S t e f a n N i e m a y e r

Titkos kísérletek a náci

birodalomban

P u e d l o K i a d ó

Stefan Niemayer TITKOS KÍSÉRLETEK A NÁCI BIRODALOMBAN Koncentrációs táborok mint „tudományfejlesztő” laboratóriumok

Puedlo Kiadó Felelős kiadó a Puedlo Kft. vezetője Borító: Frigya Design Copyright: Nemere István © ISBN: 963 9477 65 6 Kiadónk honlapja: www.konyvdiszkont.hu E-mail: puedlo@axelero.hu Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János

A szerző figyelmezteti az olvasót

Csak akkor fogjon e könyv olvasásának, ha önmagát eléggé erős idegzetű, józan és sokat kibíró embernek tartja. Lehet ön akár nő, akár férfi, sőt talán fiatal ember is – legyen rá elkészülve, hogy amit olvasni fog, az maga az árnyék. Az emberiség ugyan kétségtelenül fejlődik, de a huszadik században voltak olyan pillanatok – és ezek olykor évekig vagy évtizedekig tartottak –, amikor a tudás, a fejlődés helyett annak árnyéka borult rá sokakra. Amikor nem látszott semmi jó, csak a Rossz uralt el mindent.

Ha elolvassa ezt a könyvet és kissé szomorú lesz tőle – az jó jel. Ha elolvassa és utána ökölbe szorul a keze, dühös lesz és átkozódik – az még jobb jel. Mert remélem, ön sem tűmé el mindazt, ami sajnos abban a már elmúlt században igenis megtörtént. Hazudjon bárki bármit, az a század volt eddig a legrosszabb, a legkegyetlenebb, a legreménytelenebb – százmilliók számára.

Mi mégis azt mondjuk: van fejlődés, van fény. És reméljük, az árnyék többé nem borul rá senkire.

„Az állam maga nem cél, csak eszköz” (Adolf Hitler)

Első fejezet

A helyszínek magyarázata

Írhattam volna azt a címet is, hogy „A haláltáborok”, vagy „A táborokban”, vagy valami hasonlót. De az nem adta volna vissza a bennem lévő lényeget. Azt, amit fontosnak tartok elmondani.

Mert csak a táborokban jöhetett létre ilyesmi, amiről e könyv szól. Az emberi kegyetlenkedésnek nem ugyanaz a fajtája zajlott és zajlik a falak között, nem ugyanaz történik a börtönök udvarán vagy a már kiásott tömegsírok, a kivégzőhelyek szélén. Amikről e könyvben lesz szó, azt csak a haláltáborokban lehetett megvalósítani. Ne legyenek illúzióink: bár ez a könyv a hitleri korszakról, a náci haláltáborokról szól, sajnos hasonló szörnyűségek megtörténtek más világrészek ottani haláltáboraiban is. Legfeljebb azokról nem beszéltek annyit már akkor sem, később pedig ügyesen eltüntették azok nyomait.

Haláltáborok, koncentrációs táborok, „gulágok” mindig ott jöttek létre, ahol a hatalom szembefordult saját lakossága tekintélyes részével. Ha ennek a lakosságnak csak kicsiny részét kellett volna megfegyelmeznie, elszigetelnie vagy akár kiirtania is – nem épít táborokat, mert nincs rájuk szükség. Nem véletlen semmiképpen sem, hogy a huszadik század elején a dél-afrikai területen tevékenykedő angolok „találták fel” úgymond a koncentrációs tábort – szögesdrótok mögé szállították azok tömegeit, akik nem értettek velük egyet, ergo: ellenségnek számítottak. Később ugyanez sokfelé megtörtént, különösen hadban álló országokban. A

hadifoglyok egyszerre nagy tömegben szakadtak rá a hadviselő felekre. Bár meg kell jegyezni, hogy egyes országokban erős humanista hagyományok miatt senkinek sem jutott eszébe, hogy a hadifogolytáborokba került ellenséget megsemmisítsék vagy szándékosan pusztító fizikai körülmények között tartsák az első világháborúban még a cári orosz hatóságok sem vetemedtek ilyesmire, az Osztrák-Magyar Monarchiában sem voltak efféle táborok. Viszont a pekingi Kínában a mai napig milliók sínylődnek a szögesdrótok mögött kényszermunkatáborokban – ez a világ legnagyobb börtöne, lényegében az egész ország egyetlen nagy börtön.

De akadtak és akadnak másutt is ilyenek, szerencsére egyre csökkenő számban. Ahhoz, hogy megértsük a náci haláltáborok sokféle jelentését és illuzórikus „hasznát” az építtetők és fenntartók számára, meg kell ismerkednünk a diktatúra egynémely alapfogásaival. A ma élő emberek tekintélyes része sohasem élt zsarnoki rendszerekben, ezért számukra az ilyesmit még elképzelni is nehéz.

A nácik 1933-ban kerültek hatalomra Németországban Adolf Hitler vezetésével. Ez az ember már vagy tíz évvel korábban nyíltan hangoztatta – később egy könyvben, az elhíresült „Mein Kampfban” meg is írta –, hogy mire készül. Senki sem mondhatta, hogy nem figyelmeztették. Már csak azért sem, mert 1933 után éveken át ezt a könyvet sok millió példányban kiadták (minden házasságot kötő pár ingyen megkapta az anyakönyvi hivatalban a szertartás végén, de osztogatták pártszervezetekben, iskolákban, gyűléseken is).

Hitler és pártja fajvédő alapokon állt, vagyis egyik fajt „védelmezte” a másiktól. A védekezésnek nevezett folyamatot eleinte úgy képzelte el, hogy az árjának is nevezett „tiszta” germán fajú embereket meg kell védelmeznie zsidó és egyéb mételytől. Az „egyéb” kifejezés ebben az esetben az összes többi, az árjákhoz képest alantas fajt jelentette:

cigányokat, feketéket, indiánokat, általánosítva: a nem fehér bőrű embereket. A nácik különösen a zsidókra fenekedtek. A Mein Kampf („Harcom”) leírása szerint ezek roppant kártékony emberek voltak, akiket el kellett szigetelni, a világ fehérek – árják – lakta részeiből kitiltani, minden tevékenységtől megfosztani.

Ne feledjük el: kezdetben Hitler és társai nem akarták a zsidókat megölni. Az 1930-as évek közepén kiterjedt tárgyalásokat folytattak annak érdekében, hogy Németország teljes zsidó lakosságát kitelepítsék nemcsak az országból, de ha lehet, Európából is. Azt a tervet, hogy Madagaszkár szigetén rendezzenek be egy zsidó államot, a gyarmatot birtokló francia állam akadályozta meg. A következő, németek által javasolt – és a zsidók által is áhított helyszín Palesztina (Izrael) lett volna, de azt meg annak a földnek akkori brit birtokosai torpedózták meg. Csak miután kimerültek a lehetőségek, a nácik akkor kezdték szervezett és egybehangolt, sőt a náci „törvényhozás” és „igazságszolgáltatás” áltál is törvényesített módszerekkel, tömeges méretekben alkalmazni. Ezek eleinte csak a zsidók jogainak korlátozásában merültek ki, de aztán hamarosan létében is megfenyegették ezt a közösséget.

Említettük: „táborok” mindig akkor jöttek létre valahol, ha az adott országban olyan kör, csoport, párt, réteg stb. került a hatalomba, amelynek efféle faji nézetei is voltak, és azokat nem csak verbális szinten hirdette. A nácik nem is titkolták, hogy nézeteik szerint a zsidóknak el kell tűnniök német földről – vagy így, vagy úgy.... De akkor is erre került a sor, ha az uralkodó csoport a társadalom többi részét, vagy annak egy tekintélyes rétegét eleve ellenségnek tekintette és így is bánt (el) vele – ez utóbbi helyzet a kommunista országokban alakult ki. Mindegyikben kivétel nélkül Oroszországtól Albániáig, Kínától Kubáig, Lengyelországtól Vietnamig.

Ezenközben szép csöndesen elhurcolták és a rohamosan épülő, szaporodó táborokba zárták a hazai cigányságot, aztán a másféle, sokszor inkább ideológiai ellenfeleket is. A homoszexuálisokat, a kommunistákat, a vallási szekták tagjait, az eszperantó nyelv és mozgalom híveit (mert a zseniálisan egyszerű nyelvet egy zsidó találta ki) és a végén az elmebetegeket is elvitték. Semmilyen improduktív elemet nem tűrtek meg a társadalomban. Így persze odakerültek a bűnözők is. Vagyis már a fentiekből is tudható, hogy a nácik messze nem csak a zsidókkal akartak leszámolni „így vagy úgy”, hanem gyökeresen új társadalmat szerettek volna létrehozni. Vezérük, Hitler ezt sem titkolta el.

Tehát nem csak zsidók ültek a koncentrációs táborokban, nem csak őket dolgoztatták (sokszor halálra), hanem mások is kerültek oda bőven. Katolikus papok, apácák is éltek a szögesdrót kerítések mögött. Amikor pedig 1939-ben megindult a németek által kezdeményezett háborúk sorozata, az ellenséges hadifoglyok és a polgári lakosság, a partizánok és az ottani civil társadalom, valamint a közigazgatás vezető személyiségei – általában nem zsidók – is milliószámra (!) kerültek be a gyorsan szaporodó táborokba.

Hitler a kétségtelen(nek tetsző) egyszerűsítések embere volt. Csak úgy volt képes megérteni a világot ez a kevéssé művelt ember, hogy azt a maga számára leegyszerűsítette. Ez még nem lett volna baj – sok ilyen él körülöttünk most is, ez elsősorban a társadalomról és a politikáról hangoztatott együgyű véleményeken szűrhető le –, de amint egy nép diktátora lett, elveit másokra is rákényszerítette. Kötelezőnek hirdette ki őket.

A legtöbb baj forrása szerintünk abból a nézetből eredt, amely megosztotta és mintegy osztályozta az emberiséget. Hitler ugyan maga is habozott, hogyan is lehetett ez régen. Ki hozta létre a civilizáció alapjait, abba belejátszottak-e más, nem árja fajok? A kínaiakat, az ókori egyiptomiakat, a

perzsákat szemlátomást nem tudta hová tenni. Ezért ezen a téren inkább átugrotta az egész múltat: „Fölösleges volna azon vitatkozni, hogy mely faj vagy fajok voltak az emberi kultúra letéteményesei, egyúttal tehát alapítói is mindannak, amit röviden az „emberiség” szóban foglalunk össze. Sokkal egyszerűbb, ha ezt a kérdést a jelenre vonatkozólag tesszük fel, mert erre világos és határozott választ kapunk.”

Persze, nagyon is átlátszó „érvelés” ez. Hiszen Hitler az emberiségen belül állítólag létező „fajokról” beszél, holott már tudjuk (és az ő korában is tudtuk), hogy minden ember egyetlen fajhoz, az emberi fajhoz tartozik, ezen belül nincsenek megoszlások. A külsődleges jegyek nem alfajokra-fajokra osztást jelentenek, hiszen a tarka házimacska meg a szürke meg a teljesen fekete házimacska is macska. De még a perzsa és a sziámi is macska, és senkinek sem jutna eszébe bármelyiket „nem macskának” nevezni. Ezenfelül a nácik vezették be az „Übermensch” és az „Untermensch”, vagyis a felsőbbrendű és az alsóbbrendű ember fogalmát, ami szintén ostobaság. Képzeljük ezt el az iménti példánkra vetítve ismét: mondjuk a háromszínű tarka macska lenne az „Überkatz” és a fekete szőrű az „Unterkatz”. A felsőbbrendű és az alsóbbrendű, amelyek között állítólag olyan hatalmas különbség van, hogy az „über”-nek (no persze, csak Hitlerek szerint) jogában áll meg is semmisíteni az „unter”-t, mint alapjaiban káros elemet. Merthogy a fekete macskák csak élősködnek a tarkákon, alattomosak, kiszipolyozzák és lehetetlenné teszik a tarkák életét. Ezért jogos, ha a tarkák szövetkeznek és elpusztítják a feketéket.

Hitler arra a következtetésre jut kissé akadémikusan száraz, de korántsem olyan nagy tudásanyagot használó művében, hogy az árják értek el minden civilizációs csúcsot és eredményt, a többiek csak felhasználták, készen kapták azokat. Ismétlem, nem tudta, hová tegye az ötezer éves kínai

kultúrát, nem is szólva a többiekről. Ellenkezőleg, mert az árjákról szóló kitalált tévhitet erőteljesen hirdette is:

„Mindaz, amit ma földünkön megcsodálunk, a tudomány, a művészet, a technika és vívmányai csak egynéhány népnek, sőt talán csak egy fajnak az alkotásai. Tőlük függ eme kultúra léte. Ha e faj elbukik, úgy vele együtt sírba száll földünk minden szépsége.”

Nos, az idézett három mondat közül mind a három alapjaiban hamis állítást tartalmaz. Gyakorlatilag egyetlen szó sem igaz az egészből. Ez persze elmondható a hírhedt írásmű tartalmának túlnyomó részéről. Ma, a huszonegyedik században ezt olvasva még azon is csodálkozunk, hogy annak idején ezt olyan nagyon jelentős „filozófiai” műnek tartották. Talán nem olvasták...? Tény, hogy nem olvasták elég figyelmesen. Hisz ha megteszik, még időben rájöhettek volna, hogy kivel állnak szemben. A könyv szerzője alapjaiban hibás képpel bírt a világról, úgy annak múltjáról és benne az emberek szerepéről, mint az akkori jelenről. Profánnak hangzik az összehasonlítás, mégis azt kell mondanom: az „árja” Hitler éppen olyan nagyot tévedett, mint egyik ősi faji ellensége, a messze nem árja Marx. Mindkettő hamis világot látott, és amit helyette szeretett volna látni, az is hamis volt. Hitler fajokat és magasabb- meg alsóbbrendű embereket látott ott, ahol ilyenek nem voltak és nincsenek. Marx meg „társadalmi osztályokat” vizionált, amelyek pedig már az ő korában sem léteztek, nemhogy a jövőben létrejöhettek volna. Mindkettejüket egyazon cél vezette: hogy megosszák az emberiséget, és azáltal egy kis csoportot korlátlan hatalomhoz juttassanak. Ráadásul igyekeztek elhitetni a világgal, hogy ez lesz a társadalmi igazságosság diadala... A korábban élt Marx korábban is ért célba, és egy rettenetes eszmét, az emberiségellenes kommunizmust hozták létre az általa elvetett ördögi magvakból. Hogy Hitler elve mit termett, arról többek között majd ez a könyv is szól.

Aki nem értette és most sem érti, hogyan történhetett meg mindaz a szörnyűség a második világháború idején Németországban és az általa megszállt területeken – azokkal tudatjuk: előtte is lejátszódott már ilyesmi, nem is egyszer, Európában is. Századokkal korábban egy ideológia jegyében már irtottak embereket, csak akkor másképpen csoportosították az ellenséget és általában az embereket. A középkorban a földrészen akkor még egyeduralkodó katolikus egyház osztotta ki a szerepeket. Róma szerint voltak hát igaz keresztények és voltak eretnekek. Ez utóbbiak játszották akkortájt az „Untermensch-szerepet”, rájuk sütötték a bélyeget, hogy ezek másféle emberek. Nem olyanok, mint az igazi hívők, sőt nem is emberek. Akik balhitükben tévelyegnek és nem térnek meg, azokkal végezni kell, mert ők az ördög műve, a társadalom ellenségei, maga a métely.

Akkor elsősorban „faji” alapon ment a dolog – Európában. De később erre is sor került, sőt ezzel egyidőben is zajlott ilyesmi – Amerikában. Akkor meg az volt az álláspont, hogy az ott élő indiánok, akik nem ismerték még Jézus Krisztust és tanait, természetesen pogányok. Vagyis hitetlenek, akik nem rendelkeznek emberi lélekkel. Ergo: olyanok, mint az állatok. Szabadon irthatóak és a keresztény („Übermensch...”) embereknek nem kell felelniök semmilyen világi vagy lelki hatalomnak azért, hogy megöltek közülük egyet vagy tízet vagy ezret. A karibi, a panamai, a mexikói, a perui stb. indián a kártékony üregi rágcsálók színvonalára süllyedt – a dicsőséges fehér emberek szemében és tudatában.

Volt hát mire gondolnia és mire támaszkodnia Hitlernek, amikor nyugodtan leírta, később pedig ezerszer elmondta beszédeiben, hogy az emberek nem egyenlőek. Ő a legmélyebb rétegben vélte felfedezni ezt a különbözőséget: a „fajban”. Vagyis elkövette a legnagyobb bűnt, amelyet ember elkövethet egy másik ember ellen: megkérdőjelezte annak emberi mivoltát.

Amikor azt állította, hogy az egyik ember kevesebbet ér a másiknál, amikor azt állította, hogy az egyik uralkodásra termett, a másik arra, hogy emezt szolgálja, sőt egy harmadik csoportot is kreált, amelyet egyszerűen meg kell semmisíteni fizikailag – végzetes útra indította híveit, később pedig egész országokat, hatalmas hadseregeket. Amikor kimondta, hogy a zsidók „alacsonyrendűek”, egyben máris felmentette a „felsőbbrendűeket” az alól, hogy valaha is felelniök kellene az alacsonyabb-rendűek ellen elkövetett bármiféle vétségért vagy bűnért. Amikor azt mondta: a zsidók, a szlávok, a feketék, a cigányok – és sorolta jóval tovább, mint én tettem – együttesen sem érnek annyit, mint egyetlen árja, mérhetetlenül felértékelte az emberi faj egyik csoportját az összes többivel szemben. Amikor kijelentette, sőt szuggesztíven hirdette is, hogy az árják a világ urai kell legyenek – gyakorlatilag pusztulásra ítélte az összes többi embert.

Hitler és a nácik tehát genocídiumot, népirtást követtek el. Tették ezt előttük már más csoportok, sőt egész népek is. De ez volt az első olyan eset, amikor tetten érhető mindez egyetlen ember agyának korai termékében. Amikor ő kihirdette mindezt, még senki sem gondolt ilyesmire. Persze, sokan utálták vagy gyűlölték a zsidókat, a négereket, a szlávokat és szinte mindenki mást is. Volt, aki ki nem állhatta a dél-amerikaiakat, másik a kínaiakat vagy a malájokat vagy az arabokat, és ezt a sort is sokáig lehetne folytatni.

De ezek a gyűlölködők csak olykor kezükbe kaparintott, ócska irodalmi vagy kevéssé irodalmi termékekből, áltudományos eszmefuttatásokból és hamisításokból kaphattak egy kis szellemi táplálékot, rozoga nézeteik hasonlóan rozoga megerősítéseit. Egészen Hitlerig. Mert aztán jött ő és könyvének „Nép és faj” című fejezetében támpontot, mintegy igazolást adott azoknak, akik addig eléggé homályosan, de már azt gondolták, ők jobbak, mint

azok a lenézettek. És lám, most elmondhatták, hogy itt van nézeteik „tudományos” alátámasztása, igazolása, magyarázata. A könyv fegyver lett a kezükben, aminthogy az volt egykoron mások számára a Biblia, a Korán és számos hasonló, új ideológiai alapokat teremtő írásmű.

Ezzel korántsem akarom azt állítani, hogy a „Mein Kampf” egy sorba állítható az említett vallásalapító iratokkal. De mert az emberek szeretnek valamilyen írásos anyagra támaszkodni, ami ihletet és alapot ad, amire hivatkozni lehet és amelyet nézeteik megerősítésének hisznek – hát így járt Hitler és műve is. Persze neki éppen ez volt a célja, ellentétben a Biblia vagy a Korán (isteni?) szerzőinek (egyazon szerzőjének?) véleményével.

És most értünk oda, ahová vezetni akartam az olvasót. Amint ez a nézet hatalomra került Németországban, a primitív emberek és a nyerészkedni akaró okosak mind úgy érezték, szabad a gazda. Eljött az ő idejük. Most nemcsak hogy büntetlenül utálhatják, gyűlölhetik a zsidókat, szlávokat, négereket stb., hanem ez egyenesen állami kánon lesz, eleinte elvárt, később pedig az egyénektől is kéményen megkövetelt magatartásforma. Aki ehhez tartja magát, sokra viheti.

A társadalom nagyobb része persze birka módra ment a vezérürü után. Akik emberiességi, filozófiai vagy gyakorlati okokból tiltakoztak e nézetek ellen, azokat különféle módokon elhallgattatták (például még a zsidók előtt éppen ők kerültek be az első, még „kísérleti” koncentrációs táborokba.) Aztán eltelt egy kis idő, és az lett a norma, aminek nemcsak elfogadását, de gyakorlását is elvárták minden felnőtt állampolgártól. Tevékeny részvételre számítottak, amely egy velejéig fegyelmezett társadalomban aztán szépen ki is alakult.

A náci kényszermunkatáborok (amelyek aztán később megsemmisítő táborokká alakultak át) eredete is a hitleri

„eszmékhez” vezethető vissza. No meg ahhoz a tényhez, hogy kezdetben állítólag maga Hitler sem akarta a zsidókat tömegesen elpusztítani – legalábbis nem erről írt a könyvében. De éppen eléggé szörnyű volt az is, amit leírt. A zsidókat szerinte munkára, mégpedig fizikai munkára kell kényszeríteni! Eredetileg ezt a célt (is) szolgálták volna a szögesdrótok mögött sorakozó barakkok.

Volt ebben valami tragikomikus. Adott volt egy nép, amelyet még az őskorban felsőbb hatalmi szóval és katonai erővel szétszórtak a világban és évezredeken keresztül arra kényszerítettek, hogy sehol se élhessen normális körülmények között. Megtiltották nekik a földbirtoklást, és/vagy a házépítést, nem lakhattak a városokban, vagy ha igen, csak különleges, elszigetelt negyedekben, gettókban. Megtiltották nekik bizonyos foglalkozások gyakorlását, és volt, hol még ősi nevüket sem viselhették, hanem az államnyelven értelmezhető neveket kellett maguknak választaniok. Ezerféle módon irányították őket oda, hogy csak bizonyos szakmákban tevékenykedhessenek.

Aztán, amikor eljött a huszadik század, mindezt a fejükre olvasták, mint bűnöket! Azok, akik addig ott bántották, ahol érték őket, és ezzel kemény összetartásra késztették ezeket az embereket – a zsidókat –, most szemükre hányták, hogy összetartanak és egymást példátlan módokon segítik. Most meg ebben láttak valamilyen természetelleneset, valamit, ami állítólag rontja a társadalom más származású egyedeinek esélyeit a boldogulásra. Egyáltalán az az érzésünk, hogy a zsidók bárhol, bármikor, bármit csináltak is, azt mások rossz néven vették. Afféle bűnbaknak kiáltották ki őket.

Az egyház meg majd' kétezer éven át alattomosan táplálta ezt a rossz tüzet. Azt állította a lelki hatalom, hogy a zsidók ölték meg Jézust – ezzel az ügyes és egyben álnok fordulattal sok emberben azt a tévhitet keltették, mintha maga Jézus nem lett volna zsidó. Hiszen éppen azért ítélkezhettek felette a

zsidók (részben persze a megszálló rómaiak segédletével), mert maga is ahhoz a népcsoporthoz tartozott. Ha Jézus nem lett volna éppen olyan zsidó, mint a többiek akkor és ott, a zsidó közösségnek semmi köze nem lévén hozzá nem is vádolhatta volna be őt valamiféle vallási eltévelyedés címén. Hogy egy, magát Messiásnak kiadó szélhámosként szédíti a többi zsidót.

Ezért van az, hogy még ma is akadnak számosan a keresztény világban, akik azt hiszik, hogy Jézus nem zsidó, hanem valamilyen más vallású, származású ember volt, aki csak úgy egyedül éldegélt Jeruzsálemben, vándorolt fel-alá abban az országban... Nos, ennek semmi köze az igazsághoz. Jézus zsidó volt, nem keresztény, és nem is lehetett az, hisz amíg ő élt, ilyen egyházat nem hoztak létre.

Mindennek persze nem sok köze volt az 1930-as évek németországi eseményeihez. Akkor egy kezdetben szűk, később egyre tágasabb, népesebb csoport akarta átvenni a hatalmat, és ehhez kerestek olyan ideológiát, ami elég sok embert tud mozgósítani, tömegeket melléjük állítani.

Mondhatjuk: megtalálták. Persze az a tény, hogy a nácik oly gyorsan eljutottak a

zsidók kiebrudalásának szándékától azok teljes fizikai megsemmisítéséig, jelzi: az eredeti szándék sem állt olyan messze ettől. Amikor látták, hogy a Nyugat nem hajlandó áttelepíteni a németországi zsidókat a világ egy másik pontjára, rájöttek: akkor sem fognak kiállni mellettük, ha ennél sokkal keményebb sorsot szánnak nekik. Márpedig meg akartak tőlük szabadulni így vagy úgy. És ha nem sikerült így, hát majd sikerül úgy!

Amikor pedig ezek az eszmék nemcsak „fű alatt” terjedtek tovább, hanem 1933 elejétől kezdve egy napról napra erősebb állam politikájának egyik vezérszálává léptek elő – már nem volt megállás. Hitler, még ha akarta volna, sem foghatja vissza a dolgot – de persze nem is akarta. Amit addig hirdetett

félhangon, azt most beleharsoghatta a mikrofonokba, megafonok és rádiók és újságok és filmhíradók és szónokló náci vezérek vették át és hangosították fel milliószorosára mindazt a szörnyűséget, amit azelőtt csak ez az egyetlen ember terjesztett. És amikről a zsidók, cigányok, homoszexuálisok, csavargók, fogyatékosok és más efféle, attól kezdve utált népcsoportok eleinte azt hitték, csak egy rossz tréfa, nem több. Hogy nem lehet több.

Mint említettem már, az út egyenes volt. Amint hatalomra került a náci párt, Münchentől nem messze létrehozta első koncentrációs táborát, Dachaut. Hat héttel a náci hatalomátvétel napja után a táborba máris megérkeztek az első foglyok – igazán rekordgyorsasággal, azt kell mondanunk. És hamarosan épülni kezdett a többi tábor is, elszaporodtak egyelőre csak Németországban. Később az lett a vezérlő elv, hogy az efféle táborokat inkább a megszállt területeken állították fel, így az átlag német polgár, a civil csak nagyon ritkán találkozhatott elítélt (?) csíkosruhás foglyok látványával.

De a lényeg nem itt van. Ami ebben a kérdésben fontos, az ismét csak az ideológiából fakadt. Ha Hitler kimondta – és ki merte mondani –, hogy az ellenséget mindenáron le kell győzni, vele le kell számolni – akkor ezzel azt üzente a táborok őreinek, hogy ne kíméljék a foglyokat. Mindenki vette az üzenetet – a táborok kegyetlen parancsnokaitól a vérszomjas őrökön át a politikai vagy faji foglyok gyötréséért felelős félig rab, félig őr kápókig. Az üzenet pedig az volt, hogy ezeket az embereket nem kell sajnálni, lényegében azt tehetnek velük, amit akarnak.

Az üzenet nemcsak ide jutott el. Másféle intézményekben is meghallották. Például az ipari üzemekben. Magáncégek és állami vállalatok jelentkeztek az olcsó munkaerőért, tudományos kutatóintézetek és katonai szervezetek olcsó kísérleti alanyokért. Ha az első években még nem is, de

később, és különösen a háború megindulását követően már napi gyakorlattá lett a foglyok munkára fogása külső intézmények által.

Egyfelől tehát az alig élelmezett, rettenetesen rossz körülmények között tartott, folyton erőtlen és jobbára beteg foglyokat nehéz fizikai munkára kényszerítették, másfelől az államnak ebből még jelentős haszna is lett. Kevesen tudják ma már, hogy a táborok őrségét és vezetését Hitler elit gárdája, az SS vette át. A szervezet a háború végére a harcoló alakulataival együtt több millió (!) taggal rendelkezett, ezek igen nagy erőt képviseltek a Birodalmon belül.

Azt viszont még kevesebben tudják, hogy az SS nemcsak elit katonai alakulatként és szervezetként működött. Hanem mint üzleti társaság is jelentős haszonra tett szert. Az ellenségtől elkobzott javak egy része eleve ide érkezett, azonfelül számos gyár és termelő üzem is neki dolgozott, szinte az SS „tulajdona” lett. Erről a legfelsőbb vezetés, elsősorban Himmler, az SS Birodalmi Vezetője (SS-Reichsfuhrer) gondoskodott.

Előállt az a fura helyzet hogy a náci Németországban és az általa megszállt területeken a koncentrációs táborok, a lágerek foglyai is az SS „tulajdonába” mentek át. Ők rendelkeztek ezzel a hatalmas, a háborús évek alatt folyamatosan többmilliós szinten tartott tömeggel. Vagyis a munkaerővel! Naponta bizonyos meghatározott összegért kölcsönözték ki a foglyokat a táborokhoz közel eső gyáraknak, üzemeknek, bányáknak stb.

Ily módon az SS naponta több millió márkát keresett, és ebben senki sem talált semmi kivetnivalót. Fogoly volt bőven, hiszen a letartóztatások egyre csak tartottak. Amikor német területen már minden zsidót bezsuppoltak a szögesdrótok mögé, akkor természetesen jöttek a többiek is. A vallási szekták tagjai, a kommunisták, a szociáldemokraták és mindazok, akik nem rokonszenveztek a nácikkal. Aztán

lerohanták Lengyelországot, és az ott épített táborok hamar megteltek lengyel zsidókkal, lengyel katolikusokkal, értelmiségiekkel, papokkal, bárkivel. Aztán megint tovább gördült a hadigépezet, a nyugat-európai megszállt országokból is hoztak zsidókat, keletről meg áradt a táborokba a rengeteg szovjet katona, aztán szovjet zsidó, aztán a párttitkárok és más kommunista funkcionáriusok, végül az elfogott partizánok.

A táborok életében és eseménysorozatában általában nem nagy, mégis igen jelentős szeletet jelentettek a „tudományos” kísérletek. Ezekre a lakóknak egy hányadát szánták, amelynek tagjait, a kísérletek alanyait a legkülönfélébb, sokszor igen ravasz vagy aljas trükkökkel választották ki.

Elsősorban az úgynevezett orvosi kísérletekről fogunk írni. Ebbe a csoportba a nácik annyi mindent zsúfoltak bele, hogy kénytelen-kelletlen követjük ezt a sajátos „statisztikát”. Mindamellett tudjuk, hogy a kísérletek egy részének semmi köze sem volt az orvostudományhoz, de még az igazi élettani kutatásokhoz sem. Számos másik műveletnek pedig csak orvosi jelleget adtak, de ezek annak ellenére sem az orvostudomány esetleges fejlődését szolgálták, hogy az azokat végző németeknek orvosi diplomájúk volt Ezekben az esetekben ennek nincs jelentősége.

Mert nem fogadhatjuk el azt az érvet – amit pedig ezek az emberek gyakorta hangoztattak már „menet közben” is, hát még a háború után, amikor mindezért felelősségre vonták őket! –, hogy az emberiség érdekében és/vagy a tudomány érdekében cselekedtek. Mint majd olvashatják, itt sok mindenről volt szó, csak éppen nem a tiszta tudományról. Semmiképpen sem arról a tudományról, amelyet emberek működtetnek más emberek érdekében.

Amikor a fejezet címében „a helyszínek magyarázatát” ígértem, arra gondoltam: valahogyan meg kell tudnia az olvasónak, hogyan kerültek a szögesdrótok mögé azok az

emberek, akikről ez a könyv szól. Meg kellett magyaráznom, hogy mint már oly sokszor, ezúttal is az ideológia kezdte aláásni a világnak azt a részét, ahol aztán efféle eszmék teret nyerhettek. Ahol százezer- és milliószámra akadtak követői annak a barbár eszmének, amelyet Hitler és társai hirdettek, kezdetben csak ők.

Most már tudják, hogyan jutottak oda azok az emberek. Nem a saját akaratukból kerültek a barakkokba. Értelemszerűen igaz tehát az az állításunk is, hogy nem önként jelentkeztek titkos és embertelen kísérletek alanyainak. Hanem egyszerűen az uraik, a rabszolgatartók, a börtönőrök jelölték ki őket. Már azzal, hogy odajutatták őket az árammal telített fémkerítések mögé. Aki egyszer oda bekerült, többé nem volt a maga ura, semmiről sem dönthetett még a saját puszta életével kapcsolatban sem.

Hát így kezdődött.

„A legtöbb esetben nem kultúraalapító, hanem csak kultúrahordozó népekről van szó.”

(A. Hitler)

Második fejezet

A „kísérleti alanyok”

Ebben a könyvben – és persze ezért ebben a fejezetben – nem lesz szó a „különleges foglyokról”. Már csak azért sem, mert belőlük nem lettek kísérleti alanyok.

Az embereken végzett kísérletekhez többféle okból is csak amolyan szürke, átlagos rabokra volt szükség. Ha csak valami meg nem követelte, hogy a foglyokat nyelvük, származásuk, vagy egyéb, például biológiai körülményeik miatt vessék alá kísérleteknek, akkor ezzel nem törődtek. Elvileg mindegy volt, ki a zsidó, ki a lengyel, ki az orosz és így tovább. Ám ha speciális körülményekre kellett tekintettel lenni – például valamilyen kísérlettel eleve csak zsidókra jellemző tulajdonságokat akartak bizonyítani –, akkor értelemszerűen csak ilyeneket vittek el a „laboratóriumokba”. A biológiai körülmények voltak a döntőek például az ikerkutatásoknál, vagy a nőkön végzett speciális kísérletek esetében nyilvánvalóan nem alkalmazhattak férfiakat, és fordítva.

A különleges foglyokat megőrizték ettől is. Márpedig nem kevés ilyen státusszal rendelkező rab volt a Birodalomban, különösen a háború utolsó két-három évében. Például eleve ilyen különleges őrizetbe kerültek a fontos államférfiak, a valami okból a nácik számára értékes rabok vagy azok családjai. Néhány szélsőséges példa: a német egyház néhány vezetője, akik nem hódoltak be Hitlernek, szintén olyan körülmények között élte túl a háborút, amely valóságos

luxusnak nevezhető a többihez képest. Néhány külföldi politikus vagy azok családtagjai, ha például koncentrációs táborba kerültek, azért mégis biztonságban tudhatták magukat. Ilyen volt az ifjabb Horthy Miklós esete Mauthausenben, ahol különben a tábor egy leválasztott részében csupa hozzá hasonló fontos embert őriztek. Akiket persze egy gyorsan változó politikai széljárásban vagy egy Hitlertől kapott gyors parancs értelmében bármikor kivégezhettek. De ezeket az embereket nem gyötörték nap mint nap, nem ütötték-verték és éheztették. Ők a politikai kártyapartiban még esetleg esélyes ütőlapok is lehettek éppenséggel. Ellenkező parancsig meg kellett őket őrizni a későbbi időkre.

Ilyen volt Sztálin fogságba esett fia és számos magas rangú politikus a megszállt területekről – no persze, inkább csak Nyugat-Európából. Értelemszerűen nem végeztek sem orvosi, sem semmilyen egyéb kísérleteket a nyugati fronton fogságba esett reguláris katonákkal, sem tisztekkel. (Ami nem mondható el a keleten elfogott szovjet katonákról.)

Nem kísérleteztek azokkal sem, akik valamilyen fontos szaktudás birtokában voltak. Ezek között akadtak köztörvényes bűnözők is szép számmal. Például a pénzhamisítóknak arany életük volt, ha igazán jók voltak ebben a ritka szakmában – a nácik is pénzt hamisítottak, hát szükség volt rájuk. És ez csak egy példa a sok közül.

A náciknak nem volt lelkiismeretük. Ha valakinek közülük mégis akadt ilyen, akár csak részlegesen, foltokban, olykor-olykor – akkor nem is volt igazi náci, és előbb vagy utóbb konfliktusai támadtak vagy a nemzetiszocialista hatósággal, vagy önmagával. Természetesen ez az utóbbi volt a gyakoribb, de sajnos nem eléggé.

A legtöbb náci kritika nélkül – mondhatni: gondolkodás nélkül – átvette Hitler eszmeiségét, magyarázatait, indokait. Azt hiszem, sokan még örültek is, hogy nem kell ezen

töprengeniök. Hogy náluk okosabb vagy annak tartott emberek levették a vállukról a terhet. És mint hitték, a felelősséget is, de ez később csalóka ábrándnak bizonyult. A háborút túlélő nácik számára. Mert bizony mindenkinek, aki közepes vagy annál magasabb posztot töltött be abban az emberiségellenes rendszerben, valamilyen mértékben felelnie kellett előző magatartásáért.

De a nácik, ismétlem, nem az a lelkizős fajta voltak. Elfogadták, hogy „odafönt” már megállapították a határokat, kitűzték a célokat és az odavezető utakat. Indulhatott hát a gépezet. Ami aztán sokéves agymosás után 1933-ban be is indult.

A náci alapvetés szerint a zsidók – betegség. Az a tény, hogy (egyelőre) főleg Európában oly sok millió zsidó él más népek között, tulajdonképpen egy beteg állapot. A zsidó az az emberi társadalomban, ami a betegség az emberi szervezetben – hirdették. Vagyis valami, ami nem oda illő, ami csak fertőz, legyengít, megbetegít és a végén akár még a pusztulást is okozhatja.

Amikor ezt bemesélték az embereknek, már csak arra kellett várni, hogy elhiggyék. Ez persze hosszan tartó folyamat volt, mint írtuk az előző fejezetben, lényegében minimum évszázadokig, ha nem tovább tartott, és a friss magok a régi talajon régóta növekvő és már-már termőre fordult szálak közé estek. Minden kornak megvolt a maga antiszemitizmusa, nem kellett sosem elölről kezdeni, szűz területet feltörni. A régi beidegződések és ellenszenvek folyamatosan és erősen léteztek.

De nem csak zsidók lehettek későbbi kísérleti alanyok, hanem más nemzetiségűek, „fajúak” – akár bizony még németek is! És itt nem a német zsidókra gondolunk. Hanem például a német homoszexuálisokra, akiket röviddel Hitler hatalomra kerülése után kezdtek összeszedni és a sebesen épülő táborokba hurcolni. Az új táborok egy részét ők maguk

építették fel. Ezeknél kétféle „orvosi” kísérletről tudunk. Az egyik az volt, amikor rádiummal sugározták be a foglyok nemi szerveit, méghozzá nagyon durván, eltúlzott adagokkal, ami mérhetetlen szenvedést okozott nekik. Ezt különben a nácik sterilizálásnak nevezték. Ennek fájdalmasabb és radikálisabb módja a kasztrálás volt, amelynek során a heréiktől fosztották meg a férfiakat.

A zsidókon kívül a szlávokat is alacsonyabb rendű embereknek tartották, hát amint szlávok lakta területeket foglaltak el, rájuk is sor került A zsidók után ők voltak a legtöbben, és a nácikat bizony nem érdekelte, hogy ezen szlávok túlnyomó része keresztény, sőt katolikus.

Az elsődleges cél – ezt meg kell értenünk már az elején – nem az volt, hogy olcsó munkaerőt vagy kísérleti alanyok százezreit szerezzék meg. Az elsődleges cél a zsidóknál azok megsemmisítése, elpusztítása volt. „Ki kell őket vágni Európa testéből, mint egy begyulladt vakbelet”, mondta egy náci sebész. Ez megint Hitler hatása volt, aki a zsidókat betegségnek titulálta.

A szlávok meg túl sokan voltak, ezért kerültek a táborokba. A meghódított országokban különleges emberirtó alakulatok haladtak közvetlenül a megszálló-harcoló német csapatok mögött. Ezek végeztek a helyszínen sok ellenállóval, de persze zsidók és szláv foglyok és civilek olyan tömegben voltak, hogy ez a feladat ott és akkor meghaladta az erejüket. Ezért ahogyan ment előre a német sereg a szláv területeken – Lengyelország, a Szovjetunió testén keresztülgázolva –, úgy szaporodtak a hadifogoly-és koncentrációs táborok. Valahol el kellett helyezni az emberanyagot.

A szláv területeken összeszedtek mindenkit, aki bármilyen módon a nép vezére lehetett volna akár a legkisebb településen is. A falusi plébánost éppen úgy táborba hurcolták, mint az ottani orvost vagy a nagyobb birtokos gazdát, netán egy környék urát, a nagybirtokos grófot (a nácik

sehogyan sem tudtak kibékülni az arisztokráciával, a megszállt területeken és otthon erőteljesen irtották őket). Ha kitörne egy lázadás, nehogy valaki a szláv népek élére álljon! Elvittek minden katonatisztet, értelmiségit, elhurcolták még a rádiókészülékeket is (attól kezdve birtoklásukért halál járt – nehogy a szláv tömegek értesüljenek arról, mi zajlik a világban). Az iskolákból eltűntek a tanítók, az egyetemekről a professzorok is a koncentrációs táborokba kerültek, és például a lengyel iskolákban attól kezdve csak hatodik osztályig lehetett-szabadott képezni a gyerekeket, nehogy azok „túl okosak, képzettek” legyenek. Még szerencse, hogy egyfelől a társadalom ott is a földalatti oktatás megszervezésével védekezett, másfelől az egész megszállás nem tartott öt évnél tovább, így ennek a „rövidített tanügyi programnak” nem lettek észbeli áldozatai.

Végül is a nácik kitalálták, hogy ellenségeik színe-javának előbb dolgoznia és szenvednie kell, hogy aztán a végén meghaljon. A tömegirtást ipari méretekben szervezték meg. Ennek a hatalmas gyilkológépnek, ennek a halálgyárak összességének egyik mellékhajtását, de korántsem jelentéktelen leágazását jelentik azok a kísérletek, amelyekét a náci „tudósok” élő embereken folytattak.

A legrettenetesebb az, hogy ezt megtehették, mert egy ideológia nevében működő szervezett államgépezet minden skrupulus nélkül tette ezt számukra lehetővé.

A nácik találtak ki olyan fogalmakat, mint például „az élet, amely nem méltó az életre”. Vagyis arra, hogy éljen és fejlődjön más (emberi) életekkel együtt, párhuzamosan. Már az is megdöbbentő (vagy az kéne, hogy legyen), amikor egyes emberek dönteni merészelnek arról, melyik élet méltó az életre és melyik nem. Politikusok, ideológusok, rendőrök, orvosok, kutatók merészelték kijelenteni, hogy egy ilyen bőrszínű vagy olyan születésű vagy amolyan állapotú ember

nem maradhat életben, mert ő ahhoz a csoporthoz tartozik, amelynek halál jár.

Ne legyenek kétségeink, ilyen emberek sajnos ma is akadnak, de talán nem olyan méretekben és nem egészen olyan szemlélettel, mint a nácik. Azért ez nem ugyanaz, mint volt fél évszázaddal ezelőtt az Egyesült Államokban akkor uralkodott faji megkülönböztetés (amelynek már a neve is hamis, hisz beláttuk az előző fejezetben, hogy az emberek nem oszlanak különböző „fajokra”) volt Akkor csak számos hátrányban részesítette a „felsőbb”, a fehér ember a hozzá képest „alsóbbnak” nézett és nevezett feketéket. De senki sem akarta őket „egy az egyben” összefogdosni, táborokba zárni és válogatott módszerekkel előbb vagy utóbb megölni – csak azért, mert feketék!

Ám a nácik esetében éppen ez történt. Aki „fekete”, annak meg kell halnia – ennyi volt az ítélet és ez volt egyben annak sajátos indoklása is. Tehát kísérleti alannyá lettek mindnyájan a zsidók, persze a többségükre sohasem került sor. De ezzel felhatalmazta a hatalom azokat, akik neki dolgoztak az élet bármilyen területén – a tudományban is –, hogy ezekkel az emberekkel szinte szabadon rendelkeznek. Mi több: ezek attól kezdve nem is emberek voltak, hanem tárgyak. Kísérleti anyag. Velük szemben bármilyen módon eljárhattak, akármilyen szenvedést, egészségkárosodást okozhattak nekik, sőt meg is ölhették őket büntetlenül – hiszen úgyis az lett volna a sorsuk!

Civilizálatlan államokban és még bizony sokfelé Kelet-Európában is – így bánnak az állatokkal. Nyugaton ez már nem járható út. De az 1930-as évek Németországa különleges hely volt a világ térképén. A világ nemcsak akkor, de még a borzalmak után sok évvel is nem vagy alig volt képes elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett – Európa közepén!

Ezek az okok vezettek hát oda, hogy számos náci kutató, orvosok és nem orvosok a lehető legnyugodtabban folytatták

a kísérleteket, amelyekről ez a könyv szól majd. Egyfelől a kísérleti alanyok a rendelkezésükre bocsátott egyedek voltak, akikért senkinek sem tartoztak felelősséggel. Másfelől pedig ezek az emberek meg voltak győződve arról, hogy Adolf Hitlernek akkor és abban is igaza van, amikor az Ezeréves Birodalomról beszél. Ha pedig a Birodalom sokáig fenn fog állni és győztes lesz – nem akad majd senki sem a közeli, sem a távolabbi jövőben, aki felhánytorgatná tetteiket. Elkövethetnek bármit – akár olyasmit is, amit az országhatárokon túli normális világban bűnnek neveznek –, itthon nem kell érte felelniök.

Így aztán már szinte semmilyen erő sem fékezhette meg a hamarosan elkezdődő borzalmakat.

Ami ezután történt, annak is vannak fokozatai. Nem egyszerre vetették rá magukat az orvosok és más

tudósok (?) a kísérleti alanyokra. Sőt, azért a náci uralom kezdetén még egyáltalán nem volt olyan biztos, hogy a koncentrációs lágerek lakóin lehet kísérletezni, titokban akár a legbarbárabb, legkegyetlenebb dolgokat is végigcsinálni velük.

De mint fentebb írtuk, azért ezt már lehetett sejteni. Mindjárt az elején akadtak olyan szakemberek – vagy magukat annak tartók –, akik sugallták a vezetésnek, hogy kár lenne veszni hagyni ezt az „anyagot”. És vele együtt persze a lehetőséget. Azt ugyan nem mondták, hogy „soha vissza nem térő lehetőségről” lenne szó, mert biztosak voltak benne, hogy az állam ezt még sokáig, nagyon sokáig lehetővé teszi majd számukra.

A Birodalom következő ezer éve alatt remélték elfoglalni az egész világot. Ahogyan a menetelő katonáikkal énekeltették is a dalt, hogy „ma Anglia, és holnap az egész világ” – hát sokan csakugyan hitték is, hogy „die ganze Welt” a lábukhoz hullik majd egy napon, és persze senki sem akart erre ezer évig várni Hitler villámháborúkat ígért, és ez sokak

nacionalista lelkét feszítette. (Ne feledjük már soha, hogy a „nacionalista” rövidítéséből lett a „náci” kifejezés...) Németország mindenek felett, harsogta a himnusz is. És akkor milliók érezték úgy, hogy a sok megaláztatás után a „Deutschland über alles” többé nem csak egy puszta szókapcsolat, nem csak egy jelszó, hanem a hamarosan beálló valóság, mindnyájuk megvalósuló álma lesz.

Ennek ellenére nem azzal kezdték, hogy különféle kísérletek ürügyéri legyilkoltak mindenkit, aki csak bekerült a táborokba. Erről szó sem volt. Mint mindennek az életben, ennek is voltak fokozatai. Most így utólag szemlélve az embernek van egy olyan érzése, hogy maguk a nácik is lépcsőfokról lépcsőfokra bátorodtak fel. A Hitler által hirdetett eszmék tehát valahol tudat alatt az ő számukra is túl „vadak” lehettek. Nem hitték, hogy meg lehet őket valósítani, legalábbis nem maradéktalanul. Gondolom, számos német emberben éltek még különféle fékek. Különösen egy olyan társadalom esetében, amelynek egyedei azelőtt minden lehetséges alkalommal hangsúlyozták „kultúrnemzet” voltukat.

Persze Hitler is éppen erre hivatkozott, de máris és eleve megosztó jelleggel.

A mások megalázásának, majd gyötrésének és a végén kiirtásának első fokozata az volt, amikor a nácik az embereket „hasznot hajtókra” és „hasznot nem hajtókra” osztották. Ez utóbbiak voltak természetesen azok, akikkel kapcsolatban felhozták az „életre nem méltó élet” fogalmát.

Ilyen szempontból aztán mit sem számított, hogy az utóbbi kategóriába eső emberek éppenséggel németek voltak. Nem is zsidók!

Éppenséggel nem sok jót jósolhatott a német átlagbetegnek Hitler azon mondása, miszerint „aki láthatóan beteg vagy öröklött betegségben szenved és ezt továbbadhatja, szaporodásra alkalmatlannak kell ítélni”.

Ilyen apodiktikusan, ilyen diktátori módon. Hogy végül is kiket fognak elítélni és kik – azt a Führer természetesen nem részletezte. Nem is az ő dolga volt Mellesleg a nácik már kitaposott ösvényen haladtak. Ma már kevesen tudják (és hiszik), hogy kényszerű sterilizálás (vagyis a „szaporodásra nem méltók kényszerű nemi sterilizálása”) már a huszadik század elején sokfelé létezett. Az akkori USA 25 államában a pszichopatákat, ha megszegték a törvényt, és a genetikailag károsult embereket sterilizálásra ítéltek. A nőket éppen úgy, mint a férfiakat „kasztrálták”, további szaporodásra orvosi módon tették alkalmatlanná, így hát kezdetben a kis lépéssel a nácik még nem tettek olyan nagy dolgot.

Különben annak előtte a német alkotmány tiltotta emberek csonkítását, és nem is alkalmazták ezt Hitler számára persze olyan apróságok, mint „alkotmány” meg „törvények” meg „jogszokás” vagy „emberi jogok” nem is léteztek. Míg más országokban – nem sok helyen – a bűnözőket és degeneráltakat sterilizálták, ne szaporodjanak tovább és ne rontsák (le) a társadalom összegészségügyi képét – addig a nácik ezt is faji előítéleteik alapján akarták felhasználni. És meg is tették.

De ismétlem, kezdetben ők is csak erről papoltak. A bűnözőkről, a degeneráltakról. Mert jól tudták, hogy ehhez lehet tömegtámogatást szerezni. Később persze már nem volt szükségük a társadalmi többség beleegyezésére vagy támogatására – tették a dolgukat. Ahogyan odafent elhatározták, odalent úgy végrehajtották. „Befehl ist Befehl”, a parancs az parancs.

Nem kellett sokáig várni arra, hogy a náci orvosok nézetei elterjedjenek. Egy diktatúrában a felsőbbség által elfogadott nézeteknek nincs ellenzéke, aminthogy ilyen a politikában sem létezik. Ha ez volt a felülről hirdetett elv, ezt kellett végrehajtani A nácik „fajegészségtant” hirdettek, és amit egyes országokban csak a bűnözők ellen hirdettek meg

(sterilizáció például, vagy hosszas elkülönítés a társadalom többi tagjától, vagyis börtön), azt ők egy másik „faj” ellen vetették be. Mintha mindenki, aki ahhoz tartozna, eleve bűnöző és csökkent értékű ember lenne.

Szerintük így is volt. Eleinte szó sem volt kísérletekről. De persze

tömeggyilkosságokról sem. A sterilizálási program határait azonban igen szélesen határozták meg, éppen azért, hogy sokan beleférjenek. Számos orvos is hitt benne, nem kellett ehhez feltétlenül nácinak lenni. Azt remélték, hogy így kevesebb lesz Németországban az örökletes betegség. Hogy végre valaki kemény kézzel fog a dologhoz, azt dicséretesnek vélték.

Hogy milyen fontosnak tartották ezt, jelzi: Hitler hatalomra kerülése után az első náci rendelkezés, amit törvénybe iktattak, éppen a „német nép genetikai egészségéről” szólt. Nemcsak egyes politikusok, de számos orvos is olybá vette, hogy a nemzetiszocializmus voltaképpen nem más, mint alkalmazott biológia. Ha pedig ez így van, akkor sok orvos nyugodt lélekkel támogathatja ezt az eszmét.

És támogatták is. Ezek az orvosok és ideológiától megkísértett emberek voltak azok, akik például tönkretették az „euthanázia” szó igazi jelentését, értelmezését. Még fél évszázaddal tevékenységük után is sok emberben elsősorban Európában – ez a szó valamiféle népirtás emlékét idézi fel, holott nem erről volt és van szó. Amit a nácik így neveztek, annak semmi köze a „jó halálhoz” vagy „kegyes halálhoz”. Hamis névvel fedtek le egy bűntettet – amit aztán később is gyakran megtettek. Ők az életre alkalmatlannak ítéltek kiselejtezését, fizikai megsemmisítését értették ezen.

Ha egy foglyot kivégzőosztag elé állítanak vagy simán felakasztanak – ez nem euthanázia. A nácik az orvosi eszközökkel történő gyilkolást nevezték így, de ettől az még gyilkolás, emberölés, sőt tömeges emberölés maradt. A nácik

„könyörületességből történő emberölésnek” nevezték azt, amikor hamarosan nemcsak az elmebetegeket, de más, a természettől egyéb módon sújtott embereket is a haláltáborokba vittek és ott rövid úton végeztek velük. Nem siették el: előbb itt, aztán ott, amott kaptak bele, előbb gyermekeket, sőt csecsemőket tettek el, még nem tömegesen, aztán jöhettek a felnőttek. Lényegében elmondható, hogy ezek kivégzések voltak, nem kísérletek. Csak azért említjük itt a sor elején, hogy az olvasó is tudja: a nácik akkor kezdték az embereket nem-embereknek, tárgyaknak, anyagnak tekintem a gyakorlatban is.

Alaposan kiszélesítették azon betegségek körét, amelyeket „halállal gyógyítottak”. Előbb a gyermekkorú, később a fiatalkorú és felnőtt mongolidiótákat, aztán más genetikai betegségek áldozatait, végül pedig azokat, akik félzsidók voltak – merthogy ez utóbbi állapotot is kórosnak tartották...

Végül is a háború első éveiben is tartott még ez a program, és nehéz lenne összeszámlálni, hány ezer gyermekkel végeztek így a náci orvosok – vagy inkább idézőjeles „orvosok”. Az áldozatul esett felnőttek számát még felbecsülni is nehéz. Mert eleinte, amikor csak a német elmebetegeket és más fogyatékosokat kellett meggyilkolni, a számok elég szerények voltak. De később, amikor egyre több országot foglaltak el, bizony az új területeken is elhurcolták azokat, akik szerintük „fölöslegesen éltek” és csak „terhére voltak a társadalomnak”. Ez a dölyfös magatartás, ez a sajátos filozófia, amely őket jellemezte – engedte meg nekik, hogy ők döntsenek a társadalom nevében. Hogy ők határozzák meg annak sarkalatos érdekeit és mindig úgy döntsenek, ahogyan jónak, hasznosnak, követendőnek látták. A hatalmi arrogancia párosult itt valamiféle primitív társadalmi hasznossági elvvel, amit leöntöttek egy ideológiai szósszal.

