A klán regénysorozat: 14. Nosferatu

8/9/2019 A klán regénysorozat: 14. Nosferatu

http://slidepdf.com/reader/full/a-klan-regenysorozat-14-nosferatu 1/77

NévtelenVampire: The Masquerade

Gherbod FlemingNOSFERATU*[A Klán regénysorozat 13.]

...Mint a vámpírok... sokszorosan halott,de kitanulta a sírok titkait.(Walter Pater)

ELSİ RÉSZKödös kezdet

1999. november 12., péntek, hajnali 3:21

Harlem alattNew York városa, New York

Az alagutak, amelyekben már évek óta otthon érezte magát, most fenyegetıen és ridegen záródtak össze körülötte. Amoszattal borított köveken gyakorta megcsúszott, pedig általában nagyon is biztosan állt a lábán. A számtalanszorvégigjárt folyosók most mintha nem lettek volna a helyükön, és lázasan dolgozó agyában reménytelenülösszekeveredtek a tájékozódást segítı tereptárgyak.- Ulstead - suttogta hitetlenkedve, mintha azzal, hogy kimondja a nevét, feltámaszthatná a klántársát.Berontott a következı oldaljáratba, és nekitámaszkodott a járat falának. Dél felé - de merre lehet dél? Érezte a halottereiben lüktetı vért, ahogy a régi, önkéntelen beidegzıdések átvették az irányítást. Hirtelen rádöbbent, hogy eszelısenzihál. Az elferdült orrsövényen fütyörészve süvített át a levegı. Kényszerítenie kellett magát, hogy abbahagyja. Úgysemveszi hasznát a légzésnek, és a hang könnyen elárulhatja a helyzetét.Lövések hangját hallotta. Hirtelen már egyáltalán nem érdekelte, hogy merre lehet az az átkozott dél. Ismét rohant.Fejvesztve menekült a sötétben. Ez biztos csak Nigel - gondolta magában néhány száz yard után, de azért csak futotttovább. Pug nem Nigel miatt rohant ilyen veszettül. Nigel nem azért puffogtatott a bálványozott géppisztolyával, hogyhallhassa, milyen gyönyörő hangja van.

- Ulstead - mormolta ismét Pug, és hitetlenkedve megrázta a fejét.Masszív kıtömb ez az Ulstead - vagyis masszív kıtömb volt. Egy járkáló, fekélyekkel borított szilárd hústömb. Kettékellett volna törnie azt a kis embert.De kinyílt a Szem, és sápadt, vérvörös fényében felderengett az alagút. Aztán...Pug megbotlott. Lepattant a falról, aztán majdnem sikerült visszanyernie az egyensúlyát, de végül mégis elvágódott.Kurta végtagjaival kapálózva keményen a földhöz csapódott.A sápadt fény felragyogott az alagútban, és Ulstead egyszer csak már nem volt ott. A helyén parázsló, vonagló masszamaradt a padlón. A szétszórt sötét színő kelések összefolytak, ahogy a bır teljesen megfeketedett, és végül az egészkupac szétfolyt egy gyorsan terjedı tócsába.Pug négykézlábra emelkedett, és az ingujjával megtörölte az arcát, de a szövet nem sokat segített a szennyvíz ellen,amibe belecsobbant. Újabb lövések hangját hallotta, amelyek fejvesztett menekülése ellenére sem voltak túl messze.Nem kellett volna magára hagynom - jutott eszébe most elıször. Nigel nem ismerte olyan jól a várost, mint ı.Colchesterrel érkezett Baltimore-ból. Nem kellett volna magára hagynom - gondolta újra, aztán feltápászkodott, ésnekiiramodott. De nem a lövések irányába. Nigel nyugodtan nevezheti gyávának. Ha ezután bárki bárminek nevezi, azazt jelenti, hogy túlélte ezt az egészet. Vigye el az ördög Nigelt, meg Calebrost, és a csendes embert is, ha már itttartunk! Pokolba ezzel a Nickolaijal is, akit meg kellett volna találniuk!Pug szeretett volna megállni, hogy összeszedje magát. Szeretett volna visszamenni Nigelért - persze ezt már csak úgyelméletileg szerette volna megtenni -, de a lábai csak futottak tovább. Lehetett volna több esze is annak az ostobabolondnak. Nem kellett volna megállni és lövöldözni.Befordult egy sarkon, és a világ hirtelen ismét teljesen érthetetlenné vált. A megrendítı erejő ütközéstıl hátracsapódotta feje, és a lábai kiszaladtak alóla. Röpke néhány perc leforgása alatt immár másodszor terült el a földön. Csakhogyezúttal a hadonászó karjai és a kapálózó lábai valaki másnak a végtagjaival gabalyodtak össze.- Majdnem lelıttelek - mondta Nigel, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása.Pug nem tért ilyen hamar magához: - Hol...? Hogyan...?Futás közben biztos befordult valahol, és akarata ellenére visszakanyarodott. A döbbenete most már hamar elmúlt.Sietısen kibogozták az egymásba gabalyodott végtagjaikat, és feltápászkodtak a földrıl. Nigel is meg volt rendülve, ésPug gyanította, hogy nem az ütközéstıl. A másik városból érkezett Vértestvér az oldalához szorította az olajosancsillogó fekete Sterlinget. Pug érezte a fegyver csövébıl sugárzó hıt.- Visszajöttem segíteni - hazudta Pug. - Sikerült... meg...?- Még csak le sem lassította - felelte Nigel, és megrázta a fejét. Apró, közel ülı fekete szemei voltak, és gyakorlatilagnem rendelkezett említésre méltó állal.

- Maradjunk mozgásban - mondta sürgetı hangon. - Mozgásban kell maradnunk!- Mozgásban - mondta a Szemet hordozó cingár teremtmény, és Nigel háta mögött kibontakozott a sötétségbıl. - Igen,

1. oldal



Névtelenmozgásban...Nigel megpördült, és tüzet nyitott. A lényt pár lépéssel visszavetették azok a golyók, amelyek a testét találták el, de haegy lövés a szemet érte, akkor a feneketlen plazmamocsár mintha egyszerően elnyelte volna a lövedéket. Halványvörös fény vetıdött a párosra, és ezt a fényt nem a Sterling torkolattüze keltette. Pug befogta a füleit, és nekiiramodott- azaz csak szeretett volna. A lába alatt a kı folyékony iszappá változott. Megtántorodott és elıreesett, de a teste már aszilárd talajon ért földet. Nigel süllyedt. Az iszap hirtelen felizzott, és abban a pillanatban Nigel lábai térd alattmegszőntek létezni.Újabb lövések. Pug talpra küzdötte magát, és elfutott. A sikolyok, és a füstölgı kénkı sistergése fölött mintha hallottavolna a kiürült Sterling tompa klikk, klikk, klikkjét. Nem lesz több lövés, ebben teljesen biztos volt. Futás közben nemmaradt más, csak a vér ritmusának fülsüketítı dobolása a fülében, és saját lihegésének sipítása. No meg a sajátsikolyai.

1999. június 1., kedd, hajnali 2:37A Fox Színház magasföldszintjénAtlanta, Georgia

A fátyolfelhık nem takarták el a csillagokat, hanem inkább a mélység és a valóság illúziójával ruházták fel a látványt.Victoria hátradılt a székében. Magába szívta a hővös éjszakai égbolt látványát, és megnyugvást talált benne. Még azsem zavarta, hogy a látképet „mindössze” a nagyterem mennyezetére vetítették. Nem érdekelte, hogy a mór stílusúpártázat csak a dobogó és a balkonok mutatós váza volt. Úgy tőnt, hogy az illúzió gyakran - nagyon is gyakran -

vonzóbb volt a valóságnál.Atlantában lehetetlen lett volna megfigyelni az éjszakai égboltot. Ó, az égbolt természetesen ott volt a helyén, denyoma sem volt a csillagoknak és a végtelenség érzésének. Nem látszott más, csak valami ködös, rózsaszín derengés.Az elektromos megvilágítás horizonttól horizontig ráfröcskölt az égre, és eltakarta a csillagokat, pedig ezek azon kevés,idıben biztos pontok közé tartoztak, amelyek megmaradtak egy Vértestvér számára. A szeretteik meghaltak, az erdıkleégtek, és még a valaha érintetetlen hegyeket is megsebezte a modern ember. Most már mintha csak az óceán és acsillagok maradtak volna állandóak, de a városból egyiket sem lehetett látni. Azonban a városban vártak rá alehetıségek.- Jó estét, Ms. Ash!Victoria nem rezzent össze, sıt, még csak el sem fordította a tekintetét a megnyugtató ál-mennyországtól. Nem hallottameg a közeledıt, de nem is számított rá, hogy meg fogja hallani, ha a másik nem akarja ily módon elıre tudatniérkezését.- Megszerezte, amit kértem? - kérdezte Victoria. A hangja nem volt éppen goromba, de ugyanakkor nem is bátorítottbizalmaskodásra.- Ó igen - felelte Rolph.A közhiedelemmel ellentétben klánjának nem minden tagja áraszott olyan szagokat magából, mintha egy hete rothadó

ürülékben hempergett volna. Ez volt az elsı dolog, amit Victoria észrevett ennél az elıre nem jelzett látogatásnál: aszagok hiányát. Így el tudta viselni, hogy Rolphfal kell üzletelnie. A csúnyaságot egy ideig el tudta viselni, de soha nemlátta szívesen a Nosferatu klán tagjait, akik Rolphnál illatosabbak voltak. Na nem mintha neki személy szerint bármibaja lett volna velük. Victoria büszke volt a nagylelkőségére. Nem sajnálta ezektıl a groteszk lényektıl azokat avadászmezıket, amelyek túl alantasak voltak számára, sem a mocsokból felépített bőzös kis odúikat. Egyszerően csaknem látott rá okot, hogy miért kellene eltőrnie, hogy megsértsék az érzékenységét, amikor a közelébe jönnek.Rolph felé fordult, és kinyújtotta a kezét. Hála Istennek a Nosferatu hosszú köntöst és kámzsát viselt, ami eltakartaarcának nagy részét. A színház sötétjében éppen csak ki tudta venni a természetellenesen hegyes járomcsontokat, ésaz éles ívő, hatalmas orrot. Rolph odanyújtott neki egy hétköznapi mérető manila borítékot.- Köszönöm - mondta Victoria, és Rolph egy árnyalatnyit meghajolt felé.A nı kinyitotta a borítékot, és lapozgatni kezdte a tartalmát - persze igencsak mérsékelt lelkesedéssel, nehogy Rolphazt találja gondolni, hogy túlságosan nagy szolgálatot tett neki. A Nosferatuk voltak a vámpírok elefántjai - soha nemfelejtettek. Még a legcsekélyebb apróságot is elraktározták az emlékezetükben, és könnyen elıfordulhatott, hogyévekkel késıbb - és a lehetı legalkalmatlanabb pillanatban - bukkantak fel behajtani az adósságot. Sıt, néha még az ismegesett, hogy egy másik városban, vagy akár egy másik kontinensen, a klán egy másik tagja kérte azellenszolgáltatást, mintha rendelkeznének valamiféle közös emlékezettel.- Mindennel meg van elégedve? - kérdezte Rolph. Victoria tovább lapozgatta a boríték tartalmát: a szerzıdésekfénymásolatait, az üzleti feljegyzéseket, a különbözı bankbetétek pénzmozgásainak kimutatásait.- Úgy tőnik, igen - felelte könnyedén.Ezek a feljegyzések hasznosak voltak ugyan, de valójában nem voltak létfontosságúak a számára. Segíthetnekmegszilárdítani a jelenlétét Atlantában, választott hazájában. A pénzügyi információk egy néhai Vértestvérnek,Marlene-nek, egy rossz hírő Toreadornak az érdekeltségeit térképezték fel. A Marlene befolyása alá tartozó különfélelétesítmények mindegyike visszatükrözte a nı domináns jellemvonását, a közönséges vulgaritást. A különfélesztriptízklubokat, pornóüzleteket, „fehérnemő” bemutatótermeket stb. mind bizonyos mértékig az ı irányítása alatt állóközvetítık vezették.Victoriát nem lelkesítette túlzottan a lehetıség, hogy a bujasággal sáfárkodjon, de azért elég gyakorlatias volt. Ha egyhalandó tulajdonos már megszokta, hogy egy titokzatos és hallgatag társnak adja át a nyereség egy részét, akkormilyen kár származhatna abból, ha magára vállalná ezt a szerepet? Ugyanakkor ezzel a gyakorlatias lépéssel még azt ismegelızheti, hogy valaki más törjön be Marlene korábbi területére. A régi mondás szerint „a természet nem tőri avákuumot”, és Victoria mindig is úgy gondolt saját magára, mint a Természet egyik jeles támogatójára.- Igen, azt hiszem ez megfelelı lesz - mondta Victoria. Rolph mintha elmosolyodott volna a kámzsa rejtekében. - Nagy

örömünkre szolgál, hogy Atlantát választotta új otthonául!Victoria is elmosolyodott. Felismerte a hízelgést, de ennek ellenére nem zárkózott el elıle.

2. oldal



Névtelen- Benison herceg minden erıfeszítése ellenére létezik bizonyos... kulturális és mővészeti hiányosság városunkVértestvérei között - folytatta Rolph szinte már cinkos hangon. - Abból, amit Önrıl hallottam, úgy gondolom, hogy Önsokkal jártasabb ezeken a területeken, mint Marlene volt.- Hah! - emelte szemérmesen a skarlátszínőre festett ajkai elé Victoria két ujját, mintha ezzel akarná elejét venni azelıdjét érintı további megjegyzéseknek.- Kérem, nézze el nekem ezt az indokolatlan összehasonlítást - mondta gyorsan Rolph, nehogy megsértse a Toreadort. -Közülünk sokan elrejtıznek a társadalom elıl, és az udvarias csevegés néha nehezünkre esik... És a Toreador, akit ittmegszoktunk, amolyan... közönséges...- Nos, akkor most be kell majd bizonyítanunk az ellenkezıjét, nem igaz? - vágta rá Victoria.- Mire gondol?Olyan nyilvánvalónak tőnt. Mi lehetne természetesebb? Nem is értette igazán, hogy miért habozott ilyen sokáig ezzel adöntéssel.- Egy bemutatkozás! Egy óriási mulatság!Az agyában máris egymást kergették a gondolatok. Minden egyes másodpercben számtalan terv, motívum ésdíszítıelem bontakozott ki lelki szemei elıtt. Talán tarthatná a gálát itt, a Foxban vagy mondjuk a SzépmővészetiMúzeumban.- Hát persze - mondta Rolph. - Milyen találó! Kiáll ítást is szervez az összejövetelre?- Ó, szóval maga is kedveli a mővészetet?- Értékelem a szépséget... amelytıl én magam oly távol állok. - Victoriának gombóc formálódott a torkában. Annyiramegindította a megjegyzés, hogy szinte már kinyújtotta a kezét, hogy valóban megérintse Rolph karját. Milyen eredeti -egy bestia, aki a szépség, a saját antitézise után epekedik. Már a puszta jelenléte mennyivel fogja gazdagítani ezeknekaz Isten háta mögötti délvidéki városban létezı teremtményeknek az életét.

- Kipróbálta már magát a mővészetekben, Rolph? - kérdezte Victoria olyan hangon, ahogy egy szülı szólhat agyermekéhez.A Nosferatu bólintott.- De attól tartok, nem volt túl sikeres próbálkozás. Victoria megértıen bólintott.- Mi... vázlatok, festmények?- És egy kis szobrászat - bólintott ismét a Nosferatu. - Bár az alkotásaim is éppen annyira torzak, mint én magam. Vagytalán még nálam is jobban... már ha ez egyáltalán lehetséges - tette még hozzá egy rosszalló vállrándítás kíséretében.Valóban hátborzongató - gondolta Victoria, de már elhatározta, hogy könyörületes lesz ehhez a teremtményhez.- Ki fogom állítani a saját szoborgyőjteményemet - jelentette ki nagylelkően.- A saját győjteményét?- Természetesen! Egyike a világ legjelentısebb győjteményeinek. És magát is meghívom!A szavak már elhangzottak, mire meggondolhatta volna magát. Victoria lelkesedése egy pillanatra alábbhagyott, deazért kifelé továbbra is ragyogó maradt a mosolya. Nem lelkesedett túlságosan azért, hogy a Nosferatukkal érintkezzen,de most már nem tehetett semmit. Nem vonhatta vissza a meghívást, és az egész városnak elınyére válik az ınagylelkősége. Gondoskodni fog róla, hogy bemutatkozó mulatsága a szezon, az év, talán az évtized eseménye legyenebben a fáradt városban. Azonnal nekilátott a vendéglistának. Természetesen a drága, cinkos Benitonak ott kell lennie.

Ha pedig igazak a hírek, amelyeket Benison hercegrıl hallott, akkor mindössze néhány személy meghívásávalcsodálatos bajt keverhet. Ott van mindjárt Benjamin, a város Anarch ellenállásának vezetıje, aki ennek ellenérebiztonságban közlekedhet az Elíziumban. Az is eszébe ötlött, hogy Július, a Brujah arkón lenne a céljainak megfelelılegideálisabb vendég. Talán ıt is rá tudná venni, hogy jöjjön el.- Nagy megtiszteltetés a számomra, ha részt vehetek az összejövetelen!- Hm? - Victoria szinte meg is feledkezett már Rolphról. - Ó, igen, természetesen!Igen, meg fogja neki engedni, hogy eljöjjön. Bizonyos szempontból a Nosferatu meghívása csak tovább öregbítette ahírnevét. Ez pontosan az a váratlan húzás volt, amit Victoria annyira kedvelt. A kiszámíthatatlanság számára egyenlıvolt a szabadsággal. Léteztek olyan lények a világban, akik éppoly titokzatosak és misztikusak voltak a Vértestvérekszámára, mint maguk a Vértestvérek a halandók számára, és akik elragadnák tıle sorsának irányítását, hamegengedné neki. Victoria úgy gondoskodott a saját függetlenségérıl, hogy azt tette, amire ezek a lények nemszámíthattak. Minél elıreláthatatlanabb volt valami, annál jobb. Még az ehhez hasonló apróságokban is.- Természetesen szívesen látom - mondta Rolphnak. - És a barátait is.Rolph ismét meghajolt, és távozott - tapintatosan nem rabolt többet a drága idejébıl. Victoria pedig gratulált magánaka legutolsó spontán húzásért: erre már aztán tényleg senki - és semmi - nem számíthatott.

1999. június 3., csütörtök, este 10:29Manhattan alattNew York városa, New York

Calebros hagyta, hogy Umberto „vezesse” a klánjának öregjét a kivilágítatlan járatban. A telep fiatalabb lakói mind azthitték, hogy Calebros soha nem hagyta el a barlangját, az „irodáját”, hogy egyfolytában a számtalan jelentés fölöttelmélkedik és a jó öreg, kipróbált írógépén jegyzetel. Talán nem is tévednek akkorát, töprengett Calebros. Gerincénekkülönös görbülete a minden egyes izületét megtámadó könyörtelen csúzzal egyetemben nem tették lehetıvé, hogykönnyedén mozogjon. Calebros legszívesebben mozdulatlanul üldögélt. Az ifjoncok abban sem tévednek túl nagyot, haúgy vélik, hogy a Smith Corona társaságát többre becsüli az övéknél. De a húzódozása miatt úgy gondolták, hogy nemis képes elhagyni a lakrészét. Mindig annyi mindent feltételeznek.- Fegyelmezetlenek - mormolta Calebros.- Elnézést? - fordult vissza az öreg felé Umberto.

- Mozogj már, vagy soha nem érünk oda - szidta Calebros, és Umberto lógó orral ismét nekiindult.Fegyelmezetlen elme - gondolta Calebros. - A feltevések a fegyelmezetlen elme jellemzıi. - Az atyja, Augustin

3. oldal



Névtelenmondogatta ezt mindig, és ennél igazabb szavakat még nem hallott.A két púpos teremtmény percekig némán haladt tovább. Umberto visszafogta a lépéseit, hogy ne hagyja le az öreget,és Calebros is lassított, hogy ne tapossa le az elıtte lábatlankodó bolondot. Végül megérkeztek a létrához.- Van itt egy létra - mondta Umberto.- Igen, én is látom - felelte Calebros, és amikor látta, hogy Umberto továbbra is habozik, még hozzátette: - Tisztábanvagyok vele, hogy hogyan kell egy létrát használni! Félre az utamból!A karmai hozzákoccantak a fémhez, de a csúszós, penészes fokok nem jelentettek neki akadályt. Fájdalom hasogatta avállait, a könyökét és a térdét, de a kényelmetlenség nem volt nagyobb, mint amit felkeléskor minden nap el kellettviselnie.A létra egy másik folyosóra vezetett, amibıl egy aprócska szoba nyílt, ahol többen kártyáztak. Odabenn elcsendesedetta jókedv, amikor Calebros elhaladt mellettük. Vagy attól féltek, hogy magukra vonják a rosszallását, amiért henyélnek,vagy egyszerően csak meglepıdtek, hogy idekinn látják vagy talán egyszerre mindkettı. Calebros ügyet sem vetettrájuk. Elment a következı ajtóig, ami Umberto számítógéptermébe vezetett. Umberto elsurrant mellette, könnyedénbecsusszant a terminál elıtt álló székbe, és azonnal nekilátott begépelni a parancsokat.- Mintha azt mondtad volna, hogy készen áll - morogta Calebros.- Készen áll! Csak még egyszer ellenırzöm a vonal biztonságát. Umberto fürge ujjai olyan hangot adtak abillentyőzeten, mint a nyári zápor elsı cseppjei a bádogtetın. Korábbi bizonytalansága teljesen eltőnt, ahogybelesüppedt a technika ölelı karjaiba.- Felszerelhetnék neked egy saját terminált, ha végre megszabadulnál attól az ıskövület írógépedtıl - mondta Umbertoanélkül, hogy átgondolta volna - és letakarítanád az asztalodat... Aúú!Elıre rántotta a fejét, minél távolabb Calebrostól, aki éppen most bokszolt bele a fülébe, aztán letörölte a jobb fülébılkicsorduló vékonyka vérpatakot. Az öreg elfoglalta a széket, amibıl Umberto sietısen távozott. Egyetlen dobhártya nem

is olyan nagy ár azért, hogy megtartsa az elsıbbségét a rangsorban - gondolta az öreg.- Kész?- Igen - felelte Umberto a fülét dörzsölgetve. - Csak gépeld be, amit akarsz, aztán nyomd le az entert! A te szöveged a „C” után jelenik meg a képernyın.Umberto azzal foglalta el magát, hogy a füleit masszírozta, és tátogott: nyit, zár, nyit, zár, nyit... A monitor elıttCalebros kinyújtóztatta a lábait, hogy enyhítsen a térdei sajgásán, de ellenállásba ütközött az asztal alatt. Erısebbenmegnyomta méretes lábait, és sikerült egy fájdalmas jajdulást elıcsalogatnia odalentrıl.- Ki van ott? - kérdezte mogorván, bár máris tudta a választ.- Én, Mr. C.- Én? Egér, mássz ki onnan, te félig eleven szırcsomó! Nekünk most dolgunk van.- Sajnálom, Mr. C.A bozontos teremtmény elımászott az asztal alól, és eliszkolt. Umberto gépiesen Egér felé rúgott, de az öreg Nosferatumár a számítógépnek szentelte a figyelmét. Calebros ujjai a hosszú, ormótlan karmok ellenére gyorsan siklottak abillentyők fölött.

C: Hello? Ott vagy?

R: Itt vagyok. Jól vagy?

C: Egész jól. Mi újság?

R: Három napja találkoztam V. Ashsel. Azóta kiderült, hogy a Napéjegyenlıségre idızítette a partit, valószínőleg aSzépmővészeti Múzeumban lesz, ha rá tudja venni Benison herceget.

C: Szerinted rá tudja?

R: Ezt nála nehéz lenne elıre megmondani, de nem tudok semmilyen nyomós okról, amiért ellenkezne.

C: Ash gyanakszik?

R: Egyáltalán nem. A parti természetesen teljesen az ı ötlete volt - már ahogy ı látja a dolgokat. Máris intézkedett,hogy átszállítsák azt a bizonyos szobrot. Majd gondoskodom róla, hogy Hesha Ruhadze is rajta legyen a vendéglistán. A július 21-i dátum elég idıt hagy nektek arra, hogy felkészüljetek?

C: Elég kell legyen! Ha Benito is rajta van a vendéglistán. Errıl mit tudsz?

R: Egyike volt az elsıknek, akikkel kapcsolatba lépett. Benito úgy tervezi, hogy eljön.

C: Ragyogó! Szólok Emmettnek. Egyéb hírek?

R: Hilda üdvözöl.

C: Erre most nincs idı! Mennem kell! viszlát!

Calebros eltolta magát az asztaltól, de megfeledkezett róla, hogy a széknek kerekei vannak - ez már tényleg

4. oldal



Névtelentermészetellenes - és majdnem elgázolta Umbertot.- Ki tudnál nyomtatni errıl egy másolatot?- Természetesen - felelte Umberto. - Jó! Hozd le nekem! - Izületrecsegéstıl kísérve Calebros feltápászkodott a székbıl,és elindult visszafelé a folyosón. Érezhetıen jobb lett a kedve. Rolph jó gyerek volt, és Atlantában jól haladtak a dolgok.Emmett is elégedett lesz. Csendes, tiszta mőveletnek ígérkezett az egész.Calebros megtorpant a kártyaszoba ajtaja elıtt, és bedugta a fejét.- Ki áll nyerésre?- Uhh... Chas - sikerült kinyögnie valakinek rövid, döbbent csönd után.- Jó - mondta Calebros, és továbbindult. - Tényleg nagyon jó!

1999. június 11., péntek, este 9:40A Szépmővészeti Múzeum rakodórámpájaAtlanta, Georgia

- És akkor aszongya a csóka: „Ha be vagy osztva arra az éjszakára, akkor jobban teszed, ha kiügyeskeded magadonnan!” Csak ı nem azt mondta, hogy „osztva”, érted? Úgy mondta „ost-va”, mintha valami átkozott beszédhibájalenne vagy mi.- Mit mondott? - kérdezte Odel, és lekapcsolta a villás targoncát, hogy jobban halljon.- Aszonta, „ostva”. Ha be vagy ostva - mondta Tyrel ezúttal sokkal hangosabban, bár a targonca motorja már nem járt.- Miért mondott ilyet?

- Mondtam már, szerintem beszédhibás a csóka. Mindig ilyen mókásan beszél. Szerintem bostoni vagy New York-i.Talán kaliforniai.- Nem, úgy értem miért mondta, hogy ha be vagy osztva, akkor ügyeskedd ki magad onnan?- Ostva.- Nem mindegy? Mit számít az neki?- Aszonta, hogy szívességet tesz nekem. Aznap éjjel lesz valami akció, amibe nem akarnék belekeveredni. Aszongya,tartsam távol magam. És én is ezt mondom neked - mondta Tyrel.- Miféle akció?- Honnan tudjam? Csak annyit mondott, hogy baj lesz. Most pedig figyelj rám! Furcsa gyerek ez a csóka. Néha fizetnekem azért, hogy elmondjam, amit egyesekrıl tudok. Akár drogról, akár valami másról van szó, én azt hiszem, hogyha baj lesz, akkor ı is benne van, úgyhogy tudnia kell róla, nem?- Huh - horkantott gúnyosan Odel. - Csak ki akar rúgatni.- Én csak annyit tudok, hogy eddig még nem hazudott nekem, úgyhogy azt csinálom, amit mondott.- Ahogy gondolod!

* * * * *

A villás targonca ismét életre kelt, és a rakodó legtávolabbi sarkában a legmélyebb árnyékok sötétjébıl kibontakozottegy alak, aztán kicsusszant a nyitott ajtón. A munkások észre sem vették.

1999. június 11., péntek, este 11:54Rebekah Scott Hall kazánház, Agnes Scott EgyetemDecatur, Georgia

A kopogtatás alig hallatszott a kazánok pattogása és a gız sziszegése fölött, de Rolph amúgy is tudta, hogy ki áll azajtó elıtt. Csak kevesen látogatták meg, és azok közül is csak egyetlenegy volt, aki kopogtatott. Kinyitotta az ajtót, ésegy vékonyka, skót mintás szoknyát és fehér Oxford inget viselı szıkével találta szemben magát.- Meglepetés - mondta a szıke, és csábos pózba vágta magát.- Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy egyetemi diák - sietett biztosítani Rolph. - Úgy nézel ki, mint egy pornósztár,aki katolikus kisiskolásnak öltözött. Vagy inkább, mint egy idısödı pornósztár, ha már itt tartunk.- Mindig te mondod nekem a legaranyosabb dolgokat - lépett el mellette Hilda, és közben megpaskolta az arcát. - De neis reméld, hogy a mézesmázos modorod bejuttat a bugyimba!- Ne aggódj!- Te sunyi ördög!- Hilda - forgatta a szemeit Rolph. - Én egy vámpír vagyok, és ez azt jelenti, hogy gyakorlati szempontból impotensséváltam. Mi a nyavalyáért akarnék én bejutni a bugyidba? - kérdezte, aztán jó adag kegyetlenséggel a hangjában méghozzátette: - Hacsak nem akarnék leparkolni egy óriási teherautót.- Óriási teherautót? - A nı elıször döbbentnek tőnt, de aztán gonosz kis vigyor terült el az arcán. - Te sunyi, széptevıördög! - Meg akarta markolni a másik ágyékát, de Rolph félreugrott. - Milyen nagy is pontosan az az óriási? Add csakbele az összes lóerıt.- Édes Istenem - nyögött fel elkeseredetten Rolph.- Milyen mókás! Mindig ezt mondják! Édes Istenem. Édes Istenem. Édes Istenem!- Befejezted? És ne hajlítsd össze azt a gızcsövet!- Te ünneprontó!- Mi újság ma este?

Hilda egy sóhaj kíséretében hagyta, hogy lehulljon róla a katolikus iskolás lány álcája. Hosszú szoknyája rongyokbanlógott rajta. A vakító fehérségő ing is megkopott mostanra, és szinte szétfeszítette a túl szők helyre bepréselt

5. oldal



Névtelenszámtalan húshurka. A szem alatt lógó sötét színő táskákkal és a lötyögı tokával a beesett arc is áldozatul esett agravitációnak. Az orrából meredezı sörteszálak száma jócskán túlszárnyalta a vigyorgó szájban meredezı fogakmennyiségét.- Újabb Sabbat tevékenység - felelte a kérdésre Hilda. - London Tommy figyelmeztette egy-két kapcsolatát, hogy netartózkodjon a Múzeumnál a Napéjegyenlıségi parti idején.Hildának a fogak hiánya miatt megvolt az az idegesítı szokása, hogy beszéd közben össze-össze csapta az ínyét. Ahatás legalábbis gusztustalan volt, de Rolph valahogy mégis megszomjazott tıle.- London Tommy - ismételte. - Szerintem el kell majd távolítanunk, ha vége ennek a dolognak. Nem engedhetjük, hogytúl sok Sabbat bujkáljon az Anarchjaink között, és ı a legaktívabbak közé tartozik!- Miért ne kapnánk el most? - kérdezte Hilda. - Én azt mondom, intézzük el most.Rolphot készületlenül érte a javaslat. Olyan gyakran került szembe Hilda más perverzióival, hogy gyakortamegfeledkezett a benne rejtızı szadizmusról. Pedig ez is, mint minden más, ami Hildával volt kapcsolatban,meglehetısen méretes volt.- Nem - mondta Rolph. - Ha már most elintézzük, akkor a barátai a Sabbatban felbolydulhatnak. Ez a kis támadás, vagymit terveznek a Múzeum ellen, egyszerően tökéletes. Lövöldöznek egy kicsit, és nagy lesz a kavarodás, mi meg szépenelkapjuk Benitot. Senki sem gyanít semmit. Mindenki azt fogja hinni, hogy a Sabbat a felelıs az eltőnéséért. Emmettezt egyszerően imádni fogja.- És ott van még az ügy Heshával - mutatott rá Hilda.- Így van. Én magam fogok intézkedni. A többivel együtt az a szobor is megérkezett?- A halott Ábel - bólintott a nı. - Ma éjjel rakodták ki.- Értesítem Calebrost.- És betuszkoljuk London Tommyt egy húsdarálóba, ha vége ennek az egésznek - mondta Hilda, és egymáshoz

dörzsölte húsos ujjait.- Ööö... igen. - Rolph nem tudta volna megmondani, hogy mi lehet rosszabb: ha Hilda a kegyeibe fogadja az embertvagy ha haragszik rá. Végül arra jutott, hogy valójában a két eset között nincs igazán nagy különbség.

1999. június 21., hétfı, hajnali 4:12Szépmővészeti Múzeum, hátsó lépcsı,Atlanta, Georgia

Rolph gyakorlott kézzel vezette a spatulát a faajtó kerete mentén. Az ajtó sarokvasai és a zár rozsdásak voltak ugyan,de erısen tartottak. Persze csak látszólag. A múzeum alkalmazottai közül senki nem használta ezt az ajtót - ami nem isszerepelt az épület eredeti tervrajzain, mégis oly sokszor tett már jó szolgálatot Rolphnak. Igazság szerint az ajtótmagát nem lehetett kinyitni, de megfelelıen erıs nyomásra - ami egy kicsivel nagyobb kellett legyen, mint amire egy

átlagos halandó képes - az egész darab tokostól-mindenestıl kibillent a helyérıl és szabaddá vált a bejárat. Jólhasználható és rejtett módja volt ez a bejutásnak, annak ellenére, hogy mindenkinek ott volt a szeme elıtt.Pontosan ez volt most a gond. Rolph nem volt biztos benne, hogy Vegel észre fogja venni. Vegel volt Hesha embere, akia Setitát helyettesíti a Napéjegyenlıségi partin. A Setita és Rolph pontosan éjfél elıtt lebonyolítják az üzletet, aztánneki ki kellett juttatnia ıt az épületbıl. Ez a hamis ajtó pedig része Vegel menekülési útvonalának.- Az Isten szerelmére - szólalt meg Emmett Rolph háta mögött. - Nekem nagyon is nyilvánvalónak tőnik!Rolph éppen csak egy pillanatra hagyta abba a munkát, de aztán a spatulával tovább szélesítette a keret mellett arepedéseket, amelyek korábban szinte láthatatlanok voltak.- Ha nem jön rá, hogyan mőködik - magyarázta magára erıltetett türelemmel Rolph -, akkor ki fogja tépni a helyérıl azajtót, és akkor késıbb majd nekem kell megjavítani - ha elıtte senki nem bukkan rá.- Hmpf - horkantott Emmett. Ide-oda járkált, mint egy szörnyőséges, goromba metronóm.- Már majdnem kész vagyok!- Ennyi erıvel akár egy hatalmas stoptáblát is odaszögezhetnél! - Rolph végzett a keret alsó részével, és a zsebébecsúsztatta a spatulát. Benyúlt a másik zsebébe, és elégedett mosollyal az arcán elıhúzott egy tekercs sárga rendırségiszalagot.- Ugye nem akarod... - meredt rá hitetlenkedve Emmett. - Van valami, amit megtanultam a többi klánról - mondtaRolph. - Mégpedig azt, hogy ne becsüljem túl ıket! - Megfordult, és keresztben párszor leragasztotta az ajtót. - Csakmert neked vagy nekem egy alagút vagy egy rejtekhely világos, mint a nap - már ha megbocsátod az összehasonlítást -még nem jelenti azt, hogy a többiek fel fogják ismerni. Még akkor sem, ha szó szerint nekimennek.- Hmpf.- Volt már dolgom Vegellel. Elég okos... ahhoz képest, hogy Setita, de ha nagy a zőrzavar, márpedig az lesz... - Rolphszéles ívben meglendítette a kezét, és csuklóból forgatni kezdte, hogy szemléltesse a felfordulást, aztán egybocsánatkérı vállvonással fejezte be a gesztust. - Nos, talán szüksége lesz egy kis segítségre.- Mit szólnál egy neon reklámtáblához? - javasolta Emmett gunyorosan.- A magam módján intézem a dolgokat Herr Vegellel - mondta Rolph, miután úgy döntött, hogy értelmetlen lenneEmmettel vitatkozni. - Te pedig a magad módján intézed az ügyeidet Don Giovannival. Meg akarod nézni még egyszer agalériát, a fı felvonót vagy az elıtérbe vezetı rámpát?- Köszönöm, de nem. Igazán alapos házigazda voltál. A hely térképe már itt van - kocogtatta meg a homlokát egyikgöcsörtös ujjával Emmett. - Már tudom, mit akarok csinálni. Megkeresem a többieket.- Akkor talán... - kezdte Rolph, de a zsebében hirtelen rezegni kezdett a csipogó, ezért nem fejezte be.- Ki az? - kérdezte gyanakodva Emmett.

- Új hírek Bostonból - bandzsított Rolph az üzenetre. - A sírrablók lecserélték az ásóikat.- Krisztusom - sziszegte Emmett. - Benito megváltoztatta a terveit. Úgy tőnik, nem lesz emberrablás Atlantában. Nos,

6. oldal



Névtelenpokolba vele! Nem várok itt tovább! Menjünk vissza! Most! Szólnom kell Calebrosnak, aztán mehetek Bostonba! Hacsaknem akarsz még elhelyezni itt egy-két díszítést...? - Rolph nem reagált a sértésre. Az ı terve még mindig jól mőködött,még ha az Emmetté kútba is esett.- Nem, már végeztem.- Kárörvendj csak!A páros otthagyta az ajtót, és a lépcsın lefelé elindultak a számos alternatív kijárat egyike felé. Természetesen Rolphnem kívánt rosszat Emmettnek. Végül is az ı feladata koránt sem volt olyan életbevágó a klán számára, mint Emmetté.Rolph csak egy régi adósságot törlesztett, míg Emmettnek azért volt szüksége Benitora, hogy egy sokkal frissebbügyben szerezzen információkat. Ennek ellenére perverz örömet okozott neki az események fordulata, és az a tény,hogy az ı mővelete hibátlanul zajlik tovább.

1999. június 22., kedd, éjjel 12:20Szépmővészeti MúzeumAtlanta, Georgia

Rolph lehúzta a fejét. Vagyis inkább kidugta. Kikémlelt a szellızı rácsán, amelyben rejtızködött, és lenézett az alanttolongó Vértestvérekre. Ragyogóan festettek így kiöltözve: szmokingok és tizenkilencedik századi öltönyök, elegánsestélyik. Ma éjjel még az itt-ott felbukkanó bırdzsekik és a farmerok is mintha csillogtak volna. Az atlantai Vértestvérekés a hírneves városon kívüli vendégek azért jöttek ide ma éjjel, hogy megmutassák magukat, és lássanak másokat.Rolphot csak ez az utóbbi indíték hajtotta, és egyedül ı gyanította, hogy valami nincs rendjén.

Nem azért, ami odalenn történt - a cselszövések, az átejtések és a hátbatámadások népbetegségnek számítottak afelszínt lakó Vértestvérek között -, hanem azért, ami nem történt. Valamit már biztosan hallania kellett volna: néhánylövés hangját, sikolyokat, talán egy apró robbanást. Mind az itteni, mind a miami forrásai megerısítették Hilda jelentését. A Sabbat valószínőleg izgalmasabbá akarja tenni itt ezt a mai estét.Kétségtelenül valamiféle gerillatámadást terveznek vagy valami ehhez hasonlóval akarják bosszantani Benisonherceget, hogy megsértsék a büszkeségét, és legalább egy propaganda gyızelemmel tovább lelkesítsék az atlantaiAnarch-mozgalmat. A herceg minden külsı segítség nélkül képes volt nagyon is rátermetten sokakat magára haragítani,és nem csak a Vértestvér társadalom söpredékéhez tartozókat. İ alkotta ezt a mostani lázadást a fiatalabb generáció(és néhány válogatott, jó helyzető öreg) körében, de ez a nyugtalanság pontosan olyan volt, aminek a Sabbategyszerően nem tudott ellenállni. Talán éppen ez volt a rendszer Benison ırültségében: lázadást szít a saját uralmaellen, hogy elıcsalogassa a Sabbat beépített ügynökeit, akikkel aztán le tud számolni, amikor elkezdenek nyíltanmőködni.Rolph vállat vont a rejtekhelyén. Benisonnál bármi lehetséges. A Malkáv látszólag gyakorta került a katasztrófa szélére,de a látszólag elhamarkodott és meggondolatlan cselekedetei a megfejthetetlen terveivel egyetemben általábanbizonytalanságban tartották, és kibillentették az egyensúlyukból az ellenfeleit.Mindenesetre itt nem volt semmiféle Sabbat támadás. Eddig még nem. Rolph forrásai mintha úgy gondolták volna, hogy

éjfél lesz a mágikus idıpont - de akkor nem történt semmi. Rolph pedig biztosan érezte, hogy a Sabbat odakinn van, avárosban, és a szokásosnál is erısebb a jelenléte, és ez csak még furcsábbá tette az egészet. Az egyik forrása Miamiból jelentette, hogy bizonyos személyek távoztak a városból, és Rolph saját maga is észlelte a Vértestvérek érkezését - akiknem túl nagy sikerrel próbálták titokban tartani a jelenlétüket Atlantában.Rolph hátranyúlt, hogy elıbányásszon egy homályos láncon lógó és ugyanennyire piszkos bronzórát a zsebébıl.Háromnegyed egy. És még mindig semmi jel nem utal a támadásra.Minden aggodalma ellenére Rolph azon kapta magát, hogy egyre inkább belemerül az odalenn kibontakozó drámába.Természetébıl adódóan mindig figyelemmel kísérte a kis játékokat, a rendreutasításokat és az összeesküvéseket.Victoria most igazán kitett magáért. Nem csak Theloniust, a Benison herceggel szemben álló Anarchok aktivistáját hívtameg az Elízium szentélyébe, de felvette a vendéglistára Juliust, a Brujah arkónt is. Július és Benison között régi ellentétfeszült. Rolph nem tudta biztosan, hogy az arkón együttmőködik-e Victoriával, és ha igen, akkor milyen mértékben, deJulius már több mint egy órája megérkezett, és még mindig nem jelentkezett be a hercegnél. Az etikett ilyenmegsértése valószínőleg - és nyilván elıre kiszámított módon - kihozza majd a herceget a sodrából, és ezösszecsapáshoz vezethet.Rolph érdeklıdve figyelte a kibontakozó eseményeket. Vajon Victoria mesterkedése szakadáshoz vezet majd közötte ésa herceg között? Bármi történjen itt ma éjjel, azt csak közvetetten lehet összekapcsolni vele. İ csak összekeverte arobbanásveszélyes összetevıket, és mint új jövevény, tudatlanságra fog hivatkozni. Azonban a vendégekösszeválogatása legalábbis gyanakvásra készteti majd Benisont, már ha nem vált ki azonnal győlöletet a hercegbıl.Veszélyes játékot játszott ez a nı. Éppen olyan valószínő volt, hogy Benison csak nevetni fog az egészen, mint az, hogyszámőzi ıt a városából. Igen, a mai este legfontosabb eseménye ez a morális játék lesz Victoria, Julius és Benisonközött. A Sabbat biztos elügyetlenkedte valahol, és lefújták a támadást. Nem meglepı. Ráadásul ez csak tovább növelteannak az esélyét, hogy Erich Vegel, a felbecsülhetetlen értékő Hazimel Szemével együtt biztonságban elhagyhatta ahelyszínt, és el fogja juttatni a küldeményt Heshának. Rolph pontosan éjfél elıtt adta át neki a Szemet, mivel arraszámított, hogy Vegel sietıs távozását követıen kezdetét veszi a támadás. De mivel nyoma sem volt a támadásnak,Vegelnek majd saját magát kell kimentenie Victoriánál, amiért ilyen sietısen távozott.Hirtelen azonban minden Setitával kapcsolatos gondolatnak nyoma veszett, mert odalenn valaki ordítozni kezdett.Odafenn látta azt a kurafit? - Benison herceg egy döbbent Toreador újszülöttre ordított, aki szinte összeroskadt elıtte.A Vértestvérek ellentétes irányba mozgó hullámokban kezdtek kavarogni a galérián. Egyesek elıre tolakodtak, hogy jobban lássák, mi történik, míg mások inkább úgy döntöttek, hogy nem szívesen maradnak a felbıszült hercegközelében, és sietısen hátrább furakodtak. A követelızı és átkozódó Benison hangja idırıl-idıre túlszárnyalta a tömegzsivaját. Aztán mintegy varázsütésre a tömeg elolvadt, és Benison és Július gyakorlatilag egyedül álltak a szobrok és az

átlátszatlan üveg válaszfalak között.- A háta mögött, Herceg - mondta tökéletesen nyugodtan Julius. A hátára két szablyát szíjazott. Benison az arkón felé

7. oldal



Névtelenpördült.Miközben a páros válogatott fenyegetéseket vagdosott egymás fejéhez, Rolph azon gondolkozott, hogy az arkón vajonnem egyezett-e meg az Anarchokkal - megszabadul Benisontól, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A Maskarádénem lesz többé veszélyben. Július nyilván szívesebben látná hercegként a klántársát, Theloniust. Csakhogy Theloniustúlságosan aktívan vett részt a lázadásban. Szükség lesz egy kölcsönösen elfogadható jelöltre - talán Benjamin, aVentrue, vagy valaki, aki elég rangos, mint például... Victoria.Rolph forgatni kezdte a nyakát a szellıztetı rácsa mögött. Victoriát és Theloniust kereste a tömegben. Látni akarta,hogyan reagálnak a gyorsan elmérgesedı összecsapásra.- Pokolba az Elíziummal, magam büntetem meg elviselhetetlenségéért! - sziszegte eltökélten, és torz gyönyörőséggelBenison. Július elıhúzta az egyik pengéjét...És a galéria sötétbe borult.Nem volt természetes ez a sötétség. Nem az a fajta sötétség, ami áthatotta Rolph rejtekhelyét. A tintaszerő feketeségnéhány hüvelykkel a mennyezet szintje alatt kezdıdött, és úgy tőnt, hogy szinte teljesen betakarja a galériát odalenn.- Lasombra! - ordított riadtan odalenn valaki.Ezt bárki könnyedén felismerhette, aki találkozott már korábban annak a klánnak az árnyékmágiájával, de még Rolphotis lenyőgözték a galériára telepedı sötétség puszta méretei. El tudta képzelni, micsoda zsibbasztó rémület lehetett úrráazokon a Vértestvéreken, akik csapdába estek a belsejében. Ösztönösen hátrébb húzódott a csıben.És ekkor egy zavaró gondolat kezdte piszkálni. Segítenie kellene.De ehhez le kellene mennie oda, a fojtogató árnyékok közé. És ekkor egyre növekvı rémülettel vette észre, hogySabbat harci ghoulok gázoltak be a lassan feldarabolódó sötétségtengerbe. Ennek az lett az eredménye, hogy nem csakaz árnyék, de több Vértestvér is feldarabolódott. Darabokra szaggatták ıket, mintha a szörnyetegek egy baromfitelepengarázdálkodnának.

Harci ghoulok? Miféle támadás ez? Láthatóan jóval nagyobb, mint amire számított. És sokkal nagyobb annál, mintamibe bele akarna keveredni. Lemenni oda? Gyorsan pofonvágta magát, hogy előzze az öngyilkos gondolatot. Én aztánbiztos nem! Senkin nem segít azzal, ha darabokra szaggatják, legkevésbé saját magának - indokolta magában adöntését.És ekkor, mintha még további gyızködésre lett volna szüksége, a lassan egyes Vértestvéreket marcangoló örvényekrebomló sötétség mögött szilánkokra robbantak a galéria ablakai. Az ablakokon öklömnyi nagyságú húsgolyók repültekbe, amelyek becsapódáskor felrobbantak, és vért és pépes belsıségeket permeteztek mindenfelé. A hatás nem maradtel. A Vértestvérek, akik eddig kitartottak, most elveszítették az önuralmukat, és a Bestia átvette az uralmat. A vérrelborított alakok többé már nem voltak képesek kordában tartani a csillapíthatatlan éhséggel párosuló rettegést, ésrátámadtak a hozzájuk legközelebb állókra, legyenek azok barátok vagy ellenségek.A harci ghoulok az újabb felfordulást kihasználva újabb gyızelmeket arattak. Az atlantai Vértestvérek közül sokakatlevágtak már, bár néhány helyen elszórtan még tartott a kézitusa. Benison és Julius egymásnak vetették a hátukat -ahelyett, hogy egymás torkát szorongatták volna - és mintha sikeresen visszaverték volna a vonagló, ostorszerőárnyékcsápok támadását. Egy ostoba Vértestvért éppen kidobtak az ablakon - négy emeltnyi zuhanás, ez fájni fog.Rolph lassan, mintha odalenn a mészárlás közben bárki is felfigyelhetne rá, araszolni kezdett hátrafelé a szellızıben.Már eleget látott. Sıt, többet is, mint eleget!

1999. június 22., kedd, este 7:21Földmélyi barlangNew York városa, New York

Calebros csöndben ült az asztala mellett. A nyelvével azt a sebet piszkálta, ami az ajkai belsı részén alakult ki ott, aholaz éles, összevissza álló fogai hozzáértek. Még a folyamatos, hasogató fájdalom sem vonta el a figyelmét a jelentésrıl,amit folyamatosan újra- és újraolvasott.A Gyehenna Prófétája. New Yorkban.Nem tudta volna megmondani, hogy mi zavarja ennyire Anatole jelenlétében. Talán a titkok feltáróját csak a történelemsúlya nyomasztotta. És a jövıé.

1997. június 28., szombat, éjjel 1:40Harmony HighriseChicago, Illinois

Benito az árnyékokból figyelte, ahogy a „mővészet megtörtént”. Nem akarta megzavarni a mővészt, a „nagytehetségő” Penningtont, de a Giovanni közvetítı ennek ellenére képtelen volt távol maradni. Gyakorlatilag beleszédült, ha azokra aszívességekre gondolt, amikkel a mővész modellje tartozni fog neki. Egy ítélethozó lekötelezettségéhez képest mit ér,ha rászed egy vikomtot vagy lopott mőkincseket szállít Argentínába az öregedı náciknak? A sötét márvány- ésagyagpor mellett valami más, sokkal édesebb is lebegett a levegıben. Olyan volt, mint a pénz vagy a vér szaga.A stúdiólakás berendezése szegényes és haszonelvő volt. Mindent teljesen alárendeltek a mővész hivatásának.Mennyire bohém - gondolta Benito.A méretes és rettenetes ítélethozó tökéletesen mozdulatlanul ült. A munka sokkal simábban haladt most, hogy Benitoodaadta a fényképet Penningtonnak. Az elsı próbálkozások ırjítıek voltak. A szobrász minden esetben több éjszakán

keresztül dolgozott - amíg Petrodon bele nem akadt valami részletbe, ami nem nyerte el a tetszését. Az orr túl nagyvolt, a szemek nem voltak egyformák... Nem számít, hogy Pennington sokat szépített a valóságon a Nosferatu javára.

8. oldal



NévtelenDe Petrodont nem lehetett megbékíteni, és a munkát újra kellett kezdeni. Aztán újra, és újra és újra.Benito titokzatos társa, Nickolai lépett be a szobába halkan. Csak a neve volt az, amit Benito biztosan tudott velekapcsolatban. Gyanította, hogy a férfi egy boszorkánymester, de ez nem igazán számított. İ javasolta ezt a megoldást,és meglehetısen borsos árat kért érte, de azért nem volt megfizethetetlen. Néhány éjszakával ezelıtt Nickolai adta nekia fényképet - egy képet Petrodonról az átváltozás elıttrıl. Egy öntelt, jóképő férfit ábrázolt. A két jellemvonás közül azegyik kitartott mellette az élıholt létben is.És Petrodon ítélethozó hirtelen mindennel tökéletesen elégedett lett, és dagályos dicséretekkel halmozta el Penningtont.Nem számít, hogy a lassan alakot öltı mellszobor sokkal inkább hasonlított a szobrász asztalára állított fényképre, minta hatalmas mérető szörnyeteghez, aki néhány lépéssel arrébb ült a mőteremben. Petrodon nem is lehetett volnaelégedettebb. És a vevınek mindig igaza van - gondolta Benito. Az ítélethozó azt hisz, amit akar, amíg kifizeti abenyújtott számlát.- Úgy tőnik, jól haladunk - jött egy halk hang Benito válla fölött. Összerezzent, de aztán megnyugodott, amikormegpillantotta a váratlanul érkezı Nickolait. - Örülök, hogy itt van ma este, Benito - mormolta Nickolai.Maguk a szavak meglehetısen ártatlanok voltak, és Benito ügyet sem vetett a gunyoros, kissé vészjóslóhanghordozásra.És ekkor elszabadult a borzalom és a káosz. Néhány perc múlva a vér szaga már valóban ott lebegett a levegıben.

1999. június 30., szerda, este 10:15Az elsüllyedt katedrálisCranberry Bogs, Massechusetts

Benito mozdulatlanul hevert a keményfa platón, cellájának egyetlen berendezési tárgyán. Kigombolta az inggallérját,meglazította a nyakkendıjét, a cipıit pedig takarosan egymás mellé állította a csupasz kıpadlón. A szemeit lehunyta.Emmett benézett a kémlelınyíláson. Egy hétnyi megfigyelés után máris sok mindent megtudott a fogolyról és aviselkedésérıl. Azt kívánta, bárcsak számolta volna, hányszor próbálta Benito megnézni az óráját, amit lecsatoltak acsuklójáról. Ez pontosan az a rögeszmés apróság lenne, ami szemet szúrt volna Calebrosnak - gondolta Emmett. İbiztosan feltérképezné a pontos útvonalat, amit Benito bejár az ébrenlét óráiban. Aztán felismerne benne egy - valósvagy képzelt - rendszert, majd hetekig vagy akár hónapokig dohos köteteket lapozgatva keresné a nekromantavarázslatot, amit a fogoly meggyızıdése szerint éppen létrehozni készül, és a módszert, amivel hatástalaníthatná apokoli rituálét.De ez nem volt jellemzı Emmettre. Calebros minden erıssége ellenére, a fészekalja idısebbik tagjából hiányzott aképesség, hogy távolságtartóan figyelje az eseményeket, és megérezze, mi a fontos, és mi nem. Benito reflexszerőóranézegetései mindössze furcsaságok voltak. De voltak itt sokkal beszédesebb tények is. Kilenc éjszaka telt el azóta,hogy bostoni irodájából elragadták a Giovannit, és azóta teljes elszigeteltségben tartották. Emmett már ezalatt a rövididı alatt is észrevette, hogy Benito minden éjjel egyre késıbben és késıbben ébred fel. A változás fokozatos volt, éseddig az eltérés csak percekben volt mérhetı. Ez nem is annyira tudatos, mint a test egy ösztönös élettani reakciója

volt: így próbálta megırizni az energiát - vagy a vért. Elfogása során Benito nem sérült meg komolyan, de azóta nemengedték meg neki, hogy egyen, és idıvel még a legminimálisabb tevékenység is ki fogja meríteni az összesvértartalékot, amit az élıholt testben felhalmozott.A mérsékelt aktivitás lehet ugyanakkor pszichológiai válasz is, egy mechanizmus, ami megpróbál megbirkózni ahelyzettel. A foglyoknál gyakorta alakul ki alvászavar, különösen, ha hosszabb ideig tartják ıket teljeselszigeteltségben. Elıfordult, hogy végül képtelenek voltak pihenni vagy, és ez volt a helyzet Benito esetében is, egyrehosszabb és hosszabb ideig aludtak. Azonban az a tény, hogy Benito esetében az alvással töltött idı csak fokozatosannıtt, arra utalt, hogy még nem szenvedett komoly pszichológiai sérülést.Természetesen idıvel ez meg fog változni.Emmett rendelkezett némi gyakorlattal a foglyok megfigyelésében és kihallgatásában. Tudni fogja, mikor jött el az idı,hogy Benito válaszoljon a kérdésekre. Megfelelı idıtartamú vérmegvonás után általában nem is volt szükség arra, hogyhosszadalmasan kínozzanak egy Vértestvért. Ráadásul Benito nem úgy nézett ki, mint aki olyan veszettül lojális lenneaz összeesküvı társaihoz. A Giovanni beszélni fog.Halkan a helyére csúsztatta a kémlelınyílás fedelét.- Készen áll? - kérdezte majdnem suttogva Pierce abbé.- Micsoda? - kérdezett vissza Emmett. Tökéletesen értette a kérdést, de lassan kezdte elveszíteni a türelmét az abbéhalk hangú, de alig palástolt türelmetlenséggel terhes kérdései iránt.- Készen áll, hogy kikérdezze? - Pierce egy nehéz köntöst viselt cingár alakján. A köntös annyira nehéznek tőnt, hogyEmmett mindig azt várta, mikor rogy össze az anyag súlya alatt. Az abbé látható testrészeibıl ítélve - csontvázszerőcsuklók és kezek lógtak ki a köntös laza ujjaiból, és egy ösztövér arc rejtızött az elıre húzott csuklya mélyén - Emmettel tudta volna képzelni, hogy a köntös alatt a klántársa alig több egy két lábon járó fogasnál.- Még nem - mondta Emmett, aztán ellépett a házigazdája mellett, és nekivágott a folyosónak.Pierce követte.- El kell vinni ıt innen! Veszélybe sodorja a katedrálist!- Sokkal nagyobb veszélybe kerülnének, ha most szállítanánk át, amikor még ennyire forró a helyzet - legyintettEmmett.- Bostonhoz ennyire közel inkább a Giovanni klán hatalmával kell számolni és nem a maga Kamarillájával.- Természetesen úgy érti... hogy a mi Kamarillánkkal - mondta jelentıségteljesen Emmett, aztán folytatta. - AGiovannik pedig már ránk találtak volna, ha tudnak.- Akkor hát nem volt biztos benne, hogy senki sem követi, amikor idehozták? - kötötte az ebet a karóhoz Pierce, ésEmmett fülében durcáskodónak hatott a suttogása.

- Senki nem száguldott utánunk lövöldözve egy autóval, ha erre gondol, de a Giovanniknak megvannak a módszereik -én ugyan nem tudom, hogy mik ezek a módszerek, de biztosan vannak módszereik. Hogy szeretném-e csak a biztonság

9. oldal



Névtelenkedvéért egy kicsit távolabb vinni az öreg Benitot a várostól? A pokolba is, hát persze, hogy igen! Sajnálom, hakényelmetlenséget okoztam a kis szektájának...- Mi nem vagyunk szekta - csattant fel Pierce. - Spirituális közösség vagyunk, egyformán gondolkozó személyekközössége...- Igen, igen. Bla, bla, bla. Ezt tartogassa a reklám videóra! Emmett megszaporázta a lépteit, és lehagyta az abbét.Pierce és a többi „szerzetes” az idegeire mentek. Azzal, hogy idehozták Benitot, természetesen fennállt a veszély, hogyvalaki rábukkan a kikövezett alagutak és kamrák hálózatára, amit ık építettek a mocsár alatt, és amit kicsitfennhéjázóan „katedrálisnak” neveztek. De idınként vállalni kellett a kockázatot. Idınként, különösen az ehhezhasonló, fontos esetekben, mindenkinek önként kellett volna vállalni a kockázatot a klán érdekében. Mellesleg Pierce éstársai vallási pózolása is idegesítette - mintha semmi más nem számítana, mint az ı spirituális hablatyolásuk, ésmindenki más elmehetne a pokolba.- Tudja, egy igazi katedrálisnak nem abbéja lenne - szólt hátra a válla fölött. - A katedrális egy püspök székhelye. Magapüspök kellene legyen. Tessék! Éppen most léptettem elı! Ez már csak elég kárpótlás a kellemetlenségekért, nem?- Calebros hallani fog a tiszteletlenségérıl - mondta Pierce, és ezúttal egy-két decibelnyit felemelte a hangját.- Fogadni mernék rá! Elıbb vagy utóbb mindenrıl hall - mondta Emmett. - És ı is tényleg meg lesz lepve!

1999. július 4., vasárnap, este 11:24147-es metróalagút, ManhattanNew York városa, New York

A javításokat még mindig nem fejezték be. És a közeljövıben nem is fogják. A szakszervezet nem volt hajlandó újabbmunkásokat leküldeni, pedig már csak néhány hét lett volna hátra a felújításokból.Hat munkás. A viszonylag ép csontvázukon kívül semmi más nem maradt belılük. A patkányok teljesen letisztították acsontokat.Jeremiah haladt tovább ennek az elvetélt magzatnak a hasznavehetetlen fém köldökzsinórján. A harmadik sínpár halottvolt. Pusztán megszokásból hallgatózott a szerelvények után, amelyek most nem jártak. Hidegnek érezte a testét, bárkorábban már evett. Mintha a cement és a befejezetlen csempék kiszívták volna belıle a hıt. Elképzelte, ahogy abırének pórusain keresztül kiszipolyozzák belıle a vért, és hatalmas kortyokban nyelik az éltetı folyadékot. Vajon amunkások is ezt érezték? - elmélkedett. Érezték a patkányok elsı harapásait? Az elsı száz harapást vagy az elsı ezret?A metró vezetıi úgy vélték, hogy a hat munkást valamiféle mérges gáz döntötte le a lábáról, ami titokzatos módonszabadult el az alagútban. Jeremiah megkérdıjelezte ennek a feltevésnek a hitelességét, és közben észrevette, hogyegyre több és több éhes szem követi minden egyes mozdulatát. De a patkányok soha nem támadnának meg egy csapatfelnıtt, erıs férfit. Vagy mégis? Nem beteg gyermekek voltak az áldozatok. A munkások valahogy mozgásképtelennékellett váljanak. Jeremiah a lábfejével megpiszkált egy elhagyatott csavarkulcsot. Vajon az egyik munkás próbálta megszétkergetni a rágcsálókat, mielıtt legyőrték? Észrevett egy még használható fáklyát a porban, felvette, megvizsgálta,aztán belegyömöszölte a viaszosvászon zsákba, ami mindig ott lógott a vállán.

A hat munkásnak már csak az emléke maradt, de a patkányok még most is itt voltak. Pokolba a hatóságirágcsálóirtókkal. Az elgázosítás után gyızedelmes seregként tértek vissza a rágcsálók, és hatalmas lakomát csaptak amegmérgezett társaik testébıl. A parányi csontok most ott hevertek a földön, ahonnan már elszállították a halandókmaradványait. A dögevık - vagy inkább vadászok? - most ott ólálkodtak az árnyak között. És vörös szemekkelfigyeltek.Jeremiah folytatta a nyomozást, de folyamatosan mozgásban maradt. Az az érzése támadt, hogy ha egyszerre néhánymásodpercnél tovább mozdulatlan maradna, akkor dögnek néznék - vagy azzá válhat, már ha nem hulla már most is.Végül is ı valóban egy járkáló hulla volt, vagy nem? Egyedül az különböztette meg a patkányok étrendjén szereplıszokásos dolgoktól, hogy ı mozgott.Jeremiah egy árnyalatnyit megszaporázta a lépteit. Kényszerítette magát, hogy tovább kutasson a történtek nyomaiután. Vajon csak képzeli, hogy az egyre szaporodó vörös szemek egyre kevesebb és kevesebb teret engednek neki?Most már nem térnek ki olyan széles ívben elıle. Egyre többet és többet ki tudott venni az alakjukból - felborzolt szırőívelt hátak, puffadt, hússal tömött hasak. De csak hat munkás volt, és a támadás óta eltelt már két hét. Akkor pedig mimásból falhatták degeszre magukat ezek a lények?Jeremiah megállt, és elkapta a szökıárként duzzadó horda egyik tagjának a pillantását. Megdöbbentette a pillantásellenségessége, ahogy mélyebbre hatolt a lény lelkébe. A tekintetük összekapcsolódott, és egy kép bontakozott kilassan a vörös szemek mögött: egy egyenetlen, durva és töredezett betonfelület képe. Egyre újabb és újabb repedések jelentek meg a betonon - valamiféle zord, maszatos növény feszítette szét a padlót, ami úgy nıtt, mintha gyorsítottfelvételen látszódna. A beton helyenként felpúposodott, megrepedezett és elroppant. Ezernyi patkány özönlött be aterembe, és felfalták a csápokat. A furcsa nıvények... ezek nem növények, döbbent rá Jeremiah, hanem daganatok...Húsdaganatok.Jeremiah hátrált egy lépést. Eleresztette a megdöbbentı látomást, és ismét a patkányokkal találta szemben magát.Hús. Vajon a patkány elméjében formálódott meg ez a szó, vagy a sajátjában?Hús.Ismét hallotta. Vagy érezte. Mint valami visszhangzó suttogás, ami szétterjed az alagutakban. Számtalan éhségtıl ésdühtıl izzó vörös szem meredt rá. Erezte a belefúródó pillantásokat, amelyek megpróbáltak kapcsolatot teremteni vele,mint ahogy ı kapcsolatot teremtett az elıbb az egyikükkel - megpróbálták irányításuk alá vonni.Jeremiah megfordult, hogy továbbmenjen az alagútban, de elálltak az útját. A kör bezárult körülötte. Néhány vicsorgópatkány nem volt hajlandó elhátrálni az útjából. Közelebb araszoltak, és a hátuk mögött még többen álltak.Megtöltötték a járatot.- El innen! - vakkantotta Jeremiah, és fenyegetıen meglengette a karját. De a tömeg nem nyitott utat.

