Szilveszter László Szilárd

„FESTETT AZ ARCOM NÉKEM IS…”

A kötetben szereplő szövegek a Nemzeti KulturálisÖrökség Minisztériuma és az MTA-OM Domus Hungarica

Scientiarium et Artium támogatásával készültek.

Megjelent a Communitas Alapítvány támogatásával

Szilveszter László Szilárd

„FESTETT AZ ARCOMNÉKEM IS…”

– Irónia a modern és posztmodern költészetben –

Mentor KiadóMarosvásárhely, 2009

© Szilveszter László Szilárd, 2009 © Mentor Kiadó, 2009

BEVEZETÉS

Mint ahogy az európai ember világszemléletében az egymást kö-vető történelemi korszakok során létezett néhány horizontváltozás,melyet ma jobb híján premodern, modern és posztmodern felosztás-ban tárgyalunk, ugyanúgy az iróniafogalom alakulástörténetében isnyomon követhető egyfajta korszakonkénti szemléletmódbeli irány-váltás. A kötet három, egymástól különálló fejezete az iróniafoga-lom alakulástörténetének, a két világháború közötti magyar líra iro-nikus jellemzőinek és a kortárs erdélyi költészet iróniaszemléleténekleírására törekszik, vonalvezetését tekintve viszont egy olyan esz-tétikai-poétikai folyamat kiteljesedését szeretné bemutatni, amely akülönböző korszakok lírai alkotásait tekintve az iróniát egyrészt akomikum, másrészt viszont inkább a tragikum értékkategóriáihozközelíti.

Az első fejezet azoknak az elméleti kezdeményezéseknek azösszefoglalását és továbbgondolását tartalmazza, amelyek az irónia-fogalom alakulástörténetében az interpretáció körülményeinek és abefogadó szerepének hangsúlyozását helyezik előtérbe. Hiszen azirónia – összetettségéből következően – egyrészt esztétikai-filozó-fiai, másrészt stilisztikai-poétikai kategóriaként értelmezhető, s bára szakirodalomban találhatunk olyan példát, amely többé-kevésbéösszefoglalóan tárgyalja az iróniafogalom korszakonkénti változa-tainak bemutatását,1 ebben a fejezetben, az idézett munkáktól eltérő-en, elsősorban annak az eszmetörténeti horizontnak a felvázolásáratörekszünk, amelyből az antik filozófia és retorika iróniakoncepciójaösszekapcsolhatóvá válik napjaink irodalomelméleti vizsgálódásai-val. Ennek a kérdésnek az elemzése során ugyanakkor, szükségesnektartottuk egy olyan filozófiai-poétikai diskurzusnak az áttekintésétis, amely a romantikától kezdődően az irónia fogalmát a komikumkategóriájától egyre inkább a tragikum (érték)köréhez közelítette, hi-szen a modernizmus utolsó vonulatának produktumaként, a két vi-lágháború közötti magyar líra ironikussága alapvetően a tragikum-hoz, míg a kortárs lírai törekvések (posztmodern) iróniaszemlélete

5

6

inkább a komikumhoz kapcsolható. A kötetben tehát – nem hagy-va figyelmen kívül egyfajta időrendi sorrendet sem – először az iró-nia klasszikus retorikai definícióinak értékelésére térünk ki, majd atizennyolc-tizenkilencedik századi romantika és a huszadik századiróniakoncepcióinak elemzésén keresztül e fogalom stilisztikai-poé-tikai és kontextuális dimenzióinak a vizsgálatára vállalkozunk.

A második fejezet a két világháború közötti magyar líra esz- tétikai-poétikai és stilisztikai-retorikai irányultságát tárgyalja. Eb- ben a részben egy olyan elméleti horizont áttekintésére teszünk kí- sérletet, amelynek alapján a húszas-harmincas évek költészeténektörekvései némiképpen elkülöníthetővé válnak egy korábbi – a szak- irodalom által jobb híján klasszikus modernizmusnak nevezett – be- szédmód stilisztikai-poétikai tendenciáitól. Hiszen amennyiben a klasszikus modern költő önmaga identitását többnyire csak a má- soktól való különbözés kijelentésében, egy olyan alkotói gesztussal tudta megvalósítani, amely egyben a teremtés isteni attribútumával felruházottként tekint saját magatartására, úgy a két világháború kö- zötti időszak vége felé egy újfajta, az alkotási folyamatot (újra)írás- ként, (át)írásként szemlélő nézőpont meghonosodásának is tanúi lehetünk. A szöveghagyománnyal teremtett párbeszéd így lényegé- ben egy perspektívaváltás tudattalan megnyilvánulási formájaként is értelmezhető, amely belátja és kihasználja az ember csak a nyelv- ben való létének, az alkotási folyamat textuális meghatározottságá- nak és a retorikai játék önteremtő jellegének elkerülhetetlenségét.2

Az alkotó szempontjából ez a poétikai magatartás annak a(z) (f)el- ismerését jelenti, hogy: „[egy] olyan nyelvbe születünk bele, amelyet másoktól kapunk, és amely vágyainkat is formálja.”. A húszas-har- mincas évek költészetében megjelenő ironikus idézetek, klasszici- záló törekvések vagy a szubverzív retorikai tendenciák tehát, lé- nyegében egy már lerögzült diskurzus álláspontját képviselik, de ugyanakkor egy inkoherens jelentéspotenciál és egy határait vesz- tő kontextus fényében nyitottakká válnak az újabb párbeszéd(ek)re is. „Az irodalom – jegyzi meg Michel Foucault – nem az önmagát mind jobban megközelítő nyelv, amely végül fellángolva kinyilvá- nítja magát, hanem az önmagától mind jobban eltávolodó nyelv; és

7

ha ebben az »önmagán-kívül« kerülésben felfedi saját létét, e vilá-gosság inkább eltávolodást, mintsem önmagához való visszahajlástmutat, inkább szétszóródást, mintsem a jelek önmaguk felé fordulá-sát.”4 A kötet második részében József Attila, Dsida Jenő, KosztolányiDezső, Babits Mihály, Füst Milán, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc ésIllyés Gyula verseit ebből a nézőpontból vizsgáljuk.

A kötet harmadik fejezete a hetvenes-nyolcvanas évek, illetve arendszerváltás utáni időszak erdélyi költészetének a stilisztikai-poé-tikai jellemzőit tárgyalja, annak a lírai irányultságnak az értékelésé-hez kapcsolódva, amely az utóbbi évtizedek alkotásaiban az iróniafogalmát egy tragikus-patetikus beszélői magatartástól egyre inkábba komikum és játékosság kategóriáihoz közelíti. Kányádi Sándor,Farkas Árpád, Lászlóffy Aladár, Kovács András Ferenc, Szőcs Géza,Visky András, Lövétei Lázár László és Orbán János Dénes alkotóimunkásságából kiindulva, ebben a fejezetben a modern és posztmo-dern iróniakoncepció közötti különbség meghatározására teszünkkísérletet. Szerkezeti felépítésére tekintve a fejezet első, elméleti ré-szében a komikum, tragikum és irónia értékkategóriái közötti kap-csolat(ok) valamint a posztmodern és modern líra iróniakoncepcióiközötti különbség(ek) rövid összefoglalására törekszünk. Ezt követia rendszerváltás előtti erdélyi költészet esztétikai-poétikai irányel-veinek leírása a korszak társadalmi, kulturális viszonyainak figye-lembevételével, majd egy átfogóbb elemzés, amelyben a kortárs szer-zők műveinek részletesebb bemutatására vállalkozunk, különöstekintettel azoknak a változásoknak a leírására, amelyek a korábbiévtizedek lírai pozícióihoz viszonyítva tetten érhetők.

8

AZ ANTIK IRÓNIAKONCEPCIÓKTÓLAZ ANTITEXTUS FOGALMÁIG

– Az irónia alak(zat)vált(oz)ásai ArisztophanésztőlGadamerig –

„A trópus annyit tesz, mint »fordulni«, és ez az el-fordulás, ez az elhajlás a szó szerinti és az átvitt érte-lem között, a jelentésnek ez az elfordulása az, amit azirónia minden hagyományos meghatározása kétségkí-vül magában foglal.”(Paul de Man)

Az irónia kifejezés az eironeia (tettetés) szóra vezethető vissza,és jelentése elsősorban az antik görög komédia két szereplőjénekbeszédmódjához illetve e szereplők egymáshoz és a színdarab né-zőihez fűződő viszonyához kapcsolódik. Arisztophanész vígjáté-kaiban az eirón: a látszólag ostoba, tájékozatlan, míg az alazón akérkedő, önhitt embertípus megtestesítője. E figurák klasszikus szem-beállításában az ostobának hitt eirón mindig túljár az önmagát agya-fúrtnak tartó alazón eszén. Ebben a formájában az irónia közel áll a ki-gúnyolás, képmutatás, szitkozódás fogalmaihoz, az arisztophanésziművekben maga az ironikus személyiség a gyanakvó, a hazug, acsaló embertípussal rokonítva, egy elkerülendő magatartást jele-nít meg.

A másik forrás, az először Platón dialógusaiban megjelenő szók-ratészi módszer lényegében kereshető. Az ironikus magatartás ittabból ered, hogy a beszélgetés során Szókratész tudatlannak valljamagát, látszólag egyet is ért a beszélgetőtárs véleményével, az ér-deklődést színlelő kérdések valódi célja azonban a beszédpartneráltal kifejtett álláspont önellentmondó, megalapozatlan jellegénekkimutatása. Az érvek és ellenérvek dialogikus megütköztetésének,a megismerés és meggyőzés mesterségének szókratészi eszközeitgúnyolja ki Arisztophanész Felhők című vígjátéka, amelyben a „ta-nítványok” csupán egy célt követnek, hogy az igazságot és hazug-

9

ságot egyaránt a maguk hasznára fordíthassák. A színdarab egyikszereplője, Sztrepsziadész ezt ilyenképpen fejti ki: „Ne nagy, or-szágos közdolgokban szónoklani – ezt nem ohajtom – / Hanem amagamét csűrni-csavarni, s kijátszani hitelezőim!”5 Az irónia ebbőla nézőpontból a furfang és képmutatás eszközévé, az ellenfelek igaz-ságát kijátszani, átfordítani tudó szónoki mesterség ismérvévé vá-lik. Sztrepsziadész a Szókratész iskolájából hazatérő fiát így kö-szönti: „Jaj gyermekem, ujjujuh! / Hogy örvendek már a szinednekis! / Rádnézve is már olyan tagadi / Olyan patvardi vagy; s az ar-codon / Virágzik a honos »ugyan, ne mond!« / S a tettetés: hogybántva vagy, ha bántasz; / Szemedben űl az attikai ravaszság.”6 Ésbár a szókratészi módszer Platón számára nyilvánvalóan a megis-merés és meggyőzés legjobb stratégiájának tűnik, Az állam címűművének második fejezetében az irónia ebben a pejoratív jelentésé-ben is megjelenik. Thraszümakhosz például az igazság fogalmánakmeghatározása során az önmagát tudatlannak valló, és ebben a lát-szólagos tudatlanságában a vitapartnerek érveit minduntalan ellen-(tét)ükbe fordító szókratészi módszeren megütközve így kiált fel:„Héraklészre! Hát ez a szokott szókratészi irónia! Ezt előre tudtam,előre megmondtam ezeknek, hogy majd te sehogyan sem akarsz fe-lelni, hanem csak ironizálsz, teszel inkább mindent, csak ne kelljenválaszolnod, ha valaki kérdez.”7 És Thraszümakhosznak itt némi-képpen igazat is adhatnánk. A platóni-szókratészi dialógusbanugyanis az egyik (ellen)fél akaratlanul is az alazón szerepébe kerül,a saját érvei, feltevései igazságát, gondolkodásmódja (f)elsőbb (ren-dű)ségét bizonyító eirón viszont éppen azáltal viszi győzelemre adiskurzust, hogy rámutat vitapartnere álláspontjának tarthatatlan-ságára.8

Az antik iróniafogalom azonban legtöbbször nemcsak egy jel-legzetes beszédmódhoz, hanem az adott személy attitűdjéhez, egyironikus magatartástípushoz is kapcsolható. Alkibiadész példáulPlatón Lakoma című művében, Szókratészt dicsérve ennek viselke-dését és megjelenését egyaránt a szatírokhoz és ezek közül is a ci-nikus-ironikus bölcsesség mitológiai megtestesítőjéhez, Szilénosz-hoz hasonlítja. Beszédében az athéni szobrászműhelyekben készült

10

festett szatírfigurákat említi, melyek kívülről visszataszító, groteszkkülsővel vannak felruházva, anyaguk azonban a legértékesebb fé-met tartalmazzák. Szókratész erényei közül elsősorban azokat hang-súlyozza, amelyek a kortársak fölé emelik ezt a különleges filozó-fust: „Tudjátok meg, egy szikrányira se becsüli a szépségét senkinek,nem különben a gazdagságot vagy egyéb kiváltságot, mit a tömegoly nagyra tart. Az ilyen »kincset« mind semmibe veszi, de minketis, amint mondom, csak gúnyolódik és tréfálkozik az emberekkel,és így telik élete. De ha komoly lesz és kitárja keblét! Nem tudom,láttátok-e már azokat a benső kincseket. Én láttam egyszer és oly is-teninek tetszett mind, oly színaranynak, oly kápráztató szépnek éstüneményesnek, hogy rögtön készen lettem volna minden paran-csára.” 9 Ez a nézőpont pedig nem csupán azért fontos, mert a szók-ratészi magatartás valódi erényeire mutat rá, hanem mivel egybenaz irodalmi toposzok egyik legrégebbikére is felhívja a figyelmün-ket, mely szerint az ironikus beszédmód voltaképpen egy álarc, amilehetővé teszi a beszélő számára saját valódi arcának, individuálisértékeinek rejtve maradását.10

És hogy valójában milyen lehetett a szókratészi irónia, arra aplatóni dialógusok mellett talán leginkább Xenophón visszaemlé-kezéseiből alkothatunk fogalmat. Amikor ugyanis egyik ellene for-duló tanítványa, Kritiász hatására egy példázata miatt SzókratésztKhariklész elé idézték,11 és meg akarták tiltani neki, hogy ifjakkaltársalogjon, Szókratész tettetett együgyűséggel magyarázatot kéraz elöljáróktól, majd válaszaikra minduntalan ironikusan rákér-dezve gúnyt űz belőlük. Xenophón így meséli el a Khariklész ésSzókratész közötti dialógust: „– Jól van – mondta [Szókratész] –, készvagyok engedelmeskedni a törvényeknek. És hogy ne kövessek elvéletlenül, tudatlanságból törvényszegést, azt szeretném világosanmegtudni tőletek, hogy vajon a helyesen vagy a helytelenül elmon-dott beszéddel tartjátok azonosnak azt a beszédművészetet, amely-től eltanácsoltatok? Mert ha a helyes beszéddel tartjátok azonosnak,nyilvánvalóan tartózkodnom kell tőle, hogy helyesen beszéljek. Hapedig a helytelennel, nyilvánvalóan meg kell próbálnom helyesenbeszélni.

11

Khariklész megdühödött rá.– Minthogy értetlenkedsz, Szókratész – felelte –, világosabb pa-

rancsot adunk. Egyáltalán ne társalogj az ifjakkal!Erre Szókratész:– Hogy ne legyen kétségem felőle, nem teszek-e mást, csak ami

parancs, határozzátok meg nekem, hogy hány éves korig kell ifjú-nak tekintenem az embereket?

Khariklész így válaszolt:– Amíg nem válhatnak a tanács tagjává, mert nem elég bölcsek.

Vagyis senkivel se beszélgethess, aki harminc esztendősnél fiatalabb.– Ha egy olyan boltostól vásárolok, aki nem éri el a harminc

évet, attól sem kérdezhetem meg, mennyibe kerül az áruja?– Az olyasmit megkérdezheted – hagyta rá Khariklész –, de te

általában olyasmiről szoktál érdeklődni, amiről pontosan tudod,hogy s mint van. Ilyesmiről tehát ne tegyél föl kérdést.

– Ne válaszoljak, ha egy ifjú megkérdezi tőlem, nem tudom-e,merre lakik Khariklész, vagy hol található Kritiász? […]”12

Mihail Bahtyin szerint a szókratészi dialógus – különösen ennekszóbeli korszakában – sokkal közelebb áll a népi-karneváli folklórhangulatához, mint a szónokláshoz. Nézőpontjából ennek a műfaj-nak a legfontosabb jellemzője a párbeszédes-polifonikus szerkezet-típus előtérbe kerülése a hagyományos diskurzusformákkal szemben,amely lehetővé tette annak a hermeneutikai alapelvnek a felisme-rését, hogy „[a]z igazság nem az egyes ember fejében születik megés nem is ott található, hanem az emberek között, akik dialogikusérintkezésük folyamatában együttesen keresik az igazságot”.13 Ahatalom monologizmusának vagy azoknak az embereknek ellené-ben, akik „naiv magabiztosságukban” úgy vélték, hogy csupán őkbirtokolhatják az igazságot, Szókratész provokatív felléptének az volta szerepe, hogy a szünkriszisz (σνγκπισις) és anakriszisz (ανακρισις)módszerével nevetségessé tegye őket, és leleplezze meggyőződéseik,előítéleteik megalapozatlanságát.14

12

ARISZTOTELÉSZTŐL SZENT ÁGOSTONIG(AZ IRÓNIAFOGALOM ALAKULÁSA AZ ÓKORI GÖRÖG

ÉS RÓMAI RETORIKÁBAN)

A szónoklás tudományának kezdetei a beszéd hatékonyságátáltalában három egymástól elválaszthatatlan tényezőtől teszik füg-gővé. Az első magának a megszólalónak a jelleme és rátermettsége,a második a hallgatókra tett hatás, a harmadik pedig a megnyilatko-zás megformálása. Alkotó, befogadó és szöveg effajta egységessége– amellett, hogy már a legrégibb ilyen jellegű munkákban alapvetőfontossággal bír mindhárom tényező tárgyalása –, abban a dialogi-kus viszonyban is érvényre jut, amely a szónoki beszédet mindig azellenfél, a hallgatóság és az adott helyzet, kontextus függvényénekés eredményének tekinti. A retorika művészete így a dialektika, agrammatika és a hermeneutika elemeiből egyaránt építkezik.

A szónoki beszédet meghatározó tényezők osztályozásában, azantik szerzők általában öt alapkategóriát különítenek el egymástól:a feltalálást (inventio), elrendezést (dispositio), kifejezést (elocutio),emlékezést (memoria) és előadásmódot (pronuntiatio). Azok a stílus-elméletek, amelyek megemlítik az iróniát, ezt általában a kifejezés,vagyis az elocutio részeként, egyfajta díszítőelemként tárgyalják. Ésmivel a szónoklás tudományának első szisztematikus összefoglalásátArisztotelész Rétorika című könyvében találjuk meg, talán legcélsze-rűbb, ha éppen ebből a műből kiindulva próbáljuk vázlatosan átte-kinteni az irónia fogalomtörténeti alakulásának egyes szakaszait:

A Rétorika három nagy részre oszlik. Az első könyv a szónok-lattan meghatározása után a szónoki beszéd bizonyítékait és a be-szédfajták logikai osztályozásának különböző típusait sorolja fel. Amásodik könyv a szónok jellemének (éthos) és az érzelmek (pathos)fontosságára, majd a logikai érvek bemutatására helyezi a hangsúlyt.Az utolsó rész pedig a szónoki beszéd részeit és a stílus, kifejezés-mód jellemzőit tárgyalja. Arisztotelész már a harmadik könyv elsősoraiban szót ejt a beszéd stílusának fontosságáról: „nem elég azttudni, mit kell mondanunk, azt is tudni kell, hogyan adjuk elő”. Sze-rinte „a leírt szónoklatok nagyobb hatást keltenek stílusukkal, mint

13

mondanivalójukkal”.15 A megfelelően alkalmazott stíluseszközök aszónoki beszéd erényévé válhatnak, a hallgató számára érthetetlenkifejezésmód, a stílushibák viszont csökkentik a megnyilatkozás ér-tékét. Minden olyan grammatikai, szintaktikai vagy szemantikaimegoldást kerülendőnek tart, amely a beszéd világosságát, a hall-gatókkal vagy az ellenféllel folytatott dialógus hatékonyságát koc-kára teszi. Arisztotelész a stílus „fagyosságát” – vagyis a beszélő ésbefogadó közötti kommunikáció megszakadásának okát – több té-nyező együtthatásának tulajdonítja. Helytelennek nevezi például azösszetett, szokatlan, túl hosszú szavak alkalmazását, az oda nem il-lő vagy metaforikus kifejezéseket. Nem megfelelő használat eseténezek mindegyike stílushibának tekinthető, ha azonban a szónok he-lyesen alkalmazza őket, a megszólalás színvonalát emelik. A be-szélői intenció és a befogadás hatékonyságának e kettőssége felőlnézve ugyanakkor a Rétorika elutasítja egy olyan – a későbbiek fo-lyamán érvényre jutó – definíció lehetőségét, mely szerint az iróniacsupán egyfajta „állítva tagadó” alakzat lenne, hiszen rámutat arra,hogy ez nyelvhelyességi kérdésként, a barbarizmus ismérveként isfelmerülhet: „ne alkalmazzunk kétértelmű kifejezéseket, különösenha nem akarjuk az ellenkezőjét mondani, úgy mint azok, akikneknincs semmi mondanivalójuk, mégis úgy tesznek, mintha lenne.”16

Bár a stílusalakzatok elemzése között Arisztotelész az irónia osz-tályozására nem tér ki, mégis feltehető, hogy más retorikai mun-kákhoz hasonlóan a nevetés, tréfa és a komikum keretén belül márértelmezte azt: „Ami a tréfát illeti – állapítja meg a Rétorika –, mi-vel olykor hasznos a nyilvános beszédekben, és Gorgiász – helye-sen – azt mondja, hogy az ellenfél komolyságát tréfával kell tönkre-tenni, tréfálkozását pedig komolysággal, a Poétikában kifejtettük,17

hány fajtája van a nevetségességnek, ezeknek egy része illik szabademberhez, más része nem; ezért azokat kell alkalmazni, amelyek aszónokhoz illenek.”18 Ez a definíció pedig ugyanakkor az iróniát akonvencionális kommunikációs sémáktól eltérő beszédmód ismér-veként, az eredetiség öröméért teremtett nyelvi játék eszközekénthatározza meg: „Az irónia sokkal inkább méltó szabad emberhez,

14

mint a bohóckodás, mert az előbbi önmaga kedvéért tréfálkozik, azutóbbi mások kedvéért.”19

A ránk maradt latin nyelvű retorikai munkák közül a C. Heren-niusnak ajánlott tankönyv tekinti az iróniát elsőként az allegória al-kategóriájának. Ez a görög minták alapján szerveződő, Cornificius-nak tulajdonított szónoklattan három stílusnemet különít el egy-mástól: a fennkölt, a közepes és az egyszerű beszédmódot. Mindenszónoki megnyilatkozást a „magasztos szavak csiszolt és ékes” szö-vevényétől az „általánosan használt, tiszta”20 köznyelvig terjedő ská-lán helyez el. Cornificius szerint mindegyik stílusnem használható,sőt ezek váltogatása is ajánlott a megfelelő alkalomhoz illően. A vá-lasztékosság, a jól szerkesztettség és a fenségesség az a három kri-térium, amely az érthető, szabatos, csiszolt és mértékletesen díszí-tett beszédet jellemzik. A szóalakzatok és gondolatalakzatok ezt adíszítettséget szolgálják. Az allegóriát (permutatio), a tíz szóalakzategyikét, egy olyan trópusnak nevezi, amely „mást mond a szavak-kal, mint az értelmükkel”.21 Három allegóriatípust különít el egy-mástól: a hasonlítást (similitudinem), az érvelést (argumentum) ésaz ellentétet (contrarium). Ez utóbbit nevezhetjük iróniának, hiszenCornificius szerint erről az alakzatról van szó: „ha valaki egy pa-zarló és fényűző embert tréfából »takarékosnak« és »mértékletes-nek« nevez”, vagy ha „azt a becstelent, aki saját apját bántalmazta,Aeneasnak hívjuk, a féktelent, házasságtörőt pedig Hippolytus-nak […]”22

Cornificiushoz hasonlóan Cicero is három szónoklattípusról be-szél. Szerinte a tréfa és irónia főként az egyszerű stílusnemhez illik,hiszen ez a beszédmód, a megszólalás érthetősége érdekében „sű-rűbben él olyan szóképekkel, melyek folyvást közszájon forognaknemcsak a városlakók, hanem a falusi nép körében is”.23 A társadal-mi konvenciók megszilárdulása nyomán létrejövő közhelyszerű, ál-talánosan ismert trópusok így lényegében a szónoki tevékenységhatékonyságát befolyásoló tényezőkké válnak. A hallgatóság figyel-mének és jóindulatának megragadását ugyanakkor az egyszerű be-szédmód esetében éppen a kellő helyen és időben alkalmazott finomirónia, élcelődés (facetiae) és a gúnyolódás, vagyis az élesnyelvűség

15

(dicacitas) teszi könnyebbé a szónok számára. A beszélő élhet mind-kettővel, csakhogy „az egyiket akkor alkalmazza, ha valamit köz-vetlen kedvességgel akar elbeszélni”, a másikat pedig: „ha gúnycéltáblájává, nevetség tárgyává akar tenni valakit”.24 Így válhat a szó-noklat hatékonnyá, élménnyé a befogadó számára, hiszen a szelle-messég és a humor nem más, mint az igazi atticizmus „romlatlanfrissessége”, a szónoki beszéd „sava-borsa”. Mindazonáltal Cicero fi-gyelmeztet azokra a hibákra is, amelyek e stíluseszközök nem meg-felelő használatából következnek: a túl sűrűn alkalmazott élcelődésbohóccá, a saját maga vagy a bírák személye ellenében való gúnyo-lódás méltatlanná teheti a szónokot, a szeméremsértés, a féktelenségmegbotránkoztat, a sorscsapások vagy a bűntények tréfával illeté-se viszont kegyetlenné vagy komolytalanná teheti a beszédet.

Quintilianus Institutio oratoria című szónoklattankönyve azókori retorika tudományának legnagyobb terjedelmű összefoglalása.A tizenkét részből álló mű négy fejezete foglalkozik a stílus (elocu-tio) leírásával, különválasztva egymástól a trópusokat és a figurá-kat. Osztályozásának lényeges sajátossága, hogy az iróniát jellem-zői alapján egyrészt szóalakzatként, másrészt gondolatalakzatkéntértékeli. A trópusok között részletesen tárgyalja a metaforát, a szi-nekdochét, antonomáziát, hangutánzást, katakrézist, művészi jelzőt,allegóriát, körülírást, hyperbatont és hiperbolát. Az iróniát – akár-csak a C. Herenniusnak ajánlott retorika – az allegória egyik válto-zataként nevezi meg, egy olyan szóképként, amely az ellenkezőjétmutatja annak, amit kimondunk: „Mert igaz […], hogy lehet vala-kit tettetett dicsérettel kisebbíteni, vagy tettetett gánccsal magasz-talni.”25

A trópusokkal ellentétben az alakzatot Quintilianus olyan nyel-vi fordulatként írja le, amelyet elsősorban az adott szórend és nema szokványostól eltérő szóhasználat hoz létre.26 Ezen a csoportonbelül az Institutio oratoria két típust különböztet meg: az értelmi fi-gurákat (gondolatalakzatokat) és kifejezésbeli (nyelvi, előadásbeli)fordulatokat. A gondolatalakzatok közül a kérdést (subiectio), amegelőzést (praesumtio), a színlelt kétkedést (dubitatio), a közlést(communicatio), a függőbentartást (sustentatio), szabadra hagyást

16

(permissio), a kifejezés tettetését (simulatio), a szabadszájúságot (li-centia), a bíráktól vagy a hallgatóktól elfordult beszédet (aposztro-phé), a leírást (subiectio sub oculos), az elhallgatást vagy félbesza-kítást (aposiopesis), a szokásos, köznyelvi jelentéstartalom tágabbértelemben való alkalmazását (emphasis), a kitérést (digressio) ésaz iróniát említi meg. Ebben a felsorolásban pedig – bár erre a szerzőkonkrétan nem utal – az irónián kívül két olyan alakzat is leírásrakerül (dubitatio, simulatio), amely bizonyos esetekben iróniának istekinthető. Hiszen a színlelt kétkedés és a kifejezés tettetése egya-ránt érvényesíthető az ironikus beszéd vagy (a szókratészi) maga-tartás jellemzőjeként, akár a tettetett tudatlanság (dissimulatio).27

Gondolatalakzatként az irónia – Quintilianus szerint – abban kü-lönbözik a szóképként leírt stilisztikai eszköztől, hogy amíg a tró-pus: „nyíltabb; és bár mást mond és mást gondoltat, igazi értelmétmégsem rejti el,” addig a figura esetében: „beszédünk egész célja elvan fátyolozva, és csak sejthető inkább, mint nyilván kifejezett”.28

Amennyiben tehát, ebben a meglátásban az irónia trópusként egyellentétes értelmű szó jelentését veszi át, addig az ironikus alakzat-ban maguk a gondolatok állnak szemben a beszéddel. A figura ilyen-képpen kiterjed(het) a szónoki beszéd egészére, és több olyan tró-pust is magában foglalhat, amelyet akár iróniának is tekinthetünk.

A szóképek és figurák quintilianusi felsorolása azonban, koránt-sem csupán egy rögzített, merev taxonómiai rendszerezést jelent,hiszen a beszélő személyét, a hallgatókat és a külső körülményeketaz Institutio oratoria egyaránt figyelembe veszi az adott stílusesz-közök megválasztásában. Ez a fajta nyitottság leginkább akkor vál-hat nyilvánvalóvá számunkra, amikor a szerző a jókedv, nevetés ésnevetségesség különböző típusait írja le. Szerinte a városiasságot,műveltséget tükröző finom célzásoktól (urbanitas) az elmés élcelődé-sen (facetum) keresztül a keserű, gúnyos beszédig (dicacitas) minden-nek fontos szerepe van a szónoki beszéd hatékonyságának növelé-sében, amennyiben a megszólaló a méltányosság és mértékletességfényében, az adott alkalomhoz illően, használja ezeket. Ugyanakkorviszont a durva sértés, a parasztos gorombáskodás és az előre beta-nult, mesterkélt fordulatok a beszélő tanulatlanságának, tehetség-

17

telenségének vagy a mesterségbeli tudás hiányosságának tükrözői-vé válhatnak. „Mindenek előtt tehát – állapítja meg Quintilianus –figyelembe kell venni: ki, miért, kinél, ki ellen és mit mond. Szinteóvakodni kell pajkos, pöffeszkedő, helyhez, időhöz nem illő s olyanötletektől, melyek már előre készülteknek s hazulról hozottaknaklátszanának.”29

Azon túl viszont, hogy mind a feltárás (inventio), mind az el-rendezés (dispositio) és a stílus (elocutio) ilyenképpen alárendelő-dik a funkcionalitásnak, az Institutio oratoria a trópusok és figurákegymást fölülíró retorikai tendenciáira is felhívja a figyelmünket.Ilyen sajátosságokra mutat rá a szerző például a szóalakzatok osz-tályozása során, a metafora, allegória és hasonlat egybeolvadásánakvalamint az allegória és irónia összefonódásának illusztrálásában.Ugyanígy tesz a figurák esetében is, amikor az iróniát egyrészt a meg-nyilatkozás egészére kiterjedő, a különböző trópusokat összefogniképes alakzatként értelmezi, másrészt viszont egy olyan magatar-tásnak tekinti, amely akár az ember világhoz vagy a társadalomhozvaló viszonyának a kifejeződéseként, a megismerés és felmutatásegyetemes módszereként értékelhető.30

Az ókori görög-római műveltség és tudományosság átörökítése,a hét szabad művészet és a filozófia eredményeinek keresztény al-kalmazása és továbbgondolása talán elsőként Szent Ágostonnak kö-szönhető. Gazdag életművéből számunkra elsősorban a De doctrinaChristiana (A keresztény tanításról) című könyve tűnik nélkülöz-hetetlennek, hiszen ez az alkotás, amellett, hogy a Szentírás értelme-zéséhez kapcsolódóan, a szemiotika alapjait teremti meg,31 egybenmegvalósítja az antik szónoklattan keresztény alapokon történő (új-ra)gondolását is. Augustinus műve négy részből áll: az első háromkönyv a feltárás (inventio), az utolsó pedig a stílus (elocutio) eszkö-zeinek bemutatását tartalmazza.

A Biblia értelmezésének problémáira tekintve, Szent ÁgostonQuintilianushoz hasonlóan háromféle jeltípust: a világos, homályos(ismeretlen) és a többértelmű jelek osztályát különbözteti meg egy-mástól. A többértelmű jelek megfejtését a textuális hagyomány is-meretének, a befogadói tapasztalatnak rendeli alá, tudatosítva azt,

18

hogy a megértés hatékonysága a szöveg és olvasó, a szóbeli meg-nyilatkozás és a hallgatók dialógusának eredményességétől függ:„Könyveinkben, melyeket úgy írunk, hogy valamiképpen ők ma-guk válasszák meg olvasóikat, […] valamint szűk körű beszélgeté-seinkben nem kell kitérnünk a feladat elől, hogy a megértésre nagyonis nehéz igazságokat, melyekkel azonban mi már tisztában vagyunk,ha mindjárt fáradságos fejtegetést igényelnek is, mások értelméhezközelebb vigyük. […] Mert mit ér a beszéd tisztasága, ha nem járvele együtt a hallgatóság megértése?”32 Ebben a viszonyban a meg-értés mindig magával hozza a gyönyörködést, az esztétikai élveze-tet, amely nem csupán a jelentés logikai megismerésének eredmé-nyeként, hanem a befogadás aktusának folyamatszerűségében, egyolyan dialogikus működésben teremtődik meg, ahol alapvető sze-rep jut az adott szöveg megformáltságának és a stílus szépségénekis. Hiszen a hazugság lelepleződésének felismerésében sem azértgyönyörködünk: „mert hamis az állítás, hanem mert igaznak bizo-nyult, hogy hamis, sőt a beszéd is gyönyörködtet, amelynek révénnyilvánvalóvá vált, hogy ez igaz.”33

Szent Ágoston tehát (f)elismeri és hangsúlyozza a trópusok ésfigurák szerepét a műalkotásokban, és a Szentírásból kiválasztottszemelvényekkel illusztrálja ezek fontosságát a nyelvhasználatban.Érvelésében felhívja a figyelmünket arra a tényre is, hogy a Bibliá-ban a retorika által megkülönböztetett stíluseszközök mindegyiké-re találunk példát, sőt némelyik – mint a példabeszéd, a rejtvény(enigma) vagy az allegória – név szerint is megemlítésre kerül. En-nél azonban még tovább megy, amikor megállapítja, hogy nemcsakaz irodalmi nyelv, hanem maga a mindennapi beszéd is retorikaiszempontból elemezhető: „szinte minden ilyen szókép megtalálhatómég azoknak a beszédeiben is, akik soha egyetlen grammatikustólsem tanultak, s megelégszenek azzal, amit a közönséges emberekhasználnak, holott úgy hírlik, hogy ezeket csakis a szabad művészetrévén lehet elsajátítani.”34 És voltaképpen ehhez a kontextushozkapcsolódva tér rá az irónia és az antiphrasis ismertetésére, ame-lyek – meglátásában – azért „csodálatosabbak” a többi stíluseszköz-nél, mert: „éppen az ellenkezőjét jelentik annak, amit mondanak”.35

19

Szent Ágoston az ilyen alakzatok létrejöttét egyrészt a beszéd sorána többértelműségre mutató hangsúlyeltolódás, másrészt viszont azadott kifejezést saját ellentétébe fordító ironikus szövegkörnyezetérvényesülésének tulajdonítja. Az antiphrasis és irónia közötti kü-lönbséget pedig abban látja, hogy míg az előbbinél jórészt a kon-vencionális jelhasználat során automatizmussá vált jelentés, vagy anyelv elemeinek paradigmatikus szerveződése nyomán teremtődőtöbbértelműség következtében van lehetősége a megszólalónak azellentétes értelem kifejezésére, az utóbbit elsősorban a szöveg szem-pontjából külsődlegesnek számító kontextuális tényezők (pl. hang-súlyeltolódás) eredményeként ismerhetjük fel.36

KOMIKUM ÉS TRAGIKUM HATÁRMEZSGYÉJÉN(FRIEDRICH SCHLEGEL ÉS KARL WILHELM FERDINAND

SOLGER IRÓNIAKONCEPCIÓJA)

Ha egyáltalán megnevezhető az irónia fogalmának alakulástör-ténete folyamán egy olyan korszak, amelyben nemcsak egy átfogóesztétikai-filozófiai paradigmaváltás kialakulásáról, de magánakaz iróniakoncepciónak a radikális átértékelődéséről is beszélhetnénk,akkor a tizennyolcadik század végét, tizenkilencedik század elejétnyilvánvalóan ilyennek tekinthetjük. A racionális gondolkodás kor-látainak, valamint az emberi élet és műalkotás töredékszerűségé-nek a tapasztalatában kiteljesedő romantikus nézőpont ugyanis, aművészetet a megismerés elsődleges forrásaként, az iróniát pedig aszubjektum világhoz fűződő (esztétikai) viszonyának alapvető ismér-veként értelmezte. S bár a klasszikus retorika iróniakoncepciója aromantika számára nem tette lehetővé e fogalom tágabb, művészet-filozófiai értelemben történő megalapozását, a szókratészi dialógus(át)értelmezésében e korszak elméletírói, kiindulópontot találhattakegy új irodalomszemlélet és egy – immár modernnek tekinthető –ironikus világszemlélet megteremtéséhez.

20

A romantika iróniakoncepciójának megalapozása voltaképpena Schlegel fivérek, és közülük is főképpen Friedrich Schlegel mun-kásságához kapcsolható. Nézőpontjából az irónia helyét nem a szó-noklattan, hanem a filozófia tudományán belül kell keresnünk. Afilozófiai megismerés legsajátosabb formája: a dialógus ugyanis,alapjaiban feltételezi e „logikus szépség” érvényesülését. „Persze, vanszónoki irónia is – jegyzi meg Schlegel –, amely, ha módjával élnekvele – pompásan hat, különösen polémiákban; hanem a szókratészimúzsa magasztos urbanitásához képest olyan ez csak, mint a legra-gyogóbb szónoki művészet egy emelkedett stílusú görög tragédiamellett.”37 A szókratészi párbeszéd – mutat rá a Kritikai töredékekegyik darabjában – már felismerte az irónia oppozícionális termé-szetét: a mérhetetlen komolyság és tréfa, a tökéletes őszinteség és el-változtatottság egymást kizáró ellentétének jelenlétét. Ez a fajta iró-nia már túl van minden előre tervezett szónoki hatáson és célzottretorikai leleményességen, az irodalom és művészetértés eszköze-ként, az alkotó ember önreflexív tevékenységének alapjaként jele-nik meg.

A romantikus elméletírók sorában tehát Friedrich Schlegel azelső, aki kiterjeszti az irónia fogalmi határait, filozófiai-esztétikaikategóriának ítélve azt: „A szókratészi irónia az egyetlen, valóbanszándékolatlan és józanul megfontolt elváltoztatás […] Az életmű-vészet érzékének és a tudományos szellemnek egyesüléséből fa-kad, a tökéletes természetfilozófia és a tökéletes művészetfilozófiatalálkozásából. A teljes közlés feltétlensége és feltételessége, lehetet-lensége és szükségszerűsége közti feloldhatatlan harc érzését kel-ti. Valamennyi licencia közül a legszabadabb, mert általa mindenentúlteszi magát az ember; és mégis a legtörvényesebb is egyben, mertfeltétlenül szükségszerű.”38 Schlegel minden művészi tevékenység-ben szükségesnek tartja a szókratészi magatartás szabadságánakeffajta érvényesülését. Nézőpontjából a modern művészet feltételezia szerző ironikus viszonyulását magához a világhoz, hiszen szá-mára a valóság bármely attribútuma lényegében az alkotási folya-mat kiteljesedése során, az irodalmi mű létrejöttében nyerhet kife-jez(őd)ést. A világ ugyanis önmagában formátlan és üres, csupán a

21

szubjektum tevékenysége által válik valóságossá és teljessé, mintahogy a szubjektum céljai is csak a művészetben totalizálód(hat)-nak. Ebben az egyetemes érvényességűnek tűnő megismerési folya-matban viszont az alkotói magatartás éppen azért válhat ironikussá,mivel a romantikus szubjektum ugyan még elfogadja a világ racio-nális megértésének lehetőségét, az így szerzett ismeretek bizonyos-ságát és objektív voltát azonban már többnyire hitetlenül szemléli.39

Az irónia ilyenképpen a világ romantikus képzetének ábrázolójáváválik, a hit és gyanú a(z) (ön)teremtés és (ön)megsemmisítés, azörökkévalóság és be nem fejezettség alakzatává; ez az állandó, el-lentétes irányultságú, önreflexív mozgás pedig lehetővé teszi az al-kotó ember számára szellemi szabadsága teljességének kibontako-zását. A schlegeli dialektikában az irónia: „a paradoxon formája”,„tiszta tudata az örök agilitásnak, a végtelenül teljes káosznak”.40

Egy olyan szubjektív, tagadásában is az abszolútum elérésére tö-rekvő világszemlélet kifejeződése, amely: „játszik […] a forma és azanyag csudálatos transzpozícióival, kedveli a véletlen és a különc-ség látszatát, s mintegy a feltétlen önkénnyel kacérkodik.”41 Így vál-hat a romantikus művészet saját töredékszerűségének tudatában isa világ egységességének és teljességének ábrázolójává, a radikálistagadást és az abszolútum elérésének illúzióját, a folyamatos (ön)te-remtés igényét és ennek kritikáját egyaránt fenntartani kívánó iro-nikus diskurzus kiteljesítőjévé.

„Az önparódia és a távolságtartás gesztusa ellenére – állapítjameg találóan B. Gaál Márta – a romantikus irónia célja nem első-sorban a nevetségessé tétel, hanem a látszatnak és a lényegnek egymagasabb egységben való feloldása, […] amely a szerzői és szerep-lői nézőpontokkal egyaránt képes azonosulni és azoktól elkülönülni,s amely egyúttal közvetítőként funkcionál az abszolútum felé.”42

Ebben a kontextusban viszont a schlegeli iróniakoncepció egy olyanátfogó művészi nézőpont alapjaként szolgál, amely később a mo-dern abszurd drámában vagy Thomas Mann, Franz Kafka és JamesJoyce prózai alkotásaiban teljesedik ki.43

Friedrich Schlegel és az Athenäum folyóirat köré csoportosultalkotógeneráció esztétikai-filozófiai munkásságának legnevesebb

22

folytatója Karl Wilhelm Ferdinand Solger. Nézőpontjából az irónianem csupán a művészi tevékenység szubjektív alapjaként, hanemobjektív kategóriaként, magát a világot mozgató metafizikai elvkéntis leírható. Szerinte az általános eszme a mindennapok állandó va-lóságában jelenik meg, szétszóródása és megsemmisülése viszont amúlandóság tudatában elkerülhetetlenné válik. A földi létet a foly-tonos teremtés és rombolás, a „szakadatlan keletkezés és elmúlás”tartja működésben, a művészi szellemnek pedig e két ellentétes irá-nyultságú mozgást kell alkotásában összekapcsolnia. Solger ezt a„mindenek felett lebegő, mindent megsemmisítő pillantást”44 neve-zi iróniának. A világ és alkotó viszonya így nem csupán ironikus,de végtelenül szomorú is, hiszen az eszmének a maga teljességébenvaló megmutatkozása, feltárulkozása sohasem valósulhat meg.45 Nemminden irónia tartozik azonban ebbe a kategóriába, figyelmeztetSolger. Létezik egy másfajta irónia is, amely akkor jön létre, ha azalkotó összetéveszti az „ideálokat” az „igazi eszmék”-kel. Ilyen lát-szat-iróniáról van szó, ha valaki igyekszik bebizonyítani minden-nek az értéktelenségét a világban: „ez az irónia már önmagában ké-tes anélkül, hogy tudatában lenne, hiszen csak azt semmisíti meg,amit ő maga keltett látszat-létre.”46

Az igazi művészet ezzel szemben a(z isteni) szabadság és szük-ségszerűség kifejeződése. Egy olyan – magát az emberi sors viszo-nyait ábrázoló – tragikus-ironikus játék tudatos vagy tudattalan meg-nyilvánulási formája, amely éppen a múlandósághoz kötött alkotóiértelem révén válik örök ittlétté és valósággá. A valódi irónia a mű-vészet centruma, az objektív isteni eszme reflektál(ód)ása a világban,a műalkotás által. Olyan kettős irányultságú mozgás, amely egy-részt a hős bukását, másrészt viszont – egy magasabb rendű igaz-ság fényében – a sorsának pozitív értelemben történő beteljesüléséteredményezi. Szophoklész vagy Shakespeare drámáiban egyaránttetten érhető ennek a végső, transzcendens eszmének a jelenléte.„Oidipusz ártatlansága – írja Solger – mit sem számít azon termé-szettörvények előtt, amelyek megsemmisítik őt, másfelől ezen tör-vények áthágása vezet csodás megdicsőüléséhez.”47 A tragédiákbantehát legalább olyan – ha nem éppen fokozottabb – mértékben jelen

23

van az ironikusság, mint a költészetben. És lényegében ez a megál-lapítás jelenti a solgeri iróniakoncepció egyik újdonságát FriedrichSchlegel álláspontjához viszonyítva.

