A KÖZÉPKORI DÉL-ALFÖLD ÉS SZER

Elektronikus megjelenítés:

NKÖEOK Szerkesztőség - 2007

Szeged, 2000

SzerkesztetteKOLLÁR TIBOR

A szerkesztő munkatársaiBARDOLY ISTVÁN, LŐVEI PÁL, TAKÁCS IMRE, VERŐ MÁRIA

Dél-Alföldi Évszázadok13.

Kiadja a Csongrád Megyei Levéltár Felelős kiadó: BLAZOVICH LÁSZLÓA kötetet tervezte: LENGYEL JÁNOSSzedés és tördelés: RENCSÉNYI TIBORKépfeldolgozás és nyomdai munkák: GMN Repro Studio (383-428.)

OPEN ART Nyomda, BudapestFelelős vezető: Barcza András ügyvezető

ISBN 963 7237 45 3 ISSN 0237-4587

A borítón: Oszlopszobor részlete a szeri bencés monostorból A borító hátoldalán: Pilaszterfő TitelrőlA kötet kiadása az Európai Unió Phare Regionális Kísérleti Program Alap támogatásával, a Dél- A lföldi Regionális Területfejlesztési Tanács közreműködésével valósult meg. A programban együttműködő partnereink: Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézete Országos Műemlékvédelmi Hivatal Tudományos Főosztálya

Kiemelt támogatók: Csongrád Megyei Közgyűlés Feszty-körkép Alapítvány Nemzeti Kulturális Alapprogram, Múzeumi Szakmai Kollégium

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Pro Professione Alapítvány

Soros AlapítványTovábbi támogatók:

Kalocsa Önkormányzata Szeged-Csanádi Püspökség

A kötet előkészítése és megjelentetése során nyújtott segítségért fogadják a kiadó köszönetét:

Barbu, Mircea Batorovic, Mato Cerni, Ruzica Erdélyi József Hurezan, Pascu G. Kovács Klára Masulovic, Branimir Prister, Lada Radojevic, Dragan Rózsa Gábor Szabó G. László Szűcs Judit Vékony László

Lektorálás: Engel Pál Feld István Koszta László Marosi Ernő Tóth Sándor

Fordítás:

Matthew Palmer

Fényképek: MUDRÁK ATTILA Archív Brunsmid, Zagreb Brzoja, Igor Chitu, Sorin Dömötör Mihály Drmic, Milan Galacanu Efstatia Kobasic, Nenad Nagy Sándor (+) Szepsi Szűcs Levente valamint a szerzők és a szerkesztő archívuma

Rajzok: Buzás Gergely

Giuca, Alinta Harsányi István Hornyák László Koncz Margit Koppány Tiborné Mogin, Mirjana Sarkadi Márton Stepinac, Marija Szekér György Takács Imre Takács Miklós Tóth Sándor Vajda József

Térképek: Agát-Topográf Kft. Budapest Kratochwill Mátyás Winterfair, Szeged

Tartalomjegyzék

Kristó Gyula: A Dél-Alföld történeti helye a középkori Magyarországon

Blazovich László: Dél-alföldi városok a 14-16. században

Koszta László: Dél-Magyarország egyházi topográfiája a középkorban

Trogmayer Ottó: Fecerunt magnum aldumas, - Gondolatok Szer monostorának építéstörténetéről

Marosi Ernő: Szermonostor gótikus kerengőjének szobrai

Horváth Ferenc: Szer plébániatemploma és a település középkori története

Lukács Zsuzsa: A Szeged-alsóvárosi középkori ferences kolostoregyüttes

Béres Mária: A Hódmezővásárhely-csomorkányi egyház

Pávai Éva: Ellésmonostor kutatása

Bozóki Lajos: Ellésmonostor faragott kőtöredékeinek stíluskapcsolatai

B. Nagy Katalin - Tóth Melinda: Kutaspuszta Árpád-kori templomának díszítése

Feld István: A gyulai vár a középkorban

Juhász Irén: A Csolt nemzetség monostora

Takács Imre: Egy eltűnt katedrális nyomában - Újabb töredékek a 13. századi kalocsai székesegyházból

Gere László: Várak a Szerémségben

Nebojsa Stanojev: A dombói (Rakovac) Szent György-monostor szentélyrekesztői

Tóth Sándor: Az aracsi kő rokonsága

Raffay Endre: Az aracsi templom

Diana Vukicevic Samarzija: A középkori Újlak és műemlékei

Buzás Gergely: Az újlaki Városi Múzeum középkori kőfaragványai

Takács Miklós: Az észak-adriai térség és Magyarország 11-12. századi, korinthizáló oszlopfőinek levélornamentikája

Adrian A. Rusu: Arad és Temes megye középkori erődítményei

Heitelné Móré Zsuzsa: Egyházi építészet a Maros-völgy alsó szakaszán a 11-13. században I.

Angol nyelvű kivonat

KRISTÓ GYULAA Dél-Alföld történeti helye a középkori Magyarországon

A Dél-Alföld, illetve az Alföld nem középkori tájelnevezések. Ha róluk a középkorban mégis szólunk, akkor csakis mint modern fogalmak középkori történeti előképét vehetjük számba. Persze, a középkor emberétől nem volt idegen a kisebb tájegységek megnevezése, még azt sem lehet mondani, hogy ezek nem földrajzi (talajtani, vízrajzi) sajátosságokban lelik gyökerüket. Elég, ha arra gondolunk, hogy Etelköz már a honfoglalás előtti magyarok hazájának neveként előfordul, hogy a 13. század elején Anonymus Homoknak nevezte a Duna-Tisza-közi homokvidéket, vagy hogy a Temesköz (illetve Temes-Berzava köze), valamint a Maroson túl mint főesperességek nevei maradtak ránk. Elvileg tehát akár a Tiszántúl, akár a Duna-Tisza köze elnevezés is megszülethetett volna már a középkorban, de ez mégsem következett be. Arra a felismerésre is, hogy a Kárpát-medence jelentős részét kitevő Nagyalföld egyetlen (igaz, nagy kiterjedésű, több kisebb egységre bomló) táj, csak a középkor végén jutottak. A jelen dolgozat és a kötet is az e néven ismert nagytáj bizonyos szempontból önkényesen meghatározott déli felére terjeszkedik ki. Gyökeresen különbözik a ma Magyarországon használatos Dél-Alföld fogalomtól, amely Bács-Kiskun, Csongrád és Békés megyéket (alkalmasint még Szolnok megye déli szegélyét) öleli fel. A miáltalunk használt Dél-Alföld fogalomnak e három megye csak északi részét foglalja magában, annak nyugati határa a Duna, déli irányban szintén egészen a Dunáig, kelet felé pedig a hegyekig terjed. A mai politikai hovatartozás szempontjából tehát Délkelet-Magyarország, a szerbiai Vajdaság nagy része, valamint Délnyugat-Románia alkotja a vizsgálat tárgyát képező tájat.

A Kárpát-medence egyik legkevésbé változatos felszínű tájegysége ez, amelyhez a történelem is szűkmarkú volt, hiszen csak nagyon fukarul mérte a forrásokat, amelyek ennélfogva igencsak szűk réseken át engednek bepillantást régmúltja viszonyaiba. A kútfőadottságok mostoha voltát még nyomatékosabban húzzák alá a kutatás egyoldalúságai. Magyarországon a kutatásban nem alakult ki külön szó a hely-, illetve a regionális történetre. Emögött az a tény húzódik meg, hogy lényegében nincs külön Ortsgeschichte, illetve külön Territorialgeschichte. A magyar helytörténet egy-egy falu, város, legfeljebb egy-egy megye históriáját jelenti, és csak a legritkábban egy régió, egy tájegység múltját. A magyar történetírás más területeken is megnyilvánuló, erősen közjogias szemlélete az igazgatási egységeket, az egyazon közigazgatás vagy egyazon joghatóság alá tartozó képződményeket vizsgálta, s valóban fehér holló ritkaságúak azok a vállalkozások, amelyek település- vagy megyehatárokon átnyúva a kutatásban regionális nézőpontot érvényesítettek. Az ilyen jellegű inspirációk elsősorban a gazdaságföldrajz oldaláról érték a történettudományt. Mindez azzal a hátránnyal jár, hogy amikor egy nagytáj, az Alföld egy része vonatkozásában fejlődési sajátosságokat, történeti megalapozottságú táji jellegzetességeket kívánunk meghatározni, szinte sötétben tapogatózunk. Az ilyen jellegű munkálatoknak sem a metodikája, sem a menete nem tekinthető a hazai történetírásban kidolgozottnak, pedig Európa történetírása - elég, ha Georges Dubynek a franciaországi Mácon vidéke középkoráról szóló írásaira gondolunk - példát szolgáltathatna erre. Ehhez azonban a közjogias szemléletet regionális látásmódnak kellene felváltania. Ennek elengedhetetlen velejárója, hogy a közigazgatási határokon átívelő táj mint a kutatás tárgya jelenjék meg. A vizsgálat első szintje ezen egység sajátos vonásainak felvázolása, szuverén módon való bemutatása. Egy további szint ennek az ország egészére (vagy más régióira) vonatkozóan levont következtetésekkel történő szembesítése, ütköztetése. Valójában a két szint persze lépten-nyomon keresztezi egymást,

hiszen már az egyedi jelek is csak akkor mutathatók ki, ha tudjuk, hogy ezek más tájegységektől eltérő ismérveket hordozó jelenségek.

Az alábbi rövid vázlat természetesen - a címben foglalt feladatvállalás ellenére - kielégítő szinten és teljes mélységében nem tud eleget tenni a kívánalmaknak. Sokkal kevésbé ismerjük az Alföld déli fele középkori fejlődéstendeciáit annál, semhogy azok specifikumai megrajzolhatók lennének. Ezek híján pedig több mint kockázatos a régió helyének kijelölése az országos tablón. Éppen ezért meg kell elégednünk e helyütt azzal, hogy néhány mozzanatra felhívjuk a figyelmet, illetve lényegében egyetlen területen kíséreljük meg a - mégoly tétova - válaszadást: nevezetesen azon kérdést illetően, vajon a térség mára érvényes általános elmaradása a Kárpát-medence más, nyugati régióitói középkori alapokra megy-e vissza. Hogy a délkelet-magyarországi megyék, a szerbiai Vajdaság és a romániai Bánát ma nem jelentéktelen lemaradást mutatnak az életminőség legtöbb területén a Kárpát-medence nyugati és északnyugati régióihoz (Nyugat-Magyarországhoz és Nyugat-Szlovákiához) viszonyítva, olyan evidencia, amely nem igényel külön bizonyítást. Már az elején fontos hangoztatni: az esetleges középkori alapok nem úgy értendők, mintha a térség mai állapota már a középkorban predesztinálva lett volna, és egy hosszú évszázadokon játszi könnyedséggel átnyúló „eleve elrendelés" szabta volna meg a jövőt, hanem úgy, hogy vajon a középkorban érzékelhetők-e olyan erők, amelyek a regionális eltérések kiéleződése irányába hatottak, és ezek eredője hozta a dél-alföldi térséget már akkor hátrányos helyzetbe a Kárpát-medence más, elsősorban nyugati és északi tájaival szemben. Ebben az értelemben az „élenjárásnak" és a „lemaradásnak" legalább két komponense van, egy történeti (amely eltérő fejlettségi szinteket eredményez) és egy jelenbeli (amely tompíthatja vagy még tovább mélyítheti a más régiókkal szembeni fejlődésbeli különbséget). A kettő kapcsolata igencsak mobilis, hiszen időnek múltával a történeti örökség maga is veszít erejéből, ugyanakkor a mai jelenkor impulzusai holnapra történeti örökséggé válnak, amelyek bonyolultan ötvöződnek a még régebbi (bár halványuló, erőtlenedő) történeti hagyatékokkal.

A legkézenfekvőbb és a legkisebb fáradsággal az jár, ha kézbe vesszük azokat a leírásokat, amelyek a középkor különböző századaiban a dél-alföldi térségre vonatkoznak. Ezek - noha többségükben szubjektív benyomások formájában - valamilyen módon összképet rajzolnak, olyan általánosságokat fogalmaznak meg, amelyekhez a mostoha forrásadottságok folytán a történész a maga erejéből talán soha nem juthatna el. Sajnos, jelen ismereteink szerint módfelett korlátozott a vizsgált régióra vonatkozó, ilyen módon hasznosítható kútfők száma. Merő véletlenségből aránytalanul elosztva a 10., a 11., a 12. és a 15. századot illetően maradtak ránk efféle híradások. Kiindulópontként ezek szövegét idézem egyelőre kommentárok nélkül. A 11. században Hispániában élt Ibn Hajján arab történetíró 10. század közepi információ alapján írta: a magyarok „szálláshelyei a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken" (Eltér István fordítása). A 14. század végi nagyobbik Gellért-legenda - valószínűleg elveszett korai forrás alapján - a 11. század első évtizedeire vonatkozóan a Maros-vidék Szent István királlyal szemben álló urát, Ajtonyt akként jellemezte, mint aki „számtalan betöretlen lóval rendelkezett, nem is szólva azokról, amelyeket a házaknál tartottak csikósai. Rengeteg juha (pecora) is volt, amelyeket pásztorai vigyáztak". A 12. században Hispániában tanult, majd Szicíliában élt arab Idríszí ugyanúgy nem járt soha a Kárpát-medencében, mint Ibn Hajján sem, de kitartó munkával, utazók elbeszéléseinek összegyűjtésével enciklopedikus ismeretanyagot halmozott fel, amely számos ponton érinti a Dél-Alföldet is. A térség egyes városait ekként jellemezte: „Bács híres város, amelyet a többi nagyváros mellett tartanak számon. Itt piacok, kereskedések, iparosok és görög tudósok találhatók. Gazdaságaik és művelt földjeik vannak. A búza pedig igen olcsó,

mert bőségben van náluk... Kéve városa nagy, virágzó város a Duna folyón, piacokkal és kézműiparral... Keve és Bács két pompás város, sok lakossal, nagy kiés bemenő forgalommal. Magyarország városai közül a legurbanizáltabbak, jól építettek, a legnagyobb gazdagsággal és a legtöbb majorsággal rendelkeznek... Titel városa a folyó északi partján van. Sok lakója és jószágja van, lakói nagyon tehetősek, bőségben és gazdagságban élnek. Ennek az egész vidéknek a lakossága - ez alatt Magyarország lakóit értem - földművelő, állattartással és mezőgazdasággal foglalkozik, megművelt földekkel, falvakkal rendelkezik... Csanád virágzó, szép és civilizált város... Csongrád nagy és virágzó város, vásárokkal és mindenféle gazdagsággal... Temesvár szép város, sok gazdagsággal" (Elter István fordítása).

Majd 300 év elmúltával, 1433 tavaszán a Damaszkuszból haza, Burgundiába tartó Bertrándon de la Brocquiére ekként rögzítette alföldi benyomásait: „Belgrádból elindulva átkeltem a Dunán, mely akkor mintegy tizenkét mérföld széles volt. Mondták nekem, hogy emberemlékezet óta soha nem látták ilyen szélesnek, sem ilyen mélynek, egy ölnyi mélységűnek. Miután nem lehetett egyenesen Budára menni, először egy Pancsova nevű mezővárosba érkeztem. Onnan az életemben látott leglaposabb síkságon lovagoltam keresztül anélkül, hogy emelkedőt vagy lejtőt találtam volna. Egy falunál egy kompon keltem át. Azután onnan egy Nagybecskerek nevű városba értem, mely Rácország említett despotájának [Brankovics Györgynek - K. Gy.] tulajdonában van. Itt két folyón [talán a Béga két ágán - K. Gy.] keresztül hídon mentem át. Onnan egy Óbecse nevű városba érkeztem, mely az említett despotáé. Itt egy igen nagy és nagyon mély folyón keltem át, melynek Tisza a neve. Innen Szegedre érkeztem, mely igen nagy, síkföldi város, és az említett Tisza folyó mellett terül el. Eddig egyetlen egy fát sem láttam, kivéve folyótól körülvett két erdőcskét. Egész utamon, amerre jártam, csak szalmával vagy náddal tüzelnek, mely a folyók mellett vagy a mocsarakban tenyészik. Ez utóbbiakból némely helyen igen nagyok vannak a nagy síkságok között. Itt kenyér helyett lágy lepényt ettek, de ebben sem bővelkedtek. Szeged városának csak egy utcája van, mely - nekem úgy látszott - körülbelül egy mérföldnyi hosszú lehetett. Nagy bőség van itt mindenféle élelemből, különösképpen halból, melyből nagyobbakat semmilyen más folyóból nem láttam kifogni. Itt egy nagy daru-és túzokpiacot láttam. Ezeket a madarakat itt szokásosan vadásszák, de tisztátalanul készítik el és fogyasztják. Ágy kevés van, és amelyek itt vannak, visszataszítók. Szalmán, széllel felfújt bőrzsákokon alszanak, amelyek ember hosszúságúak. Ebben a városban bőségesen vannak eladó lovak,és érdekes látvány, ahogyan ezeket zabolázzák és szelídítik, mert mindannyiuk vad. És mondták nekem,hogy itt három- vagy négyezer eladó lovat is lehetne találni, nagyon olcsón, mert tíz magyar forintért nagyon szép lovat lehet kapni. A ferenceseknek elég szép templomuk van, ahol részt vettem az istentiszteletükön, melyet egy kissé magyaros módon tartanak. A császár [Zsigmond magyar király -K. Gy.],mondták nekem, ezt a várost egy püspöknek adományozta, kit láttam itt, és aki magas erkölcsiségű embernek tűnt föl előttem. Útra keltem az említett Szegedről, és azután egy ...nevű városba érkeztem. Onnan Pestre jöttem, mely a Duna mellett terül el szemben Budával. Eddig nagyon jó és sík földet láttam, ahol bősegesen találhatók ménesek, melyekben a lovak minden időben, mint a vadállatok, a mezőkön élnek. Innen van az, hogy annyi van belőlük a piacon" (Palásti László fordítása).

Természetesen e négy forrás, amely fél évezredet ölel át, nem alkalmas önmagában messzemenő következtetések levonására, de a legfontosabb kérdés felvetését lehetővé teszi. A 10. század közepére utaló forrás egy tisztán nomád népről szól a Duna mentén, amely - mint más forrásokból tudjuk - nagyállattartással foglalkozott, lovat tartott, életének központi eleme a lovak legeltetése, friss legelőre hajtása és itatása volt. A 11. század elejére vonatkozó híradás ezzel teljesen egyezően Ajtony gazdagságát számtalan lovával és juhával magyarázta; a latin szövegben előforduló pecora ugyanis leginkább ezt az állatot jelenti. Márpedig a ló

mellett éppen a juh a nomád állattartás másik fontos állata. A 12. századi kútfő egy erősen urbanizált régiót mutat, amelyet gazdagság, jólét, bőség jellemez, majd a 15. századi útleírás - végső kicsengését tekintve - inkább a 10., 11. és nem a 12. századi híradáshoz áll közelebb, főleg akkor, amikor a mindennapi viszonyok (szállás, higiénia) kezdetleges állapotairól, a lovak nagy bőségéről és szilajon tartásáról szól. Mennyire csábító lenne egy olyan fejlődési sémát megrajzolni, hogy a magyarság gyorsan levetkezte a 10. és a 11. század első felében őt jellemző nomád jegyeit, s a 12. század közepére konszolidált, civilizált állapotok közé jutott, sőt éppen az ország délkeleti peremére (Bács ésKeve városába) került át a magyarországi városiasodás központja, itt találhatók a legurbanizáltabb városok, itt a legnagyobb a gazdagság, itt a legtöbb a majorság. A magyarországi fejlődés élvonalát tehát a 12. század közepén éppen a Dél-Alföld jelentette. Nyilván az e térséget kiváltképpen sújtó 1241-1242. évi tatárjárás vetette vissza e régiót, és eredményezte archaikus vonásokat mutató ismérveit a 15. század közepe táján. Majd a török éppen ekkortájt történő, végzetes következményekkel járó megjelenése a térségben elvágta a felemelkedés minden lehetőségét. Egy efféle fejlődésrajzzal szemben igen komoly ellenvetések tehetők, még akkor is, ha egy-két eleme igaz lehet. Így pl. tudjuk: a tatárok a 13. század közepén olyan pusztítást végeztek térségünkben, hogy röviddel utóbb a lakatlanná vált területekre telepítette vissza IV. Béla király a nomád kunokat, akik - a honfoglaló magyarokhoz hasonlóan - éppen e tájon tudták folytatni nagyállattartó gazdálkodásukat.

A kulcskérdés nyilván az, hogy miként ítélkezzünk a 12. század közepi forrásról, Idríszí híradásáról, amelyben az ott ábrázolt életmód és mindennapi viszonyok nem folytatói a 10. század közepi és a 11. század eleji, valamint nem előzményei a 15. század közepi állapotoknak. Alapvetőnek kell tartanunk, hogy arab szerzőnek döntően araboktól származó információi nyertek itt megörökítést. (A 10. század közepi forrás idézett hírét is arab történetíró vetette papírra, de ott a tájékoztatást Hispániában fogságba esett magyar kalandozó harcosok nyújtották.) A keleti történetírói hagyományokhoz - amelyekkel a magyar történet vonatkozásában legkiteljesedettebb formában az oszmán-török krónikásoknál találkozunk - a túlzások, az aránytévesztések szervesen hozzátartoznak. Amikor az Idríszível azonos időben, tehát a 12. századi, közepén alkotott, de Magyarországon éveket eltöltött, szintén arab Abu-Hámid arról írt, hogy a Magyarországon található összesen 78 város „mindegyike olyan, mint Iszfahán vagy Bagdad, és iszonyatos bőség és jólét uralkodik mindenütt" (Iványi Tamás fordítása), akkor nem csupán a mértéktelen túlzásra találunk jó példát, hanem a dolog nyitjához is közelebb kerülünk. Feltétlenül vaskos aránytévesztés a 12. század közepi Magyarország 78 városát (valójában döntően földvár köré létesült települését, váralját) a mesés Kelet olyan városaihoz hasonlítani, mint Iszfahán vagy Bagdad. (Bagdad a Tigris folyó mellett a mai Irak, Iszfahán pedig ettől keletre, a Kaszpi-tengertől délre, a mai Irán területén fekszik.) Ám az, hogy a magyarországi városok láttán az arab utazónak éppen Iszfahán és Bagdad jutott az eszébe, világosan jelzi: keleti szemmel tekintett a kárpát-medencei városokra, azokkal látta azonos gyökerűnek. A magyar történeti szakirodalomban elsőként Fügedi Erik mutatott rá arra, hogy Magyarországon a 11-12. században olyan települések jöttek létre, „amelyeket ázsiai (nomád) típusú városoknak kell tekintenünk". Fügedi a Kazár Birodalom fővárosát, a Volga menti Itilt említette példaként, ahol piacok, mecsetek és fürdők voltak, a lakosság mind vallási, mind foglalkozási szempontból erőteljesen megoszlott, s a nomád életmód kétségtelen bizonyítékaként „a városlakók egy része tavasszal elhagyta lakhelyét, és csak ősszel tért oda vissza". De említhette volna a valószínűleg a hajdani Itil helyén létesült új várost, Szakszint is, amelynek házai Abu-Hámid szerint nagyok, „sokféle kereskedőnép és idegen él" ott, „számuk megszámlálhatatlanul sok, több ezerre tehető..., vannak mecsetek". Szakszin jellegére éles fényt vet az arab utazó azon megjegyzése, hogy a fentebb említett házak voltaképpen „nagy kupolához hasonló, nemezzel borított sátrak".

Roppant valószínű, hogy a 12. század közepe magyarországi városai (kivált a dél-alföldiek) Bagdadhoz és Iszfahánhoz hasonló (csak azoknál sokkal kisebb) bazárvárosok, sátorvárosok voltak, ahol hallatlanul élénk kereskedelmi tevékenység zajlott, a keleti világ megannyi nációja jelent itt meg adni-venni. Fügedi arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyarság jó ideig a Kárpát-medencébe való átköltözés ellenére is „annak a gazdasági körnek része maradt, amelyhez a honfoglalás előtt tartozott, azaz annak a kelet-, illetve délkelet-európai körnek, melynek központjai akkoriban Bizánc és Kijev voltak", még távolabb pedig az arab bazárvárosok. Zsoldos Attila Idríszí leírása alapján jutott arra a következtetésre, hogy „Magyarország a 11-12. században elsősorban a keleti »gazdasági világ« része volt", hiszen Idríszí éppen azokat „a településeket jellemzi virágzó, gazdag helyekként", amelyek a kijevi, illetve a bizánci kereskedelem útvonalán feküdtek, vagyis az ország keleti és déli területein fekvő városokat, míg nála a „nyugati kereskedelemben érdekelt Pozsony csak közepes városként szerepel". Hogy azonban minden kétség eloszlatható legyen, Idríszítől azt a rövid tudósítást idézem, amely a Dél-Alfölddel közvetlenül határos Szerémség egyik városára, Nagyolaszira vonatkozik: „nagy és szép mezei város... Sok gazdagság, kellemes dolog és bőség található benne, lakóira azonban leginkább a nomád életmód jellemző". Nem kell tehát - bár kézenfekvő - feltevésekhez folyamodnunk: maga a vizsgált 12. század közepi forrás fedi fel, hogy az általa magasztalt kárpát-medencei város bizony nomád város, lakói nomád életet élnek. (Nyilván Nagyolaszi is keleties értelemben sok nációjú, különböző életmódokat egymás mellett megtűrő város lehetett, hiszen aligha hihető, hogy a városnak nevet adó olaszok nomadizáltak volna ott.) S hogy amikor Idríszí a Nagyolasziban dívó nomád életmódról beszél, nem a szerző botlásáról van szó, azt perdöntő módon erősíti meg egy másik, bizánci kútfő: eszerint a Szerémség a magyarok „földjének legtermékenyebb része, mely lónevelő síkságokká lapul" (Moravcsik Gyula fordítása). S valóban, Bizánc felől nézve a Szerémség síkságból kiemelkedő hegyén, a Fruska gorán túl a Nagyalföld déli vidéke terül el, ahol nemcsak a 12., de még a 15. században is megszámlálhatatlan tömegben tenyésztették a lovakat.

Úgy tűnik, mindennek tükrében nem lehet a 12. századi arab forrást gyökeresen eltérő módon értelmezni attól, amit a 10. és a 15. század közepi leírás sugall. Vagyis nincs igazi ellentét a különböző időkből ránk maradt kútfők adatai között. Ez egyszersmind megadja annak a lehetőségét is, hogy nagy vonalakban, durva ecsetvonásokkal felvázolhassuk a dél-alföldi régió viszonylag egyenes ívet befutó középkori fejlődésképét. A honfoglaló magyarság, amely nomád gazdálkodást folytatott, életmódjának megfelelően előnyben részesítette az alföldi, síkvidéki, legeltetésre és itatásra alkalmas, folyó menti területeket. Nagyjából azzal az információval egy időben, amely Ibn Hajjánnál őrződött meg, 950 táján Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a folyókról nevezte meg Magyarország egész szállásterületét: „első folyó a Temes, második folyó a Tutis [Béga? - K. Gy.], harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza. A türkök [= magyarok - K. Gy.] közelében vannak keleti oldalon a bolgárok, ahol őket az Istros folyó választja el, amelyet Dunának is neveznek" (Moravcsik Gyula fordítása). Persze, nem ez volt a 10. század közepén a magyarok egész szállásterülete, de a császár abból ezt ismerte a legjobban, s ez éppen a Dél-Alföld. Kétségbevonhatatlan tény, hogy 950 táján itt élt a magyarság, amely már a Kárpát-medencébe való bejövetelkor megszállta ezt a térséget, és - sok forrásunk tanúbizonyságával összhangban - itt nomadizált. A „Duna folyó mentén" - mint Ibn Hajján írta - nem hoztak egyelőre létre a magyarok szilárd határú településeket, hanem „nemezsátrakban..., szétszórt táborhelyeken" laktak. Valószínűleg e vidék volt az, amelyik a kárpát-medencei régiók közül földrajzi fekvése okán is a legtovább tartotta a kapcsolatot Kelet-Európával, illetve azon keresztül az arab világgal. Jákút arab földrajzi író még a 13. század első felében is nagy

tömegű magyarországi muzulmán hitű népességről tett említést, akik bizonnyal jórészt a Szerémségben éltek. Ha magam nem is gondolnék arra, hogy Magyarország egésze a 11-12. század folyamán a keleti gazdasági világ része volt, de azt nehezen lehetne tagadni, hogy a keleti kapcsolatok és befolyás itt éreztette a legtovább hatását. A 13. század első félén túl azonban aligha. Ebben az értelemben a Dél-Alföld korai (10-12. századi) története egy, a Kárpát-medence nyugati részétől eltérő fejlődési utat reprezentál, olyan állapotot, viszonyrendszert azonban, amely - Idríszínél tükröződő látványos virágzása ellenére - nem biztosítja a szerves továbbfejlődés lehetőségét, azaz zsákutca. Magyarország további sorsát, jövőjét ugyanis nem az a - keleties indíttatású - hatásrendszer szabta meg, amelyből a Dél-Alföld évszázadok óta bizonyos mennyiségben és nem is a legrosszabb minőségben részesült, hanem egy, földrajzi értelemben ellentétes irányból érkező áramlat. A 10. század végétől kezdve ugyanis egyre erőteljesebben jelen voltak a Kárpát-medencében azok az impulzusok, amelyek nyugati (nyugat-európai) értékeket és berendezkedést közvetítették. Ezek számos területen, az élet több szférájában jelentkeztek, s mivel közvetlen átvételük színhelye az ország nyugati része volt, ez a tény összességében azt a geopolitikai helyzetet tette rendező elvvé, hogy a Dél-Alföld - távol esvén az e hatásokat befogadó és kelet felé közvetítő nyugatmagyarországi régiótól - eleve szekunder (másodlagos) szerepre kényszerült, perifériává vált, ahová a nyugati vívmányok csak bizonyos késéssel és némileg torzult formájukban jutottak el. Korlátlan érvényesülésüknek nem csupán a földrajzi távolság szabott gátat, hanem az a körülmény is, hogy ide azok nem légüres térbe érkeztek, hanem egy más modell szerint funkcionáló, idegen világban kellett utat törniük, nyilván nem kis objektív és szubjektív ellenállás mellett.

Hogy milyen horderejű kérdésekről van szó, és mekkora volt a Dél-Alföld késése az új berendezkedés indulásának pillanatától kezdve Nyugat-Magyarországhoz képest, azt néhány mozzanat felvillantásával illusztrálom, előre bocsátva, hogy a politikai változások gyorsabban futottak végig az országon, mint a sok feltételhez között gazdaságiak. Szent Istvánt 1000/1001-ben királlyá koronázták, az új évezred első évtizedének végén a Kárpát-medence nyugati részén már négy egyházmegye létezett (a veszprémi, az esztergomi, a győri és a pécsi), addig térségünkben mindössze egy, a Duna melletti központtal rendelkező (tehát a kisugárzási központhoz legközelebb eső) kalocsai. A Dél-Alföld tiszántúli részére kiterjedő csanádi püspökség (élén Szent Gellért püspökkel) csak 1030-ban létesült, azt követően, hogy 1028 táján Szent István serege leverte az ottani törzsi vezetőt, Ajtonyt. Az első király uralkodásának végén a Dunántúlon és a Nyugat-Felvidéken már 15 vármegyével (illetve várispánsággal) számolhatunk, addig a Dél-Alföldön csak néggyel-öttel (Bodrog, Bács, Csongrád, Csanád és talán Zaránd megyével). Elég egy pillantást vetni egy olyan térképre, amely a 11. század végi bencés monostorokat tünteti fel, a nyugat-magyarországi és a dél-alföldi állapot közti eltérés szembeötlő. Az ország nyugati felén ekkor már tucatnyi monostor állt, a Dél-Alföldön legfeljebb Csolt- és Szermonostor (az erdélyi só szállításának útvonalán fekvő, Maros menti kolostorlánc kiépülésének és elsődleges hovatartozásának kérdése megoldásra váró kutatási probléma). A világi egyházszervezet, a kolostorhálózat és a közigazgatás számokban megmutatkozó markáns eltérései Nyugat-Magyarország és a Dél-Alföld között népességbeli, végső fokon életmódot érintő különbségekre vezethetők vissza.

A vármegye- (várispánsági) szervezet erősen elnagyolt, nagy területeket átfogó volta a Dél-Alföldön azzal van összefüggésben, hogy a ritka népsűrűség nem igényelt tagoltabb állami intézményrendszert, s ugyancsak a kisszámú népesség számlájára írandó, hogy az nem tudott a területet gazdagon behálózó egyházi testületeket eltartani. A nyugat-magyarországi és a dél-alföldi különbségek gazdasági alapja eleve arra vezethető vissza, hogy a Dunántúlon, legalábbis a terület nagyobbik részén, nem lehetett nomád életmódot folytatni, akik itt szálltak

meg (a magyarok által itt talált őslakosok) vagy akik ide húzódtak a 10. század második felében (a kalandozó hadjáratok lezárulta után a nomadizálásból már megélni képtelen magyarok), eleve nem folytattak nagyállattartást, vagy kénytelenek voltak felhagyni azzal. Itt már a honfoglaláskor álltak szilárd határú falvak, amelyek mellé a 10. század második felétől a letelepedett, földművelő életmódra áttérő magyarok falvai sorakoztak. Ezzel szemben a Dél-Alföldön a hosszú évtizedeken át tartó, de mind szűkebb térre korlátozódó nomadizálás nem kímélte az őslakosok esetleg itt meglevő falvait, vagyis települési értelemben a Dél-Alföld sokkal kedvezőtlenebb pozícióból startolt. Nagyon jól tükröződik ez a régészetileg jobban kutatott területek esetében. A Szarvas, Szentes, Orosháza, Hódmezővásárhely, Makó határában elvégzett vizsgálatok sokkal (kétszer-négyszer) több szállás, emberi lakóhely nyomát derítették fel, mint ahány falut az írott források alapján ismerünk. Bizonyára igaza van Blazovich Lászlónak, aki azt feltételezte, hogy ezek ideiglenes állattenyésztő (vagy állattartó) falvak, illetve szállások lehettek, „amelyek lakói jóval mobilisabb életet éltek a földművelőknél". Mivel ilyen mozgó településekkel a Kisalföld mellett csak a Nagyalföldön számolhatunk, egészen bizonyosra vehető, hogy a 11-12. század fordulója törvényeiben a falvak (szállások) elvándorlására vonatkozó híradások térségünkre (is) érvényesek.

Szent László király egyik, 1092-ben hozott törvénycikke arról intézkedik: mi történjék akkor, ha a falvak oly messze eltávolodtak kerületük templomától, hogy oda már nem tudnak elmenni? Ez egyértelműen tanúskodik a telephelyek, szállások mozgásáról. S hogy itt nem földműves közösségek mozogtak kis körzetben, hanem az elmozdulás nagyállattartással van kapcsolatban, azt ugyanezen évben hozott másik törvénycikk támasztja alá. Eszerint „azok a püspökök, akik a más püspökség területén [világra jött] állatok után kapnak tizedet, [a tized] negyed részét engedjék át a maguk püspökségében lakó papoknak" (Szilágyi Loránd fordítása). Ez azt jelenti, hogy az állataikat terelő nomádok nem voltak tekintettel az egyházmegyei határokra, hanem a friss legelőket keresve sűrűn lépték át a püspökségek határait. Mindenesetre ha ezt törvényben kellett rögzíteni, nem elszórt és főleg nem kevés számú embert érintő jelenség lehetett ez. Kálmán király szintén intette a falvakat, hogy amelyekben templom van, attól távolabbra ne menjenek. A Dél-Alföldön tehát még a 11-12. század fordulóján is élt a nomadizmus, így közvetlen és a térségre érvényes történelmi előképei mutathatók ki Idríszí azon idézett megjegyzésének, hogy Nagyolaszi lakóira még a 12. század közepén is „leginkább a nomád életmód a jellemző". A régi élethez való szívós ragaszkodásnak fontos példája, hogy amikor már a Kárpát-medence nagy részén gyökeret vert a kereszténység, 1046-ban a békési Vata vezetésével robbant ki pogány felkelés, fia, Janus még az 1060-as évek elején is pogány jósnőkkel vétette körül magát. Az sem véletlen, hogy - elszórt ismeretek alapján - a Tiszántúlon élt legtovább a kifejezetten pogány hitvilágra jellemző lovastemetkezés szokása.

Mindenesetre az országban a 13. század elejétől „új szelek" kezdtek fújdogálni. Elmúltak azok az idők, amikor Abu-Hámid még leírhatta a keresztény magyar uralkodóról, II. Gézáról, hogy „ez a király volt az, aki szembeszállva a keresztény papokkal, engedélyezte az ágyasokat [a muszlimok számára], ez a király szereti a muszlimokat". A magyarországi mohamedánok a 13. század elejét követően gyakorlatilag eltűntek a hazai forrásanyagból, beolvadtak a keresztény magyarságba. Úgyszintén frontális támadás indult 1200 után a keleti kereszténység (az ortodoxia) magyarországi hídfőállásai, a bazilita kolostorok ellen. Ezzel egy időben - a nyugati hatások élénkülésének félreismerhetetlen jegyeiként - olyan változások kezdődtek, amelyek megásták a keleties berendezkedések és életforma sírját. Legkorábban 1214-ben fordul elő Magyarországon, az ország nyugati peremén a jobbágytelek, amelynek nyugati import voltát ekkor előforduló német lechnu (azaz Leken) neve is jelzi. Legalább egy évszázadig tartott, amíg a jobbágytelek intézménye eljutott a keleti országrészekbe. Sajnos,

nem tudom megmondani, hogy a Dél-Alföldön mi a jobbágytelek feltűnésének dátuma, de roppant valószínűnek tartom, hogy évtizedekkel 1214 utáni évszámot fognak majd megállapítani a későbbi regionális kutatások. Nem szabad, hogy megtévesszen bennünket: a szorosan politikai intézmények, amelyek nem kötődtek szigorúan gazdasági felételekhez, gyorsabban utat találtak kelet felé. Így pl. a nemesi megye meglétére mutató első adatok (térségünkben Bodrog és Zaránd esetében) a 13. század végéről valók, lényegében egykorúak a legkorábban nemesi jellegű arcélt kapó nyugati és északnyugati megyék adataival. Egészen más azonban a helyzet a gazdasággal összefüggő területeken. A már említett jobbágy telek mellett a város és a vár példája említhető ennek bizonyságául.

A városon itt már a nyugat-európai értelemben vett, kézműveseket és kereskedőket tömörítő, a kiváltságok bizonyos, nem csekély szintjéig eljutott népességkoncentrációt kell értenünk, amely a legtöbb szempontból egészen más, mint a keleties bazárváros. Ennek a városnak a megteremtésénél döntő szerepe van a hospes nevet viselő társadalmi csoportnak, amely eredendően idegen (német, olasz, vallon) eredetű, de utóbb már a szabadságokhoz jutó magyarországi népcsoportokat is jelölte. Általában nem azok az -Idríszí szerint - urbanizált, civilizált, igen gazdag és virágzó városok lettek a következő évszázadok nyugatias értelemben vett városfejlődésének meghatározói, amelyek keleties bazárvárosok voltak. Többségük a 13. század közepe után teljességgel elvesztette jelentőségét, a városképződésben új erővonalak váltak meghatározókká. Az egész Nagyalföld városfejlődésében kivételezett hely illeti meg Szegedet. Az újabb kutatások szerint hospes-kiváltsága, amely a városiasodás alapját vetette meg, 1242-1247 közti időből való. Kubinyi András mutatott rá arra, hogy 1272-ig a Zágráb-Somogy-Székesfehérvár-Pest-Felső-Tisza-vonaltól délkeletre (amelybe az Alföld egész területe beletartozik), csak két kiváltságolt településről tudunk: Szegedről és Valkóról. Ez utóbbi azonban kívül esik vizsgált régiónkon, mivel a Szerémség északnyugati csücskében van. Mint Kubinyi írta: „Szeged kedvező földrajzi helyzete miatt egy szokatlanul nagy kiterjedésű városmentes körzetben az egyetlen, jogi értelemben vett város szerepét töltötte be". A városok területi eloszlása „a középkor végére sem módosult ahhoz képest, amelyet az 1272 előtti kiváltságok mutattak... A városmentes táj, amely változatlanul a Délkelet-Dunántúlt és a Nagyalföldet jelentette, létrehozott ugyan a határán néhány nem teljes jogú várost, gondolok pl. a két jelentős püspöki városra, Pécsre és Nagyváradra, vagy Debrecenre, Gyulára, Temesvárra, de a központ, úgy látszik, Szeged maradt. A szegedi gazdag polgárság rokoni összeköttetései Temesvárral, Nagyváraddal és főként Pesttel kapcsolták össze a várost, ezzel is szinte mutatván a város hatósugarának határát". Szegeden már a 13. század végén kővár épült. A dél-alföldi régió Szeged után következő két jelentős városias települése közül Gyulán a 15. század elején, Temesvárott a 14. század elején emeltek kőből való erősséget. A városiasodás mutatójaként számba vehető koldulórendi szerzetesek (domonkosok, ferencesek) Szegeden három, Gyulán egy, Temesvárott két kolostorral rendelkeztek. Szeged 1498-ban szabad királyi városi rangot kapott, Gyula mint magánföldesúri város 1496-ban szabad mezővárosi kiváltságokhoz jutott, Temesvár rövid ideig tartó virágzásának - a 14. század elején néhány évig királyi székhely, 1365-ben az uralkodó (a magyarországi városok közül elsőként) címeradományban részesítette - a 15. század közepétől állandósuló török betörések vetettek véget, a város hadszíntér, végvár lett. Szegedet nem számítva a Duna-Tisza közén, a folyóktól távolabb Szabadka a legjelentősebb település, annak ellenére, hogy csak 1391-től szerepel a forrásokban. A 15. század első évtizedeiben hospesek jelentek meg itt, velük kapcsolatos a jogállás megváltozása: a faluból mezőváros lett. Kastélya a 15. század utolsó harmadában épülhetett. Koldulórendiek nem telepedtek ide. Minden városias településen piac működött, és - szemben a bazárvárosok sokadalmával - ezen városok lakóit bizonyos kiváltságok megillették, az önkormányzatiság egyes elemeivel e települések rendelkeztek.

Ám mindaz, ami Szegednek e nagy régióban elsőséget biztosított, kevés volt a városok közötti országos rangsor dobogós helyéhez. Szeged csak másodhegedűs Budához képest, elmaradt az urbanizációban egy Bártfa vagy egy Sopron mögött. Szeged, mint város sem tagadhatta meg alföldi-ségét. Városfala soha nem épült, polgárai közül aránytalanul sokan kötődtek a mezőgazdasághoz (az állat- és a borkereskedelemhez), amely az Alföldnek már a középkorban meghatározó termelési és foglalkozási ága volt és maradt. A 15. század általános magyarországi (kivált alföldi) viszonyait nem csupán la Brocquiére írta le, hanem egy ekkor keletkezett vers is. Ez hosszan sorolja mindazon rossz dolgokat, amelyekkel teli az ország: ilyen a légy, a túlzott hőség, a láz, a borzalmas borok, a férgek, a sok porral járó szélviharok, az emberek disznóólakban laknak, hiányoznak a szálláshelyek, alvóhelyül a puszta föld szolgál, mivel nem használnak ágyat, nincsenek fák, az étkek tisztátalanul készülnek stb. Érdekes, hogy e vers kifogásainak több mozzanata - amelyek közül számos tipikusan alföldi jegy - la Brocquiére-nél is olvasható. Szeged viszont, amint ezt Zsigmond lengyel herceg számadáskönyvének 1500. évre vonatkozó bejegyzései tanúsítják, e sivár környezetben luxust tudott biztosítani. A városnak fürdője volt, ahol a herceget két fürdős fiú szolgálta ki. A magas rangú vendég szenteltvíz hintővel illatosította szállását, helyben vásároltatott füstölnivalót, ingeit itt tisztíttatta, ebéd után lantos (citerás) szórakoztatta, miközben a herceg pálos szerzetesek által hozott gyümölcsöt fogyasztott (november utolsó napjaiban). A város tehát sziget volt az Alföld agrárvilágának tengerében, egy másfajta életminőség kínálatával. Ez azonban alapvetően nem változtat azon a tényen, hogy az Alföldön (a Dél-Alföldön) az agrárvilág, az agrárfalu volt a meghatározó.

Ha a tizenegy, részben vagy egészben dél-alföldi megye 15. század végi - Csánki Dezső munkája alapján megállapított - faluszámát összeadjuk, 3139 falut találunk itt. A szám csalóka, hiszen ezek igen tekintélyes része Arad, Temes, Krassó és Zaránd hegyvidéki tájain feküdt. E négy, sík- és hegyvidéket egyaránt magában foglaló Inegyében található az összes falu kétharmada, 2097 település, míg a tisztán síkvidéki hét megyében (Bács, Békés, Borsod, Csanád, Csongrád, Keve, Torontál megyében) mindössze 1042. (A sok nem lokalizálható település miatt pontos számot adni a tekintetben, hogy pontosan mennyit kereshetünk a hegyek között, mennyit a síkon, további kutatások nélkül lehetetlen.) Mindenesetre ezek az arányok is mutatják, hogy a síkvidéken sokkal gyérebben álltak egymás mellett a falvak, mint a hegyekben. Ez azzal kapcsolatos, hogy az Alföldön a 13. századdal az ideiglenes, alkalmi, állattartó szállások megszűntek. A megmaradó, immáron állandó határú falvak komplex gazdálkodást folytató településekké váltak, ahol a lakók földet műveltek és a kiterjedt határban ridegtartással állatokat (lovat, majd egyre inkább a ló mellett szarvasmarhát) tenyésztettek. (További kutatási feladat annak megállapítása, hogy a nomád nagyállattartó gazdálkodás és az Alföldre olyannyira jellemző rideg állattartás miként függ össze egymással. A jelenleg ismert adatok nagy valószínűséggel szoros kapcsolatot tételeznek fel a két gazdálkodási mód között.) A korábban lakatlan hegyvidékre a 14. századtól kezdődően döntően nem magyar etnikumú népesség került (románok). Az ottani „falvak" jelentős része pásztorszállás lehetett. A sík- és hegyvidéki települések tehát etnikai szempontból is eltértek egymástól, a magyarok az Alföldön laktak, a románok a hegyek között. Ez megfelelt a tényleges foglalkozási helyzetnek, hiszen míg a hajdan nagyállat-(ló-) tartást, korlátozott hatókörű nomadizmust folytató magyarok a 12. század után már végérvényesen letelepedtek, körükben az állattenyésztés mellé, majd lassan elé felzárkózott a földművelés, addig a románok még hosszú ideig kisállat- (juh-) tartó nép voltak, transzhumáló (költözködő) pásztorkodást űztek.

Bár még számos ismérvről lehetne és kellene szólni (így pl. a térség kisebb mezővárosairól vagy a birtokviszonyokról), amelyek összességükben megbízhatóan kijelölhetnék a Dél-

Alföld történeti helyét a középkori Magyarországon, de e téren még rendkívül sok a kutatnivaló.

Végezetül egy mozzanatra célszerő kitérni, a várak dolgára. A 13. századtól - amikor az elpusztult, elenyészett földvárak helyett kővárakat kezdtek építeni - a vár kiemelkedő jelentőséghez jutott, nem elsősorban katonai, hanem igazgatási (birtok-) központ funkciója miatt, egyszersmind a gazdagság fokmérője is volt. Nos, a Dél-Alföld nem csupán városszegény, hanem várszegény régió is. Ennek nyilván csak egyik oka, hogy a térségben hiányzott a kő, ez összefügghet a régió általános állapotával (szegénységével) is. Engel Pál adattára alapján megállapítható, hogy 1457-ig a hét síkvidéki megyében összesen 10 vár épült (van a hét közül egy olyan megye is - Csanád -, amelyben nem állt vár), a vegyes domborzati viszonyokkal rendelkező négy megyében viszont 30, döntően a hegyek között. A 15. század közepétől kezdve az egész területen ugrásszerűen megemelkedett a kastélyok száma. Blazovich László számításai szerint a 15-16. században csak a Dél-Alföld északi részén, a Körös-Tisza-Maros-közben 17 kastély létezett, a térség egészében jóval több. Ha tudjuk, hogy közülük szinte egy sem állt 1400 előtt (vagyis túlnyomó többségük mind ezután épült), bízvást megállapítható: ha síkvidéki várak építésére továbbra sem igen telt, de helyükbe a gazdagodás csalhatatlan jeleként kastélyokat építettek a földesurak. A 15. század a Dél-Alföldhöz közeli Szerémség esetében is az anyagi javakban való - még a Dél-Alföldet is messze túlhaladó mérvű - gyarapodás időszaka, amikor a 300 évvel korábban nomád életmódnak otthont adó Szerémség egyenesen az ország egyik legfejlettebb régiói közé rukkolt elő, elsősorban a szőlőművelésnek és a borkereskedelemnek köszönhetően. A Dél-Alföld nem lépett ekkorát előre, de határozottan elindult a felzárkózás útján. Ezt mezővárosok létrejötte, az úthálózat további kiépülése, a kastélyok gombamódra való szaporodása, a kereskedelem fellendülése egyaránt jelzi. A Dél-Alföldön a húzóerőt az egyre inkább kiteljesedő marhatartásra épülő szarvasmarha-kereskedelem jelentette. A térség déli része a 15. század második felében az állandósuló török veszély miatt az előrehaladásban ugyan megrekedt, de a dinamikusan fejlődő északi rész gyarapodását majd csak a 16. század ismert eseményei (kisebb mértékben a török hódoltság létrejötte, nagyobb mértékben a 15 éves háború pusztításai) fordítják visszájára.FORRÁSOK

Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában 1131-1153. Közzétette O. G. Bolsakov - A. L. Mongajt. Bp., 1985. Árpád-kori törvények. Ford. Szilágyi Loránd. Bp., 1962. Blazovich László: Zsigmond lengyel királyfi „túristaútja" Szegeden. In: Szeged, 1997/2.30-31. Elter István: Magyarország Idrisi földrajzi művében (1154). In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica, 82. Szeged, 1985.53-63.A honfoglalás Izorának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged, 1995. (Szegedi középkortörténeti könyvtár, 7.)Kristó Gyula: Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig. Nyolcszáz esztendő a források tükrében. Békéscsaba, 1981.Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp., 1984.Palásti László: Bertrandon de la Brocquiére alföldi útleírása. In: Somogyi-Könyvtári Műhely, 23.1983.227-232.Scriptores rerum Hungaricarum. Edendo operi praefuit Emericus Szent-pétery. Vol. 1-2. Budapestini, 1937-1938.

Walther, Hans: Scherz und Ernst in der Völker- und Stámme-Charas-teristik mittellateinischer Verse. In: Archív für Kulturgeschichte, 1959.263-301.FELDOLGOZÁSOK

Blazovich László: Szabadka mezővárosi fejlődése és jogi helyzete a középkorban. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nomiriatae. Acta Juridica et Politica, 49/7. [Szentpéteri István Emlékkönyv]. Szeged, 1996.101-109.Blazovich László: Gondolatok az Alföld középkori településhálózatáról. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Juridica et Politica, 53/4. [Szabó András Emlékkönyv]. Szeged, 1998. 45-56. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. 1-5. köt. Bp., 1890-1913.Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457.1-2. köt. Bp., 1996. (História könyvtár. Kronológiák, adattárak, 5.)Fügedi Erik: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. Bp., 1981.Korai magyar történeti lexikon. Főszerk. Kristó Gyula. Szerk. Engel Pál, Makk Ferenc. Bp., 1994.Kubinyi András: Szeged a középkori magyar városhierarchiában. In: Somogyi-Könyvtári Műhely, 24.1984. 96-106.Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. Magyarország története 1301-ig. Debrecen, 1997.

BLAZOVICH LÁSZLÓDél-alföldi városok a 14-16. században

Alaprajz, városkép, a társadalmi tagozódás térbeli rendje

A középkori városoknak, akárcsak a maiaknak, ezer arca volt. Sajátos vonásaikat markánsan vésték rájuk a természet erői, formálta a társadalom és a gazdaság a bennük élő emberek keze munkájával. Minden város egyedi jelenség, azonban fellelhetők bennük a város fogalmát jellemző általános ismérvek. Ezeket nem könnyű összegyűjteni, hiszen számos területről kell számbavenni őket. A városkép a városi lét igen fontos meghatározója. Vele találkozunk először, ha egy addig ismeretlen városba érkezünk. Jellemzi a várost és lakóit utcáinak vezetésével, házainak állagával, a közlekedéssel, gondozottságával vagy elhanyagoltságával és sok mással. Jelen munkánkban arra a kérdésre próbálunk választ adni, milyen volt a Dél-Alföld 14-16. századi városainak külső megjelenési formája, és hogy voltak-e olyan sajátos jegyeik, amelyek megkülönböztették őket más régiók településeitől.

Az Alföld sík vidékén az emberi megtelepedést szinte egyedül befolyásoló természeti tényező a föld minősége mellett a vízhálózat, ami az általunk vizsgált városok esetében is jelentkezik. Az Alföld fő folyói mellett közvetlenül, különösen a déli területeken, kevés város keletkezett. Közéjük tartozik Pest, Szolnok, Csongrád, Szeged, Becse, Arad és Gyula. Mások a fő folyókba torkolló vizek mellé épültek, mint például Bács, Makó, Szatmárnémeti, és vannak, amelyek a folyókkal összefüggő vagy azoktól távolabb fekvő vizek (tavak vagy erek) mellé települtek, amit Debrecen, Hódmezővásárhely, Szabadka esete bizonyít a jelentősebbek közül. Helyrajzukra jellemző, hogy mindnyájan a víz mellé simulva épültek fel.

A három nagyobb és több kisebb kiemelkedő helyre települt Szegeden - amelynek helyrajzát Reizner Jánost, a város első monográfusát követően többen feldolgozták1 -a korai település csak a rév melletti viszonylag szűk területen feküdt, a Tisza mellett. (1. kép) Egyrészt csak a vár fért el rajta, amely vigyázta a rév forgalmát, a Tiszán völgy- és hegymenetben hajózókat, valamint ellenőrizte a sórakodó-elosztó központot, másrészt az attól délre fekvő suburbiuma, ahol a vár és a hozzá tartozó hivatalok személyzete és az áthaladókat kiszolgáló népesség lakott.2 Ahogyan a város lakossága növekedett, úgy telepedett át a körülötte lévő tavakból és mocsarakból kiemelkedő hátságokra, szigetekre, amelyek már nem a folyó közvetlen közelében, hanem az őt kísérő alacsonyabb, vizenyős részeken túl feküdtek. Bár az idézett szakirodalom nagyon korainak tekinti mindhárom településmagot (Alszeged, Felszeged és a később Palánknak nevezett suburbium), azok véleményünk szerint nem egyszerre, egy időben fejlődtek ki.3

A vár és suburbiuma magasan fekvő területét szállták meg először a Szegednek mondott település lakói, és ahogy gyarapodott a város, terjedt egyre lendületesebben észak, dél és nyugat felé. Így keletkeztek az elővárosok, az úgynevezett Vorstadtok. így jött létre Felszeged, a későbbi Felsőváros, a későbbi Alsóváros és a Külső-Palánk. Erősíti felfogásunkat, hogy Györffy György Árpád-kori történeti földrajzában a kezdetektől 1334-1335-ig terjedően összegyűjtött több, mint hetven Szegedről szóló említés között egyik városrész neve sem szerepel, csak a városé, Szegedé. Ennek ellenére a három szigeten kialakult településrészt tünteti fel térképén, Alszegedre helyezve a johanniták birtokát. Templomukat egyesek a későbbi Szent Péter-templommal azonosították. Úgy gondoljuk: a

johanniták sohasem birtokoltak a mai Alsóváros területén, a Szent Péter-templomot és az ispotályt jóval később emelték a város alsó része szélén. Határán feküdt e terület a városnak a 15. század közepén is, amikor az obszerváns ferencesek ide kiköltöztek, és rendházukat, majd templomukat felépítették, hiszen az ispotályokat és a kolduló rendek kolostorait a városok szélére építették a középkorban. Az említett terület pedig, mivel mindkét intézményt ide helyezték, a település széle lehetett a 15. század közepén, és éppen a század második felében indult rohamos fejlődés nyomán terjedt innen tovább a település.4 A város méreteire 1433-ból jellemző adat Bertrandon de la Brocquiére lovag sokat idézett, de mindezideig nem ellenőrzött megjegyzése, amely szerint Szeged egy mérföld - pontosabban kis mérföld vagy antik mérföld, hiszen az általánosan használt 8 km-es mérföld ebben az esetben nem elképzelhető -, 3,5 km hosszú nagy utcából áll. A távolság a Szent György tér (Felszeged középkori főtere) tájától a Mátyás térig, a mai Alsóváros késő középkori központjáig terjed.

1. Szeged belterületének rétegterve az utcahálózat feltöltése előtt az 1879-es felmérés alapján (rajzolta Kratochwill Mátyás)

2. Szeged a 11-14. században (rajzolta Kratochwill Mátyás)

Ilyen módon a 15. század első felében e terület a város széle lehetett. Jól mutatja e terjeszkedési igényt a város levéltárában fennmaradt első oklevél, amely szerint Szeged alsó részének polgárai 1359-ben Balaki Benedek özvegyétől, Ilona asszonytól földet vásároltak, amely nem lehetett máshol, mint a mai Ballagi-tó környékén. Ezt a földet később házhelyekként kiosztották.5 Mindennek alapján felvethető az, nem kell-e újragondolni a Szeged középkori alaprajzával kapcsolatosan azon kérdést, vajon a suburbium fogalmába a 15. század utolsó harmadáig nem tartozott-e bele Alszeged, amelyet a kutatás a 12. századtól a mai Alsóvárosra helyez, központjául tekintve a mai Mátyás teret. Véleményünk szerint éppen a város terjeszkedése nyomán vált attól külön, és kapta az Alsóváros nevet.

Felszeged terjeszkedésének, növekedésének fontos adata az 1405. június 14-én keltezett királyi oklevél, amelyben a sokat emlegetett Azzonfolua alio nomine Felzeged szószerkezet szerepel.6 Számunkra úgy tűnik, ez az időpont az, amikor Felszeged növekedvén elérte a nevéből következően korai települést, Asszonyfalvát, és a falu így Szeged része lett. 1522-re már emléke is eltűnt, mert nem szerepel neve Szeged utcái között.7 Hasonló eset játszódott le Szegeden, mint Gyulán, ahol a város növekedése során elérte a szomszédos falvakat: Bagdot,

Krakót, Szentmóricot és Újfalut, amelyek előbb faluként, majd a város utcáinak (pontosabban városnegyedeinek) neveként szerepelnek a forrásokban.8 (2-3. kép)

Makó, amelynek elődje nevét 1299 táján váltotta (Felvelnuk que moderno vocabulo Makofalua vocaretur), ugyancsak magába olvasztotta a körülötte állt településeket: Kisfalud 1247 és 1360, Szentlászló 1256 és 1329, Szentmargita 1256 és 1360, Vásárhelymakó 1337 és 1360 között, Malomszög 1256-ban, Vafalaka 1274-ben, Bulcsháza 1360-ban szerepelt a források leírásában, a későbbiekben nem került nevük lejegyzésre, Makóba olvadtak. Makó közvetlen faluszomszédai közül a középkor során mindvégig csak Szentlőrinc tartotta meg önállóságát.9

Szeged a XVI. században

JELES ÉPÜLETEK ÉS INTÉZMÉNYEK 1. Boldogasszony templom (palánki mariánus ferences templom 2. Ferences kolostor 3. Barátlakások

4. Szt. Demeter plébániatemplom 5. Szt. György plébániatemplom 6. Szt. Péter ispotály (Szilágyi László kőháza - Régi ispotály) 7. Új Boldogasszony templom (alsóvárosi obszerváns ferencestemplom) és kolostor - korábban Szt. Péter tempkm 8. Temető 9. Alsóvárosi piac (szerdán) - mészárszékek 10. Felsővárosi Szt. Miklós templom és dominikánus konvert 11. Szt. Erzsébet Vártemplom 12. Premontrei apácák Szentlélek monostora (Szt Erzsébet ispotály és kápolna - esetleg)? 13. Északi kapu 14. Déli kapu 15. Sárszegi István gróf háza 16. Zákány István főbíró háza 17. Szokollu Musztafa szandzsák-bég háza (korábban Szilágyi Lászlóé) 18. Fazékszer 19. Oskola u. 6. u.n. Török-ház (lebontva 1962) 20. Felsővárosi piac (csütörtökön) 21. Nagy vásártér (csütörtöktől szombatig) 22. Kis vásártér (csütörtöktől szombatig)

Készült: Máthé Zsolt: Szeged XVI. századi helyrajza (1985) Kandidátusi értekezés városrekonstrukciós térképének felhasználásával.

5. Hódmezővásárhely a 16. században ( rajzolta Kratochwill Mátyás)

A települések, a városok lakott területe természetesen jóval kisebb volt határuknál. Szeged határát a 14. században például keleten a Tisza, dél-nyugaton Balak falu, nyugaton Dorozsma

és talán Bánfalva, északon pedig Asszonyfalva és Tápé területe határolta.10 A városok határa vétel és adományozások útján növekedett.

A főfolyók mellett elterülő városok közül Csongrádról azon túl, hogy a Tisza mellett feküdt, és azon kívül, hogy az 1548. évi török adóösszeírásban három utcájának (Nagy-, Halász-, Közép-) adózóit megörökítették, semmi közelebbi adatunk nincs. Az oklevelekből és defterekből Aradról annyi az ismeretünk, hogy a Maros közelében állt, és a Maros menti út a Középutcán ment végig a városon a korszakunkban.11 Makó, bár közel feküdt a Maroshoz, mégis inkább az oda torkolló Fok nevű ér mellé települt, a Maros közelében falutársa, Szentlőrinc feküdt.12 Gyula korszakunkban kétparti város volt. A Fehér-Körös jobb partján állt a vár és a település mindkét fő része, a balparton pedig egy előváros, azaz Vorstadt, amelyről adataink nincsenek. Emellett a város területét a bonyolult mellékvíz-rendszer mint domborzati tényező ugyancsak befolyásolta.13

Hódmezővásárhely középkori elődje, Hódvásárhely azon települések közé tartozik, amely a főfolyótól, esetében a Tiszától távolabb, de vele állandó kapcsolatban lévő vizek mellett feküdt. A település középkori történetéről kevés adat maradt ránk, azokból azonban kiderül, hogy az 1231-ben felbukkant Hód és az 1266-ban először oklevélbe került Vásárhely a Hód-tó és a Kis-tó partjára települt.14 (4-5. kép) Az 1446-ban feltűnt Tarján ugyancsak a Hód-tó partján állt.15 Közelebbről Tarján a Hód-tó északi partján terült el, Vásárhelyt a Hód-tó és a Kis-tó ugyancsak északi partján lokalizálhatjuk. Területe elnyúlt a Kistó-ér és a Tompa-ér által határolt részekig, ezért szinte mindenfelől természetes vizesárok határolta. Hód falu pedig a két tó (Hód-, Kis-tó) délkeleti, déli partján terült el. Az Árpád-kori települések a vízivilágból kiemelkedő hátságokra terjedtek ki. Hód, Vásárhely és Tarján a Hód-tó partja hátságai közötti vizek feltöltésével nőttek össze egy településsé a 15. században.

A folyóktól távolabb települt helyek ugyancsak vizek partjai mellett húzódtak meg. Erre jellemző példa Szabadka esete. Ma már nehezen hihető, hogy a Rogina- és Ciganska-bara (mocsár, tó) volt a telepítő erő a későbbi mezőváros területén, a tőlük nem messze álló ferences templom és kolostor helyén állt az egykori kastély, amely a középkori település magját képezte.16 A példák szaporítása nélkül is látható a vizek fontossága a később mezővárossá fejlődő települések életében. Mondhatjuk úgy is: sima tükrű, egészséges víz melletti kiterjedt magaspart - ha más tényezők is közrejátszottak - jó természetföldrajzi feltételt biztosított egy-egy alföldi mezőváros kialakulásához a középkorban.

