdezte.

– Nem hallottam hírét, hogy valakifénykardot látott a városban – magyaráztatürelmesen C’baoth. – És levágott végtagokról sem érkeztek jelentések. NohaLorana Jinzler még csupán tanítvány, és nemtartozik a legjobb kardforgatók közé, egy-két

 

támadójával bizonyosan elbánt volna, ha úgy dönt, hogy harcba száll ellenük.

– Nagyon köszönjük, hogy időt szakítottránk, mester! – hadarta sietve Obi-van, mertaz elméje mélyén váratlanul felderengett egy gondolat. Ha C’baoth-nak igaza van, és Lor-ana valóban ellenállás nélkül megadtamagát…

– Mihamarabb kerítsétek elő a padavano-mat! – válaszolta mogorván C’baoth. – Aztakarom, hogy holnap reggel mellettem legy-en, amikor ismét találkozni fogok Argente el-nök úrral és Gilfrome céhmesterrel!

– Minden erőnkkel azon leszünk, hogy megtaláljuk a lányt! – ígérte Obi-van, azzalmegszakította a kapcsolatot, és a derék-szíjába rejtette az adóvevőt.

– Szóval, hogyan fogjuk megtalálni Lor-anát? – tette fel a fogós kérdést Anakin.

 

– Maga a kiváló C’baoth adta nekünk azötletet – válaszolta mosolyogva Obi-van. –Igaza van a mesternek. Ha Lorana szembe-szállt volna a támadóival, hallottunk volna azösszecsapásról. Ebből következik, hogy nemtette.

– Eddig világos – jelentette ki Anakin –,és ez mit jelent?

– Lorana nyilván úgy ítélte meg, hogy töb- bet nyer, ha megadja magát, mintha ellenáll– magyarázta a mester. – Valószínűleg aztremélte, hogy a támadói elviszik őt azösszeesküvők rejtekhelyére, és ott találkozhata vezetőjükkel. Csakhogy… – elhallgatott, és várakozva meredt Anakinra, mert azt akarta,hogy a fiú megértse az okfejtését, és ő fejezze be a mondatot.

Ezúttal sem kellett csalódnia. Anakinelmélyülten bólogatott, majd töprengő képet vágva megszólalt:

 

– Csakhogy azok bolondok lettek volnaelvinni egy Jedit a főnökükhöz.

– Pontosan – helyeselt Obi-van. – Éshogyan derül ki pillanatok alatt valakiről,hogy Jedi?

– Ha megtalálják a fénykardját! – vágta rá Anakin, azzal felderült az arca, és gyorsanhozzátette: – Vagyis Lorana alighanem meg-szabadult a fegyverétől!

– Hibátlan érvelés! – válaszolt elismerőhangsúllyal Obi-van. – És valószínűleg a pil-lanat szorításában szabadult meg tőle, tehátott, ahol megtámadták.

– Nyilván olyan helyre rejtette, hogy miérzékelhessük a benne lévő Ilum-kristály sugárzását! – fejezte be izgatottan Anakin agondolatmenetet. – De ahhoz a közelébe kell jutnunk, nem?

 

– Igen, és éppen ezért tartom valószínűnek, hogy a kard valahol az útmentén lapul – válaszolta bizakodva Obi- van. – Mert azzal nem sokra mennénk, haegy épület mélyén dobta volna el. – Végig-mutatott az immár sötétbe borult utcán,amelyre a ritkásan álló utcai lámpák  bizonytalan körvonalú, kísértetiesen derengőfényfoltokat festettek. – Először a Sűrű Bozótkörnyékét fogjuk átkutatni. Aztán, ha er-refelé nem találunk semmit, akkor elindu-lunk, és sorra járjuk a Patameene-kerületmunkásnegyedeit. Szóval, szedd összemagad, ifjú tanítványom! Úgy tűnik, hosszúlesz az éjszaka!

 A mester és tanítványa órák óta járta azutcákat, amikor Obi-van végre megérezte a jellegzetes, várva várt bizsergést, amibőltudta, hogy Lorana fénykardja a közvetlenközelükben rejtőzik. Egy csapásra elöntötte amegkönnyebbüléssel vegyes öröm, deuralkodott magán. Egyetlen szót sem szólt,

 

még csak nem is lassított. A szeme sarkából Anakinra sandított, és türelmesen várt, mertakármilyen szorongatott helyzetbe kerültek,nem akart megfeledkezni mentorként betöltött szerepéről.

 Alig három másodperccel később a fiúmindeddig magabiztos léptei hirtelenelbizonytalanodtak.

– Ott van – szólalt meg izgatottságtól re-megő hangon Anakin –, közvetlenül előt-tünk, és balra.

– Szép munka! – dicsérte Obi-van, majdmegállt, és lassan, figyelmesen körülhor-dozta tekintetét az úttest két oldalánsorakozó épületeken. Ezen a kora hajnaliórán egyetlen ablakból sem sugárzott fény. Az egész környékre mélységes csend borult,amelyet csak néha zavart meg egy-egy, a tá- volban elhaladó jármű morajlása.

 

Minden jel arra utalt, hogy körülöttük mindenki alszik, de Obi-van élt a gyanúper-rel, hogy az általuk keresett személyek – leg-alábbis azok, akiket őrnek állítottak – nemmerik lehunyni a szemüket.

– Nem, ne menj a közelébe! – mondtahalkan, és elkapta a fiú karját, aki márelindult a járda mentén futó sövény felé. –Gyere, átmegyünk oda!

Sietős, nesztelen léptekkel megkerülték azeleven kerítést, és meglapultak annak éjsötétárnyékában.

– Figyelnek minket, mester? – suttogta Anakin.

– Egyelőre nem láttam senkit, de hama-rosan kiderül – válaszolta Obi-van. – Addigmeséld el nekem, hogy mit tennél, ha őrszemlennél, és az éjszaka kellős közepén különösdolog történne a közeledben?

 

– Nem is tudom – válaszolta elgon-dolkodva a tanítvány –, attól függ, hogy mennyire különös az a bizonyos dolog.

– Jó, akkor most megnézzük, hogyan re-agálnak ők! – jelentette ki vigyorogva Obi- van, és az Erő közvetítésével megnyomtaLorana fénykardjának aktiválógombját.

 A következő pillanatban éles, sistergő bugás hallatszott, ezzel egy időben a sövény mélyén zöld fény ragyogott fel. Vékony gal-lyak és levelek potyogtak a földre, amelyeketaz előszökkenő energiapenge vágott le, demaga a markolat szilárdan ült az ágak között.

– Mindjárt kiderül, hogy ki van ébren akörnyéken! – folytatta elégedetten Obi-van.

Nem kellett sokáig várakozniuk. Alig egy perc elteltével kinyílt az egyik szemközti házajtaja, majd egy szemlátomást roppant ide-ges brolf óvakodott ki az utcára. Az illető ri-adtan kapkodta hol ide, hol oda a fejét, aztán

 

– mivel nem látott senkit – tétova léptekkelelindult a fénykard felé.

Hamarosan odaért a sövényhez, majdhosszú pillanatokig bizonytalanul bámulta afurcsa fényjelenséget. Végül összeszedteminden bátorságát, óvatosan benyúlt az ágak közé, és előhúzta a tompán búgó fegyvert. A lehető legmesszebbre eltartotta magától, és jobbra-balra forgatta a kardot, mialatt aztpróbálta kitalálni, hogyan lehet kikapcsolni.

– Ha gondolja, szívesen segítek! –ajánlkozott Obi-van, és gyorsan felállt. Teljesmagasságában kihúzta magát a sövény mögött, és az Erő segítségével kikapcsoltaLorana fegyverét.

 A brolf villámgyorsan reagált. Az energi-apenge jószerével még el sem tűnt, amikor őmár oldalra szökkent, közben Obi-van fejefelé hajította a fénykardot, és a ruhája alólelőrántott egy jókora sugárvetőt.

 

 Az őrszem gyors volt, de Obi-vant így semtudta meglepni vagy megelőzni. A Jedi a job- bjával előrántotta és aktiválta a saját fegyver-ét, az Erő segítségével a baljába rántotta Lor-anáét, aztán az energiapengéjével szintemellékesen félrepattintotta a brolf elsőlövéseit.

 Az őr nem vett tudomást a kudarcról. Azúttest közepén állva egyre csak tüzelt éstüzelt, mintha nem is gondolkodó lény,hanem önálló helyzetelemzésre képtelen,együgyű harci droid lett volna. Obi-vanteljesen átadta magát az Erőnek, erre aláthatatlan hatalomra bízta mozdulataiirányítását. Tévedhetetlen pontossággalhárította a testének szánt energianyalábokat,közben állhatatosan nyomult a brolf felé.

Már alig három méter választotta el tőle,amikor érzékelte, hogy a háta mögött meg-mozdul a sövény. Az ellenfele is meghallotta

 

a zörgést, és egy pillanatra a hangforrásirányába nézett.

 A mozgás éppen csak egy tized másodper-cre terelte el a figyelmét, de Obi-vannak en-nyi bőven elég volt. Hatalmasat szökkentelőre, és egy szűk kört leíró, gyors csapássalkettévágta a rászegeződő sugárvetőt.

 A következő pillanatban kiderült, hogy azellenfele nem csak akkor gyors, ha támad. A  brolf gondolkodás nélkül eldobta fegyver-ének hasznavehetetlen csonkját, sarkonfordult, aztán hanyatt-homlok rohant,ahogyan csak kurta, vaskos lába bírta. Obi- van fontolóra vette, hogy utána ered, de meg-gondolta magát, és visszafordult.

Csupán ebben a pillanatban vette észre,hogy mialatt ő az őrszemmel hadakozott, Anakin – régi jó szokásához híven –nyomtalanul eltűnt.

 

– A gazember… – nyögte elkeseredettenObi-van, és rohamléptekkel indult a ház felé,amelynek ajtaját még az iménti ellenfele fele- jtette nyitva.

 A következő pillanatban tompa, kék fények kezdtek villódzni az egyik ablak mögött. Obi-van beszáguldott az épületbe,aztán addig rohant a hosszú főfolyosón, amígaz egyik lakás szintén nyitva hagyott be- járatának résén keresztül meghallotta Anakin fénykardjának ismerős bugását. Éleskanyart vett, és berontott az ajtón.

 Az egyik belső szobában talált rá Anakinra. A fiú a padlón heverő, eszméletlenLorana fölé magasodva állt, és fenyegetőnlóbálta a kardját két brolf felé, akik az egyik sarokba menekültek előle. A harmadik brolf  jókora vértócsában elterülve, élettelenülfeküdt a lány testétől alig egyméternyire.

 

– Mester! – zihálta feldúltan Anakin, akiugyan megpróbálta leplezni az érzéseit, dereszkető hangja így is elárulta, hogy majdszétveti az idegesség. – Megtaláltam!

– Azt én is látom – válaszolta higgadtanObi-van, azzal kikapcsolta a fénykardját, ésletérdelt a lány mellé. A jobb mutatóujjátLorana nyakára tapasztotta, majd néhány pillanattal később megkönnyebbültensóhajtott fel, amikor megérezte a verőér lük-tetésének lassú, de állhatatos ritmusát.Ekkor a tekintetét a sarokban szorongó brolfokra fordította, és odaszólt nekik: – Mitadtatok be neki?

Miután hosszú pillanatokig egyikük sem válaszolt, Anakin halkan megjegyezte:

– Én sem láttam semmit, amikor rájuk törtem.

– Valószínűleg még most is náluk van azanyag – mordult fel Obi-van, azzal

 

felegyenesedett, ádáz kifejezést erőltetett azarcára, majd aktiválta a fénykardját, ésdöngő léptekkel elindult a foglyaik felé.

Két másodperccel később kiderült, hogy azutcán megfutamított társukhoz hasonlóanezek a brolfok sem szeretnének az ügyük mártírjává válni.

– Nála van – kottyantotta ki sietve a ma-gasabbik, és oldalba bökte a másikat.

– Igen, itt van – ismerte el az illető, azzalkapkodó mozdulatokkal beletúrt a zsebébe,előhúzott egy fecskendőt, amit kérés nélkülodadobott a Jedi-mester lába elé.

– Nagyon köszönöm – udvariaskodottObi-van, és valamivel barátságosabb képet vágott. – Kérném az adó-vevőket is, ha nemgond. És persze valamennyi fegyvert!

 

Néhány pillanattal később két rádió éshárom hosszú pengéjű tőr koppant a fec-skendő mellett.

– Mit csinálunk velük? – kérdezte Anakin,és türelmetlenül meglóbálta a kardját.

– Az attól függ, hogy mit adtak be Lor-anának – válaszolta vészjósló hangon Obi- van, azzal újra kikapcsolta a fegyverét, ésfelkapta a félig üres fecskendőt. A sejtése bevált, az üveghengeren egyetlen felirat semárulkodott annak tartalmáról. A mestermegidézte magában az Erőt, és alkalmazta azérzékszervek ingerküszöbének finomításáteredményező eljárások egyikét. Kinyomta aszíntelen folyadék néhány cseppjét köpenyeujjára, majd óvatosan megszaglászta az apró,sötét foltot. Egyetlen szippantás is elégséges-nek bizonyult.

– Semmi komoly – nyugtatta meg az ag-godalmasan figyelő Anakint –, erős

 

nyugtatót kapott, de legalább nem mérget.Miután elmúlik a hatás, percek alattmagához fog térni. – A brolfok felé intett, ésfennhangon folytatta: – Ami azt jelenti, hogy kiváló barátaink ellen nem gyilkosság lesz a vád. Legalábbis addig, amíg fel nem robbanházilag gyártott rakétájuk…

 A „rakéta” szóra mindkét fogoly jólláthatóan összerezzent, aztán az alacsonyab- bik félelemtől remegő hangon megszólalt:

– Nekünk ahhoz semmi közünk! Filvianötlete volt az egész. Az övé, meg azé azemberé!

Obi-van meglepetten bámult a brolfokra.Ember? Ezek szerint egy emberi lény is részt vett az összeesküvésben?

– Miféle ember? – kérdezte szigorúhangon. – Mi a neve?

 

– Védőnek hívja magát – hadarta akisebbik, szemlátomást rettegő teremtmény.– Ennél többet nem tudok róla!

– Hogy néz ki?

 Az alacsony brolf tanácstalan pillantást vetett a társára.

– Hát… hát úgy, mint egy… mint egy em- ber! – dadogta a másik, és a két kezével egy emberi test elnagyolt körvonalait rajzolta alevegőbe.

– Szerintem ezek szórakoznak velünk,mester! – kiáltotta Anakin. – Nem kellenerájuk dörrentem?

Obi-van kis híján felkacagott, de szerenc-sére tudott uralkodni magán. Azt ugyan jóltudta, hogy Anakin mennyire komolyan veszisaját magát, ám a személyes tapasztalataiszerint egy tizennégy éves kölyök  

 

fenyegetőzése ritkán hatott a hétpróbás bűnözőkre.

 Aztán a pillantása a padlón heverőtetemre, vagyis Anakin áldozatára esett, ésmegfordult a fejében, hogy most az egyszertalán más a helyzet…

– Ne dühöngj, Anakin – mondta nyu-godtan –, valószínűleg tényleg nem tudják,hogyan írhatnák le a cinkosukat!

– Fogadjunk, hogy Riske kiszedné belőlük! – vágta rá harciasan a fiú.

Első hallásra a nagymester is csábítónak találta az ötletet. Hirtelenjében ő is úgy láttahelyénvalónak, hogy miután a brolfok Passel Argente ellen szőttek összeesküvést, a vezérigazgató testőreinek kellene kivallatniőket.

 Ám a Jedik mindig az igazság és a törvény útját járták, és Obi-van nem akart rossz

 

példát mutatni a padavanjának. Így aztán el-hessegette a gondolatot, megcsóválta a fejét,és odaszólt a fiúnak:

– A városi rendőrségnek fogjuk átadniőket – mondta, és megfontolt mozdulattalelőhúzta az adó-vevőjét. – Aztán az lesz alegjobb, ha itt maradunk, amíg Loranamagához nem tér. Velünk ellentétben ő talánszerzett néhány valóban fontos értesülést.

– Itt fogunk várni? – kérdezte megle-petten Anakin.

– Miért ne? – Obi-van szétnézett aszobában, és egykedvűen megvonta a vállát.– Még az is előfordulhat, hogy betoppanJhompfi, Filvian vagy a Védő nevezetű, ti-tokzatos úriember.

– Értem – mormolta Anakin, aztán se- jtelmesen elmosolyodott, és vágyakozvahozzátette: – Bár úgy lenne, mester! Rámférne egy kis testmozgás…

 

 A fekete egyenruhás chiss pilóta sza-kavatott mozdulatokkal irányította akisebbfajta teherkompot. A hajó alig két-három perc leforgása alatt végigszáguldott ahosszú, kanyargós sziklafolyosón, majdráereszkedett a vagaarik hajójára, amely azaszteroida felszínén, a bázishoz vezető alagút bejáratának közelében állomásozott. A készenléti kabinban üldögélő Thrawn és ahárom ember türelmesen megvárta, hogy akét egység dokkológyűrűi biztonságosanegymásba fonódjanak, és csak azután bújtak ki az üléseikhez erősített védőhámokból.További három perccel később már akalózhajó fedélzetén álltak.

Car’das iszonyodva és undorodva meredtaz idegen teremtmények hulláira, amelyek ugyanott hevertek, ahol utoljára látta őket. Vele ellentétben Quennto közömbösen szem-lélte a hátborzongató látványt, majd érzel-mektől mentes hangon, mintegy mellékesenmegkérdezte:

 

– De egyszer azért kitakarítják ezt a ronc-sot, ugye?

– Természetesen – válaszolta Thrawn –,csak előbb alaposan megvizsgálunk mindent,hogy megismerjük az ellenségünk taktikájátés stratégiáját. Ennek érdekében tudnunk kell például, hogy hol helyezkedtek el azegyes harcosok. Ezért nem mozdítottuk el atetemeket.

– És nem lett volna jobb, ha eltüntetik ezta hajót valahová, ahol nem lehet látni? –kérdezte Maris, aki menet közben szorosan belekapaszkodott a kapitány karjába.

Car’das szemügyre vette a párost, és úgy látta, hogy a körülmények ezúttal sokkal job- ban megviselik a másodpilótát, mint az előzőitteni látogatásuk alkalmával. Maga semtudta, hogy miért, de ez a megfigyelése va-lahogy jobb kedvre derítette.

 

– A vizsgálatok után be fogjuk vontatni atámaszpontra – felelte a chiss parancsnok. –De először meg kell győződnünk arról, hogy ahajtóművei, a reaktorai, valamint a fegyvereistabilak és szivárgásmentesek.

 A folyosókhoz hasonlóan a kincseket rejtőterem is pontosan úgy nézett ki, mint a hajóelfoglalását követő órákban. A hatalmas he-lyiségben két, különféle méréseket végzőchiss járkált fel és alá a ládahalmok, valaminta rögzítőhálók között.

– Most arra kérem önöket – szólalt megudvarias hangon Thrawn –, hogy szóród- janak szét, nézzenek körül, és mutassanak nekem néhány olyan értéktárgyat, ame-lyiknek ismerik például a származási helyét,illetve egyéb jellemzőit. Elsősorbanműalkotásokra gondolok, azok ugyanis töb- bet elárulnak nekünk, mint akár a leg-mívesebb pénzek vagy a legszebb ékkövek.

 

– Arra számít, hogy számlákat és ere-detigazolásokat fog találni? – horkant felgúnyosan Quennto, és körbemutatott a kinc-seken. – Itt?

– Nem, engem igazából az alkotóik érdekelnek – magyarázta Thrawn, és néhány állványon tárolt festményre mutatott. –Például, azokat a képeket érzésem szerintolyan teremtmények készítették, akiknek akarja különlegesen hajlékony. Valószínűlegeggyel több csukló- vagy könyökízületük van,mint nekünk, továbbá, ha jól sejtem, főleg azibolyántúli fénytartományban látnak.

Quennto és Maris meglepetten összenéz-ett, aztán a nő megkérdezte:

– Szerinted a frunchikról beszél?

– Igen, azt hiszem – mormolta a kapitány.Előbb gyanakodva méregette Thrawnt, majdkiszabadította a karját Maris szorításából, ésodaballagott az állványokhoz.

 

– Kik azok a frunchik? – kíváncsiskodottCar’das.

– A teljes nevük: frunchettan-sai – feleltea másodpilóta. – A Külső Gyűrű telepesvilá-gain élnek. Rak azért hívja őket frunchinak,mert…

– Ezt nem hiszem el! – vágott közbeQuennto, mialatt a fejét oldalra billentve bámulta az egyik festményt.

– Mi történt? – kérdezte Maris.

– A parancsnoknak igaza van – jelentetteki a kapitány mélységes megdöbbenésrőlárulkodó hangon. – A képet szabványosfrunchi betűkkel írták alá. – Hirtelen meg-pördült, szembefordult Thrawnnal, és kisséingerülten felcsattant: – Mintha maga aztmondta volna, hogy a chissek még sosem jár-tak a Köztársaság fennhatósága alá tartozóűr-szektorokban!

 

– Legjobb tudomásom szerint nem is jár-tunk ott – válaszolta higgadtan a paranc-snok. – Ám ha figyelmesen szemügyre veszik a festményt, felfedezhetik rajta az alkotó testiadottságaira utaló nyomokat.

– Lehet, hogy ön lát ilyesmit – mordult felQuennto, és visszanézett a képre –, de énnem!

– És én sem – tette hozzá Maris.

Thrawn a szemöldökét felvonva, kérdő pil-lantást vetett az ifjú navigátorra.

– No és ön?

Car’das hosszasan bámulta a festményt,de hiába erőltette a szemét, nem tudtamegtalálni a Thrawn által említett jellegzetességeket.

– Sajnálom, nem megy… – dünnyögte végül kissé szégyenkezve.

 

– Talán csak ráhibázott a parancsnok úr – vélekedett Quennto, azzal otthagyta az eddig vizsgált festményt, és letérdelt egy bonyolultformájú és mintázatú, kék és fehér színekbenpompázó szoborhoz. – Nézzük csak… igen,pont erre gondoltam! – mormolta, majd a válla felett visszanézett Thrawnra, és kihívóhangnemben odaszólt neki: – Na és erről mia véleménye?

Thrawn néhány pillanat erejéig némántanulmányozta a szobrot, miközben a tekin-tetét néha körbevillantotta a termen, minthaihletet keresett volna.

– A művész humanoid teremtmény –mondta végül –, aki a testének arányait tek-intve jelentősen különbözik az emberektől ésa chissek-től. Vagy a felsőteste szélesebb, vagy a karja hosszabb, mint a miénk és azönöké. – Résnyire vonta össze a szemét, éstöprengve folytatta: – Továbbá a gon-dolkodásmódja és az érzelemvilága is

 

 jócskán eltér úgy az önökétől, mint a miénk-től. Úgy hiszem, hogy ezt a népet egyszerre vonzzák és taszítják bizonyos, a környezetük- ben lévő, hatalmas tárgyak, amelyektőlegyszersmind rettegnek is.

Quennto lélegzet után kapott, és elfúlóhangon kijelentette:

– Ezt nem hiszem el! Nem lehet igaz!Igen, a pashvi k pontosan ilyenek…

– Szerintem nem ismerheti őket – vélteMaris.

– Ez a nép a Vad Űr egyik peremvilágátlakja – magyarázta Quennto. – Jártam ar-rafelé néhányszor. Az iparcikkpiacuk eléggészűkös, de folyamatosan, megbízhatóanműködik.

– És mit jelent az, hogy rettegnek akörülöttük lévő tárgyaktól? – kérdezteCar’das.

 

– A bolygójuk felszínét valósággal el- borítják a magasabbnál magasabb, os-zlopszerű sziklák – válaszolta Quennto. – Azehető növények döntő többsége ezek csúc-sain terem, csak sajnos repülő ragadozók isszép számmal akadnak odafent. Így aztán apashvik pontosan úgy éreznek, ahogyan aparancsnok mondta. Ha enni akarnak, időrőlidőre fel kell mászniuk a sziklákra, ahol aragadozók megtizedelik őket.

– És ön erről az egyetlen szoborrólleolvasta ezt az egészet? – kérdezte Maris,mialatt a szemében szinte gyermeki csodálat-tal méregette a chiss parancsnokot.

– Valójában nem. Ha jól látom, továbbitizenegy hasonló műalkotás akad itt – válaszolta Thrawn, és a terem két különbözőpontjára bökött a mutatóujjával.

– Biztos benne? – dünnyögte Car’das, ésfutó pillantást vetett a szóban forgó

 

szobrokra, illetve féldomborművekre. – Szer-intem sokban különböznek egymástól.

– Igen, más-más művészek alkották őket– felelte Thrawn –, de valamennyien egyazonnép szülöttei.

– Ez akkor is különös – dörmögte Quen-nto, és értetlenül csóválgatta a fejét –, olyanez, mintha egy Jedi-trükköt látnék…

– Az meg mi? Ki az a Jedi? – kérdeztenyomban Thrawn.

– A Jedik a Köztársaság békéjének őrzői –magyarázta Maris. – Talán egyedül nekik köszönhető, hogy a Köztársaság ilyen hosszúidőn keresztül egyben maradt. Rendkívüliképességekkel megáldott, jó szándékú éstisztességes teremtmények.

 A dicsérő szavak hallatán Quenntogúnyosan fintorgott, amivel elárulta, hogy 

 

neki sokkal rosszabb véleménye van aJedikről, mint a barátnőjének.

– Érdekesen hangzik! – Thrawn nagyokat bólogatott, majd az imént vizsgált szoborramutatva visszatért az előző témához: – Jólsejtem, hogy a pashvik nem fejtenek ki szá-mottevő ellenállást a vagaarik támadásaivalszemben?

– Csak ímmel-ámmal védekeznek – akapitány hanyagul legyintett –, eleve békéstermészetűek, ráadásul minden erejüket ésenergiájukat leköti a megélhetésért vívottharc.

– No és a maguk Köztársasága, illetveazok a bizonyos Jedik nem védik meg őket?

– A Jedik nagyon kevesen vannak, így nem lehetnek jelen mindenütt, ahol baj van– magyarázta Car’das. – Egyébként a Vad Űr valójában nem is tartozik a Köztársasághoz.

 

– De még ha oda is tartozna, a Szenátustés a kormányzatot túlságosan lefoglalják amindennapi áskálódások. A vezetőink nemérnek rá olyan jelentéktelen dolgokkalfoglalkozni, mint egy békés nép és egy kalózbanda élethalálharca – jegyezte megkeserűen Maris.

– Értem. – Thrawn nagyot bólintott. –Nos, akkor folytassuk a vizsgálódást, és kér-em, szóljanak, ha valami érdekeset találnak!– Érdeklődő pillantás vetett a másodpilótára,és kissé különös hangon hozzátette: – És mi-alatt keresgélünk, talán mesélhetnének nekem ezekről a Jedikről…

 

KILENCEDIK FEJEZET

– Megjött Gilfrome céhmester – jelentette Anakin rádión keresztül a mesterének –, ép-pen most ér a keleti lépcsősor aljához!

– A vezérigazgató is megérkezett – válaszolta Obi-van, és a nyugati bejárat ma-gasából lenézett Argentére, aki testőreinek szoros védőgyűrűjében sietett felfelé a lépc-sőn. – És C’baoth mester, illetve Lorana isközeledik.

– Ezek szerint megúsztuk? – hallatszott Anakin reménykedő kérdése a készülékből.

Obi-van tűnődve dörzsölgette rövid sza-kállal borított állát. Az éjszaka es-eménytelenül telt, és útközben sem értetámadás Argentét. És most már, hogy a

 

 bányászok képviselői is megjelentek ahelyszínen, az összeesküvők utolsó esélye iselszállt, legalábbis az ebédszünetig.

– Úgy néz ki, hogy egy időre igen – válaszolta a nagymester. – De maradjkészenlétben!

 Argente és kísérete felért a lépcsősortetejére, Obi-van méltóságteljes főhajtássalüdvözölte őket. Feleslegesen udvariaskodott,mert a csapat tagjai köszönés vagy válasznélkül elviharzottak mellette, és eltűntek azépület belsejében. Obi-van bosszankodvanézett utánuk, majd a figyelmét a lépcsőnfelfelé tartó C’baoth-ra, de főleg Loranárafordította. A lány eléggé sápadt volt, és kissé bizonytalan léptekkel járt, ám az arcánelszánt kifejezés ült. Amikor már csupán kétlépcsőfok választotta el Obi-vantól, félszegenelmosolyodott, és megszólalt:

 

– Kenobi mester, még nem is volt al-kalmam illő módon köszönetet mondanineked és Anakinnak azért, amit értemtettetek.

– És ez az alkalom sem megfelelő! –morogta C’baoth, ám amikor összenézettObi-vannal, a tekintetében a helyeslés fényecsillogott. – Meglátásom szerint továbbra is veszély fenyegeti úgy a tárgyaló feleket, mintmagukat a tárgyalásokat. Ifjú padavan, te ittmaradsz Kenobi mesterrel, és erősenfigyelsz, hátha felfedezel egy-két ismerős ar-cot a tömegben!

– Értettem, mester! – válaszoltaengedelmesen Lorana, és felderült az arca,mert szívből megörült, hogy a nyugodt vérmérsékletű, szelíd szavú nagymester tár-saságában töltheti a délelőttöt.

 

C’baoth meg sem várta Obi-van belee-gyezését, csupán odabiccentett neki, és besi-etett a hatalmas, kétszárnyú ajtón.

– No, aztán hogy érzed magad? – kérdezteObi-van, és melegen rámosolygott a lányra.

– Köszönöm, most már sokkal jobban – válaszolta Lorana. – Csak az aggaszt, hogy nem tudom, mennyire veszed itt hasznomat– tette hozzá, miközben az előttük és alattuk elterülő piactér felé fordult. – Mindösszehárom összeesküvőt láttam.

– Az máris hárommal több, mint amen-nyit bárki más látott – mutatott rá Obi-van.– Leszámítva persze azokat, akik már őriz-etben vannak.

– És mi van, ha a letartóztatásuk híre elri-asztotta a társaikat? – vetette fel Lorana.

– Lehet, hogy lemondtak a mára tervezettmerényletről, de valami azt súgja, hogy eszük 

 

ágában sincs feladni – vélekedett a na-gymester. – Ők úgy látják, hogy az Iparvállal-ati Szövetség el akarja rabolni a bolygójuk ásványkincsét. Gyakorlatilag megszállottak lettek. Márpedig a megszállottak sosemkövetik azt, amit a logika diktál, és nemhallgatnak a józan ész érveire. Azösszeesküvőket már csak a puszta lendületük is továbbsodorja, és addig nem nyugszanak,amíg nem próbálkoznak meg valamivel. Vagy itt és most, vagy az elkövetkező napok folyamán.

Lorana csüggedten csóválgatta a fejét, éshalkan kijelentette:

– Félek, sosem fogom megérteni ezt a fa- jta gondolkodásmódot.

– Pedig meg kell tanulnod megérteni – válaszolta Obi-van. – A megszállottság furcsatudatállapot. Bármikor rátelepedhet még azerős lelkű, jóindulatú teremtményekre is. –

 

Körbemutatott a téren, majd a háta mögöttmagasodó városházára bökött, és bizakodóhangvételben hozzátette: – Mindenesetre azthiszem, most nem történhet baj. Te és én ittőrködünk, ennél az ajtónál, Anakin és Riskea másik oldalon. A helyi rendőrök és Argente biztonsági szolgálatának tagjai árgus sze-mekkel figyelik az égboltot. Szerintemképesek leszünk megbirkózni a helyzettel,akármit forgassanak a fejükben a merénylők.

– Remélem, igazad van – mormolta bizonytalanul Lorana. – Mert ha kudarcot vallunk, C’baoth mester a fejünket veszi…

Doriana a szállodai szobájának erkélyénüldögélve, az arcán elégedett mosollyalszemlélte a téren tolongó tömeget. A mosolyahirtelen aljas vigyorrá torzult. Végreösszegyűltek úgy a színészek, mint a nézők –ideje volt megkezdeni az előadást.

 

Előkapta az adó-vevőjét, felhívott egy  bizonyos számot, majd az apró billentyűz-eten beütötte az aktiváló kódot. Aztán elraktaa készüléket, és elégedetten hátradőlt aszékén, hogy biztonságos távolságból figye-lemmel kísérje az eseményeket.

Lorana váratlanul zavart érzett az Erőben,és a következő pillanatban rémült ordítások ütötték meg a fülét. Gyorsan körülnézett, ésnagyon meglepődött, mert azt látta, hogy apiactér északi szélén vagy kéttucatnyi vásárlómenekül az egyik bódé közeléből.

– Ott történt valami! – kiáltotta izgatot-tan, és a mutatóujjával jelezte az irányt.

 A szavak még alig hagyták el az ajkát,amikor az apró faépület vakító villanás ésfülsüketítő dörrenés kíséretében felrobbant.

– Figyelj! – kurjantotta Obi-van, azzalelőrántotta, és aktiválta a fénykardját.

 

 A lány is előkapta, és bekapcsolta a sajátfegyverét, aztán a szemét erőltetve fürkésztea piac felett gyorsan szétterjedő, sűrűfüstfelhőt.

– Jobbra! – csattant a háta mögött Obi- van újabb figyelmeztetése. – Siklóbomba!

Lorana jobbra perdült, majd halálra váltan meredt az ezüstös hengerre, amely egy másik rozoga építményből röppent elő, aztánközepes sebességgel, fejmagasságbanelindult a városháza felé.

– Elkapom! – kiáltotta, azzal a lövedék útjába ugrott, és csapásra emelte a kardját.

C’baoth rengeteget gyakoroltatta vele atávvezérelt harci eszközök ártalmat-lanításának módszereit, ezért bízott benne,hogy meg tud felelni a kihívásnak. Az Erőnkeresztül érzékelte, hogy Obi-van a hátamögött védőállásba helyezkedik. Lorana vis-szatartotta a lélegzetét, a tekintetét a gyorsan

 

közeledő siklóbombára szegezte, és meg-próbált nem gondolni arra, hogy mi lesz vele,ha a csapásával elszabadítja a robbanófejbenrejtőző, pusztító erőket…

 A lövedék már alig két méterre járt tőle,amikor minden előjel nélkül levált az or-rkúpja, és a csonka test elejéből fekete foly-adék lövellt előre.

Lorana félreszökkent, szorosan behunytaa szemét, és ösztönösen elfordította az arcát.Érzékelte, hogy a siklóbomba éppen elhaladmellette, és vaktában lesújtott rá. Ám azugrás miatt elvesztette az egyensúlyát, és mi-alatt a pengéje lefelé tartott, máris tudta,hogy elkésett.

 A következő tized másodpercben meghal-lotta, hogy Obi-van kardjának bugásamegváltozik, amiből tudta, hogy a mester isrátámadt a gyilkos gépezetre. Végrekinyitotta a szemét, ezzel egy időben

 

megpördült, és örömmel látta, hogy Obi-vankettévágta a lövedék két hajtóművét. Ám azöröme nyomban alábbhagyott, amikor várat-lanul működésbe lépett két rejtett hajtómű,és a siklóbomba némi bukdácsolás után be-süvített a főbejáraton.

– Utána! – kiáltotta Obi-van, azzal karonragadta, és magával vonszolta a lányt.

Lorana hirtelen azon kapta magát, hogy ők ketten egymás oldalán rohannak előre a bomba nyomában terjengő, forró gázfel-hőben. Gyorsan kipislogta a könnyeit,amelyeket a fekete folyadék, illetve a maróhatású égéstermékek csaltak elő, így végrekitisztult a látása. A siklóbomba már az épü-letet keresztben átszelő, széles folyosóközepe táján járt. Repülés közben szűk ívű, váltakozó irányú fordulókat hajtott végre,mintha csak előre beprogramozott célját ker-este volna.

 

Lorana hirtelen meglátta, hogy a hosszúfolyosó másik vége felől Anakin és Riskeminden erejét beleadva rohan feléjük, hogy ők is mihamarabb bekapcsolódjanak azüldözésbe. A padavan futás közben hara-gosan lengette a fénykardját, míg a testőrmegszakítás nélkül tüzelt, de ilyenkörülmények között nem tudta eltalálni akiszámíthatatlan pályán előretörő lövedéket.

Obi-van hirtelen elengedte a lány karját,és elhajította a fegyverét. Ám alig fél másod-perccel azelőtt, hogy a sebesen forgó, zöldpenge elérte volna, a siklóbomba hirtelenirányt váltott, és befordult egy széles, boltíves bejáraton. Obi-van az Erőn keresztülmegpróbálta ugyan megváltoztatni kardjaröppályáját, de már ezzel is elkésett.

Lorana rádöbbent, hogy kifogytak az es-zközökből, és már csak egy dolgot tehet.Futás közben lehunyta a szemét, és az Erőtközvetítő közegnek használva figyelmeztető

 

gondolatot küldött a mesterének:   C’baothmester! Veszély! Veszély! Veszély!

 A siklóbomba eltűnt a bejáratot kétfelőlszegélyező oszlopok takarásában. Loranaminden erejét összeszedve rohant, hama-rosan utolérte Obi-vant, így néhány pillanat-tal később egymás oldalán rontottak be atanácsterembe.

Elképesztő látvány tárult a szemük elé.

 Az Iparvállalati Szövetség, illetve a helyi bányászok képviselői egymással szemben ül-tek egy hosszú, széles asztal mentén. Vala-mennyien döbbent rémülettel bámulták afényesen csillogó fémhengert, amely várat-lanul betolakodott közéjük. És az asztalközepe táján, a bejárattól távolabb esőoldalon ott állt C’baoth, aki a tenyerételőrefelé fordítva, egyfajta tiltó mozdulattal alövedékre szegezte a jobb karját.

 

 A siklóbomba már nem mozgott. A bejáratés asztal között félúton, egy helyben lebegett,mintha belefagyott volna a levegőbe. A hajtóművei fejhangú visítás kíséretében er-őlködtek, hogy elvigyék az alig néhány méternyire lévő, kijelölt célpontig, de nemtudták legyőzni a C’baoth által irányított,láthatatlan energiákat.

– Ne aggódjanak! Nincs mitől félniük! –harsogta érces hangon az ősz Jedi, majd valamivel visszafogottabban folytatta: – A  jelekből ítélve egyesek úgy gondolják, hogy ők tudják a legjobban, mi a jó a Barlok népének! Talán azt képzelik, hogy a meggy-ilkolásunkkal valóra válthatják az álmaikat? Azt hiszik, hogy az erőszak hatása felülmúl-hatja az igazság erejét és hatalmát?

 A bomba hajtóművei köpködni kezdtek,majd végleg elhallgattak, ám a lövedék továbbra is mozdulatlanul lebegett a padlótólkörülbelül másfél méteres magasságban.

 

– Hálásan köszönjük, C’baoth mester! –szólalt meg Obi-van, és elindult a bombafelé.

– Maradj ott, ahol vagy, Kenobi mester! –csattant fel C’baoth. – Még nem fejeztem be!Szóval, a támadóink ezt képzelik! Kíváncsilennék a körünkben tartózkodó Argente vezérigazgató és Gilfrome céhmester véleményére! – Szigorú pillantást vetett a kétmegszólítottra, majd tovább mennydörgött:– Ők vajon mit képzelnek? Miben hisznek?Netán önök is az erőszakban?

 Ahogyan az várható volt, először a sokatlátott, nagy hatalmú Argente nyerte vissza alélekjelenlétét.

– Nem, természetesen nem… – hadartakissé bizonytalanul, mialatt a tekintetéttovábbra is a gyors és erőszakos halálígéretét hordozó lövedékre szegezte.

 

– Hát akkor miért akarja elragadni a Bar-lok népétől a természet adta jogaikat? –förmedt rá C’baoth. – Na és maga ott! –folytatta, miután a bányászok vezére feléfordult. – Miért nem hajlandó belátni végre,hogy az Iparvállalati Szövetség máris ren-geteg pénzt és energiát áldozott arra, hogy feltárja azokat az ásványkincseket, amelyeketönök a saját erejükből sosem tudnának semmegtalálni, sem pedig a felszínre hozni?

Gilfrome jól láthatóan megborzongott, ésmegszólalt:

– Nézze, C’baoth mester…

– Nem, maguk figyeljenek! – csattant felingerülten a Jedi. – Mindketten jólfigyeljenek! Napok óta hallgatom a kicsinyesérvelésüket, és torkig vagyok vele! Az al-kudozásnak ezennel vége!

Lassan és megfontoltan összeszorította jobb kezének ujjait, ezzel párhuzamosan a

 

siklóbomba csillogó fémteste hátborzongatórecsegés-ropogás kíséretébenösszegyűrődött, mintha egy hatalmas,iszonyú erővel felruházott kéz markolt volna bele a közepe táján.

C’baoth kihúzta magát, és ünnepélyesenkijelentette:

– A Barlok népe tisztességes és igazságosdöntést vár önöktől! – Intett Obi-vannak,majd a bombára mutatott, aztán ellent-mondást nem tűrő hangon hozzátette: –Most pedig elmondom, hogy milyen lesz az adöntés!

