2. Jo Nesbo - Csotanyok

8/18/2019 2. Jo Nesbo - Csotanyok

1/306

Jo Nesbø

CSÓTÁNYOK


2/306

Copyright © Jo Nesbø, 1998 A mű eredeti címe: Kakerlakkene Published by agreement with Salomonsson Agency

Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Megjelent a NORLA (Norwegian Literature Abroad) támogatásával

Fordította: Petrikovics Edit Szerkesztette: Kukucska Zsófia Korrektor: Barsi Nikoletta és Szepesik Balázs Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó

ISBN 978 963 324 083 0

ISSN 1788-9510

Kiadta az Animus Kiadó 2012-benFelelős kiadó: a kiadó igazgatója [email protected] www.animus.hu

Az 1795- ben alapított Magyar Könyvkiadók és KönyvterjesztőkEgyesülésének tagja Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. Borítóterv: Beleznai Kornél

A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató.

mailto:[email protected]:[email protected]:[email protected]


3/306

A Thaiföldön élő norvégok között az a pletyka járja, hogy az a norvég

nagykövet, aki a hatvanas évek elején állítólag egy autóbalesetben vesztette

életét, valójában gyilkosság áldozata lett, mégpedig meglehetősen titokzatos

körülmények között. A Külügyminisztérium nem erősítette meg a híresztelést,a holttestet pedig boncolás nélkül, már másnap elhamvasztották.

A könyvben szereplő egyetlen személy vagy esemény sem tévesztendő össze

valós személyekkel vagy eseményekkel. Ahhoz a valóság túlságosan kevéssé

hihető.

Bangkok, 1998. február 23.


4/306

Első fejezet

A lámpa zöldre váltott, az autók, a tömött buszok, a motorkerékpárok és tuk -tukok bőgése egyre hangosabb lett. Dim úgy látta, hogy még a RobertsonDepartment Store üvegtáblái is beleremegnek. Azután az autó mozgásbalendült, és a kirakatban lévő hosszú, vörös selyemruhát elnyelte mögöttük asötétség. A lány taxival utazott. Nem a rozsdarágta tuk -tukok egyikével, hanem

légkondicionált autóval és egy sofőrrel, aki képes volt befogni a száját. Afejtámlának döntötte a tarkóját és megpróbálta élvezni az utat. Semmi probléma. Egy robogó furakodott melléjük. A hátsó ülésen egy lánykapaszkodott a piros pólót és bukósisakot viselő sofőrbe, és üres pillantástvetett rájuk. Kapaszkodj erősen, gondolta Dim. A Rama IV-en a sofőr egyteherautó mögé sorolt be, amely olyan sűrű és fekete dízelfüstöt okádott,hogy Dim még a rendszámtábláját sem tudta kibetűzni. Mivel a kipufogógáz

a légkondicionáló berendezésen keresztül áramlott be, az lehűtötte ésvalamelyest megszűrte, de csak valamelyest. Dim a kezével diszkrétenlegyezni kezdett az orra előtt, hogy jelezze véleményét a kellemetlenségről.A sofőr belenézett a visszapillantó tükörbe és kikanyarodott a teherautómögül. Semmi probléma. Nem volt mindig így. Egy tanyán nőtt fel, hatan voltak nővérek. Ami,legalábbis az apjuk szerint, több volt a soknál. Dim hétéves volt, amikor afelkavarodó sárga portól köhögve utánaintegetett a szekérnek, amely épp

elzötyögött a legidősebb nővérével a barna vizű csatorna mellett húzódóúton. A nővére egy rend tiszta ruhát, egy Bangkokba szóló vonatjegyet és egynévjegykártya hátoldalára felfirkantott patpongi címet kapott útravalóul, ésúgy ömlöttek a könnyei, mint a vízfolyás. Dim pedig olyan hevesenintegetett, hogy majd leszakadt a karja. Az anyja megsimogatta Dim haját ésazt mondta, hogy bár ez most nem könnyű, valójában nem is olyan rossz. Ígya nővére legalább megússza, hogy tanyáról tanyára kelljen vándorolnia, mintegy kwainak, ahogy ő maga tette annak idején, mielőtt férjhez ment.Ezenkívül Miss Wong megígérte, hogy nagyon fog vigyázni rá. Az apja bólintott, kiköpte a bételt fekete fogai közül és hozzátette, hogy a bárokban a farangok jó pénzt fizetnek a friss lányokért.


5/306

Dim nem értette ezt a dolgot a kwaijal, de nem akart rákérdezni. Azttermészetesen tudta, hogy a kwai ökröt jelent. A többi tanyához hasonlóannekik sem futotta arra, hogy saját ökrük legyen, ezért amikor meg akartákművelni a rizsföldjüket, bérelniük kellett egyet a tanyák között körbejáró

jószágok közül. Azt csak később tudta meg, hogy a lányt, aki az ökrötirányítja, szintén kwainak nevezik, mivel az ökör bérleti díja az ő munkadíjátis magában foglalja. Ez a hagyomány. Csak remélni lehetett, hogy a lányráakad egy földművesre, aki elveszi, még mielőtt túlságosan koros lesz. Dim tizenöt éves volt, amikor az apja egy nap a nevét kiabálta és kalapját akezében szorongatva, háta mögött a napkoronggal, feléje gázolt a rizsföldön. Dim nem válaszolt azonnal, csak felegyenesedett, végigpillantott a kis tanyakörül hullámzó zöld dombokon, azután behunyta a szemét és a

trombitásmadár lombok közül kiszűrődő hangjára fülelve beszippantotta azeukaliptusz és a kaucsukfák illatát. Tudta, hogy ő következik. Az első évben három lánnyal lakott egy szobában. Mindent megosztottakegymással: az ágyat, az ételt, a ruhákat. Különösen az utóbbi volt nagyonfontos, mert szép ruhák nélkül az ember nem szerezhette meg a jobbkuncsaftokat.

Megtanult táncolni, mosolyogni, megtanulta, hogy ki az, aki csak italt akar

venni neki és ki az, aki szexet akar. Az apja abban egyezett meg MissWonggal, hogy a nő hazaküldi nekik a pénzt, így az első években Dim nemsokat látott a keresetéből. Miss Wong azonban elégedett volt vele, éslassacskán egyre többet juttatott belőle neki. Miss Wongnak minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen. Dimkeményen dolgozott, és a kuncsaftjai sok italt vásároltak. Miss Wong lassanmár annak is örülhetett, hogy Dim egyáltalán még ott van, néhányalkalommal ugyanis nagyon közeljárt ahhoz, hogy otthagyja őt. Egy japán

férfi feleségül akarta venni, ám amikor Dim pénzt kért tőle a repülőjegyre,inába szállt a bátorsága. Egy amerikai pedig magával vitte Phuketre,elhalasztotta miatta a hazatérését és vett neki egy gyémántgyűrűt, amelyet aférfi elutazását követő napon Dim zálogba adott. Voltak, akik megtagadták a fizetést és elzavarták, ha tiltakozott, mások beárulták Miss Wongnál, ha nem ment bele mindenbe, amit követeltek tőle. Nem értették, hogy azzal, hogy megvették Dimet a bárban, Miss Wongmegkapta, ami nekijárt és Dim a maga ura volt. A maga ura. A piros ruháragondolt, amelyet a kirakatban látott. Az anyjának igaza volt – nem voltkönnyű, de annyira rémes sem. Ráadásul sikerült megőriznie ártatlan mosolyát és boldog nevetését is. A


6/306

férfiak szerették az ilyesmit. Talán épp ennek köszönhetően kapta meg azt amunkát, amelyet Wang Lee hirdetett meg a Thai Rath-ban„Ügyfélkapcsolati munkatárs” címszó alatt. Wang Lee kicsi, sötét bőrű kínaivolt, aki egy motelt üzemeltetett kinn a Sukhumvit Roadon. Vendégei

túlnyomórészt külföldiek voltak különleges kívánságokkal – ám közel semolyan különlegesekkel, amelyeket Dim ne tudott volna teljesíteni. Ha őszinteakart lenni, ezt a munkát sokkal jobban kedvelte, mint az órákon keresztültartó táncolást a bárban. Ezen kívül Wang Lee jól is fizetett. Az egyetlenhátrány az volt, hogy a motel borzasztóan messze volt a Banglaphunegyedben lévő lakásától. Ez az átkozott közlekedés! Megint beragadtak. Dim jelezte a sofőrnek, hogykiszáll, bár így hat sávon kellett keresztülvágnia, hogy eljusson az út túlsó

oldalán álló motelhez. Amikor kiszállt a taxiból, a levegő meleg, nyirkostörülköző módjára burkolta be. Egy rés után kutatott a járművek között,miközben kezét a szája elé emelte, bár természetesen tudta, hogy ez mit semhasznál, mert így is, úgy is ugyanazt a bangkoki levegőt lélegzi be, delegalább a szagot nem érzi annyira. Átsiklott az autók között, közben félreugrott egy pick -up elől, amelynek a platóján egy csapat füttyögő srác ült, egy ide-oda cikázó Toyota kis híján

áthajtott a lábán, és már meg is érkezett a túloldalra.

Wang Lee felpillantott, amikor a lány odalépett a kihalt recepcióhoz. – Csendes este? – kérdezte Dim. A férfi mogorván bólintott. Az elmúlt évbentúl sok volt a nyugodt este. – Ettél? – Igen – hazudta Dim. A férfi jó szándékkal kérdezte, a lánynak azonban

semmi kedve nem volt a szétfőtt tésztához, amit Wang Lee a hátsóhelyiségben kotyvasztott. – Várnod kell – mondta Wang Lee. – A farang előbb aludni akar egy kicsit,majd telefonál, ha készen van. Dim felnyögött. – Nagyon jól tudod, hogy éjfél előtt vissza kell érnem a bárba, Lee. A férfi az órájára pillantott. – Adj neki egy órácskát. Dim vállat vont és leült. Egy évvel ezelőtt Wang Lee még kihajította volna azőszinteségéért, most azonban égető szüksége volt a legkisebb forgalomra is.Persze, le is léphetne, de akkor kárba veszne a hosszú út, amit megtett.


7/306

Ezenkívül tartozott is Lee-nek egy-két szívességgel, és egyébként sem ő volta legrosszabb strici, akinek dolgozott.

Miután elnyomta a harmadik cigarettát, kiöblítette a száját Lee keserű, kínaiteájával, és felállt, hogy a recepciós pult fölötti tükörben egy utolsó pillantást

vessen a sminkjére. – Megyek, felébresztem – mondta. – Hm. Nálad van a korcsolya? Dim megemelte a táskáját. Cipője sarka megcsikordult az alacsony épületekközötti udvar kavicsain. A 120-as szoba egészen hátul feküdt, autót nemlátott előtte, az ablakból azonban fény szűrődött ki. Ezek szerint a férfi talánmár fel is ébredt. Egy könnyű szellő meglibbentette a szoknyáját, de nemhozott enyhülést a hőségben. Dim monszun után vágyakozott. És eső után.

Legalább annyira, amennyire a néhány hetes áradást, a sáros utcákat és adohos ruhákat követően a száraz, szélcsendes hónapok után epekedett. Halkan megkocogtatta az ajtót, felöltötte félénk mosolyát és a szokásos „mi aneve?” már a nyelve hegyén volt. De kopogására nem érkezett válasz. Újrazörgetett, majd az órájára pillantott. Biztosan le tudja majd alkudni néhányszáz háttal azt a ruhát, még akkor is, ha az üzlet a Robertsonon van. Amikorelfordította az ajtógombot, meglepve konstatálta, hogy nyitva van.

