Lángoló szív

A ciprusi mágus misztériuma

Kyriacos C. Markides

A Szerzőről

Kyriacos C. Markides ciprusi születésű, a szociológia

professzora a maine-i egyetemen, az Egyesült Államokban.

Felesége, Emily J. Markides szintén Cipruson született, Famagustában.

Két gyermekük van, Constantine és Vasia.

A szerző A ciprusi mágus - egy spirituális gyógyító különleges

című művével vált közismertté, amelyben Daskalosnak, a misztikus beavatottnak és

médiumnak az életéről számol be.

Ezt a történetet folytatja két további kötetében,

a Hódolat a Napnakban, illetve a Lángoló szívben

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Fire int he Heart – Healers, sages and mystics

Penguin Books, Arkana 1991

Fordította: Balikó Nándor

Copyright © 1991 By Kyriacos C. Markides

Hungarian Edition © Bulletin Inc.

Hungarian Translation © Balikó Nándor, 2003

Tartalom

A szerző megjegyzései 9

1. Az igazság Keresői 11

2. Mennyországok és poklok 38

3. Illúziók 65

4. A valóság, és ami belőle felfogható 89

5. A lángoló szív művésze 108

6. Kozmikus emléktár 123

7. A mester felébredése 143

8. Szellemi felfedezések 178

9. Kozmosz és Tudat 199

10. A magasabb testek formálása 229

11. Látomások 251

Szójegyzék 271

ITOÍK; Epítivriré^ rr|c; AXriőeia

A szerző megjegyzései

A Lángoló szív egy trilógia harmadik kötete, korábbi írásaimnak - A ciprusi mágus és a

Hódolat a Napnak című könyveknek - a folytatása. Ennek ellenére önálló műként is megállja

a helyét, azaz a korábbi kötetek ismerete nélkül is nyugodtan olvasható. Azok, akik az előző

részeket már olvasták, felfedezhetik majd, hogy a Lángoló szívben olyan új témák kerülnek

feltárásra, amelyek korábban csak részben, vagy egyáltalán nem lettek kifejtve. Az első

fejezet mintegy összefoglalja az előző két kötet alapvető mondanivalóját; töménysége és az új

fogalmak sokasága senkit ne riasszon el a folytatástól. A további fejezetek részletes

magyarázatot adnak a tanításokról, és gazdag párbeszédekkel, anekdotákkal, történetekkel

színesítik azokat. A könnyebb érthetőséget szolgálja továbbá a könyv végében található

Szójegyzék is, amely különösen új olvasóimnak lehet segítségére.

A következetesség kedvéért a görög nevek helyesírásában ugyanazt az eljárást

alkalmaztam, mint korábban: a hímnemű tulajdonneveket alanyesetben használom, ha

valakiről beszélek - Daskalor, Kost/w, Yiann/j-, Antonz>, Stephanar-, de vokatívuszi

végződést, ha hozzájuk fordulva megszólítom őket — Daskale, Kosta, Yiann/, An- tonj,

Stephane. (A nőnemű görög tulajdonnevek esetén hasonló probléma nem áll fenn.)

A könyvben szereplő személynevek fiktívek, kivéve a történelmi szereplők és

családtagjaim nevét. A Daskalos név tulajdonképpen címet, rangot jelöl, jelentése „mester”

vagy „tanár”. Gyakori szó a görögben, általában iskolaigazgatók és papok megnevezésére,

nieg- szó 1 ításá ra használják.

Jelen kötet és korábbi írásaim megszületésében oly sokan közreműködtek - beleértve

magukat a szereplőket, és ciprusi barátaimat, rokonaimat is -, hogy név szerinti

felsorolásuktól hely szűkében el kell tekintenem. Mondanom sem kell, mennyire hálás vagyok

Daskalosnak és Kostasnak, e két ciprusi szellemi mesternek, hogy bizalmas barátjukká

fogadtak, és megtiszteltek azzal, hogy különleges tanításaikat a széles nyilvánosság elé

tárhatom.

Köszönettel tartozom a Maine-i Egyetemnek, amiért szabadságomat és nyári

tanulmányutamat lehetővé téve hozzájárultak Cipruson folyó munkámhoz. Kollégáim a

szociológiai tanszéken a kutatómunkámhoz nyújtottak értékes támogatást, amiért ezúton is

szeretném őszinte hálámat leróni feléjük. Erkölcsi segítségükért és jószándékú kritikai

észrevételeikért különösen hálás vagyok Steve Cohn, Stephen Marks és Kathryn Grzelkowski

professzoroknak, valamint Susan Greenwoodnak, aki időt és energiát nem kímélve olvasta át

művem kéziratát. Köszönöm továbbá Michael Lewisnak, hogy együttműködésével és művészi

munkájával mindvégig segítségemre volt - barátságának és spirituális érzékenységének

köszönhetően az elmúlt évek során magam is sokat fejlődtem.

Végül, de nem utolsósorban hálásan köszönöm feleségemnek, Emilynek, hogy a

kezdetektől fogva velem volt, és kitartott mellettem minden anyagi és szellemi

megpróbáltatásunk ellenére, amely Daskalos és Kostas misztikus kozmológiájának megértése

kapcsán hatalmas kihívásként jellemezte életünket. Ciprusi születésű lévén, de végzettségéből

adódóan a német és a francia irodalom szigorához szokott Emily tiszteletet parancsoló,

kritikus szemléletmódja volt az, ami olykor a legjobb párbeszédeket szülte beszélgetéseink

alkalmával. Jelenlétével ő figyelmeztetett folyton „az Istenanya feltámasztásának”

szükségességére, mint előfeltételére annak, hogy az emberiség megélhesse végre szellemi

reneszánszát. Mit is mondhatnék még róla? Nagyszerű társként életem hajójának gerincét al-

kotta ő; nélküle kétséges, hogy lett-e volna elég erőm, kitartásom és nyugalmam ahhoz, hogy

a szellemi valóság titkaiba beavatott ciprusi görög tanítómesterek misztikus világának

kalandos útvesztőiben el ne tévelyedjem.

Első fejezet

Az Igazság Keresői

Alig, hogy 1987 májusában megérkeztem Nicosiába, Stephanos keresett telefonon.

„Mutatnom kell neked valamit, most azonnal! Daskalosról van szó!” Hangja izgatottan

csengett, sürgető volt, úgyhogy annak ellenére, hogy a múlt éjjel nem aludtam és a hosszú

repülőút is meglehetősen kimerített, beleegyeztem, hogy jöjjön át hozzám. Fáradtságtól

elgyötört arcom menten felderült, amikor rég nem látott, bizalmas jó barátomat

üdvözölhettem.

- Felpörögtek az események! - mondta mosolyogva, és mély levegőt véve átnyújtott

egy újságot, benne egy Daskalosról szóló kétoldalas cikkel.

Döbbenten csóváltam a fejem a hír olvastán. Annak idején ugyanis ígéretet tettem arra,

hogy megőrzőm Daskalos inkognitóját, de úgy látszik, többé már nem lehetett kilétét titokban

tartani. Az elmúlt években két könyvem is megjelent róla, és Ciprus túl kicsi szigetnek

számított ahhoz, hogy ott bárki névtelen maradhasson, nem is szólva egy olyan nagyságról,

mint Daskalos. Amikor néhány elképedt újságíró jelenlétében egy hihetetlen gyógyítást vitt

véghez, elkerülhetetlenné vált, hogy a „csoda” napvilágot lásson a sajtóban. Stephanos éppen

jelen volt a történtekkor, úgyhogy részletesen be tudott számolni róla.

- Éppen Daskalosszal beszélgettem, - kezdett bele elbeszélésébe Stephanos, amint

jeges teával a kezünkben kényelembe helyeztük magunkat, - amikor egy sereg újságíró

érkezett a házához, fényképezőgépekkel, diktafonokkal felfegyverkezve, és riportot kértek

tőle. Állítólag hallották hírét, és szerettek volna feltenni neki néhány kérdést. Daskalos

beinvitálta őket, és legalább egy órán keresztül készségesen beszélgetett velük.

- Micsoda fordulat! - csodálkoztam, tudván, hogy Daskalos ezt megelőzően még

sohasem adott interjút újságíróknak.

- Mindenféléről faggatóztak, a halál utáni élettől kezdve, a reinkarnáción és a

gyógyításon át, a tisztánlátásig. Szerintem azok a fickók még életükben nem hallottak ezekről

a dolgokról, úgyhogy7 csak úgy kapkodták a fejüket a csodálkozástól!

Amikor már éppen távozóban voltak, - folytatta Stephanos, - egy angol anyuka

érkezett a házhoz, karjában hároméves gyermekével. A többit pedig már magad is

elolvashatod a cikkből.

Tekintetem újra a hetilap hasábjaira siklott, és hangosan olvasni kezdtem a nagybetűs

görög szöveget: „Spyros Sathi [Daskalos] több szemtanú jelenlétében meggyógyított egy

paralízisben szenvedő, hároméves, angol kisfiút. Csoda történt? Vagy hipnózis áldozatai

lettünk? Magam sem tudom. Csak azt tudom, amit két szememmel láttam: egy béna, saját

lábán megállni is képtelen kisgyerek pár perces kezelés után vidáman futkosott körbe a szo-

bában.” Az újságíró megindító szavakkal ecsetelte tovább, hogyan vitte véghez a gyógyítást

Daskalos: „Kíváncsi szemekkel figyeltem az angol anyukát, karján gyermekével. Csak amikor

odanyújtotta őt Spyros Sathinak, akkor vettem észre a fiúcska bal lábán a súlyos műanyag

merevítőt. Izmai teljesen elsorvadtak, és egyik végtagja láthatóan rövidebb volt a másiknál...

Spyros Sathi leült egy karosszékbe, ölében a gyermekkel, és lágy, megnyugtató hangon

beszélt hozzá. Eközben kezével gyengéden simogatni, masszírozni kezdte a beteg lábat.

Kollégám suttogó hangon kérdezte meg az anyát, hogy mi baja fiának. »Gyermekbénulás.

Nem tud lábra állni. I la felállítjuk, de elengedjük a kezét, összecsuklik.« Spyros Sathi közben

tovább cirógatta a sorvadt izmokat, és egyszer-egyszer jól meghúzta a gyermek lábát, mintha

így akarná megnyújtani azt... Tíz-húsz perc telhetett el így, nem emlékszem pontosan. Tekin-

tetem hol a gyermekre, hol Spyros Sathira tapadt. Hirtelen a fiúcska arca fájdalmas grimaszba

rándult. Akkor Daskalos felállította őt, nevetve a fenekére csapott, és azt mondta: »Most aztán

futás, barátocskám!« És a gyermek valóban futásnak eredt a szobában! Csoda történt? Vagy

hipnózis áldozatai lettünk? Ki ki vonja le maga a következtetést. Én csak beszámoltam arról,

amit saját szememmel láttam.”

- Vége hát a névtelenségnek! - szóltam Stephanoshoz, aki velem együtt lassan egy évtizede

követte figyelemmel Daskalos munkásságát.

1978 nyarán találkoztam először Spyros Sathival, a nyugalmazott köztisztviselővel.

Magas, átlagos kinézetű férfi volt, ránézésre semmiben sem különbözött honfitársaitól, akik

napjaik nagy részét Ciprus kávézóiban töltötték, dámázással, kártyával múlatva az időt,

újságot lapozgatva, beszélgetésbe melegedve, lustán szürcsölve a török kávét.

Csakhogy Spyros Sathi nem közönséges ember volt, és aligha lehetett őt a kávéházak

törzsvendégének nevezni. Szabadidejében ő inkább kedvenc növényeit és kaktuszait

ápolgatta, vagy furcsa, nem evilági tájképeket festegetett, és közben Beethovent hallgatott. Ha

Szibériában, Nepálban, vagy netán egy afrikai kis faluban élt volna, az antropológusok nagy

valószínűséggel sámánnak kiáltották volna ki őt, vagy ha mexikói, esetleg perui származású

lett volna, akkor ő lett volna az orvosságos ember, a curandero. Indiai vagy tibeti illetőség

esetén pedig tiszteletreméltó jóginak vagy lámának tartották volna őt.

Spyros Sathi ugyanis gyógyító volt, a magasabb világok bölcs ismerője, határtalan

szellemi erővel rendelkező mester. Saját állítása szerint képes volt akaratlagosan kilépni

idősödő fizikai testéből, és „láthatatlan segítőinek” társaságában távoli tájakra és más dimen-

ziókba utazni, hogy „szolgálatára” lehessen a szükségben szenvedőknek. Mindezt teljesen

tudatosan tette, és a sámánokhoz hasonlóan, ő is képes volt követőinek és tanítványainak

beszámolni testen kívüli utazásairól.

Mindenféle végzettségű ember látogatta őt; akiknél a hagyományos kezelések már

végleg csődöt mondtak, diszkréten felkeresték őt, hogy kiűzze belőlük a gonoszt, hogy ezer

testi-lelki problémájukat orvosolja.

Neve a szigeten sokáig összeforrt az okkultizmussal, a szigorúan vallásos hívek

messzire elkerülték őt, a szerintük mefisztofelészi képességekkel megáldott mágust. „Ki ne

merd ejteni a nevét az én házamban!” - parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon egyik

mélyen katolikus nagynéném. Daskalos, aki ellen a klérus vezetői többször is próbálkoztak

összefogni, valójában csak barátja,

Makarios érsek lelkes közbenjárásának köszönhette, hogy már régen ki nem közösítették az

egyházból. Az a hír járta, hogy Öméltósága egyike Daskalos tanítványainak, aki titokban

maga is hallgatja a mester magnóra rögzített beszédeit és előadásait. Az elöljáró felismerte,

hogy Daskalos nem jelent veszélyt a keresztény egyházra nézve, és hogy korántsem lehet őt

gonosz kuruzslónak titulálni. P'pp ellenkezőleg, hozzám hasonlóan ő is belátta, hogy a különc

„ciprusi mágus” valójában egy misztikus keresztény beavatott!

Spyros Sathi a hitetlen tudóstársadalom szemében sem örvendett éppen

köztiszteletnek. Komolytalannak tartották őt, leginkább szélhámosnak, vagy sarlatánnak

bélyegezték, legjobb esetben is furcsa vénembernek, a régmúlt idők ártatlan kövületének,

akinek a gyógyerejében csak a hiszékenyek és a naívok bíznak, azok az agyalágyult,

iskolázatlan emberek, akikhez a tudományos vizsgálatok tárgyilagosságához szokott

műveltségűek le nem alacsonyodnak. „Tényleg erre az emberre akarod pazarolni a drága

idődet?”

- kérdezte egyszer egyik unokabátyám, elismert társadalomtudós, és csalódottan rázta a fejét,

amikor bevallottam neki, hogy egyik hétvégémet Spyros Sathival, és különös világának

tanulmányozásával szeretném tölteni. „Foglalkoznál inkább a ciprusi társadalom

szerkezetével, a szavazási szokások és a pártbeli hovatartozás összefüggéseivel! Ezt a

területet még senki sem kutatta!”

Spyros Sathi élete java részét kitaszítottként élte le övéi között, hívők és hitetlenek

egyaránt kétkedve tekintettek rá. Mindazok azonban, akik a gyógyulás reményében keresték

fel őt, természetesen más véleményen voltak róla, csakúgy, mint egyre bővülő tanítványi

körének tagjai, akik jó hírüket kockára téve látogatták előadásait a Sztoában. Itt, Daskalos

házának ebben a szentéllyé alakított hátsó szobájában gyűltek össze rendszeresen, hogy

misztikus művészetüket gyakorolják, köztük azokat a meditációs technikákat, amelyeket

Daskalos jelölt ki számukra szellemi fejlődésük elősegítése érdekében. A tanítványok számára

ugyanis Spyros Sathi nemcsak egyszerűen „a ciprusi mágus” volt, de az ezoterikus bölcsesség

tanítója, akit mesterükként, Daskalosként tiszteltek.

Közöltem Stephanosszal, hogy másnap reggel, mihelyst kialszom magam,

szándékomban áll felkeresni Daskalost. így is történt; amikor megérkeztem, már több látogató

várakozott a házban, akik szokás szerint Daskalos segítségét kérték ügyes-bajos dolgaikban.

Daskalos vidám hangulatban volt, örült, hogy viszontláthatott, hiszen legutóbbi látogatásom,

1986 augusztusa óta már több mint nyolc hónap telt el.

Egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarná a hirtelen jött népszerűség, amit az

újságcikk megjelenésének köszönhetett. Sőt, ellenkezőleg, magát is meglepte és boldogsággal

töltötte el a tudat, hogy micsoda lelkesedést váltott ki a riporterekből. „Pedig semmi külön-

legeset nem csináltam,” - nevetgélt. „Csak csatornaként szolgáltam a Szent Szellemnek, ennyi

az egész.” Megismételte, amit már annyiszor mondott nekem, hogy a csodákat pusztán

tudatlanságunk miatt tekintjük csodáknak. Ha ismernénk a Természet működésének rendjét,

az efféle történéseket is természetesnek tartanánk. „Az egyetlen csoda,” - hangsúlyozta -

„maga az élet, semmi más.”

Jellegzetes huncutságával, viccelődve emlékezett vissza az interjúra, amivel a rá

várakozókat hangos kacagásra késztette. Mivel sok dolga akadt aznapra, nem is zavartam őt

sokáig. Megállapodtunk, hogy a hét második felében újra találkozunk majd. Addig is, pár

napot Limassolban, ebben a virágzó kikötővárosban töltöttem, ahol alkalmam nyílt felkeresni

Kostast, Daskalos leghaladóbb tanítványát és egyben kijelölt utódját is.

Az újságcikk a sziget egész lakosságát megbolygatta, még azok is felkapták rá a

fejüket, akiket egyébként általában hidegen hagytak az efféle szellemi gyógyítóképességről és

egyéb ezoterikus csodákról keringő hírek. Mivel az emberek tudták rólam, hogy van némi

közöm a dologhoz, ismerősök és ismeretlenek egyaránt felkerestek, hogy kikérjék „szakmai”

véleményemet. Közéjük tartozott Sophia is, a szintén ciprusi származású, de egy kanadai

egyetemen tanító szociológus kolléga, aki ugyan nyaralni utazott haza a szigetre, de amikor

értesült az ittlétemről, kérte, hogy találkozhassunk.

Szombat estére beszéltünk meg randevút a Elefthere Karpasia étterembe, amely a

Cipruson állomásozó, görög és török lakosság közti békét felügyelő ENSZ-csapatok által

kijelölt határ, a Zöld Yronal mentén állt. Az épület, a valamikori kormánypalota még a brit

gyarmati uralom idején épült homokkőből, de miután bombatalálat érte, teljesen

elnéptelenedett. A sziget két etnikai csoportja közt feszülő ellentétekre emlékeztető falak, és

az 1974 nyarán történt török megszállás tragédiáját idéző hiányzó fél tető ellenére kedveltem

a helyet. Az étterem nyitott kerthelyiségében jázminok illatoztak és pálmafák lengedeztek, a

velencei árkádívek alól csodálatos kilátás nyílt Nicosia törökök lakta városnegyedére.

Az épületet a most török kézen lévő Karpasia-félszigetről ide menekült görögök újították fel,

és üzemeltették a forró nyári hónapokban ideiglenesen étteremként; a kis vállalkozás sikerét

jelezte, hogy délutánonként és esténként rendszerint teltház volt. A helyet leginkább

értelmiségiek és néhány radikális politikai aktivista látogatta, ideális találkahelynek ígérkezett

tehát egy hosszú és nyugodt esti beszélgetésre.

- Őszintén megmondom, nem értem, mire vesztegetted az elmúlt éveket, - mosolygott

rám Sophia, amint helyet foglaltunk asztalunknál az egyik velencei bolthajtás alatt. -

Bevallom, kissé kényelmetlenül is érzem magam, ha arra gondolok, mivel foglalkozol. A te

kutatásaid minden szakmai ismeretemnek és tudományos értékítéletemnek ellentmondanak.

- Megértelek, - nevettem én is, és megnyugtattam, hogy az efféle reakciók cseppet sem

zavarnak. Biztosra vettem, hogy Sophiának csak halvány sejtelmei vannak szellemi

kutatásaimat illetően, hiszen alapvetően mint politikai szociológust ismert; annak idején több

szemináriumon is találkoztunk, ahol a fő téma a ciprusi helyzet megoldása volt. Nem csoda

hát, ha nehezére esett felfogni hirtelen pál- fordulásomat publikációim témáját illetően,

hogyan szentelhettem életemet egyik napról a másikra egy ismeretlen gyógyító és misztikus

életének és munkájának tanulmányozására. Tudományos, pozitivista hagyományokon nyugvó

társadalomtudósi végzettségünk alapján, amely a vallásosság mindennemű formáját csupán a

társadalom beteges, pszichopatológiai kivetítésének tartotta, természetes volt, hogy Sophia

rákérdezett, hogyan is kerülhettem kapcsolatba Daskalosszal, Kostasszal, és tanítványi

köreikkel. Szinte hallottam kimondatlan gondolatait: „Szegény Kyriacos! Mi az ördög üthetett

beléje?”

- Amikor jó tíz évvel ezelőtt először látogattam el Daskaloshoz, még magam is úgy

kételkedtem benne, mint most te. De az évek múltával fokozatosan rádöbbentem, hogy valami

olyan hiteles dologgal állok szemben, amit nem lehet csak úgy egyszerűen, egyetlen

kézlegyintéssel elintézni.

- Jó, jó, de hova lett belőled a tudományos objektivitás? - kérdezte Sophia, hangjában

barátságos iróniával.

Biztosíthatlak, kutatásaim korántsem nélkülözik a tudományosságot. Csak ezúttal valamivel

fenomenológiaibb hozzáállást tanúsítok, - feleltem. Elmagyaráztam, hogy sosem állt

szándékomban megmagyarázni (avagy félremagyarázni) Daskalos, Kostas és a hozzájuk

hasonló emberek világfelfogását.

- Ahelyett, hogy én, az amerikai akadémikus saját, a valóság természetéről alkotott

elfogult nézeteimet próbáltam volna ráerőszakolni Daskalosra, hagytam, hogy ő maga

meséljen világáról. Amikor az ember vizsgálati alanyainak a felfogása az övétől olyannyira

eltérő, egyébként is bölcsebb dolog, ha mégoly tudományosnak tűnő módszereinket félretéve

hagyjuk, hadd tejtsék ki ők maguk álláspontjukat a saját nyelvükön, saját fogalmi rendszerük

szerint. Igyekeztem hát részrehajlásommal és előítéleteimmel nem korlátozni őket.

- Nem gondolod, Kyriaeo, - kérdezte Sophia elgondolkodva, - hogy az általad

választott módszernek tudományos szempontból hátulütői is akadnak? Arra gondolok például,

hogy kutatási eredményeid pusztán leíró jellegűek, minden kritikai észrevétel nélkül.

- Épp ellenkezőleg! Daskalosszal és Kostasszal folytatott beszélgetéseim során

minduntalan Hitetlen Tamás szerepét játszottam. Kritikai észrevételt fűztem szinte

mindenhez, olykor már magam is túlzásnak éreztem heves ellenkezésemet. Mégis,

kényszeresen igyekeztem igazolni magamnak mindazt, amit a valóság természetéről ők

állítottak. Ugyanakkor talán éppen szkeptikus magatartásomnak köszönhetem, hogy oly

könnyedén befogadtak maguk közé.

Sophia tovább ellenkezett: - Ezek szerint eleve nem kérdőjelezted meg az ő

valóságképüket? Nem tártál elébük más, tudományosabb alternatívát?

- Hidd el, ha ellenkezni állt volna szándékomban, nem sokra vittem volna velük! Nem

gyűjthettem volna tíz év alatt óriási meny- nyiségű anyagot arról a különleges, misztikus

világról, amelyben Daskalos és követői élnek és dolgoznak. Réges rég elzárkóztak volna

előlem, a reménytelenül dogmatikus és merev tudós elől.

- Mégis, sosem gondoltál arra, hogy nem feltétlenül előnyös számodra, ha szakmailag

lealacsonyodsz ezeknek az embereknek a szintjére, vagy ahogy mi, szociológusok

mondanánk, ha magad is „bennszülötté válsz” a kedvükért, megfeledkezvén kritikus tudósi

hovatartozásodról ?

- Szakmai lealacsonyodás? I Iiszen épp ezekről az előítéletekről beszélek! -

tiltakoztam. - Ha nem fogadom el a társaságukat, hogyan is érthetném meg mindazt, amit

kutatni szeretnék? Éppen azzal silányítanám őket értékes emberekből puszta kutatási tár-

gyakká, ha tudományomnál fogva hárítanám őket. Nem hiszem, hogy az ehhez hasonló

szituációban ez a fajta hozzáállás hosszú távon gyümölcsözőnek bizonyulna, és valószínűleg

egyáltalán nem vezetne valódi ismeretekhez. Mi több, csak még nagyobb szakadékot

teremtene kutató és vizsgálati alanya között.

Rövid, barátságos módszertani vitánknak az asztalunkhoz érkező pincér vetett véget.

Sophia teát, én egy pohár sört rendeltem. Már sötétedett - a nap egy órája lenyugodott de még

láttuk az erkélyeiken könyöklő törököket a széles, rég kiszáradt sáncárok túloldalán, amivel a

sziget hajdani urai, a velenceiek igyekeztek megerősíteni a 16. században épült városfalakat,

nem is sejtvén, hogy ezek a falak egykor elzárják majd egymástól a görögöket és a törököket.

- Szóval azt állítod, Kyriaco, - kérdezte Sophia, miközben ő is a zöldhatár túloldalát

kémlelte, - hogy ennek a Daskalosnak, hogy is mondjam csak, metafizikai képességei

vannak?

- Engedd meg, hogy válaszul magát Daskalost idézzem: a világon valójában semmi

sem metafizikai. Csak tudatunk korlátai miatt sorolunk bizonyos jelenségeket vagy

képességeket a természetfeletti kategóriába. Ha ugyanakkor a tudatosságunkat megfelelő

módon kitágítanánk, az olyan csodaszámba menő tettek, mint amilyen például a szellemi

gyógyítás, teljesen normálisnak és mindennaposnak tűnnének.

Valójában rá kellett ébrednem, hogy a Természetről alkotott elképzeléseink igencsak

korlátozottak. Mindenre, ami ezeken a korlátokon kívül esik, ráaggatjuk a „metafizikai”

jelzőt, s ezzel ki is zártuk a tudományos vizsgálatra érdemes dolgok köréből, mondván, hogy

észérvekkel úgyis igazolhatatlan. Ha pedig egyszer valamit ezzel a címkével raktároztunk el a

tudatunkban, akkor már akár tudatosan, akár tudat alatt, de el fogjuk utasítani. Valótlannak,

vagy jobb esetben emberi értelemmel megragadhatatlannak tituláljuk, és elhitetjük

magunkkal, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Más szavakkal, csak azt fogadjuk el

természetesnek és valóságosnak, amit hétköznapi látásunkkal, hallásunkkal, tapintásunkkal,

ízlelésünkkel és szaglásunkkal érzékelni tudunk. De mi a helyzet akkor, ha valaki olyan

„szuperérzékenységgel van megáldva, mint a beavatott mesterek? Erre már néhány mai tudós

is felfigyelt! Ráadásul ez a szuperérzékenység bárki által kifejleszthető és elsajátítható, ennek

birtokában pedig az ember egész világképe átalakul, elmélyül!

Magától értetődőnek gondoljuk, - folytattam eszmefuttatásomat, amit Sophia egyre

nagyobb érdeklődéssel hallgatott, - hogy az emberi tudatosság a teljes tudatlanság állapotából

a babonákon és a primitív mágián keresztül eljutott a logikus gondolkodásig, majd a 19-20.

század során a tudományos gondolkodásban elérte csúcspontját. Pedig valójában semmilyen

logikai alapunk nincs azt feltételezni, hogy a tudatosság fejlődése a mai mechanisztikus

tudomány terén elérte volna végcélját, ahonnan már nincs tovább. Amint azt a történelem

folyamán a nagy beavatottak mindig is hangsúlyozták, a tudatosságnak léteznek olyan logikán

és tudományon túli fokozatai, amelyek kialakítása még az emberiség előtt áll.

A transzperszonális pszichológia képviselői már hozzá is láttak ezeknek a határterületeknek a

kutatásához.

Sophia egy ideig gondolataiba mélyedve hallgatott, teáját szür- csölte. Végül így szólt:

- Ha jól értem, ezzel azt akarod mondani, hogy a te Daskalos és Kostas barátodnak az öt

érzékszerven kívül további különleges érzékeik is vannak.

- Határozott válasz helyett hadd említsem meg saját példámat,

feleltem nevetve, - min mentem keresztül az elmúlt évtizedben ezekkel az emberekkel. Abból

aztán majd levonhatod a magad következtetését. Annak idején alapos gyanúval fogadtam

minden paranormális képességre való hivatkozást, de a Daskalosszal és Ivostasszal töltött idő

és olvasmányélményeim a téma szakirodaimában idővel arra késztettek, hogy felülbíráljam

kezdeti, pozitivista hozzáállásomból fakadó előítéleteimet. Végül arra a szilárd

meggyőződésre jutottam, hogy az efféle képességek nem csak hogy lehetségesek, valóságosak

és normálisak, hanem az emberi faj filogenetikai örökségének részét képezik. Lelke

legmélyén mindenkiben ott szunnyadnak, de akad néhány kivételes tehetség, mint például

Daskalos és Kostas, akikben ezek a képességek a felszínre is törnek. Az ilyen emberekre

aztán általában ráaggatják a következő nevek valamelyikét: okkultista, médium, tisztánlátó,

sámán, misztikus beavatott, vagy valami efféle.

Bevallom, valamikori kételyeim a szemem előtt lejátszódó különleges gyógyítások

sora, és a véletlen egybeesések láttán fokozatosan elpárologtak, úgyhogy ami az újságírókat

meglepte a minap, az számomra már egyáltalán nem volt különleges. Annyi ehhez hasonló

esetet tapasztaltam meg az elmúlt évek során, hogy azok nekem már teljesen magától

értetődőnek számítanak.

- Tudnál nekem néhány konkrét példát említeni? - kérdezte Sophia.

- Tavaly nyáron, amikor jómagam már hazautazni készülődtem Amerikába, egy brit

orvosnő látogatott a szigetre, hogy szemináriumi előadásokat tartson. Mivel olvasta a

könyveimet, úgy döntött, meglátogatja Daskalost. Beszélgetésük végére Daskalos és Kostas

kigyógyította őt krónikus gerincferdüléséből. Amikor a hölgy észrevette, hogy mi történt vele,

zokogva félrevonult a Sztoába, majd még aznap késő este felhívta a feleségemet, Emilyt,

hogy beszámoljon neki a történtekről. Elmesélte, hogy amikor lefeküdt aludni, észrevette,

hogy a két lába egyfonna hosszú. Azóta nincs is problémája a járásával. Még a telefonba is

úgy szipogott: „Itt vagyok én, azért utaztam Ciprusra, hogy a gyógyításról tartsak előadásokat,

és tessék, engem gyógyítanak meg!”

Ezt követően Sophia meggyőzésére még néhány történetet elevenítettem fel, köztük

Katina asszony különleges esetét. Az illető hölgy hónapok óta ágyhoz kötötten, bénán feküdt,

szintén súlyos gerincpanaszokkal. Daskalos a szemünk láttára gyógyította meg őt. Azóta az

idős nő újra normális életet él, a visszaesés legcsekélyebb jele nélkül. És ami az esetet

különösen érdekessé teszi, az az, hogy a hirtelen felépülését maga is hitetlenkedve fogadó

asszony meglátogatta kezelőorvosát, és megröntgeneztette a gerincét. Míg a régi, egy héttel

korábban készült felvételeken egyértelműen látszott a betegség, addig az új röntgenképeken

már egy teljesen egészséges gerincoszlop volt látható.

- Egy másik alkalommal éppen együtt autóztunk Daskalossal, amikor egyszerre csak,

teljesen váratlanul, elkezdte leírni nekem maine-i otthonunk belsejét. Azzal viccelődött, hogy

nem ártana az emeletre is felszereltetnünk egy telefonkészüléket. „Még a végén kitöröd a

nyakad, miközben lefelé rohansz, hogy felvedd a kagylót, Kyriaco!” - mondta. Pedig soha

senki nem említette neki, hogy néz ki a házunk belülről, a telefon helyéről pedig végképp

sohasem esett szó köztünk.

- Talán mindez csak a véletlen műve, - próbálkozott kényszeredetten, erőtlen hangon

Sophia.

- Nehezen tudnám puszta véletlenként kezelni az összes esetet!

Tudod, ha valami ilyen gyakorisággal történik, arra az ember előbb-utóbb felfigyel, és a

„véletlen” szó kezdi értelmét veszíteni.

Állításomat néhány további példával igyekeztem alátámasztani:

- Az egyik diákom az elmúlt húsz évben súlyos fizikai problémákkal küszködött, de az

orvosok csak nem tudták megállapítani betegsége eredendő okát. Egyszer megmutattam a

fényképét Daskalosnak.

Ő kézbe vette a képet, és pár másodperc alatt kész volt a diagnózissal: a lány agyával van a

baj, ezért EEG-vizsgálatot javasol. Diákom megfogadta a tanácsot, alaposan kivizsgáltatta a

fejét, és valóban meg is találták a probléma okát. Azt persze már nem közölte az orvosaival,

honnan vette az ötletet, hogy éppen az agyát érdemes kivizsgálni.

- Vagy egy másik alkalommal egy new yorki nő fényképét vittem el Daskaloshoz,

akinek az előzőekhez hasonlóan, szintén súlyos fizikai problémái voltak, de az orvosok

tehetetlenek voltak vele szemben, nem tudván, mi okozza a bajt. Daskalos közölte, hogy a

nőnek szuvasak a fogai, azokat kellene kezeltetnie, kihúzatnia valamennyit, még mielőtt az

egész testét megmérgezik. Mivel magam is furcsálltam a dolgot, levelemben csak óvatos

célzást tettem Daskalos javaslatára, úgy adtam fel azt Ciprusról. Fél év elteltével tele-

fonhívásom érkezett. Az illető hölgy férje keresett, hogy beszámoljon nekem a történtekről. A

felesége előszörre nem fogadta meg Daskalos tanácsát, és nem ment el a fogorvosához, hogy

kihúzassa a fogait, de a fél év alatt négy foga is szó szerint felrobbant a szájában, és magától

kiesett. A fertőző genny úgy csörgött ki az asszony szájából. Ekkor persze már felkereste a

fogorvost, és a maradék fogait is kihúzatta. Fizikai problémái azóta nyomtalanul megszűntek.

- Ha ezek az esetek valóban megtörténtek, - mondta Sophia, és egyre nagyobb

döbbenettel a szemében nézett rám, - és a véletlen lehetőségét kizárod, akkor hogyan tudod

megmagyarázni őket?

- Márpedig a történelem folyamán a legnagyobb filozófusok, beavatottak és tudósok

mind arra a véleményre jutottak, hogy a véletlen, mint olyan, nem létezik! C. G. Jung például

erre az észrevételére alapozta híres és sokat vitatott elméletét a szinkronici- tásról.

Hasonlóképpen, Daskalos és Kostas is egy olyan magasan fejlett ismeretelméleti rendszeren

belül dolgozik, amely természetes magyarázatot szolgáltat az úgynevezett véletlenekre.

Idáig jutottam okfejtésemben, amikor egy rég nem látott barátomat vettem észre,

éppen akkor lépett be az étterembe. Integettem neki, és miután üdvözöltük egymást, barátaival

letelepedett egy másik asztalhoz. Sophia és én ezután nekiláttunk, hogy elfogyasszuk kiadós

vacsoránkat. Ekkorra már az Elefthere Karpasia minden asztala foglalt volt, a pincérek alig

győzték a sok futkosást a kinti konyha és a vendégek sokasága közt, hogy mindenkinek

felszolgálják a különböző görög és török finomságokból álló vegyes ízelítőt, a mezedest, ami

mellé sört, vagy jégbehűtött helyi borspecialitást ajánlottak.

- Evés közben ki-ki a magánéletéről ejtett pár szót, majd miután már jóllaktunk,

Sophia visszakanyarodott eredeti témánkhoz:

- Kész vagyok, hogy még többet halljak barátaid világnézetéről!

Nekifogtam hát, hogy megkíséreljem őt bevezetni az alapvető tanításokba.

- Gondolatainkat és érzéseinket energia-impulzusok formájában kivetítjük a külvilágba.

Minden ember folyamatosan elementálokat teremt...

- Micsoda, elementálok?

- Az elementálok gondolatformák, amelyek különböző alakot és színt ölthetnek; a

beavatott mesterek és tisztánlátók képesek észlelni őket, amikor azok kilépnek az ember

tudatalattijából. Ezeknek az elementáloknak ereje, energiája van, és önálló élettel rendelkez-

nek. Az energiájuk lehet pozitív, vagy negatív. Például egy jóindulatú gondolatnak, vagy egy

másik ember iránti szeretetteljes érzésnek pozitív energiatöltete van. Ugyanakkor egy negatív

gondolat vagy érzés nem más, mint egy negatív töltésű elementál.

- Hova kerülnek ezek az elementálok? - kérdezte Sophia.

- Az elementálok természetükből adódóan a Daskalos és Kostas által

pszichonoetikusnak nevezett dimenzióban léteznek, az asztrális és mentális világban, s onnan

befolyásolják mindazokat az embereket, akik tudattalanul velük azonos rezgésszinten állnak.

Előbb- utóbb pedig visszatérnek a forrásukhoz. Éppen ezért bármilyen ele- mentált is

sugárzunk ki környezetünkbe, jót vagy rosszat,^az idővel hétszeres erősséggel tér vissza

hozzánk. így működik a karma.

- Karma?

- Igen, az ok és okozat törvénye, miszerint a világon semmi sem véletlen. Minden

létezést a karma irányít, minden oknak megvan a maga következménye. „Ki mint vet, úgy

arat.” Jézusnak ez a mondása a karma törvényéről szól. Bármit teszünk is, helyeset vagy go-

noszát, a valóságban saját magunkkal tesszük azt.

Elmagyaráztam, hogy a karma törvénye az újjászületések láncolatában érvényesül: -

Az általunk kivetített elementálok visszatérhetnek hozzánk mostani, vagy valamelyik

következő inkarná- ciónkban. így szőjük-fonjuk valamennyien sorsunk hálóját.

- Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy teljes mértékben magunk vagyunk felelősek a saját

végzetünkért? – kérdezte Sophia.

- Pontosan így van! Gondolataink, vágyaink, érzéseink mind- mind elementálok, s

ezek alkotják a tudatalattinkat. A tudatalatti szerkezetét tulajdonképpen elementáljaink

határozzák meg, és ennek az összességét visszük tovább magunkkal egyik életről a másikra.

- Hát, bevallom, a reinkarnáció gondolata eléggé távol áll tőlem, nevetett fel idegesen

Sophia.

- Daskalos szerint az efféle fogalmak függetlenek attól, hogy az ember hisz-e bennük,

hogy szereti, vagy nem szereti őket. Ezek az élet tényei. A létezés alapjainak komoly

kutatásával el lehet jutni oda, hogy az ember felismeri érvényességüket.

- Akkor folytasd csak! Mondd tovább, mi történik velünk egyik életről a másikra? Mit

mondanak erről a barátaid?

- Ahhoz, hogy megértsd, mi történik az emberrel a halál után, tudnod kell, hogy nem

csak egy testünk van, hanem három.

- Három? - Nevetnem kellett Sophia elképedt arca láttán.

- Igen, három, - ismételtem meg. - Durva anyagi testünk mellett rendelkezünk egy

pszichikai vagy asztráltesttel, és egy noetikus, avagy mentáltesttel is. Az asztráltest érzéseink,

érzelmeink, vágyaink megtestesülése; ennek középpontja a szív. A mentáltest gondolataink

teste, és középpontja a fej területe. A három test a valóság három különböző dimenziójában

nyilvánul meg, és együttesen alkotják jelenvaló személyiségünket. A fizikai test a harmadik

dimenzióban létezik, az asztráltest a negyedikben, a mentáltest pedig az ötödikben. Három

test egyben, mint jelenvaló személyiségünk.

A három testet azok éterikus másai kapcsolják össze, egy energiamező, amely áthatja

és folyamatosan élettel telíti őket. Daskalos és Kostas azt állítja, hogy a halál pillanatában

csak a fizikai test az, ami meghal. Mint öntudattal rendelkező személyiségek, a szellemi

világban tovább élünk, érzéseinkkel, vágyainkkal, mindazzal, ami iránt szeretetet vagy

ellenszenvet érzünk, s mindezt azért lehetjük meg, mert rendelkezünk két másik testünkkel, az

asztrál és a mentáltesttel.

- No, és mi a különbség ebben a dimenzióban való életünk és a halál utáni élet között?

- kérdezte Sophia. Hangjában továbbra is ott bujkált az idegenkedés, ugyanakkor egyre

jobban lenyűgözte a téma.

- Az egyetlen különbség az adott dimenziókban uralkodó tör- vényszerűségek

tekintetében van. Daskalos és Kostas szerint ezek a világok egymásba ágyazódnak, de

mindegyik világnak megvan a maga sajátos, egyedi rezgésszáma. A fizikai világ például csak

azért tűnik számunkra szilárdnak, mert amíg fizikai testünkben élünk, addig ugyanazon a

hullámhosszon rezgíink, mint a durva anyagi világ. A magasabb dimenziók ugyancsak

anyagiak, csakhogy jóval magasabb rezgésűek. Az asztrális világban például már eltűnik a tér,

úgyhogy az ember egy szempillantás alatt a Föld bármely pontján képes ott teremni.

Ha megtanuljuk megemelni a rezgésszintünket, akkor amellett, hogy fizikai testünk

természetesen megmarad, de képesek vagyunk azt hátrahagyva magasabb testeinkkel átutazni

a magasabb dimenziókba. Ebben az állapotban a fizikai test és a durva anyagiság nem jelent

akadályt. Ezt hívják exomatózisnak, testen kívüli élménynek. Tudatunkkal nemcsak azokba a

valóságokba vagyunk képesek behatolni és ott utazásokat tenni, hanem a fizikai síkon is,

pillanatok alatt információt és tudomást szerezve a világ bármely pontjáról - akár maine-i

házunk berendezését illetően is, - fejeztem be a mondatot nevetve.

Sophia zavart tekintettel nézett vissza rám. Az volt az érzésem, hogy mindaz, amit

elmondtam, furcsa tündérmesének tetszhetett neki. Újabb és újabb ellenvetései és kérdései

önmagamra emlékeztettek, amint annak idején viselkedtem Daskalosszal, kutatásaim kezdeti

szakaszában, majdnem tíz éve.

- Jól értem, azt akarod mondani, hogy ezek a magasabb testek azok, amiket az

emberek általában léleknek neveznek? - kérdezte.

- Nem, egyáltalán nem, - feleltem. - Az asztrális és a mentális test szintén anyagi, de

magasabb rezgésű. Amikor a fizikai halál beköszöntének pillanatában kilépünk durva anyagi

testünkből, magasabb testeinkben - érzéseink és gondolataink testében - tovább folytatjuk

életünket. Kinézetünk egészen hasonló marad ahhoz, mint ahogy a fizikai világban

megtestesültünk. Ezekben a dimenziókban élünk tovább következő földi testet öltésünkig,

amikor is asztrál- és mentáltestünket elnyeli, magába szívja állandó személyiségünk.

- Állandó személyiség? Az micsoda? - kérdezte Sophia, és érdeklődéssel könyökölt rá

az asztalra.

- Belső valónknak az a része, amelybe az inkarnációs tapasztalatok belevésődnek. Az

állandó személyiségen keresztül visszük magunkkal egyik életből a következőbe minden

egyes testet öltésünk összes tapasztalatát.

Semmi sem vész el. Egy új inkarnáció azzal kezdődik, hogy az emberi szellem új

mentáltestet és asztráltestet alakít ki magának. P'zek nemcsak az előző testet öltés

tapasztalatait, hanem az ember addigi összes leszületésének emlékeit magukba zárják. A

fogantatáskor aztán - feltéve, hogy a körülmények lehetővé teszik - egy új jelenvaló

személyiség kezdi meg utazását a háromdimenziós világban, hogy uj tapasztalatokra tegyen

szert, és tanuljon belőlük a karma törvényének szövedékén belül.

Elmagyaráztam, hogy a magasabb testek - Daskalos és Kostas tanításainak értelmében

- fokozatosan kapcsolódnak hozzá az új jelenvaló személyiséghez. Az első időszak a

fogantatás pillanatától körülbelül a hetedik életév betöltéséig tart. Addig a gyerekek részben

még a szellemi világokban élnek. Hét éves kor után aztán az egyén többnyire teljesen a

háromdimenziós világ felé fordul, és megfeledkezik a valóság más régióiról.

- Akkor ez az állandó személyiség lenne a lélek? - kérdezte Sophia.

- Nem egészen, - feleltem, és újra csak nevetnem kellett zavarodott arckifejezése

láttán.

- Mi lenne, ha valahol máshol folytatnánk ezt a beszélgetést? - tett javaslatot Sophia

halkan. A környező asztaloknál ülő vendégek ugyanis egyre feltűnőbben hallgatóztak, vagy

fordultak felénk nem titkolt érdeklődéssel.

Fél tizenegy felé járt. Úgy döntöttünk, sétálunk egyet a fallal körülvett óvárosban,

Nicosiának abban a részében, amit továbbra is a ciprusi kormány felügyelt. A Famagusta

Kapuhoz hajtottunk, leparkoltunk a régi sáncárok mellett, és elindultunk a keskeny, szinte

teljesen kihalt utcákon.

- Szóval akkor mi is az a lélek? - szegezte nekem a kérdést Sophia, ahogy a velencei

védőfalak tövében haladtunk.

- Ahhoz, hogy erre a kérdésedre válaszolni tudjak, meg kell beszélnünk pár dolgot

Istenről - vagy ahogy Daskalos és Kostas sokkal inkább szereti megnevezni Öt,

személytelenül, az Abszolútumról, az Abszolút Létezőről. Számukra az Abszolútum egyenlő

a minden világok mögött meghúzódó végtelen valósággal. Valami, amiről vagy akiről az

ember csak sejtelmes kijelentéseket tehet, hiszen nyelvünk és értelmünk a találgatásokon túl

áthághatatlan akadályt jelent mérhetetlenségének megragadásához. Az ember csak akkor

ismerheti meg Istent igazán, ha maga is Istenné válik, ha eléri a szeretetteljes eggyéválás, a

Teózis állapotát.

Daskalos és Kostas azt tanítja, - folytattam, - hogy az Abszolút Lény Szent Monászok

miriádjaiból áll. Minden egyes Szent Monász maga is miriádnyi szellemi létezőből tevődik

össze. Egy Isten, egy Abszolútum a maga pluralitásában, sokféleségében, és önállóságában,

vagy ha úgy tetszik, abszolút Isteni Egyeduralmában (autokrá- cia). Az Abszolútum mindent

magában foglal, és semmi sincs kívüle.

Önmaga megnyilvánítása érdekében az Abszolútum megteremtette a Tudatot, a rezgések

végtelen óceánját, kezdve a legfinomabb, formátlan rezdülésektől a legdurvább, anyagi szintű

hullámokig.

- Azt állítják, hogy Isten maga a l udat? - kérdezte Sophia. Hangjából egyre

fokozottabb érdeklődés érződött.

- Nem. A l udat az a kifejezési forma, amit Isten, avagy az Abszolútum választott,

hogy önmagát manifesztálja. Na már most, minden Szent Monász szellemi lényeket sugároz

ki magából, amelyek áthaladnak az Ősképek Világán. Leginkább Platón idea-tanához tudnám

hasonlítani ezt a felfogást. Az Ősképek egyike az Ember Ideája. Abban a pillanatban, amikor

egy szellem-én, egy szellemi lény sugara áthalad az Ember Ideáján, megszületik egy lélek.

- Eddig azt gondoltam, hogy a lélek halhatatlan, - szólt közbe Sophia, ahogy tovább

sétáltunk.

- Az is, de először meg kell alkotni. Valójában azonban mindannyian az a szellemi Én-

lény vagyunk, aki a lelken túl található, az Ember Ideája mögött, amit görögül pneumának

nevezünk. Minden emberi lény esszenciális magja a pneuma, avagy a szellem. Ez a bennünk

lévő Isten. Emlékezz csak arra, mit énekelnek máig is a görög templomokban: „Pneuma o

QeosPneuma s QesV” - Isten a Szellem (Pneuma).

Abban a pillanatban, amikor egy lélek megteremtődik, - folytattam, - elkerülhetetlenül

alá kell szállnia a legdurvább anyagi síkra, hogy tapasztalatokat szerezzen az alacsonyabb

világokról, a polaritás világairól, jóról és rosszról, életről és halálról, és így tovább.

A lélek eredendően színtelen. Nincs tapasztalati tudása az alacsonyabb világokról.

Alászállása előtti állapota megfelel Adám és Éva paradicsomi állapotának a bukás előtt. A

tapasztalatszerzés érdekében tehát ki kell terjednie, alá kell szállnia az alacsonyabb világokba,

hogy úgy mondjam, el kell buknia. Abban a pillanatban teremtődik meg az állandó

személyiség, a léleknek az a része, amibe az inkarnációk tapasztalatai rögzülnek majd. Az

első testet öltés alkalmával pedig megteremtődik egy jelenvaló személyiség, ami - mint azt

már korábban tisztáztuk - három testből áll: mentáltestből, asztráltestből és fizikai testből.

Minden emberi lény többdimenziós. Daskalos szemléletes hasonlatát használva, egy

szakasz, két végponttal. A Szellem pontja folyamatosan sugárzó, a másik végpont, a jelenvaló

személyiség ugyanakkor a sötét oldal. A létezés célja nem más, mint a két végpont egyesítése

egy fényesen ragyogó körben.

Hogyan tehetjük ezt meg? - kérdezte Sophia.

- Azáltal, hogy alacsonyabb énünket ráébresztjük önmaga isteni eredetére.

Alászállásunk az alacsonyabb világokba, és az inkarnációs körforgás kezdete valójában azzal

járt, hogy Isteni Énünket, a Szellemet börtönbe zártuk, és megfeledkeztünk róla.

- Szóval azt akarod mondani, - jegyezte meg Sophia erőltetett mosollyal - hogy

valójában mindannyian istenek vagyunk.

- Száműzött istenek, - válaszoltam - akik saját magunkra erőltetett amnéziában

szenvedünk. Végső és mindenen átívelő életcélunk azonban éppen az, hogy visszanyerjük

emlékezetünket. Ezt tanítja Daskalos és Kostas.

- Ha valóban ez a helyzet, akkor máris adódik a következő kérdés: hogyan

emlékezhetünk vissza? - szólt Sophia.

- Ennek több módja is van. Daskalos és Kostas azt tanítja, hogy függetlenül attól, hogy

felismertük-e vagy sem, függetlenül attól, hogy tudatában vagyunk-e vagy sem, de mégis

mindannyian önmagunk felfedezésének és megvalósításának az ösvényén járunk. A karma

adok-kapok törvényének keretein belül, újabb és újabb inkarnációink tapasztalatai idővel oda

vezetnek, hogy egyre érettebbekké válunk, és elindulunk vissza, eredetünk végpontja, a ben-

nünk élő Szellem-én felé. Végül valamennyi emberi lény önmaga valódi tudatára ébred majd,

még ha ez az út fájdalmakkal és szenvedéssel teli is; ez az ára feledékenységünknek.

Létezik azonban egy másik, tudatosságot és önfegyelmet igénylő út is, az igazság

keresésének útja, a Keresők ösvénye. Ha az ember az Igazság Keresőjévé válik, tudatosan vág

neki a visszavezető útnak, amelynek során önmagát felismeri, s a Tékozló Fiúhoz hasonlóan -

akire Daskalos oly előszeretettel szokott hivatkozni - visszaérkezik Szerető Atyja palotájába.

Az Igazság Keresésének módszere a következő krisztusi kijelentésre épül: „Ismerd meg az

Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz.”

- Jó, de hogyan kezd hozzá az ember ehhez a Kereséshez? Hogyan válik az Igazság

Keresőjévé?

- Koncentrációval, meditációval, önmegfigyeléssel és szolgálattal, - feleltem, és

elmeséltem Sophiának néhány egyszerű meditációs gyakorlatot, amiket Daskalos és Kostas

szokott kijelölni a tanítványaiknak. - Az önmegfigyelés és a szolgálat elengedhetetlen a

törekvésben. Ahogy Daskalos mondja, »ezek ölik meg bennünk a Minotauruszt«, ezek törik le

egoizmusunk szarvait. Saját önzőségiink a legnagyobb ellenségünk, mert ez akadályoz meg

minket abban, hogy valódi mivoltunk tudatára ébredhessünk. Egoizmusunk tart fogva

alacsony tudatszintünkön. Ahhoz, hogy csapdájából kitörjünk, Thézeuszhoz hasonlóan meg

kell ölnünk a Minotauruszt.

Azzal, hogy szisztematikusan megtisztítjuk tudatalattinkat önző vágyainktól,

tulajdonképpen tudatosságunk fejlődését mozdítjuk elő. Felgyorsítjuk visszatérésünk menetét

az Atyához, az Istennel való egység, a Teózis megvalósítását.

- Nekem még mindig gondom van ezzel az inkarnációs elmélettel, - szólalt meg

Sophia séta közben, hosszas hallgatás után. Éppen akkor értünk az Ayios Sawas, a sok

Nicosia szívében található régi templom egyike elé. - Ha eredetileg valóban istenek vagyunk,

és az a célunk, hogy újra ráébredjünk isteni mivoltunk állapotára, akkor miért éppen az

inkarnációs körforgást választottuk ennek megvalósítására?

- Jó kérdés! Az évszázadok folyamán rengetegen elgondolkodtak már ezen, a

közönséges átlagembertől kezdve a komoly beavatottakig.

Az egyik népszerű, a buddhizmus egyik ágának hagyományából eredő elképzelés

szerint a tudatosság legvégső állapota az én egyfajta nihilizmusa, amikor is öntudatunk

összefonódik Istennel, és feloldódik az Ő teljességében. Ebben az állapotban az egyén mint

olyan, elveszíti létét. Ez az elképzelés a nyugat világi értelmisége számára olyannyira

megnyerő volt, hogy agnoszticizmusuknál fogva sokkal inkább hajlandók voltak elfogadni

azt, semhogy beismerjék az egyéni tudat örök és halhatatlan voltát. Nemrégiben olvastam egy

igen érdekes könyvet a Tudatos álmodás-ról - a szerzője Stephen LaBerge, a Stanford

Egyetem alvással foglalkozó kutatóközpontjának a vezetője, aki műve végefelé éppen ezt a té-

mát boncolgatja. Megállapításai elgondolkodtattak, úgyhogy pár mondatát fel is jegyeztem

magamnak, hátha megvitathatom majd

őket Daskalosszal vagy Kostasszal.

Valahol a pénztárcámban itt is kell, hogy legyen nálam a papiros.

Odasétáltunk az egyik utcai lámpa alá, és előkerestem a lapot. Széthajtogattam, és

elkezdtem felolvasni róla: „Transzperszonális identitásunk meghaladja személyes

öntudatunkat. Transzperszonális identitásunkról végsősoron bebizonyosodhat, hogy az ter-

mészetét tekintve azonos a végső valósággal. (...) Minden Birtok Birtokosa, a Mindentudás

Tudója, Mindenek Teremtője - az Egy Tudat, a Valóság maga.” Nos, eddig rendben is

volnánk, már ami az Igazság Keresőit illeti. Nem hinném, hogy ezen szavak ellen akár

Daskalosnak, akár Kostasnak bárminemű kifogása lenne. De hallgasd csak, később mit állít

LaBerge, az álmok kutatója! - Sophia közelebb hajolt, és együtt olvasott velem.

„Éppen ezért elképzelhető, hogy amikor az ember meghal, bár egyéni szinten

megszűnik létezni, és mint harmatcsepp, belevész az óceánba, de ugyanakkor eljuthat lényegi

önvalója felismeréséhez: a harmatcsepp ráébredhet, hogy túl önmagán mint harmatcseppen, ő

maga az Óceán. A kérdésre, hogy mivé is leszünk hát a halál után, eszerint azt felelhetjük,

hogy minden és semmi egyszerre.”

- Szinte látom magam előtt, hogy fog fetrengeni a nevetéstől Daskalos, ha ezt

felolvasom neki! - mondtam, és az összehajtogatott lapot visszatettem a pénztárcámba.

- Azt mondaná, ha a halál ilyen megvilágosodást hozna nekünk, akkor a bölcsességhez vezető

legrövidebb és legbiztosabb út az öngyilkosság lenne. Csakhogy a halál semmit sem változtat

az ember tudatosságán! - szögeztem le, ahogy újra nekiindultunk, hogy folytassuk sétánkat. -

Hiszen az egyetlen változás, ami a halál pillanatában bekövetkezik - mondaná Daskalos és

Kostas -, csupán annyi, hogy az ember maga mögött hagyja durva anyagi testét. Életünk

azonban tovább folyik, öntudatos lényekként tovább élünk magasabb testeinkben, érzéseink

és gondolataink testében, asztrál- és mentáltestünkben. Ezekbe a rezgésállapotokba azzal a

tudatszinttel lépünk át, amivel halálunk pillanatában rendelkezünk. Az inkarnációk sora és a

karma az, ami egyre érettebbé tesz minket spirituálisán, mígnem a Teózisban elérjük

végcélunkat. Természetesen visszatérésünket felgyorsíthatjuk az Igazság Keresésével.

Daskalos azt mondaná, hogy a legtöbb ember nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy

magasabb testei vannak. Ezért is jutnak rendszerint téves megállapításokra az emberiség

végső rendeltetését illetően.

- De ezzel még mindig nem válaszoltál az eredeti kérdésemre, - figyelmeztetett Sophia

- nevezetesen, hogy miért van szükségünk az inkarnációk sorozatára?

- Rögtön meglátod! Daskalos és Kostas azt tanítja, hogy az inkarnálódás célja éppen

az, hogy az ember kifejlessze egyéniségét, hogy az Abszolútummal való Egység állapotába

visszatérve ahelyett, hogy elveszítené, meg tudja majd tartani önmaga egyediségét. Mielőtt

alászálltunk volna a polaritás világaiba, istenek voltunk, de az alacsonyabb világok

megtapasztalása nélkül, tisztán elhatárolható individualitás nélkül. Mindannyian egyformák

voltunk. Arkangyali létformánkban felette álltunk térnek és időnek. A polaritás

alacsonyabbrendű világaira, a tér és az idő megteremtésére éppen azért volt szükség, hogy

Szellem-énjeinknek, pneumáinknak lehetősége nyíljon a tapasztalatszerzésre, ami végül

elvezethet minket az Ontopeiziszhez.

- Az meg micsoda? - kérdezte Sophia, és tettetett kétségbeeséssel emelte magasba

kezeit.

- Sajnos, - sóhajtottam - angolul nem találtam rá megfelelő kifejezést, ami pontosan

visszaadná a szó jelentését. A görög összetétel első tagja az on főnév, ami „lény”-t, „létező”-t

jelent; a peisis pedig a „lenni, válni valamivé” ige származéka. Egyszóval, az Ontopeizisz azt

a folyamatot jelenti, melynek során a pneuma, a szellem az inkarnációs körforgás végén [azaz

amikorra az alacsonyabb én már minden karmikus adósságát letörlesztette] megvalósítja

egyéniségét. Az Ontopeizisz a Teózis végterméke. Ha utóbbi maga a végső megvilágosodás,

az alacsonyabb én megszabadulása az inkarnációs körforgásból és eggyé válása a Szellem-

énnel, akkor az Ontopeizisz az, amit a Szellem-én azáltal nyer, hogy keresztülsugározza

önmagát az Ember Ideáján, bele a polaritás világaiba, a téridőbe.

- Daskalos és Kostas szerint ezt a nagy létigazságot fejezi ki csodálatos módon Jézus

példabeszéde a Tékozló Fiúról. Az Ontopeizisz azt az állapotot fejezi ki, miután a tékozló fiú

már visszatért atyja házába, s birtokában van minden tapasztalásnak, minden megpróbáltatást

kiállt, amit a tér és az idő rákényszerített.

Térben és időben szerzett tapasztalataink azok, amelyek egyedivé, különbözővé

tesznek minket. Nincs két emberi lény, akik tökéletesen egyformák lennének, hiszen az

ellentétek, a jó és a rossz világában senki sem ment keresztül pontosan ugyanazokon a

tapasztalásokon. Ez a fajta felfogás, legalábbis számomra, sokkal elfogadhatóbb annál, mint

hogy végső célunk az „Én vagyok Én”, azaz öntudatunk teljes feladása lenne. Nem öntudatos

énünket, hanem egoizmusunkat kell feladnunk! Daskalos azt mondaná, hogy az „Én vagyok

Én” saját halhatatlan Szellem-énünk, a Pneuma, igazi önvalónk, létünk alapja. Sosem

keletkezett és sosem múlandó. Ez a bennünk lévő isten, aki önnön isteni akaratából belépett

az ellentétek világába, feledésbe burkolta önmagát, pusztán azért, hogy az alacsonyabb

világokról szerzett tapasztalatai elvezessék őt önmaga Ontopeiziszéhez.

Sophia sejtelmesen mosolygott rám. - Azt akarod mondani, hogy mi kutatók és

tudósok, miközben ismereteket halmozunk fel és igyekszünk feltárni a természet rejtett titkait,

tulajdonképpen mást sem teszünk, mint önmagunk I eózisára és Ontopeiziszére törekszünk?

- Az Igazság Keresésének értelmében igen, tulajdonképpen minden ember ezt teszi,

még ha tudattalanul is, legyenek akár tudósok, akár dokkmunkások, kommunisták vagy

kapitalisták.

- Van, aki tudatosan teszi ezt?

- Igen kevesen, - kuncogtam - néhány beavatott csupán! Az emberiség legnagyobb

része, ahogy Daskalos és Kostas fogalmaz, korlátozott tudatosságukba bábozódva mély álmát

alussza.

Ahogy keresztülvágtunk egy ottomán stílusú kis sikátoron, és kiértünk az érseki

palotával szemközti térre, Sophia szólalt meg: - Nem mintha valamennyiüket ismerném, de

tudtommal rengeteg különbség van beavatott és beavatott között, rengeteg egymásnak

ellentmondó vélemény. Hogy lehet ez? Melyikben bízhat akkor az ember?

- Daskalos és Kostas szerint senkiben sem bízhatunk. Mindenkinek magának kell

feltárnia az Igazságot. Számukra, mesterek számára az Igazság Keresése nem holmi dogmák

gyűjteménye, hanem egy módszer önmagunk személyes felfedezésére és megvalósítására.

Ugyanakkor, állításuk szerint mégiscsak létezik, hogy a hiteles és leghaladottabb mesterek

egymástól függetlenül ugyanazokra az igazságokra lelnek rá, hasonlóan a világi tudósokhoz,

akik a külvilág megfigyelése során jutnak közös nevezőre. Mindamellett, minden tudás

kísérleti és relatív, függetlenül attól, hogy tudományos vagy misztikus eredetű.

Végeredményben csak akkor lógjuk megtudni az igazságot, amikor magunk válunk az

Igazsággá, azaz a Teózis állapotában.

Ebből adódik, hogy amikor a magasabb világokról szóló ismeretek az alacsonyabb

világok szintjén jutnak kifejeződésre, akkor azokban bizonyos mértékben eltorzulnak, az őket

kinyilvánító beavatottak szellemi fejlettségétől és tudatosságától függően. Nem minden

mester egyforma, mint ahogy nem minden tudós kap felfedezéséért Nobel-díjat.

Mire eszmefuttatásomat befejeztem, éppen visszaérkeztünk sétánk kiindulópontjára, a

Famagusta Kapuhoz. Annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy

elszaladt az idő. Rég elmúlt már éjfél, az utcákon egy lélek sem járt. Csak az egyik barri- kád

mögött volt észlelhető némi mozgolódás, ahogy a katonák őrködtek, nem messze a parkolótól,

ahol az autómat hagytuk.

Felajánlottam, hogy hazafuvarozom Sophiát Kiimakliba, egy közeli városnegyedbe,

ahol szigeten tartózkodása idején lakott.

- Mondd csak, Kyriaco, személy szerint hogy érintett meg téged ez a téma? - kérdezte

út közben.

- Sokan feltették már nekem ezt a kérdést. Hosszú történet, - nevettem el magam.

- Mint te magad, egykor én is tele voltam kételyekkel minden iránt, ami túlmutatott

azon, ami öt érzékszervünkkel észlelhető. Persze be kell vallanom, nem rajongtam túlzottan a

tudományos materializmusért sem. Hozzád hasonlóan a görög ortodox vallás keretei között

nőttem fel, és lenyűgözött annak liturgikus szépsége. De aztán idővel azt éreztem, hogy nincs

más választásom, mint hogy az agnoszticizmus irányába mozduljak el. Egyetemi tanul-

mányaim sem igazán kínáltak más lehetőséget, hisz szinte az egész oktatás arra épül, hogy az

egyedül valóságos világ az, amelyet hétköznapi tudatunkkal észleünk. Elhitették velem, hogy

hiteles tudás csakis egyetlen módon szerezhető, a szigorú tudományosság révén. Minden más

csak puszta vélekedés, bizonyíthatatlan illúzió. Egy idő után aztán azon kaptam magam, hogy

ha kényszeredetten is, de behódoltam a racionális tudományosságnak, s már egyenesen a

fundamentalisták közé tartozom.

- Más világokról azt gondoltam - már ha egyáltalán elgondolkodtam a létezésükön -,

hogy ha vannak is, túl vannak az emberi felfogóképesség határain, éppen ezért bárminemű

kutatásuk felesleges idő - és energiapocsékolás lenne. Megbékéltem hát a magam kis

háromdimenziós világával, és mint szociológus, próbáltam megérteni azokat a társadalmi

viszonyokat, amelybe belecsöppentem.

Képzeld, egy rövid ideig, mint végzős diák, még a marxizmus gondolatával is kacérkodtam,

mint minden probléma lehetséges megoldásával.

- És aztán mi történt? - kérdezte Sophia. Úgy éreztem, hangjában bújkál némi irónia;

eszembe jutott, hogy szimpatizál történelmi materialistákkal.

- Állást kaptam a Maine Egyetemen, és egyszer csak minden változni kezdett, -

feleltem. Elmeséltem neki, hogyan avatott be egyik kollégám a keleti meditációs technikákba

„testem és elmém lecsendesítése” érdekében, és hogyan ismertetett meg egy sor irodalommal,

aminek eladdig a létezéséről sem tudtam.

- Milyen irodalomra célzol?

Az örökérvényű filozófiára, - válaszoltam Huyley híres szavaival, majd elmagyaráztam, hogy

Muston Smith filozófiai nézete szerint az örökérvényű filozófia - vagy ahogy Elfeledett

igazság című művében ő nevezte, az „őshagyomány” - az az évezredek során fölhalmozódott

ezoterikus bölcsesség, amely a történelem folyamán minden komoly törekvő és a tudatosság

határait feszegető kutató előtt egyformán megmutatkozott.

- Az őshagyomány benne gyökerezik az emberi természetben, függetlenül a különböző

korok és kultúrák filozófiai divathullámaitól és szeszélyeitől. A nagy misztikusok és tanítók

minden kultúrkör- szakban ezt a hagyományt adták tovább. És most először a történelem

során, ez az őshagyomány elérhetővé vált a széles tömegeknek is.

- Hogyan?

- Az olcsó könyvek által.

- Ezt hogy érted?

- Egészen a legutóbbi időkig ez a fajta misztikus bölcselet csak néhány kiválasztott

egyén sajátja volt, a nagy beavatottaké, akik súlyos nehézségek - és néha életük kockáztatása -

árán gyakoroltak, és adták át tudásukat titkos testvériségekben. De az idők mára meg-

változtak. Szerencsére, mi már sokkal nyitottabban élhetünk, egy sokkal toleránsabb világban.

Előbb-utóbb minden napvilágot lát nyomtatásban.

- Látod, Sophia, kapcsolatom ezekkel a ciprusi mágusokkal arra késztetett, hogy minél

mélyebbre ássam magam az efféle dolgok kutatásában. És eközben arra kellett rájönnöm,

hogy az emberiség talán egy hatalmas tudati forradalom küszöbén áll, egy a reneszánsznál és

a felvilágosodásnál is jelentősebb változás előtt.

Időközben hazaérkeztünk, leállítottam az autót Sophia édesanyjának a háza előtt, úgy

folytattam: - Talán mégsem vagyunk olyan feledésre kárhoztatott, tehetetlen teremtmények,

mint amilyennek sokszor képzeljük magunkat! Talán léteznek belsőnkben felfedezésre váró

világok, amelyek akár még tágasabbak is, mint a csillagászok égboltja!

Megemlítettem az amerikai űrhajóst, Edgár Mitchellt, aki hold- ralépése pillanatában

oly mélységes misztikus élményen esett át, hogy visszatérve a Földre, Kaliforniában

megalapította a Mentális Tudományok Intézetét, egy alapítványi kutatóközpontot az ember

„belső tere” új határmezsgyéinek feltárására.

- Tudod, a legnagyobb elismerés, ami könyveim megírása óta ért, az az a rengeteg

levél, amiket a világ legkülönbözőbb pontjairól kaptam, s amelyekben olvasóim beszámolnak

arról, hogyan nyújtottak nekik térképet és útmutatást ezek a tanítások azoknak a világoknak a

felfedezéséhez, amelyeket volt alkalmuk megtapasztalni, vagy amelyeket azóta is

tapasztalnak.

Ezen a ponton túl számomra már nem is az a kérdés, hogy vajon tényleg léteznek-e

más, a mi hétköznapi háromdimenziós világunkkal kölcsönhatásban lévő valóságok, hanem

hogy miként lehetne azokat feltárni, kikutatni, hogyan lehetne létrehozni egy olyan tu-

dományt, amely ezeket a spirituális dimenziókat veszi vizsgálat alá. A tibeti lámák például

évezredek óta ezt művelik a Himalája csúcsai közt.

- Feltételezem, - vetette közbe Sophia, - hogy meg vagy győződve róla, hogy a

barátaidnak, Daskalosnak és Kostasnak bejárásuk van ezekbe a világokba, és hogy ők ezt a

bizonyos őshagyományt oktatják.

- Hiszem, hogy Daskalos és Kostas megérdemlik, hogy adjak a szavukra, és komolyan

vegyem őket, illetve azokat az állításaikat, amelyek ezekről a más, a hétköznapi érzékeken

túli világokról szólnak.

Tudod, Sophia, mostanára beláttam, hogy a jó, dogmatikamentes tudomány nem

ellensége a spiritualitásnak, sőt, ellenkezőleg, annak egyik szövetségese. Es éppen ez teszi a

mai helyzetet oly lenyűgözően érdekessé és ígéretessé.

- El fogok gondolkodni azon, amit mondtál, - mondta mosolyogva Sophia. Búcsúzóul

ajánlottam neki egy könyvet, Marilyn Ferguson Vízöntő összeesküvését, amelyet jó

összefoglalásnak tartottam arra, hogy az úgynevezett „határtudományok” indirekt módon

hogyan képesek igazolni a nagy misztikusok spirituális kijelentéseit.

- Még egy utolsó kérdés! - mondta Sophia, miközben kikászálódott az autóból. -

Honnan tudják ezek az emberek, amit tudnak? Hol tanultak ezekről a dolgokról, amelyekről

ma egész este beszélgettünk?

- Mind Daskalos, mind Kostas azt állítja, hogy a magasabb világokról szerzett

ismereteik alapvetően két forrásból fakadnak. Az egyik forrás saját közvetlen tapasztalatuk

ezekről a szellemi valóságokról. Képességeiket és tudásukat nem egyedül mostani inkarná- t

iójukban szerezték, hanem előző életeikben alapozták meg. Ha valaki mesterévé válik

mindhárom testének, képes kilépni azokból, es használni azokat, hogy betekintést nyerjen a

magasabb dimenziókba. Ha pedig már megismerte ezeket a világokat, szolgálatára lehet azon

embertársainak, akik szükséget szenvednek valamiben. Az ember „láthatatlan segítővé11

válik, szupertudatossággal rendelkező énné, egy Hermész Triszmegisztosszá.

- Egy mivé? - kérdezte Sophia elkerekedő szemekkel.

- Egy Hermész Triszmegisztosszá, - ismételtem meg kuncogva, és elmagyaráztam,

hogy az ezoterikus, misztikus bölcsességgel foglalkozó hermetikus filozófia állítólag egy

görög bölcs nevéhez lüződik, bizonyos Hermész Triszmegisztoszhoz, aki az ősi Egyip- i

ómban élt, több évszázaddal Krisztus előtt, illetve hogy a hermetikus filozófia részét képezi

annak, amit Huxley „örökérvényű hlozófiá”-nak nevezett.

- Amikor megemlítettem Daskalosnak a hermetikus filozófia eredetére vonatkozó

iménti eszmefuttatást, ő nevetve rázta meg a fejét. Kijelentette, hogy bármely emberi lény

Hermész Triszmegisztosszá válhat, aki eléri a szupertudatos énség állapotát. Bárki, aki három

- fizikai, asztrális és mentális - testének mesterévé vált, Hermész Triszmegisztosznak

nevezhető. Hermész, a szárnyas isten a repülést lel képezi, azaz a testelhagyás - vagy ahogy

mások nevezik, az „asztrá- 1 is utazás” - képességét.

Mint tudod, a görög trismegistus szó lefordítva „háromszorosan nagy”-ot jelent, s mint

ilyen, arra a személyre utal, aki uralja mindhárom testét, s ezáltal szabad bejárása van a

létezés magasabb világaiba, ahol képes tudást és bölcsességet felhalmozni és átadni azt

mindazoknak, akik - hozzánk hasonlóan - egyelőre a tudatosság alacsonyabb szintjén éljük

életünket.

Amint látod, kedves Sophia, előbb-utóbb te is, én is, és minden ember eljut majd arra a

szintre, hogy Hermész Triszmegisztosszá válik. Amikor pedig ez megtörténik, jó spirituális

tudósok módjára tapasztalatilag leszünk képesek igazolni mindazt, amiről egyelőre csak

hallomásból tudunk.

- A Hermész Triszmegisztosszá válás azonos a Teózissal?

- Nem, a Teózis annál sokkal magasabb tudatállapotot jelent. A Teózis minden lélek

végső rendeltetése, a tudatosság fejlődésének végső állomása. A szupertudatos énség állapota

egyike azon kevés közbenső lépcsőfoknak, amelyek az Istennel való tudatos egységhez

vezetnek. A Teózis ilyen formán egy egyirányú sugárút. Ha célhoz érsz rajta, a hétköznapi

értelemben vett emberi módon - születés, halál, újraszületés körforgása révén - már nem

térhetsz vissza belőle. Kostas egyszer azt mondta nekem ezzel kapcsolatban, hogy a leg-

nagyobb mesterek, akik már elértek a Teózis küszöbére, és bármikor kívánságuk szerint

beléphetnének, nem teszik meg az utolsó lépést, éppen azért, mert szeretnének még

visszatérni, és másokat segíteni szellemi útjukon. Kostas így fogalmazott: „Minél magasabbra

jutsz, annál nagyobb benned a szeretet és az együttérzés mások iránt, és annál nagyobb

készséget érzel a szolgálatra.” Talán épp az ilyen emberekre vonatkozik az állítás: „elsőkből

lesznek az utolsók”.

- És mi az a másik forrás, amire céloztál, ahonnan Daskalosék a tudásukat merítik? -

kérdezte még Sophia, mielőtt beindítottam volna a motort.

- Na, ez lesz csak a meglepő számodra! Azt állítják, hogy képesek tökéletesen

ráhangolódni olyan nagy mesterek tudatrezgéseire, akik a tudatosságnak és a bölcsességnek a

legmagasabb szintjén állnak. Ezek a mesterek már az Abszolútum isteni autokráciáján belül

tartózkodnak. Egyikük Yohannan, azaz János apostol, Krisztus Szeretett Tanítványa.

Daskalos és Kostas Yohannan közvetlen irányítása szerint tanít. Az Igazság Keresése

tehát egy olyan szellemi gyakorlatrendszer, melynek alapjait az az arkangyali lény fektette le,

aki valamikor Szent Jánosként, a negyedik evangélium szerzőjeként élt a Földön.

Daskalos és Kostas egybehangzó véleménye szerint bárki, aki egy bizonyos szellemi

fejlettséget, a szupertudatos énség bizonyos fokát eléri, csatornájává válhat Yohannannak,

annak a „szuper-intelligenciának”, aki - ahogy ők mondják - tökéletesen átlátja és felügyeli

bolygónk szellemi fejlődését.

- Olvasnak ezek az emberek valaha is könyveket? - kérdezte Sophia. Már elfordítottam

a slusszkulcsot és a lábam a gázpedálon volt, de észrevettem arcán az elhatalmasodó

kétségbeesést a Yohannan név hallatán.

- Azért, hogy szellemi ismereteket szerezzenek, nem, - feleltem.

Arra ott vannak egyéni tapasztalataik. De ez nem azt jelenti, hogy

akár Daskalos, akár Kostas műveletlen barbár lenne. Épp ellenkezőleg, Kostas Angliában

szerzett mérnöki diplomát, Daskalos pedig a larnacai Amerikai Akadémián végzett, majd

később, bár a szigetet sosem hagyta el, levelező úton még több angol felsőoktatási intézmény

oklevelét megszerezte, azokat is kitüntetéssel.

- Szeretnék találkozni ezekkel az emberekkel! - kiáltotta még utánam búcsút intve

Sophia. Az elkövetkező hetekben feleségemmel, Emilyvel többször is elkísértük Sophiát

Kostasszal és Daskalosszal való találkozóira. Mire elhagyta Ciprust, hogy visszatérjen

Kanadába, világnézetének \ álozásában már érezhető volt a hosszas beszélgetések hatása. Sőt

mi több, utolsó együttlétünket követően Daskalos cinkosan rám kacsintott, és azt mormolta:

„Készen áll!” Elérkezett hát Sophia ideje, hogy belevágjon abba a hosszú folyamatba, amely

elvezeti majd őt a felébredéshez. ígéretet tett arra, hogy legközelebb hosszabb időre tér majd

vissza Ciprusra, hogy lehetősége legyen alaposabban elmélyedni Daskalos és Kostas

világában. Tökéletesen megértettem őt. Tíz évvel korábbi önmagamat láttam Sophiában,

amikor jómagam is először szembesültem Daskalos és Kostas különleges szellemiségével.

Második fejezet

Mennyországok és poklok

Stephanosszal együtt reggel fél tízkor érkeztünk Strovolosba, Daskalos házához. A

bejárati ajtó szélesre volt tárva, az előszobát elöntötte a ragyogó nyári nap melege. Daskalos

egyedül üldögélt egy árnyékos sarokban. Teljesen elcsigázottnak tűnt, mint akiből minden

életerőt kifacsartak.

- Daskale, mi történt veled? - kiáltottam fel ijedten.

Félig megemelte szempilláit, intett a kezével, és kért egy pohár vizet. - Majd

elmesélem, később, - suttogta.

Az utolsó cseppig kiitta a pohár vizet, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Éppen

most tértem vissza egy pokolból. Ott volt dolgom. Ha tudnátok, micsoda kellemetlen dolog

ellátogatni efféle helyekre! - és grimaszba torzult az arca. Látva kérdő tekintetünket,

belekezdett, hogy részletesen elmesélje a történteket. Időközben az ereje is kezdett

visszatérni.

- Amíg az ember a földi síkon él, tudatát könnyebben rá tudja hangolni az alacsonyabb

pszichonoetikus világok rezgéseire, mert azok közelebb állnak a durva anyagi rezgésekhez.

Az egyik szellemvilágbeli ismerősöm, egy láthatatlan segítő ezért engem kért meg arra, hogy

segítsek neki egy barátjával kapcsolatban, aki a legalacsonyabb asztrál-szellemi régiók

egyikébe került. Azért hívom asztrál-szelleminek, mert mint tudjátok, az asztrális (pszichikus)

és a mentális (noetikus) szintek kölcsönösen áthatják egymást. Ahol nincs gondolat, ott nincs

érzelem. És ezek a világok az anyagi síkon is érvényesülnek. Egy vakító fényes térben

kapcsolatba léptem hát ezzel a láthatatlan segítővel, és elbeszélgettünk egymással. Csodálatos

volt odafent!

„»Gyere velem, segítsünk a barátomon!« - invitált, mondván, hogy ő már annyiszor

meglátogatta őt, de mindhiába. »Ha ő maga nem akar kimozdulni saját poklából, nem lesz

könnyű segíteni neki !« - feleltem. »De azért csak irányítsuk rá a tudatunkat, és teremjünk ott

mellete.« Tudjátok, az asztrál-szellemi világokban az ember tudatának koordinálásával

mozoghat: ha akarja, egy villanás, és tizedmásodpercek alatt bárhol ott terem, de ha úgy

tetszik, fokozatosan is közeledhet valami felé. Az illető akaratától függ, melyik módot

választja éppen. Nos, alászálltunk hát. Pokoli sötét volt. Kísértetiesen ijesztő. Próbáltam

fókuszálni, hátha sikerül legalább körvonalakat kivennem magunk körül. Mint kiderült,

formáit és alakzatait tekintve az a világ is csodálatos volt, hegyekkel, völgyekkel, fákkal; még

valami tengerfélét is észrevettem, csakhogy az mozdulatlan és néma volt. Láthatatlan

segítőmnek megjegyeztem, hogy magamtól meglehetősen ritkán látogatok el efféle helyekre.

Olyan volt az egész, mint egy koromsötét éjszaka, amelyben alig dereng halványan a félhold.

»Ezen a helyen nem lehet ennél világosabb,« közölte ismerősöm, - »mert azt az itt élők nem

tudnák elviselni. Az Isteni Kegyelem itt is működik. A sötétség, amit észlelsz, az itt élők

belsejéből ered, és ez befolyásolja a külső környezetet is.« »Fojtogató a levegő,« -

panaszoltam, - »mintha minden rothadna!«

» Ők teremtenek maguknak ilyen állapotokat,« - magyarázta tovább barátom, - »mert ez felel

meg nekik.«”

„Egy négyszer akkora ház előtt találtuk magunkat, mint az enyém,” - folytatta

Daskalos. „Bekopogtattunk a hatalmas vaskapun, de senki sem válaszolt. Úgy tűnt nekem,

láthatatlan ismerősöm nem a legtapasztaltabb, mert nekem kellett noszogatnom őt, hogy

menjünk át a falon. Emlékeztettem rá, hogy adott helyzetünkben felesleges kopognunk. Bent

teremtünk hát a ház belsejében, és ott találtunk egy embert, aki a félhomályos nappaliban

ücsörgött. Biztos voltam benne, hogy azt a kis fényt is az Isteni Kegyelemnek köszönhettük.

Mintha egy húsz wattos izzó hunyorgott volna, de a szoba méreteihez képest elenyésző fényt

adott. A férfi egy sötét, bársonyos fotelban ült, és mióta csak meglátott minket, azt kér-

dezgette, hoj^y kerültünk a házába. »A barátaid vagyunk,« - feleltem neki. »Értem én,« -

dünnyögte bosszúsan, - »ti is csak afféle bajkeverők vagytok, akik sosem hagynak nyugton!«

»Igazán sajnálom,« - válaszoltam. »De mondd csak, szeretsz itt é1ni?« »Miért ne szeretnék?

Ez az otthonom. És verjétek ki a fejetekből, hogy bármit is ellophattok tőlem! Tőlem senki

nem lophat el semmit!« Próbáltam lecsillapítani: »Nem azért jöttünk, hogy bármit is

elvegyünk tőled. Egészen más okból vagyunk itt. Nézd csak, ez az illető a barátod, ugye?« -

mutattam társamra.”

„A férfi a fogait vicsorgatta. »Tudom én jól, milyen barát! Hagyjatok magamra! Nincs

szükségem barátokra!« »Tényleg nincs?« - erősködtem. »Jobb egyedül élned, teljesen

magányosan?« »Igen, jobb! « — felelte dacosan. Ekkor odafordultam az ismerősömhöz, és

közöltem vele, hogy egyelőre semmit sem tehetünk a barátjáért, és a legjobb lenne, ha

láthatatlanokká válnánk a számára, úgy maradnánk ott mellette, kifigyelve, mi történik. így is

tettünk. Megemeltük a rezgésszintünket, és ezzel eltűntünk a szeme elől, pedig egy tapodtat

sem mozdultunk mellőle. Ismerősömnek segítenem kellett a láthatatlanná válásban; mint

mondtam, meglehetősen tapasztalatlan volt az efféle ügyekben. Tudjátok, igen sok

gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy az ember akarata szerint tudja változtatni saját rezgéseit.

Meg kell tanulni felülemelkedni a formákon és a képzeteken, hogy befolyásuktól függetlenül

az ember láthatatlanná válhasson. Szóval, ott maradtunk az illető mellett, és figyeltük, mi

történik. Hallottuk, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt: »Hálisten- nek, végre elkotródtak

innen a fenébe! De vajon hogy kerültek be ide? « Azzal üvöltözni kezdett, mire egy sötét

ruhás alak lépett be a szobába. Úgy nézett ki, mint egy lakáj. A férfi folyamatosan üvöltözött

vele: »Hogy kerültek ide azok az alakok az előbb? Már megint nyitva hagytad a bejárati

ajtót?« Csak ekkor értettem meg, mi is történik valójában. A lakáj tulajdonképpen az illető

angyala volt, aki próbálta jobb belátásra téríteni védencét, de a férfi a szolgájává

alacsonyította őt. így aztán az angyal nem tündökölhetett előtte igazi fényében; abban a sötét

öltözékben volt kénytelen megjelenni, amibe gyűlölködő gondolataival a férfi öltöztette.”

„A férfi tovább üvöltözött:” - folytatta Daskalos - „»Ülj le!« - parancsolta az

angyalnak. Aztán kinyitott néhány csikorgó vasajtót, és előhúzott mögülük egy rozsdás

fémdobozt. Közben folyamatosan szitkozódva tudakolta angyalától, hogy ki lopta el a

kincseit. Leemelte a láda fedelét, és számolni kezdte a benne lapuló arany pénzérméket.

Nevethetnékem támadt, ahogy elnéztem őt. Ez volt hát a büntetése, a saját pokla, gondoltam.

Számolta az aranyait - az érmék egyik oldalán az angol király arcképe díszlett, a másikon

Szent György. A férfi pedig csak számolta őket, egyiket a másik után. Míg el nem felejtette,

hol tart a számolásban. Olyankor káromkodott egyet, és kezdte elölről az egészet. Közben

maga is belefáradt, ismét csak újra kezdte, és ez így ment végeláthatatlanul. Ráadásul

folyamatosan az a kényszerképzete volt, hogy meglopták őt, úgyhogy eszelősen cikázott a

tekintete a pénzkupacokon.”

„Odaszóltam az angyalnak, aki természetesen látott minket: »Mi- óta tart ez az egész?

Te teremted neki a pénzt?« »Igen, de folyton elveszíti. Akkor újra teremtek neki

számolnivalót, és ő újra elveszíti. Nem tud kiszabadulni saját fogságából. Folyamatosan azon

aggódik, hogy tolvajok lopják meg őt. Pedig ezzel ő maga teremti meg azokat a

körülményeket, amelyek miatt az az érzete támad, mintha elvesztené a kincseit.« »Es te mit

teszel, hogy segíts neki?«

- kérdeztem az angyalt, aki erre elmondta, hogy már minden el- képzelhetőt megpróbált, hogy

megvilágítsa a férfi előtt rögeszméje fi

illuzórikus voltát, de mindhiába. Felajánlottam, hátha segíteni tudók néhány hatásos

gondolattal, hátha belátja az illető, hogy halott, hogy aranyai értéktelenek, és hogy ideje lenne

kimozdulnia végre sötét szobájából, ki a napfényre, más emberek társaságába. ^Gondolod, én

nem próbálkoztam már ezzel?« - kérdezte az angyala. »Ezerszer is, de egyszer sem hallgatott

rám. Persze miért is ne próbálnád meg te is? Lássuk, mire mész vele!« így hát megpróbáltam.

A férfi a füle botját sem mozdította, csak számolta tovább pénzét. Ekkor utánanéztem előző

inkarnációjának. Kiderült számomra, hogy dúsgazdag volt, de rendkívül zsugori, aki végül is

öngyilkosságot követett el. Beláttam, hogy csak saját elhatározásából vethet véget

kínszenvedésének, és szabadulhat ki pokoli helyzetéből, amit önmagának teremtett.”

- Mikor történt veled mindez, Daskale? - kérdeztem.

- Ma reggel.

- Úgy érted, alvás közben?

Nem, már ébren voltam. Nem kell ahhoz feltétlen elaludni, hogy az ember dolgozni tudjon a

szellemvilágban! - Azzal Daskalos tovább ecsetelte a különös történetet a férfival és az őt

szolgáló angyali lénnyel. Ereje időközben visszatért, tele volt energiával, már nyoma sem

maradt a kimerültségnek, amitől érkezésünkkor annyira megijedtünk.

- Amikor elhagytuk a házat, próbáltam kapcsolatba lépni az angyallal. Szinte

áttetszőén fényes volt. Megkérdeztem őt, miért olyan sötét körülöttünk minden. »Tegyük fel,«

- mondta, - »hogy egy csodálatosan szép helyen jársz, de valakik gumiabroncsokat kezdenek

égetni, és a levegő megtelik fojtogató fekete füsttel. Hogy érez- néd magad?« »Nyilván

nagyon rosszul. De az égett gumis hasonlatodból arra következtetek, hogy meglehetősen sokat

tudsz a mi földi világunkról.« »Ez csak természetest - felelte. »Nos, ebben a pokoli világban

az emberek tudata olyan, mint a földi levegőt szeny- nyező égő gumi. A táj is azért fordul

feketébe, mert az itt élő emberek gondolatai és érzései ilyen sötétek.« »Es te szeretsz itt lenni

velük? « »Velük? Ki mondta neked, hogy én velük vagyok?« — kapta fel a fejét. »Máshol,

másokkal legalább ugyanúgy jelen vagyok.« »Igy már értem!« - feleltem. »Szeretnék minél

többet megtudni rólad!« »En már elég jól ismerlek téged! De ne aggódj, te is hamarosan

többet fogsz tudni rólam. Jössz te még vissza ide segíteni a rászorulókon.« »Ugyan, hagyd el,

hiszen az imént sem tudtam segíteni a védenceden!« »Dehogyisnem! A szereteted, amit

lehoztál ide, az maga a segítség, amit nyújtani tudsz,« - felelte. »Meglásd, idővel majd csak

észhez tér. Lehet, hogy legközelebb, amikor erre jársz, még mindig az aranyait fogja

számolgatni, de annál sűrűbben látogatjuk majd, hogy támogassuk őt. Csak Isten tudja, mikor

fog kikecmeregni ebből a pokoli kellemetlenségből.^’

„Az embernek tényleg az volt az érzése,” - fordult felénk Daskalos, - „hogy valahol a

föld alatt tartózkodik. Természetesen a poklot maga a férfi teremtette önmagának azzal, hogy

belemerült saját érzései és gondolatai világába. Ha bárki megkérdezné őt, hogy elégedett-e a

helyzetével, ő valószínűleg igennel felelne, és eszébe sem jut, hogy változtasson rajta. Pedig

csak az akaratán múlna, hogy kilépjen saját poklából.”