A romantikus irónia fogalma azonban, ebből a nézőpontból márnemcsak a művészi megismerésre és az alkotói tudat (ön)reflexívműködésére kiterjedő általános kategóriaként írható le, hanem azemberi lét egésze, sőt az objektív isteni eszme is alapvetően ironi-kus természetűvé válik. Találóan állapítja meg Veres András errőlaz iróniakoncepcióról: „A solgeri gondolatmenet, amely azzal indul,hogy az iróniának a transzcendencia segítségével adjon súlyt, végüloda jut, hogy az isteni eszmét is súlytalannak mutatja (hiszen nem te-szi tartalmassá a világot).”48

A SZÓKRATÉSZI MÓDSZER LÉTMÓDJÁTÓL A „VILÁGIRÓNIA”FOGALMÁIG (A ROMANTIKUS IRÓNIA HEGELI KRITIKÁJA)

Az iróniát a szubjektivitás alakzataként és az „abszolút tudást”leleplező esztétikai-filozófiai kategóriaként meghatározó schlegelikoncepció egyik első kritikusa nem más volt, mint maga GeorgWilhelm Friedrich Hegel, aki ebben a kétségtelenül provokatív ál-lásfoglalásban talán némiképpen saját elméletalkotói pozícióját isveszélyeztetve látta.49

Fichte munkásságának bírálatából kiindulva Hegel megkérdője-lezi a kortársai által képviselt szubjektivizmusnak, „az öntudatosmagában-való-létnek” a filozófiai érvényességét.50 Friedrich Schlegel-nek és követőinek pedig a szemére veti, hogy félreértve a szókratészimódszer lényegét, az iróniát általános elvként, a „legistenibb” do-logként, a szellem legmagasabb rendű magatartásaként aposztrofál-ták. Hegeli nézőpontból ugyanis, az irónia fogalmának effajta roman-tikus totalizálása a filozófiai gondolkodásban egy olyan végtelenülszubjektív, (ön)destruktív mozgás érvényesüléséhez vezet, amely(már) képtelen beszélni az általánosról az én önkénye, a teremtés-ről a megsemmisítés kilátásba helyezése, a nagy rendszerekről pe-

24

dig a kétkedés játéka nélkül. A schlegeli irányultság tehát a negá-ció, a tagadás alakzatát helyezi az objektív megismerés lehetőségehelyébe. „A szubjektivitás lényege hiány – állapítja meg Hegel –, deegyben vágy valami szilárd után, s így sóvárgás marad. […] Az alanymagában az abszolútumnak tudja magát, minden más hívságos aző számára; minden meghatározást, amelyet maga tesz a helyesről,jóról, meg is tudja semmisíteni. Mindennek ámítja magát; de csakhiúság, képmutatás, arcátlanság. Az irónia, hogy ura mindezeknek,semmit sem vesz komolyan, játszik minden formával.”51 A viszony-lagosság eluralkodása a filozófiai diskurzusban így a helyes és igazértékek meghatározását és ezáltal magát a dialógust is lehetetlennéteszi, hiszen az egyik vagy a másik fél megállapításai már nem kap-csolhatók semmiféle objektív igazsághoz. Az egyetértés létrejöttét,a közös nevezőt felváltja az önmagáért való, szubjektív kinyilatkoz-tatás: „nagyon sok ihletett van – jegyzi meg ironikusan –, aki be-szél, mindegyikük monológot mond, s a másikat tulajdonképp csakkézszorításában és a néma érzésben érti”.52

Átfogó filozófiatörténetében Hegel, a különböző korszakokrólbeszélve, több olyan szintet is elkülönít egymástól, amelyek a göröggondolkodóktól kezdve, a kortárs (tizenkilencedik századi) filozó-fusokig e tudomány fejlődését illusztrálják. Az antik filozófusok ér-demének tartja a gondolattól az eszméig vezető út végigjárását, a„keresztény-germán” világnak pedig az eszme és az elvont totalitás,az „abszolút szellem” közötti különbség megteremtését. Ebben atörténeti horizontban Szókratész az a személyiség, aki egy külső –királyi vagy isteni – autoritás helyett a gondolkodás alapjait a szub-jektum egyéni tevékenységéhez kapcsolja, Platón és Arisztotelészpedig az egésszé alakult eszme, az „objektív gondolat” megteremtői.Hegel tehát Szókratésznek tulajdonítja a szubjektivitás elvét, amelyaz elvontság és esetlegesség kölcsönösségében lehetővé teszi egyolyan – dialóguson alapuló – filozófiai diskurzus létrejöttét, amely-ben: „a gondolkodás megragadja magát, s a gondolkodó tevékeny-ség az alap”.53 Ebből a nézőpontból a szókratészi párbeszéd célja azabszolút eszme megvalósulásához vezető út,54 a megismerés dia-lektikus mozgásának biztosítása; az irónia pedig egyfajta módszer,

25

„társalgási modor”, amelynek a fogalmak tudatossá tételében, va-gyis az elvont képzetek konkréttá válásában és kifejtésében vanfontos szerepe. Hegel részletesen ismerteti Szókratész ironikus mód-szerének sajátosságait: a vitapartnerekkel való személyes kapcsola-tot, a tudatlanság tettetését, a látszólag naiv érdeklődést és elfogulat-lanságot, majd az ellenfél válaszainak cáfolatát és a következtetéseklevonását. Megállapítja viszont, hogy a dialógus csupán abban az eset-ben lehet hatékony, a filozofikus diskurzus akkor járulhat hozzáegymás kölcsönös megértéséhez, ha a beszélgetés során szóba ke-rülő alapelvek és kategóriák mindkét fél számára ugyanazt jelentik:„Mert minden egyénnek vannak bizonyos végső szavai, s felteszi,hogy mások éppúgy ismerik őket. Ha azonban csakugyan megér-téshez akarnak jutni, akkor épp ezeket az előfeltevéseket kell meg-vizsgálni.”55 Egy effajta kommunikációelméleti látásmód közel áll aklasszikus retorika ilyen irányú megállapításaihoz, nyilvánvalónaktűnik tehát, hogy Hegel iróniakoncepciója sokkal szűkebb fogalom-körben mozog, mint Friedrich Schlegelnek a romantikus iróniáravonatkozó reflexiói. A hegeli kontextusban az irónia csupán annyi-ban része a filozófiának, amennyiben a dialektika „szubjektív alak-ja”-ként jelenik meg (a tulajdonképpeni dialektika ezzel szembenmagával „a dolgok alapjaival foglalkozik”).56

Mindamellett viszont, hogy ez az iróniakoncepció egy sokkalszűkebb horizontban mozog, mint a romantikus irónia, a hegelikritikának alapvető érdeme – amint erre a későbbiekben éppenKierkegaard mutat rá –, hogy az irónia fogalmát kapcsolatba hoz-za az emberiség fejlődésével és a tragikummal. Felismeri, hogy atörténelmi mozgás dialektikájában az egymással ellentétes törekvé-sek küzdelme, legtöbbször a valódi értékek elkerülhetetlen megsem-misüléséhez vezet (filozófiatörténeti munkájában Hegel ezt „a vi-lág általános iróniájának” nevezi).57 S lényegében ennek a tragikusiróniának az érvényesülésére utal a szókratészi tanítás nemes céljaés önzetlensége valamint a görög filozófus sorsának beteljesüléseközötti ellentmondás is. Hiszen halálra ítélésekor közösség ellenitevékenységgel vádolták őt, holott a társadalom hasznáért cseleke-dett. Szókratész tragikus iróniája tehát: „szubjektív reflexiójának el-

26

lentéte a fennálló erkölcsiséggel: nem az az öntudat, hogy feletteáll, hanem az az elfogulatlan cél, hogy a gondolkodás által az igazijóhoz, az általános eszméhez vezessen.”58

Az „újabb idők” iróniája azonban – Hegel szerint – sohasem tra-gikus, hanem egyfajta „gúnykacaj”, amely leginkább a képmutatáskörébe tartozik.59 A kortárs romantikus művészet iróniafogalmátilyenképpen az arisztophanészi vígjátékok iróniájához hasonlítható-nak véli, a modern színpad ironikus hőseit pedig az önérdekből ma-gát naivnak, ostobának mutató eirón magatartásával ruházza fel. Aromantikus élcelődés és az antik athéni komédia közötti színvonal-beli különbséget abban látja, hogy míg Arisztophanész: „nem csi-nált rossz vicceket”, s vígjátékainak „mély komolyság volt az alap-ja”60, addig a modern színjátszás „olyan személyt visz a színpadra,aki magát ügyesnek és kiválónak véli, pedig csak gézengúz”.61 Hegelitt – az antik retorika nézőpontjához hasonlóan – „az újabb idők”iróniáját a komikum fogalmához kapcsolja. Ugyanakkor viszont egyolyan meghatározással mutat rá a humor és irónia mibenlétére, ame-lyet a későbbiekben Bergson komikumértelmezésében62 is megta-lálhatunk: „Gyenge élc az – állapítja meg filozófiai művének máso-dik kötetében –, amely nem szubsztanciális, amely nem magában adologban rejlő ellentmondásokon alapszik. […] Egyáltalán lehetet-len külsőleg gúnyt aggatni valamire, ami nem önmagában hordjaönmagának kigúnyolását, a magára vonatkozó iróniát. Mert a komi-kum egy embernek vagy egy dolognak olyanképpen való bemuta-tása, hogy önmagukban bomlanak fel pöffeszkedésükben; ha pediga dolog nem önmagában ellentmondásos, akkor a komikum felszí-nes és alaptalan.”63

Arra a kérdésre viszont, hogy Hegel számára végső soron miértvolt elfogadhatatlan a romantikus irónia koncepciója, leginkább talánakkor találjuk meg a választ, ha ezt az összeférhetetlenséget egybenSchlegel filozófiai irányultsága és a hegeli dialektika közötti radiká-lis különb(öző)ség egyik megnyilvánulási formájaként értékeljük.Hiszen amennyiben Friedrich Schlegel és az őt követő elméletírókkoncepciójában az irónia (ön)teremtő-(ön)megsemmisítő mozgása,ember és világ, művész és valóság viszonyát kifejező totalitásként

27

szerepel, a hegeli dialektika számára mindez csak eszköz a világ-szellem, az abszolút eszme beteljesülésének történelmi dinamikájá-ban. Nem véletlen tehát, hogy Ernst Behler a két – egymástól gyö-keresen eltérő – filozófiai diskurzus viszonyát ahhoz a jelenséghezhasonlította, amelynek napjainkban lehetünk tanúi a különböző el-méleti rendszerek – például a strukturalizmus és posztstrukturaliz-mus vagy a hermeneutika és a dekonstrukció – párhuzamos egymásmellett létezésében.64

SZABADSÁG, SZUBJEKTIVIZMUS ÉS EGZISZTENCIÁLISELIDEGENEDETTSÉG (AZ IRÓNIA MINT „VÉGTELEN,

ABSZOLÚT NEGATIVITÁS”)

Hegel filozófiatörténetének egyik első kritikai elemzése, és a he-geli iróniakoncepció leghatékonyabb (újra)értelmezése a tizenkilen-cedik században kétségtelenül Sören Kierkegaard nevéhez fűződik.A fiatal dán elméletíró 1841-ben, tíz évvel a jénai egyetem nagy fi-lozófusának halála után tesz kísérletet „a világ általános iróniájá-nak”65, vagyis az irónia világtörténeti funkciójának a kifejtésére. Sze-rinte a hegeli megközelítés azért értékes, mert Szókratész magatar-tásához kapcsolta a szubjektív gondolkodás megjelenését. Annak atekintélyelvű athéni társadalomnak a kontextusához mérve ugyan-is, amely az „egyént hatalmasan, de titokzatosan az állam pórázántartotta,” Szókratész álláspontja: „a szubjektivitásé, a bensőségessé-gé, mely a létezőt visszatükrözi és feloldja önmagához való viszo-nyában”.66

Mindemellett azonban Hegel felismerése – mutat rá Kierkegaard– távolról sem volt képes a szókratészi gondolkodás szubjektív jel-legének megalapozását hatékonyan összekapcsolni az irónia és iro-nikusság fogalmával. Hiszen azon túl, hogy a hegeli koncepcióSzókratész módszerét egyértelműen megfosztja attól a társadalmi-történeti horizonttól, amelyben létrejött, egyúttal egy olyan katego-rikus értékminősítést is hozzárendel az iróniához – a jó eszméjének

28

kibontakoztatását –, amely már eleve lehetetlenné teszi ennek a fo-galomnak az általánosítását.67 Hegel ugyanis, a szókratészi iróniátegyfajta „társalgási modor”-nak, a dialektika szubjektív alakjánaktekintette, amelynek a fogalmak tudatossá tételében, az elvont kép-zetek konkréttá válásában és kifejtésében van szerepe. Másrészrőlpedig – állapítja meg Kierkegaard –, Hegel itt önmagával is ellent-mondásba kerül, amikor a szókratészi iróniát egyszerre tekinti a szo-fista gondolkodók puszta megszégyenítését szolgáló eljárásnak ésaz oktatás eszközének.

Annak az okát viszont, hogy a hegeli gondolkodásmód „szemelől tévesztette az irónia igazságát,”68 Kierkegaard szerint lényegé-ben abban az önmagát túlzottan „komoly”-nak tartó magatartásbankereshetjük, amely ezt a kategóriát a filozófiához méltatlan, má-sodrendű képződménynek tekintette. Hegelnek – állapítja meg nemkevés iróniával –, ha ehhez hasonló „csekélységekről” van szó: „túl-ságosan sietős a dolga, túlságosan is érzi saját magának mint a vi-lágtörténelem vezénylő tábornokának jelentőségét, s idejéből csakegy királyi pillantásra futja, mellyel elsiklik fölöttük.”69

Távol áll azonban Kierkegaardtól, hogy a hegeli szempont he-lyett a romantika iróniakoncepcióját részesítse előnyben. Értekezésé-ben említést tesz ugyan arról, hogy a Schlegel-fivérek munkásságagátat szabott a túlzott mértékben „elharapódzó” szentimentalizmus-nak, az általuk választott utat viszont tévedésnek tartja. Ebből a né-zőpontból – ironikus szavakkal ugyan –, de mégis értékeli Hegelkritikáját, akinek: „nagy érdemei közé tartozik, hogy a spekulatívfilozófia elveszett gyermekeinek megálljt parancsolt a romlás útján,vagy legalábbis megálljt akart parancsolni.”70 Amennyiben tehátHegel – némiképp jogosan – veti a romantikus generáció képvise-lőinek a szemére, hogy az itt-lét számukra nem valóságos, és a vé-gesség filozófiájukban voltaképpen a semmivel egyenlő, ugyanígytekint Kierkegaard is a hegeli filozófia azon tendenciájára, hogySzókratész magatartását csupán egy végső cél felé irányuló mozgá-sában képes megragadni. Az iróniának ugyanis – ebben a viszony-ban – határozottan állítania kellene valamit, ki kellene nyilváníta-nia azt a pozitívumot, amely egyben bizonyossá teszi a kitűzött cél

29

elérését. A pozitív értékminőségként, önmaga komolyságának tu-datában értékelhető irónia pedig így nem lenne más, mint a megis-merés puszta formája.71 Kierkegaard szerint azonban az irónia aszubjektum alakzata, játék a semmivel, a „végtelen, abszolút nega-tivitás”.72 Sohasem állíthat fel tételt, hiszen a „semmit” mindig a „va-lamire” való irányultságában tételezi, ezt az állapotát viszont csakaddig a pillanatig tartja fenn, amíg ezáltal meg nem szabadult a „va-lami”-hez való kötődés komolyságától: „Az irónia számára – állapít-ja meg Kierkegaard – semmi sem állandó, mindennel kénye-kedveszerint (ad libitum) bánik; ha azonban ezt állítássá akarja tenni, ak-kor valami pozitívat mond, s akkor aztán vége is önkényének.”73

Ebben az örökös (el)mozdultságban a(z ironikus) individuum sza-baddá válik, a valóság ugyanis, amelytől tartalmat kaphatna, sohasincs jelen, az én pedig mentesül azoktól a kötelékektől, amelyben„az adott valóság a szubjektumot tartja”.74

Kierkegaard iróniakoncepciója tehát szorosan kapcsolódik a szub-jektum, a negativitás, a szabadság és a játék gondolatához. Ezek afogalmak viszont a kierkegaardi filozófia horizontjában csak akkorérvényesülhetnek, ha nem csupán atemporális voltukban, önma-guk idealitásában, hanem a világtörténelem mozgásteréhez viszo-nyítva, az emberi gondolkodás alakulástörténetének alárendeltenszemléljük őket. Hiszen Kierkegaard – Hegelt követve – a történel-met az egymást felváltó eszmék kiteljesedésének, érvényesülésénekés bukásának sorozataként értékeli, egy olyan folyamatos működés-ként, amelynek az individuum egyszerre formálójává, de ugyanak-kor áldozatává is válhat. Ezért emeli ki Hegel filozófiájának egyiklényeges vonásaként a szókratészi magatartás szubjektív jellegénekkifejtése mellett a „világirónia” fogalmát is: „Hegel nagyon helyesenértelmezi a világiróniát. Pontosan azért, mert a szellem megvalósu-lásában minden egyes történeti valóság állandóan csak momentum,magában hordozza saját pusztulásának csíráját.”75 Amellett vi-szont, hogy lényegében elismeri a világtörténelem effajta dialekti-kus mozgását, Kierkegaard sokkal inkább a szubjektum helyére ésszerepére helyezi a hangsúlyt ebben a viszonyban. Rámutat arra,hogy az egyén valójában kiszolgáltatottja a történelemnek, az iró-

30

nia pedig a saját lététől, kora eszméitől elidegenedett, tehetetlenség-re kárhoztatott szubjektum attitűdje a világgal szemben. Az ironi-kus magatartás így egzisztenciális alapozottságot nyer: „többé márnem ilyen vagy olyan magányos jelenség, egyes ittlévő (Daseiende)ellen irányul, hanem az egész ittlét vált az ironikus szubjektum szá-mára, s az ironikus szubjektum is az ittlét számára, idegenné […]”76

Az individuum világhoz való egzisztenciális viszonyának függ-vényében ugyanakkor, Kierkegaard három személyiségtípust kü-lönít el egymástól: a prófétikus, a tragikus és az ironikus szubjektu-mot. Szerinte mindháromnak nélkülözhetetlen szerepe van a régiés az új eszme konfliktusának kibontakozásában, ezért a világ szá-mára mindegyik elveszettnek tekinthető. A prófétikus személyiségmegsejti az eljövendőt, a maga „homályos és elmosódott körvona-laival”,77 az általa kifejeződő új eszmét és ennek megvalósulásátazonban nem képes érvényre juttatni. A próféta a jövő előhírnöke,viszonya a valósággal békés, hiszen kortársai többnyire nem érzikfenyegetőnek fellépését. A tragikus hős ezzel szemben már harcolaz eljövendő megvalósulásáért és kiteljesítéséért, ezért – bár előbbvagy utóbb sikerül érvényre juttatnia akaratát – korának elkerülhe-tetlen áldozata lesz. Az ironikus személyiség ittléte a „világfejlődés”különböző periódusainak ciklikus váltakozásában – Kierkegaardszerint – a próféta színrelépése utáni, de a tragikus hős megjelené-se előtti időszakhoz kapcsolható. Ennek a szubjektumtípusnak aszerepe: saját kora értékeinek szüntelen megkérdőjelezése a világ-tól való végtelen egzisztenciális elidegenedettség állapotában, a je-lenvaló megsemmisítése, anélkül, hogy felvállalná az eljövendőt. Amegismerés és fejlődés globális alakzataként így az irónia végső so-ron másodlagossá válik a történetiséghez képest: „Egy individuumugyanabban az időben világtörténetileg jogosult lehet, és mégis ille-téktelen […] Ő az, akinek törvényt kell látnia, [aki] kilép saját koránaksoraiból, és vele szemben foglal állást.”78 Az ironikus személyiségtehát – paradox módon – éppen azáltal válhat önmaga kiteljesítőjé-vé, hogy a valósághoz fűződő viszonyát egyszer s mindenkorra fel-függesztettnek tekinti. S bár a világgal ilyenképpen minden kap-csolatát megszüntette, látszólag mégis úgy tesz, mintha számára a

31

valóság érvényes volna, s e maszkjában képes aztán a fennálló vég-ső megsemmisítésére. „Íme az irónia – mutat rá Kierkegaard – mintvégtelen abszolút negativitás. Negativitás, mert a tagadáson kívülsemmit sem tesz; végtelen, mert nem ezt vagy azt a jelenséget tagad-ja; abszolút, mert az, aminek erejénél fogva tagad, magasabb vala-mi, ami viszont nincsen. Az irónia semmit sem létesít, mert az, amitmeg kellene teremtenie, a háta mögött van.”79

Ebben az átfogó meghatározásban pedig, Kierkegaard filozófiá-ja egyértelműen túlmutat a romantika spekulatív, ahistorikus kon-cepcióján, hiszen el tudja helyezni a szubjektum ittlétét a világtör-ténelmi mozgás(ok) folyamatában; de ugyanakkor meghaladja aszókratészi módszer etikai-propedeutikai dimenzióihoz szorosankötődő Hegel nézőpontját is, amennyiben – éppen az általános ér-vényességre való törekvése révén – képes arra, hogy elvonatkoz-tasson az egyedi történelmi pillanatoktól.

A SZÓKRATÉSZI MÓDSZER LÉNYEGE(IRÓNIA, TRAGIKUM ÉS MODERNIZMUS KIERKEGAARD

ÉS NIETZSCHE ÉRTELMEZÉSÉBEN)

Abban az eszmetörténeti kontextusban, amely a tizenkilencedikszázad elején az irodalmi mű és alkotó viszonyának megújulásáhozés a modernizmus esztétikai-poétikai horizontjának kialakulásáhozvezetett, egyaránt fontos szerepe volt a romantikus iróniakoncepciómegjelenésének és az idealista filozófia kiteljesedésének. FriedrichSchlegel vagy Fichte szubjektumfilozófiai-esztétikai fejtegetései ki-mutathatóan hatással voltak a hegeli filozófiára ugyanúgy, ahogyHegel megállapításai többé-kevésbé képesek voltak határt szabniegy végtelenül szubjektivista, spekulatív, ahistorikus világszemlé-let túlburjánzásának. Hogy csak egyetlen – az előbbiekben már rész-letesebben is bemutatásra került – aspektusát emeljük ki ennek akölcsönös egymásra-utaltságnak: A világtörténelem dialektikus „mű-ködését” Hegel kapcsolatba hozza a tragikum, az individualitás és

32

az irónia fogalmaival, ez pedig egyértelműen az általa sokat szidott„romantikus nemzedék” hatására mutat; másrészről viszont éppena hegeli dialektika túlzott nagyvonalúságának kritikájában vált le-hetővé Kierkegaard számára a(z alkotó) szubjektum elidegenedett-ségének a hangsúlyozása, az ember és a történeti valóság kapcsola-tának egzisztenciális alapokra helyezése.

A tizenkilencedik század második felében Friedrich Nietzschevolt az a gondolkodó, aki Kierkegaardhoz hasonlóan – de elődjénélradikálisabban szakítva a német idealizmus hagyományával –, aszubjektum és a világ egzisztenciális viszonyát vette alapul a filozó-fiatörténet (át)értékelésére irányuló törekvéseiben. A tragédia szüle-tése című korai művében – Hegellel és Kierkegaarddal ellentétben –,értekezése témájául elsősorban a görög mitológiát és az Euripidészelőtti tragédiaköltőket választja. Nézőpontjából a görög tragédia aszatírjátékokból, a rituális kórustáncokból ered, két egymással ellen-tétes életforma egybefonódásának következményeként: Apollón aszemélyes létezés, az önismeret és a mérték megtestesítője, Dionü-szosz pedig a lét mélységeiből előretörő formátlan akarat kifejező-dése. „A görög tragédiát – állapítja meg Nietzsche – úgy kell meg-értenünk, mint azt a dionüszoszi kart, amely újra meg újra apollóniképekben csapódik ki.”80 Szerinte az emberi létezés és a világ csak„esztétikai jelenségként” igazolható, maga a művész pedig az alko-tás során sohasem egy mindennapi, empirikus-reális szubjektum,hanem a lényegi és általános individuum, „az egyetlen ténylegesenlétező és örök, a dolgok lényegi alapjában nyugvó Én”81 kifejeződése.A valóságot racionális entitásként, a folyamatos tapasztalás és megis-merés dinamikájában megélő modern ember, a tudatos „személyiség”tehát, nem lehet képes az igazi művészet eksztatikus megértésére.És hogy lényegében honnan eredeztethető az emberiség történeté-ben az a szemléletmódváltás, amely az individuum egzisztenciálismagára utaltságának és kiszolgáltatottságának gondolatát felvál-totta a világ megismerhetőségének és uralhatóságának illúziójával,arra Nietzsche a szókratészi szellem megjelenésében mutat rá.

Hegel vagy Kierkegaard elgondolásához hasonlóan tehát, amodern racionális megismerés eredetét a nietzschei filozófia is

33

Szókratész és Platón tanításaihoz vezeti vissza. Ameddig azonbana romantikus nemzedék vagy a német idealista filozófia számáraSzókratész a modern racionalizmus atyjaként, a világtörténelem ésaz európai társadalom fejlődésének egyik előmozdítójaként jelenikmeg, addig Nietzsche szerint a görög filozófus a tagadás letétemé-nyese, a hagyomány és a valódi értékek lerombolásának megtestesí-tője. Ő az, aki a világ tudományos megismerésébe vetett optimizmusmegalapozásával képes volt megváltoztatni az egész antik gondol-kodásmód irányultságát, a „teoretikus ember” őstípusa, aki azaiszkhüloszi, szophoklészi tragédiát megfosztotta dionüszoszi lé-nyegétől. Elsőként ugyanis – mutat rá Nietzsche – a szókratészi mód-szerben találhatjuk meg azt a rendíthetetlen hitet, amely alapján:„az okság vezérfonalán haladó gondolkodás az élet legmélyebbszakadékaiig is lehatolhat, s a létet nemcsak, hogy megismerni, demegváltoztatni is képes.”82 Szókratész ironikus maszkja mögött tehát,végső soron egy hanyatlásnak indult kultúra, a görögség utolsógesztusa bontakozik ki előttünk, amely önmaga értékeinek tudatosfelszámolásában a világ racionális megismerhetőségének tapaszta-latával ajándékozta meg az emberiséget. Ebben a koncepcióban vi-szont a „görög derű”, a szókratészi szellem csupán egyfajta metafizi-kai álca, a „vidám tudomány” pedig nem más, mint illúzió, a pesszi-mizmustól való félelem, az emberi gyávaság kifejeződése: „És magaa tudomány, a mi tudományunk – teszi fel a kérdést Nietzsche –, mitjelent egyáltalában minden tudomány? […] Finom önvédelem – azigazság ellen? […] Ó, Szókratész, Szókratész, ez volt tán a titkod?Ó, titokzatos ironikus, ez volt tán – az iróniád?”83

A szókratészi irónia így, a tragikum és a fenséges fogalmáhozviszonyítva gyökeresen ellentétes irányultságú, de lényegében aszatírjátékok komikumához sem hasonlítható. Hiszen ameddig agörög szatírjáték egyfajta „gyógyír”, amely a görögséget „az igazitudás” birtokában is meg tudta szabadítani a „képtelenség undorá-tól,”84 addig Szókratész gesztusa nem más, mint az emberi lét igaz-ságát a vidámság maszkja mögé rejtő „epikuroszi akarás” meg-nyilvánulása.

34

Bármennyire is újszerűnek tűnik azonban számunkra a filozófia-történet klasszikus irányultságának effajta gyökeres átfordítása, a„szókratészi szellem” Nietzsche által bemutatott sajátságai bizo-nyos szempontból egyértelműen kapcsolatot találnak Kierkegaardgondolataival. Hiszen a kierkegaardi filozófia koncepciójában azironikus személyiség az, aki „kilép saját korának soraiból, és veleszemben foglal állást”.85 Számára a valóságnak nincs már többé ér-vényessége, némelykor azonban „úgy tesz, mintha mégiscsak volna,s e mögött az álarc mögött a biztos pusztulás felé vezeti”.86 Ebből azálláspontból viszont Szókratész és a görög állam közötti konfliktusis teljesen átértékelhető, hiszen a szókratészi módszernek – vagyisa tudatlanság (ironikus) színlelésének – aktív szerepe volt az ér-vényben lévő hagyományok megsemmisítésében.87 Szókratész és agörögség kapcsolatát ezért Kierkegaard kettős iróniaként értékeli: afilozófus tudatlansága ugyanis, valójában színlelt tudatlanság volt,az állam azonban szintén ironikus volt Szókratésszel szemben, hi-szen ő nyilvánvalóan „nem tudott semmit”, mégis halálra ítélték.Az athéni polisz azonban – mutat rá Kierkegaard – ebben az eset-ben „elkésett” a halálos ítélettel. Hiszen, amint azt a történelemegyértelműen bebizonyította, egyrészt így sem volt képes útját állniSzókratész romboló iróniájának, másrészről viszont Szókratész szá-mára a méregpohár nem volt büntetés, mivel „tudatlansága által ahalál gondolatával minden komolyabb kapcsolatot (kommunikációt)megakadályozott”.88

Nietzsche szerint ugyanez a viszony már nemcsak a hatalom ésszubjektum között folyó „halálosan” komoly játékként, a világtör-ténelem dialektikus fejlődésének egy véletlen mozzanatában érté-kelhető, hanem sokkal inkább az ironikus személyiség (ön)pusztítóakaratának, az önmaga kiteljesítésére törekvő individuum tudatosés tervszerű cselekvésének eredményeként: „A konfliktus megold-hatatlan volt – mutat rá A tragédia születése tizenharmadik részle-tében –, s midőn Szókratészt a görög állam törvényszéke elé idéz-ték, csupán egyetlen ítélet lett volna helyénvaló, a száműzetés; harejtelmes üzelmeket folytató, tisztázatlan, sehová sem besorolhatószemélyként elmarasztalják, s az országból kiutasítják, nincs utókor,

35

mely joggal vádolhatná az athénieket szégyenletes eljárással. Dehogy halálra s nem csupán száműzetésre ítélték, az, úgy tetszik, ma-ga Szókratész műve volt, amit teljes tisztánlátással vitt véghez, sanélkül, hogy élt volna benne a halál iránti természetes irtózat:ugyanazzal a nyugalommal indult a halál, mint az új nap elé, ami-kor pirkadat idején, ahogyan Platón leírta, utolsóként elment a lako-máról, s háta mögött, a padokon meg a földön elnyúlva ott marad-tak alvó asztalcimborái, hogy róla, Szókratészről, az igazi erotikusrólálmodjanak.”89 Nietzsche tehát, ebben a végtelenül szubjektív és iro-nikus szókratészi gesztusban, az (ön)pusztítás általi (ön)teremtésparadoxonában látja annak a történelmi folyamatnak az elindulásátés kibontakozását, amelyben az emberi lét kilátástalansága és apesszimizmus eltűnik a tudományos megismerés derűs (ál)arcamögött, a görögség valódi szellemét kifejező tragédiát és lírát pedigfelváltja a tanítómese és a filozófiai dialógus, vagyis a regény: „AkitPlatón műveiből a szókratészi életszemlélet isteni naivitásának ésbiztonságának akár csak a lehelete is megcsapott – állapítja meg Atragédia születése –, az ráérez arra is, hogy a logikai szókratizmusroppant lendkereke mintegy Szókratész mögött forog, s hogy aztmintegy Szókratészen keresztülnézve kell megpillantanunk, akár-ha árnyékon át néznénk. […] A meghalni készülő Szókratész lett anemes görög ifjúság új eszményképe, olyan eszmény, amilyet ad-dig még sohasem tisztelt: s rajongó lelke minden áhítatával és oda-adásával elsőként a tipikus ifjú hellén tanítvány, Platón borult le ekép előtt.”90

Ebben a megközelítésben viszont a nietzschei iróniafogalom ahuszadik századi filozófia posztmodern fordulatát, a modernizmusheideggeri, derridai kritikáját előlegezi meg számunkra. Hiszen aza kontextus, amely elsőként tekinti a filozófiatörténet klasszikusait– pejoratív értelemben – a modern metafizika megalapozóinak, aszókratészi álarcot lényegében a modern gondolkodás episztemo-lógiai háttereként, az európai filozófia és tudományosság alapkon-cepciójaként ismeri fel. Az irónia így a racionalista világszemléletegészére kiterjeszthető kategóriává válik; az ember és a világ mo-dern viszonyának ironikus természete pedig éppen abból a kettős-

36

ségből teremtődik, amely látszólag a valóság objektív megismerésé-nek egyre bővülő horizontját, a fejlődést szolgálja, valójában azonbancsupán illúzió, nietzschei fordulattal élve: „amolyan gyávaság ésálnokság,” amely magatartásában önmagát fosztotta meg a lét igaz-ságának felismerésétől.

IMMANENCIA ÉS KONTEXTUÁLIS DETERMINÁLTSÁG(A HUSZADIK SZÁZAD ELSŐ FELÉNEK MEGHATÁROZÁSAITÓL

A BEFOGADÓKÖZPONTÚ IRÓNIAKONCEPCIÓKIG)

Amennyiben a tizenkilencedik század eszmetörténeti horizont-jában az iróniára – Friedrich Schlegel romantikus koncepciójátólkezdve a nietzschei konklúziókig terjedően –, a művészet, a világ-történelem vagy a racionalista gondolkodásmód egészére érvényesesztétikai-filozófiai kategóriaként tekintettek, addig a huszadik szá-zadban főként e fogalom stilisztikai-poétikai jellemzői kerültek elő-térbe.

A harmincas években kibontakozó amerikai új kritika diskurzu-sában az iróniát, minden modern műalkotás egyértelmű sajátossá-gának tekintik. Ebben a kontextusban ugyanis, a szerző – egyéni né-zőpontja relatív érvényességének tudatában – már eleve egy olyanművészi megformáltságra törekszik, amely nem csupán a saját meg-győződésének kíván hangot adni, hanem egyben rámutat ennek azigazságnak a temporális jellegére is: „Kétségtelenül túlságosan ki-tágítottuk e szó [irónia] jelentését – állapítja meg Cleanth Brooks, azirodalomelméleti mozgalom egyik legmarkánsabb képviselője –, deez csaknem az egyetlen szó, amellyel a költészet egyik általános ésfontos vetületére utalhatunk.”91 Amellett azonban, hogy az ironikus-ság ilyenképpen a (modern) költészet egyik egyetemes alapelvé-nek, strukturális összetevőjének bizonyul, az új kritika számára ezaz alakzat formailag mégis a nyelvi közlés szűkebb körén belül tű-nik meghatározhatónak, és így valójában az adott irodalmi alkotástextuális szerveződésében kiteljesedő jelentésnek rendelődik alá.

37

Hiszen az ironikus beszéd általában a köznyelvi normákhoz viszo-nyulva ironizál, „eltorzítva” a szűkebb értelemben vett szövegkör-nyezet bizonyos elemeit.92

A saussure-i nyelvszemlélet nyomán megfogalmazódó struktu-ralista nézőpont lényegében átveszi az új kritika stilisztikai-poéti-kai koncepcióját, amikor az iróniát a szöveg szintjén változatlanuljelen levő alakzatként határozta meg, egy olyan nyelvi eszközként,amely függetlennek tekinthető mind a befogadói horizonttól, mindpedig az értelmezés temporális jellegétől. A strukturalista iroda-lomelmélet vonatkozásában tehát, az irónia elsősorban a mondatvagy a szöveg(részlet) immanens grammatikai-szintaktikai sajátos-ságaként, vagy a szerzői szándék figyelembevételével vizsgálható.93

Riffaterre szerint: „Az iróniának az irodalomban verbális struktúrá-nak kell lennie, máskülönben az egyes olvasók eltérő véleményétőlfüggene az, hogy mi a túlzás vagy a »nem komolyan értendő«. Aszövegben valami jelnek kell lennie, amely megmutatja, hogy nemkell komolyan venni a mondottakat, vagy hogy kettős jelentésrőlvan szó.”94 Az elemzők által megvizsgált irodalmi művek alapjánígy az irónia számos változata különíthető el egymástól: például astabil és instabil, 95 vagy a verbális és drámai iróniatípus.96

De vajon valóban leírható-e az irónia a mű egészétől a társadal-mi, kulturális stb. kontextustól függetlenítve, ebből kiragadva? Azúj kritika és a strukturalizmus iróniakoncepciójának hiányosságaelsősorban nem abban rejlik, hogy fontosságot tulajdonított az iro-nikus kifejezésmód szintaktikai szintű sajátosságainak vagy a szer-zői szándéknak, hanem hogy ezt a felismerését kizárólagossá tettea műalkotások vizsgálatában. Ugyanakkor viszont akár az előbbi,akár az utóbbi nézőpont meghatározásaira tekintve, többnyire jel-lemző az az ellentmondás, hogy – bár az általánosított stilisztikaikonklúziók az irodalmi művek szerkezeti összetevőinek leírásáravonatkoznak –, azok a példák, amelyek az így levont következteté-seket kívánják illusztrálni, ritkán merészkednek túl a mindennapiszóbeli kommunikáció egyszerű megnyilatkozásainak szintjén. „[A]műalkotás tisztán lingvisztikai mozzanata – állapítja meg találóanMihail Bahtyin erre a kérdésre reflektálva – úgy viszonylik a mű-

38

vészi egészhez, ahogy a graféma a szó teljességéhez”, „a »művészi-ség« [pedig] a maga teljességében nem a dologban [vagyis az adottirodalmi mű szövegében] rejlik, mint ahogy nem is az alkotó vagya befogadó izoláltan vizsgált pszichikumában, hanem valójábanmindhárom mozzanatot tartalmazza”.97

A magyar nyelvű szakirodalom a huszadik század első felétőlkezdve az iróniát egyrészt a klasszikus retorikai hagyomány, későbbpedig a strukturalista nézőpont alapján próbálta megközelíteni.Drozdy Győző átfogó szónoklattani munkájában például az iróniaaz élcelődés, nevetségesség, humor rokon alakzataként kerül meg-határozásra, egy olyan stíluseszközként, amelynek „a könnyed, csí-pős szellemességtől a keserű páthoszig”98 számos változata külön-böztethető meg. „A játékos humorizálás könnyen meggyőzhet – ál-lapíthatja meg Drozdy –, az irónia és a szarkazmus szavai pedig aközéletben a tőr és a dárda szúrásait helyettesítik.”99 Lényegébenezt az álláspontot képviseli Zlinszky Aladár is, ő azonban a retorikaiosztályozás mellett a két világháború közötti korszak etnolingvisz-tikai-antropológiai eredményeit is hasznosítja az irónia és eufémiz-mus különböző formáinak meghatározásában.100 Az effajta klasszi-kus retorikai vagy interdiszciplináris megközelítésekkel szemben,az ötvenes évektől kezdődően fokozatosan előtérbe kerülnek az iró-niafogalom nyelvi-stilisztikai vonatkozásait vizsgáló strukturalistairányultságú kutatások. Ezek a munkák, bár nagyobbrészt elisme-rik, hogy az irónia az egyszerű stíluseszközöktől eltérően az irodal-mi szöveg grammatikai-szintaktikai szintjén túlmutató jellegzetessé-gekkel bír, magát a fogalmat általában az ironikus attitűdre, a sze-mély megnyilatkozási, magatartási formáira reflektálva határoztákmeg. Mészáros István például az iróniát tudományos, kulturális ér-tékválságként definiálja. Szerinte az ironikus megnyilatkozás egy-fajta „válságperiódusok” eredménye, melyben a hagyományos ér-tékek már nem érvényesülnek kellőképpen, de az újak még nemnyújtanak támpontot a gondolkodó vagy a művész számára.101 SzabóLászló átfogó tanulmányában is ez a nézőpont érvényesül: „Az iró-niát olyan szemléletnek, magatartásnak tarthatjuk, melynek tartal-ma az értékek rombolása (kétségessé tétele), új értékek fölmutatása

39

nélkül.”102 Az ilyen meghatározások hátterében nyilvánvalóan az akoncepció rejlik, amely a műalkotás szövege szintjén minden eset-ben pozitív értékekre, célokra való irányultságot feltételez, ezekneka hiánya esetén pedig az adott diskurzus korlátoltságára gyanak-szik. Az iróniát negatívumként, vagyis egy „értéktagadó magatartás”megnyilvánulási formájaként megnevező definíciók viszont, nagy-mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy stilisztikai-retorikai minősé-gében más „értékőrzőnek” tartott formai-szerkezeti összetevőkhözképest kevésbé lényegesként tekintsenek rá.

A hetvenes-nyolcvanas évek magyar nyelvű szakirodalmánaklegtalálóbb és egyben magát az irónia fogalmát legpontosabban le-író meghatározásában: „az ironikus szerkezet úgy állítja egy érték(és álláspont) létjogosultságát, hogy magán az állításon keresztülmegsemmisíti. A kijelentés közvetlen, betű szerinti jelentése közvet-ve (elsősorban az ellentmondó kontextus által) egy második, mé-lyebb jelentésre tesz szert, és az utóbbi az elsővel ellentétes értékvi-szonyt fejez ki.”103 Ebben a definícióban ugyanis, már tetten érhetőaz a szemléletmódváltás, amely az értékveszteségre egyben érték-felmutatásként tekint, (f)elismerve, hogy az ironikus szövegrészlet-ben a – fennálló értéktelennel nem azonosuló – értéktagadás ön-magában is egyfajta értékként jelenik meg.104 Mindemellett azonbanVeres András definíciója számunkra azért is fontos, mert az ironi-kus kijelentés alapvető sajátosságát, a többértelműséget – és ezentöbbértelműség kontextushoz kötöttségét – is megragadja. A kér-déshez kapcsolódóan nagyon hasznos felismerésként jegyzi megSzabó László: „Az irónia nem lehet egyszerűen mondatalakzat. Egy-egy mondat önmagában többnyire nem is ironikus (eltekintve egyeslexikalizálódott formáktól). Az irónia a kisebb vagy nagyobb kon-textussal való kapcsolatból lép elő. Olyan stilisztikai-esztétikai in-formáció, amely csak viszonyításként létezik.”105 Lényegében pedigez a gondolat vezet el a későbbiekben ahhoz az elbizonytalanodás-hoz, amely az iróniát elszakítja a konkrét szintaktikai jellemzőkszintjétől vagy a szerzői szándéktól, és a befogadói elváráshorizontvalamint a szöveghagyomány bevonásával a strukturalizmus „an-titrópus”-fogalmát „antitextus”-ként értelmezi újra.

40

Mindazonáltal ez a tágabb – filozófiai alapozottságú – megkö-zelítés sem volt képes releváns összefüggéseket teremteni, az iróni-át magatartásként értelmező definíció és e fogalom szövegszintűmegnyilvánulási formáinak mibenléte között. Nem meglepő tehát,hogy az adott műalkotás szintaktikai és szemantikai jegyeinek tel-jességét objektíven osztályozhatóként szemlélő strukturalista stilisz-tika – feloldani próbálva saját nézőpontjának behatároltságát –, ezta stílusalakzatot „nyelven kívüli”-ként határozza meg.106 Az irónialétrejöttében így Szabó László tanulmánya végül a szerzői szándé-kot tartja relevánsnak,107 és nem látja be annak a jelentőségét, hogyelsősorban a befogadón múlik, hogy ilyenként ismeri-e fel az adottszöveget. Mindezek alapján pedig valójában megold(hat)atlannaktűnik az a kérdés, hogy létezhet-e olyan ironikus szöveg(részlet),melyet a létrehozója nem annak alkotott, hiszen a szerzői szándékmeghatározhatatlansága folytán – főként a befogadót a szövegtőlelválasztó időbeli távolságra tekintve – nyilvánvalónak tűnik, hogymegvan a lehetősége az effajta „félreolvasásnak”. Ha azonban azilyen interpretációkat irrelevánsaknak tekintjük, mert a szerző „nemúgy gondolta”, vagy elutasítjuk, mivel a „textualitás egységessége”ellenében működnek, ezzel magát a szöveget egy olyan diktatóri-kus értelmezői horizontnak rendeljük alá, amely a saját tévedhetet-lenségén felbátorodva, autoriter álláspontját objektív tudományosmódszerként értékeli.

A hermeneutikai szöveginterpretáció dialogikusságát előtérbehelyező nézőpont – az előbbi megállapításokkal ellentétben – ép-pen annak hangsúlyozását tartja fontosnak, hogy vizsgálatainkbanmindig az adott szöveg és befogadó közötti egyetértés a feltételeannak, hogy az ironikus intenció ilyenként értékelhető legyen. Azirónia ebben az értelemben nem más, mint a szöveg idegensége ál-tal teremtett feszültség feloldására irányuló kétségbeesett befogadóiszándék kifejeződése. Gadamer szavaival: „gyakran rendkívül bo-nyolult feladatot jelent az irónia gyakorlása, és nehezen igazolhatóa feltételezés, hogy iróniáról van szó. Nem alaptalanul vélekedtekúgy, hogy valamit ironikusként felfogni – ez gyakran semmi egye-bet sem jelent, mint olyan tettet, amit az interpretáló kétségbeesés-

41

ből követ el. Ezzel szemben a társas érintkezésben uralkodó egyet-értés kétségbevonhatatlan megszakadását jelenti, ha nem fogjákföl, hogy irónia gyakorlásáról van szó.”108 A mindennapi kommu-nikációs helyzetekhez viszonyítva ugyanakkor, az irodalmi alkotástöbbértelműsége legtöbbször még jobban megnehezíti az adott szö-veg(részlet) iróniaként való elfogadását. „Az iróniát nem észlelő ér-telmezés lehetősége – jegyzi meg egy későbbi tanulmányában VeresAndrás – figyelmeztet arra […], hogy a mű jelentése milyen [foko-zott] mértékben ki van szolgáltatva a befogadó esztétikai és életta-pasztalatainak.”109

Annak a hangsúlyozása során azonban, hogy mindig az olvasó-tól függ, hogy iróniaként ismeri-e fel az adott szöveget, korántsemszabad elfelednünk, hogy itt nem csupán egy önkényes döntésrőlvan szó. A hermeneutikai értelmezés feltételezi azt, hogy a műal-kotás és befogadói dialógus kettősségében a szöveg(részlet)nek (is)ironikusként kell előállnia ahhoz, hogy ilyenképpen lehessen azo-nosítani. Létmódjában ugyanis az irónia – egyfajta belső szupple-mentumként – feszültséget teremt a műalkotás értelmezésében, ésígy más tropologikus összetevőkhöz hasonlóan az olvasó számáraegy olyan stilisztikai, szerkezetbeli szervezettségként (is) megmu-tatkozik, amelynek legfőbb jellemzője az, hogy némiképpen elkü-lönül a retorikai horizont többi részétől.

Nem szükséges az alakzatokat az irodalmi alkotás immanens té-nyezőinek tekinteni ahhoz, hogy beláthassuk a nyelvi kontextusoktörténeti átalakulása során mindig újrateremtődő szokásrendsze-rek, konvenciók meghatározó szerepét az olvasói interpretáció lét-rejöttében. Az irodalmi alkotás retorikai horizontjának hermeneuti-kai (re)konstruálása ugyanis, mindig egy olyan kettős viszonynakrendelődik alá, amelyben: „az olvasó figyelme állandó mozgásbanvan a számára ismert és ismeretlen alaktani konvenciók között. Sokminden újat kell elsajátítania, de mégsem kell mindent elölről kez-denie.”110 Azt az irányultságot pedig, amiképpen egy korszak társa-dalma a világban lévő jelek (textuális) olvasását elvégzi, elsősorbanmagához a létezőkhöz és a (nyelvi) hagyományhoz forduló közös-ségi tudat111 valamint az ennek többé-kevésbé alárendelhető befo-

42

gadói intenció eredményének tekinthetjük. Hiszen a társadalom jel-értelmezésének konvenciói meghatározó szerepet játszanak annaka szövegértési, olvasási horizontnak a kialakulásában, amely irónia-ként ismer fel egy adott alakzatot vagy sem. Nem beszélve arról,hogy létmódját és intencionalitását tekintve az irónia egyfajta refle-xió, amelynek középpontjában legtöbbször a múlt kanonizált értékei,a jelenkor társadalmi, politikai, kulturális, egzisztenciális tényezőivagy a nyelvi kifejezésformák valóságra vonatkozó érvényességé-nek kérdései állnak.

És hogy lényegében miképpen alakul(hat) ki az a társadalmi tu-dat, amely többek között hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy egyadott szöveget ironikusként (is) felismerjen, illetve, hogy melyek le-hetnének az irónia befogadói értékelésének a tényezői, ahhoz talánelsőként éppen a szónoklattan adhat nekünk egy lehetséges támpon-tot. Arisztotelész Rétorika című könyvében ugyanis, a „beszéd általnyújtott bizonyítékoknak” különböző fajtáiról értekezve, felsoroljaazokat a lehetőségeket, amelyek a hallgató (olvasó) szempontjábólhozzájárulhatnak egy adott retorikai intenció érvényesüléséhez. En-nek az osztályozási módnak a keretein belül pedig, egyfajta foko-zati sorrendet követve, magának a bizonyítás hatékonyságának ésaz adott alakzat befogadói érvényesülésének a valószínűségére isrámutat.112 Az irodalmi mű és az olvasó közötti dialógus kibonta-kozása és ilyenként magának az ironikus szöveg(részlet)nek a be-fogadói nézőpontból történő (f)elismerése ebből a szemszögből an-nál nyilvánvalóbb, minél kisebb a távolság az olvasói premisszák ésa szöveg retorikai horizontjának főbb mozgásirányai között. Mit te-kinthetünk tehát Arisztotelész szerint egy adott értelmezés soránbizonyosnak? Elsősorban azokat a dolgokat, amelyekről magunk ismeggyőződ(he)tünk, vagyis a szükségszerű, biztos ismertetőjegye-ket (tekméria), másrészt: a szokásosat, az emberek által elfogadottat,a valószínűt (eikosz) és végül: a más jelek (szémeia) által történő uta-lásokat. És mivel – ami az írott szövegeket illeti – egyetlen értelme-zés sem nevezhető örök érvényűnek, a felsorolt kategóriák mind-egyikét csupán önmaga temporalitásában valószínűsíthetjük.

43

Egy effajta megközelítésből a befogadó és ironikus szöveg kö-zötti dialógus kétirányú: létrejöttét az olvasói interpretáció során egy-részt a megformáltság, vagyis a szöveg és kontextus közötti kap-csolatok átláthatósága és a szövegszintű utalások relevanciájánakmértéke, másrészt az ironikus kijelentés tárgyát képező társadalmiértékszféra és a befogadói tudatban strukturálódó értékhorizont kö-zötti viszonyok minősége szabályozza. Ez a többszintű párbeszédhozza létre azt a szemantikai szerkezetet, amelyben a befogadó ésa szöveg autoritása csak a kontextuális hagyománnyal való kon-frontációban körvonalazódhat.

AZ IRÓNIA MINT ANTITEXTUS(A JELENNEL ÉS HAGYOMÁNNYAL FOLYTATOTT IRONIKUS

DISKURZUS ÉRVÉNYESSÉGE)

Amennyiben a strukturalista szemléletmód stilisztikai szem-pontból az iróniát antitrópusként elsősorban ennek grammatikai-szintaktikai leírásában tekintette meghatározhatónak, a hermeneu-tikai álláspont egy olyan – lényegében a szövegeződés ellenébenható – képződményként írja le azt, ami csak akkor ragadható meg,ha a befogadó és műalkotás dialógusában létrejön egyfajta „ural-kodó egyetértés”, amely az ironikus intenciót ilyenként is értékeli.„Antitextusoknak – állapítja meg Gadamer – a beszéd olyan for-máit nevezem, amelyek azért szegülnek szembe a szövegeződéssel,mert bennük az egymással folytatott beszédet végbevivő szituációa meghatározó. […] Aki az ellenkezőjét mondja annak, amit gon-dol, de biztos lehet benne, hogy amit gondolt, azt megértik – a meg-értés egy működő szituációjának részese. Hogy egy ilyen »eltorzí-tás«, mely mégsem az, mennyiben lehetséges írott formában is, azaz előzetes kommunikatív megegyezés és az uralkodó egyetértésmértékétől függ.”113 Az irónia retorikai-stilisztikai fogalmának meg-határozásában az antitrópustól az antitextusig jutó horizontváltástehát, szorosan összekapcsolható annak az interpretációelméleti-her-

44

meneutikai nézőpontnak az előtérbe kerülésével, amely a műalko-tások elemzésében a történetiség és temporalitás aspektusát, vala-mint az irodalmi szöveg kontextushoz és befogadóhoz kötöttségéthangsúlyozza. Az önmaga jelentésétől elfordult szövegrész irónia-ként való felismerése során ugyanis, a hagyomány idegenségét felol-dani kívánó értelmezés, egy – már identitását vesztett, preparátum-ként létező – textuális nyom érvényességét teremti újra; az ironikusszöveg temporális jellege pedig, éppen abból a diszjunktív viszony-ból következik, amely az adott mű, a befogadói intenció, a hagyo-mány nyelvi meghatározottsága és a nyelv végtelen retorikai po-tencialitása között fennáll. Az irónia tehát, csak az őt létmódjábanfelmutató szöveghagyomány fényében válik felismerhetővé, a nyelvgrammatikai és szintaktikai szintjein túl ragadható meg egy olyanviszonyban, melyben szüntelenül újraírja kontextusát, mint ahogyez is újraírja az ironikus szövegrészt.

Paul de Man szerint az irónia, akárcsak a metafora, a metonímiavagy a szinekdoché, mindig egyfajta „megszakítást” hoz létre azirodalmi alkotásban azáltal, hogy mondattani szerepén kívül egyparadigmatikus sőt kontextuális-intertextuális viszonyrendszer kö-zött teremt kapcsolatot. A versszöveg konkrét szemantikai-szintak-tikai struktúrájától való „elfordulás” ebben a viszonyban abszolút-tá válik, hiszen az ironikus szövegrészlet lényegében olyasminek amegnevezője lesz, amihez tulajdonképpen semmi köze.114 Az iróniaebben az elfordultságban egy olyan hátráló mozgás során mutat ráönmagára, melyben sohasem jöhet létre a befejezettség, hiszen csakegy szüntelenül változó kontextus fényében válik trópussá, és ígybármikor visszavonul(hat) retorikai álcája mögé. „A retorika forgó-tükrét – állapítja meg de Man koncepcióját elemezve Antal Éva – atrópusok trópusa, az irónia működteti.”115

Az ironikus szöveg(részlet)re ráismerő értelmezői magatartásszámára viszont, ez a nyelvi tör(tén)és elsősorban egy olyan érték-feszültségként differenciálódik, amely a műalkotásban érvényesülőértékevidencia látszólagos megkérdőjeleződését, az értékkonstancianyilvánvaló hiányát érvényesíti. Irodalmi mű és olvasó hermeneu-tikai dialógusában tehát, az irónia felismerése során is érvényesnek

45

tekinthető az a megállapítás, hogy: „zavar támad az érték érvénye-sülésében, egy olyan [befogadói] nézőpontból, amely [általában] azo-nosítani képes az értéket, megkülönbözteti az értékeset az értékte-lentől.” 116 A szöveg szerkezeti felépítettségét figyelembe véve, ez azértékfeszültség valójában a befogadói olvasatban jelentkező disz-funkcionalitásként írható le, egy – strukturális szempontból oda nemillő – textuális mutáció szerveződési formájaként, amely átírja a mű-alkotás értékhorizontját. „[A] bizonyos elvárásokat ébresztő mon-dat szintaxisa hirtelen megtörik – állapítja meg Paul de Man –, ésahelyett, hogy az olvasó a mondat szintaxisa által sugallt szerkeze-tet kapná, valami egészen más bontakozik ki, egy törés a mintaszintaktikai elvárásaiban.”117 Az irodalmi mű olvasatában szubver-zív tendenciaként jelentkező értékkonfliktus azonban csak látszóla-gos. Az ironikus szövegrészlet és kontextus viszonyában kialakuló„értékállításnak álcázott értéktagadás” nyomán ugyanis, az érték-veszteségben lényegében egyfajta értékteremtés jön létre, mivel azirónia mélységében arra az irányultságra mutat rá, amely megte-remti a szöveg egészének viszonyát a hagyománnyal.