Mint általában a városok, az alföldiek is utak csomópontjában feküdtek, és az utak a városba érve az utcákban folytatódva értek a város központjába, ahol minden város szíve dobogott. Mielőtt azonban a 14-16. századi délkelet-alföldi mezővárosok utcaképének jellemzőit bemutatnánk, tekintsük át, hogyan vélekedik a hazai kutatás a középkori települések utcaképéről.

Míg a nyugat-európai és -magyarországi városok utcahálózatos szerkezete nem képezte vita tárgyát a tudósok között, addig az alföldi városok utcáit egyes kutatók halmaz- illetve tömbszerű képződményekként fogták fel. Princz Gyula például magasabbrendűnek tartotta az alföldi agrárvárosok sugaras halmaz szerkezetét, mint a mérnöki asztalon megtervezett szabályos alaprajzú városokét. Eme felfogást, amelyet Györffy István is hangoztatott a középkorra nézve, a kutatás nem fogadta el.17 Jóllehet az újabb szakirodalomban is él a felfogás, amely szerint a középkori utca fogalma egészen mást takar, mint a 20. századé.

Bárth János Debrecen utcáiról megállapította, hogy Debrecennek a 16-tól a 19. századig terjedő forrásaiban az utca „nem közlekedő utat jelöl két oldalán házakkal, hanem több utca együttesét, utcacsoportot, kisebb városnegyedet.18 Kulcsár Péter alapvető tanulmányában, amelyet az 1522-es tizedjegyzék adatait felhasználva készített Szeged utcahálózatáról, ugyancsak azt állapította meg, hogy Szegeden az utca fogalma a 15-16. században „egy kisebb-nagyobb összefüggő területen fekvő lakónegyedet, háztömböt" jelölt.19 Megközelítőleg erre az álláspontra jutott Vass Előd is az 1548-as defter tanulmányozása során, csak ő a török szemléletnek megfelelően az utcáknak a háztömböket nem összekapcsoló, hanem elválasztó szerepét emelte ki.20 Ebből logikusan következtetett Máté Zsolt arra, hogy ezzel a szemlélettel nézve az utca egyik oldalától a mellette futó utcáig terjedő háztömbök adnak ki egy körzetét (mahalle), amelyet a törökök az utcáról neveztek el. Míg az utca másik oldala már a következő, a tömb másik oldalán futó utcáról elnevezett körzetbe tartozott.

Bár Máté Zsolt e szemléletet is figyelembe véve, de alapvetően 18. és 19. századi térképeket felhasználva kitűnő rekonstrukciót készített Szeged középkori utcahálózatáról, mi mégis úgy véljük, hogy az utcát a 16. századi defterek alapján is olyan vonalnak kell elképzelni, amelynek két oldalán sorakoznak a házak a korábban kimért telkeken. Azonban éppen a telekmegosztások nyomán keletkező sikátorok, keskeny utcák és közök is az illető utcához tartoztak-Máté Zsolttal a város és utcahálózat képét illetően egy véleményen vagyunk, felfogásunk a deftert készítők szemléletének megítélésében tér el. Nem kell ezen forma tanulmányozására a középkorba visszamennünk. A mai Hódmezővásárhely számos régi negyedében megtalálhatók a közök, amelyek telekosztás következtében keletkeztek, hogy a nagyobb telkekből kihasított porták megközelíthetőek legyenek. A házak számozása az eredeti utca házszámaihoz igazodott. Ha egy közzel ellentétes irányból az eredetivel párhuzamos utcából is közt nyitottak, a két köz összeért, és egy új utca keletkezett, amely ugyancsak keskeny, legfeljebb egy kocsinyom szélességű lett. Ezután azonban nevet kapott, a benne álló házak pedig számot. Számos közből azonban máig nem lett utca, hanem az eredeti része maradt. A fenti felfogásban a középkori utca fogalma valóban más volt, mint későbbkori utódáé. Éppen Debrecen példája, ahol a török hódoltság rövidebb ideig tartott, és a középkori, valamint a 18. századi utcafelfogás lényegében nem különbözött egymástól, győzött meg arról bennünket, hogy a török összeírók első deftereikben a középkori magyar utcafelfogás szerint készítették el jegyzéküket. Az ésszerűség és a gyakorlati szempontok ezt kívánták. Az „adóalanyokat" a korábban bevett szokás szerint írták össze. Eme nézet szerint a 16. századi korai török defterek mahalléi a települések középkori utcáinak lenyomatai, még akkor is, ha ezek lakói és az utcák nevei időközben változtak. (Gondoljunk csak arra, hányszor változott egy-egy utca neve az utóbbi 150 év alatt, és cserélődtek a lakosok, az utcák vonalvezetése pedig - hacsak nem következett be pl. lakótelep építés - alig vagy egyáltalán nem változott.) Az utcák állandóságát nem pusztán a hagyományokhoz ragaszkodás motiválta, fontosabb volt ennél az így kiosztott telkek sorrendje, valamint az, hogy az utcák a városokban az egyik hangsúlyos ponttól egy másikig vezettek.

A középkori Magyarország településtörténetéről írt, ma már klasszikusnak tekinthető műveikben Szabó István és Maksay Ferenc22 az utcát (vicus, piatea) tekintették a települések alaprajzában a legfontosabb rendező tényezőnek, más formára nem is találtak okleveles adatot, akárcsak mi kutatásaink során. A későbbi korok egyes mezővárosai halmazos elrendeződésének okát talán már a korszakunkban megindult telekaprózódásban kell keresnünk, hiszen már a 16. századi alföldi városokról fennmaradt adatok alapján is erre lehet első látásra következtetni, ám miután közel hajolunk adatainkhoz, másnak látjuk a képet. Az utóbbi évek örvendetesen szaporodó középkori falufeltáró régészetének eredményei

megerősítik e szemléletet. Vidékünkről Pálóczi Horváth Andrásnak a Kecskemét mellett egykor állt középkori Szentkirályon végzett ásatási eredményei, Béres Mária csornorkányi, az egykor volt középkori mezőváros területén végzett rekonstrukciós ásatásainak részeredményei és Szatmári Imrének Békéscsaba belterületén folytatott leletmentő ásatásai bizonyítják a házak utca menti elrendezettségét.23

Pálóczi Horváth eredményei azért figyelemre méltóak, mert a sajátosan állattenyésztő kun településen is, ahol az állattartásból következően lazább a településkép, az út mellé rendeződve álltak a házak. A Cirják-ér mellé, valamint a környező tavak és laposok közé települt Csomorkány, ahol 40 méter szélességű telkek sorakoztak egymás mellett, több-utcás település volt. (6. kép) Eddig feltárt része is olyan mintát ad számunkra, amelyből a 15-16. századi, nagyobb, alföldi mezővárosok településszerkezetére következtethetünk. Csomorkány a középkori Hódvásárhely - Orosháza közötti út mellé épült, amelynek közelében állt az óriásfalu vagy mezőváros temploma. Ezen útból (utcából) nyílott egy újabb utca, amely az onnan déli irányban álló, erődített udvarházhoz vezetett. A településen egyéb utcák is álltak. A településnek ez a pusztulás előtti, azaz 16. századi képe. Talán ekkor lehetett a leginkább kiterjedt és népes. (1561-ben 64 portája adózott, 1579-ben pedig 65 haneját írták össze.) Korábban, 1469-ben, amikor 50 jobbágy intézett támadást a Békés megyei Szénásiak24 - feltehetően nem sokkal több jobbágycsalád élt ekkor a faluban -, kevesebb utcája lehetett. Csomorkány utolsó összeírása után közel húsz évvel, 1596-ban esett áldozatul a krími tatárok pusztításának. Mivel a feltárás a település utolsó állapotát jeleníti meg, a közeli időből származó népességi adat térképhez rendelésével megtudhatjuk azt, mekkora területen élt az említett számú lakosság Csomorkányon. Bár helyén a településhálózatból máig „hiányzik" egy falu, bizonyára azért nem települt újra, mert az esősebbre forduló időjárás által keletkezett bel- és vadvizek nem tették lehetővé egy megfelelő határú agrárfalu kialakítását a folyó- és belvíz szabályozások előtt, ami a régésznek ma jó lehetőséget nyújt a teljes feltáráshoz.

Az ásatást irányító régész, Béres Mária Csomorkányt mezővárosnak tekinti, mi mégsem soroljuk igazán oda, mert jóllehet lakossága 300 és 400 között mozgott a 16. század második felében, mezővárosi funkciót, azaz központ szerepet nem játszott közvetlen vidékén sem. Az óriásfalvak (possessio-oppidumok) közé tartozott számos alföldi társával együtt. Hozzá hasonló településképe lehetett a tőle északkeletre mintegy 20 km távolságra a Kórogy-ér és a Mágocs-ér összefolyásánál állt Donáttornyának templomával, megerősített udvarházával és 1499-ben 500 körüli lakosságszámával.25 Bár feltáró régésze, Paszternák István ásatásával még korántsem haladt úgy előre, mint Béres Mária Csomorkányon, és álló épületek akadályozzák munkáját, annyit már most is láthatunk, hogy a település alaprajzát illetően megerősítheti a Csomorkányon tapasztaltakat. Még akkor is, ha - mint ismeretes - Donáttornya fénykora, a 15-16. század fordulójának ideje után fokozatosan vesztett jelentőségéből.26

Szeged 16. századi utcáiról az 1522-es tizedjegyzék és a defterek alapján árnyalt képet kapunk, ha nem is tudunk minden utcát pontosan azonosítani, és nem tudjuk őket a mai városképen pontosan ábrázolni Máté Zsolt igen invenciózus kísérlete után sem. Másként áll a dolog a többi településsel. A középkori Hódvásárhelyről például már - a vidék adatoltságához képest - korán, 1446-ból ismeretes Szentmihály utcája,27 amelyet régész generációk Kishomokon kerestek.28 Magunk a Vásárhelyről készült monográfia készítése idején mint Hód falu azon utcáját, ahol a templom állt, a Hód- és Kis-tó találkozásánál keletkezett átjáró (rév, gázló vagy híd) közelébe helyeztük29 arra alapozva, hogy a középkori Hód falu romtemplomának falai Szőnyi Benjámin szerint a 18. században egy erős vihar idején zuhantak a Hód-tóba.30 (4-5. kép)

6. Csomorkány a 15. század végén (Béres Mária rekonstrukciója alapján rajzolta Kratochwill Mátyás)

A 15. századi említés után Hódvásárhely utcáiról újra a török kori defterekben esett szó. Az 1560-ban, 1570-ben és 1579/80-ban készített defterekben 10 utcanevet örökítettek meg. Vass

Előd forrásközléséből ismeretes az utcák sorrendje, az 1579/80-asnak pedig közli a neveit, igaz, 1578-as keltezéssel, amelyet Szakály Ferenc helyesbített.31 A sorrend az alábbi:1560

1570 1579(80) Nagy Nagy Nagy Hód Kazsó Hód Félszer Hód Félször Vásárhely Szentgyörgy Kis Tarján Félször Kanizsa32 Kanizsa Új Kanizsa

Amint a felsorolásból látható, Hódvásárhely a 16. század második felében viszonylag stabil településképet mutatott. Az összeírók hat, hét illetve öt utca nevét jegyezték le. A várost tehát ezen időszakban nagyobb megrázkódtatás nem érte. Most azonban minket kevésbé a városfejlődésre vonatkozó általános megjegyzések érdekelnek, inkább az utcák elhelyezkedése. A rendelkezésünkre álló kevés adat alapján meg lehet-e kísérelni a 16. századi utcák lokalizálását. A két defter utcasorrendjét összevetve megállapítható, hogy a mindhárom defterben előforduló négy utca, bizonyára a település legfontosabb része (Nagy, Hód, Félszer, Kanizsa) mindegyik összeírásban szerepel. Az első kettőben sorrendjük is azonos, azaz egymás után következnek úgy, hogy közéjük más utcákat illesztettek. A sorrend alapján feltételezhető, hogy az összeírók hozzávetőlegesen azonos útvonalat követtek. Előbb a Nagy utcát, azután az egykori Hód területét járták be, majd következett Vásárhely, és munkájukat Tarjánban fejeztekbe. Bizonyára a település illetékes tisztségviselői vezették a török összeírókat.

Hód temploma helyéből (a majolikagyár területén állt), és abból a makói adatból következően, hogy ott 1337-ben Hód utcáról beszéltek,33 a Hód-tó déli partján feküdt. A Hód utca mellett szereplő utcákat a közelében kell keresnünk. Mindenekelőtt a Szentgyörgy utcát, amely a templom utcája lehetett, s patrocíniuma a 14. század közepe óta megváltozott. A Nagy utca - nyomvonala a mai Andrássy és Bajcsy-Zsilinszky utcán lehetett - vihetett Vásárhely felől Földeákon át Makó felé, a többiekhez képest ugyancsak régi utca lehetett, ahol a gazdagabbak laktak. A Hód és Szentgyörgy utcák is a régebbi települést takarták. Az egyszer felbukkant Kazsó utcát is itt, a mai Újváros területén kell keresnünk. Az összeírók átkelve a vízen északi irányba haladtak tovább.

A Félszer utca helye bizonytalan. Állhatott a Hód-tó északi magas partja mellett, de nézhetett a Kis-tóra is. A sorrendben ezután az Új utca, illetve Vásárhely következik. Az 1560-ban lejegyzett Új utcát és az 1579/80-ban feltüntetett Kis utcát feltehetően Vásárhelyen kell keresnünk, amelyet, ha helytálló felfogásunk, és a vásárhelyi kastély a mai Serház téri állami gazdasági épületek helyén állt, a mai nagy állomás és a 47-es út Vásárhelyről kimenő szakasza között kell keresnünk. A későbbi Új utcai tized fő utcája a mai Klauzál utca volt. Valöszínűleg a helyén futott az Új utca, míg a Kis utca vonala a mai Petőfi utca helyén haladt. Tarján a mai helyén állt, ám hozzáértjük a mai Kossuth teret és környékét, és itt kell keresnünk a Kanizsa utcát is. Talán éppen a Mártély-Mindszent-Szegvár felől érkező út városi szakasza volt. A fent említett utcákban és területen élt Hódvásárhely 1200-1500 főt számláló lakossága a 16. század második felében.34

Sajátosan alakult az aradi prépost és káptalan birtokának majd mezővárosának, Aradnak a sorsa. A szakirodalomban kétféle nézet alakult ki Arad helyéről. Márki Sándor a középkori Aradot a mai város helyén képzelte el, mások pedig a glogováci romokat azonosítják a

káptalan egykori templomával, ide helyezik az egykori megyésispáni várat, és alattuk, mintegy suburbiumként helyezik el a települést. A káptalan templomának maradványait és a kora Árpád-kori várnak a helyét régészeti feltárások bizonyították.35 A régészet eredményeivel is igazolt utóbbi lokalizációs kísérlet valószínűsíthetőségének az mond ellent, hogy Arad török kézre kerülése után nem Glogovácon, hanem Arad mai Óvárosának helyén, a templom körül építtette fel Kászon bég a török erődöt, 1554-ben pedig kastélyt építtetett ide. A komplexumot állandóan erődítették, és itt helyezték el az aradi szandzsák központját.36 Maga a település ebben az időben csekélyke volt, 1567-ben 18, 1579-ben 19 család lakta, mégis városnak nevezték, szemben a nagy lélekszámú falvakkal, mint például a defterben Arad után következő, 97 illetve 113 családot számláló Nagyiratossal.37 Mindebből Kovách Géza elgondolása nyomán arra a következtetésre jutottunk, hogy még a török világ előtt a mai Glogovác helyén állt Árpád-kori Arad lakói - vagy lakosságának egy része - új lakóhelyet választottak maguknak.

Kérdés, vajon mikor következett be az elvándorlás. Kovách Géza, a hely topográfiáját kiválóan ismerő történész a településváltást a tatárjárás pusztítása következményének tekinti. Bár az átköltözés időpontját megjelölő, kézzelfogható adatot mi sem találtunk, mégis felvetünk egy másik megoldási kísérletet. Az aradi káptalan és a prépost birtokaik elkülönítése során évtizedekig tartó vitába keveredtek, amelynek első okleveles adata 1380-ból, az utolsó 1449-ből származik.38 Az egymással szemben alkalmazott sorozatos

7. Gyula mai szintvonalas térképe (rajzolta Kratochwill Mátyás)

hatalmaskodásoktól sem mentes perlekedés során 1431-ben odáig jutottak, hogy a prépost felszántatta az aradi vásárteret, a nyilván mellette haladó nagy utcának egy részét, és a saját kertjéhez csatolva elkeríttette.39 Az efféle atrocitások késztethették arra a káptalant a 15. század közepén, hogy jobbágyait új helyre telepítse, amely a mai város elődje lett. Mi tehát nem valamiféle háborús válság vagy természeti katasztrófa, hanem a káptalan és a prépost birtokvitája következményének tartjuk az új helyre költözést, ám csak a káptalan jobbágyai hagyták el eredeti lakhelyüket, magukkal víve eredeti településük nevét, a prépostéi nem, ők ott máradtak továbbra is. Ilyen módon érthető, hogy miért hívták saját nyelvükön Glogovácot

eredeti nevén Orodnak a később e tájékra költöző románok, és miért jelzik e helyet Veterum Aradként a 17. század végi térképek.40 Ha ugyanis nem élt volna tovább a későbbi Glogovác helyén állt Arad a 16. század közepéig, akkor az ebben az időszakban a tájékra érkező román szórvány népessége nem őrizhette volna meg nyelvében nevét, és az a 17. század végi térképeken sem szerepelhetne. Az 1723-ban készült Mercy-féle térképen a településnek egyébként már Glogovác a neve.41

A sokat emlegetett Középutcát, amely Aradon a-Szentpál felől és a Maros mellett a középkorban haladó nagy út városi részének neve volt, a Glogovác helyén állt Arad főutcájának tekintjük.42 Ezen utcából kanyarodott ki az az út is, amely az asszonylaki révhez vezetett, s a mezőváros átkelőhelye volt a Maroson a középkorban.43 Mindkét oldalán további utcák futottak, csak így kaphatta a Középutca nevet. Arad középkori elhelyezkedéséről, utcáiról és városképéről továbbiakat nem ismerünk. A környék oklevelekben fennmaradt, vizek által rendkívül tagolt domborzati képét sem tudjuk rekonstruálni az idők folyamán bekövetkezett változások miatt.

Elsősorban a Hunyadi-Brandenburgi levéltár fennmaradása, a defterek anyaga és a településrégészet eredményei alapján a Dél-Alföld városainak középkori szerkezetét Gyulán is rekonstruálni lehetett. (7-9. kép) A kutatás hosszú ideig kitűnő ötleteit elfogadva, és tekintélyét elismerve, Karácsonyi János felfogását vallotta, amely szerint Gyula Békés megyei része - a várral együtt - a Fehér-Körös fő medrétől, a mai Élővíz csatornától északra feküdt, míg Zaránd megyei része az elővárossal együtt a Köröstől délre. Ezért Karácsonyi és követői a középkori város számos objektumát rossz helyen keresték és lokalizálták.44

Legújabban Dusnoki-Draskovich József, Mathis Zündt 1566-ban Gyuláról készült metszete és a régészeti feltárások eredményei alapján egy új szemléletű és a korabeli valóságot jobban visszaadó városalaprajz rekonstrukciójára tett sikeres kísérletet.45 Felfogása szerint a vár és a város zarándi része a Körös ikerágai, és az egészen a vár alá északkeleten benyúlt Fekete- és Fehér-Körös ágai között terpeszkedő Sarkadi-tó között helyezkedtek el. A vár területét és a hosszan elnyúló szív alakú szigetet, amelyen a város zarándi része feküdt, ugyancsak víz választotta el. A Fehér-Körös kisebb, északi ága és egy, a Sarkadi-tóból mintegy félkör ívben kiágazó ér között, amely a két Körös-ág öszefolyását követően szakadt a folyóba, terült el a város ősi, Békés megyei része, ahol a plébániatemplom és a ferencesek kolostora is állt a 15. század első felétől a Gyula török kézre kerüléséig terjedő időben. A Fehér-Körös fő (derék)ágától délre egy Vorstadt, előváros jellegű település állt, amely azonban már az 1566-os ostrom előtt elpusztult.46 Az egyes településrészeket a folyóágakon átívelő hidak kötötték össze. Gondozásukat Corvin János 1496-ban kiadott privilégium levele a gyulaiak kötelezettségei között sorolja fel.47

8. Gyula és környéke az 1410-es években (rajzolta Kratochwill Mátyás)

9. Gyula és környéke a 16. században 1564 körül (Dusnoki József rekonstrukciója alapján rajzolta Kratochwill Mátyás)

10. Makó mai szintvonalas térképe (rajzolta Kratochwill Mátyás)

A város utcáit Karácsonyi János óta próbálta meg lokalizálni a kutatás. Legutóbb Dusnoki-Draskovich próbálkozott meg elhelyezkedésük feltárásával.48 Azon elképzelése helyes, hogy a különböző okokból összeírást végzők a várból kiindulva előbb a Zarándban, majd a Békésben feküdt városrészt járták be. Ilyen módon hat (Nagy, Malomszög, Sánta - Zarándban és Barát, Halász, Új - Békésben) utca helye jelölhető ki. A Szegény utca zarándi, valamint a Palotahely utca békési illetőségét okleveles adat mondja ki. A Krakó és Szentmóric utcákat még önálló településük idejéből lokalizálhatjuk. A többi utcának (a zarándi részen fekvő Bagdnak, Bojtorjánnak és a Békésben fekvő Csapónak, Félszernek, Salgónak) a helyét a mellette lévők elhelyezkedéséből próbálta Dusnoki-Draskovich kikövetkeztetni. Egyúttal igyekezett azonosítani az utcákat a Zündt-féle metszeten szereplőkkel. (A középkori Gyula utcáit ld. 8. kép.) Módszere és következtetései helyesek. Mindössze két megjegyzésünk van. Az 1422-ben előfordult Újfalu utcát meggondolandó azonosítani az 1560-as években és az

1579-ben lejegyzett Új utcával, továbbá mi úgy véljük, hogy a Nagy utca a zarándi városrész fő, egyben piac utcája is volt. Nagy utcát találunk ebben az időben Cegléden, Csongrádon, Kalocsán, Szegeden és Vásárhelyen is, és mindegyik település egyik fontos, talán fő utcája lehetett.49 Gyulán valószínűleg ugyancsak ezt a szerepet töltötte be. A várból jőve az ispotály környékén szélesedett ki piaccá, amelyen a mészárszék épülete is állt, majd elkeskenyedve haladt tovább.

Mathis Zündt metszete sokat mond számunkra a középkori Gyuláról, jól látható belőle a zarándi városrész - amelynek tengelyében a Nagy utca halad - hosszanti elrendeződése, míg a békésinek az utcái a hidakhoz futnak, és mintegy félkaréjban veszik körbe a plébániatemplomot, valamint a ferencesek monostorát. Mégsem tudott a hazai városképektől elszakadni, hiszen jobbára egy- és kétemeletes házakat rajzolt metszetére, holott ismeretes: az alföldi városok épületei nemcsak a középkorban, a későbbiekben is jobbára egy szintűek voltak, elvétve akadt közöttük emeletes- és téglaház, míg Dél-Németországban a városi házak földszintjén a műhely vagy bolt, emeletén pedig a lakószobák helyezkedtek el, amint ez Zündt térképén is látszik.50 Hiányoznak a házak melletti kertek és melléképületek, amelyek nélkül alföldi mezőváros a 16. században elképzelhetetlen az Alföldön.

A víz és a vízi utak fontos szerepet töltöttek be a középkori Gyula lakóinak életében. Nem egy polgár a házáig tudott csónakon közlekedni. Corvin János pedig - mint említettük - a gyulaiaknak 1496-ban adott privilégium levelében a hidak karbantartását a lakosok kötelességei között sorolta fel.51

Makót, amint láttuk, a 14. században apró falvak, egy-utcás települések vették körül, amelyek egybeolvadtak a mezővárossal, vagy lakóik elhagyva lakhelyüket oda költöztek. A közben mezővárossá fejlődött település utcáinak nevét az 1567-es és 1579-es defterek őrizték meg. A Csapó, Hód, Szeghát és Tót utcák - az utóbbihoz Udvarszeg is hozzátartozott - közül a 18. században is szerepel a Csapó, a Hód és a Tót utcák neve.52 Eme szerencsés egyezés alapján megrajzolható Makó 16. századi utcáinak nyomvonala. (10-11. kép)

A középkori Makó helyét a Maros és a Fok, a későbbiekben Nagyér között lokalizálhatjuk, tehát északról, keletről és délről víz nyújtott védelmet a településnek, amelynek temploma a korszak végére, mivel a folyó a partot rombolva fokozatosan északi irányban, a település felé haladva alakította medrét, már a Maros parton állt. A Hód utca és a Szeged felé Tápé irányába menő út találkozása tájékán feltételezzük a piac helyét. Egy utca bizonyára az Arad felé vezető út két oldalán alakult ki. Fontos hely lehetett a rév. Mivel több nemes úr lakott Makón, kúriáik is ott álltak. Közülük Makó Gergely fiai: László és Miklós romos kúriáját említik a defterek.53 A közeli Szentlőrinc helyét máig fennmaradt neve, közelebbről pedig középkori temploma egykori relikviáinak helye jelöli ki. Makó, bár nem települt közvetlenül a Maros partjára, a korszak végére oda került, és később, 1753-ban, hogy megmeneküljön a pusztulástól, a Maros első nagyobb folyószabályozását éppen a makói kanyar átvágásával hajtották végre.54

Gyulától északnyugatra a Fehér- és Fekete-Körös összefolyásánál, továbbá a Csíkos-ér, a Vica és más kisebb vízfolyás mellett alakult ki Békés, amely nemcsak névadója volt megyéjének, hanem az egész középkor során jelentős települése. (12. kép) 1405-ben említették először oppidumként, ugyanekkor piacáról is szól az oklevél.55 A gyulai uradalom egyik alközpontjaként működő Békésnek mindig jelentős számú lakossága volt.

A város utcáiról csak a 16. századból maradtak ránk adatok. A gyulai uradalom 1525. évi Szent György napi adójegyzékéből értesülünk három utcájának: Forrószeg, Malom és Bánhid nevéről.56 Ugyanezek az utcák szerepelnek az 1567-es defterben, amelynek elején utcanév említése nélkül szerepel az adózók egy része. 1579-ben az utcák száma a Kastélyzuggal szaporodott.

11. Makó és környéke a 16. században (rajzolta Kratochwill Mátyás)

A 16. században a magyar összeírásokban szerepel még a Hosszúaszó utca. A 16. századi város öt utcájának a neve maradt tehát ránk, és közülük háromnak, a Malomzugnak, a Kastélyzugnak és Bánhidnak a helye a belterület fő részeinek és utcáinak neveként máig fennmaradt.57 A Hosszúaszó utca a vízfolyásokkal rendkívül tagolt település egyik kiszáradt patakjának egyik vagy mindkét partján állt, a Forrószeg utca pedig talán a Fehér-Körös bal partján. Békés két malmával (az egyik 6 majd 8 kövű, a másik két kövű), vásárával, piacával és híd vámjával, amelyek külön tételként szerepelnek a defterben,58 a 14-16. században mozgalmas, lüktető életű város volt.

A Duna menti mezővárosok közül 1548-ban Kalocsán a Nagy- és Kis utca nevét jegyezték fel a defter készítők, Patajon három: a Tós-, a Közép- és a Csapó utca volt, Solt pedig egyutcás település lehetett, mert városkénf, de utcák nélkül, ,,egy tagban" írták össze az adófizetők nevét.59

A folyóktól távol lévő települések közül a 15. és különösen a 16. százaidban virágzó mezőváros, Simánd utcáinak a neve maradt fenn. 1567-ben a Gyula, Nadab és Pél utcák nevét jegyezték le, 1579-ben pedig a sor a Tót utcával szaporodott.60 Bár Simánd középkori topográfiájáról ma még keveset tudunk, más településekkel szemben éppen az utcanevek árulkodnak településszerkezetről. A Szartos-ér egyik ága mellett fekvő település mint utak csomópontja fejlődött. Utcáinak neve őrizte meg számunkra, mely irányokból érkeztek, és haladtak tovább utak Simándon. A vámmal, vásárral és plébániával rendelkező település fejlődésére serkentőleg hatott, hogy 1403-ban a gyulai uradalom része, majd egyik alközpontja lett.61

A Dél-Alföld mezővárosai helyét, akár a fő folyók mellé, akár távolabb települtek tőlük, mindenképpen az egészséges víz könnyű megszerzésének a lehetősége határozta meg. A település nagyságát a közlekedésben játszott szerep befolyásolta döntően. Ha az említett két feltétel fennállt, egyéb funkciókat (egyházi- és világi igazgatási központot) is telepítettek az illető helyre, amely a környező vidék gazdasági centrumának a szerepét is betöltötte. A később oppidummá vagy civitasszá fejlődő helyek általában egyutcás településből alakultak ki.

A települések utcáinak neve a helyi névadók érzelmi, lelki-pszichikai attitűdje nyomán keletkezik. Más-más településen nem egy esetben hasonló helyzetből azonos név született. Szegeden, Cegléden, Csongrádon, Hódvásárhe-lyen, Gyulán, Kalocsán, Kecskeméten és Nagykőrösön a „főutcát" - talán a település első utcája volt - Nagy utcának nevezték. Temesváron a várbeli hat utca közül négynek a nevét fejtette meg Engel Pál. Ezek szerint a Piac, Halász (?), és Tessőd (?) utca mellett itt is volt Nagy utca.62 Feltehetően mellette futott Hódvásárhelyen és Kalocsán a Kis utca.

Aradon és (Duna)Patajon a fő utca szerepét a Középutca töltötte be.63 Bár topográfiai jelentéstartalmat nem hordoz nevük, helyük a városalaprajzok segítségével általában lokalizálható.

A települések jelentős épületeitől, elsősorban a templomoktól ugyancsak vettek utcaneveket. Szegeden Szent György és Szent Miklós nevű utcanevekkel találkozunk, Hódvásárhelyen pedig Szent Mihály és Szent György nevűekkel, Gyulán a Barát utcát a ferencesek kolostoráról és templomáról nevezték el. Temesváron a Palánkban a kilenc utca közül az egyiket, a Szent Erzsébet utat, feltehetően az ott állt templom védőszentjéről nevezték el.

Ugyanitt Monostor utcát is találunk, Nagykőrösön pedig Kápolna utcát. Ebbe a csoportba tartozik a békési Kastélyszeg utca, mely az egykori kastély mellett futott.64 Ezen utcák helyének kijelölése a településrégészet feltáró munkájának eredményeképpen a leginkább megbízható módon lehetséges.

Máig gyakran neveznek el utcákat a szomszédos vagy távolabbi helyekre vezető utak településen belüli szakaszáról. Ilyenek voltak Makón a már a 14. században feltűnt és a defterekben is szereplő Hód utca, vagy Simándon az 1567-ben és 1579-ben lejegyzett Gyula-, Nadab- és Pél utcák, valamint a kecskeméti Kőrös utca. Eme utcák iránya máig nem változott, nyomvonalukban természetesen bekövetkezhetett módosulás. Temesváron Tessőd utcát találunk, amely feltehetően a közeli Tesöld falutól vette nevét.65

Az alföldi települések fejlődésében gyakori eset volt, hogy korábban önálló falvak a városok növekedése nyomán azok részei lettek, és egykori nevüket utcaként megőrizve vitték tovább. Ilyen Gyulán Bagd, Krakó, Szentmóric és Újfalu, Békésen Bánhida, Szegeden Bánfalva esete, valamint a nagykőrösi Újfalu utca, és ide sorolható a már a 13. században felbukkant Hód és Vásárhely, valamint a 15.. században lejegyzett Tarján neve, amelyek a 16. századi defterekben mint utca- vagy városrész neve lett feltüntetve.66 Kun népességet jelöl a szegedi és kecskeméti Kun utca neve.

Déli szláv lakosság jelenlétére utalnak a Tót utca elnevezések, amelyeket Makón, Simándon és Szegeden jegyeztek le a 16. században. Ide vesszük a vásárhelyi Kanizsa utca nevét is, amely szláv eredetűi; „fejedelemé-, kenézé-" jelentésű szó, valamint a szintén szláv eredetű Kazsó utca nevét, amely a szláv bunda szóból ered.67 Ismeretes ugyanis szláv telepesek jelenléte már a 15. századi Hódvásárhelyen, akiket Hunyadi János, a „fejedelem" telepített le földjére.68 Feltehetően még a török megszállás elől távoztak el, és nem is tértek vissza, mert az utcában ekkor már magyar neveket sorol fel a defter, ami oka lehetett az utcanév eltűnésének is, illetve annak, hogy a 18. században ezen utcanév nem bukkant fel újra.

12. Békés a 16. században (rajzolta Kratochwill Mátyás)

Amint a népnevekből származó utcák helyét, úgy a mesterségeket jelölő utcaneveket sem lehet lokalizálni pontosan. Így a Gyulán, Makón, Patajon és Szegeden lejegyzett Csapó utca elnevezéseket,69 amelyek feltehetően a posztócsapók helyétől vették nevüket. Ugyancsak nehéz lokalizálni a gyulai és temesvári Halász és a szegedi mesterséget jelölő utcákat. A

személynevektől vett utcanevekkel is hasonló a helyzet, akár a gyulai, akár a szegedi példákat nézzük.

A legtöbb nyugat-európai és nyugat-dunántúli város középkori magjának, belvárosának mai képe utcáinak futásával, középkorból fennmaradt épületeivel nyitott könyv a középkori város szerkezetét tanulmányozni kívánó kutató számára. Nem így áll a helyzet az Alföldön, ahol részint a kő és tégla építőanyag drágasága és hiánya miatt kevéssé időtálló anyagokból építkeztek. A történelem sorsfordulói és a természeti katasztrófák során a kőépületek túlnyomó többsége is elpusztult, a településrégészet pedig mindez- ideig sovány eredményeket mutatott fel.70 Mielött azonban mindezek ellenére megpróbálkoznánk néhány, a városalap rajzra vonatkozó következtetés kifejtésével, nézzük meg, Eberhard Isenmann a tervszerűen alapított vagy továbbépí tett középkori városok alaprajzainak milyen típusait gyűjtötte össze.

Az első típusba azokat a városokat sorolja, ahol az utcára néző lakóépülethez kapcsolódtak egy vagy két oldalon a majorsági melléképületek, amelyek végében esetleg később lakóépületet emeltek, ami új utca nyitására adott lehetőséget. A második csoportba a telkeket és a rajtuk álló házakat egymásba kapcsolódó utcákkal elválasztó alaprajzú városokat sorolta. E csoporton belül az alábbi változatokat különböztette meg. Az egyutcás települést, amelyen az utca mindkét oldalán álló házakhoz a majorsági épületek kapcsolódnak, a keresztbordás elrendezést, amelynél a főutcából mindkét oldalon szűk utcák indultak. Harmadikként a párhuzamos utcás települést említi, amelynek utcái végül összefutnak, és így orsó formát adnak. A két utcát keskeny utcácskák kötik össze, és így nem egy esetben létra forma alakul ki. A raszter rendszerű alaprajz esetében a háztömbök és az utcák sakktáblaszerűen helyezkednek el. Utak találkozásánál pedig az utcakereszteződés képezte kiindulópontját a város alaprajzának. A fentieken túlmenően különleges típusokat is felsorol, mint például a piacutcás városokat és a főteret négy utcával körbevett településeket. Harmadik fő formának az erődített várost tartja, ahol az utcahálózat házaival a város erődítését is szolgálta.71

Az alföldi városokról középkori hiteles alaprajz nem maradt fenn. Alaprajzi rekonstrukció azonban készült több város középkori szerkezetéről, amelyeket városmonográfiákban tettek közzé, és Kubinyi András mutatott be hat város-alaprajzot már idézett tanulmányában.72 A fentiek és saját eredményeink alapján megállapítható, hogy az általunk vizsgált települések alapformája a piaccal összekapcsolódó egyutcás település volt, amelyre példát Csongrádtól Szegedig és Kalocsától Aradig találhatunk. E helyeken eme utcákat Nagy utcának nevezték általában, és valamilyen kiterjedtebb vízhez közel, a part vonalát követték. E jelenséget már Márki Sándor észrevette Aradról és Arad megyéről készített monográfiájában, amikor a Középutcáról írt: „Az ily széles főutcák maig is jellemzik a legmagya-rabb városokat, s Aradnak e büszkesége az első magyar lakosoktól örökségképpen maradt a XVII-XVIII. században odatelepedett szerbekre, románokra és németekre.73" Eme utcák mellé, velük párhuzamosan új utcákat nyitottak, így lett az eredeti utca neve Középutca, amint Arad és Duna-pataj példája mutatja. Ellenpélda is található természetesen, mert Csongrádon a Középutca kicsinyke lehetett, mert 1548-ban 134 család közül csak 9 lakott itt.74 Hódvásárhelyen hasonló volt a fejlődés, hiszen a Nagy utca mellett 1579-ben a Kis utcát találjuk. Eme utcákat a későbbiekben keresztutcák kötötték össze, és így kialakult a „létrás" szerkezet. Szeged legkorábbi alaprajzában ugyancsak meghatározó szerepet játszott a várhoz tartó, majd onnan tovább haladó Nagy utca.

Makó, Simánd és mások esetében az útkereszteződés volt az alapforma, amely a későbbi város szerkezetének a kiinduló pontját adta. Az előbbinél az utcaelnevezések (Gyula-,

Nadab-, Pél utca) utalnak erre. Az utóbbinál a Hód-vásárhelyről és Arad felől jövő út, és a rév helye mutatják. Az útkereszteződés közelében terült el a piac, amelyet azonban csak feltételezni lehet. A fent leírt településmagok a kisebb helyeken mindvégig fennmaradtak, és meghatározták annak további elrendeződését, a nagyobb helyeken ellenben, mint Szeged és Gyula, kialakult az utcahálózatos település alaprajz.

A dél-alföldi városok alaprajzát vizsgálva nem találtunk a 14-16. századból egyetlen adatot sem, amely arra utalt volna, hogy valamiféle városszervező-tervező erő szerepet játszott volna az épített környezet formálásában akár egy településen is. A városok alaprajzáról szólva feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a magyar és török adóösszeírások, amelyek adataira építve próbáltuk bemutatni a városok középkori alaprajzát, az adóalanyok összeírásának céljával készültek, és nem adják az illető hely pontos topográfiai képét. Egy-egy város alaprajzának rekonstrukciójához azonban jobb híján pótolhatatlan segítséget, támpontot adnak.

A középkori városok nagyságára, városias jellegük megállapítására eddig többféle módszert alkalmazott a tudomány. Összefüggést fedeztek fel például a kolduló rendi kolostorok, valamint az egyetemre járó diákok száma és a városok nagysága között.75 Hasonló összefüggéseket látunk az utcák száma és a településnagyság között, valamint korrelációt az utcák és a lakosság száma között, amint az alábbi táblázat mutatja.A város neve Évszám

Utcák száma Lakosság száma Békés76 1567 5 2555 1579 4 2280 Csongrád77 1548 3 670 (Duna)Pataj78 1548 3 462 Gyula79 1567 7 2690 1579 9 2805 Kalocsa80 1548 2 572 Kecskemét81 1546 8 1475 1559 8 2035 1562 10 2000 Makó82 1567 4 1579 4 Nagy (kőrös)83 1546 3 785 1559 3 595 1562 4 900 Simánd84 1567 4 1575 1579 4 1660 Szeged85 1522 32 7000-8000 1546-1548 26 6600-10000 Vásárhely86 1560 7 1200 1570 6 2350

Táblázatunk mutatja: a legtöbb utcával rendelkező Szeged volt korszakunkban a legnépesebb város. Gyula utcáinak és lakosságának a száma mintegy harmada Szegedének. Kecskemét 8 illetve 10 utcájában 2000 körüli lakosság élt. Nem egészen illik be a sorba Békés és Makó, ahol a 2500 illetve 3000 lelket számláló népesség mindössze öt utcában lakott. Talán túl hosszan elnyúló utcák lehettek. Simánd négy utcájában 1500-1600 között mozgott a lakosság száma. Itt az utca- és lakosságszám arányosan kevesebb Szegedhez és Gyulához viszonyítva.

Ugyancsak ez a helyzet Nagykőrös, Csongrád, Dunapataj és Kalocsa esetében is. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük azt, hogy Csongrádon és Patajon a harmadik utcának alig voltak lakosai, csak utca kezdeményeknek tekinthetők, e településeken is végeredményben két utcával kell számolnunk. Vásárhelynek ellenben 1560-ban kimutatott lakossága kevésnek tűnik az utcaszámhoz képest. 1570-es adatai viszont beleillenek az általunk felvázolt képbe. Bár Temesvárról nem ismerünk a korabeli lakosságra vonatkozó adatokat, az hogy 1554-ben és 1579-ben 15 utcáját említették, mindenképpen a nagyobb városok közt jelöli ki helyét, míg (Temes)Rékas 2 illetve 4, valamint Ohod 5 illetve 3 utcájával a kisebb települések közé tartozott.

A középkori városaink alaprajzának vizsgálata során tett megállapításaink - még egyszer hangsúlyozzuk - jobb híján olyan forrásokra épültek, amelyek nem egy-egy város korabeli alaprajzának bemutatására törekedtek. Ezen összeírások még egy korabeli telekkönyv adataival sem érnek fel témánk szempontjából. Csak sok összeírás adatainak az összevetése hozhat megközelítőleg pontos eredményt. Bizonyítja ezt a Zaránd megyei Pankota esete. 1562-ben hat utcáját jegyezték fel a tized összeírok: a Magyar-, a ma is meglévő Feredős-, az Új-, a Vár mögi-, a Zrem mezeié- és a Botos utcákat. 1563-ban pedig a piatea Zeplak, -Fewl, -Zent Anna Asszon, és a már 1562-ben lejegyzett -Fewredews szerepeltek.87

Az általunk vizsgált territórium városai elsősorban jó közlekedési fekvésüknek és ebből következően a kereskedelemben játszott szerepüknek köszönhették létrejöttüket. Főúri rezidenciát mindössze Gyulán találunk egy ideig, de a település már itt is korábbi múltra tekinthet vissza. Szegeden már a korai időktől állt valami erősség féle, később vár is, de főúri központ nem lett belőle. Városaink egy része azonban uradalmi központ szerepet töltött be, amely lendületet adott fejlődésüknek. Mások (Kalocsa,, Pataj és Simánd), meg az egykori ispánsági központok (Arad, Békés, Csongrád) későbbi sorsának alakulásában eme rang nem volt lényeges befolyássál.

Amelyik településen udvarház, kastély vagy vár állott, az akár korábban, akár későbben épült, amint látni fogjuk, legtöbb esetben meghatározó tényező lett a település képének alakulásában. Gyulán a vár építése előtt már létezett a település. Az utóbbi évtizedek régészeti feltáró munkájának eredményeképpen Jankovich B. Dénes feltehetően a település plébániatemplomának falaira bukkant.88 Ha a feltételezés helytálló, akkor a település központjától messze épült a vár. A 15. században viszont a vár felé futó Nagy utca lesz lassan a település központi része. A 16. század elején már itt laktak a leggazdagabb gyulai polgárok.89 A vár, amely a török veszedelemig elsősorban a gyulai uradalom központjaként szolgált, nagy befolyást gyakorolt a városkép alakulására.

Szegeden a vár köré épült a város. Délre tőle a késő középkorban Palánknak nevezett városrész, amelyet annak előtte talán Alszegednek hívtak,90 északra pedig Felszeged/ a későbbi Felsőváros. Utoljára települt be a vártól nyugatra fekvő terüket, az 1548-as török defterben Középvárosnak nevezett hegyed.91 Az említett utcajegyzékből következően a város Pankotán is a várhoz simult. Miként az alföldi várak, a gyulai és a szegedi is téglából épültek. Formájukat a szakirodalom feltárta,92 ismertetésüktől eltekintünk. A szegedi vár építéstörténetéhez azonban hozzáfűzzük az alábbiakat. A városmonográfiában a várról író szerző93 Árpád-kori várként nagynak tartja a szegedit, amely azonban még így sem volt jelentős erősség. Megállapításával egyetértünk, ugyanis véleményünk szerint 1411-ben jelentős javításokat, átalakítást, nyilván nagyobbítást hajtottak végre a várban, ugyanis Zsigmond király ekkor Kassa városához intézett levelében Brettschneidereket kért Szegedre sürgősen, mégpedig annyit, amennyit tudnak küldeni.94 A felvágandó fát pedig nyilván

korábban a Tiszán és a Maroson úsztatták Szegedre. A király egyébként maga is megfordult ebben az évben a városban.95

A kastélyok a várakhoz hasonló szerepet játszottak a városok életében. Helyüket ugyancsak különböző szempontok szerint jelölték ki. Az oklevelekben elég későn, 1553-ban felbukkant hódvásárhelyi kastélyt még a Hunyadiak idején építhették a 15. század második felében, ekkor volt ugyanis hatalmas uradalom központja a település.96 A vásárhelyi kastély - mint korábban említettük - nem a város centrumában állt, akárcsak a békési, amelyet a város északi szélén, a Fehér-Körös partján, a mai Kispince utca végén emeltek. A feltáró régész, Jankovich B. Dénes szerint 150x110 méter belső méretű, három oldalról egyenként 5m széles, 3 m mély, hármas vizesárokkal körülvett területen állt, amelyet az árokrendszer mögött palánkkal erősítettek, meg97.

A szabadkai kastély helyén a kutatás mai állasa szerint a ferences templom áll. Hogy tőle merre feküdt a középkori település, pontosan nem ismeretes. Feltehetően a Rogina- és Ciganska bara, azaz a tavak és vizes helyek irányában. A szabadkai kastélyt azonban, ha csak néhány szóval is, leírta egy 1524-ben kiadott oklevél, amely szerint torony vagy ház és kőudvarház {turri seu domo lapidea curia) volt. Tehát a feltehetően téglából épült, többemeletes lakótorony mellé ugyancsak téglából udvarházat emeltek. Az épületegyüttes 15. századi eredetét egy 1717-ből származó levéltári adat bizonyítja, amely szerint a szabadkai vár egyik zárókövén az 1470-es feliratot találták. A kastélyt minden bizonnyal a békésihez hasonlóan vizesárokkal és azon belül talán földhányással és palánkkal erősítették meg. 1525-ben bekövetkezett ostroma mindenesetre megerősített jellegére utal. Bár a kastély tornyát Lazius megörökítette térképén, mára maradványai, legtöbb társáéhoz hasonlóan, nem maradtak fenn. Talán felhasználták anyagát a ferences templom és rendház építésekor.98 Területünk 15. és 16. századi fejlődésének biztos mutatói azok a mezővárosokban és falvakban épült kastélyok, amelyek a török megjelenésekor szerény menedékhelyül is szolgáltak, mára azonban emléküket csak egy-egy okleveles említés őrzi.

A városok épített környezetében jelentős objektumok voltak a nemesi udvarházak, curiák épületei. Ezek is többnyire téglaépítmények voltak. A makóiak romjairól ugyanis megemlékeztek a 16. század második felében a defterek.99 Ha patics vagy vertfalból épültek volna, néhány évtized múltán a földdel váltak volna egyenlővé. Makón a házhoz pince és kert is tartozott, amelyek a defter felvétele idején romos, illetve elhanyagolt állapotban voltak.

Az udvarházak többnyire nem a települések középpontjában álltak, jóllehet nemesi házakat - mint látni fogjuk -találunk a városok központjában is. Makó Gergely fiainak: Lászlónak és Miklósnak az udvarháza(i)ról nem mondja meg a defter, hogy a város mely táján feküdtek. Török Ferencnek a curiájáról viszont tudjuk, hogy Gyulán a Karkó utcában állt, amelyet a város szélén lokalizáltak.100 Úgy tűnik, Csomorkányon és Donáttornyán is a település egyik szélén álltak az erődített udvarházak.101 A városközponttól távolabb álló udvarházak egy korábban ható település- és társadalomszervezőerő élő emlékét őrizték, az illető városokban. Azt, amikor az úr birtokára költözve felépítette udvarházát, amely körül jobbágyainak házai helyezkedtek el, akik az ő teljes joghatósága alatt éltek.

Az alföldi településeknek, köztük a városoknak századunkig karaktert adó középületei voltak a templomok. A nagy munka és anyagi áldozatok árán épült templomok egyrészt kifejezték építőik mély hitét, másrészt az építő közösségek önmagukat becsülték meg velük. Régiónkban sok egykor állt templomról tudunk, ám a városiak közül tudomásunk szerint csak a szegedi obszerváns ferencesek temploma áll a középkor óta szinte érintetlen állapotban. A szerzetesi

templomok mellett álló kolostorokból sem maradt fenn néhány maradványon kívül más. A szegedi ferences kolostorban ott rejtőznek a középkori épület maradványai. Gyulán viszont az Implom József, majd Pamer Nóra ásatásai nyomán kialakított romkert ma is érzékelteti a 15. század első felében emelt épületegyüttes városképet meghatározó jellegét.102

A nyugati városokban már a középkor során építettek olyan épületeket, amelyek a templomon kívül a közösségi élet céljait szolgálták. Ilyen volt mindenekelőtt á városháza, továbbá az ispotály és a fürdő épülete, ezenkívül számos egyéb, a helyi adottságoknak és szokásoknak megfelelő célra épített objektum. Területünk városaiban ezekről az épületekről alig maradt fenn adat. Még az sem ismeretes, volt-e állandó városháza, vagy a mindenkori bíró házában tartották-e az üléseket, és ott őrizték a város értékeit is. Erre nézve még Szegedről sincs biztos korabeli adatunk. Fürdő létezéséről viszont Gyuláról és Szegedől is hírt kapunk.103 Az előbbi fürdőjének fenntartása a plébános kötelezettségei közé tartozott. Hogy a helyén állt-e a későbbi török fürdő, amelyre utóbb a mai II. számú iskola épületét emelték, nem ismeretes. Gyulán a várban is kialakítottak egy fürdőt a bennlakók számára. Ennek leírása viszont fennmaradt a vár 1528. évi leltárában.104

A szegedi fürdőt Zsigmond lengyel királyfi számadáskönyve említi az 1500. évi bejegyzések között.105 A későbbi IV. Zsigmond lengyel király bátyja, II. Ulászló magyar király vendégeként utazásokat is tett az országban, és így jutott Szegedre, ahol igénybe vette a fürdő szolgáltatásait. Hogy a szegedi fürdő milyen lehetett, medencés vagy kabinos, arról nem szól a forrás. Talán medencés lehetett, vagy több kádat tartottak egy helyiségben, mert a fejedelmi vendéget fürdőzése közben lepedővel kerítették el. Az ókori Rómából a középkorra hagyományozódott fürdőkultusz népszerű volt nemcsak Nyugat-Európában, hanem hazánkban is.

Az egyéb közösségi épületek közül a szegedi Szent Péter-ispotályt és a gyulai ispotályt említhetjük meg. Az előbbi Alszegeden állt, mellette a hasonnevű templommal a mai Borbás utca táján,106 az utóbbi, amelyet Mathis Zündt 1566-ban készült metszete is ábrázol, a város központjában, a Nagy utca térré szélesedett részén. Mellette magasodott a városi mészárszék épülete, amely a kereskedelem és ipar mellett főként állattenyésztésből élt lakosság számára oly fontosnak bizonyult.107

A városi lakóházak korszakunkban gazdáik vagyoni helyzetének megfelelően színes és széles skálán helyezkedtek el a félig földbe süllyesztett, favázas, patics falazatú egyszerű viskótól a vert falú vagy vályogból készült házon át a korabeli forrásokban kőházként emlegetett, téglából épített házakig. Belőlük az Alföldön korunkig egy sem maradt fenn. Írásbeli források azonban a tégla házakról nemegyszer megemlékeztek. 1497-ben például Szilágyi Lászlónak négy kőházából kettő Szegeden állt, egy a Szent Péter-templom mellett, egyben pedig mészárszék működött.108 Talán ez utóbbi lehetett az, amelyből 1527-ben egy puskalövéssel életveszélyesen megsebesítették Cserni Jovant. A Tisza partjához közel, a rév melletti piactéren állt.109 Az 1578-ban készült defter a szegedi Palánkban számos kőházat említ.110 Mivel Szegeden 1554 és 1560 között a magyarokat kiköltöztették a Palánkból, e házak korábban, a 15. században, illetve a 16. század első felében épülhettek. Egy részük ekkor már romos állapotban volt.

E kőházak formájáról, építészeti stílusáról nem maradtak fenn információk. Egy nagyon halvány szálon azonban talán eljuthatunk ezekhez. Szegeden az Oskola utcában az 1960-as évek első felében bontatta le a városépítészeti furor az úgynevezett török bazárt, a népi emlékezet szerint török kori ház épületét. A később Demjén-háznak nevezett épület az Oskola

utcában, a középkori Nagy utcában állt. (13. kép) Mivel a törökök a hódoltság idején nem építkeztek, szent helyek és fürdők kivételével a régi épületeket használták azokon a legszükségesebb javításokat elvégezve, a mi épületünket is ideérkezésük előtt emelhették. Feltételezésünket a többszöri átlakításon átesett ház formája is bizonyítja. A földszinten elhelyezett boltjával, az emeleti lakószobákkal, a raktárnak is használható magas padlással kinézete és funkcionális szerkezete a délnémet városok polgári lakóházaihoz hasonlít.111 Bizonyítja azt, hogy ezt a házépítési formát nemcsak Nyugat- és Észak-Magyarországon, hanem az Alföldön is ismerték a középkorban. Ha nem is képeztek eme épületek zárt utcafrontokat az alföldi városokban, ismerték őket, és a városok központjában nem egy állt belőlük. Azok a szegedi és gyulai gazdag kereskedő patrícius házak, amelyekről a források megemlékeznek, az elbontott szegedi török ház stílusában épülhettek. Hozzájuk hasonló kétszintes épületeket a nagyobb alföldi városokban jobbára csak a 18. század második felében kezdtek emelni. A folytonosság ebben is, mint annyi másban, több mint kétszáz évre megszakadt. Az egyéb lakóházakról jelen írásban nem kívánunk szólni, a régészet és néprajz részletesen elemezte őket.112 Azonban hogy mégis fogalmunk legyen róluk, egy még a 19. században állt és használt, földbe süllyesztett, Szabadka környéki épület fényképét is bemutatjuk a Demjén-házé mellett, amellyel egyúttal érzékeltetni kívánjuk a korszak társadalmi rétegei között fennállt életmódbeli és életminőségbeli különbségeket.113 (14. kép)

13. Az egykori szegedi Demjén-ház

14. Szabadka környéki putri ház a 19. század második felében

Befejezésül néhány szót ejtünk az alföldi városok társadalmi tagozódásának térbeli rendjéről. A lehetőséget hozzá elsősorban az 1522-es tizedjegyzék szegedi adatai biztosítják, és kiegészítik őket a Gyuláról fennmaradt, 16. századi adatok.114 Az alföldi városokban ugyanúgy, mint másutt, a város központjában laktak a gazdagok: a kereskedők és iparosok. Szegeden a később Palánknak nevezett városrész utcáiban és Felszegeden találjuk őket. A Nagy utcában 55 adófizető közül tíz bírt szőlőt a Szerémségben, Péterváradon, Kamancon, Karomban és Szalánkeménen. Ilyen módon bekapcsolódhattak a távolsági borkereskedelembe. Itt volt a háza a későbbi főbírónak, Zákány Istvánnak, jeles iparosok és két scholasticus, azaz literátus ember is lakott itt. A Nagy utcával párhuzamosan futott Szent Demeter utcában a 44 tulajdonos közül 13 bírt szőlőt a Szerémségben, számos iparos, köztük ötvös élt itt és egy scholasticus. A Szántó utca 54 összeírt lakójából 15 rendelkezett szőlővel a Szerémségben.

Felszegeden a Szent György utca, a városrész központja képezte a gazdagok lakóhelyét. Az itt lejegyzett 63 név közül 18 mellé írták, hogy szőlője van a Szerémség egyik településén. Számos iparos lakott még itt, akárcsak a Műves utcában. A Felszeged belső területén elhelyezkedett Szent Miklós utcában 41-ből 3, az onnan nem messze feküdt Szentlélek utcában 23-ból ugyancsak 3 szerémségi szőlőbirtokos volt. A többi utcából 1-2 szőlőbirtokos neve maradt fenn, illetve számos utcában nem is lakott szőlőbirtokos. Állattartókból, zsellérekből és szegényekből verbuválódott a lakosság.115 Az állattartókat nem számíthatjuk egyértelműen a szegényebbek közé, ők nyilván foglalkozásuk miatt éltek a település külső utcáiban. A Palánkban a Kislatrán utcában két szőlősgazda lakott, de itt állt a háza a városi hirdetőnek is, ami a városi élet magasabb szervezettségére utal. A fent említett polgárok közül nem egy később bizonyára nemességet szerzett. A városban élt nemesek ugyancsak az említett belső utcákban lakhattak. Szegeden sajátos jelenség a Szegedi utca esete, amely kijjebb esett (maga az utca elnevezése is gyanús), és mégis 4 szőlősgazda lakott benne 1522-ben.116

Gyulán ugyancsak a Nagy utcában laktak a városi előkelőségek. Itt állt az 1510-es években a várnagyi és udvarbírói tisztet betöltött Gál Ispán és Dudics János alvárnagy háza, amelyet korábban Kalmár János és Ferenc gyulai polgárok birtokoltak. Ugyanitt éltek a városi bíróságot viselt, nemességet nyert polgárok: Asztalnok Péter, Oláh János és Somogyi Ferenc. Ez az utca adott otthont más jeles gyulai polgároknak is, mint például az urának kölcsönt adó Szőke Demeter és a bíróviselt Ötvös család.117

Amint az alföldi városok társadalmának topográfiai rajza bizonyítja, az egyes társadalmi csoportok elhelyezkedése a városon belül hasonló volt a nyugati városokéhoz, ami mások mellett ugyancsak igazolja: az alföldi város abban a térségben, amelyben létezett, ugyanazt a funkciót töltötte be, mint nyugati társa. Az alföldi városok elhelyezkedése, városszerkezetük, társadalmuk története mind azt igazolják, hogy a török hódoltság idejéig, ha attól kissé elmaradva is, az Alföld világa a tőle nyugatabbra élő struktúrákhoz hasonlított, hozzájuk tartozott.

JEGYZETEKReizner János: Szeged története. 1. köt. A legrégibb időtől a XVIII. század végéig. Szeged, 1899. 31-32. és 224-225. oldalak között De la Croix Paitis 1713-ban készült térképének kicsinyített hasonmása; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1. köt. Bp., 1963. 903. Szeged a XIV század elején [térkép]; Kubinyi András: A középkori Magyarország keleti része városfejlődésének kérdéséhez. In: Borsodi Levéltári Évkönyv, 5. Miskolc, 1985. 7-82. és térkép; Kulcsár Péter: Az 1522-es szegedi tizedjegyzék mint történeti forrás. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 7. Szeged, 1984. 5-18.; Máté Zsolt: Szeged XVIII. századi helyszínrajza. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 14. Szeged, 1989. 5-75. és térkép.Szeged története. 1. köt. A kezdetektől 1686-ig. Szerk. Kristó Gyula. Szeged, 1983.278-302. A vonatkozó részt Szegfű László, Kürti Béla és Horváth Ferenc írta.Györffy 1963. (1. jegyzetben i. m.) 901-903.; Kubinyi 1985. (1. jegyzetben i. m.) 15-19.; Szeged története. (1. jegyzetben i. m.) 278-372. Györffy 1963. (1. jegyzetben i. m.) 900-901.Györffy 1963. (1. jegyzetben i. m.) 298-312.; Bkzovich László: A városi bírótól a polgármesterig. Szilágyi László és Zákány István. In: Szeged, 1995, 2. 4.; BlazovichLászló: Megjegyzések Szeged középkori jogi helyzetéhez. In: Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szerk. Koszta László. 6 6Szeged, 1995.92. Szeged története. (1. jegyzetben i. m.) 295-296. Bálint Sándor: Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. Bp., 1963.27-46.Scherer Ferenc: Gyula város története. 1. köt. A földesúri város. Gyula, 1938.84-90.Makó története a kezdetektől 1848-ig. Szerk. Blazovich László. Makó, 1993.164., 173.Szeged története. (1. jegyzetben i. m.) 295-316. Vass Előd: A szegedi és csongrádi nahije 1548. évi török adóösszeírása. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 3. Szeged, 1979. 63-65. [Vass 1979a.]; Történelmi adattár Csanád-egyházmegye hajdana s jelenéhez. Havi folyóirat. 2. évf. 2. köt. Szerk. és kiadják Orthmayer [Ortvay] Tivadar és Szentkláray Jenő. Temesvár, 1872. 183.Makó története a kezdetektől 1848-ig. (9. jegyzetben i. m.) 163-170. Dusnoki-Draskovich József: Gyula mezőváros topográfiájának kérdései. Kézirat.A Körös—Tisza-Maros-köz települései a középkorban. Szerk. Blazovich László. Szeged, 1996.134-135.A Körös-Tisza—Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i. m.) 295.Györe Kornél: Szabadka településképe. Szabadka, 1976.15-19., 54-56.

Princz Gyula: Magyarország településformái. Bp., 1922. 5.; Kubinyi 1985. (1. jegyzetben i. m.) 7-9.Bárth János: Szállások, falvak, városok. A magyarság települési hagyománya. Kalocsa, 1996.157. Kulcsár 1984. (1. jegyzetben i. m.) 11. Vass 1979a. (11. jegyzetben i. m.) 21.Máté 1989. (1. jegyzetben i. m.) 9-13.Szabó István: A középkori magyar falu. Bp., 1969. 139.; Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje. Bp., 1971. 92-110. Pálóczi Horváth András: Élet egy középkori faluban. Szentkirály régészeti kutatásának eredményei. In: Élet egy középkori faluban. 25 év régészeti kutatása a 900 éves Szentkirályon. Katalógus/Magyar Mezőgazdasági Múzeum. Szerk. Pálóczi Horváth András. Bp., 1996. 13.; Béres Mária: Kísérlet Csomorkány mezőváros alaprajzának meghatározására. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 1993-94. Szeged, 1997. 29-33.; Szatmári Imre: Késő középkori házrészletek és kályhacsempék Békéscsabán. In: A kőkortól a középkorig: Tanulmányok Trogmayer Qttó 60. születésnapjára. Szerk. Lőrinczy Gábor. Szeged, 1994. 500.A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i. m.) 81.Paszternák István: Megjegyzések'a Petrák-krónika régészeti vonatkozásairól. Adattár a krónikában szereplő régészeti lelőhelyekhez. In: A XVIII-XX. századi polgári írásbeliség produktumai a Dél-Al-földön. Összeáll. Takács Edit. Szentes, 1997. 84-85. A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i. m.) 26.Wenzel Gusztáv: A Hedervári Ferenc jószágai fölötti per és ítélet 1523-ban. Adalékul Magyarország azonkori köz- és jogtörténetéhez. In: Magyar Történelmi Tár, 6. Pesten, 1859. 28.Hódmezővásárhely története. Főszerk. Nagy István. 1. köt. A legrégibb időktől a polgári forradalomig. Szerk. Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1984.275.Blazovich László: A mezővárosi fejlődés néhány sajátossága a középkori Hódmezővásárhelyen és környékén. In: Századok, 117,1983, 2. 398-399.Hódmezővásárhely története. (28. jegyzetben i. m.) 593. 87. jegyzet. A vonatkozó rész Imre Mihály munkája.Vass Előd: A vásárhelyi nahije 1560. évi és 1570. évi török adóösszeírása. In. Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 4. Szeged, 1980.26-29., 38-42. Szakály Ferenc szíves közlése. Felsorolásunkból az 1579-1580-as defter adatait az előző összeírások listájasszerint soroltuk fel.Anjoúkori okmánytár. 3. köt. (1333-1339). Szerk. Nagy Imre. Bp., 1835. 365.Vass 1980. (31. jegyzetben i. m.) 367-369.; Hódmezővásárhely története. (38. jegyzetben i. m.) 367-369.Minderre ld. Aradvármegye és Arad szabad királyi város története. Szerk. Jancsó Benedek. D/1. köt. Márki Sándor: A legrégibb időktől a török hódításáig. Arad, 1892.175-180.; A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i. m.) 41-42.