Néma csend telepedett a helyiségre,mialatt Obi-van az Erő közvetítésével átvetteaz immár hasznavehetetlen lövedéketC’baoth-tól, aztán sarkon fordult, és a bom- bát maga előtt lebegtetve elhagyta a termet.Lorana kérdőn nézett a mesterére, majd az

 

ősz férfi apró biccentését látva maga is meg-fordult, és követte Obi-vant.

 A lány csupán ebben a pillanatban vetteészre Anakint, aki a bejáratnál állt, és acsodálattól kikerekedett szemmel bámultaC’baoth-t.

– Jól megmondta nekik! – mormolta a fiú,amikor a mestere és Lorana elhaladtmellette.

– Gyere – szólt oda neki Obi-van, aggodal-mas pillantást vetett rá, és hozzátette: –, ad- juk át ezt az ócskaságot a rendőrségtűzszerészeinek!

– Jelentsen! – parancsolta komoran Sidi-ous, akinek arcára ezúttal is sötét, szemnek áthatolhatatlan árnyékokat vetett a fejére boruló csuklya.

 

Doriana az apró holovetítő felett lebegőháromdimenziós képre meredt, és diadalit-tasan kivágta:

– A Barlokon végrehajtott művelet teljessikerrel zárult, nagyuram! A merényletolyannyira megrázta úgy a helyi bányászok,mint az Iparvállalati Szövetség képviselőit,hogy C’baoth percek alatt rákényszerítetteőket a megegyezésre.

– Aki természetesen úgy tartja, hogy minden érdem az övé, egyedül az övé, ugye?

– C’baoth-t ismerve, ez egy pillanatig semlehet kétséges, nagyúr! – válaszoltamosolyogva Doriana. – Szerencsére a bolygólakosai örömmámorban úsznak, így aztánmegerősítik ebben a hitében. Ha így megy tovább, egy-két nap múlva C’baoth lesz azegész rendszer, vagy talán az egész szektorhőse. Még egy hét, és meg fogja szervezni a

 

saját győzelmi felvonulását itt, aCoruscanton.

– Kitűnő munkát végzett, fiatal barátom!– recsegte Sidious. – És mifélekövetkezményekkel járt Kenobi és Skywalker váratlan közbeavatkozása?

– Az utóhatások jelentéktelenek és elhan- yagolhatók, nagyúr! – állította magabiztosanDoriana, mialatt elcsodálkozott Darth Sidi-ous tájékozottságán. Ő maga mindeddig nemszámolt be neki Kenobi váratlan és kelleme-tlen felbukkanásáról, de a Sith így is tudottróla, ami arra utalt, hogy a hírszolgálataelképesztően gyorsan és hatékonyan dol-gozik. – Csupán annyival módosítottam azeredeti tervet, hogy beépítettem egy kisebbfajta folyadékszórót a lövedékbe. A kilövellő maró vegyület elvakította Kenobités a lányt, így a bomba behatolt a tanác-sterembe, ahol C’baoth előadhatta megrázóés megható alakítását.

 

– Egyik Jedi sem gyanítja, hogy maga állaz események hátterében?

– Még csak nem is sejtik, nagyuram! – jelentette ki elégedetten mosolyogva Dori-ana. – A forrásaim szerint a rendőrség sza-kértői megállapították ugyan, hogy a szórófe- jet pótlólag szerelték be a bombába, de arra akövetkeztetésre jutottak, hogy a merénylők nem Kenobiék, hanem C’baoth fel- bukkanására válaszoltak ezzel a lépéssel.

– Nem engedhetjük meg, hogy Kenobinak is jusson az elismerésből – figyelmeztette Si-dious a szolgáját. – Azt akarom, hogy minden érdem az ősz hajú bolondé legyen!

– Úgy lesz, nagyuram – mondta sietveDoriana. – Kenobi nem az a fajta, aki vágyik a hírnévre, és C’baoth sem szereti átengednimásnak a dicsőséget.

– Akkor továbbra is minden a tervemszerint alakul – állapította meg elégedetten

 

Sidious. – A világraszóló hőstett után aSzenátus és a Jedi-tanács ellenkezés nélkülmeg fog hajolni C’baoth akarata előtt.

– Ha netán mégsem, akad néhány tartalék tervem, uram, amelyekkel még dicsőbbé,még híresebbé tehetjük a kiváló Jedi-mestert! – jegyezte meg Doriana. – Nincsszükség másra, csupán néhány, Palpatinefülébe suttogott szóra.

– Így igaz – dörmögte Sidious, majd emelthangon folytatta: – Ha már szóba hoztaPalpatine-t, az lesz a legjobb, ha mosthaladéktalanul elhagyja a Barlokot, és vissza-tér a hivatalos ügyeihez. És szeretném, hakieszközölné a főkancellárnál, hogy ön legy-en az, aki a jövőben képviselni fogja őt aKirajzás-tervről szóló, végső egyeztetéseken.

– Ezt könnyen el fogom intézni, nagyúr! – jelentette ki kissé önhitt hanghordozássalDoriana. – Palpatine-t már valósággal

 

agyonnyomják a sürgősebbnél sürgősebbügyek, és biztosra veszem, hogy örömmelátadja nekem a ránehezedő teher egy részét.

– Kiváló – ismerte el Sidious –, megintcsak azt mondom, hogy remek munkát végz-ett, ifjú barátom! Miután visszatér aCoruscantra, lépjen kapcsolatba velem, hogy megbeszélhessük az utolsó részleteket!

 A Sith Nagyúr képe elenyészett, és Dori-ana megszakította az összeköttetést. Aztánhátradőlt a székén, és azon elmélkedett, hogy egy kevésbé csavaros észjárású személy –talán még a nagy Darth Tyrannus is –egyszerű és közvetlen módszerekkel próbál-ná semlegesíteni C’baoth-t, példáultapasztalt fejvadászokat bérelne fel ellene. Ám ő maga sokkal jobban kedvelte a bonyolultabb, kifinomultabb megoldásokat –ahogyan arra Sidious is gyakran rámutatott.Hiszen miért is állítaná félre az útjábólegyszerű módszerrel C’baoth-t, a bajkeverőt,

 

ha azt is el tudja intézni, hogy nem pusztántőle, hanem vele együtt még jó néhány Jed-itől is megszabaduljon?

Doriana nekilátott, hogy szétszerelje aholovetítőt, közben elégedetten mosolygott.

Biztosra vette, hogy Jorus C’baoth Jedi-mester hamarosan meg fog halni, méghozzáolyan körülmények között, hogy a gyanúárnyéka sem vetülhet azokra, akik felelősek lesznek a haláláért.

Chas Uliar hosszú, fárasztó napot töltöttaz Előkészítő Központban, és mialattkinyitotta a kabinjának ajtaját, azon törte afejét, hogy vajon megéri-e valaha is az a ren-geteg fáradozás és energia, amit eddig afelkészülésre fordított.

 Annak idején éppen kikerült az iskolából,amikor felkeresték a Kirajzás toborzói, és őaz ifjonti lelkesedéstől, illetve a derűlátástól vezérelve gyakorlatilag gondolkodás nélkül

 

igent mondott nekik. Ám két, kemény kiképzéssel, örökös halasztásokkal és ide-gtépő várakozással teli esztendő után a kez-deti ragyogás kezdett megfakulni. A legutóbbi hírek szerint a Szenátus pénzügyiképviselői úgy döntöttek, hogy mindenestőllehúzzák a családokat az utaslistáról, amivelgyakorlatilag nagyszabású katonai felderítőküldetéssé változtatták az expedíciót.

Ezzel a lépéssel pontosan attól a vonásátólfosztották meg, amely egyedülállóvá tette…

Uliar lemondóan sóhajtott. Végső soron,mikor törődtek a korrupt hivatalnokok olyan jelentéktelen semmiségekkel, mint atörténelem, a dicsőség, vagy akár a Köztár-saság jövője?

 A társalgóra teljes sötétség borult, demielőtt a fiatal férfi felkapcsolta a mennyez-eti lámpákat, észrevette, hogy halvány fény szűrődik ki a két hálófülkéből, ami azt

 

 jelentette, hogy a három lakótársa közül leg-alább kettő már idehaza tartózkodik. A vál-lalkozás tervezői szándékosan költöztettek négy embert egy alig harminc négyzetmé-teres kabinba, hogy a leendő utasok jó előremegszokják azokat a körülményeket,amelyek majd a Dreadnaughtok fedélzetén várják őket. A kiképzés során jó néhányanakadtak olyanok, főleg a Középső Gyűrűalacsony népsűrűségű világairól származó jelentkezők, akik nem bírták elviselni ezt afajta zsúfoltságot, és menet közben kiléptek aprogramból, de Uliarnak szerencsére nem voltak efféle gondjai.

Belépett az apró konyhafülkébe, és éppenazt próbálta eldönteni, hogy mit egyen vac-sorára, amikor a háta mögött kinyílt a baloldali háló ajtaja.

– Üdv, Chas! – rikkantotta vidáman BraceTarkosa. – Hallottad a nagy hírt?

 

Uliar a társa felé fordult, és rosszat sejtvemegrázta a fejét.

– Nem én! Egész nap a D-5-ön voltam, egy átkozott üzemanyag-vezetékkel vacakoltunk – válaszolta komoran. – De várj csak, kit-alálom! A Szenátus gondolt egyet, és törölteaz egész tervet, igaz?

– Éppen ellenkezőleg, cimbora! – válaszolta lelkesen vigyorogva a magas,széles vállú Tarkosa, aki két évvel idősebb volt Uliarnál, és állítólag az első száz önként jelentkező közé tartozott. – Nem csupán nemdobtak ki minket az ablakon, de visszaállítot-ták a teljes pénzkeretet, megadták azengedélyt a nehézcirkálók végsőösszeszerelésére, és a családok ügyében ismeggondolták magukat. Vagyis mindenki jöhet! Na, mit szólsz?

 

Uliar döbbenten meredt a társára, akiörömében vad harci táncot járt a társalgóközepén.

– Most bizonyára ugratsz! – morogtarosszkedvűen. – A coruscantiak közül valakiromlott kagylót evett, és hangok szólaltak meg a fejében?

Tarkosa végre megállt, egy csapásramegkomolyodott, és hevesen megrázta afejét.

– Az a hír járja, hogy C’baoth mester in-tézte el az egészet – válaszolta. – Győztesentért vissza a Coruscantra, miután sikeresenmegoldott valami zűrös ügyet. Akkora lendü-lettel érkezett, hogy átvitte a dolgot úgy a bizottságon, mint a Szenátuson. – Figyel-meztető gesztussal felemelte a mutatóujját,és hozzátette: – Továbbá úgy néz ki, hogy ka-punk még néhány Jedit.

– Mennyit?

 

– Azt éppen nem tudom – válaszoltaTarkosa. – Talán annyit, amennyit C’baothakar.

– Ha megbocsátasz, egyelőre nem ugrok amennyezetig örömömben – jelentette ki Uli-ar. Az utóbbi hónapok folyamán legalább an-nyi hír és rémhír keringett körülöttük, mintamennyi műszaki hibával kellett szem- benézniük, így már régen nem tudott hinnisemmiben, aminek nem látta közvetlen bizonyítékát. Ám minden bizalmatlansága el-lenére a lelke mélyén feltámadt a remény: haa Jedik valóban a vállalkozás mellé állnak,akkor a fogaskerekek talán ténylegelkezdenek forogni. Uliar töprengve mére-gette a társát, és megkérdezte: – És mitmondanak, mikor fog ez megtörténni?

– Mostantól számítva bármelyik napon befuthatnak – válaszolta vidáman Tarkosa,majd ismét vigyorogni kezdett, és felcsattant:– Hé, bízzál már egy kicsit benne! Gyere,

 

felszedjük Keelyt, elmegyünk az étterembe,és benyomunk egy jó tapcaf ot.

– Menjetek nyugodtan – felelte Uliar,azzal visszafordult a konyhafülke felé, és azegyik beépített szekrényből előhúzott egy előre csomagolt élelemadagot. – Énmegvárom, hogy a Jedik ideérjenek, és csak azután fogok ünnepelni!

– Azt mondod, hogy hatan? – ismételtehitetlenkedve Obi-van. – Hat mester?

– Igen, C’baoth-t is beleértve – erősítettemeg Windu, aki a derekát mereven kihúzvaállt a tanácsterem ablaksoránál, és aCoruscant fölé boruló éjszakai égboltotfürkészte. – Ezenfelül tizenegy Jedi-lovag is jelezte, hogy utazni kíván.

Obi-van önkéntelenül felszisszent. HatJedi-mester és további tizenegy Jedi-lovagtávozása súlyosan érintette a Rendet, mert

 

tovább csökkentette annak amúgy is folytonszűkülő mozgásterét.

– Én úgy tudtam, hogy te és Yoda meg-mondtátok C’baoth-nak, hogy legfeljebb kéttársunkat viheti magával – jegyezte meghalkan.

– Így is történt – felelte szomorúan Windu–, csak aztán jött az az eset a Barlokon, ésutána… nos, fogalmazzunk talán úgy, hogy néha még a Jedi-tanács is meghajlik, ha valaki nyomást gyakorol rá.

– Igen, erről már magam is hallottam… –Obi-van szomorúan mosolyogva bólogatott.– C’baoth bármikor lyukat beszél azok hasába, akik hajlandók szóba elegyedni vele.

– És nagyon meggyőzően adja elő az érvelt– bosszankodott Windu. – Azt viszont ál-momban sem hittem volna, hogy ennyi tár-sunkra át tudja ragasztani a sajátlelkesedését.

 

 A baljóslatú kijelentés hallatán Obi-vanfurcsálkodva ráncolta a homlokát. Mace Windu, a Jedi-rend nagymestere mindig is alehető legszorosabb kapcsolatban állt azErővel, mégsem látta előre, hogy az es-emények ilyen különös fordulatot fognak  venni? Megcsóválta a fejét, és megkérdezte:

– Muszáj volt megadni nekik az engedélytaz utazásra?

– Természetesen megtehettük volna, hogy megtagadjuk tőlük – válaszolta Windu. – A Tanács többi tagjának nevében nem válaszol-hatok. Én magam attól féltem, hogy haakaratuk ellenére itthon marasztaljuk a tár-sainkat, azzal csak tovább szítjuk az elégede-tlenséget, és széthúzást gerjesztünk. És aztnem engedhetjük meg magunknak ezekben anehéz időkben. Továbbá, hogy egészen ősz-inte legyek, hathatós érvek szólnak amellett,hogy minél több Jedi képviselje a Rendet,hogy minél jobban érezni lehessen a

 

 jelenlétünket a Kirajzás fedélzetén. – Néhány pillanatig hallgatagon tanulmányozta Kenobiarcát, aztán megkérdezte: – Áruld el nekem,Obi-van, a barloki nyomozók végül azono-sították azt az emberi lényt, aki a brolf összeesküvők szerint segített nekik a bom- batámadás kitervelésében éselőkészítésében?

– Amikor Anakin és én eljöttünk onnan,még nem derítettek ki jóformán semmit – válaszolta Kenobi. – És azóta sem kaptamhíreket a Barlokról. De miért kérdezed?

– Ez az ügy valamiért nem hagy nyugodni– vallotta be Windu. – Annyi idegen teremt-mény között van egy emberünk, aki segítettelindítani azt a siklóbombát, amelyet aztánegy másik ember szempillantás alattmegállított. Mindez csupán a véletlen művelenne?

 

Obi-van aggodalmas pillantásokkal mére-gette a társát, és óvatosan felvetette:

– Arra célzol, hogy csupán színjátékot lát-tunk, amelyet C’baoth rendezett?

– Nem, természetesen nem… – jelentetteki sietve Windu, bár a hangja kissé bizonytalannak tűnt. – Ennyire alattomos öt-letek csupán egy a sötét oldalra átállt Jedi fe- jében foganhatnak meg. C’baoth-ról va-lahogy nem tudom elképzelni, hogy kiterveltegy efféle aljas manipulációt. Még akkor sem,ha közben foggal-körömmel harcol aKirajzásért.

– Másrészről viszont, egy ideje már gy-anítjuk, hogy valahol felbukkant egy Sith, ig-az? – dörmögte Obi-van. – Mi van, ha… nem,azt én sem tudom elhinni…

– Mindettől függetlenül nem vállalhatunk semmiféle kockázatot – jelentette ki Windu.– Ezért hívattalak ide ma este. Azt kérem

 

tőled, hogy Anakinnal együtt keressétek felC’baoth-ot, és kérjétek meg, hogy titeket is vigyen magával. Természetesen nem váromel tőletek, hogy elutazzatok egészen a szom-szédos galaxisig – tette hozzá gyorsan,amikor meglátta Obi-van arcán a mélységesmegdöbbenés csalhatatlan jeleit. – Csupánaddig maradnátok a Kirajzás fedélzetén,amíg átszelitek az Ismeretlen Szektorokat.

– De hát az hónapokig is eltarthat! –tiltakozott Obi-van. – Nekem pedig hama-rosan a Sulorine-ra kell repülnöm!

– Egy Jedi néha azzal szolgálja aleghatékonyabban a Köztársaságot és azErőt, ha csak vár és figyel – jegyezte megszelíden a sötét bőrű nagymester. –Feltételezem, hogy ezt az elvet alkalomadtánte is meg szoktad említeni Anakinnak…

– Napjában legfeljebb ötször – válaszoltakesernyésen mosolyogva Obi-van. –

 

Egyébként mit tanácsolsz, hogyan vegyem ráC’baoth-ot arra, hogy az Ismeretlen Szekt-orok túlsó határvidékén forduljon meg, éshozzon vissza minket?

– Arra a beszélgetésre jómagam is kívánc-si lennék – felelte mosolyogva Windu. – Deerre szerencsére nem lesz szükség. Arra gon-doltam, hogy bekészítünk nektek egy  Delta-12 Skysprite-ot az egyik Dread-naughtra. Ez az egység a   Delta-7 Aether-sprite  nagyobb, kétüléses változata. Majd-nem mindenben megegyezik vele, azzal akülönbséggel, hogy nem kapott fedélzetifegyvereket. A Kuat Gépgyár a polgári piac-okra akar betörni vele a következő néhány hónap folyamán.

– Jól sejtem, hogy nincs beépítetthiperhajtóműve?

 

– Nincs, de ugyanaz a TransGalMeghipergyűrű jár hozzá, mint az Aethersprite-hoz – felelte Windu.

– Hát, nem is tudom… – mormolta Obi- van, majd fejben elvégzett néhány gyorsszámítást. – Hatalmas távolság az egy ilyenkicsi hajónak. Főleg, ha ketten utazunk afedélzetén.

– Igen, szoros lesz, de kivitelezhető –állította határozottan Windu. – Főleg úgy,hogy te és Anakin hibernálhatjátok maga-tokat, hogy tovább tartsanak a levegő-, víz-és élelemkészletek.

Obi-van kissé vonakodva bár, de bólintott,aztán széttárta a kezét, és ünnepélyesenkijelentette:

– Ha ezt kívánja tőlünk a Tanács, akkor Anakin és én készségesenengedelmeskedünk. Feltéve persze, ha

 

C’baoth is beadja a derekát, és magával viszminket.

– Fel kell jutnotok a fedélzetre, Obi-van – válaszolta komoran Windu–, bármi áron!

 

TIZEDIK FEJEZET

– Mi a foglalkozása? – kérdezte Thrawn azanyanyelvén.

– Vándorkereskedő vagyok – válaszoltaCar’das, és minden figyelmével arra összpon-tosított, hogy a lehető legszabályosabbanejtse ki a számára különösen csengő cheunhszavakat.

 A chiss parancsnok érdeklődve felvonta a jobb szemöldökét, majd a Köztársaság közösnyelvén megkérdezte:

– Szóval, azt állítja, hogy maga egy halászhajó?

Car’das kétségbeesett pillantást vetettMarisra, aki szélesen vigyorogvamegerősítette:

 

– Tényleg ezt mondtad, Jorj!

Car’das tehetetlenül széttárta, majd vissz-aejtette az ölébe a kezeit, és minnisiatnyelven is kijelentette:

– Vándorkereskedő vagyok!

– Értem! – Thrawn remekül eljátszotta,hogy jelentősen megkönnyebbül, majd ő isátváltott a minnisiatra: – Akkor mégsemhalászhajó! Pedig már kezdtem aggódni azelmeállapota miatt!

– Igazán köszönöm! – válaszolta Car’das,és végre elmosolyodott. – Tényleg aztmondtam, hogy halászhajó vagyok?

– Persze, figyeljen csak: pohskapforian és pohskapforian  – felelte szabatos kiejtésselThrawn. – Hallja a különbséget?

Car’das bosszankodva bólogatott. Igen,érzékelte a különbséget a lágyan, illetve

 

keményen ejtett ,,p” hangzók között, csak-hogy ezt a különbséget ő maga nem tudtaelőállítani a saját szájával.

– Pedig egész álló este ezt gyakoroltam! –dohogott elégedetlenül.

– Én előre figyelmeztettem önöket, hogy ahangképző szerveik nem felelnek meg a ch-eunh szavak tökéletes kiejtéséhez – védekez-ett mosolyogva Thrawn. – Ugyanakkor el kellismernem, hogy a szövegértés tekintetében bámulatosan fejlődnek! És a minnisiat elsa- játításában is figyelemre méltó irambanhaladnak előre. – Marisra fordította a tekin-tetét, és hozzátette: – Bevallom, mindkettenlenyűgöznek a képességeikkel!

– Szívből köszönjük, parancsnok úr! – ud- variaskodott Car’das. – Dicséretnek vesszük a kijelentését!

 

– Maga most hízeleg – válaszolt a chissférfi a Galaxis közös nyelvén, és nyombanmegkérdezte: – Jól mondtam?

– A kiejtése tökéletes – erősítette megCar’das. Bár a kettejük nyelvtudása valóbansokat fejlődött az elmúlt öt hét folyamán,ebben a vonatkozásban Thrawn messzefelülmúlta őket. Meglepő ütembengyarapította a szókincsét, és már szinte hi- bátlanul alkalmazta az alapvető nyelvtani sz-abályokat. Az előrehaladása különösen an-nak fényében vált egészen elképesztővé, hogy ő a támaszpont irányításával is foglalkozott,így jóval kevesebb időt szentelhetett a tan-ulásnak, mint a vendégei. Car’das elismerése jeléül bólogatott egy sort, majd hozzátette: –Hanem a szóhasználattal vitatkoznék! Tudja,a hízeleg ige túlzást és hátsó szándékot sejtet.Én komolyan gondoltam azt, amit mondtam.

Thrawn udvariasan fejet hajtott.

 

– Hát akkor megköszönöm az elismerést…– mondta, azzal Maris felé fordulva folytatta:– Most pedig, hölgyem, készen állok, hogy teljesítsem az ön különleges kérését.

– Különleges kérést? – szólt közbeCar’das.

– Ferasi kisasszony felkért, hogy tartsak neki egy kisebbfajta előadást – közöltederűsen Thrawn. – Szeretné, ha cheunhnyelven leírnám neki a vagaari kalózhajóntalált műalkotások egyikét.

– Valóban? – Car’das meglepett pillantást vetett Marisra.

– Arra gondoltam, hogy nem ártanagyakorolni az elvont fogalmakat és amellékneveket – magyarázta a nő, közben valamiért lesütötte a szemét.

– Rendben, rendben… – dadogta kissé za- varodottan Car’das, mert megérezte, hogy 

 

akarata ellenére rátapintott valamire – csak nem értettem az okát.

Maris végre felnézett, Thrawnra fordítottaa tekintetét, és megkérdezte:

– Elárulná, hogy melyik alkotást választotta?

– Hát nem! – vágta rá mosolyogva a chissférfi. – Azt a leírásomból kellkikövetkeztetnie!

– Ó! – Marisról valósággal ordított, hogy zavarba jött. Tétova pillantást vetett az ifjúnavigátorra, majd szemlátomást összeszedtemagát, és határozottan kijelentette: – Akkortalán kezdjünk bele! Én készen állok!

Thrawn a kabin falának egyik üres sza-kaszára függesztette a tekintetét, vett egy mély lélegzetet, és belevágott:

 

– Tehát a szóban forgó tárgy színei ahhozhasonlatosak, mint amikor a szivárvány íve belefut egy napfényben úszó vízesésbe…

Car’das figyelmesen hallgatta a dallam-osan áradó cheunh szavakat, hevesenküzdött, nehogy elveszítse a fonalat, deközben a szeme sarkából Marist tanul-mányozta. A másodpilóta erősen összpon-tosított, és az ajka néha meg-megrebbent,mintha magában megismételt volna egy-egy kifejezést. Ám nagyra nyitott, fénylőszemében különös szikrák táncoltak, mialattszinte áhítatosan bámulta a chiss férfit.

 Az ifjú navigátor hirtelen rádöbbent, hogy a társa nem úgy néz Thrawnra, ahogyan atanítványok szoktak a tanáraikra, de mégcsak nem is úgy, ahogyan a foglyok mered-nek az őreikre. A gondolat nyomán kínosérzései támadtak, és forrón remélte, hogy Maris nem szeretett bele a chiss paranc-snokba. Nem tudta ugyan, hogy az eleve

 

nehéz természetű Quennto mit művelne egy féltékenységi roham hevében, de határozot-tan érezte, hogy nem is akarja megtudni.

– … és tökéletesen érződik a művészszándéka, hogy lehetőleg minél jobbanelkülönüljön az őt körülvevő világtól, és min-tegy felülről szemlélje a létezés kicsinyesgondjait – fejezte be Thrawn az előadást.

– Ez valami csodálatos volt! Egészen bele- borzongtam! – lelkendezett Maris, éselragadtatottan tapsolt. – Arról a faragottkeretű fél-domborműről beszélt, igaz? Ame-lyiken a bal alsó sarokban gomolygó sötétségazzal fenyeget, hogy ellepi a napsütötte er-dőt, ugye?

– Pontosan! – erősítette meg mosolyogvaThrawn, majd az ifjú navigátorra pillantott:– Ön is megfejtette a feladványt?

 

– Én… én nem – ismerte el Car’das. – Sa- jnálom, de főleg a szavak helyes kiejtéséreösszpontosítottam.

– Ha túlzottan figyeli a kiejtést,lemaradhat a jelentésről – bölcselkedett aparancsnok. – Ahogyan az az élet számosterületén megtörténhet. Ha a részletek túlsá-gosan lekötik a figyelmét, könnyen szem előltévesztheti az egészet. – Felnézett az ajtó fe-lett fénylő, színes lámpasorra, majd felállt, éskijelentette: – Mára elég is lesz a tanulásból.Újabb vendégem érkezett, akit hamarosanfogadnom kell. Köszönöm a segítségüket és arészvételüket!

– Újabb vendég? – kérdezte Maris, mial-att ő és Car’das felálltak.

– A Chiss Védőflotta egyik admirálisa. Őfogja átvenni tőlem a zsákmányolt kalózhajót– magyarázta Thrawn, mialatt elindult a

 

tárgyalóterem kijárata felé. – Önöknek ter-mészetesen nincs miért aggódniuk.

– Részt vehetünk a fogadóünnepségen? –érdeklődött izgatottan Car’das. – Ezúttaltalán már megértenénk néhány szót a beszédekből.

– Végül is, nem látom akadályát – válaszolta rövid töprengés után a chiss férfi.– Chaf’orm’bintrano főnemes minden bizonnyal megemlítette Ar’alani admirál-isnak, hogy idegen teremtmények tartózkod-nak a támaszponton. Sőt ennek fényében valószínűnek tartom, hogy az admirális látnikívánja önöket.

– Ők mindketten ugyanannak a családnak a tagjai? – kérdezte Maris. Thrawn megc-sóválta a fejét, és belekezdett amagyarázatba:

– A Védőflotta főtisztjei nem tartoznak egyik családhoz sem. Amikor elérnek egy 

 

 bizonyos rendfokozatot, megfosztják őket acsaládnevüktől és minden kiváltságuktól.Onnantól kezdve a Védőflotta soraiba, éscsakis oda tartoznak annak érdekében, hogy részrehajlás és előítéletek nélkül szolgálják az egész chiss népet.

– Ezek szerint a katonai ranglétrájuk azérdemeken, és nem a származáson alapul? –kérdezte Maris.

– Így igaz – erősítette meg Thrawn. – A tisztek csak akkor kerülhetnek be a Rang-sorba, ha előbb tanúbizonyságát adják aképességeiknek, rátermettségüknek, és nemutolsósorban a bátorságuknak. Pontosanúgy, ahogyan az Uralkodócsaládok is az érde-meik alapján választják ki a befogadotttagjaikat.

– Kik azok a befogadott tagok? –érdeklődött Car’das, aki megbűvölten

 

hallgatta a chiss nép életéről szólófejtegetést.

– A befogadottak eredetileg kívülállók,akiket az Uralkodócsaládok azért hívnak atagjaik közé, hogy ezúton frissítsék, élénkít-sék és változatosabbá tegyék a vérvonalat –mesélte Thrawn. – Ha a Védőflotta a soraibafogad egy harcost, az illető egyben valame-lyik Uralkodócsaládba is bekerül. –Rámutatott a zubbonya vállrészen vöröslőfoltokra, és hozzátette: – Ezért viseli magán valamennyi harcosunk az egyik vagy a másik Család színét.

– És személy szerint ön melyik Családtagja? – kérdezte Maris.

– A Nyolcadiké – válaszolta a parancsnok.– Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azén helyzetem számos vonásában különbözik egy átlagos tisztétől, miután engem kinev-eztek a Család próbaszülöttének.

 

 Amennyiben egy átlagos tiszttársam kilép aFlotta kötelékéből, nyomban kikerül aCsaládjából is, míg az én pozícióm magábanhordozza annak lehetőségét, hogy  mindörökre a Családom tagja maradhatok,feltéve persze, ha érdemesnek tartanak erre amegtiszteltetésre. Még az is lehetséges, hogy idővel feljebb kerülök a ranglétrán, ami azzal jár, hogy a vér szerinti leszármazottaim a Ny-olcadik Uralkodócsalád teljes jogú tagjáváfognak válni.

– Eléggé bonyolultnak hangzik – jegyeztemeg Car’das.

– Szerintem meg nagyon is bölcsmegoldás – vágta rá Maris. – A Köztársaságis jobban járna, ha kevésbé a származás,sokkal inkább a rátermettség alapján dőlneel, hogy kiből lesz vezető, és kiből nem.

 Válasz helyett Car’das csupán hümmögöttegy sort, mert úgy érezte, hogy az időpont és

 

a helyszín nem alkalmas a Köztársaságpolitikai viszonyainak megvitatására. Végül,hogy kikerülje a kínos témát, ismét a chissparancsnokhoz fordult, és megkérdezte:

– Szóval, azt mondja, hogy kilencUralkodócsaládjuk van?

– Jelenleg éppen kilenc – válaszoltaThrawn. – A számuk folyton váltakozik, azesemények és a politikai fordulatok füg-gvényében. Az elmúlt évszázadok során voltolyan időszak, amikor húsz Család is akadt,de olyan is, amikor mindössze három.

Néhány pillanattal később beértek afogadóterembe, amelyet már átalakítottak a jövevény fogadásához. A fali és mennyezetidíszek teljesen elütöttek azoktól, amelyek Chaf’orm’bintrano várták, ráadásul jóvalegyszerűbbnek, kevésbé elegánsnak tűntek,mint a korábban látott dekorációk. Car’das alátottak alapján arra a következtetésre jutott,

 

hogy a chissek világában a főtisztek koránt-sem számítanak annyira fontos személy-iségeknek, mint az Uralkodócsaládok vérszerinti leszármazottai.

– Ez a mostani ünnepség jóval rövidebb éskevésbé hivatalos lesz, mint az, amelyiknek önök a szemtanúi voltak – közölte Thrawn,aztán udvarias kézmozdulatokkal jelzett a kétembernek, hogy álljanak mellé, majdfolytatta: – Most az kérem, hogy kissémaradjanak le, és körülbelül két lépés tá- volságból kövessenek! – Váratlanul el-mosolyodott, és hozzátette: – Attól tartok,kissé meglepőnek fogják találni az admirálismegjelenését, de kérem, semmiképpen seárulják el az érzelmeiket! Egyébként, máralig várom, hogy a szertartás utánmeghallgassam a véleményüket…

 A parancsnok az űrkikötő felé eső bejáratirányába fordult, és odabiccentett az egyik harcosának. A következő pillanatban

 

dallamos csengetés hallatszott, az ajtófelnyílt, és négy, szoros négyszög alakzatban vonuló, fekete egyenruhás chiss masírozott be rajta. Car’das éppen azon kezdett mor-fondírozni, hogy Thrawn miért hozta szóba a vendég megjelenését, amikor az élen haladóchiss páros kitért oldalra, és egy magas chisshölgy lépett ki a védőgyűrűből.

 A következő pillanatokban Car’das jó-formán levegőt sem vett. Bambán pislogva bámulta a vendéget, aki az általa eddig látottösszes többi chisszel ellentétben a csizmájaorrától a gallérja felső szegélyéig fehérbe, sz-inte vakítóan hófehérbe öltözött.

 A hölgy hamarosan maga mögött hagytaegyszerre megtorpanó kísérőit, ésmagányosan, méltóságteljes léptekkel tartottThrawn felé. Amikor elérte a terem mértaniközéppontját, megállt, felszegte az állát, és büszkén kihúzta magát. Thrawn néhány mé-terrel közelebb ment hozzá, ő is

 

mozdulatlanná dermedt, és ünnepélyeshangon megszólalt:

– A chiss nép valamennyi szolgájának nevében köszöntöm önt, Ar’alani admirális!

– Elfogadom az üdvözletét, cserébe én isüdvözlöm önt, Mitth’raw’nuruodo paranc-snok! – válaszolta az admirális. A szavaitugyan Thrawn-nak szánta, de közben a tek-intetével egyfolytában a két embertpásztázta. – Kezeskedik a jómagam és aszemélyzetem biztonságáért?

– Az életemmel és a parancsnokságom alátartozók életével felelek az önök bizton-ságáért! – válaszolta Thrawn, azzal mélyenmeghajtotta, majd felemelte a fejét, éshozzátette: – Lépjenek be békével és bizalommal!

 Ar’alani is fejet hajtott, és kissé megválto-zott hangon megkérdezte:

 

– Kiket látok a háta mögött, parancsnok?

Car’das azonnal rájött, hogy ez a kérdéssemmiképpen sem lehet előírásos, amibőlarra következtetett, hogy a fogadás hivatalosrésze véget ért.

– Egy távoli világból érkezett látogatókat,admirális! – válaszolta Thrawn, azzalfélfordulatot vett, és lassú, méltóságteljesmozdulattal maga mellé intette a két embert.– Car’das úr, Ferasi kisasszony, ezennel be-mutatom Ar’alani admirálist!

– Megtiszteltetés, hogy megismerhetjük önt, hölgyem! – mondta Car’das cheunhnyelven, majd a tőle telhető legjobb módonutánozta a chiss férfi iménti főhajtását.

 A magas, fehér ruhás hölgy szabályosanhátrahőkölt meglepetésében, de gyorsanösszeszedte magát, és kissé kelletlenülkijelentette:

 

– Chaf’orm’bintrano főnemes nem is em-lítette, hogy a látogatók beszélik anyelvünket!

– A főnemes úr nem tudhatott erről –magyarázta udvariasan Thrawn. – Elég kevésidőt töltött nálunk, és nem mutatottérdeklődést a vendégeim iránt.

 Ar’alani előbb a parancsnokra villantotta atekintetét, majd ismét a navigátort fürkészte,és halkan megjegyezte:

– A jelentés szerint hárman vannak…

– A harmadik emberi lény jelenleg éppenfontos feladatot lát el – válaszolta nyombanThrawn. – Ha kívánja, haladéktalanulidehívatom!

 Ar’alani gyanakodva ráncolgatta a hom-lokát, és szigorúan megkérdezte:

 

– Ön megengedte neki, hogy szabadon járkáljon a Védőflotta egyik fontostámaszpontján?

– Az idegenek természetesen szorosfelügyelet alatt állnak – felelte a parancsnok.– Mindhármukat folyamatosan szemmeltartjuk.

– Ezek szerint tanulmányozza őket? –érdeklődött megenyhülve az admirális.

– Természetesen, asszonyom – válaszoltaThrawn olyan könnyed és fesztelen hanghor-dozással, mintha ez csakugyan magától ér-tetődő lett volna.

Car’das halkan, mások számára észrevé-tlenül felsóhajtott. Persze, már a kezdet kez-detétől fogva tudta, hogy Thrawn elsősorbanezért tartja maga mellett őt és a társait, deakkor is kínosan érezte magát most, hogy aparancsnok mindenki füle hallatára, nyíltan bevallotta a szándékait.

 

– És mit tudott meg róluk? – kérdezte Ar’alani.

– Rengeteget, admirális! – állítottahatározottan Thrawn, és gyorsan hozzátette:– Egy későbbi időpontban készséggel beszá-molok önnek a tapasztalataimról!

 Ar’alani megértette a célzást.Méltóságteljesen végigjáratta a tekintetét afogadóterem falai mentén felsorakozott,szobormereven álló helyi harcosokon, majdsemleges hangon kijelentette:

– Én pedig szívesen végighallgatom a be-számolóját, parancsnok úr!

Thrawn udvariasan fejet hajtott.

– Feltételezem, hogy szeretné megtekin-teni az elfogott hajót, mielőtt vontatókötélre veszi – vetette fel. – Ha alkalmasnak tartja azidőpontot, a komp indulásra készen várja!

 

– Kitűnő ötlet! – helyeselt az admirális,azzal széles, hófehér derékszalagjához nyúlt,és megnyomott egy apró gombot különösívben hajló adó-vevőjén. – Idehívom az uta-somat, és mehetünk!

Thrawn kissé meglepetten, gyanakodvameredt a magas rangú hölgyre, és halkanmegjegyezte:

– Nekem nem szóltak, hogy utast is hozmagával.

– Az illető nem a Védőflotta megbízásábólszállt fel a hajómra, vagyis a látogatása nemtekinthető hivatalosnak – válaszolta Ar’alani.– Azért hoztam magammal, hogy így mutas-sam ki a Nyolcadik Uralkodócsalád iránt érz-ett tiszteletemet…

Ebben a pillanatban fiatal chiss bukkantfel a fogadóterem bejáratában, aki testhezálló kezeslábast, magas szárú csizmát,

 

 valamint vörös és szürke foltokkal ékesített,rövid köpenyt viselt.

Thrawn lélegzet után kapott.

– Nahát, Thrass! – suttogta meghatottan,és gyors léptekkel elindult a szélesen mosoly-gó férfi felé.

 A parancsnok és a jövevény hamarosanösszetalálkozott, ekkor mindkettenelőrenyújtották a jobbjukat, és keményen,férfiasan megmarkolták a másik alkarját.

– Légy üdvözölve minálunk! – mondtacsendes derűvel Thrawn. – Alaposanmegleptél!

– Pedig téged nem könnyű meglepni! – válaszolta a Thrassnak nevezett chiss, és elis-merése, illetve köszönete jeléül fejet hajtott.Továbbra is szélesen mosolygott, de amikorelnézett Thrawn válla felett, és a tekintete azidegenekre esett, a szeme körül

 

megrándultak az izmok, és a szája sarka ismegrebbent.

 A parancsnok nyilván felfigyelt az apró jelekre, mert megfordult, és széles mozdulat-tal a két emberre mutatott.

– Ők a vendégeim – közölte, azzal karonfogta Thrasst, és elindult a terem közepe felé. Amikor már csupán két méter választotta előket az   Alkuvadász    legénységétől,mindketten megálltak, majd a parancsnok ünnepélyes hangnemben bejelentette: –Engedd meg, hogy bemutassam Car’das nav-igátort és Ferasi másodpilótát, akik  kréliai kereskedők a Galaktikus Köztársaságból.

– Chaf’orm’bintrano főnemes nemegészen úgy írta le őket, ahogyan a valóság- ban kinéznek – jegyezte meg a fiatal chiss,miután leplezetlenül, tetőtől talpig végig-mérte a két embert. – Főleg a ruházatuk tekintetében.

 

– Hamarosan átöltöztetjük őket. A Csilláról várok egy ruhaszállítmányt, ám valamilyen oknál fogva késik. – Thrawnközömbösen legyintett, aztán ismét ün-nepélyes hangvételben folytatta: – Car’dasúr, Ferasi kisasszony, ezennel bemutatomönöknek Mitth’ras’safis urat, a Nyolcadik Uralkodócsalád   syndic jét! – Szélesen el-mosolyodott, és hozzáfűzte: – Vagyis afivéremet…

– Az úr az ön testvéröccse? – ámuldozotthangosan Maris.

– Ők pedig beszélik a nyelvünket? –kérdezte elkomorodva Mitth’ras’safis.

– Még nem igazán – válaszolta Thrawn,aztán, hogy kellemesebb témákra terelje aszót, jókedvűen felvetette: – Ar’alani ad-mirális és én éppen arra készültünk, hogy be- járjuk a zsákmányolt kalózhajót. Velünk tartasz?

 

– Elsősorban ezért jöttem – válaszoltaMitth’ras’safis.

– Elsősorban? – kérdezte gyanakodvaThrawn. Mitth’ras’safis idegesen beharaptaaz alsó ajkát, majd kibökte:

– Más okai is vannak a látogatásomnak…

– Értem – mormolta higgadtan Thrawn –,de azokról majd később beszélünk. – Ekkorfelemelte a hangját, és az űrkikötő felé eső bejáratra mutatva odaszólt a fehérbe öltözöttchiss hölgynek: – Admirális, erreparancsoljon!