Nem volt nehéz dolguk a náciknak, amikor indokolniok kellett (kellett?) azt, hogy orvosaikra ezután emberölési

feladatokat is bíztak. Egyszerűen azt sugallták a társadalomnak, hogy a felnőtt elmebetegek valamilyen módon a nép, a felsőbbrendű faj tisztaságát veszélyeztetik. Hogy ez hogyan volna lehetséges, nem mondták ki. Bíztak abban, hogy a tömegek primitív módon gondolkoznak és elhiszik: ha az elmebeteg szaporodik, más elmebetegeket hozhat létre. Innen már csak egy logikus lépés volt, hogy elhiszik: ezt meg kell akadályozni. Vagy kasztrálással, vagy „egyéb módon”. Ezt az egyéb módot sokféleképpen nevezték, vagy éppenséggel sehogyan sem. Vagy azt mondták, a követendő út az euthanázia, a könyörületes halál.

Kísérletezésről persze itt is szó lehetett, éppenséggel. Mert a kivégzett gyermekek és felnőttek boncolása után az agyakat is eltették, ha azokban valami érdekeset találtak vagy csak véltek látni. Hogy aztán mi lett ezekkel az agyakkal, arról szinte semmit sem tudni. Ily módon tehát csak névlegesen folytak kísérletek, az a gyanúnk. De ennek mi jelentősége lehet végül is a sok-sok halál közepette?

Még azt sem mondhatjuk el, hogy a nácik különösebben titkolták volna ezt a programot. Nemcsak hivatalos rendeletek útján hozták az emberek tudomására, hanem a lakosságot időnként ügyesen elhelyezett sajtócikkekkel is bombázták. Még magazin-jellegű lapokban is megjelentek olyan, információk, amelyek igyekeztek megmagyarázni a németeknek, hogy miért van szükség minderre. Persze azért nem vitték túlzásba a dolgot, és külföldön sokáig nem is tudtak semmit erről a szégyenletes gyakorlatról.

Az egyik fő kritérium – ki esik az új rendelkezések hatálya alá, vagyis kit kell halálra ítélni? – többek között a munkaképesség volt. Ami elárulja a hasznossági elvet is: aki még dolgozhat, azt ráérnek később kivégezni, aki viszont nem hajt semmilyen hasznot, attól lehetőleg gyorsan meg kell szabadulni. Áldozattá váltak hát a pszichiátriai intézmények kezelésében, különféle elmegyógyintézetekben, elfekvőkben

vegetáló betegek. Mindenki, akinek „gyógyíthatatlan” neurózisa volt, a skizofrének, az epilepsziások, a koruk miatt szenilis öregek, bénák, szifilisz következtében beteggé lett emberek, mindenféle agyvelőgyulladásosok és gyengeelméjűek mehettek a halálba. Természetesen (?) ez lett a sorsa mindazoknak, akik legalább öt éve voltak már pszichiátriai intézetben – az időhatár nyilván azt jelezte a nácik számára, hogy ha annyi idő alatt sem tudták őket meggyógyítani, akkor már eleve gyógyíthatatlanok és nem érdemes velük tovább foglalkozni.

A pszichopata bűnözőkre is ugyanez a sors várt, amivel a társadalom egyedei (nemcsak ott és akkor, hanem sokfelé ma is!) egyetértettek. Őket szinte senki sem sajnálta, különösen akkor, ha előtte rettenetes bűntényeket követtek el.

Persze néhány kísérletet itt is végeztek, vagy legalábbis igyekeztek olyan benyomást kelteni, mintha azért szállíttatnának el egynéhány beteget, hogy rajtuk az emberi gyógyítás új eszközeit tanulmányozzák, próbálják ki. A valóságban persze erről szó sem volt.

A betegeket előre elkészített listák szerint szedték össze a gyógyintézetekben, elfekvőkben, osztályokon. Fehér köpenyt öltött SS-katonák lefüggönyözött autóbuszokon szállították el az embereket, hogy a kórházi vagy szanatóriumi személyzet ne fogjon gyanút, az illetőknek minden orvosi papírjukat jelentésüket, értékeiket magukkal kellett vinni, merthogy őket most „gyógyászati centrumba” szállítják. A valóságban persze összegyűjtötték őket egy-egy kivégzőhely („euthanázia-központ”) közelében. A családok sem tudhatták meg, hová vitték hozzátartozójukat. Aztán, amikor végeztek a beteggel, jóval később küldtek együttérző értesítést a családjának arról, hogy valamilyen betegségben elhunyt.

És azt kell mondanunk, hogy a sajátos euthanázia-központok kiépítését valóban megelőzte egy kísérletsorozat. Amelyben a legoptimálisabb gyilkolási eszközt választották

ki! Az ugyanis túl költséges lett volna – vélte Hitler és néhány

hasonszőrű szakértője –, ha injekcióval végeznek a betegekkel. Attól tartottak, hogy az orvosok egy idő után megelégelik ezt a tömeges halálosztogatást. Ezért inkább a lakott területektől távolabb eső, zárt régi kastélyokat választották ki, ezeket magas kerítéssel vették körül. A buszok ide szállították az elmebetegeket, pszichopata bűnözőket, bénákat, szifiliszeseket stb.

A megelőző kísérletek arra szolgáltak, hogy kiválasszák a leginkább megfelelő gyilkolási eszközt. Amely egyszerre lehet szinte tömeges, nem kerül sokba, jól alkalmazható, és kevés nyomot hagy. Furcsa, hogy erre igazából csak 1940-ben került sor orvosok közreműködésével. Az a gyanúnk, hogy a nem túl nagyszámú német beteg elpusztítása még megoldható volt injekcióval, de a háború második évében már nyilvánvaló lett, hogy ezentúl nagyon sok „kísérleti alannyal” fognak végezni, ehhez pedig optimálisabb módszert kellett találni.

Persze azért az injekciókat sem vetették el teljesen. Sőt, többfélével kísérleteztek. A szokásos méreganyagokon kívüL azok sajátos keverékeivel is kísérleteztek, melyik hogyan hat, és melyik hat gyorsabban? Morfinok, cianidok, sőt a dél-amerikai kuráre kígyóméregből készült szerek is terítékre kerültek. Azt is mondhatnánk, hogy az egyik náci főorvos által saját kezűleg beadott szerek közül, amelyik néhány esetben nem hatott elég gyorsan, azoknál ismételni kellett. De mint kiderült, a szén-monoxid hatásosabb és olcsóbb volt, ezzel aztán a vita – néhány ember élete árán – a gáz javára dőlt el.

Itt az ideje hát eloszlatni egy félreértést: a nácik nem csak a haláltáborok némelyikében használtak gázt! És első ízben sem csak ott! Nem csupán Auschwitz volt a gázzal gyilkolás első eszköze. Ily módon az is igaz, hogy az első náci

gázkamrát sem ott és azoknak az áldozatoknak állították fel. Az első gázzal meggyilkolt áldozatok nem is zsidók,

hanem elmebetegek voltak, akik persze nem is tudták, mi történik velük. Erre, ismétlem, 1940 körül került sor. Ráadásul nem annyira orvosok, mint SS-vezetők forszírozták az első gázkamrás kísérleteket. A legelső gázkamrát például az SS bűnüldözési vezetője irányította. Ne feledjük, az SS mindig is a belügyminisztériumnak tartozott felelősséggel, az összevont Birodalmi Biztonsági Hivatal (RSHA) csak később jött létre.

Úgy oldották meg a dolgot, ahogyan később Auschwitzban is – nagyban. Itt kicsiben folyt a gyilkolás. Persze egyetlen ember ilyen szervezett megölése is rettenetes, és nehéz azt „kicsinek” nevezni. Mindez összehasonlítás kérdése, és nem erkölcsi vagy bármilyen más értékítéletet mondunk akkor, ha ilyen kifejezéseket használunk.

Nos, Brandenburgban építették fel az első kísérleti gázkamrát, éppen egy „euthanázia-centrumban”. Azt később a legmagasabb rangú SS-tisztek és a náci orvosok vezetői „tesztelték”, vagy legalábbis megfigyelték. Nem világos, az utóbbiak miért ragaszkodtak annyira ahhoz, hogy a gázzal csak orvosok foglalkozzanak. Mintha azt nem tudta volna kezelni bármelyik egyenruhás náci katona vagy tiszt is. De az akkor kialakult gyakorlaton később sem akartak változtatni.

Ahogyan később a haláltáborokban, úgy itt is fürdőnek álcázták a kivégzőhelyet. Minden pontosan úgy nézett ki, mint az abban az intézményben nem messze található igazi fürdőkben. Padokkal is ellátott zuhanyozó volt ez, ahol azonban a vízcsapokból nem víz, hanem gáz érkezett. Belül nem is voltak csapok, mindezt kívülről lehetett irányítani. Az első időkben valóban emberkísérletek – mondhatnák nyugodtan: halálkísérletek – zajlottak a brandenburgi intézményben. Több magas vezető csoport jött el megnézni, hogyan is zajlik egy ilyen „elmebeteg-fürdetés”.

Mondani sem kell: mindenki meg volt győződve, hogy ők

most jelentős lépést tesznek előre a gyógyítás terén! Merthogy kiszűrik, eliminálják azokat, akiken úgysem lehet már segíteni – és itt jön a fő érvük: így majd sokkal több erő és eszköz marad az igazi betegek gyógyítására!

És akadtak köztük szép számmal, akik ezt el is hitték… Mert az emberek minden cselekedetükhöz – legyen az a legaljasabb is – gyártanak valamilyen filozófiát, indokot, magyarázatot. Most sem történt másképpen.

Az első ilyen kísérletek során a külső megfigyelők vastag üvegű kerek ablakok mögött álltak. Onnan látták, hogy miután a szerencsétlen alakokra zárták a vasajtót és egy orvos elindította a gázfolyamot, pár perc elég volt ahhoz, hogy a szén-dioxidot kényszerűen belélegző betegek a padlón fetrengve megfulladjanak. Amikor már senki sem mozdult, elzárták a gázt és beindították a szellőztető-berendezéseket, a ventillátorokat. A kamra nagyságától függően öt-nyolc perces szellőztetés után máris mehettek be a halottakért. Ezt a kitakarítást természetesen SS-katonák, tehát abszolút megbízható emberek végezték, akiktől semmiféle információ nem szivároghatott ki a külvilágba. Már csak azért sem, mert az SS tagjai kivétel nélkül nem is az államra, hanem személy szerint Adolf Hitlerre esküdtek fel, és csak neki tartoztak engedelmességgel. A titoktartás megsértését a nácik nagyon szigorúan büntették – volna. Azért e feltételes mód, mert tudomásunk szerint ilyesmire éveken át sehol sem került sor. A hírzárlat, a katonai fegyelemmel párosulva nagyon jól működött, és kiszivárogtatásról nem érkeztek hírek.

A halottakat a „fürdőből” egyenesen a krematóriumba vitték. Vagyis, ismétlem, ugyanaz zajlott le itt korábban és kisebb méretekben, ami majd később a haláltáborokban. Persze egy-egy „eutanázia-centrumban” is „megérte” krematóriumot építeni, hiszen ha egyszer beindult ez a folyamat, akkor volt ott halott éppen elég. Az országban több ilyen működött, és mindegyiket rendszeresen feltöltötték

„páciensekkel”. Mi inkább azt mondanánk, az események utólagos ismeretében, hogy ezek nem betegek, nem gyógyítandó páciensek, hanem egyszerű halálraítéltek voltak. Abban különböztek a későbbi haláltáboriaktól, hogy nem is voltak tudatában annak, mi történik velük.

Mint az később Nürnbergben, a náci orvosok ellen külön rendezett bírósági tárgyalássorozaton is kiderült, valóságos bemutatókat rendeztek a brandenburgi „euthanázia-központban”. Rossz belegondolni, hogy a segédszemélyzettel együtt összesen legalább 1500-2000 embert foglalkoztattak ezek a tartományi „központok”, akik valamilyen formában mind gyilkosok voltak.

És közben mindnyájan meg voltak győződve, hogy ők most nagyon humánusak! Maga Hitler is kijelentette, hogy sikerült kiválasztani a leghumánusabb megoldást: a betegek előre nem tudnak semmit, nem fognak szorongani, és amikor jön értük a halál, nem éreznek semmit. Egyszer csak eszméletüket veszítik és máris meghalnak. Tehát a módszer jó, a gázt választjuk! – hirdették ki ezek az SS-orvosok, professzorok, fehérköpenyes főemberek.

Igazából nemcsak a betegeket csapták be, hanem a hozzátartozóikat is! Mert az „euthanázia-központokban” végeztek valódi orvosi vizsgálatokat is. Minden beteget, mielőtt a „fürdőbe” küldték, ezek az orvosok megvizsgáltak. Ám csupáncsak azért, hogy eldöntsék, mit hazudnak majd a hozzátartozóknak! Hiszen azoknak később küldtek egy értesítést arról, hogy családtagjukat elragadta valami betegség. Azt is megírták, hogy az elhunytat az intézetben érvényes szabályok szerint már el is hamvasztották. Nem adtak ki a családoknak egyetlen holttestet sem, nehogy azok kiderítsék, megtudják, nem az volt a halál igazi oka, amit az iratokba beleírtak.

Nos, attól függően, hogy milyen volt a beteg külseje, előző kórisméje, állapota – döntötték el, hogy milyen nyavalyát

írnak majd a jelentésbe. Mert hiszen szinte természetes, hogy német alapossággal mindenről papírokat vezettek. A betegek kórlapjára, halotti zárójelentésére azonban nem került fel, hogyan és miért halt meg – már oda is az előzőleg kigondolt hamis indokot írták mint halálokot.

Furcsa is lett volna, ha a halál helyének és módjának leírására szolgáló rubrikában valaha is feltűnik az a szó, hogy „gázkamra”. De még az sem szerepelhetett, hogy „fürdő”. Semmi olyasmi, ami az igazi körülményekre utalt volna Azokban az intézményekben minden gyengeelméjű, szellemi elmaradott vagy éppen pszichopata bűnöző egészen normális betegségekben hunyt el. Olyanokban, mint tüdőgyulladás, például.

Azok az orvosok; akik itt szórványosan azért néhány „kísérletet” végeztek, meg voltak győződve, hogy a társadalom majd elfogadja ezt is. Olybá vették, hogy a tudománytörténetből is tudható: az újítóknak először meg kell küzdeniök a régi, elavult, maradi szemlélettel és azok képviselőivel, aztán majd mindenki belátja, hogy ez a jó, a szép és a hasznos, akkor elfogadják és hamarosan rutineljárássá lesz… És tényleg hitték ezt!

A kísérletek gyakorta nem szorítkoztak másra, mint boncolásokra. Beterelték a betegeket a „fürdőbe” azzal, hogy alaposan zuhanyozzanak le. Hogy esetleges gyanakvásukat elaltassák, még szappant is nyomtak a kezükbe. Mindenütt teljes tisztaság uralkodott, ami egy német egészségügyi intézményben megszokottnak számított, elvárható norma volt már akkor is. Így hát senkiben sem ébredt semmi gyanú, a „bolondok”, fogyatékosok, bűnözők, epilepsziások és a többiek mind engedelmesen bemasíroztak a csempézett falú helyiségekbe.

A boncolásra szánt holttesteket már ott, a fürdőben elválasztották a többi hallottól. Ez utóbbiak mehettek a krematóriumba, a boncolásra szántakat külön helyiségben

tárolták, és igyekeztek gyorsan felboncolni őket. Elsősorban a betegek agya érdekelte őket. Testi állapotuknak az orvosok számára nem volt különösebb jelentősége. Sok orvos, sőt professzor is hitte a huszadik század közepén – messze nem csupán Németországban –, hogy az agyban szinte szabad szemmel is felfedezhetőek bizonyos elváltozások. Elsősorban az elmebaj egyes fajtái hagyhatnak látható nyomot, torzulásokat, elváltozásokat...

Az orvosok nem csak a halotti bizonyítványokat hamisították meg – mellesleg kivétel nélkül mindegyiket hamis adatokkal kellett kitölteni, hisz a halál igazi okát ők maguk, az orvosok idézték elő, ezt pedig nem írhatták be a hivatalos iratokba –, hanem különös módon a hamvakat is. Hiszen nem bajlódtak azzal, hogy a pácienseket egyenként, jelölt módon hamvasszák el (mint ahogyan teszik ezt manapság a temetkezési vállalkozások krematóriumaiban szerte a világban), hanem együttesen. Így remény sem volt arra, no meg szándék sem, hogy minden család a saját rokona, hozzátartozója hamvait kapja vissza. Az orvosok szerint ennek semmi jelentősége sem volt, a segédszemélyzet egy-egy hagy kupac hamvasztott maradványból merített és azt rakta az urnába, amit aztán eljuttattak a családhoz.

A Würtemberg, Hadamar, Hartheim és más városok, tartományok területén álló krematóriumok azokban az években folyamatosan füstöltek, dolgoztak. Igyekeztek mindent megtenni, hogy a külvilág semmit se tudjon meg az „euthanázia-központok” létezéséről és tevékenységéről, de hát ez persze csak részben sikerült. Hiszen ott is dolgoztak kívülről bejáró civil emberek, és egy idő után feltűnt a társadalomban is, hogy mostanában milyen sok intézetben tartott beteg ember haláláról érkeznek hivatalos hírek. Volt olyan „kísérlet” is, ahol zsidó gyerekeket halálra éheztettek. Ennél a módszernél a „kísérletezők” elsősorban annak olcsó voltát hangsúlyozták!

Nem lehetnek kétségeink, hogy mindez a náci ideológiából eredt. Amikor 1939 őszén a németek lerohanták, elfoglalták és megszállták Lengyelországot (tegyük hozzá: kiadós sztálini szovjet segítséggel), akkor ezen az új „munkaterületen” hatalmas lehetőségek nyíltak a kísérletező kedvű orvosoknak is. Akkortájt nemcsak a többi megszállt országból, Csehországból és Ausztriából, de Németországból is oda szállítottak több ezer értelmi fogyatékost – hogy ott, nyugodt körülmények között, távol a figyelő német szemektől végezhessenek velük. Senkinek sem voltak aggályai a náci vezetésben, hogy valaha is kiderül, mit tettek. Senki sem félt semmilyen büntetéstől, és ez még éveken át így tartott. Egészen addig, mígnem megfordult a hadiszerencse és a szövetséges erők közeledni kezdtek Németország határaihoz.

Még az is megesett, hogy Lengyelország területén a megszálló németek olyan elmegyógyintézetekbe vitték a németországi zsidókat és a hazai, tehát német betegeket, amelyek a valóságban... nem is léteztek! Kitaláltak egy-egy jól hangzó címet, valamelyik ottani nagyváros német nevét adták meg, és mintha ott lenne az intézet, onnan keltezték a halotti bizonyítványokat és az urnákat (persze, ez utóbbit csak a németeknek küldték el. A zsidók elhamvasztásáról már nem voltak otthon maradott hozzátartozók, akiket értesíthettek volna...) onnan postázták. Gondosan ügyeltek ilyenkor, hogy jól látszódjanak a posta- és keletbélyegzők.

Szó sem volt kísérletekről akkor, amikor az előrenyomuló német csapatok valahol, valamelyik lengyel (később orosz) városban elmegyógyintézetre találtak. Aminthogy nem voltak ott kéznél „fürdők” vagy más elgázosító helyiségek. Ilyenkor az SS-katonák simán lelövöldözték az elmebetegeket az intézmények udvarán, és a halottakat elhamvasztották vagy belökték a tömegsírokba. Ha egyáltalán voltak valamiféle kísérletek – hát azok igencsak morbidra sikerültek. Ugyanis menet közben a csapatok nem szívesen vesztettek

lendületükből, szerettek volna az efféle akadályokkal gyorsan végezni. Viszont nem hagyhatták maguk mögött az elmegyógyintézeteket, mert akkor a „bolondok” szétszaladnak. De őrséget sem akartak hagyni, mert minden katonára szükség volt. Végül hol azt találták ki, hogy robbanóanyaggal felrobbantják a betegeket (!), amit néhol meg is tettek. De mert túl sok robbanóanyag fogyott és utána „sokat kellett takarítani” – értsd: a mindenfelé szétrepült véres maradványokat, nehogy nyoma maradjon a gaztettnek – hát ez sem volt jó. Maradt a lelövés, ami olykor valóságos hajtóvadászattá fajult egy-egy ilyen intézményben. Inkább megint a gázra fanyalodtak, de ez sem fizetődött ki. A Németországban alkalmazott gázt ilyen messzire elszállítani nem volt olcsó mulatság. Akkor találta ki valaki, hogy a fogyatékosokat zárt felépítményű teherautókban hordozzák körbe-körbe, de úgy, hogy a kocsik kipufogó gázait bevezetik a raktérbe, és mire véget ér egy-egy ilyen „halálfuvar”, csak hullákat dobhatnak ki belőlük.

Ha azt vesszük, akkor 1939-40-ben itt egy igen nagy méretű kísérletezés folyt. Ennek célja az optimális gyilkossági módszer megállapítása volt. És végül is azt kell mondanunk: ezeken a fogyatékosokon, németeken és zsidókon kísérletezték ki azokat a tömeges ölési módszereket, amelyekkel aztán milliókat pusztítottak el a nagy, sőt gigantikus gyilkológépekben – a haláltáborokban. Mindaz, ami később megvalósult Auschwitzban, Treblinkában, Sobiborban és másutt, azt kicsiben mind ekkor és így próbálták ki a náci „orvosok” és technikus társaik. No meg persze az egész vezetés, amely Hitlerrel az élen és Heydrich személyes felügyelete mellett már akkor foglalkoztatott olyan „specialistákat”, mint például Adolf Eichmann. Azt az Eichmannt, aki később a zsidókérdés végső megoldásának, Endlösung-nak nevezte a zsidók tömeges, sőt ha lehet, totális fizikai megsemmisítését, kiirtását.

Azt kell mondanunk e sajátos bevezető végén: a nácik mindenütt, mindig megtalálták a maguk embereit. Minden körben tudtak hatni, mert minden rétegben, szakmában és helyzetben találtak éppen elég olyan személyt, aki azt tette, amit ők akartak tenni. Akiket sikerült meggyőzniök tetteik „helyességéről”, méghozzá általában nem is kellett nagyon győzködniük az embereket. Akkortájt a porosz rendszer és nevelés hatására a legtöbb ember – férfiak és nők, de gyerekek is – születésüktől egyfajta hierarchikus rendszerben éltek, annak voltak kicsiny részei. Mindenki ismerte a maga helyét és feladatát, ugyanakkor ismerte korlátait is. Tudta hát, meddig mehet el, tudása, helyzete, származása, képzettsége vagy állása mire jogosítja fel és mire nem.

Hasonló volt a helyzet a náci időkben is. Azzal a különbséggel, hogy a nácik roppant sokan voltak, az élet minden lehetséges területén otthon voltak, és hatalmukat nagyon jól, láthatóan, érezhetően ki tudták mutatni. Egy olyan társadalomban, amilyenben az 1920-as és 1930-as években a németek éltek (és tegyük hozzá: amely teljesen különbözött a mostanitól), a legjobb szakembereket is sikerült politikai zászlók alá gyűjteni, nagyon kevesen voltak – de voltak! – olyan értelmiségiek, tudósok, igazi szakemberek, akik képesek voltak ellenállni egyfelől a csábításnak, másfelől a fenyegetéseknek.

A legtöbb ember sem akkor Németországban, sem másutt, máskor nem tud ellenállni. Ezekből lesznek mindenfele politikai rendszer támaszai, olykor meglepően hűséges és kitartó támaszai.

Lám, jó példa erre a náci orvosok gyülekezete. Ezek az emberek évekkel vagy évtizedekkel korábban még Hippokratész szavaival esküdtek fel. Nem is sejtették talán, hogy évek múlva nem emberek gyógyítására fogják őket alkalmazni, és ők sem ezt a magasztos hivatást végezhetik, hanem förtelmes feladatokat kapnak majd.

Arra esküdtek, hogy „képességeiket a betegek hasznára fogják alkalmazni” – ehelyett morbid és gyilkos kísérletekbe hajszolták őket. Vagy nem is mindet kellett hajszolni, hiszen tették a dolgukat maguktól is...? „Ahány házba csak belépek, a betegek hasznára fogok belépni, távol tartva magamat minden egyéb szándékos és kárt okozó jogtalanságtól...” – így Hippokratész az eskü szavaiban. Nos, ez sem sikerült nekik. Éppen a hivatásukat gyalázták meg, amikor nem embereket gyógyítottak, hanem „kísérletek” címén voltaképpen azon emberek szervezetéhen és tudatában okoztak jóvátehetetlen, soha el nem múló károkat Vagy éppenséggel – legyilkolták ezeket az embereket.

Számos pszichiáter került szembe ezzel a dilemmával már a háború előtti utolsó években, amikor otthon Németországban kellett elmebetegeket, fogyatékosokat a gázkamrába küldenie. A legtöbben közülük biztosan nem így képzelték el az életüket, és nem ezt akarták a sorstól.

„Ha ezt az esküt megtartom és nem szegem meg, akkor élvezzem életemet és mesterségemet úgy, hogy az összes embereknél örök időkre becsületem legyen...”

Nos, ez sem így lett. Csak remélni merjük, hogy ezen emberek között azért akadt, aki megbánta, vagy akinek legalább valamilyen halvány lelkiismeret-furdalása támadt. Vagy kezdetben, vagy később Mert lehet, hogy az áldozatok száma egyesekre később kezdett hatni és maguk is elrémültek, ha eszükbe jutott, milyen sok ember ment már át a kezükön, és azok közül egyetlenegy sem maradt életben, mert egy lélektelen törvénynek engedve mindet kivégezték? De az is lehet, másokban meg éppen a sokaság, a kivégzettek elrémisztő mennyisége nyomott el mindenféle gátlást és egy idő után már éppen azzal a gondolattal mentesítették magukat minden furdalástól: „Ha már ennyien meghaltak, hát nem mindegy, hányan lesznek, lehetnek még...?” És: „Ha én nem teszem meg, megteszik mások, hát akkor nem mindegy...?”

Hippokratész már semmit sem tehetett. Évezredek óta halott volt. Csakúgy, mint ezen orvosok lelkiismerete is elpusztult. Akik pedig tehettek volna bármit is, azok hallgattak, mélyen hallgattak.

„Nem akartam tudni a politikáról, azonban mégsem cselekedhettem másként.”

(Adolf Hitler)

Harmadik fejezet

Irány a haláltáborok világa!

Bármennyire is próbáljuk megérteni ezeket a „kísérletezőket", igazából ez nem sikerülhet. Már csak azért sem, mert nem azokban az időkben élünk. A mi agyunkat nem mosták át a náci ideológusok, és nem kerültünk még olyan élethelyzetekbe, mint ezek az orvosok.

Mi most itt azt mondjuk: az ő helyükben nem tettük volna ezt. Ám ki tudja...? Az embert a huszadik század során olyan helyzetekbe hajszolták bele, hogy ennél sokkal rosszabb dolgokat is megtett, és nem csak egy vagy kettő ilyen volt. Hanem ezrek, százezrek és milliók. Vajon csak a sima túlélési ösztön aljasította le az embereket, vagy ebben más is közrejátszott?

Tudunk legalább egy okról. A csillapíthatatlan tudásvágyról. Ez máskor, más helyzetben, más időkben és más körülmények között sokat jelenthet. Nagy megbocsátásokra adhat okot, nagy felelősségektől mentesíthet.

De tegyük hozzá: nem itt, nem ekkor, nem a táborokban, nem a második világháborúban és főleg: nem a nácik szolgálatában. A náci fajvédő ideológia olyan volt, mint egy nyálkás, undorító, fekete réteg, amely belepett mindent. Egy országot, egy népet, egy nyelvet, egy művészetet, az élet minden oldalát és viszonylatát. Pontosan olyan volt, mint a kommunizmus, csak az hatszor annyi ideig aratott véresen és kétszer annyi áldozatot szedett. Majd minden aspektusában pontosan fedte, utánozta egymást a két emberiségellenes ideológia.

De mi most maradjunk a náciknál. Mire kitört a háború, a német lakosságban nem akadhatott egyetlen olyan ember sem, akit ez meg ne fertőzött volna. Nem véletlen, hogy ott és akkor nagyon-nagyon kevesen voltak, akik tiszták maradhattak tőle. Ők is csak úgy, hogy elhagyták a Harmadik Birodalmat.

A tudásvágyat említettük. Nos, az orvosok egy része mindig, mindenhol arra készült és készül, hogy a kutatásoknak szenteli majd az életét. Ez is van olyan szép, nemes eszme és munka, mint a közvetlenül betegeket gyógyító orvos hivatása.

Akik kísérletezni vágytak, akik még ismeretlen titkok mélyére akartak hatolni, azok most hirtelen teret kaptak. Biztosan nem ilyenre vágytak rejtett vagy nem is rejtett álmaikban. Nem úgy képzelték el, hogy koncentrációs táborokban kényszerrel eléjük hozott, amúgy is köztudottan halálra ítélt emberekkel dogozhatnak. Biztosan akadtak közöttük olyan orvosok, akiket ez taszított. Számukra igencsak viszolyogtató volt már belépni a „munkahelyükre”, a szögesdrótok közé. És persze elsősorban az a tudat nyomaszthatta őket, hogy ezek az emberek itt nem egyszerű betegek, és ahol mindez történik, az nem egy klinika. No és amit csinálnak, azt nem ellenőrzi semmilyen főbb hivatal. Nincsenek „odafönt” nagy tudású kollégák, egyetemi professzorok, akik jóindulattal figyelnék a kezdő kísérletezők első lépéseit, botladozásait, akik időben közbelépnének, mielőtt még valami nagyobb bajt csinálnak... Csinálhattak akármilyen nagy bajt, senkinek sem tartoztak érte felelősséggel!

Az első időkben a még ki nem végzett elmebetegeket is a táborokba szállították. A KZ-k (Konzentrationslager) világa azonban nehezen tűrte meg ezeket. Érdekes módon még arra is sor került, hogy nem a táborok foglyai, hanem őrei és vezetői lázadoztak ezek ellen. Sokkal több bajuk volt velük

ugyanis, mint az egyszerű foglyokkal. Ez utóbbiak ugyanis dolgoztak, értették a parancsszavakat, engedelmeskedtek, irányíthatóak voltak – mindez nem mondható el a betegek nagy többségéről.

Az egyik első „tudományos kísérlet” az volt, hogy náci pszichiátereket küldtek a koncentrációs táborokba, és azok feladatul kapták az agresszív egyedek kiszűrését. Hamar rájöttek azonban ezek az orvosok, hogy munkájuknak nincs jelentősége, sem haszna. Hiszen csak pár adatot kellett kérdezniök a foglyoktól, és amúgy is nehéz volt megállapítani, ki lehet közülük agresszív és ki nem. Akik ugyanis addig egészen jól elvoltak a békés, aránylag csöndes elmegyógyintézetekben, azok itt a szögesdrótok, farkaskutyás őrök, a fegyverek és rideg viszonyok között akkor is agresszívvé lettek, ha addig nem voltak azok. Nőtt az öngyilkosságok száma, ami módfelett dühítette a nácikat. Annak ellenére, hogy hiszen ők is halálra szánták ezeket az embereket – no de akkor és úgy, amikor és ahogyan ők akarták! Minden öngyilkos egyfajta szökevény volt, aki keresztülhúzta az illetékesek számításait, deviánsan viselkedett, és összezavarta az előre elképzelt és felvázolt rendet!

Jó, ha tudjuk: ilyen „finoman” is csak a német elmebajosokkal, betegekkel bántak. A zsidókat nem kérdezték ki, nem kerestek még megfelelő indokot sem arra, hogy haláltáborba, „fürdőbe” utalják. Hiszen Hitler már évekkel korábban elkészítette és kihirdette a „csoportos diagnózist”: minden zsidó beteg. Minden zsidó nő és férfi, öreg és gyerek degenerált, az emberiségen élősködő, romlott faj, amelyek egyedeitől így vagy úgy meg kell szabadulni. Akkor már senki sem beszélt Madagaszkárról vagy Palesztináról, ahová kitelepítenék őket.

Kitalálták a „különleges kezelés” jelszavát, meghatározását is. Ami persze nem azt jelentette, hogy akiket

ennek alárendeltek, azok bármiféle orvosi kezelést kaptak volna. Elég volt, ha valaki zsidónak született, vagy ha nem is volt az, de bizonyos okból nem volt rá szüksége a Birodalomnak, netán esetleg éppen akadályt jelentett, zavart okozhatott a gépezet olajozott működésében. Így aztán például gyilkosság áldozatai lettek azok a lengyel munkások (keresztények), akiknél tüdőbajt állapított meg egy széles körű orvosi vizsgálat. Ezt akkor még nem tudták, nem is akarták gyógyítani, különösen nem az „alsóbbrendű emberek” esetében. Egyszerűbbnek látszott ezeket is elgázosítani.

Az egyetlen adminisztratív tevékenység és egyben feltétel ezzel kapcsolatban az volt, hogy egy orvosnak „gyógyíthatatlanná” kellett nyilvánítania ezeket az embereket. A náci korszakban márpedig orvosi működési engedélyt csak az kaphatott, akit a hatóságok megvizsgáltak és rendben lévőnek találtak (vagyis aki maga is árja volt, négy nemzedékre visszamenően igazolni tudta, hogy felmenői között nem voltak zsidók...) Ez egyben azt is jelentette, hogy a hatóságok megbíztak bennük, hiszen ezek az orvosok az „övéik” voltak...

Voltak olyan táborok, ahol eredetileg nem a foglyok elpusztítása volt a cél – Ravensbrück, Dachau, Sachsenhausen. Voltak olyanok, ahol viszont kialakították ezeket a euthanázia-központokat (Mauthausen, Hartheim és mások). De még mindig nagyon kevés igazi kísérlet folyt, jobbára csak arra késztették a náci orvosokat, hogy előbb ölessék meg az összes elmebeteget, és csak később, a háború kitörésével és előrehaladtával került sor a megszállt területeken összeszedett zsidókra és nem zsidókra, akikkel szintén végezni akartak.

Az első években a nácik kínosan ügyeltek arra, hogy mindent orvosok végezzenek. A német alaposság mellett ez a mániákus „mindent lefedni papírokkal”-elv is működött. Azt kell mondani, hogy az euthanázia-program körülbelül

húszezer (!) áldozata közül egyetlenegy sem halt meg anélkül, hogy előzőleg legalább egy diplomás – német, árja, hithű – orvos ne írt volna alá valamilyen rá vonatkozó dokumentumot. Orvosok igazolták, hogy X.Y. milyen beteg. Orvosok igazolták azt is, hogy gyógyíthatatlan. Orvosok aláírása szerepelt azon az utasításon is, amelynek alapján az illetőt meggyilkolták. És végül orvos írta alá azt az értesítést is, amit a családjának küldtek arról, hogy az illető mondjuk „tüdőgyulladásban” elhunyt. Különben pedig ilyen értesítések a háború harmadik évéig mentek a hozzátartozóknak, utána már ezzel a formasággal sem fárasztották magukat a nácik.

Nem csoda, mert addigra már olyan hihetetlenül tömeges méreteket öltött a gyilkolás, hogy azt ép ésszel nehéz is felfogni. Erőteljesen hathatott hát azok elméjére és valóságtudatára is, akik „nyakig benne voltak”, maguk is részévé lettek a gépezetnek.

Egyfelől ott volt a náci biomedikális felfogás, másfelől a háború.

Az első ok tehát az ideológiai orvoslás volt. Akik ezt nem fogadták el, nem lehettek orvosok, legalábbis nem emelkedhettek ki a falusi körzeti vagy családorvos szintjéről. Akik elfogadták, azok bekerültek a „kísérletezők” közé. Ezeknek eleve abból kellett kiindulniuk, amit fentebb már írtunk: hogy az „életre nem érdemes életet” pusztítani kell. Ám azt, hogy mely életek nem érdemlik a további életet, azt nem orvosok, hanem politikusok és náci főideológusok mondták meg. Ezek egyike sem volt orvos, természetesen.

A másik ok a háború volt Annak legalábbis az első fele, amikor a Wehrmacht vagyis a német szárazföldi hadsereg diadalmasan menetelt előre és előbb Európában, később Afrikában hódított, és már közel járt Ázsia határaihoz is. Ez egyben azt is jelentette, hogy egyre több hadifogoly került a táborokba, valamint egyre több zsidót hurcoltak el szülőföldjéről a megszállt területeken létesített táborokba.

Ezek száma milliókra rúgott! Ekkora tömeggel kellett valamit csinálniuk az orvosoknak. Bármennyire is kegyetlenül hangzik, tudjuk: nemegyszer csak azért kellett kivégezni x. számú régebbi foglyot, hogy helyet csináljanak a már útban lévő, közeledő újabb szállítmányoknak...

Komoly dolog-e itt orvosi kötelmekről, vizsgálatokról beszélni? Egyáltalán volt akár csak egyetlen orvos is e táborokban, aki valódi gyógyító munkát végzett?

Talán csak az, aki az SS-személyzetet, a tiszteket és az őröket gyógyította.

Akik a táborokban voltak orvosok, különösen Auschwitzban, ahol eleve megsemmisítés folyt – a tábor is azért jött létre „függelékével”, Birkenauval együtt – azoknak sok feladatuk volt. Még azoknak is, akiket nem jelöltek ki kísérletre, szépen el voltak látva „munkával”. Az idézőjelet azért tettük itt is ki, mert erősen vitatható, hogy ez munka és főleg orvosi munka lett volna. Hiszen amikor új fogolyszállítmány érkezett, akkor az orvosok is ott álltak a vasúti rámpákon. Feladatot kaptak. Eleve ki kellett választaniok azokat, akik már első látásra is gyengék, tehát nem bírjak majd a munkát. Ha pedig így van, akkor nem foglalkoznak velük, ételt sem kapnak, sőt már eleve helyet sem jelölnek ki számukra. A nagyon öregek, a nagyon fiatalok máris mehettek a gázkamrába. A gyermekes nőkre is ugyanez a sors várt.

A betegekre, a szemlátomást elesettekre. Viszont ha éppen folyt akkor és ott valamilyen kísérlet, amihez szükség volt ilyen vagy olyan alanyokra, ezek az orvosok máris lecsaptak és elválasztották ezeket az embereket a többiektől. Ha éppen valamilyen kísérlet zajlott terhes nőkkel vagy csecsemőkkel – mert mint látni fogják, ilyenekre is sor került –, akkor azokat kivételesen nem küldték azonnal a gázkamrákba, hanem az erre a célra kijelölt barakkba irányították.

De a mindennapok életébe is alaposan belefolytak az

orvosok. Ott kellett lenniök minden fenyítésnél. Mert hát egyfelől a német bürokrácia, másfelől az esetleges következmények elhárításának igénye miatt volt rájuk szükség. Ha egy fogoly fegyelmi büntetésre szolgált rá – mondjuk, megkorbácsolásra ítélték –, akkor előbb az illetékes orvosnak kellett megállapítania, hogy bírni fogja-e ezt a büntetést. Persze nem tudunk olyan esetről, amikor az orvos igenlő válasza után a fogoly a korbácsolás közben életét vesztette – és ezért az orvost felelősségre vonták volna. Ismétlem, ez is része volt annak a gigantikus színjátéknak, amit a foglyokkal, a táborokkal, és többek között az orvosokkal is rendeztek a nácik.

Az orvosoknak jelen kellett lenniök nemcsak a különféle fegyelmi büntetések végrehajtásánál, hanem a gázkamrás kivégzéseknél is. Sőt, megesett olykor, hogy politikai foglyok kivégzését is rájuk bízták! Természetesen ezek sem holmi „kísérletek” jegyében zajlottak le. Német politikusok – no persze, olyanokról volt szó, akik Hitlerrel nem értettek egyet –, magas rangú lengyel és más nemzetiségű katonatisztek, ha egy idő után kényelmetlenné váltak, hát el kellett tenni őket láb alól. Megesett persze, hogy ilyen személyeket felakasztottak vagy kivégzőosztag elé állítottak, de a legtöbb esetben méreginjekciót (fenolt) kaptak. Olykor nem is tudták, hogy erről van szó. No és kik adták be az injekciókat? Természetesen az SS-orvosok.

Aki önök közül még mindig nem érti esetleg, miért volt szükség például Auschwitzban orvosokra, annak elmagyarázzuk. A zsidók és más „untermenschek” kiirtását a náci ideológia nem népirtásnak tekintette – természetesen! –, hanem egy sajátos közegészségügyi kérdésnek. Anélkül, hogy bárkit megsértenénk – legkevésbé az áldozatok emlékét –, azt kell mondanunk, hogy Hitler és ideológus társai szerint a zsidók és más alacsonyabb rendű emberek kiirtása teljesen indokolt dolog! Méghozzá azért, mert ezek romlott emberek.

Olyannak tekintették a zsidókat, mint amikor egy csirkefarmon elszaporodik egy betegség, és végül olyan döntés születik, hogy az egész farmon meg kell gyilkolni minden állatot, nehogy tovább terjedjen a kór.

Említettük már, hogy ők így tekintettek a zsidókra. Ezen emberek puszta létezése kihívást jelentett az „árjáknak”, olybá vették őket, mint egy degenerált fajt, amelyet az utolsó egyedig el kell tüntetni ebből a világból, hisz csak így előzhető meg a további „fertőzés”.

Nos, mivel ők úgymond egészségügyi kérdést csináltak a dologból, elvárták és megparancsolták, hogy a folyamat az első lépéstől az utolsóig orvosok felügyelete alatt menjen végbe.

Számos orvos számára skizofrén helyzetet teremtett az elmélet és a gyakorlat. Hiszen ők gyógyítók voltak, nem pusztítók. Ugyanakkor bebeszélték nekik, hogy az a pusztítás, amit végeznek, az tulajdonképpen gyógyítás! Hiszen kivágják a fertőzött gócot, eltüntetik a fertőzést, hogy megmaradjon a beteg népesség nagyobb része és azután egészségesen élhessen tovább. Olyan ez – magyarázták nekik –, mint amikor a kígyómarás után gyorsan ki kell vágni a marás helye körüli ép, egészséges húst is, nehogy tovaterjedjen a baj. Vagy mint amikor a sebész a gagréna (üszkösödés, elhalás) határánál magasabban vágja le a sérült végtagot, hogy biztosan megússza a páciens a további amputálásokat...

És ezek a példák hatottak is. Nagyon kevés olyan orvosról tudunk, aki nyíltan szembeszállt volna ezzel a helyzettel. Inkább beletörődtek a viszonyokba. Elfogadták azt, amibe belecsöppentek, és a legtöbbjük – e régi emberi szokás szerint – azonnal elfogadta a kész ideológiát, ami megmagyarázta a helyzetet és egyben azonnal fel is mentette őt.

Sokat segített rajtuk az is, hogy jól tudták: aki a haláltáborba érkezett mint fogoly, az onnan úgysem mehet ki élve. Vagyis mivel a jogi felsőbbség, a polgári és katonai

hatalom, a belügy és mindenki egyetértett Hitlernek efféle nézeteivel és szentesítette ezeket az ítéleteket – az orvosok azt is gondolhatták, hogy ők tulajdonképpen már akkor halottakkal kerültek szembe, amikor azokat a szerencsétleneket kivagonírozták az auschwitzi rámpán. Amikor végigmentek a rémült és tudatlan emberek sorfala előtt, sok tekintetben láthatták a reményt. Láthatták azt is, hogy néhányan – vagy éppen igen sokan – milyen reménykedve néznek ezekre a fehérköpenyes férfiakra! Hisz az „orvos” fogalma a könyörületességet, a segítő kezet és akaratot jelentette számukra – addig. Abban a kinti, normális világban, amelyikből érkeztek. Még nem tudták, hogy ezek a szabályok itt nem működnek. A legtöbben nem is tudták meg, mert azonnal elválasztották őket a többiektől. Az öregek, a betegek azt hitték (azt is mondták nekik), hogy kórházba kerülnek. Még talán azt is hihették, hogy lám, nem is olyan rossz ez a táborbeli élet, hiszen ennek a kedves doktornak, lám, az volt az első dolga, hogy kiválassza a betegeket, akiket majd meggyógyítanak...!

Akik erre gondoltak, nem tudhatták, hogy már egy órájuk sem maradt az életből. És hogy a „kedves doktorok” elkísérik ugyan őket – de nem a kórházbarakkba, hanem a „fürdőbe” mennek. A kedves doktor úr szemét talán még egyszer látni is fogják – azon a vastag kerek üvegablakon át, amikor a doktor kíváncsian szemléli őket... De azt persze nem tudhatták, hogy az lesz az utolsó dolog, amit életükben látnak.

Ne felejtsük el azt sem, hogy a náci rendszerben a koncentrációs táborokat kivették a jogi keretekből. Majdhogynem földrajzilag is, de jogilag mindenképpen. Vagyis ami a táborokban történt, arra nem vonatkoztak a Németországban érvényben lévő törvények és más jogi normák. Vagyis például egy táborbeli fogoly nem hívathatott ügyvédet és nem indíthatott pert a hatóság ellen a bánásmód miatt, amiben részesült. Kívülről sem avatkozhatott be senki

abba, ami odabent történt. Ha valakinek elhurcolták a hozzátartozóját és végeztek vele egy ilyen táborban, német jogi intézmények – bíróságok vagy más intézmények – előtt nem kezdeményezhetett vizsgálatot, nem indíthatott pert, nem panaszolhatott be senkit. A táborok mintha kívül estek volna mindezen.

De német földön kevés tábor volt. Nem véletlen, hogy éppen a fenti megfontolások miatt is a legtöbbet a megszállt Lengyelország németektől uralt részén hozták létre. Mindehhez hozzájárult az őrség agymosása is. Mindenki, aki német létére a táborokban szolgált akár egyszerű őrként, akár civil alkalmazottként, akár orvosként vagy parancsnokként – el kellett fogadnia azt az alaptételt, hogy minden fogoly ellenség! Minden fogoly a német nép, az árják, a rendszer és egyáltalán, „a te ellenséged is!” Aki a vesztedre törne, ha nem tenne szögesdrótok mögött. Most már csak rajtad múlik, hogy kijut-e innen, hogy bosszút álljon rajtad vagy a családodon... Ugye, ezt te sem akarod?

Persze, hogy nem akarta senki. Az orvos sem.

Mint majd látni fogjuk, később olyan sok lett a munka, hogy a táborokban dolgozó náci orvosok már nem bírták, és akkor megengedték, hogy a foglyok között lévő zsidó és más nemzetiségű vagy származású rab orvosokat is alkalmazzanak. Ezek az emberek kényszerhelyzetben voltak, ugyanakkor számukra is egy túlélési esély nyílott. Nekik nem kellett részt venniök a döntésekben – ez elképzelhetetlen is lett volna, lévén maguk is rabok –, és nem szelektálhatták a foglyokat, nem állítottak ki okmányokat, nem rendelhettek el semmilyen vizsgálatot, aminthogy a kivégzéseknél, az elgázosításoknál sem kellett jelen lenniök.

Könyvünknek a kísérletekről kellene szólnia – és végső soron erről beszélünk.

Mert hiába nem voltak kísérletek a haláltáborokban a

háború első éveiben, vagy számuk és jelentőségük elenyésző volt – igazából mégis folyt itt egy nagy, mondhatni gigászi kísérlet! Aminek azonban nem a rabok, a foglyok voltak az alanyai.

Hanem maguk a németek. A náci vezetés a hitleri hatalomátvételtől (1933)

folyamatosan tolta ki a nem is csak képzeletbeli határt. Az emberek tűrőképességére gondolunk elsősorban – ők is ezt célozták. Hitler kitalálta a maga eszméit, persze jelentős segítséggel, régebbi elődök vállán állva alkotta meg azt a bonyolult téveszmét, amely az emberiséget fajokra osztotta és ezen belül alacsonyabb rendűekre, kiket ki kell irtani és magasabb rendűekre, akik azért születtek úgymond, hogy uralják a világot. Az első nagy kísérlet arról szólt, hogy sikerül-e ezt az eszmét elterjeszteni „békés” úton.

Sikerült. Ne feledjük, Hitler mindezt sohasem titkolva legális úton jutott hatalomra. Szabad, demokratikus választásokon a többség szavazatával került a hatalomba. Nem kellett ehhez valamilyen sötét katonai puccsot szerveznie (az egyszer már nem jött be neki), a nép akaratából került az élre.

A nagy kísérlet első része tehát sikerült. Bevette a nép az aljas, zavaros ideológiát. Különösen az egyszerűbb, hogy ne mondjuk primitívebb emberek fogadták el és vallották magukénak. No persze annak különféle cifrázásai, sallangjai, bonyolult fejtegetései nélkül. A lényeg, hogy mentek a nácik után, mint a birkák.

A második szakaszban a gondolkodó emberekkel is el kellett hitetnie a benne foglaltakat. Nos, ez persze már nem volt olyan egyszerű és könnyű feladat. Nem is sikerült maradéktalanul. Akik nagyon ellenezték és érveik is voltak vele szemben, azok két út között választhattak (amíg választhattak): vagy elmenekülnek az országból, vagy meghúzzák magukat és úgy tesznek, mintha egyetértenének.

De aggasztóan sokan voltak olyan értelmiségiek, akik szintén vallani kezdték a náci eszméket. Sokan persze elsősorban azért, hogy ne lógjanak ki a sorból, és szép számmal olyanok, akik rájöttek, hogy ezen keresni lehet. Hogy ebből mindenféle előnyök származnak, ha idejében csatlakoznak a mozgalomhoz. Így tettek hát.

A nagy kísérlet aztán folytatódott. Most már arra kellett rávenni az embereket, hogy amit a „Mein Kampfban” olvastak, azt a valós életben is megvalósítsák, vagy legalábbis ne ellenezzék, ha a hatalom követi azt az utat. Itt is bevált a főnácik számítása, minden al-náci követte őket, és a fegyelemben élő német nép meg amúgy sem gyakran szokott lázadozni. Most sem tette, legalábbis nem tömegméretekben.

Ha pedig eddig eljutottak, akkor már voltaképpen nem is volt más választásuk, mint tovább követni a politikai-ideológiai vezetést. Hisz aki kilépett volna a sorból, arra ugyanaz a halál vár, mint a „Birodalom ellenségeire”, a zsidókra, szlávokra, cigányokra és másokra. Aki nem akar őr lenni, az csak fogoly lehet. A szögesdrót kerítésnek csak két oldala van.

Sok szakma képviselőire kiterjesztették a náci ideológiát. De talán egyikre sem olyan nagymértékben, mint éppen az orvosokra. Fentebb leírtuk már, hogy a zsidókérdést egészségügyi problémának nevezték el, és a náci vezetés attól kezdve – egészen 1945-ig, a háború végéig – görcsösen ragaszkodott ehhez a fikcióhoz. Az egészségügyi gondokat pedig nem lehet megoldani orvosok nélkül.

Ugyanakkor ez kényelmes ürügy is volt a felsőbb vezetés számára. Olyanná tették az alacsonyabb rendű „fajok” kiirtását, mint egy ciánozást, egy patkányirtást. Amit a megfelelő szakemberekkel szoktunk elvégeztetni, nem saját kezűleg. Mert hiszen „mi nem értünk hozzá”.

És az orvosok túlnyomó többsége ezt is elfogadta. Nem emeltek szót az ellen, hogy először csak az

elmefogyatékosokat hurcolták el és gyilkolták le. Másodjára azt is tűrték, ha a fizikai fogyatékosokat, rokkantakat stb. hurcolták el – no persze orvosi papírokkal! Aztán már mintegy rezignáltan tűrték, sőt segítettek abban, hogy a többi „életre nem érdemes életet” is megszüntessék – szintén diplomás asszisztencia mellett, sőt azon keresztül.

Így aztán amikor eljött az idő, hogy több mint félmillió németországi, zsidót – értsd: saját országuk állampolgárait, sokszor kollégákat, ismerősöket – kellett beutalniok a megsemmisítő intézményekbe – ezt is vállalták. Nem is szólva aztán mindarról, ami orvosi felügyelettel, segítséggel később a haláltáborokban zajlott le.

Vagyis a nagy kísérlet száz százalékig sikerült! A náci ideológia legyőzte még az orvosok esetleges ellenállását is. Vagyis ha sikerült ebbe belevenni azokat, akiknek szakmai hitvallásuk és esküjük szerint egyáltalán nem lett volna szabad ebben részt venniök – akkor játszi könnyedséggel sikerülhet elterjeszteni ezt az eszmét és gyakorlatot az élet bármelyik másik területén, bármilyen más foglalkozású, szemléletű emberek között is!

Adolf Hitler elégedett lehetett. Annak, hogy ezek az orvosok, különösen Auschwitzban

és Birkenauban később mindenre kaphatók voltak, azért akadtak előzményei.

Nyilván a fentebb említett kísérlet részeként jött létre ez is. A náci orvosok akkor is náciként viselkedtek hamarosan, ha kezdetben nem nagyon szimpatizáltak az eszmével. A legnagyobb haláltáborokat megjárt foglyok és mások – nemegyszer a túlélő személyzet tagjai is nyilatkoztak, különösen a nürnbergi orvosperekben, no és szép számmal írtak visszaemlékezéseket is –, mind azt írták, hogy a német orvosok elég hamar belerázódtak a munkába. Pedig nap mint nap szelektálniuk kellett, akár egyes esetekben, akár tömegesen. Mert nem csak arról volt szó, hogy a hírhedt dr.

Mengele mintájára ki kellett állniok a vasúti rámpára és a frissen érkezők háromnegyedét elküldeni a gázkamrába. Hanem az is feladataik közé tartozott, hogy a barakkokban – a blokkokban – felügyeljenek az egészségi állapotokra. Vagyis nap mint nap kiválasszák azokat a foglyokat, akiket már nem lehet vagy nem érdemes tovább dolgoztatni. Ez persze nem jelentett mást, mint azt, hogy minden orvos nap mint nap számos halálos ítéletet hozott.

A beteg-barakkokban is ez folyt. Ott is naponta szelektáltak, és nem egy olyan orvos akadt, akinek reggeltől estig vagy estétől reggelig egy nappali vagy éjszakai műszakban több száz gázkamrába küldött ember terhelte meg a lelkiismeretét.