Márki 1892. (35. jegyzetben i. m.) 179.Káldy-Nagy Gyula: A gyulai szandzsák 1567. és 1579. évi összeírása. Békéscsaba, 1982. 74-79.Fejes Tekla: Birtokviták az aradi káptalan és prépostja között. In: Jogtudományi Közlöny, 1997,12. 514-518.Történelmi adattár Csanád-egyházmegye hajdana s jelenéhez. (11. jegyzetben i. m.) 260.;Györffy 1963. (1. jegyzetben i. m.) 172.; A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i. m.) 42.

Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország újabb történetéből. 1779-től napjainkig. 1. köt. 1-3. füz. Temesvár, 1879-1882. Melléklet: A. térkép. [Claudii von Mercy: Der Temesvarer Barmát. 1723-1725.]Márki 1892. (35. jegyzetben i. m.) 177., 435.; Zsigmond-kori okkvéltár. 1. köt. (1387-1399). Összeáll. Mályusz Elemér. Bp., 1951. 269. No. 2462.Történelmi adattár Csanád-egyházmegye hajdana s jelenéhez. (11. jegy zetben i. m.) 183.; Györffy 1963. (1. jegyzetben i. m.) 172.Dusnoki-Draskovich (13. jegyzetben i. m.) 2., 3. jegyzetDusnoki-Draskovich (13. jegyzetben i. m.) 6., 9. jegyzetDusnoki-Draskovich (13. jegyzetben i. m.) 3-8.Gyula város oklevéltára (1313-1800). Szerk. Veress Endre. Bp., 1938. 31-33. /Dusnoki-Draskovich (13. jegyzetben i. m.) 8-14.Vass Előd: A szegedi szandzsákba tartozó kalocsai náhije részletes deftere. In: Cumaniar6. Kecskemét, 1979. 26. [Vass 1979b.]; Bálint 1963. (7. jegyzetben i. m.) 37-38.; Vass 1979a. (11, jegyzetben i. m.) 20.; Vass 1980. (31. jegyzetben i. m.) 38-39.Mathis Zündt metszete Gyula váráról és városáról közölve: Scherer 1938. (8. jegyzetben i. m.) 86-87. p. között.; Isenman[n, Herbert: Die deutsche Stadt im Spjitmittelalter. Stuttgart, 1988. 51. Gyula város oklevéltára. (47. jegyzetben i. m.) 32., 319.Makó története. (9. jegyzetben i.m.) 164-168., 200.Makó története. (9. jegyzetben i. m.) 200-201.Makó története. (9. jegyzetben i. m.) 299-301., 317-319.Karácsonyi János: Békésvármegye története. Gyula, 1896.2. köt. 27.Gyula város oklevéltára. (47. jegyzetben i. m.) 92.Káldy-Nagy 1982. (37. jegyzetben i. m.) 148-164.; Szabó Ferencné - Szabó István: Békés földrajzi nevei. In: Békés város néprajza. Szerk. Dankó Imre. Békés, 1983.102., 104., 111., 115.Karácsonyi 1896. (55. jegyzetben i. m.) 32.; Káldy-Nagy 1982. (37. jegyzetben i. m.) 163-164.Vass 1979b. (49. jegyzetben i. m.) 28-29., 49-50.Káldy-Nagy 1982. (37. jegyzetben i. m.) 367-376.A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i.m.) 254-255.Kulcsár 1984. (1. jegyzetben i. m.) 13.; Máté 1989. (1. jegyzetben i.m.) 13. sz. térkép. Szeged középkori helyrajza; Vass 1980. (31. jegyzetben i. m.) 18.; Vass 1979b. (49. jegyzetben i. m.) 26.; Diisnoki-Draskovích (13.jegyzetben i. m.) 10. Engel Pál szíves szóbeli közlése. Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546-1590. évi összeírásai. Demográfiai és gazdaságtörténeti adatok. Bp., 1985. 347., 388.Vass 1980. (1. jegyzetben i. m.) 19., Vass 1979b. (49Jegyzetben i. m.) 28-29.; Történelmi adattár Csanád-egyházmegye hajdana s jelenéhez. (11. jegyzetben i. m.) 260.Bálint 1963. (7. jegyzetben i. m.) 8.; Vass 1980. (31. jegyzetben i. m.) 19.; Wenzel 1859. (27. jegyzetben i. m.) 29.; Káldy-Nagy 1982. (37. jegyzetben i. m.) 159-160.; Káldy-Nagy 1985. (62. jegyzetben i. m.) 388. és Engel Pál szíves szóbeli közlése.Makó története. (9. jegyzetben i. m.) 200.; Káldy-Nagy 1982. (37. jegyzetben i. m.) 367-376.; Káldy-Nagy 1985. (62. jegyzetben i. m.) 347.A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i. m.) 295.; Bálint 1963. (7. jegyzetben i. m.) 8.; Káldy-Nagy 1985. (62. jegyzetben i. m.) 388.Makó története. (9. jegyzetben i. m.) 200.; Káldy-Nagy 1982. (37. jegyzetben i. m.) 367-376.; Bálint 1963. (7. jegyzetben i. m.) 8.; Vass 1980. (31. jegyzetben i. m.) 19.; Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1980. 323.; Káldy-Nagy 1985. (62. jegyzetben i. m.) 347.

A Körös-Tisza—Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i. m.)136.„Ld. a 62-67. jegyzeteketA településrégészet munkáját az Alföldön nemcsak a beépítettség nehezíti, hanem az is, hogy a városok területét a középkori szinthez képest jelentősen feltöltötték - Szegeden például a nagy árvíz után több méterrel -, valamint a tégla és a kő hiánya miatt a régi épületek alapjait is elhordták.Isenmann 1988. (50. jegyzetben i. m.) 43-44.Cegléd története. Szerk. Ikvai Nándor. Szentendre, 1982.83., 86-87. A vonatkozó rész Vass Előd munkája. Máté 1989. (1. jegyzetben i. m.) térképek; Debrecen története. Főszerk. Ránki György. 1. köt. Debrecen története 1693-ig. Szerk. Szendrey István. Debrecen, 1984.158-175. A vonatkozó rész Szendrey István munkája.; Draskóczy István: Gyöngyös település- és birtoklástörténete a középkorban. In: Tanulmányok Gyöngyösről. Szerk. Havassy Péter, Kecskés Péter. Gyöngyös, 1984. 91-101.; Kubinyi 1985. (1. jegyzetben i. m.) térképek.Márki 1892. (35. jegyzetben i. m.) 177.Vass 1979a. (11. jegyzetben i. m.) 17., 63-65.Fügedi Erik: Koldulórendek és városfejlődés Magyarországon. In: Századok, 100,1972,1. 69-95.; Kubinyi András: A magyarországi városhálózat XIV-XV századi fejlődésének néhány kérdése. In: Tanulmányok Budapest múltjából, 19. Bp., 1972. 47. Káldy-Nagy 1982. (37. jegyzetben i. m.) 148-164.Vass 1979a. (11. jegyzetben i. m.) 17., 63-65. Vass 1979b. (49. jegyzetben i. m.) 28-29.Káldy-Nagy 1982. (37. jegyzetben i. m.) 41-57.Vass 1979b. (49. jegyzetben i. m.) 26-27.Káldy-Nagy 1985. (62. jegyzetben i. m.) 347.Makó története. (9. jegyzetben i. m.) 200-208.Káldy-Nagy 1985. (62. jegyzetben i. m.) 388.Káldy-Nagy 1982. (37. jegyzetben i. m.) 367-376.Vass 1979a. (11. jegyzetben i. m.) 19.; Dávid Géza: Magyarország népessége a 16-17. században. In: Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Szerk. Kovacsics József. Bp., 1997.153. Vass 1980. (31. jegyzetben i. m.) 17.A temesvári utcák neveiért és a temesvári szandzsák adataiért Engel Pálnak mondok köszönetet. Pankotára: Magyar Országos Levéltár, E 159. Regesta decimarum. Zaránd megye (1553-1563). 9866. és 9867. doboz. Az adatra Dusnoki-Draskovich József hívta fel a figyelmemet.Jankovich B. Dénes: A Gyula-törökzugi templom feltárása. In: Békési Élet, 17,1982,4.415-26.Bácskai Vera: Gyula gazdasága és társadalma a XV-XVI. században. Gyula, 1991. 37-39.Az eddigi felfogástól eltérően, amely Szegeden; a kezdetektől három város (Palánk, Alszeged, Felszeged) létezésével számol, Géczi Lajos egy kéziratos tanulmányában azon gondolatot vetette fel, hogy Alszeged fogalmába a 16. századig a későbbi Palánk városrész is beletartozott.Vass 1980. (31. jegyzetben i. m.) 24-26.Parádi Nándor: A gyulai vár ásatásának építéstörténeti eredményei. In: Magyar Műemlékvédelem, 1961-1962. Bp., 1966.135-165.; Szeged története. (2. jegyzetben i. m.) 363-367.Szeged története. (2. jegyzetben i. m.) 357. „Zsigmond-kori oklevéltár. 3. köt. (1411-1412). Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerk. Borsa Iván. Bp., 1993. 426. No. 1690.Zsigmond-kori oklevéltár. (95. jegyzetben i. m.) 227. No. 753.A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i.m.) 137/

Jankovich B. Dénes: Ásatások a békési Kastély területén. In: Békési Élet, 15,1980,2.183-193.Blazovich László: Szabadka mezővárosi fejlődése és jogi helyzete a középkorban. In: Szabadka igazgatástörténetéből 1428-1918. Tanulmányok, dokumentumok. Szabadka, 1996. 48-49.; H. Takács Marianna: Magyarországi udvarházak és kastélyok. (XVI-XVII. század). Bp., 1970. 29-31.Makó története. (9. jegyzetben i. m.) 200-201. A vonatkozó rész Szakály Ferenc munkája.Bácskai 1991. (89. jegyzetben i. m.) 33.Béres 1997. (23. jegyzetben i. m.) 29-33.; Paszternák 1997. (25. jegyzetben i. m.) 84-85.A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. (14. jegyzetben i.m.) 123-124. A vonatkozó rész Szatmári Imre munkája.Gyula város oklevéltára. (47. jegyzetben i. m.) 67.; Blazovich László: Zsigmond lengyel királyfi „turistaútja" Szegeden. In: Szeged, 1997, 2. 30-31.Blazovich László - Sz. Galántai Erzsébet: A gyulai vár 1528. évi leltára. In: Békési Élet, 19,1984,1.105-115.Blazovich 1997. (103. jegyzetben i. m.) 30-31.Blazovich 1995. (5. jegyzetben i. m.) 92. a vonatkozó irodalommal.Ware Conterfeit der Stat Gíula... 1566. Nürnberg. Mathis Zündt. Rézkarc. Országos Széchenyi Könyvtár. Apponyi-gyűjtemény, M. 30.; Cennerné Wühelmb Gizella: Gróf Apponyi Sándor és a magyar történeti képes forrásanyag. In: Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében. Szerk. W Salgó Ágnes. Bp., 1995.28.Szeged története. (2. jegyzetben i. m.) 456.Szeged története. (2. jegyzetben i. m.) 503-504.Szeged története. (2. jegyzetben i. m.) 538.Isenmann 1988. (50. jegyzetben i. m.) 51.Balassa M. Iván: A parasztház évszázadai. Békéscsaba, 1985.Koreni - Gyökerek. Évszázadok vallomása. Szabadka közigazgatási helyzete és lakossága. Szerk. Magyar László. Szabadka, 1991.140.Bálint 1963. (7. jegyzetben i. m.) 36-38.; Gyula város oklevéltára. (47.jegyzetben i. m.)Bálint 1963. (7. jegyzetben i. m.) 27-46.Bálint 1963. (7. jegyzetben i. m.) 27-46.Bácskai 1991. (89. jegyzetben i. m.) 32-33.

KOSZTA LÁSZLÓDél-Magyarország egyházi topográfiája a középkorban

A középkori Magyarország egyházszervezetének jobb megismerése érdekében tanulságos lenne az egész országra kiterjedő vizsgálatok mellett kisebb területek részletes bemutatása és az egyes vidékek összehasonlító vizsgálata, amelynek eredményeként talán regionális, tájegységi különbségeket, sajátosságokat vagy ezzel ellentétben az együtemű fejlődés bizonyítékait tudjuk fellelni. Az egyházi topográfia, az egyházszervezet térbeli elrendeződésének, a püspökségek, főesperességek kialakulásának, a templomos helyek, a plébániák létrejöttének és elhelyezkedésének, a vidék településstruktúrájában elfoglalt helyének vizsgálata nem csak az egyháztörténet szempontjából fontos tudományterület A városiasodás, a települések topográfiai fejlődésében, a centrális helyek kialakulásában a templomok szerepe, a különböző szerzetesrendi közösségek térbeli elhelyezkedésének és számának vizsgálata, a zarándok- és búcsújáróhelyek, általában az egyházi központok létrejöttének és vonzáskörzetének stb. bemutatása is ide tartozik. Igen fontosnak tűnnek a történeti topográfiai kutatásokban a regionális, kisebb-nagyobb tájegységekre kiterjedő és így talán az országos léptékű bemutatásnál részletesebb összefoglalások. A következőkben kísérletet teszek a középkori Magyarország déli területei egyházi topográfiájának vázlatos bemutatására. Szándékosan használtam a többes számot, mivel az ezen tanulmánykötetben vizsgált terület több kisebb-nagyobb vidékből áll, és közel sem bizonyos, hogy szorosan összekapcsolódó régiót alkotnak a Duna-Tisza-köz Kalocsától délre egészen a Száváig fekvő, a Bácskát és a Szerémséget is magukban foglaló területei a Tiszántúlnak a Körösöktől a Maros-vidéken át az Al-Dunáig húzódó részeivel. A hatalmas területen egyaránt megtalálható vízben gazdag és száraz vidék. A Kárpát-medence jelentős folyóinak többsége itt fut össze, és torkollik a Tiszába, illetve a Dunába. A folyók, illetve a mellettük futó útvonalak kiváló közlekedési lehetőségeket rejtenek, távoli vidékekkel könnyítették meg a kapcsolattartást, bár a középkori folyókhoz hozzátartoztak a széles árterületek mocsaras vidékei (pl. a Temes folyó esetében), amelyek jelentősen befolyásolták a településszerkezetet és az egyházi intézmények elhelyezkedését is. A vízben gazdag terület természetesen más gazdálkodást és ebből következőleg más életformát tett lehetővé. Az egyház nem csupán a kedvező közlekedési lehetőségek miatt választotta központjait a folyók közelében. Az egyházi társadalom életformáját jelentősen alakító rituális előírások rendszere, különösen a szerzetességnél szigorúan jelentkező böjti fegyelem is késztetést jelentett arra, hogy a nagy halbőséggel rendelkező folyók közelében hozzanak létre monostorokat. A vízjárta területek mellett ebben az országrészben igen száraz, néhol futóhomokkal borított, települések kialakítására alig alkalmas vidékek is megtalálhatók. A vizsgált terület felszíni formáit tekintve döntően alföld, de a peremvidékekre már a hegyvidéki táj is jellemző, így a Szerémségben a Fruska gora, más néven Frankhegy vagy ahogy a 16. században hívták Tarcal,1 Zaránd megyében a Makra hegy, illetve a Temes vidék keleti szegélyére kinyúló erdélyi hegyek. A tanulmánynak természetesen nem feladata azt vizsgálni, hogy a régió mennyire alkotott vagy sem a középkorban gazdasági egységet, de bizonyos, hogy a táji és vízrajzi különbségek miatt eltérő életmódok, gazdasági irányultságok és ezekből következően különböző társadalmi és településviszonyok vannak jelen. Az egyháztopográfiai vizsgálatok előtt mindenképpen

hangsúlyozni kell, hogy nem szoros szálakkal összekapcsolódó, homogén középkori történeti tájegységről van szó.A világi egyházszervezet

A püspökségek

A középkori egyházszervezetnek két meghatározó eleme volt. Az egyik a püspökségi szervezet, központjában a püspöki székvárossal, illetve a hívőkkel közvetlenül kapcsolatban álló plébániahálózat. Az egyházmegye központja nem csak az egyházigazgatást tekintve volt egy nagyobb terület centrális helye, hanem egyebek mellett például a székesegyház iskolája, scriptoriuma, a püspöki székesegyház liturgiája és építészeti megjelenése mintaadó szerepének következtében kulturális és művészeti téren is központi szerepet játszott.

A Dél-Alföld és a Szerémség területe kiterjedésénél, táji tagoltságánál és politikai fejlődésénél fogva is több egyházmegye között oszlott meg, és már a 11. században hat főpap (kalocsai érsek, pécsi, váci, csanádi, bihari/váradi és egri püspök) gyakorolt joghatóságot a régióban. Valójában azonban a vidék egyházkormányzatában csak két egyházmegyének, a kalocsai érsekségnek és a csanádi püspökségnek volt meghatározó szerepe, mivel jórészt ez a két egyházmegye fedte le a területet. A többi négy inkább csak mint szomszédos püspökségek a régió peremvidékének egyházigazgatását végezték. Így a Szerémség nyugati része a pécsi püspökséghez, a Tisza mentén a csongrádi vártól Szeged határáig pedig egy keskeny folyosó a váci egyházmegyéhez tartozott. A Tiszán túli vidéken a peremterületek a váradi (korábbi nevén bihari) püspök felügyelete alá tartoztak, míg a váradi és a csanádi püspökség közé beékelődve Zaránd megye fölött a távoli egri püspök gyakorolt joghatóságot. A régió fölött diszponáló egyházmegyék mindegyike a 11. század első felében szerveződött meg, így a terület episzkopális egyházszervezete a magyar egyházszervezet alapvetésekor kialakult. A magyar püspökségi szervezet alapjainak lerakása igen gyorsan, döntően Szent István uralkodása alatt megtörtént. Az ekkor kialakított egyházmegyék természetesen nem fedték le az egész Kárpát-medencét, de elhelyezkedésük lehetővé tette azt, hogy a településszervezet kiterjedésével, a szélső területek benépesedésével együtt tolódjanak ki a peremvidékek felé az egyházmegyék határai is.

Noha igen gyorsan történt meg a magyar püspökségi szervezet létrehozása, együteműségről nem beszélhetünk, hanem jól elkülöníthető periódusokat figyelhetünk meg. A folyamatban az első szakaszt az esztergomi érsekség és az önálló egyháztartomány működéséhez kánonjogilag előírt három szuffraganeus püspökség létrehozása jelentette. Szent István megkoronázásával szinte egy időben a Dunántúl nagy részén és a Felvidék nyugati részén illetve Észak-Erdélyben létrejött a püspökségi szervezet. A Dunától keletre, délkeletre az előbbi területekhez képest némi késéssel kezdődött meg az episzkopális egyházszervezet kialakítása. A következő lépcső gyorsan, szűk egy évtized késéssel követte az esztergomi érseki tartomány felállítását. 1009-ben rendezték a Duna középső és alsó folyása mentén fekvő területek egyházi hovatartozásának kérdését. A Duna két partja mentén létrehozták a pécsi püspökséget és a kalocsai egyházmegyét. Az utóbbi alapításával együtt indult a Kárpát-medence dél-, délkeleti felében a latin egyházszervezet kialakítása. A Tiszán túli részeken is történtek lépések az 1009-es esztendő környékén, amelyet az egri püspökség létrehozása jelez. Eger a későbbiekben a Kárpát-medence északi, északkeleti részeinek püspöksége lett, de az alapítását követő évtizedekben joghatósága a Tiszántúl jó részére, egészen a Körösökig kiterjedt. Ennek emlékét az egész középkoron át megőrizte a Zaránd megyét lefedő és a későbbi bihari és csanádi püspökségek közé ékelődött pankotai főesperesség. Így a vizsgált régióban döntően két központból indult a térítés, Kalocsáról és a távoli Egerből.

Az alföldi területek egyházigazgatásának teljes megszervezése Szent István uralkodásának végén, esetleg I. András uralkodásának idején fejeződött be. A Bizánc felé orientálódó és Vidin városában görög szokás szerint megkeresztelkedő, így a keleti kereszténységet támogató Ajtony legyőzésével 1028 után teremtődött meg a lehetőség a Körösöktől és a Marostól egészen a Dunáig elterülő területen egy latin rítusú egyházmegye, a csanádi püspökség létrehozására. A vizsgált régió északi zónájának egyházszervezete, a váci, illetve a bihari püspökség létrehozása is talán Szent István uralkodásának végére, de nem kizárt, hogy Péter, illetve Bihar esetében I. András uralkodására helyezhető. Amíg a Dunántúl egyházszervezete talán már 997-től, a veszprémi püspökség megalapításától kezdődően az esztergomi érsekség 1001-ben történt létrehozásán át 1009-ig, a pécsi egyházmegye felállításáig egy évtized alatt befejeződött, addig a déli, délkeleti részek egyházmegyéinek felállítása csak ekkor, illetve ezután kezdődött meg, és jóval lassabban haladt. 1009-től úgy 1050-ig jó négy évtizedet vett igénybe.2 A folyamat elhúzódásának több oka is lehetett. Az egyiket talán a paphiányban kereshetjük. Szent István udvarában az első püspökségalapítási hullámok lezáródása (1001, 1009) után nem álltak rendelkezésre elegendő számban művelt, kezdetben kizárólag külföldről érkezett papok, akik alkalmasak lettek volna püspökségek betöltésére, másrészt a Dél-Alföld, mint azt az 1046-os pogánylázadás is mutatja, a pogányság egyik központja lehetett a 11. század első felében.

Az új déli, keleti egyházmegyék első főpapjai, mint azt a velencei származású Gellért csanádi vagy a flandriai Leodvin bihari püspökök példája is mutatja, továbbra is a külföldről Magyarországra érkezett papokból kerültek ki. A nagyobbik Gellért-legenda híradása szerint azonban ezen a vidéken a Dunántúlon már működő monostorok és a fehérvári társaskáptalan is támaszt jelentettek, és papokat adtak a csanádi egyházmegye megszervezéséhez.3 A Dél-Alföld egyházigazgatási központjai (Kalocsa és Csanád) az egyházmegyék északi, az ország központi területei felé eső részébe kerültek. A központok kiválasztásában több ok játszott közre. Mindkét település vízi út közelében épült ki. Kalocsáról a Duna mentén könnyen elérhetővé vált az egyházmegye déli része is, sőt a 11. század elején további három püspöki központtal (Győr, Esztergom és Vác) is összekötötte a települést a Duna. A csanádi püspökség központjának kiválasztásában szintén szerepet játszott, hogy Marosvár a több tájegységet, így Erdélyt az Alfölddel, az ország középső területeivel összekötő Maros folyó partján állt. Marosvár esetében okként felhozható az is, hogy már korábban igazgatási központként funkcionált. Ajtony vezér hatalmi területének központja volt, és így némi keleti keresztény hagyományokkal is rendelkezett 1030-ra. Sőt a település, mivel a rómaiak idején a Pannonia és Dacia provinciákat összekötő út egyik állomásaként szolgált,4 némi antik előzményeket is fel tudott mutatni. Csanáddal ellentétben viszont Kalocsa előzményei nem világosak. Sejtéseink lehetnek csak arról, hogy miért ezt a települést jelölték ki az egyházmegye központjává. A 10-11. századi magyar szállásterületek középpontjában álló Kalocsa talán a Kárpát-medence középső részét elfoglaló Árpád-törzs egyik központja lehetett, és ezért választhatták egy korai egyházmegye székhelyéül.5

1. A Dél- Alföld és Szerémség egyházmegyéi és fő esperességei Magyarország püspökségi szervezetében

A korai magyar egyháztörténelem egyik legproblémásabb kérdése a kalocsai egyházmegye jogállása. A kereszténnyé lett országok korai egyházi igazgatására legföljebb egy érsekség jellemző. Magyarországon ezzel szemben Esztergom mellett Kalocsa is bizonyosan megkapta már a 11. század közepére ezt a rangot, és ezzel látszólag két egyháztartomány jött létre. A

probléma azonban az, hogy a magyar egyházi közigazgatásban a 12. század második feléig nincs nyoma külön kalocsai érseki provinciának. Nem hallunk a kalocsai érsek alá rendelt püspökökről. Kalocsa érseki címe és püspöki joghatósága közötti ellentmondást a bizánci egyházjogban meglévő, autokefal érsekség intézményével lehet feloldani. Az autokefal érsekek lényegében tituláris, címzetes érsekek voltak, bizonyos kiváltságokkal ugyan rendelkeztek, de nem volt érseki tartományuk.6 A magyar egyháznak kapcsolatai voltak a bizánci kereszténységgel, így ismerhették ezt a jogintézményt, amely a 10-11. század fordulóján a latin egyház területén, Itáliában is jelentkezett, sőt a távoli Angliában a yorki érsekség - létrejöttétől a 11. század végéig - szintén nem rendelkezett szuffraganeus püspökségekkel.7 Mindezek bizonyítják, hogy a 11. század elején a latin egyházszervezet intézményi sokszínűségébe - ha az elterjedt kánonjogi normákkal ellentétes is volt - „belefért" a provincia nélküli érsekségek létezése, különösen a latin kereszténység peremvidékein. Ennek megfelelően a 12. század közepéig Dél-, Délkelet-Magyarország is az egységes magyar érseki tartomány részét képezte, és a területen működő püspökségek az esztergomi érsek felügyelete alá tartoztak. Esztergom liturgikus szokásai és reprezentációja lehetett mérvadó ezen országrészen is. Ki kell azonban emelni, hogy a magyar egyház 11. századi igazgatása felső szinten sokkal inkább korporatív jellegű volt, mintsem hierarchikus. A püspökök közül a források szerint nem emelkedett ki sem az esztergomi, sem a kalocsai érsek. Inkább egy-egy tekintélyesebb főpap irányító szerepére, nagyobb befolyására utalnak a híradások. Gondolok itt például Szent István alatt Asztrik-Anasztáz kalocsai érsekre, vagy István halála utáni időkben Szent Gellért csanádi püspökre. Az érsekek előtérbe kerülése a 12. század végén figyelhető meg világosan.8

A 12. század második felét és a következő évszázad elejét az esztergomi és a kalocsai érsekség rivalizációja jellemzi, amely az egyházi joghatóságon (pl. a királyi egyházak felügyelete, a primácia kérdése) túl a liturgia, az építészet, tehát általában a reprezentáció terén is jelentkezett. Mindkét érsek a saját maga elsőbbségét kívánta bizonyítani. A vita az 1220-as évekre záródott le. Bár az esztergomi érsek megerősítette vezető szerepét a magyar egyház élén, de a kalocsai érseki provincia létét már nem lehetett kétségbe vonni.9 Az esztergomi érsek prímási címét, amely jogilag szentesíti a más érsek - értsd a kalocsai főpap és provinciája - feletti hatalmát, a 14. század végén ismerik csak el. IX. Bonifác 1393-ban Kanizsai János érseknek prímási jogokat adott, de az csak személyének szólt. Jó fél évszázaddal később, V. Miklós pápa Szécsi Dénesnek újra megadta a másik érsek feletti joghatóságot, de a kitüntetés ekkor már nem a személynek szólt, hanem általában illette meg az esztergomi érsekeket.10

A kalocsai egyházmegye történetében sajátosan alakult a joghatóság mellett az érseki központ kérdése is. A 11. század elején kalocsai székhellyel létrehozott érsekség a század végén kétközpontúvá alakult át. Szent László uralkodása alatt a bihari és az erdélyi püspökségekhez hasonlóan itt is új egyházmegyei központot alakítottak ki Bácsott.11 A latin egyház középkori történetében valójában nem egyedülálló eset egy püspökség székhelyváltása. Ez történt Sáben esetében, ahol Brixen lett az új püspöki székhely, a zeitzi püspökség Naumburgba, a hamburgi érsekség pedig Brémába költözött át.12 A székhelyváltások, ha nem is közvetlenül követték az alapítást, de néhány évtizeddel ezután megtörténtek, amikor még nem erősödött meg az eredeti központ. A változásokat leginkább külső politikai okok (a régi központ politikai jelentősége csökkent, külső támadás következtében elpusztult stb.) ösztönözték, és nem tisztán egyházi inspirációk. Ez a világi és az egyházi hatalom gregoriánus reformok előtti szimbiózisában természetes is volt, és a középkori székhelyváltások többsége ezért a 11. század vége előtt történt. A bihari püspökség központjának a bihari földvárból a kedvezőbb fekvésű (Nagy)Váradra, illetve valahonnan Észak-Erdélyből az erdélyi püspökség

központjának a Maros völgyébe, Gyulafehérvárrá történt áthelyezésével a korábbi székhelyek elveszítették egyház-kormányzati szerepüket, sőt Erdély esetében az alapításkori székhely emléke is kiveszett a történeti hagyományból. Váraddal és Gyulafehérvárral ellentétben Bács nem tudott kizárólagos központja lenni az érsekségnek, és így sajátos módon Kalocsa - noha sokat veszített jelentőségéből - továbbra is az egyházmegye egyik székhelye maradt. A 12. század folyamán az érsekek döntően Bácsott tartózkodtak, így egy III. Béla-kori összeírás is Bácsot említi az egyházmegye központjának.13 A 13. század elején azonban újra megnövekedett Kalocsa szerepe és ennek köszönhetően egy új, gótikus székesegyházat építettek a 11. századi egyszerű, egyhajós székesegyház helyén.14 Az érsekség kétközpontúsága az egész középkoron át megmaradt, és úgy tűnik, hogy mindvégig Bács lehetett a jelentősebb. A párhuzamosság miatt azonban a centrális funkciókban osztoznia kellett Kalocsával és így bizonyos fokig kölcsönösen korlátozták egymást.

A székhely áthelyezésének, a bácsi központ kialakításának okát többen próbálták magyarázni. Szent László egyházpolitikájának feldolgozója, Györffy György szerint az 1071-ben a magyarok által elfoglalt Szerémvárott működő görög püspökséget telepítették át a határtól távolabb, tehát védettebb területen fekvő Bácsra, majd a 11. század végén egyesítették a kalocsai érsekséggel.15 Meggyőzőbbnek tűnik azonban, ha több indíték együttes jelentkezésében keressük a székhelyváltás okát. A kalocsai központ az érseki egyházmegye északnyugati csücskében helyezkedett el, egy olyan területen, ahol a településsűrűség nem volt nagy. Az egyházmegye településeinek, így templomos helyeinek nagyobb része a bácskai16 és a szerémségi területen volt, így ezek meglehetősen távol estek Kalőcsától, és nehezebb volt ellenőrzésük. A településszerkezetből is következik, hogy az egyházmegye gazdasági súlypontja a déli területeken volt, míg az igazgatási központ északon. A gazdagabb, termékenyebb termőfölddel rendelkező vidéken fekvő Bács jelentős településsé fejlődött.17 Közlekedésföldrajzi helyzete (úthálózat) jobb volt Kalocsáénál, és az egyházkormányzati feladatok számára is több lehetőséget nyújtott.

Egy érseki központnak természetesen politikai jelentősége is volt, különösen abban az időben, amikor a világi és az egyházi kormányzat szorosan kapcsolódott egymáshoz. A Szent István-kori egyházi központok többsége a Kárpátmedence belső területein jött létre, messze az ország peremterületeitől. Kalocsa kiválasztásában is szerepet játszhatott, hogy közelebb feküdt Esztergomhoz - a királyi székhelyhez és érseki központhoz -, Veszprémhez - a királynéi székhelyhez és püspöki központhoz - és az ezek mellé 1018 körűlre lassan felnövő Székesfehérvárhoz. Az Esztergom, Veszprém és Székesfehérvár alkotta háromszög Szent István állama magterületének tekinthető, így Kalocsa fekvése megkönnyítette az ezzel a politikailag igen fontos vidékkel való kapcsolattartást. Másrészt egy olyan időszakban, mikor a pogányság ereje még nagy volt, tanácsosnak tűnt az új vallás, az új politikai berendezkedés központjait egymás közelében és nem túlságosan szétszórva elhelyezni. A 11. század végén a pogányság, noha a hitvilágban a törvények és a temetkezések tanúsága szerint még jelen volt, de politikai erőt már nem képviselt. A magyar állam megteremtése, intézményszervezetének kiépülése Szent László uralkodására megtörtént. A belső konszolidáció lehetővé tette azt, hogy a Kárpát-medence peremvidékei is nagyobb figyelmet kapjanak a királyi politikában. Erdélyben ezt a kolozsmonostori bencés apátság alapítása, a gyulafehérvári új püspökségi központ kiépítése jelezte. Délnyugaton, a Dráván túli területeken megtörtént a zágrábi püspökség létrehozása, egy olyan területen, amely addig az egyházi igazgatás terén -Halán csak formálisan ugyan - a távoli Veszprémhez, kis részben pedig Pécshez tartozott. Északnyugaton pedig egy új püspökség, a nyitrai egyházmegye kialakításának megkezdését kell említeni. Ebbe a folyamatba sorolhatók a déli, délkeleti területek egyházi

intézményrendszerében történt változások: a kalocsai egyházmegye központjának az áthelyezése és a titeli királyi prépostság alapítása is.

Szent László tudatosan törekedett a peremterületek fejlesztésére, mivel uralkodása előtt hercegként ezen vidékek egy része tartozott közvetlenül kormányzata alá. A személyes indítékok mellett különösen a déli területeken, mint azt a kalocsai és a zágrábi egyházmegye példája is mutatja, külpolitikai szempontok is nagy szerepet játszottak. A magyar állam belső stabilizálódása lehetőséget adott egy új, már nem csupán védekezésre irányuló külpolitikára, hanem aktívabb fellépésre. Egyenesen a középkori magyar állam kialakulásának utolsó fázisaként is értékelhetjük, hogy a nemzetközi kapcsolatok terén is aktívan, bizonyos esetekben expanzív erőként jelentkezett. Egy egyházi központ - különösen a gregoriánus reformok előtt - nagyban megnövelte az adott vidéken a királyi hatalom erejét és lehetőségeit. A király kegyéből, gyakran udvari papjaiból, káplánjaiból főpappá lett egyházfő székhelye bázist, biztos politikai és infrastukturális hátteret adott egy aktívabb külpolitika számára is. A kalocsai érsekség központjának délebbre helyezését minden bizonnyal ösztönözte Szent László aktív balkáni politikája, amely komoly lehetőségeket ígért az érsekek számára is egyházi és politikai síkon egyaránt.18

A 13. század első negyedének vége egyfajta fordulópont a kalocsai érsekség történetében, mivel ettől kezdve, a korábbi joghatósági vita lezárásával, befolyását nem Esztergom rovására akarta növelni, hanem misszióval, a latin kereszténység határainak kitolásával Bosznia és a Balkán északi részén. Ebben támogatást kapott a királyi hatalomtól is. A 12. század végétől a déli expanzív külpolitika eredményeként a magyar egyházszervezetnek különösen a déli végekkel határos egyházmegyéi nagy tömegű máshitű megtérítésének a feladata elé kerültek. A misszió megindítását sürgették a IV. lateráni zsinat türelmetlenséget mutató határozatai és ennek nyomán III. Ince és III. Honorius pápák felszólításai, valamint a latin kereszténységnek a bizánci egyház irányában mutatott korábbi toleranciát elveszítő felfogása. A délvidéki misszió első állomása a szerémi püspökség létrehozása volt. Az új missziós egyházmegye létrejöttét 1229-ben Ugrin kalocsai érsek személyesen eszközölte ki a pápánál. Az érsek az egyházmegye anyagi feltételeinek megteremése érdekében az üresen álló kői (bánmonostori) monostort és birtokait adta át. Az egyházmegye központja így a Duna partján álló település lett. A tatárjárás azonban elpusztította Kőt is. A szerémi püspök ezért 1247-ben kezdeményezte, hogy a közeli szentgergelyi vagy a szávaszentdemeteri apátságba költözhessen át és ott alakítsa ki az új székhelyét. A székhely áthelyezésének kérdését vizsgáló bizottság végül a Száva szigetén, tehát az ország déli határán álló Szerémvárt jelölte ki 1252-ben új központul. A kői székeskáptalan azonban nem költözött át, így Szerémvárott új székeskáptalant kellett kialakítani és ezzel két székeskáptalanja, így két központja lett az egyházmegyének. Az új püspökség területi kiterjedéséről megoszlanak a kutatók elképzelései. Az egyházmegye szerémi elnevezése a Duna és a Száva közének keleti részére utal, ahol viszont a 11. század eleje óta Kalocsa gyakorolt egyházi fennhatóságot. A 13. század elejétől azonban a Szávától délre eső területet, a későbbi macsói bánságot is így, Szeremnek kezdték nevezni. A Szerémség elnevezés kiterjedése, valamint a szerémvári központ kialakítása jelzi, hogy a missziós egyházmegye eredeti területe a Szávától délre, tehát külső Szerémségre terjedt ki.19

Egy domonkos kezdeményezés nyomán a szerémi püspökséggel közel egy időben jött létre az új boszniai püspökség, amelynek első püspökét 1233-ban még Pecorari Jakab pápai legátus nevezte ki. Az új missziós egyházmegyét IV. Ince pápa 1247-ben a kalocsai érsek joghatósága alá helyezte, így az betagolódott a délvidéki egyházi hierarchiába. Az egyházmegye végleges központja is ezen a vidéken, a Valkó megyei Diakóváron alakult ki a 13. század végén.20

Ezzel közel egy időben, úgy 1290 körül a déli határvidéken egy újabb missziós püspökséget hoztak létre Nándorfehérvár központtal. Az új egyházmegye joghatósága és térítési területe a Szávától és a Dunától délre eső területekre terjedhetett ki. A püspökség azonban alapítása után rövidesen megszűnt, mivel missziós területe az ortodoxiához tartózó szerbek fennhatóság alá került. Újbóli megszervezésére és valószínűleg tényleges kialakítására csak 1322 után került sor, amikor Károly Róbert ismét magyar uralom alá vonta a vidéket.21 Amíg a vizsgált régióból kiindulva a 13. században déli irányban történtek kezdeményezések a latin egyházszervezet kitolására, addig a 14. század második felétől ezt délkeleti irányban is megkísérelték Kalocsa alá tartozó további missziós püspökségek létrehozásával. Így 1365-ben Bodonyban (Vidin) alakult püspökség, amelyet a Nagy Lajos király által megszervezett bolgár bánság latin egyházi igazgatását volt hivatva kialakítani.22 Mellette még a havasalföldi román vajdaságok területén hoztak létre két új püspökséget, az Olttól nyugatra eső területek számára 1376-ban a Szörényit,23 1382-ben pedig a folyótól keletre, a vajdaság központjában az argyasit.24

A déli magyar missziós püspökségek általában csak a magyar befolyás tényleges megléte alatt tudtak működni, a török előretörésével pedig véglegesen lehetetlenné vált helyzetük. Noha továbbra is kinevezték élükre a püspököket, de ezek mint címzetes főpapok tényleges befolyással nem rendelkeztek már a területen. Az előbb említett missziós püspökségek működésük alatt is igen kicsi jövedelmekkel rendelkeztek és püspökeik a szerény anyagi lehetőségekkel megelégedő koldulórendek, különösen a ferencesek szerzetesei közül kerültek ki. A magyar térítő püspökségek működésének eredményeit sajnos a terület írásos forrásainak nagy mértékű pusztulása miatt még vázlatosan sem lehet bemutatni. Létük azonban hozzájárult a latin egyház szokásainak, a középkori Magyarország kultúrájának megismertetéséhez a Balkán északi peremvidékén.25 Ez a kultúrközvetítő szerep megkönnyíthette a 14. század végétől a török elől menekülő szerbek Magyarországra költözését, mert részben már ismerték a menedéket jelentő dél-alföldi, temesi és szerémi területek szokásait, hagyományait.

A déli irányú expanzió a délvidéki egyházi központok jelentőségét, főpapjaik hatalmi szerepét is megnövelte és elősegítette a koldulórendek megtelepedését a régióban. Talán a déli expanzióval, a déli püspökségekkel és velük a kalocsai érseki tartomány kiterjesztésének lehetőségével függött össze, hogy az érsekség Kalocsa és Bács helyett egy harmadik, új érseki központ kiépítésére is gondolt. Kaboli László érsek 1344-ben hivatkozva arra, hogy Kalocsa egészségtelen, mocsaras helyen fekszik, nehezen erődíthető és védhető, továbbá a tatárok elpusztították, miként Bácsot is, ezért engedélyt kért a pápától új érseki székhely kialakítására. Az új központot a Duna mellett egy fontos rév közelében, Péterváradon akarta létrehozni és arra is engedélyt kért, hogy várat, templomot (új székesegyházat?) és 12 kanonok számára lakást építtessen. A terv azonban az érsek halála miatt nem valósult meg.26

A dél-, délkelet-magyarországi püspökök középkori jövedelmi viszonyait is érdemesnek látszik összefoglalni és összehasonlítani a többi magyar főpap anyagi lehetőségeivel. Az első forrás, amely információval szolgál az egyházmegyék bevételeiről, a 12. század végéről, III. Béla uralkodásának idejéből való. Az összeírás szerint a felsorolt 12 magyar püspökség közül az esztergomi érsek és az egri püspök után 2500 márka évi bevétellel a kalocsai érsek jövedelmei voltak a legmagasabbak. Közvetlenül utána következett a 4—5. helyen az egyházmegyék bevételei alapján kialakított rangsorban 2000 márkával a csanádi püspök.27 A következő felhasználható forráscsoport a 13. század végén, 14. század elején bevezetett ún. servitium fizetések, amelyeket a püspököknek kellett megerősítésük érdekében a pápának befizetni. Összegszerűen a servitium a püspökök éves jövedelmének harmadát tette ki. A 14.

század elejétől a kalocsai érsek 2000 firenzei aranyforintnyi kinevezési illetéket volt köteles befizetni,28 és ez évi 6 ezer aranyforintnyi bevételt jelentett. A csanádi püspök viszont már csak 900-at fizetett,29 és 2700 firenzei aranyforintra becsülhetjük jövedelmét. Ezzel a két délvidéki főpap a 14 servitiutnot fizető püspök között a 2-4. illetve 6-7. helyen állt. A két egyházmegye így a 14. század elején is a jövedelmezőbbek közé tartozott. Mellettük viszont szinte eltörpült a boszniai püspök 200,30 illetve a szerémi püspök 100 aranyforintos servitiuma31 és ez alapján számított jövedelme (600, illetve 300 aranyforint). Ezzel az anyagi lehetőséggel a boszniai főpap az utolsó előtti, 13., míg a szerémi az utolsó, 14. helyen állt a magyar főpapok között. Természetesen a déli missziós püspökségek jövedelmei még ezeknél is alacsonyabbak voltak.32 A 15. században a kalocsai érsekek és a csanádi püspökök servitiumai nem változtak, de néhány magyar főpap, bizonyosan bevételei jelentős növekedése miatt, többet volt kénytelen fizetni.33 Kalocsa így a jövedelmi rangsorban az 5-6., míg Csanád a 8-9. helyre került. A szerémi püspök ugyan némileg szintén többet volt kénytelen fizetni,34 de továbbra is a lista utolsó helyén maradt.

Egy esztendővel a mohácsi csata előttről egy újabb jövedelemlista maradt ránk. 1525-ben a velencei követ jelentésében kísérletet tett a magyar főpapok jövedelmeinek megbecslésére. Ennek köszönhetően a középkor végi helyzetről is vannak ismereteink. A lista élén az esztergomi érsek állt 35 ezer aranyforintnyi jövedelemmel. A kalocsai érsek 20-22 ezerrel a 6., a csanádi püspök ettől leszakadva 3 ezer aranyforinttal a 12., szerémi társa pedig 2,5-3 ezerrel a 13. helyet foglalta el.35 A három déli egyházmegye közül egy (Kalocsa) a középmezőnyben, kettő (Csanád és Szerem) pedig a lista végére került a középkor végére. Az összeállításból világosan látszik, hogy a 12. század végén még a jövedelmezőbb püspökségekhez tartoztak a déli egyházmegyék, a középkor végére viszont a közepes és szegények közé csúsztak le bevételeik alapján. Természetesen ebben nagy szerepe volt annak, hogy a 14. század végétől a török betörések főleg az ezen egyházmegyékhez tartozó területek gazdasági pozícióit rontották. Világosan látszik azonban, hogy a tendencia már a 14. század elején érezhető, tehát jóval a török megjelenése előtt megindult ez a folyamat. A 13. század elejétől megfigyelhető gazdasági változásokkal összefüggésben az ország más vidékeihez képest csökkent a vizsgált régió egészének gazdasági súlya. Ez pedig közvetve, például a tizedfizetések nyomán a két illetékes főpap bevételeiben is tükröződött, a török betörések csak erősítették ezt a folyamatot. Természetesen az anyagi lehetőségek nem határozták meg oly mértékben egy középkori főúr politikai szerepét, mint az újabb korokban, de mindenképpen behatárolták mecenatúráját, reprezentációs lehetőségeit, különösen építtetői tevékenységét.

Székeskáptalanok

Az egyházmegyei központok jelentőségét növelték a székesegyházak mellett létrejött székeskáptalanok, amelyek tagjai, a kanonokok, a székesegyházban végzett liturgikus tevékenység mellett szerepet vállaltak az egyházmegye kormányzatában. A székeskáptalanok a 13. század elejére, jó két évszázados fejlődés után váltak az illetékes püspöktől többé-kevésbé független, önálló jogi személlyé. Belső hierarchia mellett, megfelelő mennyiségű és saját rendelkezés alá eső javakkal, pecséthasználati, oklevélkiadási és statum alkotási joggal rendelkeztek ezután. A nagyobbik Gellértlegenda tanúsága szerint, legalábbis Csanádon a székeskáptalan fejlődésének első szakaszát a kanonokok, tehát világi papok és a bencés szerzetesek együttélése jellemezte. Az ún. dómkolostor azonban rövid ideig állt fenn és még Gellért püspök idején létrejött a csak kanonokok alkotta székeskáptalan és a tőle elkülönülten működő bencés monostor. Szent László és Kálmán királyok törvényei és a korabeli zsinati határozatok tudatosan támogatták a kanonokokat. Erősítették a szerzetesség és a világi papság elkülönülését, a szerzetesek kolostorhoz kötését, ezzel pasztorációs tevékenységük

befejezését. A 11-12. század fordulóján hozott rendelkezések megerősítették a megyés püspökök joghatóságát a bencés apátságok fölött, ezzel a püspöki központok jelentősége növekedett. Feladataik hangsúlyozottá váltak, és ezzel párhuzamosan változott a székeskáptalanokban élő kanonokság szerepe is.36 A székeskáptalanok fontosságát növelte, hogy a 12-13. század fordulójától kezdődően tagjaik lettek a vidéki székhelyükről az egyházmegye központjába költöző főesperesek.37 A változás következtében a székeskáptalanok ellenőrző, vizitáló jogot szereztek a vidéki papság felett, sőt a főesperesi bíráskodás38 révén az egyházi igazságszolgáltatásban is megerősítették szerepüket. A 12-13. század fordulója egyben a hiteleshelyek kialakulásának időszaka is. A székeskáptalanok többsége korán hiteleshellyé vált, és általában az egyházmegyék legfontosabb ilyen intézményeiként a terület jogi és laikus írásbeliségének is a legfontosabb központjaivá lettek. A 13. század eleje tehát fordulópontot jelentett a káptalanok történetében. Az önálló jogi személlyé válás mellett tagjaikból, a kanonokokból egy befolyásos, az egyházi igazságszolgáltatásban és a világi igazgatásban, jogéletben fontos pozíciókat szerző, elsősorban jogi műveltséggel rendelkező egyházi középréteg alakult ki. A réteg anyagilag a köznemesség életformáját biztosító lehetőségekkel rendelkezett.39 A főpapság irányában lehetőségei mindig korlátozottak maradtak, de jogait az alsópapság, főleg a vidéki plébánosok rovására eredményesen tudta érvényesíteni.40 Egy mozgékony, erősen laicizálódott, nem ritkán külföldi iskolázottsággal, így világlátással is rendelkező, a modern értelmiség csíráját magában hordozó, lassan kisebb mecénási szerepeket is felvállaló egyházi középréteg formálódott ki a 13. század folyamán.

A vizsgált régió székeskáptalanjainak nagyságáról keveset tudunk. Nemzetközi összehasonlításban a magyar székeskáptalanok kanonokjaik számát tekintve általában a kicsi vagy közepes káptalanokhoz tartoztak.41 Egy magyar székeskáptalannak átlagosan 28 tagja volt a középkorban. A legnagyobb székeskáptalan a pécsi és az esztergomi volt 39-40 kanonokkal,42 a legkisebb pedig a kalocsai, amely a 14. században 10 fős lehetett. Talán egyedülállóként a középkori latin egyházszervezetben a kalocsai és a szerémi egyházmegyékben két-két székeskáptalan működött. Ez a sajátosság bizonyosan összefüggésben volt a két egyházmegye székhelyváltásával, illetve azzal, hogy az új központ kialakulása után sem szűnt meg az eredeti székhely központi jellege. Így Kalocsán és Bácsott, illetve Kőn (Bánmonostoron) és Szerémvárott is külön székesegyház és hozzá kapcsolódó székeskáptalan működött.

A kalocsai egyházmegyében bizonyosan a bácsi székeskáptalan lehetett a jelentősebb. Ezt mutatja a hiteleshelyi tevékenység43 nagysága mellett az, hogy Bácsott három (a bácsi, a szegedi és a szerémi), míg Kalocsán két (a székesegyházi, más néven sárközi és a bodrogi) főesperes élt.44 Az egyházmegye területének nagyobb részét, kétharmadát, és tegyük hozzá, hogy a gazdagabb, sűrűbb településű déli, bácskai és szerémi, illetve Tisza menti részeket a bácsi káptalanban élő főesperesek felügyelték. Vélhetőleg a bácsi káptalan jövedelmei jóval meghaladták a kalocsaiét, amit a kanonoki létszám is tükrözhetett. A nagyobb székeskáptalanokkal (Zágráb, Veszprém 32-32, Győr 34 kanonoki javadalom) ellentétben itt megoszlott az egyházmegye kanonokokra eső jövedelme a kalocsai és a bácsi székeskáptalan között, létszámban így egyikük sem tartozott a jelentősebbek közé. Kalocsának, amint előbb említettem, a 14. században 10 tagja volt, a bácsi nagyságát pedig 20 kanonoki javadalomra becsülhetjük. A két káptalan létszámát összeadva a nagyobb, de egyedüli székeskáptalanok létszámához közeli számot kapunk. A kettősségből következőleg a kalocsai egyházmegyében szétaprózódtak a jövedelmek és nem jött létre az érsekek mellett a nagy dunántúli székeskáptalanokhoz hasonló erejű intézménye az egyházi középrétegnek.45

A bács-kalocsai példa játszhatott mintaadó szerepet abban, hogy a tatárjárás után két központúvá vált szerémi egyházmegyében is két székeskáptalan jött létre. Sajnos ezeknek a nagyságáról a rossz forráshelyzet és a talán ebből fakadó kutatói érdektelenség miatt is keveset tudunk. Mindkét székeskáptalan hiteleshelyként is működött, tehát elég tagja lehetett ahhoz, hogy a Iiturgiai és egyházkormányzati feladatokon túl a közhitelű oklevéladásba is be tudjanak kapcsolódni. A régió legnagyobb székeskáptalanja a csanádi lehetett, amelynek létszáma a mai szövegében a 14. században összeállított nagyobb Gellért-legenda szerint 30 lehetett.46

Társaskáptalanok

A káptalanok másik csoportját képezték a társaskáptalanok. Közülük a királyi alapításúak voltak a legjelentősebbek. A vizsgált régióban három királyi prépostság működött. A legkorábbi a titeli volt, amelyet még a 11. század utolsó harmadában hozott létre Szent László király és öccse, Lampert herceg a Szent Bölcsesség tiszteletére.47 A titeli prépostság jelentőségét az adja, hogy ez az első közvetlen királyi kegyuraság alatt álló egyházi intézmény a déli, délkeleti területeken. Kanonokjai a királyi udvar papságához, így a királyi kápolnához tartoztak a 12-13. században. Feladatuk a liturgikus teendők mellett a székeskáptalanokkal ellentétben nem egyházkormányzati volt, hanem az uralkodó kormányzati munkájában vettek részt és időnként bekapcsolódhattak az udvar reprezentációjába.48 A királyi kápolna tagjaiként gyakran uralkodói megbízásokat hajtottak végre. Szerepet vállaltak a döntések előkészítésében, különösen pedig az udvari írásbeliségben. A társaskáptalanpk prépostjai, úgy tűnik, legalábbis a 12. században a királyi tanácsban, az ország legfontosabb kormányzati szervében is részt vettek,49 királyi kancellárokként, majd alkancellárként a királyi írásbeliség vezetői lettek.50 Kanonokjaik pedig jegyzői feladatokat teljesítettek. Így nagyon jelentős politikai szerepre tettek szert a királyi társaskáptalanok, különösen az Árpád-korban. Mindezt bizonyítja, hogy tagjaik közül került ki a korabeli püspökök jó része: A titeli társaskáptalan alapításának célja a 11. század végén a királyi hatalom erősítése, közvetlenebb jelenlétének biztosítása volt a területen. Ez pedig jelzi, hogy megnövekedett a Tisza alsó folyásának és az Al-Duna vidékének jelentősége Szent László politikájában. László 1091 nyarán az Al-Duna-Száva vidékéről kiindulva jelentős területeket foglalt el a Bizánci Birodalomtól és felvette a Moesia királya címet.51 A déli katonai akciók szempontjából stratégiailag igen fontos volt a Duna és a Tisza összefolyásánál fekvő Titel, különösen az ott található átkelőhely. Az uralkodó déli irányú érdeklődésének megnövekedésével hozható tehát összefüggésbe a titeli prépostság létrehozása.

A társaskáptalan, noha ekkor még a provincia nélküli kalocsai érseki főegyházmegyében feküdt, a többi királyi egyházhoz hasonlóan közvetlenül az esztergomi érsek alá tartozott. Ezzel Titel egyházi felügyeletét a távoli Esztergom látta el. A titeli kanonokok oklevéladó munkában való jártasságát és a közösség tekintélyét mutatja, hogy igen korán, 1237-től hiteleshelyként is működött a prépostság. Te rületi hatásköre elsősorban Bács, Kéve és Szerem megyékre terjedt ki.52 Titel után kfeel fél évszázaddal a Maros völgyében Aradon hozták létre a Dél-Alföld második királyi társaskáptalanját. A káptalan prépostját ugyan csak 1156-ban említették első alkalommal,53 de az intézmény alapítója az 1131 és 1141 között uralkodó II. (Vak) Béla volt.54 Védőszentjéül Szent Mártont választották, akit az Árpád-kor első két évszázadában a dinasztia bizonyosan egyik védőszentjének tekintett. A korábbi Árpád-házi királyoknak nem volt kapcsolata Araddal, de II. Béla már uralkodásának elején országos gyűlést tartott a településen.55 A királyi prépostság létrehozása mutatja, hogy az uralkodó politikájában megnövekedett az Erdélyt az ország középső részével összekötő Maros-völgyi út szerepe. II. Béla egy közvetlenül kegyurasága alatt álló, az udvari papsághoz

tartozó egyházi intézmény létrehozásával kívánta hatalmi súlyát és kormányzatának „infrastrukturális" pozícióit erősíteni a vidéken. Titelhez hasonlóan igen korán várral is rendelkezett Arad, várát 1177-ben említik először,56 és a várakkal rosszul ellátott Alföldön igen fontos szerepe lehetett az uralkodó hatalmának demonstrálásában. A társaskáptalan, más királyi káptalanokhoz hasonlóan, igen jelentős birtokokkal rendelkezett, és az ország gazdagabb egyházai közé tartozott. Arad talán még Titelnél is szorosabban kapcsolódott a királyi írásbeliséghez, illetve a királyi udvarhoz. Különösen a 13. század első negyedében figyelhető ez meg. Bizonyosan ez időszakot tekinthetjük az aradi társaskáptalan legvirágzóbb korszakának. II. András három alkalommal is az aradi prépostot nevezett ki kancellárjává,57 felesége, Jolánta királyné támogatásával pedig ekkor fejezték be társaskáptalan templomát.

Az ünnepélyes felszentelésre 1224-ben került sor,58 tehát jó nyolc évtizeddel az alapítás után. Tálán a késés is jelzi, hogy az aradi káptalannak elsősorban nem liturgikus, hanem kormányzati feladatai lehettek. Az aradi prépostság tagjainak öntudatát jelzi ebben az időben, hogy a legjelentősebb királyi társaskáptalanhoz, a koronázó templomként is szolgáló székesfehérvári prépostsághoz hasonlóan nullius egyháznak, közvetlenül a pápa alá tartozónak tekintette magát. Imre király, Jób esztergomi érsekkel való konfliktusa idején, a királyi prépostságok fölötti egyházi joghatóságot átadta a pápának.59 A királyi társaskáptalanok egyházifelügyelete - a székesfehérváriét kivéve - azonban nem változott meg, továbbra is az esztergomi érsek alá tartoztak.60 Arad, úgy tűnik, a 13. század eleji virágkor idején kísérletet tett arra, hogy Székesfehérvárhoz hasonlóan a legnagyobb egyházi kiváltságot, a közvetlenül a pápa alá tartozás jogát megszerezve bizonyos fokig függetlenné váljon a magyar egyházi hierarchiától. Törekvéséhez III. Honorius pápától is segítséget kapott és 1225-ben a pápa oklevelében kijelentette, hogy a prépostság lelkiekben (in spiritualibus) hozzá, anyagiakban (in temporalibus) pedig a királyhoz tartozik. Üresedés esetén ebből következőleg az adományozás (collatiö) a pápa, a prépost bemutatása (praesentatio) pedig a király joga.61 Az aradi prépostság jogi helyzetében bekövetkezett változás természetesen a társaskáptalan tekintélyét növelte volna. Egyben azonban azzal a veszéllyel is járt, hogy a gazdag javadalommal járó préposti méltóságot nem magyarokkal, hanem külföldiekkel, a pápai adminisztrációban szerepet vállalókkal töltik be. Ez ellentétben állt a magyar egyház, a formálódó magyar egyházi értelmiség érdekeivel. Az esztergomi érsek természetesen nem nyugodott bele jogainak csorbításába, és továbbra is felügyeletet óhajtott gyakorolni Arad fölött. Egy 1235-ös vizsgálat kapcsán kiadott pápai oklevélből értesülünk arról, hogy az érsek ki is közösítette az aradi prépostot.62 A vita a tatárjárás után, 1246-ban az esztergomi érsek győzelmével záródott le. Adalbert prépostnak hűségesküt téve el kellett ismernie az érsek fennhatóságát.63 Az aradi prépostság ezután egészen a középkor végéig, mint ahogy az 1397-es esztergomi canonica visitatio is mutatja,64 kiváltságolt egyházként mentes volt a területileg illetékes csanádi püspök és a kalocsai érsek joghatóságától, és közvetlenül Esztergom alá tartozott.

A királyi prépostságok intézménye, úgy tűnik, csak az Árpád-korban játszott jelentős szerepet. A 14. század elejétől befolyásuk fokozatosan visszaszorult, birtokaik és anyagi lehetőségeik is zsugorodtak, de még mindig a gazdagabb egyházak közé tartoztak. A 13-14. század fordulóján még igen jelentős az aradi prépostság befolyása és úgy tűnik, energikusan támogatta Károly Róbert és az Anjouk trónigényét. A 13. század végén Miklós aradi prépost Nápolyban egyházjogot tanult. Megismerkedett Mária királynéval, és elnyerte a magyar trónra igényt tartó nápolyi Anjou-udvar támogatását. 1294-ben II. Károly nápolyi király menlevelével hazatérve magával hozta Szent Agatha, Szicília egyik védőszentje karját, és azt az aradi egyházban helyezte el.65 A nápolyi Anjouk által támogatott egyik szent kultuszának meghonosítására tett kísérlet a fontos királyi egyházban jelzi az aradi prépost kötődését az

Anjoukhoz, és egyben hozzájárult magyarországi hatalomátvételük szakrális előkészítéséhez. Miklós később is Károly Róbert király támogatójaként szerepelt. Gentilis pápai legátus és Tamás esztergomi érsek megbízásából megkísérelte, hogy a Szent Koronát Károly számára Kán László erdélyí vajdától visszaszerezze.

Arad jelentőségét hiteleshelyi tevékenysége is növelte. A korábban tüzesvas-próbákat is rendező káptalan67 közhitelű oklevéladó tevékenységének első nyoma 1229-ből maradt fenn. A 15-20 kanonokból álló közösség Békéstől az Al-Dunáig és az erdélyi havasokig folytatott ilyen tevékenységet. A csanádi székeskáptalan mellett ezzel a Tiszántúl déli részének és a Temesköznek a legjelentősebb hiteleshelye lett 1552-ig, amikor is a török támadás következtében a prépostság megszűnt.68

A déli, délkeleti régió harmadik jelentős, bár befolyását tekintve az aradihoz és a titelihez nem hasonlítható káptalanja a Bodrog megyében létrehozott háj szentlőrinci. III. Béla első felesége, Chátillon-i Anna alapította a káptalant valamikor 1173 és 1184 között.69 Noha nem közvetlenül királyi kezdeményezésre jött létre, de a királyné révén a királyi prépostságokkal volt egyenrangú. Ezt mutatja, hogy prépostja 1233 és 1244, illetve 1330-1331 között a királyi kápolna ispánja is volt.70 A káptalan azonban jogi helyzetét tekintve különbözött a többi királyi társaskáptalantól, így a régióban működő titelitől és az araditól is. Míg a két említett királyi társaskáptalan a kalocsai provincia létrejötte előtt keletkezett, így kiváltságként a többi királyi prépostsághoz és apátsághoz hasonlóan mentes lett az illetékes ordinárius joghatósága alól, és az esztergomi érsek, mint főkáplán felügyelete alá került, addig Hájszentlőrinc már a kalocsai érseki provincia kialakulása és teljes jogú érseki joghatóságanak elismerése után jött létre, abban az időben, amikor a két érsekség súlyos joghatósági vitába keveredett. A vitának egyebek mellett a legfontosabb kérdése a királyi egyházak feletti ellenőrzés lehetősége volt.71 A kalocsai érseknek a jóval korábban alapított titeli és aradi prépostságok feletti joghatóságot nem sikerült megszereznie, de az újonnan alapított Hájszentlőrinc esetében ezt már sikerült érvényesítenie. A kalocsai főpap törekvését támogathatta III. Béla király is, aki uralkodásának elején súlyos konfliktusba keveredett az esztergomi érsekkel, és vele szemben inkább Kalocsára támaszkodott.72 Másrészt Hájszentlőrinc pont félúton volt a kalocsai és a bácsi érseki központ között. Földrajzi fekvése is hozzájárult az esztergomi érsek befolyásának visszaszorításához. Hájszentlőrinc így mindig a kalocsai érsek alá tartozott. A szoros kapcsolatot mutatja, hogy prépostja a 13. század elején több ízben az érsek megbízottjaként tűnik fel,73 sőt 1233-ban Ugrin kalocsai érsek a pápa jóváhagyásával a prépostsághoz kapcsolta a bodrogi főesperességet,74 és ezzel bekapcsolta a káptalant az egyházmegye kormányzatába. A háj szentlőrinci káptalan ugyan királyi egyházként indult, de a többi királyi társaskáptalannal ellentétben nem az esztergomi érsek alá tartozás szokásos kiváltságával rendelkezett, hanem a kalocsai érsekkel és az érsekség igazgatásával került szoros kapcsolatba. Mindezek következtében lassan kiveszett a hagyományból a prépostság királyi egyház jellege. A káptalan 1262-től elsősorban Bodrog megyére és Baranya keleti sávjára kiterjedően hiteleshelyi tevékenységet is folytatott,75 bár ez nem volt igazán jelentős.