Arisztotelész szónoklattana több olyan alakzatot is megnevez,amelynek a hallgatóságra tett hatása éppen a szöveg lineáris szer-kezetében érvényre jutó hirtelen fordulat szokatlanságában rejlik.És habár a Rétorika ezen alakzatok egyikét sem nevezi iróniának,az antik szerző nagy érdeme, hogy a szellemesség felismerésénekalapkövetelményeként beszél a hallgató (befogadó) előzetes isme-reteinek meglétéről és a dialógus kontextuális meghatározottságá-ról is. Ilyennek nevezhető például a homonimián alapuló tréfa,amelyik „becsapja hallgatóit”, hiszen: „a szónok nem azt mondja,amit mond, hanem amit a szóalak másik jelentése kifordít. PéldáulTheodórosznak a citerás Nikónhoz intézett szavai: »zavar téged«(thrattei sze) […] a szójáték csak annak szellemes, aki érti a csatta-nót; aki ugyanis nem tudja, hogy Nikón thrák, e kijelentésben nemlát szellemességet.”118 Hasonlóan talányosnak tekinthető az összevo-nás alakzataként ismert apoftegma is, melynek szellemessége éppena kimondatlan, kontextuális ismereteknek köszönhető: „»a tücsköka földön fognak nekik cirpelni«.”119 Ebben az esetben Arisztotelész

46

szavaival: „a kifejezés meglepő […] nem felel meg korábbi várako-zásunknak,”120 az értelmező pedig az addigi szinekdochikus vagymetonimikus előrehaladás megszakadásának észlelésében kényte-lenné válik a szöveg tágabb kontextusának, intertextuális viszonyai-nak saját értékhorizontjában történő újrateremtésére, átstrukturálá-sára.121 Az értelmezés során tehát, az irónia egyfajta pragmatikusalakzatnak tűnik, ez a pragmatizmus azonban nem azt jelenti, hogykizárólag egy adott grammatikai-szintaktikai szerkezethez kötöttjellegében volna felismerhető, hanem éppen ellenkezőleg: egy olyanolvasatot feltételez, amely alapjaiban igyekszik elkerülni az esztéti-kai fenomenalizálás gépezetét, és csak a szöveg, a kontextus és a be-fogadói értékhorizont temporális és aleatorikus kapcsolatában jö-het létre. Az ilyen viszony inkább a konfliktus, mint az egyetértésfogalmához áll közelebb, hiszen az olvasói szándék folyamatosan anyelv eredendő materialitásába ütközik.122

Kenneth Burke találó megállapításában az irónia: „sohasem fa-rizeus, de benne rejlik egyfajta kísértés a farizeusságra.”123 Az iro-dalmi szöveg szintjén mint a beletörődés, egyetértés, harmónia ésderű kifejeződése jelenik meg, alapjában véve azonban mégis lelep-lező jellegű, hiszen pozicionáltsága mindig ellentétessé válik a be-szédhelyzetet erőfölényében uralni kívánó szerzői, befogadói vagybármiféle cenzori intencióval. Képes arra, hogy rámutasson egy adottideológia gépiességére, automatizmusára, megkérdőjelezze az idea-lizmus álcájában tetszelgő hatalom emberségességét. Célja e dis-kurzusokkal szemben a párbeszéd megszakítása, hiszen éppen azegymást dekonstruáló szemantikai dimenziók vonzatában teszi le-hetetlenné a beszélőpartner számára az érvelés logikai folytonossá-gának fenntartását. Bókay Antal szavaival: „az állandó közbeszóláselcsúsztató hatalma alatt áll, artikulációjának aktusában azonnal fel-bomlik és átírja önmagát.”124 A beszéd finalitása felé törekvő dikta-tórikus megnyilvánulásokkal szemben ugyanis, a(z ironikus) szö-veg visszavonul a színlelt egyetértés (simulatio) vagy a szókratésziértelemben vett tudatlanság (dissimulatio) védőbástyája mögé. Eszintaktikai-szemantikai fordulat – mely a legtöbbször lineáris szer-kezeti felépítettséggel bíró versépítkezés megszakításával jön létre –

47

a kontextuális vagy intertextuális szervezettségben olyan feszültsé-get teremt, amely felfüggeszti az őt uralni kívánó beszédmód érvé-nyesülési szándékát, vagyis az éppen folytatott diskurzusból kilépve– az örökös rákérdezés monológja által – megtiltja a beszélőpartnerjogát a válaszadásra. Az irónia így létrehozza azt a távolságot, amelya párbeszéd folytathatatlanságának belátásával a nyelvet önmagá-tól elidegenedve mutatja fel.

Nem véletlenül nevezték tehát az iróniát a régebbi szakirodalom-ban „elmejátsziság”-nak. Hiszen, amint az a Xenophón által előadottszókratészi dialógusból is kitűnik, az ironikus beszéd szabadságátminden totalitarista rendszer csak a saját hatalma eszközeinek de-monstratív felvonultatásával, az ironikus személyiség fizikai meg-semmisítését, létének eltörlését is kilátásba helyező fenyegetésselállít(hat)ja meg. És hogy a hatalmi erőszakkal szemben az irónia –miként az igazság is – voltaképpen fegyvertelen, arra először talánéppen Szókratész halálos ítélete szolgálhatott szomorú példaként.Xenophón szerint ugyanis Khariklész, Kritiász és Szókratész pár-beszéde így folytatódik (a dialógus első részét a szókratészi iróniá-ról szólva már ismertettük): „[…] tartózkodnod kell, Szókratész, avargákról, az ácsokról, a kovácsokról tartott példabeszédeidtől,mert valósággal elnyűtted őket, annyit fecsegtél róluk.

– Nemde a vesszőparipáimról is tegyek le – érdeklődött Szók-ratész –: az igazságosságról, a jámborságról és más hasonlókról?

– Zeuszra, így van – kapott rajta Khariklész –, de még a csordá-sokról is. Mert ha nem, jól vigyázz, még te is hozzájárulhatsz a mar-hák megfogyatkozásához.”125

A fenti példa azonban – amellett, hogy pillanatnyilag véget veta három szereplő közötti dialógusnak – számunkra még egy lénye-ges dolgot bizonyít. Mégpedig azt, hogy maga az ironikus beszéd,írott szöveggé válva, a végtelenségig hangoztatni képes saját erejét,akkor is, amikor a történetben megjelenő hús-vér emberek már csu-pán egy elbeszélés ismeretlen figuráiként, (az olvasó szempontjából)irreleváns, behelyettesíthető nevekként szerepelnek.

48

A HIT ÉS KÉTELY (ÉRTÉK)ALAKZATAI

– Identitásválság, értékválság és tragikus irónia a kétvilágháború közötti magyar költészetben –

„az ironikus számára a valóság teljesen elvesztetteérvényét, mindenütt terhesen ható, tökéletlen formávávált.” (Sören Kierkegaard)

Lényegében az új kritika képviselői is felismerték, hogy a mo-dern lírában alapvetően fontos az ironikus szemléletmód érvénye-sülése. Ez egyrészt annak az új kérdéshorizontnak a strukturálódá-sára mutat rá, amely az alkotó figyelmét a huszadik század elején aklasszikus témákról a nyelv mibenlétére, a személyiség és műalko-tás, individuum és világ kapcsolata felé irányította. Az első világhá-ború előtti magyar avantgárd költészetben már utalásokat találha-tunk arra, hogy a szubjektív tényezők nyelvi kifejeződése, az egyénés társadalom viszonya alapvetően problematikussá vált a kor em-bere számára. Maga a nyelvhasználat alakul át ebben az időben. Aköznapi beszédformák agitatív, felhívó, identitásmegjelölő szerepekerül előtérbe a súlyos társadalmi problémákkal küszködő világhá-borús és az azt követő évtized pártosodó, forrongó politikai hangu-latában. Az avantgárd irányzatok tudatosan felvállalták a köznapinyelv szóhasználatát, ennek vulgáris, agresszív, szubkulturális ele-meit. Olyan tartalmi, formai eszközrendszert használnak, amely gyö-keresen új alapokra kívánta helyezni a műalkotás és a megváltozottnyelvi, társadalmi kontextus viszonyát.

Amennyiben tehát a Nyugat által képviselt liberális eszmék – hanem is apolitikus, de egyfajta – szélsőségesen pacifista vonulatnaktekinthetők, addig az avantgárd költészet felfedezte magának azt abeszédmódot, amely egy lendületes, agitatív, diktatórikus pozíció-ból, az élet és a beszéd közötti különbség megszüntetésére törekszik.„A legmagasabb szintű szóbeli intenzitás pillanatában – állapítjameg ennek az elsőként talán Nietzschéhez kapcsolható diszkurzív

49

(világ)szemléletnek a jellegéről Peter Sloterdijk – eltorzul az, amitkimondunk; a megnyilvánulás aktusában elég, hamuvá válik min-den elképzelés. Nincs többé szemantika, csak gesztusok vannak.Nincsenek már eszmék, csak az energiának vannak formái. Nincsmár magasabb érzék, csak földi izgalom van. Nincs már logosz, csakoralitás van.”126

Az irodalmi szöveg és valóság referenciális viszonyának helyre-állítására összpontosító avantgárd törekvések némelyike ugyanak-kor célként tűzte ki a társadalom művészet általi megváltoztatását,az alkotás folyamatát pedig tudatos irányelveket megfogalmazóprogramok, agitatív kiáltványok előírásaival kívánta szabályozni.Ez a poétikai irányultság viszont, valójában a modernizmus hegeliá-nus hagyományának továbbélésére vezethető vissza: „Nem nehézlátni – mondja Hegel A szellem fenomenológiája című filozófiai ér-tekezésében –, hogy a mi korunk a születésnek és egy új periódus-hoz való átmenetnek a kora […] A könnyelműség és az unalom,amelyek lábra kapnak a jelenlegi helyzetben, valami ismeretlennekhatározatlan sejtelme – mindezek előhírnökei annak, hogy valamimás van keletkezőben. Ezt a fokozatos felmorzsolódást […] meg-szakítja az újnak a felkelése, amely, mint a villám, egyszerre állítjaoda az új világ alakulatát.”127

ESZTÉTIZMUS ÉS AVANTGÁRD HATÁRÁN(ÉRTÉKHIÁNY ÉS IDEGENSÉGTUDAT A KORSZAK

LÍRAI TÖREKVÉSEIBEN)

Bár lényegét tekintve a tizenkilencedik század második felétőlkezdve nyomait találhatjuk a magyar lírában egy olyan alkotói ten-denciának, amely a nyelv retorikai természetének vizsgálatát és aműalkotás történetiségét helyezi előtérbe,128 ez az irányultság több-nyire csak a két világháború közötti költészetben bontakozik ki. Amodernizmus késői szakaszában így – a hagyományhoz való viszonyátstrukturálódása folytán – a nyelv eszközszerepe megkérdőjelező-

50

dik, és az alkotás egyediségébe, a személyiség integralitásába vetettbizalom is megrendülni látszik.129 Az első világháború előtti évekköltői legtöbbször szilárdan hisznek az individuum egységében,mint ahogy az alkotási folyamat egyediségében is. Nem törekednekfeltétlen objektivitásra, de bíznak abban, hogy a szubjektív élmé-nyek, tapasztalatok átadhatóak, szavak által megfogalmazhatók. Aharmincas évek klasszicizáló lírájában azonban jelentős szerephezjut az én magára-hagyottságának, világba-, létbe-vetettségének gon-dolata. A társadalmi viszonyok tematizálását fokozatosan helyette-síti a szubjektumot önmagával szembesítő, az alkotás folyamatáttörténetiségében szemlélő látásmód. „A »vidám húszasok« elmúlá-sának érzete – állapítja meg Szabolcsi Miklós – általánossá vált; ésradikális változás következett be a költői én és világ viszonylatában[…] a harmincas évek fordulója lírában is, prózában is, tömegkul-túrában is fordulópontot jelent; olyan korszakot kezd, amely túl-nyúlik a második világháborún, és 1960 körül ér véget.”130

Nehéz problémának ígérkezik tehát annak az eldöntése, hogylényegében milyen stilisztikai-poétikai átalakulás(ok) következmé-nyeként írható le az a horizontváltás, amely a magyar líra koraiavantgárd irányzataitól a húszas évek klasszicizáló törekvésein át aharmincas évek versépítkezéséig elvezet. Tény az, hogy ezek a vál-tozások nagyjából egy időben jelennek meg a századelőn kibonta-kozó freudi pszichoanalízis eredményeinek tudományos episzté-méként való előtérbe kerülésével, valamint a nyelvi képződményttörténetiségében felismerő heideggeri nyelvfilozófia megjelenésével.S habár a technikai civilizáció egyre fokozottabb és látványosabbütemű fejlődését a század első két évtizedének avantgárd irányza-tai még egy modern, optimista világnézet kibontakozásának, a ma-terialista ideológia diadalának tekintették, a két világháború közöttiidőszak értékválsága talán éppen a társadalom fejlődésébe, az indi-viduum szabadságának és korlátlan lehetőségeinek megvalósulá-sába vetett bizalom hiányának, a modernnek nevezett erkölcsi ésideológiai koncepciók devalválódásának a következményeként ér-tékelhető.

51

„Miután a vallások és ideológiák, a hitek és bölcseletek útmuta-tására immár a végső személyes és egzisztenciális kérdésekben semhagyatkozhatik – állapítja meg Németh G. Béla egy hasonló kon-textusban –, az ember a költészet segítségére van utalva.”131 És va-lóban, a harmincas évek alkotója számára többnyire bebizonyoso-dottnak látszik a modern létszemlélet racionalizmusából teremtődőesztétikai, ideológiai, politikai törekvések struktúrái mögött az avalóságos irányultság, amelyben: „az ész felfedi igazi arcát mint el-nyomó és egyben mint elnyomott szubjektivitás, mint az instru-mentális hatalomra kerülés akarata.”132 Az introvertált, befelé for-duló személyiség érdeklődési köre áttevődik ezekben a művekbena világ tényeinek tanulmányozásáról az individuális, szubjektívszféra ellentmondásos, töredezett megnyilvánulási formái, a tudat-talan késztetések, álmok vagy a mitológia felé. Közös vonásként akorábbi társadalom-megváltó szándék és az expresszionista han-goltság helyett egyre inkább a részvét és szánalom válik a költemé-nyek jellemzőjévé. Ez az életérzés pedig, éppen a haladás és a jóságillúziójával való leszámolás következménye, annak a belátásnak azeredménye, hogy az emberi természethez eredendően hozzá tarto-zik az önzés és a hatalomvágy, a mások megalázása és a gonoszság.„Pajtás, én nem születtem arra hogy megmentsem az emberiséget,amelyik, amikor nem sújtja tűzvész, árvíz és döghalál, háborúkatrendez, és mesterségesen idézi elő a tűzvészt, az árvizet, a dögha-lált”133 – állapítja meg Kosztolányi Dezső az Esti Kornélban, de Azemberek című Dsida-költemény is hasonlóképpen fogalmaz:

Az emberek ártatlan pici borjakatvisznek a vágóhídra.Fújtató lokomotívokat csinálnaks meghajszolják a gyanútlan őzeket.

Az értékvesztés tapasztalata ebből a nézőpontból egyszerre te-kinthető a világpolitika és az emberiség egyetemes válságát lelep-lező reflexiónak, valamint a megszólaló (látszólagos) kívülállásátbiztosító prófétai attitűdnek. Hiszen a lírai én távolságtartó, általá-

52

nosító nézőpontja egyúttal saját másságának, a szövegben ábrázoltvilágtól való végleges elhatároltságának bizonyítékaként is felfog-ható, ebben az értelemben pedig az (ön)megtagadás, az elzárkózás,a visszavonulás gesztusa együtt jár a társadalom jobbításának szán-dékáról való lemondás kényszerű hirdetésével. Nem áll távol ettőla poétikai beszédmódtól a patetikus hang, vagy a leginkább talánVörösmarty kései líráját megidéző apokaliptikus vizionálás, mintahogy a tragikus irónia sem.

A modernizmus utolsó szakaszának kezdete azonban – jórészt avallásos világkép tizenkilencedik századi kétségbevonása, vala-mint az első világháború borzalmainak, és a kibontakozásban lévő,de hatalomra kerülésének már első korszakában az egyén, a gon-dolkodó ember megsemmisítésére törekvő totális diktatúrák meg-tapasztalása következtében – a harmincas évek alkotója számáraegy olyan egzisztenciális válság megélését jelenti, amelyben a köl-tő társadalmi szerepének megkérdőjeleződése mellett az eredetiségfogalmának valamint a szerző és (vers)szöveg viszonyának átala-kulása is kifejezésre jut. Hiszen a költészet (ön)ironikus árucikkényilvánítása – amint az József Attila Világosítsd föl című költemé-nyében megjelenik – a nyelv és alkotás erejébe vetett hittel való le-számolás is egyben:

Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,de mind-mind pénzre vált reményt;ki szenet árul, ki szerelmet,ki pedig ilyen költeményt.

„A piac-elvűség általánossá és csaknem kizárólagossá válása –állapítja meg Lengyel András – […] egy olyan beállítódást teremtmeg, amely a döntéseit egyénileg meghozó, tehát a lehetőségek kö-zött választó én bázisán jön létre, de éppen ennek a választási lehe-tőségnek a tényleges összezsugorodását eredményezi.”134 Így – pa-radox módon – maga a kapitalista piacgazdaság, amely a modernindividuumot, a gondolkodó ént megteremtette, válik az elidege-nedés forrásává, a racionális költség-haszon elv pedig az etikai és

53

esztétikai értékek devalválódásának elsődleges kiváltójává: „las-sankint vers lett a panaszból, / amit a fejem forgatott: / vers lett! sholnap pénzt adnak érte!” – jegyzi meg Szabó Lőrinc Vasárnap címűkölteményében, ironikusan leleplezve a alkotói szerep radikális át-alakulásának, az egyén és társadalom közötti viszony érdekkapcso-lattá válásának folyamatát. De ugyanez a hangvétel, vagyis a mű-vészet vásár-jellegére való rámutatás gesztusa jellemző a KilátónBudapest fölött szövegére, vagy a korábbi keltezésű Betűk és em-berek című Szabó Lőrinc-versre is: „Az új lélek, mikor betéved / aszent csarnokba, tiszteleg / s csak lassan s fájva látja meg / a zsi-nagógában a céhet, // a hős ihletben az ipart, / hullákat az eleve-nekben / s legfőképp a buta-kegyetlen / piacot s akiket kitart.”

A profit és termelékenység növelésére irányuló huszadik száza-di törekvések nyomán tehát, lényegében azok az alapvető egyéni ésközösségi értékek és érdekek is háttérbe szorulni látszanak a kor-szak költői számára, amelyek egy – évszázadokon keresztül mű-ködő, klasszikus – hagyomány- és tekintélyelvű társadalom alap-jául szolgáltak. Ebben a viszonyban nem az igazság kimondásavagy a hitelesség, hanem elsősorban a „piacképesség” válik a sikerzálogává, az alkotói szerep így bizonyos értelemben a hazugság ésképmutatás kategóriáitól sem függetleníthető; mint ahogy a sze-mélyes érvényesülés, az eladhatóság érdekében már a két világhá-ború közötti években is egyre inkább a fogyasztási cikkek egyike-ként kezelt irodalmi mű sem mentesül a (reklám)marketing hatá-sától és a tudatos gazdasági-politikai manipuláció szándékától.Egy effajta művészi szemlélet kerül ironikus ábrázolásra JuhászGyula Az ideál című 1924-es költeményében: „Ó, mennyi olcsó, hit-vány és hazug / Komédiás tolong a fórumon ma, / Fölöttük a Mű-vészet égi tornya, / S alatta szennyes vásár zaja zug. / Be sok ripacsálcázza most magát / Hős hóditónak és hires művésznek, / Nérókezek, hóhérok és pecérek, / Rossz históriók, kik megcsalják a mát!”

Amennyiben viszont Az ideál beszélője a poétikai hagyománykonvencióinak megfelelően, egy távoli jövőben mindazt megvaló-sulni látja, amit az itt és most megtagadott számára, addig BabitsMihály 1927-es keltezésű Psychoanalysis Christiana című költemé-

54

nyének (ön)ironikus sorai nem számolnak a társadalmi-kulturálisviszonyok effajta pozitív irányú „fejlődésének” lehetőségével. Nembeszélve arról, hogy a szöveget a Juhász Gyula-verssel szemben ép-pen az teszi hitelesebbé, hogy a lírai alany önmagát sem helyezi kí-vül a bírált társadalmi szereplők körén:

Mint a bókos szentek állnak a fülkébenkívülről a szemnek kifaragva szépen,de befelé, hol a falnak fordul a hátok,csak darabos szikla s durva törés tátog:

ilyen szentek vagyunk mi!

A látvány és látszat (modern) kultuszát ugyanakkor a beszélő ittegy korábbi, erkölcsi alapú, belülről fakadó értékrenddel állítja szem-be. Ebben a viszonyban a középkori keresztény hagyomány válik(m)értékadóvá a huszadik század embere számára, egy olyan, a tö-megtermelési láz kezdetén szinte végérvényesen háttérbe szorulnilátszó techné-központú, (a szó eredeti értelmében vett) kézművesszemlélet, amelynek fölülmúlhatatlan erénye a hit, az alkotói név-telenség és a művészet szolgálat-jellegének vállalása: „Hallottunkájtatós, régi faragókat, / kik mindent egyforma türelemmel róttak,/ nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem: / tudva, hogy mindentlát gazdájuk, az Isten.” Hasonlóan a Psychoanalysis Christiana so-raihoz, a technikai forradalom előtti társadalom értékrendjének el-veszt(őd)ése miatt érzett keserű irónia teljesedik ki az 1924-es Búsférfi panaszai című Kosztolányi-kötet A nagyvárosban éltem, hol abörzék kezdetű darabjában vagy a későbbi, 1932-es keltezésű Litá-nia ironikus soraiban is. Az első a középkori népi vallásosságot ál-lítja szembe a huszadik század elejének pénzsóvár jelenével (ez apoétikai szemléletmód a Kosztolányi-versek esetében kimondottanritkának tekinthető), a második a profitorientált, individualista vi-lág ember-ellenességét hangsúlyozza. Mindkét költeményben a mo-dern nagyváros megszemélyesített képei válnak a korabeli társada-lom értékválságát ábrázoló emblematikus alakzatokká:

55

A nagyvárosban éltem, hol a börzékdéltájt, mikor magasba hág a nap,üvöltenek, és mint megannyi torzkép,az ember-arcok görcsbe ránganak.Középkorban, fényén egy régi délnek,szólt a harang, letérdelt a paraszt,ők így imádkoznak, kik mostan élnek,csak pénzt kiáltva, és mohó panaszt.(A nagyvárosban éltem, hol a börzék )

Az én koromban:zörgött az egekben a gépek acélja.

Az én koromban:nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az én koromban:beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az én koromban:vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

Az én koromban:öngyilkosok ezrei földre borultak.

Az én koromban:méreggel aludtak el a nyomorultak.

(Litánia)

Az alkotói szellem, jegyzi meg Adorno egy hasonló kontextus-ban: „a dolgok túlerejétől való irtózással reagál a világ eldologiaso-dására, az áruknak az ember fölötti uralmára, ami az újkor kezdeteóta egyre terjed, az ipari forradalom óta pedig az életet uraló hata-lommá fejlődött”:135

56

Az a materialista magabiztosság tehát, mely a huszadik századelső két évtizedének ideológiai-poétikai irányultságában elsősor-ban az erő és az ipari technológia új világot teremtő optimizmusáthirdette, az első világháború borzalmainak következtében végképpátalakul az univerzum és ember közötti megbomlott harmónia, azurbanizált társadalom idegenségének és e dehumanizáltság fájdal-mának hirdetőjévé. Az egyén ebben a korban a történelmet válságokfolyamataként éli meg, az elszalasztott döntések, az elmulasztottbeavatkozások veszélyének tudata így egy olyan egzisztenciális vi-láglátás alapjait jelentik a számára, amelyben felelősnek érzi magáta jelen történéseiért, a jövőt pedig az egyre halmozódó problémákkonglomerátumaként látja.136

Ameddig viszont a fent idézett szövegek (leginkább talán egy, aromantikus költészet által teremtett poétikai hagyomány folytatói-ként), a megalkuvásban és az elvtelen érvényesülési szándékbankiteljesedő alkotói magatartást állítják pellengérre, vagy (nagyrésztegy távolságtartó, prófétai nézőpontból) a huszadik századi társa-dalom egzisztenciális és morális válság(tudat)át137 kívánják ábrázol-ni, addig az 1937-es 9. Rue Budé című Illyés Gyula-vers (ön)iro-nikus kezdősorai nemcsak a művészet társadalmi szerepébe vetetthitének a megtagadására irányulnak, hanem egy klasszikus költőimaszk és egy hagyományos szerző-szöveg-olvasó viszony idősze-rűtlenségét is sejtetik: „Mint egy igazi költő, e padlás-szobában /éltem három évig. Föl-alá járkáltam, / hajamat turkáltam s asztalom-nak esve / egy végtelen verset írtam minden este. / Egy nagy hős-költeményt, amely egyre hosszabb, / egyre kegyetlenebb lett és egy-re rosszabb.”

Az alkotó és műalkotás viszonyának átstrukturálódása tehát ittegy másik kérdéskör megválaszolását is szükségessé teszi. Hiszena késő modern költészet érték- és identitásválsága a két világhábo-rú közötti magyar lírában szorosan összefügg az egyén önmagáhozés társadalomhoz fűződő kapcsolatainak sokrétűvé, differenciálttáválásával, valamint ennek következményeként azzal a – ma talánközhelyszerűnek tűnő – felismeréssel, hogy az ember élete folyamánszerepeket játszik, és e szerepekből tevődnek össze saját személyi-

57

ségének vonásai. Kosztolányi írja: „Nincs ember, aki a fényképező-gép előtt »természetes« arcot mutatna. Ezt a költőtől sem szabadkövetelni, aki a leendő századok lencséje előtt áll. Ő nem is laza, ér-dektelen, mindennapi arcát tárja feléje, hanem egy összefogottabb,kifejezőbb tükörarcot, egy, az örökkévalóságnak szóló művészi,megrázó fintort, mely égi folytatása egyéniségének, álma az ő földiébrenlétének, közvetlensége, természetessége, igazsága gyarló va-lójának.”138 Így válik akarva-akaratlanul a költészet pózzá, a költőpedig egyfajta pszeudo-identitássá, amely egy, szüntelenül a jövő-re, az „örökkévalóságra” tekintő ábrázat metaforikus létesülésébenjelenik meg.

Lehet ez a maszk – amint azt Illyés Gyula 1930-as kiadású Minta mosolygó merénylő című verse kiválóan ábrázolja – a társadalmielvárásoknak megfelelni akaró individuum (ön)ámító, képmutatómagatartásának kifejezője; de jelentheti a világmegvető sztoicizmusálarca mögé rejtőző individuum magába-fordultságát is. Kosztolányi1929-es Marcus Aureliusának beszélője tudatosan vállalja ezt azemberiség felé irányuló ironikus mosolyt:

Álarcomat itten elvetem, aztánújra felöltöm,s járok mosolyogva,tanulva a tűrést,a hosszu alázat gőgös erényét,szenvedve a mocskot, rejtve riadtanrongyokra szakított, császári palástom.

Csakhogy egy ilyen viszonyban a másokkal való interakciók so-rán rögzült személyiségvonások nemcsak a külvilág számára, de –az exteriorizáció és interiorizáció reflektív strukturáltsága folya-mán – magában az egyénben is az én-integritás belső modelljévé, aszemélyiség-konstruktum (ön)percepciójának alapvető tényezőivéalakul(hat)nak. Ezért az ál-arc a megszólalót eltakaró, óvó-védőfunkcióján túl, az életnek mint szerepjátéknak a metaforája is leszegyben:

58

Élet, élet, drága játék.Agua fresca con ghiaccio!Játék, játék, drága élet.És beszélgettem: Me dice?És legyintettem: Niente!És sohajtottam magambanrégi szívemhez: Gioventù!Giovinezza, giovinezza!Dov' è, dov' è signorina?Így dobáltam el, mi pénz volta zsebemben, az ezüstöt,így dobáltam el, mi szó volta szájamban, a fejemben.

(Útirajzok: Bologna)

Hasonlóképpen Illyés Gyula vagy Kosztolányi költeményeihez,egyfajta tudatosan vállalt alkotói szerepnek tekinthetjük a húszasévek végén, harmincas évek elején Radnóti Miklós és Dsida Jenő lí-rájában az antik pásztorköltészet hagyományát felelevenítő verse-ket, versciklusokat is. Radnóti esetében az 1931-ben megjelenő Új-módi pásztorok éneke kötet darabjai, Dsida költészetében pedig aNagycsütörtök 1929 és 1932 között keletkezett két ciklusa: a Pász-tori tájak remetéje és a Szerelmes ajándék sorolható ebbe a kategó-riába. Ezek a költemények a magány, a menekvés versei: „a szerelemés a természet harmóniaélményét úgy éneklik meg, hogy az elszi-getelje a vers alanyát a realitástól, feledtető narkotikumot jelentsena valóság diszharmonikus érzéseket keltő erejével szemben”139 –jegyzi meg találóan Láng Gusztáv a húszas-harmincas évek fordu-lóján közölt Dsida-versek poétikai irányultságára reflektálva:

Kunyhónkat a rengeteg rejti.Csak a mosolygó Isten tudja,hogy asszonya van a remetének.A fenyőszag izmossá nevelt minket,szívűnket erőssé tette, tüdőnket tággá,

59

szeretetünket végtelenné.Az éjszaka örömeiért hálás vagy nekem, –én nyilakat és nyársat hegyezek,míg megfejed a kecskét.Feljön a nap, a győzedelmes.Lent, a kanyargó ösvényen,ostor pattogs ökörhajcsárok énekelnek.

(Hegyen lakók)

A metafizikai megismerés köntösébe bújtatott materialista gon-dolkodás szorongásélményének elfojtásaképpen és az individuumelidegenedettségének következményeként ugyanis, az alkotó itt egyúj arcot, egy új identitást teremt magának a pásztorköltészet ha-gyományához fordulva. Ezekben a költeményekben ugyanakkor,az ábrázolt táj meseszerűsége, illuzórikussága a realitás- és világ-vesztés állapotára utal (Halvány, borús táj; Elalszom, mint az őzek;Hajnali séta; Emléksorok; Szökevények a fák közt).

A lírai szerep és valóság közötti ellentét jelenik meg a Pásztoritájak remetéje ciklus Alkony című versében is, ezúttal viszont ken-dőzetlenül rámutatva az idill látszat-jellegére:

Hűs márványkapukon bozontos indákkúsznak hallgatagon, sűrjen, sötétens porladó madarak hullnak belőlük.

Az álarc, a költői póz itt sokkal kevésbé képes elf(el)edni azt azalapvető identitás- és értékválságot, amely a modernizmus későiváltozatának e két világháború közötti időszakára jellemző. Nemtekinthető véletlennek, ha a természeti táj metafizikai álcája mögöttfelsejlő egzisztenciális magány mellett a megszólaló saját emberi,alkotói szerepének mesterkéltségét és e mesterkéltség fájdalmát,tragikumát is érzékelteti a költemény soraiban: „Foszlányokban, ijed-ten csüng a nyirkos / ég. – A halk remetén éjbarna köntös. / Dudo-rász eszelősen és kihamvadt / gazbafult utakon bolyong, barangol.”

60

Az individuum olyanfajta egyedisége tehát, amely még a tizen-kilencedik század végének vagy a huszadik század első két évtize-dének lírájában megőrződött, ebben a viszonyban elvesztődni lát-szik, hiszen a költő és alkotás kapcsolatáról bebizonyosodik, hogycsupán illúzió, mely akaratlanul is egy tropologikus hagyomány-nyal kénytelen azonosulni.

A nyelv általi identitáskeresés válsága valamint a költészet kife-jezőerejébe vetett hit megkérdőjelezése azonban ezekben a lírai al-kotásokban a modern gondolkodásmód érvényességében való ké-telkedéshez is elvezethet. A halál megszelídítésének kísérlete és arettenet kimondás által való feloldódása ugyanis – amint azt a Nagy-csütörtök kötet több darabjában, például a Szomorú pásztor címűkölteményben megtapasztalhatjuk – eleve kudarcra ítélt kísérlet-nek minősült, ebben a felismerésben viszont a valóság elfogadásá-nak sztoikus nyugalma és az alkotói, gondolkodói szerep biztonsá-ga is örökre elveszettnek tekinthető:

ó – hétszer szomorú a pásztor,kinek gondolatai szórtan ténferegneks juhai szétzülltek mindörökre.

„[A]z élet történéseiben – állapítja meg Peter Sloterdijk – mintjelenség, mindig ott van a költőiség, a kitaláció, a hazugság. Ezáltalaz emberi tudat ontológiailag ironikus helyzetbe kerül, ahol a szín-lelő […] arra ítéltetik, hogy kiismerje saját fikcióit.”140

Hasonlóképpen a pásztorköltészet darabjaihoz, az idillhiányra,a halál álommá, békévé, megnyugvássá való eufemizálásának le-hetetlenségére mutat rá József Attila későbbi: Reggeli fény című köl-teménye is. A „jól sikerült angyal-hamisítvány” mögött a beszélőtudatosan vállalja pásztori mosolya festettségét, az idilli környezetműviségét, ami ironikusan éppen a lemondás és tragikum, a fájda-lom és szorongás elfojthatatlanságára és egyben a halál kifejezhe-tetlenségére utal:

61

Ha reggeli fényben elindul a tájremegése, fuvalma: a kecs puha bolyhas mert még teli szender, rajzik a bájés mintha folyónknak a mélye se folyna,

ugy játszik a felszin – szedd össze magad,botor emberkém, hiszen én se gyanitnám,hogy épp nem a hajnali mennybe ragade jól sikerült angyal-hamisitvány!

Csupa csin, csupa pír, csupa kár,csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás –most érted: ha reggel a csürhe kijár,mért káromkodik mindig a kondás.

Beh megölelnéd! Ámde ne veddkebledbe e tündét – mire maradsz, haártatlanul fölfalja szived,mint zsenge buzát a szőke malacka!

A modernnek nevezett gondolkodásmód válságának megta-pasztalása ilyenképpen az egyéni lét egzisztenciális elbizonytala-nodásához vezet, a rezignáltság és tragikum pedig éppen annak azideológiai és metafizikai biztonságnak az elvesztésére vonatkozik,amiről utóbb majd bebizonyosodik, hogy soha nem is létezett. Hi-szen ugyanaz a felismerés, amely a posztmodern lírában – talánWeöres Sándor költészetétől kezdve – a játékosság, az irónia, a„szöveg”, „én” és „nyelv” fogalmainak tudatos dekonstruálásávalvégképp feloldhatóvá válik, a húszas-harmincas évek lírai magatar-tásában az érték- és identitásvesztés tragikus-ironikus megélésétvagy a teljes elidegenedést juttatja érvényre.

62

ÉNTUDAT ÉS DISSZEMINÁCIÓ(AZ UTÓMODERN VILÁGLÁTÁS ESZTÉTIKAI-POÉTIKAI ASPEKTUSAI

A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEK KÖLTÉSZETÉBEN)

Heidegger szerint a korai görög gondolkodásban a „phüszisz”az a fogalom, amely a világegyetem mindent átfogó, mindent ma-gában foglaló működését jelenti. Lét és létező elválaszt(hat)atlan-ságában az ember és a természet nem egy rész-egész viszony egy-egy alkotóelemeként értelmezhető, hanem a mindenség egységétadó mozgásban.141 Ez az a működés, amely minden elemnek csak ateljességgel való kapcsolata függvényében tulajdonít jelentőséget.Önmagában tehát semmi sem abszolút és változatlan érvényű, sem-mi sem állandó, csakis az univerzummal, a másokkal való együtt-változásban: növekedésében vagy csökkenésében, fejlődésébenvagy felbomlásában ismerhető fel. „Növények és állatok mozgásbanvannak még akkor is, ha mozdulatlanul állnak és pihennek. […] Aφύσις [phüszisz] kiindulása és elrendelése is a mozgásnak és nyu-galomnak” – jegyzi meg Heidegger.142

A keresztény filozófia ezt a mindent egységbe foglaló, minden-nek célt adó működést Istennek tulajdonítja. Rajta kívül minden lé-tezőnek van kezdete és vége, minden osztható és megsokszorozha-tó. Semmi sincs Isten nélkül, és minden csak általa létesül. Egy XV.századi keresztény filozófus, Nicolaus Cusanus szavaival: „csakis[Isten] a végtelen, örök authypostaton létezik önmaga által, mivelcsakis ahhoz nem lehet semmit hozzáfűzni, sem elvenni belőle. […]ha nem látjuk meg ezt az Egyet a sokszerűségben, úgy nem is tá-rulhat más a szemünk elé, mint vég nélküli formátlanság és meg-határozhatatlan zűrzavar.”143 Az Isten nélküli univerzum (modern)gondolata ebből a nézőpontból együtt jár a kaotikus, kiismerhetetlen,érthetetlen valóság tapasztalatával, a széteső világ képzete pedig azember Isten-hiányaként, az önmagát mindeneknek (m)értékévé te-vő szubjektum egyetemes válságának a kifejeződéseként diagnosz-tizálható.

A huszadik század elején Bataille a teoretikusa annak a Nietzscheáltal inspirált, és a költészetben elsőként talán Baudelaire lírájára

63

jellemző (viszont a századelő analitikus pszichológiájának érdeklő-dési körétől sem idegen) irányultságnak, amely a morbid, a vissza-taszító, a meztelen emberi test és a holttest irodalmi témaként valófeldolgozásában a tabuk megdöntésére törekedett, de rejtetten éppena tragikum és szorongásérzet elfojthatatlanságának, az egzisztenciá-lis elidegenedettségnek és a haláltól való rettegésnek az elleplezésétszolgálta. Kissé tágítva ezt a kérdéshorizontot, azt is mondhatnánk,hogy – amennyiben az ember szomatikus integralitása allegoriku-san a világ rendszerszerűségére és az individuum egységességénekképzetére utal – a test darabokra hullása egyet jelent az univerzumvagy a szubjektum szétesésének tapasztalatával. A modernizmusalkotója ugyanis, az én-konstruktum megbomlását elsőként a világtökéletlenségének (f)elismerésében éli meg, egy olyan (én)állapotprojekciójaként, mely saját élményét ironikusan egy tagolatlan vi-lág-arc, phüszisz dezintegrálódó (tükör)képében véli (f)elfed(ez)ni.„Baudelaire – mondja Paul de Man – a halál legvisszataszítóbb as-pektusait ünnepli a természetes és örömteli érzékelés nyelvén; vagyszándékosan nekrofil képeiben. […] Az ilyen költők akkor a legki-tűnőbbek, amikor ritka pillanatokban levetik a maszkot – mint pél-dául abban a különleges versben (Le Réve d`un curieux), amelybenBaudelaire felismeri, hogy a halálban való egység ígérete maga isteátrális fikció, a képzelet játéka, amely nem ér véget az ellentéteksoha be nem következő egyesülésére váró örök várakozás igazi kín-jaival.”144

A huszadik századi magyar lírában az identitásválság megjele-nésének talán egyik legismertebb példája Ady Endre Kocsi-út az éj-szakában című alkotása, de a valóság kaotikusságában elvesztődőindividuum ugyanígy megtalálható Kosztolányi Dezső vagy FüstMilán költészetében. Kosztolányi esetében az 1926-os keltezésű Be-kötött szemmel, Füst Milán versei közül pedig elsősorban a Ködelőttem, köd utánam… ironikus sorai közvetítik az univerzum ki-ismerhetetlenségének és az emberi élet céltalanságának gondolatát:

Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt,Nem tudja, mint kerűlt oda,

64

Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népes fázik is…Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…

(Köd előttem, köd utánam…)

A modern líra identitásválsága azonban, amely elsőként a világszétbomlásának tapasztalatában, az egységes univerzumkép illuzó-rikus voltára való ráismerésben jelenik meg, az Isten-arc elvesztésekövetkeztében az emberi arcnak vagy az emberi test képzetének aszétesésében is kifejeződhet. A phüszisz darabokra hullásának és aszintézis (újra)teremtésének lehetetlenségére való rádöbbenésegyik ilyen példája Dsida Jenő 1934-es Légyott című költeménye:

Haja bozótjalassan kúszni kezdettés körbeszőtte-fonta a falat.Szíve, kit bomlottkeble kieresztett,darázsként szállta mennyezet alatt.

A száj fölöttIbolyalángok gyúltak.Kezéhez értem:nyirkos ujjaihalk zizzenésselsorra földre hulltak,mint hervadt szirmokszoktak hullani.

A darázs és a földre hulló virágszirom hasonlata valamint azibolyaláng metafora itt éppen azt a távolodó mozgást hangsúlyoz-za, mely során az egész alkotórészei (szív, száj, ujjak) önálló, egy-mástól már nemcsak a funkcióik alapján, hanem lényegi vonásai-

65

ban is különböző (id)entitásokként szóródnak szét a világban. Azemberi test és az univerzum elemeinek azonosítása során létrejövőváltozások ugyanakkor – amint az a költemény soraiból is nyilván-valóvá válik – nem a valóságban, hanem a megszólalás aktusábanteremtődnek meg, ami egyben azt is jelenti, hogy emblematikusana külső világ csupán az identitásvesztés megtapasztalásának pro-jekciójaként érvényesül. És lényegében ez a poétikai irányultság jel-lemző József Attila egyik utolsó versére is:

Kitetszik, mily üres dolog,mily világ visszája bolyongbennem, mint lélek, a lét türelme.Széthull a testem, mint a kelme,mit összerágtak a molyok.

(Kiknek adtam a boldogot…)

Ebből az aspektusból viszont, amellett, hogy „a lélek materiálisszéthullása keretezte kompozícióban a lélek pusztán az üres világ»visszájaként« tartozik hozzá az emberhez”,145 az idézett sorokratekintve talán az is megállapítható, hogy az én visszavonhatatlandekonstruálódása a beszélő számára éppen az univerzum kiürült-ségének és a test elemeire hullásának kép(zet)ében totalizálódik.Retorikai adottságában ugyanis, a (meg)bomlás nemcsak az embe-ri élet végességének, az elmúlásnak a tapasztalatához fűzhető, ha-nem az identitás- és értékvesztés tragikus megéléséhez is.

„Az egység iránti vágy – állítja Paul de Man – a legfélelmetesebbtapasztalat, a halál fogalmainak segítségével írható le.”146 Hiszen ahalál gondolata szükségképpen együtt jár az ember saját teste fö-lötti uralmának az elvesztésével, a megsemmisülés tudata pedig azuniverzum tapasztalásától és befolyásolásától való megfosztottsá-got is magában hordozza. Némiképpen egy effajta, a korábbiaktóllényegesen különböző esztétikai pozíció megnyilvánulási formája-ként értékelhetjük Dsida Jenő 1938-as A pántos kapukon túl címűkölteményének egyik – az elmúlás modern tapasztalatát ábrázoló –

66

szövegrészletét. A halál(félelem) itt egy hagyományos világ elvesz-tésének élményét kifejező alakzatként is értelmezhető:

Később az elmúlás gondolatárabőrömön pörsent ki a borzadálys az undorító temetőbogárragondoltam, mely poshadt húsomba vájs belétojja petéit nemsokára.Ha nőre néztem, rémített a báj,mert elképzeltem fölpuffadva, holtans a hullabűzt szédülve szimatoltam.

Az elemeire bomló test képzete – mint az én tükröződése a vi-lágban és a világ tükröződése az emberben – így csupán egyfajtareprezentációként ismerhető fel, hiszen a beszélő saját testét legtöbb-ször csak a (hason)más(ok)hoz fűződő kapcsolataiban, egy emble-matikus (alter)ego szerveződési formájaként éli meg. Az idézettDsida-költeményben ez a tükörviszony a „nőre néztem” szintag-mához köti az önmaga létének végességére eszmélő individuum„borzadály”-át, megerősítve azt a tényt, hogy a halál(tudat) lénye-gében egy külső tapasztalás eredménye, vagyis csak a másik emberhalálával való találkozás során alakulhat ki.

Radnóti Miklós későbbi keltezésű Tétova ódájában is egyfajtaénben őrzött másság-projektum kerül ábrázolásra:

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,és néha meg olyan, oly biztos és örök,mint kőben a megkövesült csigaház.

A lírai alany én-kép(ződés)e itt is csak egy Te-ként aposztrofáltszemélyhez fűződő (szerelmi) viszonyban, a kölcsönös felcserélő-dés reflexív alakzatainak működésében jöhet létre. Ebben a poéti-kai irányultságban, az univerzum elemeivel való azonosítás sorána megnevezett lény a világgal egyenértékűvé, a tárgyak mozgásá-val egylényegűvé válik; a másságban megtalált identitás rögzítése

67

pedig a megszólalás értelme is lesz egyben. Maga a „kimondás le-hetősége vagy lehetetlensége”147 tekinthető tehát a vers legfőbb kér-désének:

Mert annyit érek én, amennyit ér a szóversemben s mert ez addig izgat engem,míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Egy ilyen vonatkozásában viszont, a szöveg textuális bizonyos-ságához és a szó erejének megkérdőjelezhetetlenségéhez való alko-tói menekülés az individuum egységességének kétségbevonását isjelenti, a szeretett személyt világgá totalizáló aktus így végül csak abeszélő halálát képes elénk vetíteni.

Hasonlóan a Tétova óda soraihoz, megszólaló és megszólítottelválaszthatatlan egysége jelenik meg József Attila 1933-as Óda cí-mű költeményében: „A pillanatok zörögve elvonulnak, / de te né-mán ülsz fülemben. / Csillagok gyúlnak és lehullnak, / de te meg-álltál szememben.” Ugyanakkor a „Te”-ként szereplő (alter)ego ál-landósága itt is csak a lírai alany másság(á)ban való feloldódásanyomán teremthető meg: „Óh, hát miféle anyag vagyok én, / hogypillantásod metsz és alakít? / Miféle lélek és miféle / fény / s ámu-latra méltó tünemény, / hogy bejárhatom a semmiség ködén / ter-mékeny tested lankás tájait?” A szeretett lény öröklétét létrehozóemberfeletti erőfeszítés így végül – az aposztrofikus tükröződésstruktúráiban – a beszélő (fizikai) megsemmisüléséhez és ezáltal azén-konstruktum széteséséhez vezet (a testtől való eltávolodás kép-zetét, a személyiség dezintegrálódását fejezik ki emblematikusanaz utolsó sorok), a mellékdal harmonikus világegységének ábrázo-lása pedig ironikusan éppen az én-szintézis lehetetlenségének fel-ismerését állapítja meg: „(Visz a vonat, megyek utánad, / talán mamég meg is talállak, / talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesenmeg is szólalsz: // Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a ken-dő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fek-szem, az az ágyad.)”148

68

A személytelenné válás késő modern lírai tapasztalatában azon-ban nemcsak az egyéni identitás elvesztésére, hanem az én-konst-ruktum újraképződésére, alakzatként és nem szubsztanciaként149

való előtérbe-kerülésére is találhatunk példát. Idézzük fel JózsefAttila 1935-ös Ősz című versét:

Tar ágak-bogak rácsai közöttkaparásznak az őszi ködök,a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,de szuszogó mozdonyról álmodika vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lombtollászkodik és hosszan elborong.A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Tolcsvai Nagy Gábor a költemény szövegének szerveződésétegy olyan szintaktikai-szemantikai mozgásban látja kiteljesedni,amelyben: „a metaforikus igék fokozatosan szó szerintiekké, mígaz entitásokat jelölő főnevek fokozatosan metaforikussá válnak aszöveg linearitásától eltekintő értelemszerkezetben […] a személyi-ség [pedig] mindig valami mással való viszonyban jelölheti ki (meg)önmagát”.150 Ez az elemzés törést észlel az első három és utolsó há-rom versszak poétikai irányultsága között, hiszen – ha a költeményelső részében még „[a] kikerülhetetlen tárgyi világ akcidentálisanelőtérbe kerülő dolgai kerülnek fogalmi leképzés által viszonybaegy kirajzolódó individuum részleteivel”151 – a második részben,Tolcsvai szerint már egy konvencionális beszélői pozíció válik azén-képződés folyamatát lezáró momentummá:

Batyuba szedte rongyait a nyár,a pirosító kedvü oda már,oly váratlanul, ahogy érkezett.

69

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,a gyár körül az ősz ólálkodik,hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,de nem hittem, hogy itt van, ily közel,hogy szemembe néz s fülembe morog.

Ameddig tehát „a hihetetlenül pontos jelentéstani és poétikai ki-dolgozás és az egyidejű fogalmi tematizálás […] végképp nyitottá,lezáratlanná teszi e tekintetben a[z első] három szakaszt, és ezáltala látszólag teljes mértékben rejtett beszélő elbizonytalanított önér-telmezésének a magyar lírában példátlan, nyelvi reprezentáltságúfolyamatát mutatja be”, addig az utolsó három versszak a klasszi-kus modernség hagyományát követve „visszatér egy korábbi ma-gyarázó poétikához”.152

Nézőpontunkból viszont itt korántsem csupán arról lehet szó,hogy a vers utolsó része „elrontja az első három páratlan teljesít-ményét,”153 hanem a nyelvi konstituálódás egy olyan performatív(el)mozdulásáról is, amely a megjelenített tárgyak vonzatában lét-rejövő szubjektum textuális (újra)teremtését teljesíti ki. Hiszen aprosopopeia alakzatának folyamatos dekonstruálódása nyomán ki-alakuló retorikai mozgásban, az identitásképződés fokozatosan el-jut az antropomorfizált világ elemeitől, egy aposztrofikusan meg-nevezett általános szubjektum textuális tételezettségén keresztül, abeszélő egyes szám első személyű megszólalásáig. Az aposztrophéugyanis, amely az utolsó előtti versszakban a szöveg olvasóval foly-tatott dialógusát egy didaktikus retorikai mozdulattal a szóbeli elő-adás monológszerű, mindenkihez és senkihez se szóló megnyilvá-nulásává alakítja át, egyben lehetővé teszi a megszólalónak a beszédaktusában ábrázolt személyként való figuratív kivetülését és ezál-tal a lírai identitás diktatórikus nyelvi (meg)képződését is.154 Azantropomorfizált tárgyak létmódjában szétszóródó én-alakzat így –a prosopopeia és aposztrophé egymást fölülíró ironikus mozgásakövetkeztében – sikeresen egy(ség)esül, a lírai identitás én-ként va-

70

ló (re)konstruálása pedig csak a szöveg retorikai tendenciáinak alá-rendelten, a nyelv performatív ereje által teremtődhet meg.

