PREMONTREI ÖREGDIÁK PÁLYÁZAT

„RÉGIMÓDI TÖRTÉNETEK” – CSALÁDI LEGENDÁK

~ ÉDESAPÁMNAK SZERETETTEL ~

KÉSZÍTETTE: ZILAI BERNADETT

12/B

BUDAPEST 2011

Előszó

Szüleimtől számtalan izgalmas családi legendáról

hallottam, példának okáért mesélhetnék anyai

ükanyámról, aki – ha nem a XIX. század végén születik

– híres festőművész lehetett volna, s kinek festményei

mai napig otthonunk falait díszítik. De

megemlékezhetnék egyik dédmamámról is, aki 7 év

jegyesség és 4 év házasság után 2 apró gyermekkel

valamint egy párnába bugyolált ingaórával menekült el

falujából, miután dédapámat hajnalban elhurcolták az

oroszok. Soha többé nem látták egymást. Az a bizonyos

óra most itt ketyeg mögöttem…

Meg kell említenem, testvéreimmel igazán szerencsés

unokák voltunk, mert amíg nagyszüleink éltek, a

legnagyobb szeretettel kényeztettek minket. Közülük

kiemelném apai nagypapámat, aki fiatal sorkatonaként

részt vett az 56’-os forradalom budapesti

eseményeiben. Élete kockáztatásával mentette meg

súlyosan sebesült barátját. A forradalom leverése után

– testvére hívásának ellentmondva – nem hagyta el

hazáját, melynek oka az a hatvani kislány, akinek már

gyermekkorában megígérte, hogy feleségül veszi.

Mondanom sem kell, ő volt a nagymamám.

Itt kezdődik történetem, mely nem olyan

„régimódi”, mint az a bizonyos Szabó Magda regény.

Akiről írok, napjaink hőse. Úgy gondolom, életútjával

mégis példaként állítható mindannyiunk elé.

Az én hősöm az édesapám.

1.

A kezdet kezdetén

„Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk

a boldogságos Szűz Mária és Istennek minden

szentjei,

- hogy téged Julianna szeretlek,

szeretetből veszlek feleségül

- hogy téged József szeretlek,

szeretetből megyek hozzád feleségül

Isten rendelése szerint, az

Anyaszentegyház törvénye szerint, és hogy

téged el nem hagylak, holtomiglan-holtodiglan

semmiféle bajban.

Isten engem úgy segéljen!”

Nagyszüleim, Zilai József & Kis Julianna

Hatvan, 1957. 06. 15.

Szerelmük gyümölcseként 1958.

augusztus 1-jén megszületett

első gyermekük, Zolika. Édesapám

egészséges, életerős kisbabaként

látta meg a napvilágot szülei

nem kis örömére. Szépen

fejlődött, gyarapodott mind

testben, mind lélekben, szerető

és összetartó család vette

körül.

Nagyszülők, nagybácsik,

nagynénik, unokatestvérek.

Mama rengetegszer elmesélte azt a történetet, mely

örökre megváltoztatta apa életét:

A kis elevenség minden délutáni alvást követően

ugra-bugrálva adta tudtára anyukájának, hogy

fölébredt. Ám 1959 nyarának egyik napsütötte

délutánján nagymamám arra lett figyelmes, hogy

kisfia keservesen sír az ágyában. Nem tudta, mi

történhetett. Berohant a szobába és megpróbálta

talpra állítani, de apró lábacskái minduntalan

összerogytak. Halálra rémülten rohant a munkából

hazatérő nagyapám elé,

„- Gyere Dodi, gyere, összerogyik a gyerek!”

Diagnózis: poliomyelitis, azaz gyermekbénulás.

A járvány elleni kötelező védőoltást – a Sabin-

cseppet – Magyarországon 1960-ban vezették be…

Az egyetlen

„álló”kép

2.

Hatvani évek

A kegyetlen betegség következtében apa

1 éves korában nyaktól lefelé lebénult.