- El innen! - legyintett újra, de ezúttal még annyi hatása sem volt a próbálkozásnak, mint korábban. Érezte, ahogy arettegés rázkódni kezd a gyomrában. Egy egészen másfajta rázkódás futott végig az alagúton és a patkányokon, mint

10. oldal



Névtelenvalami csiripelı nevetés.Jeremiah a rettegéstıl hajtva kimarkolta a fáklyát a viaszosvászon zsákjából, egyetlen mozdulattal meggyújtotta, ésodavágta a legközelebbi patkányokhoz. A patkányok elhúzódtak a lángoktól, de a következı pillanatban a szutykosbundájuk lángra lobbant, és olyan nagy volt a tülekedés, hogy az égı rágcsálók vergıdésükkel átterjesztették alángokat a mellettük állókra. A felharsanó fülsüketítı sikoly szinte ledöntötte a lábáról Jeremiah-t. Egyetlen kiáltás voltez, a düh és a fájdalom kollektív sikolya.Elıször Jeremiah is ösztönösen el akart hátrálni a lángoktól, de aztán kényszerítette magát, hogy kihasználja ezt anéhány másodperces elınyét. Minden erejét és gyorsaságát beleadva átugrotta a fröcskölı lángokat és a patkányokközött terjedı futótüzet.Nem nézett hátra, úgyhogy nem láthatta, hogy meddig égett még a tőz vagy, hogy a rosszindulatú lények közül hányaneredtek a nyomába. Lélekszakadva menekült. A viaszosvászon zsák csattogott mögötte, és minden egyes lépésnélnekicsapódott a csípıjének. Az égı patkányok sivítása betöltötte az egész alagutat, és Jeremiah képtelen voltmegszabadulni a hangtól, bármilyen messzire jutott is az összecsapás helyszínétıl. A fülében még sokáig ott csengett asivítás - a sikolyaik, és egy elnyújtott, hátborzongatóan kéjsóvár szó: Húúúússs...

MÁSODIK RÉSZLassan eloszlik a homály

1999. november 12., péntek, hajnali 3:45Nyugati 132. utca, HarlemNew York városa, New York

Pug felrohant a létrán, és olyan erıvel csapódott neki a csatornafedı aljának, hogy a vasdarab kirepült az utcára. Aszabaddá vált nyíláson keresztül kimászott a hővös éjszakába. Az utca elhagyatott volt. Ezen a környéken nappalnyüzsögtek az emberek, de mindenki tudta, hogy éjszaka nem tanácsos erre járkálni. A városban több olyan környék isvolt, ami sokkal kevésbé volt barátságos napnyugta után - különösen mostanában, hogy a Kamarilla és a Sabbat azutcákon vívta a maga kis háborúját. A halandók pedig nem voltak ostobák, csak sokan voltak. Megérezték az ilyesmit,még ha tudatosan nem is tudták volna megmondani, hogy mirıl is van szó. Itt volt ez a sok erıszak, baleset, megtőzeset - és a halandók tömegei behúzódtak az otthonaikba. Pug is pontosan ott szeretett volna lenni - illetve mindegy,hogy hol, csak ne itt. Azonnal talpra ugrott, és készen állt rá, hogy hanyatt-homlok tovább meneküljön, amikor egyfenyegetı, mély hang megállásra késztette.- Ne mozdulj, kurafi!

Pug ösztönösen megdermedt, de egy pillanattal késıbb rádöbbent, hogy bárki legyen is a hang tulajdonosa, annál nemlehet rosszabb, mint aki elıl éppen menekült. Felemelte a lábát, hogy elfusson...... és minden elsötétedett. Forgott vele a világ, amikor egy kicsivel késıbb magához tért - bár hogy pontosan mennyi isez a kicsi, azt nem tudta volna megmondani. Tiszta, csillagos éjszaka volt. Éppen az égboltra nézett fel. A hátán hevertaz úttesten. A részletek csak lassan kerültek a helyükre. Valami eltakarta az égbolt egy részét, és e mögött a valamimögött kirajzolódott egy arc. Az alak egy óriási pisztoly volt, amit a fejének szegeztek. Az arc egy dühösnek látszó nıévolt. A nı dühe egyáltalán nem nyugtatta meg Pugot, és persze ott volt még az a tény is, hogy az ı kezében volt afejének szegezıdı pisztoly.Aztán eszébe jutott a Szem, és az enyhe rossz érzése azonnal bénító rettegéssé változott. Fel akart tápászkodni, hogyelmeneküljön, de a nı nekinyomta a fegyver torkolatát Pug hatalmas, lapos orrának.- Ö-öö - morogta.A nı háta mögül újabb zaj hallatszott - valaki felhúzott egy puskát - aztán valaki más is lenézett Pugra: egy férfi, egyhatalmas termető férfi, egy óriási és nagyon fekete férfi. Pug nem tudta jól megnézni a férfit, mert az orrához szorítottfegyveren kívül nehezére esett bármi másra összpontosítani, és ezért folyamatosan bandzsítania kellett. Megpróbáltanélkül visszanézni a csatornalejárat felé, hogy megmozdította volna a fejét.- Mennem kell - sikerült végül kinyögnie. - Mennem kell! Most!- Elmehetsz - mondta a mély, dübörgı hangú férfi -, de lehet, hogy te nem pontosan úgy képzelted ezt, mint mi.- Nem értitek. Ez...- Fogd be a pofád, seggfej! - ordított rá a nı, és addig nyomta lefelé a pisztolyt, amíg Pug feje neki nem koccant azaszfaltnak. Ez a nı egy kicsit mintha túlságosan is szívesen kiloccsantotta volna az agyát. És erıs is volt. Mint egyVértestvér.A félelem, és a fejére mért ütés helyébıl sugárzó fájdalom összekeveredett, és Pug rosszul lett. Megpróbálta kitalálni,hogy ezek itt vajon a Kamarillához vagy a Sabbathoz tartoznak-e, és közben egyfolytában attól rettegett, hogy ezek ittnem adnak neki esélyt rá, hogy elmagyarázza a dolgokat. Közben még próbált oda-oda pillantani a csatornára, de úgy,hogy ezzel senkit ne késztessen arra, hogy szétlıje a fejét. Kockáztatnia kellett. Ha ez a kettı itt a Sabbathoz tartozik,akkor ezért biztosan végeznek vele, de most nem volt ideje semmi másra...- Calebros telepéhez tartozom - hebegte.A nı erre még erısebben odanyomta a pisztolyt az orrához.- Én meg Phillibıl jöttem. Kurva nagy ügy!De a termetes férfi nem volt ennyire vérszomjas.- Lydia, hadd kelljen fel!

- Hö?A férfi gyengéden félrefordította a fegyvert. Pug most látta meg, hogy egy Desert Eagle volt az. Most, hogy már nem

11. oldal



Névtelenszorították a szemei közé, már nem volt akkora, de az apró, mérges nı kezében még így is óriásinak tőnt. A nı alig voltmagasabb Pugnál, és jó hetvenöt fonttal nyomhatott kevesebbet.- Közénk tartozik - mondta a férfi. - Már ha igazat mond. Kinyújtotta a kezét, és durván talpra rántotta Pugot.- Igen! - hadarta Pug. - Úgy értem, közétek tartozom... és igazat mondok... mindkettı igen.- Theo Bell - mondta a hatalmas férfi.Pug próbálta egyszerre megrázni a kezét, és elfutni.- Nincs idınk! A nyomomban van... a Szem! A többieket már elkapta! Mennem kell! Mennünk kell... - Pug abbahagyta ahadarást, félrehajtotta a fejét, és ismét felnézett a termetes férfire. - Azt mondtad, Theo Bell!- Úgy, ahogy mondod - mondta Lydia. - Mi vagyunk a kibaszott lovasság. Ki is van a nyomodban? - kérdezte inkábbgyanakvóan, mint segítıkészen.Két újabb alak bontakozott ki az árnyékok közül. Egyikük furcsa szögben tartotta a fejét, a másik pedig hatalmas, vörössörénnyel büszkélkedhetett, és kevés sikerrel próbált elrejteni valamit a hosszú kabátja alá, ami leginkább egy pallosrahasonlított. Pug továbbra is próbált elhúzódni és elfutni, de Theo nem engedte el a kezét, és még Pug figyelemreméltóereje sem volt elég ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a szorításából.- Mondtál valamit egy Szemrıl? - kérdezte Theo.A társalgást egy üres hang szakította félbe a nyitott csatorna felıl. Pug nagyon is jól ismerte már ezt a hangot.- Igen - mondta a hang. - A Szem. Látja... Nem találhatjátok meg... nem bánthatjátok.Pug nyakán felmeredt a sörteszerő szır.- Frankie, Christoph, szétszóródni - mondta Theo, és közben gyanakodva szemmel tartotta a lyukat.Elengedte Pug kezét, és a Nosferatu, aki még mindig próbálta kihúzni a kezét a szorításból, megtántorodott. Azon kaptamagát, hogy megint liheg és sípol, de nem tudta abbahagyni. És aztán az a lény elımászott a lyukból. A Szemegyszerre mindannyiukat végigmérte, és Pugnak földbe gyökerezett a lába. A világon mindennél jobban vágyott arra,

hogy elfusson, de nem volt hozzá elég ereje. A Szemet hordozó férfi az alagút zárt terén kívül már nem tőnt annyirahatalmasnak. Törékeny és merev benyomást keltett a vibráló Szem mellett.Lydia odafordult Theohoz.- Ugye nem akarod azt mondani nekem, hogy ez is közénk tartozik?Theo megrázta a fejét.- Jó - mondta Lydia, aztán megfordult és lıtt.Hét golyót röpített gyors egymásutánban a teremtménybe.- Ez nem fogja... - emelte fel szelíden a mutatóujját Pug a háta mögött, de a lövedékek már kezdtek becsapódni aSzembe, amely úgy szívta magába a golyókat, mint ahogy a dögletes mocsár öleli magához a szívesen látottesıcseppet.Lydia hitetlenkedve meredt rá, Theo pedig rászegezte a puskáját...A lény erıteljes mozdulattal félrefordította a fejét, és valamiféle váladékot fröcskölt a támadóira. Az éjszaka azonnalmegtelt az égı hús szagával és fájdalmas kiáltásokkal. Lydia még mindig sikoltozva a földre rogyott, és kezeit az arcáratapasztotta. Próbálta lekaparni az égetı anyagot, de csak annyit ért el, hogy a savas váladék a kezeit is beborította. Azujjbegyei azonnal csontig leégtek. Theo szintén felordított, és megpördült. Az ı arca is gızölgött, miközben küszködvepróbálta lehámozni magáról a füstölgı bırdzsekit. A puska kiesett a kezébıl, és csörömpölve az aszfalthoz csapódott.

Frankie tüzet nyitott a Szemmel ellentétes oldalról, és egy másik szögbıl karddal a kezében Christoph is rohamra indult.Hirtelen megvonaglott az aszfalt a nyitott csatornanyílás körül - aztán megnyúlt és felágaskodott, mint valami óriásikígyó. Az aszfaltkígyó kicsapott oldalra, és csontrepesztı erıvel nekivágódott Christophnak. A Brujah átrepült az utcatúloldalára, és becsapódott az egyik parkoló autó oldalába.Az óriási fekete kígyó ezután megfordult, és kilıtt Frankié irányába. A tátongó száj - ami alig egy másodperccel ezelıtt,még egy egyszerő csatornanyílás volt - összecsattant körülötte. Frankié jobb válla és a feje az egyik irányba, a lábai amásik irányba estek, de ez volt minden, ami megmaradt belıle. A következı pillanatban már nyoma sem maradt afekete kígyónak. Éppen olyan gyorsan tőnt el, mint ahogy megjelent, és nyomában nem maradt más, mint amegrepedezett aszfalt.Pug szétvetett végtagokkal hevert az úttesten. Alig néhány másodperc telt el azóta, hogy elesett, bár ezek amásodpercek most éveknek tőntek, mert úgy tőnt, hogy ezek lesznek életének utolsó pillanatai. Megpróbált odébbkúszni, de csak arra volt képes, hogy a lüktetı, véreres Szemet bámulja. Már csak Theo tudott szembeszállni a lénnyel.Az arkón arcáról úgy csöpögött le a hús, mint az olvadt viasz, a lábainál pedig ott füstölgött a parázsló bırdzsekije. ABrujah lenyúlt, hogy visszaszerezze a puskáját.Pug látta, ahogy az egyik lámpaoszlop meghajlik, és odacsap Theonak. Még egy figyelmeztetı kiáltást is sikerültkipréselnie magából, de a fémoszlop villámgyors volt, és a fém és a csont gyomorforgató reccsenésének kíséretébenhátulról eltalálta Theot. Az arkón a záporozó üvegcserepek között a földre esett, és az oszlop újra és újra megütötte.Pugnak végre sikerült talpra küzdenie magát. Theo felé kezdett rohanni, és remélte, hogy legalább az oszlophatókörébıl ki tudja majd vonszolni. Azonban a lámpaoszlop otthagyta Theot, és lecsapott Pugra. A Nosferatu látta,ahogy egyenesen az arca felé közeledik, aztán jött a becsapódás, aztán... semmi.Pug nem hitte, hogy elveszítette volna az eszméletét, mert a Szem még mindig ott volt, és a hordozója közelebbóvakodott a mozdulatlanul heverı Theohoz. Azonban a fejre mért ütés miatt valami... talán a vér?... elhomályosította alátását. Kezével megtörölte az arcát, aztán megszagolta, majd lenyalta a kezérıl a saját vérét. Mintha a törött utcailámpa is leheveredett volna mellé a földre.Theo felnyögött. A Szem-lény már közvetlenül mellette állt. Pug megpróbált megint felállni, de forgott vele a világ, és azúttest mintha hullámzott volna a lába alatt. Látta, ahogy Theo félregurul, és erıtlenül a teremtményre emeli a puskáját.A lény kinyújtotta felé a kezét, aztán egy robbanás hallatszott, felvillant a fény, és szerteszét fröcskölt a fehér foszfor ésa vér.A lény Theo fölött állt, és hitetlenkedve bámulta a saját kezének csonkját. Nyoma veszett az ujjainak, és a tenyere nagyrészének. A teremtmény a csuklóját forgatva kíváncsian bámulta a véres romot, ami a kezébıl maradt. Teljesenmegfeledkezve Theoról, Pugról, és a többiekrıl ez a valami megfordult, és folyamatosan a kezét bámulva sétatempóban

elindult lefelé az utcán.

12. oldal



Névtelen

1999. július 22., csütörtök, éjjel 1:03Földmélyi barlangNew York városa, New York

A lámpa addig hunyorgott, amíg végül Calebros bütykös keze egy lecsapó kobra gyorsaságával oda nem csapott neki. Amozdulatot egyenletes, erıs fény jutalmazta. A lámpa megfakult zsinórja néhány percen keresztül ide-oda ingázott, ésidınként nekikoccant az asztali lámpa ívelt karjának. Calebros pedig fáradhatatlanul tanulmányozta a jelentéseit. Alegfrissebb hírek Las Vegasból, Atlantából, Bostonból, Londonból és Lisszabonból, Kalkuttából...Idınként felkapta a tollát, és beszúrt egy-egy széljegyzetet a nyomtatott jelentésbe. Fáradhatatlanul vizsgálta át újraés újra a számtalan részletet, és kereste a mögöttük megbújó logikát. Mindent megkérdıjelezett. Felboncolta azelemzéseket, a sajátjait éppúgy, mint a másokét. Elkülönítette a tényeket a feltevésektıl. A különállóinformációmorzsák gyakran váratlan módon kapcsolódtak össze. A kirakós játékhoz hasonlóan ebben az esetben is azerıszakkal összepárosított darabok kielégítették a rend utáni pillanatnyi epekedését, de hosszútávon csak arra voltak jók, hogy eltorzítsák a teljes képet. És nyilvánvalóan most is errıl volt szó.

Kellene egy darab papír. Calebros matatni kezdett az asztalát borító papír- és mappahegyek között, amelyeket minthaegy hatalmas robbanás vagy természeti katasztrófa rendezett volna el. Olyan magasra tornyosultak, hogy az embernekaz az érzése támadt, hogy a megbízható Smith Coronát nem is egy asztal lapján, hanem egy lyukban helyezték el.Végül Calebros megtalálta, amit keresett: egy jelentést, ami fölött már jócskán eljárt az idı. Persze pontosan az egyikkupac aljában volt, de Calebros gyakorlott keze úgy húzta elı, hogy közben egy pillanatra sem került veszélybe akartotékolási rendszerének szerkezeti stabilitása.A papírdarabot átfordította a viszonylag tiszta oldalára, de aztán megtorpant, és visszafordította a teleírt felére. A jelentés úgy 1950 körül keletkezett, és egy lista szerepelt rajta a kommunista szimpatizáns gyanús egyénekrıl NewYork metropolita területén. A hét lapos jelentésnek ez volt az elsı oldala. Átolvasta a neveket - néhányat áthúzott, ésbekarikázta azokat, akiket érdemes lenne ellenırizni. A listán szereplı személyek közül sokan, ha nem mindenki,mostanra már elhunyt - micsoda hálátlan feladat hosszú távon nyomon követni a halandó népességet -, de szinte biztosvolt, hogy egyeseknek vaj volt a füle mögött. Az örökösök vagy a végrehajtók pedig gyakorta még a hírbe hozottszemélynél is nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy némi áldozatot hozzanak azért, hogy a potenciálisankártékony titkok továbbra is titkok maradjanak. A lekötelezettség és az információ sokkal hasznosabbak voltak Calebrosszámára, mint mondjuk a pénz, de az ember ne legyen válogatós. A készpénznek is megvolt a maga haszna. Néhapontosan a jó öreg kenıpénz volt az olaj, amire egy makacskodó keréknek szüksége volt.

Calebros azért nem kalandozott el sokáig az eredeti tervétıl, úgyhogy átfordította a lapot, és nekilátott, hogy lejegyezzeRolph elhamarkodott következtetéseit a küszöbön álló atlantai „támadással” kapcsolatban. A következtetések közül soknyilvánvalóan téves volt. Calebros önmagát sem kímélte meg a kritikától. Már a kezdet kezdetén fel kellett volnaismernie, mekkorát tévedett Rolph a kellıen át nem gondolt következtetéseivel. İ is éppen annyira hibás volt azügyben, mint Rolph. Calebros is áldozatul esett a felületes, fegyelmezetlen gondolkodásnak, amikor egyszerőenelfogadta a következtetéseket, és nem követelte meg, hogy legalább még több nyers adatot győjtsenek. A lista egyreterjedelmesebb lett, és Calebros egyre erısebben nyomta oda a papírhoz a piros tollat.És ekkor kialudt a fény. A föld mélyén megbújó irodájára sötétség borult.Calebros felsóhajtott. Egy lámpa, egy izzó. Részletek. Egyszerő részletek. De valamilyen módon a részletekösszefüggésben voltak egymással. Az ember csak saját magát sodorja veszélybe azzal, ha akár csak a legkisebbrészletet is figyelmen kívül hagyja. Ennek ellenére nagyon is bosszantotta a létezésnek ez a bizonyos részlete. Jobbszeretett más, sokkal lényegesebb tényekre összpontosítani. Azonban fárasztó volt a sötétben olvasni, úgyhogyfájdalmasan feltápászkodott, megpróbálta kinyújtóztatni egy kicsit a hátát, aztán odacsoszogott az egyik szabadon álló,rozsdás fémszekrényhez, odébb tolt három újságpapírral degeszre tömött dobozt, hogy ki tudja nyitni az ajtaját, ésalulról a második polcról kivett egy csomag kis mérető villanykörtét. A két utolsó körte közül az egyiket becsavarta alámpába. Lassan forgatta a karmai között, mintha a puszta levegıbe akarná becsavarni. Egy pillanatra elborította abánat.Valami okból ezúttal úgy érezte, hogy lassan kifogy az idıbıl, mint ahogy ki fog fogyni a villanykörte-készletébıl is.Elgondolkozott azon, hogy a felügyelete alatt álló Nosferatuk közül ki veszi majd át a helyét. Ki örökli majd tıle amegoldatlan dilemmákat? Emmett nyilvánvalóan túl türelmetlen volt ehhez. Talán a modern és elektromos dolgokértrajongó Umberto veszi majd át a stafétát? Calebrosnak voltak kétségei. Erre is gondolnia kell - döntötte el magában -,méghozzá hamarosan. Neki kell kezdenie az örökös felnevelésének, ahogy Augustin is felnevelte ıt.Aztán az érzés elmúlt, és Calebros tovább forgatta az izzót. Még éppen ki tudta venni a körvonalait.- Hmm - horkant fel. - Milyen pokolian fi lozofikus lettem egy egyszerő villanykörtétıl, amikor pedig annyi lenne adolgom.Kicserélte a körtét. Umberto szemétnek nevezte a lámpáját. Folyton próbálta rávenni, hogy cserélje le ezt is, meg aSmith Coronát is, de Calebros gúnyos megvetéssel fogadta az ötletet. İ nem ebbıl az új, eldobható korból származott.Senki nem dobja el csak úgy egyszerően azt, ami még használható. És a lámpa szinte azonnal pislogni és hunyorognikezdett.- A pokolba veled.Calebros odacsapott a lámpának, és a pislogás abbamaradt, jobb, mint új korában. Ha az Atyja, Augustin, még mindig

élne, akkor már évekkel ezelıtt szétszedte volna a lámpát, újrahuzalozta volna, ellenırizte volna a kapcsolót, és nemsajnálta volna a fáradtságot, hogy gondoskodjon arról, hogy a szerkezet megfelelıen mőködjön. De hát Augustin

13. oldal



Névtelenmindig is gyakorlatiasabb volt - és pontosan ez volt az oka annak, hogy többé már nem volt közöttük.Egy távoli hang vonta magára Calebros figyelmét, mielıtt újra leülhetett volna. Üvöltés. Nem a farkasok vagy a lupinoküvöltése, de nem is teljesen emberi. A kennelek. Emmett megérkezett. Jó.Calebros otthagyta az asztalát, és csoszogva elindult a jelentésekkel és fényképekkel teli dobozokkal és megfeketedett,idıtıl törékennyé vált, zsinórral körültekert kötegekkel telezsúfolt könyvszekrények és összetákolt könyvespolcokmellett. A berendezés minden eleme büszkélkedhetett valamiféle sérüléssel, és a legtöbbjüket igencsak megviselte máraz idı. Nem vesztegetett el egyetlen talpalatnyi helyet sem. Változatos adatokkal zsúfolta tele a legkisebb rendelkezésreálló teret is. A szoba végében megragadta az egyik fémállványt, elhúzta a faltól, aztán lehajolt, és fejjel elıre bemászotta polcoktól eltakart, térdmagasságig érı alagútba.Mozdulatait az ízületek és a csigolyák szinkópás pattogása kísérte, ahogy megpróbálta beerıltetni púpos hátát akeskeny járatba. A sokéves gyakorlat miatt már nem volt szüksége rá, hogy visszanézzen, és ezen a szők helyenkülönben sem lett volna rá képes, úgyhogy a tapasztalat szülte könnyedséggel beakasztotta a lábát az egyik fémpolcbaés a háta mögött visszahúzta a súlyos polcrendszert a falhoz. A karmait beakasztotta a sokéves használat által a kıbemélyített kiszögellésekbe, és így vonszolta magát elıre az alagútban. Az elsı néhány mozdulat után halkult valamelyestaz ortopéd szimfónia, de a fájdalom azért természetesen egy csöppet sem vesztett hevességébıl. A fájdalom idırılidıre végigvágott a csuklóján, a vállain, a hátán, a csípıjén, a térdén, a bokáján... A szőnni nem akaró fájdalomellenére Calebros rajongott ezért a járatért. Ez a szőkös kúszóakna az üzenetek és a jelentések változó világábanegyike volt a kevés ismerıs helynek. Egy kapocs a múlt és a jelen között.Az alagút lágy ívben kanyargott lefelé. Egyetlen éles forduló volt benne, pontosan a távolság háromötödénél. Calebrosmegszámolta a karomvájta bemélyedéseket a kıben, felbecsülte a távolságot, aztán néhány összecsomózottmérıszalaggal ellenırizte a számításait. Az éjszakák végtelen sorában az ehhez hasonló apróságok néha látszólagrögeszmés érdeklıdést váltanak ki belıle.

A járat végén egy sötét kamra várta, de Calebros azonnal érezte, ahogy megnyílik körülötte a tér, amint kimászott azalagútból. A levegı itt hővösebb volt, és észrevehetıen ragacsosabb és sósabb. Azt is érezte, hogy a pupillái kitágulnak- olyan nagyra, mint egy halandó szeme. A teremben ott volt az ı tava. Eltekintve a huzatot jelzı néhány lustahullámfodortól, a felszín nyugodt volt. Természetesen ez inkább csak egy kis tavacska volt, nem pedig tó. Egyfelmagasztalt pocsolya, ahogy néhányan - legfıképpen Emmett - nevezték. Ezzel ı is tökéletesen tisztában volt, deAugustin számára ez egy tó volt, és Calebros sok más dologgal egyetemben a tó iránti eltúlzott rajongását is örököltetıle.Lassan, szinte már szertartásosan levette magáról a hosszú dzsekijét, és leterítette az egyik kiugró kıre. Levetette anadrágját és az ingét is, aztán meztelenül belegázolt a vízbe, miután az utolsó ruhadarabjait is leterítette a kıre. Anaptól soha fel nem melegített víz hidegen ölelte körül a bokáját, a lábszárát, majd a csípıjét. Gyorsan elérte a mélységperemét, ahol teljesen szükségtelenül megtorpant. A habozása lehetett a faji tudatalatti utolsó maradványa, egyevolúciós tévedés. Nem volt semmiféle sokk, amikor belemerült a jeges vízbe és eltolta magát a part menti kıperemtıl.A hideg víz nem váltott ki herezacskót összeszorító „lelkesültséget”. A víz nem volt sokkal hidegebb, mint a teste, és abenne tárolt romlott vér. Calebros hagyta, hogy a lendület, amivel ellökte magát a parttól, kivigye a tó közepére. Éppena felszín alatt lebegett, és fokozatosan egyensúlyba került - kiegyenlítıdött a hımérsékletkülönbség a víz és a testeközött, és mozdulatlanul lebegni kezdett néhány lábbal a felszín alatt.

Fokozatosan megtalálta a békét. A tengervíz megnyugtatta és megtámasztotta az eltorzult, sajgó testét. A szilárdsötétség kiszorította az információk szakadatlan áradatát, és éjszakai létezésének mindent elsöprı ingerét. Elméjétbetöltötte a tó lágy hullámzása. Kinyitotta a száját és kifújta a levegıt. Hagyta, hogy a víz megtöltse a tüdejét,miközben az apró buborékok raja gyorsan fogyatkozott körülötte. Elfojtotta az ösztönös öklendezést, és lassan mégmélyebbre süllyedt a vízben.Milyen csábító gondolat. Csak menne lefelé, feladná a mozdulatlanságát és rugdosva, kapálózva küzdené magát amélybe. És ott vajon mit találna? A föld középpontját? A Nichukukat, a rettenetes vadászokat? Vajon ez történtAugustinnal? Vajon megtalálta, amit keresett?Calebros még mélyebbre süllyedt. Kinyitotta a szemeit, de nem változott semmi. Ha nincs a tünékeny vizes érzés aszaruhártyáján, akkor nem tudta volna megmondani, hogy mikor van nyitva, és mikor van becsukva a szeme. Akár azőrben, a vákuumban is lebeghetett volna, távol a földi ígéretektıl és fenyegetésektıl.Csönd... szinte tökéletes csönd. A partnak súrlódó víz távoli csattogása. A hiányzó szívverés hangja. Kicsit távolabb azüvöltés, a fájdalom, az öröm és az elragadtatás. Voltak mélyebbrıl érkezı hangok, amelyeket sokkal nehezebb voltkivenni. A halandók dübörgése - talán egy metrókocsi vagy a szörnyőséges nyomdagépek ritmikus fordulatai.Calebros ezeket éppúgy magába szívta, mint a sós vizet, számba vette, és kiszőrte İket...Még mélyebbre.Küszködve próbálta meghallani azt, amit keresett...Ott! Hallotta, érezte. Halványan. De végül már biztos volt benne, mint amikor a kutató ujj rátalál a lüktetı vénára. Egyminden eddiginél mélyebb hang, egy dongás. Távoli, de erıteljes. A kızet hangja. Magának a földnek a hangja, avilágé, amit meghagytak neki, amit ráerıltettek. Micsoda kegyetlen ajándék a földnek ez az egyenletes dongása. A földalatti világ, az öröksége.Augustin ostoba volt, hogy maga kereste a pusztulást - gondolta Calebros. Övék volt az örökkévalóság. Vajon tévedheta fülébe suttogó föld? A rettenetes vadászok. İsi dajkamesék. Akkor talán végül mégiscsak a vér volt az oka. TalánAugustinnak nem is volt igazán választása, mint ahogy éjszakáról éjszakára Calebrosnak sem volt választása, és hőnekkellett lennie a véréhez. Kutatnia kellett a válaszok után.Calebros hagyta, hogy a gondolatai ott lebegjenek mellette, mélyen a felszín alatt. Hagyta, hadd lebegjenek, amíg agondolatok már csak távolról tartoztak hozzá. A föld lágy dongása még ott volt, de semmi más.

* * * * *

Már azelıtt meghallotta a homokszerő permetet a víz felszínén, hogy áttörte volna a tavacska tükrét, úgyhogy tudta kit

talál majd a parton. Calebros kigázolt a vízbıl. Erezte, ahogy a gravitáció ismét uralma alá hajtja a testét. Érezte ahúzást a szikkadt húson és a torz testen. Négykézláb mászott ki a partra, és a kı melegnek tőnt a megkérgesedett

14. oldal



Névtelentérdei alatt. A karmai úgy csattogtak, mint valami bogár lábai. Öklendezve tisztította meg törékeny, örök börtönét azidıtlen víztıl. Körülötte a sekély tócsákban a víz összekeveredett a vérrel és az epével. Végül aztán átfordult, ésletelepedett a csontos ülepére. Nem öltözött fel, és nem is nézett a testvérére.Emmett egy sóval teli vászonzsák tetején ült. A kristályokat úgy csorgatta az ujjai között, mint valami homokóraszemcséit. Idınként beledobott a tóba egy-egy maréknyit.- Gondolom te vagy a közösség átkozott tartóoszlopa - mondta humortalanul Emmett. A másik kezével a nyakából lógó,ujjpercekbıl főzött nyaklánccal játszadozott. Ez volt az ı öröksége. - Te, és a pocsolyád.Calebros nem felelt.- Tessék - mondta Emmett, és a háta mögötti árnyékból kiemelt egy hatalmas, csontból faragott kelyhet, ésodanyújtotta Calebrosnak. A kehely csordultig tele volt vérrel. - Meg kell tanulnod, hogyan gondoskodj magadról! Abúvárkodás nem helyettesíti a vacsorát, te idióta!Calebros elfogadta a felé nyújtott edényt. A vér még langyos volt. Az üvöltés, a kennelek. Nagyot kortyolt.- Hé, mi vagyok én, az anyád? - kérdezte Emmett.- Nem - felelte Calebros. - Te a testvérem vagy. Egy alomból származunk.- Alom, fészekalja, nevezd, aminek csak akarod. Mindkettınket kiválasztottak, hogy a jó öreg vércsöcsöt szívjuk, és kivagyok én, hogy kérdezısködjek?Calebros felsóhajtott. Vércsöcs, mi?- Én nem így emlékszem rá. Most Emmetten volt a sóhajtás sora.- Ne csináld ezt! Ne legyél már annyira... Ahányszor csak kiáztatod a fejed, mindig ilyen érzékeny, „mi mind testvérekvagyunk a vérben” leszel. Bla, bla, bla...- Vedd csak könnyedén, ha akarod...- Akarom! Nagyon szépen köszönöm! Van még elég só itt neked? - szórt Calebrosra egy maréknyit Emmett.

Az Emmett alatti zsákokban még legalább egy tonnára való só volt. Kezdetben legalább ötször ennyi volt itt, illetve nemis kezdetben, hanem azután, hogy Calebros két év nagy részét azzal töltötte, hogy zsákokat cipelt le ide. Tudod -mondta Emmett - ha egyszer megunod, hogy a Holt tengerben ringatózz, akkor még mindig beleölhetsz egy masszırt.Most, hogy jobban belegondolok, lemerném fogadni, hogy Hilda...- Átvittétek már máshová? - vágott a szavába Calebros.Az Emmett arcát elöntı önelégült vigyor kivételesen visszataszító volt.- Még nem, de most már hamarosan. Amint visszaértem. Elıször itt nálad akartam ellenırizni a kinti dolgokat. És nemtelefonon vagy a SchreckNET-en, ha érted, mire gondolok.- Értem.- Akkor nem akarod, hogy bevegyem Montorse-t? Biztos vagy benne? - kérdezte Emmett.- Igen, biztos.- Késıbb még baj lehet belıle... ha rájön.- Akkor gondoskodj róla, hogy ne jöjjön rá! Vagy nem tudsz bánni vele?A kérdés fanyar nevetést csalt elı Emmettbıl.- Gondoskodni fogok róla, hogy ne jusson a fülébe! Nem használom a saját helyeinket Vegasban. Talán CactusSpringsben, vagy Shoshone-ban.

- Én is ezt akartam javasolni! Mit gondolsz, mennyi idı kell még, amíg...- Nem sok - vont vállat Emmett. - Talán néhány hét. - Calebros bólintott. - Tudod - folytatta Emmett -, ez a Pierce abbéegy igazi tüske a köröm alatt!- Ez volt az egyik ok, amiért úgy gondoltam, hogy nem ártana máshová vinni Benitot - bólintott Calebros.- Pierce területérıl Montrose-ra - rázta meg megvetıen a fejét Emmett. - Én azt mondom, hogy ha ennek vége, akkorúsztassuk le mind a kettıt a folyón.- Te is tudod, hogy ezt nem tehetjük.- Te talán tudod - mondta Emmett. - Én csak azt tudom, hogy Pierce egy önelégült, fogatlan Vértestvér-utánzat, akiinkább összepiszkítaná a gatyáját, semhogy keresztbe tegyen a Giovanniknak, és Montrose... Montrose egy sikamlóskurafi, aki olyan mélyen benne van a Giovannik zsebében, hogy már a kollektív farkukat szopja.- Szemléletes, mint mindig.- Pierce egy fasz! Montrose egy faszszopó! Én így látom a dolgokat!- Pierce nem volt hasznunkra ez alkalommal? - kérdezte Calebros. - Jobb lett volna, ha ilyen hirtelen kell elkapnodBenitot, aztán ülhettél volna Bostonban, arra várva, hogy mikor bukkannak rád a Giovanni vérebek?- Ha rám tudtak volna bukkanni.- Ha - értett egyet Calebros. - De ezt a nagyon is vészjósló eshetıséget sikeresen elkerültük. És lehet, hogy nem bízunkfeltétel nélkül Montrose-ban, de attól még ı az egyik legjobb forrásunk Las Vegasban. És ha meg szabad jegyeznem, eza forrás igencsak közel áll a herceghez.- Igen, igen. Ahogy mondod - fulladtak érthetetlen mormolásba Emmett tiltakozásai, míg végül teljesen el nem haltak.A két Vértestvér csendben üldögélt a sötétben. A barlangban az egyetlen hangot a csöpögı víz keltette.- Csak ezért tettél meg ekkora utat? - kérdezte Calebros.- „Ekkora utat”. Boston nincsen annyira messze. Tényleg többet kellene eljárnod otthonról. Nem gyalog jöttem LasVegasból.Természetesen ezt Calebros is tudta. A keleti part mentén a Nosferatuk számára nem volt olyan hatalmasmegpróbáltatás az utazás. A klán több generációja évtizedeket töltött azzal, hogy felépítsen vagy kisajátítson egy olyantöbbé-kevésbé összefüggı földalatti alagúthálózatot, ami összekötötte Bostont Washington D.C-vel. Néhány felszínfölötti kitérıtıl eltekintve a Nosferatuk viszonylag biztonságban juthattak el Richmondig vagy akár Atlantáig is. ASabbathoz pártoló Nosferatuk is tudtak az alagútrendszer egyes részeinek a létezésérıl, de még ık sem árulták el ezt atitkot. Az antitribuk talán filozófiai okokból távoztak a Kamarillából, de ık sem rajongtak túlságosan a Tzimisce ésLasombra „uraikért”.Emmett csak Bostonból indult. Ez valóban nem egy nagy kaland. De nyugat felé tartott egy hihetetlenül kényes

megbízatással. Calebros akarata ellenére arra gondolt, hogy a praktikus megbeszélnivalók mellett nem volt-e mégvalami sokkal... személyesebb is, ami idehozta Emmettet.

15. oldal



Névtelen- Te mire emlékszel? - kérdezet tıle végül. - Nem volt semmiféle alom. Nem is emlékszem rád, csak aztán, hogy...hogy...- Nem emlékszem semmire - mondta Emmett -, mert nincs rá szükségem, hogy emlékezzem. Van az, ami volt, és aztánvan az, ami most van. Nem igaz?Calebros tudta, hogy igaza van. Voltak bizonyos dolgok, amiket sem ı, sem a klánja nem fog soha elfelejteni:adósságok és adósok, szívességek és árulások. Semmi okuk nem volt rá, hogy más dolgokra is emlékezzenek. Ez az útcsak zavarodottságot és fájdalmat hozhat.- Nem igaz? - kérdezte újra Emmett, de ezúttal sokkal sürgetıbben.- De igaz - bólintott Calebros, aztán felállt és összeszedte a ruháit.A merevség máris kezdett visszatérni a testébe. A tó partjáról felemelte a csontkelyhet, és odaadta Emmettnek.- Vidd ezt vissza, kérlek! Vissza, a kennelekhez. - Emmett elvette tıle a kelyhet.- Akkor hát - bólintott kurtán, és azonnal el is indult az alagút felé, amin keresztül idejött.- Emmett - szólt utána Calebros, és Emmett megfordult. - Sok szerencsét!- Aha! Neked is - és ezzel távozott.

1999. július 22., csütörtök, éjjel 3:49Földmélyi barlangNew York városa, New York

Calebros az asztalánál görnyedt, és vadul gépelt. Elemezte, és kiértékelte az adatokat. Emmett már úton volt vissza

Bostonba, és aztán Las Vegasba. İ majd gondoskodik Benitoról. Emmett megteszi, amit meg kell tenni. Micsodamegkönnyebbülés. Talán éppen ezért jött el személyesen, ötlött föl a gondolat hirtelen Calebrosban, és abbahagyta agépelést. Igaz, hogy fontos a biztonság, de voltak megbízható futárok... Vajon Emmett csak azért jött, hogy ıtmegnyugtassa? Vajon képes lenne ilyen rejtett körültekintésre?Calebros felnevetett. Ha tényleg képes lenne ilyesmire, akkor sem ismerné be soha. Már az is elég, döntötte elmagában, hogy eggyel kevesebb - fontos - dolog miatt kell aggódnia. Így is maradt még éppen elég. Az aggódnivalóknagy része rettenetes volt, és egy részükért látszólag ı maga volt a felelıs.A legveszedelmesebb problémát a Sabbat jelentette. A szörnyetegek végre megtorpantak, és nem randalíroztak továbba Keleti parton. Az elmúlt két hétben Atlantától Washington D.C.-ig lerohanták az összes várost, megsemmisítették afennálló Kamarilla hatalmi szervezetet, és ami a Vértestvéreket illeti, de facto átvették az irányítást. Persze rengetegidejükbe kerül majd, hogy megtisztítsák a városokat a Kamarilla jelentıs befolyásától. Az is elıfordulhat, hogy a Sabbatbarbároknak soha nem sikerül teljesen megtisztítaniuk a hatalom csarnokait. A számítógépek korában a fizikai közelségnem volt elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy nyomást lehessen gyakorolni valamire. Azonban a város területe akezükben volt, és ez figyelemre méltó elınyhöz jutatta ıket. Idıvel megtalálják, és eltávolítják vagy elpusztítják aKamarilla ghouljait.A területek birtoklásában beálló változások sokkal kevésbé érintették Calebros klánját, mint a többieket. Egy Nosferatu

éppoly könnyedén képes észrevétlenül áthaladni a Sabbat területén, mint a Kamarilláén. A hatalmi viszonyok változásanem hatott a felkutatható titkokra, és bizonyos szempontból a Nosferatuk szolgálatai felértékelıdhetnek aszövetségeseik szemében, mivel akadnak olyan területek, amelyeket most elzártak elılük vagy ahová legalábbis sokkalveszedelmesebbé vált az utazás. Tehát ebbıl a szemszögbıl nézve a Sabbat térhódításával a Nosferatuk csak nyertek.A Ventrueknál már egészen más a helyzet. İk megszokták, hogy eljátszhatják a herceget, és hogy az alattvalóikmeghajolnak elıttük. A Brujahk is veszítettek, mivel ık szerették az utcákon fitogtatni a dacot, amivel szembeszálltak ahatalommal. Most pedig ezek az utcák tele voltak szökdécselı ördögökkel, akik minden józan ész híján csak abbanlelték örömüket, hogy elpusztítják az ellenfeleiket, aztán tort ülnek a maradványaikon. A boszorkánymestereketbeszorították a citadelláikba. A Toreadorok, akik egyébként a halandókon és a többi Vértestvéren élısködtek, mostteljesen elveszítették a lábuk alól a talajt. A Gangreleket egyáltalán nem érdekelte, hogy ki uralja a városokat. Nos,valószínőnek tőnt, hogy a felfordulásból a Nosferatuk viszonylag megerısödve kerülnek ki. És éppen ebben rejtızött aveszély.A vélt hatalom irigységet és félelmet szült. Az irigység és a félelem okot adott az üldöztetésre. És mi lenne az indoklás?Hiszen a Vértestvérek természetesen túlságosan kifinomult népség voltak ahhoz, hogy a népirtást a féltékenységhez ésa győlölethez hasonló szubjektív érzelmekkel indokolják. Az indok a bőnrészesség és az árulás lenne. Ha a többi klánlátná, hogy a Nosferatuk megerısödtek, és bármikor okuk lenne azt hinni, hogy a föld alatt lakó társaik segítették aSabbatot a hódításban, akkor a lázítók azonnal bosszúért kiáltanának és a hangjuk visszhangot verne a hatalomcsarnokaiban.És mi okuk lenne a többieknek arra, hogy a Nosferatukra gyanakodjanak? Calebros akaratlanul is elegendı okot adottnekik a gyanakvásra.Hasogatni kezdett a feje. Hátradılt a székében, hogy kinyújtóztassa a göcsörtös ujjait, a karjait és a hátát. A csigolyáiúgy ropogtak, mint a pattogatott kukorica.Calebros tudta, hogy Rolphfal még akkor is hatalmas kockázatot vállaltak, ha a várakozásaiknak megfelelıen csak egykisebb rajtaütésre került volna sor Atlantában. Számoltak a kockázattal, és tudatosan vállalták, amikor visszatartották aközelgı támadásra vonatkozó adatokat, és ezzel megkockáztatták, hogy magukra vonják Benison haragját. A veszélylegnagyobb részét Rolph vállalta, mivel ı Benison alattvalója volt, és a herceg fennhatósága alatt álló területen lakott.Azonban a két Nosferatu egyetértett abban, hogy bıven megéri a kockázatot. Túl kedvezıek voltak a lehetıségekahhoz, hogy ne használják ki ıket. Egy csapásra megoldhatták volna a Benito ügyet, és kiegyenlíthettek volna egy régiadósságot a Setita Ruhadze felé.Azonban a rajtaütésrıl kiderült, hogy egy totális háború kezdete, pedig egyikük sem hitte volna, hogy a Sabbat képeslenne ilyen volumenő hadmővelet végrehajtására. Borgesnek, Miami érsekének már régóta fájt a foga Atlantára, de ı

nem hogy irányítani, de még összegyőjteni sem lett volna képes egy ekkora haderıt. Még New York rátermett érseke,Polonia sem lett volna képes elnyerni a széthúzó Sabbat hadurak támogatását. A jelentésekben szerepelt Sascha Vykos,

16. oldal



Névtelenaki bezárkózott Washingtonba, mint a város új érseke. Ez a tény is csak újabb kérdéseket vetett fel.Jon Courier, az egyik legmegbízhatóbb Vértestvér, akivel Calebros valaha is találkozott, felvette a kapcsolatot a ghoult játszó Asszamitával Vykos táborában. Micsoda furcsa helyzet. Az orgyilkosok Calebrostól függetlenül léptek kapcsolatbaCourier-rel, és ez nagyon is megfelelt Calebrosnak. Minél ritkábban kerül kapcsolatba az Asszamitákkal, és minélkevesebb oka van az orgyilkosoknak arra gyanakodni, hogy ı egyáltalán létezik, annál jobb. Mindenesetre a kapcsolategyben információforrás is volt, és Courier továbbadott mindent, amit megtudott tıle.Mostanában pedig arról szóltak a jelentései, hogy a Sabbat semmi jelét nem adta annak, hogy készen állna a támadásfolytatására. A kezdeti villámháború után a gyızedelmes seregben eluralkodott a szervezetlenség, még ha nem is az akétségbeesett zőrzavar, ami a megvert Kamarillát kerítette hatalmába.Hát ez volt a törékeny status quo, és ha csak egyetlen Vértestvér is tudomást szerez arról, hogy miféle szerepet játszottCalebros az eseményekben, akkor nagyon könnyen meglehet, hogy elkezd ujjal mutogatni. Akkor pedig felborul aklánok közötti törékeny erıegyensúly. Ki tudott még róla? Ott volt Rolph, de ı egy cipıben járt Calebrosszal. Volt mégnéhány informátor, és egy páran Calebros emberei közül Miamiban. De vajon hányan? Pontosan tudnia kellett.Gondoskodnia kellett arról, hogy senki ne nyissa ki a száját. A klán érdekében. Percekig viaskodott olyan gondolatokkal,amelyeket nem mert papírra vetni. Vajon milyen messzire kell elmennie ahhoz, hogy ne csak saját magát mentse meg amegszégyenüléstıl, de biztosítsa az egész klán potenciális jólétét? Vajon milyen messzire akart elmenni? Azt biztosantudta, hogy Emmett mit válaszolna erre a kérdésre, de saját magával nem volt tisztában.Kitépte a papírlapot az írógépbıl. Elég dolog miatt kellett aggódjon akkor is, ha nem bonyolódik bele a helyzet általfelvetett etikai kérdésekbe - elméleti etikai kérdésekbe, ha már itt tartunk. Az idı rengeteg kérdésre megadta a választ,míg mások tárgytalanná váltak, ami Calebros szempontjából éppen olyan jó volt, mint egy válasz. Talán még jobb is.Várakozóan a következı jelentés felé fordult, ami egy másik nagy gondjával foglalkozott: Hesha Ruhadzéval. Nemkellett volna, hogy ekkora gondot okozzon a Setita. A múltban már sokszor került kapcsolatba a Nosferatukkal, és

mindig becsületesen viselkedett. Idınként - és itt azonnal a bombayi esetre kellett gondoljon - nem kímélte sem az idıt,sem a fáradtságot, hogy segítsen Calebros testvéreinek. Éppen ezért tőnt annyira kézenfekvınek, hogy átadják nekiHazimel Szemét. Hesha már évtizedek óta kutatott utána, és tekintettel a rejtekhely különlegességére, Victoria Ashbemutatkozó partija a tranzakció ideális helyszínének tőnt.Milyen gyorsan megváltoztak a dolgok.A Szemnek mostanra nyoma veszett. Hesha embere, akit elküldött az elátkozott partira, meghalt, és Calebros mostelgondolkodhatott a halálesetek sorozatán, amelyeknek a helyszíne zavarba ejtıen sokszor egyezett meg Heshatartózkodási helyével, és a jelentésekben szereplı Asszamita tevékenységek felbukkanásával. Calebros megborzongott.Szinte elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Hesha lepaktált volna az Asszamitákkal. A múltbeli együttmőködésük nem jelentett semmiféle garanciát a jövıre nézve. Mi van akkor, ha a Nosferatukat hibáztatja, amiért a Szem kicsúszott akezébıl? Mi van, ha a neheztelését úgy fejezi ki, hogy magához rendeli a szövetségeseit, akik mellesleg halálos ésfanatikus orgyilkosok? Calebros megpróbálta visszafojtani az újabb borzongást, de nem járt sikerrel.Mélyet lélegzett. Természetesen nem volt rá szüksége, de mégis sokat segített. Hátradılt a székében, feltette az egyikméretes lábát az asztalra, és közben próbálta meggyızni magát, hogy most is úgy van minden, mint ahogy volt. Azasztalra állított papírkupacok közül több is megremegett, de egyik sem borult fel.A orgyilkosságokkal kapcsolatos gondolatok természetesen Baltimore-ra, és az ottani eseményekre terelték Calebros

gondolatait. Alig három éjszakával ezelıtt egy csapat Sabbat orgyilkos lopakodott be a városba, és megpróbáltákelpusztítani Jan Pieterzoont, egy jeles Ventrue vérvonal leszármazottját és a Kamarilla ellenállás felemelkedı vezetıjét -most, hogy a szektának végre sikerült rendeznie a sorait, és képes ellenállást szervezni. Calebros egy hétig szinte arravárt, hogy a Sabbat hadigépezet tovább dübörög észak felé, a közép-atlanti államokon keresztül egészen NewEnglandig. Azonban D.C.-nél elfogyott a vil lámháború lendülete, és a Sabbat most ott táborozott. Legalábbis egyelıre.A Pieterzoont ért támadás nem volt köztudott a Vértestvérek között. A morál valószínőleg nagyon megsínylené, hakitudódna, hogy az ellenség ilyen mélyen a biztonságosnak vélt terület mélyén is képes volt lecsapni. Persze ennél isvalószínőbb az, hogy Baltimore hercege, Garlotte próbálja ezzel a módszerrel menteni a jó hírnevét.Marston Colchester természetesen informálta Calebrost - a támadásról éppúgy, mint a változásról, ami Pieterzoongondolkozásában a támadást követıen állt be. Az orgyilkossági kísérletig a Ventrue azzal foglalta el magát, hogyfelsorakoztassa a Kamarillavédıket, és megszilárdítsa a saját hatalmát. Számolnia kellett Victoria Ash-sel, aki most aszende menekült szerepét játszotta, és ott volt még Garlotte második embere, Gainesmil, Marcus Vitel és mégnéhányan. A támadás után Pieterzoon a háború sötétebbik fele felé fordult. Colchesterrel megvitatta annak alehetıségét, hogy ık is orgyilkosokat fogadjanak fel. Calebros tanácsára Colchester elıállt egy javaslattal: egy olyangyilkost javasolt, aki biztosan félelemmel tölti el a Sabbat tagjait, mert tulajdonképpen pontosan közéjük kellett volnatartoznia. Idıvel majd kiderül, hogy vajon Pieterzoon megfogadta-e Colchester tanácsát.Idı. Bárcsak elég ideje lenne! Calebros aznap éjjel már másodszor érezte az idı múlását, és azt, hogy milyen kevés vanbelıle. Könyörtelen és visszafordíthatatlan. Furcsa érzés volt. Számtalan éven át az órák annyira kimérten és lassanketyegtek. Egyszer nyolc hónapot töltött azzal, hogy a föld mélyén tenyészı színjátszó algák növekedését figyelte - nemúgy, hogy minden héten vagy esetleg minden éjjel feljegyezte a növekedést, hanem úgy, hogy nyolc hónapig mindenéjszaka minden egyes pillanatban feszülten figyelte ıket.A halandók órákban, napokban és éjszakákban mérték az idıt. De mi volt egyetlen éjszaka egy Vértestvérnek? Azörökkévalóság egyetlen másodpercének a töredéke? Milyen jelentısége volt annak, ha eltelt egy hónap, egy év, egyévtized? Egyetlen homokszem, és még csak nem is egy homokórában, hanem egy végtelen tengerparton. Most mindezvalahogy megváltozott. Calebros nem tudta, hogyan, vagy miért, de érezte a változást. Erezte a vérében. Kiolvasta a jelentéseibıl.Az asztali lámpa megint hunyorogni kezdett, és kiszakította a gondolatai közül. Ismét az asztalán heverı papírokraösszpontosított, a Hesha Ruhadze problémára, és a halálos táncra, amit a Vértestvérek jártak Baltimore-ban, a hatalomcsarnokaiban. És akkor ott volt még természetesen a kiszámíthatatlan Gyehenna Prófétája. Amennyire Calebrosemberei tudták, Anatole még mindig valahol az Isteni Szent János katedrálisban volt. Csak Isten tudja, hogy mifélesötét cél vezérli.

A rutin, és az, hogy számba vette a különbözı pontokat és megpróbálta összekötni ıket egymással, mindennek ellenérevisszahozott egy keveset a rendezettség érzetébıl az örvénylı káoszban. Visszaadta annak az illúzióját, hogy ı irányítja

17. oldal



Névtelena dolgokat.

1999. július 22., csütörtök, este 10:18Lord Baltimore szálló, Elnöki lakosztályBaltimore, Maryland

A lakosztályban semmi sem változott, amióta Victoria három éjszakával korábban kiviharzott. A tulajdonának - aruháknak és a tartozékoknak - nagy részét becsomagolta, de nem mindent. A Toreador sietve távozott. Haragudott a jótevıjére, aki biztosította számára a lakosztályt éppúgy, mint az egyéb tulajdonának nagy részét. Amikor megérkezettBaltimore-ba, a ruháján kívül szinte nem is volt egyebe, Garlotte pedig befogadta, és jól bánt vele. İ volt GarlotteToreador trófeája. Bármit megadott volna neki - bármit, kivéve azt, amit kért tıle, hogy utasítsa ki Jan Pieterzoont avárosból. Garlotte nem volt hajlandó számőzni a másik Ventruet, úgyhogy Victoria távozott.Most pedig itt ült a kanapén, Victoria sértıdöttségének üledéke között, és ı maga is úgy nézett ki, mint egy félredobottajándék. Az asztalokat, a székek karfáját és az ajtókat elborították a ruhák, amelyeknek nem jutott hely a dobozokban,

vagy valamelyik kézitáskában. Marston Colchester halkan besurrant az ajtón. Nem tudta volna megmondani, hogy aherceg megmozdult-e egyáltalán azóta, hogy napokkal ezelıtt magára hagyta a lakosztályban. A herceg ugyanazt azidejétmúlt öltönyt viselte, az arcán is ugyanaz a bánatos kifejezés ült és most is ugyanazon a helyen ült a kanapén,mint három éjszakával ezelıtt.- Hercegem - mondta Colchester. Esetlenül meghajolt, pedig pontosan tisztában volt vele, hogy hatalmas, rühes szırrelborított termete milyen gunyorossá változtatja ezt a gesztust.Garlotte egy megtört legyintéssel vett tudomást saját kémének jelenlétérıl, aztán felsóhajtott. Colchestertmegdöbbentette a hercegre egyáltalán nem jellemzı letargia. Ez a férfi általában csordultig volt energiával. Ha valamita fejébe vett, akkor azonnal készen állt, hogy egyszerre ötfelé rohanjon ügyeket intézni. Szigorú, de igazságos hercegvolt, aki gyakran leegyszerősítette a dolgokat.Nem - gondolta meg magát Colchester -, ez így nem volt teljesen igaz. A herceg nem volt vak a finom árnyalatokra,egyszerően csak nem volt hajlandó eltőrni ıket. Colchester meglátása szerint ez a férfi az „ötszínő zsírkréta típusbatartozott, és nem a tizenhatszínő hegyezıvel a doboz hátuljában” típusba. És ez azért volt így, mert a herceg ígydöntött.- Mire készül? - kérdezte Garlotte elcsigázottan, mintha nem is akarná igazán tudni, de érezné, hogy fel kell tennie ezt akérdést.

- Ms. Ash? - kérdezte tudálékosan Colchester, és Garlotte jutalmul fenyegetıen rámeredt a sötét szemöldöke alól. -Öhöm, igen... nos, leginkább az foglalta le, hogy berendezkedjen Gainesmilnél.A korábbi beszélgetéseikbıl Colchester tudta, hogy ennyiben kellene hagynia a dolgot, de egy ilyen reményvesztettherceggel szemben állva egyszerően képtelen volt abbahagyni.- Egyelıre még nem került sor semmiféle jó öreg húzkodásra vagy taszigálásra - lökött néhányat az ágyékán Colchestermint egy illusztrációképpen -, de még elég korán van. Tudja, én eddig nem tekintettem nıbolondnak Robertet, de nemlennék meglepve, ha megcsiklandozná a manduláit a jó öreg egyszemővel...- Ennyi elég lesz - sziszegte Garlotte. Az arca jól láthatóan elsötétült a kitörni készülı haragtól.- Öhöm. Igen, nos, ah... ma éjjel találkozott Vitellel.- Igen? - szőkültek össze Garlotte szemei.- Biztos, hogy tudni akarja? Úgy értem, én csak a küldönc vagyok...- Mi történt? - Garlotte vett egy mély lélegzetet, és kidüllesztette a mellét.- Nos... - tartott hosszú szünetet Colchester, mielıtt végül kibökte volna: - Valójában nem sok.- Ne játszadozzon velem, Marston, mert feltőzöm az ocsmány koponyáját egy tüskére.Colchester nagyot nyelt. Éppen a Végsı Halállal fenyegették meg. Talán itt az ideje nyílt kártyákkal játszani. Letérdelt,és lehajtotta a fejét.- Bocsásson meg nekem, hercegem! - Lopva felnézett a hercegre, de Garlotte nem nézett rá.- Talán nem vagyok kellıképpen érzékeny a szívügyek terén.- Nincs itt semmiféle szívügy! Colchester félrebillentette a fejét.- Öhöm. Értem.- Álljon fel, maga semmirekellı! Mi történt Victoria és Marcus Vitel között?- Ó, Victoria arra célozgatott, hogy ık ketten megszerezhetnék a várost - tápászkodott fel a földrıl Colchester. - A férfiudvariasan tudomást sem vett róla.És egész idı alatt egyetlenegyszer sem nézett rá - gondolta még magában. Hogy a pokolba volt képes erre!- Tudomást sem vett róla? - kérdezte Garlotte némiképp megkönnyebbülve.- Ö, így volt - biztosította sietve Colchester. - Én azt vártam, hogy mikor villantja ki a mellét. Na az már biztosan felkeltiaz érdeklıdését. Igen, bébi!A Nosferatu szırös ujjaival mellmagasságban belemarkolt a levegıbe Garlotte dühtıl eltorzult arccal egy szempillantásalatt talpra ugrott, de Colchester ugyanilyen gyorsan hátrált vagy háromlépésnyit az ajtó irányába.- Megsértettem valamivel? Bocsássa meg faragatlanságomat, hercegem - hadarta bőnbánóan Colchester. - Ezek aszívügyek... úgy értem, állapotok... az állapotok ügyei...

- Egy szót se. Egyetlenegyet se!Colchester együttérzıen bólintott. Várt, és a rájuk telepedı csendben Garlotte egyszer csak visszaült a kanapéra.

18. oldal



Névtelen- Tehát nem próbálta Pieterzoonhoz hasonlóan... elcsábítani Vitelt?Colchester megrázta a fejét.És Vitel nem hajlott a kéréseire? Colchester ezúttal bólintott.- Nagyon jó - mondta Garlotte. - Folytassa a megfigyelését! Colchester ismét bólintott. Milyen kényelmes, hogy azügyfelei ennyire érdeklıdnek egymás és Victoria iránt. Ez nagyban megkönnyítette a munkáját. Mégis mindenincselkedése ellenére nem volt kellemes nyomon követni Ash-t. Megbízhatta volna a feladattal valamelyik beosztottjátis, de tudta, hogy ezt nem fogja megtenni. İ maga végzi majd a megfigyelést. Oh, mire nem képes a klán érdekében!A Nosferatu kihátrált a lakosztályból, és közben a szemét folyamatosan Garlotte-on tartotta. Küldött még néhányágyéklöketet a herceg irányába miután az ajtó biztonságosan bezárult mögötte, aztán imbolyogva elindult a folyosón.

1999. július 23., péntek, éjjel 1:29Földmélyi barlangNew York városa, New York

- Fel akartak falni, én mondom!- Hiszek neked, Jeremiah - felelte Calebros magára erıltetett nyugalommal.Már belefáradt az udvarias bólogatásba, és abba, hogy megpróbálja megnyugtatni a klántársát. Jeremiah idınkéntnagyon fárasztó tudott lenni, és ez most egyre inkább azok közé az alkalmak közé kezdett tartozni, amikor nehéz lettvolna kedvelni ıt.- Ne gúnyolódj velem! - csattant fel Jeremiah. - Már hetek óta ezt mondogatom neked!

Most már inkább úgy tőnik, mintha évek óta ezt csinálnád - gondolta Calebros.- És még mindig nem tettél semmit. Semmit! Jeremiah vadul gesztikulálva fel s alá járkált a szobában. Calebros asztalamellett nem volt fölösleges szék, és ennek pontosan ez volt az oka. Legtöbbször nem kedvelte a vendégeket, nemvágyott rájuk. Nem akarta arra bátorítani ıket, hogy leüljenek, letegyék a csomagjukat és maradjanak egy darabig. Alegtöbben ingerültek, fárasztóak vagy panaszosak voltak, akiknek okuk vagy hajlandóságuk volt arra, hogymeglátogassák ıt. Jeremiah jelen pillanatban egyszerre volt mind a három.- Ez nem igaz - biztosította Calebros. Jeremiah undorodva felhorkant.- Nos, akkor mondd csak el, hogy mit tettél! Mondd el nekem!- Nagyon alaposan átgondoltam a jelentésedet.- Hah! Ahogy mondtam, nem tettél semmit. Átgondoltad a jelentésem... - ismételte megvetıen Jeremiah. - Ez az énvéleményem a jelentéseidrıl... - mondta, és felmarkolt egy halom papírt a legközelebbi kupac tetejérıl. Fel akarta ıketdobni a levegıbe... És Calebros keze azonnal kivágódott. Megragadta Jeremiah karját, és a karmai egy árnyalatnyitbelemélyedtek az élıholt húsba.- Ezt te nem akarod megtenni! Hidd ezt el nekem - mondta kimérten Calebros.Egy pillanatig egymás szemébe meredtek. Az egyik rettenetes teremtmény visszahúzta a másik kezét. Jeremiahpapírokba vájó ujjai nevetségesen vékonyak voltak, alig valamivel többek, mint néhány csontból faragott tő. Az egész

teste vékony volt és kemény. Mindenütt csomók, megkeményedett szövetdarabok dudorodtak rajta, mint egy öreg,göcsörtös mocsári fa törzsén. Végül feladta - nem állt ellen Calebrosnak, és visszatette az asztalra a jelentéseket.- Sajnálom - mondta, és ismét járkálni kezdett. Még mindig elszánt volt, de már nem volt annyira heves.- Ne is törıdj vele!Valójában Calebros gondolatait teljesen lefoglalták a papírok, amelyeket Jeremiah éppen most tett vissza az asztalra. Alegtöbb jelentéshez hasonlóan ezek is igencsak vegyes képet mutattak. Akadt közöttük kézzel írott, akadt gépelt ésvoltak olyanok, amelyeket szinte teljesen elborítottak a kézzel írt vörös széljegyzetek. Néhány jelentéstbevásárlószatyor-darabokra vagy kartonpapírra írtak, Calebros mégis egyenként kisimította ıket az asztal lapján, mintegy anya, aki rakoncátlan gyermekének a ruháját vasalja.Csak akkor nézett ismét heves vérmérséklető látogatójára, amikor már minden egyes jelentést kisimított. Jeremiahészre sem vette a hideg pillantást, sem azt, hogy mivel foglalta el eddig magát Calebros.- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - mondta Jeremiah, inkább magának, mint Calebrosnak. - Soha nem lettvolna szabad megtörténnie! Patkányok voltak. Csak patkányok. Engedelmeskedniük kellett volna nekem! Hiszen csakpatkányok! De volt ott még valami más is... valami... ami felbátorította, összekapcsolta ıket...- Összekapcsolta ıket? De nem fizikailag.- Nem, természetesen nem. De az ösztöneik, a dühük... Kinyúltam egyetlen patkány elméje után, de egyszerremindegyiküket megérintettem.A Nosferatu izgatott járkálása mostanra már egy adott háromszög-mintát követett. Mindig irányt változtatott,valahányszor megközelítette az asztalt, de újra és újra ugyanazt az útvonalat követte. A vastag, kókadt szemöldökökalatt szinte eltőnı szemek elhomályosultak, ahogy magában újra átélte az eseményeket.Calebros figyelt, és várt. Ez volt a megszokott szerepe.- Nem éreztem úgy, mintha egy tudatos elme irányítaná ıket - mondta Jeremiah. - Nem adott parancsokat, de volt ottvalami... düh... vagy talán győlölet.Már megint droggal telített halandóból evett - gondolta Calebros.- Hadd vegyem át a Prófétát - bökte ki hirtelen Jeremiah.- Tessék?- Anatole-t, a Gyehenna Prófétáját.- Nagyon jól tudom, hogy kirıl beszélsz, de mi a fenéért...- Már korábban is csináltam ilyet. Vezettem már ıt - mondta Jeremiah. Most ismét gyorsabban járkált, és a szavak csakúgy ömlöttek belıle. - Olyan sok hangot hall, még egy ide vagy oda már igazán nem számít! İ tudni fogja, mirılbeszélek! Meg tudná mondani! Le tudnám ıt vinni oda! İ tudná, hogy mi ez!

Jeremiah megállt az asztal szélénél, és mindkét csontsovány karjával rátámaszkodott a lapjára. A hangja most márnem volt mániákus, csak mély és vészjósló.