Már ha ilyen volt neki. Ugyanis minden forrásunk arról tanúskodik, hogy ezek a náci orvosok például Auschwitzban, de nem csak ott meglehetősen normálisan éltek, és még évekkel később sem látszott rajtuk semmi. Nem viselte meg őket mindaz, amit ott naponta láttak. Elsősorban egészen könnyen vészelték át azt, hogy egy nagy becsapást hajtanak végre: sok frissen érkezett fogolynak mondták, hogy kezelésre viszik őket, vagy fürdőbe mennek, vagy kórházbarakk az úti cél – miközben jól tudták, hogy ezeknek csak egyetlen úti céljuk lehet: a gázkamra.

De az sem gyakorolt rájuk rossz hatást, hogy mennyi szenvedést láttak, és oly közelről. Ráadásul jól tudták: nem valamiféle természeti csapás által okozott baj nyomaival kellett találkozniuk minden percben. Nem járvány volt ez, nem vihar, árvíz vagy földrengés áldozatai vártak segítségre (amit úgysem kaptak meg). Hanem hozzájuk hasonló emberek, német emberek találták ki és valósították meg ezt a rettenetes rendszert. Ahol millió embernek kellett szenvednie egy homályos ideológia miatt. Olyanoknak, akik semmit sem követtek el.

Az orvos a haláltáborban, az SS alkalmazásában – maga is

úr volt. Maga is irányította a táborok életét, még ha netán nem akarta ezt, vagy nem volt vele tisztában – akkor is.

Ne feledjük: az orvosok folyamatosan más orvosoktól, egészségügyi hatóságoktól is kaptak támogatást, mi több, instrukciókat, majdhogynem utasításokat. Tehát nem lehetett olyan érzésük, hogy magukra maradtak és valahol a durva SS-őrök és a szerencsétlen foglyok között vergődnek – dehogy! Ők egyfelől az SS tagjai lettek, amikor oda osztották be őket, másrészt pedig folyamatosan látogatták őket a felsőbb orvosi szervek képviselői. Akik természetesen maguk is orvosok, főorvosok, professzorok voltak. Velük megbeszélhették a problémákat, és ezt meg is tették. Az persze más kérdés, hogy ezek a főorvosok ugyanúgy a rendszer hű szolgái voltak, mint a tábori orvosok –másmilyenek nem is lehettek volna.

Mindenképpen arról volt szó, hogy ezek az orvosok – akik egy része később kísérleteket is végzett a foglyokon – maguk mögött érezhették a szakma együttérzését, a felsőbb orvosi vezetést is. Ez részben megnyugtatta őket.

Tudjuk persze, hogy az efféle helyzetekben azért ez-az kitör az emberekből. Feljegyezték, hogy az SS-orvosok pihenőidejükben, a tiszti kantinban és másutt egymás között megbeszélték munkájuk undorító voltát, és sokan gyakorta leitták magukat – nyilván azért, hogy ne kelljen ezen tovább gondolkodniok.

Ugyanakkor nem vitás, hogy kijózanodva tovább végezték a „munkájukat”, és nem nagyon hallottunk olyan esetről, amikor bárki is megtagadta volna a szelektálást. Könnyen odakerülhetett volna a foglyok közé maga is. Auschwitzot tehát elfogadták úgy, ahogyan van, és amilyen. Minden velejárójával együtt. Nem tettek semmit, hogy bármin is változtassanak.

A kísérletezések érdekes módon kicsiben kezdődtek és nem is felsőbb utasításra.

Az orvosok maguk kezdtek keresni valami elfoglaltságot, ami elterelné a figyelmüket a rettenetes mindennapokról. Mert azért ne higgyük, hogy nem viselte meg őket ez az állapot, különösen akkor, ha már évek óta tartott.

Dr. Mengele, mint látni fogják, ikrekre vadászott. Az ikerkutatás volt a hobbija és egyben valamiféle tudományos (?) igényű megszállottsága is. A többi, alacsonyabb rangú auschwitzi orvosnak persze nem jutott ilyesmi, nekik valami mást kellett kitalálni.

Az egyik hát bizonyosfajta sebek iránt érdeklődött. Kiadta az utasítást alárendeltjeinek, hogy ha valamelyik foglyon ilyent látnak, jelentsék. Akadt, aki a kórházblokk egyik termébe csak olyan rabokat gyűjtött be, akik sérvet kaptak a munkától. Amikor ennek elterjedt a híre, sok fogoly produkálta magán azokat a tüneteket, amelyeket X. vagy Y. orvos keresett – remélve, hogy kihúzhatja magát a pusztító, kínzó fizikai munka alól, és ha nem is többet, de legalább pár nap nyugalmat nyer, egy kis lélegzethez jut.

Olykor a kísérletező orvosok összeálltak és többen alkottak egy csapatot. Tudunk olyan eseményről is, amikor fogoly orvosokat vontak bele a munkába, ha az elég sok foglalatosságot igényelt. Valahol persze meg lehet érteni ezeket a törekvéseket, hiszen a doktorok valahol a lelkük mélyén akkor is orvosok voltak. Szerettek volna valamilyen igazi értelmet belevinni ebbe a munkába is. Ha akadt köztük olyan – márpedig tudjuk, hogy akadt –, aki eleve és amúgy is kutatóorvos akart lenni, az most úgy érezhette: valamit csak lecsíp magának ebből a szörnyű munkából. Hogy ha már ide került, akkor kihasználja az alkalmat és az itt lévő, neki (is) alárendelt emberanyagból kihoz valami tudományosan értékelhetőt.

Azt azért ne feledjük: ezek az orvosok nem csak úgy „az SS-nél dolgoztak”, mert erre nem is volt lehetőség. Aki az SS-nél vagy SS-nek dolgozott, az tagja is volt a szervezetnek.

Bizony az auschwitzi orvosok az SS egyenruháját hordták, és ők voltak az egyetlen katonaorvosok a német hadseregben, akik egész szolgálati idejük alatt pisztolyt viseltek az oldalukon. Tehát katonák voltak és orvosok.

Azt mondhatjuk nagy általánosságban, hogy bár egyes orvosok a szaksajtóban publikáltak is ezt-azt a foglyokon végzett kísérleteikről, ezek igazából nagyon szórványos dolgok voltak. Azt természetesen mindig el kellett hallgatniuk e dolgozatokban, hogy kik voltak a kísérletek alanyai... De általában ezeknek nem maradt írásos nyoma, nem szóltak róluk szakmai publikációk. Az orvosok nemegyszer csak időtöltésből foglalkoztak egyik-másik kórral, ami gyakori volt a foglyok között. A legtöbb ilyen esetről úgyis csak Auschwitz vonatkozásában tudunk. Ott nagyon sok SS-orvos dolgozott, és ezek némelyike az üres órákban – talán a szinte kötelező alkoholizálás helyett – mással foglalkozott.

Nem gyógyítással, ne higgyük! Ez nem tartozott feladataik közé. Inkább csak egyik-másik érdekesebb kóreset lefolyását vizsgálták. 1942 előtt csak német orvosok dolgozhattak orvosként, de később oly sok lett a fogoly, hogy lassan megengedték a munkát a foglyok közül kiválasztott orvosoknak is. A vége felé ezek már egy kiválasztott kasztot képviseltek, de persze továbbra is foglyok voltak és maradtak.

Általánosságban elmondható, hogy ezek a magánjellegű kísérletek, megfigyelés-sorozatok nem voltak jelentősek és semmilyen nyomot nem hagytak az orvostudományban. Csak jeleztek egy áramlatot, egyfajta törekvést. Valami halvány jel volt arra nézve, hogy ezek az orvosok – valahol a lelkük mélyén még orvosok...

Volt olyan orvos, konkrétan dr. R., akit a pszichoterápia érdekelt. Akkoriban hallott először az elektrosokkról, és ki akarta próbálni. Miután beszerezte az ehhez szükséges berendezéseket – ez Auschwitzban történt –, jobbára lengyel foglyokon végezte kísérleteit. „Szerzett” lengyel pszichiátriai

betegeket, és azok lettek az alanyai. Ez az orvos egy lengyel fogoly-orvostól tanulta a

teendőket, aki pár lépéssel járt csak előtte a tudás megszerzésében – az elektrosokk-terápia akkoriban még újdonságnak számított (Ma már tudjuk, hogy az elektrosokk roppant káros módszer). A német orvos kénytelen volt elfogadni a lengyelt tanítójának. Ebben az esetben a jelek szerint fontosabb volt számára a tudás, mint az egyéb szempontok. No persze ezt az együttműködést nem reklámozták kifelé. Főleg zavarodott lelkű női pácienseket szereztek neki.

Volt akkoriban – az 1940-es évek elején – egy másik orvos, dr. W., aki szintén az auschwitzi lágerban praktizált. Őt inkább az abnormális csontozató betegek érdekelték. Nem valószínű, hogy amikor annak idején megkapta a diplomáját, már ez volt a fő érdeklődési köre. Csak itt, a táborban jött rá, hogy az Európa különféle részeiből összeszedett betegek között szép számmal akad mindenféle kór, nyavalya, abnormitás, különlegesség. Kiválasztotta hát magának ezt a témát. Attól kezdve minden szelektálásnál sasszemmel figyelte a frissen érkezett foglyokat. Persze körülbelül kéthetente került rá a sor, így hát nem láthatott minden foglyot. Ezért megkérte kollégáit, ha ilyent látnak, ne szelektálják ki, hanem küldjék el hozzá a megfelelő orvosi barakkba.

Sok alanya lett, bár igazából nem végzett rajtuk kísérleteket. Fiatal fiúk, idősebb emberek, jobbára férfiak, nagy ritkán nők kerültek hozzá. Gyermekkorban eltörött és rosszul összeforrott kar- és lábcsontok, kórosan burjánzó bordák, lapockák. Púposok és más nyomorékok gyűltek ott össze. Persze amikor megvizsgálta és leírta őket, már csak néhány napig maradhattak ott. Összehasonlító vizsgálatokat is végzett, és amennyire lehet, dokumentálta az eseteket. Tolmácsok útján kikérdezgette a holland, lengyel, orosz,

magyar, görög stb. foglyokat, mi történt velük, mikor és hogyan. Aztán, amikor már együtt volt miden anyag, intézkedett, hogy a foglyot mégis „csatolják” egy éppen akkor szelektált, a gázkamra felé tartó csapathoz.

1943-ban az auschwitzi kórházblokkban (barakkban) német és fogoly orvosok közösen végeztek sterilizálási kísérleteket. Ez elég széles körű dolog volt akkoriban és később is. Egymástól függetlenül több náci haláltáborban több orvoscsoport folytatott ilyen kísérleteket. A kezdetek Himmlerhez vezethetők vissza. Heinrich Himmler, az SS Birodalmi Vezetője (SS-Reichsführer) számos tekintetben elébe akart menni imádott Hitleré tanításainak és vágyainak.

Ezért nemcsak hogy megszerezte ezt a fekete egyenruhás „lovagrendet”, az SS-t hanem számos téren próbált nagyot alkotni a náci eszmék nagyobb dicsőségére. Egyfelől valamilyen áltudományos maszlaggal kevert mitológiát is létrehozott, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy a zsidókat – akiket ő is éppen úgy gyűlölt, mint Hitler – szerette volna kiirtatni. Ám a zsidóknak, a lengyeleknek és főleg az oroszoknak volt egy igen kellemetlen tulajdonságuk: a létszámuk. Az, hogy nagyon sokan voltak.

Ezért a mindennapos gyilkolás mellett Himmler már előretekintett, és úgy vélte: valahogyan el kellene érni, hogy a majdani rab népek ne szaporodjanak el túlságosan. Hogy mindig csak annyi szülessen belőlük, amennyi a német munkaerőigényeknek megfelel. Kézenfekvőnek tűnt az a lehetőség, hogy vagy a férfiakat, vagy a nőket, vagy mindkét nembeli „aljanépet” nagymértékben sterilizálni kell.

Emlékeztetőül: férfiak kasztrálása folyt már korábban Németországban, ahol az elmebeteg férfiakkal, nagyobbrészt pszichopata bűnözőnek bélyegzett személyekkel bántak el ilyen brutális módon. Most azonban, amikor a táborokban ilyen mérhetetlenül sok kísérleti alany gyűlt össze, Himmler és szaktanácsadói elérkezettnek látták az időt nagyszabású

kísérletek elvégzésére is. Azt, hogy melyik módszert kell alkalmazni, kizárólag

elméleti fejtegetések útján megállapítani nem lehetett. Ezért a próbák, a tapasztalatok útján indultak el, ami az igazi tudományban is gyakorta bevált addig, és beválik máig. Bár kissé időigényes és költséges.

Nos, Auschwitzban a költségek egy jelentős részét eleve lefaraghatták. Nem a kasztrálást választották, mert az sok fáradságot igényelne a majdani német rabtartóktól. Akik természetesen a megszállt területek rabszolgalakosságának egészségéről is „gondoskodni fognak”. Hogy miképpen, arra a legjobb példát éppen e kísérletek során láthattuk.

Nőket és férfiakat kellett megfelelőképpen sterilizálni, azaz terméketlenné tenni. Bár zsidókat a jövőben nem szándékoztak „tenyészteni”, most mint kísérleti alanyokra volt rájuk szükség.

Száz nőt és száz férfi foglyot rendeltek a kísérlethez. Viszonylag jó állapotban lévő alanyokra volt szükségük, ezért hát nem lehettek olyanok, akik már régóta vannak a táborban. A kísérletező orvosok kívánságára majdhogynem frissen érkezett, még a külvilágban erőre szert tett férfiakat és nőket kaptak. A foglyokkal természetesen nem közölték a kísérlet tárgyát – mi több, még annak tényét sem.

És ez is fontos szempont, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Könyvünk második fejezetében nem említettük azt a tényt, hogy a náci orvosi és egyéb kísérletek alanyai nem tudtak arról, mit történik velük. Egy normális társadalom normális viszonyai között ilyesmi eleve nem jöhetett volna létre.

No de ki mondta, hogy itt normális társadalom van? Ki mondta volna valaha is, hogy a körülmények normálisak, demokratikusak, szabályosak, törvényesek...? Ezt mellesleg maguk a nácik sem állították. Fennen hivatkoztak arra, hogy ők egy teljesen új, még járatlan úton haladnak. Hogy olyan

társadalmat építenek, amely nem a „rothadt, degenerált demokrácián”, hanem az erő tiszteletén alapul.

Egy demokratikus, tehát „normális” világban úgy lehet tudományos kísérletet végezni élő embereken, hogy azok önként vállalják a kísérletet. Ha pontosan tisztában vannak annak körülményeivel, lefolyásával, kockázataival és céljával. Így maguk képesek mérlegelni, mi történhet velük és milyen rizikót vállalnak. Ha valami balul sül el, bizony a kísérlet vezetőit, tekintet nélkül tudományos fokozataikra és érdemeikre, felelősségre vonja és megbünteti az arra illetékes tudományos vagy közigazgatási hatóság – olykor mindkettő.

Talán fölösleges is mondani, hogy itt erről szó sem volt. Egy nagy kényszerhelyzet állt elő a foglyok számára. Az orvosoknak pedig sokszor egyáltalán nem volt megfelelő tudományos képzettségük, tudásuk szintje nem érte el azt a magasságot, amikor valaki emberkísérleteket vezethet. Az erkölcsi szintről nem is beszélve, természetesen...

A foglyokat úgy terelték oda ezekhez a kísérletekhez, mint a birkákat És a hasonlat részünkről most nem véletlen. A nácik, mint már említettem, a táborokba zárt fogolytömeget nem is vették emberszámba. Ez egyenes folyománya volt ideológiájuknak, amely az alsóbbrendű embert elpusztítandó betegségnek tartotta.

Melyik pásztor tartana beszédet birkái előtt és mondaná el nekik, milyen sors vár rájuk? Hiszen azok csak állatok... Nos, ez volt itt is a helyzet. A nácik nem tartották szükségesnek a felvilágosítást. Sem arról nem beszéltek, hogy mi lesz a kísérlet célja, lefolyása – de arról sem, hogy egyáltalán van valamilyen kísérlet Az arra ítélt résztvevők teljesen tudatlanok voltak e tárgyban.

Persze mi lennénk a naivak, ha azt várnánk, hogy a nácik az élet bármilyen területen betartották volna a civilizált világ szabályait, törvényeit, szokásait. Barbárok voltak a szó igazi, teljesen negatív értelmében. Akik még büszkék is voltak arra,

hogy törnek-zúznak, hogy megbotránkoztatják a normális társadalmak normális tagjait és intézményeit.

Az auschwitzi 10-es blokkban történteknek még évtizedekkel később is nagy visszhangjuk volt. Már csak azért is, mert a huszadik század második felének nagy zsidó regénye, L. Uris: „Exodus” című könyve is kitért erre az epizódra.

Ami persze lehet, hogy epizód csak egy nép életében, de azok számára, akik ott voltak, ennél sokkal több. A náci orvosok itt lengyel és más nemzetiségű fogoly orvosok szolgálatait is igénybe vették. Mindenesetre hóhérmunka volt ez a javából.

A kísérlet első fázisában úgy próbálták elérni a sterilizációt, vagyis a foglyok – az emberek – szaporodási képességének megszűnését, hogy nemi szerveiket erős röntgensugárzásnak tették ki. Ez természetesen alapvetően és súlyosan károsította a szervezetüket. De hogy milyen erős sugárzásnak tegyék ki, és az mennyi ideig tartson, vagyis hány egységnyi sugárzást kapjanak a páciensek – mennyi az „optimális adag”? – ahhoz nem volt elég egy vagy két csoport.

A betegeket húsz fős csoportokba osztották. Öt csoportot alakítottak ki a férfiaknál és ötöt a nőknél. Igyekeztek minden csoportba ugyanolyan kevert módon: főleg a koruk és állapotuk szerint összeválogatni az embereket. Ez fontos volt azért, hogy a majdani eredményeket összehasonlíthassák.

Feltehetné valaki a kérdést: hogyan lehetséges a besugárzás pusztító hatását ellenőrizni? Szaporodásra, nemi aktusra késztetik a foglyokat, és megnézik, hány nő esett teherbe? Ilyesmiről természetesen szó sem volt. A hatás ellenőrzésére egy, a nácikra nagyon is jellemző brutális módszert választottak, ami aztán szerves része lett az efféle kísérleteknek.

Megvárták, míg eltelik egy bizonyos idő a besugárzások

után, és akkor kioperálták a nők petefészkét, a férfiakat pedig kasztrálták! A kioperált szerveket boncolásnak vetették alá, és az ott talált eredményből következtettek arra, hogy melyik besugárzás végezte a legnagyobb pusztítást, de úgy, hogy magával a kísérleti alannyal nem végzett...

Mert hiszen az alapvető cél az volt: olyan módszert kellett találni, amely szaporodásra képtelenné teszi, vagyis sterilizálja a majdani alávetett rabszolga népességet, de nem öli meg őket, még beteggé sem teszi, hanem azok megőrzik munkaképességüket.

Nos, azt nem igazán tudni ma már, hogy ezek a kísérletek mennyiben járultak hozzá a nagy náci állam majdani megteremtésének álmához és gyakorlatához. Már csak azért sem, mert arra az államalapításra nem került sor, a háború végén nem ők győztek és nem hajthattak uralmuk alá egy hatalmas területet az Oderától az Urálig, ahol legalább százötven millió szláv rabszolga dolgozott volna a német uraknak. Ha így alakul, akkor természetesen ezek a röntgenbesugárzások is elterjedt módszerré válnak. Az „optimális” sugáradagot megkapta volna majdnem minden fiatal lengyel, orosz, fehérorosz, ukrán stb. személy. Akik attól kezdve soha nem emelkedhettek volna fel a társadalmi ranglétrán, már csak azért sem, mert számukra olyan nem lett volna. Szláv embernek az eljövendő és két-három földrészre kiterjedő Harmadik Birodalomban semmiféle lehetősége nem lett volna a kiugrásra, a felemelkedésre, egyáltalán: semmire. Jobbára mezőgazdasági munkások, szolgák lettek volna, akik csak hat elemi iskolát végezhetnek, hogy megtanuljanak írni-olvasni és számolni, azzal vége. Nem tanultak volna nyelvtant, földrajzot, történelmet és semmi egyebet sem, nem értesültek volna a múlt eseményeiről és önnön eredetükről, nem tudták volna meg, milyen a Birodalmon kívüli világ. Nem hallgathattak volna rádiót, nem olvasnak újságot vagy irodalmat. Egyetlen feladatuk lett volna: dolgozni a németek

számára. De mivel szolgákra mindig szüksége lesz a Birodalomnak,

hát szaporodniuk is kell, új szolganépeket kell létrehozniuk, a nemzedékek láncolata nem állhat meg – csak ha az urak, az „árják” úgy akarják. Tehát lenni kell közöttük olyanoknak – nőknek és férfiaknak –, akik szaporodhatnak, míg a nagy többségnek ez nem adatik meg. A szolganépség megosztása különben is az uralkodó osztályok egyik feladata és egyben módszere, uralkodási technikája.

Nos, ez volt hát a cél. Bizony el kell mondanunk, hogy a nácik a jelek szerint eléggé előre gondolkoztak. És az 1940-es évek elején, amikor még egyik diadalt a másik után aratták, közülük szinte mindenki hitt a végső nagy győzelemben.

Ez a győzelem hozta volna el azokat a viszonyokat, amelyekre ezek az auschwitzi kísérletezők is készültek. Minden bizonnyal fentről jött az utasítás, nem a maguk kisszerű elméjéből pattant ki a sterilizálás kérdésének megoldására irányuló igény. Himmler és körei szintén arról ábrándoztak, miféle „Új Rendet” fognak bevezetni a világban, ha megszerzik fölötte az uralmat. Ők biztosra akartak menni, és kihasználták az alkalmat, amikor ennyi fogoly volt a kezükben. Mire eljön a nagy nap, mire felvirrad a hatalmas tennetek és néptömegek valós birtoklásának ideje, már kész módszerekkel akartak a Führer elé állni. Aki nyilván kellően értékelné is szolgálataikat.

Az említett sterilizációs kísérletek lezajlása pontosan szemlélteti azt a brutalitást és érzéketlenséget, amely a nácikat az élet szinte minden területén jellemezte. Először is a besugárzást is durván végezték el, bár ezenközben a foglyok – pardon, „kísérleti alanyok”! – nem éreztek fájdalmat. A röntgensugárzás, mint tudjuk, nem fájdalmas, egyáltalán nem is érezhető beavatkozás.

Annál inkább a hatása! Mint későbbi beszámolókból tudjuk, a túl nagy adag

sugárzástól fekélyek támadtak a nemi szerveken, égető fájdalom jelentkezett, majd olykor megfeketedett az a testrész, és a fogoly majd' beleőrült a fájdalomba. Ami a nácik számára nagyobb baj volt, az ilyen alanyt később már munkára sem lehetett fogni, tehát egyenesen küldhették a gázkamrába.

Itt viszont a kétszáz fős kísérletnél óvatosabbak voltak. Nem használtak túl nagy adagokat, és különben sem az volt a cél, hogy egy nagy adag röntgennel tegyék tönkre az alanyt. Igyekeztek megtalálni az optimális sugáradagot, amelynek használata után a fogoly mehetett dolgozni és amely egyáltalán nem hatott az egészségi állapotára – viszont mindörökre lehetetlenné tette számára a gyermeknemzést, illetve a teherbe esést.

A rosszabb rész ezután következett. Az orvosok egy idő elteltével, amely alatt a foglyok nem

mehettek munkába, az erre a célra kijelölt barakkban tartózkodtak, nehogy történjen velük olyasmi, ami tönkreteszi a kísérlet eredményét (fegyelmi büntetés, hirtelen halál, gázba küldés stb.), ellenőrizni akarták a hatást. Ezért, mint írtuk fentebb, gyakorlatilag egy csaknem érzéstelenítés nélkül végzett műtét során a nőknek operálták a petefészkét, a férfiaknak pedig a heréit, és azok felboncolása révén tudták meg, milyen fokú roncsolást végzett bennük az előzetes röntgenadag...

Akadt olyan orvos – erre egy, az 1960-as években Londonban lezajlott per során derült fény –, aki egy leoperált nagyobb herezacskóból magának... dohányzacskót készíttetett! Kipreparáltatta a bőrt egy szakemberrel, és attól kezdve büszkén mutogatta orvostársainak is. Minden rágyújtásnál ezzel hencegett.

De hát ez sem számított olyan különleges, egyedi dolognak. Tudjuk, hogy számos táborparancsnoknak voltak zsidók lenyúzott bőréből készített használati tárgyai, például lámpaernyők is. Sőt, előszeretettel használtak fel ehhez olyan

bőrt, amelyen már volt egy... tetoválás is! Ez aztán „remekül mutatott”, amikor a másik oldalról egy lámpa átvilágította...

Mondani sem kell, hogy nem sajnálták és nem is óvták a kísérleti alanyokat. Nemcsak az általános durvaság és az érzéstelenítés majdnem teljes hiánya volt jellemző ezekre a műtétekre. De az is, hogy az orvosok e műtétek előtt még kezet sem mostak és a műtéti eszközöket sem sterilizálták! A szepszisnek persze minden fajtája előfordulhatott ezután, és elő is fordult rendszeresen. Hogy a műtét után mi lesz a kísérleti alanyokkal – kit érdekelt volna? Hiszen az ő szerepük bevégeztetett abban a pillanatban, amikor kioperálták belőlük a kísérlethez szükséges testrészeket. Attól kezdve ismét azzá váltak, amik addig voltak számokká.

Igen, minden rabnak száma volt a koncentrációs táborokban. Nem volt vezetékneve, keresztneve, nemzetisége, lakóhelye – semmi. Ezeket az adatokat legfeljebb listákon tartották számon, de a táborban mindenki csak egy szám volt.

A fentebb leírt kísérletekben is a rabok száma szerepelt csupán. No és a kísérleti kartonokon pontosan feltüntették a besugárzás dátumát, idejét, körülményeit, az adag nagyságát – majd az egyéb észrevételeket, megjegyzéseket. Aztán amikor a belőlük kioperált szervek patológiai vizsgálata is megtörtént, akkor a kartonokra felvezették, hogy az illető szervben milyen fokú elváltozásokat, roncsolásokat észleltek Később ebből vonták le a szükséges következtetéseket és készítették el az eredményeket.

Ezek először az SS orvosi szolgálatának vezetőihez kerültek. Ennek minden tagja magas rangú SS-tiszt is volt egyben. Innen jutott a jelentés a főbb emberek asztalára. Himmler és társai azonban nem lehettek mindezzel megelégedve, már csak azért sem, mert ez így nagyon kevésnek tűnt. Kevés kísérleti alanyon végezték, és jószerével inkább csak a követendő irányt mutatta meg, dt nem adott elég „tudományos alapot” arra, hogy ezekből végérvényes

következtetéseket vonjanak le. Még kevésbé adott útmutatást arra nézve, hogy miképpen alkalmazzák majd tömeges módon a megszállt területeken, amikor már katonailag veszélyes ellenségek nélkül maradnák a németek a csatatéren, és egy hatalmas birodalomban egyedül maradnak a rabszolgáikkal...

Ez a magyarázata annak, hogy máskor és máshol (is) végeztek még ehhez hasonló sterilizációs kísérleteket a nácik.

Tudunk természetesen alapvetően másfajta kísérletekről is. Ezeket szintén az előbbi helyszínen, az auschwitzi 10-es blokkban végezték el. Ehhez néhány olyan náci orvost kerestek, akik azelőtt nőgyógyászattal foglalkoztak, valamint természetesen hasonló képzettségű vagy szakosodású fogoly orvosokat is. Ez utóbbiakra itt is csak azért volt szükség, hogy az alantasabbnak, vagy egyszerűen csak kényelmetlennek, „piszkosnak” tartott munkától megkíméljék magukat a német orvosok. Az ilyeneket ezekkel végeztették el.

A kísérletek ezúttal a női méhnyakrákra vonatkoztak. Közelebbről nem ismertetett módon rákot oltottak be kísérleti nőkbe, akik természetesen mind foglyok voltak Auschwitzban. Egy idő elteltével aztán műtétet végeztek rajtuk és a méhnyak egy részét – vagy az egészet – eltávolították. Az érzéstelenítésnek itt sem volt nagy szerepe, a pácienseket sokszor úgy kellett lefogni vagy lekötözni, mert fájdalmukban törtek-zúztak. Mindenki úgy emlékezett vissza később – már a foglyok közül csak az, aki túlélte a kísérletet és túlélte Auschwitzot is! – hogy igen nagyszámú nőn folytatták ezt a kísérletet. Minimum több száz, de inkább ezernél is több nőről lehetett szó – pontosabb adatokról nincs tudomásunk.

„Ami nem tiszta faj ezen a földön, az csak annyi, mint a pelyva.”

(Adolf Hitler)

Negyedik fejezet

„Ez maga a pokol"

A hitleri „ideológia” úgy vélte, a cigányok is a kipusztítandók közé tartoznak. Sem maga Hitler, sem követői nem voltak képesek felfogni ennek a népnek a jelentőségét, mi több: éppen jelentéktelenségét hangsúlyozták. És persze ártalmas, nem-európai voltát. Ami mellesleg az ő értelmezésükben a zsidókra is igaz volt, hiszen az ókori (amint a mai) Izrael állam nem Európa része, hiszen Nyugat-Ázsiában helyezkedik el.

A cigányok tehát feketelistára kerültek teljes egészében. Előbb csak Németországból hurcolták el őket Auschwitzba, aztán sorra a megszállt területekről is. Persze nem minden cigányt találtak meg. Németországban lehetősége volt a náci rendszernek arra, hogy alig néhány év alatt szoros zárat építsen ki minden ember köré, bárhol is lakott. A vándorcigányok már nem vándorolhattak, lakóhely kellett, a lakóhelyeken pedig illetékes hivatalnokok, akik mindenkit szemmel és nyilván tartottak. A cigányoknak befellegzett német földön.

De nem volt ilyen egyértelmű a helyzet másutt. A nyugat-európai országokban a cigányok már régebben letelepedtek ugyan, mégis akadtak ide-oda vándorló csoportjaik – különösen Franciaországban. Ezek egy része a veszedelem közeledtére átment spanyol földre, ahol a németek nem érhették el őket. De persze a többség ott is fogságba esett.

A kelet-európai cigányoknak is csak egy részét tudták megfogni, elhurcolni. Ők is bujkáltak attól kezdve, hogy

világos lett: a németek ugyanazt a sorsot szánják nekik, mint a zsidóknak. A cigány holokauszt ennek ellenére szinte alig ismert területe a történelemnek, máig nem kutatták kellőképpen.

Auschwitzban volt egy külön „cigánytábor” is. Sokkal inkább ráillik ez a név, mint bármelyik másikra, ugyanis itt együtt maradhattak a családok. A cigányokkal tettek csak kivételt a németek. Ennek persze nyomós oka volt. Már az első cigányszállítmány megérkezésekor dantei jelenetek játszódtak le a rámpán. Ugyanis a németek nagy döbbenetére a cigányok nem voltak hajlandók egyetlen parancsszóra szétválni. Míg a zsidó, szláv és egyéb – bárhonnan érkezett – csoportok az auschwitzi vasúti rámpán azonnal engedelmeskedtek az utasításnak, külön csoportba álltak a férfiak, a nők és a tizennégy éven aluli gyermekek, és ezen családtagok általában ott látták egymást utoljára, addig a cigányokkal ezt a módszert nem lehetett követni. Ők inkább ott haltak volna meg a peronon, de nem engedik el egymást, főleg nem a gyermekeiket.

Ez adta az ötletet dr. Mengelének, a haláltábor legfőbb SS-orvosának, hogy ha már így áll a helyzet, valamilyen módon ki kellene vagy lehetne használni a családok együttmaradását. Az volt az ötlete, hogy elsősorban a cigány gyerekekre jellemző betegségeket kutassák. Mi több, mivel voltak a táborban más nemzetiségű gyerekek is, hát akár összehasonlító vizsgálatokra is sor kerülhet – a nem cigányokból lehetne például egy kontrollcsoportot létrehozni.

Mert fogódzkodjanak meg: mára már azt is tudjuk, hogy dr. Mengele és néhány társa az auschwitzi táborban végzett néhány valódi orvosi kutatást is! Olyant, amivel más, nem ott élő betegeket akartak megmenteni a jövőben. Csak az a kár, hogy mivel Mengele is náci volt (sőt, ő volt csak az igazi, vérbeli náci...!), hát természetesen a németek gyógyítását tartotta céljának. Nem az egész emberiség rendelkezésére

akarta bocsátani ottani eredményeit (ha végül is lettek ilyenek), hanem csak a német boldogulást akarta szolgálni.

E kutatás tárgya az úgynevezett „noma” volt. A latin nevén noma faciei, régi magyar nevén vízirák vagy

arcüszök egy időben gyakori volt, de érdekes módon jobbára cigányokat támadott meg. Előfordult persze nem cigányok körében is, de ritkán. Sok orvos vélte úgy akkoriban, hogy ennek oka lehet a cigánygyerekek magukkal hozott fertőzése is. Vagyis a felnőttektől örökölt szifilisz, amihez aztán hozzájárult az életük korai szakaszában még megkapott vérhas, a tífusz, a skarlát, a kanyaró és még sorolhatnánk. Nem segítette állapotukat az általánosnak mondható alultápláltság sem.

A kór halálosnak bizonyult, és már gyermekkorban nagy aratást végzett a cigányok között. Mengelének sikerült vagy ötven ilyen gyereket találnia a táborba érkezett cigányok között. Hogy ne bontsa meg a kialakult családi kötelékeket, mint említettük – ez volt az egyetlen barakk-együttes a hatalmas Auschwitz-Birkenauban, ahol együtt maradhattak a családok. Ami nem jelenti azt, hogy ne jutottak volna innen is sokan a gázkamrákba. Végső soron szinte mindenkinek ez lett a sorsa.

De akadtak gyerekek, akikkel még előbb különféle betegségek, így például a noma végzett. A különösen érdekesebb eseteket Mengele úgy őriztette meg az utókor és az orvostudomány (?) számára, hogy a gyerekek fejét levágatta és azokat tartósítószerben, üvegben megőrizte. Valóságos kis „múzeuma” volt neki a táborban, amiről még lesz szó.

Hamarosan tehát létrejött az orvosi kísérletek és gyógyítások erre specializálódott részlege, a „Noma-Abteilung”. Itt legkevesebb negyven, olykor viszont éppenséggel hetven gyereket is kezeltek. Nemcsak jobb ételeket kaptak, mint más foglyok – hiszen jó testi

kondícióban kellett őket tartani, és ellensúlyozni addigi alultápláltságukat –, hanem szulfamid-készítményeket is. Ezekkel próbáltak ellenhatni a fertőzésre. Az arcüszök a jó kezelés révén számos esetben lassan elmúlott Mengele nem is titkolta, hogy szakmunkát akar erről írni – de legalább szakcikket valamelyik orvostudományi folyóiratban –, és ezért hajlandó volt igazi gyógyítást is végezni. Aztán odahívott más orvosokat is – no persze, csak a táborban dolgozó SS-orvosokkal tehette ezt, külső doktort a nácik nem engedtek volna a tábor területére –, és azoknak is eldicsekedett az eredményeivel. Mengele ezenfelül, hogy majdan dokumentálhassa az eseteket, gyakran hívott fotóst, aki a kezelés megkezdése előtt, majd annak különböző szakaszaiban és a végén is lefényképezte a kis betegek arcát.

Lehet, nagyon meglepő, ami most következik: doktor Mengelének sikerült sok gyereket kigyógyítania a kórból!

A cigányokkal kapcsolatosan még két másik kísérletsorozat is folyt.

Az egyiknél a kornak nem volt jelentősége. Mivel gyakorta megesett, hogy a cigányok között akadtak törpe növésű egyének, hát azok lettek Mengele másikfajta érdeklődésének alanyai. Az orvost nagyon érdekelte az, mi lehet a törpe növés oka. Nem tudunk arról, hogy hasonló érdeklődést mutatott volna ő vagy mások a törpe növés ellentéte, a magasnövés (akromegália) irányában is. Amely pedig legalább annyira abnormális – ha ritkább is – mint a törpe növés.

Mindenesetre ha az érkező szerelvényekben, a cigányok vagy mások között abnormálisan kistestű egyént talált, azt nem küldte a gázkamrába, hanem a tábor egy erre kijelölt blokkjába, barakkjába. Ott végzett rajta antropológiai vizsgálatokat. Természetesen nem tudta megváltoztatni az illetők testméreteit, de igyekezett kideríteni: vajon miféle okok játszottak közre abban, hogy ilyenné lett...? Mekkora

szerepe volt ebben a táplálkozásnak, az öröklött tulajdonságoknak, esetleges betegségeknek, testi elváltozásoknak?

A másik, amit még annyira sem lehet igazából kísérletezésnek, inkább kutatásnak, vagy vizsgálatnak nevezni – az ikrekre vonatkozott. Ma már köztudott, az auschwitzi tábor történetével foglalkozók jól tudják, hogy Mengele doktor és társai sajátos „iker-mániások” voltak. Már az érkező szállítmányoknál felhangzott a doktor elvárásait jól ismerő SS-katonák és foglyokból előléptetett segítők kórusa:

– Ikrek...! Ikreket keresünk! Ikrek jelentkezzenek! Természetesen mindig azon a nyelven, amely anyanyelvű

volt az érkező csoport. Az ikerkutatás akkoriban nem csak Auschwitzban, hanem

szerte a világon úgynevezett „divatos” kutatássá vált. Ennek oka az a nagy feltűnést kiváltó eset lehetett, amelynek során Kanadában ötös ikrek születtek. Ez akkoriban nagy publicitást kapott a világmédiában, és könnyen lehet, ez inspirálta Mengelét is.

De volt más oka is. A náci fajtervezők erre is ráharaptak. Hiszen míg egyfelől az volt a nem is tagadott céljuk, hogy az alacsonyabb rendű emberek szaporodását gátolják és gazdasági szükségleteiknek megfelelően szabályozzák, addig másfelől a saját fajtájukat szerették volna szaporábbá tenni. Már csak azért is, hogy a németséget mint olyant létszámában is kiteljesítsék és minimum a japánokkal hozzák egy szintre, nem is szólva az angolokról és az amerikaiakról.

Ezenfelül Hitlernek német katonákra volt szüksége. A nácik nagy időtávlatokra terveztek – ami manapság már nevetségesnek tűnik, mert nem tudhatták, hogy mindössze tizenkét évet kaptak a történelemtől, az alatt is a legnagyobb veszedelembe, nyomorúságba és vérveszteségbe döntötték a német népet, amely valaha is érte azt a földet és lakóit.

Nos, minden férfira és nőre szükség volt Ezért találták ki a nácik a Lebensborn („életforrás”) programot is, amelynek során fiatal lányok számukra jobbára ismeretlen SS-katonáktól szültek „igazi germán utódokat”, akiknek törvénytelen, balkézről való születését is elnézték csak azért, hogy minél többen legyenek az uralkodó faj tagjai.

Nem kétséges, hogy Himmler egyik utasítására indult el az iker-program is. A vezető náci ideológusok és jövőtervezők igénybe vették a náci orvosok segítségét is, amikor népük szaporaságát elemezték. Arra a belátásra jutottak: nem ártana, ha a német nők egy része életében legalább egy alkalommal ikreket szülne. Az sem baj persze, ha kétszer is. Ez már négy gyermeket jelentene! Nyilvánvaló volt a sajátos férfi-logika is: ha egyszer kell csak szülni, de akkor mindjárt két, sőt esetleg három gyermek hozható a világra, akkor a nők szívesebben fognak szülni. Úgymond, a „hazának”...

Ez volt az iker-program ideológiai háttere. Nem eléggé világos viszont e kutatások módszertana. Ma már tudjuk, hogy az ikerszülések nagy többségében genetikai tényezők játszanak szerepet – erről viszont abban az időben a tudomány és a tudósok még keveset tudtak. Különösen nem sok információt szerezhetett éppenséggel a kutatások irányítását lelkesen felvállaló doktor Mengele...

Azt is meg kell mondanunk, hogy lényegében minden kísérleti alany azzal, hogy kísérleteztek vele – egy másik jogi kategóriába került át. No, ezt ne úgy értsék, hogy bármiféle jogot megszerzett volna. Ellenkezőleg, inkább elvesztette azt is, amivel addig rendelkezett. Pedig már az is a nulla felé tendált. Mint kísérleti alany, átment a mínuszos, negatív tartományba – ahogyan a háború után egy megmenekült fogoly orvos közölte.

Arról van szó, hogy aki ilyesmibe keveredett, akit bármilyen kísérletnek vetettek alá, az náci titkok birtokába jutott. Vagy ahogyan ők mondták akkoriban Auschwitzban és

a többi táborban: „titokhordozóvá”, titokbirtokossá lett. Mint ilyen viszont veszélyes volt a nácik számára. Hiszen tudta, hogy orvosi kísérletek is folynak a táborokban. Maga is részt vett valamelyikben, és arról tudott volna mesélni kívülállóknak, ha egyszer kiszabadul onnan!

Akkor, az 1940-es évek első felében arról senki sem álmodott, hogy egyszer csak idegen katonák (oroszok, amerikaiak, britek) állnak majd a táborok kapujában, az SS-őrség pedig elmenekül és a táborok felszabadulnak. Ennek ellenére a német táborvezetés és az SS illetékesei úgy döntöttek: az a fogoly, aki bármilyen orvosi vagy egyéb kísérletben vett részt, nem szabadulhat. Szabadulások különben is nagyon ritkán fordultak elő, ahhoz már igen potens támogatója kellett legyen valakinek a táboron kívüli világban, vagy igen nagy szolgálatot kellett végeznie a táboron belül valami fontos embernek, hogy élve elhagyhassa azt.

De nem akkor, ha kísérletekben vett részt. A nácik nem bírták volna elviselni, ha ezek az emberek – vagy közülük akár csak egyetlenegy is – kikerül ebből az abnormális világból és valahol elmeséli, mit élt át. Azok a foglyok, az alanyok, bár általában erről mit sem tudtak, már akkor halálra lettek ítélve, amikor beválogatták őket valamelyik kísérletbe.

De ehhez persze nem volt szükség kísérletekre. Efféle titokbirtokosok lettek például azok is, akik az úgynevezett Sonderkommando, különleges „alakulat” tagjaiként dolgoztak. Ez volt az a váltásonként kétszáz férfi fogoly, akik a krematóriumoknál éjjel-nappal égették a holttesteket. Ezek annyi szörnyűséget láttak, annyi mindent tudtak Auschwitz igazi lényegéről – hogy nem is élhettek sokáig. Négyhavonta „leváltották” őket, ami az ő esetükben azt jelentette: minden negyedik hónapban kivégezték az előzőeket, és újakat rendeltek a helyükre.

Az ikrek, bármilyen korúak is voltak, kedvelt kutatási alanyok lettek.

Elsősorban Auschwitzban doktor Mengelénél, de mint a háború után kiderült, másutt is foglalkoztak velük. Auschwitzban az ikreket tehát már a vasúti rámpán kiválogatták. Akadtak köztük gyermekkornak és akadtak felnőttek is. Ez utóbbiak hamar felfogták – olykor már a rámpán megsúgták nekik a szolgálatkész segítők, akik régebben éltek a táborban és jól ismerték a körülményeket, viszonyokat –, hogy az életben maradás egyik lehetősége az, ha az ikrek nem oszlanak el a tömegben, hanem éppen ellenkezőleg, együtt jelennek meg. Az anyák ezt hallva maguk vitték kiskorú ikreiket Mengeléhez.

Az ikreknek – csakúgy, mint a törpéknek – nem kellett felölteniök a táborbeli hírhedt rabruhát. Civil ruhájukban maradhattak, amely ha lefoszlott róluk, kaptak másikat. Éppen elég ruhanemű áramlott be a táborba nap mint nap: az oda szállított foglyoknak legalább a fele ment azonnal a gázkamrákba, gazdátlan ruha maradt hát bőven.

Az ikreket az F jelű táborrész 14-es számú barakkjában helyezték el. Viszont a kutatásokat a cigánytáborban folytatták, ott voltak erre a célra kialakított helyiségek. Naponta át kellett oda menniök, persze a megfelelő kísérettel.

Mint egy fogoly orvos írta közvetlenül a háború után megjelent könyvében: ami vizsgálat élő emberen elvégezhető, azt az ikreken mind elvégezték. Vérvételek, gerincvelő-csapolás, ami nagyon fájdalmas, de ki kellett bírniok, ha élni akartak – még egy ideig!

Mengele egyik ötlete az volt, hogy vércserét hajtottak végre az ikrek között és figyelték, hogy ez okoz-e valamilyen problémát a szervezetük működésében. Ugyanakkor rajzokat készítettek az ikertestvérek koponyáiról, füleiről, orrukról, szájukról, kéz- és lábvonalaikról. Különösen a tenyérvonalak érdekelték az orvosokat, nem mintha hittek volna a

tenyérjóslásban, de úgy vélték, talán annak is van valamilyen alapja. Tény, hogy az ember tenyerén gyakorta megjelenő vonalak kombinációi, formái, hossza vagy rövidsége stb. jellegzetes tulajdonságokat képes jelezni. Hogy ez mennyiben van így az ikreknél – nos, ez is érdekelte a Mengele-féle kutatókat. (Az utolsó szót nem egy esetben idézőjelek közé is helyezhetnénk.)

Valami hasonló zajlott le a törpéknél is, bár azok a legritkább esetben voltak ikrek. De Mengele itt is valami olyasmi után kutatott, ami közös, ami összekapcsolja őket, ami rávilágíthat a törpe növés titkaira.

A könyv első mondataiban, a „figyelmeztetésben” arra intettem az olvasót, csak akkor fogjon bele e könyv olvasásába, ha úgy érzi, ki is bírja majd azt, amit ott talál. Ezt előre senki sem tudhatja, természetesen. Gyanítom, hogy akik idáig eljutottak az olvasásban, azok már kellően megedződtek. Most mégis egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol – úgy érzem – meg kell ismételnem a figyelmeztetést. Mert ami most következik, sokakat meg fog rázni.

Arról van szó, hogy a fajelmélet hívei egyfelől lenézték, megvetették, gyűlölték és kiirtandónak tartották a más, „alacsonyabb” fajok képviselőit. Ennek mintegy ellensúlyaként igen magasra értékeltek saját germán, árja fajukat. Annak érdekében pedig, hogy az terjedjen el a földön és a németek elegen legyenek ahhoz, hogy a „kieső” – kiselejtezett, kiirtott – népek helyére álljanak, az addiginál sokkal jobban kellett szaporodniok. Az ikerkutatások tehát azt célozták, hogy megfejtsék az ikerszületések és az ikeri lét titkait. Azért, hogy elérhessék: a német nők is ikreket szüljenek, vagyis azonos idő alatt minimum kétszer annyi germán, felsőbbrendű ember jöjjön a világra, mint a hagyományos módszerrel.

Mengele igyekezett mindent megtudni az ikrekről. És meg is tudott sokat – az élőkről. De mi lesz a holtakkal? Számos

olyan kutatás van, amit csak halottakon lehet elvégezni. És ez az ember megszállottan hitte, hogy ha annak is a végére jár, akkor már nem lesz előtte titok.

Az életben az ikrek ritkán halnak meg egyszerre! Sőt, ez nagyon ritka. Hiszen mire felnőnek, az élet, a sors, a pálya elválasztják őket egymástól. De ettől függetlenül a halál sem egyszerre jön el értük. Így hát Mengele azt az ördögi tervet eszelte ki, hogy íme, most az ő kezében van a lehetőség! Csak ő és senki más nem rendelkezik akkora hatalommal, hogy egyetlen intéssel a halálba küldhet egy-egy ikerpárt!

Így azonos időben és helyen, egyszerre hal meg a két iker. Milyen csodálatos megoldás ez az orvostudomány számára! Egyszerre lehet felboncolni őket és összehasonlítani, melyik szervük hogyan fejlődött, mi hogyan hatott az egyik ikerre és hogyan a másikra.

Ez a bomlott elme ebből is azt próbálta kikövetkeztetni, milyen lényegében az ikerség – és remélte, ebből eljuthat majd oda, hogy rájön a természet titkára. Ha pedig rájött, hogyan képződnek az ikrek egy anya szervezetében, akkor ezt mesterséges úton is előidézheti, és attól kezdve a német szülészetek valóságos „tömegtermelésre” állhatnak át! (Minden diktatúra nagy álma a tömegtermelés, legyen szó bármiről. A kommunisták is erről álmodtak, sőt el is érték, no persze ők sem az ikrek területén.)

Mengeléről még szólunk majd a későbbiekben. Most csak annyit, hogy ez az ember nem volt mindig olyan elválaszthatatlan „tartozéka” Auschwitznak, ahogyan sokan hitték. Csak 1943. május végén került oda, így két évet sem töltött a „halálgyárban”. Nemcsak hogy előképzés és gyakorlat nélkül kezdhetett „genetikai kutatásokba” az ikrek szakterületén, de munkáját senki sem ellenőrizte. Egy neki alárendelt és így kényszerűségből segédkező magyar boncorvos visszaemlékezéseiből tudjuk: amikor egy-egy ikerpár kutatási pályafutása Mengele szerint véget ért, akkor

egy szívbe adott vagy adatott injekcióval ölte meg őket. Nyilván ezt is azért, hogy ne roncsolja a testeket, a halált okozó beavatkozás ne okozzon fölösleges sérüléseket, amelyek csak megzavarhatják a majdani vizsgálatokat.

A boncolások egy részét az említett orvosra bízta, és ő már csak az arról készült jegyzőkönyveket olvasta el. Nemegyszer azonban maga is elvégezte a boncolásokat a szakma minden előírása szerint, aztán órákig ült kis laboratóriumában, mikroszkópot használt, szakkönyveket olvasott – egyszóval minden jel szerint kutatómunkát végzett!

Azt is tudjuk, hogy a kapott anyagot Mengele rendszeresen továbbította egy berlini tudományos intézetnek. Mielőtt még minden szempontból „fair” intézményre gondolnánk, ne felejtsük el, hogy mindez a fajvédő náci államban történt. Ennek megfelelően a szóban forgó intézményt is a fajvédők hozták létre és az ő céljaiknak megfelelően működött. Különben pedig a Berlin-Dahlembe telepített „Fajbiológiái és Embertani Intézetről” volt szó. Ez az alapjaiban egy hamis „tudományra” épült intézmény fogta össze a koncentrációs táborokban és azokon kívül folytatott, sajátságos náci antropológiai és „fajbiológiai” kísérleteket.

Tény persze az is, ami a kutatásainak mellékhatása volt csak – hogy az általa kutatásra kiválasztott törpék, ikrek és mások tovább élhettek, mint a többi fogoly. De végül azokra is halál várt, bár ezt nem tudhatták. Mengele doktor az általa kiválasztott, nagyobbrészt gyermekkorú ikreket egy külön blokkban tartotta. A cigány-ikrek a családjukkal együtt élhettek. De míg a felnőttek dolgoztak, addig az ikrek – legyenek bár felnőttek – pihentek. Mengele erre is tudományos, vagy annak tetsző okot szolgáltatott. Érvelése szerint a táborbeli pusztító fizikai munka hamar végzett volna velük. Azonfelül a nagy kimerültség és napi munkabeosztás mellett egyszerűen nem lett volna idő a vizsgálatok elvégzésére. Ezek naponta több órát is igénybe vettek,

különösen akkor, ha éppen elég sok iker gyűlt össze a táborban. Ha már elég soknak ismerte az összes eredményét, megállapított róluk mindent, amit csak lehetett, akkor kiadta az utasítást, és máris végeztek velük. Volt olyan nap – tudjuk a táborban készült orvosi feljegyzések utólagos elemzése, valamint a nürnbergi orvosperek irataiból –, amikor egyszerre három-négy ikerpárral is végeztek. A boncolásokat még aznap elvégezték, megírták a jegyzőkönyveket. Ha valami különöset találtak, mondjuk egy deformálódott szervet, akkor azt formalinba kellett tenni. A holttesteket aztán azonnal küldték a krematóriumba vagy a máglyára. Ugyanis Auschwitz létezésének második szakaszában már oly sok zsidót kellett meggyilkolniuk (erre különösen 1944 tavaszától került sor, amikor egyszerre több százezer magyar zsidó került a táborba), hogy a krematóriumok már nem bírták a „munkát”. Akkortól kezdve holttestek ezreit égették el nap mint nap az erre a célra ásott árkokban, ahol éjjel-nappal lobogtak a máglyák.

Ide jutottak az ikrek is. Így utólag szegények már nem sok hasznát látták annak, hogy előtte heteken vagy hónapokon keresztül megúszták a munkát, az éhezést, a rendszeres veréseket (Mengele az őröknek ezt is megtiltotta a „kísérleti alanyok” esetében, sőt éppenséggel rendes fekhelyen alhattak, tápszereket és feljavított ételeket kaptak. Persze minderre nem Mengele doktor jóságából, hanem a kísérletek sikere érdekében került sor. És csak ez, nem más volt az indok a kiválasztott foglyok viszonylagos „jóltartására”.)

Mengele elvakultan hitt néhány, talán nem is olyan jelentős részletkérdésben. A gyakorta mindössze 4-8 éves ikergyermekeknél például szenvedélyesen izgatta, ha észrevette, hogy a két szemük nem azonos színű. Az ikergenetika egyik titkát éppen a szemek eltérő voltában vélte megtalálni. Persze lehet, hogy csak ezt hitte, de mindennek morbid következményei lettek. A boncolóktól például

megkövetelte, hogy a kis áldozatok különböző színű szemgolyóit szedjék ki és tegyék el neki egyazon üvegbe. Lehet, a jövőben erről is szakmunkát szeretett volna írni?

A „kísérletei” különben életveszélyesek voltak. Nagyon kevés gyermek menekült meg tőle élve, azok is inkább csak olyanok, akik már 1944 vége felé kerültek a hatalmába. Mint tudjuk, a tábor 1945. január elején fogadta az utolsó szállítmányt, aztán akit lehetett, megöltek, majd az utolsó 66 ezer fogollyal az őrség elhagyta a tábort – kilenc nap múlva odaértek az oroszok –, és addigra szerették volna nemcsak Auschwitz-Birkenau és Treblinka és más, Lengyelországban felépített táboruk nyomait eltüntetni, de a foglyokat is megsemmisíteni, ne találjanak a szövetségesek semmilyen bizonyítékot. Nos, a kevés túlélő iker vagy más okból Mengelének kiszolgáltatott „kísérleti alany” szerint a doktor nemegyszer szándékosan betegségekkel fertőzte meg a gyerekeket, és azt figyelte, hogyan reagál a szervezetük.

Bizony az is megesett, hogy kasztrálást, petefészek-kioperálást nem csak felnőtteknek, hanem ikergyermekeken is végrehajtottak, éppen az ő utasítására. A műtéteket ekkor is érzéstelenítés nélkül végezték el.