Sokáig úgy nézett ki, élete hátralévő

részét vastüdőben kell töltenie. A kitartó

imádságnak és a Jóistennek köszönhetően

azonban végtelennek tűnő kórházban töltött

hónapok után a fertőzés visszahúzódott, ám

a lábaiban lévő idegrostok véglegesen

lebénultak, gerince súlyosan deformálódott,

hasizmai legyengültek s több korrekciós

műtéten esett át, ugyanis az elhalt izmok

nem hagyták csontjait rendesen nőni.

Tolószék gyanánt jó pár évig egy

nagyméretű babakocsit használtak, ha

valahová mentek, de otthon csupán karjai

álltak rendelkezésére közlekedési

segédeszközként.

Mielőtt iskolába került, megkapta

élete első járógépét. Ez tulajdonképpen

egy fém sínpár, ami közé bőr pántokkal

szíjazták oda

lábacskáit. Emellé

egy pár fa mankó

dukált. Innentől

kezdve kicsit

kitágult a világ

számára, s már

egyedül is tudott

közlekedni.

Az el nem múló lelki fájdalom ellenére

nagyszüleim boldog és kiegyensúlyozott

gyermekkort biztosítottak neki, s a mindkét

részről nagy létszámú

család segítségére

mindig számíthattak.

Állapota és a

helyi általános iskola

körülményei lehetővé tették, hogy alsós

koráig Hatvanban tanulhasson.

1964-ben kistestvére született.

Józsival a 6 év korkülönbség ellenére

nagyon jó testvérek voltak. Nem tettek

köztük különbséget, úgy nevelték őket, hogy

mindig támaszai legyenek egymásnak.

„Oldszkúl” tolószék

A miskolci kórházban

3.

„Mexikóis”

Az általános iskola 5. osztályát már Budapesten kezdte a

Mexikói úti Mozgásjavító Intézetben, ahol 4 emlékezetes,

mozgalmas, boldog évet töltött. Nagyszüleim minden lehetséges

alkalommal meglátogatták, majd 2 év után fel is költöztek a

fővárosba, Pestszentlőrincre, hogy közelebb legyenek fiúkhoz.

Az elmúlt években többször volt lehetőségem elkísérni apát

a „mexikóis” osztálytalálkozókra, Minden alkalommal jól

szórakoztam vidám kis társaság visszaemlékezésein: hány mankó

törött el focizás közben, hányszor izgultak, hogy le ne

bukjanak cigarettázás miatt a vécé fölötti párkányon ülve.

Egészséges gyerekeket, meghazudtoló verekedéseket,

diákcsínyeket produkáltak, büntetőmunka gyanánt pedig törött

üvegdarabokkal csiszolták fel a padlót. Természetesen nem csak

a csibészségről szólt az életük. A jó öreg alma mater testi-

lelki táplálékkal egyaránt elhalmozta diákjait. Színházba,

múzeumba vitték a gyerekeket, számos kirándulást szerveztek

nekik. Egyszer egy gyalogos kirándulásra a Városligetbe apát

nem vitte el a tanárnő, mert a „nehezen mozgók” közé sorolta.

Ez annyira rosszul esett neki, hogy fogta magát, a mankóját és

a hosszabb kerülő úton utánuk ment több, mint egy

villamosmegállónyit gyalogolva, mégis egyszerre ért oda a

csoporttal. Ezen Ili néni annyira meglepődött, hogy meghatódva

ígérte meg: soha többé nem hagyja Öt otthon. Ebből is látszik,

hogy ez az otthon az életre is felkészítette lakóit,

önállóságra és kitartásra nevelte őket. Az itt eltöltött évek

meghatározóvá váltak édesapám életében. Az öreg falak között

olyan barátságok szövődtek, melyek a mai napig töretlenek.

Az iskola 2003-ban ünnepelte alapításának 100. évfordulóját.

„Én is mexikóis voltam” 1972. VII. osztály

4.