19. oldal



Névtelen- Valami sötét dolog van odalenn. Meg kell tudnunk, hogy mi az!Calebros hirtelen nem tudta, mihez kezdjen ezzel a váratlan követeléssel. Hozzá volt szokva, hogy jelentéseket kapjonaz embereitıl, hogy elgondolkodjon a jelentéseik fölött, mérlegelje a cselekvés következményeit, jelentıségét és atettek egymáshoz való kapcsolódását. Nagyon is jól tudta, hogy minden cselekedet elıre nem láthatókövetkezményekkel jár. Jeremiah mintha nem lett volna tisztában ezzel a ténnyel, különben nem állt volna elı egy ilyenhihetetlen javaslattal. És mindezt közvetlenül azután, hogy széttárta a feljegyzéseimet! - gondolta Calebros.- Nem láttál semmi olyasmit, ami ilyen drasztikus lépéseket indokolna!- Semmit? - dülledtek ki Jeremiah szemei. - Hát nem figyeltél rám? Semmit sem hallottál abból, amit mondtam? Énnem láttam semmit?- Nem kételkedem abban, amit láttál - mondta Calebros nyugodtan -, de ugyanakkor nem is jutottam arra akövetkeztetésre, amire te. Nem állítom, hogy tévedsz, bármilyen irreálisak legyenek is az elképzeléseid...- Irreálisak!- De Anatole nem egy játékszer vagy egy öleb, akivel kedved szerint eljátszadozhatsz. Könnyen meglehet, hogy képeslennél vezetni ıt - emelte fel a kezét Calebros, hogy elejét vegye a vendége tiltakozásainak -, de a Próféta...Calebros megtorpant. Nem volt nagy gyakorlata a szemtıl szembeni vitában, és nehezen találta a szavakat, amelyekkelleírhatná a Prófétával kapcsolatos aggályait. Ez most nem az a zsigeri félelem volt, ami az Asszamiták említésérekiszívta belıle az erıt. Ez valami sokkal mélyebb, nyugtalanító érzés volt. Vajon maga Anatole zavarja inkább -gondolta magában - vagy az, amit a Próféta felfedezhetne?- A Próféta itt van a városban - mondta Jeremiah. - Fel kell használnunk minden rendelkezésre álló eszközt!- Azt hisszük, hogy még mindig a városban van - javította ki szigorúan Calebros. - Majdnem egy hónappal ezelıttbement az Isteni Szent János katedrálisba, és azóta egyetlen emberünk sem volt képes belépni oda. A halandóforrásaink pedig nyomát sem látták odabenn. Így hát elıször is ı nem igazán áll most a rendelkezésünkre, másodszor

pedig...- Calebros! Calebros! - Az iroda elıtt felharsanó kiáltás úgy hasított bele a telep csöndjébe, mint valami mennydörgés.Cass Washington rontott be az irodába, és a szoknyája és az elnyúlt melegítıje csak úgy lobogott utána a nagysietségtıl.- Calebros!A lány még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy bocsánatot kérjen a zavarásért.- Calebros, Donatello bent van! Bejutott a katedrálisba! - Calebros döbbenten hol Cassandrára, hogy Jeremiah-ranézett. A lány izgatottan várta az utasításokat. Jeremiah karba fonta csontos kezeit, és meglehetısen önelégültnektőnt.- Nos, nyugodj már meg, te lány - mondta Cassnek Calebros. - Még mindig nem tudjuk, hogy mi sül ki ebbıl - jelentette ki, aztán Jeremiah felé fordult: - Te pedig ne legyél ennyire elégedett! Nem mehetsz a katedrális közelébe,bármi történjék is! Nem fogom engedni, hogy néhány... régi dajkamese miatt beleavatkozz a dolgokba!- Én nem mondtam semmi olyasmit... - tiltakozott Jeremiah.- Nem is kellett mondanod - csattant fel Calebros. - Nem is kellett mondanod!Nem állt szándékában pletykák és babonaságok nyomába szegıdni. Nictuku. Még akkor sem, ha a klánja ezektıl ababonáktól rettegett a legjobban. Különösen akkor nem.

1999. július 26., péntek, éjjel 12:47Amsterdam sugárút, Felsı West Side, ManhattanNew York városa, New York

Az idegesen lépkedı férfi mintha magában számolta volna a lépéseket. Körültekintı gondossággal tette egyik lábát amásik elé. Az ajkai remegve formálták a fejében visszhangzó monológot. Milyen messzire juthat egy perc alatt? Hánylépést tesz meg egy óra alatt? Neki úgy tőnt, mintha mérföldeket tett volna meg egyetlen másodperc leforgása alatt.Elgondolkozott azon, hogy vajon tényleg eltelhetett-e már egy óra? Nem viselt órát. Valójában semmiféle ékszer vagydíszítıelem nem volt rajta - semmi, kivéve az angyalt, ami még az árnyékánál is közelebbrıl követte - és hirtelen ezvalahogy nagyon nyugtalanítónak tőnt. Megmarkolta a nyakát, és ujjai egy lánc vagy kötél után kutattak, aztánvégigtapogatták a homorú mellkas felsı részét, és végül úgy siklottak oda-vissza a bemélyedésben, mint egysnowboardos, aki elveszítette uralmát a deszkája fölött.A férfi tudta, hogy Donatellónak hívják, de valahogy képtelen volt ezt elhinni. Az óvatos, türelmes lépések ellenéremintha elveszítette volna az uralmát önmaga fölött. A bölcs gondolatmenet ellenére sem volt semmiféle célja.Kétségbeesetten küzdött azért, hogy elırébb jusson, de mégis úgy érezte, mintha csak körbe-körbe menne.Akárhányszor is pillantotta meg a barna homokkövek piszkos tükrében az arcát, mindig úgy érezte, mintha az lett volnaaz elsı alkalom. Tudatában volt annak, hogy a púpos, baljóslatú, laza húsú alak ı maga volt, de ezt is csakbizonytalanul sejtette, mint ahogy azt is, hogy Donatellónak hívják. Mintha a Szentlélek után kutatott volna egyboszorkánygyülekezetben - biztos, hogy ott volt valahol, de nem tudott elıtérbe kerülni.Így hát ment tovább, és reménykedett benne, hogy a lábaihoz hasonlóan elıbb-utóbb a gondolatai is elırébb jutnak.Arra már rádöbbent, hogy éppen egy igen szélsıséges tapasztalatban volt része. De vajon megérte vagy sem? Vajon elakart feledkezni magáról? Vajon miféle rettenetes múltat akar elrejteni elıle a sáros ablakokban visszatükrözıdırettenetes alak?A könyörtelenül közeledı hajnal segített Donatellónak összeszedni a gondolatait. Bár nem tudhatta biztosan, hogy aséta segített-e, de azért csak ment tovább. Sajnálatos módon a múlt megvilágosodásával nem járt semmiféle egyébátalakulás. A háta továbbra is meggörbült, mint egy feldühödött macskáé, a arca úgy lógott, mint egy vénasszonymelle, a szemei pedig éppen olyan beesettek voltak, mint egy akaratgyenge drogfüggıé. Ez mind megmaradt, de azelméjében derengeni kezdett valami halvány fény.

Az elsı emlékfoszlányokkal megjött a tudás is, hogy ezeknek a testi fogyatékosságoknak az átka mindörökké velemarad az élıholt lét végéig. Nosferatu volt, és bár az információ begyőjtésében ı éppúgy kitőnt a klánján belül, mint

20. oldal



Névtelenahogy a klánja kimagaslott a többi klán közül, lassan azért világossá vált Donatello elıtt, hogy életének utóbbi háromnapja örökre elveszett számára.Felfoghatatlan irtózattal próbálta kitalálni, hogy az élıholt léthez képest ily elenyészıen csekély veszteség vajon mifélehatással lesz az örökkévalóságra. Ennek a néhány éjszakának a pillangószárnyai vajon mikor okoznak majd hurrikántaz életében?Donatello megrázta a fejét.- Hamarosan - mormolta komoran. - Túlságosan is hamar!Érzése szerint sokkal jobb lett volna ezt a három éjszakát egy eszement Tzimisce ceremóniából elveszíteni.Vagy amikor három éjszakán át vándorol irányt tévesztve egy lupinoktól nyüzsgı vadonban.Sıt, akár még három éjszakányi kihallgatás is lehetett volna a jámbor holtak között, amikor még Isten felkent papjavolt a halandók között ezen a sötét világon. De hogy elfelejtsen három éjszakát, amit a legtitokzatosabb Vértestvérnek,Anatole-nak, a Gyehenna Prófétájának a társaságában töltött...Három éjszaka, amire képtelen volt visszaemlékezni. Bár idınként tünékeny képek villantak fel a lelki szemei elıtt,Donatello mégis tökéletes biztonsággal érezte, hogy soha nem lesz képes teljesen visszaidézni azt a három éjszakát.Nem tudta pontosan, hogy miért volt ebben ennyire biztos. Talán nem kellene ennyire szó szerint vennie mindent, amitAnatole-ról híresztelnek. Donatello felsóhajtott, de nem állt meg. Megpróbált konkrét képeket rendelni ahhoz a néhánypillanathoz, amire emlékezett. A várakozásainak és a félelmeinek megfelelıen nem bukkantak fel újabbemlékfoszlányok, amikor ezekkel végzett.Három éjszakát töltött a vámpírral, aki ismerte a világ végének titkait, és Donatello szinte semmire sem emlékezett. Ezvalóban döbbenetes.Emlékezett arra, hogy mennyre meglepıdött, amikor belépett az Isteni Szent János katedrálisba. A korábbi éjszakákonvalami ismeretlen erı megakadályozta, hogy a Nosferatuk belépjenek erre a helyre. Eljutott a falakig, de tovább nem.

Érezték, hogy Anatole odabenn kell legyen, de nem tudhatták biztosan. Egy hónappal ezelıtt látták, hogy belép oda, ésazóta nem látták kijönni. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy azóta egyikük sem volt képes belépni a katedrálisba, akkorugyanolyan valószínő, hogy Anatole már régen távozott, mint hogy még mindig itt volt a katedrális falai között. Mitcsinálhat egy hónapja odabenn? Hogyan rejtızött el a halandók elıl, akik minden nap - különösen vasárnap - ellepték ahelyet.A Nosferatuk beküldtek halandókat is, hogy nézzenek körül. Még a ghouljaik is - a halandók, akiknek Nosferatu vér iskeringett az ereiben - be tudtak menni, de ık sem láttak semmit. A ghoulok között állítólag volt olyan is, akibenmagának Calebrosnak a vére volt, de még ı sem vett észre semmi lényegeset. Még egy mágus - nem egy Tremere,hanem egy halandó varázsló - is bement körülnézni, aki tartozott valamiféle szívességgel Calebrosnak, de ı sem tudottsemmit hozzátenni a klán által eddig összegyőjtött információkhoz.Természetesen Donatello most már gyanította, hogy mi történhetett. İk mind találkoztak Anatole-lal, de kitörölték azelméjükbıl a találkozás emlékét. Ez azonban felvetette azt a kérdést, hogy Donatellóval ellentétben ık vajon miért nememlékeztek legalább magára a találkozásra. Talán képtelenek voltak beszélni róla, mint ahogy Donatello sem volt mostképes kimondani a saját nevét.Tehát meglepetésként hatott, hogy Donatellónak sikerült áthatolnia azon az akadályon, ami a társait visszatartotta.Emlékezett rá, hogy azonnal visszavonult értesíteni a többieket, amint rádöbbent, hogy képes belépni a katedrálisba.

Azonnal szerveztek egy különítményt, aztán leporolták és beindították a hetekkel ezelıtt elkészített behatolási terveket.Azonban a többiek közül senki sem tudott egyetlen lépéssel sem beljebb menni, mint korábban. Donatello ezzelszemben továbbra is minden nehézség nélkül be tudott menni az épületbe.Most már csak nevetett azon, hogy akkor milyen ostobán bátor volt. Mert nem torpant meg. Emlékezett arra, ahogy aztmondja a bajtársainak, hogy ez egy olyan lehetıség, amit nem hagyhatnak ki. İ majd bemegy, és azonnal jelentésttesz, amint képes lesz rá.Ezen a ponton a memóriája azonnal töredezetté vált, mert a következı dolog, amire emlékezett, az volt, hogyAnatole-lal imádkozik. A jelenet teljesen megformálva és kristálytisztán bukkant fel Donatello memóriájánakkoromfekete sötétjébıl és síri csöndjébıl. Az oltár hirtelen ott volt elıttük. Hirtelen meghallotta a saját hangját. Azemléktıl úgy érezte magát, mintha csak megfigyelı lenne a saját testében, bár emlékezett rá, hogy akkor teljesennyugodtnak érezte magát.Arra is emlékezett, hogy Anatole ott volt mellette. A Malkáv Próféta is az oltár elıtt térdelt, és Donatello akkor egypillanatra nagyon furcsának találta ezt. Csak keveset tudtak Anatole-ról, de általánosan elfogadták azt a tényt - máramennyire a titokzatos ırülttel kapcsolatban bármit is tényként lehetett elfogadni -, hogy évszázadokkal ezelıttelhagyta Istent.Azonban ez a gondolata akkor hamar elenyészett, és Donatello még emlékezett arra a gondolatra is, hogy az oltár elıtttérdelı Vértestvér bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy a Próféta hite volt az a titokzatos erı, ami valahogy távol tartotta aVértestvéreket az Isteni Szent János katedrálistól. És tette mindezt annak ellenére, hogy a keresztek és az egyéb vallásiereklyék semmiféle hatással nem voltak a Vértestvérekre. Talán pontosan ez volt a bizonyíték arra, hogy Anatolelátomásai és próféciái valóban olyan forrásból származnak, amelyet a Vértestvérek még csak elképzelni sem tudnak.Ha pedig mindez igaz volt, akkor Donatello el tudta fogadni, hogy ı azért tudott bemenni a katedrálisba, mert halandópapként nem volt ugyan különösképpen gondoskodó - és, ha már itt tartunk, nem volt különösen korrupt sem -, demindig azt tette, amit a fölöttesei elvártak tıle. Még akkor is, ha Isten valószínőleg nem ezt várta volna el tıle.Láthatóan azonban ennyi is elég volt, és New York utcáin sétálva Donatello érezte, ahogy az alázat és a hit hullámokbanönti el a testét. Ismét a mellét markolászva kereste a hiányzó feszületet. Még a végtelen éjszakában is viselte, báreddig azt hitte, hogy ennek a halandó múlt kigúnyolása és a saját hitének elvesztése volt az oka. Most már nem voltmeggyızıdve arról, hogy nem létezik egy mélyebb magyarázat is.És természetesen ott volt maga Anatole. Donatellónak ez volt az elsı emléke arról, hogy látja a Prófétát. Az arcvonásaibékések és simák voltak. Vékony piszok- és koszréteg borította a máskülönben angyali alakot. A Malkáv szıke hajáthátrakötötte, és a tincsek úgy lógtak a lehajtott arcába, mint megannyi díszes pompon.Donatello vezette a Prófétát az imádságban.

A Nosferatu most megtorpant, és összeszedte magát. Évekkel ezelıtt maga mögött hagyta már a hitet. A fajának többitagjához hasonlóan egy szörnyeteg lakozott a lelkében, de a többiektıl eltérıen a Nosferatuk úgy is néztek ki, mint egy

21. oldal



Névtelenvalódi szörnyeteg. Elég jó ember volt életében, megérdemelte volna a halandók halálát. Amikor pedig ezt megtagadtáktıle, akkor Donatello fokozatosan elfogadta, hogy nincs Isten, aki meghozná ezeket a döntéseket.Donatello emlékei kezdtek elfogyni Manhattan felhıkarcolóinak látképe elıtt. Manapság ezeknek a felhıkarcolóknak afényei által alkotott új csillagképekhez igazították az útjukat az emberek. Futólag érezte a kapcsolatot az egészmúltjával, amely most a mozdulatlan lábain keresztül beleszivárgott az aszfaltba a talpa alatt. Onnan pedig tovább...még mélyebbre.A szikla aljzaton keresztül eljutottak egy olyan területre, amelynek a létezésérıl alig néhány röpke évszázad alattteljesen megfeledkezett ez a behemót város.Onnan pedig még mélyebbre szivárogtak. Nem a föld izzó magja felé, hanem egy sötét valami felé, amivel Donatelloképtelen volt szembenézni. Egyébként is biztos volt abban, hogy ez a sötét valami ıt magát nem érinti. Összerezzent.Ez a gondolat valahogy inkább tőnt reménykedınek, mint igaznak.Volt azonban itt valami, ami nagyon is érintette ıt. Eszébe jutott, hogy a tétlen lábak tétlen elmét eredményeznek.A Nosferatu eltúlzott sietséggel indult tovább, mintha ezzel lerázhatná magáról azt a valamit, amit már-már sikerültmegpillantania. Vajon Anatole átadott valamit Donatellónak a saját apokaliptikus látomásaiból? A Nosferatu nemtudhatta, de ez a pillanat, amikor egyedül küszködött a feledéssel, nem volt alkalmas arra, hogy ilyesfajtagondolatokkal foglalkozzon. Amint a léptei felvették a korábbi ritmust, agyának egyik elfeledett rekeszébıl újabb képekkezdet kiszivárogni.Újabb emlékek az imádságról. Ezeknek a jeleneteknek a helyszínéül mindig valamiféle kert szolgált, és mindkettenlehajtott fejjel álltak egy kovácsolt fémbıl készült nı furcsa szobra elıtt.Lelki szemei elıtt egy pillanatra felvillant egy másik jelenet, amikor Anatole kezein a szandáljaival ez elıtt a szobor elıttül, és Donatello kérdéseit hallgatja. A Malkáv nem mondta meg, hogy miért jött New Yorkba. Helyette inkábbösszedörzsölte a szandáljait, mintha egy gyors imát mormolt volna el.

Donatello most elképzelte, hogy ez talán valamiféle kommunikáció volt. Talán így értekezett a mennyei hatalmakkal -vagy ez volt a kapcsolattartás egyik módja számára. Vagy így hívta fel magára a figyelmüket. Sajnos csak ennyit tudottmeg a jelentbıl, mert az emlékfoszlány itt véget ért. Ha filmként képzeli el az egészet, akkor itt nagyjából háromképkockája lehetett Anatole-ról, és ıszintén szólva még azt sem tudta volna megmondani, hogy a szandálokatösszedörzsölte-e, vagy összecsapta.Tisztában volt vele, hogy vissza kellene térnie Calebroshoz, hogy jelentést tegyen azokról az apróságokról, amelyekreemlékezett. Vagy legalább a katedrálishoz vissza kellene térnie. Talán újra meg kellene próbálnia bemenni, bár érezte,hogy ez ostobaság lenne. Mellesleg ennek a lehetıségnek már a puszta gondolatára is sikerült felfordulnia valahogy azösszefonnyadt gyomrának, és Donatello tudta, hogy még nem érett meg benne az az acélos eltökéltség, amibıl azönbizalom és a bátorság származik. Vissza fog vonulni a föld alatti otthonába, megírja a jelentését, és ezzel véget érszámára az ügy.Vagy legalábbis remélte.Azonban ez a remény szinte azonnal kialudt, mert egy gondolat még mindig nem hagyta nyugodni. Valami más a földbugyrainak sötétségén kívül, amirıl még most is azt hitte, hogy képes lesz elfelejteni - micsoda kegyetlen fintora ez asorsnak, hiszen most éppen azért harcolt, hogy minél több mindenre emlékezzen.Egy kép villant át az agyán, de azonnal el is tőnt, még mielıtt felfoghatta vagy akár lelassíthatta volna. Aztán ismét

felvillant. Nagyon közel hozzá. Suttogás. Ez Anatole kell legyen!Újra. Igen, ez a Próféta volt. A búcsúzóul elsuttogott szavai. Alig egy órával ezelıtt hangzottak el a mondatok, mégisolyan mélyen el voltak temetve Donatello agyának üledékébe, hogy csak éppen hogy elı tudta bányászni ıket.Újra. És a Nosferatu most meghallott néhányat a szavak közül. Egy rejtvény. Három éjszakát töltött a GyehennaPrófétájával, megpillantotta a Mennyet és a Poklot és végül mindössze egy rejtvény maradt neki? Donatello most márminden kétséget kizáró bizonyossággal tudta, hogy az a férfi valóban ırült.És bölcs is, tehát mi a válasz a rejtvényre?Donatello elmélyülten töprengett fölötte, míg végül a hajnal majdnem lecsapott rá. Gyorsan odasietett egytelefonfülkéhez, hogy legalább a telepet felhívja mielıtt ı is és Calebros is elszunnyadna. Umberto vette föl a kagylót,és türelmesen végighallgatta, amíg neki is elismételte a rejtvényt.- Egy naponta, egy óránként. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy elvigyem a levelem. Mondd csak,ó nagy bölcs, merrefelé járok?Donatello sietve felrántotta egy közeli csatorna fedelét. A közelben kell lennie valahol egy biztonságos hálóhelynek. EgyNosferatunak, aki meg akart lapulni, mindig volt a közelben egy biztonságos hely.

1999. július 31., szombat, hajnali 5:14A 114. utca alatt, Felsı West Side, ManhattanNew York városa, New York

Egér alig néhány háztömbnyire volt a metrótól, amikor meghallotta, hogy a világ fölmordul. Éppen a csatornákbankotorászott. Annyi volt idelenn a kincs, és nem kellett attól tartani, hogy a felszínlakók meglátják. Senki elıl nem kellettelbújni, senki nem téveszti össze egy nagytermető kutyával, ha meglátja, és hála Istennek, itt nem volt Sabbat sem.Eddig elég könnyedén le tudta ıket rázni, valahányszor ezek a Káinita gengszterek meglátták, de mindig ideges letttılük, és ha ideges volt, akkor elkezdett vedleni és nagyon viszketett, amikor vedlett. De az is lehet, hogy ezt csak az aszámtalan lény okozta, akikkel megosztozott bozontos szırzetén.A térdig érı szennyvízben kutakodott, hátha sikerül kiásnia valamit. Ott is van! Elkapott egy felvillanást, mielıtt ismételsüllyedt volna. Belenyúlt hát a vízbe, kiemelt egy kéttenyérnyi adagot a szürkésbarna iszapból, és hagyta, hogy azujjai között kicsorogjon a folyadék. Ott. Egér elmosolyodott. A kezében egy nagyjából sértetlen ürülékdarabot tartott,amelyben félig eltemetve egy tökéletes állapotú, csodálatos ezüstgomb csillogott. Kicsippentette a szemétbıl, és a

többit visszaejtette a vízbe. Ujjaival addig-addig dörzsölgette a gombot, amíg tiszta nem lett, aztán az ujjait beletöröltea bundájába és a ruháiba. Persze a gomb nem volt igazi ezüst, de lehetett volna, és ı el tudta képzelni, hogy az. Csak

22. oldal



Névtelenegy darab fehér mőanyag, de csil logott, tehát kincs. Egér legjobban a csillogó kincseket szerette. Beleejtette a zsebébe,és majdnem olyan elégedett volt, mintha egy maréknyi ízletes kukoricaszemet talált volna.És ekkor hallotta meg a dübörgést. Ez nem a vonatok megszokott, rendszeres dorombolása volt. Azt a hangot és arezgést Egér már észre sem vette. Az olyan volt, mint egy óra ketyegése, ami csak akkor lesz feltőnı, ha valamiértabbamarad. Ez a hang azonban inkább úgy hangzott, mintha a felszíni épületek, vagy talán az utcák darabokra tépnéksaját magukat. Nem is igazán robbanás... talán egy földrengés? Csakhogy ez a zavar mintha egy helyre korlátozódottvolna - nem volt távoli, csak elfojtott.Egérnek kellett egy perc, hogy összeszedje magát, de nagyon is kíváncsi volt, úgyhogy aztán azonnal el is indult.Céltudatosan mozgott a csatornában, fel a rozsdás létrákon, aztán keresztül a keskeny szervizalagúton, amin keresztüleljutott az esıvíz csatornába, ahol gyakoribbak voltak a feljáratok és amibıl könnyebben ki tudott jutni a felszínre. Adübörgés nagyja már lecsillapodott, mire elérte az elsı lefolyót, de valami még mindig történt odafenn. Alig egyháztömbnyire volt attól a hatalmas templomtól, amelytıl Mr. C. mindenkit eltiltott. De legutóbb azt hallotta, hogy az azAnatole fickó elment, eltőnt. Akkor már nem is számít - gondolta magában - ha egy kicsit közelebb megy, mert a zaj -az ablakokat megremegtetı koppanások és csattanások, mintha valaki köveket hajigálna az állványzatról - minthapontosan onnan jött volna.Egér nem látott senkit az utcán, de azért mindenesetre gondosan elrejtette magát, mielıtt kimászott volna acsatornából, és lesétált volna a háztömb végéhez. Azonnal észrevette a megrepedezett és széttöredezett aszfaltot - ittnem kátyúk voltak, amelyek nem számítottak újdonságnak. Az aszfalt sávokban töredezett fel. Olyan volt, mint ahullámok egy tavacska felszínén.A hangok egyre erısödtek, ahogy közeledett a templomhoz. Még most sem tudta hová tenni a zajokat, amiket hallott -olyan volt, mint egy cölöpverı kos hangja: különálló csapások, csak szabálytalan idıközökben. Minden egyes puffanásmegremegtette a mellkasát.

Egér lelassított, ahogy közelebb ért a templomkerthez. Egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy ez a kis expedíció nemvolt igazán jó öltét. Volt valami erıszakos a csattanásokban, amitıl kezdett ideges lenni. Senki sem sikoltozott - asikolyok mindig rosszat jelentettek - de mintha nyögéseket és mordulásokat hallott volna a csattanások közöttiszünetekben. Végül most is, mint általában, a kíváncsiság gyızedelmeskedett az elıvigyázatosság fölött. Teljesentanácstalanul kikémlelt a kıfal mögül.Aztán csak döbbenten bámulta a szeme elé táruló látványt. Míg végül el nem rohant.

1999. augusztus 1., vasárnap, éjjel 1:27Pendulum sugárútBaltimore, Maryland

- Jöjjön, üljön ide mellém - mondta Victoria Ash. Marston Colchesternek eszébe jutott egy pajkos kis dalocska: Ülj ideaz arcomra, és suttogd, hogy szeretsz! De visszafogta magát.- Milyen jó, hogy meg tudott látogatni - mondta Victoria.

- Gondolom, meglehetısen elfoglalt, mióta megérkezett a városba - mondta Fin, Alexander Garlotte herceg legfiatalabbgyermeke.Colchester a szoba távolabbi sarkából figyelte ıket. Victoria szorgos hangyaként viselkedett, amióta átköltözöttBaltimore elsı számú Toreadorához, Robert Gainesmilhez. Elültette a bogarat Gainesmil fülébe, hogy szívesentalálkozna Finnel, és Gainesmil engedelmesen továbbadta az üzenetet. És most itt volt Fin. Gyönyörő fiú volt ez a Fin,ifjú és jóképő. Akár meg is kötözhették volna, és almát tehettek volna a szájába. Victoria elevenen fel fogja falni. És teezt egyáltalán nem fogod élvezni, kishaver.- Alexander elismerıen szólt magáról - mondta Victoria. Milyen mulatságos, magáról meg beismerıen beszél - Fin nemválaszolt azonnal.- Valóban? Rólam? - kérdezte hitetlenkedve.- Természetesen - biztosította Victoria. - Ami pedig az én elfoglaltságomat illeti, valójában nagyon kevés teendım akaditt. Tudja, milyenek a férfiak... mind meg akarnak kímélni engem a város védelmének terhes és veszélyes feladataitól.Én szívesen leterhelnélek, bébi.- Nos, a Sabattal nem szabad kukoricázni - mondta Fin. - Volt már valaha...- Tehát nagyon figyelmes dolog volt magától, hogy meglátogatott - szakította félbe Victoria. - Tudja - tette egyik ujját ahívogató ajkaira -, bár Alexander nem mondta ki nyíltan, de én azt hiszem, hogy magát szemelte ki utódjának a trónra.Colchester a homlokára csapott a tenyerével, de senki nem látta ıt.Fin felnevetett.- Biztosan összekever Isaackel.- Nem, Isaac rátermett seriff, de én azt hiszem, hogy Alexandernek nagyobb tervei vannak magával. Nem akarommegsérteni a rokonát - nyújtotta ki a kezét Victoria, hogy félresöpörje Fin hajának egy tincsét -, de vannak magábanolyan mélységek, amelyeknek nyomát sem láttam Isaacben.Finnek leesett az álla. Colchester felsóhajtott, megcsóválta a fejét, aztán tisztelgett, mintha egy láthatatlan trombita „Vigyázz!”-t vezényelt volna.Innen már csak idı kérdése volt. Na, nem mintha Finnek valaha is lett volna bármi kis esélye. Colchester tisztában voltvele, hogy a fiú most jóval a saját súlycsoportja fölötti meccset játszott. Pokolian aranyos, de nem túl okos. Tökéleteseszköz Victoria rosszindulatának közvetítésére. Egyenletes hazugságdiétára fogta a fiút. Csak azt mondta, amit hallaniakart, és amit nagyon el akart hinni. Feltöltötte saját eltúlzott fontosságának tudatával, és ezernyi nyilvánvalóanabszurd ötlettel azzal kapcsolatban, hogy mit várhatna el az Atyjától, a hercegtıl.- A magabiztos gyermekeket szereti - biztosította Victoria Fint. Nevetséges! Garlotte minden tıle telhetıt megtett, hogybólintó-Jánosokkal vegye körbe magát. Csak annyit akart a gyermekeitıl, hogy hajoljanak elıre, és viseljék férfiasan.

Köszönöm, uram. Kaphatnék még egyszer, uram? Colchesternek errıl eszébe jutott Katrina, Garlotte középsıgyermeke. Na, ı aztán dögös kis csaj. Nem bánnám, ha elıttem hajolna elıre, és...

23. oldal



Névtelen- Akkor hát úgy gondolja, hogy oda kellene állnom eléje? - mondta éppen Fin. - Az egész tanács elıtt?- Azt hiszem, mindennél jobban imponálna neki az önbizalom ilyen nyilvános kifejezése.Colchester felsóhajtott. Ez már veszett ügy! Végül azonban egy mosoly ült ki a Nosferatu szájának arra a felére,amelyet nem szúrt át a túlméretezett, felfelé meredı agyara. Nem volt semmi sürgetı oka rá, hogy értesítse Garlotte-oterrıl a kis találkozóról. Végül is a herceg nem várhatja el tıle, hogy jelen legyen Victoria minden egyes megbeszélésén.Ha pedig Fin ilyen ostoba módon elhatározta, hogy lángok között akar elbukni, akkor nekik, többieknek is jut talán egykis szórakozás.

* * * * *

Az igazán nehéz rész csak órákkal azután következett, hogy Fin távozott. Victoria az éjszaka hátralévı részét csendbentöltötte a szobájában. Most éppen a kávézóasztalnál ült, ölében egy Baltimore építészetével foglalkozó könyvvel.Idınként lapozott egyet-egyet, de nem úgy tőnt, mintha elolvasná a szavakat vagy látná a képeket. A szemei a távolbarévedtek, és nem a könyv kötötte le a figyelmét.Colchesternek nem volt sok dolga, amivel lefoglalhatta volna magát - kivéve persze a saját gondolatait, és azokat nemigazán tudta kordában tartani. A perverz megjegyzései üresen csengtek, ha nem volt senki, akit feldühíthetett vagymegbotránkoztathatott volna velük. Itt nem volt más, csak a vágyainak tárgya. Akár el is mehetett volna. Ahogy telt azidı, úgy tőnt egyre valószínőtlenebbnek, hogy Victoria elmenne valahová vagy hogy újabb látogatót fogadna. Nem úgytőnt, mintha bármiféle híreket várna a közeljövıben. Felhúzta, és útjára engedte szegény, ostoba Fint, és most márcsak ki kellett várni, hogy a fiú begyőjtse a jutalmát a hercegtıl.Victoria az ölében tartott könyvre meredt - vagyis inkább az ölében tartott könyv irányába. Nem szólt egy szót sem.Colchester nem tudott olvasni a gondolataiban. Nem tudhatta, hogy miféle tervek vagy emlékek hatására suhant át a

csodálatos arcon az a kemény, szinte már fájdalmas kifejezés. Itt már nem tudhatott meg semmit, de ı mégis képtelenvolt elszakítani magát a nıtıl. Nem is akarta magát elszakítani tıle - vagyis akarta, de valahogy mégsem. Nem tehetettmást, csak nézte tovább.Piszkosfehér szatén blúzt viselt egy gyöngysorral. A térdeit maga alá húzta a hosszú testhezálló szoknyája alatt. Abokáját és a lábait áttetszı harisnya fedte.Az idı múlásával Colchester lassan araszolni kezdett a szoba szélei mentén.Hüvelykrıl hüvelykre közelített Victoriához, a nı fizikai tökéletességéhez, végül megállt a Toreadortól balra. Két gombközött egy kicsit elállt a testétıl a blúza. Colchester csak bámulta a mellek lefelé tartó ívét, és elképzelte, hogymegérinti ezt az ívet és ujjaival követi egészen a melltartó széléig. Küzdött a gondolat ellen, nehogy túlságosan mélyenbelemerüljön ebbe a fantáziavilágba. Még most is rejtve maradt Victoria szemei elıl. Tapasztalt felhasználója volt a véradományainak, de még az ı tapasztalata mellett is szükség volt némi összpontosításra ahhoz, hogy fenntartsa a hatást.A fiatalabb, tapasztalatlan Nosferatuknak ez soha nem sikerült volna, de Colchester rejtve maradt.Ahogy múlt az idı, Colchester legalább ezerszer megcirógatta a Toreadort, és közben egy borzalmas sajgás duzzadtegyre nagyobbra és nagyobbra a lelkében. Ez nem az éhség volt, és nem is pontosan a vágy - Colchester nagyon is jóismeretségben volt a vággyal, amely az egyik leggyakoribb érzése volt - bár természetesen ez a mélyebb, sokkaláthatóbb gyötrelem a vágy magjaiból sarjadt. Szinte már kétségbeesetten vágyott rá, hogy kinyújtsa a kezét, és

megérintse Victoriát, hogy megsimogassa a szatén blúzt és a selymes bırt. Ki akarta gombolni az egyik sima gombot,aztán a másikat, majd egy másikat...- Tehetek Önért valamit, Ms. Ash?Minden izom megfeszült Colchester testében. Pokolba a rajongásával! Nem hallotta a közeledı inast, sem a kinyíló ajtót- ami pontosan a háta mögött volt. A Nosferatu fekete szemei rémülten elkerekedtek, de nem mozdult. Pontosan a hátamögött lévı ajtó és Victoria között kuporgott. Az inas nyilvánvalóan nem látta meg - a hangja és a kérdései ahhoz túlnyugodtak és rutinszernek voltak - de most Victoria az inas felé fordult, hogy válaszoljon a kérdésére.Egyenesen Colchesterre nézett - és átnézett rajta.- Semmit, Langford - felelte.Colchester továbbra is feszülten állt a helyén. Hallotta, ahogy Langford visszavonul, és lágyan behúzza maga mögött azajtót. Egy végtelenbe nyúló pillanatig Victoria Langford után nézett, egyenesen Colchesteren keresztül. A Nosferatuebben az elnyújtott pillanatban engedélyezte magának, hogy elhiggye: azok a zöld szemek - most látta meg azaranyszínő pettyeket benne - látják, és szeretik ıt. A nı nem menekült elıle undorodva, és nem támadott rá. Ránézett,meglátta igaz valójában, és szerette ıt.Ez nem történhet meg. Colchester ezt nem engedheti meg. Nem hagyhatja, hogy meglássa. Ha Victoria meglátná,akkor döbbenet, düh, félelem vagy ennek a háromnak a kombinációja lenne a válasz. Soha nem látna mást benne, mintegy torz-szülöttet. Sem ı, sem pedig senki más. De abban a néhány másodpercben el tudta képzelni...És ekkor Victoria elfordította a tekintetét. Az illúzió elenyészett, és a szokás szerint most is rejtızködı Colchesterminden eddiginél élesebben érezte a sajgást a lelkében.Készületlenül érte, amikor Victoria megmozdult a fotelben, letette a könyvet, és felállt. Ha Colchester felé indul, akkorbiztosan nekiütközik. Nagy szerencséje volt, hogy a másik irányba indult, és Colchester tisztában is volt ezzel. Nemelıször átkozta magát, amiért majdnem tönkretette a munkát, amivel megbízták.Mert errıl van itt szó, ez csak egy munka - emlékeztette magát. Túl sok minden zajlott éppen a városban és akörnyékén ahhoz, hogy egy kéjenc nedves álmává változtassa ezt a megbízatást. Erre lesz majd idı késıbb. A világminden ideje az enyém - gondolta, és ettıl összeszorult a mellkasa, és egy pillanatra eddig soha nem tapasztalthevességgel érezte a sajgást. Megpróbált talpra kecmeregni, de megingott. Egy hajszálon múlott, hogy sikerültösszeszednie magát, mielıtt még ráesett volna a kisasztalra. Egy pillanatig attól tartott, hogy a figyelem lankadásamiatt láthatóvá vált. Nem tudhatta biztosan, de Victoria a másik irányba tartott, a fürdıszoba felé, és felkapcsolta alámpát a helységben.Colchester a nı után bámult. A tárva nyitva álló ajtó hívta, csábította ıt.Itt már semmi újat nem tudhatok meg - mondogatta magában. Érezte, ahogy elgyengülnek a lábai. Tudta, hogy

mennie kellene. Már így is túl sokáig kísértette a szerencséjét. Mind Garlotte, mind pedig Pieterzoon arra kérték, hogyfigyelje meg Victoriát, és aztán jelentsen nekik. Torz mosoly lopózott Colchester ajkaira. Mind a két Ventrue irigyelte ıt.

24. oldal



NévtelenTudta, látta a szemükben. Most az egyszer mind a ketten azt kívánták, bárcsak helyet cserélhetnének vele, hogynézhessék. Csak nézhessék. Hogy közben ne kelljen megbirkózniuk cselszövéseivel vagy elkerülniük Victoriamachinációit. Egyszerően csak nézhessék.Bárcsak tudnák! - gondolta Colchester. İt azzal átkozták meg, hogy az örökkévalóságig kizárólag csak nézzen. Garlotteajándékokkal halmozta el a nıt, és Pieterzoon - Pieterzoon! Victoria gyakorlatilag a lábai elé vetette magát!Megszerezhette volna ıt, és micsoda nevetséges áron.Idióták Colchester tett egy bizonytalan lépést a fürdıszoba felé, úgyhogy nem tudta biztosan, hogy ezt mostPieterzoonnak vagy önmagának címezte. Itt már semmi újat nem tudhatok meg. De azért csak ment tovább. Aküszöbön megtorpant, aztán tett egy lépést, majd még egyet.Victoria ruhái egy pult szélére voltak terítve. A nı egy toalettasztalkánál ült. Egy fehér, bolyhos plüss köntöst viselt,amelyet szorosan megkötött a derekánál, és egy fehér ronggyal és némi hideg krémmel éppen a sminkjét távolította el.Apró köröcskékben dörzsölgette az arcát, és fokozatosan egyre többet és többet fedett fel a bırébıl. Egy halandó bırekipirult volna a dörzsöléstıl, de a smink sápadt alapszíne alól idırıl-idıre elıbukkant Victoria kékesfehér hullaszínőarcának egy-egy része. Colchester arra gondolt, hogy a Toreadort csak még gyönyörőbbé tette ez az átváltozás. Asmaragdszínő szemei most még csillogóbbnak látszottak a tükörben, és a bırének sápadt kontrasztja mellett csak méggazdagabb lett a tökéletes gesztenyebarna hajának árnyalata. Maga mögött hagyta a tettetett életet, és magára öltöttea halál tökéletességét.Colchester úgy érezte, hogy most látja ıt elıször. Talán nem sokan voltak olyan szerencsések, hogy így láthassákVictoriát. A Toreador megtisztította az orrát, a járomcsontjait, a felsı ajkát, aztán az állát, az arc jobb felének többirészét, végül felfelé végzett a homlokkal és eljutott a bal archoz. Colchester figyelte a szeme elıtt zajló átalakulást.Nézte, ahogy ez a nı, aki megtarthatta volna a helyét a halandók között, levetkızi magáról az álarcát, és a jég és atiszta hó királynıjévé, az elemi szépség istennıjévé változik.

És ekkor elborult a békés arc. Még mindig apró körökben dörzsölte az arcát a törlıkendıvel, de most már gyorsabbanés erıteljesebben, mint eddig. Ahogy sötétült az arca, úgy lettek egyre vadabbak a mozdulatai. Az állának bal felétdörzsölgette, de olyan hevesen, hogy úgy tőnt, hamarosan lehántja a bırt az arcáról, ha így folytatja. Hevesenbeledöfött a törlıkendıvel az arckrémbe, és ismét megtámadta vele az arcát. Colchester egyre élénkebb kíváncsisággalfigyelte.Csak akkor pillantotta meg azt az apró foltot, ami ennyire feldühítette Victoriát, amikor a nı végül reményvesztetteneldobta a kendıt. Furcsa alakja volt... csak nem egy tekergı kígyó? Colchester közelebb hajolt... nem... nem kígyó,hanem... egy sárkány. Egy feltekeredı sárkány, aki a saját farkába harap.Victoria közelebb hajolt a tükörhöz, és ı maga is szemügyre vette a jelet. Colchester hátrahıkölt, amikor egy állatiasmordulás tört fel a nı torkából. A tükör körül három tucat villanykörte égett. A morgás egyre hangosabb lett, ahogyVictoria kinyújtotta a kezeit, aztán mindegyikkel megragadott és megszorított egy-egy égıt. A körték hangospukkanással robbantak fel.Victoria újra és újra megismételte a mozdulatot. A toalettasztalkáról vékony, törött üvegcserepek záporoztak a padlóra,és a torokhangú morgás közben folyamatosan egyre hevesebb és hevesebb lett, míg végül átcsapott egy fülsüketítı,bestiális üvöltésbe. Amikor az üvöltés elérte a tetıpontját, Victoria öklével a tükörbe vágott.Minden elcsendesedett.

Victoria a szétmorzsolt tükörbe bámult. A becsapódás helyétıl háromszög alakú üvegcserepek ágaztak szétpókháló-szerően. Colchester szemeit folyamatosan a télkirálynın tartva óvatosan az ajtó felé kezdett hátrálni. Máreleget látott, és az éjszaka is lassan kezd a végére járni. És ekkor Victoria hirtelen felpattant az asztaltól, ésmegpördült. A Nosferatu ereiben megfagyott a vér, de a nı nem látta meg. A dühös kifejezés az arcán kemény volt,mint egy kerámia maszk, de nem Colchesterre irányult. Victoria ökölbe szorított kezekkel átment az apró szobán, ésügyet sem vetett a meztelen talpai alatt ropogó üvegcserepekre, amelyek belevágtak a húsába, és lehántották a bırt atalpáról.Colchester már készen állt, hogy távozik, de mégis képtelen volt megmozdulni, amikor Victoria megengedte magának afürdıvizet. A sajgás, ami idılegesen visszavonult a Victoria arcán látható jel által felébresztett kíváncsiság elıl, mostújra teljes erıvel lecsapott rá. Képtelen volt legyızni a sürgetı vágyát. Rengeteg halandó nıt nézhetne - próbáltameggyızni magát. Addig nézhetné ıket, amíg csak akarja, és aztán meg is kaphatná ıket - bizonyos értelemben.Elvehetne a vérüket. De tudta, hogy az nem elégítené ki a vágyódását.Miközben Colchester magában vívódott, Victoria kioldotta a bolyhos övet a derekán. A Nosferatu egyik kezét a szájáratapasztotta, hogy ne nyögjön fel hangosan. A nı lecsúsztatta a köntöst a vállairól, és hagyta, hogy a földre hulljon.Colchester pislogott. Háromszor egymás után.Victoria csak néhány másodpercig állt elıtte, de mintha ez a néhány röpke pillanat egy örökkévalóságot fedett volna felelıtte - egy örökkévalóságot, ami soha nem lehet az övé. Nézheti Victoriát, figyelheti, ahogy meztelenül bemászik akádba, de a nı soha nem lehet az övé. Sem ı, sem egyetlen más nı. Még ha vért préselne a lábai között lötyögı, halotthúscafatba, még ha erıvel rá is mászna Victoriára, akkor sem érhetné el soha a meghittségét, csak az erıszakot.Persze, ha megérintené, még az sem lenne több, mintha egy halandóból enne, mintha elvenné azt, amit nem adnak odaönként. A vágya csak a szerelem kegyetlen megcsúfolása volt, de csak ez volt neki. Soha nem is lesz több. Így hát akétségbeesett sajgás meggyökerezett, és eluralkodott rajta.Amilyen kétségbeesetten vágyott rá, hogy megérintse Victoriát, éppen olyan kétségbeesetten szeretett volnaelmenekülni az éjszakába. A Toreador hátradılt a gızölgı vízben. Vékony páraréteg képzıdött a törött tükör fogazottmozaikdarabkáin. A nyitott ajtón kigomolygott a gız.Colchester lépett egyet Victoria felé. Aztán még egyet. Majd még egyet, míg végül ott állt a nı szinte teljesen vízbemerült teste fölött. A forró víz közelebb csalogatta a halott húsban megbújó vért a bırhöz, és így a színe ismét kezdettpirospozsgásabb lenni.Colchester kinyújtotta felé remegı kezét, de a mozdulat megtorpant, amikor Victoria megmozdult. A nı elzárta a vizet,aztán kéjesen nyújtózkodni kezdett. Végül ismét hátradılt a vízben, és lehunyta a szemét.A sajgás már szinte elviselhetetlenné erısödött. Colchester pontosan tudta, hogy ennek semmi értelme, és hogy a

katasztrófával kacérkodik, de szinte akarata ellenére felé nyújtotta a kezét. A remegı ujjai alig néhány hüvelyknyirevoltak a tökéletesen kerek mellektıl.

25. oldal



NévtelenÉs ekkor belenézett a tükörbe, és a tükörben meglátta saját magát. Töredezett, és torz kép volt, de a sötét, fenyegetıalak, amely a páraréteg alatt látszódott a tükörben minden kétséget kizáróan ı volt. A groteszk, kolosszális szörnyeteg.Ahogy a saját megdöbbent ábrázatát bámulta a tükörben, az egyik háromszög alakú szilánk megingott, és leesett.

* * * * *

Victoria szemei felpattantak, amikor meghallotta az asztal lapjához ütıdı üvegszilánk hangját. Azonnal felült, és amozdulat által keltett hullámok átcsaptak a kád peremén. Csak egy darabka esett le a fali tükörbıl, amelyet az elıbbtört össze. Nem volt itt semmi rendellenes.Már éppen vissza akart süllyedni a gızölgı vízbe, amikor zajt hallott a külsı szobából. Egészen úgy hangzott, mint egybecsukódó ajtó hangja.- Langford? - szólt ki a fürdıbıl, aztán - Robert?De másodszor sem kapott választ. Néhány másodpercig még hallgatózott, de többé már nem hallott semmit. Talántévedett. Újra hátradılt a kádban, és az elszigetelıdésben keresett vigaszt.

1999. augusztus 4., szerda, éjjel 12:15Földmélyi barlangNew York városa, New York

- Mondd el nekem még egyszer, hogy kerültél négy éjszakával ezelıtt a katedrálishoz - mondta Calebros.

Egér szıre csomókban hullott. A bundája még a legjobb idıkben sem csillogott valami szépen, és ahogy a dolgok álltak,könnyen megeshet, hogy reggelre teljesen kopasz lesz. És képtelen volt nyugodtan állni. Mindenütt viszketett.Folyamatosan mocorgott és vakarózott. Éppen csak meg bírta állni, hogy ne rogyjon a földre, és egy kis enyhülésreményében ne kezdjen vonaglani a hátán. És közben Mr. C. az asztala mögött ült, és egyre csak ugyanazokat akérdéseket tette föl neki. Egér alig látta az öreget a papírhalmok, dobozok és a nagy felfordulás mögött. Ugyanakkoregész testében izzadt, és a vékony vérrétegtıl csak még jobban viszketett. Ezért még jobban vakarózott, és ettıl csakmég több szır hullott ki, amitıl csak még jobban viszketett...- Minden rendben van, Egér! Nem haragszom rád! Csak tudnom kell, hogy mi történt! - Egér újabb véresizzadtságadagot törölt le az arcáról. Van itt benn vagy száz fok, vagy mi? Úgy érezte, mintha egy ragyogó reflektorfénykörében állna, pedig valójában nem volt itt más, csak Mr. C. pislákoló asztali lámpája.- Gyere ide - mondta Calebros. Görbe karmaival intett, hogy Egér menjen közelebb.Egér engedelmeskedett - mindig ez volt a legjobb, amit Mr. C. esetén tehetett. Az Öreg Púpos nem tőrte, hogyellenszegüljenek neki, és az engedetlenség legtöbbször azt eredményezte, hogy kapott egyet a fejére. Nem mintha Mr.C. kegyetlen lett volna, csak elvárta, hogy hallgassanak rá, és engedelmeskedjenek neki. És ennyi. Egér megkerülte azasztalt, ahogy Calebros mutatta, és letelepedett a földre az öreg lábánál.- Így ni! Így már jobb - mondta Calebros. - Most már nyugodtan beszélgethetünk. - Egér halványan elmosolyodott.

Enyhén görnyedten ült a földön, állandó készenlétben. Folyamatosan számított az ütésre, ha véletlenül rosszat szólna.- Tehát a katedrális közelében voltál. Vadásztál valamire...- Igen - bólintott Egér. - Kincsre. - Benyúlt a zsebébe, és megmutatta Calebrosnak a csillogó gombot, amit akkor éjjeltalált.- Igen - bólintott Calebros, és gyengéden megsimogatta Egér fejét. - Nagyon szép. És hallottál valamit... valamihangosat, nem túl messzirıl. Odamentél, hogy megnézd, mi az. Mit találtál?Egér habozott. A kezében tartott gomb-kincsre meredt - a kincsre, ami a társai szerint nem is volt kincs. Csak egymőanyag gomb. Ne légy ostoba! Ezt mondta Mr. C. is, és aztán tarkón csapta Egeret. De ez nem baj, mert Mr. C. akkorelég izgatott volt, és Egér nem azt mondta, amit az öreg hallani akart.- Mit találtál a katedrálisnál, Egér?- A kézembert, és a megolvadt embert.Egér ezt már korábban is elmondta. Mr. C. látta is a megolvadt embert, mert Egér elvonszolta ıt a templomtól, és azesıvíz csatornán keresztül elhozta a telepre. Az elégett ruhák, a csöpögı hús, izom és zsír alatt a megolvadt ember egyvámpír volt. Ezt Egér kiszagolta, és a nap éppen fel akart kelni, úgyhogy fedezékbe húzta azt a valamit. Most abetegszobában volt. És Egér vigyázott rá.- A kézember - próbálkozott gyengéden Calebros - amelyiknek furcsa szemei voltak, éppen elment, amikor temegjöttél?Egér bólintott. Bizonyos szempontból ez igaz is volt. A kézember éppen távozott, amikor Egér másodszor odaért, miutánelfutott, és visszament.- Egy szobor keze volt nála, és a kéz mozgott. Az összes ujj tekergett - mondta Egér fojtott hangon. A szobroknak nemkéne mozogniuk. Legalábbis nem így. Elıször senki nem hitte el neki a történetnek ezt a részét. Éppen azért nem szóltarról, amit még ezen kívül látott. Biztos volt benne, hogy senki nem hinne neki, és Mr. C. biztosan meg is ütné.- És csak ennyit láttál? - kérdezte Calebros.Egér habozás nélkül bólintott. Ha most megváltoztatja a történetét, akkor Mr. C. tudni fogja, hogy korábban nemmondott el mindent, és akkor tényleg meg fogja ütni... és talán visszaviszi a kennelekbe. Nem mondhatta el neki, hogymit látott, amikor elıször kukucskált be templomkertbe - hogy a hatalmas fémszobor morgott, és elverte a megolvadtembert, aki akkor még nem olvadt meg. Korábban errıl semmit sem mondott, úgyhogy most sem szólhatott róla.- Értem - mondta Calebros.Néhány percig csendben üldögélt, és szórakozottan vakargatta Egér fejét a karmaival. Jó érzés volt. Azt kívánta,bárcsak Mr. C. megvakargatná a hátát, a vállait, a lábát... csak félt megkérni rá.- Köszönöm Egér - mondta végül Mr. C. - Most visszamehetsz a páciensedhez!

Egér megkönnyebbülten iszkolt kifelé Mr. C. irodájából. Most fontosnak érezte magát, amiért hagyták, hogy ı vigyázzona megolvadt emberre, bár ha nem számítjuk, hogy letörölgette a lecsöpögı darabokat, akkor nem volt sok teendıje.

26. oldal



NévtelenEgér mégis úgy érezte, hogy két kincset is talált, még akkor is, ha a kettıbıl csak az egyik volt fényes és csillogó.

* * * * *

Calebros figyelte, ahogy az ifjonc eliszkol. Ez a meghallgatás nem bizonyult túlságosan gyümölcsözınek. Nem is kellettvolna erre pazarolni az idıt, döntötte el magában. A „megolvadt ember”, ahogy Egér nevezte, rejtélyes volt ugyan, deennek ellenére nem igazán aggasztotta - eltekintve attól, hogy az egész telep felbolydult, és azt találgatta, hogy vajonmi is történhetett vele. Ez volt a legfontosabb oka annak, hogy Calebrost egyáltalán érdekelte az ügy. Ha ki tudnátalálni, mi is történt pontosan, akkor megnyugodnának végre a kedélyek. Ettıl eltekintve a megégett idegen nemigazán aggasztotta.Nem kellett volna erre pazarolnom az idıt - gondolta Calebros. Idı. Megint itt van az idı - az érzés, hogy kezd elfogyni.De miért, és kinek?Csak arról van szó, hogy most olyan sok minden történik - mondta magában. Győjtsd össze a darabkákat! Én majdösszerakom a rejtvényt. Ezt mondogatta a gondjaira bízott fiatal Nosferatuknak, és annak idején Augustin is eztmondogatta neki. Azonban az volt az igazság, hogy Calebros alapvetıen bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy ıvolt-e a megfelelı ember erre a feladatra. A rejtvény darabkái még mindig teljesen össze voltak keveredve.Valójában nem is történik olyan sok minden - gyızködte saját magát. Egyszerően csak úgy érzem. A várakozásrosszabb lehet, mint maga a krízis. Olyan sok elvarratlan szál lógott még szabadon, oly sok volt még a kard, ami csakaz alkalomra várt, hogy lecsaphasson. De mindennek ellenére mégis fel tudott mutatni némi haladást.Emmettıl még nem érkezett lényeges információ, de ez bármikor megváltozhat. Calebros feltétel nélkül megbízott aklántársában. Ami pedig a Sabbatot illeti, ık még mindig be voltak ragadva Washingtonba. Persze a viharfelhık márgyülekeztek. Kétség sem férhetett hozzá. De Jon Courier jelentései szerint erısödött a széthúzás Vykos, Polonia, Borges

és talán még mások között is. Ez azért várható volt. Széthúzó, vérszomjas alakok voltak, és minél tovább vannakegyütt egy lyukba beszorulva, annál jobb a Kamarillának.Ami a hét klán védıit illeti, hát ık nem ültek tétlenül Baltimore-ban. Jan Pieterzoon elfogadta a Calebros általsugalmazott javaslatot, amit Marston Colchester diszkréten továbbított neki - a szüntelen perverz bohóckodása ellenéreColchester idınként valóban képes volt arra, hogy diszkréten cselekedjen. Mindenesetre Pieterzoon a pszichológiaihadviselés szabályai szerint felfogadott egy orgyilkost. És nem is akármilyet. Lucitát, a madridi kardinális, Moncadaönfejő gyermekét. A nı kétségtelenül végezni fog a célpontokkal, amelyeket Jan kijelölt számára, és az ı tettei aparancsnokságtól kezdve mindenkit arra fognak késztetni a Sabbatban, hogy kétszer is meggondolják minden egyescselekedetüket. Azonban mindezen elınyök mellett az orgyilkos alkalmazásának volt még egy potenciális eredménye,bár ez távolról sem volt biztosra vehetı. Volt némi esély arra, hogy ha Lucita belekeveredik a háborúba, akkor ezfelkelti egy másik hírhedt orgyilkos, egy bizonyos Asszamita figyelmét, aki már nagyon régóta, és nagyon hevesenrivalizált Lucitával. Idıvel majd kiderül, hogy ez bekövetkezik-e, vagy sem. Ismét csak az idı.Calebros az asztalán tornyosuló papírok között lapozgatott. A lényegesebb kérdések ellenére sem volt képes kizárni agondolatai közül a megolvadt embert, akit Egér talált. Volt valami a rettenetes eltorzult áldozatban, ami visszhangratalált a lelkében. Talán pontosan errıl volt szó - elmélkedett Calebros. Valamilyen szinten azonosult a Vértestvérrel, akinyilvánvalóan nem volt Nosferatu, mégis olyan borzalmasan torzzá lett. Ez elfogadható magyarázatnak tőnt.

Nincs most idı az érzelgısségre, te vén bolond - dorgálta önmagát. Ott volt Benito Giovanni, és a Sabbat, amirılgondolkozhat. Hogy Hazimel Szemérıl, aminek továbbra sem volt semmi nyoma, már ne is beszéljünk! És Anatole!Miután a Próféta feltételezhetıen hetekig távol tartotta az Isteni Szent János katedrálistól a Nosferatukat, végrebeengedte magához Donatellót, de a Nosferatu most egyetlen gyerekes fejtörın kívül nem tudott visszaemlékezni,semmire a vele töltött idıbıl. Mintha lenne idejük ilyesmire. És ami mindennek a teteje, Anatole-nak nyoma veszett,mire Calebros emberei bementek a katedrálisba. És aztán ezek a megmagyarázhatatlan események a katedrálisnál amegolvadt emberrel...Pokolba az egésszel! Calebros mindent megpróbált, hogy számőzze Egeret és az ı titokzatos megolvadt emberét afejébıl, és hogy visszatérjen a munkájához.

1999. augusztus 4., szerda, este 11:41 (helyi idı szerint)Inyo megyei fogdaShoshone, California

- Mikor lesz alkalmam, hogy gyakoroljak rajta? - kérdezte Kragen. Emmett megpördült a Benito priccse melletti lócán.- Soha! A kihallgatás az én feladatom.Emmett hidegen a cella mellett álldogáló két másik Nosferatura meredt. Kragen egy állat volt, ehhez kétség semférhetett. Már három fa keresztlécet is eltört a fogdának ezen a „nem használt” szintjén, mert elfelejtette lehajtani afejét. Nem volt éppen egy Oxfordi alapítványi ösztöndíjas, és volt benne valami olyan alattomosság és szadizmus,amitıl Emmett szinte irgalmas szamaritánusnak érezte magát mellette. Kragen mögött ott állt Seggarc. Ki is érdemeltea nevét. Emmett ıszintén hálás volt a sorsnak, amiért nem kell egy ilyen csapással a vállán elszenvednie azörökkévalóságot.- Hogy lehetnék jó vallató, ha soha nem csinálhatom? - morgott Kragen.- Nem kell jó vallatóvá válnod. Azért vagyok itt én - felelte Emmett.Kragen felhorkant, de többet nem panaszkodott. Seggarc nem szólt egy szót sem. Nem volt valami bıbeszédő. Ezekketten helyi tehetségek voltak. Igazi kispályások. És én még azt hittem, hogy Montrose egy segg - gondolta Emmett, deaztán elszégyellte magát a rettenetes, bár nem szándékos szójáték miatt. És Montrose természetesen valóban egy segg

volt, de itt most nem ez volt a lényeg.Emmett saját emberei, akiket a keleti partról hozott magával, a másik szobában voltak. Csak biztosítéknak voltak itt.

27. oldal



NévtelenNem volt túl nagy esély arra, hogy a Giovanni klán felfedezi ezt az akciót. A legnagyobb gondot az okozta, hogy távoltartsa Benitotól Kragent és Seggarcot. Szinte teljesen biztos volt abban, hogy ha a legkisebb lehetıséget is megkapják,akkor egy kicsit túlbuzgóak lennének a fogollyal, és hamarosan már nem lenne többé fogoly. Jelenleg Benito volt az,akit bezártak, de nem azért, hogy a Nosferatukat megvédjék tıle.- Nézd - mondta Emmett. - Az idegeimre mész! Miért nem fogod a gyomorvérzéses barátodat, és tőntök el innen afrancba? - Kragen láthatóan rosszul tőrte a sértést, de azért engedelmeskedett, és csak ez érdekelte Emmettet. Ezekketten nem fogják befogni a pofájukat, ha ennek itt egyszer vége lesz - gondolta magában, miközben a távozókatfigyelte. Ezúttal Kragennek eszébe jutott, hogy lehúzza a fejét. Morgolódni fognak, és mindenkinek kiöntik a lelküket,aki csak hajlandó meghallgatni ıket. Ami persze nem is biztos, hogy annyira rossz lenne. Ha minden jól megy, akkor avégén már nem lesz annyira fontos a titoktartás. Talán még jobb is lenne, ha elterjedne, hogy a Nosferatuk rabolták elBenitot. Ez közvetítené az üzenetet, hogy a klán nem fogja meghunyászkodva eltőrni a sértéseket és a sebeket. AGiovannik egy kicsit felbıszülnének, de nem történne semmi olyasmi, amit Emmett és a testvérei ne tudnának túlélni -legalábbis remélte. Ha megmutathatják a többi klánnak az erejüket, akkor az minden kellemetlenséget megérne,amiben a Giovannik részesítenék ıket. Persze ezt is csak remélni tudta.Emmett kivette a zsebébıl a miniatőr magnót, bekapcsolta, és letette Benito priccse mellé a földre. A Giovanninyilvánvalóan látott már jobb napokat is. Bekötötték a szemét, és az elsı éjszakán, amikor Emmett megérkezett afogollyal, Kragen és Seggarc mindenféle teketória nélkül levetkıztették, és begyömöszölték egy narancssárga InyoMegyei kezeslábasba. Emmett azon az éjszakán elhatározta, hogy a két délnyugati szociopata többé nem érhet afogolyhoz. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy miközben lecserélték a ruháit, azok ketten nemcsak, hogy ejtettekegy mély vágást a fején, de el is törték Benito karját. A Giovanni akkor torporban volt, úgyhogy Emmett nem csapottnagy lármát a dolog körül, de azt elhatározta, hogy itt csak akkor lesz vérontás, ha ı is úgy akarja.A vágás nem záródott be Benito fején, és a seb vonzotta a legyeket. A karja még mindig törött volt, de elég egyenesnek

tőnt ahhoz, hogy jó esélye legyen a gyógyulásra - ha, és amikor Emmett elég vért ad neki hozzá.Kragen és Seggarc nélkül a priccs megnyugtató volt, mint egy olcsó ravatalozó a virágok nélkül. A csupasz téglafalakataz ehhez hasonló intézményekben szokásos halvány rózsaszínőre festették. Ezúttal a toalett teljesen fölösleges volt.A rácsos ajtó kulcsait Emmett a zsebében tartotta. Elırehajolt, és Benito priccse alól elıhúzott egy aktatáskát.Beállította a zár kombinációját, aztán felnyitotta a táska fedelét, és kivette belıle az egyik kémcsövet. Mindegyikkémcsı tele volt vérrel. Emmett elıvett egy szemcseppentıt, amit feltöltött a kémcsı tartalmával, aztán közelebb hajoltBenitohoz.A Giovanni mindig is elég húsos volt egy Vértestvéréhez képest. Jól tartotta a városi élet - vagyis az élıholt lét. Namindegy, Emmettet úgysem érdekelte soha a szemantika. Most azonban Benito tésztafehér bıre ráfeszült a csontjaira,mint valami fonnyadt szilvahéj. A gondolat kuncogásra késztette Emmettet. Aha. Van itt nekem egy óriásivámpírkörtém.- Jó neked - mondta. - Jó karban tartanak.Ekkor eszébe jutott a felvevı. Felvette a földrıl, visszatekerte a szalagot, és újraindította a felvételt.Mielıtt belecsöpögtette volna a vért a szájába, elıször elhessegette a fogoly ajkairól a legyeket. Benito bıre elporladt,mint a megpörkölıdött papír, ahol Emmett ujjai hozzáértek. Nagyon gyengéden szétnyitotta Benito száját, és elkezdtebelecsöpögtetni a vért a szemcseppentıbıl. A Giovanni szinte azonnal akaratlanul is mélyen beszívta a levegıt a

kicserepesedett ajkai között. Megpróbált inni. A teste próbálta magába szívni a táplálékot, amire olyan nagy szükségelett volna. Egy újabb csepp. Benito szürke, aszott nyelve csapkodni kezdett a levegıben, mint egy jámbor, dekétségbeesett földalatti teremtmény, aki csak most próbálgatja a nappal fényét. Emmett adott neki még két csepp vért,aztán egészen közel hajolt a füléhez.- Gary Pennington - suttogta a Nosferatu, és két újabb bíborszín cseppet pottyantott Benito szájába. - Gary Pennington- suttogta ismét.Ez a kevés vér még akkor sem lett volna elég, hogy Benito visszanyerje az erejét vagy nekilásson meggyógyítani asérüléseit, ha Emmett egyszerre odaadta volna neki az egész csepegtetıre valót, de arra elég volt, hogy lassan elkezdjevisszanyerni az öntudatát. A szemét borító kötés alatt a szemek görcsösen pislogtak. Benito nyelve vér után kutatvafolyamatosan próbálgatta a levegıt.- Hogy múlik el a világ dicsısége, te nagyképő fasz - sziszegte Emmett. - Meg fogok tudni mindent, amit te tudsz! Márcsak idı kérdése. Már vártunk két évet, és ha kell, várhatunk még kettıt.Elhelyezett egy csöppet Benito arcán, hogy a kétségbeesetten küszködı nyelve éppen csak ne érhesse el. Benitomegpróbálta a levegıbe dobni magát, de még az ágytól is alig tudott elszakadni. Nem volt elég erıs. Még akkor semlett volna elég ereje, hogy felemelje a kezét, ha nem lettek volna összekötözve a háta mögött.- Gary Pennington - mondta Emmett ezúttal egy kicsit hangosabban. - İ segített neked, ugye, Benito? İ is benne volt.Aztán megölted, igaz? Mindent tudni akarok! Minden részletet! Mindent el fogsz mondani nekem! Te vetted fel vele akapcsolatot, Benito? A te ötleted volt? Benito...Emmett megszorította a gumisapkát a szemcseppentı végén, hogy az egész vér lecsorogjon Benito tátogó szájába. AGiovanni nyelve azonnal újra életre kelt, és egyik oldalról a másikra csapkodva minden csöppet fel tudjon szívni. Jó páréjszaka óta most elıször hagyta el valamiféle hang Benito torkát - egy halvány gurgulázó nyögés.- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...Emmett kivett egy másik kémcsövet, és újratöltötte a szemcsepegtetıt. Csak lassan téríti magához Benitot. Amővészeti szaktekintély jelenleg alig volt több az elemi ösztönök öntudatlan halmazánál, egy kupac éhezı, élıholthúsnál, de Emmett eszméletére téríti. Nagyon lassan. Benito csak annyit fog tudni, hogy éhezik, és vágyik a vérre. Ésminden egyes cseppnél hallani fogja azt a nevet.- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...Elıször néhány alapvetı motorikus reflex fog visszatérni, de aztán a homály lassan oszlani kezd majd. Emmett pedig ottlesz, és vezeti az úton.- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...Három órával, és három újabb kémcsıvel késıbb Benito beszélni kezdett. Elıször egyszerően csak válaszolt az Emmett

által elsuttogott nevekre, de hamarosan ı maga mondta ki a neveket. És nem azokat, amelyeket korábban hallott. „Nickolai...” - recsegte Benito. A harmadik magnószalag kezdetére már mondattöredékekig jutott. Még nem állt teljesen

28. oldal



Névtelenkészen a dátumokra és a lakcímekre, de Emmett biztos volt benne, hogy hamarosan azok is sorra kerülnek, mint ahogya tervek, és az aljas cselszövések.Ó igen! Sorra fognak kerülni - gondolta Emmett. Csak idı kérdése.