A férfi hason feküdt az ágyban. Dim első gondolata az volt, hogy alszik. Ámazután megpillantotta a sárga zakó hátából kimeredő kés kékesen csillogónyelét. Nehéz lett volna megmondani, hogy ezt követően mi volt az elsőgondolat, ami átsuhant a fején, mindenesetre az biztosan az elsők között volt,hogy a Banglaphuból megtett hosszú út mégiscsak hiábavaló volt. Végülsikerült visszanyernie uralmát a hangszalagjai fölött, sikolyát azonbanelnyelte egy teherautó fülsiketítő dudálása, amely épp egy figyelmetlen tuk-tukot került ki a Sukhumvit Roadon.


8/306

Második fejezet

„Nemzeti Színház”, jelentette egy álmos orrhang a hangszóróban, azután avillamos ajtajai kinyíltak, Dagfinn Torhus pedig kilépett a barátságtalanulhideg, épp csak ébredező téli reggelbe. A levegő frissen borotvált orcáját harapdálta, és a gyér oslói neonlámpákfényében látszott a száján kigomolygó, megfagyott lehelet. Január első hetevolt, és tudta, hogy a tél előrehaladtával, ahogy a fjord majd befagy, ésszárazabb lesz a levegő, elviselhetőbb lesz az időjárás.

Elindult a Drammensveien a Külügyminisztérium irányába. Néhánymagányos taxitól eltekintve az utcák szinte teljesen néptelenek voltak. AGjensidige biztosító reklámórája, amely vörösen világított az előttemagasodó épület fölött a sötét égen, mindössze hat órát mutatott. A bejárat előtt előhalászta a belépőkártyáját. „Beosztás: miniszteri tanácsos”,állt a tíz évvel fiatalabb, fémkeretes szemüveget viselő Dagfinn Torhus fotójafölött, aki előreszegezett állal, céltudatos pillantással bámult a fényképezőbe.

Lehúzta a kártyát a leolvasó készüléken, beütötte a kódot és belökte aVictoria Terrasse súlyos üvegajtaját. Nem minden ajtó nyílt meg ilyenkönnyen előtte, amikor majd harminc évvel ezelőtt, huszonöt évesenidekerült. A „diplomataiskolában”, a Külügyminisztérium gyakornokikurzusán nehezen illeszkedett be erős østerdali dialektusa és vidékiességemiatt, amin az egyik nagyvárosi yuppie gyakran élcelődött. A többi jelölt politológus volt, közgazdász és jogász, diplomás szülőkkel, akik esetlegmaguk is a minisztérium berkein belül tevékenykedtek. Ő maga viszont

parasztfiú volt, diplomáját pedig az åsi mezőgazdasági főiskolán szerezte. Nem mintha ez különösebben zavarta volna, de tisztában volt azzal, hogy avalódi barátok igen nagy jelentőséggel bírnak majd a további karrierjében.Így aztán Dagfinn Torhus, mialatt elsajátította ennek a társadalmi rétegnek akódjait, hiányosságait kemény munkával igyekezett pótolni. A különbözőháttér ellenére az aspiránsok nagyon is hasonlítottak egymásra:mindannyiuknak igen homályos elképzelései voltak arról, hogy mit isakarnak az élettől. Az egyetlen, amiben biztosak voltak, az az irány volt,amerre törekedtek: fölfelé.


9/306

Torhus felsóhajtott és odabiccentett a biztonsági őrnek, aki az üvegablak alattodatolta neki a napilapokat és egy borítékot. – Van már valaki...? Az őr a fejét rázta. – Az első, mint mindig, Torhus úr. A boríték a

hírszolgálattól érkezett az éjszaka. Miközben a lift fölfelé siklott, Torhus az emeleteket jelző számjegyeketnézte, ahogy sorban felvillantak, majd kialudtak. Ilyenkor mindig arragondolt, hogy az egyes emeletek a karrierje egy-egy állomásátszimbolizálják, s így minden áldott reggel végigvonult előtte az előmenetele. Az első emelet a jelöltképzés első két évét jelentette, a politikáról és atörténelemről folytatott hosszú, kötetlen vitákat, valamint a végigkínlódottfranciaórákat.

A második emeleten a kiküldetések következtek. Az első két évben Canberrátkapta, azután Mexikóvárost három évre. Tulajdonképpen egészenelfogadható helyek voltak, semmi oka nem lehetett a panaszra.Bár első helyen Londont és New Yorkot jelölte meg, ezek azonban presztízsértékű helyeknek számítottak, amelyeket természetesen mindenkimás is megpályázott, ezért úgy döntött, nem tekinti vereségnek, hogy nem őtválasztották.

A harmadik emelet volt a visszatérés Norvégiába, a búcsú a külföldön kapottfényűző lakhatási és egyéb hozzájárulásoktól, amelyek oly kényelmes,ésszerű bőségben zajló életnek nyitottak kaput. Megismerkedett Berittel, akiaztán teherbe esett, és amikor eljött az ideje az újabb külföldi kiküldetésnek,már a második gyerek is útban volt. Berit ugyanabból az országrészbőlszármazott, ahonnan ő, és minden nap felhívta az anyját. Torhus úgy döntött,vár egy kicsit, és a kiküldetés helyett őrült tempóban kezdett dolgozni.Kilométer hosszúságú jelentéseket írt a fejlődő országokkal folytatott

kétoldalú kereskedelemről, beszédeket fogalmazott a külügyminiszterszámára és bezsebelte a felsőbb szintek elismerését. Az államapparátusbansehol másutt nincs olyan erős harc a pozíciókért, mint a külügyi szolgálatokelnyerésénél. Dagfinn Torhus minden áldott reggel megjelent az irodában,mint valami katona a fronton, behúzta a nyakát, tartotta a hátát és tüzelt, havalaki a fegyvere csöve elé került. Kapott néhány vállveregetést, tudta, hogyfelfigyeltek rá és igyekezett megértetni Berittel, hogy akár Párizst vagyLondont is megkaphatná, a felesége azonban, az addig különösebb drámaiközjátékok nélkül folyó házasságuk során első alkalommal, a sarkára állt. Ő pedig beadta a derekát. Azután a negyedik szintre érkezett, további jelentésekkel, egy titkárnővel és


10/306

egy kicsivel magasabb fizetéssel, majd rövidesen a személyzeti osztályrahelyezték a másodikra. A személyzeti osztályon dolgozni egyébként jót jelentett aKülügyminisztériumban, ugyanis rendszerint annak a jele volt, hogy az út

nyitva áll fölfelé. Azonban történt valami. A kiküldetésekkel foglalkozóirodával közösen választották ki a pályázókat a különböző külügyifeladatokra – vagyis olyan munka volt, amely közvetlen hatással van másokkarrierjére. Talán ő rontott el valamit, például elutasított valakit, aki aztán mégiscsaksikerrel járt, és most valahol fölötte ült, azokat a láthatatlan szálakat rángatva,amelyek Dagfinn Torhus és mások életét irányították aKülügyminisztériumban.

A lendület ugyanis szinte észrevétlenül hagyott alább, és egy nap hirtelen egy parkolópályára tett miniszteri tanácsos nézett rá vissza a fürdőszobaitükörből, egy közepesen befolyásos bürokrata, aki a nyugdíjazásáig hátralévőrövidke tíz évben soha nem lesz képes föllendülni az ötödik emeletre. Hacsaknem hajt végre valami figyelemfelkeltő feladatot. Ám az ilyesfajtahőstetteknek megvolt az a hátránya, hogy az esetek egy részében kirúgáshozvezettek.

Ennek ellenére továbbra is igyekezett egy orrhosszal a többiek előtt járni.Reggelenként ő volt az első az irodában, így teljes nyugalomban átolvashattaa lapokat és a faxokat, és már rég levonta a következtetéseket, amikor atöbbiek a reggeli megbeszéléseken még csak az álmot igyekeztek kidörgölnia szemükből. A törekvés mintha a vérévé vált volna. Kinyitotta az iroda ajtaját és egy pillanatig habozott, mielőtt felkapcsoltavolna a villanyt. Ennek is megvolt az előzménye, mégpedig a fejlámpatörténete. Sajnos, végül kiszivárgott a dolog, és közkedvelt anekdotává vált a

minisztérium berkein belül. Hosszú évekkel korábban az Egyesült Államokakkori nagykövete egy ideig Oslóban tartózkodott, és egy nap kora hajnalbanazzal a kérdéssel hívta fel Torhust, hogy mi a véleménye Carter elnök éjszakatett nyilatkozatáról. Torhus, aki abban a pillanatban ért be az irodába, így sema lapokat, sem a faxokat nem olvasta még, adós maradt a válasszal Amitermészetesen tönkretette a napját. És ez még csak a kezdet volt. Másnapreggel a nagykövet akkor telefonált rá, amikor az első újságot kinyitotta, ésafelől tudakozódott, hogy Torhus szerint milyen hatással lesznek az éjszakaeseményei a közel-keleti helyzetre. A következő reggelen megint újabbkérdéssel lepte meg Torhust, aki ismét csak valami semmitmondósablonválaszt tudott kinyögni.


11/306

Elkezdett még korábban munkába járni, a nagykövet azonban mintha valamikülönleges érzékkel rendelkezett volna, ugyanis minden áldott reggel pontosan abban a pillanatban telefonált rá, amikor ő leült az íróasztalához. Az összefüggésre csak akkor jött rá, amikor véletlenül megtudta, hogy a

nagykövet a Külügyminisztériummal szemben lévő Aker Hotelben lakik. Anagykövet, aki maga is közismerten korán kelő volt, természetesenészrevette, hogy Torhus irodájában korábban gyullad ki a fény, mint atöbbiekében, és alighanem meg akarta tréfálni a túlbuzgó hivatalnokot. Ígyhát Torhus vásárolt egy fejlámpát, és a következő reggel csak akkor kapcsoltafel az irodájában a villanyt, mikor a fejlámpa fényénél már az összes újságotés faxot elolvasta. Majdnem három hétbe telt, mire a nagykövet végülmegadta magát. Ebben a pillanatban azonban Torhusnak kisebb gondja is nagyobb volt atréfás kedvű nagykövetnél. Felbontotta ugyanis a hírszolgálattól kapott borítékot, és a „szigorúan bizalmas” bélyegzővel ellátott faxmásolaton egyolyan üzenet állt, amelytől az asztalán heverő jegyzetekre borította a kávéját.A szűkszavú jelentés meglehetősen sokat bízott az olvasó fantáziájára, alényege azonban az volt, hogy Atle Molnesre, Norvégia thaiföldi nagykövetére egy késsel a hátában találtak rá egy bangkoki kuplerájban.

Torhus még egyszer átolvasta a jelentést, majd az asztalra ejtette. AtleMolnes, a Keresztény Néppárt egykori politikusa és a Gazdasági Bizottságegykori elnöke, mostantól tehát minden szempontból múlt idővé vált. Azegész annyira hihetetlennek tűnt, hogy önkéntelenül is átpillantott az AkerHotelre, hogy megnézze, nincsen-e mozgás a függönyök mögött. A feladóazonban minden kétséget kizáróan a bangkoki Norvég Nagykövetség volt. Torhus heves káromkodásba kezdett. Miért kellett ennek éppen mosttörténnie, ráadásul éppen Bangkokban?

Először talán Askildsent kellene értesítenie... Nem, ezzel ráér még. Torhus azórájára pillantott, majd felemelte a telefonkagylót, hogy felhívja akülügyminisztert.