Bizonytalan, de talán korai társaskáptalant lehet feltételezni a csanádi egyházmegye déli vidékén, Krassó megye északi részén, Mezősomlyón. Egy 1152-es rongált oklevél szerint a mezősomlyói Szent István-templomban az ország nagyjai, Belus bán, Henrik udvarispán és további ispánok egy országos gyűlés keretében a veszprémi egyház Somogy megyei javaival kapcsolatos perben ítéletet mondtak.76 A gyűlés jelzi, hogy a mezősomlyói templom jelentős egyházi intézmény lehetett, és egyetérthetünk Györffy Györggyel abban, hogy mellette egy (királyi?) társaskáptalan létét is feltételezni lehet.77 A templom - patrocíniuma alapján -Szent István kanonizációja után, 1083 és 1152 között jöhetett létre. Talán nem sokkal a szentté

avatást követően, Szent István kultuszának tudatos ápolásához kapcsolódva, Szent László erős észak-balkáni érdeklődésének keretében történt alapítása. A királyi hatalom számára talán kevésbé fontos vagy idővel jelentőségét veszítő helyen fekvő egyház (prépostság?) elveszítette országos jelentőségét, de helyi fontosságát még a 14. században is őrizhette, amelyet mutat, hogy mellette tartották a megyegyűléseket.78

A titeli, az aradi és a háj szentlőrinci társaskáptalanokon túl Csanádon és Bácsott a székeskáptalanok mellett működött egy-egy kisebb társaskáptalan is.79 Ezek azonban jobbára a székesegyház alsópapságának egy részét fogták össze. Kanonokjaik a prebendáriusokból és a karpapokból kerültek ki, akiknek élére prépostként a székeskáptalan egy kanonokját állították. Úgy tűnik, hogy a székesegyház liturgiájához kapcsolódtak, és processziós (körmeneti) egyházként is működtek.80 Meglétükre a 12. század végétől, de még inkább a 13. század elejétől vannak adataink. A püspökségi központok gazdagodásával a székeskáptalanok és kanonokjaik jelentőségének növekedésével is összefüggésben van megszervezésük. A gazdagodó püspöki központokban egyre több papot tudtak alkalmazni, akik lassan kiváltották a középréteggé fejlődő és értelmiségi funkciókat is egyre jobban felvállaló kanonokok liturgikus funkcióit.

A káptalanok és a kanonokság forítosságának növekedésével volt összefüggésben, hogy a 13. század elején a pénzhamisítás miatt monostorukat elhagyó ittebői bencések helyébe Dezső csanádi püspök a pápa engedélyével kanonokokat telepített, és így egy társaskáptalant hozott létre, amely a korábbi bencés monostorhoz hasonlóan a csanádi püspök felügyelete alatt állt. A kapcsolat szorosságát mutatja, hogy az ittebői prépost mindig a csanádi székeskáptalan egy kanonokja lett.81 Így a. csanádi Mindenszentek kisprépostsághoz hasonlóan az ittebői is a székeskáptalannak alárendelve szinte filiaként működött. Létrehozásának a célja talán az lehetett, hogy Csanádtól távol Ittebőn egy újabb egyházi központot hozzanak létre, így a Maros völgyén kívül a Temes vidékénis kialakítsanak a társaskáptalannal egy jelentősebb egyházi központot. Az elképzelés a tatár pusztítás nyomán hiúsult meg, amikor véglegesen megszűnt az ittebői prépostság.82

Főesperességek

A főesperességekre, mint a középszintű egyházigazgatás intézményeire az egyházszervezet megalapozásának idején nem volt szükség. A kis számú ősplébánia ellenőrzése még megoldható volt közvetlenül a püspöki központokból. A templomos helyek számának növekedésével, a plébániahálózat sűrűsödésével azonban igény támadt a középszintű egyházkormányzati körzetek kialakítására.

A főesperességi kerületek létrejötte, úgy tűnik, a 11. század második felében indult meg és általában a 12. század végére fejeződött be. A nagy kiterjedésű püspökségek főesperességekre való felosztásánál a hajdani világi igazgatási egységek, a megyék határvonalait vették alapul, de bizonyos esetekben ezek a határok nem feltétlenül estek egybe. A főesperességek általában vezetőjük templomáról, székhelyéről kapták nevüket. A főesperesek kiemelkedése lényegében már a Szent István-i időkben megindult. Az ispánsági várak mellett létrejött templomok, ősplébániák vezetőinek már István törvényei szerint nagyobb volt a tekintélye és az ispánokkal való együttműködésből kifolyólag jogköre is egyszerűbb falusi társaikénál.83

Természetesnek tűnik, hogy a legtöbb esetben a főesperességi kerületek kialakításánál ők kapták meg a vezető pozíciót. Ezt erősítette az is, hogy általában a megyék központjai a helyi úthálózatban és a világi igazgatásban is központi helyet kaptak. A 11. század végétől jó egy

évszázadig a főesperességi központok a püspöki székhelyhez képest ugyan jóval kevesebb centrális funkcióval rendelkeztek, de általában egy megyényi terület egyházi alközpontjának tekinthetjük őket. A 12. század végétől azonban ezeknek a plébániáknak a központi funkciói háttérbe szorultak. A székeskáptalanok megerősödésével párhuzamosan kialakuló egyházi középréteg vonzerőt jelentett a főesperesi jogokat gyakorló és ezzel együtt anyagilag is jobb helyzetben lévő, magasabb műveltséggel rendelkező plébánosok számára. A 12-13. század fordulójától megindult a főesperesek beköltözése a püspöki központokba és ezzel bekerültek a székeskáptalanba, illetve az egyházi középrétegbe. Joghatóságukkal erősítettek a formálódó középréteg pozícióit különösen az alsópapság irányában. A főesperesek beköltözése általában a tatárjárásig megtörtént, tehát egy jó fél évszázad alatt lezajlott.

A főesperesek ezentúl a püspöki székhelyről felügyelték kerületüket és ezzel együtt, úgy tűnik, vidéki plébániájuk elveszítette a 12. század folyamán megszerzett központi funkcióját. A funkcióvesztést erősítette, hogy a 11-12. században nagy szerepet játszó ispánsági várak és a mellettük létrejött települések szerepe is csökkent. Ezeknek a centrális helyeknek a jelentősége így világi és egyházi téren is érezhetően visszaesett.

A főesperességek kialakulását a régióban nem lehet figyelemmel kísérni a szegényes forráshelyzet miatt. Első említéseik általában a 13. századból származnak, amikor vezetőik már a püspokségi központban élve a székeskáptalanok tagjai voltak.84 A régióban 18 főesperességi kerület alakult ki, öt a kalocsai érsekség területén, hét a csanádi egyházmegyében, illetve a pécsi püspökséghez két, a vácihoz és az egrihez egy-egy, a váradihoz két itteni főesperesség tartozott. A számot a szerémi püspökség főesperességeivel valószínűleg tovább lehetne bővíteni. Egy 14. század eleji oklevél ugyanis említést tesz a szerémi székeskáptalanban élő három főesperesről85 is, de sajnos ennek az egyházmegyének főesperesi beosztását nem ismerjük.86

A régió egyházi topográfiájának bemutatásánál természetesen ki kellene térni a templomos helyekre és a plébániahálózatra. A plébániák nagy száma és a forráshiány eleve lehetetlenné teszi egy összefoglaló munka keretei között a templomsűrűség alakulásának bemutatását. Nehézséget jelent továbbá a templomos helyek kutatásának hiánya. Egy-egy templom történetét főleg a régészeti feltárásokhoz kapcsolódva állították össze, de nagyobb területekre vonatkozó kutatások szinte teljesen hiányoznak. Régészeti, történeti, település- és művelődéstörténeti információkat komplex módon hasznosító, nagyobb, legalább egy főesperesség településeit és templomos helyeit vizsgáló tanulmányokra lenne szükség. Jelenleg a régióban csupán Györffy György 1337-ig terjedő történeti földrajzi adattárait87 és Blazovich László feldolgozásait88 lehet felhasználni, de ezek sem fedik le hiánytalanul a régiót. A bennük összegyűjtött anyag szemlélteti: a 14. századig olyan szegényes a felhasználható írott források száma, hogy a plébániahálózat tényleges megrajzolására csak a 14-16. századra vonatkozólag lenne lehetőség.

Szerzetesség

Monasztikus rendek

A déli, délkeleti terület egyházi topográfiájának megrajzolásához a szerzetesség jelenlétének és elhelyezkedésének bemutatása is hozzátartozik. Kronológiai szempontból a monasztikus rendek, a bencések és a ciszterek tárgyalása kívánkozik előre.

A régióban működő bencés monostorok számának megállapítása igen bizonytalan. Sok korai monostorról van tudomásunk, de ezek rendi hovatartozása bizonytalan. Ezek a monostorok többnyire azonban abban az időben bukkannak fel, amikor a latin rítusú szerzetességet csak három rend, a bencés, a ciszterci és a premontrei képviselte. Az utóbbi két szerzetesrend ún. központosított rend volt egy főmonostorral, a filiáció, a rendi vizitáció és a nagykáptalan intézményével. Az új monostorok alapításához rendi jóváhagyásra és pontosan rögzített eljárások betartására volt szükség. Így ezen monostorok a magyar forrásokon kívül a rend aktáiban, a nagykáptalanok jegyzőkönyveiben is fel-felbukkannak. Kevés a valószínűsége annak, hogy nagyobb számban sorolhatnánk közéjük az ismeretlen korai monostorok közül. Más a helyzet a bencés renddel a 11-12. században. A tényleges rendi szervezet - kivéve Clunyt - híján a független monostorok laza konglomerátuma képezte a rendet. Központi adminisztráció sem létezett, és az új monostor alapításához bizonyosan elég volt a területileg illetékes megyéspüspök jóváhagyása. Ez az engedélyezés főleg a korai időben valószínűleg szóban történhetett. Véleményem szerint közel járunk a valósághoz, ha a forrásaink alapján ismeretlen rendű monostorokat a bencés rendházak közé soroljuk. A módszer problematikus voltát azonban nem szabad tagadni. A régióban összesen félszáz bencés illetve feltételesen bencés monostort sikerült összegyűjtenem. Meglepően magas a régióban működött bencés közösségek száma. Sajnos pontos adataink nincsenek a középkori Magyarországon alapított bencés monostorokról. A valaha működött monostorok számáról megoszlanak a vélemények. A századfordulón a Pannonhalmi rendtörténet összeállítói csak a minden kétséget kizáróan bencés közösségeket vették számba, és 80 monostort említettek.89 Fél évszázad múlva a szintén a bencés rendhez tartozó Csóka J. Lajos már 100 fölött említi a számukat.90 Véleményem szerint még ennél is nagyobb számban lehet jelen a rend az Árpád-korban és magam 160-180-ra becsülöm a bencés monostorok számát. Ezek szerint a régióban működött az összes magyar bencés monostor 28-31%-a, vagyis meglepően magas a bencés szerzetesség jelenléte a déli, délkeleti országrészben, még akkor is, ha egy időben bizonyosan nem működött mind a félszáz monostor.

A bencés monostorok többsége kicsi, szegény egyház lehetett, csak tizenkettőt sorolhatunk91 bizonyosan a gazdagabbak közé, amelyek közül hét a sószállításba is bekapcsolódott.92 Különösen a Maros völgyében figyelhető meg, hogy - a csanádi bencés monostor kivételével - a gazdag és jelentős bencés közösségek a sószállítás jogával is rendelkeztek. A Maros mentén azonban néhány kisebb monostor is, korai alapításából következőleg, valószínűleg rendelkezett ilyen kiváltsággal.93 Figyelemre méltó, hogy a régió gazdag bencés monostorai folyók közelében jöttek létre. Első helyen a Maros völgyét kell említeni, ahol hét jelentős bencés közösség94 létét lehet igazolni. Ezt követi a Duna három nagyobb bencés monostorral,95 de a Tisza mellett is találunk jelentősebb monostort, a szerit,96 illetve a Körös közelében Csoltmonostort. A számokból világosan kitűnik, hogy a Maros völgye és a folyó mellett futó, Erdélyt az ország belső területeivel összekötő forgalmas, különösen a sószállítás szempontjából fontos útvonal vonzotta a monostorokat, és nagyban hozzájárult azok fejlődéséhez. Feltűnő viszont az, hogy az útvonalra nem települt királyi alapítású bencés monostor. A királyi hatalom sokáig, az aradi prépostság alapításáig megelégedett a közvetett jelenléttel, amelyet a csanádi püspök és a megyésispánok jelentettek. A korai királyi bencés monostorokat a Dunántúlon (pl. Pannonhalma, Pécsvárad, Bakonybél, Zalavár, Tihany, Szekszárd), esetleg a Felvidéken (Zobor, Garamszentbenedek) hozták létre az Árpádok. Mindebből világos, hogy a magyar bencésség bölcsője, korai központja a Dunántúl volt.

A korai bencés monostorok kivétel nélkül mind királyi alapításúak. Úgy tűnik, Aba Sámuel volt az első, aki a Dunától keletre (Abasár és Feldebrő) bencés monostort hozott létre.97 A keleti országrész első monostorai világi előkelők magánalapításai lehettek. Az egyik első

ilyen monostor, az 1061-ben létrejött zselicszentjakabi még szintén a Dunántúlon feküdt, de 1067-ben az Aba nemhez tartozó előkelő a Tisza felső folyása mentén, Százdon hozott létre monostort.98 Meglepő, de az Árpádok majd csak a 11. század utolsó harmadában, Szent László korában alapítottak az ország keleti felében bencés monostort (Kolozsmonostor).99 Az erdélyi alapítás világosan jelzi, hogy a terület felértékelődött a királyi hatalom szempontjából. A 12. század elején egy újabb Árpád-házi alapítás történt a keleti országrészben. Álmos herceg Meszesen hozott létre egy újabb bencés közösséget,100 de ebben az időben a királyi hatalom már a világi papság intézményeit részesítette nagyobb figyelemben és az apáti hatalom tudatos visszaszorítására irányuló törekvés világosan kitapintható. Az utolsó királyi alapítású bencés monostor II. Bélához kötődik Dunaföldváron.101 Amikor tehát a királyi hatalom egyházak alapításával is ki akarta emelni a keleti területek jelentőségét, tudatosan fejleszteni akarta a keleti, délkeleti országrész „infrastruktúráját", a dinasztia már nem a bencés monostorok alapítására törekedett, hanem a világi papság intézményei,102 az új reform rendek irányába fordult.

A bencés szerzetesség tehát nem a királyi hatalom támogatásával jelent meg a régióban, mint az ország más vidékein, így a Dunántúlon, a Felvidéken vagy Erdélyben. Itt az egyház, személy szerint Gellért csanádi püspök kezdeményező szerepét kell kiemelni. A szent püspök, nagyobb legendája szerint, 1030 körül a Dunántúlról kért bencés szerzeteseket székvárosába, a megüresedett bazilita monostor helyén létrehozott bencés rendház számára.103 A monostor jellegében különbözött a kortárs Szent István király által létrehozottaktól. Csanádon ugyanis városi monostor jött létre, míg az istváni alapítások nem kiemelkedő településen, hanem azoktól távolabb jöttek létre. A monostorok elhelyezkedése is sejteti a funkcionális különbségeket. A korai királyi alapítású bencés apátságok közül több ugyan a püspöki székhelyek közelében (Pannonhalma -Győr, Pécsvárad - Pécs, Bakonybél - Veszprém), de nem magában a városban jött létre. Ez az elhelyezkedés sejteti, hogy nem vállaltak aktív szerepet a misszióban és az egyházkormányzatban. Elsősorban az ország érdekében folytatott imádság és liturgikus feladatok, illetve bizonyos fokig a papi utánpótlás kinevelése lett a feladatuk.104 Csanádon ezzel szemben városi monostor jött létre és szoros kapcsolatba került a püspökség irányításával. A városi monostorok nem idegenek a latin szerzetesség történetétől. A szerzetesség kialakulása időszakában még elképzelhetetlen volt, de a kora középkorban, elsősorban francia (gall) területeken, illetve Rómában már megjelent a városi monostor bencés szerzetesség történetében. Csanádra Velence példája nyomán kerülhetett az intézmény, ugyanis az alapító Magyarországra érkezése előtt a velencei Szent György-monostorban én. A csanádi bencés apátsággal a Nyugat-Európában elterjedt püspöki magánmonostor csírája is jelentkezett. A csanádi bencés közösség jelentőségét növelte, hogy néhány évvel halála után ide temették Gellért püspököt, akit 1083-ban Szent István és Imre herceg mellett szentté avattak.105 A püspöki magánmonostor típusa azonban nem honosodott meg Magyarországon. A magyar püspökségek anyagi helyzete a 11-12. században talán neirf engedte meg, hogy főpapjaik közvetlenül kegyuraságuk alá tartozó monostorokat hozzanak létre. Másrészt a 11. század végétől a bencések, illetve az új reform rendek, mint a ciszterek és a premontreiek tagjaiból nem lettek püspökök,106 akik esetleg támogatták volna a püspöki magánmonostorok létrejöttét.

2. Monasztikus szerzetesrendek a Dél-Alföldön és Szerémségben

A magyar püspökségek betöltése ezek után jobbára a királyi kápolnából kikerült világi papok közül történt, ezek a püspökök pedig az egyházkormányzatban inkább a világi papságot részesítették előnyben. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy korán és viszonylag gyorsan jött létre Magyarországon a főesperesi igazgatás. A 11. század végén a csanádi monostor is végleg elveszítette az egyházkormányzatban esetleg betöltött szerepét, jelentőségét azonban Szent Gellért tiszteletének terjedése megőrizte. Az egyházkormányzatban elveszített pozíciók helyett így kultuszhelyként és esetleg zarándokhelyként működhetett, amely továbbra is biztosította a monostor tekintélyét a laikus világ előtt.

A 11. század végén kitapintható Erdély szerepének és jelentőségének megnövekedése és ezzel párhuzamosan az országrészt a Kárpát-medence központjaival összekötő, tájegységeket összekapcsoló utak szerepe. A marosi út jelentősége a sószállítás miatt már az államalapítás idején megvolt,107 de a 11. század végén Szent László politikájának köszönhetően még érezhetőbbé vált. Erdély világi és egyházi közigazgatásának súlypontja Dél-Erdélybe, a Maros völgyébe került. Az erdélyi püspökség központja ebben az időben helyeződött át Gyulafehérvárra, ahol felépült az új székesegyház.108 A székhelyáthelyezés azzal járt, hogy a Maros völgyében ettől kezdve két püspöki központ - Gyulafehérvár és Csanád - is működött, így a déli és keleti országrész egyházkormányzatának centruma a folyó völgye lett.

A marosi útvonal, korábbi gazdasági jelentősége mellett, politikailag is felértékelődött. A helyi vezető réteg számára is egyre vonzóbbá vált és a monostoralapításokkal is növelni

akarták jelenlétüket, sőt ki akarták használni az útvonal nyújtotta gazdasági - sókereskedelem - és politikai lehetőségeket (a követek, a királyi udvar képviselői számára szállás biztosítása stb.). Különösen az erődszerűen felépített monostoroknak volt nagy szerepe, mert védelmi funkciókat is ellátva109 hozzájárultak építtetőik hatalmi pozícióinak biztosításához az egyébként várakkal alig ellátott alföldi tájon. A monostorlánc kialakulását nagy mértékben segítették a folyóvölgy kedvező természeti lehetőségei. A kőben és fában, így építőanyagban szegény alföldi tájakkal szemben jó lehetőség adódott a Maros vízi útján erdélyi fa és kő beszerzésére, illetve az ártéri erdő fáinak felhasználására. Az útvonal mentén tehát könnyebben lehetett biztosítani a monostorépítéshez szükséges építőanyagot.

A 11. század közepétől a szerzetesség elterjedésében, az új monostorok létrehozásában a királyi hatalom mellett a kialakuló új elit, az udvarhoz kötődő arisztokrácia játszott szerepet.110 Délkelet-Magyarországon, úgy tűnik, ez később jelentkezett. Az Ajtonyt legyőző Csanád vezér ugyan a győzelem után azonnal monostort alapított a Marosvárról kitelepített bazilita szerzetesek számára Oroszlámoson,111 de a helyi vezető réteg többi tagjáról ilyen aktivitás a 11. század végéig nem bizonyítható, sőt nem is valószínűsíthető.

Ajtony legyőzése után Vata, aki a régió Tiszától keletre fekvő területeinek, Békés környékének nagyhatalmú ura volt, színleg meghódolt Istvánnak.112 Vata döntésének komolyságát azonban kétségbe vonja, hogy monostoralapítással nem erősítette meg szándékát. Sőt István és utódai sem tartották érettnek a helyzetet királyi monostor létrehozására, és a terület nagy részét lefedő bihari püspökség megszervezésére is valószínűleg a 11. század közepén, I. András uralkodásának elején kerülhetett sor. A vidék a pogányság egyik bázisa maradt, és kiinduló területe lett a Vata vezette 1047-es pogánylázadásnak. A Szent István uralkodásának utolsó évtizedében (1028, Ajtony leverése után), tehát viszonylag későn megindult krisztianizáció csak a 11. század közepe után gyorsult fel. Bizonyos, hogy a 11. század közepéig Csanádot leszámítva nem működött bencés monostor a területen. Az 1040-es évtized történései, Szent Gellért püspök tevékenysége és,a Vata vezette pogánylázadás kitörése kapcsán a vidék a korabeli politikai életben nagy szerepet játszott, így a forrásokban is gyakrabban történnek rá utalások. A Vata-féle felkeléssel kapcsolatos híradások nem szólnak bencés monostorról a vidéken. A fő ellenségüknek Gellért püspököt és Szolnok ispánt tartották a lázadók113 Mindez bizonyossá teszi, hogy a krisztianizációs törekvések Gellért személye felől érték a vidéket és nem egy, a területen működő monostorból.

A legyőzött dél-alföldi vezérek, Ajtony és Vata családját a keresztény uralkodók számára kötelező irgalmasságtól vezetve Szent István és I. András nem irtotta ki.114 Jelentőségüket és részben vagyonukat veszítve a 11. század végéig nem lehettek abban a helyzetben, hogy monostort hozzanak létre. A hatalomvesztés okozta megrázkódtatás pszichés következményei is közrejátszhattak ebben. A latin monostor sokáig az őseiket legyőző hatalom szimbóluma, megtestesítője lehetett szemükben. Szükséges volt egy generációváltás arra, hogy begyógyuljanak a sebek. Ajtony és Vata leszármazottai a keresztény vallás gyakorlásában a 11. század végére juthattak el arra fokra, hogy monostor alapítással számolhatunk a körükben.

A Maros menti monostorokról csak a 13. század elejétől szaporodnak meg a híradások. Az apátságok többségét ebben az időben említik első alkalommal. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy a Maros menti monostorlánc ekkor jött létre. A források számának hirtelen megnövekedése a magyar írásbeliség fejlődésével, az okleveles bizonyítás előtérbe kerülésével áll összefüggésben. A monostorlánc 12. századi meglétét mutatja, hogy néhány tagjáról már a 12. századból is vannak adataink. Így Eperjest, Gyelidet és Hódosmonostort

már 1177-ben,115 Egrest 1179-ben,116 Bizerét 1183-ban,117 Kenézmonostort és Szőreget pedig 1192-ben említik,118 tehát a monostorlánc teljes hosszáról, a Maros régióba lépésétől a Szőreg közeli torkolatáig vannak adatainak. Véleményem szerint a 11-12. század fordulóján vagy még inkább a 12. század elején indult meg a Maros mentén a monostorok alapítása, amelyet a helyi, lassan úri nemzetségekké (Csanád, Csolt és Ajtony) formálódó előkelők kezdeményeztek. A királyi alapítású aradi társaskáptalan és az egresi ciszterci monostor létrehozása felgyorsította és ösztönözte ezt a folyamatot és a monostorlánc a 12-13. század fordulójára alakulhatott ki. A 12. századi sószállítási kiváltságok jelzik, hogy az ezzel rendelkező egy házak régebbi alapitásúak, mivel ilyen privilégiumaik mintául szolgáltak más apátságok számára. Természetesen a helyi monostorokon kívül távoli egyházak - pl. Pannonhalma,119 Nyitra120 és több ciszterci apátság121 - is bekapcsolódott a sószállításba, és így a Maros menti útvonalon bizonyos formában dunántúli és felvidéki egyházak is jelen voltak. A sókiváltságok nagyban segítették gazdasági téren a monostorok működőképességét.

Az új monostorok benépesítése, szerzetesekkel való ellátása több rendházból történhetett. A legfontosabb szerepet ebben a csanádi bencés monostor játszhatta. Az apátság, mivel Szent Gellért sírhelye volt, és az egyházmegye központjában püspöki egyházként a vidék legősibb bencés közössége lakta, igen nagy tekintélynek örvendhetett, és a Maros menti új apátságokat döntően ez láthatta el szerzetesekkel. Csanád mellett természetesen a sószállításban érdekelt, távoli egyházakat is számba vehetjük, de szerepük messze a csanádi mögött maradhatott. Speciális volt a ciszterci Egres esete, amelynek anyamonostora III. Béla feleségének családi kapcsolatai révén a francia Pontigny volt, így első konventje is onnan érkezhetett.122

A monostorlánc a Maros vízi útját kihasználva, mint azt a sószállítás is bizonyítja, elsősorban Erdély felé tartott kapcsolatot. Nyugat felé valószínűleg csak a szegedi sóelosztó központig volt élénk a kapcsolatuk. Erdélyben szinte alig volt jelen a középkorban a monasztikus szerzetesség, így ez is megkönnyítette a marosi monostorok szerepvállalását. Az erdélyi kapcsolatokat az is bizonyítja, hogy Egres 1202-ben a dél-erdélyi Barcaságban fekvő Kercen hozott létre filiát.123

A Bulcstól Szőregig húzódó monostorlánc virágkorának a 12. század végétől a tatárjárásig tartó jó fél évszázadot tekinthetjük. Ezen időszak kezdetének, amennyiben egyetlen évszámhoz akarjuk kötni, az egresi királyi alapítású ciszterci monostor 1179-es létrehozását adhatjuk meg. A 12-13. század fordulója az az időszak, amikor az egyház egyre nagyobb mértékben vállal szerepet a sószállításban, ezt a sószállítási kiváltságokon túl az Aranybulla-beli szabályzások és a beregi egyezmény is mutatják.124 A monostorlánc fontosságát bizonyítja, hogy 1225-ben III. Honorius pápa a magyarországi bencések Madocsán tartandó rendi káptalanjának összehívására a pécsváradi apát mellett a buksit bízta meg.125 A bulcsi apát feladata lehetett a kelet-magyarországi bencések meghívása. Így a monostorlánc egyik tagja országrésznyi területen kapott szervező, koordináló feladatot.

Az útvonal és a rajta fekvő egyházak jelentőségét a vidék előkelői mellett a királyi hatalom, a csanádi püspökök és az esztergomi érsekek is felismerték. A dinasztia egyre növekvő figyelmét az egresi alapításon túl az is mutatja, hogy II. András második felesége, Jolánta királyné fejeztette be és szenteltette fel az akkor már közel egy évszázada alapított aradi királyi prépostság templomát. Jolánta szoros kapcsolatot tartott a családi összeköttetései révén is hozzá közel álló Pontigny magyar filiájával, Egresseí. A kapcsolat személyes jellegét mutatja, hogy Jolánta, majd röviddel utána maga II. András is temetkező egyházává választotta Egrest,126 így a monostorlánc tekintélyét egy királysír is növelte. Az uralkodó mellett az esztergomi érsek és a csanádi püspök is igyekezett a fontos út mellett pozícióit

erősíteni. Az esztergomi érsek igen energikusan lépett fel az aradi prépostság feletti joghatóságának védelme érdekében a közvetlen pápai joghatóság alá törekvő préposttal szemben. Bulcsú csanádi püspök pedig, befolyását növelni akarván, 1236 táján igyekezett megszerezni a monostorlánc egyik legnagyobb egyházának, a bizerei bencés apátságnak a kegyúri jogait. A püspök a bizerei apátot 32 szerzetesével együtt elfogatta, majd saját emberét állította a monostor élére. A püspökkel egy időben a csanádi prépost és székeskáptalan is támadásokat intézett a monostor és birtokai ellen.127

A monostorlánc virágkora azonban a 13. század közepén hirtelen megszakadt. A tatárdúlás, amelynek a Maros völgyében véghezvitt pusztítását az eseményeket a helyszínen átélő Rogerius is ismerteti,128 és az 1280-1282-es években a Maros és az Al-Duna vidékét pusztító kun lázadás igen jelentős károkat okozott, főleg a kisebb „nemzetségi monostorok" estek áldozatul (1241/2 pl. Ajtonymonostor, Galádmonostor, Gyelid, Rahonca, Izsómonostora, 1280/1282 pl. Kemecsemonostor, Pordánymonostor, Szőreg, Tömpös).129 A két pusztítást a Maros menti apátságok nem tudták többé kiheverni. A döntően bencés apátságok a rend korabeli szerveződésének következtében nehezen juthattak külső támogatáshoz a szerencsésebb helyen fekvő apátságoktól, mivel a formális rendi szervezetet nélkülözték a korabeli bencések. A független, egymással intézményes kapcsolatban (filiáció, vizitációk, rendi káptalanok) nem álló apátságok kölcsönös segítségnyújtása csak esetleges volt. Ráadásul országosan is megfigyelhető a bencés rend fejlődésének megtorpanása és a válság jelentkezése.130 Különösen a világi előkelők kegyurasága alatt álló, kisebb, ún. „nemzetségi monostorok" helyzete rendült meg a szerzetesi közösség és a kegyurak konfliktusai, a kegyuraság gyakorlásának problémái következtében.131 Éppen ezen típusú apátságok alkották viszont a monostorlánc nagyobb részét. A Maros menti egyházak külön problémája volt, hogy a sókamarák felállításával és azok bérbeadásával a só-elosztás új formája jelentkezett.132 A sószállításból való kiszorulásukkal az egyébként is megrendült helyzetű apátságokat anyagi téren újabb jelentős veszteség érte. A 13. század végén az összefüggő, Maros menti monostorlánc megszűnt. A nagyobb monostorok ugyan továbbra is működtek, de korábbi jelentőségüket már nem tudták visszanyerni.

A vizsgált régióban a Maros-vidék mellett a Szerémség-ben működtek viszonylag kisebb területen nagyobb számban monostorok. A Szerémségben összesen hét bencés közösség meglétét lehet bizonyítani, amelyek közül azonban hatnál több egyszerre nem működhetett.133 Bánmonostor 12. század közepére tehető alapításától134 eltekintve a szerémségi monostorokról írásos adataink csak a 13. századból maradtak ránk, de a régészeti és művészettörténeti kutatások például Dombó esetében már a 12. század elején is bizonyítják a bencés apátság meglétét.135 A korai alapítás(ok) és a működő apátságok nagy száma jelzi, hogy a szerémségi terület gazdasági ereje a korai időben is jelentős volt, és a monostorok létrehozásához szükséges anyagi erő rendelkezésre állt. Emellett a terület közlekedés- és vallásföldrajzi helyzete is segítette az új alapításokat. Az itteni monostorok szinte kivétel nélkül a Duna vízi útja, a Bizánc felé haladó fontos kereskedelmi és hadiút mellé települtek. Az út 11-12. századi jelentőségét kiemeli, hogy ebben az időben Magyarország a kelet-, délkelet-európai gazdasági zónához tartozott és távolsági kereskedelmi forgalmának nagy része Bizánc és a Duna-delta irányában bonyolódott le.136 A Szerémségen átvonuló utat természetesen nem csak kereskedők használták.

A Szentföldre igyekvő és a kalózoktól veszélyes tengeri út helyett a szárazföldit választó zarándokok is itt hagyták el Magyarországot és a latin kereszténységet. Az ún. jeruzsálemi zarándokút megnyitása szoros kapcsolatban állt a magyar állam létrejöttével. Szent István teremtette meg az útvonal magyar szakasza használatának lehetőségét.137 Európa a 11.

században a korábbi időszakokhoz képest mobilizálódott, egyre többet utaztak az emberek, és a zarándokok addig nem látott tömegei keltek útra Jeruzsálem irányába, hogy megismerjék Krisztus földi életének helyszíneit.138 A század végétől a békés zarándokok mellett a keresztes lovagok egy része is a Duna menti útvonalat használva átvonult a Szerémségen, így Bouillon Gottfried, VII. Lajos francia király, illetve Barbarossa Frigyes német császár. Az útvonal röviddel 11. századi megnyitása után tehát európai jelentőségűvé lett. A nyugat-európai kortársak szemében ez volt államalapító királyunk talán legfontosabb intézkedése. Az egész nyugati világ számára jelezte, hogy Magyarország bekapcsolódott a latin keresztény Európába és szárazföldön is elérhetővé tette számukra a Szentföldet, Az útvonal kontaktust, kommunikációt teremtett Kelet és a formálódó Nyugat között. Lehetővé tette az eszmék vándorlását, egyházi szokások továbbadását és újak megismerését a keleti és a latin kereszténység között. Ezzel Dél-Itália mellett a Szerémség is kontaktuszónának tekinthető.

A fontos útvonal megnyitásakor hiányzott az utazáshoz, az útonlévők ellátásához szükséges infrastruktúra. Az ezredfordulóig ritkán utaztak az emberek, és a kevés számú utazó nem tette lehetővé, hogy a kereskedelmi vendéglátás intézményei, szállóházak és fogadók kiépüljenek. A kommercionális vendéglátás megjelenése előtt az egyház intézményeivel, kolostoraival és ispotályaival igyekezett pótolni ezeket a hiányokat és segítségére lenni az utazóknak. Szent Istvánnak és utódainak, illetve a magyar egyháznak lett a feladata az 1018 körül megnyitott út forgalmának a biztosítása. Ebben a feladatban komoly segítőtársat nyertek a bencés rendben. A középkori bencés apátságok épületegyütteseinek nélkülözhetetlen elemei voltak a vendégházak és az ispotály. Szent Benedek regulája pedig nyomatékosan előírta a szerzeteseknek, hogy a monostorba bekopogó és segítséget kérő idegent úgy fogadják, mintha Krisztus kérne támogatást.139

A korai királyi alapítású bencés monostoraink - pl. Zalavár, Bakonybél stb. - még a forgalmas helyektől távol jöttek létre. A 11. század második felétől azonban már az utak közelében is létrehoztak királyaink monostorokat. A 11. század közepétől figyelhető meg a jeruzsálemi zarándokút mentén is az apátságok megjelenése. Az első ilyen az I. Béla alapította szekszárdi bencés apátság lehetett, ezt követte Szent László bátai alapítása, II. Béla Dunaföldváron létrehozott monostora, röviddel ezután pedig a II. Géza által felépített cikádori ciszterci apátság. Az alapítások jól tükrözik az útvonal jelentőségét és stratégiai szerepét. A Duna középső szakaszán a királyok hoztak létre monostorokat. A Dráva torkolatától délre, a Szerémségben az útvonal infrastruktúrájának hiányos voltán enyhíteni szolgáló monostorok alapítóiról keveset tudunk. Bizonyosan nem a dinasztia tagjai között kell őket keresnünk, hanem az udvarhoz közel álló előkelők között. Ezt mutatja a 12. század közepén a Belus bán alapította, igen gazdag bánmonostori bencés apátság is.140 Fontos mutatója a monasztikus szerzetesség jelenlétének az apátságok száma mellett a konventek nagysága. Általában elmondhatjuk, hogy a monasztikus és kanonokrendek magyarországi közösségei nagyságukra nézve az európai összehasonlításban a kicsikhez, esetleg a közepesekhez tartoztak, és meglehetősen kevés szerzetesből álltak. A királyi alapítású és birtokokkal gazdagon ellátott monostorok konventjei lehettek a népesebbek, de a 11. században még ezek szerzeteseinek száma is igen szerény volt. Az ország első és bizonyosan legjelentősebb bencés közössége, a pannonhalmi, alapítása után közel egy évszázad múlva a Szent László-kori összeírásban szereplő könyvjegyzék szerint csak 12 tágból állt.141 A pannonhalmi közösség középkori története folyamán bizonyosan a 13. század első évtizedeiben lehetett a legnépesebb, amikor 40 szerzetes élt benne.142

A 13. század közepén a monasztikus rendek túljutottak középkori virágkorúkon. A fel-fel bukkanó reformtörekvések ezután a válságos helyzetet jelzik, és a konventek folyamatosan

néptelenedtek el. Ezek a rendek elveszítették népszerűségüket a szerzetesi életpályát választó fiatalok előtt. Pannonhalma esetében is megfigyelhető a létszám zsugorodása, és csak a Tolnai Mátéval kezdődő, 16. század eleji reform keretében tettek kísérletet a negyvenes szerzetesi létszám újbóli elérésére.143 A többi királyi bencés apátság nagysága bizonyosan kisebb lehetett Pannonhalmáénál. A most vizsgált régióval határos területen fekvő pécsváradi létszámát 20-25-re,144 a szekszárdiét pedig 10-15-re becsülik.145 Az ún. nemzetségi, magánalapítású monostorok már anyagi helyzetüknél fogva is kevesebb szerzetes befogadására voltak képesek. Általában a kis monostorok közé sorolhatjuk őket, amelyekben az esetek többségében legfeljebb 6-12 szerzetes élhetett.146

A vizsgált régióban királyi alapítású bencés apátság nem működött, és így a monostorokhoz valószínűleg kicsi konventek tartoztak. Úgy tűnik azonban, hogy a régió magán alapítású rendházai között volt egy-két népesebb. Ezek közé tartozott a 12; század közepén a Szerémségben alapított bánmonostori, amelyben létrehozójának szándéka és gazdag adományának köszönhetően 30 szerzetes élt.147 Ezzel a 12. század közepén az ország egyik legnagyobb apátsága volt a bánmonostori. Egy 13. század eleji viszályból ismerjük, hogy a,szintén a 12. század folyamán létrejött Arad megyei Bizerének a tatárjárás előtt 32 szerzetese volt.148 Valószínűleg, hogy a bulcsi, a csanádi, a szentgergelyi és a dombói monostor is a népesebbek közé tartozott. A nagyobb konventtel rendelkező apátságok a régióban mind a Maros mentén vagy a Szerémségben találhatók.

A bencések mellett a másik nagy monasztikus rend, a ciszterciek alapításuk (1098) után közel fél évszázaddal, 1142-ben II. Géza király ösztönzésére telepedtek meg Magyarországon. Magyarországi megjelenésük szinte egybeesett a latin kereszténység perifériáin való megtelepedéssel. Első hazai monostoruk a Duna mentén Cikádoron, a mai Bátaszéken jött létre. A ciszterciek tényleges magyarországi elterjedésére azonban újabb négy évtizedet kellett várni. A második magyar ciszterci egyház az éppen a vizsgált régióban létrejött egresi monostor volt 1179-ben. Az új alapítás a ciszterci rend negyedik legjelentősebb monostorából, az Auxerre melletti Pontigny-ból történt, és nyitánya lett a III. Béla király alatti ciszterci monostoralapítási hullámnak. Igen érdekes, hogy egy olyan francia monostor hozott létre filiát a Maros völgyében, amely szinte egyáltalán nem alapított francia nyelvterületen kívül monostorokat. A magyarországi megtelepedésüket bizonyosan nem az anyamonostorból kezdeményezték, hanem III. Béla francia származású feleségének szerepét kell látnunk abban, hogy a pontignyi szerzetesek egy csoportja a Maros vidékén hozott létre léánymonostort.149

A ciszterci rend szabályzatainak megfelelően a szerzetesek első csoportja az anyamonostorból érkezett, tehát francia származásúak voltak. Pontigny az új monostor felszerelésében is részt vett. Egy középkori könyvjegyzékének tanúsága szerint könyveket küldtek - minden bizonnyal másolás céljából - Magyarországra.150 Az egresi monostor erős francia kapcsolatokkal rendelkezett, és ezek a kötődések több évtizedig elevenek maradhattak, így a konventet némi túlzással egy kis francia ciszterci szigetnek tekinthetjük. Ezt erősíti II. András második feleségének, a francia származású Jolántának szoros kötődése Egreshez. Kapcsolatukat az alapozta meg, hogy Jolánta apjához, Courtenay Péterhez tartozott az Auxerre-i grófság, amelyben Pontigny, az anyamonostor is feküdt. Jolánta érzelmi kötődését Egreshez szépen példázza, hogy saját temetkezőtemplomának választotta az itteni ciszterci egyházat.151 Az egresi monostor erős francia kapcsolatai nem jelentettek azonban elzárkózást a magyar társadalomtól, a magyar egyház hagyományaitól. Jól mutatja ezt: az egresi apát kezdeményezte 1222-ben a Citeaux-i nagykáptalanon, hogy a magyar ciszterci monostorokban engedélyezzék Szent István ünnepének megtartását.152 Egres erős francia kapcsolatai a tatárjárásig lehettek élőek,153 utána egyre kevésbé számolhatunk ezzel, noha

természetesen időről-időre, ha nem is minden esztendőben, de apátjai megjelentek a francia főmonostorban a nagykáptalanon.

A déli, délkeleti országrész ciszterci monostorainak létrejötte szinte keretbe foglalja a középkori magyar ciszterci alapításokat. Ahogy Egres vezette be az első nagy hazai ciszterci monostoralapítási hullámot, és nyitotta meg a közvetlen kapcsolatokat a francia ciszterci monostorokkal, úgy a másik délvidéki ciszterci egyház, a péterváradi lezárta ezt. Az utolsó jelentős, királyi alapítású és közvetlenül francia területekről települt magyar ciszterci monostor a péterváradi volt.154 Alapítója IV. Béla király, aki édesanyja, a merénylet következtében elhunyt Gertrudis királyné lelki üdvéért 1233-ban kérvényezte és a következő esztendőben létre is hozta a monostort. Pétervárad anyamonostora a rend Clairvaux-i ágához tartozó Troisfontaines lett,155

A 19 magyarországi ciszterci férfi monostorból összesen csak kettő keletkezett a vizsgált régióban. A ciszterci monostorok nagy többsége - 19-ből 10 - a Dunántúlon jött létre,156 és ezzel ebben az országrészben működött az összes magyar ciszterci férfi rendház 53 %. A Dunántúl mögött messze lemaradt a többi országrész, és együttesen sem rendelkeztek ennyi ciszterci apátsággal. A Drávántúlon három monostor157 (16%-os részesedés), az északi országrészben szintén három,158 a déli részen kettő159 (10%-os részesedés), míg a keleti részeken, Erdélyben mindössze egy ciszterci férfi monostor jött létre.160 Igen egyenetlen volt tehát az 1142 és 1270 között alapított ciszterci monostorok országrészenkénti eloszlása, és világosan kirajzolódik egy nyugatról keleti irányba mutatkozó, csökkenő tendencia.

A vizsgált régió nagy monostorai közé tartozott természetesen a két ciszterci apátság, a péterváradi és az egresi is. Mindkettőt - mint láttuk - közvetlenül francia területekről alapították, s így az első konventjük szerzetesei teljes egészében vagy döntő részt erről a vidékről, az anyamonostorokból érkeztek. Sajnos a két apátságban élő szerzetesek számáról alig rendelkezünk konkrét adatokkal. Az alapításnál a gyakorlat szerint 12 szerzetest küldött ki az anyamonostor.161 Az 1179-ben létrehozott Egres két filiát is létrehozott. 1202-ben Dél-Erdélyben Imre király támogatásával Kercet,162 1214-ben pedig a Csák nemzetség segítségével Keresztúri (Vértesszentkeresztet). A rend szabályai szerint pedig csak az a monostor hozhatott létre leányapátságot, amelyben legalább 70 szerzetes élt. Amennyiben ezt a rendelkezést betartották Egresen, akkor ez azt jelenti, hogy az 1179-ben 12 szerzetessel létrehozott apátság 23 év alatt érte el először ezt a nagyságot és tudott 12 szerzetest kiküldeni. Az így eltávozott tagokat 12 éven belül sikerült pótolni, és legkésőbb 1214-re újra elérte a filia létrehozásához szükséges nagyságot. Egres a 13. század első negyedében érte el történetének legvirágzóbb korszakát, és lehetett legnépesebb a monostor. Megkísérelte a bekapcsolódást az alakuló hiteleshelyi tevékenységbe,163 sőt bizonyos fokig a dinasztia temetkező egyházaként is szolgált. Egres virágkorát a tatárjárás törte meg. A megerődített monostort elfoglalták a tatárok.164 Úgy tűnik, a pusztítást gyorsan kiheverte az apátság, mert 1266-ban Macsói Anna innen szerette volna benépesíteni a valahol a Délvidéken (Szerémség, macsói bánság), közelebbről nem ismert helyen létrehozandó új ciszterci monostort.165

A vizsgált régió monasztikus és premontrei kanonokrendi egyházainak zöme a folyók mellett épült fel. A Marostól délre az Al-Dunáig viszont alig találunk bencés monostort vagy premontrei prépostságot, cisztercit pedig egyáltalán nem. Temes megyében összesen három szerzetesi közösség (Tótmonostor,166 Sásvármonostor167 és a premontrei Szagyó168) működött a koldulórendek megjelenéséig, Kévében pedig csak az ittebői bencés monostor. Az utóbbit is a szerzetesek fegyelmezetlensége miatt igen korán, a 13. század 20-as éveiben társaskáptalanná alakította át a pápa jóváhagyásával a csanádi püspök.169 Torontál és Krassó

megyék területén egyáltalán nem volt - tudomásunk szerint - a koldulórendek megjelenéséig szerzetesi egyház. A Temesköz és az Al-Duna vidéke gyakorlatilag monostormentes régiója volt a Kárpát-medencének. Az okokat a vidék településtörténetével, településhálózatával illetve benépesítésének alacsony fokával lehet indokolni. A Temes folyó vidéke erősen vizenyős terület volt.170 Itt terült el az alibunári mocsárvilág és a Makszond-mezőnek nevezett homokpuszta.171 A perifériás helyzet, a kedvezőtlen földrajzi környezet, a kis településsűrűség, a szegényes gazdasági lehetőségek, a tagolatlan egyházszervezet nem vonzották és talán nem is tették lehetővé a monasztikus rendek megtelepedését. A ciszterek eredeti ideáljának ugyan kiválóan megfelelt, de a királyi hatalom - Magyarországon a ciszterci monostorok döntően királyi kezdeményezésre jöttek létre - nem érdeklődött az egyházi alapítások szerint a vidék iránt olyan mértékben, hogy egy ciszterci monostor létrehozását kezdeményezte volna. Másrészt, úgy tűnik, Magyarországon a ciszterek elsősorban inkább a gazdaságilag fellendülő területeket keresték, és nem törekedtek kifejezetten arra, hogy olyan vidékeken hozzák létre házaikat, ahol nekik kell elindítani a gazdasági fejlődést.172

A 13. század közepe Magyarországon a monasztikus rendek középkori virágkorának végét jelentette. Noha a válság tünetei bizonyos mértékben korábban is jelentkeztek (pl. Bánmonostoron és Ittebőn), a monasztikus szerzetesség történetében a fordulópontot mégis a 13. század közepe hozta. Az új társadalmi, gazdasági és a belőlük következő vallási kihívásokra a monasztikus szerzetesség nem tudott megfelelő válaszokat adni. Talán ennek egyik jele lehet az is, hogy a régióban működő monasztikus egyházak közül egyik sem tudott igazán bekapcsolódni a 13. század elejétől kibontakozó hiteleshelyi tevékenységbe. A régi, csaknem kizárólag rurális, a kereskedelemnek és a valódi városoknak marginális helyet adó társadalomban gyökerező monasztikus rendeket felváltották az új társadalmi és gazdasági helyzetből kinőtt, azok problémáit jobban megértő és kezelni tudó szerzetesrendek, a koldulórendek. A rendalapítások, pápai megerősítések után a domonkosok és a ferencesek Magyarországon is gyorsan megjelentek,173 és a donátorokat egyre inkább elfordították a bencésektől, a ciszterektől és a premontreiektől. A monasztikus közösségek kialakuló válságát a tatárjárás és a speciálisan a régióban kárt okozó kun lázadás mélyítette el és tette nyilvánvalóvá. A monasztikus rendek apátságai a 13. század második felében az őket ért pusztításokat már nem is tudták kiheverni. A kisebb monostorok végleg megszűntek, a nagyobbak ugyan fennmaradtak, de régi jelentőségüket visszanyerni már nem tudták. Az okok összetettek. Szerepet játszott a bencés monostorok egymás közötti kapcsolattartásának csekély volta, a formális rend hiánya, az ún. „nemzetségi monostorok" és a kegyurak kapcsolatának problémái, a monostorok megoldatlan felügyelete és ellenőrzése, valamint az apátságok kiszolgáltatott helyzete, az új gazdasági körülményekhez való alkalmazkodás hiánya is és birtokaik ebből következőleg egyre növekvő mértékű bérbeadása, amely látens szekularizációt indított el. A 14. században jelentkező kommendátori rendszer oda vezetett, hogy a meglévő monostorok is lassan kikerültek a rend felügyelete alól, és más rendekhez tartozó szerzetesek, esetleg világi papok vezetése alá kerültek.

A 14. században még működő bencés monostorokról sem tudunk sokat. A hiányos ismereteinknek csak részben oka a terület forrásanyagának nagy fokú pusztulása. Az egyre inkább elnéptelenedő, virágkorukban is kicsi konventek alig hagyományoztak emléket az utókorra. Lassan, szinte észrevétlenül pusztultak, és a külvilággal ezek a jelentéktelenné váló apátságok alig tartottak kapcsolatot. A funkciójukat vesztett monostorok nem termeltek nagyobb számban iratokat, és azoknak az esélye is kevés volt a fennmaradásra. A kis monostorok nyomtalanul tűntek el a 14-15. század folyamán.

Dél-, Délkelet-Magyarország jelentősebb monostorai is komoly válságot éltek át a 14. század elején. Az anyagi helyzetükre a pápai tizedjegyzék nyújt némi információt. A csanádi és a bizerei bencés apátok 20, illetve 13 garas évi pápai tizedet fizettek 1332-1337 között a jövedelem-összeíróknak, és ezek egy közepes nagyságú plébánia bevételének feleltek meg.174 A Maros-vidék talán két legjelentősebb magánalapítású bencés apátsága, a bulcsi és a bizerei az 1330-as években egy István nevű idegen szerzetes kormányzata alá került. A nevezett István öt bencés apátság felett gyakorolt hatalmat. A két marosin túl a szerémségi Garáb is alá tartozott. Szerzeteseket nem tartott a monostorokban, kizárólag csak jövedelemforrásnak tekintette őket.175

A régióban egyedül talán a szerémségi dombói apátság helyzete lehetett rendezett és stabil. Ezt jelzi viszonylag magas pápai tizedfizetése (2,5 márka), amely a tihanyi apáténál is magasabb volt. Jogban jártas, tehát nem kizárólag liturgikus és teológiai műveltséggel rendelkező apátja, Miklós a 14. század elején Erdély királyi alapítású bencés monostorát, Kolozsmonostort reformálta. Tekintélyét jelzi, hogy 1319-ben Pannonhalma apátjává választották,176 tehát egy délvidéki monostorból került ki a legtekintélyesebb magyar bencés apátság elöljárója.

A vidék bencés szerzetesei azonban saját erőből képtelenek voltak a megújulásra. A segítséget a felvidéki monostoroktól, elsősorban a Garamszentbenedekről kiinduló reformmozgalomtól kapták. A bencés megújulási mozgalom motorja, Szigfrid garamszentbenedeki apát az 1342-es visegrádi bencés káptalanon saját monostora költségén visszaszerezte a bencés rend számára Bulcsot, Bizerét és Garábot. A reform nagy figyelmet fordított a Délvidéken a bencések pozíciójának megerősítésére, noha úgy tűnik, az itteni apátságok passzívan álltak a megújulási mozgalomhoz, például az 1342. évi káptalanon sem képviseltették magukat. Ott a felvidékiek mellett elsősorban a dunántúliak voltak jelen.177 A déli országrészben ezután a rend számára visszaszerzett apátságokon túl mintha az expanzióra is lett volna némi törekvés. Így 1344-ben sikerült Szigfridnek elérnie, hogy bencéseket telepítsenek a déli országhatáron álló, megüresedett szávaszentdemeteri bazilita rendházba.178

Úgy tűnik, hogy a 14. század közepére stabilizálódott a vidék jelentősebb bencés monostorainak helyzete, és ezek kapcsolatban maradtak a reformmozgalommal. Ezt jelzi, hogy 1348-ban a dombói apát, 1366-ban pedig a garábi apát személyéről a rendi káptalan döntött, Pál dombói apátot pedig 1366-ban a magyarországi bencések egyik definitorának választották, majd három évvel ezután, talán ebbéli tevékenységének is elismeréséül a pécsváradi királyi alapítású monostor élére került.179 Másodszor fordult elő a 14. században, hogy a dombói apát egy dunántúli jelentős bencés monostor élére került át. Ez világosan jelzi Dombó kiemelkedő helyzetét, befolyásos voltát a szerémségi, sőt talán a délvidéki monostorok között.

A Szent Gellért sírhelyénél fogva híres, de az idők folyamán elszegényedett csanádi bencés monostor is megújult a 14. század második felében. Nagy Lajos király anyja, a befolyásos Erzsébet királyné a nagyobb Gellért-legenda tudósítása szerint a szent püspök közbenjárására gyógyult fel egy súlyos betegségből. A hálás és egyébként is egyházi adományaival kitűnő anyakirályné 1361-ben Csanádon is építkezésekbe kezdett. Gazdag adományt tett az apátság számára, sőt Gellért ereklyéinek új márványsírhelyet és ereklyetartót készíttetett.180 Valószínűleg az addig püspöki magánegyházként működő apátság Erzsébet közbenjárására mentesült a csanádi püspök joghatósága alól és az 1397-es esztergomi canonica visitatio tanúsága szerint a királyi alapítású bencés apátságokhoz hasonló kiváltságban részesülve

közvetlenül az esztergomi érsek alá került.181 A jelentőségét visszanyert Csanád apátja a 14. század végén több alkalommal pápai megbízatást teljesített.182

A bencésekhez hasonló helyzetbe kerültek a 13. század végétől a ciszterciek hazai monostorai. A régió két ciszterci apátsága a tatár pusztítás idején jelentős károkat szenvedett. Rogerius beszámolójából tudjuk, hogy az egresi apátságot, noha már korábban várszerűen erődítették, elfoglalták a tatárok.183 Az 1242-ben még új alapításnak számító péterváradi monostort pedig az országból déli irányban kivonuló tatár csapatok foszthatták ki. A ciszterci rend központosított szervezetének és a filiációs viszonyoknak is nagy szerepe lehetett abban, hogy a pusztulás ellenére rövid idő alatt mindkét apátság regenerálódott. 1280-ban a fellázadt kunok ugyan megostromolták Egrest, ahol a királyi család kincseit sejtették, de a felmentő királyi sereg közeledtével feladták a támadást. A monostornak a királyi udvarhoz közeli állását jelzi ezen túl az is, hogy a védők közül többen királyi adományban részesültek. Két alkalommal pedig IV. László király személyesen is felkereste a monostort.184

Péterváradot 1246 után röviddel áttelepítették, és a várhegy tövéből a Duna jobb partján lévő sziklára építették fel az új monostort.185 A péterváradi ciszterek befolyását mutatja, hogy a 13. század második felében és a 14. század elején is megőrizték kapcsolatukat a királyi udvarral. 1277-ben IV. László Nápolyba küldött követe János péterváradi apát volt. Sőt, külföldi ciszterci hagyomány szerint 1308-ig a Vencel-párt támadásai elől Károly Róbert is itt talált menedéket. Péterváradon is hallunk azonban az 1280-as években a konventen belüli viszályokról, de a monostor helyzete mind anyagilag, mind az erkölcsöket tekintve is jobb lehetett.186

A régióban lévő két ciszterci rendház 14. század közepi helyzetéről is meglehetősen pontos információink vannak. Nagy Lajos király a ciszterci monostorokban uralkodó sanyarú viszonyok orvoslása érdekében az ország összes ciszterci apátságát átfogó vizsgálatot rendelt el. A vizitációval egy külföldi, így pártatlan ciszterci apátot, a Graz melletti reini monostor elöljáróját, Sigfriedet bízták meg. A vizitátor Péterváradot személyesen kereste fel. Jelentése szerint az apátságban 12 szerzetes élt. Az anyagi helyzetet igen jónak találta, de lelkiek terén problémákat tárt fel. Az apátság évi jövedelmét 1340 aranyforintra becsülte, és elrendelte, hogy a bevételeknek megfelelően újabb 12 szerzetest vegyenek fel, és a konventet 24 fősre növeljék. Az osztrák vizitátor a péterváradi apát személyével annyira meg volt elégedve, hogy őt külön is Nagy Lajos király figyelmébe ajánlotta.

Sigfried Egresre személyesen nem látogatott el, de apátját Péterváradra rendelte jelentéstételre. A Maros-menti monostor helyzete már közel sem volt stabil. Komoly anyagi gondokkal küzdött, és alig egy-két szerzetes élt a konventben. Az apát azonban megfogadta, hogy rövid idő alatt a konvent nagyságát hat szerzetesre fogja növelni.187

A vizitáció alapján világos, hogy a 14. század közepén a péterváradi a legjelentősebb ciszterci apátság. Gazdasági téren sikerei a ciszterci gazdaság egyik tradicionális ágából, a szőlőtermelésből származtak. A monostor magas bevételei a fellendülő, és tegyük hozzá tizedmentes szőlőtermelésből és az egyre keresettebbé váló szerémségi bortermelésből származhatott.

A 14. században és talán még a 15. század közepéig is az anyagi viszonyokat tekintve a monasztikus rendek Dél-, Délkelet-Magyarországon lévő apátságai közül a szerém-ségiek voltak a legjobb helyzetben. Dombó, Szentgergely és Pétervárad jól kihasználta a bortermelésből származó lehetőségeket. A Maros vidékén ezzel szemben csupán a bulcsi

apátság helyzete tűnik gazdasági téren is folyamatosan stabilnak. A 15. században a kommendátori rendszer a jó módú apátságokat is egyre nagyobb mértékben sújtotta. Bulcs a század elején hosszú időre Ozorai Pipo temesi ispán kormányzása alá került,188 Pétervárad élére 1400-ban Ludányi Tamás egri püspök, majd 1462-ben Várdai István kalocsai érsek került.189 A Délvidéken azonban a kommendátori rendszernél súlyosabb problémákat okozott a 15. század elejétől állandósuló török veszély, a portyázó csapatok pusztítása. Ennek esett áldozatául a Szerémségben a 15. század közepén Szávaszentdemeter és Nagyolaszi is.190 1421-ben a törökök a szentgergelyi bencés apátságot támadták meg. Az apát személyesen is felvette egyháza védelmében a harcot, és a küzdelemben sajátkezűleg négy törököt ölt meg, noha egyházi személyként vért nem onthatott volna. A sikeres védekezés ellenére a konvent elhagyta a veszélyes helyen lévő szerémségi monostort, és a biztonságosabbnak tűnő Dunántúlra menekülve a Tolna megyei, megüresedett cikádori (Bátaszék) ciszterci monostorba költözött át. Az elhagyott déli apátság azonban rövidesen újratelepült, részben a Tolnából visszatérő szerzetesekből.191 Dombó mellett Péterváradot is megerődítették, illetve a már meglévő várfalakat bővítették.

A török fosztogatások miatt egyre csökkenő bevételeiket egyre nagyobb mértékben a déli védelmi vonal érdekében használták fel. Pétervárad is inkább vár lett, bár a ciszterek a növekvő veszély ellenére a monostorban maradtak. Az 1498-as törvény rendelkezése alapján még kettőszáz lovast kiállítani köteles, tehát gazdag apátságban 1522-ben már csak négy szerzetes maradt.192 A királyi politika a 15. század második felében még részben kezdeményezőén, illetve támogatóan tekintett a monasztikus rendek újból jelentkező reformtörekvéseire. Mátyás király a ciszterciek megújulását támogatva kezdeményezte, hogy Péterváradra is települjenek Németországból érkező ciszterciek.193 Mátyás egyházpolitikája más részről azonban a monostorok számának csökkenését okozta. Az uralkodó az elnéptelenedett, de még nem csekély jövedelemmel rendelkező apátságokat pápai engedéllyel a püspökségekhez csatolta.194 Ez a folyamat a 16. század elején is folytatódott. Szentgergely beolvasztását már 1455-ben kezdeményezte a szerémi püspök, hivatkozva arra, hogy csaknem teljesen elnéptelenedett a monostor. A tényleges inkorporáció azonban csak 1490-ben történt meg.195 A 15. század végén a szerémi püspök a vidék másik működő és jelentős bencés monostorát, a dombóit is megszerezte.196

A Maros mentén is hasonló folyamat figyelhető meg. Az 1460-as években a török fosztogatás után megrendült bulcsi apátságot a század végén az aradi prépostsággal kísérelték meg egyesíteni.197 1493-ban megszűnt a közel fél évezredes múltra visszatekintő csanádi bencés monostor is. VI. Sándor pápa az apátság évi 50 forintra becsült jövedelmét a csanádi székeskáptalanhoz csatolta, a templomot és a monostor épületeit pedig a ferenceseknek adta át.198 Az egresi ciszterci monostor javai a csánádi püspökséghez kerültek.199 A Dél-Alföld és a Szerémség középkor végén még álló, de már erősen megfogyatkozott számú bencés és ciszterci monostorainak története a török előrenyomulással fejeződött be. A Duna menti apátságok (pl. Pétervárad) az 1526-os hadjárat következtében szűntek meg, míg a Maros-völgyiek közül talán egy-kettő az 1550-es évek elejéig működhetett. A 16. század közepén eltűnt a Kárpát-medence déli részéről a bencés rend, amely fél évezreden keresztül szolgálta a vidék kultúráját.

Kanonokrendek

A monasztikus, bencés regulát követő szerzetesség után időrendben az ágostonos szabályzat szerint élő, reguláris kanonokság megtelepedése következett. A kanonokrendek közül az 1120-ban megalapított és hat esztendővel később már pápai jóváhagyást is elnyerő

premontreiek a legjelentősebbek. A sok vonatkozásban a monasztikus rendekhez hasonlító kanonokrend 1130-ban, tehát a rend alapítás ideje után egy évtizeddel már megjelent Magyarországon, és II. István király támogatásával a mai Nagyvárad közelében, Váradelőhegyen létrehozták az első prépostságukat.200 Jóllehet a vizsgált régió északi szegélyét lefedő váradi püspökségben indult a rend magyarországi tartományának (circaria) kiépítése, de az új rend terjeszkedése, új magyarországi prépostságaik létrehozása nem déli és keleti irányban történt. A premontreiek két kicsi, nem túl jelentős férfi kolostorral rendelkeztek a vizsgált területen. Az egyik, Gedéren, Kalocsa és a Duna közelében, Ócsa filiájaként jött létre201 valószínűleg a 13. század elején. A másik prépostság már nehezen azonosítható. A rend dokumentumaiban Sadiumként megnevezett és Váradelőhegy filiájaként létrejött egyház talán a Temesközben elhelyezkedő Szagyó monostorral lehet azonos.202 Mindkét premontrei közösség kicsi lehetett, „nemzetségi" magánalapítás, és újabb filiákat már egyik sem tudott létrehozni. A premontreiek kevés apácakolostorainak egyike azonban ezen a vidéken működött. A szalánkeméní apácamonostor már a 13. században létezett, és Szagyó felügyelete alá tartozott,203

A 39 ismert magyarországi premontrei prépostságból204 egy időben mindössze kettő, a női monostorral együtt pedig három működött a vizsgált vidéken. A premontreiek szempontjából szinte ismeretlen terület maradt a régió, mivel az összes magyar kolostoralapításukból kevesebb mint 10% történt a déli részeken. Jelentőségüket tekintve sincs nagy szerepe az említett premontrei egyházaknak. Egyedül a török betörések elől talán a 15. század folyamán Szalánkeménről Szegedre, a Felsővárosba áttelepült apácakolostor emelkedik ki közülük. A szalánkeméni apácákíát-költözését valószínűleg támogatták a vagyonos szegedi polgárok, akik leányaik számára hoztak létre az új helyen kolostort. A középkorvégi premontrei reformhoz kapcsolódva jelentős kódexmásoló és fordító tevékenység folyt a szegedi apácakolostorban. A művelődés terén egyebek mellett a magyar nyelv liturgikus szókincsének kialakításában és továbbfejlesztésében volt nagy szerepe az itt élő premontrei apácáknak. Az egyre fenyegetőbb török veszély azonban a szegedi tartózkodást is ideiglenessé tette, míg végül a 16. század elején a dunántúli megürült somlyóvásárhelyi bencés apácamonostorba költözött tovább a konvent.205

A premontreiekhez hasonlóan a másik jelentős, ágostoni regulát követő kanonokrend, az ágostonos kanonokok, más néven karingesek, szintén kis számban telepedtek meg a régióban. Összesen három prépostságuk volt. Kettő a Maros vidékén (Sólymos és Dénesmonos-tor),206 egy pedig Bács közelében, Derzsen.207 Általában is hangsúlyozni kell, hogy az ágostonos kanonoki mozgalom nem volt jelentős Magyarországon. A karingeseknek 10-15 kolostora lehetett országosan, és ezek többsége a Dél-Dunántúlon található.208 A Dunától keletre, úgy tűnik, hogy csak három, a régióban található rendházuk volt. A Bács melletti Derzs valószínűleg szorosan kapcsolódott a dél-dunántúli prépostságokhóz.

