DR. SZŰCS ANITA

AZ I. VILÁGHÁBORÚ FELÉ SORDÓDÓ FRANCIA KÜLPOLITIKA CÉLJAI ÉS IRÁNYVONALAI

Absztrakt

Az első világháború felé sodródó francia külpolitikaaz 1898 utáni időszak nagy részében megosztott ésdecentralizált volt. Semmi új nincs abban, hogy – nemcsak Franciaországban, de mindenütt – a diplomácia, akülügyek irányítása az I. világháború előtt zárt területvolt, a „kevesek uralma” alatt zajlott. A külpolitikairányítása egy maroknyi politikus, végrehajtása pedig aszakdiplomaták kezében volt, a közvélemény nembefolyásolta. 1898 után egészen 1914-ig a franciakülpolitikát különböző – gyakran ellentétes érdekeketképviselő – csoportok irányították, amelyek befolyásaleginkább az őket képviselő politikusok személyesérdekérvényesítő erején múlt. A tanulmány az I.világháborút közvetlenül megelőző időszakban vizsgálja afrancia külpolitikai döntéshozatal egyes orientációit, afrancia külpolitikai orientáció változását az intézményiharcok tükrében.

Kulcsszavak: I. világháború, Franciaország, külpolitikaidöntéshozatal, szövetségi rendszerek, gyarmatosítás

Abstract

Down to the World War I the making of French foreignpolicy was mostly divided and decentralized. The conductof international relation was the concern of personsprofessionally engaged in it. In democratic countriesforeign affairs was traditionally regarded as outsidethe scope of party politics, or the public opinion.After 1898 till 1914 the French foreign policy wasconducted and influenced by different organs and lobbygroups, embodying different interests. How much

1

influence each – the Foreign Office, the administration,the ambassadors, the parti colonial – exercised dependedlargely on the characters of the individuals concerned.The study focus on the road to the war, theintstitutional conflicts in the French foreign policydecision making and the result of this conflict.

Keywords: France, World War I, foreign policy decisionmaking, balancing, empire

Az első világháború felé sodródó francia külpolitikaaz 1898. utáni időszak nagy részében megosztott ésdecentralizált volt. A diplomácia, a külügyek irányítása– nem csak Franciaországban, de mindenütt – az I.világháború előtt zárt terület volt, a „kevesek uralma”alatt zajlott. A külpolitika irányítása egy maroknyipolitikus, végrehajtása pedig a szakdiplomaták kezébenvolt, a politikai folyamatok irányát és kimenetelét aközvélemény nem befolyásolta.1898. után egészen 1914-iga francia külpolitikát különböző – gyakran ellentétesérdekeket képviselő – intézményi csoportok irányították,amelyek befolyása leginkább az őket képviselőpolitikusok személyes érdekérvényesítő erején múlt. Atanulmány az I. világháborút közvetlenül megelőzőidőszakban vizsgálja a francia külpolitikaidöntéshozatal egyes orientációit, a francia külpolitikaiorientáció változását az intézményi harcok tükrében.Franciaország az erős külügyminiszterek alatt kitört aBismarck teremtette elszigeteltségből, de ehhezerőteljesen meg kellett nyirbálni az önálló külpolitikátfolytató nagyköveteket, tisztségviselői kart éslobbicsoportokat.

A francia külpolitika irányításával megbízottdiplomaták és politikusok feladata világos volt: megkellett őrizni és ki kellett terjeszteni a francianagyhatalom érdekeit. Az 1870-71-es háború után azeurópai hatalmi erőegyensúlyban új helyzet állt elő.Bebizonyosodott, hogy Franciaország nem mérhető azújonnan alakult Német Császárság katonai kapacitásaihoz.

Saját biztonsága garantálását és a Németország általelcsatolt területek, Elzász és Lotaringia esetlegesvisszaszerzését Franciaország nem tudta egyedülfelvállalni. Nem maradt más választása, mint a külsőellensúlyozás, azaz szövetségi rendszert kellettalakítania, be kellett tagozódnia a formálódókoalíciókba. 1871 után Bismarck „vezényelte” az európaihatalmi koncertet, a német külpolitika alapja pedigFranciaország elszigetelése volt. Az Oroszországgal1892. augusztus 17-én aláírt katonai egyezmény – amelyetkét évvel később, 1894. január 4-én ratifikáltak – tettelehetővé, hogy Franciaország kitörjön abból adiplomáciai elszigeteltségből, amelybe Bismarckkényszerítette. Franciaország csak ezután kezdett újraeurópai nagyhatalomként viselkedni, a francia politikaielit ekkor nyerte vissza hitét és bizodalmát a francianagyhatalmi szerepben. Az elszigeteltség jó húsz évébena francia nagyhatalmiság csak az Európán kívüli agyarmatbirodalom kiépítésében mutatkozott meg. MígEurópán kívül nagy riválisa Nagy-Britannia volt,Európában Németország jelentette a legnagyobbfenyegetést biztonságára.

A külpolitikát formáló erők, 1898-1914

A külügyi irányítás nem volt egységes terület, számoscsoport, személy hatása érvényesült. A külügyidöntéshozatal két legfontosabb eleme a külügyminiszterés a köztársasági elnök volt, befolyásuk mértéke azonbana személyiségükön múlt. Azokban az időszakokban, amikorerős személyiség uralta a két poszt egyikét, akülpolitika is egységes volt. Amikor mindkét posztragyenge, vagy a külügyeket mellőző személyiség került, akülpolitikai döntéshozatal szereplői eltérő, egymásnakgyakran ellentmondó célokat követtek.

A külügyminisztérium (Quai d’Orsay) politikaiorientációja sem volt folyamatosan egységes, egyesidőszakokban a külügyminiszter, a diplomáciai testület(a nagykövetek, konzulok) és a minisztériumitisztviselők egymástól eltérő, időnként egymásnakellentmondó politikát folytattak.

3

Míg Théophile Delcassé állt a Quai d’Orsay élén (1898-1905), a külügyminiszter szerepe volt a meghatározó.Delcassé hatalmának egyik alapja az volt, hogymegkerülte a szokásos diplomáciai csatornákat, és sajátemberivel dolgozott. Lemondása után, 1905-től aminisztériumi tisztviselők – akár a felső-középosztálybeli elit vagy az École Libre des Sciences Politiquesöregdiák hálózatának tagjai voltak – meglehetősönállósággal vitték a politikai folyamatokat, egészaddig, míg Raymond Poincaré1912 januárjától államfőkéntrészlegesen vissza nem szerezte a kormány befolyását atisztviselői kar felett.