Ne legyenek illúzióink – Mengele és társai, nem csak Auschwitzban, de a többi már említett és nem említett koncentrációs táborban is – sohasem törődtek igazán az alanyaikkal. A doktor nemegyszer kedvesnek mutatta magát a gyerekek felé, azokat olykor meg is tévesztette – de valójában a férfit nem érdekelte más, csak az eredmény. A „tudománynak” nevezett, általa annak is hitt eredmény, amelyet majd feljebbvalói elé tárhat és aminek nyomán egyszer – évtizedek múlva? – megkaphatja a legnagyobb kitüntetést és kikiáltják őt a német tudomány jeles személyiségének...? SS-egyenruháján Aszklépiosz kígyós jelvényével fogja átvenni a kitüntetést magától a Führertől?

Nem ismerjük valódi indokait, de nem nehéz kitalálni,

hogy a férfit a magasabb elismerés vágya űzte elsősorban. Ugyanakkor nehéz elhinnünk, hogy normális lett volna. Tudjuk sokaktól, akik annak idején ott kapcsolatba kerültek vele, hogy azok egyenesen őrültnek tartották. Megszállott volt mindenképpen, akit nem érdekelt az emberi szenvedés, aki hihetetlen szörnyűségeket hajtott végre másokon a legkisebb könyörületesség, együttérzés nélkül. Mindenkit, még saját orvostársait és gyaníthatóan a náci hatalom intézményeit is eszközként használta fel arra, hogy előbbre jusson.

A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy mennyire nem tekintették embernek a kísérleti alanyokat. Ez az a pont, ami eleve megkérdőjelezi e kísérletek tudományos voltát, de még a fontosságukat is. Hiszen még ha valóban nagyon fontos, az emberiség számára sok hasznot hajtó eredmények érdekében folytatták volna e kísérleteket – a hely és a körülmények eleve áthúzzák mindezen érveket. Mások fogságában lévő, kiszolgáltatott sorsú embereket akaratuk ellenére tudományos vagy annak tetsző életveszélyes és sok fajdalommal járó kísérleteknek kitenni – nem orvoshoz és nem emberhez méltó tett volt. Minden más, ami ezek után még következett mindebből, már csak súlyosbítja a kísérletezők bűneit.

Tudjuk, hogy volt még egy kategória a foglyok között, amely sok okból szintén rosszul járt. Ezek voltak a homoszexuális férfiak. Ehhez nem árt figyelembe venni, hogy a náci ideológia nem valamiféle erkölcsi, keresztény tilalmak miatt tekintett rossz szemmel az azonos neműek szerelmére (a nők leszbikus hajlamai érdekes módon soha fel sem merültek ebben az ideológiában és a megtorlások között sem ismerünk ilyen esetet).

Nem, Himmlemek és társainak a homoszexuálisok ellen foganatosított intézkedései mögött kizárólag gazdasági és katonai megfontolások álltak. Az 1930-as évek közepén bizonyos számítások szerint Németország körülbelül húszmillió felnőtt féri lakójának csaknem tíz százaléka volt

homoszexuális! Ez az arány a huszadik században csak az angolokéhoz volt fogható, de ott ez természetesen nem vont, nem von maga után semmilyen tilalmat, kényszerintézkedést vagy megtorlást.

Nem így volt ez Németországban. Hitler már az 1920-as években nemegyszer kifakadt a homoszexuálisok ellen, akik csak élősködnek a társadalom nyakán. Meg is mondta, miképpen érti ezt: az a kétmillió férfi, ha valóban férfi volna, megnősülne és gyermekeket nemzene Németországnak! Ez volt a fájdalmas pont! Munkások és katonák hiányoztak Hitlernek már akkor, amikor még nem is volt kezében a hatalom.

Aztán amikor megkaparintotta, egyik legelső intézkedése az volt, hogy elkezdték üldözni a homoszexuálisokat Igaz, eleinte Himmler – ez a tudományos kérdésekben sokszor gyermeteg lelkű, roppant hiszékeny és naiv, misztikus dolgokra igen hajlamos ember – szeretett volna egy lehetőséget adni ezeknek az embereknek. Elvégre mégiscsak németek, és ki tudja, talán valahol férfiak is...?

Könyvünk témájához csatlakozik ez is, hát nem ok nélkül hoztuk itt fel.

Himmler javaslatára – amit persze alárendeltjei azonnal és nem véletlenül utasításként fogtak fel és igyekeztek is teljesíteni – a homoszexuálisoknak másik utat kívánó módszert kellett kidolgozni. Erre ismét egy náci kísérletsorozatban kerülhetett sor. Ezt még nem annyira orvosok, mint inkább a hatóságok végezték el. Persze, a belügyes Himmler rendelkezései alapján inkább rendőri lelkületű urak, ami eleve rányomta bélyegét a sajátos módszerre.

1933-34-ben még sokszor megesett, hogy összefogdosták a homoszexuálisokat, és akkor még nem koncentrációs táborokba, hanem más zárt intézményekbe vitték. Aztán a „kísérlet” vagy „kezelés” első szakasza abból állt, hogy a

bordélyházakból kirendelt prostituáltakat vittek oda nekik, és „összeeresztették őket”. Az ügyletben részt vevő összes felet megalázó jeleneteket talán nem kell itt ismertetnünk, hangsúlyoznunk.

Tény viszont, hogy egyesek itt még megúszhattak a későbbi sorsukat, ha csakugyan képesek voltak nemi aktusra a lányokkal. Talán az is megeshetett, sejthetjük, hogy egyes bevádoltak, fogva tartottak nagy pénzt ígértek a lányoknak, vallják azt, sikeres volt közeledésük. Így reméltek szabadulni, és talán nem volt alaptalan ez a reménykedés.

Viszont mindettől függetlenül később a koncentrációs táborokban százezer számra kerültek be előbb a német, aztán a más nemzetiségű homoszexuálisok, akiknek sorsa még a többi fogolyénál is rosszabb volt

Miután Himmler nagy ötlete a prostituáltakkal nem vált be, sajátos bosszúhadjárat kezdődött. És ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a szórásba olyanok is bekerültek, akik nem is tartoztak az üldözendő csoportba, csak valakik rosszindulatból feljelentették őket. Történetünk szempontjából ennek sincs jelentősége. Annak viszont igen, hogy a táborokba bekerült homoszexuálisokat sokfelé kísérleteknek vetették alá.

Természetesen és elsősorban azért, hogy „meggyógyítsák” őket. Ez a gyógyítási mánia aztán később Auschwitzban is folytatódott, a német homoszexuálisok még addig túlélt utolsó csoportjai oda kerültek. A röntgensugaras sterilizáló beavatkozásokról már írtunk. Ezek eredménye igen elszomorító volt. Ezekben a kísérleti avagy tudományos (?) jelleget mindössze az adta, hogy pár héttel a besugárzás után kioperálták a nemi szerveket és azokat laboratóriumi vizsgálatnak vetették alá.

Tizenöt perces röntgensugárzás már hatalmas károkat okozott. A túlélő kevesek rettenetes fájdalmakról panaszkodtak a háború után. Az elítélt férfiak nagyon megszenvedték a dolgot. Már csak azért is, mert őket senki

sem sajnálta annyira, mint az ikreket vagy a törpéket Auschwitzban. Nekik a besugárzás után továbbra is dolgozni kellett. Viszont néhány napon belül nemi szerveik megfeketedtek, és azokon olyan fekélyek, tályogok és egyéb sebek jelentek meg, amelyek még a járást is szinte lehetetlenné tették, nemcsak a munkát. Sokan már ekkor életüket veszítették.

Aztán akadtak olyan esetek is, amikor szintén kísérletekre hivatkozva a következő alternatíva elé állították a foglyokat (ugyanakkor azt a látszatot keltve, mintha szabadon választhatnának): kasztrálás vagy halál!

Vagyis vagy hagyják magukat kiherélni, vagy azonnal mehetnek a halálba. Nagyon kevesen voltak, akik az azonnali halált választották – hiszen az ember mindig remél. Reméli a túlélést, ha csak egy kicsiny időt is nyerhet. Természetesen az esetek nagy többségében közülük senki sem élte túl, a táborbeli kasztrált létezés sem tarthatott sokáig. A végén mindenkit megtalált az erőszakos halál. Akkor is, ha azt nem „tudományos kísérlet” eredményének nevezték.

Megesett, hogy kísérletnek álcázták vagy legalábbis nevezték azt, amikor zsidó nőket prostitúcióra kényszerítettek.

Az érkező szállítmányoknál már nem csak orvosok, de más SS-tisztek is segédkeztek a szelektálásban. Ez utóbbiak nőket kerestek, de nem valamiféle tudományos, talán mondjuk inkább úgy: tudománytalan kísérlethez. Kizárólag a szemrevaló, csinos, fiatal, vonzó nőkre vadásztak, akiket haladéktalanul elszakítottak hozzátartozóiktól, autóra raktak, és... többnyire soha többé nem látták egymást a rokonok, családtagok. De hát az ilyesmi a táborokban gyakran megesett.

Ez sem volt csak auschwitzi specialitás. Más táborokban is megesett. A hivatalos indoklás ezúttal összefüggött a homoszexualitással. Ugyanis úgy az őrszemélyzet, mint az „elit foglyok” (ezek németek voltak, és valami egyéb okból is

különlegesek, akikre vigyáztak és azért igyekeztek gondoskodni különféle szükségleteikről is...) értelemszerűen csak férfiakkal voltak együtt, összezárva, nőt csak messziről láttak, vagy még úgy sem. Ezért attól féltek, hogy homoszexuális viszonyok szövődnek, amit valami okból a táborok vezetése nem vett volna a lelkére. Nyilván felsőbb utasítás is született az ügyben, hiszen a táborvezetők – bármennyire is élet-halál urai voltak a maguk szemétdombján – nem merték volna parancs nélkül megvalósítani.

Szóval a csinosabb női foglyokból minden táborban berendeztek egy kisebb-nagyobb bordélyt a tábor területén. Ezeket engedéllyel látogathatták az SS tagjai, elsősorban persze az őrkatonák, és olykor – még különösebb engedéllyel – az elit foglyok is. Persze nem vitték túlzásba a dolgot. Azon senki sem filozofált, hogy mit éreztek azok a többnyire tisztességes asszonyok és lányok, akik a munkatáborba érkezve váratlanul egy bordélyban találták magukat. Ahol rabszolga módra kellett viselkedniök – hiszen azok is voltak. Egy tőlük teljesen idegen életformát kellett felvenni és élni egyik napról a másikra.

De hát minden fogolynak ez volt a sorsa. És a nők még csak nem is panaszkodhattak, hiszen sorsuk összehasonlíthatatlanul kellemesebb volt minden megaláztatás ellenére is, mint azoké, akik kevésbé szépek lévén, valahol már csontra soványodva robotoltak, éheztek és szenvedtek, hogy útjuk rövidesen a halálba vezessen.

A valószínűleg ismételten himmleri félelem a homoszexualitástól a tábori bordélyok elszaporodásához vezetett. Egyre több táborparancsnok jött el személyesen a már létező bordélyokba és kért kölcsön nőket a sajátjába, míg otthon is sikerült „feltölteni a létszámot”. Így aztán számos táborban állandóan hiány volt csinos nőkben. Minderre, ismétlem, egy ócska, tudományosnak kikiáltott félelem keretében került sor. A homoszexualitás elterjedésének

megakadályozása fogoly nőkkel – íme, a náci tudományos szellem egyik legkiemelkedőbb „terméke”...

Auschwitzban olykor igen neves orvosok is dolgoztak. Jellemző módon nem annyira a nácik, mint inkább a foglyok között. Mengele ikerkutatásaiban egy prágai zsidó orvos is részt vett annak fejében, hogy meghagyták az életét. Az illető akkortájt Európa legjobb gyermekorvosának számított. A többi kísérletben is olyanok szerepeltek – fogoly németek, lengyelek, zsidók, franciák, magyarok stb. –, akiknek neve ismerősen csengett, a szakdolgozatokban, tudományos munkákban, nemzetközi kongresszusokon találkozhattak is egymással – még a háború előtt. Furcsa elképzelni, hogy azok, akik mondjuk 1938-ban egy svájci orvoskongresszuson szívélyesen megvitatták egymással a szakmai ügyeket, sőt netán arra is szövetkeztek, hogy együtt írjanak cikkeket komoly szaklapokba – 1939 után váratlanul mint ellenfelek találkoztak. Mi több, az egyik börtönőr volt, a másik rab ugyanott. És ami még különösebb és tragikusabb: most az egyik a másikat arra kényszeríthesse, hogy elveit és orvosi esküjét megtagadva segítsen neki embereket irtani...!

Voltak külön női táborok, mint például Ravensbrück, és voltak koedukált táborok. Ilyen volt Auschwitz-Birkenau. Ahol a ma múzeumként mutogatott tulajdonképpeni Auschwitz szinte bent van a lengyel Oswiecim városában, de Birkenau (lengyelül Brzezinka) a várostól messzebb található és hihetetlenül nagy, szinte hatalmas táborváros volt. Ha azt mondjuk vagy írjuk, hogy „Auschwitz”, akkor lényegében három, egymáshoz közel fekvő és egyazon egységként kezelt táborról van szó (a harmadik Monowitz, lengyelül Monowice volt).

A táborokon bdül persze a nők el voltak választva a férfiaktól. Minden tábor sok részre oszlott, és közöttük is szögesdrótot feszítettek ki, sőt magasfeszültségű árammal telített drótkerítéseket is építettek. Így csak a kapuknál volt

átjárás, ahol természetesen SS-őrség állt. És mindenhol őrtornyok, géppuskafészkek, éjjel fényszórók – ha a rabok lázadására került volna sor, akkor kíméletlenül lemészárolnak mindenkit ez volt az előre kiadott parancs.

Az auschwitzi táborban tehát férfi és női foglyokból is volt éppen elég. Mindig elégséges ahhoz, hogy bármilyen kísérletet elvégezhessenek. Például olyanokat is, amelyeknek alanyai biológiai okokból eleve csak nők lehettek.

Ilyenek voltak a már említett méhnyakrák-kutatások, vagy éppen a női sterilizálások kutatása. Ez utóbbit különösen lelkes orvosok végezték. Mi itt sem írunk ki neveket – a bűnös német orvosok nevei napvilágra kerültek a nürnbergi perek során, és ma is olvashatóak számos erről szóló szakkönyvben, amelyek szinte mindenki számára hozzáférhetőek. Mi nem a személyekről írunk inkább (az egy Mengele kivételével), hanem a jelenségről, az eseményekről, a tendenciákról. Remélve persze, hogy bár ezek az orvosok olvasóink számára név és arc nélkül maradnak, tetteiket éppen úgy elítélik, ahogyan azt a szerző teszi.

Nos, a sterilizálási kísérletekhez 1943-44-ben mintegy ötszáz alanyra volt igény. Ez ott és akkor nem jelentett semmilyen nehézséget. Legfeljebb annyiban, hogy a kísérletező német orvosoknak elsősorban nem olyan nőkre volt szükségük, akiket a tábori lét már meggyötört. Maguk is jól tudták, hogy egy olyan létbe kényszerített női szervezet nem reagál kellőképpen.

Ezért bejelentették igényüket a tábor SS-orvosainak főnökénél és engedélyt kaptak arra, hogy a frissen érkező szállítmányokból válasszanak ki maguknak elégséges alanyt. Jellemző az orvosok gondolkodására, hogy ha már ilyen nagy számban „meríthettek”, hát valamiféle társadalmi leképezésre törekedtek. Vagyis az európai statisztikák szerint haladva annyi férjes asszonyt, annyi fiatal és nem egészen fiatal lányt igényeltek, amennyi a valós társadalomban is van,

arányaiban. Ezek persze más és más nemzetiségűek voltak, attól függően, hogy kiket hoztak éppen a halálszerelvények Auschwitzba. Európa déli, keleti, nyugati és északi tájairól is érkeztek asszonyok és lányok.

Egyikük sem sejtette, hogy mi vár rá. Az ötszáz fős sterilizálási kísérletsorozatnál egyeseknek kivették a méhét, másoknak a petefészkét ismét másokat hormoninjekciókkal nyomorítottak el. Ez utóbbit különben más orvosok használták az általunk már említett homoszexuális férfiak esetében is! Ott ilyen férfiaknak adtak be – szándékosan túladagolva – huzamosabb időn keresztül női hormonokat. A kísérlet vége felé ezek a szerencsétlenek félig férfi, félig női sajátosságokat és hajlamokat mutattak. Úgy tudjuk, közülük többen megőrültek De végül is mindnyájan a krematóriumban végezték.

Az ötszáz nő közül egy sem menekült meg. Mi több, már akkor meghaltak jobbára, amikor a kísérlet

még véget sem ért Akárcsak Mengele ikrei – a velük folytatott kísérletezés utolsó stádiuma a felboncolásuk volt. Mivel erre is okvetlenül szükség volt ahhoz, hogy teljes képet kapjanak a kísérletezők a kísérlet lefolyásáról, hát a kísérleti alanyokat meg kellett ölniök, fel kellett boncolniok, és akkor lett teljes egy-egy áldozat dossziéja. A boncolási jegyzőkönyv nélkül az egész mit sem ért volna – mondta 1946-ban az egyik orvos Nürnbergben. Olyan magától értetődő természetességgel, hogy az volt az egészben a legszörnyűbb.

Auschwitz-Birkenau 10-es blokkja sokak számára így lett az életük utolsó állomása.

A blokkot különben több részre osztották és mindegyikben zajlottak valamiféle kísérletek – ne higgyük hát, hogy ott valaha is voltak szünetek. A náci orvosok és ál-orvosok kísérletei lényegében 1943-tól kezdve folyamatosan tartottak, csaknem 1945 januárjáig, amikor aztán a tábort kényszerűségből és meglehetősen kaotikus körülmények

között, nagy sietve felszámolták. A náci orvosok szempontjából a „legjobb időszak”, a legtermékenyebb korszak éppen 1943 második fele és az egész 1944-es év volt.

Érdekes módon akkoriban éppen ebben a blokkban rendezték be a huszonkét lányt foglalkoztató személyzeti bordélyt is. És némi meglepetéssel értesülhetünk arról, hogy ebben az épületben folytak egy bizonyos Higiéniai Intézet kísérletsorozatai is...

Mellesleg a bordély-ügy sem volt véletlen. Már az sem, hogy éppen abban a blokkban helyezték el a lányokat. Ugyanis a náci orvosi, de még inkább a különleges helyi körülmények között érvényes tábori orvosi felfogás abban állt, hogy a bordély is egészségügyi intézmény, amennyiben az „egészségügyi szolgáltatást végez”. És ezt halálosan komolyan mondták. Követve azt a sztereotip és sok tekintetben mára túlhaladott gondolkodást, miszerint a férfiaknak „muszáj” nővel lenniök bizonyos időnként, különben a dolognak komoly kihatása lehet idegrendszerükre. És gondoljunk csak bele: ha ezt az elvet komolyan vették, akkor csakugyan tekintélyes érveket sorakoztathattak fel mellette. Hiszen több százezer embert kellett őrizni, akik adott esetben mindenre el vannak szánva – elsősorban arra, hogy őreikkel, kínzóikkal végezzenek. Ráadásul az SS-katonák folyamatosan fegyverrel a kézben jártak, álltak őrt, kísérgették a foglyokat – ha ezeknek az idegei mondják fel a szolgálatot, az beláthatatlan tragédiákhoz vezethet! – érveltek a bordélyok mellett egyesek. Nem is lehettek kevesen, és ahogyan az elszaporodó bordélyok számát nézzük így utólag, azt kell mondanunk, az illetők jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek.

A Birkenauban zajló nőgyógyászati, sterilizálási és egyéb programokban részt vett nőkre is vonatkozott a titoktartási tilalom. Persze nem kérdezgették meg senkitől, hogy betartotta-e a titkot, beszélt-e erről bárkivel. Ha valaki valami

okból nem volt alkalmas a kísérletre, valamilyen szervi baja, betegsége volt, ami csak később derült ki valamelyik vizsgálatnál, azt természetesen eltávolították a 10-es blokkból. Viszont akár a lelkére kötötték, hogy senkinek se szóljon arról, hol volt eddig és ott mit látott, tapasztalt – akár nem szóltak neki, az eredmény szempontjából egyre megy. Mert akit a 10-es blokkból kiküldtek mint alkalmatlant, azt azonnal a gázkamrába vezényelték. Általában sem ideje, sem módja nem volt arra, hogy bárkinek bármit elmondjon.

Hasonlóképpen végeztek azokkal is, akikről menet közben derült ki alkalmatlanságuk – éppen azért, mert a rajtuk folytatott kísérlet ütött ki balul. Az ilyenek boncolási jegyzőkönyvére sem volt szükség, kiírták őket a kísérletből és összetépték a kartonjukat – a nőt meg azonnal elküldték a „fürdőbe”, vagyis elgázosították.

Ami egyben azt is jelenti, hogy meghamisították az eredményeket!

Mert hát az igazi tudományos kísérlet, akár emberekkel, akár állatokkal, akár növényekkel zajlik, abban áll, hogy akikkel azt elkezdték, azokkal be is fejezik. Ha pedig menet közben azok az emberek, állatok vagy növények valami okból kiesnek belőle, akkor ennek is szerepelnie kell a végső eredményben. Ha ez lerontja a kísérlet hatásfokát, akkor is. Ha emiatt nem olyan szép gömbölyű eredmények születnek, mint amilyenekről a kísérlet előtt a kutatók ábrándoztak, amire vágytak – hát akkor úgy kell nekik, ezúttal nem jött össze, legközelebb majd tessék jobban odafigyelni.

Még csak azt sem mondhatjuk hát, hogy a náci orvosok valóban egzakt tudományos eredményekre törekedtek volna! Ezek az apróságok elárulják az egész hozzáállásuk komolytalan voltát. Nem a tudomány volt hát itt a legfőbb érdek, és nem is a tudományos eredmény a legfontosabb cél.

„Ez maga volt a pokol”, mondta egy asszony, akinek valamilyen csoda folytán sikerült túlélnie, és 1945 januárjában

még a halálos menetelésből is ki tudott szabadulni. A legtöbben ezt a szót használták nemcsak Auschwitzra, de más táborokra is. A koncentrációs táborbeli létezésnek sok alfaja volt, sokféle fokozata – egyik szörnyűbb, mint a másik.

De a legrosszabbul minden bizonnyal azok jártak, akiket a náci orvosok valamiféle nagyobb szabású „tudományos” kísérletbe kényszerítettek. Közülük aztán tényleg csak maroknyinak sikerült megmenekülnie, azok is általában belerokkantak az eseményekbe. Később sem éltek sokáig. Mire eljött a huszonegyedik század, nem hiszem, hogy sokan maradtak volna életben közülük. Már csak azért sem, mert hiszen szinte gyermeknek kellett lenniök ahhoz, hogy 1945 előtt odajussanak.

A nőket sterilizáló kísérletsorozatok egyikét-másikát olyan emberek irányították, akiknek minderről halvány fogalmuk sem volt. Akadtak ott persze nőorvosok, akik már a háború előtt is praktizáltak, sőt néhány közülük némi ismertségre, hogy ne mondjuk tekintélyre tett szert a német orvostársadalomban. De igazából maga a helyszín, a kísérletezés módja és eszköztára is olyan volt, ami csak durva beavatkozásokra és brutalitásokra adott alkalmat.

Itt nem privát páciensekkel találkoztak az orvosok, nem is csöndes, jóhírű klinikák páciensei vártak rájuk. Mindenki tudta, hogy foglyokkal állnak szemben. Ráadásul az esetek többségében olyan zsidókkal, akiket akkor már vagy tíz évre programszerűen utálni, sőt gyűlölni kellett Németországban minden igaz németnek... Ha valaki nem is volt náci, azért még nem maradt mentes ezektől á folyton agyukba sulykolt jelszavaktól, nézetektől, viselkedési formáktól. Hisz jó ideje nem is láttak másfélét otthon.

Itt pedig egy megszállt területen éltek, ellenségek között. Fokozott óvatosságra volt hát szükség. Talán éltek is ezek az orvosok ebben a környezetben. Így hát nem csoda, hogy ellenségként viselkedtek a rendelkezésükre bocsátott fogoly

nőkkel szemben. Himmler felülről érkező utasításai egyértelműek voltak. A

megszállt területek lakossága körében a nőket is sterilizálni kellett (volna). Erre készültek hát a nagy kísérletsorozatokkal, persze mindez nyilván megoldható lett volna a nők petefészkének kioperálásával vagy röntgen-besugárzással. De ez az utóbbi, mint kiderült, más kísérletsorozatokból, eléggé kétélű fegyver volt, gyakorta okozott más bajokat, rákot, kimerültséget, munkaképtelenséget, sőt halált. Ezért hát nem tudták tömegesen alkalmazni.

Az előző módszer sem ígérkezett jónak. A szervek kioperálása hosszadalmas dolog volt Bár tudjuk, akadtak ott ügyes kezű, félelemtől hajtott fogoly orvosok, akik olyan gyakorlatra tettek szert, hogy képesek voltak bárki petefészkét tíz perc alatt kioperálni – de ez csöppet sem volt általános, és nem lehetett mércének használni.

Ami pedig sokáig tart és utána a páciens munkaképtelen – az nem az a módszer volt, amire a jövendő rabszolgatartók vágyakoztak.

Nyilván valóságos zseninek hihette magát az a professzor, akinek eszébe jutott, hogy injekcióval kell terméketlenné tenni a jövő rabszolganőit!

No persze ennek a metódusát, eszközeit is ki kellett kísérletezni, mielőtt büszkén jelenthetik magának az SS legfőbb birodalmi vezetőjének, Himmlernek, hogy rájöttek az optimális megoldásra. E kísérletek színhelye lett a birkenaui 10-es blokk.

Az orvos, aki ezeket a kísérleteket vezette, az SS-nél tartalékos tábornoki rangban állt (SS-Gruppenführer, orvos tábornok volt), ezért megfelelő felszerelést és kísérletező körülményeket tudott magának biztosítani.

A nők sterilizálási kísérletei ugyan már 1943-ban beindultak, de igazán csak később teljesedtek ki. Addigra készült el a megfelelő laboratórium, és addigra sikerült úgy

megszervezni mindent, hogy végre komoly eredményekre számíthattak. A táborok parancsnokai tudták, mennyire fontos Himmlernek ez az ügy, és a maguk részéről természetesen minden segítséget megadtak hozzá.

A birkenaui orvosok nem hozták nyilvánosságra, milyen anyagokat tettek fecskendőikbe. Csak gyanítani lehet némi biokémiai és gyógyászati ismeretek birtokában, hogy előbb jelzőanyagokkal kísérleteztek, később valódiakkal. A jelzőanyagok révén szerették volna a röntgenképeken megállapítani, hogy merre haladt és meddig jutott el a nők méhnyakába befecskendezett anyag.

Ugyanis nem hormonális úton haladtak először a kísérletek, amelyeken a háború után aztán szinte minden fogamzásgátló szer alapult. Itt végül is nem időszakos terméketlenné tételről volt szó. A nácik azt akarták, hogy akik megkapják az injekciót, azok az asszonyok többé sohase szülhessenek.

A kísérlet metódusából, az alanyválasztásból látszik, hogy első menetben azt akarták elérni: olyan nőket tegyenek terméketlenné – de végleg –, akik egyszer vagy kétszer már szültek. Tehát valamiféle náci népességszabályozás működött ismét – az elferdült agyakban, legalábbis. Himmler környezetében akadhattak hát olyan gyakorlati ideológusok, akik azt tervezték: minden megszállt országban, annak minden tartományában, kerületében megállapítják, hány nő szülhet, mekkora gyermekszaporulatra lesz szükség egy adott esztendőben, és mennyire lesz szükség előreláthatóan a következő öt- vagy tízéves időszakban. Tehát annyi felnőtt nőt hagynak csak szaporodásra képes állapotban, amennyien az időközben melléjük felnövő fiatal lányokkal együtt képesek lesznek megszülni a kívánt utódmennyiséget. Hogy a germán uraknak mindig legyen elegendő rabszolgája, nemzedékre előre biztosítva legyen az ingyenes munkaerő.

Nos, ha ezt sikerül elérni, akkor csak egyféle módon:

valamilyen könnyű módszerrel terméketlenné kell tenni azokat a nőket, akiktől nem várnak több utódot. Lehet, az adott területen évről évre váltakozó számban kapott volna injekciót minden olyan nő, aki egyszer már szült? Plusz persze azok, akik valamilyen betegség tüneteit mutatják, nehogy szaporodva nem teljes értékű utódokat hozzanak létre?

Az első kísérletsorozatnál az orvosok maró folyadékot fecskendeztek be az alanyok méhnyakába. A cél az volt, hogy ezzel az anyaggal eltorlaszolják a petevezetéket, és így a nő örökre terméketlenné váljon. Mondani sem kell talán, hogy ez milyen brutális és fájdalmas beavatkozás volt. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg gyulladásra, sőt fertőzésre adott alkalmat és okot, amit persze a kísérleti alanyok ott és akkor semmiképpen sem védhettek ki.

Sőt, a kísérletezők éppen azt akarták, hogy ne védhessék ki! Szerintük csak akkor teljesülnek a tudományos elvárások, ha semmilyen külső hatás nem avatkozhat közbe, ha a dolgok a „maguk természetes rendjén” folynak le...

Azt persze nem vették figyelembe, hogy ezen a téren semmi sem volt természetes. Már az egész kísérletezés sem.

Az első sorozatban, amely 1943 májusa és augusztusa között zajlott le, több mint száz nő vett részt. Természetesen nem önként jelentkeztek. Már a birkenaui vasúti rámpán választották ki őket az akkor érkezett, viszonylag egészséges, még a tábori léttől meg nem viselt asszonyok közül. Mind férjezett volt előtte, egyik sem volt fiatalabb húsz, sem idősebb negyven évnél. Ha csak lehetett, olyanokra esett a választásuk, akik legalább egyszer már szültek. A jelek szerint nem volt itt felső sugallat, a professzorok maguk választották ki ezeket a korhatárokat. Amelyeket aztán később tágítani igyekeztek, persze lefelé. Hogy a majdani szláv rabszolganőket még korán, esetleg már tinédzser korukban terméketlenné tehessék, egyszer és mindenkorra.

A kísérlet vezetői injekciós tűkkel ismeretlen folyadékot fecskendeztek a nők szervezetébe, konkrétan a méhükbe. Azt a szót, hogy „ismeretlen”, tessék szó szerint érteni – olykor maguk az alárendelt orvosok sem tudták, mi az az anyag! És nem tudták a németek sem, nemhogy maguk a fogoly nők, a kísérleti alanyok. Ez a feltaláló titka volt. Clauberg professzor, a sterilizálás fő embere volt Auschwitzban az „isten” ezekben a kísérletekben. Neki még azt is elnézték, hogy nem közölte az SS orvosi főhatóságaival, milyen anyaggal kísérletezik.

A professzor ugyanis ipari kémektől félt. Attól, hogy konkurens gyógyszergyárak ellesik a titkát, megszerzik és elemzik a befecskendezett folyadékot, és esetleg megelőzik őt a nagy találmánnyal... Ez bizony komoly összeget, nagy elismeréseket jelenthetett számára. Azonfelül, ha sikerül a dolog és megoldja a rabszolgák terméketlenné tételének ügyét, nyilván részesült volna a speciális anyag gyártásából, forgalmazásából – hasznából.

Ez tehát egy üzleti vállalkozás is volt egyben! Ami még inkább arra sarkallta a résztvevőket és elsősorban éppen ezt a Clauberg professzort, hogy igyekezzen titokban tartani az éppen használt kísérleti anyag összetételét. Ami több okból is elég könnyen mehetett neki. Az egyik az volt, hogy az anyagot időről időre megváltoztatta, cserélte, vagy éppen összetevőinek arányán változtatott csak.

Erre azért volt szüksége, mert az eredmények nem mindig voltak optimálisak. Tehát addig kísérletezett egyre újabb és újabb asszonyokon, míg közelebb nem jutott a legjobb, a leghatásosabb összetételű anyaghoz.

A titoktartást megkönnyítette elsősorban maga a tábori légkör, az ottani körülmények. Igazi ipari kémek aligha szivároghattak volna be a táborba. De ott voltak például a fiatal kollégák...! Akiket bármikor megkörnyékezhetett egy másik gyógyszergyár. Mert persze Clauberg már előzőleg kapcsolatot teremtett a maga leendő ipari hátterével.

Konkrétan a Schering gyógyszergyárral. Amely kezdetben inkább csak egy gyógyszervegyészeti cég volt, kísérleteket vállalt megrendelésre, aztán mind több anyagot gyártott le maga is, végül pedig – a háború idejére már egészen komoly gyógyszergyárrá fejlődött. Annyi bizonyos, hogy Clauberg mellett dolgozott ennek a cégnek egy vezető vegyésze is. Ő készítette el a különféle keverékeket, sőt hamarosan ő lett a professzor asszisztense is.

A másik ok, ami majdnem kizárhatta az ipari kémeket a 10-es blokkból – az a tény, hogy mindenről maga a professzor gondoskodhatott. Mint az SS tartalékos tábornoka és már előzőleg a civil életben is hírnévre szert tett orvosprofesszor igen nagy tekintéllyel rendelkezett mérvadó körökben. Nem árt tudnunk, hogy a professzor teljesen kívülállóként kapcsolódott be ezekbe a kutatásokba: bérelte a 210-es blokk legjobb kórtermeit, laborhelyiségeit sőt mi több: az SS-től bérelte a kísérleti alanyokat is!

Ahogyan bármelyik német vállalkozás vagy magánszemély bérelhetett koncentrációs táborbeli foglyokat...! Csak hát erről a lehetőségről eleve nem sokan tudtak. És más magánszemély különben is, miért tett volna ilyesmit? Mire használta volna a foglyokat? A nagyobb gyárak, cégek sokszor eleve Auschwitz mellé települtek, mint az IG-Farben vagy a BUNA, Ezek naponta sok ezer foglyot kértek és kaptak, akikért mindössze néhány pfenniget (a márka váltópénze = „fillér”) fizettek. Roppant olcsó volt ez a munkaerő, enni alig kapott, és tizenkét-tizenhat órát dolgozott. Az SS-nek pedig, amely ily módon tulajdonosként is birtokolta a táborokat és a foglyokat – szép pénzt hozott. Sok tízezer kemény birodalmi márkát naponta. Nem csoda, hogy ezt követően az SS már maga is alapított gyárakat, üzemeket, és azokban is a saját foglyait dolgoztatta. (Erről részletesebben olvashatnak a szerző „Az SS története” c. munkájában – a Kiadó megjegyzése.)

Nos, Clauberg professzor és társai afféle bejáró civilek voltak. Önállóan tevékenykedhettek, és igazából az SS-nek sem volt beleszólása abba, mit csináltak a fogoly nőkkel. Nem mintha ez ott bárkit is érdekelt volna. Ha egy nő belehalt a kísérletekbe vagy a bánásmódba vagy öngyilkosságot követett el – egyszerűen átszóltak az illetékesekhez telefonon, és negyedóra múlva ott volt egy másik fogoly. Vagy ha nem akartak elfogadni egy kiéheztetett, összevert, nyomorúságos, tetves foglyot, akkor az aznapi vagy másnapi frissen érkező fogolyszállítmányból kértek maguknak nőket. Sőt, a professzor emberei ott lehettek a hírhedt auschwitzi vasúti rámpán, ahol Mengelével és más kísérletezőkkel együtt kedvükre válogathattak az akkor érkezett, zavarodott, mit sem sejtő nők között.

A féltékeny professzor soha senkivel, még az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokával, Höss-szel (akit a háború után a lengyel népbíróság halálra ítélt és akit ott, az egykori tábor területén akasztottak fel) sem osztotta meg. Ez szerinte annyira titkos adat volt, hogy rajta és vegyészén kívül senki sem tudhatott róla.

Csak gyanítani lehetett utólag, némi vegytani ismeretek birtokában és sejtve, hogy milyen anyagokat használhattak a kor tudása szintjén az akkori szakemberek – hogy a professzor és emberei formalint használtak igen sokféle sűrítésben. Lehet, olykor keverte is más anyaggal, például az akkoriban igen divatos és széles körben használt fájdalomcsillapítóval, a novocainnal. De senki sem tudhat erről semmi bizonyosat.

A nők sterilizálási kísérletei több hónapon át tartottak. Annyiban jobban jártak ezek az asszonyok, hogy nem kellett kényszermunkát végezniök, majdnem normális táplálékot kaptak – bár éppenséggel ez sem volt ugyanolyan kalóriadús, mint amit szabad emberként otthon a hazájukban fogyasztottak. De a sorsuk – akkor – összehasonlíthatatlanul

jobb volt, mint fogolytársaiké. Viszont sejthették, hogy a viszonylagos jólétért nagy árat kell fízetnök. Bár reménykedtek is, ami ismét csak természetes emberi reakció.

Itt nemhogy nem kellett dolgozniok, hanem éppen ellenkezőleg, kórtermekben fekhettek, mintha betegek lennének. Igaz, a furcsa és ismeretlen rendeltetésű injekciók olykor csakugyan ledöntötték őket a lábukról, belázasodtak és fájdalmaik voltak. Bár soha senki nem mondta nekik, mi zajlik itt, annyit mindenképpen sejthettek, hogy valamiféle kísérletezés folyik velük.

Már csak azért is, mert ahányszor orvos, vagy maga a nagyhatalmú professzor elé kerültek, azok kikérdezték őket arról, mit éreznek, megvizsgálták mindazt, amit levettek tőlük, elsősorban a vérüket persze. És azt is látták ezek az egész Európából érkezett asszonyok, hogy az asszisztensek folyton mindent feljegyeznek a kartonokra. Talán előző, szabad életükben is voltak már kórházban, vagy betegeskedtek ilyen-olyan okból, tehát tudták, hogy milyen fontosak az efféle eredmények, a lázgörbe, a vérvételek eredményei. De ennél itt sokkal többet sejtettek. Az is sokat elárulhatott nekik, hogy milyen titoktartó légkör uralkodott az osztályokon. Az sem kerülte el a figyelmüket, hogy ezeket az adatokat az orvosok milyen szorgalmasan gyűjtötték be és hogy milyen féltékenyen, a világtól elzárva őrizték a kartonokat.

A professzor és orvosai azzal hitegették a betegeket (már amikor egyáltalán szóba álltak velük, hisz ez végső soron minden privatizálás ellenére is egy börtönkórháznak számított), hogy nem mennek majd vissza Birkenauba a „kezelések” után sem, hanem a professzor úr magánklinikájára jutnak, valahol Németországban... Persze ezt örömmel hallották és el is hitték azok, akik a többi fogolytól, a bejáró személyzettől és másoktól kezdték sejteni, mi zajlik a táborokban. Ráadásul elég volt kinézni az ablakon

és láthatták, a 10-es blokkon kívüli világban mi történik. Vég nélkül, órákon át tartó álldogálás a téren, akár téli fagyban is, kelés hajnali négykor, emberfeletti munka, táplálék és orvosi ellátás semmi, korbácsos felügyelők... Sokan imádkozhattak közülük azért, hogy inkább itt maradhassanak! Hogy ezek a kísérletek tartsanak minél tovább! Nem baj, ha néha fájdalmat okoznak – csak ne küldjék őket vissza oda!

A sterilizálók agyában különös ötletek fogantak meg. Még az sincs kizárva, hogy Clauberg professzor komolyan gondolta a dolgot. Ugyanis akik túlélték a kísérleteit, és azok voltak többségben, akkor tervei szerint „fordított volna” a dolgon. Orvostársai visszaemlékezéseiből és a háború utáni vallomásaikból tudjuk: szerette volna igen sajátos és természetes úton-módon kontrollálni az eredményeket. Ami viszonylag logikus is.

Vagyis azt tervezte, hogy körülbelül egy évvel később az összes nőt – akkor már csaknem ötszázan voltak! – elviszi a táborból, jobb körülmények közé helyezi őket majd erre a célra felbérelt (?) férfiakkal... hm... szóval összehozza őket szexuálisan.

Ez lett volna a tudomány által megkövetelt kontroll. Mert hiszen ha sikerül akár mind az ötszáz fogoly nőt sterilizálnia, vagyis terméketlenné tennie – honnan lehetnek benne bizonyosak, hogy valóban azok lettek? Ne felejtsük el, az 1940-es években még senki sem hallott mesterséges megtermékenyítésről. Ennek semmilyen módszere nem volt alkalmazható, mi több, el sem kezdődtek az ez irányú kísérletek, amelyek később aztán döntő változásokat és új lehetőségeket hoztak ezen a téren.

Visszatérve ahhoz, mi is folyt ott valójában, lássuk a későbbi orvosi szakvéleményeket. A szakértők persze nagyobbrészt sötétben tapogatóztak, nem ismervén a Clauberg és cinkosai által alkalmazott anyag összetételét. De a kísérletek iránya kikövetkeztethető volt. A professzor a

végleges terméketlenné tevésnek egy lényegében fizikai útját választotta. A petevezetékben az anyag olyan tapadásokat hoz létre, amelyek eltorlaszolják a peték útját, így megtermékenyülés nem jöhet létre – amíg ez az állapot tart. No de meddig tart? Végleges-e, vagy a természet segít magán és pár hét múlva megszűnik az „úttorlasz”?

Az eredményt gyakori röntgenfelvételekkel ellenőrizték. Ami persze gyaníthatóan ismét csak nem használt ezeknek a kísérleti alanyoknak, hiszen a felvételek készítése – ha csak egy villanásnyi időre is – de megint csak besugározta életfontosságú szerveiket. Mindenesetre Clauberg kísérletei az 1943-as év őszére, végére azt sugallták, hogy minimum hathetes időtartam alatt a petevezeték a befecskendezett anyag hatására „eldugul”. Az akadály hosszan tartónak bizonyult.

No de mégis milyen hosszan tart majd? Kihat a nő egész következő életére, vagy legalább addig, míg amúgy is nem válik terméketlenné korosodása folytán? Vagy egy idő után váratlanul ismét felszabadul a petevezeték, és a nő újra teherbe eshet...? Ez a lehetőség elriasztaná a szer jövendőbeli alkalmazóit. Márpedig a két cinkos – az orvos és a vegyész, kinek kiléte nem ismeretlen: dr. Johannes Göbel volt a neve – arra számított, hogy nagy üzletet csinálnak. Teljes joggal remélték, hogy amint véget ér a feltétlenül győzedelmes háború, a Harmadik Birodalom határai nyugaton az Atlanti-óceánnál húzódnak majd, keleten pedig valahol az Uralnál, délen övék lesz Észak-Afrika és a Közel-Kelet, és ezen belül gyakorlatilag szinte a teljes Európa vagy velük szövetséges, vagy néhány mutatóba meghagyott kis semleges államból fog állni. Horogkeresztes zászló lobog majd mindenfelé, és újkori szláv és más nemzetiségű rabszolgák százmilliós serege fogja szolgálni a német urakat. Minden német, aki erre vágyik vagy erre rászolgált kap egy nagy birtokot keleten, ahol őt és családját több száz vagy ezer lengyel, ukrán, orosz munkás fogja szolgálni. Azok művelik majd a földet és végzik a

szükséges szolgáltatásokat. A német rendőrség kordában tartja ezeket a műveletlen, fejletlen embereket, és örök béke uralkodik el az árja faj számára...

Nos, a leendő rabszolgasereg szaporodását mindenképpen uralni akarták a németek. Legrosszabb rémálmaik egyike volt, hogy ezek a rabszolgák mértéktelenül és megállíthatatlanul szaporodni kezdenek, mígnem egy szép napon fellázadnak és végeznek minden leendő német birtokossal – Berlin és az Urál között...

Az uralkodó faj tehát ezen a téren is kordában akarta tartani a legyőzötteket. Uralni azok mozgását, szaporodását, tanulmányait, szakértelmét, hollétét – mindent. Ha pedig ez így lesz – gondolhatták ezek a nagy kísérletezők –, akkor a Birodalom hálás lesz, ha ők adják a kezükbe azt a szert, amely a rabszolga százmilliók szaporodását szabályozza, és ezáltal őket uralhatóvá teszi.

Itt milliárdos üzletről volt szó! Ennek reményében fektetett Clauberg professzor sok százezer márkát a helyiségek, gépek és foglyok bérletére, osztott ki fizetést német orvostársainak. Minden reménye megvolt arra, hogy ha véget érnek a kísérletek és a szakma számára is egyértelműen bizonyítani tudja, hogy az általa alkalmazott szer örökre terméketlenné teszi a vele kezelt nőket – évről évre hatalmas megrendeléseket kap majd az a bizonyos gyógyszergyár, és ezáltal Clauberg professzornak élete hátralévő részében már nem lesznek anyagi gondjai.

Tény, hogy ha minden eszerint alakult volna, akkor ez valóban nagy üzlet lett volna. Az persze egy csöppet sem izgatta a professzort, a vegyészt és a többieket, hogy miféle hatalmas bűnt követnének el az emberiség ellen. Mint ahogyan az sem hatott rájuk különösebben, hogy ezzel az ötszáz nővel is hogyan bántak (el). Igazi kutatóknak érezték magukat, és ezeket az asszonyokat nem tekintették többnek, mint hogyha csupán laboratóriumi fehéregerek lettek volna...

Nos, a kísérletek megkoronázása lett volna, ha sikerül az ötszáz nő nagyobb részét körülbelül egy évvel később elvinni a tábori körülmények közül és szerezni húsz-harminc jó fizikai kondícióban lévő férfi rabot, hogy aztán ezeket „összeeresszék” és mint az állatokat, úgyszólván parancsszóra pároztassák. Persze minden nőt akkor, amikor az biológiailag éppen termékeny napjait éli. Ha valamelyik nő a kapott szer ellenére teherbe esik, akkor ebből a peches tényből kell majd levonni a szigorúan tudományos következtetéseket. Vajon mit és hol rontottak el? Mennyiben kellene mégis változtatni a szer összetételén, vagy milyen nőknek mikor, melyik ciklusban nem adható?

Egyszóval komoly és felelősségteljes kutatómunkára vállalkozott a professzor – a saját felfogása szerint. A másik oldalról nézve ezeknek a nőknek egy ideig életlehetőséget és jobb körülményeket adtak. Ugyanakkor ne felejtsük el: mivel frissen érkezettek voltak, nem tudhatták, hogy amíg szabályosan és persze éppen ezért könyörtelenül működik a náci gépezet a táborokban, addig ők onnan nem szabadulhatnak ki élve. Hiszen titkok hordozóivá lettek...! Az SS pedig nem tűrhette, hogy az eleve titkossá minősített orvosi jellegű kísérletek alanyai visszakerüljenek a többi fogoly közé és ott elmondják, merre jártak addig és ott mi történt velük. A pletyka vagy az igazi hír mindig kijuthatott valahogyan a táborokból. Ezt meg kellett akadályozniuk.

Az „akadályozás” egyik módja, és tegyük hozzá: a leggyakrabban alkalmazott módja a kivégzés volt.

Vagyis aki valamilyen okból nem bizonyult alkalmasnak a kísérletekre, vagy annyira leromlott az állapota, hogy tovább nem folytathatták vele a kísérleteket, azokat a 10-es blokkból egyenesen a gázba küldték, mint már említettük. A legtöbb nővel történt ez-az, de azért ott maradhattak. Sokaknak begyulladt a petefészkük, másoknak különféle hashártyafertőzés jutott.

Clauberg nem ok nélkül félt a konkurenciától. Nem csak attól kellett tartania, hogy ellopják anyagának összetételét és mások valósítják azt meg, lekörözve és kizárva őt a majdani haszonból, sőt már eleve a versenyből is. Ám voltak más, hozzá hasonlóan törleszkedő, Himmler által biztatott náci orvosok, akik ugyanezt a sterilizálást akarták elérni – növényi eredetű szerekkel. Tehát nem drágán előállítható vegyszerre, hanem egy bárhol learatható gyomnövényre volt szükségük, amiből kivonják a sterilizáló szert. Ráadásul ez a konkurencia állítólag olyan szert volt képes előállítani, amely nemcsak nőkre, de férfiakra is ugyanúgy hatott!

Ne feledjük, 1943 végén ugyan Sztálingrád alatt megfordulni látszott a hadiszerencse, és attól kezdve a németek sok fronton kénytelenek voltak visszavonulni. Mindenesetre megtorpantak a nagy hódítások – de ezt akkor még senki sem láthatta.

Viszont abban a pillanatban már hárommillió orosz katona volt német fogságban!

És ez volt az az első emberanyag, amire Clauberg vetélytársai számítottak. Azokon a férfiakon akarták bebizonyítani, hogy az ő szerük is van olyan jó, mint a professzoré, sőt jobb, hiszen az mindkét nembeli jövendő rabszolgákat tehet terméketlenné. És Himmlernek is biztosan jobban tetszett az az ötlet, hogy egyszerre tegyenek terméketlenné sok millió rab férfit és nőt – így még a véletlen teherbe esések lehetőségét is kizárhatták.

1945 után szakértők kiderítették, hogy az a növényi anyag, amit a vetélytársak javasoltak Himmlernek, valójában nem alkalmas emberek terméketlenné tételére – csak az állatkísérletekben váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Clauberg viszont vígan prosperált. Persze ez is csak látszólagos volt, hiszen egyfelől folyton a konkurenciától rettegett, másrészt félt elveszíteni Himmler nehezen kiharcolt kegyeit és juttatásait. Közben meg kellett küzdenie az

anyaggal is. Vegyészének nem kis erőfeszítésébe került, hogy a folyadékba olyan anyagot vigyen be és tegye annak szerves részévé, amely röntgensugarak által is látható jelzőfolyadékként is működik. Így közben múltak a hónapok, Himmler pedig türelmetlenkedett. Mindehhez járultak a napi bajok, a kísérleti alanyok váratlan betegségei.

Az is megesett, hogy valamelyik nő kapott egy újabb injekciót és egyszerűen – meghalt A professzort és cinkosait ez persze nem rázta meg, legfeljebb kissé bosszantotta őket, hogy egy kartont kidobhattak és elölről kellett kezdeni a dolgot egy másik nővel.

Clauberg különben az utolsó pillanatig folytatta sterilizációs kísérleteit a fogoly nőkön. Orosz fogságba esett, hároméves munkatábor után háborús bűnösként elítélték, de amikor 1955-ben szinte az összes német hadifoglyot hazaengedték, ő is velük jöhetett és ismét orvosként kezdett praktizálni – mintha mi sem történt volna. Végül azonban a nagy felháborodás hatására ott is börtönbe került, ahol hamarosan meg is halt

„Nincsen a világon még egy nép, amely az utolsó két évezred folyamán oly keveset változtatott volna jellegzetességén, karakterén, mint éppen a zsidó. Másrészt egy nép sem ment ez idő alatt nagyobb megrázkódtatásokon keresztül, mint a zsidó, és mindenek dacára változatlanul bontakozott ki az emberiség legnagyobb katasztrófáiból. Mily megrendíthetetlen élni akarást és fajfenntartási ösztönt tükröz vissza ez a tény!”

(Adolf Hitler)

Ötödik fejezet

Kísérletek élő embereken

Az első ilyen kísérleteknek még szinte semmilyen visszhangjuk nem volt a táboron belül sem. Már csak azért sem, mert addig senki nem volt képes elképzelni, hogy a nácik ilyesmire is vetemednének.

Márpedig Auschwitz „beindulása” után nem sokkal erre is sor kerülhetett. Cseh és szlovák foglyok visszaemlékezéseiből tudható (Ota Kraus – Erich Kulka: „Továrna na smrt” „Halálgyár”), hogy már 1942 decemberében elkezdődtek például a később szintén nagyon hírhedtté lett dr. Schuhmann vagy Schumann kísérletei. (A név e kétféle írásmóddal jelenik meg még manapság is a különféle forrásokban, mi ettől kezdve az egyszerűbbet, a Schumannt fogjuk használni.)

Clauberghez hasonlóan nyilván Schumannak is közeli, erős kapcsolatai lehettek a náci vezetés bizonyos köreivel, ha el tudta érni, hogy tulajdonképpen első orvosként indíthatta meg tömeges emberkísérleteit Auschwitz-Birkenauban. Az más kérdés, hogy ezeknek sem volt semmi gyakorlati haszna, éppen ellenkezőleg, csak tömeges szenvedést, pusztítást és halált okozott ez az „orvos” is.

Az is meglehetősen hasonlóvá tette őket, hogy mindketten „sterilizálásban utaztak”. Schumann is arra szerződött az SS

orvoskarának vezetőségével, hogy férfiakat és nőket egyaránt meddővé tud tenni. Csak ő injekciók, vegyi anyagok stb. helyett a sokkal egyszerűbbnek látszó röntgenbesugárzást szerette volna alkalmazni. Amivel nem hozott újítást, hiszen azt már e sugarak század elején történt felfedezése óta tudták, hogy túlzott alkalmazása meddővé teheti például a vele foglalkozó kezelő személyzetet, röntgenorvosokat, asszisztenseket stb. Mi több, ez máig nem változott, nem is változhatott.

Viszont Schumann az illetékesek előtt azt állította, hogy a módszer egyszerűvé, sőt olcsóvá is tehető és mindenütt alkalmazható még afféle „tábori”, mezei körülmények között is, ahol elérhető az elektromos áram.

Schumann azelőtt a könyvünk elején ismertetett „euthanázia-programban” vett részt. (Az idézőjelet az ismert okok miatt használjuk. Nem győzzük ismételten hangsúlyozni, hogy ennek a szónak a náci értelmezése gyökeresen eltért attól, amit mi manapság értünk alatta.) Így nem csoda, ha a nácik nagyon megbíztak benne.

Azt kell mondanunk, hogy ebben is benne volt Himmler keze. Mint minden efféle kérdésben, itt is előbb hozzá fordultak, és az ő hozzáállásán múlott, lesz-e valami a kísérletből, vagy sem. Ha neki tetszett a dolog, vagy látott benne annyit, amiért érdemes lesz erre időt, pénzt, energiát pazarolni, felhasználni, akkor nagy kegyesen engedélyezte. Ugyanakkor azonban azt is elvárta, hogy rendszeresen és részletekbe menően értesítsék a folyamatokról, a kísérletek részeredményeiről is. Így önmagát is alkotó résztvevőnek érezhette, és ennek az alapjában véve hiú embernek erre is szüksége volt.

Abban már kezdetben megegyeztek és Himmler is úgy tudta: a besugárzásnak nem kell feltétlenül úgy lezajlania majdan a jövőben, hogy a delikvens tudjon róla. Ez már önmagában nagy változást jelenthetett a náci „politikában”.