A karingeseken kívül két kisebb kanonokrend is, ha csak rövid ideig, de rendelkezett rendházzal a déli területeken. A 12. század végére megüresedő bánmonostori, más néven kői volt bencés monostort Szent Ábrahám Hebron-völgyi kanonokjainak adták át, akik azonban tartósan nem tudtak itt megtelepedni.209 A másik kis rend a Szent Sír kanonokrend volt, amelynek 4-5 magyarországi rendháza közül az egyik és talán a legrégebbi Marchiában, a Szerém-ségben jött létre a 12. század végén. Sokáig azonban ez sem működhetett, mert igen kevés adatunk van róla.210

Nyugat- és Dél-Európában a 12. század első fele a reguláris kanonoki mozgalom virágkora.211 Ez a vizsgált régióban, és mondhatjuk egész Magyarországon nem éreztette

hatását, nem járt együtt a reguláris kanonokság térnyerésével. A mozgalom megtorpant az osztrák és délnémet területeken.212 Az okokat talán a magyarországi kanonokság történetében kereshetjük. A reguláris kanonoki reform virágkora idején a hazai világi kanonokság, a székes- és társaskáptalanok tagjai még közös életet éltek kolostori keretek között. A 12. század első felében ugyan már jelentkezetek a „repedések" a vita communison, de felbomlása még nem indult meg. A reguláris reform egyre lanyhuló hullámai a 13. század elején figyelhetők meg, de ez csak négy, a rövid életű bánmonostori megtelepedést is ide számítva öt kolostor létrejöttéhez vezetett. Erőtlenségét talán az mutatja legjobban, hogy Magyarországon és így a déli területeken is egyetlen egy székeskáptalant vagy királyi társaskáptalant sem tudtak betelepíteni a reguláris kanonokok. Délkelet-Magyarországon így a kanonokságot valójában csak a székes- és társaskáptalanok világi kanonokjai képviselték, a reguláris kanonokság alig-alig volt jelen.

Remete rendek

Az önálló remete rendek elterjedése és népszerűsége nem jellemző a latin rítusú kereszténység területére. A remetés-kedés, az elvonult magányos élet beépült a monasztikus szerzetesség életformájába. A bencés monostorok közelében így nem ritkán remeteségek jöttek létre, amelyek azonban szoros kapcsolatban maradtak az apátsággal. A monostorból a szerzetesek gyakran meglátogatták a hosszabb-rövidebb időre remeteségbe vonult társaikat. A 11. század elején egy a bencés renden belül erőteljesen jelentkező reformirányzat kísérletet tett arra, hogy a keleti remeték életvitelének mintájára alakítsa át Szent Benedek fiainak életmódját. A Ravenna mellett fekvő Pereum, mint központ kisugárzása Querfurti Brúnón,213 a zobori remetéken214 és talán Szent Gellérten keresztül215 a szerveződő magyar egyházat és szerzetességet is megérintette. A bencés rend átformálása ugyan nem sikerült, de a remete életideálok új ösztönzést kaptak. A 11. század végi szerzetesi reformtörekvések keretében elvezettek egy önálló nyugati remete rend, a karthausiak létrejöttéhez. Összességében azonban a rendalapítás ellenére sem talált komoly visszhangra a szigorú aszkézisre épülő remete életforma a nyugati vallásosságban.216

A karthausiak egy 1240 körüli kísérlettől217 eltekintve a 13-14. század fordulóján, tehát a rendalapítás után két évszázaddal tudtak csak megtelepedni Magyarországon. Összesen négy tartósan működő kolostort voltak képesek létrehozni, és ezek mind a 14. század első felében, illetve közepén szerveződtek meg.218 A karthausiak életformájuknak megfelelő, a világtól való szinte teljes elvonulásra alkalmas területekét elsősorban a hegyes, erdős vidéken találtak. Kolostoraik közül kettő a Szepességben, egy a Bükk hegység lábánál, az utolsó pedig a Bakonyban jött létre. A Dél-Alföld és a Szerémség a remetéskedésre csaknem teljesen alkalmatlannak tűnt. A karthausiakkal ellentétben az 1256-ig remete rendként működő ágostonos remeték219 már a kolduló renddé való átalakulásuk előtt jelen voltak a régióban. Krassó megye talán legjelentősebb Árpád-kori települése, Mezősomlyó közelében rendházat hoztak létre. Az alapító IV. Béla király volt, aki az angol mártír érsek, Becket Szent Tamás tiszteletére építtette fel a kolostor templomát.220

A 13. század első fele, közepe az önálló magyar alapítású remete rend, a pálosok kialakulásának időszaka. A század második felében indult meg a renddé szerveződés folyamata, és ekkortól figyelhető meg a hivatalos egyházi elismerésre irányuló törekvés. Az alakuló rend bölcsője a Dunántúl volt, a pécsi és a veszprémi egyházmegye hegyes, sűrű erdőkkel borított területe.221 Meglepő módon azonban már ebben az időszakban az Alföld déli részén is kimutatható a pálosok jelenléte. A Maros völgyében az Arad megyei Kalodva mellett (Lippa közelében) az 1280-as években egy kolostor vagy egy kisebb remete telep

működhetett. A pálosok Maros menti megtelepedését IV. László király is támogathatta. A remete kolostor működését az is bizonyítja, hogy a 14. század elején Aradon telket vásároltak.222

Kalodva elhelyezkedése azonban komoly problémát vetett fel. A kolostor egy rév közelében, forgalmas helyen feküdt. Egy lassan mezővárossá alakuló, tehát gazdasági fejlődés útjára lépő területet választottak maguknak a pálosok, ez pedig ellentmond a remete felfogásnak. A 14. század elejétől a pálos renden belül markánsan jelentkezett egy a koldulórendek felé orientálódó irányzat.223 Ennek köszönhetően egyre gyakrabban fordult elő, hogy lakott területek közelében építették fel az új rendházaikat. Sőt a rend központját is áthelyezték a pilisi erdőből Buda közvetlen közelébe.224 Kimutatható a törekvés a pasztorációs tevékenységre a renden belül, és szervezetükben és liturgiájukban is a koldulórendeket tekintik követendőnek.225 A 14. században mintha kísérlet történt volna a hittérítésbe való bekapcsolódásra is.226 A pálos renden belül megváltozott körülményekből következőleg Kalodva fekvése már nem jelentett problémát. A komoly átalakulás ellenére a rend természetesen sokat megőrzött eredeti remete jellegéből. Az alföldi táj, a fában, erdőben és különösen hegyekben szegény régió alapvetően nem felelt meg azonban a rend ideáinak.

A pálos monostorok nagy többsége az erdős, hegyes területeken, a veszprémi, a pécsi és az egri egyházmegye területén jött létre, tehát a Dunántúl és az Északi-középhegység vidékére esett a rend súlypontja.227 A pálos kolostorok a déli, délkeleti országrészben nem terjedtek el. Kalodván kívül három újabb kolostor létrehozásáról tudunk a 14. század folyamán. Ezek valószínűleg a század közepén, a rend fejlődésének legdinamikusabb korszakában jöttek létre: Gatal (Gatály),228 Boldogkő a Temesközben,229 míg egy harmadik a Szerémségben Szalánkemén közelében.230 Az említett rendházak alapítása talán azt is jelzi, a rend kísérletet tett, vagy talán csak érdeklődésimutatott arra, hogy bekapcsolódjon a déli térítésbe, amelyre 1304-ben XI. Benedek pápa is - egyes vélemények szerint - felszólította őket.231 A rend négy déli kolostora részben fekvésénél, részben fel-adatánál fogva nem felelt meg a remete életvitelnek. Létrejöttükben talán a renden belül azoknak az erőknek volt kezdeményező szerepe, amelyek anakronisztikusnak éreztek a 14. század közepén egy tisztán remete ideálokat követő szerzetesi életformát, és kapcsolatot kerestek a magyar egyház megoldandó problémáival, a demográfiai növekedéssel együtt járó pasztorációs feladatokkal és a déli misszióval.

A pálos rend jelenléte azonban nem bizonyult tartósnak. A török betörések már a 14. század utolsó évtizedében (1393 körül) elpusztították mindhárom déli pálos rendházat, amelyek közül talán csak Gatal épült újjá.232 A pálosok déli kolostorai a rend igazgatásában soha sem alkottak önálló egységet, hanem a (Nagy)Várad melletti kápolnai kolostorban működő vikárius felügyelete alá tartoztak, illetve tartozott a 15. században egyedül maradt Kalodva.233 Fügedi Erik adatai szerint 1250 és 1450 között 90 pálos kolostort hoztak létre.234 Ebből tehát négyet alapítottak a déli, délkeleti országrészben, az összes pálos rendháznak tehát kevesebb mint 5%-t hozták létre ezen a vidéken. A középkor végén működő 69 pálos közösség235 közül pedig csupán egyetlen egy található itt.

Lovagrendek

A középkori szerzetességhez tartoztak a lovagrendek is. A Szentföld visszafoglalásához kapcsolódva létrejött lovagrendek, a johanniták és a templomosok a 12. század végén telepedtek meg az országba. Úgy tűnik azonban, hogy a déli, délkeleti országrészben egyáltalán nem hoztak létre rendházakat. Ugyan néhány esetben felvetődött a johanniták

rendházainak és ispotályainak jelenléte Aracson,236 Szegeden237 és Csoltmonostoron (Vésztő-Mágor),238 de közvetlen források nem erősítik meg ezeket az elképzeléseket. A gyanúba hozott három település közül Aracson239 és Csoltmonostoron240 bencések éltek. Szegeden ugyan működött egy ispotály, de ezt sem lehet a johannitákhoz kötni. A templomosok jelenléte pedig fel sem merült a régió vonatkozásában a szakirodalomban. Összességében figyelemre méltó, hogy a lovagrendek teljes mértékben elkerülték az ország déli, délkeleti tájegységeit.

Közvetlenül a tatárjárás után felvetődött, hogy a régióval keleti irányban határos területek védelmét és betelepítését a johannitákra bízzák. 1247. június 2-án IV. Béla szabályszerű hűbéri szerződést kötött a johanfiita renddel a Szörénység átadásáról.241 A rend azonban vállalt feladatát nem tudta teljesíteni, így 1258/60 körül lemondtak kapott hűbérbirtokaikról.242 A johanniták számára talán nehézséget okozott a tatárdúlás alatt elszenvedett emberveszteségen túl az, hogy hiányoztak a délvidéki rendházak, amelyek hátteret nyújtottak volna a tartósabb szörénységi megtelepedéshez.

IV. Béla hajdani tervéhez - a lovagrendek bevonása a délkeleti határvédelembe, amely egyúttal a latin kereszténység határa is volt - hasonlóan közel két évszázad múltán újra felvetődött ez a gondolat. Még IV. Béla a tatár veszély elhárításában keresett segítséget a johannitáknál, addig Zsigmond király 1429-ben a török elleni védekezés megszervezésénél a Német Lovagrendre bízta a szörényi bánság várainak védelmét. Az elképzelés újólag eredménytelen maradt, mivel négy esztendővel később, 1433-ban a német lovagok súlyos vereséget szenvedtek a töröktől.243 Ezzel gyakorlatilag meghiúsult a rend esetleges délvidéki szerepvállalása és tartós megtelepedése.

3. Kanonok-, remete- és koldulórendek a Dél-Alföldön és Szerémségben

Koldulórendek

A 13. század elején létrejött új szerzetesrendek, a koldulórendek közül az 1260-as évekig Magyarországon a domonkosok szerepe volt a jelentősebb. Nagy hatást gyakoroltak a királyi udvarra, különösen IV. Bélára, akivel már mint trónörökössel szoros kapcsolatba került a

rend. Az 1260-as évek elejéig a királyi család gyóntatói - azok a papok, akikkel a dinasztia tagjai legbensőségesebb kapcsolatban voltak - a domonkosok közül kerültek ki. A rend befolyását mutatja, hogy a király támogatásával sorra hozták létre rendházaikat. A domonkosok elsősorban a fontos kereskedelemi utak mellett, illetve a fejlődő kereskedő városokban telepedtek meg. Fügedi Erik szerint az olyan településeket, amelyben a tatárjárás előtt domonkos kolostor állt, jelentős kereskedővárosnak tarthatjuk.244

A domonkosok gyors magyarországi megjelenése és gyakori kolostoralapításai az 1260-as évekig összefüggésben van azzal is, hogy a rend energikusan bekapcsolódott a magyar királyság és a magyar egyház 13. század első felében felerősödő missziós törekvéseibe. Déli irányban Boszniában, keletre Kunországban a domonkos szerzetesek voltak a térítés motorjai. Közülük kerültek ki mind a boszniai, mind a kun missziós egyházmegyék első vezetői.245 Magyarország renden belüli fontosságát jól mutatja, hogy a 13. században egyik legfontosabb rendi nagykáptalanjukat 1254-ben Budán rendezték meg.246

A domonkosok magyarországi expanziója az 1260-as években hirtelen megtorpant. Konfliktus keletkezett IV. Béla és a domonkosok között, mivel a király Margit nevű leánya a Nyulak szigeti domonkos apácakolostorban, vélhetőleg a rend hazai elöljáróinak sugalmazására, letéve az esküt belépett az apácák közé, lépésével keresztülhúzva apja külpolitikai érdekeket követő dinasztikus terveit.247 A dinasztiával való harmonikus kapcsolat lezáródásával egy időben, a 13. század második felében, a domonkosok célkitűzéseiben a pogányság, elsősorban a pogány kunok missziója háttérbe szorult. A rend alapítóit követő generáció egyre inkább a stúdiumok, a teológiai problémák felé fordult.248 Ennek következtében Magyarország, a magyar domonkos provincia a vele határos területek missziós lehetőségeivel együtt leértékelődött a rend egészének szempontjából. A magyar provincia ezután nem kapott a korábbiakhoz mérhető figyelmet és segítséget. A két hatás együttes jelentkezése miatt a dinamikusan fejlődő magyar domonkos rendtartomány további növekedése lelassult. Így a domonkosok legdinamikusabb korszaka Magyarországon a megtelepedéstől (1221) az 1260-as évekig terjedő időszak volt. Egy 1277-es összeírás szerint 25 férfi és két női kolostort hoztak létre, a dalmáciai kolostorokkal együtt pedig 30 férfi és 2 női rendház működött. A 14. század elejére (1303) a domonkos rendházak száma 35 lett. A 14. század közepére (1350) 38-ra, míg kereken egy évszázad múlva 39-re növekedett a Magyarországon lévő rendházak száma.249 A működő kolostorok számát tekintve a domonkos rend fejlődése Magyarországon gyakorlatilag a 14. század közepe után megtorpant.

A dél-, délkelet-magyarországi régióban összesen hat domonkos kolostort sikerült kimutatni.250 Az 1479-ig létrejött 40 domonkos rendház 15%-a a déli vidéken volt. Ez a szám a területi arányokat tekintve alulreprezentáltságot mutat, a déli területen annak kiterjedéséhez képest kevés domonkos kolostor működött. Az okok között meghatározó lehetett az, hogy ezen a vidéken a városfejlődés a 13. század első felében megrekedt. Kevés volt az olyan város, amely a távolsági kereskedelemben is szerepet játszott.

A domonkosok igen korán megjelentek a régióban. A hat középkor folyamán itt alapított rendház közül kettő (Érdsomlyó és Nagyolaszi) már a tatárjárás előtt, tehát a domonkosok magyarországi megtelepedése idején létrejött. Nagyolasziban a korai jelenlétet könnyű magyarázni. A település a Balkán felé futó kereskedelmi út mentén már a 12. század közepétől jelentős volt. Amint azt a neve is mutatja, latin eredetű hospesek lakták és az egyik legdinamikusabban fejlődő települése lehetett a déli régiónak a 12. század közepétől a tatárjárásig terjedő időszakban.251 A domonkosok érdsomlyói korai megtelepedése már nehezebben magyarázható. Úgy tűnik, hogy a települést nem tekinthetjük kereskedővárosnak,

nem játszott számottevő szerepet a távolsági kereskedelemben. Érdsomlyó eredetileg a kalocsai érsek birtoka volt, aki a 13. század második évtizedében elcserélte itteni birtokát a királlyal.252 Nem zárható ki, hogy az uralkodó ösztönzésére telepedtek itt meg a prédikáló barátok, és olyan vidéken hoztak létre rendházat, ahol a bencések és a ciszterek monostorai hiányoztak. Egy kolostor nélküli vidéken, mint a szerzetesség első képviselői építették fel rendházukat. Az sem kizárt, hogy Erdsomlyót egy tervezett, de meg nem valósult délkeleti irányú misszió kiinduló vagy háttérbázisának szánták.

A domonkosok harmadik korai rendháza a Duna közelében, Bodrogváron jött létre. Először az 1303-as kolostorjegyzék említi,253 így létrejöttét az 1277-es jegyzék összeállítása utáni időre, a 13. század végére tehetjük. Valószínűleg a Duna bal partján - helyenként a mocsarak miatt a folyótól kissé el is távolodva - futó, Kalocsától kiindulva Szeremlén, Bátmonostoron, Hájszentlőrincen, Bodrogváron át Bácsra menő, majd onnan a péterváradi réven át a Szerémségbe tartó útvonal jelentősége illetve ennek az útnak egyik csomópontjában, a dunai révnél, Bodrogon elindult városfejlődés vonzotta a domonkosokat.

A domonkosok következő kolostoralapításai a régióban Szegeden és Temesvárott történtek. A két település a 13. század második felében indult fejlődésnek, és különösen a 14. század elején tapasztalható jelentőségük gyors növekedése. Regionális központtá válásuknak egyfajta elismeréseként is értékelhetjük a domonkosok megtelepedését a két városban. A szegedi Szent Miklós domonkos kolostorról 1318-tól,254 a temesváriról pedig 1329-től van tudomásunk.255

A 14. század első felét követően hosszú ideig, jó másfél évszázadig nem jött létre újabb domonkos rendház a régióban. Az utolsó kolostorukat a domonkosok egy nem túl jelentős helyen egy helyi előkelő kezdeményezésére a Bács melletti Czoborszentmihályon hozták létre 1479-ben.256

A domonkosok a régióban még a 14. század elején is csak a nagyobb és fejlődő ivarosokban telepedtek meg, a kialakuló, a valódi város és a falvak között elhelyezkedő, a településstruktúrában egyre jelentősebb szerepet játszó mezővárosokat viszont elkerülték. A domonkos rend magyar tartományának szervezeti, igazgatási felépítéséről nem sokat tudunk. Bizonyosnak látszik azonban, hogy a régió domonkos rendházai, noha a szegedi jelentős lehetett, nem kaptak meghatározó szerepet a tartomány életében. A szegedi kolostorban iskola is működhetett, sőt egy studium conventuale létezését is feltételezhetjük.257 Az érdsomlyói rendház is némileg kiemelkedett a többi közül. Igen korán tulajdonába került a rendalapító Szent Domonkos egyik ereklyéje és ennek csoda tévő ereje miatt lokális zarándokhellyé vált.258 Összességében azonban világosan látszik, hogy a régió egyházszervezetében és vallásosságában a domonkosok nem játszottak jelentős szerepet.

A ferences rend szintén igen korán, de a domonkosok megjelenése után nyolc esztendővel, 1229-ben telepedett meg Magyarországon.259 Elterjedésük kezdetben lassú volt, a rendházak számát tekintve jóval a domonkosok fejlődési üteme mögött maradt. A fordulat az 1260-as évek tájára tehető. Ezt mutatja, hogy a királyi udvarban a domonkos rend korábbi szerepét a ferencesek vették át.260 Az uralkodóval való személyes kapcsolatot leginkább az bizonyítja, hogy IV. Béla közülük választotta ki gyóntatóit,261 és élete végén saját kívánságára a ferencesek esztergomi rendházába temették el.262 A rend megnövekedett szerepét jól mutatja, hogy ezután milyen gyorsan növekedett rendházaik száma.

A régió konventuális, más néven marianus kolostorai döntő részt 1316 előtt, tehát még az Árpád-korban jöttek létre. A 13 összegyűjtött rendház közül tíz tűnik 1316 előttinek, többségükben vélhetőleg még 13. századinak.263 Közülük a legrégebbi a Nagyolasziban létrejött volt, amelyet még a tatárjárás előtt alapíthattak.264 A ferences rendnek a vizsgált vidéken játszott szerepét mutatja az is, hogy a magyarországi püspökségek közül elsőként a csanádi élére került ferences szerzetes: 1292-ben egy Antal nevű szerzetest választottak püspökké Csanádon.265 Bizonyosan 14. századi volt a redneki,266 az Anjouk által 1325-ben Lippán267 és 1378-ban Aracson268 létrehozott kolostor. A ferences rend összeírásai alapján 1316-ban 43 rendházuk működött az országban,269 és ebből legalább tíz a régióban. Ez nagyon magas arány, és jelzi, hogy a ferences rend már elterjedése idején is igen erősen reprezentált volt a régióban. A rendházak alapján számított jelenlét a 14. század folyamán némileg még tovább emelkedett. 1334-ben 45 rendházat lehet országosan kimutatni,270 ebből 11 a déli, délkeleti területen működött, amely valamivel több, mint 24%-os jelenlétet mutat. A konventuálisok a vidéken utolsó rendházukat, Erzsébet királyné támogatásának köszönhetően, 1378-ban Aracson hozták létre. Ezzel a 14. század végén a konventuális ferencesek 50 rendházuk271 közül 13-at itt működtettek. Országos összehasonlításban is igen magas a területen a rendházaik száma. Az összes egyházuk valamivel több mint negyede (26%) a 14. század második felében a régióhoz kapcsolható. A konventuális ferences mozgalom leginkább érintett területe Dél-, Délkelet-Magyarország lett a 14. század vége előtt. A rend tartományi gyűléseit tíz alkalommal rendezték a régióban a középkor folyamán. Az összes gyűlésből hét a 14. századra, három pedig a 15. századra esett.272 Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a rend kormányzatában a vidék kolostorai a 14. században játszottak nagyobb szerepet. Több, mint kétszer annyi gyűlést tartottak ismereteink szerint a 14. században a vidéken, mint a 15. században. A gyűlések színhelyeit tekintve a szegedi és a bácsi rendházak emelkedtek ki három-három alkalommal.

Bács szerepe a 14. század második felében jelentős. A rendház fontosságát mutatja, hogy a szerémi őrség kettéválásakor létrejött új custodia központja Bács lett.273 A szegedi konventuális rendház a rend ott tartott (1329, 1452, 1471,1481) gyűléseit tekintve a 15. század második felében játszott meghatározóbb szerepet.274 A régióban tartott rendi gyűlések időpontjai és helyszínei is mutatják, hogy a konventuális ferencesek fokozatosan eltávolodtak a veszélyesebbé váló déli határszakasz közeléből. Az 1390-1391-es első nagy török betörések275 alkalmával elpusztult rendházaikat (Tadva, Eng, Nagyolaszi, Szávaszentdemeter, Szent-ernye) már nem építették újjá.276 Ráadásul a 15. század elejétől, a huszitizmus erőteljes délvidéki terjedésével, különösen a Szerémségben társadalmi bázisukat is elvesztették. A vidék nagybirtokosai és a mezővárosok egyre összetettebb, vagyoni és társadalmi szempontból megosztott parasztpolgársága egyaránt elfordult tőlük. A déli határszakaszról visszahúzódó konventuálisok egyre inkább átadták helyüket a ferences renden belül jelentkező szigorú, obszerváns irányzatnak. 1451-ben kénytelenek átadni az obszer-vánsoknak az igen jelentős újlaki rendházat,277 és ezzel együtt a konventuálisok elveszítették a Délvidék egyik legnagyobb birtokos családjának, az országos politikában is meghatározó szerepet játszó Újlakiaknak a támogatását. Ez egyben azt is jelentette, hogy a konventuálisok a 15. század közepén gyakorlatilag kiszorultak a gazdag, főleg szőlőkultúrája miatt jelentős, de a török betörések következtében egyre veszélyesebb Szerémségből.

A konventuálisok térvesztését jól mutatja a térségben működő kolostoraik számának csökkenése. Ez a vidék -mint láttuk - nagy jelentőséggel bírt a rend életében, de 1440-ben a félszáz konventuális rendházból278 már csak öt (Aracs, Bács, Szeged, Lippa és Újlak) működött itt.279 Az ebben a térségben működő konventuális közösségek aránya így 25%-ról

10%-ra esett vissza. A középkor végére a helyzet tovább romlott. 1533-ban a 37 rendház280 közül 3 (Szeged, Lippa és Aracs) létezett már csak, és ez 8%-os részesedést mutat.

A régióban a konventuálisok elsősorban a mezővárosokban telepedtek meg. Erre példa Rednek, Nagyolaszi, Szávaszentdemeter, Eng, Újlak. Előszeretettel választották továbbá az egyházkormányzat szempontjából kiemelkedő településeket, püspökségi központokat, például Bácsot, Szenternyét, Bánmonostort. Két esetben figyelhető meg, hogy a „valódi", jogi értelemben is városi fejlődés útjára lépő településen épült fel a konventuális ferences kolostor. Ilyen lehetett a régió első, Nagyolasziban létrejött rendháza, bár a 13. század második felében a település fejlődése megrekedt és mezővárosi szintet ért csupán el. A másik, jelentős városban felépült kolostor a szegedi volt. A vizsgált vidéken tehát elsősorban a 14—16. század településstruktúrájában a valódi város és a falvak között elhelyezkedő mezővárosokat részesítették előnyben, de a régió egyetlen jelentős, jogi értelemben is városnak mondható településén, Szegeden is megtelepedtek. Úgy tűnik, hogy csak egyetlen esetben választottak kolostoruk színhelyéül falut, a Szerem megyei Tadvát.

A régióban a konventuális ferencesek virágkora az országos tetőponttal egyezett meg, tehát a 14. század közepére tehető. A válság azonban az ország többi vidékénél korábban, a 14. század utolsó évtizedében már kitapintható, és nem hallunk újabb kolostor alapításról. Az ok kettős. Elsősorban a török betörésekben keresendő, amely nyomán több kolostor elpusztult, és a rendnek már nem volt ereje az újjáépítésükre. Ráadásul a szükséges világi támogatást egyre inkább az országban először a déli területeken jelentkező obszerváns ferences irányzat kapta meg. A fokozatosan előtérbe kerülő obszervánsok így - bizonyos mértékig a konventuálisok riválisaivá válva - népszerűbbek lettek a donátorok körében. Különösen Nagy Lajos király, illetve a vidék arisztokratái, a Marótiak és az Újlakiak részesítették előnyben a ferences renden belül a szigorúbb obszerváns irányzatot.

A ferences renden belül a 14. századi szegénységi vitához kapcsolódó ellentétek szakadáshoz vezettek. A rend két táborra bomlott, a rendszeres juttatásokat elfogadó és némi vagyonnal rendelkező konventuálisokra és a szigorú, teljes szegénységre törekvő obszervánsokra, más néven salvatoriánus irányzat követőire. A vizsgált régiónak a magyarországi ferences rendtörténetben az obszervancia hazai elterjedésében van igen fontos szerepe. A Boszniából érkező obszerváns mozgalom a déli területek közvetítésével terjedt el az országban.281 A 14. század második felében már tíz rendház tartozott a területen a ferencesek szigorúbb irányzatához. Az első obszerváns, más néven salvatoriánus rendházat a boszniai vikárius hozta létre 1350 körül Diakóváron. A kezdeményező tehát maga a rend volt.282

A déli vidéken az obszervánsok megtelepedésének legfőbb támogatója Nagy Lajos király volt. Az uralkodó a balkáni hódító és hittérítő tevékenységéhez szorosan kapcsolódva, a bolgár bánság283 és a Dunától délre élő ortodox lakosság megtérítésére284 sorra hozta létre az obszerváns kolostorokat a déli határszakaszon. A kezdeményezés komolyságát mutatja, hogy az újonnan alapított rendházakat külön őrségbe is szervezték.285 A régióban a 14. században létrejött tíz obszerváns rendház közül hatot (Haram, Cseri, Szörénytornya, Orsova, Keve, Karánsebes) 1366 és 1368 között közvetlenül maga Nagy Lajos alapított.286 A király példáját követte Himfi Benedek szörényi bán és temesi ispán, aki maga is részt vett a bolgár hódításban. A Himfi Benedek irányította terület képezte a király balkáni terveinek hátországát. A bán 1366 körül hozta létre a bolgár térítésben is feladatot vállaló Erményes (Örményes) obszerváns ferences kolostort.287 Az arisztokraták közül még Garai Miklós kért engedélyt Cserőgy nevű birtokán egy újabb kolostor alapítására, de terve megvalósítását nem lehet bizonyosan igazolni.288

Mind a tíz, a 14. század második felében alapított rendház igen közel feküdt a déli határhoz, így a török betörések megindulása után a veszélyes zónába kerültek. Az első török támadás 1390 tavaszán érte az országot. A török csapatok Szerem, Krassó és Temes megyéket fosztogatták. A 14. század végén elsősorban az utóbbi két megyét érték leginkább török támadások. A délről érkező támadóknak a 14. század utolsó évtizedében két rendház, az erményesi és a szörényvári is áldozatul esett.289 Az Al-Duna vidékén létrehozott rendházak a bolgár bánság korai feladása miatt eredeti feladatukat, a bolgár térítés megvalósítását elveszítették, de funkciót váltva jelentőségüket megőrizték. A Temes vidékére beköltözött románok, illetve a török előrenyomulás elől a Dunán áttelepült szerbek térítésében találták meg az új feladatukat. A bolgár-térítés érdekében létrehozott hét rendház közül az 1390-es évek török támadásai közül csak az előbb említett kettő nem települt újra, és szűnt meg véglegesen.

A 15. század első fele a lassú növekedés időszaka a magyar obszervancia történetében. A működő kolostorok száma így 1444-re elérte a 25-t.290 A régióban továbbra is a rendházak számbeli növekedése jellemző. A 14. században alapított és még működő kolostorok mellé újabb hatot hoztak létre.291 Az 1442-ben az országba érkezett Cesarini Julian bíboros is erőteljesen támogatta az obszervánsokat. A legátus alkalmasabbnak tartotta őket a török elleni küzdelemre, mint a nehezebben mozduló konventuálisokat. Több rendházat elvett a marianusoktól, és átadta azokat az obszervánsoknak. Az átadandók között a régióban lévő szegedi és lippai kolostorok is szerepeltek, de ezeket sikerült a konventuálisoknak megtartaniuk.292

1444-ben 14 obszerváns rendház működött a vidéken.293 Az összes magyar salvatorianus rendháznak ez az 56%-át jelenti. A Délvidéken működött tehát a ferencesek szigorúbb ágához tartozó kolostoroknak több mint a fele. Négy esztendő múlva, 1448-ban a magyar ferences provincián belül létrejött a független magyar obszerváns helytartóság (vikária). A Délvidék súlyát mutatja, hogy a három megszervezett őrség közül kettő, a karánsebesi és a szerémi itt szerveződött meg, sőt az obszervánsok központja is ide, a karánsebesi rendházba került.294

Az obszervánsok népszerűségét növelte a török veszéllyel szemben mutatott bátor fellépésük. A Délvidéken birtokos főurak, elsősorban a Hunyadi-család és az Újlakiak, akik leginkább érdekeltek voltak a török elleni védekezésben, energikusan támogatták őket. Az obszervánsok viszont bátran felvállalták a török ellen vonuló seregekben a nem veszélytelen tábori lelkészi feladatokat. Nem egy esetben aktívan bekapcsolódtak a védekezés megszervezésébe, amint azt a Nándorfehérvár 1456-os felmentésénél Kapiszt-rán János szervezte keresztes csapat tevékenysége bizonyítja.295 A terület már Kapisztrán előtt is figyelmet kapott az obszerváns mozgalom vezetői részéről, de még nem a török veszély miatt. Az obszervancia egyik oszlopának tartott, 1435 és 1439 között Magyarországon tevékenykedő Marchiai Jakab is elsősorban a Szerémségben működött. Az itáliai származású inkvizítor, rendtársaival együtt, a török veszély árnyékában még az igen erősen terjedő huszita tanok ellen vette fel a küzdelmet.296

A 15. század közepe, második fele az obszervancia fénykora Magyarországon, amikor sorra jöttek létre az új kolostorok. A Délvidéken azonban már az előző időszakban kialakult az obszerváns ferencesek szervezete, sűrű kolostorhálózata. Ennek is lehet a következménye, hogy itt 1444 és 1475 között már csak egy új rendházat alapítottak, helyesebben vettek át a konventuálisoktól. Az Újlaki-család nyomására a konventuálisoknak az 1450-es években le kellett mondaniuk az Újlakon lévő rendházukról az obszervánsok javára.297 Az egyre inkább

állandósuló török betörések következtében viszont két aldunai rendházuk, a kevei és a harami megszűnt. 1475-ben félszázra becsülhetjük a magyar obszerváns kolostorok számát, és ezek közül 13 a régióban működött.298 Az összes salvatoriánus rendháznak negyede (26%) tehát még itt található, vagyis a régió területéhez viszonyítva igen magas volt az obszervancia aránya. A központok tekintetében azonban már eltolódás figyelhető meg. Az 1465-ös közgyűlés határozatai szerint az első őrség az esztergomi lett, a második pedig a szerémi, központjában az újlaki kolostorral. A megszűnt karánsebesi őrség helyett, amely korábban a legfontosabb volt, kialakították a jenői őrséget, amelyet negyedik helyen említenek az 1475-ben létre hozott tíz őrség között. Az új délkeleti őrség a tiszántúli és a temesi kolostorokat (Karánsebes, Cseri, Jenő, Gyula, Szalárd) fogta össze.299

A 16. század elején folytatódott a régióban a 15. század közepétől megfigyelhető tendencia. Az ország más vidékeihez képest jóval kevesebb új rendházat alapítottak. 1475 után három új helyen telepedtek meg az obszervánsok. Az 1480-as években, Mátyás király támogatásával, Szegeden, a mezővárosias Alsóvárosban.300 1493-ban Csanádon a hajdani bencés monostor épületeiben,301 valamint a szerémségi Futakon a 16. század elején, Enyingi Török Imre kezdeményezésére.302 A három új alapítással szemben viszont négy rendház (Cseri, Orsova, Kövesd, Harapk) megszűnt.303 A négy elpusztult kolostorból három az Al-Duna, illetve a Temes vidékén feküdt. 1517-ben összesen már csak 12 obszerváns rendház működött a vidéken,304 és ez a 69 magyarországi ház305 17%-át tette ki. Ezzel becslésünk szerint területarányosan volt képviselve az obszervancia a régióban. Az újlaki kolostor azonban továbbra is az egyik fontos központja maradt az obszervanciának. Jelentőségét Kapisztrán János zarándokhellyé vált sírja emelte ki. 1517-ben különült el véglegesen a magyar obszervancia a konventuálisoktól, létrehozva önálló provinciáját. Az új rendtartomány, nem törődve a Szerémség veszélyes viszonyaival, Újlakon, Kapisztrán sírjánál tartotta alakuló közgyűlését.306

A délvidéki kolostorok, úgy tűnik, hogy elsősorban a misszióban, majd a törökellenes összefogásban és a huszita tanok elleni propagandában kaptak szerepet. Az oktatásban és a tudományápolásban azonban lemaradtak. A vidék veszélyes politikai helyzete sem kedvezett a csöndes, nyugodt viszonyokat igénylő, elmélyült szellemi foglalatosságoknak. Csupán két rendházban, Újlakon és Jenőn működhetett magasabb iskola, úgynevezett studium parti-culare.307 Az őrségek központjaiban megszervezett iskolák pedig csak az utánpótlás-nevelés feladatát kapták meg, ami növelte központi szerepüket. Az eretnekek elleni fellépés azonban képzett, teológiában és prédikációtartásban jártas szerzeteseket kívánt. A ferencesek, különösen az obszervánsok nem voltak olyan szorosan egy kolostorhoz kötve, mint hajdan a monasztikus szerzetesség, különösen a bencések. Intenzívebb lehetett így a mobilitás az egyes régiók, őrségek, sőt kolostorok között is. A magasabb műveltséggel rendelkező szerzetesek valószínűleg a rend studium generaleján, esetleg egy közeli egyetemen, valószínűleg Krakkóban vagy Bécsben szerezték meg képzettségüket, és kerültek el vagy vissza a vizsgált régióba. Ilyen lehetett a középkor legjelentősebb hazai prédikátora, Temesvári Pelbárt (1440-1504) is, aki neve alapján Temesvárott születhetett, és valószínűleg valamelyik délvidéki kolostorban lett novícius. Pelbárt már mint szerzetes ment a krakkói egyetemre tanulni, majd ezt követően Budán és Esztergomban tanított teológiát.308

A 16. század második és harmadik évtizede (1517-1526) a nagy visszaesés időszaka. A török 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt, és ezzel nyitva állt az út az ország belseje felé. A romlás évtizedéből egy 1523-as forrás alapján az obszerváns rendtartomány szerzeteseinek létszámáról309 is képet alkothatunk. Az összeírás ugyan nem kolostoronként halad, hanem csak az egyes őrségekhez tartozó szerzetesek számáról tájékoztat. Három esztendővel Mohács

előtt 1472 szerzetes tartozott a provinciához. A legnépesebb az esztergomi őrség volt 225 taggal, a legkisebb pedig a szécsényi 82 baráttal. A két délvidéki őrséghez, az újlakihoz és a jenőihez 120, illetve 140 tag tartozott. Ezzel ezen custodiák a szerzetesszám alapján a közepes őrségekhez tartoztak, és a hatodik, illetve a hetedik helyen állva a tartomány szerzeteseinek 8 és 10%-át fogták össze. A régiónak, ahol a hazai obszervancia meggyökeresedett, a rendházai kezdtek elnéptelenedni. A folyamat Mohács után vált tragikussá, de már 1523-ban is a két őrség együttes létszáma némileg az országos átlag (20%) alatt (18%) volt.

1526 nyarán a Mohács felé vonuló törökök elfoglalták a Szerémséget, és sorra vívták meg az ott lévő kisebb végvárakat. Velük pusztultak el a védelmükben lévő obszerváns ferences kolostorok is, így Kabol, Futak, Alsán, Kölyüd, Atya és Újlak.310 A mohácsi vész esztendeje után csupán hat obszerváns kolostor (Gyula, Szeged, Diakó, Karánsebes, Jenő és Csanád) maradt fenn a vidéken, de ezek is inkább a régió északi és középső részén helyezkedtek el. A ferencesek szigorú ága is feladni kényszerült a déli határszakaszon lévő rendházainak döntő többségét.

A 13-15. század folyamán a ferences rend férfi ágai erőteljesen jelen voltak a Kárpát-medence déli, délkeleti vidékén. Szent Ferenc rendjének női ága, a klarisszák viszont nem telepedtek meg a régióban. A középkor folyamán Magyarországon igen kevés, talán öt vagy hat klarissza kolostor működését lehet igazolni, de a vizsgált területtől valamennyi távol esett. Legközelebb a 14. század közepén alapított váradi és óbudai ferences apácazárdák feküdtek.311

Ferences irányítás alatt álló begina közösségek viszont kimutathatók a régió északi szegélyében. A ferences vezetés alatt álló, közel 30 hazai beginaházból három itt működött. Ilyen közösségek mutathatók ki a 16. század első felében a gyulai és a csanádi obszerváns, illetve a lippai konventuális rendház közelében.312

A két nagy mendikáns rend, a ferencesek és a domonkosok mellett a kisebb koldulórendek nem vagy alig voltak jelen a déli, délkeleti területeken. A Magyarországon egyébként is csak négy kolostorral rendelkező karmeliták egyáltalán nem építettek itt rendházat. Legközelebbi központjuk a pécsi és a budai kolostor volt.313

A városaink német polgárságához kapcsolódó karmelitáknál jelentősebb szerepet játszottak viszont az ágostonos remeték. A rend, ahogy azt neve is mutatja, remeterendként indult. A pápaság kezdeményezésére 1256-ban a vilhelmitákkal egyesítve kolduló renddé alakították őket.314 Az elvonuló, kontemplatív életet élő remeték nehezen fogadták el, hogy ezután a városokban kellett élniük, aktívan bekapcsolódva a pasztorációba. A rend magyarországi története még nincs kielégítően feldolgozva. Talán az átalakításban szerepet játszó Báncsa István magyar származású bíborosnak315 is köszönhetően igen korán, 1262-ben önálló rendtartományt hoztak létre Magyarországon.316 Vezető kolostoruk az esztergomi Szent Anna-rendház lett, és a középkorban 25-29 hazai kolostort népesíthettek be.317 Ismereteink szerint ezek közül négy a déli országrészben működött.

A legrégebbi ágostonos remete kolostor - amint fentebb láttuk - még a kolduló renddé alakulás előtt jött létre a régióban, Mezősomlyó közelében. A IV. Béla alapította kolostor az átalakulást követően tovább működött.318 Érdekes, hogy a Mezősomlyóval szomszédos Gatály és Ermény birtokon a pálosok, illetve'az obszerváns ferencesek telepedtek meg a 14. század folyamán. Három kolostor működött így viszonylag kis területen belül. A Krassó megyei ágostonos remetékről - tudomásunk szerint - a 14. század végétől nincs említés.

Vélhetően osztozott a két szomszédos kolostor sorsában, és a 14. század utolsó évtizedében az egyik török betörés következtében szűnt meg.

A következő ágostonos remete közösség a 14. század közepén jött létre a déli területeken. A Károly Róbert új arisztokráciájába bekerült és egyebek mellett az igen fontos visegrádi várnagyi tisztséget és a királyi ajtónálló méltóságot elnyert Becsei Töttös 1345-ben pápai engedéllyel a Bodrog megyei Bátmonostor birtokán alapított számukra rendházat.319 Töttös mester tudatosan birtokközpontjává és egyik szálláshelyévé fejlesztette a mezővárosi fejlődés útjára lépett Bátmonostort.320 A tatárjárás idején elnéptelenedett és pusztulóban lévő bencés monostort újjáépítette, és gótikus stílusban kibővítette. Az átalakításokkal 12 ágostonos remete befogadására lett alkalmas a rendház. A kolostor jelentőségét mutatja, hogy később iskola, úgynevezett studium particulare is létrejött benne.321

A Duna vonalán még két településen (Boró és Újlak) lehet kimutatni az ágostonos remeték jelenlétét. Sajnos egyik rendház alapításának idejét sem ismerjük. A Valkó melletti Borón 1427-ben említik első alkalommal a szerzeteseket és kőből épült kolostorukat, amikor Zsigmond király a települést a Garaiak tulajdonába adta.322 A szerémségi bortermelő mezővárosok egyik legjelentősebbikében, Újlakon 1400-ban és 1438-ban említik első alkalommal a Szent Anna titulusú kolostortemplomukat. Újlakon így a ferencesek mellett valószínűleg második kolduló rendként telepedtek meg. A kolostorukat még a 15. század második felében (1464) is említik.323 A rendház legkésőbb 1526-ban, az előrenyomuló török csapatok pusztítása következtében, a ferences rendházzal együtt szűnt meg.

A négy déli ágostonos remete kolostor a rend magyarországi közösségeinek kb. 15%-át tehette ki, bár egyidőben legfeljebb három működhetett közülük. Az ágostonos remeték a vidéken kizárólag a fejlett, jelentősebb, több központi funkcióval rendelkező, fontos utak, átkelő mellett fekvő településeket választották ki rendházaik székhelyéül. Kolostoraik létrejötte elsősorban a gazdag donátoroknak volt köszönhető. Úgy tűnik, a rend a vidéken igyekezett megszerezni a helyi arisztokrácia támogatását. Mezősomlyót IV. Béla és talán V. István király támogatta, Bát-monostoron Becsei Töttös, majd a tőle eredő Bátmonostori család, Borón és Újlakon pedig a 15. században igen fontos szerepet játszó Garaiak, illetve Újlakiak játszottak szerepet.

A déli és délkeleti országrészben a középkor folyamán a három bazilita monostorral324 együtt összesen 113 szerzetesi közösség meglétét lehet bizonyítani. Meglepően magas szám, de természetesen egyidőben ennyi nem működött. A szerzetesi közösségek rendi megoszlása meglehetősen egyenetlen, és nagy többségük két szerzetesrendhez sorolható be. Az összes rendház 45%-a a bencésekhez, 30%-a pedig a ferencesekhez tartozott. Ez azt jelenti, hogy a kolostorok háromnegyedét ez a két rend telepítette be és a többi összesen is csak a negyedét adta a szerzetesi közösségeknek. Ha a bencés monostorokhoz a ciszterek két egyházát is hozzászámítjuk, akkor 53-ra emelkedik a monasztikus vagy nagy valószínűséggel monasztikus közösségek száma. Ezzel a valaha a régióban működött rendházaknak közel a fele a monasztikus szerzetességhez tartozott. Korábban láttuk, hogy a monasztikus szerzetesség virágkora a régióban a 11. század végétől, 12. század elejétől a 13. század közepéig tartott, és ebben az időszakban igen sok új monostor jött létre. A Délvidék, noha nem egyenletes eloszlásban, virágzó terület volt a magyar szerzetesség térképén. A monasztikus rendek válsága után hosszú időre háttérbe szorult a régió az új szerzetesi közösségek alapítását tekintve. A kanonokrendek az itt található összes rendháznak csak 8%-át adták, a remete rendek pedig, akiket egyedül a pálosok képviseltek négy rendházukkal, 3%-ot tettek ki. A szerzetesség újbóli fellendülését a koldulórendek megjelenése jelentette, akik

összesen 43%-át népesítet-tékbe az itt működő rendházaknak. A mendikánsokon belül is a ferencesek jelenléte a meghatározó. Ők vették át tehát a régióban a bencések szerepét, sőt egy időben mind a konventuálisoknál, mind az obszervánsoknál a Délvidék jelentette a rendi bázisukat Magyarországon.

Keleti kereszténység a Délvidéken

A Kárpát-medence a középkor folyamán a bizánci és a római kereszténység érintkezési pontjában feküdt, és egyfajta kontaktus zónát alkotott közöttük. Fokozottan jelentkezett ez a szerep a déli, délkeleti részeken. Ez az a terület, amely a középkor első felében komoly orientációt mutatott a keleti egyház irányában, ellentétben a Kárpát-medence nyugatibb vidékeivel, amely kezdettől fogva a latin kereszténység irányában mozdult el. A honfoglalás előtt a déli részeken is megfigyelhető a Róma felé tájékozódás. Mind a bolgárok, mind a Nagymorva Birodalom kapcsolatokat keresett a pápasággal. Az utóbbi eset a 6. század közepén megszűnt sirmiumi érsekség újbóli felállításával egy Róma alá tartozó egyházszervezet megalapozását jelentette.325

A magyar honfoglalás ugyan rövid időre elvágta a Kárpát-medence kapcsolatait a két nagy keresztény kultúrkörrel, ezek központjaival, de a 10. század közepén, második felében újjáéledtek a régi orientációs irányok. A magyarok betelepedésével tehát lényeges változás nem történt a tájékozódás irányai vonatkozásában. Ezt a 10. század közepi Bizáncba induló követjárások is bizonyítják. A görög rítusú kereszténység központjában személyesen járt a déli, illetve keleti területeken elhelyezkedő két törzs vezére, Gyula és Bulcsú. A két vezér a követjáráshoz kapcsolódva át is tért a keresztény hitre. Sajnos a kapcsolatok folyamatosságát források híján nem tudjuk bizonyítani, de ezt sejtetik a 11. század eleji események. Mindenesetre az Árpádoknak Géza fejedelem uralkodása kezdetétől, majd fiától, Szent Istvántól markánsan jelentkező orientálódása a latin kereszténység központjai felé ezen a vidéken találta meg ellenpólusát. Ezt mutatja, hogy a 10. század második felétől Erdélyben egy görög térítőpüspökség működött. A vizsgált régiót tekintve pedig Ajtonynak Vidinben a görögök szokása szerint (secundum ritum grecorum) történt megkeresztelkedését kell kiemelni, amely a déli vezér székvárosában, Marosvárott egy Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt bazilita monostor létrejöttéhez is elvezetett. Ajtony bizánci kapcsolatai tehát lehetőséget teremtettek arra, hogy a vidéken megjelenjen a görög, bazilita szerzetesség.326

Az Árpádok, különösen Szent István országegyesítő politikája és Ajtony 1028-ra tehető bukása327 nyomán a terület orientációs irányában gyökeres fordulat következett be. Szent István vezérének, Csanádnak Ajtony felett aratott győzelmével a korábbi bizánci kapcsolatok ha nem is szűntek meg, de jelentősen háttérbe szorultak. Párhuzamosan ezzel előtérbe került a nyugati orientáció még a déli, a Bizánci Birodalommal határossá lett régióban is. A latin rítusú kereszténység lett a meghatározó. Ez azonban, mint a 11-12. században országosan is megfigyelhető, nem jelentette a latin kereszténység kizárólagosságát, legalábbis a szerzetesség terén nem.

A csanádi püspökségi központ kialakításakor az ott talált és Ajtony alapította bazilita monostort nem szüntették meg. A győztes Csanád vezér a szerzeteseket áttelepítette Oroszlámosra, ahol Szent György tiszteletére új monostort hozott létre számukra.328 Az oroszlámosi monostor az alapítás körülményeiből következőleg évszázadokon keresztül szoros kapcsolatban maradt a Csanád nemzetséggel.329

Az ország déli, délkeleti része az egész középkor folyamán a bizánci kereszténység területével volt határos. Kér zenfekvőnek látszik, hogy az ortodoxiának ezen a vidéken kellett leginkább jelen lennie. Itt léptek ki az Al-Duna vidékén Kevénél, a Szerémségben Zimonynál azok a fontos utak, amelyek biztosították a kapcsolatteremtést a bizánci világ és a Kárpát-medence között. Mindezek ellenére meglepő, hogy a Csanád vezér alapította monostoron kívül csak egy bazilita szerzetesi közösség létét tudjuk igazolni, a szávaszentdemeteriét.330 A déli országhatáron fekvő monostor alapításának idejét sajnos nem ismerjük. Valószínűnek látszik azonban, hogy az 1018 és 1071 közötti békés magyargörög viszony eredményeként jött létre a bazilita monostor a határon, a Száva partján. A bazilita közösség szoros kapcsolatban állt az Árpád-házi uralkodókkal. Birtokainak nagy részét az ő adományaikból kapta. Bizton állíthatjuk, hogy alapítója is 11. századi királyaink egyike lehetett.331 Leginkább I. Andrást vehetjük számításba,332 mivel 11. századi uralkodóink közül ő állt a legszorosabb kapcsolatban a keleti kereszténységgel. Kijevben a bizánci rítus szerint vette fel a keresztséget, és felesége is kijevi származású volt. Királyként legalább két bazilita monostort (Tihany-Orosz-kő, Visegrád) hozhatott létre333 Szávaszentdemeter mellett. Szávaszentdemeter különleges helyzete nemcsak a királyi kegyuraság alá tartozásában nyilvánult meg, hanem abban is, hogy ki volt véve a magyar egyházi hierarchiából. Exempt állásának köszönhetően nem a területileg illetékes egyházmegyéhez, a kalocsai érsekséghez tartozott, de nem is a királyi egyházakat felügyelő esztergomi érsekség alá, hanem közvetlenül a konstantinápolyi pátriárka volt elöljárója.334

Oroszlámoson és Szávaszentdemeteren kívül a szőregi, ismeretlen rendű monostorról feltételezi a kutatók egy része, hogy görög szerzetesek számára hozták létre.335 A fennmaradt írásos források véleményem szerint egyértelműen kizárják ennek lehetőségét.336 Benne valószínűleg inkább egy bencés monostort kell látnunk.337 Az Árpád-korban meglepő módon csak hét monostorról (Veszprémvölgy, Dunapentele, Tihany-Oroszkő, Zebegény, Visegrád, Oroszlámos és Szávaszentdemeter) állíthajuk biztosan,338 hogy baziliták lakták, de kolostoraik számát valamivel mindenképpen nagyobbra becsülhetjük. A Délvidéken működő két görög rítusú szerzetesi közösség339 így az Árpád-korba ismert bizánci szerzetesi egyházaknak nem egészen harmadát (28%) jelenti.

A bazilita monostorok az 1054-es egyházszakadás ellenére a 11-12. században békésen működhettek Magyarországon. Az egyre erősödő latin orientáció ellenére a Bizánccal és a görög rítusú területekkel intenzív gazdasági és politikai kapcsolatokat fenntartó országban természetes volt a bazilita monostorok megléte. Különösen állt ez a Szerém-ségre, amely 1128-ban egy évre, 1164-ben pedig 16 esztendőre görög uralom alá került.340 A görög művelődés és egyházi szokások jelenlétét mutatja, hogy a 12. század közepén Magyarországon tartózkodó Idríszí nevű arab utazó Bácsott görög tudósokról írt.341 1164-ben pedig a Szerém-ségbe bevonuló Manuel bizánci császárt görög zsoltárokat énekélve fogadta a helyi papság.342 Talán nem túlzás azt állítani, hogy a középkor ezen két évszázadában Velence és Dél-Itália mellett Magyarország, különösen pedig annak déli része az egyik legfontosabb kontaktuszóna volt a görög és a latin kereszténység kapcsolattartásában. Intenzíven jelentkezhetett a kulturális javak cseréje is.

A bizánci szerzetesek illetve monostoraik helyzete azonban már a 11. század elejétől nagyban különbözött a latin szerzetesség képviselőiétől. Természetesen ez nem csupán a monostoraik számából következett. A görög szerzetesség lényegében mindig megőrizte erős aszketikus, misztikus jellemzőit. Sokkal kisebb számban voltak jelen monostoraikban az ordinált, nagyobb egyházi rendeket felvett és így az egyház szakrális feladatait is ellátni tudó szerzetes,

mint a latin monostorokban. Az ezredfordulótól kezdve ugyanis a bencés, majd az újabb latin szerzetesrendek, a ciszterciek és a premontreiek egyházaiban megnőtt a papi feladatokat ellátni képes szerzetesek száma. A görög monostorok szerzeteseinek így nem volt lehetősége arra, hogy nagyobb mértékben bekapcsolódjanak a pasztorációba. A nagy konstantinápolyi monostorokat kivéve a bazilita szerzetesség alig-alig avatkozott politikai kérdésekbe. Nyugati szerzetestársaikhoz képest ezen a téren is háttérbe húzódva sokkal visszafogottabb szerepet játszottak.

A keleti szerzetesség a bencésekkel ellentétben nem rendelkezett közös, általánosan elfogadott regulával. Minden egyes monostor többé-kevésbé saját szabályzata (Typikon) szerint élt, noha ezeknek közös gyökerük volt, Szent Basileus előírásait követték. A baziliták összetartozása még a korszakban tényleges rendi szervezetet nélkülöző, de az általánosan elfogadott benedeki regula miatt szorosabb kapcsolatot tartó bencésekhez viszonyítva is gyöngébb volt. Háborús pusztítások, tűzvészek stb. esetén a monostorok nem kaptak így intézményes segítséget. A megújulásnál csak saját magukra számíthattak, illetve kegyuraik támogatásában reménykedhettek.343 Gazdaságilag is bizonytalanabb, szerényebb volt a baziliták magyarországi rendházainak helyzete. A nagy királyi bencés apátságok, mindenekelőtt Pannonhalma Somogyban vagy Pécsvárad a monostortól délre elterülő falvaiban tizedszedő joggal is rendelkezett. Ezzel szemben a bizánci egyház - néhány területtől eltekintve - nem szedett tizedet, így a baziliták anyagi bevételeit csupán saját birtokaik jövedelmei jelentették.344

Sajnos a magyar bazilita monostorok birtokairól keveset tudunk. Legpontosabban a szávaszentdemeteri vagyoni helyzetét ismerjük egy 12. század végi összeírásnak köszönhetően. Ebben az időben 31 önálló birtokkal rendelkeztek, amely szórt fekvése ellenére is igen jelentősnek mondható. A birtokok nagy része - 20 bizonyosan - közvetlenül királyi adományból származott.345 Elsősorban tehát a dinasztia támogatta a monostort. Az ismert magyar bazilita monostorok Oroszlámostól eltekintve királyi kegyuraság alá tartoztak, a baziliták 11-12. századi jelenléte elsősorban az Árpádoknak volt köszönhető. Az adományoknál a világi előkelők szerepe másodlagos lett. A görög szerzeteseket az ortodox világ központjaival (dinasztikus) kapcsolatokat leginkább ápoló Árpád-ház támogatta. Nem is rendszeresen, de az ortodox fejedelmektől is érkeztek adományok. Szávaszentdemeter így a 12. század elején a halicsi fejedelemtől például viaszt kapott.346 Valószínűleg Bizáncból érkezhettek leggyakrabban ilyen adományok.

A görög monostorok virágkora a 12. század közepéig, második feléig tartott Magyarországon. A 12. század végén a gazdasági és kulturális kapcsolatok Magyarország és Bizánc, illetve Kijev között meglazultak. Az egyetemes egyházban lezajlott változások sem kedveztek ezeknek a monostoroknak, mivel a latin és a görög keresztények közötti kölcsönös toleranciát felváltotta a rivalizálás, a latin egyház expanziója. A Bizánci Birodalom hanyatlása a 12. század végén szintén hozzájárult ahhoz, hogy a magyar bazilita monostorok és a bizánci egyház központjai között meglazuljanak, ritkábbá váljanak a kapcsolatok. A latin kereszté- nyek között szigetszerűen működő magyar bazilita monostorok elveszítették ezzel a támogató politikai hátteret. 1204-ben Imre király még kísérletet tett a magyarországi görög monostorok megoldatlan felügyeleti és szervezeti kereteinek kialakítására. III. Ince pápának javasolta, hogy ezeket egy közvetlenül a pápa alá tartozó püspökségbe egyesítsék. III. Ince ugyan megbízta a váradi püspököt és a pilisi ciszterci apátot, hogy vizsgálják meg a bazilita monostorok megreformálásának kérdését,347 a tervből azonban semmi sem lett, sőt röviddel ezután a pápa már szemrehányóan írt a magyar királynak a hazai görög monostorok nagy szánta miatt.348 A 13. század első felében ezután sorra szűntek meg a baziliták monostorai

Magyarországon és vették át őket a bencések. A bizánci-magyar kapcsolatok lazulásával nem érkezhetett görög szerzetesi utánpótlás Magyarországra. A bazilita monostorok pedig általában nem voltak a kultúra és az oktatás központjai. Könyvtáraik és scriptoriumaik jelentősége sem volt nagy.349 A bizánci kultúra és egyház központjaitól távol eső magyar baziliták nem tudták saját utánpótlásukat biztosítani, s kolostoraik gyorsan elnépte lenedtek.

Valószínűleg legkésőbb a 12. század végén átkerült a Csanád nemzetség kegyurasága alatt álló oroszlámosi monostor is a bencésekhez. Szávaszentdemeter helyzete azonban másként alakult. Köszönhetően egyrészt földrajzi fekvésének - közvetlenül a bizánci keresztények lakta területtel volt határos -, másrészt egyházi jogállásának - a kiemelt, a konstantinápolyi pátriárka alá tartozott, illetve igen jelentős birtokokkal rendelkezett - Szávaszentdemeter a 13. század elején nem néptelenedett el, hanem továbbra is bazilita monostorként működött. Jelentőségének-csökkenése azonban nyilvánvaló. Jelzi ezt, hogy a 12. század végén III. Béla egy jeruzsálemi monostornak adományozta el birtokaival együtt,350 és így a szerzetesi közösség kikerült a védelmet is jelentő királyi kegyuraság alól. A 13-14. század folyamán birtokainak nagy részét elveszítve anyagi bázisa is végérvényesen megrendült. Egy jó évszázaddal később, mint a többi, magyar bazilita közösség, a 14. század első harmadának végére a szávaszentdemeteri is elnéptelenedett. VI. Kelemen pápa 1344-és oklevele szerint a monostor, amelyben alapításától kezdve elkülönítve éltek görög, szláv és magyar szerzetesek, az utolsó görög apát egy évtizeddel korábbi halála óta lakatlan és a bencések tettek kísérletet az átvételére.351

A 11. században alapított bazilita monostorok megszűnése nem jelentette azt, hogy a vizágált vidékről eltűnt az ortodox kereszténység. A szávaszentdemeteri bazilita közösség megszűnésével szinte egy időben újra megjelent a keleti rítus. Az Árpád-kori bazilita monostorok felülről, királyi kezdeményezésre vagy támogatással jöttek létre, és a 12. század végén elveszítették társadalmi, politikai és kulturális bázisukat, kapcsolataikat. Az ortodoxia újbóli felbukkanása a korábbiakhoz képest teljesen más alapokra épült: az ortodox vallású etnikumok, a románok és a szerbek betelepülése következtében egyre szélesedő társadalmi bázissal rendelkezett.

Az Árpád-korban amúgy is gyéren lakott és a tatár, illetve a kun pusztítások következtében kis népsűrűségű Temes-vidék keleti részén a 14. század harmincas éveiben jelent meg a Hunyadból és Havasalföldről, illetve a Duna túlsó partjáról érkező románság. Az első román települések a hegyvidék és a síkság találkozásánál húzódó széles sávban jöttek létre. Mikula fia Bogdán vajda népével 1335-ben bekéredzkedett az országba, és a Temes vidékén telepedett le. A spontán betelepülés mellett a helyi nemesség és a királyi tisztségviselők, az ispánok tudatos telepítő tevékenységet is folytattak. Különösen a Himfi-családot kell kiemelni a 14. század második felében. A század közepétől a királyi birtokokon letelepült románokat a várak, illetve kisebb tájegységek köré kialakított kerületekbe (districtus olaches) szervezték, ahol a közigazgatási teendőket a román kenézek végezték, a román szokásjog figyelembe vételével. A több-kevesebb autonómiával rendelkező kerületek - noha ilyen feladatuk nem volt - a vallási különállást, az ortodoxia megőrzését és gyakorlását is megkönnyítették.

A Temes-vidékkel szinte egy időben, a 14. század első felében (1337 táján) a Maros vidékén (Csanád, Arad és Zaránd megyék) is megjelent a románság és vele az ortodoxia. A területre Biharból települtek a románok, elsősorban a Csanád nemzetséghez tartozó családok kezdeményezésére.352 A Maros-vidéki román lakosság a latin egyház viszonylag sűrű és már a 12-13. század fordulójára kialakult intézményi hálózatába (káptalanok, monostorok és plébániák) került. A Temes vidékén, a Maros és az Al-Duna közti területen a latin kolostorok

és a plébániák száma viszont sokkal gyérebb volt. A 13. és különösen a 14. században az ortodox románság képviselőiben a latin egyház és a királyi hatalom pogányokat látott, és megtérítésükre törekedett. Komoly missziós kezdeményezésekről azonban csak Nagy Lajos király uralkoclása alatt beszélhetünk. Mint láttuk, ezen feladatot elsősorban az Al-Duna vidékén a 14. század második felében létrehozott ferences kolostorok kapták meg. 1366-ban Nagy Lajos király a Temes-vidék román kerületeiből kiűzette a keleti szertartású papokat, és megtiltotta a latin és görög keresztények közötti házasságkötést. A király Himfi Benedek bolgár bánnal elfogatta a vidék ortodox papjait. A térítési kísérletekkel azonban a tömeges áttérést nem tudták elérni. A vidék magyar birtokosai sem támogatták jobbágyaik békéjének zaklatását, másrészt a tizedfizetés kötelezettsége is elriasztóan hatott. Az ortodox vallású vezetőréteg kialakulását azonban sikerült megakadályozni, mivel a román kenézek csak a katolizálás után kerültek be a nemességbe.