József Attila költészetében azonban, az Ősz című vers mellett,talán a lírai én effajta nyelvi (meg)képződésének példájaként te-kinthetünk arra az alkotói tendenciára is, amelyre az 1937-es Arspoetica kapcsán Kabdebó Lóránt mutat rá, nevezetesen hogy a szö-vegvariánsoktól a végleges változat felé tartva, az önmegszólításfokozatosan átalakul egyes szám első személyű beszéddé.155 De ha-sonlóképpen értelmezhetjük a Téli éjszaka című költeményben azta folyamatot, amelyben az önmegszólításként, olvasói utasításként,vagy egy általános szubjektumra vonatkozó referencialitásként isműködtettethető „Légy fegyelmezett” aposztrophé az identitás (új-ra)teremtése során én-konstruktummá, a szövegben való (jelen)létbizonyítékává formálódik. Hiszen a megszólaló – azáltal, hogy avers első soraitól kezdve antropomorfizáltan tárja elénk a világot –egyben fokozatosan saját arcának, saját identitásának a folyamatosdekonstruálását valósítja meg, majd a negyvenkilencedik sortól kez-dődően (textuálisan) visszafordítja ezt a mozgást.156 A zárókép ígylényegében az önmagát a létezés tragikumában Én-ként felismerőszubjektum újraformálódására, de egyben az én-deixis által a szö-veg részeként (meg)képződött identitás retorikai tételezettségére isrámutat(hat): „Hol a homályból előhajol / egy rozsdalevelű fa /mérem a téli éjszakát / Mint birtokát / a tulajdonosa.”

Jonathan Culler szerint a megszólítás-önmegszólítás alakzataikorántsem tekinthetők egyértelműen a költemény idődimenziójá-nak alárendelt, temporálisan érvényes és ilyenként a szintaktikai-grammatikai struktúrához elválaszthatatlanul hozzákapcsolódómegnyilatkozásoknak. Az a lineáris irányultság ugyanis, amely aszövegszerveződés momentumainak egymásutániságában az idővisszafordíthatatlanságát jelenti ki, az aposztrophé által létrehozottide-oda mozgásban ironikusan megfordíthatóvá válik,157 és így né-miképpen kivonja magát abból a narratív sémából, melyet – a Téliéjszaka esetében – az elemzők az eszmélkedéstől az egzisztenciálismagány felismeréséig, majd ennek a felismerésnek az elfojtásáigtartó folyamatként írnak le. Az aposztrophé tehát valójában egy

71

olyan időtlen poétikai helyzetből előálló önreferenciális kérdéskéntérvényesül, amelyben: „semmi nem történik, de amely a lényege atörténésnek,”158 egy olyan alakzatként mutatkozik meg, amely a li-neáris szövegszerveződés horizontja mögött áll, és fölérendeltségetélvez ezzel szemben. Mindazonáltal az én kiszabadulása e deixisáltal létrehozott viszonyrendszer fogságából végül mégsem válhatteljessé, hiszen léte éppen a tárgyi világ imaginárius helyszínekéntmegjelölt állás-pont rögzítettségéhez kötődik: „Hol a homálybólelőhajol / egy rozsdalevelű fa…” Ilyenképpen, ha a megszólaló je-lenlétére elsőként rámutató „Légy fegyelmezett” felszólítás még egy-fajta távolságtartó magatartásként is értelmezhető, az utolsó szöveg-részlet én-konstruktuma eleve függetleníthetetlen a megjelenítetttárgyi világtól, hiszen e feltartóztathatatlan eldologiasodásnak vé-gül maga a szubjektum is áldozatává válik.159 A prosopopeia tehát,a költemény szövegében éppen azt az autonómiát függeszti fel iro-nikusan, amelyben a beszélő képes lenne saját arcának és hangjá-nak a nyelv által megjelenített retorikai horizont figurativitásátólvaló elkülönítésére;160 azáltal pedig, hogy az individuum arcát adjaa dolgoknak, egyben önmaga változik a megelevenített létezők dez-antropomorfizált szubsztrátumává:161

És mintha a szív örökről-örökreállna s valami más,talán a táj lüktetne, nem az elmulás.Mintha a téli éj, a téli ég, a téli ércvolna harangs nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.S a szív a hang.Csengés emléke száll. Az elme hallja:Üllőt csapott a tél, hogy megvasaljaa pántos égbolt lógó ajtaját,melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,csak dőlt a nyáron át.

72

Ugyanakkor az önazonosság rekonstruálásának ismétlődő kísér-lete, mely az aposztrofikus megszólalások háromszori nekilendülé-sében képes csak az individuum egyértelmű Én-ként való jelenlété-nek felmutatására a Téli éjszaka szövegében, az identitásképződésfolyamatának egy olyan erőfeszítésére utal, melyet lényegében anyelv performatív ereje hoz létre, hiszen csak így teremtődhet mega megszólítás és önmegszólítás reflektív aktusaiban az a szubjek-tum, aki a szöveg elején még csak Te-ként volt aposztrofálható, azutolsó sorokban azonban már egyes szám első személyben áll elénk.Ez a fokozatosság pedig a lírai én pozícióját a „Légy fegyelmezett”megszólalás távolságtartó magatartásától a „Hallod-e csont, a csön-det?” rákérdezésben létrejövő egzisztenciális magány megtapasz-talásán keresztül, a lét-implikáció, a létbe-vetettség tulajdonképpe-ni felismeréséig vezeti: „mérem a téli éjszakát / Mint birtokát / atulajdonosa.”

És ha már itt tartunk, lehetetlen figyelmen kívül hagynunk alegtöbb elemző által a vers abszolút nullpontjaként, a dezantropo-morfizáltság legmélyebb szintjeként tekintett: „Összekoccannak amolekulák” szintagma mögött azt az előbb összetartó, majd szétter-jedő mozgást, mely a költemény retorikai struktúrájának egészétegyfajta paradigmatikusan szerveződő protozegumaként maga kö-ré fonja. Hiszen – amint azt az előbbiekben már megemlítettük – amegszólaló azáltal, hogy a vers első soraitól kezdve antropomorfi-záltan tárja elénk a világot, egyben fokozatosan saját arcának, sajátidentitásának a dekonstrukcióját valósítja meg, az én-integritás szét-boml(aszt)ásának folyamata pedig lényegében a vers negyvenki-lencedik sorában, a „Hallod-e csont, a csöndet?” rákérdezésben ériel legmélyebb pontját. Az „Összekoccannak a molekulák” szókap-csolat metaforikussága tehát az elemi részek ütközésének képébenegy olyan ellentétes irányultságú (szöveg)mozgásra is utal, mely ajelentésképződés retorikai tendenciáinak megfordításával az iden-titás (re)konstruálásának folyamatát indítja el a versben. A záróképígy lényegében az önmagát a létezés tragikumában Én-ként felis-merő szubjektum újraformálódásának momentumát, de egyben azén-deixis által a szöveg részeként (meg)képződött identitás retori-

73

kai tételezettségét is megmutatja: „Hol a homályból előhajol / egyrozsdalevelű fa / mérem a téli éjszakát / Mint birtokát / a tulajdo-nosa”.

A lírai én dezantropomorfizálttá válásának egy hasonló irányúmozgására hívja fel a figyelmet Kulcsár Szabó Ernő az Eszméletutolsó versszakának értelmezésében. Szerinte a vers végén: „egyolyan textuális, csak »látványként« hozzáférhető én-alakzat formá-lódik meg, amelyet a figuratív mozgás tükörjátékába kényszerültolvasás – hisz a fülke fényében álló figura a metaforikus létesülésszerint belül is és kívül is lehet a vonaton – nem gondolhat már elantropomorf alakban. Hogy itt nyilvánvalóan nem egyszerű »én-kettőzésről«, vagyis nem valamiféle belső vitában megformálódóérvényesebb tudás magasabb szintű összegzéséről van szó, azt aztámasztja alá, hogy ez a súlyos gondolati dilemmákon áthaladóvers nem szemantikai következtetéseket »von le«, hanem a beszélőidentitását létesíti újra.”162

Az individuum effajta textuális pozicionáltsága azonban két-ségkívül annak a kérdésnek a feltevését is szükségessé teszi, hogyvajon nem egyszerűen nyelvi konvenció eredménye a szubjektumegységességének tudata? Egyáltalán mennyiben befolyásol(hat)ja agondolkodás nyelvisége és a nyelvnek az ember számára eleve je-lenlévőként, metafizikai érvényességként való (f)elismerése az iden-titás önérzékelésének folyamatát? „Csak anyanyelvemen lehetekigazán én. Ennek mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, aversek.”163 – mondja Kosztolányi, aláhúzva az individuum alapvetőnyelvhez kötöttségét, az ember és világ nyelvben való benne-lété-nek tapasztalatát. Az élmény, a költészet forrása pedig ebben a vi-szonyban egy olyan nyelven túli „ősvalami”, ami csak „öntudatlan”formájában mutatkozhat meg: „[A költő] élménye messzebb van,az öntudatlan országában. Ha megtalálta, már elvesztette, ha eszé-be jut, már elfelejtette. Csak úgy bukkanhat rá, hogy emlékezés ésönelemzés maga a művészet érzéki beteljesülésévé válik, s volta-képpen akkor tudja meg, hogy mire akart emlékezni, hogy mit akartmagáról kideríteni, mikor verse már elkészült.”164 A megismerés ésönmegismerés fokozatainak, az egyén és a világ kommunikációs

74

interakcióinak nyelvhez kötöttsége itt nyilvánvalóvá válik a beszé-lő számára, hiszen az én-konstruktum a nyelv metafizikai rendsze-réhez eleve hozzá-tartozóként, a tapasztalat és a percepció tükör-szerű ide-oda mozgásában létrejövőként kerül meghatározásra. Aszubjektum alapvető nyelvi determináltsága tehát végső soron an-nak a felismerését jelenti, hogy „nem a nyelv lakik az emberben,hanem az ember áll a nyelvben és belőle beszél”.165 Babits Mihály1933-ban megjelent Mint forró csontok a máglyán című verse enneka viszonynak a legközismertebb példája: „Nem az énekes szüli adalt: / A dal szüli énekesét. / Lobbanj föl, új dal, te mindenható! /Szülj engem újra, te csodaszép!” Az egyéni arc nyelvi létesültsé-gének tapasztalata, a szövegben teremtődő individuum azonbanKosztolányi 1933-as keltezésű Esti Kornél éneke című költeményé-ben is megtalálható:

Indulj dalom,bátor dalom,sápadva nézze röptöd,aki nyomodba köpköd:a fájdalom.

A verskezdet könnyedsége bizonyos szempontból mesterkélt-nek tűnik, hiszen a dal és fájdalom különválasztásában érvényesü-lő alkotói pozíció csak egy iszonyatos erőfeszítés mozgásba-lendítőés mozgásban-tartó műveletében érvényesülhet. A játékosság hely-zeti előnye a tragikummal szemben így csupán addig létezhet, amígaz indítási művelet ereje fenntartható. Ebben a kontextusban pedigmár eleve kérdésessé válik az is, hogy egyáltalán „tudja-e irányíta-ni az »én« a dalát, vagyis találunk-e a versben olyan részt, amely-ről azt mondhatjuk: ez a dal, és olyan, amilyet az »én« akart”.166

A könnyedség és tragikum eldönthetetlensége mellett azonbana hit és hitetlenség kérdése is ironikus kettősségben, a temporalitásvagy öröklét dilemmájában körvonalazódik. Az „én” és én(ek) vi-szonyára tekintve ugyanis, a költemény soraiból nemcsak az állapít-ható meg, hogy: „az »én« valóban addig él, míg a »te«-nek felfogott

75

dal »él«; ahogy dal is csak akkor van, ha az »én«-nel dialógusbalép”167, hanem itt egyúttal arról is beszélhetünk, hogy a „szépség”,a „szeszélyek” és az írott szöveg mulandóságával vagy időtlenségé-vel egyetemben maga az individuum, azaz a „lélek” temporalitásavagy örökléte is kölcsönösen meghatározott:

Hát légy üres te s könnyű,könnyű, örökre-játszó,látó, de messze-látszó,tarkán lobogva száz szóselymével, mint a zászló,vagy szappanbuborék fenn,szelek között, az égben,s élj addig, míg a lélek,szépség, vagy a szeszélyek,mert – isten engem – én is,én is csak addig élek.

Ha a lélek halhatatlan, akkor az írás és a szövegben képződöttén is örökké megmarad, ha viszont mindkettő mulandó, akkor azember transzcendencia-vágya, de maga a műalkotás, a „dal” is fö-löslegessé válhat.168 Az ironikus eldönthetetlenség (amphibólia) ígyvégül élet és halál, lét és nemlét problémáját oldja fel a retorikai já-tékban. Mindezt a játékosságot lényegében a szerepbe való belehe-lyezkedésnek, ál-arcnak (bohóc-maszknak) is tekinthetjük: „azt, amivagy te, tettesd, / királyi ösztönöddel / ismersz-e még felettest?”Ebben a viszonyban pedig, azon kívül, hogy a „»valóság« és »fik-ció« a külső szemlélő, a leíró számára nem elkülöníthető”,169 a se-kélység-mélység ellentéte ironikusan felszín és mély más-arcúságá-ra vagy – éppen ellenkezőleg – e két dimenzió egylényegűségére isrámutathat: „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység /és mily tömör a hígság / és mily komor a vígság.” Az első esetbena felszín bohóc-maszkja egy halál-arcot takar, míg utóbbi esetébenaz elmúlás, a tragikum játékosságban való feloldásának lehetősége,

76

minden és semmi, lét és nemlét elkülöníthetetlen könnyűsége állfenn.

Tragikum és irónia kölcsönös – egymást fölülíró – meghatáro-zottságában azonban a megszólalás szerep-létét, az írás és jelentéskettősségét az önmaga attitűdjének kétarcúságát is leleplezi a líraialany:

Ó szent bohóc-üresség,szíven a hetyke festék,hogy a sebet nevessék,mikor vérző-heges mégó hős, kit a halál-arcrémétől elföd egy vígálarc

Az ember-arc így elsősorban egy másik szubjektum számáraadottként, az én egységként való megtapasztalása pedig (RadnótiTétova óda, József Attila Óda című költeményeinek idézett sorai-hoz hasonlóan), egy másik személy szemében való tükröződés kö-vetkezményeként, retorikai képződöttségében jelenik meg.

Hasonló poétikai magatartás érhető tetten az 1924-es keltezésűBús férfi panaszai című Kosztolányi-kötet Lecsuklik minden pillamost kezdetű darabjában is: „De jó itt, mert ez utca fáj, / és szép,mert téboly ez a táj, / s álarc alól mártír-szemek, / testvér szemeirémlenek. / Festett az arcom nékem is / és szenvedés ez ékem is. /Jaj, a költő gyomrába kóc, / ő is beteg és torz bohóc.”

A húszas-harmincas évek költőjének tehát, egyik releváns kö-vetkeztetéseként éppen annak a felismerése fogalmazódik meg afent idézett sorokban, hogy minden emberi arc egyfajta tükör-arc,amely azonban nem csupán az individuális szándék vagy az alko-tói intenció tudatos tevékenységének eredménye, hanem az íráseredendő retorikai képződöttsége, a nyelv hagyományhoz kötött-sége és konvencionális szerveződése által meghatározott: „minden-képpen csak egy nyelvet beszélünk – állapítja meg Derrida –, amely

77

nem a miénk, és amely mindig disszimetrikusan a másiké.”170 Errea tapasztalatra utal Dsida Jenő Itt feledtek című költeménye is:

Jaj, milyen szánandó lehetek így,sírásra görbült szájjal,magamra húzva az est köpenyegét,lelógó karokkal a rózsafa mellett.Dehát egyedül vagyok,felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,senki se láthat.A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.

A megszólaló képének, a szorongás és a fájdalom (ál)arcának a(nyelvi) világból való visszatükröződése itt egy olyan többszörösenreflektálódó mozgást eredményez, amelyben a lírai szubjektum, lét-rejötte során az identifikációtól a valódi identitás (f)elismeréséig ké-pes eljutni, ez a folyamat viszont a költemény szövegében – para-dox módon – a világ és én kapcsolatának végleges megszűnéséhezvezet. Hiszen a „csend-falon” áthatoló egyetlen valóságos tapasz-talat magát az életet a halálba átvezető érzés emblematikus kifeje-zőjévé válik: „felhő-kígyók kúsztak a csillagokra, / senki se láthat.[…] nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.” Az (ál)arc így valósá-gos (halál)arcnak, az élet állítása pedig ironikusan az elmúlás meta-forájának is tekinthető, mivel az önmaga (jelen)létét igazolni akaróindividuum egyre erősödő hangja már nem képes áttörni a „csend-fal” áthatolhatatlanságát:

Először csöndesen nyöszörgök,aztán hangosabban sírok,aztán az egyedüllét iszonyú félelmébenfelszökök és rekedten kiabálok:

– Emberek, halló, emberek!

78

A magára maradottság végső monológja tehát csak e hang meg-semmisülésében nyerhet finalitást, ez a poétikai gesztus viszontegyben a „beszélőként” tételezhető (és ilyen minőségében a műal-kotás szövege által kezdeményezett diskurzus irányultságát meg-határozni hivatott) lírai identitás nyelvi fikciójától való eltávolodástis jelenti.

A költemény utolsó részletében a megszólaló önmaga helyzetétegy végtelen térbeli, időbeli távolságból és egy személytelen pozí-cióból mintegy epidiegésziszként foglalja össze, így ironikusan csu-pán a saját megsemmisülésének a visszavonhatatlan bekövetkeztéthirdet(het)i:

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,senki sem felel.Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányaifolynak csiklandozva fülembes kétségbeesésemet végighengerelia táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.Lakodalom van valahol az ezredik házban,a nagy ucca végén. Oda mentek,mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.

A beszéd és a lírai alany ittléte ebben a kontextusban nemegyéb, mint puszta illúzió, akárcsak Füst Milán korábbi keltezésűsírverseiben:

Élek és kiáltok, hogy halld, de vajjon meddig kiáltok én?S vajjon kinek kiáltok én?S meghallják-e vaj`a századok, hogy egy ember élt itt?S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok

rengetegében – s nem hal-e el?(Egy egiptomi sírkövön)

79

„Az önhalál-írást – állapítja meg Schein Gábor – a mulandóság,egyetemes tudása hatja át, és így az írás szabaddá teszi az ént indi-viduális jellegétől.”171 A beszédnek ebben az általános felé valómozgásában viszont éppen a megőrződés, az írásban való továbbé-lés lehetősége jelenik meg. Hiszen a textuális nyom végső soron afeledés ellenében mindannyiszor képes újrateremteni a testben márjelen nem levő identitást. A nyelv performatív ereje azonban ön-magában még nem jelenthet garanciát a beszélő továbbélésére, aszövegben csak potencialitásként létező én-konstruktum ugyanis,csupán a befogadói diskurzusban érvényesülhet:

S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg,Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó?S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én,Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?

Ebben a viszonyban az (önélet)írás áldozatául esik az olvasás-nak, a szövegben megjelenő individuum pedig a nyelv által terem-tett retorikai játéknak.

Hasonlóan Füst Milán idézett soraihoz, az írás és a beszéd ön-célúságának, megnyilatkozás és dekódolás egymásra vetíthetetlen-ségének a kérdését, az „én” és a világ lényegének nyelv általi kife-jezhetetlenségét önti formába Radnóti Miklós 1938-as keltezésűHajnaltól éjfélig ciklusának A ház előtt című darabja: „A világotmár nem érted, / s nem tudod, hogy téged itt ki értett. / Esni kezds a sarkon egy / kövér asszonnyal trécsel egy / kisértet.” Az em-berek közötti párbeszéd itt – ahogyan a negatív stílushatású „tré-csel” szó ironikusan érzékelteti – már nem a(z) (ön)megmutatást és(ön)megértést szolgálja, hanem csupán egy elgépiesedett kommu-nikáció, a heideggeri értelmű „fecsegés”172 megnyilvánulása.

Amint azonban a nyelv maga válik az identitásvesztés eszközé-vé, ugyanúgy – látszólag akár a szerzői intenció ellenében – újra ésújra megteremtheti létrehozója (ál)arcát. Hiszen az ember mulan-dóságában már csupán szövegként létezik és ilyenképpen – ahogyaz például Dsida Jenő Sírfeliratában egyértelműnek tekinthető – az

80

alkotás lényegében a halálban megromló emberarc metaforikusmegőrzője is egyben:

Megtettem mindent, amit megtehettem,kinek tartoztam, mindent megfizettem.Elengedem mindenki tartozását,felejtsd el arcom romló földi mását.

„Magában véve minden írásos szöveg igényt tart arra, hogytisztán önmagából lehessen életre kelteni a nyelvben”173 – állapítjameg találóan Gadamer. És valóban, a költemény utolsó soraiban ma-terializálódó örök jelen fenomenalitásában teremtett szubjektum je-lenlétének illúziója itt a látszólagos megerősítés mellett egyben iro-nikusan el is utasítja a feledés szükségszerűségét, hiszen a képzettértelmezőben a sorok olvasása maga után vonja az életrajzi alapo-zottságú Dsida-arc (fiktív) vonásaira való visszaemlékezést. A Sír-felirat szövegéhez hasonló kettősség érvényesül József Attila Őspatkány terjeszt kórt… című versének a rokokó költészet idilli han-gulatát megidéző utolsó részletében, ahol a feledést hozó, mindentlezáró jövőkép – egyfajta (ellen) Ars Poetica-ként – az egyéni lét ésművészet hiábavalóságának tudatára mutat rá:

Majd a szabadság békességeis eljön, finomúl a kín –s minket is elfelednek végrelugasok csendes árnyain.

A világegész és én viszonyára való rákérdezés felfüggesztése itt,lényegében a nyelviség elsődlegességének kinyilatkoztatásává vá-lik az egyéni léttel szemben. Textuális nyomként ugyanis a versszö-veg éppen a feledés ellenében teremti mindannyiszor újra az elmú-lásban létrehozójától immár végképp eloldódott én-konstruktumot.

Ilyenképpen viszont, a költő „igazi” arca csak egy utólagosan(meg)képződött, a kortársak és utókor (textuális) emlékezete általlétrehozott életmű (fiktív) viszonyából írható meg, a valóságos em-

81

ber, a létező mindig megtagadja a végleges ért(ékel)hetőség lehető-ségét: „Különös álarcosként halok / s úntan fogják képemet feltárni /a morc hullamosó századok” – állapítja meg Babits Mihály Füst éskorom közül című, az 1933-as Versenyt az esztendőkkel! kötetbenmegjelenő költeményének beszélője. De a valódi (itt)létét ironiku-san csak a nemlét viszonyából elnyerő személyiség hasonló meg-konstruáltságát illusztrálják a korábbi keltezésű Babits-vers, a Sír-emlék emblematikus sorai is:

Engem nem látott senki még. S az éveksuhantak. Minden évben egy-egy fátyolhullott le rólam: mégis csupa fátyola lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

Ki fog meg engem? Mint a hal kisiklom;Próteuszként változom és elomlok,mint sima hab. Óh változom s elomlokmíg élek, s minden marokból kisiklom.

De ha meghalok, kikelek mezítelenkoporsómból, sírom fölé örökreszobornak állni s maradva örökreláthatóan, mozdulatlan és mezítelen.

Arról tehát, amiről a költő korábban azt gondolta, hogy a sajáthangja és arca, a két világháború közötti lírában kiderül, hogy csupánfikció, maga a műalkotás viszont, lényegében azonosulás konven-cionálissá vált szerepekkel. Az eredetiség fogalmának megkérdője-leződése pedig ezekben a versekben egyrészt éppen azt bizonyítja,hogy a szó, a költészet ereje sem garancia többé az érték és identi-tás egyértelmű azonosítására, hiszen amiképpen a beszélő hangjaelvesztődik a nyelv retorikai burjánzásában, a szubjektum integri-tásának illúziója is mindig ugyanúgy szertefoszlik, ha az egy líraialkotásban kerül kifejezésre.

82

A költői név mint az én egységességének védjegye, voltakép-pen abban a pillanatban maga mögött hagyja a jelölő és jelölt, jel ésreferencia közötti azonosság ábrándképét, amint valami kimonda-tott. Így az a textuális közeg, amely az én egységességének látsza-tát a modern korban talán a legutolsóként volt kénytelen feladni, aharmincas évek költészetében némiképpen elveszti az alkotó számá-ra az identitás és identifikáció megteremtésében egyfajta egziszten-ciális álláspontként nyújtott biztonságát.174 Egy ilyen viszonybanpedig nemcsak a szubjektum, de az őt körülvevő világ is leírhatat-lannak tűnik a beszélő számára: „Barátaim, ha rövid a papír / azember akkor apró verset ír; / Higgyétek el, a rövid is elég, / meg-halok, s úgyis minden töredék” – jegyzi meg tragikus-ironikus han-gon Radnóti Miklós 1938-as keltezésű Hajnaltól éjfélig ciklusánaknyitódarabja, a Röviden.

„Úgy hisszük – állapítja meg Nietzsche –, hogy magukról a dol-gokról tudunk valamit, amikor színekről, hóról és virágokról beszé-lünk pedig semmi egyebünk nincs, mint a dolgok metaforái, ame-lyek azok eredendő lényegének legkevésbé sem felelnek meg.”175 Anyelv megnevező erejének, valamint a valóságábrázolás nyelvi le-hetőségének kétségbevonása jellemző a Túl a formán című Dsida-költemény soraira is:

Háznak mondasz valamit– négy fala van, –pedig nem az.Kályhának mondod,pedig nem az,virágnak mondod,pedig nem az,asszonynak mondod,Istennek hívod,pedig nem az.

A fokozódás itt a lét és valóság ontológiai státusának nyelvimeghatározhatóságát egy szüntelenül újrateremtődő mozgássá ala-

83

kítja, amely a köznapi élet banális eszközeitől – vagyis az ember ál-tal alkotott, csak funkcionalitásukban érvényesülő tárgyak (ház,kályha) szintjéről –, az isteni teremtés elemeinek megnevezhetetlen-ségén keresztül (virág, asszony), a transzcendentális világszemléletlegvégső genus proximusáig tart (Isten). A nyelv segítségével tör-ténő racionális megismerés csődje pedig ebben a retorikai mozgás-ban ironikusan mindannyiszor visszafelé is (át)írható, hiszen míg alét és létezés alapvető kérdéseinek – az isteni princípiumnak vagyaz asszony és virág fogalmainak – nyelven kívülisége talán mégnyilvánvalónak tűnhet bárki számára, a mindennapi valóság tár-gyainak (ház, kályha) megnevezhetetlensége magát a kartéziánusgondolkodás alapjait vonja kétségbe.176

S bár ez a tendencia látszólag az avantgárd líra poétikai irá-nyultságában is érvényesülni látszik – gondoljunk csak A ló meg-hal, a madarak kirepülnek soraira: „amit fölállítunk az nem jelentsemmit”, „ez már az öregség jele / de nem jelent semmit” –, a lát-szólagos disszemináció a közismert Kassák-eposzban tulajdonkép-pen egy olyan textuális produktum megteremtésének igényébőlered, amely a valóság és nyelv egybefonódását állítja a középpont-ba. „A valóság rangjára emelkedő művészi »jel« ugyanis – amintazt Kulcsár Szabó Ernő a magyar avantgárd lírát elemezve meg-jegyzi – nem egyéb, mint valóság és művészet »egybeolvadása«, jelés dolog távolságának elvi megszüntetése a »valóság-voltában« ért-hetővé váló művészi közlés érdekében.”177 Márpedig a Dsida-költe-mény éppen a dolgok és a nyelv közötti kartéziánus közvetlenségilluzórikusságát és ennek a távolságnak a megszüntetésére irányu-ló poétikai intenció hiábavalóságát érzékelteti:

Túl minden jelzőn és rendeltetésenmeglapul a dolgok lelke

„A név szertefoszlik az általa megnevezett előtt” – állapítja megAngyalosi Gergely találóan,178 s habár a vers lezárásában a proso-popeia, vagyis az univerzum antropomorfizálása elsősorban az in-dividuumnak a transzcendenshez fűződő meghitt kapcsolatára,179

84

az ismerősként való üdvözlés békéjére, vagy az ember és világa biz-tonságos egylényegűségére mutat rá, ez a megoldás a költeményszövegében éppen azt az autonómiát függeszti fel, amelyben a be-szélő képessé válhatna önmaga arcának és hangjának a nyelv általmegjelenített retorikai horizont figurativitásától való elkülönítésére:

Kinyúl értem bizonytalan szavuk,megölel láthatatlan karjuks úgy ringok el a titkok titkán,mint az anyám ölén.

Azáltal pedig, hogy az individuum saját testét és arcát adja a dol-goknak, egyben önmaga változik (ironikusan) egy – a nyelv önrefe-renciális horizontjában mindig újrateremtődő – retorikai alakzattá.

A(Z) (EL)HALLGATÁS POÉTIKÁJA FELÉ(AZ ÖNREFERENCIÁLIS DIALÓGUS IRONIKUS FORMÁIA HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEK LÍRAI ALKOTÁSAIBAN)

A két világháború közötti költészet identitás- és értékválságánakoka – amint arra az előbbiekben már utaltunk – nem csupán az in-dividuum dezintegrációjának folyamatában ragadható meg, hanemegy olyan – alapvetően a modernizmus hagyományából eredeztet-hető – kartéziánus világszemléletben is, amely metafizikai szintenmegtagad mindenfajta transzcendentális alapú megismerést, de axió-máiban ugyanúgy megőrzi a hit struktúráit, mint a felvilágosodáselőtti gondolkodásmód. A modern „én” születése ugyanis, csupánaz ismerhető és ismeretlen nyelvi játékának szövevényeként, a kar-téziánus gondolkodás törekvéseinek és az emberi lét empirikus fel-fed(ez)hetetlenségének egymással szembenálló kettősségében jöhe-tett létre;180 a trópusaitól megfosztott metafizikai nyelv, a tudománynyelve pedig ebben a viszonyban egy olyan reflektív retorikai moz-gásba vonja a megismerés dimenzióit, amelyben a szubjektum tör-

85

ténetiséghez-kötöttsége és az értékelés temporális érvényessége foly-tán, az objektív elemzés, az (ön)megértés illúzióként lepleződik le:„minden tudásban kerestem új tudást / S a dicsőségben nagyobbdicsőségeket / S hol világos volt az ég, nagyobb világolást / S azasszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet.” – jelenti ki Füst MilánÖnarckép című költeményének beszélője, ironikusan rámutatva amodern embert hajszoló örökös kétkedésre és hinni akarásra, az igaz-ság és (ön)ámítás, élet és halál elkerülhetetlen összekapcsolódására.

„Tudom, hogy meg kell halnom – állapítja meg Kosztolányi Dezsőegyik kéziratban maradt feljegyzésében. – Egy óriási feladat előttállok, s majd én is túlesem rajta, mint annyi millió ember a világ te-remtése óta. Ez a gondolat minden napomat gyászossá és ünnepé-lyessé teszi.”181 A gyász és ünnepélyesség kettősségében pedig akorszak modernizmusának az egyik legfőbb jellemvonása fejező-dik ki. Kosztolányi Marcus Aureliusa az ember gyengeségét és azelmúlás fájdalmát ezzel a sztoikus távolságtartással, tragikus és iro-nikus pátosszal szemlélő modern magatartást ábrázolja:

Nem kancsal apostol,nem zagyva keletnek elmebetegje,fönséges írótárs,együtt a szív és fő,fájdalom és bölcs messzetekintés,elhagyatott e sanyarú földön,az, aki él és az, aki fél éslátja a törvényt, reszketve, de higgadtlépttel megy a sírhoz, az értelem égőlámpája kezében,megvetve, mi barbármindazt, mi hazugság.

És lényegében ugyanez az esztétikai-poétikai attitűd érzékelhetőa későbbi, 1932-es keltezésű Fohászkodás vagy az egyik legutolsóKosztolányi-vers, a Szeptemberi áhítat soraiban: „Én nem dadogam

86

halvány istenekhez / hideglelős és reszkető imát, / mindig felédfordultam, mert hideg lesz, / pogány igazság, roppant napvilág.”

Az ember önerejébe, egyéni képességeibe vetett bizalom álcájá-ban azonban, itt ironikusan éppen a lét jelentéktelenségére, kilátás-talanságára és az individuum elmúlásra ítéltségére mutat rá a be-szélő, akárcsak József Attila Boldog hazug… vagy A bűn című1935-ös költeményeiben:

Én istent nem hiszek s ha van,ne fáradjon velem;majd én föloldozom magam;ki él, segít nekem.

„Az önmegváltás gondolata ez – állapítja meg A bűn című verselemzése kapcsán Bori Imre –, a társtalanság végső menedéke, amit[a költőnek] nemsokára fel kell adnia, mert az egyén tehetetlen, s azönmegváltás illúziónak bizonyul.”182 A modern ember „gyászos-ünnepélyes” álláspontja ezekben a lírai alkotásokban a passzív lét-tel való sodródás kifejezőjévé válik, hiszen a vallás és tagadás egy-mást kioltó kettőssége – és itt talán József Attila későbbi Nem emelföl; Bukj föl az árból vagy Az Isten itt állt a hátam mögött… címűverseire utalhatnánk elsőként – a cselekvés képtelenségét és ugyan-akkor az „emberarcú hiány” megtapasztalásába való megnyugvás,belenyugvás lehetetlenségét tükrözi.

A kiábrándultság és a társtalanság érzése egy ilyen kontextus-ban többnyire együtt jelentkezik a lázadás gesztusával, az Isten irán-ti sóvárgás pedig egy antropomorfizált, naiv Teremtő-kép megidé-zésében teljesedik ki. Ez az ábrázolásmód jellemző Szabó Lőrinc1937-es A hitetlen büntetése című költeményére is:

De szeretném, ha volna isten,ha volna, s ugy volna ahogya fák vannak, s ha itt közöttünkröpdösnének az angyalok.

87

„Ha valami hiányzik, akkor a hiányzó ugyan távol van, de ma-ga a távolléte, a hiánya az, ami bennünket fölizgat, és éppen ezértnyugtalanít bennünket, hogy mi mindenre képes a »hiány«, ha máregyszer »itt« van, azaz van, vagyis a létet kiteszi” – jegyzi megHeidegger.183

A tizennyolcadik-tizenkilencedik századi perspektívaváltás te-hát, amely a vallásos világkép etikai-esztétikai normáit és célkitű-zéseit egy „haladó”, a racionális gondolkodásra épülő tudományosszemléletmóddal akarta helyettesíteni, az első világháború utániidőszakban a társadalom jobbítására irányuló törekvések, a kom-munizmus és fasizmus ideológiai célkitűzéseinek devalválódásanyomán mindörökre kérdésessé lesz; a múlt nélküli jövő modernvíziójában pedig – amint az a huszadik század harmincas éveibennyilvánvalóvá vált – az isteni princípium megkerülhetetlenségétéppen az ember kiolthatatlan transzcendencia-szükséglete tette le-hetetlenné. Ebből a nézőpontból Kosztolányi Számadás-köteténekversei Veres András szavaival: „a keresztény álláspont egyfajta eg-zisztencialista dekonstrukcióját” valósítják meg,184 vagyis a költő azisteni princípium jelenlétét hirdeti egy Isten nélküli, Istentől elfor-dult világban. De ugyanez elmondható Dsida Jenő utolsó, az 1938-askeltezésű Angyalok citeráján kötetében megjelenő Kóborló délutánkedves kutyámmal című költeményéről is: „Szép dolog átszökken-ni az életen, átkarikázni, / átviharozni az ifju mezőkön, az ösztö-nök útján, / így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre, /mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre…” Hiszen ha-sonlóképpen az Esti Kornél énekéhez, a Dsida-versben is a hit és azelmúlás tragikuma, az életszeretet és a „víg álarc” mögött felsejlő„halál-arc” kettőssége kerül ábrázolásra. A játék és a tragikum vi-szonya lényegében itt is örökre eldönthetetlen, mivel a „Szép dologátszökkenni az életen” verssor a túlvilági lét reményében a halálteufemizmussá szelídítő alakzatként és a modern értékhiány ironi-kus pátoszaként egyaránt értelmezhető.

Ami ezért a vallásos meggyőződésben feloldható lenne, az tra-gikum a modern gondolkodás irányából, és a kettő ellentéte mind-addig fennáll a huszadik század embere számára, ameddig a kétely

88

(mely a kartéziánus világszemlélet alapvető meghatározója) és a fé-lelem (éppen a racionálisan fölfoghatatlan elmúlás bekövetkezténekszükségszerűségét illetően), még a hit árnyékában is mindig újrate-remtődik. „Súlyos teher e földi lét nekem. / Úgy mondják, mély-álom-ban meggyógyulhatok… / De nem lehet, aludni nem tudok. / S a lel-kem gőgjén nem változtatok” – állapítja meg a Részeg éjszaka címűFüst Milán-költemény beszélője, az Éden elvesztésének, a modernember tragikus öntudatra-ébredésének és e létszemlélet visszafor-díthatatlanságának tapasztalatában. Majd ironikusan hozzáteszi:„Oh némely ember alszik zsákokon, / Befal, ledől s horkolván soselát / Bozontos mellű éjszakát. […] Oh elhamvadni volna jó / És fel-támadni megint részegen… / Részeg király volnék egy nagy hegyen.”

Egy effajta világlátás, a lírai identitás egzisztenciális magányá-nak, a megvált(hat)atlanság gondolatának és a megszólalás hiába-valóságának a belátásával párosul, akárcsak a Panasz vagy a Cantusfirmus emblematikus soraiban: „Mindennek el kell múlni / elébedjárúl Jézus / fejet hajt aztán elmegy // élő parázs a talpán / néma-ság űl a nyelvén / béna szivében kétely / siket agyában átok […]százszor is megfiadzik / magát emészti falja / vak ember lesz a vé-gén / sírna de nincs ki hallja…”

Az individuum modern fogalma tehát eleve feltételezi a társta-lanság, az egyed(ül)lét és a haláltól való rettegés előtérbe kerülését.„Tudatunkban – mondja Northrop Frye – elsődleges helyet foglalel az a gondolat, hogy meg fogunk halni, ez pedig azt jelenti, hogykezünk minden munkája, civilizációnk minden teljesítménye ma-gán hordja a halál tudását.”185 Ezért találhatunk rá Dsida Jenő 1938-asA sötétség verse című lírai alkotásában is arra az ironikus-allegori-kus beszédmódra, amelyben a megszólaló a minden ember számárasorsként rendeltetett elmúlás könyörtelen tragikumát érzékelteti:

... Mondd, kissé mártottál-e márhófehér cukrot barna lébe,egy feketekávés pohárkeserű, nyirkos éjjelébe?S figyelted-e: a sűrü lé

89

mily biztosan, mily sunyi-restenszivárog, kúszik fölfeléa kristálytiszta kockatestben?Így szivódik az éjszakabeléd is, fölfelé eredve,az éjszaka, a sír szagaminden rostodba és eredbe

„A vers olvasásába belefeledkező gyönyörködést – jegyzi megOrbán Gyöngyi – észrevétlenül s éppoly »biztosan« mint »sunyi-res-ten« átitatta a halál borzadálya.”186 És lényegében ugyanez az eszté-tikai-poétikai magatartás jellemző a Dsida-költemények közül a köz-ismert Nagycsütörtök vagy az Olvadó jégvirág soraira, ahol a kétely,a bizonytalanság, az (ön)bizalomhiány és az embertársakkal való kap-csolatteremtés elmaradása válik jelentésadóvá, az Evangélium szöve-gére utaló allúziók pedig a várakozás és reménytelenség kettősségétmutatják fel: „Ébredő, fanyar boroszlánok / símulnak a nagy szik-lasírra / s bent fekszik Lázár némán, hidegen. / Harmadnapos halott.”

Az az identitás- és közösségtudat viszont, amely a húszas-har-mincas évek lírájában, Dsida Jenő, Szabó Lőrinc, József Attila vagyKosztolányi Dezső költészetében megjelenik, éppen az azonosságés különbözés játékaként is leírható pozícionáltsága miatt válik azelidegenülés egyik okává. A modern gondolkodás ugyanis, mindigcsak az (egy)én viszonyából képes létrehozni a „mi”, „te” vagy „ő”fogalmait, és ezzel egyben saját (el)külön(ült) helyét is megjelöliegy heliotropikus (Én) viszonyt tükröző nyelvi szerveződésben. Egyilyen poétikai attitűd nemcsak az individuum magára utaltságának(f)elismerését jelenti, de a vallásos hit hagyományos formáinak át-élését is lehetetlenné teszi a beszélő számára. Idézzük fel az egyiksokat elemzett József Attila-vers, a Kész a leltár első szakaszát:

Magamban bíztam eleitől fogva –ha semmije sincs, nem is kerül sokbaez az embernek. Semmiképp se többe,mint az állatnak, mely elhull örökre.

90

A költemény kezdősorai – amint azt a szakirodalom hangsú-lyozza – párhuzamba állíthatók Szenczi Molnár Albert XC.-zsoltá-rának szövegével: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, / Uram, tégedtartottunk hajlékunknak. / Mikor még semmi hegyek nem volta-nak, / Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, / Te voltálés te vagy erős Isten, / És te megmaradsz minden időben.” ASzenczi-féle műhöz képest a Kész a leltár első sorában két változtatásttalálunk: 1. a Magamban-Tebenned különbséget illetve 2. a többesszám első személyű igealak egyes szám első személyűvé alakítá-sát.187 A vers kezdősorára tekintve, e két különbség talán a modernember önerejébe, individuális képességeibe vetett bizalom kifejező-je is lehetne, azonban a következőkben nyilvánvalóvá válik, hogyitt tulajdonképpen a magára maradottság, a közösségből való kí-vül-rekedtség állapotának ironikus kinyilatkoztatásáról van szó. Va-gyis az ember jelentéktelensége, elmúlásra ítéltsége kerül szembe aXC.-zsoltár mindenható Istenének hatalmával.188 Ugyanakkor azemberi és állati lét egylényegűsége helyett (mely az elmúlás közösattribútumában is hangsúlyossá válik), a hasonlítás folytán mégisegyfajta nélkülözhetetlen különbségtétel érzékelhető, mely ironikusfeszültséget teremt a műben. Hiszen ebben a hasonlatban, annak abensőséges kapcsolatnak a hiánya mutatkozik meg, amely a XC.-zsoltár individuuma számára az Istenhez való közelség biztonsá-gának ígéretében még nyilvánvaló volt: „Uram, téged tartottunkhajlékunknak.”

Az értékvesztés tragikuma és az (ön)irónia azonban a Kész a lel-tárban talán mindemellett akkor válik a leginkább érzékelhetővé, haa költemény idézett részletére egy korábbi József Attila-vers kez-dősorainak az (újra)írásaként tekintünk:

Én dobtam ide magamat, szivünkben vakok topognak, deszándékunk egyet jelent a rádiummalMaholnap Jehovák leszünk, hogy emberréteremtsük magunkat újra

(Én dobtam)

91

Hiszen egy ilyen poétikai irányultságban az avantgárd beszéd-mód lendületének és az expresszionista-konstruktivista képek di-namikájának köszönhetően még töretlenül érvényesülni látszik az– az individuális képességekbe és a társadalom (modern) értékeibevetett – bizalom, amely a későbbi szövegben illúzióként lepleződik le.

A huszadik századi ember magára utaltságát, Istenhez fűződőviszonyának kétarcúságát, ellentmondásosságát, a lemondás és til-takozás, remény és szkepticizmus kettősségét a Kész a leltár soraimellett megtalálhatjuk Füst Milán Önarckép című versében is: „Hor-gaselméjű s szikár / Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint magaaz Úr…” A hasonlat retorikai álarcában – vagyis az ember Istenhezvaló látszólagos hasonlóságának ábrázolásában – a beszélő itt iro-nikusan éppen azt a mérhetetlen távolságot, egyedüllétet tárja elénk,ami a modern individuum számára osztályrészül adatott. Az isten-fogalom antropomorfizálódása és demisztifikálódása pedig a racio-nálisan (f)elfog(ad)hatatlan (örök)lét és az egyén transzcendencia-szükséglete közötti feszültség tragikumának kifejezőjévé válik:

Négy ízzó fal mered reám csupán, –Az Úristennek vörhenyes haragja, –Majd bólogatva, lassan elmegyek.S mint ki régen hordja már szivében a halált, –Kárvallott számadó, megbántott régi szolgaS ki birót ment el keresni, de nem talált.

Ugyanez a viszony kerül ábrázolásra Szabó Lőrinc Gyermek ésbolond című költeményének zárósoraiban is. Hiszen a bolond és Istenfogalmainak szemantikai összekapcsolódása valamint a látszólagközösként ábrázolt emberi és isteni attribútumok (magányosság, té-kozlás, teremtés) ironikusan éppen e két (id)entitás egymástól valóvégtelen eltávolodását vetítik elénk:

Nagy a világ s láttuk elégszer:szépség s igazság ritka vágy,

92

győz a tömeg s a butaság,ahogy a tömegen a kényszer.

Mi mégis csak nézünk magunkba,bár reménytelen ez a munka:– „Igy szebb lesz!” – szól bennünk a gyermek.

S szól a bolond: – „Más ki segítsen?Tékozlom magam és teremtek,magam kedvére, mint az isten.”

Az Istenhez fűződő viszony ugyanis, lényegét tekintve herme-neutikai viszony, ami azt jelenti, hogy mindenkor csak az ember ésIsten közötti distancia (f)elismerésében vagyunk képesek kiteljesí-teni, annak a tudatában, hogy a tőlünk különbözőt „magunk elétudjuk állítani úgy, ahogy van”.189 Egy ilyen kapcsolat nem a tudo-mányos megismerés (szubjektum–objektum) irányultságában jönlétre, hanem az odafigyelés alázatát, a szeretetet és a kérdezés nyi-tottságát feltételezi. A modern ember azonban, általában önmagátállítja minden (pár)beszéd fókuszába, azaz csak egy olyan (állás)-pontból tud megszólalni, amely „a vele szembekerülő tárgyiasu-lásban, vagyis az afölött való úrrá-levésben tapasztalja meg a léte-ző[k]höz fűződő alapviszonyát”.190 A saját szubjektivitásában„ego”-ként értelmezett individuum így képtelenné válik a valódidialógus létrehozására és fenntartására, próbálkozásai nem jutnaktúl az önmagára-irányultság és a „másik”-at objektumként definiá-ló magatartás határán.191 A húszas-harmincas évek költője talán csaknéhány esetben képes arra, hogy meghaladja ezt a korlátozott né-zőpontot (például Dsida Jenő: Templomablak; Tíz parancsolat;Nyáresti áhítat; Álmot adsz…).192

A modernizmus érték- és identitásválsága tehát lényegében egyolyan hiányként értelmezhető egzisztenciális állapot, amely a szemé-lyiséget a reménytelenség és elidegenedettség passzív megismeré-sére kárhoztatja, de ugyanakkor egy rejtett lehetőségpotenciál fényé-ben az illúziókkal való végleges leszámolást is lehetetlenné teszi. A

93

rendhez szokott értelem a világ egységének megbomlását és az em-ber magára maradottságát tragikumként, a kartéziánus gondolko-dás csődjét pedig „világhiány”-ként, egzisztenciális válságként élimeg. A modernizmus tragikuma így, egy elveszett vagy eljövendőmás-ként való lét metafizikai feltételezésében írható le, egy olyantudattalan paradigmatikus viszonyrendszer elszakíthatatlan eleme-ként, amelyet Habermas szavaival: „egyrészt a folyamatos, még aforradalmi tettet is magába foglaló hagyománysor, másrészt az el-váráshorizont túlsúlya, a történelmi tapasztalatok elsajátítandó po-tenciálja”193 határoz meg.

Nem véletlen, hogy a harmincas évek közepétől kezdve a ma-gyar költészet poétikai irányultságában a tragikum és a vallomásosjelleg némiképpen háttérbe szorítja az univerzum elemeinek szin-tézisbe foglalását, az egyetemes összefüggések személytelen ábrá-zolásmódját. „A logosz megtestesülésének helyét […] elfoglalja aphüszisz nyelvvé válása”194 – állapítja meg találóan Peter Sloterdijk.És amint az egzisztencializmus és a pszichoanalízis a huszadik szá-zad harmincas éveiben nyíltan ki meri fejezni kételyeit a klasszikusmodern gondolkodás paradigmáinak érvényességét illetően, ugyan-úgy képes végül az eszme és élet egymásnak feszülő kettősségében(Eszme-élet) az ontológia – egy ékezet erejéig – felülírni a racionaliz-must: Eszmélet. A Medáliák-ciklus chiffre-szerű tömörítettségévelellentétben ugyanis – amely talán a tiszta költészet csúcsteljesítmé-nyének is tekinthető József Attila költői életművén belül195 –, az Esz-méletben a látszólag játékos önábrázolás válik az egyéni érvényesü-lés lehetetlenségének, a fölöslegesség belátásának tragikus-ironikuskifejezőjévé:

Sovány vagyok, csak kenyeretEszem néha, e léha, locskaLelkek közt ingyen keresekBizonyosabbat, mint a kocka.Nem dörgölődzik sült lapockaSzámhoz s szívemhez kisgyerek.

94

A nincs és lesz azonosítása az illúziók és az öncsalás, az emberigondolkodás rendszerszerűsége és az emberellenes áttekinthetet-len valóság képei itt együtt jelennek meg a társadalompolitikai ide-ológiák és a kognitív, intellektualizáló tudományosság hiábavalótörekvéseinek ironikus leleplezésével: „Csak ami nincs, annak vanbokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.”

Ebben a viszonyban pedig, az emberi lét tragikus determinált-ságának tapasztalata a szabadság fogalmának érvényességét is ké-pes megkérdőjelezni: „Fülelt a csend – egyet ütött. / Fölkereshetnédifjúságod; / nyirkos cementfalak között / képzelhetsz egy kis sza-badságot – / gondoltam. S hát amint fölállok, / a csillagok, a Gön-cölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött.”S – bár látszólag a szabadság itt egyértelműen az elveszített fiatal-ság fogalmához kötődik – a „képzelhetsz” ige és a feltételes mód el-sősorban imaginációt és nem emlékezést sürgető jelentése egyben akét fogalom összekapcsolhatóságának kétségbe vonását is lehetővéteszi. Hiszen az ifjúságban még létezett, de a felnőttkorban márelveszettnek hitt szabadság elsősorban nem a megtapasztalás, a„nosztalgikus emlékezés”196 állapotához, hanem a beleképzelés le-hetőségéhez kötött. A „képzelhetsz egy kis szabadságot” állításbantehát, nem csupán arról van szó, hogy: „az én jól tudja, hogy a sza-badságból neki jutó rész nem elégséges, több illetné meg, vagy leg-alábbis többre lenne igénye”,197 hanem talán arról is, hogy az elképze-lés és emlékezés fogalma közötti szubsztanciális különbség folytána szabadság a beszélő számára csupán illúzió, sem az ifjúság, sema felnőttkor nem rendelkezik ilyen attribútummal. A Börtöncellamegnevezés, amelyet a költő az idézett szövegrészlet egy előbbiváltozatának adott, ebben a kontextusban az emberi lét egészénekaz eredendő végességben, az elmúlásban elkerülhetetlenül kitelje-sedő determináltságára vonatkozik.