A külügyminisztériumon belül működő ún. „cabinet noir”, adiplomáciai „hírszerzés” szintén hatással volt adöntéshozatalra. Az egyes nagykövetek – kiemelve aBerlinben és Londonban szolgálatot teljesítő Cambonfivéreket, és Camille Barrère-t Rómában – sajátosanértelmezték a külpolitikai utasításokat. Inkábbkezdeményezték, mintsem alkalmazták a politikát, gyakrantúllépték, kiegészítették, vagy saját szájuk íze szerintalkalmazták az érkező utasításokat. A fenti csoportokFranciaország nevében jártak el, a személyek,intézmények közötti politikai hatalmi harc, a személyesrátermettség nagyban befolyásolta a francia külpolitikailépéseket.1

A diplomácia I. világháború előtti sajátostermészetéből adódóan sem a parlament, sem a közvéleménynem játszott valódi szerepet a külpolitika formálásában.A két intézmény szerepe majd csak a tömegpolitikakibontakozásával és megerősödésével lett mérvadó.Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy a parlament semmilyenszerepet nem játszott az I. világháború előtt akülpolitikai célok, irányvonalak meghatározásában. Nem apolitikai kontroll, hanem a politikusok személyesbecsvágya motiválta a külpolitikai döntéshozatalalakítását. A parlamentben külügyi témában interpellálóképviselők nem működtek együtt a Külügyminisztériummal,1 M.B. HAYNE: The French Foreign Office and the Origins of the First World War, 1898-1914, pp. 14-32

gyakran tájékozatlanok voltak. Az interpelláció inkábbszemélyes politikai hírnevük, karrierjük megalapozásátsegítette, semmint valódi külpolitikai célok, átgondoltstratégiák érvényesítését. A külügyminisztert azinterpellációkról nem tájékoztatták, a felvetett témábantájékoztatást sem kértek. Ennek oka elsősorban aközvélemény érdektelensége és az őket képviselőpolitikusok tájékozatlansága volt. Albert de Mun,francia képviselő arról panaszkodott, hogy általábanvéve a német Reichstag tagjai többet tudnak a franciapolitikáról, mint a Képviselőház tagjai Párizsban.2

Valóban, a képviselők látókörében az I. világháborútmegelőzően szinte kizárólag a helyi és a pártügyekálltak. Az országos politika, a világpolitika nemtartozott a szorosabb érdeklődési körükbe. Pedig ekkormár Franciaország világbirodalmat épített. Ennekfényében érthető, hogy a parlamentnek, a politikaiképviselőknek nem volt sok érdeke a külügyi irányításbabeleszólni. A lakossági preferenciák pontosan ezttükrözték. A franciák keveset utaztak, nagyon kevesettudtak a saját környezetükön kívüli eseményekről, másországok népeiről, és nem is mutattak különösebbérdeklődést.

A francia külpolitika alakításában nem csak politikai,hanem gazdasági erők is közreműködtek. A francia-németpénzügyi és üzleti kapcsolatok – főként a nehéziparban –kimondottan szorosak voltak. 1906 után a Michelin és aRenault német leányvállalatokat alapított, míg az AEGfrancia cégeket vásárolt fel. A német acélgyárosoknakfrancia-Lotaringiában és Normandiában voltakérdekeltségeik, míg a Schneider és a Saint-Gobain aRuhr-vidéki szénbányákban és Német-Lotaringiábanvásárolt részvényeket. A Franciaországba irányuló németexport 1905 és 1909 között 35%-kal nőtt.3 A fejlődőgazdasági kapcsolatok hatása a külpolitikában ismegmutatkozott. Az 1909-ben Franciaország és Németországáltal aláírt, Marokkó kereskedelmi kizsákmányolására

2KEIGER, J.F.V.: France and the Origin of the First World War, p.1283 POIDEVIN, R.: Les relations économiques et financières entre la France et l’Allemagne de 1898-1914

5

irányuló közös egyezményt francia és német üzletemberekegyütt készítették elő. A francia gazdasági elitösszességében támogatta a Joseph Caillaux nevévelfémjelzett, a németekkel való kiegyezés irányába mutatókülpolitikát. Nem akarták a németekkel való háborút – avereséget – és ami a legriasztóbb lehetőség volt, egyesetleges új Kommün kikiáltását kockáztatni.

A gyarmati lobbi (parti colonial) jelentős hatástgyakorolt a francia külpolitika menetére. Agyarmatbirodalom megteremtésének leghangosabb éslegaktívabb képviselői a lobbi tagjai voltak. A lobbiolyan informális szervezet volt, amely eredményei jólkimutathatók, de tagsága és működése nehezen megfogható.Kicsi volt, de erős. 1914-ben 5 és 10.000 között volttagjainak a száma.4 A lobbi Eugène Étienne képviselőkörül alakult ki. Szakemberekből – újságírók, írók,kutatók, köztisztviselők, politikusok –állt, de agazdasági elit is képviseltette magát. Parlamenten kívülés belül több, eredményesen működő nyomásgyakorlócsoportot állítottak fel. Sikerének egyik titka anotórius miniszteri és parlamenti érdektelenség volt, amásik pedig az, hogy Théophile Delcassé,külügyminiszterként a gyarmati kérdést külpolitikájaalapvető részének tekintette. Étienne számára – akárcsakFerrynek – a gyarmatok azért voltak fontosak, mertFranciaország számára a nagyhatalmi politizálás egyetlenszínpadát jelentették.

A gyarmatbirodalom

Az 1914-es háború közvetett okait a gyarmativersengésben találjuk meg. A gyarmati versengéshez későncsatlakozott Németország olyan területekért szálltharcba, amelyet még egyetlen gyarmati hatalom semmondott magáénak és egyre többet konfrontálódott abirodalomépítő Franciaországgal. Az első lépést afranciák az új francia gyarmatbirodalom kiépítése felé1830-ban tették meg, Algéria katonai megszállásával. AII. Császárság alatt Kambodzsába és a Közel-Keletre4 ANDREW, C.M. – KANYA-FORSTNER, C.S.: The French „Colonial Party”: its Composition, Aims and Influence, 1885-1914, p.100

hatoltak be, és az 1880-as években mind Tunézia (1881)és Madagaszkár (1885) is francia protektorátus lett.Közép- és Nyugat-Afrikában hatalmas területeket foglaltel a hadsereg és a tengerésztisztek, akik igen gyakranaz 1880-as és az 1890-es évek elejének hivataloskormánypolitikájától függetlenül – néha azzalellentétesen – cselekedtek. A nyugaton elfoglaltterületek Francia-Nyugat-Afrika néven egyesültek.Franciaországé volt Madagaszkár szigete Afrika délkeletipartjainál és még sok más terület. A franciagyarmatbirodalom területét és lakosságszámát tekintve amásodik volt a brit birodalom mögött. 1912-ben 10,6millió km2 volt a kiterjedése és 55,5 millió főtszámlált.5