A 15. század elejétől újra a tolerancia jellemezte a kapcsolatokat. Komoly térítési kísérletről nincs tudomásunk, a román lakosság háborítatlanul gyakorolhatta vallását. A katolikus és az ortodox lakosság között kölcsönös elzárkózás figyelhető meg. A 14. század végétől a román kerületekben ortodox templomok is épültek, sőt Mátyás király uralkodása alatt még némi védelemben is részesültek. Ortodox román püspökség létrehozására, az egyházi autonómiára azonban nem kaptak lehetőséget. A vallási élet központjai az egyházmegyék hiányában a kolostorok lettek. A vizsgált régióban, ha a Máramarosban működő körtvélyesi ortodox kolostorhoz hasonló, püspöki jogkörökkel rendelkező egyház nem is jött létre, de a 15. században az Arad megyei Hódoson már működött egy román ortodox kolostor. A román hívők papságuk utánpótlását a havasalföldi vajdaságból, a 14. század folyamán ott létrehozott érsekségtől kapták.353

A 14-15. század fordulóján az ortodox kereszténység bázisa és földrajzi kiterjedése gyorsan növekedett Dél-Magyarországon. A török előrenyomulással a Balkán északi részén élő népek, sőt velük együtt, ha nem is olyan mértékben, de a déli országhatár közelében fekvő területek is veszélyes helyzetbe kerültek. Az 1389-es rigómezei vereség után erősödött a török nyomás, sőt Szerbia egy része török megszállás alá került. Az 1390-es évek elejétől rendszeressé váló török betörések nyomán a Temesköz és a Szerémség egy része elnéptelenedett, és ezek a területek vonzották a menekülő ortodox szerb lakosságot.

A török birodalomnak az ankarai vereséget (1402) követő években megfigyelhető válsága ugyan lassította a népességvándorlást, de az rövidesen, a 15. század második évtizedétől újra erősen jelentkezett. A szerb nagybirtokosok közül többen is, például Lázár István szerb despota, majd a Brankovicsok áttelepültek. Példájukat alattvalóik is egyre gyakrabban követték. A szerb lakosság áttelepülését a jobbágyaikat vesztő délvidéki magyar birtokosok is támogatták, hogy a kieső munkaerőt pótolják. Az önkéntes áttelepülés mellett így nem ritkán a kényszertelepítés is megfigyelhető. A török megszállta szerb területekre vezetett magyar portyázó akciók keretében ezrével hajtották át a szerb parasztságot a magyar területekre. A 15. század folyamán lényegesen megváltozott a Temesköz és a Szerémség lakosságának etnikai összetétele. Egy 1437-es oklevél szerint ekkor már a Szerémség keleti részét jobbára rácok lakták. A szerb lakosság azonban a közvetlen határszakaszon fekvő területeken túl is megtelepedett, Csongrádtól a Tisza-Maros-közön át egészen Zaránd megyéig,354 így a vizsgált régió szinte teljes területén jelen lettek. A románok 14. század elejétől megfigyelhető betelepülése mellett a szerb népesség megjelenése a régiónak nem csak etnikai, hanem vallási jellemzőit is komolyan befolyásolták. A mohamedán, káliz kereskedők településeinek eltűntével és a foltokban jelentkező bolgár, esetleg görög lakosság asszimilálódásával - a formálisan kereszténnyé lett kunok kivételével - a 13. század második felére, végére homogén

latin rítusúvá vált területen igen jelentős ortodox tömbök jöttek létre. A régió így jó másfél évszázadnyi szünet után újra a latin és az ortodox kereszténység érintkezési, keveredési és ezzel együtt egyik kontaktuszónája lett.

Az ortodox vallás megjelenése azonban nem jelentette a keleti kereszténység egyházszervezetének kiépülését. Az ortodox vallás egyre erőteljesebb térnyerése ellenére az egyházszervezet továbbra is latin maradt. A magyar állam és a latin egyház erejéből ugyan arra már nem telt, hogy térítéssel vegye fel a küzdelmet az ortodoxiával szemben, de képes volt még az ortodox egyházszervezet kiépülését, a keleti rítusú lakosság vallásgyakorlása intézményesülését megakadályozni. Az ortodox szerbek 15. századi templomairól keveset tudunk. Elsősorban a szerb főurak áttelepülésével együtt ortodox papok is érkeztek a területre. A Magyarországon uradalmi központokat berendező szerb despoták kezdettől fogva tartottak maguk mellett udvari papokat. A despoták udvarai - közülük is elsősorban a Valkó megyei Kölpényen létrejött - egyben a betelepült szerbség első vallási és egyházi központjaivá lettek. Különösen a Brankovicsok törekedtek önálló szerb egyházi intézmények kiépítésére. Céljuk a vallási elhivatottság mellett a kegyuraságuk alatt álló templomok és kolostorok útján a magyarországi szerb lakosság fölötti befolyásuk megőrzése volt. Brankovics György despota V. Miklós pápától engedélyt eszközölt ki, hogy kilenc keleti rítusú monostort hozhasson léire az országban. Az engedélyezett kolostorok tényleges létrejöttét azonban nem lehet igazolni. A szerb lakosság a Szerémségben, ahol a betelepülésük előtt már nem élt ortodox lakosság, az elnéptelenedett magyar falvak templomait vette át. A Temes-vidéken ezzel szemben valószínűleg az ott korábban megjelent románok kultuszhelyeit használta. Biztos adataink a 15. századból csak három szerb templomrólmaradtak fenn, a Valkó megyei kölpényiről, a szerémi szalánkeméniről és az al-dunai Kévéről a mai Ráckevére költözött szerbek egyházáról.355

A szerbek egyházait önálló püspökség nem fogta össze. Valószínűleg vándor püspökök működtek közöttük. A románokhoz hasonlóan a püspökség hiányában a kolostorok jutottak nagyobb szerephez. A szerb monostorok létrejöttének ideje problémás. Egy késői, 18. század végéről származó és így bizonytalan összeírás szerint már a 15. században három szerb monostor működött a Szerémségben. Az 1470-ben alapított és állítólag Mátyás királytól is kiváltságlevelet nyert gergetegi, az 1496-ban létrehozott hoppovói és krusedoli. Az utóbbiról azt is megjegyezte a forrás, hogy Brankovics János despota alapította.356 A lassan kialakuló szerb ortodox egyház az egyetlen, a betelepült szerbség egészét összefogni akaró és identitását őrző intézmény lett a 16. század elejére.

A magyar egyház a szerbek erőszakos térítésére a Délvidéken már nem gondolhatott, sőt inkább a tolerancia jel- lemezte aq viszonyokat. A veszélyeztetett területeken nem akarták a vallási kérdések kiélezésével tovább nehezíteni a helyzetet. A huszita tanok ellen fellépő ferences inkvizítorok, elsősorban Marchiai Jakab és 1455-ben Kapisztrán János tett némi kísérletet a térítésre, de kezdeményezésük nem talált támogatóra. Némi feszültséget jelentett viszont, hogy az ortodox szerb lakosság nem fizetett tizedet. Ez komoly jövedelemkiesést jelentett elsősorban a pécsi püspök és a bács-kalocsai érsek számára. A királyi hatalom a szerbek beköltözésének előmozdítására 1481-ben és 1495-ben központilag mentesítette őket a tizedfizetés alól, de a két illetékes egyházfő többször is kísérletet tett a tizedfizetés szerbekre való kiterjesztésére.357

Kegyhelyek

A középkori kereszténységben is nagy szerepet játszottak a kegyhelyek, zarándokhelyek. Így ezek összegyűjtése és térbeli elhelyezése is bele kell hogy tartozzon egy egyház topográfiai összefoglalásba. Áttekintésünk zárásaként a dél-alföldi és szerémségi területek középkori kegyhelyeit foglaljuk össze. Sajnos a zarándok- és búcsújáróhelyekről kevés korabeli híradás maradt fenn, illetve gyakran újkori, sok szempontból problémás hagyományból ismerjük őket. Úgy tűnik, az alföldi vidék a középkorban igen szegény volt a kegyhelyek számát tekintve. A vidék első zarándokhelye Csanádon, akkori nevén Marosvárott alakulhatott ki. A terület krisztianizációjában úttörő szerepet vállaló Gellért püspök 1046-ban a Vata-féle pogánylázadás idején a pesti révnél mártírhalált szenvedett. Gellért holttestét először vértanúsága színhelyén temették él, majd 1053-ban átszállították Csanádra az általa alapított bencés monostor templomába. A 11. század második felében már szentként tisztelt püspök kanonizációja Szent Istvánéval és Szent Imre hercegével együtt történt 1083-ban. A nagyobbik Gellért-legenda beszámol a Gellért püspök sírjánál történt csodás gyógyulásokról,358 amelyek mutatják, hogy a 11. század végén zarándokhellyé vált a monostortemplom. Sajnos a későbbi zarándoklatokról, a szent sírt felkeresőkről és ott csodás gyógyulást nyert emberekről nem maradtak fenn feljegyzések. A forráshiány azonban jelzi, hogy Gellért sírja a középkor későbbi századaiban nagy tömegeket már nem mozgathatott meg. Nagy Lajos anyjának, Erzsébet királynénak 14. század közepi, csodás gyógyulása és fogadalma viszont utal rá, hogy a kultuszhely továbbra is ismert volt. A királyné ösztönözte építkezések és a nagyobbik Gellért-legenda mai ismert szövegének 14. század közepi, végi összeállítása pedig bizonyosan hozzájárult a szent püspök tiszteletének fellendítéséhez.359 A csanádi bencés apátságban eltemetett Gellért sírja a 15. század közepéig, Kapisztrán János újlaki haláláig a vidék egyetlen ismertebb szent sírja volt. Gellért kultusza valószínűleg nem fogta össze az egész vizsgált régiót, elsősorban a püspök hajdani működési területére, a csanádi egyházmegyére korlátozódott.

Gellért püspök 11. század közepén történt eltemetése után közel két évszázadig nem hallunk újabb zarándokhely kialakulásáról a déli területeken. A következő kultuszhely röviddel a tatárjárás előtt jött létre Érdsomlyón, Krassó megyében. A településen a domonkosok építették fel egyik korai kolostorukat, amelyben a rendalapító Szent Domonkos csodatévő ereklyéjét őrizték és a környék népe zarándokhelyként kereste fel a rendházat.360 Érdsomlyó valószínűleg a 14. század végéig, a török betörések megindulásáig működhetett.

A ferences rend - mint láttuk - már a 13. század első felében fontos pozíciókat szerzett a déli országrészben. A terület jelentőségét mutatja, hogy a magyar ferences provincia első vezetője, János, aki állítólag a francia királyi házzal is rokonságban állt, ide, a nagyolaszi ferences kolostorba temetkezett 1240 táján. Sírjánál csodák történtek, ezért a 14. században a ferences rend szentjei közé sorolták.361 Nyilvánvalóan a Délvidék konventuális rendházai támogatták a kultusz kiteljesedését és az esetleges zarándoklatok beindulását.

Esterházy Pál 17. század végi gyűjteménye szerint a szendrői görögkeletiek tulajdonában is volt egy csodatévő Mária-kép, amelyet 1396-ban a török elől ismeretlen helyre menekítettek. Hasonlóan bizonytalan a szintén Esterházynál említett szerémi Mária-kegytemplom történeti igazolása is. Az alföldi búcsújáróhelyek közé sorolhatjuk a 14. század végén Gyulamonostort, amennyiben rá vonatkozik IX. Bonifác pápa 1398. július 6-i búcsúengedélye. A szenthelyekhez tartozhatott a dél-alföldi Doroszló, illetve a szomszédos Bajkút. A település neve jelzi, hogy a 15. században itt egy szent, gyógyító erejű kút lehetett. A szegedi alsóvárosi obszerváns kolostort és a bácsi ferencesek Szent Antal-kápolnáját feltételesen búcsújáróhelyként tarthatjuk számon, talán már a korszakunk végén is.362

A késő középkor legjelentősebb zarándokhelye a déli országrészben vitathatatlanul Kapisztrán János újlaki sírja volt. Kapisztrán János már életében szent hírében állt és halála után (1456. október 23.) sírhelye, az újlaki obszerváns kolostor Szent Katalin-kápolnája azonnal zarándokhellyé lett. A szent kultuszának megteremtésében az obszerváns ferencesek magyarországi vikáriusa és Újlaki Miklós erdélyi vajda, a település birtokosa tudatosan buzgólkodott. A zarándokhelyen jegyzőkönyvbe vett 15. századi csodás gyógyulások 179 település nevét említik, amelyek természetesen a Szerémségben és Bács megyében sűrűsödnek, de érkeztek távolabbi vidékekről is zarándokok. A szent sír vonzáskörzetét így nyugaton Baranya megye, északon Pest és Buda környéke, keleten Temesvár és Arad vidéke, illetve délen a Száva folyó jelentette, egyes esetekben azonban ezen területen túl is kimutathatók a kapcsolatok.363 1456 után tehát egy az egész vizsgált területet összefogó regionális zarándokhely alakult ki az újlaki ferences kolostorban. Megvolt a lehetőség arra, hogy Újlak város gazdasági kapcsolataira építve és az obszerváns ferencesek támogatásával a középkor végén a déli, délkeleti területek vallási összetartozás-tudatát kialakító zarándokhely jöjjön létre. A török előrenyomulás azonban megakadályozta ezen vallási identifikációs tényezőknek a kiteljesedését.

JEGYZETEKKiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1983. 225-226.; Blazovich László: Fruska gora. In: Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Bp., 1994. 227.Koszta László: A kereszténység kezdetei és az egyházszervezés Magyarországon. In: Az államalapító. Szerk. Kristó Gyula. Bp., 1988. 175-189.; Koszta László: A keresztény egyházszervezet kialakulása. In: Árpád előtt és után. Szerk. Kristó Gyula - Makk Ferenc. Szeged, 1996.108-111.Nagyobb Gellért-legenda. In: Scriptores rerum Hungaricarum temporeducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Edendo operit praefuit Emericus Szentpétery. Vol. 2. Bp., 1938.493. és 495.Lakatos Pál: A Délalföldön keresztülhaladó római kori út kérdéséhez. In: Antik Tanulmányok, 19,1972,2. 214-219.Koszta László: Az esztergomi és a kalocsai érsekség viszonya a 13.század elején. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 3. 1991. Bp., 1992. 74.Beck, H.-G.: Kirche und theologische Literatur im byzantinischen Reich. München, 1959. 67-68.; Chrysos, £.: Zur Entstehung der Institution der autokephalen Erzbistümer. In: Byzantinische Zeitschrift, 62., 1969.275-284.; Beck, H.-G,: Geschichte der Ortodoxén Kirche im Byzantinischen Reich. Göttingen, 1980. 42.Lexikon für Theologie und Kirche. Bd. 10. Freiburg, 1965.1292.Koszta 1992. (5. jegyzetben i. m.) 75-77.Koszta 1992. (5. jegyzetben i. m.) 7-7-82.Mezey László: Az esztergomi érsekség primáciává fejlődése. In: Vigilia, 41,1976,6. 371-373.Györffy György: A „lovagszent" uralkodása (1077-1095). In: Történelmi Szemle, 20,1977,3-4.547-548. Bréma-Hamburg: Lexikon für Theologie und Kirche. Bd. 2. Freiburg, 1958. 665-666. és Brixen: uo. 699-700., Naumburg-Zeitz: Lexikon für Theologie und Kirche. Bd. 7. Freiburg, 1962. 846., Sáben: Lexikon für Theologie und Kirche. Bd. 9. Freiburg, 1964.194.Békefi Rémig: III. Béla király és a magyar nemzet művelődése. In: III. Béla magyar király emlékezete. Szerk. Forster Gyula. Bp., 1900. 139.Koszta 1992. (5. jegyzetben i. m.) 82.Györffy 1977. (11. jegyzetben i. m.) 548

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1.köt. Bp., 1963. 202-244.: Bács megye; 695-732.: Bodrog megye; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 2.köt. Bp., 1987. 418-443.Eltér István: Magyarország Idrisi földrajzi művében (1154). In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica, 82. Szeged, 1985.59. Szent László külpolitikájára általában: Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896-1196). Szeged, 1996.109-138.; A keleti angolok latin egyház felé orientálódása és a bácsi érseki központ kialakulása közötti lehetséges kapcsolatra: Makk Ferenc: Megjegyzések a Szent László korabeli magyar-bizánci kapcsolatok történetéhez. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica, 96. Szeged, 1992.16-23. Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973.102-103.; Györffy György: A szávaszentdemeteri görög monostor XII. századi birtokösszeírása. In: A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-történeti Osztályának Közleményei, 2,1952,1-4. 325-362.; 3,1953,1-2. 69-103, itt 94-95.; Gyetvay Péter: Egyházi szervezés. München, 1987. 58-67.Hodinka Antal: Tanulmányok a bosnyák-djakóvári püspökség történetéből. Bp., 1898.4-10.; Hermann 1973. (19. jegyzetben i. m.) 103.;Basler, Djuro: Ungarn und bosnische Bistum. In: Ungarn Jahrbuch, 5. München, 1973. 14.; Karácsonyi János: Magyarország egyháztör ténete főbb vonásaiban, [reprint] Bp., 1985. 30.; Gyetvay 1987. (19.jegyzetben i. m.) 51-52.Pesty Frigyes: A Szörényi bánság. 1. köt. Bp., 1877. 331.; Karácsonyi 1985. (20. jegyzetben i. m.) 30.; Hermann 1973. (19. jegyzetben i. m.) 106.; Gyetvay 1987. (19. jegyzetben i. m.) 101-102.Pesty 1877. (21. jegyzetben i. m.) 330.; Karácsonyi 1985. (20. jegyzetben i. m.) 30.; Gyetvay 1987. (19. jegyzetben i. m.) 96.Pesty 1877. (21. jegyzetben i. m.) 332-333.; Karácsonyi János: Az argyasi (argesi, ardsisi) püspökség. In: Katholikus Szemle, 19.1905. 558-561.; Gyetvay 1987. (19. jegyzetben i. m.) 94. Karácsonyi 1905. (23. jegyzetben i. m.) 560-561.; Karácsonyi 1985. (20. jegyzetben i. m.) 30-31.A szóátvétel és a magyarországi szentkultusz, különösen a szentkirályok tiszteletének hatását stb. vizsgáló kutatások tudnák kimutatni magyar kereszténység hatását a konkrét írásos források hiányában, Juhász Kálmán: Magyar főpap Avignonban. In: Vigilia, 20, 1955, 6. 331.; Gyetvay 1987. (19. jegyzetben i. m.) 49.; Udvardy József: A kalocsai érsekek életrajza (1000-1526), Köln, 1991.204.Békefi 1900. (13. jegyzetben i. m.) 139.Hoberg, Hermann: Taxae pro cornmunibus'servitiis. Cittá del Vaticano, 1949. 39.Hoberg 1949. (28. jegyzetben i. m.) 34.1317 és 1452 között, Hoberg 1949. (28. jegyzetben i. m.) 23.Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp., 1971.180-181.Például a nándorfehérvári püspöknek 1331-ben propter paupertat'em nem kellett fizetnie, 1410-ben 50, 1419-ben, 1420-ban és 1432-ben 1/3 aranyforintot kellett servitiumként adnia. Az utóbbi befizetések kb. éves 100 aranyforintnyi jövedelmet mutatnak,Hoberg 1949.(28. jegyzetben i. m.) 83.Az esztergomi érsek 1423-tól 2000 helyett 4000 aranyforintot - Hoberg 1949. (28. jegyzetben i. m.) 115., a zágrábi püspök 1421-től 400 helyett 2000 - Hoberg 1949. (28. jegyzetben i. m.) 135., míg az egri püspök 1492-től 800 helyett 3000 forintot fizetett. Mályusz 1971. (31. jegyzetben i. m.) 181. A 15. század közepétől 133 1/3 aranyforintot fizetett. Mályusz 1971. (31. jegyzetben i. m.) 181.

A lista a boszniai püspököt nem említi, így csak 13 főpap szerepel benne. A szerémi főpap jövedelmének megadásánál azt is megemlíti, hogy a török pusztítás miatt ilyen alacsony az érték, mert egyébként 5-6 ezer lenne. Mályusz (31. jegyzetben i. m.) 181. '

Koszta László: A székeskáptalanok kialakulása és kanonokjaik Magyarországon. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica, 103. Szeged, 1996. 67-81.Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Bp., 1988. 219. ,Bónis György: Az egyházi bíráskodás fejlődése a Mohács előtti Magyarországon. In: Bónis György: Szentszéki regeszták. 1. köt. Szerk. Balogh Elemér. Bp., 1997. 638-639.Mályusz 1971. (31, jegyzetben i. m.) 86-87.Szűcs Jenő: A kereszténység belső politikuma a XIII. század derekán. In: Történelmi Szemle, 21,1978,1.176-177.; Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Bp., 1993. 94.A legnagyobb német székeskáptalan a kölni volt 72 kanonoki javadalommal, a legkisebb pedig a meifieni 14 kanonokkal. Hildes-heimben például 52, Mainzban 41, Lübeckben pedig 39-40 kanonok tartozott a székeskáptalanhoz. Kalauza-Baumruker, M.: Das Schweriner Domkapitel. Köln-Wien, 1987. 34., Werminghoff, A.:Verfassungsgeschichte der deutschen Kirche im Mittelater. Leipzig-Berlin, 1913.148.; Néhány példa a spanyol székeskáptalanok nagyságáról: Lérida 1168-ban 25 kanonok, Huesca a 13. században 34,1302 után 20, Seu d'Urgell 1071-ben 40,1134-ben 45,1243-ben 33 és1488-ben 21. Barcelonában 1176-ban 40, de később 34 kanonoki javadalomra mérséklik a székeskáptalan nagyságát. Vincke, /.: Die vita communis des klerus und das spanische Königtum im Mittelalter. In: Spanische Forschungen, 6.1937.49-50.A magyar káptalanok nagyságára: Mályusz 1971. (31. jegyzetben i.m.) 115-118. A bácsi káptalan hiteleshelyi tevékenységét 1229-től tudjuk dokumentálni, és az Árpád-korból 31 ilyen jellegű kiadványát ismerjük. Parlagi Márton: A bácsi káptalan hiteleshelyi tevékenysége az Árpád-korban. Tudományos diákköri dolgozat. Kézirat. Szeged, 1998.5-28. A kalocsai székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége viszont csak 1289-től dokumentált, és 8 kiadványát ismerjük 1301-ig; Turbók Anita: A kalocsai székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége az Árpád-korban. Szakdolgozat, kézirat. Szeged, 1998.; Györffy 1987. (16. jegyzetben i. m.) 432. szerint az Arpádkori új okmánytár. Közzéteszi: Wenzel Gusztáv. 8. köt. Pest, 1870.356-357. közölt oklevél alapján 1271-re teszi a kalocsai hiteleshelyi tevékenység első ránk maradt emlékét. Kalocsán a 13. század elején még adatolható az istenítéletek (tüzesvas-próba) rendezése is. Árpádkori új okmánytár. Közzéteszi: Wenzel Gusztáv. 6. köt. Pest, 1867.440-442.Udvardy József: A kalocsai főszékeskáptalan története a középkorban. Bpv 1992. 79-84. Néhány esetben azonban a bodrogi főesperest is a bácsi káptalanban említik, így például 1252-ben és 1254-ben, illetve 1346-bán. Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticps ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. Tom. IV/2. Budae; 1829.; Árpádkori új okmánytár. Közzéteszi: Wenzel Gusztáv 7. köt. Pest, 1869.263. (1254) és A zichi és vásonkeöi gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. 2. köt. Szerk. Nagy Imre, Nagy Iván és Véghely Dezső. Pest, 1872. 197. (1346).Az 1260és 1289 közötti években mintha kísérlet történt volna a két székeskáptalan kánoni egyesítésére. A bácsi káptalan hiteleshelyi tevékenységének vizsgálata kapcsán felmerült problémák (méltóságnévsorok) feloldása kapcsán ezt a hipotézist is fel lehet vetni. Parlagi 1998. (43. jegyzetben! m.) 25-26.Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 495.Györffy 1977. (11. jegyzetben i. m.) 552.

Felvetődött az is, hogy esetleg királyi trónszékek is álltak a királyi prépostságok templomaiban. Mezey László: Székesfehérvár egyházi intézményei a középkorban. In: Székesfehérvár évszázadai, 2. Székesfehérvár, 1972.23.Ezt mutatja, hogy amikor 1156-ban II. Géza megerősíti Martirius esztergomi érseknek székeskáptalanja számára tett adományát, a tanúk közö|t a püspökök után, de a világi előkelőket megelőzve említik Rafael budai, Macharius dömösi, Primogenitus aradi és Pétertiteli prépostot. Szentpétery Imre: Árpád-házi királyaink okleveleinek kritikai jegyzéke. 1. füzet. Bp„ 1923.29-30. No. 84. Hasonlóan a királyi prépostságok vezetőinek jelenlétét mutatja az 1169-es konkordátum megerősítése is. Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. Vol. 1. Ad edendum praeparavit Richárd Marsina. Bratislavae, 1971. 88.Fejérpataky László: A királyi kancellária az Árpádok korában. Bp.,1885.86-148. A királyi írásbeliségben szerepet vállaló titeli kanonokok: 1165-ben István prépost III. István kancellárja (uo. 91.); 1239-ben István prépost IV Béla kancellárja (uo. 100.); 1238-ban János kanonok királyi káplán (Hajnal István: IV Béla kancelláriájáról. In: Turul, 32, 1914, 1. Ü.); 1299-ben László prépost III. András alkancellárja (Fejérpataky 1885. i. m. 145-146.); 1325-ben László prépost kápolnaispán (Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltár, Dl. 101894.) Kubinyí András: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a XII. század közepén. In: Levéltári Közlemények 46,1975,1.96-102.Makk 1996. (18. jegyzetben i. m.) 130-133.Érdújhelyi, Menyhért: A titeli káptalan története. Zombor, 1895. 19.;Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 241-242. Szentpétery 1923. (49. jegyzetben i. m.) 84.Juhász Kálmán: Hajdani monostorok a csanádi egyházmegyében. Bp., 1926. 85-105.Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Edendo operit praefuit Emericus Szentpétery. Vol. 1. Bp., 1937.447.Jankovich-Bésán Dénes: Békés megye kialakulása a történeti és régészeti adatok alapján. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat. Bp., 1978. 83.; Borsa Iván: III. Béla 1177. évi könyvalakú privilégiuma az aradi káptalan számára. In: Levéltári Közlemények, 33,1962,2. 213-214.1205-1206 között Godefridus prépost volt a kancellár, 1224-1225 között István prépost, 1229-ben Albertus prépost. Fejérpataky 1885. (50. jegyzetben i. m.) 94-97.; Karácsonyi János: Négy fejezet az aradi prépostság történetéből. In: Emlékkönyv kiadta a budapesti növendékpapság. Bp., 1881. 103-107.; Juhász Kálmán: Az aradi hiteleshely vezetői. In. A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve. Orosháza, 1960.109.Karácsonyi 1881. (57. jegyzetben i. m.) 90-92. Verancsics bazilikásnak nevezi az aradi prépostsági templomot.; Juhász 1960. (57. jegyzetben i. m.) 106-107.; Vetera monumenta historica Hungáriám sacram illustrantia maximam partem nondum edita ex tabulariis Vaticanis deprompta, collecta ac serié chronologica disposita ab Augustino Theiner.Tom. I. Romae, 1859. (a továbbiakban: Theiner 1859.) 52. Az aradi prépostság a későbbiekben, IV Béla alatt is szoros kapcsolatban maradt a királynévei. Rogerius híradásából tudjuk, hogy a tatárjárás alatt Albert aradi prépost - másokkal együtt - Mária királynét az osztrák határra kísérte. Rogerius 16. Cap. In: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 562.Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticvs ac civilis. Studio et opera Georgii Fején Tom. II. Budae, 1829.; 391-392. és 423-424.; Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Ed. Ferdinandus Knauz. Strigonii. Tom. 1.1874. 171-172.Monumenta ecclesiae Strigoniensis. (59. jegyzetben i. m.) 166. Theiner 1859. (58. jegyzetben i. m.) 62-63.; Karácsonyi 1881 (57. jegyzetben i. m.) 106-107.Monumenta ecclesiae Strigoniensis. (59. jegyzetben i. m.) 309.; Theiner 1859. (58. jegyzetben i. m.) 137-138.Monumenta ecclesiae Strigoniensis. (59. jegyzetben i. m.) 362-363.

Kollányi Ferenc: Visitatio Capituli E. M. Strigoniensis anno 1397. 2. közlemény. In: Történelmi Tár, Ú. E 2. Bp., 1901. 243.Karácsonyi 1881. (57. jegyzetben i. m.) 117-120.Juhász 1960. (57. jegyzetben i. m.) 112-113. Karácsonyi 1881. (57. jegyzetben i. m.) 134. Karácsonyi 1881. (57. jegyzetben i. m.) 137.; Juhász 1960. (57. jegyzetben i. m.) 101-102.; Juhász Kálmán: Egy dél-alföldi hiteleshely kiadványai. Aradi regeszták. Gyula, 1962.5-6.Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 719.Hajnal 1914. (50. jegyzetben i. m.) 10-11.; Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták. Bp., 1953. 92.; Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.). 719.Koszta 1992. (5. jegyzetben i. m.) 79-81.Koszta 1992. (5. jegyzetben i. m.) 78.Monumenta ecclesiae Strigoniensis. (59. jegyzetben i. m.) 199.; Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 718-719.Theiner 1859. (58. jegyzetben i. m.) 124-125. Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 719.Szentpétery 1923. (49. jegyzetben i. m.) 28-29. No. 81. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 3.köt. Bp., 1987.493-494.Györffy 1987. (77. jegyzetben i. m.) 494.Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 70-71.; Juhász, Kólómon: Die Stiftéder Tschanader Diözese im Mittelalter. Münster, 1927.97-102. A bácsi kisprépostságot csak a 15. században említik. Mályusz 1971. (31. jegy zetben i. m.) 117. Marosi Ernő: Megjegyzések a középkori magyarországi művészet liturgiái vonatkozásaihoz. In: „Mert ezt Isten hagyta..." Szerk. Tüs kés Gábor. Bp., 1986.104.Theiner 1859. (58. jegyzetben i. m.) 22.; Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. 2. jav. kiad. Bp., 1899. 1.köt. 364.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 106-112.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 111-112.Györffy 1977. (11. jegyzetben i. m.) 552.; Kristó 1988. (37. jegyzetben, m.) 214-235.Kristó 1988. (37. jegyzetben i. m.) 452-456. és 460-470.1314-ben a szerémi káptalan egy oklevelének méltóságnévsorában három főesperest említenek a kerületük megnevezése nélkül. Anjoukori okmánytár. 1. köt. (1301-1321). Szerk. Nagy Imre. Bp., 1878.353. 1344-ben Mihály kanonokot, Bylen-i főesperest említik a szerémi káptalanban. Előző jegyzetben i. m. IV 408.Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 163-189.,-201-246., 493-518., 695-734., 835-906.; Györffy 1987. (16. jegyzetben i. m.) 418^45. és Györffy 1987. (77. jegyzetben i. m.) 305-323. és 469-500.Blazovich László: A Körös-Tisza-Maros-köz középkori településrendje. Békéscsaba-Szeged, 1985.; A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. Szerk. Blazovich László. Szeged, 1996. 355. Különösen: A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. Szerk. Sörös Pongrác. 12/b. köt. Sörös Pongrác: Az elenyészett apátságok. Bp., 1912. illetve a sorozat többi kötetei és Fügedi Erik: Koldulórendek és városfejlődés Magyarországon. In: Fügedi Erik: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Bp., 1981. 60-61.Csóka J. Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete különös tekintettel Magyarországra. Bp., 1970. 312.Bánmonostor, Bizere, Bulcs, Csanád, Dombó, Eperjes, Kenézmonostora, Rahonca, Szentgergely, Szőreg, Szermonostor, Csoltmonostor, talán még Aracs is ide sorolható, és vele 13 gazdagabb monostorról van tudomásunk.

Bizere, Bulcs, Eperjes, Kenézmonostora, Rahonca, Szermonostor,Szőreg.Gyelid, Izsómonostor, Hódosmonostor, Sásvármonostor.Bizere, Bulcs, Csanád, Eperjes, Kenézmonostora, Rahonca, Szőreg. Bánmonostor, Dombó, Szentgergely. Talán az aracsit is ide lehet sorolni. Csóka, J. Lajos: Geschichte des benediktinischen Mönchtums in Ungarn. München, 1980. 45. 11.század eleji, Szent István alapította bencés monostornak tartja az aracsit. Kovács Béla: Elpusztult középkori monostorok Heves megyében. In: Az Egri Múzeum Évkönyve, 4. Eger, 1966. 71-72. és 76-77. Kümorovítz L. Bernát: A zselicszentjakabi alapítólevél 1061-ből. In: Tanulmányok Budapest Múltjából,16. Bp., 1964. 46.; Mályusz 1971. (31. jegyzetben i. m.) 22-23.Györffy 1977. (11. jegyzetben i. m.) 554.; Sipos Gábor: A kolozsmonostori konvent hiteleshelyi működése". In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk. Csetri Elek - Jakó Zsigmond - Tönk Sándor. Bukarest, 1979. 33-34.Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 449.Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 167.A Szent László és Kálmán király korabeli dekretális emlékeinkből kitűnik, hogy az uralkodók tudatosan törekedtek a püspökök és káptalanok egyházkormányzati szerepének növelésére és az apátok ilyen jellegű tevékenységének korlátozására. Pl. Decretum S. Ladislai, I. 21., 27., 35.; Decretum Colomani I. 22.; Syn. Strig. I. 23., 24., 36., 37., 38., 68. (Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Bp., 1904. 161-163., 186., 200-202., 205.), továbbá ezt mutatja a titeli és az aradi prépostságok alapításai is. Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianaegestarum. (3. jegyzetben i. m.) 493. Koszta 1996. (2. jegyzetben i. m.) 113. Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpi Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 506.; Györffy 1977. (11. jegyzetben i. m.) 542-547. Egyetlen ciszterci püspökről van tudomásunk a középkorban, aki az ausztriai baumgartenbergi ciszterci monostorból került a 12. század közepén az egyik magyar egyházmegye élére. Nagyobb Gellért-legenda: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 489-490.Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház. Bp., 1958. 75.Fügedi Erik: Sepelierunt corpus eius in proprio monasterio. A nemzetségi monostor. In: Századok, 125,1991,1-2. 52-53. Például Zselicszentjakab alapítása 1061-ben, Mályusz 1971. (31. jegyzetben i. m.) 22. Nagyobb Gellért-legenda: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 493.; Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 435-436.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 46.Kristó Gyula: Megjegyzések az ún. „pogánylázadások" kora történetéhez. In: Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Bp., 1983.98. Kristó 1983. (112. jegyzetben i. rtk) 93-106.; Kristó 1988. (37. jegyzetben i. m.) 475.Talán Ajtonytól származtatható nemzetségre, illetve a Vatától származó Csolt nemre: Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIVszázad közepéig. 1. köt. Bp., 1900. 91-94. és 378-383.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 122, Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 175. és 177-178. Hervay, L. Ferenc; Repertorium historicum Ordinis Cisterciensis in Hungaria. Roma, 1984. 90. Codex diplomatícus et epistolaris Slovaáae. (49. jegyzetben i. m.) 90.

Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 860-861. és 873. A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. Szerk. Erdélyi László. 1.köt. A pannonhalmi főapátság története. Szerk.és részben írta Erdélyi László. Bp., 1902. 614-615. Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. (49. jegyzetben i. m.) 82-83.Koszta László: A ciszterciek Magyarországon monostoralapításaikidején. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 5. Bp., 1993.124.Koszta 1993. (121. jegyzetben i. m.) 117. ;Hervay 1984. (116. jegyzetben i. m.) 112.; Koszta 1993. (121. jegyzetben i. m.) 126. Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada. Bp., 1976. 80-82. Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 445^49.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 38-42. Bósz Egyed: Az egresi ciszterci apátság története. Bp., 1911. 23-24.;Hankó Ildikó: A magyar királysírok sorsa. Bp., 1987.103. Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 439-443.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 31-34. Rogerius 37. Cap. In: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducumregumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 582-583.Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 122-128., 117-121., 153-154., 62-68., 147-148., 140-140., 133-134., 18-21; és 136-139.Csóka 1980. (96. jegyzetben i. m.) 204-212. Fügedi 1991. (109. jegyzetben i. m.) 43-50Paulínyi Oszkár: A sóregále kialakulása Magyarországon. In: Századok, 68.1924. 644-645. Dombó, Szentgergely, Nagyolaszi, Aranylábúbács, Garáb, Bánmonostor, Szávaszentdemetér. Sörös 19127(89. jegyzetben i.m.) 427. Dombóról a kötetben külön tanulmány szól. A monostor létrejöttét korábbra, a 11. századra teszi: Nagy Sándor: Dombó középkori monostor és erőd. Újvidék, 1987. 7-19. Yügedi Erik: Városok kialakulása Magyarországon. In: Fügedi Erik Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Bp.-, 1981. 322-323. Györffy György: István király és műve. Bp., 1977,293-308. Schmugge, L.: Zu den Anfángen des organisierten Pilgerverkehrs und Verpflegung von Pilgern im Mittelalter. In: Gastfreundschaft, Taverne und Gasthaus im Mittelalter. München-Wien, 1983.37-59. Bencés regula 53. fejezet. In: Népek nagy nevelője. Szent Benedeknek Európa védőszentjének emlékezete. Szerk. Szennay András. Bp., 1981. 83-84., 159-160.; Schmugge 1983. (138. jegyzetben i. m.) 22-24. Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 427. Csapodi Csaba: A legrégebbi magyar könyvtár belső rendje. (Pannonhalma a XI. században). In: Magyar Könyvszemle, 73,1957,1.20-21. PRT. I. 551.; Csóka 1970. (90. jegyzetben i. m.) 657. Somorjai Ádám: A magyar bencés rend múltja és jelene. In: Népek nagy nevelője. Szent Benedeknek Európa védőszentjének emlékezete. Szerk. Szennay András. Bp., 1981.430-431. Gillos Ferenc - Gállos Orsolya: Tanulmányok Pécsvárad középkori történetéhez. Pécs, 1975.14.; 1439-ben 19,1503-ban 9 tagja volt a konventnek. Csóka 1970. (90. jegyzetben i. m.) 657.Szakály Ferenc: A szekszárdi konvent hiteleshelyi és oklevéladó működése 1526-ig. In: Tanulmányok Tolna megye történetéből, 1. Szekszárd, 1968.42. Fügedi 1991. (109. jegyzetben i. m.) 43-58. Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 427. Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 31-34. Hervay Ferenc.) Nyolcszáz éves a pilisi apátság. In: Vigilia 49, 1984,11. 830.; Koszta 1993. {121. jegyzetben i. m.) 117.

Lovass Gyula: Egy középkori francia kolostor könyvei Magyarországon. In: Egyetemes Philológiai Közlöny 62,1938,4-9. 224-226. Bósz 1911. (126. jegyzetben i. m.) 22?, Koszta 1993. (121. jegyzetben i.m.) 121.Canivez, }.: Statuta Capitulorum Generalium Ordinis Cisterciensis II. Louvain, 1934. 20. (1222/36). Pl. Hugó apát 1204-ben érkezett Pontignyből és halálig állt a Marosmenti monostor élén. Bósz 1911. (126. jegyzetben i. m.) 18.; Gábriel Asztrik: Magyarországi Jakab „eretneksége" a XIII. századi Franciaországban. In: A jászóvári Premontrei Kanonokrend Gödöllői Szent Norbert Gimnáziuma magyar tagozatának évkönyve az 1940-1941. iskolaévről. Gödöllő, 1941. 190.Koszta 1993. (121. jegyzetben i. m.) 125. Takács Miklós: A bélakúti/péterváradi ciszterci monostor. Újvidék,1989.12-14. Cikádor, Szentgotthárd, Zirc, Pilis, Borsmonostor, Pornó, (Vértes)-Keresztúr, Ábrahám. Ercsi, Esztergom-Szentmáriamező, Toplica, Gotó, Zágráb.Pásztó, Szepes, Bélapátfalva. Egres, Pétervárad. Kerc.Koszta 1993. (121. jegyzetben i. m.) 124-127. Baumgartner Alán: A kerci apátság a középkorban. Bp., 1915. 29.;Koszta 1993. (121. jegyzetben i. m.) 121.Bósz 1911. (126. jegyzetben i. m.) 36.; Solymosi László: Észrevételek a Ciszterci Rend magyarországi történetének repertóriumáról. In: Levéltári Közlemények, 55,1984,2. 247.Rogerius 37. Cap. In: Scriptores rerum Hungáricarum tempore ducum regumque stírpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 582-583. Hervay 1984. (116. jegyzetben i. m.) 41.; Koszta 1993. (121. jegyzetben i. m.) 119. Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. 2..köt. Bp., 1894. 68. Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.); 155-157.; lokalizálására: Csánki1894. (166. jegyzetben i. m.) 21. Juhász (54. jegyzetben i. m.)158-160.; Györjfy 1963. (16. jegyzetben i.m.) 689. i Juhász (54. jegyzetben i. mJ106-112.; Györjfy 1987. (77. jegyzetben i.m.)310. Blazovich László: Temes. In: Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Bp., 1994. 669.; Lázár deák-féle térkép a Temesközben egy nagy tavat tüntet fel. Füpp-Váry Árpád - Hrenkó Pál: Magyarország régi térképei. Bp., 1989. 55. Györjfy 1,987. (77. jegyzetben i. m.) 306. és 311. Koszta 1993. (121. jegyzetben i. m.) 121-122. Domonkosok 1221., ferencesek 1229.Csóka 1970. (90. jegyzetben i. m.) 591.Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 31-34. Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 432-434. A részt vevő apátságok: Pannonhalma, Garamszentbenedek, Kolozs, Zobor, Széplak, Kolozsmonostor, Visegrád, Szekszárd, Zalavár, Almád, Zébegény, Pécsvárad. Csóka 1970. (90. jegyzetben i. m.) 552. Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 357-359. Csóka 1970. (9O.jegyzetben i. m.) 555-557.Nagyobb Gellért-legenda: Scriptores rerum Hungáricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadíanae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 506.; Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 436-439.; Juhász 1926. (54. jegyzet ben i. m.) 22-27. Kollányi 1901. (64.jegyzetben i. m.) 243.Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 25-26.

Rogerius 37. Cap. In: Scriptores rerum Hungáricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 582-583. Bósz 1911. (126. jegyzetben i. m.) 28.; Györffy 1963. (16. jegyzetben i.m.) 855-856.; Szentpétery Imre: Az Árpádházi-királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. 2. köt. 2-3. füz. Szentpétery Imre kéziratának fel használásával szerk. Borsa Iván. Bp., 1961. 329. No. 3276. és 399- 40. No. 3506-3508.Takács 1989. (155. jegyzetben i. m.) 26-27.Takács 1989. (155. jegyzetben i. m.) 30-32.Békefi Rémig: A pásztói apátság története 1190-1702. Bp., 1898. 70-74. Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 41.Takács 1989. (155. jegyzetben i. m.) 38-39. Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 359. és 431.Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 429.; Kubinyi András: Mátyás király és a monasztikus rendek. In: Mons sacer 996-1996. Pannonhalma ezer éve. Katalógus. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 1996.1. köt. 539.Takács 19.89. (155. jegyzetben i. m.) 39-43. Hervay Ferenc: A Ciszterci rend története Magyarországon. In: Lékai Lajos: A ciszterciek, eszmény és valóság. Bp., 1991. 478.Kubinyi 1996. (191. jegyzetben i. m.) 538-544.Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 430.Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 433-434.Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 42.Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 439.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i.m.) 27.; Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. 2. köt. Bp. 1924.22-23. Bósz 1911. (126. jegyzetben i. m.) 31-32.Oszvald Ferenc: Adatok a magyarországi premontreiek Árpád-kori történetéhez. In: Művészettörténeti Értesítő, 6,1957,2-3.231. és 251.Oszvald 1957. (200. jegyzetben i. ín.) 237-239.; Györffy 1987. (16. jegyzetben i. m.) 423.Oszvald 1957. (200. jegyzetben i. m.) 237-239.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 158-160.; Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 689. Oszvald 1957. (200. jegyzetben i. m.) 237-239. Oszvald 1957. (200. jegyzetben i. m.) 238. Gyetvai 1987. 19. jegyzetben i. m.) 78-79.; Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori műveltsége. Bp., 1975. 42-63.; Kovács Imre: Adatok a magyarországi premontreiek teológiai irodalmi munkásságához a középkorban. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 2. Bp., 1991. 72-73.; Lotz Antal: Szerzetesek a csanádi egyházmegyében a középkorban. Juhász Kálmán hagyatéka alapján. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 18. Szeged, 1991.49-52. Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 185.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 113-116.; Lotz 1991. (205. jegyzetben i. m.) 45-46.Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 217. Fügedi 1981. (89. jegyzetben i. m.) 471-472.; Hervay Ferenc Levente: Ágostonos kanonokok. In: Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Bp., 1994. 31. Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 427. Kurecskó M. - Stossek B.: A Szent Sír Kanonokrend története Magyarországon. In: Capitulum, 1. köt. Szerk. Koszta László. Szeged, 1998. 89-91. és 98.Bosl, K: Das Jahrhundert der Augustinerchorherren. In: Historio-graphia mediaevalis. Festschrift für Franz-Josef Schmale. Hrsg. v. D.Berg - H.-W Goetz. Darmstadt, 1988. 4.; Weinfurter, S.: Neuere Forschung zu den Regularkanonikern im Deutschen Reich des 11. und 12. Jahrhunderts. In: Historische Zeitschrift, 224., 1977. 379-381.

Weinfurter, S.: Salzburger Bistumsreform und Bischofspolitik im 12. Jahrhundert. Köln-Wien, 1975. 33., 107-108., 206-220. és 284.; Classen, R: Gerhoch von Reichersberg und die Regularkanoniker in Bayern und Osterreich. In: Classen, E: Ausgewáhlte Aufsatze. Sigmaringen, 1983. 434^38.Wenskus, R.: Studien zur historisch-politischen Gedankenwelt Brunos von Querfurt. Münster-Köln, 1956.129-131.; Swinarski, U.\ Herrschen mit Heiligen. Kirchenbesuche, Pilgerfahrten und Hei- ligenverehrung früh- und hochmittelalterlicher Herrscher (ca. 500-1200) Bern, 1991.130-140. Boba Imre: Szent András-Zoerard: lengyel volt-e vagy itáliai? In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 4. Bp., 1992.5-10.; Sólymos Szilveszter. Szent Zoerard-András (Szórád) és Benedek élete és kultusza Magyarországon. Bp., 1996.12-13. Gellért remetéskedéséről a nagyobb Gellért-legenda szól: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 488-489, Duby, Georges: A katedrálisok kora. Bp., 1984. 65-67.Ercsi monostor átvételére: Dedek Crescens Lajos: A karthausiak Magyarországon. Bp., 1889. 80-81.Menedékszirt: Dedek 1889. (217. jegyzetben i. m.) 82-89.; Lechnitz: Dedek 1889. uo. 98-102.; Felsőtárkány: Dedek 1889. uo. 133-136.; Lövöld: Dedek 1889. 137-143.; Váradelőhegyi alapítási kísérletre: Dedek 1889. uo. 187-188.; általában a karthausi kolostoralapításokra: Török József: Szerzetes- és lovagrendek Magyarországon. Bp., 1990.100-103. Elm, K.: Beitráge zur Geschichte des Wilhelmitenordens. Köln-Graz, 1962.108-109.Györffy 1987. (77. jegyzetben i. m.) 492-493.Guzsik Tamás — Fehérváry Rudolf: A magyar pálos rendi építészet kialakulása, első periódusa. In: Építés- Építészettudomány 12,1980, 1-4.196-205. Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 179.; Documenta artis Paulinorum. 1. füz. Gyűjtötte: Gyéressy Béla. Bp., 1975.188. Mályusz Elemér: A Pálosrend a középkor végén. In: Egyháztörténet, 3, 1945. 1-4. 24-30.; Mezey László: A Devotio Moderna a dunai országokban. In: Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, 5.1970. Bp., 1971.231. Kisbán Emil: A magyar Pálosrend története. 1. köt. Bp., 1938. 83-84.; Documenta artis Paulinorum. 2. füz. Gyűjtötte: Gyéressy Béla. Bp., 1976.414-432.; Török József: A magyar pálosrend liturgiájának forrásai, kialakulása és főbb sajátosságai (1225-1600). Bp., 1977.19., 183. és 186-187. Mályusz 1945. (223. jegyzetben i. m.) SÍ.; Guzsik - Fehérváry 1980. (221. jegyzetben i. m.) 210. Hervay Ferenc: A pálos rend elterjedése a középkori Magyarországon. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva - Fügedi Erik - Maksay Ferenc Bp., 1984.170.Documenta artis Paulinorum. (222. jegyzetben i. m.) 159. Documenta artis Paulinorum. (222. jegyzetben i. m.) 20. Documenta artis Paulinorum. (222. jegyzetben i. m.) 20.; Hervay 1984. (227. jegyzetben i. m.) 167. Gyenis András: A pálosrend múltjából. Kalocsa, 1930. 34. Az állítás helyessége azonban megkérdőjelezhető, mivel az Anjou-kori oklevéltár. 1. köt. (1301-1305) Szerk. Kristó Gyula. Bp., Szeged, 1990. kötete nem ismer ilyen pápai oklevelet. IX. Benedek pápának 1304-ben ugyan van egy hasonló tartalmú oklevele, de ott a magyarországi domonkosok perjeljét szólítja fel a déli misszióban való részvételre, uo. 580. Documenta artis Paulinorum. (222. jegyzetben i. m.) 20. és 159.Documenta artis Paulinorum. (222. jegyzetben i. m.) 188. Fügedi 1981. (89. jegyzetben i. m.) 64-65. Hervay 1984. (227. jegyzetben i. m.) 161-165.

Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 5.Szeged története. 1. köt. Szerk. Kristó Gyula. Szeged, 1983.298-300.Juhász Irén — Kristó Gúla: Vésztő a középkorban. In: Vésztő története. 2. kiad. Szerk. Szabó Ferenc. Vésztő, 1982. 92-93.Reiszig Ede: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend Magyarországon. 2. köt. Bp., 1928. 8.; Marosi Ernő: Aracs. Iri: Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Bp., 1994. 53. Juhász Irén: Csolt. In: Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Bp., 1994.154. Szentpétery Imre: Árpád-házi királyaink okleveleinek kritikai jegyzéke. 2. füzet. Bp., 1927.257. No. 853. Reiszig 1928. (239. jegyzetben i. m.) 67-69. Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526. Bp., 1998.158. Fügedi 1981. (89. jegyzetben i. m.) 65-68.; Szűcs 1993. (40. jegyzetben i. m.) 94-95. és 268-269. Hodinka 1898. (20. jegyzetben i. m.) 9-10.; Gyetvai 1987. (19. jegyzetben i. m.) 51.; Makkai László: A milkói (kun) püspökség és népei. Debrecen, 1936. Györffy György: Budapest története az Árpád-korban. In: Budapesttörténete. 1. köt. Szerk. Gerevich László. Bp,> 1975. 301.Fügedi 1981. (89. jegyzetben i. m.) 66-67.; Szűcs 1993. (40. jegyzetben i. m.) 95. Mezey László:.Deákság és Európa. Bp., 1979.150-154. és 166-170.Fügedi 1981. (89. jegyzetben i. m.) 68-69. Nagyolaszi, Érdsomlyó, Bodrogvár, Szeged, Temesvár és Czobor-szentmihály. Fügedi 1981. (89. jegyzetben i. m.) 75. és 88. Györffy 1987. (77. jegyzetben i. m.) 493. Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 711-712.Szeged története. (237. jegyzetben i. m.) 481^83.Harsányi András: A Domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt. Debrecen, 1938. 80-81.Harsányi 1938. (255. jegyzetben i. m.) 81. és 87. Szeged története. (237. jegyzetben i. m.) 482-483.; Romhányi Beatrix: A koldulórendek szerepe a középkori magyar oktatásban. In: A magyar iskola első évszázadai (996-1526). Katalógus/Xántús János Múzeum. Szerk. G. Szende Katalin. Győr, 1996. 35.Györffy 1987. (77. jegyzetben i. nj.) 493.1232-ben egy önálló magyar custodia létrejötte is sejthető, a különálló rendtartományt pedig 1238-ban állították fel. Fügedi 1981+ (89. jegyzetben i. m.) 69.; Marosi, Ernő: Franziskanische Architektur in Ungarn. In: 800 Jahre Franz von Assisi. Katalog/Krems. Krems-Stein, 1982.461. Fügedi 1981. (89. jegyzetben i. m.) 69.Szűcs 1993. (40. jegyzetben i. m.) 95. Hankó 1987. (126. jegyzetben i. m.) 136.; Kristó 1976. (124. jegyzetben i. m.) 148.Tadva, Eng, Bánmonostor, Nagyolaszi, Szávaszentáemeter, Szeged, Szenternye (Szerémvár), Újlak, Zimony, Bács. Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. 1. köt. Bp. 1923.286., l61., 144-145., 204-205., 270., 271-272., 279-280., 282-283., 301. és 143-144. A magyar ferences provincia első vezetőjét, Francia Jánost ide temették 1240 körül. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 16-17., 155. és 204-205.Juhász Kálmán: A csanádi püspökség története (1242-1307). 2. köt. Makó, 1933. 24-37.; Lotz 1991. (205. jegyzetben i. m.) 56.

Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 243. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 197-198.'Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 14^3. Egy 1263-1270 között készült jegyzék szerint 25 kolostor volt Magyarországon,, az 1282-es nagykáptalanon készült - pontatlan összeírás - 54 rendházat, egy 1290 körüli összeírás (Series Anglicana) 30 kolostort, 1300 körüli 40 rendházat említ. Az 1316-os nápolyi nagykáptalan számára készült összesítés 43 magyar kolostort nevez meg. Balanyi György: A ferences mozgalom begyökerezése magyar földön. Bp., 1940.10-12.Balanyi 1940. (269. jegyzetben i. m.) 12.1379-es összeírás. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 46-47.; Marosi 1982. (259. jegyzetben i. m.) 461^62. Szeged: 1329, 1452, 1471, és 1481; Bács: 1360, 1378 és 1499; Eng: 1361; Nagyolaszi: 1369; Újlak 1353; Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. ín.)passim, Kulcsár Péter szerint viszont Szegeden Mohácsig négy alkalommal (1329,1371,1452 és 1471) tartottak tartományi gyűlést a konventuálisok. Szeged története. (237. jegyzetben i. m.) 485. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 143-144. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 27F272.; Szeged története. (237.jegyzetben i. m.) 484-486. Magyarország történeti kronológiája. 1. köt. A kezdetektől 1526-ig. Szerk. Solymosi László. Bp., 1981.230.; 1393-ban személyesen a szultán, I. Bajazid vezetett hadat Magyarországra. Csapatai elsősorban a Temesközt és a Szerémség keleti részét pusztították. Egy török forrás szerint felégették Krassót, Szalánkemént, Temesvárt, Becskereket, Mezősomlyót, Kissomlyót, Karánsebest, Orsovát és Szörényt. Decei, A.: Douá documente turcesti privioare la expeditüle sultanilor Baiazid I. si Murád al II-lea iu tárile Románé. In: Decei, A.: Relatii Románo-orientale. Bucuresti, 1978.209-222.; 13?Vben Nagyolaszinál, 1393-barrErdsomlyónál, 1395-ben Csáknál; í§96-bah pedig Temesvárnál hallunk fosztogató-török csapatokról. Szakály Ferenc: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365-1526). In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerk. Rúzsás Lajos - Szakály Ferenc. Bp., 1986. 19. Hl. 18- 57.; a török betörésekre legújabban: Engel Pál: A török-magyar háborúk első évei. In: Hadtörténeti Közlemények, 111, 1998, 3. 561- 577. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 49-50. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 283. Karácsonyi. 1923. (263. jegyzetben i. m.) 57-60.Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 143., 143-144., 271-272., 197- 198. és 282-283. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 93.Fügedi 1981. (89. jegyzetben i. m.) 83-84. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 307-308.; Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 35-36.Thallóczy Lajos: Nagy Lajos és a Bolgár Bánság. In: Századok, 34.1900.595. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 308-310. Az ún. bolgár őrségre: Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 308- 309. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 73., 25., 190., 131., 109. és 88-90. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 43-44. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 25. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 43-44. és 190. Szűcs Jenő: A ferences rend a középkor végén. In: História, 1983,5-6.13-14. Kölyüd, Atya, Harapk, Jenő, Kabol, Gyula. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 103-104., 8-10., 73., 85-87., 87., 70-72. Cesarini Julian tevékenységére: Fraknói Vilmos: Cesarini Julián. In: Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar középkorból. Bp., 1916. 1-88.; Lippa átadását Carvajal legátus

kezdeményezte. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 197-198. és Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 160-161. Alsán, Kölyüd, Atya, Cseri, Orsova, Keve, Kövesd, Karánsebes, Harapk, Jenő, Kabol, Haram, Gyula, Diakóvár,Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 330-331., I. őrség a karánsebesi (Karánsebes, Cseri, Hacak), II. őrség a szerémi (Alsán, Atya, Kabol, Diakó, Perecske), III. őrség az erdélyi volt. Fügedi Erik: Kapisztranói János csodái. In: Fügedi Erik: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Bp., 1981. 37-39.; Kulcsár Péter: Kapisztrán János. Bp., 1987.182-210. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 316-321.Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 175-177. 1456-ban az obszervánsoknak 38-40 rendházuk lehetett az országban. Fügedi 1981. (295. jegyzetben i. m.) 32.; 1475-re Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 348.; Alsán, Kölyüd, Atya, Cseri, Újlak, Orsova, Kövesd, Karánsebes, Jenő, Harapk, Kabol, Gyula, Diakó. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 347-348. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 160-163.; Szeged története. (237.jegyzetben i. m.) 486—490. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 22-23.; Lotz 1991. (205. jegyzetben i. m.) 62-63. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 49. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 25., 131.,109., 73 Alsán, Kölyüd, Atya, Újlak, Szeged, Karánsebes, Jenő, Kabol, Gyula, Futak, Diakó, Csanád. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 377-378. Mályusz 1971. (31. jegyzetben i. m.) 292-293.; Marosi 1982. (259. jegyzetben i. m.) 462-463. Romhányi 1996. (257. jegyzetben i. m.) 38. A magyar irodalom története. Főszek. Sőtér István. 1. köt. A magyar irodalom története 1600-ig. Szerk. Klankzay Tibor. Bp., 1964. 139- 141.; V. Kovács Sándor: Temesvári Pelbárt egy korszakváltás sodrában. In: Temesvári Pelbárt válogatott írásai. Szerk. V Kovács Sándor. Bp., 1982. 413-115. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 385. Karácsonyi 1924. (198. jegyzetben i. m.) 87., 49., 7-8., 103-104., 8-10.,175-177. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 447-457. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 544-558. Regényi K.: Karmeliták a középkori Magyarországon. In: Capitulum, 1. Szerk.: Koszta László. Szeged, 1998. 70-73. Fim 1962. (219. jegyzetben i. m.) 108-119. Fim 1962. (219. jegyzetben i. m.) 50.; Almási Tibor - Koszta László: Báncsa István bíboros (1205 k.-1270) In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica Különszám Szeged, 1991.15. Fallenbüch Ferenc: Az ágostonrendiek Magyarországon. Bp., 1943.27. Fallenbüch 1943. (317. jegyzetben Lm.) 28-57.; Fügedi 1981. (89. jegyzetben i. m.) 70. Györffy 1987. (77. jegyzetben i. m.) 493-494. Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 709-710. Püspöki Nagy Péter: Zseliz város címere. Bratislava, 1976. 78.; Csánki 1892. (166. jegyzetben i. m.) 188-189. Romhányi 1996. (257. jegyzetben i. m.) 38. Csánki 1892. (166. jegyzetben i. m.) 280.; Fallenbüch 1943. (317. jegyzetben i. m.) 36. Csánki 1892. (166. jegyzetben i. m.) 288-289.; Fallenbüch 1943. (317.jegyzetben i. m.) 49. Marosvár, Oroszlámos, Szávaszentdemeter.

Váczy Péter: Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára. Szerk. Serédi Jusztinián. 1. köt. Bp., 1938. 215-260.; Boba Imre: Morávia története új megvilágításban. Bp., 1996. 85-92.Koszta 1988. (2. jegyzetben i. m.) 159-186. Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Bp., 1980.486. Nagyobb Gellért-legenda: Scriptores rerum Hungaricarum temporeducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 493. Sörös 1912. (89. jegyzetben i. m.) 435-436.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 44-47.; Moravcsik Gyula: Görögnyelvű monostorok Szent István korában. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára. Szerk. Serédi Jusztinián. 1. köt. Bp., 1938. 402-405.; Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 865-866. Moravcsik 1938. (329. jegyzetben i. m.) 419-420. Györffy 1952. (19. jegyzetben i. m.) 339-340. Gyetvai 1987. (19. jegyzetben i. m.) 63. Csemegi József: A tihanyi barlanglakások. In: Archaeologiai Értesítő, Ser. 3., 7-9.1948. 398-402.; Komjáthy Miklós: A tihanyi apátság alapítólevelének problémái. In: Levéltári Közlemények 26,1955, \-AL. 32-47.; Kristó Gyula - Makk Ferenc: Árpád-házi uralkodók. Bp., 1988. 77. Moravcsik 1938. (329. jegyzetben i. m.) 420.; Györffy 1953. (19. jegyzetben i. m.) 83. Pl. Karácsonyi Péter: Szőreg középkori története. In: Szőreg és népe. Tanulmányok. Szerk.: Hegyi András. Szeged, 1977. 74—75.Pl. apátja királyi megbízottként járt el 1247-ben. Györffy 1963. (16. jegyzetben i. m.) 873. Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 18-22. Moravcsik 1938. (329. jegyzetben i. m.) 402-420.; Csemegi 1948. 396-407. Az 1030 előtt Marosvárott, majd utána Oroszlámoson működő közösséget egynek tekinthetjük. Györffy 1952. (19. jegyzetben i. m.) 343-344. Elter 1985. (17. jegyzetben i. m.) 59. Kinnamos tudósítása. Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történetbizánci forrásai. Bp., 1984.220. A bizánci szerzetesség jellemzőinek tömör összefoglalása: Schreiner, P: Byzanz. München, 1994. 78-81. Schreiner 1994. (344. jegyzetben i. m.) 70. Györffy 1952. (19. jegyzetben i. m.) 353. és Györffy 1953. (19. jegyzetben i. m.) 82-83. Györffy 1953. (19. jegyzetben i. m.) 81. Monumenta Romána episcopatus Vesprimiensis. Tom. 1. Ed. Fraknói Vilmos. Bp., 1896.12. U. o. 12-13. Schreiner 1994. (344. jegyzetben i. m.) 81. III. Honorius pápa 1218-as megerősítő oklevelében maradt fenn az adomány. Theiner 1859. (58. jegyzetben i. m.) 9-10.Theiner 1859. (58. jegyzetben i. m.) 667-668.; Moravcsik 1938. (329.jegyzetben i. m.) 420. Gáldi László- Makkai László: A románok története. Bp., 1941.46., 48. és 50-51. és 184. (térkép); Makkai László: Magyar-román közös múlt. 2. kiad. Bp., 1989. 63. és 65. (térkép).Gáldi - Makkai 1941. (352. jegyzetben i. m.) 57-64.; Pirigyi István: A görög katolikus magyarság története. Nyíregyháza, 1982. 48-49. Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon - szerbek a magyar történelemben. In: A szerbek Magyarországon. Szerk. Zombori István. Szeged, 1991.11-18.; Rókay Péter: A szerbek betelepülése Magyarországra a XV században. In: A szerbek Magyarországon. Szerk. Zombori István. Szeged, 1991. 51-53.Rókay 1991. (354. jegyzetben i. m.) 59-61.; Szakály 1991. (354. jegyzetben i. m.) 11-18.