Menet közben Car’das többször is észre- vette, hogy Mitth’ras’safis a szeme sarkábólsanda pillantásokkal méregeti őt, illetveMarist. A fiatal chiss mintha azon törte volnaa fejét, hogy a bátyja vajon miért hoztamagával a két idegent erre az utazásra. Ámegyszer sem kért magyarázatot, és Thrawn

 

sem látta szükségét, hogy megindokolja adöntését.

 A támaszpont személyzete rég eltávolítottaa tetemeket a kalózhajó fedélzetéröl. Noha achissek nem találták írásos vagy adattárolólemezekre rögzített bizonyítékait annak,hogy miféle élet folyt régebben a vagaarik hajóján, Thrawn így is sok mindentkikövetkeztetett. Mialatt a csapat a foly-osókat járta, a parancsnok bizonyos nyomok alapján részletes leírást adott a fedélzeten va-laha szolgált, három különböző fajhoz tar-tozó rabszolgák testi adottságairól, műszaki jártasságáról, de még arról is, hogy azsarnokok miféle szerszámok használatátengedélyezték a raboknak.

Car’das még soha életében nem hallott eh-hez fogható, vaslogikára alapozott, kimerítőelemzést, így élvezettel hallgatta Thrawn fe- jtegetését, míg Ar’alani és Mitth’ras’safisnéma csendben emésztette az információkat.

 

Legalábbis addig a pillanatig, amíg benem tették a lábukat a kincsekkel teliterembe.

– A, szóval megjöttetek végre! – harsogtafeléjük vidáman Quennto a helyiség másik  végéből, majd a feje fölé emelte, és diadalit-tasan meglóbálta bal kezét, amelyentörténetesen egy ősrégi, faragásokkaldíszített pajzsot viselt.

– Mit keres itt az idegen? – csattant fel Ar’alani.

– Válogatja és leltározza a kincseket – válaszolta Thrawn, aki szemlátomást nemijedt meg az admirális ingerült kifakadásától.– A vagaarik olyan világokat is kifosztottak,amelyek a Köztársaság fennhatósága alá tar-toznak, és Quennto kapitány bizonyosmértékig ismeri az itt található tárgyak ere-detét, illetve értékét.

 

Quennto a másodpilótájára nézett, ésmegkérdezte:

– Mit mondott a kék bőrű asszonyság?

Maris kérdő pillantást vetett Thrawnra.

– Sy bistin beszéljünk, ha kérhetem! –szólalt meg a parancsnok, maga is ezt a nyel- vet használva. – Nyilván nem óhajtjuk kirekeszteni a társalgásból az admirálist és afivéremet.

– Természetesen, parancsnok úr – válaszolta Maris, azzal visszafordult akapitány felé, és tolmácsolta az elhangzottmondatokat.

– Ó, pontosan így állunk! Leltárba veszemezeket a csecsebecséket – közölte Quennto,mialatt megkomolyodva, sőt gyanakodvafürkészte a számára ismeretlen chisseket. –És persze kiválasztom azt a néhány  apróságot, amit majd magammal viszek!

 

– Miféle apróságokat? – kérdezte Ar’alaniaz anyanyelvén, és résnyire vonta vörösenizzó szemét.

– Sy bisti nyelven, ha szabad kérnem, ad-mirális! – emlékeztette Thrawn a magasrangú főtisztet.

– Ez nem egy népek közötti, hivatalostárgyalás! – vágott vissza haragosan Ar’alani,és a továbbiakban is figyelmen kívül hagyta akérést. – Mondja, parancsnok, mit ígért önezeknek az idegeneknek?

– A vendégeim kereskedők – válaszoltaThrawn kissé hűvösen. – Így aztán felaján-lottam nekik némi kárpótlást a nálunk töltötthetekért, melyek során jó szolgálatot tesznek nekünk.

– Miféle szolgálatot? – csapott le nyom- ban Ar’alani, aztán szigorú pillantást vetettCar’dasra, Marisra, végül Quenntóra. –Ellátja őket élelemmel és vízzel, fűtött

 

szálláshelyet biztosít nekik, még anyelvünkre is tanítja őket. Úgy érzi, hogy ezek után fizetséget érdemelnek?

Maris úgy gondolta, eljött az idő, hogy a vendéglátójuk védelmére keljen, ésmegjegyezte:

– Mi is tanítjuk a parancsnok urat aGalaxis közös nyelvére!

– Maguk nem szólíthatnak meg egy chisstábornokot! – torkollta le dühösen Ar’alani amásodpilótát. – Csak akkor beszélhetnek hozzá, ha ő előzőleg kérdezett maguktól valamit!

– Bocsánat… – rebegte Maris, mialatt zav-arában és szégyenében nyakig vörösödött.

– Nézze, admirális, rengeteg kincs heveritt! – avatkozott közbe tapintatosan Thrawn.– Bőven jut belőle úgy a messziről jött látog-atóknak, mint a Chiss Birodalomnak. Most

 

pedig arra kérem, hogy tartson velem, mertrábukkantunk néhány érdekességre agépházban, amit megítélésem szerint felté-tlenül látnia kell.

Thrawn már elindult a kijárat felé, amikoraz admirális utána szólt:

– Egy pillanatra, parancsnok! – Ar’alaniismét Quenntóra, pontosabban a Quenntokarjára fűzött, kerek pajzsra fordította a tek-intetét, és néhány pillanatnyi töprengés utánmegkérdezte: – Ki fogja eldönteni, hogy ezek az emberi lények mely értéktárgyakat vihetik magukkal?

– Szándékomban áll ezt a döntéstelsősorban Quennto kapitányra hagyni – válaszolta Thrawn. – Hetek óta dolgozik akincstárban, és alaposan megismerte arakományt. Ha óhajtja, szívesen arendelkezésére bocsátom a leltárív  másolatát.

 

– Úgy? És vajon mit sorol fel az a lista? – vetette fel gyanakodva Ar’alani. – A jelen pil-lanatban fellelhető tárgyakat, vagy azokat is,amelyet itt voltak, mielőtt ez az idegen elvitteinnen a kiválasztott tételeket?

– Mindkét lista létezik, és ön termész-etesen mindkettőt megkaphatja! – biztosította Thrawn a háborgó hölgyet. –Jómagam is elvégeztem néhány szúrópró- baszerű ellenőrzést, és ezek megnyugtatóeredményt hoztak. Mindenesetre, a hazaútfolyamán önnek bőven lesz ideje, hogy összevesse az adatsorokat a valós helyzettel.

– Vagy akár most is ellenőrizhetem a pil-lanatnyi helyzetet! – vágta rá Ar’alani, azzalmagához intette az egyik harcosát, és rá-parancsolt: – Maga vegye a kezébe aleltáríveket, és… várjon, nem is! Meggon-doltam magam, parancsnok úr! Az lesz a leg- jobb, ha személyesen fogom felügyelni ezt arögtönzött vizsgálatot!

 

– Ahogy óhajtja, admirális – Thrawn ud- variasan, de kimérten fejet hajtott –, ám leg-nagyobb sajnálatomra, ebben már nem le-hetek a segítségére. Fontos és halaszthata-tlan ügyek várják, hogy intézkedjek.

– A segítsége nélkül is boldogulni fogok! – jelentette ki Ar’alani kissé gőgösen. – Gon-doskodjon róla, hogy legyen itt egy komp,amely visszarepít a hajómhoz, miután végeztem! – A tekintetét Thrawn fivérére vil-lantotta, és hozzátette: – És azt hiszem, bölcselőrelátásra vallana, ha   SyndicMitth’ras’safis velem maradna. De termész-etesen csak akkor, ha ő is így látja helyesnek.

– Nincs ellenvetésem – válaszolta kész-ségesen Mitth’ras’safis, noha látszott rajta,hogy valójában nem örül az ötletnek.

– Hát akkor, a jövőben is bármikorszívesen látjuk a támaszponton, admirális! –

 

mondta búcsúképpen Thrawn, azzal intettCar’dasnak, hogy induljon a kijárat felé.

 A parancsnok és az ifjú navigátor már vagy húsz métert megtett a folyosón, mire azutóbbi összeszedte annyira a bátorságát,hogy halkan megszólaljon:

– Igazából nincs semmi dolga, ugye? Csak el akart tűnni egy időre az admirálisközeléből, igaz?

– Ez azért eléggé durva vád! – válaszoltaméltóságteljesen Thrawn, de közben se- jtelmes mosoly bujkált a szája sarkában. –Még a végén lerontja azt a kiváló véleményt,amelyet Ferasi kisasszony alkotott rólam…

 Ferasi?  Car’das ösztönösen megfordult, ésfelfedezte, hogy a nő ott lépked a hátuk mögött, tőlük alig két méterre.

– Ó, szia! – dünnyögte esetlenül.

 

– Azt hiszem, lemaradtál valamiről – válaszolta vidáman Maris. – Thrawn paranc-snok nem tért ki az admirális elől. Éppen el-lenkezőleg, olyan helyzetet teremtett, hogy  Ar’alaninak nem maradt más választása,mint hogy a kincstárban maradjon.

– Hogyan jutott erre a következtetésre? –érdeklődött derűsen Thrawn.

– Most hallottam először, hogy Rak arakomány leltározásával töltötte az elmúltheteket – magyarázta Maris. – Csak meg-mondta volna, hogy ezzel foglalkozik! Denem, egyetlen szót sem szólt róla.

– Ám ő mégsem tagadta az állításomat –mutatott rá Thrawn.

– Nem hát, mert a kérdéses pillanatokbancheunh nyelven beszéltünk – vágta ráCar’das, mert hirtelen ő is felfogta a trükk lényegét –, amiből a kapitány egy hangotsem ért!

 

– Mindketten kiválóra vizsgáztak! – jelen-tette ki elismerő hangsúllyal Thrawn.

– Tehát egészen pontosan miről is vanszó? – érdeklődött Maris.

 A következő pillanatban befordultak asarkon, amire Thrawn azzal reagált, hogy rögtön megszaporázta a lépteit.

– Befutott egy jelentés egy újabb vagaaritámadásról, amely jelenleg is tart! – válaszolta, miután a két ember felzárkózottmellé. – Gondoltam, megnézem magamnak.

– Milyen messze van? – aggodal-maskodott Car’das. – Mert a kincstár csak ideig-óráig fogja lekötni az admirálisfigyelmét.

– Körülbelül hat óra alatt fogunk odaérni– felelte Thrawn, majd a legnagyobb lelki ny-ugalommal hozzáfűzte: – Természetesenszámítok rá, hogy Ar’alani súlyos

 

megrovásban fog részesíteni, feltéve persze,ha itt lesz még, amikor visszatérünk. Pillan-atnyilag csak arra van szükségünk, hogy mással foglalkozzon, mialatt mi elosonunk innen.

Car’dasban felmerült egy nyomasztó gon-dolat, és hogy eloszlasson minden kétséget,előhozakodott egy újabb kérdéssel:

– De maga nem azért megy oda, hogy csupán távolról figyelje az eseményeket,igaz?

– Az utazásunk célja a felderítés és a he-lyzetértékelés – válaszolta szabatosan aparancsnok, aztán megvonta a vállát, ésfolytatta: – Viszont, ha úgy ítélem meg, hogy  jó esélyünk van egy veszélyforráskiiktatására…

Nem fejezte be a mondatot, de ahallgatóinak fikarcnyi kétsége sem maradt aszándékai felől.

 

Mindketten jól tudták, hogy Thrawntámadni fog.

Car’das hirtelen arra is ráeszmélt, hogy aparancsnok miért rángatta ki őt a kincstár- ból, és a gondolat nyomán végigfutott ahátán a hideg. Máris több űrcsatát látott,mint valaha is szerette volna, és nem óhajtottrészt venni egy a vagaarikkal vívott, újabbütközetben. Forrón remélte, hogy még siker-ülhet a méltóságát megőrizve kihátrálnia aszorult helyzetből, ezért vett egy mély lélegz-etet, és belevágott:

– Biztosra veszem, hogy indokolt lépések megtételére készül, parancsnok úr. Sok szer-encsét kívánok, és…

– Én is mehetek? – szólt közbe váratlanulMaris.

 A navigátor meglepetten nézett a társára. A nő figyelmeztető pillantást lövellt felé, ésismét megszólalt:

 

– Gondolom, magának is jól jönne egy szemtanú, főleg egy teljességgel pártatlanszemtanú!

– Természetesen – felelte Thrawn –, ép-pen ezért viszem magammal Car’das urat.

 A navigátor megborzongott, mert ezek után nem maradt esélye a méltóságteljes visszavonulásra.

– Nézze, parancsnok úr – hebegte bizonytalanul –, igazán nagyra értékelem azajánlatát…

– Két szemtanú még jobb lenne – vágottközbe ismét a másodpilóta.

– Azt hiszem, Quenntóval jobban járna,mint Marisszal vagy velem – próbálkozott is-mét Car’das. – Ő ugyanis…

– Elméletileg igaza van – ismerte elThrawn, és a fejét oldalra fordítva, különös

 

pillantásokkal méregette a nőt. – De függe-tlenül attól, hogy milyen gondos a tervezés ésa kivitelezés, egy csatában bármi megtörtén-het. Egy ütközet mindig is veszélyekkel jár.

– … kifejezetten kedveli az izgalmakat –folytatta keserűen Car’das.

– A vándorkereskedők élete semleányálom! – vágott vissza Maris. – Meg-szoktam már a veszélyt, és kész vagyok vál-lalni a kockázatokat.

– Azt hiszem, visszafutok a kincstárba, ésszólok neki… – ajánlotta végső kétség- beesésében az ifjú navigátor.

– Én viszont kevésbé – válaszolta Mar-isnak zavartalanul a parancsnok. – Persze, amagát érintő veszélyekre gondolok. Nemszívesen állnék oda a kapitánya elé azzal,hogy ön megsebesült, netán meg is halt.

 

– Ha együtt leszünk a hídon, erre nemkerülhet sor – mutatott rá Maris. – Tudniil-lik, ha én meghalok, akkor valószínűleg önsem marad életben, vagyis a kínos feladat valaki másra hárul. – A mutatóujjávalCar’dasra bökött, és hozzátette: – Úgy hal-lom, Jorj szeretne itthon maradni. Hát akkormajd ő lesz az, aki közli a rossz hírt akapitánnyal.

– Felejtsd el! – csattant fel Car’das, mertegy pillanat leforgása alatt meggondoltamagát. Jól ismerte Quennto vérmérsékletét,továbbá nemrégiben látta, hogyan harcolThrawn, így aztán könnyen eldöntötte, hogy hol lesz nagyobb biztonságban. – Ha Marismegy, akkor együtt megyünk!

– Megtisztelnek a bizalmukkal – jelentetteki mosolyogva Thrawn, miután elérték akompkikötőt. – Hát akkor jöjjenek! A har-cosok szerencséje kísérje lépteiket!

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Egy perc a kitörésig! – jelentette fen-nhangon a kormányos.

– Tudomásul vettem – válaszolta Thrawn–, figyelem a fedélzeten, mindenki készüljönfel!

 A parancsnok ülése mögött álló Car’das aszeme sarkából oldalra, a társára sandított. Az űrruhát viselő Maris arca elég sápadtnak tűnt a sötét fémgallér felett, ám a nő roppantelszánt képet vágott, és a tekintete harciasan villogott. Valószínűleg alig várta, hogy Thrawn fényes diadalt arasson, és minden-féle hőstetteket hajtson végre a szemeláttára.

 

Car’das letörten csóválgatta a fejét, ésazon tűnődött, hogy ő maga vajon mit keresitt…

Thrawn váratlanul feléjük fordult azülésével, és megszólalt:

– Ha a jelentések kellően pontosak –fürkész pillantást vetett a két emberre, majda sisakjukra, amelyet mindketten a kezükbenszorongattak –, akkor a harci zónán kívül, at-tól biztonságos távolságban fogunk kilépni ahipertérből. Ettől függetlenül azt tanácso-lom, hogy előre vegyék fel a sisakjaikat.

– Szükség esetén fél másodperc alatt feltudjuk venni – jelentette ki magabiztosanMaris.

Thrawn töprengve bámulta őket mégnéhány pillanatig, majd vonakodva bólintott.

– Hát, ha így látják jónak, legyen! –dörmögte. – Mindenesetre készüljenek fel!

 

 Azzal a hajó orra felé fordult az ülésével.Car’das izgatottan figyelte a visszaszámlálót,közben megérezte, hogy kiszáradt a szája. Amikor a számláló nullára váltott, a hipertérsebesen örvénylő sávjai helyén fényesenragyogó vagy éppen csak pislákoló csillagok ezrei tűntek fel.

 A következő pillanatban Car’dasnak elakadt a lélegzete, mert az elülső ablaksoronkeresztül hihetetlen, hátborzongató látvány tárult a szeme elé.

Egészen mostanáig arra számított, hogy egyszerű, hétköznapi kalóztámadást foglátni, amelynek során legfeljebb három-négy  vagaari vadász üldöz egy teherhajót vagy egy utasszállítót.

És most azzal szembesült, hogy valamiegészen más történik körülötte.

 A háttérben barátságos, zöld és kék színekben pompázó bolygó lebegett a

 

semmiben. Az égitest nappali oldala felett, jóval a gravitációs mező határán túl legalábbkétszáz, kisebb-nagyobb űrhajó vívott ádázharcot egymással. Az egységek két-háromgépből álló kötelékekbe szerveződve csaptak össze. Mindenfelé lézernyalábok villogtak, valamint támadó és elhárító rakéták röp-ködtek. A bolygó északi pólusa felett még vagy kétszáz hajó várakozott. És a küzdőfelek máris legalább ötven szétlőtt roncs,kisebb-nagyobb törmelékmezők és jéggéfagyott tetemek tucatjai között manőverezve vadásztak egymásra…

Car’das rövid tájékozódás után úgy ítéltemeg, hogy ami előtte zajlik, az nemkalóztámadás, hanem valóságos háború.

– Hát ez igazán érdekes… – mormoltaThrawn. – Úgy tűnik, kissé elszámítottammagam.

 

– Szívből örülök! – recsegte különöshangon Car’das. Szerette volna elszakítani atekintetét az iszonyatos látványról, de valam-iért képtelen volt rá. – Akkor talán tűnjünk elinnen, mielőtt valaki felfigyel ránk!

– Nem, attól tartok, félreértett – válaszolta a parancsnok. – Azt jól tudtam,hogy egy teljes csatába csöppenünk. Amit viszont nem ismertem fel, az a vagaarik had- viselésének egyik legfőbb jellemzője. –Rámutatott az északi pólus felett lebegőhajóhadra. – Látja ott azokat az egységeket?

– Az lenne a stratégiai tartalék? – talál-gatott Car’das.

– Nem, azok nem azért jöttek, hogy részt vegyenek az ütközetben – jelentette kiThrawn –, azokon a hajókon nem katonák,hanem civilek tartózkodnak.

 

– Civilek? – Car’das értetlenül fürkészte aránézésre mozdulatlan flottát. – Ezt meghonnan veszi?

– Onnan, hogy szorosan összetömörültek,míg azok a nagyobbfajta hadihajók fedezőpozícióba álltak körülöttük – fejtegette aparancsnok. – Abban tévedtem, hogy csupánerős, jól szervezett kalózbandának hittem a vagaarikat. Ám a jelekből ítélve egy egésznéppel van dolgunk, amely történetesen ván-dorló életmódot folytat.

– És az baj? – érdeklődött Maris, aki azifjú navigátor nem kis bosszúságára ugyan-olyan higgadtan bámulta az öldöklő csatát,mint ahogyan az elfogott hajón szemlélte a véres, megtépázott tetemeket.

– Sajnos, eléggé az – válaszolta komoranThrawn. – Tudniillik az efféle fajok általábanmindenhová magukkal viszik mindenüket. A generátortelepeiktől kezdve az

 

élelemkészleteken át egészen a kisebb-nagy-obb gyártóüzemekig.

– Vagyis? – kérdezte Car’das, aki mégmindig nem értette, hogy a parancsnok hováakar kilyukadni.

– Vagyis azzal nem megyünk semmire, haelkapjuk valamelyik egységüket, és annak navigációs rendszeréből próbáljuk kihalászniaz anyabolygójuk adatait – magyaráztatürelmesen Thrawn. – Ugyanis nincs any-abolygójuk. – Széles mozdulattal körbe-mutatott az űrcsatán, és folytatta: – Ha nemtudjuk egyszerre megsemmisíteni valamen-nyi nagyobb hajójukat, egyszerűen elme-nekülnek a csillagközi térben, és ott nyugodtkörülmények között rendezik a soraikat.

Car’das a másodpilótára pillantott, közbenkellemetlen érzés telepedett meg a gyom-rában. Thrawnnak csupán maroknyi hajó állta rendelkezésére, mégis arról beszélt, hogy 

 

meg akarja semmisíteni egy idegen faj teljesháborús gépezetét.

– Szóval, parancsnok úr…

– Nyugodjon meg, Car’das úr! – szólaltmeg Thrawn, mintha csak kitalálta volna anavigátor gondolatait. – Nem áll szándékom- ban itt és most leszámolni az egész néppel. – Váratlanul előremutatott a zűrzavaros harcizónára, és tűnődve megszólalt: – Hanem ottegy eléggé különös jelenséget láthatunk! A  védők két sérült egysége megpróbál elme-nekülni. Látják?

– Nem én… – dörmögte Car’das, és tanác-stalanul vonogatta a vállát. Amennyire megtudta ítélni, a parancsnok által mutatottszektorrész semmiben sem különbözött atöbbitől.

– Nézz csak oda! – csattant fel Maris,azzal a baljával karon ragadta, és magáhozhúzta a navigátort, míg a jobb kezének 

 

mutatóujját egy bizonyos pontra szegezte. –Ott az a két hajó, mögötte pedig a háromszögalakzatban repülő vadászok. Na, látod már?

– Rendben, megvan! – sóhajtotta Car’das,amikor végre felfigyelt az öt apró, szürketestre. – És mit kellene észrevennem rajtuk?

– A kérdés, hogy miért nem váltanak hiperűrsebességre? – vetette fel Thrawn. – A szenzorok adatai szerint a hiperhajtóműveik sértetlenek.

– Talán szégyenfolt esne a becsületükön,ha elhagynák az anyabolygójuk körzetét – vélekedett Maris.

– Akkor meg miért menekülnek  egyáltalán? – vágta rá Car’das, és továbbfigyelte a távolban lezajló jelenetet. A  vadászok gyors ütemben közeledtek a zsák-mánynak kiszemelt egységek felé, és aszökevények már messze maguk mögötthagyták a bolygó gravitációs mezonét, így 

 

tetszésük szerint, bármelyik pillanatban vé-grehajthatták volna az ugrást. A navigátor ér-tetlenül bámult, és halkan megjegyezte: – Miez az egész? Hiszen azok a szerencsétlenek rég megléphettek volna!

– Car’das úrnak igaza van – állapítottameg Thrawn –, azon töröm a fejem… Eztnézzék!

Ebben a pillanatban az élen haladó hajómögött fehér fénygömb villant, majd maga agép eltűnt. Néhány másodperccel később atársa is végrehajtotta a hiperugrást.

– Végképp nem értem – vallotta beCar’das, és a homlokát ráncolva bámulta azüldöző köteléket, amely gyors fordulatothajtott végre, és ismét a csata sűrűje felé vette az irányt. – Vajon miért késlekedtek ennyit? Mire vártak?

– Azt hiszem, rájöttem – dünnyögte meg-fontoltan Thrawn, majd emelt hangon

 

folytatta: – Arra vártak, hogy kiszabadul- janak bizonyos fizikai hatások alól.

– De hát már rég kiléptek a bolygó grav-itációs mezőjéből! – vitatkozott Car’das.

– A bolygóéból igen – válaszolta Thrawn–, de nem a vagaarikéból! – Ismét a két em- ber felé fordult az ülésével, és lassan bólog-atva hozzátette: – Ha jól sejtem, a vagaarik megtanulták, hogyan állítsanak elő pszeudo-gravitációs mezőt.

Car’das nagyot nézett, és hitetlenkedvemegjegyezte:

– Pszeudogravitációs mező? Almombansem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet…

– Pedig odahaza már hosszú évek óta ker-ing néhány elmélet – szólt közbe Maris. – Annak idején már a pilótaképzőben is sokathallottunk róluk. Ám én úgy tudtam, hogy apszeudogravitációs mező megteremtéséhez

 

iszonyatos mennyiségű energia, ebbőlkövetkezően akkora generátorok kellenek,hogy az elgondolást a gyakorlatban nem le-het megvalósítani.

– Úgy tűnik, a vagaarik megoldották azösszes műszaki problémát – válaszoltaegyszerűen Thrawn.

Car’das a szeme sarkából lapos pil-lantásokkal méregette a parancsnokot. Azösztönei azt súgták, hogy eszelős és vészjóslóötlet fogant meg Thrawn fejében. Nagyotnyelt, és óvatosan megkérdezte:

– És mindez mit jelent a mi számunkra?

Thrawn a hajó orra felé fordult azülésével, néhány pillanatig hallgatagonfigyelte a csatát, majd tűnődő hangonmegszólalt:

– A vagaarik szemlátomást arrahasználják a találmányukat, hogy fogságban

 

tartsák a kiszemelt prédát mindaddig, amígel nem pusztítják. Azt hiszem, hogy énmagam sokkal érdekesebb és ötletesebb fe-ladatokra is tudnám használni azt a berendezést.

Car’das levegő után kapott, és miutánteleszívta a tüdejét, elfúló hangon tiltakozott:

– Nem, azt nem! Nem gondolhatja komo-lyan! Nem teheti meg!

– És mégis, miért nem? – vágott visszaThrawn, mialatt a tekintetével módszeresen végigpásztázta az ütközet helyszínét. –Tisztán látszik, hogy máshová figyelnek.Továbbá a gravitációsugárzókat biztosítóhajók is az áldozatok ellencsapására össz-pontosítanak. Gyakorlatilag egyetlen vagaarisem figyel arra, hogy mi történik a hátamögött.

– Ez csupán feltételezés – érvelt Car’das.

 

– Ne felejtse el, Car’das úr, hogy én lát-tam, hogyan védték a kincsszállító hajójukat!– emlékeztette Thrawn a navigátort. – Azthiszem, elég jól kiismertem a taktikáikat.

Car’das fontolóra vette az elhangzottakat,és hirtelen rájött, hogy ha a feje tetejére áll,akkor sem tudja lebeszélni Thrawnt az őrülttervről.

– Maris… – nyögte tehetetlen kínjában.

– Énrám ne nézz! – tiltakozott a másod-pilóta. – Ráadásul, a parancsnok úrnak igaza van. Ha meg akarjuk szerezni a sugárzót,most kell cselekednünk!

 A nő szavainak hallatán furcsa, jeges biz-sergés költözött Car’das gyomrába. Akarjuk?Cselekednünk? Ezek szerint Maris már úgy érzi, hogy valójában ezekhez az idegenteremtményekhez tartozik?

 

– Az lesz az! – csattant fel váratlanulThrawn, és megint előremutatott. – Az anagy, gömbformájú rácsszerkezet!

– Igen, látom… – sóhajtott Car’das. A gömböt szállító hajó a harci zóna feléjük esőszélén lebegett, így legalább nem kellettátverekedniük magukat az őrjöngő ütközetenahhoz, hogy elérjék. A hordozó és a harcizóna határa között nagyjából félúton három jókora hadihajó állomásozott egymás mel-lett, amelyeknek pozíciója első pillantásraelárulta, hogy a sugárzó védelmére rendelték őket. Rajtuk kívül mindössze egy hat-nyolc vadászból álló kötelék járőrözött akörnyéken. A navigátor azonnal tudta,Thrawn nem fogja kihagyni a lehetőséget,hogy lecsapjon a csábító, gyengén védettzsákmányra. Zavartan megköszörülte atorkát, és kibökte: – Csak szeretném felhívnia figyelmet arra, hogy nagyon kevesen vagy-unk. A  Springhawk  és hat nehéz vadászgépaz összes bevethető erőnk.

 

– Viszont itt van velünk Mitth’raw’nur-uodo parancsnok! – válaszolta áhítatos képet vágva Maris.

Thrawn köszönete jeléül odabiccentett anőnek, ismét az ablakon túli látványra össz-pontosította a figyelmét, és fennhangonmegszólalt:

– Taktikai elemzést kérek!

– Öt további sugárzót találtunk, paranc-snok úr! – jelentette harsányan a felderítőál-lomásnál ülő chiss. – Valamennyi a műveletiterület szélén helyezkedik el. A védelmük többé-kevésbé olyan, mint az előttünk lévőegységé.

Miután a felderítő elhallgatott, a melletteülő társa vette át a szót:

– A sugárzó felépítése, valamint a sikereshiperugrást végrehajtó egységek  

 

indulóvektora alapján úgy számítjuk, hogy apszeudogravitációs mező kúp alakú.

– A legközelebbi hordozó védelmét ellátóhadihajók a kúpon belül helyezkednek el? –kérdezte Thrawn.

– Igen, uram! – válaszolta a chiss, éselfordított egy kapcsolót a műszerfalán. A következő pillanatban egy a padlóba rejtettkészülék kék színű fénykúpot vetített a hídelülső ablakára, amely úgy tűnt, mintha azodakint lebegő, gömbformájú rácsszerkez-ettől indult volna ki, és amely lefedte a harcizóna körülbelül egynegyed részét.

– Ahogy önök is láthatják, a sugárzót biztosító egységek a gravitációs mezőbentartózkodnak, ami jelentős mértékbenkorlátozza a mozgásukat és a lehetőségeiket– magyarázta Thrawn. – Továbbá mind-három hadihajó a fő hajtóművét mutatja ahordozó felé. A vagaarik nyilván hosszú

 

éveken keresztül alkalmazták sikeresen ezt aharcmodort, és a győzelmeik elbizakodottátették őket.

– De még így is ott vannak azok a vadászok, amelyek hol kilépnek a mezőből,hol visszarepülnek bele! – vetette ellenCar’das.

– Azok nem fognak gondot okozni… –Thrawn megcsóválta a fejét, és felvetette: –Én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy vajonössze lehet-e csukni azt a sugárzót!

– Uram, sajnálom, de ebből a távolságbólpasszív érzékelőkkel nem tudjuk megál-lapítani a műszaki jellemzőket! – felelte afelderítőpultnál ülő chiss.

– Hát akkor közelebb kell mennünk! –Thrawn széttárta, majd összecsapta a kétkezét, és sorolni kezdte az utasításait: –Értesítsék a vadászokat, hogy készüljenek fela támadásra! A hiperugrás indulóvektora:

 

nulla-nulla-négy a nulla-öt-hetesmetszéspontnál!

– Hiperugrás indulóvektora? – ismételteCar’das, mert azt hitte, rosszul hallott, vagy félreértett valamit. Amikor előszörkeveredtek összetűzésbe a vagaarikkal,Thrawn sikeresen végrehajtott egy néhány másodpercig tartó mikrougrást. Ám a mo-stani célpontjuk túlontúl közel esett ahhoz,hogy a trükk ezúttal is beváljon.

 A navigátor rosszat sejtve sziszegett,amikor váratlanul megütötte a fülét Mariskacagása.

– Ez egyszerűen zseniális! – lelkendezett anő. – Micsoda elme! Micsoda észjárás!

– Bocsánat, de mi a zseniális? – értetlenk-edett a navigátor.

– Az irány vektor! – vágta rá vidáman amásodpilóta, és a távolban lebegő hordozóra

 

mutatott. – A parancsnok odaküldi a vadászokat, pontosan a gravitációs kúppereméhez, a sugárzó közvetlen közelébe.

– Világos – dünnyögte Car’das, és hirtelenrájött, hogy valójában nincs is szükség sem-miféle, lehetetlenül rövid ugrásra. Elég lesz,ha a vadászok a megadott vektoron belevetik magukat a hipertérbe, és a pszeudogravitá-ciós mezőre bízzák, hogy kirántsa őket on-nan, méghozzá pontosan ott, ahová a paranc-snokuk a megérkezést tervezte.

– Üzenet a vadászpilótáknak! – folytattafennhangon Thrawn. – Miután kilépnek ahiperűrből, semlegesítsék az ellenséges vadászokat, majd hozzanak létre védőkör-letet a sugárzó és a hadihajók között! Mi a Springhawkkal hamarosan követjük önöket,aztán megpróbáljuk megszerezni a pszeudo-gravitációs mezőt sugárzó gömböt.

 

Car’das önkéntelenül ökölbe szorítottamindkét kezét. A terv egyszerűnek, de kivi-telezhetőnek tűnt. Már csak attól tartott,hogy elvétik a célt, és nem a mező peremén,hanem a kellős közepén, vagyis a csata for-gatagában találják magukat.

– Egyes és kettes számú rohamcsapatkészüljön hajótesten kívüli harci műveletre!– rendelkezett a parancsnok. – A hordozófedélzetén valószínűleg kezelőszemélyzettartózkodik. Ártalmatlanítsák őket, deközben igyekezzenek kímélni a műszaki es-zközöket! Miután elfojtottak minden el-lenállást, csatlakozik önökhöz Yal’avi’kemafőmérnök és három műszerész, akik vagy megtalálják a módját, hogy hogyan csukják össze a sugárzót, vagy leválasztják a hor-dozóról, és hozzáerősítik a   Springhawk burkolatához. Valamennyi csoport jelezze, hakészen áll a támadásra!

 

 A következő percek során Car’dasnak az afurcsa benyomása támadt, hogy az idő va-lahogy lelassult, és nem a megszokottütemében halad, hanem csak úgy vánszorogelőre. A tekintetét egyfolytában az ütközetreirányította, és idegesen összerándult,amikor, a bolygót védő egységek valamelyike jókora, rövid életű tűzlabdává változott egy rakéta vagy lézernyaláb találata nyomán.Gondolatban folyton az esélyeiket latolgatta,és azon törte a fejét, hogy vajon meddig tartki Thrawn szerencséje. Egyszer márszemélyesen is megtapasztalta, hogy a chisstervezők mennyire hatékony lopakodóképességekkel vértezték fel a hajóikat,amikor a   Springhawk   és vadászfedezetegyakorlatilag észrevétlenül közelítette meg az Alkuvadász t, illetve Progga hajóját. Ám ettőlfüggetlenül élt a gyanúperrel, hogy a vagaarik előbb-utóbb felfigyelnek rájuk.

Szerencsére Thrawn személyzete istisztában volt azzal, hogy igyekezniük kell.

 

Így aztán az utolsó parancs kiadását követőharmadik percben valamennyi alegység jelezte, hogy készen áll az összecsapásra.

– Figyelem, vadászok, készenlét! – csat-tant fel Thrawn, a tekintetét az ellenségeshajókra szegezve. – Vadásztámadás indul…most! – A  Springhawk  előtt vakító fények  villantak, és a következő század másodper-cben a chiss vadászgépek már a hordozó jobboldalának közvetlen közelében bukkantak fel.Thrawn feszülten nézett valamit amesszeségben, majd ismét felkiáltott: –Kormányállás! Indulásra felkészülni!

 A parancsnok a hanyagul kialakított védelmi rendszer láttán az imént ugyan elb-izakodottnak nevezte a kalózokat, de azok így is meglepő gyorsasággal reagáltak az új veszélyforrásra. Mialatt a chiss vadászok támadásba lendültek, a vagaari egységek pil-lanatok alatt szétszóródtak, hogy minélkisebb, minél nehezebben követhető

 

célpontot nyújtsanak, és néhány másodper-ccel később már heves lézer-, illetverakétatűzzel viszonozták a chissek lövéseit.

 Ám legnagyobb szerencsétlenségükre az újellenségük parancsnoka már látta, hogy mi-féle taktikákat szoktak alkalmazni. Így leg-feljebb néhány sorozatot tudtak leadni, aztána chiss vadászok utolérték, és könyörtelenülmegsemmisítették őket. A váratlan fel- bukkanásuk után alig két perccel már a chissegységek uralták a hordozó környékét.

 A közelben állomásozó vagaari egységek személyzete természetesen felfigyelt a vadászkötelék pusztulására. A sugárzót védőhárom hadihajó szűk ívű fordulóba kezdett,és a tatlövegeik máris tüzet nyitottak.

– Figyelem, vadászok! Vegyenek fel védő-pozíciót! – szólalt meg Thrawn. –Kormányállás: induljunk!

 

Car’das szorosan összepréselte a két fog-sorát. Az elülső ablaksoron túl, a messzeség- ben fénylő csillagmező képe egy pillanatraeltorzult, majd ismét élesre váltott.

– Egyes számú rohamcsapat a hordozó jobb oldalára – parancsolta fennhangonThrawn. – Kettes csapat, irány a hordozó baloldala! Yaravr’kema főmérnök úr, öt percetkap! Igyekezzenek!

– Csak az a kérdés, hogy egyáltalán van-eöt percünk? – dörmögte rosszat sejtveCar’das, és ösztönösen behúzta a nyakát,mert nagy energiájú lézernyalábok villantak el a Springhawk mellett.

– Én úgy számítom, hogy van. Talán egy kicsivel több is – jelentette ki határozottanThrawn, aki véletlenül meghallotta a halk megjegyzést. – Közelebb kell jönniük,mielőtt össztüzet adnak. Máskülönben azt

 

kockáztatják, hogy túllőnek rajtunk, és meg-semmisítik a saját sugárzójukat.

– Tényleg? – vágott vissza Car’das. – Szer-intem meg azt hiszik, hogy mi is pontosanezért jöttünk!

– Jómagam pedig úgy sejtem, hogy az el-lenségeink eléggé összezavarodtak – válaszolta a parancsnok. – Szerintem ezek- ben a pillanatokban éppen azon törik a fe- jüket, hogy miféle szándékok vezérelnek minket. Ugyanis, ha meg akarnánk semmis-íteni a gömböt, jóval messzebbről is megte-hetnénk. – A vadul villózó fényekkel teliharci zóna felé intett. – De akármitfeltételezzenek rólunk, mindenképpen biztosítaniuk kell, hogy a sugárzó a lehetőlegtovább üzemeljen. Ha a pszeudogravitációeltűnik vagy meggyengül, akkor a fogva tar-tott védőegységek kitörhetnek, elmenekül-hetnek, majd rendezhetik soraikat, így aztána vagaarik nem kockáztathatják meg, hogy 

 

helyettünk a hordozójukat találják el. Vagyis:közelebb kell jönniük.

Car’das lassan, megfontoltan bólogatott, bár a magyarázat nem oszlatta el maradék-talanul az aggodalmait. A parancsnok okfe- jtése ezúttal is logikusnak és hibátlannak tűnt, de ez még korántsem jelentette azt,hogy a vagaarik nem esnek pánikba, és nemkövetnek el valami őrültséget.

 Az ellenséges hadihajók keresztbe fordul-tak a  Springhawk  előtt, így már az oldalsólövegeiket is rá tudták irányítani a cirkálóra.Ennek ellenére továbbra is a kiszámíthata-tlan pályákon köröző chiss vadászgépekreösszpontosították a tüzet.

Ekkor történt, hogy egy távoli nap fényemegvilágította a három egység mindeddigsötét árnyékban rejtőző héjazatán. Car’dashirtelen meglátott valamit.

 

– Hé, nézzék csak! – kiáltotta, és előre-mutatott. – Ugyanolyan buborékok vannak a burkolatukon, mint a kincsszállítóén!

– Közelképet a főmonitorra! – parancsoltanyomba Thrawn. A jókora központi képer-nyőről azonnal eltűntek az adatsorok, és egy szemcsés, elmosódott, de azért kivehető kép jelent meg a helyükön.

 A következő pillanatban Car’das úgy érezte magát, mintha hatalmas erővelgyomorszájon ütötték volna. Hangosanfelnyögött, közben meghallotta, hogy Marislevegő után kap.

– Jaj ne… ez nem lehet… – suttogta amásodpilóta.

Most már valamennyien tisztán látták,hogy a buborékok nem megfigyelőkupolák,ahogyan Quennto gondolta.

 

 Az áttetsző burák alatt szűkös kabinok mélyedtek a burkolatba, amelyek  mindegyikében egy-egy idegen teremtmény raboskodott. A túszok közül néhányan acellájuk oldalfalánál kuporogtak, és a térdük közé dugták a fejüket, mások a hátukatfordították a külvilág felé, megint mások a végtagjaikat szétvetve tapadtak az áttetszőfedelekhez, és jól láthatóan minden reménytfeladva bámulták a körülöttük zajlóeseményeket.

Mialatt a két emberi lény és a chissek elképedten fürkészték a hátborzongatólátványt, egy eltévedt rakéta robbant a hadi-hajó páncélzata felett, és a kép kifehéredett.Eltartott néhány pillanatig, mire a nagy hatótávolságú kamera vezérlőrendszere úrrálett a fényviszonyok változásán, aztán a képismét kitisztult. A    Springhawk   hídjántartózkodók azzal szembesültek, hogy adetonáció darabokra tört három buborékot,és felismerhetetlen, véres foszlányokra

 

szaggatta az alattuk lapuló szerencsétleneket. A felhasadt mennyezetű cellák fala – vol-taképpen maga a külső héjazat – több helyenis behorpadt, és feketére perzselődött, demáskülönben sértetlennek tűnt.