Ekkor Stephanos rákérdezett, milyenek a különböző dimenziók közti határok, mire Daskalos

újabb magyarázatba kezdett. „A szellemi világ különböző síkjai és régiói között

tulajdonképpen rezgésszintbeli eltérések vannak. Az ember úgy mozoghat ide-oda, hogy

tudatát a megfelelő rezgésre állítja be. Mondok egy közérthető példát! A rádióval fogni tudom

a BBC adását, ahol, mondjuk, éppen egy szimfonikus zenekari hangversenyt közvetítenek. Na

mármost, anélkül, hogy akár a rádiót mozgatnom kellene, vagy nekem kellene arrébb ülnöm,

elég, ha egyszrűen csak eltekerem az állomáskereső gombot, és máris görög buzukizene

szólal meg, ami a valóságnak egy az előzőtől teljesen eltérő szelete. így van ez a szellemi

világ rezgéseivel is: földi időben kifejezve, az ember tizedmá- sodpercek alatt változtathat

helyet, kerülhet egyik pokolból vagy paradicsomból a másikba, oda-vissza, tetszés szerint.

Ahhoz, hogy egy pokolból kikerüljön, elég csak megemelnie a rezgésszintjét, hogy úgy

mondjam, és máris egy fényesen ragyogó világban találhatja magát. Minél magasabbra

emelkedik az ember, annál nagyobb fényességgel találja szemben magát, annál tisztábban

észleli a Valóságot.” „Saját tapasztalataim alapján állíthatom,” - folytatta Daskalos lé-

egzetvételnyi szünet után, - „hogy minél fejlettebb valaki szellemi téren, minél magasabbra

kapaszkodik a mentális világ létrafokain, annál közelebbi kapcsolatba, annál nagyobb

egységbe kerül embertársaival. Ugyanakkor minél alacsonyabbra száll alá, annál inkább

eltávolodik tőlük. Legyenek odalent bármilyen sokan, akkor sem igazán vesznek tudomást

egymásról, nem érzik a többiek közelségét, mindenki csak éli a maga kis zárkózott, magányos

szellemi életét.” Ahogy hallgattam őt, feltűnt, hogy Daskalos állításai tökéletesen

egybecsengenek mind saját tapasztalataimmal, mind a hagyományos szociológiai és

pszichológiai nézetekkel. Nem állhattam, hogy ne tegyek egy összefoglaló megjegyzést erre

vonatkozóan: „Szóval, minél magasabb tudatszinten van valaki, annál kevésbé fog idegen-

kedni embertársaitól, illetve annál kevésbé idegenedik el önmagától is.” Majd saját

kijelentésemen felbuzdulva így folytattam:,Akinél magasabbra emeli valaki tudati

rezgésszintjét, annál közelebbi egységbe kerül a többi emberrel és önmaga magasabb

énjével.” Kelismeréseim kinyilatkoztatásától egészen magával ragadott a hév, nem tudtam

türtőztetni magam: „Minél alacsonyabb tudatossági fokon áll valaki, annál kisebb mértékben

tud jelenvaló személyiségében megnyilvánulni a szeretet. Viszont minél tudatosabb az ember,

annál erősebben és célirányosabban tudja megnyilvánítani a szeretetet, míg végül eléri a

tökéletes egység állapotát, amikor már maga válik a szeretetté!”

- Remek észrevétel! - bólogatott elégedetten Daskalos, majd ismét magához ragadta a

szót, hogy kifejtse a szellemi dimenziók további sajátosságait. „Az emberek odaát is csak a

földön megszokott világot teremtik meg maguknak. Ugyanolyan életet élnek, amilyet az

anyagi síkon folytattak: a kedvenc ételeiket eszik, a kedvenc boraikat kortyolják, a

megszokott fesztiválokra járnak szórakozni,még a járásuk is ugyanolyan marad, mint amilyen

a földi körülmények között volt.”

- Furcsa, - jegyezte meg Stephanos, - hiszen ezek a dolgok, amiket említettél, mind-

mind a test anyagi szükségleteinek a kielégítésére szolgálnak. Holott ekkor már nincs is

testük.

- Ne feledd, amit már annyiszor, de annyiszor hangsúlyoztam: a halál után az embereknek

igenis maradnak testeik - asztráltestük és mentáltestük. Attól, hogy átköltöznek a túlvilágra,

az embereknek még nem változik meg a karaktere, a felfogása. Asztráltestükben továbbra is

ugyanazok a vágyak élnek, átalakítatlanul, úgyhogy odaát is csak az itteni világ mását

teremtik meg maguknak, azt, amihez a földön hozzászoktak.

Daskalos hozzáfűzte, hogy az asztrális régiókban a gondolatok és vágyak sokkal

könnyebben szilárdulnak meg elementálok formájában, amik aztán az őket életre hívók

tudatában és szubjektív környezetében léteznek.

- Daskale, - kérdeztem, - a túlvilágra került emberek ugyanazokat az örömöket

tapasztalják meg, amikhez anyagi létük során hozzászoktak?

- Természetesen igen.

- Szexuális téren is?

- Igen. Persze minél magasabb szellemi régiókba emelkedik valaki, annál inkább

átalakul a szexualitása. Alacsonyabb szinteken viszont alig van különbség az asztrális és a

földi világ szexualitása között.

- Ezek szerint nincs is szükség fizikai testre ahhoz, hogy az ember szexuális örömöket

éljen át? - vetettem fel némileg zavarodottan.

- Hogy is kérdezhetsz ilyet? - csóválta a fejét Daskalos. „Vajon a szexuális örömök

forrása a fizikai test, vagy az asztráltest? Nemde érzelmi testünk tesz minket képessé az

egyesülésre?! E tekintetben a fizikai test csak úgy van,” - azzal Daskalos mutatóujját a padló

felé fordította. „Asztráltestünk megfelelő hozzáállása nélkül azonban... meg sem moccan!” -

fejezte be a mondatot, s közben nevetgélve felemelte a mutatóujját. „Nem véletlen, hogy

annyi impotenciával küszködő emberrel találkozni manapság.”

„Az asztrális dimenziókban tehát minden megtalálható, ami a durva anyagi síkon

létezik - beleértve a szexet, a kegyetlenséget, a kedvességet, és így tovább. Az ott élők

jellemvonásai határozzák meg az adott régió természetét.”

- A halálfélelmük is megmarad? Jelent nekik valamit is a halál? És mi a helyzet a

gyilkossággal? - kérdeztem.

- Igen, van haláltudatuk. De egy szembetűnő különbség azért akad. Tegyük fel, hogy

egy kegyetlen ember megtámad valakit, és úgy érzi, hogy megölte az illetőt. A gyilkos egy

idő után mégis azt fogja észrevenni, hogy az áldozata visszatért az életbe. Akkor újra

nekitámad, és ez így megy mindaddig, míg rá nem jön, hogy az asztráltestet nem lehet

megölni. Érted? Ezért is van az, hogy akik itt a földön sokat háborúztak és csatáztak, azok a

túlvilágon is ezt folytatják, csak asztráltestben.

- A támadással ott is fizikai fájdalmat okoznak egymásnak az emberek?

- Nem, a túlvilágon nem létezik fizikai testi fájdalom. Az ember megtapasztalhatja

például, hogy egy bombarobbanás darabokra szaggatja őt, a tapasztalat be is íródik a tudatába,

de nem érez fizikai testi fájdalmat. Aztán egyszer csak arra eszmél, hogy „De hiszen kutya

bajom!”. A későbbiekben felidézheti az esetet, emlékezni fog rá, de fizikális fájdalomérzete

nem lesz. Azt fogja tapasztalni, hogy mindennek ellenére tovább él, úgyhogy a történteket

előbb-utóbb r o s sz álomnak titulálja majd. Mint mondtam, az asztrális világ ala- (sonyabb

régióiban mindenfélét tapasztalhat az ember. Magam is átéltem már ott egyet s mást. Akik

például az iráni-iraki háborúban e s n ek el, a túlvilágon is folytatják a harcot egymás ellen.

Persze valójában az történik, hogy az öldöklés az asztrálvilágban kezdődik, szellemi szinten, s

onnan vetül le aztán a durva fizikai síkra. Ne higgyétek, hogy az emberiség csak a Föld

felszínén háborúzik! Sajn os bárhol és bármikor kitörhetnek harcok, ahol és amikor erre \ agy

kél az emberekben. Akik pedig gyilkolási, leigázási és hódítási hajlamokat visznek magukkal

a túlvilágra, azok ott is hadakozni fogn ak , csakúgy, mint az anyagi világban.

Daskalos ezt követően megjegyezte, hogy láthatatlan segítőként egyik feladata éppen

az, hogy a csatatereken segédkezzen a rászorulóknak. Erős vizuális képzelőerejével

csillapítani tudja például a vérzést, míg a sebesült orvosi ellátást nem kap. Ha pedig az illető

karmája olyan, hogy halála elkerülhetetlen, akkor többi láthatatlan segítőtársával együtt

Daskalos abban működik közre, hogy az illető helyes módon lépje át a túlvilág küszöbét.

- Ha valaki csatában veszti el az életét, általában sokkos, zavart állapotban kerül át a

túlvilágra. „Mi történt velem? Hol vagyok?” - kérdezgeti. Végignéz a testén, de nem talál rajta

sebeket, hiszen azok a szellemvilágban azonnal begyógyulnak. Az ilyen elhunytakat mindig

láthatatlan segítők kísérik, az ő közreműködésükkel alakítják ki magukban azt a megfelelő

pszichológiai felfogást, ami aztán az asztrális világ azon régiójába juttatja őket, ahol

következő testet öltésükig élniük kell. Senki sem mások által kerül éppen oda, ahová. A

láthatatlan segítők nem dönthetnek helyettük, ők csak abban segédkezhetnek, hogy a

dimenzióváltáskor fellépő zavart leküzdjék az emberek. Lehet, hogy nem is voltak rosszak,

csak éppen valamilyen kollektív népi karmát törlesztenek a halálukkal. Sosem tudhatjuk az

okát, miért esik el valaki a csatatéren. Azt csak a karma törvénye mögött álló Abszolút Létező

ismeri.

„A láthatatlan segítők legtöbbje arkangyal. Képzeljétek csak, mekkora türelemmel

rendelkeznek ezek a lények, hogy minduntalan az emberiség szolgálatára állnak, függetlenül

védenceik őrültségeitől! Folyamatosan azon dolgoznak, hogy megnyugtassák az elesetteket,

és a nekik megfelelő asztrálrégióba irányítsák őket. Előfordul, hogy egy ütközetben a

háromszáz halottból egy sem kerül ugyanabba a szellemi állapotba, mint az a bajtársa, aki

pedig közvetlenül mellette esett el.”

„Ugyanakkor olyat is megfigyeltem már,” - folytatta Daskalos, - „hogy az örmények is

a saját nyelvükön folytatták vallási ceremóniáikat, miközben az ortodox görögök a Kyrie

Eleison-t zengték, a katolikus keresztények vagy a mormonok pedig hasonlóképpen, ki-ki a

maga nyelvén, a maga egyházi hagyományait követve. Ez azt jelenti, hogy az azonos

mentalitású és beállítottságú személyek a túlvilágon is egymásra találnak, és a nekik

megfelelő asztrális régióban gyűlnek össze. Asztrálsíkon tehát ugyanúgy megtalálható a világ

összes vallása és felekezete. Ráadásul a földi ünnepek hatással vannak azokra a túlvilágon

élőkre, akik az adott hitűekkel közel azonos rezgésszinten állnak. Alacsonyabb asztrális

szinteken például ugyanúgy megfigyelhető a vallási fanatizmus, mint a földön. Ezeket a

tereket hívom én pokolnak.”

- De ezek szerint maga a Föld is egyfajta pokol,” - vetettem közbe.

- Pontosan, - helyeselt Daskalos. „Persze földrajzi értelemben nem tekinthető annak.

Ezt jól jegyezzétek meg! Az emberek által teremtett szellemi állapotok változtatták a földet

pokollá. Ugyanakkor ez a pokol különbözik a szellemi világ poklaitól, lévén, hogy a

háromdimenziós világ poklában más természeti törvények uralkodnak, mint az asztrális és

mentális dimenziókban. I Íogy csak egy példát említsek, a mi földi poklunkban a világosság

és a sötétség a l;öld Nap körüli keringéséből adódóan váltakozik. A szellemvilágban élő

lényeknek ugyanakkor nincs szükségük napra, hogy világos legyen. Gondolataikkal mégis

teremtenek maguknak fényforrást, hiszen magukkal hozták földi tapasztalataikat -

képzeletükben megalkotják hát saját Napjukat. A szellemi világokban minden fényt sugároz -

még a legsötétebb pokol is -, ha az ott élők úgy akarják.” „Tegyük fel, hogy valakinek az a

leghőbb vágya, hogy egy csoda- szép otthont építsen magának. Életében, a háromdimenziós

földi világban nincs elég pénze az építkezésre. Asztrális szinten azonban megkapja a

lehetőséget a házépítésre. Amikor aztán oda kerül, nem győz csodálkozni: »Vajon mikor

építettem mindezt?«. A vágyával teremtette meg az otthonát. Megtehette, feltéve, hogy

alapjában véve jó emberként élte le az életét. Persze ha elvetemült gonosztevő volt, .A

karmája révén úgyis a legalacsonyabb asztrális régiókba kerül majd illetve oda helyezi majd

önmagát. Mindenesetre, ha egész életéhen egy kényelmes kis házikóra vágyott, a túlvilágra

érkezve egyenesen benne találja magát. Pontosan olyan lesz, ahogyan azt elképzelte. Felépíti

és benne találja magát, már persze ha megérdemli.” „De még valamit megfigyeltem odaát,

ami a durva anyagi sík jellemzője is,” - folytatta Daskalos. „Bármire vágyott is az ember, idő-

vel betelik, kiég, és a megelégedettséget felváltja az unalom. Ugyanakkor a kielégíteden vágy

csak növeli a szomjat annak beteljesítésére. Láthatjátok, hogy a túlvilágon is a földihez

hasonló pszichológiai tényezők működnek. És van itt még valami. Az emberek általában

mohók - telhetetleniil vágyakoznak. Mondok egy példát személyes tapasztalatomból. Annak

idején volt egy barátom, Andreas. Osztálytársak voltunk a larnacai Amerikai Akadémián,

együtt végeztünk. Andreas nagyon szegény volt, alig volt valamije. De annál több mindenről

álmodozott! Családjában mindennaposak voltak a veszekedések, a dühkitörések, és a verések,

így nőtt fel. Édesanyját tizenkét éves korában elveszítette. Az iskola után elváltak útjaink.

Több év elteltével találkoztunk újra. Minden vágya az volt, hogy felépítsen egy kis házat, ahol

nyugalomra lelhet. Kereskedő szeretett volna lenni. Ellátogatott néhány előadásomra, és

megtanult pár hatékony vizualizációs módszert.

Aztán egyszer csak elmaradt. Néhány év múlva bukkant fel újra, meglátogatott. Kijelentette,

hogy többek között a vizualizációs gyakorlatoknak köszönhetően igen meggazdagodott. Két

autója is volt, és Larnacában, a tengerparton épített magának egy házat. De ezzel még nem

fogytak ki a vágyai. Harmincöt éves korában aztán meghalt. Karmikus okok miatt nem

élhetett tovább. Egy napon aztán találkoztam vele odaát. Ott is borzasztó gazdagnak képzelte

magát. Gondoltam, segítek neki legyőzni az illúzióját, ezért így szóltam hozzá:

- Ide figyelj, Andrea, tudatában vagy a változásoknak? Észrevetted, hogy meghaltál?

- Kicsoda? Méghogy én?

Egyszerűen nem hitte el, hogy meghalt.

- Csak átestem egy komolyabb betegségen, - magyarázta nekem. „Emlékszem, nem

tudtam visszatartani a vizeletemet, és véres volt a székletem. Iszonyatos

vastagbélgyulladásom volt!” (Valószínűleg tífusza volt, - magyarázta nekünk Daskalos, -

akkoriban még nem sokat tudtak erről a betegségről.) „Borzasztó beteg voltam, Spyro, de

mostanra teljesen rendbe jöttem,” - mesélte, - „mi több, kifejezetten remekül érzem magam.

Azelőtt alig bírtam felkelni reggelente, most meg úgy ugróm ki az ágyból! Sőt, egy idő óta azt

vettem észre magamon, mintha nemhogy öregednék, de még fiatalodom is.” (A túlvilágon ez

természetes, - jegyezte meg Daskalos, - ha az ember úgy akarja, fiatalkori formáját öltheti

magára.)

- Mindig is fiatalosan néztél ki, Andrea, - mondtam neki.

- Nem kell hízelegned, Spyro, - felelte, - inkább gyere velem a larnacai házamba.

- Szóval azt képzeled, hogy a larnacai házadban vagy? - tettem fel neki a kérdést.

- Hát hol a csudában máshol lennék, talán Londonban? - viccelődött velem.

- Andrea, barátom, vedd észre, hogy halott vagy! A világ, amiben élsz, ugyanaz, mint

amire valaha vágytál. xMindent a képzeleteddel építettél magad köré. A földi tapasztalataidat

hoztad át a túlvilágra.

- Spyro, most ugye csak ugratsz? Képtelen vagyok felfogni, amit mondasz, szétmegy

tőle a fejem!

- Dehogy megy szét! Csak szeretnélek rávezetni arra, hogy felesleges aggódnod a

tulajdonod, a vagyonod, a házaid miatt. Mindig elégedetlenkedtél, egész életedben, bármid is

volt, mindig többet akartál. Kielégíthetetlen volt az étvágyad, Andrea. Most látszólag

csodaszép világban élsz - egyesek talán paradicsominak is neveznék.

De valójában egyfajta pokolban sínylődsz, barátom, amit te teremtettél saját magadnak. Hadd

kérdezzek tőled valamit! Eszel mostanában?

- Nem, egy ideje egyáltalán nem vagyok éhes. (Azaz maga is kezdte észrevenni, hogy

életben maradásához nincs szüksége arra, hogy táplálékot vegyen magához.) „Azelőtt azt

ettem, amit csak akartam. Es most tudod, mi történik, Spyro? Csoda, én mondom, csoda!

Bármi, amit megkívánok, készen ott terem a konyhaasztalon. Ki süt-főz rám?”

- Te magad, barátom. Beteljesülnek a kívánságaid. Annyi mindent tanultál tőlem

életedben, hogyhogy nem veszed észre, hogy vágyaid és gondolataid itt automatikusan

materializálódnak? Halálodat megelőzően, a földön, ha valamit elterveztél szellemi szinten,

utána munkához kellett látnod, alapot ásnod, fát vágnod, követ faragnod az építkezéshez. De

itt, ahol most élsz, az anyagot - mert bizony ez is anyag! - a gondolataiddal formálod.

- Azt akarod mondani, hogy ez az egész itt nem is valóságos? - kérdezte erre.

- Jaj, látom, nem érted! Miért képzeled, hogy csak az lehet valóságos, ami elkorhadhat,

vagy ami pillanatok alatt romba dőlhet egy földrengéstől? Azt miért nem tekinted

valóságosnak, ami elpusztíthatatlan? Pedig ezek a dolgok, amiket a tudatoddal teremtesz,

sokkal tartósabbak; egészen addig fennmaradnak, amíg csak akarod. Ha pedig már nem

vágysz rájuk többé, elmaradnak mellőled, és mások veszik majd birtokukba őket.

- Nem, ezt képtelen vagyok felfogni. Szétmegy a fejem, ne is folytasd, barátom!

- Dehogy megy szét a fejed! - feleltem neki. „Az a te bajod, hogy nem elég erős

benned a megértés vágya. Annyi sok házad van itt. Megálmodtad, és ezzel megteremtetted

őket. Most aztán kedvedre kocsikázhatsz egyiktől a másikig, csodálhatod őket. Ilyenek voltak

a tapasztalataid, ilyenek lettek hát az alkotásaid. És tudod, miért? Mert amíg a földön éltél, se

tolvaj, se becstelen ember nem voltál. Alapjában véve átlagos életet éltél, és a tudatoddal

mindazt megteremtetted magadnak, amire csak vágytál. Eddig rendben is van a dolog. De

meddig akarod még magad ebbe az illúzióba ringatni?

- Tényleg az őrületbe kergetsz, Spyro! Nézd! I íogy mondhatsz olyat, hogy itt minden

az én teremtményem? A múltkor például olyan óriási felhőszakadás volt, hogy életemben nem

láttam még akkora zuhárét!

- Drága barátom, azt a felhőszakadást is te idézted elő a gondolataiddal. Az asztrális

világban, ahol most élsz, egyébként nem létezik eső. Te hoztad létre azt saját szubjektív

asztrális burkodon belül, amit éppen olyanra formáltál, amilyennek életed során megismerted

a világot. Jelenlegi állapotodban csak az létezik, amit gondolataiddal és vágyaiddal

megteremtesz magadnak.

- Olyan zavaros ez az egész, amiről beszélsz: evilág, túlvilág... csak nem azt akarod

mondani, hogy halottak vagyunk?

- Nem, csak te vagy halott. Én még mindig élek, de képes vagyok bármikor

idelátogatni. Te ide kerültél, és itt is maradsz, én viszont visszamegyek - tudod, még sok

munkám van a földön. Nem vagy elégedett itteni életeddel? - kérdeztem tőle.

- Dehogynem, nagyon is!

- De Andrea, miért nem próbálod meg végre összeszedni a figyelmedet, és megérteni

azokat a törvényeket, amelyek itt, a túlvilágon működnek?

- Spyro, ne csináld már! - felelte, és felkapott egy marék földet. „Csak nem azt akarod

bemesélni nekem, hogy ez nem föld? Márpedig ez az, akármit is szónokolsz itt nekem!

Nyugodtan nézd csak meg!”

- Nos, foglalta össze a történetet Daskalos, - mit is mondhattam volna neki ezek után?

Nem maradt elég ideig az Igazság Keresőinek körében ahhoz, hogy jobban megértse a

szellemi világ törvényeit. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy minden a tudat, különböző

rezgésszinteken, és hogy a négy elem minden dimenzióban megtalálható. De hiába, nem

értette, amit mondok. Az Igazság Keresőinek, akik valamivel jobban belemélyedtek a

tanításokba, az a nagy előnyük, hogy tudatában vannak, mi történik velük, amikor átkerülnek

a túlvilágra. A földön megszerzett tudás nem vész el. Az Igazság Keresője kifejezetten

előnyben van az átlagemberhez képest, egyrészt mert már a földön is sokkal tudatosabb életet

él, másrészt pedig mert tudását a magasabb világokba is magával viszi.

Tudod ,« — mondta nekem Andreas,” — emlékezett vissza párbeszédükre Daskalos, -

„»minden szomszédom görögül beszél. Van itt néhány angol anyanyelvű is, de az angolom

nem a legjobb, úgyhogy velük nem igen beszélek. Rég elfelejtettem már, amit valamikor az

iskolában tanultam.«”

„Bármit is tanuljon meg az ember a földi síkon, azt magával viszi a halál után. így van

ez a nyelvekkel is - azokat a szellemi világokban is használhatja az ember. Tegyük fel, hogy

a földön valaki képtelen volt elsajátítani egy idegen nyelvet, de a magasabb dimenziókan

megtanulja azt. Akkor a szellemi síkon az ember képes lesz felfogni mások gondolatait nyelvi

közvetítés nélkül is. Egyébként viszont kénytelen a földi módszerekhez hasonlóan nyelvet

tanulni, ha kommunikálni szeretne más nemzetiségűekkel. Megjegyzem, mindez nem csak a

nyelvekre igaz: az ember a túlvilágon bármit meg- lanulhat, amit a földön is lehetőség van

megtanulni. Mondjuk, valaki mindig is arra vágyott, hogy megtanuljon zongorázni, de a kö-

r ü l m é n y e k úgy alakultak, hogy erre életében, a durva anyagi síkon nem volt lehetősége.

Nos, ugyanúgy, ahogy itt megtanulhatott volna zongorázni, úgy odaát is megtanulhat. Amikor

aztán elérkezik új tesni öltésének az ideje, új életébe magával hozza majd a tudást és a te-

hetséget, amire az asztrális-mentális világokban szert tett.”

- Mikor következik el az ideje az ember inkarnációjának? - kérdezte Stephanos.

- Nincs két ember, akik azonos körülmények között inkarnálódnának. Minden esetben

a karma nagy mesterei azok, akik eldöntik, mikor áll készen valaki a testet öltésre. Az igazat

megvallva, e téren még én sem látok teljesen tisztán. Rengeteget tudok ugyan saját ta-

»asztalataim és kutatásaim alapján, de még így sem merném azt ál- itani, hogy tudom, hogyan

működik a dolog.

- Vajon a földi élethez hasonlóan a szellemvilágban élőknek is i< >hbé-kevésbé

meghatározható az élettartamuk, mielőtt az újra tesiet öltés érdekében elhagynák a magasabb

dimenziókat? - érdek- i ulött Stephanos.

- Nem, ez teljesen egyéni, - felelte Daskalos. [Kostas egy korábbi K szélgetésünk

alkalmával már elmondta nekem, hogy az asztrális \ ilagban töltött idő hossza függ az illető

asztráltestének rezgésétől. Minél nagyobb valaki lelkében a kavarodás, minél több

kegyetlenséget hoz magával az életéből, annál hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy

lecsillapodjon, és felkészüljön új inkarnációjára.

Daskalos így folytatta: - Még most is próbálok segíteni Andreas- m, hátha megérti a

helyzetét, és így magasabbra emelkedhet, ahol jobb fényességet tapasztalhat meg. 1 Iátha

egyszer a magasztosabb eszmei dolgokat is értékelni fogja a háza és a vagyona mellett! Mi-

nél magasabbra emelkedik az ember a szellemi világban, annál sza- >adabbá válik az anyagi

tulajdontárgyaktól, azoktól a láncoktól, amelyek fogva tartják. A túlvilágon amúgy sincs

szükség lakóházra, hogy az védje meg az embert az elemektől. Értitek? Ezt is saját tapaszta-

latból mondom. Életem során eljutottam arra a szintre, ahol már nem korlátoznak az anyagi

világ formái és képzetei. Éntudatomat nem azonosítom testi mivoltommal vagy

személyiségjegyeimmel. Persze elég nehéz dolog erről beszélnem, mert az efféle élményeim

az alsó mentális szférán is túlról származnak. Falán úgy fogalmazhatnék, hogy az embernek el

kell érnie azt az állapotot, amikor eggyé tud válni a Természettel. Amikor képes a tenger

sósságává átalakulni például. Van-e ebben valami emberi, kérdezhetitek. Mi köze mindennek

az én tudathoz? Nagyon is sok köze van! Talán túl merészen hangozhat, amit mondok, de az

emberek kis istenekké válhatnak. Márpedig ahogy Isten benne érez minden teremtményében,

úgy az ember is, mint kis isten, a maga mikrokozmoszában, Istenhez hasonlóan érezheti

magát. Az ember virággá változhat, maga lehet a virág szépsége. Vagy egybeolvadhat egy

számára kedves személlyel. Mindezekről az átalakulási lehetőségekről az alacsonyabb

világokban is van fogalmunk, valamit jelentenek a számunkra, de vajon meg tudjuk-e

ténylegesen valósítani, át tudjuk-e ültetni a gyakorlatba?

- Ezt az egységélményt, amiről beszélsz, már én is megtapasztaltam, - szólalt meg

Stephanos. „Igaz, csak pillanatnyi élmény volt, és akaratlanul történt meg velem, anélkül,

hogy tudatosan erre törekedtem volna. Mintha az Isteni Kegyelem ajándéka lenne ez az

állapot, ahová csak úgy felszárnyal az ember anélkül, hogy pontosan tudná, hogyan is történt

vele a dolog.”

- Nos, ha már itt tartunk: pillanatokra és tudattalanul mindenki élt már át hasonlót.

Hiszen az embert aligha foglalkoztatja önmaga, amikor szerelmes és minden gondolata csak

kedvese körül kering, ugye? Ilyenkor egy kicsit azzá a másik személlyé válik. Ez az

egységnek a tudatalatti formája. De vajon ki teszi ezt lehetővé? Maga Isten, a Szeretet! A

szeretetnek ez a vonása Istentől ered, már amennyire azt mi emberek - az elkülönültség

világainak kor- látai közt - képesek vagyunk egyáltalán felfogni. Sőt, még ennél is tovább

megyek, és azt mondom, hogy tulajdonképpen egész anyagba zárt életünk nem más, mint

egyfajta összehangolódás környezetünk tárgyaival.

- Azt hiszem, értem, mire célzol, - mondta Stephanos, - de amikor létrejön bennem ez

az összhang, amikor egységbe kerülök valamivel, mindez véletlenül történik. Arról fogalmam

sincs, hogyan valósíthatnám meg ezt az állapotot tudatosan.

- Csakis a kitartó gyakorlás révén. Próbálkozni kell, - vágta rá Daskalos.

- Jó, de amikor próbálkozom, mintha valami mesterséges állapot idéződne elő, amit én

magam nem tudok megismételni.

- Nem. De ez a mesterséges állapot fog hozzásegíteni ahhoz, hogy beléphess a valódi

egységbe. Gyakorolni kell, míg mesterévé válsz a teremtő képalkotásnak. Érted? Amikor azt a

feladatot adom nektek, hogy próbáljatok tudatosan képeket alkotni, akkor tulajdonképpen arra

szeretnélek rávezetni titeket, hogy részlegesen váljatok eggyé magával az imaginatív képpel.

Az efféle gyakorlatok aztán idővel oda vezetnek majd, hogy az ember nem ragaszkodik többé

saját képzeteihez, és maga válik a szeretetté. Ez azt jelenti, hogy képes lesz valakit akkor is

szeretni, ha személyesen nem is ismeri az illetőt. Azt jelenti, hogy úgy tud majd egy

vadidegenre nézni, mint aki ebben az életben egy adott néven inkarnálódott annak érdekében,

hogy bizonyos tapasztalatokra szert tegyen, de aztán még számtalan új meg új testet öltés vár

rá más formában, más néven, míg végül el nem éri a felszabadulást.

- Daskale, amikor az emberek balesetben halnak meg, maradnak-e emlékeik arról,

hogy mi történt velük a fizikai síkon? - tereltem vissza kérdésemmel a szót az asztrális

dimenziókra.

- A legtöbben semmire sem fognak emlékezni. Az, hogy marad-e bármiféle emlékük,

az a karmájuktól függ.

- Jó, tegyük fel, hogy most meghalok, - mondtam. „Vajon jelent-e bármit is, hogy oly

hosszú ideig hallgattam a tanításaidat? Tudatában leszek-e a túlvilágon annak, hogy mi is

történik velem? Képes leszek-e megkülönböztetni egymástól a magasabb világok egyes

szintjeit?

- Először is, az ember nem hal meg. Hányszor kell még tisztáznunk ezt a dolgot?

- Daskalos szelíd hangú feddése elárulta, hogy felvetésem igazából szórakoztatja őt. „De ha az

a kívánságod, akkor teljesen tudatos lehetsz.” Azzal belefogott, hogy még egyszer

elmagyarázza, hogy az Igazság Keresőjének éppen az a jutalma, hogy fejleszti tudatosságát,

és amit földi életében elér, azt a magasabb világokba is magával viszi és birtokolja majd

következő testet öltésekor is. Amit az ember egyszer a tudatába vésett, az attól fogva kitöröl-

hetetlenül megmarad - hangsúlyozta sokadszor Daskalos. Majd egy újabb élményét idézte fel

egy régi jó ismerősével kapcsolatban, aki egy önmaga által teremtett pokolba zártan éldegélt.

- Az illető már hosszú-hosszú évek óta kínozza magát egy kérdéssel: „Miért? Miért

mondott nekem ilyet?” „Az ég szerelmére, felejtsd már el azt a nőt!” - kérleltem ezerszer is,

55

mindhiába.

„Könyvtáros volt, és folyamatosan elégedetlen az életével. Fiatalkoromban gyakran

jártam abba a könyvtárba, összebarátkoztunk. Emlékszem, hányszor kellett győzködnöm őt

arról, hogy nem miatta járok oly gyakran a könyvtárba, hanem hogy tanuljak. Akkoriban oda

voltam a modern görög költészetért, akárcsak ő. Ezért is nem hagyott békén egy percre sem.

Egyszer aztán eljegyzett egy lányt. De szó szerint a fellegekben járt a költészettől - mint

holmi nemesi kiváltság, úgy szavalta a verseket. A menyasszonya végül megunta, hogy éjjel-

nappal a verseket hallgassa, amik egyáltalán nem érdekelték őt, és egy szép napon kifakadt.

Könyvtáros ismerősöm éppen holmi érzelmektől csöpögő sorokat idézett fennhangon, amikor

a lány unottan a lábujjait kezdte piszkálni. »Idehall- gass,« - mondta, - »ha így folytatod, és

hátralevő életemben ez vár rám melletted, akkor inkább most azonnal felbontom az eljegyzé-

sünket! Nekem olyan férfira van szükségem, aki két lábbal a földön áll, nem pedig egy

magadfajta őrült álmodozóra!« A barátom teljesen kikészült a hallottaktól, különösen attól,

hogy a menyasszonya őrült álmodozónak nevezte őt. Úgy döntött, hogy véget vet az életének.

Felmászott a könyvtár épületének a tetejére, és levetette magát a mélybe.”

„Évekig küszködtem azzal, hogy megértessem vele, hogy meghalt és már nem a durva

anyagi világban él, hogy az a lány, akibe még mindig szerelmes, a földön azóta öreg

nagymama lett. » Rég nem az már, akiről te fantáziálsz, a te kis bogarad, a te istennőd.« »De

miért hívott engem őrült álmodozónak?« - ismételgette folyton. »Magyarázattal tartozik

nekem, és bocsánatot kell kérnie tőlem!« »Az istenért, nyugodj meg!« - kérleltem, és újra meg

újra elmondtam neki, hogy mit is tett magával, hogy öngyilkosságot követett el. »Igen,« -

ismerte el, - »tényleg lezuhantam. De semmi bajom nem történt. Alig ütöttem meg magam és

nagyon gyorsan rendbe jöttem.« »Szóval meggyógyultál. Es azóta mit csinálsz?« -

érdeklődtem. »Most? Hát, mostanában pihengetek. Megérdem- lem.« Látjátok, alapvetően

egy lusta típus - könyvtárosnak is azért ment, hogy ne kelljen megszakadnia a sok munkától,”

- jegyezte meg szarkasztikus humorral Daskalos. [Azidötájt tényleg meglehetősen kevesen

látogatták a könyvtárakat.]

- Azóta is a könyveit bújja, amiket mindenhová magával cipel, •s közben folyton azt

kérdezgeti: „Miért?” Egyszer a következővel >róbálkoztam: „Gyere csak, hadd mutassak

neked valamit! Menjünk keresztül azon a falon ott, hátha ez ráébreszt arra, hogy már nem a

durva anyagi világban élsz, hanem abban, amit az emberek alvilágnak is neveznek.” „Nem

csoda, hogy mágusnak tartanak téged, Das- kale,” - felelte erre, - „biztosan meghipnotizáltál

engem, ezért látom másnak a dolgokat.” „Ember, vedd már észre, hogy átköltöztél egy másik

világba!” (Szándékosan nem úgy fejeztem ki magam előtte, hogy meghalt.) „Már nem a durva

anyagi világban élsz!” „I logy mondhatsz ilyet, Daskale? Hiszen itt vagyok, élek és virulok,”

- erősködött. „Igen, élsz és virulsz, de nem úgy, ahogyan kő- rabban éltél.” „Hogyhogy? Falán

nem az vagyok, aki voltam?” (Es megmondta a nevét.) „Persze, hogy az vagy, de csak azért,

mert még mindig nem sikerült megszabadulnod illúzióid világától, fogva tar- lanak saját

magadról alkotott elképzeléseid. De gyere csak, menjünk at azon a falon!” Atsegítetem őt

anélkül, hogy kinyitottam volna az ajtót. „Legalább próbáld megérteni, hogy egy ideje más

anyagi viszonyok között élsz! Olyan ritka a tested, hogy át tudsz hatolni a (alakon és a

tárgyakon. A mozgásod sem olyan, mint a földön volt, nem kell két lábon lépegetned. Itt, a

túlvilágon nem úgy működik a g ravitáció törvénye, ahogyan azt korábban ismerted. Itt

mások a törvények. Miért nem ülsz neki, és kezded el tanulmányozni ennek a világnak a

szabályszerűségeit, mint ahogy annak idején a földi vi- ag törvényeit is megtanultad? Mi

értelme, hogy bezárd magad il- uzióid gubójába?” De ő a füle botját sem mozdította, csak

hebegett tovább: „De miért hívott őrült álmodozónak? Miért? Pedig hogy szerettem őt,

imádtam! Bocsánatot kell kérnie tőlem!”

„Megragadt ezen a szinten. A mai napig is ezen a »miért«-en rágódik. Ez az ő pokla,

az ő büntetése. Próbáltam engedélyt kérni a mestereimtől, hogy megteremthessem volt

menyasszonya elemen- t alját. Felidézhettem volna a képét barátom tudatalattijából abban a

formában, ahogyan valamikor ismerte őt, és oda állíthattam volna elébe. Könnyen

megtehettem volna. De Yohannan nem adott rá e ngedélyt nekem. Azt mondta,

tisztességtelen csalás lenne ilyet művelni vele. »De akkor hogyan fog valaha is megszabadulni

a tévkép- /.eteitől? « — kérdeztem tőle. Hiszen az elementál megtehette volna, hogy

bocsánatot kér: beismerte volna, hogy hibázott, és bocsánatért könyörgött volna, pontosan

úgy, ahogy azt a barátom elvárta a kedvesétől.” Daskalos eljátszotta a képzeletbeli

párbeszédet könyvtáros és menyasszonyának elementálja között, és jót mulatott a

hangutánzással.

„Yohannan atya egyértelműen megtiltotta nekem, hogy véghez- vigyem a tervemet.

Látjátok, még nekem is vannak korlátaim. Nem tehetünk meg bármit a kedvünk szerint, amit

pedig jónak tartanánk!

Éppen ezért én mindig tartom magam mestereim utasításához. Nélkülük rengeteg baklövést

követtem volna már el életemben. Ezúttal is, ha csak a saját eszemre hallgattam volna, minden

gond nélkül megteremtettem volna az elementált, abban a szent meggyőződésben, hogy ezzel

a trükkel átsegíthettem volna barátomat a rögeszméjén, és így magasabbra léphetett volna. De

még egy láthatatlan segítőnek is be kell tartania bizonyos korlátokat, törvényeket, amiket

egyszerűen nem szeghet meg. Erre mindig oda kell figyelni!”

„Még fiatal voltam, amikor könyvtáros ismerősöm öngyilkos lett. Azóta hetven éves is

elmúltam már, de ő még mindig azzal a »mi- ért«-tel küszködik kényszeresen. Eöldi években

mérve még akár további nyolcvan-száz évet is eltölthet ebben az állapotban, ki tudja?!”

- Beszélhetünk még egyáltalán időről azon a síkon? - kérdeztem. „És ha igen, vajon

mérhető-e földi években?”

- Nagyon jó a kérdés! Az adott körülmények között természetesen a tér és az idő

elveszíti földi jelentését. Ha megkérdeznéd a barátomat, hogy hol is van, valószínűleg azt

felelné, hogy a szobájában, vagy amilyen helyszínt éppen maga elé vetített földi emlékképei

közül.

- Gondolom, ugyanez a helyzet az idő fogalmával is. Azaz ha valami odaát látszólag

egy évig tart, közben földi viszonyok közt akár

száz év is eltelhet, - okoskodtam.

- Pontosan ez a helyzet. Észrevettem például, hogy azt az előadást, aminek a

megtartása a földön három-négy órát vesz igénybe, szellemi síkon három perc alatt

megtarthatnám. A különbség az idő múlásának sebességében van. De mondok egy másik

szemléletes példát! Mit gondoltok, mi a tér? Nos, ismeritek ennek a szobának a méreteit,

amelyben éppen vagyunk, és azt hívjátok térnek, amit a négy fal körülhatárol. De mire egyet

is pislantanátok a szemetekkel, már több ezer kilométeres távolba kerültünk attól a bizonyos

tértől, hiszen a Föld folyamatosan mozog az űrben. Sőt, a Nappal együtt egész

naprendszerünk együtt száguld a galaxisban, ami pedig a végtelen világűrben halad

iszonyatos sebességgel. Akkor most mit is jelent ennek a szobának a „tere”? láthatjátok, hogy

végső so- ron a tér mint olyan csak ideaként létezik az emberek tudatában. Márpedig amíg az

ember falakban gondolkodik, addig mindig is meg fog maradni korlátolt elképzeléseinél.

Pedig igazság szerint a ler nem több puszta fogalomnál, egy viszonylagos valóság.

Daskalos eszmefuttatása térről és időről eszembe juttatott valamit. A 18. századi

német filozófus Immánuel Kant volt az első a nyugati gondolkodás történetében, aki felvetette

azt a nézetet, miszerint az idő és a tér csak a tudatban létezik, nem „odakint”, az „objektív”

világban. Ezzel az elméletével forradalmasította a filozófiát. Daskalosról ugyanakkor nem

feltételeztem, hogy valaha is hallott vagy olvasott volna Kantról. Amiről ő beszélt, azt saját

maga megtapasztalta, megfigyelte abban a mágikus kozmoszban, ahová tudatát képes volt

kiterjeszteni.

- Előfordulhat, - folytatta Daskalos, - hogy valaki évekig szenved ezekben a pokoli

szférákban, de ha megkérdeznénk őket, hogy mióta vannak ott, azt felelnék: „Csak tegnap

óta”, vagy „Ma érkeztem ide”. Egyszerűen nincsenek abban az állapotban, hogy érzékel ni

tudnák az idő múlását.

- Ha nem így lenne, valószínűleg sokkal nehezebben viselnék el i helyzetüket.

Tényleg pokoli lenne számukra! - jegyeztem meg.

- Én is így gondolom, - helyeselt Daskalos.

- Felteszem, ez is az Isteni Kegyelem egyfajta megnyilvánulása.

- Pontosan! Sokakkal találkoztam már odaát, akik úgy utaltak va- l i imre, mintha az

„tegnap” történt volna, pedig a durva anyagi síkon hatvan év is eltelt közben, - emlékezett

Daskalos, majd pár máspercre elhallgatott, hogy aztán megint csak egy új történetbe kezdjen

az asztrális világ egy másik lakójáról.

Igen jó szellemi képességekkel rendelkező, intelligens ember \ o l t , aki rendszeresen

tett látogatást az alacsonyabb asztrális síkokon. Amikor ennek a szokásának az okáról

kérdeztem, azt felelte, In >gy valami olyasmit valósít meg ezzel, amit földi élete során nem

t ni l ő t t . Villámcsapás módjára belehasít az asztrális térbe, s máris egy l a s s a n

hömpölygő folyó partján találja magát, a víz tükrén csodála- ios vízililiomok ringatóznak -

egyszóval olyan körülmények közé kerül, amiket saját maga teremtett meg a barátaival,

méghozzá a gondolataik segítségével, mintegy pálmafás hawaii sziget éjszakai hangulatát

idézve fel. Egyszer vele tartottam, és megnéztem ezt a t a j a t . „Ugye milyen szép itt?

Minden olyan békés és nyugodt!” -

mondta nekem, és invitált, hogy üljünk le beszélgetni. „Beszélgetni? Miről?” „1 Iát erről a

szépségről, ami itt körbevesz minket! Te nem hallod a zenét?” - kérdezett vissza. [Persze a

zene csak az ő gondolatában létezett, ő komponálta. Nem mintha egyébként ne létezne a zene

- az ember azt hallja, amilyen rezgésekre ráhangolódik.] „Szeretnék választ kapni tőled egy

kérdésemre,” - mondta. „Mi van akkor, ha az ember mély, álomtalan alvásba zuhan?”

[Látjátok, aszt- rálsíkon ugyanazok a jelenségek léteznek, mint a földi világban.] „Életem

során egy nagyon fárasztó és fájdalmas élményen mentem keresztül. Máig is emlékszem rá -

csak fájdalomérzet nélkül. Nem túl élénk a kép, ami megmaradt róla, de amikor felmerül a

tudatomban, mindig nagyon elálmosodom.” [Daskalos magyarázata szerint az Isteni

Kegyelem lépett közbe ily módon.] „Mintha a felejtés birodalmába lépnék olyankor. Először

meg is ijedtem ettől.” „Mi volt benne ijesztő?” - kérdeztem tőle. „Hiszen a földön minden

éjjel megtörtént veled ugyanez?! Elaludtál, és mély, álomtalan alvásba zuhantál - a felejtés

birodalmába. Reggel aztán, amikor felébredtél, mégis ugyanaz a személy voltál, aki előző este

elaludt, ugyebár? Mint éntudattal rendelkező lény, az ember belép ugyan a nemlét rendkívüli

állapotába, de valójában mégsem vész el benne.” „Ebben igazad van, de engem valami más

foglalkoztat.” „Micsoda?” „Tegyük fel,” - mondta, - „hogy belépek a nemlétnek ebbe a

különleges állapotába, mondjuk tíz percre, vagy egy órára, vagy akár ezer évre, aztán egyszer

csak felébredek. Mi a különbség? Honnan tudhatom, mennyi időt töltöttem mély alvásban?”

„Örülök, hogy mindez felmerült benned!” - lelkesedtem. „Igen, tegyük fel, hogy megtörténik

valami ilyesmi, hogy pár száz évre mély alvásba zuhansz, aztán hirtelen felébredsz a

nemlétből. Valójában az évszázadok jelentésébe hatolsz bele olyankor, de mindvégig az Örök

Jelen pillanatában maradsz. És felébredni is az Örök Jelenben fogsz. Csak a tudatod az, ami a

Mostot évszázadokként éli meg.”

Nem állhattam meg, hogy újra Daskalos szavába ne vágjak: - Az, hogy az ember nincs igazán

tudatában az időnek, talán a karma és az Isteni Kegyelem együttes működésének tudható be.

A földön folyamatosan zajlik a fejlődés, és amikor egy léleknek vissza kell térnie a durva

anyagi világba, akkor ott mindig a legmegfelelőbb tapasztalatokat szerezheti.

Pontosan. Ettől az illetőtől is a következőt kérdeztem: „Miért akarod érezni ezt a rendkívüli

felejtést, ezt a tehetetlenségi állapotot?”

„Egy pillanat,” - vágott vissza, - „ki beszélt itt tehetetlenségről?” Végre sikerült hát bogarat

ültetnem a fiilébe, gondoltam, és újabb kérdést szegeztem neki: „Ha már úgyis olyan sok

tudást halmoztál fel itt, és nyugodtan közlekedsz az asztrális világnak ezekben az alacsony

régióiban, akkor miért nem csatlakozol hozzánk, láthatatlan segítőkhöz, hogy te is

szolgálatára lehess a rászorulóknak? Ahelyett, hogy a vízililiomokat csodálnád a kéklő

holdfényben, talán segíthetnél is a környezetedben élőkön?!

Olyan érzésem volt, mintha az illető két-háromszáz évvel korábban élt volna, a beszédmodora

legalábbis erre engedett következtetni.”

Görög volt? - kérdeztem.

Nem, más nemzetiséghez tartozott, - felelte Daskalos. „Es tudjátok, mi volt a baj vele?

Felettébb értelmes volt ugyan, de mások szeretetére teljesen képtelen. Csak önmaga

foglalkoztatta, ez pedig az egyik legnagyobb visszahúzó erő! Semmiféle vágyat vagy kész-

tetést nem érzett arra, hogy csatlakozzon a láthatatlan segítők soraihoz és mások szolgálatára

legyen. Pedig azt gondolom, még mindig ezerszer jobb helytelenül szeretni, mint egyáltalán

nem szeretni! Akkor már sokkal jobbnak tartom az önző, agresszív módon megnyilvánuló

szeretetet, mint a teljes közönyt! Egoista szeretete miatt érzett fájdalma persze idővel majd őt

is felébreszti, meglátjátok! Ha például egy apa azért dühös a fiára, mert szereti őt, és így fakad

ki: „Az a hálátlan semmirekellő, felneveltem, kitaníttattam, és most tessék, magamra hagy!” -

nos, ez a fajta, szomorúsággal és keserűséggel teli szeretetmegnyilvánulás még mindig

ezerszer értékesebb, mint a szeretet abszolút hiánya. Hiszen a szenvedélyes érzelmi kitörésben

eleve benne rejlik az az önbüntetés, ami aztán fejlesztő- lég hat az azt megélőre. Értitek, mit

szeretnék mondani?

Ekkor halk kopogtatás szakította félbe beszélgetésünket. Látogatók érkeztek Daskaloshoz,

hogy a tanácsát kérjék, úgyhogy elnapoltuk a téma befejezését.

Két nappal később Limassolban találkoztam Kostasszal, és megemlítettem neki, miről folyt a

szó köztünk Daskalosszal a legutóbb. Szombat volt, kora reggel, és Kostas úgy döntött,

szabadságot vesz ki aznapra, és eljön velem, hogy együtt töltsünk pár órát a fama- gustai

Tengerészeti Klubban. Leültünk az eukaliptuszfák árnyékába, rendeltünk egy korsó sört, és

míg iszogattunk, elnézegettük a fürdőzőket és a vitorlázókat. Egyszer csak Kostas mesélni

kezdte egyik legfrissebb asztrális élményét.

Több láthatatlan segítőtársammal együtt utaztunk a statikus időben; a tenger felett lebegtünk,

amikor észrevettünk egy kis parti városkát az egyik igen alacsony rezgésszintű asztrális

régióban - mondhatnánk asztrálpokolban.

Ezt hogy érted? Egy földi síkon is létező város asztrális másáról beszélsz? - kérdeztem.

Hadd folytassam a történetet, ki fog derülni belőle! Leszálltunk, és nekieredtünk a keskeny

utcácskákon, a fehérre meszelt falú házak között. Hirtelen egy idős asszonyra lettünk

figyelmesek, aki a háza előtti pádon üldögélt. Meglepődött, amikor észrevett minket. Kíváncsi

lehetett ránk, mert beinvitált minket a házba. Alig léptük át a küszöböt, panaszkodni kezdett a

fiára, akinek szerinte elment az esze - fájdalmában becsavarodott. Könyörögve kért minket,

hogy próbáljunk meg segíteni rajta. Beszólította a fiút, és bemutatta nekünk. Kostas

Papadakisnak hívták, elmondása szerint negyvenöt éves angoltanár volt, aki reménytelenül

beleszeretett egyik tanítványába, egy huszonhárom éves lányba. Teljesen kétségbe ejtette

ugyanakkor, hogy a lány egy másik tanítványáért epekedik, egy korban hozzá illő fiú után. „A

minap” - mesélte, - „borzasztó motorbalesetet szenvedtem. Kórházba vittek, iszonyú

fájdalmaim voltak. Minden por- cikám eltörött. Nem is értem, hogy épültem fel ilyen

hihetetlenül gyorsan, és hogy kerültem ide,” - mutatott maga köré.

Akkor valamelyikünk megkérdezte tőle, - folytatta Kostas, - hogy mit is mondott, hány éves?

„Negyvenöt,” - felelte a fickó. „De hisz alig nézel ki huszonévesnek!” „Na, ne vicceljetek

velem! Mondom, hogy negyvenöt éves vagyok, hogy is lehetnék már huszonéves?” „Pedig

úgy nézel ki! Biztos vagy benne, hogy nem haltál bele abba a motorbalesetbe?” „Miről

beszéltek?” - tiltakozott. „Már hogy haltam volna meg, amikor itt beszélgetek veletek?” Azzal

belekezdett, hogy előadja nekünk, mik is zavarják őt tulajdonképpen. „Látjátok, itt vagyok az

én kis thesszaloniki házamban. Pár évvel ezelőtt kaptam a hírt, hogy az anyám - aki egyébként

Olaszországban, Nápolyban lakott - meghalt. Nem értem, miért hazudták ezt nekem. Azt meg

pláne fel nem foghatom, hogy termett egyszer csak itt az anyám Thesszalonikiben?” „Hadd

kérdezzek tőled valamit,” - fordultam oda hozzá. „Mit gondolsz, milyen évet írunk most?”

„Ez valami vicc? Azt gondolod talán, hogy nem vagyok normális?” - felelte ingerülten. „Hát

tessék, 1923-ban járunk.” Azzal hozzátette, hogy ezt egyáltalán nem volt nehéz kiszámolni,

mert emlékszik, hogy a balesete óta még csak két nap telt el. „Barátom, nem akarlak

elkeseríteni,” - feleltem erre, - „de hadd világosítsalak fel a mai dátumról: 1986-ot írunk.” „Na

persze,” - ordított fel, és egy cifrát káromkodott hozzá olaszul, amit azóta szerencsére már

elfelejtettem. Később megkérdezte, miért vagyunk mindannyian fehér ruhában. „Csak nem

egy másik bolygóról jöttetek ide?” „Nem, barátom,” - feleltem neki, - „te vagy az, aki

meghaltál, és most az asztrális világban élsz. Ezért is találkoztál elhunyt édesanyáddal.

Pillanatnyilag az 1920-as évek Thesszalonikijébe képzeled magad, ahogy akkoriban ismerted

a várost, pedig azóta rengeteg idő eltelt. Jelenleg 1986-ot írunk. Ha még ma is élnél, már

százkilenc esztendős is elmúltál volna, vagy ami még valószínűbb, azóta természetes halált

haltál volna. A tanítványod pedig, akibe valamikor szerelmes voltál, ma - ha jól számolom -

nyolcvankilenc éves, már ha még él egyáltalán.”

- Látod, - mondta Kostas, ahogy kiittam utolsó korty sörömet, - a fickó olyat is

mondott, hogy szeretne bosszút állni azon a tanítványán, aki elszerette tőle a lányt. 1923-tól

1986-ig csak két napot aludt, és még mindig abba az illúzióba ringatta magát, hogy a földön

él, és bosszút állhat az illetőn. Fogadkozott is, hogy felkeresi őt.

- És ti képesek voltatok őt az 1920-as évek Thesszalonikijében hagyni? - kérdeztem

csodálkozva.

- Igen, azóta is ott éldegél. Behatoltunk tudati rezgéseinek világába, saját képzeletébe,

abba a környezetbe, amit maga teremtett magának.

- És vajon ezt a környezetet a ti előnyösebb nézőpontotokból láttátok, vagy az övéből?

- Természetesen az övéből. I Iiszen eleve azzal a céllal hatoltunk bele a tudatába, hogy

segítsünk rajta, hogy kimozdítsuk őt asztrális poklából. Beléptünk hát az 1920-as évek

Thesszalonikijébe, abba a világba, ahol sajnálatos módon az ő tudata rögzült.

-Ti magatok kezdeményeztétek ezt a látogatást, saját akaratotokból? - érdeklődtem.

- Igen. Hiszen láthatatlan segítők lévén éppen mások szolgálata a célunk.

- Képzelem, nem véletlen gondolt titeket szegény flótás földönkívülieknek! -

kuncogtam.

- Nos valóban, számára tényleg paranormális jelenségnek tűntünk. Mielőtt magára

hagytuk volna, így búcsúztunk tőle: „Csak azért, hogy ráeszmélj végre, hogy nem a te

világodból valók vagyunk, itt és most a szemed láttára fogunk köddé válni!” - és valóban úgy

is tettünk.

- És ez meggyőzte őt?

- Nem egészen. De a tudatában legalább felmerült néhány kérdés. Meg kell még

látogatnunk őt néhányszor, mire komolyabb hatást érhetünk el nála.

- És mi a helyzet az édesanyjával?

- Rajta nem dolgoztunk. Nem is ugyanazon a rezgésszinten volt, mint a fia. Az igazat

megvallva, a fickó nem is az anyjával, hanem az anyja elementáljával találkozott.

Megkérdeztem Kostast, hogy a többi láthatatlan segítő is mind Daskalos belső

tanítványi köréhez tartozott-e, vagy más-más nemzetiségűek voltak. Azt válaszolta, hogy

különböző országokból verbuválódtak. De rögtön hozzátette, hogy az asztrális régiókban nin-

csenek nyelvi vagy etnikai korlátok, lévén, hogy a kommunikáció közvetlenül történik,

tudattól tudatig. A magasabb világokban az emberek mind a maguk nyelvén szólalhatnak

meg, és még ha ennek tudatában vannak, akkor is megértik a másik beszédét, akár anélkül is,

hogy ismernének egy adott nyelvet vagy sem. Kostas továbbá megemlítette még, hogy maga

Daskalos is jelen volt a történtekkor, úgyhogy miután visszatértek a durva anyagi világba,

ellenőrzésképpen meg is beszélte vele élményeit. Ez az élménybeszámoló hovatovább Kostas

szokásává vált, ezzel is hitelesítve testen kívül, az asztrális dimenziókban szerzett

tapasztalatainak objektív valódiságát.

Mennyi ideig tartott ez a látogatásotok? – kérdeztem tovább.

- Nagyjából egy órát vett igénybe - földi idő szerint. De még így is nagyon fárasztó

volt kivetíteni magam azokba a terekbe, miközben tudatosságomat félig a földi világban is

fenntartottam.

- Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan, egy időben tapasztaltad az asztrális és a földi

világ történéseit? - próbáltam tisztázni a dolgot.

- Igen. Ez a legfárasztóbb módja a testen kívüliségnek. Mindamellett mégis így

szoktuk kivetíteni magunkat a szellemi világokba.

Kostas megjegyzései néhány mai antropológus felfedezését juttatták eszembe, akik a

sámánizmus jelenségét, közelebbről magát a sámán révülését tanulmányozták.

Elődeikkel ellentétben - akik a sámánok transzállapotát egyszerűen skizofréniának, vagy

valamilyen más patológiás esetnek tartották - L. G. Peters és D. Price-Williams

antropológusok - állításukat meggyőző érvekkel alátámasztva - arról számoltak be, hogy a

Sámán Tudatállapot egy egyedülálló valóság, egy önmagában létező, semmilyen más

tudatállapottal - hipnózissal, skizofréniával, közönséges transzállapottal, alvással - össze nem

téveszthető dolog. Tudományos kutatásaik eredményei egyszerűen felülírták az addigi

elképzeléseket. Bebizonyosodott, hogy a hiteles sámánok egy speciális transzállapot mesterei,

akik akaratuk szerint lépnek eksztázisba. Ebben a különleges révületben a magasabb vi-

lágokból érkező üzenetek közvetítőivé válnak, áthidalva a szakadékot a hétköznapi

tudatállapot és a nem mindennapi valóságtudat között. Ebben az elkülönült állapotban - a

kutatók szerint - a sámán, miközben a szellemek birodalmában jár, folyamatosan kommunikál

földi hallgatóságával is, azaz egyszerre tudatos mindkét világban.

- Transzba esve, amikor az ember teljesen kivonja a tudatát a fizikai testből, nem olyan

fárasztó a dolog, - magyarázta Kostas a testen kívüliség egyéb formáit illetően. „Ilyenkor a

test látszólag halottá válik. Ha orvosi kivizsgálásnak vetnék alá, élettelennek nyilvánítanák az

illetőt, mert még a szívverését sem biztos, hogy ki tudnák mutatni ;i sápadt és hullamerev

testben. Különösen igaz ez akkor, ha az illető szelleme egészen messzire távolodik el a

testétől. Minél messzebb kerül az éntudat a fizikai anyagtól, annál inkább lelassulnak az élet-

folyamatok - a pulzus, a szívverés, és így tovább. A vérkeringés például annyira leállhat, hogy

a test szinte teljesen kihűl. Ugyanakkor mihelyst az éntudat visszatér a testbe,” - fűzte hozzá

Kostas, - „az életfunkciók is azonnal visszaállnak normális állapotukba.”

Párbeszédünket Kostas egyik ismerőse szakította félbe, egy tanítványa, aki miután

észrevett minket, odatelepedett az asztalunkhoz, kostas bemutatta nekem a hölgyet, és rendelt

még egy kört a hűvös helyi sörből. Egy időre sokkal prózaibb mederbe terelődött a

beszélgetésünk - Ciprus régóta fennálló problémái kerültek terítékre, már csak a hölgy

férjének kényes politikai pozíciójából adódóan is. Amikor azonban kiderült, hogy ezt

megelőzően miről társalogtunk, a nő témát váltott, és megkérte Kostast, hogy adjon

magyarázatot valamire, ami egy hete, Kostas egyik előadása óta fogalmazódott meg benne

kérdésként.

- Mi történik az ember intelligenciájával a fizikai test halála után? Megmarad? Vagy

kérdezhetném úgy is, hogy vajon aki most zseniális koponya, az földi életét bevégezve is

zseni marad?

- Mint azt már többször tisztáztuk, - felelte Kostas, - a jelen személyiség az éppen leélt

élete során megszerzett intelligencia-, tudás- és tudatosságszinttel folytatja életét, mint jelen

személyiség. János János marad, Mária pedig Mária. Amint azonban hozzászokik a magasabb

dimenziók valóságához, a jelen személyiségnek lehetősége nyílik a fejlődésre, a

tudásszerzésre a szellemi úton. A spirituális gazdagodás esélye minden emberi lénynek

megadatik a túlvilágon is.

- A fejlődés tempója és üteme ott is hasonló a háromdimenziós világban megszokott

valósághoz? - kérdeztem.

- Ha sikerül megfelelően szilárd alapokra szert tennie az embernek földi életében, -

bökött Kostas a talajra a lábunk alatt, - akkor a magasabb világokban a szellemi fejlődés

hatványozott mértékben, ugrásszerűen növekedhet.

- Hogyan lehetséges ez? - töprengtem hangosan.

- Ebben a dimenzióban sok kérdés marad megválaszolatlanul, egyszerűen mert itt az

ember nem tapasztalhat meg bizonyos dolgokat. A durva anyag természeténél fogva egyfajta

gátat szab a tudat fejlődésének. A szellemi világban ugyanakkor nincsenek korlátok. Ott

abban a pillanatban, hogy az emberben felmerül egy kérdés és az Igazság Keresőjévé válik,

máris abban a nagyszerű helyzetben találja magát, hogy megismerheti és felfedezheti

magának, mi valóságos és mi nem az. Ebben a világban például rengeteg a kíváncsi ember, a

legtöbben szeretnének úgynevezett paranormális jelenségek szemtanúivá válni. Nos, a

szellemi világokban senkinek sem kell majd arra várnia, hogy mások műveljenek csodákat a

szemük láttára, hiszen bárki maga is képes lesz ilyeneket végrehajtani. Sokkal egyszerűbben

meg fog tudni győződni az ember a szellemi tanítások igazságáról, mint itt, földi síkon.

- Ezek szerint - vetettem fel, - a szellemi világokban sokkal köny- nyebb az Igazság

Keresőjévé válni.

- Igen, - nevette el magát Kostas, - de ennek igen komoly előfeltétele van, mégpedig

az, hogy az első lépéseket a durva anyagi síkon tegye meg az ember!

- És gondolod, hogy azok a lépések, amiket eddig mi megtettünk, elégségesek lesznek

majdani előmenetelünkhöz? - firtattam játékosan.

- Elégségesek lesznek, - nyugtatott meg Kostas. „Minél előrébb halad valaki ebben a

világban az Igazság Keresésének ösvényén, annál könnyebben és gyorsabban fog tudni

fejlődni majdan a szellemi világokban.”

Harmadik fejezet

Illúziók

A vasárnap délelőttöt feleségemmel, Emilyvel, és két gyermekünkkel, Constantine-nal

és Vasiával a Kourion Beach-en töltöttük, egy mérföldnyi hosszan elnyúló, érintetlen

tengerpart-szakaszon, Limassoltól nyugatra. A közelben található brit kanonai bázisok

körzetén belül lévén a területet elkerülte a sziget egyéb partszakaszaira jellemző fejlesztés. Az

angolok egy esetleges nemzetközi terrortámadástól tartva megtiltották bármilyen betonozott

út vagy állandó lakhatásra szolgáló ingadan építését - érdekeltségeiknek hála, a part így

megmaradt a kocogok, fürdőzők és napimádók érintetlen paradicsomának. A homokos föveny

egy meredek hegy lábánál terül el, melynek tetejét a hajdani Kourion színház maradványai

koronázzák; a romok közül meseszép naplementékben gyönyörködhet az arrajáró. Az ókorban

Kourion egyike volt a szigetország tizenkét királyságának, s a legfrissebb ásatások

eredményei szerint a város Pompeiihez hasonló sorsra jutott. Körülbelül Kr.u. 365- ben,

amikor a kereszténység már éppen kezdett volna megszilárdulni a mediterrán térségben, egy

pusztító földrengés rázta meg a szigetet. Kourion városa a föld színével vált egyenlővé -

többezer lakosa mind a romok alatt lelte halálát.

Kora délután úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Limassolba, feleségem családjának

kis nyaralójába, és pihenünk még egy órácskát, mielőtt nekivágnánk a Nicosiába vezető egy

órás autóútnak. Hazafelé megálltunk Kostas autószerelő műhelye előtt, nem messze a helyi

borgazdaság pincészetétől. Emily és a gyerekek elmentek bevásárolni a közeli zöldségpiacra,

én pedig beugrottam Rostáshoz üdvözölni őt.

Kopott, foltos farmerben fogadott - legkényelmesebb öltözékében, ahogy egyszer

viccesen megjegyezte nekem -, kora reggel óta egy öreg Rovert bütykölgetett. Amikor

Eamagustából Limassolba érkezett mint menekült, az autószerelésből tartotta el magát. S bár

azóta belevágott egy új vállalkozásba is - vámmentes boltot nyitott a külföldi turisták részére

a műhelyet azért megtartotta. Kostas, az Angliában tanult gépészmérnök sokkal inkább

hobbijának, mint munkának tekintette az autószerelést, pihentető kikapcsolódásnak a sok

szellemi munka és gyógyítás után. Az épület tulajdonosai nemrég szóltak neki, hogy

hamarosan ki kell majd költöznie; a jelenlegi műhely helyére új apartmanokat terveztek

építeni. Már csak pár hónapja maradt, ahogy mondta, ezért is dolgozott hát vasárnap is. Li-

massol szőlőskertekkel teli nyugati negyede, ahol Kostas garázsa üzemelt, az utóbbi időben

gyors fejlődésnek indult, egyrészt egy modem kikötő építésének, másrészt a turizmus

fellendülésének köszönhetően.

- Szeretek régi modellekkel bíbelődni, - mesélte Kostas, miközben valami elektromos

ketyerével az antik négykerekűbe frissen beszerelt új motorblokkot tesztelte.

- Furcsa, - mondtam nevetve, - hogy egy magadfajta spirituális mester kiszuperált,

ócska járgányok foltozgatására pazarolja a drága idejét!

- Nem úgy van az, - húzta ő is mosolyra a száját, de közben abba nem hagyta volna a

motor vizsgálgatását. „Tudod, nekem is szükségem van néha a kikapcsolódásra. Ha az ember

folyamatosan egy adott tudatszinten rezeg, hamar elfárad. Éppen ezért időnként nem árt

valami olyan tevékenységet végezni, ami a megszokotthoz képest alacsonyabb tudati

megterhelést jelent.” Az autószerelés mint efféle kikapcsolódás mellett Kostas másik kedvenc

időtöltélse a moziba járás volt; saját bevallása szerint még a bugyuta rajzfilmeken is jókat

szokott szórakozni. Az pedig, hogy egész vasárnap a műhelyben szöszmötölhetett anélkül,

hogy betegek serege, vagy bölcs tanácsra szorulók sokasága kereste volna őt, egyenest a felü-

dülés netovábbját jelentette számára! Itt csak ő volt, a szerszámai és az autómatuzsálemek.

Elnéztem őt, ahogy fejét a motorháztető alá dugta, és eltöprengtem a helyzetén. Itt van ez a

szerény, vékonydongájú, negyvenhét éves, átlagos külsejű bölcs, aki gimnazista kora óta

állítólag egyetlen új könyvet sem olvasott - leszámítva azokat a mérnöki szakszövegeket,

amiket angol professzorai nyomtak az orra alá, mint kötelező tananyag. Es ennek ellenére

mégis, intellektuális felfogóképessége, éles elméje, mi több, filozofikus látásmódja mindig is

lenyűgözött. „Amit tudok,” - magyarázta nekem több ízben is, - „azt nem a könyvekből

tudom.” Ismereteit közvetlenül a bölcsesség forrásából merítette, abból a kútfőből, ami

egyébiránt minden emberi lény sajátja. Amikor egy jelenvaló személyiség már kezd át-

ádépegetni a szupertudatos éntudat állapotába - magyarázta -, attól fogva már nem nagyon

lesz többé szüksége könyvekre. Egyszerűen csak behatol tudatával a kozmosz Egyetemes

Memóriatárjába, ahol minden tudás megtalálható, ahonnan az ember bármilyen ismeretet

beszerezhet. „Az univerzum minden tudása bennünk rejlik,” - jelentette ki, - „úgyhogy csak

oda kell figyelnünk magunkra, befelé kell fordulnunk, és feltárul előttünk a létezés minden

titka, a teljes igazság.”

Kostas azt is beismerte - én pedig készséggel elhittem neki -, hogy még azt a két

könyvet sem olvasta el, amiket eleddig róluk írtam. „Csak rátettem a kezem a borítóra,” -

mesélte teljesen magától értetődően, - „és már tudtam is a lényegi mondanivalójukat.”

Amikor először hallottam így beszélni őt és Daskalost, bevallom, igencsak

megdöbbentem, de később kezdtem rájönni, hogy állításaik tökéletes összhangban vannak

tanításaikkal, és minden egyes szokatlan kijelentésük beleillik különleges ismeretelméleti

rendszerükbe. Ha mi emberek valóban önmagunkról megfeledkezett istenek vagyunk, akik

magunk kényszerítettük magunkat amnéziába, ugyanakkor a célunk az, hogy alvajáró

állapotunkból ismét isteni mivoltunkra ébredjünk, akkor a könyvolvasás tényleg feleslegesnek

látszott, mihelyst valaki túllépett önnön korlátain. Végül is az emberiség nagy tanítómesterei

sohasem tanítottak könyvekből, sem maguk, sem mások írásaiból - talán mert az írás-

olvasásra nincs is szükség, csak az alacsonyabb tudatszinteken.

Alig húsz percet maradtam Kostasnál. De amikor kiderült, hogy pár órán belül

Chrysanthosszal, egy fiatal görög ékszerésszel egy görög mágus délutáni előadására készül,

minden vágyam az volt, hogy én is velük tarthassak. Kostas megtörölte olajos kezeit egy

ugyancsak olajos rongydarabba, és felhívta tanítványát, hogy van- c még jegy a

különlegesnek ígérkező műsorra. Azt a választ kaptuk, hogy már minden belépő elkelt, de

Chrysanthos a biztonság kedvéért eggyel több jegyet vett, mert - ahogy ő fogalmazott - az a

„halvány sejtelme” támadt, hogy valaki még biztosan jönni akar majd, ha nem is sejtette előre,

hogy ki lesz az. Chrysanthos később megerősítette nekem, hogy még véletlenül sem

„véletlenül” vett a kelleténél eggyel több jegyet.

A Szőke Mágus, ahogy az előadót hívták, egy makedón származású varázsló volt, aki

a híresztelések szerint emberfeletti képességekkel rendelkezett. Egy helyi tévéműsorban

fellépve azt állította magáról, hogy tudományát egy hat éven át tartó elvonulás során sa-

játította el egy tibeti kolostorban. Mióta Keletről visszatért, különleges képességeinek

köszönhetően több kuruzsló- és mágustalálkozó nemzetközi nagydíját elnyerte. A zengzetes

plakátok nem kevesebbet állítottak róla, mint hogy ő a földkerekség egyik legmenőbb má-

gusa! Az egyik helyi lapban szerénytelenül így nyilatkozott: „Minden lehetőt megtanultam a

meditációról, tökéletesen tudom uralni testemet, nem érzek fájdalmat. Akár az összes fogamat

kihúzathatnám érzéstelenítés nélkül. Ha kell, a szívverésemet is meg tudom állítani, vagy

elállítani a vérzésemet, pusztán a tudatom segítségével.” S mint mondta, mindezeket a titkokat

Tibetben tette a magáévá.

Kostas csak vonakodva fogadta el a meghívást, tanítványai hosszas unszolására, hogy

ugyan ellenőrizze már le a híres Szőke Mágus eredetiségét, aki nyilvánvalóan holmi

„paranormális” képességeket készült megcsillogtatni a színpadon. A beharangozóból az egyik

legmegrázóbbnak az a fakírmutatvány ígérkezett, miszerint a nagy varázsló nyársakkal,

tőrökkel és fúrófelyekkel fogja át- lyuggatni a testét. Emilyt a legkevésbé sem érdekelték az

efféle mutatványok, szívesebben maradt inkább idős szülei társaságában.

Kostas hazaszaladt megmosakodni, s már átöltözve várt rám, Chrysanthosszal

egyetemben, aki úgy tűnt, meglehetősen sokat tud a színpadi mágiáról. Házigazdánk idegesen

pöfékelt pipájával a nappaliban.

69

- Ha ez a fickó tényleg képes mindarra, amit állít magáról, - mennydörögte, - akkor

nagy valószínűséggel démonok segítségével művel csodákat. Csak egy fekete mágus

vetemedik olyasmire, hogy hatalmával közönségeket nyűgöz le, ezzel teremtve magának

anyagi jólétet.

Szívott még párat a pipájából, s közben tovább morgolódott; nem látta kizártnak, hogy

a mágus a démonok egy különlegesen veszélyes fajtáját hívja segítségül. Meg is nevezte

ezeket a pokolfajzatokat, de azóta sem emlékszem a furcsa névre, még sosem hallottam.

„Ezek a lények nagyon ártalmasak lehetnek,” - fűzte hozzá, - „még magát a mágust is

felemészthetik idővel. Hihetetlen erejük van ezeknek a démonoknak! Elég nekik pár csepp

vér, hogy káoszt teremtsenek maguk körül.”

Kostas korábban beszámolt már nekem egy majdnem végzetes találkozásáról ezekkel

a bizonyos démoni lényekkel. Egy ízben valaki egy olyan tárgyat mutatott neki, amit egy

helyi boszorkány készített egy férfi megbízására, aki egy rivális családot szeretett volna ily

módon örökre eltávolítani az útjából. Kostas akkor meg is mutatta nekem a tárgyat - mágikus

jelekkel díszített, kerek fémmedál volt. Egy a boszorkányról készült fényképet is volt

szerencsém szemrevételezni - átlagos kinézetű, feketébe öltözött nagyanyó mosolygott rám a

képről. Kostas azonban a fejét rázva figyelmeztetett, nehogy bedőljek a csalóka látszatnak:

„El sem tudod hinni, mekkora kalamajkát művelt ez a nőszemély!”

Kostas most emlékeztetett a korábbi incidensre, és elmondta, hogy azon a kis

fémmedálon a bűbájos asszonyság egy kifejezetten veszélyes démoni lényt ejtett foglyul,

ugyanabból a pokoli seregletből, mint amit a Szőke Mágussal kapcsolatban is említett. Az a

bizonyos démoni elementál olyan hatalmas erővel bírt, hogy Kostas nem is mert egyedül

megbirkózni vele. Addig faggattam, míg hajlandó volt beavatni a részletekbe. Természetesen

Daskaloshoz fordult segítségért - kettejük erőteljes, intenzív koncentrációja révén sikerült a

démoni elementált olyan parányi méretűre zsugorítaniuk, mint egy gombostű feje, és így

belekényszerítették őt egy hófehér gyertya lángjába, amit direkt a szertartás sikerének érde-

kében gyújtottak. „A démoni elementál rezgését pontosan a fizikai tűz rezgésére kellett

ráhangolnunk,” - mesélte Kostas, akinek aztán egyik tanítványa is beszámolt nekem az

esetről. A hölgy szemtanúja volt a szertartásnak, és bevallása szerint saját szemével látta a

démon apró, fekete árnyékát a gyertya lángjában. Abban a pillanatban, mihelyst Daskalosnak

és Kostasnak sikerült őt a gyertyalángba kényszeríteniük, elfújták a gyertyát. így, a démoni

elementál feloldásával tudták semlegesíteni a medál pusztító energiáját. Amint befejezték

művüket, az ördögi praktikákkal megrontott család tagjai menten megkönnyebbültek. „Ezek a

démoni elementálok” - magyarázta Kostas, - „a bennük hívőkből nyerik az energiájukat,

általuk tartják fenn az életüket.”

Kostas figyelmeztetett, hogy Daskalosszal csupán a súlyos helyzetre való tekintettel

voltak kénytelenek ezt a kifejezetten veszélyes segítségnyújtási módot választani, amit

ugyanakkor kezdő amatőröknek egyáltalán nem javallana kipróbálni. Ha kettejük együttes

koncentrációja nem lett volna elég erőteljes, a démon kiszabadulhatott volna a gyertyalángból,

az pedig akkora robbanással járt volna, hogy „romba dőlhetett volna a ház, és maga alá

temethetett volna mindenkit.”

Amikor felrémlettek bennem Kostas hajdani, vészjósló szavai, kissé

elbizonytalanodtam a délutáni programot illetően. A Szőke Mágus egy korábbi műsora

keretében állítólag kibelezte saját magát az elhűlt közönség szeme láttára. Gyomrából

kifordított beleit megmosta egy tál vízben, majd visszagyömöszölte őket hasüregébe. A

sebeket, ha voltak, puszta kézzel tüntette el magáról - a műtéttel is felérő beavatkozásnak

mindenesetre nyoma sem maradt rajta. Olyasmit is pusmogtak róla, hogy a nézők soraiból

egyesek egyszer csak a színháztermen kívül találták magukat. Hagyományos szkep-

ticizmusommal persze nehezemre esett megemészteni az efféle különös pletykákat, bár

tudatában voltam annak, hogy az ilyesmi mind a keleti, mind a nyugati okkult irodalomban

teljesen elfogadott jelenségnek számított. Egy alkalommal egy amerikai tanulmányúton lévő

szimpatikus indiai zenetudós mesélte nekem, hogy valamikor maga is szemtanúja volt egy

indiai beavatott „teleportációjának”. Daskalos szerint az efféle szellemi teljesítmények

olyannyira lehetségesek, hogy még a Bibliában is előfordulnak - lásd például Szent Fülöp

esetét, aki a leírás szerint materializálta magát az etióp király előtt, hogy megkeresztelje őt

Krisztus nevében.

Ugyanakkor mind Daskalos, mind Kostas többször hangsúlyozta, hogy a szellemi

képességeket csak gyógyító céllal szabad használni, haszon-, rang-, vagy hatalomszerzés

érdekében soha! Az Igazság Keresői ezért is fejlesztették spirituális adottságaikat

fokozatosan, tudatosságuk és moralitásuk fejlesztésével párhuzamosan. Enél- kül ugyanis

fennállna a veszély, hogy fekete mágusokká züllenek, akiknek az egoizmusa veszi át az

iránytást magasabb énjük helyett, s ezzel maguknak is, másoknak is csak bajt okoznának.

- El ne felejtsétek majd levédeni magatokat a színházban! - szólalt meg Kostas rövid

töprengés után. „Gondolatban teremtsetek magatok köré egy fehér fénnyel ragyogó ötágú

csillagot, az megvéd majd titeket az esetleges démoni támadások ellen.”

Egy pillanatra összeszorult a torkom e baljós figyelmeztetés hallatán. - Miért kellene

démoni támadástól tartanunk? - érdeklődtem ijedten. Kostas elmagyarázta, hogy mivel mi a jó

oldalt képviseljük, ezért ha ne adj Isten előfordulnának démonok az előadáson, elképzelhető,

hogy megpróbálnának majd megtámadni minket, lévén, hogy puszta jelenlétünkkel veszélyt

jelentünk rájuk nézve. 1 la azonban levédjük magunkat egy fényes ötágú csillaggal, akkor

nincs mitől tartanunk, azon keresztül semmilyen gonosz erő nem hathat ránk.

-Ja, és még valami, - jegyezte meg Kostas, - próbáljátok meg érzelmileg nem elragadtatni

magatokat a látottaktól. Legyetek csak éber szemlélődök! Ha pedig bármilyen kérdés merül

fel bennetek, azt tartsátok magatokban, míg haza nem érünk majd, s csak akkor tegyétek fel

nekem.

A színházterem zsúfolásig megtelt zsivalygó emberekkel. A mi jegyünk a harmadik

sorba szólt, úgyhogy egészen közelről láthattuk majd a mágus műsorát. A „Tilos a

dohányzás!” feliratok ellenére a közönség soraiban többen is nyugodtan pöfékeltek, semmibe

véve a többieknek okozott kellemedenséget. A mögöttem ülő nagydarab, bajuszos fickó is -

félig kigombolt inge alól elővillant szőrös, robosztus mellkasa - egyik cigarettát a másik után

gyújtotta; majd’ megfullattam tőle, alig bírtam ki köhögés nélkül.

Meglepett, mennyi gyereket láttam a sorok között, s csak remélni tudtam, hogy

egyikük sem szerez majd maradandó lelki sérüléseket attól, aminek gyanútlan szemtanúi

lesznek. Élénken bennem élt Kostas figyelmeztetése, s mit mondjak, az ördögi lények esetle-

ges jelenléte cseppet sem hatott rám nyugtatólag. Csak csodálni tudtam Kostas higgadtságát,

aki mágikus képességeinek és gyógyító erejének birtokában képes volt eloszlatni a magasabb

világokból az emberre leselkedő veszélyek miatt érzett mindennemű aggodalmat, függetlenül

attól, hogy azok milyen félelmetesen bizarrnak tűntek nekem, reménytelenül beszűkült tudatú

halandónak.

Ahogy kialudtak a fények, a hangszórókból fülsiketítő buzuki-ze- ne harsant fel; a

sötétben felzengő disszonáns akkordok pillanatok alatt pokoli hangulatot teremtettek.

Nagyjából öt percnyi kínos hangélmény után végre csend borult a teremre, s a színpadon meg-

jelent egy langaléta, börleszkfilmbe illő figura, aki mint kiderült, arra volt hivatott, hogy

bohóckodásával lelkileg felkészítse a nézősereget az „isteni mágus” fellépése előtt. A

komikus hosszúra nyúlt monológja hemzsegett a disznó viccektől - ha jól belegondolok, ez

volt életem legerkölcstelenebb szónoklata, amit valaha nagy nyilvánosság előtt hallottam -,

amivel próbált megnevettetni minket, „szórakoztatni a nagyérdeműt”. Előadását

félreérthetetlen csípőmozgással tette még látványosabbá: övéről egy jó húsz centis műanyag

fallosz lógott, azt himbálta körbe-körbe nagy élvezettel. Komolyan mondom, én éreztem

magam kellemetlenül azért, hogy mindezt hány ártatlan gyermeknek kellett végignéznie, s

mellesleg hálát adtam az égnek, hogy az enyémek nem voltak velem. Főbb mint negyed órán

át zúdította ránk kifogyhatatlanul ezt a mocskot az illető - már az is eszembe jutott, hogy ha

tényleg vannak a teremben démonok, akkor ő bizonyosan közéjük tartozik. Megjelenésével

sokkal inkább emlékeztetett engem egy kecskelábú, ördögszarvú ókori szatírra, semmint 20.

századi színpadi előadóművészre. Ráadásul amikor úgy húsz végtelennek tűnő perc múltán

végre befejezte romlott mondókáját, nem átallotta még kitörő lelkesedéssel és sugárzó

büszkeséggel közhírré tenni, hogy a produkciójáról készült sztereó felvételt az előadás vé-

geztével ki-ki megvásárolhatja majd a kijáratnál...

No de végre-valahára elérkezett a mágus fellépésének ideje. Magas, izmos, szőke férfi

volt, haja a válláig ért. Csupasz felsőtesttel jelent meg a színen, kezében nyársakkal, egy pár

hatalmas henteskéssel és egy elektromos fúrógéppel. Szódanul megállt a színpad közepén,

szigorú tekintettel végigmérte a közönséget, és azonmód belevágott a mutatványba. Lábaiba

beledöfte a nyársakat úgy, hogy a sebekből vér szivárgott. Ezután mazochista élvezettel az

arcán fűrészelni kezdte bal csuklóját - késével félig átvágta a csontot is, de ez láthatóan

semmiféle fájdalmat nem okozott neki. Mintha nem is a saját kezét, csak egy birkacombot

darabolt volna. Az előttünk ülő gyerekeken láttam, hogy fejüket leszegve egyszerre

igyekeztek eltakarni szemüket és befogni fülüket - persze mindhiába -, hogy megkíméljék

magukat a szörnyűségtől. A Szőke Mágus eközben a fúrógéppel több helyen is átlyuggatta a

saját gyomrát; a fúró berregése összekeveredett a közönség soraiból itt is, ott is feltörő

fájdalmas nyögésekkel. Aztán a mágus az egyik kést átszúrta a karján - a penge kivillant a

túloldalon, ahogy fel-alá húzgálta húsában a borotvaéles szerszámot. Közben ide-oda járkált a

színpadon, hogy a szélekről is jól lehessen látni a mutatványát. A mögöttem ülő macsó

kinézem férfiú eddig bírta; szemei hirtelen kidülledtek, és elájult. Négyen nya- lábolták össze

és cipelték ki őt a friss levegőre. Példája, úgy tűnik, ragadós volt, mert a hátsó sorok

egyikéből hamarosan egy hasonlóan pórul járt nőt vittek utána. A mágust cseppet sem zavarta

a felbolydulás, arcáról levakarhatatlan, torz vigyorral döfködte magát tovább nyársakkal,

késekkel, fúrófejekkel.

- Gondolod, hogy ez igaz? - kérdezte Kostast Chrysanthos suttogó hangon.

- Ne most, kérlek, - telelte Kostas, és tekintetét ismét az előadóra szegezte, nehogy

kizökkenjen a koncentrációból. Erről eszembe jutott, hogy talán nem árt megerősítem magam

körül a védelmet - újra vizualizáltam hát a fehér fényű ötágú csillagot, ha lehet, ezúttal még

nagyobb igyekezettel, mint korábban. Biztos akartam lenni benne, hogy fizikai testem minden

egyes porcikája a csillagon belül van, sőt, hogy finomabb testeim is védve vannak általa.

Negyedórányi hajmeresztő produkció után a Szőke Mágus levonult a színpadról; csak néhány,

izmos karjáról legördült vércsepp maradt utána. Mihelyst eltűnt a függöny mögött,

észrevettem, hogy Kostas rázkódik az elfojtott nevetéstől. Egy pillanatra úrrá lett rajtam az

ijedtség, mert azt hittem, ez valami ideges reakció a részéről.

- Csak nincs valami baj? - hebegtem.

- Nem, dehogy! Átkozottul jól csinálta az ürge! - felelte halkan, a fejét ingatva,

mosollyal a szája szögletében.

- Úgy érted, az egész csak egy nagy átverés volt? - kérdezte Chrysanthos némileg

csalódottan.

- Az ám, de még milyen! - lelkendezett Kostas a karjaival hadonászva. „Első osztályú

trükkök voltak! Én mondom, zseniális illuzionista a fickó! Van néhány adottsága, olyasmi,

mint az indiai fa- kíroknak, akik a nyílt utcán produkálják magukat, de az igazat megvallva

ezzel minket nem nagyon tud már lázba hozni.

- Tyű, azért nagy kő esett le a szívemről, - sóhajtottam fel megköny- nyebbülten.

„Szóval azt mondod, nem kell démonoktól tartanunk?”

- Nem, hála Istennek, - kuncogott Kostas, és hogy maradék kételyeinket is eloszlassa,

biztosított minket, hogy a Szőke Mágus egyáltalán nem veszélyes kuruzsló, hanem egy jól

képzett művész, afféle csodabogár.

- És mi van azzal a hatéves elvonulással valami tibeti kolostor mélyén? - firtattam.

- Méghogy Tibet! - fakadt ki Kostas. „Gondolod, ha valóban hat évet töltött volna

lámák társaságában, akkor ilyen értelmetlenségre fecsérelné az idejét és az energiáját? Vagy

hogy egyáltalán csak a show és a pénz kedvéért csillogtatná szellemi képességeit?”

Mielőtt még túlzottan belemélyedhettünk volna a beszélgetésbe, a komédiás szatír

újabb dicsőséges jelenést tett a színen, hogy még húsz percen át zúdítsa ránk a trágár poénok

áradatát - talán hogy levezesse a feszültséget, amit az iménti műsorszám váltott ki a kö-

zönségből. Ezt követően újra a Szőke Mágus lépett fel - néhány aprócska horzsolástól

eltekintve a teste teljesen ép volt. Az előadás hátralévő részében megszokott cirkuszi

mutatványokat adott elő - bár el kell ismerni, ezek is elsőrangú trükkök voltak -, kezdve a

hipnózistól, a levitádon át, a bájos asszisztensnő szétfűrészeléséig.

A műsor végeztével szólalt meg először: rövid beszédet intézett a publikumhoz,

melyben kijelentette, hogy a délután folyamán bemutatásra került produkciók nem holmi

szemfényvesztések voltak, úgyhogy ne is keressünk rájuk racionális magyarázatot - csak az

időnket vesztegetnénk, mert hétköznapi logikával úgysem jöhetünk rá, mit hogyan csinált.

- Az előadás megkezdése előtt - magyarázta, - hosszan meditáltam a színfalak mögött,

és magnetikus kisugárzásommal áthatottam önöket. Ezeket a titkos technikákat tibeti

szerzetesek tanították nekem.

Felszabadító érzés volt magunk mögött hagyni a zsúfolt és zajos színházat, annak

fojtogató légkörét. Úgy döntöttünk, hogy hazasétálunk a tengerparton. Láthatólag Kostas is

megkönnyebbült. Ahogy kiléptünk az utcára, nagyot nyújtózott, égnek emelt karokkal vett

néhány mély lélegzetet, és nagy sóhajtások közepette, elégedetten fújtatott.

A tengerparti sétány, melynek mindkét oldalát frissen ültetett pálmafák szegélyezték,

ideálisnak ígérkezett a pihentető sétára és beszélgetésre. Nekünk pedig éppen arra volt

szükségünk, hogy megmozgassuk elgémberedett végtagjainkat, jókat szippantsunk a sós

tengeri levegőből, és kibeszéljük magunkat.

Egy darabig csendben baktattunk, és csodáltuk a kelő teliholdat a víz felett. Mióta

Daskalost és Kostast megismertem, teljesen más szemmel tekintettem a Holdra. Szerintük

ugyanis - függetlenül attól, hogy hány költőt és szerelmespárt ihletett már meg az évezredek

során - a Hold valójában a Föld bolygó lelki börtöneként funkcionált. Ez az a hely, ahová a

planétánk fejlődését felügyelő ark- angyali lények a különösen destruktív embereket elzárják,

s ott tartják fogva őket a durva anyagi Hold asztrális másának „börtöncelláiban”. Szorult

helyzetükből hiába is próbálnának menekülni, mindaddig nem térhetnek vissza a Földre, míg

büntetésük ideje le nem telik. Ennek ellenére rendszeresen próbálkoznak a szökéssel,

különösen amikor az asztrális Hold és Föld az év bizonyos szakaszaiban érinti egymást.

Olyankor ezek a pusztításra hajlamos emberi lelkek próbálnak akár állatok, akár földi

emberek testébe férkőzni, megkörnyékezni a rájuk fogékonyakat. Kostas állítása szerint ez a

szellemi háttere az epilepszia jelenségének: időszakos megszállottság egy efféle lélektől,

amely azon nyomban megszűnik, mihelyst a két bolygó asztralitása elszakad egymástól.

Akkor a Hold visszahúzódásával együtt ezek a lények is eltávolodnak, és az epilepsziás

rohamnak vége szakad. Kostas azt is hozzátette tanításában, hogy az Igazság Keresői a

görcsök fellépése esetén segíthetnek az epilepsziásokon azzal, hogy kezüket a páciens májára

helyezik, és azt vizualizálják, hogy tenyerük közepéből gyógyító fehér fény árad az illetőbe.

Eközben az Igazság Keresőjének erősen arra kell koncentrálnia, hogy a beteget időszakosan

megszálló ártó lény lekapcsolódjon áldozatáról, akinek a megfelelően elvégzett kezelés azon-

nali enyhülést hoz. Kostas megjegyezte, hogy a Hold-börtön lakói az arra érzékenyek máján

keresztül férkőznek hozzá kiszemelt áldozatukhoz, így próbálván idő előtt kiszabadulni

fogságukból. Megnyugtató volt hallani, hogy ezek a kártékony emberi lelkek sem

menekülhetnek el a sorsuk elől: büntetésüket csak a karma urai engedhetik el.