Az ifjúság és szabadság viszonyának ugyanilyen ironikus két-ségbe vonása érhető tetten az egyik utolsó József Attila-vers, a Taláneltűnök hirtelen… soraiban:

95

Ifjúságom, e zöld vadontszabadnak hittem és öröknekés most könnyezve hallgatom,a száraz ágak hogy zörögnek.

A fiatalság szabadsága ugyanis – abból következően, hogy a„hittem” ige éppen annyira vonatkoztatható a szabadság, mint azöröklét fogalmaira – itt hasonlóképpen visszavonásra kerül, mint azifjúság örökkévalóságának gondolata. És még mindig József Attilaköltészeténél maradva, talán az utólagos ráeszmélés ilyen sajátosesetével találkozhatunk a Mama című költeményben, ahol éppen alehetőségek kihasználhatatlansága miatt érzett kétségbeesésnek, azegyéni tett megbánásának a hiábavalóságára és a cselekvésképte-lenségre mutat rá a beszélő. Hiszen a cselekedet visszavonása („nemnyafognék”) a lét determináltságában bekövetkező finalitást – a Ma-ma halálát – semmiben sem képes már befolyásolni, mivel a lírai énnézőpontjából nem létezik összefüggés az egyéni tett és a sorssze-rűség végtelen kiszámíthatatlansága között. Vagyis az individuumsemmiféle ráolvasással vagy mitikus cselekedettel nem képes meg-változtatni jelenvaló léte koordinátáit.

A léttől-fosztottság megtapasztalásának, a modern ember érték-válságának tragikuma viszont legplasztikusabban éppen KosztolányiDezső Számadás kötetének utolsó költeményében, az Ének a sem-mirőlben kerül kifejtésre:

Amit ma tartok, azt elejtem,amit ma tudtam, elfelejtem,az arcomat kezembe rejtem,s elnyúlok az üres sötétben,a mélyen-áramló delejben.

Hiszen a lemondás, a látszólagos belenyugvás mögött itt ironi-kusan éppen a(z) (f)elfog(ad)hatatlanság, a tiltakozás és az élni aka-rás válik fontossá a megszólaló számára; a halál megértésében, ahaláltudat „megélésében” pedig ilyenképpen korántsem a „megta-

96

pasztalás” kíván(csi)sága, hanem az elszakadás, a(z elképzelt) lét-től-fosztottság állapotának a fájdalma kerül előtérbe. A szöveg nyel-vi (meg)képződésének figuratív mozgásában a halál közelségétőlvaló félelem effajta megnyilvánulásaként értelmezhető az Ének asemmiről szövegében az a tendencia is, amely a szorongást csupánegy – magától a beszélő szubjektumtól elkülönülő – „te”-ként aposzt-rofált (id)entitás megszólításában teszi a nyelvi kifejezés számárahozzáférhetővé: „Ha félsz, a másvilágba írj át, / verd a halottak né-ma sírját / tudd meg konok nyugalmuk írját.” Ebben a kontextus-ban, a (halál)félelem (el)takar(ít)ásának intenciójához hasonlóan az„ismerősebb”, „otthonos”, „tudjuk ezt rég” megállapításokat iróniá-nak tekinthetjük, hiszen a semmi – amint azt Heidegger találóanmegjegyzi – valójában „nem vonz magához, minthogy lényege sze-rint elutasító”.198 Nem véletlen, hogy a halált és a halálról való tudá-sát a beszélő csak az élet fogalmaival, az életre jellemző metafori-kával képes körülírni:

Szokatlan-új itt ez a köntös,pár évre szóló, szűk, de göncös,rossz gúnya, melyet a könny öntöz,beh otthonos lesz majd a régi,a végtelen, a bő, közömbös.

Én is öröktől ebbe voltam,a semmiségre ráomoltan,míg nem javultam és romoltam,tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:eltűnni és feküdni holtan.

A halál állapotának, a semminek a megnevezése tehát itt koránt-sem tekinthető egyfajta néven szólításnak, amiként azt a szövegbenmegképződő jelentés látszólag ilyenként állítja be.199 A beszélőtugyanis, éppen a nyelv metafizikai rendszerét a (meg)szól(al)ás po-zícionáltságából meghaladni képtelen volta akadályozza meg ab-ban, hogy megért(es)se ezt a kérdést. „A lét, amit meg lehet érteni:

97

nyelv – mondja Gadamer –, bármelyik legyen is az a nyelv, ame-lyikben mozgunk, sohasem jutunk máshová, mint a világnak egytáguló aspektusához, »látásához«.”200 A költemény egyetlen olyanpontja, amely e metafizikai körből való kilépést és a halál élőkéntvaló megtapasztal(tat)ásának képtelenségét belátja, és ezzel – para-dox módon – a megoldás lehetőségét is felveti a költészet számára,a „de nem felelnek, úgy felelnek” felismerés.

Az Ének a semmiről ezért, a látszat ellenére elsősorban nem a„Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább Semmi?”201 meta-fizikai alapkérdés kifejez(őd)ésében közelíthető meg, hanem egyolyan esztétikai-poétikai irányultság kiteljesítőjeként, amely a meg-semmisülés elfogadhatatlanságának ironikus leleplezését érvénye-síti. Hiszen maga a beszéd alapvető léthez-kötöttsége, a megszólalóitt-léte teszi lehetetlenné a nemlét állapotának szavakba foglalását.A kimondás lehetetlensége, a(z) (el)hallgatás így az ember és a vi-lág ontológiai viszonyának egyik leglényegesebb tapasztalatáváválik.

„Hallgatok, pedig szivemben nő az árnyék.” – jelenti ki az 1939-esAlkonyat című Radnóti-vers beszélője, de a hang effajta elveszt(ő-d)ése jellemző József Attila utolsó költeményeire is:

A semmi ágán ül szívem,kis teste hangtalan vacog.Köréje gyűlnek szelidenS nézik, nézik a csillagok.

(Reménytelenül)

„Csak az igazi beszélésben – állapítja meg Heidegger – lehetsé-ges a tulajdonképpeni hallgatás. A jelenvalólétnek ahhoz, hogyhallgathasson, mondanivalóval kell rendelkeznie, azaz rendelkez-nie kell önmaga tulajdonképpeni és gazdag feltárultságával. Ekkora hallgatagság megnyilatkozik, és véget vet a »fecsegésnek«. Ahallgatagság a beszélés móduszaként oly eredendően artikulálja ajelenvalólét értelmességét, hogy belőle származik az igazi hallani-tudás és az áttekinthető egymássallét.”202 És talán nem véletlen,

98

hogy a két világháború közötti magyar költészetben az eszmélke-dés, az ember gondolkodó létének és az egyéni élet megértéséneklegvégső pontja is éppen ezt a hallgatásként kiteljesedő (ironikus)beszédet állítja előtérbe:203

Igy iramlanak örök éjbenkivilágított nappaloks én állok minden fülke-fényben,én könyöklök és hallgatok.

(Eszmélet)

A teológiai hermeneutika – mutat rá Hans Robert Jauss – ismeria „beteljesedett kommunikációban önmagát megszüntető párbeszéd”fogalmát éppúgy, mint a „széteső dialógus” különböző formáit. AzIsten és ember közötti hallgatásban lényegében ez a beteljesültségjut érvényre: „akik el vannak választva egymástól, azoknak mégbeszélniük kell, akik egyesültek, azok hallgatnak – az ember hall-gat, mert már minden megtétetett és elmondatott”.204

Ebben a viszonyban, a létmegértés és önmegértés metaforája afül, és nem a száj. Hiszen aki beszél, az nem hall(gat)hat, és ilyen-képpen – amint azt jelezni igyekeztünk – nem is hall. A lét (ki)hall-gatható, de nem a beszédben, hanem a(z) (el)hallgatásban. RadnótiMiklós 1938-as Hajnali kert című költeményének sorai kiválóan ér-zékeltetik ezt a poétikai irányultságot:

Ülünk a fényben, hallgatunk,fejünk felett a nap kerings leheletével szárogatjaharmattól nedves vállaink.

Az univerzum emblematikus alakzatai, a maguk antropomorfi-zált (jelen)létében itt inkább az együttérzés és a gondoskodás, mintaz idegenség vagy a fenyegetés szándékára utalnak, akárcsak azelőbbiekben már idézett József Attila-vers, a Reménytelenül szöve-gében.

99

A mindennapi valóság tapasztalatát – írja Szent Ágoston – a lá-tás metaforájával nevezzük meg: „Nem mondjuk: halld csak, vala-mi vöröslik. Vagy: szagold meg, hogy csillog. Vagy: ízleld, milyenfényes. [De] beszélünk így: nézd, micsoda zengő, mennyire illatos,nézd, milyen az íze, nézd, milyen kemény. A látás feladatát ugyan-is – benne első hely szemünket illeti – kisajátítja más egyéb érzé-künk is valamiféle hasonlóság címén, amikor egy-egy dolog isme-retére törekszik.”205 A hagyomány létmódja azonban egészen mástermészetű, mint a valóság érzéki közvetlenségének tapasztalata. Ahermeneutikai jelenség „a hallás lehetőségén alapul”, állapítja megGadamer egy, a Szent Ágoston szövegéhez hasonló retorikai for-dulattal élve: „a hallásnak elsőbbsége van a látással szemben. […]Akit megszólítanak, akihez szólnak, annak – akár akarja, akár nem– oda kell hallgatnia. Nem tud úgy másfelé hallgatni, mint ahogy ellehet nézni valami mellett úgy, hogy egy meghatározott irányba te-kintünk.”206 A hall(gat)ásnak pedig ebben a kontextusban, paradoxmódon sokkal több köze van az íráshoz – amelyben a hagyománypotencialitásként elénk állhat –, mint a beszédhez, mely a minden-napi tapasztalatot közvetíti.207

A beszéd tehát, amely a huszadik század emberének végső so-ron a megismerés, a metafizikai valóság leírásának eszközét jelenti,az individuum számára nem jelenhet meg többé az egzisztenciáliskérdések megragadásának megbízható útjaként. A (modern) költé-szetben a lét lényegében szavak által kifejezhetetlenné válik: „a létdadog, / csak a törvény a tiszta beszéd”(Óda). Hiszen az isteni ki-nyilatkoztatás egzisztenciális elsőbbségét hirdető paradigma a mo-dernizmusban elvesztette jogosultságát az anyag elsőbbségével szem-ben. A keresztény kijelentés helyett ugyanis, mely szerint: „[a]z Igetestté lett, itt élt közöttünk”,208 a materialista gondolkodás az egyet-len valóságos (lét)dimenzióként elfogadott földi világ nyelvi kife-jezhetőségét, az ember és a természet leírását helyezi elméleti vizs-gálódásai központjába. Az írással, információval ellentétben, amelyegyben az élet metaforájának is tekinthető, ilyenképpen maga azanyag, a halál válik a lét elsődleges ontológiai ismérvévé:

100

De szorgos szerveim, kik újjászülneknapról napra, már fölkészülnek,hogy elnémuljanak

(Óda)

Ebben a viszonyban az ember egyetlen attribútuma a mulandó-ság, a legfőbb tapasztalat pedig az idő, amely a test romlásában nyerértelmet: „te kezdtél el s te hozod meg a véget, / teremtőm vagy éste vagy az ítélet / bűnömre, a Te bűnödre, hogy élek!” – állapítjameg Szabó Lőrinc Megnyugvás című verse az „Idő”-höz szólóaposztrofikus-prosopopeikus beszédmódban.209

A semmire való fülelés tehát – amely a huszadik század embereszámára egyfajta végső transzcendentális állás-pontnak tekinthető– így magának az élet és halál különválaszthatatlanságának (f)el-ismerése is. Lét és nemlét hangja eggyé formálódik a csönddel, hi-szen finalitásában e két ontológiai státus megkülönböztetettsége ér-telmét veszti:

A hideg űrön holló repül áts a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?Összekoccannak a molekulák.

(Téli éjszaka)

A metafizika (nyelvi) börtönébe zárt egyén önmagára és anyelvre irányuló külső reflexióinak kísérlete egy effajta viszonybanugyanúgy illúzióvá válik: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egy-szerre kint s bent egeret”(Eszmélet), mint a tudat és a lét, a fent ésa lent racionálisan megkülönböztetett kettősségének a felcserélhe-tősége: „nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga”(Arspoetica). És talán ezért is kerülhet előtérbe ezekben a versekben aszöveg írásjellegének a hangsúlyoz(ód)ása, a szóbeliségnek az egy-séges én-konstruktum identitását és autoritását megőrző törekvé-seivel szemben; ezért játszik és burjánoztat József Attila utolsó ver-seiben: Jön a vihar…; Ars poetica; „Költőnk és Kora”. Hiszen a beszédmegszűnte végső soron nemcsak a hallgatásban, hanem a nyelvi kép-

101

ződmény tudatos szétbomlasztásában, a puszta cél nélküli artiku-láció felé való (el)fordulásban is megvalósítható:

Ime, itt a költeményem.Ez a második sora.K betűkkel szól keményencíme: „Költőnk és Kora".

(„Költőnk és Kora”)

Az irónia itt egyaránt tetten érhető a freudi episztemológiárautaló allúzióban: „Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szub-limálom / ösztönöm...”; és a művészet jelentésképző funkciójának,a nyelv által történő megismerés lehetőségének a megkérdőjelezé-sében: „Úgy szállong a semmi benne, / mintha valaminek lenne /a pora...”

Nem csupán arról lehet tehát itt szó, hogy: „[a] hang szövegnekvaló alávetettsége […] annyiban szembesít az olvashatatlanság al-legóriáival, amennyiben vagy a hallgatás alakzataiba torkollik […]vagy pedig egyszerűen megfosztja a hang átvevőjét attól, hogy a»fölfeslő« textúra ellenében jelentéskontinuummá formálja a betűkbeszédét”, 210 hanem arról is, hogy a költészetnek – ha a lét modalitá-sát kénytelen megnevezni – a harmincas évek poétikai tapasztalatá-ban ironikusan távol kell maradnia bármilyen fajta referenciaterem-tés szándékától. És talán ezért válik fontosabbá Füst Milán számárais a gondolkodás és az írás (a maga szakrális entitásában), mint agondolat, amelyet kifejezni hivatott, vagy mint a szavak értelme,amelynek leképzését a nyelv, bár az eredendő tropikusság és a je-lentés rögzíthetetlensége folytán képtelen, de köteles elvégezni. „Azthiszem – jegyzi meg Naplójában –, hogy az ember részéről a legna-gyobb lemondás az, hogy a dolgok megfejtéséről végképp le tudmondani, mégis hajlandó arra, hogy tovább gondolkozzék.”211

Amennyiben viszont a megtapasztalt lét nem beszélhető ki anél-kül, hogy eredeti intencionáltsága a másokhoz, egy másikhoz valófordultságában elvesztődne, akkor nem marad más hátra, mint azírás eszközjellegének a feladása és az értelmezés szubjektivitásá-

102

nak, temporális érvényességének az elfogadása. Ez a belátás ígyvégső soron egy olyan felismeréshez vezet, amely – a kartéziánusgondolkodás lényege felől nézve – feleslegessé tesz minden alkotó-munkát. Hiszen, ha a nyelv voltaképpen uralhatatlan a költő számá-ra, akkor a személyiség egységessége magában a szövegben valómegőrződésében is illúzióvá válik, az alkotás eredetiségének hitepedig – mint alapvetően az individuum egyediségéhez köthető funk-ció – szertefoszlik. A húszas-harmincas évek költészete ebben aperspektívaváltásban tehát végül elérkezik a szubjektum integrali-tásának és a nyelv kifejezőerejének cáfolatáig, gondolkodás- és kife-jezésmódjában eljut egy meglévő világszemlélet tarthatatlanságá-nak felismeréséig, azonban ezt az állapotot legtöbb esetben nemtudja meghaladni. A kora eszméitől elidegenedett, tehetetlenségrekárhoztatott individuum viszonya a valósághoz, ebből a nézőpont-ból többnyire a tragikus-ironikus ábrázolásmódban teljesedik ki:„Csatatér a világ, s minden csuromvér lett, / mióta az írást legyőz-te az Élet” – állapítja meg Babits Mihály Ritmus a könyvről című1929-es költeménye, a (textuális) hagyománnyal, a múlt értékeivelszemben az objektív megismerést, az újítás és fejlődés mítoszát elő-térbe állító modernizmus létszemléletére reflektálva.

„[A] modernség – jegyzi meg Paul de Man –, amely alapjábanvéve az irodalomról való leválás és a történelem visszautasítása,olyan alapelv egyben, amely tartósságot és történelmi létezést kínálaz irodalomnak.”212 Az alkotó, egy effajta kontextusban: „nem mond-hat le arról, hogy ne legyen modern, de rá sem bírhatja magát azelődöktől való függésre – akik egyébiránt ugyanebben a helyzetbenvoltak.”213

Csakhogy az egzisztenciális válság, amely a szubjektum identi-tásának nyelvi kifejezhetőségét, a nyelv uralhatóságát és valóság-hoz kötöttségét kétségbe vonja, egyben egy új létmódot ad a szöveg-nek. Az isteni teremtés és kinyilatkoztatás nyelvisége: „Kezdetbenvolt az Ige, és az Ige volt az Istennél, és Isten volt az Ige”214 ugyan-is, nemcsak az ember és a világ eredendő nyelvhez-kötöttségénekgondolatára utal, hanem a teremtés isteni attribútumának emberáltali megismerhetetlenségére is. A költő feladata ilyenformán nem

103

a teremtés, hanem a megőrzés, az írás megőrzése. Az emberi szóalapvető referencia nélküliségére, a befogadás reflektív, (ön)feltárójellegére és a szövegolvasatban (újra)teremtődő (fiktív) beszélő sze-repére mutatnak rá ironikusan a Tíz parancsolat című Dsida-töre-dék kezdősorai: „Én vagyok a Te távoli / társad és örökös barátod, /kinek kezét sose fogod meg / s igazi arcát sose látod. / Én is, mintte, egyazon úton / járok szüntelen körbe-körbe / s éjszakánkéntugyanúgy nézek / önmagamba, e furcsa, görbe, / törött és fátyolostükörbe.” A címben megjelenő allúzió és az egyes szám első szemé-lyű, aposztrofikus beszélői irányultság itt egyaránt szolgál(hat)ja amegszólaló elfe(le)dését, de a költemény megszólítottjának kilététés a (pár)beszéd célját is örökre kérdésessé teszi.

Az irónia – ebben az értelemben – egy olyan képtelen elvágyó-dásként határozható meg, amely a dolgokra való hivatkozás terhé-től megszabadulni akaró diskurzus önmegsemmisítő működésébenlétrejön. Az isteni szó, az Ige ugyanis – transzcendentális nézőpont-ból – elsődleges a világgal, az anyag valóságával szemben, az em-beri kommunikáció viszont, a történelem és időbeliség börtönébe zártműködésként érvényesül, akárcsak a kifejezés tökéletlenségéhez atestmozgások, gesztusok, hangok és jelzések végtelenségéhez lán-colt lélek. Csupán nyomok vannak számunkra, eredet nem létezik,állapítja meg Derrida: „A nyom [pedig] nemcsak az eredet eltűné-se, azon a diszkurzuson belül, amelyet folytatunk, és aszerint az ös-vény szerint, amelyet követünk, azt is jelenti, hogy az eredet mégcsak nem is tűnt el, hogy sohasem jött létre, csupán reciprok módonegy nem-eredet, a nyom által, ami így az eredet eredetévé válik.”215

104

(ÉRTÉK)VÁLSÁG VAGY (ÉRTÉK)VÁLTÁS?

– Ironikus jegyek a kortárs erdélyi lírában –

„az olyan fogalmak előfordulása a mai végső szó-tárakban, mint: »igazságos«, »tudományos«, vagy »ra-cionális« még nem ok azt hinni, hogy az igazságosság,a tudomány vagy a racionalitás lényegének szókratészivizsgálata bárkit is jelentősen túlvinne saját koránaknyelvi játékain.” (Richard Rorty)

A nevettetés irodalmi kánonjának létrejöttéről beszélve MihailBahtyin fontos szerepet szán annak a radikális horizontváltásnak,amely az antik és a középkori irodalomban a mitikus világszemlé-let és létértékelés dimenziójától a mindennapi valóság felé fordul.Szerinte a hagyomány effajta kritikai átértelmezésének mozzanata,az irodalmi alkotásokban összekapcsolható a polifonikus-párbe-szédes poétikai tendenciák előtérbe kerülésével és ezzel együtt anépi-karneváli eredetű „komoly-nevettető” műfajának a kibonta-koz(tat)ásával. A szókratészi dialógus és a menipposzi szatíra te-kinthető e diskurzusváltás alapjainak.

A Platón és Xenophón műveiben található dialógusok jellegze-tessége – Bahtyin meglátásában – az, hogy a különböző nézetek,ideológiák harca során nemcsak az adott eszme, hanem az őt kép-viselő ember is megmérettetik. Ezekben a filozófiai párbeszédek-ben minden szereplő egyfajta regényhős, akiket Szókratész „bevona dialógusba, és […] szándékuk ellenére ideológusokká tesz”.216 Abeszélgetések során alulmaradó fél bukása azonban, itt távolról semtekinthető tragikusnak, hiszen ebben a viszonyban csupán egy ha-mis előítélet, egy vélt igazság lelepleződéséről van szó; arról, hogyaz adott szereplő „naiv magabiztossága” tudatlanságnak bizonyult,emiatt pedig nevetségessé vált mind a beszélgetés résztvevői, minda befogadó számára. A szókratészi irónia ilyenképpen: „redukáltkarneváli nevetés”.217 A menipposzi szatíra218 viszont sokkal több

105

nevettető elemet tartalmaz, mint a Szókratész dialógusai. Ez a mű-faj már képessé vált arra, hogy megszabaduljon a platóni, xenophónipárbeszédek „történelmi memoár jellegű” korlátaitól, így sokkalszabadabban támaszkodhat a fikcióra, a kísérletező fantasztikumerejére. Az ábrázolt „valóság” ironikussága így a menipposzi szatírá-ban legnagyobb részt az éles kontrasztokra, ellentétekre épülő szer-kesztésmódnak és a páratlan műfaji rugalmasságnak köszönhető.Hiszen amellett, hogy a szereplők útjai „a Földről az Olümposzraés az alvilágba”219 vezetnek minket, jellemző rá a prózai és versesbeszéd keveredése, valamint a különböző betéttípusok (szónoki be-szédek, levelek, novellák) alkalmazása is. Ugyanakkor viszont a me-nippeában a komikum forrása gyakran nem más, mint a szereplőkkülöncsége, a botrányos viselkedés vagy az illetlen beszéd.

Melyek lennének azonban az irónia és a nevetségesség esztéti-kai-poétikai kategóriái közötti hasonlóságok, és mit tekinthetünk ekét fogalom közötti alapvető különbségeknek? Kierkegaard szerinta humor sokkal nyilvánvalóbb kétkedést fejez ki, mint az irónia.Nézőpontjából a komikum „nem a végesség, hanem a vétkesség” ka-tegóriája, hiszen a nevető individuum számára nem csupán a világ,hanem elsősorban saját ember-volta jelenik meg görbe tükörben.220

Ugyanakkor viszont az iróniával szemben a humor alapjában vévepozitív irányultságú, mivel a saját maga feletti bíráskodás, az (ön)-kritika dimenzióiban mozog.

Akárcsak Kierkegaardnál, a későbbiekben Henri Bergson átfogótanulmányában is elválaszthatatlanná válik a humor az ember vi-selkedésétől: „Nincs komikum a sajátosan emberin kívül. Egy táj le-het szép, elragadó, fenséges, csúf vagy jelentéktelen; nevetséges so-hasem lehet. Nevethetünk egy állaton, de csak azért, mivel valamiemberi magatartást vagy kifejezést veszünk észre rajta. Nevethetünkegy kalapon; de ilyenkor nem a nemez vagy szalmaanyagon csúfo-lódunk, hanem a formán, amelynek anyagi kifejezése ez a kalap.”221

Ebből a nézőpontból a komikum alapja az (ön)utánzás, az ember ésvalóság egyfajta távolságtartó, esztétikai álláspontból való ábrázolá-sa, amely úgy teremtődik meg, hogy a közösség és az individuum:„létfenntartásának gondjaitól megszabadulva, műalkotásként kez-

106

di vizsgálni önmagát.”222 Bergson szerint a humor és az irónia lé-nyegében egymással ellentétes irányultságú (érték)kategóriák. Amígugyanis a komikum a tudományos megismerés közönyével egyremélyebbre ás a valóság rétegeiben, addig az irónia fennkölt, érzel-mektől telített műfaj, amely fokozatosan izzítja fel a diskurzust, svégül „valami feszített ékesszólássá nemesedik”.223 Ebben a kontex-tusban, a két fogalom között talán éppen az a különbség, hogy mígaz irónia egyértelműen összekapcsolható az indulatkeltés művésze-tével, addig a komikum sohasem válhat patetikussá. „Nincs nagyobbellensége a nevetésnek – állapítja meg találóan Bergson –, mint egyerős érzelem.”224 Továbbfűzve ezeket a gondolatokat, az irónia éskomikum alapvető jellemzőinek meghatározásában közel kerülünka szónoki mesterség legfontosabb aspektusairól alkotott klasszikusretorikai koncepciókhoz. Ciceró ugyanis – görög szerzőkre hivatkoz-va – az ékesszólás két elsőrendű feladatának a társadalmi viszo-nyok és az emberi jellem ábrázolását (ethicon), valamint az érzel-mek felkorbácsolását, a közönség tűzbe hozását (patethicon) tartja:„Az előbbi szelíd, kellemes hangvételű, s a hallgatóság megnyeré-sére alkalmas. Az utóbbi heves, csupa tűz, csupa magával sodró len-dület; viharos szárnyalását fel nem tartóztathatja semmi.”225 Ebbena viszonyban az irónia sokkal közelebb kerül a tragédiához, mint akomédiához, hiszen a pátosz elsősorban a tragikum jellemzőjénektekinthető. Az iróniafogalom alakulástörténetét a különböző korsza-kok esztétikai-filozófiai és stilisztikai-poétikai dimenzióiban vizs-gálva pedig, biztonsággal megállapítható, hogy, amennyiben a klasz-szikus retorika számára az irónia alakzatként leginkább a nevetésés nevetségesség körébe tartozott, addig a modernizmus irónia-koncepciója – amely voltaképpen a romantikus művészetszemlélet-ben teljesedett ki először – a tragikum értékkategóriáját részesítetteelőnyben a komikummal szemben. Egy effajta radikális horizont-váltás Solger, Hegel vagy Kierkegaard munkáiban ugyanúgy tettenérhető, mint a modern irodalmi alkotásokban.

A magyar nyelvű szakirodalomból elsőként talán Veres Andrásutal arra az irányultságra, amely ezt az értékkategóriát a moder-nizmus irodalomelméleti koncepciójában fokozatosan a tragikum

107

köréhez kapcsolódva kívánta értelmezni.226 És valóban. Ha átte-kintjük a romantikus irónia fogalmának kialakulását, egyértelmű-en megállapítható, hogy – bár a koncepciót megalkotó Schlegel-fi-vérek, és közülük főképpen August Wilhelm Schlegel számára azirónia és tragikum fogalmának összekapcsolása még elképzelhetet-len volt – a későbbiekben ez a két értékkategória egyaránt megha-tározóvá válik a modern irodalom és az ember világhoz való vi-szonyának értelmezésében. Solger szerint például a tragédiákbanlegalább olyan – ha nem éppen fokozottabb – mértékben jelen vanaz ironikusság, mint a költészetben. Ebből a nézőpontból, a valódiirónia olyan kettős irányultságú mozgás, amely egyrészt a hős bu-kását, másrészt viszont – egy magasabb rendű eszme fényében – asorsának pozitív értelemben történő beteljesülését eredményezi. Éslényegében ehhez a kérdéskörhöz, valamint a hegeli „világirónia”fogalomhoz kapcsolódik Kierkegaard is, amikor az iróniát a saját lé-tétől, kora eszméitől elidegenedett, tehetetlenségre kárhoztatott szub-jektum attitűdjeként értelmezi. A modern iróniakoncepció ugyan-is, modalitásbeli vonásaira tekintve mindig egyfajta értékválságotábrázol. Nem jelent mást, mint a saját létével, kora egzisztenciáliskoordinátáival szembeszegülő egyén patetikus attitűdjét egy elve-szett vagy eljövendő állapot felé való irányultságban, melynek soránlétrehozza önmaga értékmodelljét, és egyben a társadalom, kortár-sak vagy a hagyomány kanonizációs tendenciái ellenében felállítottetikai és esztétikai megkülönböztetettségét, különállóságát is hang-súlyozza. Mallarmé ezt a modern életérzést 1891-ben így fogalmaz-za meg: „Én alapjában véve magános vagyok, s azt hiszem, hogy aköltészet csak egy szervezett társadalom fényűzése és ünnepi díszelehet, olyan társadalomé, amelyben megvan a helye a dicsőségnek;ma a dicsőség fogalma kihalt az emberekből. A mi korunkban aköltő sztrájkba lép a társadalommal szemben; ilyenkor nincs egyébtennivalója, mint a kínálkozó korrupt alkukat elhárítani magától.”227

A tragikum értékkategóriájához kapcsolódó ironikus attitűd te-hát, legtöbbször valamiféle ideális kezdeti, vagy finalitásként mégbe nem következett társadalmi állapot hiányából teremtődő kiáb-rándultságként, várakozásként fogalmazódik meg. A jelenvalólét

108

reménytelensége mögött mindig ott bujkál a változás, változtatáslehetőségében való hit, mely legtöbb esetben az adott költeményszövegében kifejezést is nyer. A lét bizonytalanságára tekintő poszt-modern türelem hiánya határozza meg ezt az iróniában kifejeződővilágszemléletet, s talán épp a bizonytalanságtól, a rendszerelvű vi-lágkép érvénytelenségétől való félelem az alapja a modern iroda-lom kiábrándultságának. Paul de Man szerint azonban: „abban apillanatban, amikor azt gondoljuk, hogy az irónia olyan tudás, amelyképes elrendezni és meggyógyítani a világot, tápláló forrása azon-nal ki is apad. Amikor a self úgy értelmezi saját bukását, hogy azvalamiképpen a hasznára válhat, rájön, hogy ezzel valójában a ha-lált állította az őrültség helyébe.”228 Ebben a kontextusban, a moderniróniakoncepció lényegében „anironikus”, hiszen megteremtésétkövetően egyszerre szertefoszlik, érvényét veszti. A „szétszakított-ság víziójával szemben” alternatívaként felmutatja a „bennefoglalórend vízióját is”.229

Posztmodern megközelítésben viszont az irónia valójában nema jövőre, hanem egy olyan jelenlétre vonatkozik, melynek a min-denkori hagyomány és nyelviség kerül a középpontjába. Irányát te-kintve ez az ironikus magatartás úgy értelmezhető, mint radikálisés folyamatos kétkedés: (I.) a saját nyelvi és empirikus álláspont ab-szolút érvényességében (II.) az érvek alátámasztásának vagy cáfo-latának lehetőségében illetve (III.) a lét és a valóság megismerésé-hez vezető út kizárólagosságában.230 A posztmodern ironikusok nemhisznek „metanarratívákban”, a totalizáló diskurzusokban vagy azegységes igazság megalapozhatóságában, ilyenképpen pedig azegyén eredetiségében vagy a közösségi célok érvényességében sem(az más kérdés, hogy így maga a kétely is egyfajta metadiskurzus-sá válhat). Ez az álláspont ugyanakkor annak a felismerését is je-lenti, hogy az irodalmi mű társadalomalakító szerepe, a nyelvi jelegyértelmű dekódolhatósága és a jelölőnek a valóság elemeihez vagyalkotójához fűződő kapcsolata csupán illúzió. Az irodalmi alkotás-ban így a performatív jelleg helyett egy olyan retorikai játék kerülelőtérbe, melyben az irónia egyetlen „céljává” a nyelv eredendő ön-referenciális természetének felmutatása válik. Hillis Miller szavai-

109

val: „Az irodalom erőszakossága […] kizárólag a szavakban rejlik.A dolgokat változatlanul hagyja, mindent megváltoztat, de semmitsem változtat egyetlen szó.”231

A TRANSZSZILVANIZMUS IDEOLÓGIÁJÁN INNEN ÉS TÚL(TRAGIKUM ÉS IRÓNIA A HETVENES-NYOLCVANAS

ÉVEK ALKOTÁSAIBAN)

„az egész ittlét vált az ironikus szubjektum számá-ra, s az ironikus szubjektum is az ittlét számára, ide-genné.” (Sören Kierkegaard)

A huszadik századi líra törekvéseire tekintve az „erdélyiség”(irodalmi) beszédmódjában több olyan egymásnak ellentmondó né-zőpontot is egyértelműen megkülönböztethetünk egymástól, amely-nek alapján napjaink költészete némiképpen el-határolhatóvá válikpéldául a húszas-harmincas évek poétikai irányultságától. Hiszen atranszszilvanista hagyomány értékhorizontjának, a „szükségbőlerényt” formáló esztétikai attitűd érvényességének megkérdőjele-zésére a rendszerváltás előtti időszak költészetében is számos példáttalálhatunk, másrészt viszont az utóbbi év(tized)ek lírai irányultsá-gában fokozott mértékben tetten érhető a hetvenes-nyolcvanasévek alkotói gesztusainak a felülír(ód)ása is. S bár napjaink recep-ciója többnyire jogosan szembesül azzal az igénnyel, hogy – ameny-nyiben ez egyáltalán lehetséges – törekednie kell egy adott művé-szi alkotás esztétikai-poétikai identitásának a szerzői intenciótólvagy az életrajzi vonatkozások öncélú vizsgálatától való elkülöní-tésére, azoknak a főbb irányvonalaknak a meghatározása folya-mán, amelyek a mai líra érdek- és értékpozícióinak kialakulásábanérvényesülni látszanak, szükségképpen utalnunk kell a mögöttünklévő időszak társadalmi kontextusának, eszmetörténeti tendenciái-nak fontosabb jellemzőire. Annak az ideológiai-retorikai mozgás-

110

nak a bemutatása során pedig, amely az erdélyi magyar költészetalakulástörténetében az irónia fogalmát a tragikumtól mindinkábba komikum értékpozíciói felé vonzotta, nélkülözhetetlenné válik anagyjából egy évszázados poétikai hagyomány rövid áttekintése is.

A következőkben ezért elsőként a transzszilvanizmus beszéd-módját jellemző vonásokat vázoljuk fel a szakirodalom alapján,majd a rendszerváltás előtti líra történelmi-társadalmi kontextusá-nak megidézésével azokat az esztétikai-poétikai premisszákat kí-vánjuk ábrázolni, amelyek irányadóan meghatározták mind az iro-dalmi alkotások, mind pedig az adott korszak költészetének értel-mezésére irányuló recepció kanonizációs törekvéseinek alakulását.

A két világháború közötti időszak kontextusában a transzszil-vanizmus jórészt három különálló eszmei irányultságból tevődöttössze: 1. az itthon maradás mint erkölcsi kötelesség gondolatánakelőtérbe állításából, 2. az „erdélyi lélek” specifikumának hangsúlyo-zásából és 3. a nemzetiségi tudat történeti hátterének megteremté-séből.232 Ezek az (érték)horizontok azonban, a későbbiek folyamánjelentős módosulásokat szenvedtek. Az itthon maradás követelmé-nye a negyvenes évek után a (kommunista) hatalom társadalmi-po-litikai céljaihoz való alkalmazkodás vagy az asszimilációs törekvé-sekkel, a cenzúrával és a kisebbségi intézmények megszüntetésévelszemben megfogalmazódó tiltakozás különböző stratégiáiban fo-galmazódott újra. Az együtt élő nemzetiségek érték- és érdekkö-zösségének gondolatát és a különböző kultúrák egymásra utaltsá-gának, összefonódásának történetivé tágítását pedig egyre inkábbfelváltotta az anyanyelvhez, valamint Magyarországhoz fűződő (ér-zelmi) kötődés és a nemzeti identitás hangsúlyozásának igénye, an-nál is inkább mivel a hivatalos fórumok – főként a hetvenes évekvégének, nyolcvanas évek elejének regnáló diskurzustípusaira tekint-ve – ezt egyre kevésbé tették lehetővé az erdélyi magyar értelmiségszámára. A transzszilvanizmus tehát – bár e koncepció létrejöttétőlkezdődően többszörös jelentésváltozáson ment át – alapjaiban mind-végig megmaradt egy kisebbségi közösség léthelyzetében megfogal-mazott erkölcsi eszmének. „Az erdélyi gondolat az érdekegyesítésgyümölcse volt, s valóban az irodalmi csatározások »nyugvópontja«

111

lett. […] A Helikon írói őszinte hittel beszéltek róla, meghatározniukviszont sosem sikerült” – szögezi le a trianoni békediktátum utánkialakuló transzszilvanizmus kérdéskörének a magyarországi re-cepcióban talán első átfogó elemzésére vállalkozó Pomogáts Béla.233

És talán ez az esztétikai-ideológiai irányultság, az „erdélyiség”koncepciójának effajta (meg)határoz(hat)atlansága vezetett ahhoz aparadoxonhoz, hogy maga a fogalom és az ehhez társuló eszmeihorizont – a többszöri megtagadás és (át)értékelődés ellenére – kü-lönböző alakokban és olvasásmódokban, megkérdőjelezhetetlenhagyományként vagy egyfajta ellendiskurzusként mind a mai na-pig jelentős szerepet tölt be az irodalmi és irodalomtörténeti meg-nyilatkozásokban egyaránt. 234

Anélkül viszont, hogy bármilyen elhamarkodott következtetéstvagy értékítéletet fogalmaznánk meg, arra itt mindenképpen rá kellmutatnunk, hogy ez az eszmei hagyományozódás lényegében azerdélyi líra társadalmi beágyazódottságából, a nyelv és az alkotószerepének túldimenzionáltságából, a költészet sajátos értékpozíci-ójának következményeként alakulhatott ki. Abban a társadalmi kon-textusban, amelyben a kisebbségi lét és az identitáskeresés mindenmegnyilvánulása – nemcsak a nyilvános vitákban és a publiciszti-kai vagy tudományos beszédmód különböző formáiban, de a min-dennapi kommunikáció szintjén is – szigorú korlátozásoknak voltalávetve, az irodalom lehetett az egyetlen olyan közeg, ahol az egyikvagy másik kérdéskörhöz kapcsolódó alternatív állásfoglalás lehe-tősége adott volt. A közélet, politikum és művészet összekapcsoló-dásának kényszerűségére Ágoston Vilmos így emlékszik vissza: „Apárizsi Magyar Műhelyt nem azért tiltották Romániában, mert avant-gard volt, hanem azért nem engedték be, mert magyar. […] Ahhoz,hogy a mi saját véleményünket kimondjuk arról a sajátos helyzet-ről, amelyben éltünk, nekünk meg kellett kerülnünk a direkt kon-frontáció lehetőségét, hogy egyáltalán megjelenjen, mert ha azt ír-tam volna, hogy ni, itt a magyarokat elnyomják, ez egy mondat,egy általános kijelentés, de az biztos, hogy nem jelent volna meg.”235

S bár bizonyos nézőpontból az effajta önéletírás csupán fikcióként,a negyven év kommunizmus „nagy elbeszélésének” részeként ér-

112

tékelhető, az mégiscsak ténykérdés – jóllehet nem tartozik a szűkenvett irodalomtudomány tárgykörébe –, hogy Románia ebben azidőszakban Kelet-Közép-Európa legszörnyűbb totalitarista diktatú-rájának színhelye volt. A mérhetetlen módon elhatalmasodó szemé-lyi kultusz, az ideológiai terror és a burkolt vagy nyilvános asszi-milációs törekvések ezekben az évtizedekben többszörös teherkéntnehezedtek a kisebbségben élő erdélyi magyarságra. „Már megszok-ta ez a társadalom – mutat rá Balla Zsófia találóan a Ceauşescu-kor-szak egyik jellegzetes aspektusára –, hogy állandóan pártfeladatokatadtak a lakosoknak, az íróknak, hogy hogyan legyenek erkölcsösekés hogyan írjanak.”236 Ez a történelmi-társadalmi kontextus pedigannyiban talán mégis befolyásol(hat)ta az erdélyi magyar irodalmikánon, vagy a lírai művek kritikusi vagy befogadói recepciójánakirányultságát, amennyiben köztudott dolog volt a közélet szereplői-nek mindegyike számára, hogy a hatalom különféle megnyilvánu-lási formáival – akár a véleménynyilvánítás szintjén – szembehe-lyezkedő attitűd, egyet jelentett az „ellenálló” kirekesztésével,elhallgattatásával vagy akár a fizikai értelemben vett megsemmisí-tésével is.237

Az alkotó, az olvasóközönség vagy a kritikusi irányultság szem-pontjából tehát nem lehet közömbös annak a többszörösen egymás-ba fonódó viszonyrendszernek a természete, amely egy műalkotásmegírását, megjelen(tet)ését és recepcióját szabályozza. Hiszen ko-rántsem mindegy, hogy egy adott költemény, szerzői életmű vagystilisztikai tendencia – Selyem Zsuzsa találó kategorizálására utal-va – egy „szerző-szöveg-cenzor-olvasó” vagy „szerző-szöveg-me-nedzser-olvasó”238 kapcsolat hátterében kerül értékelésre.239 Mintahogy hermeneutikai szempontból annak a kétféle befogadói (vagyalkotói) irányultságnak az eredménye is némiképpen különbözikegymástól, amely egyik oldalról egy külső, politikai hatalomnak akijátszása érdekében a sorok közötti értelmezés stratégiáját kényte-len követni, egy olyan szöveginterpretációval szemben, amely nemkényszerül (effajta) kompromisszumok megkötésére.

Az viszont más kérdés – és lényegében ennek a vizsgálatára vál-lalkozunk a továbbiak folyamán –, hogy mennyiben változik ez a

113

poétikai magatartás a rendszerváltás utáni lírában, vagyis mikép-pen alakult a transzszilvanizmus attitűdje az erdélyi magyar költé-szet hetvenes-nyolcvanas éveket követő horizontjában. Hiszen egyilyen radikális kontextusvált(oz)ásban nyilvánvalóan átértékelhe-tővé válik minden olyan álláspont, amelyben a költészet mint fel-tétlen politikai szerepvállalás, vagy mint az egyetlen lehetséges (el-len)diskurzus érvényesülhetett. Nem beszélve arról, hogy ezen akorábbi kényszerpályán többnyire az adott műalkotás esztétikai-poé-tikai funkciója, az alkotói szabadság és kreativitás is szükségszerű-en háttérbe szorult. A rendszerváltás előtti lírai alkotások ugyanis,általában „egy olyan erkölcsi értékrendet sugallnak, amelyben nemannyira a kezdeményező lendületesség, mint inkább a kötelesség-szerű helytállás eszménye körvonalazódik”.240 Ettől a sajátosságtólpedig – tehetnénk hozzá – az erdélyi költészetben talán legnagyobbmértékben azok a „művészi” törekvések váltak meg, amelyek a fenn-álló hatalom céljainak szolgálatára születtek (némely esetben ugyan-azon szerzők tollából, akik az előbbi hagyományt is képviselték).

A két világháború között kibontakozó transzszilvanizmus és azezt követő ideológiai-poétikai diskurzusformák kiváló elemzésé-ben Cs. Gyimesi Éva arra a metaforákkal telített beszédmódra hív-ja fel a figyelmet, amelynek meghatározó szerepe volt az erdélyimagyar irodalom sajátos értékirányultságának kialakulásában.241 Akorszak lírai és prózai alkotásaiban egyaránt fellelhető „gyöngy-kagyló”-motívum és az e köré fonódó esztétikai horizont kibonta-kozását részletes pontossággal ábrázoló tanulmány, annak az alko-tói attitűdnek a bemutatására vállalkozik, amelyet talán leginkábba „szükségből erényt” kovácsoló értelmiségi magatartásformával, afájdalomból való értékteremtés patetikus világszemléletével azono-síthatnánk. A hetvenes évek irodalmi műveire tekintve ugyanak-kor a Gyöngy és homok, a klasszikus transzszilvanista ideológiávalszemben egy olyan (ellen)diskurzus jelenlétét is kimutatja, amelykorántsem képes a (kisebbségi) lét traumáinak átesztétizálására, akiszolgáltatottság tudatának egyfajta erkölcsi fölény illúziójábanvaló magabiztos feloldására. A tragikus irónia fogalmának az egyénés közösség konkrét élethelyzeteire adott válaszként történő meg-

114

alapozása Balla Zsófia, Kenéz Ferenc és Györffi Kálmán novellái-ban, majd ennek az értékalakzatnak az elemzése Szilágyi Domokosköltészetéhez kapcsolódva ugyanis, az erdélyi magyar irodalom ke-retein belül egy sokkal pesszimistább (ön)védelmi mechanizmus,túlélési stratégia kialakulására utal, mint ahogy az, egy korábbi – töb-bek között Áprily Lajos, Tompa László, Tamási Áron és Kós Károlynevével fémjelzett – poétikai beszédmódban érvényesülhetett. „Atragikus irónia – mutat rá Cs. Gyimesi Éva ennek az esztétikai atti-tűdnek a lényegére – a választás negatív mozzanatát tartalmazza: ahelyzetet elfogadhatatlannak állítva, a konfliktust feloldhatatlanulkifejezve elutasít, tagad. Azzal, hogy a kényszerűséget nem esztéti-zálja át, rádöbbent a diszharmóniára, a pozitív választás lehetősé-gének hiányára: a tehetetlenségre.”242 Az ironikus szemléletmód ígyvalójában egy olyan helyzetet teremt, amelyben: „a tagadás, ha nemis valódi cselekvés, de önmagában is érték, mert diszharmonikusértékviszonyok feltárásával a konfliktusmegoldás reális lehetősé-geinek keresésére ösztönöz.”243

Szilágyi Domokos lírai életművének elemzésében, a szerző jórésztaz 1969-ben megjelenő Búcsú a trópusoktól című kötet verseinekmegjelenéséhez kapcsolja annak a tragikus, ironikus magatartásnaka hangsúlyossá válását, amely egy korábbi ideológiai-politikai pozí-cionáltságú beszédmód helyett elsősorban a történelmi és társadalmifejlődés, sőt a költészet közösségi szerepének megkérdőjelezésébenfejeződik ki.244 Az értékvesztés tapasztalata ebből a nézőpontból egy-szerre tekinthető a világpolitika és az emberiség egyetemes válsá-gát leleplező reflexiónak, valamint a megszólaló (látszólagos) kívül-állását biztosító prófétai attitűdnek. Az alkotó itt „[az] emberi létmélységeinek és magasságainak, a történelem pozitív és negatív ta-nulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedniaz ironikus magatartás felülnézetével, amely az antinómiákat felol-datlanul hagyja, s a szembenálló pólusokat egymás ellenében ki-játszva relativizálja”.245

Némiképpen kiterjesztve ezt a kérdéshorizontot egy későbbi lí-rai irányultság felé, egyértelműen megállapíthatóvá válik, hogy atragikus-ironikus hang a hetvenes évek végétől kezdődően több er-

115

délyi költőnél – például Kányádi Sándor 1978-as Szürkület vagyFarkas Árpád 1979-es Alagutak a hóban című kötetének verseiben– is érvényesülni látszik. Az emberiség vagy a történelem egészérevonatkozó (ön)reflexió helyett ez az értékpozíció legtöbbször a ki-sebbségi léthelyzet vagy az egyén és a (kommunista) hatalom vi-szonyának megjelenítésében teljesedik ki. Ebben a kontextusban azirónia nem csupán egy illuzórikus jövőképpel való leszámolás alko-tói gesztusaként értelmezhető, hanem részben egy korábbi esztéti-kai-poétikai magatartás fölülír(ód)ásaként is, jóllehet a lírai identi-tás egységessége, valamint a monológszerű, lineáris beszédmód egyeffajta megszólalói pozícióból még többnyire megőrződni látszik.Az a heroizáló, mitizáló ábrázolás tehát, amelynek érvényesüléséremindkét alkotó esetében felhívja a figyelmet a recepció, a hetvenesévek végétől kezdődően párhuzamba állítható egy olyan ironikus-önironikus diskurzustípussal, amely ugyan legtöbbször nem nél-külözi a pátosz és tragikum különböző formáit, de bizonyos szem-pontból képessé válik a transzszilvanizmus klasszikus ideológiaipozícióinak a megkérdőjelezésére. Hiszen elég itt csupán a Szürkü-let című Kányádi-kötet Játszva magyarul szövegének jelentéshori-zontját az ugyanitt megjelenő Epigrammák ciklus egyik vagy má-sik darabjával összehasonlítani ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljonaz a szembenállás, amely e két költemény poétikai intencionáltságaközött fennáll. Ameddig ugyanis az első vers még a szó, a lírai al-kotás végtelen erejébe vetett hit játékos kinyilatkoztatásaként érté-kelhető („aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”), addig aJanus Pannonius epigramma-költészetére utaló három- és négyso-rosok – a hetvenes-nyolcvanas évek potenciális olvasói nézőpontjá-ból – a cenzúra és a kommunista hatalom valódi természetének iro-nikus leleplezésére irányulnak:

gyilkos epigrammákkal vemhes időketérhetnek meg a mostani költőkámde csak úgy ha nem írnakgyilkos epigrammákat

116

A klasszikus versforma valamint az a könnyedség, amely a JanusPannonius-i beszédstílus mesteri imitációjából fakad, így egyszerretekinthető a lírai hagyomány előtt tisztelgő alkotói gesztusnak, ésegy aktuális (lét)helyzet leírásának: „halljad a válaszomat s vésd azeszedbe ha van: / nézz a tulajdon lábad elé és annak örülj hogy /senki sem nézett még eddig a körmöd alá” – állapítja meg a harma-dik epigramma lezárása.