Legalábbis ami a megszállt területek rabszolgának szánt lakosságával szembeni magatartását illette. Addig ugyanis szóba sem jött semmiféle álcázás, sőt ellenkezőleg. A németek mindenütt igen brutálisan léptek fel, a fizikai erőszak és elrettentés rémisztő eszközeivel próbálták a lakosságot féken tartani. Csak akkor számíthattak parancsaik betartatására, ha nem mutattak félelmet, éppen ellenkezőleg, kérlelhetetlen és könyörtelen erőszakkal jellemezték magukat. Másképpen áll egy tömeg ember olyan fegyveresekkel szemben, akikről már tudható, hogy mindenre képesek. Akár arra is, hogy az egész tömeget lekaszabolják percek alatt – ráadásul úgy, hogy azért őket semmiféle hátrány nem érheti.

Most azonban nem ilyesmiről volt szó. Most valami olyan ördögi és egyben mégis oly naiv tervet eszeltek ki, ami kilógott az addigi sorból. Nem is hasonlított a nácik egész gondolkodásához. Ám lehet, Himmler éppen ezért pártolta az ötletet Még magában talán jókat kuncoghatott is, amikor először hallotta. Később pedig – szokása szerint – már nyilván úgy adta tovább, mint a saját ötletét.

„A fizikai körülmények kialakítása” címen elképzelték, hogyan lehetne röntgennel besugározni a mit sem sejtő rabszolgákat úgy, hogy azok sem akkor, sem később ne vegyék ezt észre!

Felettébb vad gondolat volt ez. Azt már nagyjából tudták, hogy egy kisebb sugárzó készülékkel vagy egy, vagy két oldalról kell pár percen át sugározni a delikvens ágyékára, a nemi szervek környékére. De hogyan tehetnék meg ezt észrevétlenül? Mivel vesznek rá ezer és ezer szlávot, férfit és nőt, hogy beálljanak egy ilyen helyre és mozdulatlanul maradjanak ott perceken át?

Ezt is kitalálták. De ezt már aligha az orvosok. Inkább valamelyik pihent agyú... hivatalnok, ha ilyent is beavattak az előkészületekbe. Szóval azt találták ki, hogy a megfelelően

beirányzott röntgenkészülékeket a sugárzófejet vagy fejeket íróasztalba, hivatali pulpitusba építik be.

Kívülről a dolog észrevehetetlen lesz. Aztán minden szlávot, akit sterilizálásra ítéltek annak tudta nélkül, férfiakat és nőket, jobbára persze felnőtteket, behívatnak abba a hivatalba, és egy körülbelül három-négy percet igénylő kérdőív kitöltésére „kérnek”. Ezen idő alatt persze senki sem mer felállni és kimenni, a megfélemlített emberek még majd örülnek is, hogy csak ezért hívatták be őket, és nem kell mástól, például fenyítéstől tartaniok. Amikor a „páciens” leült a székbe, a hivatalnok egy észrevétlen mozdulattal beindítja a hangtalan, érezhetetlen röntgensugárzót, és a delikvens, aki termékeny nőként vagy férfiként ment be abba a látszólag jelentéktelen hivatalba, már mint meddő, magtalan jön ki. Még azt is kiszámították, hogy egy ilyen készülék körülbelül 25 ezer márkába fog kerülni.

Nagyon el voltak ragadtatva maguktól. A zsenialitásuktól. Csak éppen a készüléket kellett kikísérletezni és azt, hogy

milyen erős sugárzás, mennyi időn át szükséges a biztos eredményhez... Nos, éppen ezzel a „biztossággal” voltak a gondok, de még évekkel később is.

Nos, Schumann doktorra bízták a kísérleteket. Ahhoz képest, amit a terv kiagyalói előre elképzeltek, bizony a dolog nem így működött. Az auschwitzi kísérleti alanyokat az erre a célra létrehozott és felszerelt helyiségekben két sugárzó gömb közé állították. Rájuk parancsoltak, hogy maradjanak mozdulatlanul, majd egy orvos vagy technikus bekapcsolta a gépet. Mindössze körülbelül három percről volt szó, amit állítólag később megismételtek. Nos, az az elképzelés, hogy a sugáradagot fájdalommentesen és így észrevétlenül kapják meg a delikvensek, rögtön zátonyra futott. Ugyanis a sugárzás, legalábbis abban a dózisban, rögtön égető fájdalmat okozott, a páciensek jajgattak és igyekeztek kikerülni a sugár hatóköréből.

Schumann doktor maga is jelen volt e kezeléseknél, és igen durván beszélt a foglyokkal, ha nem azonnal engedelmeskedtek neki vagy „renitens módra viselkedtek” –értsd szerettek volna megszabadulni a fajdalomtól, vagy elkerülni azt. Tudjuk olyan foglyoktól, akik röntgenasszisztensként dolgoztak Schumann mellett, hogy a kísérletek gyakorlatilag sohasem szüneteltek. Legfeljebb kis időszakokra hagytak fel velük, de ilyenkor mindig utasítások érkeztek Berlinből, az SS központjából. Vagy egyenesen az SS Birodalmi Führerétől, Heinrich Himmlertől.

Aki különben a jelek szerint egyszerre legalább kettő – vagy több? – vasat is tartott a tűzben. Pártolta és támogatta Clauberg professzor injekciós kísérleteit, amelyek a nőket voltak hivatva egyszer s mindenkorra terméketlenné tenni. De nem feledkezett meg másik tudományos kedvencéről, Schumannról sem, aki viszont úgy a férfi, mint a női rabszolgák esetében ígért végleges és fájdalommentes módszert. Ez utóbbi persze nem azt jelentette, hogy a náciknak fájt volna a szíve, ha szenvedni látják szláv, zsidó vagy bármilyen más rabszolgájukat – inkább attól féltek, hogy ha a beavatkozás nagy fájdalommal, esetleg sérülésekkel jár, akkor a kezelt rabszolgák kiesnek a munkából, vagy netán meg is halnak. Márpedig minden fogoly halála gazdasági veszteség volt, bár a háború alatt ilyesmivel nem nagyon törődtek. Fogoly volt elég, és ha belegondoltak abba a perspektívába, hogy előttük van még egész Eurázsia, ahol száz- és százmilliókat, sőt milliárdokat hódíthatnak meg és hajthatnak rabigába – valósággal elaléltak az élvezettől.

Nos, a Schumann-féle röntgenes sterilizáló kísérletek több mint két éven át folytak – gyakorlatilag csak 1944 végén vetettek nekik véget. Természetesen akkor sem azért, mert valamiféle humánus megfontolások kerekedtek volna felül – dehogy! Inkább az elektromos energia hiányára és más hasonló, nagyon is objektív okokra háríthatták a felelősséget.

Tény, hogy Schumann és munkatársai ennyi idő alatt sem voltak képesek kidolgozni a módszert rendesen, megbízható módon.

A nácik töretlen akarattal dolgoztak egyszerre két, látszólag ellentétes cél elérésén. Az egyik a sterilizáció elmélete és gyakorlata volt azért, hogy majdan az uralmuk alá került alsóbbrendű emberek tömegét létszám tekintetében kordában tartsák, azok fejlődését, kiteljesedését megakadályozzák.

A másik céljuk ezzel éppen ellentétes, a nagy szaporaság előidézése volt. Ezzel természetesen saját germán, felsőbbrendű, „árja” fajukat akarták jobb helyzetbe hozni. A távlati cél – amelynek elérésére annak a háborús náci nemzedéknek az életében már nem kerülhetett volna sor még a számukra legoptimálisabb körülmények között sem – az volt, hogy sok száz millió főre duzzasszák a németséget, és azok a szó szoros értelmében eluralják Eurázsiát és Észak-Afrikát, a Pireneusoktól Mongóliáig, az Északsarkkörtől Indiáig.

Ezért dolgoztak ezek az emberek olyan lelkesen. És ezért kellett meghalnia annyi szerencsétlen fogolynak, akik pedig senkinek sem vétettek. Belekerültek egy számukra nagyobbrészt átláthatatlan gépezetbe. Kinek volt köztük fogalma arról, hogy dr. Mengele egy „Rassenforschung” („Fajkutatás”) című, úgymond alapvető művön dolgozik, és ahhoz van szüksége ezekre az adatokra? Azért kutatta a cigányokat, a törpéket, az ikreket és vette el ezrek vagy tízezrek életét, hogy egy nem is létező „tudományágat” alapítson és azt számos kutatási eredményével gazdagítsa...?

A kísérletek leírását egy kissé megszakítva, sajnos azt kell mondanunk: mindez elsősorban az ideológusok bűne. Ha nincs az az egész elméleti áramlat, amit Hitler és már előtte is sokan (akikre a későbbi Führer zavaros fejtegetéseit alapozta) hirdettek, akkor az orvosoknak eszükbe sem jut semmiféle

„Rassenforschung”, és senki sem ad hitelt nemhogy a fajok kutatásának, de annak sem, hogy ilyen „fajok” egyáltalán léteznének. Ma már ezen – merem remélni – szerencsésen túljutottunk, de lám, akkoriban Európa kellős közepén nemcsak az amúgy is zavaros fejeket, de képzett elméket is megtévesztettek ezek a tragikus ostobaságok.

És ha csak ennyi lett volna a következmény...! Ha ezek az emberek csak szószékekről harsogták volna a hülyeségeiket, ha nem szerveztek volna mögéjük mozgalmakat, ha nem állítják oda a tömegeket, amelyek segítségével aztán bejutottak a hatalomba, majd megkaptak mindent, amit csak elképzelhettek maguknak – akkor az erőszak ilyen arányú kiterjesztésére sem került volna sor – sohasem.

Ám mint tudjuk, nem így történt. A sötétnek nevezett középkort messze meghaladó módon törtek előre a barbárok, és uralmukat kiterjesztették az élet minden területére. Előbb csak egy országban, ráadásul ott, amely századokon át az európai kultúra egyik legfényesebb földje volt. Utána széthordták a pokol magvait minden irányban, és mérhetetlen szenvedést és pusztulást okoztak százmilliók számára.

A náci orvosok nem fogtak volna bele semmilyen kísérletbe, ha előbb a náci politikai-gazdasági-katonai hatalom nem teremti meg ennek feltételeit. Ha nem hozzák létre a koncentrációs táborokat, ha az oda hurcolt embereket nem veszik ki a törvények hatálya alól. Ha nem jelentik ki, hogy aki nem árja, az nem is ember. Az rosszabb, mint az állat – tehát szabadon megölhető. Ha megölhető, akkor úgyis meg fog halni, hisz ez a sorsa. Ha úgyis meg fog halni, akkor előbb miért ne lehetne rajta kísérletezgetni...?

Különösen akkor, ha mindezt egy felemelő, minden állami intézmény és vezető által szentesített nagy cél – a Birodalom jövője és az árják érdekében teszik!

A nácik számára nagyon sok emberi kérdés igen hamar a számok kérdésévé silányult. Himmler és társai miután 1942

elején a hitleri birodalom vezetői eldöntötték, hogy végeznek az összes európai zsidóval, aki csak a kezükbe kerülhet – kezdték a zsidókat mennyiségnek, mennyiségi problémának tartani. Ez persze látszólag megkönnyítette a dolog elfogadását az alacsonyabb rangú náciknál és szakembereknél.

E szakemberek közé tartoztak a náci orvosok is. Himmler már 1942 késő őszén elrendelte, hogy

szelektálják ki a reménybeli munkaképes zsidókat. A nem munkaképeseket pedig „természetesen” dolgoztassák, amíg lehet, vagy eleve és azonnal küldjék a gázkamrákba. Auschwitz is beindult. A nácik úgy számították, hogy a munkaképes és munkára nem fogható zsidók aránya 3:7-hez lesz. Vagyis hetven százalékukkal végezni kell előbb vagy utóbb, de inkább előbb. Hogy miféle módokon tették azt, lényegében nem tárgya e könyvnek, bár természetesen nem váltak el a dolgok ennyire élesen. Ezért a mi könyvünkben is gyakoriak az utalások kivégzésekre, tömeges elgázosításokra, halálbüntetésre.

A zsidók harminc százaléka lesz csak munkaképes, állapították meg a nácik. Nem tudni persze, hogy miféle számításokra alapozták ezt a feltételezést, ezt az arányt. Lehet, hogy maguk sem tudták. Egyszer valahol „odafönt” elhangzott egy ilyen „adat”, és az rögzült, kezdett terjedni, csorogni lefelé, és mindenki készen kapott, ellenőrzött és persze megkérdőjelezhetetlen információnak hitte.

Végül is mindegy. Amikor a nácik lerohanták előbb Lengyelországot, majd Norvégiától Görögországig majdnem az egész Európát, a sajátos árja álom kezdett valóra válni. Egyfelől a megszállt országokból zsidó szállítmányok kezdtek özönleni a náci haláltáborokba, másfelől a szövetséges országok némelyikében is üldözni kezdték a zsidókat. Néhány nagyon törleszkedő helyi hatalom (Magyarország, Románia stb.) kivételével azonban nem adták át őket a német

szövetségeseknek, így ezek kívül maradtak a haláltáborokon, és nagyobbrészt megmenekültek.

De ezek igen kevesen voltak az egészhez képest. A náci vezetés eleve úgy számolt, hogy legalább hárommillió zsidó maradhat életben egy ideig. Ezeket kár lett volna elpusztítani, jobbára fiatal és egészséges nők és férfiak voltak, akiket a Birodalom javára sok éven át dolgoztathattak. Valahol egy zárójelben persze ezek sorsát is előre látták, és ez természetesen a halál volt. De az még a ködös messzeségbe veszett, most arra koncentráltak, mit és hogyan tegyenek ezzel a reménybeli hárommillióval.

A lengyel és szovjet területek elfoglalása után csakugyan több millió zsidó került a kezükbe. Háromnegyedükkel vagy azonnal végeztek, vagy előbb gettókba tömörítették őket és hagyták, hogy a kitörő járványok, más betegségek, az éhezés végezzen velük. Aztán szelektálták közöttük azokat, akiknek munkát szántak, a többieket pedig a haláltáborokba szállították.

És akkor merült fel a probléma Meg kellett akadályozni, hogy a háború után még hosszú időn át dolgoztatott zsidó és más tömegek ne szaporodjanak saját akaratuk szerint. Sőt, akkor az elgázosítási programot is lefékezhetik, hiszen majd a természetes okok – betegségek, rossz bánásmód, halál – leapasztja a létszámot, és nem kell kivégzésükről gondoskodni.

Nos, a szaporodás meggátlása volt az egyik cél. Erre pedig a költséges és hosszan tartó, ráadásul biztos eredményt nem garantáló addig ismert módszerek helyett Himmler életrevalóbbnak látta a durva, de olcsó és hamar végrehajtható módszereket.

A sterilizálási programok akkor indultak. Most ismét visszatérünk az egyik legnagyobb, élő embereken végzett kísérletsorozathoz, amelynek során a náci orvosok röntgensugarakkal tettek meddővé sok ezer nőt és férfit. Ezt a

témát még nem dolgoztuk fel véglegesen. Már csak azért sem, mert a módszert az évek során számos módon próbálták tökéletesíteni.

Francia és görög zsidó nők, valamint fogoly orvosok és orvosnők számos beszámolója maradt fenn ezekről a kísérletekről. A görög nők úgy kerültek a történetbe, hogy Szaloniki környékén a nácik nagyobb zsidó kolóniát ürítettek ki és szállítottak Auschwitz-Birkenauba. Így amikor éppen beindult egy újabb kísérletsorozat az emlékezetes Birkenau-10-es barakkban – amely furcsa módon a férfitábor kellős közepén állt, minden oldalról szögesdrót kerítésekkel körülvéve és úgy, hogy még az ablakokat is bedeszkázták, nehogy bárki meglássa, mi zajlik a falak között – akkor fiatal görög nőket találtak a kísérletre alkalmasnak. De voltak ott más nemzetiségűek is.

Az a sorozat, amiről most beszélünk, 1943 decemberében kezdődött. A nőkkel folytatott kísérlethez körülbelül 350 nőt gyűjtöttek össze. De ez a létszám nap mint nap változott. Egyesekről kiderült, hogy valamilyen biológiai okból alkalmatlanok, és mivel még semmit sem tudtak a kísérletekről, sőt olyanokat rajtuk nem is folytattak, no meg fiatalok és egészségesek, erősek voltak – hát nem a gázba küldték őket, hanem valamelyik barakkba, ahol még néhány hónapig vagy jobb esetben akár egy évig is húzhatták.

Aztán a kísérlethez váltakozó számú nő kellett annak egyes szakaszaiban, emiatt sem volt állandó a létszám. Akik súlyosan megbetegedtek, azoknál olykor a kór mintegy „felülírta” a kísérleti eredményeket, azok érthetetlenné váltak, eltörlődtek. Ezeket a nőket – mivel már titkok tudóivá lettek – egyenesen a gázkamrákba irányították.

Újabb alanyokat folyamatosan szedtek össze a rámpán az új szállítmányokból is. A létszám tehát változott. Schumann, aki a röntgenkísérleteket végezte, nem volt olyan önálló elme, mint a már emlegetett Clauberg. Schumann csak azt tette,

amit mondtak neki fentről. Nem maga találta ki a módszereit, legfeljebb azok árnyalatnyi változtatásait, ha úgy hozta a szükség. Clauberg – emlékezzünk csak – kreatív volt, szakembere segítségével maga alkotta meg azt a folyadékot, amellyel meddővé tehette volna a nőket.

A dolog érdekessége, hogy már a háború előtti években is létezett egy olyan szer – illogikus lenne gyógyszernek nevezni, hiszen nem gyógyított –, amellyel mesterséges meddőséget idézhettek elő. Ezt „salpingo”-nak nevezték, és akkoriban csak Nagy-Britanniában gyártották. A német orvosok és tudományos kutatóintézetek is onnan importálták.

Amint kitört a háború, természetesen mindenfajta kereskedelem megszűnt a hadviselő felek között. Mivel 1939. szeptember 3-án Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzent Németországnak, amiért az megtámadta szövetségesüket, Lengyelországot (ugyanakkor nem üzentek hadat a Lengyelországot szintén megtámadó, annak felét bekebelező Szovjetuniónak, sőt keblükre ölelték annak diktátor vezérét Sztálint...), a gyógyszerek, vegyszerek és bármi egyéb anyag importja és exportja egy csapásra megszűnt a két ország között.

Ilyen körülmények között az auschwitzi náci orvosok egy ipari jellegű feladatot is kaptak a berlini vezetéstől. „Salpingót” kellett gyártaniok. Ez lett volna a harmadik lehetséges módszer az injekciós beavatkozások és a röntgen-besugárzások mellett – ha sikert érnek el. Minden bizonnyal számba vették ugyan, hogy az addig importált szer igen drága volt, és maguk sem fogják azt olcsóbban előállítani. Különösen nem háborús viszonyok között, amikor igencsak szűkében voltak a szükséges vegyszereknek de még energiának is.

Ennek ellenére ez volt Himmler harmadik, tűzben tartott vasa. Vagyis titokban abban reménykedett, hogy ha nem jön össze sem az első, sem a második módszer, egyik sem lesz

tömegesen és olcsón alkalmazható, akkor a háború tartama alatt az angoloktól „lekoppintott” szert használják, kerül, amibe kerül. Aztán majd ha véget ér a háború és lesz elég idejük, módjuk, pénzük a kísérletekre, akkor feltalálják majd a „salpingo” előállításának olcsóbb módszerét.

Mindazonáltal Himmler és társai szívesebben látták volna, ha egy hazai kutatók által kidolgozott és főleg igen olcsó, tömegesen alkalmazható módszert találnak vagy kísérleteznek ki. Az már csak a kialakult sajátos helyzetből következett, hogy mindhárom kísérletsorozatra ugyanott került sor. Amit a logika diktált, hiszen Auschwitzban találtak együtt sok, arra alkalmas fogoly nőt. Akikkel senkinek sem kellett elszámolniuk, akikkel azt tehettek, amit akartak.

Az angol szert más laboratóriumokban gyártották, mindig egy kicsit eltérő változatban, merthogy a német tudósok jó ideig nem ismerték annak pontos összetételét. A kipróbáló kísérletekre került sor a haláltáborban. A nők egy-egy csoportja kapott a szerből, aztán vártak, majd ellenőrizték a hatást, és ennek megfelelően változtattak a szer összetételén. Persze hetekig, sokszor hónapokig kellett várniok a hatás megismerésére, azért ezek a kísérletek is nagyon lassúak, időigényesek voltak.

Egyes forrásaink szerint e kísérletek során a nők méhébe jodipint fecskendeztek Rögtön utána röntgenfelvételt készítettek a méhről. Mindezt gondosan feljegyezték az illető fogoly kísérleti kartonjára, mellékelték hozzá a röntgenképet is. Huszonegy-huszonkét nappal később a befecskendezést megismételték, de ezúttal nem jodipint, hanem egy másik készítményt juttattak a nők méhébe. Ennek összetételét nem ismerjük. Igazából neve sem volt. A foglyok úgy hallották a kísérletezőktől, hogy azok „F-12/A”-ként emlegették. A foglyok és egyben kísérleti alanyok nem tudták, mi az. Mivel fogalmuk sem volt arról, mit céloznak ezek a kísérletek, hát ki sem találhatták, hogy melyik anyag mi céh szolgálhat. 1944

elején azt a verziót adták be előbb harminc zsidó nőnek, később egy második, már ennél nagyobb létszámú csoportnak is, hogy ettől egészségesebbek lesznek, jobban bírják majd a munkát...

Megint várniok kellett körülbelül három hétig. Ezt követően az első csoport, amelynek hat héttel korábban jodipint, három héttel korábban pedig „F-12/A”-t fecskendeztek a méhébe, most citobáriumot kapott. Ahhoz, hogy ezt fecskendővel beadhassák nekik, előbb ezt vízben kellett oldani. Csak remélni tudjuk, hogy ehhez desztillált vizet használtak a kísérletezők.

Még azt is tudjuk, hogy a jodipint körülbelül 30 százalékos oldatban alkalmazták. Már nem titok az sem – a nürnbergi orvosperek során erre is fény derült –, hogy a rejtélyesen hangzó „F-12/A” maga nem egy terméketlenné tevő szer, hanem kontrasztanyag volt. A preparátumhoz tíz köbcentiméter vizet és ugyanannyi novocaint adtak.

Amíg mindez zajlott, egyre újabb és újabb harminc-ötven-nyolcvan fős csoportokkal kezdték el ugyanazt a három-három hetes kísérletsorozatot. Sejthető azonban, hogy a módszer az egyes csoportoknál apróbb különbségekkel is járt, amiket azonban a kísérleti alanyok nem vettek, nem is vehettek észre. Vagy az egyik szer százalékos aránya, vagy vegyi összetétele változott, vagy nem pontosan ugyanannyi naponta kapták meg az egyes csoportbeliek.

A legtöbbször vért is vettek a nőktől, minimum hetente egyszer. No és azt sem hallgathatjuk el, hogy maguk a befecskendezések is fájdalmasak voltak – a nők sokszor úgy kiabáltak és sikoltoztak, hogy azt az egész barakkban hallották.

Utána pedig magas láz lépett fel. Ez nemegyszer odáig fokozódott, hogy a kísérleti alanyok elveszítették az eszméletüket. Görcsös fájdalmak gyötörték őket, betegen hevertek naphosszat. Arra talán fölösleges is kitérnünk, hogy

ilyenkor minimális gyógyításban részesültek, azt is jobbára csak a szintén fogoly, a kísérletsorozatokban segédszerepre kárhoztatott orvosoktól és orvosnőktől remélhették.

A nők mesterséges meddővé tételéért folytatott kísérletek ezzel nem fejeződtek be. A röntgenfelvételek alapján döntötték el, kit fognak a náci orvosok „operálni”. Ez persze azt jelentette, hogy a fogoly nő egyik vagy mindkét petefészkét kivették, majd arról fényképeket készítettek. Olykor úgy, ahogyan voltak, a kioperált szerveket preparálták és Berlinbe küldték. Valamilyen „tudományos intézetbe”, hallották néha a rab orvosok félfüllel, de a háború után már nem tudták megmondani, hogy e sajátságos küldemények igazi célpontja mi lehetett.

Bevett szokásuk volt a kísérletezőknek, hogy röntgenbesugárzást is alkalmaztak. Mint arról már írtunk, a másik kísérletsorozatnál a besugárzott nők egyik petefészkét hetekkel később kivették, nyilván azért, hogy meggyőződjenek a besugárzás pusztító hatásáról. Aztán néhány héttel később kioperálták a kísérleti alany másik petefészkét is. Minden alkalommal vért is vettek az alanyoktól, és azt egy másik „tudományos kutató részleghez” továbbították ott helyben, szintén Birkenauban. A petefészkeket alaposan megszemlélték, sőt le is fényképezték, és a látottakat megint csak feljegyezték az alanyok kartonjára.

Hogy a náci orvosok – és talán feljebbvalóik is? –mennyire nem figyeltek arra, ami közben a világpolitikában és a hadi helyzetben történt jelzi egy érdekes fordulat. A már többször emlegetett Clauberg SS-orvostábornok és professzor addig járkált Berlinbe, addig kilincselt protektorainál, köztük személyesen Himmlemél is, míg elérte, hogy számára az auschwitzi tábor területén egy újabb kutatólaboratóriumot építsenek! És erre 1944 végén került sor!

Mintha egyikük sem nézett volna a térképre. Mintha nem tudták volna, hogy az oroszok már augusztusban Varsó alatt

álltak (ott is maradtak kerek három hónapig, visszatartva az egész keleti frontot, mert megvárták, míg a lengyel nemzeti – nem kommunista! – ellenállósereg lázadását a németek leverik. Csak utána indultak rohamra és foglalták el Varsót, hogy ott aztán kommunista kormányt ültessenek a nép nyakára...).

Szóval 1944 nyarán a szövetségesek partra szálltak Franciaországban, hónapokkal később pedig már Németország területén is harcoltak, keletről már ott lihegtek az oroszok is – és ekkor Clauberg professzor úrnak új barakkot avarnak az auschwitzi táborban...! A dolog olyan, mint egy abszurd színdarab. Ugyanakkor mélyen tragikus is. No persze mindezeken túlmenően teljesen fölösleges is volt, pocsékba ment sok szerencsétlen fogoly rettenetes munkája. A barakkot ugyanis hiába szerelték fel modem röntgenberendezésekkel, használatba venni már nem tudták. Mint ismeretes, 1945 januárjában az aushcwitzi tábort kiürítették.

Schumann doktor magas volt, fiatal, jóképű – és mivel eredetileg a légierőnél szolgált, hát Auschwitz-Birkenauban nem SS-tiszti, hanem Luftwaffe-egyenruhában jelent meg. A kísérletekhez persze átöltözött fehér köpenybe. Rideg volt, személytelen, mint sok társa. Ő sem embereket látott maga előtt, hanem számokat, nem foglyokat, akiket idehurcoltak egész Európából, hanem csak és kizárólag kísérleti alanyokat.

Amit végzett, az is brutális volt. Úgy is mondhatnánk, hogy személytelenül kegyetlen. Ő a birkenaui 30-as barakkot kapta a röntgenes sterilizáló kísérletek színhelyéül. Ez az ottani női kórház részlege volt, ebben különítettek el számára egy termet. Őt magát persze gondosan felépített erős ólomfal védelmezte a káros sugárzástól – amivel viszont bőven kínálta kísérleti alanyait.

Az ő egyik módszere az volt, hogy teljesen váratlanul hozatott be a tábor különféle részeiből olyan női és férfi

foglyokat, akik addig mit sem tudtak az egészről és nem voltak nyilvántartva sehol mint kísérleti alanyok. De egyetlen pillanat alatt azzá váltak, legalábbis arra az időre, amit ott töltöttek a 30-as barakkban.

Schumann egyszerűen megrendelte előző este, hogy kikre számít. Végső soron e tekintetben mindegy volt, hogy azok a nők már szültek-e valaha is, vagy hogy a férfiak milyen korban voltak éppen. Az ilyesmi különben is elmosódott a táborban. Az ottani lét, a nyomor, a félelem, az örökös feszültség miatt például a nők nagy többsége egyáltalán nem menstruált, mindenki sokkal öregebbnek látszott a koránál.

Schumann csak annyit kötött ki, hogy tizennyolc évnél idősebb, de huszonötnél viszont nem idősebb nőket hozzanak neki másnap reggelre. Közölte, hány ilyen nőre tart igényt, a többi az SS és a felügyelő személyzet dolga volt. Másnap reggel, amikor Schumann megérkezett, a fogoly nők már ott sorakoztak. Reszkettek a félelemtől, mert egyfelől nem tudhatták, mi vár rájuk, másfelől minden ilyen rendkívüli esemény – mint ez a berendelés is egy addig ismeretlen barakkba – éppenséggel a halálos ítéletüket is jelenthette.

És nem is tévedtek sokat. Csakhogy az a halál nem azonnal következett el. Hoztak persze férfi foglyokat is, ezeket is a várószobában

sorakoztatták fel. Nem ugyanott, ahol a nőket. Aztán felváltva engedték be hol a női csoportokat, hol meg a férfiakat. Aki belépett, annak megparancsolták, hogy vetkőzzön le és hová álljon. A nőket a doktornak segédkező, szintén fogoly személyzet két fémlap közé helyezte, ezek a nemi szervek magasságában helyezkedtek el. Aztán a lapok rászorultak a sovány, kizsigerelt testekre, elöl a has aljára, hátul a fenekükre. Amikor jelentették Schumann doktornak, hogy „Fertig!”, vagyis készen van, az alany elfoglalta a megkövetelt testhelyzetet, Schumann behúzta az ólmozott ajtót, és percekig „nyomta” a röntgensugarakat. A bekapcsolt

gép zümmögött, és egy-egy „kezelés” (mert a foglyoknak, ha ugyan mondtak valamit, ezt a szót használták) több percig tartott. Az emberek nem nagyon tudták, mennyi idő telt el így. Voltak, akik úgy érezték, hogy öt-hat percnél is tovább tartott. A pontos időtartam feltehetően a kísérletsorozat különféle szakaszaiban változott, hol rövidebb, hol hosszabb lehetett. Ezt sok tényező befolyásolhatta.

A férfiak péniszét és herezacskóját egy fémlapra helyezték, és más irányból sugározták be. Úgy a nők, mint a férfiak később fajdalomra panaszkodtak. Sok nő tapasztalta később, hogy mintha megégették volna a bőrét – ami nyilván abból eredt, hogy a szokásos röntgenezés másodpercei helyett hosszú perceken át kapták bőrükre, testükre és testükbe az ártalmas sugarakat Ezek a fájdalmak azután fokozódtak.

Később odáig fejlődtek, hogy a nők ágynak estek, és némelyiket hosszan kezelték. Akkor még szóba sem jött elpusztításuk, mert szükség volt rájuk. Hetekkel később – függetlenül állapotuktól – minimális érzéstelenítést követően kioperálták egyik petefészküket és újabb hetekkel később a másikat. Sokan különféle szövődményeket kaptak – már előtte is. De a barbár módon, tíz perc alatt végrehajtott műtétek csak rontottak állapotukon. Mindennapos dolog lett a 30-as barakkban végzett kísérletek után a hasüregi fertőzés, a magas láz, a szepszis állapota.

Némelyik nő valósággal lebénult, nem tudott mozogni. Megint mások felpuffadtak, vagyis ödémát kaptak. Arról nem is szólva, hogy lelkileg rettenetes hatást gyakorolt rájuk, amikor felfogták, mi is történt velük. Hogy meddőek lettek! A zsidó kultúrában a nők termékenysége alapvetően fontos dolog.

A második sorozatban már nem is tizennyolc fölötti, hanem szinte kivétel nélkül tizenhat, tizenhét éves, filigrán testű görög kislányok lettek a kísérleti alanyok. Képzelhetjük, hogyan hatott rájuk a tudat, hogy még el sem kezdték szinte a

felnőtt életüket, már biztos, hogy nem mehetnek majd férjhez. Persze a későbbi események fényében az is csoda, ha közülük valaki egyáltalán életben maradt. Szerencsére akadtak ilyenek is, és ők is megjelentek később a nürnbergi bírák előtt – mint a náci vádlottak ellen valló terhelő tanúk, természetesen.

Nem jártak jobban a férfi foglyok sem. Itt negyven fős kísérteti csoportokat hoztak létre. Akiket besugároztak, azokat hetekkel később ismét hívatták. Elsőre egy nagyon durva módszerrel minimális mennyiségű spermát vettek tőlük, amit szintén vizsgálatra küldtek a kioperált női petefészkekkel együtt. A cél természetesen az volt, hogy megtudják: mennyi ideig és milyen módon kell besugározni egy férfit, hogy az terméketlenné váljon, miközben munkaképes marad?

De persze ezzel nem úszták meg az alanyok. Újabb hetek múlva ismét hívatták őket, és előbb az egyik heréjüket operálták ki, később a másikat is. Állítólag voltak esetek, amikor már az első heréből sikerült a laborban megállapítani kétséget kizáróan, hogy az alany meddővé vált. Férfiak esetében úgy is mondhatjuk: magtalan lett. Ilyenkor a második heréjét meghagyták, bár ez sem volt törvényszerű. Schumann doktor és társai olykor a „biztonság kedvéért” meg akartak győződni a magtalanságáról egy második próba árán is...

Ezen operációkat is érzéstelenítés nélkül végezték és más, a kísérletekben nem érintett foglyok később elmondták: az éppen műtött alanyok ordítása messzire hallatszott.

A sebek elfertőződtek, és természetesen a férfi rabok lelkét is megviselte a kasztrálás ténye, legalább annyira, mint a meddővé tett nőkét. A sebek éppen a besugárzás miatt nehezen gyógyultak, vagy sehogyan, és sok rab belehalt az ott szerzett műtéti sérülésekbe.

Nem árt megjegyezni, hogy nem csak zsidó férfiakat kasztráltak Schumann kísérletei során. Megesett, hogy több tíz fiatal és még teljesen egészséges lengyel férfira is ez a sors

várt őket különben ezzel a besugárzással eleve halálra is ítélték. Nehéz elhinni, Hogy egy olyan képzett orvos, mint Schumann ne tudta volna, mi vár azokra, akik ilyen nagy adagot kapnak. Mert bizony a lengyelek nemi szervei előbb csak begyulladtak, később valósággal lerohadtak az élő testről. Az alanyok rettenetes fájdalmai semmihez sem mérhetőek, fetrengtek a kíntól, bár a szintén fogoly orvosok titokban próbáltak rajtuk segíteni, valami orvosságot találni minderre. Ám ez lehetetlen volt, a sugárfertőzést semmivel sem gyógyíthatták. Mi több, még a fájdalmakat sem enyhíthették. Amikor a lengyelek állapota semmit sem javult, egyszerűen a gázkamrákba irányították az egész csoportot.

Jó lenne persze tudni, hogy végső soron hány férfi és nő járt így... A híres német alaposság és a „mindent leírni, mindenről legyen papír”-kényszer ellenére sem lehetünk biztosak a dolgunkban. Az adatok egy részét ugyanis szándékosan megsemmisítették, másfelől a rettenetes háborús zűrzavarban egész irattárak vesztek el. Elég, ha arra gondolunk, hogy egyes orvosok az egész, őket terhelő kutatási anyagot állandóan maguknál hordták egy aktatáskában – és mielőtt fogságba estek akár az amerikaiaknál, akár az oroszoknál, gondoskodtak annak megsemmisítéséről. De jusson eszünkbe az is, hogy amikor az auschwitzi tábort 1948 januárjában felszámolták, nyilván rengeteg terhelő iratot semmisítettek meg. Ez érdekében volt az akkori táborvezetésnek.

Ezért inkább az efféle „érzékeny adatok” tekintetében csak az akkor ott lévők visszaemlékezéseire számíthatunk. Természetesen nem a német orvosokra gondolunk ekkor, akiknek az volt az érdekük, hogy mindent letagadjanak. Közülük a legtöbben elrejtőztek, megszöktek. Akik a nyugati szövetségesek fogságába kerültek, azok előbb-utóbb lelepleződtek. Kár tagadni, hogy maga a (nyugat)német társadalom akkoriban nem vetette ki őket magából, és még tíz

évvel később is megesett, hogy ezeket az embereket – ha rövid börtönbüntetést kaptak is – afféle félreértett hősökként ünnepelték. Mellesleg efféle magatartás még Clauberg esetében is megfigyelhető volt.

Azon orvosok, akik szovjet fogságba kerültek, tanulságos utat jártak végig. Bármilyen hihetetlenül is hangzik: azok az oroszok, akik a nürnbergi perben végig igen könyörtelennek mutatták magukat (mellesleg helyesen, hisz a nácikat nem kellett sajnálni, ezerszer akkora büntetésekre is rászolgáltak volna...), azok az ő kezükbe került nácikkal egyáltalán nem bántak rosszul. Ismeretes, hogy a rakéta-, repülő- és egyéb kutatásokkal foglalkozó szakembereket ezerszámra hurcolták magukkal, és azok egy évtizeden át segítették ezen iparágak és kozmikus kutatások kifejlesztését a Szovjetunióban. A náci orvosokkal pedig saját katonáikat is gyógyíttatták. Tudunk olyan háborús bűnösről, akit ha el is ítéltek, csak azért tették, mert az ő katonáikkal bánt rosszul! Az Moszkvában senkit sem érdekelt, hogy ez vagy az a náci orvos zsidók ezreit vagy tízezreit ölte meg! Az ott nem számított bűnnek, és a nyugatiaknak sem adták ki ezeket a körözött bűnözőket.

Visszatérve tehát a hiányzó statisztikai adatokra, a viszonylag legpontosabbakat a kisegítő személyzettől kaphatták meg az érdeklődő hatóságok, intézmények és kutatók. Az asszisztensként foglalkoztatott és túlélő raboktól, no és még inkább a fogoly orvosoktól. Akiket persze senki sem kérdezett annak idején, hogy szeretnének-e részt vállalni egy-egy ilyen embertelen kísérletsorozatban –, egyszerűen megparancsolták nekik. És még örülhettek is, mert sokszor nem is titkoltan ez volt az ára további életben maradásuknak.

Nos, ilyen doktoroktól tudható, hogy a Schumann-féle röntgenes sterilizációs kísérletekben összesen minimum 1000 nőt és férfit tettek meddővé, illetve magtalanná. Minden száz férfiból legalább kilencvennek kivették mindkét heréjét, 10-nek csak az egyiket.

A dokumentumokat – ahogyan ez Európában szokás – latin nyelvű orvosi meghatározásokkal írták tele. Minden kasztrálást, petefészek-eltávolítást stb. feljegyeztek a kartonokra, latinul. A kiterjedt kartonrendszernek sok haszna volt – az orvosok, a kísérletezők számára. Ezekből sok egyéb adatra is következtetni lehetett. Az például, hogy a különböző szakaszokban az alanyoktól levett vér milyen sajátosságokat mutatott, vagy hogy mikor mekkora lázuk volt milyen egyéb tüneteket produkáltak stb., arra engedett következtetni, hogy a jövőben – a módszer általános használata esetén – hogyan kell kivédeni az ilyen fertőzéseket, komplikációkat. Mert hiszen Himmler egyik legfőbb utasítása és egyben elvárása úgy szólt: a módszernek nem szabad kiesést okoznia a munkában! Vagyis a besugárzott rabszolga vagy rabszolganő a lehető legrövidebb időre essen ki a munkából.

De a legjobb, ha egyáltalán nem esik ki. Ha például azzal az elmésnek tűnő rejtett besugárzással is elintézhető a dolog, amibe az alany nemhogy nem betegszik bele – de még csak észre sem vészi, hogy sterilizálták!

Nos, a probléma igazi súlya nyilván abban rejlett, hogy két ellentétes kívánalomnak kellett volna eleget tenni, egyszerre. Ha ugyanis diszkréten és fájdalommentesen akartak valakit besugárzással sterilizálni, akkor nem adhattak túl nagy adagot, hisz azt az alany észrevette volna. A kis sugárzás viszont nem okozott teljes meddőséget vagy magtalanságot, esetleg nem okozott ilyent egyáltalán.

Ha viszont a biztos hatásra törekedtek, akkor brutálisan nagy adagot kellett adni, amit az alany nemhogy észrevett, de egyenesen bele is betegedett!

Tehát valami középutat kellett (volna) találni, de ez nem ment. Igazából nem tudható, hogy miért hagyták abba a kísérleteket. Nyilván a felsőbbség tudtával, sőt beleegyezésével történt ez így. És mivel tudjuk: Himmler és társai semmi pénzért nem adták volna fel a dolgot, továbbra is

törekedtek az alapvető cél elérésére – hát valahol egy másik „fronton” sikerült valami eredményt felmutatniok. Az SS Birodalmi Vezetője nem arról volt híres, hogy csak úgy, egyszerűen lemond arról, amire pedig olyannyira vágyott.

Mivel közöltük már az egyik fő bűnös orvos, Clauberg életének további részleteit is – röviden –, hát ugyanilyen távirati stílusban álljon itt Schumann további életpályája is. A doktor, miután az auschwitzi kísérleteket befejezettnek nyilvánították, áttelepült Ravensbrückbe. Ez egy női koncentrációs tábor volt. Itt állítólag 12-14 éves cigánylányokon folytatott valamilyen, közelebbről nem ismertetett kísérleteket.

Nyilván nagyon gyakori, sőt mondhatni közönséges nevének köszönhetően a háború után hiába keresték őt. A nürnbergi orvosperek egyikének eredményeképpen ő is felkerült a körözött háborús bűnösök listájára, amelyhez fényképet is mellékeltek. A kép persze régi volt, az orvos neve pedig gyakori – legyen elég annyi, hogy mivel Schumann önként (természetesen...) nem jelentkezett a hatóságoknál, hát azok nem találtak rá. Amihez érthető módon hozzájárulhat az is, hogy a német bűnüldöző intézmények – különösen a háború utáni években – nem is nagyon törekedtek arra, hogy ismét újabb százak és ezrek életében vájkálva még rosszabb bizonyítványt állítsanak ki a németségről.

Így aztán Schumann meglapult és orvosi praxist (!) folytatott valahol az isten háta mögött, vidéken. Ám ennek az időszaknak is vége szakadt, mert valami irategyeztetésnél mégiscsak lebukott. Rájöttek, ki ő, de mire érte küldték a rendőröket, a doktornak nyoma veszett. Sikerült titokban elhagynia Németországot, és meg sem állt... Afrikáig.

Több országban élt, az egyikben hét vagy nyolc éven át egy kórházat vezetett, és azt beszélték később: megszállottan dolgozott. Feltehetően valamiféle vezeklési kényszer fogta el.

Itt csakugyan gyógyított, méghozzá igen rossz körülmények között. Ám egyszer rátalált egy újságíró, aki persze nem ismerte valódi kilétét, de írt róla egy lelkes hangú cikket, és közölte fényképét is. Akkor egy auschwitzi túlélő felismerte a férfit, otthon megint felcsaptak körülötte a hullámok. Schumann ekkor otthagyta kórházigazgatói állását és az afrikai kontinens másik végébe menekült, ahol újabb évekig meghúzhatta magát. Tizenegy évvel a háború vége után, 1966-ban sikerült elérni, hogy kiadják őt Németországnak. Ha Afrikában vezekelt is, a német bíróság előtt megint a régi lett és vagy tagadott mindent, vagy amit rábizonyítottak, abban saját bűnrészességét igyekezett csökkenteni, szinte jelentéktelenné tenni önnön szerepet. Mivel tanúként felvonultak egykori kísérleti alanyai (akik még éltek egyáltalán...), hát végül is elítélték. Ám már Afrikából is súlyos betegen tért haza, néhány trópusi nyavalya kínozta, amihez még más kórok is társultak. Végül is nem sterilizációs kísérletei, hanem más rábizonyított bűnök miatt vonult börtönbe, de ott is folyton beteg volt. Ezért végül szabadlábra helyezték, gyógykezeltette magát, de 1983-ban súlyos betegen halt meg.

Hogy megszüntessük a sterilizációs kísérletek leírásának egyhangúságát, ideje szót ejteni másféle eseményekről is.

Úgy Dachauban, mint Auschwitzban folytattak fiziológiai jellegű kísérleteket is. Ezekkel az emberi tűrőképesség határait akarták vizsgálni, és nem kétséges – bár ennek sem sok nyoma maradt –, hogy ezeket a kísérleteket nem Himmler vagy egyáltalán az SS, hanem inkább a szárazföldi hadsereg megrendelésére végezték. A Wehrmacht a szélsőséges hőmérsékleti körülmények kutatásában volt érdekelt.

De ne feledkezzünk meg a Hermann Göring-féle Luftwafféról sem. A légierőnek is akadtak speciális kívánságai, amelyeket foglyokon próbálhattak ki. Ezért az ilyen kísérletekről együttesen szólunk alább.

Dachauban egy dr. Rascher nevű orvos ügyködött. Ő különben szintén az SS tagjaként, sőt tisztjeként dolgozott a táborban (SS-Hauptsturmführer, „főrohamvezető” rangban volt). Azt is tudjuk, hogy Rascher doktor nem volt megelégedve a kísérletek helyszínével, az ottani körülményekkel és főleg a „szegényes emberanyaggal”. A lelkes doktor többre vágyott, és 1943. február I7-én Himmlemek küldött levelében fel is panaszolta a szerinte mostoha körülményeket.

Nem tudni, csak arról volt-e szó valójában, hogy Rascher jobb feltételeket akart magának kialkudni – vagy addigi kudarcait próbálta ezzel a levéllel magyarázni, netán leplezni? Lehet, elmaradt az egyes fázisokkal az előre elkészített kutatási tervhez képest, és most mindenképpen ki kellett mosnia magát Himmler előtt? Tény, hogy azt sugallta az SS Birodalmi Vezérének: őt és eszközeit és az egész kísérletet helyezzék át Auschwitzba!

De miféle kísérletekről volt itt szó? A hadsereg adta az ötletet. A haditengerészetet is nagyon

érdekelte a dolog. A Kriegmarine emberei régóta tudták, hogy a Németország, a német flotta által aránylag könnyen elérhető tengerek nagyon is északon fekszenek és vizük hideg. Elég belegondolni abba a közismert ténybe, hogy ha akkor vagy manapság valaki az Anglia körüli vizeken, Norvégia vagy Izland partjai előtt, de lényegében akárhol a brit és amerikai-kanadai partok között a tengerbe kerül, az maximum tizenöt percig bírja ki az alig pár fokos vízben. Aztán a szervezete lehűl, és az ember elpusztul. A tengerész, hajós vagy bárki, aki ilyen alacsony hőmérsékletű vízbe került, hamar életét veszíti.

A német hadvezetést tehát több okból is nagyon érdekelte, mit bírhat ki egy ember a jeges vízben, meddig és milyen körülmények között. No és miképpen lehetne javítani a túlélési esélyeket?

Doktor Rascher egyik kísérletsorozatának alighanem a légierő volt a megbízója. Ennek ellenére a földrajzi szélesség miatt, amelyen Dachau feküdt, a kísérleteket hideg, jeges vízzel végezte el. A levegő hőmérséklete ott sohasem zuhant le annyira, amennyire szükséges lett volna.

A Luftwaffe attól féltette az embereit, hogy a nagyon nagy magasságban szálló gépeken esetleg megfagynak. Ezt persze különféle eszközökkel kivédhették volna (például fűtik a különleges vadászgépek amúgy sem túl nagy pilótafülkéit). De Göring utasítására a légierő szakemberei azt szerették volna tudni, hogy milyen negatív hőmérsékleten, tehát hány mínusz foknál mennyi ideig bírja ki egy viszonylag felöltözött ember. És ha a hideg csökken, mennyivel tovább bírhatja, ha pedig a hideg még növekszik, mennyivel rövidebb idő marad számára?

Rascher doktor nem tudott eleget tenni a kérésnek, hiszen ahhoz a sarkvidékre kellett volna költöznie. Ám egy másik német tábor mellett sikerült olyan „hidegkamrákat” felépíteni, ahol elvégezhették ezt levegővel is. Az eredményről nem tudunk beszámolni.

Voltak olyan légkamrák is, ahol koncentrációs táborok foglyain azt tanulmányozták, hogy a különféle légnyomások, illetve annak hiánya milyen gyorsan végez egy emberrel... Ezek valódi gyilkos kísérletek voltak. Nem olyanok, ahol az orvosok beadtak valami szert, aztán hetek teltek el, miközben lesték-várták az eredményt. Így tudnivaló volt, hogy akit egyszer belöktek egy ilyen vastag üvegfalú, vagy ilyen kerek ablakokkal ellátott kamrába, ahonnan aztán a gépek elkezdték kiszivattyúzni a levegőt – ott az a fogoly mindjárt meg fog halni. Vérzett a tüdeje, görcsösen rángatózott, a teste felpüffedt – sőt az is megesett, mint egy újabb kori horrorfilmben: hogy a nyomáskülönbség szétvetette a testét. Ilyenkor véres húscafatok, kiszakadt belső részek repültek szét és kenődtek az üvegfalra, majd csúsztak le rajta

vérpirosan... Bizony akadtak olyan kutatók, gyengébb idegzetű orvosok

is, akik az első négy-öt ilyen esetnél még nem bírták elviselni a látványt. Márpedig ott kellett lenniök, felírni mindent, amit láttak. Egy ízben az egyik ilyen kísérletnél állítólag filmre is vették a rettenetes eseményeket.

Mivel igen hosszas kísérletekre volt szükség ahhoz, hogy megállapítsák, egy átlagos ember milyen légnyomáskülönbségeket bír ki, bizony sok kísérleti alanynak kellett meghalnia. Az asszisztencia szorgalmasan feljegyezte minden egyes alkalommal, hogy milyen fizikai állapotban volt a fogoly, aki mondjuk a 344-es számú kísérletben részt vett. Minél frissebb volt, vagyis minél később került be a táborba, annál jobban bírta a terheléseket. Hiszen volt még ereje, még nem pusztította el idegeit és izmait a tábori létezés, a sok éhezés, a fegyelmezések, a kimerítő életmód.

Nagyon kevés adatunk van arról, hogy valamiféle „fagyási kísérleteket” végeztek Auschwitzban is. Sőt, mintha itt is doktor Mengele bukkant volna fel, bár ez az adat meglehetősen bizonytalan eredetű.

De tény, hogy ha nem is Rascher doktorral, hanem másokkal és talán más táborokban is – de folytak olyan kísérletek, amelyek hőmérsékleti sérülések kivédését célozták. Például a náci kutatók számos kísérlet – értsd: számos emberi élet – árán megállapították, hogy mikor és hogyan következik be egy-egy ember megfagyása és fagyhalála. Lehet, erre is szüksége volt a hadseregnek? Netán azért, hogy újfajta védőruhákat kísérletezzen ki?

Mindez nagyon is valószínű. Aminthogy az is, hogy úgy a légierőnek, mint a haditengerészetnek – és logikusan véve: a Wehrmachtnak, vagyis a szárazföldi hadseregnek szintén – érdekében állt megtudni ezeket az adatokat Mivel erre nézve sok bizonyító irat nem maradt fenn, el kell fogadnunk, hogy a náci katonai vezetés – és ennek élén maga Adolf Hitler állt! –

rendelte el ezeket a kutatásokat. Aminthogy azonban azt sem feledhetjük, hogy az örökké

lelkes és oly buzgó, a maga Führerét meg egyenesen imádó Himmler, a rendőrség és az SS vezetője is benne lehetett a dologban. Például azzal, hogy miután valaki felvetette előtte az ötletet (saját ötletei nem nagyon voltak), hát felkarolta az ügyet, és mielőtt a hadseregnél bárkinek is eszébe jutott volna, ő javasolta nekik ezt a „kutatási témát”.

Tény: van néhány tanúvallomás, amely szerint Auschwitz egyik kísérletezésre használt épületében láttak nagy tartályokban jeges vizet – jégdarabok úszkáltak bennük – és azokban embereket. Egyesek meztelenek voltak, mások viseltek valamiféle ruhát, sőt akadt olyan tanú, aki búvárruhás embereket is látott!

Fel kell tételeznünk, hogy ez utóbbiak természetesen nem foglyok, nem kísérleti alanyok voltak. Hanem a német segédszemélyzet, sőt talán éppenséggel katonai személyek. Mondjuk a haditengerészet a Kriegmarine búvárai. Őket rendelték ki, hogy ellenőrizzék és segítsék a kísérletezőket, akiknek nyilván nem lehetett nagy gyakorlatuk efféle „vizes” dolgokban. Ehhez viszont a minden tengertől elég messze fekvő Auschwitzba eredeti tengervizet kellett szállítani, hiszen a kísérleteknek a valódihoz leginkább hasonlító körülmények között kellett lezajlaniok.

Ismervén a nácik szokásos, végül szinte mindig halállal végződő kísérleteit, arra is gondolhatunk: a búvárok másik feladata a kísérlet végére elhalálozott alanyok kihozatala volt. Akik megfagytak, eszméletüket veszítették, a vízbe fulladtak és lemerültek a medence fenekére...?

De térjünk vissza Rascher doktorhoz. Ő büszkén jelentette egyenesen Himmlerhez címzett

levelében, hogy egy saját teóriáját szeretné bebizonyítani kísérleti úton. Rascher doktor ugyanis azt állította: a fagyos levegővel lehűtött emberek ugyanolyan gyorsan

felmelegíthetőek, mint azok, akiket hideg vízben hűtöttek le. Túl azon, hogy a dolognak nem sok értelme látszik az első

pillanatban, különösen összevetve a két lehűlési, majdnem-megfagyási esetfajtát – már érthető, hogy erre is a hegymászóknak, a téli sportok kedvelőinek és elsősorban a hadseregnek lehetett szüksége. A haditengerészetet valóban érdekelhette, hogy ha emberei vízbe estek és csaknem megfagytak, milyen módon lehetne visszahozni az életbe. Ez és csak ez volt itt a lényeges. Annak, hogy a levegővel lehűtötteket milyen gyorsan lehet visszahozni az életbe a vízben lehűltekhez képest, nincsen jelentősége. Csak az számíthat, ha mindkét csoport embereit eszméletre téríthetik!