1999. augusztus 5., csütörtök, éjjel 1:51Crown Plaza Hotel, Midtown ManhattanNew York városa, New York

- Ne mozogj, barátom!Nickolai felemelte az I NY pólót, amit a rakoncátlan páciensének vásárolt. A mély hasi sebek voltak a legcsúnyábbak -szétmarcangolt belsı szervek, inak és izmok - de ezek nagyrészt már begyógyultak. A belsı szövetek összeforrtak, ésmég a korábban tátongó bemeneti nyílás is nagyrészt begyógyult már. Az ötszörös karomnyomok a mellkasán és avállán már teljesen eltőntek, és a bal kar ismét használható volt. És mindez a megújulás mindössze két prosti véreárán.Nem, a páciens fizikai egészségénél sokkal aggasztóbb volt a mentális állapota...- Itt van már? Azt mondtad, hogy itt lesz - mondta a páciens. A mentális állapota, és az a tény, hogy a bőzlı, fröcsögıSzembıl folyamatosan savas genny szivárgott a lepedıre.- Igen, Leopold. Ide fog jönni! Megígérem! Bízhatsz bennem - biztosította újra Nickolai.Laikus szavakkal élve Leopold kiégett. Csak kivételes esetben hagyták el értelmes mondatok a száját, és ha egy ritkaalkalommal sikerült érthetı gondolatokat kimondania, akkor mindig a nı után kérdezısködött. A jobb szeme, a normális

a kettı közül, örült, fanatikus csillogással meredt a semmibe. A másik, a Szem, drámai módon kidudorodott, minthabármelyik pillanatban kipattanhatna a túl kis mérető üregbıl. A szemhéjként szolgáló húsos membrán nyilvánvalóansötétebb színő volt, mint Leopold bıre - mintha bárki is kételkedhetne abban, hogy nem ı volt a Szem eredetitulajdonosa. Az egész helyzet tisztátalanságát csak tovább tetızte a szemgolyóból szüntelenül csöpögı bőzös,zselészerő váladék sistergése.Nickolai irigykedett. Lenyőgözı - gondolta legalább percenként. Hogyan botolhatott bele egy ilyen közönséges újszülöttegy ilyen csodálatos... valamibe? A titok azonban jelenleg biztonságban el volt temetve Leopold megbomlott elméjében.Egyéb titkokkal egyetemben. Nickolai már gyanította, hogy milyen állapotban lehet a fiú elméje, de minden gyanújabeigazolódott, amikor öt éjszakával ez elıtt fizikailag is rábukkant a Central Parkban bolyongó ifjoncra. Leopold egykıbıl faragott kezet cirógatott - és a kéz pedig ıt simogatta. A fiú semmire sem emlékezett abból az idıbıl, amikormég együtt voltak.

* * * * *

Leopold azonban emlékezett. A Látás fantasztikus prizmáján keresztül figyelte a tanítót. A tanítót Nickolainak hívták.Leopold ismerte ezt a nevet. Rengeteg nevet ismert. És nagyon sok mindenre emlékezett.

Leopold számára az igazság egy hatalmas, sötét, föld alatti folyam volt. İ pedig a krétafehér parton sétálgatott. A folyóhelyenként egyenesen, céltudatosan áramlott a célja felé, míg másutt a meder kiszélesedett, és a sodrás már nem voltannyira erıs. A víz elbizonytalanodott, ágakra bomlott és a kövek között és a beteges mocsári fák gyökerei közöttcsordogált tovább. A fák ágait lehúzták a spanyolmoha bíborszínő csomói - az élı kı boltíves sötétjében.Leopold közelebb lépett a folyóhoz. Ki ez a személy, akit lát? Ebben a pillanatban már nem jutott eszébe a név, amipedig egyetlen szempillantással ezelıtt szinte már családiasán ismerıs volt. Nem számít! A pocakos férfi nem ı volt. Ezitt nem Leopold múzsája. Korábban azt hitte, hogy ismét rátalált. Azt gondolta, hogy a múzsája kézen fogva vezeti ıt,de többé már nem volt teljesen biztos ebben. Érezte a jelenlétét, a közelségét a sárkány temetıjében, de vajon újrafelfedi-e magát elıtte? Már így is olyan sok mindent kapott tıle. Nem lehet mohó. A múzsa elvezette ıt a barlangba, ésmegajándékozta a szükséges eszközökkel.A mestermővem...Leopold a vízre meredt a lábai elıtt. Vér csöpögött a lecsüngı moháról, és köröket festett a folyóra. A hullámok lustánterjedtek szét mozgás közben, és a becsapódás helye sima és tiszta maradt utánuk. Egészen a következı csöppig.Leopold beledugta a lábát a vízbe.Ismét a barlangban állt, és a mestermőve ott tornyosult elıtte. Soha még nem ismert ilyen kielégülést, ilyen békéskimerültséget, amelyet beragyogott a legügyesebb és legmegfoghatatlanabb szeretı jelenléte által hátrahagyottderengés. A múzsája suttogó ígéretekkel hozta ıt ide és végül állta a szavát. A farkasok rámeredtek. Biztosan felfogtákmicsoda megtiszteltetésben lehet részük, mennyi kegyben volt része a furcsa létezésüknek akkor, amikor részeseivéválhattak a tökéletességnek, amikor İk maguk lehettek a tökéletesség egy töredéke. A faragott kı behemót oszlopáravércsermelyek tapadtak, mint az izzadtság a szerelme homlokára.Egy másik arc figyelte Leopoldot. Tanító? Nem, és nem is a Múzsa. Egy másik nı, egy látnók, akit Leopold megérintettés tanulmányozott. A látnók elhelyezte benne a magját - Leopoldot nevetésre késztette az irónia - és ı újra megszülteıt.Voltak itt mások is - oly sok látogató. És Leopold tanítója is.- Kerestelek téged, Leopold - mondta akkor.De Leopold akkor túlságosan elfoglalt volt. Három nap, és három éjszaka dolgozott megállás nélkül. A Múzsa vezette akezét, és a tanító figyelte a válla fölött - bár az igazat megvallva Leopoldot túlságosan lenyőgözte az alkotás ahhoz,hogy folyamatosan a többiek jelenlétére figyeljen. És amikor végzett, mintha hirtelen az összes kı súlya ránehezedettvolna. A nyomás alatt elıször térdre roskadt, majd hasra feküdt a padlón.Arra ébredt, hogy a Látás eltőnt. Elvették tıle. Ellopták.- Vissza akarod kapni, Leopold? Én segíthetek neked. Ismét a tanító szólt hozzá. De milyen ostoba is egy tanítóhoz

képest. Vissza akarja-e kapni? Nem szól-e a vér a vérhez? Nem vonzza-e a nagyság az érdemteleneket?- Az enyém lesz! - sikította Leopold. - Az enyém lesz! Már a puszta emlék is túl fájdalmas volt, és Leopold visszahúzta a

29. oldal



Névtelenlábát a vízbıl. Megvárta, míg a lába által keltett hullámokat elsodorja a víz, és aztán újra próbát tett a vízzel.A sárkány temetıjében volt. A Látást visszakapta. A tanító hozta el a városba. Én segíthetek neked. Átlépett a kapun.Leopold megtalálta a tolvajt, a kígyót, és megmutatta neki, hogy milyen veszedelmes és téves útra tévedt. Ez volt amúlt. A jogos felháborodás máris kezdett semmivé foszlani. Végül is semmilyen maradandó kár nem érte. Újra bírta aLátást, és a kezében tartotta a Múzsa kezét - de a Múzsáját nem.- Csak egy szobor darabja - mondta a tanítója. - De én segíthetek neked megtalálni a Múzsádat! Gyere velem, Leopold!Hát nem segítettem neked a Szemnél is?Leopold kihúzta a lábujjait a folyóból. A lábát vér borította, ı pedig figyelte, ahogy elsodródik a vöröslı víz. Tanácstalanvolt, nem tudta, mihez kezdjen legközelebb. A Látást visszakapta, de a Múzsája eltőnt. Megpróbált a tanítójára,Nickolaira - így hívták - figyelni. De a tanító oly távolinak tőnt.

* * * * *

- Leopold?Nickolai képtelen volt követni az újszülött jobb szemének üres pillantását - ami valami nem létezı látványra meredt atávolban. Nickolait sokkal jobban érdekelte a bal Szem. A kidülledı golyó folyamatosan mozgásban volt, mint valamiörökké kíváncsi állat. Vagy örökké éhes állat - gondolta Nickolai. Folyton változtatta a helyzetét, és az üszkös gennyfolyton szivárgott és csordogált.Lenyőgözı!Úgy tőnt, Leopold még akkor is tudta, hol van a Szem, amikor Nickolainak sikerült elérnie a mővész megroppantelméjét, amikor összerogyott a barlangban a természetfölötti fáradtságtól, és elvették tıle a Látást. Nickolai csak elvittea városba az árulás feldühödött áldozatát, és a többit elvégezte Leopold. Most pedig újra övé volt a Szem. Nickolai

ápolta, amíg vissza nem nyerte az egészségét - legalábbis fizikailag. Azonban attól tartott, hogy Leopold elméje márátlépte azt a határt, ahonnan még lehet visszatérés.A pislogó, szivárgó Szem nem volt hajlandó eloszlatni ezt az érzést. Mégis sokat tanulhatott. Óriási hatalom volt ebbena valamiben. És csak az Istenek tudhatják, de Nickolainak nagy szüksége lesz rá. Leopold talán valóban finomszerszámnak, éles fegyvernek bizonyulhat. Az ellenségei már a nyomában jártak. Fény derült a titkára - vagy ha mégnem, akkor hamarosan.Hátat fordított Leopoldnak. A Szem szokás szerint figyelte, de a jobb Szem csak valamilyen jelenést látott, amit atöredezett elme vetített elé. A boszorkánymester átment a másik szobába, és felvett egy vérrel teli üvegcsét azasztalról. Mindössze egyetlen cseppnyi vért győjtött be azon a sorsdöntı éjszakán - de nem az ellenségétıl, hanem aszövetségesétıl, de a varázslatos mővészetek nagyon is hasznosak voltak. Egy cseppbıl kettı lett, kettıbıl négy, és ígytovább, míg végül tele nem lett az üvegcse.A díszes foncsorozott tükör elıtt állva Nickolai kihúzta a dugót az üvegcsébıl, aztán egy kis adag vért töltött egy darabtiszta selyemre, egy rég halott király halotti leplének egy darabjára. A boszorkánymester megtörölte a selyemdarabbal atükör lapját, és a visszatükrözıdı hotelszobát egy másik tükörkép szorította ki ott, ahol a szövet megérintette azüveget. Csupasz tégla és rácsok. Egy rettenetes szörnyeteg hajolt közel Benitohoz, hogy hazugságokat suttogjon afülébe.

Nickolainak nem kellett sokáig néznie a jelenetet ahhoz, hogy mindent megértsen. Az igazság teljesen nyilvánvaló volt.Benito elárulta ıt, és a titkok felhalmozói hamarosan az ı titkát is birtokolni fogják. Legyenek átkozottak!Visszament a másik szobába, és megállt Leopold fölött. Micsoda nem várt ajándék ez a Szem - gondolta Nickolai. Mégannyi elıkészület várt rá, és vajon ki tudná megmondani, hogy mikor csapnak le rá az ellenségei.

1999. augusztus 7., szombat, este 10:10Földmélyi barlangNew York városa, New York

Ez egyre érdekesebb és érdekesebb lesz! - Calebros csodálkozva szemlélte ezt az új, furcsa fordulatot, amit az istenekperverzitásukban jónak láttak rázúdítani. Nem elég, hogy a Nosferatu klán egyetlen tagja sem volt képes megmondanineki, hogy hol tartózkodik jelenleg Hesha Ruhadze, a Setita nemes - és a kígyót éppen itt, New Yorkban látták utoljára!Bosszantó! -, de most itt van ez a fura kis Ravnos, ráadásul mindennek a tetejébe egy Gangrel barátnıvel, aki szinténHeshát keresi, és követelésekkel áll elı a csatornapatkányok felé. Ez a Khalil nevő Ravnos nem volt éppen egy kellemesfickó. A követelései, vagy legalábbis egyes követelései, igencsak eltúlzottak voltak, és idınként mintha valamifélerohamok gyötörték volna. Furcsa. Az egész nagyon furcsa.Természetesen lehetséges, hogy ez a Khalil képes lenne teljesíteni az egyezmény rá esı részét, de ennek ellenére atény továbbra is tény maradt: még ha Calebros rá is szánta volna magát, hogy egyezséget kössön az ifjonccal, aNosferatuk még akkor sem ismernék a választ Khalil kérdésére. Nagyon kellemetlen. Calebros talán már csak elvbıl isvisszautasítja a Ravnost, még akkor is, ha esetleg tudná hol tartózkodik Hesha, de idegtépı volt, hogy képtelenek lettekvolna eleget tenni egy potenciális egyezségnek.Éppen ezek a gondolatok foglalkoztatták Calebrost, amikor Umberto berontott a szobájába. A fiatal Nosferatu szájateljesen eltorzult, annyira undorodott a hírektıl, amiket hozott - bár Calebros már régen megtanulta, hogy ne vonjon leelhamarkodott következtetéseket egy olyan ember arckifejezése alapján, akinek nem voltak ajkai.- Öhöm... friss hírek - mondta Umberto, és lelkesen meglengetett egy nyomtatott jelentést.Calebros attól tartott, hogy igaznak bizonyul az elsı benyomása. A „hírek” rosszak lesznek.- Igen? - keményítette meg magát a várható kellemetlenségek fogadásához.- Jelentik, hogy... öhöm, látták Anatole-t.- Ó?

Ez nem volt annyira rossz. A Gyehenna Prófétája eltőnt, miután négyszemközt beszélt Donatellóval. Nyom nélkül. Arejtızködés és a rejtett dolgok felfedezésének mesterei, a Nosferatuk, mintha senkit sem lettek volna képesek

30. oldal



Névtelenmegtalálni manapság, így hát kétszeresen is hasznos volt, hogy megpillantották Anatole-t, mert Calebros úgy döntött,végül mégiscsak enged Jeremiah sürgetı kérésének, és hasznát veszik Anatole New York-i jelenlétének. Csak nem azona módon, amit Jeremiah olyan vehemensen javasolt. Ebbıl majd megtanulja, hogy máskor ne ejtse túszul a jelentéseimet - gondolta Calebros. Éhes patkányok ide vagy oda, ı akkor sem fogja babonaságokra elpazarolni Anatoletehetségét! Ezzel szemben az Emmettıl érkezı hírek már nagyon is érdemesek voltak a Próféta figyelmére. HaJeremiah igazat beszélt, és tényleg képes irányítani a Próféta sajátos képességeit, akkor hamarosan óriási szolgálatottehetnek a Nosferatu klánnak. Az elsı lépés egyszerően az lenne, hogy Jeremiah-nak csatlakoznia kellene Anatole-hoz.- Hol látták? Umberto habozott.- Ööö... egy... uh, vagyis... éppen felszállt... egy buszra.- Egy buszra - mondta ridegen Calebros. - És hová tartott, könyörgöm?Mondd, hogy a város túlsó végébe, kérlek - imádkozott magában.- Chicagóba. A vörös szemnél.- Vörös szem - pislogott Calebros. - De hát az...- Órákkal ezelıtt volt. Igen, uram.Hihetetlen.- És mi tartott ilyen sokáig? Ki...?- Szagos bátyó.- Ó, már értem!A Nosferatuk nagyra tartották Szagos bátyót, de az öreg a saját idırendje szerint járt el, és ezt semmi nemváltoztathatta meg, bármit mondjon is Calebros vagy akárki más.De még nincs veszve minden. Még nincs. Calebros gondolkodás közben a dudorokkal borított koponyáját vakargatta akarmaival. Az Emmettıl kapott információk alapján Chicago egyike volt azoknak a helyeknek, ahová Calebros elıször

vitette volna Jeremiah-val Anatole-t. Véletlen egybeesés? A Próféta esetében Calebros nem hitt a véletlenegybeesésben. Azt azonban még mindig nem tudta eldöntetni, hogy ez a kinyilatkoztatás jót vagy rosszat jelent-e aszámára. Egy azonban biztos.- Azonnal keressétek meg Jeremiah-t - parancsolta Umbertonak. - Adjátok meg neki a busz rendszámát, a célállomást,satöbbi, satöbbi, aztán azonnal vigyétek Jafferhez a La Guardiára! Azt akarom, hogy a pályaudvaron várja azt a buszt,amikor megérkezik! Negyed órán belül összeállítok neki egy aktát, azt valaki vigye el neki a repülıtérre! Gondoskodjróla!- Értem.Umberto sietısen távozott a szobából. Kétségtelenül örült annak, hogy a helyzet azonnali cselekvést kívánt, és ígyCalebrosnak nem volt ideje feldühödni.Azonban maga Calebros már nem volt biztos, hogy dühösnek, zavartnak vagy rémültnek kellene-e lennie.

* * * * *

Néhány órával késıbb egy futár érkezett Colchestertıl, Baltimore-ból. Bármerrıl nézte is, igencsak komor híreket hozott- vagy a Kamarilla összeomlásáról szóltak, vagy a Végsı Éjszakák kezdetét jelezték.

Jeremiah azt szerette volna, ha a babonaságoknak szentelheti az Anatole-lal töltött idejét. Nos, akkor most lesz nekimég valami, amivel elfoglalhatja magát, amíg a Gyehenna Prófétája mellett virraszt.

1999. november 12., péntek, este 11:47International Ltd., Water StreetNew York városa, New York

Csak kevesen vették észre Federico diPaudát, bár a Kamarilla hadmőveleti bázisában volt. A Nosferatu arkónegyszerően csak egyike volt a számtalan jólöltözött, zord, jóképő Vértestvérnek. Szokás szerint most is figyelt ésvárakozott, amíg a többiek telefonáltak, küldöncöket irányítottak, és a várost ábrázoló számtalan térképettanulmányozták. Tegnap éjjel már kivette a részét a harcból, amíg Pascek ítélethozó tartalékban maradt, arra az esetre,ha komoly gond adódna. Ma éjjel azonban Pascek élte ki a vérszomját, és Federiconak jutott a tartalékos szerep. Avárosban tartózkodó második ítélethozó valahol máshol tartózkodott. İ nem akarta annyira közvetlenül is kivenni arészét a csatából. A Nosferatu klán tagjain kívül pedig egyetlen Vértestvér sem tudott arról, hogy a városbantartózkodik egy harmadik ítélethozó is.A hollandiai Jan Pieterzoon ebbıl az amerikai irodából irányította a Kamarilla erıfeszítéseit.- Ez a legfrissebb lista? - kérdezte van Pelt, a titkárként szolgáló ghoulját, akitıl éppen most kapta meg a késésben lévıosztagok neveit és legutolsó helyzetét tartalmazó papírlapokat.- A 11:30-as állapotok szerint. - Pieterzoon lapozgatni kezdte a jelentést.- Még mindig semmi hír Bell arkónról? - kérdezte egy pillanattal késıbb.- Semmi, uram.A parancsnoki állást két éjszaka után Queensbıl, az Aqueduct Versenypályáról áttették Manhattan üzleti negyedénekszívébe. A komoly veszteségek ellenére az elsı két éjszakán jól mentek a dolgok. Sikerült végezniük ArmandoMendes-zel, Polonia kardinális helyettesével. A Sabbat jelenlét jelentıs része, ami általában gyakorlatilagbevehetetlenné tette volna a várost, most kiáramlott dél felé, és Baltimore-ban garázdálkodott - ahogy Pieterzoon, ésBell arkón remélték. Persze ez távolról sem jelentette azt, hogy nem lettek volna Káiniták a Városban, AmelyikSohasem Alszik. Az ostromlók meglehetısen szervezett ellenállásba botlottak Queensben, de az ellenállás

felmorzsolódott a La Guardia és a JFK melletti összpontosítási körletekbıl indított kétirányú támadás súlya alatt. Ezzelszemben Brooklynban - ahol Federico a múlt éjszaka nagy részét töltötte - még mindig meglehetısen kaotikusak voltak

31. oldal



Névtelena dolgok, és idınként még mindig voltak elszórt csatározások. Ettıl eltekintve azonban a Kamarilla sikeresen megtörtea Sabbat hatalmát ebben a két körletben. Az ellenséges túlélıket visszaszorították észak és nyugat felé, egészen azEast Riverig.Manhattan déli részének nagy része eddig is Kamarilla erısség volt, de ezt a vonalat most kitolták a Central Parkontúlra észak felé. Ezzel már csak Staten Island maradt, ahol Pascek éppen most próbált kiépíteni egy hídfıállást, ésnyugat felé Bronx Harlemmel és Washington Heights-el afféle senki földjévé vált. Éppen ez volt az a terület, ahol Bellarkón olyan sikeresen tevékenykedett, és ahonnan az utolsó hír érkezett róla tegnap kora este.Pieterzoon ma éjjel láthatóan kevésbé volt gondterhelt, mint a korábbi éjszakákon, bár láthatóan aggasztotta, hogynem kap hírt Bell felıl. Talán Jan önbizalma annak köszönhetıen tért vissza, hogy a támadás jól haladt, és a jelentésekbıl ítélve eddig igencsak sikeresnek bizonyult vagy pedig azért, mert Pascek ma éjjel kint volt a fronton, ésnem figyelte reménykedı keselyőként a Ventrue minden egyes mozdulatát.- Edwin - mondta Pieterzoon, és egy Vértestvér kezébe nyomta a jelentés lapjait, aki láthatóan teljesen otthonosanmozgott a vállalati szféra Amerikájának felgyorsult ritmusú világában.Edwin Mitchell megigazította a nyakkendıjét, helyére tette a fejhallgatóját, és nekilátott, hogy ı maga isáttanulmányozza a Küldetés Közben Eltőntek listáját. İ volt a legfiatalabb Michaela három megmaradt gyermeke közül- legalábbis három volt belılük a támadás kezdete elıtt. A legidısebb elesett, és ezt meg is erısítették, míg a másodiklegidısebb tegnap este tőnt el. Michaela egy osztagot vezetett Bronxban, ahol a Sabbat a legszilárdabban tartottamagát. Senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy Pascek neheztelése kifejezéseként rendelte ıt éppen a városlegveszélyesebb részére, és az is köztudott volt, hogy az ítélethozó valószínőleg a Belsı Kör érzéseinek adott hangotezzel a lépéssel.- Engem kihúzhattok arról a listáról - mondta Theo Bell a küszöbrıl, de a feltőnése által okozott megkönnyebbülés csakaddig tartott, amíg az irodában tartózkodók jobban szemügyre nem vették.

Az arcán rettenetes sebek éktelenkedtek, és mintha megolvadt bırfoltok tarkították volna. A vér jól látszott a nedveskendın, amivel az állát borogatta. A méretes bırdzsekije, ami még a legjobb idıkben is úgy nézett ki, mintha abbanaludt volna, most több helyen elszakadt, és elszórt égésnyomok látszódtak a felületén. A hadmőveleti központban szinteazonnal semmivé olvadt a beszélgetés és a telefonhívások moraja.- Mi történt? - kérdezte halkan Pieterzoon, de a csöndben mindenki hallotta a szavait.- Az a kibaszott Szem-lény - mondta Theo. - Még soha nem láttam ehhez hasonlót!- Sikerült...?Theo megrázta a fejét.- Elmenekült! Vagy a pokolba is, talán pontosan én voltam az, aki megmenekült. Nem is tudom. De két jó emberembekerült, két másik pedig ki tudja meddig nem áll még talpra.- Harlemben? - kérdezte Jan.- Aha! Tegnap éjjel történt, de csak most tudtam idejönni. Túlságosan ki voltam facsarva.Jan magába szívta a szavait, és azonnal nekilátott, hogy beillessze a város minden részébıl érkezı jelentésekmozaikkockái közé. A kényelmetlen csönd nem akart eloszlani, de ekkor Mitchell az ujjával a fülébe szorította afülhallgatót. Mély ráncok jelentek meg a homlokán.- Heves harcokat jelentenek Bronxból - adta tovább az információt Jannak. - A herceg csapatai harcban állnak... és

szorongatják ıket. A Sabbat soraiban látták... Lambach Ruthvent... - szorította még erısebben a fülére az aprófülhallgatót. - Ismételje, kérem! - Komoran bólintott, aztán felnézett Pieterzoonra. - És Poloniát.Federico habozás nélkül elıre lépett.- Készen állok - mondta Pieterzoonnak.Jan beleegyezıen bólintott, aztán odafordult Mitchellhez:- Mi az aktuális helyzetük?- Aktuális helyzet? - kérdezte Mitchell, aztán elhallgatott. - Pontosan a Whitestone Bridge-tıl északra.- Federico - mondta Pieterzoon -, vigye a tartalékot! Használja a Throgs Necket! Nyugatról beküldjük a manhattanicsapatokat, és a hátukba kerülünk.- Az az én területem lenne - mondta Theo Bell. Pieterzoon hosszasan nézte az arkónt, hogy amennyire csak lehet,felmérhesse a sérüléseit és a kimerültségét.- Nem hiszem. Itt van rád szükségem... arra az esetre, ha valami adódna.- Én képes vagyok rá - mondta Mitchell.İ talán nem rendelkezik harctéri tapasztalatokkal, de a hercege és Atyja odakinn van, és minden jelenlévı látta aszemeiben égı tüzet.- Rendben - mondta Pieterzoon. - Akkor rajta!Federico éppen kilépett az ajtón.

1999. augusztus 31., kedd, este 12:19Egy eldugott odúNew York városa, New York

Calebros és Hesha csöndben üldögéltek, és várakoztak.A Nosferatu még mindig bosszankodott, amiért egy hónapon át a hírhedt Setita, a megolvadt ember, ott volt az orraelıtt - néha szó szerint -, és ennek ellenére világszerte kutattak utána. Csak találgatni tudott, hogy vajon mennyi idıtés energiát fecséreltek el. Az agyát gyötörte, próbálta megtalálni Heshát és a Szemet, mikor mind a kettı ott volt ahátsó udvarban, gyakorlatilag az orra elıtt. Az egyik áldozatul esett a másiknak. Folyton mondogatta magában, hogylehetetlen lett volna felismerni Ruhadzét, amikor Egér rábukkant a Szt. Jánosnál. Még most is nehéz volt ráismerni. ASetita egy halom nyers var és szivárgó fekély volt. Inkább egy viharvert koldusnak tőnt, mint egy befolyásos

Káinitának. Persze még távolról sem épült fel, de a korábbi állapotához képest csodálatosan egészséges lett. Akármegbocsátható volt a tévedése, akár nem, Calebros még mindig nem bocsátott meg magának és a legfrissebb

32. oldal



Névtelenesemények sem javítottak sokat a hangulatán.A két széktıl, amiben ı és a Setita ült, valamint egy harmadik, egyelıre még üresen álló ülıalkalmatosságtól, a fejükfölött futó csupasz csövektıl és a sarokban ragyogó elektromos lámpástól eltekintve a nedves, kıfalú kamra üres volt.Calebros néha dobolt egy kicsit a karmaival az ölében tartott sárga jegyzettömbön, de abbahagyta, amikor rádöbbent,hogy idegességében kilyukasztotta a felsı lapot. Átfordította a megcsonkított lapot, és jegyzetelni kezdett akövetkezıre.- Nem történt semmi jóvátehetetlen - mondta lágyan a Setita. - A hangja még mindig reszelıs volt egy kicsit aszenvedésektıl, amiket el kellett viselnie.- Ahogy mondja - felelte Calebros, de nem nézett fel, hanem dühösen írt tovább.- Úgy enged, hogy közben nem ért egyet - nevetett halkan Hesha.Calebros felkapta a fejét. A dühös szavak már a nyelvén voltak, de az egyiptomi mosolyában nem volt semmigunyorosság. A Setita nyilvánvalóan pontosan látta, hogy mind stratégiailag, mind pedig fizikailag milyen kényeshelyzetben van és hogy milyen ingatag a szövetségük.- Barátok között fontos a szókimondás - mondta Hesha. - Különben a vélt sérelmek elüszkösödhetnek.- Nagyon is közeli ismeretségben vagyok az üszkösödéssel - felelte kurtán Calebros.- Attól tartok, hogy hamarosan én is elmondhatom magamról ugyanezt - szorított meg Hesha egy kelést az egyik nyíltsebe mellett, míg a fekély kifakadt és a habos váladék lecsorgott a karján.Halkan megint felnevetett.Calebros egy különösen erıszakos ponttal zárt le egy mondatot.- Az a nı szándékosan ellenszegült az utasításoknak.- Megfontoltan cselekedett - vetette ellen Hesha.- Látványosan ügyet sem vetett az embereim biztonságára.

- Most Pauline feküdne a földön darabokra szaggatva, ha bármi rosszul sült volna el - felelte Hesha. - Az embereieltőntek volna az éjszakában, és senkinek nem esett volna semmi baja.Calebros magában füstölgött. Heshának valószínőleg igaza volt - csak nem akaródzott beismerni.- Én majd beszélek vele - mondta békéltetıen Hesha. - Korábban még nem találkozott az Ön klánjával. Nem volttisztában azzal, hogy Önök mennyire hajlanak a...- Gyávaságra - javasolta vádló hangon Calebros.- Én az elıvigyázatosságra gondoltam. Nem volt tisztában azzal, hogy Önök mennyire hajlanak az elıvigyázatosságra.Ügyesen válogatja meg a szavakat - gondolta Calebros. De hát Hesha mintha mindig gondosan megválogatta volna aszavait. Mintha mindig pontosan tudta volna, hogy mit kell mondania. Bizonyos szempontból nagyon is nyugtalanítóvolt, hogy a Setita milyen könnyedén képes néhány szóval feloldani a feszültséget. Csak rajta, Éva! Harapj csak bele azalmába! Talán Ádám is szívesen enne egy keveset. De úgy tőnt, hogy szükségük van egymásra - és ez most nagyobbsúllyal esett a latba, mint az egymás iránt érzett hallgatólagos bizalmatlanság. De csak éppen hogy!Úgy tőnik, hogy mindkettınknek megvan a magunk története - mondta néhány éjszakával ezelıtt Calebros.Ugyanakkor egyikünk sem tudja bizonyítani a sajátját vagy cáfolni a másikét. Hesha egyetértett vele. Calebrospontosan tudta, hogy a cselekedeteiben nem volt rossz szándék a Setita irányában. Hesha azt állította, hogy nem éltvissza a Nosferatu klán bizalmával. Továbbá úgy tőnik - mondta akkor Calebros -, hogy klánomnak nagyon is

érdekében áll, hogy a Szem a mostaninál kevésbé... mondjuk úgy, szembetőnı tulajdonosra találjon. Így nem merül fölannyi kérdés arról, hogy hogyan szabadult el. Továbbra is szeretné megszerezni? Hesha szerette volna. Így jött hátlétre köztük az érdekházasság. Ruhadze a múltban valóban becsületesen bánt a Nosferatukkal, de a múlt nem voltgarancia a jövıre nézve. Különösen egy Setita esetén.Calebrosnak az ösztöneire kellett hallgatnia. Bármennyit körmöl, jegyzetel és rendezgeti a tényeket, akkor sem kapottvolna határozott választ erre a kérdésre. Így hát cselekedett. Annak érdekében, hogy szilárdabb alapokra helyezze aszövetséget, Calebros még arra is hajlandó volt, hogy megossza Heshával azt a titkot, amit legszívesebben örökreeltemetett volna a klánon belül: hogy ık tudtak az Atlantában készülı támadásról. Hesha ezt magától is összeraktavolna az eddig ismert tények alapján, tehát nem okozott komoly bajt, amikor felfedte ezt a titkot és remélhetıleg aSetita a Nosferatuk jó szándékának jeleként értékeli majd a beismerı vallomást. Ennek ellenére zavarta a kitárulkozás.Éppen így zavarta a tapintat hiánya Hesha beosztottjánál. Ez az egyezség valahogy biztonságosabbnak tőnt, amikor aSetitának még ahhoz is csak alig volt elég ereje, hogy egyenes háttal üljön az ágyban, amikor Calebros és Casskitalálták, hogy a megpörkölıdött tetem a gyengélkedın nem más, mint Hesha Ruhadze.A páciens ereje lassan, fokról fokra kezdett visszatérni, és éppen így éjszakáról éjszakára egyre kevésbé és kevésbéérezte úgy, hogy az ı kezében lenne az irányítás. És ezzel arányosan kezdett egyre kevésbé biztos lenni abban, hogy jódöntést hozott. Hesha testét még mindig vérzı sebek borították, amelyeket a Szem okozott, és amelyek nem voltakhajlandóak meggyógyulni. Hogy lehetnék biztos benne, hogy a lojalitása akkor is megmarad, amikor ismét egészségeslesz? - elmélkedett Calebros.- Azt hittem, hogy a beosztottjai ennél engedelmesebbek lesznek - próbálta meg fenntartani az ingerültséget ahangjában Calebros, ahogy Heshát dorgálta.- İ még új a családban - ismerte el Hesha. - Idıvel majd megtanulja, hogy egy adott helyzetben milyen viselkedéstvárok el tıle.- Idıvel... - mormolta csak úgy magának Calebros.Már nem kellett sokáig várakozniuk. Elıször Calebros hallotta a meg a léptek hangját. Négy pár láb közeledett. Aláthatóan mogorva Umberto lépett be elıször, ıt pedig sorban követte Hesha beosztottja, a Gangrel és végülCassandra. Cassandra és Umberto is a legjobb arcát mutatta - szokványos emberi arcokat. Egyikük sem voltkülönösebben jóképő vagy gyönyörő, de nem is voltak ocsmányak - semmi olyasmi, ami magára vonná a figyelmet.Eddig még sem Pauline, sem a másik lány, Ramona nem kellett elviselje azt, hogy szemtıl szemben áll egyNosferatuval. Legalábbis addig nem, amíg ide nem jöttek Calebroshoz. A öreg Nosferatu nem rejtette el a kinézetételılük. És világosan látta az arcukon a rémületet, a félelmet és az undort. Kettejük közül Pauline próbálta - próbálta -eredményesebben megırizni a hivatásos távolságtartás álarcát - talán Ruhadze tényleg jól kitanította. Természetesen

nem okozott meglepetést, hogy a Gangrel nem volt ennyire tapintatos. Még az álla is leesett, amikor megpillantottaCalebrost, és Heshát a jelenlegi állapotában, és nem igazán sikerült elrejtenie a visszatetszését - már ha egyáltalán

33. oldal



Névtelenmegpróbálta elrejteni.- Isten hozta, Ramona Tanner Gyermek - mondta Calebros. A lány résnyire szőkült szemekkel meredt rá.- Hesha?- Nem - felelte Hesha és elfojtotta kitörni készülı kuncogását. - Én vagyok Hesha Ruhadze.Ramona pillantása ide-oda vándorolt a Nosferatu, és a tépett szélő, rothadó sebekkel borított Setita között.- Köszönöm, most már elmehet, Ms. Miles - tette hozzá Hesha valamivel nyersebb hangon.A nı fülhallgatója a gallérja mellett himbálózott, mintha az engedetlenségének állított volna emléket, amiért elárulta aNosferatu testırök kilétét Ramónának. Pauline bólintott, és kiment a kamrából.- Úgyszintén - intett Umbertonak Calebros.- Biztos vagy benne? - kérdezte Umberto, de aztán Cassandrával egyetemben ık is kisorjáztak.- Azt hittem, hogy a beosztottjai ennél engedelmesebbek lesznek - mondta Hesha továbbra is komoly arccal, miután akét ifjú Nosferatu távozott.Calebros ügyet sem vetett rá.Ramona láthatóan már hozzászokott egy kicsit társai rútságához, és most ideges pillantásokat küldözgetett az alacsonymennyezet, a csövek és a kamra hideg falai felé. Csinos lány volt, ezt még Calebros is látta. Nem volt szép, de amocsokréteg alatt eléggé csinos arc bújt el. A haja vadul csapkodott a fején, mint egy csapat rémült fecske. Vékonytestalkata volt, de szálkás izmok feszültek rajta. Erıs, szívós, mint a cipıtalp. Bestiális karmokban végzıdı lábaival adöngölt földpadlót karmolászta.- Szereznünk kell magának egy csizmát - mondta Calebros. - Nagy lesz, de... majd hozzászokik! Fenn kell tartanunk aMaskarádét!Ramona rámeredt, mintha nem is angolul beszélt volna, aztán visszanézett Heshára.- Pauline azt mondta, hogy beszélni akar velem. Hát itt vagyok! Beszéljen! Hesha halványan meghajtotta a fejét.

- Engedje meg, hogy bemutassam a vendéglátónkat, Calebros barátomat! És nagyon bölcsen tenné, ha Ön is a barátjakívánna lenni!Ramona ismét Calebrosra pillantott, de ezúttal sokkal kimértebben. Mintha megpróbálna átlátni a deformitásokon.Jó kislány - gondolta Calebros. - Ifjú, és nyers, de nem ostoba.A lány végül visszafordult Heshához. Vetett egy pillantást a harmadik, üresen álló székre, de nem ült le.- Mirıl akar beszélni?Még mindig óvatos volt, de ezúttal már nem volt annyira ellenséges.- Ahogy én látom a dolgokat, éppen ön volt az, aki utánam kérdezısködött - felelte Hesha.- Nem én.- A társa - mondta Calebros.Ramona azonnal ismét ugrásra készen állt, de megpróbálta ezt elrejteni elılük.- İ nem a társam. - Az utolsó szót szinte undorodva köpte magából.- Khalil Ravana - mondta Hesha.A lány egy hosszú pillanatig habozva pillantgatott hol az egyik, hol a másik rettenetes szörnyetegre.- Azt mondta, hogy maga meg tudja találni a Szemet - mondta végül Heshának.- Csak nem?

- De igen - mondta Ramona, majd rövid várakozás után hozzátette: - Tehát, meg tudja találni?A hangjából csak úgy csöpögött a vádaskodás. Mit láthattál, amitıl ennyire dühös, és keserő lettél, kisleány? -elmélkedett Calebros. - Megölték a családodat? Elárultak? Vajon hányszor? Jobb lenne, ha túltennéd magad rajta, márha életben akarsz maradni!- Valóban ismerem a módját annak, hogy miként bukkanhatok rá a Szemre - mondta Hesha.Az ékkı - gondolta Calebros. - A fekete-vörös kı. Feltéve, hogy Hesha igazat mondott.- Miért akarja ennyire megtalálni a Szemet - kérdezte Hesha a lánytól.Ramona most is habozott. Láthatóan neki is rengeteg kérdése volt, de nagyon vigyázott arra, hogy mit mond. Quid proquo, kedvesem - gondolta Calebros. - Quid pro quo.- Megvan rá az okom - felelte a lány, és egy kicsit dühösebben rugdosta tovább a port.Hesha csalódottan megrázta a fejét.- Ez nem elég jó, ha együtt akarunk dolgozni, Ramona!- Én nem mondtam semmi olyasmit, hogy együtt akarnék dolgozni magával.- Tényleg azt hiszi, hogy Khaliltól megkaphatja, amit akar? - kérdezte a Setita. A lány erre nem tudott mit felelni,úgyhogy a Setita folytatta. - Maga ott volt Xaviarral... a hegyekben. Látta, hogy mire képes.Ezt az elmúlt néhány éjszaka alatt rakta össze Hesha és Calebros, de ha a Setita nem is volt teljesen biztos ebben, alány tágra nyíló szemei bıségesen megfizettek a vállalt kockázatért - és igazolták a szavait.- Meg akarom ölni - mondta a lány, amikor pár másodperc múlva meg tudott szólalni. - Leopoldot, a Szemet!A szavaiból csöpögött a győlölet. Ez a Gangrel kölyök nem szokta elrejteni az érzelmeit.- Én gondoskodni fogok róla, hogy másokat ne tudjon bántani - jelentette ki Hesha. A hangjából eltőnt az eddigikönnyedség, és a szavai hidegen és keményen koppantak. - Meg fogom találni, akár segít nekem, akár nem! De magais látta már - és hozzám hasonlóan túlélte a találkozást.- Úgy vélem, neki jobban sikerült ez a túlélés, mint magának, Hesha - vetette közbe Calebros.- Szeretném azt hinni, hogy segíthetünk egymásnak - folytatta Hesha, és ügyet sem vetett a közbeszólásra. - Kivel jár jobban, velem vagy Khalillal?- Én nem vagyok Khalillal - csattant fel Ramona.- Hát persze hogy nem - visszakozott a Setita, de valahogy sikerült ezt úgy megtennie, hogy mégse tőnjönvisszavonulásnak. - De eddig ı volt a legjobb lehetısége, és gyanítom, hogy a legtöbbször csak hazugságokkaltraktálta. - Láthatóan nem sikerült meggyıznie Ramónát. A lány gyanakvóan méregette a két öreget.- Mindannyian ugyanazt a célt tőztük ki magunk elé - bizonygatta Calebros. - Ostobaság lenne, ha helyettünk Khalilbanbízna!

- Bizalomról sem esett szó.- Talán tekintse akkor a jó szándék jelének - javasolta Calebros. - Biztonságban idehoztuk, és én garantáltam, hogy

34. oldal



Névtelenbiztonságban távozhat is - akár segít nekünk, akár nem. Mit szólna ahhoz, ha Hesha valamivel bebizonyítanámegbízhatóságát? És maga...? Khalil említette, hogy van mód a Szem által okozott sérülések meggyógyítására...Ramona önkéntelenül is megérintette az arcát - és Calebros tudta, hogy ott korábban egy seb éktelenkedett, amimostanra begyógyult. Cassandra látta a sebet, és úgy gondolta, hogy a sérülés ugyanolyan típusú volt, mint Hesháé -bár nem volt annyira súlyos.- Azt elmondhatom - értett egyet Ramona. Úgy tőnt, hogy szívesen segít a Szem által okozott sérülések gyógyításában- vagy pedig örült annak, hogy alááshatja Khalil alkupozícióját.- És mit kíván cserébe? - kérdezte Hesha.- Engedje szabadon Lizt - vágta rá ezúttal habozás nélkül a Gangrel kölyök.Calebros értetlenül félrebillentette a fejét. Egy pillanatra mintha meglepetés tükrözıdött volna a Setita sebhelyes,bekötözött arcán - de csak egy pillanatra.- Mit mondott? - kérdezte Hesha kissé gyanakvóan.- Khalil leláncolva tartja ıt - mondta Ramona. - Azt akarom, hogy Liz megszabaduljon tıle! És magától is!A lány kemény, vádló tekintete egy pillanatra sem hagyta el Hesha arcát.Látja a sebeit - gondolta Calebros. - Tudja, hogy a markában van, mert nincs más választása.- Szavamat adom rá - jelentette ki méltóságteljesen Hesha. Ramona karba fonta a kezeit. A mogorva ráncokelmélyültek az arcán. Ez az arc mintha nem is ismert volna másmilyen kifejezést, csak ezt a komor feszültséget.- A szavát adja? És miért segítene nekem, miután elmondtam a gyógymódot?Calebros felsóhajtott.- Én nagyon szívesen jót állok...- Ismerem én magát? - kérdezte jelentıségteljesen Ramona. - Úgy értem... tudom a nevét, és hogy ez a maga lakása,de... ami engem illet, az én szemszögembıl az ı oldalán áll - intett a fejével Hesha felé Ramona.

Calebros nem sértıdött meg, bár kissé meglepte a kölyök talpraesettsége. Pedig nem kellene meglepıdnöm -emlékeztette magát. Talán igaza volt Emmettnek, és tényleg túl sok idıt töltött egyedül a szobájában. Vajon mikor voltaz, amikor utoljára szemtıl szemben beszélt egy csavargóval, próbálta eszébe idézni Calebros. Vagy Hesha elıtt mikorbeszélt utoljára bármilyen más klánba tartozó Vértestvérrel?- Szavamat adom rá - mondta Hesha - és ha az nem elé... - A Setita belenyúlt a Nosferatuktól kapott köpeny zsebébe,és odadobott egy apró tárgyat Ramónának. A lány el akart húzódni, mintha a Setita rá akarna támadni, de végülelkapta a levegıben repülı apró kulcsot, és aztán figyelmesen szemügyre vette.- Megígérem, hogy Elizabeth szabad lesz - mondta Hesha. - így a legrosszabb esetben saját maga szabadíthatja ki.Calebros hirtelen nagyon szokatlan helyzetben találta magát: nem ismert minden részletet. Elizabeth? Khalil fogva tartvalakit, akit Hesha ismer? Feltételezte, hogy Ruhadze majd tájékoztatja a részletekrıl, ha vége ennek amegbeszélésnek. A beszélgetéseik során Hesha figyelemreméltóan közlékenynek bizonyult. Mégis elgondolkozott azon,hogy vajon pontosan mennyire volt közlékeny a Setita vele szemben, és mennyire volt közlékeny Ramónával. Heshamegígérte a lánynak, hogy ez az Elizabeth szabad lesz. De most azonnal? És ez azt is jelenti, hogy életben is lesz?Odadobott Ramónának egy kulcsot - de nem jelentette ki, hogy a kulcs beleillik-e Elizabeth bilincseibe. Vajon csak egyszimbolikus gesztust tett, amirıl tudta, hogy a Gangrel félre fogja érteni? Az igazság nagy részét meg lehet kerülnianélkül, hogy hazudni kellene.

- Kurkuma gyökér - mondta Ramona. - Gyújtsa meg, és nyomja rá erısen a sebre!- Gyújtsam meg - ismételte Hesha. - Úgy érti, tőzzel?- Igen, de hagyja, hogy kialudjon! Tudja, hogy csak parázs maradjon! Baszottul fáj, de mőködik.Hesha egy hosszú pillanatig emésztette a hallottakat. Mintha nem rajongott volna különösebben az ötletért, és Calebrosnem is tudta érte hibáztatni, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora területet borítottak el a Szem általokozott sebek a testén. Már annak a puszta gondolata is, hogy égı akármit... Nem, Calebros még csak gondolni semakart rá.- Valamit tudnia kell, Ramona Tanner Gyermek - mondta Hesha. - Holnap estére találkozót beszéltünk meg Khalillal.Beleegyezett, hogy elmondja nekünk a gyógymódot... beleegyezett, hogy eladja nekünk a titkot. Egyszerően csakkészpénzt akart. Mintha már nem is akarna megtalálni engem... vagy a Szemet.Ramona rámeredt. Láthatóan kételkedett a szavaiban, de nem tőnt meglepettnek.- Azt is tudnia kell - folytatta Hesha -, hogy hiszek magának - különben is elég hamar tudni fogom az igazságot. Demég ennél is biztosabb vagyok abban, hogy Khalil hazudni fog holnap, és hogy ıt egy fikarcnyit sem érdekli sem azegyezség, sem maga vagy Elizabeth. Megkérem, jöjjön el holnap este, hallgassa meg, mit beszélünk, és csak aztándöntsön! Nem várom el, hogy feltétel nélkül megbízzon bennem... de azt biztosan tudom, hogy velem nagyobb esélyevan elérni a céljait, mint Khalillal. Ramona átgondolta a javaslatot.- Holnap este visszajövök - jelentette ki végül.- Kilencre legyen itt - mondta Calebros. Ramona bólintott, és távozott.

* * * * *

- Vágjon ki, amennyit csak tud - utasította Hesha.- Igen, uram.Pauline a munkaadója mögött állt. Hesha egy székben ült, de még így is hátra kellett hajtania a fejét, hogy a nı elérje amély, szivárgó sebet a homlokán. Pauline nem volt túlságosan magas, de meglehetıs szakértelemmel forgatta apillangókését. Nem érezte jól magát, amiért meg kellett vágnia az urát, de a kezei egyáltalán nem remegtek. Komorelszántsággal látott neki a feladatnak.Calebros megigézve figyelt. Eltekintve a néha-néha árulkodóan megfeszülı állkapocstól, Hesha mintha nem is éreztevolna a húsába vágó pengét. Persze az is igaz, hogy a hús nagy része már megfeketedett, és rothadásnak indult, azidegek pedig kétségtelenül elhaltak, de mégis...A trió egy apró szobában tartózkodott, ahová Calebros átköltöztette a Setitát, amint Hesha eléggé felépült a

költözéshez. A helység nedves volt, és a csupasz falakat csak a penészes 50-es évekbeli poszterek takartákvalamelyest. Ennek ellenére sokkal diszkrétebb volt, mint az a közös menedék, amin Hesha több szerencsétlennel, és

35. oldal



Névtelenmegfékezett ámokfutóval osztozott.A Setita felemelt egy tükröt, hogy ellenırizze Pauline munkáját.- Még - mondta.- Még, uram?- Amennyit csak lehet - magyarázta Hesha magára erıltetett türelemmel. - Inkább elviselem a kést, mint a tüzet... Ésigen, Calebros, én is azt hittem, hogy a beosztottjaim sokkal engedelmesebbek lesznek!Pauline ezt dorgálásként fogta fel, de Calebros elmosolyodott. A nı még mélyebbre vágott. Hesha továbbra sem adtasemmi jelét a fájdalomnak, pedig a kés most már leginkább egészséges húst hántott le róla, úgyhogy ezt már biztosanéreznie kellett. Végül ismét felemelte a tükröt.- Azt hiszem, ez már megteszi.Pauline letette a kést, és kezébe vette a kurkuma gyökeret, amiért Calebros elszalajtotta Umbertot, és egy öngyújtót.- Hát nem az lenne az irónia csúcsa - mondta Calebros -, ha egy Gangrel kölyök becsapna egy Setita öreget, aki önkéntés dalolva égeti meg saját magát?- Nem az irónia az elsı szó, ami nekem errıl elıször eszembe jut - felelte szárazon Hesha. Pauline pillantása idegesenvándorolt az egyik Vértestvérrıl a másikra. - Folytassa - hunyta le a szemét Hesha.Pauline kelletlenül meggyújtotta az öngyújtót, és beletartotta a kurkumát a lángba. A gyökér sercegett, és még az isgyorsan derengı parázzsá változott, ami elıször lángra kapott belıle.- Rajta - mondta Hesha, amikor megérezte Pauline habozását. - Gondoskodjon róla, hogy mindenhová eljusson!A nı sziklaszilárd kézzel közelítette a parázsló gyökeret a fınöke homlokához. Az élıholt hús megrepedezett, és elégett.Hesha kezei ráfeszültek a szék karfájára. Pauline a Hesha szemöldökérıl felszálló maró füstön keresztül kémlelvemozgatta a kurkumát, hogy megtisztítsa az egész sebet. Végül kihúzta a gyökeret a sebbıl.Hesha nem nyitotta ki a szemét, és kezei is tovább szorították a szék karfáját. Pauline rémülten meredt rá, mintha

éppen most taszította volna a végsı halálba. Aztán Hesha lassan, egyenként elernyesztette az ujjait. Vett egy mélylélegzetet - a levegı nehéz volt a saját égı húsának szagától - és kinyitotta a szemeit. Felemelte a tükröt, éselégedetten bólintott. A homlokán tátongó seb a szemeik elıtt kezdett összeforrni. A sötét arcbır mellett rózsaszín éslágy volt a heg, de nyoma sem volt a rothadásnak vagy fertızésnek. Az izzó gyökér látszólag megtette a kötelességét.- Eggyel kevesebb - mondta Calebros. - Van még, mennyi is... néhány száz?- Vérre lesz szükségem - mondta Hesha. - Sok vérre.- Gondoskodom róla. Azt hiszem, itt már eleget láttam - jelentette ki Calebros.Magukra hagyta ıket, és elindult a kennelekbe. Hálás volt, hogy maga mögött hagyhatja az égı hús bőzét, és örült,amikor a helyét elfoglalta a csatornák ismerıs, megnyugtató szaga.

1999. augusztus 31., kedd, hajnali 2:57Piedmont AvenueAtlanta, Georgia

Jeremiah meglapult a sarokban. A barátságos árnyékok segítenek neki rejtve maradni - Anatole elıl, és az „AlmákKirálynıje” elıl, aki éppen most jött lefelé a lépcsın.A nı a lépcsı aljához közeledve megtorpant, hogy szemügyre vegye a pincébıl kialakított mőhelyt. A helyiség zsúfoltvolt és piszkos, dugig tömve munkapadokkal és félig elpusztított szobrokkal. Anatole, aki ma éjjel rövidre borotváltaszıke haját, nem nézett a nıre, és nem is vett tudomást a jelenlétérıl, miután amaz lejött ide hozzá.A stúdióban csak egyetlen sértetlen alkotás volt, és Jeremiah a megfigyelı posztjáról szinte pontosan ugyanabban aszögben látta a mellszobrot és a jövevényt. A két arc akár egymás tükörképe is lehetett volna, de Victoria Ash - mert ıvolt az, akit Anatole az Almák Királynıjének nevezett - csak a hátát látta kıbe vésett ikertestvérének.Végül Anatole belenézett Victoria szemébe, és a Nosferatut elégedettséggel töltötte el, amikor a Toreador hátrahıkölt,mert olyasvalakivel került szembe, aki még nála is ellenállhatatlanabb. Jeremiah mosolyogva folytatta a jegyzetelést.Victoria kábultan lépkedett lefelé az utolsó lépcsıkön. Anatole is mosolygott.- Isten hozott a fogadótermedben - mondta.Jeremiah elértette a kis szellemességet, és kötelességtudóan lejegyzett minden egyes szót, de Victoria tanácstalannaktőnt. Megkerülte a mellszobrot, hogy megnézze az arcot, és felnevetett. Kétségtelenül lenyőgözte a hasonlóság, és asaját szépsége.- Tudtad, hogy ez én vagyok? - kérdezte a férfit. Miközben a páros óvatos szópárbajt vívott egymással, Jeremiah-ttúlságosan lefoglalta, hogy mindent lejegyezzen - minden egyes szót pontosan úgy, hogy elhangzott - ahhoz, hogy aPróféta látszólag értelmetlen megnyilvánulásai miatt aggódjon.- Az én rejtvényeim nem egy hazugságot rejtenek, hanem megpróbálják felfedni az igazságot - mondta Anatole apárbeszéd egy adott pontján.- Keress tovább, hogy megleld, amire szükségünk van - mondta neki a Próféta, amikor Victoria félszívvel kutatott egykartondobozra való bozzetto, miniatőr és szobrászvázlat között.A Toreador megpróbálta kiszedni belıle, hogy mire gondolt, de nem járt sikerrel. Tovább kutatott a dobozokban, ésközben folytatódott a szópárbaj kettejük között. Jeremiah már régen feladta, hogy megpróbálja megérteni Anatole-t, ésmegmaradt az egyszerő megfigyelésnél. Victoriával ellentétben a Nosferatu elismerte a nagyságot. Lehet, hogyCalebros nem látta jónak, ha a föld mélyén megbújó gonoszság ügyében veszi igénybe Anatole tisztánlátását, de akkorsem hagyhatta figyelmen kívül, hogy micsoda megtiszteltetés érte, amikor rábízták ezt a küldetést. Elıször Chicagóba,Gary Pennington mőtermébe vitte Anatole-t, és most elhozta ide, Atlantába, Leopold mőtermébe. Hamarosan elutaznakészakra, a hegyek közé, a mészárlás helyszínére. Most azonban itt voltak Victoriával, ebben a teremben. Jeremiahbiztosan tudta, hogy óriási jelentıséggel kell bírjanak még a Próféta látszólag jelentéktelen szavai is, amelyeketodamormogott Victoriának.

A Nosferatu felnézett a jegyzeteibıl. Victoria éppen egy bozzetto felé nyújtotta a kezét, ami két kartondoboz között álltaz asztalon. Ez a darab sötétebb volt a többinél, olyan sötét, hogy a többi sima szürke felszínéhez képest szinte már

36. oldal



Névtelenfeketének tőnt. Olyan volt, mint az éjfél sötétje Victoria sápadt bıréhez képest. Leginkább a chicagói mőteremben látottmodellhez hasonlított. És Jeremiah felismerte a férfit, akit ábrázolt.Azonnal rávetette magát Victoriára. Nem ért hozzá a nıhöz, és nem is árulta el a jelenlétét - ahhoz ı túlságosan jólképzett volt - de pontosan abban a pillanatban legyintette meg a megkeményedett agyagmodellt, amikor a Toreadorkeze hozzáért. Ez is elég volt. A mintadarab megbillent, és darabokra tört a padlón.Jeremiah elhátrált Victoriától, és visszavonult a jól ismert sarokba. A nı semmi jelét nem adta annak, hogy megláttavolna vagy hogy a saját figyelmetlenségén kívül valami más közremőködıt is gyanítana a balesetben. JeremiahAnatole-t is figyelte. A Próféta céltalanul járkált fel s alá a teremben. Látszólag nem vett tudomást Jeremiah-ról.Számára a Nosferatu még mindig nem volt több mint egy hang a sok közül, aki egyszerre vezetı, és követı.Victoria tovább kutakodott, bár a gondolatai valahol máshol jártak - szinte oda sem figyelt az agyagszobrokra,amelyeket megérintett az ujjaival vagy a porrá zúzódott bozzettóra a lábai alatt. Láthatóan meg volt zavarodva. Nemszokott hozzá a Próféta bölcsességéhez, és hogy akkor és úgy beszélt, amikor és ahogy neki megfelelt. A Toreadorhozzá volt szokva, hogy az udvarlói azonnal teljesítik minden szeszélyét, csakhogy ezúttal ı volt az udvarló, aki azigazságot kívánta eljegyezni. Azonban a leendı ara szégyenlıs és nehezen megfogható volt.Tizenhat és fél percnyi kényszeredett csönd után - Jeremiah-nak szokásává vált, hogy ha éppen nem dialógusokat jegyzetelt, ami önmagában is elég ritkán esett meg, amikor a Próféta egyedül volt, akkor lemérje az olyan látszólagosapróságok, mint például a szandáldörzsölés vagy a hallgatás pontos idıtartamát - Victoria folytatta a szónoklatát.- Csak még jobban összezavarsz mindent - morgolódott egy kicsivel késıbb.Anatole egyszerően csak megrázta a fejét, szinte már gunyorosan, aztán még jobban összezavarta.- Te már megtaláltad, amire szükséged van. Legalábbis mi megtaláltuk.Jeremiah félrebillentette a fejét. Ezek a szavak neki szóltak, és nem Victoriának. A törött bozzetto, a groteszk alak... Temár megtaláltad, amire szükséged van.

De a Próféta még nem végzett.- Ami pedig a szobrot illeti... nos, az valóban fontos, mert az agyagban ott van az ifjú varázsló Atyja.Ha Victoriát megrázta, amikor elıször nézett bele a Próféta szemébe, akkor ezek a szavak úgy hatottak rá, mint egyszívébe döfött karó.Jeremiah felpillantott a vad jegyzetelésbıl a nı döbbent arcába. Ha az „ifjú varázsló”, akire Anatole célzott, valóbanLeopold... Victoria elhátrált a Prófétától. Kezét kinyújtotta, és levegıben keresett kapaszkodót, aztán nehézkesenlehuppant az alsó lépcsıfokra. Teljesen megdöbbentette, hogy fény derült a titkára.Hát még ha tudná, hogy mennyire - gondolta Jeremiah - és hogy ki is az, aki még tud róla. De hát természetesen eztnem tudta.

1999. szeptember 2., csütörtök, éjjel 2:37Észak felé a 85-ös államközi autóútonGreensboro, Észak California

Az ifjú varázsló Atyja ott van a kıben. Ezek a szavak az elmúlt két napban órákon átkísértették Victoriát. Anatolemegırült... nos, természetesen ırült volt. De biztosan téved is, amellett, hogy ırült.Az ifjú varázsló Atyja ott van a kıben.Az nem lehet, hogy ı az Atyja. Lehetetlen! Akkor tudná, érezné a köteléket. Emlékeznék rá, az ördögbe is! - gondolta.Egy Gyermek ölelése nem olyasmi, amit egy Vértestvér valaha is elfelejtene. Ez nem az a fajta emlék volt, amit el lehetrejteni... nem igaz? Egyes Vértestvérek képesek voltak belenyúlni mások elméjébe - erre bizonyos helyzetekben mégmaga Victoria is képes volt. A halandók esetében egészen könnyen meg lehetett tenni. De ı nem volt halandó vagy egyújszülött, akivel csak úgy játszadozhatnak. Hogy kitöröljenek egy ilyen jelentıs tényt az agyából - hogy Gyermekethozott létre - ahhoz egy... ahhoz egy...Victoria erısebben kezdte szorítani a kormányt. Nem fogja folytatni ezt a gondolatot. Nem engedhette meg magának.Egyszerően csak vezet tovább. Nem fog gondolkozni. Errıl legalábbis nem.Ismét elmenekült Atlantából. Ez a kis kirándulás délre nem volt teljes kudarc: saját szemével látta, ahogy elpusztul aTzimisce, aki korábban kínozta, és a várost bitorló Lasombra - pedig a város egy hajszál híján az enyém lett. - De azértment vissza Atlantába, hogy mindent megtudjon Leopoldról, amit csak lehet, és most senkivel sem oszthatja meg azt azegyetlen tényt, amit sikerült kiderítenie. Senkivel nem fogja megosztani. Még szerencse, hogy kettesben voltak, amikora Próféta elıadta a rágalmait.Az ifjú varázsló Atyja ott van a kıben.Ez már a harmadik autó volt azóta, hogy kisajátította a járırkocsit, miután szó szerint beleütközött a Sabbatba. Nemokozott neki gondot, hogy olyasvalakit találjon, aki szívesen kölcsönadta neki az autóját. Erre a célra bármelyik pihenıvagy kamionparkoló megfelelt. Még csak erılködnie sem kellett. A kérdéses halandó minden esetben saját szabadakaratából adta oda neki a kulcsokat. Valójában még örült is, hogy éppen ı lehet a szerencsés. Ennyi elég is volt ahhoz,hogy Victoria ismét hinni kezdjen az emberek nagylelkőségében. Csak az volt a gond, hogy nem utazhatott mindigolyan stílusosan, ahogy kellett volna. A csillogó Satum például, amelyet most vezetett, legalább egy kategóriával anorma alatt volt. De ajándék lónak ne nézd a fogát, és hasonlók...Most már órák óta robogott észak felé, és sokkal keményebben összpontosított a száguldozó gondolataira, mint az útraaz autó elıtt. Nem rajongott a gondolatért, hogy visszatérjen Baltimore-ba, a többiek gyanakvó tekinteténekkereszttüzébe, akik azzal vádolták, hogy átállt a Sabbat oldalára. Micsoda képtelen gondolat! A Sabbat tönkretette alehetıséget Atlantában, hogy hatalomra jusson. Feldúlták a Múzeumot, elpusztították a mőtárgy-győjteményét... ésgyanította, hogy valószínőleg még néhány Vértestvért is. A Sabbat megkínozta, rettenetes dolgokat mővelt vele... Mostpedig a Kamarilla, a szövetségesei azt hiszik, hogy a szörnyetegek szolgálatába szegıdött - nevetséges!Ennek ellenére azonban a Baltimore-ban töltött idırıl ırzött emlékei sem voltak sokkal kellemesebbek, mint a farkasok

közötti rabságé, csak egy kicsit kevésbé perverzek. Jan Pieterzoon és Alexander Garlotte átvették a Sabbattól a hóhérszerepét. Valószínőleg Theo Bellinek is kell legyen valami köze hozzá - döntötte el magában. A Brujah arkón túlságosan

37. oldal



Névtelenhallgatag, látszólag túlságosan közönyös volt vele szemben. Biztosan készült valamire.Miért kellene visszatérnem? - gondolta Victoria. Mint arra már annyian rámutattak, a Kamarilla valójában nem volt egykormányzó testület. Nem parancsot teljesített - mintha lett volna bárki is Baltimore-ban, akinek elegendı tekintélye lettvolna ahhoz, hogy parancsokat osztogasson neki. Merı jószívőségbıl jött ide, délre. Az ügy érdekében. Ott volt még aza kis Leopold ügy is... de ennek ellenére áldozatot hozott a Kamarilláért. Elvégezte, ami rá volt osztva. Innen már csakfolytassák azok az arrogáns kurafiak, akik ıt kínozták. Próbáljanak meg egyedül életben maradni. Victoria oda megy,ahová neki tetszik.Itt pedig rögtön adódott a kérdés, hogy hová akar menni.Az úton lejjebb feltőnt a nyugatra tartó I-40-est jelzı tábla. Elıször azonnal le akart fordulni, de végül mégis inkábblevette a lábát a gázról, és lehúzódott az út szélére. A leállósáv keskeny volt, és az autó majdnem érintette aszalagkorlátot. A döntésképtelenség szinte megbénította Victoriát. Érezte, ahogy a Sors keze a vállára nehezedik - nemmint valamiféle személytelen istenségé, hanem mint egy öreg és hatalmas lényé, egy másik Vértestvéré, aki irányítaniszeretné ıt. Akaratlanul is az állához, az apró folthoz emelte a kezét. A pokolba minden elıdömmel!Janhoz és a többiekhez hasonlóan nem volt képes megbízni a saját gondolataiban és döntéseiben. Mindannyiukatugyanúgy hibáztatta. Démonok odakinn, démonok odabenn. Szinte kézzelfogható volt a romlás és a mesterkedés.Valami megpróbálta használni ıt. Különben hogyan lehetséges, hogy nem emlékszik rá, hogy Leopold az ı Gyermeke?- Nem! - sikoltotta, és ujjait belevájta a mőszerfalba. - İ nem az enyém!Ennek ellenére sem volt hajlandó követni az elıre kijelölt utat. Szüksége volt a véletlen megerısítésére, különbenmegırülne. Mint Anatole. Ez vár rád akkor, ha istenekkel játszadozol!Az út szélén állt az autóval, a forgalom pedig két sávon dübörgött el tıle balra. Ha a következı autó, ami elhaladmellette, a közelebbi sávban lesz, akkor megy tovább ezen az úton, és visszatér Baltimore-ba. Ha a távolabbiban,akkor...