Bjarne Møller óvatosan megkocogtatta az ajtót, majd benyitott. Atárgyalóban elnémultak a hangok és az összes fej felé fordult. – Ez itt Bjarne Møller, a gyilkossági osztály vezetője – mutatta be arendőrfőkapitány asszony, majd intett neki, hogy foglaljon helyet. – Møller, ez itt Bjørn Askildsen, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára ésDagfinn Torhus, a Külügyminisztérium miniszteri tanácsosa.


12/306

Møller biccentett, majd kihúzott magának egy széket és megpróbáltavalószínűtlenül hosszú lábát a nagy, ovális tölgyfa asztal alá hajtogatni. Úgyrémlett, mintha már látta volna Askildsen fiatal, simára borotvált arcát atévében. Miniszterelnöki Hivatal? Akkor elég nagy lehet a baj.

– Köszönjük, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre tudott állni – raccsoltaaz államtitkár, miközben ujjaival türelmetlenül dobolt az asztalon. – Hanne,összefoglalná röviden, amiről eddig beszéltünk? A rendőrfőkapitány húsz perccel korábban hívta fel Møllert és mindentovábbi magyarázat nélkül negyedórát adott neki, hogy átérjen aKülügyminisztériumba. – Atle Molnest holtan találták Bangkokban. Gyaníthatóan meggyilkolták – kezdte a rendőrfőkapitány asszony. Møller látta, hogy a fémkeretes

szemüveget viselő miniszteri tanácsos a plafonra emeli a tekintetét, és atörténtek további részleteinek ismeretében meg is értette a reakcióját. Csak egy rendőr képes úgy fogalmazni, hogy egy férfit, akinek a gerincétőlvalamivel balra egy kést találtak hátában, amely mind a tüdejét, mind a szívétátszúrta, „gyaníthatóan” meggyilkoltak. – Egy... nő találta meg egy... szállodai szobában... Egy prostituált – szakítottafélbe a fémkeretes szemüveges férfi. – Egy bordélyban.

– Már beszéltem a bangkoki rendőrség vezetőjével – mondta arendőrfőkapitány. – Igazán kellemes ember. Azt ígérte, hogy egy ideig teljeshírzárlatot rendel el az ügyben. Møllernek már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy miért kellene várni agyilkosság nyilvánosságra hozatalával, amikor a gyors sajtóvisszhanggyakran segít abban, hogy konkrét bizonyítékok kerüljenek a rendőrségkezébe, amíg az emberek még emlékeznek, a nyomok pedig még frissek. Ámvalami azt súgta neki, hogy a kérdése túlságosan naivnak hatna. Helyette

inkább afelől tudakozódott, hogy meddig akarják titokban tartani a dolgot. – Remélhetőleg elég ideig ahhoz, hogy sikerüljön egy elviselhetőbb verziótösszehoznunk – válaszolta Askildsen. – A jelenlegi ugyanis elfogadhatatlan.A jelenlegi? Møller nem állta meg nevetés nélkül. A valós verzió tehátmegmérettetett és kidobásra ítéltetett. Viszonylag friss osztályvezetőkéntMøller eddig megúszta, hogy politikusokkal kelljen küzdenie, de tisztábanvolt vele, hogy minél magasabbra jut a hivatali szamárlétrán, annál nehezebblesz távol tartania őket. – Értem én, hogy a jelenlegi verzió elég kellemetlen, de mit ért egészen pontosan azon, hogy elfogadhatatlan?

A rendőrfőkapitány asszony figyelmeztető pillantást vetett Møllerre. Az


13/306

államtitkár halványan elmosolyodott. – Nincs túl sok időnk, Møller, de hadd tartsak magának egy villámkurzust agyakorlati politikáról. Mindaz, amit most hallani fog, természetesenszigorúan bizalmas információ.

A férfi önkéntelenül megigazította a nyakkendőjét. Møllernek határozottanrémlett a mozdulat a televíziós interjúkból. – Nos. A háború óta először van olyan kormányunk, amelynek némi esélyadatott a túlélésre. Nem azért, mert megvan hozzá a parlamenti bázisunk,hanem mert a miniszterelnök meglepő módon az ország egyik legkevésbénépszerűtlen politikusává kezdi felküzdeni magát. A rendőrfőkapitány és a miniszteri tanácsos elnevették magukat. – Mindazonáltal ez a népszerűség ugyanazon az ingatag alapon nyugszik,

amely minden politikus tőkéje: a bizalmon. Nem az a lényeg, hogyszimpatikus-e valaki vagy karizmatikus-e, a legfontosabb a bizalom. Tudja,

miért lett Gro Harlem Brundtland olyan népszerű, Møller? Møllernek fogalma sem volt. – Nem azért, mintha olyan elbűvölő lett volna, hanem mert az emberek hittekabban, hogy az, akinek mutatja magát. Bizalom – ez itt a kulcsszó. Az asztalkörül heves bólogatás kísérte a szavait. Ez volt tehát a tananyag.

– Atle Molnes és a miniszterelnök erősen kötődtek egymáshoz, amunkakapcsolaton túl közeli barátok is voltak. Együtt végezték az egyetemet,egymás oldalán kapaszkodtak fel a párt szamárlétráján, együtt küzdöttékvégig a párt ifjúsági szervezetének modernizációját, sőt közös albérletbenlaktak, amikor fiatalon beválasztották őket a parlamentbe. Molnes volt az, akiönként félreállt, amikor mind a ketten a párt egyenrangú trónörökösei lettek.Teljes mellszélességgel támogatta a miniszterelnököt, ami által elkerülhettéka párton belüli hatalmi harcot. Mindez persze azt jelentette, hogy a

miniszterelnök Molnes lekötelezettje volt.Askildsen megnedvesítette az ajkát és kipillantott az ablakon. – Hogy egyértelműen fejezzem ki magam: Molnes soha nem látogatta aKülügyminisztérium gyakornoki kurzusait és aligha kerülhetett volnaBangkokba, ha nem a miniszterelnök mozgatta volna a szálakat. Lehet, hogy„urambátyám” stílusú, de mégis eltűrt, elfogadott metódus ez, amelyet már aMunkáspárt idején bevezettek és általánosan gyakoroltak. Reiulf Steenneksem volt megfelelő diplomáciai háttere, amikor chilei nagykövet lett belőle. Askildsen pillantásában, amely most visszatért Møllerre, halvány derűcsillant meg.

– Talán nem szükséges kifejtenem, hogy a miniszterelnökbe vetett bizalom


14/306

milyen mértékben sérülne, ha nyilvánosságra kerülne, hogy közeli barátját éstagtársát, akit személyesen helyezett egy külügyi posztra, egy bordélybanérték tetten és a tetejében még meg is gyilkolták. Az államtitkár egy intéssel visszaadta a szót a rendőrfőkapitánynak, Møller

azonban képtelen volt visszafogni magát: – Miért olyan nagy probléma az, havalakinek a cimborája olykor bordélyházba megy? Askildsen mosolya megfagyott, a fémkeretes szemüveget viselő miniszteritanácsos pedig megköszörülte a torkát: – Megkapta a szükségesinformációkat, Møller. A helyzet megítélését hagyja inkább ránk, hakérhetem. Amire szükségünk van, az valaki, aki gondoskodik arról, hogy azügy nyomozása ne... ne vegyen váratlan és kedvezőtlen fordulatot.Természetesen mindannyian azt szeretnénk, hogy elfogják a tettest vagy

tetteseket, azonban a gyilkosság körülményeit a további intézkedésig titokbankell tartani. Ez szolgálja leginkább országunk érdekeit. Megértette? Møller a kezére pillantott. Az ország érdekei. Megkövetelik, hogy tartsd aszád. A családja nem arról volt híres, hogy jól kezelték volna arendreutasításokat. Az apja nem is vitte többre a rendőrőrmesteri rangnál. – Tisztelt uram, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az igazságot gyakran igennehéz rejtve tartani.

– Ebben teljesen igaza van. A Külügyminisztérium nevében én vállalom afelelősséget ezért a műveletért. Ahogy maga is látja, igen kényes ügyről vanszó, amely megköveteli, hogy a thaiföldi hatóságok is támogassák amunkánkat. Mivel a nagykövetség érintett az ügyben, ott bizonyos mértékűszabadságunk és diplomáciai védettségünk van, itt azonban nincs túlzottannagy játékterünk. Ezért oda szeretnénk küldeni valakit, aki megfelelőnyomozói kompetenciával rendelkezik, vannak tapasztalatai a nemzetközirendőri munka területén és ezek kapcsán bizonyos eredményeket is fel tud

mutatni.A férfi elhallgatott és Møllerre nézett, aki azon tűnődött, hogy vajon honnantámadt benne ez a heves, ösztönös ellenszenv az agresszíven felszegett állú bürokratával szemben. – Össze tudunk állítani egy csapatot... – Szó sem lehet csapatról, Møller. Minél kisebb a felhajtás, annál jobb.Ezenkívül a rendőrfőkapitány asszony is felhívta a figyelmünket arra, hogy ahelyi rendőrséggel való együttműködésnek aligha válna javára, ha egy egészteammel vonulnánk fel. Egyetlen személyre van szükségünk. – Egyetlen személy? – A rendőrfőkapitány asszony már meg is nevezett egy személyt, mi pedig


15/306

elégedettek vagyunk a javaslattal. A maga egyik beosztottjáról van szó, ésazért hívtuk be, hogy kikérjük a véleményét az illetőről. A beszélgetésalapján, amelyet a rendőrfőkapitány asszony sydneyi kollégájával folytatott, aszóban forgó nyomozó tavaly igazán figyelemre méltó munkát végzett

Ausztráliában az Inger Holter-gyilkosság nyomozása során. – Tavaly olvastam az ügyről a lapokban – jegyezte meg Askildsen. – Valóban lenyűgöző volt. Ő lenne a mi emberünk? Bjarne Møller nyelt egyet. A rendőrfőkapitány asszony tehát azt javasolta,hogy Harry Hole-t küldjék Bangkokba, őt pedig azért rendelték ide, hogymegerősítse: Hole a legrátermettebb nyomozó, akivel a gyilkossági osztályszolgálhat – ő a tökéletes választás a feladatra. Végigpillantott az asztal körül ülőkön. Politika, hatalom, befolyás. Egy olyan

játék, amivel ő sohasem foglalkozott, mégis egyszerre tisztán látta, hogyvalamilyen módon a saját érdekeiről is szó van. Hirtelen tudatosult benne,hogy mindannak, amit most mond és tesz, következményei lesznek a továbbikarrierjére nézve. A rendőrfőkapitány csupán odáig merészkedett, hogy javasolt egy nevet.Valószínűleg a két férfi valamelyike kérte arra, hogy Hole hozzáértését annakközvetlen felettesével igazoltassa.