Nos, Rascher doktor a maga dachaui módján fogott a feladatához. A kutatás – vagy inkább kísérletezés – első szakaszában nagyon is „természetes” módon jártak el. Télen a dermesztő hidegbe meztelenre vetkőztetett foglyokat zavartak ki a tábor egyik terére, amit persze szigorúan őriztek. Senki sem láthatta, mi történik ott. Viszont hallhatta! Ugyanis a csaknem fagyhalálra ítélt emberek rettenetesen jajgattak. Jajgattak nappal és éjszaka, míg csak egyáltalán hang jött ki a torkukon. Rascher ezt a jajgatást még Himmlernek írott levelében is felemlegette. Mi több, ez volt az egyik ok – a hőmérsékleti tényezőkön és az Auschwitzban fellelhető sokkal több kísérleti alanyon kívül –, amely miatt szerette volna onnan áttenni a kísérleteket máshová. Dachauban ugyanis a kis táborban nem volt egyszerűen olyan hely, ahová elvihette volna félig fagyasztott foglyait és ahol a többi fogoly ne hallotta volna ezek jajgatását, szenvedését...

A Rascher-fele kísérletben részt vevő foglyok, általában férfiak, 9-14 órát álltak kint a jeges télben. Addigra testhőmérsékletük 27-29 Celsius-fokra hűlt le. Ez lényegében szinte halálosnak számított. Végtagjaik addigra elfagytak. Nem tudjuk persze, hány fok volt ekkor a levegő hőmérséklete, de ennek nincs is nagyobb jelentősége.

Ugyanis állhat valaki meztelenül mínusz húsz fokban is – ha ez csak egy perc, túléli. De ha mínusz 5 fokon áll órákig vagy 10 órán keresztül anyaszült meztelenül, akkor a szervezete veszélyesen lehűl, sőt a végtagok elfagynak. A szervezet ugyanis úgy védekezik a mindenfelől rátörő hideg ellen, hogy a vérkeringést egyre kisebb körben tartja fenn, általában a végtagok kihagyásával erősíti meg. Ezzel azokat mintegy kiselejtezi, halálra ítéli – azért, hogy a többi testrésznél sokkal fontosabb törzs minél tovább maradjon életben és végezhesse fenntartó funkcióit (légzés, vérkeringés).

Rascher doktor azt akarta bebizonyítani, hogy nem csak a vízben lehűlt testeket, hanem a levegőben lehűlteket is úgymond életre lehet kelteni. Ehhez forró vizes fürdőt használt. Maga dicsekedett azzal Himmlernek, hogy körülbelül harminc fogollyal végezte el ezt a kísérletet. Amikor a szerencsétlen alany már halálra váltan feküdt a jégen és végtagjai „fehérre fagytak” – mint Rascher feljegyezte – legkésőbb egy órás forró vizes fürdetés után mindegyik visszahozható volt az életbe, visszatért vérkeringése és normális testhőmérséklete.

Azt állította ez az „orvos”, hogy haláleset nem történt a kísérletek során, ami nehezen hihető. Mi több, azzal dicsekedett, hogy mindössze néhány kísérleti alany panaszkodott másnap némi „fáradtságra” és „enyhe hőemelkedésre”. Tehát még csak nem is lázra...?

Rascher biztosan fanatikus volt. Az ilyenektől pedig minden kitelik. Ezt megtapasztalhatták egyrészt a kísérleti alanyok, akikkel bizonyíthatóan nagyon rosszul bánt és akik ezért gyűlölték. De nem jártak vele jobban a felettesei sem, hiszen semmilyen körülmények között nem volt hajlandó lemondani vágyairól, a realitások nem érdekelték. Például a dachaui táborban többször egymásután tífuszjárvány lépett fel, a tábort le is zárták, ember a kapukon se ki, se be. Sőt, egyes fertőző gócként nyilvántartott barakkot vagy táborrészt

még külön is megerősített őrséggel láttak el, és a táboron belüli közlekedés is csaknem teljesen megszűnt.

Ilyen körülmények között mások nem gondoltak volna kísérletezésre. Rascher doktor bezzeg nem tartozott ezek közé! Többször egymásután beoltatta magát tífusz ellen, és folytatta a kísérleteit...

Ma már nem titok az sem, hogy Rascher és Himmler egyik személyes találkozásuk alkalmával az SS Birodalmi Vezére, ez az önjelölt „tudós” is sugallt egy módszert az orvosnak. Méghozzá azt, hogy ha már kellően alacsony hőmérsékletre hűtötte a kísérleti alanyokat, akkor vigye őket szaunába! Ott, forró levegővel és gőzzel élessze fel őket, ne forró vizes kádban, ahogyan a fentebb leírt kísérletek folytak.

Az más kérdés, hogy tisztán technikai okokból Rascher nem volt képes ezt megvalósítani és maradt a kádaknál. Amit Himmler aligha vett jó néven.

Rascher különben azok közé tartozott, akik a német légierő kérésére úgynevezett „magas légköri kísérleteket” is végeztek. Az orvos légritkított kamrákban helyezte el a foglyokat, és azokban csökkentette a nyomást. Írtunk már előbb efféle kutatásokról. Nos, a háború után derült csak ki, hogy ezek egy részét Himmler szintén Rascher doktorra bízta.

Himmlerhez intézett kéréseit gyakorta nem teljesítették. Dr. Sigmund Rascher többször egymás után mást tett, mint amit Himmler sugallt, pedig hát hithű náci volt ő is. Csak éppen sokat tudott, feltehetően. Amikor már közeledett a vég, Himmler azért egyszer még gondolt rá...

Mivel az eddig nagy kísérletezők későbbi sorsára is vetettünk egy-egy pillantást, itt hát Rascher doktorról is meg kell emlékeznünk. Bizony Himmler egy idő után valószínűleg megelégelte, hogy ez az orvos folyton rá hivatkozik hivatalos leveleiben, hogy azt terjeszti: ezt vagy azt az ötletét a Birodalmi SS-Vezér sugallta vagy egyenesen elrendelte. Ezért aztán 1945 februárjában titkos parancsot adott, amelynek

eredményeképpen Rascher doktort, az SS hithű tagját, az igazi nácit – kivégezték.

„A nép meglátta a zsidóban az idegen testet és annak megfelelően viselkedett vele.”

(Adolf Hitler)

Hatodik fejezet

Végtelen szenvedés

Nyilván észrevették már, hogy bár a fejezeteket nyitó Hitler-idézetekben – a náci közgondolkozást erősen befolyásoló mottókban – csak a Führer zsidókkal kapcsolatos gondolataiból tallózunk (egyik ostobább hazugság, mint a másik...), a nácik korántsem csak a zsidókkal álltak hadilábon. Akadtak más „faji” problémáik is. Minden szlávot eleve alacsonyabb rendű embernek tartottak, ugyanakkor kétségeik voltak néhány olyan néppel, amelyet nem tudtak hová sorolni. A bolgároknak például csak a nyelve szláv, ők maguk török eredetűek. Vagy ott voltak a románok, akik szövetségesek lévén rászolgáltak a bizalomra, viszont mint afféle „balkáni népség”, nem érdemeltek semmiféle tiszteletet, és nem is kaptak a németek részéről soha. Hasonló volt a helyzet a magyarokkal is. Hitler őket is valamiféle undorító keverék-népnek vélte, de kezdetben – mert a magyarok is a németek szövetségesei voltak – hát türtőztette magát. Titkos terveiben azonban (mint arra később fény derült) a magyaroknak is ugyanolyan alárendelt, sőt rabszolga-szerepet szánt, mint a szlávoknak. Berlinből nézve persze Budapest is a Balkánon feküdt. (Ez a nézet nagyon, nagyon sokáig megmaradt a németek fejében. Ehhez egy kis adalék: az ADAC (nyugat)német autóklub minden évben Európa-térképet küldött tagjainak. Nos, ebben Magyarország évről évre rendületlenül a „Balkáni Országok” (Balkanländern) címszó alatt volt található, még 1985-ben is...)

Voltak olyan „fajok”, amelyekkel nem igazán tudtak mit kezdeni. Ugyanis egyfelől elismerték, hogy az árják az Indus völgyéből származnak, tehát eredetileg indiaiak voltak. Onnan hozták magukkal az ott máig kultikus jelképnek számító szvasztikát, vagyis a horogkeresztet.

Ugyanakkor a cigányok is indiai eredetűek. Itt Európában valóságos páriák. No de akkor most velük mi legyen? Netán árják...?

Ezt semmiképpen sem engedhették meg. Két tényre hívjuk itt fel a figyelmet Az egyik: nagyon, de nagyon ritkán megesett, hogy egyes foglyokat szabadon bocsátottak a koncentrációs táborokból. Valamiféle fontosabb nyugati vagy lengyel, esetleg orosz személyiségek elhagyhatták a tábort, ha elég erős érdekek és fontos személyek álltak ki mellettük, ugyanakkor – szinte hihetetlen, de igaz – Auschwitzból például időnként cigány foglyokat is szabadon engedtek!

Méghozzá olyanokat, akikkel előzőleg doktor Mengele „foglalkozott”. Nem kifejezetten kísérletezett velük, legalábbis látható nyomot nem hagyott rajtuk. Valami okból tehát a cigányok egyfelől teljesen elnyomott nép voltak és maradtak, hisz senki sem állt mögöttük, egyetlen állam sem. Mi több, a németek által megszállt vagy velük szövetséges államok egyáltalán nem védelmezték ezeket a polgáraikat. Ahogyan a zsidók mellett is csak szórványosan álltak ki.

A másik meglepő tény az volt, hogy a nácik mintha nem tudták volna végleg eldönteni, miként értelmezzék a cigányságot. Az 1935-ös nürnbergi „fajvédő, törvények” ugyan elég pontosan meghatározták ezt is, de némi habozás mindig maradt a dolgok mögött. (Közbevetés: 1945 után éveken át éppen ezért volt Nürnberg a háborús bűnösöket elítélő nemzetközi katonai törvényszékek színhelye, hogy ott kapják meg méltó büntetésüket azok, akik előzőleg ugyanabban a városban a „faj tisztaságát” harsogva hoztak emberellenes törvényeket.)

Az NSDAP, vagyis a német nemzetiszocialista párt (amit Hitler alapított) ideológiai szakembereiben is lehetett némi zavar e tárgyban. Mert bár úgy a zsidóságot, mint a cigányságot is a német nép organikus ellenségeként határozták meg – ezzel kimondatlanul is, de eltávolításukról, később elpusztításukról döntöttek –, még ugyanabban az évben pszichiáterek és más orvosok csoportját... cigánykutatással bízták meg!

Doktor Robert Ritter pszichiáter vezette ezt a sajátos csapatot. Ugyanis mint kiderült, addig a német tudományban nem létezett semmiféle pontosabb meghatározás a cigányokat illetően. Itt tehát egy alapvető munkáról volt szó. Még kellett határozni, mi a cigány és ki a cigány... Mit értsenek ezentúl a nagy német ideológusok és fajvédők a „cigány” szó alatt?

Ezekről a kutatásokról nem sok adatunk maradt. Mindenesetre nem lehetett megrázó az eredmény, nem okozott száznyolcvan fokos fordulatot a németek viselkedésében. A Ritter-féle csoport valószínűleg arra a belátásra jutott, amit már a nürnbergi „fajvédő törvények” is sugalltak, és ez bizony igen negatív volt a nácik fennhatósága alatti területeken. Ez akkor még csak Németországra vonatkozhatott, ámde a helyzet hamarosan sebesen változni kezdett. Előbb jött Ausztria bekebelezése, aztán Csehország következett – ezek még egyetlen lövés és nagyobb erőszak alkalmazása nélkül.

Az ezeken a területeken élő cigányok számára persze ennek nem volt jelentősége. Békésen vagy nem békésen jöttek be a németek, a nácik – nekik az semmi jót sem jelenthetett.

Ausztria beolvasztásával egy időben megnyilatkozott Heinrich Himmler is. Hivatkozott a Ritter-csapat genetikai és egyéb kutatási eredményeire, majd kijelentette: a cigányokat a faji probléma keretein belül kell kezelni. A nácikra (és minden diktatúrára) oly jellemző képes beszéd igazi értelme ezúttal az

volt, hogy úgy kell bánni velük, mint a zsidókkal. Amikor valaki megkérdezte tőle, hogy ezen pontosan mit kell érteni, az SS vezére kijelentette: a „zsidókérdés” megoldása során személyes felügyelete alá vonja a „cigánykérdés” megoldását is. Márpedig ahol kérdés van, ott akad válasz is – jött a dodonai magyarázat Azt persze 1938-ban otthon már jó néhányan, külföldön persze még kevesen sejthették, hogy a nácik az efféle „kérdésekre” milyen „választ” akarnak adni...

Himmler kétségtelenül betartotta ígéretét és áttételesen nem vette le a szemét a cigányokról (sem). Ausztriában már 1938-ban megindult üldözésük. Akiket erre kijelöltek, azokat lefogták, vonatra tették és valamelyik már létező német vagy osztrák gyűjtőtáborba szállították. Igazából viszont csak akkor indult meg ellenük a később oly jellemző tömeges hajtóvadászat, amikor a nácik elfoglalták Lengyelországot is, és ott rohammunkával épültek a koncentrációs táborok. Most már volt elég hely a cigányok számára is. Himmler közben nem feledkezett meg a németországi cigányokról sem. Egy rendeletet adott ki 1939 novemberében, amelyben egyszerűen, tisztán, világosan annyi állt, hogy a romákat táborokba kell zárni. A nácikra különben ez jellemző volt. Ami más országban addig elképzelhetetlen lett volna (kivéve persze a Szovjetuniót ahol az ilyesmi régen létrejött már, sőt sok, emberi jogokat megszorító vagy egyenesen eltörlő rendelkezést a nácik onnan lestek el, beleértve a Lenin által megtervezett koncentrációs táborok ötletét is) – hogy saját, addig teljes jogú állampolgáraik egy részét csupán csak azok származása alapján megfosszák minden joguktól, majd „legálisan” elhurcolják és kivégezzék őket tömegesen – azt ők szemrebbenés nélkül megtették.

Attól kezdve német nyelvterületről is mentek a cigány-transzportok a megszállt lengyelországi táborokba. Közben Himmlerék tovább ontották a szigorító belügyi rendelkezéseket, törvényeket és új szabályokat. Később

feltűnt a kutatóknak, hogy 1939 után hirtelen megszakadt a „roma program”, és a cigányokkal szemben egy ideig nem foganatosítottak semmilyen rendszabályt, akkor sem, ha azokat a törvényeket, rendeleteket meghozták, kihirdették. Csak sejteni lehet, hogy ennek a megtorpanásnak szintén ideológiai oka lehetett. Néhány történész és orvos-kutató ma úgy véli, hogy a Ritter-bizottság jelentése ugyan nem okozott bizonytalanságot, de más jelentések annál inkább.

Tudni kell, hogy Himmler nagy misztikus is volt egyben. Szentül hitte és hirdette például, hogy a Himalájában kell lennie valamilyen nyomának az árja őshazának. Vagy hogy az egykori Atlantisz nemhogy bizonyosan létezett, de egyenesen az árják földje volt! Hogy minden fajtiszta germán, vagyis árja – Atlantiszról származik. Tudjuk azt is, hogy afféle sajátos „múltkutató” expedíciót küldött titokban Tibetbe.

Nos, indiai forrásokból újabb adatokat kaphattak ekkortájt, és ez tette őket kissé bizonytalanná. Néhány ezer ausztriai cigány elhurcolása után a program mintegy megtorpanni látszott, jó ideig egyetlen transzport sem indult, és a cigányok fellélegeztek. Azt hitték, elmúlt a veszély.

Tévedtek. Ebben a tétova szakaszban a nácik csak rendeleteket

hoztak a cigányok ellen, de egyetlen erőszakos lépésre sem került sor. A rendeletek egyike különben kimondta, hogy a cigány és nem cigány személyek között bármikor a múltban kötött házasságok nem érvényesek többé.

De ismétlem, 1939 és 1942 eleje között valahogyan „leült” a dolog. Igaz, később aztán annál nagyobb erővel indult meg.

Amikor ismét beindult és felcsavarodott az erőszakspirál, akkor aztán már nem volt kétkedés, nem volt tétovaság, bizonytalanság, várakozás. A cigányok szaporasága régebben is szálka volt a nácik szemében (aminthogy ma is az sok olyan ember szemében, aki felháborodottan tiltakozna, ha őt

nácinak neveznénk. Lám, mégis „félti nemzetét” „amazok” szaporasága miatt. Vagyis ezek a mai „szelíd nácik” is fajvédő alapokon állnak...?), és elsősorban itt akartak változtatni. A maguk szempontjából ez logikus is volt – nem akarták megvárni, míg évente sok ezer újszülöttel kerülnek majd szembe, akikből idővel ismét felnőtt romák lesznek (ha ugyan addig meg nem ölik mindet – teszem hozzá én, már a későbbi események ismeretében). Azt a megoldást választották, hogy több ezer cigány gyermeket... sterilizáltak. Megfosztották őket nemzőképességüktől, ami kétségtelenül nagyon barbár tett volt.

És barbárok voltak azok az orvosok, akik ezt vállalták. Nem, itt nem volt szó semmiféle tudományos vagy áltudományos kísérletsorozatról, az akciónak semmilyen tudományos célja vagy hordaléka nem volt Egyszerűen egy barbár parancsot teljesítettek barbár lelkű emberek – bár még az is kétséges, hogy jogos-e itt az „ember” szó használata.

1941 őszén jöttek a fentebb ismertetett rendeletek, és 1942 májusában megtoldották azzal, hogy a cigányokat a zsidókkal azonos kategóriába sorolták most már „jogilag” is. Vagyis az indiai eredetű kétségek megszűntek, és az is világos volt hogy a cigányokkal végezni kell.

Sok jel mutat rá, hogy már 1941 őszén beindultak a tömeges cigánygyilkolások a megszállt területeken, például az akkori Jugoszlávia horvátországi vidékein. Auschwitzot jelölték ki mint legfőbb gyűjtőhelyet a cigány szállítmányoknak. 1942 végén Himmler már a „félvéreket” sem felejtette ki – vagyis egy újabb rendelettel a félig cigány származású embereket, akiket addig úgy-ahogy megkíméltek, most már szintén cigánynak tekintették, és azokat is Auschwitzba deportálták. Aztán a rendelet hatálya nem sokkal később kiterjedt a megszállt nyugat-európai, még később pedig a kelet-európai területekre is. Így tehát a

Benelux-államokból éppen úgy elhurcolták a cigányokat, mint számos balkáni vagy kelet-európai területről, országból.

Összességében azonban a könyvünk tárgyát képező, különösen cigányok ellen irányuló tudományosnak álcázott kísérletsorozat csak Auschwitzban zajlott, és azt Mengele doktor vezette, akiről majd még szólunk.

Most térjünk át egy másfajta kísérletre.

Volt egyfajta „antropológiai kutatás” is, szintén Auschwitz D-ben, ami Birkenaut takarta a náci szolgálati rejtjelrendszerben. Mi több, erre is a hírhedt 10-es blokkban került sor.

Már elég sokat írtunk a nácik biológiai és orvosi szemléletéről, amelyet – mondani sem kell – nem igazi szakemberek irányítottak. A teljes szellemi irányítás fentről érkezett, a politikai-ideológiai oldalról, a szolgálatkész és a náci hitvallást átvevő főorvosok, professzorok, egyetemi tanárok teljes támogatását is élvezte.

Így aztán nem csoda, ha a haláltáborokban dolgozó, eleve az SS tagjaiként és egyben a szervezet tisztjeiként szolgáló orvosok egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy helyes úton járnak. Mindössze egy-két kivételről tudunk, akik nem így tettek. Ezen orvosok mellett drámai módon álltak ki később a nürnbergi orvosperek során maguk a... foglyok is! Már persze csak azok, akik túlélték a pokoli megpróbáltatásokat.

A legtöbb kísérlet alanya a kísérletek időtartama alatt rettenetes félelmek közepette élt. Sokan közülük tudták, hogy amint véget érnek a kísérletek, „eldobják” őket. Ha már nem lesz rájuk szükség, akkor mint titkok birtokosaival végeznek a gázkamrákban.

Ilyen légkörben persze nem lehetett együttműködésre számítani kísérletezők és alanyok között. No de erre igazából nem is számított senki. A legtöbb orvos olybá vette az alanyokat, mintha azok laboratóriumi patkányok lennének.

Az egyetlen különbség – az ő oldalukról nézve – az volt, hogy ezekkel a lényekkel olykor könnyebb volt kommunikálni, mint a patkányokkal. Már persze, ha tudtak németül. Ha nem, akkor tolmács-„patkányokat” alkalmaztak. Akikkel perszer a kísérletsorozat végén szintén végezni kellett, nehogy kibeszéljék, amit a 10-es blokkban láttak...

De nem csak ott folytak antropológiai kísérletek és vizsgálatok. Mi több, Auschwitzot egy időben inkább csak arra használták, hogy az ottani hatalmas emberanyagból kiválogassák a kuriózumokat. Hogy milyen morbid sorsuk lett később ezeknek a „kiválasztottaknak”, hamarosan megtudják.

Az SS orvosai alaposan megszemléltek mindenkit, aki kiszállt a birkenaui végállomás (szó szerint végállomás...) peronján. A marhavagonokban heteken át zötykölődő, éhező és bűzös emberek csak szédelegtek. Nem tudtak semmit Főleg azt nem, hogy hol vannak, hová érkeztek, mi ez itt és mi lesz a további sorsuk. Mindenki abban reménykedett – útközben is ezzel biztatták őket az őrök – hogy olyan helyre kerülnek, ahol dolgozni fognak. És a munka életet ment, életet tartósít. Nemcsak a zsidók, de a más vallásúak, származásúak között is sokan voltak, akik elhitték, hogy pár hónap vagy év múlva, ha már eleget dolgoztak a náciknak, hazamehetnek. Elhitték, mert el akarták hinni.

Az orvosok ott a vágányok mellett értő szemmel vizslatták a tömeget. Minden egyes ember, aki megérkezett, el kellett menjen előttük. Senkihez nem értek hozzá. A segédek hangos szóval németül és az érkezettek nyelvén többször ismételve kiabálták, hogy álljanak külön az orvosok. Ha olykor valami okból bizonyos szakmák képviselőit nagyon keresték, akkor ezek a szavak is elhangzottak. Ezeket is külön állították.

Az antropológiai vizsgálódók valami okból a többiektől eltérő külsejű embereket kerestek. Mengele rendeletére, mint már tudjuk, még ott azonnal elkülönítették a törpéket, az

ikreket. Keresték az olyan embereket is, akiknek két szemük különböző színű volt. Ám érdekes módon a törpék ellentéte, a kórosan magas növésűek nem igazán érdekelték őket. Talán ennek is voltak ideológiai okai, bármilyen hihetetlen is – az „északi”, nordikus árja faj képviselői amúgy is a magas férfiakat tartották ideálisnak, a „fajra” jellemzőnek. (Ehhez képest hadd tegyünk itt egy ironikus megjegyzést: Hitler bizony alacsony ember volt. Csizmája magas sarka és sapkája felmagasított csúcsa nélkül, valamint ha a filmhíradósok nem alulról filmezik, rögtön mindenki láthatta volna, hogy százhatvan centi körül volt mindössze. Mellesleg diktátor kollégája, Sztálin is alacsony volt.)

Ha valakinek valamilyen szembetűnő testi fogyatékossága, születési rendellenessége volt, komoly esélye volt arra, hogy elvigyék a 10-es blokkba, sőt onnan tovább. Mindez annak a szintén titkos náci programnak a keretében történt, amelyet egy Hirt nevű anatómus professzor és egyben megrögzött náci javasolt Himmlernek. Mint látjuk, Himmler valósággal vonzotta magához a tudomány salakját. Ezek a ferdeeszű emberek mind tőle kértek segítséget, őt bombázták jó vagy ostoba ötleteikkel, tőle várták, hogy támogatja olykor nagyon is vad ötleteiket. És lám, sokan nem is hiába számítottak efféle „Deus ex machinára”, náci egekből érkező segítségre.

Doktor August Hirt, az SS századosa nem erről volt híres, eredetileg. Hanem hogy Himmler parancsára ő állította elő azt a vegyi anyagot – cianid sót –, amelyből a gázkamrákat táplálták a kezdeti időkben. Az első auschwitzi gázkamrát is éppen az általa összeállított anyaggal avatták föl – ha szabad ezt így mondani egy ilyen intézménnyel, egy efféle szerkezettel kapcsolatban.

Hirt a maga szakterületén akart egy igen sajátos politikai intézményt létrehozni. Mint azt a Himmlerrel folytatott – és szerencsére fennmaradt – levelezése bizonyítja, a doktor

egyik álma az volt: alacsonyabb rendű emberek múzeumát rendezi be, jobbára persze igazi kiállítási tárgyakkal. Hogy mire gondolt, arról lehet némi fogalmunk, ha megnézzük, milyen „tárgyakat” sorolt fel reménybeli protektorának.

Például azt javasolta, hogy az összes legyőzött nép egy-egy jellegzetes képviselőjét öljék meg és preparálják (tömjék ki!), úgy mutogassák majd az ö leendő múzeumában! Akárha valamely vidék jellegzetes állatairól lenne szó, csupán állatokról.

Hirt doktor azt is javasolta Himmlernek, hogy ebben a leendő antropológiai múzeumban ízléses üvegedényekben ott sorakozzanak például a megszállt orosz területek elfogott és kivégzett... kommunista pártmegbízottak, az úgynevezett komisszárok levágott fejei is. Mi több, egy külön sorban kellene például bemutatni számos „zsidó bolsevista komisszár” fejét! Talán, hogy a néző érzékelje a különbséget a „sima”, orosz kommunista és a halmozottan ellenséges „zsidó kommunista” feje és arcvonásai között...?

Már szinte látjuk magunk előtt, amint kivezénylik egy ilyen múzeumba a német kisiskolásokat is, hadd csodálják meg, milyen kemény ellenfeleket győzött le a Führer, amikor hadaival elindult Kelet felé...

De nem ez volt Hirt legnagyobb bűne. Hiszen ezek a lázálmok szerencsére meg is maradtak az álmok szintjén. Himmlernek ekkor nem egy – vagy több – múzeum megalapítása járt az eszében. Mégis, az az ötlet, hogy az antropológiát bevonják az ügybe, megtetszett neki. Már csak azért is, mert erre ideológiája is kötelezte. Hiszen éppen a nácik voltak azok, akik számtalan esetben hangoztatták: a zsidók külsejükkel is erősen eltérnek az európai embertípustól. Szentül hitték, hogy mindenhol és minden körülmények között felismerik, meg tudják különböztetni a zsidót az árjától már csak úgy szemre is! (Érdekes, ma is akadnak efféle emberek, több országban hirdetik is ezt az

elméletet, és kivétel nélkül nagyon „nemzetinek” hiszik magukat. Csak emlékeztetőül jegyzem meg: a „náci” kifejezés a „nacionalista”, vagyis „nemzeti” rövidítése volt...)

A náci ideológia, amikor orvosi érveket is használt a zsidóság elnyomására, már alkalmazott ilyen felületes antropológiai érveket vagy inkább úgy mondhatnánk: trükköket. Nem volt ez indokolt és komoly alkalmazása ennek a tudománynak, nem is lehetett az.

De Himmlert persze ez nem akadályozta meg abban, hogy erre kísérletet tegyen. Kapva kapott hát Hirt ötletén, hogy előreláthatóan hosszú évek munkájával alakítsanak ki egy múzeumot, amely szemléltetően bemutatná, mifélék is azok az „alacsonyabb rendű fajok”, milyen az „untermenschek” világa.

Hirt el is kezdte az anyag előkészítését. Az elfogott szovjet párttitkárok egy részét lefényképezték élve vagy holtan. Fogoly oroszokon, lengyeleken, zsidókon és más népek tagjain végeztek antropológiai jellegű méréseket. Végtagok és azok részeinek hossza, az arc méretei, a koponya, az általános testmagasság, szélesség, súly stb. érdekelte őket.

Hirt maga is végzett ilyen méréseket – már Auschwitzban. Ahol kapott erre szolgáló helyiségeket a 10-es blokkban. Aztán kért és kapott emberanyagot a foglyok közül. Hol egy női csoportot, hol egy férfi csapatot engedett maga elé. A nőket is meztelenre vetkőztette, és úgy vonultatta őket fel-alá maga előtt. Majd kiadta az utasítást segédeinek – akik jobbára szintén foglyok voltak –, hogy miféle méréseket végezzenek el rajtuk.

Hirt nem csupán Auschwitzban tevékenykedett. Afféle ingázó módon egy földrajzilag jóval távolabbi, a német-francia határ menti Strasbourghoz közeli Natzweilerben is felépült egy kisebb koncentrációs tábor. Itt, éppen Hirt kérésére, kapott egy saját kis gázkamrát, ahol kedvenc cianid sójával ő gázosíthatta el azokat, akiket elég furcsának vagy

jellegzetesnek talált ahhoz, hogy leendő múzeumának díszei legyenek.

Tudjuk néhány túlélő beszámolójából, hogy Hirt doktor-százados és „antropológiai kutató” olykor lázas lelkesedéssel válogatott az auschwitzi hatalmas embertömegben. Meg is találta azokat, akik szerinte vagy fajtájuk leginkább jellegzetes típusai voltak, vagy valamilyen testi rendellenességük miatt érdemesek voltak arra, hogy abban a majdani náci múzeumban megörökítsék őket.

Ez nemegyszer abban merült ki, hogy az illetőket meztelenül lefényképezték, vagy éppen csak azt a testrészét fotózták le, ami olyannyira érdekes volt. Például púpos férfiak és nők egész kisebb serege fordult meg a 10-es blokkban olyankor, ha Hirt éppen ott „kutatott”. A púp volt az egyik mániája, de minden testi torzulás érdekelte. A balesetek miatt bekövetkezett sérülések utóhatásai, látható nyomai nem érdekelték, csak a veleszületett rendellenességekkel foglalkozott.

Bár Himmler annak idején nem lelkesedett a formalinba tett párttitkár-fejekért, Hirt a maga módján azért megoldotta a dolgot. Járta a tábort, figyelte a foglyokat, és ha valamilyen érdekes, szerinte jellegzetes arcú embert talált, elintézte, hogy azt neki... kivégezzék. De kiadta az utasítást, hogy a fejére vigyázzanak, azt egészben akarja megkapni! Sőt, csak a fejet akarta.

És meg is kapta. Ha a fej a kivégzés során nem sérült meg, akkor Hirt azt

preparáltatta. Persze egy ilyen fej arra is jó volt neki, hogy azon antropológiai méréseket végezzen. Természetesen elvégeze rajtuk a nácik által olyannyira kedvelt „faji osztályozást”. Mindez persze egy csöppet sem volt tudományos – főleg akkor nem, amikor e „faji jegyek” alapján Hirt megkülönböztetett „jó” és „gonosz” emberi külső jegyeket. Az ő számára persze a „zsidó” vagy a „bolsevik”

(kommunista) egyaránt a „gonosz” fogalomkörébe, osztályába tartozott. Ha pedig e kettőt együtt kaphatta meg – a kivégeztetett személy zsidó volt és míg élt, kommunista pártfunkcionárius is –, akkor ezt boldogan újságolta, és azt a fejet leendő múzeumának egyik legszebb kiállítási darabjaként tartotta számon...

A múzeumi anyag lassan gyűlt össze. Nem kétséges, hogy Hirt és néhány társa, szintén anatómusok, egy valódi morbid múzeumot akartak létrehozni. Amely külsőségeiben emlékeztetett volna bármilyen másik múzeumra. De amíg azokban kőbaltákat vagy régi szövőszékeket vagy búzamagokat vagy kitömött madarakat láthatunk, ebben a nácik által olyannyira gyűlölt fajok képviselői lettek volna a kiállítási tárgyak.

Méghozzá emberekből készült preparátumok formájában. A preparátumokat csakugyan nem lehetett elkészíteni Auschwitzban, ezért az említett Strasbourg melletti táborba élve vitték el a múzeumba kijelölt embereket. Hirt – éppen Himmler támogatására, egyetértésére, olykor pedig az SS-vezér kifejezett parancsára hivatkozva – el tudta intézni, hogy ilyen rabokat, hol egy női csoportot, hol férfiakat átutaztassanak fél Európán csak azért, hogy ott végezzék ki őket, ahol mindjárt preparálják is őket.

A preparálást azonban nem tudták megcsinálni a táborban. Ott erre nem voltak megfelelő helyiségek, ott csak Hirt saját gázkamrája működött. Volt valami perverz abban, hogy ez a kamra különbözött minden más hasonló intézménytől, amit a nácik a második világháború alatt bárhol építettek és működtettek.

Ennek az egyik hosszanti falán ugyanis volt egy „tükör”. A kellően vastag üvegből készült tükör része volt a falnak, amiről persze a foglyok nem tudhattak. Azt sem tudták, hogy kívülről nézve a tükör átlátszó: Hirt és néhány társa nemegyszer ott állt a tükör előtt, és mint a moziban vagy a

tévében, végignézte, hogy a gáz befúvása után hogyan kínlódnak, gyötrődnek, fulladoznak, és végül hogyan halnak meg a foglyok. Azt mondják, ezenközben a szeme sem rezdült. „Minden anatómusnak kérges a szíve”, kommentálta később valaki ezt a jelenséget. Ami azért nyilván nem igaz ilyen sommásan.

A nagy sietség rögtön ezután kezdődött. Natzweiler nincs messze Strasbourgtól, de sietni kellett. Hogy amint a tetemeket sikerült kiszedni a sebesen kiszellőztetett gázkamrából, azokat rögtön kocsira rakták és meg sem álltak velük a strasbourgi egyetemi klinikáig. Annak alagsorában volt a preparáló helyiség a megfelelő műszerekkel, asztalokkal és vegyszerekkel. Ott is foglyokat dolgoztattak. Kívülálló nem tekinthetett bele Hirt folyamatába, az veszélyes lett volna. Az egyetemen sem tudta senki, mi folyik odalent – az alagsor az SS kizárólagos birodalma volt. Az SS-t pedig ezekben a körökben Hirt képviselte, mi több, irányította.

Ott „tartósították” a tetemeket vagy azok erre kijelölt részeit.

Végül is Hírt „kísérletei”, amelyek semmiféle tudományos anyagot, eredményt nem hoztak és nem is hozhattak, elég sok ember életéhe kerültek. Sajnos nem tudjuk, hány auschwitzi fogoly került a keze alá és vajon mindegyiknek ugyanaz lett-e a sorsa. Mert megesett, hogy az első látásra az „antropológiai intézetbe” rendelt fogoly valami okból mégsem felelt meg az elvárt kritériumoknak és elküldték onnan, mint „untauglich”-ot (alkalmatlant). Mivel egy egyszerű, orvosinak tetsző vizsgálatról volt szó, hát ezáltal a fogoly nem vált titokhordozóvá. Ha amúgy jó erőben volt, nem végezték ki, mehetett valamelyik barakkba, dolgozni.

Hirtnek különben – végső soron – semmi sem sikerült az életben. Már ez a „múzeum” sem jött össze, bár az okok rajta – és Himmleren – kívül álltak. A háború vége felé egyre szűkült nemcsak az előzőleg Hitler által annyit emlegetett német

élettér, de az anyagiakban sem bővelkedő belügyminisztériumnak is meg kellett gondolnia, mire ad támogatást.

Később még komolyabb probléma merült fel az alacsonyabb rendű fajokat bemutató múzeum kapcsán. A szövetségesek 1944 nyarán partra szálltak Normandiában, majd elég gyorsan nyomultak keletre. A németek meg visszavonultak. Felmerült a probléma: mi lesz, ha az amerikaiak, britek, franciák rálelnek a strasbourgi egyetemen őrzött preparátumokra?

Hirtet elérte az, amit egy kutató el sem tud képzelni. Parancsot kapott, hogy semmisítse meg mindazt, amit addig összegyűjtött! Himmler nagyon jól tudta, hogy az ilyen „kiállítási tárgyak” mennyire sokkolnák a nyugati, demokratikus közvéleményt, és az milyen rossz hatással járna az ellenséges hadvezetésre is.

Hirt volt annyira német és náci, hogy tudomásul vette a parancsot, sőt igyekezett is azt teljesíteni. De az ellenség már nagyon közel volt Strasbourgot természetesen a francia erők szabadították fel, és mielőtt Hirt végezhetett volna, már ott is voltak. Végül is félig-meddig feldolgozott, balzsamozott vagy formalinba ágyazott holttesteket vagy emberi részeket találtak az egyetemi klinika alagsorában. 1944 végén jártak, és szemlátomást gyorsan távoztak a nácik, kapkodva dolgoztak. Számos otthagyott halottnak csak az arcát öntötték le valamilyen savval, remélve, hogy azokat ily módon nem sikerül majd azonosítani. Olyan hullát is találtak, amelynek a fejét összeégették lángszóróval, feltehetően ugyanazon célból. Csak ennyire tellett a náciktól, aztán menekültek inuk szakadtából.

Hirtnek akkortájt nyoma veszett. Valószínűleg egy ideig bolyongott, de semmire sem jutott magával, és nem boldogulhatott a beállott helyzettel sem. Talán az elméje sem volt rendben, mert hamarosan öngyilkos lett.

Akadtak olyan kísérletezők is az auschwitzi táborban, akik egyszerűen szélhámoskodtak csupán. Mivel azonban az ő kísérleteik is szenvedést okoztak számos embernek, hát erről is szót kell ejtenünk.

Volt olyan orvos, aki fogászati kezeléseket végzett a foglyokon – akár szükség volt rájuk, akár nem. A „tudomány” mindebben az volt – állítólag –, hogy a fogak és bizonyos reumatikai betegségek között összefüggést látott az orvos.

Akadt olyan orvos is, aki az úgynevezett „Higiéniai Intézet” keretei között ha nem is kifejezetten fertőző, de fertőzés-gyanús betegségekkel kísérletezett. Méghozzá úgy, hogy fertőzésekből eredő anyagokat injektált be a kísérleti alanyok szervezetébe, és huzamosan figyelte, segéderőivel figyeltette és feljegyeztette azok összes tüneteit.

Ezek voltaképpen ártatlan dolgok voltak Akadt olyan orvos is, akinek csak az volt a fontos, hogy Clauberg elől elvigye a csinosabb nőket, más nem érdekelte. Volt olyan is, akit az alája rendelt fogoly orvosok és orvosnők rávettek: vegye oda „kísérleti alanynak” a tábor más részein tartott családtagjaikat. Ezekkel az emberekkel aztán álkísérleteket folytattak. Például különféle vegyszerek helyett csapvízzel dörzsölték be a bőrüket heteken, hónapokon keresztül, ami persze semmilyen hatást nem váltott ki. Ennek ellenére különböző vegyszerek neveit írták a kartonokra, és kitalált tünetekkel jegyezték tele az illetők beteglapjait. Mindezt persze azért tették, hogy meghosszabbítsák e foglyok életét a táboron belül. Ami a legtöbb esetben bizony csöppet sem volt egyszerű dolog.

Ezek persze elszigetelt jelenségek voltak, és csak néhány vagy néhány tíz fogolyra vonatkozhattak. A birkenaui 10-es blokkban sajnos folytak ennél sokkal komolyabb és végzetesebb kimenetelű kísérletek is. Több, egymástól

független forrás ismét említi doktor Mengelét, mint aki ebben az épületben is gyakran megfordult és tevékenykedett.

Ennek ellenére a háború utáni években akadt, aki náci orvost is mentegetett, mondván, az illető a foglyokkal érzett együtt és nekik segédkezett. Tény, hogy voltak ilyen esetek is, persze Auschwitz tömeges borzalmaihoz képest nagyon kis számban. Ahol milliók mentek a halálba, ott egy-két vagy tíz-húsz ember megmentése szinte semmi volt – persze, azoknak, akik megmentették őket, és akiket megmentettek, a legnagyobb ilyenfajta esemény az életükben.

Auschwitz-Birkenau-Monowitz (Oswiecim-Brzezinka-Monowice) egyetlen olyan pontja a földgolyónak, ahol körülbelül hatmillió ember vesztette életét. Nincs még egy hely ezen a bolygón, ahol ilyen kis helyen ilyen rövid idő alatt ilyen sok ember halt volna meg. Ráadásul itt nem valamiféle kivédhetetlen természetes járvány vagy más csapás pusztított. Nem egy hatalmas ütközetben estek el, egyenruhában, fegyverrel a kézben. Merthogy ezeknek esélyük sem volt a védekezésre. Ezeket az embereket mind megölték hidegvérrel, ipari méretekben és ipari módszerekkel.

Az emberiség történetében azelőtt ilyesmire nem kerülhetett sor. Igaz, hogy nagyon sokféle módon összefügg a szovjet lágerbirodalom és az ottani tömegek irtása azzal, amit a nácik műveltek. A kommunisták és a fasiszták számos dologban hasonlítottak egymásra, és egyik sem sajnálta az ártatlan embereket. Ezeket mindkét hatalom tömegesen gyilkoltatta le. A Szovjetunió egész fennállása alatt léteztek koncentrációs táborok, sokkal több persze, mint amennyi a nácik fénykorában létezett. Az áldozatok száma minden bizonnyal sokkal nagyobb volt a szovjet (rém)uralom hetvenkét, mint a nácik uralmának tizenkét éve alatt.

Mégis, az nyilvánvaló, hogy a szovjet birodalomban nem voltak ilyen megsemmisítő táborok. Ott mindenkit hosszan, évtizedeken át dolgoztattak. Persze sokan vesztek oda a

táborokban, milliókat temettek el a táborok mellé. De míg a szovjet kommunák Kolima körzetében télen mínusz 75 Celsius-fokkal gyilkolták foglyaikat, addig Auschwitzban a nácik gázkamrákat építettek.

Minden zsarnokság megszabadult ellenfeleitől. Hitler egy „fajt” akart kiirtani, sőt végső soron több fajt, népet, nemzetet – a szovjetek meg hol válogatás nélkül ölték saját polgáraik millióit hol meg ők is egy-egy népre koncentráltak, a háború alatt és után pedig hadifoglyok százezreit mészárolták le a táboraikban.

Semmiféle összehasonlításnak nincs alapja, mióta Auschwitz létezett és működött Ebhez fogható „halálgyár” nem volt még soha, és csak remélni tudjuk, hogy nem is lesz soha. Persze meg kell vámunk, míg lehullnak a leplek arról, ami az elmúlt évtizedekben és manapság történt és történik az úgynevezett Kínai Népköztársaság több ezer kényszermunkatáborában, nem is szólva Észak-Korea hasonló rémségeiről.

Ma már világosan látszik, egy kicsit sem kétséges, hogy Auschwitzban valamiféle „kísérletezési láz” lepte el az ott dolgozó orvosokat. Ennek olyanok is a hatása alá kerültek, akiknek azelőtt ilyesmi eszükbe sem jutott volna.

És a kísérletek skálája, tematikája, méretei és a módszerek is nagyon szerteágazóak voltak. Mert azok lehettek. A legtöbb orvosra kétféle késztetés hatott Az egyik az, amikor meglátta ezt a sok százezer embert, aki egy időben volt a tábor foglya és akiknek semmi joguk sem volt. Akik nem rendelkeztek a maguk életével – voltaképpen nem rendelkeztek semmivel. Az életüket senki sem tartotta számon, már olyan értelemben nem, hogy aki végzett velük, azt felelősségre vonták volna. Szabad prédák lettek, szinte a levegőben volt az őrök és a többi orvos között is, hogy ezekkel közülük bárki azt tehet, amit akar.

A másik késztetést az ideológia vagy a tudomány jelentette. Bizony ki kell jelentenünk, hogy az odakerülő orvosok tekintélyes része egyfelől hithű náci volt. Hisz a táborokba (nem csupán Auschwitzba, de a többi ,,Konzentrationslager”-be is!) csupán az SS emberei kerülhettek be. Őket bízták meg a haláltáborok őrzésével, felügyeletével, irányításával (és szép csöndben: hasznának lefölözésével).

Az orvosok, akik ott dolgoztak, szintén az SS emberei voltak. Az egyszerűség és a német rend, alaposság, („Ordnung”) kedvéért vagy a fekete egyenruhás belbiztonsági szervezet aktív tisztjeinek nevezték ki őket, amikor aláírták szerződésüket, vagy tartalékos tisztek lehettek. Mindenképpen egyenruhát hordhattak.

Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy közülük sokan ideológiailag is megfertőződtek. A náci eszmék, vagy Hitler, vagy a „Mein Kampf” ellenzői nyilván nem léptek volna be az SS-be. Ide aztán nem soroztak be senkit kényszerrel, nem is volt rá szükség. Tódultak be azok, akik egy elit szervezet tagjai akartak lenni. Maga Heinrich Himmler, a vezérük is azt hirdette, hogy ez egy újfajta, modem „lovagrend”, amely a jövőben még nagyon sokat fog tenni a Harmadik Birodalomért és a „fajvédő eszmékért”.

Tehát ideológiai okok nem akadályozhatták meg ezeket az embereket – túlnyomó többségüket – abban, hogy gyűlöljék, lenézzék és lépten-nyomon megalázzák a foglyokat. Mert hiszen azok csak porszemek voltak, amelyeket a Birodalom úgyis eltapos. Semmiféle humánus eszme nem tarthatta vissza még azokat sem, akikben ilyen gondolat olykor-olykor egyáltalán megfogant.

A másik vonzást a tudomány jelentette. Kétségtelenül akadt a sok száz ott szolgáló orvos között olyan is, aki komoly tudományos eredményeket várt a kísérleteitől. Hitt is ebben, és eszébe sem jutott, hogy ő voltaképpen embereken

kísérletezik. Nem látott ebben semmi kivetnivalót. Sőt éppen ellenkezőleg, hálás volt a politikai rendszernek, hogy az ilyen remek lehetőségeket teremtett a tudománynak, és neki magának személyesen. Aki most lám, alaposan kihasználja ezeket a kínálkozó lehetőségeket!

És talán meg is voltak győződve róla, hogy amit tesznek, azt a tudomány nevében és a tudomány érdekében cselekszik. Ezzel az esetleg olykor háborgó lelkiismeretüket is megnyugtatták.

Bruno Weber doktornak a fentieken kívül volt még egy saját használatra készített kis „ideológiája” is. Nem akart a frontra kerülni. Márpedig mint katonaorvost, eredetileg oda akarták beosztani. Sikerült valahogyan elintéznie, hogy elvállaljon egy SS-orvosi állást egy koncentrációs táborban.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna ő is könyörtelen hóhéra az eleinte mit sem sejtő áldozatoknak. Elvileg ő foglalkozott a vérrel kapcsolatos kutatásokkal. Az auschwitzi táborban róla is rettenetes hírek keringtek és talán nem is ok nélkül. Míg asszisztensei – zsidó vagy más származású fogoly orvosok – igyekeztek embereket menteni, addig Weber doktor saját belátása szerint folytatta meglehetősen „vad” kísérleteit.

Ezek részben foglalkoztak az emberi vér tulajdonságaival. Ami azt illeti, valóban nagyon fontos dolgokat kutathatott volna ez az ember, persze nem az általa – általuk – alkalmazott módszerekkel. A vér nagyon értékes folyékony szövete az ember nevű élőlénynek, és érdekes is. Meg lehet érteni, hogy manapság is sok orvos választja ezt kutatása tárgyául, hiszen még mindig számos ismeretlent rejt magában.

Doktor Weber ehhez képest azzal foglalkozott, hogy miután megállapította egy-egy kísérleti alany vércsoportját, az illetőbe szándékosan más csoporthoz tartozó vért fecskendezett. Az emberi szervezet természetesen reagált erre,

a fogoly vérében alvadás, agglutináció következett be, ami persze kis mennyiség esetében még nem vont maga után komoly vagy maradandó következményeket. De ki tudhatta, meddig növeli Weber ezeket a véradagokat?

A kutatócsoportnak ugyan nem volt feladata a vérellátás, de azért Weber ezzel is szolgált nemegyszer az SS-nek. Nyilván azért, hogy mutassa, milyen hasznos az ő intézete. Az SS-katonák sohasem tudták meg, hogy sebesülésük után zsidó vért kaptak. Nem tudni, hogyan reagáltak volna ezek az ideológiailag alaposan fertőzött, szinte már „agymosott” emberek, ha erről értesülnek. Bizony arról volt szó, hogy amikor szükség volt ilyen vagy olyan csoportazonos vérre, csak átszóltak a Higiéniai Intézeten belül működő kis szervezetnek. A kísérleti csoportnál majdnem mindig akadt vér, ha pedig nem volt, hát villámgyorsan szereztek. A foglyoktól. Persze az ilyenkor az SS-nél rendszeresített formanyomtatványokra, amelyek a vérszállítmányt kísérték, rá kellett írni, vajon felsőbbrendű avagy alsóbbrendű embertől származik a vér. Weber gondoskodott róla, hogy minden esetben automatikusan az előbbi jelzés kerüljön a tasakokra. Akkor is, ha az nem volt igaz. Hiszen sokkal, de sokkal könnyebb volt zsidó vérhez jutni abban a táborban, ahol a foglyoknak több mint a fele, esetenként 80-90 százaléka is zsidó volt éppen.

Weber meg akart felelni a felettesei elvárásainak, ezért ha vért kellett adni sebesült SS-katonáknak vagy németek műtétjeihez, mindig tudott szolgálni „árja” vérrel. És ezt a felettesek értékelték is.

A kísérleteihez is vérre, rengeteg vérre volt szükség. Ezért nemegyszer azzal a paranccsal indította el embereit a táborba, hogy „csapoljanak meg, akit csak tudnak”. Persze sokkal jobban jártak, ha olyanoktól szerezték a vért, akik jó bőrben voltak. A foglyok, akiket egész nap dolgoztattak és enni is alig kaptak, bizony nem szolgáltattak elégséges mennyiségű, sem

jó minőségű vért De ha nem volt más, a sajátságos „Drakula-brigádoknak” ezzel is be kellett érniök.

Weber arra bujtogatta őket, hogy igyekezzenek elkapni a kápókat, azok jól tápláltak és nem dolgoznak. Mellesleg joga is volt erre, hiszen a kápók is csak foglyok voltak, tehát minden joguktól megfosztott személyek. Az más kérdés, hogy ezek az esetek többségében igazi németek voltak, német bűnözők, akiket éppen azért helyeztek el minden barakkban, hogy uralják, féken tartsák és fegyelmezzék a foglyokat Minden két-háromszáz fogolyra jutott egy ilyen kápó, aki sokszor rettenetesebb és könyörtelenebb volt, mint az SS-őrök. (A receptet itt is a szovjetektől vették át. Már a lenini, később pedig az egyre szaporodó sztálini munkatáborokban bízták a foglyok közvetlen fegyelmezését a közönséges bűnözők közül kiválasztott, mindenre kész gyilkosokra.)

A kápók persze nem örültek a fejleménynek, és ha csak tehették, szabotálták a véradást. Ha nem sikerült időben elbújniok, amikor felbukkant a „Drakula-különítmény”, akkor valami betegségre hivatkozva szerettek volna kibújni a véradás alól. Már csak azért is, mert bizony Weber nagy vérigénye miatt nem néhány kémcsőnyi, hanem több deciliter, esetenként fél liter vér levételéről volt szó.

Az elgyötört fizikai állapotú foglyokkal sem tettek kivételt. Weber megkövetelte, hogy aki odakerült a kezükbe, attól vegyenek le minimum fél liter, de inkább több vért. Az is megesett, hogy egyes foglyokat lekötöztek és a nyaki verőérből vettek vért – nemegyszer 700 vagy 800 köbcentit, de megesett, hogy 1000-et – vagyis egy litert!

Nos, egy embernek ideális körülmények között körülbelül öt liter vére van. Ha ebből lecsapolnak 2-3 decilitert, azt a szervezet hamarosan pótolni tudja. Ennél többel már bajok lehetnek, az egy liter szélsőségesen sok – az ennél több hiánya pedig azonnali halált okoz.

Ami szintén megesett, nem is ritkán. A Weber-féle

„kísérleti alanyok” olykor kevesebb veszteséget sem vészeltek át, hiszen igen rossz körülmények között éltek, a szervezetük eleve legyengült. Sokan ott haltak meg vérvétel közben, ami persze egyfelől semmilyen hatást nem gyakorolt az orvosra, másfelől nem állíthatta meg az éppen aktuális kísérletsorozatot.

Már így utólag, természetesen senki sem tudja megállapítani, hányan véreztek el Weber működése nyomán. Már csak azért sem, mert megrögzött náci szokás szerint az elhunytak aktáiba, a halálozási rovatba sohasem a valódi halálokot írták. Webemek még egy oka volt rá, hogy elhallgassa az igazi okot: ezek az emberek és haláluk rontották volna a kísérleti adatsorokat. Mint oly sokan mások – akiket eddig névvel vagy név nélkül említettünk –, ő is bármikor készen állt arra, hogy meghamisítsa kísérleteinek statisztikai részét. Csak azok a foglyok számítottak benne „l-l egységnek”, egy főnek, egy alanynak, akik túlélték, amíg velük kísérleteztek. Ha közvetlenül utána haltak meg, akár éppenséggel a kísérletekbe haltak bele – az már nem számított, sehol sem vették figyelembe. Ha viszont az illető fogoly még akkor halt bele, amikor nem volt teljes a vele folytatott kísérletek sora, egyszerűen kihúzták a névsorból, a kartonját elégették, és újabb alany után néztek.

Ily módon az, hogy egy kísérlethez teszem azt éppen 100 emberre volt szükség – nem jelentette azt, hogy valóban csak száz embert használtak fel. A civil tudományos életben elképzelhetetlen lett volna, hogy menet közben pótolják a kiesett alanyokat. Ha valaki nem érte meg a kísérletsorozat végét, akkor annyival kevesebb személlyel számoltak később, és az eredmény is annyival bizonytalanabb, negatívabb lett. A végén elkészítendő jelentés, és maga az eredmény ez esetben nem száz ember százalékos megoszlását hirdette, hanem csak nyolcvan vagy hetvenöt alanyét.

Clauberg, Mengele, Weber és mások kísérleteiben a

szereplő alanyok száma mindig száz volt, képletesen szólva. Mindig annyi, amennyivel az egészet tervezték végrehajtani. Bármi is történt közben...!

Már csak ilyen módszertani szempontból sem lehet ezeket egzakt tudományos kísérleteknek nevezni. De érthető módon nem ez a legfőbb ellenvetésünk. Nem ezt hányták eme kísérletező kedvű „tudósok” szemére a későbbi nürnbergi ítélőbírák sem.

Weber még abból is kísérleteket csinált, hogy vajon egy embertől mennyi vért lehet levenni. Voltak olyan napjai, amikor – talán unalmában – ilyesmivel foglalkozott. Persze az ezekhez használt alanyok legtöbbje vagy ott halt meg rögtön, vagy a komoly vérveszteség miatt később már nem tudott talpra állni, ezért visszatérve a munkába, ott végeztek vele az őrök vagy a kápók. Ezek az emberek sem jelentek meg soha semmilyen statisztikában úgy, mint akik halálát a Weber doktor által inspirált kísérletek okozták volna.