Ebben a pillanatban egy pazarul kivilágított nyerges vontató süvített el mellette - a külsı sávban. A Saturn meglódult,és imbolyogva besorolt alig néhány lábnyival a behemót mögé. Victoria megkapta a választ. Szeretett volna máris minélmesszebb lenni - nem csak innen, ettıl a helytıl, hanem egyszerően messze, hogy minden másként legyen. Kisorolt amásik sávba, és 80-ra gyorsított a motor minden tiltakozása ellenére. Egy pillanatra azt képzelte, hogy az út egy kígyó -egy hüllı, egy sárkány - ami kinyújtózik a háta mögött, és ıt üldözi. De elıtte is ugyanaz volt az út.Hirtelen oldalra rántotta a kormányt. A Saturn átcikázott a külsı sávon, és hajszál híján, de elkapta a gyors ütembenközeledı nyugati I-40-es lehajtót.- Hah! - kiáltott fel Victoria.Csak hadd próbálják kijelölni az útját az istenek. Hadd próbálják! İ majd túljár az eszükön. Nem fog visszatérniBaltimore-ba. Nyugatra megy, talán Chicagóba, de mindenesetre ı már végzett ezzel az átkozott háborúval.A pokolba a Sorssal, a pokolba az istenekkel és pokolba a rejtızködıkkel! Nem kapnak meg! Nem hagyom!

1999. szeptember 6., hétfı, este 9:50Piedmont Sugárút

Atlanta, Georgia

Rolph óvatosan lépkedett lefelé a lépcsıkön. A ház többi része üres volt, és nem számított rá, hogy bárkit is találna apincében. Semmi nem utalt arra, hogy valaki erıszakkal behatolt volna. Nem volt semmi, amibıl arra következtetettvolna, hogy Jeremiah távozása óta bárki is járt volna idebenn. És Rolph elıvigyázatosságból gondoskodott róla, hogyakkor se lássák meg, ha véletlenül mégis lenne valaki odalenn.Végül kiderült, hogy fölöslegesen aggódott, de az óvatosság sosem árt.Pontosan úgy volt minden, ahogy a jelentések alapján várta: munkapadok, törött szobrok, finom por, egy sértetlenmellszobor, lomokkal teli dobozok... egy nagyrészt törött, száraz agyag-modell a földön, pontosan ott, ahol Jeremiahszerint lennie kellett. Rolph megállt a bozzetto fölött, és szemügyre vette. A hasonlóság szembetőnı volt, még úgy is,hogy az arc egy része letörött: a hatalmas, ívelt ormány, az egyik, kissé függıleges állású szem a kettı közül, atátongó száj a rozmáragyarakkal. Tényleg szorult valami tehetség ebbe a Leopoldba, ezt el kellett ismernie. Csakhogyaz ifjú Toreadornak soha nem lett volna szabad megpillantania ezt a bizonyos modellt.A köpenye ráncai közül elıhúzott egy Ziploc zacskót, és gyengéden nekilátott, hogy beleszedegesse a szobor darabjait.Egy kicsit még nézegette az asztalon és a dobozban a többi modellt, és nézelıdés közben észrevett valamit akartondoboz visszafordított teteje alatt. Félretolta a vázlatokat, és kihajtotta a tetıt. Egy fénykép ékelıdött be a dobozoldala és fedele közé. Rolph kinyitotta a zacskót, és a fotót is betette a törött bozzetto darabjai mellé.Vetett még egy pillantást a teremre, miután végzett, majd a minden mást túlélı mellszobor vonta magára a figyelmét.Még egy darab, ami szépen visszaadta az eredetijét. Rolph elmélázott azon, hogy az évszázadok alatt vajon hánymővész ábrázolta Victoria Ash-t, és vajon hányszor? A nınek nem volt ellenére, ha róla mintáztak egy alkotást, éspersze az sem, hogy ezzel lényegében neki hízelegtek. Biztosan nem lenne túl nehéz egy egész múzeumot megtölteni akıbe vésett vagy vászonra festett ábrázolásaival. És ne feledkezzünk meg a szonettekrıl sem - gondolta Rolph. Azokbólis kell legyen pár ezer.Kezei, mintha maguktól tennék, végigsimítottak a mellszobor hővös márványán. Ez az árnyalat annyira hasonlított azeredeti bırszínéhez. Az ujjai elidıztek az ajkainál, ahol egy apró sérülés éktelenkedett a mővön. Rolph közelebb hajolt,és szemügyre vette a sérülést. Véleménye szerint Victoria csak még közelebb került a tökéletességhez ez által a kis hibaáltal. De mi történhetett - talán egy másik ajakpár? Vagy valaki késztetést érzett rá, hogy megcsókolja ezt a soha nemváltozó arcot?Rolph felkuncogott. Még szerencse, hogy Colchester nem járt erre - gondolta. Akkor egészen más alakja lenne annak abemélyedésnek az ajkai között.

38. oldal



Névtelen1999. szeptember 24., péntek, este 10:00Egy földmélyi tóNew York városa, New York

A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdıket. A föld halk suttogása.Calebros néhány lábbal a felszín alatt lebegett. Hagyta, hogy a szavak ott lebegjenek az elméje körül, mint egytengerszem lágy hullámai: Egy naponta, egy óránként. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogyelvigyem a levelem. Mondd csak, ó nagy bölcs, merrefelé járok?Azt remélte, hogy a föld majd megsúgja neki a választ, de csalódnia kellett. Calebros hagyta, hogy a szavak megintelsodródjanak tıle. A Gyehenna Prófétája lehetett volna sokkal méltóságteljesebb annál, semhogy egy ilyen gyerekestalálós kérdést hagyjon rá. De az is lehet, hogy a Nosferatu csak azért volt ilyen ingerült, mert nem sikerültmegválaszolnia egy gyerekes találós kérdést.A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdıket. A föld halk suttogása.Lazítania kell! Ha ez a rejtvény valóban, része a kirakós játéknak, akkor a helyére fog kerülni. Idıvel. De az is lehet,hogy nem. Még ha nem is kerül a helyére, mint a többi, ami körülveszi, a kialakuló képbıl világossá fog válni a jelentése. A darabok közül elég sok máris a helyére került, és mégis olyan hatalmasak voltak a lyukak.Emmett szolgáltatta azoknak a daraboknak a nagy részét, amelyek segítettek Calebrosnak az elrendezésben. Afészekalja fiatalabb tagja hamarosan visszatér. Már majdnem végzett a munkájával nyugaton? Már majdnem végzettBenitoval. Bár Emmett nem tartozott a legtürelmesebb Vértestvérek közé, a jelenléte mégis meg fogja nyugtatniCalebrost.Voltak persze más kérdések is, sokkal konkrétabbak és sürgetıbbek, mint a találós kérdés. Délen a Sabbat egyretürelmetlenebb lett. Minden egyes éjszaka egyre agresszívebbek és agresszívebbek lettek Baltimore-ral szemben.

Hamarosan le fognak csapni, és Pieterzoon és Bell ezért indították el a kétségbeesett tervüket. Feszült szövetségetkötöttek New York hercegével, Michaelával - talán a Wall Street hercegével, gúnyolódott Calebros, de csak Isten tudja,mi van a város többi részével - és megkísérlik délre menekíteni a Kamarilla erıit, amikor lehetıség adódik rá. Calebrosnagyjából ötven százalékos esélyt látott a sikerre, de ezt is csak azért, mert könyörületesnek érezte magát.Másfelıl Syracuse óta semmi hír nem érkezett Jeremiah-tól. Vajon megsérült? Anatole nekiesett a klántársának,Benison hercegnek, és megölte, miután Atlantában találkozott Victoriával. Vajon ugyanezt tette Jeremiah-val is, miutána Nosferatu elvezette a barlanghoz, amelyikrıl Ramona és Hesha beszéltek? Mikor jön el az a pillanat, amikor küldeniekell valakit, hogy megtudja? - tanakodott magában. A bizonytalanság úgy belerágta magát, mint a csonthoz tapadóutolsó húsfoszlány után kutató patkányok.A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdıket. A föld halk suttogása.Legalább Heshával minden rendben volt. A kurkuma gyökér csodát tett, bár a gyógyulás lassú és fájdalmas folyamatvolt. Pauline minden éjjel megégette a Setitát, felhasználta a tüzet és a gyökeret, hogy kiőzze a Szem rontását, éslehetıvé tegye, hogy a vér elvégezze a dolgát. És Ruhadzénak rengeteg vérre volt szüksége. Egyre erısebb lett, és ez isaggasztotta Calebrost. Vajon lojális marad-e a Setita, ha már nem függ tılük?Ramona kellemes meglepetést okozott. Mintha végre megérezte volna, hogy Hesha és a Nosferatu nem akarnak ártanineki. Valójában nem volt egy olyan kellemetlen állatias teremtmény, mint amilyennek elsı pillanatban tőnt. Amint

kétségtelenül bebizonyosodott, hogy Khalil egy hazug korhely, szinte hálásnak tőnt, hogy a Setita és a beosztottjaitársaságában lehet. Sıt, még annak a néhány testvérnek is örült, akik jelen voltak.Ez a Khalil egy újabb laza szál volt, amit egy éjszaka majd el kell varrni. A Ravnos a szavának állt - ami tényleg nem értsemmit. Szegény Egér - gondolta Calebros. A kennelek gyermekének élete gyakran rövid volt és kegyetlen. A Ravnoselmenekült ugyan, de nem sokat ér majd vele. Jelenleg Chicagóban vesztegelt, és Calebrosnak ott is voltak forrásai.Eljön majd a számadás ideje. A Nosferatuk nem felejtenek.Azonban ezek durva gondolatok voltak, és Calebros most lazítani akart. A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedetttüdıket. A föld halk suttogása.Egy naponta, egy óránként...

1999. október 2., szombat, éjjel 2:20Crown Plaza hotel, Midtown ManhattanNew York városa, New York

- Próbáld újra, Leopold! És ezúttal összpontosíts!- Itt járt? Korábban?A fiú annyira elszontyolodott, hogy Nickolai attól tartott, menten sírva fakad. Persze, ez már önmagában is potenciálisanérdekes lehetett.- Igen, itt járt - hazudta. - Megpróbáltunk felébreszteni, de nem jártunk sikerrel.Leopold belevájta a körmeit a fejbırébe, és mormolt valamit a padló irányába. A jobb szemét szorosan lehunyta adöbbenettıl, de a Szem mereven bámult elıre. Mostanában majdnem mindig nyitva volt. Figyelt. És folyatta magábólaz orrfacsaró bőző váladékot.Biztosan tudja, hogy hazudtam - gondolta Nickolai. Tudnia kell, hogy a Múzsa nem járt itt, hogy egyedül Nickolai jártezekben a szobákban rejtızködése hosszú hetei alatt. İ maga gondoskodott az elszigeteltségükrıl. A személyzet besem tehette a lábát erre a szintre, és a boszorkánymester nagy erejő pecsétekkel rejtette el magukat a mágikusfürkészés elıl. Tudnia kell! Nickolai érezte a Szem körül a sötét öntudatot. Ebben természetesen nem lehetett biztos,nem volt rá empirikus bizonyítéka, de valahogy mégis tudta.

Mindenesetre bármit tudjon is a Szem, Leopold nem tudott semmit. Az újszülött kelletlenül bár, de azt tette, amireutasították. Mintha elveszítette volna az akaratát. Amikor Nickolai a rezzenéstelen Szembe bámult, néha azzal hízelgett

39. oldal



Névtelenmagának, hogy bizonyos szempontból ı és az idegen testrész mintha összeesküvık lennének. İk ismerték azigazságot, ami rejtve maradt Leopold elıtt. Nickolai úgy hitte, hogy a Szem is ugyanarra a következtetésre jutott, mintı maga: Leopoldnak már nem volt sok hátra.Ez a fiú olyan volt, mint egy túl hevesen, és túl fényesen égı gyertya. A Szem messze túlvitte a teljesítıképességehatárain, és most már alig volt több, mint a kanóc utolsó pislantására váró viaszcsomó. Gyakorta még csak magáhozsem tért, vagy ha igen, akkor is csak néhány órára maradt ébren. Hamarosan várható, hogy teljesen torporba esik,ahonnan soha többé nem tér vissza. Nickolai nem érzett semmiféle megbánást vagy sajnálatot a Szembıl. Idınkéntmár azt hitte, hogy csak a képzelete szülte a Szemgolyóban érzett magasabb rendő értelmet, de máskor...Gondot okozhat neki Leopold pusztulása. Milyen kegyetlen a sors, hogy visszahozta hozzá a fiút, és így bezárta a kört.- Próbáld újra - mondta Nickolai.A láthatóan vigasztalhatatlan Leopold kelletlenül forgatta a kezében a kıtömböket, amelyeket Nickolaitól kapott.- İ azt mondta, hogy visszatér, ha ezekkel jól teljesítesz. Méghozzá hamarosan!- Mit csináljak velük? - kérdezte Leopold, és habozása és kelletlensége elszivárgott abba a mély kútba, ami már régenelnyelte a határozottságát. Az egyik kezében egy márvány, a másikban egy gránittömböt tartott.- Talán egy szép kis virágot.Leopold morcosan bólintott, és felemelte a két tömböt, amelyek közül egyik sem volt nagyobb egy fél kenyérnél. Azujjai szinte azonnal belemélyedtek a tömbökbe, mintha egyik sem lett volna keményebb a nedves agyagnál. A szögletestömbök megnyúltak a szorításában, és egymásba folytak, amikor összenyomta ıket.De Leopold megállt, felsóhajtott, és letette maga elé az összeolvadt gránitból és márványból álló tömböt.- Készen van - jelentette ki.Nickolai megérintette a követ, ami hővös volt és szilárd. Megfordította Leopold munkájának az eredményét az asztalon,és megnézte a középen összefont kıáramlatokat. Az alsó és a felsı rész továbbra is hibátlan márvány, illetve gránit

volt, úgyhogy az egész úgy nézett ki, mint egy „X”.- Ez nem virág - mutatott rá Nickolai.- Készen van - mondta újra Leopold, de nem nézett a kı felé.- Összpontosítanod kell, Leopold! İ ennek nagyon nem fog örülni!- Készen van - ismételte Leopold. - El fog jönni?- Akkor nem, ha csak ennyire vagy képes. Fejezd be a virágot.- El fog jönni? - kérdezte újra Leopold, mintha Nickolai nem válaszolt volna neki. Mintha kétségbeesés nyomailátszódtak volna a jobb szemében. A Szem közönyösen bámult.- Fáradt vagy? - kérdezte Nickolai, de a fiú nem felelt. A jobb szemével valami messzi-messzi jelenetet figyelt. - Igen, elfog jönni, Leopold. Hamarosan!A fiú figyelme lassan ismét az itt és mostra kezdett irányulni. A pupillái összeszőkültek, és küszködve próbált fókuszálni.- Jó - mondta. - Fáradt vagyok, azt hiszem.Valóban az lennél - elmélkedett Nickolai. - Vagy csak a sugallatom miatt érzed úgy?- Akkor pihenj - mondta Leopoldnak. - Most van még egyéb dolgom is.Szinte még ki sem mondta a szavakat, és Leopold máris visszavonult arra a messzi-messzi helyre az elméjében. A sajátszeme és a Szem is nyitva maradtak. Egy váladékdarabka gördült le a kıre, és párolgott el sisteregve, de Leopold észre

sem vette.Nickolai viszonozta a Szem pillantását. Mihez kezdjek veled, ha a mi kis Leopoldunk nem lesz többé? Vajon mit -gondolta. Ez volt itt a bökkenı. Semmi haszna nem származott már Leopoldból - attól a pillanattól kezdve, hogy aNosferatu szörnyetegek elfogták Benitot, Leopold többé már nem lehetett hasznára. De a fiú most jól jött ezzel aSzemmel, amihez Isten tudja, hogy jutott hozzá, még ha csak egy felmagasztalt bográcstartó szerepében is. Mihezkezdhetne a Szemmel, ha Leopold állapota tovább romlana? Az biztos, hogy én nem fogom használni.Egy pillanatra azt hitte, hogy egy villanást látott a Szemben. Mintha vidám fintor vagy kihívás lett volna. Biztosan csakképzelte.Felvette az asztalról az X alakú követ. Sőrő, nehéz darab volt. Leopold nem reagált, és semmi jelét nem adta annak,hogy tudatában lenne Nickolai - vagy, ha már itt tartunk, bármi más - jelenlétének. Nickolai átvitte a követ a másikszobába, és letette egy asztalra a másik négy szobor mellé.Az elsı, legidısebb szobor egy tökéletes orchidea volt. A szár hibátlanul összefont fehér, és pöttyös-fekete sávokból állt,és a szirmok váltakozva hol az egyik, hol a másik színő anyagból készültek. A levelek kecsesen íveltek, és olyanvékonyak voltak, hogy a szemlélınek az az érzése támadt, hogy akármelyik pillanatban letörhetnek a saját súlyuk alatt.De a kompozíció tökéletesen kiegyensúlyozott volt, és megállt a saját lábán.A második szobor is egy orchidea volt. Ha az elsı szobor egy tökéletes virág, amit a véletlen szeszélye kıben teremtettmeg, akkor ez a második egy ormótlan utánzat lehetett. A szár egy kicsit túl vastag, és túl egyenes volt. A gránit- és amárványsávok világosan elkülönültek egymástól. Az egyik levélnek annyira rosszak voltak az arányai, hogy végülmegrepedt és leesett az asztalra, és a szirmok sem különültek el egymástól, hanem egyetlen, részletszegényszerkezetet alkottak.A harmadik szobor az oldalán feküdt, mert a feje túlságosan nehézre sikeredett ahhoz, hogy megálljon. Lehetetlen lettvolna megmondani, hogy miféle virág is lenne: éppúgy lehetett volna nárcisz, mint egy esetlen levelektıl övezett rózsa.A negyedik szobor egy határozatlan piramisszerő kupac volt. És a félig összeolvadt x volt az ötödik.Nickolai a furcsa győjteményre meredt. Minden egyes darab az elmúlt két hónapban készült. Vajon Leopold egyszerőencsak elveszítette az érdeklıdését? Vajon többé már semmi szépséget nem látott egy egyszerő orchideában? Nickolaiúgy vélte, hogy nem ez történt. Leopold képességeinek elsorvadása hően tükrözte, hogy egyre kevésbé volt képes avalóságra összpontosítani. Nem mintha a tisztánlátás példaképe lett volna még azon az elsı éjszakán is, amikor Nickolairábukkant a Central parktól északra, de azóta csak még több és több idıt töltött elméjének egy távoli zugában.Ennél azonban sokkal jobban zavarta Nickolait, hogy Leopold egyre kevésbé volt képes használni a hatalmat, amivel aSzem felruházta. Még emlékezett a szoborra a barlangban. Amint megtudta, hogy Benitonak nyoma veszett, aboszorkánymester azonnal kutatni kezdett Leopold után. A közöttük feszülı kötelék biztosította ıt arról, hogy rá fog

bukkanni a fiúra, és Nickolai valóban megtalálta Leopoldot, amikor kinyúlt utána az elméjével és a szellemével. Abarlangban találta meg, ahol derékig gázolt az élı kıben és a szétroncsolt Gangrelekben. Nickolai nem szándékozott

40. oldal



Névtelenelbírálni a fiú mővészi látomását, de csodálattal töltötte el a hatalma - az, hogy a puszta föld miként válaszolt a fiúminden kis szeszélyére. És amikor a városba hozta a fiút, Leopold a Szem nélkül elpusztított több háztömböt, és azIsteni Szent János katedrális templomkertjének nagy részét.Azonban azóta gyorsan tompult. Nickolai attól tartott, hogy a faragott orchideák nem a fiú egyre halványulóérdeklıdését, hanem a lassan kihunyó életerejét illusztrálják. Ez igazolta az elképzelését az égı gyertyákról: túl fényesés túl heves. És most már fogytán volt az ideje.Legyen átkozott! Hogy merészeli! Különösen, amikor neki kellett volna megvédenie Nickolait azoktól a rettenetescsatornalakóktól! Hamarosan eljönnek érte. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor.Leopold lecsúszása ellenére furcsa módon a Szem mintha továbbra is teljes lett volna. Erıtıl duzzadónak, szinte márvidámnak tőnt - bár gyanította, hogy ezt csak képzelte. Könnyen lehetséges, vélekedett a boszorkánymester, hogyLeopold átlépett valamiféle küszöböt, hogy a Szem elvitte ıt valameddig, de ı már képtelen volt tovább lépni. De arrasem volt képes, hogy elviselje azt a létezést, így hát kezdetét vette az ırületbe vezetı hosszú - vagy talán nem is olyanhosszú - utazása.Igen, ez könnyen lehetséges. Azonban más lehetıségek is eszébe jutottak, amikor felidézte magában a mestermővet abarlangban. A Szemben nem érzett olyan léptékő hatalmat, ami lehetıvé tette volna annak az élı szobornak, aGangrelek sírboltjának a létrehozását, de még a katedrális kertjének környékén véghezvitt pusztításhoz sem tőntelegendınek. Talán ez az egész csak a Szemgolyó mesterkedésének eredménye - szerette volna, ha lebecsülik, hogy apotenciális használója azt higgye, hogy képes lesz majd irányítani.Vagy pedig volt itt még valami más is. Valami, ami hatalmasabb a Szemnél, ami felerısíti a hatalmát vagy ami a sajáthatalmának fókuszaként használta - és ami megszállta Leopoldot. A fiú hatalmas érzékkel kezelte a misztikusmővészeteket, még akkor is, amikor nem volt nála a Szem. Soha nem lehetett volna képes ilyen szintő teljesítményre,még akkor sem, ha egy éjszaka valami módon felfedezné az igazi örökségét.

Nickolai a kifinomulttól a közönségesig egyenként végigmérte az elıtte álló szobrokat, aztán megrázta a fejét. Nemtudhatott biztosat az itt munkálkodó erıkrıl... legalábbis kellı kísérletezés nélkül nem. Szinte azonnal újabb tervekkezdtek körvonalazódni az elméjében. Talán... még mőködhet is. Talán sikerülhet még egyszer felhasználni Leopoldot aterveihez. Ha lesz rá elég ideje.

* * * * *

Leopold összetette a kezeit, és az így képzıdött edényt belemerítette a folyóba. A táj most már nem volt annyirakietlen, annyira idegen. A folyó kıfalak, háznyi mérető fejfák között kanyargott. Itt, a Sárkány Temetıjében, vörös volta víz. Korábban furcsa fehér, és szürkésfekete foltokat is látott, de azokat már régen elsodorta az ár. Leopold nem láttaa kezeit a víz alatt. A karjai csuklóban véget értek, és a folyóban áramló vér a saját éltetı vére volt, ami kiáramlott atestébıl, és elszivárgott. Egy pillanatra elborította a pánik - a kezei, a drága kezei, a legtökéletesebb mővész-eszközök,ahogy arra a Múzsája rámutatott.Visszahúzta a kezeit a vérfolyamból, és szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe - a drága ujjai sértetlenek voltak. Aszennyes víz kiszivárgott közöttük. Leopold az ajkaihoz emelte a kezeit, és ivott. İ itt járt. Érezte az il latát és az ízét. ASárkány Temetıje az ı játszótere. És a tanító azt mondta, hogy vissza fog térni. Hamarosan.

1999. október 15., péntek, este 11:45Az Adirondack hegység lábainálNew York állam északi része

Jeremiah már nem érzett örömöt vagy megtiszteltetést. Még a barlang sötétjében is érezte a rettenetes szoborárnyékát. A Gangrelek szemei rámeredtek, de nem látták ıt. Ezek a teremtmények fel-felnyögtek kínjukban, de aPróféta nem felelt nekik.Anatole elméje elúszott valahová, ahová Jeremiah nem tudta követni - el a sötétségnek ettıl a pontjától, el az ırület ésa kínszenvedés szobrától. A Próféta mozdulatlanul hevert a földön. Most nem járkált fel s alá, és már nem dörzsölteössze a szandáljait, ahogy korábban tette. Jeremiah egyedül maradt a keserő emlékek utóízével. Szórakoztatónaktalálta, hogy Anatole menynyire megsebezte Victoriát, de ennek az érzésnek a helyét hamarosan átvette a rémület,amikor a Próféta szó szerint lecsapott Benison hercegre. Miután a herceg megszerezte neki Nesszosz köntösét, ésmiután úgy tőnt, hogy egy pillanatra meglátta Jeremiah-t, Anatole elpusztította a klántársát.Vajon tényleg így történt? - elmélkedett Jeremiah. Ha valóban ezt történt, akkor Jeremiah-nak hálásnak kellene lennie,amiért Anatole, aki oly ritkán vált erıszakossá, most elpusztította a herceget, és ezzel önkéntelenül is megırizte amegfigyelı álcáját. De Jeremiah semmi ilyesmit nem érzett. Megbánást érzett, mintha ı maga követte volna el agyilkosságot. Mintha ı lenne érte a felelıs vagy ı okozta volna a herceg halálát.A torz árnyékok leple alatt érezte a sötétséget, amit már korábban is érzett a járatokban, még a patkányok elıtt, azokelıtt a pokoli teremtmények elıtt, akiknek a gondolatai mintha egyetlen elmétıl származtak volna, úgy visszhangozták:Húúússss. És most Jeremiah próbált nem ránézni a hatalmas kı- és hússzoborra. Minden másodpercben Anatole-tfigyelte. Bár a Próféta már hetek óta hevert ott, mintha kómába esett volna, de ki tudhatná, hogy mikor pattan fel -mikor pattan fel és csap le, mint Benisonra.Már hónapok óta a Prófétával vagyok! - panaszkodott Jeremiah a sorsára. - De nem fogja elmondani nekem aválaszokat, pedig tudom, hogy ismeri ıket! Mi az a sötétség, ami felfalja a föld szívét? Ereztem. Mondd el nekem, apokolba is! De nem fog felelni. Csak el fog pusztítani.De a Próféta nem szólt. Minden elızetes figyelmeztetés nélkül kinyitotta a szemeit,és felült.- Negyven éjjel, és negyven nap - mondta, és aztán Jeremiah-ra nézett. És meglátta.

Jeremiah érezte. Érezte a Próféta pillantását. Édes Istenem. Nem! Ez nem lehet. - Hogyan...?- Távozz - mondta Anatole, mintha csak egy legyet hessegetne le az áldozati kenyérrıl.

41. oldal



NévtelenJeremiah hátratántorodott, távolabb a Prófétától.- Ne most! Ne most, amikor tudom, hogy ismered a válaszokat! Mondd el nekem, könyörgöm, mondd el, mielıttelmennék! - kiáltott a figyelı.Anatole csak fájdalmasan megrázta a fejét.- Nem! Mindannyiunkat meg kell mentenem!És Jeremiah eztán már menekült. Minél messzebb a Prófétától. El a sötétség szobrától, és a lyuktól a föld szívében.Keresztül azon, amirıl azt hitte, hogy a monolitok, és a pusztulás sírkertje, pedig nem lehetett az. Át a HalálÁrnyékának Völgyén. A kiáltásai eljutottak a földi pokolból egészen az elsötétedett mennyekig.

1999. október 17., vasárnap, este 10:43Nosferatu telepNew York városa, New York

Az alagutak most már mintha nem akartak volna folyamatosan összezárulni körülötte. Ramona gyanította, hogy ezérthálásnak kellene lennie. De mégsem volt az. Vagyis nem igazán. Mi a fenéért nem tudnak ezek a srácok kibérelni egylakást, vagy ilyesmi? - elmélkedetett. - Úgy értem, képesek szokványos arcot felölteni, ha úgy akarják. Senki nemtudna meg semmit! Lehetne egy saját épületük, ahol nem lennének szem elıtt, és együtt lehetnének ocsmányak.Ugyanakkor még nem felejtette el azt sem, hogy miként bujkáltak a barátaival a félreesı helyeken, és az elhagyatott

épületekben: a külvárosi garázsban, és a régi általános iskolában az állam északi részén. A pokolba, hiszen aludt máregy roncstelepen egy autó csomagtartójában. Volt valami a halandókban, ami lehetetlenné tette - legalábbis számára -,hogy elvegyüljön közöttük. És ı nagyrészt még szokványosnak is tőnt. Hasonlított a hús többségéhez, de tudta, hogytöbbé már nem tartozik ahhoz a világhoz. Olyasmi volt ez, mint belopózni a fiúvécébe - képes lenne rá, de egyfolytábanazt várná, hogy mikor kapják rajta, és ha bárki közelebbrıl megnézné... El tudta képzelni, hogy menynyivel rosszabb ahelyzet egy Nosferatunál, aki szemmel láthatóan nem tartozott a halandókhoz odakinn. Egy Nosferatunak nem lehetolyan könnyő folyamatosan fenntartani az álarcát, így hát kerestek egy biztos helyet maguknak, ahol nem kellszínészkedniük.Az már csak a véletlen mőve, hogy ez a biztos hely a föld alatti alagutakban és csatornákban van. Ne érzelgısködj -figyelmeztette magát. Beleszimatolt a levegıbe - ez mintha a szokásává vált volna idelenn.- Ez aztán az igazi útjelzı - jegyezte meg gunyorosan magában. - Ahol a szar van, ott az otthon.Haladt tovább a kényelmetlenül szőkös alagútban. Végre már magától is odatalált Hesha szobájához. Pauline segítettneki megtanulni az utat. Ramona ízléséhez képest a nı egy kicsit túlságosan is szolgálatkész volt, de Hesha kísérıjében- ez volt Pauline kibaszott megnevezése, „kísérı” - éppen elég „cseszd meg” virtus volt ahhoz, hogy jól kijöjjenekegymással. A telep többi részének elrendezésérıl fogalma sem volt. Idelenn még akkor sem találta volna meg a vízhezvezetı utat, ha lángokban állt volna a segge. Persze nem is állt szándékában kiismerni ezt a helyet idelenn. Ha Hesha

nem lett volna ilyen sokáig kifektetve, akkor fenn kellett volna találkoznia vele - valahol az utcán. Csakhogy lassanépült fel a verésbıl, amit Leopoldtól akasztott le. Most végre úgy tőnt, mintha a végére ért volna.A szobájának most már ajtaja is volt. Talán a Nosferatuknak elege lett az égı hús bőzébıl, és az égı kurkuma gyökérsem volt éppen Chanel No. 5. Csakhogy a Nossieknak nem sok alapjuk lett volna a panaszkodásra - de azértmulatságos gondolat volt.Ramona kopogtatott, és Pauline nyitott neki ajtót.- Ramona, gyere be!Hesha éppen öltözködött. A ropogós szürke nadrág már rajta volt, és éppen a kikeményített mellényt gombolta be.Valamiféle füstölı égett a szobában. Ramónának ugyan nem tetszett az illata, de valószínőleg jobb volt, mint az égı bırszaga vagy a Nosferatuk bőze - még ha csak egy árnyalatnyival is.- Jó estét, Ramona - üdvözölte Hesha.Végzett a mellény utolsó gombjával is, és Ramona szinte akarata ellenére is észrevette, hogy milyen kidolgozottak azizmai. Duzzadó izmok rejtıztek a drága ruhák alatt. Így piszok jóképő szemétláda volt, hogy nem borították mindenüttrothadó sebek és nem folydogált belılük a gennyes váladék. Mintha most lépett volna le az Essence vagy az Esquirecímlapjáról. Csakhogy Ramónát nem verte át. Tudta, hogy a férfi ettıl csak még veszedelmesebb lett. Tisztánemlékezett rá, mit mondott neki Liz azon az éjszakán, amikor odaadta neki a kulcsokat a bilincshez: Bármit mondott isneked, hazudott... İ nem törıdik senkivel. Csak... felhasználja... az embereket, a dolgokat... Mindig megkapja, amitakar... Ne hagyd, hogy irányítson!Kemény szavak, és valószínőleg igazak is, de Ramona ismert már ilyeneket - olyan fiúkat, akik mindenáron megakarták szerezni, amire vágytak, legyen az drog vagy pénz vagy hogy lehámozzák róla a nadrágját. Ramona még nemrémült meg csak azért, mert Hesha jobban csinálta náluk. İ is tudja, hogy mit akar. Hesha nem örült neki túlzottan, dehát kemény ez a világ. Most meg fogják keresni a Szemet, és gondoskodnak róla, hogy más már ne sérüljön meg - úgy,ahogy az ı népe vagy Hesha megsérült. Amíg ugyanazt akarták, addig egy csapatban játszottak, és Ramónát csak ezérdekelte.- Pauline - szólt Hesha. - Gondoskodjon arról a listáról, és hogy Janet tudja, miféle elıkészületeket kell megtennie!- Igen, uram - indult Pauline az ajtó felé. - Csak lazán - mutatta egy kacsintással Ramónának, mielıtt kilépett volna aszobából.- Úgy látom, jobban érzi magát - mondta a lány Heshának, miután becsukódott az ajtó Pauline mögött.- Igen, valóban, köszönöm. A kúrának majdnem vége.A kúra. Ramona összerezzent. Neki csak egyetlen lyukba tömtek égı kurkuma gyökeret az arcán, és már az is elég volt.Hesha minden látható sebe begyógyult, de Ramona akarata ellenére is elképzelte, hogy vajon milyen lehet az...

érzékenyebb területekkel. Errıl majd meg kell kérdeznie Pauline-t. Átkozott égı gyökérrel lepörkölni az emberedérzékeny testtájait - hát attól biztos nem fog beindulni.

42. oldal



Névtelen- Tehát velem akar jönni - mondta Ramona.- Igen. A barlangba. Vissza a barlangba.- Rendben.Egy ideje már tervbe vette, hogy visszatér, de eddig valahogy nem tudta elhagyni a várost. Vissza keli mennie, ez nemis kérdéses. A Szem ellen vívott rettenetes csata után látta a halottait - azaz sokat közülük: Eddie-t, Jent és Darnellt,Erdıben Cserkészıt, Brant Edmonsont, Patkánypofát és a többieket. De Tannert nem. Az Atyját nem. Meg kelletttudnia, hogy ıt miért nem látta. Tanner az elsı Gangrel csapattal ment be a barlangba, de soha nem jött elı. Ezért hátvissza kell mennie a barlangba. Ha pedig Hesha is vele akar jönni, akkor legalább rákényszerül, hogy megtegye, amitmár régen meg kellett volna tennie.- Ha az út nagy részét autóval tesszük meg, akkor két nap alatt odaérhetünk.- Helikopterrel megyünk - felelte Hesha. - Egy éjszaka alatt megjárjuk oda-vissza.- Uhh...oké!Ramónát egy pillanatra hatalmába kerítette az a kényelmetlen érzés, hogy Hesha elveszi tıle az utazását, és asajátjává teszi. Nem is volt ezzel semmi baj - de csak egy bizonyos határon belül. Nem fogja hagyni, hogy ıt is úgyutasítgassa, mint Pauline-t. De ha éppen van kéznél egy helikoptere... az már más lapra tartozik.- Kiment a fejembıl, hogy maga itt a Senor Dinero Grandé. Mikor indulunk?- Még egy-két éjszaka - felelte Hesha. - Akad még néhány részlet, ami a lábadozásom alatt merült fel, és amirılgondoskodnom kell. Még a legrátermettebb személyzet sem képes folyamatosan irányítani saját magát.- Ó igen - értett egyet Ramona, mint aki nagyon is tudja, hogy mirıl beszél. - Oda kell figyelni ezekre a személyzetekre!Hé - kiáltott fel, amikor megpillantotta a vörös-fekete ékkövet a Hesha ágya mellett álló asztalkán. - Talánvisszakérhetné a pénzt, amit azért fizetett! Lefogadom, hogy el tudná adni a Fifth Avenue-n! Ebbıl meg a Rolexébılsimán csinálhatna egy százast. Annyi elég lenne a benzinre a darálóhoz?

Hesha nem dühödött fel, de nem olyannak tőnt, mint aki jól szórakozik. Azt mondta Ramónának, hogy azzal az ékkıvelkövetni tudja és meg tudja találni a Szemet, de a lány eddig még semmi ilyesmit nem tapasztalt. Nagyjából el is hitte amagyarázatát, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a kı nem úgy mőködik, ahogy kellene. Talán elemetkéne cserélni - javasolta Heshának, aki hasonlóan sztoikus válasszal jutalmazta a hozzászólását. Ramona nem hitte,hogy a férfi becsapta volna - nem akarta azt hinni - de nagyon élvezte, ha kételkedett a becsületében, vagy aztmondta, hogy marhaságokat beszél, és ezzel felbosszanthatta.- El tudja vezetni a helikoptert? - kérdezte a lány.- Nos, igen, ha már megkérdezte, de van pilótám.- Ó, nagyszerő, mert az én jogsim már lejárt! Holnap még benézek!

1999. október 21., csütörtök, hajnali 2:17Egy elszigetelt odúNew York városa, New York

Calebros mélyre hajolva megpróbálta bepréselni magát az alacsony kıpárkány alá, de nem sikerült. Aztán csendbenátkozódva térdre ereszkedett. Még mindig nem fért be. Végül aztán lehasalt a földre - tegyük hozzá, mindenfélekecsesség nélkül - és hüvelykrıl hüvelykre araszolni kezdett elıre. A szők járatnak ebben a pózban már nem kellettvolna gondot okoznia, ha valóban le tud lapulni, de a drámai púpja kidudorodott, és nekisúrlódott a járat tetejének. Ígyhát Calebros a testsúlyát áthelyezve vonaglott elıre a járatban. Csak nagy nehézségek árán sikerült átjutni rajta.Még hány átkozott repedésen és hajtőkanyaron kell átverekednem magam?- Megállj... maradj, ahol vagy! - mondta egy ideges hang nem túl messze tıle.- Jeremiah - mondta megnyugtató hangon Calebros. Miután a beszéddel felhívta magára a figyelmet, Calebros óriásiratágult szemei halványan ki tudták venni Jeremiah körvonalait.- Megállj! - ismételte Jeremiah.- Legalább felállhatnék? Végül is te küldtél utánam! - Jeremiah bizonytalannak tőnt, de nem tiltakozott, úgyhogyCalebros fájdalmasan négykézlábra állt. A mennyezet túl alacsonyan volt ahhoz, hogy kiegyenesedhetett volna. Asötétben szemügyre vette Jeremiah-t. A Vértestvér, aki olyan ügyesen és magabiztosan követte a Gyehenna Prófétáját,most ennek a sehová sem vezetı alagútnak a legtávolabbi, legszőkebb és legsötétebb zugában lapult. Egyik karjával azarcához szorította a térdeit, a másikat pedig a fejére tekerte, mintha így akarná a helyén tartani.- Közelednek a Végsı Éjszakák - mondta Jeremiah.- Értem.Ezt már korábban is hallotta Jeremiah-tól - csak akkor nem volt ennyire kétségbeesett. Ugyanaz a fáradt prófécia,ugyanazok a gépies szavak. De Calebrost mégis kirázta a hideg, amikor elıször olvasta a jelentéseket, amelyek szerintXaviar azt állítja, hogy egy Antediluviansszal csatázott. Csakhogy a Gangrel ítélethozó nem egy Antediluvinast látott,hanem csak egy eszement, a világ elıl réges-régen elrejtett hatalommal felruházott Toreadort. Csak! Calebros rápirítottsaját magára. Csak egy kisebb hadseregre való Gangrelt pusztított el, és ezt a hatalmat a Nosferatuk, azaz ı és Rolphszabadították rá a világra.- İ tudja - kötötte az ebet a karóhoz Jeremiah, mintha valaki ellenkezett volna vele. - İ tudja, de nem akarjaelmondani nekem! De én láttam. - Szorosan lezárta szemeit. Bármi legyen is az, amit látott, láthatóan nem bírtaelviselni, és azt kívánta, hogy többé ne kelljen látnia.- Éreztem. Leszállt a sötétségbe, de a sötétség nem tudta legyızni. Szembenézett a sárkánnyal. Én éreztem...Irányíthatatlan zokogás rázta meg Jeremiah testét. Véres könnyek csordultak le az arcán, és még erısebben szorítottaa fejét és a térdeit a testéhez. Édes Istenem. Calebros döbbenten figyelte, ahogy az egyik legintelligensebb, bár kissémeggondolatlan klántársának elméje a szemei elıtt bomlik meg. Nem, ez az elme már megbomlott - javította ki magát.- İ látta, de nekem nem mondta el - nyüszítette Jeremiah. - Elküldött.

A zokogás folytatódott.- Gyere vissza velem Jeremiah. A telepre. Ott biztonságban leszel.

43. oldal



NévtelenErre felpattantak Jeremiah szemei. A lábaival a földet kaparva próbálta még beljebb tolni magát a sarokba, de képtelenvolt távolabb jutni.- Sehol sem vagyunk biztonságban! - sikoltotta, aztán ismét szánalomra méltó zokogásban tört ki. - És ott alegkevésbé, a legkevésbé...Calebrosnak nem volt ínyére, hogy itt kell hagynia. A tömeg biztonságot jelent, és a telep éppen ezért volt annyirafontos számukra. A Nosferatuk csak a többi Vértestvérhez viszonyítva uralták a sötét helyeket. Voltak más, ismeretlenveszélyek... Nictuku - gondolta Calebros. Jeremiah valamikor Augustin tanítványa volt. Babonaság! - mondogattamagában Calebros. Dühös volt magára, amiért egyáltalán felmerült benne ez a gondolat, dühös volt Jeremiah-ra, mertmiatta fogalmazódott meg benne ez a gondolat, és mert miatta kellett otthagynia a telep mindennapi rutinját.- Ideküldöm Pugot, hogy nézze meg, mi van veled - mondta Calebros, miközben lehajolt, hogy kúszva itthagyja abúvóhelyet. - Ne merd bántani, hallottad?Jeremiah semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna, de Calebros feltételezte, hogy Pug tud vigyázni magára. Eddigazt hittem, hogy Jeremiah is tud vigyázni magára.A hasán csúszva távolodott attól a helytıl. Itt már eleget látott és hallott.

1999. október 28., csütörtök, hajnali 2:3095-ös fıútLas Vegas mellett, Nevada

- Ez már elég messze kell legyen - mondta Kragen. Seggarc nem szólt egy szót sem.

A teherautó rakteret leválasztották a fülkétıl, és hangszigetelték a válaszfalat, hogy az áru ne hallhassa, mirıl beszél asofır. De Kragen nem igazán látta be, hogy miért van erre szükség.- Én azt mondom, hogy ne dobjuk ki csak úgy egyszerően, hanem elıbb tépjük le a fejét, és csak aztán dobjuk ki - javasolta Kragen. - Aztán talán áthajthatnánk rajta párszor.Seggarc nem szólt egy szót sem.- Kit érdekelne? Ki tudná meg? - kérdezte Kragen. - Te nem mondod el senkinek, nem igaz?Seggarc megvonta a vállát.- Hmm. Gondoltam. Be vagy tojva attól a kis öntelt keleti parti takonytól. „Csináld ezt... csináld azt.” Szívesenfeldugnék egy csáklyát az orrába, és kihúznám rajta a seggét.Kragen a szeme sarkából Seggarcra pillantott.- Nem akartalak megsérteni.A sivatag, és a csillagos éjszakai égbolt a végtelenbe nyújtózott körülöttük. A kerekek ritmikusan duruzsoltak azaszfalton.- Úgy értem, ı azt mondta, hogy már végzett vele - kezdte újra Kragen. - „Szabaduljatok meg tıle”, mondta. „Vigyétekki a sivatagba, és dobjátok ki”. Persze biztos azt akarja, hogy a többi kibaszott Giovanni is halljon arról, mi történt, deazt nem mondta, hogy ne tépjük le a kibaszott fejét, nem igaz? Ezt így külön nem mondta. Úgy értem, azok a kurva

Giovannik biztos beszélnek majd a kibaszott szellemével, és tıle majd megtudják, mi történt, nem igaz? - Seggarcmegvonta a vállát.- Igen, igazad van. De akkor legalább a lábain hajtsunk át, vagy valami. Tudod, nem a fején. Az már ténylegsemmiség. Alig fogjuk megérezni. Nem olyan, mint egy fekvırendır, vagy ilyesmi.Egytized mérföld csönd következett.- Oké, oké - mondta Kragen. - Csak dobjuk ki, ahogy az a fickó mondta. A fene!Lelassított, és lehúzott az útról a tömör sivatagi homokra, aztán Seggarccal együtt kimásztak a teherautóból. Mielıttkinyitotta volna az ajtót, még odafordult a társához, és az ajkához emelte az ujját:- Csitt, emlékszel?Kirántották Benitot a teherautóból. A fején még most is ott volt a fekete mőanyag zacskó, amit megcsomóztak anyakán, és a kezei hátra voltak kötözve. A két Nosferatu ledobta a Giovannit a földre - keményen -, és aztán rászántakpár másodpercet arra, hogy addig rugdalják, amíg ki nem fekszik. Éppen csak a bordáit rugdosták - nem akarták volnaelszakítani a zsákot, mert akkor megláthatta volna ıket. Persze akkor le kellene tépni a fejét - elmélkedett Kragen, deSeggarc már mászott is vissza az autóba, így hát ı is csatlakozott a társához, és hamarosan már nyomuk sem volt azautóúton.

1999. október 28., csütörtök, este 11:15Földmélyi barlangNew York városa, New York

- ...mondd csak, ó nagy bölcs, merrefelé járok?- Hát dögöljek meg, ha tudom - felelte Ramona hosszas hallgatás után, és úgy nézett Calebrosra, mintha a Nosferatumegırült volna.- Hé, nincs itt valahol még egy szék? - kérdezte, miután körülnézett a homályba burkolózó, zsúfolt irodában. - Magaakarta, hogy viseljem ezt a hülye bakancsot. Hát, tudja mit? Nem jó a lábamra, és fáj. Maga sem visel normális ruhákata rongyai fölött.Calebros felsóhajtott.- Én akkor sem hívom fel magamra a figyelmet, ha nagyritkán a halandók közé megyek - magyarázta a lánynak. - Hagyakrabban járnék odafönn, mint maga, és néhány egyszerő ruhadarabbal el tudnám rejteni magamat, mint maga,

akkor meg is tenném, higgye el!Hosszas gyızködés után Heshával közösen sikerült rávenniük a lányt, hogy egy pár bakancsba rejtse örökösen

44. oldal



Névtelenkarmokban végzıdı lábait. Ez volt a baj a Gangrelekkel: idıvel egyre állatiasabbakká váltak a vonásaik. Egyesekszerint ez azt mutatta, hogy milyen közel állnak a Bestiához, míg mások csak annak a bizonyítékát látták ebben akülönös vonásban, hogy a csavargók alig többek az erdık vadjainál. Calebrosnak nem sok joga volt a fizikai torzulásokmiatt szemrehányást tenni a lánynak, és Ramona gyakorta és hangsúlyosan emlékeztette is erre. A Nosferatu azonbannem érezte túlzásnak, ha elvárja tıle, hogy vigyázzon a Maskarádéra, ha ehhez mindössze ilyen egyszerő eszközöketkell felhasználnia. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a lánynak hegyesek a fülei - mint egy farkasnak, de a hajaáltalában eltakarta ıket, és érezte, hogy ha valaha is meg akarja ıt gyızni bármirıl, akkor meg kell válogatnia acsatákat.Ramona eltöprengett a bölcs tanácson.- Aha, ha maga mondja - jelentette ki, aztán pár másodpercig mereven bámulta a Nosferatut. - A szék?Calebros újra felsóhajtott, és felállt a székébıl. Remélte, hogy a pattogó csigolyák hangja bőntudatot kelt Ramónában,de a lányon ennek nyoma sem látszott. Megkerülte az asztalát, és a kandeláber mellett odasétált az ajtóhoz - belefáradta lámpa rakoncátlankodásába, és egyszer túl nagy erıvel csapott oda neki; a világítóeszköz talpa most a szemetesbılkandikált ki, és Calebros visszatért a sokkal primitívebb technikához.- Umberto! - kiáltott ki a folyosóra. - Hoznál, kérlek, egy széket Ms. Salvadornak?Ramona még akkor is láthatóan neheztelt a vendéglátójára, amikor pedig a szék-ügyet már elrendezték, és mindkettenCalebros asztala mellett ültek.- Soha nem mondtam meg a nevemet... a teljes nevemet.- Pilar Ramona Salvador - idézte Calebros -, Los Angelesbıl. A családja és a rendırség halottnak hiszi... Nekem az amunkám, hogy tudjak az ilyen dolgokról. Nos, tehát a találós kérdés láthatóan semmit sem mond magának, ugye?Rendben. Van itt még valami, amirıl meg akartam kérdezni.- Kérdezzen csak!

- Köszönöm! Elıször is, kérem, hallgassa meg ezt!A Nosferatu egy miniatőr magnó felé nyúlt az asztalán, és bekapcsolta. Hatalmas ricsaj tört elı a szerkezetbıl - egyhelikopter hangja - aztán a pilótafülke mikrofonja elkapott egy nıi hangot, amely küszködve próbálta túlkiabálni arotorok zaját.- Ott! Ott van! - mondta Ramona hangja.- Hol? Hol? - Ez Hesha volt.- Ezt hogy érti? Pontosan ott! Nézze! Nem látom...- Megvakult vagy mi a franc? Nézze! A fő, és a fák... elégtek! És a kövek... mint valami óriási sírkövek!- Nem látom!- Basszus!Calebros kikapcsolta a lejátszót.- Biztos vagyok benne, hogy emlékszik erre. - Ramona bólintott, és hirtelen mintha nagyon kényelmetlennek találtavolna a székét. - Elmondta nekünk, hogy mit látott... a rettenetes dolgokat, amiket a barlangban tapasztalt és a rétenXaviarral. Amit azonban itt a szalagon leírt... nem ezt várta, ugye?Ramona azonnal felpattant a székébıl.- Tudom, hogy mit akar mondani, de én nem képzelıdöm - vicsorogta Calebros felé, és ujját vádlón a Nosferatura

szegezte. - Ez a Leopold - már ha valóban ez a neve - ez a Leopold és a Szem emelték ki azokat a kibaszottkıtömböket, és a kıtömbök eldıltek, vagy felrobbantak, mint valami kibaszott vulkán vagy ilyesmi. Én ott voltam, akurva életbe! Láttam! Nem képzelıdöm!- Hiszek magának - mondta Calebros nyugodt, halk hangon. Ramona ott állt tátott szájjal, a kirohanás elvette az erejét.- Tényleg?- Tényleg! Hadd mondjam el, hogy miért! - Ramona leült, és Calebros folytatta. - A rétet akkor is így látta, amikorXaviarral volt ott, és aztán akkor is, amikor a helikopterbıl megpillantotta. De miután leszálltak, akkor már nem, igaz?- Igaz.- Amikor Heshával bementek a barlangba, akkor látta a szobrot. Mind a ketten látták.- Így van.Ramona összeszorította a fogait. Az ujjai helyén karmok nıttek, amelyek belemélyedtek a székbe.Már attól is felbıszül, ha csak beszélünk róla, vagy ha eszébe jut - gondolta Calebros. - Talán jobb lenne, ha nemmennénk bele a részletekbe.- Hesha is másodszor járt most a barlangban. Az elsı alkalommal rábukkant Leopoldra - aki torporba esett, legalábbisHesha azt hitte -, elvette a Szemet és visszatért a városba.- Igen. Aztán Leopold utána jött, és tépett neki még vagy öt segglyukat.- Öhöm... igen, így is mondhatjuk - mondta Calebros. - Azonban itt az a lényeges részlet, hogy Hesha elsı alkalommalnem látta a szobrot.Ramona átgondolta a hallottakat, mielıtt válaszolt volna.- Na és? Akkor még nem volt készen.Calebros felvett egy mappát az asztaláról, és meglobogtatta a jegyzeteket, amelyeket Jeremiah Anatole megfigyelésealatt készített.- Egyes jelentések már szeptember elején említést tesznek a szoborról.- De Heshának... mikor is, augusztusban rúgták szét a seggét? - kérdezte Ramona.- Júliusban. Július harmincegyedikén.Ramona levett egy naptárat Calebros asztaláról, de aztán visszadobta, mert rájött, hogy 1972-bıl való.- Ez még mindig egy teljes hónapot jelent, és senki nem tudja, hogy hol volt ez alatt Leopold. Vissza is mehetett abarlangba.Okos kislány - gondolta Calebros. Ramona a Nosferatu irányításával most ugyanazt a gondolatmenetet követte, amitkorábban Calebros is.- Lehetséges. De leghamarabb augusztus elsején vagy másodikán érhetett vissza, ha valóban ez történt. És ez

körülbelül egy héttel azután lenne, hogy maguk összecsaptak a Szemmel.- Nos, maga ismeri Tannert és a klánjának többi tagját. Vajon vártak volna egy teljes hetet, amíg Leopold visszatér,

45. oldal



Névtelenhogy beépíthesse ıket abba a szoborba? Még ha meg is sebesültek... Nem gondolja, hogy legalább egyikük kijuthatottvolna, hogy vadásszon vagy legalább vért vigyen a bajtársainak?Ramona bólintott.- És Hesha egyetlen Gangrelt sem talált a barlangban...- Pontosan.Calebros tudta, hogy megfogta a lányt. Nem volt biztos abban, amire most utalt, nem is lehetett biztos benne - delehetséges volt.- Tehát... - Ramona még le volt maradva egy pár lépéssel, és csak most rakta össze a darabokat. - A szobor már akkoris ott volt... és Hesha nem látta? - Hirtelen mintha elbizonytalanodott volna. - Az egy kibaszott nagy szobor.Calebros bólintott.- És egy nagy... Rét.Ramona azonnal tudta, hogy hová akar kilyukadni, amint kinyitotta a száját. Gyorsan tanult, és vágott az esze.- Pontosan.A Nosferatu több okból is megkönnyebbült. Ramona nemcsak, hogy megértette a kialakuló gyanúit, de Calebros éreztea lassan szárba szökı kapcsolatot, ami közöttük kezd kialakulni. Nem volt ez kötıdés - csak semmi érzelgısség - inkábbvalamiféle megértés. Nem lett volna helyes, ha csak Ruhadze férkızik a bizalmába, hogy aztán alkalomadtán majdfelhasználja ellene a lányt. Hesha Baltimore-ba utazott, hogy megpróbálja megfejteni Anatole ırült, véres firkálmányáta barlangban, és a Setita távolléte felszította Calebros paranoiáját. De ráér majd késıbb aggódni emiatt. Ramona ittvolt, és Calebros nem hagyhatta figyelmen kívül ennek a közös kis képzeletbeli utazásnak a végállomását,akármennyire élvezte is az oda-vezetı utat.- Valami elrejtette a szobrot, és a rétet - jelentette ki.- De hogyan?

Erre nem tudott válaszolni. Természetesen elméletileg lehetséges lenne, de micsoda óriási hatalom kellene ennek atrükknek a végrehajtásához... Calebros hitte, hogy van itt még valami a Szemen kívül is. És ettıl rettegett csak igazán.- És az hogy lehet, hogy mi idınként látjuk, de mások nem? - Ramona még mindig kételkedett.Talán tényleg jobb lenne a hogyant boncolgatni a mi helyett, döntötte el magában Calebros. Ez a kérdés kevésbé voltzavaró - vagyis igazság szerint ez egy kicsit kevésbé rémítette meg.- Bebizonyosodott, hogy maga képes követni a Szemet. Követte a katedrálishoz - mutatott rá Calebros. - Hesha az ékkısegítségével követte a barlanghoz. Úgy tőnik, hogy nem lehetetlen a nyomára akadni...- Csakhogy most lehetetlen - mondta Ramona. - Azóta, hogy Leopold...- Tépett neki még öt segglyukat?- Pontosan - utánozta Calebrost a lány.- Bárhol legyen is most Leopold és a Szem, jelenleg képtelenek vagyunk a nyomukra akadni - mondta Calebros. -Lehetséges, hogy most ıt is ugyanaz a valami rejti el, ami korábban elrejtette a barlangot.Jeremiah jelentésének szavai kéretlenül betolakodtak a gondolatai közé: A sötétség a föld mélyén húsra éhezik.- Idıvel majd minden kiderül - jelentette ki Calebros. És lehetséges, hogy máris kifutottunk az idıbıl.

1999. október 30., szombat, hajnali 5:12Crown Plaza Hotel, Midtown ManhattanNew York városa, New York

Nickolai hitetlenkedve meredt a magas higany tükörbe. Nem volt ellenére a gyilkosság, aminek tanúja volt -tulajdonképpen ı maga rendelte el -, de az események nem úgy zajlottak, ahogy várta.Volt egy kis ideje, hogy eltöprengjen az eseményeken - a személyek szállításával kapcsolatban fellépı idıbeli eltolódásegyáltalán nem tartozott az egzaktul kiszámítható mennyiségek közé - de képtelen volt bármiféle szilárd következtetéstlevonni. A látottak következményei még a legjobb esetben is gondot okozhatnak, és a legrosszabb esetben végezhetnekis vele. Pokoli biztosra fog menni, hogy a második eshetıség ne következhessen be. Nem állt szándékában a sajátteremtményének áldozatul esni. İ volt a vérvonalának utolsó tagja. Tartozott azzal, hogy életben marad azoknak,akiknek a zászlaját már csak ı egyedül vitte tovább. Ugyanakkor idırıl-idıre szembesült az élıholt létkiszámíthatatlanságával: a Mexikóvárosbeli mészárlástól kezdve egészen az átalakult szolgáig, akire rátalált, és azuralma alá vont.Azonban egy dolog most már biztos. Benito Giovanni egyszer és mindenkorra halott.Vetett egy pillantást a tükörre. A díszes rúnákkal faragott mahagóni keretben a higany örvénylett és kavargott. Aviszkózus folyadék lassan kezdett alakot ölteni, és az anyaghoz tapadó üvegfelület kidudorodott. A tükörbıl egy férfialakja lépett elı. Vagyis ez a lény többé már nem volt ember.Leopold lassan kilépett a tükörbıl. Az arca, a felsıteste és a jobb lába nekifeszült és megfeszítette a külsı üvegréteget.A groteszk Szem volt az elsı részlet, ami felismerhetıvé vált az arcában, ahogy a higany lassan felvette az alakját.Leopold testének többi része még alig volt több egy árnyéknál, ami csak távolról utalt egy emberre, a Szem márvalóságossá vált - vér lüktetett a fehérjébıl kidudorodó erekben, amelyek olyanok voltak, mint megannyi göcsörtösgyökér a földben. Leopold követte a szemgolyót. Nekifeszült a rugalmas üvegfelületnek, és végül ott állt vértıl ésváladéktól csöpögve Nickolai elıtt.- Ügyes voltál, Leopold! İ nagyon elégedett lesz!A Szem közönyösen meredt elıre, de Leopold vadul villogó saját szeme tágra nyílt. Úgy lihegett, mint egy elvadultkutya, csak nagyon lassan. A kilégzések tökéletes szinkronban voltak a vérerek lüktetésével a Szemben, és többmásodperc is eltelt közöttük. Nickolai óvatosan megközelítette a fiút. Látszólag nem volt ellenséges vele szemben, deazok után, aminek szemtanúja volt a tükörben...Leopold ruhái rongyosak és büdösek voltak. Az újszülött testét teljesen befedte a Szembıl csordogáló váladék, és

Nickolai már régen felhagyott azzal, hogy újakra cserélgesse a ruháit. Mindössze annyit tehetett, hogy minden estelecsippentette a Leopold arcára rászáradó mocskot, mielıtt még teljesen beborította volna a másik szemét. A váladék

46. oldal



Névtelenlehántása során már két rituális tırt is tönkretett, úgyhogy most már egy szívósabb kalapácsot, és egy vésıkéntfunkcionáló csavarhúzót használt erre a célra. Természetesen idınként megcsúszott a szerszám, de Leopold minthaészre sem vette volna.A fiú ruháin éktelenkedı tépett szélő lyukak sokkal újabb keletőek voltak, és ezek ijesztették meg Nickolait. A Benitovérével átitatott selyemszövet a tükör mellett hevert a földön. Többé már nem lesz szükségem az ı vitae-jére -gondolta Nickolai. Késıbb majd belakmározik abból, ami az üvegcsében maradt. Nem sok idı telt el azóta, hogybenedvesítette a szövetet, és ráhangolta a tükröt. A Nosferatuk láthatóan mindent megtudtak már a drága Benitotól,amit csak tudni akartak. Mindent, amit el tudott mondani rólam. Nickolai biztos volt benne. Azonban a csatornalakókahelyett, hogy megszabadultak volna a Giovannitól, inkább minden teketória nélkül kidobták a sivatagba. Így hátNickolaira maradt a takarítás - ami nem baj, mert úgyis próbára akarta tenni az uralmát Leopold fölött. Csakhogy akísérlet felemás eredményeket hozott.Benito meghalt ugyan, de Nickolai nem számított rá, hogy az újszülött a saját csontjaiból kialakított kaszával belezi kiBenitot, sem pedig arra, hogy a saját szemével fogja látni, hogyan nyúzzák meg, és hogyan nyitják fel a Giovannit a fiúbordái. És Leopold most visszatért, Nickolai pedig gyanakvóan figyelte. A boszorkánymester rituáléi közül egyik semeredményezett közvetlenül ilyen furcsa, kegyetlen megnyilvánulásokat.Talán valamiféle közvetett hatás.Nickolai már hetek óta kísérletezett a vendégén, és egyre inkább a meggyızıdésévé vált, hogy hónapokkal ezelıtt voltott a barlangban a Szemen kívül még valami más is. Bármilyen csodálatos legyen is a Szem, de önmagában nem lettvolna képes ekkora mészárlásra és ilyen léptékő betegesen kreatív brillírozásra. Kellett ott lennie valami másnak is - azalkotás idején, és amikor Leopold visszaszerezte a Szemet.Természetesen a Szemnek is kétségtelenül szerepe volt az ügyben. Ezt Nickolai kísérletei is igazolták. A szemgolyóláthatóan úgy viselkedett a misztikus energiákkal szemben, mint valamiféle villámhárító. Ha megcélozta valamilyen

rituáléval, a Szem minden esetben összerezzent, mintha egy szerelmes cirógatta volna meg. Már három kötetet töltöttmeg kiterjedt jegyzeteivel és elméleteivel. Biztos volt a dolgában. És ma éjjel eljött a próbatétel: elpusztította Benitot,miközben belepumpálta a Szembe azt az energiát, ami már hiányzott Leopoldból. Mostanában a fiú saját magától csaknagy ritkán nyögött ki egy értelmes gondolatot vagy teljes mondatot. Nem volt más, mint egy motyogó idióta. Ennekellenére csak egy kis égi segítség kellett ahhoz, hogy egy bekövetkezésre váró rémtett váljon belıle. A Szem korábbimegnyilvánulásaiban semmi sem utalt rá, hogy Leopold ilyen módon szabadul majd meg a Giovannitól, de mégis eztörtént. Ez az eset sokkal inkább a barlangbeli mészárszékre hasonlított.Bármi legyen is az, amiért Leopold az embertelenségnek olyan szélsıséges fokára jutott, talán volt még néhányvisszamaradó foszlánya, és Nickolai rituáléja merített ebbıl a forrásból, annak ellenére, hogy a boszorkánymester aSzemet célozta meg vele. Lehetséges. Olyan sok a kérdés és a megalapozatlan elmélet.Ebben az esetben azonban az elméletnél sokkal fontosabb volt a gyakorlat. Hiszen kétségtelen, hogy az ellenségeihamarosan a nyomába erednek. Ha még nem tudtak volna meg mindent, amire szükségük volt, akkor nem szabadultakvolna meg Benitotól.Mégis úgy tőnt, hogy az ellenség valóban elegendı idıt adott Nickolainak. Talán nem érti teljesen Leopold vagy a Szemteljes potenciálját, de ennek ellenére hatalmas fegyver volt a kezében. És minden egyes éjszaka egyre többet és többettanult.

Elfordult Leopoldtól, lehúzta a kendıt a misztikus és hétköznapi eszközöket tartalmazó tálcáról, és kiválasztott egynagymérető fecskendıt. Egy pint elég is lesz - gondolta, ahogy visszafordult a fiú felé.- Ne mozogj, fiacskám - mondta Nickolai, és a Szemhez emelte a fecskendıt. - Nem fog nagyon fájni!Nekem valójában egy csöppet sem fog fájni - gondolta, amikor beledöfte a tőt a Szembe.