A rendőrfőkapitány asszonyra nézett és megpróbált olvasni a tekintetében.Természetesen nincs kizárva, hogy Holeval minden rendben lesz majd. És mivan akkor, ha lebeszéli őket arról, hogy Holet küldjék? Nem vetne az rosszfényt a rendőrfőkapitányra? Ha viszont azzal állna elő, hogy inkább valakimást küldjenek, alighanem egyedül az ő feje bánná, ha az illető esetlegelszúrja az ügyet. Møller felnézett, és a rendőrfőkapitány asszony feje fölötti festményt kezdtetanulmányozni, amelyről Trygve Lie, az ENSZ első főtitkára bámult vissza rá

esedező tekintettel. Még egy politikus. Az ablakon keresztül a bérházakteteje, az Akerhus erőd és egy szélkakas látszott a ferdén beeső téli fényben,amely fázósan reszketett a jeges szélben a Hotel Continental tetején. Bjarne Møller tudta magáról, hogy jó rendőr, ez viszont valami más volt,ennek a játéknak nem ismerte a szabályait. Az apja vajon mit tanácsolnaebben a helyzetben? Na persze. Møller biztos úrnak soha nem kellett politikaiügyekben állást foglalnia. Azt viszont pontosan tudta, min múlik az, hogy azember előrejusson, ezért megtiltotta a fiának, hogy elkezdje a rendőrtisztifőiskolát, amíg a jogi kar alapképzését be nem fejezte. Majd az összes többitis. Ő engedelmeskedett, a diplomaosztó ünnepség után pedig az apja egyrecsak a torkát köszörülte és a fia vállát veregette, míg Bjarne végül kénytelen


16/306

volt megkérni rá, hogy hagyja már abba. – Kiváló javaslat – hallotta Bjarne Møller a saját hangját. Hangosan ésérthetően csengett. – Remek – válaszolta Torhus.

Ezt a hirtelen összehívott megbeszélést természetesen az indokolta, hogy azügy nem tűr semmiféle halasztást. Holenak minden egyéb feladatát le kelladnia és már holnap útnak indulnia. Nos, Holenak talán pontosan egy ilyenfeladatra van most szüksége, vigasztalta magát Møller. – Sajnálom, hogy egy ilyen fontos embertől fosztjuk meg a csoportját – mondta Askildsen. Bjarne Møller osztályvezetőnek komoly erőfeszítésébetelt, hogy ne törjön ki hangos nevetésben.


17/306

Harmadik fejezet

A Schrøder étteremben bukkantak rá a Waldemar Thranes gatén, egy régi,tiszteletre méltó ivóban, amely Oslo keleti és nyugati városrészének atalálkozásánál fekszik. Ha az ember teljesen őszinte akart lenni, a kocsmainkább régi volt, mint tiszteletre méltó. Mégis adott neki némi dicsfényt,hogy a városi műemlékvédelmi hatóság meglátása szerint mindenképpen megkell óvni ezeket a barna, telefüstölt helyiségeket. Ez a fajta dicsfény a

Schrøder közönségére azonban már nem terjedt ki, a vén iszákosok, örökdiákok és a megkopott vonzerejű sármőrök űzött és kihalással fenyegetőfajának szavatossága már jó ideje lejárt. Amikor a két rendőrtiszt belépett a kocsmába, az ajtónyitás okozta huzat egy pillanatra szétoszlatta odabenn a sűrű füstöt, aminek köszönhetően azonnalkiszúrták az Aker templomot ábrázoló festmény alatt üldögélő, magasra nőttalakot. A férfi rövidre nyírt, szőke haja tüskeként meredezett koponyájáról, a

sovány, markáns arcot borító harmadnapos borosta pedig egy leheletnyitőszbe hajlott, bár a viselője legfeljebb a harmincas évei közepén járhatott.Egyedül ült az asztalnál, egyenes derékkal és a vállára vetett kabáttal, mintha bármelyik pillanatban indulni készülne. Mintha az előtte álló söröskorsó nemélvezet lenne a számára, hanem valamiféle munka, amelyen mihamarabb túlkell lennie.

– Azt mondták, itt megtaláljuk – mondta az idősebbik rendőrtiszt, majd aférfival szemben lévő székre letelepedett.

– Engem Waalernek hívnak. – Látják azt a pasast a sarokban álló asztalnál? – kérdezte Hole, anélkül, hogyfelpillantott volna.

Waaler megfordult és az idős, csontsovány férfira nézett, aki a vörösboros poharát bűvölve imbolygott előre-hátra. Úgy festett, mintha fázna. – Úgy szokták nevezni, hogy az utolsó mohikán. Hole felemelte a fejét és a két rendőrre vigyorgott. A szeme halványkéküveggolyónak tűnt a vérerek alkotta háló mögött. A pillantása valahováWaaler mellkasára szegeződött. – Egy öreg haditengerész – mondta, gondosan formálva a szavakat. – Néhányévvel ezelőtt még biztosan többen voltak itt, de mára kevesen maradtak. A


18/306

háború alatt kétszer is megtorpedózták a hajóját. Azt tartja magáról, hogyhalhatatlan. A múlt héten záróra után odakinn találtam a Glückstadgatán,amint épp egy hókupacon aludt. Az utca kihalt volt, koromsötét, és a hőmérőmínusz tizennyolc fokot mutatott. Amikor végre sikerült felráznom, csak

bámult rám és azt tanácsolta, hogy menjek a pokolba. Harry hangos nevetésben tört ki. – Idefigyeljen, Hole... – Tegnap este odamentem az asztalához, és megkérdeztem tőle, hogyemlékszik -e rá, mi történt azon az éjszakán. Úgy értem, végül ismegmentettem attól, hogy halálra fagyjon. Tudják, mit válaszolt? – Møller beszélni akar magával, Hole. – Közölte, hogy ő halhatatlan. És hogy azzal a tudattal még együtt tud élni,

hogy nemkívánatos haditengerészeti veteránként tengődik ebben a szarosországban, az viszont tényleg elviselhetetlen, hogy még Szent Péter sem tartigényt egy ilyen alakra, mint ő. Értik? Még Szent Péter sem... – Azt a parancsot kaptuk, hogy vigyük be a kapitányságra. Hole elé egy újabb korsó koppant az asztalra. – Ennyi lesz, Vera – mondta. – Kétszáznyolcvan korona – válaszolta a pincérnő, anélkül, hogy a

jegyzettömbjére pillantott volna. – Atyaég – mormolta a fiatalabb rendőrtiszt. – Tartsd meg a visszajárót, Vera. – A mindenit. Köszönöm! – Azzal a pincérnő el is tűnt. – A város legjobb kiszolgálása – magyarázta Harry. – Időnként akkor isránéznek az emberre, ha nem kalimpál két kézzel. Waaler hátrasimította a haját, amitől a homlokán egészen megfeszült a bőr ésegy ér göcsörtös, kék féreg módjára türemkedett elő.

– Nem érünk rá, hogy az alkoholgőzös sztorijait hallgassuk. Hole. Azt javaslom, hogy hagyja az utolsó sört az... Hole azonban már óvatosan az ajkához emelte a korsót és inni kezdett. Waaler áthajolt az asztal fölött és próbálta nem túlságosan felemelni ahangját: – Utánanéztem magának, Hole. Mit mondjak, nem lopta be magát aszívembe. Ha engem kérdez, már rég repülnie kellett volna a testülettől. Arendőrség a magafajta fickók miatt veszíti el a tekintélyét az emberek előtt.De most nem ezért vagyunk itt. Azért jöttünk, hogy bevigyük magát akapitányságra. Az osztályvezető kedves fickó, talán ad még egy esélytmagának.


19/306

Hole böfögött egyet, mire Waaler hátrahőkölt a székben. – Esélyt mire? – Hogy megmutassa, mire képes – mondta a fiatalabb rendőr ésmegpróbálkozott egy kisfiús mosollyal.

– Azt itt is meg tudom mutatni – nevetett Hole, majd a szájához emelte a sörtés hátrahajtotta a fejét. – A rohadt életbe, Hole! – Waaler arca egészen kivörösödött, miközbenHarry föl-le liftező ádámcsutkáját nézte a borostás nyakán. – Elégedett? – érdeklődött Hole és visszatette maga elé a korsót. – A munkánk... – Leszarom a munkájukat. – Hole begombolta a kabátját. – Ha Møller akarvalamit, felhív, vagy megvárja, amíg holnap bemegyek dolgozni. Most pedig

hazamegyek és bízom benne, hogy a következő tizenkét órában nem látom aképüket. Uraim... Harry százkilencven centije felemelkedett az asztal mögül, majd tett egyszinte észrevehetetlen lépést oldalra, hogy megtartsa az egyensúlyát. – Maga arrogáns pöcs – mondta Waaler és hintázni kezdett a szék hátsólábain. – Maga nyomorult lúzer. Ha az újságírók, akik az ausztrál ügy utánírtak magáról, tudták volna, hogy milyen szánalmas puhány...

– Szánalmas puhányság, Waaler? – Hole még mindig mosolygott. – Azthittem, az az, amikor egy rendőr részeg tizenhat éveseket ver a fogdában,amiért irokéz frizurát viselnek. A fiatalabb rendőr gyors pillantást vetett Waalerre. Az előző évben az a pletyka járta a rendőrtiszti főiskolán, hogy néhány fiatal házfoglalót, akiketnyilvános helyen történő sörfogyasztás miatt vettek őrizetbe, a börtöncellában vizes törülközőbe csavart narancsokkal vertek össze. – Maga soha nem értette a csapatszellem fogalmát, Hole – mondta Waaler. –

Csakis magára gondol. Mindenki tudja, ki vezette azt az autót odafenn aVinderennél, és miért hasadt ketté egy kiváló rendőrtiszt koponyája azon akerítésoszlopon. Mert maga alkoholista és ittasan vezetett, Hole. Örülhet,hogy a testület a családra és a rendőrség hírnevére való tekintettel a szőnyegalá söpörte az ügyet... A fiatalabb rendőr még friss hús volt, így szinte minden nappal tanult valamiújat. Ma példának okáért azt, hogy meglehetősen ostoba ötlet székenhintázni, miközben az ember épp sérteget valakit, mert teljesen védtelennéválik, amikor a sértett váratlanul tesz egy lépést előre, és egy jobbegyenesthelyez el a két szeme között. Mivel a Schrøderben gyakran előfordult, hogyvalaki csak úgy felborult a székével, a beszélgetés néhány másodpercnyi


20/306

csendet követően újra beindult. Talpra segítette Waalert, miközben a szeme sarkából látta, ahogy Hole lobogó kabátszárnyakkal eltűnik a bejárati ajtóban. – A mindenit, nem is rossz teljesítmény nyolc sör után, mi? – mondta, ámazonnal elhallgatott, ahogy elcsípte Waaler tekintetét.

Harry hanyagul lépkedett a Dovregatát borító tükörjégen. Az ujjpercei egycseppet sem sajogtak, a fájdalomnak és a megbánásnak csak holnap reggel jön majd el az ideje. Munkaidő alatt nem ivott. Egyelőre nem. Bár azelőtt előfordult már, doktorAune pedig azt állította, hogy minden egyes szétzuhanás ott kezdődik, aholaz előző véget ért.

Az ősz hajú, tekintélyes túlsúllyal rendelkező Peter Ustinov-klón annyiranevetett, hogy csak úgy rázkódott a dupla tokája, amikor Harry elmesélteneki, hogy távol tartja magát régi ellenségétől, Jim Beamtől, és csak sörtiszik. Mivel a sörért valójában nincs is annyira oda. – A padlón voltál, és abban a pillanatban, hogy kinyitod az üveget, újraugyanott leszel. Nincs átmenet, Harry. Nos. Rendszerint sikerült a saját lábán hazajutnia, levetkőznie, majd másnap

munkába mennie. Azért ez nem volt mindig így. Harry ezt nevezteátmenetnek. Csak éppen szüksége van arra a kis kábulatra, hogy el tudjonaludni. Ez minden. Egy fekete prémsapkás lány ráköszönt, amikor elhaladtmellette. Valami ismerős lehet? Tavaly tavasszal többen is ráköszöntek azutcán, különösen azután, hogy Anne Grosvold a 21 szerkesztőségébenkészített interjúban arról kérdezte, milyen érzés volt lepuffantani egysorozatgyilkost. Nos, jobb, mint itt ülni és az ehhez hasonló kérdésekreválaszolni – felelte Harry kaján mosollyal. A válasz a tavasz slágere lett,

valamint hosszú idők óta a leggyakrabban idézett nyilatkozat. Harry bedugta a kulcsot a kapu zárjába. Sofies gate. Maga sem tudta igazán,miért költözött az ősszel ide, a Bislet városrészbe. Talán mert a tøyeniszomszédai kezdtek ferdén nézni rá és bizonyos távolságot tartani tőle, amit őeleinte – tévesen – a tisztelet jelének vélt. Itt a szomszédok békén hagyták, bár kijöttek a folyosóra, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e, amikornéha elvétett egy-egy lépcsőfokot és visszagurult az előző lépcsőfordulóhoz. Ez a fajta mutatvány csak októberben kezdődött, miután Søs ügyében falakbaütközött. Akkor mintha elfogyott volna a levegője, és újra álmodni kezdett.És csupán egyetlen eszközt ismert, amellyel képes volt távol tartani azálmokat.