Fiatalság, bolondság…

Középiskolás éveit a IX. kerületi Szent István

Közgazdasági Szakközépiskolában kezdte, de közös megegyezéssel

a második év után elhagyta ezt az intézményt. Tanulmányait

a Rudas László Közgazdasági Szakközépiskolában folytatta

Pestszentlőrincen, Itt meglehetősen jó dolga volt, a nagy

létszámú osztályban összesen hárman voltak fiúk, de egymaga

volt mozgáskorlátozott. Osztálytársai nagyon szerették, hiszen

mindig is barátságos, nyitott természetű ember volt.

1978-ban sikeresen leérettségizett, mint könyvelő ill.

statisztikus, de ebben a szakmában soha nem dolgozott.

Első állását egy szerszámértékesítő vállalatnál kapta,

ahol 1 évet töltött. Utána nagyapám segítségével felvették a

MÁV villamos vonalvezetőség lőrinci irodájába, ami azért volt

nagyon előnyös, mert így reggelente csak átsétált a szomszédba

dolgozni. Ezen kívül lehetősége nyílt fizikai munkát is végezni

a karbantartó műhelyekben.

Trabantjával, amit már 17 és fél évesen megkapott, minden

szabadidejét csavargással töltötte. Barátaival bejárta az

országot, sőt egyszer Bulgáriába is kiautóztak. Innen apa egy

összezördülés miatt autósstoppal tért haza.

Kedvenc üdülőhelyükké Harkány vált, ahol népes baráti tábor

várta őket, valahányszor leugrottak Baranyába, akár egy-egy

hétvégére is. Az ilyen kiruccanások alkalmával pattant ki

fejükből az a gondolat, hogy valami rendkívüli dolgot kéne

tenni. Így jött el 1984 nyara…

Családi fotó 1974-ből Osztálykirándulás

5.

Valami rendkívüli

„Mozgássérült vagyok, 26 éves, két

barátommal… tervezünk egy utat Párizsba… Nem

tudom ismeri–e ezt az utcai háromkerekűs, kézi

hajtányú rokkantkocsit… Szóval egy ilyennel

szeretnénk az utat megtenni…” Ezekkel a

szavakkal jelentkezett be apa 1984 tavaszának

egyik estéjén egy utcai telefonfülkéből az

akkor népszerű „Halló, itt vagyok!” c.

egyetlen élő rádiós műsorba. Szilágyi Jánost

annyira megérintette ez az ötlet, hogy addigi

szokásával ellentétben megígérte, ha valaki

adáson kívül érdeklődik irántuk, megadja az

elérhetőséghez szükséges adatokat. Nem telt el

sok idő, s jó pár ismeretlen ember ajánlott fel kisebb –

nagyobb segítséget. Volt közöttük idős nyugdíjas, aki

megtakarított pénzecskéjéből küldött támogatást, de kaptak

címeket, telefonszámokat, szálláslehetőségeket, amik valóban

hatalmas segítséget nyújtottak. Ekkor ismerték meg Rózsika

nénit, aki a legaktívabb segítő volt, s akit később anya

bérmakeresztanyjának választott.

Eredetileg, mint említettem, a francia fővárosba tervezték

ezt az utat, de az akkori rendszer utazási törvényei ezt nem

tették lehetővé. (Köztudottan max. 30 nap volt megengedett

hivatalos kinttartózkodás.) Így – mivel nem kapták meg a

szükséges engedélyeket - leredukálták a távolságot, hogy

beleférjenek az időintervallumba, s a bajor nagyvárost,

Münchent tűzték ki úti célul. A három mozgássérült helyett

végül csak ketten mertek útnak indulni. A harmadik vállalkozó

apa egyik vasúti kollégája, aki a már említett világjáró

Trabanttal kísérte őket.

„Hétszáz kilométer három

keréken” Akaraterő,

kitartás és példamutatás

mozgássérült társaknak!