Wébert nem elégítették ki a vérrel folytatott úgynevezett kísérletek. Már csak azért sem, mert így folyton a feje fölött lebegett a rém: egy napon az SS főorvosai vagy akár a tábor vezetése egyszerűen kinevez a helyére egy kevésbé képzett fiatal orvost, aki csakugyan a vérre specializálta magát, őt pedig azonnal kiküldik a frontra... Ezért mindent megtett, hogy a táborvezetés felé az ő „intézete” fontosságát hangsúlyozza, sőt erőteljesen lobbizott is azért, hogy bővítsék, hogy újabb műszereket és gépeket kaphasson. Ez utóbbi nem nagyon sikerült, de legalább nem vonták kétségbe az intézmény létének értelmét, amitől Weber a leginkább félt.

Másrészt pedig igyekezett bebiztosítani magát. Ezért hízelgett Mengelének, és sikerült kifognia egy másik kísérletsorozatot is. Az állami titkosrendőrség (Geheime Staatspolizei = Gestapo) nehezményezte, hogy a lengyel ellenállási mozgalom elfogott tagjaitól még rettenetes kínzások árán sem tud használható vallomásokat kicsikarni. A

szakemberek tanácstalanságukban ezúttal is szovjet példát vettek elő. Hallottak ugyanis arról, hogy a szovjet titkosrendőrség ilyen esetekben tudat-átalakító kábítószereket használ, azok révén szedi ki a fontos információkat a foglyokból.

Vagyis gyógyszerész és orvos szakemberekre volt szükség, akik hozzáértő módon megtervezik, megkeverik, felhasználásra kész módon kidolgozzák az erre szolgáló szereket Az is világos volt rögtön, hogy itt emberkísérletekre kerülhet sor. A Gestapo ezért kereste meg Auschwitzot, ott pedig az egyik legismertebb személyiséget: Mengelét. Akit csak később neveztek el „Dr. Auschwitz”-nak...

Mengelének nem volt ideje ezzel foglalatoskodni, hát átadta a kísérletet a mindig nyüzsgő Webemek. Akkoriban persze senki, még Mengele sem tudta, hogy más táborokban is folynak ám kísérleteik, méghozzá komolyak! Ezeket az SS berlini központi Higiéniai Intézete hangolta össze. Az volt akkortájt a Harmadik Birodalom egyetlen olyan pontja, ahol naprakészen és folyamatosan mindig tudták, melyik táborban kik, milyen kísérletsorozatokat végeznek és azokkal hol tartanak. Buchenwaldban a tífuszfertőzésekkel folytak kísérletek, Sachsenhausenben mérgezett puskagolyókkal és egyéb lövedékekkel kísérletezgettek. Itt foglyokba lőttek bele kis kaliberű, amúgy az életre nem veszélyes golyókkal. Mégis, a kísérleti alanyok java része belehalt e kis sérülésekbe is, ugyanis az SS gyógyszerészei előzőleg különféle mérgeket kentek a golyókra, amelyek vagy akkor, vagy később, sok szenvedés közepette végeztek a meglőtt sérültekkel...

Ugyanott mesterségesen keltettek gázödémás kórokat és állapotokat Ezek is sok alany életét követelték.

Ám térjünk most vissza Weber doktor túlbuzgó kísérletező kedvéhez. A Gestapo megbízásából néhány SS-gyógyszertudós és ő különféle, akkor ismert drogokkal kezdett kísérletezni, természetesen élő embereken. Állítólag

morphin-származékokkal, és/vagy meszkalinnal dolgoztak. Erre már nem derült fény. Így az sem zárható ki, hogy barbiturátokat is használtak. Ily módon igyekeztek valamilyen náci igazság-szérumot” megalkotni, amit később aztán különféle fantasztikus és kalandfilmekben láthattunk. De a valóságban, legalábbis akkoriban, ilyen szer nem készült el.

Az viszont biztos, hogy ezek a kísérletek is emberéletekbe kerültek. A felhasznált egymástól nagyon is különböző anyagok hatása nemegyszer végzetes volt, az emberek, akiknek beadták, nem annyira titkaikról fecsegtek, mint inkább rosszul lettek és meghaltak. Mindez persze nem éppen hízelgő bizonyítványt állít ki ezekről a szakemberekről. Erős a gyanú, hogy az SS lehetett bármilyen erős és híres, valódi „elit” – a tudományos élet képviselői közül nem az igazi ászokat sikerült a maga köreibe átcsábítania.

Weberről még egy nagyon terhelő dolgot derítettek ki a háború után. Erről persze a vele dolgozó személyek a 10-es blokkban régóta tudtak. A különféle kultúrák tenyészetéről volt szó. Az intézménynek feladata volt ugyanis, hogy az őrszemélyzettől vagy a foglyoktól nyert váladék-mintákból kitenyéssze a kultúrákat. Csak így lehetett megállapítani, kinél találtak betegségre utaló gócokat és kinél nem.

A tenyészetek alapanyaga a hús volt. Bizonyos esetekben jobb lett volna a tojás, de ahhoz nehéz volt hozzájutni a háborús viszonyok között. Auschwitz húsfogyasztása mérsékeltnek mondható, legalábbis az ott élő létszámhoz képest. Ennek egyetlen oka az volt, hogy a foglyok sohasem kaphattak húst. Ez egyrészt túl drága étkeztetés lett volna, másrészt semmi esetre sem akarták, hogy a rabok erőre kapjanak tőle, akár csak egyetlen napra is.

Annál több húst fogyasztott viszont az őrszemélyzet és persze a tisztikar, amelynek tagjai voltak az orvosok is. Egészen a háború utolsó szakaszáig jó volt az élelmezésük, szinte semmiben sem szenvedtek hiányt.

Nos, az említett okokból húsra szüksége volt a 10-es blokknak is. Az SS-katonák élelmezése viszont már nem volt olyan jó, mint a tiszteké. Ezért nap mint nap megesett, hogy ezt a nélkülözhetőnek tekintett húsadagot az SS ellopta, és nem jutott a laboratóriumba a tenyészetekhez szükséges hús.

Nos, Weber ezt is megoldotta Nem úgy, hogy bemószerolta volna a hústolvajokat, dehogy. Más forrás után nézett. És meg is találta azt. A 10-es blokk mellett volt közvetlenül a 1l-es, amit halálblokknak is neveztek. Ott zajlottak ugyanis a kivégzések. Ha egy-két embert ítéltek halálra és éppen nem működtek a gázkamrák – vagy ilyen kevés ember miatt nem is volt érdemes őket elindítani akkor a 1 l-es udvarán lőtték le az elítélteket.

Weber vagy emberei, amikor hallották a lövéseket, kimentek az épületből és átballagtak a 1l-esbe. Ott már tudták, miért jöttek. Kis idővel később az orvos visszajött, emberei pedig gyanús csomagokat cipeltek. És megint volt hús a kultúrák tenyésztéséhez...

Igen, emberi izomkötegeket vágtak ki a hullákból, és azokkal dolgoztak a laboratóriumokban. Eleinte senkinek sem tűnt fel – a laborokban dolgozó szintén fogoly asszisztensek és orvosok csak később jöttek rá, miről is van szó. Amikor látták, hogy a hússal együtt néha gyanúsan ismerős bőr- és szőrcsomók is kerültek a táptalajba...

Mert Auschwitz, ez az „anus mundi” (a világ végbele, kloakája) abszurd világ volt. Ahol az állatok húsa többet ért, mint az emberé. Mint látjuk, minden viszonylagos volt. Ott és akkor különösen. A személyzet sem mert igazán reagálni.

Bizony ők nem is szólhattak semmit Minden ment tovább, a Higiéniai Intézet Weber-féle részlege tovább működött, és az orvos mindent megtett azért, hogy azt ne is szüntessék meg. Ezért még azt is vállalta, hogy vérkészítményeket juttat az SS-nek, kísérletezett azzal is, hogyan lehetne porított vért adni a hadseregnek, amely azt a fronton használhatná.

Mondani sem kell, az akkori ismeretek szintjén sem Weber doktor, sem nála jobb szakember nem érhetett el számottevő eredményt ezen a téren.

Weber doktor az életben semmire sem vitte. Auschwitz volt – vagy inkább lehetett volna – az a pont, ahol kitörhet az addigi szürkeségből. De sem ott, sem másutt, sem akkor, sem később nem sikerült neki semmi. Amúgy meg vesebeteg volt, aki a háború után – mielőtt elítélhették volna tetteiért – ebbe a kórba bele is halt.

„A zsidó... áldozatainak lefegyverzése céljából folyton a fajra és bőrszínre való tekintet nélküli egyenrangúságról beszél. Az ostobák mindezt elhiszik neki.”

(Adolf Hitler)

Hetedik fejezet

Gyilkosok hosszú sora

Az auschwitzi főtábor egyik blokkjában, a 28-asban is folytak veszedelmes kísérletek.

Itt a két Wirths-fivér egyike tevékenykedett. A két Wirths egyike volt Auschwitz főorvosa, ma azt mondanánk, „tiszti orvosa”, aki a többi ott dolgozó sok száz orvos felettese is volt. Közvetlenül csak a tábor mindenkori parancsnokának tartozott elszámolással és engedelmességgel.

A 28-as blokkban eredetileg csak férfiakkal kísérleteztek, bár ennek nincs jelentősége. A táborban mániákusan ügyeltek arra, nehogy a férfi és női rabok bárhol, bármilyen rövid időre összekerüljenek. A két nem képviselői a legtöbbször még messziről sem láthatták egymást. Ma már nehéz elhinni, de igen sokszor megtörtént, hogy az együtt érkezett házaspárok akár éveken át (!) is élhettek úgy a táborban, hogy egymást nemcsak nem látták, de semmilyen hírt sem kaptak. Persze a foglyok hamarosan kiterjedt „információs szolgálatot” hoztak létre, amelynek gerincét azok a foglyok adták, akik munkájuk miatt átjárhattak egyik körzetből a másikba. De ettől eltekintve a foglyok még a másik, szomszédos blokkban vagy barakkban lakó azonos nemű foglyokkal sem érintkezhettek.

Ez persze megkönnyítette a kísérletezők dolgát is. Az ilyen zárt blokkokból nem szivároghattak ki a hírek, vagy ha mégis, hát nagyon megszűrten. Az orvosok azt szerették, ha kaptak egy bizonyos számú „emberanyagot”, kísérleti alanyokat, akiket bent tarthatnak a blokkban. Így a külvilág nem tudta

meg sem azt, milyen kísérletek folynak, sem azt, hogy ezek mennyire veszélyesek az alanyok számára.

Márpedig a legtöbb esetben nemcsak veszélyesek, de egyenesen életveszélyesek voltak. Mint az a már egyáltalán nem fiatal orvosé, aki egyetemi tanárként, majdnem hatvan évesen tevékenykedett SS-orvosként Johann Paul Kremer doktor kedvenc témája az éhezés volt. Mint fiziológiai folyamatot szerette volna tanulmányozni annak lefolyását. Ez az ember talán még inkább, mint kollégái, kísérleti állatoknak vélte a foglyokat. Az ő számára csakugyan azok voltak. Úgy is bánt velük, mint otthon az egyetemi labor patkányaival.

Az éhezés a foglyok mindennapi gyakorlatához tartozott amúgy is. Kremernek már nem sokat kellett ehhez hozzátennie, illetve ez esetben elvennie. Az amúgy is nyomorúságos ételadagjuktól megfosztott rabok kínok között haldokoltak. Ő pedig nem várta meg, míg az éhség végez velük – holott logikusan nézve, „tudományos szempontból” ez lett volna a kísérletsorozat következő állomása. Kremer inkább elébe ment a dolgoknak. Még élő korukban lefényképezte e csontra soványodott szerencsétleneket megmérte súlyukat is. Aztán az alanyokat még élve a boncasztalra fektette, és segédjével ott adatta be nekik a fenol-injekciót. Ezt a szívükbe kapták, és azonnal meghaltak.

A sietség Kremer egyik tudományos mániája volt. Minél gyorsabban ki akarta venni a halottak őt érdeklő szerveit. Elsősorban az illetők máját, a lépet és a hasnyálmirigy részeit. A boncolás a még meleg emberben zajlott le.

Ez az ember nagy tudományos karrierről ábrándozott. Ehhez képest hiába volt egyetemi tanár, kollégái nem engedték, hogy kísérleteket folytathasson. A jelek szerint jól ismerték őt és hajlamait. A háború és az SS felkérése valóságos áldást jelentett az efféléknek, mint ő. Beférkőzhettek egy koncentrációs táborba, tagjai lehettek a minden joggal felruházott elitnek. Mint SS-tiszt és mint orvos,

Kremer azt tehetett, amit akart. Biztos volt benne – csakúgy, mint tiszttársai, orvoskollégái –, hogy soha senki nem fogja őket felelősségre vonni. Hogy itt végre úgy kísérletezhet embereken, ahogyan otthon, a városában, az egyetemén soha nem engedték meg neki még patkányokkal sem. Hát Kremer is kihasználta a lehetőségeket, túlságosan is.

Mivel jobbára lengyel foglyokon kísérletezett, a háború után pedig hiába próbált eltűnni – elfogták és kiadták Lengyelországnak. Ott tíz évet töltött egy börtönben, utána hazatérhetett Németországba, de ott is perbe fogták. Ám börtönbe már nem került, mert a bíróság elfogadta ügyvédje érvelését, miszerint senkit sem lehet kétszer elítélni ugyanazért a tettért. Így a bíróság belátta, hogy Kremer doktor már letöltötte a büntetését. Kremer szabadlábon sem élt már sokáig.

A Wehrmacht megbízásából is folytak kísérletek Auschwitzban és másutt.

A hadsereget érthető okokból két dolog érdekelte. Az egyik a fertőző betegségek leküzdése, a másik a sérülések okozta betegségek hatásainak csökkentése. Az első csoportba tartozó bajok között a különféle tífuszokat említették. Ezért nem sokkal később egyszerre három táborban indultak meg a kísérletek a tífusz, a hastífusz és a paratífusz tárgyában.

Más intézményekben pedig, szintén a hadsereg nyomására a hasmenés, a skarlát, sőt a tuberkulózis kutatását is szorgalmazták.

Az auschwitzi fertőző kórházblokkban több orvos is beszállt ezekbe a kísérletekbe. Sajnos azt kell mondani, hogy a Wehrmacht rossz lóra tett – ezek az emberek nem voltak alkalmasak ilyen, vagy bármilyen más tudományos kísérlet lelkiismeretes lebonyolítására. Nem értettek hozzá kellőképpen. Már az is jellemző volt, hogy az első év során a hadseregnek küldött jelentés szerint „mintegy kettőszáz” tífuszos betegen kísérleteztek – állítólag. Más forrásokból,

közöttük az auschwitzi tábor tisztiorvosi jelentéseiből tudjuk, hogy ezen időszak alatt azon az osztályon nem volt több ötven tífuszos betegnél.

Vagyis – a doktor urak csaltak, és éppen saját hadseregüket, megbízójukat csapták be. Ráadásul azok a hatóanyagok, amiket állítólag kikísérleteztek és az osztályos körülmények között úgymond segítettek a tífuszos betegeken – később a hadseregben nem mutatták ugyanazt a gyógyhatást. Az orvosok szerencséjére mire ez kiderült, a hadsereg már úgyis összeomlóban volt, és senki sem foglalkozott azzal, hogy felelősségre vonja őket. Mellesleg a Wehrmacht főparancsnoksága, az OKW („Oberkomman-do der Wehrmacht”) rengeteg hasonló rendelést adott fel az SS orvosainak, úgy is, mint abszolút megbízható személyeknek. Álmában sem gondolta volna egyetlen főtiszt, hogy éppen ők és éppen abban a helyzetben az orvosok elszabotálják az utasítást.

Más körülmények között ezért főbe lőtték volna őket, annak ellenére, hogy németek voltak, sőt az SS tisztjei.

Bizony a fogoly orvosok későbbi visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy még ennél is cifrább eseteknek lehettek tanúi. Ezekből kiderül: talán jobb is, ha némelyik kísérleti anyag nem került át a Wehrmachthoz. Ugyanis egyik-másik kísérletsorozat alig indult el, máris tragikus események történtek: az alanyok az első injekció beadása után gyanús körülmények között elhaláloztak. Ami arra utalt, hogy a „gyógyszernek” szánt anyag minden, csak nem a gyógyulást szolgáló szer.

A kísérletek sokszor félbeszakadtak, más útra tértek. Az is megesett – szintén a túlélők mesélték –, hogy voltak időszakok, amikor bizony még a rengeteg auschwitzi fogoly között sem akadt tífuszos beteg. Márpedig a kísérleteket csak velük lehetett lefolytatni. Ha nem volt, hát az orvosok csináltak maguknak betegeket, azaz kísérleti alanyokat!

Mivel nem volt igazi – ahogyan a szakmában mondták: aktív – tífuszos beteg, hát egészséges rabokat kértek, és azokba oltották a fertőzést. Mindjárt lett nekik tífuszos betegük! Könnyen lehet, hogy így csináltak máskor is, amikor szintén nem voltak aktív fertőzötteik. De felmerült a gyanú, hogy nem tífuszos rabokat egyszerűen a tífuszosoknak szánt szerrel kezeltek, csak hogy beírhassák a majdani jelentésbe, hogy több száz betegen folytak a kísérletek. Azt meg jobb el sem képzelni, mi lett a sorsa azoknak a viszonylag egészséges raboknak, akiket tífusz elleni szereikkel „kezeltek” ezek a kontárok.

Egy másik osztályon azzal foglalkoztak, hogy megelőzzék a német katonai szimulánsok tevékenységét. Mert bizony hiába német a német, hiába esküdött fel a Führerre és Németországra – azért a katona is csak ember. És ha nagyon megerőltető viszonyok közé kerül, vagy esetleg fél is egy várható csata előtt, bizony sokan a betegségbe menekülnek. Különösen akkor, ha ez együtt járhat némi szabadsággal, vagy legalább kórházi kezeléssel. Ha a hadikórház az életveszélyes frontvonalaktól biztonságos távolban van, elég sok katona jelentkezik az orvosnál mindenféle tünetekkel. Némelyik csakugyan komoly baj benyomását kelti.

Az is előfordult, akkor már mind gyakrabban, hogy a besorozott fiatal nemzedéknek nem akarózott kimenni a frontra. Ami nem is volt olyan csoda 1943 után, de különösen már 1944-ben nőtt meg egyfelől a katonaszökevények sora, másfelől azoké, akik jelentkeztek ugyan a sorozásokon, de olyan sérüléseket mutattak az orvosoknak, amelyek miatt azok kénytelenek voltak őket katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítani. Az egyre apadó létszám pedig aggasztotta a tábornokokat, Hitlert pedig veszélyes dühkitörésekre késztette.

Nos, a megbízatás arra szólt, hogy kísérletezzenek az auschwitzi SS-orvosok az ottani rabokon azokkal a trükkös

anyagokkal, amelyeket a német szimulánsok is használni szoktak. Hiszen ezek egy része egyáltalán nem jelentett titkot, a seregben mindenki ismerte őket.

Az orvosok hát hozzáláttak. Persze igyekeztek olyan zsidó foglyokat találni, akik még nem túl régen voltak a táborban. Sőt, olykor sikerült olyanokat is kifogniok, akik azokban a napokban érkeztek és szemlátomást még jól tápláltak egészségesek voltak.

Ezeknek a foglyoknak a karjába és lábába tehát a szimulánsok által is használt vegyszereket dörzsölték, aztán figyelemmel kísérték nap mint nap, milyen hatásokat váltott ki. Való igaz, némelyik vegyszer rettenetes sebeket okozott, amelyek kétségkívül igen fájtak. Némelyik ilyen anyag – általában olajszármazékok, vagy ahogyan közönségesen nevezték, „petróleumok” – tályogokat is okoztak. A sérülések valóban alkalmatlanságot okoztak – egy időre. Ezeket elsősorban a besorozottak kedvelték, hiszen miután elmúlott a besorozás veszélye, a betegség is visszahúzódott és tovább élhették világukat a háborútól amúgy is mindinkább megviselt hátországban.

Megint csak a szimulánsok nyomdokain haladva egy másik kísérletsorozatban a foglyok különböző testrészeibe ólomacetátot juttattak. Általában bőr alá fecskendezték azt a veszedelmes anyagot. Ezek az égési sebekhez hasonló tüneteket okoztak. A kísérleteket a lehető legtudományosabb módon fényképezéssel is dokumentálták, tudván, hogy így könnyebb lesz elhitetni a sereggel: itt valóban komoly kutatások folytak az egyenruhások által megadott témákban...

Egy másik sorozatban a kísérleti alanyokat arra kényszerítették, hogy szájon át vegyenek be egy vegyszert, amely kisebb-nagyobb mértékben hatott az emberi májra. Természetesen minden esetben káros hatásról, sőt olykor jelentős roncsolásról volt szó. A kísérleti alanyok nagy fájdalmak miatt szenvedtek. Emellett egyéb tüneteik is voltak:

nem tudtak aludni, folyton hányinger kínozta őket, mi több, egyesek sárgaságot kaptak. A vizeletük is elszíneződött.

Csak sejteni lehet, hogy a Wehrmacht illetékesei, amikor megkapták ezeket az eredményeket, aligha voltak velük elégedettek. Nem sokkal többet tudtak meg arról, hogy a szimulánsoktól mi várható a jövőben – hogy addig mit várhattak tőlük, azt már úgyis tudták. Legfeljebb néhány sorozóbizottsági orvos szeme nyílt ki, és ezentúl nagyobb biztonsággal ismerte fel a mesterségesen előidézett kórokat, tályogokat, elváltozásokat és más bajokat. De ettől még ezeket a katonákat nem lehetett besorozni. Állítólag úgy oldották meg a dolgot, hogy ezeket a szimulánsokat is bevették a seregbe, de a szolgálat megkezdése előtt máris egy-egy katonai kórházba irányították ezeket a ravasz fiatalokat. Ott elég gyorsan kikúrálták őket aztán máris mehettek a legveszélyesebbnek tartott... keleti frontra.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Auschwitzban, egyes orvosok élveboncolásokat is végeztek!

Erre főleg Birkenauban került sor. Az ottani kórházblokkban nem is egyszer előfordult a háború alatt, hogy vagy német egyetemi tanárok, általában anatómusok, vagy sebészetre szakosodott medikusok érkeztek különböző városokból, egyetemekről. Ezeknek a kedvéért foglyokat hozattak a megfelelő operáló helyiségbe. A legtöbb fennmaradt beszámoló arról emlékezik meg, hogy altatták is a betegeket. Ha nem tették volna, azok kiáltásai, fájdalmas sikoltozásai (sokszor nőket operáltak így) lehetetlenné tették volna az oktatást.

Mert bizony itt arról volt szó! Sem a tanárok, sem a sebészdiákok nem betegeket operáltak azért, hogy azok meggyógyuljanak, dehogy, ők egészséges embereken végeztek műtéteket kizárólag gyakorlás céljából.

Ha egyszer-egyszer ezek a diákok ellepték a kórházat – mindig együtt és szervezetten érkeztek! –, akkor a saját

specializálódásuknak megfelelően választottak beteget – és egyben operálandó testrészt, szervet A szemész egy addig egészséges ember szemén végzett valamilyen beavatkozást, amely aztán vagy sikerült, vagy nem – de semmiképpen sem volt rá szükség... A másik hasműtétet végzett, ki is nyitott egy hasat, vagy talán abba is „belekotort”? Ez sem derült ki. Amikor a betegek magukhoz tértek, különféle posztoperációs nyomokat, sebeket fedeztek fel magukon. És soha senki nem adott nekik tájékoztatást arról, hogy egyáltalán mi is történt Volt olyan asszony, aki csak később tudta meg, hogy míg aludt, kivették a méhét.

Persze megesett ez más okból is. Az SS orvosai nemcsak Auschwitzban, de más táborokban is gyakorta akartak operálni. Talán főleg a sebészek azért, nehogy kijöjjenek a gyakorlatból. Vagy éppen ellenkezőleg, hogy olyan szervek operálásában is gyakorlatot szerezzenek, amit addig elhanyagoltak vagy egyszerűen nem jutottak hozzá.

Mesélték az egykori foglyok, hogy ezek az orvosok sokszor ott voltak a vasúti rámpákon, amikor új fogolyszállítmány érkezett. Sasszemmel figyelték az új embereket. A foglyok legtöbbje zsidó vagy lengyel volt, így a pácienseik java is ezek közül került ki. Ha megláttak valakit, aki az általuk várt kórban szenvedett, lecsaptak rá. Elválasztották a halálba menőktől vagy éppenséggel az (egyelőre) életre ítéltektől, és a kórházba vagy a megfelelő blokkba vitették. Ott aztán megoperálták.

Mindez csak gyakorlás volt, nem gyógyítás. Meglehetősen nagy titkolózás folyt a csontvelő-átültetéses

kísérleteknél. Márpedig nagyon sok – végül is több ezer! – foglyon kísérleteztek ezzel. A legtöbbjük nő volt és lengyel nemzetiségű. Ezek a rabok később külön kategóriát alkottak azok között, akiknek a háború után a nyugatnémet kormány jelentős kártérítést fizetett.

E rabok a felszabadulás után szörnyű látványt nyújtottak.

Az érintett nők soha többé nem járhattak strandra, nem hordhattak olyan ruhákat, amelyek karjuk vagy lábuk e részeit mutatta volna. A legtöbben vagy az alsó lábszáron, vagy a combon viseltek hatalmas, arasznyi vagy hosszabb hegeket. De voltak, akik a karjukon maradt jellel kellett éljenek tovább. A soha le nem törölhető „auschwitzi emlék” a Mengele-lelkületű orvosok révén került oda.

Akadtak olyan orvosok is; akik szerettek volna valódi kutatásokat végezni. Nos, ezeknek nem sok terep jutott Auschwitzban, másutt meg még annyi sem. A kutatásokat általában külső megrendelésre végezték, nem a maguk feje szerint. Ha meg akadtak ilyen esetek, amikor az orvos – csak hogy önnön fontosságát bizonyítsa, mint Weber a maga „vérkutató intézményével” és állítólag roppant fontos vizsgálataival – akkor ezt sokszor hagyták működni egy ideig, de általában nem sokáig.

Az más kérdés, hogy akár ilyen, akár olyan volt a kutatás, azok általános körülményei nem változtak. 1942-ben ugyanolyan könnyedén bántak az emberi életekkel ezek az ördögi orvosok, mint 1944 végén. Amikor pedig már csak a vak nem látta, hogy hamarosan vége mindennek. A Harmadik Birodalom és személy szerint Hitler túl nagy erőkkel kezdett háborúzni, túl nagy és veszedelmes ellenfelek arcába vágta kesztyűjét.

És érdekes – egyben nagyon tragikus –, hogy számos orvos mintha vak és siket lett volna, nem törődött semmivel, kísérletek ürügyén tovább irtotta az embereket a koncentrációs táborokban. És ez éppenséggel az ideológiai fertőzöttség, a náci „agymosás” eredménye volt. Mindegy volt ezen orvosok számára, mi történik a külvilágban. A táborok sajátos világa, az ott uralkodó pszichózis határozta meg tudatukat, létüket, cselekedeteiket.

Auschwitz nem csupán arról volt hát „nevezetes” a német tábori orvosok számára, hogy ott lehetett áldozatokat –

pardon, mondjuk inkább úgy, ahogyan ők mondták és írták: „kísérleti alanyokat” kapni korlátlan mennyiségben, korban, erőnlétben, nemek szerint avagy bármilyen más csoportosításban (pl. „fajok”, nemzetiségek, származás stb. szerint) – de arról is, hogy ezek egy részét el is lehetett onnan vinni. Auschwitzban olyan hihetetlen mennyiségű foglyot gyűjtöttek össze és olyan nagy volt a sajátos, tragikus „rotáció” a pályaudvarra érkező vonatok és az igazi végállomást jelentő krematóriumok között – hogy ha szükség volt rájuk, hát fölös számban vihettek el kísérletezni más táborokba is.

Említettük fentebb Hirt századost, aki tervezett múzeumába vitte az élőket Strasbourg mellé, hogy ott végezhessen velük, ahol azonnal megkezdhetik a leendő kiállítási tárgyak preparálását. Más orvosok máshová, más célokkal vittek el foglyokat.

Ilyenkor írásos egyezség és az azt kísérő utasítások születtek Auschwitz nagy irodájában kiállították a feltételeket magában foglaló okmányt, amelynek szerves része volt az, hogy „ha a foglyok X. táborban életüket veszítik akkor erről Auschwitz csak értesítést vár el”.

Természetesen megesett az is – bár erről értelemszemen nem sokat beszéltek a háborús években, utána sem verték nagydobra –, hogy a tábor központi irodájában dolgozó fogoly írnokok nemegyszer hamis parancsokat is gépeltek és láttak el pecsétekkel, no meg – ahogyan dukál – hamis aláírásokkal.

Az írnokokról regényt lehetne írni. Ők egy intelligencia-központ voltak. Némelyikük többet tudott a tábor bizonyos eseményeiről, folyamatairól, készleteiről, mint az ezzel megbízott német tisztek. Jobban ismerték a szükséges adminisztrációt és az iratokat, mint maguk a tábor üzemeltetői, ők olykor egy kicsit, a maguk módján, titokban és konspirálva a németek előtt, irányítottak néhány eseményt

is. Ezért feltételezzük, hogy olykor-olykor az írnokok el is

küldtek néhány foglyot a táborból – valahová – bárhová, bármilyen ürüggyel. Kellő indoknak látszott különben éppen egy efféle akció, mint foglyok küldése egy másik táborba „tudományos kísérletek céljából”.

Ezek a foglyok, ha szerencséjük volt, meg is szökhettek. De nagyon kevés ilyen esetről tudunk, és azokat sem minden esetben az „írnokok klánja” kezdeményezte, segítette. Ezek inkább spontán akciók voltak, amelyeket a pillanatnyi helyzet hozott létre.

Megesett, hogy 6-12 éves zsidó kisgyerekeket kértek Hamburgból – tuberkulózis-kísérletekhez. Ami azt jelentette, hogy a gyerekeket végigutaztatták egész Lengyelországon (amelynek azt a részét Főkormányzóság néven már Németországhoz csatolták, az ottani lengyelek hirtelen németek lettek minden előjoggal együtt, viszont a férfiakat behívták a Wehrmachtba...) és Németországon csak azért, hogy aztán egy Hamburg melletti klinikán tuberkulózissal megfertőzzék őket. Amikor pedig mindnyájan betegek lettek, rajtuk próbáltak ki különféle oltóanyagokat. Természetesen olyanokat, amelyeket előzőleg még sehol sem vetettek be, hiszen teljesen új, kísérleti készítmények voltak. Ott és akkor, ezeken a gyerekeken próbálták ki, hatnak-e egyáltalán. És ha igen, milyen kellemetlen mellékhatásokkal járnak? Mondani sem kell, hogy némelyik ilyen szer hamarosan halálosnak bizonyult.

Mielőtt eljött a háború vége, már csak a gyerekek fele volt életben. De azok sem sokáig. A szövetséges angol csapatok közeledésének hírére a gyermekeket kivégezték, simán és lelkiismeret-furdalás nélkül meggyilkolták egy-egy fenolinjekcióval, nehogy elmondhassák, miket éltek át, mit műveltek velük. Csak mintegy mellékesen teszem hozzá: akik az injekciókat beadták, azok is orvosok voltak – természetesen

náci orvosok. Évente több olyan esetről tudunk, amikor más táborokban

dolgozó SS-orvosok szívességi alapon foglyokat kértek kölcsön Auschwitzból – nagyon veszélyes, gyakorlatilag halálos kísérletekhez. Wirths főorvos, az auschwitzi három tábor SS-orvosainak főnöke véleményezte ezeket a kérelmeket. Nem tudunk egyeden olyan esetről sem, amikor megtagadta volna a foglyok küldését Hiszen Auschwitz – ne takargassuk, és most legyünk kegyetlenek, használjuk mi is azokat a kifejezéseket, amelyeket maguk a nácik alkalmaztak ilyenkor – egy hatalmas, szinte kimeríthetetlen nyersanyagbánya volt. Olyan forrás, amelyben minden kísérletező kedvű orvos, dolgozzon akár ott, akár más táborokban, kedvére való és elégséges mennyiségű „anyagot” találhatott magának.

Így hát egyáltalán nem volt ritka dolog, hogy más táborok tífusz-kutatásaihoz is innen mentek az „alanyok”. De a járványos hepatitisz kutatása is fontos volt, elsősorban a hadsereg számára. A német katonák ugyanis számos éghajlati vidékre eljutottak akkoriban. Az Atlanti-óceán partjaitól a Kaspi-tengerig, Norvégia legészakibb, arktikus vidékeitől Egyiptomig folytattak harcokat. Ez egyfelől megviselte a katonák szervezetét másrészt nagy teret engedett a különféle fertőzéseknek. A különböző nyavalyákat a katonák a helyi körülmények miatt, másrészt a lakossággal való ilyen-olyan érintkezés közben szedték össze. Nem elhanyagolható szerepet játszott a nemi érintkezés is. Az egyes országok, tartományok, vidékek prostituáltjai rengeteg betegséget terjesztettek, ezeket is ki kellett (volna) védenie a német katonai egészségügyi szolgálatnak.

Nürnbergben többen állították – főleg akik a háborús évek alatt kritikus szemmel figyelték a tábori SS-orvosok működését –, hogy számosan közülük valójában nem is folytattak igazi kísérleteket. Vagy ha mégis, hát azoknak nem

volt tudományos értékük. Mi több, céljuk sem! Sőt már eleve nem is tudományos indokkal indultak meg, a kiindulási alap vagy áltudományos volt vagy nagyon erőltetett.

Bizony éppen a Nürnbergben lefolytatott orvosperek egyik tanulsága volt ez: számos orvosnak eredetileg esze ágában sem volt kísérletezni. Még azt sem zárhatjuk ki, hogy például a legnagyobb kísérletező központban, Auschwitzban is csak egyetlen ember folytatott kísérleteket kezdettől – és az doktort Mengele volt. Ő komolyan vette magát és a dolgát.

De a többiek annál kevésbé. Igaz, akadtak külső megrendelések, mint éppen az előző bekezdésben említett katonai egészségügyi problémák megoldása: a nemi úton (is) terjedő nyavalyák tömeges leküzdésének optimális módjai. De ezek kivételeknek számítottak.

A legtöbb tábori SS-orvos csak akkor kezdett kísérletezni, amikor rájött, hogy sok kollégája ezt teszi. Érdekes, nem kísérleteztek azok az orvosok, akiknek nagyon is konkrét munkájuk volt a táborokban, például az ott szolgáló SS-katonák mellé rendelték ki orvosnak (e téren ismét csak Mengele volt a kivétel, mert ő mindkét munkát egyszerre végezte). A többi orvos egy része már eleve úgy került valamelyik táborba, hogy protekcióval elintéztette magának ezt az állást. Egyértelmű volt, hogy miért. Senkinek sem akarózott a frontra menni. A frontszolgálat, különösen 1941 júniusa óta elsősorban a keleti, vagyis az orosz frontot jelentette, ez pedig sokak szemében egyenlő volt a halállal. Nem is nagyon tévedtek, hiszen az oda beosztott katonák között sokkal nagyobbak voltak a veszteségek, mint bármelyik másik fronton. A szovjet katonák nem hátráltak meg a németek fokozódó nyomása alatt sem. Ezt eleinte maguk a németek is hősiességnek hitték. Csak később derült ki, hogy az NKVD, a szovjet titkosszolgálat belügyi fegyveres alakulatai álltak a frontvonalak, a saját bajtársaik mögött, és aki menekülni próbált, azt kíméletlenül

lemészárolták. Ettől kezdve a mesék közé rakhatjuk az összes szólamot a „hazájukat védő szovjet katonák önfeláldozásáról és halált megvető bátorságáról” – ez utóbbi inkább azokra volt jellemző, akik menekültek a németek elől, megpróbáltak kétségbeesetten szembeszállni saját bajtársaikkal, akik hidegvérűen gyilkolták őket. Így aztán hamisak a statisztikák is – ki tudná utólag megmondani, hány elesett szovjet katona kapott német, és hányan szovjet golyót...?

Ilyen körülmények között nem is csoda, ha az orvosokban működött a természetes életösztön. Amikor már sikerült kifogniok egy katonaorvosi állást, akkor meg azért „tepertek”, hogy azt valahol a hátországban tölthessék el. Abban reménykedtek, úgyis csak egy, maximum másfél évről lehet szó, aztán a németek győznek minden fronton. Hogy Európában elcsitulnak a harcok, az oroszok az Urál mögé menekülnek, hogy béke lesz.

Amikor aztán már ott voltak a táborokban, attól kezdtek félni: egy idő után a frontokon elesett vagy megsebesült orvosok helyére őket vezénylik át. El kellett hát kapni még egy kötelet, kidobni még egy erős horgonyt, amivel igazolhatják ottlétüket, ottani munkájukat. Amivel folyamatosan tudatosíthatják feletteseikben, hogy ők ott a táborban fontos munkát végeznek. Hogy nem csak az SS-katonákat gyógyítják, de tudományosan éppen a hadsereg vagy más éppen olyan fontos állami intézmény megrendelésére dolgoznak. Hogy a szakértelmük ott egyenesen nélkülözhetetlen...!

Itt van hát a magyarázat: ismétlem, ez a feltételezés 1945 után az orvosperek során nyert megerősítést. Mégpedig a leginkább illetékesek szájából hangzottak el ezek a vélemények: a fogoly orvosok mondták ki nem is egyszer. Ők hangoztatták, hogy már az első auschwitzi években (és persze más táborokban is) az volt a benyomásuk, hogy a kísérletek elnagyoltak, céltalanok, értelmetlenek.

Ezt meg is indokolták. Számtalan olyan kísérletet emlegettek, amelyek szinte minden tudományos alapot nélkülöztek. Ez a vád elhangzott olyanokkal szemben is, amelyeket e könyv egyes fejezeteiben részletesen ismertettünk (és akkor céloztunk is erre az aspektusra). Az orvosok némelyike még azt is megtette, hogy igazi hatóanyag helyett sima desztillált vagy csapvizet (!) használt, majd szorgosan hamisította az „eredményeket”. És nem egy olyan kísérletsorozat akadt, ahol az efféle sarlatánság... éveken keresztül tartott!

De még azok a kísérletek is, amelyek külső rendelésre zajlottak és kénytelen-kelletlen az orvosok komoly részt vállaltak benne – más téren volt igazából működésképtelen. Mert hiszen eredménye alig valamelyiknek volt. Ezekben az esetekben az orvosok az emberi türelem végső határáig elhúzták a kísérleteket! És itt „emberi türelem” helyett inkább, „intézményi türelmet” kellene írnunk. Vagyis a megrendelő intézmény, szervezet idegeivel játszottak. Az ő érdekük az volt, hogy a kísérletek minél tovább tartsanak, ezáltal a kísérletező „tudóst”, az orvost vagy egész orvoscsapatot a hátországban tehessen tartani, ha kell, akár évekig.

A megrendelő célja ezzel éppen ellentétes volt, gyors és határozott, konkrét eredményre várt. Ha egy, például a katonák között dúló fertőző kórra várt hatásos gyógyszert, akkor azt nyilvánvalóan minél előbb meg szerette volna kapni. Ilyenkor a két érdek között a tábor SS-orvosi vezetője, mondhatni tisztiorvosa maradt, mindkét oldalról rá záporoztak a csapások. A külső megrendelő jogos igényeit hangoztatta, és követelte az eredményt – no meg azt, hogy csináljanak rendet abban a zűrzavarban! –, az orvosok meg kérték kollégáikat, és írásban is magyarázták a bizonyítványukat: hogy ez nem megy olyan egyszerűen, nem megy gyorsan, a megoldandó probléma súlyosabbnak bizonyult a vártnál, hogy nincs elegendő olyan fogoly, aki megfelelne az

elvárásoknak, késlekednek a hatóanyagok szállításával, nem megfelelőek az időjárási vagy egyéb körülmények.. Kifogás mindig akadt, száz is.

És közben szépen mentek a hónapok, egyik a másik után. Ám az orvosok számítása nem vált be – a háborúnak nem lett vége sem egy, sem két, sem három év után. Ezért aztán újabb kísérleteket találtak ki, amelyeket úgymond nagy önfeláldozással felvállaltak és csináltak a közjó, az árja faj, a németség, a Harmadik Birodalom érdekében. Biztosan akadt köztük még olyan is, aki valóban elhitte mindezt.

Így aztán akár kellett, akár nem, akár külső megrendelésre, akár önhatalmúlag végezték a legrettenetesebb kísérleteket, amelyek többsége valóságos kínzással ért fel. Az említett csontvelő-átültetésekkel egy időben részben Auschwitzban, részben más táborokban számos foglyot állítottak „kivégzőosztag” vagy egyetlen lövész elé. A szerencsétlen emberekbe golyókat lőttek, amelyeket előbb méreggel kentek be – hogy lássák, melyik testrészbe találva kezd hamarább hatni az anyag... De lőttek a foglyokra nyíllal, nyílpuskával is. Ami hangtalan, ezért feltehetően a katonai kommandós csapatok fegyverének szánták a mérgezett hegyű kis nyilakkal együtt.

Az is érdekelte az illetékeseket és ezáltal az orvosokat is, akik kapva kaptak az efféle kísérleteken, csak hogy minél tovább a hátországban maradhassanak – hogyan hatnak az emberi bőrre a különféle tüzet keltő harci eszközök? Például a gyújtó légibombák és a közelharcban használt gyújtógránátok. Így hát élő emberekre dobtak ilyen tüzet, hogy aztán azt eloltva tanulmányozhassák a fogoly sérüléseit. Aki persze a kínok kínját állta ki. Nemegyszer olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy hamarosan meghalt Az SS-orvosok ilyenkor a fejüket csóválták elégedetlenül, és újabb „kísérleti alanyok” után néztek.

Tudunk arról is, hogy legalább egy esetben légmentesen

zárt kamrákba mustárgázt engedtek. Mint ismeretes, az első világháborúban bevetették ezt a rémisztő fegyvert – amely halált vagy vakságot okozott –, de a második világháborúban még Hitler is tartózkodott tőle (állítólag azért, mert 1916 táján mint közkatona a német seregben maga is átélt egy csaknem végzetes gáztámadást...) Az áttetsző falú kamrában ember is volt – egy fogoly. Aztán félóra múlva újabb „gáztámadást” rendeztek egy másik fogollyal, aztán jöhetett a harmadik, a negyedik... Csupáncsak azért, hogy utána a halottakat felboncolva a német orvosok leírhassák, miképpen is hat a mustárgáz az emberi szervezetre. A katonákra és/vagy a polgári lakosságra.

Nagyon sok, főleg lengyel nő szervezetét „alakították át” végzetes módon. Csontokat ültettek át a test egyik végtagjából a másikra, és kíváncsian várták, hogyan reagál a szervezet. De ugyanilyen sajátos és kegyetlen operációkat hajtottak végre azért, hogy izmokat, szövetet, idegeket ültessenek át. Aztán arra voltak kíváncsiak, hogy az egyik testből a másikba átültetett szövet miképpen reagál, túlél-e egy másik emberben, vagy sem. (Talán nem is kell külön mondanunk, hogy bizony itt is sok halottat „produkáltak” ezek a „tudósok”.) Ilyen körülmények között tehát azt kell mondanunk: ami Auschwitzban és a többi táborban úgynevezett orvosi vonalon történt, azt csak felerészben okozta maga a rendszer. A politika, az ideológia, a fajvédő eszmék elterjedése és azok széles körű társadalmi elfogadása megmagyarázza sok orvos hozzáállását, tevékenységét. Az sem tagadható, hogy a külső intézmények számos kísérletet megrendeltek a táborok orvosaitól. Ugyanakkor ne feledjük: harmadik és legalább olyan fontos tényező a pokoli állapotok kialakulásában az orvosok önzése és teljességgel ferde szemlélete volt. Ez is eredményezte az embertelen bánásmódot, ezrek és tízezrek értelmetlen halálát.

Hosszú volt a gyilkosok sora.

Mindegyik náci orvos hozzátett valamit ahhoz, amit „koncentrációs tábornak” nevezünk. Amitől ez a szó megborzongat bennünket, akik az átlagnál valamivel többet olvastunk, hallottunk erről. Mindannyiunkat, akik nem származási kötődés, hanem pusztán emberi érdeklődés miatt elzarándokoltunk egyszer Auschwitzba, hogy megnézzük a Táborok Táborát, az emberi szenvedés gyűjtőhelyét és esszenciáját.

Titokban talán azt reméltük, találunk ott valamit, ami értelmet ad az egésznek. Ami megmagyarázza, hogy ami ott történt, annak talán volt valamilyen érthető, igazi, felfogható oka is. De nem – ilyent nem találtunk. Maga a tábor – és a többi tábor, legyen az bármelyik, bárhol – nem ad magyarázatot. A magyarázat, az ős-ok az emberben rejlik, olyan mélyen, ahol talán már jobb, ha nem keresgélünk. Csak remélhetjük, hogy Auschwitz egyszer volt és többé nem lesz.

Volt viszont egy ember, akinek a neve szinte eggyé vált a Táborral. Eggyé lett a halállal. Az orvos, aki hihetetlen mértékben kihasználta a helyzetét, akinél mélyebben senki sem merült abba a mocsárba, amit a koncentrációs táborok alatt értünk. Aki miatt most új fejezetet nyitunk, hogy megismerjék életét és levonják belőle a szükséges következtetéseket. Egy ember, akit nem véletlenül neveztek el „Dr. Auschwitz”-nak: Mengele.

„Tiszta fajú és vére jelentőségének tudatában lévő népet a zsidó sohasem tud leigázni. A zsidó mindig csak

a korcs népek ura lesz.” (Adolf Hitler)

Nyolcadik fejezet

Fekete arkangyal

Nevezték őt a halál angyalának is. Fekete színét az SS-egyenruha adta. Arkangyalsága alatt pedig azt értették, hogy mint egykoron a bibliai arkangyal, Auschwitz poklában ő jelezte és jelentette a halált. Ahol felbukkant doktor Mengele, ott hamarosan meghalt valaki. Vagy valakik. Sokan.

Lássuk, ki volt ő, honnan eredt? Miféle utat járt be, mielőtt eljutott volna Auschwitzba? Ottani ténykedésének taglalása után merész kísérletbe kezdünk – megpróbáljuk majd őt követni Dél-Amerikába, ahol élete végéig bujkálni kényszerült az igazságszolgáltatás, az őt égre-földre keresők és üldözők elől.

Josef Mengele 1911-ben született Bajorországban. Sok náci származott igen szegény rétegekből, alantasnak tartott társadalmi osztályokból, sőt fiatal korukban nyomorogtak és éheztek is – mint maga Hitler, például. Ehhez persze hozzájárult az 1920-as évek elképesztő nyomora és életszínvonala, amibe a németség került az első világháború után – amelyet elveszített. Ha nincs az a nyomor, Adolf Hitler sohasem nyerheti meg a választásokat, sőt pártjának soha nem lett volna olyan sok követője már a győzelem előtt is.

Nos, a Mengele család nem ilyen nyomorgó rétegből eredt. Inkább feltörekvő, az iparosítás korszakát jól kihasználó emberek második generációja volt. Mondjuk ki nyíltan: a Mengelék bizony újgazdagok voltak. Gyárosok, iparosok, akik kihasználtak minden rést, amelyen át pénzhez juthattak.

Azokban az emlékezetes és nyomorral jellemzett 1920-as években nőtt fel, járta iskoláit, és úgy látszott, éli világát. Nem látszott tudomást venni a körülötte rikító szegénységről. Ő egy gyáros második fia volt, intelligens, értelmes, de semmi rendkívülire nem emlékeztek vele kapcsolatban az akkori iskolatársak, barátok. Olyan volt, mint a többiek.

A mi szempontunkból van itt valami, amit viszont okvetlenül meg kell említeni: a Mengele család katolikus volt, sőt a szülők vallásosak is. Amit Josef fiukról már nem lehetett elmondani. Mindenesetre a későbbi doktor Mengele mindig is katolikusnak vallotta magát – még a náci időkben is, maga is mint náci, amikor pedig ezekben a körökben ez nem volt szokás. Hitler azt sugallta híveinek – és követték őt ezen az úton is, milliók és milliók –, hogy a „vallása” rubrikába minden iraton azt írják be: istenhívő. Ez a kifejezés felette állt a vallásoknak, és egyformán vonatkozhatott keresztényekre és nem keresztényekre. Hitler és ideológiája nem volt barátságos sem a keresztény, sem más egyházakkal.

Mengele jó tanuló volt, ami pedig politikai irányultságát illeti – hát bizony a nacionalistákhoz, revansistákhoz húzott Huszonhárom évesen fedezte fel magának a nácikat – nem lehetett nehéz dolga, hiszen akkor Hitler már egy éve hatalmon volt, és egész Németország fölött éjjel-nappal horogkeresztes zászlók lobogtak. A rádióból a Führer üvöltött, az utcákon egyenruhás náci szervezetek masíroztak, és kezdték elhurcolni a zsidókat a koncentrációs táborokba...

Miközben orvosegyetemre járt, Mengele már jelentkezett az SA-ba, vagyis náci rohamosztagba, amely sok tekintetben az SS elődjének tekinthető (akkor is, ha egy ideig a két szervezet párhuzamosan létezett). Később kérte felvételét a náci pártba.

Nem kétséges, hogy az ideológia megfertőzte orvosi magatartását is. Kutató akart lenni, és minden erejével az „irányított genetika” felé törekedett. Több egyetemre is eljárt,

és mindenütt azt akarta megtanulni, hogyan lehet majd egy leendő társadalmat genetikai, örökléstani úton befolyásolni, alakítani. Álma az volt, hogy egyszer lesz egy nagy ország, ahol mindenkiről tudni lehet, miféle származék, az összes genetikai jellemzője ott lesz az iratokban, és az állam vezetése még a párválasztást, a munkát, a szakmát és minden egyebet is irányíthat az egyének életében. Vagyis, ne kerteljünk, mondjuk ki őszintén: Mengele azok közé lépett, akik egy falanszterként képzelik el a jövőt. Ez ostobaság, és tudhatnák már, hogy ilyen sohasem lesz, nem is lehet. Ötszáz meg háromszáz évvel ezelőtt is voltak már, akik a mi mostani jelenünket képzelték el ilyennek és szentül hitték, hogy a huszadik század már ilyen lesz... Nem lett, amint hogy a huszonegyedik sem lesz ilyen. Persze csak akkor, ha elég erős bennünk a szabadság vágya és a világ összefog minden effajta diktatórikus törekvés ellen (erre is garanciát adhat majd a globalizáció).

A fiatalember antropológiával és filozófiával foglalkozott inkább, mintsem konkrét orvosi teendőkkel. Néhány szakmunkája, amelyek a háború előtt jelentek meg, már szintén a fajokkal fajbiológiával, genetikával foglalkozott. Vagyis Josef Mengele hamar elindult azon az úton, amely őt aztán a pokolra vezette.

Mengele mindent megtett azért, hogy mielőbb elismert tudós, sőt egyetemi tanár és akadémikus legyen – ami talán komikus egy, még a harmincadik évét sem betöltött fiatalembertől. De ő komolyan igyekezett. Egy professzora lányát vette feleségül, sorban írta szakmunkáit, támogatókat keresett egyszerre a tudomány, az egyetemek világában ugyanúgy, ahogy a nácik között.

Igazából azon kevés orvosok egyike volt Auschwitzban, akinek komoly és valós katonai szolgálat állt a háta mögött. Már mint orvostanhallgató szolgált nyaranta a Wehrmachtban, később csaknem három évig volt a keleti

fronton. A Viking ÍSÍS-hadosztályban harcolt úgymond hősiesen, számos kitüntetést kapott, és meg is sebesült. Éppen emiatt aztán harctéri szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, és végül is századosi rangban küldték haza.

Amikor hazajött a frontról, a nácik is afféle hősnek tekintették és megkérdezték tőle, mit szeretne csinálni. Mengele – ki tudja, milyen indokkal, és egyáltalán honnan tudta? – Auschwitzot választotta. Nyilván beszélt már erről valakivel előzőleg, aki be volt avatva a dolgokba. Felcsigázta a férfit az a lehetőség, hogy más orvosok már ott kísérleteznek, az emberanyag korlátlan, elszámolni sem kell velük. Állítólag ő volt az első, aki kimondta: „A fogoly olcsóbb, mint a patkány”, ezzel a laboratóriumi kísérleti állatokra célzott.

Josef Mengele 1943. május 30-án érkezett Auschwitzba, és rögtön remek posztot kapott. Megelőzte „hősi” híre, később pedig sokan igen közvetlen, jószándékú embernek hitték őt. Nyilvánvalóan másmilyennek látták őt náci bajtársai és orvostársai, mint a foglyok. Mengele volt az, különösen a kezdeti időkben, aki nem átallott SS-tiszti egyenruhában kerékpárra pattanni és fütyörészve kerekezni keresztül a táboron, amitől az őrök álla leesett és nem kevésbé meglepődtek a foglyok is. Ő volt az, akitől az első időkben mindenki el volt ragadtatva – még egyes foglyok, sőt saját kísérleti alanyai is!

Talán hihetetlen, de bizony ezt többen vallották a háború után. Fogoly orvosok elsősorban, mert ők élték túl azokat az időket. Mengele volt az, aki a saját gyermek-alanyainak naponta cukorkát hozott – ami hihetetlen ritkaságnak számított a táborban, felnőtt foglyok éveket éltek le ott úgy, hogy nem érezhették a cukor ízét –, és sokszor ezek a mit sem tudó gyerekek rajongtak „Mengele bácsiért”. Kedvesen szólt hozzájuk, jól bánt velük.

Amíg szüksége volt rájuk. Amikor már nem, akkor egyeden szóval vakkantotta utasítását, és az alárendelt német vagy fogoly orvos máris szívhatta fel a fecskendőbe a fenolt, hogy halálos injekciót adjon be a gyereknek. Annak, akivel percekkel korábban „Mengele bácsi” még olyan kedvesen beszélt és mosolygott, sőt nevetett rá...

Nem sokkal megérkezését követően Mengele mozgatni kezdte az egyetemi, tudományos szálakat odakint a civil világban is. Vagyis pénzre volt szüksége a kutatásokhoz, mert esze ágában sem volt külső megrendelőktől elfogadni feladatokat. Ő a saját (rög)eszméit akarta bizonyítani, saját kutatásokat akart végezni. Neki ne szóljon bele senki, ne mondja meg, milyen ütemben és milyen irányban, mikorra végezzen el egy-egy kutatási szakaszt, ciklust, folyamatot.