Egy nagy sziklán ücsörögtünk, néztük, hogy tükröződik a holdfény a tükörsima vízen.

- Daskalos egyszer azt mondta nekem, - törtem meg a csendet,

hogy az ember öt érzékszerve a legkevésbé sem alkalmas a valóság megismerésére, lévén,

hogy felettébb megbízhatatlanok.

- Ez így is van, - bólogatott Kostas, és elégedetten pöfékelt a pipájával. - Az

érzékszerveink nagyon könnyen becsapnak minket. Ezt lehet megtanulni az efféle

előadásokból is, amit az imént volt szerencsénk végignézni. Az Igazság Keresői éppen ezért

csak a gyógyításra használhatják képességeiket. Trükkökkel nem lehet sebeket behegeszteni,

rákos daganatokat eltávolítani, vagy kiegyenesíteni egy elferdült gerincet, még ha egy ügyes

illuzionista látszólag szinte bármit képes is leutánozni, amit egy szellemi mester valódi

erejénél fogva végrehajt. De az Igazság Keresői sohasem fogják csak azért csillogtatni a

tudásukat, hogy azzal széles tömegeket nyűgözzenek le, vagy kielégítsék az érdeklődők

kíváncsiságát.

- Sokan csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak különbséget tenni imposztorok,

szélhámos csalók és valódi gyógyítók között, - jegyeztem meg. - Mindenkit egy kalap alá

vesznek.

- Éppen ezért kell különösen óvatosnak lennünk, és nem adni okot a botránykeltésre

azok számára, akik még nem értik, mit is teszünk valójában, - magyarázta Kostas. - Meg kell

őriznünk az Igazság Keresőinek a becsületét. Tulajdonképpen magunkra kell vigyáznunk,

hiszen az Igazság maga nem szorul senki védelmére sem.

Felálltunk, és tovább sétáltunk. Eszembe jutott, hogy Amerikában olyan elismert

szerzők, mint Isaac Asimov vagy Carl Sagan, az emberiség egyre szélesebb köreiben

megnyilvánuló spirituális érdeklődésre való tekintettel összefogtak egy közismert bűvésszel, a

Csodás Kandival, hogy segítségével leleplezzék a csalókat és az álgyógyítókat, akik

tevékenységükkel szerintük magának a racionális nyugati kultúrának az alapjait

veszélyeztetik.

- Az egésszel csak az a probléma, - meséltem Kostasnak és Chrysanthosnak, akik

érdeklődéssel hallgatták beszámolómat, - hogy a mozgalom aktivistái egyáltalán nem tesznek

különbséget. Randi és társai szemében minden gyógyító és mágus - még a valódi beavatottak

is - eleve imposztorok és szemfényvesztők.

Menet közben úgy belemelegedtem a panaszkodásba, hogy az essettel kapcsolatban

már saját megpróbá1 tatásaimat sem hagyhattam ki a történetből. Egyik jóbarátom és

kollégám, egy indiai származású matematika professzor, mellesleg szigorú híve a nyugati tu-

dományos racionalizmusnak, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy egy magamfajta

művelt ember hogy vonzódhat a keleti szellemiség, Patandzsali jóga-szútrái és Daskalos

tanításai felé. Ez az egyébként jó természetű és jószándékú professzor a főszervező szerepét

vállalta magára, hogy egyetemünk meghívja előadni a Csodás Randit, aki figyelmeztette

hallgatóságát arra a „halálos veszélyre”, amit a „sarlatánok” jelentenek racionális kultúránkra

nézve. Kostasék nem állhatták meg hangos nevetés nélkül.

- Hogyan nyújt védelmet az embernek az ötágú csillag? - tereltem vissza a szót eredeti,

komoly témánkra, miután lecsillapodtak a kedélyek.

- Bármikor, ha szorult helyzetbe kerül valaki, - felelte Kostas, ahogy tovább róttuk

utunkat, kényelmesen fel-alá a tengerparti sétányon, - képzelje azt, hogy egy fehér fényesség

ragyogja be, és gondolatban rajzolja maga köré az ötágú csillagot.

- Mit értesz „szorult helyzet” alatt?

- Azt, amikor az embert hétköznapi környezetéből asztrális támadások érik, amikor

gondolatilag vagy érzelmileg ráakaszkodnak, vagy más szellemi dimenziókból érkező káros

behatásoknak van kitéve.

- Kosta, megmutatnád, pontosan hogyan is alkossuk meg magunk köré az ötágú

csillagot? - kérdezte Chrysanthos. Kostas elgondolkodott egy darabig, szippantott párat a

pipájából, és belekezdett a válaszadásba.

- A csúcsa mindenképpen a fejetek fölé kerüljön, - magyarázta,

a két vízszintes ága pedig burkolja be a két karotokat, ha azt kétoldalt széttárjátok, mint egy

keresztnek a vízszintes szára. A csillag két csúcsa az ujjak hegyéhez kerüljön. Az alsó két ág a

két lábat vegye körbe, mint amikor terpeszben álltok, úgy, hogy a két csúcs a lábfejeket

érintse.

- Ha jól értem, Leonardo da Vinci klasszikus rajzának az állását kell leutánozni,

széttárt karokkal, terpeszállásban, - jegyeztem meg.

- Pontosan. Az ötágú csillag az asztrális világ szimbóluma, valamint az emberi

tudatosság átalakulásáé, amint az öt mostani érzékszerv helyett az öt felsőbb érzékhez fordul.

- Miben különbözik az ötágú csillag nyújtotta védelem attól a tojás alakú fehér

ragyogástól, amit meditáció közben képzelünk magunk köré? - kérdezte Chrysanthos.

- Az ötágú csillag sokkal szilárdabb. Ha egyszer megteremtetted magad köré, semmi,

ismétlem, semmi negatív nem érinthet meg. Az egyetlen dolog, ami még az ötágú csillag

erején is túltesz, az a hatágú csillag, de azok, akik már ennek is mesterei, csak jótettekre

képesek, csak szeretetet sugároznak magukból. Értitek?

- Tehát az ötágú csillag technikáját akár gonosz szándékú emberek is elsajátíthatják? -

ötlött fel bennem a kérdés.

- Igen, - felelte Kostas, - csakhogy negatív célzattal anapodoszt, egy feje tetejére

állított ötágú csillagot fognak alkotni, ami Lucifernek a jelképe. I la azonban az Igazság

Keresője magára öltötte a jó állású ötágú csillag védőburkát, már semmilyen negatív gondolat

vagy érzelmi hatás nem érheti.

- Ha jól értem, azt mondod, hogy bárki, aki megfelelő módon alkalmazza az ötágú

csillagot, az védőburkot von maga köré, óvó erőket idéz meg.

- Természetesen. Az ötágú csillag megrajzolása nem más, mint egyfajta szellemiség

megidézése.

- Vajon csukott szemmel érdemes magunk köré rajzolni? - töprengtem hangosan.

Úgy képzeled el, ahogy neked tetszik, - válaszolta Kostas, majd lassú mozdulatokkal elkezdte

lépésről lépésre bemutatni, hogyan is alkossuk meg magunk köré a csillagot, ezt a mentális

talizmánt.

Egy padra tette le a pipáját, és körülnézett, jár-e valaki rajtunk kívül a sétányon. Biztos

akart lenni abban, hogy egyetlen avatatlan szempár sem mered ránk a távolból, azt kémlelve,

miféle furcsa mozdulatokat teszünk, miközben próbáljuk elsajátítani ezt a lelkünk és

szellemünk védelmére szolgáló mentális technikát.

Senki sem volt látótávolságban, Kostas szembefordult hát a tengerrel és a kelő

Holddal. Terpeszbe állt, bal karját oldalra nyújtotta, jobbját pedig egyenesen fölfelé. Pár

pillanatig így állt mozdulatlanul - arra várt, hogy kövessük mozdulatait.

- Kezdjük a csillag legfelső csúcsával, a jobb kéz ujjhegyénél! Kössétek össze azt a

pontot egy egyenessel a jobb lábfejetekig. Megvan?

Kissé esetlenül próbáltuk követni utasításait.

- Most a jobb lábfejetektől induljatok el gondolatban fölfelé a bal kéz ujjhegyeinek

irányába, majd a bal kézfejtől a karok vonalában a jobb kézfejig. Feszítsétek meg a

kezeiteket!

Most kössétek össze a jobb kezeteknél lévő pontot a csillag bal lábatoknál található

csúcsával, onnan pedig induljatok el ismét fölfelé, egészen a fejetek fölé, a kiindulópontig.

Ezzel gondolatilag megalkottátok az ötágú csillagot, - fejezte be Kostas, és ellazította tagjait.

- Csináljátok csak meg még egyszer-kétszer! - vezényelt nekünk. Pár próbálkozás után

Chrysanthos és én is úgy éreztük, biztonsággal elsajátítottuk az ötágú csillag rajzolásának

technikáját, levédve ezzel magunkat. Kostas hozzáfűzte, hogy a gyakorlathoz legközelebb

már nem szükséges felállnunk: - Elég, ha gondolatban követitek végtagjaitok mozgását, és

mentálisan teremtitek meg az ötágú csillagot. Különben még félreértenének titeket, és

mindenféle kellemetlen következménnyel kellene számolnotok, - magyarázta mosolyogva.

- Egyáltalán, muszály gondolatban vonalakat húzogatnunk? Nem elég, ha egyszerűen

csak beleképzeljük magunkat egy kész ötágú csillagba? - kérdeztem.

- Nem, nem elég. Az ötágú csillag védőburka éppen a megrajzolásával aktivizálódik. I

la csak beleképzeled magad, az még semmit

sem ér. De ha újra és újra megrajzolva életre kelted ezt az óvó elementált - mert ugye, mi

mást is teremt ezáltal az ember, ha nem egy elementált?! -, azzal energiával töltőd fel a lényét,

megerősíted őt. S ha ezzel megvagy, már elég, ha csak a figyelmedet rá irányítod, és ő abban

a pillanatban rendelkezésedre áll védelmével.

Eszembe jutott, hogy ezek szerint a színházban nem megfelelően alkalmaztam a

technikát, mert nem rajzoltam meg az ötágú csillagot, csak beleképzeltem magam egynek a

belsejébe. Kostas megnyugtatott, mondván, hogy mivel vele voltunk, ezért egyébként sem

kellett tartanunk semmiféle démoni szörnyeteg esetleges jelenlététől.

- Különben is, az Igazság Keresői automatikus védelem alatt állnak, - tette még hozzá

biztatólag. - De ha valaha is szembe találnátok magatokat egy anapodosszal, egy feje tetejére

állított ötágú csillaggal, akkor jobban teszitek, ha azonnal levéditek magatokat! így még a

luciferi ellenerő sem lehet hatással rátok.

- Hogy lehetséges ez? - furcsálltam a dolgot.

- Az egyik csillag magába zárja a másikat, így, - azzal Kostas behajlított ujjakkal

összekulcsolta a két kezét. - A helyes állású ötágú csillag felborítja az anapodoszt, és

semlegesíti annak erejét.

Megkértem Kostast, hogy magyarázza el bővebben, milyen veszélyek ellen véd az

ötágú csillag. Készséggel ecsetelte, hogy bármilyen asztrális fenyegetés ér minket - például

tudatos álmodás közben egy negatív rezgéssel találkozunk a leghatásosabb védelmünk az

ötágú csillag lehet. - Ha pedig bármilyen formában, akár csak egy látomásban is, az

anapodosz szimbólumával szembesülnétek, gondolatban rajzoljátok magatok köré a helyes

állású ötágú csillagot. Még akkor is, ha - mint mondtam - az Igazság Keresőiként

mindenképpen védve vagytok.

- Ezek a védő mechanizmusok az Igazság Keresőinek is fontosak, - folytatta Kostas, -

81

hiszen amikor elkezdjük felnyitni asztrális energiaközpontjainkat, vagyis csakráink szirmait,

akkor készen kell állnunk önmagunk megvédésére a más dimenziókból érkező ártalmas

behatásokkal szemben.

Kostas ismételten megjegyezte, hogy a csakraszirmok csukott állapotban egyfajta

eredendő védelmet biztosítanak; „erős vár a mi testünk” - hogy a szavait idézzem. Ha azonban

felkészületlenül nyitjuk meg asztrális energiaközpontjainkat, mielőtt még uralni tudnánk

gondolatainkat és érzelmeinket, ezzel olyan negatív rezgéseknek és elementáloknak adunk

utat, amelyek könnyedén megzavarhatják és felboríthatják lelki és szellemi egyensúlyunkat.

Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, hogy már elmúlt

kilenc óra - több mint egy órája őgyelegtünk fel-alá a tengerparton. Búcsút intettem hát

Kostasnak és Chrysant- hosnak, és sietősen hazafelé vettem az utam.

Másnap reggel Daskaloshoz hajtottam, és beszámoltam neki a macedón varázslóval

esett kalandunkról. Daskalos dőlt a nevetéstől.

- Abból, amit elmondtál, arra következtetek, hogy a fickónak vannak képességei, csak

nem a leghelyesebb módon alkalmazza azokat, - mondta. Majd felelevenítette emlékeit egy

régi ismerőséről, Tahram Beyről, a jógi-mesterként tisztelt szufi mágusról.

- Amikor Tahram Bey Ciprusra érkezett, rögtön felismertem, hogy hatalmas szellemi

erővel rendelkezik. Azt állította magáról, hogy bár képes lenne azt láttatni a közönségével,

amit csak akar, de mégsem így akarta elkápráztatni őket, hanem egy igazi és eredeti

mutatvánnyal. „Csak egy dolgot kérek,” - figyelmeztette a publikumot, - „hogy maradjanak

teljes csendben, mert különben az életemmel játszom.” Arról volt szó ugyanis, hogy egyfajta

különleges transzállapotba mélyedt, amiről a mai hipnózis-terapeuták még csak nem is

hallottak. Ebben az állapotban aztán a közönség késekkel szurkálhatta őt, semmi sem történt

vele. Még rá is lőhettek egy pisztolyból, az sem ártott neki - a golyó egyszerűen áthatolt a tes-

tén anélkül, hogy Tahram belehalt volna a lövésbe. Előadásaival Európa-szerte

megdöbbentette az orvos-társadalmat. Hiába döf- ködték „halálra”, amint kihúzták testéből a

késeket, a sebek maguktól behegedtek rajta.

- Hihetetlenül hangzik! - jegyeztem meg, ugyanakkor mégsem soroltam Daskalos

beszámolóját a képtelen ostobaságok közé - mint tettem volna azt pár évvel korábban -, annál

is inkább, mert eszembe jutott egyik meghatározó olvasmányélményem, John Ful- ler minden

kétséget kizáróan dokumentált tanulmánya egy brazil csodadoktorról, bizonyos Arigóról, a

„rozsdás késes műtős”-ről.

- Hogy csinálta ezt Tahram Bey? - kérdeztem kíváncsian.

- Megtanulta olyan ritkává tenni az éterikus mását, hogy félig dematerializálta a testét.

A kések így akadálytalanul hatolhattak belé, anélkül, hogy megsértették volna a húsát vagy a

csontjait. A durva anyagnak megszűnt az ellenállása, ezért nem keletkeztek rajta sebek sem.

Egyszerűen mihelyst a késeket kihúzták belőle, sejteinek összetartó ereje, kohéziója ismét

normalizálódott. (Daskalos összeérintette a két tenyerét, hogy szavait még érzékletesebbé

tegye.) Tahram Bey tehát effélékre volt képes. És mondom, mindig figyelmeztette a

közönségét, hogy maradjanak teljes csendben, mert amit csinál, az életveszélyes.

- Te is képes lennél ilyen mutatványra? - kérdeztem Daskalost félig viccelődve. - De

komolyan, meg tudnád ritkítani tested szöveteit annyira, hogy nem ártanának a késszúrások

vagy a lövedékek?

- Nem, erre nem lennék képes. Soha nem foglalkoztam ezzel a fakír-technikával. De

mivel egyébiránt dolgozom a test szöveteivel, ezért ha elég időt szántam volna a gyakorlásra,

elsajátíthattam volna ezt a képességet is. De mi értelme lett volna, mondd? Nekem más a

szakterületem, más a munkám,” - fejezte be az eszmefuttatást kuncogva Daskalos.

- És mi történt Tahram Beyjel? - kérdeztem.

Daskalos arca hirtelen elkomorult. - Szerencséden, az egyik mutatványa közben életét

vesztette, - sóhajtott nagyot. - Különleges t ranszállapotában volt, teste teleszúrkálva késekkel,

és akkor következett a pisztolylövés, de valami idióta hangtompító nélkül tüzelt.

ahram Bey kizökkent a transzból, és ott helyben elvérzett a testen keletkezett sebekből. Sejtjei

összetömörültek eredeti sűrűségű állapotukba, még mielőtt a késeket kihúzhatták volna

belőle.

- Ezek szerint l ahram nem démoni segítséggel művelt csodákat?

- Nem, egyáltalán nem! - ellenkezett Daskalos, és jelentőség- leljesen felemelte

mutatóujját, hogy még az efféle gyanú árnyékát is elhessegesse. - l ahram Bey jó ember volt.

Egyéni erőfeszítései revén szerezte meg csodás képességeit. Különben is, egy adott szellemi

teljesítmény elérésére mindig több felkészülési módszer létezik. Kétszer is volt szerencsém

látni őt mutatvány közben, megszerettem és tiszteltem őt a képességeiért. Nagyon

elszomorított

agikus halálának híre. Valódi angyal volt az az ember! Azért dolgozott, hogy mutatványaival

oktasson és felhívja a figyelmet - különösen az orvosi társadalom figyelmét - a tudat

hatalmára a test lelett. Az emberi tudás és tudatosság fejlődését szolgálta, nem a pénzszerzésre

vagy a hírnévre törekedett.

- Viszont a tegnapi mágusra, illetve limassoli előadására vissza térve, az illető a

mágiának egy eddig számomra is ismeretlen területére hívta fel a figyelmet, - jegyezte még

meg Daskalos ravaszkásan.

- Micsoda?

- Mindeddig azt hittem, hogy csak fehér és fekete mágia létezik. De ez a fickó

megmutatta, hogy van szőke mágia is! - fakadt ki Das- kalosból a hangos nevetés, és én sem

állhattam meg, hogy ne csatlakozzam hozzá.

Amikor aztán lecsillapodtunk, elmeséltem Daskalosnak, hogy a Szőke Mágus állítása

szerint fellépés előtt meditálni szokott, és magnetizmusával bevonja a közönségét.

- Talán ezzel a módszerrel láttatja a nézőkkel mindazt, ami valójában nem is történik

meg, - felelte Daskalos.

- Hogyan?

- Az ember képes kiterjeszteni az auráját, és megfelelően erős vi- zualizációs

képességgel objektív tényként azt láttatni bárkivel, amit valójában csak a tudatával teremt

meg és vetít ki elementális formában. Hívhatjuk akár egyfajta megtévesztésnek is.

- De hisz ez hihetetlen szellemi erőket igényel!

- Természetesen. Az efféle jelenségek is csak azt támasztják alá, amit a tudat

természetéről egyébként tanítunk, de igazad van, felesleges ezeket a képességeket ilyen

semmiségekre elpazarolni! Ugyan mi értelme a tudat szuperszubsztanciáit szájtáti nézőközön-

ség ámítására fecsérelni? Mennyivel bölcsebben tenné, ha gyógyítana, ahelyett, hogy azt

láttatja közönségével, hogy a beleit egy tálban mosogatja!

- Hogyan gyógyíthatna a képességeivel?

- Eloszlathatna például egy rákos daganatot. Elég erős vizualizációs képessége van

ahhoz, hogy ha a tudatában megteremtené a visszafejlődő tumor képét, azt el tudná ültetni

páciense képzeletében is. Én mondom neked, működne a dolog! Néha az önszuggesztióval is

csodákra képes az ember. Ha a betegnek lenne hozzá elég ereje, hogy azt vizualizálja,

felszívódik a daganata, az tényleg felszívódna! És ehelyett a Szőke Mágus a

szórakoztatóiparba öli a tehetségét, hogy hatalmas pénzeket kaszáljon... Micsoda idő- és

energiapocsékolás!

Persze hozzáteszem, - folytatta Daskalos némi töprengés után, - hogy az önszuggesztió

nem számít éppen hagyományos gyógyítási módszernek, úgyhogy mi, mint az Igazság

Keresői, igyekszünk kerülni azt.

- Mitől számít nem hagyományosnak? - érdeklődtem.

- Az önszuggesztiónak veszélyei is lehetnek, ha azt gyógyításra alkalmazzuk. Nem

veszi ugyanis figyelembe az emberi akaratot, ez pedig igencsak kívánatos lenne. A páciens

rendszeresen egyfajta fél- hipnotikus kábulatba juttatja önmagát, ahol az akarata csak nagyon

csekély szerepet játszik, ha játszik egyáltalán.

- Na és, kit érdekel ez, ha a beteg meggyógyul?

- Én mégis jobban kedvelem a meggyőzéses módszert a szuggesztiónál. Persze

előfordul, hogy jómagam is alkalmazom a szuggesztiót, de amikor csak lehetséges, igyekszem

a személyes meggyőzéshez folyamodni.

- Mi a különbség a kettő között a gyógyításban?

- A meggyőzés a másik ember akarati erejére épít. A szuggeszti- óval nem ez a

helyzet. Amikor egy beteg ellátogat hozzám, és én azt mondom neki: „Nézze, itt és itt a

probléma,” - azzal megérintem az adott területet és azt mondom neki, hogy most, tegyük fel,

eloszlatok a testében egy daganatot, akkor a beteget tudatosan bevonom a saját gyógyulási

folyamatába. Ha nem ezt tenném, ha a beteg nem akarná tudatosan a gyógyulást, akkor

fennállna a veszélye, hogy mihelyst eltávozik tőlem, a tünetei visszatérnek és a betegsége

előbb- utóbb ismét kiújul. Pia viszont sikerül meggyőznöm őt, feltámad a hite, és valóban

meggyógyul.

- Nekem ez is teljesen úgy hangzik, mintha szuggesztióról vagy onszuggesztióról

lenne szó, - vetettem ellen.

- Nem, ez meggyőzés. Az ember nem kényszeríthet hitre másokat, érted?

Daskalos, látván tanácstalanságomat, hosszabb magyarázatba fogott.

- Na, tisztázzuk ezt a dolgot! Tegyük fel, adva van egy barbár férj, aki veri a feleségét.

Az egyik kezelési módszer az lehetne, hogy teremtünk számára egy elementált, a következő

üzenettel: „Nem szép dolog bántani az asszonyt, kegyeden és önző tett ez, szokj le róla!” Ez

szuggesztió lenne, akár tud a dologról a férj, akár nem. De nem ez lenne a legcélravezetőbb

megoldás, hiszen az illető akaratlagosan nincs bevonva a változásba. Még az is

megtörténhetne, hogy olyan erős bűntudat ébred benne, hogy öngyilkosságot követ el.

- Ez esetben mi lenne hát a jobbik megoldás?

- Mindjárt rátérek. Amennyiben a közönséges rábeszélés, a tanácsadás nem működik,

a következőt tenném. Kilépnék a testemből, kivetítenék egy elementált és behatolnék a férj

testébe. Egybeolvadnék vele, átalakulnék övé, és gondolatban, ezúttal mint ő, azaz nem külön

személyiség, azt mondanám: „Soha többé nem v iselkedem ilyen brutálisan a feleségemmel,

ezért és ezért.” Aztán kilépnék belőle, és visszatérnék saját testembe. Ezáltal a férj nem

érzékelné, hogy a gondolat, a saját gondolata nem tőle származik, és aszerint cselekedne a

gyakorlatban is. A módszer lényege tehát, mint láthatod, abban rejlik, hogy nem vált ki

ellenreakciót. Ellenkező esetben, ha szuggesztíven ráerőszakolnál valamit a másik énjére

anélkül, hogy tudatosan eggyé váltál volna vele, az illető kényszernek élné meg a

szuggesztiót, nem lévén más választási lehetősége. Érted már, mi zajlik le egyik és másik

alkalommal?

- Úgy érzem, amit te meggyőzésnek neveztél, még erősebb kényszerítő hatással van az

emberre, mint a szuggesztió.

- Nem, nem, látom, még mindig nem egészen érted. A haladottabb láthatatlan segítők

éjjel-nappal ezzel a módszerrel dolgoznak. Felkeltik az ember akaraterejét. A változás igénye

így belülről fakad, nem külső ráhatásra. Az ember maga dönt, nem pedig külső kényszer

hatása alatt cselekszik.

Persze kérdezhetnéd, - folytatta Daskalos, - hogy mennyire kellemes vajon belemászni

egy másik emberbe, ráadásul egy beteg emberbe? Eggyé válni vele és az egység pillanatában

mindazt átélni, amit ő is átél? Nos, bevallom, nem valami kellemes! - tört elő Daskalosból a

sóhaj, és jelentőségteljesen a térdemre csapott. - De hát mit tegyünk? Ha valaki fuldoklik a

pöcegödörben, hát nem utánaugranál te is, hogy megpróbáld kirángatni, még ha közben te

magad is szaros leszel? F'n be szoktam ugrani. Aztán amikor sikeresen kimásztunk a

slamasztikából, veszek egy forró fürdőt, és annyi. Megtisztulok.

- Ezek szerint azért ennek a módszernek is vannak hátulütői!

- De még mennyire! Nagyon erősnek kell lenni hozzá, és tudni kell, mit csinál az

ember! Ellenkező esetben - húzta fel a szemöldökét Daskalos, - könnyedén a másik hatása alá

kerülhetünk. Ha csak egy szemernyit is megvan bennünk a hajlandóság a másik problémájára,

azt könnyedén átvehetjük magunkra. Mindig is mondtam, hogy a lelkiállapot még súlyosabb

fertőzést okozhat, mint a legádázabb vírus! Ha az ember nincs tökéletesen tudatában a

tetteinek, akkor azt kockáztatja, hogy ráhangolódva a másik rezgéseire, ott ragad azon a

szinten.

- Daskalos hátradőlt karosszékében, és kezeit összekulcsolta a hasán. - Furcsa, -

jegyezte meg némi hallgatás után, - de a társadalomban is lépten-nyomon ezzel találkozunk,

nem? Nagyon-nagyon óvatosnak kell lennünk, amikor efféle ügyekbe ártjuk magunkat!

- Ezzel azt akarod mondani, hogy afféle spirituális képességeket, mint amilyennel a

Szőke Mágus is rendelkezik, elvileg bárki elsajátíthat anélkül, hogy szellemileg különösebben

fejlett lenne?

- Ez így van, - bólogatott Daskalos. - Ezek a tudással járó veszélyek. Merthogy a tudás

mindaddig veszélyes, míg az ember meg nem szabadult az egoizmusától. Ezért is

ragaszkodom a folytonos önelemzéshez, a gondolatok és érzelmek állandó uralásához. Gyö-

kerestől ki kell irtani az egoizmust, - magyarázta Daskalos sugárzó szemekkel, hogy a kezei is

ökölbe szorultak, - s akkor az ember Szellem-énje veszi át az irányítást, akinek sem pénzre,

sem dicsőségre nincs szüksége ahhoz, hogy Isteni Akaratként megnyilvánítsa önmagát, és

szolgálatára legyen a többi emberi lénynek!

Heves felindulása után Daskalos elhallgatott pár percre. Majd egyszer csak előrehajolt

a székében, és átható pillantását rám szegezve fojtott hangon azt kérdezte: - Nem gondolod,

hogy itt az ideje kávéznunk egyet?

Nevetgélve mentem ki a konyhába, hogy lefőzzek két adag török kávét. Lám csak,

még Daskalosnak is van gyengéje! Igaz, arra kért, hogy az övét gyengére csináljam, mert az

orvosa szigorú koffein- adag-csökkentést írt elő neki.

Valamivel később, ahogy élvezettel szürcsöltük feketénket, Das- kalosban

felelevenedtek a szigetre látogató mágusokkal kapcsolatos fiatalkori élményei.

- Emlékszem, volt az a hipnotizőr, akit apám meghívott hozzánk vacsorára. Alig

múltam tízéves akkoriban. Főbb vendég is érkezett egyszerre, és a varázsló meg akarta

csillogtatni előttük a képességeit. Megkérdezte tőlem, hogy vállalkoznék-e a szerepre, azaz

hogy hipnotizálhatna-e engem. Beleegyeztem. Erre elővett egy ingát, én meg úgy tettem, mint

aki hipnózisba esik, de valójában szép csendben én vetítettem ki rá a hipnózis elementáljait.

Egy szempillantás alatt elszenderedett. Akkor kimentem a konyhába, és egy nagy fej vö-

röshagymával tértem vissza. Átnyújtottam neki, és azt mondtam róla, hogy ízletes alma.

Boldogan befalta az egészet. Amikor aztán magához tért, semmire sem emlékezett a

történtekből, és újra csak az ingája után nyúlt, hogy folytassa hipnotizálásomat. A szobában

egyszerre mindenkiből kirobbant a nevetés, - fejezte be a történetet Daskalos, és az ő teste is

megrázkódott a kacagástól, úgy csóválta a fejét.

- Kedélyes beszélgetésünk itt hirtelen félbeszakadt - a verandán közeledő léptek zaja

hallatszott, és már kopogtattak is a bejárati ajtón.

Intettem Daskalosnak, hogy maradjon csak, és már mentem is, hogy magam nyissak ajtót a

látogatónak. Kgy harmincas évei végén járó, de kifejezetten szemrevaló szőke nő állt előttem,

és tört angolsággal azt tudakolta, itthon találja-e Daskalost. Beljebb invitáltam, s míg helyet

foglalt az előszobában, röviden előadta a problémáját. Mint kiderült, norvég származású

művésznő volt, aki egy ciprusi görög férfihez ment feleségül, akivel Paphosban telepedtek le.

Rövid habozás után, ahogy kezdeti feszültsége oldódni kezdett, kibökte, hogy tulajdonképpen

a barátai beszélték rá, hogy keresse fel Daskalost, aki biztosan tud felvilágosítással szolgálni

elveszett kutyusa hollétét illetően. Próbáltam megőrizni higgadtságomat, és komolyságot

erőltetni az arcomra, úgy léptem be a másik szobába, hogy tolmácsoljam Daskalosnak a nem

mindennapi kérést. Átsétált velem az előszobába.

- Kedvesem, - fordult a nőhöz, és a kezeit tördelte, - effélékkel nem nagyon szoktam

foglalkozni. Nem tartozik kifejezetten a szakterületemhez. De ha akarja, a vállát

rendbeszedhetem.

A norvég hölgy szemei elkerekedtek, és a teste egy pillanatra megfeszült, ahogy

ráeszmélt, hogy ez a vadidegen egy szempillantás alatt felismerte jobb vállának krónikus

betegségét, amit eleddig hiába kezeltetett. Zavartan hebegett-habogott valamit, hogy ő nem is

tudja, nem ismeri igazán Daskalost, neki csak azt mondták, hogy ő elő tud keríteni elveszett

dolgokat, például kutyusokat. Bátorító pillantásaim hatására végül mégiscsak erőt vett magán,

és követte Daskalost a nappaliba.

- Vegye le a blúzát, - vetette oda könnyedén Daskalos, és kezeivel céltalanul a

semmibe intett. A nő kétségbeesett szemekkel meredt rám, nem tudta, mitévő legyen. „De

alatta nincs rajtam semmi...” - súgta oda nekem félénken. Biztosítottam róla, hogy ez nem

probléma, és kisiettem a szobából. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, még mindig

azzal küszködtem, hogy elfojtsam feltörni készülő nevetésemet.

Húsz perc telt el, mire Daskalos újra kinyitotta a nappali ajtaját, és diadalittasan

kilépett a szobából. „Áldott legyen ez a pillanat!” - mondta széles mosollyal az ajkain. A

norvég nő követte őt, de az ő arcán még mindig a zavarodottság tükröződött, maga sem értet-

te, mi történt vele az imént. Fel-alá mozgatta a karját, a vállát körözte, és szemlátomást alig

hitt a gyógyulásában. Mint mondta, ilyen mozdulatokra évek óta nem volt már képes.

Köszönetet mondott Daskalosnak, és sietősen távozott. Daskalos csak nevetett, és a fejét

rázta, ahogy előadta a történteket: - Különös utakon vezetgeti az embereket a Szent Szellem!

Van, aki úgy jön ide, hogy ég a vágytól, hogy meggyógyulhasson, tele van hittel és

reménnyel, mégsem történik semmi. Ez a nő meg csak betéved ide a kutyáját keresve, és

azonnal meggyógyul.

- És mivel magyarázod ezt? - kíváncsiskodtam.

- Istent kérdezd, - lelelte Daskalos, és ártatlanul vonogatta a vállát, - falán a nő

életében most jött el az ideje a felébredésnek. Falán ez a tapasztalat vet majd fel benne

bizonyos kérdéseket, és indítja el őt a tudás ösvényén, az igazság keresésének útján.

- Bárcsak én is képes lennék úgy betegeket gyógyítani, ahogy te, - sóhajtottam fel,

hogy magam is meglepődtem, milyen komolyan hangzottak szavaim.

- Kyriaco, - szólalt meg Daskalos megfontoltan, és a nyomaték kedvéért megragadta a

két karomat, - az életben nem az a fontos, hogy mindenki felé a kezünket nyújtsuk és

meggyógyítsuk őket, hanem hogy segítsünk az embereknek kifejleszteni a tudatosságukat. Ez

a mi igazi küldetésünk! Ha engedély van a gyógyulásra itt, a durva anyagi síkon, az előbb-

utóbb magától is bekövetkezik. A közbejlárásunk nélkül talán hosszabb időbe telne, de

végeredményben mégiscsak a Szent Szellem az, aki végrehajtja a csodát, nem mi magunk.

Amit mi tehetünk, az az, hogy segítünk kimozdítani az embereket közönyös állapotukból, és

ráébresztjük őket, hogy mostantól tudatosan induljanak el önmaguk felfedezésének útján.

Végül is valamennyi emberi lény azért született erre a világra, a polaritás világába, hogy itt

kezdje meg tanulmányait. Nekünk, az Igazság Keresőinek tehát az a küldetésünk, hogy

magunkat és másokat is segítsünk leiébredni a tudatlanság és a nemtörődömség kábulatából.

Egy pillanatra szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy sírva fakadjam.

Daskalos szavai a szívem legmélyéig hatoltak. Foglalkozásomból és írói vénámból fakadóan,

mint a témában érintett, hirtelen páratlan céltudatosság érzése ömlött végig rajtam.

Amikor visszatértünk a nappaliba, és újra kényelembe helyeztük magunkat, Daskalos

ott folytatta, ahol látogatója érkezése előtt abbahagyta: mágusokkal és csodabogarakkal teli

ifjúsága emlékeit idézte fel.

- Annak idején volt egy híres német médium, bizonyos Hansen, iki a régi nicosiai

Varázs Színház színpadán lépett fel. Ha jól tudom, később Hitler kivégeztette, mert nem volt

hajlandó együttműködni a nácikkal. Nos, apám egy alkalommal magával vitt, így magam is

szemtanúja lehettem varázslatainak. A második sorban ültünk. Hansen kiszúrt engem, azt

mondta, az aurám alapján, és megkérdezte, lenne-e kedvem résztvenni az egyik

műsorszámban. Bár apámnak nem nagyon tetszett az ötlet, én örömest vállalkoztam a dologra.

A színpadon a német médium átadott nekem egy arany ékszert, amit a közönség soraiban ülő

egyik nézőtől kért el, és azt mondta, próbáljam a tenyeremmel érezni a tárgyat. Azután elvette

tőlem a nyakéket, és egy Nicosiától hét-nyolc kilométerre lévő olajfaligetben -

Chrysospiliodssa közelében, a Szent Szűznek szentelt barlangszentély szomszédságában - egy

fa tetejére varázsolta azt. En mit sem tudtam a nyakék hollétéről, arról, hogy Hansen hova

tüntette azt. Akkor bekötözte a szememet, és egy pártatlan néző társaságában, aki azt volt

hivatott tanúsítani, hogy nem történik csalás, taxiba szálltunk.

- És mi történt?

- Bekötözött szemmel én irányítottam a taxist, pontosan arra a helyre, ahol az ékszer el

volt rejtve.

- Nem is csoda hát, - fakadtam nevetésre, - hogy boldog-boldogtalan téged keres meg,

ha elveszett a kiskutyája!

Daskalos azonban komoly maradt, és megjegyezte, hogy ezeknek a gyermekkori

élményeknek a hatására tudatosodott benne, hogy elüt korosztálya többi tagjától.

Rámutattam, hogy a történet, amit épp az imént mesélt el, nekem is eszembe juttatott egy

kísérletet, amit két amerikai fizikus, Russell I arg és Harold Puthoff végzett el: ellenőrzött

körülmények között igazolták néhány médium különleges képességeit. Eredményeikből

könyvet is írtak, A tudat határai - szellemi képességek a tudomány tükrében címmel.

Daskalos erre elismételte, amit már annyiszor hangoztatott nekem, nevezetesen, hogy jó ideje

túl van már azon, hogy szellemi jelenségek háttere, vagy elveszett tárgyak után kutasson -

mint tette azt még gyermekkorában. Mestere, Yohannan atya világosan megmutta neki, mi a

tennivalója: embertársainak gyógyításán kívül másra nem érdemes vesztegetnie képességeit.

Negyedik fejezet

A valóság és ami belőle felfogható

Daskalosszal folytatott társalgásunkat újabb kopogtatás szakította télbe. Az a

kívánsága, hogy háza állandóan, az év minden napján, minden órában nyitva álljon a

segítségére szorulók előtt, kezdett egyre kivihetedenebbé válni, ahogy népszerűsége

rohamosan terjedt.

A most érkezett indiai családot azonban Daskalos kitörő lelkesedéssel fogadta. Széles

mosollyal és a szokásos hindu meghajlással üdvözölték egymást, úgy vezette be vendégeit a

nappaliba. Kedélyes hangulatából és a látogatók viselkedéséből arra következtettem, hogy

nem először járnak Daskalosnál. Aztán eszembe jutott, hogy Kostas korábban említette már,

hogy van egy indiai család, akik időről időre Daskaloshoz járnak szellemi tanácsadásra.

Ahogy ő mondta, annak idején Daskalos érttette meg velük, hogy az evolúció nem az állati

létformától halad az emberi felé, fordítva pedig még kevésbé igaz a dolog, még akkor sem, ha

néhány keleti szekta tévesen ezt híreszteli. Daskalosnak sikerült józan észérvekkel meggyőzni

őket, hogy amennyiben egy Szent Monász sugárzása az Ember Ideáján halad keresztül, akkor

az ezáltal keletkező lény, mint egyedi archetipikus forma, a számára legmegfelelőbb evolú-

ciós úton indul el. Elképzelhetetlen hát, hogy egy emberi lény valaha is egy állatból alakult

volna ki, mint ahogy az is képtelenség, hogy egy emberi lény valaha is állati, a Szent Szellem

által felügyelt és kormányzott létállapotba süllyedjen vissza. Annak idején, amikor a témát

megvitattam Kostasszal, megemlítettem, hogy Szókratész másként tanított minderről; az

egyik ránk maradt dialógus szerint az ókori görög bölcs azt állította, hogy ésszerű azt fel-

tételezni, miszerint a jó és igaz ember következő inkarnációjában is emberként fog

megszületni, ugyanakkor a rossz és igazságtalan legközelebb állati testbe kényszerül majd -

mintegy isteni büntetésként azért, amiért letért a számára kijelölt útról. Kostas egy

vállrándítással intézte el a dolgot, és tökéletes magabiztossággal jelentette ki, hogy bár

Szókratész nagy tanító volt ugyan, de valószínűleg mégsem látott a misztériumok legmélyére,

s ebből fakadhatott téves következtetése.

Daskalos bemutatott vendégeinek. Az apa ötvenes évei elején járó, láthatóan

kicsattanó egészségnek örvendő, beszédes férfi volt, az Indiai Nagykövetség munkatársa.

Hagyományos viseletbe öltözött középkorú felesége sem volt éppen az a zárkózott típus. Ter-

metre egyikük sem volt túl magas, a feleségnek pedig a szári alól ki-kivillantak gömbölyded

tagjai. Két gyermekük kísérte el őket: egy csinos, húsz éves, csillogó szemű leányzó, aki

Londonból érkezett nyári vakációra a szigetre, és egy pár évvel fiatalabb fiú, aki éppen az

Egyesült Államokba készült, hogy ott kezdje meg egyetemi tanulmányait. A kölcsönös

üdvözlések után az apa előrukkolt jövetelük céljával.

- Azért látogattunk el hozzád, kedves Daskale, - komolyodott el beszéd közben, - hogy

a tanácsodat kérjük egy nagy horderejű családi ügyben.

- Csupa fül vagyok, - válaszolta Daskalos, és intett, hogy nyugodtan érezzék magukat

otthon.

Kényelembe helyeztük hát magunkat - megengedték, hogy én is maradjak -, és a

látogatók mesélni kezdtek. Amerikában tanuló, utolsó vizsgái letételére készülő, kereskedelmi

főiskolás idősebb lányuk kezét megkérte egy sikeres és gazdag indiai mérnök, aki az Egyesült

Államokban telepedett le. A lány mindez ideig ellenállt szülei nyomásának, és tiltakozott a

tervezett házasság ellen - cseppet sem érdekelte a kiszemelt kérő. Daskalos gondolkodás

nélkül közbevágott, és megjegyezte, a szülők jól tennék, ha tiszteletben tartanák lányuk

kívánságát.

- Úgy érted, nem kellene erőltetnünk a házasságot? - kérdezte az apa, akit láthatóan

meglepett Daskalos hirtelen reakciója.

- De nem ám! - válaszolt Daskalos nyomatékosan, és szemeit rávillantotta a szülőkre,

akiknek ettől menten lehervadt arcukról a mosoly. A gyerekek ugyanakkor felderültek - a

leányzó nem tudta eltitkolni örömét, és szélesen elmosolyodott.

- Na de Daskale, - emelte fel a hangját az anya, - már megvolt az eljegyzési vacsora, és

mi odaígértük a lányunk kezét. Becsületszavunkat adtuk, és elfogadtuk a férfi ajánlatát. 1 la

látnád, mennyire rajong a lányunkért! Hogy mondhatnánk most mégis nemet neki? Attól

tartok, ha közölnénk vele, hogy meggondoltuk magunkat, még öngyilkosságot követne el.

Mitévők legyünk hát?

Pár pillanatra súlyos csend ülte meg a szobát, majd Daskalos szólalt meg: - Van egy

fényképetek a kérőről?

- igen, igen, itt van valahol, - kezdett idegesen kotorászni pénztárcájában az anya, és

előhúzott egy családi fotót.

- Jaj, Uram Isten! - sopánkodott Daskalos a férj-jelölt láttán, és olyan teátrális grimaszt

vágott, hogy alig bírtam visszafojtani kirobbanni készülő kacagásomat.

- Szűz anyám, ezt komolyan gondoltátok? Hadd kérdezzek valamit! El tudnátok

képzelni, hogy a lányotok mostantól minden reggel emellett a férfi mellett ébredjen, és

elnézze, hogy horkol mellette?

Az anyát nyilvánvalóan váratlanul érte Daskalos őszinte kérdése, mert kényelmedenül

fészkelődni kezdett, de egy szó nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Daskalos nekem is

odanyújtotta a fényképet. Rögtön megértettem, mire célzott.

- Daskale, attól tartok, nem érted a helyzetet, - erősködött az apa.

Nálunk Indiában mások a szokások, és egyébként sem vagyunk

olyan jóképűek, mint az európaiak.

- Badarság! - fakadt ki Daskalosból. - Csak nézz rá a lányodra, meg a feleségedre!

Vagy itt van ez a jóvágású ifjú legény, a fiad! És neked sem kell éppenséggel panaszkodnod a

külsődre.

Az apa arcán elégedett mosoly suhant át.

- Hát nem érted, Daskale?! - ellenkezett még mindig az anya. -Jó, lehet, hogy ez a férfi

nem a legszebb, de olyan jó szíve van!

- Na ide hallgassatok! - fordította komolyra a szót Daskalos. - Ha a lányotoknak nem

lenne kifogása kérője külsejét illetően, és oda- adóan törődne vele, akkor örömmel adnám

áldásomat a házasságukra. De a lányotok kézzel-lábbal tiltakozik a férfi ellen. Gyermeketek

boldogsága és jóléte érdekében azt tanácsolom nektek, hogy ne erőszakoljatok rá olyasmit,

amihez semmi kedve. És őszintén szólva, - folytatta Daskalos, és ravaszkás mosolyra görbült

a szája, - a lányotok helyében én is inkább olyan férfire vágynék, akihez fizikálisán is

vonzódom, még ha egyébként nem is a legtökéletesebb.

- Ennyi elég is, - jelentette ki határozottan az apa. - Az ügyet ezennel lezártnak

tekintjük. Nem kényszerítjük házasságba a lányunkat!

Felesége ugyan nem lelkesedett túlságosan, de meghajolt párja döntése előtt. A

gyerekek viszont ragyogtak a boldogságtól. Daskalos később elmesélte még nekem, mennyire

örült, hogy sikerült megakadályoznia egy kényszerű házasságot, megmenekítve ezzel az

indiai lányt a keserűségtől.

Kora délután volt, amikor elköszöntem, és elhagytam Daskalos házát. Hazahajtottam,

és igyekeztem néhány órácskára félrevonulni, hogy bepótoljam elmaradásomat a jegyzetelés

terén. Bevallom, elég nehezen ment, egy olyan társadalomban, ahol a magánélet fogalma mint

olyan tökéletesen ismeretlennek számított. Házunkban ismerősök és ismeretlenek,

szomszédok, barátok és rég nem látott hozzátartozók váltották egymást folyamatosan, csak

hogy pár jó szót váltsanak velünk politikáról, Daskalosról, vagy bármiről, ami módot adott

nekik a társas érintkezésre. Mivel jómagam is ebből a kultúrából nőttem ki, így általában

könnyedén áldozatul estem a helyi szokásoknak, úgyhogy ezúttal külön erőfeszítésre volt

szükségem ahhoz, hogy tudatosságomat megőrizve visszautasítsam a hívatlan látogatók

közeledését, és csak az írógépemnek szenteljem magam. Másnap délutánra azt terveztem,

hogy részt veszek Kostas egyik limassoli csoportjának összejövetelén, és szerettem volna

rendbetenni készülő irományomat, mielőtt még elborítanának az egyre újabb és újabb

jegyzethalmok.

Meglepődve tapasztaltam, hogy maga a fájdalom segített a koncentrációmban és

figyelmem összpontosításában. Az az erős vágy, amivel lábam gyógyulását kívántam,

elnyomott bennem minden egyéb gondolatot. Elképzeltem, hogy lüktető, vibráló fehér fény

burkolja be a lábam, és közben azt üzentem magamnak, hogy reggelre tökéletesen rendbe

jövök és nyoma sem marad a fájdalmamnak. Hogy ezt követően mi is történt pontosan, azt

nem tudnám megmondani. Valószínűleg elaludtam, miközben arra a képre koncentráltam,

hogy lábam fehér fényárban úszik. Arra azonban még határozottan emlékszem, hogy mihelyst

mélyeket kezdtem lélegezni és tudatilag a gyakorlatra összpontosítottam, azonnal részleges

javulást éreztem, mintha csak valami varázsszer érte volna sajgó végtagom. Reggelre kelve

pedig kutya haja sem volt a lábamnak.

Késő estig dolgoztam, feleségem és a gyerekek már rég lefeküdtek. Mielőtt én is

aludni tértem volna, elhatároztam, hogy még sétálok egyet, és testileg-lelkileg felfrissítem

magam a hűs esti szélben. Ahogy visszatértem a házba, éles fájdalom nyilallt a jobb lábamba.

Nem értettem, mi történhetett hirtelen. Soha semmilyen problémám nem volt még a

lábaimmal. A fájdalom odáig fokozódott, hogy már szinte lépni sem bírtam, és percről percre

csak még rosz- szabb lett. Mintha valaki szándékosan ki akarta volna tépni a lábamat a

helyéből. Próbáltam bedörzsölni egy kis alkohollal, de hiába. A fájdalom annyira

elviselhetedenné vált, hogy a szemem is könnybe lábadt. Egy pillanatra átfutott az agyamon,

hogy talán örökre lebénulok, és már majdnem felébresztettem Emilyt, hogy vigyen kórházba.

De aztán meggondoltam magam. Erőlködve elvonszoltam magam az ágyig, és hanyatt dőltem

rajta. Csukott szemmel elkezdtem mélyeket lélegezni. Arra gondoltam, itt a nagyszerű alka-

lom, hogy a gyakorlatban is kipróbáljam végre Daskalos tanításait. \mint ez az ödet a

tudatomba fészkelte magát, valamivel már alább is hagyott a kétségbeesésem. Úgy

tekintettem a fájdalmamra, mint gy kihívás. Tudtam, hogy a vizualizáció hathatós lehet a

gyógyításvan, de nem voltam biztos benne, hogy megvan-e bennem a szükséges koncentráló

erő. Sebaj, most legalább tehetek egy próbát, gondoltam. Az is eszembe jutott, hogy nem egy

célratörő beteg, akiről az orvosok már lemondtak, gyógyította meg önmagát megfelelő

vizualizációk alkalmazásával. Hallottam hírét például olyan gyógyulásoknak, amikor rákos

betegek módszeresen bizonyos színeket vizualizálva pásztázták végig testük rendellenesen

elburjánzott szöveteit, és ezáltal teljesen kitisztították magukból a daganatot. Egy kisfiú pedig

úgy gyógyította meg magát, hogy PacMan-t vizualizálta, egy számítógépes játék figuráját, aki

egyenként felfalta rákos sejtjeit.

Másnap délután Limassolban találkoztam Kostasszal, és elmeséltem neki előző

éjszakai kalandomat. Csak mosolygott rajtam, és egy vállrándítással elintézte a dolgot: „Le

lett tesztelve szellemi fejlettsé- iíed.” Ezzel egyszer s mindenkorra lezártnak tekintette az

ügyet, én pedig azóta sem tudtam meg, mi baja volt a lábamnak. Igaz, már nem is nagyon

érdekelt. Azt azonban egy életre sikerült a tudatomba vésnem, hogy az öngyógyítás - illetve

általában a nem orvosi kezelés hatására bekövetkező gyógyulás - sikerének a kulcsa a minden

zavaró tényezőt kizáró, irányított koncentrációban és a gyógyulásba vetett megingathatatlan

hitben rejlik.

Egy könnyű vacsorát követően Kostasszal a város gyárnegyedébe hajtottam, heti

előadásának helyszínére. A termet egyik tanítványa, egy gyártulajdonos kisiparos ajánlotta fel

ideiglenesen az Igazság Keresői limassoli ágának gyűlései céljára, tekintettel a csoport

folyamatos bővülésére. A hallgatóság már rendszeresen meghaladta a hetven főt, úgyhogy

magánházak nappalijai már nem voltak alkalmasak a befogadásukra.

A kihalt gyárépület számomra meglehetősen képtelen helyszínnek tűnt bárminemű

spirituális gyűlés megtartására, de Kostast nem különösebben izgatta ez az apróság - bár a

környezet leginkább munkáspárti megmozdulások hangulatát idézte, szerinte az Igazság

Keresőinek is tökéletesen megfelelt. Sőt, még előnyt is kovácsolt a helyzetből, mondván,

hogy a munkaidő lejárta után, a bezárt gyár falai közt sorra kerülő összejövetel így legalább

mindenféle kíváncsiskodó zavaró jelenléte nélkül folyhat le.

A találkozó első negyvenöt percét Kostas szokás szerint egy különteremben töltötte,

ahol az őt személyesen felkeresőket gyógyította, vagy látta el aktuális tanácsokkal.

Tanítványai rendszeresen járultak hozzá barátaik, ismerőseik fényképével, hogy az alapján

diagnosztizálja és távkezelje őket, vagy kértek segítséget saját gyógyulásuk érdekében. Maga

az előadás akkor vette kezdetét, amikor az egyéni kezelésre várók sora elfogyott, és mindenki

helyet foglalt a külső teremben.

- Figyelmünket ma este a Valóságnak, és a Valóság megtapasztalható vagy felfogható

részének megkülönböztetésére fogjuk irányítani, - kezdte beszédét Kostas. - Mert mi is a

Valóság? Az emberek úton-útfélen használják ezt a kifejezést, mégis nagyon ritkán gondolnak

bele annak mélységes mély értelmébe...

Itt tartott egy rövidke hatásszünetet, hogy mindenkiben leülepedjen a kérdés. - Mint

azt már többször is hangoztattam, ha emlékeztek, a Valóság nem más, mint egy másik

kifejezés az Ab- szolútumra. A valóság maga az élet, mely törvényekben, okokban és

ideákban jut kifejeződésre. A valóság legbenső önvalónk, mint Szent Monász, azaz téren és

időn túli önmagunk. Ugyanakkor annak érdekében, hogy ezt a valóságot emberi értelemmel

képesek legyünk felfogni, először is annak kivetüléseit és megnyilvánulásait kell közelebbről

tanulmányoznunk.

- Pillanatnyilag két dolgot kell megkülönböztetnünk egymástól, a Valóságot, illetve

azt, ami ebből megérthető. Még egyszer, a Valóság maga a változatlan és örök Abszolútum,

mely az élet jelenségében nyilvánul meg.

Akár azt is mondhatnánk, hogy Isten maga az Elet. Igaz, ez az Elet nem azonos

azokkal az életjelenségekkel, amelyeket hétköznapi emberi tudattal is képesek vagyunk

felfogni. A nagybetűs Isteni Elet - tehát nem a belőle megnyilvánuló életjelenségek - túlmutat

a fogalmakon, mint ahogy a róla kialakított mentális képzetek sem elégségesek a

megértéséhez. Az Isteni Elet felfogására csak a Szent Monász, és annak kivetülése, tudatos

szellemi Rnünk lesz majd képes idővel, abban a pillanatban, amikor öntudatára ébredve, a

valóság életjelenségekben megnyilvánuló mivoltának minden korlátjától és megkötésétől

szabadon behatol az igazi V alóságba, önnön belsejébe, a Szellembe (Pneuma). És hadd em-

lékeztesselek titeket arra, hogy önvalónknak nemcsak az a része valóságos, amit Szent

Monásznak hívunk, hanem az a lélekrész is, amit szellemmel áthatunk. Ez alatt az embernek

azt a részét értem, ami alászállt az elkülönültség és a polaritás világaiba, hogy ott a karma

törvényének megfelelően újra és újra testet öltve tapasztalatokat szerezzen, s végül

visszatérjen eredetéhez. Amikor ez bekövetkezik, a Theózis pillanatában - amikor az ember

éntudatát megőrizve eggyé válik az Abszolútummal, azaz tudatára ébred Istennek és saját

isteni mivoltának -, akkor ismeri majd meg a Valóságot.

Kostas elhallgatott néhány másodpercre, és jellegzetes, átható tekintetével a

hallgatóságát fürkészte, vajon tanítványai felfogták-e mindazt, amit átadni igyekezett nekik.

Válaszolt pár kérdésre, majd lolytatta előadását.

- Na mármost, ahhoz, hogy az ember alkalomadtán tudomást szerezhessen a

Valóságról, először is a jelenségek világának vizsgálatára, a Valóság megismerhető

kifejeződéseire kell összpontosítania. Ciondosan tanulmányoznunk kell a Valóság kivetiiléseit

és hatásait. Márpedig ha a valóság törvények, okok és ideák együttese, .ikkor megismerhető

részei a Tudat kivetülései. Mint azt már máskor is hangoztattam, a Tudat az a

szuperszubsztancia, amit a Valóság arra használ, hogy általa megnyilvánítsa Önmagát. Em-

lékezzetek csak, hogy minden univerzum, beleértve a durva anyagi világot is, nem más, mint

a Tudat manifesztálódása.

- Ha jól értelek, Kosta, igazából azt akarod mondani, - szólt közbe valaki, - hogy a

Valóságból csupán a jelenségek világa megismerhető. Viszont mint eredendő ok, minden

jelenség hátterében a Valóság áll, még ha ez túl is mutat a hétköznapi értelem felfo-

góképességén, s ezért nem érthető.

- így van. De ne feledjétek, hogy az Abszolútum mint valóság túl van Önmaga

megnyilvánulási formáin, az okokon, a törvényeken és az ideákon is. Isten folyamatosan az

Örök jelenben meditál, s eközben okok, törvények és ideák képében juttatja kifejezésre

Önmagát. Ennek az isteni létállapotnak a leírására igazából nincsenek megfelelő szavaink.

- Nem mondhatnánk, - vetette fel Andros, egy harmincas évei végén járó építész, -

hogy ez az állapot megfelel egyfajta isteni álmodásnak?

- Nem! A Valóság szemszögéből ez az állítás egyenértékű lenne az istenkáromlással! -

tiltakozott hevesen Kostas, majd maga is elmosolyodott hirtelen támadt indulatán. - Bizonyos

keleti iskolák valóban tanítottak olyasmit, hogy a meditációjába mélyedt, Önmagában álmodó

Isten a Logosz által dinamikusan teremti, vetíti ki a különböző világegyetemeket. De

gondoljunk csak bele: egy álmodó Isten? - s hangjában leplezeden iróniával összevonta a

szemöldökét,

- Mint az Igazság Keresői, tudjuk, hogy álmodás során az ember a tudatalattiból, az

emlékekből merít már létező alapokat - beleértve a Kozmikus Emlékezetben rögzülteket is -, s

azokat ötvözi bizonyos módon. Ezt nevezzük álmodásnak. Ez azonban korántsem

egyenértékű azzal a létállapottal, amikor figyelmünket tudatosan irányítjuk rá valamire, és a l

udat erejénél fogva elmeditálunk az adott dolgon, mentális képeket teremtve ezáltal. Ez már

nem nevezhető álmodásnak; sokkal inkább hívnám tudatos, pozitív és célratörő munkának.

Ha kicsit is eltöprengünk ennek a kétféle állapotnak a mibenlétén, azonnal rájövünk,

hogy az önmagában létező Abszolútum nem álmodhat. Épp ellenkezőleg: kivetíti Önmagát, és

tervszerű, szupertudatos meditációval világokat teremt - ha gondoljátok, hívhatjuk isteni

gondolkodásnak is.

És van itt még egy jellegzetes hiba, amibe sokan beleesnek, amikor Isten természetére

próbálnak következtetni, - jegyezte meg Kostas feszülten figyelő hallgatóságának. - Azt

feltételezik, hogy mindenek oka egy mozdulatlan Isten. De Isten ott van minden ok mögött.

Tulajdonképpen az O isteni akarata az, ami okká válik. Isten maga nem egy az okok közül.

Egyelőre leginkább azt tanácsolnám, hogy ne próbáljunk materiális agyunk számára érthető

érveket támasztani, fogalmakat rendelni az Abszolútum mellé. Éppúgy eredménytelen

próbálkozás lenne, mint mentális képeket alkotva avagy meditációba mélyedve azt kutatni,

hogy milyen is valójában belső önvalónk mint Szent Monász.

- Rendben, de mit értsünk akkor Abszolútum és Szent Monász alatt? - kérdezte valaki

némileg zavarodottan, izgatott hangon.

- Képzeljétek azt, hogy mind az Abszolútum, mind ti magatok Szent Monászok

vagytok. Ne akarjátok a Valóságot szavakkal magyarázni, emberi fogalmakba zárni!

Többször utaltam már rá, hogy isteni gondolkodásmódja révén az Abszolútumnak

hatalmában áll megteremteni a Tudatot, azt a szuperszubsztanciát, amellyel és amin keresztül

aztán megalkotja a világegyetemeket. Az Abszolútum teremt. Vizsgáljuk meg ezt az egy

kifejezést! Vajon lehetséges-e a teremtés álmodás közben? Wagy a teremtés sokkal inkább az

isteni gondolkodásnak és meditációnak a terméke, mely az isteni Akarat, Hatalom és

Bölcsesség eredményeként valósul meg?

Megfigyelhetjük, hogy Földünkön az embernek nevezett cgyedek korlátozott

gondolkodásukkal is milyen csodálatos dolgok .ilkotására képesek. Ugyanakkor hogy is

hasonlíthatnánk össze az emberi intelligenciát az Abszolútum teremtő képzeletével?! Mégis,

az emberiség elmés találmányok sokaságát hozta már létre. Felmerül hát a kérdés:

előfordulhat-e, hogy az okozat nagyobb legyen, mint az őt kiváltó ok? Lehetséges-e, hogy ez

a csodaszámba menő dolgokat létrehozó, embernek nevezett teremtmény egy önmagánál

kisebb okból következően létezzen?

Kostas elhallgatott, hagyta, hogy ki-ki végiggondolhassa az elhangzottakat, majd újra

magához ragadta a szót: - Tekintsük .1 lapigazságnak a következőt: valaminek a kiváltó oka

sohasem lehet kisebb vagy gyengébb, mint maga az okozat.

Hallgassunk a józan eszünkre! Az emberiséget pusztán egyetlen kozmikus nap

választja el attól a kezdeti időszaktól, amikor még ősemberként barlangokban lakott, és

bunkóval a kezében rohangált i vadállatok után vagy elől. Az emberiség fejlettségét tekintve

mind .1 mai napig újszülött csecsemőállapotban van. Ugyanakkor mint szellemi lények - és

nem mint megmérgeződött jelenvaló személyiségek az emberek idővel biztosan megérnek

majd arra, hogy a teremtés minden szférájában - az anyagi létsíktól kezdve, az asztrális

világokon át, a mentális régiókig - kifejezésre juttassák önnön isteni éntudatukat.

- Milyen lesz akkor az emberiség évszázadok, vagy évezredek múlva? - tette fel a

kérdést valaki. Kostas azt felelte, hogy az emberek egyre tudatosabban fognak viszonyulni a

világ jelenségeihez, mígnem tudatosságuk köre olyannyira kiszélesedik, hogy ráébrednek

önnön Isten-mivoltukra. Ezt követően visszatért eredeti témájához, hogy tovább fejtegesse,

milyen kapcsolat létezik a Valóság és a megismerhető jelenségek között.

„A ma emberisége, beleértve a legtöbb tudóst is, olyan jelenségeket tanulmányoz,

amelyekről azt feltételezi, hogy a véletlenek következményei. Ez elképesztő! Pedig a

jelenségek a mögöttük meghúzódó mélyebb valóság kifejeződései, a kutatóknak mégsem áll

szándékukban behatolni ebbe a valóságba. De egy napon eljön majd az idő, amikor az

emberek tudatára ébrednek a Valónak. Addig is, mindannyian éljük életünket a

megtapasztalhatóság világaiban, a durva anyagi síkon, a bolygó felszínén. Helyzetünk elmé-

lyült tanulmányozása során a nagy misztikusok már évszázadokkal ezelőtt rájöttek, hogy a

megismerhető világ az idő és a tér terméke, azaz olyan jelenségeké, amelyek az Abszolút

Valóságban nem léteznek. Ugyanakkor mind az idő, mind a tér egy olyan valóság

kifejeződései, amelyet Örök Jelennek nevezhetünk. Ebből következik, hogy a múlt, a jelen és

a jövő, azaz az időben és térben egymást követő események sorára utaló fogalmaink tulaj-

donképpen a Valóság megismerhető kivetülésének tekinthetők. Ezeket az igazságokat

manapság még csak nagyon kevés tudós kezdi felismerni.”

Kostas tovább fejtegette az idő és a tér jelentését: azt állította róluk, hogy azok

szubjektív állapotok, vagyis minden egyes ember máshogyan érzékeli őket.

Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak: megjegyeztem, hogy ez az elképzelés

korántsem újkeletű, és az antropológiai szakirodalomban közismert ténynek számít, hogy az

emberiség idő- és térfelfogása kulturális közegenként más és más.

- Remek, - reagált Kostas. - De mégis, a megismerhető világ mögött forrásként maga a

Valóság húzódik meg, amely az idő és a tér fogalmának különböző értelmezéseit,

felfogásukat egyáltalán lehetővé teszi számunkra.

Mire is akarok kilyukadni? Ahogy az ember halad előre a szellemi úton, és egyre

tudatosabban kezdi élni az életét az asztrális világokban, egyszer csak felismeri, hogy a

Valóság és annak megismerhető vetülete közti különbségtételre többé-kevésbé ott is

ugyanúgy szükség van, mint a durva anyagi síkon. A magasabb világok szintén a

megismerhető világ részei. Mind az asztrális, mind a mentális világok ugyanannak a mély

valóságnak a termékei, amely túlmutat a fogalmi megértésen - ugyanaz a mély értelmű

valóság, amely a durva anyagi világ megismerését lehetővé teszi számunkra. Tulajdonképpen

nincs két, három, vagy négy világ. Valójában csak egy világ létezik, egyeden középponttal, de

különböző kifejeződési, megnyilvánulási módokkal. Ahogyan Krisztus mondta: „Az én

Atyámnak házában sok lakóhely van. ” (Jn. 14:2.) Érdemes elgondolkodni ezen a

kijelentésen!

- Ha a magasabb világok szintén a megismerhető világ részei, és nem maga a Valóság,

akkor mi a különbség a fizikai és a szellemi síkú megismerhetőség között? - kérdezte valaki a

sorok közül.

- Jó kérdés! - bólogatott Kostas. - Természetesen vannak különbségek. A durva anyagi

világban a mentális képeket úgy vagyunk képesek felfogni, hogy azokat öt érzékszervünkön

keresztül, benyomások formájában vesszük fel, fizikai testünkön kívülről. Ezeket a kívülről

érkezett benyomásokat aztán az asztrális és mentális fény segítségével értelmezzük, más

szóval a testünkbe jutó külső benyomások a durva .myagi fény révén rezgésbe hozzák asztrál-

és mentáltestíinket.

No már most, megnyilvánulási formájuk tekintetében mind az .isztrális, mind a

mentális fény sokkal intenzívebb és teljesebb, mint ;t durva anyagi világ fénye. Amikor az

ember, mint éntudattal rendelkező személyiség a durva anyagi fény révén tudomást szerez,

mondjuk egy tárgyról vagy egy földrajzi tájegységről, akkor ismeretében az idő és a tér döntő

tényezőként funkcionál. Mint azt már kifejtettem, az idő és a tér mint benyomások, anyagi

univerzumunkban központi jelentőséggel bírnak. A fizikai világban a benyomások kívülről

befelé haladnak, s ezáltal jelentéseket és mentális képeket hoznak létre bennünk. Ugyanakkor,

ha átlépünk az asztrális régiókba, ott már nem ilyen formában, azaz nem kívülről befelé ernek

minket a benyomások - azok sokkal inkább önmagunkon belül kelnek életre!

- Attól tartok, - vetettem közbe, - a legtöbb ember nincsen tudatában ennek a

dinamizmusnak.

- Ez igaz. Az emberek nagy része magával viszi az asztrális világokba a durva anyagi

világ illúzióit, - válaszolta Kostas. - Pedig az asztrális világok teljesen más természetűek. A

fizikai világban nekünk kell megközelítenünk a dolgokat, ha szeretnénk azokat megismerni.

Az asztrális világokban épp ellenkezőleg, minden hozzánk jön. És mint azt régebben már

többször hangoztattam, az asztrális és mentális fényben minden láthatóvá válik számunkra, a

téren és időn túli jelenségek is. Emlékezzetek csak arra, hogy a negyedik dimenzióban

megszűnik a tér fogalma. Csak annyit kell tennünk, hogy ráfókuszálunk valamire

önmagunkban, és máris ott vagyunk. 1 liszen minden bennünk van. A negyedik dimenzióban

nem kell asztráltestünkkel ide-oda mozognunk, mint tesszük azt a fizikai világban, ha el

akarunk jutni valahová. A magasabb világokban minden mihozzánk jön, pusztán azáltal, hogy

az adott dologra fókuszáljuk a figyelmünket.

- Ezek szerint mondhatjuk azt, - adtam hangot észrevételemnek, - hogy a magasabb

világokban szerzett tapasztalatok közelebb állnak az Abszolút Valósághoz, mint durva anyagi

síkú élményeink.

- Pontosan. Minél magasabb dimenziókba emelkedünk, annál közelebb kerülünk az

igazi valósághoz. De ne feledjétek, hogy ezek a világok is csak a megnyilvánulás világai, és

nem maga a Valóság. Ennek ellenére, mivel az asztrális és mentális fényben azok vagyunk,

ami éppen a tudatunkban van, ezért a magasabb dimenziókban ténylegesen közelebbről

tapasztalhatjuk meg a Valót, és ébredhetünk tudatára annak, hogy minden megismerhető

megnyilvánulás mögött az Abszolútum húzódik meg. A szellemi világokban nem korlátoznak

minket a durva anyagi világ dolgai, amelyek olyannyira megnehezítik, hogy megpillantsuk a

Valóságot. A fizikai síkon az emberek sokkal könnyebben áldozatul esnek a négy őselem

illuzórikus bájának, és elvarázsolódnak attól. Belemerülnek az öt érzékszervük nyújtotta

értelmezések - vagy jobban mondva félreértelmezések - sokszínűségébe, és megvakulnak.

Úgy érzékelik, hogy az anyagi világ az egyetlen és mindenekfelett való valóság. Ezt látják, ezt

tapintják, ezt érzik szilárdnak, és mindebből arra következtetnek, hogy ez a valóság. Pedig

valójában nincs igazuk. Amit valódinak hisznek, az csupán az Abszolút Valóság megismer-

hető része, annak múlandó és állandóan változó megnyilvánulása.

Kostas itt megállt egy pillanatra, és fürkészően végignézett hallgatóságán.

Megválaszolta a menet közben felmerült újabb kérdéseket, majd folytatta előadását.

- Amikor valaki átlép a megismer he tőből az igazi Valóságba, akkor hatalmat nyer a

megnyilvánulás világainak dolgai felett. Azok a jelenségek, amelyek megtételére a

misztikusok évezredek óta képesek, és amiket a közönséges halandók jobb híján „csodáknak”

titulálnak - mint például a materializáció vagy a dematerializáció, es így tovább -, akkor

válnak lehetségessé, amikor a beavatott belép az Abszolút Valóság birodalmába. A csodák

azáltal valósulhatnak meg, hogy az ember maga mögött hagyja a megnyilvánult világokat,

amelyek korlátozzák és beszűkítik legbensőbb Énünkből fakadó Szabad Akaratunk

megvalósítását. Amikor azonban belépünk a Valóság birodalmába, minden lehetővé válik

számunkra. Alikor teljesebb és tökéletesebb módon fejezhetjük ki önmagunkat, azzal az eleve

bennünk rejlő erővel, amellyel mint isteni lények rendelkezünk, lévén, hogy igazi belső

magvunk, a Szellem (Pneuma) állandó jelleggel az Abszolút Valóságban tartózkodik.

- A magas beavatottak, - folytatta Kostas, - a haladóbb Igazság Keresői azáltal, hogy

behatolnak a Valóság birodalmába, olyan szellemi képességekre tesznek szert, amelyek a

közönséges halandók szemében felfoghatatlannak tűnnek. Egy beavatott például, szuper-

ttklatos énje révén bármikor képes belépni az asztrális világokba anélkül, hogy eközben be

kellene zárnia a fizikai síkról érkező benyomások észlelésére szolgáló érzékszerveit. Ráadásul

azáltal, hogy behatol a Valóság birodalmába, a beavatott túllép téren és időn, azaz képessé

válik a különböző dimenziókból érkező benyomások és tapasztalatok egyidejű érzékelésére -

kezdve a fizikai síktól, az asztrális és mentális világokon át, az azokon is túl terjedő régiókig.

Egy kérdésre válaszolva Kostas tovább magyarázta a tér és az idő jelenségét: - Az idő

és a tér a megnyilvánulás körébe tartozó valósá- go k az anyagi világegyetemben csakúgy,

mint az asztrális és a mentái is dimenziókban. Kutatásunknak ebből a pontból kell kiindulni^.

Az idő és a tér jelentései nem állandóak. Épp ellenkezőleg, tellatív változók.

S hogy állítását szemléletessé tegye, egy konkrét példát említett: _ Tegyük fel, hogy

történik egy esemény, amit mi felfogunk valami lyen módon. A dolog idő- és térbelisége a

durva anyagi világból ny er jelentést számunkra. Ha ugyanakkor az adott eseménynek

eltekintünk fizikális vonatkozásaitól, ha kiemeljük durva anyagi- ságából, akkor

emlékezetünkben megkapjuk az időt és a teret úgy, ahogyan azok az eseményhez kötődnek.

Ez a felfogás ugyanakkor már teljesen más lesz, mint amit korábban, az esemény közvetlen

megtapasztalásakor alakítottunk ki magunkban.

Hladd magyarázzam el még érthetőbben! Tegyük fel, hogy tegnapelőtt elmentünk

kirándulni a hegyekbe, majd onnan a tengerpartra. Út közben rengeteg dolog kötötte le a

figyelmünket, és számtalan benyomás ért minket. Na már most, az átlagember a lehetséges

tapasztalatoknak csak a töredékére tesz szert, mert nem eléggé tudatosan tekint környezetére.

Nem tudja, hogyan irányítsa figyelmét valamire tudatosan, ebből adódóan pedig rutinszerűvé,

mechanikussá válnak mindennapjai.

De a kirándulás során mindenkit érnek benyomások, amiket ma képesek vagyunk

felidézni emlékezetünkből. Látjuk magunkat leszállni a buszról, séta közben, és így tovább.

Tapasztalataink tükrében tudatunkban újraéljük a térbeliség jelentését. Az időbeliség

ugyanakkor már teljesen más formát ölt, hiszen gondolatilag bármikor megállhatunk és

elidőzhetünk egy-egv részletnél, felkelhetnek bennünk asszociációk, ahonnan ha akarjuk,

visszatérhetünk az eredeti kirándulás felidézéséhez. Az időben való haladást az asztrális és

mentális dimenziókban tehát egészen másként érzékeljük, mint a fizikai valóságban. A durva

anyagi világban nem vagyunk képesek arra, hogy visszatérjünk múltbeli eseményekhez.

Emlékezetünk révén azonban megtehetjük, hogy felidézzük és újra átéljük korábbi

érzéseinket, gondolatainkat, amelyeket egy adott dologhoz - ez esetben egy kiránduláshoz -

társítottunk.

Anyagi síkon a kirándulás csak egyszer történt meg. Az időben azonban,

emlékezetünk segítségével megismételhetjük a történteket, mint bizonyos jelentések

halmazát. Sőt, ha úgy kívánjuk, akár meg is változtathatjuk, el is torzíthatjuk korábbi, fizikai

síkon szerzett tapasztalatainkat.

- Később még végzünk majd bizonyos szellemi gyakorlatokat, amelyek arra

szolgálnak, hogy minél inkább megértsük az idő és a tér öntudatunkra gyakorolt hatását - és

öntudat alatt itt most azt a jelenvaló személyiséget értem, amelynek szeretnénk kitágítani

korlátozott tudatosságát, hogy az eggyé válva belső énünkkel kisugározza magából ezt a lelki

öntudatot. Amikor aztán teljesen öntudatra ébredtünk, amikor idő és tér vonatkozásában már a

megnyilvánult világ mestereivé váltunk, akkor belépünk az Abszolút Valóba, és egyike

leszünk azoknak, akik „nem látnak halált”, ahogy az Atya Legkedvesebbje mondotta

tanítványainak. Hiszen a halál is csak egy fogalom: benyomásokat és tapasztalatokat magába

fogadó, halhatatlan és állandó középpontunkból kiinduló teljes átalakulás. A halállal a belső

én nem szűnik meg, hiszen ez az a mag, amely végeérhetetlemil gyűjti és értelmezi a

benyomásokat. Amikor elérjük majd ezt az állapotot, érthetővé válnak előttünk Szent Pál

szavai: „a múlandó a múlhatatlanra épül, a halandó a halhatatlanra”.

Ezzel a bibliai idézettel Kostas befejezettnek tekintette előadását a Valóságról és

annak megismerhető oldaláról. (>sillógó szemekkel, szokásos mondatával - egy ortodox

görögkeleti liturgikus mondással - zárta az este elméleti részét: Ina^'v év K\>pítü

Ilavrtür^

(Tiszta szívvel állunk az Ur előtt, mindörökké).

- Most pedig térjünk rá a gyakorlati meditációs részre! - szólalt meg pár pillanattal

később újból Kostas. - Kezdjük testünk energetizálásával!

Becsuktuk szemeinket, és a lehető legkényelmesebben helyezkedtünk el. Valaki még a

lámpákat is lekapcsolta, hogy az erős fény ne zavarjon minket az elmélyedésben.

- Nyugtassátok el magatokat! Tudatotokból zárjatok ki minden jelen

személyiségeteket zavaró tényezőt! - kezdte Kostas lassan, halk hangon. - Ismételjétek el

néhányszor magatokban a szeretet szót, egyéni ritmusotoknak megfelelően. Szeretet...

szeretet... szeretet...

Kostas hangja fokozatosan mélyült, ahogy a szavakat mormolta.

- Lazítsátok el izmaitokat! A szereteten kívül ne engedjetek elmétekbe más

gondolatot! A szó ismételgetésével tökéletes összhangba kerültök az Abszolútum

Szeretetével. Teljes béke és nyugalom tölt el benneteket. Megszűnnek a zavaró gondolatok,

csak a béke és a derű érzése marad.

„Most képzeljétek azt, hogy ragyogó fehér fény burkol be titeket, és érezzétek át

anyagi létezésetek minden sejtjét, minden porciká- tokat! Erezzétek testi határaitokat, a

formába zártságot!

Lélegezzetek mélyen, nyugodtan! Lassan, jó mélyeket! Lélegezzétek át minden

sejtetek, minden porcikátokkal vegyétek a levegőt! Egész testetekkel váljatok magává a

lélegzéssé! Energiával töltődtök fel, élő éteri energia jár át titeket a lábujjatok hegyétől a

fejetek búbjáig.

Minden egyes lélegzetvétellel egyre fehérebben és fehérebben ragyogtok.

Vizualizáljátok a testetek körül sugárzó fényt - egyre fehérebb és fehérebb! Erezzétek át!

Kilégzés közben eltávozik belőletek minden tisztátalanság, ami foltot ejthetne ragyogó

fehérségeteken.”

Csukott szemmel folytattuk a gyakorlatot, egyre mélyebb meditációba merültünk.

- Fejezzétek ki hálátokat a Szent Szellemnek, aki felépíti és fenntartja fizikai

testeteket! - utasított minket Kostas. - Kívánjatok jó egészséget magatoknak, hogy

testeitekben az egészség uralkodjon! Kívánjatok jelenvaló személyiségeteknek békét és

nyugalmat! Törekedjetek a helyes belátásra és a bölcsességre, kérjétek, hogy megfelelően

élhessetek a gondolkodás isteni adományával!

„Ennyi elég is lesz. Ezzel a módszerrel bármikor feltöltekezhet- tek éteri energiával,

ha kimerültnek éreznétek magatokat,” - zárta le Kostas a gyakorlatot, amely nem tartott

tovább tíz percnél.

Miután kinyújtóztattuk tagjainkat, Kostas újabb meditációs gyakorlatba kezdett

velünk, amely ezúttal azt a célt szolgálta, hogy elsajátítsuk az éteri erők különböző

tulajdonságait, s ezáltal gyógyítókká válhassunk, illetve elősegítsük testeink harmonikus fej-

lődését.

Daskalos és Kostas azt tanította, hogy az éteri erőket négy alapvető funkció szerint

lehet osztályozni, amiket a tudatos gyógyításhoz, valamint a magasabb tudatszintekbe való

beavatáshoz tudni kell uralni. A éteri erők ezen négyféle sajátossága a következő: mozgató

(kinetikus) jelleg, ami lehetővé teszi a mozgást és a rezgést; érző jelleg, ami lehetővé teszi az

érzelmek átélését, az érzéki tapasztalatszerzést; bevéső jelleg, ami a gondolatfonnák és

mentális képek teremtéséért felelős; valamint teremtő (kreatív) jelleg, ami magát az életet

tartja fenn, és a materializációs és dematerializációs folyamatokat működteti. Az Igazság

Keresőinek célja az első három jelleg tudatos elsajátítása meditáció segítségével, hogy aztán a

negyedik önmagától kifejlődjön, a többi éteri sajátosság uralásából fakadóan. Az éteri erők

teremtő jellege a Szent Szellem fennhatósága alá tartozik, s ez teszi lehetővé magát a

gyógyítást.

Behunyt szemekkel hallgattuk Kostas újabb elcsendesítő instrukcióit: -Tökéletes

nyugalom vesz körbe titeket, béke érzése járja át a testetek. Az éteri erő érző jellegének

segítségével érezzétek mindkét talpatokat! Most pedig a mozgató éterrel induljatok el felfelé a

lábaitokban, a bokáitok irányába! A mozgató és az érző éter együttes átélése olyan érzetet kelt

bennetek, mintha zoknit húznátok a lábatokra. Haladjatok tovább felfelé, a térdeiteken, a

combjaitok át a csípőtökig, ahol a lábszáraitok a medencétekhez kapcsolódik. Erezzétek át az

érző éterrel mindkét lábatokat, egészen a csípőtökig! Most pedig alkalmazzátok az éteri erők

bevéső jellegét, és vizualizáljátok azt, hogy lábaitok hófehér fénnyel ragyognak. Figyelem: a

fény valóban hófehér legyen, mint a tiszta gyapjú, ne csak holmi márványozott, matt

fehérség! Hiszen ez a ragyogás maga a fény! Kívánjatok jó egészséget a lábaitoknak!

„Most térjünk vissza ismét az éteri mozgató jelleghez,” - folytatta Kostas. „1

laladjatok felfelé a csípőtöktől a hasi tájékra, lassan, a bordáitokig. Az érző éterrel érezzétek

át az egész altesti részt. Majd az éteri erő bevéső jellegét segítségül hívva vizualizáljátok azt,

hogy a gyomrotokban és a hasi tájék körül egy halvány, ködös, kékesfehéren derengő fény

ragyog. Ez a kékesfehér fény tölti ki törzsetek alsó felét. Kívánjatok jó egészséget fizikai

testeteknek, annál is inkább, mert annak központja éppen itt, ezen a területen található - a

napfonat (solar plexus).”

„Mozgassátok az éteri energiákat ismét felfelé, a mellkas tájékára. Lassan haladjatok,

lassan, töltsétek ki a mellkasotokat, mígnem az érző éterrel az egész felsőtesteteket át nem

érzitek! Az éteritás bevéső jellege segítségével vizualizáljátok azt, hogy a mellkasotokban és

akörül halvány rózsaszín fény dereng, s rózsaszínbe burkolja törzsetek felső részét.

Kívánjatok jó egészséget asztráltesteteknek, amely érzelemvilágotokért felelős. Kérjétek,

hogy jelenvaló személyiségetek a tökéletes béke és nyugalom állapotába kerüljön!”

A mozgató éterrel haladjatok ismét felfelé a vállaitok irányába, majd le a két karotok

mentén. Az éteri erők mozgása a karjaitokban lefelé irányul. Haladjatok lassan lefelé, előbb

könyékig, majd a csuklókig, s végül a tenyereken át az ujjaitok hegyéig. Életerő tölti ki

mindkét kezeteket. Érezzétek az érző éterrel, a bevéső jelleget pedig használjátok a

vizualizációra: karjaitok hófehér fényben tündököljenek! Kívánjatok jó egészséget a

karjaitoknak, hogy kezeitek a gyógyítás eszközévé, embertársaitok fájdalmainak csillapítóivá

lehessenek! Kérjétek kezeitekre az Abszolútum áldását, hogy érintésetekkel azt adhassátok

tovább!”

„Az éteri erők mozgató sajátosságával induljatok el ismét felfelé, a pajzsmirigyhez. A

bevéső éterrel vizualizáljatok a nyakatok köré egy homályosan derengő narancsszínű fényt.

Ez a narancsszínű sugárzás öleli körbe a pajzsmirigyeteket. Három testetek energia-

áramlásainak a középpontja található itt, kívánjatok hát jó egészséget mindhárom

testeteknek!”

„Induljatok el újra a mozgató éterrel, és érezzétek, ahogy az éteri erők a fejetekbe

áramlanak! Lassan, bele a fejetekbe! Erzitek a fejeteket? I Iasználjátok az éteri erők érző

jellegét! Most pedig a bevéső éterrel vizualizáljátok azt, hogy fejteket betölti és körberagyogja

egy halvány aranyfehér fényesség. Aranyos ragyogás árad a fejetekből, a fejetek körül.

Kívánjatok jó egészséget mentál- testeteknek! Figyelem: kérjétek, hogy megfelelően

használhassátok a gondolkodás isteni adományát, hogy helyesen gondolkodjatok, és helyes

ítéleteket hozzatok.”

„Végül forduljunk ismét az éteri erők érző sajátosságához,” - folytatta Kostas. „Fizikai

testetek minden sejtjében, minden por- cikátokban benne érzitek magatokat. A bevéső éter

segítségével aranyfehér fényt vizualizáltok a fejetekben és a fejetek körül, rózsaszín fényt a

mellkasotok belsejében és körülötte, kékesfehér fényt a hasi tájékon, míg végtagjaitok -

karjaitok és lábaitok - hófehér fényben fürdenek. Most pedig, mindezzel egy időben képzel-

jétek azt, hogy körülölel titeket egy hófehér ragyogás, amely megvéd titeket minden káros

behatástól. Kérjétek, hogy ez a tojás- dad alakú fehér fényesség szolgáljon jelen

személyiségetek pajzsaként, hogy védelmezzen a rosszindulatú gondolatok és elementálok

ellen. De ne akarjátok, hogy ezek az ártó elementálok visszaszáll- janak teremtőikre, mert ez

esetben hétszeres erővel hatnának rájuk! Ilyen kívánságotok nem lehet. Tudatotokkal arra

koncentráljatok, hogy feloldjátok ezekez az elementális lényeket, mihelyst azok az aurátokhoz

érnek. Járuljatok hozzá ezzel is bolygónk gonosztól való megtisztításához, a mindent elborító

tudatlanság felszámolásához! Kívánjatok jelen személyiségeteknek jó egészséget minden

téren! Ezzel mára végeztünk is!”

Fokozatosan visszatértünk meditatív állapotunkból. Nagyjából húsz percet vett

igénybe az egész. Kostas leszögezte, mennyire elengedhetetlen, hogy ezt a meditációs

gyakorlatot naponta megismételjük, lévén, hogy ez segít majd minket az éteri erők különböző

jellegzetességeinek az elsajátításához, illetve három testünk - gondolat- és érzelemvilágunk,

valamint fizikai mivoltunk - egészségének és általános jólétének a fenntartásához.

Az összejövetel végeztével a csapat egy része - Kostas vezetésével - átsétált egy

tengerparti étterembe vacsorázni. Természetesen jómagam is velük tartottam. A turisták

forgatagától távol eső helyen volt alkalmunk a beszélgetésre; esténk ennek megfelelően - mint

manapság általában minden ciprusi társalgás - elengedhetetlenül az aktuális politikai helyzet

alakulásának megvitatásába torkollott.

Ötödik fejezet

A lángoló szív művésze

Áthoztam egy széket a nappaliból, és odatelepedtem Daskalos mellé. Figyeltem,

ahogy az utolsó simításokat végezte az egy hete, hosszabb-rövidebb megszakításokkal

készülő új festményén. Reggel hatkor fogott ecsetet hevenyészett, valamikori aprócska háló-

szobából átalakított „műtermében”, s azóta dolgozott a művön - én kilenc körül csatlakoztam

hozzá.

- Ehhez a képhez azután kaptam ihletet, hogy megnéztem a Haty- tyúk tava balett-

előadást, - mesélte Daskalos, én pedig lehalkítottam a magnót, hogy egyáltalán halljam a

hangját. A klasszikus zene hullámai kicsit lejjebb csillapodtak. „A meghajló balerina” - adta

tudtomra a kép címét, s közben megállás nélkül dolgozott a vásznon. „Az egót szimbolizálja,

amint »táncának« - életciklusának - végére ér, s készen áll arra, hogy elhagyja ezt a világot. A

hattyú a táncosnő fölött maga a halandó fizikai test, amit le kell vetnie, a háttérben látható

hegyek és ciprusfák pedig az asztrális világot jelképezik, ahová a balerina távozni készül a

durva anyagi létsíkról.”

- Tetszik! - fakadt ki belőlem, és míg Daskalos tovább szöszmö- tölt ecsetjeivel,

folytattuk társalgásunkat a művészetről. Úgy vettem észre, jól esett neki a dicséretem, annál is

inkább, mivel egyébként meglehetősen kritikus szoktam lenni művészeti teljesítményeit

illetően. Rendszerint azt vetettem a szemére, hogy festészetét össze sem lehet hasonlítani a

valóságról és az emberi természetről alkotott mélységes és tiszteletet parancsoló tudásával.

Ismerve rendíthetetlen önbizalmát, szerencsére biztos lehettem benne, hogy tiszteletlen

megjegyzéseimmel nem bántom meg őt. Szerény megítélésem szerint fiatalkorában még csak

alkotott néhány figyelemreméltó művet - különösen tájképei nyerték el tetszésemet,

amelyekről azt állította, hogy az asztrális világot ábrázolják, és el kell ismerni, valóban

lenyűgözőre sikeredtek -, de újabban egyre elnagyoltabb ecsetvonásokkal dolgozott, s ettől

olyan érzetem lett, mintha csak összecsapná a képeket. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy

létezne a világon olyan múzeum, amely igényt tartana ezekre az alkotásokra.

Daskalos egyszer azt mesélte nekem, hogy egyik korábbi életében hivatásos

festőművész volt, Leonardo da Vinci kortársa. - Ebben az inkarnációmban azonban úgy

döntöttem, hogy inkább másra fordítom a figyelmemet és az energiáimat.

- Tudod, Kyriaco, - mondta mosolyogva, és bal könyökével gyengéden oldalba bökött,

- most közvetlenül az emberek lelkére készítek festményeket. Lángra lobbantom a szívüket,

hogy ráébredjenek valódi természetükre, hogy képessé váljanak a szeretetre és a részvétre.

Száz művészből csak két-három igazi akad. A többi csak festeget ezt-azt. Én a két-három

kivétel egyike vagyok, - s mintegy szavai hangsúlyozásaként egy nagy adag zöldet kent az

egyik ciprusfára.

Daskalos tulajdonképpen a festészettel egészítette ki alacsony nyugdíját, művei árával

támogatta rászoruló rokonait, és adakozott jótékonysági szervezeteknek. Ez utóbbit sokkal

fontosabbnak tartotta, mint magát a művészi értéket, amit alkotásai képviseltek. Tanítványai

rendszeresen bocsátották árverésre a képeit, a bevételt pedig különböző nemes célokra

ajánlották fel.

- Annyi a fájdalom ezen a világon, - kesergett Daskalos, - úgyhogy nekünk, az Igazság

Keresőinek mindig készen kell állnunk mások megsegítésére és szolgálatára!

Néhány héttel korábban például, amikor váratlanul beállítottam hozzá, éppen katonai

lepedőket mosott, puszta kézzel. Egy Libanonból menekült családnak szánta szerzeményét,

akiket kitoloncoltak Németországból, s miután Franciaországban sem engedték partra szállni

őket, végül Cipruson kötöttek ki - egyszerűen lehajították őket a hajóról. A szabad ég alatt

laktak, csak néhány olajfa nyújtott nekik menedéket az időjárás elől. Daskalos akkor értesült

az esetükről, amikor a négygyermekes anya kétségbeesésében a strovolosi templom előtt

hangosan segítségért kezdett könyörögni. Azt kiáltozta, Hogy ők is keresztények, és hogy a

családjának se betevő falatja, se tető a fejük felett. Libanonban gazdag protestáns családként

élték életüket, de a háborúban elvesztették minden vagyonukat, és országról országra

toloncolt menekültekké váltak. Szerencsétlen asszony odáig ment, hogy még az ortodox

kereszténység felvételét is felvállalják, csakhogy a helyi bevándorlási hivatal emberei hallani

sem akartak erről. A német és a francia példát tartották követendőnek, s csakis Daskalos

közbenjárásának volt köszönhető, hogy a család végül mégis Cipruson maradhatott. Daskalos

munkát szerzett a férfinak - egy autószerelő műhelybe vették fel festőnek -, a három tizenéves

fiúnak pedig rendszeresen görög nyelvleckéket adott.