1900-tól a birodalom már önfinanszírozóvá vált ésahogy Ferry remélte, hatalmas piacot biztosítottak afrancia áruk számára. 1902-től a gyarmatokkal valókereskedelem volumene nagyobb volt, mint aNémetországgal, Belgiummal és Luxemburggal való együtteskereskedelem. 1903-ban a gyarmatok a francia import9,4%-át tették ki és az export 13%-át. A gyarmatiberuházások megtérülési rátája kimagasló volt. AFrancia-Kongóba beruházó vállalatok pl. a háború előtt25% és 38% közötti profitrátával számolhattak.Ugyanakkor a gyarmatokról befolyt jövedelem a társadalomszűk rétegének jövedelmét gyarapította.6

A gyarmatbirodalom építése egyáltalán nem voltnépszerű Franciaországban. Az 1885-ös tonkini expedícióbukása után a nacionalisták Jules Ferry fejétkövetelték, mondván, hogy a tengerentúli terjeszkedésipolitika a központi problémáról, Németországról tereliel a figyelmet. Ferry lemondott hivataláról, keserűenpanaszolva, hogy a gyarmatosításnak a francianagyközönség érdeklődésére számot tartó egyetlenaspektusa a hastánc, más nem érdekli őket.7 Természetesena gyarmatosítás rendületlenül folytatódott. A5 THOBIE, J.: La France impériale 1880-1914, p.596 GIRARDET, R.: L’idée coloniale en France de 1871 à 1962, p. 407 THOBIE, J.: p. 34

7

gyarmatbirodalom építés eszmei alapja nem anagyhatalmiság kiterjesztése, vagy a társadalmi jólétnövelése volt. Ernest Psichari, a filozófus-katonaterjesztett a „civilizatorikus misszió” fogalmát, melyszerint Franciaország kulturális kötelességét teljesítve„civilizálja” a „barbár”, „alsóbb rendű” népeket. Agyarmatbirodalom léte a francia társadalomban csak az1890-es években a ponyvaregényeken és az útleírásokonkeresztül kezdett terjedni, népszerűsítve és sajátosbájt adva a birodalmi gondolatnak.8

A francia gyarmatbirodalom a brit klasszikus gyarmatirendszertől eltérő szerkezetű volt. Nem komplementerjellegű kereskedelmi kapcsolatokon, hanem javarésztpénzügyi befektetéseken alapult. Sőt, a gyarmati javaklefölözése nagyrészt a francia gyarmatokon kívülzajlott, ide a tengerentúli befektetések csupán 9%-a (!)irányult. A fejlődés magyarázata a francia iparosodásjellegében gyökeredzik. A pénzügyi és az ipari tőkefúziója viszonylag fejletlen volt Franciaországban, atőke nem nagyon akart a hazai iparba befektetni és nemvonzotta a francia bankok által kínált alacsony kamatlábsem. Ugyanakkor a francia gazdasági elit 1914-remegközelítőleg 300 milliárd frank összegű megtakarításthalmozott fel. Ez a pénz nagyrészt külföldre áramlott.Körülbelül 10 millió franciának voltak külföldirészvényei, és 1914-ben 45 milliárd frank volt vagykülföldi államkötvényekben vagy magántársaságoknállekötve.9

A francia állam nem volt érzéketlen a francia tengerentúli befektetések politikai előnyeire. Voltakpolitikusok, pl. a bankár Rouvier, akik nyíltanhirdették, hogy a francia pénzügyi erőt felhasználvapolitikai és gazdasági nyomást kell más államokragyakorolni. Iskolapélda erre az Oszmán Birodalom, ahol aköltségvetési hiány kétharmadát francia hitelezőkvásárolták fel, illetve az állam közigazgatását franciahivatalnokok irányították. Az világháborút közvetlenül8 GIRARDET, R.: p. 689 BECKER, J.J.: 1914: Comment les Français sont entrés dans la guerre? p.73

megelőző években, a francia ipari lobbi nyomástgyakorolt a kormányra, hogy kötelezze a bankokatnacionalistább hitelpolitika alkalmazására. Nevezetesen,hogy az kaphasson hitelt, aki francia árut – főkénthadianyagot – exportál külföldre.10

A francia pénzügy befektetések kis része irányult agyarmatokra, volt ahol teljes mértékben hiányzott,főként Fekete-Afrikában és Madagaszkáron. A befektetésekmértéke talán Marokkóban volt a legnagyobb, ahol jelenvoltak a nagy francia vállalatok, pl. a Schneider, aBanque de Paris et des Pays-Bas (a későbbi Paribas). Másik jópélda a francia gazdasági jelenlétre Indokína, ahol afranciák hatalmas gumiültetvényeket hoztak létre.11

Nem tudjuk megmondani, hogy a gyarmati jövedelmekpontosan mekkora hatást gyakoroltak a külpolitikára, denem szabad lebecsülnünk a jelentőségét. Franciaországazonban alapvetően az európai színtér nagyhatalmamaradt.

Francia külpolitikai percepciók

1. Németország

Ma hajlamosak vagyunk – főként az európai integrációtörténetét vizsgálva – a német-francia szembenállást azeurópai államtörténet egyik alapvető, történetikonfliktusának tekinteni. Mindkét állam a frankbirodalom felbomlása óta a kontinentális főhatalomszerepét kívánta betölteni, ami óhatatlanulkonfliktusokhoz vezetett. Európa legrégibb és legerősebbtörésvonala azonban nem a francia és a németállamalakulatok között, hanem a brit-francia ellentétekmentén húzódik. Ennek fényében a német-franciaszembenállás viszonylag újnak mondható. 1870 után, aporosz-francia háború katasztrofális veresége, Elzász-Lotaringia elcsatolása, a vereség utáni belső válság, ésennek hatására a Kommün kikiáltása után kezdte meg abriteket a német „ellenségkép” kiszorítani. Az újonnan10 COBB, R.C.: France and the Coming of War, p.12911 KEIGER, J.F.V.: p. 48

9

egyesült Németország jelentette Franciaországbiztonságára a legnagyobb fenyegetést.