Ezek a gondolatok

indították útnak a két

budapesti mozgássérültet,

Szőke Sándort és Zilai

Zoltánt, akik a még itthoni

utolsó állomásukon,

Győrött, a kempingben

pihentek meg. Az idén

elhatározták, hogy Felső-

Ausztrián keresztül

Münchenig három keréken teszik meg a több száz kilométeres

utat.” (Képes Újság, 1984)

Telve reményekkel,

töretlen lendülettel

és nagyszüleim féltő

szavaival indultak

útnak. A városon

való biztonságos

átkelésüket a Buda

Taxi biztosította.

A magyar szakaszon

viszonylag

zökkenőmentesen

sikerült

végigtekerni. Elbeszéléseik alapján bátram

állíthatom, felemelő érzés volt átlépni a

határon és meginni az első korsó hideg

osztrák sört, melyben a szabadság ízét

érezhették.

Bécsig előfordult, hogy

kempingben vagy a csillagos

ég alatt aludtak. Az osztrák

fővárosba késő éjszaka

érkeztek meg, aminek

következtében a pályaudvaron

tértek nyugovóra. Ez volt az

utolsó nomád éj. Innentől

szinte mesében illően

alakult a sorsuk.

Felfedezték őket, számos

újságban cikkeztek róluk,

így városról városra

fogadóbizottság köszöntötte

hármójukat. Az osztrák ill.

német egyház, magánszemélyek, polgármesteri

hivatalok, rendőrség egyöntetű segítségével,

22 nap kemény fizikai megpróbáltatás árán,

esőben, kánikulában, meredek lejtőkön föl-le

tekerve jutottak el végül

Münchenbe.

A város ajándékokkal

halmozta el őket, majd pár

nap jól megérdemelt pihenés

után Trabantjukat

tolószékestül felpakolták

egy osztrák autóversenyző

trélerére, és hazaindultak.

Bebizonyították ép és sérült

embertársaiknak egyaránt,

hogy akaraterővel és

kitartással a lehetetlen is

valósággá válhat.

Clark Ádám tér, Budapest 1984. júlus 6.

Vár a Nyugat!

6.

„Aranyos kislány Siklósról”

Külföldi utazásaink során az emberek

szeretnek képeslapot

küldeni szeretteiknek.

Nem volt ez másképp

apáékkal sem. Egy

notesznyi címmel a

kezükben nekiültek

képeslapokat írogatni.

Sajnos a lista túl

hosszú volt, anyagiak

miatt kénytelenek

voltak szelektálni.

Így esett, hogy Magyar

Judit („aranyos

kislány Siklósról”

megjegyzéssel) nem

kapott azon a nyáron

képeslapot Münchenből…

Hazaérve amint

alkalmuk adódott,

felkeresték törzshelyüket, a harkányi kempinget és strandfürdőt, a

jól megérdemelt pihenőre. Számtalan barát és ismerős körében

ünnepelték sikerüket, kik között ott örült nekik az aranyos kislány

is. Ebből az ismeretségből barátság, majd nem is sokkal később

szerelem szövődött… Egy év múlva – 1985. június 18-án – Budapesten

szüleim polgárilag összeházasodtak. Esküvőjüket hatalmas

házibulival ünnepelték meg, mert úgy tervezték, hogy lakodalmat

majd a templomi szertartás után tartanak.

Rákoskeresztúron vették meg első közös otthonukat, egy lakótelepi –

mozgássérültek számára átalakított – 53 m2-es - lakást. Ehhez a

Mozgássérültek Egyesülete (MEOSZ) segített hozzájutni a müncheni út

elismeréseként.

Az első közös Karácsony este megünneplésére lesétáltak a helyi

templomba, ami zsúfolásig megtelt az éjféli misére érkezőkkel. Apát

előre tolták a Szentélyhez, hogy lásson is valamit. Áldozáskor a

plébános Gát István atya odalépett hozzá a következő szavakkal: „-

Elfogadod-e Krisztus testét?” Erre csak egy válasz lehetséges… Apa

ekkor volt elsőáldozó, s ez a momentum meghatározta egész további

életét, hiszen előtte nem volt gyakorló katolikus.