- Bevallom, - sóhajtott Daskalos festés közben, - néha magam sem értém, Isten hogy

engedhet meg ennyi fájdalmat és szenvedést. Csak nézd meg, mi folyik manapság a Közel-

Keleten! Mennyi vérontás, mennyi értelmetlen pusztítás! Még nekünk, mestereknek is

nehezünkre esik elnézni ennyi barbár kegyetlenkedést!

A belső tanítványi kör múlt heti gyűlésének kezdetén Daskalos levetette fehér

palástját, és szokatlan hevességgel kelt ki az irakiiráni háború kiváltotta elviselhetetlen

állapotok miatt. Mint mondta, testen kívül tanúja volt az egyik ütközetnek, amely több mint

ezer fiatal katona életébe került; állítása szerint „patakokban folyt a vér” a csatatéren.

Daskalos így számolt be a történtekről: „Ott álltam étertestben, és teljesen megdöbbentett a

látvány. Az égnek emeltem két karomat, úgy kiáltottam fel: »Istenem, miért, ó miért?« Abban

a pillanatban megéreztem magam mögött Yohannan atyát. Betapasztotta a számat, és a

fiilembe súgta, hogy maradjak csendben. Azóta is az a kérdés motoszkál a fejemben, vajon

milyen emberek azok, akik harcba küldték azokat az ártatlan gyerekeket, hogy felrobbanjanak

vagy megnyomorodjanak a csatában, miközben a nyakukban ott lóg a mennyország

képzeletbeli ajtajának a kulcsa? Milyen emberek képesek erre, mondjátok?” Egyikőnk sem

tudott mit felelni.

Daskalosra nem igazán voltak jellemzőek az efféle hirtelen kitörések. S ami az esetet

még különösebbé tette számomra, az a másnapi híradó volt, amelyben a bemondó szinte szó

szerint Daskalost ismételte meg: az iraki-iráni határon lezajlott ütközet után „patakokban folyt

a vér”.

- Időnként felteszem magamnak a kérdést, - töprengett hangosan Daskalos, én pedig

néztem, hogy alakul keze alatt a festmény, vajon miért adott Isten akkora szabadságot az

embernek, hogy azzal visszaélve hihetetlen szenvedést tudjon okozni embertársainak?

- És tudod rá a választ?

- Nem. Elméletileg persze meg tudom magyarázni, de én is ember vagyok, és

érzelmileg nehezemre esik megemészteni a dolgokat. Végül is minden ember Isten, és

senkinek sem áll módjában, hogy bárki mást megfosszon isteni szabadságjogától.

- De a kérdésed arra vonatkozik, hogy miért követhetnek el egyáltalán gonoszságot az

emberek egymás ellen, igaz?

- Igen. Miért van jogunk ilyesmire? Ebből adódik aztán az a végeláthatatlan

lökdösődés évezredeken át: egyszer én gáncsolok el valakit, aztán engem gáncsolnak el; én

megöllek téged, te megölsz engem; és így tovább. Természetesen elfogadom a karma

törvényét. Mindenki megérdemelten szenved. De ha valaki nincs tisztában a szenvedés

okával, akkor nagyon nehéz! Aztán amikor az ember a szellemi úton elér egy bizonyos

fejlettségi fokot, és belelát a valóságba, akkor feltárulnak előtte a karmikus okok is. A törvény

tökéletesen igazságos, igaz, ettől még továbbra is fájdalmas marad.

Daskalos ekkor egy pillanatra abbahagyta a festést, és felém fordult.

- Gondolom, most felmerül benned a kérdés, vajon miért nem avatkozott közbe Isten

egy idő után, hogy lecsendesítse a fájdalmakat? Nos, mert ennél valami sokkal

magasztosabbat tett: eleve úgy teremtette meg az embert, hogy az képtelen legyen emlékezni

a tájdalomra! Ez nagyon fontos, magának az Isteni Kegyelem működésének a

megnyilvánulása. Isteni Kegyelem alatt itt most Isten köz- beavatkozását értem, amivel

megvonja az egyéntől a fájdalomra való emlékezet képességét. Isten engedi, hogy az ember

emlékezzen a történésekre, az eseményekre, de az eközben felmerülő fájdalmakra nem.

Ráadásul ez nemcsak a fizikai test szintjén érvényes, hanem az asztrál- és a mentáltest

szintjén is. Márpedig ez csakis az Isteni Kegyelem sajátossága lehet, - vonta le a

végkövetkeztetést Daskalos az elragadtatástól csillogó szemekkel.

- De a fájdalmak révén lehetőségünk nyílik a szellemi fejlődésre.

- Pontosan, - helyeselt Daskalos, és egy utolsó ecsetvonással véglegesítette a hattyú

fehér nyakát. - I ladd kérdezzek tőled valamit! Operáltak-e már meg téged valamivel?

- Nem.

- Voltál-e már olyan beteg, hogy komoly fájdalmaid voltak tőle?

- Hát, gyerekkoromban eltörtem a jobb karom, amikor egy esernyővel leugrottam egy

fa tetejéről, - feleltem. - Az akkor iszonyatosan fájt.

- Ez az! - mondta Daskalos. - Látod, arra ma is emlékszel, hogy eltört a karod, de a

fájdalomérzetre bárhogy is próbálnál visszaemlékezni, nem sikerülne.

- Ha képes lennék emlékezni a fájdalomra, újra érezném is azt?

- De még mennyire! Ezért mondtam, hogy Isteni Kegyelemben van részünk! Isten nem

engedi, hogy emlékezzünk a fájdalomra. Ráadásul figyeld meg, minél erősebb egy fájdalom,

annál könnyebben megfeledkezik róla az ember. Oly sok minden megragad az emlékezetében,

oly sok mindent képes gondolatilag felidézni, de a fájdalom érzetét magát sohasem. És most

kérdezek még valamit: vajon Isten érez-e fájdalmat akkor, amikor nekünk fáj valami? Mit

gondolsz?

Daskalos egy pillanatra ismét abbahagyta a festést, és várakozóan nézett rám.

- Feltételezem, Istennek éreznie kell minden fájdalmat, hiszen minden Őbenne van.

- Igazad van. Ugyanakkor az O fájdalma természetesen nem ugyanaz a fájdalom, mint

a miénk. Ahhoz hasonlíthatnám talán, mint amikor egy kisgyereket véletlenül megszúrunk

egy tűvel, és ő azon nyomban sírva fakad a fájdalomtól. De ha ugyanazzal a tűvel egy

felnőttet szúrunk meg, lehet, hogy észre sem veszi. Én mondom, a teremtés egyik nagy

csodája ez!

- Ha jól értem, ugyanerre céloztál akkor is, amikor egyszer arról beszéltél, hogy a

Krisztus Logosz magába fogadja és semlegesíti az emberiség fájdalmas terheit. Ez teszi

lehetővé aztán, hogy az emberek a szeretet révén képesek legyenek elviselni egymás terheit.

Hiszen karmikus adósságaink legnagyobb részét más egyenlíti ki helyettünk, és csak egy

töredéke marad a fájdalomnak, amit ténylegesen meg kell élnünk.

- Jól érted.

- Ha már a fájdalmakról beszélgetünk, Daskale, - mondtam, ő pedig folytatta a festést,

- mi köze a fájdalomnak az örömhöz, a nevetéshez és a boldogsághoz?

- Nos, amikor a fájdalom megszűnik, már csak úgy emlékszel rá, mint egy eseményre

az életedből. Persze a továbbiakban kerülni fogod a hasonló eseményeket, nehogy megint

fájdalmat okozzanak, ettől pedig megkönnyebbülsz. Ez is a tapasztalásod részét képezi.

- Miért ábrázolják Krisztust a legtöbb ikonon úgy, mint aki soha nem volt boldog, mint

aki soha nem nevetett, vagy éppenséggel soha nem volt szomorú?

Daskalos hirtelen mozdulattal elrántotta ecsetjét a vászontól.

- Ki mondta neked, hogy Krisztus sosem volt boldog, hogy sosem nevetett?

- Senki, de a legtöbb festményen mégis így ábrázolják őt.

- Nos, ez azért van, mert akik lefestették Őt, sosem találkoztak Vele, és semmit sem

tudtak a jelleméről. Ha azok közül kérdeznél meg valakit, akik ténylegesen, jézus Krisztus

földi élete során együtt voltak Vele, azt mondanák, hogy bizony nevetett (), volt humorérzéke,

és Neki volt a legédesebb mosolya, amire ember csak képes lehet.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával Daskalos részletesen beszámolt nekem Jézus

idejében élt életéről. Abban az inkarnációjában, más gyerekekkel egyetemben, rendszeresen

keresték fel Jézust Yohannan atya, azaz János apostol, a szeretett tanítvány kíséretében. Ezért

is ismerte hát Daskalos oly jól Jézus jellemét.

- Ha Jézus nem állt volna az öröm és a boldogság pártján, miért is lett volna gyakori

vendég olyan összejöveteleken - esküvőkön, közös vacsorákon -, ahol a nevetésé, a felhőtlen

viccelődéseké volt a főszerep? Neki magának nem lett volna szüksége efféle szórakozásra.

Mégis részt vett rajtuk, és osztozott embertársai örömében és boldogságában. Sőt, emlékezz

csak, első csodatétele éppen az volt, hogy borrá változtatta a vizet a kánai mennyegzőn, hogy

a lakodalmi vendégsereg tovább ünnepelhessen. Jézus Krisztus egyáltalán nem az a

barátságtalan, zord erkölcsű puritán volt, ahogy tudatlan szerzetesek gyakran megfestették Ot.

- A kereszténységen belül - vetettem fel, Daskalos pedig folytatta a festést, - mindig is

nagy hangsúlyt fektettek a szenvedésre, mint fogalomra. A keleti vallásokban ugyanakkor épp

ellenkezőleg, azt találjuk, hogy a szenvedés - mint minden más is - csupán káp- rázat, májá.

- Az illúzió fogalma a keresztény hagyományokban is megtalálható, - felelte Daskalos.

- Azt mondjuk például, hogy a fizikai világ az, amely jelentéssel ruházza fel a múlt, a jelen és

a jövő egyébiránt illuzórikus fogalmát. Májá-jellegíik belátásához elég, ha csak felidézel

magadban egy emléket, tegnapi vagy tegnapelőtti napod bármely tetszőleges epizódját, ami

jóérzéssel töltött el, vagy haragossá tett. Beláthatod, hogy tegnapi tapasztalatod emléke

pusztán a májá egyfajta megnyilvánulása. I lisz mi maradt a tegnapból azon kívül, hogy ma

emlékszel rá? Ezen a megfigyelésen alapult az indiaiak azon állítása, hogy a tapasztalati világ

illúzió csupán, amit az ősi héber kultúrában is csalóka káprázatnak, kimérának tekintettek.

„Ugyanakkor” - folytatta Daskalos, miközben festménye néhány apró részletének

kidolgozására összpontosított, - „egyik népnek sem volt teljesen igaza. A durva anyagi világ

sem nem illuzórikus, sem nem kimérai. Már csak azért sem lehet az, mert tanulságokkal

szolgál nekünk, tapasztalatokat nyújt. Tapasztalataink összessége pedig olyan leckét jelent

számunkra, amelyet helyesen megoldva előrébb juthatunk szellemi fejlődési utunkon.”

„De feltehetném akár a következő kérdést is: ha a világ májá, azaz nem valós, akkor

hol tárolódtak benne múltbeli tapasztalataim, amelyeket ma fel tudok idézni a tudatomban,

amelyeket elő tudok hívni mint emlékképeket? Ha nekiülünk, hogy egyszer is alaposan

áttanulmányozzuk ezt a kérdéskört, rá kell jönnünk, hogy amit májának nevezünk, az

valójában cseppet sem annyira illuzórikus, mint azt általában hisszük, lévén, hogy ez a

káprázatnak nevezett világ emlékezet formájában rögzül a tudatalattinkban. Arról már nem is

beszélve, hogy ha a tapasztalati világ májá lenne, akkor hogyan rögzülhetnének a dolgok a

Kozmikus Emléktárban, ahonnan aztán a haladottabb mesterek bármikor bármit képesek

felidézni?” „Az igazság az, hogy a májá világa tulajdonképpen az elementálok világa, azoké

az elementális lényeké, akiket az emberiség folyamatosan teremt, s felelős értük. Az

elementálok valóságosak - lehet, hogy az ember meg-megfeledkezik róluk, de előbb vagy

utóbb felbukkannak a tudatalattinkból, és szembe kell néznünk velük, hiszen mi adtunk életet

nekik. Látod, a májá tulajdonképpen a dolgok észlelésének egy módja. Mert ha körülöttünk

minden csak májá lenne,” - azzal Daskalos körbemutatott a szobán, - „akkor Isten is csak tan-

táziálna, álmodozna. Márpedig az Abszolútum nem álmodik, hanem meditál! Mi pedig

valamennyien az () örök meditációjában létezünk. Minden Belőle bontakozik ki és Benne

megy végbe.”

„Egyszóval, bánjunk csak óvatosan ezzel a májával!” - összegezte mondandóját

Daskalos, és tekintetét ismét a vászonra szegezte. „Ami megtörtént, esemény-szinten elmúlik

ugyan, de elementál- ként megmarad. Az elementálok világa pedig, mint azt már annyiszor

kifejtettem, korántsem illuzórikus, hiszen ki-ki felelős a maga teremtette asztrális lényekért.

Krisztus nem beszélt májáról,

káprázatról. Épp ellenkezőleg, arra ösztökélte az embereket, hogy tudatosan cselekedjenek.

»Ki mint vet, úgy arat,« - figyelmeztetett, s ezzel nem kimérákra, nem illúziókra célzott.”

Daskalos letette az ecsetet, és elégedetten szemlélte alkotását: - Készen van!

- Daskale, - szólaltam meg, - Kostas a minap azt mesélte nekem, hogy ifjúkorodban

néhány kifejezetten szép festményt készítettél, de aztán tűzbe vetetted őket.

- Hát elmesélte neked? - nézett rám Daskalos enyhe döbbenettel az arcán.

- Miért tettél ilyet?

Daskalos mosolyogva csóválta a fejét, de nem kellett kétszer kérdeznem őt, hogy

ésszerű magyarázatot adjon meglehetősen bizarr tettére.

- Úgy ötven évvel ezelőtt, nagyjából huszonöt éves koromban, valaki megkért rá, hogy

fessem meg neki Abrahám áldozat-bemutatását. Még arra is emlékszem, hogy egy pap, egy

arkimandrita küldte hozzám az illetőt a megrendeléssel. Mivel éppen pénzszűkében voltam,

hát elfogadtam a festményért felajánlott kétszáz fontot, ami akkoriban kisebb vagyonnak

számított. És tényleg jóra sikeredett a kép, egyik legsikerültebb művem volt, amit valaha

festettem. Egyesek egyenesen „mesterműnek” titulálták.

Azt a pillanatot örökítettem meg, amikor Abrahám már emelte a kését, hogy feláldozza fiát,

Izsákot.

Daskalos kimosta az ecseteket, és elpakolta a festékeket, majd folytatta a történetet.

- Amikor eljött a szállítás ideje, elbizonytalanodtam. Egy hang fellázadt bennem.

Egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy Isten arra kérjen egy apát, hogy az saját

gyermekét áldozza fel. Isten nem adhatott ilyen esztelen parancsot, mondtam magamnak.

Abrahám és Izsák története ellentmond Isten mindenszerető mivoltának. Lelki

gyötrődésemnek azzal vetettem véget, hogy darabokra téptem a képet, és a tűzre dobtam.

- És mivel magyarázod Abrahám elszántságát, Daskale? Mi járhatott vajon az ő

fejében, hogy kész volt meghozni ezt az áldozatot?

- Abrahám, Istenről alkotott fantáziadús képzelete alapján nyilvánvalóan teremtett

magának egy Isten-elementált, aki azonban meglehetősen önkényesen viselkedett, és tréfát

űzött az emberekkel. A jó öreg Abrahámnak egyszerűen elmehetett a józan esze.

A pszichológusok ma valószínűleg időszakos elmezavamak diagnosztizálnák az esetét.

Szerencsére a legutolsó pillanatban legbelső énje közbeavatkozott a történésekbe, Abrahám

észhez tért, győzött a bölcsesség, és így szegény Izsák megmenekült. Ne hidd, hogy holmi tol-

las szárnyú angyal jelent meg mellette, hogy lefogja a kezét! - tette még hozzá Daskalos

viccesen, csak hogy engem ugrasson.

- Hát, ezzel a magyarázattal egy csapásra elintézted Kierkega- ard híres filozófiai

elméletét Abrahám áldozat-bemutatását illetően, vágtam vissza én is csipkelődve. - Szerinte

ugyanis Abrahám tett- rekészsége az Istenbe vetett hit és a magasztos engedelmesség leg-

magasabbrendű megnyilvánulása volt.

Daskalos megrázta a fejét, és elhúzta a száját. Elmagyaráztam neki, hogy Sörén

Kierkegaard-t, a 19. századi dán filozófust az egyik legmeghatározóbb keresztény

egzisztencialista gondolkodóként tartják számon nyugaton, filozófiai beállítottságú hívők és

hi- tedenek egyaránt.

- Krisztus tanításaiban nem találni efféle badarságot, - szögezte le Daskalos. - Isten

nem holmi zsarnok uralkodó, odafenn a magasban, aki vicces kedvében szórakozik az

emberekkel. Krisztus tanításaiban semmilyen irracionális elem nincsen.

- A szociológusok azt állítanák, - vetettem fel, - hogy Abrahám áldozat-bemutatása a

tekintélyelvű patriarchális kultúra értékeit szimbolizálja és erősíti meg, ahol a legfőbb jó az

atyai hatalomnak való tökéletes engedelmesség, függetlenül az adott tekintélyszemélyiség

ésszerűtlen viselkedésétől. Egy ilyen elvekre épülő kultúra teremthette meg Abrahám

mítoszát, hogy azzal önnön szerkezeti felépítését magyarázza, és tartsa működőképesen. Ez

esetben a szociológia egyenértékű, az Igazság Keresésével is összeférhető válasszal áll elő.

- Az igazat megvallva, - mondta Daskalos, - azóta, hogy azt a képet a tűzre dobtam,

nem szívesen beszélek Abrahámról és Izsákról, sem arról, ahogyan képtelen történetüket az

egyház igyekszik megmagyarázni.

- Festettél másik képet is, ami hasonló sorsra jutott, mint az Abrahám témáját

feldolgozó?

- Igen. Nagyjából azzal egy időben történt, hogy valaki beállított hozzám Miltonnak

Az elveszett paradicsom-a egy példányával, benne egy fekete-fehér illusztrációval, amely

Michael arkangyalt ábrázolta, amint egy hatalmas karddal épp kiűzi Adámot és Évát a

Paradicsomból.

Az illető arra kért, Hogy ezt a témát dolgozzam fel egy festményben. Nagyon hatásos

műalkotás kerekedett belőle. Ádá- mot és Évát mezítláb ábrázoltam, ahogy a rémülettől

dermedten egymás kezét fogják, és elhagyják az Édenkertet. A fejük felett ott hatalmasodott

Michael arkangyal; tüzes kardját fenségesen az égnek emelve tessékelte ki a két alakot. Még

magát Istent is ráfestettem a képre, ahogy a magasból alátekintett rájuk, mint az univerzum

szigorú uralkodója, aki alattvalóit kitagadja királyságából. De ahogy kész lettem a képpel,

megint csak úrrá lett rajtam a csalódottság.

- És ezt is darabokra tépted, - sóhajtottam egy nagyot.

- Igen. Sőt, el is égettem. Ez a bibliai történet is olyan szentség- törőnek tűnt a

számomra. Michael arkangyal senkit sem kerget ki a Paradicsomból! O a tűz elem mestere.

Mindannyiunkban benne van, és folyamatosan munkálkodik szervezetünkben, fenntartva hő-

háztartásunkat. Mint ahogy Isten sem egy haragvó és irigy kényúr. Érted már, miért tettem

azt, amit, hogy miért lázadozott a lelkem? Ezt a képet, és egy másikat is, ami Káint és Ábelt

ábrázolta, azért vetettem a lángok közé, mert nem fértek össze lelkiismeretemmel, belső

énemmel, személyes tapasztalataimmal.

- Kostas szerint - mondtam, miközben Daskalos kezet mosott, -

Adám és Éva állapotát ősképként kell érteni; történetük tulajdonképpen az emberi lélek

bukásáról szól, az elkülönültség és a durva anyagiság világába való szükségszerű

alászállásról. Ha pontosan szeretnénk fogalmazni, igazából Ádámokról és Évákról kellene

beszélnünk, többes számban, hiszen esetük téren és időn kívüli, és azóta is folyamatosan

ismétlődik a teremtés végtelenjében. Kostas úgy fogalmazott, hogy a paradicsom, ahonnan

kiűzettek, de ahol azóta is megtalálhatók, tulajdonképpen nem más, mint azok a magasabb di-

menziók, ahol a lelkek azelőtt tartózkodnak, hogy első ízben alá- szállnának a fizikai síkra.

- Pontosan így van. - helyeselt Daskalos.

- Kostas azt is mondta, hogy az alma, amit Éva Adámnak nyújtott, magát a fizikai

bolygót szimbolizálja, és hogy alászállásuk az anyagba valójában nem azért történt, mert

kiűzettek az Édenkert- ből, hanem mert az emberi lelket égette a vágy, hogy megtapasztalja a

durva anyagi létformát.

- így igaz! Mi, az Igazság Keresői legalábbis így értelmezzük Adám és Éva mítoszát.

Isten nem büntet, nem űz el királyságából. Isten csak teljesíti a lélek óhaját, és engedi, hogy

az megtapasztalja

/ / az anyagi létet. Ahogy az az (testamentumban áll: „Es csinála az

Úr Isten Adámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté

őket” (lMóz. 3:21.) - azaz felruházza őket durva anyagi testtel.

- Kostas azonban semmit sem szólt a Kígyóról, - panaszkodtam.

Egyszerűen átugrotta, azt mondta, majd máskor beszél a szerepéről. Daskale, elárulnád, mit

jelképez a Kígyó?

- Mit gondolsz? - kérdezett vissza Daskalos, és huncut grimaszából arra

következtettem, hogy amit mondani készül, megrázó lehet a számomra.

- Mije is van egy kígyónak? Ugyebár feje és farka. Es valahogy így mozog, - azzal

jobb kezével utánozta a földön csúszó kígyók mozgását. - Pontosan úgy, ahogyan egy fej- és

egy farokrészből álló spermium is halad, felfelé a nő hüvelyében, hogy megtermékenyítse a

petesejtet. Érted már? A Kígyó nem az Ördög, semmi köze a lu- ciferi gonosz erőkhöz. Épp

ellenkezőleg! Hiszen Krisztus maga intett minket arra, hogy legyünk ártatlanok, mint a

galambok, és okosak, mint a kígyók. A Kígyó az élet esszenciáját jelképezi, nem pedig egy

kísértő démont. És ha már itt tartunk, még valami: Éva almája nemcsak a fizikai föld

szimbóluma, hanem mikrokozmikus szinten a női petesejt is.

- „A Genezis mítosza párhuzamba állítható Krisztusnak a Tékozló Fiúról szóló

példabeszédével: a lélek önszántából hagyja el paradicsomi otthonát, önszántából lép az

anyagi létsíkra, pusztán azzal a céllal, hogy földi tapasztalatokat szerezzen, s azoknak

birtokában idővel visszatérjen szerető atyja palotájába.”

„Érted már, miért égettem el azokat a festményeket? Hamisan ábrázolták az életet, a

létezés természetét, az emberiség és Isten kapcsolatát.”

- Ezek szerint a művészetnek nem csak esztétikai élvezetet kellene nyújtania, hanem

elsődlegesen azt a célt kellene szolgálnia, hogy emelje az emberek tudatossági szintjét?

- Pontosan!

(Daskalos festészetéről egyszer komolyan elbeszélgettem jóbarátommal, Michael

Lewis-szal, a Maine Egyetem művészeti tanszékének professzorával, aki maga is találkozott

Daskalosszal, és tanulmányozta a képeit. Michael mutatott rá nekem először, hogy Daskalos

alkotásait nem szabad esztétikai alapokon megítélni, sem precíz technikai kivitelezettséget

elvárni műveitől. Festményei azért csodálatra méltóak és értékesek, mert egy olyan ember

művészi alkotásai, akinek kivételes adottságai révén betekintése van a spirituális világokba, és

azt próbálja megjeleníteni a vásznon.

- Tegyük fel, - mondta Michael, - hogy tudnék néhány szót görögül, de kerek egész

mondatokban nem tudnám magam kifejezni. 1 la ugyanakkor arra képes lennék, hogy egyfajta

Daskaloséhoz hasonló szupertudatossággal ráhangolódjam egy adott képre, akkor beszélni

tudnék róla, igaz, csak korlátozott szókincsem keretein belül. Nyelvi korlátaim ellenére

azonban tökéletesen tisztában lennék a kép hordozta tartalommal. Ks most tegyük tel, hogy

van valaki, aki folyékonyan beszéli ugyan a görög nyelvet, de semmiféle különleges szellemi

képességgel nem rendelkezik. () remek szónoklatban tudná ecsetelni, hogy mit lát a vásznon,

de ezzel csak a felszínt ragadná meg. A két leírás közül kétségkívül az övé lenne a

hatásosabb, lévén az én kifejezőkészségem korlátozott. De az illető ékesszólása korántsem

biztos, hogy ellensúlyozná azt a mély tartalmi megértést, ami bennem keletkezne. Na már

most, ha Daskalos festményei nem is feltédenül ékesen szóló alkotások, én mégis érzem

bennük látomásainak emocionális és spirituális töltetét.

Petrovna reakcióját sem fogom elfelejteni soha Daskalos egyik képét illetően. Az

angol hölgy kutató orvos és egyben tisztánlátó, aki bár sosem találkozott Daskalosszal, és

fogalma sem volt arról, hogy az irodám talán lógó nagy méretű kép az ő egyik alkotása, mégis

földbe gyökerezett a lába, amikor megakadt rajta a tekintete. Azt mondta, a festmény fehér

fényt sugároz magából, és mintha arra ösztökélné nézőjét, hogy az lépjen át „a másik

világba”. Mindenféle tudományos igény nélkül megpróbáltam leellenőrizni állítását, és

meghívtam magamhoz még néhány médiumot - mindannyiuknak hasonló érzései támadtak.

Amikor ciprusi látogatásom során ezt megemlítettem Kostasnak, ő elmagyarázta, hogy

Daskalos saját rezgéseit és elementáljait festi bele képeibe, ezért azok rendszerint mágikus

talizmánokként működnek, mintegy ereklyeként.)

- Ideje egy kis szünetet tartanunk, nem gondolod? Jól esne egy kávé! - szólalt meg

Daskalos, miután mindent elpakolt maga után, megmosakodott és átöltözött festékfoltos

zubbonyából. - De előtte van még egy fontos tennivalónk!

Fogalmam sem volt, mire gondolhatott. Az imént elkészült képet kitette száradni a

verandára, majd mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, megkérdezte, segítek-e neki

könyveket égetni.

- Könyveket égetni?

Hirtelen úgy visszahőköltem, mintha kígyó mart volna meg. Egy pillanatra agyamba

villant a gondolat, hogy festményei sorsáról folytatott beszélgetésünk netán valami mélyen

elfojtott piromániás hajlamot hozott elő az idősödő mester tudatából. Jól hallottam? Valóban

arra kért, hogy ilyen kimondhatatlan tettben legyek a segédje? Megszegni egy szent és

sérthetetlen tabut? A hideg is kirázott, különösen, hogy eszembe jutottak a nácik

könyvégetései is.

- Igen, professzor úr, könyveket égetni! - ismételte meg szavaimat Daskalos némileg

szarkasztikus éllel, látván megdöbbent ábrá- zatomat. - Azokról lenne szó, - mutatott

zongorája felé, melynek tetején néhány régi, fekete, keménykötésű kötet feküdt. - El sem

tudod képzelni, mennyi gonoszságot okoztak már ezek a művek! Nagyon is rászolgátak arra,

hogy elégessük őket!

Belelapoztam a könyvkupacba. Gyöngybetűs kézírással írt arab szövegek voltak. A

lapok már sárgállottak a sok használattól, és az idő is nyomot hagyott rajtuk. Súlyos, hat-

hétszáz oldalas monográfia volt valamennyi.

- Fekete mágiáról szólnak - mondta Daskalos teljes komolysággal. - Ezért is kell

elégetnünk őket, még mielőtt rossz kezekbe kerülnének! Pár napja kerültek hozzám, egy

egyiptomi származású hodzsa hozta őket hozzám, aki varázslásra használta őket, s ezzel

sokaknak okozott szenvedést.

Daskalos elmesélte, hogy testen kívül tartózkodva figyelt fel az egyiptomi mullah

alantas működésére, és erős vizualizációs és koncentrációs képességét latba vetve vette rá őt,

hogy látogasson el hozzá, és hozza magával mágikus könyveit.

- Mióta a fickó áttelepült Ciprusra, a varázslásból és a fekete mágiából élt.

Ráparancsoltam, hogy szedje össze minden aranyát és ezüstjét, amit eddig keresett, és azonnal

térjen vissza Egyiptomba. A könyveit itthagyta nekem. Gyere, vigyük ki őket a kertbe, és

égessük el őket!

- Biztos, hogy jó ötlet ez, Daskale? - kérdeztem idegesen, ahogy ott lapozgattam az

aprólékos gonddal rótt oldalakat. Tudtam, hogy tele vannak eddig még soha nem publikált, a

muzulmán kultúrkör mágikus gyakorlataira vonatkozó titkokkal. Antropológiailag fel-

becsülhetetlen értékük lehet. Biztosra vettem, hogy íróik évekig - ha nem évtizedekig -

gyakorolták a varázslást, és rögzítették mágikus tapasztalataikat. Kérleltem Daskalost, hogy

gondolja meg magát, és ne vessük tűzre a kéziratokat.

- Hidd el nekem, Kyriaco, - vesztette el végül a türelmét Daskalos, - nem holmi bölcs

szókratészi párbeszédek ezek, hanem gonosz irományok, amiket igenis el kell égetni! Ha

tudnád, hányán szenvedtek attól, ami ezekben a könyvekben áll?! - azzal még hozzáfűzte,

hogy a könyvek mágikus formulái démonok és gonosz szellemek megidézésére szolgálnak,

ezért esze ágában sincs, hogy elálljon tervétől - tűzre velük!

Megkért, hogy a négy műből hármat vigyek ki a kertbe, míg ő hoz egy kis benzint és

kerít gyufát. Ugyanakkor a lelkemre kötötte, hogy a kupac alján heverő negyedik kötethez ne

nyúljak, mert az nem égetnivaló. A Korán volt az.

- Van fogalmad arról, hány ezer fontot ajánlanának egyesek, csak hogy

megkaparinthassák ezeket az irományokat? - kérdezte Daskalos, és egy gyufaszállal lángra

lobbantotta a benzinnel lelocsolt, átázott könyveket. Aztán csak állt, nézte a tüzet, és imákat

kezdett mormolni magában, amiket számomra érthetetlen, szimbolikus kézmozdulatokkal

kísért. Később elmagyarázta, hogy egyfajta ördögűzést hajtott végre: a tűz és az imák a

szövegekhez kötődő negatív elementálok megsemmisítésére szolgáltak. Daskalos szemszö-

géből nézve nem is könyvégetésnek, hanem egyfajta gyógyító célzatú tisztító szertartásnak

lehettem szemtanúja.

Daskalos maga nem volt az a tudós természet, legalábbis nem abban az értelemben,

hogy „tudományát” felhalmozza, majd publikálja, mint információhalmazt, függetlenül a

következményektől. O elsősorban gyógyító volt, akit mindenekelőtt embertársainak testi-lelki

egészsége és szellemi jóléte foglalkoztatott. Daskalos számára ezek a könyvek a gonoszt

képviselték, mert olyan varázsigéket tartalmaztak, amelyek mások megrontására szolgáltak,

pusztán önző, egoista érdekből. Az ilyen tudás pedig nem terjeszteni való. Én ugyanakkor, aki

hagyományos iskolázottságomnál fogva a tudást magáért a tudásért értékeltem, függetlenül

annak az emberiség életében játszott szerepétől, meglehetősen kényelmetlenül éreztem

magam, ahogy tehetedenül szemléltem, hogy kapnak lángra egymás után a monográfiák

gondos kézírással sűrűn teleírt lapjai. Provokatív tettével Daskalos rákényszerített, hogy

átértékeljem magamban a tudomány rendeltetéséről alkotott elképzeléseimet, régóta

dédelgetett nézeteimet az információ felhalmozásáról és terjesztéséről. Daskalos szerint a

tudásszerzésnek és a természet titkai megismerésének minden esetben szellemi fejlődéssel

kell párosulnia, különben a feltárult ismeretek pusztító hatással lesznek birtokosukra.

Az én modern ismerethajhászásom szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyta ezt

az álláspontot. Egyetemeinken gondolkodás nélkül estünk neki a legkülönfélébb természeti

titkok kikutatásának, anélkül, hogy előzetes óvintézkedésekkel biztosítottuk volna, hogy a

tudás majdani felhasználói csak az arra spirituálisán érettek legyenek. A világűrben száguldó

Föld nevű űrhajó tudományos kutatói - karrierre, pénzre és hírnévre vágyakozva - felfedezték

az atomhasítás ördögi mikéntjét, számtalan elképesztő, halálos mérget kotyvasztottak össze,

és több mint ötvenezer nukleáris töltetű bombát halmoztak fel az idők során, készen arra,

hogy bármikor megsemmisítsék velük Földanyánkat, azaz nyakunkra hozzák Ar- mageddont.

Vajon nem ártana-e, töprengtem magamban, ha egyetemeink nyugati elveit megpróbálnánk

ötvözni azokkal a hagyományos szellemi értékekkel és gyakorlati módszerekkel, amelyek az

indiai asramokhoz, tibeti kolostorokhoz és a világ egyéb spirituális menedékhelyeihez

kötődnek? Falán helyesebb lenne, ha a jövő tudományos nemzedékétől elvárnánk, hogy a

külvilág kutatása mellett belső világuk valóságait is tárják fel és fejlesszék szellemi képes-

ségeiket?! Talán elvárható lenne a természet titkaiba beavatást nyert tudósoktól, hogy

rendszeresen megfelelő meditációs és spirituális gyakorlatokat végezzenek, hogy ezzel is

növeljék könyörületessé- güket, nem-ragaszkodásukat és szeretetüket?! Vajon túléli-e egy-

általán az emberi faj önnön technikai fejlettségét és a folyamatosan bővülő

információáradatot, ha a dolgok az eddigi mederben folynak tovább? Ehhez hasonló kérdések

és gondolatok cikáztak át az agyamon, ahogy elnéztem az egyiptomi müezzin lassan

elhamvadó mágikus szövegei fölött imákat és varázsigéket mormoló Daskalost.

Végül, miután egy vödör vízzel lelocsoltuk a még izzó parazsat, Daskalos ismét

fennhangon szólalt meg: - Na, most már jöhet az a kávé! - és elégedetten dörgölte össze két

kezét. Bementünk hát a nappaliba, és Daskalos rövidesen átadhatta magát a koffein iránt

érzett gyöngéd szenvedélyének. Ekkorra már többen is várakoztak rá odakint az előszobában,

hogy ügyes-bajos dolgaikat megtárgyalhassák vele.

Hatodik Fejezet

Kozmikus emléktár

- Kelthetnek-e mások rossztettei olyan szabadon áramló gonoszság-áradatot, amely

aztán ártatlan emberek fejére száll vissza? - olvastam fel Daskalosnak egy kérdést amerikai

kolléganőm listájáról, aki megkért, hogy alkalomadtán kérjek rájuk válaszokat. Úgy

gondoltam, az egyiptomi hodzsa fekete mágiával foglalkozó könyveinek a minap történt

elégetését követően ez a kérdés éppen aktuálissá vált.

- Soha! - jelentette ki Daskalos kategorikusan. - Rossz szándékú embereket

befolyásolhat, de ártatlanokat soha. Persze felmerül a kérdés, hogy mi számít egyáltalán

gonosz cselekedetnek. Nos, az ártó tett minden esetben ártalmas gondolatból és annak

megfelelő érzelmi viszonyulásból születik. Ez azt jelenti, hogy mielőtt az ember bármi rosszat

követhetne el, gondolatban már megteremtette a gonoszt, azt a rezgésállapotot, amely aztán a

rossztetthez vezet. A helytelen gondolat és szándék olyan rezgéseket kelt, amelyek gonoszság

formájában öltenek testet. Ráadásul két kellemetlenséggel is számolnunk kell: egyrészt

magával az ártalmas kisugárzással, másrészt annak formai megnyilvánulásával, alakot

öltésével. A fonna egy ele- mentális lény, aki a kisugárzott energiával feltöltődve, annak

intenzitásával hat. Ezt használják ki a fekete mágusok: bizonyos elemen- tális alakzatokat

teremtenek, és feltöltik azokat negatív energiával. De természetesen az ádagemberek is

folyamatosan hoznak létre efféle negatív elementálokat gyűlölködéseikkel és

sértődöttségeikkel, akár tudatosan, akár tudattalanul. A legtöbben persze nincsenek tisztában

azzal, hogy mi származik a gondolataikból. De egy tisz- tánlátó látja a keletkező

elementálokat, amint azok állatok - különböző méretű és színű kígyók, majmok, medvék,

illetve a fizikai síkon nem is, csak az asztrális és mentális világokban létező lények - képében

kilépnek az emberből. Ezek az elementálok mindazokra az emberekre károsak, akik velük

azonos hullámhosszon rezegnek. A gonosz ugyanúgy bevonzza a gonoszát, mint ahogy a jó

bevonzza a jót. Az ártatlanoknak nincs mitől tartaniuk, hiszen az ő rezgésszintjük eltér attól,

mint amit a kolléganőd „szabadon áramló gonoszság-áradatnak” nevezett.

Ja, és még valami! Jó, ha tudod, hogy az ember alvás közben is elementálokat teremt,

miközben álmodik.

- Hogyhogy? - kérdeztem csodálkozva.

- Álmodás közben az ember vágyai sokkal erőteljesebbek. Nagyobb erővel bírnak,

mint napközben, amikor az embert lekötik egyéb teendői. Éjszaka azonban, amikor aludni

térünk, vágyaink felszínre törnek, és a jelenvaló személyiségünk akár rosszakat is álmodhat,

negatív elementálokat teremtve ezzel. Rendszerint ilyenkor vannak a gyerekeknek rémálmaik,

hogy csak egy példát mondjak.

- A barátom, Michael, aki könyveim borítóit tervezte, érdeklődött, vajon a könyvek,

mozifilmek és egyéb művészi alkotások is elementálokat hívnak-e életre?

- Minden, ami gondolatilag belénk villan, legyen az egy mentális kép vagy egy

hirtelen feltörő sóvárgás, elementált teremt. Sőt, az elementál már azelőtt létezik, hogy az

ember könyvet írna, filmet forgatna, vagy művészileg alkotna valamit az ötletéből. Már maga

a gondolat és az érzés létrehozza az elementált. A fizikai tárgyakat - műalkotásokat,

ékszereket, fényképeket, festményeket stb. - tudatosan vagy tudattalanul fel is lehet tölteni

elementálok- kal. így készülnek például a talizmánok, amelyek megvédik viselőjüket: az adott

tárgyat jóindulatú gondolatenergiákkal ruházzuk fel, így az jó áramlásokat sugároz magából.

Hasonlóképpen, ha mondjuk egy értékes drágakőhöz az irigység és a birtoklásvágy ne-

gatív*elementál jai tapadnak, az olyan pusztító energiákkal töltheti fel az adott követ, ami

bajt, szerencsétlenséget hozhat a tulajdonosára. Tulajdonképpen minden fizikai tárgyba

elementális lények vannak bezárva.

- Emiatt működnek bizonyos szellemi jelenségek, mint például a pszichometria?

- Pontosan. Egy tapasztalt mester össze tudja hangolni a tudatát egy tárggyal, s ezáltal

képes kapcsolatba lépni az összes hozzá kötődő elementál is lénnyel. Ezzel magyarázható, -

vetett fel egy példát Daskalos, - hogy ha egy beavatott, mondjuk, egy ősi szoborra koncentrál,

arról olyan titkokat tudhat meg, amikről a könyvtárakban vagy laboratóriumokban dolgozó

tudósoknak évek hosszú munkája után sem lesz fogalmuk.

- Ezen az elven működik akkor az is, - tettem hozzá, - hogy egy adott helyet pozitív

vagy negatív elementálokkal energetizálni lehet.

Úgy van. Megfigyeltem például, hogy azokon a területeken, ahol rendszeresen történnek

balesetek, elementálok vannak működésben. Nekünk, az Igazság Keresőinek az is

feladatkörünkbe tartozik, hogy az ilyen helyszíneket felkeresve ott eloszlassuk a negatív

töltetű lényeket. Hogyan tesszük ezt? - tette fel a kérdést maga Daskalos, megelőzve engem. -

Nos úgy, hogy velük ellentétes energiájú elementálokat hozunk létre. A töltését vesztett,

semlegesítő- dött elementális lény formai burka ilyenkor visszahúzódik a Kozmikus Tudatba,

az Egyetemes Emléktárba, vagy ahogy keleten általában hívják, az Akása Krónikába. Mert

ahogy azt már említettem, ha egy elementál egyszer megteremtődött, már soha többé el nem

pusztítható. Amikor egy elementális lény feloldásáról beszélünk, valójában csak az energiáját,

a negatív töltetét oldjuk fel, de formai burka mint passzív alakzat örökre fennmarad és

beíródik az Egyetemes Emléktárba.

- Nem veszélyes akkor efféle helyekre látogatni, hogy feloldd az ottani elementálok

negatív energiáját? Nem támadhatnak meg azok téged? - kérdeztem.

- Előfordulhat. De úgysem tehernek kárt bennem. Esélyük sincs! Persze el kell

ismerni, az efféle munka nem éppen a legkellemesebb. De az elementálok csak az esetben

lehetnének rám hatással, ha gyűlölettel lennék tele, ha panaszkodnék valakire, vagy rosszakat

gondolnék róla. Az Igazság Keresőinek éppen ezért nagyon óvatosnak kell lenniük, és

gondosan meg kell tisztítaniuk a tudatalattijukat, ki kell pucolniuk belőle mindennemű

negatív érzést és gondolatot. Ellenekező esetben a bennük lévő elementálok negatív energiája

bevonzza a külvilág ártalmas elemi lényeit, amiket éppen feloldani készültek. Jómagam,

mielőtt efféle munkába kezdenék, mindig meggyőződöm róla, hogy sem énbennem, sem a

munkatársaimban nyoma sincs negatív érzéseknek. Láthatod, a tiszta szí- vűeknek nem kell a

fekete mágiától, a rontásoktól, a gonosz ártalmas hatásaitól és hasonló negatívumoktól

tartaniuk.

- Ez mind szép, de vajon hányán akadnak a valóban tiszta szí- vűek, akik tökéletesen

védve érezhetik magukat a bűncselekmények és a történelmi tényezők keltette

elementáloktól? Az ilyen lények nem támadhatnak meg egy közönséges átlagembert, aki bár

nem velejéig romlott gonosztevő ugyan, de azért a szíve sem teljesen tiszta? Mi van akkor

például, ha valaki egy úgynevezett kísértetjárta házban lakik? Kénytelen elszenvedni az adott

épületben felgyülemlett negatív energiák káros hatásait?

Attól tartok, igen. De rögtön hangsúlyoznám, hogy az átélt szenvedés mértéke minden esetben

attól függ majd, mennyi és milyen erős negatív energia lakozik eleve az adott illetőben. Hadd

meséljek el erre egy jó példát! Egy ízben felfigyeltem arra, hogy néhány pásztor, akik régóta

veszekedtek egymással és szidták a másikat, gondolataikkal és cselekedeteikkel olyan

„szabadon áramló gonoszság-áradatot” teremtettek - hogy kolléganőd szavaival éljek -, hogy

a nap bizonyos óráiban az adott térségben úgy megnövekedett a negatív energiák magnetikus

vonzereje, hogy az elősegítette a káros elementálok megnyilvánulását, és azok már a

pásztorok jelenléte nélkül is működésbe léptek. Na most tegyük fel, hogy valaki arra jár, és

negatív érzéseket táplál valaki iránt. Ez esetben a pásztorok teremtette elementálok

megtámadhatják őt, és szenvedést okozhatnak neki. De hogy mekkora szenvedést, az az illető

lekiállapotán múlik. Lehet, hogy megfájdul valamije, lehet, hogy elgyengül, ideges lesz,

fejgörcse támad, vagy valami hasonló. Márpedig efféle elementálok mindenhol léteznek, és az

Igazság Keresőinek és láthatatlan segítőiknek a feladata, hogy ezeket feloldják - azaz

közömbösítsék az elementálok negatív energiáját és eltakarítsák őket a területről. Pesten kívül

tesszük is a dolgunkat, asztrál- és mentáltestben utazgatva el távoli vidékekre. így egyszerűbb

és olcsóbb is, - kuncogott Daskalos, - arról nem is beszélve, hogy a szellemi világból

hatékonyabban tudunk dolgozni.

- Miért? - firtattam kérdésemmel a dolgot.

- Mert ha az ember kilépett a fizikai testéből, sokkal nagyobb erőt képes kifejteni,

sokkal több energiát tud mozgósítani, hogy azzal semlegesítse az elementális lények

energiáját. Van még kérdésed? -

pillantott Daskalos a papírom felé, és türelmesen várt, míg tekintetemmel végigfutottam a

listán.

- Van itt egy érdekes a prófétálásról. A barátom arra lenne kíváncsi, lehetséges-e előre

megjósolni a jövőt, és ha igen, vajon be- szélhetünk-e az ember szabad akaratáról?

Daskalos elmosolyodott, úgy kezdett bele a válaszadásba. - Mint az Igazság Keresője,

saját tapasztalatom az, hogy semmi sincs eleve elrendelve. Ezt egyébként már számtalanszor

kifejtettem. A jövő előrelátása nem több, mint lehetőségek előrejelzése. Valami vagy

bekövetkezik, vagy sem. A kimenetel ahhoz hasonló, mint amikor tudósok a jelen tényei és

irányzatai alapján ésszerű prognózist állítanak fel a jövőről.

Ezután elmesélte, amit már tőle is, Kostastól is többször hallottam, hogy az emberek

minden egyes másodpercben újraírják a jövő történéseit. A jövő nyitva áll előttünk, az

embereknek pedig szabadságukban áll a nekik tetsző elementálokat megteremteni, amik aztán

a jövőjüket alakítják majd. Amikor tehát valaki jövőt jósol, tulajdonképpen előre látja az adott

pillanatig teremtett elementálok milyenségéből kibontakozó lehetséges eseményeket. De az

emberek bármikor szabadon teremthetnek új elementális lényeket, amelyekkel

meghiúsíthatják a próféciák beteljesedését.

- Én személy szerint nem hiszem, hogy a karmikus történéseket maximum két-három

napos hatályon túl pontosan előre lehetne jelezni, - fejezte be mondókáját Daskalos.

- Miért nem? - kérdeztem vissza.

- Ilyen rövid időszak alatt a karmikus erők olyannyira besűrűsödhetnek, hogy

gyakorlatilag már semmit sem tehet az ember, hogy elkerülje a történéseket. De azon túl

befolyással lehet önnön jövője alakítására.

- Elmagyaráznád ezt még érthetőbben, ha lehet? Tudnál mondani esetleg egy konkrét

példát saját tapasztalatodból? - érdeklődtem.

Daskalos eltöprengett egy rövid ideig, aztán ismét mesélni kezdett: - Sok évvel ezelőtt

egy reggel munkába készülődtem. Fél hét körül lehetett, ültem az ágyam szélén, és a zoknimat

húztam éppen. Teljesen éber voltam, és akkor hirtelen a következő látomásom támadt. A

munkahelyem - az állami nyomda épülete - közelében találtam magam, ahol betűszedőként

dolgoztam. Ott, ahol a városi óra áll, leszálltam a biciklimről; azt terveztem, a hátralévő

utat gyalog teszem meg, át a kormányépületeket övező eukaliptuszligeten. Ekkor

megpillantottam egy embert, aki a kiskocsiját tolta. Tisztán láttam a vonásait, még azt is

észrevettem, hogy egy forradás van az arcán. A kocsijának üvegteteje volt - koulouriát [perec-

szerű tésztaféleséget] árult, és hozzá sajtot. Ahogy az óra alá ért, kiabálni kezdett, hangosan

hirdette a portékáját: „Friss, meleg a koulouria!” Aztán észrevettem egy másik férfit; az

ellenkező irányból közeledett a biciklijén. Odament az árushoz, lepattant a járgányáról, és

üvöltözni kezdett: „Végre megvagy, te rohadék!” „Még hogy én? Rohadék, aki mondja!” -

kiabált vissza neki az árus, és dulakodni kezdtek. A veszekedés kirobbantója belerúgott az

árus kiskocsijába, mire az felborult, az üvegtető ezer darabra tört, és a koulouria a sajttal

együtt a betonra borult. Az árus dühében előkapott egy nagy konyhakést, és azzal hadonászott

ellenfele után; látszott rajta, hogy kész megölni az illetőt. Szerencsére volt a közelben egy

állami alkalmazott, aki látta az esetet, és még idejében odafutott, hogy lefogja a hadakozó

kereskedő karját és rákiáltson: „Az Isten szerelmére, ember, megőrült? Képes lenne megölni a

másikat?” „Kibelezem a rohadékot!” - tajtékzott az árus. „Nézze, mit művelt velem!” Közben

a biciklis alak kihasználta az alkalmat, és sietősen elkerekezett. Ezzel a látomásom véget ért.

Megráztam a fejem, és jót nevettem az egészen. Nem értettem, hogy férkőzhetett az agyamba

efféle képsor, reggel fél hétkor, öltözködés közben.

„Úgy húsz perc múlva aztán felültem a kerékpáromra, és elindultam a

munkahelyemre. Alig, hogy a városi óra közelébe értem, reggeli látomásom megelevenedett

előttem a valóságban, pontosan úgy, ahogy azt egy fél órája láttam. Jött az árus a

kiskocsijával, sebhely az arcán, kiáltozva kínálta friss, meleg koulouriáját, és így tovább.

Érkezett a biciklis - még a ruházata és a mozdulatai is ugyanazok voltak, mint amit a

látomásomban láttam. Ahogy elnéztem őket, előre tudtam, mi fog történni a következő

pillanatban, mert a karmikus erők már olyannyira beértek, hogy képtelenség volt bármit is

megváltoztatni az események sodrában. Már csak azon töprengtem, ki lehet az, aki közbe fog

avatkozni és lefogja az árust; erre a részletre nem emlékeztem a látomásomból. Nos, kiderült,

hogy egyik munkatársam az, még meg is jegyeztem magamnak: „O, szóval Constantinides

volt résen!” Persze ha a látomásomban erre a részletre fókuszáltam volna, ezt is előre tudtam

volna. Végül megérkezett a rendőrség, én pedig besétáltam az irodába dolgozni.

- Teljesen tudatos voltál látomás közben? - kérdeztem.

- Természetesen, - felelte Daskalos. - Mondom, éppen a zoknimat húztam.

- Ha az emberek képesek egy-két órával előre látni a jövőt, akkor nem lehetnek

képesek akár évszázadokra is előre prófétálni az eseményeket?

- Nem, az lehetetlen, - felelte Daskalos minden kétséget kizáróan.

- Ezek szerint a Nostradamus-féle és egyéb jóslatok, amikről több könyvespolcnyi

kötetet írtak össze, nem tekinthetők hiteles előrejelzéseknek, amiket szó szerint kellene

vennünk?

- Csak saját tapasztalatomat tudom ismételni: három napon túl a jövő nem más, mint

lehetőség.

- És mi a helyzet János apostol Jelenéseivel?

- Azok is csak lehetséges kimenetelek, - felelte Daskalos tánto- ríthatatlanul. -

Megtörténnek, ha... De mindig ott van egy ha. Az embernek szabad akarata van. A karmát

pedig a szabad akarat formálja, a sorsszerű történések iránya tehát bármelyik pillanatban

megváltoztatható. Eszerint a jóslatok vagy beteljesülnek, vagy sem.

- Elképzelhető-e esetleg, - próbálkoztam tovább, - hogy ez az elv csak egyénekre

érvényes, de társadalmi szinten, történelmi keretek között nem feltétlenül? Még ha az egyes

embereknek szabad akarata van is, nem lehet, hogy a történelem színpadán, az egész

emberiségre nézve más elvek és törvényszerűségek érvényesülnek?

- Ha megfelelően nagy számú egyén megváltoztatja a tudatát, azzal a nemzeti vagy

akár a kollektív emberiség-karma is megváltoztatható, - válaszolta Daskalos.

- De azért lehetőség és lehetőség között csak van különbség? A jelen karmikus

állapotai szerint egy próféta előre láthatja a jövőt kilencven százalékos valószínűséggel, vagy

úgy, hogy a bekövetkezés esélye nem több tíz százaléknál.

- Ebben igazad van, - értett velem egyet Daskalos.

- Mi befolyásolja hát a valószínűség fokát, hogy egy előre megjövendölt esemény

valóban bekövetkezik-e vagy sem?

- Az adott eseményhez kötődő elementálok erőssége és energiája. Minél nagyobb

energiatöltettel rendelkeznek az elementálok, annál nagyobb valószínűséggel következik be a

dolog.

„De meg kell mondanom, a magam részéről nem vagyok túlzott híve a jövő előre

jósolgatásának, különösen ami a borzalmas eseményeket illeti,” - tette hozzá Daskalos, és a

nyomaték kedvéért figyel meztetői eg felemelte jobb kezét.

- Miért? - értetlenkedtem.

- Mert a jóslással az ember energetizálja azokat az elementálokat, amelyek csak még

valószínűbbé teszik egy adott dolog bekövetkeztét. Még egy eredetileg hibás prófécia is olyan

erővel és energiával rendelkező új elemi lényeket hívhat életre, hogy azok megtörténtté teszik

azt, amit eredetileg helytelenül jövendöltek meg.

- Más szóval, a jóslat önmagát teljesíti be.

- Úgy van. Általában akkor történik ilyesmi, amikor az emberek hinni kezdenek a

próféciákban, és elültetik tudatalattijukba az adott jóslat elementáljait.

- Az önbeteljesítő jóslat jelenségére már a szociológusok is felfigyeltek, - jegyeztem

meg. - Persze a tudósok nem beszélnek ele- mentálokról. W. 1. Thomas, egy amerikai

szociológus például kimutatta, hogy egy a valóságról alkotott, eredetileg hibás definícióból

kiindulva végül mégis juthatunk helyes következtetésre.

Daskalos helyeslően bólogatott. - így igaz. Az ember hite egy elementális lényt

energetizál. Es minél több energiával töltődik fel egy elementál, annál nagyobb az esély arra,

hogy a dolog bekövetkezik.

„De ne feledd, hogy csak lehetőségekről van szó, nem bizonyosságokról. Mind az

egyéni, mind a kollektív karma megváltoztatható, bármelyik pillanatban. Ez az emberi

szabadság lényege!”

Daskalos egy Otestamentumból vett példával támasztotta alá állítását, amire már

korábban is hivatkozott, nevezetesen Jónás próféta esetére, aki előre megjövendölte Ninive

pusztulását. A város lakosai olyan sok bűnt halmoztak fel, hogy Isten kész volt eltörölni őket

a föld színéről. A niniveiek azonban bűnbánatot gyakoroltak

az utolsó pillanatban megváltoztatták a tudatukat -, és így ők is és városuk is megmenekült.

- Vedd észre, - mondta Daskalos, - hogy nem Isten gondolta meg magát, hanem

maguk az emberek változtatták meg kollektív karmájukat azáltal, hogy tudatosságukat

átalakították. Ezért maradhatott meg Ninive.

- De ettől még Jónás látomása valóságos volt, ugye?

- Természetesen.

- Akkor ez azt jelenti, hogy ha a niniveiek nem változtattak volna kollektiven a

felfogásukon, elpusztultak volna.

- így igaz, - helyeselt Daskalos. - De szabadságukban állt változtatni a sorsukon, és ők

változtattak is. Az új okok pedig új következni én yekhez vezettek.

- Ha most visszatérünk egy kicsit a te látomásodra, Daskale, amikor előre láttad, mi

fog történni egy fél órán belül, nem lehet - legalább elméleti síkon - azt feltételezni, hogy a

karma akár a legutolsó másodpercben is más folyásirányt vehet?

- De hiszen amikor a képsor belém villant, az árus már javában úton volt a

portékájával, és a biciklis fickó is rég nyeregben ült és pedálozott, - nevetett Daskalos. - A

karmikus erők akkor már olyannyira beértek, hogy nem hiszem, hogy bármit is meg lehetett

volna változtatni belőlük.

- És mit gondolsz, mitől kerültél abba az állapotba, hogy az a látomásod támadhatott? -

kérdeztem.

- Ki tudná megmondani az okát? Talán csak azért láttam előre, mert rövid időn belül a

való életben is szemtanúja lehettem a történéseknek. Vagy talán azért, mert a magasabb

hierarchiák ezt a tanulási lehetőséget kínálták fel nekem.

- Látomás közben egyfajta testen kívüli élményed volt? - kíváncsiskodtam tovább.

- Nem, nem kerültem a testemen kívül. Leljes tudatommal ott ültem az ágyam szélén.

Húztam a zoknimat, és készültem a munkába. Inkább egyfajta kivetiilésnek nevezném az

esetet. Látomás közben egyszerre voltam tudatos otthon, és a téren, a városi óra mellett.

„Tudod, ha az ember fejleszteni kezdi tisztánlátó képességét, rendszeresen ehhez

hasonló tapasztalatai lesznek,” - vonta le a végkövetkeztetést Daskalos, majd néhány

másodperces csöndet követően egy újabb személyes élményének ecsetelésébe fogott, amikor

szintén előre látta a jövőt.

- Valamikor réges-rég, a második világháború kitörésének előestéjén, a bácsikám

meghívta a családunkat egy közös vacsorára. Aznap este a rádióban Verdi Aidáját adták;

mivel a bácsikám tudta, hogy szeretem az operát, megüzente, hogy feltétlenül számít a

megjelenésemre. Bevallom, készültem is a zenehallgatásra, mert emlékeztem, mekkora

hatással volt rám, amikor először hallhattam Verdi áriáit - szinte elvarázsoltak a dallamok!

„Karácsony másnapján történt a dolog, emlékszem, zuhogott az eső. A bácsikám

Bayractares közelében lakott, a város falain kívül.

Ahogy épp letelepedtünk volna a rádió köré, hogy élvezzük a klasszikus muzsikát, belülről

egy hangot hallottam megszólalni a fejemben: »Kelj fel, és eredj!« »Ugyan hová?« -

kérdeztem magamban. »Indulj!« - erősködött bennem a belső hang. Mit volt mit tenni,

felálltam hát, felvettem az esőkabátomat, és indultam kifelé a házból. »1 lova készülsz ebben

a zuhogó esőben, Spyro?« - értetlenkedett a bácsikám, de bennem újra felcsendült a hang:

»Menj!« »Nem hallgatod meg az Aidát? Hova mész?« - kérdezte a bácsikám a szoba túlsó

végéből. »Magam sem tudom. Egyszerűen nem érzem jól magam,« - feleltem neki, és tényleg

elég ramaty érzés kerített hatalmába. Nekivágtam hát a kihalt utcáknak, és a szakadó esőben

elindultam hazafelé. Akkoriban még a Pantheon utcában laktunk, de a hang egyre csak arra

ösztökélt, hogy kerülőúton haladjak - legalább egy mérfölddel nagyobb kunkort írtam le a

kelleténél, le a lépcsőkön a mocsár irányába, aztán fel a lépcsőkön, a fallal körülvett régi

városrész másik oldalán. Útvonalam teljesen ésszerűtlennek tűnt, annál is inkább, mivel úgy

zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. »Istenem, Istenem,« - dünnyögtem magamban, -

»ki érti ezt?« Akkoriban még fiatal voltam, és meglehetősen tapasztalatlan e téren. Ennek

ellenére követtem a hang utasításait, még ha azok teljesen értelmetlennek tetszettek is

számomra.”

,Ahogy ott sétáltam, nem messze a polgármesteri hivataltól megpillantottam egy

részeg angol katonát; az úttest közepén feküdt, egy pocsolya kellős közepén, és nyöszörgött,”

- azzal Daskalos utánozni kezdte a részeg katona hangját.

„»Húzd fel őt a járdára!« - parancsolta bennem a belső hang. Fölé hajoltam hát, és

teljes erőmből vonszolni kezdtem a járda felé. »Baszd meg!« - nyögte a részeg alak, és

megpróbált behúzni nekem egyet, de az ökle és a feje is a nedves aszfaltra hanyatlott.

Egyszerűen képtelen voltam lábra állítani őt, de a hang csak tovább nógatott, hogy

igyekezzem vele a járdára. Nagy erőfeszítések árán végül sikerült elrángatnom őt az úttest

közepéről. Közben folyamatosan ömlött az eső, az angol katona csurom vizes volt, és az én

esőkabátom is kezdett átázni. Abban a pillanatban, hogy a járdaszegélyre értem vele, egy

katonai teherautó zúgott el mellettünk. »Most már értem!« - villant belém azonnal a

felismerés. A kocsi biztosan halálra gázolta volna a fickót, ha ott marad az úttest közepén,

abban az éles kanyarban. A teherautó sofőrje nem láthatta volna, hogy ott fekszik valaki,

különösen úgy, hogy sötét decemberi éjszaka volt, és zuhogott az eső.”

„Ahogy elhajtott mellettünk, a vezető észrevett minket,” - folytatta a történetet

Daskalos, - „egy hirtelen fékezéssel megállt, és visszatolatott. Kiszállt a fülkéből, és felénk

sietett. Ahogy a közeliinkbe ért, felismerte a részeg alakot, elkezdett vele kiabálni, és ő is

megpróbálta talpra állítani, de hiába. Megkérdezte tőlem, ki vagyok, és hogy mi történt.

Látszott rajta, hogy nagyon bántja a dolog. Angolul megkért rá, hogy adjam meg neki a

címemet. Megmondtam, hol lakom. Eközben még ketten kiszálltak a teherautóból, és közös

erővel felrakták a járműre részeg társukat. »Szerencsétlen flótás!« - gondoltam magamban;

biztos voltam benne, hogy mihelyst kijózanodik, hadbíróság elé állítják.”

„Négy nappal később, az éjszaka kellős közepén, kopogattak az ajtónkon. Kinéztem,

és kit láttak szemeim? A sofőrt és a részeg alakot, akit elrángattam az úttestről. A fickó, akit

megmentettem, meglehetősen nyúzott volt, lehorgasztott fejjel állt előttem. Sugárzott belőle a

szomorúság és a fájdalom. »Uram,« - szólalt meg a sofőr, - »szeretném megköszönni önnek,

hogy megmentette a barátom életét! Tudja, London bombázása közben találat érte a házukat,

és a családja - apja, anyja és felesége - odaveszett. Ezért itta le magát aznap éjjel. Csak a

kisfia menekült meg, aki a nővéréék- nél volt vendégségben, egy másik városban.«”

„Látod, ha aznap éjjel a fejemben szóló belső hang helyett Verdi Aidáját hallgattam

volna, azt az angol katonát a saját bajtársa gázolta volna halálra. A Gondviselés útjai

kifürkészhetetlenek!” Daskalos pár pillanatra elhallgatott. - Azóta számtalan hasonló

élményben volt részem, - fűzte hozzá az előzőekhez, - amikor egy belső hang egy adott helyre

irányított, hogy valakinek a segítségére siethessek.

Azzal egy újabb történetbe fogott: - Történt egyszer - akkoriban még mindig a

Pantheon utcában laktunk -, hogy a hang rám parancsolt, hogy azonnal menjek a Ciprusi

Nemzeti Gimnáziumhoz, az Érseki Hivatal szomszédságában. Utasítása teljesen

értelmedennek tűnt; éppen a dolgozószobámban ücsörögtem kényelmesen, semmi okát nem

láttam, miért kellene kitennem otthonról a lábamat.

Az iskola meglehetősen veszélyes környék volt az ötvenes években - a diákok

gyarmatosítók elleni tüntetései akkoriban hágtak a tetőpontjukra, úgyhogy időnként még

heves összetűzésekre is sor került köztük és az angol katonaság között. A hang mégis egy kis

mellékutcába irányította Daskalost, ahol egy tizenéves fiatalembert talált a földön fekve;

vérzett a feje, és eszméletlen volt. Egy másik járókelő segítségével bevitték őt egy közeli

házba, ahol elsősegélyben részesítették, és Daskalos eszméletére térítette őt. A zavargásokat

ily módon túlélt fiatalember később az egyik legnevesebb, Angliában végzett ügyvéd lett

Cipruson.

- Mit gondolsz, ki adta neked az utasításokat, hogy mikor merre menj, és állj

szolgálatára idegeneknek?

- Nem tudom. De vannak szellemek, akik a magasabb dimenziókból előre látják a jövő

történéseit, s ha van rá karmikus engedély, megpróbálnak találni valakit, akivel - hozzájuk

hasonló rezgésszinten lévén - képesek kapcsolatba lépni és átadni a megfelelő üzenetet.

Nyilvánvalóan velem is ez történt a fent említett esetekben.

Miután elköszöntem Daskalostól, hosszú sétára indultam Nicosia velencei fallal

körülvett régi belvárosi negyede felé. Élveztem a szűk sikátorokat, a kis boltokat, a középkori

templomok és történelmi nevezetességek látványát. A város többi részével ellentétben, ahol

tervszerűtlen összevisszaságban nőttek ki a földből az épületek, ez a kerület megőrizte az

ősiség hangulatát, hála a szigorú műemlékvédelmi szabályozásnak, illetve a török és görög

lakosság között feszülő etnikai ellentétnek, ami távol tartotta a befektetőket a Zöld Vonaltól.

Ironikus módon, az óváros a nemzetet sújtó tragikus állapotoknak köszönhette eredeti jellege

fennmaradását.

Ahogy a szűk, forgalomtól távol eső utcácskákban sétáltam, élvezve a nyugalmat,

bele-belehallgatva az eldugott kovács- és ácsműhelyekből kiszűrődő halk duruzsolásba,

igyekeztem felidézni magamban Daskalosszal az idő, a próféciák és a karma természetéről

folytatott beszélgetésünk részleteit. Daskalos saját tapasztalati kutatásai alapján magyarázattal

tudott szolgálni arra a jelenségre, amit tudományos körökben előzetes megérzésnek neveznek.

Azt ugyanis már laboratóriumi körülmények között kimutatták, hogy az arra érzékenyek

képesek „megjósolni” a jövő eseményeit. Rus- sell Targ és Harold Puthoff fizikusok például

bebizonyították, hogy az általuk vizsgált kísérleti alanyok meg tudták határozni azt a hely-

színt, ahová a két kutató egyike véletlenszerűen elhajtott autójával. Ami a két tudóst és más

elméleti szakembereket is elsősorban foglalkoztatott, az az emberi szabad akarat kérdése volt.

Ha a jövő előre látható, akkor mennyiben tekinthetők felelőseknek az emberek saját döntéseik

tekintetében? Hogyan beszélhetünk szabad akaratról, ha a jövő eleve elrendeltetett?

Daskalos sajátos világnézetében gyökerező, tapasztalatilag igazolt, ésszerű

magyarázatot adott a kérdésre. Eszerint a jövő csak nagyon rövid időintervallumon belül

jósolható meg előre, amikor is a karmikus erők már végletesen előrehaladottakká váltak, de

hosszú távon semmi sem jelezhető előre biztosan. I la megfelelő idő áll rendelkezésükre, az

emberek bármikor teremthetnek olyan elementálokat, amelyek megváltoztathatják egy

megjövendölt esemény kimenetelét. Egy szóval, az emberiség tökéletesen szabadon

formálhatja önnön sorsának alakulását. Az előzetes megérzés laboratóriumi

körülmények között történő vizsgálatai minden esetben határozottan rövid időszakra

korlátozódtak, amikor a jósolt esemény pár percen vagy néhány órán belül bekövetkezett.

Hónapok vagy évek, netán évszázadok távlatának vizsgálata - érthető okokból - fel sem

merült.

Az utolsó mozaikdarabka János apostol apokaliptikus előrejelzéseit illetően azután

került a helyére bennem, hogy részt vettem Kostas limassoli csoportjának soron következő

ülésén.

Hétfő délután volt, egy héttel azután, hogy utoljára találkoztam Daskalosszal.

Atkocsikáztam Limassolba, hogy meghallgassam Kostas saját tanítványai és követői körében

tartott heti előadását. Máskor általában előbb Kostas házához hajtottam, hogy csevegjünk

egyet, de ezúttal el volt foglalva egy láthatóan komoly pszichológiai problémákkal küzdő férfi

gyógyításával. Az illető nem tartozott az Igazság Keresőinek körébe, de egy másik csoportban

olyan - megfelelő irányítás nélkül végzett, ezért Kostas által kifejezetten veszélyesnek ítélt -

meditációs gyakorlatokat folytatott, amelyeknek eredményeképpen megnyílt a napfonat-

csakrája anélkül, hogy erre fel lett volna készülve. Kundalini-energiája ellenőrizetlenül fel-le

futkosott a gerince mentén, s a valamikori megbízható állami tisztviselő hallucinálni kezdett,

cserben hagyta koncentráló képessége, és lassan de biztosan állása elvesztése és az

elmegyógyintézeti kezelés felé sodródott.

Kostas azzal magyarázta az esetet, hogy amikor az illetőnek megnyílt a napfonat-

csakrája, alacsonyabb démoni elementálok támadták meg és kerítették őt hatalmukba.

Az ehhez hasonló esetek miatt figyelmeztette Kostas újra és újra tanítványait, hogy ne

kísérletezzenek tudatalattijuk feltárásával csak azért, hogy látványos szellemi képességekre

tegyenek szert. Ehelyett a tudatalatti negatív elementáloktól való teljes megtisztítását,

valamint a spirituális tudatosság fejlesztését hangsúlyozta. Rendszeresen figyelmezette

hallgatóságát, hogy a szellemi képességek csakis a morális tudat fejlesztésével párhuzamosan

alakulhatnak megfelelően. Az Igazság Keresőjének idővel odáig kell eljutnia, hogy uralni

tudja a rendelkezésére álló szellemi erőket, és azokat csak és kizárólag gyógyító céllal

használja.

Kostas hétfői előadásának témája az Egyetemes Emléktár volt. Azt mondta, minden,

amit az ember gondolni vagy tenni képes, beíródik a Kozmikus Emlékezetbe, vagy annak

„tudatalattijába”, úgyhogy amit mi saját tudatalattinknak képzelünk, az valójában részét

képezi az Egyetemes Emlékhálónak. Ebből adódóan minden felfedezés tulajdonképpen egy

olyan tudásnak az előhívása, amely már örök idők óta „felfedeztetett”.

Miután a nagyjából húsz perces kiselőadás véget ért, néhány koncentrációs gyakorlat

következett, ezt követően pedig ki-ki szabadon vitára bocsáthatta az őt foglalkoztató

kérdéseket.

Kostas az első felszólalónak a következőket felelte: - Ha az egyén tudata nem

avatkozna közbe abba, ami tudatalattijából imaginációs képek formájában felmerül, az

esetben az imagináció minden egyes részletében tökéletesen megfelelne a valóságnak.

„Látom, ma mély vizekre evezünk!” - mosolygott, ahogy a körülbelül ötven fős

tanítványseregből rámeredő, érdeklődéstől csillogó szempárokat figyelte.

- Még egyszer elmondanám, - ismételte meg előző kijelentését,

amennyiben az egyén pillanatnyi tudatállapota nem szólna közbe, s ezzel nem torzítaná el azt

a képet, ami a tudatalattijából fantáziaképek vagy imaginációk formájában felmerül, akkor az

egyén magát a teljes valóságot lenne képes visszaadni, mégpedig a legapróbb részletekig

menően.

- Mondanál erre egy példát? - kérdezte egy harmincöt éves hölgy a sorok közül.

- Vegyük például a fantasztikus könyvek szerzőit! Az a fantasztikum, amiről ők írnak,

egy rejtett valóság terméke. A valós gondolat az író tudatalattijából fakad, de pillanatnyi

tudatállapotától függően torzul, ahogy keresztülszűrődik rajta.

- Ha jól értem, - próbáltam hangosan tisztázni a hallottakat, - az író tudata mintegy

tükörként működik, és kisebb-nagyobb torzításokkal azt adja vissza, ami mint autentikus

valóság saját tudatalattijából eredt.

- Pontosan így van, - helyeselt Kostas. - Aki járatos az effélékben, az képes felfedezni

a torzításokat. De ne feledjük, még ha torzultan is, de minden mögött ott húzódik maga a

valóság. Hiszen a semmiből semmi sem születhet!

Kostas ezután kifejtette, hogy annál inkább megközelíthetjük a valóságot, minél

inkább a kozmikus tudatalatti szövedékébe fonódó tudatalattink mélyére ásunk. - Valójában

nem is beszélhetünk „az én tudatalattim”-ról, vagy „a te tudatalattid ”-ról, hiszen a kozmikus

m- dattalan ott rejlik minden anyagi részecskében, minden sejtben, minden atomban, a

teremtés minden univerzumában, minden világában és dimenziójában. Következésképpen

nem szükséges, hogy egy történés vagy cselekedet az időben és a térben egy adott bolygón

menjen végbe ahhoz, , hogy az adott történés, vagy annak következménye ugyanazon bolygó

lakosának a tudatalattijában merüljön fel.

„Megpróbálom még érthetőbbé tenni,” - folytatta Kostas, látván, hogy hallgatósága

néhány tagjának csak nagy nehézségek árán sikerült követnie meglehetősen elvont

gondolatmenetét. „A 19. századi tudományos-fantasztikus irodalom egyik nagy alakjának, Ju-

les Vernének a regényeiben olvashatunk például a holdraszállásról, vagy tengeralattjárókon

tett mélytengeri utazásokról. Annak idején könyveit pusztán fantasztikus irodalomként

olvasták, mintegy tündérmesékként. Pedig Jules Verne valójában az Egyetemes Emléktár

valóságait hozta felszínre írásaiban.”

- Persze, persze, Jules Verne nekiült, és írt, amit írt, - szólt közbe valaki, - de művei

mégsem önmagukról bukkantak elő belőle! Ahhoz, hogy írni tudjon valamiről, előbb el kellett

gondolkodnia a dolgokon, nemde?

- Természetesen. A tudatalattijából felmerülő képzeteket megszűrte tudati működése.

Minden fantasztikumnak és imaginációs képnek van valamilyen valóságalapja, függetlenül

attól, hogy kitől származnak. Jó példa erre a kicsi gyerekek képzeletvilága. A valóság

torzításának mértéke annak a tudati fejlettségén múlik, aki behatol a mindent rögzítő

Egyetemes Emléktár mélységeibe.

- Kosta, megmondanád, mit is értesz pontosan Egyetemes Emléktár alatt? - kérdezte

egy idősebb nő.

- Az Egyetemes Emléktár az az alapszubsztancia, amiben minden rögzítődik. Az a

Krónika, amiben minden egyes mozdulat feljegyzésre kerül, a raktár, amiben a legapróbb

történés is elraktározódik.

- És melyik krónikás kötetet lapozta tel Jules Verne, amiből aztán a regényeihez

merített fantasztikus ihleteket? - kérdezte ismét csak az előbbi hölgy.

- Nem „melyik” krónikás kötetet, - javította ki őt Kostas. - Csak egyetlen Egyetemes

Emléktár létezik.

- Úgy értem, Verne egy korábbi életéből hozta felszínre a tudását? - helyesbítette

kérdését az asszonyság.

- Nem, erre nem volt szükség. Mint mondtam, mihelyst egy mozzanat megtörténik a

téridőben, az azon nyomban feljegyzésre kerül a Tudat minden részecskéjében, sejtjében és

atomjában, az egész teremtésben. Ez az Egyetemes Emléktár. Mindaz, ami az uni-

verzumokban valaha is történt, millió, milliárd vagy végtelen számú alkalommal, örökre és

kitörölhetetlenül bejegyzésre került a Kozmikus Tudatba.

- így válik érthetővé az Örök Jelen fogalma, - jegyeztem meg.

- Más szóval, ha jól értelek, Kosta, - fűzte hozzá valaki, - minden találmány, mint

például a lézer, öröktől lógva létezik, és az Egyetemes Emléktárban már fel is fedeztetett. Ami

tehát egy felfedezés pillanatában történik, az nem más, mint hogy valaki behatol a Kozmosz

emlékezetébe, és tulajdonképpen valami olyasmit fedez fel, ami az Akásában már örök idők

óta létezett.

- Pontosan! Semmi sincs, ami az univerzumokban ne került volna már felfedezésre. A

beteljesülés mindig benne rejlik az állandóságban. Sosem volt hát tökéletlen kezdet, mint

ahogy nem létezett olyan idő, amikor az Abszolútum - vagy ha úgy jobban tetszik, Isten - ne

meditált volna Önmagán belül.

- „Ebben az értelemben kell megértenünk Krisztus megjelenését is bolygónkon,” -

folytatta Kostas, majd feltett egy szónoki kérdést, hogy aztán rögtön meg is válaszolja azt:

„Mit gondoltok, mikor öltött testet az Ige a Földön? Nos, a Logosz az Abszolútum állandó-

ságán belül nyilvánul meg a világegyetemekben. Az Ige akkor ölt testet egy adott

civilizációban, egy adott bolygón, amikor az emberi tudatosság olyan szintet ér el, hogy

megtestesülése lehetségessé és értelmessé válik.”

- Kostas azzal folytatta, hogy Jézus Krisztus éppen az emberiség valamikori állati

szinten lévő tudatalattijával jellemezhető múlt és az Istennel eggyévált szupertudatos jövő két

szélső állapotának közepén jelent meg Földünkön. Utóbbi létállapot, a Teózis minden

Szellem-én elkerülhetetlen végső állapota, aki valaha is áthaladt az Ember Ősképén és ezzel

belépett az inkarnációk ciklikus spiráljába.

- -Tegyük fel, hogy valaki, aki több száz évvel Jézus születése előtt élt, képes volt

behatolni az állandóság állapotába az Egyetemes Emléktárban. Ez esetben az illető előre

láthatta Krisztus testet öltését az idők fordulóján, ahogy az Földünkön megesett, - tette még

hozzá Kostas.

- Létezett volna ilyen személy? - adtam hangot csodálkozásomnak.

- Már hogyne létezett volna! - felelte Kostas. - Gondolj Buddhára! Még ha ő maga

nem is érte el a Teózist, az Istennel alkotható legmagasabb egység állapotát, s ezért nem volt

képes a valóságot a legteljesebb mértékben kifejezni, azért a tökéletességnek eljutott arra a

fokára, hogy az igazságot megfogalmazza.

Megkérdeztem, honnan veszi Kostas, hogy Buddha valaha is megjósolta volna

Krisztus testet öltését. Nem mintha jómagam a buddhizmus szakértőjének tartottam volna

magam, de efféle kijelentést még sosem hallottam. Kostas azt felelte, hogy információjának

forrása nem holmi írásos történelmi dokumentum, hanem olyan mesterek közlése, akik

tudásukat szellemi síkról adták át neki és Daskalosnak.

- Buddha igenis megjövendölte, - szögezte le Kostas minden kétséget kizáróan, - hogy

az Ige körülbelül ötszáz éven belül megjelenik majd a Földön, és emberi testet ölt. Más

szóval, Buddha felismerte, hogy bolygónk lakosságának tudatszintje addigra olyan szintet fog

elérni, amely lehetségessé, sőt, elkerülhetetlenné teszi majd a Logosz megnyilvánulását.

Buddha elérte a „Harmadik mennyországot”, ahol már elkezdte meghaladni / levetni emberi

formáját. Buddha nem véletlen ébredt öntudatára. Amikor feléb- redetté vált, képes volt előre

látni az eljövendőt, és ennek fényében utasításokat adott tanítványainak. Ezen prófécia alapján

indult útnak a három keleti mágus Betlehembe, hogy tiszteletüket tegyék az újszülött Isten-

ember előtt.

„A Krisztus-Logosz” - folytatta Kostas - „az Abszolútum állandóságán belül örökre

megszületett és keresztre feszíttetett. Az állandóság állapota pedig aszerint jut kifejeződésre a

téridőben, hogy az Ember Ősképén valaha áthaladt szellemi lények milyen tudatszintet érnek

el.”

„Értitek, mi zajlik körülöttünk?” - kérdezte mosolyogva Kostas, és tekintetével

végigpásztázta figyelmes hallgatóságát. „A kozmikus tudatalattiban minden megnyilvánulás

rögzítve van, egytől egyig,” azzal körbemutatott a termen. „Az állandóság állapotán belül

minden örökre létezik, de bármely dolog csak akkor nyilvánul meg a felszínen, amikor egy

adott bolygó emberiségének kollektív tudat- szintje lehetővé teszi annak első megjelenését,

vagy esetleg újbóli felbukkanását az állandóságból.”

„Bármi, amit most teszünk, ebben a pillanatban, egy mozdulatot,” - azzal Kostas

megfogott egy ceruzát, és áttette az asztal egyik sarkából a másikba, - „állandó jelleggel

berögzül az Egyetemes Emi ék tárba.”

- Ez eddig rendben is van, Kosta, - szóltam közbe, - de felmerül a kérdés: vajon akkor

minden előre el van tervezve? Ma az ember belép az állandóság állapotába, mint tette azt

például Buddha, évszázadok történéseit képes előre látni. Mi ez, ha nem prófécia? Avagy

Buddha jóslata különbözött a többi próféta előrejelzéseitől, amelyekről azt tanultuk, hogy

csak lehetőségeknek szabad tekinteni őket, amelyek vagy bekövetkeznek, vagy sem?

- Amit Buddha megjövendölt, az nem prófécia volt, legalábbis nem abban az

értelemben, hogy előre látta, mi fog történni térben és időben. Buddha magát a

szerkezetváltást látta meg előre, az idők fordulóját az emberiség fejlődésében. Egy

megvilágosodott mester matematikai pontossággal képes előre jelezni azokat az evolúciós

szintváltásokat, amiket az emberiségnek időről időre meg kell lépnie a tökéletesedés útján.

Ezek a lépcsőfokok valóban eleve meghatározottak; kereteket jelentenek, amik között aztán a

téridő eseményei szabadon kibontakoznak majd.

- Más bolygókra is igaz ez? - kérdezte valaki fennhangon a terem túlsó végéből.

- Már hogy ne lenne igaz?! Vannak más planéták, ahol az emberi lények nem úgy

közlekednek, ahogyan azt mi tesszük, itt a Földön. Előfordulhat, hogy még csak szamárháton

ügetnek, a technikai fejlettség primitív fokán állnak, és kollektív tudatszintjük meg sem

közelíti a miénket. Az is előfordulhat, hogy még a kereket sem találták fel, de ugyanúgy az is

megeshet, hogy fényévekkel előttünk járnak fejlődési útjukon. Nem feltétlenül bölcs dolog

előretekinteni egy bolygó jövendőbeli létállapotaiba, mert mindig akadhatnak olyan emberek,

akik jelenlegi tudatszintjükön visszaélhetnek például a technika majdani vívmányaival, és

ezáltal önmagukat semmisíthetik meg. Hála Istennek, ezt elkerülendő, általában működik a

Kegyelem, úgyhogy védve vagyunk önnön tudatlanságunk ellen.

- Az emberi tudat fejlődési állomásai képezik az evolúciónak azt az archetipikus

csontvázát, ami a lét állandóságában rögzítve van, s mint ilyen, mindenhol azonos, - foglalta

össze valaki az eddig elhangzottakat egy mondatban.

- Úgy van. Ez maga az Isteni Terv, - felelte Kostas.

- Megpróbáltam én is hangosan tisztázni, jól értettem-e a dolgokat: - Egy

megvilágosodott mester tehát matematikai precizitással képes előre jelezni az emberiség fő

evolúciós állomásait, egészen az Istennel történő tudatos eggyéolvadás, a Teózis eléréséig, de

a két lépcsőfok között kibontakozó történelmi

részleteket ezek szerint nem fogja tudni előzetesen megjósolni.

- Jól látod, pontosan ez a helyzet.

- S ha jól értem, azt állítod, - folytattam okfejtésemet, - hogy a Krisztus-Logosz

megtestesülése a názáreti Jézusban nem a véletlen történelmi részletek közé tartozott Földünk

téridő-keretei között, hanem egyike volt azon sorsfordulóknak, amik eleve elrendelten kó-

dolva vannak az emberi tudat evolúciójának menetében. Magyarán, Krisztusnak

elkerülhetetlenül emberré kellett válnia akkor, amikor az emberi faj kollektív tudatszintje elért

egy bizonyos fokot.

- Igen. Krisztus alászállása és emberi testet öltése nem holmi történelmi részlet volt

csupán a kibontakozó jelenségek sorában, hanem egy olyan szükségszerű állomás, amin

minden bolygónak keresztül kell mennie, ahol emberi élet van. Mint azt korábban is

mondtam, mindez az Abszolútum állandóságának részét képezi, örök időkre. Az Isteni Ige

inkamálódása a kollektív szellemi fejlettség adott szintjét lehetőségként adatott az

emberiségnek, hogy Krisztusban és Krisztus által felismerhessük sorsszerű végzetünket, az

ember megistenülését.

Hosszasan boncolgattuk még a témát, rengeteg kérdés merült még fel a hallgatóság

soraiban, úgyhogy csak késő éjjel, tizenegy óra után fejeződött be ...

Beszálltam az autómba, bekapcsoltam a rádiót, és kerestem valami kellemes

klasszikus zenét, hogy legyen mit hallgatnom a csaknem egy órás visszaúton Nicosiába. Alig

volt már forgalom az utakon, úgyhogy hagytam szabadon csapogani a képzeletemet: hol az

aznapi előadás képei, hol a minap Daskalosszal folytatott beszélgetésünk részletei jutottak

eszembe.

Kostas kijelentése Krisztus inkamálódásának jelentőségéről eszembe juttatta mindazt,

amit annak idején a német tudós és tisztánlátó, Rudolf Steiner A kereszténység mint misztikus

tény című művében olvastam. Abban biztos voltam, hogy sem Kostas, sem Daskalos nem

olvasott Steinert, sőt, talán soha nem is hallottak róla, úgyhogy kételkedő alaptermészetem

ellenére be kellett látnom, hogy Krisztus megtestesülésének az emberi tudat fejlődésében

játszott struktúrá- lis jelentőségét illető tudásukat egyikük sem könyvekből merítette. Ami a

legszembetűnőbb volt az egészben, hogy mindannyiuk állításai logikusan illeszkedtek

Yohannan atya tanításainak átfogó kozmológiai rendszerébe. En legalábbis tisztázódni láttam

ezáltal azt a látszólagos ellentmondást, amely egyrészt a lehetőségszintű jövő, másrészt a

Krisztus-Logosz mind Buddha, mind Keresztelő János által minden kétséget kizáróan és

pontosan megjövendölt emberi testet öltésének szükségszerűsége között állt fenn.

A paradoxon feloldása a különböző próféciák megkülönböztetésében rejlik: az egyik

oldalon ott vannak azok a jóslatok, amelyek olyan eseményekre vonatkoznak, amelyek vagy

bekövetkeznek, vagy sem, a másik oldalon pedig azok az előrejelzések, amelyek az

Egyetemes Emléktár állandóságába betekintést nyert mesterektől erednek, akik tökéletes

tudással rendelkeznek az emberiség archetipikus létállapotainak a jövőben előttünk álló

lépcsőfokairól. Ilyen állomás volt kétezer éve az Ige emberi testet öltése is.

Hetedik fejezet

A mester felébredése

1987 augusztusának végén visszatértem Maine-be, hogy folytassam tanári munkámat, és

rendszerezzem a nyári hónapok során gyűjtött kutatási jegyzeteimet. Karácsonykor aztán

ismét Ciprusra utaztam, ezúttal sokkal hosszabb időre; szerencsére sikerült elintéznem, hogy

az egyetem az 1998-as év teljes tavaszi szemeszterére szabadságoljon. így összesen nyolc

hónap állt előttem - micsoda luxus! -, amit családommal - Emilyvel és a gyerekekkel - a

szigeten tölthettünk, s nekem újra lehetőségem nyílt arra, hogy még mélyebbre hatoljak

Daskalos és Kostas világának megismerésében.

Nagy felfordulás közepette szálltunk le Cipruson. 1988 januárjában, az elnökválasztás

előtt néhány héttel, mindenki a politikai kampányok lázában égett. A karácsonyi díszeket

politikai hirdetőtáblák, az esélyes jelöltek plakátjai és házfalakra festett jelmondatok váltották

fel. Daskalos és Kostas, a két mester ugyanolyan izgalommal figyelték a választás

fejleményeit, mint bármelyik más szigetlakó. Beszélgetéseink azidőtájt az Abszolútum

tulajdonságainak megvitatása helyett sokkal inkább a pártprogramok és a kampányok

kiváltotta heves érzelmek körül forogtak.

Egy februári hajnalon már öt óra tájban felébredtem. Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy

betódulhasson a friss levegő, el gyönyörködtem északon a Pendadaktylos-hegylánc impozáns

vonulatában, és megcsodáltam a napfelkeltét. Gondoltam, légzőgyakorlatozom is egy jót,

amikor a verandán észrevettem egy odasodródott szórólapot.

Felvettem, hogy beleolvassak. „I lány évig kell még Damoklész kardja alatt élnünk?” -

hirdette az iromány első sora, majd így folytatódott a szöveg:

„Keserű és tragikus megtapasztalást jelent ma ciprusinak lenni! Fejünk felett vékony

cérnaszálon ott függ Damoklész kardja, és mi minden reggel ugyanazzal a kérdéssel

ébredünk: „Mi történik, ha ma valaki elvágja azt a cérnaszálat?”

Honfitársaink! Fogytán az időnk! Míg a világ más kultúmemzetei széles sugárutakon

menetelnek egy ragyogó és biztonságos jövő felé, addig mi ciprusiak az állandó

bizonytalanság homályába kényszerülünk. Saját földünkön les ránk az ellenség, a némán

várakozó török hadsereg. Az idő megszállóinknak dolgozik, és ki tudja, mi vár még ránk...

Ciprusiak, honfitársaink! Meddig tűrjük még ezt a borzalmas fenyegetést? Meddig

fulladozunk még a föld alatt, eltiporva? (...) Meddig kényszerülünk élni még ebben a

látszólagos nyugalomban, a vihar előtti csendben? És vajon meddig élhetünk azután, ha

törekvéseinket végleg meghiúsítják, ha álmainkat is megmérgezik, ha utolsó reménységünket

is elveszik tőlünk, s nekünk nem marad más, mint az elviselhetetlen érzés, hogy minden

hiábavaló volt, hogy nincs már holnapunk?”