A szöveg és kontextus viszonyában egymást fölülíró (érték)ho-rizontok megtöbbszöröződésére, az irónia, a játék és a tragikum dia-logikus összefonódására itt leginkább talán akkor figyelhetünk fel,ha az utóbbi idézet konvencionálisnak tűnő alakzatában egy – ametaforikussá válást ellen(tét)ébe fordító – retorikai mozgást, vagyisaz utolsó sor szó szerinti olvasatát hagyjuk érvényesülni. Ebből anézőpontból ugyanis, a harmadik epigramma lényegében annak ahatalmi pozíciónak a leleplezésére szolgál, amely az egyéni célokelérése érdekében vállalt cinkosságot vagy a(z el)hallgatást tekin-tette az értelmiségi lét egyetlen kategorikus imperatívuszának, akritikus, szembeszegülő magatartást pedig kegyetlen, akár a testifenyítést is magában foglaló büntetéssel sújtotta. Az egyéni szabad-ság és az alkotói szerep effajta paradox viszonyára reflektál FarkasÁrpád Vallató című négysorosa, nem kevés (ön)iróniával: „A vá-sárra vitt bőrnek is ára van, / nem huncut benne róka sem menyét./ A cimborákat nyúzom álmaimban: / Te mért hallgatsz? te mért?te mért?”

Az Epigrammák-ciklus mellett azonban, az intertextuális dialó-gus jelentős szerepet tölt be Kányádi Sándor Szürkület köteténekEllenvers avagy folytatás című alkotásában is. Hiszen a klasszikuserdélyi létperspektíva poétikai konvencióinak és jelképrendszeré-nek az (át)értékelésében itt a megszólaló nemcsak A farkasok dalacímű Petőfi-költemény soraira, hanem a Reményik Sándor-, ÁprilyLajos- vagy Tompa László-szövegek által teremtett lírai hagyomány-ra is reflektál. A helytállás transzszilvanista ideológiája helyett, azillúziókkal való tragikus-ironikus leszámolás válik az Ellenvers…jelentéshorizontjának uralkodó (érték)alakzatává: „üvöltene de csaknyüszít / sír a farkas // ki megfagyott ki megfutott / hol a horda /

117

ül a farkas magányosan / le a hóra”. És talán elég itt csupán a meg-idézett Petőfi-költemény egyetlen szakaszát feleleveníteni annaka(z ön)reflexív beszédmódnak az illusztrálására, amely akár az ere-deti, tizenkilencedik századi szöveg olvasatát is képes alárendelniaz erdélyiség diskurzusának: „Kietlen pusztaság / Ez, amelybenlakunk; / Nincs egy bokor se’ hol / Meghúzhatnók magunk.”Amellett azonban, hogy az Ellenvers… lezárása lényegében ellen-tétébe fordítja A farkasok dala végkicsengésének romantikus opti-mizmusát, a szabadság látszatjellegére és a kisebbségi lét kicsinyesharcaira való utalás a versszöveg egészén végigvonuló allegorézismögött egyfajta didaktikus szándék megerősítését szolgálja. Enneka – poétikai szempontból talán nem annyira szerencsés – (el)be-szélői irányultságnak az érvényesülését pedig az önironikus hang-hordozás vagy a rímek játéka sem képes ellensúlyozni:

csonttá fagyott a szabadságehetetlentársa sincs hogy belemarnatehetetlen

Sokkal hitelesebbnek tűnik ebben a kontextusban az – akár azerdélyi líra mementójának is tekinthető – Akik a képből mindig vagya Lassan eltelik és a Mert addig tart című költemények tragikus-iro-nikus értékhorizontja, amelyben a kisebbségi lét megalkuvásai ésaz egyéni érvényesülés érdekében elkövetett kicsinyes kompro-misszumok kerülnek ábrázolásra. És lényegében egy ugyanilyenolvasatban válhat Farkas Árpád Alagutak a hóban című költeményeis a képmutatás és a tehetetlenségbe való beletörődés „korszerű”kisebbségi attitűdjét leleplező ironikus (ön)reflexióvá:

Moccanatlanule Nagy Pólyában a léthallgatni tanul. Kaszák és kések élemennyboltig bebugyolálva

118

fuldoklón fordul fehérbea falvak szuszogása

A hallgatni tanulás itt nemcsak a köznapi emberi élet szintjénérvényesül, hanem az értelmiségiek cinkos együttműködésében, ahelyzet elviselhetetlen tragikumának az elfödésében is: „hótömteszájjal szól, aki beszél – / a nagy havak gyomrában az értelem / bé-késen / elüldögél.” Ezt a kiábrándultságot pedig a költemény lezá-rása sem képes megszüntetni, hiszen a szöveg és kontextus viszo-nyában létrejövő értékfeszültség feloldása a beszélő számára csupánegy olyan jövő(kép) dimenziójából válik ábrázolhatóvá, amely –éppen e formai megoldás automatizmusának, konvencionális jelle-gének az elföd(het)etlenségében – hiteltelennek tűnik: „S ha majd emennyei vatta / szánkból kifordul, / s nem a fagy bandái zenélnek,/ viduljon taposó táncra a láb, / olvasszon világ-nagy termeket /körénk az Ének.” A közismert Vörösmarty-költeményre, az Előszóutolsó soraira utaló allúzió ugyanis ebben a retorikai játékban lénye-gében annak a tragikus-(ön)ironikus jelentésstruktúrának a meg-erősítését szolgálja, amelynek feloldását egy másfajta, szó szerintiolvasat látszólag már elvégezte. A „szükségből erényt” formálótranszszilvanista öntudat illúzió-kergető ideológiájának felszámolá-sára törekvő lírai attitűd pedig, így végső soron csak egyvalamitőlképtelen megválni: attól a hitétől, hogy a művész(et)nek valamifé-le erkölcsi kötelessége volna az állásfoglalás, és hogy az igazságegyértelműen kimondható.

Ez a poétikai magatartás azonban a hetvenes-nyolcvanas évek-ben nem csupán alkotói kényszerként, hanem egyfajta befogadóielvárásként is érvényesült. A költő társadalmi szerep(lés)ének, az„igaz ügyért” való nemes kiállásnak a kérdése egyben létkérdéssévált az olvasóközönség számára, ami nem kis mértékben hozzájá-rult az irodalom és tágabb értelemben véve minden alkotóművé-szet felértékel(őd)éséhez és egyben átértékel(őd)éséhez is. Egy adottköltemény társadalmi megbecsültsége ebben az elváráshorizont-ban sok esetben fontosabbá vált, mint az esztétikai minősége. A ma-gyarországi kritika pedig – már amennyiben egyáltalán foglalkozni

119

kívánt a „határon túli” irodalom kérdéskörével – többnyire csakmegerősíteni tudta ezt a hagyománnyá vált kényszerűséget, ami ahetvenes-nyolcvanas évek kultusz- és kánonképző mechanizmusa-ira tekintve fokozott mértékben hozzájárult, egy – a költői szerepfetisizálását és a kinyilatkoztatásszerű, patetikus lírai beszédmódotpoétikai elvárásként rögzítő – értékszelekció megerősödéséhez. Azoka (hatalmi) törekvések ugyanis, amelyeket az irodalmi alkotásokmegítélésében legtöbbször éppen az intézményesült recepció kép-visel, nem csupán esztétikai, hanem ideológiai szempontok alapjánstrukturálódnak, ami sajátosan befolyásol(hat)ja egy adott költő, szö-veg vagy irányzat elfogadását vagy elutasítását.

„A tragikus irónia, ha – természetéhez híven – válságainkbólnem mutat is kiutat – állapítja meg Cs. Gyimesi Éva –, de rádöbbentteljes mélységükre. Ha oldani nem is, de uralni tudja a diszharmó-niát. Keserű pirulái segítenek abban, hogy a meghasonlott értelemés lélek néha önmagára eszméljen, hogy a tehetetlenség ne váljontermészetünkké, meg ne szokjuk. A bensővé vált tehetetlenség bűnlenne, az irónia révén marad meg annak, ami: elviselt kényszerű-ségnek.”246 Nemcsak az elemzett irodalmi alkotásokra érvényes lát-leletként, hanem egy korabeli (lét)állapot önreflexív, értelmiségivallomásaként is értékelhető ez a néhány mondat. Hiszen a hetve-nes-nyolcvanas években debütáló költőnemzedéknek az egyén és ahatalom kérdésében ugyanolyan kihívásoknak kellett megfelelnie,mint az ekkorra már kanonizált, a szépirodalmi hagyományhoz tar-tozóként számon tartott idősebb pályatársaiknak. Ugyanakkor vi-szont a diktatúra egyre nyíltabbá váló magyarságellenes törekvései-nek hatására, a hivatalban lévő helyi politikai vezetők még azoknaka korlátozott közéleti fórumoknak, alternatív (kulturális) lehetősé-geknek a fokozatos megszüntetését is igyekeztek kieszközölni, ame-lyeknek a megteremtését a korábbi évtizedek kisebbségi értelmisé-gének nem kis kompromisszumok árán sikerült elérnie.

Ameddig tehát, az erdélyi magyarság (lét)problémáinak ábrá-zolása a hatvanas és hetvenes évek kontextusában egyfajta heroi-zált-mitikus vagy tragikus-ironikus diskurzusban még lehetségesvolt, addig egy későbbi beszédmódban a közösség identitására, ha-

120

gyományaira való utalás vagy a vallásos megnyilvánulás bármi-lyen formája már eleve tiltó listára helyez(het)te a költőt és alkotá-sát egyaránt. „Azt nézték – jegyzi meg Ágoston Vilmos –, hogy egyoldalon eleinte nem szerepelhetett kétszer az a szó, hogy magyar,aztán már azt, hogy lehetőleg egyszer se szerepeljen.”247 Mindennekellenére azonban, a recepció által „harmadik Forrás-nemzedék”-nektitulált költőgeneráció egy olyan sajátos stilisztikai-poétikai irányult-ságban kívánta megteremteni a saját érdek- és értékpozícióját, amelybizonyos nézőpontból sokkal közelebb került a kortárs európai lírakorabeli tendenciáihoz, mint az erdélyi diskurzus hagyományához.Ennek a beszédmódnak a jellemzője leginkább talán a nyelvi játékés az ironikus önreflexió: „Sok mindent el lehetne erről a másfajtaszellemi irányultságról mondani. Egyrészt kiábrándultabb, de ki-ábrándultságában játékosabb, könnyedebb is” – állapítja meg BallaZsófia saját kortársainak írásművészetére utalva.248

Az egyén hatalommal szembeni kiszolgáltatottságát az emberi-ség egyetemes problémájaként megjelenítő lírai attitűd helyett, eb-ben a megújult poétikai irányultságban, a tiltakozás eszközeként egy-re inkább a konkrét eseményekre vagy személyekre utaló allúzióvagy az ironikus-allegorikus ábrázolásmód válik jellemzővé. Az el-nyomatás különböző mechanizmusainak vagy a hatalmi atrocitásokkelléktárának poétikai reprezentációvá avatása pedig ilyenképpennem csupán az irónia alakzatát helyezi egy újabb – a korábbiakbanmég többnyire kiaknáz(hat)atlannak tűnő – dimenzióba, hanemmagát e trópus érvényesülési horizontját is fokozott mértékben le-szűkíti. Hiszen az egyre konkrétabbá váló utalások a befogadás ak-tusát meghatározó kontextuális hátteret olyan módon képesek kor-látozni, hogy a felmerülő (lét)problémákra kellőképpen odafigyelő,tájékozott olvasó számára a lírai identitás egyértelmű állásfoglalá-saként dekódolható szöveg, egy tágabb interpretációs horizontbannyilvánvalóan megfosztja értelmezőjét a jelentésképződés effajtaretorikai potencialitásától. „Tündérország határait csak a tündérekismerik” – állapítja meg Bréda Ferenc, nem kevés iróniával.249

Stilisztikai-poétikai szempontból viszont ez a művészi irányult-ság nem csupán azért tekinthető fontosnak, mivel az egyre kifino-

121

multabb érzékenységről tanúságot tevő cenzúra a hetvenes évekvégének, nyolcvanas évek elejének ideológiai-politikai kontextusá-ban mind kevesebb és kevesebb megszólaló számára tette lehető-vé a publikálást vagy a nyilvános kulturális fórumokon való aktívrészvételt, hanem, mert ez a nézőpontváltás az erdélyi magyar lírá-ban egy olyan – leginkább talán a posztmodern felé közelítő – dis-kurzusformának a megjelenésére utal, amely egyre kevésbé igénylia társadalmi szerepvállalást, egyre jobban eltávolodik annak a pro-fetikus (alkotói) magatartásnak a konvencionális formáitól, amelyegy adott közösség minden tagjához egyaránt szólni kíván(t).

Az 1983-ban debütáló Kovács András Ferenc első kötetének, aTengerész Henrik intelmeinek verseire már jellemző az a hangnem,amely a későbbiekben – több-kevesebb nyomatékkal – iránymuta-tóvá válik a rendszerváltás után fellépő költőnemzedék számára. Akortárs kritika recepciójában – jobb híján – szerepjátéknak titulált,elsősorban a trubadúrlírára emlékeztető250 alkotói magatartásban, atragikus-patetikus intenciót felváltja egy könnyed, ironikus, a nyelvés a költészet társadalomalakító, közösségszervező szerepére némikétkedéssel tekintő poétikai attitűd. A hatvanas-hetvenes évek köl-tészetében konvencionálissá vált avantgárd sablonjai – a verssorokaszimmetrikus szerveződése, az agitatív, kinyilatkoztatásszerű be-szédmód és a montázstechnika – helyett egyfajta stilisztikai-poétikai„klasszicizálódás”, a formai, műfaji hagyomány tudatos előtérbe-helyez(őd)ése jelenik meg ezekben a költeményekben. Az elődöké-től eltérő lírai pozícionáltságban pedig, a megszólaló lényegébenegy olyan viszonyban mutat rá saját álláspontjának érvényességé-re, hogy egy korábbi ideológiai-poétikai attitűd trónfosztását ösz-szekapcsolja saját lázadói magatartásának kicsinyes, törtető megal-kuvássá való átminősítésével. A Tengerész Henrik intelmei címűForrás-kötet első darabja: a Ballada megadott témára már a kezdő-soraiban is ezt a beszélői intenciót hagyja érvényesülni:

költőverseny meg mesterdalnokokröhögnöm kell, hogy itt szédelgem én ishenterbuckázok bábokon vigyorgok

122

tömött lebujban pár ezer dudás köztfelkoncolt semmi preciőz nyomorheveny színvakság pumpált nyegleséga téma ócska ám jól passzol ittszomjan halok a forrás vize mellett

A lírai hagyomány villoni vagányszerepével való azonosulás ittegyszerre szolgálja a költemény retorikai horizontjának intertextuá-lis párbeszéddé való kiteljesítését és egy – az „erdélyiség” aktualizáltdiskurzusához kapcsolódó – (el)beszélői pozíció (újra)teremtését.Hiszen a szó szerinti idézetként értelmezhető refrén – amellett,hogy bizonyos szempontból éppen a szöveg „konkrét” jelentésdi-menziójához való hozzáférés ellehetetlenítését szolgálja – egy adotttársadalmi-politikai kontextusban a kommunista államhatalom ár-nyékában működő irodalmi élet kicsinyes kompromisszumainaketikai megkérdőjelezhetőségére is rámutat. „Bizony, itt nemcsak ahivatalos cenzúra működött – állapítja meg Balla Zsófia nem kevésiróniával –, hanem működtek a hivatalban lévők »belső cenzúráiis«.”251 Ebben a kontextusban pedig, a Ballada megadott témára cí-mű vers ajánlása a személyi kultusz és a rendszerrel bizonyos kul-turális engedmények vagy egyéni pozíciók elérése érdekében akényszerű kompromisszumot vállaló értelmiségi attitűd visszauta-sításaként értelmezhető: „pöttöm herceg parádéd rém unalmas /ne légy kegyes nem esdek gráciáért / ma így de holnap úgy puffanvilágunk / s szomjan halunk a forrás vize mellett”.

A diktatórikus hatalmi pozícióval szembeni konvencionális ma-gatartásformák leleplezésére, az alkotás hitelességének és a költőiszerep érvényességének hasonló megkérdőjelez(őd)ésére irányul aForrás-kötet Dadogódia-dal című költeménye is:

ave cézár hazugságokra szerződtettélbennünket is mit érdekelne márparnasszosz babér hogyha zsoldban élünkcsak másokéban magunkéban sosem

123

hajrá cézár olümposz bohócagyújtogatók tűzoltók puszipajtása

A költészet és a politikai állásfoglalás elválaszthatatlansága, azirodalom szerepének átértékelődése valamint a sorok közötti érte-lemkeresés stratégiájára specializálódott olvasásmód ugyanis a het-venes-nyolcvanas évek alkotóját egy olyan kényszerpályára sodorta,amelyben a megszólalás hitelessége, a lírai póz autentikus költő-arc-ként való érvényessége megkérdőjeleződni látszik. A művészi sza-badság pedig ilyenképpen a hatalom cenzurális törekvéseivel valóversenyfutásnak és a befogadói elváráshorizont kettős feltételrend-szerének rendelődött alá: „őrjöngő cirkusz keserű kenyér vigyo- /rogtak száműzött poéták menekültek / eret vágott magán a századcézár”. Ebben az alkotói irányultságban a műfaji konvenciókhoz va-ló visszatérés vagy az intertextuális dialógus ugyanolyan fontossáválik, mint az allegorikus ábrázolás.

Kovács András Ferenc 1983-as kötetének néhány költeményé-ben ugyanakkor tetten érhető az az elbeszélésmód is, amely a me-nipposzi szatírák hangulatát idézi. A Salétrompuszta vagy a Szél-nek eresztett menazsériák című költemény apokaliptikus víziójá-ban például a cirkusz szereplői és kellékei válnak a hagyomány éskultúra különböző dimenzióit fölülíró, az értékpusztulást megjele-nítő itt és most emblematikus alakzataivá: „megjöttek itt keringenekmind / hívatlanul a vitustáncosok s a hordó- / szónokok itt pro-dukálják magukat…” Hasonló ez a lírai attitűd ahhoz a hanghoz,amely Lászlóffy Aladár korabeli verseiben jelenik meg. Hiszen a(zel)beszélő ezekben a költeményekben csupán annyiban azonosítha-tó a (minta)szerző életrajzi vonásaival, amennyiben egy általános –magára a textuális hagyományra és a társadalom egészére kívülrőlreflektáló – individuum, vagy akár egy (fiktív) történelmi szemé-lyiség alakjával is. „Elfogynak rendre éneim, lehet, hogy ez / lesz avége; / persze, ha egyszerre jövünk, ennyien, / persze, ha nem egy-más után, beosztva; / de hát úgy nem alkottunk volna népet, / em-beriséget” – állapítja meg kezdősoraiban az 1974-es keltezésű Vég-telen című Lászlóffy-vers, egy olyan lírai nézőpontból, amelyből:

124

„a nem-én nem a másik embert, hanem az ember nélküli világot je-lenti”.252 De ugyanez az univerzálissá tágított (alter)egó jellemző Azeurópai esők; Milyen; Költők országlása vagy A következő ütközetkötet címadó darabjára:

Mennyi megjárt idő veled, te én, te magam!Mennyi elrontott idő, te fehér, fekete, sárga!Vagy.Nem vagy.Ez sem.Az is.Ülök a napon, s körmeimet rajzolom.Ne bántsátok Arkhimédészt újra.

S bár a Lászlóffy-költészet optimizmusa, az írásbeliség és a kul-túra értékeibe vetett töretlen hite ebben a kontextusban némikép-pen szembeállítható a fiatalabb alkotógeneráció poétikai irányultsá-gával, egy allegorikus-ironikus olvasatban ezek a versek többnyireugyanúgy az egyén és a fennálló politikai rendszer viszonyát lelep-lező szövegekként érvényesül(het)nek, mint Kovács András Ferencidézett költeményei. Talán elég itt csupán a Párizs. A toronybanvendéglő van lezárására, vagy az Interpol soraira utalnunk: „Nemtoporzékol / s nem téved itt, nem csal / tízezer éve / tudtunk nélkülsenki. / S nyilatkozunk, mint ujjlenyomat-osztály, / ha bármelyi-ket bárki feljelenti.”

Más részről viszont – amint azt a fentiekben idézett lírai alkotá-sok is kiválóan illusztrálják – a kommunista hatalom fokozott éber-sége lényegében hatását vesztette egy olyan kifinomult művészinyelvvel szemben, amelynek alapja többnyire nem a patetikus-tra-gikus ábrázolásmód, hanem a retorikai játék és az ironikus (ön)ref-lexió. Egy ilyen poétikai irányultságból a megcsonkított, deformáltszavak vagy a halandzsaszöveg, ugyanazt a célt szolgál(hat)ja, mintaz érthetetlenségig fokozódó allegorizáció: vagyis a hatalmi gépezetkultúrát, nyelvet, identitást felőrlő tevékenységének leleplez(őd)é-sét. A jelentéstelenségig dekonstruálódó lírai megnyilatkozás ugyan-

125

is – amellett, hogy látszólag megtagad mindenfajta referenciáliskapcsolatot a külső valósággal – egyben a hatalom ellenében folyódiskurzus követelményeinek is képes megfelelni. Így válik a költé-szet nyelv-teremtéssé, a szöveg réseibe belopódzó jelentés pedig aretorikai játék végtelen potencialitásának hirdetőjévé.

A költemény linearitásának, a szintaktikai és grammatikai szer-kezetnek a tudatos dekonstruálása tehát, egy bizonyos olvasatban,akár a művészi szövegen erőszakot tevő cenzúra, de egy diktatóri-kus irányultságú alkotó vagy befogadó módszereire is ironikusanrámutathat. Hiszen a jelentéssel bíró szótöredékek, félmondatokezekben a versekben, legtöbbször egy lehetséges jelentéshorizontmegképződését segítik elő. Az Übüper utazása Micsináljunkban cí-mű Kovács András Ferenc-költemény sorai kiválóan illusztráljákezt a poétikai irányultságot:

übü csá szar a dillingős roCONröppentyűn ágál szét nyiszol-nyaszolsróheblin söjde döllöng és dönögkörötte szöllent szellős propabandafőférnökök és szentde orfosokbőségszarut nyal mind ki tapsikolde ő bependül traccsol messze purcogsilingő sőblin jödlizik haza.

Amiként azonban az idézett Kovács András Ferenc-költemény-ben a jelentés nélküli szavak köré fonódó értelem lesz egy adott olva-sásmód számára jelentésadóvá, ugyanúgy válik a történetiség, hiányés ismétlődés hármasságában felismerhetővé az az értékhorizont,amelyben az ismert Szőcs Géza-vers, az 1979-es Ady Bustyánálel(ő)mozdítani képes a befogadás kontextuális dimenzióit: „1979novemberében Ady Endre sírjából fölkel. // Az ablaknál áll, nézi aSzamos-hidat. Ezen a részen találkoznak egymással / a Horea, Dacia,General Drăgălina, Emil Racoviţa, George Bariţiu utcák és a / MihaiViteazul tér. Kint havat fúj a szél. Mindez szépen, tisztán látszik az/ ablakból. // 1989 novemberében Ady megint elmegy Bustyához.

126

Az ablaknál áll, nézi / a Szamos-hidat. Ezen a részen találkoznaka… // 1999 novemberében Ady Endre…” A verset, jegyzi megSzőcs Géza: „a már kinyomtatott [Párbaj, avagy a huszonharmadikhóhullás] kötetből példányonként (!) kivágták, s egy külön oldalranyomtatott más verset ragasztottak be a helyére, ugyancsak példá-nyonként.”253

Az Ady Bustyánál-hoz hasonló ironikus-allegorikus költeményaz Első hallásra is közérthető, éppenséggel felolvasásra szánt hely-zetvers, amit egy ismert stíluseszközre építettem, című lírai alkotásis, amely az 1979-es Párbaj… kötetben jelent meg. Ez a cenzúra ki-játszásának mesterműveként is értékelhető szöveg, a hatalom tehe-tetlenségének egyik kiváló illusztrációja a játékos-ironikus költőidiskurzusformákkal szemben: „Itt, az ejtőernyős toronytól úgy nyolc-huszonkét méterre, / negyven-hatvan rőfre az ejtőernyős toronytól:a pálya. // De hogy kerülnek ezek ide a pályára? Melyikünk gon-dolta volna ezt / 19.. júniusában, mikor a Baromvásár térieket / felkellett mosni a meccs végén / 1:1-es félidő után / FELLEGVÁR-BAROMVÁSÁRTÉR 6-1! Ez volt az eredmény.” A költemény jelen-tésdimenzióinak allegorikus megtöbbszöröz(őd)ése folytán ugyanis– bár az idézett szöveg látszólag semmilyen konkrét vonatkozásá-ban nem érinti az aktuális nemzeti, politikai kérdések horizontját –a kortárs recepció olvasatában mégis elsősorban az erdélyi magyarkisebbség és a hatalmon lévő többség közötti viszony ironikus le-leplez(őd)ését jelent(h)ette. „Szőcs [Géza] metsző iróniája – állapítjameg Margócsy István – egy olyan emelkedett szellem kétségbeesettjátékaként fogható fel, akitől megvonták az emelkedés elemi lehe-tőségét is. Iróniája nem közvetlenül a személyre (egy személyre), azügyre (egy ügyre) stb. irányul, hanem mindig a helyzetre, amelybena személyek és ügyek szerepelni lennének hivatottak, de amelybenmár a szerepek betöltésére sincsen mód.”254

A hatalommal folytatott (ellen)beszéd mellett azonban ebben aköltészetben a nyolcvanas évek folyamán megjelenik az „erdélyi-ség” fogalmának egy – a korábbiaktól némiképpen különböző –kontextusba helyezése is, amelyben a megszólaló a kisebbségi lét pa-tetikus diskurzusának és a helytállás értékorientációs kényszerének

127

az érvénytelenségére mutat rá ironikusan, de nem hagyja figyelmenkívül az egymás látáshorizontja mögé került magyar nemzetközös-ségek felszínessé vált, mítoszokra építő kommunikációs kísérletei-nek ironikus ábrázolását sem. Ennek a megújult stilisztikai-poéti-kai irányultságnak az egyik első reprezentatív alkotása A szegényerdei rokon című 1989-es kiadású költemény, amely egy centrálispozícióból irányított „párbeszéd” konvencionális motívumainak, atudatlanság és közömbösség sztereotípiáinak a lelepleződéseként(is) értelmezhető. A tágabb kontextus fényében egymást fölülíró er-dei-erdélyi szavak hangzásbeli és jelentésbeli dimenzióinak több szin-ten való összekapcsolódása itt lényegében egy olyan tropológiaibeszédmód kibontakozását segíti elő, amely egy (a cenzúra kijátszá-sának leleményétől, a nyelv és identitás kérdéséig, a más-ság pejo-ratív megkülönböztetésének gondolatától az Isten- és természetkö-zelség mítoszáig, a tragikumtól a játékos iróniáig terjedő) végtelenskálán mozog:

1. Az ajtóban ott áll a szegény erdei rokon.Archaikusan néz.„… köszönöm”, mormolja szégyenlősen„… odahaza? Hát… mostanában például a só is …vagyishogy újabban már az sem …”„Na és a medvék járnak?”A rokon archaikusan kacag.„Hát bizony… járnak.”„Ezt a cipőt maguknak adjuk. Jó leszmedve ellen. És nekünk már úgysem kell.”

14. „Látom nem felejtettek el még beszélni, ottan.15. Ez derék, még mindig milyen szépen…

no, elég szépen.16. Azt még tudnak.”

128

DISKURZUS(HATÁR)OK NYOMÁBAN(IRÓNIA, JÁTÉK ÉS INTERTEXTUALITÁS A RENDSZERVÁLTÁS

UTÁNI ERDÉLYI KÖLTÉSZETBEN)

„Az irónia végtelenül könnyű játék a semmivel,olyan játék, mely nem ijed meg a semmitől, hanemmég egyszer felemeli a fejét.” (Sören Kierkegaard)

Korszakváltás nem létezik, csak perspektívaváltás, írja HellerÁgnes a posztmodern diskurzus(formák) kialakulását tárgyaló esz-széjében.255 És valóban, ha megpróbáljuk egy kicsit körültekintőbbenfelvázolni azokat a különbségeket, amelyek a kortárs lírai alkotásokstilisztikai-poétikai tendenciáit egy korábbi irányultság (érték)po-zícióitól megkülönböztetik, kétségkívül meg kell állapítanunk, hogyaz erdélyi magyar irodalom történetében bekövetkező horizontvál-tások – jóllehet az egyes irányzatok lineáris egymásutánisága talánnémiképpen kimutatható – mégsem kapcsolódnak egyik vagy má-sik szigorúan vett korszakhatárhoz. A kortárs erdélyi líra egy-egyújabban létrejövő értékalakzata mellett ugyanis, a korábbi ideológiák-nak is mindig akadtak követői, és nem is kizárólagosan csak az idő-sebb alkotói generáció körében.

Azok a változások viszont, amelyek a rendszerváltás utáni er-délyi magyar irodalom helyzettudatában bekövetkeztek – nagyrészta társadalmi-politikai viszonyrendszer átalakulásának következ-ményeként –, többnyire egy olyan alkotói irányultság létrejöttébenteljesedtek ki, amelyben az erdélyiségről, az irodalom társadalmiszerepéről, az író felelősségéről szóló hagyományos diskurzus semérvényesülhetett egyeduralkodó beszédmódként többé. Ebben amegújult kontextusban a transzszilvanizmus klasszikussá vált ideo-lógiai horizontját többé-kevésbé felváltja egy – lényegében poszt-modernnek tekinthető – nézőpont és versépítkezés, amely egyértel-műen kapcsolatot talál a kortárs anyaországi költészet törekvéseivel.A századvég lírai műveiben létrejövő poétikai tendenciák nyitott-sága folytán ugyanakkor lehetővé válik a kortárs alkotó számára a

129

textuális hagyománnyal folytatott kritikai-hermeneutikai párbeszédfelerősítése is.

Paradox módon azonban, ez az attitűd nem a modern, kozmo-polita, a partikuláris és provinciális földhözragadtságot távolság-tartó visszautasítással szemlélő állásponthoz való visszatérésben fe-jeződik ki, hanem egy olyan közelítésmódban, amely a világra eleveelrejtettségében, a műalkotásra pedig a nyelv, a történetiség és a tem-poralitás viszonyában értelmezhető alakzatként tekint. Ennek azalkotói gesztusnak az egyik formája, éppen a hetvenes-nyolcvanasévekben megalapozott diskurzustípusok továbbgondolása, az er-délyiség és a költői pozíció tragikus-ironikus viszonyrendszerénekújraértékelése. Lövétei Lázár László 2002-ben megjelenő Víkend; Sa-láta; Moszkva tér című költeményeit például akár A szegény erdeirokon huszonegyedik századi (újra)írásának is tekinthetjük. Az er-délyiség fogalmát a három lírai „riport” (el)beszélője itt a vendég-munkás-lét aspektusából ábrázolja, egy olyan ironikus-önironikusdiskurzus részeként, amelynek elkerülhetetlen kontextusába tarto-zik az identitás- és hagyományvesztés valamint a létformává válthontalanság:

A sültes tálakon otthoni ízek –„És ha már szóba került, hadd idézzekegy versikét… ”, de kiülve a plédreelkapja az otthoni hangulat:cigányt és dj-t fogad, úgy mulat.

A Népstadion, a Moszkva tér és a hipermarket válnak ennek akorlátozott (érték)horizontnak az állandó alakzataivá: „»A Népsta-diontól a Moszkva térig / a piros metróval csak négy megálló.«Még nem kizárt, hogy ott fog állni délig, / de van ott éppen elég tal-ponálló.” Ebben a kontextusban pedig, a Milyen nyomokat követekcímű korábbi Lövétei-költemény sorait emblematikusan akár az Er-dély-tündérkert mítosszal és a helyben maradás követelményévelvaló (ironikus) leszámolás gesztusaként is értékelhetnénk: „… ez

130

lesz az út, / amelyen kihátrálunk a Kertből. / Kerubok sehol, a ka-puk szélesre tárva.”

Ugyancsak a két világháború közötti magyar líra esztétikai-ideo-lógiai irányultságával teremt párbeszédet a 2004-es Hol volt, holnem című versciklus. A költemény játékos-ironikus hangja úgy ál-lít emléket a transzszilvanista hagyománynak, hogy (újra)értelmeziennek értékalakzatait: „Hogy kik azok az ők: sohase bírtam / rá-jönni, pedig összeírok mindent, / csak épp »e szót: magyar / mégle nem írtam«… / Hát itt van. / Igaz ugyan, hogy idézet, / de jobbhíján most ez is megteszi…” Az elődökkel folytatott (textuális) pár-beszéd itt a vallás és tagadás ironikus kettősségében jelenik meg,hiszen a helytállás pátoszát, a kétkedés és a lemondás tragikumátminduntalan fölülírja a(z el)beszélő vagányszerepéből és a köznyel-vi fordulatok könnyedségéből fakadó humor:

A slusszpoén: egy széles mozdulat,mert mára csak a fürdővíz maradt –a lényeg (ami – ha igazi volt –„nem hagyja el a süllyedő hajót”):az „Így volt, így lesz!” harci oszlopa,illetve annak mindegyik sora;s a falurossza baka-durva szája(a refrénnel, hogy miért nincs hazája);és nagyapa – lovat adva alánk,tűrve, hogy az „Ez van!” csak az legyen,s hogy rajta élje ki magát a rák(vagy tudta már, hogy én következem)

Ebben a viszonyban a korábbi túlélési/poétikai stratégiák tá-volról sem érvényesek: „Ne várjon tőlem senki holmi ódát: / se haj-nal nincs, se részeg nem vagyok”. A történelmi megbékélés igé-nyének illúzióként való lelepleződése nyomán pedig az aktualizálthelyzettudat, a megmaradásért folytatott küzdelem ironikusan márcsupán a szavak és a cselekvések nélküli puszta itt-lét megőrz(őd)é-

131

sében teljesíthető ki: „Nincs hátra más, mint a semmittevés – / ezaz én munkám? / És nem is kevés…”

A fiatalabb költőgeneráció mellett azonban, egy hasonló ideoló-giai-poétikai fordulat jelenik meg az erdélyi líra néhány idősebbképviselőjének alkotásaiban is. Gondolhatunk itt többek között aKányádi-életmű azon törekvéseire, amelyet elsőként a közismertKuplé a vörös villamosról képviselt, újabban viszont leginkább aKörömversek haiku-szerű darabjaira256 jellemző: „szoknyád alját sne / a magyar szavak végét / kapdosd föl ringyó”; „mégis magyar-nak / számkivetve – vigyázat / öcsi úgy maradsz”; „isten istenem/ magyarok istene hát / mindenkié vagy?!” De ugyanígy beszélhe-tünk akár Lászlóffy Aladár kilencvenes évek utáni verseiről is. Hi-szen az idézett Lövétei- vagy Kányádi-költeményekhez hasonlóan a2001-es Ars poetica játékos-ironikus hangja például kiválóan képesfelülkerekedni a „szükségből erényt kovácsoló” transzszilvanistaöntudat toposzán, és a kisebbségi lét tragikus-ironikus helyzetérté-keléséből fakadó különböző sztereotípiák újraképződését is sikerülelkerülnie azáltal, hogy az itt-maradás problematikáját nem csupánannak erdélyi horizontjában, hanem az egész geopolitikai térség lo-kális sajátosságaként értékeli. A sorsközösség vállalása ebben a kon-textusban nem erkölcsi kérdés többé, hanem a posztmodern türelemmegnyilvánulási formája, egy adott népcsoport társadalmi-törté-nelmi helyzetéből fakadó hagyományainak a pátosz nélküli tuda-tosítása:

A világ itt tart, s rokokó még.A magasságok és a semmi.Ha kissé északabbra élnék,érdemes volna délre menni,

ha jelentősen délibb volna,húzódnék Skandi-Kanadákba.De Torda, Torontál és Tolna –itt helyben jár a világ lába

132

A szöveg ugyanakkor, távolról sem kívánja idealizálni ezt az ál-láspontot, hiszen a szűkebb és a tágabb világ vagy a megszokáskéntműködő tradíció és a költői szerep egyaránt görbe tükörben jelenikmeg: „itt helyben festi álmainkat / éjente ama égi kézzel, / ki fel nemébreszt, meg nem ingat: / kezdhető bármi az egésszel, // a mély-séggel, mely végül sírnyi, / az alvilágba nem lejárat?... / Itt helybenszokás Istent írni, / ha megbízóik megtalálnak.” Ugyanez a hangjellemző A kolozsvári szerkesztőségek; Vidéki meghívás; Körképvagy a későbbi Jerikói rózsa című Lászlóffy-vers soraira is, amelyegy bizonyos olvasatban akár a hetvenes-nyolcvanas évek erdélyiköltészetére utaló (ön)ironikus gesztusként is értékelhető: „A hit ha-tárán látomások. / A kétely néha költemény. / A kétségbeesés má-sok / azt élik, hogy már nincs remény. // Pedig a megszűnés isélet, / ritkán kap más medreket, / számára az lett fontos készlet /mi másoknak a nemlehet.” A Vándor idő balladája pedig, a Víkend;Saláta; Moszkva tér című Lövétei-költeményekhez hasonlóan, egy-szerre képes az erdélyi fogalomkörnek egy újabb (posztmodern)kontextusban való érvényesítésére és a Trianon-effektus tragikomi-kus aktualitásának felmutatására: „Decemberben, gyalog, hintón,batáron, / népvándorok kelnek át egy határon, / két kezükben va-luta és útlevél, / míg a világ: aki él, az visszaél.”

Amennyiben viszont, azokra a főbb tendenciákra szeretnénk –némiképp sarkítva – rámutatni, amelyek napjaink alkotásmódjátebben a tekintetben meghatározzák, talán úgy is fogalmazhatnánk,hogy a kortárs erdélyi költészetben lényegében két, jórészt egymás-sal szembehelyezkedő lírai vonulat különíthető el egymástól. Azegyik magának az erdélyiség diskurzusának, és ezen belül is a het-venes-nyolcvanas években jelentkező stilisztikai-poétikai sémák-nak az (újra)írásában, a másik, az ezzel a hagyománnyal szakítanikívánó, részben a Lászlóffy Aladár, Kovács András Ferenc és SzőcsGéza rendszerváltás előtti költészetében teremtett beszédmód meg-honosításában és továbbgondolásában érdekelt.257 És ameddig azelőző típusra alapvetően a szubjektum egységességének megőr-z(őd)ése valamint a versbeszédet leginkább a lineáris szerveződé-sű, narratív formákhoz közelítő magatartása a jellemző, addig az

133

utóbbi számára végső soron nem csupán a megszólaló individuumhitelessége, de egy tradicionális (lírai) kifejezésmód érvényességeis megkérdőjeleződik. Az első, konvencionálisabbnak tűnő diskur-zustípus viszonyából az irónia és a játékosság többnyire együtt mo-zog egyfajta tragikus-nosztalgikus (ön)reflexió igényével, egy más-fajta irányultságban pedig a humor, a nyelvi játék és a szándékoltan„komolytalan” hanghordozás képessé teszi a szöveget arra, hogylerombolja a műalkotás és a befogadó tiszteletére építő klasszikuspoétikai szemléletet. Az erdélyiség hagyományos diskurzusának hát-térbe kerülése folytán ugyanakkor, átrendeződik az alkotót a mű-alkotás világához, saját létéhez fűződő viszonya is. A vers szerkeze-ti felépítettségére tekintve ezek a változások több szinten jelennekmeg: 1. a textuális hagyománnyal folytatott hermeneutikai párbe-széd megteremtésében (jelöletlen idézetek, hivatkozások, önidéze-tek segítségével), 2. a költemény egységes jelentésstruktúrájának aszéttördelésében (a szöveg egymásnak ellentmondó olvasatokat rejt)és 3. a lírai individuum (ön)azonosságának, autentikusságának meg-kérdőjelezésében (különböző pszeudo-identitások, alter-egók sze-repeltetésével).

A huszadik század utolsó évtizedének mérvadó lírai tendenciái-ban tehát, lényegében egy olyan beszélői álláspont kialakulásánaklehetünk tanúi, amelyben a nyelv eszközszerepének és az alkotásindividuum-központúságának posztmodern cáfolata együtt jelentke-zik az intertextualitás és a személyiség széttöredezettségének élmé-nyével. Ebben a poétikai irányultságban, az önmagát létében cse-lekvőként felmutató individuum folyton kiveti hálóját a valóság egydarabjára, deterritorizálja majd reterritorizálja azt,258 viszont így ön-maga válik deterritorizálttá és reterritorizálttá a kiemelt, felmuta-tott világ viszonylatában. A pszeudo-identitások mögé rejtőző (el)be-szélő pedig, a többszörös én-disszemináció következtében elérhetiazt a kiváltságos állapotot, amikor a befogadó képtelen azonosíta-ni az általa megjelenített lírai ént az életrajzi szerző alakjával. Hi-szen amíg például a Be jó ismerni Kaf urat! című Kovács AndrásFerenc-költemény szubjektuma maga is láthatóan rájátszik az alkotóés beszélő azonosságára, addig a Jack Cole, Caius Licinius Calvus

134

vagy Lázáry René Sándor versek lírai identitása nem kapcsolhatóilyen szorosan a költemények valódi szerzőjének (sematikus) vo-násaihoz. A végső eredet(iség) pozíciója ezekben az alkotásokbanegy olyan tropológiai mozgás disszeminatív működésének rende-lődik alá, amely éppen a többszörös elrejt(őz)és által akadályozzameg a „valóságos” beszélő kilétének egyértelmű beazonosíthatósá-gát. Talán elég itt csupán az olyan Lázáry René Sándor szignatúrá-val szereplő költeményeket felidéznünk, amelyek maguk is fordí-tásokként, átiratokként jelöltetnek meg az alcímben: KereskedőAlexandriából. Fordítás-próbák Sir Archibald Blacksmith révén,görögből; La primavera (Japán rajzok Julimnak); Lenge, latin sze-renád (Petronius Arbiter éneke).

A posztmodern líra nézőpontjából ugyanakkor ez a hagyomány-hoz fordultság sem egyértelmű többé. A kanonizált irodalmi alko-tásokkal folytatott dialógus nemcsak hermeneutikai vagy dekonst-ruktív viszony, hanem egyszerre mindkettő. Valóságos oidipuszikapcsolat, az antik szimbólum analizáló és (ön)destruktív értelmé-ben egyaránt. A posztmodern számára nem létezik a szerző, csu-pán a diskurzus, nincs többé kánon, csak (inter)textus. Az idézetekvagy az utalások pedig távolról sem afféle (pro)tézisekként kerül-nek az adott írásmű szöveghorizontjába, hanem az egymást szün-telenül fölülíró tropológiai játék önteremtő folyamatának egyik vagymásik momentumaként érvényesülnek. Ennek a lírának a hagyo-mányra-irányultsága elsősorban nem egy határozott értékpozíciómellett vagy ellen szövődő diskurzus részeként aposztrofálható, ha-nem sokkal inkább egy olyan – a szó legkonkrétabb értelmében vett– intertextuális reflexió eredménye, amely az (össze)olvasás szabad-ságának feltétlen elismerésében válik hangsúlyossá. Villon, Borges,József Attila és Rejtő Jenő itt egymás mellett szerepel(tethető), egyjelenbeli, horizontális és látszólag aleatorikus szövegeződés (ön)ké-nyének alárendelődve, ellentétben azzal a klasszikus poétikai állás-ponttal, amely a lírai hagyományt egy többé-kevésbé kanonizált,stabil és történelmileg megalapozott hierarchiarendszernek tekin-tette. Ilyenképpen pedig az alkotó/beszélő nemcsak a mások, hanemsaját szövegének az (újra)olvasója is. A lírai mű egymást kölcsönö-

135

sen fölülíró reflexív (jelentés)struktúráinak fényében, az individuumegységes, autoriter álláspontját és a lineáris szövegszerveződést fel-váltja egy olyan alkotói pozíció, amelynek nincs szándékában azigazság kinyilatkoztatása, és nem képes gyakorolni a szöveg (túl)bur-jánzása fölötti hatalmát.

A Lázáry René Sándor által szignált: „Description de l’Égypte”(Verses Napló Kairótól Núbiáig) című poéma, effajta játék a szavak-kal, álombeli színterekkel. Ironikus módon itt látszólag a helyszínés az adott helyszínhez kötődő élmény a forrása az „útinaplónak”,ezeket a (fiktív) eseményeket viszont valójában csupán a nyelvi tér,a hang(zás)ok és (meg)nev(ezés)ek sodr(ód)ása hozza létre. A meg-szólaló maga utal az „elbeszélt” történet fikcionalitására:

Óh, mennyi zöldet összehord a Journal –Szegény fejem, már majdnem elhiszem!A Níluson, túl a Memphiszen, DahsúrnálTehéntetem legelget szent vizen…

A költemény visszakerül a líraiság, a zene, a nyelv eredeti(nietzschei) közegébe, egy olyan (ön)teremtő retorikai horizontvonzáskörébe, amelynek egyetlen célja a (szó)játék. A beszélő indi-viduum és a (lírai) mondanivaló itt egyaránt zárójelbe tehető: „Gú-lára gúla… Míly egyhangú refrén! / Kheopszra rímel Menkauré sKhetprén, / Mi meg rágódunk sörbeten és czefrén! / Hiába rakottnagyobbra tán Kheopsz – / Te gőgös gúla, úgyis majd nemsoká’ le-kopsz!” A történelmi hagyomány (textuális) burjánzása pedig nemcsupán a valóság fikcióként való (újra)teremtésének lehetőségéremutat rá, hanem ember és kultúra, szubjektum és világ alapvetőnyelvben létére, nyelvhez kötöttségére is.259

Az ironikus (ön)reflexió itt lényegében annak a költői attitűdneka játékos kétségbe vonása, amely a létbe-vetettség tragikumát, va-lamint az „Én”-ként való megnyilatkozás elsőbbségét tekintette azalkotó egyetlen feladatának. A megszólaló ebben a lírai pozicionált-ságban csupán akkor képes megszabadulni a világ és nyelv alá-fölé-rendeltségének kifejezésében rejlő patetikus viszonyulástól, ameny-

136

nyiben ezt a felismerését ironikusan mindannyiszor visszaírja azember klasszikus történeti tapasztalatának retorikai alakzatába. Alátszólag tragikus, valójában azonban a poétikai konvenciók felszí-nességére építő beszédmód így voltaképpen a történelmi tudat fik-ció-voltának leleplezőjévé válik. Az önmaga jelentésétől elfordultszövegrész iróniaként való felismerése során ugyanis, a hagyományidegenségét feloldani kívánó interpretáció itt egy identitását vesz-tett (textuális) nyom érvényességét teremti újra:

Míves hajóját éjbe hajtja Ámon:Komor sugár ring Thotmesz szent taván.Az ifjú Khonszu most kel át az álmon:Fehér a hold, halotti csend a vám…Én sem leszek – s a szó se fáj a számon.

A halandzsaszöveg, az allúziók és a tudatos anakronizmusokebben a kontextusban a menipposzi szatíra hangulatát idézik, akár-csak a Képes Gábor által egyszerűen csak „filológiai poénok”-naktitulált260 lábjegyzetek jelenléte, a játékos névteremtés vagy a műfajés formakeveredés különféle technikái: „Vörös kvarczit szívembekússz, Mereszger – / Szép kobralány, a vágy nem lanyha gaztett! /Vörös kvarczit szívem ne nyúzd, ereszd el / Vad karmaidból, égimacska, Basztet!” A Sétatéri chanson soraiban voltaképpen ugyan-ez a viszony kerül ironikus ábrázolásra. A beszélő, az „Én” textuá-lis nyomai itt is feloldódnak a műfaji konvenciók és a lírai kellékekautomatizmusában: „A sétatéri tónál néma pad. / Nem árul el…Emlékszik még, Adél, / Hogy együtt ültünk rajta néhanap, / S nemlétezett se tó, se Sétatér?”

Egy effajta – lényegében a végtelenségig folytatható – retorikaijáték célja pedig nem lehet más, mint a Lázáry René Sándor nevé-vel fémjelzett (fiktív) szerzői identitáshoz való kapcsolódás utolsószálainak a lebontása. A 2002-ben megjelenő Névtelen, címtelen nem-csak a beszélő megtöbbszöröződésére vagy a (kötelező) kontextuá-lis háttér – szerző, kel(e)t(k)ezés261 – el(mis)másolására ad alkalmat,de a korábbi szövegekkel folytatott párbeszéd valamint a név és

137

cím ismeretlensége folytán, egy referencia nélküli, a valóságtól vég-legesen eltávolodó nyelvi produktumot eredményez. Hiszen aklasszikus versforma és a műfaj megnevezésére törekvő ajánlás:„Chanson Júliának” – éppen a lírai hagyományra tekintve –, ittnem annyira az egyértelmű azonosíthatóságot szolgálja, mint a je-lentés megtöbbszöröződését. Az ugyancsak 2002-es Liszaboni poé-tikák sorai akár erre a viszonyra is utalhatnának: „A költészet ma-gasba von / S kimért akár a British Airways / A nyelv az út mársenkié / Az égi lényeg itt is elvész.”

Az ember és halál klasszikus kérdéskörének megidézése a Név-telen, címtelenben ebből a nézőpontból az iróniát szolgálja, hiszena beszélő már a szöveghez való elsődleges viszonyában – azaz a tu-lajdonképpeni írás pillanatában – is a beazonosíthatatlanság meg-őrzésére törekszik. A patetikus hang és a halál tragikuma így csu-pán egyfajta játék:

Mivé leszek, ha éltem itt?Mivé leszek, ha meghalok?Zuhognak égi függönyökBecsuknak majd egy ablakot.

Az önmagát tovagörgető gondolatsor, ennek tudatában pusztaautomatizmusként, a megidézett lírai műfaj (chanson) kötelező for-mai kellékeit felsorakoztató preparátumként érvényesülhet: „Viaszsír, asszony-suttogás, / Arcom fonákján fény ragyog. / Hideg dísz-kard az asztalon – / Fekszem… De már nem én vagyok.” Végső so-ron tehát a melankólia játékká olvad, a megszólaló valódi identitá-sára rámutatni képtelen műalkotás pedig (ironikusan) csupán a„nem én” kifejeződésében, az önmegtagadás ismételgetésében tel-jesíti be küldetését: „Nem én vonagló gyertyaláng, / Üres pohár, haszétragyog – / Nem több, akár egy tört cserép / Thébában… Énsem én vagyok.”