– Eleven pajzsnak használják a nyomorul-takat! – mormolta vérfagyasztóan komorhangon Thrawn.

– Nem használhatnának a vadászok csupán Connor-hálót? – kérdezte idegesenCar’das. – Tudja, azt a hálóféleséget,amelyeket ellenünk is bevetettek!

– Ahhoz még túl messze vannak – válaszolta Thrawn. – Továbbá a sokkolóhálók nem sokat érnek az ekkora hajók ellen.

– Hát akkor a pilóták nem lőhetnének a buborékok közé? – hördült fel elgyötörtenMaris. – Bőven van ott hely! Nem tudnák úgy szétlőni a héjazatot, hogy a foglyok sérte-tlenek maradjanak?

 

– Sajnos ehhez is túl nagy a távolság –mutatott rá Thrawn –, higgye el, nagyonsajnálom!

– Akkor hívja vissza a vadászait! –kiáltotta feldúltan Maris. – Ha továbblövöldöznek, megölik az ártatlanokat!

– Ők már halottak – jelentette ki meg-lepően ridegen Thrawn. Maris hátrahőkölt aközönyösnek tűnő válasz hallatán, és ijedtenkibökte:

– De hát…

– Kérem, hagyja abba! – szólalt megThrawn, és feltartotta a jobbját, hogy nyo-matékot adjon a szavainak. Aztán már isméthiggadtan beszélt, ám a hangja arrólárulkodott, hogy erős, nehezen uralt haragizzik a lelkében. – Értse meg a helyzetet! A túszoknak végük. Vagy ebben a csatábanfognak meghalni, vagy a következőben, vagy az azután következőben. Nem segíthetünk 

 

rajtuk. Csak annyit tehetünk, hogy a vagaarik  végső megsemmisítésére összpontosítjuk minden figyelmünket és erőnket. Így másokat még megmenthetünk.

Car’das mélyet lélegzett.

– Igaza van, Maris – mondta halkan, ésfinoman megfogta a nő karját.

 A másodpilóta dühösen lerázta magáról a vigasztaló kezet, és dacosan hátat fordított akét férfinak. Car’das a parancsnokra nézett,hogy a tekintetével a segítségét kérje, deThrawn már visszafordult a közeledő hadi-hajók és az előttük cikázó chiss vadászok felé.

– Egyes rohamcsapat jelenti, hogy ártal-matlanította a hordozó személyzetét! –közölte fennhangon a híradós tiszt. – Yara- vr’kema főmérnök jelenti, hogy hamarosanösszecsukják, és szállíthatóvá alakítják agömböt. A kettes rohamcsapat segít neki.

 

– Az egyes szakaszt is rendeljék afőmérnök segítségére – parancsolta Thrawn,majd odaszólt Car’dasnak: – Sejtettem, hogy így lesz. A sugárzót eleve úgy tervezték, hogy gyorsan lehessen telepíteni, illetve szét-szerelni. A vagaarik nyilván nem akartak órákig vacakolni vele a kiszemelt áldozatok szeme láttára. – Visszanézett a hadihajókra,amelyek időközben befejezték a fordulót. Egy pillanatra összepréselte a száját, majd fen-nhangon megszólalt: – A jobb oldaliütegeknek! Cél a három ellenséges egység!

Car’das a társára pillantott, de Maris atekintetét a padozatra szegezve, lassúléptekkel botorkált a híd hátulsó része felé.Néhány másodperccel később a tűzvető ál-lomás tisztje felkiáltott:

– Ütegek tűzkészek!

– A parancsomra rakétacsapás! – folytattaThrawn. Egy pillanatra Maris után nézett,

 

majd visszafordult az orr felé, és hozzátette:– És utasítsák a vadászokat, hogy sokkolóhálókkal támadják az ellenséges hajók hídját!Ha lehet, kerüljék a fedélzeti lézerek használatát!

– Értettem!

– Rakétavetők, tűz! – parancsoltaThrawn. – Üzenet YaPavrkemafőmérnöknek: mostantól számítva két perce van!

 Alig néhány másodperccel az utasítás ki-adása után a híradós tiszt ismét megszólalt:

– Uram, a főmérnök jelenti, hogy számítá-sai szerint időben elkészülnek.

Ebben a pillanatban a három vagaarihadihajó egyszerre tüzet nyitott. Vakítófények villantak az oldaluk mentén…

– Sisakot fel! – ordította valaki.

 

Car’das ösztönösen cselekedett. A fejérecsapta a sisakját, közben észrevette, hogy akörülötte tartózkodók ugyanígy tesznek. Kétgyors mozdulattal bepattintotta az áttetszőgömböt a kerek fémgallérhoz rögzítő pán-tokat, mialatt a tekintetével máris azt ker-este, hogy honnan fenyeget veszély. Nem kel-lett sokáig várnia. Három-négy másodper-ccel a figyelmeztetés elhangzását követően ahíd közvetlen találatot kapott. Kékesfehér, vakító fény villant a bal oldali ablaksornál,amelynek nyomán vízszintesen száguldó sz-ilánkvihar zúgott át a helyiségen. Felcsapottnéhány hatalmas lángnyelv, de ezek rögtönki is aludtak.

Car’das a talpán keresztül érezte, hogy afedélzet megremeg, ami arra utalt, hogy akörnyékükön lecsapódtak a légmentesenzáró, szakaszoló ajtók. Még éppen csak meghallotta a vészjelző szirénák fejhangú visítását, aztán a levegő, vagyis a hangok közvetítő közege nyomtalanul elillant a

 

 vezérlőből. Nagyokat pislogott, mert erősenkáprázott a szeme, és miután a látása kit-isztult, gyorsan megfordult, hogy szemügyre vegye a híd bal oldalát.

 A látvány a legrosszabb félelmeit igazolta vissza. A találat pontjához legközelebb ülőhárom chiss a tagjait szétvetve, mozdulat-lanul hevert a fedélzeten. A robbanás alegénység más tagjait is kivetette az ülések- ből, akik most tétova mozdulatokkal kúsztak-másztak a törmelék között, illetve próbáltak talpra állni. Ők is megsebesültek, de legalábbéletben maradtak. A személyzet tagjainak döntő többsége ádázul küzdött, hogy megnyerje a könyörtelenül fogyatkozó idővelfolytatott gyilkos versenyt. Begyakorlottügyességgel tépték le a védőborítást a külön- böző méretű szigetelőfoltokról, amelyeketaztán az űrruhákon tátongó résekre és a fel-hasadt sisakokra csaptak.

 

 A bal oldali fal mentén sorakozó műszer-falakból és vezérlőpultokból eltorzult, megsz-aggatott roncsok maradtak, de még a rob- banás pontjától valamivel messzebb esőkonzolok közül is elsötétült néhány.

Car’das figyelmét továbbra is a veszteségek és a károk felmérése kötötte le,amikor váratlanul elrohant mellette Maris, éskis híján feldöntötte őt. A navigátor utánafordult, hogy megtudja a nagy sietség okát,és csak ekkor fedezte fel, hogy maga Thrawnis a padozaton fekszik, az ülésének közvetlenközelében. A chiss férfi űrruhájának mellrészén sötétlő, jókora hasadásból ezek- ben a pillanatokban süvítettek ki az életet jelentő levegő utolsó foszlányai.

– Parancsnok! – hördült fel Car’das, aztánodaszökkent Maris mellé, és térdre vetettemagát. Mialatt villámgyorsan végigkutatta azöltözetének jókora zsebeit, elkeseredetten

 

felkiáltott: – Orvost ide! Thrawn parancsnok megsebesült!

– Hagyd, én már találtam! – szólt rá Mar-is, és felmutatott egy a Köztársaságban gyár-tott, tenyérnyi szigetelőfoltot. Letépte a védőborítást, majd a Thrawn űrruhájántátongó résre nyomta a különleges, öntapadófóliadarabot. Miután elvette a kezét, a foltelőbb feldudorodott a közepe táján, majd aszéle egy néhány centiméter hosszúságú sza-kaszon elvált az űrruha sima szövetétől.

– Nem köt hozzá ehhez az anyaghoz! –kiáltotta Maris, és körülnézett. – Keress valamit, amivel lefogatjuk!

Car’das kétségbeesetten forgatta fejét, desemmit sem látott, aminek hasznát vehették  volna. A tekintetével végigsöpört a falakon.Tudván tudta, hogy a chissek vészhelyzetekreszánt készleteket tárolnak a burkolópanelek mögé süllyesztett fülkékben, de

 

idegességében képtelen volt kibetűzni a ch-eunh nyelvű feliratokat.

– Hagyd, már úgysincs idő! – csattant felMaris. Előbb a foltra tenyerelt, majd hirtelenelhatározással keresztbe feküdt Thrawnmellkasán úgy, hogy a hasával az űrruha fel-hasadt részére nehezedett. – Hozz segítséget!– parancsolta szinte sikoltva, és a két kezételőrenyújtva megkapaszkodott a parancsnokiülés talapzatában, nehogy elmozduljon ateste. – Siess, Jorj! Thrawn már nem bírjasokáig!

 A riasztó szavak hallatán Car’das végrelerázta magáról a dermesztő bénultságot, ésa híd kijárata felé perdült.

És ekkor megint majdnem leverték alábáról. Két chiss viharzott el mellette, akik akövetkező pillanatban már a parancsnokuk,illetve a rajta fekvő Maris mellett térdeltek.

 

 Az egyikük villámgyorsan előkészített egy szigetelőfoltot, és fennhangon megszólalt:

– Figyeljen, hölgyem! Amikor szólok,guruljon a bal oldala felé! Készüljön! Most!

Maris ügyesen félregördült. A chiss férfialighogy meglátta az űrruha sérülését, szem- villanásnyi késedelem nélkül rátapasztotta asaját, jókora fóliadarabját arra, amellyel azimént a nő próbálta elhárítani a vészhelyz-etet. Az új folt szélei alól vékony füstpamac-sok szálltak fel, mire a harcos megjegyezte:

– Sikerült! Jól zár!

 Válaszképpen a társa a gondosanelőkészített, alkarnyi hosszúságú és átmérőjűlégtartály vezetékét villámgyorsan rácsat-lakoztatta a parancsnok űrruhájának gallér- jába épített szelepre.

 

– A nyomás helyreállt – jelentette kinéhány pillanat múlva, miután a szelep mel-letti apró lámpasor zöldre váltott.

– Segíthetünk valamiben? – érdeklődöttkissé megnyugodva Maris.

– Azt már megtették – válaszolta az egyik chiss –, innentől mi gondoskodunk asebesültről.

 Azzal a két harcos felkapta a továbbra isöntudatlan Thrawnt, és elrohantak vele azidőközben felnyitott bejárat felé. Néhány pil-lanattal azután, hogy kiléptek a folyosóra, akormányos billentyűparancsának  engedelmeskedve a Springhawk a hipertérbeugrott.

 Az első két óra folyamán az orvosok zártajtók mögött dolgoztak. Car’dast nemengedték be a fedélzeti kórházba, így jobbhíján annak környékén kószált. Igyekezettnem akadályozni a folyosókon rohangáló

 

kárelhárítókat, és néha elvégzett nekik egy-két apróbb munkát. Kezdetben fogalma sem volt, hogy Maris merre jár, aztán az egyik mérnök felvilágosította, hogy a társa a hídonsegít a helyreállításban.

 A  Springhawkot még négy órányi repülés választotta el a támaszponttól, amikor egy harcos előkerítette Marist, majd mindkétembert bevezette a kórházba.

Thrawn egy keskeny ágyon, félig ülő, féligfekvő pozícióban várta őket. A testét anyakától a bokájáig körülfogó, chissgyártmányú bio-szenzorok sora különös mó-don egy óriási kígyó bordázatáraemlékeztetett.

– Üdvözlöm önöket! – köszöntötte a mellélépő vendégeket. Az arca megviselt volt, a bőre a vérveszteség biztos jelekénthalványkék színben játszott, de a hangjatisztán és nyugodtan csengett. – Az orvosaim

 

közölték velem, hogy önök mentették meg azéletemet. Köszönöm!

– Elsősorban Marisnak köszönje! – válaszolta Car’das, aki nem akart elfogadniolyan elismerést, amit meglátása szerint nemérdemelt ki. – Ő sokkal gyorsabban reagált a vészhelyzetre, mint én.

– Elég sokat röpködtem az Alkuvadász on– mondta Maris, és mosolyogni próbált, denem nagyon sikerült neki. – Quennto mellett belecsöppentem néhány forró helyzetbe,úgyhogy bőven volt alkalmam megszokni a veszélyt. Egyébként hogy érzi magát?

– Voltam már jobban is, de az orvosok szerint megmaradok – felelte Thrawn, éselmélyülten tanulmányozta a nő vonásait. – Azt is tudatták velem, hogy ön részt vett ahíd helyreállításában.

 

– Segíteni akartam – válaszolta Maris, ésmegvonta a vállát. – Más dolgom megúgysem akadt…

– Segíteni akart azok után, hogy rakétac-sapást mérettem a vagaarik eleven pajzsaira?

 A másodpilóta lesütötte a szemét, nagyotnyelt, és akadozva felelt:

– Saj… sajnálom… hogy akkor magáraförmedtem! Most már belátom, hogy nem volt más választása.

– Magam is így véltem, ám ez még koránt-sem könnyítette meg a helyzetemet – jelen-tette ki Thrawn. – Viszont mindannyian jóltudjuk, hogy egy harcosnak, egy vezérnek néha olyan döntéseket is meg kell hoznia,amellyel a halálba küld valakit vagy  valakiket.

– Jut eszembe, megszereztük végül azt anyomorult sugárzót? – érdeklődött Cafdas. –

 

Egyetlen árva szót sem hallottam róla azóta,hogy találatot kaptunk.

– A műszakiak összecsukták, és az ugrástmegelőző percben odahegesztették a hé- jazathoz. – Thrawn elégedetten elmosolyo-dott, és hozzátette: – Továbbá, néhány pil-lanattal azután, hogy mi a hipertérbe me-nekültünk, a vadászgépeink is elszakadtak azellenségtől, és követtek minket.

Car’das megfontoltan csóválgatta a fejét,és hümmögve kijelentette:

– Szerencsénk volt. Nagy-nagy  szerencsénk!

– Én inkább azt mondanám, hogy kiválótaktikus irányított minket – javította ki Mar-is a társát. – Valami azt súgja, hogy a vag-aarik vezetői nem lesznek elragadtatva ahírek hallatán.

 

– Helyes! – vágta rá határozottan Thrawn.– Talán annyira feldühödnek, hogy  megtámadják a Chiss Birodalmat.

Car’das néhány pillanatig gyanakodvaméregette a parancsnokot, majdmegkérdezte tőle:

– Azért vágott bele ebbe a küldetésbe,hogy támadásra ösztönözze őket?

– Én csupán megszereztem a fegyvertáruk egyik fontos alkotóelemét – válaszolta hig-gadtan Thrawn. – Hogy ez később milyenkövetkezményekkel fog járni, azt majdmeglátjuk. A kérdéses pillanatban csak az járt a fejemben, hogy meg kell ismernünk egy potenciális ellenség harcmodorát.

Car’das a szeme sarkából a kórteremmásik felére sandított, ahol orvosok ésápolók tettek-vettek a többi sebesült körül.Szempillantás alatt felfogta a helyzetet, ésnagyokat bólogatva kijelentette:

 

– Természetesen, parancsnok úr!

– És most a lehető leggyorsabban visszakell térnünk a Crustaihoz – folytatta Thrawn.– A támaszponton a sérültek jóval magasabbszínvonalú ellátásban fognak részesülni,továbbá haladéktalanul nekiláthatunk ahajók nagyjavításának.

– De addig is önnek nyilván sok pihenésre van szüksége – jelentette ki Maris, azzal ka-ron fogta Car’dast, a kijárat felé biccentett, éselbúcsúzott: – Később még szívesen meglá-togatjuk, parancsnok úr, feltéve persze, hanem zavarjuk. Jobbulást kívánunk!

– Köszönöm! – Thrawn fáradtan lehunytaa szemét, de ismét kinyitotta, és a halk léptekkel távolodó páros után szólt: – Mostmár biztosra veszem, hogy igaza volt, Car’dasúr! Quennto kapitány bizonyára sajnálni fo-gja, hogy lemaradt erről a kalandról.

 

Húsz perccel azután, hogy a  Springhawkleszállt a támaszpont űrkikötőjében, Maris ésCar’das megtudta, hogy a kapitányukat nema kihagyott kaland, hanem egészen más jel-legű gond nyomasztja.

– Meg fogom ölni! – fogadkozott komoranQuennto, és a cellájának bejáratát lezáró rác-sokon keresztül fenyegetőn meredt a tár-saira. – Csak egyszer maradjak kettesbenazzal az átkozott némberrel, esküszöm, hogy kitekerem a nyakát!

– Most inkább próbálj megnyugodni! –csitította Maris a feldühödött férfit. – Ésmondd el, hogy mi történt!

– Az a nő kifosztott, az történt! – hörögtea kapitány. – Ti is ott voltatok, mind aketten, igaz? Thrawn kijelentette, hogy anyelvtanításért cserébe kiválaszthatunk ma-gunknak néhány tárgyat a kalózhajórakományából, igaz?

 

– Többé-kevésbé így történt – ismerte elóvatosan Maris. – Csakhogy Ar’alani ad-mirális magasabb rangú, mint aházigazdánk.

– Engem az se érdekel, ha a kék bőrűek istenként tisztelik azt a nőszemélyt! – fakadtki Quennto. – Tehát, amit kiválasztottam, aza miénk volt. A mi tulajdonunkhoz nekisemmi köze! És főleg nincs joga ahhoz, hogy elkobozza tőlünk!

– És ezt természetesen meg is mondtadneki… – dörmögte Car’das.

– A helyedben vigyáznék a számra,kölyök! – torkollta le a kapitány. – Lehet,hogy itt és most te vagy a nagyfőnök kis ked- vence, de ne felejtsd el, hogy hosszú az úthazáig!

– Tehát, mi történt a gyűjteményeddel? –kérdezte Maris, hogy visszaterelje a szót azeredeti témára.

 

– Az admirális el akarta vinni magával azegészet – válaszolta Quennto –, szerencséreéppen ott volt az a másik chiss, az a Mitt…micsoda…

– Thrawn fivére – szólt közbe Maris.

– Tényleg? – Quennto nagyot nézett, derögtön összeszedte magát, és folytatta: – Namindegy… Szóval, az illető úgy döntött, hogy hallani akarja Thrawn véleményét is, így aztán rábeszélte a nőt, hogy mindent hagyjonitt. Viszont az admirális ragaszkodott ahhoz,hogy helyezzék az egészet aláírássalszentesített pecsét alá. Hogy ez mit jelent, aztne is kérdezzétek, mert fogalmam sincs…

– Szóval, a lényeg? – vágott közbe ezúttalCar’das.

– A lényeg, hogy az egész cuccot elzárták  valahová! – morogta vészjósló hangon Quen-nto. – És  Mittmicsoda syndic   szerint mégThrawn sem nyúlhat hozzá.

 

– Ezt majd megbeszéljük vele – ígérteMaris. – Ám az illető urat történetesen nem Mittmicsoda syndicnek, hanem   SyndicMitth’ras’safis-nak nevezik.

– Persze, persze… – Quennto hanyagullegyintett, majd a mutatóujját a másod-pilótájára szegezte, és keményen rászólt: –Te csak menj, és beszélj Thrawnnal! És hamár úgyis ott vagy, intézd el, hogy kienged- jen innen!

– Máris indulunk! – vágta rá Maris. –Gyere, Jorj! Bár még az sem biztos, hogy egyáltalán bejutunk a parancsnokhoz.

 A kabin előtt álló őr az első percekbenmég arra sem volt hajlandó, hogy egyáltalánmegkérdezze Thrawntól: fogadja-e a hívatlanlátogatókat. De Maris nem hagyta magát ler-ázni, és addig magyarázott, amíg a chiss har-cos felmordult, és végre belehadart valamitaz ajtó mellé szerelt kommunikációs panelbe.

 

Egy perccel később a két ember márThrawn betegágya mellett állt. A parancsnok továbbra is elég gyengének tűnt, de határo-zottan jobban nézett ki, mint akkor, amikorCar’dasék utoljára látták a   Springhawkfedélzetén.

Maris először udvariasan megkérdezteThrawntól, hogy hogyan érzi magát, majdrátért a lényegre, és röviden előadta a látog-atásuk célját. Miután végzett, a parancsnok nagyokat bólogatott, és megszólalt:

– Igen, olvastam Thrass jelentését. Quen-nto kapitánynak meg kell tanulnia uralkodniaz indulatain.

– Igen, az valóban ráfér – helyeselt Maris–, viszont én régóta repülök vele, és alaposanmegismertem. Még sosem tett neki jót, ha bezárták, és most sem fog. Megtenné, hogy szabadon engedi?

 

– Természetesen, maguk viszont felté-tlenül hívják fel a figyelmét arra, hogy mivel jár, ha valaki tiszteletlenül beszél egy chissfőtiszttel! – válaszolta Thrawn. – Talán azlesz a legjobb, hogy amikor a jövőben újabbmagas rangú vendégek érkeznek hozzánk,egyből bezárjuk a kapitányt a fogdába.

– Egész jó ötlet – Maris szélesen el-mosolyodott –, köszönöm a szívességét!

– És mi lesz azokkal az értéktárgyakkal,amelyek az ön fivére elzárt valahová? – vetette fel Car’das. – Ismerem Quenntót.Tombolni fog, amíg nem kapja vissza a kinc-seit. Már így is alig lehetett megmaradni veleegy fedél alatt…

– Hát akkor megint csak jobb lesz, ha akapitányuk megtanul uralkodni magán! –Thrawn megcsóválta a fejét, de közben se- jtelmes mosoly bujkált a szája sarkában. –Tehát, a Nyolcadik Uralkodócsalád egyik 

 

syndic je pecsét alá helyezett valamit, amitegy magas rangú tiszt magának követel. A törvényeink értelmében azt a zárat nem lehetfeloldani, amíg Air’alani admirális visszanem tér, hogy előadja az érveit.

– És arra mikor fog sor kerülni? –kérdezte megrökönyödve Car’das.

– Amikor az admirális úgy látja jónak –felelte Thrawn, és amennyire a bioszenzorok tartókarjai engedték, széttárta a két kezét. –Szerintem csak azután fog visszajönni, hogy a műszakiak tüzetesen átvizsgálták a zsák-mányolt hajót a zsilipek vezérlésétől kezdve anavigációs rendszer felépítésén át egészen alegkisebb fúvóka felépítéséig. Ar’alani biztosan ott akar lenni, mialatt mindezmegtörténik.

– De hiszen egy ennyire alapos vizsgálathónapokig is eltarthat! – tiltakozott

 

kétségbeesetten Car’das. – Olyan sokáig nemmaradhatunk itt!

– Ugyanakkor az ügyfeleinknek járóajándékok nélkül nem térhetünk haza… –tette hozzá letörten Maris.

– Megértem az aggodalmaikat – válaszolta nyugodtan Thrawn. – De ez az ügy meghaladja a hatáskörömet.

Ebben a pillanatban félresiklott a kórter-em ajtaja, és Mitth’ras’safis lépett be afeltáruló nyíláson.

– Szóval, a harcosok szerencséje végülcserbenhagyott téged – állapította meg, mi-alatt lassú, tétova léptekkel elindult atestvére felé.

– Örülök, hogy látlak, Thrass! – A paranc-snok szélesen elmosolyodott, és intett afivérének, hogy rajta, jöjjön csak közelebb.

 

Mitth’ras’safis engedelmeskedett, deközben szigorú tekintettel méregette aparancsnok ágyának jobb oldalán ácsorgóemberi lényeket. Hamarosan megállt az ágy  bal oldalán, lenézett a testvérére, ésmegszólalt:

– Beszélnünk kell, Thrawn! De nemmások előtt!

– Nem kell tartanod a vendégeimtől – válaszolta mosolyogva Thrawn. – Én teljesmértékben megbízom bennük. Nem fogják továbbadni azt, amit megtudnak tőled.

– Nem ez a lényeg – Mitth’ras’safis lassaningatta a fejét –, chiss belügyekről kell be-szélnünk, amihez nekik semmi közük.

– Most még valóban nincs – ismerte el aparancsnok, és talányosan hozzátette: – Deki tudja, mit hoz a jövő?

 

Mitth’ras’safis gyanakodva meredt atestvérére, és halkan kibökte:

– Már megint mire…

– A képességeid mindig is lenyűgöztek,kedves fivérem! – szólt közbe Thrawn. – Demeg kell tanulnod távlatokban gondolkodniahhoz, hogy átvészeld a politikai élet for-gatagát és viharait. – Udvarias mozdulattal akét emberi teremtmény felé mutatott, ésfolytatta: – Meglátásom szerint kivételes le-hetőség hullott az ölünkbe. Esélyt kaptunk,hogy megismerkedjünk egy távoli, hatalmaspolitikai szerveződés tagjaival, olyan teremt-ményekkel, akiknek gondolkodásmódja jelentős mértékben elüt a miénktől. Gondoljcsak bele: néhány héttel ezelőtt azt semtudtuk, hogy létezik a Galaktikus Köztár-saság, most pedig szemtől szemben állsz aképviselőivel, akiktől rengetegettanulhatunk.

 

– Ezért vitted magaddal őket még akkoris, amikor körbevezetted az admirálist akalózhajón? – kérdezte hűvösenMitth’ras’safis, és kétkedve fürkészte testvérearcvonásait. – Komolyan azt hiszed, hogy tanulhatunk tőlük?

– Én azt vallom, hogy mindenkit meg kellhallgatni – magyarázta Thrawn –, mert csak aztán lehet eldönteni, hogy hasznát vehetjük-e a tudásuknak. De ugyanilyen fontosak azok a társadalmi és szellemi kötelékek, amelyeketkialakíthatunk egymás között. Egy napon ami birodalmunk és az ő köztársaságuk  valószínűleg kapcsolatba lépnek egymással,és lehet, hogy ezt a köteléket a most születő barátságok, illetve szövetségek fogják meghatározni. – Előbb Marisra, majdCar’dasra vetette nyugodt tekintetét, éshozzátette: – Úgy sejtem, hogy már önök iseljutottak eddig a felismerésig, bár nyilvánmás szempontok alapján.

 

Car’das a szeme sarkából oldalrasandított, majd Maris ünnepélyes bólintásátlátva kijelentette:

– Igen, mi is így gondoljuk.

– Látod, Thrass? – csapott le nyombanThrawn. – Máris remekül megértjük egymást, legalábbis a kisebb fajsúlyúügyekben.

– Ha te mondod… – felelte a vállát vonog-atva Mitth’ras’safis. Thrawn nem akartatovább győzködni a testvérét, ezért inkábbátváltott a másik témára:

– Szóval, azért jöttél, hogy megvitass velem bizonyos ügyeket. Egyébként me-gengeded a vendégeimnek, hogy Thrassnak szólítsanak?

– Szó sem lehet róla! – Mitth’ras’safis da-cosan összepréselte a száját, aztán Marisrapillantott, és kissé megenyhülve folytatta: –

 

 A tudomásomra jutott, hogy önök megmen-tették a fivérem életét…

– Örülünk, hogy segíthettünk,   SyndicMitth’ras’safis – válaszolta Maris cheunhnyelven.

Mitth’ras’safis felhorkant, Thrawnra néz-ett, és végre halványan bár, deelmosolyodott.

– Még nem igazán megy nekik, igaz?

– Maradjunk a minnisiatnál – javasoltaThrawn. – Azzal sokkal jobban boldogulnak,mint a cheunhnal. De használhatod a sy  bistit is. Ha jól tudom, kiválóan beszéled.

– Igen – válaszolta Mitth’ras’safis, és sy  bistire váltva hozzátette: – Ha nekik ezkönnyebb, nekem így is jó.

– Valójában jobban szeretnénk, ha cheunhnyelven beszélnénk – szólalt meg Car’das a

 

chissek nyelvén. – Jó hasznát vennénk egy kis gyakorlásnak.

– Ahogy óhajtják – mondtaMitth’ras’safis, majd néhány pillanatigtétovázva hallgatott, végül ismét megszólalt:– És miután a fivérem önöknek köszönhetiaz életét, azt hiszem, mégiscsak me-gengedem, hogy Thrassnak szólítsanak.

– Nagyon köszönjük – mondta Marismély, udvarias főhajtás kíséretében –, megt-iszteltetésnek vesszük.

– Már úgyis nagyon untam, hogy folytonrosszul ejtik ki a nevemet – felelte Thrass,azzal visszafordult a testvére felé, és elko-morodva folytatta: – Szóval, már csak aztkell tisztáznunk, hogy egészen pontosan mitművelsz te mostanában?

– Teszem a dolgomat. Elvégzem a felad-atot, amivel megbíztak – válaszolta szem-rebbenés nélkül Thrawn. – Vagyis

 

megvédem a Chiss Birodalmat azellenségeitől.

– Az ellenségeitől – szólt közbe Thrass –,és nem a potenciális ellenségeitől. Érzékeleda különbséget?

– Természetesen – felelte Thrawn –, denem érdekel.

Thrass felemelte, majd ismét leejtette a jobb kezét. Hatalmasat sóhajtott, és ismétmegszólalt:

– Beszéljünk nyíltan, fivérem! A Nyol-cadik Uralkodócsalád egyre jobban ny-ugtalankodik miattad.

– Azért küldtek téged ide, a világ végére,hogy ezt elmondd nekem?

– Ne próbáld tréfával elütni, ez az ügy nagyon is komoly! – válaszolta fejcsóválvaThrass. – Már a kalózhajó elfogásával is nagy 

 

 vihart kavartál odahaza. De ezzel az utolsótámadással messze túlmentél mindenhatáron. Ráadásul mindezt egy admirálisorra előtt!

– A vagaarik nem egyszerű kalózok,Thrass – magyarázta halk, komor hangon aparancsnok. – Ez egy több százezer, talántöbb millió egyedet számláló vándorfaj,amely más népek kifosztásából ésleigázásából él. És előbb vagy utóbb, de biztosan el fogják érni a chiss fennhatóságalá tartozó világokat.

– Ezzel nincs is semmi baj – feleltehűvösen Thrass. – Ha megtámadnak minket, visszaütünk, és megsemmisítjük őket.

– De miért várunk addig? – vetette felThrass. – Miért fordítunk közömbösen hátat,mialatt más teremtmények millióiszenvednek?

 

– A bölcselkedő válasz az, hogy nem miat-tunk szenvednek – válaszolta a fiatal chissférfi –, a gyakorlatias válasz pedig, hogy nem védhetjük meg az egész Galaxist.

– Én egyetlen szóval sem mondtam, hogy az egész Galaxist akarom megvédeni!

– Valóban? No és szerinted hol kellenemegállnunk? – csattant fel Thrass. – Mond- juk, tíz fényévre a határainktól? Százra?Netán ezerre?

– Azt magam is belátom, hogy nem véd-hetjük meg az egész Galaxist – válaszoltahiggadtan a parancsnok. – De mérhetetlenostobaság lenne a részünkről, ha mindig ha-gynánk, hogy az ellenségeink válaszszák meg,hogy hol és mikor ütköznek meg velünk.

Thrass ismét felsóhajtott, és szinte bán-atos hangon folytatta:

 

– Értsd meg, fivérem, nem szegheted mega törvényeinket! A chissek módszere a békéséberség. Az Uralkodócsaládok nem fognak szemet hunyni afelett, hogy te szándékosannem veszel tudomást az alapvető és legfon-tosabb katonai doktrínánkról. Ami ennél isfontosabb, a Nyolcadik Család vezetőikijelentették, hogy ha kell, inkább megválnak tőled, de nem hagyják, hogy a cselekede-teiddel szégyent hozz a Családra.

– Ahogyan te, úgy én is közrendűnek szü-lettem – felelte Thrawn –, nem dől össze a világ, ha a jövőben újra közrendűként kell él-nem. – Egy pillanatra összepréselte a száját,és hozzáfűzte: – Természetesen mindentőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy téged senki se hibáztathas-son a tetteimért.

– A saját pozíciómért egy pillanatig semaggódom – jegyezte meg hűvösen Thrass. –Csupán azt próbálom megakadályozni, hogy 

 

a bátyám a semmiért elhajítson egy dic-sőségesnek és tiszteletre méltónak ígérkezőpályafutást.

Thrawn a kabin falára szegezte a tekin-tetét, mintha elnézett volna a messzeségbe,és rövid töprengés után, halkan válaszolt:

– Ha netán valóban tönkreteszem a pály-afutásomat, az nem a semmiért lesz. Erreakár mérget is vehetsz…

Ekkor visszanézett Thrassra, aztán a kéttestvér néhány feszült pillanatig szótlanulmeredt egymás szemébe. Thrass végül hatal-masat sóhajtott, és szomorúan kijelentette:

– Nem értelek, Thrawn, és azt hiszem,soha nem is foglak megérteni.

– Hát akkor, egész egyszerűen csak bízz bennem! – kérte a parancsnok. A fiatalabbik chiss mélyet lélegzett.

 

– Csak annyira bízhatok meg benned,amennyire a Családunk tagjai bíznak – válaszolta ismét elkomorodva. – És te tettélróla, hogy megrendüljön a beléd vetett biza-lom. Ez az legutóbbi ügyed… – elharapta aszót, és letörten csóválgatta a fejét.

– Muszáj elmondani odahaza, hogy mitörtént? – kérdezett közbe Maris.

– Négy harcosunk életét vesztette – vágott vissza Thrass, és a nőre fordította izzószemét. – Hogyan is hallgathatnám el?Hogyan is tarthatnánk titokban?

– Ez egy egyszerű felderítő küldetés volt,amelynek során elfajult a helyzet – próbálko-zott Maris, hogy megfelelő magyarázatottaláljon. – Thrawn parancsnoknak nem álltszándékában harcba bocsátkozni, amikorodarepült, hogy adatokat gyűjtsön egy poten-ciális ellenségről.

 

– Tudja, hölgyem, ezen a környékenminden egyes vállalkozás kényes ügy. Itt, ahatárvidéken nem nehéz megszegni a tör- vényeket, akár akarattal, akár véletlenül – válaszolta megfontoltan Thrass, azzal vissza-fordult a testvére felé. – Mindenesetre oda-haza megpróbálom úgy beállítani az ügyet,ahogyan Ferasi másodpilóta mondta. De at-tól tartok, hiába próbálom szépíteni a helyz-etet. Te cselekedtél, és emiatt chissek haltak meg. Könnyen meglehet, hogy az Uralkodóc-saládokat csakis ez a két tény fogja érdekelni.

– Biztosra veszem, hogy megteszed, amitőled telik – mondta nyugodtan Thrawn.

– Csak az a kérdés, hogy vajon jól teszem-e? – vetette fel Thrass. – Kezdem úgy érezni,hogy amikor megvédelek a saját, önpusztítódöntéseid következményeitől, nem érek elmást, csupán további meggondolat-lanságokra bátorítalak. Valóban így 

 

szolgálom a lehető legjobban a fivéremet, acsaládomat és a népemet?

– Én tudom, hogy mit válaszolnék erre akérdésre – dörmögte Thrawn. – De neked ismeg kell találnod a saját válaszodat.

– Egy napon talán így is lesz – Thrasselmélyülten bólogatott –, most viszont itthagylak. Meg kell írnom a jelentésemet –szomorú pillantást vetett a parancsnokra –,és meg kell védenem a bátyámat.

– Azt kell tenned, amit helyesnek ítélsz – jegyezte meg Thrawn, aztán elhallgatott, ma- jd néhány másodperccel később hozzátette:– Te nem ismered a vagaarikat, Thrass. Énigen. És elpusztítom őket, akármekkora áratkelljen fizetnem érte.

Thrass ismét csak a fejét csóválta, aztánsarkon fordult, és a kijárathoz ment. Az ajtóelőtt megtorpant, kinyújtotta jobbját akezelőpanel felé, majd mozdulatlanná

 

dermedt, és anélkül, hogy megfordult volna,halkan megszólalt:

– Felmerült-e valaha benned, hogy esetlegéppen a megelőző csapásaiddal fogodtámadásra ingerelni a vagaarikat és ahozzájuk hasonló teremtményeket? Hogy talán sosem jelentenének veszélyt a ChissBirodalomra, ha te nem háborgatod őket?

– Nem, erre még sosem gondoltam – válaszolta közömbös hangon Thrawn.

– Kötve hiszem… – mormolta Thrass. –Jó éjszakát mindenkinek!

 Azzal határozott mozdulattal megnyomtaa nyitógombot, és elhagyta a kabint.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Íme, ott van! – jelentette ki ün-nepélyesen C’baoth, miután az utasszállítómegkerülte a Yaga Minort. – Látjátok?

– Igen, látom – válaszolta engedelmesenLorana, és áhítattal bámulta az alacsony or- bitális pályán keringő, óriási hajóegyüttest. Az elképesztő méretű köteléket hat vadonatúj, Dreadnaught osztályú nehéz-cirkáló alkotta, amelyeket egy hosszú, vaskosközponti henger köré építettek, és amelyekethatalmas ívben görbülő, vastag csövek kötöt-tek össze egymással. – Lenyűgöző látvány!

– Nem csupán látványnak lenyűgöző! –folytatta emelkedett hangvételben C’baoth. – Amit most látsz, az a Köztársaság jövője!

 

Lorana kissé félve sandított az ősz hajúmesterre. Még csupán három hét telt el ateljes jogú Jedi-lovaggá való előléptetése óta,ám ez alatt az idő alatt C’baoth irántatanúsított viselkedése gyökeresen megválto-zott. A mester már nem csupán kurta vezényszavakat és félmondatokat vetett odaneki, hanem gyakran és hosszasan beszélthozzá. Folyton kikérte a politikai és egyébügyekről szóló véleményét, sőt szinte egyen-rangú társként bánt vele.

 A lány szívből örült ennek a változásnak,de ezzel párhuzamosan kínos érzések kavar-odtak fel a lelkében. C’baoth az elmúlt évek során kemény követelmények elé állította őt,és most mintha elvárta volna tőle mindazt atapasztalatot és bölcsességet, amellyel egy idősebb Jedi rendelkezett.

Lorana ebben a mostani, a Yaga Minorhoztett utazásban is újabb példáját látta a változásnak. C’baoth őt kérte fel, hogy jöjjön

 

el a szemlére és az azt követő búcsúünnepsé-gre, pedig a saját megítélése szerint sokkalillőbb lett volna, ha a Rend nevében a Tanács valamelyik tagja, de elsősorban Yoda köszönel a történelmi jelentőségű expedíciórésztvevőitől.

Ennek ellenére C’baoth őt, a frissenavatott Jedi-lovagot választotta.

– A személyzet tagjai és az utasok már afedélzeten tartózkodnak – folytatta C’baoth.– A felszerelést rendezgetik, és elvégzik a végső előkészületeket. A velünk utazó Jedik többsége is megérkezett, bár ketten vagy hár-man még úton vannak felénk. Természetesente is meg fogod ismerni őket, még mielőttelindulunk.

– Hát persze! – vágta rá gépiesen Lorana,majd a testének valamennyi izma megfeszült,mert riasztó gondolat merült fel azelméjében. Megköszörülte a torkát, és

 

zavartan megszólalt: – Amikor azt mondtad,hogy… egészen pontosan… úgy értem…szóval…

– Ne kertelj, Lorana! – szólt rá szelíden,éppen csak egy kicsit szemrehányó hangsúl-lyal C’baoth. – Egy Jedi sosem beszél mellé,mindig nyíltan kimondja azt, amit gondol!

– Igenis, C’baoth mester! – hadarta Lor-ana, azzal összeszedte minden bátorságát, éskibökte: – Az imént azt mondtad, hogy indu-lunk. Ezek szerint arra számítasz, hogy veledmegyek?

– Magától értetődik! – felelte gondolkodásnélkül a mester, és furcsálkodva nézett alányra. – Mit gondolsz, mi másért javasoltamilyen hamar az előléptetésedet?

 A válasz hallatán Lorana mellkasábanazonnal jelentkezett a régről ismert, szorítóérzés.

 

– Azt hittem, azért, mert úgy ítélted meg,hogy alkalmas vagyok Jedinek… – nyögtelevegő után kapkodva a lány.

– Az is vagy – vágta rá C’baoth –, viszontmég rengeteget kell tanulnod. A Kirajzás fed-élzetén bőven lesz időm arra, hogy  foglalkozzak veled.

– De én nem mehetek! – tiltakozott Lor-ana, és kétségbeesetten törte a fejét, hogy mire hivatkozhatna. Nem akarta elhagyni aKöztársaságot, főleg nem így, hogy rengetegtennivaló várta itt, ebben a galaxisban. –Nem is úgy készültem, ráadásul nem kértemengedélyt a Tanácstól…

– A Tanácsot csak bízd rám! – vágottközbe önhitten C’baoth. – Vita és habozásnélkül megadnak mindent, amit kérek tőlük. Ami pedig a felkészülést illeti, egy Jedinek ugyan miféle előkészületekre volnaszüksége?