A hirdetményt az egyik vezető ellenzéki párt jegyezte, amely a hivatalban lévő

kormány képviselőit készült kiütni bársonyszékükből. Hatásos kampányt folytattak Kyprianou

elnök rezsimje ellen, leginkább azzal érvelve, hogy a parlamenti vezetés az elmúlt tíz év alatt

képtelen volt kezelni „a nemzet problémáját”, és nem találtak gyors és békés rendezést a

ciprusi nép gondjaira. A ciprusi görögök egyre csak azt érezték, hogy fogytán az idő, és hogy

a sziget török kézen lévő részében a tömeges katonai jelenlét napról napra nagyobb

fenyegetést jelent számukra. Attól tartottak, hogy Törökország végső célja a sziget teljes

megszállása.

A jövőért való aggódás egészen 1960-ig nyúlt vissza, a Ciprusi Köztársaság

kikiáltásának idejére, amikor is az angol gyarmatosítók nyolcvankét évig tartó uralmát

sikerült öt évnyi véres földalatti harc árán megdönteni. A függetlenség azonban csak

kompromisszumos megoldást jelentett, hiszen a ciprusi görögök nemzeti felkelésének valódi

célja a sziget Görögországgal való egyesítése lett volna, ami a körülbelül félmilliós lakosság

tizennyolc százalékát kitevő török kisebbség elkeseredett ellenállása miatt hiúsult meg.

A két népcsoport között feszülő bizalmatlanság és gyűlölet hamarosan felborította az

amúgy is nehezen megteremtett alkotmányos egyensúlyt, és 1963 karácsonyán újabb etnikai

összetűzések lobbantak lángra. 1974-ben aztán Törökország, amely alig hetven kilométernyire

fekszik Ciprus északi partjaitól, megszállta a szigetet, azzal az ürüggyel, hogy védelmet

nyújtson a ciprusi török kisebbségnek. A ciprusi görögség számára annál is lesújtóbb volt a

helyzet, mert mindez ráadásul alig néhány nappal egy gyilkos pucs- csot követően történt,

amit a Görögországot akkoriban kormányzó katonai vezetés hajtott végre III. Makarios érsek

ciprusi kormányzata ellen. Ezután a sorsfordító kataklizma után foglalta el tehát a török

hadsereg a sziget majdnem negyven százalékát, minek következtében több mint kétszázezren

váltak menekültekké saját hazájukban. S ugyanekkor történt, hogy először találkoztam Daska-

losszal és Kostasszal, kezdtem el kutatni misztikus világukat, és lettem a tanítványukká.

A politika azóta is központi téma volt minden csoportos összejövetelen, ami alól még

a misztikusok, okkultisták és metafizikusok gyűlései sem voltak kivételek. A törökök egyeden

alkalmat sem mulasztottak el tekintélyt parancsoló jelenlétük hangsúlyozására, ezzel is

súlyosbítva a görög lakosság paranoiás félelmeit. A Penda- daktylos-hegység görögök lakta

vidékei felé néző lejtőire a törökök egy hatalmas zászlót faragtak, ezzel jelezve egyoldalúan

kikiáltott államuk határát (amit természetesen a görögök nem tekintettek érvényesnek), s a

kőbe vésett zászló fölé óriási, kilométerekről is tisztán kivehető betűkkel a következő,

arcátlanul provokatív török

nyelvű mottót írták: NE MUTLU TÜRKÜM DIYENE, azaz „Töröknek lenni nagyszerű

dolog!”

Daskalos mindennek ellenére szerette a ciprusi törököket, és minduntalan meg is

ragadta a kínálkozó alkalmat, hogy irántuk érzett vonzalmát kifejezze. A török megszállás

szerinte cseppet sem „véletlen” volt; azt állította, hogy a görög nyelvű lakosság ezzel törleszti

nemzet-karmájának egy részét. Daskalos többször is hangsúlyozta: „Nem a törökök az

ellenségeink, hanem saját magunk, úgyhogy önmagunkkal érdemes foglalkoznunk!”

A ciprusi törökök, teljesen természetesen, viszonozták Daskalos irántuk érzett

szeretetteljes érzéseit. Legnagyobb meglepetésemre nem is egyszer volt szerencsém ezt

megtapasztalni. Legutóbb egyik közeli barátomtól, egy több éve Cipruson szolgáló

ENSZ-diplomatától hallottam, hogy amikor az egyik török oldalon tartott társasági

összejövetelen megkérdezte a jelenlévő török politikusokat, vajon ismerik-e Daskalost, az

egyik jeles vendégnek torkán akadt a szó. Barátom így számolt he a történtekről: „Meg-

kérdeztem tőle, netán ellenzi azt, amit Daskalos művel, de ő [a ciprusi török politikus]

tagadólag rázta a fejét. »Nem, nem, épp ellenkezőleg,« - felelte, - »az az ember megmentette

az egyik rokonom életét. I Iarminc évvel ezelőtt az orvosok már halálos betegnek kiáltották ki

az unokaöcsémet; azt mondták, legfeljebb néhány hete van hátra. Akkor elvittük Daskaloshoz,

aki meggyógyította őt. Az unokaöcsém azóta is él és virul. Daskalos rendkívüli ember!«”

Ugyanez a ciprusi török politikus, akit mellesleg a görögök egyik legfőbb ellenségeként

tartottak számon, udvarias szóváltásuk után a következőkkel búcsúzott el barátomtól:

„Daskalos egyike azon keveseknek, akik igazán jószívűek ezen a szigeten!”

Daskalos semmi különöset nem látott abban, hogy a törökök kedvelik őt; egyszerű

magyarázattal szolgált a dologra: „Ha őszintén szereted az embereket, teljesen természetes,

hogy ők is szeretni fognak téged.” Ahogy azt többször is hangoztatta, a ciprusi görögök csak

akkor fogják tudni megoldani a problémájukat, ha megtanulják szívből szeretni török

honfitársaikat. Persze ugyanez igaz a törökökre is. Mindaddig, míg ez kölcsönösen nem

sikerül, a karma újból és újból a mostanival egyező helyzeteket fog teremteni, ahol a lecke:

megtanulni szeremi azokat, akiket az ember - önnön tudadanságának fel- sőbbséges

nézőpontjából - halálos ellenségének tekint. így működik az egyetemes igazságszolgáltatás. A

gyűlölet hullámai mindaddig hasonló történelmi keretek közé fogják sodorni elindítóikat, míg

a valamikori ellenségekből szerető barátok nem lesznek. Az efféle történelmi szituációk

valójában csak akkor oldódnak meg véglegesen, amikor az egyes individuumok tudatában

bekövetkezik a megfelelő pszichológiai átalakulás. Daskalos ezért azt tanította, hogy a török

megszállás okozta tragédia és szenvedés egyben hatalmas tanulási lehetőség is, amit helyesen

kihasználva mind a görögök, mind a törökök előreléphetnek spirituális fejlődési útjukon.

Reggel hat órakor már úton voltam Limassol felé, hogy találkozzam Kostasszal, és

nekivágjunk egy egész napos kirándulásnak a Kokkinochoria-régióban, a szigetország

burgonyatermesztő vidékén, ahol Kostas - szokásához híven - több falut készült üzleti

s ügyekben végiglátogatni. Úgy gondoltam, itt a kiváló alkalom, hogy egy egész napot vele

töltsék, elkísérjem őt útjára, és közben elbeszélgessem vele az Igazság Kereséséről. Antonis,

Kostas barátja és limassoli tanítványi körének egyik új tagja hasonló megfontolásból

csatlakozott hozzánk. A negyvenöt éves, éles elméjű, sikeres építész avatott olvasója volt a

különböző filozófiai és tudományos irodalomnak. Rostáshoz hasonlóan Antonis is Angliában

szerzett diplomát, mi több, annak idején ő is Famagustából menekült el a török megszállók

elől. Kostas és Daskalos szellemi tanításaival a nővére révén ismerkedett meg, aki már régóta

Kostas tanítványa volt, úgy adta tovább a családban az Igazság Keresésének filozófiáját.

Antonis szabadságot vett ki arra a napra, hogy velünk lehessen, és együtt élvezhessük

örömtelinek ígérkező társalgásunkat mesterünkkel. Fél nyolc táján hagytuk el Limassolt;

Antonis vállalta az autóvezetést, Kostas ült mellette az első ülésen, én pedig hátul foglaltam

helyet, s élveztem a ragyogó reggeli napsütést, ahogy a sugarak elnyelődtek a Földközi-tenger

mélykékjében. Előző este esett az eső, így most illatos pára lengte be a földeket.

Egy darabig a helyi politikai helyzet aktuális alakulásáról cseve- résztiink - találgattuk a

közelgő választásokon induló pártok esélyeit, próbáltuk megjósolni a várható győzteseket. I

lelyzetiink közvetlenségét kihasználva azonban hamarosan úgy döntöttem, hogy

személyesebb vizekre terelem társalgásunkat, s leplezetlen kíváncsisággal Kostashoz

fordultam:

- Hogyan lettél Daskalos tanítványi körének a tagja, Kosta, és hogyan fejlesztetted ki

szellemi-gyógyító képességeidet?

Igaz, hogy alig hagytuk még el Limassolt - suhantunk a várost a sziget többi részével

összekötő, újonnan épült autópályán -, amikor nekiszegeztem kérdésemet, de az volt az

érzésem, hogy cseppet sem érte váratlanul őt, sőt, mintha kifejezetten számított volna rá,

úgyhogy minden meglepődöttség és teketória nélkül mesélni kezdett magáról. Rövid időn

belül többet tudtunk meg róla aznap, mint addigi tíz éves ismeretségünk alatt összesen.

- Tudod, Kyriaco, - kezdte Kostas, - már kicsi gyerekkorom óta foglalkoztattak az

effélék. Emlékszem, általános iskolás koromban kezembe került néhány könyv, amelyekben

többek között szó volt a hipnózisról is. Akkoriban még alig értettem ugyan, hogy mit olvasok,

mégis vonzódtam hozzájuk, és mindent megtettem, hogy elsajátítsam a szerzők által javasolt

gyakorlatokat. Hogy kísérleteztem például annak idején hosszú órákon át a koncentrációval!

- De hiszen még csak gyerek voltál! - adott hangot csodálkozásának Antonis.

- Igen, Antoni, kisiskolás. Egyszer az édesanyám rámnyitott, és csak azt látta, hogy

ülök az ágyamon, és meredten bámulok a szoba sarkába. Azt hitte, valami bajom van, de

amikor közelebb jött, felfedezte előttem az egyik könyvet, és jól el fenekeit, nehogy még egy-

szer az életben a kezembe merjem venni azt, - nevette el magát Kostas.

Erről eszembe jutott, Daskalos egyszer mesélte, hogy Kostas szülei mindketten tagjai

voltak famagustai csoportjának, és nem egyszer előfordult, hogy a kis Kostast az ölében

lovagoltatta. Amikor értesült arról, hogy az aggódó anya elnáspágolta gyermekét, összevont

szemöldökökkel feddte meg az asszonyt: „Nem veszed észre, hogy egy mestert ütöttél meg?”

- Tulajdonképpen könyvek nélkül is elvoltam, - folytatta Kostas, Antonis és én pedig

egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattuk minden szavát. - Az álmaim mintegy második

életteret jelentettek nekem. Valójában persze fogalmam sem volt arról, mi történik velem. Azt

hittem, mindenkinek vannak hasonló élményei.

„Még mindig az általános iskolába jártam, amikor felfedeztem, hogy pusztán a

gondolatom erejével mozgatni tudom a tárgyakat. Cérnaszálon fellógattam valamit magam

elé, és a tudatommal jobbra-balra lengettem azt, mint egy ingát. Annak idején azt képzeltem,

mindez teljesen természetes. Vagy üres gyufásdobozokat mozgattam úgy, hogy az

ujjhegyeimre koncentráltam, és azok mintegy mágnesként magukhoz rántották a

gyufásdobozokat. Azóta persze tudom, hogy a különleges képességeket nem szabad effélékre

használnom.”

- Miért nem? - kérdezte Antonis.

- Mert az emberek csak megbotránkoznak rajtuk, és ingerültekké válnak.

- Na és ha otthon, magadban gyakorol gátnál? - próbálkozott tovább Antonis.

- Annak meg mi értelme lenne? Én tudom, hogy képes vagyok megtenni dolgokat.

Egyébként is, miért pazarolnám a drága energiát gyógyítás helyett ilyen semmiségekre? A

gyógyítás különben is sokkal fejlettebb képességeket igényel, mint holmi cérnáról lógó

tárgyak mozgatása. Fiatalon is csak azért műveltem ilyesmiket, mert még nem voltam

tudatában annak, hogy mit is teszek.

Kostas röviden elmesélte addigi élettörténetét. Famagustában, a sziget valamikori

legjelentősebb kikötőjében nevelkedett. Ha a törökök nem szállták volna meg az országot,

valószínűleg már többszörös millimos lehetett volna, hiszen a családjának jelentős földbir-

tokai voltak abban a térségben, ami annak idején a legfelkapottabb túristaközpontnak

számított. Kostas jómódban nőtt fel, és Angliába is azért ment tanulni, hogy végzett

mérnökként átvegye majd apja szállítmányozási vállalatát. A karmája azonban egyik

pillanatról a másikra nincstelen menekültté tette őt, akinek a puszta életbenma- radásért is

meg kellett küzdenie a ciprusi üzleti élet gazdasági versengésében. Menekültek ezreihez

hasonlóan ő is csak remélni tudta, hogy álma egyszer még valóra válik, és visszatérhet

szülőföldjére.

- Már gyerekkoromban ismertem Daskalost, - mesélte Kostas, - hiszen a szüleim

nagyon közel álltak hozzá, és tagjai voltak az Igazság Keresői körének. Bármilyen probléma

is merült fel a családunkban - például különböző betegségek -, elsőként Daskaloshoz for-

dultunk. Középiskolai tanulmányaim végeztével azonban, amikor Angliába költöztem, hogy

ott járjak egyetemre, elfordultam a szellemi úttól. Csak később, 1972-ben, több évvel azután,

hogy Angliából hazatértem, kezdtem el ismét érdeklődni a szellemi dolgok iránt, és mentem

el Daskalos egyik előadására, aki abban az évben nyitotta meg újra - hét év kihagyás után -

tanítványi köreit. Annak idején még Yohannan atya tanácsára hagyta abba a nyilvános taní-

tást, hogy ezzel elkerüljön bizonyos problémákat.

„Az első előadás után otthon leültem egy fotelba a nappalinkban. A feleségem és a

fiam már aludtak. Egy darabig néztem a tévét, de mivel semmi érdekeset nem adtak, hát ki is

kapcsoltam. Daskalos szavai jártak a fejemben. Hirtelen a létezés egy másik síkjára kerültem,

de teljesen a tudatomnál maradtam. A tévé eltűnt a szemem elől, a falak is köddé váltak, és

egy sugárzó, ragyogó fényesség közepén találtam magam. Micsoda fény volt! Nem evilági.

Ebben a dimenzióban nem létezik ilyen. Mindent felülmúló, eufórikus boldogság töltött el.

Nincs is rá szó, amely kifejezné, hogy mit éreztem!”

- Mennyi ideig tartott ez az eksztatikus állapot? - kérdeztem.

- Nem emlékszem pontosan, de elég hosszú idő telhetett el így. Aztán fokozatosan -

nem hirtelen, mint az elején -, szóval fokozatosan kezdtem visszatérni ebbe a dimenzióba.

Láttam, hogy sűrűsödik körülöttem az anyag, a harmadik dimenzió rezgésállapotainak meg-

felelően. Láttam, hogy öltenek újra alakot a falak, hogy szilárdul meg a tévé, a bútorok, és

minden más a szobában. Lassan-lassan én is visszatértem fizikai testembe. De hozzá kel!

tennem, mint én-tudatos lény, egész idő alatt nem mozdultam el a helyemről. Minden egy és

ugyanazon térben zajlott le. Ráadásul rögtön azon a napon esett meg velem ez az élmény,

miután meghallgattam Daskalos előadását, és elmerengtem mindazon, amit hallottam tőle.

- És mikor érted el azt a szellemi fejlettséget, amikor már tudatosan tudtál belépni ebbe

az eksztatikus állapotba? - érdeklődtem.

- Ez a képességem lassan, néhány hónap alatt alakult ki, - válaszolta Kostas. - Addigra

bármikor, saját kívánságomnak megfelelően képessé váltam átlépni a magasabb

rezgésszintekre. Persze ehhez tudni kell, hogy már másnap nekiláttam a szellemi

gyakorlatoknak. Megvártam, míg a családom aludni tér, én pedig leültem ugyanabba a fotelba

a nappaliban, és próbáltam ismét átkerülni abba a bizonyos eksztatikus állapotba. Képzeljétek,

sikerült!” - mondta diadalmas hangon Kostas.

- Hogy csináltad? - kérdeztem.

- Nem igazán tudnám elmondani, - mosolygott Kostas.

- Lehet, hogy Daskalos valami különleges meditációs technikát tanított meg neked, az

segített elérni az eksztázist?

- Nem, ilyesmiről szó sem volt azokban a korai időkben. Mondjuk azt, hogy az egész

- dolog magától történt.

És mi minden esett még meg veled a kezdet kezdetén? - érdeklődött lelkesen Antonis.

- Teljesen átalakult az áloméletem, olyannyira, hogy az álmaim lassan igazabb

valóságnak tűntek, mint amit ébren tapasztaltam. Persze azt már tudjátok rólam, hogy addig is

meglehetősen élénk álmaim voltak, de korábban semmivel sem tudtam megmagyarázni

különleges éjszakai kalandjaimat. Egy idő után hozzászoktam, és már fel sem tűntek, nem

nagyon törődtem velük. Egészen addig, míg az álmaim olyan valóságosakká nem váltak, hogy

már azt hittem, egyszerre két létsíkon létezem párhuzamosan. Előfordult, hogy meg sem

tudtam különböztetni, mi az, ami álmomban, és mi az, ami ébren történt velem. Először azt

hittem, ilyesmi mindenkivel megesik, de aztán, ahogy egyre szorosabban kötődtem az Igazság

Kereséséhez, kezdtem megérteni, mi is történik velem álmomban.

- Mit értesz pontosan az alatt, hogy az álmaidban léteztél?

- Teljesen tudatos voltam álom közben, azt tettem, amit akartam. Más szóval, képes

voltam ésszerűen viselkedni. I la el akartam jutni valahova, eljutottam. De menet közben

álmaim mindig folyamatosak és összefüggőek maradtak. Nem ugráltam egyik álomképből a

másikba, mint azt az emberek általában teszik. Megfigyeltem ugyanis, hogy a legtöbben egyik

epizódból a másikba esnek anélkül, hogy két álmuk között bármiféle kapcsolódási pont lenne.

Az embereket ide-oda sodorja a magasabb világok szele.

- Micsoda? Hogy érted ezt? - furcsállta Kostas utóbbi szavait Antonis, és nagyot

fékezett, hogy elkerüljön néhány, az út kellős közepén bóklászó birkát.

- A magasabb dimenziókban a gondolat erejével lehet mozogni. Amíg az ember nem

képes uralni gondolatvilágát, addig bizony ki van szolgáltatva az asztrális és mentális erők

kényének-kedvének.

- A tudatos álmodás is azoknak a gyakorlatoknak az eredményeként fejlődött ki

benned, amiket Daskalos tanított neked?

- Nem, - felelte Kostas minden kétséget kizáróan. - Ez a képességem mindig is

megvolt.

- Ez azt jelenti, hogy előző életedből hoztad magaddal? - kérdezte Antonis.

- Igen. Ezek a képességek már bennem voltak, úgyhogy nem volt szükségem külső

gyakorlásra ahhoz, hogy ebben az inkarnációmban is előjöjjenek belőlem. Sőt, mivel sok

tudás magától felmerült bennem, Daskalos igyekezett minél inkább visszafogni; kérdezzétek

csak meg őt magát egyszer! - nevette el magát Kostas, és hátrafordult felém.

- Miért akart volna visszafogni? - értetlenkedtem.

- Mert nem volt biztos benne, hogy elbírom majd a tudás és az emlékek súlyát. Volt,

hogy elmeséltem neki, kivel találkoztam - anélkül persze, hogy megemlítettem volna, hogy az

eset egy másik dimenzióban történt -, mire ő döbbenten kérdezett vissza: „Hol találkoztál

vele?”

- Miért, Daskalos is ismerte az illetőt? - kérdeztem.

- Történetesen igen, - kuncogott Kostas. - Máskor meg azt mondtam neki: ,rA/lától ez

és ez a személy leszek!” „Szűz Anyám!” - sopánkodott erre Daskalos, kezdtem ugyanis

visszatérni korábbi életeimbe és azok szerint élni. A sopánkodáson kívül ezúttal nem sokat

segített, de a dolgok maguktól is megoldódtak.

- Azt mondod, Daskalos nem segített a fejlődésedben? - vontam össze kérdőn a

szemöldökömet.

- Dehogynem segített! Az ő tanításai tették lehetővé, - így Kostas, - hogy mindaz a

tudás, ami már eleve bennem volt, előjöhessen.

- Szóval Daskalos tanításai mintegy katalizátorként hatottak rád,- igyekeztem tisztázni

a helyzetet.

- Pontosan. Tudásom általa sokkal könnyebben jött felszínre a tudatalattimból. Ma már

ott tartok, hogy szinte „gombnyomásra” képes vagyok bármilyen korábbi tapasztalatomat

villámgyorsan felidézni.

- Miért van erre szükséged? - kíváncsiskodtam.

- Azért, Kyriaco, - fordult hátra hozzám ismét Kostas, - mert mindazt a tudást, amit

eddigi életeimben felhalmoztam, azt jelenlegi életemben még kifejezésre kell juttatnom. Elő

kell hívnom a tudatalattimból, - azzal Kostas a mellkasára bökött.

- Miért nem hívsz akkor elő mindent „gombnyomásra”?

- Mert nem akarok, - felelte mosolyogva Kostas.

- Ugyan miért nem? - erősködtem.

- Mert emlékeim csak megzavarnák mostani életem szociális viszonyait. Tudod, a

feleségemre, a gyerekeimre, a rokonaimra is gondolnom kell, akikért felelőséggel tartozom.

Érted már?

[Daskalos később további magyarázattal is szolgált az esetet illetően. Azt mondta,

Kostas sokszor azért „fogja vissza” magát, mert nem szeretné, hogy Daskalos elhagyja ezt a

világot. „O az én börtönőröm, aki ebben a romlandó burokban tart fogva engem!” - mutatott

végig idősödő testén Daskalos. „Szeremé, ha maradnék még egy keveset.”]

- Daskalosszal több közös inkarnációnk volt például a mai Peru területén, - folytatta

Kostas, - amikor hatalmas erőket birtokoltunk. Én mondom nektek, azok között a hegyek

között [az Andokban] mindmáig óriási emlékművek rejtőznek felfedezésre várva, köztük

piramisok is.

Mindezt teljes bizonyossággal állította, sőt, a részletekbe is beavatott minket: - Azok a

bizonyos szakrális épületek úgy vannak a gránithegység szikláiba vájva, hogy azt a mai

kifinomult technikával sem lehetne leutánozni! Ez persze nem is csoda, hiszen annak idején

sem földi szerszámokkal és módszerekkel építették őket!

Kostas hangján érződött, mennyire szánalmasan nevetséges az a felsőbbrendűség-

tudat, amivel a ma emberisége dicsekszik önnön technikai fejlettségét illetően, de aztán

visszafogta magát, és inkább a mai perui régió ősi kultúráiról mesélt tovább. Kifejtette, hogy a

Föld többi területéhez képest meglehetősen sokszor inkarnálódott ott, majd félig viccesen,

széles mosollyal az arcán hozzáfűzte: - Jelenleg Cipruson hordozom Peru összes bölcsességét.

Az egyetlen különbség korábbi perui inkamációim és mostani testet öltésem között az, hogy a

bölcsességet ebben az életemben már keresztényivé téve adom tovább. Ez mostani életem

újdonsága, hogy úgy mondjam. De ha általában beszélünk a tudásról, illetve a vele járó

szellemi erőkről, akkor még mindig többet tudtunk régen - pontosabban, több minden

megvalósítására voltunk képesek -, mint ma.

- Ha jól értem, - szólt közbe Antonis, - mostani életed küldetése az, hogy mindezt a

tudást beleoltsd a kereszténységbe. - Pontosan. Ezt a felelősséget vállaltam magamra, mint

ahogy ezt a feladatot teljesíti Daskalos is.

- Feltételezem, Kosta, - fűztem hozzá én is a magam meglátását az elhangzottakhoz, -

hogy te és Daskalos sokkal nagyobb bölcsesség birtokosai vagytok ma, mint voltatok perui

életeitek során.

- Ó, igen, egyértelműen! - felelte Kostas felém fordulva. - Ha technikailag nem is

feltétlenül jut érvényre mindaz, amire elménk erejével annak idején képesek voltunk, ma

mégis magasabb szellemi szinten és tudatossági fokon állunk. (), igen. Minden újabb in-

karnáció jobb, mint bármelyik előző volt. Bármilyen tudást is közvetítünk ebben az

életünkben, azt már a kerszténység szűrőjén át tesszük. Ez a nagy különbség!

- Jól sejtem, hogy ez a szűrő arra szolgál, hogy a képességeiteket csakis gyógyításra és

az emberiség szolgálatára használjátok? - kérdeztem.

- Úgy van! Mondom, ez a nagy különbség! - azzal Kostas megismételte, hogy a

bölcsességet, amit ma tanításaiban továbbad, nem ebben az életében sajátította el. - A tudás

mintegy forrásként önmagától tör fel belőlem.

Azt is hozzátette még, hogy ő és Daskalos tökéletesen össze vannak hangolódva,

úgyhogy amit egyikük tud és tanít, azt a másikuk is tudja.

- Amikor előadást tartasz, Kosta, akkor teljesen tudatában vagy annak, amit mondasz,

vagy egyszerűen csak előtörnek belőled a szavak anélkül, hogy magad is értenéd, honnan

fakad a tudásod? - kérdezte Antonis.

- Be kell vallanom, gyakran megesik, hogy amit beszélek, azt én is először hallom

ebben az életemben. Számtalan példát tudnék sorolni! Leginkább akkor fordul elő velem

ilyesmi, amikor valaki egy olyan új kérdést tesz fel nekem, amivel addig még sosem fog-

lalkoztam. Ilyenkor a válasz egyszerűen kibuggyan a számon.

Pár percig csendben maradtunk, s figyeltük a tájat, hogy suhannak el mellettünk az olajfákkal

dúsan zöldellő hegyek. De nem bírtam sokáig, hogy ne tegyek fel újabb kérdést Kostasnak: -

Milyen fokozatokon mentél még keresztül, mire elérted mostani tudatállapotodat?

- Mostanra képes vagyok tudatosan kilépni a testemből, - válaszolta Kostas.

- Úgy értem, volt-e valami különleges élményed legelőször, ami - hogy úgy mondjam

- felrázott téged?

- Az egyik legelső élményem az volt, hogy beléptem az időfolyamba, és a múltban

megtapasztaltam Földünk tüzes hő-állapotát.

- Es eközben teljesen tudatos voltál? - érdeklődött Antonis.

- Szavakkal nem nagyon tudom leírni azt az érzést. A teljes tudatosságnál valami

sokkal hatalmasabb dologról volt szó. Leginkább talán szupertudatosságnak nevezhetném.

- Ténylegesen visszamentéi az időben? Emlékként idéződött fel benned valami, vagy

látomásod volt? - kérdezte leplezetlen zavarodottsággal Antonis, jellegzetes szkeptikus

hangján. - Hiszen az egész évmilliárdokkal ezelőtt kellett, hogy legyen.

- Egyszerűen csak behatoltam a tudatalattimba, - válaszolta Kostas megfontolt

lassúsággal. - Minden tudás ott van.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy te már a tüzes hő-állapotú Föld idején, vagy még

annál korábban is léteztél? - feszegette a témát tovább Antonis.

- Mit számít az, hogy léteztem-e akkor, vagy sem?! De az igazat megvallva, később

leellenőriztem magamnak a dolgot, és beigazolódott, hogy ténylegesen léteztem már

akkoriban is. Hangsúlyozom, ahhoz, hogy az ember visszamenjen valamikorra az időben,

egyáltalán nem szükséges, hogy a múltnak abban az adott időszakában megnyilvánult

formában legyen.

- Hogy működik akkor ez a dolog? - kérdezte Antonis, s látszott rajta, hogy még

mindig nem igazán tud mit kezdeni azzal, amit Kostas próbált elmagyarázni.

- Az ember fogja magát, és egész egyszerűen behatol a bolygó tudatalattijába, -

mondta nevetve Kostas. - Hisz minden benned van, és te is benne vagy mindenben!

- Még mindig nem értem, hogy létezhettél a tüzes hő-állapotú Föld idején? - rázta meg

a fejét hitetlenkedve Antonis.

- Nézd, Antoni, - kezdett mélyebb magyarázatba Kostas, hogy képtelennek hangzó

kijelentését felfoghatóvá tegye. – Emlékezz csak, mit tanítottam nektek előadásaimon a Föld

korábbi állapotairól?! Bolygónk annak idején a mainál sokkal nagyobb volt, és nem is

Földnek hívták, hanem Maartouknak.

- Milyen nyelven? - kérdezte Antonis némileg gyunyorosan.

- Az elnevezés az ősi bolygó rezgéséből adódott. Maga a bolygó rezgett ilyen hangon,

úgyhogy nem nyelvek kérdése volt a dolog, hanem hangrezgéseké.

- Aha, értem már...

- A Maartoukon élő emberi lények - mint arról előadásaimon már beszéltem - azáltal

tettek szert mágikus hatalmukra, hogy felfedték a Természet titkait. Hihetetlen okkult

pszichikai képességek birtokosai voltak, de szellemi oldalukat, tudatosságukat nem

fejlesztették kellőképpen. Ennek pedig az lett a következménye, hogy felrobbantották saját

planétájukat, így az egy már sokkal kisebb, tüzes égitestté változott.

- És mi lett a Maartouk többi maradványával? - kíváncsiskodott Antonis.

- Azok alkotják naprendszerünk aszteroida-övezetét.

Kostas elmondta, hogy sok ember, aki ma a Földön él, valamikori maartouki lény

reinkarnációja, azaz rendelkezik akkori tapasztalatokkal. Mindazzal szemben, amit a

tudomány ma az emberiség múltjáról állít, Kostas leszögezte, hogy a Maartouk felrobbanása

után is maradt élet a Földön - bár a bolygó felszínén tüzes láva hömpölygött, néhány szilárd

oázison mégis tovább virágzott az emberi élet. Kostas azt állította magáról, hogy emlékezett a

Földnek erre a korai létállapotára - pontosabban, hogy újra elevenen átélte azt, amikor előző

inkarnációi előtörtek tudatalattijából.

- Valójában valamennyien maartoukiak vagyunk! - zárta le a témát nevetgélve.

- Mesélnél még előző életeidről? - kérlelte őt Antonis.

Kostas csak mosolygott: - Vegyük úgy, hogy meg sem hallottam

ezt a kérdést, jó?

Én pedig emlékeztem olyan beszélgetéseinkre, amikor Kostas belefeledkezett a

régmúlt felidézésébe, és hajlandó volt részleteket mesélni hajdanvolt életeiből; igaz, azt soha

nem árulta el, hogy konkrétan, név szerint ki volt. Egyszer például megemlítette, hogy -

Daskaloshoz hasonlóan - a reneszánsz idején olasz festőként élt, csak hogy aztán rögtön

hozzátehesse, hogy „most bezzeg egy egyenes vonalat se tud húzni”. Persze nem is állt soha

szándékában, hogy ecsetet ragadjon, hiszen jelenlegi életének már más volt a feladata, és nem

akarta feleslegesen „felébreszteni a festőt” magában.

- Kosta, miért nem segítesz az embereknek visszaemlékezni előző inkarnációikra? -

vetette fel a kérdést Antonis, s ezzel Kostas elevenére tapintott. Kostasnak ugyanis e témában

megvolt a maga jól megalapozott véleménye, olyannyira, hogy nem egyszer még Daskalost is

élesen bírálta, amiért az idős mester néha felleb- bentette a fátylat egyesek múltbeli kilétéről.

„Nem szabadna ezt tenned!” - figyelmeztette tanítóját szigorúan. Daskalos nem is vitatkozott

vele, elismerte, hogy talán hibázott, de mégsem tudott lemondani ebbéli szokásáról -

ugyanolyan szenvedélye volt, mint a kávéivás. Különösen nehezen türtőztette magát, ha

olyasvalakivel találkozott, akivel már ismerték egymást egy másik életben, egy másik

országban, egy másik időben. Kostas viszont azon a véleményen volt - s ezt többször is

tudtomra adta -, hogy az elmúlt életekről való szócséplés csak az ember egoizmusát növeli.

Antonis elmesélte egy „különös” érzését, amit akkor tapasztalt, amikor Európában

ellátogatott egy indiai kiállításra; szerette volna megtudni, vajon lehetett-e bármi köze

Indiához valamelyik előző életében. Remélte, hogy Kostas szolgál némi felvilágosítással

ezügy- ben, de hiába.

- Ne is reménykedj! - hűtötte le őt Kostas, mint az várható volt.

- Ha ilyesmiket mondanék el neked, csak előtörnének az emlékek a tudatalattidból, és

máris az előző életed tudatállapotához kötődő érzelemvilágodnak megfelelően reagálnál a

jelenlegi dolgokra. Tudod, barátom, - azzal Kostas megveregette Antonis vállát, - az em-

bernek csak akkor szabad visszautaznia az időben, amikor már készen áll rá. Akkor aztán

úgyis minden bekövetkezik magától. Ne akard elsietni a dolgokat!

De igazán, Kosta, mesélj nekem! - adta az ártatlan gyermeket Antonis. - Szeretném

tudni, milyenek voltak az érzéseim!

- Hányszor mondjam még, - felelte Kostas rendíthetetlenül, - hogy minden új

inkarnáció jobb, mint bármelyik előző volt! Amikor az ember visszamegy az időben, egyben

egy alacsonyabb tudatszintű létállapotba tér vissza. Úgyhogy mielőtt efféle szellemi

képességeket fejlesztene ki magában, először is a csakráin kell dolgoznia. Ellenkező esetben

csak pusztító energiaáradatot zúdítana jelenvaló személyisége nyakába azzal, hogy éretlenül

tett szert bizonyos szellemi képességekre.

- Miért?

- Mert az emlékezést az Abszolútum által meghatározott törvények szabályozzák. Es

ez így van rendjén, a mi érdekünkben.

Kostas elmagyarázta, hogy az Isteni Kegyelem azért zárta el előlünk az előző

életeinkre való emlékezés képességét, hogy spirituális fejlődésünket ne akadályozzák holmi

kellemetlen emlékek. 1 la az ember mesterséges úton mégis felidézné régi emlékeit, azzal

megszegné a felejtés törvényét. Ilyenkor újjáéledhetnek az előző életek inaktívvá vált

elementáljai, még nagyobb energiával, mint annak idején, és megkísérthetik az illetőt jelen

inkarnációjában. Amikor ellenben az ember elér egy bizonyos szellemi fejlettségi fokot, a

múlt emlékeinek már semmilyen negatív kihatása nem lehet jelenlegi életére nézve. A régi

elementálok ekkor már nem jelentenek potenciális veszélyforrást, hiszen az illető

megfosztotta őket energiájuktól azáltal, hogy letudta karmikus adósságait.

- Érdekes, hogy Európában és Amerikában kifejezetten nagy divatja van manapság az

előző életek regressziós visszaidézésének, - jegyeztem meg.

- Elég baj az! - válaszolta komolyan Kostas. - Szerencsére vannak láthatatlan

segítőink, akik ilyenkor közbeavatkoznak, és megakadályozzák, hogy nagyobb gond érje az

embert. Tőlem sosem fogtok megtudni előző életeitekre vonatkozó konkrétumokat. Ha eljárna

a szám, azzal csak megszegném a törvényt. Márpedig ki vagyok én ahhoz, hogy

szembeszálljak a Teremtő akaratával? A Törvény előtt senki vagyok. Persze ha sikerül önnön

szellemi erőfeszítéseitek révén odáig fejlődnötök, hogy emlékezni kezdtek, az rendben van.

De tegyük fel, én elárulnám nektek, hogy ez és ez voltatok valamelyik előző életetekben. Mit

gondoltok, mi történne akkor? Higgyétek el nekem, több mint valószínű, hogy felvennétek az

adott illető modorát és viselkedését. Hát még ha netán valami hírességek voltatok annak

idején! Rohannátok a könyvtárba, hogy mindent elolvassatok az illetőről, és mire észbe

kapnátok, már pontosan úgy viselkednétek, mint ahogy az a személy tette. De ne feledjétek, -

fejezte be Kostas a mondókáját hosszabb hatásszünet után, - az ember egyetlen korábbi

inkarnációjában sem volt magasabb tudatszinten, mint mostani testet öltése idején!

- Minden születésünknek célja van, igaz? - pillantott oldalra Antonis Kostas felé.

- Igen.

- Mi van, ha valamilyen oknál fogva az ember nem tanulta meg azt a leckét, ami egy

korábbi életére adatott? Ilyenkor sem lenne célszerű visszaemlékeznie a múltjára, hogy

megtudja, mit hol rontott el? - vetette be Antonis az utolsó kártyáját.

Kostas hangosan elnevette magát. - Ha az ember elmulasztott megtanulni valamit, amit

pedig meg kellett volna tanulnia, a sors keze úgyis utoléri őt! A karmikus adósságok

törlesztése elől nem lehet elmenekülni, még ha az fájdalmas is! Ezért viszont nem kell

visszamenni előző életekbe. Az ember mindig a jelenben fizet. Eltekintve attól az egy esettől,

hogy menet közben megváltoztatja a tudatosságát. Ez esetben a megemelkedett tudatrezgés

kioltja a múltban az emberhez kötődött elementálokat, és így azok karmi- kusan nem

hathatnak rá többé. így működik az egyetemes igazságszolgáltatás. Mi, az Igazság Keresői is

ezért törekszünk arra, hogy megemeljük a tudatszintünket, s ezáltal kivédjük előző életeink

emlékeinek jelen személyiségünkre gyakorolt esetleges kellemetlen visszahatásait. Minél

magasabban rezeg az ember, annál szabadabb a törvény alól, amely különböző

tapasztalatokhoz rögzítené őt.

Annyira belemelegedtünk a társalgásba, hogy észre sem vettük, mennyire elrepült az

idő. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy már Larnaca külvárosi negyedeiben járunk -

a hajdani római vízvezeték romjai mellett vezetett el az utunk. Kostasnak akadt itt némi üzleti

intéznivalója; míg ő azt bonyolította, mi Antonisszal egy tengerparti kávézóban vártunk rá.

[A sziget 1974-ben történt török megszállása előtt Kostas a Shell olajtársaság

üzletkötőjeként dolgozott Ciprus famagustai körzetében. Miután a török hadsereg elfoglalta

Famagustát, Kostas minden jövedelmét és vagyonát elveszítette, s természetesen kizárólagos

forgalmazói joga is másra szállt át. Csak pár falucska maradt, amely nem került török kézre,

így a néhány maradék benzinkúttal továbbra is Kostas tartotta a kapcsolatot, mint az olajcég

képviselője. Ahogy nekem bevallotta, nem igazán örült a feladatnak - nemhogy anyagilag

megérte volna neki, a kutak olykor még veszteségesen is üzemeltek. Mindennek ellenére

megtartotta őket vállalkozásában, annak reményében, hogy Famagusta egyszer majd csak

visszakerül eredeti lakosaik tulajdonába. Amikor azzal próbáltam vigasztalni, hogy a török

megszállás csak felgyorsította szellemi fejlődését, ő tagadó- lag rázta meg a fejét. Azt mondta,

fokozatos tudatra ébredése már korábban elkezdődött, és ha anyagi biztonsága nem forgott

volna veszélyben, minden idejét az Igazság Keresésének szentelhette volna, mint ahogy

vagyonával is hozzájárult volna a tanulócsoportok működéséhez. „De hát,” - sóhajtozott

fanyar mosollyal a szája szögletében, - „nem így kellett lennie. Keresztül kellett mennem ezen

a karmikus megtapasztaláson.”]

Nagyjából egy óra telt el, míg Kostasra vártunk; ez idő alatt kellemes filozófiai

eszmecserét folytattunk Antonisszal. Aztán folytattuk utunkat a vidék többi tengerparti kis

települése irányába - a megszállt területeken kívül eső régiót Kokkinochoriának, azaz „vörös

falvainak nevezték, az ottani termékeny talaj vörös színére utalva ezzel.

Larnacától északra haladtunk, jobb oldalon a Földközi-tengerre nyílt kilátásunk.

Dekeliánál magunk mögött hagytuk a britek katonai bázisát, és onnantól kezdve a török

fennhatóság alatt álló területet a sziget többi részétől elválasztó határsávban haladtunk tovább.

Az út éppen a Zöld Vonalon húzódott. Bal oldalt az ellenőrzőpontokon török zászlók lobogtak

és török egyenruhások igazoltattak minket, az út jobb oldalán pedig ciprusi és görög zászlók

lengedeztek, és ciprusi görög katonák posztoltak. A megszállás ideje óta nem jártam ezen a

vidéken, úgyhogy meglehetősen hátborzongató érzések kerítettek hatalmukba. De nem csak

én voltam így ezzel; az út hátralévő részében többnyire csak nagyokat hallgattunk, és feli-

déztük magunkban az 1974-es év tragikus eseménysorozatát, amely oly sanyarú helyzetet

teremtett az országban. Végül aztán Liopetri irányában jobbra letértünk a főútról, és magunk

mögött hagytuk a barrikádokat.

Igyekeztem újra felvenni a beszélgetés fonalát, és folytatni eredeti témánkat Kostas

mesterré válásáról, úgyhogy hamarosan nekiszegeztem a kérdést, vajon volt-e olyan egyéb

korai élménye - akár az Igazság Keresőinek körében, akár Daskalosszal -, amit fordulópont-

nak nevezne szellemi fejlődésében. Kostas eltöprengett egy darabig, aztán mesélni kezdte, mi

történt vele egyszer az ágyában fekve.

- Teljesen éber és tudatos voltam, amikor egy részem hirtelen a testemen kívülre

került, alig valamivel a testem fölé, egy másik részem pedig a mennyezet alá. Méretét és

formáját tekintve mindegyik a fizikai testemre hasonlított. Aztán még egy és még egy test vált

ki belőlem: az egyik félig a tető alatt, félig a tető felett lebegett - teljesen ráláttam a házunkra

és annak környékére -, a másik pedig a falba ékelődött. Fgyszerre láttam és érzékeltem

mindent megsokszorozódott testeimmel, beleértve az ágyban fekvő fizikai testemet is.

- A hagyománytisztelő pszichológusok azonnal a legkülönfélébb pszichopata-

címkéket ragasztanák rád, ha ezt elmesélnéd nekik! - jegyeztem meg viccesen.

- Marhaság! - vágott vissza Kostas, hangot adva ezzel a hagyományos pszichológiáról

vallott, cseppet sem hízelgő nézeteinek. - Ezek a szupertudatos éntudat élményei, legalábbis

annak egy formája, mert hogy a szupertudatosság átélésének több módja is lehetséges. Ez az

egyik.

- Mindazok az élmények és megtapasztalások, amiket idáig említettél, Kosta -

gondolok itt az eksztázisra, az elmúlt életekre való emlékezésre, a bolygó tudatalattijába

hatolásra és tüzes hő-állapotának átélésére, a testen kívüli utazásokra, illetve hogy egy időben

egyszerre több helyen is jelen tudsz lenni szóval ezeket a szellemi képességeket úgy hoztad

magaddal, igaz?

- Igen, de először csak úgy megtörténtek velem anélkül, hogy tudatosan irányítani

tudtam volna őket. Aztán szép fokozatosan addig gyakoroltam, míg képes lettem uralni

ezeket, és még több szellemi képességre tettem szert. Eleinte például nem tudtam akarat-

lagosan kilépni a testemből. Egyszer csak ott találtam magam a plafon magasságában, onnan

néztem le a testemre. Pedig míg kezdő az ember, addig nagyon nehéz kívül maradnia a testén,

ha az a közelében van.

- Én pedig azt hallottam, - vágtam Kostas szavába, - hogy Daskalos arra utasította a

belső kör egyik új tagját, hogy vigyázzon, eleinte ne nagyon távolodjon el a testétől. Vajon

miért?

- Egyszerűen mert az veszélyekkel járhat, - fordult felém Kostas mosolyogva. - Kezdő

korában még nincs hozzászokva az ember ahhoz, hogy felügyelje önnön testi épségét és

másokét. A magasabb dimenziók rezgésszintjein ugyanis teljesen más törvényszerűségek

uralkodnak, amikhez először hozzá kell edződni. Különösen a durva anyagi világhoz

legközelebb eső rezgésszintek okozhatnak problémákat. Hadd meséljem el ezzel kapcsolatban

egy személyes élményemet! Először kísérleteztem a tudatos testelhagyással, és abba a hibába

estem, hogy azt gondoltam, magasabb testeimre ugyanazok a törvényszerűségek vonatkoznak,

mint fizikai testemre. Persze hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Az asztráltest

sokkal finomabb, ezért képes áthatolni a durva anyagon. Szóval azon a bizonyos éjszakán

kiléptem a testemből, és elnéztem magam, ahogy ott aludtam a feleségem mellett. Aztán

gondoltam egyet, és elin- dúltam kifelé a szobából. Zárva volt az ajtó. Eszembe sem jutott,

hogy akár a falon át is közlekedhetnék, ezért mindenáron az ajtót próbáltam kinyitni

valahogy. Pusztán akaratom erejével lecsökkentettem asztráltestem rezgésszintjét annyira,

hogy végre ki tudtam nyitni az ajtót. I la akkor valaki ébren lett volna a szobában, csak annyit

látott volna, hogy az ajtó magától kinyílt. Elég ijesztő élmény lett volna! Végül ráeszméltem,

hogy mit művelek, és alig hogy kinyitottam, vissza is csuktam az ajtót. Akkora zajjal vágódott

be, hogy attól tartottam, a feleségem felébred rá.

- Mi történt volna, ha Lénia valóban felébred, és ijedtében megpróbált volna téged is

felébreszteni? - kérdezte Antonis.

- Egyszerűen visszasurrantam volna a testembe. Semmi különös nem történt volna.

- Es feltételezem, szegénynek fogalma sem lett volna arról, hogy te éppen a testeden

kívül jártál.

- Nem, tényleg fogalma sem lett volna.

- Akkor mik is azok a veszélyek, amik akkor lesnek az emberre, ha túl messzire

merészkedik el a fizikai testétől? - érdeklődött tovább Antonis.

Kostas pár pillanatig csak mosolygott, majd így válaszolt: - Amikor kilépek a

testemből, hogy mások szolgálatára lehessek, azok az emberek, akik velem ellentétben a rossz

oldalt képviselik, megpróbálhatnak megtámadni engem. Ha észreveszik, hogy éntudatom, ami

általában a testemhez kötődik, elhagyta fizikai burkát, rám ronthatnak.

- Egészen ijesztően hangzik! - rázkódott össze Antonis a vezetőülésben.

- Ne félj, nincs ok az aggodalomra! Velem például még sosem fordult elő, hogy

rámijesztettek volna. Csak tudni kell, mit csinál az ember, - azzal Kostas elmagyarázta,

hogyan kell megvédenie magát az embernek arra az időre, míg a testén kívül tartózkodik. -

Mielőtt kilépnél a testedből, teremtened kell egy elementált, aki távollétedben a fizikai tested

felett fog őrködni. Ezt erős önszuggesztióval érheted el; például azt mondod magadnak:

„Semmi baj nem érheti a testemet, amíg távol vagyok!”

„Hosszabb utakra érdemes többedmagaddal elindulni; az a jó, ha az ember mellett van

legalább még egy valaki. En rendszerint Daskalosszal tartok, nem mintha feltéden szükséges

lenne, hogy az ember társa is a harmadik dimenzióból való legyen. Ha valaha testelhagyás

közben mégis fenyegető elementálokkal találkozna az ember, és úgy érezné, hogy nem tudja

kezelni a helyzetet, utolsó mentsvárként még mindig ott a fizikai teste. Gyorsan

visszacsusszan bele, és már biztonságban is van!”

- Tudod, Antoni, jómagam azt fedeztem fel, - szóltam közbe az autó hátsó üléséről, -

hogy minél jártasabbá válók a szellemi tanításokban, annál kevésbbé hatnak rám ijesztően

azok a dolgok, amik korábban jeges rémülettel töltöttek volna el. .

S hogy állításomat alátámasszam, elmeséltem pár nappal korábbi tudatos álmomat: -

Alvás közben rájöttem, hogy álmodom, és én irányítom az álombéli történéseket. Korábbi

hasonló élményeimhez hasonlóan, ezúttal is tökéletesen tudatában voltam, hogy testemen

kívül vagyok, és ez csodálatosan jó érzéssel töltött el, még ha én nem is tudatosan léptem ki

belőle. Az efféle élmények mindig olyan elevennek tűnnek a tudatom számára, mintha

valóságosabbak lennének a háromdimenziós létállapotnál is! Szóval, hirtelen ott termett

előttem egy félelmetes, undorító elementális lény - minden jellegzetes vonása megvolt, amire

az emberek általában azt mondják: démoni. Nos, néhány évvel ezelőtt egy ehhez hasonló

élmény hatására - és elhihetitek, volt szerencsém efféléhez - öszecsináltam volna magam

ijedtemben! A szívem kiugrott volna a helyéből, kivert volna a hideg veríték, és az egekig

szökött volna az adrenalinszintem. Most ehelyett csak elnevettem magam, és azt mondtam a

pokol faj zatnak: „Nem ijedek meg tőled! Soha többé! Daskalos megtanított rá, hogy bánjak el

a magadfajtával!” Azzal rámutattam, és hűvös nyugalommal csak ennyit mondtam: ,Jézus

Krisztus nevében, azt parancsolom neked, hogy negatív energiából változtasd magadat

pozitívvá!”

- Es mi történt? - kérdezte Antonis, s közben igyekezett visszafogni magát, nehogy

kirobbanjon belőle a nevetés. Kostasnak ugyancsak uralkodnia kellett az arcizmain.

- A démon szétfolyt előttem, és a helyén kivirágzott a legcsodálatosabb virág, amit

valaha láttam.

Egy darabig még elbeszélgettünk az álmainkról, aztán Antonis újabb kérdést intézett

Rostáshoz: - Milyen módszereket használtál szellemi képességeid kifejlesztésére?

- Maga a tudás a módszer, ami az ember belsejéből fakad, - felelte Kostas rejtélyesen

mosolyogva, majd hozzátette: - Persze be kell vallanom, nemcsak Daskalos segített, hanem

olyan mesterek is, akik nem a fizikai síkon élnek.

- Kikre gondolsz? Elmondhatod? - kerekedett felül Antonison

a kíváncsiság.

- Az egyikük, mint azt ti is tudjátok, Yohannan atya, aki az Igazság Keresőinek köreit

igazgatja odafentről. () az, aki vezet minket, aki mindig mellettünk áll.

[Kostas újra és újra leszögezte, hogy a belőle - csakúgy, mint Daskalosból - előtörő

tudást Yohannan atyának, azaz János apostolnak, a szeretett tanítványnak köszönheti.

Daskaloshoz hasonlóan, Kostas szellemi fejlődésének útján eljutott arra a szintre, hogy

eszközévé válhatott Yohannannak, akinek misztikus bölcsessége így rajta keresztül is

kifejezésre jutott világunkban. Ezért is tekintették Kostast mint mestert Daskalosszal

egyenrangúnak, aki majdan Daskalos örökébe lép az Igazság Keresőinek a vezetésében.]

- Persze tudnotok kell, - folytatta Kostas, - hogy Yohannan nem emberi lény volt.

- Hát micsoda? - kérdezte Antonis, a hitetlenkedő csodálkozástól tágra nyílt

szemekkel.

- Valójában egy arkangyal volt, aki emberi formát öltött annak érdekében, hogy

elősegítse a Logosz megnyilvánulását bolygónkon.

Kostas elmagyarázta, hogy Yohannan nem közönséges emberi lény volt, legalábbis

abban az értelemben nem, hogy ő - a többi emberrel ellentétben - nem ment át inkarnációk

hosszú során, hogy elérje a szellemi tökéletességet. Neki ezt már első testet öltése alkalmával

sikerült megvalósítania, amikor először ereszkedett alá az anyagi világba. Amikor Antonis

megkérte Kostast, hogy ezt az álláspontját fejtse ki egy kicsit bővebben, Kostas ígéretet tett

arra, hogy valamikor a közeljövőben még majd a dolog mélyére ásunk, de most inkább a többi

mesterről és láthatatlan segítőről mesélne tovább, azokról, akikkel azt követően lépett

kapcsolatba, hogy csak- rái kezdtek felnyílni, és képessé vált tudatosan élni a létezés egyéb

dimenzióiban is.

- Az első mesterek egyike, akivel odaát találkoztam, - mondta Kostas, - Immánuel

testvér volt, aki maga mutatkozott be e szavakkal: „Immánuel mester vagyok.” Később

felfedeztem, hogy már korábban is kapcsolatban álltam vele, amikor ő Ciprus velencei

korszakában (a 16. században) Famagustában élt. Akkoriban katolikus pap volt, akit a

görögök Manos néven tiszteltek. Azóta aztán nem inkarnálódott többé; a szellemi világokból

segítette tovább az emberiséget.

- Hogy néz ki most?

- Pontosan úgy, mint utolsó földi megtestesülésekor - tipikus katolikus pap kinézete

van. Azóta is barna csuhát hord; én így láttam őt először, és így jelenik meg előttem,

valahányszor találkozunk. Ha megkérdezik tőle, mi a foglalkozása, még most is azt feleli:

„Katolikus pap vagyok.”

- P's kiket segít? Egy embert, vagy netán többeket is? - érdeklődött Antonis.

- (), nem, ő az egész bolygó lakosságának szolgálatában áll, valamennyi emberi lény

szellemi fejlődését elősegíti!

- Hol van most?

- Mindenütt jelen van. I la csak beszélnek róla valahol, vagy gondolnak rá, megjelenik.

Kostas ezután további mestereket sorolt még fel, akik amellett, hogy az ő útját is

egyengették, szintén az egész emberiség szolgálatának szentelték életüket. Közülük is

kiemelkedett egy másik katolikus pap, Dominico atya, akivel Kostas rendszeresen találkozott,

és aki Daskalos szellemi vezetőinek is egyike volt.

Beszélgetésünk akkor szakadt félbe, amikor Liopetribe értünk - Kostasnak üzleti

ügyeit kellett lebonyolítania a kis faluban. A délelőtt hátralévő részében számos, a

Kokkinochoria-régióhoz tartozó településen álltunk még meg, többek között Ayia Napa és

Para- limni üdülőfalvakban. Hosszú évek óta nem jártam már a szigetnek ebben a

felében, és most elborzasztott a látvány: a valaha festői halászfalucskák a féktelen építkezések

következtében betondzsunge- lekké és dübörgő diszkók labirintusaivá változtak. A szigeten és

a Közel-Keleten uralkodó politikai feszültségek ellenére Ciprusnak erre a török megszállást

elkerült déli részére továbbra is özönlöttek az észak-nyugati turisták, hogy lustán elnyúljanak

a napsütötte, homokos tengerparti fövenyeken. A gazdasági fellendülés sürgető igénye és a

helyiek érthető aggodalmai a török hadsereg jelenléte miatt mintha tudathasadást idézett volna

elő - azzal, hogy a gátlástalan építkezések hosszú távon a sziget ökológiai egyensúlyának

felborulásához vezethetnek, látszólag senki sem törődött. A tengerparti területek minden

egyes négyzetcentiméteréért vérre menő csatározásokat folytattak a befektetők.

Paralimni közelében szerencsére találtunk egy csöndes helyet, ahol elköltöttük ebédünket.

Még csak február volt, úgyhogy a turistaszezon alig vette kezdetét - a partokon csak elszórtan

virított egy-egy napernyő vagy gumimatrac. Ebéd után bóklásztunk egy kicsit a Fügefa-

öbölnél, hogy a visszaút előtt megmozgassuk tagjainkat.

Már hazafelé tartottunk Larnacába, Kostas újabb üzleti megbeszélésen volt túl Ayia

Napán, amikor Antonis felvetette a testelhagyás témáját, és rákérdezett Kostas ezirányú

élményeire.

- ember kiléphet a testéből, és ellátogathat a fizikai világ bármely pontjára, hogy

megnézze, hol mi zajlik éppen, - magyarázta Kostas. - Vagy átléphet a létezés magasabb

dimenzióiba, amelyek az anyagi síkhoz képest magasabb hullámhosszon rezegnek.

- Hogyan tudod igazolni, hogy „túlvilági” tapasztalataid valósak, és nem csak a

képzeleted, a fantáziád szüleményei, hogy nem csak egyszerűen hallucinálsz? – firtatta

Antonis.

- Az ember tudja azt, amikor átlép a magasabb rezgésszintre, - jelentette ki Kostas. -

Olyan ez, mintha azt kérdeznéd tőlem, hogy te meg én, illetve Kyriacos valódi emberek

vagyunk-e, akik itt és most beszélgetünk egymással. Egyszerűen tudjuk a választ. A biztonság

kedvéért ugyanakkor rendszeresen ellenőrzőm élményeimet Daskalosszal, úgyhogy kétségem

sem lehet saját tapasztalataim hitelességét illetően.

- Mondanál egy példát arra, amikor ily módon leellenőrizted magad? -

kíváncsiskodtam, miközben a távolban már feltűntek előt- uink Larnaca háztetői.

- Már így is túl sokat beszéltem magamról, - szabadkozott Kostas felém fordulva.

- Nagyszerű, folytasd csak, így tovább! - veregettem meg lelkendezve a vállát, és

rögtön Antonis is csadakozott hozzám; közösen biztattuk Kostast, hogy meséljen még arról az

egzotikus világról, amelyben ő él. Kostas előbb csak mosolygott, de aztán rövid gondolkodás

után belefogott egy történetbe, ami vele és Daskalosszal esett meg, amikor testen kívül

ellátogattak egy törökországi kisvárosba.

- Egy ciprusi görög illető felkutatására indultunk, aki a török megszállást követően

tűnt el, és azóta sem adott életjelt magáról. Rokonai mégis gyanították, hogy a férfi életben

van, mégpedig valahol Törökország területén. Az apa hozott egy fényképet eltűnt fiáról,

akinek az aurájáról rögtön láttuk, hogy tényleg él és virul. Kgyik este elhatároztuk hát, hogy

testen kívül utánajárunk a dolognak. Micsoda kaland keveredett belőle! Megtaláltuk őt - házas

emberként éldegélt Törökországban, egy a megszállásban résztvett török katonatiszt lányát

vette el feleségül.

- Biztos vagy benne, Kosta, hogy őt kerestétek? - kérdeztem némileg kételkedve.

[A megszállás következtében eltűnt legalább kétezer ember sorsa élénken foglalkoztatta a

ciprusi görög közvéleményt. Az én egyik közeli hozzátartozómnak is nyoma veszett - az

utolsó hír, amit hallottunk felőle, annyi volt, hogy török csapatok tartóztatták le őt Kyrenia

közelében. Az eltűntek többségével kapcsolatban általában minden jel arra mutatott, hogy

meghaltak; vagy a megszállás első napjaiban vesztették életüket, vagy fogolyként végezték ki

őket valahol. A török kormány minduntalan azt hangoztatta, hogy egyetlen ciprusi görög

állampolgár sem sínylődik törökországi börtönökben - ami részükről azt jelentette, hogy az

eltűntek a török állami vezetés által „Béketeremtés”-ként aposztrofált megmozdulás kiváltotta

heves harcokban kellett, hogy elessenek. A Ciprusi Köztársaság kormánya ugyanakkor

állítólag hiteles dokumentumokkal tudta bizonyítani, hogy legalább az eltűnt személyek egy

bizonyos hányada életben van, akiket hajón hurcoltak el fogolyként Törökországba. Kostas

tehát azt állította, hogy az általa előadott történet főszereplője is azon rabok közé tartozott,

akik kivételesen megmenekültek a kivégzéstől.]

- Igen, a saját szememmel láttam őt, - bizonygatta igazát Kostas. - Az a férfi szó

szerint törökké változott. Meg volt elégedve a sorsával, és esze ágában sem volt visszatérnie

az apjához, akivel amúgy sem jött ki valami fényesen. Nyár volt, amikor felkerestük; éppen

kint vacsorázott a családjával óriási házuk verandáján. Nem is ház volt az, hanem egyenesen

villa - a felesége meglehetősen tehetős családból származott.

- Ha jól értem, a leghalványabb kétséged sincs afelől, hogy élményed nem egyszerűen

a tudatalattidból fakadt? - feszegettem tovább Kostas testen kívüli tapasztalatának

hitelességét.

- Nem, a leghalványabb sem! Mondom, ott vacsoráztak a verandán, - isméké iménti

szavait Kostas még hangsúlyosabban, majd lágy hangon folytatta beszámolóját éjszakai

kalandjukról. - Képzeljétek csak, mi történt Daskalosszal?! Meglátott a kertben egy virágba

borult rózsabokrot. Ismeritek őt, tudjátok, mennyire odavan a virágokért! Hiába

figyelmeztettem, hogy vigyázzon magára, mintha meg sem hallott volna. Egyenesen a

rózsabokorhoz suhant, és azon mód bele is gabalyodott, - nevette el magát Kostas. - Hiába,

ilyen az öreg, még a testén kívül is! Szerette volna megszagolni a rózsákat, ezért

meggondolatlanul lecsökkentette a rezgésszintjét, úgy hajolt a virágok fölé. Amikor aztán

elérkezett az ideje, hogy visszatérjünk testeinkbe, ahelyett, hogy először újra megemelte volna

saját rezgését, egyszerűen csak kirontott a bokorból. Majdnem ott állt félig mate- rializált

alakban!

- És mi történt? - hüledezett Antonis Kostasra meredve; kíváncsiságában még arról is

megfeleldkezett, hogy az utat nézze.

- Amikor visszatért a testébe, tele volt karcolásokkal, - kacará- szott Kostas.

- Láttad? Úgy értem, te is Daskalosszal voltál aznap éjjel, vagy ő Nicosiában, te pedig

Larnacában tartózkodtatok? - kérdeztem.

- Aznap éjjel vele voltam Nicosiában.

- Ezek szerint rögtön ellenőrizni tudtad élményeidet az övéivel, és minden ponton

megegyeztetek?

- Úgy, ahogy mondod!

- És a fizikai szemeiddel láttad Daskalos testén a rózsatövisek karcolásait? - kérdezte

Antonis is.

- Igen, igen, hányszor mondjam még?

Kostas hozzátette, hogy rendszeresen végzett efféle ellenőrzést Daskalosszal, úgyhogy

egyikük sem kételkedhetett, hogy hétköznapinak legkevésbé sem nevezhető tapasztalataik

megfeleltek a valóságnak. Ráadásul az ehhez hasonló élmények hovatovább ru- tinszerűekké

váltak mindkettőjük életében; akaratuk szerint voltak képesek kilépni testükből, és ellátogatni

más síkokra, magasabb rez- gésű világokba.

- Most is, ahogy veletek beszélek - ebben a szent pillanatban -, lehetnék valahol

máshol is, ugyanolyan tudatos állapotban, mint itt, - állította magáról Kostas.

- Azt mondod, e percben képes lennél elmenni, mondjuk, Apos- tolos Andreasba, és

megnézni, mi folyik éppen a kolostorban? - hitetlenkedett Antonis.

[Apostolos Andreasnak, a Karpasia-félsziget legkeletibb csücskében található

kolostornak szimbolikus jelentősége volt a ciprusiak számára. A névadó szent ikonjával

kapcsolatban különös csodákról és hihetelen gyógyulásokról szóló történetek keringtek szerte

a szigeten; állítólag törökök és görögök egyaránt az apostol szent erejének köszönhették

egészségüket. A ciprusi görögöknek ráadásul Apostolos Andreas jelképezte Ciprus egységes

egészét, s a kolostor templomtornya mintegy ígéretként magasodott a táj fölé, hogy

egyszer bekövetkezik még a legnagyobb és leghőbben remélt csoda is: a török katonai

csapatok kivonulnak, és a menekültek szabadon visszaköltözhetnek ősi falvaikba és

otthonaikba. A kolostort és a csodaszép Karpasia-félszigetet a megszállással egy időben

lerohanták a török seregek, ezért a görög lakosság javarésze délre menekült. Az elfoglalt

terület számomra is nagy veszteséget jelentett, lévén, hogy gyermekkorom legkellemesebb

emlékei fűződtek a természetes szépségével tündöklő, érintetlen vidékhez: itt tanultam búvár-

kodni, ide jártam szigonnyal halászni és kirándulni. Mindenekelőtt azonban közeli jóbarátaim

elvesztése okozott fájdalmat, akiket pedig életvidám, mindig mosolygós természetük miatt

annak idején gyakran Colin Turnbull „erdei embereidhez hasonlítottam.]

- Antoni, Antoni, - kuncogott Kostas, - tudod, hogy oda megyek ezen a bolygón,

ahová csak a kedvem tartja!

- Úgy érted, pár perc, és Apostolos Andreasban lehetnél? - kérdezett vissza az Igazság

Keresőinek sorában még újoncnak számító Antonis, aki racionális neveltetéséből adódóan

meglehetősen nehezen tudta megemészteni Kostas kijelentéseit.

- Pár perc? Dehogy! - nevetett Kostas. - Ha az ember ilyenre képes, a másodperc

töredéke is elég neki, hiszen számára az idő

mint olyan már nem is létezik.

- És sosem fogott el a kíváncsiság, hogy testen kívül visszalátogass Famagustába, az

otthonodba? - kérdeztem ezúttal én.

- De, sajnos igen.

- Sajnos?

- Nem lett volna szabad! Az egy dolog, ha azért megyek oda, hogy segítséget nyújtsak

a rászorulóknak, de pusztán a kíváncsiságtól vezéreltetve, önös érdekből nem tehettem volna

ilyet.

- Miért, mi különbség van a között, hogy testen kívül látogatsz haza, vagy módot

találsz arra, hogy fizikai testben utazz oda és nézz

körül? - érdeklődtem.

- O, Kyriaco, - mosolygott Kostas, - amíg az Igazság Keresője a háromdimenziós

világban tartózkodik, addig annak a szférának a törvényei szerint kell cselekednie. De ha egy

magasabb világból származó szellemi képesség birtokában van, erejét már csak és kizárólag

gyógyításra és az emberiség szolgálatára használhatja. Minden egyéb esetben visszaél

adottságával.

- De hiszen a te esetedben a testen kívüli utazás már teljesen természetesnek számít, -

mondtam, - erőlködés nélkül, magától megy.

Akkor meg kinek irtanál azzal, hogy átruccansz Famagus- táha és kielégíted a

kíváncsiságodat, megnézed, mi a helyzet saját házad táján, ahová egyébként most nincs

bejárásod? Jó, lehet, hogy tényleg csak a vágyaid vezérelnének, de akkor sem értem, miért

számítana ez akkora vétségnek.

- Nos, az ottlétemmel tényleg nem ártanék senkinek, de testen kívül olyan éteri

energiát használnék, amely valójában nem a sajátom, - felelte Kostas magyarázatképpen. - Ez

az éteri energia a teremtő Ige, a Krisztus-Logosz tulajdona, aki az egész világ bűneit magára

vette. Ki vagyok én Hozzá képest, hogy pusztán a kíváncsiságomtól hajtva kölcsönvegyek az

() energiájából és semmiségekre pocsékoljam el azt? Ennek ellenére - legnagyobb

sajnálatomra - be kell vallanom, hogy volt idő, amikor emberi gyarlóságom fölébem

kerekedett, és megtettem néhányszor. Ma már azonban semmi esetre sem követnék el

ilyesmit, időközben ennyivel bölcsebb lettem. De akkoriban még mágnesként vonzott

Famagusta, és én testen kívül ott csatangoltam keresztül-kasul az elfoglalt területek felett. Sőt,

hogy még egy hibámat bevalljam nektek, kezdőként igyekeztem minden tőlem telhetőt

megtenni Famagusta érdekében.

- Mire gondolsz?

- Testen kívül többször is a város fölé emelkedtem, és a tudatommal egy erőteljes

védőernyőt képeztem köré. Ezt az elementális lényt aztán rendszeresen töltögettem

energiával, hogy senki idegen ne akarjon ott letelepedni.

- Hát, mi tagadás, jó munkát végeztél! - ékelődtem.

[A törökök megszállta területek összességéből egyedül Famagusta maradt viszonylag

érintetlen. Míg más városokba és falvakba a török hatóságok minden teketória nélkül ciprusi

vagy anatóliai törököket telepítettek be a görögök elhagyott otthonaiba, addig Famagusta

házai, mintegy kísértetjárta településé, üresen tátongtak. Csak a török katonai járőrcsapatok és

az ENSZ ciprusi béke- fenntartó-kontingensének állomáshelyein volt némi élet a városban.

Még diplomáciai körökben is egyetértés mutatkozott a két fél között a tekintetben, hogy ha

valaha születik megoldás Ciprus problémájára, Famagustát vissza kell majd szolgáltatni

hajdani ciprusi görög lakosainak. A török állami vezetés - bár több ízben is az ellenkezőjével

fenyegetőzött -, a nemzetközi politikai nyomás hatására végül mégiscsak lemondott arról,

hogy Famagustát is törökökkel népesítse be. Kostas és a többi famagustai menekült tehát

tovább reménykedhetett abban, hogy a jövőben valamikor még visszatérhet otthonába.]

Kostas beavatott mester létére egyáltalán nem zárkózott el a politikai élet

zűrzavarainak nyomon követésétől. () és Daskalos sem volt az az elmélkedő típus, aki kivonta

volna magát a mindennapok történései alól, sőt, épp ellenkezőleg! Mindketten előszeretettel

vetették bele magukat a nemzetek között dúló őrületes vitákba, hogy saját tudatállapotuknak

megfelelő álláspontjuknak hangot adjanak és megtegyék, ami tőlük telik. Mi több, miután a

szigetország 1960-ban kinyilvánította függetlenségét, Kostas, aki frissen szerzett mérnöki

diplomájával éppen akkor tért haza Angliából, vezető szerepet játszott a Karpasia-félsziget

falvai polgári védelmének megszervezésében, ami annál is inkább jelentős lépésnek számított,

mert akkoriban még nem működött az önálló ciprsui nemzetőrség, és a törökök esetleges

betörése állandó veszélyt jelentett a környékre nézve. Amikor aztán ténylegesen

bekövetkezett a megszállás, Kostas az utolsók között menekült el a térségből, amikor már

török tankok dübörögtek végig Famagusta utcáin. Azokban a tragikus órákban Kostasszal

valami olyan misztikus dolog történt, amit azóta sem igazán tudott megmagyarázni. A várost

török repülőgépek bombázták, romokba döntve több tengerparti szállodát is.

- Épp a parton álltam, az egyik hotel maradék falainak a tövében, - mesélte Kostas, -

amikor a tenger felől feltűnt egy gép a levegőben, és golyózáport zúdított rám. Esélyem sem

volt elfutni, márpedig ha ott maradok, biztosan agyonlőnek. Az egyetlen lehetőségem az volt,

hogy valahogy átkerülök a fal túloldalára, de az túl magas volt ahhoz, hogy átugorhattam

volna. Fizikálisán leheteden- nek tűnt ugyan, de mit volt mit tennem, mégis megpróbálkoztam

az ugrással - és sikerült!

Kostasnak még most is felragyogott az arca a csodálattól, ahogy előadta nekünk a

történetet: - Valami hihetetlen erő ragadott magával, és emelt a magasba. Egy pillanattal

később már biztonságban landoltam a fal túloldalán, éppen akkor, amikor a lövedékek becsa-

pódtak a vakolatba.

Akkoriban nem tudott értelemes magyarázatot adni magának csodás

megmenekülésére, lévén, hogy az eset még mesteri tudatra ébredése előtt pár évvel történt. -

Ha ma visszagondolok, csak azt mondhatom, hogy magasabb erők mentették meg aznap az

életem, azzal Kostas sorolni kezdte azoknak a különböző mestereknek és

szellemi vezetőknek a neveit, akik egész életében mellette álltak és óvták őt.

Hazafelé vezető utunkon Kostas elmesélte még, hogy felébredésének korai éveiben

különböző szellemi kísérleteket folytatott, csak hogy igazolja saját maga számára a tanítások

valódiságát és azoknak a magasabb világoknak a létét, ahová a tudatossága fokozatosan

kiterjedt. - Egy teljes évig szinte alig ettem. Közvetlenül fénnyel tápláltam a testemet.

Mindezt állítólag közvetlenül azután művelte, hogy el kellett hagynia Famagustát. -

Abban az időben velünk együtt lakott az apósom, aki egyébként orvosként dolgozik. Nem

akarta elhinni, hogy étel nélkül is életben maradok. Tényleg szinte semmit sem fogyasztottam,

legfeljebb néhanapján egy-egy görögdinnyét. Az apósom orvosi ismeretei szerint már réges-

rég meg kellett volna halnom.

- Beszéltél neki a szellemi kísérletedről?

- Nem, akkoriban még igyekeztem titokban tartani, hogy kapcsolatban állok

Daskalosszal és az Igazság Keresőivel. Csak a feleségem tudott a dolgaimról. Az apósom

végül egy közönséges vállrándítással intézte el az ügyet; azt feltételezte, csak a bolondját

akarom járatni vele, és titokban étterembe járok enni.

Kostas azt állította, hogy az embereknek alig lenne szükségük táplálékra, ha tudnák,

hogyan energetizálják éteri másukat bizonyos meditációs gyakorlatok segítségével. -

Ráadásul, - tette hozzá, - képzeljétek, az egy évnyi böjt alatt nem hogy vesztettem volna a

testsúlyomból, de még nehezebb is voltam, mint manapság.

Az évszázadok során persze nem ő volt az egyetlen, aki efféle mutatványra volt képes,

hiszen mint mondta, számtalan jógi, keresztény aszkéta és misztikus beavatott jutott el arra a

szellemi szintre, hogy oly mértékben fegyelmezni tudta önmagát, hogy akaratával

győzedelmeskedett az anyag felett.

Kostas története eszembe juttatott egy kérdést, amit annak idején még Daskalosnak

tettem fel arra vonatkozóan, hogy vajon az emberi evolúció végül oda vezet-e majd, hogy

mindenki univerzálisan vege- táriussá válik. - Ó, nem, - felelte akkor Daskalos, - fejlődési

utunk végcélja nem a vegetáriusság, hanem a fénnyel való táplálkozás! Az emberiség idővel

eljut majd oda, hogy már nem a zöldségekből és gyümölcsökből veszi fel a szükséges

fénymennyiséget, és nem is még áttételesebben, az állati húsokból, hanem - fokozatosan

átalakítva szervezetét - közvetlenül az életadó éteri energiát nyeli majd el!

- És mi késztetett arra, hogy véget vess a böjtödnek? - kérdezte Antonis.

- Rájöttem, hogy nem ez a helyes út számomra, - válaszolta Kostas. - Először is, csak

feldúltam vele azokat, akikkel együtt éltem, mint például az apósomat. A böjtömmel

felesleges problémákat idéztem elő a családomban, mindenféle gyanúsítgatások keringtek

rólam. Egyébként is, közben az Igazság Keresésében odáig jutottam, hogy már tudtam, a

szellemi képességeket csakis gyógyításra szabad használni, és kész. Szellemi energia pusztán

a kíváncsiság kielégítésére, vagy mások lenyűgözésére nem fordítható! Másodszor pedig,

mindennapi életemben egyre komolyabb nehézségekbe ütköztem. Egyszerűen nehezemre

esett a fizikai testemben maradnom.

- Hogyhogy? - hüledezett Antonis.

- Előfordult, hogy hirtelen kicsúsztam a fizikai testemből, és így komoly veszélyek

lestek rám. Egyszer például éppen a Nicosiát Li- massollal összekötő autópályán hajtottam,

amikor azt vettem észre, hogy az autó felett lebegek, a testem pedig mint valami robotpilóta,

vezeti tovább a járművet. Képtelen voltam tudatosan uralni a helyzetet. Akár súlyos balesetet

is okozhattam volna. Akkor ráeszméltem, hogy ideje felhagynom a kísérletezgetéssel. Azok a

jógik és aszkéták, akik hajdanán ezt az életformát választották, elvonultak a világtól, és

rejtőzködő rementeként élték le életüket. Nem forgolódtak a modern világ sűrűjében, nem

kellett autót vezetniük, nem dolgoztak villamos szerszámgépekkel, és így tovább. Attól a

naptól fogva újra rendszeresen enni kezdtem. Azt mondtam magamban: „A jóból is megárt a

sok.”

Kostas némi játékos öniróniával a hangjában megjegyezte még, hogy nemcsak az

evéshez tért vissza, hanem a pipázáshoz is: olykor-olykor rágyújtott, csak hogy fölös energiáit

levezesse. Amikor éteri energiái olyannyira felgyülemlettek, hogy akarata ellenére ismét

hosszabb időre kilépett a testéből, pöfékelt egyet. - A dohányzás rossz szokás, - ismerte el, -

mert elégeti az ember életenergiáit. De én ezzel földelem le magam; néha rövid időre

rászokom, míg tökéletesen uralni nem tudom testen kívüli tartózkodásaimat, aztán rögtön le is

mondok róla.

Daskalos ehhez képest más magyarázattal szolgált Kostas különös viselkedésére. Bizalmasan

elárulta nekem, hogy Kostas időszakos dohányzási hajlama még bennszülött amerikai

életeiből maradt vissza rossz szokásaként. „Nézd csak meg az arcát egyszer jó alaposan!” -

mondta nem egyszer vigyorogva Kostas jelenlétében. „Hát nem pont úgy néz ki, mint egy

apacs indián?!”

Megfigyeltem, hogy Kostas olykor egy hónapra erőteljes dohányossá változott, de

aztán letette a pipáját, és egy-két évig hozzá sem nyúlt. Aztán egyszer csak megint elővette

egy rövid időre, rárágyújtott, majd szokásos könnyedségével újra lemondott róla. Biztosított

minket afelől, hogy esetében szó sincs szenvedélyről; céltudatosan alkalmazta a dohányzást,

hogy leföldelje magát a háromdimenziós világban. Módszerét ugyanakkor senki másnak nem

ajánlotta, sőt, kifejezetten óvta tanítványait a dohányzástól, figyelmeztetve őket, hogy ha az

éteri energiák mestereivé szeretnének válni, semmiképpen se szokjanak rá a füstölésre.

Emlékszem, előfordult, hogy egy szép napon, valamikor a belső kör aktuális

összejövetele előtt egy kora hajnali órában beállított hozzám Kostas Nicosiában, és elmesélte,

micsoda felkavaró élménye volt előző nap: - Épp a konyhában tettem-vettem, amikor hirtelen

„odaát” találtam magam. Csakhogy ezúttal nem szándékosan léptem ám át a magasabb

világokba! Kifejezetten nehezen tudtam visszatornázni magam a fizikai testembe. Gépiesen

átcsoszogtam a szobába, ahol a feleségem és a lányom tévéztek, leültem melléjük, és úgy

tettem, mintha én is a műsort néztem volna. Valójában azonban kétségbeesetten küzdöttem

magammal, hogy visszatérhessek a testembe. Végül nagy nehezen sikerült.

Kostast nem maga a testen kívüli élmény zavarta, hanem hogy az akaratlanul történt

meg vele. Amikor megkérdeztem tőle, mit gondol, mi válthatta ki nála ezt az esetet, azt

felelte, valószínűleg mindhárom teste túl terhelődött, mind fizikálisán, mind mentálisan és

emocionálisan ráfért volna már a pihenés, és testei így vetkőzték le fáradtságukat.

Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ha mindez egy ezoterikus dolgokban járatlan, szellemileg

képzetlen egyénnel történt volna meg, az könnyen az illető tudathasadását idézhette volna elő.

Ezért is intett óvatosságra mindenkit, nehogy hozzá nem értő módon felelőtlen szellemi

kísérletezgetésekbe fogjon.

- Szegény jó apósom, - emlékezett vissza Kostas kuncogva egyik korai jóga-

kísérletére. - Annak idején vett egy méregdrága orvosi műszert, hogy azzal páciensei

szívműködését vizsgálja majd. Mielőtt azonban felállította volna a rendelőjében, megkérdezte

tőlem, hogy letesztelhetné-e rajtam a működését. Persze igent mondtam, mire feldrótozott, és

rákapcsolt a készülékre. Én viszont úgy döntöttem, hogy megtréfálom az öreget, és össze-

vissza változtattam a szívverésemet. I Iol teljesen leállítottam a dobogását, hol úgy zaka-

tolhattam, mint egy mozdony, hol meg lelassítottam. Szegény öreg, odavolt a kétségbeeséstől,

hogy egy hibás műszert szállítottak le neki, - hahotázott Kostas. - Utögette a kijelzőt, ki-be

dugdosta a drótokat, hogy biztosan jól csatlakozzanak, és csak csóválta a fejét, meg

sóhajtozott értetlenül. Végül mielőtt még túl messzire mentem volna, úgy határoztam, hogy

elég a tréfából; normalizáltam a saját szívritmusomat, s ezzel az apósomét is. A műszer

tökéletesen működött, mire az öreg is megkönnyebbülten lélegzett fel. Azt persze sosem

árultam el neki, hogy én járattam vele a bolondját.

Kostas még egyszer leszögezte, hogy ezek a jópofa tréfák és szellemi kísérletek

régmúltjának nem túl dicső emlékei csupán, és mióta sokkal nagyobb tudatosságra tett szert,

azóta képességeit csakis mások gyógyításának szenteli.

Fél öt felé járhatott az idő, amikor megálltunk Larnacában, hogy meglátogassuk

Daskalos belső tanítványi körének két tagját: Maró nővért, Daskalos régi jó barátját, illetve a

negyvenes éveiben járó Chariklia nővért, aki újonnan csadakozott a csapathoz. Chariklia asz-

szony kedvesen üdítőket szolgált fel nekünk, majd házától átsétáltunk a nem messze fekvő

Szent Lázár templomba, és meggyújtottunk néhány mécsest. Elvegyültünk az éppen akkor

kezdődő vecsemyére érkezett öregek és a bámészkodó túristák között, akik ezt a kilencedik

századi építészeti remekművet jöttek megcsodálni, s mi magunk is tisztelettel adóztunk

hajdanvolt építtetőjének, egy orosz származású hercegnek, aki Lázár tiszteletére emeltette a

kápolnát, a szent állítólagos nyughelye fölé. A fáma szerint ugyanis, miután Jézus feltámasz-

totta őt, Lázárt üldözőbe vették a farizeusok, akik Jézus csodatévő erejének minden

bizonyítékát örökre el akarták törölni a föld színéről. Lázár ezért Ciprusra menekült, és ott

élte le életének hátralévő éveit. A legenda úgy tartja, hogy nagyon szigorú, szent életet élt a

szigeten, hiszen a halálból feltámasztván tisztában volt önnön halandóságával. Állítólag élete

végéig már csak egyszer hallották őt nevetni, amikor egy tolvajt látott elcsenni egy

cserépedényt. Amikor megkérdezték tőle, min mulat olyan jól, csak annyit mondott: „Nem

tehetek róla, de olyan nevetséges: az agyag ellopta az agyagot.” A szentet végiil másodszor -

és ezúttal véglegesen - Larnacában temették el, s az orosz nemesember az ő sírja fölé

emeltette a templomot.

- Amikor visszaszálltunk a kocsiba, már lement a nap. Az út hátralévő részében

Antonisnak, a nagy komolyzene-rajongónak az egyik kazettáját hallgattuk, Vivaldi- és

Mozart-felvételekkel. A zene és az alkonyi szürkület hatására valamennyien elcsöndesedtünk.

Kényelmesen elnyújtóztam a hátsó ülésen, és átadtam magam a muzsika hangjainak. De az

agyam csak tovább zakatolt, egyfolytában Kostas mesterré érésének szellemi tapasztalatai

jártak a fejemben.

Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy élménybeszámolói hitelesek voltak. Túl

régóta ismertem már őt ahhoz, hogy szavahihetőségét megkérdőjelezzem. Mi több, az évek

során magam is megéltem, mekkora energiával rendelkezik, és hogyan képes azt mások

gyógyítására használni. Sokak érezték azt a hatalmas energiahullámot, ami valahányszor

egész testüket elárasztotta, ha csak Kostas lágyan a fejükre tette a kezét. Tisztában voltam hát

vele, hogy történeteit nem lehet holmi olcsó, hagyományos pszichológiai vagy

pszichoanalitikai érvekkel kimagyarázni. Magamban azt a megállapítást tettem, hogy Kostas

mesterré érése a természetfeletti tudatállapotokba való akaratlan, rövid ideig tartó

bepillantásokkal vette kezdetét. Ahogy ott hevertem a hátsó ülésen, azon morfondíroztam,

hogy felébredésének kezdeti tapasztalásai mennyi hasonlóságot mutatnak azzal, amit

Abraham Maslow „csúcsélmény”-nek nevezett. Csakhogy Kostas - Daskalos segítségével,

illetve önnön bevallása szerint láthatatlan segítői révén - továbbfejlesztette szel- emi

képességeit, mígnem tudatosan is képessé vált átlépni a magasabb világokba. így válhatott

aztán maga is mesterré, Daskalos vá- asztott utódjává.

A természetfeletti világok megismerésének képzete nagyon is ősi időkre nyúlik vissza.

Az évszázadok folyamán számtalan bölcs - különösen indiai és tibeti mesterek - azonosították

precízen azokat a tudati fokozatokat, amelyeket meditációik során elértek. Az ezoterikus

gyakorlatokba ily módon belemélyedt egyének pedig a magasabb tudatállapotokban szerzett

tapasztalataikat a valóság sokkal különb és átfogóbb megismerésének tekintették, mint holmi

hétköznapi tudományos megismeréssel szerezhető ismereteket, mint ahogy rendszerint a

természettudósok is felsőbbrendűnek képzelik önnön racionális eredményeiket az

alacsonyabb tudatszinteken lévők megismerésénél. A kanadai orvos, Richard Maurice Bucke,

a tudományos materializmus tetőfokán, 1901-ben tette közzé akkoriban forradalminak

számító művét, a Kozmikus tudatosságot, mellyel a nyugati intellektuális hagyományokat

felrúgva hivatkozott több ezer éves szellemi megfigyelésekre. A pszichológia főbb áramlatai-

nak nagyjai, a társadalomtudományok szakemberei általában, és különösen saját

tudományterületem - a szociológia - képviselői ennek ellenére mintegy megbabonázva,

gépiesen ismételgették a valóságról alkotott elképzeléseiket, s vagy semmibe vették, vagy

alulértékelték a Bucke-féle másként gondolkodókat. Az ismert szociológus szaktekintélyek

közül egyedül az orosz Pitirim A. Sorokin, a Harvard szociológiai tanszékének alapítója

foglalkozott mélyrehatóan azzal a tudati jelenséggel, amelyet aztán „tudatfeletti” állapotnak

nevezett el. A kreativitással kapcsolatban a következőket írta:

„Az emberi személyiség tudatalatti (vagy tudattalan) és tudatos szintjei mellett egyre nagyobb

figyelmet kell szentelnünk egy harmadik - tudatfeletti - rétegnek. A legnagyobb emberi

alkotások, felfedezések és találmányok valódi energetikai forrása ugyanis a közhiedelemmel

ellentétben nem a tudatalatti, hanem éppen a tudatfeletti, mégpedig a kultúra minden

területén - a természettudományokban, a filozófiában, a jogban, az etikában és a

szépművészetekben éppúgy, mint a technikai, politikai és gazdasági életben. (...) A termé-

szetfeletti érzékelési képesség vagy a pszichokinézis; a misztikusok tudatfeletti vallási

élményei; a történések előre megérzése; a „számoló zsenik” vagy „matematikus csodaagyak”

teljesítményei; a jógik szamádhi-állapota, avagy a zen buddhisták szatorija; a kognitív és

kreatív intuíció mind-mind a tudatfeletti jelenségei, nem pedig a tudatalattié, és mint ilyenek,

nem tekinthetők a vitális és mentális energiák alacsonyabb formáinak.”

[In: Hármán & Rheingold, Magasabb kreativitás.]

A Bucke-hoz, Sorokinhoz, Teilhard de Chardin-hez, vagy hogy az újabbak közül is

említsek valakit, a Ken Wilber-höz hasonló gondolkodók mind azt állítják, hogy végül az

egész emberiség eléri majd a felvilágosodásnak és a magasabb tudatosságnak azt a szintjét,

amiről az évszázadok során a misztikusok és az avatárok tanítottak. Mint azt Wilber

nagyszerű írásában, a Társas Istenben kifejtette, az emberek első lépésként csak néhány

másodpercre nyernek majd bepillantást a magasabb, tudatfeletti régiókba - éppen úgy,

ahogyan azt Kostas is elmesélte nekem és Antonisnak. Ezek mintegy ízelítők lesznek a

„paradicsomi állapotokból”, hogy ezzel is képességeik továbbfejlesztésére sarkallják a

tömegeket, míg folyamatosan mindenki képes nem lesz a magasabb tudatosság állapotában

létezni.

Úgy gondoltam, ha az efféle állítások helyesek, akkor Kostas és Daskalos már biztosan elérte

ezt a fokozatot, hiszen kezdeti csúcsélményeik mára már teljes mértékben részeivé váltak

hétköznapi tudatállapotuknak. S hogy ebben mennyire igazam volt, azt ők maguk hagyták

jóvá.

Úgy belemerültem gondolataimba, hogy meglepődve láttam, hogy már elértük

Limassol külvárosát, és a városba vezető tengerparti úton haladtunk. Kihúztam hát magam a

hátsó ülésen, félig letekertem az ablakot, és nagyot lélegeztem a tenger felől fújó szélből.

Miután tüdőmet megtöltöttem friss sós levegővel, előadtam Kostasnak, min töprengtem az

elmúlt időben. Mosolygott, és he- lyeslően bólogatott. Erre hozzátettem, hogy mindazok, akik

nem hisznek a természetfeletti létezésében, az általa és sokan mások által is megtapasztaltakat

puszta értelmetlenségnek, vagy egyenesen őrültségnek titulálják.

- Pedig amikor az ember eléri a tudatosság e magas fokát, - mondta Kostas, - nemhogy

elhagyná az értelme, hanem épp ellenkezőleg, felfogóképessége hihetetlen mértékben kitágul.

Természetesen előbb a nappali éberséget kell kifejleszteni magunkban, mielőtt azt

meghaladhatnánk, különben még felesleges veszélyeknek tennénk ki magunkat.

Részben ezért is volt Kostas kiváltképp óvatos, amikor arról volt szó, hogy ezoterikus

ismereteiből származó titkokat osszon meg az emberekkel. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy

saját tizennyolc éves fiát beavatta-e már az Igazság Keresésének bölcseletébe, de azt felelte,

hogy még korai lenne ilyesmit tennie. - Először hadd verjen csak gyökeret a fiú a

háromdimenziós világban, ahol a mindennapjait kell majd élnie. Ha ezt már megvalósította,

jöhet majd számára is a magasabb tudás megszerzése, de már annak veszélye nélkül, hogy

jelenvaló személyiségében zavarok támadhatnának.

Ugyanez az elv vezérelte Kostast akkor is, amikor egyik tanítványának azt javasolta,

hogy ne akarja tizenkét éves gyermekét mindenáron misztikus gyakorlatokra tanítani, mert a

fiúnak - aki egyébiránt tisztánlátó és egyéb paranormális képességekkel is rendelkezett -

először az anyagi világban kell megtalálnia a helyét. A szellemiekkel való idő előtti

foglalatoskodás később súlyosan visszaüthet a gyermek fejlődésében. Ahogy azt a belső kör

egyik tagja nagyon találóan megfogalmazta: „A misztikum és az ezoterikus tudás hajhászása

sosem szolgáltathat jogot az esztelen cselekedetekre!”