Régi professzorai, akik továbbra is nagyra tartották őt, természetesen segítettek. Ezek az emberek – mint később elmondták – valóban nagy reményű fiatalembert láttak doktor Mengelében. Hiszen lám, még csak harminckét éves, de már milyen sokat letett az asztalra! És milyen sokra viheti még!

Bizonyos értelemben sokra is vitte, csakugyan. Mindenesetre sikerült elérnie, hogy egy kutatási alapból

pénzt kapjon. A „Deutsche Forschungsgemein-schaft” – „Német Kutatási Társaság” – finanszírozta kutatásait. Mert mondjuk meg őszintén: attól, hogy a foglyok mint kísérleti alanyok ingyen álltak rendelkezésre, még nem oldódott meg minden kutatási probléma, nem voltak meg a feltételek. Rengeteg vegyszerre volt szükség, a gyógyszerekről nem is beszélve. Az SS-nek bérleti díjat kellett fizetni a Mengele által használt helyiségekért és a csak az ő rendelkezésére álló foglyok őrzéséért, élelmezéséért is. Ezenfelül rengeteg egyéb kiadás terhelte azt a kutatót vagy a mögötte álló szervezetet, aki és amely hosszabb, bonyolultabb kísérletbe kezdett Auschwitzban.

Nem kétséges, hogy Mengele minimum kettős jellem volt. Egyfelől mindenki el volt tőle ragadtatva, aki ismerte őt Auschwitzban (no persze nem a foglyokra gondolunk). Mint ember, mint társalgó, mint kutató, mint katona, mint ideológus – csak a legjobbakat mondhatták róla. És mondták, valamint írták is, hiszen kitüntetésre is felterjesztették. A tábor közismert alakja volt nemcsak azért, mert hamar elintézte, hogy ő szelektálhasson a vasúti rámpán a frissiben érkezett foglyok között. Hanem mert ott volt a társasági életben is, az orvosok között, a tisztek között, a táborvezetés berkeiben.

Azonfelül azzal is hízeleghetett magának, hogy ő az egyetlen, aki látott minden foglyot, aki találkozott mindenkivel, aki az ő idejében Auschwitzba érkezett. A birkenaui rámpán állva elvonult előtte minden egyes fogoly, férfi, nő, öreg, fiatal, gyerek – mindenki. És ő döntötte el, ki élhet még közülük egy ideig és ki az, akinek már maximum csak egy-két órája lehet hátra.

Ez kétségtelenül deformálta a pszichéjét. Eszünk ágában sincs védelmezni Mengelét, a magatartását a személyét, még kevésbé a tetteit – csak próbáljuk őt megérteni. És bizony azt kell mondanunk, hogy aki ilyen hatalmat kaparintott meg, az joggal hiheti magát istennek. És ő lelke mélyén – ha nem is mondta ki – nyilván annak hitte magát, amikor kiállt a rámpára és intett hűséges SS-katonáinak: terelhetik eléje a csoportokat, sorban...!

Mindez természetesen nem ad neki felmentést. Nézzük meg hát először ezt a külső képet, amit

Mengeléről tudhattak a táborbeliek. Egyfelől tehát az őrszemélyzet és az a mini-orvostársadalom, az a pár száz ember, aki ott élt a táborban, gyakorlatilag mind ismerte őt, hírneve volt. Egyszerre pozitív és negatív hírneve.

De volt valamiféle személyes varázsa és képessége arra is, hogy elhitessen magáról bármit. Orvosokkal például azt, hogy egy új tudományág, a genetika nagy ismerője, művelője, sőt

elismert szaktekintélye. Az őrökkel azt, hogy ő igenis valaki – és azok, látva mellén a kitüntetéseket, amelyeket mindig hordott, ha egyenruhában jelent meg, ezt el is hitték. A foglyok előtt is sikerült olyan benyomást keltenie, mintha egyike lenne a tábor... főnökeinek! Sőt! Itt ő volt a főnök!

Egy sima fogoly mikor láthatta az auschwitzi tábor igazi parancsnokát? Eltekintve attól, hogy a szolgálati útjain három, egymáshoz nem is olyan közeli haláltábor között autózott nagy kísérettel – a foglyokkal nem találkozott, számukra láthatatlan volt. Ügyeket intézett inkább. De Mengele minden alkalommal ott volt a rámpán, és rövid idő múlva már mindenki azt hitte, hogy ő a szelektálók főnöke, ő a Rámpa Főnöke, az Élet és Halál Ura. És mivel elhitték, úgy is kezdtek viselkedni vele szemben – ő pedig ezt természetesnek vette, erősítette ezt a tévhitet, és pár hónappal később már senkinek sem jutott volna eszébe megkérdezni tőle, milyen alapon ugráltatja itt nemcsak a foglyokat, de a többi orvost és az SS-eket is... És ott volt akkor is, ha nem ő volt beosztva a rámpára. Azzal az ürüggyel, nehogy elszalassza az annyira várt ikreket...

Mindez persze ismét egy adalék a jellemvonásához, tulajdonságaihoz.

A külseje ugyan nem vallott egy nagyon árjára, bizony nem. Nem volt magas és szőke, legfeljebb olykor a megrémült foglyok látták annak. Karcsú férfi volt, sötét hajjal és még a bőre is barnásba hajlott. Közepes termetét rendkívül egyenesen hordta. Jóképű, csinos férfiként írták le a későbbi tanúk, akin látszott, hogy foglalkozik magával, ápolja külsejét. A rámpán is, és a kísérletek helyszínén is általában könnyed volt, majdhogynem jókedvű. Még nemegyszer kedvesnek is vélték – a foglyok is!

De mindez bármikor megváltozhatott. Ha valaki szembeszállt az akaratával, vagy akár csak tiltakozott is ellene, az „arkangyal” kimutatta igazi arcát. Képes volt saját

kezűleg bottal verni az ellenkezőket a rámpán, vagy éppenséggel előrántani oldalfegyverét és lelőni nőt, gyereket, férfit, bárkit – csak azért, mert valamire, amit ő akart, az illető azt merte mondani: „Nem”. Ilyenkor dühöngeni kezdett. Mr. Hyde és dr. Jekyll folyamatosan együtt éltek benne, és bármikor bármelyik előugorhatott, hogy azonnal eltüntesse a másikat.

Mint tábori orvosnak kötelessége volt olykor a barakkokban is szelektálni. Időnkét berobbant valahová, nappal vagy éjszaka, amikor persze a legkevésbé sem várták, felsorakoztatta a szerencsétlen vacogó, éhes és kialvatlan embereket, villámgyorsan végigment előttük, és rámutatott azokra, akik szerinte már nem érdemlik meg a további életet Azok rögtön mehettek a gázkamrába.

Azt kell kimondanunk, hogy Mengele sajnos nagyon is oda termett. Neki Auschwitz lett az éltető eleme. Ha nem hívják be katonának, nem sebesül meg és nem kerül vissza a hátországba, talán sohasem jut el Auschwitzba orvosnak és kutatónak. Akkor valahol egy vidéki egyetemi klinikán éldegél és olyan kísérleteket végez, amilyeneket más kollégák. Akkor legfeljebb a fehér egerekkel vagy patkányokkal kegyetlenkedhetett volna, de nem élő emberekkel. Biztosan nem érezte volna olyan jól magát, mint a táborban.

Mert azt kell mondanunk, hogy itt Mengele az elemében volt. Itt minden szempontból kiélhette magát. Ezért volt az, hogy akkor is kiment a rámpára, ha nem ő volt szolgálatban és nem ő szelektálhatott. Ritkán ment haza a feleségéhez, mert ott sem érezte olyan jól magát, mint a táborban. Auschwitz-Birkenau volt az ő paradicsoma, amit nem is titkolt.

Ott volt ő otthon, ahol ura lehetett nemcsak a körülményeknek, de az embereknek is. Homályosan ugyan neki is voltak főnökei, de ez afféle fikciónak tűnt vele kapcsolatban. Soha senki nem tapasztalta, hogy Mengelét

bárki is visszafogta volna. Hogy parancsoltak volna neki, hogy mást kellett volna tennie, mint ami a szándékában állott.

Főleg azért nem, mert egyfelől háborús hős volt, másfelől a táborban csak névleg tartozott a főorvos alá. Ő független kutatónak minősük, akinek ugyan szolgálati helye és orvosi munkája (is) van Auschwitzban, de igazából egy külső független szervezet számára végez és végezhet kísérleteket.

Mielőtt rátérünk néhány kísérletére, jobb, ha tudjuk: ez az ember egy közönséges gyilkos is volt.

Az imént említettük azt a jelenetet, amikor a vasúti rámpán lelőtt két nőt, anyát és lányát, mert nem engedelmeskedtek neki. Az ilyesmi különben többször is előfordult. Ezekkel még annyi gond vagy elszámolás sem volt, mint a tábor foglyaival. Ugyanis akikkel Mengele és a többi orvos meg SS-tiszt a vasúti rámpán találkozott, azok még nem voltak a tábor foglyai. Még nem kaptak számot, amit aztán bal karjukra tetováltak. Bármennyire is furcsa, még valakik voltak. Volt nevük, hazájuk, nyelvük. Fél órával később azok, akiket még további életre, munkára alkalmasnak találtak, azok mindezt már elvesztették. Csak az irattárban tudhatták, melyik szám mit jelent és kit takar. Arra az esetre, ha később valakit mégis elő kéne keresni abból a nagy masszából egy külső parancsra. De ilyen parancs nagyon ritkán érkezett.

Akiket még nem fogadtak be a táborba, azok tehát azt is hihették, hogy valakik. Csak azt nem tudták, hogy az őrség és az egész táborvezetés, no meg a szelektáló orvosok számára már ők sem jelentenek semmit. A szó szoros értelmében senkik voltak ők is. Ebben volt egy kis adminisztrációs furfang, ami az érkezők háromnegyede számára tragikus véget is jelentett egyben.

Hát az, hogy még annyira sem kellett elszámolni velük, mint a foglyokkal – ugyanis ők tulajdonképpen még meg sem érkeztek a táborba! Ők még valahol „úton” voltak! A vonatuk

ugyan befutott a szó szerinti végállomásra, de csak azok számítottak, azokat vették számba és azok léteztek még egy ideig, akiket fogollyá fogadtak.

Akiket nem, azokkal megint csak bármit lehetett tenni, hiszen nem szerepeltek semmilyen iraton. A német alaposság, amely mindennél fontosabbnak tekintette a papírokat, a parancsokat, a listákat, a jelentéseket – itt megszűnt működni, és ez nem volt véletlen. Senki sem akart elszámolni azokkal, akiket ott rögtön a gázkamrákba küldtek. Ezt a nácik olybá vették, mintha azok az emberek még útközben haltak volna meg. Még a vonaton, amihez nekik semmi közük.

De persze a statisztikáikban nőttek a számok, amikor Himmler felé jelenteni kellett, hány zsidót vagy más származású egyént gázosítottak és égettek el. Mert hiszen tudták, hogy a távoli Berlinben nagyon várják ezeket az adatokat. Minden táborból nap mint nap jelentették, hány zsidóval van kevesebb a világon, és elégedett mosoly fénylett fel Himmler arcán, amikor erről jelentést tehetett imádott Führerének. Aki szintén megnyugvással fogadta és óhatatlanul arra gondolt, amit a „Mein Kampfban” írt a zsidók olyannyira kívánt eltüntetéséről, „megszüntetéséről”, az lám, ha lassan is, de realizálódik...!

E gépezetben komoly csavar volt dr. Josef Mengele is.

Mengele nem csak személyesen lőtt le embereket. Fenolinjekcióval is sokakat segített át a túlvilágra. De azt is úgy végezte, mint akit csak maga a teljesítmény, a hatékonyság érdekel. Semmi más. Az arcán nem volt semmilyen érzelem – vallották fogoly orvostársai, akik ilyenkor mindig mellette voltak, kényszerűségből – úgy osztogatta az injekciókat, mintha valódi gyógyítást végezne. Mintha igazi orvos lenne. De tudják, legalább egy alkalommal egy nőt megfojtott, másokat lelőtt, és az sem volt ritka, hogy odament a nyílt halottégető máglyához, és a magával hozott élő csecsemőket bedobálta a hatalmas lángok közé.

Az arcán ilyenkor sem láttak érzelmeket. A kutatásokat már nem ennyire szenvtelenül végezte. Azt

kell mondani, hogy minden bizonnyal jó kutatóorvos lett volna belőle – persze egészen más körülmények között. Ha ez az ember nem akkor és nem Németországban születik, vagy akár csak harminc évvel később jön a világra, akkor békés körülmények között tisztán a tudománynak szentelhette volna a benne égő kétségtelen kutatási vágyat. Azt a lelkesedést, azt a lendületet, amely különben így is jellemezte az általa végzett munkát.

És hozzá kell tennünk: normális körülmények között természetesen nem az hajtotta volna őt, hogy az egyik „fajról” bebizonyítsa: alacsonyabb rendű genetikailag is, mint a másik, az „árja”, amely „faj” persze fölötte áll minden másnak és azoknál jóval értékesebb...

Mert doktor Mengele nemcsak hirdette ezt, hanem valóban hitte is. Egyike volt annak a nagyszámú igaz nácinak, aki szentül hitte Hitler igazát. De sokkal veszélyesebb is volt amazoknál, mert ő képes lett volna úgymond „tudományosan” is bebizonyítani, hogy a zsidók, szlávok, cigányok, négerek és mások alacsonyabb rendű emberek...

És éppen erre törekedett. Ha Hitler győz a második világháborúban, semmi kétségünk afelől, milyen lett volna Mengele további pályája. Hamarosan ő lett volna a fajvédő náci ideológia tudományos támasza. Az árja genetika sztárprofesszora, olyan kutató, aki szerte hirdethette volna Hitler tanainak „igazát”. No persze, a szabad világban nem álltak volna vele szóba, de ez otthon semmivel sem csökkentette volna tekintélyét és hírnevét.

Hogy rátermett volt az igazi kutatásokra is, bizonyítja az a rendszer, amit kidolgozott magának Auschwitzban. Persze ott nem normális körülmények között folyt minden, de tény, hogy ötletes volt a dolog. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, csak jegyezzük meg: ahogyan nagy hírű német

professzorai javasolták, műveikben és tanításaikban sugallták, aszerint választotta ki módszerét Mengele.

Mindezt segítette persze az a tény, hogy bármit is kutatott volna, bármilyen emberfajtát vagy egyebet, Auschwitzban elegendő kutatási „anyag” állt rendelkezésre. Az ottani helyzetét pedig arra használta ki Mengele, hogy mindent a maga hasznára fordítson, gyorsan és célratörően. Több kutatási helyisége is volt. Külön a férfiak táborában, külön a női táborban és persze egy harmadik a cigánytáborban. Mindháromban összegyűjtötték az ikreket, akiknek még a számozásuk is eltért az egész táborkomplexusban alkalmazott rendszertől (az auschwitzi foglyok karjára egy „A” betűt és a sorszámot tetoválták, míg Mengelének sikerült elintéznie a tábor vezetésével, hogy az ikrek a „ZW”-t kapják, ami a német „Zwillinge”-ikrek rövidítése volt). Ez is azt jelzi, hogy milyen nagy befolyása volt a doktornak a táborban.

A Mengele rendelkezésére fenntartott ikrek java része persze gyermek volt, de akadtak felnőtt párok is. Olykor középkorú, sőt akár hetvenéves, egypetéjű, egymáshoz nagyon hasonlító férfi és női ikerpárok éltek itt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egypetéjű ikrek mellett számos törpét is tartottak e barakkokban, akkor az egész egy cirkusz látványához kezd hasonlítani.

Pedig biztos, hogy semmi vidám nem volt itt. A cigánytábor is képviseltette magát ikrekkel, köztük különböző színű szemű ikrekkel. Ezek a szemek – heterochrom látószervek – is nagyon érdekelték a férfit. Már csak azért is, mert ezek mögött is valamilyen genetikai folyamatot sejtett, de a rendelkezésére álló viszonylag rövid idő alatt semmire sem jutott. Ha csak azt nem nevezzük eredménynek, hogy miután végeztek az ikrekkel, minden alkalommal megparancsolta segédeinek, hogy a szemeket vágják ki és tegyék el, tartósítsák, mert a jövőben még szüksége lesz rájuk a kutatásaihoz. Ám az nem derült ki, hogy miféle kutatásokra

gondolt. Amikor a Mengele-féle idők legnagyobb fogolyáradata

kezdett áramlani – 1944 nyarától a magyar zsidók szinte végtelennek tetsző sora –, a doktornak minimum 250, vagyis körülbelül 125 pár iker jutott. Akkoriban a kísérleti barakkokban főleg magyar szó hallatszott, a gyerekekkel és a kevés felnőtt fogollyal csak néhány, tolmácsolásra kijelölt, németül is jól beszélő rabtárs tudott szót érteni.

A doktor birkenaui irodájában tartotta feljegyzéseit, az egész kutatási anyagát, a kartonokat, mindent. Mondani sem kell, hogy ezeket a helyiségeket szigorúan őriztette az SS-katonákkal, és nemhogy foglyok, de még németek sem tehették be oda a lábukat. Volt ebben egy adag paranoia, már csak azért is, mert lényegében rajta kívül senki sem tudta, mit rejtenek azok az anyagok. A kartonokon sokszor csak rejtélyes jelek és számok sorakoztak, ezek jelentését, rendszerét is csak ő ismerte egyedül. Tehát még ha el is lopják tőle az adatok egy részét, azzal senki semmire sem ment volna.

Nagyon abszurdnak tetszik a kérdés: Milyen ember volt Mengele?

Mert hiszen az ebből eredő, következő kérdés azonnal felhorgad bennünk: ember volt-e egyáltalán...?

Nagyon messze állt a tevékenysége attól, amit mi humánusnak, emberinek tartunk. Sőt, azzal gyakorlatilag teljesen ellenkezett. Így csakugyan különösnek, nem helyénvalónak látszik eredeti kérdésünk. De mint már céloztunk rá a rövid életrajzában: Mengele sem volt mindig Mengele. Ahogyan a kis korzikai, félig-meddig olasz Napóleone Buonaparte sem volt az, aki harminc évvel később lett, a kis grúz Joszif Dzsugasvili is csak felnőve vált Sztálinná, és az osztrák kisvárosi Adolf sem volt még azonos a későbbi Hitlerrel. Josef Mengele, mielőtt Auschwitzba került, nem ugyanaz az ember volt akinek később őt

megismerték. Ő is kettős életet élt, de nem szándékosan. Auschwitzban

és persze más koncentrációs táborban rengeteg őr, parancsnok, hivatalnok, orvos élt, aki napi kapcsolatba került a foglyokkal és kegyetlenkedett felettük, rosszul bánt velük – miközben a saját második életében kedves, nemegyszer rokonszenves és érdekes ember volt. Ismeretes, hogy a koncentrációs táborok parancsnokai kevés kivétellel szolgálati villában laktak valahol a tábor közelében – a családjukkal. Mivel a náci főnökök a mozgalom aránylag fiatal volta miatt általában nem idős, sokszor még csak nem is középkorú emberek voltak (a legtöbb náci vezető harminc-negyven éves volt a háború előtt és alatt, legalábbis a fegyveres szerveknél), hát kicsi gyerekeik voltak.

Nos, a feleségek és a gyerekek igazából semmit sem vettek észre rajtuk. Mint ezen asszonyok és utódok háború utáni vallomásaiból, olykor emlékirataiból kiderül, a férjek és apák kifogástalanul viselkedtek. Szeretetre méltó embereknek mutatkoztak, ezért a családjuk részére azok is voltak. A feleség ugyan tudta általában, hogy a férjnek mi a beosztása, de még ők sem tudhatták mindazt a szörnyűséget, ami a táborokban zajlott. A kívülálló családtagok nem is járhattak be a táborokba, ha baráti összejövetelekre, vacsorákra, fogadásokra, együttmuzsikálásokra került sor, akkor az mindig a táboron kívül történt.

Nyugodtan feltételezhetjük – és bizonyítékaink is vannak rá –, hogy Mengele doktor sem volt kivétel. Az ő családja ugyan nem lakott vele – ahhoz legalább tábori főorvosnak kellett volna lennie, aki nem volt –, és nem is vágyott társaságukra. Ám ha kollégái között volt, és nem a foglyokkal bánt, akkor őt is kenyérre lehetett kenni. Nagyon joviális, barátságos embernek ismerték meg. Azok az orvosok, akik Auschwitzban más területen dolgoztak, vagy például csak az SS-őrszemélyzet gyógyításában vettek részt és nem láthatták

Mengelét a válogató peronon, vagy nem láthatták, ahogyan törpéivel, ikreivel bánt, akiket nemegyszer saját kezűleg beadott fenol-injekciókkal gyilkolt meg – egy egészen más embert ismertek.

Ez az a kettősség, ami különben a koncentrációs táborokban dolgozókra amúgy is rányomta a bélyegét, nem volt ismeretlen jelenség.

Akadt olyan, alapjában jóérzésű orvos még Auschwitzban is, aki amúgy a betegek, a foglyok életét is megmentette, és sokan áldották a nevét. Ez például jóban volt Mengelével és még a háború után – amikor már kiderültek a disznóságok visszamenőleg Mengeléről – is azt állította, hogy ez volt a legtisztességesebb kollégája azokban az években...

Tudom, ez a mi számunkra, az összes információ birtokában már kegyetlenül, furcsán és mindenekfelett hihetetlenül hangzik. Egészen neves kollégák még arra is képesek lettek volna – tizenöt-húsz évvel a háború után! –, hogy Mengele nevét tisztára fényesítsék, csiszolgassák. Ez mindenképpen meglepő, sőt döbbenetes. Mi volt hát abban az emberben olyasmi, ami erre késztette barátait, kollégáit?

Még olyanról is tudunk, aki szerint Mengele „nem értett egyet a koncentrációs táborok elvével és gyakorlatával”! Ő, aki ezeket az elveket, de leginkább a gyakorlatot alaposan kihasználta!

Persze lehet, hogy baráti beszélgetésekben az orvosok – ha egymás között voltak, nem túl nagy, maximum három-négy fős csoportokban – másképpen beszéltek, mint ahogyan azt hivatalosan elvárták tőlük. A harmincas éveik elején járó, nagy tudományos és orvosi ambíciókkal megáldott fiatalemberek, különösen ha ittak is egy kicsit, hajlamosak voltak, lehettek az őszinteségre. Bár nehéz elhinnünk, hogy megfeledkeztek volna a diktatúrákban oly alapvető, szinte vérré váló óvatosságról. Hiszen a hitleri rendőri szervek bármikor tarthattak közöttük besúgókat. Közöttük is.

Mengele nem ellenezte a zsidók kiirtását – viszont egy későbbi emlékező kolléga szerint nem titkolta azon nézetét, hogy kár kiirtani az egész lengyel értelmiséget! Mert erről volt szó, ami a világ közvéleményében később nem nagyon tudatosult. A megszálló németek eleve szolga, sőt rabszolga-szerepre szánták a szláv lakosságot. Ezért amelyik városba vagy faluba csak eljutottak a németek, ott azonnal elfogták és koncentrációs táborokba hurcolták, vagy ott helyben agyonlőtték a helyi hivatalnoki kart, az önkormányzati képviselőket, polgármestereket, falun a tanítót, a plébánost, sőt az orvost is. Így akarták megakadályozni, hogy az esetleges ellenállási mozgalom élére állhasson egy-egy helybeli műveltebb ember. A krakkói Jagelló-egyetem összes professzorát kivégezték, például!

Nos, ha Mengele ezt valóban ellenezte, akkor egy alapvető náci tétellel nem értett egyet. Ezt nehéz elhinni. Ha belenyugodott abba, hogy mindenkit el kell pusztítani, aki a felsőbbrendű germán-árja faj ellensége, akkor miért sajnálta a lengyel értelmiségieket? Ha csak azért nem, mert azok is katolikusok voltak, mint ő. Valami tiltakozott benne, amikor felfogta, sőt talán már a rámpán is látta, hogy reverendás katolikus papok is vannak az újonnan hozott foglyok között…

Olyan védelmezői is akadtak Mengelének eme régi ismerősök vagy kvázi barátok között, akik szerint nem kellene eltúlozni a doktor ottani tetteit Különösen az „emberkísérletek” szóra indultak be ezek az érzelmek – hogy ne mondjuk: indulatok!

Mert bár azt nem tagadhatták, hogy zajlottak ilyen kísérletek (a háború után ezeket eléggé széles körben dokumentálták szerte a világban, főleg a nürnbergi perek nyomán), ezek az önjelölt védelmezők igyekeztek bebizonyítani, hogy e kísérletek „arányaikban” nagyon is elmaradtak minden egyéb orvosi jellegű tevékenységtől, amit a táborokban folytattak a kollégák... Ez persze viszonylagos.

Csak és ismét Auschwitznál maradva, hát persze, hogy ha ott több millió embert dolgoztattak halálra, öltek meg közvetlenül, küldtek gázkamrákba – akkor azokhoz képest pár száz vagy pár ezer, úgynevezett „orvosi kísérletekben” elhunyt ember élete nem nagyon hasonlítható össze a többi áldozat hihetetlen tömegével.

De ki mondta, hogy össze kell hasonlítani? Önmagában kell nézni mindent És ezek alapján doktor

Josef Mengelét már azért is életfogytiglani börtönre ítélhették volna a háború után, amit ott a vasúti rámpán művelt. Vagy csak azért, hogy saját kezűleg lelőtt egy asszonyt és a lányát mert azok nem engedelmeskedtek neki, nem voltak hajlandók elválni egymástól, amikor ő nekik ezt parancsolta... És semmi egyébért!

Minden másért külön-külön is halálra ítélhette volna őt a nemzetközi katonai törvényszék, amely a háborús bűnösök fölött ítélkezett. Amit az ikrekkel művelt, az egy másik bűnténysorozat volt. Ilyen körülmények között nagyon furcsa, hogy egyes orvosok nagyon barátságos embernek, segítőkész kollégának tartották Mengelét!

Lehet persze, hogy az ő számukra az volt. Érdekes módon a kollégák azt is Mengele mellett hozták fel, hogy a kísérleti ikreknek külön élelmiszeradagokat biztosított! Mintha ez olyan nagy dolog lett volna.

Való igaz, Mengele mindent megtett, hogy az ikrei túléljék a tábort. Csak éppen nem azért, hogy valóban megérjék a megpróbáltatások végét, hogy túléljék a háborút, a koncentrációs tábort. Ezt talán itt nem is kell részleteznünk. Kiderült az eddigiekből, hogy Mengele és a többi táborbeli „kutató” orvos, ha tett is valami jót a betegekért, vagy a kísérleti alanyokért – csak azért tette, hogy azok megérjék a kísérletsorozat végét. Ha intézkedett, hogy jól bánjanak velük, nem emberbaráti okból tette. Ez is része volt a kísérletnek. Annyi tudományos igény azért volt bennük, hogy tudják: a

kísérletnek csak akkor van értelme és akkor értékelhető tudományosan, ha elejétől a végéig hasonló körülmények között zajlik le. Ráadásul nem mindegy, hogy az alanyok már egy éve élnek-e Auschwitzban és úgy néznek ki, mint a csontvázak, alig élnek, alig mozognak, betegek és szenvedők – vagy most érkeztek, és még a kísérletben töltött hónapok alatt is rendesen táplálkozhatnak.

Számos egészségügyi jellegű kísérletben ennek valóban volt értelme. A kísérletek legtöbbje csak úgy működött, ha az alanyok úgynevezett „normális” életkörülmények között éltek előtte és a kísérletek alatt is. Azon persze senki sem változtathatott, hogy mindenki tudta: koncentrációs táborban van. Ennek lelki terhe, az élet féltése, a rettenetes változás, a szorongás, a félelem – nem volt kiirtható senkiből. Ilyen tekintetben tehát a kísérletek nem voltak hatásmentesek, és nyilvánvalóan még a fiziológiai folyamatokra is rossz befolyással voltak.

Mengele valóban küzdött a korrupció ellen. Nem tűrte, hogy az SS vagy mások ellopják a kísérleti alanyoknak szánt élelmiszeradagokat. Különösen nem akkor, ha erre amúgy valóban szüksége volt a foglyoknak, nehogy éhen haljanak.

Még azt is felhozták a védelmére, hogy mivel Auschwitzban úgyis mindenkit kivégeztek előbb vagy utóbb, hát nem mindegy, hogy Mengele előzőleg kísérletezett velük?

Ez az alapjaiban hamis érvelés sokszor előbukkant és messze nem csak az auschwitzi táborban és persze nem kizárólag Mengele tevékenységével kapcsolatban. Az a fajta ál-belenyugvás, hogy „úgyis meghaltak volna” vagy hogy „úgyis kivégeztek mindenkit”, „meghaltak így is, úgyis”.

Létrejött egy egész áramlat, amelynek az volt a célja, hogy Mengelét tisztára mossa, és ezt nem valamiféle politikai céllal szervezett mozgalom tette. Hanem azok, akik annak idején maguk is a táborban voltak. Onnan és csak onnan ismerték Mengelét. Meg voltak győződve, hogy ez egy ma született

bárány. „Mengele az auschwitzi elvekkel összhangban

cselekedett.” Ez volt az az „érv”, amit kórusban szajkóztak –igaz, nem csak Mengele, hanem mások védelmében is. Mintha az a helyzet, amely ott létrejött, valamiféle általános felmentést adna mindenkinek, aki szintén ott volt. Mintha nem éppen ezen emberek magatartása miatt lett volna lehetőségük a náciknak, hogy ilyen táborokat létrehozzanak és működtessenek. És mintha az ő tevékeny magatartásuk nem járult volna hozzá ahhoz, hogy éppen ez a helyzet, ezek az „auschwitzi elvek” kialakuljanak!

Auschwitzban tehát mintha más törvények uralkodtak volna. Mintha ott ideiglenesen felfüggesztették volna az összes erkölcsi törvényt, amelyek azelőtt fehér emberek, európaiak, keresztények és nem keresztények között kötelezték az embereket.

Mengele nagyon gyakran kedveskedett azoknak a gyerekeknek, akikkel kísérletezett.

Nagyon kedvesen beszélt velük, édességet vitt nekik, azok meg – különösen a kisebbek – kedvelték. Hiszen azok nem tudták, ki okozta fájdalmaikat, és nem volt fogalmuk arról sem, hogy kísérletben vesznek rész. A gyerekek, fiatalok még kevésbé tudhatták azt, amit a felnőtt résztvevők már tudtak a többi fogolytól, de persze a gyerekeknek ezt nem mondhatták el: hogy a kísérlet végén, ha megérik, úgyis végeznek velük.

Paradox módon minél veszélyesebbek voltak a kísérletek, Mengele annál kedvesebb volt ezekhez a gyerekekhez. Nehéz ma elképzelnünk hogy ez az ember (?) mosolyogni, sőt nevetni is tudott. Nemcsak a fogoly gyerekek, ikrek, cigányok társaságában. Hanem hogy tudott nevetni a táboron kívül, a magánéletben is. Biztosan jól érezte magát, amikor hazament a családjához, vagy ellátogatott Berlinbe és Münchenbe kedvenc régi professzoraihoz, akik továbbra is egyengették az útját és a jövő nagy reményű tudósának tartották őt... Milyen

lelke lehetett neki, ha erre is képes volt? Ismeretes, hogy a háború vége felé egy napon döntés

született Birkenauban, és az egész cigánytábort elgázosították. Ahol reggel még nagy élet volt, ahol a családok együtt éltek színes kavalkádban – ott estére csak félredobott rongyok hevertek és egy lélek sem volt Mire lement a nap, a cigánytábor lakói – akár az ismert film címében – az égbe mentek. A krematóriumok és a szabadtéri hullaégetők füstje nyelte el őket.

Egyesek még ezt is ki akarták használni arra, hogy az SS és egyáltalán, a nácik „becsületét” mentsék. Azt állították nyomtatásban is, hogy a cigányok okozták saját pusztulásukat! Az egyes barakkoknak naponta juttatott élelmiszeradagot ugyanis az éhező felnőttek megették, a gyermekek pedig gyakorta éhen haltak... Ez már önmagában is különös és nem illik abba a képbe, amit a családszerető cigányokról tudunk.

Valakik nem átallották arra hivatkozni, hogy Mengele ellenezte is a cigányok kiirtását, sőt hogy állítólag felszólalt volna a tábor vezetősége előtt... Tudjuk, hogy ez nem történt meg, a valóságban egyike volt azoknak a pozitív mítoszoknak, amit valakik Mengele érdekében létrehoztak.

Aztán eljött az a korszak is, amikor a tábort fel kellett számolni. Néhány ott szolgáló akkori orvos szerint óriási káosz volt 1945 januárjában. Bármilyen szervezetten és olajozottan mentek a dolgok általában a németeknél és a táborban. De amikor össze kellett csomagolni, eldönteni, mit visznek magukkal, és mivel – mert a vonatok is hiányoztak, nem is szólva a szétbombázott sínekről –, állítólag csak Mengele volt a helyzet magaslatán.

Ami persze valószínűleg szintén legenda. Ám többen komolyan állítják, hogy amikor már-már kitört a pánik és mindenki összevissza futkosott, a tisztek, az orvosok és más, a táborral kapcsolatban álló tisztviselők szerettek volna mindent

magukkal vinni – Mengele emelkedett a helyzet magaslatára, és segített megszervezni az evakuálást.

Utólagos barátai agyba-főbe dicsérték a „halál fekete arkangyalát”. Azt állították, hogy míg az evakuálás kezdetén a többi német a személyes ügyeivel volt elfoglalva, csak Mengele mutatott felelősségtudatot és lélekjelenlétet...!

Igazából persze arra figyelt ő is, mások is, hogy eltüntessék a nyomokat. Ez volt a fő cél és ok, a legfőbb törekvés, a nagy vágy.

Mengele volt az állítólag, aki mindent megtett a... gázkamrák felrobbantásáért! Nagyon jól tudta, hogy ezek a leginkább árulkodó jelek, nyomok. Bizonyítékok. Barátai úgy emlékeztek, hogy doktor Mengele szervezte azokat a robbantásokat. Mások viszont úgy vélik, hogy ez a lényeg, itt mutatkozott meg Mengele igazi nácizmusa. Mindent megtett volna, csak hogy eltüntesse a szövetséges hadseregek, a nyugati és keleti világ képviselői elől azt, ami a nácizmus egyik lényege: a népirtás volt.

Még arról is szó volt, hogy amikor az SS-vezetőség is elhagyta a tábort, Mengele azt vette észre: a krematóriumok még állnak. Erre Mengele összeszedett pár embert – természetesem SS-katonákat –, némi robbanóanyagot, és visszajött, hogy végezzen a krematóriumokkal. Nyilván ennek is csak egy oka volt: a nyomok eltüntetésének vágya. Ami arra utal, hogy a tettes tudat alatt egyrészt tisztában van saját bűneivel, másfelől jól tudja, hogy egy bűnös rendszert szolgált.

Végső soron sokan azt állították, hogy Mengele igenis tudós volt – vagy legalábbis lehetett volna. Hogy a faji kérdések kutatója volt, aki igenis rendelkezett némi tudományos képzettséggel. Hogy valamelyes eredményeket is fel tudott mutatni. Később a barátai – évekkel, sőt évtizedekkel a háború után – már azt állították, hogy Mengele valamiféle érdekes színfolt volt Auschwitzban, mi több, hogy

afféle ellenálló is lett volna! A valóságban persze Mengele soha nem szállt szembe a

felsőbb vezetéssel – sem az orvosaival, sem az SS-parancsnoksággal. Míg megesett, hogy valamelyik jobb érzésű német (náci...?) orvos elintézte, hogy az alája rendelt fogoly orvosokat élemen hagyják és magukkal vigyék. Ezzel esélyt adva azoknak is a túlélésre – Mengele bizony ennyire nem törekedett a megmentésükre.

Tudjuk több visszaemlékezésből, hogy a német alorvosok nagyon meg voltak elégedve Mengelével és becsülték őt. Örültek, hogy alárendeltjei lehetnek. Különösen a boncorvosok, mert nekik rengeteg munkájuk volt. A fogoly orvosok – beleértve a boncolókat is, akik minimum négyen-öten voltak – már kevésbé voltak elragadtatva Mengelétől.

Tudjuk, hogy némelyik boncorvosával hosszú szakmai vitákat folytatott Az is megtörtént – igaz, ritkán –, hogy cigarettával kínálta meg őket, sőt el is köszönt tőlük a beszélgetés végén. Persze ez nem volt általános. És nem is változtatott semmin. Mi több, csak arról volt szó, hogy Mengele – más auschwitzi orvosokhoz hasonlóan – időről időre megfeledkezett arról, hol is van. Hogy az, amiben részt vesz, egyetlen nagy bűnfolyam, amelynek egykor még lehet keserű folytatása – az ő számára is.

Meg volt győződve, különösen érkezése évében, 1943-ban, hogy egyszer majd végeznek ezekkel az emberekkel is. A zsidó orvosok, akik a legjobb német egyetemeken tanultak és a legjobb német klinikákon tanulták ki a szakmát 1933 (Hitler hatalomra jutása) előtt, azok most Európa különböző országaiból kerültek ide a haláltáborokba. Mengelének elég szép lehetőség jutott. Válogathatott hát a legjobbak között.

Éppen az egyik fogoly orvosa volt fültanúja, amikor Mengele közölte német orvostársaival: az egyik női táborrészt, amely a felügyelete alatt állt, likvidálni kell. Így talán több élelmiszer marad a többieknek. Persze az igazi ok

nem ez volt. Ahol Mengele már nem talált magának kísérleti „anyagot”, azt egyszerűen megszüntette. Ahogyan a cigánytáborral is végeztek (egyazon napon 4500 embert öltek meg), úgy a női táborok egyes részeivel is így végeztek. Megesett persze ekkortájt is, hogy még Auschwitzból is hurcoltak el embereket Németországba, hadiüzemekben dolgoztatni. Egy-egy ilyen szállítmányba sokan szerettek volna bekerülni, több okból is. Míg Auschwitzban nap mint nap fenyegetett az elgázosítás veszélye, addig a hadiüzemben erről nem volt szó. Másrészt ott az élelmezés és a szállás is jobb volt, hiszen szükség volt a munkaerőre.

Doktor Mengele nem engedte, hogy az ő kipécézett áldozatai, a kísérleti alanyok közül bárki is elhagyhassa a tábort akár ilyen céllal is. Görcsösen ragaszkodott az ikrekhez, a törpékhez, a púposokhoz és mindenféle egyéb fogyatékosokhoz. Ezek szinte az ő privát foglyai voltak.

Tudjuk beosztottjaitól – fogoly orvosoktól, boncolóktól –, hogy képes volt egy-egy „érdekesebb esetet”... megfőzetni. Igen, jól értették. Ha kezébe került például egy púpos ember, akinek csontvázát szerette volna elküldeni a berlini antropológiai múzeumba (ahol szintén mint az aberrált alacsonyabb rendű faj, a zsidók jellegzetes példányát állították volna ki...!), akkor a kellő antropológiai vizsgálat után szólt az SS-katonáknak, lőjék le az illetőt. Azok szó nélkül teljesítették a parancsot, tarkón lőtték a szerencsétlen nyomorékot. Utána Mengele doktor, „ez a derék tudós” katlant hozatott, alája gyújtatott, és amikor a víz már forrt, beledobatta a hullát. Addig főzték a púpos földi maradványait, az egész testet, míg a húsa elvált a csontoktól. Utána szolgálatkész fogoly orvosaival kipreparáltatta annak eltorzult csontjait, megtisztították és becsomagolták őket. Majd az egész morbid küldemény útra kelt Berlin felé. Ennyi maradt egy emberből.

Ez is egy kísérlet volt, illetve több hasonló esetről tudunk. Megesett, hogy egyszerre két nyomorékot, púpos apát és

szintén testi hibás fiát végeztette ki és főzette meg a „fajkutatás nagy tudósa”...

Kétségtelenül voltak olyan foglyok, akik Mengelének köszönhették a megmenekülésüket.

De ezek kevesen voltak és közös jellemzőjük, hogy a doktornak szüksége volt rájuk. Máskülönben nem maradhattak volna életben. Különösen nem azok, akik már 1944. november közepe után maradtak még életben. Ekkor érkezett ugyanis a parancs, hogy az auschwitzi három tábort likvidálni kell. Ezúttal – most először – nem a benne élőkre vonatkozott az utasítás, hanem a táborokra. Ezeknek a maguk fizikai valóságában kellett (volna) eltűnniök. Mint tudjuk, ezt az utasítást semmilyen módon nem tudták a nácik teljesíteni. Többek között azért sem, mert az oroszok már túl közel voltak. Vagy mert a hadiszerencse forgandóságában bízó német hadvezetés túl sokáig várt. Amikor aztán végre kiadták az utasítást, már túl késő lett. A krematóriumok, a gázkamrák egyik része megmaradt és máig megtekinthető. Ezek a világ legszomorúbb múzeumai. Olyan halál-szellem lebegi át őket, amit sehol másutt nem érezni. Mert mint írtuk már előbb – ez az a hely, ahol a világon a legtöbb ember vesztette életét.

Csak éppen doktor Mengele nem volt az áldozatok között.

Utószó

Mengele doktor legendás hírét kétségtelenül növelte az a tény is, hogy 1945-ben nyoma veszett.

Méghozzá úgy, hogy soha többé nem került elő. Az összes többi orvos megkerült, az auschwitzi kísérletezők, ha túlélték a háborút, előbb-utóbb horogra akadtak. Mint láttuk, olyan is akadt, akit a szovjetek hurcoltak el tíz éves „hadifogságra”, vagyis kényszermunkára és mégis, amikor élve előkerült, máris megvádolták. Holott túlélte a nürnbergi perek időszakát vádemelés nélkül.

Ahogyan az a többi főbb háborús bűnössel is megesett, Mengelét is látni vélték sokfelé. A „nagy kísérletező” doktorról azonban kézzelfogható hírek nem érkeztek. Azt is beszélték, hogy a háború után évekig nem is nagyon bujkálva élt Bajorországnak azon a részén, ahol azelőtt is, és ahol a családot mindenki ismerte. Csak utána vándorolt ki Dél-Amerikába, amikor már kezdték őt keresni.

De hogy igazából nem keresték, az is igaz. Ugyanis a Mengele név sokáig nem mondott senkinek semmit. A koncentrációs táborok orvosairól kevés szó esett. A nürnbergi orvosperekben persze eleget emlegették a nevét, kerestették is, de mert nem találták és nem volt jelen, hát nem sokat beszéltek róla hivatalosan. Az egykori áldozatai közül nagyon kevesen maradtak életben. Csak az 1950-es évek végén különféle média-események kapcsán jött ismét „divatba”, és attól kezdve egyre gyakrabban emlegették.

Viszont akkor már bizonyíthatóan Dél-Amerikában élt. Itt is sokféle történet keringett róla, amelyek átszivárogva Európába még nagyobbra nőttek, kiterebélyesedtek, színesedtek. Köztudott volt például, hogy ahogyan Bormannak, Hitler helyettesének sikerült Latin-Amerikába menekülnie és megtévesztenie a hatóságokat (sokáig meg

voltak győződve róla, hogy Bormann elesett a háború utolsó napján, sőt egyesek még a csontjait is előásták. ..), vagy ahogyan Eichmannak sikerült eltűnnie, úgy elmehetett Mengele is. Ma már tudjuk, hogy éppen ez történt.

1945-ben és később, legalább öt éven át az erre a célra létrehozott két náci titkos szervezet, az ODESSA és a Der Spinne eleve azzal foglalkozott, hogy elsősorban az SS tisztjeit és más volt náci politikusokat mentett át más kontinensekre. A kilencven százalékuk persze olyan dél-amerikai országokba ment, ahol a vezetés 1945 után is csöndben rokonszenvezett a nácikkal (Argentína, Paraguay, kisebb mértékben Brazília, Bolívia, Chile). Az sem titok immár, hogy a Vatikán és egyáltalán a katolikus egyház ebben igen nagy segítséget nyújtott. Az úgynevezett „hontalanok” kimenekítése afféle sajátos papi iparág volt azokban az években. Örök szégyene az Egyháznak, hogy többek között a sokmilliószoros gyilkos, Adolf Eichmann is bizonyíthatóan egyházi közbenjárásra kapott hamis személyazonosságot és élhetett tizenvalahány évig Argentínában, mígnem az évek óta a nyomait kutató izraeli titkos kommandós-csapat rátalált, elfogta és Izraelbe vitte.

Mengele nagyon jól tudta, hogy ez a sors vár rá is. Európában nem maradhatott, biztonságosnak látszott a „lemerülés” a dél-amerikai kontinensen.

Ahogyan Bormann (akivel Mengele sohasem találkozott, legalábbis nem Németországban 1945 előtt – esetleg Dél-Amerikában, később...?) sikerrel tűnt el és sohasem találták meg, úgy a doktor is erre számított. És meg kell mondani, sikerült is ez a halál fekete arkangyalának, Auschwitz rémének.

Ma már tudjuk, hogy mi történt – legalábbis nagy vonalakban. Főleg azóta, hogy csaknem egy évtizeddel Mengele halála után előkerült a naplója. Az ugyan nem világos, mikor és hogyan hagyhatta el Európát. De tudjuk,

hogy Paraguayban, ebben a fasiszta kis diktatúrában, ahol sok ezer német nyert menedéket, élt ő is. A fővárosban, Asunciónban közismert nyilvános helyeken is mutatkozott – igaz, csak óvatosan. Sejtette, hogy keresik őt az izraeliek. Amikor 1960-ban híre jött Eichmann elrablásának és az azt követő jeruzsálemi pörnek, majd Eichmann felakasztásának – Mengele érthető módon pánikba esett Addig sem élt nagyon nyíltan, de attól kezdve aztán igen mély konspirációba merült.

Addig a saját régi nevén élt! Ugyanis mint „Josef Mengele” megkapta a paraguayi állampolgárságot. Csak később szerzett hamis iratokat, nehogy rátaláljanak. Ma már azt is tudjuk, hogy több dél-amerikai ország titkosszolgálata együttműködött abban, hogy néhány nagyon keresett náci háborús bűnöst az európai hatóságok vagy újságírók sohase találjanak meg. Sikerrel tették ezt. Ha kellett, Mengele is átmenekült valamelyik határon. Amikor pedig nagyon szorult a hurok, más néven Brazíliában telepedett le. Nehéz elképzelni, hogy a hamis iratokat magánszemélyek szerezték volna neki. Nem, ezt is a titkosszolgálatok végezték el helyette és az ő érdekében!

Arra is fény derült, hogy Bormann, a nagy bujkáló 1959-ben súlyosan megbetegedett, és csak Mengelében bízott, őt kérte orvosául, aki konspirációs körülmények között meg is kereste egykori náci bajtárását Segíteni ugyan már nem tudott rajta, mert a gyomorrák elhatalmasodott Hitler helyettesén.

Mengele pedig tovább bujkált. Egy magyar jobboldali érzelmű házaspár segítségével – akik jól tudták, kinek segítenek – élte élete utolsó éveit Brazília egyik zugában. Addigra annyira megöregedett, hogy nem ismerhették fel a külseje alapján.

Voltak azért ennek a második rejtett életének is fényes és sötét napjai. A fia, aki a doktor auschwitzi évei alatt született és akit tizenkét évvel később látott egyszer – érdekes, erről a látogatásról nem sokat tudott a világ. Arról sem, hogy a

gyerek nem tudta, kivel áll szemben – elővigyázatosságból nem mondtak meg neki, hogy ez a sosem látott dél-amerikai rokon „nagybácsi” voltaképpen a saját apja (kísértetiesen ismétlődött ugyanaz, amit Eichmann tett, aki a háború után kihozatta Argentínába a feleségét és ott elvette őt másodszor is, mintha csak Adolf Eichmann régen Amerikába szakadt távoli rokona lenne...). Aztán amikor fivére felesége megözvegyült, őt vette feleségül, az az asszony is őrizte a doktor titkát.

Még később kis híján feleségül vette ottani házvezetőnőjét, de erről végül is lemondott. Az a helyzet, hogy Mengele, ahogyan öregedett, úgy lett egyre magányosabb – ami sokakkal előfordul. Különösen az olyan emberekkel, akiknek valami titkolnivalójuk van és nem gyakran mutatkozhatnak mások közelében.

Naplójából tudható, hogy nemcsak élete végén, de már szinte az utolsó negyedszázad alatt rettegett a zsidók bosszújától. Már a háború után is gondolt rá, hogy biztosan akadnak olyan fiatal, erős zsidók, akik ugyan maguk nem voltak Auschwitzban, de valamelyik családtagjukat az ő utasítására ölték meg – és ezért majd ezek az emberek üldözik őt. Hogy addig keresik, míg rá nem lelnek. De azt sem zárhatta ki, hogy olyanok erednek a nyomába, akikkel személyesen találkozott valamelyik haláltáborban, Auschwitz I-ben, II-ben vagy III-ban... Birkenauban, Monowitzban, vagy...? Lehetnek azok zsidók, de lehetnek lengyelek vagy cigányok vagy oroszok vagy magyarok vagy bárki más is...!

A félelem mindjobban elhatalmasodott rajta. Ez szolgálhat halvány elégtételül azoknak, akik nehezményezik, hogy a sors nem számolt le a doktorral. Ne sajnálják – biztosan végigjárta ő is a szenvedések útját. Azt a golgotát, amelyet ha másképpen nem, hát lélekben végigjárnak a bűnösök.

A rettegés indokolt volt. Minden reggel azzal ébredt, hogy talán este már izraeli kommandósok fogságában lesz. Minden

este azzal feküdt, hogy talán éjszaka megrohamozzák az otthonát. Igyekezett beleolvadni a környezetbe, ugyanakkor távol tartotta magát a nagyvárosoktól, és később már sehová sem vándorolt, nem költözött. Lapult egy tengerparti kis faluban. Ahol élete utolsó társai már nem is az emberek, hanem a kutyák lettek. Gondjaiba vett egy kivert kutyákból álló falkát. Orvosi tudását rájuk pazarolta – őket műtötte, sebeiket ellátta, élelmet szerzett nekik.

Talán ez utóbbi volt az egyetlen jó cselekedete, amit valahol – az úgynevezett „sors könyvében”? – majd a javára írhattak.

Gyakran kiúszott az öbölbe, ezzel tartotta karban magát A szíve akkor már nem volt rendben. Aztán 1979-ben egy napon szintén kiúszott, de a szívroham ott a vízben érte el. Holtan húzták ki, és eltemették. Persze egy idegen ember neve alatt, mert ezekkel az okmányokkal élt akkoriban.

Hat évvel később, 1985-ben derült ki, hogy alighanem ő volt az. A nyomában lihegők ekkora késéssel érték utol... a sírját. Természetesen exhumálták a csontjait. Úgy is mondhatnánk, hogy fordult a kocka, és most nem ő adott utasítást mások felboncolására – mint tette azt oly gyakran Auschwitzban – hanem az ő csontjait és fogazatát vizsgálták meg a tudomány legmodernebb eszközeivel. Így sikerült kétséget kizáró módon bebizonyítani, hogy a maradványok – Mengele doktoré voltak.

Hatvannyolc évesen halt meg, rémülettől eltelve, félve. Megérdemelte a nyirkos, iszonyú, rettegő pusztulást.

Hiszen áldozatai is így voltak kénytelenek búcsút venni ettől a világtól.

A náci orvosok kedvükre kísérleteztek a koncentrációs táborokban.

Persze sokkal többen voltak, mint ahányról itt névvel vagy anélkül megemlékeztünk. Ez egy jelenség volt, része egy mérhetetlenül nagy folyamatnak. Amely csak szenvedést

hozott rengeteg embernek, akiknek egyetlen bűnük a származásuk vagy a lakóhelyük volt A nácik ideológiája „fajokra” osztotta (volna) az emberiséget, és ugyanakkor az egyik, a jobbnak tartott faj számára bizonyított volna minden előjogot, míg a másikra vagy a sivár és gyors pusztulást, vagy az örök rabszolgaságot hozta volna el.

Ezek az orvosok a maguk megalapozott vagy megalapozatlan, megrendelt vagy önmaguk által kitalált kísérletsorozataival nem a tudományt szolgálták – ahogyan erről a világot igyekeztek biztosítani és ahogyan talán ők maguk is hitték olykor. Nem a tudomány érdekében dolgoztak, hanem éppen ellenkezőleg.

A „Mengelék” itt lapulnak közöttünk. Ha lehetőséghez jutnak, ha alkalmat látnak, ha mások megkönnyítik tevékenységüket, ma is habozás nélkül elrendelik a „kísérleti alanyok” sorba állítását előkészítését, és...

Ha engedjük.

Tartalom

i

A szerző figyelmeztetése..................................................5

Első fejezet: A helyszínek magyarázata.........................7

Második fejezet: A „kísérleti alanyok”.........................22

Harmadik fejezet: Irány a haláltáborok világa!............46

Negyedik fejezet: „Ez maga a pokol”...........................74

Ötödik fejezet: Kísérletek élő embereken ................. 113

Hatodik fejezet Végtelen szenvedés .......................... 144

Hetedik fejezet: Gyilkosok hosszú sora..................... 182

Nyolcadik fejezet: Fekete arkangyal.......................... 191

Utószó ........................................................................... 216

A szerző egyéb, a náci korszakkal foglalkozó művei magyar nyelven:

1. Eichmann, milliók gyilkosa (1997)

2. Az SS története (1997)

3. Schellenberg, a kémfőnök (1997)

4. Rommel, a hadvezér (1998)

5. Hitler rejtélyes eltűnése (1998)

6. Martin Bormann második élete (1998)

7. A náci műkincsrablók (1999)

8. Himmler, a tömeggyilkos (1999)

9. Canaris, a hírszerző (2000)

10. Heydrich, a hóhér (2000)

11. A nácik aranya (2001)

12. Horogkeresztes hamisítók (2003)

Elképzelhetetlenül sok szörny űség történt a náci koncentrációs táborokban. Az emberi szenvedés és megaláztatás, a kínlódás és a gyötrelem, a hosszú rettegés mind-mind megsemmisít ően hatott a lélekre. A testet milliószámra pusztították – egyéb módszerekkel. Nehéz elhinni, de képzett orvosok százai folytattak „kísérleteket” a táborok foglyain. Ezeket tudományosnak nevezték, és olykor maguk is elhitték. A szerz ő bevezet őjében nem véletlenül figyelmezteti a könyv olvasóit: csak azok kezdjenek bele, akiknek elég er ős idegeik vannak. Mert könnyen lehet, rossz álmaik lesznek t őle.