 

Lorana szorosan összepréselte a két fog-sorát, nehogy felkiáltson. Jól tudta, hogy egy Jedinek mindig, minden körülmények közötturalkodni kell az indulatain, de mostmegharagudott a volt mesterére, amiért amegkérdezése nélkül hozott meg egy ilyenfajsúlyú döntést. Mélyeket lélegzett, hogy  visszanyerje a nyugalmát, majd ismétmegszólalt:

– C’baoth mester, igazán nagyraértékelem az ajánlatodat, de…

– Ez nem ajánlat, Jinzler lovag! – sza-kította félbe ismét a mester. – Te most márnem padavan vagy, hanem Jedi! Oda mész,ahová a Tanács küld, világos?

– Igen, a Köztársaság határain belül – vit-atkozott Lorana. – De ez most teljesen mástörténet…

– Nem, nem más! Csak te gondolodmásnak! – jelentette ki ellentmondást nem

 

tűrő hangon C’baoth, majd megenyhülve,nyájasan folytatta: – Megbocsátom azengedetlenségedet, mert még fiatal vagy. Deidővel majd felnősz, és akkor mindenmegváltozik. – Rámutatott a hatalmas,fénylő hajóegyüttesre, és büszkén hozzátette:– Hamarosan meg fogod látni, hogy mit al-kottunk. Aztán találkozol más Jedik-kel is, és biztosra veszem, hogy miután beszélsz velük,te magad is lelkesedni fogsz ezért a vállalkozásért!

– Ezzel meg mi van? – kérdezte ingerültenTarkosa, és rácsapott egy féltengelyekkel, il-letve csapágyakkal teli láda tetejére. – Hahó,Chas!

– Egy pillanat, egy pillanat! – mormoltaUliar. Az oldalsó válaszfalak menténemelkedő ládarakásokat fürkészte, és némánelátkozta a segédgépészek gyülevész hadát. A kétbalkezes alakokat a Coruscant-rólküldték, hogy segítsenek a berakodásban, de

 

szinte teljesen hasznavehetetlennek  bizonyultak. Törtek-zúztak maguk körül,folyton elejtették a kényes alkatrészeket, ésrossz helyre vitték a szigorú elvek szerintösszeállított készleteket. A jóvoltukbóltöbbször is előfordult, hogy egyes fontos any-agféleségekből mutatóba sem jutott a Dread-naughtokra, mert azokat mindenestől le-hordták a raktármag feneketlen gyomrába.

– Oda való – felelte végül, és rámutatottegy üres tárolórekeszre. – Gyere, rakjuk is el!Már nagyon unom, hogy állandóan átesek  valamin!

Még mielőtt nekiveselkedhettek volna,hogy a helyére tegyék a súlyos ládát, a hátuk mögött megszólalt egy mély, rekedtes hang:

– Hát itt meg robbantottak?

Tarkosa és Uliar megfordult, és meglátták,hogy egy homokszínű köpenyt viselő, közép-korú férfi áll az ajtóban.

 

– Maga meg kicsoda? – kérdezte Uliar.

– Justyn Ma’Ning Jedi-mester vagyok – válaszolta a jövevény, és aggodalmas képet vágva szemlélte a raktárhelyiségbenuralkodó rendetlenséget. – Ezeket a kész-leteket már két nappal ezelőtt el kellett volnarakni!

– Úgy is történt – válaszolta Uliar. – Csak éppen a segítőink mindent összekevertek.Most próbáljuk helyrehozni.

– Értem… – Ma’Ning fanyarul húzogatta aszája szélét, közben megértően bólogatott,ami arra utalt, hogy már ő is összefutott aCoruscantról származó díszes társaságnéhány tagjával. – Akkor jobb lesz, harákapcsolnak! C’baoth mester hamarosanmegérkezik, és aligha lesz elragadtatva, hameglátja ezt a zűrzavart! – A Jedi-mester ud- variasan biccentett, majd sarkon fordult, és visszament a folyosóra.

 

– Érdekel is engem a Jedik lelkiállapota! –dörmögte Uliar, azzal legyintett egyet, és is-mét a tárolórekeszek felé fordult.

Ebben a pillanatban tőle alig két méterreéletre kelt egy az állványokra erősített dia-gnosztikai képernyő, majd a padozatonsötétlő szerelőakna felől tompa kurjantáshallatszott:

– Így már jó lesz?

Néhány másodperccel később egy fiatalférfi feje bukkant elő a raktárhelyiség közepetáján tátongó, kerek nyílásból.

– Várj egy kicsit! – kérte Uliar, azzalodalépett a monitorhoz, és végigfuttatta atekintetét a zöld fénnyel világító adatsor-okon. – Innen nézve tökéletes! Tudod, asegédgépészekkel nem sokra megyünk, de ti,külsős műszerészek értitek a dolgotokat!Köszönjük!

 

– Szóra sem érdemes… – válaszolta a férfi,azzal felrakta a szerszámosládáját a nyílásmellé, és gyors, erőteljes mozdulatokkalkimászott az aknából. Miután felegyenese-dett, ismét megszólalt: – Még mindig bajlód-tok azzal a jelerősítővel a hátulsóreaktorteremben?

– Hát, ha attól nem javult meg, amit mostcsináltál, akkor igen – felelte rosszkedvűenTarkosa.

– Sajnálom, de ettől biztosan nem jöttrendbe – válaszolta a műszerész, mialatt vis-szarakta a helyére az akna fedelét. – A csatolásokat párhuzamosra kötötték, de ké-tlem, hogy ez az áramkör olyan messzirehátra érne. Majd megnézem azt a masinát,ha visszajöttem a D-1-ről.

– Miért nem most? – vetette fel Uliar. – A D-1-es a kötelék átellenes oldalán van. Miérttennéd meg ezt a hosszú utat oda-vissza?

 

– Mert a D-1-es a zászlóshajó – mag- yarázta türelmesen a férfi. – Ugyan a moncalamarik úgy festenek, mintha nagyra nőtt, jóindulatú halak lennének, azért amikor Pak-millu kapitány azt akarja, hogy valamielkészüljön, azt rendszerint komolyangondolja.

Tarkosa megvetően felhorkant.

– És akkor mi van? Mit csinál velünk? Le-fokoz civilnek?

– Azt nem tudom, hogy veletek mit tehet,és mit nem – felelte komoran a műszerész –,de én szeretnék azután is munkát kapni,hogy ti elrepültök a világ végére. Ne aggódja-tok, nem tart sokáig! Hamarosan vissza- jövök, megígérem!

– Rendben, akkor meghagyjuk neked azt afeladatot – válaszolta Uliar. – Egyébként biztosan nem tudunk rábeszélni, hogy velünk 

 

gyere? Tíz fényévnyi távolságon belül te vagy a legjobb műszerész!

 A férfi valamiért rántott egyet a szájasarkán, de éppen csak észrevehetően, aztánfejcsóválva válaszolt:

– Ezt ugyan nem hiszem, de így isköszönöm! Az ajánlatról meg annyit, hogy egyelőre nem áll szándékomban elhagyni aKöztársaságot.

– Hát akkor buzgón imádkozz, hogy aKöztársaság se hagyjon el téged! – jegyeztemeg komoran Tarkosa. – Mert ahogy a dol-gok állnak a Coruscanton, én nem számítok semmi jóra.

– Talán igazad van – válaszolta a műszer-ész, azzal felkapta szerszámosládáját. – Nos,nemsokára találkozunk!

– Rendben – dörmögte Uliar –, és mégegyszer köszönjük!

 

 A férfi elmosolyodott, és kisietett araktárból.

– Ez egy jó srác – jelentette ki néhány pil-lanattal később Tarkosa. – Szégyellemmagam, de még csak a nevét sem tudom. Hátte?

Uliar megrázta a fejét.

– Azt hiszem, Deannek hívják – felelte a vállát vonogatva. – De most már mindegy.Holnaptól fogva valószínűleg soha többénem fogunk találkozni vele. Na, ott tartot-tunk, hogy ez a rakás túlfeszültségtompítóodakerül a biztosítékok mellé…

– Szükség esetén innen irányíthatunk mindent – közölte minden tárgyilagosságamellett is büszkén Pakmillu kapitány, ésúszóhártyás kezével körbemutatott a hatal-mas termen. – Ez itt az Egyesített Központi Vezérlő, ahonnan hozzáférhetünk ahajóegyüttes valamennyi fő- és

 

alrendszeréhez. Vagyis ha vészhelyzet áll elő valahol, azonnal beavatkozhatunk anélkül,hogy bárkit odaküldenénk a veszélyeztetettterületre.

– Lenyűgöző… – mormolta Obi-van, mial-att körülnézett. A hídfedélzet hátsó kereszt-folyosója mögé telepített vezérlőterem leg-alább harminc méter hosszúságbannyújtózott a tat felé, és teljesen betöltötte aDreadnaught két felső főfolyosója közötti ter-et. A körülbelül tíz méteres belmagasságú,óriási helyiségben lázas munka folyt.Emberek és idegen teremtmények tucatjaisürgölődtek a kezelőpultok körül, akik aműszereket szerelték, és elvégezték az utolsófinomhangolásokat.

– Az ott micsoda? – érdeklődött Anakin,és rámutatott egy hosszú, szögletes konzolra,amely körülbelül nyolc méterre állt tőlük. – Annak idején a versenyeken láttam hasonlót.

 

Úgy néz ki, mint egy gondolavezérlő és el-lenőrző rendszer.

– Éles a szemed, fiatal barátom! – jegyeztemeg elismerő hangsúllyal Pakmillu, és ola- josan csillogó, hatalmas szemével barátsá-gosan végigmérte a fiút. – És a pult bizony az, aminek gondolod. Azzal irányítjuk asikló- és robogóflottánkat.

– Tréfál velünk, kapitány úr? – kérdezteObi-van, és gyanakodva méregette a szóbanforgó kezelőpultot. – Azt akarja mondani,hogy siklók száguldoznak odakint, afolyosókon?

– Tudja, Kenobi mester, a Kirajzás hatal-mas – válaszolta mosolyogva Pakmillu. – A robogók nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy amentőcsapatok vagy a karbantartók a lehetőlegrövidebb idő alatt odaérjenek egy-egy helyszínre akár vészhelyzet, akár egy kevésbé veszedelmes meghibásodás esetén.

 

– Idáig világos, de siklókkal közlekednek ahajók belsejében és fedélzetén? – vitatkozottObi-van. – Egy kiterjedt felvonórendszernem lenne hatékonyabb, de főleg biztonságosabb?

– Bizonyára az volna – bólogatott Pak-millu helyeselve. – Csakhogy mialatt aDreadnaughtokat turbóliftek kötik össze aszomszédjukkal, illetve a raktármaggal, ad-dig az egyes cirkálókon belül csak a füg-gőleges tengelyekkel párhuzamosanközlekednek felvonók. A szabványos Dread-naughtokban nincsenek hossz- illetvekeresztirányú hálózatok, és a Szenátus nemkívánta állni az átépítés költségeit.

– És ezek a vezérlőrendszerek nagyonmegbízhatóak – szólt közbe Anakin. – A Tatuinon néhány versenyző rendszeresenhasznált ilyesmit, amikor új, ismeretlenpályán indult.

 

– Csakhogy egy gondolaverseny pályájánnem sétálgat ötvenezer ember… – mutatottrá Obi-van.

– Állatok viszont kóborolnak rajta, még-hozzá elég sok! – vágott vissza önérzetesen Anakin. – Annak idején magam is láttam jónéhány bánthat és dewbacket verseny közben.

Obi-van szigorú pillantást vetett atanítványára, és komoran belekezdett:

– Jól figyelj rám, Anakin…

– Már kipróbáltuk a rendszert, Kenobimester! – vágott közbe a kapitány, aki meg-sejtette, hogy mi várható, és szerette volnamegakadályozni a számára kínos jelenetet. –És ahogyan azt Skywalker padavan is em-lítette, valóban megbízhatóan üzemel.

– Hiszek önnek, kapitány úr! – Obi-vanudvariasan fejet hajtott Pakmillunak, majd

 

 jelentőségteljes, komor pillantást vetett atanítványára.

 Anakin az utóbbi időben egyre jobbanelszemtelenedett. Folyton-folyvást vissza- beszélt, főleg kívülállók jelenlétében, mert valamiért úgy hitte, hogy a mestere mások előtt nem fogja rendre utasítani. Obi-vanugyan többször is bebizonyította neki, hogy rosszul hitte, ám a fiú újra meg újra vitábaszállt vele, vagy éppen megkérdőjelezte egy-egy döntését. A mester tisztában volt azzal,hogy a dacos ellenállás java részbentanítványa életkorából fakad, de így semtűrhette ezt a fajta viselkedést.

Ugyanakkor Anakin szerencsére jól tudta,hogy meddig mehet el. Obi-van szigorú tek-intetének láttán gyorsan lesütötte a szemét,mialatt bűnbánó kifejezés jelent meg az ar-cán. A néma, gyors összecsapásnak ezzel vége is szakadt. Obi-van megjegyeztemagának, hogy az első adandó alkalommal

 

 beszélnie kell a padavanjával, azzal ismét akapitányhoz fordult:

– Úgy hallottam, hogy előbb tesznek egy kört a Köztársaságban, és csak aztán vetik  bele magukat az Ismeretlen Szektorokba.

– Így van, sort kerítünk egy gyorspróbaútra – erősítette meg Pakmillu. – Mégazelőtt szeretnénk meggyőződni arról, hogy  valamennyi rendszer, hajtómű, reaktor éssegédberendezés kifogástalanul működik,mielőtt messze magunk mögött hagyjuk a javítóműhelyeket.

 A kapitány ekkor odalépett az egyik nav-igációs pulthoz, elfordított egy kapcsolót, ésmegnyomott egy gombot, mire a konzolmellé épített holoasztal felett megjelent aGalaxis háromdimenziós, kicsinyítetttérképe. Pakmillu rábökött egy lassan forgó,színes fénygömbre, aztán a különbözőhelyszíneket mutogatva leírta az útvonalat:

 

– Először a Lonnaw-hoz repülünk, aDroma-szektorba. Ezt követően átvágunk aGlythe-szektor szélén, és tiszteletünkettesszük a Haldeen-szektorban keringő Ar-gainál. Innen nyílegyenesen átszeljük aKokas- és a Mondress-szektort, majd szükségesetén megállunk az Albanin-szektorban.

– Elég sok megállót terveznek – jegyeztemeg Obi-van.

– Az esetek túlnyomó többségében csupánlassítani fogunk – válaszolta Pakmillu –,csak akkor állunk meg, ha műszakiproblémáink lesznek.

– És a próbaút után mi következik? –kíváncsiskodott Anakin.

– Ha minden jól megy, mostantólszámítva három hét múlva behatolunk azIsmeretlen Szektorokba – közölte büszkén akapitány. – Aztán a Vad Űr határvidékétőlkörülbelül kétszázharminc fényévnyire még

 

egyszer megállunk, hogy tájékozódjunk, és beszabályozzuk a navigációs rendszert,aztán… – a szája melletti nyúlványok izgatot-tan megremegtek – aztán megkezdjük a nagy utazást! Átvágunk az Ismeretlen Szekt-orokon, majd rákapcsolunk, és meg sem ál-lunk az első galaxis határáig!

 Anakin elismerése jeléül halkan füttyen-tett, és tovább kérdezett:

– És mikorra tervezik a visszatérést?

– Arra még sok-sok évet kell várni, ifjútanítvány! – válaszolta barátságosan Pak-millu. – A raktármagban tárolt mennyiségek tíz évre elegendőek, továbbá úgy számítjuk,hogy menet közben is feltölthetjük azélelmiszer- és vízkészleteinket. Ezen felül azutasaink száma is csökkeni fog, amennyibentalálunk néhány gyarmatosításra alkalmas, vendégszerető világot.

 

– Azt akarja mondani, hogy egyszerűenhátrahagyják az utasokat az Ismeretlen Szek-torokban és azokon túl? – kérdezte Anakin.

– Ha így lesz, kapnak annyi élelmiszert ésfelszerelést, hogy ne szenvedjenek hiánytsemmiben, és kényelmesen, nyugodtan ber-endezkedhessenek új otthonukban – biztosította mosolyogva a kapitány a riadtanpislogó padavant. – És kapnak egy Dread-naughtot is, hogy támadás esetén védekezhessenek, valamint hogy odautazzanak, ahová akarnak. Ha majdszemügyre veszitek a Kirajzás terveit, látnifogjátok, hogy a nehézcirkálókat gyorsan éskönnyedén le lehet választani a kötelékről.

 Anakin megrázta a fejét, és kibökte:

– Ez még akkor is veszedelmesnek tűnik!

– Igyekeztünk számításba venni mindenlehetőséget, és alaposan felkészültünk – válaszolta Pakmillu. – És ne felejtsük el,

 

hogy tizennyolc Jedi is velünk tart. Bizton-ságban leszünk.

– Legalábbis annyira, amennyiremanapság bárki biztonságban lehet… –dörmögte Obi-van.

– Hatalmas, dicsőséges és izgalmaskaland lesz! – folytatta büszkén Pakmillu, és jelentőségteljes pillantást vetett Anakinra. –Igazán sajnálhatják, hogy nem tartanak  velünk!

– Itt is rengeteg tennivaló vár ránk – válaszolta Anakin, és a hangja furcsa módonmintha szomorúan vagy szenvedélyesencsengett volna. Aztán a szeme sarkából Obi- vanra pillantott, és egyből magára erőltette aJedik híres nyugalmát. – Ráadásul, addignem hagyhatom el a mesteremet, amíg nemfejeztem be a felkészülést.

 

– Hat Jedi-mester lesz a fedélzeten, ifjúpadavan – Pakmillu mosolyogva széttárta akezét –, akár válogathatsz is!

– Azért ez nem így működik! – avatkozottközbe Obi-van, és megcsóválta a fejét. Sosemtudta megszokni, ha olyanok szóltak bele aJedik dolgába, akiknek fogalmuk sem volt aRend belső működéséről és módszereiről. A kapitány is megérezhette, hogy olyan terüle-tre tévedt, amelyhez semmi köze, mert zav-artan pislogott, és ide-oda kapkodta a fejét.Obi-van jóindulatúan úgy döntött, hogy segítelterelni a figyelmet a kínos baklövésről, ésmás témára váltott: – Szóval, azt mondja,hogy hamarosan C’baoth mester ismegérkezik?

 Alighogy kimondta, máris meghallotta aháta mögül C’baoth diadalittas, vidámkiáltását:

– Már itt is van!

 

Obi-van gyorsan megfordult, így megláttaa mestert és Loranát, akik ebben a pillanat- ban léptek be a terem elülső bejáratán.

– Micsoda meglepetés, Kenobi mester! –harsogta C’baoth, mialatt a megszokott mód- ján, döngő léptekkel átvágott az elevenennyüzsgő tömegen. Ezúttal ugyan senkinek sem kellett félreállnia az útjából, denéhányszor így is csak hajszál híján kerülteel, hogy beleütközzön valakibe. Szerencsére aműszerészek és karbantartók figyelmétolyannyira lekötötte a munkájuk, hogy gyakorlatilag észre sem vették a mögöttük  vagy mellettük elrobogó mestert, így egyikük sem kérte ki magának az udvariatlan viselkedést. Lorana, aki szemlátomástkínosan érezte magát, már jóval óvatosabbanhaladt előre.

Miután C’baoth-t már csak három méter választotta el Obi-vantól, ismét odaszóltneki:

 

– Azt hittem, hogy már rég úton vagy aSulorine felé!

– Azóta más feladatot kaptam – válaszoltaKenobi –, és szeretnék megbeszélni veled valamit, mester!

C’baoth széttárta a kezét, előzékenyenmeghajolt, és továbbra is derűsenmegszólalt:

– Vágj bele, Obi-van! Érdeklődvehallgatlak!

Kenobi mester számított arra, hogy  Anakin és C’baoth egyidejű jelenlétébenkellemetlen pillanatok várnak rá, de úgy gon-dolta, hogy legalább hamar túl lesz rajta.Megköszörülte a torkát, és egyszerűenkimondta:

– Anakin és én szeretnénk részt venni azexpedícióban.

 

Obi-van a szeme sarkából látta, hogy atanítványa felkapja a fejét.

– Szeretnénk, mester?! – hördült fel döb- benten Anakin. – Te meg én?

– Igen, szeretnénk – ismételte meghatározottan Obi-van, és csak azért sem néz-ett a fiúra. – Egészen pontosan a Galaxishatáráig tartanánk veletek.

C’baoth gúnyosan legörbítette a szájasarkát, és elégedetten mormolta:

– Szóval, végül a nagy Yoda is beismerte,hogy én talán megtalálom Vergere-t?

– Ki az a Vergere? – érdeklődött Lorana.

– Egy Jedi-társunk, akinek a közelmúlt- ban nyoma veszett – válaszolta C’baoth,miközben Obi-van arcvonásait fürkészte. –Kenobi mester egyszer már megpróbáltafelkutatni őt, de kudarcot vallott.

 

– Elnézést, hogy közbeszólok – szólaltmeg Pakmillu, akinek jóindulatú ábrázatáraezúttal komoly kifejezés költözött –, de amegbízatásunk nem terjed ki kutató- ésmentőexpedíciók végrehajtására.

– Ez a Jedi-rend ügye, kapitány, vagyisönnek semmi köze hozzá! – válaszoltanyersen C’baoth. – És ne aggódjon, egyetlenpercig sem fogjuk hátráltatni önt az ütemter- vének és a feladatainak végrehajtásában. – A szemöldökét felvonva Obi-van felé fordult, éshalkan folytatta: – Remélem, nem azértszeretnél velem jönni, mert így akarsz vezekelni valamiféle bűnödért?

– Nem követtem el semmiféle bűnt! És jó,ha tudod, hogy nem a magam jószántából jöttem ide, C’baoth mester! – válaszoltaönérzetesen Obi-van. – Csupán azt teszem,amire a Tanács utasított!

 

– Nem gyanúsítottalak semmivel, Kenobimester! – felelte nyomban C’baoth. – És mi,akik itt vagyunk, valamennyien csak azttesszük, amit a Tanács kívánt tőlünk – tettehozzá kissé gúnyos hanghordozással, majd Anakinhoz fordult: – No, és hányadán állunk  veled, ifjú padavan? Úgy látom, nem úszol a boldogságban, amiért egy csapásramegváltozott minden terved!

Obi-van lélegzet-visszafojtva várta a fiú válaszát. Számos okból nem számolt be nekiaz új feladatukról. Az egyik legfontosabb in-dítéka az volt, hogy a tanítványa továbbra isfelnézett C’baoth-ra. Mace Windu azértküldte ide őket, hogy tartsák rajta a szemüketaz ősz mesteren, és ha ezt elmondja Anakin-nak, akkor ő nyilván magyarázatot követelt volna. És Obi-van nem akarta kiábrándítania padavanját azzal, hogy elárulja neki, mifélegyanú támadt fel Winduban a barloki bom- bamerénylet után…

 

Szerencsére hamar kiderült, hogy helyesen döntött, amikor elhallgatta a fiúelőtt az utazásuk valódi célját.

– Egyáltalán nem vagyok boldogtalan,C’baoth mester – felelte csengő hangon Anakin, és lerítt róla, hogy őszintén beszél. –Csupán meglepődtem, mert a mesteremegyetlen szóval sem említette, hogy mi iscsatlakozunk hozzátok.

– Ezek szerint szívesen eljössz velem,hogy körülnézz egy kicsit a világ végén?

 Anakin néhány pillanatig némánemésztette a kérdést, aztán ismét megszólalt:

– Nem szeretném mindörökre elhagyni aKöztársaságot, mester! De mélyenlenyűgözött az, ahogy te elintézted azt akényes ügyet a Barlokon. Hogy véget vetettéla terméketlen vitának, meg az összes többi. Azt hiszem, sokat tanulnék, ha figyelnélek 

 

téged, mialatt a mindennapi dolgodat végzed.

C’baoth rejtelmesen mosolyogott, ésodaszólt Obi-vannak:

– Egy dologra alaposan megtanítottad afiút, Kenobi mester! El kell ismernem,ügyesen forgatja a szót!

– Azért remélem, hogy ennél többre ismegtanítottam… – mormolta Obi-van. – Ab- ban viszont kétségkívül igaza van, hogy sokattanulhat tőled. – Lorana felé biccentett, éshozzátette: – Biztosra veszem, hogy ezzelJinzler padavan is egyetért.

– Magam is úgy sejtem – jelentette kiönérzetesen C’baoth. – Hanem az ifjú hölgy már nem padavan. Három héttel ezelőttlovaggá avattuk!

– Valóban? – kérdezte Obi-van, és ig- yekezett uralkodni a vonásain, nehogy 

 

elárulják a megrökönyödését. A barlokitapasztalatainak fényében nem hitte volna,hogy egyhamar sor kerül erre az eseményre.Szempillantás alatt összeszedte magát,szélesen elmosolyodott, és megszólalt: – El-nézésedet kérem, Jinzler lovag, és fogaddőszinte elismerésem! Jól értem, hogy te iselutazol a Kirajzással a nagy ismeretlenbe?

– Magától értetődik – válaszolta C’baoth,még mielőtt Lorana megszólalhatott volna. –Ő egyike a kiválasztottaknak. Egyike azonkeveseknek, akikben tökéletesen megbízom.

– Ezek szerint még a Jedikben sem bízol,mester? – kérdezte meglepetten Anakin.

– Azt mondtam, hogy Loranában töké-letesen megbízom – válaszolta ünnepélyeshangon C’baoth. – Természetesen a Jedi-tár-saim többsége is élvezi a bizalmamat, ámcsupán bizonyos mértékig.

 

– Nahát… – nyögte Anakin, és önkén-telenül hátrahőkölt.

– Szerencsére te és a mentorod a szűkebbcsoportba tartoztok – folytatta C’baoth, éshalványan elmosolyodott. – Nos, Kenobimester, elkísérhettek minket a Galaxishatáráig, feltéve, hogy szereztek magatoknak egy járművet, amellyel majd visszatértek aKöztársaságba.

– Nagyon köszönjük! – felelte Obi-van. – Azzal a Delta-12 Skysprite-tal fogunk vissz-arepülni, amely jelenleg a Dreadnaught egyik külső légikikötőjében várakozik. Kérlek,hozasd be a gépet az egyik belső hangárba!

– Hamarosan intézkedni fogok – ígérteC’baoth. – De addig is ti ketten itt maradtok az Egyes Dreadnaughton. Kapitány úr, kér-em, gondoskodjon kabinról újdonsültutastársaink számára!

 

– Máris, C’baoth mester! – válaszoltakészségesen Pakmillu. – Hívatom aszállásmestert, aki…

– Félreértett, kapitány! Azt kértem, hogy ön intézkedjen! Ők Jedik, hát bánjon velük ennek megfelelően!

 A szája körül ugyan megvonaglott néhány kisebb csáp, de a kapitány odalépett az egyik kezelőpulthoz, majd úszóhártyás ujjaivalmegnyomott két-három billentyűt.

– Rendben van, C’baoth mester… – mor-molta elkedvetlenedve. – Mindjárt meg isleszünk. És Jinzler lovag?

– Neki már foglaltattam kabint az enyémközelében – válaszolta C’baoth. – Hármasfedélzet, A-4-es lakosztály.

– Értem, értem… – dünnyögte Pakmillu atekintetét a konzolba süllyesztett képernyőrefüggesztve. – Akkor Kenobi mester és

 

Skywalker padavan kapja az A-8-aslakosztályt az 5-ös fedélzeten. Remélem,megfelel az igényeiknek.

– Bizonyosan megfelel! – vágta ráC’baoth, még mielőtt Obi-van egyáltalánmegszólalhatott volna. – Most pedig jelöljönki valakit, aki elkíséri őket a kabinjukhoz!

Ebben a pillanatban elnyíródó fémcsikorgása-nyikorgása hallatszott a hátuk mögül. Obi-van megpördült, és meglátta,hogy tőlük nyolc-tíz méternyire, néhány elképedten bámuló karbantartó feje felettegy hatalmas burkolólap a tartóelemeivelegyütt éppen leválik a mennyezetről. Villámgyorsan megidézte magában az Erőt,de C’baoth valahogy megelőzte… Az ősz hajúmester – szintén az Erő közvetítésével –elkapta a súlyos fémtömeget, még mielőtt azteljesen leszakadt volna a másodlagostartószerkezetről, és rászólt Loranára:

 

– Jinzler lovag, menj, és segíts nekik!

– Igenis, C’baoth mester! – hadartagépiesen a lány, és elsietett.

– Nos, Pakmillu kapitány, megtenné, hogy kerít valakit, aki illő módon elkíséri aszálláshelyükre az új utasainkat? – folytattaC’baoth könnyed, fesztelen modorban,mintha mi sem történt volna, mialatt továb- bra is a magasban lebegtette a burkolatdarabot.

– Köszönjük, de igazán felesleges! – szóltközbe Obi-van, hogy végre túllendüljenek akínos helyzeten. – Útközben alaposan áttan-ulmányoztam a Dreadnaughtok tervrajzait,így aztán magunktól is oda fogunk találni.

C’baoth töprengve hümmögött, minthaazon törte volna a fejét, hogy ragaszkodjon-e vagy sem a díszkísérethez, de végül csak bic-centett, és megszólalt:

 

– Jó, nekem így is megfelel. Pakmillukapitány fedélzeti idő szerint este hétkorfogadást ad a főtiszti étteremben. Oda várunk valamennyi Jedi-mestert, és termész-etesen téged is szívesen látunk, Obi-van.

– Köszönöm a meghívást, élni fogok vele– válaszolta Obi-van, és fejet hajtott.

– Én pedig megkérem önöket, hogy még amai nap folyamán keressék fel az EgyesDreadnaught kórházközpontját – szólalt megPakmillu. – A főkancellár úr képviselőjétőlazt az utasítást kaptuk, hogy valamennyiutasunknak teljes körű egészségügyi el-lenőrzésen kell átesnie. Ezen felül az orvosa-ink mindenkitől vér- és szövetmintát vesznek, amelyeket aztán a Coruscantra fo-gunk küldeni. Úgy tűnik, bizonyos körökbennagyon aggódnak a járványveszély miatt.

– Mihelyt elfoglaltuk a szálláshelyünket,ellenőriztetjük magunkat – válaszolta

 

engedelmesen Obi-van. – Hát akkor, estetalálkozunk!

Oldalba bökte Anakint, és ők kettenelindultak a vezérlő hátsó kijárata felé.

– C’baoth mester aztán tudja, hogy mitakar, igaz? – jegyezte meg halkan Obi-van,mialatt átvágtak a műszerészek nyüzsgőhadán.

– Én ebben nem látok kivetnivalót – válaszolta határozottan Anakin. – Talánmindannyian jobban járnánk, ha néha Yodaés Windu mester is így beszélne a Szenátuselőtt vagy a főkancellár úrral.

– Igen – morfondírozott félhangosan Obi- van –, ebben lehet némi igazság…

 A leszakadt panel súlyos volt, ráadásulelég hajlékony is, de ezek a nehézségek egy Jedinek nem okozhattak problémát. Loranaaz Erő segítségével visszaemelte a helyére a

 

 burkolólapot, és ott is tartotta, mialatt a kar- bantartók a kezüket-lábukat törve kapkod-tak, hogy helyrehozzák, és megerősítsék an-nak rögzítőpántjait.

– Nagyon köszönjük a segítségét! –hálálkodott a munkacsapat vezetője, miután befejezték a munkát. – Ezekben a vacakok- ban rendesen van anyag. Elég nagy zűrt tud-nak kavarni, ha leválnak.

– Semmi gond! – jelentette ki sietve Lor-ana. – Örülök, hogy a szolgálatukralehettem.

– Mindenesetre, még egyszer kösz! – is-mételte a férfi, és váratlanul megkérdezte: –Mondja csak, kisasszony, jól hallottam azelőbb, hogy Jinzlernek hívják?

– Igen, miért?

– Mert a csapatunkban is van egy Jinzler– válaszolta a karbantartók főnöke, mialatt

 

előhúzta az adó-vevőjét, és annak apró bil-lentyűzetén beütött egy rövid számsort. –Egy Dean nevű fickó. Talán a rokona?

– Nem tudom – felelte a lány. – Még csak tízhónapos voltam, amikor bekerültem aJedi-templomba. A családomról nem tudok az égvilágon semmit.

– Hát az meg hogy lehet? – csodálkozott aférfi. – Sosem látogatták meg?

– A családok nem láthatják atanítványokat – magyarázta Lorana.

– Ó! – sóhajtotta meglepetten a férfi. A rádiója halkan megcsendült, mire ő aszájához emelte a készüléket, és beleszólt: –Jinzler? Szevasz, itt Brooks! Merre jársz? Jó,azt most hagyd abba, és ugorj be azétkezdébe… Azért, mert azt mondtam, vilá-gos? – Kikapcsolta, és elrakta az adó-vevőjét,majd a vezérlő jobb oldali kijáratáramutatott. – Arra parancsoljon, Jinzler lovag!

 

– Már megmondtam, hogy nem ismerema munkatársát! – tiltakozott Lorana, deközben elindult az ajtó felé.

– De talán ő ismeri magát – vágta ráBrooks, majd miután kiléptek a folyosóra, éselindultak a legközelebbi turbólift felé,mosolyogva hozzátette: – Egy próbátmindenképpen megér, nem igaz?

Lorana ugyan kezdte kínosan éreznimagát, de bizonytalanul bólintott, és követtea Brooks nevezetű főnököt.

Három szintet utaztak lefelé az egyik belsőturbólifttel, aztán végigsiettek egy tágas foly-osón, végül beléptek egy jókora étterembe. A négy-hat fős asztalokkal teli helyiség egyik fala mentén hosszú kiszolgálópult húzódott,amely mögött pincérdroidok sürögtek-forog-tak. Az asztaloknál két-három emberből vagy éppen idegen teremtményekből álló

 

társaságok üldögéltek, akik fojtott hangonduruzsoltak egymással.

Brooks a bejárattal szemközti fal felé vez-ette Loranát, és a terem felénélelőremutatott:

– Ő az, akiről beszéltem.

 Az egyik fal melletti asztalnál sötét hajúférfi ült, aki a hátát fordította a helyiségközepe felé, és egy gőzölgő bögrét dédelgetetta két keze között.

– Jöjjön csak, bemutatom önöketegymásnak! – folytatta a karbantartó csapatfőnöke.

Magabiztos léptekkel vágott át az asztalok és székek között, közben biccentésekkel, il-letve halk szavakkal köszöntötte az útjábaeső ismerősöket. Lorana balsejtelmei ugyanpillanatról pillanatra erősödtek, de megingásnélkül követte Brooksot. Amikor már csak 

 

három méterre jártak tőle, a sötét hajú illetőfélig megfordult, és ekkor a lány megpillan-totta az arcát.

 Az a bizonyos ismeretlen ismerőse ült azasztalnál, aki minduntalan felbukkant aközelében a Coruscanton…

Lorana megtorpant, és egy titokzatosösztön parancsának engedelmeskedve,ugrásra készen megfeszítette az izmait.Brooks természetesen nem vett észre sem-mit, zavartalanul folytatta útját.

– Szia, Jinzler – köszöntötte az idegent, ésa lány felé intett –, szeretnék bemutatnineked valakit!

 A fiatal férfi most már teljesen hátra-fordult a székén, tetőtől talpig végigmérteLoranát, és keserűen kijelentette:

– Arra semmi szükség. Ha jól sejtem, ahölgy Lorana Jinzler Jedi-lovag.

 

Lorana hamar visszanyerte alélekjelenlétét.

– Igen, én vagyok – válaszolta. Attól tar-tott, hogy az idegessége a hangjából isérződni fog, de örömmel tapasztalta, hogy aszavai higgadtan szólnak. – Ezek szerint önDean Jinzler.

– Tehát mégiscsak ismerik egymást? –csodálkozott Brooks, és felváltva meredt hola fiatal férfira, hol pedig a lányra.

– Nem, nem ismerjük egymást – válaszolta zord hanghordozással Jinzler –,pedig a kisasszony a nővérem.

– Micsoda? – hördült fel meglepettenBrooks. – Én azt hittem…

– Köszönjük! – vágott közbe Lorana, és akijárat felé biccentett.

 

– Ó, persze, már itt sem vagyok! Csak be-szélgessenek nyugodtan, viszlát! – hadartaegy szuszra Brooks, azzal nagyokat pislogvahátrált néhány lépést, majd megpördült, és valósággal kimenekült az étteremből.

– Azért, ha gondolod, nyugodtan foglaljhelyet… – mormolta Jinzler.

Lorana megkerülte az asztalt, és leült,aztán figyelmesen szemügyre vette testvérearcát. Jinzler ezúttal is ugyanolyan keserűenés kissé ellenségesen meredt rá, ahogyan akorábbi találkozásaik alkalmával. Ebből aközelségből már azt is látta, hogy korábbifeltételezésével ellentétben a férfi szeme nemsötét, hanem pontosan olyan világosszürkeárnyalatú, mint a sajátja.

– Gondolom, illene gratulálnom, amiértteljesítetted a próbákat – kezdte fáradthangon a férfi. – Most már valódi Jedi vagy!

 

– Köszönöm! – Lorana biccentett, ésközben egyfolytában a kettejük rokonságátmegerősítő vonásokat kereste a testvére ar-cán. Hamarosan talált néhány apró jelet,amelyeket messziről nem vehetett volnaészre. Maga sem tudta, miért, de valahogy megörült a felfedezésének, és kissé vidámab- ban folytatta: – Ezek szerint figyelemmelkövetted a pályafutásomat?

– Nem én, hanem a szüleim – a férfi egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, majd pon-tosította a kijelentését: –, vagyis a szüleink…

– Értem – Lorana hatalmasat sóhajtott. –Nagyon sajnálom, de semmit sem tudok róluk. És persze rólad sem.

– Hát persze, hogy nem! – Jinzler lassan,komoran ingatta a fejét jobbra-balra. –Bezzeg én mindent tudok rólad, onnankezdve, hogy megszülettél, és bekerültél aTemplomba. Tudom, hogyan zajlottak az

 

első tanulóéveid. Tudom, hogy mi történt veled, amióta C’baoth padavanja lettél. Tu-dom, hogy milyen körülmények közöttkaptad az első fénykardodat. Tudom, hogyanés miért avattak lovaggá. Mindent tudok!

– Ez lenyűgöző… – suttogta Lorana, éspróbaképpen félszegen rámosolygott afivérére.

– Neked lehet, nekem kevésbé az – válaszolta Jinzler, és eszébe sem jutott, hogy  viszonozza a mosolyt. – Azért tudok mindent, mert a szüleink egyik barátja mégmanapság is a Templomban dolgozik. Így aztán minden eredményedről részletes be-számolót kellett végighallgatnom odahaza.Tudod, a szüleink imádtak, és a mai napigimádnak téged. – Gúnyosan felhorkant, éshozzátette: – Dehogy tudod, honnan is tud-hatnád! Sosem próbáltál kapcsolatba lépni acsaládoddal…

 

Lesütötte a szemét, és belekortyolt a bö-gréjébe, míg Lorana hallgatagon bámulta őt. A lány érzékelte a fivérében munkáló keser-űséget és haragot, amely szinte látható éstapintható hullámokban áradt felé, arról viszont sejtelme sem volt, hogy mivel szolgáltrá erre az ellenszenvre.

– Nézd, Dean, a mesterek nem engedik meg a tanítványoknak, hogy bármit is tud- janak a családjukról – magyaráztacsendesen. – Még most sem néznék jó szem-mel, ha felvenném a kapcsolatot aszüleinkkel, pedig már teljes jogú lovaggáavattak!

– Világos – dünnyögte Jinzler –,eltiltanak a saját családodtól. Ez szép,mondhatom…

– Nem véletlenül teszik – folytatta áll-hatatosan a lány. – A Köztársaságban mégmanapság is számtalan olyan világ akad,

 

ahol az államrend és a különféle fontosszervezetek felépítése a családi kapcsola-tokon alapul. Egy Jedi, aki tudja, hogy hon-nan származik, valószínűleg képtelen lennerészrehajlás nélkül ítélkezni és dönteni, hatörténetesen a saját családjának vitásügyében kellene eljárnia.

– De azt bezzeg nem akadályozzák meg,hogy a családotok megkeressen titeket, igaz?– vágott vissza ingerülten Jinzler. – Mert azenyémnek sikerült! Még miután a te drágalá-tos Jedijeid kirúgták őket, akkor is elintézték  valahogyan, hogy híreket kapjanak felőled…

– Állj csak meg egy pillanatra! – szóltközbe Lorana. – Hogy érted azt, hogy kirúgták őket? Ki rúgta ki őket, és honnan?

– Nahát, a Jedik talán rosszul hallanak? –gúnyolódott a fiatal férfi. – Most mondtam,hogy valamelyik hatalmas, köztiszteletnek örvendő Jedi! Az édesanyánk és az

 

édesapánk annak idején a Templomban dol-goztak. Az épület nyilvános területeinek elektromos hálózatát felügyelték. És jómunkát végeztek, én mondom neked! Csak-hogy miután a Jedik téged bevettek maguk közé, tőlük rövid úton megszabadultak. A temestereid még csak azt sem engedték meg,hogy egy épületben legyenek veled!

Loranát furcsa érzések rohanták meg.Mindeddig fogalma sem volt erről a bizonyosesetről, noha ehhez hasonlókról már sokathallott.