Közvetlenül az I. világháborút megelőzően a franciáknem 1870 miatt tartották „örökös ellenségnek”, hanem az1905-től egyre nyíltabban megnyilvánuló német„Weltpolitik” miatt. A német világpolitikai,gyarmatépítő törekvések mellett a francia politikai elitegy része folyamatosan napirenden tartotta Franciaországrelatív demográfiai és gazdasági hanyatlását a németelőrenyomuláshoz képest. A jobboldali sajtó ellenséges,soviniszta retorikája azt sugallta a külpolitikaidöntéshozatal számára, hogy a Németországhoz való nyíltfrancia közeledés társadalmi ellenállásba ütközne.12 Akor társadalma ugyanakkor a nacionalista és a revansistakörökön kívül nem tartotta a két országot kérlelhetetlenellenségnek, a társadalom átfogóan nem érezte, hogy az1870-71-ben elvesztett területek megérnek egy háborút.1900-ra a revansizmus iránti lelkesedés hanyatlóbanvolt. 1870 után sok francia egyszerre érzett aggodalmata porosz militarizmus, és csodálatot a német oktatás éskultúra iránt. Wagnert a párizsi Opera rendszeresenteltházzal, ünneplő közönség előtt játszotta.13

2.Nagy-Britannia

Hagyományosan Nagy-Britannia és nem Németország voltFranciaország első számú „történelmi ellenfele”. Azeurópai államfejlődés a fő törésvonalat a brit-francia,és nem a német francia ellentét mentén alakította ki.Ennek ellenére a hagyományos brit-francia ellenségképegész 1907-ig, három évvel az entente cordiale aláírásautánig jelentős szerepet játszott a francia külpolitikaformálásában. Egy esetleges, Nagy-Britannia ellen vívott

12 POIDEVIN, R. – BARIÉTY, J.: Les relations franco-allemandes 1815-1975, pp. 69-8613ANDREW, C.: Théophile Delcassé and the Making of the Entente Cordiale: A Reappraisal of French Foreign Policy 1898-1905, p.55

háború terveit, amely a német semlegességetfeltételezte, csak 1907-ben adták fel.14

A két állam közötti közeledés annak ellenére nehézkesvolt, hogy a francia külügyek élére 1898-ban ThéophileDelcassé került, aki notórius germanofób lévén a brit-francia közeledést sürgette. A gyarmati versengésazonban szembefordította Párizst Londonnal. Akülügyminiszter kinevezése után szinte azonnal Nagy-Britanniával kezdett foglalkozni. Az elhíresült fashodaikonfliktus miatt egyáltalán nem volt elképzelhetetlen,hogy Franciaország és Nagy-Britannia nyílt háborúbakeveredik egymással.

A konfliktus gyökerei az észak-afrikai területekgyarmatosításáig nyúltak vissza. Gabriel Hanotaux –Delcassé elődje a Quai d’Orsay-n – a gyarmati lobbifolyamatos nyomására gyarmati expanziós politikábakezdett Afrikában. Célja az volt, hogy Egyiptomkérdésében megegyezésre bírja Nagy-Britanniát (afranciák soha nem fogadták el az 1881-es megszállást),valamint, hogy összekösse Franciaország észak-afrikaigyarmatait a kelet-afrikaiakkal. Amikor 1898 júliusábanMarchand ezredes hosszas, erőltetett menetelés utánelérte a Felső-Nílus folyásánál Fasodát, maroknyifrancia csapata Kitchener tábornokkal találta magátszemközt. A feszültség tapintható volt, az ütközet aháború kitörését jelentette volna. Marchand azonbanmeghajolt a túlerő előtt, és visszavonult. A meghátrálás„ára” az a megállapodás volt, ami később, az 1904-esentente alapját adta. A britek hallgatólagosan elismertékPárizs fennhatóságát Marokkó felett.

Franciaországban a nacionalista sajtó„megaláztatásként” mutatta be az incidenst, óriásivisszhangot adva a fasodai eseménynek. Maga Delcassé isrövid ideig flörtölt a gondolattal, hogy a britekEgyiptomból való kiűzése érdekében a németekkel fogjonössze.15 A brit-francia kapcsolatok a búr háború miatt is

14 KENNEDY, P.M. (szerk): The War Plans of the Great Powers 1880-1914, p. 2215 ANDREW, C.: p.148

11

tovább romlottak, amely erős búrbarát érzelmeketgenerált a francia sajtóban.

A közeledés

Delcassé csak 1903-tól tekintett Németországra legfőbbellenfeleként. A gyarmati lobbi azonban megelőzte, ésjóval korábban, már Fasoda után arra jutott, hogy haFranciaország valóban francia birodalmat kíván építeni aFöldközi-tender partjainál, akkor elemi érdeke kiegyeznia britekkel. Ettől kezdve erős nyomást gyakoroltakDelcassé-ra, hogy ismerje el az egyiptomi britigényeket, cserébe formalizálják a franciák marokkóijelenlétét.16 1900-ban az olaszok támogatását mármegszerezték, mikor elismerték Olaszország ambícióitTripoli irányába. Sőt, Olaszország ugyan a HármasSzövetség tagja maradt, de 1902-ben titkos megállapodástkötött Franciaországgal, amelyben Róma ígéretet tett,hogy semmilyen Franciaország ellen irányuló agresszívpaktumhoz nem csatlakozik.17

A britek formális támogatását nem lehetett ilyenkönnyen megszerezni, mivel Londonnak hosszú távú érdekeivoltak Marokkóban. Marokkó ugyanis stratégiailag fontoshelyet foglalt el Gibraltár és a Földközi-tengerenkeresztül a Szuezi-csatorna felé vivő útvonalbiztonságának szempontjából. London azonban tisztábanvolt azzal, hogy a „fényes elszigeteltség”külpolitikájának napjai meg vannak számlálva és azeurópai ügyekbe való közvetlen beavatkozás hosszútávonelkerülhetetlen. Világos jele volt ennek az „ententecordiale”. 1904-ben Paul Cambon a londoni francianagykövet ajánlatát követően VII. Eduárd és Loubet elnökkölcsönös hivatalos látogatást tettek egymásországaiban, és megkötötték azt a szívélyes szövetséget,amely megoldotta a Franciaország és Nagy-Britanniaközött feszülő nagyobb gyarmati kérdéseket. Amegállapodás egyrészt szabad kezet adott Delcassé-nak,hogy a gyarmati lobbi által oly hőn áhított16 ANDREW, C.M. – KANYA-FORSTNER, C.S.: p.11617MILZA, P.: Français et Italiens à la fin du XIXe siècle: aux origins du rapprochement franco-italien de 1900-1902, p.1115

„előrenyomulási politikát” folytassa Marokkóban, Nagy-Britannia elismerte, hogy Marokkóban a béke fenntartásaFranciaország feladata. Másrészt Franciaországbeleegyezett, hogy „nem gátolja” a brit tevékenységetEgyiptomban. Németország nem fogadta el a megállapodástés azt kérte, hogy Marokkó maradjon „nemzetközi kérdés”.Franciaország nem volt felkészülve a háborúra, ígymeghátrált.