Ugyanez a játékosság, a történelem és individuum fikció-jelle-gére való rámutatásnak a szándéka fejeződik ki a Kavafisz-átiratokközül a Lélek háza, a Salomé vagy Az ellenségek című költemények-

138

ben is. Ez utóbbi a beszéd és a műalkotás öröklétének valamint aköltészet transzcendentális jellegének illúziójával való ironikus le-számolás is egyben: „Mindaz, amit sikerült nekünk tán szépnek,igaznak festeni, látni, / fölösleges lesz, értelmetlen, képtelen”. Azén megtöbbszöröződése, a keltezés misztifikáló szerepe (1900 no-vember) és az egész párbeszéd idézetjellege is ezt a (posztmodern)poétikai koncepciót, a lírai alkotás temporális érvényességének kép-zetét erősíti. A monológszerű, vallomásos (el)beszélésmód és dialó-gus keveredése, valamint a gyakori formaváltás viszont a karneváli-nevettető műfajának, a menipposzi szatíra egy kortárs változatánaka kiteljesedésére utal. A(z ál)narrációban felsorakoztatott nevek éshelyszínek humoros-ironikus játéka ebben a kontextusban a törté-netiség és fikció egymástól való elválaszthatatlanságát sugallják,akárcsak a Liszaboni poétikák sorai:

A szárnyaló frász légbe fölkapLétalkotó görcs visz tovaGudbáj London magába szippantMár Olysippo Lisboa

Ulysses most alapítjaMég hét halmon LiszabontPénelopé lepedőjénMinden szálat visszabont

Az újabban megjelenő Kavafisz-átiratok közül a Gyászkórusokcímű darab ennek a (fiktív) történetiséget megidéző játéknak a ki-teljesítéseként, de ugyanakkor az identitáskeresés ironikus-allego-rikus diskurzusaként is értelmezhető: „Mind olyanok, görögök, va-gyunk mi! // Nagyszerűek, páratlanok, merészek: / tán vakmerőkis olykor, ám megfontoltak, / nagylelkűek, jók, bölcsek, szépek, shősök is. / Kis hiúság, csel, tettrekész hamiskodás, / kivárás vagycsak némi lágy időnyerés, / kis taktikázás, csélcsap árulás, adás ve-vés / cseppet sem árthat meg nekünk, hiszen mi mind / hírünkhözés szavunkhoz is méltók vagyunk.” A hagyománnyal folytatott dia-

139

lógus itt egy olyan beszédmódra épül, amely egy bizonyos olvasat-ban az „erdélyiség” toposzát is képes megidézni:

Előretörve, vagy hátrálva mindig,vereségből újabb diadalba,diadalmakból váltig vereségbe,száműzetésből számkivettetésbe,szembeszegülve, vagy cselezve mindig,vendégségekbe menekülve folyton,mind hazafiak, mind hazaárulók is:spártabarátok, perzsabarátokspártai bérenc médvezetők mind!

Az irónia azonban ebben a viszonyban egy olyan hátráló moz-gás során mutat rá önmagára, melyben sohasem jöhet létre a befe-jezettség, hiszen csak egy szüntelenül változó kontextus fényébenválik trópussá, és így bármikor visszavonul(hat) retorikai álcájamögé. Ez a jelentésdimenzió ugyanis – a beszélő kilétének (f)elfed-hetetlensége valamint a versszöveg „átirat”-jellegének hangsúlyozá-sa következtében – nagyrészt fölülírható egy olyan diskurzus által,amely a klasszikus görög hősöket, az Athén, Spárta, Perzsia viszonyjellemzőit és az antik filozófia hagyományát eleveníti meg. Hiszenaz allegorikus olvasatban a(z erdélyi) magyarságra vonatkozó meg-állapítások tragikuma egy pillanat alatt szertefoszlik, amint a szö-veg értékhorizontját képesek vagyunk elválasztani a (látszólagos)beszélő – vagyis Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő –identitására vonatkozó (kon)textuális információktól. A filozófia ésaz antik tragédia hőskorára vonatkozó reflexióként értékelhető ma-ga a verscím is, amely egyértelműen ezt az utóbbi olvasatot – va-gyis a textuális hagyománnyal folytatott játékos-ironikus diskur-zust erősíti meg.

Ebből a nézőpontból a Gyászkórusok című költeményt követő,1925-ös (fiktív) datálású Görög rögtönzések aposztrofikus felütésé-nek tenger-motívumát, akár magára a nyelvi hagyomány végtelenbőségére rámutató allegóriaként is értékelhetnénk:

140

Figyeld a tengert: nyílt, szabad, fénylő, nyugodt,erős, szelíd, s tán boldog is, hisz rengeteghabot ragyogtat, hordoz izmos vállain,csodákat ringat, rezget rajta át a szél,ha kedvező, ni, hogy mutatja játszi felszínét,de mélye is van, s néma, mély haragja is –olykor veszett hullámokat vet, égre tör,uralkodik, s a torka bármit elnyelőn süvölt,mint részegült, hatalmas éjsötét tömeg.

A textuális hagyománnyal folytatott kritikai-hermeneutikai dis-kurzus vagy a beszélő identitásának dekonstruálása azonban KovácsAndrás Ferenc költészete mellett Visky András verseiben is megje-lenik. Elsősorban a Ha megH kötet darabjai tartoznak ebbe a kate-góriába, de akár a korábban megjelenő zsoltár-átiratok is idesorol-hatóak: [128. zsoltár. Átirat]; [130. zsoltár. Átirat]. Nemcsak a meg-szólaló elfe(le)dése, hanem a költemény megszólítottjának kiléte iskérdéses ezekben a lírai alkotásokban. Az irónia temporális jellegeitt éppen abból a diszjunktív viszonyból következik, mely az adottmű, a befogadói intenció, a hagyomány nyelvi meghatározottságaés a nyelv végtelen retorikai potencialitása között fennáll. Az 1964,a hetedik év című 2005-ben megjelenő költemény görög mitológiáraés a Bibliára utaló allúziói például egyszerre vonatkoznak egy va-lóságos, egyéniségként tételezett beszélő individuumra, és egy – atextuális hagyomány párbeszédében teremtett – általános szubjek-tumra. A lírai vallomásnak és történeti reflexiónak egyaránt tekint-hető versszöveg címzettje lehet az Úristen, de egy szereplő, a befo-gadó, sőt maga a(z el)beszélő is: „Magaddal vittél a hegyre a hal-doklóhoz, / Belemártottál, sarkamnál fogva, / Ösztövér asszonyoksírásába, / Hétévesen.” A beavatottság feltételéhez kapcsolódó in-terpretáció lehetősége így egy olyan irányultságot ad a lírai kifeje-zésmód alakulásának, amelynek végpontján a megszólaló csupán asaját nevében, önmaga kedvéért beszél, és ezt sem veheti túl komo-lyan, hiszen az (ön)azonosság, az (ön)megértés kérdése sem egyértel-mű többé. Az én – akárcsak a szövegjelentés – feloldódik a retorikai

141

játékban, a nyelv önteremtő jellegének és a diskurzus öncélúságá-nak hangsúlyozásában:

Szenteltessék meg a te neved,Mondtam. Az ismeretlennek.

Rám szóltál, ne üvöltözzek,Senki nem süket. Ujjaid hidegGyertyáit egymásba csomózott,Hideg ujjaimra fektetted.

Ugyanez a dialogikus szervezettség érvényesül a korábbi kelet-kezésű TESTamentum; Vízumkényszer vagy akár a Szent Mihály-templom és az Egy búcsú képei című alkotásokban is: „Alvó za-rándokok az oltár előtt, a kövön / Ez az én testem, az meg a tied.”A többszintű párbeszéd itt lényegében egy olyan szemantikai szer-kezetet hoz létre, melyben a befogadó és a szöveg autoritása csak ahagyománnyal való konfrontációban körvonalazódhat. Az inter-textualitás ilyenképpen nemcsak afféle: „habarcs, amely részeketkapcsol össze, vagy […] látványos repedés, amelyen át a szövegbőlmás szövegekbe huppanunk”,262 hanem az emberi tapasztalat és apercepció tükörszerű ide-oda mozgásának, a valóság és szubjek-tum alapvető nyelvi determináltságának posztmodern (f)elismeré-seként is értékelhető.

Visky András költészetéhez hasonlóan, a Bahamut lánya címűOrbán János Dénes-vers is, egyszerre vallomás és a textuális ha-gyománnyal – ez esetben éppen a József Attila-életmű darabjaival– folytatott játékos-ironikus dialógus. A beszélő és az elbeszélt tör-ténet beazonosíthatatlansága itt lényegében abból a kettősségből te-remtődik, amely egyrészt a konkrét (életrajzi) referenciálhatóságbanvalóságként tételezi önmagát, más részről viszont – éppen a kanoni-zált szövegekkel folytatott párbeszéd és a József Attila-kultusz tra-dicionális kellékeinek felelevenítése folytán – saját textuális (meg)-képződöttségét, azaz fikcionalitását helyezi előtérbe ironikusan:

142

Szerettem volna gazdag lenni,de nem arra születtem. Hajtotta szerelem és az éhség. Hát azönkiszolgálók labirintusaiban bolyongvatiszta szívvel tettem zsebre mindent,mi kellett. Ezt-azt: a mindennapi zsemlét,a mindenperci cigarettát,s a zöldbabkonzervet, mibőla másfél mázsás lágy Juditöles kondérban főzött főzeléket.

Nemcsak a jelöletlen idézetek, allúziók, hanem a Találkozás el-kerülhetetlen kötet Judit-ciklusának ajánlása és a versek címválasz-tása is ezt a kettősséget erősíti: Énem és kora; Külvárosi kéj; Köl-tőnk és tora.

A nyelvhez és hagyományhoz fűződő alkotói viszony azonban,a kortárs erdélyi líra kontextusában többnyire nem csupán poétikai,hanem egy határozott ideológiai irányultságot is feltételez. KovácsAndrás Ferenc 2005-ös Szent András hava című alkotása például –amellett, hogy egy szövegek közötti dialógus nyilvánvaló apropó-jaként szolgál – egyszerre tekinthető az Ady Endre (textuális) em-lékezete előtti tisztelgés gesztusának és egy tradicionális alkotóipozícióval való azonosulásnak. Az Ady-kultusz kelléktárába sorol-ható Csucsa, Csinszka, várkert fogalmak köré fonódó jelentéshori-zont ugyanis itt emblematikusan egy olyan sematizált költő-arcmegkonstruálását végzi el, amely nem sokban különbözik attól aklasszikus modern lírai beszédmódtól, amelyet megidézni hivatott:

Negyven után, csak napról napra, minthaŐsszel Csucsán nagybeteg adybandi,Dúlt várkertben. (Csak meg ne tudja Csinszka,Hová dugdostuk, loppal majd ihatni,

a maradék bort…)

143

Ennek a poétikai irányultságnak a megváltoztatására pedig lénye-gében az a szentenciaszerű lezárás sem képes, amely az alkotásábaönmagát beleíró, a szavakban tovább élő művészi identitás figurá-ját, láthatóan egy újabb – az Ady-költészettel ellentétes – kontex-tusban kívánja érvényesíteni: „A versbe, húzva-nyúzva, össze-visz-sza! / Ha hallgatunk, majd mélyre ássatok – / Titkolt borunkatkurva föld beissza, / S gyarlóbb valónkat renyhe látszatok. // Sza-vakká foszlunk, tájjá, csorba köddé – / Nincs most tovább, s a min-dig mostohább! / Ifjú szívekben tán már soha többé – / csak hun-cutok és gonosz ostobák.”

Ameddig viszont a Szent András hava, a J.A. szonettje263 vagy aLégy ostoba szét-írását megvalósító Szabadvendég esetében, a KovácsAndrás Ferenc által teremtett lírai beszédmód leginkább a megszó-lított költőelődökkel való azonosulást hangsúlyozza, addig LövéteiLázár László verseiben – amint az a Jobb lesz; A vashatos és 2 töre-dék vagy az előbbiekben már idézett Hol volt, hol nem soraiból isnyilvánvalóvá válhat – ez a viszony korántsem tekinthető ilyenegyértelműnek. A vashatos című 2003-as költemény például egy-szerre tisztelgés József Attila halálának hatvanötödik évfordulójaalkalmából, és ugyanakkor lázadás is a költőelőd (textuális) emlé-kezetével szemben: „Tudom, hogy majd megértitek: / ma már ne-kem se kell. / Hogy egyszer még megéritek, / és kiderül: nem érimeg / – az most nem érdekel.” Hasonló alkotói magatartásról ta-núskodik a Két szék között című Lövétei-kötet bevezető verse, aMagánzsoltár is. Hiszen a megszólaló itt egyszerre képes megidézniSzenczi Molnár Albert XC.-zsoltárának szövegét, az ennek átírása-ként született közismert József Attila-költeményt és a későbbi ke-letkezésű Kovács András Ferenc-vers, a Psalmus Transsylvanicuskezdősorait:

Nem bíztam én sem másban, sem magamban.És ma már tényleg semmi dolgom nincsen.Huszonkilenc év úgy telt el, hogy abbanvéletlenül jött egymás után minden.

144

Amennyiben viszont a Kész a leltár ironikus-önironikus hangjaaz individuum magára utaltságát és a közösségből való kívül-re-kedtség állapotát diagnosztizálja egy – a vallásos hit tradicionálisformáinak átélését lehetetlenné tevő – heliotropikus Én-pozícióból,a sokat elemzett Kovács András Ferenc-költemény pedig a szub-jektum önazonosságát egy alapvetően történeti és textuális szerve-zettségű (érték)dimenzióban próbálja kiteljesíteni, addig a Lövétei-vers akár a költészet metadiskurzusainak érvényességére irányuló(posztmodern) kétkedés kifejeződéseként is szemlélhető. Hiszen avallomásos jelleg itt egyrészt valóban egy (fiktív) szerzői identitásmegképződését segíti elő, másrészt viszont – éppen a korábbi szö-vegekkel folytatott párbeszéd következtében – egy olyan jelentés-horizont létrejöttét eredményezi, amely az individuum, a valóságés a nyelv szerepére kérdez rá ironikusan: „Ezt hagyjam a fiamraörökül? / Éltem? – Jó lenne kiegyezni ebben.”

Az idézett Lövétei-szövegekhez viszonyítva azonban, sokkal ha-tározottabb az elődökkel való textuális konfrontáció a 2000-es kel-tezésű Páthosz temetése című Orbán János Dénes-ciklusban, amelyvoltaképpen az Ady-költészet hagyomány(ozód)á(sá)nak felszá-molására és az elmúlt két évszázad legjellemzőbb lírai pozícióinakironikus érvénytelenítésére irányul: „Száz éven át volt tápfeszült-ség. / S bár igazsága végtelen, / szalagunk úgy nyekeregteti / mintfáradt ceruzaelem. // Átvezetett a szoroson, / meghódította híghonát. / Övé a hatalom s az ország / – megöljük hát, s megyünkodább!” A megszólaló itt a humor eszközeivel, a köznapi nyelv le-leményességével írja át a kanonizált poétikai diskurzust posztmo-dern travesztiává, néhol éppen a Karinthy Frigyes stílusparódiáiraemlékeztető modorban: »Hazám mögött van egy Kanális, / oda há-nyok, beh triviális, / beh, oda hányok, hánytól hányig, / beh, eljuta nagy Oceánig! // Vagyok bús fekete Retek, / vagyok bús feketeRetek, / de nevetek, / de nevetek!«”

Ez a lendületes, agitatív beszédmód nemcsak az Ady-kultusz meg-tagadására irányul, hanem a Vörösmarty-, sőt a József Attila-szövegekáltal képviselt lírai hagyomány érvényességét is képes ironikusanmegkérdőjelezni: „»Az ágnak rendületlenül / légy híve langaléta!

145

/ Rajt’ generális szíve ül, s a Héja-nő, / csak nézi kis kadétja. // Nézi,még hangtalan vacog, / majd ugrik mint a béka, / és bekap néhánycsillagot. // Váll-lapján, nézd, már hány ragyog!«” És voltaképpenugyanez az alkotói intenció jelenik meg Páthosz ébresztése című,OJD-nek ajánlott 2004-es Lövétei-költeményben: „Ódon, babonásjelmezekben / kórházi ágyát körbeálltuk, / víg vizitálók kórusa.”Hiszen az Ady-hagyományt (át)értelmező játékos-ironikus beszéd-mód, alapjait tekintve ebben az alkotásban is egy olyan poétikaiirányultság felülírására törekszik, amely a romantikus költészet to-poszain keresztül az egész modernizmus (nemzeti) kánonját meg-határozta. A Szózat-átírás ennek a radikális kritikai attitűdnek alegjobb példája: „Az ágynak rendületlenül / légy híve, ifjú ritter. /Benne vén magyar vátesz ül / kilenc kötetnyi hittel.”

Amellett, hogy a megszólaló itt az Előretolt helyőrség című fo-lyóirat köré szerveződő költőnemzedék esztétikai-ideológiai pozí-cióira reflektál, a szándékosan nekrofil, kannibalisztikus képek sze-repe lényegében egy kanonizált lírai pozíció és a kultuszképződésfolyamatának leleplez(őd)ésében, az alkotó váteszi maszkjának és anyelv erejébe vetett hitnek a kigúnyolásában teljesedik ki:

Haver, látod e múmiát?Párkák csévélik spulniját,s csodák csodája! Tart e cérna!Száz évig még e hulla-bénamúmia lesz a mesterünk!A vérét isszuk, s jót eszünkbelőle, pedig semmi színhúsnincs rajta, mint egy fakír hindus:csak csontja, bőre, velejevan néki és két nagy szeme...

Amennyiben viszont a Páthosz temetése a nagy előd(ök) költé-szetének egyértelmű megtagadásában kívánja érvényesíteni önma-ga (érték)horizontját, addig a Lövétei-vers némiképpen ennek a ha-gyományos diskurzusformának az aktualizálásában, újraírásában

146

is érdekelt: „tedd félre most a Baby Sisterst, / inkább az ő sorait mi-xeld // DJ volt, aki fönt a pulton / kevergetett a gyatra múlton”.Hasonlítható ez a lírai attitűd ahhoz az alkotói pozícióhoz, amelyOrbán János Dénes néhány, ugyancsak 2000-es keltezésű versciklusá-ban (Almaleves; Nem párnák közt), a Parti Nagy Lajos, KukorellyEndre, Térey János költészetével folytat játékos-ironikus dialógust,a Petőfi-életművet pedig Tandori poétikáján keresztül próbáljameg (újra)olvasni: „S holttestemen, mit nem mosnak könnyek, /fújó, táltos paripák jönnek, / s viszik a lelkem, és még ma este / be-robognak Budára, Pestre; / izzadtak, / szabadok / és bőszek / –Tandori úr számlálja őket.”

A költészet effajta populáris és intermediális természetének afelismerése nyomán azonban, nemcsak egy klasszikus lírai néző-pont, hanem a kultúra és identitás kérdéskörének radikális átérté-kel(őd)ése is szükségessé válik. Az Intro: A Szappan-repp erre akérdésre így reflektál: „Habár a lét csak egy fakó zokni, / neonkéntis tud ám ragyogni / a süket füleket döngető vátesz: / profilt vált, ésmédiasztár lesz.” Hiszen ami a humanizmus vagy a népek közöttitestvériség romantikus eszméjének nevében mind ez idáig megvaló-síthatatlan illúzió maradt, azt a huszonegyedik századi globalizációmindent fölülíró, az erkölcsi vagy kulturális értékek helyett közöm-bös gazdasági érdekeket képviselő tendenciáiban megvalósulni lát-szik: „ropja a magyar, az oláh, a bulgár, / itt van a szerb és a szerbnagyanyja, / Dunának, Oltnak egy lett a hangja!” A profetikus meg-szólalói pozíció, a szándékoltan alpári nyelvhasználat és a magyarlírai hagyomány Petőfi–Ady–József Attila vonulatának egy meg-újult kontextusból való (át)értelmezése itt némiképpen a populárisregisztereket saját (hatalmi) érdekei szerint alakító médiakultúraagresszív, agitatív jellegére, a pénzt és eszközöket nem kímélő rek-lámhadjáratok provokatív magatartására is rámutat: „fertőző art-omszáz alakban / becsúszik /szívedbe, mint a szappan.”

A vulgáris beszédmód, az altesti humor és az allegorikus-ironi-kus ábrázolás viszont – amint azt: A hashajtó ihletről című költe-mény is kiválóan képes illusztrálni – a költői szerep kanonizált dis-kurzusformáival, valamint a nyelv és olvasó klasszikus pozíciójával

147

való leszámolás is egyben. Hiszen nem csupán arról beszélhetünkitt, hogy a hasmenés és e „szellemi” erőfeszítés produktuma lénye-gében „az írás tevékenységének […] az alkotás eredményének, akész műnek a metaforájaként értelmezendő”,264 hanem arról is,hogy az aposztrofikus kiszólás közvetlensége, a testközelség és acimboráskodó, tegeződő hang ebben a költeményben egy olyan pár-beszéd szereplőjévé avatja az olvasót, amelyben az a megszólalószemélyes ismerősévé válik. Az alkotó és befogadó közötti dialóguseffajta intim jellege pedig egy korábbi lírai irányultságban még el-képzelhetetlennek tűnhetett volna.

A nyelv és a költészet hagyományos szerep(kör)einek megkér-dőjelezése mellett azonban a valóságra tekintő ironikus (ön)reflexióis némiképpen sajátja ennek a poétikai attitűdnek. Orbán János DénesAz igék elosztása című versében például a történet és szereplői, amegszólaló, a cselekvés és a „másik” pozícionáltsága lényegébencsak a beszéd, a nyelvi kifejezésmód grammatikai struktúráinakalárendelve képzelhető el: „Az alany gyakran én, de ott a másik: /szenved a meghal- vagy föltámadásig, / és még egy másik (majd’ugyanaz) / csak ásít és műveltet, / az alany én, ha sírok, / és műve-lem a kertet, / söpörgetem az udvart, / míg ők a negyedikkel, / kiinkább visszahat, / a hetet összehordják. / Én a havat.”

És talán a nyelvnek ezt a valósággal szembeni elsődlegességétállítja előtérbe a kilencvenes évek utáni erdélyi líra néhány kiemel-kedő darabjában a költészet kézműves, techné-jellegének265 a hang-súlyoz(ód)ása is. A posztmodern alkotásmódban, állapítja meg ta-lálóan Balázs Imre József: „a nyelvvel való bíbelődés […] a szemünkláttára történik.”265 A túlzásba vitt modorosság vagy a poétikaikellékek mértéktelen alkalmazása és a feldolgozott téma „jelenték-telensége” közötti látszólagos ellentét pedig egyaránt képes meg-kérdőjelezni a szerző-szöveg-olvasó közötti konvencionális viszony-rendszer érvényességét. A 2004-ben megjelenő A disznó esztendeje,Utóhang a Porcus Hermeticumhoz című Kovács András Ferenc-költemény játékos-(ön)ironikus sorai kiválóan illusztrálják ezt azirányultságot:

148

A Disznó évében születtemPiszok gazdag vagyok tehátFölös kilókban s nyers fülekben

A poént itt a bőség tárgyának a megnevezését késleltető cezúraélezi ki. Ugyanez a humoros-ironikus attitűd érvényesül azonbanVisky András Az Olvasás Éve című versciklusának háromsoroskölteményeiben is. Egy rendhagyó (össze)olvasási stratégiát követ-ve ugyanis, a megszólaló itt a névadás leleményét és a nyelv pro-sopopeikus-(an)agrammatikus játékát egyaránt képes kiaknázni:„6. Kesztyű dobog / az erkélyen, fehér / kesztyű, odadobták. //10. Aztán végszóra Máj jön / Vastag Bél herceg oldalán, / testesbonviván, csupa emlék. // 24. és a betű is, mind, / bölcs mosoly,ugyanaz, / kifogyhatatlan szerver.” A didaktikus prófétai maga-tartás és a patetikus tragikusság után az irónia a kortárs erdélyi köl-tészetben így újra visszaérkezett kiindulópontjához, ahol akárcsaka nevetés (risus) és nevetségesség (ridiculum): „sohasem a jól el-rendezett, vagy a létezésnek mindenkor mértékadó szép vagy jó”alakzataként érvényesül, hanem: „mindig valami oda nem illő, olyas-valami, ami szembekerül azzal, amit reméltek vagy elvártak, tehátvalami, ami kilóg a sorból.”267

Bergson szerint a komikum legtöbbször az ember szomatikusműködésének, gépies mozgásainak, a lélektől megfosztott anyagi-ságnak az ábrázolásmódját jelenti. „Utánozni valakit – állapítjameg találóan –, nem jelent mást, mint rámutatni arra az automatiz-musra, amelyet személyébe befogadott. […] Komikus a cselekvésekés események minden olyan elrendezése, amely az élet látszatát, ésugyanakkor ezzel szorosan egybekapcsolódva, egy gépies elrende-zés világos képzetét kelti bennünk.”268 Valóságos szerepében – azazmetaforaként – vizsgálva ezeket a megállapításokat, és némiképpenkitágítva a bergsoni komikumfogalom horizontját, könnyen meg-kockáztathatjuk a (posztmodern) irónia egy újabb kontextusból va-ló értékelését. Hiszen az előbbiekben már utaltunk arra, hogy néző-pontunkból ironikusnak tekinthető minden olyan megnyilatkozás,amely a látszólag közhelyszerű kifejezésmódban vagy egy banális-

149

nak tűnő automatizmus köntösében, a diskurzus irányultságát anyelvi játék egymást felülíró tendenciáinak, a (meg)képződött jelen-tés(ek) örökös disszeminációjának rendeli alá. Ebben a viszonybanaz irónia nem más, mint az eszközként működő nyelv, a gépkéntértelmezett ember kartéziánus koncepciójának megkérdőjelezése.Egy olyan törekvés, amely – nietzschei pátosszal szólva – a nyelvijátékban képessé válik arra, hogy visszaállítsa a világot, mint a lé-tezők totalitását egybefoglaló mozgásnak a tapasztalatát, az objek-tum és szubjektum elválaszthatatlan egységességének élményét;irányultság, amely metafizikát teremt anélkül, hogy egy pillanatigis komolyan venné saját gesztusát. A posztmodern diskurzus ilyen-képpen: 1. filozofikus, miközben nem tekinti elhatárolhatónak azirodalmat a filozófiától, 2. irodalmi, pedig a nyelv és a világ elkü-löníthetetlen számára, és 3. ironikus, holott iróniája egyben teóriais. Ez az irónia – akárcsak a komikum – sohasem társítható a pá-tosszal. Természetes vonása az érzelemmentesség, a szó eredeti ér-telmében vett a-pátia.

„Mindazokkal – jegyzi meg Foucault –, akik még beszélni akar-nak az emberről, uralmáról vagy felszabadításáról, […] akik belőleakarnak kiindulni, hogy aztán eljussanak az igazsághoz, […] akiknem akarnak formalizálni antropologizálás nélkül, akik nem akar-nak mitologizálni demisztifikálás nélkül, akik nem akarnak gon-dolkodni anélkül, hogy mindjárt azt ne gondolnák, hogy az embergondolkodik, […] csak egy filozofikus nevetést szegezhetünk szem-be vagy (legalábbis részben) hangtalan kacajt.”269

150

JEGYZETEK

1 Többek között Ernst Behler: Irony and the Discourse of Modernity.University of Washington Press Seattle and London 1990; LowryNelson: Romantic Irony and Cervantes. In: Frederick Garber (ed.):The Theory of Irony in German Romanticism. Akadémiai Kiadó, Bu-dapest, 1988, 15-32; Veres András: Az irónia mint értékszerkezet. In:Mű, érték, műérték. Kísérletek az irodalmi alkotás megközelítésére.Magvető Kiadó, Budapest, 1979, 44-78; B. Gaál Márta: Romantikusirónia–transzcendentális irónia. A német romantika és A. Block. Tan-könyvkiadó, Budapest, 1992.

2 Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Szétterült ütem hálója. Hang és szöveg poé-tikája. A későmodern korszakküszöb József Attila költészetében. In:Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–MenyhértAnna (szerk.): Tanulmányok József Attiláról. Anonymus Könyvkia-dó, 2001, 15-43.

3 Geoffrey Hartman: A kritika (f)elismerési fázisa. Helikon, 1994/1-2, 54.4 Vö. Michel Foucault: A kívüliség gondolata. Athenaeum, 1991/1, 82-83.5 Arisztophanész: A Felhők. In: Arisztophanész vígjátékai. Ford. Arany

János. Európa Könyvkiadó, 1988, 101.6 Uo. 137.7 Platón: Az állam. Ford. Jánosy István. Gondolat Kiadó, Budapest,

1989, 28.8 Az iróniafogalom hasonló megközelítésére találhatunk Arisztotelész

Nikomákoszi etikájában is, aki az alazóni kérkedést és az eirón tette-tését egyaránt az igazságtól való eltér(ít)és formáiként tárgyalja. Vö.Arisztotelész: Nikomachosi etika. Ford. Szabó Miklós. Parthenon,1942, 212-273.

9 Platón: Symposion. In: Platon válogatott művei III. Ford. DercsényiMóricz. Franklin-Társulat, Budapest, 1909, 52-53.

10 Vö. Ernst Behler: Irony and the Discourse of Modernity. Universityof Washington Press Seattle and London, 1990, 80-85.

11 „Amikor a harmincak [Athén vezetői] sok polgárt és nem is a leg-rosszabbakat, megölettek, másokat pedig jogtalankodásba kergettek,

151

megjegyezte valahol Szókratész, hogy nagyon furcsállaná, ha egycsordás, akinek a kezén fogynak és satnyulnak a marhák, nem is-merné be, hogy rossz pásztor.” Vö. Xenophón: Emlékeim Szókratész-ről. Ford. Németh György. Európa Kiadó, Budapest, 1986, 19.

12 Uo. 19-20.13 Vö. Mihail Bahtyin: Dosztojevszkíj poétikájának problémái. Ford.

Szőke Katalin. Gond-Cura/Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 138.14 A szünkriszisz (σνγκπισις) Bahtyin szerint az egy tárgyra irányuló, kü-

lönböző nézőpontok szembeállítását jelenti, az anakriszisz (ανακρισις)viszont azt a módszert, amellyel elérhetővé vált Szókratész számára,hogy ellenfele kimondja véleményét anélkül, hogy elhallgatna valamit.„A szünkriszisz és anakriszisz – állapítja meg Bahtyin – dialogizáljáka gondolatot, felszínre hozzák, replikává változtatják át, bevonják azemberek közötti dialogikus érintkezésbe. […] E karnevalizált műfaj[a szókratészi párbeszéd] talaján a szünkriszisz és anakriszisz el-veszti szűk, elvont-retorikus jellegét.” Uo. 139.

15 Arisztotelész : Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Gondolat Kiadó, 1982,172; 174.

16 Uo. 185.17 Arisztotelész itt a Poétika egy elveszett, a komédiával foglalkozó ré-

szére utal.18 Uo. 23019 Uo.20 Cornificius: A C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Ford. Adamik Tamás.

Akadémiai Kiadó, 1987, 217.21 Uo. 253.22 Uo.23 Marcus Tullius Cicero: A szónok. Ford. Kárpáty Csilla. In: Cicero vá-

logatott művei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974, 204.24 Uo. 204-205.25 Marcus Fabius Quintilianus utasítása az ékesszólásra. Ford. Szenczy

Imre. A Kisfaludy Társaság Kiadása. Eger, 1856, 207.26 A szóképek esetében: „szavak tetetnek szavak helyett”, míg a figura:

„sajátságos és a maga rendében helyezett szavakból is keletkezhetik”,

152

„bizonyos művészet által új alakba öntött módja a beszédnek“. Uo.211-213.

27 Quintilianus szerint a dubitatio az a figura „midőn [a beszélő] tettetimagát, mintha nem tudná: hol kelljen kezdenie, hol elhagynia”, a si-mulatio pedig az, amikor: „Úgy teszünk, mintha bosszankodnánk,örvendeznénk, félnénk, csodálkoznánk, szomorkodnánk [...]” stb.Quintilianus i. m. 220-221.

28 Uo. 226.29 Uo. 150-151.30 Az irónia különböző formáit bemutatva Quintilianus megjegyzi: „va-

lakinek az életéről is állíthatni, hogy iróniája van, mint Sokratesérőlmondatott. Mert azért nevezték gúnyolónak, mivel általában tudat-lannak s úgy tette magát, mintha másoknak, kiket bölcseknek látszéktartani, csodálója volna.“ Uo. 226.

31 Vö. Adamik Tamás: Antik stíluseszközök Gorgiastól Augustinusig.Seneca Kiadó, Budapest, 1998, 255-278.

32 Szent Ágoston: A keresztény tanításról. Ford. Böröczki Tamás. PaulusHungarus–Kairosz Kiadó, 2002, 236-238.

33 Uo. 243.34 Uo. 191.35 Uo. 192.36 „Az irónia a beszéd hangsúlyozása révén árulja el a mondottak való-

di értelmét, mint amikor azt mondjuk annak, aki valami rosszat tett,hogy `ezt aztán jól megcsináltad`. Az antiphrasis viszont nem a be-szélő sajátos hangsúlyaival éri el, hogy a hallottak ellentétére követ-keztessünk, hanem vagy megvannak a saját szavai, amelyek éppenaz ellentétükből származnak, mint ahogy lucusnak (berek, liget) ne-vezünk egy olyan dolgot, ami egyáltalán nem fénylik (luceat); vagymegszokásból mondunk így valamit, amit egyébként úgy is haszná-lunk, hogy nem az ellentétét akarjuk érzékeltetni, mint amikor vala-hol venni akarunk valamit, ami ott egyáltalán nincs, és azt a választkapjuk kérdésünkre, hogy `van bőven`.“ Uo. 192.

37 Friedrich Schlegel: Kritikai töredékek. In: Válogatott esztétikai írá-sok, Gondolat, Budapest, 1980, 219-220.

38 Uo. 231.

153

39 Kant filozófiájának hatását a romantikus irónia schlegeli fogalmánakkialakulásában a magyar nyelvű szakirodalom is részletesen tár-gyalja. L. például: B. Gaál Márta: Romantikus irónia, transzcenden-tális irónia. A német romantika és A. Block. Tankönyvkiadó, Buda-pest, 1992, 24-26; Z. Kovács Zoltán: „»Vanitatum vanitas« maga ishúmor«“. Az irónia (korlátozásának) változatai a magyar romantikairodalmában. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 43-45.

40 Friedrich Schlegel: Kritikai töredékek; Eszmék. In: Válogatott esztéti-kai írások. i. m. 221; 500.

41 Schlegel: Athenäum töredékek. Uo. 219-220.42 B. Gaál Márta: Romantikus irónia, transzcendentális irónia. i. m. 50.43 Vö. Roman S. Struc: Pushkin, Lermontov, Gogol, Ironic Modes in

Russian Romanticism. In: Frederick Garber (szerk.): Romantic Irony.Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988, 241-249; Gerard Gillespie: Ro-mantic Irony in Modern Anti-Theatre. Uo. 343-357.

44 K. W. F. Solger: Az iróniáról. Ford. Horváth Károly. Orpheus,1990/4, 100.

45 „Azt mondom neked – állapítja meg Solger dialógusformában írottfilozófiai művében egyik ellenfeléhez intézve szavait –, akinek nincselegendő bátorsága ahhoz, hogy az eszméket minden múlandósá-gukkal és semmisségükkel együtt fogja fel, az – legalábbis a művé-szet számára – elveszett ember.” Uo.

46 Uo. 100-101.47 Uo. 103.48 Veres András: Az irónia mint értékszerkezet. In: Mű, érték, műérték.

Kísérletek az irodalmi alkotás megközelítésére. Magvető Kiadó, Bu-dapest, 1979, 62.

49 Nem kevés iróniával állapítja meg Schlegel a Kritikai töredékek egyikdarabjában kortársainak érzéketlenségét a szókratészi dialógus való-di értékeire: „a harmonikus lapály emberei nem tudják, hová tegyékezt az állandó önparódiát, hol hisznek, hol hitüket vesztik, míg a vé-gén beleszédülnek, s épp a komolyságot tartják tréfának, a tréfát ko-molynak.” Vö. Schlegel: Kritikai töredékek. i. m. 231-232.

50 „A fichtei filozófiában – állapítja meg Hegel – nem látható semmimás, csak az öntudatnak, az öntudatos magában-való-létnek a moz-

154

zanata: A tartalom tekintetében, amelyet az én a fichtei filozófiábannyer, nagyon is feltűnik a tökéletes szellemtelenség, merevség és,hogy kimondjuk a szót, a teljes együgyűség, semhogy nála meg le-hetett volna állni, – s az a filozófiai belátás is, hogy az elv egyoldalúés fogyatékos, s hogy a tartalomnak szükségképpen ilyennek kelllennie.” Előadások a filozófia történetéből. III. Ford. Szemere Samu.Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, 451-452.

51 Uo. 453-454.52 Uo.53 Uo. 94.54 Az abszolút eszmét Hegel a szubjektív és objektív eszme egységében

az élet és a megismerés dialektikus mozgásának létrejöttében hatá-rozza meg. „Az élet hiányossága abban van – állapítja meg logikaifejtegetései során –, hogy még csak a magánvaló eszme; ezzel szem-ben éppoly egyoldalúan a megismerés a csak magáért való eszme. Ekettőnek egysége és igazsága a magán- és magáért-való és így ab-szolút eszme.“ Vö: Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A logika. In: Afilozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai. Ford. SzemereSamu. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1950, 315-316.

55 Hegel: Előadások a filozófia történetéből. II. i. m. 44-45.56 Uo. 43.57 Hegel: Előadások a filozófia történetéből. II. 44.58 Uo. 45.59 Uo.60 Uo. 64.61 Uo. 113.62 Vö. Henri Bergson: A nevetés. Ford. Szávai Nándor. Gondolat Kiadó,

Budapest, 1968.63 Hegel: Előadások a filozófia történetéből. II. 64.64 Vö. Ernst Behler: Irony and the Discourse of Modernity. i. m. 88-89.65 Vö. Hegel: Előadások a filozófia történetéből. II. 44.66 Sören Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratész-

ra. Ford. Suki Béla. In: Sören Kierkegaard írásaiból. Gondolat Kiadó,Budapest, 1982, 84-85.

155

67 „Mert noha úgy látszik – állapítja meg Kierkegaard –, hogy Hegel po-zitivitást akar Szókratésznak néhány helyen odaítélni, és a jó eszméjétneki akarja tulajdonítani, mégis megmutatkozik, hogy a jó vonatkozá-sában az individuum lesz az önmagát önkényesen meghatározó, s ajó mint olyan, semmiféle kötelező erővel nem rendelkezik.” Majd ké-sőbb megjegyzi: „nála [mármint Szókratésznél] a jó elve a végtelennegativitással volt egyenlő.” Uo. 94-95.

68 Uo. 104.69 „Ebből ered az is – folytatja ezt a gondolatát Kierkegaard –, hogy

azok a dolgok, melyeket ily módon nem vesznek figyelembe, érvé-nyesítik jogaikat, amennyiben adódó alkalommal más helyen nyo-mulnak be.” Uo. 93.

70 Uo. 103-104.71 „Ha az iróniának fel kell állítania egy legfelsőbb tételt, úgy jár, mint

minden negatív álláspont: akkor valami pozitívumot nyilvánít ki,komolyan gondolja, amit állít.” Uo. 109.

72 Az irónia mint „végtelen, abszolút negativitás”, a kierkegaardi irónia-koncepció kulcsmondata. Kierkegaard idézett művében több helyenis előfordul. Vö. pl. 95, 98-99, 111.

73 Uo. 109.74 Vö. Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratész-

ra. i. m. 99.75 Uo. 100.76 Uo. 95-96.77 Uo. 97.78 Uo. 97-98.79 Uo. 98-99.80 Vö. Friedrich Nietzsche: A tragédia születése avagy görögség és

pesszimizmus. Ford. Kertész Imre. Kriterion Könyvkiadó–PolisKönyvkiadó, Bukarest–Kolozsvár, 1994, 93.

81 „[A] szubjektum, az akaró és egoisztikus céljait követelő individuumcsakis a művészet ellenfelének gondolható el, nem pedig okának,eredetének. Amennyiben valóban a szubjektum művész, úgy márismegváltást nyert individuális akaratától, és mintegy médiummá lett,

156

akin keresztül az egyedül ténylegesen és valóságosan létező szub-jektum ünnepli a látszat általi megváltását.” Uo. 75-76.

82 Uo. 134.83 Uo. 38-39.84 Uo. 88.85 Vö. Sören Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel

Szókratészra. i. m. 98.86 Uo. 102.87„[Sz]üksége volt Szókratésznak az iróniára, amennyiben a görögséget

megsemmisítette; vele szemben mindig ironikus volt a magatartása;tudatlan volt és nem tudott semmit, hanem állandóan másoknál ke-resett felvilágosítást; miközben azonban ily módon érintetlenül hagy-ta a fennállót, az pusztulásnak indult. Ezt a taktikát követte mindvé-gig” – állapítja meg Kierkegaard. Uo. 103.

88 Uo.112.89 Friedrich Nietzsche: A tragédia születése avagy görögség és pesszi-

mizmus. i. m. 125-126.90 Uo.91 Vö. Cleanth Brooks: Az irónia mint strukturális elv. Ford. Vámosi

Pál. In: Bókay Antal–Vilcsek Béla (szerk.): A modern irodalomtudo-mány kialakulása. Osiris Kiadó, 2001, 349.

92 „Ha azt mondjuk, »szép dolog ez«, ez az állítás bizonyos kontextu-sokban pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, amit szó szerint mon-dani akar. [...] Itt a kijelentés értelme teljesen a visszájára fordul, s ezta kontextus idézi elő, s többnyire a hangsúly hegyezi ki. De a módo-sulás akkor is igen fontos lehet, ha nem éri el a szarkasztikus visszá-jára fordítást, s egyáltalán nincs szükség arra, hogy a hangsúly emel-je ki. Az ironikus hangot a kontextus ötletes elrendezésével is létrelehet hozni.” Uo. 348.

93 Ez utóbbi mellett érvel például: David Holdcraft a közvetett beszéd-formákat osztályozó tanulmányában. Vö. David Holdcraft: Forms ofindirect communication. An outline. In: Phylosophy and Rhetorics 9,1976, 157-158.

94 Michael Riffaterre: Költői struktúrák leírása Baudelaire A macskákcímű költeményének kétféle megközelítésében. In: Hankiss Elemér

157

(szerk.): Strukturalizmus. Európa Könyvkiadó, Budapest, é. n. 133.95 Wayne C. Booth: A Rhetoric of Irony. The University of Chicago

Press, Chicago, 1975.96 Preminger-Warnke-Hardison (szerk.): Encyclopedia of Poetry and

Poetics. Princeton University Press, Princeton-New Jersey, 1965,408-409.

97 Vö. M. M. Bahtyin: A szó az életben és a költészetben. EurópaKönyvkiadó, Budapest, 1985, 39; 13-14.

98 Drozdy Győző: Az ékesszólás tudománya. Szónoki segédkönyv.Drozdy Győző Kiadása, Budapest, 1939, 319.

99 Uo. 22.100 Vö. Zlinszky Aladár: Az eufémizmus. A Magyar Tudományos Aka-

démia Kiadása, Budapest, 1931, 81-86.101 Vö. Mészáros István: Szatíra és valóság: Adalékok a szatíra elméle-

téhez. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1955, 114-183.102 Szabó László: Az irónia nyelvi eszközei. ELTE Nyelvtudományi Dol-

gozatok. Bp., 1978, 4.103 Veres András: Irónia. In: Világirodalmi Lexikon V. Király István–

Szerdahelyi István (szerk.), Akadémiai Kiadó, Bp., 1977. 375-380.104 Az irónia retorikai-stilisztikai fogalmának meghatározására irányu-

ló későbbi próbálkozások egy része pedig azóta sem volt képes töb-bet mondani ennél az értelmezésnél. Vö. például R. Molnár Emma:Alakzattársulások az irónia nyelvi megjelenítésében. In: SzathmáryIstván (szerk.): A retorikai-stilisztikai alakzatok világa. Tinta Kiadó,2003, 183-190.

105 Szabó László: Az irónia nyelvi eszközei. i. m. 69.106 „[…] az iróniának nincsenek kizárólagos, konkrét nyelvi eszközei,

pontosabban, hogy az iróniának minden lehet nyelvi eszköze, tekint-ve, hogy nem nyelvi, hanem a nyelv fölött álló kategória, de viszontminden esetben rendelkezésére áll a lehetőség, hogy a legkülönbö-zőbb nyelvi formában kifejezett értékeket a nyelvi forma megváltoz-tatásával értéktelenné tegye. Az irónia magatartás, szemlélet […]Mindennek az értéktelenségét ábrázolja a nyelven át és a nyelvbenmagában is, bármilyen elemmel kapcsolatban.” Uo. 12-13.

158

107 „[...] az irónia abban áll, hogy az író (beszélő) felidézi azt a (nyelvi)jelenséget, melyet gúnyolni akar, és használat közben bizonyítja eeredménytelenségét, értéktelenségét, úgy, mintha ez spontánul, tőlefüggetlenül derülne ki.” Szabó László: i. m. 68.

108 Vö. Hans Georg Gadamer: Szöveg és interpretáció. In: Bacsó Béla(szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi Kiadása, 1991, 29.

109 Veres András: Irodalomértelmezés és értékorientáció. In: Szili József(szerk.): A strukturalizmus után. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 297.

110 Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete. In:Szili József (szerk.): A strukturalizmus után. Érték, vers, hatás, történet,nyelv az irodalomelméletben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 152.

111 Amint azt Michel Foucault archeológiai vizsgálódásai is megerősí-tik. Vö. Michel Foucault: A szavak és a dolgok. A társadalomtudo-mányok archeológiája. Ford.: Romhányi Török Gábor. Osiris Kiadó,Budapest, 2000.

112 Vö. Arisztotelész: Rétorika. i. m. 12-17.113 Vö: Hans Georg Gadamer: Szöveg és interpretáció. i. m. 29-30.114 „[…] az iróniában az elfordulás mozzanata kicsivel többet jelent, ra-

dikálisabb tagadást vonz, mint a szinekdochéhoz, metaforához vagymetonímiához hasonló szokványos trópusok. Az irónia trópusoktrópusának tűnik, a névadónak, amelynek alapján a terminus »elfor-dulás«-ként való meghatározása történik, ám a fogalom olyan tág ésmindent felölelő, hogy magába foglalná az összes trópust.” Vö. Paulde Man: Az irónia fogalma. In: Esztétikai ideológia. Janus-Osiris Kia-dó, Budapest, 2000, 177.

115 Antal Éva: Nárcisztikus dimenziók: de Man és Derrida az emlékezés(ironikus) allegóriájáról. Literatura 2004/1, 16.

116 Vö. Veres András: Irodalomértelmezés és értékorientáció. In: SziliJózsef (szerk.): A strukturalizmus után. Akadémiai Kiadó, Budapest,1992, 295.

117 Paul de Man: Az irónia fogalma. i. m. 195.118 Arisztotelész: Rétorika. i. m. 203.119 „mert az ellenség kipusztítja a fákat“ (a fordító megj.) Uo. 202.120 Uo.

159

121 Szegedy-Maszák Mihály szerint: „a betét ott kezdődik, ahol az értel-mező az addigi szinekdochikus vagy metonimikus előrehaladásmegszakadását állapítja meg, és ott végződik, ahol ennek folytatásátérzékeli.” Vö. Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalmi mű alaktani ha-táselmélete. In: Szili József (szerk.): A strukturalizmus után. Akadé-miai Kiadó, Budapest, 1992, 129.

122 „[A] nyelvnek olyan háttere van, amely nincs hatalmunkban, amelykibújik a cogito fennhatósága alól, a referenciában, a mimézisben ésa nyelv átfogó megbízhatatlanságában is váratlan, kivédhetetlen ese-ményeket indít el. […] A »materialitás« olyan primér létmodalitás,melynek az »ellenállás« a performatív, cselekvés-modalitás párja.”Bókay Antal: Dekonstrukció és filológia – egy ironikus visszafordu-lás elméleti hátteréről. Literatura 2002/3, 276.

123 Kenneth Burke: A négy alapvető trópus. Ford. Barkász Emőke. He-likon 1997/1-2, 54.

124 Bókay Antal: Dekonstrukció és filológia – egy ironikus visszaforduláselméleti hátteréről. i. m. 264.

125 Vö. Xenophón: Emlékeim Szókratészről. Ford. Németh György. Eu-rópa Kiadó, Budapest, 1986, 20-21.

126 Peter Sloterdijk: A gondolkodó a színpadon – Nietzsche materializ-musa. Ford. Bendl Júlia. In: Nietzsche-tanulmányok. Helikon Kiadó,Budapest, 2001, 123.

127 G. W. Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája. Ford. SzemereSamu. Akadémiai Kiadó, Bp., 1961, 14.

128 Vö. Eisemann György: „A befagyott emlékezet” és a „világfolyás”.In: Bednanics Gábor–Bengi László–Kulcsár Szabó Ernő–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Hang és szöveg. Költészettörténeti kérdéseka lírai modernségben. Osiris Kiadó, 2003, 129-150.

129 Mindannak ellenére, hogy ezek a törekvések egyetlen költő esetébensem tekinthetők az egész további életmű szintjén kizárólagosan érvé-nyesülő tendenciáknak, lényegében a két világháború közötti alko-tásmód egy sajátos irányvonalára mutatnak rá. Vö. Kabdebó Lóránt:Költészetbeli paradigmaváltás a húszas évek második felében. In:Kabdebó Lóránt–Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok Szabó Lőrinc-ről. Anonymus Könyvkiadó, 1997, 18-45; Kulcsár-Szabó Zoltán: Dia-

160

logicitás és a kifejezés intergitása. In: Kabdebó Lóránt–Menyhért Anna(szerk.): Tanulmányok Szabó Lőrincről. Anonymus Könyvkiadó,1997, 78-94; Kulcsár Szabó Ernő: Szétterült ütem hálója. Hang és szö-veg poétikája. A későmodern korszakküszöb József Attila költésze-tében. i. m. 15-43.

130 Szabolcsi Miklós: Paradigmaváltás? Korszakváltás? In: KabdebóLóránt–Kulcsár Szabó Ernő (szerk.): „de nem felelnek, úgy felelnek”– A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. JPTE Iroda-lomtudományi Füzetek, Pécs, 1992, 216.

131 Németh G. Béla: Kosztolányi fölfogásának néhány eleme. In: MészLászlóné (szerk.): A rejtőző Kosztolányi. Esszék, tanulmányok. Tan-könyvkiadó, 1987, 16-27.

132 Jürgen Habermas: A modernség időtudata és szükséglete a magábanmegbizonyosodásra. In: Filozófiai diskurzus a modernségről. Heli-kon Kiadó, 1998, 9.

133 Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Szépirodalmi Könyvkiadó, Buda-pest, 1981, 306.

134 Lengyel András: Maszk és költőszerep. Kosztolányi Dezső szerepér-telmezéséről. In: Játék és valóság közt. Kosztolányi-tanulmányok. Ti-szatáj Könyvek, Szeged, 2000, 166.