21/306

Megpróbálta megemberelni magát. Felvitte Søst a raulandi hüttébe, a húgaazonban teljesen magába zárkózott a borzalmas erőszak után és alig lehetettújra megnevettetni. Azután néhányszor felhívta az apját, és bár nem sikerültrendes beszélgetést folytatnia vele, az mindenesetre kiderült a számára, hogy

az apja leginkább azt akarja, hogy békén hagyják. Harry bezárta maga mögött a lakás ajtaját, elkurjantotta magát, hogy hazaért,majd elégedett biccentéssel nyugtázta, hogy nem kap választ. A szörnyekmindenféle alakot öltöttek, ám amíg nem látta őket életnagyságban a konyhaközepén ácsorogni, amikor hazaért, minden esély megvolt rá, hogy az éjszakanyugodtan aludhat.


22/306

Negyedik fejezet

A kapun kilépve olyan váratlanul mart belé a hideg, hogy Harry önkéntelenülis levegő után kezdett kapkodni. Felpillantott a bérházak fölött vöröslő égreés kinyitotta a száját, hogy megszabaduljon az epe és a Colgate-szagától. A Holbergs plasson elcsípte a villamost, amely a Welhavensgatérólcsörömpölt lefelé. Keresett egy szabad helyet, és kinyitotta az Aftenpostent.A napilap egy újabb pedofil-ügyről számolt be. Az utóbbi hónapokban ezvolt a harmadik eset – mindannyian norvégok voltak és Thaiföldön értéktetten őket. A vezércikk a miniszterelnök választási kampányban tett ígéretéreemlékeztetett, mely szerint a szexuális bűnügyek felderítése kiemeltfigyelmet kap majd, a külföldi vonatkozásúakat is beleértve, és azt a kérdéstfeszegette, hogy vajon mikor válnak láthatóvá végre ennek az elsőeredményei.

Bjørn Askildsen, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára azt nyilatkozta, hogyfolynak a tárgyalások a thaiföldi hatóságokkal arról, hogy helybennyomozhassanak a norvég pedofilok után, és amint sikerül végre tető aláhozni a megállapodást, gyors eredményekre számítanak. – Nem tűr halasztást! – összegezte az Aftenposten szerkesztője. – Azemberek arra várnak, hogy történjen végre valami. Egy keresztényminiszterelnök nem törődhet bele, hogy nem képes véget vetni ennek amocsoknak.

– Szabad!Harry kinyitotta az ajtót és egyenesen Bjarne Møller ásító torkába bámult, ak iépp hátradőlve nyújtózkodott a széken, hosszú lába kilógott az íróasztal alól. – Nézzenek oda. Tegnapra vártalak, Harry. – Megkaptam az értesítést. – Harry leült. – Ha iszom, nem megyek bedolgozni. És fordítva. Ehhez az elvhez ragaszkodom, főnök. – Ezt alighanemironikusnak szánta. – Egy rendőr a nap huszonnégy órájában rendőr, Harry, akár józan, akárrészeg. Tudod, nem volt egyszerű meggyőzni Waalert arról, hogy ne írjon


23/306

jelentést a történtekről. Harry megvonta a vállát, hogy jelezze, nincs több mondanivalója a témávalkapcsolatban.

– Rendben, Harry, ugorjunk. Van egy munkám a számodra. Egy olyan

feladat, amire véleményem szerint egyáltalán nem szolgáltál rá, ennekellenére mégis neked szeretném adni. – Boldoggá tennélek azzal, ha visszautasítanám? – kér dezte Harry. – Hagyjuk ezt a Marlowe-számot, Harry. Nem áll jól neked – mondta Møllermorózusan. Harry elvigyorodott. Tudta, hogy az osztályvezető kedveli őt. – Még azt sem tudod, miről van szó. – Ha munkaidőn kívül kocsit küldesz értem, aligha forgalomirányítás lesz.

– Pontosan. Akkor meg miért nem hagyod, hogy elmondjam? Harry kurtán felnevetett és előrehajolt ültében. – Beszéljünk világosan, főnök? Ami a szívünkön, az a szánkon? Møllernek kedve lett volna valami csípős visszavágáshoz, de inkább csak bólintott. – Pillanatnyilag nem én vagyok itt a legalkalmasabb személy a nagyfeladatokra, főnök. Gondolom, te is észrevetted, hogyan mennek a dolgok

mostanában. Pontosabban, hogy hogyan nem mennek. Rájuk férne egy kisolajozás. Végzem a munkámat, a rutin dolgokat, igyekszem nem láb alattlenni, józanul érkezni és távozni. Én a helyedben egy másik srácnak adnám amelót. Møller felsóhajtott, nehézkesen maga alá húzta a lábát és felállt. – Szóval, ami a szívemen, az a számon, Harry? Nos, ha rajtam múlna, valakimásnak adnám ezt a munkát. Ők viszont kifejezetten téged akarnak. Ezértnagy segítség lenne...

Harry felkapta a fejét. Bjarne Møller az utóbbi években épp elégszer húztamár ki a pácból, s ő érezte, hogy lassan ideje lenne elkezdeni az adósságatörlesztését. – Egy pillanat! Kik azok az ők? – Magasabb pozícióban lévő személyek, akik ha nem kapják meg, amitakarnak, könnyen pokollá tehetik az életem. – És mit kapok én, ha beadom a derekam? Møller amennyire csak tudta, összevonta a szemöldökét, bár mindig isnehézséget jelentett neki, hogy kisfiús tekintetét zorddá varázsolja. – Hogy te mit kapsz? A fizetésedet. Ameddig még jár. Még hogy te mitkapsz...!


24/306

– Azt hiszem, kezdem kapiskálni a dolgot, főnök. Néhányan, akiket az iméntemlítettél, úgy vélik, hogy ez a Hole, aki tavaly rendet rak ott Sydneyben,minden bizonnyal kőkemény fickó, neked pedig az a feladatod, hogyrábeszéld a pasast erre a munkára. Jól mondom?

– Harry, ne feszítsd túl a húrt, kérlek! – Szóval, erről van szó. Ezek szerint tegnap sem tévedtem, amikor megláttamannak a Waalernek a képét. És mivel aludtam egyet a dologra, nekem islenne egy javaslatom: rendes fickó leszek, odaállok a rajtvonalra, és miutánvégeztem, kiutalsz nekem két hónapra teljes munkaidőben két nyomozót,továbbá szabad hozzáférést kapok az összes adatbázishoz. – Te meg miről beszélsz? – Nagyon jól tudod, miről beszélek.

– Amennyiben még mindig a húgod megerőszakolásáról van szó, akkorsajnálattal el kell utasítanom a dolgot, Harry. Felteszem, te is emlékszel rá,hogy abban az ügyben határozottan felfüggesztettük a nyomozást. – Emlékszem rá, főnök. Mint ahogy a jelentésre is emlékszem, amelyben azáll, hogy mivel Down-szindrómás, ezért nem elképzelhetetlen, hogy az egészerőszakot csak kitalálta, elleplezendő, hogy valami alkalmi ismeretség révénesett teherbe. Köszönöm, emlékszem rá.

– Nem volt semmiféle technikai bi... – Titokban akarta tartani. Istenem, főnök, fenn voltam a lakásában Sognban,és a szennyeskosárban véletlenül észrevettem egy véráztatta melltartót.Kényszerítenem kellett, hogy mutassa meg a mellét. Az a rohadék levágta amellbimbóját, Søs pedig több mint egy hétig vérzett. A húgom azt hiszi, hogyaz emberek olyanok, mint ő, és amikor ez az öltönyös mocsok előszörmeghívta vacsorázni, majd megkérdezte tőle, hogy van-e kedve megnézniegy filmet a szállodai szobájában, azt gondolta, hogy egyszerűen

kedvességből teszi. És bár emlékezett a szoba számára, azt a történtek ótamár legalább hússzor felporszívózták és kitakarították, az ágyneműt pedigtöbbször lecserélték. Így nem csoda, hogy rosszul álltunk a technikainyomokkal.

– Senki nem emlékezett semmiféle véres lepedőre... – Dolgoztam már szállodában, Møller. Meglepődnél, ha tudnád, hogy hányvéres lepedő termelődik néhány hét leforgása alatt. Mintha az emberek mástsem csinálnának, csak folyton véreznének. Møller hevesen megrázta a fejét. – Sajnálom, Harry, de már megvolt a lehetőséged rá, hogy bizonyítsd. – De nem volt elég, főnök. Nem kaptam elég időt rá.


25/306

– Az embernek soha nincs elég ideje. És egy ponton le kell zárni a dolgokat.A mi lehetőségeinkkel... – Akkor legalább adj nekem szabad kezet! Egy hónapra. Møller hirtelen felkapta a fejét és összehúzta a szemét. Harry tudta, hogy

leleplezték. – Te szarházi, egész idő alatt akartad ezt a munkát, nem igaz? Csak előbb kiakartad deríteni, hogy mit tudsz kihozni belőle. Harry előrebiggyesztette az alsó ajkát és egyik oldalról a másikra billegtette afejét. Møller kinézett az ablakon. Azután felsóhajtott. – Rendben, Harry. Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. De ha elszúrod amelót, kénytelen leszek meghozni pár olyan döntést, amit a testület néhánytagja szerint már rég meg kellett volna. Ugye, tudod, miről beszélek?

– Úgy kirúgsz, hogy a lábam sem éri a földet – vigyorodott el Harry. – Milyen munkáról lenne szó? Remélem, kitisztíttattad a nyári öltönyödet éstudod, hol van az útleveled. A géped tizenkét óra múlva száll fel, és hosszú útáll előtted. – Minél hosszabb, annál jobb, főnök.

Harry a szűkös szociális lakásban ült Sognban, az ajtó mellett. A húga azablaknál gubbasztott és az utcai lámpa fényében kavargó hópelyheket nézte. Néha szipogott egyet, de miután háttal ült neki, Harry nem tudta eldönteni,hogy a megfázás az oka vagy a búcsú. Søs már két éve itt élt, és akörülményekhez képest egészen jól boldogult. Az erőszak és az abortusz utánHarry összepakolt némi ruhát meg tisztálkodószert, és beköltözött hozzá, Søsazonban néhány nap múlva közölte, hogy elég lesz. Hogy ő már nagylány. – Nemsokára visszajövök, Søs.