Geopolitikai játszmák: a gyarmati színtér

A háború közvetlen okait az európai szövetségirendszerekben találjuk. Az európai államok konfliktusaia gyarmati versenyfutáson keresztül „globalizálódtak”.Marokkó, és az észak-afrikai térség a francia biztonságbiztosítása szempontjából kulcsfontosságú volt Párizsszámára. Hagyományosan a Marseille-i partokat aFöldközi-tenger túlpartjáról, a Magreb-térségből védtékmeg, nem véletlen, hogy a francia flotta (La Royale) délenToulon-nál állomásozott. Így a francia geopolitikaszámára elengedhetetlen volt, hogy az észak-afrikaiterületekre más európai állam ne tehesse rá a kezét.

Az első marokkói válság

A francia előrenyomulási politika első lépése az volt,hogy Párizs felvásárolta a marokkói államadósságot,megszerezve ezzel a terület pénzügyi irányítását. Akövetkező lépésben megismételték az 1881-es tunéziaistratégiát, és szinte titokban kikiáltották aprotektorátust. A francia stratégia sikere és gyorsaságaszinte kiprovokálta a német beavatkozást. A „Kaiser”1905 márciusában Tangier partjainál behatolt a marokkóiterületekre. Németország egyrészt a szultánfüggetlenségét, másrészt a marokkói német érdekekelismerését követelte, illetve hogy a „marokkóikérdést”nemzetközi konferencián vitassák meg. Delcasséelítélte a „német agressziót és megfélemlítést”, ahogyő, illetve a francia sajtó következetesen emlegette anémet lépéseket.18 A francia képviselőház (amelynekDelcassé elszigetelt és népszerűtlen tagja volt) nem18ANDREW, C.: p.206

13

támogatta a külügyminisztert. Rouvier miniszterelnökpedig arra a következtetésre jutott, hogy ha anémetekkel tárgyalásokat akar kezdeni, nincs másválasztása, és Delcassé-t menesztenie kell.

A nacionalisták és a gyarmati lobbi ismét vesztesnekérezték magukat. Az 1906-ban Algeciras-ban összehívottnemzetközi konferencia azonban inkább a német reményekethiúsította meg, mint a franciákat. Marokkót nemzetközigaranciák alá helyezték, de a gyakorlatban a franciabefolyás érvényesült. 1906-ban Spanyolország ésFranciaország arra kényszerítette a szultánt, hogyengedje át a rendőrség irányítását az összes marokkóitengerparti városban. Delcassé-nak azonban menniekellett, és Franciaország nem hirdethette ki aprotektorátust, de a marokkói válság Holstein és Bülowreményeivel ellentétben nem bontotta fel a brit-francia„szívélyes szövetséget”. Az entente megerősödött, és anémet ambíciók iránti gyanakvás tovább nőtt.

Franciaországot és Németországot az első marokkóiválság nem tette esküdt ellenségekké. Az új berlininagykövet, Jules Cambon, akit 1907 januárjában neveztekki, keményen dolgozott a közeledésen, bár akülügyminisztérium fanatikusan germanofóbtisztségviselői mindent megtettek, hogy szabotálják amunkáját.19 Az 1909 februárjában Marokkó kérdésébenlétrejött francia-német egyezményben Németországelismerte a francia érdekek elsőségét, de jogot formálta terület gazdasági kiaknázására. Marokkó továbbra is anemzetközi feszültségek egyik gócpontja maradt és afeszültség inkább a francia, mint a német akciók miattnőtt.20

A második marokkói válság

1910 második félévétől orientációváltás állt be afrancia külpolitikában. A külpolitikai döntéshozatal19 WILLIAMSON, S.R.: The Politics of Grand Strategy: Britain and France Prepare for War, 1904-1914, pp. 24-3320ALLAIN, J.C.:Agadir 1911, une crise impérialiste en Europe pour la conquête du Maroc, p.10

ekkor már nem a gyenge technokrata külügyminiszterek(Pichon és Cruppi), hanem az erős állandótisztségviselői kar irányítása alatt állt. 1910-ben az1906-os és az 1909-es egyezményeket felrúgva a franciapolitika Marokkó katonai megszállása mellett tette le avoksát.

A szultán elleni felkelés utáni rend helyreállításánakhamis ürügye alatt (aki egyáltalán nem kért az új adókellen kitört felkelés leverésére francia segítséget,mint ahogy a franciák állították) 1911. április 27-énfrancia csapatok vonultak be Fez városába, majd továbbaz ország belsejébe. A német külügyminiszter, Kinderlen-Wächter drasztikus válaszlépés mellett döntött. A„Panther” nevű őrhajót Agadírba küldte, hogy nyomatékotadjon a német követeléseknek. A követelésekközéppontjában az állt, hogy a franciák kárpótolják anémeteket Francia-Kongóban. Kevésbé ismert, hogy aválaszlépést Joseph Caillaux, a francia pénzügyminiszterjavasolta a Külügyminisztérium háta mögött folytatotttitkos tárgyalásokon.21

A francia revansista, nacionalista körök a Panthermegjelenését provokációként értékelték. A háborúveszélye olyannyira valóságos volt, hogy Nagy-Britannia– a Lloyd George pénzügyminiszter 1911. július 21-éntartott beszédéből ítélve – nem csak a német akciófrancia interpretációját osztotta, hanem késznekmutatkozott Franciaországnak fegyveres segítséget isnyújtani. A britek határozott kiállása a franciákmellett lelohasztotta a konfliktust. MindNémetországban, mind Franciaországban voltak, akik aháború helyett a tárgyalást részesítették előnyben. Azúj francia miniszterelnök, Joseph Caillaux is osztottaezt a nézetet. Caillaux hamar ráébredt, hogy a franciasereg nem nyerheti meg a németek elleni háborút,illetve, hogy orosz szövetségesük Marokkót nem tekintiolyan konfliktusnak, ami miatt mozgósítania illene.Technokrata külügyminisztere, Justin de Selves hátamögött tárgyalva Caillaux megállapodott abban, hogyátengedi Francia-Kongó egy részét és garantálja a német21ALLAIN, J.C.: p. 48-67

15

gazdasági érdekek elismerését Marokkóban, ha cserében anémetek belemennek a francia protektorátus kikiáltásába.A megállapodás idő előtt nyilvánosságra került, és agyarmati lobbi, illetve a francia nacionalista erők minda parlamenten belül, mind kívül össztüzet zúdítottakCaillaux-ra. Marokkóban felkelés tört ki, a franciák70.000 fős sereget vezényeltek ki, hogy vessen véget.22

Marokkó elfoglalásával Afrika egyetlen része sem maradtnyitva a gyarmatosítás számára: nem volt több hely,amellyel meg lehetett volna vásárolni Németországgyarmati követeléseit. A Képviselőház megszavazta ugyanaz 1911 novemberi német francia megállapodást, de aSzenátus, amit inkább Caillaux módszere, mint politikájazavart, 1912 januárjában lemondásra kényszerítette aminiszterelnököt.23

A francia külpolitikai lépések a háború széléresodorták Európát, de a világháborút a gyarmatok felettiosztozkodás, a területi kompenzáció még elhárította. Anagy világégést azonban csak elodázta. 1911 után egyretöbben – többek között az új francia miniszterelnök,Raymond Poincaré is – így gondolta. Az európaiproblémákat területi kompenzáció híján Európában kellettmegoldani.