 Azt világosan látta, hogy itt és most fe-leslegesen sorolná fel a Rend szigorú elveitalátámasztó érveket, ezért úgy döntött, hogy más irányban próbálkozik, és részvétteljeshangon megkérdezte:

– De azért találtak maguknak másmunkát, ugye?

 

– Nem, azóta valamennyien éhen haltunk!– csattant fel dühösen Jinzler. – Persze, hogy találtak másik munkát! Több helyen is dol-goztak azóta, de sosem kerestek olyan jól,mint a Templomban. Ráadásul, folytonköltöznünk kellett. Azt persze senki sem tud-atta velük, hogy ha te bekerülsz a Tem-plomba, ők nem maradhatnak ott. De mostnem ez a lényeg!

– Hát akkor mi a lényeg?

Jinzler egy végtelenül hosszúnak tűnőpercen keresztül nem válaszolt, csak haragtól villogó tekintettel fürkészte a nővérét.

– Ti, Jedik, tökéletesnek képzelitek maga-tokat – mondta végül. – Azt hiszitek, egyedülti tudjátok, hogy mi jó másoknak. Hát nem,és nem tudjátok!

Lorana szánakozva megcsóválta a fejét, ésgyengéden megkérdezte:

 

– Mi történt veled, Dean?

– Ó, most hirtelenjében Dean lettem? – vágott vissza megvetően Jinzler. – Szeretnédeljátszani az én szerető nővérkémet, mi?Talán azt képzeled, hogy elég lesz ide-odalengetned a kezedet meg azt a drágalátosfénykardodat, és azzal mindenért kárpótolsz?

– Miért kellene kárpótolnom téged? –kérdezte továbbra is gyengéd hangon Lor-ana. – Mondd el, kérlek! Tényleg szeretnémmegtudni az okát!

– Én mindeddig azt hittem, hogy a Jedik mindent tudnak!

Lorana hatalmasat sóhajtott.

– Nem, természetesen nem tudunk mindent, és soha nem is állítottunk ilyesmit– válaszolta.

 

Jinzler ismét hosszasan hallgatott, majd valamennyire lehiggadva megköszörülte atorkát, és belevágott:

– Szóval, neked sosem kellett hallgatnod aszüleink szüntelen áradozását. Odahazamindig te voltál a tökéletes, és minket, atöbbi testvéredet állandóan hozzád hason-lítottak. Lorana ezt így csinálta volna, Loranaazt úgy csinálta volna. Lorana ezt mondta volna, Lorana sosem mondott volna ilyent.Olyan volt, mintha egy kisebbfajtaistenséggel éltünk volna egy fedél alatt. És ezaz egész tökéletes képtelenség volt, miután aszüleinknek halvány fogalmuk sem lehetettarról, hogy te hogyan viselkedtél, vagy mitmondtál volna az adott helyzetben. Hiszengyakorlatilag még járni sem tudtál, amikorelkerültél a szülői háztól! – Hirtelen eltorzultaz arca, és újra feldühödve folytatta: – És ép-pen ettől működött a dolog! Sosem voltál ot-thon, így senki sem láthatta, hogy hibátkövetsz el, hogy elveszted a türelmedet, vagy 

 

éppen a padlóra ejted a vacsorádat. A szüleink egy kis szentélyt emeltek neked,persze anélkül, hogy valaha is láttak volna.Nem ismertek téged, így egyetlen folt semcsúfíthatta el azt a tökéletes képet, amitelénk és maguk elé festettek rólad. – Hirtelenmozdulattal felkapta a bögréjét, de rögtön visszacsapta az asztalra anélkül, hogy  beleivott volna. – De én tudtam – mordultfel, a tekintetét a poharában sötétlő foly-adékra szegezve –, én figyeltelek! Én tudom,hogy nem vagy tökéletes. Még csak aközelében sem jársz a tökéletességnek!

Lorana visszagondolt a felkészülésének nehéz éveire, felidézte magában C’baothfolytonos bírálatait, és egyszerűenkijelentette:

– Tényleg nem vagyok az, de soha nem isállítottam, hogy az vagyok!

 

– És nem vagy jó megfigyelő sem! –dörmögte Jinzler, aki, úgy tűnt, ismétmegnyugodott, miután végre kiadhattamagából a fájdalmát. – Ideadnád afénykardodat?

Lorana engedelmesen előhúzta, és az as-ztalra tette a fegyverét.

– Igen, ez az – dörmögte Jinzler, ésfigyelmesen megszemlélte a kardot. – Az ottegy ametiszt, ugye?

– Igen – válaszolta Lorana, és maga isránézett az aktiválógombra. – A mesterem ésén a Coruscanton egyszer segítettünk egy ba- jban lévő társaságnak. Tőlük kaptamajándékba.

Jinzler megrázta a fejét, mélyet lélegzett,és kijelentette:

– Rosszul tudod, mert ezt az ékkövet aszüleinktől kaptad. Ismerték azokat, akiken

 

segítettetek, és megkérték őket, hogy adják oda neked. Magadtól sosem jöttél volna rá,igaz?

– Mégis, honnan kellett volna tudnom?! –kérdezett vissza Lorana ingerülten, mert azigazságtalan vádaskodástól benne isfortyogni kezdett a harag.

– Mert te Jedi vagy! – csattant fel Jinzler.– Neked elméletileg mindent tudnod kellene!Fogadni mernék, hogy a te C’baoth mesteredtudja, honnan származik ez a kő!

Lorana mélyeket lélegzett, hogy lehiggad- jon, és halkan megkérdezte:

– Mit akarsz tőlem, Dean?

– Hé, nem én kerestelek meg, hanem te jöttél ide hozzám! – vágott vissza Jinzler. –Te mit akarsz?

 

Lorana elszántan állta fivére gyűlölettelteli, vádló tekintetét. Már a nyelvén volt egy csípős visszavágás, amikor eszébe jutott,hogy nemrégiben Jedi-lovaggá avatták, ésnem ártana, ha ennek megfelelően viselkedne. Visszanyelte a mondanivalóját,mélyet lélegzett, és higgadtan, sőt gyengéden válaszolt:

– Szeretném, ha elfogadnád a helyzetet. Ami történt, megtörtént, a múlt lezárult.Egyikünk sem tudja megváltoztatni.

– Szóval, azt akarod tőlem, hogy ne változtassam meg a múltat? – kötekedetttovább Jinzler. – Hát jó, azt hiszem, eztkönnyen el tudom intézni!

– Szeretném, ha megértenéd – folytattaLorana, és elengedte a füle mellett a gúnyosmegjegyzést –, hogy akármit érzel a szüleid,khm… a szüleink iránt, ne az ő véleményük és nézeteik szerint ítéld meg magad!

 

 A férfi felhorkant, és megszólalt:

– Bocsánat, de már az előbb is mondtad,hogy ne változtassunk a múlton! Van még valami más?

Lorana testvére világosszürke szemébefúrta a tekintetét, várt néhány másodpercig,hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak,majd kimondta:

– És szeretném, ha nem gyűlölködnél.Szeretném, ha a továbbiakban nem gyűlöl-néd sem magadat, sem pedig engem.

Jinzler arca megvonaglott néhányszor,majd a férfi teleszívta a tüdejét, és színtelenhangon válaszolt:

– Én nem gyűlölködök. A gyűlölet egy érzés, márpedig a Jediknek nincsenek érzé-seik. Igazam van?

 

– Te nem vagy Jedi! – felelte kurtánLorana.

– Azzal azért tisztában vagy, hogy  valójában ez minden probléma alapja? – vetette fel keserűen Jinzler. – Anya és apapontosan ezt akarta: egy Jedit a családba. Ésén nem vagyok az. De ne aggódj, így is ismer-em a játékot! Szabadulj meg az érzéseidtől, béke uralkodjon a lelkedben. A Jedik szolgál-nak, és nem uralkodnak. A Jedik tisztelik azéletet, annak minden formáját. Na, mitszólsz hozzá?

Loranának hirtelen elege lett a szívfájdító játszmából.

– Sajnálom, Dean – mondta, és felállt. –Sajnálom, hogy kínok gyötörnek, de én nemtudlak meggyógyítani. Sajnálom a teelképzelt veszteségeidet, de én semmit semadhatok vissza neked. – Ismét mélyen belenézett testvére szemébe. – És szívből

 

sajnállak, mert a legjobb úton vagy afelé,hogy eltékozold az életedet. Egyetlen döntés-sel mindent megváltoztathatsz, de azt adöntést magadnak kell meghoznod.

– Ez igazán szép volt! – Jinzler elengedtea bögréjét, és néhányszor bágyadtanösszeütötte a két tenyerét. – Egy bizonyosterületen senki sem múlhatja felül a Jediket:gyönyörű beszédeket tudtok mondani. Főleg búcsúbeszédeket! – A szemöldökét felvonva,kérdőn nézett a nővérére, és hozzátette: –Mert ez búcsúbeszéd volt nem igaz?

Lorana felkapta a fejét, gyorsan körülnéz-ett, és egy csapásra eszébe jutott, hogy aKirajzás fedélzetén áll.

– Még nem szántam rá magam… – mor-molta rosszkedvűen.

– Mit nem hallok! – Jinzler gúnyosanelvigyorodott. – Mióta van nektek saját

 

akaratotok? Én azt hittem, hogy mindendöntést a Jedi-tanács hoz meg!

– Remélem, rátalálsz a helyes útra,Dean… – válaszolta halkan Lorana, azzalfelkapta, és a derékszíjára tűzte a fénykard- ját. – Remélem, idővel begyógyulnak a lelkisebeid.

– Hát, az elkövetkező évek során lesz idődaggódni miattam! – vágott vissza hevesenJinzler. – Aztán siess vissza! Még annyi, deannyi közös témánk van, amit meg kellene beszélnünk! Nővérem… – Azzal felkapta a bögréjét, és hátat fordított a lánynak.

Lorana letörten bámulta fivére tarkóját, ésa lelkét elöntötte a vereség keserű érzése.

– Később még beszélünk – mondta szo-morúan –, fivérem…

Jinzler nem válaszolt, gyakorlatilag megse moccant. A fiatal Jedi végül sarkon

 

fordult, majd a könnyeit nyeldesve kiszaladtaz étkezdéből.

Lorana céltalanul bolyongott a Dread-naught végtelen hosszúnak tűnő folyosóin.Menet közben gépiesen kerülgette az útjábaeső műszerészeket, karbantartókat és droid-okat, mialatt megpróbálta leküzdeni a látásátés a gondolatait elhomályosító lelki fájdal-makat. Így aztán alaposan meglepődött,amikor hosszú idő elteltével hirtelen felocsú-dott, és azon kapta magát, hogy visszatért azEgyesített Vezérlőközpontba. Pakmillu ésC’baoth ugyanott állt, ahol hagyta őket, éselmélyülten beszélgettek egymással.

– Á, Jinzler lovag nem bírta továbbnélkülünk! – örvendezett fennhangonC’baoth, és intett a lánynak, hogy menjenoda hozzájuk. Néhány pillanattal később,amikor Lorana már a közelükbe ért, ismétmegszólalt: – Nos, remélem, tetszik akabinod, ifjú Jedi!

 

– Igazából még nem láttam – vallotta beLorana.

– De azért velünk tart, ugye? –érdeklődött részben udvarias, részben ün-nepélyes hangon a kapitány. – Úgy értesül-tem, hogy ez a kérdés még nincs kellőentisztázva.

– Rosszul tudja, kapitány úr! – jelentetteki határozottan C’baoth. – Jinzler lovag ter-mészetesen csatlakozik hozzánk.

Pakmillu továbbra is a lányra szegeztehatalmas, jóindulatúan csillogó szemét, éshalkan megszólalt:

– Nos, Jinzler lovag?

Lorana vett egy mély lélegzetet, ezzel egy időben a lelki szemei előtt megjelent atestvére izzó gyűlöletről árulkodó arcának képe, az a kép, amelyről már most tudta,

 

hogy egész életében kísérteni és üldözni fogjaőt…

– C’baoth mesternek igaza van, kapitány úr – válaszolta kissé rekedtes, de magabiztoshangon. – Megtiszteltetésnek veszem, hogy önökkel utazhatok a Kirajzás fedélzetén. Máralig várom, hogy útnak induljunk!

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

– És íme, a személyzet, illetve az utasok  végleges névsora – mondta Pakmillukapitány, azzal átnyújtotta az utolsóadatkártyát.

– Igazán köszönöm! – hálálkodott Kin-man Doriana, azzal a jobbjával átvette, és a baljában tartott kártyaköteghez fogta a vékony műanyag lapot, majd a vaskoscsomagot üggyel-bajjal begyömöszölte afelöltőjének belső zsebébe. – Mire lenne mégszükségük?

– Tudja, mi itt ötvenezren egyfolytábanezen törjük a fejünket, de már nem tudtunk kitalálni semmit – válaszolta Pakmillu,megcsillogtatva a mon calamarik jellegzetes,

 

fanyar humorát. – Úgy hiszem, hogy a Kira- jzás indulásra kész!

– Ezt örömmel hallom – felelte szélesenmosolyogva Doriana –, és biztosíthatom,hogy Palpatine főkancellár is örülni fog ahírnek!

– Az ő segítsége nélkül nem boldogultunk  volna – jelentette ki ünnepélyesen Pakmillu.– Kérem önt, hogy még egyszer, utoljára tu-dassa vele, hogy rendkívül hálásak vagyunk neki mindazokért az erőfeszítésekért,amelyeket értünk tett!

– Feltétlenül közölni fogom vele – ígérteDoriana, majd magában hozzátette:   éstényleg ez lesz az utolsó alkalom. Széttárta akezét, a tekintetével végigsöpört a milliónyifénnyel ragyogó műszerfalak során, éselégedetten mosolyogva folytatta: – Hátakkor, azt hiszem, végeztünk. Mikor is fogjuk  viszontlátni egymást? Öt év múlva? Vagy tíz?

 

– Hosszú útra indulunk – felelte Pakmillu,mialatt ő is végighordozta tekintetét a vezérhajó parancsnoki hídján. – De egyszer bizonyosan visszatérünk.

– Máris várom azt a percet, kapitány úr! –lelkendezett jókedvet és őszinteséget szín-lelve Doriana. – De addig is, jó és biztonsá-gos utat kívánok! És ne felejtse el, hogy ha apróbaút során felfedeznek még valamihiányosságot, ne habozzanak, forduljanak  bizalommal Palpatine főkancellárirodájához! Mi ott valamennyien továbbra isszívesen állunk rendelkezésükre. Még háromhetük van, mielőtt elhagyják a Köztársaságfennhatósága alá eső szektorokat. Vagyis bőven lesz idő arra, hogy összeállítsuk, ésmaguk után küldjük mindazt, amire szük-ségük van.

– Mindörökre leköteleznek a segítőkészhozzáállásukkal! – Pakmillu mélyen megha- jolt, és miután felegyenesedett, udvariasan

 

felvetette: – Ha gondolja, szívesen elkíséremönt a hajójához…

– Szó sem lehet róla! Még hogy velemtörődjön ezekben a történelmi pillanatok- ban! – hárította el mosolyogva az ajánlatotDoriana. – Úgy sejtem, ezer fontosabb dolgais akad, mielőtt elhagyják a Yaga Minort.Még egyszer jó utat kívánok, és az Erő legyenmindnyájukkal!

– Tizenkilenc Jedi utazik velünk, úgyhogy az Erő bizonyosan velünk lesz – felelte akapitány. – Pontosabban, tizenkilenc megegy fél.

– Ezek után úgy vélem, nincs mitőltartaniuk – vágta rá Doriana, és bár továbbrais fellelkesülve mosolygott, az esze márisPakmillu szavain járt. Mi az, hogy tizenkilencJedi? És főleg: mi az, hogy egy   fél   Jedi?Megköszörülte a torkát, és vidáman csengőhangon elbúcsúzott: – Hát akkor,

 

 vigyázzanak magukra, kapitány úr! Viszontlátásra!

Doriana türelmesen várt, mialatt a pilótakivezette a kompot a Dreadnaught elülsőhangárjából. Miután a hajó belemerült a Yaga Minor légkörének legfelső, ritkásrétegeibe, bekapcsolta a hordozhatószámítógépét, majd elővette, és a megfelelőaljzatba csatlakoztatta a Kirajzás utaslistájáttartalmazó adatkártyát. Egészen mostanáigúgy tudta, hogy tizenhét, és nem tizenkilencJedi vesz részt a vállalkozásban. Ezek szerintmegváltozott a terv? És mi ez az őrültségazzal a fél Jedivel?

Előkereste a Jedik névsorát, végigfuttattarajta a tekintetét, közben elégedetten bólog-atott. Gyakorlatilag kivétel nélkül ismerte alistán szereplő neveket. A tulajdonosaik po-tenciális bajkeverők voltak, akiket C’baothrészben az ő sugallatára hívott a Kirajzás fed-élzetére. Hamarosan megtalálta az első,

 

utólag hozzáadott nevet, méghozzá LoranaJinzlerét, amelynek láttán fikarcnyit semlepődött meg. Az elmúlt hónapok soránmindvégig valószínűnek tartotta, hogy a fi-atal lány a mentora mellett fog maradni.Néhány pillanattal később rábukkant Obi- van Kenobi és tanítványa, Anakin Skywalkernevére is.

Doriana megkönnyebbülten mosolygott.Szóval, a kapitány az ifjú Skywalkerre gon-dolt, amikor a fél Jediről beszélt… Szívbőlmegörült a felfedezésének, és úgy érezte,hogy a sok fáradozásért cserébe most egy kiskülön jutalom pottyant az ölébe. AmiótaKenobi és a fiú kis híján meghiúsította a bar-loki álmerényletet, aggodalmak töltötték el, valahányszor csak eszébe jutottak. Így aztánkapóra jött neki, hogy ez a páros is felkerültarra a hajóra, amely hamarosan a biztoshalálba fogja repíteni az utasait…

 

Kinézett az oldalsó ablakon, és meglátta,hogy az óriási kötelék éppen kisiklik a köréépített tartóállványok és mindenféleszerelékek bonyolult gyűrűjéből. A Kirajzásfokozatosan gyorsított, és alig egy perc lefor-gása alatt maga mögött hagyta a Yaga Minorgravitációs mezőjét. További két perccelkésőbb felizzottak az óriási fúvókák, majd agigász egy kékesfehér, szemkápráztató vil-lanás kíséretében eltűnt a hiperűrben.

Doriana ismét a számítógépének monit-orán fénylő adatokra fordította a figyelmét,és azon morfondírozott, hogy mihez kezdjen.Néhány pillanatnyi töprengés utáneldöntötte, hogy az lesz a legjobb, hahaladéktalanul beszámol Sidiousnak a leg-frissebb értesüléseiről.

 A komp a Yavviti Űrkikötőben szállt le vele, amely az Előkészítő Központ tőszom-szédságában terült el. Ez az utóbbi, gyárak- ból és szerelőcsarnokokból álló, irdatlanul

 

hatalmas létesítmény szolgált helyszínéül azexpedíciót megelőző, ezerféle munkálatnak.Palpatine és a szenátorok féltek attól, hogy zúgolódás támad a valóban hátborzongatóköltségek miatt, ezért igyekeztek titokbantartani a nagy tervet – és gyakorlatilag siker-ült is nekik. Doriana az elmúlt másfél hónapfolyamán ide-oda utazgatott a Köztársaság- ban, sorban felkereste annak talán legfon-tosabb világait, de egyetlen olyan teremt-ménnyel sem találkozott, amelyik egyáltaláncsak hallott volna az expedícióról.

Itt viszont, az események középpontjábanmindenkinek tudnia kellett mindenről. Így aztán Doriana alaposan meglepődött, mertaz űrkikötőbe érve azt tapasztalta, hogy a he-lyiek még csak nem is beszélnek a Kirajzásindulásáról. Azt ugyan jól tudta, hogy azutolsó hetek, hónapok folyamán a munkála-tok már odafent zajlottak, a bolygó körülipályákon, de így is furcsának találta, hogy senki sem ünnepel. Végül arra gondolt, hogy 

 

ebben az egyre zűrzavarosabb korszakbantalán még a valóban történelmi léptékű es-emények is hamar feledésbe merülnek, éshatározottan érezte, hogy ebben a bizonyosesetben pontosan így lesz a legjobb…

 Amikor néhány nappal korábbanmegérkezett a Yaga Minorra, az űrkikötőészakkeleti sarkában, a diplomaták és magasrangú hivatalnokok részére fenntartott zártzónában hagyta a saját hajóját. Magas beo-sztásának köszönhetően most pillanatok al-att átesett a biztonsági ellenőrzésen.Nekivágott a hajóját rejtő dokkhoz vezetőfolyosónak, és alig két perccel később belé-pett a személyi zsilipen. Egyből előresietett apilótafülkébe, ahol gyorsan leült, majd akt-iválta a központi adó-vevőt, és felhívta azirányítótornyot.

– Itt Kinman Doriana beszél, Palpatinefőkancellár személyi titkára! – mondta fen-nhangon, miután egy komoly férfihang

 

igazolta a vételt. – Sürgős felszállásiengedélyt kérek!

– Tudomásul vettük, Doriana úr – közöltea repülésirányító. – Sajnos a sávok eléggézsúfoltak, így legalább harminc percet várniakell!

– Az még éppen belefér, köszönöm! –mondta Doriana.

Miután megszakította a kapcsolatot,néhány billentyű lenyomásával felébresztettea készenléti állapotba kapcsolt rendszereket,aztán feszülten figyelte a sorra kivilágosodóképernyőket.

– Késett, Stratis parancsnok…

Doriana a legteljesebb lelki nyugalommalmég egyszer végigpásztázott a tekintetével amonitorokon, és csak aztán fordult a vádlóhang forrásának irányába.

 

 A neimoidi a hátsó válaszfalba süllyesztettholofülkében kuporgott. A fején alacsony, öt-szögletű kalapot viselő teremtmény dühöspillantásokat lövellt Dorianára, aki szem-rebbenés nélkül, higgadtan odaköszönt neki:

– Üdvözlöm, jó uram! Már elnézését kér-em, de úgy látom, eléggé kínosan érzi magátabban a lyukban!

– Roppant humoros… – morogta Sivv Kav alfejedelem, aztán hangosan nyögdécselveaddig izgett-mozgott a szűkös helyen, amígsikerült kiszabadítania a fülkéből úgy atestét, mint többrétegű, méregdrága ruháza-tát. Miután kínkeservesen kimászott,felegyenesedett, teljes magasságában kihúztamagát, és ingerülten folytatta: – Már egy órával ezelőtt itt kellett volna lennie!

– Miért, történt valami? – érdeklődöttDoriana. – Talán a flottájuk nem készült fel?

– De igen, természetesen készen állunk!

 

– Viszont a Kirajzás még csak most indultútnak – magyarázta Doriana –, és szerenc-sére így is bőven maradt időnk, hogy felállít-suk a csapdát! – Hirtelen felszegte a fejét, éskihívó hangon megkérdezte: – Vagy taláncsak azért bosszús, mert hosszabb ideiglapult abban a mélyedésben, mint eredetilegtervezte?

– Én nem lapultam sehol! – tiltakozottönérzetesen a neimoidi. – Csupán nemakartam, hogy meglásson valaki!

– Tudja, jó uram, a biztonságiak nemengedtek volna idegent a hajómra. Ha pediga kikötői hatóságok tartanak ellenőrzést,előlük még a mikroorganizmusok sem bújhatnak el. Szóval, jobban tette volna, hamegfogadja a szavamat, és kényelmesen betelepszik a vendégkabinba – fejtegetteDoriana, majd váratlan fordulattalhozzátette: – Ám ebben az utóbbi esetbennyilván nem tudta volna kihallgatni az

 

irányítótoronnyal folytatott beszélgetésemet.Most már ismeri a valódi nevemet, illetve a beosztásomat. Árulja el nekem, ez azértesülés megérte a sok kínlódást?

Kav néhány pillanatig szótlanul tanul-mányozta a fiatal férfi arcát. Valószínűlegrádöbbent, hogy hiába is próbálná tagadni atagadhatatlant, mert sokkal inkábbpanaszos, mintsem haragos hangvételben válaszolt:

– A mester egyszer már cserbenhagyottminket. Darth Sidious megígérte, hogy a Na- boo a miénk lesz, és megvethetjük rajta alábunkat. Ám a csata elveszett, és ő ma-gunkra hagyott minket!

– A csatavesztést ostobaság lenne az őszámlájára írni! – vágott vissza Doriana. –Ha már mindenképpen hibáztatni akar valakit, akkor Amidala királynőt hibáztassa!

 

És kötve hiszem, hogy a Nagyúr cserben-hagyta volna önöket.

– Ezek szerint a Naboo a miénk? –gúnyolódott az alfejedelem. – Én nem úgy  vettem észre!

– A Naboo mit sem számít – felelte Dori-ana. – Sokkal fontosabb a tény, hogy amaguk Kereskedelmi Szövetsége fen-nmaradt, és a mai napig működik. Vagy talánazt sem vette észre, hogy nem kaptak bün-tetést a túlkapásaikért?

– Az nem Sidious érdeme! – csattant felKav. – A törvényszék döntött így, és higgye elnekem, vagyonokat költöttünk a legjobbügyvédekre! Nekik köszönhetjük, hogy atárgyalás ilyen hosszan elhúzódik!

Doriana halványan elmosolyodott, aztán afejét oldalra billentve, talányosanmegkérdezte:

 

– Ezek szerint komolyan azt hiszik, hogy atörvényszék nem engedett volna réges-régena Szenátus nyomásának, ha valaki nem járközben a színfalak mögött az önök  érdekében?

Kav szemlátomást elbizonytalanodott.

– Maga tette? – kérdezte megilletődötten.Doriana megvonta a vállát, és kitérő választadott:

– Sidious Nagyúrnak számos híve és hűszolgája akad szerte a Galaxisban…

– Az éppenséggel meglehet, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez a bizonyos szol-gája a főkancellár irodájában tevékenykedik – felelte Kav, azzal rámutatott a vele szem- ben üldögélő férfira, és hozzátette: – És ez azillető nyilván rendkívüli szolgálatokat tesz aNagyúrnak.

 

– Igen, ez így igaz. – Doriana nagyot bólintott, majd a neimoidi szemébe fúrta atekintetét, és szigorú hangon folytatta: – Ésmostantól kezdve maga szépen elfelejti azimént hallott nevet és beosztást!Mindörökre! Világosan beszéltem?

Kav megvetően legörbítette a szája kétsarkát, és halk, vészjósló hangon válaszolt:

– Világos, Stratis parancsnok!

– Helyes! – vágta rá elégedetten Doriana,és a pilótafülke ajtajára mutatott. – Hamegtenné, hogy visszamegy a kabinjába,elindítanám a hajót! Magánál vannak a flottakoordinátái?

– Igen – dünnyögte Kav, azzal aköntösének egyik széles zsebébe süllyesztettehosszú, vékony ujjait, és előhúzott egy ad-atkártyát. – Két nap alatt elérhetjük őket.

 

– Helyes – válaszolta Doriana –, legalább bőven lesz időnk arra, hogy véglegesítsük atámadási stratégiánkat.

– Kettőnk közül én értek a hadviseléshez– vágott vissza gőgösen a neimoidi úr. – Te-hát a stratégiát én fogom kidolgozni!

– Magától értetődik – Doriana nagyotsóhajtott –, csupán arra gondoltam, hogy haóhajtja, szívesen segítek. Most pedig, kérem,fáradjon vissza a hálófülkéjébe, és márisindulunk!

Sivv Kav alfejedelem harciasan felszegteaz állát, aztán minden megmaradtméltóságát összekaparva sarkon fordult, éskivonult a kabinból.

Doriana felállt, és a fejét csóválva oda-ment a holofülkéhez. Az utóbbi időben egyrenehezebben bírta elviselni a neimoidiket. Hanem ők irányították és működtették volna aKöztársaság egyik legjobb katonai gépezetét,

 

már régen javasolta volna Sidiousnak, hogy minden kapcsolatot szakítsanak meg velük.Forrón remélte, hogy a Nagyúr is tisztában van a legfőbb szövetségeseinek megátalkodott konokságával és további ezerhibájával, s már javában keres egy másik, jóval megbízhatóbb és kezelhetőbb népséget,amellyel hamarosan felváltja a méltán rosszhírű Kereskedelmi Szövetséget.

Doriana lecövekelt a mélyedés előtt, és beütött egy kódot a falra szerelt billentyűz-etbe, amellyel rácsatlakoztatta a készüléket aHolo-Hálózat egyik különleges, titkosítotthullámsávjára. Miután a hajó központi adó- vevője felépítette a kapcsolatot, egy újabbkódsorral leadta a hívójelet.

Ezúttal a megszokottnál sokkal továbbkellett várnia. Többször is fontolóra vette,hogy odaugrik az elülső műszerfalhoz, és el-lenőrzi a rendszerek állapotát, de mindan-nyiszor ellenállt a késztetésnek. Sidious

 

 bármelyik pillanatban jelentkezhetett, és ősokkal okosabb volt annál, semhogy megvárakoztassa a hirtelen haragú Sithet.

Néhány perccel később a holofülkébenmegjelent a csuklyával borított fej háromdi-menziós képe.

– Hallgatom, Doriana – mormolta Sidi-ous. – Mi történt?

– A Kirajzás útnak indult, uram! – jelen-tette Doriana. – Kav alfejedelem itt van velem a fedélzeten, hamarosan mi isfelszállunk.

– Kitűnő! – válaszolta a Sith. – És mostmár pontosan tudja, hogy a Kirajzás hol fogmegállni, miután elhagyta a Köztársaságot?

– Természetesen igen, Nagyúr! – felelteDoriana. – Pakmillu kapitány két navigációsellenőrzést tervez az Ismeretlen Szektorok határaitól számított nyolcszáz fényévnyi

 

távolságon belül. Megszereztem mindkét el-lenőrzési pont koordinátáit.

– Az első megállónál kell megtörténnie! –intette Sidious a szolgáját. – Előfordulhat,hogy C’baoth önnön türelmetlenségétőlhajtva törölteti a második ellenőrzést.

– Eredetileg is így terveztem, Nagyúr! – jelentette ki sietve Doriana. – Ám akad ittmég egy ügy, amire szeretném felhívni afigyelmét. A birtokomban van a véglegesutaslista, amelyből kiderül, hogy időközbentovábbi három Jedi csatlakozott azexpedícióhoz.

– Az egyik nem lehet más, mint LoranaJinzler. C’baoth nemrégiben tájékoztatta aSzenátust, hogy a volt padavanja is elkíséri őta nagy utazásra – mormolta a Sith, mialattkéspenge vékonyságú, vértelen szájának kétsarka felfelé görbült. – Bár valami azt súgja,

 

hogy a mester ezt a tényt nem közölte előreaz ifjú hölggyel.

– Így igaz, uram, ő az egyik – erősítettemeg Doriana. – A másik kettő pedig Obi-vanKenobi, illetve az ő tanítványa, AnakinSkywalker.

Sidious gúnyos, bősz mosolya szempil-lantás alatt eltűnt.

– Skywalker? – sziszegte vészjósló hangona Sith. – Erre meg ki adott engedélyt?

– Sejtelmem sincs, uram – hadarta ri-adtan Doriana, és úgy érezte, hogy a szívenem csupán felgyorsulva lüktet, hanem vadulkalapál a mellkasában. Amikor utoljára ily-ennek látta a mesterét, többen is meghaltak,méghozzá erőszakos halállal. – Minden bizonnyal C’baoth volt az, aki…

– Skywalker nem maradhat a Kirajzás fed-élzetén! – vágott közbe Sidious. – Nem

 

hagyhatja el a Köztársaságot! Haladéktalanulintézkedjen!

– Értettem, Nagyúr! – vágta rá gon-dolkodás nélkül Doriana. – Ne aggódjon,leszedem a fiút arról a hajóról!

Kinyújtotta a kezét az adást megszakítókapcsoló felé. A gondolatai szélsebesen ker-gették egymást, mialatt sorra vette a lehet-őségeit. A Kirajzás a Lonnaw-rendszerbenfog először megállni. Ha azonnal elindul…

Oda viszont nem viheti magával Sivv Ka- vot. Fennáll a veszélye annak, hogy valakimeglátja a neimoidit, és felfedez bizonyoskapcsolatokat, amelyeknek mindörökre re- jtve kellene maradniuk. Először tehát ki kelltennie Kavot a támadó egységnél, és csak aztán mehet a Kirajzás után. Ami azt jelenti,hogy a Lonnaw-rendszert már nem érheti elidőben, vagyis a következő, az Argai mellé

 

tervezett megállónál kell feljutnia a hajóra.Ha ott is lekési őket…

– Várjon! – mordult fel az utolsó pillanat- ban Sidious.

Doriana a kezét a kapcsoló felett tartvamozdulatlanná dermedt. A kékes fénnyelderengő holoképre pillantott, és valahogyanmegérezte, hogy gondolatban Sidious is vé-gigszaladt ugyanazon a logikai láncolaton,mint ő maga.

 A következő másodpercben az is kiderült,hogy mindketten pontosan ugyanarra akövetkeztetésre jutottak.

– Nem, maga folytasson mindent úgy,ahogyan eredetileg terveztem! – mondta Si-dious, és a hangjából kitűnt, hogy az elmúltpillanatokban visszanyerte a hidegvérét. –Én magam fogom eltávolítani Skywalkert aKirajzás fedélzetéről.

 

– Értettem, Nagyúr! – válaszoltaengedelmesen Doriana, és úgy érezte magát,mintha nem is egy kő, hanem egy hatalmasszikladarab zuhant volna le a szívéről.Egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy Sidi-ous hogyan fogja kirángatni Skywalkert an-nyi Jedi közül, de úgy gondolta, hogy ez legy-en a gazdájának gondja. Az ő nyakáról leker-ült a hurok, és most csakis ez számított. Te-leszívta a tüdejét, és megkönnyebbültenkijelentette: – Miután végrehajtottam a fe-ladatot, haladéktalanul kapcsolatba lépek önnel!

– El is várom, hogy jelentkezzen, fiatal barátom! – felelte a Sith, azzal a képe villantnéhányat, és semmivé foszlott.

Doriana néhány pillanatig mozdulatlanulálldogált a holofülke előtt. A tekintetét asötét mélyedésre szegezte, mélyeket lélegzett,és várta, hogy a rettegéstől görcsbe rándulttagjaiból kioldódjon a feszültség. Megint

 

megtörtént, hogy a játszma kis híján aéletébe került. És ezúttal is sértetlenül kerültki a szorult helyzetből.

Tisztában volt azzal, hogy egy napon ra- jtaveszíthet, ám az ösztönei azt súgták neki,hogy az a nap még nagyon messze van. Ép-pen ezért úgy döntött, hogy nem törődik a jövővel, csakis a jelen feladataira összpon-tosítja minden figyelmét: megkeresi acsapásmérő flottát, és előkészíti a rajtaütést.

 Aztán gondoskodik róla, hogy hírmondóse maradjon a Kirajzáson utazókból…

Kikapcsolta a holokészüléket, visszamenta fülke elejére, ahol ismét leült apilótaülésbe, és becsatlakoztatta a Kavtól ka-pott adatkártyát a navigációs számítógépmegfelelő aljzatába. Először is azt kellett kit-alálnia, hogy merre induljon.

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 A pilonban közlekedő felvonókabinfeltáruló ajtaja mögött újabb, tágas állomásterült el.

– Megérkeztünk! – jelentette be Anakin,azzal kihajolt a kabinból, körülnézett, ésfolytatta: – Ez itt a… – gyors pillantást vetetta szemközti falra festett feliratra – ez itt aNégyes Dreadnaught!

– Pontosan – erősítette meg C’baoth, azzalfiú vállára tette a kezét, és szabályosan kit-olta őt a fülkéből. – Ezzel elértük a vezérhajótól, vagyis a D-1-estől legtávolabbeső egységet.

– Ebben a vonatkozásban olyan, mint aTatuin – dünnyögte Obi-van.

 

– Így igaz – tódított vigyorogva Anakin –,csak sokkal hűvösebb, és jóval kevésbéhomokos.

– Tatuin? Miket hordtok itt össze? – érte-tlenkedett C’baoth.

– Az egy kisebbfajta bolygó, Anakin ottnőtt fel – magyarázta Obi-van. – A helyiek azt szokták mondogatni, hogy az ő világuk esik a legmesszebbre a világegyetemközepétől. És miután a D-4-es van alegmesszebb a vezérhajótól, találó ahasonlat.

– A, már értem… – mormolta C’baoth, ésközönyösen biccentett. Obi-van néhány percleforgása alatt megállapította, hogy a D-4-esegység úgy a szerkezeti felépítését, mint afelszereltségét tekintve tökéletesenmegegyezik azokkal a nehézcirkálókkal,amelyeket a körsétájuk folyamán eddigfelkerestek. Továbbá a többi egység

 

fedélzetén látottakhoz hasonlóan az itteni járókelők is friss léptekkel rótták a foly-osókat, mialatt az arcukon vidám és magab-iztos kifejezés honolt.

 A Jedi-mester őszintén örült ennek a jelenségnek. Az utasok és a személyzet tagjaimögött kemény kiképzéssel töltött hónapok álltak, ráadásul számtalan csalódás érte őket.Mindennek ellenére még most is tudtak lelkesedni; a várva várt indulás új ener-giákkal töltötte fel megpróbáltatásoktólfáradt lelküket, illetve testüket.

– Ezt az egységet Justyn MaWing mesterirányítja – közölte C’baoth, mialatt a tat felésétáltak. – Ha jól tudom, mindketten beszél-tetek vele a díszvacsora folyamán.

– Igen, nagyon kellemesen eltársalogtunk – erősítette meg Obi-van. – Viszont én azthittem, hogy Omano úr a négyes számúDreadnaught parancsnoka.

 

– Úgy értettem, hogy Ma’Ning mesterfelügyeli az ide beosztott Jedik tevékenységét– pontosította az előző kijelentését C’baoth.– Ha minden igaz, akkor ő most az ötösülésteremben tartózkodik két Jedi-lovag éshárom kiválasztott család társaságában.Menjünk, nézzük meg, hogyan boldogulnak!

– Mire választották ki a szóban forgócsaládokat? – érdeklődött Obi-van.

– A lehető legnagyobb megtiszteltetésre! –felelte ünnepélyes hanghordozással C’baoth.– Az elkövetkező napok során a családok egy-egy gyermeke megkezdi a felkészülést!

Obi-van nagyot nézett, és halkanmegkérdezte:

– Felkészülést? Azt akarod mondani, hogy Jedi-képzésben részesítitek őket?

– Úgy bizony! – vágta rá büszkén C’baoth.– Tudjátok, a telepeseket nem csupán a

 

felnőttek szaktudása és hasonló szempontok alapján válogattuk, hanem azt is figyelembe vettük, hogy van-e az Erőre fogékony gyer-mek a családban. A legígéretesebb családok előnyt élveztek a végső válogatás folyamán, bár ezt természetesen mostanáig titokbantartottuk. Mindösszesen tizenegy jelöltünk  van, ezek közül három ide került, a NégyesDreadnaughtra.

– És mennyi idősek a gyerekek? –kérdezte Obi-van.

– A legfiatalabb négy-, a legidősebbtízéves – felelte C’baoth, majd a szemével Anakin felé vágott, és hozzátette: – Ha ezemlékezetem nem csal, az ifjú Skywalker isugyanennyi volt, amikor a tanítványod lett…

– Így igaz – ismerte el Obi-van. A Rendévszázadokon keresztül tartotta magát ahhozaz alapelvéhez, hogy csakis karonülőapróságokat fogadott be a Templomba, és

 

ezzel természetesen C’baoth is tisztában volt.Sajnos Anakinról sokan tudták, hogy annak idején a Tanács kivételt tett vele, és mostnyilvánvalónak tűnt, hogy az ősz mester asaját céljainak érdekében ezzel az esettelakar példálózni. Obi-van nagyot sóhajtott, ésmegkérdezte: – És hányadán állunk aszüleikkel?

– Miért, mi van velük? – kérdezett visszanyersen C’baoth.

– Beleegyeztek abba, hogy Jedit faragjatok a gyermekeikből?

– Bele fognak egyezni – állította magab-iztosan C’baoth. – Ahogyan már az imént ismondtam, ennél nagyobb megtiszteltetéssenkit sem érhet.

– Szóval, még meg sem kérdeztétek tőlük,hogy mit szólnak a tervetekhez?

 

– Persze, hogy nem! – felelte C’baoth, éscsodálkozva nézett a másik mesterre. – Ki nelenne büszke arra, hogy Jedi lesz a fiából vagy a lányából?

– Tételezzük fel, hogy valamelyik szülőmásképp vélekedik…

– Most egy időre tegyük félre a témát! –szólt közbe C’baoth, és a jobb kezük felé esőajtóra mutatott. – Megérkeztünk.

 Az ülésterem egyike volt a szabványosDreadnaughtok fedélzetein elszórtan talál-ható, közepes méretű helyiségeknek. Azegyszerű, minden díszítést nélkülöző termetcsaknem zsúfolásig megtöltő széksorokbanlegalább negyven férfi, nő és gyermek üldögélt. A bejárattal szemközti fal előtt el-terülő, alacsony dobogón ott állt magaMa’Ning mester, a találkozó vezetője, akit jobb és bal felől egy-egy hosszú, sötétbarnaköpenyt viselő duro fogott közre.