– Mikor?Olyan közel ült az ablaktáblához, hogy minden alkalommal, amikormegszólalt, bepárásodott előtte az üveg. Harry mögé telepedett és az egyikkezét Søs vállára tette. Az enyhe remegésből azonnal tudta, hogy a húgánálhamarosan eltörik a mécses. – Amint elcsíptem a rosszfiúkat. Akkor azonnal hazajövök. – Ez az a... – Nem, ez nem ő. De utána rögtön ő következik. Beszéltél ma apával? Søs csak a fejét rázta. Harry felsóhajtott. – Azt szeretném, hogy ha apa nem hív, akkor te hívd fel őt. Megteszed eztnekem, Søs?


26/306


27/306

becsekkolt, átvette a jegyét a pult mögött álló alkalmazottól és megfordult. – Harry Hole? – Az előtte álló férfi fémkeretes szemüveget viselt ésszomorkás mosollyal nézett rá. – Maga pedig?

– Dagfinn Torhus vagyok a Külügyminisztériumból. Csak sok szerencsétszerettünk volna kívánni magának. Valamint megbizonyosodni afelől, hogyteljes mértékben tudatában van a feladat... kényes természetének. Hiszen ezaz egész olyan gyorsan zajlott. – Köszönöm a figyelmességet. Igen, megértettem, hogy anélkül kellmegtalálnom a gyilkost, hogy túl nagy hullámokat vernék. Møller mindenrőltájékoztatott. – Rendben. Nagyon fontos a diszkréció. Ne bízzon senkiben! Még abban

sem, aki azt állítja, hogy a Külügyminisztérium embere. Könnyen lehet, hogyvalójában a... nos, például, a Dagbladet egyik újságírója. Torhus kényszeredett nevetéssel próbálkozott, amiből Harry arrakövetkeztetett, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott. – A Dagbladet újságírói nem hordanak külügyminisztériumi kitűzőt azakójuk hajtókáján, Torhus úr. Vagy ballonkabátot januárban. Egyébként, ha jól vettem ki a papírokból, akkor a minisztériumból magával fogom tartani a

kapcsolatot.Torhus biccentett – leginkább csak magának. Azután felszegte az állát, és egykissé lehalkította a hangját. – A gépe azonnal indul, ezért nem is akarom nagyon feltartani. De lennenéhány gondolat, amelyet szeretnék megosztani magával. Torhus kihúzta a kezét a kabátja zsebéből, és összekulcsolta maga előtt. – Hány éves, Hole? Harminchárom? Harmincnégy? A karrierje jelentősebbrésze még maga előtt áll. Tudja, tudakozódtam egy keveset maga felől.

Tehetséges nyomozó, és nyilvánvalóan akadnak felettesei, akik kedvelik. Ésmegvédik. És ha minden jól megy, ez továbbra is így fog folytatódni.Azonban nincs szüksége túlságosan nagy ballépésre ahhoz, hogy repüljön atestülettől, és esetleg a pártfogóit is villámgyorsan magával sodorja. És akkorrájön majd, hogy az úgynevezett barátai már árkon- bokron túl vannak.Szóval, Hole, próbáljon talpon maradni. Az összes érintett érdekében.Tekintse ezt egy öreg sífutó jó szándékú tanácsának. Torhus nevetett, a szemei azonban hidegen mustrálták Harryt. – Tud ja, Hole, idekinn a Fornebun valahogy mindig elfog a mélabú attól,hogy valami lezárul. Lezárul és elindul. – Mit nem mond – mormolta Harry és azon tűnődött, hogy van-e még ideje


28/306

egy sörre, mielőtt a kaput lezárják. – Nos, olykor akár még valami jó iskisülhet belőle. Úgy értem, megújulás. – Reméljük a legjobbakat – mondta Torhus. – Reméljük a legjobbakat.


29/306

Ötödik fejezet

Harr y Hole megigazította a napszemüveget az orrán, és végigpillantott a DonMuang Nemzetközi Repülőtér előtt sorakozó taxikon. Úgy érezte, mintha egyfürdőszobába lépett volna be, ahol valaki épp az imént vett egy forró zuhanyt.Tudta, hogy a páratartalom elviselésének egyetlen módja az, ha az embernagy ívben tesz rá. Egyszerűen hagyni kell, hogy végigcsorogjon rajta azizzadság, és másra kell gondolni. A fény sokkal rosszabb volt. Áthasított az

olcsó napszemüveg színezett műanyag lencséin, egyenesen világos,alkoholmosta szeme közepébe, és fellobbantotta a fejgörcsét, amely egészenaddig csupán a halántéka mögött parázslott. – 250 baht or metel taxi, sil?* (*250 bát vagy kapcsoljam be a taxiólát,ulam?)

Harry megpróbált az előtte álló taxisofőrre koncentrálni. Az út pokoli volt. Azürichi repülőtér könyvesboltjában csak német nyelvű könyveket árultak, a

gépen pedig a Szabadítsátok ki Willyt! második részét vetítették. – Jó lesz a taxióra – válaszolta Harry. A gépen, a mellette lévő ülésen helyet foglaló, bőbeszédű dán úgy döntött,hogy eltekint attól a ténytől, hogy Harry teljesen el van ázva, és tanácsokkalhalmozta el azt illetően, hogyan kell elkerülni, hogy az embert átverjékThaiföldön, s ez kimeríthetetlen témának bizonyult. A pasas azon avéleményen volt, hogy a norvégok elbűvölően naiv emberek és hogy mindendán magától értetődő kötelessége, hogy megóvja őket a szélhámosoktól.

– Mindig alkudnia kell – mondta. – Tudja, ez az egész lényege. – És mi van, ha nem teszem? – Akkor a mi életünket nehezíti meg. – Ezt hogy érti? – Akkor hozzájárul ahhoz, hogy feljebb nyomják az árakat, és az utánunkideérkezők számára drágábbá tegyék az országot. Harry alaposabban végigmérte a férfit. Bézs nejloninget viselt, és vadonatúj bőrszandált. Úgy vélte, neki itt nincs más lehetősége, mint hogy még többetigyon.

– Surasak Road 111 – mondta Harry, mire a sofőr elvigyorodott, acsomagtartóba tette a bőröndöt, majd kinyitotta Harrynak a kocsi ajtaját, aki


30/306

bemászott és megállapította, hogy a jobb oldalon van a kormány. – Norvégiában folyton azt sérelmezzük, hogy az angolok foggal-körömmelragaszkodnak ahhoz, hogy a jobb oldalon legyen a volán – mondta, miközbenkihajtottak az autópályára. – Nemrégiben valahol azt hallottam, hogy a

világon sokkal több ember van, aki a bal oldalon vezet, mint aki a jobboldalon. Tudja, miért? A sofőr a tükörbe pillantott és a mosolya még szélesebbé vált. – Surasak Road, igen? – Mert Kínában baloldali vezetés van – morogta Harry és boldog volt, hogyaz autópálya nyílegyenesen hasít keresztül a felhőkarcolókból álló, párásvidéken. Úgy érezte, elég volna néhány heves kanyar, és alighanem aSwissair által felszolgált tojásrántottával terítené be a hátsó ülést. – Miért

nem megy a taxióra? – Surasak Road, 500 bát, igen? Harry visszahanyatlott az ülésbe és felpillantott az égre. Pontosabban arra a páraburára pillantott fel, ami az ég és a nap helyén volt. Bangkok, avagy thainyelven „Az Angyalok Városa”. Az angyalok itt bizonyára szájmaszkotviselnek, késsel hasítják a levegőt és megpróbálják az emlékezetükbentartani, milyen színe volt az égnek azelőtt.

Alighanem elaludt, mert amikor kinyitotta a szemét, a taxi nem mozdult.Felegyenesedett ültében és látta, hogy autók veszik körbe őket. A járdát,amelyen csak úgy hemzsegtek a járókelők, apró, nyitott üzletek és műhelyekszegélyezték. Úgy tűnt, a gyalogosok igen céltudatosak, és sietős is nekik. Asofőr leengedte az egyik ablakot, mire a rádió zümmögését nagyvárosi zajokkakofóniája nyomta el. A felforrósodott utastérben kipufogógáz ésizzadságszag keveredett. – Dugó?

A sofőr mosolyogva rázta a fejét. Harry fogai között megcsikordult valami.Mit is olvasott a múltkor? Hogy az összes ólom, amelyet az ember belélegez,előbb-utóbb az agyában végzi? Amitől aztán minden bizonnyal feledékennyéválik. Vagy pszichotikussá? A forgalom mintegy varázsütésre újra mozgásbalendült. A motorkerékpárok és a robogók úgy rajzottak körülöttük, mint a dühöngőrovarok, és halált megvető merészséggel hajtottak be a kereszteződésekbe.Harry hirtelenjében négy baleset-közeli akciót számolt össze. – Hihetetlen, hogy nem történik semmi baj – mormolta Harry az orra alatt. Asofőr rápillantott a tükörben és elvigyorodott. – Dehogynem. Elég gyakran.


31/306

Amikor végre a rendőrkapitányság épülete előtt állt a Surasak Roadon, Harrymár el is döntötte, hogy nem szereti ezt a várost. Nem vágyott másra, minthogy nagy levegőt véve elvégezze a feladatát, majd az első és nem isfeltétlenül a legjobb géppel visszatérjen Oslóba.

– Isten hozta Bangkokban, Hally!A rendőrfőnök alacsony, napbarnított emberke volt, aki láthatólag a fejébevette, hogy megmutatja vendégüknek, hogy Thaiföldön is ismerik a nyugatiüdvözlési formákat. Megragadta Harry kezét és lelkesen rázogatta, miközbenszéles mosoly terült szét az arcán. – Restellem, hogy nem tudtunk elmenni magáért a repülőtérre, de a bangkoki

közlekedés... – A rendőrfőnök a mögötte lévő ablak felé intett. – Térképennem nagy távolság, de... – Tudom, mire gondol, uram – válaszolta Harry. – A követségen is ugyaneztmondták. Azután egy darabig csak ácsorogtak egymással szemben, anélkül, hogy egyszót szóltak volna. A rendőrfőnök mosolygott. Valaki bekopogott. – Szabad!

Az ajtónyílásban egy fényesre borotvált koponya bukkant elő. – Jöjjön be, Crumley. Megérkezett a norvég detektív. – Á, a detektív. Amikor a fejhez tartozó test is láthatóvá vált, Harrynak kétszer is végigkellett mérnie, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy nem káprázik a szeme.Crumley csaknem olyan magas volt, mint Harry, széles válla, markáns álla,élénk kék szeme és egyenes, keskeny szája volt. Világoskék egyeninget, bumfordi Nike edzőcipőt, valamint szoknyát viselt.

– Liz Crumley főtiszt, gyilkossági csoport – mutatta be a rendőrfőnök. – Azt beszélik, hogy maga átkozottul jó nyomozó, Harry – mondta a nőerőteljes amerikai akcentussal, és csípőre tett kézzel megállt Harry előtt. – Nos, nem tudom, hogy ez tényleg így... – Nem? Akkorát nem tévedhetnek, ha átküldték a fél világon, nem gondolja? – Bizonyára. Harry leeresztette a szemhéját. Amire pillanatnyilag a legkevésbé sincsszüksége, az egy túlbuzgó fehérnép. – Azért vagyok itt, hogy segítsek a nyomozásban. Amennyiben tudok – erőltetett magára egy mosolyt. – Akkor esetleg ideje lenne kijózanodni, nem gondolja, Harry?