1999. október 30., szombat, hajnali 5:37Földmélyi tavacskaNew York városa, New York

- Tehát meg vagy gyızıdve róla, hogy igazad van? - kérdezte Calebros.A vízcseppek távoli csöpögése szinte mennydörgésszerő hatást váltott ki a barlangszerő kamrában. Calebros és Emmetta tavacska partján üldögéltek. A fiatalabb Nosferatu nemrég tért vissza nyugati kirándulásából. A széles, mélyen ülıszemek hozzászoktak a sötéthez. Számos manila mappa hevert kiterítve mellettük a földön. A tavacska partján és abarlang falain tenyészı színjátszó zuzmók halvány, beteges fényben fürösztötték a két szörnyszülöttet.- Benito meg volt róla gyızıdve - felelte Emmett. - Sokat fáradozott azért, hogy kiderítse. Úgyhogy igen, én is megvagyok róla gyızıdve. Gary Pennington Leopold. Mondott valamit Jeremiah, ami miatt te másként gondolod?Calebros megrázta a fejét.- Anatole szerint az „ifjú varázsló” ott volt Pennington mőtermében Chicagóban, és Leopold mőtermében, Atlantában.- Feltéve, hogy megbízol Jeremiah-ban.- Megbízom benne - mondta Calebros. - Bízom az adataiban. Figyelmesen áttanulmányoztam ıket. A következtetéseiközül több is... megalapozottnak tőnik.- Kaptál tıle egy egész enciklopédiára való szemetet - morogta Emmett a legközelebbi mappában lapozgatva. - Ugyanmár, ezt nézd: „Anatole elkezdi összedörzsölni a szandáljait. Négy másodperc, irányt vált. Egy perc, negyvennégymásodperc, irányt vált...” Micsoda badarság! Jeremiah-nak elment az esze!- Egy ırült tetteit jegyezte fel - kötötte az ebet a karóhoz Calebros. - Miért kellene, hogy józanok legyenek afeljegyzések? Mindenesetre az a kevés, amit Anatole-tól megtudtunk, megerısíteni látszik Benito információit. Vagynem értesz egyet?

- De igen - ismerte be kelletlenül Emmett, és ledobta a földre a mappát. - Kétségtelenül Benito állt a frontvonalban.Bőnrészes volt a gyilkosságban, de nem ı volt az agy. Felhasználták, csakúgy, mint Penningtont vagy Leopoldot, vagy

47. oldal





Névtelenszemét.- Nincs értelme provokálni, Emmett.- Nincs semmi, aminek értelme lenne vele kapcsolatban. - Calebros ezzel nem tudott vitába szállni. Hilda sokszempontból éppen olyan visszataszító volt, mint a fajtájuk, de a vérükbıl való volt, úgyhogy Calebros kötelességénekérezte, hogy befogadja a fedele alá. Az évek során kirostálta a teleprıl a túlságosan kellemetlen elemeket - agyerekmolesztálókat, az ellenırizhetetlen gyilkosokat, szociopatákat - akik nem kívánatos figyelmet irányíthattak volnaa telepre, és ezáltal veszélybe sodorhatták volna az itt lakókat. Talán elérhetnek arra a pontra, ahol már Hildát is ki kellrostálni.- Ezt hozta magával... - húzott elı Calebros egy összepattintható mőanyag zacskót a köpenyébıl, ami a fényképet, és atörött agyagmodell darabkáit rejtette. - És, ellentétben a közhiedelemmel, ez nem csak egy „értéktelen szarkupac”.Emmett megvonta a vállát.- Költıi túlzás. Perelj be! Mellesleg Rolph postán is elküldhette volna. Egyszerően csak meg akart szabadulni a nıtıl - ésegyértelmő, hogy mi késztette erre.- Postán? - hitetlenkedett Calebros. - Te rábíznád a Petrodon meggyilkolásával kapcsolatos bizonyítékokat az EgyesültÁllamok postájára?

1999. november 13., szombat, éjjel 1:41International Ltd. Water StreetNew York városa, New York

- Nekem kellett volna menni - mondta Theo Bell.A sebesülései ellenére nem örült, hogy hátra kellett maradnia, miközben Bronxban tovább harcoltak a Sabbat ellen.- Itt van rád szükségem - mondta Jan Pieterzoon. - Pascek bajba kerülhet Staten Islanden. Könnyen lehet, hogy valamielımászik Brooklynban...- Igen, értelek - mondta Theo. Valószínőleg ez mind így is van, de attól ı még nem volt hajlandó örülni neki. - Te vagya tábornok.Jan közelebb lépett az arkónhoz, hogy a szobában tartózkodó többi Vértestvér és ghoul ne hallhassa meg a szavait.- Mindketten tudjuk, hogy elmehettél volna... hogy el is mentél volna, akármit kérek tıled, ha úgy érzed, hogy képeslennél rá. De valami pokolian elvert, és pihenésre van szükséged. - A szavak láthatóan nem nyugtatták meg az arkónt,de nem szállt vitába az igazságukkal. - Ma éjjel senki sem látta.- Senki, aki túl is élte - mondta Theo.- Lehetséges. Legalábbis jelentést nem kaptunk róla. Az a Szem dolog - biztos vagy benne, hogy ez ugyanaz... XaviarAntediluviánsa?- Ugyanaz, ami Sturbridge képén szerepelt, ha erre gondolsz. Mindketten tudjuk, hogy az nem egy Antediluvians, de bajlesz, ha ismét felbukkan.- Mr. Pieterzoon? - szólt oda Hans van Pel az egyik íróasztal mellıl.

Egy friss jelentést tartott a kezében. Jan odalépett, hogy áttanulmányozza, és Theo magára maradt a gondolataival.Több vérre volt szüksége. Ezt biztosan tudta. Az a kevés, amit még tegnap a csata után, és korábban, ma éjszakamagához vett, láthatóan nem sokat segített. Egy kicsit erısebbnek érezte ugyan magát, de a lyuk, amit a sav - vagy mia franc spriccelt abból a kibaszott Szembıl - égetett az arcára, nem gyógyult be. Még csak be sem varasodott.Egyszerően csak több vérre volt szüksége. Ebben reménykedett, de valahogy rossz érzése volt, és ettıl csak még jobban zavarta, hogy nem tartott Federicóval vagy azzal az olajos hajú Mitchellel.Hajszál híján észre sem vette az ifjoncot, aki besurrant az ajtón, csakhogy a fiú teljesen nyilvánvalóan keresett valakit,akit nem talált. Úgy tizenöt évesnek látszott, de Theo jól tudta, hogy a Vértestvéreknél a látszat nem sokat jelent.- Kit keresel, te gyerek?A fiú mintha meglepıdött volna azon, hogy valaki vette a fáradtságot és megszólította.- DiPauda arkónt - felelte. Egy kettéhajtott papírlapot tartott a kezében.- Elment, és nem is jön vissza egyhamar. Én Bell arkón vagyok. Én majd átveszem az üzenetet.A fiú habozott. Láthatóan nem volt ínyére az ajánlat, de még kevésbé lett volna ínyére, hogy visszautasítson egyarkónt. Végül odaadta Theonak a papírt, és csöndben kisurrant a szobából. Theo széthajtotta a papírlapot, és átfutottaaz üzenetet.- Hé, Jan!Pieterzoon otthagyta, amit éppen csinált, és átvette a felé nyújtott írást. Gyorsan átolvasta, felnézett Theora, aztánvissza az üzenetre, és másodszor is elolvasta, de ezúttal fennhangon:- Federico: Hírek Ruhadzétól. A Szem visszatért. East Village. Kis-Ukrajna.Mindössze ennyi állt a papíron.- Ki hozta ezt? - kérdezte Jan, és visszaadta a papírt Theonak.- Egy fiú. Bár Vértestvér volt. Jan bólintott.- Egész éjjel hozta-vitte az üzeneteket az arkónnak.Theo elmorzsolta a papírt. Vérfoltok voltak rajta az egyik sebébıl, amelyik nem volt hajlandó begyógyulni.- Ha csak a nagy semmiért égettem szét a seggem, mert Lucinda kötött valamiféle egyezséget azzal a Setitával...Jan idegesen körülnézett, és intett Theonak, hogy halkítsa le a hangját.- Beleegyezett, hogy megtartsa... ha meg tudja szerezni. Láthatóan régóta a nyomában van már. Fogalmunk sem voltarról, hogy itt fog felbukkanni, New Yorkban. Nekem fogalmam sem volt róla - hangsúlyozta ki az elsı szót Jan.- Nos, akkor is itt van - mondta Theo, és feltartotta a győrött papírgombócot a kezében. - És ha Ruhadze képes jégretenni, akkor csak támogassuk. De addig is...- Nincs senki, akit elküldhetnék veled - mondta Jan. - Federico magával vitte a tartalékot. A manhattani csoport nagyját

elküldtem Mitchellel, akik pedig nem mentek vele, azok a Central Parktól északra vannak. Visszahívom ıket, és mégnéhány osztagot Brooklynból.

49. oldal



Névtelen- Hát tégy úgy - mondta Theo, és kikapcsolta a puskáját tartó patentokat a viharvert dzsekije alatt, aztán nekiállt, hogymegtöltse. - Ott majd csatlakozhatnak hozzám.

1999. november 2., kedd, éjjel 2:40Five Boroughs kápolnaNew York városa, New York

- Azért jöttem, hogy Sturbridge-dzsel találkozzam - mondta egy reszelıs hang.A görnyedt nyomorult nehézkesen nekitámaszkodott a hatalmas kapunak. A teremtmény mellkasa fájdalmas, zokogóhangok kíséretében emelkedett és süllyedt, mintha elszokott volna már attól, hogy bármilyen céllal levegıt szívjon atüdejébe - különösen egy annyira tünékeny és kényes dolog miatt, mint a beszéd. A túlméretezett fogak nedvesenösszedörzsölıdtek beszéd közben, és olyan hangot adtak ki, mintha valaki késeket élezne.Talbott arcán nyoma sem volt annak a viszolygásnak, amire a vendég tapasztalatai alapján számított - és amit szintemár el is várt. A negyven évnél is hosszabb kapusszolgálat alatt a Five Boroughs kápolnában Talbott a kelleténél már jóval többször volt tanúja felkavaró, megmagyarázhatatlan és hátborzongató eseményeknek. Egy újabb torzhalhatatlan vérszívó csak nem fogja kibillenteni az egyensúlyából.- Azonnal megnézem, hogy a ház úrnıje elérhetı-e - invitálta beljebb egy mozdulattal Talbott a vendéget. - Segítheteka csomagjaival?A Nosferatu csak még erısebben magához szorította az egyik karja alól kikandikáló egyedülálló papírlapokból,fényképekbıl és használt mappákból álló csomagot. Az egészet csomagolópapírral és sütımadzaggal próbálták

összefogni, meglehetısen kevés sikerrel. A Nosferatu, nyomában egy kisebb, kézírásos feljegyzésekbıl, durvavázlatokból és használt másolópapírokból álló lavinával, átvonszolta magát a küszöbön.- Nem! - csattant fel, aztán mintha meggondolta volna magát, még hozzátette: - Köszönöm. Nem, köszönöm, Talbott.Így hívják, igaz? Mintha ezt láttam volna valahol - kezdett kutakodni a kupacból változatos szögben kimeredıfeljegyzések között.- Valóban, Talbott. Nagyon kedves, hogy emlékszik rá, uram. Kit jelenthetek be?Emmett bosszankodva pillantott fel a papírjai közül.- Emmett. Bár nem ismerhet, úgyhogy meg kell mondania neki, hogy ez fontos. Megteszi, ugye, Talbott?- Efelıl nyugodt lehet. Elmondhatom neki, hogy mirıl lenne szó, Emmett? Sturbridge régens esetleg megkérdezheti,hogy mi olyan fontos.Emmett mintha fontolóra vette volna a dolgot, aztán kutatni kezdett a kupacban, míg végül elıhúzott egy különösenzsírfoltos példányt. Beletörölte a nadrágjába, aztán egy cinkos bólintás kíséretében odanyújtotta Talbottnak.Talbott javára legyen mondva, hogy rezzenéstelenül vette át a papírt, amin egy durva, gyerekes rajz volt - egy szemhéjnélküli sárga szem.- Hamarosan visszatérek! Addig lepihenhet a központi kútnál. Talál ott frissítıt is. Kérem, érezze magát otthon! Apiramisnak hosszú az árnyéka: mindig van hely alatta még egy személynek.

Emmett felmordult. Láthatóan komolyan idegesítették ezek az udvarias formalitások. Végül hátat fordított Talbottnak,és elsompolygott a kút irányába.

* * * * *

- Maga biztosan Emmett.Aisling Sturbridge üdvözlésként megfogta a vendég mindkét kezét. Emmett felállt, és vetett egy kétségbeesett pillantásthátrafelé, a kút melletti lócán kiterítve heverı csomagja felé. A jelenetet uraló komor azték arcok, amelyek a kútpiramisának lépcsıibe voltak faragva, mintha enyhe undorral figyelték volna.- Ön Sturbridge. - Emmett az udvariasnak nevezhetı idıtartamnál jóval tovább bámulta a nıt. - Azt mondta, hogymegbízhatok magában. Úgy értem, Donatello. Azt mondta, hogy egyszer kihúzta ıt a pácból, és azt mondta, hogy ı... -és itt Emmett hangja kényelmetlenül elhalkult. Sturbridge elnyomott egy mosolyt.- Gyönyörő? Igen, valóban ezt mondtam neki. Az elsı alkalommal, amikor találkoztunk. Nagyon kedvelem ıt, Emmett.- Ocsmány kis szarházi - felelte nyersen Emmett. - De rendben van. És azt mondta, hogy maga is rendben van. És hogyha valaki, hát akkor maga tudni fogja. Calebros azt mondta, hogy maga volt a tanácsban Baltimore-ban. És hogy magahozta a vázlatot - amelyiken Leopold volt. És a Szem.Sturbridge hagyta, hadd adja ki magából a szavakat Emmett, de még akkor sem tudott többet, mint az elején, amikor aNosferatu befejezte.- Segítek magának, ha tudok. Mit szeretne megtudni? - Reményvesztett kifejezés suhant át Emmett arcán.- De hiszen errıl beszéltem eddig. Leopold, a Szem és a szobor. Itt vannak nálam a fényképek - intett a háta mögé apapírkupac felé.- Rendben! Akkor hát lássuk, mije van!Emmett büszkén nyújtotta elıre a köteget, mintha egy trófeát tartana fel, és Sturbridge óvatosan elvette tıle. Amegcsomózott madzag kibomlott, amint megérintette a csomagot. Óvatosan lehámozta a csomagolópapírt, és egytermészetes barlang falát ábrázoló fényképpel találta szembe magát. A kı felszínét vérrel írt szavak, szimbólumok éspiktogramok kusza halmaza borította.A fényképész nagyon alapos munkát végzett. A képek jobb szélén egy mérıléc látszott, hogy a szemlélınek pontoselképzelései legyenek a méretarányról. A hátborzongató írás úgy tízlábnyi magasságig szinte teljesen elborította afalakat, és a mennyezet nagy részét is. Sturbridge halkan füttyentett, miután átlapozta az elsı tucatnyi fényképet. Ésmég sok volt hátra. Szinte hihetetlen, hogy ennyi vér legyen egy testben.- Mi az, amit most nézek, Emmett?

Sturbridge kiterítette a földön maga körül a képeket. Egyenként csapta le ıket a földre, mintha valamiféle kártyajátékot játszana. Aggodalom csendült ki a hangjából, és ez az aggodalom visszhangzott minden egyes újabb kijátszott fénykép

50. oldal



Névtelencsattanásában a padlón. Két tucat. Három tucat. És a kupac mintha semmit nem zsugorodott volna.- A barlang az. A Gangrelek a Sirámok Barlangjának hívják. Itt volt... Mi történt?Sturbridge éppen a követezı fényképet készült lecsapni a földre, amikor a keze megdermedt a levegıben. A régenshangosan átkozódni kezdett, és a fénykép vádlón lebegett a levegıben. Mereven bámulta a képet, mintha képtelenlenne letenni.- Ezek ık! Itt mészárolták le Xaviar csapatát! De ez? Krisztusom, nézze, mit tett velük!Óvatosan letette a képet, mintha újabb szenvedéseknek vetette volna alá a szereplıket azzal, ha durván bánik apapírdarabbal.Emmettnek nem kellett odanéznie ahhoz, hogy tudja, melyik képrıl van szó.- A negyvenhármas számú. A katalógusszámot, az idıpontot és a koordinátákat megtalálja a hátoldalon. Attól tartok,hogy még nem is ez a legrosszabb. Ez csak az egyik elsı távoli, perspektivikus felvétel. Hamarosan következnek aközeli, részletes felvételek a szoborról.- Olyan eleven - szólt Sturbridge tartózkodóan. - Mintha még mindig...- Élnének? Hát, én ezt nem nevezném életnek. De néhányan megmozdultak. És nyögdécseltek. És egyesek ösztönösena friss vér illata felé fordultak. Mint a napraforgók. Majd meglátja! Szinte mintha a kamerának pózolnának.Sturbridge alig hallotta a szavakat. Megbabonázta a képek hátborzongató felvonulása. Húz, fordít, csatt. Húz, fordít,csatt. Nem volt választása: kénytelen volt végigcsinálni, egészen az elkerülhetetlen végkifejletig.Mire végzett, több száz fénykép hevert körülötte a földön, mint valamiféle védıkor. A régens a diagrammá kellısközepén kuporgott. Egyenként szemügyre vette a képeket, felmérte az egymáshoz viszonyított elhelyezkedésüket,mintha merész, bonyolult Tarot jóslást folytatna éppen.- Rendben - sóhajtott végül, amikor magához tért. - Ez a szörnyőség kétségtelenül a Gangrel csapat maradványa.Valaki, feltehetıleg ez a Leopold, rendezte el így ıket. A szoborban. Nem tudom, mit gondoljak a véres firkálmánnyal

kapcsolatban. Teljesen értelmetlen az egész. Nem, szó szerint. Nem éppen a nyelvészet a szakterületem, de itt legalábbhat különbözı ábécével találkoztam, és legalább kéttucat különbözı nyelvet kevertek itt össze. És akkor még nemszámoltam a képírásos, számábrázolásos és tisztán absztrakt elemeket. Én azt mondanám, hogy egy veszedelmes,öldöklı és ırült, de briliáns elmével van itt dolgunk, bármi legyen is ez a Leopold még ezeken kívül.Emmett bólintott.- És nem ı az egyetlen - mormolta az orra alatt. - De megtudja fejteni? Akár csak egy kis részét is? Én abbanreménykedtem, hogy... nos, hogy ez vérrel kapcsolatos, mágikus természető írás. Úgy értem, nézze ezt a rengetegvért, a rituális áldozatokat, az okkult szimbólumokat...Sturbridge megrázta a fejét, és az ujjait elhúzta egy fényképsor fölött.- Még soha nem találkoztam ilyen vérrituáléval, és engem senki nem nevezhetne kezdınek ezen a területen.Emmett láthatóan leeresztett, amikor ilyen gyorsan kirántották a talajt a kis elmélete alól.- Senki nem vonja kétségbe a rátermettségét, hölgyem. Ha azt állítja, hogy ez nem vérmágia, akkor én beéremennyivel. Ez nem vérmágia. Van rá esély, hogy esetleg egy koldun mőve?A régens nem válaszolt azonnal.- Nem, nem hinném. Ez az egyik dolog, ami zavart, amíg ezeket a képeket nézegettem. Az egész jelentrıl szinte ordít,hogy „Tzimisce”. Elıször én is azt hittem, hogy ez csak egy átkozott szobor, de ez itt több annál.

Elıkeresett egy bizonyos képet, és odanyújtotta Emmettnek.- Ez a sárkány-motívum újra és újra felbukkan, mintha a saját farkát kergetné az egész barlangon keresztül. Többszöris felbukkant a kezdetleges rajzokon. És maga a „sárkány” szó öt vagy hat nyelven is megjelenik. Ugyanakkor asárkány egyike a firkálmány három jelentısebb vonulatának.- Mit ért azon, hogy „vonulata”?- Az én meglátásom szerint itt három elkülönülı vonulat látható, mint egy zenei kompozíciónál. A sárkány a másodikabban a hármas mintázatban, ami végigvonul az egész firkálmányon. Csakhogy ezeket a mintákat még felismerni isnehéz, nemhogy követni. Ott, nézze - mutatott egy fényképre a jobb keze mellett, aztán az ujjával mutatta, hogyanbontakozik ki egy óriási, vonagló sárkány a környezı fényképek vonalaiból.- És ez mit jelent? És mi ez a másik két vonulat, amit említett?- Nem mernék megkockáztatni egy fordítást. Túl nagy itt az összevisszaság ahhoz, hogy ilyen precíz dologravállalkozzak. A nyelvészeti elemek teljesen összekavarodnak. Így elsı látásra azt mondanám, hogy jobban járna, hainkább rajzként tekintene ezekre a zavaros jelekre, bár be kell vallanom, hogy látszólag ebben az irányban is csak elégkevés adatra támaszkodhat. Lássuk csak, mit tudunk összerakni!Emmettnek feltőnt, hogy a nı nem válaszolt a második kérdésére. Sturbridge nyújtózkodott, aztán elkezdteösszeszedegetni a kezdetleges ujjal festett rajzok megfelelı darabkáit.- Itt van az összes szokásos világvége kellék - a sárkányok, az oroszlánok, a sasok, az angyalok, a démonok, stb.,úgyhogy nagyon meg lennék lepve, ha a maga „szövege” nem valamiféle világvége próféciát tartalmazna. Ugyanakkora képeket nagyon is tipikus kultikus elemek hígítják fel - a pentagrammák, kölcsönzött Tarot-ábrák és bandajelképek.Nehéz lenne megmondani, hogy ezek közül minek van jelentısége, és minek nincs. Még az is elıfordulhat, hogy ezekközül minden teljesen lényegtelen. Gondolt már rá, hogy hozzon nekem egy mintát a vérbıl? Akkor talán kevesebbetkellene találgatnunk. A vér nem sok titkot tud elrejteni elılünk.Emmett keze önkéntelenül is a viharvert felöltı egyik zsebe felé mozdult, mintha meg akarná nyugtatni magát, hogy azüvegcse, amit magával hozott, még most is biztonságban van. De nem adta oda a nınek, hogy megvizsgálhassa.- Nagyon meglepıdne, ha azt mondanám, hogy a vér - az összes vér, már amennyire mi meg tudjuk állapítani, egyMalkávé volt? - kérdezte válasz helyett.- Azt állítja, hogy Leopold egy Malkáv? - nézett kétkedve rá a régens. - Hogy tudna ilyet tenni egy Malkáv? Nehézelhinni. A baltimore-i találkozón Victoria Ash azt állította, hogy Leopold egy Toreador, akit még Atlantából ismer.- Hogy tudna ilyet tenni egy Toreador? - horkant fel Emmett. - Nos, mire jutottunk ezzel? Nekem úgy tőnik, hogypontosan ott vagyunk megint, ahonnan elindultunk. Ön már kilıtte a legvalószínőbb tippemet, mégpedig, hogy Leopoldegy Tremere - és ezzel nem szándékoztam megsérteni. Mi van ezzel a két másik mintával? Ezekkel a vonulatokkal?

Sturbridge ismét zaklatottnak tőnt.- Nem sértett meg - mormolta kicsivel késıbb. - Valójában ez éppen egyike azoknak a dolgoknak, amik zavarnak

51. oldal



Névtelenengem.- Ezt hogy érti?- Már említettem, hogy ez nem egy vérmágia rituálé. De csak mert ez nem vérmágia, még nem jelenti azt, hogy semmiköze nincs a Tremerekhez. És itt megint eljutottunk a három vonulathoz. Az elsı maga a Szem. Ez az, ami elindítottaezt az egészet. Zenei szempontból a Szem lenne a nyitány. Tıle kapta Leopold a hatalmat, hogy lemészárolja aGangreleket. A Szem miatt borult ki Xaviar, és miatta távoznak a Gangrelek a Kamarillából. Könnyen lehet, hogy többgenerációnyi idı is el kell teljen addig, amíg teljesen kirajzolódik a Szem által elindított események mindenkövetkezménye.- Feltéve, hogy van annyi idınk - vágott közbe Emmett.Sturbridge hagyta, hogy a közbeszólás által kiváltott szünet kényelmetlenül hosszúra nyúljon.- Az egyiptomi Holtak Könyvében egy soha nem pislogó szem jelképezi Horust, a hatalmas istent. Szerintük azuniverzum csak Horus kegyelmébıl létezik, aki folyamatosan szemmel tartja. Azonban hamarosan kénytelen leszpislogni, és minden teremtett dolog el fog pusztulni, amikor a mindent látó szem becsukódik.- De azt mondta, hogy a Szem csak az elsı vonulat, a nyitány. Mi jöhet még az univerzum vége után?A régens elmosolyodott, és minden melegség nélkül legyintett.- A második vonulat a sárkány. Ez egy változata a kezdeti energiának, egy új bonyodalom. A sárkány elnyeli a Szemet,de az nem pusztul el. Elragadják és megrontják a Szem Leopold fölötti irányítását. Leopold itt hozza létre amestermővét, a húsból faragott oltárt. Egyszerre rontja meg az élet és a halál természetes ritmusát. A zene itt valamimélyrıl jövı, tiltott fenyegetéstıl lesz nyugtalan.Emmett máris egyre újabb és újabb kapcsolatokat fedezett fel, amelyekre Sturbridge valószínőleg nem is gondolhatott.- Csakhogy a Kígyó képtelen megtartani a Szemet, nem igaz? - fakadt ki izgatottan a Nosferatu. - Majdnem elpusztítja,és visszatér Leopoldhoz. És aztán Leopold eltőnik.

- Nem vagyok benne biztos, hogy értem, amit mond.- Semmi baj! Folytassa csak! A harmadik vonulat? - Sturbridge mintha feszengett volna.- Itt bukkannak fel a Tremerek. Nem vagyok biztos abban, hogy mit mondhatok el errıl. A harmadik vonulat a Malum.Az alma. A tiltott gyümölcs. Ez szimbolizálja a megkísértésünket, és a kegyelem elvesztését - az árat, amit az én népemfizet a halhatatlanságért. És konkrétan ez jelképezi azt a személyt, aki az alapítók lábai elé helyezte ezt a kétélőajándékot. Ez Goratrix szimbóluma.- Azt akarja mondani, hogy ennek a bizarr kompozíciónak az utolsó vonulata a Tremere renegátokra, az antitribukrautal?- Nézze, Emmett, én csak annyit mondok, hogy voltam már olyan enklávékban, ahol az Elbukottak a beavatásiszertatásaink veszedelmes paródiáit tartották, és azokon a helyeken még feleennyi Goratrix-házhoz tartozó rituáliskelléket sem lehetett találni, mint az Ön fényképein!- A francba! Én azt hittem, hogy azok a kurafiak mind egy szálig... eltőntek.- Én is azt hittem - vetett rá kimért pillantást Sturbridge. Emmett most már saját magával társalgott.- Tehát a féreg elnyeli a Szemet, aztán az alma elnyeli a férget. De vajon mihez kezdhetnének vele? Úgy értem, hogymire lenne képes a Goratrix-ház, ha rátenné a kezét a Szemre vagy Leopoldra?Sturbridge nem válaszolt.

- Meg kell találnunk Leopoldot!

1999. november 3., szerda, éjjel 1:30Morehead Park, BrooklynNew York városa, New York

Hesha a parkban bukkant rá Ramónára egy padon. Ugyanezen a padon várta alig két hónappal ezelıtt Pauline a lányt.Elégedetten vette észre, hogy a Gangrel viselte a Calebros segítségével ráerıltetett bakancsot.Okos kislány.Idınként - vagyis általában - dacos volt, de azért annyira nem, hogy már ostobának nevezhessék. Lehetett velebeszélni, és mostanáig hasznavehetınek bizonyult. Hesha kételkedett benne, hogy valaha is képes lett volna kipréselnia lány korábbi Ravnos társából a Szem által okozott sérülések pontos gyógymódját. És mellesleg a lánynak mintha lettvolna valamiféle másodlagos látása, ha a Szemrıl volt szó. Nem akarta ugyan elmagyarázni vagy leírni a képességmibenlétét Heshának, de a barlangot azért gond nélkül megtalálta. Ramona akkor is látta a barlangot a levegıbıl,amikor Hesha nem, pedig éppen a Setita útmutatása alapján repültek, és az ı adatainak teljesen megbízhatóaknakkellett volna lenniük, hiszen egyszer már járt a barlangban.- Na, van valami? - kérdezte Ramona, amikor megpillantotta.- Az ékkıvel? Nem. Még mindig semmi nyoma.- Mi volt Baltimore-ban?- A találkozó a Malkávokkal... érdekes volt, de a fényképekkel kapcsolatban semmi perdöntıvel nem tudtak szolgálni.Ugyanakkor sokkal gyümölcsözıbb volt az együttmőködés Lucindával - gondolta, de nem látott rá okot, hogy ezekkel arészletekkel terhelje Ramónát.- Akkor tovább lógatjuk a lábunkat - morogta a lány. A hosszú, halálos karommá változott mutatóujjával hosszúárkokat vájt a padba.- Várunk - mondta Hesha. - A legutolsó hírek szerint a Szem itt volt a városban...- Ember! - csapott a combjára Ramona. - Bárcsak képes lett volna megtartani azt az átkozott valamit...- Nos, azt magam is jobb szerettem volna. Rengeteg kellemetlenségtıl kímélhettem volna meg magamat.- Nem mondja!- Dehogynem! Mindesetre itt bármikor elérhet - nyújtott oda egy kártyát Ramónának. - Azt javaslom, hogy

rendszeresen jelentkezzen be, mivel magát sokkal nehezebb gyorsan elérni, mit engem! Elég, ha odatelefonál. És hanem bánja... - húzott elı egy csipogót a zsebébıl Hesha, majd odanyújtotta a lánynak.

52. oldal



NévtelenRamona elvette a szerkezetet.- Valószínőleg nem is olyan rossz ötlet - jelentette ki, aztán vetett egy pillantást a kártyára. - Már nem odalenn lakik?- Egy kissé átszerveztem a dolgokat, de folyamatos kapcsolatban vagyok Calebrosszal is.Az a teremtmény túl sokat tud ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam. İ is hasznomra lehet.

1999. november 4., csütörtök, hajnali 3:51Földmélyi barlangNew York városa, New York

Azt állítja, hogy vihar közeleg - gondolta Calebros. - Bár a városban az éj leple alatt már évek óta folynak azösszecsapások a Kamarilla és a Sabbat között, de mindez semmi a küszöbön álló tőzviharhoz képest. A keleti partiKamarilla megmaradt erıi nem fognak csak úgy megfulladni, inkább megrohanják a sziklákat. Bell és Pieterzoonmegpróbálják elfoglalni ezt a hatalmas várost, amit mind a két szekta a magáénak akar tudni. A föld felszínén általábana Sabbat uralta a várost, kivéve a Ventrue elit otthonában, Manhattan szívében. Azonban az utcákon nagyrészt aSabbat volt az úr. A háború délen elcsalogatta a söpredék nagy részét, úgyhogy a város most biztonságosabb volt, mintvalaha.És pontosan ezért van esély a gyızelemre - jelentette ki Calebros vendége. - Bell és Pieterzoon akár gyızhetnek is. Bárnem lesz könnyő. De most már hamarosan sor kerül rá. Cock Robin ebben teljesen biztos volt.Calebrosnak fogalma sem volt, hogy honnan tudta ezt ilyen biztosan a Nosferatu ítélethozó, de nem is lett volnaildomos rákérdezni. Cock Robin hírei nem különböztek gyökeresen a híresztelésektıl, amelyeket Calebros a baltimore-i

és az itteni forrásaitól felcsipegetett, de Cock Robin pontos dátumokat és számadatokat emlegetett, míg azinformátorok csak becsléseket és szóbeszédeket hoztak neki. Az ítélethozó egyéb híreket is hozott.Beszéd közben közel hajolt Calebroshoz:- Vitelnek... gk-girik... vége - mondta suttogásnál alig erısebb hangon.Cock Robin kifacsart, elnyújtott fején az ajkakat megmásíthatatlanul összegyőrték és széttördelték a repedések. Csakkomoly nehézségek árán volt képes megformálni a szavakat, és már az is hatalmas megtiszteltetésnek számított, hogyegyáltalán megszólította Calebrost.Vitelnek vége. Calebros bólintott. Tisztában volt vele, hogy nem tanácsos az ítélethozó szemébe nézni. Cock Robin méga társaihoz képest is különösen érzékenynek számított, és hajlamos volt az erıszakra. Calebros már látta, hogy mi lettazokkal, akik felbosszantották, és ı nem szándékozott követni a példájukat.Kiszimatolták a téglát. Vitel volt az. Calebros rengeteg részletet ismert - Colchester kulcsszerepet játszott az árulókilétének kiderítésében, és egyúttal bıséges információforrás is volt Calebros számára - de még ı sem tudta, hogymáris intézkedtek.- Múlt éjjel?Nem lehetett máskor, mert különben már tudott volna róla. Cock Robin bólintott.- Kicsoda?

- Bell. Piet-gk-gk-zoon.Bell és Pieterzoon. Nagyrészt valószínőleg Bell. A Brujah igazi zúzógép volt, nem csak egy egyszerő igavonó barom. HaColchester ugratta ki Vitelt a bokorból, és Pieterzoon csalta csapdába, akkor a ravaszt biztosan Bell húzta meg.Azonban az ítélethozó nem hírnökként jött el hozzá, annak ellenére, hogy rengeteg új hírt kapott tıle. Éppen Calebroshírei miatt jött a városba, és az már csak véletlen egybeesés, hogy a kitörni készülı Kamarilla-Sabbat konfliktus is ebbea városba helyezıdik át.- Pet-gk'gk-don?- Igen - mondta Calebros. - Kiderítettük, hogy három Vértestvér vett részt benne. Az egyikkel - egy Giovannival - márelbántunk. İ majd elmondja a részleteket a klánján belül, és egyúttal figyelmezteti is ıket. Úgy hisszük, hogy ıt csaklóvá tették. A második Vértestvér, Leopold ügye már sokkal bonyolultabb. Már keressük. İ kell elvezessen minket aharmadikhoz, egy Tremere-hez. Úgy tőnik, hogy akkoriban Leopold még halandó volt. İt is megtévesztették, de ezen aponton már nem hagyhatjuk életben. Túl sok figyelmet vont már magára.Az is lehet, hogy van egy negyedik is - de Calebros ezt már nem mondta ki. Még nem volt elegendı bizonyítéka, annakellenére, hogy Victoria volt Leopold Atyja, de ha ebben az összefüggésben tesz róla említést Cock Robinnak, akkor azegyenértékő lenne egy halálos ítélettel.- Pet-ro-girik-gk-don... bosszú.Az Ítélethozó megragadta Calebros alkarját, és megszorította. Láthatóan alig volt képes elfojtani a vágyakozásait. Azutolsó szót - bosszú - olyan tisztán, és olyan heves elégedettséggel ejtette ki, hogy attól végigfutott a hideg Calebroskifacsarodott gerincén. Csak azért imádkozott, hogy soha ne vonja magára az ítélethozójának nemtetszését.

1999. november 10., szerda, este 8:45Aqueduct Racetrack, Ozone Park, QueensNew York városa, New York

Federico diPauda, a Kamarilla Jobb Keze, a Nosferatu klán arkónja csöndben üldögélt a többi Vértestvér között. A tervekkészen álltak, és elmúlt már a beszéd ideje - legalábbis számára.És nagyrészt a többiek számára is, kivéve talán Pascek ítélethozót. A Brujah a szónok, az embereit lelkesítı vezérszerepében tetszelgett, csakhogy a demagóg meghatározás sokkal közelebb állt az igazsághoz. Pascek azonnal uralmaalá vont minden csoportot, amelyben felbukkant. Éppen ezzel a pöffeszkedı és faragatlan viselkedéssel igazolta a

veleszületett mindenhatóság érzését. Na nem mintha ez a férfi alkalmatlan lett volna a feladatára - egy ilyen állításnagyon is távol állt volna az igazságtól. Az önmagáról dédelgetett túlzó meggyızıdéseinek legtöbbje nagyon is

53. oldal



Névtelenmegalapozott volt, de ugyanakkor igencsak szembetőnıek voltak a hiányosságai is. Persze ezt soha senki nem mondtavolna ki. A titokzatosság fátylába burkolózva dolgozott, de nem azért, mert a titoktartás alapvetı követelmény volt,hanem mert imádta, hogyha többet tudhat másoknál, és ha ezt az elınyét felhasználva mindenkit belevonhat az aljasés paranoiás képzelgéseibe.Federico ismerte a titkok értékét. Felismerte használhatóságukat, de ıt mégsem csábították. Ahogy az idıelırehaladtával Pascek egyre többet beszélt a múltbeli cselekedetekrıl, és az eljövendı tettekrıl, a Nosferatut egyreinkább elborzasztotta, ahogy visszaélt a titkokkal. Természetesen bizonyos mértékben szükségszerő az ilyesmi, de azértelgondolkozott azon, hogy vajon pontosan milyen mértékő is ez a szükségszerőség?New York hercege, Michaela, aki láthatóan nem volt éppen az ítélethozók - vagy Federico meglátásai alapján a BelsıKör - kedvence, nyilvánvalóan nem volt tisztában azzal, hogy mekkora vihar készül a nyakába szakadni. Természetesenbeleegyezett abba, hogy Dél menekülı söpredéke meghúzza magát a városában, akiket aztán majd felhasználhat arra,hogy nyomatékot adjon a követeléseinek, és hogy kifényesítse a hercegi koronáját. Csakhogy arról már nem volttudomása, hogy ez az egyezség csak egy tervbe ágyazott terv volt.Sem ı, sem az északra irányuló népvándorlást kitervelı Pieterzoon és Bell nem voltak tisztában azzal, hogy miféleelıkészületeket tett többek között Pascek, Lucinde, Cock Robin, és Lady Anne Londonból. Már több, mint egy évegyőjtötték az adatokat a New York környékén lebzselı száznyi Sabbat vámpírról, és a Kamarillához hő Vértestvér, ghoulés halandó ügynökök tömegét lopták be titokban a városba. A tisztán a Sabbat offenzíva hatására megszületettPieterzoon-Bell terv szépen illeszkedett a már folyamatban lévı tervekhez - Federico véleménye szerint egy kicsit talántúlságosan is szépen - így hát Pascek és a többiek befogadták maguk közé Bell arkónt, és Haardestadt, az Öregivadékát.Pieterzoon is csak mostanában ismerte meg a teljes történetet, és Theo Bell is meglehetısen mogorvának tőnt, amikorvalamivel késıbb megérkezett. Bár el kell ismerni, hogy Bellnél nem volt mindig egyértelmő, hogy miért tőnt

mogorvának. Úgy tőnt, számára ez a természetes kedélyállapot.Pascek szónokolt tovább, és úgy szórta a részleteket és a megbízatásokat, mintha Prométheusz lenne, aki most hozta ela tüzet az embereknek. Pieterzoon aggodalma, és Bell ingerültsége úgy nıtt, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogymennyire megtévesztették ıket. Javukra legyen mondva, hogy mind a ketten visszafogták magukat. Egy nyilvánosfórumnál keresve sem lehetett volna rosszabb helyet találni arra, hogy valaki szembeszálljon Pascekkel, különösen, ha aszóban forgó valaki éppen a saját arkónja.Lucinda is nyugodtan viselte a szónoklatot, bár ı már a kezdet-kezdetétıl tisztában volt minden részlettel. A Pascekáltal kedvelt demagógia nem volt az ı asztala. İ jobb szeretett alázatosnak és ártalmatlannak tőnni, és hagyni, hogyalábecsüljék. Federicóhoz hasonlóan ı is a nyilvánosságtól távol tudott a leghatékonyabban dolgozni. Így hát Pascekélett a parancsnokság, és Federico várt és figyelt. Hatalmas várakozással tekintett a jövıbe - mind a kibontakozó csatamiatt, mind pedig a város utcái alatt zajló, sokkal személyesebb dráma miatt is. Hiszen éppen a saját korai nyomozásai,amelyeknek az eredményeit nagyjából egy évvel ezelıtt nyújtotta át Calebrosnak, hozták most meg a gyümölcsüket. Ezvolt a tervben megbújó terv.

1999. november 10., szerda, este 11:10Crown Plaza Hotel, Midtown ManhattanNew York városa, New York

Nickolai érezte, hogy már a nyomában vannak. Valami megváltozott a levegıben, még itt, a hotel légkondicionálthelyiségeiben is. A helyi hírek már az elsı reklámblokk elıtt megerısítették a legrosszabb gyanút. A gázhálózatfıvezetékei megrepedtek. Ipari baleset történt az East River mellett. A hidakat és a folyóparti utakat lezárták. Ma éjjelbontják le a Busey épületét Bronxban, úgyhogy az utakat ott is lezárták. Rosszul helyezték el a robbanótölteteket, ésegy hatalmas porfelhı terült szét a környéken, ami csökkentette a látótávolságot, és veszélyes volt az egészségre is. Félmérföldes körzetben mindenkinek otthon kellett maradnia.Tudják - gondolta zordan Nickolai. - Ma éjjel véget ér. Vagy holnap, vagy esetleg holnapután. De mindenképpenhamarosan.- Itt van? - kérdezte egy vágyakozó hang a másik szobából.Nickolai mostanában nem ezt várta Leopoldtól. Tulajdonképpen katatóniás önkívületen kívül semmi másra nemszámított tıle. Ennyi maradt a fiúból. Soha nem volt valami nagy társalgó, amióta a Szem beleásta magát akoponyájába, de most már teljesen magára hagyta Nickolait - átadta ıt a nappali álmainak a Gyermekekrıl.A boszorkánymester bekukucskált a hálószobába. Leopold ıt bámulta. A szem és a Szem. A fiú most is, mint mindig, azasztalnál ült, amit a szoba nagy részéhez hasonlóan szinte teljesen elborított már a Szembıl folyamatosan szivárgózavaros vitriol.- Itt van? - kérdezte ismét. - Azt mondtad, hamarosan eljön. - Nickolai sokszor mondta már neki, hogy İ, a Múzsa,akire a fiú vágyakozott, hamarosan visszatér. Mostanában egyre ritkábban volt szükség erre a hazugságra, mivelLeopold egyre távolodott a valóságtól. De vajon mi zökkentette ki ma éjjel csöndes ırködésébıl a fiút?- Nincs itt... - kezdett bele Nickolai, de aztán nem folytatta. - Nincs itt velünk, de itt van a városban.- Hát persze - mosolyodott el Leopold. Víztiszta váladék csorgott le az arcán, és pár csepp utat talált a szájába. -Hamarosan...Most jött el az idı - határozott magában a boszorkánymester.- Attól tartok, Leopold, hogy vannak, akik bántani akarják. Elpusztítják, ha rábukkannak, és akkor soha többé nemláthatod ıt.A szavak azonnal hatottak. A Szeme és a szeme elkerekedett - ami meglehetısen zavaró látványt nyújtott - ésfájdalmas kifejezés jelent meg az arcán. A fejét félrehajtotta, mintha a Szem hirtelen túl nehéz lett volna ahhoz, hogyfelemelje.

- Nem... nem tehetik - hebegte. - Keresik... én megtalálom...- Azt hiszem, igazad van - mondta Nickolai.

54. oldal



NévtelenMár régen számításba vette ezt a lehetıséget, de mostanáig nem tudta rászánni magát a cselekvésre. De most márhatározott. Biztos volt benne, hogy oly sok mindent tanulhatna még a Szemrıl, oly sok mindent tehetne még. Az eddigikísérletei eredményesek voltak, és ha nem cselekszik most, akkor azt kockáztatja, hogy a tudás felhasználatlanul veszikel. Az is lehetséges - mondta magában -, hogy Leopold lassan használhatatlanná válik. A leépülése szédítı ütembengyorsult. Jobb lesz felhasználni a tudást a köz javára - és az én javamra.Leopold nyújtózkodott, és mocorogni kezdett a székében. A Szem felszíne alatt és fölött egyaránt kidagadtak az erek,és a váladék nehezebbé és habosabbá vált a fiú izgatottságától.- Azt hiszem, igazad van - ismételte Nickolai. - Az utcák alatt ólálkodnak azok, akik bántani akarják ıt. Meg kell ıtvédened! Adj nekem néhány percet, hogy segíthessek neked!Leopold láthatóan nem igazán hajlott a türelemre, de Nickolai hátat fordított neki, mert biztos volt benne, hogyengedelmeskedik neki. A vér kötelez. Nem tartott sokáig elıkészíteni a rituálét. Már ezelıtt is elküldte ezzel amódszerrel Leopoldot, és remélte, hogy közben sikerült tökéletesítenie a további szükséges rituálékat is. Persze idıvel atöbbiek megérzik a jelenlétét, de még ez is az ı malmára hajthatja a vizet. Egyszer, jobban mondva már kétszer ismeghalt a világ számára, és ez elég is lett volna, ha nem botlik bele abba az ocsmány ítélethozóba. Talán a harmadikhalál már elegendı lesz.

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:17Eldridge Street, Alsó East SideNew York városa, New York

- Ramona! - sziszegte Hesha.A lány dühösen feszült neki a Setitának. A karmos lábak belevájtak az aszfaltba, ahogy megpróbálta lerázni magáról.Ramona morgott, és vicsorgott, de képtelen volt kiszabadítani a karjait az acélos szorításból. Végül megpördült, hogyrátámadjon, de Hesha rezzenéstelen tekintete elkapta, és megtartotta. A Setita nem engedte, hogy Ramona elszakítsatıle a pillantását.- Ramona! - suttogta élesen. - Ha nem áll meg, cserbenhagyja az öregeit. A vérük ott marad a kezén.A lány érezte a csapásra emelt kezeit, a kieresztett karmokat, amelyek készen álltak, hogy belevájjanak, és lemetsszéka fejét... de a férfi nyugodt maradt. Nem rezzent össze és nem hátrált meg. Ramona fokozatosan visszanyerte azönuralmát, és végül leeresztette a kezét. Hesha elengedte a másik kezét.- Ez ı volt - mondta a férfi.- A francba, hát persze, hogy ı volt az!Hesha néhány órával korábban csipogott rá, és Ramona gyorsan visszahívta a számon, ami a kártyáján szerepelt.Valami Janet nevő nı vette föl a telefont.- Mr. Ruhadzénak azonnal szüksége lenne Önre!Ebben a jelszóban állapodtak meg. Hesha elıször azt akarta, hogy legyen elvárja Önt, de ı megmondta neki, hogykapja be. Így lett azonnal szüksége lenne Önre. Janet megadta neki a címet, és útba igazította.

- A Szem? - kérdezte Ramona amint megpillantotta a férfit.- Igen. Az ékkı megint életre kelt.Hesha mintha soha nem lett volna izgatott, de most gyorsan beszélt, és nagyon gyorsan lépkedett.- Megmutatja nekünk az irányt, de még meg kell találnunk.Fekete dzsekit viselt a megerısített fekete bırnadrág és a fekete garbó fölött. Volt még nála egy látcsı, egypisztolytáska és ki tudja, még mit rejtegethetett abban a kis hátizsákban.Meg is találták Leopoldot - és végignézték, hogyan pusztít el két Vértestvért. Végignézték, és nem csináltak semmit. Adíszlet ezúttal teljesen más volt, de Ramona számára mégis kísértetiesen ismerıs volt az egész. Erezte, amikormőködésbe lépett a kísértetlátás, amivel mintha évszázadokkal ezelıtt ruházta volna föl Fekete Toll Edward. Látta,ahogy Leopold kiveszi a Szemet az üregébıl, és a magasba emeli. Látta a vonagló, kígyószerő ideget is, amintkitüremkedik a Szembıl, és megnyúlik. Végül elérte a földet és lyukat ütött az aszfaltba. A lány tisztában volt vele,hogy mindezt csak ı látja egyedül - Hesha, és a két másik Vértestvér ebbıl semmit sem érzékelt. Az ideg és a Szemvérvörösen lüktettek.És ekkor a járda megnyílt a két pusztulásra ítélt Vértestvér alatt. A páros belezuhant a hasadékba, és aztán következettaz olvadt kı gyomorforgató sziszegése, amint elpusztított két újabb áldozatot.- Ramona! - sziszegte a fülébe Hesha, és a karjánál fogva visszahúzta.Nem tervezte, hogy támadni fog, de egyszer csak már lendült is. Nem tehetett mást. Nem nézhette tétlenül, hogy ez adolog újabb áldozatokat szed a népébıl. A fejében hallotta a holtak vádló suttogását. De Hesha visszatartotta.- Türelmesnek kell lennie - mondta. - Vagy úgy végzi, mint...- Tudom, tudom.Érezni akarta Leopold húsát és a Szemet, ahogy a karmaival széttépi.- De egyszerően hagytuk elmenni...Hesha megpróbálta megnyugtatni. Olyan átkozottul gyakorlatias és ésszerő volt, hogy a lány szinte sikítani tudott volnatıle. Kérdéseket tett föl azzal kapcsolatban, amit látott. Ramona válaszolt neki, de a lelki szemeivel minduntalan aztlátta, aminek történnie kellett volna: ahogy kiontja Leopold beleit a járdára, és a karmaival cafatokra szaggatja azt akibaszott Szemet.- Jöjjön - mondta Hesha, és a lány hagyta, hogy mutassa az utat. - Újra meg fogjuk találni! Megkapja az esélyt, neaggódjon!Ezután már egyikük sem akart megszólalni, úgyhogy jónéhány háztömbnyit gyalogoltak teljes csöndben. Ramonaelmerült a bosszúról szıtt vágyalmaiban, míg Hesha terveket kovácsolt.- Különben is - mondta végül a Setita - ebben az ügyben másként kell eljárjunk.

55. oldal



Névtelen

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:20Five Boroughs kápolnaNew York városa, New York

Ott. A vér sőrőn áramlott, és a rontás fekete pettyei úszkáltak a tetején.Aisling Sturbridge kinyújtotta a kezét, és megérintette Johanust. Neki is látnia és ízlelnie kell. Mindannyiuknak látniuk ésízlelniük kell. Tíz éjszaka telt el kereséssel, amióta a Nosferatuk elhozták nekik a szavakat és a képeket.Egy ırült utolsó szavait, amelyek Sturbridge saját álmait írták le: Elhalványul az utolsó fénysugár is... magasanodafönn, messze, messze...A Végsı Éjszaka. A falak túl síkosak... nem tudok felmászni... kidülledı szemek vesznekkörül, és üres, puffadt arcok.Egy prófécia szavai Malkáv gyermekének szájából, egy bevehetetlen erıd, amely csak akkor eshet el, ha belülrılengedik le a kapukat: A Gyermekek a Kút Mélyén... mutatják az utat... a Gyermekek rettegnek az árnyékuktól, de azárnyék kifakul az utolsó fénysugárral együtt... a Végsı Éjszaka.A város éltetı vére ott csordogált az utcákon és a folyókban. A vénák nyitva álltak Sturbridge, az adeptusai és atanítványai elıtt. Johanus, az ı Tőzoszlopa meglátta, és megértette. İ nem engedi majd, hogy a régense túlvakmerıen törjön elıre. Nem engedhették meg maguknak, hogy elveszítsék ıt, amikor a kápolnát így kimerítette azárulás és a kötelesség. Az árulók azóta hamuvá lettek, de a testet már meggyengítették. A Kamarilla könyörgésénekengedve Sturbridge elküldte Helénát és a sakáljait, de a vérben ennél sokkal alattomosabb ellenfelek bujkáltak. Az ıvérének vérében.Már régóta gyanította, hogy a város szíve megfeketedett, de az éltetı vér folyt tovább. A jelek egyértelmőek voltak,mert tudta, hogy mit keressen: az artériákból csöpögött a rontás, és elmeszesedtek, megkeményedtek, mint a város

himlıhelyes erıdítményei közül oly sokan. Szökdécselı bogarak iszkoltak az artériák mentén, behabzsoltak a vérbıl, ésha előzték ıket, akkor nagyobb sereggel tértek vissza. A dögevık. Sturbridge elhessegette ıket: most nem ezek miattaggódott.Látta a rontást a vérben, érezte az ízét. Johanus megértette. İ majd gondoskodik róla, hogy a többiek is megértsék.Oly ifjak voltak még, és olyan elveszettek, amennyire a vérbıl bárki is lehet. Sturbridge-nek kell mutatni nekik az utat,míg ık megajándékozzák az ifjúság életerejével. Forrjon föl a vér!Ott. A vér sőrőn áramlott, és a rontás fekete pettyei úszkáltak a tetején. Követni fogja a fekete csöpp útját, és elmetszia fertızött vénát.

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:58A telepNew York városa, New York

- Biztos vagy benne? - kérdezte Emmett, de nem kihívásképpen, csak mintha biztos akarna lenni abban, hogy a nagy

sietségben nem követnek el valamilyen hibát.Nem sok idı volt az elmélkedésre, és a lehetıségek felmérésére. Az egész telepet áthatotta a lázas tevékenység zaja.Calebros is elıbújt az odújából, hogy elérhetıbb legyen. Számtalan olyan kérdés merülhetett fel most, hogy mind aváros visszavétele, mind a Nosferatuk személyes vadászata javában zajlott odakinn. Még soha nem látta ilyenzsúfoltnak és nyüzsgınek a telepet. Néhányan az ítélethozóval érkeztek, mások a baltimore-i Vértestvéreket kísérték elészakra. Colchester is itt volt valahol a zőrzavarban. Az elkövetkezı néhány éjszaka alatt újabb Nosferatuk várhatóak,akik megkockáztatták, hogy autóval jöjjenek vagy az alagutakat kövessék, és a zsúfoltság csak még nagyobb lesz. Ésmindezek tetejébe Calebros és a városban található többi telep között folyamatosan jöttek-mentek a küldöncök.Hirtelen ott találta magát a háború és a vadászat közepén.Calebros bíztatóan a testvére vállára tette a kezét.- Te már elvégezted, amit ebbıl rád osztottak. Federico is habozott átadni a gyeplıt, de így lesz a legjobb.- Én ismerem a várost - ellenkezett Emmett.- Pontosan. És Federico nem, legalábbis nem olyan jól, mint te. A népünkbıl elegendı embert kell harca küldenünk. Avárost nem veszíthetjük el csak azért, mert nekünk... más foglalta le a figyelmünket. Ezért kell nekem elkísérnem azítélethozót a vadászatra. Te elfoglalod a helyedet Federico mellett - ı Pieterzoonnal és a többiekkel lesz. İk ismerikFedericot, ismerik az arcát.- Legalábbis azt, amit nekik mutat - mondta Emmett.- Ez így igaz. Használj küldöncöket ahhoz, hogy kapcsolatban maradj vele - vidd Pugot és Hapcit! İk gyorsak, és biztosa lábuk. Te most helyettem szólsz, Emmett! Ezt most senki másról nem mondhatom el!- Umberto veled marad? - kérdezte Emmett.- İ itt marad - felelte Calebros. - Az ítélethozó vérre szomjazik, és nekem vele kell tartanom.Emmett elıször az egyik, aztán a másik válla fölött nézett hátra.- Hát, én nem irigyellek. Tudom, hogy egyikünk sem nyújt valami épületes látványt, de... tıle kiver a frász.- İ ami ítélethozónk, és én szolgálni fogom minden tehetségemmel. Elviheted Hildát... - Kapd be!- Ezt visszautasításnak veszem. Ahogy gondolod. Sok szerencsét!- Kibaszott dagadt kurva. - Emmett morogva fordított neki hátat, és elcsoszogott. Végül beleolvadt a szüntelenülkavargó testek forgatagába.Pár másodperccel késıbb Calebros kinyújtotta a kezét, és megállított egyet a kavargó testek közül.- Emmett arra ment - markolta meg Hapci vállát. - Menj, keresd meg!Hapci bólintott, és egy pillanattal késıbb már el is tőnt a tömegben.Az ellenkezı irányból Mike Tundlight közeledett.

- Újabb üzenet Ruhadzétól - nyújtotta oda a papírlapot Calebrosnak, majd várakozóan megállt mellette.A telep fınöke átfutotta az üzenetet.

56. oldal



Névtelen- Elveszítette. Az ékkı megint kialudt. Nincs mit tenni, holnap újra meg kell próbálni... de úgy véli, hogy a következıalkalommal sokkal gyorsabban tud majd reagálni.- Már ha lesz következı alkalom - jegyezte meg Miké. - Akár hónapokra is nyoma veszhet annak az átkozott valaminek.Elıfordult már ilyen.Calebros bólintott.- Hesha nem szokott elhamarkodottan cselekedni. Már évek óta üldözi a Szemet - de vannak olyanok, akiket jobbanszorít az idı. Van valami hír Sturbridge-tıl?- Cass elvitte az üzenetet a kápolnába - felelte Miké, de a bosszúság tisztán látszott arcának lárvaszerően fehér bırénés a véreres szemeiben. - Úgy tőnik, hogy a régens túlságosan elfoglalt, és nem lehet zavarni. De aboszorkánymesterek biztosítanak minket arról, hogy minden hozzáférhetı forrást erre a problémára összpontosítanak,és hogy Nickolai itt van a városban.Calebros hagyta, hogy leülepedjenek a szavak. Hosszú idı óta ez volt a legreménykeltıbb üzenet, amit csak hallott. -Jó. Honnan tudják? Mit mondtak?- Akivel én beszéltem, nem volt hajlandó túl sokat elárulni a részletekrıl - ami nem is meglepı. Volt valami köze ahhoz,hogy tegnap ismét felbukkant Leopold. Ebbıl tudják, hogy Nickolai itt van a közelben, de azt mintha már nem tudnák,hogy pontosan hol.- Vagy csak nem mondják el - töprengett Calebros.- De hát miért tennének...- İ egy antitribu, de ha a többi klán a vérét kívánná az egyik testvérünknek, akkor nem akarnánk mi odaérni hozzáelıször?- Értem már - felelte elgondolkodva Mike, aztán még hozzátette: - De én azt hittem, hogy a forrásaink szerint mindenTremere köpönyegforgató... eltőnt.

- Igen... eltőntek - mondta Calebros. - Azonban ez nem egy végeleges konklúzió, és láthatóan legalább egyikük mégmindig szabadon kószál. Ha sikerül...- Calebros! Calebros! - kiáltotta egy apró, karcos hang. Pug átpréselte a karját a kavargó tömegen, hogy megcibálhassaCalebros ingujját. - Calebros! Jeremiah... eltőnt! Vittem neki néhány patkányt, de nem volt ott. Próbáltam követni anyomait, de elvesztettem a csapást.- Elvesztetted? - Calebros ezt nem várta volna Pugtól. Ez a kis csibész bármit meg tudott találni.- Megırült - mondta Mike. - Ha most ı is elment, az sem sokkal rosszabb, mintha csak az esze ment volna el.A kijelentés elsı felével Calebros nem tudott vitába szállni, de még mindig úgy érezte, hogy felelısséggel tartozikJeremiah iránt. Hiszen éppen ı küldte Anatole után. Miután ı maga kért meg rá - emlékeztette magát. Csakhogy mostnem volt idı ilyesmikre. És itt volt Pug...- Emmettnek szüksége van rád - mondta Calebros. - Éppen most küldtem el utána Hapcit. Arrafelé mentek. Meg tudodtalálni Emmettet, ugye?Pug láthatóan zavarba jött a feddéstıl.- De mi lesz Jeremiah-val?- Szokásoddá vált, hogy ellentmondasz az öregeknek, fiú - csattant fel türelmetlenül Mike. - Ráadásul háborús idıkben?Pug meghátrált, és megfordult, hogy induljon a dolgára.

- Nem, várj - szólt utána Calebros. - Igaza van - sóhajtott nagyot a Nosferatu öreg. - Emmettnek Hapcival kellboldogulnia. Pug, vidd magaddal... - pillantott körbe a zsúfolt teremben Calebros, hogy lássa, kik tartózkodnak éppen aközelben. A szeme sarkából látott valakit közeledni, akivel ebben a pillanatban egyáltalán nem akart foglalkozni. -...Vidd magaddal Hildát, ı majd segít a keresésben! Napkeltére gyere vissza! Persze így nem marad túl sok idıd.Megértetted?Pug bólintott, és eliszkolt. Calebros lopva figyelte, ahogy az ifjonc elkapja, majd rövid magyarázkodás után elvezetiHildát.- Ennyi erıvel akár a farkasok elé is vethetted volna - jegyezte meg Mike.- Annak a nınek csak a szája nagy - nyugtatta meg Calebros Mike-ot, és saját magát is egyúttal. - És Pug... nos Pug azPug.El sem tudta képzelni, hogy a fiú bárkinek a libidójára is hatással lenne. Bár Hilda mintha inkább lelkes lett volna, mintválogatós.- Jobb, ha megyek - mondta Miké, és átnézett Calebros válla fölött.Calebros megfordult, és meglátta a termen keresztül felé közeledı Cock Robint. A zajban és a káoszban tiszta ösvénynyílt a bicegı ítélethozó elıtt.- Értettem - mondta Calebros.Cock Robin nagyon közel jött hozzá. Megragadta az ingujját, hogy a telep vezetıjének le kelljen hajolnia hozzá, ésnyugtalanító, csattogó és fuldokló zajokat suttogott a fülébe.- Igen - mondta Calebros. - Készen fogunk állni, ha alkalom adódik. De figyelmeztetnem kell, hogy úgy tőnik, a Szemaz egyedüli kapcsolat, az pedig már korábban is eltőnt, és nem is bukkant fel...- Gk'gk-gk-girik-gk! - fojtotta bele a szót Calebrosba Cock Robin magasba tartott karma.Az Ítélethozó nem kért a kifogásokból.- Értem - mondta Calebros, és valóban nagyon is jól értette. Éppen az eddigi sikerei hozták ide az ítélethozót. Továbbrais sikeresnek kell lennie. Az ítélethozó nem éri be kevesebbel. - Értem.

1999. november 11., csütörtök, este 8:15Haubern birtokChicago, Illinois

Meleg vér-bor. Egy árnyalatnyit talán túlságosan is édes, de ahhoz elég karcos, hogy kellemes legyen. Victoria kéjesenkortyolgatott. Idelenn Közép-Nyugaton sokkal rendezettebb volt az élıholt lét, és kevesebb meglepetést tartogatott.

57. oldal



NévtelenTermészetesen itt is megvoltak a kis cselszövések, az órák vagy évtizedek óta sem feledett sérelmek, és az igazsághozhozzátartozott, hogy a város határain túl lupinok ólálkodtak - de ez mind odakinn volt. Victoria pedig idebenn volt,biztonságban. Bár nem volt teljesen elégedett. Amióta hetekkel korábban megérkezett, a házon kívülrıl alig kerültkapcsolatba valakivel. Nem tett mást, csak üldögélt, gondolkozott és tőnıdött.- Még összeszedsz néhány ráncot, ha nem vigyázol - figyelmeztette Dickie.- Ha ma össze is szedek egy pár ráncot, azok holnap estére úgyis kisimulnak - felelte Victoria.Micsoda egy divatmajom - gondolta a Toreador. - De viharban minden kikötı csábító, meg ehhez hasonlók...Dickie Haubern, a chicagói Haubernektıl. Kiadók, befektetések, iparvállalatok, versenylovak, mostanában pedigfeketekereskedelem, ipari kémkedés, hamisítás, behajtás, pornográfia, prostitúció és drogok. İ volt a család feketebáránya, és nagyon valószínőtlennek tőnt, hogy a család túlélné ıt. Fogalmazzunk úgy, hogy három generációvalezelıtt bekebelezte a Haubern-piacot, amikor megszabadult az összes rivális örököstıl, és azóta a család egy enyhénbeltenyésztett ágát támogatta, hogy nagyjából ötvenévenként a vagyont törvényesen át lehessen adni. De ettıleltekintve ı egy igazi cukorfalat.Kérdés nélkül befogadta a házába, amikor minden bejelentés nélkül megjelent a küszöbön. A férfit untatta a politika ésa hadviselés. Atlanta, Baltimore - állítása szerint még a térképen sem tudná megtalálni ıket. - Miért is törıdnékegyáltalán a Vértestvérekkel? Hacsak azért nem, hogy megtarthassam a két vagy akár több lépés távolságot tılük -mondogatta. - A pokolba a klánok és a szekták rivalizálásával! Hiszen azért vagyunk itt, hogy a halandókat élvezzük,felügyeljük...- Uraljuk, prostituáljuk ıket, és rajtuk élısködjünk! - adta a szájába a szavakat Victoria.- Ne felejtsd ki az erıszaktételt sem! Nem szabad lebecsülni egy jó kis erıszakot!Természetesen a Vértestvér társadalom elutasítása mindössze egy arcátlan hazugság volt. Dickie brutális játékos volt,ha az érdekei veszélybe kerültek, vagy ha valaki másnak a kárán nyerészkedhetett. De ugyanakkor édes volt és

kedélyes, és kedvelte Victoriát. Mindig is kedvelte a Toreadort.- Victoria - szólította meg, amikor a vér-bort szopogatta. - Victoria, most hívott fel Róbert. Attól tartok, az öregfiúegyáltalán nincs jól.- Robert?- Robert Gainesmil - mondta Dickie a szemeit forgatva. - El kellett költöznie. Elszaporodtak az élısdiek ott náluk.- Tényleg? A termeszek?- Nem, a Sabbat. Felzabálták a személyzetet és leégették a házát. Szegény Langford!Hirtelen mintha kihőlt volna a bor Victoria szájában.- A Sabbat Baltimore-ban? A városban?- Ó igen! Nem hozta be neked Alyssa a mai újságokat? İszintén nem értem, hogy miért tartom ıt egyáltalán.- Gondolom azért, mert az unokatestvéred.- Unokatestvér. Ezt mondtam neked? Unokatestvér, leányunoka... az egész annyira bonyolult és fárasztó lesz néhánygeneráció után.Az újságot keresve elsétált, és Victoria magára maradt, hogy elgondolkozhasson Gainesmil és a Kamarilla sorsán.Véget ért volna? - tőnıdött. Vajon a Sabbat elfoglalt mindent? Vagy Dickie-nek ez lenne a humor?A férfi kezében az újsággal hamarosan visszatért.