Agadírtól az Armageddonig

A külügyi döntéshozatal centralizálására Poincarréalatt került ismét sor. 1912 januárjában Caillaux-t alotaringiai születésű Raymond Poincarré váltotta, akiszámára az „elveszett tartományok” visszaszerzése fontosvolt. Poincarré – főként miniszterelnökké választásaután – nagy hangsúlyt helyezett a külügyek irányítására,és az önálló külpolitikát folytató tisztségviselőkhatalmának visszafogására. Éppen ezért technokratakülügyminisztereket nevezett ki, és módszeresenmegnyirbálta az ebből a szempontból túl aktívnagykövetek, tisztviselők hatalmát.

22BECKER, J.J.: p.13523ALLAIN, J.C.: p.45

Raymond Poincaré egyik nagy problémája a külügyekprimátusának megerősítése volt. A francia társadalom nemérezte a közelgő háború súlyát. A sűrűsödő nemzetközifeszültségek közepette a nacionalista körökön kívülmindenkit sokkal jobban érdekeltek a belügyek. Anacionalizmus és a nacionalista körök újjáéledéserészben a belső hatalmi harcok terméke volt. Poincarélátóterének középpontjában – főleg Agadír után – anemzetközi ügyek álltak.24 A német agresszió önmagábannem aggasztotta, amiatt aggódott, hogy OroszországMarokkó kérdésében vonakodott a franciákat támogatni.Poincaré számára az orosz szövetség a francia biztonságegyik elsődleges sarokköve volt. Az együttműködésmegerősítésében külső tényező, a német külpolitikaifordulat segítette. Bismarck –egy esetleges kétfrontosháborútól tartva – óvatosan kerülte a konfliktustOroszországgal, de 1890-es távozása után a két állambilaterális kapcsolatai romlani kezdtek. A Balkán a 19.században frissen függetlenedett, kisállamai, Bulgária,Románia, Görögország, Szerbia és Montenegró kerültek akonfliktusok középpontjába. Szerbia és más területekOroszország befolyási övezetébe tartoztak. Bosznia-Hercegovina az Osztrák-Magyar Monarchiáéba, amifolyamatos feszültséget jelentett Oroszország ésOsztrák-Magyar Monarchia között.

Poincaré nem volt háborús uszító. Nem tervezte, hogyvisszafoglalja Elzászt vagy saját szülőföldjét,Lotaringiát.25 Agadír után azonban egyre kevesebb reménytfűzött a tartós európai békéhez. Nem akarta háborút, deha a háború elkerülhetetlen, akkor nem akarta, hogyFranciaország akár diplomáciailag, akár katonailagfelkészületlen legyen. Legnagyobb félelme az volt, hogya válság óráiban Franciaország egyedül áll majd anémetekkel szemben. Ezért ragaszkodott teljes erővel azorosz szövetséghez, és ellenezte kitartóan, hogy aHármas szövetség (Németország, Osztrák-Magyar Monarchiaés Olaszország) és az Antant (Oroszország, Franciaországés Nagy-Britannia) szövetségi rendszere fellazuljon. Abismarcki szövetségi rendszerek átalakulása során a24BECKER, J.J.: p.1525WILLIAMSON, S.R.: p.108

17

veszély fennállt. Az 1890-es évek elején Németországszövetséget kötött az Osztrák-Magyar MonarchiávalOroszország ellen, ezzel Franciaország karjaiba kergetteOroszországot. A fordulatot az 1893/94-es titkosmegállapodások jelezték. Szimbolikus jelentősége volt acár 1896-os párizsi látogatásának, mikor lefektette aIII. Sándor híd alapjait, a bilaterális kapcsolatokatszimbolikusan is megerősítve. Francia részről aszövetség gerincét a francia polgárság nagyarányúbefektetései jelentették. A franciák a vezető lapokpénzügyi szakértői véleményére alapozva felvásárolták azorosz államkötvényeket. A közvélekedés és az újságírókszerint a befektetések olyan biztosak voltak, mint azarany. Amikor 1917-ben a bolsevikok nyilvánosságrahozták az archívumokat, kiderült, hogy az újságírókközül sokan a cári vagy a francia titkosszolgálatzsoldjában álltak.26

Az orosz szövetségnek négy nagy következménye lett afrancia és az európai külpolitikára nézve.27 Először isNémetország és Franciaország támogatását élvezve azOsztrák-Magyar Monarchia és Oroszország kölcsönösen aztérezték, hogy szabad kezet kaptak a Balkánon. MásodszorFranciaország feltételezte, hogy revansot vehetNémetországon, mert Oroszország támogatná őt. HarmadszorNémetország harapófogóba került, egy esetleges háborúidején két fronton is fenyegették. A feltételezésekegyenes következményeként a német vezérkar elkészítettea Schlieffen-tervet, amely Franciaország gyorslerohanását irányozta elő. A gyorsaság megkívánta, hogyBelgiumon keresztül rohanják le a franciákat, Párizs mégazelőtt körülzárva, mielőtt a lassú orosz seregetmobilizálnák.

A külügyi irányítás visszaszerzésének első lépése aminiszteri tekintély helyreállítása volt a Quai d’Orsay-n, majd a független gondolkodású nagykövetek, mint JulesCambon vagy Barrère kezdeményezéseinek megfékezése.Cambon és Barrère is komoly lépéseket tettek a francia-26GIRAULT, R.: Emprunts russes et investissements français en Russie 1887-1914, pp.206-24527POIDEVIN, R. – BARIÉTY, J.: Les relations franco-allemandes 1815-1975, pp.158-159

német és a francia-olasz közeledésért, a feszültségekcsillapításáért. Poincarré a francia elszigetelődéslehetősége miatt nem kívánt szemet hunyni a nagykövetektevékenysége felett. Komoly fejfájást okozott számára az1912-es Haldene-misszió, amely a brit-német közeledéslehetőségét vetette fel. Sir Francis Bertie, afranciaországi brit nagykövet időben értesítettePoincarré-t, aki megtámadta a kezdeményezést.28

Poincarré biztonságpolitikájának alapja – ahogy márláttuk – az orosz szövetség volt. Az oroszok miatt félt„flörtölni” az olaszokkal.29 Központi kérdés volt nála aBismarck által létrehozott, régi Dreikaiserbundfelélesztésének minden áron való megakadályozása. Azoroszok közeledése az Osztrák-Magyar Monarchiához ezt azutat nyithatta volna meg. 1912-ben személyesen utazottSzentpétervárra, hogy megerősítse a francia-oroszkapcsolatokat. Nem akart ő biankó csekket adniOroszországnak – valójában mindent megtett, amit tudott,hogy visszatartsa az oroszokat – de kétségtelen, hogyhatalmi egyensúly-koncepciója veszélyesebb hellyé tetteEurópát és mind jobban a háború szélére taszította akontinenst.