 

C’baoth – ahogyan azt az imént említette– mindössze három család részvételéreszámított, így most meghökkenten szemléltea kisebbfajta tömeget.

– Mi folyik itt? – dörmögte értetlenül, mi-alatt a szeme ide-oda cikázott.

– Talán elhozták a barátaikat is… – vélte bizonytalanul Anakin.

– Barátokat nem hívtunk! – mordult felC’baoth. Elindult előre, de néhány lépés utánmeggondolta magát, és megtorpant. Nagy-okat fújtatott, aztán türelmetlen mozdulattalmagához intett valakit.

Obi-van körülnézett, és meglátta LoranaJinzlert, aki ebben a pillanatban vált el a jobb oldali válaszfaltól, és gyors léptekkelfeléjük vette az irányt. A lány pillanatokon belül odaért hozzájuk, ekkor udvariasanodabiccentett Obi-vannak és Anakinnak,

 

majd halkan köszöntötte a volt és jelenlegimentorát:

– Üdvözöllek, C’baoth mester! Ma’Ningmester említette, hogy ha időd engedi, benézel hozzánk.

– És nagy szerencse, hogy megtettem – válaszolta ingerülten C’baoth. Ő is lefojtottaa hangját, hogy ne zavarja a gyűlést, de azutolsó sorban ülők közül néhányan így ishátrafordultak. C’baoth éppen csak egyetlen,mogorva pillantásra méltatta őket, és ismét alányhoz fordult: – Hogyan kerülnek ideennyien?

– Ma’Ning mester meghívta a másodlagos jelölteket és azok családját is – felelteLorana.

– Másodlagos jelöltek? – kérdezett közbeObi-van.

 

– Azok a gyermekek, akiket éppen csak átjár az Erő. Ők olyan kis mértékben fo-gékonyak az Erőre, hogy sosem lesz belőlük  valódi Jedi – válaszolta C’baoth, miközben atömeg felett haragos pillantásokat lövelltMa’Ning felé. Végül ismét Loranára nézett,és mérgesen ráförmedt: – És te mit kereselitt, Jinzler lovag? Neked a D-1-esen lenne ahelyed! Megtudhatnám, hogy miért nem a fe-ladataiddal törődsz?

– Ma’Ning mester megkért, hogy jöjjek ide… – felelte kissé idegesen a lány.

– Így már minden világos – morogtaC’baoth, azzal elhallgatott. Néma csendben várakoztak, mialatt Ma’Ning sorban választadott a szülők kérdéseire. Miután elfogytak a jelentkezők, a mester még egyszer köszönetetmondott a részvételért, és befejezettnek nyil- vánította a találkozót.

 

 A hallgatóság lassan szedelőzködni kez-dett, mire a mindeddig hátul tartózkodóJedik megindultak előre, a dobogó felé. Amennyire Obi-van a véletlenül elcsípett sza- vak és félmondatok alapján meg tudta ítélni,a legtöbb felnőttet valóban örömmel töltötteel a hír, hogy Jedi lesz a gyermekéből.

 A legtöbbet, de nem valamennyit…

Ma’Ning barátságos főhajtással fogadta afelé közeledő csoportot, és mosolyogvaköszöntötte őket:

– Üdvözöllek, C’baoth mester! Örülök,hogy látlak, Kenobi mester! És még az ifjúSkywalker is itt van velünk!

– Hogyan merészelted idehívni a másod-lagos jelölteket? – szakította félbe durvánC’baoth.

– Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, haegyszerre tudatjuk velük, hogy miért éppen

 

őket választottuk ki az utazásra – válaszoltaMa’Ning, akinek a hangja ugyan nyugodtancsengett, de a szeme körül megrándult egy-egy apró izom, ami belső feszültségre utalt. –Miután az a legvalószínűbb, hogy a másodla-gos jelöltek fognak az Erőre érzékeny utó-dokat nemzeni a távoli jövőben, joguk vantudni, hogy mire számíthatnak, és mit várunk el tőlük!

– Korai még ezzel foglalkozni Ma’Ningmester! – fortyant fel C’baoth. – Ennek nemlett volna szabad megtörténnie! Súlyos hibátkövettél el!

– Valóban? Hol van ez a többi hibánkhozképest? – vágott vissza Ma’Ning. – Például, akelleténél idősebb gyerekeket akarunk tanítani. Továbbá úgy néz ki, hogy egyesapróságokat erőnek erejével kell elsza-kítanunk a szüleiktől…

 

– Erőnek erejével? – kérdezett közbemeglepetten Obi-van.

– Erőszak alkalmazására bizonyosan nemlesz szükség – állította magabiztosanC’baoth. – Az a néhány szülő, amelyik mostmég kételkedik, idővel nyilván jobb belátásrafog térni. És maguk a gyerekek már alig vár- ják, hogy megkezdjék tanulmányaikat, erreakár mérget is vehetsz!

– De még most is nyitott a kérdés, hogy egyáltalán miért csináljuk ezt? – vetette felhiggadtan Ma’Ning.

– Azért, mert hosszú és veszedelmes útraindulunk – felelte C’baoth. – Sok Jedire leszszükségünk, jóval többre annál, mint amen-nyit Yoda elengedett a Köztársaságból. Denekem így is jó. Hát akkor majd felneveljük magunknak a jövő Jedijeit! És megkérlek, neolvasd folyton a fejemre azt a gondosan betanult ostobaságot, hogy csakis alig

 

néhány hónapos csecsemőkkel kezdhetünk foglalkozni! Ez az elv ugyanis az, aminek mondtam: ostobaság.

– Yoda mester aligha értene egyet veled…– jegyezte meg Ma’Ning.

– Hát akkor Yoda mester tévedne – jelen-tette ki egyszerűen C’baoth.

– Csupán azért nem képezünk nagyobbgyerekeket, vagy akár felnőtteket, mert úgy döntöttünk, hogy nem tesszük. Ez az egye-tlen oka! – Ünnepélyes mozdulattal Anakinra mutatott. – Vess egy pillantástSkywalker padavanra! Ő az eleven bizonyítéka annak, hogy az idősebb gyer-mekek is taníthatóak!

Ma’Ning egy pillanatra beharapta az alsóajkát.

 

– Talán így igaz – ismerte el –, de számosoka van annak, hogy csak egészen kicsi gyer-mekeket fogadunk be a Rendbe.

– Miféle más okok? – C’baoth bősz képet vágva, hevesen megrázta a fejét. – Politikaiokok? Vagy netán a hagyományra gondolsz?Mert a Törvénykönyv sehol sem tárgyalja ezta témát!

– Már elnézést, de ez nem teljesen igaz! –szólt közbe Obi-van. – Simikarty mesterértekezéseiből egyértelműen és világosankiderül a Rend álláspontja.

– Azok az írások csupán arról szólnak,hogy Simikarty mester hogyan értelmezett bizonyos előírásokat – vitatkozott C’baoth –,de önmagukban véve nem részei a Tör- vénykönyvnek! Azok is inkább csak hagyományok, még ha másként is nevezzük őket.

 

– És te nem tiszteled a hagyományokat? –érdeklődött csodálkozva az egyik duro.

– Ez nem tisztelet kérdése – vágta ráhevesen az ősz hajú mester. – Fogalmazzunk úgy, hogy nem látom be, miért kellene gon-dolkodás nélkül követnünk és alkalmaznunk több száz éves szokásokat és előírásokat. Ar-ról meg nem is beszélve, hogy sokkal, desokkal rugalmasabbnak kell lennünk. A Jedik létszáma napról napra csökken, szerteaz egész Galaxisban. Ha azt akarjuk, hogy a jövőben is mi legyünk a béke és az igazságőrzői, meg kell találnunk a módját annak,hogy megnöveljük a számunkat!

– Akár úgy is, hogy erőszakkal kitépjük a jelölteket a családjukból? – vetette fel ko-moran Ma’Ning. – Még akkor is, ha a velünk utazó szülők eredetileg nem akarták, hogy Jedi legyen a gyermekeikből?

 

– Hát ezt meg honnan veszed? – mordultfel ingerülten C’baoth.

– Mindeddig eszükbe sem jutott, hogy  bevigyék az apróságokat a Templomba –mutatott rá Ma’Ning.

– Annak talán más okai voltak… – moro-gta halkan C’baoth, majd ismét emelthangon folytatta: – De rendben, bízzuk adöntést a szülőkre! Ez esetben viszont milesz a gyerekekkel? Az senkit sem érdekel,hogy ők mire vágynak? Nem lenne sokkal, desokkal tisztességesebb, ha rájuk bíznánk adöntést?

– Ám ahogyan Ma’Ning mester is em-lítette, számos oka van annak, hogy csec-semőkorban kezdjük a felkészítést – jegyeztemeg Obi-van.

– Csakhogy ez a hajó hamarosan elhagyjaa Köztársaságot – érvelt C’baoth –, ami azt jelenti, hogy az otthoni elvek és helyzetek 

 

miránk aligha lesznek érvényesek. A Kirajzásfedélzetén nincsenek, és nem is lesznek mélyen gyökerező családi kapcsolatok,amelyekkel számolni kell. A tanítványokatnem több száz, esetleg több ezer fényév fogjaelválasztani a családjuktól, hanem néhány száz méter. Odalent lesznek, a raktármag- ban, vagyis szó sincs arról, hogy a szülők soha többé nem láthatják a gyermekeiket!Még azt is el tudom képzelni, hogy afelkészülés kezdeti szakasza után a padavan-ok időnként a családjuk körében tölthetnek egy-egy estét.

– Ezek szerint a raktármagba akarodköltöztetni őket? – kérdezte Ma’Ning, ésfurcsálkodva meredt az ősz hajú mesterre.

– Azt akarom, hogy az iskolánk a lehetőlegtávolabb legyen a zajtól, a felfordulástól,de főleg a gondolathullámok forrásaitól, vagyis valamennyi utasunktól – magyarázta

 

C’baoth. – Arról meg nem is beszélve, hogy rengeteg helyünk lesz odalent.

Ma’Ning töprengve csóválgatta a fejét, éshalkan megjegyezte:

– Ez a terv nekem akkor sem tetszik…

– Gyakran megesik, hogy az új utak elsőpillantásra nehezen járhatónak vagy éppen járhatatlannak tűnnek – bölcselkedettC’baoth. – A Kirajzás többféle értelemben véve is egy nagyszabású, merész kísérletsor-ozat. És ne tévesszétek szem elől, hogy hasikert aratunk, akkor úgy térhetünk vissza aKöztársaságba, hogy a kezünkben lesz a Jedi-rend megújulásának kulcsa.

– És ha nem aratunk sikert? – kérdezteObi-van.

– Akkor kudarcot vallunk – válaszoltaridegen C’baoth –, de ne aggódjatok,

 

 biztosan érzem, hogy az út végén győzelemés diadal vár ránk!

Ma’Ning zavartan köszörülgette a torkát,de mostanra kifogyott az érvekből. Ráadásul, valamennyi jelenlévő érezte, hogy C’baoth-nak igaza van. Mindannyian tudták, hogy aJediknek új módszereket, új utakat kellkeresniük a Rend fennmaradása érdekében.

– Nos, minden világos – mondta végülMa’Ning. – Hát akkor, vágjunk bele ebbe anagy kísérletbe! De arra kérlek, C’baothmester, hogy 1alaposan fontold meg vala-mennyi lépésedet! Nagyon-nagyon körültek-intően kell eljárnunk!

– Mi sem természetesebb! – vágta ráC’baoth. – Miután ezt szépen megbeszéltük,nincs más hátra, mint hogy létrehozzuk afelkészítő központot! – Loranához fordult, ésodaszólt neki: – Jinzler lovag, te kapod ezt amegtisztelő megbízatást!

 

– Igenis, C’baoth mester! – válaszoltaengedelmesen Lorana, és fejet hajtott.

– A jövőben pedig – folytatta az ősz hajúmester, és jelentőségteljes pillantásokkalméregette MaWingot – feltétlenül fordulja-tok hozzám, mielőtt elrángattok valakit atőlem kapott feladata mellől!

Ma’Ning ismét beleharapott az alsóajkába, de nem kezdeményezett újabb vitát.

– Ahogy óhajtod, mester – felelte fojtotthangon, és bár kevésbé alázatosan, mint alány, de ő is fejet hajtott.

C’baoth még egy feszült másodperc erejéigmélyen belenézett mestertársának szemébe,majd Obi-van és Anakin felé fordult.

– Most pedig folytassuk a körsétát! – jav-asolta, és a kijáratra mutatott.

 

 A két mester és a tanítvány néhány pillan-at alatt átvágott a kettesével-hármasával be-szélgető utasok között, és kiléptek afolyosóra.

– Az imént a Jedik feladatairól beszéltél,mester – szólalt meg Obi-van, mialattfolytatták útjukat a tat felé. – Megtudhat-nám, hogy egészen pontosan mit vársz eltőlünk?

– Jelenleg csakis azt, amit eddig iscsináltatok – válaszolta C’baoth. – Járőrözz-etek a Kirajzás fedélzetein, és ha szükség vanrátok, segítsetek. Továbbá szeretném, ha akésőbbiek folyamán bekapcsolódnátok aleendő Jedik felkészítésébe. És perszeelvárom, hogy kivegyétek a részeteket arendfenntartásból.

– Érdekes, nekem úgy tűnik, hogy elég békés a társaság – jegyezte meg Obi-van. –

 

Nem hallottam semmiféle rendbontásról vagy bűncselekményről…

– Ez is csupán idő kérdése – vélekedettC’baoth. – Ötvenezren utazunk a hat Dread-naughton, és ilyen körülmények között nemlehet elkerülni a súrlódásokat. Számításaimszerint, még mielőtt magunk mögött hagyjuk az Ismeretlen Szektorokat, rendszeresenhívni fognak minket, hogy oldjuk meg azutasok egymás közötti vitáit, és találjunk kiúj fedélzeti szabályzatot.

– Már megbocsáss, mester, de a szabályz-at kidolgozása nem a kapitány, illetve atisztikar dolga? – kérdezte óvatosan Obi-van.

– Pakmillu kapitányt már most is túlsá-gosan lefoglalja a Kirajzás irányításának műszaki-technikai része – felelte C’baoth. –És ha jobban belegondolunk, erre a feladatrami vagyunk a legalkalmasabbak.

 

– Mindaddig, amíg szem előtt tartjuk,hogy a mi szerepünk a tanácsadás és az út-mutatás – figyelmeztetett Obi-van. – A Jedik szolgálnak, nem pedig uralkodnak.

– Én egy szóval sem mondtam, hogy uralkodni akarunk mások felett! – tiltakozottC’baoth.

– De ha átvesszük Pakmillu kapitánytól arendfenntartás feladatát, akkor lényegébenezt tesszük, nem gondolod? – jegyezte megObi-van. – Továbbá, a megfélemlítéssel tár-suló útmutatást aligha nevezhetjük  útmutatásnak!

– Arra célzol, hogy a Barlokon kicsitráförmedtem a vitázó felekre? – kérdezte ki-hívó hangon C’baoth.

Obi-van fontolóra vette, hogy mit válaszoljon. Még most is kellemetlen érzéseitámadtak, amikor eszébe jutott az a hang-nem, amelyet C’baoth megengedett magának 

 

a sikertelen bombamerénylet után. Vajon azősz mester mennyire lépte túl a szerepkörét,amikor szabályosan ráerőltette a saját néz-eteit és álláspontját a résztvevőkre? Vagy akényszerítő erő magából a merényletkísérlet- ből származott? Netán a szembenálló felek a bomba láttán egy csapásra felismerték, hogy a tárgyalások nem csupán bányatérképekrőlés elvont számokról, hanem érző és gon-dolkodó teremtmények sorsáról is szólnak?

És vajon C’baoth-nak volt köze ahhoz a bizonyos támadáshoz?

Kenobi mester rosszkedvűen hümmögött,amikor felmerült benne ez az utóbbi kérdés,mert mindeddig egyetlen lépéssel sem jutottközelebb a megválaszolásához.

– Valakinek tényleg meg kellett mondaninekik, hogy mit csináljanak – vélekedettkissé bizonytalanul Anakin. – Ráadásul, ha

 

minden igaz, mi bölcsebbek és előrelátóbbak  vagyunk, mint a hétköznapi teremtmények.

– Néha akkor járunk el a legbölcsebben,ha várunk, figyelünk, de nem teszünk sem-mit – mondta Obi-van, akinek a Mace Win-dutól hallott mondás visszhangzott azelméjében. – Ha folyton közbeavatkozunk,akkor a különféle népek sosem tanulják meg,hogyan oldják meg a problémáikat.

– És ez a fajta bölcsesség csakis azok sajátja, akik szoros kapcsolatban állnak azErővel – tette hozzá C’baoth olyan hangvétel- ben, amely arra utalt, hogy a maga részérőllezártnak tekinti a vitát. – Ezt idővel temagad is megtapasztalod majd, ifjú Skywalk-er! – A jobbjával előremutatott, éshozzátette: – Most pedig megérkeztünk azelsődleges fegyverrekeszekhez…

 

Lorana sokáig nézett C’baoth, Obi-van és Anakin után, közben fáradtan és csalódottansóhajtozott.

Miért hívták őt ide? Mert elméletileg ő is-meri a legjobban C’baoth-t? Akármiben re-ménykedett MaWing mester, nem sokrament a jelenlétével. Vagy talán azt várták eltőle, hogy csatlakozni fog a volt mesterének különös terveit ellenzőkhöz? Mert ha igen,akkor ebben a tekintetben is kudarcot vallott.

– Mindig ilyen erőszakos?

Lorana megfordult, és körülnézett. Mialattő a fejét törte, a két duro távolabbra sétált, deMa’Ning ott maradt mögötte, és mostgondterhelten méregette őt. A lány magasem tudta, miért, de ösztönösen C’baoth védelmére kelt:

– Nekem nem tűnik különösebbenerőszakosnak…

 

– Akkor talán csak a fellépése furcsa – válaszolta engedékenyen Ma’Ning, de az ar-cán látszott, hogy mindent tud, és mindentért. – Áruld el nekem, Lorana, miként vélekedsz az elgondolásáról?

– Úgy érted, hogy az idősebb gyermekek képzéséről? – Lorana tehetetlenül megvontaa vállát. – Nem is tudom… Nekem újdonságez az egész.

– Korábban nem beszélt róla?

– Egy szóval sem említette – válaszoltaLorana –, legalábbis nekem nem.

– Hm… – Ma’Ning az ajkával csücsörítvehümmögött egy sort, és tűnődve folytatta: – Az ötlet érdekes, annyi bizonyos. Abban is ig-aza van, hogy a Rend már a múltban is eltek-intett néhányszor bizonyos törvények éselvek alkalmazásától. És az új módszerek általában beváltak…

 

– Mint például Anakin esetében? – vetettefel a lány.

– Azt még most sem vehetjük biztosra –felelte óvatosan a mester –, mert ne felejtsük el, mindig fennáll a veszély, hogy egy tanítvány ilyen vagy olyan okokból nem tudmegfelelni az elvárásoknak, és elhagyja aRendet. Természetesen egy pillanatig semgondolom, hogy bukás várna az ifjúSkywalkerre.

– Róla én sem tudom elképzelni – értettegyet Lorana. – Most viszont elnézésedetkérem, Ma’Ning mester, de össze kell szed-nem egy csapatot, amely segít nekem meg-szervezni az iskolát.

– Hát persze, menj csak nyugodtan – búc-súzott barátságosan mosolyogva Ma’Ning –,később még beszélünk!

 Azzal a mester sarkon fordult, odasétált akét duróhoz, és bekapcsolódott a kettejük 

 

 beszélgetésébe. A három elmélyülten társal-gó Jedi láttán Lorana hirtelen úgy érezte,hogy a társai kívülállónak tartják őt. Néhány pillanattal később ráeszmélt, hogy talán fe-leslegesen emészti magát, elvégre az imént bejelentette, hogy dolga van, és mennie kell. Vett egy mély lélegzetet, kisöpörte a fejéből anyomasztó gondolatokat, és elindult a kijáratfelé.

Már majdnem elérte az ajtót, amikor egy ismeretlen férfi lépett elé, és bizonytalanhangon megszólította:

– Elnézését kérem, kisasszony, válthatnék önnel néhány szót?

– Természetesen – felelte Lorana, és barátságosan mosolyogva szemügyre vette azidegent. A személyzet egyik jellegzetes tagjátlátta maga előtt: egy karcsú derekú, széles vállú, fiatal férfit. Az illető szürke kezeslá- basán erős vegyszerszagot árasztó foltok 

 

sötétlettek, ami arra utalt, hogy közvetlenül amunkahelyéről érkezett a találkozóra. A hátamögött fiatal nő várakozott, aki a jobbjávalegy alvó csecsemőt ölelt magához, míg a balját a mellette toporgó, öt-hat év körülikisfiú vállán tartotta. Lorana rámosolygott afiúra, majd a férfihoz fordult, ésmegkérdezte: – Miben lehetek asegítségükre?

– A nevem Dillian Pressor – felelte acsaládfő –, és igazából nem is én, hanem azén Jorad fiam szeretne kérdezni valamit.

– Legyen úgy! – mondta Lorana, és lépettegyet a fiú felé. Észrevette, hogy aközeledtére a fiatalasszony szorosabbanmarkolja a fia vállát, de úgy döntött, hogy nem törődik a figyelmeztető jellel. Gyorsanleguggolt, és barátságosan ráköszönt a félsze-gen mosolygó gyermekre: – Szervusz, Jorad! Apukád azt mondja, hogy kérdeznél valamit.Hát tessék, kíváncsian hallgatlak!

 

 A fiú néhány pillanat erejéig bizonytalansággal vegyes ámulattal meredtrá, aztán megkérdezte:

– Te tényleg Jedi vagy?

– Az bizony – jelentette ki Lorana. – A nevem Lorana Jinzler. Halljuk, ki tudod-emondani?

Jorad ügyetlenül csücsörítgetett, majdkinyögte:

– Lorana Jissler? 

– Nem, Jorad – szólt rá az apja –, ahölgyet Jinzlernek hívják.

– Lorana Jissler – ismételte a fiú.

– Na jó, maradjunk a Loranánál! – javas-olta mosolyogva a lány. – Tehát, mire vagy kíváncsi?

 

 A fiú felpillantott az anyjára, aztán szem-látomást összeszedte magát, visszanézett azelőtte guggoló Jedire, és végre belekezdett:

– Ma’Ning mester azt mondta, hogy csak azok a gyerekek lehetnek Jedik, akiket ő ide-hívott. És szeretném megtudni, hogy én islehetnék-e Jedi?

Lorana felnézett az anya nyugtalanságrólárulkodó arcára, majd ismét a fiú szemébefúrta a tekintetét, és megszólalt:

– Attól tartok, ebbe az ügybe egyikünk sem szólhat bele. Ha nem úgy születtél, hogy fogékony vagy az Erőre, nem nevelhetünk  belőled Jedit. Sajnálom, de ez már csak így működik…

– Igen, de mi van, ha időközben fejlődtem valamennyit? – makacskodott Jorad. – A mester azt mondta, hogy az összes idehívottgyerekben van hajlam, és már sok idő telt el

 

azóta, hogy megvizsgáltak minket. Talán fe- jlődtem azóta…

– Talán tényleg így van… – mormolta Lor-ana, és töprengve nézte a fiú reménykedő ar-cát. Elméletileg nem fordulhatott elő az, amitJorad olyannyira szeretett volna. Az Erőre való fogékonyságot táplálni lehetett ugyan,de teremteni nem. Másrészről viszont, magaC’baoth mondta, hogy ezeknek a családoknak egy-egy tagját valamennyire átjárja az Erő, éselméletileg az is előfordulhatott, hogy a vizs-gálatok pontatlan eredményt hoztak. Loranaalaposan megfontolta a válaszát, és meg-szólalt: – Megmondom, hogy mit fogok tenni: beszélek Ma’Ning mesterrel, hogy újra vessenek alá téged a vizsgálatoknak. És hakiderül, hogy időközben fejlődtek aképességeid, előbb-utóbb téged is bevesznek a Jedi-iskolába. Így jó lesz?

Jorad szeme felszikrázott, aztán a fiúlelkesen rávágta:

 

– Persze, hogy jó! Mikor mehetek a vizsgálatra?

– Előbb beszélek MaWing mesterrel – is-mételte türelmesen Lorana, aki attól tartott,hogy máris többet ígért annál, mint amen-nyit teljesíteni tud. – Majd ő értesíti az idő-pontról az apukádat.

– Khm… Jorad! – szólalt meg a fiú anyja.

– Köszönöm szépen! – mondta köte-lességtudóan a fiú.

– Nagyon szívesen – felelte Lorana, azzalfelállt, és szemügyre vette a csecsemőt. – Ő akishúgod?

– Igen, és úgy hívják, hogy Katarin –felelte Jorad. – Most még nem csinál mást,csak alszik, eszik és sír. Főleg sír.

 

– Hát igen, ahhoz a babák nagyon értenek – válaszolta Lorana, és a szülőkhöz fordult: –Köszönöm, hogy eljöttek a gyűlésre!

– Ugyan, nem tesz semmit – mondtakészségesen Dillian, azzal kézen fogta a fiát,és a kijárathoz lépett. Az ajtó kinyílt, a férfikiterelte Joradot a folyosóra, majd vissza-fordult, és elköszönt: – Még egyszer köszön- jük a segítségét, Jinzler lovag!

– Szólítsanak egyszerűen csak Loranának!– kérte a lány. Dillian szinte kényszeredettenelmosolyodott, és módosította az előzőmondatát:

– Hát akkor, köszönjük a segítségét,Lorana!

Karon fogta a feleségét, és éppen átlépettaz ajtón, amikor odakint, a folyosón ingerültkiáltás harsant:

– Szóval, itt vagy!

 

 A család mögött Lorana is kisietett a foly-osóra, és gyorsan körülnézett. A hajó orrafelől fiatal, világosbarna hajú férfi viharzottfeléjük, aki fenyegetően meredt Dillianre, ésismét felcsattant:

– Elárulnád, Pressor, hogy mi a bánat verte csillagködöt keresel te itt?!

– Egy különleges találkozón vettünk részt– magyarázta Dillian, és Loranára mutatvafolytatta: – A hölgy Lorana Jinzler, Jedi-lovag, és…

– Mióta divat mifelénk – szólt közbedühösen a jövevény –, hogy a munka kellősközepén lelépünk egy akármilyen gyűlés ked- véért? Ha esetleg elfelejtetted volna, nemkönnyű ellenőrizni egy hiperhajtómű reakt-orának kommunikációs rendszerét úgy, hogy a hiperhajtómű szakértője nincs jelen!

– Tudom – mondta bűntudatos képet vágva Pressor, és gyorsan a felesége kezébe

 

nyomta Jorad kezét. – Sajnálom, de azt hit-tem, hogy hamarabb végzek itt.

– Hát a jelekből ítélve rosszul hitted! – A haragos férfi nagyokat fújtatott, aztán Lor-anára nézett, és megkérdezte: – Mondja, Jin-zler lovag, ebből most már rendszert fognak csinálni?

– Elnézést, de attól tartok, nem értem önt,tisztelt, khm…

– A nevem Chas Uliar – mutatkozott be aférfi. – Tehát, a jövőben is sűrűn elő fogfordulni, hogy a Jedik gondolnak egyet, ésfelborítják a munkatervünket?

– Még mindig nem értem – válaszoltaLorana.

– Két nappal ezelőtt éppen belekezdtünk egy átfogó rendszerellenőrzésbe, amikorMa’Ning mester úgy döntött, hogy ri-adógyakorlatot tart – magyarázta némileg

 

lehiggadva Uliar. – Azt játszottuk, hogy kily-ukadt az egyik hűtővezeték. Hogy már öt ily-en gyakorlatot rendeztünk a múlt hónapban,az senkit sem érdekelt. Most szerettük volnaátnézni a reaktort, de maguk elrángatták aszakértőnket. Ezek után kíváncsian várjuk,hogy mit találtak ki holnapra! Erős a gy-anúm, hogy mentőkabin-gyakorlatkövetkezik…

Lorana a következő másodpercbenMa’Ning hangját hallotta a háta mögül:

– Valami baj van, Uliar úr?

 A lány éppen abban a pillanatban fordultmeg, amikor a Jedi-mester kilépett azülésterem ajtaján.

– Csupán szeretném tisztességesenelvégezni a munkámat, hogy utána az igazak álmát alhassam, uram! – válaszolta gúnyoshanghordozással Uliar. – Vagy talán nyújt-sak be hivatalos kérvényt ennek érdekében?

 

– Arra nem lesz semmi szükség – feleltenyugodtan Ma’Ning, és hozzátette: – Pressorúr természetesen visszatérhet azállomáshelyére.

– Nagyon köszönöm… – mormoltaPressor.

– És a jövőben megpróbálunk jobban ig-azodni az önök munkarendjéhez – ígérte aJedi-mester.

– Előre is köszönöm – válaszolta jócskánmegenyhülve Uliar, majd a munkatársáhozfordult: – Gyere, Dillian, jó lenne, ha még aműszakváltás előtt befejeznénk azt azellenőrzést!

 A férfi sarkon fordult, és gyors léptekkelelindult az orr felé.

– Otthon találkozunk! – búcsúzott Pressora feleségétől, és a társa után sietett.

 

– Szia, Lorana! – köszönt Jorad, aki rop-pant komoly arcot vágva nézett az ifjú Jedi-hölgyre. – Remélem, még látjuk egymást!

– Hamarosan találkozunk! – Lorana rá-mosolygott a fiúra. – Vigyázz a kishúgodra,rendben?

– Úgy lesz, megígérem – fogadkozott a fiú,aztán szorosan megmarkolta az anyja kezét,aki csak odabiccentett Loranának, majd akislányával a karján, a fiával az oldalán a tatfelé vette az irányt.

– Meglehetősen ingerültnek tűnt – jegyezte meg halkan Lorana, miután kettes- ben maradt a Jedi-mesterrel.

– Uliarra gondolsz? – Ma’Ning széttárta akét kezét. – Hát igen, annak… Abban viszontkétségkívül igaza van, hogy a beleegyezésük nélkül nem szabadna megváltoztatnunk semaz ütemterveket, sem mást. És ezt alkalo-madtán talán megemlíthetnéd C’baoth-nak.

 

– Én úgy hallottam, hogy te rendelted el apróbariadót, mester – jegyezte meg óvatosanLorana.

– Így igaz, csakhogy C’baoth mesterutasítására! – Ma’Ning fanyarul elmosolyo-dott. – Ráadásul, Uliar ráhibázott, valóbanmentőkabingyakorlatot terveztünk erre ahétre…

Lorana megértően bólogatott, majdfelsóhajtott, és halkan kijelentette:

– Feltétlenül beszélni fogok vele…

 A Kirajzás hat napja hagyta maga mögötta Yaga Minort, és éppen megállt egy újabbnavigációs ellenőrzéshez, amikor megtörténta baj.

Mire Obi-van megérkezett a kettes számúDreadnaught hátulsó lakórekeszébe, már valóságos tömeg verődött össze két mellék-folyosó hatszögletű csomópontjában.

 

– Engedjenek át, legyenek szívesek! –kérte a mester, mialatt óvatosan oldalazottelőre a szorosan összetömörülve bámészkodóutasok között.

– Ezt nézd meg, jött egy másik is! –dörmögte mellette egy rodiai.

– Egy másik mi? – kérdezte értetlenülObi-van, és a hang irányába fordult.

– Egy másik Jedi – válaszolta a rodiai, éskihívóan meredt egyenesen a szemébe.

– Nyugalom, Feeven! – próbált békíteniegy a teremtmény közelében ácsorgó férfi. –Nehogy elkezdj vádaskodni!

– Elmondaná valaki, hogy mi történt? –érdeklődött higgadtan Obi-van.

– Az történt, hogy tolvajok járnak az éjsza-kában – közölte megvetően a rodiai. – És

 

ezek a tolvajok köpenyt viselnek, megfénykardot.

– Feeven, azt mondtam, hogy pofa be! –förmedt a társára az imént megszólaló férfi,azzal a Jedi-mesterre nézett, lesütötte aszemét, és rosszkedvűen hozzátette: – Eljöt-tek egy gyerekért, ennyi az egész.

– Az éjszaka kellős közepén! – morogtafenyegető hangon Feeven.

– Éjszaka? Miféle éjszakáról hablatyolsz?– vitatkozott a férfi. – Ha nem vetted volnaészre, az űrben vagyunk, ahol mindig éjszaka van!

– A család éppen aludt – vágott visszaFeeven –, ami azt jelenti, hogy nekik éjszaka van!

– Köszönöm a felvilágosítást – mondtaudvariasan Obi-van, és ismét elindult.Miközben átnyomakodott a sokaságon,

 

megfordult a fejében, hogy akár éjszaka van,akár nincs, valószínűleg nem ártana, ha fel-hívná C’baoth-t.

Hamarosan kiderült, hogy erre nem leszszükség. Három-négy másodperc leforgásaalatt elérte a tömeg közepén lévő nyílt terü-letet, és ekkor meglátta, hogy C’baoth már ahelyszínen tartózkodik.

– Üdvözöllek, mester! – köszönt Obi-van,és néhány pillantással felmérte a helyzetet.

 Az egyik lakókabin bejáratában tagbasza-kadt, borzas hajú férfi állt, aki mindkétkezével elszántan markolta az ajtó keretét,hogy senki se léphessen be mellette. A hátamögött húzódó, kurta folyosón hálóruhát viselő asszony térdelt, aki kétségbeesettensírt, és egy öt év körüli kisfiút ölelt magához.Maga a gyermek érdekes módon egyszerretűnt rémültnek és kíváncsinak.

 

C’baoth a frissiben érkezett nagymester-hez fordult, és mogorván ráförmedt:

– Te meg mit keresel itt? Tudtommal régaludnod kéne!

– A fülembe jutott, hogy kisebb zavartámadt errefelé – válaszolta a lehetőlegteljesebb lelki nyugalommal Obi-van,azzal közelebb ment a megtermett férfihoz,és ráköszönt: – Jó estét kívánok!

– Nem vihetik magukkal a fiamat! – válaszolta haragosan a férfi. – Nem érdekel,hogy hányan jönnek érte, nem fogják elragadni tőlünk!

– Nincs más választása! – közölte bőszenC’baoth. – Tudtommal a múlt héten Evriosmester már elmagyarázta a helyzetet. A fiátátjárja az Erő, továbbá ő maga beleegyezettabba, hogy tanítsuk. Mindez azt jelenti, hogy  velünk jön.

 

– És ezt ki mondja? – csattant felmérgesen az apa. – A hajó törvényei szerint agyerekekkel kapcsolatos döntéseket a szülők hozzák. Ne is próbáljon mást állítani, mertutánanéztem!

– A hajó fedélzeti szabályzatának  összeállítói még csak nem is gondolhattak ami helyzetünkre! – vágott vissza C’baoth. –Tehát azok a előírások erre az esetre nem vonatkoznak!

– Aha, ezek szerint maga egyszerűen láb- bal tiporja a törvényeket, ha azok nem ille-nek össze a terveivel?

– Természetesen nem vetjük el a tör- vényeket – válaszolta gőgösen C’baoth –,csupán értelmezzük, és ha kell, átírjuk őket.

– És mégis kik? Maguk, a velünk utazóJedik? – háborgott a férfi. – Honnan veszik a bátorságot hozzá?

 

– A Kirajzás fedélzetén a legfőbb hatalomPakmillu kapitány kezében van – próbált békíteni Obi-van. – Hozzá kell fordulnunk,ha…

– Lehet, hogy elméletileg ő az első számú vezetőnk – vágott közbe C’baoth –, de idővelakár még ez is megváltozhat! Majdmeglátjuk…

 A baljóslatú, homályos kijelentés hallatánObi-vannak kínos érzései támadtak, és hogy pontosítsa az elhangzottakat, rákérdezett:

– Hogy érted azt, mester, hogy majdmeglátjuk?

– Ez az expedíció alapjában véve a Jedi-rend vállalkozása – válaszolta C’baoth –, amiazt jelenti, hogy a mi érdekeink felülmúlják mindenki másét.

Obi-van vett egy mély lélegzetet, és hir-telen tudatosult benne, hogy a körülöttük 

 

álló utasok néma csendben hallgatják akettejük párbeszédét. Megköszörülte atorkát, és szelíden megkérdezte:

– Válthatnánk néhány szót négyszemközt,C’baoth mester?

– Természetesen, de csak később – felelteC’baoth, mialatt a nyakát nyújtogatva elnéz-ett a sokaság felett –, megérkezett akapitány…

 A tömeg kérés nélkül szétnyílt, hogy átengedje a hajó parancsnokát. Noha nyilvánaz ágyból ugrasztották ki, Pakmillu úgy festett, mintha szolgálatból érkezett volna.Éberen figyelte környezete mindenrezdülését, az egyenruhája kifogástalan volt,egyetlen porszem vagy gyűrődés sem akadtrajta.

– Üdvözlöm önöket, Jedi-mesterek! –köszönt a kapitány a tőle megszokottnál

 

komolyabb, szinte komor hangon. – Megtud-hatnám, hogy mi történik itt?

– Ezek el akarják ragadni tőlem a fiamat!– kiáltotta dühösen az apa.

– A fiúból hamarosan Jedi-tanítvány lesz– jelentette ki C’baoth olyan magától ér-tetődő hangsúllyal, mintha egy mármindörökre eldöntött tényt közölt volna. –És az apja megtagadja tőle a jogait.

– Nem akarok én megtagadni semmiféle jogokat! – tiltakozott a férfi. – Viszont ő méggyerek! Nem dönthet más a sorsa felől, csa-kis a szülei!

– A Jedik az igazság és a béke őrzői –próbált magyarázattal szolgálni C’baoth –,így aztán…

– A Köztársaságban talán azok – sza-kította félbe az apa –, csakhogy mi pontosanezért hagytuk ott a Köztársaságot! Elegem

 

 volt az önkényes döntésekből, a részrehajlóigazságszolgáltatásból, és elegem volt…

– Talán mindannyian jobban járnánk, hareggel folytatnánk ezt a beszélgetést – javas-olta békítő szándékkal Obi-van. – Ha kipi-henjük magunkat, nyugodtabbak leszünk, ésa gondolataink is kitisztulnak…

– Arra semmi szükség – szólt közbeC’baoth –, én így is pontosan tudom, hogy mit kell tennem.

– Kenobi mester bölcsen beszélt – ál-lapította meg Pakmillu kapitány. – Holnap,reggeli után várom önöket a Kettes Dread-naught parancsnoki eligazítótermében. –Jelentőségteljes pillantást vetett előbb aJedi-mesterre, aztán az apára, majdfolytatta: – Ott mindketten lehetőségetkapnak arra, hogy előadják az érveiket, il-letve a Köztársaság törvényeinek az esetre vonatkozó cikkelyeit.

 

C’baoth nagyot szusszant, és megszólalt:

– Rendben, kapitány, akkor a holnapreggeli viszontlátásra!

 Azzal még egyszer az apára, illetve a fiúranézett, majd sarkon fordult, és elindult. Obi- van hívás és kérés nélkül, egyből a nyomábaszegődött. Szótlanul követte a társát, közbenaz a benyomása támadt, hogy amíg az utasok az imént a tisztelettől vezérelve nyitottak utata kapitánynak, addig most szinte félve térnek ki a szokásához híven döngő léptekkel vonuló C’baoth elől.

 Az első száz méteren keresztül hallgatagon ballagtak egymás mellett. Obi-van már attóltartott, hogy az ősz hajú mester nem isóhajtja megtárgyalni az eseményt, amikorC’baoth váratlanul megszólalt:

– Súlyos hibát követtél el, Kenobi mester! A Jedik sosem vitatkozhatnak kívülállók előtt!

 

– Csupán szerettem volna tisztázni a he-lyzetet – válaszolta Obi-van, és megidéztemagában az Erőt, hogy abból merítsen türel-met. – Továbbá az iménti beszélgetést énmagam nem nevezném vitának. De ha máraz elveinknél tartunk, tudomásom szerint aJedik szándékosan nem kerülhetnek össz-etűzésbe azokkal, akiket elvileg szolgálniuk kellene.

– Nem állt szándékomban, hogy  összevesszek az utasainkkal – jelentette kihatározottan C’baoth. – Nem akartam mást,mint hogy bevonjak egy gyermeket a képzésiprogramunkba.

– De miért éppen az éjszaka közepén? – vágott vissza Obi-van. – Igazán megvárhat-tad volna a reggelt! – Egy pillanatra el-hallgatott, majd halkan hozzátette: – Hacsak nem szándékosan rendezted így, mertéreztetni akarod, hogy ki az úr a háznál!

 

Kenobi mester azt remélte, hogy a mester-társa azonnal és hevesen tiltakozni fog a vádellen, ám C’baoth éppen csak rápillantott aszeme sarkából, és kissé kihívó hangonfelvetette:

– És vajon miért tenném?

– Sejtelmem sincs – válaszolta Obi-van –,főleg miután a Törvénykönyv szigorúan tiltjaa Jediknek, hogy mások fölött uralkodjanak.

– És nekünk tényleg betű szerint kell ér-telmeznünk azokat az előírásokat? –kérdezte tűnődő hangon C’baoth.