135 Theodor W. Adorno: Előadás a líráról és a társadalomról. Ford.Hegyessy Mária. In: A művészet és a művészetek. Irodalmi és zeneitanulmányok. Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 50.

136 Vö. Jürgen Habermas: Három távlat: Baloldali és jobboldali hegeliá-nusok, Nietzsche. In: Filozófiai diskurzus a modernségről. i. m. 51.

137 Hankiss Elemér kiváló tanulmánya elkülöníti egymástól a válság ésa válságtudat kategóriáit. Az első „egy adott rendszer súlyos műkö-dési zavarát“, a második „egy adott helyzet vagy folyamat válságkéntvaló megélését“ jelenti. [Vö. Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz.Helikon Kiadó, Budapest, 1999, 14.] A két világháború közötti ma-gyar költészet ironikus jegyeinek elemzése során csupán e korszak lí-rai alkotásaiban kifejeződő „válságtudat” esztétikai-poétikai értéke-lésére vállalkozhatunk.

138 Kosztolányi Dezső: Három arckép. In: Réz Pál (szerk.): Én, te, ő.Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 116-117.

161

139 Láng Gusztáv: Bukolika pásztori tájakon. In: A lázadás közjátéka.Dsida-tanulmányok. Savaria University Press, Szombathely, 1996, 35.

140 Peter Sloterdijk: A gondolkodó a színpadon – Nietzsche materializ-musa. i. m. 152.

141 Vö. Martin Heidegger: A φύσις lényegéről és fogalmáról. Ford. VajdaKároly. In: Útjelzők. Osiris, Budapest, 2003, 225-282.

142 Uo. 233.143 Nicolaus Cusanus: De principio (A kezdetről). Ford. Révész Mária

Magdolna. In: Miatyánk. Írások és Szentbeszédek. Farkas Lőrinc ImreKönyvkiadó, Budapest, 2000, 25-27.

144 Vö. Paul de Man: A szimbolizmus kettős aspektusa. In: Olvasás éstörténelem. Osiris Kiadó, 2002, 107-108.

145 Kulcsár Szabó Ernő: Szétterült ütem hálója. Hang és szöveg poétiká-ja. i. m. 27.

146 Paul de Man: A szimbolizmus kettős aspektusa. i. m. 107-108.147 Vö: Vári György: „Mert annyit érek én, amennyit ér a szó”. Kultusz,

figuráció és kulturális emlékezet összefüggései Radnóti Miklós köl-tészetében. Jelenkor 2002/3, 317.

148 A (másik) személy (hiánya) válik az Én-identifikáció egyetlen attri-bútumává József Attila egy későbbi, 1937-es keltezésű, cím nélküli tö-redékében is: „Miként a tiszta űrben a világok, / lebeg keringve ben-nem a hiányod // majd árnyék leszek s te szorongva félsz: / óh hátne hagyj meghalnom, amig élsz.“ A két én közötti kapcsolat itt any-nyiban különbözik az Óda szövegéből ismerttől, hogy – egyfajta köl-csönösség fényében – az „egyik” elveszt(őd)ése a „másikban” is ma-radandó sérüléshez vezet (már amennyiben az „űr”-höz hasonlítottegyik és a „hiány”-ként aposztrofált másik „szubjektum” viszonyatekinthető egyáltalán én-te kapcsolatnak és nem egyszerűen az indi-viduum semmiként való ide-oda reflektálódásáról van szó).

149 Vö. Paul de Man: Az olvasás allegóriái. Ictus Kiadó, Szeged, 1999, 230.150 Tolcsvai Nagy Gábor: A metafora alakulástörténete a magyar lírai

modernségben. In: Bednanics Gábor, Bengi László, Kulcsár SzabóErnő, Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Hang és szöveg. Költészet-történeti kérdések a lírai modernségben. Osiris Kiadó, Budapest,2003, 56.

162

151 Uo.152 Uo.153 Uo.154 „az aposztrophé vagy az ént osztja fel, hogy megtöltse a világot, be-

népesítve az univerzumot az én részeivel […] vagy pedig [mint ezesetben is] belsővé teszi azt, amit külsőként lehetett volna elgondol-nunk.” Vö. Jonathan Culler: Aposztrophé. Helikon 2000/3, 370-389.

155 Kabdebó Lóránt: A klasszikus irodalom esélye a dialogikus poétikaigyakorlatban – Kérdések József Attila Ars poetica című versének ol-vasási hagyományában. Literatura 1997/1, 64-87.

156 Az én-integritás szétboml(aszt)ásának folyamata a költemény negy-venkilencedik sorában, a „Hallod-e csont, a csöndet?” – rákérdezés-ben éri el legmélyebb pontját.

157 Hiszen az aposztrophé esetében: „[a] jelenbeli és távoli játékát nemaz idő, hanem egy poetikus erő irányítja”. Vö. Jonathan Culler:Aposztrophé. i. m. 370-389.

158 Uo. 152.159 Vö. Hans Robert Jauss: A költői szöveg az olvasás horizontváltásá-

ban. In: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermene-utika. Osiris Kiadó, Budapest, 1996, 347.

160 Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás. Pompeji 1997/2-3,93-108.

161 Az antropomorfizmus, állapítja meg Cynthia Chase: „Emberinek veszia természetest s ezzel adottnak veszi az emberit. Ez pedig az emberitermészetesnek vételét, az ember természetes voltának megteremté-sét jelenti, amiből az ember és a természet – különbségük kitörlődésé-vel – végül eltűnik.” Cynthia Chase: Arcot adni a névnek. Pompeji1997/2-3, 110.

162 Kulcsár Szabó Ernő: „Szétterült ütem hálója”, Hang és szöveg poétiká-ja: A későmodern korszakküszöb József Attila költészetében. i. m. 22

163 Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről. In: Réz Pál (szerk.):Nyelv és lélek. Szépirodalmi Könyvkiadó–Forum Kiadó, Budapest–Újvidék 1990, 75.

164 Kosztolányi Dezső: Új költészetünk. In: Réz Pál (szerk.): Nyelv és lé-lek. i. m. 485.

163

165 Martin Buber: Én és Te. Ford. Bíró Dániel. Európa Kiadó, Budapest,1994, 47.

166 Menyhért Anna: Esti Kornél énekel-e? A szerzőiség kérdésérőlKosztolányi Esti Kornél éneke című verse kapcsán. In: KulcsárSzabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Újraolvasó: Tanulmá-nyok Kosztolányi Dezsőről. Anonymus Kiadó, Budapest, 1998, 40.

167 Uo. 41.168 Hiszen amennyiben a lélek testtel szembeni halhatatlansága – vagyis

az „isten engem” szókapcsolat hitbizonyságként való értelmezése –tekinthető mérvadónak, akkor az öröklét biztonságtudata, ha pediga „szeszélyek” pillanathoz kötöttsége és az „isten engem” szókap-csolat egyszerű közhelyként, retorikai konvencióként való érvénye-sülése áll előtérben, akkor az elmúlás fájdalma ragadható meg e so-rokban.

169 Menyhért Anna: Esti Kornél énekel-e? i. m. 41.170 Jacques Derrida: A másik egynyelvűsége. Jelenkor 1993/11, 957.171 Schein Gábor: Egyik névben a másikat (az ironikus allegoricitás alak-

zata Füst Milán költészetében). Alföld 1999/9, 52-53.172 Vö. Martin Heidegger: Lét és idő. Ford. Vajda Mihály et al. Osiris Kia-

dó, Budapest, 2004, 195-196.173 Hans Georg Gadamer: Igazság és módszer. (Egy filozófiai hermene-

utika vázlata). Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 437.174 „A nyelv használta szavak – jegyzi meg Heidegger – csak a szó for-

gácsai, melyektől az ember számára sohasem vezet út, melyen visz-sza- vagy eltalálhatna a létezőhöz”. Vö. Martin Heidegger: A φύσιςlényegéről és fogalmáról. i. m. 262.

175 Friedrich Nietzsche: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazug-ságról. Athenaeum 1992/3, 7.

176 „[A] nyelvben az ember egy saját világot állít a másik elé – állapítjameg a kartéziánus gondolkodásmód jellegéről Nietzsche –, azazmegteremt magának egy olyan szilárdnak vélt támpontot, amelyrőlelrugaszkodva az eredeti világ gyökerestől felforgatható és leigázha-tó. Az ember hosszú ideig aeternae veritatesnek hitte a dolgok fogal-mait és neveit, kisajátítva magának a büszkeséget, hogy ekképp azállat fölé emelkedhetett, komolyan gondolta, hogy a nyelvben a vi-

164

lág megismerését birtokolja.” Vö. Friedrich Nietzsche: A vándor ésárnyéka. Göncöl Kiadó, Budapest, 1990, 103.

177 Kulcsár Szabó Ernő: Az elidegenített nyelv “beszéde”. Az avantgardehagyomány kérdéséhez. In: Szöveg, medialitás, filológia. AkadémiaiKiadó, Budapest, 2004, 190.

178 Angyalosi Gergely: A név és aláírás problematikája Jacques Derridaműveiben. Filológiai Közlöny 1996/2, 162.

179 Vö. Cs. Gyimesi Éva: A pajzán angyal (A szent és a profán Dsida köl-tészetében). i. m. 149-155.

180 Foucault szerint: „[a]z ember nem tudott konfigurációként kirajzo-lódni az episztémében, anélkül, hogy a gondolkodás ne fedezze felbenne, de rajta kívül szintén, a peremén, ám ugyanakkor egész szö-vedékével határozottan összefüggve, az éjszaka egy részét, azt a lát-szólag tehetetlen kiterjedést, amelyben a gondolkodás foglaltatik,egy elgondolatlant, amelyet szőröstül-bőröstül tartalmaz, ám amely-ben maga is fogva van.” Vö. Michel Foucault: A szavak és a dolgok.A társadalomtudományok archeológiája. i. m. 365.

181 Idézi: Németh G. Béla: Kosztolányi fölfogásának néhány eleme. i. m. 20.182 Bori Imre: A „semmi ágán.” In: Eszmék, látomások (Tanulmányok).

Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1965, 20.183 Vö. Martin Heidegger: A φύσις lényegéről és fogalmáról. i. m. 278.184 Veres András: A „homo aestheticus” – Kosztolányi Dezső vázlatos

pályaképe. Literatura 2004/3-4, 306.185 Northrop Frye: A Biblia igézetében. Hermeneutikai Kutatóközpont,

Budapest, 1995, o. n.186 Orbán Gyöngyi: Ígéret kertje. A dialógus poétikája felé. Pro Philo-

sophia–Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999, 123.187 Vö. Janzer Frigyes: József Attila vagy József Attilák? In: Kulcsár Szabó

Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna (szerk.): TanulmányokJózsef Attiláról. i. m. 71-78.

188 Az én-Te szembenállást, az emberi immanencia és isteni transzcen-dencia közötti feloldhatatlan ellentétet e két szöveg intertextuálispárbeszédében az „elhull örökre”-„te megmaradsz”, illetve a „sem-mije”-„minden” oppozícionális kapcsolatok is megerősítik.

189 Vö. Hans Georg Gadamer: Igazság és módszer. i. m. 90.

165

190 Martin Heidegger: A φύσις lényegéről és fogalmáról. i. m. 232.191 Ebben a kontextusban Martin Buber egy Én-Te vagy egy Én-Az kap-

csolat kifejeződéséről beszél. Az Én-Te viszonyban: „a nekem ren-delt Te átfog engem Önmagamat, anélkül, hogy azonos lenne velem;korlátozott felismerésem feloldódik a korlátlan megismerésben. […]a szeretet nem tapad az Én-re, hogy aztán a Te csak »tartalma«, tár-gya legyen, a szeretet az Én és a Te között van.” Az Én-Az irányult-ság Én-je viszont: „ego-ként jelenik meg és szubjektumként ébred tu-datára önmagának.” Vö. Martin Buber: Én és Te. i. m. 121; 19; 76.

192 Ennek a kérdéskörnek az elemzésére vonatkozik Cs. Gyimesi Évaegyik kiváló tanulmánya. Vö. Cs. Gyimesi Éva: A pajzán angyal (Aszent és a profán Dsida költészetében). In: Kritikai mozaik. PolisKönyvkiadó, Kolozsvár, 1999, 149-155.

193 Jürgen Habermas: Filozófiai diskurzus a modernségről. i. m. 17.194 Peter Sloterdijk: A gondolkodó a színpadon – Nietzsche materializ-

musa. i. m. 129.195 L. Tverdota György: A tiszta költészet. In: József Attila. Tanulmá-

nyok és cikkek (1923–1930). Magyarázatok. Osiris Kiadó, Budapest,1995, 37-47; Tverdota György: A József Attila-i tiszta költészet. In:József Attila. Korona Kiadó, Budapest, 1999, 27-44.

196 Vö. Tverdota György: Tizenkét vers – József Attila Eszmélet ciklusá-nak elemzése. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004, 202.

197 Uo.198 Vö. Martin Heidegger: Mi a metafizika? Ford. Vajda Mihály. In: Út-

jelzők. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 114.199 Ebből a nézőpontból sokkal őszintébbnek tűnhet számunkra az

1924-es Kosztolányi-vers, az Utolsó kiáltás tragikus hitvallása, bár ateljes megsemmisülés fájdalmára, „az örök sötétség”-re a beszélő ittis csak egy aposztrofikus, antropomorfizáló megszólításban képesrámutatni: „Én nem hiszek semmiben. / Ha meghalok, a semmi le-szek, / mint annak előtte, hogy / e földre születtem. Szörnyű. / Hoz-zád kiáltok majd utólszor. / Légy jó anyám, örök sötétség.”

200 Hans Georg Gadamer: Igazság és módszer. i. m. 523, 494.201 Martin Heidegger: Mi a metafizika? i. m. 121.202 Uő. Lét és idő. i. m. 195-196.

166

203 „[M]íg a korábban született művekben a csönd a tűnődés-szemlélő-dés folyamatában jelent meg, s a vers végén – a felismerés pillanatá-ban – a hallgatásban, pontosabban az elhallgatásban öltött testet, ad-dig itt az elhallgatás az eszmélet, sőt a feleszméltség állapotát hivatottmegtestesíteni” – állapítja meg Szigeti Lajos Sándor. Vö. Szigeti LajosSándor: A csöndbe térnek a dalok. In: A József Attila-i teljességigény.Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988, 249-340.

204 Hans Robert Jauss: Recepcióelmélet, esztétikai tapasztalat, irodalmihermeneutika. Osiris, 1999, 288-289.

205 Szent Ágoston: Vallomások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, X.könyv, 327-328.

206 Hans Georg Gadamer: Igazság és módszer. i. m. 510.207 „A hermeneutikai tapasztalatnak sokkal inkább az az értelme, hogy

az összes többi világtapasztalattal ellentétben, egészen új dimenzióttár fel, a mélységdimenziót, melyből a hagyomány eljut azokhoz,akik jelenleg élnek. […] A hagyomány nyelv, s a hallgatás, amelymegérti [olvassa], saját nyelvi viszonyába vonja be a hagyomány igaz-ságát, amikor értelmezi a szövegeket.” Uo. 510-511.

208 János Evangéliuma 1.4.209 És lényegében ugyanerre a kérdésre reflektál ironikusan Radnóti

Miklós Hajnaltól éjfélig ciklusának hetedik darabja, a Később (Sír-felirat), vagy a szintén 1938-as keltezésű Dsida-költemény, a Mármajdnem elfeledted: „nem fogod tudni elkerülni, / nem tudsz előlemenekülni, / pedig már majdnem elfeledted: / – Senki sem halhatmeg helyetted.”

210 Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Szétterült ütem hálója. i. m. 35.211 Füst Milán: Teljes Napló II. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999, 761.212 Vö. Paul de Man: Irodalomtörténet és irodalmi modernség. Ford.

Bókay Antal–Szanyi Imre. In: Bókay–Vilcsek–Szamosi–Sári (szerk.):A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Könyvkiadó,2002, 291.

213 Uo.214 János Evangéliuma 1.1.215 Jacques Derrida: Grammatológia (első rész). Életünk–Magyar Mű-

hely Kiadó, Budapest, 1991, 98.

167

216 Vö. Mihail Bahtyin: Dosztojevszkíj poétikájának problémái. Ford.Szőke Katalin. Gond-Cura/Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 139.

217 Uo. 135-136.218 A menipposzi szatíra (menippea) terminus az i. e. III. században élt

filozófus, Menipposz nevéből származik. A fogalmat kétszáz évvelkésőbb Varro használta először, aki saját műveit saturae menippeae-nak nevezte.

219 Uo. 146-147.220 Vö. Sören Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel

Szókratészra. In: Sören Kierkegaard írásaiból. Szerk. Suki Béla. Gon-dolat Kiadó, Budapest, 1982, 120.

221 Henri Bergson: A nevetés. Ford. Szávai Nándor. Gondolat Kiadó,Budapest, 1968, 36.

222 Uo. 47.223 Uo. 114.224 Uo. 37.225 Vö. Marcus Tullius Cicero: A szónok. Ford. Kárpáty Csilla. In: Cicero

válogatott művei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974, 216.226 Veres András: Az irónia mint értékszerkezet. In: Mű, érték, műérték.

Kísérletek az irodalmi alkotás megközelítésére. i. m. 44-78.227 Stéphane Mallarmé: Válasz Jules Huret körkérdésére. In: Komlós

Aladár (szerk.): A szimbolizmus. Gondolat Kiadó, Budapest, 1965, 108.228 Paul de Man: A temporalitás retorikája. In: Thomka Beáta (szerk.):

Az irodalom elméletei I. Jelenkor Kiadó, JPTE, Pécs, 1996, 46.229 Hans Bertens: A posztmodern Weltanschaung és kapcsolata a mo-

dernizmussal. Ford. Kálmán C. György. In: Bókay–Vilcsek–Szamosi–Sári (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. OsirisKönyvkiadó, 2002, 20-48.

230 Vö. Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Jelenkor Kia-dó, Pécs, 1996, 89-90.

231 J. Hillis-Miller: A dekonstruktorok dekonstruálása. Ford. SzarkaAttila. Helikon 1994/1-2, 86.

232 Vö. Szávai Géza: „Kisebbségi egyparancsolat.“ A transzszilvaniz-mus. In: Torzmagyar. Pont Kiadó, Budapest, 2004, 166-179.

168

233 Vö: Pomogáts Béla: A transzszilvánista ideológia. Irodalomtörténetiközlemények 1979/1; újraközölve: Pomogáts Béla: A transzszilvá-nista ideológia. In: Erdélyi tetőn. Irodalomtörténeti tanulmányok.Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004, 81-107.

234 Természetesen, a két világháború közötti erdélyi líra nem csupán atranszszilvanista ideológiában, hanem az ezzel gyökeresen más alap-pozícióból induló baloldali, avantgárd törekvésekben is megnyilvá-nult. [Az avantgárd költészet erdélyi vonatkozásait legutóbb BalázsImre József átfogó munkája értékeli (vö. Balázs Imre József: Az avant-gárd az erdélyi magyar irodalomban. Mentor Kiadó, Marosvásárhely,2006)]. Ez a fajta lírai attitűd azonban, a negyvenes évek utáni idő-szakban – paradox módon – éppen azáltal fosztotta meg önmagát ahúszas-harmincas években elnyert retorikai pozícióitól, hogy több-nyire a kommunista hatalom feltétlen támogatásában részesülhetett.

235 Ágoston Vilmos: „Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát.” In:Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nem-zedéke. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1994, 12-17.

236 Balla Zsófia: „Egy kicsit mindenből kimaradt ez a társaság.” In: MartosGábor: Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke.i. m. 22.

237 A hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi magyar költészetének ironikusgesztusai éppen ebből a sajátos pozícióból válhatnak a leginkábbért(ékel)hetővé.

238 Vö. Selyem Zsuzsa: Az „erdélyi magyar irodalom”-beszédmódokegyik utópiája. Disztransz. In: Valami helyet. Komp-Press KorunkBaráti Társaság, Kolozsvár, 2003, 63-96.

239 Nem tagadva, hogy legtöbb esetben a szerző-szöveg-menedzser-ol-vasó viszony is az alá-fölérendeltség különféle alakzataiban repre-zentálódhat.

240 Cs. Gyimesi Éva: Helyzettudat és esztétikum. In: Kritikai mozaik.Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999, 10.

241 Vö. Cs. Gyimesi Éva: Gyöngy és homok. In: Honvágy a hazában. Esz-szék, interjúk, publicisztikai írások. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993,19-110,

242 Cs. Gyimesi Éva: Gyöngy és homok. i. m. 90.

169

243 Uo.244 Vö. Cs. Gyimesi Éva: Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létér-

telmezése. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990, 55-70.245 Uo. 56.246 Cs. Gyimesi Éva: Gyöngy és homok. i. m. 90.247 Ágoston Vilmos: „Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát.” i. m. 17.248 Vö. Balla Zsófia: „Egy kicsit mindenből kimaradt ez a társaság.“ i. m.

18-21.249 Bréda Ferenc: „Ez még mindig ugyanaz a társaság.” In: Martos Gábor:

Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. i. m. 44.250 Vö. Szigeti Csaba: A hímfarkas bőre. Jelenkor Kiadó, Pécs 1993, 199-212.251 Balla Zsófia: „Egy kicsit mindenből kimaradt ez a társaság.“ i. m. 20.252 Vö. Cs. Gyimesi Éva: Lélekben otthon (Lászlóffy Aladár). In: Kritikai

mozaik. i. m. 211.253 Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nem-

zedéke. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1994, 262.254 Margócsy István: Szőcs Géza: Az uniformis látogatása. In: „Nagyon

komoly játékok.” Pesti Szalon Kiadó, Budapest, 1996, 218.255 Vö. Heller Ágnes: Mi a posztmodern – húsz év után. Alföld 2003/2,

3-15.256 Pl. Csalódás; Származástan; Mitológia; Parafrázisok J. A.-sorokra; stb.257 Egy effajta – a Kovács András Ferenc és Szőcs Géza munkásságából

kiinduló – poétikai hagyományoz(ód)ásra utal Fried István is, a Se-rény Múmiák című Helikon-melléklet és az Előretolt Helyőrség körécsoportosult fiatal erdélyi költők bemutatására vállalkozó tanulmány-kötetében. Vö. Fried István: Irodalomtörténések Transsylvaniában.Töprengések ifjú és legifjabb erdélyi szerzőkről. Erdélyi Híradó–Elő-retolt Helyőrség Kiadó, Kolozsvár, 2002.

258 E két fogalom értelmezését lásd: Gilles Deleuze–Felix Guattari: Ri-zóma. Ford. Gyimesi Tímea. In: Bókay–Vilcsek–Szamosi–Sári (szerk.):A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Könyvkiadó,2002, 70-86.

259 Kovács András Ferenc korábbi költeményeire tekintve, ennek a vi-szonynak az ábrázolására irányul Kulcsár Szabó Ernő kiváló tanul-mánya. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae: lírai mnemotech-

170

nika és kulturális emlékezet (Kovács András Ferenc pályakezdése).In: Szöveg, medialitás, filológia. Költészettörténet és kulturalitás a lí-rai modernségben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, 245-267.

260 Vö. Képes Gábor: „Kovács András Ferenc: Fattyúdalok.” Szépiro-dalmi figyelő 2004/3, 105.

261 Lázáry René Sándor; Maros-Vásárhelyt, 1913. május 23. (Alföld2002/3, 7).

262 Vö. Kálmán C. György: Miért nem szép? Parti Nagy Lajos Grafit-nesz. Jelenkor 2003/10, 999.

263 A költemény kiváló elemzését végzi el H. Nagy Péter tanulmánya.Vö. H. Nagy Péter: A szöveghatárok feloldódása (Kovács AndrásFerenc: J. A. szonettje). In: Bednanics–Bengi–Kulcsár Szabó–Szegedy-Maszák (szerk.): Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Osi-ris Kiadó, Budapest, 2000, 221-239.

264 Vö. Szabó Gábor: Egy fiktív személy (f)eltüntetése (Orbán JánosDénes versei). ItK 1997/5-6, 660.

265 Keresztesi József kifejezése. Vö. Keresztesi József: Precíz tükördara(Parti Nagy Lajos: Grafitnesz). Jelenkor 2003/10, 990-996.

266 Vö. Balázs Imre József: Milyen is a Loch Ness-i szörny? In: A nonsa-lansz esélye. Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár 2001, 215.

267 Joachim Ritter: A nevetésről. Ford. Kelemen Pál. L.k.k.t. 2002/11,12-22.

268 Henri Bergson: A nevetés. i. m. 78.269 Michel Foucault: A szavak és a dolgok. i. m. 383.

171

IRODALOM

ADAMIK TAMÁS

Antik stíluseszközök Gorgiastól Augustinusig. Seneca Kiadó,Budapest, 1998.

ADORNO, W. THEODOR

Derűs-e a művészet? Ford. Zoltai Dénes. In: A művészet és aművészetek. Irodalmi és zenei tanulmányok. Helikon Kiadó, Bu-dapest, 1998.Előadás a líráról és a társadalomról. Ford. Hegyessy Mária. In:A művészet és a művészetek. Irodalmi és zenei tanulmányok.Helikon Kiadó, Budapest, 1998.

ÁGOSTON, SZENT

Vallomások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.A keresztény tanításról. Ford. Böröczki Tamás. Paulus Hunga-rus–Kairosz Kiadó, Budapest, 2002.

ÁGOSTON ZOLTÁN

„De nem felelnek, úgy felelnek“. A magyar líra a húszas-har-mincas évek fordulóján. Alföld 1993/10.

ÁGOSTON VILMOS

„Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát.” In: Martos Gábor:Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. Er-délyi Híradó, Kolozsvár, 1994.

ANGYALOSI GERGELY

A név és aláírás problematikája Jacques Derrida műveiben. Fi-lológiai Közlöny 1996/2.

ANTAL ÉVA

Nárcisztikus dimenziók: de Man és Derrida az emlékezés (iro-nikus) allegóriájáról. Literatura 2004/1.

ARISZTOPHANÉSZ

A Felhők. In: Arisztophanész vígjátékai. Ford. Arany János. Eu-rópa Könyvkiadó, Budapest, 1988.

172

ARISZTOTELÉSZ

Nikomachosi etika. Ford. Szabó Miklós. Parthenon Kiadó, Buda-pest, 1942.Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.

B. GAÁL MÁRTA

Romantikus irónia-transzcendentális irónia. A német romantikaés A. Block. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992.

BACSÓ BÉLA

Paul de Man, Retorika és dekonstrukció. Jelenkor 1997/5.BAHTYIN, MIHAIL

A szó az életben és a költészetben. Európa Könyvkiadó, Buda-pest, 1985.Dosztojevszkíj poétikájának problémái. Ford. Szőke Katalin.Gond-Cura/Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

BALÁZS IMRE JÓZSEF

Milyen is a Loch Ness-i szörny? In: A nonsalansz esélye. Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2001.Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban. Mentor Kiadó,Marosvásárhely, 2006.

BALLA ZSÓFIA

„Egy kicsit mindenből kimaradt ez a társaság.” In: Martos Gábor:Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. Er-délyi Híradó, Kolozsvár, 1994.

BALOGH LÁSZLÓ

József Attila. Gondolat, Budapest, 1988.BARTHES, ROLAND

A szerző halála. In: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest,1996.

BEHLER, ERNST

Irony and the Discourse of Modernity. University of Washing-ton Press, Seattle-London, 1990.

BERGSON, HENRI

A nevetés. Ford. Szávai Nándor. Gondolat Kiadó, Budapest, 1968.

173

BERTENS, HANS

A posztmodern Weltanschauung és kapcsolata a modernizmus-sal. Ford. Kálmán C. György. In: Bókay–Vilcsek–Szamosi–Sári(szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. OsirisKönyvkiadó, Budapest, 2002.

BÍRÓ YVETTE

Pathos and Irony in East European Films. In: David W. Paul(ed.): Politics, Art and Commitment in East European Cinema.St. Martin Press, New York, 1983.

BLOOM, HAROLD

Költészet, revizionizmus, elfojtás. Helikon 1994/1-2.BÓKAY ANTAL

Elidegenedés és emberi teljesség. A Téli éjszaka világképe. Iro-dalomtörténet 1977/3.Dekonstrukció és filológia – egy ironikus visszafordulás elméle-ti hátteréről. Literatura 2002/3.József Attila poétikái. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004.

BOOTH, C. WAYNE

A Rhetoric of Irony. University of Chicago Press, Chicago, 1975.BORI IMRE

A „semmi ágán.” In: Eszmék és látomások (Tanulmányok). Fo-rum Könyvkiadó, Újvidék, 1965.

BRÉDA FERENC

„Ez még mindig ugyanaz a társaság.” In: Martos Gábor: Mar-sallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. ErdélyiHíradó, Kolozsvár, 1994.

BROOKS, CLEANTH

Az irónia mint strukturális elv. Ford. Vámosi Pál. In: Bókay Antal-Vilcsek Béla (szerk.): A modern irodalomtudomány kialakulása.Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

BUBER, MARTIN

Én és Te. Ford. Bíró Dániel. Európa Kiadó, Budapest, 1994.BURKE, KENNETH

A négy alapvető trópus. Ford. Barkász Emőke. Helikon 1997/1-2.

174

CHASE, CYNTHIA

Arcot adni a névnek. Pompeji 1997/2-3.CICERO, MARCUS TULLIUS

A szónok. Ford. Kárpáty Csilla. Cicero válogatott művei. Euró-pa Könyvkiadó, Budapest, 1974.

CORNIFICIUS

A C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Ford. Adamik Tamás. Aka-démiai Kiadó, Budapest, 1987.

CULLER, JONATHAN

Aposztrophé. Helikon 2000/3.CUSANUS, NICOLAUS

De principio (A kezdetről). Ford. Révész Mária Magdolna. In:Miatyánk. Írások és Szentbeszédek. Farkas Lőrinc Imre Könyv-kiadó, Budapest, 2000.

CS. GYIMESI ÉVA

Álom és értelem, Szilágyi Domokos lírai létértelmezése. Kriteri-on Könyvkiadó, Bukarest, 1990.Gyöngy és homok. Honvágy a hazában. In: Esszék, interjúk,publicisztikai írások. Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1993.Lélekben otthon (Lászlóffy Aladár). In: Kritikai mozaik. PolisKönyvkiadó, Kolozsvár, 1999.Helyzettudat és esztétikum. In: Kritikai mozaik. Polis Könyvkia-dó, Kolozsvár, 1999.Pajzán angyal (A szent és a profán Dsida költészetében). In: Kri-tikai mozaik. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999.

CSOÓRI SÁNDOR

Téli éjszaka. In: Vargha Kálmán (szerk.): Miért szép? Gondolat,Budapest, 1967.

DELEUZE-GUATTARI

Rizóma. Ex-Symposion 1988/1.DE MAN, PAUL

Szemiológia és retorika. In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és inter-pretáció. Cserépfalvi Kiadása, Budapest, 1992.A temporalitás retorikája. In: Thomka Beáta (szerk.): Az iroda-lom elméletei I. Jelenkor Kiadó, JPTE, Pécs, 1996.

175

Az önéletrajz mint arcrongálás. Pompeji 1997/2-3.Az olvasás allegóriái. Ictus Kiadó, Szeged, 1999.A szimbolizmus kettős aspektusa. Olvasás és történelem. OsirisKiadó, Budapest, 2002.Az irónia fogalma. In: Esztétikai ideológia. Janus-Osiris Kiadó,Budapest, 2000.Irodalomtörténet és irodalmi modernség. Ford. Bókay Antal-Szanyi Imre. In: Bókay–Vilcsek–Szamosi–Sári (szerk.): A poszt-modern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Könyvkiadó, Bu-dapest, 2002.

DERRIDA, JACQUES

Grammatológia (első rész). Életünk-Magyar Műhely Kiadó, Bu-dapest, 1991.A másik egynyelvűsége. Jelenkor 1993/11.Korlátolt felelősségű társaság abc… Helikon 1994/1-2.A fehér mitológia (A metafora a filozófiai szövegekben). In:Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei V. Jelenkor Kia-dó, Pécs, 1998.

DROZDY GYŐZŐ

Az ékesszólás tudománya. Szónoki segédkönyv. Drozdy GyőzőKiadása, Budapest, 1939.

EISEMANN GYÖRGY

„A befagyott emlékezet” és a „világfolyás”. In: Bednanics Gábor-Bengi László–Kulcsár Szabó Ernő–Szegedy–Maszák Mihály(szerk.): Hang és szöveg. Költészettörténeti kérdések a lírai mo-dernségben. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

FERENCZI LÁSZLÓ

Szabó Lőrincről. In: Kabdebó Lóránt–Menyhért Anna, (szerk.):Tanulmányok Szabó Lőrincről. Anonymus Könyvkiadó, Buda-pest, 1997.

FOUCAULT, MICHEL

A kívüliség gondolata. Athenaeum 1991/1.A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája.Ford. Romhányi Török Gábor. Osiris Kiadó. Budapest, 2000.

176

FRIED ISTVÁN

József Attila „háromgarasos versei.” In: Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.): TanulmányokJózsef Attiláról. Anonymus Kiadó, Budapest, 2001.Irodalomtörténések Transsylvaniában. Töprengések ifjú és le-gifjabb erdélyi szerzőkről. Erdélyi Híradó-Előretolt HelyőrségKiadó, Kolozsvár, 2002.

FRYE, NORTHROP

A Biblia igézetében. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest,1995.

FÜLÖP LÁSZLÓ

A „Téli éjszaka.” József Attila versének elemzése. Alföld 1964/6.FÜST MILÁN

Teljes Napló. II. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999.GADAMER, HANS GEORG

Szöveg és interpretáció. Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpre-táció. Cserépfalvi Kiadása, Budapest, 1991.Igazság és módszer (Egy filozófiai hermeneutika vázlata). Osi-ris Kiadó, Budapest, 2003.

GILLESPIE, GERARD

Romantic Irony in Modern Anti-Theatre. In: Frederick Garber(ed.): Romantic Irony. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998.

H. NAGY PéterA szöveghatárok feloldódása (Kovács András Ferenc: J. A. szo-nettje). In: Bednanics–Bengi–Kulcsár Szabó–Szegedy–Maszák(szerk.): Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Osiris Kia-dó, Budapest, 2000.

HABERMAS, JÜRGEN

Egy befejezetlen projektum. In: Bujalos István (szerk.): A poszt-modern állapot. Századvég Kiadó, Budapest, 1993.A modernség időtudata és szükséglete a magában megbizonyo-sodásra. In: Filozófiai diskurzus a modernségről. Helikon Kia-dó, Budapest, 1998.

HANKISS ELEMÉR

Proletár reneszánsz. Helikon Kiadó, Budapest, 1999.

177

HARTMAN, GEOFFREY

A kritika (f)elismerési fázisa. Helikon 1994/1-2.HEGEL, GEORG WILHELM FRIEDRICH

A logika. A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvona-lai. Ford. Szemere Samu. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1950.A szellem fenomenológiája. Ford. Szemere Samu. Akadémiai Ki-adó, Budapest, 1961.Előadások a filozófia történetéből I–III. Ford. Szemere Samu.Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.

HELLER ÁGNES

Mi a posztmodern – húsz év után. Alföld 2003/2.HEIDEGGER, MARTIN

Mi a metafizika? In: Útjelzők. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.A φύσις lényegéről és fogalmáról. In: Útjelzők. Osiris Kiadó, Bu-dapest, 2003.Lét és idő. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

HILLIS-MILLER, J.A dekonstruktorok dekonstruálása. Ford. Szarka Attila. Heli-kon 1994/1-2.

HOLDCRAFT, DAVID

Forms of indirect communication. An outline. Phylosophy andRhetorics 1976/9.

JAUSS, HANS ROBERT

Recepcióelmélet, esztétikai tapasztalat, irodalmi hermeneutika.Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

JÓZSEF ATTILA

Válogatott levelezése. Szerk. Fehér Erzsébet. Akadémiai Kiadó,Budapest, 1976.

JUHÁSZ GYULA

Csevegés; Kassák Lajos: Világanyánk. Szegedi Napló 1922, már-cius 12. Újraközölve In: Pomogáts Béla (szerk.): A virágnakagyara van. Nap Kiadó, Budapest, 2000.

KABDEBÓ LÓRÁNT

Szabó Lőrinc. Gondolat Kiadó, Budapest, 1985.

178

A dialogikus poétikai gyakorlat klasszicizálódása. Literatura1996/1.A klasszikus irodalom esélye a dialogikus poétikai gyakorlat-ban – Kérdések József Attila Ars poetica című versének olvasá-si hagyományában. Literatura 1997/1.Költészetbeli paradigmaváltozás a húszas évek második felé-ben. In: Kabdebó Lóránt–Menyhért Anna (szerk.): TanulmányokSzabó Lőrincről. Anonymus Könyvkiadó, Budapest, 1997.Szabó Lőrinc pályaképe. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

KÁLMÁN C. GyörgyMiért nem szép? Parti Nagy Lajos Grafitnesz. Jelenkor 2003/10.

KECSKÉS ANDRÁS

Téli éjszaka. In: Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila-versekelemzése. Tankönyvkiadó, Budapest, 1980.

KÉPES GÁBOR

„Kovács András Ferenc: Fattyúdalok.” Szépirodalmi figyelő2004/3.

KERESZTESI JÓZSEF

Precíz tükördara (Parti Nagy Lajos: Grafitnesz). Jelenkor 2003/10.KIERKEGAARD, SÖREN

Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra. Ford. SukiBéla. In: Sören Kierkegaard írásaiból. Gondolat Kiadó, Buda-pest, 1982.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Eposz Wagner maszkjában; Kassák Lajos verseskönyve. Nyugat1915/1.Három arckép. In: Réz Pál (szerk.) Én, te, ő. Szépirodalmi Könyv-kiadó, Budapest, 1973.Esti Kornél. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981.Ábécé a nyelvről és lélekről. In: Réz Pál (szerk.): Nyelv és lélek.Szépirodalmi Könyvkiadó–Forum Kiadó, Budapest–Újvidék,1990.Új költészetünk. In: Réz Pál (szerk.) Nyelv és lélek. Szépirodal-mi Könyvkiadó–Forum Kiadó, Budapest–Újvidék, 1990.

179

KULCSÁR SZABÓ ERNŐ

Klasszikus modernség, avantgarde, poszmodern. Kortárs 1990/1.Szétterült ütem hálója. Hang és szöveg poétikája: A késő mo-dern korszakküszöb József Attila költészetében. In: KabdebóLóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár Szabó Zoltán–MenyhértAnna (szerk.): Tanulmányok József Attiláról. Anonymus Könyv-kiadó, Budapest, 2001.Poesis memoriae: lírai mnemotechnika és kulturális emlékezet.(Kovács András Ferenc pályakezdése). In: Szöveg, medialitás,filológia. Költészettörténet és kulturalitás a lírai modernségben.Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.Az elidegenített nyelv „beszéde”. Az avantgarde hagyománykérdéséhez. In: Szöveg, medialitás, filológia. Akadémiai Kiadó,Budapest, 2004.Az elidegenített nyelv „beszéde”. Az avantgarde hagyománykérdéséhez. In: Szöveg, medialitás, filológia. Akadémiai Kiadó,Budapest, 2004.

KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN

Dialogicitás és a kifejezés intergitása. In: Kabdebó Lóránt-Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok Szabó Lőrincről. Ano-nymus Könyvkiadó, Budapest, 1997.

LAZICZIUS GYULA

Aktivizmus. Magyar Írás 1922/3. 49-54. Újraközölve: KenyeresZoltán (szerk.) Esszépanoráma. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bu-dapest, 1978.

LÁNG GUSZTÁV

Bukolika pásztori tájakon. In: A lázadás közjátéka. Dsida-tanul-mányok. Savaria University Press, Szombathely, 1996.

LENGYEL ANDRÁS

Maszk és költőszerep. Kosztolányi Dezső szerepértelmezéséről.In: Játék és valóság közt. Kosztolányi-tanulmányok. TiszatájKönyvek, Szeged, 2000.

LŐRINCZ CSONGOR

A medializálódás poétikája: esztétizmus és kései modernség(Hoffmannsthal, Babits, József Attila). Bednanics et al. (szerk.):

180

Hang és szöveg (Költészettörténeti kérdések a lírai modernség-ben). Osiris, Budapest, 2003.

LUHMANN, NIKLAS

A műalkotás és a művészet önreprodukciója. In: Kiss Attila–Kovács Sándor–Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv/I. ICTUSés JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996.

MALLARMÉ, STÉPHANE

Válasz Jules Huret körkérdésére. In: Komlós Aladár (szerk.): Aszimbolizmus. Gondolat Kiadó, Budapest, 1965.

MARGÓCSY ISTVÁN

Szőcs Géza: Az uniformis látogatása. In: „Nagyon komoly játé-kok.” Pesti Szalon Kiadó, Budapest, 1996.

MARTIN MARC

József Attila, Francois Villon találkozás. Irodalomtörténeti Köz-lemények 1995/1.

MENYHÉRT ANNA

Esti Kornél énekel-e? A szerzőiség kérdéséről Kosztolányi EstiKornél éneke című verse kapcsán. In: Kulcsár Szabó Ernő,Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Újraolvasó: TanulmányokKosztolányi Dezsőről. Anonymus Kiadó, Budapest, 1998.

MÉSZÁROS ISTVÁN

Szatíra és valóság: Adalékok a szatíra elméletéhez. Szépirodal-mi Kiadó, Budapest, 1955.

N. HORVÁTH BÉLA

„Egy ki márványból rak falut”, József Attila és a folklór. BabitsKiadó, Szekszárd, 1992.

NELSON, LOWRY

Romantic irony and Cervantes. In: Frederick Garber (ed.): TheTheory of Irony in German Romanticism. Akadémiai Kiadó, Bu-dapest, 1988.

NÉMETH G. BÉLA

Kosztolányi fölfogásának néhány eleme. In: Mész Lászlóné(szerk.): A rejtőző Kosztolányi. Esszék, tanulmányok. Tankönyv-kiadó, Budapest, 1987.

181

Expresszionista elemek Szabó Lőrincnél. In: Kabdebó Lóránt–Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok Szabó Lőrincről. Anony-mus Könyvkiadó, Budapest, 1997.Az önmegszólító verstípusról. In: 7 kísérlet a kései József Attilá-ról. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982.

NIETZSCHE, FRIEDRICH

A vándor és árnyéka. Göncöl Kiadó, Budapest, 1990.A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról. Athenae-um 1992/3.A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus. Ford.Kertész Imre. Kriterion Könyvkiadó–Polis Könyvkiadó, Buka-rest–Kolozsvár, 1994.

ORBÁN GYÖNGYI

Ígéret kertje. A dialógus poétikája felé. Pro Philosophia–PolisKönyvkiadó, Kolozsvár 1999.

PLATÓN

Symposion. In: Platon válogatott művei III. Ford. DercsényiMóricz. Franklin-Társulat, Budapest, 1909.Az állam. Ford. Jánosy István. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.

POMOGÁTS BÉLA

A transzszilvánista ideológia. In: Erdélyi tetőn. Irodalomtörténe-ti tanulmányok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.

PREMINGER-WARNKE-HARDISON

Encyclopedia of Poetry and Poetics. Princeton University Press,Princeton-New Jersey, 1965.

QUINTILIANUS, MARCUS FABIUS

Utasítása az ékesszólásra. Ford. Szenczy Imre. A Kisfaludy Tár-saság Kiadása, Eger, 1856.

PÓR PÉTER

Az Eszmélet verstípusa. Irodalomtörténeti Közlemények 1975/1.R. MOLNÁR EMMA

Alakzattársulások az irónia nyelvi megjelenítésében. In: SzathmáryIstván (szerk.): A retorikai-stilisztikai alakzatok világa. Tinta Kia-dó, Budapest, 2003.

182

RÉVAI JÓZSEF

József Attila. Kossuth Kiadó, Budapest, 1974.RIFFATERRE, MICHAEL

Költői struktúrák leírása Baudelaire A macskák című költemé-nyének kétféle megközelítésében. In: Hankiss Elemér (szerk.):Strukturalizmus. Európa Könyvkiadó, Budapest, é. n.Az intertextus nyoma. Helikon 1996/1-2.

RITTER, JOACHIM

A nevetésről. Ford. Kelemen Pál. L.k.k.t. 2002/11.ROMAN, S. STRUC

Pushkin, Lermontov, Gogol, Ironic Modes in Russian Romanti-cism. In: Frederick Garber (ed.): Romantic Irony. Akadémiai Kia-dó, Budapest, 1998.

RORTY, RICHARD

Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996.SCHEIN GÁBOR

Egyik névben a másikat (az ironikus allegoricitás alakzata FüstMilán költészetében). Alföld 1999 /9.

SCHLEGEL, FRIEDRICH

Válogatott esztétikai írások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.SELYEM ZSUZSA

Az „erdélyi magyar irodalom”-beszédmódok egyik utópiája.Disztransz. In: Valami helyet. Komp-Press Korunk Baráti Társa-ság, Kolozsvár, 2003.

SLOTERDIJK, PETER

A gondolkodó a színpadon – Nietzsche materializmusa. In:Nietzsche-tanulmányok. Helikon Kiadó, Budapest, 2001.

SOLGER, KARL WILHELM FRIEDRICH

Az iróniáról. Ford. Horváth Károly. Orpheus 1994/4.SZABÓ GÁBOR

Egy fiktív személy (f)eltüntetése (Orbán János Dénes versei). ItK1997/5-6.

SZABÓ LÁSZLÓ

Az irónia nyelvi eszközei. Nyelvtudományi Dolgozatok. ELTE,Budapest, 1978.

183

SZABOLCSI MIKLÓS

Paradigmaváltás? Korszakváltás? In: Kabdebó Lóránt–KulcsárSzabó Ernő (szerk.): „de nem felelnek, úgy felelnek” – A magyarlíra a húszas-harmincas évek fordulóján. JPTE Irodalomtudo-mányi Füzetek, Pécs, 1992.Kész a leltár, József Attila élete és pályája 1930–1937. AkadémiaiKiadó, Budapest, 1998.

SZÁVAI GÉZA

„Kisebbségi egyparancsolat.“ A transzszilvanizmus. In: Torz-magyar. Pont Kiadó, Budapest, 2004.

SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY

Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete. In: Szili József (szerk.):A strukturalizmus után. Érték, vers, hatás, történet, nyelv az iro-dalomelméletben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

SZIGETI CSABA

A hímfarkas bőre. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.SZIGETI LAJOS SÁNDOR

A József Attila-i teljességigény. Magvető Könyvkiadó, Buda-pest, 1988.

TAMÁS ATTILA

Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig. Iro-dalomtörténeti füzetek 43. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964.

TÁTRAI SZILÁRD

Problémavázlat a lírai diskurzusok résztvevői szerepeinek sti-lisztikai vizsgálatához. In: Szikszainé Nagy Irma (szerk.): JózsefAttila, a stílus művésze. Debrecen, 2005.

TODOROV, TZVETAN

Poétika. In.: Bókay Antal–Vilcsek Béla (szerk.): A modern iroda-lomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

TOLCSVAI NAGY GÁBOR

A metafora alakulástörténete a magyar lírai modernségben. In:Bednanics Gábor, Bengi László, Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy–Maszák Mihály (szerk.) Hang és szöveg, Költészettörténeti kér-dések a lírai modernségben. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

184

TVERDOTA GYÖRGY

Párizsi Anzix. József Attila egyik versszerkesztési módjáról. In:Ihlet és eszmélet. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.A József Attila-i tiszta költészet. In: József Attila. Korona Kiadó,Budapest, 1999.A tiszta költészet. In: József Attila Tanulmányok és cikkek(1923–1930). Magyarázatok. Osiris Kiadó, Budapest, 1995.Tizenkét vers – József Attila Eszmélet ciklusának elemzése.Gondolat Kiadó, Budapest, 2004.

VÁRI GYÖRGY

„Mert annyit érek én, amennyit ér a szó”. Kultusz, figuráció éskulturális emlékezet összefüggései Radnóti Miklós költészeté-ben. Jelenkor 2002/3.

VERES ANDRÁS

Irónia. Király István–Szerdahelyi István (szerk.): VilágirodalmiLexikon V. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.Az irónia mint értékszerkezet. In: Mű, érték, műérték. Kísérletekaz irodalmi alkotás megközelítésére. Magvető Kiadó, Budapest,1979.Irodalomértelmezés és értékorientáció. In: Szili József (szerk.): Astrukturalizmus után. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.A „homo aestheticus” – Kosztolányi Dezső vázlatos pályaképe.Literatura 2004/3-4.

XENOPHÓN

Emlékeim Szókratészről. Ford. Németh György. Európa Kiadó,Budapest, 1986.

Z. KOVÁCS ZOLTÁN

„»Vanitatum vanitas« maga is húmor«“. Az irónia (korlátozásá-nak) változatai a magyar romantika irodalmában. Osiris Kiadó,Budapest, 2002.

ZLINSZKY ALADÁR

Az eufémizmus. A Magyar Tudományos Akadémia Kiadása,Budapest, 1931.

185

TARTALOM

Bevezetés ................................................................................................5

AZ ANTIK IRÓNIAKONCEPCIÓKTÓL AZ ANTITEXTUS FOGALMÁIG ..............8Arisztotelésztől Szent Ágostonig ................................................12Komikum és tragikum határmezsgyéjén ....................................19A szókratészi módszer létmódjától a „világirónia”fogalmáig ......................................................................................23

Szabadság, szubjektivizmus és egzisztenciáliselidegenedettség ........................................................................27

A szókratészi módszer lényege ....................................................31Immanencia és kontextuális determináltság ..............................36Az irónia mint antitextus ..............................................................43

A HIT ÉS KÉTELY (ÉRTÉK)ALAKZATAI ......................................................48Esztétizmus és avantgárd határán ..............................................49Éntudat és disszemináció ..............................................................62A(z) (el)hallgatás poétikája felé ....................................................84

(ÉRTÉK)VÁLSÁG VAGY (ÉRTÉK)VÁLTÁS? ................................................104A transzszilvanizmus ideológiáján innen és túl ......................109Diskurzus(határ)ok nyomában ..................................................128

Jegyzetek ..............................................................................................150

Irodalom ..............................................................................................171

Mentor Kiadó540551 Marosvásárhely, Transilvania u. 1/2

Tel/Fax: +40-265-258001E-mail: office@mentorkiado.roHonlap: www.mentorkiado.ro

Adminisztráció540520 Marosvásárhely, Păltiniş u. 4

Tel/Fax: +40-265-256975

A szöveget gondozta Szőcs KatalinBorítóterv: Velicsek Katalin

Számítógépes tördelés: Molnár RozáliaA kiadásért felel Káli Király István

Nyomta a Lyra Kiadó kft. MarosvásárhelytMegjelent 11,75 nyomdai ív terjedelemben

ISBN 978-973-599-344-3