Katonai értelemben Poincaré azonosult a franciavezérkar által támogatott átfogó offenzívastratégiájával, amelyet 1911 augusztusában az újvezérkari főnök, Joffre tábornok ismertetett. Ez volt azún. „17-es Terv”. Támogatta, hogy a sorkatonai szolgálatidejét emeljék fel három évre, annak ellenére, hogy akétéves szolgálatot csak 1905-ben vezették be. Asorkatonai szolgálat idejének megnövelése és annakjelentősége a katonai képességek összehasonlításávalérthető meg. Az 1905-ös törvény előírásai szerint atartalékosok erős kiképzést kellett volna, kapjanak, de1912-re a vezérkar már tisztában volt vele, hogy akatonák képesítése – főleg a tartalékosoknál – nem felelmeg a kívánalmaknak.1913 februárjában és márciusában –még azelőtt, hogy a német hadsereg ismét létszámot emelt– a francia hadvezetés megszerezte Briand miniszterelnök28KENNEDY, P.M.: pp. 58-7329MILZA, P.: pp.896-908

19

és Poincaré köztársasági elnök támogatását a sorkatonaiszolgálat időtartamának megemeléséhez. Amikor a németeka nemzetközi feszültségek sűrűsödésére létszámemelésselreagáltak, nyilvánvaló lett a francia és a német katonaiképességek különbsége. A német hadsereg létszámamegközelítőleg 850.000 főre bővült, miközbenFranciaországnak összesen 490.000 katonája volt. Asorkatonai szolgálatot meghosszabbításávalFranciaországnak már 750.000 fős lett a hadserege. Aszocialisták és a radikálisok Caillaux vezette szárnya a„három éves törvény” ellen kampányolt, amelynektetőpontja az 1913. május 25-én tartott tüntetés volt,amelyen 150.000-en vettek részt. A Képviselőház azonban1913. július 19-én megszavazta a törvényt. A szocialistakampány nem volt eredménytelen. Elérték, hogy a kormányúj jövedelemadót vezessen be, ezzel lényegében a hároméves törvény költségeit a tehetősek fizették. 1914-tőlezt a jövedelemadót az 5.000 frank feletti jövedelmekrevetették ki, ami jóval az átlagkereset felettijövedelmet jelentett.30 A háború előestéjén a „17-esTerv” Elzász-Lotaringián keresztül akart csapást mérniNémetországra. Joffre szívesebben támadott volnaBelgiumon keresztül, de a belga semlegesség megsértéseelfogadhatatlan volt a francia politikai vezetés és abrit kormány számára is.

1914-ben a francia társadalom nem készült háborúra.Azokat a geopolitikai és stratégiai érveket, amelyekFranciaország számára egy esetleges offenzívát tartottakelőnyösnek nem lehetett a nagyközönség előtt megvitatni.Nem csak azért, hogy a tervek ne jussanak az ellenféltudomására, vagy mert a republikánus érzékenységetsérthette volna az offenzív háború, hanem azért, mert azI. világháború előtt a diplomácia nem így működött. Aközvélemény szerepe majd csak a tömegpolitikakialakulásával vált fontossá. Az új évszázad hajnalán aháború a küszöbön állt. Akik követték a külvilágeseményeit, azok jó része úgy gondolta, hogy ugyanolyanrövid lesz, mint a francia-porosz háború volt. Mások –30KRUMEICH, G.: Armements and Politics in France on the Eve of the First World War: the Introduction of Three Year Conscription 1913-1914

közöttük a francia szocialista párt megalapítója, JeanJaurès – látták, hogy a technológiai fejlődés pusztítóbbháborúvá teszi. A közvélemény többségéhez így jutott ela háború lehetősége, Jaurès az 1914 előtti évet háború-ellenes kampány szervezésével töltötte. A franciatársadalom hétköznapjaiba azonban még így sem szivárgottbe egy esetleges háború lehetősége. Sőt, még 1914 elejénis jó pár jel a német-francia kapcsolatok javulásárautalt. Januárban Poincaré elfogadta a német nagykövetségvacsorameghívását, és februárban megegyeztek aKonstantinápoly-Bagdad vasútvonal közösfinanszírozásáról.31

Franciaország 1914 májusában, közvetlenül a háborúelőtt kormányváltás előtt állt. A parlamentiválasztásokon a szocialisták 102 helyet szereztek meg, afüggetlen szocialisták 30-at és Caillaux radikálisai136-ot, így a baloldal együttesen 268 mandátumottudhatott magáénak a 600 helyből.32 A választásieredmények alapján úgy látszott, hogy az 1902-esbaloldali blokk megismétlődik, Caillaux miniszterelnöklesz, Jaurès pedig külügyminiszter. Ismerve Jaurèsháborúellenes tevékenységét, a választási eredmények afrancia külpolitika fordulatát hozhatták volna el. Ámnem így történt. Caillaux a korai bulvársajtó áldozatávávált. Július túlnyomó részében a francia közvéleménytnem az osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd ésfeleségének Szarajevóban történt június 28-imeggyilkolása által elindított eseménysorozatfoglalkoztatta, hanem Mme Caillaux tárgyalása. Caillauxvolt felesége eljutatta szerelmes leveleit a sajtónak,Caillaux jelenlegi felesége pedig – hogy megakadályozzaa levelek nyilvánosságra hozatalát – 1914. március 17-énbement a Le Figaro szerkesztőségébe, és lelőtte afőszerkesztőt. A szarajevói merénylet napján hozta meg abíróság Mme Caillaux ügyében az ítéletet. A hölgyetfelmentették. A párizsi esti újságok nem a háború, hanemaz ítélet lázában égtek. Hogy mi történt egy távoliországban a Habsburg trónörökössel, nem tartott

31POIDEVIN, R. – BARIÉTY, J.: p.173.32COBB, R.C.: France and the Coming of War, p.140

21

különösebb érdeklődésre számot, így címlapra semkerülhetett.33

A botrány miatt Caillaux nem alakíthatott kormányt.Poincaré hosszas nyomást gyakorolt a Képviselőházra,hogy az ő a politikai középre mozdult jelöltjét, RenéVivianit fogadják el a kormányfői posztra. Vivianinévlegesen baloldali kormánya lett az a kormány,amelynek szembe kellett néznie a Balkánról jövőrobbanással. Július 15-én Poincaré és VivianiOroszországba és Skandináviába látogatott, jelezve, hogytudják, a háború ekkor már elkerülhetetlen volt.