Nyolcadik fejezet

Szellemi felfedezések

A Sztoában véget ért a délutáni előadás, és Daskalos – szokásához híven – maga köré

gyűjtötte munkatársait, hogy csevegjenek és tréfálkozzanak még egy jót. Míg a belső kör két

női tagja Aspasia és Chariklia kávét és tésztát főzött kint a konyhában, Kostas gyengéden

Daskalos fejére tette a kezét, és csukott szemmel erősen koncentrálni kezdett. Mélyeket

lélegzett, és „elárasztotta” Daskalost éteri energiával, hogy feltöltse a kimerült mestert. –

Túlságosan is fárasztó volt az előadás, - magyarázta a nagyjából tíz perces kezelés végeztével

Kostas.

Korábban őt is, Aspasiát is láttam már ilyet művelni. Daskalos ettől ellazult, és néhány

mély lélegzetvétellel gyorsan visszanyerte életerejét. Arca kisimult, nyoma sem maradt

fáradtságának.

A következő háromnegyed órában Daskalos vicceket mesélt, Lizának, a belső kör egy

másik tagjának a kávémaradékaiból olvasott ki jóslatokat, és lelkesen elemezte a helyi és a

nemzetközi politikai helyzet alakulását. Aztán hirtelen témát váltott: előző napi élményéről

számolt be nekünk, az esethez méltó, komoly hangon.

- Mint azt jól tudjátok, eddig azt tanítottam, hogy az asztrális világnak hét fő szintje

van, melyek mindegyike további hét alrégióra oszlik. A három legalacsonyabb szint az, amit

az emberek általában pokolnak neveznek, az ezek fölött található negyedik szint pedig

megfelel a katolikus keresztény értelemben vett purgatóriumnak, ahol a megzavarodott lelkek

gyógyulgatnak, hogy úgy mondjam.

Ezen szférák és alrégióik fölött találhatók aztán az asztrális világ paradicsomnak nevezett

területei. Eddig ezt tanítottam nektek.

„Nos, tegnap bizonyos láthatatlan segítőkkel dolgoztam együtt valahol, de magam sem

tudtam megmondani, pontosan melyik al- régióban. A környező területek jellegzetességeit

még csak-csak kivettem valahogy, de ettől még mindig nem tudtam eldönteni, hol is vagyok.

Megkérdeztem hát az egyik láthatatlan segítőt, nevezetesen egy arkangyali lényt, az isteni

kegyelem szolgáinak egyikét, hogy melyik asztrális alrégióban vagyunk éppen. »Te mire tip-

pelsz?« - kérdezett vissza. Persze mentálisan társalogtunk egymással! »Valahol a purgatórium

közelében lehetünk,« - feleltem. »Igen, igen, de melyik alrégióban?« - kérdezett tovább az

arkangyal. »Látod, ma meg kell tanulnod valamit, amit ezidáig még nem vettél észre.

Számtalanszor dolgoztál már ezeken a területeken, mégsem figyeltél még fel a köztük lévő

apró különbségekre.« »Mi- féle különbségekről beszélsz?« - kérdeztem némileg zavarodottan.

»Mindegyik alrégió, amelyekben valaha dolgoztál, nagyon hasonlít egymásra, de kis eltérések

azért akadnak közöttük. Ezért fordulhatott elő, hogy eleddig még nem vetted észre, hogy

mindegyik alrégió tovább oszlik hét-hét al-alrégióra.« »Micsoda?« »Figyeld csak meg,« -

magyarázta nekem az arkangyal, - »hogy az asztrális világ szféráinak és alrégióinak a száma

összesen nem negyvenkilenc. Sokkal több al-alterület létezik, mint gondolnád, csakhogy

neked ezidáig nem tűntek fel a finomabb részletek, még ha egyébként könnyedén át is jársz

közöttük és dolgozol bennük. Minden alré- giónak további hét al-alosztálya van.« »Miért

éppen hét részre tagolódnak az alrégiók is, és nem több vagy kevesebb részre?« - kérdeztem.

»Mert ez a törvény,« - felelte a láthatatlan lény, - »a hetesség törvénye, ami egyébiránt az

alacsonyabb világokban is megnyilvánul. Gondolj csak a hét fő színre, vagy a zenei skála hét

alaphangjára, és még sorolhatnám!«”

- Ez azt jelenti, Daskale, - kérdeztem izgatottan, - hogy ennek az élményednek a

hatására ezentúl mást tanítasz majd az asztrálvi- lág felosztásáról?

- Nem, dehogy. A hét asztrális szféra egyenként hét alrégiójának összessége, a

negyvenkilenc asztrális alterület valóságos, ahogy azt eddig is tanítottam. Az arkangyali lény

ezt tisztán és érthetően meg is erősítette: „Az asztrális világnak hét fő szférája van, ezeket jól

ismered. Továbbá minden szférának hét alrégiója létezik, amelyeket szintén behatóan ismersz,

hiszen rendszeresen tevékenykedsz bennük.” Ugyanakkor mindezt kiegészítette azzal, amiről

eddig nem volt tudomásom, nevezetesen, hogy minden egyes alrégió is tovább osztható hét-

hét al-alterületre, amelyeket - mint ő mondta - csak tudatalatt ismertem ottani munkáim során.

„Ez a bizonyos láthatatlan segítő megtanított arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljek

a finomságoknak. Úgy képzeljétek, mintha lenne egy sokemeletes ház, amiről tudnátok, hogy

hány szintje van, sőt, még azt is, hogy az egyes szinteken hány külön lakás található, de azt

már nem tudnátok pontosan, hogy az egyes lakásokban mennyi a szobák száma.”

- Ezek szerint tegnap egy új szellemi felfedezést tettél, - foglaltam össze a tényeket, -

miszerint minden egyes asztrális alrégi- ónak további hét-hét al-alrégiója van.

- Igen, de ki tudja? Lehet, hogy aztán még finomabb és finomabb osztályozások

lehetségesek, amelyekről még mindig fogalmam sincsen.

„S ha már addig is olyan jól elbeszélgettünk, hát megkérdeztem az arkangyalt,” -

folytatta Daskalos, - „hogy el tudná-e kísérni azt a lelket, akin éppen segíteni próbáltunk, egy

magasabb régióba, hogy ott újra találkozhasson kedvesével, és végre megnyugodjon. »Nem,

ez sajnos lehetetlen,« - felelte. »De az a lélek, aki a kedvese volt, s szellemi fejlettségénél

fogva most egy magasabb régióban tartózkodik, bármikor kedve szerint meglátogathatja őt az

alacsonyabb síkon.«”

„Ezt követően tovább faggattam láthatatlan segítőmet: »Melyik asztrális szféráig

hatolhat fel az ember, mely régiókban utazgathat? Mik korlátozzák az átlagembert abban,

hogy egyik szintről a másikra lépjen?« »Korlátok? Nincsenek korlátok!«-válaszolta az ark-

angyal. »Isten nem állított őrt az ember mellé, hogy az akadályozza őt a mozgásában egyik

síktól a másikig. Az ember magasabb testeinek minősége az, ami megszabja, ki hová, meddig

mehet, illetve megy el. Láttál-e valaha is őröket a tenger színe fölött, akik a halakat akarták

meggátolni abban, hogy kiugráljanak a vízből?« - kérdezte, s még mielőtt gondolatban szóhoz

jutottam volna, rögtön válaszolt is: »Azért nincsenek őrök a víz fölött, mert a halak termé-

szetes közege a víz. Ha az embereket kivennénk az alacsonyabb asztrális régiókból, és

magasabbakba helyeznénk át őket, nem éreznék jól magukat. Kényelmetlen lenne számukra a

magasabb közeg, mert rezgésszintjük nem egyezne az adott terület rezgésszintjével. Külsőleg

tehát semmi szükség korlátokra, gátakra. A mozgásszabadság az egyén tudatosságának

fejlettségén, érettségén múlik. Minden világ minden szférája és alrégiója nyitva áll az

emberiség előtt; ki-ki csak maga elé gördíthet akadályokat. Annak semmi értelme, hogy

valakit kiragadjunk természetes közegéből, és magasabbra helyezzük őt, hiszen úgysem illene

oda. Előbb-utóbb magától visszacsúszna az alacsonyabb síkra. Létezik egyfajta gravitációs

rendezőerő, ami mindenkit az őt megillető területhez vonz, ahol mindenki a lehető

legkényelmesebben érzi magát. Ez a gravitáció tart mindenkit azon a síkon, ahol az egyes

emberek tökéletes összhangban lehetnek környezetük rezgéseivel. Ha valakiben felébred a

vágy, hogy magasabbra lépjen, minden lehetőség adva lesz számára a felemelkedéshez. Senki

nem fogja akadályozni az illetőt, elzárni a magasabb síkok felé vezető utat az emberi szellem

elől. A tényleges felemelkedéshez azonban az emberi akaratra van szükség, és az egyénnek

magának kell önnön rezgésszintjét megemelnie hozzá. De ismétlem,« - hangsúlyozta az

angyali lény, - »mindenki előtt ott a lehetőség, hogy szabadon válassza a felfelé vezető utat,

akár a legmagasabb paradicsomi szérákig, még azok előtt is, akik pillanatnyilag a legsötétebb

pokoli bugyrokban sínylődnek. Mi több, egy szép napon mindenki eljut majd a legmagasabb

szintre. Senki sem vész el, soha senki sem veszett el, és soha senki sem fog elveszni, egyetlen

emberi szellem-én sem!«”

„Képzelhetitek, micsoda öröm volt számomra ezt a jóhírt hallani! Egyetlen emberi

szellem-én sem veszhet el!” - lelkendezett örömteli elégedettséggel Daskalos.

- De hiszen eddig is ezt tanítottad, hogyhogy az újdonság erejével hatott rád ez a

kijelentés? - néztem körbe kérdőn a szobában, s láttam a többieken, hogy ők is furcsállják az

esetet.

- Igazad van, de tudod, mindig volt bennem egy kis félsz, hogy a Hitlerhez,

Napóleonhoz vagy Sztálinhoz hasonló szellemiségek feloldódnak a Szentszellemben.

Szerencsére az angyali lény minden kétségemet eloszlatta e téren. Világosan megmondta,

hogy soha egyetlen emberi lény el nem veszhet, függetlenül attól, hogy jelenvaló

személyiségként mennyire gonosz volt az illető. Pedig direkt megkérdeztem őt Hitlerről és

társairól. „Az ő énjük sem fog feloldódni,” - felelte megnyugtatóig. „Hosszú-hosszú időre

elalszanak ugyan, de amikor eljön az ideje a felébredésüknek, egy lépést - egyszerre csakis

egyet - ők is előrelépnek. Előrehaladásuk - vagy ha úgy tetszik, szellemi érésük - fokozatos és

nagyon fáradságos lesz. Te nem fáradsz bele a felemelkedésbe, hiszen tudsz repülni. De

akinek nincsenek szárnyai és ezért kénytelen lépésről lépésre araszolni előre, folyamatosan

érezve testének súlyát, az bizony keservesen megszenved a felfelé vezető úton. Az általad em-

lített szellemiségek csak nagy nehézségek árán jutnak majd el a második, majd a harmadik és

a negyedik lépcsőfokig, és így tovább.”

- Nem feltételezhetjük esetleg, Daskale, - vetettem fel egy újabb kérdést, - hogy

mondjuk Hitler, aki olyan meghatározó szerepet - ha mégoly pusztítót is - játszott az

emberiség történelmében, valójában igen fejlett, öreg lélek volt, aki valamilyen úton-módon

letért a szellemi fejlődés helyes ösvényéről?

- Erre a kérdésedre nem tudok válaszolni, ezzel a témával még sosem foglalkoztam.

Találgatni pedig nem szeretnék. Hacsak nem jártam utána valaminek, ha nem szereztem egy

adott dologról személyes tapasztalatokat, jobb szeretek csendben maradni. Es még ha vannak

is elképzeléseim, ha sokat kutattam is egy területet, akkor is előfordulhat, - mint azt épp az

imént meséltem nektek -, hogy néhány aprócska részlet elkerüli a figyelmemet. Tényleg igazi

meglepetés volt számomra a felismerés, hogy az asztrális dimenziónak hány újabb rétegét

lehet még megkülönböztetni!

Loizos, a fiatal orvostanhallgató, Daskalos belső tanítványi körének egyik tagja

megpróbálkozott egy felvetéssel: - Lehet, hogy pontosan annyi régió létezik, Daskale, ahány

emberi szellem, így ténylegesen mindenki az őt megillető helyre kerülhet.

- Drága Loizo, - szólalt meg Daskalos dörgedelmesen, - sose hozzunk

elhamarkodottan végkövetkeztetéseket! Egy mesternek először fel kell tárnia a tényeket,

tanulmányoznia kell őket, tapasztalatilag igazolnia kell azok valódiságát, és csak ezt követően

vonhat le következtetéseket. Ahhoz, hogy egy efféle kijelentést tegyünk, nagyon sok szellemi

kutatást kell még folytatnunk!

Daskalos, hogy a feddő szavai hallatán beállt csendet oldja, meg- enyhülten hozzátette

még a jól ismert szókratikus aforizmát: - Csak azt tudom, hogy nem tudok semmit.

Alig, hogy befejezte a mondatot, megcsörrent a telefon. En vettem fel a kagylót;

Theophanis telefonált Paphosból. Remegő hangon kérte Daskalost.

- Emlékezz, mit tanítottunk éveken át, Theophani?! - harsogott a telefonba Daskalos,

hogy megnyugtassa hetvenéves jóbarátját, akivel hosszú ideje munkatársi kapcsolatban állt a

szellemi úton. - Drága jó Theophani, hiszen tudod, hogy a halál nem létezik! Ne sírj hát,

kérlek! Menj, feküdj le arra a díványra a másik szobában, tudod, amin én szoktam heverészni,

ha nálatok vagyok vendégségben, és pihend ki magad. Megyek, és én is próbálok segíteni,

rendben?

Miután letette a telefont, Daskalos elmagyarázta nekünk, mi történt. Amint

Theophanis hazaért Paphosba, a sziget délnyugati csücskében lévő kikötővárosba, halva

találta hetvenhárom éves nővérét.

- A belső kör délelőtti gyűlésén próbáltuk figyelmeztetni őt, - I űzött az esethez

további magyarázatot Kostas, - sőt, a szokásos elő- adás szinte el is maradt, csak hogy a

fennmaradó időben felkészítsük Theophanist arra, amit hazatérésekor fog felfedezni.

Kostas elárulta nekünk, hogy ő és Daskalos előre tudták, mi fog történni, de hiába

célozgattak Theophanisnak, ő semmit sem vett észre a nővérére irányuló utalásokból, annyira

odavolt érte. Pedig Daskalos fennhangon közölte vele, hogy a nővére nem érzi túl jól magát

aznap. A gyanútlan Theophanis azonban csak akkor értett meg mindent abból, amit Daskalos

mondott, amikor három órával a gyűlés vége után hazaért Paphosba.

Daskalos egyáltalán nem tűnt szomorúnak, annak ellenére sem, hogy ő maga is igen

közel állt Dorához, Theophanis elhunyt nővéréhez. Sőt, filozofálni kezdett a halál illuzórikus

voltáról, és közölte, mennyire természetes velejárója az életnek, hogy az öregek meghalnak.

- De jobb, ha most megyek, és megnézem, mi zajlik odaát, - zárta le hirtelen a témát

Daskalos, s ezúttal mégis csak vegyült a hangjába némi aggodalom. - Lehet, hogy elkél a

segítség Dórának!

Csendben maradtunk hát, míg Daskalos behunyta szemeit, fejét kényelmesen

hátrahajtotta, és karjait összefonta maga előtt. Mind az öten, akik jelen voltunk - Theano,

Kostas és Aspasia is, valamennyien a belső kör tagjai - Daskalos arcára szegeztük a tekinte-

tünket, ahogy belemélyedt abba az állapotba, amiről jómagam azt feltételeztem, hogy egyfajta

mély transz. Körülbelül tíz perc telt el így, néma csendben. Daskalosnak félig kinyílt a szája,

de mintha nem is lélegzett volna egész idő alatt. Mindenki tisztában volt vele, hogy Daskalos

testén kívül Paphosba látogatott, hogy segítsen Dórának. Vztán hirtelen kinyitotta a szemeit,

hogy beszámoljon élményéről.

- Dórával minden a legnagyobb rendben, - jelentette ki szokásos határozottságával

Daskalos. - Igaz, eleinte nem volt tisztában a helyzetével. „Daskale, rég nem láttalak. I Íogy

kerülsz ide ilyen hirtelen?11 Ezzel fogadott, majd előadta nekem, hogy egész nap nem valami

fényesen érezte magát, de már egészen jól van. „Gyere, kedvesem,1’ - mondtam neki, -

„jobban teszed, ha lefekszel egy kicsit és jól kialszod magad. Biztosan elfáradtál.” Azzal

elkísértem őt a magasabb világokba, távol a fizikai testétől és a házától, nehogy a rokonok

gyásza zavart keltsen a tudatában.

A jajveszékelés, a hisztérikus sírás-rívás, amit a hozzátartozók néha művelnek, csak

árt az elhunytnak, magyarázta Daskalos. Ezért vágott el ő is minden kapcsolódási szálat Dóra

és a fizikai világ között, hogy az asszony lelke is nyugovóra térhessen.

Fél óra múlva Theophanis újra telefonált, és megköszönte Daskalos segítségét.

Kipihente magát, ahogy mestere javasolta, és már sokkal jobban érezte magát.

Dóra halála jó lehetőséget kínált számomra, hogy Daskalosszal részletesen

megvitassam a halál utáni élet kérdését. Megemlítettem neki, hogy éppen a nagy német

misztikus és tudós, Rudolf Stei- ner egyik könyvét olvasom, és hogy mennyire lenyűgöz az a

rengeteg hasonlóság, amit Steiner és Daskalos tanításai között fedezek fel. A könyv egyik

fejezete tulajdonképpen kifejezetten a halál utáni létről, avagy szanszkrit kifejezéssel élve a

kámalókáról szólt. Daskalos kifejezte csodálatát Steinert illetően, de amikor jellemezni kezdte

őt, rájöttem, hogy összetévesztette a német bölcset egy tolószékbe kényszerült gyógyítóval.

Márpedig Steiner maga nem igen gyógyított, és semmi esetre sem volt nyomorék.

Úgy döntöttem hát, hogy gyorsan hazaugrom az említett könyvért, egyrészt hogy

tisztázzuk a félreértéseket, másrészt hogy megtárgyaljuk, mit is lehet tudni a halál utáni

létezésről. Pél óra alatt visszaértem, és bíztam benne, hogy Daskalos továbbra is ráér és

készségesnek mutatkozik a beszélgetésre.

Amikor újfent beléptem otthonába, a többiek már nem voltak sehol; bizonyára mind

hazamentek. Daskalos a heverőn feküdt, és csukott szemmel orosz gregoriánokat hallgatott

magnóján. Olyan hangos volt a zene, hogy észre sem vette, amikor leültem vele szemben egy

karosszékbe, a szoba másik végében.

Daskaloson látszott, hogy mély meditatív állapotban van. Ahogy ott elnéztem őt,

eszembe jutott, hogy talán éppen szeretett Oroszországában időzik testen kívül. Bár ebben az

életében ciprusi görögnek született, félig skót szülők gyermekeként (mindkét nagyapja skót

származású volt, akik Cipruson találtak maguknak görög feleségeket), mégis erős vonzalom

élt benne Oroszország iránt. A Sztoában berendezett kis könyvtárában több ősrégi orosz

monográfia is porosodott. Egyszer elárulta nekem, hogy közvetlenül mostani inkarnációját

megelőzően orosz író volt, és ennek az előző életének az emlékei még túlságosan is élénken

éltek a tudatában. Nem esett nehezemre elképzelnem őt mint nagyszakállú, tizenkilencedik

századi orosz művészembert, aki azokban a viharos történelmi időkben a pennájával harcolt

az igazságért, és szenvedélyes hangvételű írásaival igyekezett a létezés legmélyebb

misztériumaiba beavatni az embereket.

Jó húsz percig ücsörögtem így mélázva, amikor lejárt a kazetta - előbb abbamaradt az

orosz ortodox liturgia, majd hangos kattanással kikapcsolt a magnó. Néhány másodperc

múlva Daskalos is magához tért, kinyitotta a szemeit, és egyenesen felült a heverőn. Ekkor

vett csak észre. Szokadanul nagy volt a csend. Se látogatók nem vártak rá az előszobában, és

kora délután lévén a közeli telken folyó építkezés pokoli lármája is szünetelt éppen. S hogy

végleg megnyugodjam, a telefon sem kezdett el percenként csörögni. Daskalos kipihentnek

látszott, és beszédes kedvében volt, úgyhogy a csendet megtörve igyekeztem felvenni délelőtti

társalgásunk fonalát, és röviden összefoglaltam azokat a kulcspontokat, amiket Steinertől ol-

vastam a halál utáni élettel kapcsolatban.

- Steiner azt tanítja, - kezdtem bele kiselőadásomba, - hogy amikor a lélek a

purgatóriumba, vagy hogy az ő szanszkrit terminológiájával éljek, a kámalókába ér, ott

átmegy egy értékelési folyamaton: végignézi aktuálisan leélt életének minden mozzanatát.

Steiner szerint az én a leélt élet egyharmadának megfelelő ideig marad a ká- malókában, s

eközben minden benne maradt tisztátalan vágyától és sóvárgásától szenvedni fog. Ezt a

megpróbáItatást követően az asztráltest - immár megtisztultan - feloldódik a lélekóceánban. A

ká- malókában, mondja Steiner, az ember mindazt megtapasztalja, amit életében mások ellen

elkövetett, csakhogy ezúttal a másik szemszögéből: egy gyilkos például az áldozat szerepét

lesz kénytelen átélni.

- Pontosan így van, - bólogatott egyetértően Daskalos.

- A kámalóka után - folytattam, - Steiner szerint az én továbblép a szellemi

birodalmakba, hogy majd visszatérjen onnan egy új életbe, és törlessze karmikus adósságait,

illetve jóvátegye vétkeit. Steiner azt állítja, hogy a személy maga választja meg a környezetet,

ahová leszületik, beleértve saját szüleit is.

- Vigyázz, ne keverd a fogalmakat! - szólt közbe Daskalos. - Nem a jelen személyiség

választja meg inkarnációja helyszínét, hanem a magasabb én! Szellem-énünk leszáll velünk az

anyagi világba, őrangyalunkkal együtt, akit az Abszolútum rendel mellénk, hogy első testet

öltésünktől felszabadulásunk pillanatáig végigkísérjen minket életeinken. Általában ezzel az

angyali lénnyel azonosítja magát az ember, őt érzi magának, aki tükörként villantja fel előtte

tudatállapotának változásait, hogy ezáltal ébressze rá az egyént tetteinek következményeire.

Olyan tükörként szolgál ez a lény, amit nem lehet csak úgy félretolni magunk elől, vagy

földhöz vágva ezer darabra törni. Ha tetszik, ha nem, a tükör mindig előttünk lesz, és nem

kerülhetjük el, hogy ne lássuk meg benne gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket. Ha

gyilkoltál, meglátod benne saját halálodat. Abban a pillanatban, ahogy valakire fegyvert

fogtál, már alá is írtad saját halálos ítéleted. Steinernek igaza van. Aki karddal él, az kard által

hal. Ez a törvény nemcsak a durva anyagi világra érvényes, hanem a magasabb, asztrális és

mentális dimenziókra is. Érted, Kyriaco? Ha az ember az asztrális világok törvényeit sérti

meg, azért az asztrális világokban fog felelni, csakúgy, mint ahogy a fizikai síkon elkövetett

bűnökért a fizikai síkon kell vezekelnie.

- Azt mondod, - próbáltam követni Daskalos okfejtését, - hogy az ember az asztrális

világba átlépve is képes karmát teremteni magának?

- De még mennyire! Természetesen.

- És ha így tesz, akkor asztrális adósságát az asztrálvilágban kell törlesztenie, nem a

fizikai síkon.

- Úgy van, - bólintott Daskalos, és további magyarázatba fogott.

- Ha az ember gondolatai és érzései a durva anyagi világban késztették cselekvésre őt, akkor a

durva anyagi világba kell visszatérnie, hogy megfizessen értük. Minden a neki megfelelő

valóság szintje szerint kerül osztályozásra és elbírálásra, l együk fel, hogy valakire hirtelen

felindulásból kést rántottál a durva anyagi világban, de végül mégsem fajult tényleges

gyilkosságig az ügy. A bűncselekményt már akkor is elkövetted! Ahogy Jézus mondta: „Aki

felebarátja feleségét megkívánja, szívében házasságtörést követ az el!” [...valaki asszonyra

tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az őszívében. (Mt. 5:28.)] Ez a

krisztusi kijelentés pontosan az efféle esetekre vonatkozik. Gyilkos gondolataiddal és

érzéseiddel a magasabb világokban kell majd szembesülnöd. Hiszen ha nem is öltél meg

senkit, gyűlöleteddel akkor is olyan elementálokat teremtettél, akik károsan befolyásolhatják

mások életét, feltéve persze, hogy az adott személyek az illető elementális lényekhez hasonló

hullámhosszon rezegnek. A magasabb világokban tehát már a gyilkosság gondolatától is

gyilkosnak számít az ember, függetlenül attól, hogy felindultságában tényleg ölt-e, vagy sem.

„Semmi sem marad titokban,” - mondta Jézus. \Mert nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne

lenne, és nincs oly elrejtett dolog., mely ki ne tudódnék, és világosságra nejőne. (Lk 8:17.)]

Az embernek mindenért meg kell fizetnie.

- De mi módon fizethetünk az asztrális világban egy érzelmi megnyilvánulásunkért, ha

az nem materializálódott a fizikai síkon? - kérdeztem értetlenül.

Hát úgy, hogy az adott érzés az asztrálvilágban ölt testet, - felelte Daskalos habozás nélkül. -

Hisz tudod, az asztrális világ is anyagi természetű, csak sokkal finomabb a rezgésszintje.

- Ezek szerint az elementálok, amiket az ember az érzéseivel és gondolataival életre

hív, az asztrális világban fogják kísérteni gazdájukat?

- Pontosan. És mit gondolsz, ki fogja ezt engedni nekik? - kérdezte Daskalos, és

előrehajolt, mint aki nagy titkot készül elárulni.

- Az ember maga, mint szellemi én-lény! - azzal mutatóujjával a szívemre bökött. - Tudsz

követni? Az ember következő inkarnációjáról nem a jelenvaló személyiség határoz. Ahogy

azt tanításaimban már többször kifejtettem, az ember e tekintetben két részből áll: egyfelől a

jelen személyiségből, mely természetét tekintve bűnös és - hogy úgy mondjam - tudatlan, és

amely önmagának szabja ki jól megérdemelt büntetéseit; másfelől a belső énből, mely tiszta,

bűntelen és mindenek bölcs tudója. Ez utóbbi részünk felügyeli jelenvaló személyiségünket,

és figyelmezteti minduntalan: „Fáj valami? Tudom, de hidd el, semmit sem tehetek ellene.

Fejlődésed érdekében szükséged van az adott fájdalomérzetre.” Maga az én, belső önvalónk is

átéli a jelen személyiségünk eltévelyedéseiből adódó szomorúságot.

- Feltételezem, ezt a szomorúságot érezte Jézus is, csakhogy O az egész eltévedt emberiség

miatt.

- Úgy van. Az emberi szellem fizikai síkra történő leszületéséről tehát a magasabb én

dönt, mégpedig a négy őselem mestereivel összhangban.

- Az őselemek mesterei? Ezek szerint nem egyedül legbelsőbb önvalónk felelős a

döntésért? - kérdeztem.

- Természetesen nem. Hogyan is avatkozhatna bele döntésével szellem-énünk a durva

anyagi világ folyamataiba anélkül, hogy előzetesen ne egyeztetne az őselemek mestereivel? A

fizikai világot felépítő elemek nem csak úgy oda vannak ám hajigálva valahogy a nagy

semmibe; mindegyik elemnek megvan a maga szellemi mestere, akik lehetővé teszik a testet

öltést, hogy szellemünk fizikálisán is kifejezésre juttathassa önmagát. Ezeket a mestereket

hívjuk arkangyaloknak, Gábrieleknek, Michaeleknek, Rafaeleknek és Űrieteknek. Persze az

indiai hagyományokban ugyanezeknek a lényeknek más neveik vannak. Amikor az ember a

fejlődésben elér egy bizonyos szintet, képessé válik felvenni a kapcsolatot ezekkel az

arkangyalokkal, sőt, maga is eggyé válhat velük. Ekkor mondhatjuk azt valakiről, hogy

tökéletesen urává vált az elemeknek, s képes elsajátítani a materia- lizáció, illetve a

dematerializáció „csodáját”. Ezeknek a jelenségeknek a hátterében ugyanis az elemekkel való

tudatos bánásmód áll.

Daskalos pár percre elhallgatott, és a gondolataiba mélyedt. Aztán a következőkkel

folytatta: - Nem könnyű a jelenvaló személyiséget észhez téríteni. A belső énnek többször is

pofon kell legyin- tenie, mire végre-valahára megfelelő józansággal kezd működni. A

jelenvaló személyiség ilyen szempontból hasonlít egy dörzsölt ügyvédhez, aki önmagának

igyekszik megmagyarázni minden egyes tettét. Pedig mindaddig, míg ezt teszi, egy helyben

fog toporogni szellemi fejlődési útján. Érted már, miért fektetek akkora súlyt az önelemzésre,

önmagunk megismerésére és uralására? Amit öntudatlanul kényszerből kellene végigélnünk,

azt akaratlagosan is felvállalhatjuk, elkerülve ezzel a fájó karmikus megtapasztalásokat. A

meditációs gyakorlatok és önelemző módszerek ily módon felgyorsítják az ember szellemi

fejlődését.

- Gondolom, ha erre rájön valaki, ha szembesül ezekkel az igazságokkal,

automatikusan figyelni és fegyelmezni kezdi gondolat- és érzelemvilágát, és így önértékelése

is egyre objektívebbé válik, - szóltam. - Ez pedig oda vezet, hogy a tetteiben is jobb emberré

lesz.

- Akkor lesz jobb emberré, amikor a jelenvaló személyiség ráébred a valóságra, és

kimondja: „Megvallom bűneimet, hibáimat...”

- Szerintem a „megvallás” még kevés! - vetettem közbe.

- Nincs igazad. Amikor valaki eléri ezt a szintet, vallomásával tulajdonképpen azt

fejezi ki:,Átadom magam magasabb énemnek, akinek jogában áll fegyelmeznie engem!” De

vajon hogy bírja vallomásra belső önvalónk a jelenvaló személyiséget? Hogyan emeli ilyen

magasra a tudatszintjét? Nos, oly módon, hogy személyiségünket annak a szerepébe helyezi,

akit megbántottunk, akivel igazságtalanul bántunk. Ezzel a módszerrel segít minket, jelenvaló

személyiségeket bölcs szellem-énünk, hogy észhez térjünk és megvalljuk vétkeinket.

Mindaddig ugyanis, míg csakis jelen személyiségünk önzőségének szemüvegén

keresztül vagyunk hajlandók szemlélni a világot, sosem leszünk képesek a magasabb

megismerésre és a szellemi fejlődésre. Érted? Szó sincs büntetésről, amit a magasabb én ró ki

emberi mivoltunk alacsonyabb részére, a jelen személyiségre. Sokkal inkább beszélhetünk

megvilágosodásunkat elősegítő módszerről. A Legkegyelmesebb, Krisztus nem enged

bűnhődni minket. Csak leckéket ad, amelyek megoldásával előrébb juthatunk spirituális

utunkon.

- Mondanál egy konkrét példát arra, hogyan működik ez a bizonyos szerepcsere a

magasabb világokban? - kérdeztem.

- Nehéz erről beszélni, a láthatatlan segítők munkájáról. Pedig az asztrális világban

rendszeresen találkozunk ilyen esetekkel. Előfordul például, hogy valaki a segítségünket kéri,

mert úgy érzi, hogy valaki üldözi őt és az életére tör. Mi, láthatatlan segítők persze észleljük,

hogy az illető, aki üldözöttnek érzi magát, élete során embert ölt, és most azt érzi, valamikori

áldozata nem hagyja nyugton őt. De vajon ki szabadítja az áldozat elementáljait a hajdani

gyilkosra?

Daskalos rövid hatásszünet után lágy hangon maga felelt meg a költői kérdésre: - Nos,

magának a gyilkosnak a magasabb énje, azaz tulajdonképpen önmaga! Ilyen esetben az

áldozat legtöbbször ártatlan, akinek egyáltalán nem áll szándékában bosszút állni a haláláért.

Persze néha előfordul, hogy az áldozatban is tombol a bosszúvágy, és ő vetíti ki negatív

elementáljait gyilkosára. De mondom, a legtöbb általam is tanulmányozott esetben nem ez

volt a helyzet, hanem maga a gyilkos kísértette általuk önmagát.

- Gondolom, „gyilkos” alatt itt most az illető magasabb énjét, tudatosságának forrását

érted, ugye? - kérdeztem közbe.

- Természetesen. Ugyanakkor, ha a gyilkos megtanulja a leckét és igazi megbánást

tanúsít, felszabadul karmikus terhei alól, és nem kell szükségszerűen elszenvednie azt, amin

hajdani áldozata ment keresztül. F'zt nagyon fontos észben tartanunk! I la okultál leélt életed

történéseiből, nem leszel lemészárolva, még ha annak idején te le is mészároltál másokat.

Látod, először azt hittem, az „Aki karddal él, az kard által hal” törvénye abszolút érvényű, és

kikerülhetetlen. De az asztrális világban végzett további kutatásaim és tapasztalataim

meggyőztek arról, hogy nem feltétlenül van igazam. Ez persze nem jelenti, hogy a törvény ne

működne, vagy ne lenne igaz. Egyszerűen csak felül lehet rajta emelkedni. Ha az ember nem

tanulta meg a leckét, ha nem tért észre, akkor bizony kard által fog elveszni, függetlenül attól,

hogy eredeti áldozata a halálát akarja-e, vagy sem. Lehet, hogy egyáltalán nem az a típus, aki

fegyvert emelne bárkire is. Ha a valamikori áldozat spirituálisán fejlett lélek, akiben a

bosszúszomj helyett a megbocsátás él, de a gyilkos még nem tanulta meg azt, amire szüksége

lenne a továbblépéshez, akkor, tegyük fel, következő életében egy ártalmatlannak tűnő

műtétbe fog belehalni. Még egyszer hangsúlyozom, mindez csak akkor fordul elő, ha az illető

szellemi fejlődése érdekében erre van szüksége.

„De tegyük fel,” - folytatta Daskalos a példát, - „hogy az illető tudatossága elért egy

bizonyos szintet, és belátja múltbeli tetteinek gonoszságát. Gyökeres tudati átalakulásának

köszönhetően Isten leveszi válláról a karmikus terheket, és megszabadítja őt múltjának

kellemetlen emlékeitől. Csak a tapasztalat lényegi magva marad meg, ami a következő

életben például úgy csírázhat ki, hogy az illetőből ezúttal egy jó sebész válik, aki bár ismét

»karddal« él, de ezúttal életeket ment a »fegyverével«. Nem embert öl majd, hanem gyó-

gyítani fog!” - azzal Daskalos magasra emelte ökölbe szorított kezét, mint aki egy

képzeletbeli kard markolatát szorítja éppen.

- Ha jól értelek, azt állítod, hogy a karma törvénye nem egy abszolút érvényű,

kikerülhetetlen valami, hanem felül is lehet kerekedni rajta?

- Igen, jól érted. Hadd magyarázzam el még egyértelműbben! Mint azt eddig is tudtad,

a karma teljesen természetesen, törvény- szénién működik. Csakhogy egy magasabb érvényű

törvénnyel felül lehet írni azt! Ezt tanította Krisztus. Ezért szólította fel az embereket a

bűnbánatra. Ha nem így lett volna, ha a karma azóta is szigorú kegyetlenséggel működne

tovább, akkor a kereszténység eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, és a „Viseljétek

egymás terheit” intés értelmetlen lenne.

„A karma az ok és okozat törvénye, amely nem csak a fizikai síkon, de a teremtés

minden világában működik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a durva anyag megteremtetett, a

vonzás és a szeretet törvényei révén a megfelelő formában alávettetett a karma törvényének.”

- Azt hiszem, elvesztettem a fonalat. Hogy mondod?

- Vegyünk egy példát, mondjuk, egy sziklatömb karmáját! A sziklát ugye víz és föld

alkotja, amely adott hőmérsékleten szilárdult meg. A szikla karmája tehát az őt alkotó víz-,

föld- és tűz-elem karmájából tevődik össze. Na már most, ha tudományosan közelítünk a

sziklatömbhöz, egyszerű matematikai számítások segítségével (a Föld tengely körüli

forgásából, az adott földrajzi területre jellemző hőmérsékleti és csapadékviszonyokból stb.)

megjósolhatjuk a szikla további sorsát: azt, hogy száz, kétszáz, ötszáz, vagy ezer év múlva

porlad el.

- -Jól értem, eszerint a fizikai törvények is a karma egyfajta megnyilvánulási formái? -

csodálkoztam.

- De még mennyire! - felelte Daskalos határozottan. - De nem győzöm elégszer

hangsúlyozni, létezik egy magasabb törvény, a tudat, az emberi tudat törvénye. Tegyük fel, a

sziklán végzett tanulmányaimból arra a megállapításra jutok, hogy az ezer év múlva fog

feloszlani alkotóelemeire. De ha veszek egy dinamitrudat, azzal másodpercek alatt porrá

zúzhatom. A sziklatömb, ami magától ezer év alatt került volna egyik létállapotból a másikba,

most az emberi tudat találékonyságának köszönhetően pillanatok alatt jutott ugyanoda. Ezer

év karmája másodpercek alatt lett letudva. "Teljesen új valóság állt elő, teljesen új karmikus

viszonyokkal. Ez persze nem jelenti, hogy magát a karma törvényét lennénk képesek

eltörölni, vagy hogy egy sziklatömb felrobbantásával a több milliárd másik szikla ezer éves

karmáját is megszüntetnénk. Vagy hogy egy másik példát említsek, az ember feltalálta a

sugárhajtású repülőgépet, amivel időlegesen képes legyőzni a gravitáció törvényét, és így pár

óra leforgása alatt eljuthat Ciprusról Angliába. De ha a hajtóművek leállnak, a gép le fog

zuhanni. A gravitáció törvényén időlegesen felül lehet emelkedni ugyan, de véglegesen nem

lehet kiküszöbölni. Ahogy pedig a Föld tömegvonzása, úgy a karma törvénye is mindig

érvényes marad.

[Daskalos rendszeresen sajnálkozott azon, mennyire nyomorúságos életet él manapság

egy átlagember, és kifejtette, hogy az egyén spirituális fejlődésének a magasabb asztrális és

mentális képességek párhuzamos elsajátítása is részét kellene, hogy képezze. Daskalos azt

tanította, hogy e tekintetben a fizikai test valóban börtönnek tekinthető, a szellem-én

börtönének, és hogy az emberi haladás egyik központi problémája a test börtönéből való

megszabadulás, az anyagi korlátokon való felülemelkedés. Ennek a felülemelkedésnek az

egyik lépése lenne az, ha az ember a fizikai test alvása közben is képes lenne tudatossága

teljes megőrzése.]

Mivel újabb látogatók érkeztek Daskaloshoz, hogy személyes jellegű problémájukban

a tanácsát kérjék, fél órára ismét felfüggesztettük beszélgetésünket. A rövid szünet után Emily

ragadta magához a kezdeményezést: - Daskale, szeretnék még többet megtudni a második

halál megtapasztalásáról, arról, hogy közben miféle öntudattal rendelkezik az ember?

- A második halál folyamatában az ember elérhet egy olyan pontot, - kezdett újabb

magyarázatba Daskalos, - ahol érzelmei, mégpedig legalapvetőbb érzelmei nem uralják többé.

Ehelyett a gondolatai válnak meghatározó erejűvé.

- Hogyan lehet megkülönböztetni ezt az intellektualitástól? - kérdeztem. - Amikor azt

mondod, a gondolatok veszik át az irányítást, úgy érted, hogy a szeretet érzése is elvész?

- A szeretet nem érzés. A szeretet magának az Abszolútumnak az alaptermészete.

Különbséget kell tennünk emberi szeretet, és Isteni Szeretet között! A gyertya lángja, a

kandalló tüze nem azonos a Nap fényével. Magasabb tudati nézőpontból a közönséges emberi

érzelmek - még a legnemesebbek is - csupán pislákoló tűzre emlékeztetnek, amely aligha

világít be minden homályos zugot. Ne keverjük össze a tűzijátékot az igazi napsütéssel!

- De Daskale, - igyekezett tisztázni a helyzetet Emily, - amikor azt mondod, hogy a

második halál alkalmával az ember átkerül a gondolatok világába, ez alatt azt érted, hogy

maga mögött hagyja az érzéseit? Azokra nincs is szükség többé?

- Megint csak azt mondom, hogy meg kell különböztetnünk az érzelmet mint lényeget

az érzelem jelenségétől. A felső mentális világban az ember maga válik a szeretetté, ő maga a

szeretet. Nem úgy, mint az alacsonyabb szférákban, ahol csak saját egoisztikus ön- szeretete

vetületeként szeret másokat. Az alacsonyabb világokban az ember csak képzeli, hogy szeret,

de valójában önmagától van elbűvölve. Ezt hívom én itt érzelemnek. Kevesen akadnak ma

bolygónkon, akik igazán tudnak szeretni!

- Nyilván vannak fokozatok, - mondtam.

- így igaz. No de akkor vajon milyen érzelmeket akar magának az ember, amikor átlép

a mentális világokba?

- De hiszen most mondtad, hogy az a gondolatok világa, Daskale!

- Milyen gondolatoké? Elválasztottad a gondolat jelentését az érzelem jelentésétől? -

kérdezett vissza Daskalos, majd mosolyogva, lágy hangon törte meg a pár másodperces

csöndet, ami abból adódott, hogy egyre inkább nehezünkre esett követni mondatait: -

Kezdünk mély vizekre evezni!

„Hadd kérdezzek még valamit!” - folytatta Daskalos, és karjait keresztbe fonva

kényelmesen hátradőlt. „Mi a gondolat a felső mentális síkon?”

Jó diák módjára próbáltam értelmes választ kicsikarni fáradó agy- tekervényeimből,

hogy tanárom elégedett lehessen velem: - Hát, talán tudatforma, tudati alakzat.

- De vajon külső tárgyakról alkotott tudatforma-e, vagy te magad válsz a különböző

tárgyakká? - azzal Daskalos széttárta a karjait, mintha képzeletben körülöttünk heverő

tárgyakra mutatna. - A felső mentális szférákban az ember nem kívülállóként szerez

ismereteket a dolgokról, hanem maga válik megfigyelése tárgyává. Ezt hívjuk az Egy-ség

élményének. A felső mentálszférákban a tudat nem külsődleges gondolati formákat hoz létre,

hogy az ember önmagán kívül próbálja megérteni a valóságot. Ehelyett az ember maga válik

önnön külső valóságává. Amikor átlépi a felső mentális világ küszöbét, tudatosan képes olyan

alakot ölteni, amilyet csak szeretne, azzá válni, amivé csak akar, és eközben mégis mindvégig

önmaga marad.

„Nem tudom, követhető-e mindaz, amit beszélek,” - folytatta Daskalos. „Nehéz ezeket

az élményeket szavakba önteni! Néha még új kifejezéseket is alkotnom kell, hogy az általam

megtapasztalt, és nyelvi eszközökkel tulajdonképpen kifejezhetetlen valóság lényegi magvát

meg tudjam ragadni valahogy. A görög nyelvben létezik például az antilepszisz (felfogás,

tudatosság) szó. De a minap kénytelen voltam megalkotni a szünantilepszisz (együttes

felfogás, közös tudatosság) szót, ami tudtommal nem létezik, csak hogy a tapasztalati

valóságról beszélni tudjak a belső kör tagjainak tartott előadásomon.”

- Mi az a szünantilepszisz?

- Arra próbáltam utalni vele, amikor két vagy több ember egyszerre ugyanazt a

tanulságot szűri le valamiből, vagy amikor tudatukkal pontosan ugyanazon a módon ragadnak

meg egy tárgyat.

- Ha jól értein, egy olyan állapotra célzol, ahol mindenki egyformán érzékel valamit.

- Nem, a szünantilepszisz több puszta érzékelésnél. Ebben az állapotban az ember

eggyéválik az érzékelés tárgyával. A szünanti- lepsziszt tehát megelőzi az Egy-ség élménye.

Látjátok, kénytelen vagyok efféle szavakat használni, aztán vagy megérti valaki, hogy mit

jelentenek, vagy sem. Ki tudja?

- A felső mentális szférákban tehát, - szólt közbe Emily, - az ember behatol a dolgok

természetébe, magába a valóságba. Sőt, eggyéválik a valósággal. Ezt érted „gondolat” alatt

ezen a szinten, ez az, amit a második halál folyamán - megfelelő szellemi fejlettség esetén -

elérhet az ember? Jól látom?

- Igen. A gondolat ezeken a szinteken az ember maga. Önnön természete. Nem valami

rajta kívülálló dolog, ami lázba hozza, vagy csalódottá teszi. A gondolat itt maga a szeretet. A

legmagasabb fokozatot akkor éri el az ember, amikor igazából megérti és megéli a krisztusi

üzenet lényegét: „Szeressétek ellenségeiteket/” (Mt. 5:44.) Létezik egy pont, amin túl az

ember természetéből adódóan felismeri, hogy gyilkos és áldozat ugyanaz a személy: ő maga!

- Az igazság megértése! Ez a gondolat természete a felső men- tálszférákban, -

próbálkoztam újabb megfogalmazással.

- Nem. Nem az igazság megértése, hanem magává az Igazsággá válás! - javított ki

Daskalos. - Hogy is mondta Krisztus? „En vagyok az Üt, az Igazság és az Elet. ” (Jn. 14:6.)

En vagyok!

- Tehát létezik egy pont, egy küszöb, amin átlépve az ember maga mögött hagyja

bűnös érzelmeinek körét, és egybeolvad az igazsággal, a valósággal.

- Úgy van. Na és mint gondoltok, hová lesznek az érzelmek a felső mentális

világokban? Vajon feloldódnak? Nem! Megtisztulnak a rájuk rakódott szennyeződésektől.

Olyan ez, mintha egy marék bűzölgő sarat tartanál a tenyeredben, amiből ha tűz segítségével

elpárologtatod a vizet, tiszta föld marad a kezedben. A magasabbrendű tűz elem hatására

elválik egymástól a föld és a víz, és megtisztulnak. Nos, érzelmeink is olyanok, mint a sár:

pillanatnyi rajongásaink, gyűlölködéseink, sértődöttségeink, szeretetünk vagy utálatunk, szim-

pátiánk vagy antipátiánk keverednek bennük nagy összevisszaságban. A föld elem

önmagában tiszta és jó. Gondoljatok csak a Földanyára! A sarat az teszi büdössé, hogy föld és

víz keveredik benne. Ez nem jelenti azt, hogy a kellemetlen szag megszüntetése érdekében

meg kellene szabadulnunk a sártól. Hasonlóképpen, érzelmeinktől sem kell megválnunk.

Nem. Arra van szükség, hogy egy magasabb elem segítségével szétválasszuk a sarat alkotó

földet és vizet. Maga a föld elem tiszta és szent, csakúgy, mint a víz. A föld elemnek kö-

szönhetjük például azt is, hogy egyáltalán megnyilvánulhatunk a háromdimenziós anyagi

világban. Értitek, mire akarok kilyukadni? Amikor az ember elér egy bizonyos tudatszintet,

ráébred, hogy az Abszolútumon belül semmi sem ronda és utálatos. Ezeknek a fogalmaknak

csak az elkülönültség világaiban van értelmük, s ott is csak olyan mértékben bírnak

jelentéssel, amennyire használójuk szerint ronda és utálatos valami.

„»Ha elérem a felső mentális szférát, megszűnik számomra a szeretet?« - kérdeztétek.

»Megszűnök szeretni barátaimat, gyermekeimet, unokáimat? Megszűnnek számomra az

érzéseim?« Nem, a válasz egyértelmű nem. Az ember itt érti csak meg igazán Krisztus

szavait: »Szeressetek egyformán minden embert!«”

- Szóval nem a szeretet csökkenéséről van szó, hanem épp a szeretet kiteljesedéséről, -

bátorkodtam ismét megszólalni.

- Igen, a szeretet kiteljesedése! Néhányan a fejükhöz kapnak ilyesmik hallatán, és

hitetlenkedve tiltakoznak: „Az nem lehet, hogy az ember ugyanúgy szeressen egy vadidegen,

trottyos vénembert, mint a saját gyermekét!” Pedig lehetséges, és előbb-utóbb mindenkinek

meg kell próbálnia! A kisunokám semmit sem veszít attól, hogy én másoknak is felajánlom a

szeretetet.

„Hová akarok kilyukadni?” - folytatta Daskalos. Oda, hogy érzelmeinket, amelyek ma

még másra sem szolgálnak, mint túlságosan is nagyra nőtt egoizmusunk kielégítésére, idővel

felváltsuk a valódi szeretet kinyilvánításával. Ez a változás pedig semmiféle ál- dozathozatalt

nem kíván a részünkről. Sőt, még sokkal inkább mi nyerünk vele! Sokan azt hiszik, hogy a

kámalóka után az érzések értéktelenekké válnak, s így megfosztatnak érzelmi életük gazdag-

ságától. Pedig éppen hogy azok az érzések értéktelenek, amelyektől ma gazdagnak képzelik

magukat! A víz és a föld, ha összekeverednek, csak förtelmes szagú, tökéletesen értéktelen

sarat alkotnak. De ha szétválasztjuk az alkotóelemeket, kiderül, hogy a föld és a víz is hasznos

és értékes. Vegyünk egy magasabbrendű elemet, jelen esetben a tüzet, s azzal máris

megtisztíthatjuk őket. így váljunk mi is, emberek, tiszta Tudattá!

- Úgy érted, gondolattá?

- Nem, nem gondolattá. Tudattá! Megpróbálom hozzávetőlegesen érzékeltetni a

különbséget egy analógia segítségével. Tegyük fel, hogy a tudat az a fény, ami rávetül egy

tárgyra, s arról visszaverődve a tárgy képe mint ingerület, végigfut a látóidegen, eljut az

agyba, az megalkotja a tárgy háromdimenziós képét, s végül az ember azt mondja: „Látom a

tárgyat.” Mondjuk úgy, hogy ez a hétköznapi gondolat. Ehhez aztán egy érzés társul: „

Tetszik, amit látok; nem tetszik, amit látok. Akarom; nem akarom.” Ekkor még az „én” mint

megfigyelő, és az „én” által megfigyelt tárgy két külön entitás, s az „én” - érzései alapján -

ítéletet hoz megfigyelése tárgyáról. De amiről én beszélek, a tudat, az valami egészen más do-

log! En nem várom meg, hogy egy külső fényforrás tegye lehetővé számomra ennek vagy

annak a látványnak az érzékelését, ezzel elkülönítve engem mint érzékelőt a rajtam kívül álló,

érzékelhető dologtól. Nem. En magát a Tudatot hívom segítségül, mert rájövök, hogy „én”-

em leglényege a tudat, ami nem más, mint az Abszolú- tumnak is a leglényege. Nem arról van

tehát szó, hogy a tudatot mint külsődleges valóságot arra használom, hogy mentális képeket

alkossak, s ezáltal lássam a rajtam kívülálló dolgokat, hanem arról, hogy tudatosságomat

egybeforrasztom a külső valósággal, s mint megfigyelő, eggyé válók a megfigyelés tárgyával.

Ezáltal pedig nincs szükségem arra, hogy próbáljam megérteni az adott dolgot, hiszen én

magam vagyok az. Tudom, ismerem. Azzá váltam.

Emily, csakúgy, mint jómagam, feszült figyelemmel hallgattunk, és próbáltuk követni

Daskalost.

Feleségem a német költőre, Rai- ner Maria Rilkére hivatkozott, aki hasonló módon érvelt a

költő és költészetének tárgya közötti viszony természetét illetően: - Rilke azt állítja, hogy a

költészetben csak egy módon lehet megismerni a tárgyat: eggyé kell válni vele.

- Egy pillanat, - vágott közbe Daskalos. - Vajon Rilke teljes egészében eggyé vált

megfigyelése tárgyával, avagy csak annak felszínével, a képmásával? Hiszen az egységnek is

vannak fokozatai!

- Mondok egy konkrét költői példát, - felelte Emily. - Rilke egyik versében egy

ketrecbe zárt párducról ír. A költő kívülről látja és írja le a ketrecben lévő vadat, ugyanakkor

Rilke elismeri, hogy ez a nézet nem ad valós képet az állatról. Egy költő igazából csak akkor

írhatna élethűen a párducról, ha ketrecében eggyé válna vele.

- De hogyan? Hogyan? - kérdezte Daskalos. - Nem elég meg-, mondani a „mi”-t, a

„hogyan”-t is tudnunk kellene!

- Rilke a a tárggyal alkotott egység (Dingedichte) révén érezte át, mit jelent - mondjuk

- ketrecbe zárt párducnak lenni, - magyarázta Emily. - A vers ritmusa tökéletes! Az olvasó

szinte együtt él a rab állattal, átérzi fogsága felett érzett minden kétségbeesését.

- De azért Rilke mégsem változott párduccá, igaz? - kérdezte csipkelődve Daskalos.

- A képzeletével keltette fel az egység érzetét, - feleltem.

- Rilke egyszerűen a dolgok belső valóságát (Innerlichkeit dér Dinge) tolmácsolta,

abban a formában, ahogyan azt ő maga tapasztalta, - fűzte hozzá Emily.

- Rendben. De ő maga mégsem változott párduccá. Az igazi egység azt jelenti, hogy

bármi legyen is a párducban, az ember azzá válik, téren és időn túl. Nem pedig csak

megfigyeli a párducot és empatikusán elképzeli, milyen érzés lehet ketrecbe zártan élni. Rilke

megközelítésmódja egy lépés az egység felé, de még nem az igazi egységélmény.

- Min kell dolgoznia az embernek ahhoz, hogy elérje ezt az állapotot? - kérdezte Emily.

- Koncentrációs és meditációs képességét kell fejlsztenie. Az ember így idővel olyan

tudatossági szintet érhet el, ahol egyszerre minden információ birtokába juthat egy adott

dologról, szemben a tudományos kutatókkal, akik évekig, vagy akár évtizedekig is ta-

nulmányozhatnak valamit. Egy botanikus például éveken át gyűjthet adatokat egy adott

rózsafajtáról, és még akkor is csak vajmi keveset fog tudni a virágról. A külső megfigyelés

ugyanis igen kezdetleges tudati és megismerési szint, még ha az átlagember általában csak

ezzel a képességgel rendelkezik a fizikai síkon. De ha valaki képes felemelkedni a felső

mentális szférákba, ott eggyé válhat magával a rózsabokorral, és egyetlen pillanat alatt

mindent megtudhat róla - attól kezdve, hogy magként elvetették, odáig, amikor már fel fog

oldódni a téridőben. Minderre azért képes az ember, mert eggyé válik a rózsabokorral.

- Erre utaltál egyszer, mint megismerési roham, - szólaltam meg.

- Ez az egységélmény az egyik legnehezebben felfogható dolog, még a belső kör

tagjainak is meggyűlik vele a bajuk. Az ember felülemelkedik téren és időn, és maga válik a

dolgok lényegévé. A konkrét, folyamatosan fejlődő és változó alakzatok világa helyett belép

az állandó ideák világába. Amikor az egység állapotában kiterjesztem a tudatosságomat,

mindaz, ami addig kívül volt, a belsőmmé válik. Az egység élményében eggyé válók az egész

teremtéssel: tudatosul bennem az arkangyalok feladata csakúgy, mint az életadó Krisztus-

Logosz szerepe. Hogy mit nyer ezzel az ember? A legelső, legalapvetőbb elvekkel válik

eggyé, mindenek belsejébe nyer betekintést. Kérdezhetnétek, hogy amikor az ember egyszer

eléri ezt a fokot, attól kezdve vajon minden mást lebecsül-e, mint alacsonyabb rendűt, de erre

nemmel kellene válaszolnom. Hiszen a valóságban nincs magasabb és alacsonyabb.

„Hozzá kell tennem, hogy a rajtunk kívül lévő dolgok megismerésének vágyát

sohasem fogjuk tudni kielégíteni. Tudás utáni szom- junk csillapíthatatlan. Ily módon sosem

nyughatunk. Mindaddig, míg különbséget teszünk önmagunk és megismerésünk tárgya közt,

folyamatosan kielégítetlenek maradunk. Teljes és tökéletes megelégedéssel csak az fog

eltölteni minket, ha eggyé válunk azzal, amit meg szeretnénk ismerni.”

Daskalos itt megállt egy pillanatra, előredőlt, és kezét feje tetejére szorította úgy, hogy

közben a könyöke a térdén pihent.

- Nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, - mondta, és megrázta a fejét. - Ha

Yohannan atya nem lenne, egy szót sem tudtam volna mondani nektek mindarról, ami ma

szóba került közöttünk. Ha elveszítem az összhangot vele, rögtön akadozni kezdek. Nézzetek

csak rám! Hogy is férhetne magától ekkora bölcsesség az én szegény öreg, érelmeszesedéses

koponyámba? - kopogtatta meg Daskalos a feje búbját. - Vegyétek észre, hogy nem én tartom

az előadásokat, nem én tanítok ezt vagy azt, hanem Yohannan atya! - és Daskalosnak

fényesen ragyogtak a szemei, ahogy ránk tekintett.

Háromdimenziós világunkhoz mért akadémikusi tudatom megfeneklett, kínos

zavarodottsággal roskadtam magamba. Nem rendelkeztem tisztánlátó képességgel, úgyhogy

nem tudtam konkrét formában érzékelni Yohannan atya jelenlétét. Egymásra néztünk

Emilyvel, és láttam a feleségemen, hogy ő is ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát, mint

jómagam.

Kilencedik fejezet

Kozmosz és tudat

Daskalos a teraszon üldögélt, jázminbokrok és különféle cserepes virágok, meg

kaktuszok között, amikor meglátogattuk őt Stepha- nosszal. Daskaloson világosbarna

kardigán volt, karjait összefonta a mellkasán, és csukott szemmel élvezte az áprilisi nap

melengető sugarait. Felsétáltunk hozzá a keskeny lépcsőn, úgy üdvözöltük, mire ő is

kinyitotta a szemeit. Daskalos különösen kedvelte Stepha- nost, az ötvenes évei elején járó

férfit, aki rendszeresen csatlakozott hozzám és Emilyhez, hogy együtt beszélgessünk el

Daskalosszal. Az idős mester egy alkalommal egyenesen „angyal”-nak nevezte Stephanost,

aki bár hivatalosan nem tartozott Daskalos tanítványi köreihez, Daskalos mégis egyfajta

tanítványának tekintette a gyakorlati filozófiával foglalkozó férfit, és elismeréssel illette

Stephanos saját iskolai köreiben kifejtett tanári tevékenységét.

Pár nappal korábban Stephanos azzal a hírrel keresett fel engem, hogy néhány

tanítványa épp akkor járt nála, és azért hálálkodtak, mert ő állítólag meggyógyította őket.

Stephanosnak persze halvány fogalma sem volt arról, mikor és hogyan tett volna ő ilyet, ezért

szerette volna felkeresni Daskalost, hátha ő tudna neki magyarázatot adni az esetre.

- Az az érzésem, - mesélte Stephanos, miután a teraszról bevonultunk a nappaliba, -

hogy gyakran közvetlen kapcsolatban állok veled, Daskale. Egyszer csak megjelenik a

fizimiskád a fejemben, és bármiben segít, amire éppen szükség van. Olyan dolgok történnek

ilyenkor, amiket magam sem értek... - révedt pár másodpercre a távolba Stephanos, - néha azt

hiszem, csak a képzeletem játszik velem.

- Nem képzelődsz, ezek a dolgok valóban megtörténnek, - mosolygott együttérzően

Daskalos. - Tudod, én mindig veled vagyok.

- Jó, jó, de akkor sem értem, - csóválta a fejét Stephanos, és előadta, hogy az elmúlt

három évben többen is azt állították, hogy filozófiai iskolájába járva kigyógyultak

betegségeikből. - Persze sokakkal beszélgetek, és igyekszem segíteni nekik a problémáik

megoldásában. Arra most nem térnék ki, miket szoktam mondani nekik, annyira különbözőek

az esetek. De aztán vissza-visszatérnek hozzám, és azt mondják, meggyógyítottam őket. A

minap is, meditáció közben felfigyeltem rá, hogy az egyik fiatalasszony heveny ízületi gy

ulladásban szenved, és igen komoly fájdalmai vannak. Hirtelen valami misztikus erőt éreztem

feltörni a belsőmből, ami a nőhöz vonzott, s én gondolkodás nélkül rátapintottam fájó

pontjára.

- Nagyszerű! - bólogatott lelkesen Daskalos.

- No és a nőnek azóta teljesen elmúltak a fájdalmai, - tárta szét a karját Stephanos

értetlenül. - Hát ilyesmiket művelek, és az emberek azt mondják, én gyógyítottam meg őket.

Pedig nekem fogalmam sincs a dolgokról, halvány gőzöm sincs, mi történik körülöttem.

- Már hogy ne volna, tudod te nagyon jól, mit csinálsz! - felelte Daskalos, és csak úgy

ragyogott az arca a boldogságtól.

- Azokban a pillanatokban úgy érzem, - magyarázott tovább Stephanos, - mintha

csatorna volnék, és a gyógyító energiák rajtam keresztül átáramolnának a másik személybe.

- A magasabb éned az, aki gyógyít. Ne feledd, te nem csak Stephanos vagy. Stephanos

valódi önmagad átmeneti árnyéka csak, - mutatott Daskalos megilletődött barátomra.

- Hm, értem, - hümmögött Stephanos.

- Igazi énséged valami más, mint Stephanos, - hangoztatta újfent Daskalos. -

Stephanos csak szellem-éned külső burka, a Pneuma ruhája. A gyógyítást magasabb éned

hajtja végre, abban a pillanatban, amikor azt kívánod, hogy mások szolgálatára légy. De vajon

honnan, kitől ered a kívánság? Gondolkoztál már ezen?

- Szerintem nem is a kívánságomról van szó. Úgy érzem, mintha parancsot kapnék a

gyógyításra.

- Hidd el, ez azért van, mert te magad kívánod így, - szögezte le Daskalos. - A te

szellem-éned kívánsága teljesül ilyenkor, nem Stephanosé, aki az adott pillanatban végrehajtja

a gyógyítást.

A Karma közvetítőként használ téged, Stephanos, még ha öntudatlanul cselekszel is.

„Élményeid lehetőségek számodra,” - folytatta Daskalos lélegzetvételnyi szünet után, -

„hogy eltöprengj a kérdésen, ki is vagy igazából. Tedd fel hát magadnak a kérdést: »Ki

vagyok én valójában? Milyen természetű a kivetülésem térben és időben?« A döntéseket nem

Stephanos hozza. Vagy úgy gondoltad netán, hogy én Spyros Sathi gyógyítok rajtad

keresztül? Nos, elárulhatom neked, egyáltalán nem, - nevetett fel hangosan Daskalos. „Esetleg

mondhatod, hogy a Szent Szellem. Az igen, természetesen. Persze ugyanakkor én is,

mégiscsak, de mint szellem-én, és nem mint Spyros Sathi. Én, mint szellem, mint Pneuma. A

szellemem az, ami ráhangolódik arra, amire a figyelmemet fordítom. Más szóval, amikor úgy

érzed, hogy én végzem a gyógyítást általad, abban a pillanatban tökéletesen össze vagyunk

hangolódva mi ketten. Akkor úgy érzed, te és én egyek vagyunk.”

„Kostas például teljesen tudatában van összehangoltságunknak,” - folytatta Daskalos

felém fordulva. „Néha előfordul, hogy az emberek megkérdeznek, vajon én, Spyros Sathi

tartom-e az előadásaimat, én gyógyítok-e, vagy Yohannan atya? Nos, az adott pillanatban

mindkettő én vagyok. Később aztán, amikor már újra csak önmagam vagyok, Spyros Sathi,

tudatában vagyok, hogy nem vagyok Yohannan. Nem tudom, értitek-e?”

„Hadd mondjak egy hasonlatot, talán az követhetőbb lesz! l együk fel, hogy egy kis

gyertya vagyok, akinek alig pislákol a lángocskája. Yohannan hozzám képest egy óriási

gyertya, hatalmas fényességgel. Mindkettőnk teljesen különböző módon ég. De ha saját kis

gyer- tyácskámat a hatalmas nagy gyertya mellé állítom, és a két lángot összeérintem, a két

fény egybeolvad,” - azzal Daskalos eljátszotta, mintha összeérintene két gyertyát. „Ilyenkor a

kis gyertya is elmondhatja magáról: »P'n vagyok a nagy láng!« De abban a pillanatban, hogy

kis gyertyácskámat eltávolítóm a hatalmas méretű gyertya mellől, újra csak pislákolni fog a

fényem. Vegyétek észre, hogy a kis lán- gocska úgy válik eggyé, úgy olvad össze a naggyal,

hogy eközben nem veszíti el önállóságát, aprócska láng mivoltát. Olyan összhang ez, ami nem

jár az egyéniség megszűnésével. Tudtatok követni?”

„Na már most,” - fordult Daskalos ismét Stephanos felé, - „ha bármikor gyógyítani

szereméi, csak húnyd le a szemedet, és mondd: »Daskale, kérlek, segíts!« Abban a pillanatban

te és én eggyé válunk, s a te éned az enyémmel összhangban képes lesz végrehajtani a gyó-

gyítást- feltéve persze, hogy arra megvan a karmikus engedély. Érted már, mi szokott történni

veled?”

- Tudod, már csak az zavar, - szólalt meg Stephanos, - hogy amikor szükségem van

rád, te hívás nélkül ott teremsz. Nem kell becsuknom a szememet, nem kell a tudatomat rád

hangolnom, nem kell a segítségedet kérnem. Egyszerűen jössz, és kész. Olyankor egyfajta

kellemes érzés kerít hatalmába. De még egyszer mondom, semmiféle tudatos erőfeszítést nem

kell tennem azért, hogy kapcsolatba kerüljek veled.

- Nincs is szükséged ilyesmire, - mosolygott Daskalos.

- Olyan ez, mintha meglátogatnál, - magyarázta Stephanos.

- Nem, nem meglátogatlak. Az imént mondtam valamit, ami felett, úgy látszik,

elsiklottál, - halkította le a hangját Daskalos, és egészen közel hajolt Stephanoshoz. - Én

mindig veled vagyok! És mindig is veled leszek az Örök Jelenben!

„Más szóval,” - emelte fel a hangját újra Daskalos, és kényelmesen hátradőlt

karosszékében, - „ha szeretek bizonyos embereket, és kialakul köztünk egy különleges

kötődés, mint például a ti esetetekben is, akkor kiválik belőlem egy elementál, amit együtt te-

remtünk meg, ti és én. Ez az elementál onnantól kezdve mindig veletek lesz, az aurátokon

belül. Az az elementál én magam vagyok. Illetve, igen is, meg nem is. Bármikor, bárhol is

tartózkodjam, szellem-énem mindig összeköttetésben fog állni veletek, hiszen az ele-

mentálom ott van az aurátokban. Értitek? Nem arról van szó, hogy olykor meglátogatlak

titeket, hanem hogy folyamatosan, mindig veletek vagyok. Ezért ha bármikor segítségre van

szükségetek, akár a magatok, akár mások részére, csak csukjátok be a szemeiteket, és hívjatok

engem. Nem kell magatok elé képzelnetek, elég, ha csak a nevemen szólítatok.”

- Nekem az alakod is meg szokott jelenni, mint körvonal, anélkül, hogy az arcod

vonásait ki tudnám venni. Olyan vagy, mint egy sejtelmes fénysugár, - mondta Stephanos.

- A magasabb énem az, ami nem kötődik egyetlen konkrét helyszínhez vagy

időponthoz sem, - magyarázta Daskalos, majd miután végignézett elképedt ábrázatunkon, így

folytatta: - Tudom, nehezen követhető, amit mondok, de talán egy példával szemléletesebbé

tudom tenni a dolgokat. Tudjátok, Kostasszal és Teophanisszal folyamatosan össze vagyok

hangolódva. Mindketten hallják, ha gondolatban üzenek nekik valamit. Nem kell mást

tennem, csak rájuk koncentrálnom. Tudják, hogy mit kérek tőlük, és én is tudom, hogy ők

mint kérnek tőlem. Ez egyfajta összehangoltság közöttünk, de még nem az egység-élmény.

- Az az érzésem, több gyakorlati képzést kellene kapnom tőled, Daskale, - mondta

Stephanos. - Szükségem van ezekre a fizikális együttlétekre, mint most is, hogy sokkal

mélyebben tudatosodjanak bennem a tanításaid.

- Bármikor szívesen látlak! De addig is, gyakorolj otthon!

- Mit és hogyan? - kérdezte Stephanos.

- Vonulj félre egy csöndes sarokba, csukd be a szemed, és képzeld az arcomat magad

elé. Tartsd a tudatodban ezt a képet, ameddig csak tudod, és közben próbáld érezni a kettőnk

közti kapcsolatot. Tudatosan érezz rá! Ezáltal a gyakorlat által a kapcsolatunk többé nem csak

elvont, tudatalatti kapcsolat lesz számodra. Nem szellem-éned fog rám hangolódni, hanem

énséged alacsonyabb szintű megnyilvánulása, Stephanos mint jelenvaló személyiség fog

tudatos kapcsolatot teremteni kettőnk között. De tényleg szükséged van erre?

- Nem is tudom, csak úgy kérdeztem, - vonta meg a vállát Stephanos. - Attól függ, te

mit gondolsz. Érdemes megtanulnom ezt a módszert? Enélkül, úgy érzem, tudatlanul

cselekszem, és magam sem tudok magyarázatot adni a tetteimre.

- Vannak dolgok, amik tudat alatt is működnek, - jegyezte meg Daskalos.

- De Stephanos tudatos gyógyítóvá szeretne válni, - csúszott ki a számon.

- Nos, már így is sok mindenre képes, és egészen jól tudja kisugározni az energiát.

Nem olyan tudatlan ő, mint azt állítja magáról! - vigyorgott rám Daskalos. - Tulajdonképpen

semmiféle különösebb képzésre nem lenne szüksége, - intett Stephanos felé, - csak kapcso-

lódjon össze a képmásommal, ahogy azt az előbb elmagyaráztam.

- Daskale, - kérdezte rövid gondolkodás után Stephanos, - mi a különbség az

összehangoltság és az egység között?

- A legjobb lesz, ha elmondok erre egy személyes élményemet, - felelte Daskalos. -

Mint tudjátok, Kostas egy ideje egy limassoli gyártelepen tartotta előadásait, egyik tanítványa

munkahelyén. Eddig minden rendben is volt. Hát a minap, ahogy itt ücsörögtem magamban,

egyszer csak mit látok? Egy fekete felhő terült szét a teremben.

Éppen senki sem tartózkodott az épületben, nekem pedig azon nyomban egy név villant a

tudatomba. Nem ismertem ilyen nevű illetőt, úgyhogy meglehetősen értetlenül álltam a

látomás előtt. Aznap úgy esett, hogy Kostas egyik tanítványa épp nálam járt, hát

megkérdeztem tőle, van-e valami gond a limassoli Sztoával. Azt mondta, ő semmiféle

problémáról nem hallott. Akkor úgy határoztam, majd utánajárok én a dolgoknak. Ahogy

ráhangolódtam Kos- tasra, az új limassoli kikötő felé vezető autóút jelent meg előttem, majd

egy kétemeletes épület képe villant elém. Az első emelet vámmentes árucikkekkel volt tele,

mintha bolt lett volna, a második emeleten meg ott láttam Kostast, aki egy kis oltárt

rendezgetett. Semmit sem értettem az egészből. Mit jelentett ez a látomás? No, másnap

beállított hozzám maga Kostas; a belső kör tagjainak készültem előadást tartani. Rögtön

előadtam neki, miket láttam, mire ő hangos kacagásban tört ki. „Mi olyan vicces?” -

kérdeztem. Jól láttad, pontosan ez a helyzet!” - mondta még mindig a nevetéssel küszködve.

„Hamarosan el kell hagynunk a gyárat, mert az új tulajdonosnak szüksége van a teremre.”

Akkor megemlítettem neki a számomra ismeretlen nevet. „Igen, ő az új tulaj.” Ezt követően

Kostas mindent részletesen elmesélt, pontosan úgy, ahogyan az előző nap megjelent előttem.

Akkor árulta el nekem, hogy vámmentes áruk boltját készül nyitni a limassoli kikötőnegyeden

túl, és azt tervezte, hogy a bolt épületének az emeleti részébe költözteti át a Sztoát. „Egyelőre

még csak gondolkodom a dolgon,” - fejezte be a mondókáját. Mondom, nekem egészen addig

sejtelmem sem volt a terveiről, míg a képek meg nem jelentek a látomásomban.

„Na már most, kérdezhetnétek, hogy láthattam mindezt? Hát úgy, hogy Kostas és én

folyamatosan összehangolt állapotban vagyunk. Ha két ember szereti egymást, nincsenek

titkaik egymás előtt, mint ahogy az Igazság Keresőinek sincsenek. Ezt ne feledjétek!

Elementál képében állandóan ott vagyok Kostas mellett; ő is táplálja energiával az

elementálomat, és én is. Bármi, amit én tudok, tudja ő is, és bármi, amit ő tud, azt tudom én is.

Persze tudat alatt. De egymásra hangoltságunk tudatosulhat is, akár véletlenül, akár mert úgy

kívánjuk.”

„Ilyen, az irántam érzett szeretetedből született és általam energetizált elementál hat

rád is tudat alatt,” - fordult Daskalos Stephanoshoz. „Ha szeretnéd tudatossá tenni

összeköttetésünket, bármikor megteheted. Csak egy kis gyakorlás kérdése az egész, nem

több.”

„Elementálnak neveztem, ami összeköt minket, de vizsgáljuk csak meg közelebbről

egy kicsit, valóban elementálról van-e szó? Igazából énem egy darabkája van veletek; no ez

az, amit összehangoltságnak nevezek. Az egység ugyanakkor az az állapot,” - fordult ezúttal

felém Daskalos, - „amikor két lény teljesen eggyé válik. Ez sokkal magasabb szinten történik

meg. Ilyen egységet élek át rendszeresen előadás közben Yohannannal, ahogyan azt az imént

ecseteltem nektek a gyertyás hasonlatommal.”

Daskalos ezután elmesélte még, hogy a tanítás során néha olyan erősek a rezgések,

hogy Yohannan szó szerint „kilövi” őt, nehogy kárt tegyen idősödő testében. Ilyenkor a

hatalmas mesteri lény teljesen átveszi az uralmat telette, és Daskalos a fizikai testéből kilépve,

étertestben követi az előadást, azaz ő is csak hallgatóvá válik, mint a tanítványai.

- A minap a gyűlés után Aspasia a homlokomra tette a kezét, és teljesen ledöbbent,

hogy milyen jéghideg a testem. „Hát persze, hogy jéghideg,” - magyarázta neki Kostas

nevetve, - „hiszen egész idő alatt kint volt belőle!”

„Láthatjátok, az ember élete nem korlátozódik pusztán a húsra és vérre,” - vonta le a

végkövetkeztetést Daskalos, és játékosan megveregette Stephanos térdét. „Nagyobbik részünk

mindig odaát van. Amikor az ember végre-valahára felismeri ezt, megérti Krisztus szavait: »A

hús haszontalan, a szellem az, ami megelevenít« [„A lélek az, a mi megelevenít, a test nem

használ semmit” (In. 6:63.) - a Károli- féle Biblia-fordításban az eredeti görög nyelvű szöveg

„szellem” jelentésű szava {pneuma) magyarul többször is helytelenül „léiéiként szerepel,

mintha a szövegben a görög pszükhé szó állna - a fordító megjegyzése]. Megérti, hogy a halál

mint olyan nem létezik, hogy legbelül lakozó szellem-énje örök és halhatatlan.”

Társalgásunkat egy csoport látogató szakította félbe, akik Das- kaloshoz érkeztek,

hogy a segítségét kérjék. Daskalos magunkra hagyott minket, hogy vendégeivel foglalkozzon,

mi pedig Stephanosszal addig a mester egy nemrég befejezett, nagyméretű festményéről be-

szélgettünk. A mű Az életfa címet viselte, és leginkább azokhoz a rajzokhoz hasonlított,

amiket korábban zsidó kabbalával foglalkozó könyvekben láttam. Daskalos azt mondta az

alkotásáról, hogy bár valóban rokonságot mutat a kabbalista hagyományokkal, műve mégis

eredeti - Yohannan atya útmutatásai alapján festette, és témája tulajdonképpen a teremtés

menetének szimbolikus megjelenítése volt.

„Persze” - mint mondta, - „a kép a valóság mélyebb titkainak megértésében csak az Igazság

Keresésének útján előrehaladott, egy bizonyos szellemi fejlettséget már elért embereknek

nyújt használható segítséget.”

Amikor Daskalos visszatért közénk a nappaliba, búskomor hangulatban roskadt vissza

karosszékébe, és sóhajtozva csak ennyit mondott: - Vannak típusai a ráknak, amiket

könnyűszerrel fel lehet oszlatni, de vannak olyanok is, amikkel nincs mit tenni - a gyógyításra

nincs karmikus engedély.

Látogatóinak egyike nyilvánvalóan rákos beteg volt, és már Daskalos sem segíthetett a

halálos kór felszámolásában, csupán annyit Ígérhetett, hogy minden tőle telhetőt megtesz a

fájdalmak enyhítése érdekében.

- Hogyan védheti meg magát az ember a ráktól? - kérdeztem.

- Úgy, hogy helyes életmódon él, - mondta elcsigázott hangon Daskalos.

- Mi számít helyes életmódnak?

Mindenek előtt a lelki nyugalom megőrzése. Enélkíil az ember éteri mása annyira kiég, hogy

a fizikai test teljesen legyengül, és nem tudja megvédeni magát. Az angol nyelvben van erre

egy nagyon találó mondás: „Take it easy!” (Csak könnyedén!)

„Ugyanakkor a test megfelelő oxigénellátottsága is nagyon fontos szempont” - fűzte hozzá

Daskalos. „A különböző szervek oxigénhiányos állapotban mindenféle betegségeknek vannak

kitéve, akár még el is rákosodhatnak.”

Ezért olyan egészségesek hát a légzőgyakorlatok?! - hasított belém a felismerés.

- Úgy van, - bólintott Daskalos, és széttárta karjait, majd így folytatta: - Két nagy

csoportba sorolom a betegségeket, beleértve a rákot is. Vannak, amiket gyógyítóként

átvállalhatok és így tehetek valamit a gyógyulás érdekében, és vannak azok a súlyos esetek,

amikor már hiába avatkozom közbe, az mit sem változtat a helyzeten. Az előbb sajnos épp

egy olyan látogatóm volt, akinek a betegsége ez utóbbi kategóriába tartozik. Szegény asszony

többször is járt már nálam, de mindannyiszor visszautasította az éteri energiát, amivel a

szervezetét feltöltöttem volna. Egy idő után rájöttem, hogy gyógyulásának karmikus akadálya

van, úgyhogy most kénytelen voltam felkészíteni őt az elkerülhetetlenre. „Leányom,” -

mondtam neki, - „ a tested végleg elhasználódott. Mint egy elrongyolódott

ruha, amit már hiába is foltozna az ember. Készülj hát fel rá, hogy kilépj belőle.”

- Lehet-e megbetegedni karmikus ok nélkül? - kérdezte kíváncsi szemekkel Stephanos.

- Nem, soha. Minden a karmán múlik. De vannak komolyabb, és kevésbé komoly

esetek. I la a karmikus teher nem túl nagy, egy rákos daganatot például ki lehet égetni a

szervezetből. De ha súlyos karmikus okok állnak a háttérben, akkor nincs mit tenni, fel kell

készíteni az illetőt az elkerülhetetlenre.

„Nem is olyan rég járt nálam valaki, akinek agydaganata volt. Láttam a fejében a

fekete foltot, akkora volt, mint egy jókora lencse. Azt csináltam vele, hogy egyszerre

ultraibolya és infravörös fényt küldtem a daganat belsejébe. A dolog úgy működik, hogy erős

koncentrációval elképzelem a fényeket, mint gombostűfejnyi gömböket, és belülről

szétégetem velük a daganatot. De az egész nem tarthat tovább tizenöt másodpercnél.

- Miért nem? - kérdeztem.

- Mert akkor már nem csak a daganat égne el. Nagyon-nagyon óvatosnak kell lennünk,

és csak kivételes helyzetekben szabad ehhez a technikához folyamodnunk. Magam is csak

négyszer-ötször használtam életemben.

Daskalos ezután előadta a konkrétumokat, miszerint az említett eset egyik jóbarátja

fiával történt: - Elutaztam a családdal Londonba, ahol a fiút készültek megoperálni, de a műtét

előtti éjszakán úgy döntöttem, megpróbálom bevetni ezt a módszert. Másnap az orvosok nem

győztek csodálkozni, hogy nyoma sincs a daganatnak, és a fiút mintha kicserélték volna -

kutya baja sem volt, pedig azelőtt nem bírt megállni a saját lábán, mert rögtön elvesztette az

egyensúlyát.

Daskalos története egy hasonló esetet juttatott eszembe. Pár évvel korábban New

Bedfordban, Massachusettsben találkoztam egy ott praktizáló görög akupunktőrrel,

Demetriosszal, akivel rögtön jó barátságot kötöttünk. (), akinek szavahihetőségéről többszörö-

sen is volt alkalmam meggyőződni, mesélt nekem egy különleges gyógyulásról. Mint előadta,

egyszer meghívta magához egyik falu- jabeli görög ismerősét, Thomást, akit nemes

egyszerűséggel hol „a második számú Edgár Cayce”-nek, hol „Tamás apostolinak nevezett. A

görög férfi ugyanis hétköznapi munkásemberből pillanatok alatt különleges képességek

birtokában lévő mesterré tudott át változni - transzba esve, egy magasabb szellemiség

irányítása alatt előfordult pédául, Hogy Demetrios megkeresztelt általa egy földönkívülit. \

homás körülbelül egy hónapot töltött együtt Demetri- osszal, s ezalatt számtalan gyógyítást

hajtottak végre közösen. Az egyik napon Demetrios közeli jóbarátját, Jimet, súlyos

közlekedési baleset érte. New Bedford belvárosában akart átkelni egy kereszteződésen,

amikor egy teherautó elütötte őt. Jim hosszú órákra kómába került, és az orvosok

tulajdonképpen már lemondtak róla; szemernyi esélye sem volt a túlélésre. Megröntgenezték,

CT-vel (komputertomográffal) végigpásztázták a fejét, és megállapították, hogy az agyában

egy hatalmas vérrög keletkezett, amit ha megpróbálnak műtétileg eltávolítani, Jimnek akkor

sem igazán javulnak az esélyei. Demetrios teljesen kiborult, amikor értesült barátja balese-

téről. Hazarohant, és azonnal szólt Thomásnak: „Gyere gyorsan, sürgős dolgunk van!” Arról,

hogy Jimnek - akivel korábban maga Thomás is találkozott - konkrétan mi baja, hogy

kómában fekszik, nem beszélt, de amikor Thomás transzba mélyedt, és Demetrios arra kérte

őt, hogy gondolatban idézze maga elé Jim képét, a görög médium fájdalmasan felnyögött: „O,

édes Istenem, mi történt vele?” „Miért, mit látsz, Thomá?” - kérdezett vissza Demetrios. „Egy

óriási fekete foltot látok az agyában.” „Eigyelj rám,” - utasította őt Demetrios, - „a

képzeleteddel teremts egy lila fénygömböt, akkorát, amekkora a fekete folt! Megvan? Akkor

most küldd bele ezt a fénygömböt Jim agyába, a folt helyére!” Thomás úgy tett, ahogy

Demetrios kérte, és hamarosan közölte, hogy a fekete folt eltűnt a látomásából. Erre

Demetrios feloszlatta vele a gyógyító lila fénygömböt, majd Thomás visszatért

transzállapotából, és izgatottan kérdezgetni kezdte őt Jim hogylétéről. Demetrios azonban szó

nélkül elsietett a kórházba, és épp a műtő bejáratában érte utol az orvosokat, akik majd’

hanyattestek, amikor felfedezték, hogy hűlt helye sincs a vérrögnek.

Jim azóta szinte teljesen felépült. Három hónappal a balesetet követően találkoztam

vele New Bedford egyik éttermében, amit történetesen Demetrios egyik krétai ismerőse

üzemeltetett. „A baleset a legjobb dolog volt az életemben, ami csak történhetett velem!” -

lelkendezett nekem Jim. „Felnyitotta a szememet a szellemi valóságra! Mi több, azóta még

mintha fizikálisán is jobban érezném magam, mint a balesetemet megelőzően.” Kérdésemre

elmondta, hogy amikor elütötték, egyáltalán nem érzett fájdalmat.

„Csak arra emlékszem, hogy amikor a teherautó belémrohant, derengő kékes fényeket láttam

a környező épületek felett. Később megtudtam, hogy valaki az utcán megnézte a pulzusomat,

és kijelentette, hogy meghaltam. Amikor aztán órák múlva magamhoz tértem, az első dolog,

ami a tudatomba villant, az a sejtelmes kék fény volt a házak felett.”

Az eset további érdekessége azoknak a „véletlen” egybeeséseknek a sokasága volt,

amik újfent csak a sors kiszámíthatatlanságáról győztek meg engem. Mint megtudtam, az

egyetlen sebész, aki megoperálhatta volna Jimet, a baleset napján éppen vidékre készült egy

fontos találkozóra, de még New Bedford külvárosi részén defektet kapott. Felhívta hát a

feleségét, aki hamarosan megérkezett a család másik autójával, de alig hajtott tovább az

orvos, újabb defektet kapott. Csalódottan és mérgesen, hogy a találkozót már úgyis lekéste,

visszafordult a kórházba, ahonnan időközben a személyi hívóján értesítették őt a sürgős

műtétről. Mire megérkezett, Jimet már megvizsgálták a CT-vei. A leleteken világosan

kivehető volt a nagy vérrög fekete foltja, úgyhogy az orvosok már csak arra vártak, hogy

specialista kollégájuk is bemosakodjon a műtéthez, amikor Demetrios befutott. Jim elmesélte,

hogy az orvosok maximum öt százalék esélyt adtak neki a túlélésre, olyan súlyos volt az álla-

pota, és hogy újra járni lesz képes, arra szerintük még ennél is csekélyebb kilátás volt, csupán

két százalék. Úgy kezelték őt, hogy lesz, ami lesz, neki már úgyis mindegy._

Természetesen nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem Jimet, hogyan reagáltak

orvosai csodálatos felépülésére. „Csak vo- nogatták a vállukat,” - mondta. „Nem értették, mi

történt velem, de nem is igazán foglalkoztatta őket az ügy. Azt mondták, megesik néha az

ilyen, és örültek, hogy megszabadultak tőlem. Kollégájukat dicsérték, micsoda »remek

munkát« végzett - nem mintha egy ujjal is hozzám nyúlt volna a doki.” Persze a kórház

dolgozói sosem tudták meg, hogy a „csodát” Demetrios és Thomás hajtottak végre Jimen.

„Azért kértem Thomás segítségét,” - mondta magyarázatképpen Demetrios, - „mert ő olyan

tiszta csatorna, remek adóvevőként szolgál. Egyedül képtelen lettem volna tenni bármit is,

mert én magam nem tudok azokba a magasabb világokba emelkedni. Elméletben tisztában

voltam a tennivalókkal, de szükségem volt Thomásra, az ő szellemi képességeire is.

Ő működött közvetítőként a magasabb dimenziók felé, ő volt a médium.” Demetrios

elmondta, hogy a baleset következtében Jimnek elvileg nyomorékon kellett volna vegetálnia,

amikor meglátogattam őket. Orvosi vélemény szerint sem járni, sem beszélni nem lett volna

képes. Mint azt is elárulta, Demetrios az ezoterikus gyógyászat terén végzett több évi

gyakorlás és kísérletezés során sajátította el a színekkel való bánásmódot, névtelen

mesterektől lesve el a titkokat.

Ezúttal Daskalosnak is előadtam Demetriosék történetét, és megkérdeztem tőle, vajon

ugyanazzal a módszerrel tüntette-e el ő is a daganatot barátja fiának az agyából. - Nem, -

hangzott Daskalos válasza, - én nem voltam transzban, és nem is vizualizációt, hanem

projekciós technikát alkalmaztam. Kiléptem a fizikai testemből, behatoltam a daganat

belsejébe, és belülről keltettem az ultraibolya és infravörös fényeket.

- Hogy csináltad ezt? - kérdezte Stephanos álmélkodva.

- Ugyanúgy, ahogy annak idején a femeket alakítottam át, - felelte Daskalos, és

mosolyogva felém biccentett. Visszamosolyogtam rá, jelezve, hogy értem, miről beszél.

Évekkel ezelőtt Daskalos ugyanis elmesélte nekem, hogyan kísérletezgetett

ifjúkorában a fémek átalakításával - ezüstöt változtatott arannyá, aranyat ezüstté, sőt, olajfa

levelet rézzé. Mint mondta, koncentrációja közben ezeknek az anyagoknak az atomi

szerkezetébe hatolt bele, és akaraterejével átrendezte molekuláris struktúrájukat.

- Lekicsinyítettem magam, úgy kerültem a daganat belsejébe, - magyarázta Daskalos

ezúttal Stephanosnak, - majd belülről munkához láttam a két fény segítségével. Addig

keltettem ezeket a sugarakat, míg a daganat teljesen fel nem oszlott. Az egész csak pár

pillanat műve volt, de még egyszer hangsúlyozom, tizenöt másodpercnél semmiképp sem

tarthatott volna tovább.

- Hogyan tudod ebben az állapotban követni az idő múlását? - érdeklődtem.

- Tudom, és kész, - rázta meg a fejét Daskalos. - Az effélékben nagyon járatos vagyok,

higgyétek el. I la egyszer majd ti is mestereivé váltok térnek és időnek, megértitek, és

magatok is képesek lesztek ilyesmire.

S hogy befejezze a történetet, Daskalos elmondta, hogy bár ő tökéletesen

„megsemmisítette” a daganatot, az kilenc hónap múlva újra megjelent, s végül barátja fiának a

halálát okozta. Karmikus okok miatt nem volt lehetőség a teljes és végleges gyógyulásra.

- Ha a gyógyítás ellentmond a karma törvényének, - húzta keserű mosolyra a száját

Daskalos, - a betegség előbb-utóbb kiújul. De legalább megpróbáltam, még ha aztán hagynom

is kellett, hogy a fiú karmája beteljesedjen. Nem ítélkezhetem a sors felett. Végül is, én csak

egy ember vagyok, tévedhetek is. Soha nem ítélhetek a karma urai felől! Mestereink arra

tanítottak minket, hogy legjobb tudásunk szerint tegyük meg, ami tőlünk telik, de sose

legyünk csalódottak, ha az eredmények nem a kívánságainknak megfelelően alakulnak. Hadd

mondjak erre egy példát! Sok évvel ezelőtt egyik kedvenc unokaöcsémet igyekeztem

meggyógyítani, akinek egy csúnya seb nem akart elmúlni a lábáról. Többször is

megpróbálkoztam vele, de hiába. Erőfeszítéseim ellenére nyolc teljes hónapba telt, mire a fiú

felépült. Ugyanabban az időben történt, hogy egy török anyuka beállított hozzám a kisfiával -

emlékszem, jövetelükkor épp hátul a kertben locsoltam a virágaimat. Szóval, a fiúcská- nak

gyermekbénulása volt, a jobb lába már sorvadófélben, és jóval rövidebb a balnál. Azt hiszem,

úgy tizenhárom éves lehetett. Neki meg csak megsimogattam a lábát, és azon nyomban

futkosni kezdett, mindenféle támaszték vagy fogódzó nélkül.