32/306

A rendőrfőnök éles nevetést hallatott a nő háta mögül. – Ilyenek ezek – mondta Crumley hangosan és érthetően, mintha arendőrfőnök nem is állna mögötte. – Mindent megtesznek, hogy necsorbuljon a tekintélyük. Most épp a maga seggét próbálja menteni azzal,

hogy úgy tesz, mintha csak tréfálnék. De nem viccelek. Én felelek agyilkossági csoportért, így ha valami nem tetszik, annak hangot adok. Ezutóbbi ebben az országban kifejezetten rossz szokásnak számít, de én már tízéve gyakorlom. Harry behunyta a szemét. – Látom a vörös arcán, hogy kínosnak találja, Harry, de bizonyára maga ismegérti, hogy nem tudok mit kezdeni egy részeg nyomozóval. Jöjjön visszaholnap. Mindjárt kerítek valakit, aki elviszi a szállására, amit a követség

biztosított magának. Harry megrázta a fejét és megköszörülte a torkát: – Rettegek a repüléstől. – Hogyan? – Rettegek a repüléstől. A gin-tonik viszont segít. A képem pedig azért vörös,mert a cucc elkezdett távozni a pórusaimon keresztül. Liz Crumley hosszasan méregette Harryt. Azután megvakarta kopasz fejét.

– Ez igazán szomorú, detektív. Hogy áll a jetlaggel? – Teljesen éber vagyok. – Rendben. Útban a tetthelyre elkanyarodunk a szállására.

A lakás, amelyről a nagykövetség gondoskodott a számára, egy modernapartmanházban volt a Shangri-La Hotellel szemközt. Pici volt és spártai berendezésű, viszont volt fürdőszobája, állt egy ventilátor az ágy mellett, az

ablaka pedig a lustán és barnán hömpölygő Chao Phraya folyóra nyílt. Harryaz ablakhoz lépett. A folyót keskeny, fából készült hajók szelték, a hosszúrudakra szerelt motorok felhabosították a mocskos vizet. A folyó túlsó oldalán új építésű szállodák és üzletházak tornyosultak egymeghatározhatatlan funkciójú, fehér házakból álló massza fölé. A városméretét illetően nehéz lett volna bármiféle benyomást szerezni, mivel néhányháztömbnyi távolság után minden a sárgásbarna párába veszett, Harryazonban úgy sejtette, hogy nagy lehet. Borzasztóan nagy. Amikor kinyitottaaz egyik ablakot, irdatlan hangzavar árasztotta el a lakást. A repülőút utáncsak a liftben fölfelé dugult ki végre a füle, így most szembesült előszörazzal, hogy milyen fülsiketítő is itt a lárma valójában. Crumley járdaszegély


33/306

mellett várakozó, tekintélyes méretű autója apró matchboxnak tűntodafentről. Kinyitott egy doboz langyos sört, amelyet még a repülőgéprőlhozott magával, és elégedetten konstatálta, hogy a „Singha” pont olyanrémes, mint a norvég sör. A nap további része máris elviselhetőbbnek tűnt.


34/306

Hatodik fejezet

Crumley főtiszt ráfeküdt a dudára. A szó szoros értelmében. Mellét a Toyotaterepjáró kormányához nyomta, mire a kürt felüvöltött. – Nem igazán thai módi – nevetett. – Ráadásul nem is használ sokat, mert haaz ember dudál, egész biztosan nem fogják előreengedni. A buddhizmushozvan valami köze. Én viszont képtelen vagyok annyiban hagyni. A francba,végül is texasi vagyok, engem más fából faragtak.

Azzal újból ráhasalt a dudára, mire a körülötte várakozó autósok tüntetőlegelfordították a fejüket. – Szóval, a holttest még mindig a szállodai szobában fekszik? – kérdezteHarry és elnyomott egy ásítást. – Ezt a parancsot kaptuk legfelülről. Rendszerint azonnal elküldjük boncolásra, majd a rákövetkező nap el is hamvasztjuk a testet. Most viszontragaszkodtak hozzá, hogy maga előbb vethessen rá egy pillantást. Ne tőlem

kérdezze, hogy miért. – Átkozottul jó nyomozó vagyok, vagy már elfelejtette? – A nő a szemesarkából rápillantott, majd gyorsan sávot váltott, mert meglátott egy autónyihelyet és gázt adott. – Ne vigye túlzásba az arcátlanságot, drágám. Nem úgy van az, ahogygondolja, a thaiok nem fogják tökös fickónak tartani csak azért, mert farang. Épp ellenkezőleg. – Farang ?

– Fehér. Gringó. Részben lenéző, részint semleges kifejezés, nézőpontkérdése. Gondoljon mindig arra, hogy a thaiok önbecsülése szilárd lábakonáll, még ha udvariasan viszonyulnak is magához. Mázlija van, ugyanis kétfiatal tisztet rendeltem maga mellé, akiket minden bizonnyal lenyűgöz majd.Legalábbis nagyon remélem – a maga érdekében. Ha eltolja a dolgot, komoly problémái adódhatnak a gyilkossági csoporttal való további együttműködéssorán. – Nahát, nekem eddig határozottan az volt a benyomásom, hogy maga tartjakezében az irányítást. – Pontosan így értettem. Elérték az autópályát, Crumley pedig, a motor tiltakozására ügyet sem vetve,


35/306

eltökélten beletaposott a gázba. Sötétedett, a párán átsejlő cseresznyepirosnap lassan lebukott a felhőkarcolók között. – A szennyezett levegő is jó valamire: gyönyörűek tőle a naplementék – jegyezte meg Crumley mintegy válaszképpen Harry gondolataira.

– Meséljen valamit az itteni prostitúcióról – kérte Harry. – Nagyjából olyan elterjedt itt, mint a robogók. – Azt tudom. De mik a szabályok, hogy zajlik? Hagyományos utcai prostitúcióról van szó stricikkel, állandó bordélyházakról madame-okkalvagy szabadúszó kurvákról? Bárokba járnak, sztriptízeinek, újságokbanhirdetik magukat vagy a plázákban csípik fel a kuncsaftokat? – Többé-kevésbé mindegyik változat előfordul. Nem létezik olyasmi, amitBangkokban még ne próbáltak volna. De a legtöbben go-go bárokban

dolgoznak, ahol táncolnak, és nagyobb italfogyasztásra igyekeznek rávenni avendégeket, amiből aztán megkapják a maguk százalékát. A bártulajdonosokattól eltekintve, hogy helyet biztosítanak nekik, ahol piacra dobhatjákmagukat, semmiféle további felelősséget nem vállalnak értük, a lányokviszont kötelezik magukat arra, hogy zárásig a bárban maradnak. Ha egyvendég magával akarja vinni valamelyik lányt, ki kell váltania az estehátralevő részére. A pénz persze a bár tulajdonosáé lesz, de a lányok

általában örülnek, ha nem kell egész este odafenn vonaglaniuk a színpadon. – Ez a tulaj számára elég jó üzletnek hangzik. És mi a helyzet azzal a lánnyal,aki megtalálta az emberünket? Ő is egy ilyen bárból jött? – Úgy van. Patpongban dolgozik, a King Crown bárok egyikében. Azt istudjuk, hogy a motel tulajdonosa egyfajta callgirl szolgáltatást működtetspeciális igényekkel rendelkező külföldiek számára. A lányt viszont nemolyan egyszerű szóra bírni, mivel Bangkokban igazából a kurválkodáséppúgy bűncselekmény, mint a futtatás. Eddig azt állította, hogy a motelben

lakott, csak éppen eltévesztette az ajtót. Crumley elmagyarázta, hogy Atle Molnes alighanem a megérkezésekorrendelte meg a nőt, a recepciós azonban, aki egyben a motel tulajdonosa is,tagadja, hogy a szobakiadáson túl bármiféle köze lenne az ügyhöz. – Itt is volnánk. A terepjáró egy alacsony, fehér kőépület elé kanyarodott. – A jobbféle bangkoki bordélyok nem tudnak ellenállni a görög neveknek – jegyezte meg Crumley savanyúan és kiszállt az autóból. Harry felpillantott amotel nevét hirdető hatalmas, kivilágított neontáblára: „Olympussy”. Az „m”nyugtalanul villogott, az „l” betű mögötti villanykörte viszont már kilehelte alelkét, s ez azt a fajta lehangoltságot kölcsönözte a helynek, amelyet Harry az


36/306

otthoni útszéli bisztrók láttán is érzett. A helyet az amerikai motelek mintájára tervezték: a belső udvart kétágyasszobák sora vette körbe, parkolni pedig közvetlenül a szobaajtók előttlehetett. A ház fala mellett veranda futott végig, ahol a vendégeket elszürkült,

vízfoltos fonott székek várták. – Öhm, igazán kellemes hely. – Talán nem fogja elhinni, de amikor ez a hely a vietnami háború idejénmegnyílt, a város egyik legkeresettebb létesítménye volt. Ugyanis a kanosamerikai R&R katonák számára építették. – R&R? – Rest and Rehabilitation.* (*Pihenés és rehabilitáció) De inkább csak I&I néven emlegették: Intercourse and Intoxication.* (*Közösülés és részegség)

Ide szállították őket Saigonból kétnapos szabadságra. Ebben az országban aU. S. Army nélkül a szexipar ma nem tartana ott, ahol. Sőt, az egyik utcateljesen hivatalosan a Sói Cowboy nevet viseli. – Akkor hogyhogy nem odajártak? Az már majdnem úgy hangzik, minthaotthon lettek volna.

– A honvággyal küszködő katonák leginkább a tipikusan amerikai módrakefélést preferálták, vagyis autóban vagy motelszobában. Ezért építették ezt a

helyet itt. A központban pedig amerikai kocsikat bérelhettek. Sőt, akkoribana szobák minibárjában kizárólag amerikai sört tartottak. – Jesszusom, honnan tudja mindezt? – Az anyám mesélte. Harry Crumley felé fordult, és bár az „Olympussy” felirat betűi kékesneonfényt vetettek a nő koponyájára, túl sötét volt ahhoz, hogy azarckifejezését ki lehessen venni.Mielőtt a recepcióhoz indultak volna, Crumley egy baseballsapkát nyomott a

fejébe. A motelszoba berendezése egyszerű volt, de az elszürkültselyemtapéta még hordozott valamit a jobb idők emlékéből. Harrymegborzongott. Nem a sárga öltöny miatt, amely szinte feleslegessé tette aholttest közelebbről való azonosítását, ugyanis csupán a kereszténykonzervatív párt képviselői képesek önszántukból ilyen öltözékben járni. Nem is a keleti díszítéssel ellátott kés miatt, amely szinte a holttest hátához szegezte a zakót, hogy az a két válla fölött csúnyán berogyott. Az okegyszerűen az volt, hogy a szobát jéghidegre hűtötték. Crumley elmagyaráztaneki, hogy ezen az éghajlaton a holttestek bomlása extrém gyorsan megindul,így amikor megtudták, hogy csaknem két teljes napot kell várniuk a norvégnyomozóra, a légkondicionáló berendezést a maximumra, azaz tíz fokra


37/306

állították, és a ventilátorokat is folyamatosan járatták. A legyeket azonban ez sem tántoríthatta el, és rajokban röppentek a levegőbe,amikor a k ét fiatal thai rendőrtiszt óvatosan a hátára fordította a testet. AtleMolnes üveges pillantása lefelé meredt az orrnyerge irányába, mintha Ecco

cipője orrát próbálta volna megnézni. A nagykövet kisfiús frufrut viselt, amifiatalabbnak mutatta ötvenkét événél. Napszítta tincsei úgy hullottak ahomlokába, mintha még mindig életben lenne. – Házas és van egy tinédzser lánya – mondta Harry. – Egyikük sem járt itt,hogy megnézzék? – Nem. Mi a norvég nagykövetséget értesítettük, ahol azt mondták, hogytovábbítják a hírt a családnak. További rendelkezésig azt az utasítást kaptuk,hogy a szobába senki nem léphet be.