- Elmondtad Robertnek, hogy itt vagyok? - kérdezte Victoria.- Természetesen nem, kedvesem. Még csak meg sem említettem a nevedet. Szavamat adtam rá, és a szavam kötelez.- Ó, kérlek, ne akard, hogy kiforduljon a gyomrom, Dickie!- Nos, rendben. Talán futólag megemlítettem a nevedet.- Dickie...- Jó, jó. Elmondtam neki, hogy itt vagy... és mikor érkeztél... és hogy nagyon boldogtalan és zaklatott voltál és hogymeg kellene látogatnia minket és hogy nagyon jól szórakoznánk. - Felsóhajtott. - Olyan rosszul hazudok!- Te megszokásból és kényszeresen hazudsz, Dickie, ami nem egy és ugyanaz. És ha meg szabad jegyeznem,meglehetısen jól mőveled ezt a mőfajt.- Te mindig olyan kedves vagy!Két újságot hozott magával: a Chicago Tribune-t, és a New York Timest. A Tribune címlapján a hajtás alatt volt egy cikkegy New York-i üzemi balesetrıl. Volt valami robbanás, és valamiféle anyag ömlött az East Riverbe. A Times iskiemelten foglalkozott az esettel, és még számos másik „természetes” polgári katasztrófával: egy metróbalesettel, azelszámított bontással... Victoria el tudta képzelni a többit. Az újságokban elrejtve volt még néhány cikk azokról azözönvízszerőén terjedı tüzekrıl, amelyek átsöpörtek Baltimore különbözı részein. Gainesmil valószínőleg ezekrılbeszélt Dickie-nek.- Robert honnan telefonált? - kérdezte Victoria.- New Yorkból - felelte Dickie. - Nem lehet semmi ott az élet mostanában, ahogy hallom.- Ezt meg hogy érted?- Nos, úgy tőnik, hogy a baltimore-i barátaink elhagyták a süllyedı hajót... Ne, várj! A hajót már korábbanfelrobbantották, nemde? Azzal a disznó Garlotte-tal együtt. Na, mindenesetre feladták a várost, és a Sabbat hátamögött szépen bemasíroztak New Yorkba. Bár Robert szavaiból ítélve nem volt egy sétagalopp - sok volt a harc és agyilkolás. Gyereknap volt a Brujahknak. Robert szerint egyetlen fontosabb Gangrel sem segítette ıket, de szerintem jó,hogy megszabadultunk tılük. Csak egy lépés választja el ıket a lupinoktól...Amíg Dickie megosztotta vele a véleményét az eseményekrıl, addig Victoria gondolatai elkalandoztak. A harc több százmérföldnyire volt innen. Neki többé már nincs hozzá semmi köze. Szembeszállt a szörnyetegekkel, visszatért a kínzásokszínhelyére és megpróbált valami hasznosat kideríteni Leopoldról - most pedig kénytelen volt hinni abban, hogy nem járt sikerrel. Nem hihetett mást. Ennek ellenére zavarták a harcokról szóló hírek. Én nem vagyok harcos, hogy hústtépjek és csontot törjek - mondogatta magának. Vajon az összes Vértestvér közül miért pont neki tudnák hasznát vennia mészárlás közepén? A keze önkéntelen az állához vándorolt, a saját magát elemésztı sárkányhoz. İ már megtette amagáét. Túlélte az egészet. Egy pillanatra eszébe jutott a döntés, amit az Atlanta felé vezetı úton hozott, ahogy

megpróbálta becsapni az isteneket. Mennyire szükségét érezte, hogy megtévessze ıket. És mégis figyelmen kívülhagyta a saját próbáját. Ha istenéül választotta a véletlent, hogy egyetlen más teremtmény se irányíthassa a sorsát,

58. oldal



Névtelenakkor hogyan volt képes ily álnokul megtagadni ıt? Ezen a kérdésen rágódott, és ezért nem talált megnyugvást.- Victoria! - mondta durcásan Dickie. - Egy szót sem hallottál abból, amit mondtam!- Ó dehogynem! Arról beszéltél, hogy az évnek ebben a szakában túlságosan is hideg van New Yorkban.- Én nem mondtam semmi ilyesmit.- Ó, nagyszerő - felelte a nı, és szégyenkezve az ajkaira tette az ujját. - Olyan rosszul hazudok!Dickie felvihogott.- Nos, nem csoda, hogy nem figyelsz rám, amikor politikával untatlak. Hányszor mondtam már? Unalmas, unalmas,unalmas, unalmas, unalmas.Kikapta a poharat Victoria kezébıl, és gyorsan kortyolt egyet a borból, mielıtt visszaadta volna.- De gyere csak velem! Mutatok valamit, ami tetszeni fog!Victoria követte. A palota gyönyörő volt. A finom perzsaszınyegek, a választékos kandeláberek, amelyek úgy csillogtak,mint a jég egy csikorgó reggelen, fényes faanyag és vakító csempék - bizonyos estéken egy árnyalatnyival jobb kedvrederült, ha itt sétálgatott a pompa közepén, de még ilyenkor sem tudta elfeledni a múltját... és a jövıjét. Ez nemtartozott azok közé az éjszakák közé. Dickie fáradhatatlanul fecsegett, de Victoria elméje istenekrıl és ısi hatalmakrólszóló látomásokkal birkózott. A szerencse Baltimore-ba vezérelte volna, és onnan vajon hová... New Yorkba? İ pedigmégis itt volt.Dickie a szalonba vezette, ahol lendületes meghajlás kíséretében kitárta elıtte az ajtót.- A legújabb trófeám - mondta.Victoria Dickie mellett belépett a nyolcszöglető szobába. A berendezés csupa mahagóniból és vörös bársonyból készült,de a tárgy, ami magára vonta Victoria figyelmét, egy emelvényen pihent a szoba közepén. A Toreador közelebb lépett.A szobor egy táncost ábrázolt, aki egyik kezét a feje fölé emelte, és az egyik lábát egyensúlyozva kinyújtotta magamögé a másik oldalon. A halvány utalás a mellekre, és a csípı finom íve arra utalt, hogy a táncos egy nı, de a mővész

a forma erejére és a sima mozdulatok sugalmazására helyezte a hangsúlyt. Victoria még soha nem látta a szobrot, demégis felismerte.- Tudtam, hogy tetszeni fog - mondta Dickie önelégülten a küszöbrıl.Victoria könnyedén megérintette a követ az ujjbegyével. Hideg volt az érintése. Felismerte a szobrászt.- Hogyan...?- Véletlenül botlottam bele, tényleg - mondta Dickie. - Aztán végül majdnem elhappolta elılem egy rettenetes Ravnosbetolakodó, aki azt hiszi, hogy átvette a hatalmat a városban. De én nem hagytam magam, és végül gyıztem. Egy helyimővész ment csıdbe vagy halt meg, nem tudom pontosan. Tudod, hogy megy ez! Most eladják a dolgait, és voltközöttük néhány gyönyörő darab. Ez volt a kedvencem. Rád emlékeztetett...Victoria azonnal átlátott a hazug hízelgésen, és felnevetett, aztán azt vette észre, hogy miután apró, csöndesrángásokban feltört belıle a nevetés, már nem tudja abbahagyni. Beleharapott az ajkába, és vérkönnyek csordultak leaz arcán.Dickie megtorpant egy pillanatra.- Pendleton... vagy Pennington, vagy valami ilyesmi. Még soha nem hallottál róla, de volt neki néhány egyszerőenelragadó munkája.Igaza volt. Victoria nem ismerte ezt a nevet, de nagyon is jól ismerte a mővészt. Az Istenek kigúnyolnak - gondolta. -

Megmutatják, hogy hová vitt volna a véletlen, aztán kinevetnek, amiért most mégis itt vagyok, ahová ık akartakvezetni engem. - Letörölte a könnyeket az arcáról, felsóhajtott, aztán a saját kezével takarta el a táncos bizonytalankörvonalú arcát. Az ujjai vörös foltot hagytak a kövön.- Ööö... Victoria...?- Hívd vissza Robertet - mondta, anélkül, hogy odafordult volna Dickie-hez. - Mondd meg neki, hogy várjon rám aJFK-n! Tudni fogja, melyik hangárban.Megteszi, amit kell, hogy ismét ura legyen a saját sorsának. Leborul a véletlen oltára elıtt, és bőnbocsánatért fogesdekelni.

1999. november 11., csütörtök, este 8:35Brooklyn alattNew York városa, New York

Calebrosnak rá kellett döbbennie, hogy Cock Robin nem kedveli a találós kérdéseket. Pedig tényleg egyértelmőnek tőnt:Anatole feladott nekik egy találós kérdést, tehát nem kellene mindenkinek megpróbálkozni vele, hátha sikerülmegoldani? Talán az lehetett az oka, hogy az ítélethozót vézna termete miatt könnyen össze lehetett téveszteni egygyermekkel - persze csak ha figyelmen kívül hagyjuk az eltorzult fejet. Bármi legyen is a valódi ok, Cock Robintöredezett ajkai rángatózni és remegni kezdtek, amikor Calebros elmondta neki a találós kérdést, és furcsa, csicsergıhangot hallatott, mint egy macska, akitıl elvették a zsákmányát. Calebros bocsánatot kért. Hosszasan. Aztán amilyengyorsan csak lehetett, kimentette magát, és távozott.Ez tegnap éjjel történt, éppen mielıtt visszavonult volna nappalra. Cock Robin ma éjjel még nem beszélt - egyáltalánsenkivel, már amennyire Calebros tudta. De az ítélethozó világossá tette mindenki számára, hogy a vadászat folytatódnifog. Ha nincs új nyom, akkor át fogják kutatni a várost. Ellenırizni fognak minden olyan helyet, aminek akár aleghalványabb kapcsolata is lehet bármelyik Tremere antitribuval. A várható csapdákra és a mágiakiszámíthatatlanságára való tekintettel Calebrost nem lelkesítette föl túlzottan ez a lehetıség. İ maga jobban szeretettvolna várni, figyelni és terveket készíteni arra az esetre, ha rábukkannának Nickolaira.Csakhogy nehéz vagy lehetetlen lett volna lassítani az eseményeket, ha egyszer megindultak. Addig legalábbismindenképpen, amíg le nem zajlottak, és fel nem használták a lendületüket. Cock Robint nem lehetett eltéríteni acéljától vagy leállítani. A vadászat folytatódott.

Az eltorzult tetemek csöndes csapata hátborzongató felvonulást rendezett a csatornákban. Cock Robin vezette ıket.A többiek már kezdték „hallgatag embernek” nevezni. Persze soha nem akarták kiejteni ezt a gúnynevet, amikor az

59. oldal



Névtelenítélethozó hallótávolságon belül volt, de Calebros észrevette, hogy lassan kezdik összekeverni a némaságot asüketséggel. Néha túl hangosan beszéltek vagy nem vették észre Cock Robin közelségét. Az ítélethozó mostanra márbiztosan tudott róla. Talán ez is csak tovább szította amúgy is lángoló haragját. Calebros kezdte azt kívánni, hogybárcsak soha nem szólalna meg az öreg. A telep vezetıje rettegett az elsuttogott megjegyzésektıl, és a fojtott,szakadozott hangoktól, amelyek segítségével Cock Robin kommunikált.Csak legyen már ennek vége, és akkor majd megy tovább a maga útján - mondogatta magában Calebros. Feltéve, hogyvalaha is vége lesz. Feltéve, hogy túlélik a vadászatot. Ennek ellenére tisztában volt vele, hogy végül igazságot fognakszolgáltatni, akár ezen a vadászaton, akár a következın, akár az azt követın. A Nosferatuk nem felejtenek.

1999. november 12., péntek, éjjel 2:39Crown Plaza Hotel, Midtown ManhattanNew York városa, New York

Nem szabad megkönnyítenem a dolgukat - gondolta Nickolai, és éppen ezért nem küldte ki Leopoldot ma éjjel.Mostanáig nem. Békén hagyta a katatonikus fiút. Vajon a Szem szó szerint felfalja az agyát? - elmélkedett teljesenhasztalanul Nickolai. Milyen kár, hogy nincs több ideje a vizsgálódásra.Leopold megint kint volt az utcán. Tegnap éjjel csodálatos eredményt hozott a déli irányba tett kirándulás. Nickolai maéjjel az északi irány mellett döntött. Kényszerítette magát, hogy ma éjjel egészen eddig várakozzon. Lassítanom kell -gondolta újra meg újra. Rengeteget kivett belıle a tegnap éjszaka, és a vértartalékainak is voltak határai. A város csakúgy nyüzsgött a Kamarillától, úgyhogy nem volt tanácsos vadászni. A nyomomban vannak, jöjjenek csak. De vissza

kellett fognia magát, hogy takarékoskodjon az erejével. Felkészülten kell várnia ıket.Belenézett a magas tükörbe, és megpillantotta a lepusztult bérlakások sorai között ólálkodó Leopoldot. A Szem halvány,rosszindulatú vörös fénnyel világított. Vérvörös fénnyel. Leopold rettenetesen nézett ki. Megtörtnek és háborodottnaktőnt. Természetesen mind a két megállapítás igaz volt. Nickolaiban felötlött, hogy valamiféle sajnálat vagyveszteségérzés kellene eltöltse, amiért a saját vére, az egyetlen ivadéka ilyen állapotba került, de az Ölelésre sem azérzelmek, hanem a szükségszerőség vette rá. Akkor miért pont most kellene ilyen érzelmekre számítania, amikor márkét évvel ezelıtt a valódi személyazonosságának ismerete nélkül elküldte magától a gyermekét?Akkor ez tőnt a legokosabbnak. Miután az a kétszeresen elátkozott, fontoskodó ítélethozó rájött, hogy a vérvonalánaktöbbi tagjával ellentétben Nickolai túlélte a Mexikóváros alatti katasztrófát és a mészárlást. Ha ı vagy bárki más tudotterrıl, akkor a társait elpusztító démon is rájön, és akkor ıt is levadássza. Ebben teljesen biztos volt, és képtelen voltelviselni a gondolatot, hogy ismét szembe kellene szállnia vele. Már a puszta gondolattól is hajszál híján rátört aremegés. Tehát megesküdött magának, hogy ez nem történhet meg.Ahhoz képest, hogy micsoda ocsmány teremtmény, a Nosferatu ítélethozóban elképesztı mértékő hiúság maradt.Benito - a drága Benito, aki mindig szívesen tett szívességet, ha tudta, hogy késıbb majd behajthatja - könnyedénelintézte, hogy Petrodon modellt álljon a halandó szobrásznak. Micsoda zseniális húzás volt, hogy odaadta aszobrásznak a Petrodon korábbi kinézetérıl készült fotót. Az ítélethozót ezután teljesen lenyőgözte a szemei elıtt

formálódó márványtömb. Biztosan összeszarta volna magát, ha a szobor valaha is elkészül.Csakhogy soha nem fejezték be. Nickolai végzett Petrodonnal, és Benito, aki ismét átkozottul találékonynak bizonyult,elmenekült, ahelyett, hogy jó kis Giovannihoz illıen ottmaradt és elpusztult volna. A csempész szinte elérhetetlennévált, amint felállította a védelmét a pokoli családja kebelén. Ha pedig a csatornalakók nem kapnak egy kézenfekvıgyilkost, akit elpusztíthatnak a néhai vitéz ítélethozójuk miatt, akkor elkezdenek kutatni, és kutatnak, kutatnak,kutatnak.Közben azért nem feledkezett meg az ifjú szobrászról sem. Nemcsak hogy Nickolai nem feledkezett meg róla, deBenitonak is hamarosan eszébe jutott. Azonban Penningtonnak nyoma veszett, mire a család orgyilkosai megérkeztek,hogy eltőntessék az öregjük nyomait. Az ölelésnél mi lehetne jobb biztosíték egy halandó hőségére, ha még a halálávalsem válna elérhetetlenné a Giovannik számára?De a fiú nem viselte jól az átváltozást. Vágyott a régi életére, amit amúgy is elvettek volna tıle, és semmifélefogékonyságot nem mutatott a misztikus mővészetek iránt. Legalábbis akkoriban. Ennek ellenére nem bizonyulthaszontalannak. Egyszerően csak meg kellett tisztítani az elméjét a valóságtól, amit amúgy is visszautasított, és ellátniegy jelentéktelen elıélet ködös emlékeivel, és máris el lehetett küldeni a városból.Benito természetesen hallott felıle. A Vértestvérek klausztrofóbiás kis világában lehetetlen lett volna elrejteni atehetséget. Azonban amikor a fiú ellen küldött orgyilkos nem tért vissza - mint ahogy a második, majd a harmadik sem,mivel Nickolai szemmel tartotta eltaszított gyermekét - Benito rádöbbent, hogy a titokzatos támogató odakinn figyelvalahol, és hogy minden egyes újabb lépéssel azt kockáztatja, hogy felfedezik a nyomokat, amelyek hozzá vezetnek.Jobb, ha kivárja a megfelelı alkalmat. Tehát a dolgok így álltak mindaddig, amíg Benito ostoba módon el nem fogadtaaz atlantai meghívást. Okosabb is lehetett volna. Nem lett volna szabad a helyzetnek odáig fajulnia, hogy éppenNickolai figyelmeztetése tartsa távol. De Nickolai gyanította, hogy a titkok ırizıi ezen a ponton már amúgy is szegényBenito nyomában voltak. Követték a csapat Petrodontól egészen a Giovanniig, és most felfedezték a BenitotólNickolaihoz vezetı nyomokat is.Jöjjenek csak - gondolta Nickolai. Leopoldot figyelte a tükörben, és közelebb húzta magához a szénserpenyıt. Egyégetett agyagedényt helyezett a meleg fém peremére, és megmártott egy arany tırt az edény tartalmában. Amikorkiemelte a kést, a Szembıl vett lé csöpögött a pengérıl. Elhúzta a csöpögı tırt a parázs fölött, elıször északról dél felé,aztán keletrıl nyugat felé. A parázs sziszegett, és a felszálló vörös köd félig eltakarta elıle a tükröt.Ezután Nickolai addig tartotta a megszentelt pengét a füstölgı parázstartó fölé, amíg meg nem érezte a bırrel borítottmarkolaton keresztül a hıt, és el nem kezdett pirulni a bır a tenyerén. A kést a saját szeméhez emelte, és közbenrezzenéstelen pillantással figyelte a füstön keresztül a tükörben feltőnı alakokat. Hullámok futottak végig a képen atükörben, amikor az elsı vércsöpp aláhullott az izzó szén közé, mintha a vitae a higanytó nyugodt felszínébe csapódott

volna bele. Az egymást követı hullámok tisztán és pontosan követték egymást. És a Szem egyre vadabb vörös fénnyelkezdett derengeni.

60. oldal



Névtelen

1999. november 13., szombat, éjjel 1:30Pine Street, Pénzügyi negyed, ManhattanNew York városa, New York

Emmett végighallgatta Umbertot, aztán kikapcsolta a telefont és visszagyömöszölte a zsebébe. Kényelmesenelhelyezkedett a fölé tornyosuló épület második emeletén körbefutó mészkı párkányon. Hapci várakozóan üldögélt aközelben. Eddig jó munkát végzett - ı hozta-vitte az üzeneteket Emmett és diPauda arkón között, aki a Kamarillaideiglenes fıhadiszállásán tartózkodott néhány háztömbnyivel arrébb, és eddig még egyszer sem tévedt el.A legutolsó feljegyzés úgy egy órája érkezhetett az arkóntól. Úgy tőnt, hogy valaki Poloniát látta Bronxban, és aNosferatu arkón most a Throgs Neck felé igyekezett, hogy kimentse Michaela herceg seggét a tőzvonalból. Nos,természetesen Federico nem ezeket a szavakat használta, de Emmett már régen hozzászokott ahhoz, hogy a sorokközött olvasson.Ebben a pillanatban éppen azon gondolkozott, amit az elıbb hallott Umbertotól. Hesha bejelentkezett, és közölte, hogyimmár a harmadik éjszakán egyhuzamban a Szem ismét elszabadult. Umberto csak azért közölte ezt azinformációmorzsát Emmettel, mert Calebros mindannyiuk kedvenc ítélethozójával, Cock Robinnal ment vadászni.Emmett pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen egyezséget kötött Calebros Heshával arról, hogy eljuttatják aSetitának a Szemet, ha megtalálnák, de neki személy szerint az volt a véleménye, hogy nem ártana egy kicsivel többgerinc ennek a Ruhadzénak. Amíg az a kígyó azzal foglalkozik, hogy becserkéssze Leopoldot és azt az átkozott Szemet,addig az a valami jobbra-balra pusztítja a Vértestvéreket. Két éjszakával ezelıtt az Alsó East Side-on bukkant fel, és

feltörölte a földet legalább két mocskos seggő Brujah-val. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de tegnap éjjel a földalatt bukkant fel, és kinyírt két Nosferatut és néhány újabb Brujaht, és csak úgy mellesleg szétrúgta Theo Bell seggét.Pug félig hisztérikusan locsogva jött vissza a telepre.Emmett eleget hallott. Gondoskodni fog róla, hogy valamit tegyenek is ezzel a Leopold fickóval, és ha ez nem fogtetszeni Heshának, akkor bekaphatja.East Village-ben - mondta Umberto. Kis-Ukrajnában. Emmett gyorsan lefirkált egy rövid feljegyzést, összehajtotta ésodaadta Hapcinak.- Vidd ezt el Federiconak - mondta Emmett. - Tudom, hogy nincs ott. Ne szakíts félbe! Úgy állítsd be, mintha nekikellene odaadnod, aztán add oda Pieterzoonnak! Vagy ami még ennél is jobb lenne, egyenesen Bélinek!Federico legutóbbi feljegyzése szerint a Brujah arkón igencsak viharverten érkezett meg a legutóbbi összecsapásából aSzemmel. Le merném fogadni, hogy piszkosul be van pipázva - gondolta Emmett. - Nagyszerő!

1999. november 13., szombat, éjjel 2:00Keleti 4. utca, East Village, Kis-Ukrajna

New York városa, New York

- Mit akar, mit csináljak? - kérdezte hitetlenkedve Ramona, és szinte ki is ment a fejébıl, hogy le kell halkítania ahangját. - Elment az a maradék kibaszott esze is?Heshát nem lepte meg a reakciója. Olyan öltözéket viselt, amit Ramona városi szafari ruhának nevezett volna: feketegarbó, megerısített bırnadrág és dzseki pisztolytáskával. A hátizsákját kinyitva kettejük között tartotta.- Tudom, hogy furcsán hangzik - jelentette ki tökéletesen nyugodt és visszafogott hangon.- Nem - mutatott rá az ujjával Ramona. - Ha az ember a csatornákban éli le az életét, az furcsa. Ez... ez egyszerőenegy kibaszott ostobaság! Azt akarja, hogy én egy levéllel támadjak rá a Szemre! Csak hogy tudjam, jól értettem-e!- Nem a Szemre, hanem az idegre. Ez mőködni fog - kötötte az ebet a karóhoz Hesha.Ramona belekukucskált a hátizsákba.- Hogyhogy... van itt valahol egy használati utasítás a démonoktól megszállt kibaszott szemgolyókhoz?- A kutatásaim...- Nekem van egy jobb ötletem, Mr. Kutatás. Mi lenne, ha maga támadna egy pálmalevéllel? Ez hogy hangzik?- Én nem látom az ideget. Maga igen. Én majd elvonom a figyelmét. Ez sokkal veszélyesebb, mint a maga feladata.- Ki lesz közelebb hozzá? - kérdezte Ramona.- Én is közel...- Ki lesz közelebb?A páros egy ideig csendben álldogált. Ramona kikukucskált a sarok mögül. A tántorgó alak úgy két háztömbnyirelehetett tılük. Felismerte a rendellenes testtartását.- Ezt el se hiszem - fordult vissza Heshához. - Azt mondja, hogy elkapjuk a Szemet. Én kisegítem. És most azt várjatılem, hogy egy brokkolival hadonásszak az orra elıtt. Tudja, magának sokkal nagyobb szüksége van rám, mint nekemmagára.- Ez egy pálmalevél - vakkantotta Hesha, akinek lassan kezdett fogyni a türelme. - És mindkettınknek szüksége van amásikra, feltéve persze, hogy nem akar egyedül kimenni oda, hogy úgy végezze, mint a klántársai.Ramona rámeredt, de Hesha pillantása is legalább olyan hideg volt, mint az övé. Végül a lány kinyújtotta a kezét, ésszinte el sem akarta hinni, hogy mit is tesz éppen.- Adja ide a levelet - majd még visszanézett, mielıtt kisurrant volna a sarok mögül. - Ha ez nem válik be, akkor fogoma létezı legnagyobb parázsló kurkuma gyökeret, és feldugom egyenesen a seggébe!- Ha nem válik be - morogta Hesha - akkor emiatt fogok a legkevésbé aggódni.- Hé - kiáltott fel Ramona, és ismét megfordult a saroknál. - Ez a Leopold gyerek biztosan nagyon népszerő. Úgy tőnik,

társaságunk érkezett.

61. oldal



Névtelen

1999. november 13., szombat, éjjel 2:12International Ltd., Water StreetNew York városa, New York

Bizonytalanság. Jan ırjítınek találta. Összegyőjtötte az erıit, bevetette ıket azokon a pontokon, ahol véleményeszerint a legnagyobb szükség volt rájuk, és most nem tehetett mást, mint hogy várakozott. A csata dühöngöttBronxban. Házról házra harcoltak. Lehetetlen lett volna teljesen távol tartani a rendırséget. A Maskarádét még alegjobb esetben is megszaggatják, még akkor is, ha a Kamarilla gyızedelmeskedik. És semmi sem garantálta, hogygyıznek. A visszaszivárgó hírek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy Polonia kardinális megszállottként küzd.Délen Pascek ítélethozó is harcba keveredett. Lehetetlen volt erısítést elvonni Staten Islandrıl. Ráadásul könnyen lehet,hogy Theo Bell az utolsó csatáját vívja, feltéve, hogy nem képes véghez vinni azt, amire egy kisebb Gangrel hadseregnem volt képes. Jan soha nem várta volna, hogy ilyen messzire jutnak - bár mindig reménykedett benne - deHaardestadt, az Öreg, szemében nem sokat számítanak majd a kezdeti sikerek, ha ma éjjel ellenük fordul a szerencse.- Jan - mondta egy ismerıs, de ide nem illı hang, és ezzel kiszakította borongós gondolatai közül.Megfordult, és két hónap óta, amióta a nı Atlantába ment, most elıször találta szembe magát Victoria Ash-sel. AToreador háta mögött Robert Gainesmil állt. Mikor megpillantotta, Jan elıször most is, mint mindig, a tökéletesszépségére gondolt. De a második gondolatával elıkerültek a Sabbatnál töltött idejével kapcsolatos gyanúi.Victoria valószínőleg olvasott az arckifejezésébıl vagy kitalálta a gondolatait.- Jan, tudom, hogy nem bízik bennem, és nem érdekel - mondta éles hangon. - Megtarthatja a Kamarilláját, és azátkozott háborúját magának! De Leopold itt van, ebben a városban!

Jan bólintott. Nem volt hozzászokva a nı egyenességéhez.- Az East Village-ben - felelte. - Theo elment utána. - Victoria csak ennyit akart tudni. Hátat fordított Jannak, hogytávozzon, de megtorpant és visszafordult.- Adja ide a kulcsokat - szólt oda Gainesmilnek. A férfi kissé zavarodottan engedelmeskedett.- Én szívesen vezetek - mondta.- Én is tudok vezetni - felelte Victoria. - És különben is, mi hasznát venném magának?Ezzel kicsörtetett az irodából, és otthagyta Jant és Gainesmilt.

1999. november 13., szombat, éjjel 2:15Keleti 4. utca, East Village, Kis-UkrajnaNew York városa, New York

Theo az út közepén lépkedett. Nem látta értelmét, hogy eljátssza a tartózkodót, ugyanakkor nem is szándékozottbeszorulni egy szők helyre azzal a valamivel. A városnak ez a része nem volt valami forgalmas, még akkor sem, amikor

nem tombolt a múlt éjszakákhoz hasonlóan a káosz az utcákon. Persze szinte biztos, hogy valami halandó tanúja leszannak, ami itt történni fog, de hát mit tehetne - felhívja a zsarukat, hogy látott egy hatalmas, feka vámpírt egy csúnya,rövidlátó szörnyeteggel harcolni?A lámpák ellenére az utcán sötét volt. Theo emlékeztette magát, hogy vigyáznia kell azokkal az átkozottlámpaoszlopokkal. A dzseki ujjával megtörölte az arcát. Az égési sebek még mindig fájtak. Piszkosul fájtak. Ez volt azegyik olyan dolog, amiért ennek a Leopold fickónak felelnie kell. Frankie volt a másik. És Lydia, meg Christoph.Christoph feje, vállai és karjai csúnyán felszakadtak, de mégis Lydia volt rosszabb bırben kettejük közül. A lány arca,mellkasa és kezei teljesen elégtek, és a saját égéseihez hasonlóan ezeknél sem használt semmit, bármenynyi vért isadott neki Theo.Itt az utcán erısebbnek érezte magát, mint amikor Jannal együtt lapult az irodában. A düh tartotta mozgásban aBrujaht, a tőz a gyomrában. Ha ez sem lesz elég, akkor rábaszott - gondolta.Ahogy ment tovább az úttesten, eszébe jutott a fiú, aki a feljegyzést hozta diPaudának. Valaki követte Leopoldot, éstájékoztatta a Nosferatukat. Vajon a feljegyzés egyenesen Heshától jött volna? Nem igazán illett a stílusához - gondoltaTheo. Talán Lucinda keze lehet a dologban. Jan szerint az ítélethozó beleegyezett, hogy a Setitáé legyen a Szem. Hátakkor összeszedegetheti a darabjait, miután végeztem - gondolta Theo.Azonnal tudta, hogy Leopoldot látja, amint pár háztömbnyi távolságból megpillantotta a másik magányos alakot. Mégebbıl a távolságból is ismerısnek tőnt a kurafi tartása. Az égési sérülések most mintha minden eddiginél jobban csíptekés viszkettek volna, de talán most csak jobban érezte az egészet. Felgyorsította a lépteit, és céltudatosan elindult aprédája felé. Leopold mintha észre sem vette volna. Legyen átkozott, ha lesbıl támad egy kibaszott Toreadorra, akárnála van a Szem, akár nem - gondolta Theo. A múlt éjjel meglepte ez a kurafi, de most szemtıl szemben küzdenekmajd. Amikor már egy háztömbnyire megközelítette, és a másik alak még mindig a másik irányba támolygott, a Brujahkét ujját a szájába dugta és éleset füttyentett.A lény megtorpant, és Leopold lassan Theo felé fordult. A kidudorodó bal szeme mintha halvány fényt sugárzott volnamagából.- Hé, te köcsög - mondta Theo, és felhúzta a puska kakasát. - Emlékszel rám?Beszéd közben sem állt meg. Leopold jobb keze csak egy rongyba bugyolált véres csonk volt.Leopold láthatóan emlékezett rá, no és arra is, hogy mi volt az, amit olyan hatékonyan alkalmazott tegnap éjjel. Theomeghallotta az elcsavarodó fém nyögését. Lebukott, és a lámpaoszlop elsuhant a feje fölött. A Brujah továbbgurult aföldön, és egy másodperccel késıbb ismét talpon termett - éppen idıben ahhoz, hogy átugorhassa a fémoszlopot, amivisszakézbıl éppen felé tartott.- Nem... bánthatod... - morogta Leopold.

- Mi a fenérıl beszélsz... - de Theonak ismét ki kellett térnie a fejét megcélzó fémoszlop elıl.Az utca közepe felé menekült, ahol a két oldalt álló oszlopok nem érhetik el, hacsak nem tépik ki magukat a földbıl,

62. oldal



Névtelenhogy a nyomában maradhassanak. Az oszlopok most már mind a két oldalon mozogtak, mint valami óriási, hátárafordított bogár hadonászó lábai.Theo megint talpra ugrott, de a lábai alól eltőnt a talaj, mielıtt még elsüthette volna a fegyverét. Az utolsó pillanatbanrugaszkodott el a semmivé foszló földtıl, és keményen az aszfalthoz csapódott. Gyorsan rálıtt az ellenfelére a SPAS12-vel... és a foszfor fehér izzással robbant fel a Leopold mögött parkoló autó oldalán.Affene! Megint el kellett vetıdnie. Folyamatosan mozgott, és kitért. Minden erejével összpontosítania kellett, ha nemakart csapdába esni a földben, de az ugrásai egyre közelebb vitték ıt a csapkodó oszlopokhoz. Minden kitérés egyújabbra kényszerítette, aztán megint egy újabbra. A gyorsasága elınyt jelentett, de máris érezte, hogy kezdelszivárogni az ereje. Persze el kellett kerülnie Leopold támadásait, de ha pusztán az életben maradásért küzd, az mégnem egyenértékő azzal, hogy nyerésre áll.De nem egy Toreador fogja a Végsı Halált elhozni neki. Közelebb kell jutnia. Elég közel ahhoz, hogy a markába fogja éselroppantsa azt a vékony nyakat. És amikor az egyik fémoszlop csapása súrolta a vállát, már tudta, hogy ezt minélhamarabb el kell érnie.

* * * * *

Ramona azt várta, hogy hamarosan letépik a fejét ennek a Theo Bell fickónak, bár Hesha szavaiból úgy tőnt, minthaegy igazi kemény fickó lenne. Lehetséges. Még csak meg sem próbált lesbıl rátámadni Leopoldra. Egyszerően odasétált,szándékosan felhívta magára a figyelmet, és aztán elkezdett az életéért küzdeni. Eddig még kitartott, bár csak hajszálhíján tudott kitérni Leopold támadásainak útjából. Egy lépéssel mindig az ellenfele elıtt járt, de Ramona látta, hogymáris kezd lassulni és fáradni. És nem csak ennyit látott.Még akkor is tudta volna, hogy ez a fickó egy Vértestvér, ha Hesha nem mondja el vagy ha a kísértetlátás nem mutatja

meg neki. Bell túl gyors volt ahhoz, hogy halandó lehessen. A mozdulatai szinte egymásba folytak. Kitért, ugrott,felkelt, aztán ismét ugrott, olyan gyorsan, hogy Ramona alig tudta követni. Megeresztett egy második lövést, de ez iscélt tévesztett. Az elsıvel majdnem eltrafálta Ramónát, aki úgy döntött, hogy jelenleg jobb lesz fedezékben maradni.A rejtekhelyérıl a lány látta azt is, amit senki más. Ahogy Theo ide-oda cikázva próbált közelebb kerülni, Leopold a lányszemei elıtt kivette a rettenetes Szemet a gödrébıl, és feltartotta. Csakhogy ezúttal nem a kezében fogta. A Szemmost a véres csonkon ült, ami valaha a jobb keze volt, és úgy vonaglott és lüktetett, mintha élt volna. Úgy ragyogott,mint egy vérvörös hold. Sistergı váladék gyöngyözött elı az oldalán, és sziszegve lecsöpögött a földre.Ramona képtelen lett volna megmondani, hogy hol ért véget a normális látás, és hol kezdıdött a másik. Nemhatárolódtak el egymástól. Képtelen volt különbséget tenni a valóság és a látomás között. De Heshától tudta, hogymások nem látják a magasba tartott Szemet. A többieknek továbbra is úgy tőnt, mintha Leopold arcának része maradtvolna. Azzal is tisztában volt, hogy a többiek nem látják a tekergı, kígyószerő ideget, ami ebben a pillanatban is kinyúlta Szem hátsó részébıl, és lüktetve belemélyedt a földbe. Onnan merítette az erejét. Már a barlang elıtti réten is láttaezt a rostos ideget, amikor a Szem elpusztította a népének tagjait. Csakhogy itt most nem volt semmiféle Gangrelhadsereg. Most egyedül lapult egy autó mögött, miközben egy vakmerı férfi próbált életben maradni a Szemmelszemben. Ramona tudta, hogy már nem habozhat sokáig. Eljutott erre a pontra, és úgy érezte, hogy nem tudjarákényszeríteni a testét, hogy továbbmenjen. Pedig muszáj! A férfinak már nincs sok ideje hátra. Ezt is jól látta. Bell

lassan, fájdalmasan közelebb küzdötte magát Leopoldhoz, de valahányszor tett két lépést elıre, egyet mindig hátrálniakellett, hogy kitérjen a csapások elıl. Idırıl idıre az egyik rosszindulatú lámpaoszlop eltalálta. Eddig még csak súrolták,még egyszer sem sérült meg komolyan, de egyre többször érte találat, és az aszfaltban ásító kráterek kezdtekösszefüggı hálózatba kapcsolódni körülötte. A köveken pedig csak bizonytalanul tapadt a lába.Hol van Hesha? - tőnıdött Ramona. Nem számít! Nélküle is támadnia kell. Ki kell használnia az elınyt, amit Theocsatája biztosít neki, mert a férfi hamarosan el fog esni.Pontosan abban a pillanatban történt meg, amikor átfutott a fején a gondolat. Az aszfalt úgy magasodott fölé, mintvalami szökıár, és leárnyékolta elıle a Szem beteges fényét. A feketeár nekiiramodott, Theo pedig elsütötte a puskáját.A folyékony aszfalt felrobbant, és a darabjai szerteszét repültek. Theo elvetıdött, de ezúttal nem volt elég gyors: ahullám maradványai becsapódtak a lábába, és megpörgették. Keményen a földhöz csapódott, és a legközelebbi lámpakeményen a hátába vágott, mielıtt ki tudott volna térni elıle. A Brujah elterült a földön, de az oszlop nem húzódotthátra, hogy újra lecsapjon, hanem rátekeredett, mint egy óriáskígyó a nehezen megszerzett vacsorájára.Ramona elkezdett felemelkedni a fedezék mögül. Vetett egy pillantást a fegyverére, a kezében tartott pálmalevélre ésismét megrohanták a kétségek és a félelmek. Ez ırültség! - gondolta, de nem várhatott tovább, különben aklántársaihoz hasonlóan Theonak is vége. Akkor is habozott, és a Gangrelek meghaltak.- Leopold! - csattant egy kiáltás, de ez nem Ramona hangja volt.A lány kidugta a fejét, és meglátta Heshát pisztollyal a kezében az út közepén. A Setita lıtt, és pontosan a melléntalálta el Leopoldot. A Szem hordozója hátratántorodott, de nem esett el. És a Szem vérvörös pillantása Hesháravetıdött.

1999. november 13., szombat, éjjel 2:37Five Boroughs kápolnaNew York városa, New York

Aisling Sturbridge tudta, hogy meg fogja találni az ellenség fellegvárát, amikor ezen a harmadik éjszakán ismegmutatta magát a rontás. Csakhogy megtalálni az erıdöt, és lerontani a falakat nem egy és ugyanaz a dolog.Követte a város éltetı vérét az utcákon keresztül, megízlelte a saját vérének rontását, és miután felismerte benne asajátját, többé már nem tévedhetett el. A város szíve felé vezette az adeptusait és a tanítványait. A hőséges Johanusmindig ott volt egy lépéssel mögötte. Nem kellett messzire menniük. A saját szentélyüktıl délre, a lupinok menedékén

túl, nem messze a sárkány temetıjének legvastagabb és legmagasabbra törı csontjaitól és fejfáitól. A vérfolyamkanyarogva követte a sugárutakat és az artériákat, amíg el nem érte az ellenség erıdítményét, és ott lángoló árkot

63. oldal



Névtelenformázott körülötte.Johanus elılépett, egészen a pokoli mélység peremére, és megpróbálta a tüzet a tőz ellen. A tanítványok csatlakoztakhozzá, erıt adtak neki, míg Sturbridge magának az erıdnek a falaival tett próbát. Figyelemre méltó szakértelemmelemelték a tornyokat és a támfalakat. Az óvó pecsétek is éppen ott voltak, ahová ı maga is elhelyezte volna ıket. Éspontosan ebben állt az erıd gyengesége. Bár az építımester keze idegen volt tıle, de az építész ugyanaz volt, és amitSturbridge megértett, azt el is tudta pusztítani. Ebben állt a halál hatalma az élet fölött, és ez volt a Gyermekek titka.Visszahívta a nyáját a meredély szélérıl. Végül is nincs rá szükség, hogy kioltsák a tüzet. Éppen ellenkezıleg: magáhozszólította a vérbıl és a tőzbıl álló szörnyeteget, és az válaszolt a hívására. Felemelkedett, és kiterjesztette dicsıségesszárnyait. Egy dicsıséges pillanatig a Gyermekek, a város és a temetı fölé tornyosult... aztán lezúdult a falakra.Az erıdítményt elborította a tőz és a vér. Végigsöpört a falakon, és visszaszorította a védıket. A falak erısek voltak, ésúgy tőnt, hogy sokáig ki fognak tartani.Csakhogy hirtelen váratlan repedések jelentek meg az erıdítményen. Meggondolatlan üdvrivalgás csendült felSturbridge háta mögött, és a vérszagot érzı fenevad felbömbölt a küszöbön álló gyızelem láttán. A lángok a réseketnyaldosták, és az ártalmatlan repedések tátongó résekké nıttek. Az elsı torony leomlása után már közel volt a vég. Afalak bedıltek. A szörnyeteg felperzselte az erıd földjét, és a tőz megtisztította a várárokban a vért.

1999. november 13., szombat, éjjel 2:40Crown Plaza Hotel, Midtown ManhattanNew York városa, New York

A kezdeti robbanás kibelezte a hotel huszonötödik, huszonhatodik és huszonhetedik emeletét. Az üveg-, ésgránitdarabok olyan erıvel röpültek szét, hogy másnap reggel még a szemközti épületben is találtaktörmelékdarabokat. A robbanás ereje még két és fél háztömbnyi távolságban is betörte az ablakokat.Még mielıtt a mentıcsapatok megérkeztek volna, a lángok lefelé a huszonharmadik, felfelé pedig egészen aharmincadik emeletig terjedtek.

1999. november 13., szombat, éjjel 2:45Keleti 4. utca, East Village, Kis-UkrajnaNew York városa, New York

Ramona, kezében a pálmalevéllel, megdermedt, és döbbenten csodálta Heshát. Talán nem volt ugyanolyan gyors, minta nagyobb termető Theo Bell, de ennek ellenére kitért Leopold támadásai elıl. Méghozzá lenyőgözı kecsességgel éskönnyedséggel. Ramona nem tudta biztosan, hogy a csupasz bırfelületét borító pikkelyek valóságosak vagy ismét csaka kísértetlátás tréfálja meg. Ráadásul, mintha a teste is lehetetlen módon mozgott volna. Mintha a lehetségesnél jobban

kinyújtózott volna, amikor kitért egy oszlop elıl, és amikor egy-egy aszfalthullám laza kıdarabokat repített felé, úgytekergett félre az útjukból, mintha a mozgását nem is akadályoznák az ízületei.Az elsı néhány másodperc után Ramona már mintha kívülrıl szemlélte volna a harcot, mert ha aggódni kezdett volna akimenetele, és Hesha vagy Theo miatt, akkor ismét megnyitotta volna magát a félelem elıtt.Hesha talán képes legyızni Leopoldot. Talán nem is lesz szüksége rá ahhoz, hogy elpusztítsa a Szemet. De ahogyfigyelte a férfi kétségbeesett vetıdéseit és támadásait - gördülés, lövés, tekergıdzés, lövés - és ahogy több golyó istépett szélő lyukakat szaggatott Leopold testén, magában el kellett ismernie, hogy ezek csak hamis remények. Hesha amásik férfihoz hasonlóan ki tudott tartani, de nem ért el igazán semmit. Eddig még túl tudott élni, de csak hajszál híján.Láthatóan Theo is észnél volt. Még mindig fogva tartotta a lámpaoszlop, de kihasználva a Hesha támadása által nyertidıt, a hatalmas termető férfi küzdeni kezdett. Nekifeszült a fémnek, de a rátekeredett acél csak még jobbanmegszorult, ahogy küzdött ellene.És ekkor hirtelen a feltekeredett fém Ramona szemei elıtt merevedett meg. Ekkor érte el ıket egy távoli robbanás zaja,és Leopold megtántorodott. Nem Hesha lövéseitıl, és senki nem volt elég közel hozzá, hogy megtámadhatta volna, de alábai mintha mégis cserbenhagyták volna. A kísértetlátás most valahogy sokkal sápadtabbnak, sokkal légiesebbnekmutatta. Mintha valahogy összement volna a Szemhez képest, amely a köldökzsinórjával egyetemben most minthasokkal vadabbul és kétségbeesettebben lüktetett volna.Éhes - döbbent rá Ramona. Már nem olyan erıs. Közelebb lopakodott egy lépésnyivel. Már nem olyan erıs, mint párpillanattal korábban, pedig már akkor sem volt annyira erıs, mint annak idején a barlangnál.Hesha közeledett Leopoldhoz, és Bell még mindig az oszloppal küszködött - csakhogy most már meghajlította. Nemlátványosan, de ahhoz azért eléggé, hogy ki tudjon csusszanni a tekercsek között. A Brujah tántorogva felvette apuskát a földrıl és lıtt. A golyó pontosan Leopold mellkasának közepét találta el. A becsapódás erejétılhátratántorodott, és egy füstölgı folt jelent meg a mellén. Nem esett el, de megsérült.Ramona lelki szemeivel ismét látta annak a végzetes éjszakának a képeit: a Gangrelek hullámokban támadnak, desorra elesnek az elıtörı monolitok és az olvadt kıtavak között. Valami most nem volt ugyanaz. Volt valami, amilehetıvé tette, hogy két elcsigázott Vértestvér kitartson Leopolddal és a Szemmel szemben. Eddig ezt vajon miért nemlátta? Talán csak a rémület vakította el, de akkor is így volt. Most már közeledtek hozzá. Hesha arca kifürkészhetetlenmaradt, de Theo szemei vérvörösek voltak.Leopold habozni látszott, mintha nem lenne biztos magában. A támadók lábai alatt már nem nyíltak meg újabbhasadékok, és nem emelkedett föl újabb aszfalthullám, hogy szétmorzsolja a testüket. Ramona látta, hogy most jött elaz ı ideje, és rohamra indult. Leopold háta mögött volt. Ha Hesha bizarr terve mégse mőködne, akkor a karmaival ésaz agyaraival fogja szétszaggatni az ideget és a Szemet - de többé már nem lesz a saját félelmeinek és a múltjának

rabja.Azonban az utca végében egy autó fényszórói tőntek fel, ahogy rohamozott.

64. oldal



NévtelenA nagy sebességgel haladó autó vakító fényszórókkal közeledett Leopold, Theo és Hesha háta mögött. Ramona úgyérezte, mintha a fényszórók egyedül ırá szegezıdnének. Habozott... és ahogy megtorpant, meghallotta azt a furcsahangot, amit már ismert - a szétszakadó hús nedves reccsenését. Döbbenten látta a Leopold ruháit átszakító élescsontokat - Leopold csontjait, amint átdöfik a bırét és kicsusszannak a vézna testbıl. A kísértetlátás - biztos csak annakköszönhetı, hogy ezt látta. Ez nem lehet valódi. A csontjai nem nyúlhatnak ki a testébıl.Az autó dübörögve közeledett. Már csak két háztömbnyire volt tılük. Ramona nekiiramodott. A vére a szívébendübörgött, és ajkai a halottak neveit sorolták. Már csak néhány yardnyira volt Leopoldtól és a fantom-idegtıl, amit elkell metszenie, amikor Leopold bordái, mint megannyi skorpió, lecsaptak rá.A becsapódás megállította a lányt. A csontok átdöfték a karját, a mellkasát, a gyomrát és a lábait. A férfi lehetetlenülmegnyúlt csontjai összekapcsolták ıket, és a döbbenet átadta helyét az izzó kínnak, és a kudarc gyomorforgató,beteges érzésének. Elırehajolt, de képtelen volt mozdulni. Leopold nem is vette a fáradságot, hogy felé forduljon. Alüktetı ideg alig egylábnyira volt tıle, de a pálmalevél kicsúszott a kezébıl, amikor elzsibbadtak az ujjai. Úgy tőnt, hogya Szem idegei helyett a lányét metszették át.Kétségbeesésében Theot és Heshát kezdte keresni, és csak ekkor vette észre, hogy ıket is felnyársalták. Leopold asaját testével csapott le rájuk vagy a Szem használta ıt magát fegyverkén-t. Akárhogy is történt, Hesha mellkasát mostegy nagy csontdárda döfte át, míg Theot Ramónához hasonlóan több helyen is feltőzték a csontokra. A bordák átdöftéka térdét és a gyomrát, a vállait, és az egyik belefúródott a felsı ajkába és az arcának másik felén jött ki.Ramona magatehetetlenül lógott. Meghajlott és törött utcai lámpák, kráterek, töredezett aszfalt, és törmelék vette körülmindenfelıl. Heshával és Theoval egyetemben olyanok voltak, mint csonthálóba gabalyodott legyek. És az autó közbena repedezett aszfalton ugrálva nyaktörı iramban közeledett feléjük, míg végül beleakadt egy minden eddiginél mélyebbgödörbe. A jármő orra lefelé billent, és az autó azonnal megállt.Furcsa csönd szállta meg az utcát, miután a motor egymással csikorgó fém alkatrészek hangjától kisérve kimúlt.

Ramona tehetetlenül nézte Leopoldot. Olyan közel van hozzá. Ott eresztett le a szemeik elıtt, és a halálos csontjai általhozzákapcsolt Vértestvérek éppúgy tartották ıt, mint ahogy ı tartotta az ellenfeleit. Ebben a pillanatban a Szembılelısistergı váladék csapott valami zajt. Hesha is felnyögött néha fájdalmában és tehetetlenségében, és az egészet azautó megrepedt hőtıjébıl kiszabaduló gız sistergése festette alá.És ekkor kitárult az autó egyik ajtaja, és egy hihetetlenül gyönyörő nı mászott ki a romok közül.

* * * * *

Victoria hitetlenkedve figyelte a pusztítást maga körül. Mintha lebombázták volna az utcát. Furcsa, hömpölygıaszfaltdombok mindenütt. És a reszketı, legyengült Leopold csontjai borzalmas távolságba kinyúltak a testébıl, ésfelnyársaltak három Vértestvért. A vérzı és kába Theo Bell volt legközelebb hozzá, egy piszkos gyermek voltlegtávolabb, és oldalt ott volt Hesha Ruhadze. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy beszélt az emberével, Vegellel. Azegésznek a középpontjában pedig ott állt Leopold, aki szinte eltörpült a gonosz Szem mellett, amelyet Sturbridgevázlatán látott Baltimore-ban.- Leopold - szólt lágyan Victoria, és belenézett az arcába... nem a Szembe, hanem a fiú arcába, és a másik szemébe.Kereste a mővészt, aki Atlantában annyira szeretett volna a kegyeibe férkızni. Önmagát kereste abban az arcban.

Az ifjú varázsló Atyja ott van az agyagban.- Leopold - mondta újra, és Hesha és Theo mellett közelebb lépett.A két Vértestvér ıt figyelte. Hesha küszködött, Theo pedig lassan kezdte felmérni a helyzetet, és nekifeszült acsontoknak. Victoria lassan, nyugodtan közelebb lépett Leopoldhoz. Kilépett a magas sarkú cipıibıl, hogy könnyebbenlépkedhessen a törmeléken.A fiú óvatosan, vágyakozva figyelte a közeledı nıt. Victoria nagyon közel ment hozzá, és innen már érezte a Szembılcsöpögı és az aszfalton sistergı vitriol szagát.- Nem tudtam róla, Leopold - mondta Victoria. - Hinned kell nekem! Nem tudtam róla. Minden másként alakult volna.Fogalma sem volt róla, hogy a fiú vajon hallotta-e a szavait. Vajon megértette ıt, vajon hitt neki? Csak annyit látott,hogy a fiút teljesen kiszipolyozták. Nem volt más, csak egy üres héj, egy húsból faragott talapzat, amire a Szemethelyezték. Victoria lassan felé nyújtotta gyengéd kezeit.- Nem tudtam róla! Én vagyok az Atyád!

* * * * *

Leopold csapdába esett. Egy tüskés fa ágai tekeredtek rá. Elıtte egy vörös folyam hömpölygött a sárkány temetıjénekutcáin. A tanító eltőnt. Elveszett a bölcsessége és az ereje, de a vérszínő habok közül kiemelkedett İ. Leopold nemtudta felidézni, hogy pontosan ilyennek emlékezett-e rá. A látogatásai mindig olyan rövidek voltak. A szépségevalóságos volt a látás számára, de mégis tiszavirág élető maradt.Felé nyújtotta finom kezét. Vigyázz a tüskékre - szerette volna figyelmeztetni Leopold, de a szavak cserbenhagyták. İrésze volt mindennek, amit teremtett, és már a puszta jelenléte visszaidézte a mestermővének elragadtatását. Pedigmilyen sokáig küszködött, minden segítség ellenére. İ incselkedett vele, sértegette és hízelgett neki, de most itt voltvele, és készen állt rá, hogy átölelje.A nı megszólalt, és a szavai méztıl és vértıl csöpögtek.- Én vagyok az Atyád.Magáénak vallotta Leopoldot. Abban a pillanatban tudta, hogy nem az ı, hanem a tanító vére csörgedezik az ereiben. İnem az Atyja, hanem a Múzsája. Bár ez egyáltalán nem számított. Magáénak vallotta ıt. Most már egyek lettek azörökkévalóságban. És Leopold megbékélt.

* * * * *

Ramona alig látta a Leopold felé tartó nıt. Elveszett a saját testének és lelkének kínjaiban. Öt helyen döfték át acsontdárdák. Ismét cserben hagyta a halottait. Nem nyújtott igazi megnyugvást az sem, hogy ezúttal csatlakozni fog

65. oldal



Névtelenhozzájuk, hogy ezúttal a saját testében érezte a kínjaikat. Nem futamodott meg.De habozott. Rohamosan fogyott az ereje, de még mindig képes volt önmagát vádolni. Félelemtıl dermedten állt, vártaa tökéletes pillanatot - a pillanatot, ami soha nem fog eljönni. Cserbenhagyta a halottait, de most legalább csatlakozikhozzájuk. Ennyivel tartozott nekik.Felemelte a tekintetét, és Heshára pillantott. A férfi küzdött, pedig a csont, ami átdöfte a mellét, a háta mögött felfeléhajlott. Esélye sem volt rá, hogy le tudja húzni magát arról a lándzsáról, de ı mégis küzdött.Azt is látta, hogy Theo is tovább harcol. Látta a győlöletet és a dühöt a szemeiben. Leopold egyik bordája széttépte azarcát, de ı a fájdalomtól fintorogva hátrahajtotta a fejét, és a bıre elıször lassan, de aztán egyre gyorsabbanlecsúszott a csontról. Az a borda legalább nem nyúlt ki túlságosan. Mivel a teste többi részét nem tudta mozgatni, ezérta fejét hajtotta hátra. Hüvelykrıl hüvelykre húzta le az arcát a csontról. A szemeit összeszorította, és a szájából töröttfogdarabok potyogtak - de végül kiszabadult. Megszabadult attól az egy bordától. A másik négy mozdulatlanságrakárhoztatta.

[.........]*

...neveit - Eddie, Jan, Darnell -, és minden névnél elırébb vonszolta magát Leopold csontjain. A csontok túlságosanmesszire kinyúltak a háta mögött ahhoz, hogy kiszabadíthassa magát, úgyhogy ı lesz Leopold vacsorája, és majdgondoskodik róla, hogy a torkán akadjon ez a falat.Ronja. Peera, az Adakozó. Ramona hüvelykrıl hüvelykre hajtotta elıre a testét. Crenshaw. Bemard Fleetfoot. Mutabo.Mintha egyszerre döftek volna karót a szívébe, égette volna a bırét a nap és marta volna szét az arcát a sav. LisaStrongback. Ai'leen Brook gyermek. Brant Edmonson. Tanner. A sebeibıl patakzó vér tócsákba győlt a földön a beteges,lüktetı ideg körül, ami a földbıl merítette az erejét. Ramona vére, a vér, amit elrabolt...

Zhavon.Erejének utolsó morzsájával Ramona meglendítette a karját. A levelet éppen annyira tartotta a fájdalma, a halál és afélelem, mint ı maga. És a levél átment az idegen, de nem vágta el a rostos szálakat. Ramona nem érzett semmiféleellenállást. Biztosan elvétette. Újra le kell csapnia. Csakhogy a levél ólomsúllyal húzta lefelé a karját, amit most márteljesen halottnak érzett. Az ujjai felmondták a szolgálatot, és a levél kicsúszott a kezébıl. Dühében felordított. Vagy amásik nı ordított? Ramona nem tudta biztosan. Elhasználta az utolsó erıtartalékát is. Zuhant... Zuhant? És a csontok?Arccal az aszfaltnak csapódott. Felnézett, és látta, ahogy a csontok, a Leopold szívéhez vezetı ösvények kívülrıl befeléporrá omlanak. A három hamuösvénybıl pedig arany, vérvörös és zöld fogazott villám lövellt az ég felé. A három villámegy pillanatra egyesült Leopold feje fölött, és hirtelen egy rettenetes jelenés tornyosult a helyén. A sötét arcon démonivigyor ült, és az egyetlen szemében rosszindulatú jókedv csillogott. Végül Ramona fájdalomtól elködösülı, rémülttekintete elıtt nyomaveszett a jelenésnek, és Leopold vézna teste porrá omlott.

* * * * *

Theo térdre rogyott, majd arccal a törmelék közé hanyatlott. Kín hasogatta testének minden apró porcikáját. Ki voltmerülve, de nem késlekedhetett. Még nem. Megpróbált annyi vért irányítani a térdéhez, amennyit csak tudott. Bár a

hasi seb fájdalmas volt, de jelen pillanatban nem volt ott semmi, amire szüksége lett volna. Ráadásul úgy tőnt, hogyminden ujja használható, tehát a vállseb is várhat még. Úgy érezte, mintha leszakították volna az arcát. Egyébként sevoltam valami jóképő soha - gondolta.Lassan, és meglehetısen bizonytalanul feltérdelt, és aztán kiköpött egy fogat a törmelékre. Ha halandó lenne, akkor avér csak úgy ömlene az arcából, és fuldokolna a saját vérében. Sikerült lábra állnia. Hesha már tántorogva elindultVictoria felé. A másik csaj arccal lefelé feküdt... Leopold hőlt helye mögött. Azon a helyen most már csak egy kupachamu maradt. Vagyis nem egészen: valami hevert a hamukupac tetején.Theo meglátta a lába elıtt a földön a puskát, és kénytelen volt keményen megfeszíteni az erejét, hogy le tudjon hajolniérte. A kelleténél sokkal tovább tartott, és sokkal nehezebbnek tőnt elérni Victoriát. Mély lövészároknak tőnt minden kisbarázda az aszfalton, és minden törmelékkupac úgy tornyosult elıtte, mint egy hegy. Theo sietni akart - el kell tőnniükinnen, mielıtt a rendırök kezdenek ideszállingózni vagy egy környékbeli halandó túlságosan kíváncsivá nem válik ebbena hirtelen támadt nagy csöndben - de csak arra futotta az erejébıl, hogy továbbmenjen.- Visszajött - mondta Victoriának, amikor odaért mellé, mielıtt még rádöbbent volna, hogy milyen fájdalmas is lesz abeszéd, aztán a kezét gyorsan rátapasztotta az álla bal oldalára.Victoria nem szólt hozzá. A Toreador csak állt ott, és a hamu és a Szem mellett térdelı Heshát figyelte, amint kiveszegy kevlar bıröndöt a hátizsákjából. A Leopold maradványain pihenı Szem kékes-lila árnyalatot öltött. Most máregyáltalán nem lüktetett és nem is mozgott, és egy szemhéjszerő membrán szinte teljesen körbezárta. Victoriátlátszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy mi történik körülötte. Még mindig gyönyörő volt, a maga felsı tízezerbelimódján, de üresnek, élettelennek tőnt - még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy Vértestvér.- A Sors néha kegyetlen tréfákat őz - mondta csak úgy magának.Theo odasandított a szeme sarkából.- Uh, ja... igaz.Victoria egy másodperccel késıbb megpördült, és elsétált, anélkül, hogy akár Heshára, akár Theora vetett volna egypillantást, vagy bármilyen módon tudomást vett volna róluk. Mintha valami fáradt, hideg düh emésztette volna, de az islehet, hogy egyszerően csak a bánat telepedett rá. Theo úgysem értette, akármelyik legyen is, és különben semérdekelte. Jelenleg túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy egy Toreador megbántottsága miatt aggódjon. Nem tudta,hogy került ide a nı vagy hogy a pokolba sikerült szembeszállnia Leopolddal. Úgy tőnt, hogy az a vékony kis kölyökintézte el, de Victoria ügyesen elterelte a figyelmét.Mondott valamit ennek a Leopold szörnynek - emlékezett vissza Theo, de aztán megvonta a vállát. - Nem számít, alényeg, hogy mőködött. - Félig kábultan figyelte a bırönd fölé görnyedı Setitát. - Hogy egyetlen éjszaka alatt rúgja széta seggem az egyik Toreador, csak hogy egy másik mentse meg... - csóválta meg a fejét.

Hesha kicipzárazta és szétnyitotta a kevlar bıröndöt. Csordultig tele volt sőrő iszappal vagy agyaggal. Hesha feszültösszpontosítással lesimította az anyagot.

66. oldal



NévtelenTheo felhúzta a puskáját, és megpróbált úgy beszélni, hogy közben ne mozgassa a kelleténél jobban az állát.- Ugye nem azt tervezi, hogy azt magával viszi? - Hesha nem nézett föl a munkájából.- Bell arkón - mondta udvariasan, mintha nem is tátongana egy lyuk a mellkasán - Önt talán nem értesítették? Mr.Pieterzoon megerısítheti, hogy Lucinda beleegyezését adta.- Úgy nézek ki, mint Lucinda? - kérdezte Theo. Erre már megtorpant a Setita.- Azt hiszem, Pascek ítélethozó szintén aláírta az egyezséget - nézett fel Theora.- Lıdd szét - mondta a véres, félig megnyomorodott Vértestvér, aki feléjük kúszott az aszfalton.Az egyik karját hasznavehetetlenül vonszolta maga után a földön. Victoriához hasonlóan ı is valamikor a harc közepénbukkant fel, bár Theo nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mikor, de a másik nıhöz hasonlóan az ı segítségeis kapóra jött.- Ramona - mondta higgadtan Hesha. - Nagyszerő munkát végzett!- Kapd be - vicsorogta a lány, aztán ismét Theora pillantott. - Lıdd szét! Öt is lıdd le, ha muszáj! Lıdd szét! - A lánydühös volt, de a hangjában világosan érzıdött a kétségbeesés is. - Ne higgy el semmit, amit mond! Nekünk el kellettvolna pusztítanunk!- Ramona - mondta Hesha. - Én soha nem hazudtam magának. Abban egyeztünk meg, hogy gondoskodni fogok róla,hogy a Szem ne okozhasson több bajt. Kétlem, hogy mindez sikerült volna maga nélkül is, és nem szeretném, hakellemetlen lenne az elválás. De a Szemet magammal fogom vinni.A Setita nyugodt szavai mögött Theo egy másmilyen kétségbeesést érzett - a fanatizmust. Ösztönösen megpróbáltafelmérni Hesha sérüléseit, és az esélyeket, ha netalán harcra kerülne a sor. Ez az egész egy cseppet sem tetszett neki -a hátsó szobákban kötött egyezségek, a furfangos ígéretek. És itt egy Setitának tett ígéretrıl van szó, az Istenszerelmére. Az lehet, hogy nem hazudtál neki - gondolta - de az egyszer biztos, hogy nem mondtad el neki az igazat!Hesha visszatért a munkájához. Gyengéden felemelte a Szemet, és betette az agyagba, aztán gondoskodott róla, hogy

szilárdan álljon a helyén.- Arkón, talán szeretné ellenırizni a kérdést Lucindánál vagy Jaroslavnál, de nekem addig is biztos helyre kell vinnem aSzemet - zárta vissza és cipzárazta be óvatosan a bıröndöt a Setita. - Ha jelent valamit, akkor mindkettejüknekmegígérhetem, hogy soha többé nem kell majd ezzel szembeszállniuk! És Arkón, ha szorosan azokra a sebekre préselegy darabka izzó kurkumát, akkor a vér képes lesz elvégezni a feladatát. Egyébként soha nem gyógyulnak be.- Hmpf - horkant fel Theo.Rendben. Izzó hogyishívják. Apró fecnikké akarta lıni azt a valamit, amit Hesha éppen most pakolt el, pontosan, ahogyRamona kérte. De Arkónként már régen megtanulta, hogy nem mindig ı hozza a döntéseket.- Folytassa! És tőnjön el innen!Ramona leroskadt a földre. Túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább harcoljon. Hesha becsúsztatta a csöndben dudorodóbıröndöt a hátizsákjába, és elment.