Még ez év szilveszteri műsorába Rózsa Gyuri is

meghívta a világjárókat és a MTV „Leg…leg…leg…”

érmével tüntette ki őket. Ezt az érmet azok kapták

meg hazánkban, akik „valami rendkívülit” vittek

végbe, röviden a magyar Guiness – rekordokról

szólt a műsor.

7.

Családalapítás

1986. február 1-jén a

rákoskeresztúri Szent Kereszt

templomban Isten szent színe előtt

is örök hűséget fogadtak egymásnak.

Snell Gyuri atya, aki eskette őket,

egyben lelki vezetőjükké és

barátjukká is vált. Lakodalomra

ekkor sem kerülhetett sor…

Anya a kerület egyik általános iskolájában kezdett el

dolgozni, mint napközis tanító. Bár szakmáját tekintve fazekas,

tehetségét és álmait feladva mellettünk, azaz a gyereknevelés

és férje mellett döntött. Apa nyugdíjazását kérte a vasúttól, s

nyugdíj-kiegészítésként – mivel a focit gyerekkora óta nagyon

szerette – a Ferencváros és a Budapest Honvéd labdarúgó

mérkőzésein kezdett el árusítani. Mivel családjában soha nem

volt kereskedő, ezt az ötletet apa mai napig isteni sugallatnak

tartja. Ez immáron 26 éve tart, s ez által számos barátra,

ismerősre és a szurkolók körében nagy népszerűségre tett szert.

1986. júniusában édesanyám világra hozta idősebbik bátyámat,

Matyit, aki az első gyermek és unoka volt a családban mindkét

részről. Másfél év múlva, 1988 januárjában Bence bátyám

gondoskodott arról, hogy a túláradó szeretetet ne egyedül

kelljen az elsőszülöttnek „elviselnie”.

8.

„Hová megyünk jövő nyáron?”

Ezt a kérdést tette fel 1990 őszén, a tábortűz mellett

üldögélve egy hatvani srác a barátainak. A választ apa egyik

unokatestvére adta meg: „-Lourdes-ba”. Miért pont ebbe a

francia városba? Azért, mert ennek az unokatestvérnek az

édesanyja is nagy Szűzanya-tisztelő volt, s ha már ő nem

juthatott el erre a kegyhelyre, a fia elhatározta, majd ő

elzarándokol helyette. Eszébe jutott apa müncheni útja, s már

össze is állt a kép: hárman gyalog, ketten tolószékkel. Apáékat

nem kellett sokáig győzködni, hiszen régóta ott motoszkált a

fejükben egy újabb megmérettetés gondolata. Így újra elkezdtek

szervezkedni, immáron több tapasztalattal, rutinosabban. Bő fél

évük volt arra, hogy mindent előkészítsenek. Teendők

oroszlánrészét ismét édesapám vette a nyakába (támogatók,

szállás, útvonal, stb.…) Plébánia, kerületi önkormányzat,

magánszemélyek, Benkó Dixieland, Puma… Mind-mind segítő jobbot

nyújtottak. Az út több okból is nagyobb kihívást jelentett az

előbbinél: nem csupán a majd’ 3x hosszabb távolság gondolatával

kellett megbarátkozni, de 2 hónapra el kellett búcsúzni két

kisfiától és feleségétől is.

Kontra Sándor „Sanya”, Káré Tibor „Tibu” (az unokatestvérek)

és Antal Tibor „Sárga”. Ők voltak azok a hatvani srácok, akik

fejéből kipattant ennek a

zarándoklatnak a gondolata, s

akik ezt gyalogosan

vállalták. Szőke Sándor

„Szunyi”, Zilai Zoltán „Apa

”, akik három keréken

tekertek végig. A csapat

1991. június 2-án, Úrnapján

indult útnak a reggeli

szentmise után, Gyuri atya

áldásával.