– Valaki a követségről? – A nagykövetségi tanácsos. De már nem emlékszem a nő nevére... – Tonje Wiig? – Igen, ő volt az. Egész addig fenemód kemény volt, amíg meg nemfordítottuk a testet, hogy azonosíthassa. Harry a nagykövetet tanulmányozta. Helyes férfi lehetett? Egy olyan pasas,aki a borzalmas öltöny és a derekán lévő úszógumik ellenére meg tudta

dobogtatni egy fiatal nagykövetségi tanácsos szívét? A férfi napbarnított bőresápadt árnyalatot kapott, kék nyelve pedig úgy festett, mintha ki akarná préselni az ajkai közül. Harry lezökkent egy székre és körülnézett. Amikor egy ember meghal, hamarmegváltozik a kinézete, és már épp elég hullát látott ahhoz, hogy tudja, azzalnem megy sokra, ha hosszasan bámulja. Azokat a titkokat, amelyeket azember személyisége árulhat el, Atle Molnes már rég magával vitte, csupánegy üres, elhagyott porhüvely maradt utána. Harry az ágyhoz húzta a széket.

A két fiatal tiszt fölé hajolt. – Mit lát? – kérdezte Crumley. – Egy norvég kurvapecért, aki történetesen nagykövet is egyben, ezért azuralkodójára és a hazájára való tekintettel óvni kell a jó hírét. A nyomozónő meglepetten kapta fel a fejét és kutató pillantást vetett Harryra. – Bármennyire kiváló is a klímaberendezés, a szagát lehetetlen eltompítani – mondta Harry. – De ez legyen az én problémám. Ami ezt a pasast illeti itt... Harry óvatosan lefelé húzta a halott nagykövet állát. – Rigor mortis. Merev a teste, a hullamerevség viszont lassan kezdi megadnimagát, ami két nap elteltével teljesen normális. A nyelve kék, a kés v iszontnem fulladásra utal. Ellenőrizni kell.


38/306

– Már megtettük – mondta Crumley. – A nagykövet vörösbort fogyasztott. Harry mormolt valamit.

– Az orvosunk szerint a halál valamikor tizenhat és huszonkét óra között állt be – folytatta a nő. – A nő este tizenegy órakor talált rá.

– Tizenhat és huszonkét óra között? De hiszen az hat óra. – Tehetséges fejszámoló, detektív Crumley karba tette a kezét. – Nos – pillantott fel rá Harry. – Oslóban az olyan hullák esetében, amelyeketnéhány órán belül megtalálnak, húszpercnyi pontossággal szoktukmegállapítani a halál beálltának időpontját. – Mert maguk az északi sarkon laknak. Harmincöt fokban viszont a test nemhűl le jelentősen. A halál beálltának idejét a hullamerevségre alapozzák, ami

csupán megközelítő időpontot eredményez. – És mi a helyzet a hullafoltokkal? Azoknak úgy három óra múlva megkellett volna jelenniük. – Bocs. Amint látja, a nagykövet szeretett napozni, úgyhogy nem látszanak. Harry végighúzta a mutatóujját az öltöny anyagán ott, ahol a kés behatolt atestbe. A körmén valami szürke, vazelinhez hasonlító anyag gyűlt össze. – Ez meg mi?

– A kést minden valószínűség szerint bezsírozták. Már küldtünk belőlemintát elemzésre. Harry gyorsan átkutatta a nagykövet zsebeit, és egy viseltes, barna tárcáthúzott elő, amelynek a tartalma egy ötszáz bátos bankjegy, egykülügyminisztériumi igazolvány és egy mosolygó kislány fotója volt, aki egykórházi ágyban feküdt. – Találtak bármi egyebet? – Semmit. – Crumley levette a sapkáját és lengetni kezdte, hogy elhajtsa a

legyeket. – Mindent ellenőriztünk, amit nála találtunk, azután visszatettük aholmikat a helyükre. Harry kioldotta a holttest övét, lehúzta róla a nadrágot, majd visszafordítottaa hasára. Azután felhúzta a hátán a zakót és az inget. – Nézze csak, a vér egy része lefolyt a hátán. – Az alsónadrágot is lehúzta aholttestről. – És tovább a farpofái között. Vagyis aligha az ágyon feküdt,amikor leszúrták, hanem állt. Ha lemérjük a kés behatolásának a magasságátés a szúrás szögét, akkor máris tudunk valamit a gyilkos magasságáról. – Amennyiben azt feltételezzük, hogy a tettes ugyanabban a magasságbanhelyezkedett el, mint az áldozat – fűzte hozzá Crumley. – De a földön fekveis leszúrhatták, a vér pedig akkor folyt végig a hátán, amikor az ágyra


39/306

fektették. – Akkor a szőnyeg is véres lenne – mondta Harry, majd visszahúzta a testre anadrágot, és bekapcsolta az övét. Azután megfordult és Crumley szemébenézett. – Ráadásul, ha így történt volna, akkor most nem kellene

találgatásokba bocsátkoznia, hanem teljesen biztos lenne benne. Ez esetbenugyanis a helyszínelői a szőnyegből származó szálakat találtak volna azáldozat öltönyén. Így van? A nyomozónő nem tért ki a pillantása elől, de Harry tudta, hogy sikerültlelepleznie a kis tesztet, aminek a másik alávetette őt. Crumley könnyedén biccentett, Harry pedig visszafordult a holttesthez:

– Plusz egy kis viktimológiai megfigyelés, amely talán megerősíti, hogy azáldozat nőlátogatót várt.

– Valóban? – Látják az övét? Mielőtt kioldottam, két lyukkal szorosabbra volt csatolva,mint egyébként, amit a kitágult lyukból lehet látni. A terebélyesedőközépkorú férfiak hajlamosak szorosabbra csatolni az övüket, amikorfiatalabb hölgyekkel találkoznak. Nehéz lett volna megmondani, hogy sikerült-e lenyűgöznie a többieket. A kétthai rendőr egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, fiatal, megkövült

arcuk semmit nem árult el. Crumley egy körömdarabkát rágcsált, majdkiköpte összeszorított ajkai közül. – Ez pedig a minibár – nyitotta ki Harry az aprócska hűtőszekrény ajtaját.Singha, egy miniatűr Johnnie Walker és Canadian Club, valamint egy üvegfehérbor. Az összes üveg érintetlennek tűnt. – Mi egyebünk van még? – fordult Harry a két rendőrtiszthez. Azok ketten egymásra pillantottak, majd az egyik az udvar felé bökött. – Az autó.

Kiléptek a szobából az udvarra, ahol egy újabb típusú, sötétkék Mercedes álltdiplomatajelzéssel. Az egyik rendőr kinyitotta a vezetőülés melletti ajtót. – A kulcs? – kérdezte Harry. – A zakója zsebében volt... – biccentett a tiszt a motel szoba irányába. – Ujjlenyomat?A férfi némileg rezignáltan a főnökére pillantott. Crumley megköszörülte atorkát: – Természetesen ellenőriztük a kulcsot, hogy van-e rajta ujjlenyomat,Hole.

– Nem azt kérdeztem, hogy találtak -e ujjlenyomatot, hanem hogy mittaláltak. – Csak a sajátját. Ha nem így lett volna, azt azonnal közöltük volna magával.


40/306

Harry visszanyelte a csípős választ. A Mercedes ülése és padlója tele volt szeméttel. Harry néhány hetilapot,kazettát, üres cigarettás – és kólásdobozt és egy pár szandált talált odabenn. – Mi egyebet találtak még?

Az egyik tiszt egy listát húzott elő és felolvasta. Mit is mondott, hogy hívják? Nho? Az idegen nevek nehezen maradnak meg az ember fejében. Talán ők iséppen így vannak az ő nevével. Nhónak majdhogynem lányosán vékonyalkata, rövidre nyírt haja és barátságos, nyílt tekintete volt. Harry tudta, hogyennek az arckifejezésnek néhány év múlva nyoma sem lesz majd. – Álljon meg! – szakította félbe a felolvasást. – Megismételné az utolsót? – Fogadószelvény a lóversenypályáról, uram. – A nagykövet láthatólag gyakran megfordult a lóversenyeken – mondtaCrumley. – Népszerű sport Thaiföldön. – És ez micsoda? Harry a vezetőülés fölé hajolt, és egy átlátszó műanyag ampullát emelt föl,amely az ülés és a padlószőnyeg közé volt szorulva. A rendőrtiszt pillantása végigsiklott a listán, de hiába. – A folyékony ecstasyt árulják ilyesmiben – mondta Crumley, miutánközelebb lépett, hogy jobban megszemlélhesse az ampullát.

– Ecstasy? – Harry megrázta a fejét. – Az könnyen elképzelhető, hogyközépkorú kereszténydemokraták összevissza dugnak, de biztosan nincsenekrákattanva az ecstasyra. – Magunkkal visszük elemzésre – mondta Crumley.Harry látta rajta, mennyire bosszantja, hogy az ampulla elkerülte afigyelmüket. – Vessünk egy pillantást hátra is – mondta. Az utastérrel ellentétben acsomagtartó teljesen tiszta és rendezett volt. – Egy pedáns férfi – állapította

meg Harry.Az utastérben alighanem a család nőtagjai uralkodtak, a csomagtartótólviszont távol tartotta őket. Crumley zseblámpájának a fénye egy gazdagonfelszerelt szerszámosládára esett. Ragyogott a tisztaságtól, és mindössze azegyik csavarhúzó hegyét borító kevéske mészpor árulkodott arról, hogy márhasználták. – Még egy kis viktimológia, emberek. Az a gyanúm, hogy Molnes nem volttúl gyakorlatias ember. Ezek a szerszámok soha nem kerültek közelebbikapcsolatba semmiféle motorral. A csavarhúzót is legfeljebb arra használták,hogy otthon feltegyenek néhány családi fotót a falra. Egy szúnyog lelkes tapsolásba kezdett közvetlenül a füle mellett. Harry


41/306

odacsapott és érezte, hogy nedves bőre milyen hűvös a tenyere alatt. Bár anap lement, a hőség egy kicsit sem enyhült. Ráadásul teljes szélcsend volt,amitől az az érzése támadt, hogy a nedvesség egyenesen felfelé száll atalajból, és a levegő olyan sűrűvé válik, hogy szinte inni lehet. A pótkerék

mellett ott volt az autóemelő, amit láthatólag szintén nem használtak még,valamint egy kisebb, barna bőrkoffer, az a fajta, amelyet az ember feltétlenülelvár egy diplomata autójától. – Mi van a táskában? – kérdezte Harry. – Zárva van – felelte Crumley. – Mivel az autó formálisan a nagykövetségterületét képezi, kívül esik a hatáskörünkön és meg sem próbáltuk kinyitni.De mivel jelenleg Norvégia is képviselteti magát, esetleg... – Sajnálom, én nem rendelkezem diplomáciai státussal – mondta Harry,k ivette a táskát a csomagtartóból és lefektette a földre. – De úgy látom, hogya táska már nem norvég felségterületen tartózkodik, úgyhogy azt javaslom,hogy nyissák ki, amíg én elmegyek a recepcióra és beszélek a tulajdonossal. Harry lassú lépésekkel átvágott az udvaron. A lába még duzzadt volt arepülőút miatt, az inge alatt egy

Documents

2. Jo Nesbo - Csotanyok