Darkó Jenő: A karlócai érsekség egyházszervezete és a görögkeleti népessége a XVIII. században az összeírások tükrében. In: A szerbek Magyarországon. Szerk. Zombori István. Szeged, 1991.115-117.Rókay 1991. (354. jegyzetben i. m.) 58-61.; Szakály 1991. (354. jegyzetben i. m.) 17-18. Seriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.j 503-506. Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. (3. jegyzetben i. m.) 506.; Juhász 1926. (54. jegyzetben i. m.) 22—30.; Bálint Sándor — Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Bp.,'1994.56. Györffy 1987. (77. jegyzetben i. m.) 493. Karácsonyi 1923. (263. jegyzetben i. m.) 16-17. és 155.Bálint - Barna 1994. (359. jegyzetben i. m.) 73-79." Fügedi 1981. (295. jegyzetben i. m.) 19-56.; Bálint - Barna 1994. (359.jegyzetben i. m.) 68-69.

TROGMAYER OTTÓFecerunt magnum aldumasGondolatok Szer monostorának építéstörténetéről

A legtöbb történész szerint közel 800 éve, hogy kimagasló középkori történetírónk, P dictus magister az írópult mellé állt, hogy hozzáfogjon a Gesta Hungarorum megírásához. Nem valószínű, hogy felötlött benne az a gondolat, hogy minden idők egyik legérdekesebb és legtöbbet vitatott magyar sikerkönyve kerekedik a lúdtoll egymás mellé sorakozó betűi nyomán, melynek latin szövegébe óhatatlanul is becsúszott néhány magyar szó, talán, mert nem ismerte a megfelelő latin kifejezést, vagy talán azért, mert a kifejezés annyira közismert volt, hogy nem kellett latinra fordítani. Ilyen szó a tanulmányunk címében szereplő „áldomás", amely a nevezetes mű 17. és 22. fejezetében is szerepel.

A nevezetes mű évszázadokig csipkerózsika álmát aludta, mígnem a 18. század elején Bécsben újra kézbe került, s felismervén jelentőségét, 1746-ban sor került első nyomtatott kiadására is. Azóta a benne foglaltakról, az ott leírtakról szinte egész könyvtárat megtöltő tanulmány, vitairat jelent meg, amelyek áradata napjainkra sem csökkent, hiszen egyes passzusait ma is újra és újra értelmezik. Alapvetően két nagy kérdés körül folyik a vita, amelyek közül az első a mű születésének datálása. A Névtelen Jegyző „boldogult" Béla király kancelláriájában dolgozott, nem írja le, hogy melyik Béla rendelte meg a nevezetes munkát. Mivel négy Béla királyunk volt, a vélemények megoszlanak. Hozzá kell tennünk, hogy a mérleg nyelve III., vagy IV. Béla felé billen. Mi magunk sok nyomós érv alapján Anonymus korát a magyar királyság egyik kulturális, gazdasági csúcspontjához, III. Béla uralkodásának idejéhez kapcsoljuk. A érvek közül különlegesen fontosak III. Béla francia kapcsolatai: mindkét felesége francia hercegnő volt, s udvarában több, Párizsban tanult főpapot ismerünk név szerint. Maga Anonymus is utal tanulmányaira, s arra, hogy már más könyvet, könyveket is írt. Ezek alapján úgy véljük, hogy a Gesta Hungarorum 1200 körül, valószínűleg a 13. század első évtizedében íródott. Ennek a kornak szokásait vetíti vissza a szerző a 9. század végén lejátszódott eseményekre.

A másik erősen vitatott kérdéscsoport a mű hitelességét érinti. Vannak, akik a szerző minden szavát szó szerint értik, s vannak, akik a Gesta eseményeit mesének, sőt belpolitikai fondorlatok lecsapódásának vélik. Az igazság valószínűleg valahol középen keresendő. A szerzőnek feltételezéseink szerint két fontos forrásanyag állt rendelkezésére. Az egyik a kétségkívül létezett, ám eltűnt őskrónika, amely a 12-13. század fordulóján a királyi udvarban még biztos, hogy közkézen forgott. A másik forráscsoportot az akkor még elevenen élő nemzetségi hagyomány képezte. A Gesta ugyanis elsősorban az Árpád-házi királyok uralkodásának jogfolytonosságát volt hivatott igazolni, és e törekvése mellett a honfoglaló törzsek vezetői leszármazottainak jogfolytonosságát is igazolni kívánta. Számos birtoktest tulajdonjogát vezeti vissza a honfoglalás valós, vélt vagy költött eseményeire, 300 év múltán is így bizonyítva az ősi jogon birtokolt terület jogosságát. A történetek egy része a nemzetségi hagyományban, a hősi énekekben elevenen élt, s ma ezer esztendő múltán kevés reményünk van arra, hogy a valóságot a költői látomástól szét tudjuk választani. Mindenesetre Szert és Csongrádot Ond leszármazottai kapták, legalábbis így tudták a nemzetség fájának kései hajtásai a 12—13. század fordulóján. Ekkor Ond leszármazottai, a Bár-Kalán nemzetség

tagjai óriási birtoktesttel rendelkeztek. Ezek a hatalmas birtokok az öröklődés szabályai szerint osztódtak. Szer a Bár-Kalán nemzetség oszthatatlan birtoka maradt, amint erre több, IV. Béla-kori oklevél utal. A nemzetség egyik tagja -Nana - örökös nélkül maradván, a szigeti apácákra kívánta hagyni vagyonát, s ehhez IV. Béla hozzájárulását kérte. A király egy 1256-ban kelt oklevélben hozzájárult a kéréshez, ám nem engedhette Szer elajándékozását, hiszen az az egész nemzetség tulajdona volt. Így aztán igen nehéz eldönteni, Anonymus történetei közül melyiknek van valóságmagva és melyik épült be a fantázia szüleményeként a regényes történetbe. Szűcs Jenő posztumusz műve fogalmazza meg talán a legpontosabban a Gesta jelentőségét, a pogány hagyományelemek és a keresztény írásbeliség viszonyát elemezve Anonymus művében. Úgy véljük, hogy nemcsak az ősi eredetmonda, hanem a honfoglalás néhány eseménye is a valósághoz közel híven őrződött meg, akkor is, ha azokat a nemzetségi hagyomány kissé a saját igényei szerint módosította.

Nem tartjuk valószínűnek, hogy a Gestának egyetlen hiteles mondanivalója lenne, egyetlen hiteles hagyományt őrizne: a magyarok honfoglalásának tényét. Számos kutató fő feladatának érzi annak kimutatását, mi a fikció a történeti műben, s alig-alig foglalkoznak azzal, mi az, amit történeti valóságként kell értelmeznünk. Jómagam hiszek abban, hogy sok történeti regének, mesének valós magva van, néha olyan, amire eddig nem gondoltunk. Interlaken mellett a Jungfrau és az Eiger félelmetes felhőzászlót lengető ormai alatt láttam magam is a mesék üveghegyét, mely ott vált számomra realitássá, mint korábban az Enns partján az Óperencia. Az üveghegy nem más, mint a hatalmas hegy nyergéből lefolyó gleccser üvegszerűen átlátszó jégtömege. Síkvidéki ember számára mesebeli csoda, a helybelieknek a mindennapok unalmas, megszokott látványa. A legendás Arthur király hús-vér történeti alak volt, a kerekasztal lovagjai bizonyára a személye köré fonódó legendák szülöttei. Csakhogy az Alpok barlangjaiban lelt „sárkánycsontok" - melyek rég kihalt jégkorszaki állatfajták csontjai - a korai középkor óta bizonyítéknak tűnnek a legendabéli lovagok hőstetteihez. Sir Arthur Evans meglelte a Vergilius által is megénekelt labirintust, csodájára jár a világ Kréta szigetén a palotaromoknak. Heinrich Schliemann rábukkant a homéroszi eposzok két fontos színhelyére, Trójára és Mykénére, pedig háromezer év távlatából ki hinne a regösök csacska történeteiben. Valahol talán rá lehet bukkanni a névtelen magiszter történeteinek valóságmagvára is.

A Gesta nevezetes 40. fejezete ihlette meg Hornyik Jánost, Kecskemét város főjegyzőjét, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját könyvének megírására, melynek címe: "Pusztaszer, a honalapító magyar nemzet első törvényhozási közgyűlése színhelyének története." Hornyik múlhatatlan érdeme, hogy 1865-ben - természetesen saját korának szemléletével - feldolgozta Pusztaszer és környékének történetét, összeszedte az akkor hozzáférhető levéltári adatokat a Bár-Kalán nemzetség tagjairól, akik, mint Ond vezér leszármazottai, a terület Árpád-kori birtokosai voltak, majd gyűjteményét kiterjesztette egészen a török utáni időkig. Karácsonyi János akadémiai székfoglalójában e nemzetség egyik kiemelkedő alakjának, Kalán érseknek pályafutását foglalta össze ugyancsak korának szemléletével, ám rendkívül alaposan és mindmáig példamutatóan. A monostor címzetes apátja, Göndöcs Benedek, felkérte kora legnevesebb hazai régészét, Rómer Flórist, hogy az akkor még 6 méter magasra emelkedő romok területén folytasson ásatást. Ennek eredményeit közzétették még a millenniumi ünnepségek előtt. Mielőtt ásatásaink megfigyeléseit összefoglalnánk, s az azokból leszűrhető következtetéseket megfogalmaznánk, tekintsük át mindazt, amit az írott forrásokból, és a korábbi ásatásokból a szeri monostortemplomról tudunk.

Emlékeztetőül idézzük Anonymus nevezetes 40. caput-ját, mely történeti oknyomozásunk kiinduló pontja: A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is; hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mind ezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának. Majd a vezér azt a helyet Ondnak, Ete apjának adta a Tiszától a Botva-mocsárig és a Körtvélytótól Alpár homokjáig. Utóbb pedig bizonyos idő elteltével Ond fia Ete sok szlovént gyűjtött össze, s Alpár vára meg a Bőd-rév között igen erős földvárat építtetett, melyet a szlovének a maguk nyelvén Csongrádnak, azaz fekete várnak neveztek.1

Pais Dezső gyönyörű fordítása kicsit átkölti az eredeti szöveget, hiszen a „szerét ejtették" a latin szöveg szó szerinti értelmezésében „elrendeztetett", így azután maga Pais Dezső is kicsit hozzájárult Anonymus sokak szerint tudálékos helynévmagyarázó törekvéséihez. Mindenesetre a Gestában ez az a passzus, melynek alapján sokan föltételezik, hogy itt valaminő, országgyűléshez hasonló esemény történhetett, ahol törvényeket is hoztak. A Gesta tehát az első írott forrás, melyben a helynév előfordul, persze Szer alakban, hiszen Pusztaszerként csak a 17. század elejétől említik. A mezőváros ugyanis az 1596. évi török hadjárat nyomán vált pusztává, mint megannyi alföldi falu és mezőváros.

Nem tudjuk pontosan, mikor épülhetett a legkorábbi templom, azt sem, hogy ki, vagy kik alapíthatták, az azonban biztos, hogy a 13. század első negyedében e helyen már jelentős, nagytekintélyű kolostor állott. Ásatásaink előtt még nem lehetett tudni, hogy tekintélyét földrajzi fekvésének köszönhette-e, hiszen épp úgy, mint Szeged, a Kárpátok övezte medence földrajzi központjának közelében fekszik. Az 1233-ban kötött beregi egyezmény az első írott forrásunk, amely Szer egyházát említi: Az egyházak pedig megtarthatnak a saját sójukból a saját használatukra ilyenképpen: az egresi apátság három töményt, az aradi prépostság kétezer kősót [...] a váradi egyház kétezer, a szeri egyház ezer kősót, a kalocsai egyház egy töményt, a bácsi egyház egy töményt, a gyulafehérvári egyház kétezer kősót..2

A király sójövedelem bérbeadásával akarta különböző költségeit fedezni. A só piaci ára, mint azt az oklevélből kiolvashatjuk, meglehetősen magas volt. Sajnálatos, hogy egyéb források hiányában nem tudhatjuk, vajon a különböző néven illetett sómennyiségek között mekkora különbség lehetett, miben különbözhetett a kősókocka a rakásnyi sótól, mely nyilván drágább, de vajon csak több volt-e, vagy esetleg minőségében is különbözött. A „tömény" számnév ezer vagy tízezer kősókockát jelentett-e, szintén nem tudható. A töménytelen szavunk annyit jelent, hogy tízezernél több.

Kíséreljük meg a Szer monostorának adott ezer kősó értékét valamilyen módon pénzben vagy áruban kifejezni. Tételezzük fel, hogy sókockákról van szó. Az előbb idézett klevél egyértelműen meghatározza, hogy száz kősókocka ára egy márka ezüst, méghozzá jó minőségű ezüst, hiszen a nemesfém minőségéről is rendelkezik az írás. Egy magyar márka megközelítőleg 233,3 gramm jó minőségű ezüstöt jelentett, vagyis Szer és Szőreg monostora évente közel két és fél kilogramm színezüstöt kapott. II. András király dénárjai 0,5 gramm színezüst tartalmúak, vagyis a kolostorok közel ötezer dénárt kaphattak a kősójavadalomért. Egy márka finom magyar ezüst mintegy 21 gramm aranynak felelt meg, azaz az ezer kősó több, mint 20 dekagramm aranyat ért.

Nehéz a fenti összegek vásárlóértékét egyértelműen meghatározni, ám az alábbiakban megpróbálunk valami-nő egyenértékekre példákat adni. Ne felejtsük el, hogy egy magyar márka megközelítőleg 24 deka ezüst. 1183-ban egy eke föld ára (mintegy 120 hold, holdanként 864 négyszögölnyi területtel számolva) két márka. 1228-ban 3 szőlő, 10 hold föld és 2 kapás = 12 márka. 1232-ben 3 eke föld 12 kaszásra rét, mező 210 hold beltelek = 50 márka. 1223-ban 2 szolga = 5 márka, 1232-ben 4 szolga (apa, nő, két leány) = 9 márka. 1213-ban egy hadi ló = 2 márka, 1239-ben egy ökör = fél márka, 1220-ban egy páncél = 10 márka, 1222-ben Gizella királyné drágaköves aranykoronája = 140 márka. Látjuk tehát, hogy a javadalom igen magas volt. Adataink természetesen közelítő értékűek és csupán tájékoztatásul szolgálnak, de egyértelműen utalnak arra, milyen nagy gazdasági potenciált jelentett egy-egy ilyen kolostor, hiszen a fent említett jövedelméhez még hozzá kell számítanunk a birtokaiból befolyó szolgáltatások értékét is, a kegyúrtól, valamint a püspöktől és királytól kapott, esetenként jelentős ajándékokat is. Annyit minden esetre megtudunk, hogy az ország szívében, a magyar királyság földrajzi középpontjának közelében, a Tisza partján, a Balkánra vezető egyik fontos kereskedelmi és hadi út mentén fekvő monostor 1233-ban már állott.

Időrendben a következő ránk maradt okirat, amelyben Szer monostoráról említés esik, a tatárjárás után íródott, s nem más, mint az akkori tulajdonos és felesége végrendelete. 1256-tól összesen négy okirat maradt meg, melyek Pósa fia Nána birtokainak hagyatékáról rendelkeznek. Már az is jelzi, hogy Nána az ország egyik legrangosabb főura volt, hogy a végrendelet egyik kedvezményezettje felesége, Mojs (Mózes?) nádor leánya. Az oklevelek szövege közvetett módon arról is tudósít, hogy a tatárok pusztítása után a templomot és a kolostort meglehetősen gyorsan újjáépítették, hiszen romokról akkoriban nem szoktak végrendelkezni.3

Az egykori monostort, amelyről az ásatások és a források alapján beszélni fogok, Anonymus szerint 1200 körül Szernek nevezték. A helynév kiejtésére megközelítőleg pontos tájékoztatást egy később ismertetendő 16. századi levélből kaphatunk, mely a templomot Zewr-nek írja, amit a közel egykorúan említett Zewreg-Szöreg analógiája alapján Szörnek ejthetünk. Számos akkori család viseli ma is a Szöri nevet.

Alig-alig van írásos forrásunk, mely ennél többet mondana. Tudjuk, hogy a 16. század elején a kolostorban iskola is működött, hiszen az átutazó Jagelló Zsigmond herceget, a későbbi I. Zsigmond lengyel királyt diákok köszöntötték. Ennél több tájékoztatást adó írásos emlékünk már csak a templom pusztulásának korából, a 16. század közepéről van. Maga a mezőváros túlélte a török uralom első fél évszázadát, hiszen a török császár udvarának is szüksége volt pénzre, amit elsődlegesen adófizető alattvalóitól hajtott be. Szer mezővárosa, mint az összes alföldi település, az 1596. évi török hadjárat során pusztult el, amikor a császári sereget kísérő segédcsapatok zsoldként a szabad rablás lehetőségében részesültek. A felégetett mezővárosok és falvak lakói vagy rabszíjra kerültek, vagy a szultán közvetlen fennhatósága alá tartozó ún. khász városokba menekültek. Ilyen város volt Szeged, Kecskemét vagy Buda. Az 1596. évi hadjárat emlékét őrzi szinte valamennyi „puszta" szóösszetételű helynevünk (Pusztaszabolcs, Pusztamérges). Az egykori Szer mezővárosát és tágabb környékét, ahol még sok középkori falu virágzott korábban, az 1630-as évektől nevezik Pusztaszernek. A több tízezer holdas birtoktest egykori központjáról, azaz Szer mezővárosáról az 1950-es évek elejéig felmagasió középkori templomrom, a valaha állott templom északi oldalfalának maradványa árulkodott. Ez az a templom, melyről 1550-ben így írt a városlődi perjel Sárvárra Nádasdy Tamásnak, az akkori kegyúrnak: Az a hír járja, hogy a törökök Szeged alatt mintegy három mérföldnyi-re a romba dőlt egykori kéttornyú monostorból, amelynek neve Szőr, várat építenek.

A levelet bizonyára az az Egyed Miklós vitte, aki híreket hozott a Nádasdyak birtokába került kolostorról, így a híradást hitelesnek kell tekintenünk. Az bizonyos, hogy az egykori templomnak két tornya volt, melyek még a 16. században is álltak, és a mezőváros Szegedtől három középkori magyar mérföldre feküdt. Ez az adat is pontos, hiszen egy középkori magyar mérföld 9000 méter távolságot jelentett a három mérföld tehát megfelel a mai 27 km-nyi útnak. Az út az egykori Tisza partján vezetett, éppen egy napi járóföldet jelentett. Ha figyelemmel nézünk alföldi városaink egymást összekötő úthálózatára, rövidesen felfigyelünk arra, hogy közel ekkora távolság van Szeged - Makó, Makó - Vásárhely, Vásárhely - Szentes, Szer - Csongrád, vagy akár Kiskunfélegyháza és Csongrád között is. Ahol hiányzik a városka, ott régészeti eszközökkel maradványait megtalálhatjuk. A fontosabb kereskedelmi utak olyan pontjain alakultak ki a mezővárosok, ahol karavánok vagy seregek pihenésre, biztos éjszakai nyugalomra szorultak, s ezek a pontok egy napi járóföldre, azaz 27-30 km-re fekszenek egymástól.

E kitérő után térjünk vissza eredeti témánkhoz, a templomromokhoz. Az első híradás 1823-ból az alábbiak szerint tudósít a Tudományos Gyűjteményben: „Ezen a száraz tengeren, hol az Eget kivéve alig lát gyakran sok ideig az utas egyebet - hol számtalan pusztázó Zsiványok hiszik az Igazságnak békességes tűrését - hol őriző Pásztoriknál tekéntetre méltóbb Marhák kódorognak - ezen a temérdek síkon ütögetik fel magokat, mint meg annyi lecsonkíttatott Emlék-oszlopnak, szerteszéjjel a gyászos Puszta templomok, mellyeknek fekete homlokain egykor gyermeki megelégedéssel néztem a krákogó Hollókat, és soha-soha egy Fösvény nem remegett úgy annak megtudására, ha az ő álma, melly a vén Bodza-fája alatt el ásott kincset mutatott, igyaz-é, vagy sem: mint én remegtem az után, hogy kik imádkozhatnak itten elsőbben! [...] A Zeéri puszta Templom, melly most is eléggé árúlja hajdani nagyságát, jóidéig állott izmos tornyával; de mivel abba Zsiványok és útonállók fészkelték magokat, és e temérdek síkságon, mintegy messze látó Hegy gyanánt szolgált, az emberi bátorságra való ügyelés a tornyot lerántatta. A Templom kulcsa (valóságos remeke a régi időknek) Kecskemét városa Leveles Tárában látható, mellyet egy Lakos a templom mellett áskálván, mintegy arasztnyira a földben talált, és jó ideig egy Lakatos műhelyében függött a régi kulcsok között, a hol véletlen Kovács Elek felőlle kérdést tevén, boldog emlékezetű Tanácsbelit Ladányi Gergelyt arra figyelmetessé tette, és ez megszerezvén azt, a Városnak ajándékozta (izmossá-gából a rozsda sokat megemésztett ).4 A híradást minden bizonnyal Katona József, a Bánk bán szerzője küldte el a folyóiratnak. A mezővárosra és a birtokra vonatkozó akkor fellelhető okleveleket Hornyik János, Kecskemét város főjegyzője tette közzé az 1865-ben megjelent könyvében. E megállapításunk természetesen csak az oklevelekre vonatkozik, hiszen Hornyik számos pontatlan metszetet közöl, feltehetőleg összekeverte a mezőváros plébániatemplomának romjait a monostor falaival, és külön legendát költött a jószerivel legalább 4000 éves halmokról, önkényesen kiválasztva hetet, és hozzá kapcsolva azokat az anonymusi hagyományhoz.

A romokról 1869-ben a szegedi Molnár Pál megbízható híradást küldött Rómer Flórisnak, a kor legkiválóbb magyar régészének: „a pusztaszeri templom romját, és alapjának nyomait, mit a kiásott falak gödrei után vázoltam, e szerint a fennálló rom a templom északi oldalára esvén, a kereszthajónak homlokzata lehetett, nem pedig a nyugati részé, a templom hajójának végén. A templom falkerítéssel volt ellátva. A Tisza árterének lapja elnyúlt az Apszis alatti lejtőig. Keletről a roppant rónaság, nyugatról a homokos apró lejtőjű halmok köríték e régi templomot. E templom három hajójú lehetett, mivel belül az oszlopok helyein gödrök vannak. A rom falai e század első felében feldúlattak, széthányattak, és urasági épületekre fordíttattak Pallavicini őrgróf uradalmi tisztjei által."

A 19. század elején már csak egy zömök, román kori tornyot láthatott Katona József (1. kép), melyet felrobbantottak, a templom még álló falait széthordták, és csak az 1950-ig álló északi faltöredék maradt meg. (2-4. kép) Fontos információ a század közepén még álló kerítésfal, mely nyílván a tatárjárás utáni erődtemplomot védte. Talán ezt a falazatot újították fel a török uralom alatt, amint erről a Nádasdynak küldött levél tudósít.

A korábbi kincskeresések után 1882-ben Göndöcs Benedek címzetes pusztaszeri apát és gyulai plébános kezdeményezte az ásatásokat, melyekre még az évben sor került. Az ásatás leírását példamutató módon már a következő esztendőben, 1883-ban saját költségén ki adta Budapesten "Pusztaszer és az évezredes ünnepély" címmel. Szer történetét jórészt Hornyik műve alapján foglalja össze, illetve megpróbálja azonosítani Anonymus helyneveit. Mellékel egy térképet is, valamint egy 19. század elején készült rézmetszetet a romok 1832-es állapotáról. A tájról az alábbiakat írja: „az egész puszta sík, kivévén néhány dombokat, melyek egyenlő magasságban és arányos távolságban, hihetőleg emberi kezekkel hányattak. Erdeje most semmi. Vize a Tisza kiöntései és egy nagy tó, melyben számos és mindenféle vízi madarakon kívül gyakran hattyúk és gödények seregenként tartózkodnak. Épületjei: a tó mellett egy vendégfogadó, mely Tó-hajlati csárdának neveztetik. Ehhez közel dohánytermesztők lakásai, és azok mellett egy régi elpusztult szentegyház, melynek magas góth ízlésre épült mohos falai az utazóknak több mértföldnyire megmutatják dicső Magyar Eleink legelső Országgyűlése helyét." (A Göndöcs által említett csárda pincéjét - amely nem messze helyezkedik el a ma álló Árpád-emlékműtől -1974-1975-ben feltártuk, úgy tűnik, az egykori templom kváder-köveiből épült. A kincskeresők természetesen évszázadok óta bolygatják a kolostor templomának romjait. Északi fala, melyet Göndöcs Benedek is láthatott, 9 méter hosszú, 7 méter magas volt. A műemlék utolsó maradványát 1950-ben pusztították el.)

Göndöcs levelet írt Pallavicini Sándor őrgrófnak, kérve a próbaásatás engedélyezését, majd az ásatás nyomán a templom rekonstruálását, és azt is, hogy „ha a történelem és hagyornány által kegyelettel kijelölt helyen, mintegy 100 holdnyi térségen egy nagyobb szerű diszkéig - park - alkottatnék, és ez gyorsan növő dús tenyészetű fákkal és növényzettel beültettetnék, hogy a nemzet évezredes ünnepélyén ne legyen elhagyatott, sivár és jeltelen az a hely, a hol a magyar alkotmány első oltárára tevék le az ősök áldozataikat." A kor gondolkodásmódjára jellemző, hogy Göndöcs felajánlotta a 100 holdnyi föld haszonbérbe vételét és befásítását, majd az ünnepségek után az eredeti állapot, azaz a szántóföld visszaállítását, s a haszonbérlet ilyetén megszüntetését. Felsorolta a környező halmokat, s megállapította, hogy nem 7 halom van a vidéken, hanem legalább 12, melyek temetkezési helyek lehettek, miként azt Rómer Flóris is megerősítette. A továbbiakban közölte az ásatási naplót szó szerint, melyet Stádel János uradalmi ispán szerkesztett Rómer Flóris utasításai nyomán.

1. A monostor romjai. Pallavicini Ede festénye, 1832

2. A monostor romjai

A munka április hó 28-án kezdődött. Ekkor érkezett meg ugyanis Rómer Flóris Göndöcs Benedek társaságában a helyszíni szemlére. Ekkor már 15 napszámos várta őket. A helyszíni szemlén a kiszedett falak nyomvonala jól látszott, s feltételezték, hogy a templom 8 öl széles és 12 öl hosszú, három-hajójú volt, a két mellékhajó 2-2 öl széles, a középhajó pedig 4 öl széles lehetett. Még aznap délután el is kezdték az ásatást, és megtaláltak háromlábnyi mélységben egy terméskőből álló alapzatot, amely a templom déli oldalfala lehetett. Ugyancsak megtalálták a templom temetőjének egykori kerítése alapját is. A következő napon már 31 napszámos dolgozott, köztük 8 kubikos is, akik talicskán hordták el a földet. Megtalálták négy láb mélységben a 3 oszlop alapzatát. Feltűnt számukra, hogy az alapzatok metszetei másmás alakúak. Május elsején már 38 napszámos és 15 kubikos dolgozott. Elhordták az eddig megtalált hajókat fedő, mintegy 5 láb vastag törmeléket, és elkezdték a kolostor kutatását is. Meg kell jegyeznem, hogy ekkor még látszottak a templomot övező árkok is. A köveket és téglatörmelékeket külön depóban gyűjtötték, az idomtéglákat pedig a tiszttartói lakban helyezték el. Felfedezték, hogy a főhajóban simított négyszögű márványlapokból álló kövezet volt, melyet téglapadozatra helyeztek el. A márványlapokon égési törmelék feküdt. Megemlékeztek néhány márvány faragványról, valamint a déli oldalon egy mintegy 7x6 méteres teremről, amelynek közepén egy nyolcszögű oszlop állott. Feltételezték, hogy ez a terem lehetett a sekrestye, melyben a törmelék alatt igen nagy mennyiségű3. A monostor romjai a századfordulón. Fridrich János fotója 4. A monostor romjai a századfordulón

embercsontra akadtak, azaz egy ossariumm bukkantak, melyet mi is megtaláltunk. Május 2-án már 43 napszámos és 25 kubikos dolgozott, s a középhajában is megtalálták a téglapadozatot, illetve a vörös márvány padló maradványait. A kutatás súlya most a kolostorra helyeződött, 1 méter széles, több mint 18 méter hosszú faldarabokat találtak, ám megnyugtatóan nem sikerült tisztázni a különböző helyiségek méretét. Helyenként fél láb vastag hamuréteg is előkerült, amely nyilvánvalóan a zsindelytető és a fedélszék leégése során keletkezett. Több apró tárgyról emlékezik meg a szerző, melyet félretettek. Május 3-án hazai ásatásaink történetének egyik legfurcsább eseményére került sor. „a szép holdvilágos éjjelen át, a kubikosok folytonosan dolgozhattak s ezáltal oly eredményt értünk el, hogy elmondhatjuk, miszerint munkálatainkkal nagyon előre haladtunk." Ez bizony nem a mai korszerű ásatási módszer, valószínűleg nagyon sok kárt okozhattak az éjszakai rohammunkával. Ezen a napon már 66 napszámos segítette a 23 kubikost. Olyan mélységbe kerültek, amikor már megtalálták az egykori hajóban az első sírokat, koporsómaradványokat. Külön megemlítenek egy gyűrűt és egy ezüst pénzdarabot.

A naplót Rómer Flóris eddig diktálta, a hátralévő három napon már csak Göndöcs Benedek és Stádel János volt jelen a feltáráson. Megtalálták a főoltár alapzatát, valamint a szentélyhez vezető lépcsőket. Magának az oltárnak a mérete felmérésük szerint 5,30 x 2,10 méter volt. A szentély 60 cm-re emelkedett a főhajó járószintje fölé. További pilléreket találtak, és számos sír, aprólelet és faragvány került elő. Május 5-én megállapították, hogy az északi mellékhajó szentélye félkör alakkal záródott. Szerencsére nem mentek le olyan mélyre, hogy a főhajó később általunk megtalált szentélyfalát szétrombolták volna. Felfigyeltek arra, hogy a főoltár közelében festett vakolatdarabok fekszenek, azaz a szentély freskókkal volt díszítve. Igen sok téglakeretes sírra bukkantak, valamint köles gyöngyökről is említést tesznek. Végezetül megadták a méreteket, mely szerint a belső szélesség 16,48 m, a belső hossz pedig 30,34 m, s megemlékeztek arról, milyen szép látvány a márvány kövezet, a meglévő alapfalak, melyek mintegy romkertként tekinthetők át. A pár nap alatt összesen 438 napszámot fizettek ki, és 143 köböl földet és törmeléket hordtak el. A deponált téglák is jelentős mennyiséget mutatnak. „E szent hely nemzeti emlékeink gazdag kincses bányája lett, s bizonyára minden jó hazafi lelke mélyéből kívánja, hogy az oly nagyszerű eredményre vezetett ásatások mielőbb tovább folytattassanak, a romok kijavíttassanak, s az ezeréves nemzeti ünnepélyen, a sekély múlt dicsőségéhez méltó emlék örökíttessék meg. Kelt Pusztaszeren 1882. május 6-án Stádel János sk."

Göndöcs emlékiratot terjesztett a kormány elé, melyben javasolja, hogy állítsák helyre a romokat, legyen emlékpark és egy emlékkápolna. Göndöcs javaslata nyomán 1882. október hó 28-29-én a Műemlékek Országos Bizottságának másodépítésze, dr. Khuen Antal helyszíni szemlét és próbaásatást végzett. Megtekintette az összegyűjtött leleteket, és a munkások több sírra bukkantak. A második napon meglátogatta az ásatást Reizner János archeológus és Kovács István építész Szegedről, akik múlhatatlan érdemeket szereztek á szegedi múzeum gyűjteményének megalapításában. Megállapították, hogy az apátsági romoktól délre -mintegy 800 ölnyire - fekvő magaslaton áll egy kápolna romja, kopár faltöredék, ám itt próbaásatást nem tudtak végezni. A kétnapos ásatással feltehetőleg több kárt, mint hasznot okoztak, ám hiába kérte Göndöcs Benedek a minisztert, hogy folytassák még ez őszön az ásatásokat, s egyben tájékoztatta a minisztert, hogy az eddigi munkák mintegy 500 forintba kerültek, melyet a tulajdonos Pallavicini Sándor őrgróf fedezett. A kis kötetet újságcikkek szemelvényei egészítik ki. A Göndöcs által közölt alaprajz elsősorban a ma is álló jáki templom alaprajzára emlékeztet, méreteiben is, ám ugyancsak felidézi a szintén álló ócsai templom arányait is. A kutatók, Göndöcs és Rómer közleménye alapján arra a következtetésre

jutottak, hogy a szeri templom a 12-13. század fordulóján épülhetett, vagyis akkor, amikor a Gesta megszületett, így nem találtak semmi konkrét utalást arra, ami áthidalhatta volna a honfoglalástól eltelt 300 esztendőt. Közel 90 évet kellett várni Göndöcs Benedek jó szándékú javaslatának megvalósítására. Századunk első negyedében történtek ugyan kisebb ásatások, így 1907-ben Csallány Gábor, a szentesi múzeum igazgatója újabb ásatásokat végzett, de naplója nem maradt fenn. Ő bukkant rá az első szobortöredékre, mely a szentesi múzeumba került, és több apró faragványt is begyűjtött, de a napló hiányában nem tűnt fel a kutatók túlnyomó többségének sem, hogy a szentesi múzeum szobortöredékeket és oszlopdarabkákat is őriz Szerről. Valószínűleg Csallány ásatott a mezővároska plébániatemplománál is, melyet többszörösen összekevertek az egykori kolostortemplommal.

Végső soron a 20. század közepén már csak az említett északi fal állott, a Rómerék által feltárt alapfalakat és padozatot csaknem teljesen kitermelték, és valószínűleg a közeli majorok, tanyák, istállók építéséhez használták fel a köveket. Eltűntek a tiszttartó gondjára bízott faragványok is. Az emlékmű mögötti területen a 60-as években már csak bodzabokor cserje és akácerdő volt látható. Bálint Alajos szegedi múzeumigazgató alig egy hetes próbaásatásánál megtalálta az északi főfal alapzatát, a későbbi munkálatoknál ez nyújtott támpontot a teljesen lepusztított területen.

1970-ben Erdei Ferenc és az akkor létrejött Országos Emlékbizottság bízott meg azzal, folytassak ásatásokat Sövényházán, a mai Ópusztaszeren. „Trogmayer elvtárs, ássa ki a honfoglalást" - mondta félig komolyan, félig tréfásan az általam nagyra becsült Erdei Ferenc. A templom feltárása öt évig tartott. Nyaranta múzeumi munkatársaim és tanítványaim segítségével, összesen több, mint 800 középiskolás, főiskolás és kubikos működött közre az egykori épület alapfalainak kiszabadításában és a templom körüli temető sírjainak kibontásában.

A szeri templom cintermében és természetesen a templom belsejében is összesen 961 sírt tártunk fel. A főhajóban valószínűleg a Bár-Kalán nemzetség tagjai pihentek, a falakon kívül pedig a szerzetesek. A mezőváros plébániatemploma körül ugyancsak megtalálta a temetkezéseket az ásató Horváth Ferenc. Természetesen sokkal több elhunyttal kell számolnunk, mint ahány sírt leltünk, hiszen egy-egy friss sír hantolásánál a korábban eltemettek csontjait összegyűjtötték, és a kolostor ossariumába - csontházába -helyezték. 1970-től került megvalósításra Erdei Ferenc korábban felvetett gondolata, hogy a magyar történelem két fontos eseményének, a honfoglalás befejeztének, valamint a földreform hivatalos megkezdésének, Pusztaszeren - akkor Sövényháza - építsünk nemzeti történeti emlékparkot. Erdei gyakorlatilag Göndöcs Benedek szándékát igyekezett megvalósítani, ma már tudjuk, hogy sikerrel. Magam azt a feladatot kaptam, hogy tárjam fel a kolostor és templom maradványait, s igyekezzünk bebizonyítani, avagy cáfolni Anonymus sorait.

A magyar régészet mindig is pénzhiányos helyzetben volt, így 1970 nyarán a KISZ támogatásával ifjúsági tábort szerveztünk, s középiskolás diákokkal kezdtük meg a Rómer és Göndöcs által elindított ásatások folytatását. Az ásatáson fontos szerepet vállaltak Csongrád megye múzeumainak régészei, valamint a József Attila Tudományegyetem ókortörténeti és régészeti tanszékének hallgatói és gyakornokai. Közülük is oroszlánrészt vállalt Horváth Ferenc kollégám. Az öt év alatt a kolostor templomát (5. kép), valamint a konyhát, ebédlőt, borospincét, s a kerengőt tártuk fel. Megtaláltuk az erődtemplom árkát és temetőkerítését is. Legfontosabb eredményeinket az alábbiakban summázom.

Mint már említettem, 1883-ban publikálták a Göndöcs-Rómer-féle feltárás eredményeit, majd ennek adatai alapján készült el Györffy György tanulmánya. Történészeink és régészeink is joggal gondolhatták a közölt alaprajzok alapján, hogy a szeri templom és monostor a 12-13. század során épült, hasonlóan a többi, részben ma is álló nemzetségi monostorhoz és templomhoz. A Göndöcs által közölt alaprajz szerint a szeri templom igen közeli rokona a ma is álló jáki és ócsai, valamint zsámbéki templomnak, melyeknek építési idejét jól ismerjük. E templomok, s hozzá kell tennünk, a Dercsényi Dezső által feldolgozott többi nemzetségi templom is, a 13. század elején épült, illetve építésük ekkor kezdődött, majd a tatárjárás okozta időbeni kiesés után a 13. század második felében fejeződött be. Nagy részüknél a késő romanika és a hazai korai gótika váltásának jellemzőit tudjuk megfigyelni.

Ásatásaink megkezdése előtt arra számítottunk, hogy a múlt század végén feltárt épületalapot fogjuk megtalálni, illetve az akkor idő és pénzhiány miatt át nem kutatott területen a kolostor épületének maradványait is. Nem számítottunk arra, hogy a korábbi ásatások nem hatoltak mélyebbre, mint az akkor még északi oldalán 7 méter magas falcsonkkal kiemelkedő romtemplom padozata. Feladatunk a teljes feltárás volt, s ennek során a feltöltődött rétegeket óvatosan lehántva, s a kutatási területen fellelhető összes sírt módszeresen feltárva, az altalajig kutattuk át a területet. Bebizonyosodott, hogy a Göndöcs Benedek által közölt alaprajz, mely több esetben a hozzá kapcsolódó szöveggel is ellentmondásban volt, több helyen téves, rosszul kiegészített, s a felmérő mérnök nem volt pontosan tisztában azzal, hogyan tartoznak össze a különböző falroncsok és alapozási maradványok. Sajnálatos módon Göndöcsék nyitva hagyták a feltárt területet abban a reményben, hogy ott majd romkertet alakítanak ki, ezzel azonban mindenki által hozzáférhető kőbányát nyitottak, lehetőséget adtak arra, hogy az általuk megfigyelt padlózat, lépcső, lábazatok túlnyomó része teljesen eltűnjék. Így leírásuk a 20. század barbár pusztításai nyomán mindörökre eltűnt részletekről ad többé-kevésbé megbízható tájékoztatást. A két ásatás megfigyelései kölcsönösen kiegészítik egymást, s fontos tanulságul is szolgálnak. Az elmúlt évtizedek feltárásai meggyőzhettek minden szakembert arról, hogy kérdéses műemlékeink első említése csak egy bizonyos fogódzó támpontot jelent, hiszen mint azt Szer, Feldebrő, Vésztő vagy Pannonhalma példája is mutatja, korábbi periódusokkal kell számolnunk, melyekről írásos források nem tájékoztatnak. Szer monostorának templománál három templomtípus több építési periódusát, bővítését, szűkítését kísérhettük figyelemmel, melyek összesen - feltevésünk szerint - nyolc szintbe oszthatók. (6. kép)

A legrégebbi épület tekintélyes méretű, kelet-nyugati tájolású, egyhajós templom. Szentélye patkó alakú, bejárata feltehetőleg a nyugati homlokzatnál lehetett. Hossza 16 m, szélessége 10 m. Falai közel 1 méter vastagok, kőből épültek, mint a sárga döngölt agyag felett lévő alapozás is. A kő anyaga réti mészkő, az ún. darázskő. Dóc és Pusztaszer között van egy „Kőtörés" nevű határrész, elképzelhető, hogy itt lehetett az egykori kőbánya, vagy az egykori kőbányák egyike. Ez a fajta kőzet rossz minőségű, gyakorlatilag mállékony löszkonkréció, mely kisebb-nagyobb lencsékben az Alföld egész területén megtalálható. Ezeken a helyeken a felszínhez viszonylag közel vízzáró agyagréteg helyezkedik el, ennek mélyedéseibe mossa össze a szivárgó csapadék azokat az oldott anyagokat, amelyekből a réti mészkő kialakult. Több helyen is sikerült megfigyelni, hogy az Alföld kőben szegény vidékén sem téglából készültek a legrégebbi templomok, hanem építőanyagként elsődlegesen a réti mészkövet használták, s csak a későbbi átépítések, bővítések vagy újraépítések során kezdtek téglával építkezni. Ez a legkorábbi templom sík mennyezetű lehetett, padlója valószínűleg döngölt agyag volt, melyet néhány kisebb felületen sikerült átégett, vörös foltokban meglelnünk. Ismételten utalnom kell arra, hogy a korai felszíneket a rengeteg beásott sír szinte teljesen elpusztította. Az építményt többek között azért is tartjuk figyelemre méltónak, mert alatta nem

találtunk településnyomot, így elképzelhető, hogy a Szent István korát megelőző település valamilyen okból e térséget üresen hagyta, vagy esetleg itt egy pogány szentély lehetett.

Ez elé a templom elé, azaz a nyugati homlokzathoz, 5 méter széles, 4 méter mély tornyot építettek, a déli oldalhoz pedig külön kis épületrész csatlakozott, melynek belvilága 3x5 méteres volt. Ez utóbbi talán a sekrestye lehetett. A torony alapjai nem voltak „kötésben" a templom alapjával, ezért külön periódusnak (2. periódus) véljük a templom e bővítését. Az előbb említett, átégett foltok azt bizonyítják, hogy a korai templom tűzvésznek esett áldozatul. A feltételezett harmadik építési szintben a pusztulás után egy különleges átépítésre kerülhetett sor, mely feltehetőleg ideiglenes lehetett. A megmaradt cölöplyukak tanúsága szerint hatalmas cölöpöket süllyesztettek le kettőskettős sorban a lerombolt épület helyén, úgy hogy ezek néha az igen kemény habarccsal összekötött kőalapba is belemélyedtek. Vannak vélemények, amelyek feltételezik, hogy ezen oszlophelyek egy későbbi építkezés állványzatának - esetleg a szentélyt fedő boltozat építésekor használt sablonnak - maradványai lehetnek. Mi magunk azon a vélemények vagyunk, hogy számos nyugati példával bizonyíthatóan egy fatemplom, avagy vegyes fa-, és törmelékszerkezetű (Fachwerk) építmény nyomaira bukkantunk, mely minden bizonnyal ideiglenes lehetett, ám valószínűleg a pogánylázadások pusztításai után sürgősséggel épült. Az ekkorra már visszabontott torony nyugati homlokzatába mélyedő kettős cölöplyukak arra utalnak, hogy itt a bejárat helyét, azaz a kapufélfák helyét találtuk meg. Hazánkban fatemplomra utaló nyomok eleddig a Kis-Balaton előkészítő ásatásai során kerültek elő, és lehetséges, hogy magán Zalaváron is volt fatemplom. Tari Edit Cegléd környéki kutatásai nyomán e térségben is több faszerkezetű építményre következtethetünk. Elsősorban németországi példák alapján tudjuk, hogy az első térítések során a korábbi szentélyek helyén vagy pogány temetőkben fatemplomot építettek, ezzel mintegy kizárva a pogány rítusok továbbfolytatását, ám egyúttal biztosítva az évszázadok óta „szentnek tartott" helyek folyamatosságát is. Meggyőződésünk, hogy hasonló jellegű építményekre előbb-utóbb az Alföldön is rá kell bukkannunk. Marosi Ernő a magyar falusi templomokról írt művében igen gyakorinak említi a középkor fatemplomait, valójában azonban lényegesen több a kő-, vagy téglatemplom, már csak az anyag maradandósága miatt is. Azt kellene hinnünk, hogy sókkal több fatemplom volt, az anyag olcsósága, megmunkálhatósága miatt is, ám nem ez a helyzet. ,

5. A monostortemplom feltárt alapfalai északnyugat felől, 1972

6. Az építési periódusok összesített alaprajza

Néhány mondat erejéig ki kell térnünk az ezredforduló építészettörténetének néhány alapvető kérdésére. Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, hogy a domus ligneum vagy monasterium ligneum számos építési technikát jelenthet. Hajlamosak vagyunk borona szerkezetre gondolni, pedig jelenthet: vegyes technikát is, oszlopszerkezetes, de fonott falakat, esetleg deszka-oszlop variációt, vagy akár fatégla kompozíciót is. Hoffmann Tamás kiváló tanulmánya

számos példát hoz mindegyik típushoz. Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy az egyházi építményeket az akkor technológiailag sokkal fejlettebb nyugatról érkezett szerzetesek, ha úgy tetszik, építészek emelték, s ezeket az építményeket nem lehet összevetni sem a köznép, sem az előkelők épületeivel. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy Freisingi Ottó feljegyzése hiteles: Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik vannak, azért az egész nyári és őszi idő alatt sátrakban laknak. A nádházak nyilvánvalóan a jól ismert veremházakat jelentik. Lehetséges, hogy az útinapló szerzője arányaiban téved, talán több fából készült felmenő falú épület lehetett, mint amennyire a sokszor idézett szerző utal. A negyedik építési periódusban ismét helyreállították az első építmény szentélyének és hajójának falait úgy, hogy a hajót nyugati irányban meghosszabbították. Ennek az épületnek a hossza 22 m, szélessége pedig megegyezett a legkorábbi temploméval, azaz 10 méter volt. A későbbi bővítések során e templom nyugati homlokfalát visszabontották, csak a nagyon mélyen lévő kőalapot leltük meg, melyet a később bemélyített sírok erősen megrongáltak. Az egész ásatás során az volt a benyomásunk, és ez azóta csak erősödött, hogy a legkorábbi templom szentélyét és hajóját végig megtartották, akár úgy, hogy egy későbbi templom szentélyévé vált.

Az ötödik építési periódus a feltárás és a hazai építészettörténet egyik legnagyobb meglepetése volt. Elsőként sikerült ugyanis egy Nyugat-Európában korábban általános, hazánkban azonban ismeretlen templomalaprajzot rekonstruálnunk, melyet a szakirodalom Sankt Gallen-i típusnak nevez. Az elnevezés alapja egy tervrajz, mely 820-ban készült, és a reichenaui apát küldte Gozbert Sankt Gallen-i apátnak, egy kolostor és a hozzá tartozó templom méretarányos terveként. E terv napjainkig megmaradt, s mint már említettük, a közép-európai bencések számos, ma is álló

7-8. Vörösmárvány töredék

templomot emeltek e terv alapján. A típus jellegzetessége a keleti mellett a nyugati oldalon is meglelhető,,félkörös szentély vagy altemplom továbbá a négy kis oldaltorony. A szeri templom az eredeti rajzon feltüntetett méretarány fele nagyságában készült, bizonyítva, hogy építői jól ismerték az eredeti tervet. Nem új templomot építettek, hanem nyugati szentéllyel bővítették a korábbi épületet, csatlakoztatva az északi és déli oldalon a két-két kis oldaltornyot, így a templom külső hossza 31 méterre nőtt. A négy kis oldaltorony közül - 4,5 x 3 méteresek - háromnak az alapozását sikerült pontosan rögzítenünk, az északkeleti oldaltornyocska helyén - talán a 19. század eleji robbantás vagy kincskeresők beásásai nyomán - az alapárkok elpusztultak. E templom nyugati harmadában a negyedik periódus nyugati homlokfalának-alapozása felett 2,5 méter átmérőjű, kerek, tömör, téglából készült alapozási tömbre bukkantunk, a templom kelet-nyugati tengelyétől kissé délre. A már említett tervrajzon megközelítőleg ugyanezen a helyen hasonló kerek építmény tűnik fel, azzal a latin nyelvű megjegyzéssel, hogy itt kereszteld meg a pogányokat. Valószínűleg itt állhatott a nagyméretű, kőből vagy bronzból készült keresztelőmedence, melynek súlya, illetve a belekerülő víz és medence együttes súlya miatt erős alapot kellett készíteni. A nyugati szentélyben fehér terrazzo-padló maradványait találtuk meg, ez a réteg fedte a korábban említett cölöpnyomokat. Feltételezhetően az épület bejárata a déli oldalon lehetett, s vele egy időben épülhetett a hozzá tartozó kolostor nálunk szokatlan nagyméretű épülete. Feltételezzük, hogy e kolostor is a Sankt Gallen-i terv nyomán készült. Ezen épületegyüttes feltárása napjainkban is folyik.

A hatodik építési időszakban került sor ismét egy új' típusú templom falainak emelésére. Ekkor épült a háromhajós bazilika, mely emlékeztet a többi nemzetségi templomra. A főhajó, illetve a szentély magába foglalta a legrégebbi épületet. A keleti főapszis palástként ölelte körül a korábbi szentélyt. Ennek az épületnek is kőből készült az alapozása, melyet döngölt agyagalapra tettek, falai azonban már bizonyosan téglából épültek. Az alapozáshoz valószínűleg felhasználták a korábbi építmények köveit, s talán a még használható téglákat is. Az északi hajó keleten korábban talán egyenes záródású volt, majd ezt is félkörös, kis kápolnaszerű szentéllyé alakították át. Templomunk legközelebbi analógiája a ma is álló s az utóbbi években felújított ócsai templom, pontosabban annak korai periódusa. Feltehetőleg itt is volt egy déli bejárat, mely a kolostor udvarában a kerengőre nyílott, de volt egy nyugatra nyíló főbejárata is. Padozatát vörös márványlapokból képezték ki, melyet agyagba ágyazott tégla alapzatra fektettek. Falait freskók díszítették. Feltehetőleg sík mennyezetű volt, tetejét cserepekkel fedték. Ablakainál a drága, ólomkeretes üveget is felhasználták. Az első templom hajójából kialakított hosszú szentélyhez a Rómer-féle ásatás alapján rekonstruálható három márványlépcső vezetett. E szentélyt vörös márványból készült szentélyrács választotta el a hajótól. A vizsgálatok szerint ez a vörös márvány a > piszkei keménymészkő, mely Esztergomban is a legnemesebb kőanyagnak számított. (7-10. kép)

A déli bejáratot keskeny, vörös márványoszlopok bélelték, az oszlopfők finom volutás faragványai szinte teljesen megegyeznek az esztergomi királyi kápolna bejáratának faragványaival. Lehetséges, hogy a kőfaragók Esztergomból vagy az esztergomi műhelyből kerültek Szerre. Az oszloptöredékek alapján hasonló dísze lehetett a nyugati kapunak is. A feltárás során nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy az épület tornyai - egy 16. századi levél két toronyról ad hírt - hol állhatták. Az északkeleti szentély szokatlanul széles és erős alapozása esetleg arra utal, hogy keleti toronypárral kell számolnunk. Ugyanakkor a kegyúri karzat igen erős alapozása is feltételezni engedi, hogy a nyugati oldalon lehetett a toronypár. Egy 1832-ben készült olajfestmény, illetve a róla készült metszet is erre utal. (1. kép) E

metszet a homlokfalat keletről nézve ábrázolja, és bizonyos falcsonkok arra utalnak, hogy nyugati tornyokat képzeljünk el. A templom belsejében a hajókat 4-4 pillér választotta él, a nyugati oldalon az első pillérek vonalában két másik pillér támasztotta alá a kegyúri karzatot. A templom méretei is közel egyeznek a ma még álló, hasonkorú templomokéval -Ják, Ócsa, Lébény, Zsámbék - hossza 34,5 m, szélessége a szentélyeknél 23,5 m, a hajónál 19 m. A homlokfal magassága az említett metszet alapján 16 méter lehetett, a 19. századi metszet tanúsága szerint egy nagyobb, félköríves, román kori ablak, valamint három, kisebb ablak tagolta.9. Vörösmárvány töredék

10. Feliratos vörösmárvány töredék

Az utolsó előtti, hetedik építési korszakban a nyugati homlokzat elé hatalmas, széles alapozású előcsarnokot építettek, ezzel az épület hosszát 10 méterrel megnövelték (44,5 méter). Talán ennek a bejáratában állhatták az oszlopszobrok, ám ezt sajnos nem tudjuk eldönteni.

nyomó része teljesen eltűnjék. Így leírásuk a 20. század barbár pusztításai nyomán mindörökre eltűnt részletekről ad többé-kevésbé megbízható tájékoztatást. A két ásatás megfigyelései kölcsönösen kiegészítik egymást, s fontos tanulságul is szolgálnak. Az elmúlt évtizedek feltárásai meggyőzhettek minden szakembert arról, hogy kérdéses műemlékeink első említése csak egy bizonyos fogódzó támpontot jelent, hiszen mint azt Szer, Feldebrő, Vésztő vagy Pannonhalma példája is mutatja, korábbi periódusokkal kell számolnunk, melyekről írásos források nem tájékoztatnak. Szer monostorának templománál három templomtípus több építési periódusát, bővítését, szűkítését kísérhettük figyelemmel, melyek összesen - feltevésünk szerint - nyolc szintbe oszthatók. (6. kép)

A legrégebbi épület tekintélyes méretű, kelet-nyugati tájolású, egyhajós templom. Szentélye patkó alakú, bejárata feltehetőleg a nyugati homlokzatnál lehetett. Hossza 16 m, szélessége 10 m. Falai közel 1 méter vastagok, kőből épültek, mint a sárga döngölt agyag felett lévő alapozás is. A kő anyaga réti mészkő, az ún. darázskő. Dóc és Pusztaszer között van egy „Kőtörés" nevű határrész, elképzelhető, hogy itt lehetett az egykori kőbánya, vagy az egykori kőbányák egyike. Ez a fajta kőzet rossz minőségű, gyakorlatilag mállékony löszkonkréció, mely kisebb-nagyobb lencsékben az Alföld egész területén megtalálható. Ezeken a helyeken a felszínhez viszonylag közel vízzáró agyagréteg helyezkedik el, ennek mélyedéseibe mossa össze a szivárgó csapadék azokat az oldott anyagokat, amelyekből a réti mészkő kialakult. Több helyen is sikerült megfigyelni, hogy az Alföld kőben szegény vidékén sem téglából készültek a legrégebbi templomok, hanem építőanyagként elsődlegesen a réti mészkövet használták, s csak a későbbi átépítések, bővítések vagy újraépítések során kezdtek téglával építkezni. Ez a legkorábbi templom sík mennyezetű lehetett, padlója valószínűleg döngölt agyag volt, melyet néhány kisebb felületen sikerült átégett, vörös foltokban meglelnünk. Ismételten utalnom kell arra, hogy a korai felszíneket a rengeteg beásott sír szinte teljesen elpusztította. Az építményt többek között azért is tartjuk figyelemre méltónak, mert alatta nem találtunk településnyomot, így elképzelhető, hogy a Szent István korát megelőző település valamilyen okból e térséget üresen hagyta, vagy esetleg itt egy pogány szentély lehetett.

Ez elé a templom elé, azaz a nyugati homlokzathoz, 5 méter széles, 4 méter mély tornyot építettek, a déli oldalhoz pedig külön kis épületrész csatlakozott, melynek belvilága 3x5 méteres volt. Ez utóbbi talán a sekrestye lehetett. A torony alapjai nem voltak „kötésben" a

templom alapjával, ezért külön periódusnak (2. periódus) véljük a templom e bővítését. Az előbb említett, átégett foltok azt bizonyítják, hogy a korai templom tűzvésznek esett áldozatul. A feltételezett harmadik építési szintben a pusztulás után egy különleges átépítésre kerülhetett sor, mely feltehetőleg ideiglenes lehetett. A megmaradt cölöplyukak tanúsága szerint hatalmas cölöpöket süllyesztettek le kettőskettős sorban a lerombolt épület helyén, úgy hogy ezek néha az igen kemény habarccsal összekötött kőalapba is belemélyedtek. Vannak vélemények, amelyek feltételezik, hogy ezen oszlophelyek egy későbbi építkezés állványzatának - esetleg a szentélyt fedő boltozat építésekor használt sablonnak - maradványai lehetnek. Mi magunk azon a vélemények vagyunk, hogy számos nyugati példával bizonyíthatóan egy fatemplom, avagy vegyes fa-, és törmelékszerkezetű (Fachwerk) építmény nyomaira bukkantunk, mely minden bizonnyal ideiglenes lehetett, ám valószínűleg a pogánylázadások pusztításai után sürgősséggel épült. Az ekkorra már visszabontott torony nyugati homlokzatába mélyedő kettős cölöplyukak arra utalnak, hogy itt a bejárat helyét, azaz a kapufélfák helyét találtuk meg. Hazánkban fatemplomra utaló nyomok eleddig a Kis-Balaton előkészítő ásatásai során kerültek elő, és lehetséges, hogy magán Zalaváron is volt fatemplom. Tari Edit Cegléd környéki kutatásai nyomán e térségben is több faszerkezetű építményre következtethetünk. Elsősorban németországi példák alapján tudjuk, hogy az első térítések során a korábbi szentélyek helyén vagy pogány temetőkben fatemplomot építettek, ezzel mintegy kizárva a pogány rítusok továbbfolytatását, ám egyúttal biztosítva az évszázadok óta „szentnek tartott" helyek folyamatosságát is. Meggyőződésünk, hogy hasonló jellegű építményekre előbb-utóbb az Alföldön is rá kell bukkannunk. Marosi Ernő a magyar falusi templomokról írt művében igen gyakorinak említi a középkor fatemplomait, valójában azonban lényegesen több a kő-, vagy téglatemplom, már csak az anyag maradandósága miatt is. Azt kellene hinnünk, hogy sókkal több fatemplom volt, az anyag olcsósága, megmunkálhatósága miatt is, ám nem ez a helyzet.

Néhány mondat erejéig ki kell térnünk az ezredforduló építészettörténetének néhány alapvető kérdésére. Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, hogy a domus ligneum vagy monasterium ligneum számos építési technikát jelenthet. Hajlamosak vagyunk borona szerkezetre gondolni, pedig jelenthet: vegyes technikát is, oszlopszerkezetes, de fonott falakat, esetleg deszka-oszlop variációt, vagy akár fa-tégla kompozíciót is. Hoffmann Tamás kiváló tanulmánya számos példát hoz mindegyik típushoz. Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy az egyházi építményeket az akkor technológiailag sokkal fejlettebb nyugatról érkezett szerzetesek, ha úgy tetszik, építészek emelték, s ezeket az építményeket nem lehet összevetni sem a köznép, sem az előkelők épületeivel. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy Freisingi Ottó feljegyzése hiteles: Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik vannak, azért az egész nyári és őszi idő alatt sátrakban laknak. A nádházak nyilvánvalóan a jól ismert veremházakat jelentik. Lehetséges, hogy az útinapló

11. Bimbós fejezet töredéke 12. Fejezet abakusz- és saroklevél-töredéke 13. Bimbós fejezet töredéke

Az utolsó, nyolcadik építési periódus a tatárjárást követő újjáépítés időszaka. A leégett épületet újjáépítették ugyan, ám lebontották a nyugati előcsarnokot, és valószínűleg elfalazták a nyugati főkaput is. A templomot és a sokkal kisebb nagyságrendben újjáépített monostort hatalmas árokkal és fallal vették körül. Megtaláltuk az árkon átvezető, kelet-északkelet irányú híd nyomait, mely a Tisza egykori partjára vezetett. A vékony és valószínűleg nem túl magas kerítőfal alapozását az előcsarnok köveinek törmelékéből alakították ki, maga a fal téglából épült.

Összességében tehát három különböző típusú templom, az egyhajós, homlokzati tornyos, a kelet-nyugati szentélyű, négytornyú Sankt Gallen-i típus, valamint a kéttornyú bazilika többszöri átépítését figyelhettük meg. A romkertben e három fő típus alapfalai láthatók, a két régebbi mészkővel, a legfiatalabb vörös téglával befedve. A templomalapoktól délre, a kolostor késői periódusának ebédlőjét, konyháját, a kerengőt és a sekrestyét mutatjuk be. A hozzá csatlakozó hatalmas pincét a legutolsó periódus, az erődtemplom sáncárka átvágta. Az ásatások napjainkban is folynak, hiszen a kolostor épületei, udvara a kúttal és korai erődítése még részben a föld alatt vannak.

A hatodik periódus, azaz a háromhajós épület díszei közül a bejáratnál néhány oszlopszobor másolatát felállítottuk. (14-24. kép) Ezek a szobrok a monostor újjáépített kerengőjének alapjaiból kerültek elő, némelyiken korom és égésnyomok látszottak. Minden bizonnyal a hetedik, vagy esetleg a hatodik építési periódusban születhettek és megmaradásukat annak köszönhetik, hogy a templomot elpusztító katasztrófa után az alapok megerősítésére használták fel a viszonylag nagyméretű köveket. Hazánkban eddig egyetlen, kapubélletben álló hasonló oszlopszobrot ismertünk, a Veszprém és Fűzfő között fekvő Literről. A literi templom az elemzések szerint a 13. század első harmadában készült.

14. Oszlopszobor a monostortemplom kapubélletéből 15. Palmettadíszes ablakbéllet-töredék

16. Palmettadíszes ablakbéllet-töredék

17. Oszlopszobor töredéke

Szinte beteljesült jóslatnak tűnnek Dercsényi Dezső 1972-ben megjelent sorai: „Az a körülmény, hogy Magyarországon egy kis falu templomának kapuján bukkan fel ez a megoldás, azt valószínűsíti, hogy a francia emlék hatását jelentősebb, de elpusztult emlékek ültethették át első ízben hazánkba." Ez a jelentősebb központ, leleteink tanúsága szerint Szer monostora lehetett.

A 12-13. század fordulóján, talán az első évtizedben, készülhetett a szeri előcsarnok nyugati kapuja is. (Van olyan vélemény, mely szerint a szobrok franciaországi példák alapján a kerengő íveit tartották.) Kétségtelen, hogy a franciaországi eredet vitathatatlan, ott oszlopszobraink előképei 1153 táján készültek. A templomok főkapujának hasonló díszítése ott alakult ki meglehetősen szigorú kötöttségek között. A szobrok bibliai történeteket és személyeket elevenítenek meg. Legközelebbi párhuzamuk talán a chartres-i katedrális nyugati díszkapuján lelhető meg. Nem valószínű, hogy az akkori Magyarországon ennél korábban oszlopszobrokat készítettek. Nagyon nehéz feladat megfejteni, kit ábrázolnak az általunk talált műalkotások. Néhány apró jegy alapján, hiszen a nyugati katedrálisok alakjai -próféták, apostolok, esetleg szentek vagy uralkodók - jelvényeik alapján különböztethetők meg, az alábbi feltételezésekre jutottunk. 18. Oszlopszobor töredéke a monostortemplom kapubélletéből

Három olyan töredék van, melynek kezében attribútunv' ként értelmezhető tárgy van. Az egyik nyitott pergamentekercset tart, a másik gömbös végű botot (14. kép), a harmadik pedig feje fölé tartott kezeiben egy kígyó nyakát szorítja. (17. kép) A kígyó fejrésze letörött, de a csonkon jól látható a fej helye, az elkeskenyedő nyak, a bal alkar mellett pedig lecsüng a pikkelyes farok. Ez a jelenet ismerős és azonosítható a bibliai Szent Pál történetével, aki hajótörést szenvedve Málta szigetén rőzsegyűjtés közben egy kígyóba markolt. Csoda történt, a kígyó nem marta meg az apostolt, aki a veszedelmes hüllőt a már égő tűzbe vetette. A jelenetnek egyik legkorábbi ábrázolását láthatjuk a canterbu-ryi katedrális freskóján. Ezt az alakot tehát Szent Pállal azonosíthatjuk. A leletek között mindössze két szoborfej van, ezek meglepően hasonlítanak egymáshoz. Ha tehát a kígyót tartó alak Pál, akkor a másik figura is, aki kezében botot tart, és vonásai megegyeznek az előzőével, ugyancsak Pál. Önmagától adódik a kérdés, miért kellett ugyanazt azt az apostolt kétszer is bemutatni egy kapubélletben. Talán magyarázatot és feloldást ad egy másik töredék, mely égy tunikát viselő alak térdtől lefelé nyúló része. (20. kép) A többi figura bokáig érő tógát visel, és a szemlélővel szembefordulva,19. Kőfaragvány töredéke

20. Oszlopszobor lábtöredéke / 21. Oszlopszobor lábtöredéke 22. Oszlopszobor töredéke

azaz hátát az oszlopnak támasztva áll. (21-24. kép) A tunikát viselő azonban befele fordul, arccal az oszlop felé, lábainak helyzetéből ugyanis arra lehet következtetni, hogy a felsőtestet nem lehetett annyira elcsavarni, hogy a személy arca is látszódjék. A tunika katonai viselet tartozéka lehetett. A közismert bibliai történet szerint Pál megtérése előtt Saulusként üldözte a keresztényeket. A damaszkuszi úton lejátszódott esemény után megvakult, s látását hívőként hosszabb imádkozással eltöltött idő után nyerte vissza. E gondolatmenet alapján

kézenfekvőnek tűnik az a lehetőség, hogy a bejárat szobrai Szent Pál életének különböző eseményeit és állomásait jelképezik.