A magyar szakasz 10 napig

tartott. Hála a kerületi

önkormányzat segítségének,

reményen felül, az országban

„kézről kézre” adták őket, így

mindig volt fedél a fejük felett

és elemózsia is jutott a

tarisznyába.

Komáromban meglepetés érte őket.

Nagyszüleim édesanyámmal és

bátyáimmal vártak rájuk. Egy

ideig utoljára ehettek egy kis

hazait, és ölelhették meg

egymást.

Anya – miután hazahozta

papáékat – vonattal elutazott

Fertődre, hogy az utolsó

itthon töltött napon együtt

gyalogoljon apával Sopronig.

Másnap ismét vonatra szállt,

hogy gyalogosaink szüleit

immáron kocsival (még aznap)

visszahozza a határhoz. Így

mindenki elbúcsúzhatott

szeretteitől.

Sopron, határátkelő 1991.

Úton-útfélen Ausztriában

Az Alpokban

Olykor áztak-fáztak Németországban…

Eredeti tervek szerint édesanyám csak Lourdes-ba ment volna

utánuk, hogy onnan kisbuszunkkal hazahozza őket. Ám a svájci-

francia határnál kisebb technikai malőr következtében az egyik

tolószék meghibásodott, így anya a mentőangyalként utánuk vitt

egy harmadik járgányt.

Innen azonban már nem jött

haza, hanem végigkísérte

őket Franciaországon

keresztül az autóval. Hol

előttük, hol mögöttük haladt

kitartóan.

A két hónapos út során

megtapasztalták az emberi

segítőkészség és

szeretetkinyilvánítás

legfelsőbb szintjeit. Laktak

József-nővéreknél, Mária-

szerzeteseknél, egyszerű

családoknál, panzióban és

hittanteremben egyaránt. Az

emberek bizalmát élvezve

számos imaszándékot bíztak

rájuk.

Egy osztrák család személyesen kereste fel őket, amikor városuk

felé jártak és súlyos szívbeteg kislányuk fényképét rájuk bízva

kérték őket, imádkozzanak a lourdes-i Szűzhöz Klaudia

gyógyulásáért. Minden reményük ebben volt. Klaudia ma 20 éves,

egészséges felnőtt, Istennek hála.

Hosszú és fáradalmas, de

élményekben gazdag

kilométerek megtétele

után végre elérték

céljukat, a Pireneusok

lábánál fekvő kisvárost,

ahol Bernadette

Soubirousnak megjelent

Mária, avagy ahogy

Bernadette nevezte, a

„Szép Hölgy”.

A kislánynak Lourdes

melletti Massabielle-

barlangban 1858. február

11.- július 16-ig 18

alkalommal jelent meg a

Szűzanya. "Menj, igyál a

forrásból, és mosdj meg a

vizében!" Ez utóbbi

fölszólításra a kis

látnok kezével kaparni

kezdett a barlang alján,

és ott fakadt egy forrás,

amely ma is ontja magából

a vizet.

Ezután pedig a forrás

mellett csodálatos

gyógyulások szemtanúja

volt a falu népe. A

csodák világhírűvé tették

a helyet, s a zarándokok

körmenettel adnak hálát a

Szűzanyának. Így tettek

ők öten, valamint

édesanyám is, s emellett

a rájuk bízott

imaszándékokat Mária

lábai elé tették.

Szüleimben a barlangnál

megfogalmazódott egy

gondolat, amiről a

későbbiekben részletesen

is mesélek…

Lélekben megújulva tértek haza,

életre szóló emlékekkel

szívükben.

Pár héten belül II. János Pál

pápa Budapestre látogatott s a

Szent István Bazilikában

találkozott mozgássérült és

beteg testvéreivel. Anyát és

apát nagy meglepetés érte,

amikor ajándékba kaptak két

belépőjegyet erre az alkalomra.