Obi-van különös bizsergést érzett atarkójában, mire hatalmasat sóhajtott, éskijelentette:

– Ezt mintha már korábban megvitattuk  volna…

 

– Így igaz, viszont az én álláspontomfikarcnyit sem változott – felelte C’baoth. – Az elmúlt évszázadok Jedi-tanácsai tucatjáv-al, ha nem százával ontották az újabb ésújabb rendelkezéseket, szabályokat és tör- vényeket. És jó néhány akad közöttük, ame-lyről első pillantásra látszik, hogy vagy ér- vényét vesztette, vagy rosszul értelmezzük, vagy egyszerűen tévedésből született. Mi van,ha ez az általad idézett törvény is ezek közétartozik?

– Mi, Jedik a természetünknél fogva alkal-matlanok vagyunk az uralkodásra – válaszolta gondolkodás nélkül Obi-van. – A hatalomvágy a sötét oldal felé terel minket!

– És ezt te honnan tudod ilyen biztosan? – vágott vissza C’baoth. – Mikor történt megutoljára, hogy egy Jedi a gyakorlatban ispróbára tette ezt az elméletet?

 

– Onnan tudom, hogy így szerepel a Tör- vénykönyvben – válaszolta egyszerűen Obi- van. – Nézd, mester, mi azért jöttünk ide,hogy segítsük és tanácsokkal szolgáljuk aKirajzás utasait, és nem azért, hogy uralkod- junk és zsarnokoskodjunk felettük.

– És mégis, mi értelme a szabályoknak, hanem az, hogy utat mutassanak azegyéneknek, és a társadalmuk számáraleginkább megfelelő viselkedésre kényszerít-sék őket? – bölcselkedett C’baoth.

– Te most csupán a szavakkal játszol – ál-lapította meg Obi-van.

– Tévedsz, nagyon is komolyan gondolomazt, amit állítok – jelentette ki C’baoth. – A hatalomvágy azért terel a sötét oldal felé,mert az uralkodni vágyó teremtmény aszemélyes hasznát nézi, és a mások érdekeielé helyezi a sajátjait. Ezzel szemben, ha utat

 

mutatunk másoknak, akkor azt az ő érdekeik miatt, és azok figyelembevételével tesszük.

– És téged valóban az utasok érdekei vezéreltek ennek a hajónak a fedélzetére? Azon, és csakis azon fáradozol, hogy utatmutass az expedíció résztvevőinek?

– Az itteni Jedik kizárólag ezért dolgoznak – állította önérzetesen C’baoth, majdfelsóhajtott, és nyájas hangnemre váltvafolytatta: – Ugyan már, Kenobi mester!Ugye, magad is belátod, hogy Yoda mester vagy Windu mester jóval bölcsebben éssokkal hatékonyabban tudná irányítani aKöztársaságot, mint Palpatine, valamint az ő velejükig romlott hivatalnokai…

– Feltéve, ha ellen tudnak állni a sötétoldal csábításának – válaszolta Obi-van. –Mert az a csábítás bizony mindig is hatnarájuk!

 

– Ez a kijelentésed valamennyi cseleke-detünkre, gyakorlatilag az életünk mindenpercére igaz – fűzte hozzá nagyokat bólog-atva C’baoth. – Ezért fordulunk az Erőhözútmutatásért úgy a saját magunk, mint azok érdekében, akiket szolgálunk.

Obi-van megcsóválta a fejét, és halkanmegszólalt:

– Veszedelmes úton jársz, C’baoth mester!Ha nem törődsz a hajó törvényeivel, ha meg-próbálod rákényszeríteni az akaratodat azutasokra, ha beleavatkozol a fedélzetekenfolyó mindennapi életbe, annak könnyenzűrzavar lehet vége. És akkor az egész ex-pedíció veszélybe kerül…

– Igen, magam is számítok kisebb zav-arokra, de biztosra veszem, hogy hamar leny-ugszanak a kedélyek – vallotta be kisségondterhelten C’baoth. – És megígéremneked, hogy akármiféle hatalmat kapunk a

 

kezünkbe, azon leszünk, hogy döntéseinkhezmegszerezzük az utasaink többségének tá-mogatását. – Figyelmeztető gesztussalfelemelte jobb kezének mutatóujját. – De egy pillanatra se tévesszük szem elől, hogy ők miért tartanak velünk! Hallottad azt a férfit:a legtöbben azért jelentkeztek erre azutazásra, hogy maguk mögött hagyják az ed-digi, romlott világukat. Miért ne nyújthat-nánk nekik valami újat, valami jobbat?

– Azért, mert aki új utakkal kísérletezik,mindig a szakadék szélén táncol – mondtamegfontoltan Obi-van. – És jómagamképtelen vagyok elhinni, hogy a Jedik tör- vényei annyira rosszak, amennyire rossznak te látod őket.

– Én egy szóval sem állítom, hogy rosszak – tiltakozott C’baoth –, csupán azt, hogy rosszul értelmezünk bizonyos szabályokat.Talán az lenne a legjobb, ha a közeljövőbenerre a kérdésre összpontosítanál a

 

meditációid folyamán. És természetesen énmagam is – tette hozzá sietve. – Te és én,Kenobi mester, együttesen talán ki-fürkészhetjük az Erő szándékait, és amegérzéseink alapján rátalálhatunk a helyesútra.

– Talán így lesz – válaszolta békülékenyenObi-van –, de addig is szeretnék részt venni aholnap reggeli tárgyaláson.

– Arra semmi szükség! – vágta rá nyersenC’baoth, aki a kérés hallatán szempillantásalatt visszavedlett a másik, goromba és er-őszakos önmagává. – Evrios mester és énelintézzük azt az ügyet. Továbbá, ha emlékez-etem nem csal, a kérdéses időpontban nekeda vezérhajó kisegítő navigációs termében lesza helyed, ahol számítanak a segítségedre.

– Az a munka igazán várhat egy-két órát…

– Most pedig nyilván szeretnél már ny-ugovóra térni! – jelentette ki C’baoth,

 

miközben elérték a Dreadnaughtokatösszekötő csövekben közlekedő turbólift ál-lomását. – Holnap nehéz napod lesz!

– Nem csak nekem, hanem valamennyiünknek! – Obi-van nagyotsóhajtott. – No és te?

C’baoth gondterhelten visszanézett abbaaz irányba, amerről jöttek.

– Én még megvárom Pakmillu kapitányt – válaszolta. – Aludj jól, Kenobi mester! Hol-nap találkozunk!

 A másnap reggeli tárgyalás végén, miutánmindkét érintett fél előadta az érveit, ésalaposan megvitatták a témát, Pakmillukapitány a Jedi-mester mellé állt.

– Három órával később el is vitték a fiút –fejezte be a beszámolóját Uliar, majd végig-hordozta tekintetét az asztal körül helyetfoglaló barátainak arcán.

 

– Mégis, mit vártál? – mordult fel a veleszemben ülő Tarkosa. – A Jedik olyan ritkák,mint dewback hátán a toll. Nem szeretemőket, de meg tudom érteni, hogy miért nemakarnak lemondani azokról, akikben ott mo-toszkálnak azok a titokzatos képességek.

– Igen, de korábban csak csecsemőket vettek be maguk közé – mutatott rá JobeKeely, és bizonytalanul ingatta a fejét. – Oly-an apróságokat, akik azt sem tudták, hogy a világon vannak, még kevésbé, hogy ki az any- juk meg az apjuk. Ezek a srácok már jóvalidősebbek.

– Viszont a kölykök készséggel velük men-nek, nem igaz? – vetette fel Tarkosa. – Mégaz a fiúcska is, amelyiket ma reggel vittek elotthonról. Nagyon félt, de egyben kíváncsi is volt. Sőt majd szétpukkadt az izgalomtól!Nézzünk szembe a ténnyel, Jobe! A legtöbbkissrác úgy hiszi, hogy Jedinek lenni csuda jódolog!

 

– Engem meg az érdekelne, hogy mitfognak még művelni! – szólt közbe Uliar. –Lehet, hogy mindenkit kiszórnak az egyik Dreadnaught-ból, amelyben aztánfelépítenek egy kisebbfajta Jedi-templomot?

– Fogadjunk, hogy C’baoth-nak máris vannak ötletei! – dörmögte Tarkosa. – Szer-intem az az alak tudja, hogy mit akar.

– Az biztos… – ismerte el komoran Uliar.

Néhány perc erejéig egyikük sem érzettmagában különösebb kedvet a további be-szédhez. Uliar tekintete elkalandozott, és las-san körülvándorolt a jókora kabin falain. A hármas számú személyzeti étkezde ugyanoly-an jellegtelen és katonásan egyszerű volt,mint az összes többi helyiség a Kirajzás fed-élzetén. Az asztaloknál vacsorázó emberek,illetve más teremtmények is jellegtelennek éskatonásnak tűntek dísztelen, egyszínűkezeslábasaikban.

 

Uliar agyában felmerült a gondolat, hogy talán feldobhatnák egy kicsit a hajóbelsőhangulatát. Úgy sejtette, hogy ha maga körégyűjtené néhány társát, Omano parancsnok  valószínűleg megengedné nekik, hogy más-más minták alapján feldíszítsék, és valamen-nyire át is rendezzék a hajón található közöshelyiségeket. Az egyik étkezdéből lehetneelegáns coruscanti szalon, a másikból perem- vidéki kocsma, a harmadikból valamimeghökkentő, bolondos helyiség, talán egy  víz alatt világ…

 A fiatal férfi még szívesen elábrándozott volna, ám egy halk figyelmeztetés kizökken-tette a gondolataiból, és visszarángatta a valóságba.

– Na, most óvatosabban – suttogta Keely –, itt az egyik…

Uliar megfordult, és meglátta a Jinzlernevezetű Jedit, azt a nőt, aki elrángatta

 

 valami ostoba gyűlésre Dillian Pressort, ak-inek éppen dolgoznia kellett volna. A húsz év körüli nő az ajtóban állt, és a fejét lassan ide-oda forgatva fürkészte a vacsorázó vagy márcsak társalgó munkásokat. A bejáratközelében ülők közül néhány megnézték maguknak, de a legtöbben észre sem vették,hogy betoppant közéjük.

– Vajon további tanítványokra vadászik?– találgatott fojtott hangon Uliar.

– Akkor rossz helyen jár, mert itt egyetlenkiskölyök sincs – mutatott rá Keely, és asaját gondolatától megrökönyödve felvetette:– Lehet, hogy elfogyott az aprónép, és mostmár a felnőttek következnek?

– Talán nekik is teljesíteniük kell bizonyostervszámokat – vélekedett Uliar. – Tudjátok,mint ahogy a koréliai biztonságiaknak minden nap el kell kapniuk bizonyos számú bűnözőt. C’baoth előírta nekik, hogy ennyi

 

meg ennyi újoncot kell szerezniük, és addigmennek, amíg össze nem szedik a csapatot.

– A koréliai biztonságiaknál nincsenek ily-en számok – Uliar hanyagul legyintett –, azcsupán legenda.

– Hát, ha mégis ezt a feladatot kapta, maeste hoppon marad – jegyezte meg Keely,miután a Jedi-hölgy megfordult, és elhagytaaz étkezdét. – C’baoth aligha lesz elégedett vele.

– Ha engem kérdezel, szerintem C’baothmég soha életében nem volt elégedett senkiv-el és semmivel – morogta Uliar, azzalfelkapta a csészéjét. – Még sosem láttam nálaönteltebb alakot.

– Annak idején volt egy hozzá hasonlótanárom – mesélte Tarkosa. – Egy éjszakanéhány évfolyamtársam belopózott azirodájába, felkapták az íróasztalát, és levitték az előcsarnok mosdójába. Sajnálhatjátok,

 

hogy nem voltatok ott, amikor a tanármeglátta az eredményt! Azt hittem, szétmegy a feje, olyan ideges lett…

– Látatlanban lefogadom, hogy hiábaszúrtatok ki vele, semmi sem oldódott meg.Ez a fajta ugyanis sosem tanul – dünnyögteKeely, majd Uliarhoz fordult, és hozzátette: –Ha már a megoldásoknál tartunk, megfe- jtettétek végre, hogy mi okozta tegnap azt anyomásingadozást? Le kellett zárnunk ateljes jobb oldali ütegsort.

– Ó, persze, nagy nehezen kibogarásztuk!– válaszolta Uliar, és ez a téma végül teljesenelterelte a figyelmét a Jedikről, valamint atarkabarka étkezdékről. – Öregem, ettőlelpusztulsz, ezt hallgasd meg! Ismered b’Cre- vnist, azt a megtermett, folyton vigyorgó phoptfeahiait, aki állítólag az ottani hűtőrend-szer szakértője? Na, rosszul feliratozta a vez-etékeket, de annyira, hogy ő maga sem ig-azodott el rajtuk…

 

Loranának végig kellett járnia a Dread-naught négy éttermét, de végül megtalálta aPressor családot.

– Jó estét és jó étvágyat! – köszönt rájuk  barátságosan, mialatt odasétált az asztaluk-hoz. – Hogy s mint vannak ma este?

– Köszönjük, remekül – válaszoltaPressor, és óvatos pillantásokkal méregette afiatal Jedi-hölgyet. – Valami baj van?

– Az attól függ, hogy honnan nézzük –felelte rejtélyesen Lorana, azzal leguggolt akisfiú elé, és kissé bánatosan folytatta: – Sa- jnálom, Jorad, de a megismételt vizsgálatok is azt mutatták, hogy nem lehet belőled Jedi.Hidd el, szívből sajnálom!

 A fiú szemlátomást elszontyolodott, de er-őt vett magán, és egy hatalmas sóhajtáskíséretében kijelentette:

 

– Semmi baj, anyu és apu előre meg-mondta, hogy valószínűleg nem lesz változás.

– A szüleid nagyon jól tették, hogy felkészítettek erre a szomorú lehetőségre –helyeselt Lorana. – Remélem, nem vagy túlságosan csalódott…

– Egy pillanatig se aggódjon, hamar túlteszi magát rajta! – jelentette ki az anya, akiaz imént jól láthatóan megkönnyebbült a hírhallatán. – Hiszen annyi mindennelfoglalkozhat az életben!

– Így igaz – mormolta Lorana, és a lelkiszemei előtt egy pillanatra megjelent fivérearcának képe. – El kell fogadnunk, hogy mirefutja a tehetségünkből és erőnkből, mert csa-kis így őrizhetjük meg a lelkünk békességét.

– Amit azért néha felkavar egy-egy csete-paté… – jegyezte meg komoran Pressor. – A fülembe jutott, hogy mára virradó éjszakaszép kis zűr volt a D-2-esen.

 

– Igen, hallottam róla – erősítette megLorana –, de én magam nem voltam jelen,így nem tudhatom pontosan, hogy mitörtént. Azt viszont tudom, hogy végül siker-ült békés körülmények között rendezni anézeteltérést.

– A hírek szerint a fiút erőszakkal vitték ela Jedi-iskolába! – csattant fel hevesenPressor. – Én ezt nem nevezném békésmegoldásnak!

– Ha egy gyermekben ott rejtőznek azok aképességek, amelyek révén Jedi lehet belőle,akkor vele született joga, hogy azzá váljon –érvelt Lorana. – Hogyan is tagadhatnánk meg tőle ezt a jogot? És igen, a mi életünk néha nehéz. Igen, áldozatokat kíván úgy tőlünk, mint a szüleinktől. De szilárdanhiszem, hogy ezzel együtt is megéri a Jedik útját járni.

 

– Hiszek magának… – Pressor hümmögve bólogatott, de látszott rajta, hogy bővenmaradtak még kételyei.

– Nos, nem is zavarok tovább, egyenek ny-ugodtan! – mondta Lorana, és felegyenese-dett. – Még egyszer köszönöm, hogy időt ál-doztak ránk!

– Mi köszönjük, hogy megkeresettminket! – udvariaskodott a férfi.

– Viszlát, Lorana! – búcsúzott Jorad, ak-inek a tekintete egy pillanatra még elidőzötta lány övébe tűzött fénykardon, és csak aztán vándorolt vissza az asztalra, illetve az ételre.

Lorana megfordult, és elindult a kijáratfelé. Mialatt lassú léptekkel átvágott az étter-men, valamennyi érzékszervével figyelt, hogy minél pontosabban felmérhesse a közhangu-latot. Az útvonala közelében ülő emberek közömbösen néztek fel rá, amikor elhaladtmellettük, míg a tőle távolabb eső utasok 

 

észre sem vették őt. Szinte mindenki nyu-godtnak és elégedettnek tűnt, mindösszeegy-két karbantartó morgolódott, de ők iscsak a munkájukkal kapcsolatos gondok mi-att. Ha az étteremben tartózkodók haragud-tak is a Jedikre, nem mutatták tanújelét azérzéseiknek és indulataiknak.

 Az ifjú Jedi végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg alaptalanul aggó-dott. A gondolat nyomán hirtelen biztosra vette, hogy előbb-utóbb úgy a személyzettagjai, mint a telepesek jobb belátásratérnek, és felismerik, hogy minél több Jeditartózkodik a Kirajzás fedélzetén, annálzökkenőmentesebb és biztonságosabb lesz azutazás.

 A folyosóra érve Lorana friss léptekkelfolytatta útját, hogy mihamarabb visszatér- jen a munkájához. A raktármagba várták,hogy segítsen a megfelelő rekeszbe juttatniegy rossz helyen tárolt rakományt. A 

 

személyzet ugyan a legkorszerűbb rakodó- ésemelőgépekkel dolgozott, de a nagy tömegűládák mozgatásánál mindig fennállt a bale-setveszély, így sosem ártott, ha egy Jedi vigyázott a munkások testi épségére. A fed-élzeten tartózkodók közül mindenkitisztában volt azzal, hogy a hosszú utazás al-att óhatatlanul lesznek sebesültjeik, sőt méghalottaik is, de Lorana elhatározta, hogy amaga részéről mindent meg fog tenni a bale-setek elkerülése érdekében.

Befordult egy sarkon, és eszébe jutott,hogy még mekkora távolságot kell megten-nie, mire végre eléri a központi hengermélyét. Szilárdan megfogadta, hogy az elsőadandó alkalommal szerezni fog magának egy fedélzeti robogót vagy egy kisebbfajtasiklót, aztán megszaporázta a lépteit, ésnekivágott a jobb hátulsó turbólift felé vezetőfőfolyosónak.

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– … és ez itt a főhajtómű rekesze – közölteThrawn, majd félreállt az útból, hogy a fivéreaz ovális bejáraton keresztül szemügyre vehesse a kisebb csarnoknak is beillő helyisé-get. – Nyilván magad is látod, hogy számostekintetben jelentősen eltér a mi hajóink géptermeitől.

– Igen… – dörmögte Thrass, aki éppencsak bekukkantott az ajtón, majd nyombanCar’dashoz fordult: – Mekkora a hajó fény alatti hatótávolsága?

– Nem tudom pontosan – válaszolta azifjú navigátor, és kérdőn nézett Quenntóra. A kapitány kicsit távolabb állt tőle, és Marisrafigyelt, aki halkan suttogva tolmácsolta nekia cheunh nyelven folyó beszélgetést. Car’das

 

 várt néhány pillanatig, majd odaszóltQuenntó-nak: – Rak, már megbocsáss, de a vendéglátóink várják a választ!

– Miért érdekli őket? – mordult fel akapitány. – Szeretnék elvinni az öreglánytegy próbakörre?

– Ugyan már, Rak! – nyögte kétségbee-setten Car’das, és gondosan kerülte Thrawntekintetét.

Quennto nem szívesen egyezett bele, hogy a parancsnok körbevezesse a testvérét az Alkuvadász on, és már a megérkezésük elsőpercétől fogva látszott rajta, hogy mérhete-tlenül ingerült. És ha mindez nem lett volnaelég, a kapitány vagy megfeledkezett arról,hogy Thrawn már egész jól értette a Galaxisközös nyelvét, vagy nem törődött vele.

 A chiss férfi mindeddig nem válaszolt asértő megjegyzésekre, de nyilván az őtürelmének és önuralmának is voltak 

 

határai. Car’das attól tartott, hogy Thrawnegyszer csak megunja a pimaszkodást, vis-szazáratja a goromba alakot a fogdába, ahon-nan Maris sem fogja még egyszerkikönyörögni.

Quennto végül csak legyintett egyet, ésmogorván megszólalt:

– Újratöltés nélkül hatszáz standard órátrepülhetünk vele. De akár hatszázötvenet is,ha óvatosan gyorsítunk és manőverezünk.

– Köszönöm! – vágta rá Car’das, azzalminnisiatra váltva lefordította a választ.

– Lenyűgöző… – mormolta Thrass, és is-mét benézett a gépterembe.

– Az ő hajtóműveik nyilván hatékonyab- ban használják fel a tüzelőanyagot, mint amieink.

 

– Így igaz, viszont a hiperhajtóműveik eléggé sebezhetőnek tűnnek – válaszoltaThrawn. – A sokkolóhálóink szempillantásalatt mozgás- és manőverképtelenné tették úgy ezt a hajót, mint az idegen támadóét.

– Fegyverzet?

– Egyszerű, de elégségesnek tűnik –felelte a parancsnok. – Bizonyos beren-dezések, illetve alkatrészek működését mégmost sem értjük, de a szakértőim folyam-atosan vizsgálódnak. A hajó fedélzetén talál-ható energiafegyverek és rakéták kevésbé fej-lettek, mint a nálunk rendszeresített harcieszközök. Továbbá, az egység nem hordozsokkolóhálót vagy más típusú bénítófegyvereket. Azt a tényt viszont ne tévesszük szem elől, hogy ez itt csupán egy kisebbfajta,magánkézben lévő teherhajó!

 

– Ez igaz… – Thrass kimérten bólintott, ésCar’dashoz fordult: – Odahaza vannak hadi-hajóik is, ugye?

– A Köztársaságnak nincs központi had-serege – felelte az ifjú navigátor. Igyekezettgondosan megválogatni a szavait, mert kész-séggel elhitte ugyan Thrawnnak ésThrassnak, hogy a népük módszere a békéséberség, de így sem akarta, hogy a chissek nyugtalankodni kezdjenek a szomszédaik mi-att. Megköszörülte a torkát, és hozzátette: –De a szövetséghez tartozó rendszerek túlnyomó többsége rendelkezik saját védelmierőkkel.

– Amelyeket támadásra is fel lehethasználni?

– Természetesen, és néha meg is esik,hogy az egyik rendszer megtámadja amásikat – ismerte el Car’das. – Ám olyankora főkancellár, vagyis a Köztársaság első

 

számú vezetője felkér más világokat vagy szövetségeket, hogy segítsenek megfékezni atámadókat, így ezek a háborúk általábanhamar véget érnek. És mindig számíthatunk a Jedikre, akik megpróbálják összebékíteni aszemben álló feleket. Gyakran még azt issikerült kieszközölniük, hogy egyáltalán nekerüljön sor fegyveres összecsapásokra…

– Jedik? – mordult fel Thrass, és kérdőnpillantott a fivérére.

– Mifelénk ismeretlen teremtmények –felelte Thrawn. – A hölgy már elmagyaráztanéhányszor, hogy kifélék-mifélék, de ősz-intén bevallom, még most sem értemigazán…

Car’das meglepetten nézett Marisra. Min-deddig sejtelme sem volt arról, hogy a más-odpilóta magánbeszélgetéseket folytat aparancsnokkal. A tekintetük összeakadt,mire Maris bűntudatosan lehajtotta a fejét,

 

és hirtelenjében még a tolmácsolást iselvétette.

Quennto azonnal felfigyelt a jelekre. A szeme résnyire szűkült, aztán a tekinteteelőbb Marisra, majd Car’dasra, aztán ismét anőre, végül a két chissre villant.

– Nagyjából arról van szó, hogy a Jedik képesek felhasználni egy mások által elérhet-etlen energiamezőt vagy valami hasonlót –folytatta zavartalanul Thrawn, aki ha észre is vette az iménti közjátékot, nem mutattatanújelét. – Segíti őket az érzékelésben, rajtakeresztül bepillantást nyerhetnek mások szándékaiba és gondolataiba, és akárfegyverként is felhasználhatják.

– De csakis önvédelem céljából! – szóltközbe Maris. – A Jedik sosem támadnak elsőnek.

– Ti a Jedikről beszéltek? – hördült felQuennto, mert felismerte a nevet a számára

 

érthetetlen cheunh szavak között. – Hé,Car’das! A Jedikről társalogtok?

– Igen, ugyanis a chisseknél ismeretlen fo-galomnak számítanak…

– Helyes! – dünnyögte a kapitány. –Legalább ebben az egy vonatkozásbanfelülmúljuk a kék bőrűeket. Szóval, mitmagyaráztok?

– Most éppen a Jedik képességeinél tar-tunk – felelte Car’das, és a szeme sarkából akét chissre pillantott. Thrawn arcáról nem le-hetett leolvasni semmiféle érzést, mígThrasst jól láthatóan idegesítette a két em- beri lény beszélgetése, amelyből ő nyilvánegyetlen szót sem értett. A navigátor ismét akapitányára nézett, és hozzátette: – De eztkésőbb is megbeszélhetjük.

– Rendben – morogta Quennto –, nem fo-gom elfelejteni.

 

 A társaság hamarosan befejezte a körsétát,ekkor beszálltak a kompba, és visszarepültek a támaszpontra. Car’das még ekkor semtudta megítélni, hogy Thrass miképp vélekedik róluk, és félig-meddig arraszámított, hogy a komor   syndic  mindhár-mukat börtönbe záratja. Így aztán nagy kőesett le a szívéről, amikor a chissek azzal boc-sátották el őket, hogy szabadon visszatérhet-nek a lakosztályukba.

Hamarosan kiderült, hogy a kelleténélkorábban könnyebbült meg. Amikor elérték a szálláshelyüket, Quennto egyetlen szónélkül karon ragadta őt, és berángatta a sajátkabinjukba.

– Mi van, mi történt? – kiáltotta értetlenülaz ifjú navigátor.

– Hallgass! – sziszegte fojtott hangon akapitány, azzal a társalgó közepén álló Marismellé lódította Car’dast, majd becsukta az

 

ajtót, szembefordult a társaival, aztán azárólemeznek vetette a hátát, és összefonta akét kezét a mellkasa előtt.

– Hát, ha már ilyen szépen összejöttünk –morogta vészjósló hangon –, akár mesél-hettek is.

– Mit akarsz hallani? – kérdezte ny-ugtalanul Car’das.

– A teljes történetet rólad, Marisról ésThrawnról – felelte a kapitány. – Különösenazok a kis magánbeszélgetések érdekelnének,amelyeket te folytattál a mi úgynevezettházigazdánkkal, Maris!

Car’das egy pillanatra visszafojtotta alélegzetét, aztán gyorsan elátkozta magát. Azonnal látta Quenntón, hogy ez az apró,önkéntelen reakciója felért egy írásban tett beismerő vallomással.

 

– Hogy érted ezt? – dadogta zavartan,hogy időt nyerjen, amíg összeszedi agondolatait.

– Még csak nem is sejtitek, hogy honnantudom, igaz? – csattant fel ingerülten, dekülönös módon diadalittasan a kapitány. –Komolyan azt hittétek, hogy csak azért, mertén magam nem iratkoztam be a ti kisdednyelviskolátokba, egész idő alatt itt üldögél-tem, és a falat bámultam? – A szobasarkában lévő számítógép felé biccentett, éshozzáfűzte: – Éppen elégszer láttam tanulniMarist ahhoz, hogy megjegyezzem a szótár-program hozzáférési útvonalát.

Car’das nagyot nyelt, és elképedtenmegkérdezte:

– Vagyis érted a cheunht?

– Nem tökéletesen, de egész tűrhetően – vallotta be Quennto, majd mélyen belenézett

 

Maris szemébe, és hozzátette: – És ami ennélis fontosabb: ismerem a nőket!

– Lehet, de akkor sem érted, hogy miről van szó – jegyezte meg mély, nyugodthangon a másodpilóta.

– Helyes – a kapitány nagyot bólintott –,akkor magyarázd el! Kíváncsian hallgatlak…

Maris vett egy mély lélegzetet, éskimondta:

– Én nagyra tartom, sőt csodálom Thrawnparancsnokot. Rendkívül okos, nemes lelkű,továbbá kitűnő érzéke van a művészetekhez.Mióta befejeztem az iskolát, nem találkoztamhozzá hasonlóval.

– Úgy érted, azóta nem, hogy elszakadtálazoktól az ostoba, felelőtlen széplelkektől,akikkel annak idején együtt csavarogtál… –pontosította a kijelentést Quennto.

 

– Igen, a többségük felelőtlen volt – is-merte el Maris a zavar legcsekélyebb jelenélkül –, ami valószínűleg az életkorukbólfakadt.

– De ez a Thrawn, hát ő nyilván más,ugye? – vetette közbe gunyorosan akapitány.

– Thrawn már nem kamasz – mag- yarázkodott tovább Maris –, továbbá az őművészi hajlamaihoz érettség és bölcsességpárosul. És igen, határtalanul élveztem a velefolytatott beszélgetéseket. És nem történtközöttünk semmi. Csakis beszélgettünk, haez számít valamit.

– Nem igazán – mordult fel Quennto, deezzel együtt látszott rajta, hogy jelentősenmegkönnyebbült, és kissé meg is enyhült. –Szóval, ha ezek a találkozások olyan ártatlan-ok voltak, akkor én miért nem tudhattamróluk?

 

– Mert előre tudtam, hogy pontosan úgy fogsz reagálni, ahogyan most! – válaszoltaidegesen Maris.

– És a te ötleted volt ez a nagy titkolózás?– faggatózott tovább Quennto.

Maris habozott néhány pillanatig, majdkibökte:

– Nem, igazából ő javasolta.

– Mindjárt gondoltam… – jegyezte megrosszkedvűen a kapitány.

– Na, és akkor mi van?! – csattant feltürelmét vesztve Maris, és dühösen meredtQuenntóra.

– Az van, hogy a fickó a bolondját járatja veled – válaszolta a kapitány, aki mostanramár majdnem teljesen lehiggadt. – Lehet,hogy én nem vagyok művelt, és hiányzik  belőlem a művészi érzék, vagy hogy mondtad

 

az előbb, de láttam már egyet s mást. Figyelj,Maris, én ismerem ezt a típus! Hidd elnekem, hogy ő nem az, akinek mutatjamagát! Az ilyenek sosem azok!

– Miért ne lehetne éppen Thrawn akivétel? – vetette fel harciasan amásodpilóta.

– Énfelőlem azt hiszel, amit akarsz… –Quennto közömbös képet vágva vonogatta a vállát. – De most szólok, hogy idővel pofárafogsz esni. Most még ábrándokat szövögetsz,hogy ilyen művelt, meg olyan kifinomult ez aThrawn, de egy napon kiderül az igazság.Erre akár mérget vehetsz!

– Majd meglátjuk! – vágott visszamérgesen a másodpilóta. – De addig ishiszek neki!

 Azzal hátat fordított a férfinak, odament aszámítógéphez, és levágta magát az asztalelőtt álló székre.

 

Quennto néhány pillanatig némán mére-gette az élettársát, aztán Car’dasra pillantott,és odaszólt neki:

– Van valami mondanivalód?

– Nincs – vágta rá a navigátor –, a világonsemmi!

– Remek, akkor most tűnj el innen! – rec-segte komoran a kapitány, és félreállt azajtóból. – És jól vésd az agyadba azt, amithallottál! Te se bízz meg benne, mert át fogejteni!

– Jó, persze… – dünnyögte Carttas, azzalóvatosan eloldalazott Quennto mellett, és gy-ors léptekkel kimenekült a folyosóra.

Kinman Doriana kinézett a híd elülső ab-laksorán, és elégedetten látta, hogy a hiperűrörvénylő fényjátéka előbb kígyózó fénysá- vokká, majd elszórtan pislákoló csillagok ezreivé alakul. A Kereskedelmi Szövetség

 

 Darkvenge   nevű hadihajója kitört ahiperűrből.

– Megérkeztünk! – jelentette be ün-nepélyesen a trónszerű parancsnoki ülésenelterpeszkedő Sivv Kav alfejedelem.

– Hm… – dünnyögte szórakozottan Dori-ana, aki Kavtól néhány méternyire, egy másik ülésen foglalt helyet.

 A neimoidik elsőrangú navigációs rend-szerekkel látták el a nagy hatótávolságú csil-laghajóikat. Ám még a legjobb rendszer islegfeljebb annyira lehetett jó, mint a kezelői,és Doriana egyelőre nem tudta megítélni,hogy miként vélekedjen a Darkvenge szemé-lyzetéről. Ráadásul, Sidious ragaszkodott ah-hoz, hogy a neimoidik a lehető legkevesebbfőre csökkentsék a támadásban részt vevőlegénység létszámát, és csak azokat hagyják ahajókon, akik remélhetőleg tartani fogják aszájukat.

 

 A titkár elméjében többször is felmerült agondolat, hogy Sidious talán végezni fog aküldetés túlélőivel, mert így akarja biztosítani, hogy ne szivároghasson kisemmi. És nyilvánvalónak tűnt, hogy ebbenaz esetben a Nagyúrnak jóval könnyebbdolga lesz, ha minél kevesebb szemtanút kellelhallgattatnia…

– Feleslegesen aggódik! – mondtagőgösen Kav, aki teljesen félreértette a Dori-ana arcán megjelenő, töprengő arckifejezés jelentését. – Kétszer is ellenőriztük ahelyzetünket.

– Nagyon köszönöm a gondosságát! –felelte Doriana, udvariasan fejet hajtott, ma- jd tovább törte a fejét.

 A legénység létszámának megnyirbálásaszerencsére nem befolyásolta jelentősmértékben a flotta ütőképességét, mert aneimoidik eleve droid seregekkel harcoltak,

 

míg a fedélzeti rendszereik többségét márhosszú évekkel korábban automatizálták.

 A titkár körülhordozta a tekintetét a hí-don, a padlószintbe süllyesztett munkaál-lomásokban serénykedő neimoidiken ésdroidokon, majd a taktikai képernyőreirányította a figyelmét. A csapásmérő flotta aneimoidik jellegzetes védekező hadrendjébeszerveződött. Az alakzat közepén, a legvé-dettebb pontokon lebegett a KereskedelmiSzövetség két hatalmas hadihajója, amelyek körül hat Hardcell osztályú felfegyverzett te-herhajó alkotott háromszög alakú védőburkot. Az ék alakú formáció közvetlenés távolabbi környezetében a KereskedelmiSzövetség hét kísérő rombolója, valaminttöbb tucatnyi kisebb egység járőrözött.

 A kötelék félelmetes tűzerőt hordozott; valószínűleg ez volt a legerősebb flotta,amely a naboói kudarc óta valaha isösszegyűlt. A neimoidiket majd szétvetette a

 

 büszkeség, de még a máskülönben óvatosDoriana is csaknem biztosra vette, hogy azerős fegyverzettel ellátott hat vadonatújDreadnaughtot is minden különösebb gondnélkül meg fogják semmisíteni.

Feltéve persze, ha a navigátorok valóban amegfelelő rendszer megfelelő vidékéreirányították a harci különítményt. Doriana jól tudta, hogy ha itt nem találkoznak össze aKirajzással, hatszáz fényévet kellelőreszáguldaniuk, hogy a következő navigá-ciós ellenőrzési pontnál elkaphassák acélpontot.

– Megerősítették a pozíciónkat, a tervezetthelyszínen vagyunk – közölte elégedettenKav, majd alattomosan hozzátette: – Persze,csak akkor, ha pontosak az öntől kapottkoordináták.

– Pontosak – válaszolta jeges nyuga-lommal Doriana –, és amennyiben a Kirajzás

 

tartja a menetrendet, akkor mostantólszámítva tizenegy standard nap múlva fel fog bukkanni ezen a környéken. Addig is végre-hajtunk néhány gyakorlatot. Biztosanakarom tudni, hogy a hajók és azok  legénységei alkalmasak a feladatra.

– Legyen nyugodt, ennél jobban már nemkészülhetünk fel – állította dölyfösen Kav alfejedelem. – A droid vadászok vezérlőpro-gramjai a lehető legjobbak, és közelháromezer darab állomásozik belőlük a kéthadihajó hangáraiban. Nem számít, hogy mennyire hatékonyak a Kirajzás támadó éselhárító ütegei, nem számít, hogy mennyiretapasztaltak a tüzéreik, könnyűszerrel vég-zünk velük.

 Ezt mondtátok a nabooi csata előtt is! –gondolta bosszúsan Doriana, de megtartottamagának az epés megjegyzést.

 

– Nem kételkedem a szavaiban, Kav uram– mondta fennhangon –, de akkor is gyakor-latozni fogunk az elkövetkező napok folyamán.

Kav előbb ingerültségről árulkodó, mély mordulásokat hallatott, aztán nyugalmatkényszerített magára, és megszólalt:

– Ahogy óhajtja, Stratis parancsnok! Deha engem odahaza kérdőre vonnak majd afeleslegesen elpazarolt energia és tüzelőan- yag miatt, én mindenestől magára hárítom afelelősséget! Mikor szeretné megkezdeni agyakorlatozást?

– Amit ma megtehetsz, ne halaszd hol-napra! – bölcselkedett Doriana. – Vagyismost nyomban belevágunk! Tíz perc múlvaindítjuk a vadászokat!

– És ez itt az egyes számú üteg vezérlője –magyarázta C’baoth, mialatt bevezette társaitegy viszonylag széles és hosszú, de

 

szokatlanul alacsony mennyezetű terembe. –Nyilván titeket is meglep ez a belmagasság,de felettünk kapott helyet a turbólézerek utántöltője, és az bizony hatalmas berendezés!

– Szerencse, hogy nincsenek gunganok afedélzeten – jegyezte meg mosolyogva Obi- van, miután lehajtotta a fejét, belépett azovális ajtón, és szétnézett a vezérlőben. A he-lyiség közepén jókora, gyűrűt formázókezelőpult állt, míg az oldalfalak mentén atartalék és a támogatóállomások konzoljaisorakoztak. Az egyes kezelőfelületek előtt el-helyezett ülések számából ítélve úgy tűnt,hogy a tűzvezérlő központ legénységetizennégy-tizenöt főből áll, a három vol-taképpeni tüzérrel együtt.

– Gunganeket még a közelébe sem enged-nénk ezeknek a központoknak – válaszoltakomoran C’baoth. – Ők nem elég okosak ah-hoz, hogy ilyen helyeken teljesítsenek 

 

szolgálatot. A turbólézereket csakis rendkívülügyes, tanult, de főleg éles eszű teremt-mények kezelhetik.

– Tapasztalatom szerint, ha valakiiskolázott, még korántsem jelenti azt, hogy éles eszű is egyben, és ez az állítás fordítva isigaz – jegyezte meg Obi-van. – Szóval, négy ilyen ütegsor van minden egyesDreadnaughton?

– Pontosan! – vágta rá C’baoth, majdodasétált a fő tűzvezető állomáshoz, és fel-tette a jobbját az egyik ülés háttámlájának tetejére. Ekkor szembefordult a társaival, ésmegszólalt: – Nos, ifjú Skywalker, gyere ide,és ülj le!

 Anakin a mesterére pillantott, aztán an-nak beleegyező bólintását látva odasietett azüléshez, és helyet foglalt.

– Eléggé bonyolultnak látszik –dünnyögte csendesen, mialatt a tekintetével

 

 végigpásztázott a pultba épített műszerek,kapcsolók, szabályzókarok és képernyők tömkelegén.

– Annak látszik, de valójában nem az – jelentette ki C’baoth, azzal mutogatni kez-dett, közben fennhangon sorolta: – Ezek atulajdonképpeni vezérlőkarok. Jegyezd meg,hogy innen nem csupán az ehhez a köz-ponthoz közvetlenül tartozó, jobb oldaliütegsort irányíthatod, de az elülső, a hátulsó,sőt vészhelyzetben akár a bal oldali lövegeketis! Ez itt a távolkörzeti felderítőrendszermonitorja, az pedig a tartalék tűzvezérlő.Ezen a képernyőn láthatod a fegyvereid ál-lapotát és sérüléseit. Alatta kapott helyet azadó-vevő, ez pedig a taktikai képernyő. Naugye, hogy nem is olyan vészes?

– Egy kicsit még így is bonyolultnak látom– válaszolta Anakin. – Fogadjunk, hogy kitudnék találni ennél sokkal jobb elrendezéstis!

 

– Ebben egy pillanatig sem kételkedem! –C’baoth komoly képet vágva bólogatott, majdamikor a fiú nem figyelt oda, gyors, furcsa vigyort villantott Obi-vanra. Alig egy másod-perccel később hatalmasat sóhajtott, és kisségunyoros hangvételben folytatta: – Sajnála-tos módon a Rendili Űrhajógyár mérnökeinem kérték ki a Jedik véleményét sem atervezés, sem pedig az összeszerelésfolyamán. Ettől függetlenül megnyugodhat-sz, nagyon hamar meg fogod tanulni a rend-szer kezelését. Egy általános útmutatóvalkezdünk, aztán tartunk egy gyors, szimuláltlőgyakorlatot. Tehát itt találod a…

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – szóltközbe Obi-van, és a homlokát gyanakodvaráncolva odasietett a tanítványa mellé. – Mitműveltek ti itt?

– Megtanítom az ifjú Skywalkert az egyesszámú Dreadnaught lézerütegeinek