Németország támogatást ígért az Osztrák-MagyarMonarchiának, amely 1914. július 23-án ultimátumotnyújtott át Szerbiának. Csak ekkor értették meg azemberek, hogy valószínűleg háború lesz. Szerbia mindenpontot elfogadott, kivéve azt, hogy az osztrák-magyarrendőrség vezesse a gyilkosság ügyében a nyomozást,amelyet Szerbia a Nemzetközi Bíróság elé akart vinnidöntőbíráskodásra. Az Osztrák-Magyar Monarchia ennekellenére 1914. július 28-án hadat üzent. MásnapOroszország elrendelte a hadsereg mozgósítását.

A háború ugyan nem a franciák, hanem a Szerbia miattiorosz és osztrák hajthatatlanság miatt tört ki, illetvemivel a németek kihasználva a válságot, Nagy-Britanniaés Franciaország számára elfogadhatatlan, újerőegyensúlyt akartak Európában létrehozni. Mivel anémet offenzíva Franciaország lerombolását és a belgasemlegesség megsértését jelentette, Franciaország sajátháborús részvételét a német agresszióval szembenilegitim önvédelemként kommunikálhatta. Franciaországazonban nem egyszerű áldozat volt. Meghatározó szerepetjátszott abban, hogy a háború általános háború lett. SemPaléologue, a moszkvai nagykövet, sem Poincaré (ebben azidőszakban Viviani alkalmatlansága miatt ő volt afrancia politika valódi irányítója) nem tartotta visszaOroszországot, hogy Szerbiát háborús ürügykénthasználja, vagy hogy aktiválja a Szövetséget.

33HAYNE, M.B.: pp. 215-236

A háborús láz egyre nőtt. Belgium visszautasította azta német ultimátumot, amelyben a csapatok áthaladásátkérték, így Németország hadat üzent Belgiumnak ésFranciaországnak. Franciaország 1914. augusztus 3-ánüzent hadat Németországnak. Nagy-Britannia isultimátumot küldött a németeknek: ha Németországmegsérti a belga semlegességet, Nagy-Britannia hadatüzen. Másnap, 1914. augusztus 14-én Németországlerohanta Belgiumot és Nagy-Britannia ígéretéhez hívenhadat üzent Németországnak.

Franciaországban 1914. augusztus 26-án mindenpolitikai áramlat képviselője csatlakozott a kormányhoz,hogy nemzeti egységkormányt (union sacrée) alakítsanak. Azegység valóban létrejött. Mindenki megdöbbenésére, ahajthatatlan szocialista, Jules Guesde tárca nélküliminiszter lett. A kommunista szakszervezet, a CGTvezetője, Léon Jouhaux Párizs érsekének oldaláncsatlakozott a nemzetbiztonsági tanácshoz.

23

Felhasznált irodalom:

ALLAIN, J.C.: Agadir 1911, une crise impérialiste enEurope pour la conquête du Maroc, 1. kötet, Párizs, 1976,Publication de la Sorbonne, ISBN-10: 2859440046

ANDREW, C.: Théophile Delcassé and the Making of theEntente Cordiale: A Reappraisal of French Foreign Policy1898-1905, London, 1968, Macmillan: St. Martin's Press,ISBN-13: 978-0333060957

ANDREW, C.M. – KANYA-FORSTNER, C.S.: The French „ColonialParty”: its Composition, Aims and Influence, 1885-1914. In:The Historical Journal, 1971, 14. évf. 1. szám, pp 99-128.

BARRACLOUGH, G.: From Agadir to Armageddon: Anatomy of aCrisis, London, 1982, Littlehampton Book Services Ltd.,ISBN-13: 978-0297781745

BECKER, J.J.: 1914: Comment les Français sont entrés dansla guerre? Párizs, 1977, Sciences-Po (les Presses), ISBN:2-7246-0396-6

COBB, R.C.: France and the Coming of War In: R.J.W. EVANS– H. POGGE VON STRANDEMANN (szerk.) The Coming of the FirstWorld War, Oxford, 1988, Oxford University Press, pp. 125-144, ISBN 0-19-822841-4

GIRARDET, R.: L’idée coloniale en France de 1871 à 1962,Párizs, 1972, Hachette.ISBN-13: 978-2012792500

GIRAULT, R.: Emprunts russes et investissements françaisen Russie 1887-1914, (Histoire economique et financiere dela France), Párizs, 1999, Comité pour l'histoire économiqueet financière de la France, ISBN-13: 978-2110909459

HAYNE, M.B.: The French Foreign Office and the Origins ofthe First World War, 1898-1914, Oxford, 1993, ClarendonPress. ISBN: 978-0-19-820270

KEIGER, J.F.V.: France and the Origin of the First WorldWar, London, 1983, Macmillan Press. ISBN 0-333-28551-4

KENNEDY, P.M. (szerk): The War Plans of the Great Powers1880-1914, London, 2014, Routledge. ISBN-13: 978-0049400566, pp 75-98, 99-117

KRUMEICH, G.: Armements and Politics in France on the Eveof the First World War: the Introduction of Three YearConscription 1913-1914, Leamington Spa, 1984, BergPublisher. ISBN-13: 978-0907582151

MILZA, P.: Français et Italiens à la fin du XIXe siècle:aux origins du rapprochement franco-italien de 1900-1902,2. kötet, Róma, 1981, École Française de Rome.

POIDEVIN, R. – BARIÉTY, J.: Les relations franco-allemandes 1815-1975, Párizs, 1977, A. Colin. ASIN:B0000E8ITX

POIDEVIN, R.: Les relations économiques et financièresentre la France et l’Allemagne de 1898-1914, Párizs, 1969,A. Colin.

THOBIE, J.: La France impériale 1880-1914, Párizs, 1982,Mégreils, ISBN-13: 978-2866100087

WILLIAMSON, S.R.: The Politics of Grand Strategy: Britainand France Prepare for War, 1904-1914, 2008, ACLSHumanities E-Book. ISBN-13: 978-1597404051

25