- Lenne egy kérdésem, Daskale, - szólt ekkor közbe Stephanos.

Többször hangoztattad már, hogy a gyógyulás csak akkor következik be, ha az illető

megtanulta a leckéjét, és letudta karmikus adósságait, igaz?

- Igen.

- Na már most, tegyük fel, hogy valaki már leszűrte a kellő tanulságokat, de nem

találkozik egy hozzád hasonló emberrel, aki meggyógyítaná. Ez azt jelenti, hogy az illető

elmulasztja a gyógyulás lehetőségét?

- Dehogy! Mit gondolsz, mire valók az angyali hierarchiák és a láthatatlan segítők? -

válaszolta Daskalos. - Ilyenkor a gyógyulás megmagyarázhatatlan módon megy végbe,

legalábbis az átlagemberek nem fogják tudni megmagyarázni.

- Szóval azt állítod, - mondtam, - ha egy embernek elérezett az ideje, hogy

meggyógyuljon, akkor mindenképpen meggyógyul, függetlenül attól, hogy hozzád hasonló

gyógyítóra talált-e, vagy sem.

- Pontosan. Hiszen én is csak csak egy fogaskerék vagyok az Isteni Óraműben, semmi

több.

- Jó, de tegyük fel, hogy a béna török kisfiút aznap nem viszi el hozzád az édesanyja.

Akkor is meggyógyult volna? – faggatóztam.

- Nos, lehet, hogy nem rögtön aznap gyógyult volna meg, csak fokozatosan, mondjuk

hat hónap alatt, de meggyógyult volna. Mondom, számtalan olyan „csodás” gyógyulás létezik,

amire a hagyományos orvostudomány nem tud magyarázattal szolgálni.

Stephanosnak ekkor mennie kellett, hogy sürgős ügyeit intézze, de én délig még

Daskalosnál maradtam. Az ebédidő közeledtével aztán én is szedelőzködni kezdtem, hogy

hazasétáljak Strovolosból acropolisi házunkig, ám ekkor váratlanul Kostas és Theophanis ál-

lított be Daskaloshoz, mégpedig egy kelet-európai származású, de Angliában praktizáló

doktornő, Petrovna társaságában.

Daskalos odavolt a boldogságtól, hogy házában üdvözölhette őket, és intett nekem,

hogy maradjak. A kölcsönös ölelések után kényelembe helyeztük magunkat a nappaliban.

Petrovna sugárzott az örömtől. Másodszor járt Cipruson; ezúttal kifejezetten azért érkezett,

hogy Daskalosszal és belső körének tagjaival találkozhasson.

Középkorú, magas, előkelő megjelenésű hölgy volt, és áthatóan intelligensnek

mutatkozott. Evekig megbecsült kutatóként dolgozott, egy angol orvosi egyetem

nemzetközileg is elismert professzor- asszonya volt, ugyanakkor tisztánlátó képességgel is

rendelkezett. Mint mondta, szellemi tapasztalatai ráébreszteték, hogy a hagyományos orvoslás

túlságosan is szűklátókörű és korlátolt, jobbára csak a „vaksötétben tapogatózik” - ahogy ő

fogalmazott. Úgy érezte, a fizikai vizsgálatoknál, az ember anatómiai felépítésének csak egy

töredékét figyelembe vevő gyógyszeres kezeléseknél sokkal többet is lehetne tenni az

emberek egészségéért, ezért tanulmányozni kezdte a holisztikus medicinát, és a különböző

kultúrák ősi gyógyművésze- tét. Kutatásai érdekében feladta egyetemi állását, és keresni

kezdte „az igazi tudást és bölcsességet”. Miután szeretett férje - aki egyben kollégája is volt -

eltávozott az élők sorából, a doktornő még függetlenebbé vált, és világkörüli útra indult, hogy

személyesen találkozhasson azokkal a különleges képességű, rejtélyes gyógyítókkal, akik

birtokában lehettek az általa keresett titkoknak. Ciprus is ennek a keresésnek volt az egyik

állomása.

Kostas, aki egyébként higgadt és megfontolt természetéről volt híres, most alig fért a

bőrébe, úgy örült Petrovnának. Bizalmasan megsúgta nekem, hogy a doktornő kifejezetten

magasan fejlett szellemiség volt, és minden lehetőség adva volt ahhoz, hogy egy kis se-

gítséggel kiváló gyógyítóvá válhasson. Ennek megfelelően mind Kostas, mind Daskalos sok

időt töltött Petrovnával, és olyan különleges meditációs gyakorlatokba vezették be őt, amit

egyébként csak a leghaladóbb tanítványokkal osztottak meg. „Azt kell még megtanulnia,” -

mondta Kostas, - „hogy miként védje le magát.” Ertet- len arckifejezésem láttán

elmagyarázta, hogy Petrovnának minden csakrája nyitva van, és annyira érzékeny mások

problémáira, hogy azokat könnyedén átveszi magára. Vigyáznia kell, nehogy összeroppanjon

a vállára nehezedő súlyos terhek alatt. De Kostas azért is lelkesedett annyira, mert Petrovna

személyében valamikori perui, mexikói és angliai inkarnációinak régi jó ismerősét vélte

felfedezni.

Petrovna legalább ilyen boldog volt, hogy a ciprusi gyógyítók - Daskalos, Kostas és

Theophanis - jeles társaságában lehetett. Első találkozójuk után így áradozott nekem:: „O,

Istenem, ezek az emberek közvetlen összeköttetésben állnak a Logosszal!” - és lelkesen az ég

felé tárta karjait. Petrovna és az idős, törékeny Theophanis első találkozásakor nem voltam

jelen. Yiannis, Kostas közeli jóbarátja és tanítványa vitte el a doktornőt Paphosba az

öregemberhez, aki épp házának egyik sötét zugában üldögélt, amikor rányitották az ajtót. A

szobában szétáradt a fény. Teophanisnak nem volt szüksége formális bemutatásra, máris

ismerősként köszöntötte látogatóját: „Kerülj beljebb, kishúgom,” - mondta reszkető hangon,

és magához ölelte a jövevényt. Abban a pillanatban felismerték egymást: annak idején, még

egyiptomi inkamációjukban, Theophanis fáraósá- ga idején testvérek voltak. Petrovna később

lenyűgözve mesélte nekem: „Ha lámád, hogy ragyog Theophanis aurája!”

Petrovna ezúttal Daskalos balján foglalt helyet, szemben/íz életfa című nagy

festménnyel. Theophanis barátja és mestere jobbjára ült, én pedig Kostasszal a heverőre

telepedtem. Pár percnyi apró- cseprő semmiségekről folytatott cseverészés után, amit

Daskalos soha ki nem hagyott volna, Petrovna rátért jövetele céljára, és mesélni kezdte egy

visszatérő látomását.

- Iszonyatos sebességgel felfelé repülök, s közben egyre nagyobb fényesség vesz

körül. Aztán egyszer csak hirtelen, mint egy addig víz alá nyomott dugó, kipattanok a valaha

látott legragyogóbb fényességbe. Minden káprázatos színekben pompázik, és határtalan béke

érzése tölt el. Egy csoport fehér palástba öltözött lény vesz körül, ruhájuk a legfinomabb

szövésű anyagból készült.

Daskalos itt félbeszakította Petrovna beszámolóját, és részletesen leírta nekünk a

palástok anyagát és minőségét, majd hozzátette még, hogy helyileg a mentális szféráról van

szó.

Azt nem tudnám megmondani, hogy az alakok férfiak vagy nők-e, - folytatta Petrovna, -

leginkább talán nemtelenek. Ami azonban a leginkább meg szokott lepni, az az, hogy én

magam is hozzájuk hasonlóan nézek ki, ugyanolyan ruhában vagyok. Kivételesen jó érzés

köztük lenni, olyan eksztatikus élményt jelent, amilyenhez foghatót még soha máskor nem

éreztem. Mintha ők lennének az igazi családom, sőt, még annál is több. Közéjük tartozom.

Találkozóinkon a Föld jövőjéről szoktunk tárgyalni - mindannyiunknak megvan a maga

feladata. Mint azt többször is közölték velem, az én küldetésem a bolygó spirituális

gyógyításának elősegítésére szól. Ettől mindannyiszor mélységesen meghatódom, s ilyenkor

általában véget is ér a látomásom. Kristálytisztán előttem van hát az életcélom.

Beszámolója végeztével Petrovna kérdőn nézett Daskalosra, várta, mit szól hozzá a

mester. Daskalos Kostas és Theophanis felé kacsintott, és huncut mosoly játszott az ajkain.

Értitek ti ezt? - kuncogott. - Magától felöltötte a Fehér Palástot, magától beavatottá

vált! - azzal mélyen Petrovna szemébe nézett, és teljes komolysággal a következőt mondta

neki: - Azt akarom, hogy megtégy valamit! Meditálj el Az életfá-n.

- Hogyan? - kérdezte Petrovna megilletődötten.

- Azt akarom, hogy a szívcsakrára koncentrálj, - mutatott Daskalos a festmény közepére.

A kép közepe egy kört ábrázolt, benne egy hatágú csillaggal, amiben egy kereszt

fénylett. A körön kívül vörös lángnyelvek imbolyogtak. Aki ezt a csakráját megnyitotta, már a

Teózis küszöbére érkezett. Daskalos azt is elárulta, hogy ez a szimbólum, amit ő és Kostas is

talizmánok készítésére szokott használni, egyben Yohannant is jelképezi. A kör az

Abszolútumot idézi meg, a hatágú csillag felfelé mutató háromszöge a bennünk lévő isteni

Logoszt, az ember végső rendeltetését. A lefelé mutató háromszög az Ige alászállását mutatja

az anyagi világba, s ezzel együtt az ember alacsonyabb lénytagjait. A kompozíció közepében

lévő kereszt pedig a négy elemet hivatott megjeleníteni, a fölöttük elnyert uralmat és az

odaadó szolgálatkészséget.

Petrovna követte Daskalos utasításait. Kihúzta magát, kezeit a térdén pihentette, és

tekintetét egyenesen a festmény közepére szegezte. Síri csend telepedett ránk, csak Daskalos

régi faliórájának a ketyegése hallatszott be az előszobából. Petrovna feszültnek látszott, és

halkan közölte, hogy a monoton zaj zavarja őt az elmélyült koncentrációban.

- Az elégedetlenség kígyói próbálják felemészteni éteri energiáidat, - suttogta

Daskalos, és közel hajolt Petrovnához. - Ne hagyd magad! Feledkezz meg az óráról, és csak

koncentrálj!

Petrovna elmosolyodott, és láthatóan megnyugodott. Daskalos szavai jó hatással

voltak rá; ismét derűs szemekkel meredt a kép középpontjára. Úgy tűnt számomra, mintha

mély transzba esett volna. Körülbelül negyed óra telt el így, néma csendben, amit végül

Daskalos halk hangja tört meg: - Jól van, elég lesz, most már gyere vissza!

Petrovna mély levegőt vett, és abbahagyta a koncentrációt. Elő- rehajolt, és kezébe

temette az arcát. Pár másodpercre úgy maradt, majd ismét felegyenesedett, és mesélni kezdte

élményét.

- Nagyon erősek a kép rezgései! - ez volt az első megjegyzés, amit ki tudott préselni magából.

Nem ő volt az első látó, akit így hallottam nyilatkozni Daskalos festményeiről; Az

életfával kapcsolatban is már többen szó szerint ugyanezt jegyezték meg.

- Szinte elviselhetetlen sebességgel utaztam, - mesélte nagy átéléssel Petrovna, - egy

alagúton át, aminek a bejárata a hatágú csillag volt. Az alagútban végig angyalok sorakoztak,

és a végén, amikor kibukkantam belőle a fényre, egy krisztusi alakot pillantottam meg.

Misztikus élménybeszámolójában részletesen leírta az alakot, akivel az alagút

túloldalán találkozott, mire Daskalos önfeledten csapdosni kezdte a térdeit: - Ez hihetetlen!

Csodálatos! Tudatosan kapcsolatba léptél Yohannannal! - jelentette ki határozottan. - Micsoda

jó ómen!

Attól a pillanattól fogva Petrovnát úgy kezelték, mintha a belső kör avatott tagja lenne.

En csak ültem ott, és hallgattam négyük túláradó emlékeinek özönét; egyiptomi és perui

nevek röpködtek a levegőben - távoli életeik színes kavalkádja elevenedett meg pillanatok

alatt. Úgy vettem észre, Petrovna tökéletesen emlékszik minden egyes apró részletre, úgy

bólogatott egyetértően Kostas, Teophanis és Daskalos félszavas megjegyzéseire. Felesleges

kívülállónak éreztem magam, és erőtlenül, irigységgel vegyes félelemmel a hangomban

megjegyeztem, milyen kár, hogy én nem emlékszem előző életeimre. A többiek igyekeztek

megnyugtatni, mondván, hogyha eljön az ideje, én is mindenre emlékezni fogok.

Végül sikerült maradásra bírniuk, s így velük együtt ebédeltem; gyorsan összeütöttünk

valamit. Aztán mind az öten átvonultunk a Sztoába, ahol Daskalos délutáni előadását készült

megtartani tanítványai számára. Mielőtt azonban még beállított volna a hallgatóság, Daskalos

szerette volna formálisan is felavatni Petrovnát, és feladni rá a belső kör tagjait megillető

fehér palástot. Mint mondta, erre egyenesen Yohannan kérte meg őt. Petrovna a

megilletődöttségtől némileg összezavarodva szemlélte a fejleményeket; ilyen hirtelen

előmenetelre, azt hiszem, maga sem számított. Korábban elmesélte nekem, milyen közelinek

érezte magához Daskalos tanítványi körét, és Yohannan tanításait, hiszen neveltetéséből,

kulturális örökségéből adódóan is közelebb álltak hozzá Daskalos módszerei, mint az ájtatos

keleti misztika szellemi ösvényei és gyakorlatai. Az a tény pedig, amit Daskalos minduntalan

hangoztatott, nevezetesen, hogy mennyire ellene van a számtalan veszélyes csapdát magában

rejtő szolgai talpnyalásnak, illetve a gurut övező személyi kultusznak, csak még vonzóbbá

tette a racionális beállítottságú, nyugati tudományos végzettségű Petrovna számára ezt az utat.

Ahogy Daskalos fogalmazott: „Nem én vagyok az Igazság, én csak keresem az Igazságot.”

Petrovna vonzalma az Igazság Keresése felé nem utolsósorban abból is táplálkozott, hogy ez

az ezoterikus bölcseleti út a misztikus kereszténység görögkeleti hagyományaiból fakadt,

márpedig ő maga is a keleti ortodox egyház keresztségében nőtt fel, s így köny- nyűszerrel

magáévá tudta tenni a Daskalosék használta jelképrendszert csakúgy, mint a belső kör

gyakorlatait.

Petrovna letérdelt a szentély oltára fölött függő Krisztus-kép előtt, és imádkozott.

Ezalatt Daskalos, Kostas és Theophanis magukra öltötték fehér palástjukat, gyertyát

gyújtottak, és előkészítették az édes bort a Szentáldozáshoz (Koinoia tes Agapes). Miután

Kostas megáldotta és „energetizálta” a kelyhet, mindannyian ittunk belőle „az Atya, a Fiú és a

Szent Szellem nevében”. Ezután Daskalos megkérte Petrovnát, hogy ismételje utána a I lét

ígéret szövegét, amit az Igazság Keresői minden beavatottjának végig kellett mondania,

mielőtt magára ölthette volna a fehér palástot.

- ígérem magamnak, hogy:

minden időben és minden helyen az Abszolút Létezőt szolgálom, akihez teljes szívemből

kötődöm; mindig és mindenhol készen állok arra, hogy az Isteni Tervet szolgáljam;

gondolataimat és szavaimat, ezeket az Isteni Adományokat helyesen használóin, mindig,

mindenhol, minden körülmények között; a ?negpróbáltatások és a kínszenvedések minden

formáját, melyet a leg- bölcsebb Isteni Törvény kiszab rám, türelmesen és zokszó nélkül

viselem; őszintén, szívein és lelkem mélyéből jövő Szeretettel szolgálom minden

embertársamat, függetlenül az ő irányomban tanúsított viselkedésüktől;

naponta elmélkedem és meditálok az Abszolút Létezőről, azzal a céllal, hogy gondolataimat,

vágyaimat, szavaimat és tetteimet az 0 Isteni Akaratához igazíthassam;

minden este megvizsgálom és ellenőrzőm, hogy gondolataim, vágyaim, szavaim és tetteim

valóban teljes összhangban voltak-e az Istefii Törvén nyel.

Theophanis és Kostas segített Petrovnának beöltözni, Daskalos pedig elővette a

Csorbahegyű Kardot, és megérintette vele a doktornő vállait. Közben egy imát mormolt

magában, végezetül pedig jobb kezével keresztet vetett a nő feje fölött, és homlokon csókolta

őt. Ezzel a rövid szertartás véget is ért; Petrovna most már hivatalosan is Daskalos

tanítványainak legszűkebb tanítványi köréhez tartozott.

Amikor a Sztoa belső szentélyéből kiléptünk, az előadóterem szinte már teljesen

megtelt a délutáni gyűlésre érkezett tanítványokkal. Mindenki felállva üdvözölte a mestert,

aki először is fennhangon elimád- kozta a Miatyánkot. Kostas ezalatt templomi füstölőket

gyújtott, és a Petrovna beavatásánál is használt két hatalmas fehér gyertyát a Daskalos előtt

heverő asztalra tette. Az ima végeztével mindannyian helyet foglaltunk, és kezdetét vette az

előadás.

Jómagam Petrovna mellé telepedtem, hogy görögből angolra fordítsak neki; időnként

a fülébe sugdostam, így ő is követni tudta a lényeget. Igaz, Daskalos még az előadás előtt arra

kérte őt, hogy beszédének a rezgéseire figyeljen, és inkább asztrálisan, mintsem a fordítás

alapján próbálja meg követni az elhangzottakat.

- Többször is beszéltem már nektek az Abszolútum természetéről, ami alatt az

emberek általában Istent értik, - kezdte Daskalos.

- Persze sem egyik, sem másik kifejezés nem igazán alkalmas arra, hogy megragadhassuk

vele a valóságot. A szavak és a hozzájuk társított jelentések túlságosan is szűkreszabottak

ehhez. De akárhogy is legyen, értelmünk és nyelvünk korlátain belül közvetett módon mégis

csak szerezhetünk némi ismeretet az Abszolútum legszembetűnőbb jellemvonásairól.

„Az Abszolútum egyik alaptulajdonsága a korlátlan egyeduralom (Alitarch'ui), az

önállóság és a véghetetlen gazdagság, amivel folyamatosan árad. Minden Őbenne van, Belőle

semmi sem hiányzik, és semmi sincs Rajta kívül. Az Abszolútum maga az Elet. Végte-

lenségében létezik, megnyilvánulatlanul is Van.”

„Ha azonban az Abszolútumot csak a korlátlan egyeduralom jellemezné, attól még

nem nyilvánította volna meg Önmagát, és így lehetetlen lett volna a Teremtés. Ezért az

Abszolútumnak rendelkeznie kell egyfajta hajlammal arra, hogy Önmagát kifejezésre juttassa.

Ez az Isteni Önkifejezés (Thia Evareskia) az Abszolútum • • • •

Önmaga iránt érzett szeretetéből fakad, melynek révén Önmaga által megnyilvánítja

Önmagát.”

„Na már most,” - folytatta Daskalos, - „Isten, Önnön megnyilvánulása érdekében

megteremtette a Tudatot. A Tudat az a szuperszubsztancia, a rezgéseknek az a végtelen

óceánja, amiből a teremtés minden birodalma, minden világ létrejön. Ugyanakkor ne feledjük,

a Tudat nem azonos magával az Abszolútummal. A l udat csak a megnyilvánulatlan

Abszolútum önkifejeződésének az eszköze.” Daskalos ezután kifejtette, mint tette azt már

máskor is, hogy az Abszolútumot tökéletes bölcsesség (mindentudás), tökéletes hatalom

(mindenhatóság) és tökéletes jóság (mindenszeretet) jellemzi. Ez a három tulajdonsága a

Tudaton keresztül kerül kifejeződésre, a Krisztus-Logosz és a Szent Szellem formájában.

A félreértések elkerülése végett azt is tisztázta, hogy az Ige az Abszolútumnak az a

része, amely lehetővé teszi az öntudat kialakulását, amely az embert képessé teszi az En

Vagyok kimondására. Ezáltal tulajdonképpen a Logosz tesz lehetővé minden szellemi

fejlődést, a szabad akarat és az egyéniség kialakulását, illetve önmagunk isteni természetének

felismerését. A Szent Szellem ugyanakkor az Abszolútum dinamikus része, amely magát a

teremtési folyamatot indítja útjára.

- Az Igét és a Szent Szellemet csupán a teremtésben játszott szerepük alapján

különböztetjük meg, valójában ugyanis az élet létrehozatalában együttesen vesznek részt.

Ennek ellenére mégis el lehet különíteni egyiket a másiktól. Mint mondtam, az Ige teszi

lehetővé az öntudatos intelligencia számtalan alakban történő megjelenését, kezdve a

hétköznapi emberi éntudattól, a szupertudatos angyali hierarchiák önkiteljesedett

tudatállapotáig.

Daskalos még egyszer leszögezte, hogy az Abszolútum igei természetét Krisztus

testesíti meg, majd arról beszélt, hogy a Szent

Szellem is rendelkezik saját tudatossággal, ami viszont már túlmutat az emberi

felfogóképesség határain.

- Az Abszolútum két arculatának megkülönböztetésére a legegyszerűbb példa az

emberek és az állatok összehasonlításából adódik. Az ember egyszerre Igével és Szent

Szellemmel is áthatott lény. Egyrészt rendelkezik éntudattal, azaz tudatában van önnön

létezésének, ami kizárólag az Igének köszönhető. Másrészt ugyanakkor testei vannak,

amelyeket a Szent Szellem mindentudó bölcs hatalma éltet. Ezzel szemben az állatvilág

lényeit csupán a Szent Szellem hatja át; az állatok nem rendekeznek egyéni éntudattal, azaz

hiányzik belőlük Isten igei aspektusa.

„Még egyszer hangsúlyoznám, hogy az Abszolútum Önmagában is önálló élettel bír,

tökéletesen teljes a maga megnyilvánulat- lanságában is, túl van téren és időn, és persze túl az

emberi felfogóképesség határain.”

„Most pedig felteszem a kérdést: »Mi is az ember?« Magunk vagyunk az élet, avagy

csak az élet egyik megjelenési formája? Nos, egyfelől nyilvánvaló, hogy mint élő szervezetek,

megtestesült, jelenvaló személyiséggel bíró lények az élet egyik - mégpedig a Szent Szellem-

jellegű - megjelenési formái vagyunk. Fizikai testünket a Szent Szellem építi fel. Enségünket,

En Vagyok- ságunkat ugyanakkor - jelenjen az meg fejletlen tudatalatti formában, éber

nappali tudatként, vagy szupertudatosságként - a Logosznak köszönhetjük. Az ember igei

természetét mi sem mutatja jobban, mint gondolkodásra való képessége. Még pontosabban, az

ember rendelkezik azzal a hatalmas lehetőséggel, hogy a Tudatot mint szuperszubsztanciát

felhasználva azt gondolatokká és érzésekké alakítsa önmagában.”

„Másfelől ugyanakkor, mint Szent Monászok, tulajdonképpen egyek vagyunk az

Abszolútummal. Amikor isteni énünkbe képzeljük magunkat, akkor mi magunk vagyunk az

élet. Nem valami külső forrásból nyerünk életet, nem valami rajtunk kívülálló létező elevenít

meg bennünket. Persze testi valónkban, jelenvaló személyiségekként megeleveníttetünk.

Három testünk - a fizikai, az asztrális és a mentális test - külsőleg teremtetett és életre keltett

létezők. De mint éntudattal rendelkező szellemi lények, mint Szent Monászok, egyszerűen

csak vagyunk. Maga vagyunk az élet.” Daskalos itt rövid időre elhallgatott, hogy időt adjon

nekünk a hallottak megemésztésére. Néhány, menet közben felmerült kérdés tisztázása után

aztán a következőkkel folytatta előadását: - Tehát, az Elet maga az Abszolútum, az isteni

valóság, az Igazság. Hadd világítsam ezt meg egy hasonlat segítségével! Tudjuk, hogy a víz

egyik alkotóeleme a hidrogén. Ahol víz van, ott hidrogénnek is lennie kell, legyen az akár

csak egy esőcsepp, egy pohár víz, egy tó, egy folyó, vagy maga az óceán. Ezek mind a

hidrogén gyermekei, hogy úgy mondjam, s mint a hidrogén kifejeződései, mind egy és

ugyanaz a valóság, még ha formilag oly eltérőek is egymástól. Mindegyiküknek megvan a

maga személyes jellege, ha mondhatom így. Na már most, egy pohár víz mennyiségileg eltér

ugyan egy tó, vagy az óceán vizétől, de mégis, a pohár víz és az óceán vize is csak víz.

„Hasonló módon, a Logosz minden megnyilvánulása mögött az Abszolútum valósága

húzódik meg. Létezik az Abszolútum, az elsődleges Logosz, amelynek minden egyéb igei

megnyilvánulás fölött hatalma van, ahogy azt az egyházatyák is tanítják. De mint ahogy

különböző vizek

formájában a hidrogénnek is több megjelenési formája van, úgy számtalan ige is létezik,

kicsik és nagyok, mind a maga feladatát töltve be az Isteni Tervben. Minden angyal, az

angyali hierarchiák összes lénye igei létező. Minden ember is igei létező - Logosz-lények

vagyunk. De mint az elsődleges Logosz megnyilvánulásai, az egyes emberek csak nagyon kis

mennyiségben és hatásfokban igeiek. Mint ahogy egy pohár víz sem az óceán még, de

minőségileg mégis csak víz az is. Egy kis gyertyaláng még nem a Nap, mégis mindkettő tűz

elemű. Mire is akarok kilyukadni? Az élő univerzumok tele vannak a legkülönbözőbb formájú

igei megnyilvánulásokkal, a legkülönbözőbb tudatossági fokon. Léteznek ember- logoszok

csakúgy, mint arkangyal-logoszok, planetáris logoszok, galaktikus logoszok, végesteien

végig, egészen az Pán-Univerzális Logoszig.”

„Mint azt korábban már mondtam, az Abszolútumon belül eredendően létezik a

mozgás, a rezgés, a vibráció, de anélkül, hogy bárki is létezne, aki mozogna, rezegne, vagy

vibrálna. Csak a Tudat megteremtésével válik lehetővé minden mozgás kifejeződése. A "Tu-

dattal az Abszolútum teremteni kezdi a világegyetemeket, a felső és az alsó mentális

univerzumokat, az asztrális és éteri dimenziókat, és végül a Tudat legalacsonyabb rezgéseként

a durva anyagi világot.”

„Gondoljunk csak bele egy pillanatra! A végtelen térben végtelen számú galaxist

tudunk elképzelni. Azt tudjuk, hogy egy galaxis két végpontja fényévek millióira és

milliárdjaira van egymástól, mint ahogy azt is tudjuk, hogy egy galaxison belül naprendszerek

miri- ádjai találhatók. Ezek azok a színterek, ahol az élet kibontakozik.” „No már most,

korábban tisztáztuk, hogy az Abszolútum maga az Elet. Es mivel természetéből adódóan

mindenhol megtalálható, ezért az élet is mindenhol van. Ne higgyük hát, hogy létezik élette-

len tér! Az univerzumok élő valóságok. A Tudatnak nevezett szuperszubsztanciának, amin

keresztül a világegyetemek megteremtődnek, megvan a maga önálló élete. Éppen ezért

rendelkezik az Abszolútum bölcsességével és mindentudásával.”

„A Tudat él. Mint ahogy fizikai testünket mint élő valóságot is különböző élő

szervezetek alkotják, ahhoz hasonlóan az univerzumok is élettel teli létezők. Es mint ahogy az

emberi személyiséget a fizikai test, az asztráltest és a mentáltest hármassága alkotja, úgy

léteznek fizikai világegyetemek, asztrális világegyetemek, alsó és felső mentális

világegyetemek, és még azon is túl! Amilyen a mikrokozmosz, olyan a makrokozmosz is.

Amint fent, úgy lent.” „Nyilvánvalónak vehetjük, hogy a fizikai anyag - a maga

naprendszereivel és galaxisaival együtt is - csak a legminimálisabb megnyilvánulása az

életnek. A fizikaiaknál végtelenszer több asztrális galaxis létezik, az élet kifejeződésének

olyan asztrális központjai, amelyekben semmi sem jutott el a durva anyagi megjelenésig.

Ezek mögött az asztrális galaxisok mögött aztán ott találjuk mindegyik mentális megfelelőjét.

Léteznek továbbá olyan mentális világegyetemek, amelyek ezidáig még az asztrális meg-

nyilvánulási formáig sem jutottak. Ezeken túl található aztán az a végtelen szellem-óceán,

amelyből minden mentális, asztrális és fizikai univerzum megszületik, amely mindeneket

fenntart, és amelybe mindenek visszaolvadnak.”

Daskalos végignézett feszülten figyelő hallgatóságán, mennyire bírják még követni

szavait, majd lélegzetvételnyi szünet után folytatta előadását: - Jegyezzétek meg a

következőket! Mielőtt a tér végtelenjében megszületne egy fizikai univerzum, előbb megszü-

letik annak asztrális és mentális megfelelője. A Krisztus-Logosz és a Szent Szellem,

mindenhatóságuk, mindentudásuk és minden- szeretetiik jegyében a Tudaton keresztül

kivetítik az elsődleges ideák világát, amelyből aztán először létrejön egy mentális univerzum.

Évmilliárdok múlva aztán - már ha egyáltalán beszélhetünk ezen a szinten időről - a mentális

univerzum asztrális megfelelője is megnyilvánul, és újabb évezredek múlva megjelenik

mindezen elődeinek durva anyagi megfelelője, egy fizikai világegyetem.

„Az abszolút végtelenségben ebben a pillanatban is univerzumok vannak születőben és

feloldódóban. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy társadalomban is folyamatosan születnek és

halnak meg emberek, úgy a tér végtelenjében is nemhogy galaxisok és naprendszerek, de

univerzumok miriádjai vannak e másodpercben is születőben, a fejlődés különböző

stádiumaiban, vagy éppen elhalóban.”

„Mit jelent ez?” - kérdezte éles hangon Daskalos. „Azt jelenti, hogy sosem létezett

Ossz-univerzális Éjszaka, hiszen az Abszolú- tumon belül, Isten örök teremtő természetéből

adódóan sohasem létezett idő anélkül, hogy ne születtek, fejlődtek, vagy lettek volna éppen

feloldódóban univerzumok. Hasonlóképpen, sosem létezett a teremtésben olyan korszak,

amikor ne lettek volna emberi lények, akik a maguk társadalmán belül éltek-haltak. Amint a

makrokoz- moszban, úgy a mikrokozmoszban. Amint fent, úgy lent.”

„Vannak, akik kozmikus nappalokról és éjszakákról beszélnek. Ok úgy képzelik, hogy

jelen pillanatban valahol kozmikus éjszaka van, máshol pedig kozmikus nappal. Pedig az

isteni dráma - vagy ha úgy tetszik, az isteni szimfónia - örökkön örökké újrajátszódik, ennél

fogva sosem volt, és soha nem is lehet idő teremtés nélkül. Az Abszolútum időtlenül meditál

Önmagán belül, és folyamatosan örömét leli Önmaga kifejezésében, azaz a különböző -

mentális, asztrális, éteri és fizikai - univerzumoknak a Tudaton keresztül történő

materializálásában.”

„A mai előadás új látóhatárokat nyitott meg a tudatotokban. Ezért fontos, hogy otthon

újból nekiüljetek és elmeditáljatok a hallottakon, mert a valóság és önmagatok mind jobb

megismerése felé vezető szellemi utatokon csak így juthattok előre biztosan.”

Ezzel a záró megjegyzéssel Daskalos befejezettnek nyilvánította előadását, és arra

várt, hogy mintegy harminc főnyi hallgatósága kérdéseket tegyen fel neki. De még mielőtt

bárki is szóhoz juthatott volna, a Sztoába váratlanul belépett Marios, Daskalos tizenéves

kisunokája, és nagyapja fülébe súgta, hogy odakint látogatók várnak rá. Az idős mester felállt

hát, és távozott, hogy ifjabb utódjának adja át a helyet; a kérdésekre ez alkalommal Kostas

adta meg a válaszokat. Az első jelentkező Lydia volt, egy gyakorló klinikai pszichológusnő,

aki egyébiránt Kostas nicosiai csoportjának is tagja volt.

- Ha jól értettem, korábban többször is azt hangoztattátok, hogy Istenen kívül minden

Tudatból áll, annak különböző rezgésszintjein.

- így igaz, - felelte Kostas. - A l udat Isten teremtménye, nem maga Isten. Ugyanakkor

Isten a Tudaton keresztül nyilvánítja meg Önmagát. A múltban léteztek olyan

misztériumiskolák, ahol a Tudatot összetévesztették a Szent Szellemmel, de ez hiba!

- De mintha valami olyat is mondtatok volna, Kosta, - folytatta Lydia, - hogy a Tudat

legfinomabb rezgésszintjein megnyilvánuló mentális univerzumokon nil is léteznek még

bizonyos világok, amelyek tehát a Tudaton is túl vannak. Hogy lehet ez? Vagy csak rosszul

hallottam?

- Nézd, ehhez különbséget kell tennünk a formát öltött Tudat és a Tudat mint

formátlan állapot között. A kettősségek, a poláris ellentétek világai mind formát öltött, alaki

világok. Az alsó mentális szféráktól kezdődően formák és alakzatok világaival találkozunk. A

felső mentális világ ehhez képest már sokkal kevésbé megformált, azon túl pedig egyáltalán

nem beszélhetünk többé körülhatárolt, formával rendelkező alakzatokról - onnantól kezdve

átlépünk a Tudatba mint alaktalan állapotba. De ez is Tudat, még ha formátlan, alaktalan is.

Hiszen a teremtésben minden a Tudatból van.

- Azt mondtátok, hogy az ember maga a Tudat, hiszen rendelkezik három testtel,

amik...- firtatta volna még tovább a dolgot Lydia, de Kostas közbevágott.

- Nem, az ember nem a Tudat! Az ember a Tudaton keresztül nyilvánul meg, mint ahogy az

Abszolútum is a Tudaton keresztül jut kifejeződésre. De az ember nem maga a Tudat.

- Akkor ki az, aki magára ismer, miután visszatért kiindulási helyére, ahonnan az

elkülönültség világaiba alászállt? Ki az, aki végül a Tudatba mint forma nélküli állapotba

visszatérve önmagát felismeri? Az emberi egyén? - kérdezte Lydia.

- Nem, nem az emberi egyén, legalábbis nem a jelenvaló személyiség. Az Én, vagy ha

úgy tetszik, a bennünk lakozó szellem az, aki önmagára ébred. A szellem, aki az Ember

Ősképén áthaladva valamikor alászállt a Tudat által megteremtett ellentétek világaiba, hogy

ott tapasztalatokat szerezzen, s ezáltal kifejlessze egyediségét, önállóságát, a maga nemében

páratlan jellemvonásait. Ez az egyediség az, amin keresztül aztán magasabb énünk eljut majd

önmaga felismerésére. Ezért van szükségünk a durva anyagi világban szerzett tapasztalatokra

is, hogy amikor önmagára ébredt szellemünk végül visszaolvad majd az egyedüli Abszolútum

multidimenzionalitásába, akkor ki tudja jelenteni magáról, hogy En Vagyok En, és meg tudja

különböztetni magát a Mindentől.

- Ezek szerint ez már nem is a Tudat forma nélküli állapota? - faggatózott tovább Lydia.

- Nem, - mondta nyomatékosan Kostas, - ez túl van a Tudaton. A teremtésben minden

a Tudatból van, de az Abszolútum egyeduralma túl van azon. Érted már?

- Azt hiszem, nem ártana, ha tovább tisztáznánk ezt a dolgot, - szólalt meg Leandros,

egy fiatal, húszas éveiben járó könyvelő, aki csak nemrégiben csatlakozott a csoporthoz. - Mi

is az az egyedüli Abszolútum?

- Maga az Isten, - felelte Kostas.

- És mi a helyzet minden egyébbel? Minden más Istenen kívül van?

- Nem, éppen hogy minden Istenen belül van! De nem minden Isten. Minden a Tudat,

amin keresztül Isten megnyilvánítja Önmagát.

„Ide figyeljetek!” - vágott bele egy példázatba Kostas, hátha azzal sikerül valamivel

érthetőbbé tennie meglehetősen paradox kijelentését. „Tekintsünk egy pillanatra az

Abszolútumra úgy, mint valami rezgésre, valami mozgásra, anélkül, hogy bárki vagy bármi is

rezegne vagy mozogna. Vegyük úgy, mint egy energiát, aminek semmilyen kihatása nincsen.

Nos, a teremtés maga a mozgás, a be- rezonálás, valamivel, ami rezeg, ami mozog. Ennek a

vibráló valaminek a létrejöttéhez pedig szükség van egy mögöttes okra, ami az Abszolútum

korlátlan egyeduralmában, önálló egyediségében keresendő. A mozgás, a rezgés megjelenése

meg kell, hogy előzze annak a valaminek a kialakulását, ami mozog.”

- Na és mikor jelenik meg először ez a mozgó valami? - kérdezte ismét csak Leandros.

- A Tudat megteremtésének a pillanatában. S mint az ma már többször is elhangzott,

bár a Tudat nem azonos magával Istennel, mindazonáltal Istenen belül van.

- Mi az összefüggés a "Tudat és a Logosz között? - kérdezte valaki a hátsó sorokból.

- A Tudat a Logoszon keresztül teremtetett, - válaszolta Kostas. - A Logosz a "Tudat

létezésének az oka. Vannak olyan filozófiai iskolák, ahol a Tudatot és a Szent Szellemet egy

kalap alá vonják, azonosként kezelik őket. Ezen irányzatok képviselői nincsenek tudatában a

Logosznak, mint a l udat okának. Számukra a l udat pusztán Szent Szellem-jellegű

megnyilvánulás. Az általunk végzett munka és szellemi kutatás alapján viszont nyugodtan

állíthatom, hogy azoknak, akik így vélekednek, nincs igazuk. A l udat a Logosz révén

teremtetett, és a Szent Szellem hozta működésbe, öntötte formába, hogy ezáltal maga a

teremtés menete beindulhasson.

- Nekem is lenne egy kérdésem, - jelentkezett ekkor szólásra az építészmérnök

Vladimiros, aki szintén új tagnak számított. - Vajon ha muzulmán hitűek volnánk, akkor is

ugyanezeket a kifejezéseket használnánk - Krisztus-Logosz, Szent Szellem, és így tovább -,

vagy más szavakkal illetnénk ugyanazokat a valóságtartamokat?

- Nem mindegy? - kérdezett vissza Kostas. - Végül is a muzulmánok is csak Istenben

hisznek! Mi egy bizonyos valóságtartam megnevezésére azt a szót használjuk: Ige, egy

másikra pedig azt: Szent Szellem. De nem a nyelv a lényeg, hanem az általa megnevezett

igazság.

- Igen ám, de nem lehet, hogy az adott kifejezésekre neveltetésünkből, vallási

hovatartozásunkból adódóan rárakódott jelentéstartalmak már eleve befolyásolnak minket az

igazság megközelítésében?

- Nos, az Igazság Keresése során mi mindig is a közvetlen megtapasztalást

részesítettük előnyben. Nem a vakhitre alapozunk, amit néhány túlbuzgó pap nélkülözhetetlen

erénynek képzel. Mi azt az utat követjük, amit parancsolatával maga Krisztus mutatott meg

nekünk: „Keressétek az Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz titeket!” [És megismeritek az

igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. ön. 8:32.)] Érted? Számunkra nem az az

érdekes, hogy valaki az iszlám, a hinduizmus, vagy bármelyik más vallás követője. Végül is

egy bizonyos fokig, a kollektív tudatosság egy adott szintjéhez képest minden vallás a

tudatlanságtól való megszabadulásban segíti az emberiséget.

- Szeretném, ha még visszatérnénk egy kicsit a Tudat témaköréhez, - szólalt fel a

tanítványok sorából egy művésznő. - Jobban örülnék, ha a Tudat forma nélküli állapotára

valami más kifejezést lehetne találni. A mi kultúránkban ugyanis a tudat túlzottan össze-

fonódott az intellektussal. Nem lehetne mondjuk a Szeretet szót használni Tudat helyett?

- Nem.

- Biztosan azért nem, mert a Szeretet is a Tudaton belül van, - dünnyögte maga elé a

művésznő.

- A Szeretet a Tudaton keresztül jut kifejeződésre a teremtés világaiban - mondta

Kostas. - A Tudaton belül pedig tökéletes harmónia uralkodik, az Abszolútum

mindenszeretetének megnyilvánulásaként.

„Minőségileg a Tudat tökéletes. De az a mód, ahogyan emberileg megformálódik és

alakot ölt, már magában rejt egyfajta diszharmóniát. Megjegyzem, ez a diszharmónia nem a

Tudat sajátja, hanem az emberi gondolkodás terméke. A Tudat nem szennyeződik be, nem

torzul el, legyen bár az emberi gondolkodás mégoly szennyes és torz is.”

„ Tegyük fel, hogy itt van előttünk egy tükör - a belső énünk,” - próbálta

érzékletesebbé tenni szavait Kostas. „"Teljesen mindegy, milyen torz, milyen mély fertőbe

süllyedt dolog képét tükrözi visz- sza, attól maga a tükör még érintetlen marad. Fia a

szennyest eltávolítod a tükör elől, az továbbra is tisztán fog ragyogni. így van ez a Tudattal is.

Egyszerűen nem szennyeződhet be. Arra szolgál, hogy tapasztalatokat nyújtson, elősegítve

ezáltal az emberiség szellemi fejlődését. Hiszen a "Tudat az, amin keresztül mi emberek

tapasztalatokat szerzünk a téridőn belül. Ha a Tudat nem létezne, mi sem tudnánk

megnyilvánulni a létezés különböző világaiban.”

- Ha jól értelek, - szólt közbe Lydia, - úgy beszélsz a "Tudatról, mint valami

energiáról. Engem még mindig az foglalkoztat, hogy lehet a Szeretet - nem az emberek közti,

hanem a krisztusi szeretet, a szeretet mint erő, mint energia - szerves része a Tudatnak?

- Már hogy ne lehetne? - tárta szét a karjait Kostas. - A Szeretet, ami maga az élet,

mindenben és mindenütt megtalálható. A teremtésben uralkodó harmónia is a szeretet

eredménye. A szereteté, ami a tökéletes bölcsesség terméke. Mint azt már annyiszor mondtuk,

a Tudat minden megnyilvánulási formájában érvényre jut az Abszolútum tökéletes hatalma

(mindenhatósága), tökéletes bölcsessége (mindentudása) és tökéletes jósága

(mindenszeretete).

„De most ha megengeditek, térjünk rá szokásos meditációs gyakorlatunkra,” - zárta le

a kérdések sorát Kostas. Utasításait követve tíz perces meditációba mélyedtünk, hogy

feltöltsük éteri erőtartalékainkat. Kostas ezután egy újfajta meditációs formát mutatott be

nekünk, a „szolgálat-meditációt”, ahogyan ő maga nevezte.

- Ez a gyakorlat roppant nagy jelentőséggel bír! - kezdett élénk magyarázatba. -

Csoportunk minden tagjának fontos egyéni felelőssége, hogy rendszeresen végezze ezt a

meditációt, mellyel hozzájárulhat a világban lévő szenvedések és fájdalmak felszámolásához.

Javaslom, hogy mindenki naponta szánjon rá időt, nagyon fontos lenne! Kezdjünk is hozzá!

„Érezzétek újra, hogy teljes béke és nyugalom érzése tölt el benneteket! Egy

kilégzéssel engedjetek el minden zavaró gondolatot, ami jelenvaló személyiségeteket

foglalkoztatja. Vizualizáljátok azt, hogy ragyogó fehér fény árad a testetekből, de konkrét

alakotokra most ne fektessetek különösebb hangsúlyt. Egyre könnyebbnek érzitek magatokat.

Érzitek a fényt, és látjátok, hogy egy mindent betöltő kékes-fehér ragyogás ölel körbe titeket.”

„Ti magatok fehéren, a környezetetek pedig kékes-fehéren ragyog. Testsúlyotok érzése

teljesen megszűnik számotokra, a gravitáció már nem korlátozhat a mozgásotokban. Semmi

sem köt többé a széketekhez, amin ültök.”

„Most úgy érzitek, hogy a tudatotok kitágul, felfelé halad, ti pedig vele emelkedtek,

egyre feljebb. Erezzétek, hogy mozog a tudatotok!” Jó, egy bizonyos magasság elérése után

álljatok meg, és maradjatok mozdulatlanok! Nézzetek le, és vizualizáljátok azt, hogy egész

Ciprus alattatok terül el. Az alakjáról felismeritek a szigetet. Jobb kezetek felől van kelet, bal

kezetek felől nyugat, előttetek észak, a hátatok mögött pedig dél. Mintha Ciprus fölött

függenétek.” „Most a mellkasotok közepében, a szívetekben élesszétek fel sze- retetetek

napsütését!” - utasított minket Kostas. „Halvány rózsaszín fény sugárzik ki belőletek minden

irányba. Ti magatok továbbra is fehéren, a környezetetek pedig kékes-fehéren ragyog.

Koncentráljatok a szívetekből áradó fényre, és irányítsátok azt lefelé Ciprusra. Szeretetetek

napsütése ragyogja be az egész szigetet és a környező vizeket! Erősítsétek meg Ciprust a

szeretetetekkel! Sok szeretetre van szüksége hazánknak. Kívánjatok jobb napokat a szigetnek

az elkövetkező időkben, kívánjátok, hogy lakosai helyesen gondolkodjanak. A belőletek áradó

szeretet nyújtson védelmet országunknak! Ahol szeretet van, ott csak a szeretet növekedhet.”

„Ciprus halvány rózsaszín fényárban úszik,” - folytatta Kostas lassan, határozott hangon, mi

pedig csukott szemmel követtük utasításait. „Sugározzátok magatokból azt a kívánságot, hogy

az emberek kölcsönösen megértsék egymást és barátokká legyenek, nemzetiségre, vallásra,

vagy politikai hovatartozásra való tekintet nélkül. Kívánjatok szebb napokat Ciprusnak!”

„Most pedig azt szereméin, ha - amellett, hogy figyelmeteket továbbra is Ciprusra

irányítjátok - újból azt éreznétek, hogy a tudatotok felfelé mozog. Egyre magasabbra és

magasabbra emelkedtek, egészen addig a pontig, ahonnan már Földünk környező térségei is

beláthatok: Görögország, Törökország, Szíria, Irak, Irán, Libanon, Izrael, Jordánia, Szaud-

Arábia, Egyiptom és Líbia. De a középpontban továbbra is Ciprus áll. Terjesszétek ki

szeretetetek napsütését az összes szomszédos országra, és kívánjatok minden ott élő népnek

kölcsönös egyetértést, bizalmat és jószomszédságot! Kívánjatok szebb napokat az egész

térségnek, hogy az ott élő emberek a nemzetközi törvények adta keretek között tudják

rendezni nézeteltéréseiket, az emberi jogokat szem előtt tartva. Béke és nyugalom uralkodjon

az egész térségben, szeretet töltse be Földünknek ezt a részét!”

„Most pedig azt szeretném, ha bolygónk egy másik vidékére fókuszálnátok, mégpedig

Kínára.” [Mindez közvetlenül a kínai pro- demokratikus mozgalom kegyetlen vérbefojtása

után történt, mely akkoriban az egész világot megrázta.]

„Öleljétek át Kínát a szívetekből áradó halvány rózsaszín fénnyel! Kívánjatok szebb

jövőt a kínai népnek! Kívánjátok azt, hogy szeretetetek ragyogása eloszlassa az ott élő

emberek fájdalmait!”

„Most pedig képzeljétek magatok elé az egész földgolyót, mint egy nagy léggömböt!

Árasszátok ki rá szeretetetek fényét, hogy minden földrészt elborítson szívetek halvány

rózsaszínje! Halvány rózsaszínben fürdik Ciprus, a környező országok, Kína és az egész

bolygó! Éljen szebb napokat hazánk lakossága, és Földünk minden népe! Békesség, jólét és

szeretet!”

„Az Egyszülött szeretete legyen mindannyiunkkal, égi és földi mestereink szeretete

töltse be otthonainkat, áradjon ki szeretteinkre és az egész világra! Tiszta szívvel állunk az Ur

előtt, örökkön örökké. Úgy legyen!”

„Hát ennyi lett volna mára!” - zárta le a meditációt a már megszokott formulával

Kostas, aki később elmagyarázta nekem, hogy ennek a meditációnak a célja - megfelelő

pozitív rezgések tudatos felkeltése révén - a világban lévő negatív rezgések semlegesítése.

Ezzel a gyakorlattal tulajdonképpen jóindulatú angyali lényeket hozunk létre, akik aztán

felveszik a harcot a gonosz erőivel. Végezetül azt is hozzátette még, hogy vizualizációjában

természetesen mindenki saját hazáját képzelheti a középpontba.

Tízedik fejezet

A magasabb testek formálása

Családommal 1989 júniusának a közepén érkeztünk újra Ciprusra, ezúttal csak a nyári

hónapokra. Édesapán citrom- és narancsfákkal teleültetett kertjében élveztem a reggeli

napsütést, és a jegyzeteimet lapozgattam. Később a délelőtt folyamán Kostasszal és

Petrovnával készültem találkozni Daskalos otthonában.

Békés magányomat hirtelen egy kopogtatás zavarta meg, valaki zörgetett a bejárati

ajtón. Anna volt az, feleségem, Emily egyik barátnője. Beinvitáltam őt, és mondtam, hogy

nyugodtan várja meg Emilyt, akinek dolga akadt a városban. En ezalatt vizet forraltam a

konyhában egy kis gyógyteához, és közben azon törtem a fejem, vajon mi baja lehet Annának,

aki látványosan maga alatt volt. Egy szó nem sok, annyit sem lehetett kihúzni belőle, pedig

egyébként meglehetősen beszédes típus. Megkérdeztem tőle, hogy az aktuális politikai

helyzet szomorította-e el annyira, hiszen tudtam róla, hogy lelkes pártfogója volt a korábbi

elnöknek, Kyprianou-nak, akit az előző év során George Vassiliou, egy mind liberális, mind

baloldali pártok támogatását élvező sikeres közgazdász váltott fel az ország vezetése élén.

Anna jelezte, hogy rosszkedvének semmi köze a politikai élet alakulásához, még ha nem is

örült túlságosan a változásoknak. Ennél többet aztán nem volt hajlandó elárulni. Jól ismertem

őt, próbáltam még néhány személyes jellegű kérdéssel rátapintani lelki problémája okára,

hátha sikerülne őt mély depressziójából kihozni valahogy, de mindhiába. Minden pszichoana-

litikusi és terapeuta tudásom csődöt mondott vele szemben. Ekkor úgy döntöttem, hogy más

stratégiához folyamodom.

Bementem a szomszéd szobába, becsuktam az ablakot, és elhúztam a sötétítőfüggönyt.

A kis asztal közepére odatettem egy fehér gyertyát és meggyújtottam. Jobbról-balról tettem

mellé egy pohár vizet és egy kistányéron néhány csipet sót.

- Gyere csak, Anna, - kiáltottam ki neki, és betessékeltem őt a szobába. Leültettem, és

megkértem, hogy nagyon figyeljen arra, amit most mondani fogok. - Koncentrálj a gyertya

lángjára! - suttogtam alig hallhatóan. - Ne hagyd, hogy bármi is elvonja róla a figyelmedet,

egy kósza gondolatod se legyen. Csak a lángot figyeld, legalább tíz percig.

Szó nélkül követte az utasításaimat.

- Tíz perc múlva hunyd majd be a szemed, - folytattam lágy hangon, - de továbbra is

képzeld magad elé a gyertyafényt. Kívánd erősen azt, hogy bármilyen elementálok is

kínozzanak e pillanatban, azok égjenek el a gyertya lángjában. Nézd végig gondolatban,

ahogy az elementális lények egyenként elenyésznek. A gyertya fénye megtisztítja majd a

tudatalattidat minden boldogtalanságtól és keserűségtől, ami nem hagy nyugodni téged.

Azzal magára hagytam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Visszatértem a

jegyzeteimhez, és vártam, mikor fejezi be Anna a gyakorlatot. Körülbelül fél óra múlva került

elő a szobából, és mintha teljesen kicserélték volna. Szemében könnyek csillogtak, de széles

mosoly játszott az arcán. Azt mondta, végre újra megtalálta „régi önmagát”, és lelkesen

ecsetelni kezdte, milyen gyógyító élményen esett át. „Mintha egy nagy malomkő gördült

volna le a mellkasomról!” - ahogy ő fogalmazott. Megkértem, hogy igya meg a pohár vizet, és

a sót szórja ki a hátsókertbe. Magyarázatképpen elmondtam neki, hogy a víz gyógyító

elementálokkal töltődött fel, a só pedig a föld elemet szimbolizálja, ami védelmet nyújt az

esetleges újabb negatív elementálok ellen. Alig hogy a „kezelésnek” a végére értünk,

beállított Emily - a mostanra kitörő erőben lévő Anna neki is rögvest élménybeszámolót

tartott. Sosem tudtam meg, mi baja lehetett eredetileg, mi okozhatta súlyos depresszióját, de

nem is érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy sikerült kikecmeregnie beteges lelkiállapotából.

Amikor később előadtam Anna történetét Daskalosnak, ő csak kuncogott magában, és

a fejét csóválta: - Nézd csak, még a végén a szuggesztió mestere lesz belőled, Kyriaco! \

- Tudod, én csak téged utánozlak, - vágtam vissza hasonlóan humoros hangvételben.

Daskalos azt tanította, hogy az emberek mentális problémáit a tudatalattijukból

felbukkanó elementális lények okozzák. Gyógyításuk ezért ezeknek a negatív lényeknek az

ártalmatlanítása, energiatöltetük semlegesítése révén történhet meg. Erre pedig több módszer

is kínálkozik, kezdve a meditációtól, az önelemzésen és a szuggesztión át, az imáig, hogy

csak a legismertebbeket soroljam. A tudatalatti hagyományos pszichoanalízissel történő

feltárása ugyanakkor néha kellemetlen, egészségre ártalmas következményekkel is járhat -

előfordulhat, hogy a páciens újra energetizálja azokat a negatív elementálokat vagy „démoni”

lényeket, amelyek addig tudatalattijának legmélyebb zugaiban eltemetve szunnyadtak. Ha a

pszichoanalízist végző terapeuta járatlan az elementális világ törvényeiben, előfordulhat, hogy

képtelen lesz megbirkózni a betegéből előtörő, hirtelen tudatának felszínére bukkant elemen-

tálokkal. Az ilyen újraenergetizálódott lények aztán csak kísértik a beteg személyiséget.

A Daskalosnál töltött délelőttöt követően Petrovnát kísérgettem a főváros egyik

templomától a másikig. Nicosia bővelkedik a különböző vallási nevezetességekben, a fallal

övezett óváros tele van szebbnél szebb látnivalókkal; némelyik templom már a középkorban

is állt. Petrovna ismerősen mozgott az épületek között, hiszen maga is az ortodox keleti

egyházi hagyományokhoz híven nevelkedett. Sorra látogattuk Faneromeni, Tripiotis és Ayios

Kassianos templomait // a Faneromeni-, Tripiotis- és Ayios Kassianos-temp- lomokat, utoljára

hagyva a püspöki székesegyház tőszomszédságában magasodó, öreg tornyú dómot, amit

János apostolnak - azaz Daskalos és Kostas Yohannanjának - a tiszteletére szenteltek fel.

Petrovna meg-megállt a templom különböző pontjain, bizonyos ikonok vagy az oltár

előtt, a kupola alatt, és azt vizsgálgatta, milyen erősek a hely rezgései. Olyan volt, mintha

valaki műszerrel a kezében, mondjuk, a radioaktív háttérsugárzást méregette volna. A kupola

alatt, szemben az oltárral izgatottan közölte velem, hogy az ottani rezgések „egyszerűen

káprázatosak”. Noszogatott, hogy álljak a helyére, hátha én is megérzem, amit ő.

- Na, próbáld meg, - ráncigáit finoman a karomnál fogva. Odaléptem hát, ahová

mutatott, de iszonyatosan éreztem magam - felfedeztem, hogy a tetőtől talpig feketébe

öltözött templomszolga gyanakvó pillantásokkal méreget minket a távolból, és egyre ide-

gesebben morzsolgatja az olvasóját.

- Érzel valamit? Mondd már! - kérdezte Petrovna, és látszott rajta, hogy alig tudja

türtőztetni magát.

- Hát, - dünnyögtem, - engem mindig jó érzés tölt el, ha templomban lehetek,

különösen ha az görögkeleti. De azon kívül... - azzal bocsánatot kértem tőle, hogy csalódást

kell okoznom neki, amiért én nem rendelkezem hozzá hasonló érzékenységgel, és a templomi

környezethez illő átlagos nyugalomnál semmivel sem érzek többet. Petrovna megértően

veregette meg a hátam, és csak ennyit mondott: - Sebaj, te csak maradj az írásnál!

Hat órára Kostas egyik tanítványának, Reának a házához hajtottunk, ahol Kostas

nicosiai csoportja számára készült megtartani kéthavonta esedékes előadását. Mire

megérkeztünk, már majdnem mindenki ott volt, zsúfolásig megtöltve Reá tágas és kényelmes

nappaliját.

Kostas nicosiai tanítványai jobbára Ciprus kulturális elitjéből verbuválódtak.

Diplomás férfiak és nők, harminc és negyven között, akik eddigi társadalmi és kulturális

elfoglaltságaik mellett most új kedvtelésükre, az ezotériára is igyekeztek időt szakítani. A

legtöbbjük külföldi egyetemet végzett, akár nyugaton - Angliában, az Egyesült Államokban,

Franciaországban -, akár a keleti régió országaiban, például Oroszországban. Ez a hatvanas

születésű nemzedék jellemzően több évet töltött Ciprustól távol, elméleti tanulmányokba

mélyedve, hogy aztán hazatérve új perspektívák, ideológiák és idegen szokások özönével

árasszák el a parányi szigetet. Ciprusnak a hosszú ideje fennálló politikai rendezedenségből

kifolyólag nem volt egyeteme, így felső fokon értelemszerűen csak külföldön lehetett

továbbtanulni.

Kostas több tanítványát is ismertem, még a Daskalosszal kötött barátságomat

megelőző időkből. Némelyikük azelőtt jóbarátom volt, és most kifejezetten meglepett, hogy

Kostas tanítványainak körében láttam őket viszont; én még mint istentagadó, egyházellenes

értelmiségieket ismertem őket, akik csak legyintettek a „vallás” szó hallatán, mondván, hogy

az csupán a tudatlan paraszokoknak és fekete népviseletbe öltözött nagyanyáiknak való. A női

hallgatóság soraiban több, valamikori radikális feminista beállítottságú ismerősömet is

felfedeztem, akik nem is olyan régen még élesen bírálták a helyi patriarchális egyházat.

Jelenlétük Kostas előadásán egyértelműen meggyőzött arról, hogy változnak az idők, s már

Cipruson is új szelek fújnak.

Kostas tanítványai a sziget politikai és közéleti palettájának szinte teljes színejavát

felvonultatták: ki születése, ki házassága révén tartozott a helyi kommunista párt zászlaja alá,

mások konzervatív, vagy éppenséggel jobboldali aktivistáknak számítottak, és így tovább.

Voltak itt kiábrándult történelmi materialisták, antiburzsoá kapitalisták, konszolidált hazafiak,

és a szexuális forradalom hajótörött veteránjai egyaránt. Ezek a törekvő lelkek a legkevésbé

sem hasonlítottak a tipikus szerzetesi vonal követőihez, akik imádsággal és meditációval

töltötték kolostori magányuk mindennapjait. Reá például, a helyi televízió rendezőnője, aki a

nagyjából negyven fős csapatot rendszeresen vendégül látta, energikus és szenvedélyes

élharcosa volt az „Asszonyok Haza!” mozgalomnak, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy a

békés ellenállás eszközeit latba vetve visszajuttatja a ciprusi nőket hajdani otthonaikba a

megszállt északi területeken.

Pszichológusok, szociológusok, művészek, orvosok, üzletemberek, építészek - mind

azért gyűltek Kostas köré, mert felfedezték, hogy a tanítások bár szellemiek, mégis racionális

elvekre alapulnak, és tudatosan épülnek fel. További vonzerőt jelentett számukra az a

dogmamentes megközelítésmód, ahogyan Kostas a spirituális kérdéseket kezelte - tökéletesen

tolerálta a legkülönfélébb vallások nézeteit és ötvözte azokat ökumenikussá, lévén, hogy

szellemi mag- vuk közös. A kultikus elemek hiánya ugyancsak vonzólag hatott, nem is

beszélve a teljes szabadságról, sőt, hogy mind Kostas, mind Daskalos kifejezetten támogatta

az önálló szellemi kutatást. A legfontosabb és legmeggyőzőbb érvek azonban, amelyek

Kostas mellett szóltak, mégis azok a „csodás” gyógyítások voltak, amiket az ifjú mester a

tanítványok szeme láttára vitt véghez. Egyik ismerősöm, Maria például, aki a moszkvai orvosi

egyetemen szerezett diplomát, és kórházi ápolónőként dolgozott, elmesélte nekem, hogy azt

követően csatlakozott Kostas köreihez, miután szemtanúja volt egy lebénult légiutaskísérő

csodaszámbamenő gyógyításának.

Mielőtt Kostas belekezdett volna előadásába, kihasználtam az alkalmat, és

átnyújtottam neki egy halom levelet meg fényképet, amiket olvasóimtól és ismerőseimtől

kaptam, akik Kostas és Daskalos segítségét keresték. Kostas csukott szemmel, egyenként

végiglapozta a fotókat. Az ujjaival érezte őket, állított fel diagnózist a rajtuk szereplő

idegenekről és tett ígéretet arra, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni gyógyulásuk

érdekében.

- Kyriaco, őt egyszer már megvizsgáltam! - nyitotta ki egyszer csak a szemét Kostas,

és az orrom alá tolta az egyik fényképet.

Alaposan szemügyre vettem a figurát, és rájöttem, hogy Kostas pár hónappal korábban

már valóban látta őt, az illető képét én kevertem valahogy az új levelek közé. Ugyanez a

jelenet még egy fényképpel megismétlődött, Kostas arra is hasonlóképpen reagált. Persze szó

sem volt arról, hogy szándékosan kevertem volna régi képeket az újak közé, hogy ezzel

tegyem próbára Kostast, de ha már így esett, hát ő ezzel is igazolta tisztánlátó képességét.

- Honnan tudtad, Kosta? - álmélkodtam. - Hiszen az elmúlt időben több száz

vadidegen ember képét vizsgáltad meg! Hogyan emlékezhetsz mindegyikre?

- Egyszerű, - felelte Kostas, - amikor először látok egy képet, hozzákapcsolok a rajta

szereplő illetőhöz egy gyógyító elementált. Ha aztán újra kezembe kerül ugyanaz a fotó, ez az

elemetális lény azon nyomban visszatér hozzám, és tájékoztat arról, mi minden történt azóta.

Hasonló eset történt egy ízben Daskalosszal is. Egy hölgy látogatta meg őt, és adott neki egy

fényképet hároméves gyermekéről, aki valami komoly betegségben szenvedett. Az egyik

szemtanú mesélte nekem, hogy amikor Daskalos a kezével végigpásztázta a képet, izgatottan

felkiáltott: „De hiszen ő az egyik Bach reinkarnációja!” A fiú végül meggyógyult, a

családjával kivándorolt Európába, és idővel nemzetközi hírű zongorista lett belőle. Huszonöt

évvel később valaki a már felnőtt férfiról mutatott egy képet Daskalosnak anélkül, hogy

elmondta volna, az kit is ábrázol. Daskalos becsukta a szemeit, mélyeket lélegezve

végigtapogatta a képet, és felismerte az illetőben a valamikori három éves beteg gyermeket.

Amikor erről az esetről faggattam őt, hasonló magyarázatot adott, mint most Kostas,

nevezetesen, hogy annak idején a gyermek számára tertemtett egy angyali elementált, aki

huszonöt év múlva visszatért hozzá és azonosította a már felnőtt férfit. Effélék voltak azok a

képességek, amikkel Daskalos és Kostas lépten- nyomon elkápráztatták az embereket, és

amiknek köszönhetően hosszú évek óta mindketten megbecsült gyógyítók és spirituális

mesterek hírében állottak.

Miután mindenki sorra került, aki valamilyen személyes ügyben szeretett volna

tanácsot kérni Rostástól, kezdetét vette maga az előadás. Ezúttal is Petrovna mellé ültem, és

időnként pár szavas fordításommal összefoglaltam neki a lényeget.

- Ez idáig azt tanultuk, - kezdte Rostás, - hogy a fizikai test minden atomjának, minden

sejtjének, minden részecskéjének megvan a maga éteri, asztrális és mentális megfelelője,

avagy mása. Az ember tehát rendelkezik egy asztrál- és egy mentáltesttel is, amelyek egy-

üttesen mintegy burokként szolgálnak, amiben a fizikai test felépül. Ráadásul mindez a

teremtés minden durva anyagi természetű létezőjére igaz, azaz például a fizikai föld mögött is

találunk egy asztrális földet a negyedik, és egy mentális földet az ötödik dimenzióban, így van

ez tehát a mi fizikai testünkkel is. Magasabb testeink közvetlenül a Szent Szellem irányítása

alatt állnak, és fő feladatuk a fizikai test fenntartása, egészséges, helyes működésének a

biztosítása.

Kostas azzal folytatta tanítását, hogy a Szent Szellem felügyelete alatt álló magasabb

testek mellett, amelyeknek minden egyes sejtje tökéletesen megegyezik a durva anyagi test

sejtjeivel, létezik még két magasabb test, amelyeket szintén asztrális (pszichikus) és mentális

(noetikus) testnek nevezhetünk - vagy röviden pszicho-noetikusak- nak s amelyeknek a

központja a szív. Ezek a testeink eredetileg formátlanok, és minden ember feladata az lenne,

hogy ezeket a testeit is megdolgozza és formába öntse, hogy ugyanolyan tökéletessé ne-

mesítse őket, mint amilyen a fizikai test a maga asztrál- és mentál- testi másaival.

- Nos, ezek a pszicho-noetikus testek - magyarázta Kostas, itt-ott szinte szó szerint

Daskalos szóhasználatát követve, - folyamatosan alakulnak, formálódnak, s egyúttal az egyén

tudatszintjének a fejlettségét mutatják. Tulajdonképpen ezek alkotják a tudatosság központját.

Az Igazság Keresői fokozatosan alakítgatják ezeket a formátlan testeket, hogy aztán rajtuk

keresztül ismeretekhez juthassanak a magasabb világokról, a magasabb dimenziókról. A

pszicho-noetikus testek megnemesítése nélkül nem szerezhető objektív tudás az ember anyagi

világon túli, magasabb rezgésszintű létezésének titkairól.

- És mi a helyzet a már tökéletesen megformált asztrál- és mentái testünkkel? -

vetettem közbe. - Azoknak a magasabb testeknek mi a szerepe?

- Ezek a testek lelkünk és szellemünk központjai, amikre öntudatunk alapul.

Tapasztalatokat és benyomásokat szerző En-ségünk centrumai, maguk a változhatatlan Én

Vagyok. Szavakkal vissza nem adható szépséges ragyogásuk!

„Pillanatnyilag” - folytatta Kostas, - „az ember tudatosságának a központja még nem

ezekben a testekben található. A cél mindenki számára az lenne, hogy alaktalan pszicho-

noetikus testeit, tudatossága testeit megformálja, és egyesítse azokat már tökéletes magasabb

testeivel, éntudata centrumaival. Ezek alapján válik érthetővé Krisztus következő mondása:

„Boldogok a tiszta szívnek, mén ok meglátják az Istent. ” (Mt. 5:8.) Mint azt korábban már

mondtam, a formálódó, fejlődő pszicho-noetikus testek középpontja a szív. „Tiszta szívűnek”

lenni tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember tökéletesen kifejlesztett pszicho-noetikus

testekkel rendelkezik, amik ezáltal eggyé válnak már tökéletes formájú magasabb testeivel.”

- Ha jól értelek, Kosta, azt állítod, - próbáltam tisztázni a dolgot, - hogy tudatosságunk

alapjait képező formátlan pszicho-noetd- kus testeink majdan egybeolvadnak már tökéletes

asztrál- és mentál- testünkkel, azaz En-ségünk centrumaival, az En Vagyok-kal.

- Pontosan. Minőségüket tekintve minden ember tökéletesen formált magasabb testei

azonosak, hasonlóan az arkangyalok magasabb testeihez. Ugyanakkor megnemesítésre váró

pszicho-noetikus testeink egyénenként változó minőségűek, más-más alakúak, és

kisugárzásuk intenzitása is személyfüggő. Nincs két emeri lény, akiknek tökéletesen

egyeznének pszicho-noetikus testeik. Ezek a testek - mint gondolataink és érzéseink testei -

teszik lehetővé az emberi individualitást.

- Ezek szerint - vetette fel barátom, Neophytos, - magasabb testeink egyesítése ezekkel

a testeinkkel azt a célt szolgálja, hogy individuális tapasztalataink eredményeit eltöröljük? Hát

nem pont a személyes tapasztalatok azok, amik megkülönböztetik őket egymástól?

Kostas válaszában csak önmagát és Daskalost ismételte újra, miszerint az inkarnációk

körforgásának a célja éppen az egyéniség kibontakoztatása az Abszolútum egységén belül, és

ez az egyéniség korántsem vész el akkor, amikor ma még formátlan pszicho-noetikus testeink

megnemesítve majdan eggyé válnak magasabb testeinkkel, belső énünk központjával.

- Amíg az ember a jelenségek körforgásában él, finomabb testei még nem érik el

tökéletes alakjukat, - mutatott rá Kostas.

- Minden esetben így van ez? - kérdezett vissza gyanakvó hangon Neophytos.

- Nem, nem egészen. Előfordulhat, hogy valaki, aki már tökéletesen megformálta

pszicho-noetikus testeit, úgy dönt, hogy visszatér az elkülönültség, a poláris ellentétek

világaiba, hogy valamilyen önként vállalt feladatot végrehajtson. Sőt, valójában minél inkább

megnemesítette valaki pszicho-noetikus testeit, annál biztosabb, hogy visszatér ide! - mutatott

le a lába elé Kostas mosolyogva. - Ez az a hely, ahová az illető visszatér, hogy szellemi út-

jukon segítse a többieket.

- Azt hiszem, kicsit összezavarodtam, - sóhajtott fel valaki a hátsó sorokból, aki addig

mindvégig csöndesen figyelt. - Most mik is ezek az alaktalan pszicho-noetikus testek? A

formátlanok lennének a tökéletesek?

- A formátlanok azok, - felelte Kostas, miután a szobában elült a nevetés, ami ennek az

ártatlan kérdésnek a hallatán robbant ki a társaságból, - amelyeket ebben az életünkben

próbálunk alakítgatni. A már most is tökéletes alakú magasabb testeink jellegzetessége azok

leírhatatlanul szépséges ragyogása, hiszen azokban Isten lakozik. Ehhez képest alaktalan

pszicho-noetikus testeink úgy néznek ki, mint egy szétfolyó massza a szív körül. Ha egy látó

ránéz valakire az alacsonyabb világokban, valami olyasmit lát, mint... mint egy krumpliszsák.

Egy fejlett mester olyannak látja az embereket, mint akiknek se keze, se lába; magasabb

szemszögből pont olyanok, mint egy zsák krumpi.

„Ez az igazság!” - próbált csillapítani minket Kostas, mert ha már az előbb is

nevetésben törtünk ki, hát akkor most a falak is beleremegtek hangos hahotánkba, úgy

kacagtunk fura szóhasználatán.

- Kosta, - kérdezte Neophytos, - ha a formátlan pszicho-noeti- kus testek úgy néznek is

ki, mint egy zsák krumpli, azért tökéletes magasabb testeink alakja megegyezik a fizikai test

alakjával, ugye?

- így igaz-

- Más szóval, - folytatta Neophytos, s némi zavar látszott tükröződni az arcán, - nem

csak átvitt értelemben érted azt, hogy az inkarnációs körforgás célja alaktalan testeink

formába öntése, hasonlóvá tétele fizikai testünkhöz?

- Nem, pontosan ez a cél. Erre törekszünk. Azt szeretnéd tudni, miért? Hát hogy

mindhárom testünk minden sejtjében, fizikai, asztrális és mentális testünk minden elemi

részecskéjében tökéletesen tudatos életet éljünk. így válhatunk mindhárom testünk

mestereivé.

- Kifejtenéd ezt kicsit bővebben? - kérdezte még mindig Neophytos.

- Nos, a magasabb világok minden részecskéje tökéletes tudatosságra képes. Ezekben

a világokban nemcsak a szemünkkel látunk és a fülünkkel hallunk, hanem létezésünk minden

egyes sejtjével, atomjával. Ezért van az, hogy csakis tökéletesen fejlett pszicho- noetikus

testekkel valósíthatja meg az ember az igazi testelhagyást.

- Azt akarod mondani, Kosta, - szólaltam meg, próbálván saját szavaimmal visszaadni

az imént elhangzottakat, - hogy az ember nem képes tudatos testen kívüli utazásra anélkül,

hogy pszicho-noetikus testeit ki ne fejlesztette volna?

- Úgy, ahogy mondod! Csakis tökéletesen megformált pszicho- noetikus testekkel lesz

képes az ember objektív tudatossággal megismerni a magasabb világokat, akár önnön

tudatának kivetítése, akár testelhagyás révén. Sokan állítják azt manapság, hogy kiléptek a

testükből, de valójában nem történt más velük, mint hogy behatoltak saját tudatalattijukba.

Más szóval, hasonló tudatállapotba kerültek, mint a kábítószerélvezők, még ha ezek az

emberek nem is fogyasztottak drogot. Valójában önnön illúzióik világába jutottak, az

bontakozott ki előttük, nem pedig az objektív valóság.

- Tudnál konkrét példát mondani erre? - kérdezte kíváncsian Neophytos.

- Tegyük fel, valaki azt állítja, hogy kilépett a testéből, és ellátogatott Londonba.

Hacsak az illető nem rendelkezik tökéletesen fejlett pszicho-noetikus testekkel, valójában azt

a „London”-t látogatja meg csupán, ami régmúlt emlékeiben él, akár előző életeiből. A valódi

londoni „városnézéshez”, ahhoz, hogy ott az éppen aktuálisan zajló történéseket követhesse

nyomon az ember, tökéletesen fejlett pszicho-nooetikus testekre van szükség. Csakis ezeknek

a testeknek a segítségével szerezhet valaki objektív tudást arról, hogy mi folyik éppen,

mondjuk, a Trafalgar-téren. Ha például arra kérsz egy ilyen illetőt, hogy látogasson el

Eöldíinknek egy olyan pontjára, ahol azelőtt még sosem járt, nem lesz képes „testét elhagyva”

odautazni, mert az adott helyről nem rögzültek képek a tudatalattijába.

- Feltételezem, ugyanez igaz a magasabb világok különböző szféráiról és alrégióiról

szerezhető ismeretekre is, - vetettem fel.

- Pontosan. Hacsak nem rendelkezel teljesen jólformált, megnemesített pszicho-

noetikus testekkel, nem nyerhetsz bepillantást ezekbe a fizikáin túli valóságokba. Csak a

fantáziád fog játszani veled.

„Ugyanakkor hozzá kell tennem,” - folytatta Kostas, - „hogy már a tudatalattiba való

behatolás is egyfajta előrelépést jelent - feltéve persze, hogy mindezt természetes úton-módon

éri el az ember, nem pedig drogok segítségével. Mindazonáltal, nem a testelhagyás az, ami

kapcsolatba hozza az embert a létezés magasabb dimenzióival, hanem az ember engedi

magába a szellemi valóságot.”

Kostas néhány pillanatra elhallgatott, és végignézett hallgatóságán, kiben merül fel

valami új kérdés.

- Mondd csak, Kosta, - szólalt meg felbátorodva a belgyógyász Panos, - vajon az

állandó személyiségnek csak és kizárólag jó tulajdonságai vannak?

- Az állandó személyiség egy bennünk lakozó isten, - felelte Kostas. - Nem más, mint

magasabb énünk, avagy a Szellem; azon részünk, amely azért szállt alá, hogy tapasztalatokat

szerezzen. De ennek ellenére isteni. Tudatosan ereszkedett le az ellentétek világaiba. Az

állandó személyiség nem öltött magára holmi szerepszemélyiséget, hogy azzal elhomályosítsa

a Mindenséget, mint teszi ezt az a részünk, amit jelenvaló személyiségnek hívunk.

- Mondhatjuk azt, hogy bármilyen megformáltságot érnek is el egy adott

inkarnációban pszicho-noetikus testeink, az az állandó személyiségen keresztül átíródik

következő testet öltésünkbe? - érdeklődött tovább Panos.

- Természetesen. Soha semmi sem vész el.

- Lehetséges-e, - szólalt fel Glafkos, egy hivatásos művész, - hogy valaki, aki egy

bizonyos fokig már megnemesítette pszicho-noeti- kus testeit, valamilyen oknál fogva

következő életében alacsonyabb pszicho-noetikus fejlettségi szintre jusson vissza?

- Nem, soha, - jelentette ki kategorikusan Kostas. - Amire egyszer szert tett az ember,

azt megőrzi. Lehet, hogy több inkarnáción át egy helyben fog toporogni és egy tapodtat sem

halad előre, de alacsonyabb szintre sosem fog visszaesni. Az öntudatra ébredés menetében

elért előrelépés többé már nem vész el.

„Na már most,” - folytatta Kostas, - nekünk, az Igazság Keresőinek különösen fontos,

mondhatni elengedhetetlen feladatunk, hogy formába öntsük pszicho-noetikus testeinket,

hiszen csak így nyerhetünk uralmat három testünk fölött, s csak így válhatunk alkalmassá

embertársaink szolgálatára.”

- És hogyan fejleszthetjük ezeket e testeinket? - kérdezte egy pszichológusnő, Maria.

A rendszeresen végzett meditációs gyakorlatok, a szellemi tanulás és az önelemzés

segítségével. Ezek azok, amik növelik az ember mindennapi tudatosságát, azaz formálják

pszicho-noetikus testeit.

Kostas ezután elárulta, hogy éjszakánként ő és Daskalos rövid időszakokra „belenyúl”

tanítványaik pszicho-noetikus testeibe, és segít átalakítani azokat.

- Miért tesztek ilyet? - kérdeztem meglepetten.

- Azért, hogy alvás közben képesek legyetek befogadni a tudatalattitokba mindazt a

tudást és bölcsességet, amit éber nappali tudatállapotban vettetek fel magatokba. Továbbá,

pszicho-noetikus testeitek időleges megformálásával segítségére lehettek a magasabb

dimenziókban létezőknek. Mindez persze korántsem tudatosul bennetek.

„Higgyétek el,” - tette hozzá Kostas, - „anélkül, hogy mestereitek segítenének nektek

pszicho-noetikus testeitek megnemesítésé- ben, segítőkként hasznavehetetlenek lennétek a

magasabb rezgésszinteken. Persze a földi mesterek közbeavatkozásának elsődleges célja e

téren csupán az, hogy elősegítsék tanítványaik pszicho-noetikus testeinek megformálását. A

megfelelő alakot öltött pszicho- noetikus testek révén időlegesen a tanítványok is képesek

befogadni bizonyos tapasztalatokat a magasabb világokból. Amikor aztán visszatérnek fizikai

testükbe, azaz visszanyerik éber nappali tudatukat, élményeik rendszerint eltorzulnak, hiszen

pszicho-noetikus testeik formája még nem tökéletes.

- Máshogy viselkedünk éjszakánként azokban a rövid időszakokban, amikor pszicho-

noetikus testeink - mestereinknek köszönhetően - megfelelő alakot öltenek? - tette fel a

kérdést valaki.

- Nem. Az ember viselkedése pontosan ugyanolyan marad, mint az éber tudatára

jellemző. "Tudatszintje, gondolkodásmódja, érzés- világa változatlan marad. A mester csak

azért nyúl bele ideiglenesen a pszicho-noetikus testekbe, hogy a tanítvány képes legyen olyan

tapasztalatokat szerezni, amelyeket egyedül még nem tudna befogadni, lévén, hogy azokhoz

még nem elég fejlettek a testei.

- Kosta, - kérdeztem, - honnan állapítod meg, kinek mennyire fejlettek a pszicho-

noetikus testei?

- Természetesen azok formája és sugárzása alapján. Minél fejletlenebbek, annál

kevésbé fedik a fizikai testet. Mint mondtam, egy alacsony tudatszinten álló ember pszicho-

noetikus testei úgy néznek ki, mint egy alaktalan massza a szív-központ körül. A fejlődés

folyamán ez a massza egyre nagyobbá és nagyobbá válik, míg végül teljesen felveszi a fizikai

test alakját és lefedi azt.

- Ezek szerint teljesen természetesen, szó szerint látványosan nyomon tudod követni

egy ember szellemi fejlődését, - mondtam.

- Teljesen természetesen! - nevetett Kostas. - Persze más módjai is vannak annak,

hogy egy mester meggyőződjön róla, milyen fejlettek valakinek a pszicho-noetikus testei.

Említettem például a kisugárzásukat is.

„Tegyük fel, hogy ellátogatunk az asztrális világ valamelyik szférájába, vagy

valamelyik alrégiójába! Mondjuk vegyünk egy igen alacsony szintet! Nos, azok, akiknek

hatalmukban áll az adott szintre betekinteni - azaz megfelelő tudati fejlettséggel rendelkeznek

és mesterei az adott régiónak - úgy fogják látni az ott élő embereket, mint formátlan

krumpliszsákokat. Ugyanakkor ha ezek a mesterek úgy akarják látni az ottaniakat, ahogyan

saját magukat szemlélik, akkor az emberek aszerint fognak megjelenni előttük, azaz mintha

ki- teljesedett, tökéletes formájú testeik lennének, pontosan olyanok, mint amilyenekké utolsó

inkarnációjukra válnak majd.”

- Tudatában vannak az asztrális régió lakói pszicho-noetikus testeik aktuális

formájának? - kérdezte Glafkos.

- Nem, egyáltalán nem. Saját illúzióiknak megfelelően látják önmagukat, saját

alacsony tudatszintjük szerint.

- Hasonlóan ahhoz, ahogy az emberek a durva anyagi világban szemlélik önmagukat, -

bátorkodott közbeszólni Panos.

- Pontosan, - értett egyet Kostas. - Ezért is mondtam, hogy mielőtt valaki igazi, tudatos

testelhagyásra lenne képes, ki kell fejlesztenie pszicho-noetikus testeit. Mindezt persze nem

olyan könnyű megvalósítani, mint azt néhányan hiszik, akik mesterséges úton, LSD vagy

egyéb kábítószer segítségével emelkednek ki a testükből és szereznek élményeket a magasabb

világok valóságairól. Efféle tudatmódosító eszközökkel az ember igazából csak a saját

fantáziavilágába nyer bebocsátást. A valódi testelhagyáshoz térben és időben, avagy a létezés

bármelyik dimenziójában az szükségeltetik, hogy az ember megfelelően formált pszicho-

noetikus testekkel rendelkezzen, hiszen a tudatosság ezeken a testeken keresztül jut érvényre.

- Lehetnek-e a pszicho-noetikus testek rosszul formáltak? - kérdezte Maria.

- Nem létezik jól vagy rosszul formáltság. A pszicho-noetikus testek vagy tökéletes

formát öltöttek már, vagy még tökéletlenek.

De még egyszer hangsúlyoznám: minél megformáltahhak ezek a testek, annál magasabb

tudatszinten áll az illető. A pszicho-noetikus testek alakja az ember jelenvaló

személyiségének fejlettségét tükrözi.

- Mi mint az Igazság Keresői hogyan is dolgozunk pontosan pszicho-noetikus testeink

alakításán? - érdeklődött újból Neophytos, hátha korábbi kérdésére ezúttal még

kézzelfoghatóbb magyarázatot kap.

Kostas azt válaszolta, hogy minden embernek, aki a Földre születik, az a fő feladata,

hogy pszicho-noetikus testeit megformálja. Ezek azok a testek, amiket a „mennyei atya”

örökül hagyott ránk, Tékozló fiúkra és lányokra. A fizikai testet öltés mellett megadatott

nekünk az érzés és a gondolkodás képessége, más szóval az asztrális és a mentális test is.

Egyik inkarnációjáról a másikra minden emberi lény arra törekszik, hogy gondolatainak és

érzelmeinek összességét tudatosítsa, azaz formába öntse pszicho-noetikus testeit. Ez a

folyamat tudattalanul zajlik, az ok és okozat, avagy a kanna törvényének irányítása alatt. Az

idők végezetén minden ember tökéletesen fejlett pszicho-noetikus testekkel fogja átlépni a

Teózis küszöbét; ez maga a megtestesült ember életfeladata. Az Igazság Keresői jó kozmikus

szobrászok módjára dolgoznak, úgy alakítgatják pszicho-noetikus testeiket. Céltudatos

tetteikkel felülemelkednek a karma törvényén, és kilépnek a tudatlanságot, fájdalmat és

szenvedést eredményező inkarnációs körforgásból.

- Lassan, apránként dolgozgatunk, türelmesen rakosgatva egyik kavicsot a másikra,

míg el nem készül a tökéletes alkotás. Mindez a munka a tudatalattin keresztül folyik.

- Hogy függ ez össze a tudatossággal? - kérdezte Neophytos.

- A tudatosság minden pillanatban a szerzett ismeretek függvényében fejlődik. E

másodpercben is a tudatosságodon dolgozol,

amikor a hallottakat megpróbálod befogadni a tudatodba!

- Én igazából azt szeretném végre megtudni, - erősködött tovább Neophytos, - hogy a

meditációs gyakorlatok miként segítenek minket előre ebben az irányban?

- Nézd! Az ismeretszerzés egyszerre két irányból történik folyamatosan. Egyrészt az

elméleti tudásanyag befogadása, másrészt a meditációs praxis révén. Meditáció közben az

ember az éteri másán dolgozik. Az éteri erők különböző sajátosságait energetizáljuk, ezáltal a

szerzett tudás beépülhet mindennapjainkba, életünk részévé válhat. A tudás önmagában

leggyakrabban inkább akadállyá, mint segítővé válik a spirituális úton, mert nagyon könnyen

felkelti az egoizmust. Ezért olyan elengedhetetlenek hát a meditációs és az önismereti

gyakorlatok! A tudás maga vajmi keveset formál pszicho- noetikus testeinken. Előfordulhat

például, hogy valaki óriási koponya, iszonyatosan nagy tudással, de pszicho-noetikus testei

mégis abszolút formátlanok.

- Ezek szerint mindaz a tudás, amiket az egyetemeken szerezhetünk, - szólalt fel

Emily, - az emberi tudatosságnak ebből az aspektusából nézve teljesen felesleges. A mai

felsőoktatásban egyáltalán nem veszik figyelembe a pszicho-noetikus testek fejlődését, egyál-

talán nem úgy kezelik az embert, hogy az kiteljesedhessen.

- Sajnos ez a helyzet, - bólogatott Kostas. - Sőt, elárulom nektek, manapság a legtöbb

misztériumiskolában sincsenek tisztában az egyelőre még formátlan pszicho-noetikus testek

természetével, nem is beszélve arról, ha még a létezésükről sem tudnak. Csak az Igazság

Keresésében leginkább élen járók azok, akik képesek felismerni és megkülönböztetni ezeket a

testeket.

- Úgy érted, ezek a testek szó szerint „láthatók”? - kérdezte Maria.

- Természetesen! - felelte Kostas. - Hiszen már mondtam, egy előrehaladottabb

Keresőnek elég csak ránéznie valakire ahhoz, hogy megállapítsa az illető tudatossági szintjét.

Ehhez szemügyre kell vennie, mennyire megformáltak az illető pszicho-noetikus testei, lévén,

hogy ezek alkotják a központját a jelenvaló személyiség tudatosságának.

„Már csak egy kérdést várok hiába,” - mosolygott Kostas, - „amit már rég fel kellett

volna tennetek, de eddig még senkinek sem jutott eszébe. Segítek: vajon a már most is

tökéletes alakú asztrál- és mentáltestnek, illetve az egyelőre még formátlan pszicho-noetikus

testeknek is van éteri mása?”

Hirtelen hangzavar kerekedett a szobában, ahogy mindenki a lehetséges válaszokat

kezdte találgatni.

- Elárulom, mindegyiknek megvan a maga éteri mása! - válaszolta meg Kostas a maga

kérdését. -1 Iiszen jusson csak eszetekbe, mindennek, ami létezik, rendelkeznie kell

étertesttel, ami éltesse. Csakhogy az asztrál- és mentáltest, illetve a pszicho-noetikus testek

éteri másai egybeolvadtak!

- Miért? - kérdeztem.

- Ha nem így lenne, Kyriaco, semmiféle kapcsolat nem lenne közöttük, s így lehetetlen

lenne a most még formátlan testek majdani eggyé válása a már most is tökéletes magasabb

testekkel. Amikor a tökéletes testeket mint modelleket alapul véve meditálunk,

tulajdonképpen még formátlan testeink éteri erőit aktivizáljuk, hogy ezzel is elősegítsük azok

fejlődését.

- Kosta, mondd, milyen a formája a gyerekek pszicho-noetikus testeinek? – kérdezte

Reá a nappali túlsó végéből. - Mit értett Krisztus azon, hogy olyanokká kell lennünk, mint a

kisgyermekek?

- Krisztus a gyermeki tisztaságra és ártatlanságra gondolt.

- Ez azt jelenti, - érdeklődött tovább Reá, - hogy mielőtt szocializálódnának, mielőtt

egyéni élményekre tennének szert, a gyermekek többnyire tökéletes testeiken keresztül fejezik

ki magukat?

- Nem egészen. Az újszülöttek is formátlan pszicho-noetikus testekkel jönnek a

világra, amelyeknek fejlettségét és alakját előző életeik tapasztalatai határozzák meg. Minden

ember az előző életei összessége során felhalmozott tudatossággal születik le újra. Éppen

ezért elképzelhető, hogy egy gyermek már születésekor igen magasan fejlett tudatszinttel

rendelkezik, azaz pszicho-noetikus testei meglehetősen fejlettek. Úgy is fogalmazhatnék,

hogy szellemi érettség és tudatossági szint tekintetében nem egyformának születünk.

Kostas hangsúlyozottan leszögezte, hogy formátlan pszicho-noetikus testei minden

embernek csakis legelső testet öltésükkor azonosak, amikor az anyagi világban megkezdik

inkarnációs körforgásukat. Attól a pillanattól fogva azonban mindenki másként fejlődik,

hiszen nincs két emberi lény, aki pontosan ugyanúgy használná a rendelkezésére álló éteri

anyagot. Gondolatainak és érzéseinek megfelelően mindenki egyedi módon építgeti pszicho-

noetikus testeit.

- Mint azt már számtalanszor elmondtam, mi magunk vagyunk tudatalattink építészei.

Tervünk megvalósítása érdekében az Abszolútum képessé tett minket arra, hogy gondolataink

és érzéseink legyenek, amiket elementálok formájában vetítünk ki önmagunkból.