1999. november 13., szombat, éjjel 3:52Földmélyi barlang

New York városa, New York

Calebros az íróasztala mellett ült a kandeláber pislákoló fényénél. Nyújtózkodott egyet, és megropogtatta a hátát.Engedélyezett magának egy kis pihenést. A városban, Bronxban még mindig dúlt a harc, de a vadászat véget ért.Umberto üzent nekik, miközben Cock Robinnal a városban kutakodtak. A Szemet elfogták, Leopoldot elpusztították, és,ami még ennél is fontosabb volt, a Tremerek megerısítették, hogy Nickolai nincs többé. Sturbridge valahogy a nyomáraakadt. Nickolai, aki elárulta a saját vérét, és meggyilkolta Alonso Cristo Petrodon de Seville ítélethozót. A gyızelemittasTremere küldönc szokatlanul közlékenynek bizonyult. Talán nem is szándékosan. De megemlítette a robbanástMidtownban, és összekapcsolta a végsı, misztikus támadással.Oly sok minden oldódott meg ezzel abból, ami Calebros vállát nyomta. Mintha még Cock Robin is ádáz örömét leltevolna a hírekben, bár Calebros biztos volt benne, hogy jobb szerette volna, ha ı maga mérheti a végsı csapást. ASabbat még küzdött, és Polonia kardinális személyesen mészárolta a Vértestvéreket. Miután visszatértek, Emmettvezetésével a vadásztársaság nagy részét elküldte a Throgs Neckhez. A város még akkor sem lenne teljesen az övék,ha sikerülne megtörni Polonia hatalmát, de a Kamarilla ennyivel is közelebb kerülne a céljaihoz.Calebros megengedte magának, hogy egy pillanatig kiélvezze a hosszú évek, és számtalan klántársa munkájánakeredményét. Hamarosan Cock Robin társaságában Emmett után indulnak, hátha szükség lesz a segítségükre. Nem voltideje, hogy visszavonuljon a tóhoz, de fáradt volt és éhes, így hát felállt a székébıl, és elindult egy másik, ritkánhasznált járatban.Most is, mint mindig, hallották, hogy közeledik, és kezdetét vette a vonyítás, a közeledte által kiváltott torokhangúgyönyörsikolyok. A szők, hosszúkás kamrát megülı illat nagyon is ismerıs volt Calebrosnak. A kamra lakói ráfontákvézna ujjaikat a hevenyészett celláik és ketreceik rácsaira, és rázni kezdték a tömlöcöket. Sokan fel-alá járkáltak azon anéhány lábnyi területen, ami nekik jutott. Ilyenkor mindig megrohanta a kennelek kegyetlen valósága által kiváltottnosztalgia.A ketrecekben a gyermekek legtöbbje már réges-régen csak halvány foszlányokra emlékezett a korábbi életébıl.Calebros, csakúgy mint Augustin ıelıtte, hitte hogy ennek így kell lennie. Azon keveseknek - a legerısebbeknek -akiket végül befogadnak a vér kötelékeibe, az volt a legjobb, ha nem volt múltjuk, ami után vágyakozhattak volna.Jobb, ha a múltat elmossák az évek, mert így az Ölelés valóban ajándék, és a klánon kívül nem volt számukra máshely. Ennek ellenére néha mégis azon kapta magát, hogy keserő vágyakozás fogja el a távoli, halvány emlékek után. Azután, ami lehetett volna.De vajon mennyivel nehezebb lett volna, ha egyenesen a halandók világából ragadják el, és vetik le ide, ahová sohanem süt a nap.

Elsétált a cellasorok között. Néhánynak a falba süllyesztették a kovácsoltvas rácsait, míg néhány kisebb acél ketrecetbegyömöszöltek egy-egy kamrácskába vagy kikötöttek a hátsó falhoz. Mindenhonnan vágyakozó szemek kísérték az

67. oldal



Névtelenalakját - várták, hogy táplálják ıket vagy hogy táplálékot nyújthassanak.Calebros megállt az egyik ketrec elıtt, és a fiú - fiúnak látszott - azonnal kidugta a karját a rácson. Calebros keményenmegragadta a kart a könyök alatt. A fiú tudta, hogy ökölbe kell szorítani a kezét, és hogy pumpálnia kell. Calebroskivárt - várt, ameddig csak bírt. A vágya és a szomja úgy növekedett, ahogy a vénák kezdtek kidagadni a csontosalkaron és a csuklón. A fiú megpróbálta mozdulatlanul tartani magát, de az egyik lába folyton nekiütıdött a ketrechátsó falának. Morgott és nyöszörgött a vágyakozástól. És amikor már képtelen volt tovább visszatartani magát,Calebros feltépte a karját.A világ kaotikus homályba veszett, ahogy a gyermekek és az ifjak visítva verték a falakat, és vadul rázták a rácsokat.Vér fröccsent Calebros szájába. Az erıs lüktetés a halántékán dobolt, és megkísérelte elfojtani a kinti zajokat. Teljesnekérezte magát ezen a helyen, itt a félemberek között, akik közül néhányan elég szerencsések lesznek ahhoz, hogy idıvelcsatlakozhassanak hozzá. Emlékezett rá, hogyan fakasztottak vért belıle is Augustin agyarai. Arra is emlékezett,hogyan állt késıbb az Atyja mellett, amikor Emmettet kiválasztotta. A vér átáramlott belé. Vajon ezek közül az emberilárvák közül melyik bizonyul egy éjszakán érdemesnek arra, hogy csatlakozzon a klánhoz, és ezáltal bezárja a kört...?Calebros hirtelen abbahagyta az ivást. A vér az arcába fröcskölt, és elcsöpögött az álláról. Oda sem figyelve megnyalta,és begyógyította a fiú sebét, aztán kirohant a kennelekbıl. A vonyítás követte a járatokban, de ı már megfeledkezettróla.A kör... a kör!Visszarohant az asztalához, és kutatni kezdett az után a bizonyos akta után, amire szüksége volt... Jeremiah jelentéseitkereste az Anatole-lal töltött idırıl. És a szavak közben folyton körbe-körbe jártak a fejében: Egy percenként... és egyóránként.Ott van az akta. Egy kör, te ostoba, egy kör! - szidta magát Calebros. Egy kör az órán - a nagymutató egy kört ír lepercenként, a kicsi meg óránként. Dühödten lapozgatott, amíg rá nem bukkant az egyik korai feljegyzésre, amit

keresett. „Anatole a kezére húzza a szandálját, és elkezdi összedörzsölni a talpát.” Ezt a részt kereste, de ez nem voltminden. Végigfutotta a lapot, és a másik oldalon megtalálta: „...folyton körkörösen dörzsöli össze a szandálját, elıszöraz egyik irányba, aztán a másikba.” A Próféta mutatni akart neki valamit. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy elvigyem a levelem. Szószerint? Nem valószínő. A Próféta soha nem volt ennyire egyértelmő. Megtenni egy mérföldet... az ellenségedcipıjében? Vagyis szandáljában, ebben az esetben? De a szandált már idekapcsolta.Valahogy túlzottan elıreszaladt volna? És mi köze van ehhez a másodperceknek? Megint utalás az órára?...másodperc, hogy elvigyem a levelem. Egy üzenet? A találós kérdés valamiféle üzenet lenne vagy pedig egy üzenetrejtızik a találós kérdésben?Calebros türelmetlenül lapozgatott. Hová akarja vezetni ıt Anatole? Hová vezette szegény Jeremiah-t a Próféta? VajonJeremiah lejegyezte a megfelelı részleteket? Le kellett jegyeznie! A Próféta tudta, mi következik. Már akkor tudottJeremiah-ról, amikor Calebros még utána sem küldte. Olyan magokat ültetett el Donatellóban, amelyek csak sokkalkésıbb, Jeremiah-ban hajtanak majd ki és hoznak gyümölcsöt.Másodperc... levél...Calebros tovább keresgélt a jelentésekben, „Anatole nekikezd a szandál összedörzsölésnek. Négy másodperc,megváltoztatja az irányt. Egy perc negyvennégy másodperc, megváltoztatja az irányt...”

- Másodpercek! - mondta hangosan Calebros.Anatole tudta, hogy Jeremiah méri az idıt - hogy mérni fogja az idıt. Calebrosnak fel kellett adnia az idırendiséget. Felkellett ismernie, hogy a Prófétával kapcsolatban nem mőködtek az okozati és az idırendi összefüggések. Elültette amagot, amirıl tudta, hogy szüksége lesz rá...Ennek össze kell állnia. Jeremiah mérte a szandáldörzsölés idejét, méghozzá másodpercekben. De hogyan hozza ez elneki az üzeneteket? Vagyis inkább azt az egy üzenetet? Nem, nem is üzenet, hanem levél. Itt kell legyen a válasz.Másodpercek. Mi közük van a másodperceknek egy levélhez? És egyáltalán mi köze lehet Anatole szandáldörzsölésénekbármihez? „Négy másodperc, megváltoztatja az irányt. Egy perc negyvennégy másodperc, megváltoztatja az irányt.” Calebros azujját egy másik éjszakán készült feljegyzéshez csúsztatta. „Négy másodperc, megváltoztatja az irányt. Egy percnegyvennégy másodperc, megváltoztatja az irányt...” Minden éjszaka ezek voltak az elsı feljegyzett idıtartamok.Ennek biztosan jelentenie kell valamit. Aztán Calebros átkozódni kezdett, amikor meglátta a következı éjszakát. „Egymásodperc, megváltoztatja az irányt. Huszonhat másodperc megváltoztatja az irányt.” Mi lehet a minta? - próbált rájönni Calebros. A legtöbb feljegyzésben a négy másodpercet követte az egy percnegyvennégy másodperc, de idınként, látszólag véletlenszerően ezt az egy-huszonhat helyettesítette. Ráadásul ilyenkoraz összes következı idıtartam ebbe a tartományba esett: 1-26-1-14-1-14-7-5-12...Egy kombináció? - tőnıdött. - Vagy egy matematikai összefüggés? Egy és huszonhat, négy és egy-negyvennégy. -Nekilátott, hogy lejegyezze a matematikát. Egy-negyvennégy osztható néggyel... harminchatszor van meg benne. Milehet ennek a jelentısége? Harminchat hónap? Három év? Valami három éven belül fog megtörténni? A fejében lassankezdtek teljesen összefolyni a számok, aztán... Nem egy-negyvennégy. Másodpercek! Egy perc, negyvennégymásodperc, nem pedig száznegyvennégy. És száznégy osztva néggyel, az huszonhat.Calebros diadalmasan lecsapta a tollát az asztalra. Ha az elsı számok különböztek, akkor az arány volt egy ahuszonhathoz. És hogyan kapcsolódik a huszonhat a levélhez? A betőkön keresztül! Hiszen minden bető egyike ahuszonhatnak! Calebros sietısen nekilátott a jelentés margóján elkészíteni a térképet: 1=A, 2 = B, 3=C... A négyéjszaka egyszerően csak többszörös volt.És a találós kérdés utolsó sora? Melyik irányba járok? Melyik irányba. Jeremiah feljegyezte az irányváltoztatásokat. Ezek jelezték az egyik bető idejének végét, és a másik kezdetét.Gyorsan visszalapozott, és nekilátott kigyőjteni az összes feljegyzett idıpontot. De mi van, ha elmulasztott feljegyeznivalamit? Valami létfontosságút? Ó, de hát a Próféta gondoskodott volna róla, hogy ilyesmi ne történhessen meg. De alegjobb lesz, ha megnézem, mi van itt...Calebros hamarosan betőkké változtatta a számokat, majd szavakká és mondatokká a betőket. Nagyjából ennyi idıre

volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön: azonnal meg kell találnia Cock Robint. Egyetlen másodpercet sem vesztegethetettel.

68. oldal



Névtelen

HARMADIK RÉSZA vég kezdete

1999. november 13., szombat, hajnali 4:41Manhattan alattNew York városa, New York

Nyugtalan, vérszomjas pillantások kísérték minden egyes mozdulatát. Pug leginkább a hallgatag ember tekintetétérezte. Még az sem nyugtatta meg az idegeit, hogy tudta, nem ı a győlöletük tárgya. Már így is messzebbre hozta ıket,mint amire bárki más képes lett volna, de ha most hagyja cserben ıket, ha elveszíti a nyomot, akkor a tárgyát vesztettbosszú más kiutat kereshet magának - például ıt.Calebros vezette el a még mindig lángoló hotelhez. Vajon milyen kétségbeesett kellett legyen a fınök ahhoz, hogy ilyettegyen? Pug tudta, hogy ez is a hallgatag ember miatt van. A hallgatag ember nem pihen meg addig, amíg ennek végenem lesz. Két éjszakányi irgalmatlan hajsza után Pug így vélte, hogy talán jobb lett volna, ha ott marad azzal a furcsaHilda nısténnyel és segít neki Jeremiah felkutatásában. Pug és Calebros a hotelben távol tartották magukat a tőzoltók

osztagaitól. Az emberek mindenütt ott voltak, mint a füst és a víz. Mint kiderült, túl nagy volt a pusztítás a szinteken,amelyeket Calebros ellenırizni akart. Valóban nem sok minden maradt meg belılük. Semmi olyasmi, amin Pug szagotfoghatott volna. Vereségük tudatában távoztak, és itt véget is érhetett volna az egész.Csakhogy Pug megtalálta a nyomot. Ott botlott bele, ahol senki nem számított rá, ahol összegyőltek a hotel alatt.Miközben Calebros és a hallgatag ember azon tanakodtak, hogy mi legyen a következı lépés, Pug felismerte az ismerısszagot. A szagot a fényképen. És azóta csak a járatokat próbálgatták.Lassan, óvatosan megközelítette egy újabb csatorna rácsát. A fenti világ elmondhatatlan illatai áramlottak az alagútbaaz acélrácsok között. Az egymással vetélkedı ingerek hullámokban borították el Pugot - szélfútta szemét,csomagolópapír, ami még mindig hordozta az étel szagát, állott vizelet, motorolaj és a kipufogó gázok mindenütt jelenlévı, mindent átható bőze. Habozott, kételkedett és megingott. Túl halvány volt a szál, amit követett!- Koncentrálj, Pug - szólalt meg a háta mögött Calebros. Megértette a tétovázás okát, de nyugtalan volt és türelmetlen.A hallgatag ember mogorván figyelt, és egymáshoz csattogtatta a körmeit. A hang olyan volt, mintha pókokkapaszkodnának fölfelé a gerincén, és ettıl felállt a szır a hátán. Csak remélni tudta, hogy a többiek nem érzikfélelmének a bőzét. De azt tudta, hogy a hallgatag ember érzi.Koncentrálj, Pug! - visszhangozta halkan Calebros szavait. A zavaró szagok, a csattogó pókok - Koncentrálj! Told félreıket. Most már hallotta az ideges fészkelıdést. Calebros háta mögött a többieket is nyugtalanította a hallgatag ember, a

szörnyeteg a szörnyetegek között. Kétségbeesetten vágytak rá, hogy bizonyíthassanak neki, de borongós vadságávalegyikük sem tudta felvenni a versenyt.Pug újra megtalálta a nyomot, és nekiindult, de amikor megérezte a háta mögött a megkönnyebbülés kollektív sóhaját,azonnal el is veszítette újra. A csatornák után közvetlenül az alagút elágazott - a prédának tudnia kellett errıl, éspontosan ezért kockáztatta meg, hogy ilyen közel jöjjön a felszínhez. A huzat besodorta odafentrıl az ırjítıén kavargóillatokat.A hallgatag ember mély torokhangon csicsergett. Különösen felkavaró hang volt ez.- Merre, Pug? - sürgette Calebros.- Én... én nem tudom.- Tudnod kell - mondta halkan Calebros. - Csak nyugodtan, van idıd.Benyúlt a zsebébe, és elıhúzott egy összehajtott zárható mőanyag zacskót, aztán odanyújtotta Pugnak.Pug óvatosan kinyitotta a zacskót, és megszagolta a fényképet a belsejében - a jóképő férfi, az elızı ítélethozó képétmég az átváltozás, az elsı és a Végsı halála elıttrıl. Nem a kép volt a préda, de a préda megérintette a képet, és rajtahagyta az illatát. Ez azonban már régen történt. Túl régen ahhoz, hogy egy hétköznapi véreb szagot fogjon rajta. Elégrégen ahhoz, hogy Pugnak is gondot okozzon, még a zavaró szél és a fenti szagok nélkül is. Visszaadta a zacskót, aztánbehunyta a szemeit, és befogta a füleit. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az arcának csapódó szél gúnyolódósüvítését, és helyette inkább a levegıben szállongó számtalan szagra összpontosított. Minden erejével próbálta kizárni atudatából az eredményeket váró hallgatag ember izgatott trillázását a háta mögött...Arra. A bal oldali alagút. Minél tovább mentek, Pug annál magabiztosabb lett, és annál gyorsabban kezdett haladni. Azalagút ismét elágazott, de ı szinte habozás nélkül kiválasztotta a bal oldalit. Hajtotta a klántársak sürgetése. Az egyreduzzadó önbizalmát csak a megkönnyebbülés érzése múlta felül, amiért nem hagyta cserben azokat, akik rábíztákmagukat. Még nem.Idınként még mindig felbukkantak rivális illatok, zavaró szagok amelyek azzal fenyegettek, hogy elnyomják az igazinyomot, de Pug megfelelt ezeknek a kihívásoknak. Szagot fogott. Érezte a Vértestvér szagát, akit követtek, és nemhitte, hogy újra elveszíthetné. Ismét szokványosnak, természetesnek tőnt. Nem úgy, mint a csatornanyílás alatt. Ottvolt benne valami... rendellenes. Még a szél hátán érkezı fenti illatok mellett sem lett volna szabad, hogy ekkoragondot okozzon neki. Soha nem lett volna szabad ilyen közel kerülnie ahhoz, hogy végleg elveszítse a nyomot. Nemkellett volna újra használnia a fényképet. Talán a Tremere miatt volt, akit követtek. Talán megállt, és megpróbáltaelfedni a nyomait - és hajszál híján sikerrel járt.Pug emlékeztette magát, hogy csak az számít, hogy újra megtalálta a csapást. Most, hogy túl volt rajta, szinte márharagudott magára, amiért olyan ideges volt. Mintha visszadobták volna a kennelekbe, ha kudarcot vall... vajon

megtették volna? De még nem volt vége. Végül is még mindig ott lépdeltek a háta mögött. A hallgatag ember,Calebros, és a többiek. Még mindig rábízták magukat...

69. oldal



NévtelenKoncentrálj - emlékeztette magát Pug, mivel nem akart szükségtelenül szenvedni ezeknek a gondolatoknak a súlyától.Nem akart erre a sikamlós lejtıre tévedni.Beljebb vezette ıket a csatornákba, távolabb a fenti világtól. Most már olyan könnyedén követte a nyomot, mintha apréda legöngyölt volna egy gombolyag madzagot maga után. A Vértestvér már nem próbálkozott egyetlen szokványostrükkel sem, amivel elfedhette volna a nyomait. Többé már nem gázolt bele a csatorna sekélyebb részeibe, haválaszthatott egy másik, száraz utat is. Nem próbálta szeméttel vagy szennyvízzel elfedni a nyomait. Mintha azt hittevolna, hogy innen már szabad az út hazáig. Arra számított, hogy mőködni fog a csatornánál bemutatott trükk.Csakhogy nem számított Pugra.Koncentrálj - mondta magának Pug. Bármilyen trükköt használt is a csatornánál ez a Vértestvér, hajszál híján be is vált,és bármikor megpróbálkozhat vele újra. Mágia, döntötte el magában Pug. Az a trükk mágikus kellett legyen, különbennem okozott volna neki ekkora gondot. Koncentrálj!Néhány perccel késıbb az orrát szinte a földhöz nyomó Pug gyakorlatilag olyan erısen koncentrált, hogy nem vetteészre a lábat, ami felé lépett a sötétbıl. De az utolsó másodpercben észrevette az ólomcsövet, ami lecsapott akoponyájára. Hirtelen iszonyúan összezavarodott minden.Pontosan akkor nézett fel, amikor eltalálta az ütés. A csı a jobb szeme fölött találta el és végigvágott az arccsontján. Azalagút sötétjét azonnal fényes felvillanások takarták el. És Pug hirtelen súlytalanná vált.Ordítozás. Fojtott, összefüggéstelen ordítozást hallott a távolból. Érezte a vér ízét - a saját vére, illetve a folyadék íze,ami a vérét helyettesítette. De ezt az ízt hamar felhígította egy másik, állott folyadék. Kinyitotta a szemét - illetvemegpróbálta, de nem volt biztos benne, hogy sikerrel járt-e. Körülötte áramlott a sötétség.Kezek ragadták meg. Pug küszködve próbált szabadulni, hogy elkerülje a további ütéseket, de csak esetlenülhadonászott. A kezek megragadták, és erısen tartották a gyengén kapálózó testét, aztán durván húzni kezdték, deellenállásba ütköztek. Áramló víz. A vízben vonszolták a testét.

Lassan újra képes volt tájékozódni. Beleesett a csatorna közepén áramló vízbe. Ezt az ügyetlenséget - gondolta. Nem,nem az ügyetlensége miatt esett el - jutott eszébe hirtelen. A csı.A csata még javában zajlott a gyalogjárón, nem túl messzire onnan, ahol most három klántársa vontatta a testét. Pugegy villanásra megpillantotta Calebros csupa fog, széles arcát, ahogy kitép egy hatalmas darabot az egyik támadóvállából. A hallgatag ember is szinte elveszett a villámgyors, erıszakos mozdulatok forgatagában. A karmai tépték,szaggatták az ellenséget, és a többi Nosferatu is vadul, irgalom nélkül támadott. Az alagút máris tele volt tetemekkel.Pug és a megmentı! lebuktak egy feléjük szálló lövedék útjából - egy kar volt az, ami még mindig szorongatott egyólomcsövet. A kar belecsobbant az undorító vízbe, és a csı lehúzta a végtagot a felszín alá.Az ellenségnek nem állt jól a szénája, ezt Pug azonnal látta, amint egy kicsit kitisztultak az érzékei. A támadók még acsata hevében is mintha fásultan mozdultak volna. A kezeikben szorongatott csövekkel és fadarabokkal csak alegritkább esetben találtak el bárkit is, és a Nosferatuk egyik ütést a másik után vitték be, ahogy ide-oda cikáztakkörülöttük. Pug még soha nem látta ıket ilyen gyorsan mozogni, és megdöbbentı volt a csapásaik ereje is. Az öregminden csapása olyan volt, mintha ı maga lenne a pusztítás pallosa. És a testek egyre győltek.A csatának éppen olyan hirtelen lett vége, mint ahogy elkezdıdött. Miké és Paulie még ki sem bírták húzni a mégmindig kissé kábult Pugot a gyalogjáróra. Pug néhány klántársa a viszonylag épségben maradt tetemek zsebeibenkutattak.

- Mit csináltak ezek itt? - a ruháit csavargató Pug igazából senkinek nem címezte ezt a kérdést.- Halottak voltak. Már halottak voltak - felelte egy halk hang. Calebros. Az öreg megszaglászta az egyik karmát, aztánkinyújtotta szürke, pörsenésekkel borított nyelvét, és megízlelte az egyik lecsüngı húscafatot. Végül rábólintott a sajátészrevételeire. Pug végigmérte a szétszórt testeket - amelyek a legtöbb esetben inkább csak testrészek voltak. Nehézlett volna megmondani, hogy eredetileg pontosan hány támadóval találták szembe magukat. Legalább heten vagynyolcan biztos voltak, de lehettek akár tucatnyian is. A számtalan megcsonkított holttest ellenére is nagyon kevés vérfolyt el.- Vértestvérek? - kérdezte Pug.- Nem - felelte Calebros. - Alig voltak többek egyszerő tetemeknél.A Nosferatuk befejezték a holttestek kifosztását. Mindent magukhoz vettek, ami nem volt teljesen értéktelen: cipıket,ruhákat, aprópénzt, töméseket. Egy fenyegetı, torokhangú csivitelés jelezte, hogy a hallgatag ember kezdi elveszíteni atürelmét. A lény eltorzult fejének formája az elnyújtott, halványan madárszerő állával egy keselyőre emlékeztettePugot. Csakhogy azt is látta a sápadt, jeges szemekben, hogy a hallgatag ember nem elégedett meg azzal, ha csakmegkeresi a dögöt. İ meg akarta teremteni.- Legjobb lesz, ha továbbmegyünk - mondta Calebros.Pug bólintott. Megfordult, hogy ismét felvegye a nyomot, és egy kicsit megkönnyebbült, hogy a hallgatag emberen kívülvégre valami másra is összpontosíthat.

1999. november 13., szombat, hajnali 4:46A kürtıNew York városa, New York

Most már látta, hogy honnan jött a név: „a kürtı”. Az alagút nagyjából két autó széles a kezdeténél, Brooklyn utcáialatt. Már az elején is meredeken lejtett, de hamarosan éles fordulatot vett, és attól kezdve szinte teljesen függılegessévált. A falát mindenütt létrák, párkányok és a falba mélyesztett kapaszkodók és lépcsık borították - és mindenünnenszázával nyíltak a szélrózsa minden irányába az újabb és újabb alagutak. Hilda azonnal beleszeretett, amintmegpillantotta. Pug hozta ıt ide két éjszakával ezelıtt, amikor Jeremiah-t keresték. Tegnap éjjel is visszajöttek, de mégmindig éppen csak elkezdték a keresést. Egy egész emberöltıt eltölthet egy Vértestvér idelenn, és még akkor semfedezhetné fel az összes alagutat. Ha pedig Jeremiah a kürtı környékén tőnt el, akkor könnyen meglehet, hogy soha

nem is bukkannak rá.Ezt Pug is elmondta tegnap éjjel, és Hilda nem tudott vitába szállni a kijelentésével. De amikor ma éjjel a vadászok

70. oldal



Névtelenmagukkal vitték azt a furcsa kis fickót, Hilda visszaosont a kürtıhöz. Egy fikarcnyit sem izgatta a vadászat vagy aSabbat. Petrodon egy kurafi volt, és a Sabbatból senki nem bánt vele soha rosszabbul, mint akárki a Kamarillából. Ígyhát most itt volt a kürtınél.Arra azonban a legkevésbé sem számított, hogy valaki más is lesz itt.Már órák óta a kürtıben kószált, amikor meghallotta a másikat; a nyomában volt, éppen abból az irányból közeledett,amerrıl Hilda is jött. Véletlen lenne? Amikor több száz alagút cikázik idelenn az összes elképzelhetı irányba? Nehezenhihetı.Átfutott az agyán, hogy el kellene rejtıznie, de inkább felkapott egy nagy követ és fejbe vágta a férfit, amint befordult asarkon. Óriási volt, és most beigazolódott, amit a nagy emberekrıl mondanak, mert ez a fickó nagyot esett. Hildánakeszébe jutott, hogy ez a fickó akár barát is lehet, de akkor sem volt joga a nyomába szegıdni.A fickó egy pillanatig kábultan hevert a földön. Egy öreg öltönyt viselt, és elsı látásra nyilvánvaló volt, hogyiszonyatosan szırös. Koszos barna és szürke szırpamacsok borították mindenütt. Nem mozdult, eltekintve a hatalmas,fehérje nélküli fekete szemek szapora pislogásától. Az orrát egyetlen lyuk helyettesítette, és a töredezett fogai közül aleghosszabbak átdöfték a felsı ajkának egyik felét. Néhány percnyi halk nyögdécselés után sikerült felülnie.- Te lennél Hilda? - mondta kissé kótyagosan.- Telitalálat, cukorfalat.A fickó megdörzsölte a fejét, és vágyakozó pillantást vetett rá.- Mindig is kedveltem az olyan lányokat, akik el tudnak ringatni.- Mindjárt letépem a fejedet, ha nem vigyázol! Mit csinálsz itt? Éppen csak erre jártál?- Marston Colchester. Köszönöm kérdésed.- Tudom, hogy ki vagy. A baltimore-i népekkel jöttél. Láttalak a telepen.- És mégis fejbe vágtál?

- Azt mondtam, hogy láttalak, de azt nem, hogy kedvellek is.- Felsegítesz? - kérdezte Colchester. Hilda odanyújtotta a kezét, és felhúzta. Azonnal észrevette, hogy a fickó nyirkosujjai hogyan cirógatták az övéit. - Mellesleg nem követtelek. Már régóta ismerem Jeremiah-t, és Pug azt mondta, hogylehet, hogy valahol errefelé van. Aztán láttam, hogy valaki errefelé jött, és gondoltam ellenırzöm.És Colchester ezzel megragadta a nı seggét, majd vigyorogva várta a reakciót...... és nagyon meglepettnek tőnt, amikor Hilda megmarkolta a lába közét.- Hmm - tőnıdött a nı. - Biztos sziesztaidı van a határtól délre.Colchester hátrahıkölt.- Nos... öhöm... ami Jereamiah-t illeti... Hilda közelebb lépett hozzá.- Mi a baj, édes? Ugye nem akarsz meglépni, miután felizgattál egy lányt?- Ahogy már mondtam - hátrált Colchester - mi ketten régi ismerısök vagyunk.- Volt nekem egyszer egy régi Ramblerem, aminek teljesen hátra lehetett hajtani az ülését.- Uh... Pug azt mondta, hogy szerinte lehetséges...Hilda megint fejbe vágta a kıvel. Colchester eldılt, mint egy kivágott fa, és Hilda már rá is vetette magát. Azonnal tépnikezdte az öreg öltönyt. Odadörgölızött az alfeléhez, és leszakította a gombokat a blúzáról, amelyek már így is csaképpen, hogy féken tudták tartani a burjánzó húst. A kiszabaduló hullámok elborították Colchester arcát.

- Édes Istenem, biztos meghaltam, és a mennybe jutottam - mormolta a férfi Hilda alatt.A nı hátranyúlt Colchester lába közé, és megragadta a meglepıen duzzadt nyúlványt.- A sziesztának biztos vége, igaz, kishaver? - jegyezte meg, de amikor hátranézett, kiderült, hogy a nyúlvány nemColchester-hez tartozik, hanem egy húsos csáp tekeredett rá valahogy a férfi lábaira. - Mi a...?És a csápok hirtelen mindenhol ott voltak. Lecsaptak a két Nosferatura, mint megannyi véres gumitömlı. Hildafelugrott, de a csápok egy pillanat alatt rátekeredtek az ı lábaira, karjára és nyakára is. És húzni kezdték lefelé azalagúton keresztül a kürtı felé. Colchester harcolt, de a nı nem láthatta, mert már teljesen beborították a csápok.Olyan volt, mint egy múmia, akit géz helyett húsba csomagoltak.Hilda tépte a csápokat, rugdalózott és harapott, de nem ért el vele semmit. Végül már csak sikítani tudott, de a hangeltőnt a kürtıben. Csakúgy, mint Hilda.

1999. november 13., szombat, hajnali 5:50Manhattan alattNew York városa, New York

Bár Pug volt az, aki a nyomot követte, Calebros és a társai mégis ott loholtak a nyomában, és mélyre hajoltak, minthaık is képesek lennének követni a nyomot. Mintha Mike Tundlight, és Paulie és a többiek megfeledkeztek volna arról,hogy mennyire féltek Cock Robintól. Közelebb húzódtak egymáshoz. Valahányszor Pug elindult a nyomon, a kilencVértestvérbıl álló csapat egy emberként loholt a nyomában. A bosszúszomjuk hajtotta ıket.Calebrost elégedettséggel töltötte el, hogy ennyire megbíztak benne. Persze az is lehetséges, hogy a Nosferatuk aPróféta szavaiba helyezték a bizalmukat. A varázsló nem ég el, hanem a holtak között keres nyugodalmat. Ez egyikevolt azoknak az üzeneteknek, amelyeket Anatole hagyott hátra nekik - üzenetek, amelyek egyben próféciák is voltak,hiszen a küldöncöt már jóval az események bekövetkezte elıtt útnak indította. Odaadta a terhet a küldöncnek, éselindította Calebros felé. Vajon csak a szerencsének vagy a véletlennek köszönhetı, hogy a telep vezetıje éppen maéjjel fejtette meg az üzenetet, amikor egy vagy két éjszakával késıbb már valószínőleg túl késı lett volna? Calebrossoha nem hitt igazán a véletlen egybeesésekben, és még annál is kevésbé hitt benne, amióta a Prófétával akadt dolga.Hitte, hogy nyomós oka volt annak, hogy nem sokkal a Sturbridge-tıl érkezett üzenet kézhezvétele után jött rá amegoldásra. A régens közölte vele, hogy Nickolai elpusztult a tőzvészben, de semmiféle bizonyítékkal nem támasztottaalá ezt az állítását. Aztán feltárult a prófécia: A varázsló nem ég el... Calebros valahogy könnyebben el tudta fogadni

egy ırült rejtélyes hablatyolását, mint a Tremerek üres szavait.Ennek ellenére azért nem volt teljesen biztos magában. Akkor még nem, amikor figyelmeztette az ítélethozót és

71. oldal



Névtelenriadóztatta az összes klántársát, akit nem küldött el a Throgs Neckhez. Még akkor sem, amikor Pug megtalálta a csapataz égı hotel alatt. Túl sok hibalehetıség volt még, túl sok út vezetett még a kudarchoz.Csak akkor lett biztos a dolgában, amikor megtámadták ıket a holtak. Nem Vértestvérek, hanem élıholtak.Thaumaturgia. Vérmágia.A többiek mintha megérezték volna, hogy elmúltak a kétségei. Cock Robin még kíméletlenebbül hajtotta Pugot, és javára legyen mondva, a fiú veszett iramban tört elıre. Mindannyian követték a vezetıjüket, amilyen gyorsan csaklehetett, és Pug hamarosan egy ismerıs helyre vezette ıket. Calebrost nem lepte meg az, hogy végül ide lyukadtak ki.Pug megtorpant, és a vadásztársaság követte a példáját. Az alagút egy szívós faajtóban végzıdött elıttük, és Calebrosismerte az ajtó elıtt álló Nosferatut. A vezér intett Mike-nak, aki Thurston és Diesel társaságában azonnal elindultvisszafelé, amerrıl jöttek.Az ajtó mellett Abe Morgenstern kaparászta az iszapot a lábujjaival, miközben engesztelıén hajbókolt.- Jó reggelt mindenkinek - mondta ideges hangon -, és legyetek üdvözölve az otthonomban!Apró feje volt, túlságosan is apró, mintha elkapta volna egy fejvadász, de nem fejezte volna be rajta a munkát.Morgenstern antitribu volt, de a csatornalakók között ez még nem jelentette azt, hogy azonnal megölik, amintmeglátják. Az ember sokat tanulhat, ha elbeszélget az ellenségeivel, és idınként információt cserél velük.Csakhogy ma éjjel Calebros és a vadászok nem azért jöttek, hogy üzleteljenek.- El fogjuk kapni - jelentette ki Calebros, és ezzel mindenféle udvariaskodásnak és tettetésnek elejét vette.Abe könnyen zavarba jött. Az egész feje elvörösödött, pedig alig volt több egy koponyánál, amire hihetetlenül szorosanrátapadt a bır.- İ nincs... Úgy értem, nem tudom mirıl...Cock Robin ellépett Calebros mellett és pengeéles karmának egyetlen suhintásával egy szempillantás alatt a derekától anyakáig felhasította Morgensternt. Abe vörös arcán inkább meglepettség, mint fájdalom tükrözıdött, amikor az

ítélethozó félretaszította. Calebros ebben a pillanatban vette észre a furcsa zajt a háttérben - mintha számtalan ujjdobolt volna a körmével a kövön. A zaj halk volt, de a forrása nem volt messze.Azonban nem volt idı az elmélkedésre. Az ajtó mögül kiáltozás és dulakodás zajai szőrıdtek ki, miközben Morgensterntérdre rogyva próbálta visszatuszkolni a hasüregébe az elfonnyadt belsı szerveket. Cock Robin öklének egyetlen vadcsapásával szilánkokra zúzta az ajtót, és a Nosferatuk elıretörtek.Átrohantak az elsı szobán, ami alig volt szélesebb, mint az alagút odakinn, és zsúfolásig tele volt dobozokkal ésmindenféle szeméttel, és berontottak a második szobába. Thurston a földön hevert és görcsösen rángatózott. Vérszivárgott az orrából és a füleibıl - és a vér forrt az ereiben. Mike és Diesel egy másik Vértestvérrel dulakodtak. Aközépkorú férfi fizikailag nem nyújtott valami lenyőgözı látványt, de mágia vibrált a levegıben, ahogy azt Thurstonbuborékoló vére is tanúsította.Nickolai - gondolta Calebros. - A gyilkos, akit már oly régóta keresek.- Add meg magad, Tremere! - kiáltott Calebros.Számtalan kérdése lett volna. Ki akarta csikarni belıle a titkait. Mike és a többiek bekerítették, és elzárták aboszorkánymester menekülési útját, de még nem gyızték le.A Vértestvér egy gúnyos mosollyal válaszolt Calebros felszólítására, és kinyújtott tenyerével rácsapott Dieselmellkasára. A Nosferatu hátravetette a fejét, és tágra nyitotta a száját, hogy kínjában felüvöltsön, de csak egy nedves

gurgulázó hang szakadt fel a torkából. És aztán jött a vér. Habosan, bugyborékolva tört elı a szájából, és lecsorgott atestén a földre. Mike tovább birkózott a prédával, miközben Diesel lehanyatlott.Ahogy a többi Nosferatu benyomult a szobába, Nickolai megragadta Mike karját, amelyet hirtelen éteri zöld ragyogásburkolt be. A kar másodpercek alatt összeaszott és elszáradt. Mike felordított.Calebros még saját magát is meglepte azzal a fürgeséggel, amivel átmászott a szobába zsúfolt dobozokon, hogy elzárjaa menekülés útját. Miké elszáradt karját az oldalához szorítva, tántorogva hátrált Nickolaitól. Cock Robin és a másiknégy Nosferatu fenyegetıen közelebb nyomult a másik oldalon.- Add meg magad! - parancsolta ismét Calebros. Gyorsan beszélt, mielıtt valaki újra lesújtana. - A klántársaidhalottnak hisznek, ahogy akartad. - A varázsló nem ég el, hanem a holtak között keres nyugodalmat. - Nem fognakkeresni. Én tudom, hogy elmenekültél a hotelbıl, és elılük.Calebros oly régóta hajszolta már a bosszút, de most, amikor eljött a pil lanat, rá kellett döbbennie, hogy sokkal jobbanvágyta a válaszokat. Hogyan zajlott le pontosan a gyilkosság? Hogyan került bele az egészbe Leopold és Benito?- Adjam meg magam? Hogy felelhessek a szánalmas kérdéseidre, te nyomorult szörnyeteg? - vicsorogta Nickolai.Sápadt volt, és nyúzott. - Nem hinném. A világ jobban jár, hogy megszabadult a szánalmas Petrodonotoktól, és jobban jár, ha megszabadul tıled is!Kinyújtotta a kezét a Nosferatu felé, de Calebros túl gyors volt, és félreugrott az útjából. Csakhogy így már szabaddávált az út az ajtó felé. Calebros nem tudta egyszerre kikerülni a boszorkánymester halálos érintését, ésmegakadályozni, hogy elmeneküljön, így hát rávetette magát a Tremere-re. Pug és Paulie is ott voltak mellette akupacban. Nickolai felbömbölt dühében, és arcul csapta Calebrost. A boszorkánymester ujjai belekapaszkodtak amélyen ülı szemek üregébe és a tátongó orrlyukakba...És nem történt semmi. Calebros egy pillanatig még várta, hogy elsorvadjon az arca vagy elpárologjon a vére, de nemtörtént semmi. Nickolai sikított dühében, és összeszorította az öklét, mintha puszta kézzel akarná összeroppantam aNosferatu koponyáját. De elmaradt a misztikus energiák támadása.A varázsló ereje végére ért, és a földre rogyott Pug és Paulie záporozó csapásai alatt.- Megadom magam - mondta megsemmisült hangon, és szinte meg sem próbálta hárítani a vállaira záporozó ütéseket.- Elég - mondta Calebros, és megállította Pugot és Paulie-t. - Már kiadta magából a mérgét.Ekkor hallotta meg Calebros ismét azt a furcsa hangot - mintha ezrek, százezrek doboltak volna a körmükkel a kövön. Ahang megduzzadt, és szinte fülsüketítıvé erısödött, ahogy Calebros Pug és Paulie társaságában ott állt a térdelıTremere mellett. Láthatóan Nickolait is zavarba hozta ez a hang, és a Nosferatuk is a fejüket forgatva nézelıdtek.Kivéve Cock Robint. Pontosan az ajtóban állt, ami elválasztotta egymástól Abe Morgenstern szánalmas menedékénekkét szobáját. Az ítélethozó keskeny, eltorzult csípıjére támasztotta ökölbe szorított kezeit, és a mérhetetlen győlölettel

csordultig telt szemei egy pillanatra sem eresztették Nickolait.Egy csöppet sem érdeklik a válaszok - döbbent rá Calebros abban a pillanatban, ahogy az ítélethozóra pillantott. - Még

72. oldal



Névtelenaz sem, amit a Tremerekrıl és a mágiájukról megtudhatnánk. Cock Robin nem akarta kihasználni Nickolait. İ a halálátakarta.A csótányok elıször százával, de aztán ezrével kezdtek özönleni az aprócska szobába. Teljesen elborították a padlót,aztán átmásztak egymás testén is. Mikor már nem maradt hely a padlón, akkor felmásztak a falakra. Még aNosferatukat is nyugtalanította a támadás.Mereven, mozdulatlanul álltak, és aggódó pillantásokat vetettek egymásra, ahogy a rovarok áradata elıször abokájukat, aztán a térdüket is elborította. A bogarak millióinak csattogása teljesen elnyomta volna a hangjukat, habármelyikük meg akart volna szólalni.Egyedül Cock Robin volt közönyös. Csak ı nézte rezzenéstelenül, ahogy a csótányok tépni kezdik Nickolai élıholt húsát.A Tremere sikolyait elnyomta a dögevık csattogása és zümmögése. És egy kicsivel késıbb az áradat mélyénabbamaradt a sikoltozás.

1999. november 19., péntek, este 11:007210-A iroda, Empire State BuildingNew York városa, New York

Lucinda Ventrue ghoulja odalenn megnyomta a lift hívógombját Calebrosnak, és intett, hogy lépjen be, amikor az ajtókkitárultak. Mintha én nem tudnám, hogy mőködik ez az átkozott szerkezet - gondolta a Nosferatu. Már önmagában ez a jelenet is elég lett volna ahhoz, hogy felzaklassa, még akkor is, ha nem lett volna amúgy is nagyon rossz a hangulata.Nem akart lélekszakadva rohanni, hogy tiszteletét tegye Victoria Ash, New York hercege elıtt.

A nı ragyogóan, gyöngyökkel felékszerezve és kisminkelve ott ült vele szemben az asztalnál. Még nem mondták kihivatalosan. Nem volt valóban herceg, még nem. De Calebros hallotta a híreket: értesítették a helyezkedésrıl és amachinációkról, meg a visszataszító egyezségekrıl. A Tizenkettek Tanácsa - ahogy Lucinda grandiózusán nevezte - csaka tömegeknek készített hevenyészett kirakat volt. A döntés már megszületett, különben Pascek nem ment volna el avárosból.Az asztal mellett mind a hat klán képviseltette magát. Máris így nevezték a Kamarillát, a hat klán. Nem számít, hogyláthatóan senki nem tudta biztosan, hogy Xaviar tényleg állja a szavát, és a Gangrelek már valóban nem tartoznak aszektához. Kétségtelen, hogy lesznek olyanok, akik hőségesek maradnak - a csavargók soha nem voltak a fentrıl-lefeléirányítás iskolapéldái -, de jelenleg Lucindának és a fajtájának volt elég ürügye arra, hogy kihagyja a Gangreleket adöntéshozatalból. Eggyel kevesebb kiszámíthatatlan elem, amivel a Ventrue és a Brujah értelmiségnek meg kellbirkóznia.Calebros el se jött volna erre a színjátékra, ha Cock Robin nem ragaszkodik hozzá. Már önmagában ez is megérte afáradságot - hogy láthatta a szobában tartózkodók reakcióját, akik közül sokan még csak nem is sejtették, hogy aNosferatu ítélethozó a városban van. A Ventrue klánt Lucinda - aki Pascekkel karöltve összehívta ezt a tanácsülést -, ésJan Pieterzoon képviselte. Ez utóbbi nagyon jól szolgálta az ügyet az elmúlt néhány hónapban. Pascek távollétében aBrujah klán nevében Theo Bell, aki láthatóan teljesen felépült a sérüléseibıl, és a szembetőnıen elégedetlen Lladislas

jelentek meg a döntés meghozatalánál. A Toreadorok részérıl Victoria mellett ott volt Gainesmil is. Sturbridge régenselhozta az egyik alárendeltjét, és a Malkávokat két testvér, Eric és Jonathan Chen képviselték.- Isten hozta Önöket - szólalt meg Lucinda, amint mindenki megérkezett. Megtévesztıén ifjúnak és sebezhetınek tőntaz asztal körül ülı tiszteletre méltó Vértestvérek között. - A város a mienk - jelentette be. - A sors ránk mosolygott.Calebros úgy látta, mintha Victoria összerezzent volna ezekre a szavakra. Kétségtelenül ı is elsietettnek érezte agyızelem megünneplését. A Sabbat szervezett ellenállását valóban sikerült megtörni abban a csatában, amit azótaáltalában Throgs Neck-i ütközetnek neveztek, és Polonia kardinálist a folyón túlra, New Jerseybe őzték a városból.Micsoda megalázó vereség a frissen hatalomra került kardinálisnak, de Polonia ettıl csak még veszedelmesebb lett. Aváros bizonyos részein még most is Sabbat falkák ólálkodtak, és most, hogy délen véget ért a háború és a néhaiMoncada kardinális által összetartott szövetség felbomlott, éjszakánként sokan megpróbáltak hazatérni közülük.Miután a Sabbat nagy részét kiőzték a városból, felbomlott a Kamarilla szervezete is. Polonia talán elveszítette a csatát,de elpusztította Michaela herceget, és az utolsó ismert gyermekét is. A túlélık szemmel láthatóan nem igazángyászoltak. A tábornokok és az Ítélethozók távozásuk elıtt kineveznek egy megbízottat hercegnek, és a város lelkéértfolyó harc azonnal ismét fel fog lángolni. Itt minden éjjel háború lesz, és Calebros nem igazán bízott abban, hogyVictoria képes lesz ezen uralkodni. Persze részt fog venni az ünnepségeken, a fogadásokon, a gálákon és akiállításokon, ahogy Michaela is jelen volt a Wall Streeten és a Broadwayn, de New Yorkban az utcák is legalább olyanfontos tényezık voltak, mint az igazgatósági üléstermek és a színházak. Olyan kevesen tudták ezt. Bell tudta, és azelmúlt hetek után talán még Pieterzoon is.- Tisztelettel emlékezünk ma este az elesett és a túlélı hıseinkre - mondta éppen Lucinda. - DiPauda arkónra, aKamarilla Jobb Kezére, Thorgs Neck hısére - bólintott ünnepélyesen a Nosferatu klán képviselıi felé.Kérlek ne! Calebros leküzdötte a késztetést, hogy hangosan öklendezni kezdjen. Nos, Federico valóban kapott egyszablyavágást a fejére, és torporba esett, Isten tudja mennyi idıre, de vajon volt egyáltalán valaki ebben a teremben,aki valóban elhitte, hogy Lucinda tényleg rosszul érzi magát emiatt?- Bell arkónra, Harlem megtisztítójára. Jan Pieterzoonra, a mi rátermett harctéri parancsnokunkra...A tiszteletbeli címek és a becenevek osztogatása mintha órákon át folytatódott volna. Calebros idırıl-idıre testhelyzetetváltoztatott a székében, és ezzel olyan recsegéssorozatot indított útjára, amit a terembe lévık képességeik legjavátnyújtva próbáltak észre sem venni.- De a jövıbe kell tekintenünk - jelentette ki végre Lucinda. - Az éjszakák rutinja megszakadt, és máris széthúzástámadt a sorainkban.Calebros elgondolkozott azon, hogy volt-e egyáltalán olyan, amikor nem volt széthúzás a soraikban.- A meghódított területeken ki kell jelölni a vadászmezıket, és az elesettek hagyatékáról is gondoskodni kell. Hatalmas

számban érkeznek a városba az új Vértestvérek. Egyesek a mi oldalunkon harcoltak, mások a sorsukat próbáljákbeteljesíteni. Igazságot kell szolgáltatni. A határokat biztosítani kell...

73. oldal



Névtelen- Azt akarja mondani, hogy a városnak szüksége van egy hercegre - vágott végre közbe Theo Bell. - Nem igaz?- De igen - felelte Lucinda kissé döbbenten. - De...- Pascek hagyott egy levelet a tanácsnak ezzel kapcsolatban - húzott elı egy összehajtott papírlapot a dzsekije zsebébılTheo, majd kivárta, hogy mindenki jól megnézhesse rajta Pascek személyes viaszpecsétjét, mielıtt felnyitotta volna. -Az ítélethozó utasított, hogy olvassam fel az egészet - futotta végig a szemével az egész lapot -, de úgy látom, hogyLucinda máris érintette a lényegesebb részeket. A leglényegesebb rész a vége felé következik - csúsztatta oda a leveletaz asztal lapján a Ventrue ítélethozónak.Lucinda felvette, és Theonál egy kicsivel figyelmesebben futotta át Pascek szavait. Összehajtotta a levelet, amikorvégzett, és letette az asztalra.- New York város hercegi posztjára Pascek ítélethozó Victoria Ash-t jelöli.A bólintások és a mormolás elárulta, hogy senki nem lepıdött meg igazán. Calebros, a mellette ülı Cock Robinhozhasonlóan semmilyen módon nem válaszolt. A város nem mőködhetett volna a Nosferatuk nélkül. Nem sokat számított,hogy ki volt a herceg, Calebros éppoly lelkiismeretes tanácsadója lesz, mint a réginek. De vajon mit gondolnának atöbbiek, ha tudnák, hogy Victoria volt az Atyja annak a valaminek, ami végigdúlta a várost? Vajon akkor is ígysietnének, hogy herceget csináljanak belıle? Mit mondana Bell? Édes Istenem, mit tenne Xaviar, ha rájönne? - Calebrosvetett egy pillantást a mellette álló székre. - Mit tenne Cock Robin?- És én megtisztelve érzem magam, amiért elsıként támogathatom a javaslatát - tette hozzá Lucinda. - Most pedigszóljanak a klánok!Egymás után mindannyian a beleegyezésüket adták. Elıször Sturbridge, aztán Eric, az idısebb Chen fivér. Amikor Theobeleegyezıen mormogott, Lladislas, Buffalo trónfosztott hercege lecsapta a tollát az asztalra, és kiviharzott a terembıl.- İ is egyet ért - mondta Theo.Mint a tanács legfiatalabb tagjának, Calebrosnak nem volt szavazata, de mégis egyetlen pillanat alatt megálljt

parancsolhatott volna az eseményeknek, ha feltárja Victoria titkát. Azok, akik már szavaztak, meggondolnák magukat.Olyan csábító... de mégis mi értelme volna? Victoriát felbosszantaná... és ez nem kis fegyvertény, ráadásul igencsakkielégítı, de a várost elborítaná a káosz, és a Sabbatnak ezzel is nagyobb esélye lenne, hogy visszavegye, amitelvesztett. Azt is tudta, hogy Cock Robin vérszomja újból fellángolna, ha felfedné a titkot, és akkor Victoria nemcsak ahercegi címtıl esne el, de talán valami „rettenetes” baleset is érné. És akkor Calebros talán soha nem tudná meg aválaszokat azokra a kérdésekre, amelyek még mindig izgatták Nickolaijal és Benitoval kapcsolatban. Mert Victoriánakismernie kell ezeket a válaszokat. Cock Robint csak a vér érdekelné. Így hát végül csöndben maradt. Máris az adósom,és még csak nem is tud róla - gondolta. - Még nem.Cock Robin is beleegyezıen bólintott, és ezzel véget is ért az egész. Victoria volt a tökéletes, kompromisszumos jelölt.Sem Lucinda, sem Pascek nem engedte volna, hogy a másik klánjának egy tagja kerüljön ebbe a pozícióba, különösen,miután Michaela ekkora zőrzavart csinált a városban. A Brujahk és a Ventrue-k pedig nem vettek volna számításba egyTremere-t, különösen miután a boszorkánymesterek Atlantától egészen Washingtonig inkább a drágalátos kápolnáikatvédték ahelyett, hogy támogatták volna a Kamarilla hercegeket. A Nosferatukat egyszerően csak az „arra érdemesebb” klánok szolgáinak tekintették, és senki nem vett volna számításba egy Malkávot, csakis a legvégsı esetben.De valakinek uralkodnia kellett, különben a városba özönlı öregek és újszülöttek szétszaggatnák egymást a területértés a befolyásért folytatott harc közben. Ez még így is megtörténhet - gondolta Calebros. Így esett hát, hogy a Ventrue

klán ítélethozója, Lucinda, a Tizenkettek Tanácsának döntése értelmében ezekkel a szavakkal fordult Victoriához:- A jogar mostantól Önt illeti, Victoria. Elfogadja a tisztséget?Victoria az eljárás kezdete óta nem nézett bele senkinek a szemébe. Rá egyáltalán nem jellemzı módon csöndben ült,miközben Lucinda és Theo beszéltek. Mintha észre sem vette volna, hogy Lladislas távozott vagy hogy összeszámláltáka szavazatokat. Most egyenként megnézett mindenkit az asztal körül. Felemelte a kezeit az ölébıl, és az asztal lapjárafektette ıket maga elıtt.Atlantát akarta, és most megkapja New Yorkot - gondolta Calebros. Nem is rossz üzlet.

* * * * *

- A jogar mostantól Önt illeti, Victoria. Elfogadja a tisztséget?Tudta, hogy közeledik a pillanat, de most mégis érezte, hogy feltör a torkából a vér. Attól tartott, hogy le fogja hányniaz asztalt. A legnagyobb ambíciója elérhetı közelségbe került, szinte az ölébe hullott - és nem tudta, hogyelfogadhatja-e.Természetesen vágyott rá, hogy herceg legyen. Már Atlantával is megelégedett volna, de ez... ez…Mégsem tudta. Érezte, hogy sajog az állán a jel. A Sors istenei kegyetlenek és szeszélyesek voltak, de ı mégis akegyelmükbe ajánlotta magát. Megesküdött, hogy soha többé nem szegül ellen az akaratuknak. Egyszer márengedetlen volt, és követte az utat Chicagóba. Büntetésbıl végig kellett néznie a saját, frissen meglelt Gyermekénekpusztulását, miközben éppen felé nyújtotta a kezét... Vajon miféle bosszút állnának rajta, milyen kórsággal sújtanák,ha most sem venné figyelembe az akaratukat?Nem, ki kell kérni a sors véleményét, és bár a vágy vasmarokkal szorította a szívét, Victoriának engedelmeskednie kellaz akaratuknak. Pascek javasolta ıt, hát az ı szavai döntik majd el a kérdést. Nem volt elég idı, és túl sokan figyeltékahhoz, hogy megszámolja minden egyes szavát... Akkor hát legyenek a bekezdések. Ha a számuk páratlan, mint aváros öt választókerületéé, akkor elfoglalja kiérdemelt helyét. Ha nem... nem, erre még gondolni sem akar. A sors nemlehet folyton ilyen kegyetlen hozzá.

* * * * *

- Láthatnám a levelet? - kérdezte enyhén remegı hangon Victoria.Lucinda egy pillanatig értetlenül meredt rá.- Megbocsát?

- Pascek ítélethozó levelét. Láthatnám, kérem?A mélységesen megzavarodott Lucinda olyan pillantást vetett a levélre, mintha halálos méreg lenne, aztán a tekintete

74. oldal



Névtelenvisszarebbent Victoriára.- Biztosíthatom, hogy a pecsét eredeti, és Bell arkón...- Nem kételkedem sem az Ön, sem Bell arkón szavában, és még a levélben sem - jelentette ki fagyosan Victoria. - Demeg szeretném nézni!Lucinda odaadta neki a levelet, és Victoria úgy hajtotta szét, mintha porrá omolhatna a kezében. Hosszú ideig olvasta.Calebros a szemén látta, hogy kétszer is nekikezdett. Az asztal körül szinte kibírhatatlanná mélyült a csönd. VégülVictoria végzett a levéllel. Letette az asztalra, és a kezeit mellé fektette.- Nem - mondta halkan, az összeszorított fogai között szőrve a szavakat. - Vadul villogó szemeivel a saját kezeitfodrozta. Calebros látta rajtuk a feszültséget, látta a vékony csontokra feszülı bırt, és még az ı halvány bırszínéhezképest is fehér ízületeket.- Nem - mondta újra, és ezúttal már sokkal gyorsabban és erıteljesebben beszélt. - Nem fogadom el.- Oh... Victoria - mondta Gainesmil mellette. - Ha idıre van szüksége, hogy...De a nı már hátratolta a székét, és minden magyarázat nélkül kisétált a terembıl, amerre pár perccel korábbanLladislas is távozott. Az éjszaka tíz döbbent teremtménye tátott szájjal bámulta a háta mögött becsukódó ajtót.Végül Lucinda törte meg a csendet.- Hát, nem fordul elı gyakran... ıszintén szólva nem is emlékszem rá...Kinyújtotta kezét Pascek levele után, és csendben még egyszer elolvasta, mintha a sorok között rábukkanhatna amagyarázatra. Csakhogy a levél nem elégítette ki a kíváncsiságát, úgyhogy visszaejtette az asztalra.- El kell halasztanunk ezt a találkozót... a határozatot, amíg...Valaki az asztalra csapott, és ez mindannyiukat megriasztotta. Mindenkit, kivéve Cock Robint. Pontosan kétszer csapottle az öklével az asztalra. És amikor már mindenki rá figyelt, a Nosferatu ítélethozó felvette Lladislas tollát, ésgyerekesen kerekded betőivel írni kezdett Pascek levelének hátoldalára.

1999. november 30., kedd, éjjel 1:25A kürtıNew York városa, New York

Az egész olyan furcsának tőnt. Hogy a sötétben rejtızött el a sötétség elıl. Jeremiah képtelen volt eldönteni, hogyvan-e ennek egyáltalán valami értelme, de ennek ellenére nem tudta rávenni magát, hogy bármilyen fényt használjon.Eltörte az elemlámpáját - széttaposta a körtét, és elhajította az elemeket -, mert még bekapcsolta volna valamelyikgyenge pillanatában. Így hát akár tetszik, akár nem, akár van értelme, akár nincs, de a sötétben fog várakozni.Elhatározta, hogy többé nem is gondol a fényre...Az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudta, a fény nem számított volna semmit. A fény semmit sem számít azoknaka lényeknek odakinn. Níctuku - mondta halkan, csak úgy magának, és figyelte, hogy milyen különbözı módonpréselıdhet a szájpadlásához a nyelve.- Nic-tu-ku. Nic-tu-ku. Nic-tu-ku.

Nekik éppen úgy nincs szükségük a fényre, mint neki magának. Kiszagolják a vért.És odakinn voltak még náluk rosszabbak is.Szegény Colchester. Marston talán megértette. Megmenthetném - gondolta Jeremiah. De akkor le kellene mennie...oda. Nem tudta biztosan, mi van odalenn. Anatole nem akarta elmondani neki. Legyen átkozott a Próféta! Jeremiah aföldre vetette magát, felkapott két követ, és olyan erıvel csapta össze ıket, hogy szilánkokra robbantak.- Legyen átkozott a Próféta - mondta megverten és kétségbeesetten.- Nem sok értelme van elbújni, ha köveket csapkodsz egymáshoz - mondta egy hang.Jeremiah a betolakodó felé pördült, azonban a félhomályban csak a halvány körvonalait tudta kivenni, a részleteketnem. Az alak ismerısnek tőnt.- Calebros?- Nem - felelte az alak. - Nem Calebros. Mondd csak, Jeremiah, miért rejtızködsz?- Miért? - nevetett szarkasztikusan Jeremiah. - Mert a klánunk legöregebb tagjai az éjszakában vadásznak? Csakhogy teazt állítod, hogy ık csak dajkamesék!- Azt Calebros mondja - mondta az alak. - Én jobban tudom. De mi más miatt bujkálsz?Jeremiah szemei összeszőkültek. Közelebb ment az alakhoz, bekémlelt a járatba, aztán suttogva megszólalt:- Odalenn... a legsötétebb helyen. Ott van. Az alak is közelebb lépett.- Honnan tudod? - kérdezte halkan.Jeremiah összedörzsölte az arca elıtt a hüvelyk- és a mutatóujját.- Hát te nem érzed... a levegıben? Én szinte már a szagát is érzem. Sötét, és hideg és dühös.- Mindenkinek éreznie kellene, Jeremiah! De a halandók nem érzik. És a legtöbb Vértestvér figyelmen kívül hagyja. Dete... te tudod.- Te soha nem hittél nekem ezelıtt - mondta Jeremiah, és elégedettséggel töltötte el az események fordulata.- Már mondtam, hogy én nem vagyok Calebros. De ı a vérembıl való. És te még mindig nem mondtad el nekem, hogyhonnan tudod. Hogy honnan szereztél tudomást a szagról. Beszéltél a Prófétával, ugye?- Beszéltem - mondta Jeremiah. Egy pillanatig azt hitte, hogy haragszik Anatole-ra, de azt már nem tudta volnamegmondani, hogy miért.- Jöjj velem, barátom - mondta az alak. - Mesélned kell nekem arról az idırıl, amit a Prófétával töltöttél!Jeremiah örült, hogy megint van barátja. Olyan sokáig volt egyedül a sötétben. Olyan sokáig rettegett egyedül asötéttıl. Gyorsan begyömöszölte kevéske tulajdonát a viaszosvászon zsákjába, aztán otthagyta azt a helyet.

1999. november 30., kedd, este 11:07

75. oldal



NévtelenEgy földmélyi tavacskaNew York városa, New York

Calebros nem merült bele teljesen a vízbe. Inkább meztelenül leült az egyik körkörös kıgyőrőre a part mentén. A vízéppen a derekáig ért. Ha korábban véznának tőnt, és úgy érezte, hogy folyamatosan idızavarban van, akkor mostszázszor rosszabb volt a helyzet. És jelen pillanatban a föld nem súghatott volna meg neki semmit, amit tudnia kellettvolna. Nem mondta volna el neki, hogy a Sabbat háború közepes hısei közül ki melyik alagútra vagy vadászmezıreszolgált rá. Nem mondaná el neki, hogy melyik vitában kinek a javára döntsön. Nem mondaná el neki, hogyan legyenherceg egy ilyen terjedelmes és kaotikus városban.A válla fölött hátranézett a koronára, amit Emmett készített neki egy viharvert dísztárcsából. A koronát cigarettacsikkekés felismerhetetlenségig összepréselt gyümölcsök díszítették. „A csatornák királya”. Így nevezete ıt Emmett az elsıdiadalittas pillanatokban a telepen, mielıtt rájuk szakadt volna a valóság. A dísztárcsa nem volt nehéz, mégisólomsúllyal nehezedett Calebros fejére, amikor felpróbálta, hogy a testvérével incselkedjen.Cock Robin elment. Kiitta a bosszú kelyhét, aztán sikerült a védencébıl herceget csinálnia, annak ellenére, hogy talán ıvolt legkevésbé politikus beállítottságú az ítélethozók közül. Victoria távozása után Calebros éppen olyan döbbentenmeredt a saját nevére, mint a többiek. Mert Cock Robin esetlen betőivel az ı neve állt Pascek levelének hátoldalán.Theo Bellnek mintha tetszett volna, hogy dugába dıltek a saját ítélethozójának a tervei, és ı volt az elsı, aki támogattaa Nosferatut. Sturbridge jó ideig gondolkozott, mielıtt beleegyezett volna, és utána a Malkávok is kiálltak mellette.Lucinda és Gainesmil is beleegyeztek, miután megszavazták az új herceget, hogy ne legyen kétség a legitimitásávalkapcsolatban. Egyhangú szavazás.Azóta egyfolytában gürcölt minden éjjel, és a jövı sem kecsegtetett semmi jóval. Ennek ellenére nem a területi vitákvagy a Sabbat portyák töltötték el rettegéssel. Képtelen volt szabadulni az érzéstıl, hogy valami sokkal fenyegetıbb

lebeg a város, az ı városa fölött.A tó közepére hajított egy kavicsot, és figyelte a szétterjedı hullámokat. Aztán egy maréknyi kavicsot hajított a vízbe,és megpróbálta összeszámolni, hogy hány ponton metszik egymást a koncentrikus körök. De túl sok volt belılük.Túlságosan sok. Lenézett a sós vízre, és megpillantotta a saját eltorzult, hullámzó tükörképét. Belenézett a sajátszemeibe.Éppen egy szem indította útjára a közelmúlt eseményeinek nagy részét, és Hesha most elvitte magával a Szemet.Furcsa, hogy miként hozták össze ıket a körülmények. Körülmények. Véletlen egybeesés. Calebros a Prófétára gondolt,és azonnal tudta, hogy ezeknek a szavaknak nincs jelentésük. Nincs bennük igazság. Mindennek, ami történt, oka van.De mi az az ok? És ki áll mögötte?A fejében kavarogtak a gondolatok. A hétköznapi és az absztrakt összekavarodott, összeütközött, és reménytelenülösszegabalyodott. Calebros felállt a vízben, összeszedte a partról a ruháit és az alagútban visszament az íróasztalához.Ha bármi is képes segíteni neki, hogy értelmet találjon a kusza gondolatokban, akkor az Smith Koronája lesz.

1999. november 30. kedd, este 11:31Egy földmélyi tavacskaNew York városa, New York

Ahogy az utolsó hullám is útja végére ért, és a tavacska újra tükörsimává lett, egy húsos csáp törte át a felszínét.Kinyújtózott a part felé, ahol rátekeredett a félrehajtott, elgörbült dísztárcsára, és lehúzta magával a mélybe.

A SZERZİRİL

Gherbod Fleming egy földmélyi barlangban él. Az ı tollából származik, a Klán regények sorozatból a Gangrel, a Ventrueés az Asszamita, valamint a Vérátok trilógia három kötete, amelyek a következı címek alatt jelentek meg: Az ördögügyvédje, A válogatás és a Sötét jóslat.

Jegyzet:* A könyvbıl sajnos egy oldal hiányzik és ennek az elektronikus változatnak a készítésekor még lehetıségét sem látjuka hiány pótlásának. Ha a jövıben mégis sikerülne kipótolni a szöveget, igyekszünk a teljes változatot is megjelentetni(Elminster)

Tartalom:I. Ködös kezdet

II. Lassan eloszlik a homályIII. A vég kezdete

76. oldal



NévtelenA szerzırıl

Documents

A klán regénysorozat: 14. Nosferatu