Az Isteni gondviselésnek

köszönhetően ráadásul mind a

ketten kezet csókolhattak a

Szentatyának.

„Rendkívüli zarándokok”

„Ave, ave, ave Maria!”

A kép, ami 20 év után került elő…

9.

Életre szóló ajándék(ok)

Az előző oldalon említettem, hogy szüleimben megfogalmazódott

valami a lourdes-i barlangnál. Nos, ott közösen imádkoztak a

Szűzanyához egy lánygyermekért a két fiú mellé. Megfogadták, ha

a következő baba kislány lesz, hálából a Bernadett nevet kapja

a francia szent tiszteletére. Történt ez 1991. augusztusában. A

zarándoklat indulásának első évfordulójára – 1992. június

elején – világra jöttem.

1999-ben az én álmom is valóra vált. A 7. születésnapom után 3

nappal megszületett a legédesebb kisbaba, akit valaha láttam –

Eszter, a húgom. Így lett kerek a létszám, apa, anya, 2 fiú, 2

lány. Drága nagyszüleim végre elhitték, hogy van kiút,

gyermekük teljes életet élhet a betegség ellenére is. 4

gyerekes családapa lett belőle 40 éves korára.

Spontán családi kép 99’-ből

10.

Ez is ő…

-… akit a humorérzéke

soha nem hagyott el

-… aki a legnépszerűbb

árus a Fradi pályán

-… aki az 50.

születésnapján

elvégezhette az egyik

bajnoki mérkőzésen a

„kezdőrúgást”

-… és aki

tanúságot tett

II. János Pál

pápa boldoggá-

avatásának

ünnepén a Szent

István Bazilika

előtt, 20 évvel a

lourdes-i út után

(szakadó esőben)

Zárógondolatok

„1991 nyarán egy Lourdes-i gyalogos zarándoklat egyik kerekes

székes résztvevője voltam.

Hazaérkezésünk után újabb lelki táplálék, „lelki lakoma” volt

számomra, hogy a többi beteg emberrel együtt itt lehettem a Szentatya

látogatásakor a Bazilikában.

Ő mondta nekünk:

„- Mindazok, akik Isten akaratát elfogadva vállalják a szenvedést,

hasznosak felebarátaik számára. A lélek fényét sugározzák szét maguk

körül, amelyből mások erőt meríthetnek.”

Nem csupán nagyszerű szavaival, de személyes példájával is

megmutatta nekünk, hogyan viseljük betegségeinket Jézussal!

Mi, testi fogyatékos emberek, lelki teljességet kaphattunk tőle.

Akik személyesen is találkoztunk vele, érezhettük az atyai

gyöngédséget, a szeretet krisztusi kisugárzását általa.

A Szűzanya munkatársa volt Ő!

Ahogyan mi, sérült, beteg emberek, úgy sérült Magyar Nemzetünk

is számíthat buzgó imáira a Mennyei Atya Országában, az igazi

hazánkban:

- Ó Mária, Édesanyánk, aki ismered az Egyház és a világ szenvedéseit

és reményeit, segítsd gyermekeidet a mindennapi élet elkerülhetetlen

próbatételei között!”

/Tanúságtétel, 2011. május 1./

Hálával tartozom édesanyámnak, aki a dolgozat megírásában

hatalmas segítséget nyújtott, s akivel együtt nevettünk és

sírtunk, miközben felidéztük a kedves emlékeket, előszedtük a

régi fényképeket.

Köszönet a Premontrei Öregdiákok Egyesületének a

pályázatkiírásért. Lehetőségem nyílt arra, hogy kifejezhessem,

mennyire büszke vagyok a szüleimre.

„A szeretet az az erő, amely a családtagok, mint személyek

között kölcsönös kapcsolatokat ápol, s ezáltal az otthon

közösségét létrehozza, és életben tartja.”

/II. János Pál, 1981/

~ ISTENNEK HÁLA ~