- Kosta, honnan tudhatjuk mi, az Igazság Keresői, - kérdezte Reá, - hogy pszicho-

noetikus testeink valóban formálódnak és fejlődnek-e? Vannak-e erre mutató jelek, vagy

valami kritérium, ami alapján lemérhető, hol is tartunk éppen e téren?

- Már hogy ne lenne! Tudati megnyilvánulásaink folyamatos változásai és átalakulásai

a jelzőkövek.

- De honnan tudhatjuk, hogy a tudatosságunk fejlődött –e?

- Hát onnan, - válaszolta Kostas, - hogy az olyan történések vagy események, amelyek

korábban kihoztak a sodrodból, amik lelkileg megviseltek, mostanra már nincsenek rád

hatással. Az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy teljes nyugalommal reagál a

dolgokra, mindenféle szélsőséges érzelmi hullámzás nélkül.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy egy kis szünetet tartsunk, - jelentette ki ellenvetést nem

tűrő hangon Reá, még mielőtt bárki is újabb kérdést tehetett volna fel. Azzal Maria

segítségével néhány tálca süteményt varázsolt elő, Kostast pedig egy csésze kávéval kínálta

meg. Tulajdonképpen jól is esett felállni végre, kinyújtózni egy kicsit, és elbeszélgetni a

többiekkel. Kostas kéthavi előadásai ilyenformán a baráti eszmecserékhez is jó terepet

biztosítottak. Hamarosan kiderült, miért is volt házigazdánk annyira határozott az imént: fél

kilenc volt, kezdődött a híradó. Reá bekapcsolta a tévét, és mindenki érdeklődve hallgatta a

legújabb politikai fejleményeket - különös tekintettel a pár hónapja beiktatott új kormány

döntéseire. Reá és még jó néhányan a jelenlévők közül oda voltak a boldogságtól, hogy

kedvenc jelöltjük, George Vassiliou a választásokon legyőzte a korábbi elnököt, Spyros

Kyprianout. Mások legalább annyira szomorkodtak emiatt. Kostas mindig is arra kérte

tanítványait, hogy tartózkodjanak a politikai érzelemnyilvánítástól, hiszen a csoportokban

megannyi párt szimpatizánsai megtalálhatók voltak. Előadásai idején maga is szigorúan

titokban tartotta politikai nézeteit, és bár hónapokkal korábban még szenvedélyesen

érdekelték a választások eredményei, mégis csak legközelebbi barátai tudták róla, hogy kire is

adta le szavazatát. Mint azt újra és újra kijelentette, a tanítványi köröknek kívül kellett

maradnia a politikán.

Mielőtt a híradó véget ért volna, Reá egy fizikai betegségben szenvedő férfi fényképét

mutatta meg Kostasnak, és érdeklődött, lehetne-e segíteni az illetőn. Kostas behunyt szemmel,

jobb kezét a képre téve ráhangolódott annak rezgéseire. Mélyeket lélegzett, és pár perc múlva

készen is állt a diagnózissal. Azt ígérte, minden tőle telhetőt meg fog tenni az illető

gyógyulásáért. Korábban elmagyarázta, mennyire „egyszerű” megvizsgálni valakinek az

egészségi állapotát egy fotó alapján, hiszen azon rögzülnek az illető rezgései. Egy

gyógyításban jártas Igazság Keresője képes pusztán a fénykép letapogatásával kapcsolatba

lépni az azon megörökített személlyel. Kostas ezúttal, mint máskor is, egy saját elementált

hozott létre és kapcsolt az illetőhöz, hogy azon keresztül tudja gyógyítani őt.

Kostas és Daskalos tanításai szerint egy fénykép alapján azt is meg lehetett állapítani,

hogy valaki él-e még, vagy már meghalt. Daskalos ezirányú képességét többször is

demonstrálta Ciprus 1974-es török megszállását követően, amikor is rengetegen érdeklődtek

nála a harcokban eltűntek sorsa felől.

A híradó végeztével Reá kikapcsolta a tévét, és Kostas egy újabban felmerült kérdésre

elmondta, hogyan tudja egy hozzá hasonló tisztánlátó megállapítani valakiről egy fénykép

alapján, hogy az illető életben van-e, vagy sem.

- Minden anyagi megnyilvánulásnak csakis rá jellemző fénye van. Ha egy haladó

Igazság Keresője egy fényképet kap a kezébe, és azt kérdezik tőle, vajon a képen látható

személy él-e, vagy már levetette durva anyagi testét, nos, az Igazság Keresője automatikusan

érezni fogja, milyen színű fényt sugároz az illető. Ha a rezgései kék vagy kékesfehér fényt

keltenek, az azt jelenti, hogy az illető életben van, mármint a fizikai síkon is.

- Miért van ez így? - érdeklődött Neophytos.

- Mert a kékes színárnyalatot a fizikai test rezgései keltik. Tudjátok, hogy a fizikai test

központja a hármas csakránál, a napfonatnál található. Ezért is koncentrálunk meditáció

közben a solar plexus- ra, amikor a fizikai testnek kívánunk jó egészséget, és vizualizáljuk

azt, hogy az adott testtájékot kékesfehér fény ragyogja be.

- És mi alapján állapítod meg egy fényképről, hogy valaki már eltávozott a fizikai

testéből? - kérdeztem.

- Mi sem egyszerűbb ennél! - felelte Kostas. - Ha csak rózsaszín fényt érzek, azaz az

asztráltest kisugárzását, az azt jelenti, hogy az illető csak az asztrális dimenzióban él.

Higgyétek el nekem, ezeket a szellemi képességeket nem is olyan nehéz elsajátítani, nem

igényelnek túl nagy fejlettségi fokot. Ahhoz, hogy megálapítsuk valakiről, vajon él-e vagy

halott, nem kell tudnunk kilépni a testünkből, és tűvé tenni érte a magasabb világokat. Ha az

ember tudja, mihez kezdjen vele, akkor elég egy fénykép, az alapján egyszerűen megál-

lapítható az illető egészségi állapota, illetve hogy milyen testben él. Mindössze három színt

kell tudni érzékelni: a fizikai test kékes árnyalatát, az asztráltest rózsaszínjét, és a mentáltest

aranysárgáját. Ha mind a három megvan, az azt jelenti, hogy az illető mindhárom

dimenzióban létezik.

- Előfordult már olyan szituáció, hogy valami miatt nem tudtad meghatározni, itt

tartózkodik-e valaki a fizikai síkon, vagy sem?

- Igen, nem is egyszer. Tudod, adódhatnak olyan helyzetek, amikor nem lenne üdvös

felfedni bizonyos igazságokat. Ilyenkor a magasabb világok mesterei közbeavatkozhatnak, és

meggátolhatnak abban, hogy valami meggondolatlant tegyek. Súlyos esetben megkérhetnek,

hogy ne is kezdjek keresésbe; ilyenkor egyszerűen semmit sem teszek. Vagy az is lehet, hogy

már felfedeztem az igazságot valakiről, de a magasabb mesterek közbeszólnak, és arra

utasítanak, hogy ne áruljam el, mit találtam. A legtöbbször mégis úgy adódik ilyenkor, hogy

még a kutatás előtt leállítanak.

- Milyen okok késztetik a magasabb mestereket a közbeavatkozásra? - tudakolta Maria.

- Néha azzal, ha feltárnám valaki sorsának az alakulását, megváltoztatnám azokat a

körülményeket, amikből másoknak adott tapasztalatokat kellene leszűrniük. De még mielőtt

ezzel fájdalmat és szenvedést okozhatnék az érintetteknek, odafentről általában meggátolnak

abban, hogy eláruljam az igazságot.

„Van-e még kérdésetek?” - nézett körbe a szobán Kostas.

- Az önismeret és belső énünk tudatosítása előfeltétele-e a három testünk feletti uralom

megszerzésének? - kérdezte Panos. - Avagy elképzelhető-e, hogy valaki már azelőtt

mesterévé válna a testeinek, hogy tökéletes önismeretre tett volna szert? Meg lehet-e tanulni

például a gyógyítást, a különböző testek működésbe hozatalát anélkül, hogy az ember előrébb

haladna az önismeret ösvényén?

- Nem. Mielőtt az ember képes lenne behatolni a napba - vagy más szóval, mielőtt

Krisztus-tudatosságra tenne szert -, mindenképpen tökéletessé kell formálnia ma még

alaktalan testeit. Ne ringassuk magunkat felesleges illúziókba! Amíg nem vagyunk képesek a

tudatunkat bizonyos mértékben összehangolni a Logosszal, addig nem nyerhetjük el ezeket a

képességeket. Amikor azt mondom, „a tudat összehangolása a Logosszal”, ez alatt a bennünk

lévő bölcsességre való ráhangolódást értem, - mutatott Kostas a szívére.

- És a fekete mágusok? - kérdeztem. - Ok nem anélkül művelik szellemi

gonoszságaikat, hogy kifejlesztették volna magasabb testeiket?

- A fekete mágusok nem rendelkeznek megformált pszicho- noetikus testekkel. Hála

Istennek, teszem hozzá rögtön, - mosolyogta el magát Kostas.

- Honnan van akkor az erejük? - kérdezte Neophytos.

- Először is tisztázzuk, hogy nekik csak korlátozott hatalmuk van. Bizonyos rendhagyó

módszerekkel, okkult technikákkal sikerült elérniük, hogy a Tudatot - helytelen és elítélendő

módon - önnön céljaik kielégítésére használják. Ezzel persze valójában önmaguknak ártanak a

legtöbbet. A magasabb mestereknek hatalmuk van az úgynevezett fekete mágusok felett,

akiket talán jobb is volna egyszerűen tudatlan embereknek hívni, amiért isteni örökségükkel, a

Tudattal oly balga módon visszaélnek. Létezésükre csakis azért van mód, amiért a gonosz is

létezik: hogy az elkülönültség világaiban lehetőség legyen mindkét véglet szabad akaratból

történő megtapasztalására. Hiszen a poláris ellentétek, az okok és okozatok világában élünk!

Kostas azzal érvelt, hogy a gonosz jelenléte biztosítja a „harmonikus egyensúlyit: - A

negatív oldal nem pusztán a büntetés kedvéért létezik. Azok a luciferi lények, akiket mi

gonosznak tartunk, valójában a szélsőségek és az ellentétek mesterei. Maguk is az angyali

hierarchiákhoz tartoznak, és teljes világunkat átlátják. Egyszerűen szolgák ők, a mi szolgáink,

- azzal Kostas jellegzetes mozdulatával új fent a szívére mutatott.

- Ha jól értem, - szólalt meg Maria, - a gonoszra azért van szükség, mert közvetve ő is

a jó felé ösztönöz minket.

- így igaz. A negatív oldal nélkül nem lenne tudomásunk a jóról.

- Már csak egy gondom van ezzel a logikával, - szólalt fel újra Maria. - Azt mondod, a

harmonikus egyensúly érdekében szükség van a rosszra. Na de ezek szerint minél több

valahol a jó, ott annál többnek kell lennie a gonosznak is?!

- Pontosan ez a helyzet! Ez az elv a teremtés egészében megnyilvánul, minden

univerzumban. Soha nem létezett olyan idő, hogy ez a törény ne érvényesült volna.

Ugyanakkor a mi célunk éppen az, hogy felülemelkedjünk ezen a törvényen, hogy megha-

ladjuk az ok-okozati kötöttségeket. A mi célunk felülemelkedni az elkülönültség világain.

- Hát, számomra ez még mindig zavaros egy kicsit, - vallotta be Maria. - Hadd

fogalmazzak egészen egyszerűen! Ha Földünk lakossága fejlődése során folyamatosan jobbá

válik, és egyre közelebb kerül a tökéletesség állapotához, ki fogja akkor betölteni a gonosz

szerepét? Milyen formában fogja akkor megnyilvánítani önmagát a negatív oldal?

Egy pillanat, Maria, gondolkozz csak el egy pillanatra! - állította le a pszichológusnőt Kostas

hirtelen fellobbant hevességgel, és szavainak egy gyors kézmozdulattal adott még nagyobb

nyoma- tékot. - Hát csak mi vagyunk egyes egyedül a teremtés összes világegyetemében? Azt

hiszed, a mi Földünk, ez a parányi porszem az egyetlen a Kozmosz végtelenjében? Csak mi

létezünk vajon, alig néhányan, akik erre a porszemre születtünk?

- Értem már, mire gondolsz! - bólogatott Maria. - Fzek szerint feltételezhetjük, hogy

eljön majd egy idő, amikor a bolygónk minőségi átalakuláson megy át, és a gonosz többé nem

fogja megnyilvánítani önmagát.

- Hát persze! Ez az! - adott hangot örömének megnyugodva Kostas. - Ez a legfőbb cél,

ami a szemünk előtt lebeg. Ha erre nem lenne lehetőség, mi értelme lenne az Igazság

Keresésének? Miért öltött volna testet az Ige? Miért születne le erre a bolygóra oly sok

mester, hogy különböző utakat mutassanak nekünk önmagunk felismerése és a tökéletesség

elérése felé?

- Kosta, „vajon barbárok nélkül mi lesz velünk”? (Kavafisz: A barbárokra várva;

Somlyó György fordítása; Lyra Mundi—Kavafisz versei, Európa Könyvkiadó, 1975) -

kérdezte Glafkos, akit művészi hajlamai mellett erős humorérzékkel is megáldottak. Az

alexandriai költő, Kavafisz híres soraira utalt, miszerint „barbárok” nélkül nem tudhatjuk, kik

is vagyunk valójában, és mi is a teendőnk.

- Eljön majd az idő, kedves Glafiko, amikor többé már nem lesz szükségünk a

„barbárokra”, nem lesz szükségünk a poláris ellentétekre, - felelte mosolyogva Kostas.

Amikor a kérdések sorának vége szakadt, Kostas rátért a már megszokott meditációs

gyakorlatokra. Ezúttal a relaxáció és a koncentráció mellett a meditatív segítségnyújtás

gyakorlására is időt szakított velünk.

- Végezetül ne feledjétek, - szólt, miután elmélyült állapotunkból visszatértünk, -

mennyire fontos, hogy az önmegfigyelést is rendszeresen gyakoroljátok! Mielőtt elaludnátok,

öt-tíz percet töltsetek azzal, hogy visszanézitek a napotokat. Gondolatban idézzetek fel egy

epizódot, és nézzétek meg, hogyan viselkedtetek az adott szituációban. Figyeljétek meg, mit

éreztetek, mit gondoltatok, hogyan reagáltatok a történésekre, de mindezt úgy tegyétek, mint

egy kívülálló. Ne ítélkezzetek magatok felett. Legyetek csak szemlélői mindannak, ahogyan

egótok viszonyult az eseményekhez.

Kostas és Daskalos egyaránt azt tanította, hogy az efféle önmegfigyelési gyakorlatok

hosszú távon elvezetnek minket oda, hogy tudatosan uralni tudjuk érzéseinket és

gondolatainkat - azaz hogy mestereivé váljunk asztrál- és mentáltesteinknek!

Tizenegyedik fejezet

Látomások

Másnap reggel csatlakoztam Tinához, egy külföldi nagykövet feleségéhez, és elkísértem őt

Daskaloshoz. Amikor megérkeztünk hozzá, éppen kis stúdiójában festegetett, és a híreket

hallgatta. Mivel Tina értesült róla, hogy Daskalos rajongásig szerette a virágokat, ezért hozott

magával ajándékba egy hatalmas, virágzó, fehér gardéniát. A bemutatkozás után, széles

mosollyal az arcán, át is nyújtotta a nagy cserepet Daskalosnak. Az idős mesterrel madarat

lehetett volna fogatni örömében. Megcsodálta a szép és egészséges növényt, magába szívta a

virágok illatát, mélyet sóhajtott az elragadtatástól, és nem győzött hálálkodni Tinának. Végül

aztán csak rátértünk jövetelünk igazi céljára - kényelembe helyeztük magunkat a nappaliban,

és Daskalos feszült figyelemmel hallgatni kezdte Tina megpróbáltatásainak történetét.

A nagykövet-feleség az elmúlt harminc évben komoly gyomor- panaszokkal, és

időnként heveny fejfájásokkal küzdött, de mindezidáig az orvosok hiába vizsgálgatták őt, nem

tudtak segíteni rajta. Azt feltételezték, hogy betegsége pszichoszomatikus eredetű, hogy a

térje diplomáciai munkájával járó sok stressz az, ami ilyen hatással van rá. Tina, aki teljesen

nyitott volt a szellemi tanítások iránt - ismerte például Rudolf Steiner műveit, és a

legmesszebbmenőkig elfogadta Daskalos világnézetét -, remélte, hogy a mester megtalálja

problémájának igazi okát, és valami recepttel is tud szolgálni az ellen.

Miközben Tina beszélt, Daskalos szó nélkül végigmérte őt, és közben csak bólogatott

nagyokat. Végül a következő kijelentést tette: - Hölgyem, az ön problémája egyáltalán nem

pszichoszomatikus eredetű. Orvosai tévedtek. Problémáit egy újfajta baktériumnak

köszönheti, nem másnak.

Tina komor tekintettel meredt maga elé, miközben Daskalos folytatta diagnózisát: -

Egy új baktériumtörzs fejlődött ki a bélrendszerében. Problémái még Törökországban

kezdődtek, amikor a férje ott állomásozott; akkor a szervezetébe került egy bizonyos

baktérium. Amikor áttelepültek Japánba, tovább romlott a helyzet: ott megtámadta egy másik

baktériumfajta is, és a kettő kereszteződött. Létrejött egy eddig ismeretlen baktériumtörzs,

ami a beleiben ragadt, és amit az orvosok hiába is próbáltak kimutatni. Fejfájások is amiatt

gyötörték, hogy a baktériumok időnként elzárták a fejébe futó vénás ereket.

- Mitévő lehetnék ellenük? - kérdezte Tina, némi aggodalommal a hangjában.

Daskalos elgondolkozott egy darabig, és már mondta is a gyógymódot: - Először is, hagyjon

fel mindenféle orvosság szedésével, amit a gyomorpanaszaira és a fejfájásaira felírtak

magának. Ez elengedhetetlen! Másodszor, csinálja a következőket. Egy fél pohár vízben

keverjen el jól egy kanál mézet két kanál szőlőecettel, és azt igya meg egy-két órával evés

után, hetente kétszer.

„Harmadszor, öntsön két ujjnyi karobszirupot egy csészébe,” - Daskalos az ujjaival

mutatta is a kívánt mennyiséget, - „csavarja bele egy citrom levét, és keverje el az egészet

vízzel. Ezt iszogassa, amikor csak megszomjazik. Ennél jobb üdítőt a boltokban sem talál

majd, meglátja! És végül a legfontosabb: törjön össze öt-hat gerezd fokhagymát, keverje bele

joghurtba egy kis olívaolajjal, és néhány vékony szelet uborkával. Az uborkát apró kockára is

vághatja, de ne hámozza meg. Ezt a fokhagymás uborkasalátát fogyassza ebédhez,

vacsorához, ahogy tetszik. Ez majd kitisztítja a beleit, és elpusztítja a kórokozókat.”

- Honnan tudod, milyen gyógyszert ajánlj? - kérdeztem Daskalost, akit már máskor is

hallottam különféle gyógynövénykeverékeket összeállítani a legegyedibb panaszok ellen, mi

több, csodaszerei kivétel nélkül mindig beváltak. Kérdésemre meglepően egyszerű

magyarázattal szolgált.

- Minden fizikai betegség bizonyos rezgéseket kelt. A kezeléshez ellentétes rezgésű

hatóanyagokat kell keresni, így azok kioltják egymást. Vagy nem azt tanítottam mindig is,

Hogy minden mozog, vibrál, pulzál és rezeg?

Daskalos receptjei is erre az elvre alapultak. Fiatalkorában ke- resztül-kasul

bebarangolta a ciprusi vidéket, hegyeket mászott meg, és különböző füveket, meg

gyógynövényeket azonosított be, hogy rezgésük alapján milyen betegségek ellen lehetnek

hatásosak. A sokévi gyakorlat alapján tapasztalatból tudta, mit mivel gyógykezeljen. Daskalos

magyarázata elgondolkodtatott, vajon több keleti, hagyományos, sámánok által ajánlott

gyógykészítmény is nem ezen az alapon - a „rezgések” tapasztalati vizsgálata alapján -

készült-e.

- A minap is volt egy ehhez hasonló esetem, - mesélte Daskalos, miközben Tina

szorgosan jegyzetelte a maga receptjeit. - Egy kisfiúról azt gondolták, hogy epilepsziája van,

mert időnként görcsbe rándulva összeesett és habzott a szája. Pedig valójában a beléből ki-

induló baktériumok okozták a bajt, amik felkerültek a fiú agyába.

Daskalos neki is a "Pináéhoz hasonló kezelést ajánlott, és a gyermeknek azóta meg is

szűntek a tünetei. Mint ahogy néhány hét múlva rákérdeztem, kiderült, hogy Tina is

tökéletesen rendbejött. Boldogan újságolta nekem, hogy harminc éve makacsul fennálló

kínszenvedéseinek nyoma veszett, és férjével együtt rendszeres diétájuk részévé tették

Daskalos természetes receptjeit.

Tina gyógyulása egyáltalán nem lepett meg. Annyiszor láttam már Kostast és

Daskalost helyes diagnózist felállítani olyan esetekben is, amikor a hivatásos orvosok csak a

sötétben tapogatóztak, hogy egy idő után már természetesnek, rutinszerűnek vettem gyógyítói

sikereiket. Tapasztalataim szerint Daskalos egyetlen egyszer hibázott csak egyik páciense

problémájának helyes meghatározásában. Az illetőt egészségesnek diagnosztizálta, annak

ellenére is, hogy annak folyamatosan fennálltak a panaszai. A beteg végül az Egyesült

Államokba utazott kivizsgálásra, az ország egyik legelitebb klinikájára, de teszteredményei

ott is csak negatívak lettek. Daskalos és a klinika megállapításai tehát egybecsengtek: az illető

szervezetében nyoma sincs rákos daganatnak. A férfi egy hónapra rá mégis elhunyt - rákban.

Amikor Daskalost az esetről faggattam, ő csak széttárta a karjait, és így sóhajtott: - Emberek

vagyunk. Mindannyian tévedhetünk.

Miután hazafuvaroztam Tinát, visszatértem Daskaloshoz, hogy folytassuk

beszélgetésünket. Kostas előző esti előadása nem hagyott nyugodni, minduntalan ott

motoszkált a fejemben. Az az elképzelés, hogy szobrászok módjára mi magunk alakítgatjuk

saját tudatunkat, valamint hogy a valóságról alkotott felfogásunknak egy magasabb

rezgésszinten fizikailag érzékelhető jelei is vannak, amiket egy mester könnyedén felfoghat,

egyszerűen lenyűgöztek. Káprázatosnak tartottam őket annak ellenére is, hogy saját

tapasztalatokkal még nem tudtam meggyőződni igazukról, és így egyelőre hipotézisek

maradtak számomra. Daskalos és Kostas tanításai legtöbbjének igazolására ugyanis csak egy

bizonyos szellemi fejlettségi szint elérése után vált képessé az ember - a bizonyossághoz

rendelkezni kellett egy adott tudatszinttel.

A történelem folyamán nyugati filozófusok egész sora kínlódott annak az

episztemológiai kérdésnek a megválaszolásával, hogy mi teszi lehetővé a tudást. Pozitivista

gondolkodók és tudósok - Dé- mokritosztól kezdve August Comte-on át Bertrand Russellig -

folytattak vérre menő vitákat azon, vajon szerezhetők-e valós ismeretek a külvilágról, s ha

igen, akkor vajon a matematikai logika, az érzékszervi tapasztalatok, vagy a tudományos

kísérletek alapján? A 18. századi német filozófus, Immánuel Kant aztán rámutatott, mennyire

illuzórikusak is voltak a korábbi elképzelések. Kant romba döntötte a reményt, hogy a

tudomány közelebb vihet minket a világ mint „magánvaló” megismeréséhez. Létezik ugyan a

jelenségek „mögötti” valóság, ismeri el Kant, de az ember arra ítéltetett, hogy azt közvetlenül

ne tudja megközelíteni soha. Minden tudásunk csupán emberi agyunk szüleménye, ezért a

valóság igazi megismerése végül is lehetetlen.

A nyugati eszmetörténet pozitivista és idealista hagyományainak képviselői közt dúló

végeláthatatlan csatározások mellett, azokkal párhuzamosan azonban mindig is létezett egy

rejtett, avagy ezoterikus filozófiai irányzat is. Ennek az őshagyományokra épülő „hermetikus”

vonalnak a képviselői azt állítják, hogy a valóság igenis megismerhető, de az igazi tudást

csakis misztikus gyakorlatokon keresztül lehet elsajátítani. Ezek a gyakorlatok azok, amik

megemelik az ember tudatszintjét, és lehetővé teszik, hogy egyre mélyebb rétegeit tárja fel az

igazságnak.

Úgy véltem, Daskalos és Kostas tanításai a pszicho-noetikus testekről érthetővé és

kézzelfoghatóvá teszik ezeket a misztikus hagyományokban gyökerező filozófiai nézeteket.

Rendszerükből az következik, hogy a spirituális fejlettség és a tudatosság szintje a pszicho-

noetikus testek egyre tökéletesebb megformáltságának függvényében nő. Mivel ezek a

magasabb testek az egymást követő inkarnációk során szerzett szellemi tapasztalatok révén

folyamatosan érnek, ezáltal mindig egyre magasabb tudatszintet tesznek lehetővé, s így a

valóság megismerése is egyre objektívebbé és eredetibbé válhat az ember számára. Minél

fejlettebb pszicho-noetikus testekkel rendelkezik valaki, annál tárgyilagosabban képes tudo-

mást szerezni a „magánvaló” világról.

A pszicho-noetikus testek folyamatos fejlődési elmélete további sejtésekre engedett

következtetni. Eszerint minden, a háromdimenziós világba leszületett ember életcélja az, hogy

pszicho-noetikus testeit minél tökéletesebbre formálja. Amikor elhagytuk „a szerető Atya

palotáját” - hogy Daskalos egyik kedvenc szavajárását idézzem -, tékozló fiúkként megkaptuk

örökségünket: fizikai, asztrális és mentális testeinket, amelyeken keresztül kifejezésre

juttahatjuk magunkat térben és időben. A gondolkodás és az érzés képessége - azaz a

lehetőség, hogy elementálokat teremtsünk - annak köszönhető, hogy pszicho-noetikus testeink

megadattak nekünk. Abban a pillanatban, hogy inkarnációs körforgásunk elkezdődött,

megkezdtük szellemi fejlődésünket is azáltal, hogy formálni, tökéletesíteni kezdtük magasabb

testeinket. Jelen személyiségekként elért aktuális teljesítményünk pszicho-noetikus testeink

fejlettségi fokán mérhető le. Daskalos és Kostas nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy nem

a világi szerepek, nem a magasrangú tisztségek, az egyetemi diplomák, vagy az anyagi jólét

az ember fejlettségének fokmérői, nem azok a fontosak, hanem a pszicho-noetikus testek

mindenkori meg- formáltságának a mértéke. Emberi lényekként ez a mi egyedüli, mindenen

túlmutató életfeladatunk. Ez az az út, amelyet bejárva önmagunkra ébredhetünk és elérhetjük

az Isten-tudatot, azaz megvalósíthatjuk a Teózist, az Abszolútumba való tudatos

visszaolvadást egyéniségünk megtartása mellett.

Röviden felvázoltam Daskalosnak Kostas tegnap esti előadását, és saját

gondolataimat, amiket a téma ébresztett fel bennem. Daskalos mosolyogva jegyezte meg,

hogy az idők során sok gyakorló misztikus tévedett a pszicho-noetikus testeket illetően, mert

azt gondolták, hogy azoknak a napfonat csakra a középpontja. - Nos, azt kell mondjam, hogy

tévedtek. Miközben hosszasan erre a szakrális energiaközpontjukra meditáltak, önnön

tapasztalataik áldozatául estek. Koncentrációik folytán pillanatokra betekintést nyertek ugyan

a magasabb dimenziókba, de öntudatukat tökéletesen megőrizve nem voltak képesek átlépni

azokba a világokba. Mintha valami pszicho-noetikus teleszkópon át szemlélték volna ezeket a

birodalmakat. Ahhoz ugyanis, hogy behatolhassanak ezekbe a dimenziókba és teljesen

tudatosan létezhessenek ott, először ki kell fejleszteniük magasabb testeiket. Ez

elengedhetetlen!

- Kostas tanítványainak többségét az a kérdés foglalkoztatta, hogy miként lehet vajon

felgyorsítani a pszicho-noetikus testek fejlődését, - igyekeztem összefoglalni a tegnap este

folyamán felmerült kérdések lényegét, miután Daskalos még néhány további részletet tárt fel

előttem a témát illetően.

- Természetesen meditációs gyakorlatok segítségével, - felelte Daskalos. - Amikor arra

kérünk titeket, hogy csukjátok be a szemeteket, lélegezzetek mélyeket és figyelmeteket

fordítsátok befelé teljes testetekre, akkor tulajdonképpen pszicho-noetikus testeiteket

dolgoztatjuk meg veletek. A koncentráció és a rendszeres gyakorlás vezet el a

megnemesítésükhöz.

Daskalos rámutatott, hogy e magasabb testek tudatos fejlesztésének legbiztonságosabb

módja az önmegfigyelésen kívül azok a koncentrációs gyakorlatok, amiket ő és Kostas

rendszeresen ajánl tanítványaiknak. „Csak üljetek kényelmesen, és érezzétek, hogy a

testetekben vagytok,” - szokták mondani.

- Fontos, hogy valamilyen különleges ülőpózt vegyen fel az ember? - kérdeztem, s

szemem előtt indiai jóga gyakorlatok lebegtek.

- Nem. Mi, az Igazság Keresői más módszereket alkalmazunk. Az ember úgy üljön, ahogy az

neki a legkényelmesebb. A lényeg az, hogy semmiféle kényelmedenség-érzet ne vonja el a

figyelmet a befelé fordulástól, a koncentrációtól. Ha sikerült kényelmesen elhelyezkedni,

lélegezzünk mélyeket, és figyelmünket irányítsuk testünk különböző pontjaira. Kezdhetjük a

lábujjainktól, és haladhatunk felfelé, egészen a fejünk búbjáig. Nagyon jó lehetőség ez az éteri

erők különböző jellegzetességeinek gyakorlására. Végül az ember elér egy pontot, amikor már

nem a testtájait érzi egyenként, hanem azt, hogy benne van a fizikai testében, kitölti azt.

Figyeld majd meg egyszer ezt a különbséget! Erezni fogod, hogy teljesen tudatosan benne

vagy a fizikai testedben. De ne maradj ebben az állapotban tíz percnél tovább.

- Nem olyan egyszerű ez a gyakorlat! - panaszoltam. - Az embernek mindenféle

zavaró gondolata támad közben.

- Kergess el minden más gondolatot! Csak koncentrálj befelé! Az éteri erők érző

jellegével érezd át, hogy a testedben vagy. Ha tudatosan végzet! ezt a gyakorlatot, közben

tudat alatt pszicho-noetikus testeid kezdenek formát ölteni és alakjukkal a fizikai test alak-

jához igazodni. Az éteritás bevéső jellegével ilyenkor érdemes azt vizualizálni, hogy az ember

egy fényes burokban - a magasabb testeiben - helyezkedik el a durva anyagi test belsejében.

- Ez az a módszer, ami idővel képessé tesz minket arra, hogy tudatosan lépjünk majd

ki a testünkből? - érdeklődtem kíváncsian.

- Nos, ahhoz még keményen meg kell dolgozni, hogy az ember használni is tudja

kifejlődött pszicho-noetikus testeit mint a magasabb dimenziók megismerésére, szellemi

tapasztalatszerzésre szolgáló járműveket. De ha az ember készen áll, a dolgok szinte maguktól

menni fognak. Nem kell majd erőlködnie, hogy elhagyhassa durva anyagi testét, és kívülről

nézzen le rá, hiszen akkor éntudatával ragyogó fényű magasabb testeiben lesz jelen.

„De már jó előre szólok, elsőre nem érdemes túl sokáig a fizikai testen kívül időzni!

Magad is észre fogod venni, hogy a második testelhagyás már összehasonlíthatatlanul

könnyebben fog menni az elsőhöz képest, és egy idő után az egész gyerekjátéknak fog tűnni.

Annyi erőfeszítésbe sem fog kerülni, mint most felemelni a karodat. Csak kívánnod kell majd,

és kész!”

„Ez hát a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módszere a testel- hagyásnak” - dőlt

hátra karosszékében Daskalos.

- Úgy érted, vannak ennél kockázatosabb módjai is a testből való kilépésnek? - kérdeztem.

Daskalos csak mosolygott, és halkan megjegyezte, hogy egy érett, kiegyensúlyozott

személyiség számára, aki tudja az igazságot, nem léteznek kockázatos dolgok. - Mindamellett

igen, létezik más módszer is a pszicho-noetikus testek fejlesztésére, de az sokkal nehezebben

elsajátítható és követhető.

- Azért szeretném tudni, mi az!

- Ennek a gyakorlatnak a kivitelezéséhez sokkal intenzívebb erőfeszítésekre van

szükség, - mondta Daskalos elgondolkodva, - és az éteri erők bevéső, mozgató és érző jellegét

is sokkal rutinosabban kell tudni kezelni hozzá.

Daskalos kis időre elhallgatott, mielőtt folytatta volna: - A misztikusok már

évszázadokkal ezelőtt is ismerték és alkalmazták ezt a technikát. A bevéső éter segítségével

megteremtették önnön elementális másukat, aki testükön kívül helyezkedett el. Ezután a tu-

datosságukat átirányították az elementálba, és úgy használták azt, mint önkifejezésük egy új

eszközét. Uj nézőpontjukból úgy tudtak fizikai testükre tekinteni, mint valami rajtuk kívülálló

dologra, és az elementális teremtményt érezték magukénak.

- És ez a módszer is a magasabb testek megnemesítését szolgálta?

- Nem egészen. A gyakorló csak arra volt képes, hogy éteri energiából megalkossa

önmaga elementálját. De amikor a tudatosságát átvetítette az elementális lénybe, azzal a

pszicho-noetikus testeit is magával vitte, és onantól kezdve tulajdonképpen ugyanaz történt,

mint amikor valaki a fizikai testén belül koncentrál testei megformálására, csak ő az

elementálon belül összpontosította erre a figyelmét.

- De feltételezem, ennek a módszernek a kivitelezéséhez egészen magasan fejlett

meditációs és koncentrációs képességek szükségeltetnek?

- Úgy van. Hosszú időt, türelmet és békés elmélyedést igényel.

- Mit értesz „békés” elmélyedésen?

- Azt, hogy nem lehet kapkodni. Nem lehet türelmetlenkedni, erőszakosan,

rögeszmésen, görcsösen akarni. A türelem rózsát terem, a türelmetlenség viszont önpusztító.

Az ember türelmetlenségében olyan rezgéseket kelt, amelyek feloldják azt az elementális

lényt, amit éppen meg akarna teremteni magának. Amire igazán szükség van, az a kitartás és a

meditáció rendszeres gyakorlása, mindenféle csökönyösség nélkül, ami csak kimerültséget és

csalódást hozna.

„Nos, most már kétféle módját is ismered, hogyan formálhatók tudatosan pszicho-

noetikus testeink,” - folytatta Daskalos, - „amiket aztán független testekként tudunk majd

használni önmagunk mint éntudatos lények kifejezésére. Ha egyszer kialakul az emberben ez

a képesség, tapasztalni fogja, hogy nem azonos sem a fizikai testével, sem az éppen kialakított

magasabb testeivel. Rá fog ébredni, hogy testei csak eszközök, amiken keresztül éntudatát

kifejezésre juttathatja. Ez az első és legfontosabb felismerés, amit szellemi gyakorlatainak

köszönhet az ember. Megtanulja énségét kiszabadítani testeinek szorításából. Az éteri erők

jellegzetességeinek elsajátítása révén teljesen tudatosan fogja tudni használni különböző

testeit.”

„De még egyszer hangsúlyoznám,” - tette hozzá szigorúan Daskalos, - „hogy ezek a

gyakorlatok azoknak szólnak, akik komolyan keresik az Igazságot. Nekik nincs mitől

tartaniuk. Ugyanakkor kiegyensúlyozatlan, neurotikus típusoknak nem ajánlott effélékkel

kísérletezniük, mert a fenti módszerek csak még több zavart és problémát idézhetnek elő

náluk. A legfontosabb mindenekelőtt tudatalattink megtisztítása, mégpedig az önmegfigyelés

és az önelemzés segítségével, hogy egoizmusunkon felül tudjunk emelkedni. Enélkül hiába is

gyakorolnánk bármit!”

Daskalos nagyot sóhajtva dőlt hátra karosszékében, ami egyértelmű jele volt egyre

fokozódó fáradtságának. Az elmúlt héten ugyanis egész napos előadásokat tartott Sai Baba

német és svájci követői egy csoportjának. Az egyik ilyen összejövetelt követően, a Sztoából

kifelé jövet már javasoltam neki, hogy fogja vissza magát és pihenjen, nehogy túlerőltesse

magát a sok munkával. Alig, hogy mondatom végére értem, erősen megragadta a karomat, és

mélyen a szemembe nézve azt mondta: „Kyriaco, nekem hamarosan mennem kell, és addig

még át kell adnom mindazt a tudást, ami bennem van!” Tiltakozni próbáltam, de hiába.

Daskalos emlékeztetett idős korára, hogy már hetvenhét éves is elmúlt. „Hála Istennek, hogy

Kostas átveszi majd a helyemet! Az Igazság Keresői jó kezekben lesznek!” Azzal újból

emlékeztetett arra, amit már oly sokszor hallhattam tőle: „En és Kostas egyek vagyunk. Amit

én tudok, azt tudja ő is. Amit ő tud, azt tudom én is. En vagyok ő, és ő én vagyok.”

- Ma reggel volt egy látomásom! - jegyezte meg Daskalos mintegy mellékesen, amikor

látta, hogy távozni készülök. Visszaültem hát a helyemre, hogy meghallgassam legújabb

sztoriját. Hangsúlyozta, hogy nem álomról van szó; teljesen ébren és tudatánál volt, amikor a

dolog megesett vele.

- Édesapám hajdani házában találtam magam. Gyerekkoromban ott nőttem fel, abban a

nagy, sok szobás házban. Azóta persze rég lerombolták már, úgyhogy a fizikai síkon nem

létezik többé. De az asztrális és mentális világokban annál inkább megmaradt! Ott találtam

benne a szüléimét. Édesanyámnak odaszóltam, hogy felmegyek a szobámba és ledőlök egy

kicsit pihenni, pedig egyáltalán nem voltam fáradt. Tágas szobám volt odaát, legalább kétszer

akkora, mint ez itt. Ott volt mindenem, a zongorám, a könyveim. De édesanyám utánam szólt:

,Jaj, fiacskám, olyan régen jártál itthon, hogy múlt éjjel kiadtam a szobádat az

unokaöcsédnek, Andrew-nak.” „Semmi baj, anya,” - válaszoltam neki, - „igazán semmi baj.”

Akkor megszólalt az apám, és arra kért, hogy menjek vele a ház hátsó felébe. Ott valami olyat

találtam, ami a fizikai síkon sosem létezett: egy felfelé vezető, fényesen ragyogó alabástrom

lépcsősort. Széles lépcsőfokai voltak, s mi elindultunk rajtuk felfelé apámmal, de ő hamar

elfáradt. „Álljunk meg itt, szusszanjunk egyet!” - mondta nekem, de én azt feletem neki, hogy

csak pihenje ki magát nyugodtan, én addig is tovább megyek. Amikor elmaradt mögöttem,

repülni kezdtem telteié; nem volt szükségem a hagyományos lépcsőfokokra.

„Egy fennsíkra értem, ami szintén alabástromból volt,” - folytatta Daskalos. „Amerre

csak néztem, mindenfelé csodálatosabbnál csodálatosabb egzotikus virágok nyíltak. Egyszerre

egy palota előtt találtam magam, az is ugyanolyan szikrázóan fehér alabástromból épült.

Ahogy odaértem, az ajtaja magától kinyílt előttem. Egy nagy teremben találtam magam, ami

tele volt ifjúságom legkedvesebb kincseivel, díszesen faragott ládákkal, és a többi. Múltam

minden vágya, kívánsága, ragaszkodásom tárgyai mind ott parádéztak a szemem előtt.

Középen egy tavacska vize csillogott, benne aranyhalak úsztak, és egy szökőkút csobogott

bele. Egy fehérbe öltözött, tizennyolc éves forma ifjú köszöntött: »Isten hozott itthon! Ez a te

házad.« Kitágítottam a tudatomat, és egyetlen pillantással felmértem a palota összes szobáját.

»Azt mondtad, hogy ez az én palotám?« »Igen,« - felelte az ifjú. »Abból az anyagból

építettük, amit a Földről küldözgettél fel nekünk.« »Nem emlékszem, hogy valaha is

bármilyen anyagot küldtem volna nektek,« - feleltem. Mint ha meg sem hallott volna, elindult,

hogy még egy palotát mutasson nekem, egy még hatalmasabbat valahol a távolban. »Az is a

tiéd. Menj, nézd meg, és használd kedvedre! De még azon kívül is több palotád van.« Erre

már csak csóváltam a fejem, és hangosan elnevettem magam. »Min nevetsz?« - kérdezte ő.

Mire én: »Tudod, lenn a Földön azért van szükségünk házakra, hogy azok megvédjenek

minket esőtől, hótól, széltől. De itt minek nekem ezek a paloták? Mitől kellene, hogy

megvédjenek?« »Pedig te küldted hozzájuk az alapanyagot, mi csak felépítettük neked őket.

Ha szeretnéd, ellakhatsz bennük.« - felelte. Végül is továbbálltam, és végignéztem a sok

csodálatos látnivalót, de anélkül, hogy egyszer is felébredt volna bennem a vágy utánuk, hogy

egyszer is az enyémnek szerettem volna tudni őket. Aztán egy öregemberbe botlottam, aki

hasonlóképpen üdvözölt: »Isten hozott itthon, drága fiam!« »Igazán köszönöm,« - feleltem, -

»de mondja csak, mit keresek én itt? Az előbb egy fickó azt mondta nekem, hogy ez az én

palotám.« »Hát persze, hogy a tdéd!« - bólogatott az öreg. »Nézze, azt hiszem, én már

túljutottam az enyém és a tiéd fogalmán, arról nem is beszélve, hogy ha akarom, hát

kiterjesztem a tudatomat a vizek, a hegyek és a kertek fölé, és az egész mindenséget a ré-

szemmé teszem. Egyáltalán nincs szükségem házra, hogy abban lakjam.« Azzal még

hosszasan elbeszélgettünk az öreggel a vágy természetéről, arról, hogy túlzott

ragaszkodásainkkal tulajdonképpen önmagunkat büntetjük.”

„Hát ennyi. Na, mit gondolsz, miről szólt ez a látomásom?” - kérdezte Daskalos, és

karjait keresztbe fonta maga előtt. „Vajon mit akart ezzel bolondos, nyughatatlan énem

tudtomra adni?” - nevette el magát, és kérdőn nézett rám, arra várva, hogy a látomásfejtő jós

szerepét magamra öltve megfeleljek a kérdésére.

- Hát, nekem úgy tűnik, - kezdtem némileg vonakodva, mert nem szívesen

bocsátkoztam tudatlan találgatásokba, - mintha a belső éneddel beszélgettél volna. Az ifjú és

az öregember is te magad voltál, egy-egy aspektusod.

- Pontosan! - csillantak fel Daskalos szemei. - Mi lehetne drágább dolog az életben

annál, mint hogy az ember megtalálja önmagát?! Ezen kívül nincs is másra szükség! Ebben az

életben csak azért birtoklunk dolgokat, mert szükségünk van rájuk, hogy azok fizikai

túlélésünket biztosítsák, de ettől még nem érdemes elvakulnunk tőlük. Találd meg önmagad,

és mindened meglesz!

- Ez volt hát a látomásod üzenete? - kérdeztem.

- Mi más is lehetett volna?

[Daskalos élménye Kostas egyik látomását juttatta eszembe, amit Petrovnával és

velem osztott meg közvetlenül azután, hogy megtörtént vele. „Sétáltam az úton,” - mesélte

Kostas, - „és egyszer csak mit látok? Egy hófehérbe öltözött, szakállas öregember egy

hatalmas keresztet cipelt a vállán. Odasiettem hozzá, hogy segítsek neki, de ő visszautasított.

Azt mondta, valami mást tartogat nekem, amit cipelhetek, azzal átnyújtott nekem egy nagy

zsákot. »Nesze, fiam!« Kinyitottam a zsák száját, és nem fogjátok elhinni, mit találtam

benne!” „Ezer meg ezer apró keresztet!” - tört ki Petrovná- ból a kacagás. „Pontosan,

eltaláltad!” - felelte Kostas.]

- Mielőtt még elmennél, a hálószobámban van egy halom fénykép az ágyon,

idehoznád őket, kérlek, - mondta Daskalos.

Nagy köteg fényképpel a kezemben tértem vissza hozzá, amiket szerte Európából

küldtek neki a gyógyulást remélők. I liába, Daskalos jóhíre egyre szélesebb körökben terjedt a

világban; rengetegen keresték őt és kérték a tanácsát, illetve hogy fénykép alapján

távkezelje a rászorulókat. Úgy döntöttem, maradok még egy kicsit; odaültem mellé, és

segítettem neki szétválogatni a fotókat, közben aggódva ismételve önmagam, miszerint

inkább pihennie kellene, s jobban tenné, ha mihamarabb lefeküdne.

Daskalos egyesével megvizsgálta a képeket, ráhangolódva az illetők rezgéseire. Ez

alapján három csoportba rakatta velem azokat: az elsőbe kerültek azok, ahol úgy érezte, már

nincs mit tennie. Egy kisfiút ábrázoló képnél például megjegyezte, hogy már túl késő, a gyer-

mek meghalt. A második kupacba kerültek a sürgős esetek, amelyek azonnali figyelmet

igényeltek; a harmadik és egyben legnagyobb halomba pedig azoknak a fotói, akiken

Daskalos fokozatosan készült majd segíteni, lévén, hogy nem voltak közvetlen

életveszélyben. Jó háromnegyed óra alatt végeztünk az összes fényképpel. Akkor Daskalos

megkért, hogy a sürgős eseteket tegyem az oltárra, a Csor- bahegyű kard alá. Mire

elkészültem, külföldi látogatók egy csoportja állított be hozzá, úgyhogy búcsút intettem, és

elindultam haza.

A teendők kezdtek feltornyosulni. Daskalost és Kostast spirituális tanácsadásra és

gyógyításra váró, vagy egyszerűen csak kíváncsiskodó látogatók napról napra növekvő serege

árasztotta el. Amikor először említettem meg Daskalosnak, hogy talán nem ártana valamilyen

szervezetet felállítani, hogy a tanításai iránt megmutatkozó nemzetközi érdeklődés logosztikai

problémáival az foglalkozzon hivatalosan, ő csak legyintett. Nem érdekelte a dolog, hozzá

volt szokva, hogy ajtaja bárki előtt mindig nyitva állt. Közvetlen természetéhez egyébként

sem illett volna holmi hivatalos szervezet. Csoportjának néhány tagja ugyanakkor - köztük

maga Kostas is - egyre inkább azt érezte, hogy elkerülhetetlenül szükségessé vált egyfajta

alapítvány létrehozása, nem pusztán azért, hogy az Daskalos és Kostas tevékenységét

támogassa, hanem hogy kielégítse a napról napra növekvő érdeklődést, előadásokat rögzítsen

szalagra, összefogja a külföldi tanítványi köröket, és így tovább.

- Minek nekünk akármilyen szervezet? - tiltakozott még annak idején Daskalos nekem.

- Jézus is egészen jól eltanítgatott az olajfák árnyékában. Nekünk itt a Sztoa, még tető is van a

fejünk felett!

Próbáltam megértetni vele, hogy a római időknek már régen vége, és hogy ha tetszik,

ha nem, ma már a sugárhajtású gépek korszakában élünk. Ezen a kijelentésemen végre

eltöprengett, és minekutána belátta, hogy valóban egyre több szellemi turista kopogtat az

ajtaján, akik csak őmiatta vágtak neki a nagyvilágnak, megígérte, hogy fontolóra veszi azt az

ajánlatunkat, amit addig folyton visszautasított. Végül akkor adta be a derekát és egyezett bele

abba, hogy létrehozzunk egy nonprofit alapítványt, miután neki és Kostasnak az egyik belső

kör számára tartott előadáson megjelent Yohannan atya, aki - mint azt Kostas elmesélte

nekem - magán Daskaloson keresztül megnyilvánulva azt javasolta, hogy állítsanak fel egy

spirituális centrumot tanításaik és ezoterikus gyakorlataik széleskörű terjesztése céljából.

- Yohannan hangsúlyozta, - magyarázta Kostas, - hogy a központnak nem szabad csak

a keresztény hitűekre korlátozódnia; abba bárki beletartozhat, legyen akár buddhista, hindu,

muzulmán vagy zsidó, ha képes saját szeretet-természetét megnyilvánítani mások felé. Nem

állíthatók fel dogmák, nem tehetők megkülönböztetések senki rovására. A szervezeti tagság

egyetlen feltétele az egyén embertársai iránt tanúsított szeretete kell, hogy legyen.

Daskalos közölte, hogy ő nem vállalja az alapítvánnyal járó adminisztrációs munkákat,

és hogy bármilyen szervezeti forma is jöjjön létre, annak mindig az Igazság Keresését kell

szolgálnia.

Az alapítvány hivatalos neve ennek megfelelően EREVNA (Igazság) lett. Az alakuló

ülésen majdnem kétszáz fő volt jelen, köztük néhány német és amerikai tanítvány is. Daskalos

Kostas mellett ült, aki az avatóbeszédet tartotta: ismertette a hallgatósággal az alapítvány

tervezett működési menetét és céljait. A rövid beszédet követően Kostas a pódiumra szólította

Daskalost. Az idős mester lassan felállt, s kisétált a mikrofon elé. Hasztalan igyekezett

elnyomni meg- hatódottságát. Talán eszébe juthatott, hogy munkája végre nemcsak Cipruson

keltett érdeklődést, hanem külföldön is. Évtizedekig egyedül küzdött azzal, hogy tanításait

továbbadja egy olyan társadalmi közegben, amely inkább ellenségesen, mintsem barátian vi-

szonyult hozzá és tevékenységéhez. Most végre, élete alkonyán eljutott oda, hogy a belőle - és

azóta Rostásból is - feltörő bölcsesség egyre növekvő számú, értő hallgatóságra talált. Kezdeti

vonakodó hozzáállása az alapítvány létrehozásáról, úgy tűnt, a megnyitóra végleg semmivé

lett.

- Boldogság tölti el a szívem, - kezdte el-elcsukló hangon, - hogy munkánk mától

rendszerbe foglaltatik. Nem találok szavakat, amikkel méltóképp kifejezhetném hálámat

legszeretettebb testvéremnek, Kostasnak, aki magára vállalta ezt a hatalmas és bonyolult

feladatot. Mert ő lesz az, aki tanításainkat rendszerezni fogja.

Daskalos szabadkozott, hogy idős korára való tekintettel ő maga nem vállalhatja az

alapítvány szervezeti ügyeivel való foglalkozást, hiszen már a szellemi tanítások és a

gyógyítások is túl sok terhet rónak a vállára. Figyelmeztette a hallgatóságot, hogy az Igazság

Keresésének lényege szerint minden tag feladata, hogy embertársai szolgálatára álljon.

- Mint az Igazság Keresői, - zárta beszédét, - fel kell ismernünk elsődleges célunkat: le

kell győznünk egoizmusunk sárkányát, hogy jelenvaló személyiségünket belső énünkkel

áthatva méltón felragyoghasson helyén szellemünk!

Végül a bankettet követően Kostas - a hallgatóság új tagjai, illetve az alapító ülésre

hivatalos vendégek kérésére - rögtönzött kiselőadást tartott szellemi alap tanításaikból.

Lassan 1989 nyara is a végéhez közeledett, s mint már annyiszor, most is elérkezett az

ideje, hogy a hazaútra gondoljunk. A Maine- be indulásunk előtti utolsó vasárnapra Yiannis,

jó barátunk és Kostas tanítványi körének tagja - az EREVNA megalapítását megün- neplendő

- kirándulást szervezett a Troödos-hegységbe. Yiannis dédelgetett vágya volt, hogy egy

szellemi menedékhelyet hozzon létre valahol kedvenc hegyei közt, ahová bármikor

visszavonulhat az ember, ha magányra és elmélyedésre van szüksége. Az angliai végzettségű

könyvelő és harcos környezetvédő ugyanis más spirituális csoportokat is megjárt már, mielőtt

Kostas köreihez csatlakozott.

Az összejövetelre Platés-ban került sor, egy meglehetősen megközelíthetetlen, de

fenségesen szép folyóvölgyben a Troödos-hegy- ségben, Tris Elies falucska alatt, ahol

valamikor Yiannis nevelkedett. Különös vonzalma Platés iránt érthető volt nem csak azért,

mert gyermekként bebarangolta a környező hegyeket és völgyeket, és úgy ismerte őket, mint a

tenyerét, hanem mert annak idején szinte egymaga védte meg a völgyet attól, hogy völgyzáró

gátat építsenek a folyóra. Erőfeszítéseinek hála, az új kormány természetvédelmi övezetté

nyilvánította a helyet. Yiannis hosszú távú elképzelése az volt, hogy mozgósítja a különböző

környezetvédelmi szervezeteket, hátha együttes összefogással sikerül az egész Troö- dos-

hegyláncot megőrizni a befektetők barbarizmusától.

Kalandos utunk végén, mely sáros, alig járható, keskeny, kacska- ringós hegyi utakon

és kis hidakon vezetett keresztül, végül megérkeztünk Platés-ba. Kipakoltunk az autókból, és

kiterítettük plédjeinket a folyóparton a vízen átívelő, még a kereszténység első

századaiból való, római kori kőhíd közelében. Az erdők sűrű lombsátra, a magashegyi levegő

és a hűs patak feledtette velünk az egyébként elviselhetetlen augusztusi hőséget.

Kostas és Antonis családjukkal érkeztek Limassolból, Petrovna társaságában, aki a

tervek szerint nyár végéig szándékozott a szigeten maradni, de már most szervezni kezdte

saját Igazság Keresői csoportjait Londonban és Belgiumban. Emily, gyermekeink és jómagam

Yi- annisszal és Sophiával érkeztünk Platés-ba. Sophia három hete érkezett Ciprusra; két

évvel ezelőtti társalgásunk láthatóan nyomot hagyott a lelkében, mert azóta nemhogy

rendszeresen találkozott Daskalosszal és Kostasszal, de egyre több előadásukon is részt vett.

Sophia minden hetedik évben esedékes tudományos kutatószabadságát ezúttal

Cipruson tervezte eltölteni, hogy a helyi népcsoportok egymás ellen vívott harcainak eredetét

kutassa. Emellett a Nők Oktatási Központjának munkájába is szeretett volna bekapcsolódni,

amit még Emily alapított a szigeten töltött évek során, az ENSZ nemzetközi támogatásával,

Daskalos és Kostas biztatására. Sophia Kostas nicosiai köréhez is csadakozni szándékozott;

időközben több, annak idején általam javasolt könyvet is elolvasott már, úgyhogy két év alatt

egészen jártassá lett az ezoterikus filozófia terén.

Társaságunk létszámát tovább gyarapította még Doros és Stephanos - mindketten

családostól érkeztek -, ráadásul velük tartott egy new yorki közigazgatási szakember, Linda is,

aki értékes alapítványi tapasztalataival nagyban hozzájárult az EREVNA felállításához.

Doros az Igazság Keresőinek egyik szociális instruktora volt, aki Yiannishoz

hasonlóan több szellemi közösséget is megjárt, mire kikötött Daskalos és Kostas mellett. A

szociális instruktor olyan személy volt, aki bár még nem érte el a mesteri szintet, de már meg-

felelő elméleti és gyakorlati tapasztalatra tett szert az Igazság Keresésében ahhoz, hogy

Daskalos és Kostas irányítása és felügyelete mellett saját tanulócsoportokat állítson fel.

Zöldségekből, olivabogyóból, kenyérből és a híres ciprusi kecskesajtból, a halloumiból

álló ebédünk elköltése után körbeültünk, és megvitattuk az EREVNA szervezeti kérdéseit.

Kostas ismételten leszögezte, hogy az alapítványon belül sem szeretné, ha bármiféle személyi

kultusz vagy áhítatos mester-tisztelet alakulna ki, hiszen az egyetlen cél a tanítások

terjesztésének megoldása volt.

- Az Igazság Keresése nem engem jelent. Nem azonos sem velem, sem Daskalosszal,

sem senki mással, - ahogy ő maga fogalmazott.

Kostas egy fatörzsnek támasztotta a hátát, úgy figyelmeztetett arra, hogy a szociális

instruktoroknak mindig meg kell őrizniük éberségüket, és nem szabad, hogy elvakultakká

váljanak mestereikkel szemben.

- Mit értesz pontosan ez alatt? - kérdezte Petrovna.

- Tudod, sokszor mondtam már, hogy a mesterek is csak emberek, akiknek megvannak

a maguk gyengeségei. Amíg az ember anyagi testben él, soha nem is lehet tökéletes és

tévedhetetlen. í íogy csak egy durva példát mondjak: tegyük fel, hogy valaki jól fejbevág

engem egy féltéglával, megsérül az agyam, és emiatt többé nem leszek képes arra, hogy

ugyanazt a bölcsességet közvetítsem, mint azelőtt. Te továbbra is komolyan vennél,

fiiggedenül attól, milyen bolondságokat kezdek beszélni? Ez hiba lenne! Emlékezz, az

Igazság Keresésének célja éppen a tapasztalati ismeretszerzés, az emberi tudatosság növelése,

a mindannyiunk mélyén ott szunnyadó bölcsesség felélesztése.

Kosta, - kérdezte Emily, - valamikor régebben azt mondtad nekünk, hogy te és

Daskalos „felügyelitek” a köreitekhez tartozó tanítványok szellemi fejlődését, hasonlóan a

szociális instruktorok munkájának felügyeletéhez. Hogyan csináljátok ezt? Hogyan kíséritek

figyelemmel szellemi előmenetelünket?

- Természetesen elementális lényeken keresztül, - felelte Kostas.

- Mármint amiket te és Daskalos teremtetek?

- Pontosan. Ezért szokott előfordulni néha olyan, hogy egyi- kőtök-másikótok azzal

hív fel például, hogy ekkor és ekkor, itt és itt „látott” engem. Pedig én garantálom neked,

hogy az adott időben nem jártam „ott”, - kuncogott Kostas.

Akkor ki volt „ott” valójában? - kérdezett vissza Emily.

- Természetesen a személyes elementálom. Efféle szituációkban általában az történik,

hogy az illető tudata ráhangolódik az általam életre hívott és azóta is folyamatosan mellette

tevékenykedő elementális lényre. Ez mindig is a mester munkájának egy részét képezte, ami

persze megfelelő felelősséggel jár együtt.

- Kosta, ez a bizonyos elementál védelmet nyújt a tanítványnak?

- kérdezte Antonis, aki kényelmesen elnyújtózott pokrócán.

- Védelmet nyújt, de ugyanakkor szükség esetén meg is dorgál, ha az illető jelen

személyisége helytelen utakra tévelyedne, - nevette el magát Kostas.

- Miért?

- Mert a jelenvaló személyiség tehet olyasmit, ami nem illik az Igazsághoz és annak

Keresőjéhez. Nevezhetnénk ezt csúnya kifejezéssel élve egyfajta programozásnak is; az illető

tudatalattijába megfelelő tudást, útmutatást és javaslatokat ültetünk el. Ugyanakkor attól a

pillanattól kezdve, hogy a jelen személyiség túllép bizonyos határokat, azokon túl már a

mester elementálja sem tud védelmet nyújtani számára, különben sérülne az egyén szabad

akarata. Márpedig Isten ments, hogy ez előforduljon!

Miután Kostas megválaszolt még néhány, ezeknek a mesteri védő elementáloknak a

működésével kapcsolatban felmerült kérdést, előadott egy konkrét esetet, hogy ezzel is

szemléltesse munkájuk természetét.

- Körülbelül egy hónapja lehetett, hogy Angliából kaptunk egy fényképet - egy súlyos

betegről küldték a barátai, az illető tudta nélkül. Az orvosok már feladták a reményt, de a

beteg ismerősei még bíztak esetleges segítségünkben. Maga a beteg olyan állapotban volt,

hogy egyáltalán nem tudott a külvilágról; a fényképe alapján megállapítottam, hogy már igen

előrehaladott rákban szenvedett. Természetesen a mi célunk az volt, hogy minden tőlünk

telhetőt megtegyünk gyógyulása érdekében. Szerencsére, most, hogy már jó egy hónapja

dolgozunk rajta, meg is szűntek a fájdalmai.

„A múlt héten valaki mégis ijedten telefonált nekem Londonból,” - folytatta Kostas, -

„ráadásul az éjszaka kellős közepén. Az illető bemutatkozott, persze angolul: »Ez és ez

vagyok,« - mondta, - »annak a rákos betegnek a bátyja, akiről a fényképet küldtük. Valamit

feltétlenül el kell mondanom! A testvérem, ahhoz képest, hogy súlyos állapotából kifolyólag

hosszú hónapokig se megszólalni nem tudott, se azt nem érzékelte, mi zajlik a környezetében,

most hirtelen felfigyelt ránk, és beszélni kezdett, mégpedig olyasmit, amitől nagyon

megijedtünk! Szó szerint a következőt mondta: ‘Azok a ciprusiak csak az utamban állnak!’«

Na már most, a beteg elvileg mit sem tudott rólunk, nemhogy azt, hogy ciprusiak lennénk. Az

angol báty azért telefonált, hátha én magyarázattal tudok szolgálni a történtekre. »Űgy tűnik,

mintha valamiben zavarnák a testvéremet,« - sopánkodott. »Zavarjuk is!« - válaszoltam neki.

»Nem engedjük őt, hogy feladja ezt az életét.« Olyan elementálokat teremtettünk számára,

amelyek segítették őt a fizikai síkon maradni mindaddig, amíg csak lehetséges.”

„Hát így dolgozunk mi az elementális lényekkel. Hozzáteszem, a beteg jobbára már a

magasabb világok létsíkjain tartózkodott, onnan is tudott vele való kapcsolatunkról. Amikor

aztán vissza-visszatért még fizikai testébe, szellemi emlékei ilyenformán elevenedtek meg. Az

igazság az, hogy közbenjárásunk ellenére többnyire továbbra is a magasabb rezgésű

világokban szeret inkább időzni.”

„A példa kedvéért tegyük fel, hogy ez az illető egyszer csak teljesen meggyógyul,

megszabadul a betegségétől, és az azzal járó élményeitől. Nos, vajon akkor emlékezni fog-e

ránk, arra, hogy mi segítettük őt? Megmondom, nem fog emlékezni. Es tudjátok miért nem?

Mert pszicho-noetikus testei nem elég fejlettek ahhoz, hogy képes legyen megőrizni

emlékezetében a magasabb világokból származó szellemi tapasztalatait.”

- Nem lenne jobb egyszerűen hagyni őt elmenni? - kérdezte Sophia.

- A mi feladatunk az, hogy az utolsó másodpercig segítsük az ő felépülését. Azt, hogy

végül is a karma hogyan dönt felőle, úgysem tudhatjuk soha. Az adott illető életéért

mindenesetre Angliában és Cipruson is többen aggódnak, és reménykedve figyelik sorsa

alakulását.

- Fontos ez? - vetette fel Stephanos.

- Tulajdonképpen nem igazán. De mindaddig, míg egy ember szeretete jeléül törődik

egy másik ember életével, és erről nekünk tudomásunk van, mint az Igazság Keresőinek

kötelességünk támogatni a szeretetnek ezt a fajta megnyilvánulását is.

- De miért nem engeditek mégis inkább meghalni a beteget? - kérdezte a folyami

köveken ücsörgő Emily mellől Sophia.

- Nézd, minél tovább életben tartjuk őt, annál tovább marad esélye arra, hogy

karmikus adósságait még most lerendezze. Hiszen nemcsak az a feladatunk, hogy az életét

elnyújtsuk, hanem az is, hogy elősegítsük karmikus terheitől való megszabadulását. Es amíg

megteheti, miért ne törlesztene még ebben az életében, semmint hogy negatív karmikus

kötőerőit magával vigye következő életébe is?

- Miért, azzal hogy haldoklik, nem mentesül eleve a karmája alól? - kérdezte Linda.

- Nem, dehogy is! - hőkölt fel Kostas. - Ha ez így lenne, az ön- gyilkosság egyenes

útként vezetne a felszabaduláshoz.

„Nem, az ehhez hasonló esetekben általában az a helyzet, hogy a haldokló már sokkal

inkább tartózkodik a túloldalon, és az ottani környezet elkápráztatja őt. Ez tény. Nem szívesen

térnek vissza fizikai testükbe. Hiszen mennyivel különbek azok a magasabb világok a durva

anyagi síkhoz képest?! Az emberek szeretnek ott lenni, szeretnének ott maradni. Más szóval,

direkt igyekeznek eloldódni a fizikai testüktől, és meg sem próbálnak harcolni földi életükért.

Ha aztán a magunkfajták éppen arra szeretnénk rávenni őket, hogy maradjanak még, hát nem

csoda, ha úgy fakadnak ki, mint azt tette az a bizonyos angol beteg is.”

- Valóban, - merült fel bennem valami a hallottak kapcsán, amit nem állhattam meg

szó nélkül, - sokan, akik halálközeli élményen mentek keresztül, azt állítják, hogy erős vágyat

éreztek arra, hogy a valóságnak általuk újonnan felfedezett régiójában maradjanak. Többen

arról számoltak be, hogy odaát Krisztushoz hasonló lényekkel találkoztak, akik arra beszélték

rá őket, hogy térjenek még vissza a fizikai testükbe, mert még arra van szükségük. Ez történt

például a híres „delfin-pszichiáterrel”, John Lillyvel is, aki élményeiről A ciklon szeme című

művében számolt be részletesen. Vagy említhetném Dr. Raymond A. Moody igazán

lenyűgöző könyveit is — a világszerte ismert kutató orvos évtizedekig tanulmányozta a

halálközeli élmények különböző jellegzetességeit.

- Ha egy ilyen ember végül is úgy dönt, hogy visszatér még ebbe a világba, azaz

visszaköltözik még fizikai testébe, akkor vajon átalakul az élete? Fejlődik ettől a tudatossága

valamit is? - kérdezte Linda.

- Nem szükségszerűen. Egyszerűen csak esélyt ad magának arra, hogy valamivel több

karmikus adósságát rendezze.

- Ha ebből a szemszögből közelíted meg az efféle eseteket, Kosta, - vetettem fel, -

akkor az illetőnek még örülnie is kellene, hogy tovább tűri „balsorsa nyűgét és nyilait”, hiszen

ezzel is a karmáját törleszti.

- Pontosan így van, kedves Kyriaco. Legyünk realisztikusak: a valóság megértéséhez

és a tudatosság kitágításához a szenvedéseken át, azokat leküzdve vezet az út. A fájdalmak

érlelik az embert. Természetesen felül lehet emelkedni az élet szenvedésteli oldalán, ha az

ember tisztázza magában a fogalmakat. I Iiszen a szenvedés végső soron nem más, mint egy

fogalom, egy idea, nem pedig egy valós létező. Abban a pillnatban, hogy valaki felismeri a

fogalmak mögött húzódó igazságot, azok már nem gyakorolhatnak többé hatalmat fölötte.

- Nem értem, kifejtenéd ezt kicsit bővebben? - kérdezte Yiannis, de a többiek arcán is

látszott, hogy elvesztették a fonalat.

- Mihelyst az ember mesterévé válik mindhárom testének, már nem befolyásolhatják

őt a világ fájdalmai. Csak nézzetek körül a mindennapi életetekben, és magatok is fel fogjátok

ismerni ennek az elvnek a megnyilvánulásait, még ha egyébként ezidáig nem is tudatosult

bennetek, - mondta Kostas. - Különböző emberek, akik hasonló szituációban találják

magukat, más-más módon értelmezik és élik meg ugyanazt a fájdalmat. így van ez, mindig is

így volt, csak nem szenteltünk neki különösebb figyelmet. Például valami, amit régebben még

igen szenvedéstelien éltünk volna meg, ma már egyáltalán nem okoz fájdalmat, fel se

vesszük.

- Es mi a helyzet a fizikális testi fájdalmakkal?

- Az elv a fizikai fájdalmakra is vonatkozik, - szögezte le Kostas.

- Gondoljátok csak végig!

- Tudod, Kosta, - szólalt meg Petrovna izgatott hangon, - egyre több értelmét fedezem

fel mindannak, amit mondasz. Mindig is az volt az érzésem például, hogy Jézus Krisztus, az

lévén, aki, nem szenvedhetett úgy a kereszten, mint ahogy azt vallásosan általában képzelik az

emberek. Mindig volt egy ilyen érzésem.

Kostas csak mosolygott, de nem fűzött kommentárt ehhez a megjegyzéshez.

Miután közösen meditáltunk egyet az emberiség megsegítése céljából, felálltam és

kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Aztán csatlakoztam fiaimhoz, Constantine-hoz és

Vasiához, illetve Doros gyermekeihez, akik rákok után kutattak a sebes sodrú patak partmenti

kövei közt. Levettem a cipőmet, feltűrtem a nadrágszáramat, és mezítláb belegázoltam a

vízbe. Leültem egy kimagasló sziklára, onnan lógattam a lábam a kristálytiszta folyóba,

élvezve a hűvös hullámok simogatását. Az ókori görög bölcs, Hérakleitosz szavai jutottak

eszembe, miszerint az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, illetve hogy minden

állandó változásban van, semmi sem maradandó.

Amikor Mózes felmászott a Sínai-hegy tetejére, hogy ott átvegye a Tízparancsolat

kőtábláit, megkérdezte az égő csipkebokor képében megjelenő Istentől: „Ki vagy te?” Mire

azt a választ kapta: „Vagyok, aki vagyok.” Amikor Poncius Pilátus ugyanazt a kérdést

szegezte Jézusnak, hasonló választ kapott: „Az vagyok, aki vagyok.”

Ez az „En vagyok En” az egyedüli valóság az események és a jelenségek sodrában,

tanítja Daskalos és Kostas. A poláris ellentétek világa, a teremtés világai mind annak az egy

célnak az érdekében léteznek, hogy az „Én vagyok”-ot szolgálják, amint az aláereszkedik,

hogy tapasztalatokat szerezzen. Föld bolygónk is énünk fejlesztése érdekében teremtetett,

Szellemünk számára, hogy emberi lényekként megvalósítsuk az ()ntopeiziszt, azaz hogy

egyediségünket, egy- En-iségünket kialakítva és azt megőrizve térjünk meg az örök isteni

Egy-ség állapotába.

Kihúztam a lábam a vízből, és hagytam, hadd száradjon meg lassan magától. Továbbra

is Hérakleitosz filozófiai nézetei jártak a fejemben, Yohannan atya tanításaival vegyesen.

Végül felhúztam zoknimat és cipőmet, és a többiek után eredtem, akik hosszú sétára indultak

indultak a folyó kacskaringós ívét követve

VÉGE

Szójegyzék

Abszolútum: A minden jelenség mögött meghúzódó megnyilvá- nulatlan valóság,

Isten.

Akása Krónika: Lásd - Egyetemes Emléktár.

Állandó személyiség: Énünknek az a része, amelybe inkarnációs tapasztalataink

vésődnek, és örökítődnek át egyik életünkből a másikba.

Anamnézis: (görög) „Emlékezet”; a tudatalattiban rögzült tapasztalatok akaratlagos

visszaidézése.

Anapodosz: Fejjel lefelé fordított ötágú csillag; démoni szimbólum, az ördög jelképe.

Angyalok: Arkangyali lények kivetülései; arkangyalok által teremtett elementálok,

amelyek a teremtést szolgálják. Az arkangyalokkal ellentétben az angyalok nem örök létezők,

hanem jóindulatú elementális lények. Hasonló jóindulatú elementálok, azaz angyali lények

kivetítésére az emberek is képesek lehetnek. Lásd még - Arkangyalok.

Antilepszisz: (görög) „Felfogás, tudatosság”

Archetípusok: Törvények, Okok és Ideák, melyek a konkrét jelenségek mintáiul

szolgálnak. Az archetípusok a Tudat legmagasabb rezgésszintjén találhatók. Az archetípusok

közé tartozik az Ember ősképe vagy ideája is. Lásd még - Ember ősképe, "Tudat, Felső

mentális világ.

Arkangyalok: A teremtés szolgálatában álló, örök életű, Szent Szellem-típusú lények.

Fő képviselőik Michael, a fény és a tűz elem mestere; Gábriel, a víz elem mestere; Rafael, az

éteri erők mestere; valamint Uriel, a másik három mester irányítója. Az arkangyalok

folyamatosan angyali elementálokat (angyalokat) vetítenek ki magukból, hogy azok is a

teremtést szolgálják. Léteznek Logosz-jel- legíí arkangyalok is - mint például Yohannan -,

akik a szellemi hierarchia magasabb fokán állnak. Isteni létállapotukra való ráébredésük

folyamatában az emberi lények maguk is Logosz-jel- legű arkangyalok. Lásd még -

Angyalok, Szent Szellem.

Asztrális utazás: Lásd - Testelhagyás.

Asztrális világ: A negyedik dimenzió, ahol megszűnik a tér, minek következtében az

ott élő emberi lény egy szempillantás alatt óriási távolságokat képes bejárni.

Asztráltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, érzéseink

és érzelmeink teste. Központja a szívcsakra. Az asztráltest az asztrális világban, azaz a

negyedik dimenzióban található, képe megegyezik a másik két test - a durva anyagi és a

mentáltest - képével. Lásd még - Asztrális világ, Jelen személyiség, Csakrák.

Belső kör: Beavatottak kis csoportja, Igazság Keresői, akik magukra ölthették a fehér

palástot. Ideális esetben mestereivé válnak mindhárom testüknek, képesek lesznek a tudatos

testelhagyásra, gyógyításra és láthatatlan segítőkként embertársaik szolgálatára. Lásd még -

Testelhagyás, Láthatatlan segítők, Fehér palást.

Edgar Cayce (1877-1945): Flíres amerikai médium és tisztánlátó, ismertebb nevén „az

alvó próféta’1, avagy „a virginiai látnok”. Különleges képességeinek köszönhetően

transzállapotban diagnosztizált betegségeket. Tiszteletére Virginia államban egy a nevét vi-

selő alapítványt hoztak létre.

Csakrák: Az emberi testen található magasabb szellemi központok. Az emberi

személyiség a csakrákon keresztül veszi fel a fenntartásához szükséges éteri energiákat. A

magasabb szellemi erők megszerzése érdekében a misztikus - megfelelő koncentrációs gya-

korlatok segítségével - csakrái megnyitására törekszik. A tisztánlátók a csakrákat forgó

korongokként észlelik. A három legfontosabb csakra a következő: a napfonat, amely a fizikai

testhez kötődik; a szívcsakra, mint az asztráltest, és egyben az emberi tudatosság központja;

valamint a fejtetőcsakra, a mentáltest centruma. E három csakra együttes fejlődése szükséges

a személyiség kiegyensúlyozott működése érdekében. A csakrák szent korongok néven is

ismertek.

Csorbahegyű kard: Beavatási szertartások során jelképesen használt, csorbahegyű

kard, melynek eredete a Háromkirályok egyikének állítólagos tettére nyúlik vissza, aki az

újszülött Jézus előtt tett betlehemi látogatásuk alkalmával kettétörte kardját, és a két darabot e

szavakkal helyezte a gyermek lábai elé: „(), Uram, a Te makulátlan tisztaságod előtt fejet hajt

minden hatalom.”

Durva anyagi test: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, az

ember fizikai teste, mely a háromdimenziós fizikai világban létezik. Ez énünk legalacsonyabb

szintű kifejeződése. A durva anyagi test központja a napfonat csakra, azaz a solar plexus.

Egyetemes Emléktár: Minden dimenzió minden anyagi részecskéje magába zárva

hordozza a teremtés összes titkát. Minden mozdulat, minden rezdülés, legyen az akár

gondolati, akár érzelmi vagy akarati szintű, bevésődik az Egyetemes Emléktárba. Az ezoteri-

kus irodalomban gyakran Akása Krónika néven hivatkoznak rá.

Egy-ség: A megfigyelés tárgya és a megfigyelő alany közti elkülönültség megszűnése.

Az ember azzal válik eggyé, amire a tudatát irányítja.

Elementálok: Gondolatformák, amiket az ember azáltal teremt, hogy gondolatait és

érzéseit kivetíti. Az elementálok az őket kivetítő illetőtől függetlenül önálló életet élnek.

Elet Fája: A makrokozmosztól mikrokozmoszig tartó teremtés menetének Yohannan

atya útmutatásai alapján felvázolt, szimbolikus ábrázolása. Egyezéseket, ugyanakkkor

lényeges eltéréseket is mutat a zsidó kabbalista ábrázolásokkal. A Szellem bukását, anyagi

világba történő aláereszkedését, majd onnan az isteni világokba való újbóli felemelkedését

jeleníti meg különböző szimbólumok segítségével. Állomásai egyben a fizikai testen található

csakrák helyét is jelzik.

Ember ősképe: Az ember archetípusa, örök archetípus az Abszo- lútumon belül.

Amikor egy Szellem (Pneuma), egy szellem-én áthalad ezen az ősképen, kezdetét veszi az

emberi lét. Lásd még - Archetípusok, Szent Monászok, Szellem (Pneuma).

EREVNA: Ciprusi nonprofit alapítvány az Igazság Keresőinek szolgálatában.

Éteri bevésőjelleg: Az éteri erők azon jellege, amely a gondolatformák és mentális

képek kialakítását lehetővé teszi. Lásd még - Éteri más.

Éteri érző jelleg: Az éteri erők azon jellege, mely érzéseket, hangulatokat, érzéki

benyomásokat tesz lehetővé. Lásd még - Éteri mások.

Éteri más: Az ember három testét - a fizikai, asztrál- és mentál- testet - életben tartó és

azokat egymáshoz kötő energiamező. Az emberi test minden egyes részecskéjének megvan a

maga éterikus mása. A világegyetem tele van éteri energiával, ami a csakrákon keresztül

szívódik fel. Ez teszi lehetővé a gyógyítást is, hiszen az energia átadható egyik embertől a

másikig. Lásd még - Éteri teremtő jelleg, Éteri bevéső jelleg, Éteri mozgató jelleg, Éteri érző

jelleg.

Éteri mozgutó jelleg: Az éteri erők azon jellege, amely lehetővé teszí a mozgást és a

rezgést. Lásd még - Éteri más.

Éteri teremtő jelleg: Az éteri erők azon tulajdonsága, mely magát az életet, illetve a

materializációt és a dematerializációt lehetővé teszi. A teremtő jelleg közvetlenül a Szent

Szellem befolyása és irányitása alatt áll. Lásd még - Éteri más.

Fehér palást: A belső kör tagjai által az összejöveteleken viselt ruhadarab, melyet

beavatásuk alkalmával ölthetnek először magukra. A szándékok nemességét és a szív

tisztaságát szimbolizálja.

Felső mentális világ: Az ideák és ősképek világa. Az okok és törvények világa, amely

minden létezés alapját biztosítja. Lásd még- Archetípusok.

Hermész Triszmegisztosz: Bármely emberi lény, aki eléri a szupertudatos öntudatot,

azaz aki mestere mindhárom, fizikai, asztrál- és mentáltestének is.

Hét ígéret: Az Igazság Keresőinek köreibe felvételt nyert egyén beavatásakor

önmagának tett ígéretei. Beletartozik az embertársak szeretetének és szolgálatának ígérete,

függetlenül azok velünk szemben tanúsított viselkedésmódjától.

Ideák világa: Lásd - Felső mentális világ.

Igazság Keresése: Yohannan atya által kinyilatkoztatott tanítási és önmegismerési

rendszer, mely az ember valós lényének tudatos és módszeres felfedezésére irányul.

Inkamáció: Az Igazság Keresőinek mesterei azt tanítják, hogy az egyén mint szellem-

én több életen megy keresztül jelen való személyiségként. Ezen életeinek - inkarnációinak -

célja az alacsonyabb világokban, az ellentétek világaiban való tapasztalatszerzés. A

korábbiakhoz képest minden újabb leszületés a szellemi fejlődés eggyel magasabb fokát

jelenti.

Isteni Egyeduralom: Az Abszolútum minden megnyilvánulást megelőző, mozdulatlan,

önálló állapota. Az Abszolútumban minden megtalálható, és Belőle semmi sem hiányzik. A

Létezés ősállapota. Lásd még - Abszolútum.

Isteni én: Lásd - Szellem (Pneuma).

Jelen személyiség: Az ember általánosan ismert jellegzetességeinek összessége.

Mentális, asztrális és fizikai testből áll, és mint önmagunk legalacsonyabb szintű

megnyilvánulása, folyamatos fejlődés révén az állandó személyiség irányába törekszik. Lásd

még - Durva anyagi test, Asztráltest, Mentáltest.

Kámalóka: A katolikus keresztényi purgatóriummal azonos hindu fogalom. A

megzavarodott személyiségek felépülésének magasabb, asztrális és mentális létsíkjai, ahol a

leélt élet tanulságait van módjuk levonni az oda kerülteknek.

Karma: Az ok és okozat törvénye. Egy ember cselekedeteinek, gondolatainak és

érzéseinek összessége, amely meghatározza következő létállapotait. Az ember teljes

mértékben önmaga felelős saját karmája, saját sorsa megteremtéséért. Az Istennel való tudatos

egység, a Teózis elérése érdekében túl kell lépni a karmán.

Krisztus-tudat: A jelen személyiség összehangolódása az emberben lévő Krisztus-

Logosszal. A szívcsakra megnyitását feltételezi, miáltal az ember eljut a Teózis küszöbére.

Kundaliní: Hindu felfogás szerint a gerinc tövében „szent tűz” parázslik, egyfajta

asztrális erő, melyet feltekeredett kígyó képében jelenítenek meg. Amikor a Kundaliní

felébred, ez az energia felfut a gerinc mentén, és különleges szellemi képességeket biztosít az

egyénnek. A Kundaliní előkészítetlenül, nem megfelelő vezetéssel történt felébresztése

ugyanakkor őrültséget okozhat. Michael arkangyal tüzes kardja a keleti ortodox vallási

hagyományokban megfelel a Kundaliní jelképének.

Láthatatlan segítők: A fizikai szem számára láthatatlan, az asztrális és mentális

világokban élő mesterek, mint például Dominico atya, Kostas egyik szellemi vezetője.

Közéjük tartoznak azok a fizikai világban élő mesterek is - mint például Daskalos és Kostas -,

akik testelhagyásra képesek, és segítik az embereket a különböző létsíkokon.

Legkegyelmesebb: Az Atyára utaló ortodox görögkeleti kifejezés.

Lélek: Az ember azon része, mely tiszta és érintetlen marad a földi

élményektől. A lélek akkor keletkezik, amikor a Szellem (Pneuma) vagy Szellem-én áthalad

az Ember Ősképén. A lélek Adám és Éva állapota, mielőtt aláereszkedtek volna a tér és az idő

világaiba. Valamikor minden ember „Adám” és „Éva” volt. Ahelyett, hogy azt mondjuk: az

embereknek lelke van, helyesebb lenne úgy fogalmaznunk: az emberek megtestesült lelkek.

Lásd még - Szellem (Pneuma), Ember ősképe.

Logosz (Ige): Az Abszolútumnak az éntudatot és a szabad akaratot lehetővé tevő

része. Az ember, mint örök létező, egyszerre Igével és Szent Szellemmel áthatott lény,

szemben az állatokkal, akikben csak a Szent Szellem van jelen. Lásd még - Szent Szellem.

Májá: (hindu) „Káprázat, illúzió”. A létezés világai állandó változásban vannak, azaz

valótlanok. Az egyetlen valóság a Brahman, azaz az Isten, aki viszont túl van a májá világán.

Mentális világ: Az ötödik dimenzió, ahol mind a tér, mind az idő megszűnik létezni. A

mentális világ lakója egy szempillantás alatt képes bármely térbe és időbe elutazni. Lásd még

- Mentáltest.

Mentáltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, a

gondolatok teste. A mentáltest a mentális világban, azaz az ötödik dimenzióban létezik. Képe

megegyezik a két alacsonyabb test képével. A mentáltest központja a fej, a koronacsakra.

Lásd még - Mentális világ.

Metanoia: (görög) „Bűnbánat”. A jelen személyiség megtisztulása a vétkek és bűnök

terheitől.

Negyedik dimenzió: Lásd - Asztrális világ.

Ok és okozat törvénye: Lásd - Karma.

Ontopeizisz: Az a folyamat, melynek során a Szellem (Pneuma), avagy az En elnyeri

egyediségét, amikor inkarnációs körforgásának vége szakad, azaz amikor alacsonyabb valója

minden karmáját letörlesztette. Lásd még - Szellem (Pneuma), Karma, Lélek.

Ösvény: Az „út” szinonimája.

Ötödik dimenzió: Lásd - Mentális világ.

Pszicho-noetikus testek: Az az alaktalan, gondolatokból és érzésekből álló

energiamező, amely az első inkarnációt követően a szívcsakra körül helyezkedik el, és amely

az egymást követő testet öltések során fokozatosan magára ölti a fizikai test formáját.

Fejlődése folyamán egyre fényesebben sugárzik. Minden emberi lény feladata, hogy pszicho-

noetikus testeit kiakakítsa, megnemesítse. Megfor- máltságuk mértéke jelzi az egyén szellemi

fejlettségét. A még formátlan pszicho-noetikus testek nem azonosak a már most is tökéletes

formájú, fénylő asztrál- és mentáltesttel. Utóbbiak a Szent Szellem felügyelete alá tartoznak,

és mintegy öntőformaként szolgálnak az ember által megdolgozandó pszicho-noetikus testek

számára, míg végül eggyé nem válnak.

Sai Baba (1926-): Indiai guru, különleges csodatévő képességek birtokosa, akit több

ezer követője ezért avatárnak, azaz Isten meg- nyilvánításának, „India élő Istenének” tart.

Ashramja Puttaparti- han, Indiában található.

Rudolf Steiner (1867-1925): Német tudós és keresztény misztikus, a huszadik század

első harmadában tevékenykedett. A teozófiai mozgalomból kinövő Antropozófiai Társaság

megalapítója. Steiner, mint tisztánlátó, az ezoterikus bölcsesség tanítója és beavatott azt

állította, hogy az ember a szellemtudományok segítségével képes „a magasabb világok

megismerésére”. Az Egyesült Államok legtöbb nagyvárosában és Nyugat-Európa országaiban

számos, a steineri pedagógia alapjain nyugvó, úgynevezett Waldorf-iskola működik, és ápolja

ennek a kivételes mesternek az örökét.

Szellem (Pneuma): Legvégső és legvalóságosabb magvunk. Belső szellem-énünk,

önmagunk azon része, mely minőségében azonos az Abszolútummal. A Szellem isteni

lényegünk, s mint ilyen, vál- tozhatatlan és örök. Sosem teremtetett és sosem fog meghalni.

Szellemünk az, aki alászállt az ellentétek világaiba, hogy ott tapasztalatokat szerezzen az

alacsonyabb létsíkok természetéről annak érdekében, hogy egyéniségét, egyediségét

kifejlesztve és azt megőrizve majdan visszatérjen az Abszolútum egységébe. Lásd még -

Ontopeizisz.

Szellem-én: Lásd: Szellem (Pneuma).

Szent korongok: Lásd - Csakrák.

Szent Monászok: Az Abszolútum alkotórészei. Minden egyes Szent Monász sugarak

millióit árasztja ki magából, amelyek különböző ősképeken áthaladva formát és létet nyernek,

fia egy ilyen sugár, egy Szellem (Pneuma) áthalad az Ember Ideáján, megteremtődik egy

emberi lélek. Az ugyanazon Szent Monász kisugárzásából keletkezett emberek között különös

vonzás figyelhető meg. Lásd még - Szellem (Pneuma), Ember ősképe, Lélek.

Szent Szellem: Az Abszolútum hatalmának megnyilvánulása, mint személytelen

szupertudatosság, ami által a világegyetem teremtése bekövetkezik. Az Abszolútum

dinamikus része. Lásd még - Arkangyalok, Angyalok.

Szent Szellem-jellegíí: Minden, ami csak a Szent Szellem működésének hatálya alá

tartozik. Az állatok például Szent Szellem-jel- legű életet élnek, azaz hiányzik belőlük az

Abszolútum igei természetének megnyilvánulása - az állatok nem rendelkeznek éntudattal. Az

emberi lények ezzel szemben egyszerre Szent Szellem- és Lo- gosz-jellegűek. Lásd még -

Logosz (Ige), Szent Szellem.

Szociális tanácsadó: Az Igazság Keresőinek azon tagja, aki bár még nem érte el az

önálló mesteri szintet, de az ezoterikus ismeretekben már olyan fokú jártasságra tett szert,

amely feljogosítja őt arra, hogy egyénileg csoportot vezessen. Lásd még – Igazság Keresése.

Sztoa: Tanulóterem, az Igazság Keresőinek tartott előadások és gyűlések színtere.

Daskalos házának e célra szolgáló hátsó helyisége.

Szupertudatos öntudat: A Teózis küszöbére érkezett beavatott spirituális fejlődésének

állomása. Feltételezi a három test feletti tökéletes uralmat, a tudatos és akaratlagos

testelhagyásra való képességet, valamint a szellemi tudatossággal párhuzamosan kibontakozó

asztrális képességek megjelenését. Lásd még- Teózis, Testelhagyás.

Szünantilepszisz: (görög) „Együtt-érzékelés”. Az a jelenség, amikor egyszerre két

vagy több ember tökéletesen azonos módon észleli ugyanazt a dolgot.

Teózis: Az Istennel való tudatos egység átélése. Az én fejlődésének legvégső állapota,

amit az ember sorozatos inkarnációi révén ér el, miután az anyagi világba vetetten

megszerezte a szükséges tapasztalatokat.

Testelhagyás: Az a képesség, amikor az ember akaratlagosan kilép a testéből, tudatát

átemeli a magasabb szellemi dimenziókba, majd onnan újra visszatér a testébe. Feltételezi,

hogy a testelhagyás során szerzett élményekre az ember utólagosan visszaemlékszik.

Tudat: A megnyilvánulatlan Abszolútum megnyilvánulásának eszköze, az a

szuperszubsztancia, amelyen keresztül a létezés minden dimenziója létrejön. Minden a Tudat.

Ut: Az én önmaga felfedezésének menete a Teózis eléréséig.

Yogananda, Paramahansa (1'893-1952): Szentként tisztelt, híres indiai jógi. Ma már

klasszikusnak számító főműve az Egy jógi önéletrajza.

Yohannan:) mos apostol héber elnevezése; Szent János, a negyedik evangélium

szerzője. Daskalos és Kostas bevallásuk szerint Yohannan közvetlen „csatornái”, akik ennek a

szuperintelligens, a Földön élő emberiség szellemi fejlődését tökéletesen átlátó arkangyali

lénynek a tanításait adják tovább. Yohannan atya, azaz Jézus szeretett tanítványa nevéhez

fűződik az Igazság Keresésének mint spirituális gyakorlati útnak a teljes rendszere.

Zöld Vonal: Az ENSZ Cipruson állomásozó egységei (UN- FICYP) által megrajzolt

határvonal, mely a görög és török lakosság közti békét hivatott megőrizni azt követően, hogy

a törökök 1974-ben megszállták a szigetország negyven százalékát.