Mint már említettük, a szobrokat minden bizonnyal francia mintára készítették, az is lehetséges, hogy a királyi udvar építő műhelyének munkásai dolgoztak Szeren is. Erre több más faragvány is utal, melyek párhuzamát az esztergomi ásatások során III. Béla palotájában találták meg. Szer monostorának ekkori kegyura Kalán pécsi püspök, majd egy ideig választott esztergomi érsek is volt. Kalán neve 1181-ben bukkan fel, ekkor már királyi kancellár, 1186-tól pécsi püspök, s egy oklevél szerint 1193-ban Horvátország és Dalmácia kormányzója. 23. Oszlopszobor töredéke / 24. Oszlopszobor töredéke

Ő fejeztette be a ma is álló pécsi székesegyházat, és minden valószínűség szerint az ő nevéhez fűződik a szeri templom hatodik és hetedik periódusának felépítése is. Több nyelvet beszélő, művelt ember volt, 1205 tavaszán rövid időre esztergomi érsekké is megválasztották. 1218-ban halt meg.

A fentiek alapján úgy véljük, hogy 1200 körül készülhetett a háromhajós, vörös márvány padozatú bazilika. A korábbi periódusok építésének idejét más úton közelítettük meg. A templomtól néhány száz méterre szerencsés véletlen folytán három lovas-sírra bukkantunk, melyekben a honfoglaló magyarok közembereinek jellegzetes tárgyai, köztük arany varkocsdíszek is előkerültek. Sajnálatos módon a temető többi részét az 1960-as években homokkitermelés során megsemmisítették, de a pogány temetkezések egyértelműen bizonyítják - a finnugor eredetű helynév mellett -, hogy a 9. században itt elődeinknek falujuk és temetőjük volt. Más szóval, a helyhez kötődő legendát őrző, a honfoglalók harmadik generációjához tartozó magyarok ténylegesen megtelepedtek Szeren. Az első templom talán Szent István korában épülhetett.

Minden bizonnyal a pogánylázadások során pusztult el ez az első építmény, melyet I. András királyunk rendelkezésére gyorsan újjáépítettek, ennek az építkezésnek az emlékét őrzik a harmadik építési periódus gerendanyomai. A Sankt Gallen-i típusú, négytornyú építményt a 11. század végén, Szent László és Könyves Kálmán korában a kereszténység végső meggyökereződése idején Közép-Európából betelepített bencések emelhették, akik e típus mellett más, közép-európai eredetű technológiát is hoz tak magukkal.

A szeri ásatáson 1973 júniusában a háromhajós templom déli apszisának keleti oldalán sírokat tártunk fel. A 320-as számú sír leírása az ásatási napló szerint: „Hátán fekvő robosztus férfi váza", bal tenyér a combfej mellett, jobb tenyér a combcsont közepénél. Úgy tűnik, a jobb kar lejjebb csúszott. Koponyáját a templom déli apszisának építésekor levágták és a jobb mellkasba fektették, állkapcsa a bal könyökön. Gerince a templomalap süllyedésekor elhúzódott. Melléklete: a jobb váll mellett hengeres alakú elefántcsont botvég. A jobb lábfejnél vasgyűrűs bothegy. NyK. 240 fok. M: 156 cm." A botfej hossza 11,2 cm, átmérője 2,6 cm, a fa-nyél átmérője 2 cm lehetett. A vállig érő bot tehát püspöki vagy apáti méltóság jelvénye volt. Erősen kopott, különösen felső felülete, a fanyelet befogadó nyílás mellett azonban mintha erősen elmosódott díszítés nyoma látszana. Pásztorbotunk az igen ritkán előkerülő tau-pásztorbotok családjába tartozik, melyek közül Kelet-Európában a szeri példány az első. Korát két úton tudjuk meghatározni, egyrészt az ásatási megfigyelések, illetve statigráfia alapján, másrészt a fellelhető párhuzamok és ábrázolások nyomán.

Az ásatás befejezése után úgy értékeltük, hogy a nyolc építési periódus közül a háromhajós templom déli apszisát a 12-13. század fordulóján, esetleg a 12. század utolsó negyedében építhették. Ennél tárgyalt sírunk bizonyára korábbi. A későbbiekben taglalandó nyugati párhuzamok alapján feltételezzük, hogy a sír a 11-12. század fordulóján épült, nálunk egyedülálló, kelet-nyugati apszisú, Sankt Gallen-i típusú templomhoz tartozhatott, vagy esetleg annál is korábbi. Az a gondolat is felvetődött, hogy egy 11. század elejei térítő püspök sírjára bukkantunk, de ma már e feltevésünket nem tartjuk valószínűnek.

A tau-bot ábrázolásainak köre a miniatúráktól a fából faragott templomkapukig, oltárrekesztő rácsokig terjed, s koruk a 11. századtól a 15. századig követhető. Megjelenik a tárgytípus Jézus kezében, Mózes kezében, próféták kezében, ószövetségi királyok kezében, ám sokszor nem lehet tudni, hogy egyszerű zarándok, beteg vagy pásztor jelképe-e a nagyon egyszerű forma. Ezek az ábrázolások nem döntik el, hogy a tau-pásztorbotot püspök, avagy apát jelképének kell-e tekintenünk Szeren. A kérdésre talán egy 1977-ben a belgiumi Amay apátságának szentélyében előkerült, trapéz alakú szarkofág fedlapja ad választ. A koporsó fedelére egy lapos domborművű fekvő figurát faragtak, egy elfátyolozott nő képét, aki jobb kezében egy közel vállig érő tau-pásztorbotot tart. A fej felett egy felirat: Sanda Chrodoara. Egy másik szöveg a fedélen a következő: Chorodoara nubelus magna et inclitis ex sua substancia dicavit sanctoaria. A legrégebbi írásos adat, amely Szent Odeát említi, a 11. századból származik. A szarkofág közreadója a stílusjegyek alapján Karoling-korinak tartja a műtárgyat, s úgy véljük, hogy itt egy apátnő sírjáról lehet szó, aki az ábrázolás alapján egyértelműen tau-botot tart a kezében. A szeri pásztorbot egészen biztosan nyugati eredetű, mert elefántcsontból vagy rozmáragyarból készült párhuzamai e területen kerültek elő. Készítésének korát az analógiák alapján a 11. századra helyezzük, a sírba kerülésének idejét azonban feltehetőleg a 11-12. század fordulójára kell elképzelni.

A relatív időrend ismeretében a templomok építésének abszolút időrendjével is foglalkoznunk kell. Tudjuk, hogy a török a 16. század közepén a Szegedtől 3 mérföldre fekvő, egykor híres Szer kéttornyú templomából egy erősséget építtetett. Szavai szerint (de diruto quondam monasteriő) a vár építésének idején a templom már rom volt. Sajnos egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy 1541, esetleg 1526, vagy egy még korábbi időpont a templom és monostor elhagyásának, lerombolásának dátuma. Az említett adat minden bizonnyal a legfiatalabb építési periódusra vonatkozik. Feltételezzük, hogy a nyugati előcsarnok a tatárjárás pusztításának esett áldozatul, ekkor épült újjá a frissen mélyített sáncárok keretein belül a kolostor. E sáncárok átvágta a korábbi időszakhoz tartozó kolostorépület több helyiségét. A tatárjárás tehát vörös vonallal határolja el az első hét építési időszakot az utolsótól. A tipológiai elemzés nem vezet messzire, hiszen csak nagyon tág időhatárok közé tudnánk szorítani a különböző típusokat. Egyéb támpontok azonban lehetőséget adnak arra, hogy a történeti események láncolatába illesszük a Szeren történt építőtevékenységet.

A templom körül - nemcsak a késői kerítésen belül - elhelyezkedő temető sírjai közül 961 került feltárásra. Fontos tudnunk, hogy nemcsak a falakat, hanem a sírokat is jelentős pusztítás sújtotta. Nehéz felbecsülni a pusztítás fokát, talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy az eredetileg oda temetettek csontjainak mintegy 50%-a elpusztult, szétszóródott, ismeretlen helyre került. E dolgozat keretében már csak terjedelmi okokból sem áll módunkban a feltárt temetői leletek és megfigyelések részletes közlése, a síranyagot külön tanulmányban publikáljuk. Farkas Gyula professzor és munkatársai az előkerült csontanyag alapján végzett embertani elemzései a közelmúltban kerültek ki a nyomdából.

Megfigyeléseinket összefoglalva az alábbiakat mondhatjuk. A legrégebbi temetőrészlet mintegy 50 méter átmérőjű körön belül helyezkedett el, az egyhajós templom körül. E temetőrészlet jellemző tárgyai az S-végű halántékkarikák. A sírok tájolása megegyezett a templom tengelyével. Ezen ékszertípussal könyvtárnyi irodalom foglalkozott már eddig is. Általában a honfoglaló köznép viseletének tartják. Korhatározása tágabb határok között mozog, mintsem korukból meg tudnánk állapítani az első templom építésének idejét. Ugyancsak ezen ékszertípushoz társulnak a ritkábban előkerülő fonott vagy sodrott gyűrűk is. A temető e korai fázisa, véleményünk szerint, a 11. századra keltezhető.

Az első, egyhajós templom visszabontott tornyának alapozási kövein feküdt egy olyan sír, melynek melléklete kor-határozási szempontból ante quem értékű. A 49. számú sírban köves gyűrű került elő. Az áttetsző kék követ (ametiszt?) karmos kapcsok tartják. A csontváz az első templom tornyának nyugati falalapján feküdt úgy, hogy a sírgödör enyhén belemélyedt az igen kemény, meszes kőalapba. Az ilyen típusú ékszerek a 12. századra keltezhetők. Arra kell gondolnunk, hogy mint a kalocsai sír gyűrűje, a szeri lelet is főpapi jelvény lehetett. Időhatározó jelentőségű egy arany hajkarikás csontváz is, mely a kerengő északi alapozásának szegélye alatt helyezkedett el. A sírok tájolása jelentősen változott a legutolsó időszakban, amikor a kolostor udvarában egy visszabontott falrészlet fölött is temetkeztek. A temető sírmellékleteinek túlnyomó része - pecsétgyűrűk, pártaövek, veretes övek - a 11-14. század jellemző viselettárgyai (Szer monostor és kora), 11-12. századiak a legkorábbi kőfaragványok. A nyugati kapu oszlopszobrait pedig nem faraghatták a 12. század közepe előtt, hiszen a legkorábbi nyugati példák a mai Franciaország területén ekkor készültek, így a főbejárat, majd az előcsarnok építését a 12. század végére, a 13. század elejére kell tennünk. Az első templomnak a 11. század első felére való keltezését azok a hajkarikás sírok bizonyítják, melyek a templom körüli temetőben kerültek elő. Úgy tűnik, e körhöz kell kapcsolni a korábban közölt, s itt részletesen tárgyalt, tau fejű pásztorbotot is.25. Vörös márvány fejezettöredék volutával

26. Vörös márvány fejézettöredék volutával

27. Vörösmárvány fejezettöredék (a 26. kép alulnézete)

István király idején azt a birtoktestet, mely a nemzetség legősibb, oszthatatlan tulajdonaként Anonymusnál, majd IV. Béla korában is körülíratott. A pogánylázadások vihara ezt az épületet felégethette. A 11. század közepén kerülhetett sor ideiglenes építmény emelésére, melyet rövidesen az első típus bővített újjáépítése követett. A 11. század végén Szent László korának konszolidációja és a nyugati kapcsolatok nyomán az eredeti terv, vagy annak másolata ismeretében építették a négytornyú templomot és a hozzá kapcsolódó kolostort. A Bár-Kalán nemzetség gazdagodása s hatalmának erősödése tette lehetővé Kalán érsek korában, azaz a 12-13. század fordulóján, a bazilika típusú épület gazdag kialakítását, majd az előcsarnok építését a 13. század első évtizedében. Az épületegyüttes a tatárjárás során elpusztult, újjáépítették ugyan, de régi fényét már sohasem nyerhette vissza. Fenti időrendünket erősíteni látszanak a faragványok is. 28. Angyalfej töredéke 29. Palmettadíszes ablakbéllet-töredék részlete

30. Palmettadíszes ablakbéllet-töredék

Sajnálatos, hogy a kövek nagy részéből a múlt század második felében meszet égettek, ám néhány megmaradt töredék időrendi támpontokat ad. A nyugati és déli bejárat melletti gödrökben bukkantunk a vörös márvány -piszkei vörös mészkő - kapubéllet oszloptöredékeire. Közülük az egyik volutás, leveles oszlopfőtöredék, borzolt felületű levelével az esztergomi palota és kápolna faragványainak pontos megfelelője. (25-27. kép) Talán nem tévedünk, ha e díszes faragványok mestereit a királyi műhelyek kőfaragói között keressük. Ugyanehhez a korhoz tartozik egy, a második kerengő alapozásából előkerült dombormű-töredék. Az oszlopszobrokhoz hasonló, talán kissé jobb anyagból készült dombormű gyermekfej nagyságú maradványa nimbuszos angyalkát ábrázol. (28. kép) Arca letörött, bal füle épen maradt, ugyanúgy, mint jobb szárnyának felső íve. Szembenéz velünk, törzse azonban balra fordulhatott, hiszen bal szárnya nem látszik. Minden bizonnyal a templom timpanonját díszíthette, talán a középen ülő Mária-dombormű felé fordult, kezeivel valamit tartva, átnyújtva. Megfelelőjét az egyik gyulafehérvári timpanonon figyelhetjük meg. Kora a 12. század végére tehető. A bazilika egyik északnyugati pillérének alapzatából került elő egy palmetta díszes ablakbéllet-töredék, melyen állatfejes motívum látható. (29-30. kép) E bélletet talán a korai periódus egyik ablakához készítették. Párhuzamai Székesfehérvár és Pécs székesegyházaiból is ismertek. A motívum és annak változatai bőséggel kerültek elő a dombói ásatásokon, de megtaláljuk Zselicszentjakab, Veszprém és Tihany 11. századi kövei között is. Lehetséges, hogy a faragványok a második periódushoz tartoztak. Szórványként a törmelékben találtunk olyan indás leveles kapubéllet-töredékeket is, melyek talán a háromhajós bazilika főkapuját keretezték. (32-33. kép) Párhuzamaik ugyancsak Dombó, valamint Pécs és Székesfehérvár megmaradt töredékei között lelhetők fel. Az oszlopszobrok töredékei a tatárjárás után újjáépült kolostor kerengőjének alapozásából kerültek elő. A faragványokon égésnyomokat figyelhettünk meg, sárga agyagba döngölve a kerengő sarokrészeit erősítették. A beregi egyezmény arról győz meg, amit régészeti források alapján is bizonyítani tudunk, hogy a 12-13. század fordulóján már jelentős kolostorépület állt, amely kiemelkedő javadalmazásban részesült.

Az egész korai eredeztetésre ismételten régészeti bizonyítékokat kell felsorakoztatnunk. Az ásatással együtt járó terepvizsgálatok során a mai emlékpark sarkán fekvő ún. Kiszner-tanya mellett ember- és lócsontokat figyeltünk meg, s ennek nyomán három honfoglalás-kori sírt tártunk fel. A honfoglalás-kor meghatározás itt csupán a temetkezési szokásokra vonatkozik, hiszen ez a temetőrész - a temető nagyobb részét homokbányászattal elpusztították, s az utólagos hitelesítő ásatás egyetlen sírt sem tudott feltárni - pogány szokásokat tükröz. Nem tartjuk meggyőzőnek Vályi Katalin érvelését, aki e temetőrészlet közlése során különböző

analógiákkal a 10. század utánira helyezi e sírok korát. Meggyőződésünk, hogy 10. századi temetőrészletre bukkantunk, mely az első szeri megtelepülök emlékanyagát őrizte. Könnyen lehetséges, hogy az ehhez kapcsolódó telep jelenségei kerülnek feltárásra a kolostor falai alatt, e kérdéscsoportról azonban a leletanyag részletes közlése előtt nem tudunk véleményt mondani. Vályi Katalin a temetőrészletet bemutató tanulmányában hivatkozik a Békés-Povádzug lelőhelyen feltárt Árpád-kori temetőre, melyet magunk Vata népe örök nyughelyének tartur e sírok között érmekkel keltezhetők is-előkerültek, s a jellegzetes hajkarikás viselet, mely Békésen jellemző, Szeren a templom körüli temető korai szakaszát fémjelezte. Békés, az új hit támadóinak, a nyughatatlanoknak, lázadóknak tűzfészke, Szer pedig a kalocsai érsekség felügyelete alá tartozó, a királyi ispánok által ellenőrzött hadiút mentén fekvő állomás. Ha a Kiszner-tanyai temetőrészlet a Szent István-kori vagy az azt követő évtizedek hagyatéka, nehezen képzelhető el, hogy a kolostor vagy akár a legrégebbi templom e sírok felhantolásának idején már állott volna. Ebben az esetben a nyolc építési periódust nagyon rövid időintervallum közé kellene szorítanunk. Ugyancsak problematikus a Vályi-féle kormeghatározás a Kralovánszky Alán által kifejtett reprezentációs értékek figyelembevételével. Végezetül le kell szögeznünk, hogy a radiokarbon mérések csak relatív időrendre vonatkoztathatók maradéktalan érvénnyel, s csak akkor, ha az egész temető csontanyagának vizsgálataival vethetők össze. 31. Indás- leveles kapubéllet töredéke 32. Indás-leveles kapubéllet töredéke

Ismételten fel kell tenni a kérdést, Szer monostorának, illetve a helynek lenetett-e bármi köze Anonymus történetéhez, illetve a honfoglalás befejezéséhez, van-e közvetett vagy közvetlen bizonyítékunk arra, hogy e nevezetes helyenvalóban történt olyan esemény, mely a közvetlen utókor számára is emlékezetes volt. 895 kora őszén a Keleti-Kárpátok szorosain és hágóin több százezer ember és közel egymillió állat özönlött be Erdélybe és a Beregi síkságra. Az időpontot Pauler Gyula és tudóstársaí határozták meg, a bolgár-bizánci háború és egy Bizáncban megfigyelt napfogyatkozás nyomán, melynek naptári évét a csillagászok pontosan kiszámították. Nem ismeretlen területre jöttek - ellentétben a korábbi közhiedelemmel - és nem is egyszerűen menekültek, hanem valószínűleg egy már korábban is tervezett hadjárat befejezéséről volt szó. A portyázó magyar csapatok 862-ben jelentek meg a morvák szövetségeseiként, 881-ben a híradások szerint már Bécs alatt harcoltak. 892-ben Arnulf szövetségeseként Szvatopluk ellen fordultak, vagyis ebben az időszakban már valószínűleg a Dunáig ellenőrizték a vidéket. Az is lehet, hogy egyes csapategységeik ekkortól a Felső-Tiszavidéken táboroztak. Árpád és csapatai tehát egy előre gondosan felderített területre érkeztek, a 894-ben kitört bolgár-bizánci konfliktus, majd a részben őrizetlenül hátrahagyottakat ért besenyő támadás után. Nem tudjuk, mekkora lehetett a veszteségük, ám későbbi győztes hadjárataik és a korai kalandozások sikere annak feltételezésére ösztönöz, hogy e veszteségeket ne becsüljük túl.

Mindmáig vitatott az a kérdés, hogy a törzsszövetség valójában hány lelket jelentett. A becslések és számítások igen széles határérték, a néhány ezer és a félmillió között mozognak. A számításokhoz arab utazók leírásai adják az alapot, akik szerint a fejedelem kíséretét 20 ezer lovas, azaz két tömény harcos jelentette. Ez egyben azt is jelzi, hogy a sereg tizedekre, századokra és tízezres egységre, azaz töményre tagozódott (innen származik töménytelen szavunk, ami eredetileg azt jelenti, hogy több mint tízezer). A bevonuló magyarság lélekszámát fölbecsülő tudósok ebből a 20 ezer harcosból indultak ki részint feltételezve, hogy hozzátartozóik, valamint a mesteremberek, a köznép lélekszáma bizonyos szorzót jelent,

s ennek alapján 4-500 ezerre becsülhetjük a betelepülők létszámát. Más vélemény szerint a 20 ezres szám egyúttal az összes hadrafogható férfi fegyverforgatót jelentette, ebben az esetben a szorzó becsült értéke hat, azaz a honfoglaló magyarság lélekszáma 120 ezer körülire tehető. Minden becslés feltétele az arab leírások hitelessége. Ha ugyanis csupán toposzról van szó, a 20 ezer lélek csak relatív nagyságrendet jelent. Magunk az első létszámbecslés mellett törünk szívesebben lándzsát. A korabeli források ugyanis arról tanúskodnak, hogy a magyarok hadserege rendkívül fegyelmezett és jól begyakorlott sereg volt. A kortárs bizánci császár Bölcs Leó így ír: A harcban nem, mint a rómaiak, három hadosztályban állnak csatarendbe, hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választanak el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szemben, vagy pedig szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. Málhájuk a csatasor mögött a közelben van, a csatasortól jobbra vagy balra egy vagy két mérföldnyire, s csekély őrséget is hagynak vele. 33. Indás- leveles kapubéllet töredéke

Gyakran egy kötélre vévén a felesleges lovakat, hátul, azaz a csatasor mögött annak védelmére helyezik el. A harcvonal rendjeinek mélységét, azaz a sorokat nem egyformán alakítják, inkább a mélységre fordítván gondot, hogy a harcvonal vastag legyen, és az arcvonalat egyenletessé és tömörré teszik. Jobbára a távolharcban, a lesben állásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket.5

Maszudi arab történetíró így ír 934-ben a magyaroknak és a besenyőknek a bizánciak és a bolgárok ellen vívott csatájáról: Mikor megvirradt, a besenyőkirály sok lovasosztagot rendelt a jobb szárny mellé, mindegyik osztag 1000 lovast számlált, ugyanígy a bal szárny mellé is. Mikor aztán felsorakoztak a csatasorok, a jobb szárny lovasosztagai a bizánciak derékhadára törtek, és nyílzáport zúdítottak rá, miközben átmentek a bal szárnyra. A bal szárny lovasosztagai is felvonultak, és nyüzáport zúdítottak a bizánciak derékhadára, miközben odáig jutottak, ahonnan a jobb szárny lovasosztagai kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt, a lovasosztagok pedig forogtak, mint a malomkerék.6

Végezetül a híres Sankt Gallen-i kalandot kell említenem, ahol a szemtanú leírja, hogy a mulató magyarok dalolásuk és hadi játékaik közepette kürtszó hallatára felhagytak a mulatozással és azonnal a férfiak gyorsan kifelé sietnek, ki hogy tud, és ahogy szoktatva voltak, előbb sem mint hinné az ember harcra készen csatasorba álltak.7 Amint szoktatva voltak. Itt egyértelműen begyakorlott hadmozdulatokról van szó, s itt kell visszatérnünk egyik előadásunk furcsának tűnő címére. Akár a színlelt támadás, akár az ellenfél hadrendje előtt keresztben mozgó alakulatok, a szorosan egymás mellett vágtató és nyilazó több ezer lovas, csak akkor tudott sikeresen győzelemre vinni egy hadműveletet, ha kürtszóra és más jelekre jól begyakorolt, éveken át besulykolt hadmozdulatokat tudtak végrehajtani. Gondoljuk el, frontálisan vágtató ezer lovas, esetleg több lépcsőben, egyszerre fordul meg. Csak néhány tévessze el a mozdulatot, legyen hosszabb a ló féktávolsága a megköveteltnél, máris felbomlik a hadrend, egymást legázolva keverednek össze a támadó oszlopok, a fölbukott lovak, és lovasaik az ellenség könnyű prédájává válnak. Ezek a támadások megfordulások, megfutamodások, villámgyors összehangolt akciókat követeltek. Általánosan elfogadott becslés szerint honfoglaló elődeink, az akkor legkorszerűbbnek számító reflexíjakból nyilaikat 70-100 méter távolságra tudták szórni. A hagyományos íjak 40-50 méterre hordtak, azaz a támadóknak mintegy 50 méternyi vágta után kellett megfordulni, ez alatt az idő alatt

kellett nyilaikat kilőni. Minderre, amennyiben lovaik 36 km-es sebességgel vágtattak, 5 másodperc állt rendelkezésükre.

Joggal lehet megkérdezni, honnan e becslés, hiszen valóban nem tudhatjuk, poroszkálva, ügetve, vagy vágtában támadtak-e, álló avagy mozgó ellenséggel kerültek szembe, egy vagy több nyilat lőttek ki a rendelkezésükre álló idő alatt, közelebb férkőztek-e az ellenséghez, mint azok fegyvereinek hatótávolsága, vagy bölcsen távol maradtak a támadókat fogadó nyílzáportól. A három forrásadat elemzése meggyőzhet bennünket arról, hogy a katonai kíséret mai szóval élve professzionista, hivatásos katonákból állott, soraik között nem lehettek „utcáról bejött fegyveresek", hiszen minden egyes egyéni és katonai egységbe fogott mozdulatot jó előre be kellett gyakorolniuk, így azután bővebb lélekszámban kell gondolkoznunk, mint a felvetett második lehetőség feltételezte. Gondoljunk csak a mesteremberek vélt lélekszámára, hiszen e hadseregnek más számítások szerint mintegy 20 tonna vasra volt szüksége a fegyverekhez és lószerszámokhoz. Ugyan hány kovács kellett ahhoz, hogy a seregnek a tegezben tartott mintegy 200-250 ezer nyílhegyét elkészítse? Egy-egy hadjárat során ezeknek többszörösére volt szükség, így bizonyos hadtápra is gondolhatunk, melyekről érintőlegesen írott forrásaink is beszámolnak. A sereg belső tagozódását a sírmellékletek is jelzik, hiszen eddig összesen 139 szablya, 101 kard és bizonytalan adatokkal kiegészítve összesen 277 darab ilyen szálfegyver került elő a várt több ezer helyett. Lándzsát mindössze ötöt találtunk hitelesen, fokost és baltát pedig 58-at. A főtiszteket jelző tarsoly eddig előkerült darabja mindössze 25. Ez azt jelenti, hogy a sírokba mellékletként a szálfegyverek katonai rangjuknak megfelelően kerülhettek. Azaz nem csak az övük veretett, hanem a halottaikkal eltemetett fegyverek is jelzik a társadalom különböző rétegeinek alá- s fölérendeltségét. Az eddigiek során még nem beszéltünk a köznép fegyverzetéről, amelynek mennyiségét nem is tudjuk kiszámítani, de amelynek darabszáma megsokszorozhatja a korábban feltételezett kézművesek lélekszámát, hiszen gondoljuk el, hány ezer nyeregre, kantárra, íjra és nyílvesszőre volt szüksége a honfoglaló magyarságnak.

Elméletileg a honfoglalás és Géza kora közötti időszakban négy generációnyi, azaz nyolcvanezer harcosnak ástak sírgödröt. Ha ezek mind egyenrangúak lettek volna, akkor az előbb említett fegyverzet sokszorosa bukkant volna föl eddig is. Mi régészek is szinte közhelyként emlegetjük a honfoglaló magyarok lovas temetkezésének szokását, azonban a ló sem járt ki mindenkinek a másvilági útra. Az algyői temető tanúsága szerint a lovas sírok száma 10%, a különösen gazdag karosi temetőkben pedig 40-50%-ra tehető a lovas sírok száma. Azt nem tételezhetjük fel, hogy nem volt elég lovuk ahhoz, hogy a hiedelmeik szerinti végtisztességet megadják, azaz a másvilági útra olyan sírmellékleteket adjanak, melyet földi életében az eltemetett kiérdemelt. Ezen adatok szerint azonban bizonyosak lehetünk abban, hogy a ló és a különböző típusú fegyver a földi közösségben elfoglalt helyének megfelelő szinten járhatott. Bizonyára voltak rabszolgáik is a honfoglalóknak, de a társadalom egészét szabadnak kell tekinteni, melyben elméletileg egyforma jogok jutottak mindenkinek, nem úgy, mint az István uralkodása alatt kialakuló feudális államban. Súlyos elméleti ésgyakorlati hiba lenne csak a veretes vagy tarsolyos mellékletűeket sorolni a honfoglalók sírjai közé, hiszen előbbi érvelésünk alapján bizonyára voltak melléklet nélküli temetkezések is, e lelkek azonban ugyancsak a honfoglaló magyarság számarányát gyarapítják.

Feltételezhető, hogy a Dunántúl és a Felvidék megszállása 899-ben befejeződött, hiszen a 900. évi itáliai hadjárat után a sereg már Pannoniába „hazatér". Ez azt jelenti, hogy idigra befejeződött a Kárpát-medence megszállása. 900 őszén az Enns folyó vidékét dúlják a magyar csapatok, ekkor erősítették meg a bajorok a torkolatnál fekvő Ennsburg várát. 902-ben megsemmisítették a morva fejedelemséget, azaz lényegileg 900-ra elérték az „Óperenciát"

(Oberenns). Valószínűleg ez nem azt jelentette, hogy e területet megszállva tartották, hanem nyugati gyepűként katonai fennhatóságuk alá vonták az Őrségtől az Enns folyó partjáig nyúló vidéket.

Mint láttuk, a honfoglalás közel 5 esztendőt felölelő folyamat volt, s a szerteágazó hadjáratok vezetésének, központi irányításának valószínűleg több „harcálláspontja" lehetett. Ezek közül talán egyik volt az egykori Szer területén, pontosabban valahol a Körös és Maros-torok között, mely terület gyakorlatilag közel esik a Kárpát-medence geográfiai központjához, ám egyúttal a tiszántúli nagy síkság egyik központja is. Lehetséges tehát, hogy Anonymus tudósítása saját korának megfelelően országgyűlésről beszél, mindamellett a honfoglalás hadműveleteinek lezárását is jelenti a szeri gyűlés. így tehát magam arra a feltételezésre jutottam, hogy az anonymusi leírás a szerteágazó hadműveletek innen történt irányításáról és esetleg lezárásáról szól.JEGYZETEKA magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikák híradásai. 2. bőv. kiad. Sajtó alá rend. Györffy György. Bp., 1975.165. Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. rész. 1000-től 1526-ig. Szerk. Lederer Emma. Bp., 1964. 334-339. IV Bélának Szermonostorral kapcsolatban három okelvele ismert. 1256: Codex diplomatieus Hungáriáé ecdesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. Tom. IV/2. Budae, 1829. 377-378.; 1257: Árpád kori új okmánytár. Közzé teszi Wenzel Gusztáv. 11. köt. Bp., 1873.434- 437.; 1266: Budapest történetének okleveles emlékei. Csánki Dezső gyűjtését kiegészítette és sajtó alá rend. Gárdonyi Albert. 1. Bp. 1936. A kolostorra vonatkozik továbbá az előző oklevél megerősítése a pécsváradi kovent által 1274-ben: Codex diplomatieus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. Tom. V/2. Budae, 1829.222-223.Katona }.: A 'Kecskeméti Pusztákról. In: Tudományos Gyűjtemény, 1823.4. köt. 53-54. .A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (1. jegyzetben i. m.) 111. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (1. jegyzetben i. m.) 102.A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (1. jegyzetben i. m.) 238-239.FONTOSABB IRODALOM

Az irodalom részletes ismertetését ld.: Trogmayer Ottó: „...messzelátó hegy gyanánt szolgált..." Szer monostor templomának építéstörténete. Szeged, 1998. 83-95. Itt csak néhány, a könnyebb tájékozódást elősegítő munkát sorolunk fel:Göndöcs Benedek: Pusztaszer és az évezredes ünnepély. Bp., 1883.Györffy György: Pusztaszer. In: Műemlékvédelem, 3,1959,4.193-199.Hornyik János: Pusztaszer, a honalapító magyar nemzet első törvényhozási közgyűlése színhelyének története. Kecskemét, 1865.Horváth Ferenc: Szer plébániatemploma és a település középkori története. In: Móra Ferenc Múzeum Evkönyve, 1974-1975/1. Szeged, 1975. 343-374.Karácsonyi János: A puszta-szeri monostor kegyurai. Bp., 1899.Nagy Józsefre Pintér Eszter: Pusztaszer története. Pusztaszer, 1996.Ópusztaszer-monostor lelőhely antropológiai leletei. Szerk. Farkas L. Gyu- la. Szeged, 1998.Szer monostora és kora. Ópulztaszer, 1996.Trogmayer Ottó: ...de diruto quondam monosterio... Szer és Szermonostor. In: Szeged, 1996,8.4-9.Trogmayer Ottó: ...de diruto quondam monasterio... (Szer és Szermonostor ). In: Árpád előtt és után. Szerk. Kristó Gyula, Makk Ferenc. Szeged, 1996.117-131.

Trogmayer Ottó: Egy francia a középkori Szeren. In: Kelet és nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szerk. Koszta László. Szeged, 1995.487-489.Trogmayer Ottó: Egy különleges főpapi jelvény Pusztaszerről. In: „Ex invisibilibus visibilia..." Emlékkönyv Dávid Katalin professzor asszony 70. születésnapjára. Szerk. Dankó L. Bp., 1993. 303-312.Trogmayer Ottó: „...ott ejtették meg a szerét az egész ország dolgának". In: Ópusztaszer. Összeál. Koncz János, Sz. Simon István. Bp., 1988. 15-59.Trogmayer Ottó: A pusztaszeri templomrom. In: Műemlékvédelem, 36, 1992,2. 88-94.Trogmayer Ottó: Szer monostora. In: Művészet, 14,1973,8.2-3.Trogmayer Ottó: Szeri szentek. In: Magyar Iparművészet, 1998,3.76-77.Trogmayer Ottó: Szertől Pusztaszerig. In: Valóság, 20,1977,6.95-99.Trogmayer Ottó - Zombori István: Ópusztaszer, Nemzeti Történeti Emlékpark. Bp., 1989. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 346.)Trogmayer Ottó - Zombori István: Szer monostorától Opusztaszerig. Bp., 1980.Vályi Katalin: Árpád-kori falusi építmények a szeri monostor területéről. Ih: Archaeologiai Értesítő, 111,1986,2.224-236.Vályi Katalin: Árpád kori harangöntő gödör és bronzolvasztó kemencék a szeri monostor udvarán. In: Móra Ferenc Múzeum Evkönyve. Studia Archaeologica, 3. Szeged, 1997.381-414.Vályi Katalin: Honfoglalás kori sírok Szeren 1973. (Megjegyzések a terület korai történetéhez). In: A kőkortól a középkorig. Tanulmányok Trogmayer Ottó 60. születésnapjára. Szerk. Lőrinczy Gábor. Szeged, 1994.387-403.Vályi Katalin: Szer középkori településtörténete a régészeti leletek tükrében. In: Falvak, mezővárosok az Alföldön. Szerk. Novak László, Selmeczi László. Nagykőrös, 1986,117-129.Vályi Katalin: A pusztaszeri feltárások újabb eredményei. In: Honismeret, 24,1996,3. 5-9!

MAROSI ERNŐSzermonostor gótikus kerengőjenek szobrai

A Szer monostora 1970-es évekbeli ásatásai során előkerült, a maguk idején művészettörténeti tekintetben legmeglepőbb leleteknek az ekkor lelt oszlopszobor-töredékek bizonyultak. Mivel ez idő tájt napirenden volt az Árpád-kori magyarországi művészettörténet átértékelje az egyvágányú stílustörténeti modell elvetésével, a pluralisztikus művészettörténeti szemléletmód1 meghonosítása érdekében, ez utóbbi számára szolgáltak támpontul, annak ellenére, hogy datálásukra abszolút kronológiai érv vagy régészeti indicium nem áll rendelkezésre, csak a műértésben gyökerező stíluskritikai meggyőződés. A pluralisztikus művészettörténeti szemléletmódnak lényege a művészettörténeti korszakoknak a jelenkori tapasztalaton alapuló, dinamikus elképzelése, bennük a „domináns" korstílusok mellett és velük párhuzamosan működő stílusirányzatok, tendenciák, divatok feltételezése. A magyarországi művészet történetébe ilyen stílustendenciaként vezették be a franciaországi korai illetve klasszikus gótika recepcióját, ami ellentmondott a késő romanika hazai virágkoráról alkotott elképzelésnek. A kiindulópontot kezdetben ugyanazoknak a tényeknek az eltérő interpretációja jelentette: mindenekelőtt a 12. század végi Esztergom jelenségei követelték meg a gótikus emlékeknek kijáró értékelést. Hamarosan új leletek is alátámasztották ennek a stílusirányzatnak a feltételezését.2

Közéjük tartoznak a szeri oszlopszobrok; ezért került sor bemutatásukra 1978-ban, a székesfehérvári Árpád-kori kőfaragványok kiállításon3, ahol - már alföldi rendeltetési- illetve lelőhelyük miatt is - a korai gótikus stílustendenciák országos, nemcsak a királyi udvar környezetére korlátozódó jelentőségét voltak hivatottak hangsúlyozni. (18. kép) Az első bemutatást - a helyszíni, kettős, múzeumi és a romterülettel összefüggő rekonstruktív bemutatáson kívül - további érdeklődés nem követte, szó szerint veendő „a kutatás állása" kifejezés. A szobrok a lokális nevezetességek szintjén maradtak. Az akkor nyitva maradt - vagy az országos áttekintésben fel sem vetett - kérdések ma is nyitottak. Ilyenek: a rendeltetés, az építészeti összefüggés, a stíluseredet és a kvalitás kérdései, ikonográfiái problémák, továbbá - a datálás problémájától nem függetlenül - a megrendelőé s a tágabb kulturális környezeté. Csak ezeket követheti a lokális vagy a regionális történeti/művészettörténeti jelentőség (esetleg az egyedülálló, sporadikus jelleg) mérlegelése. A valóságban s a szobrok szegényes irodalmában persze ezek a kérdések korántsem e logikai szkémát követve jelennek meg. Inkább uralkodnak a pausál-ítéletek, amelyek magyarázhatók részben állapotuknak illetve faragásuknak a közeli szemléletet inkább kizáró (más szóval: valamelyes distanciát igénylő) kvalitásával, részben pontos lelőkörülményeik (eddigi) ismeretlenségével.

Megítélésüknek és da-tálásuknak alapja is tipológiai megállapítás: az, hogy oszlopszobrok. Az oszlopszobor tudvalevőleg - így áll minden művészettörténeti kompendiumban - a gótikus plasztikai, stílusnak a romanika felülethez kötött testiségéből való kibontakozását jelző biztos indicium. Willibald Sauerlánder csak nemrégen hívta fel a figyelmet arra, hogy a faragott oszlopszobor megkerüli a „faragott kép" bibliai tilalmának kérdését, inkább imago, mint statua. Tulajdonképpen pseudo-, vagy látszat-szobor, ami lehetővé teszi, hogy összevessük építészeti tagozatokon, pl. oszlopokon vagy pilléreken festett, más figuraábrázolásokkal.

Valamennyinek allegorikus tartalma az „oszlopos tag", a hit és az egyház élő támaszainak képzetében foglalható össze.4 Ezért mai megítélésük számára még kevésbé tekinthető axiomatikus adottságnak, hogy „talán legközelebbi párhuzam a chartres-i katedrális nyugati díszkapuja, mely 1153-ban fejeződött be, és az újabban felbukkant chálons-sur-marne-i szobrok, ennél korábban tehát nem készülhettek a Szeren lelt szobrok sem.5 1978-ban6 már kétségbe vontuk a szeri oszlopszobroknak egykori kapuzathoz való tartozását is, mert 1. ez az oszlopszobrok alkalmazásának csak egyik - jóllehet a művészettörténeti irodalom által különös figyelemre méltatott - lehetősége, s mert 2. lelőhelyük a kolostor kerengője „Alapozásába betették a templom nyugati előcsarnokának romjait és a kapu égett, kormos köveit, valamint a sarkok erősítésére az oszlopszobrok töredékeit.7 A kolostornak - nem meglepő - bizonyos mértékig önálló, a templomépülettől részben független kronológiája van, amennyiben pusztulása (ez után, a csak L alakban megépült kolostor alapozásaiba kerültek másodlagosan a szobortöredékek) azzal együtt a tatárjárás számlájára írható.

1. Szermonostor, oszlopszobor (próféta?) felsőtest-töredéke /

2. Szermonoator oszlopszobor felsőtest-töredéke

A rendelkezésre álló relatív kronológiai vázlat szerint ekkor a templom nyugati előcsarnoka már nem épült újjá. Viszont az első kerengő akkor épült, „amikor még az előcsarnok nem készült el, s közvetlenül csatlakozott a templom délkeleti szentélyéhez.8 Tudnillik „ekkor" - a 13. század eleji datálás alapja az a feltételezés, hogy az oszlopszobros kapuzat a templomépület szerves része volt9 - „épült a háromhajós, bazilika típusú nemzetségi templom,10 amelynek keletről haladó építésmenetébe illeszthető a kerengő periódusa. Kapuzat vagy kerengő oszlopszobrai: a kérdés eldöntése az amúgy is igen bizonytalanul jelezhető datálás szempontjából nem perdöntő.

A feltételezett, oszlopszobrokkal díszített kapuzat jelentősége persze nem csupán művészettörténeti-formatörténeti, hanem ezen túlmenően eszmetörténeti is lenne. Az oszlopszobrokkal díszített, ún. figuraportálok (Figuren-portale) kezdettől fogva, sőt, a romanika nagy, a templombejárathoz kapcsolódó, monumentális együtteseire11 visszanyúlva a kezdetektől, Saint-Denis-től és a chartres-i Porta.il royaltól kezdve az ábrázolások összefüggéseinek, a tematikai elrendezés teológiai-elméleti tudatosságának is példái.12 Ilyen

értelemben tulajdonképpeni figuraportálról a 12-13. századi Magyarországon nem beszélhetünk - éppoly kevéssé, mint az ország szorosabb közép-európai környezetében. 3. Szermonostor (egykor: Szentes Múzeum), oszlopszobor töredéke Sens, Musée municipal / 4. Oszlopszobor (Dialectica?) 5. Oszlopszobor a chálons-sur-marne-i Notre-Dame-en-Vaux kerengőjéből, Cleveland, Museum of Árts 6. Szermonostor, oszlopszobor (Sámson?)lábtöredéke 7. Sámson, Lund, székesegyház, kripta 8. Szermonostor, oszlopszobor lábtöredéke

9. Szermonostor, oszlopszobor felsőtest-torzója 10. Apostoltorzó a párizsi Notre-Dame nyugati középső kapuzatának bélletéből, Paris, Musée de Cluny

Az egyetlen kivétel az esztergomi Porta speciosa lehetett: nagyszabású, a 12. század végi műveltség legmagasabb színvonalán megalkotott ábrázolási program, de sajátos módon nem faragott, hanem síkbeli, inkrusztált képi technikával megvalósítva.13 Ebben az értelemben olyan, bélleteikben figurákat is tartalmazó portálok, amilyen a literi s a részlegesen rekonstruált vértesszentkeresztiek, nem tekinthetők figuraportáloknak. A vértesszentkereszti nyugati portál-figurák formálisan sem oszlopszobrok, hanem a kapubéllet sarkainak vájatait kitöltő, a lépcsőzetes béllet pillérének élére szerkesztett figurák. Hasonló helyzetben jelennek meg, az őket hordozó betétoszlopokkal együtt, a litéri oszlopszobrok, mintegy félreértve a gótikus oszlopszobor formáját. A gótikus figuraportál magyarországi jelenlétének kérdése tehát két további kérdésre bontható. Az egyik eszmetörténeti-művelődéstörténeti jellegű, s arra utal, hogy a középkori Magyarországon csak ritkán és kivételesen számolhatunk azzal a műveltséggel, amely a gótikus figuraportál programját igényelhette és megalkothatta. Kevés is az ilyen művelődési centrumokból, székesegyházakból, nagy kolostorokból származó emlékünk. Bizonyosnak látszik, hogy a szerzetesség magyarországi központjait jelentő nemzetségi monostorokban sem a szerzetesi közösség nem rendelkezett akkora súllyal, amely ilyen igények érvényesítéséhez vezethetett volna, sem a kegyuraknak nem tulajdoníthatók hasonló műveltségi igények. A másik probléma stílustörténeti: emlékanyagunk bizonyítja, hogy a figuraportálok jellegzetes eleme, az oszlopszobor mint forma a 13. század elejének kőfaragói számára nem volt ismeretlen; a feladattal számoltak, megoldásával kísérleteztek. A szeri oszlopszobrok a feladat hiteles, pontos ismeretét eláruló megoldások közé tartoznak.

Nem mindegyik oszlopszobor származik az 1970-es évek ásatásából, egy töredéket (3. kép) már korábban (1907), Csallány Gábor kutatásai óta a szentesi múzeumban őriznek.14 Pontos lelőhelyéről nem tudni; mindenesetre e kutatás jelentette a mezőváros plébániatemploma körüli kutatások kezdetét. Úgy tűnik, hogy a tatárjárás okozta általános pusztulás már ekkor, az újjáépítés során a másodlagosan felhasznált kőanyag keveredéséhez vezetett. Egy palmettadíszes, bal oldalán ív indítását mutató faragvány-töredék (28. kép), amelynek faragásmódja is a monostorból ismert ívezettöredékekre emlékeztet, éppúgy felkeltette az ottani származásának gyanúját, mint a plébániatemplom maradványai közül előkerült vörös márvány padlótöredékek is.15 A kőzetvizsgálatokkal is alátámasztott gyanú további, a plébániatemplom romjaiból való faragványokra is kiterjeszthető: ezeknek a torony ikernyílás-tagozataiként való meghatározásában e sorok írója sem vétlen.16 Mentségéül csak az szolgálhat, hogy a kulcsdarab, egy kettős ívindítás vállköve (19-20. kép) elvileg kapcsolt íves

nyíláskeretezések fontos szerkezeti eleme is lehetne.17 Elsősorban ez a darab és a vele mind anyagukban (Budapest környéki lelőhelyről való szarmata mészkő), mind tagolási rendszerükben megegyező további töredékek jelentették a plébániatemplom periodizációjának, a félköríves apszisú első templomhoz épített nyugati torony 13. század eleji építése feltételezésének alapját.18 Van ehelyett más lehetőség is: az a feltételezés, hogy a plébániatemplomhoz nem a monostorhoz messziről ide szállított építőanyagot használtak fel, hanem a tatárjárás idején mindkét helyen bekövetkezett pusztulás títán onnan áthozott faragott köveket használtak fel másodlagosan itt is, falazóanyagként.19 A vállkő valószínűleg a monostor kerengőjének árkádívei közé tartozott.

Alsó, sík felületének mérete 53,5 x 23,8 cm; a hosszúsági méret a fölötte emelkedő falazat vastagságának felel meg, a keskenyebb oldal pedig az alátámasztó szerkezetének (pl. a feltételezhető oszlopfő abakuszának). A vállkő mérete alapján mindenesetre kettős oszlopos szerkezet tételezhető fel. A vállkő a két falsíkon ötszög alakban jelent meg, rézsútos fedőlapjaihoz sugár irányú fugákkal csatlakozhattak az ív további darabjai. Ezek futásából (és a darabon észlelhető enyhe görbületből) kb. 75 cm sugarú körívre (tehát mintegy másfél méter fesztávolságú nyílásra) lehet következtetni, ami messze meghaladja egy torony ikerablakának méretét, és komoly nagyságú szerkezetre utal. Ugyanezt bizonyítja a két hosszanti oldal tagolása is. A vállkövet publikálója „volutás díszítésűnek" írta le - némiképp félrevezető módon. Oldalainak tagolása mély hornyokban ülő, hengeres pálcákból áll; a szélsők az ív két homlokának keretezését alkotó háromnegyed-pálcákat alkotnak, a középső az archivolt szimmetriatengelyében indul. A „voluták" a pálcák indulásánál, a díszítetlen felületekbe mélyülő hornyok lefutását kitöltő csigavonalas díszítmények: funkciójuk megfelel a korai gótikus ív- és bordaindításoknál gyakran megtalálható pajzs alakú motívumoknak. A vállkő egyik oldalán középen ezek elmaradnak, de egyébként úgy látszik, jellemzőek voltak arra a szerkezetre, amelyből a vállkő is származik, mert további két kisebb, hasonló töredék is származik ugyanarról a lelőhelyről.20 Van egy, a vállkőhöz hasonlóan, élén háromnegyed-pálcával, bélletében homorlatba süllyesztett pálcával tagolt ívtöredék is ugyanabból a leletcsoportból (18. kép); a tengelyen túl azonban tagolása nem ismétlődik: bizonyára falhoz tartozó ívdarabról (pl. homlokívről) van szó.21

Ezekből a töredékekből egy valószínűleg boltozottnak elképzelhető korai gótikus építményre következtethetünk. Páros és egyes oszlopok váltakozásával épült fel a somogy-vári bencés apátság kerengője,22 ikeroszlopos kerengő maradványait ismerjük Pannonhalmáról,23 Pécsváradról is.24 E szerkezeteknek állandó eleme az árkádívek éleinek háromnegyedpálcákkal való tagolása, miközben Pannonhalmán az archivoltok tagolatlanok, Somogyvárott a tagolatlan felület inkább élszerűen van képezve. Pannonhalmán a kerengő ikeroszlopának lábazatán (21. kép) - amelyet Takács Imre „alaposan félreértett, provinciális képződménynek" jellemez - a saroklevelek helyett még a szeri vállkő „volutái-hoz" hasonló csigavonalak is láthatók. A pálcák indításait kísérő pajzsok mindenütt megtalálhatók. A szerkezet felépítése, kőkiosztása, a vállkőről induló ívek közének kitöltésmódja szempontjából fontos párhuzamok a veszprémi székesegyház környezetében és hatókörzetében megfigyelt hasonló korú ikernyílások.25 Mindezen szerkezeteknek a szeri darabokkal közös legfontosabb vonása: a terven, szerkesztésen alapuló, racionális gótikus kőfaragómunka nyomait árulják el. Ennek felel meg a szeri vállkődarab egyik oldalán található, igen tisztán bekarcolt szerkesztés is.

Az oszlopszobrok és a vállkő között egy fejezet (15. kép) közvetít, amelyet - mivel alsó átmérője megfelel a figurák mögötti oszloptörzsek méretének - 1978-ban, Székesfehérvárott az egyik figufa fölött állítottunk is ki.26 (17. kép) A fejezet karcsú kehelyféjezet; a kehely

alakú magot majdnem teljesen elfedő, a tagolt abakusz sarkait támasztó, keskeny, sásszerű levelekkel, amelyek eredetileg valószínűleg bimbókban végződtek. Erre leginkább hasonló, jobb állapotban fennmaradt 13. századi oszlopfők alapján lehet következtetni: ilyenek sorában gyakori az oszlopfő oldalainak tengelyében álló, a szétágazó levelek közét kitöltő levél. A szeri oszlopfőn hármasan tagolódó, karéjos szélű levelek láthatók, bemélyedő függőleges és vízszintes főerekkel.27 Ami a korai gótikus eredetű, de az érett gótika épülettagolásában is alaptípust jelentő fejezetforma stiláris helyzetét illeti, valamelyes következtetést elsősorban a rátétlevél mintázásmódjának kvalitásából vonhatunk le: annak tökéletes, szinte herbárium számára lepréselt lapossága egy, a kalocsai második székesegyházból való, kétsoros bimbós fejezet (16. kép) szinte pontosan azonos formálású levelére emlékeztet,28 nincs benne semmi a növényi ornamensnek abból a plasztikus-naturalisztikus előadásmódjából, amely újabban mint igen korai, már az 1220-as évek első felére tehető reimsi stíluskapcsolatok tanúja szerepel a szakirodalomban.29 Természetesen, a pannonhalmi (III.) építkezés datálása körüli vitától függetlenül, az ornamens régiesebb szeri faragásmódja minden további nélkül megfér a modernebb megoldás időbeli közelségében. Az erősen sérült, eredetileg 20 cm körüli oldalhosszúságú fedőlemezzel ellátott oszlopfő jól illik a vállkő szélességi mérete által kijelölt szerkezetbe. Mivel köröskörül megmunkált oszlopfő volt, megengedi azt a feltevést, hogy - mint Somogyvárott is - a kerengőben páros oszlopok (ilyenekhez tartozhatott a meglevő vállkő) váltakoztak egyesekkel. Az oszlopszobrok egyes oszlopokhoz (vagy oszloppárok belső tagjaihoz) tartozhattak. Az e részletek alapján elképzelhető kerengő nagyon hasonló lehetett ahhoz, amely ugyanezekben az évtizedekben a somogyvári bencés kolostorban épülhetett. Európai viszonylatban nem tartozhatott a 13. század elejének legmodernebb építészeti teljesítményei közé, mert még az előző század utolsó negyedének vívmányait képviselte. Az akkori Franciaországon (amely ekkor még a királyi dominiumokat, a régi „Franciát" jelenti, II. Fülöp Ágost királynak terjeszkedő politikája előtt) kívül azonban ritka és figyelemre méltó konstrukció volt. Ugyanazt a technikai tudást és gazdag, változatos építészeti tagolásmódot képviselte, mint már 1190 táján Németországban a Limburg an der Lahnban a laoni székesegyház felépítésének elemeit feldolgozó Georgskirche. Magyarországon ugyanennek az időnek építészeti ideáljait a III. Béla-kori Esztergom képviselte, s azok a vele összefüggő építkezéseken, a királyi ház tagjainak és az udvar legszűkebb arisztokrata környezetének alkotásain a 13. század első negyedében nemcsak Magyarországon voltak elevenek, hanem a közeli külföldön is aktuálisak voltak.

Az általunk a kerengőhöz tartozóknak tekintett szobrok stiláris helyzetéről hasonló képet alkothatunk.30 A töredékek összesen 6 oszlopfigurából valók; az építészeti tagozattal együtt fennmaradt torzókon kívül megmaradtak kisebb, bizonyosan ugyanilyen figurákhoz tartozó töredékek: egy vállrész, kartöredék is. (11-14. kép) Az egész figurát ki nem tevő, a test különböző részeiből fennmaradt töredékek alapján csak hipotetikus érvénnyel kockáztatható meg valamely általános figuraformátum rekonstrukciója. A figurák átlagos magassága 120-130 cm lehetett. A legtöbb figurának öltözete hosszú, bokáig érő tunikából és bő köpenyből áll. A végtagok a test előtt mozdulnak, nem törik át a kőtömb határait, a lábfejek rézsútosan lefelé irányulnak, és a bimbós fejezetek jellemző tagozatainak megfelelő levélcsomókra támaszkodnak.11. Szermonostor, fejtöredék 12-14. Szermonostor, szobortöredékek

15. Szermonostor, töredékes kehelyfejezet / 16. Kalocsa, II. székesegyház, pilaszterfejezet Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

17, Szermonostor, oszlopszobrok felállítási kísérlete az Árpád-kori kőfaragványok kiállításon, Székesfehérvár, Csók Képtár,1978

18. Szermonostor, ívezet-töredék a plébániatemplom területéről / 21. Pannonhalma, a kerengő ikeroszlop-lábazata 19-20. Szermonostor, vállkő a plébániatemplom területéről

Egy derékmagasságig meglévő töredéken (3. kép) a lábak mozdulata enyhén kontraposztos,31 hasonló lehetett egy törzstöredék mozdulata32 (9. kép), míg egy felsőtest-töredéken (2. kép) a bal láb keresztezett lépésmotívumra indul.33 A drapéria részben lendületes, plasztikus redőkbe rendezve, részben lapos, testhez simuló, kígyózó szegéllyel határolt ráncokat alkot. A köpenyeket az egy pontból kiinduló, egymással párhuzamosan lefutó redővonulatok, a kart beburkoló drapériák és a kézben felfogott köpenyszegélyek jellemzik. Ennek a drapériastílusnak egyik alapelve a textíliák anyagszerűsége, a másik a transzparencia, a test tagjainak áttűnése a ruhán. A szeri szobrok kivitelének kvalitása ehhez mérten nem nagyon magas: a drapériákra a nagy, erős redők és, a közeiket kitöltő másodlagos redők jellemzők; ezek gyakran árulnak el hajlamot a leegyszerűsítésre, nem egyszer félreértésre és esetlenségre, így maga a transzparencia-elv is veszendőbe megy. Ugyanígy, a ruhátlan testrészek, arcok és kezek mintázása is durva, differenciálatlan.

A szeri oszlopszobrok különössége abban áll, hogy töredékességük és kivitelük nyersesége ellenére a 12. század második felének igen előkelő franciaországi emlékeire utalnak. Az ábrázolási forma kvalitása és a szobrászi kivitel közötti feszültség nem egyedülálló: hasonlóval találkozunk a somogyvári kerengő gótikus töredékein is. A két fennmaradt szeri fejtöredék típusa a mantes-i portálokon, a saint-denis-i északi kereszthajó-portálokon, a laoni nyugati portálokon megmaradt figurákkal rokon. Ugyanebbe a körbe tartozik az oszlopszobrok és a drapériakezelés típusa. A figura és a mögötte húzódó oszloptörzs viszonyára az előképek ugyancsak a saint-denis-i Porte des Valois vagy a senlisi nyugati kapu bélletszobrai nevezhetők meg előképekként. Ugyanitt találhatók a lefelé irányított lábfejekkelálló, mintegy lebegő figurák előzményei.34 A 12. század hetvenes éveinek emlékeivel azonban nem mutathatók ki közelebbi kapcsolatok. A redők stílusa és a lágyságra hajló drapériakezelés talán a chálons-surmarne-i Notre-Dame-en-Vaux kerengőjének szobrászatára - oszlopszobrok (5. kép) és fejezet egy balga szűz alakjával - vezethető vissza.35 Ez a formai típus 1200 tájáig eleven volt a laoni nyugati portálok bélletszobrain (Laon, Musée municipal), s a klasszikus gótikus szobrászat egyik fontos előzményét jelentette.36 Más szálak Sens-ba vezetnek, ahol egy sor, valószínűleg kerengőből származó oszlopszobor (Sens, Musée municipal; 4.kép) kínálkozik párhuzamul.37

A szeri mester franciaországi kapcsolatainak súlypontja az 1200 előtti évtizedekben lehetett. Feltételezhető előképeihez mérve stílusa durvább, provincializálódott, sőt, olykor kifejezetten esetlen. Mindezek alapján tevékenysége joggal datálható a 13. század második-évtizedének vége felé. Ilyen esetekben mindig bizonyos irracionális tényezővel kell számolnunk: azzal az idővel, amely a - rendszerint nem a művészettörténet színpadán zajló - provincializálódási folyamattal eltelt. Bizonyosan csak annyi állítható, hogy számára a 13. század elejének „klasszikus" szobrászati vívmányai már nem voltak hozzáférhetők.

Ezt a leginkább egy összehasonlítás szemléltetheti, a szeri sorozat egyik legklasszikusabb jellegű, fej és láb nélküli, drapériás törzstöredéke38 (magassága: 35 cm) és a párizsi Notre-

Dame középső kapuzatáról való, véletlenül hasonló formátumúra tört (magassága: 96 cm, Párizs, Musée de Cluny, inv. Cl. 18657) apostoltorzójá39 között? (9-10. kép) Az összevetés jogosult, nemcsak a formális hasonlóság, hanem a feltételezhető egyidejűség okán is (a párizsi torzó datálása: 1210-1220 között). Az első, részben a továbbiakat is meghatározó különbség a fizikai adottságokban van: a szeri szobor kisebb méretében (az életnagysághoz közelítő figuraméret s az ennek megfelelő építészeti méretek ugyanis az igények fontos jelzői), a párizsi rokon finom szemcsés kőanyagával szemben durvább kőanyagában. Ezekkel a különbségekkel részben le is lehetne zárni az összehasonlítást, mivel pontosan jellemzik az ábrázolás funkciójának alapvető eltérését: a szeri szobor egy jól megválasztott ábrázolási motívumot idéz fel, a párizsinak minden részlete fontos. A két torzón mintegy kísérleti preparátum módjára vannak jelen (de nem teljesen azonos elrendezésben) ugyanazok a drapériamotívumok: tunika, amelyre a vállról lehulló köpeny borul; ez utóbbinak lebernyegéből igyekeznek kiszabadulni a kezek. A szleri figura mindkét vállán viseli köpenyét, amelynek bal oldali szárnyát jobb kezével felfogja; ebből ered a bal vállról átlósan induló redővonulatok ívelt, a felsőtestet keretező vonulata.

A párizsi szobor köpenye csak a bal vállat borítja be, másik szárnya övként van a derék köré csomózva, szabadon hagyva a tunikába öltöztetett mellrészt és a jobb kart. Így a test előtti nagy ív a szabad köpenyszárny és a test körül átvetett drapériarész között alakul, s a drapériát az alóla kinyúló bal kar emeli meg. A párizsi szobor drapériamotívuma tehát sokkal inkább emlékeztet az antik tógás szobrok viseletére, s ennek felel meg a tagokon megfeszülő, csavarodó, vagy szabad lehullásában öblösödő drapéria viszonylatainak tanulmányozása is. Következetes a nagy anyagvonulatok és a kisebb, a transzparencia-elvnek megfelelően elsimuló másodlagos redők visszaadása. A szobor mintegy meggyőzően képviseli a reneszánsz normái szerint is értelmezhető antik, vagy természet utáni drapériatanulmány eredményét, s a Muldenfaltenstil rajzi-plasztikai formalizmusa úgyszólván csak az összbenyomás második rétegében jut szóhoz. Ezzel szemben a szeri szobron éppen a formulaszerűség uralkodó: a drapéria nem anyagszerűen esik, hanem így eső drapériák hatását kelti. Redői nem élesek, hanem tompák; ahelyett, hogy torlódnának, összeütköznének és elágaznának, párhuzamosan futnak lé, közeikben nem textilanyag van, hanem a nagy redők reliefjének háttere. így - főleg a főnézetre szántan - grafikus jellegűek is, amint az a mellrészen a tunika rendetlen ránctengerét helyettesítő, egyetlen gyűrődés is, a nyakszegély síkba simuló, kígyóvonalú, dekoratív, a maga módján a térbeliség érzetének felkeltésére szánt, a textília színét és visszáját egyaránt láttató ornamensével.

A nyilvánvalóan csak egy nagyobb együttes véletlenszerűen fennmaradt töredékét képlselő együttesen belül is ismétlődik ez a motívum: tükörképesen a hozzá tartozó fejjel kiegészíthető felsőtest-töredéken.40 (2. kép) És mihelyt elhagyjuk a főnézet látószögét, máris esik a műgond: elegendő a szeri torzó lebocsátott bal karján látható, szervetlen, mechanikusan, egymással párhuzamosan ismétlődő gyűrűféléket összevetni a párizsi szobortöredék hasonló funkciójú, a mozdulatban szinte a pregnáns pillanat elvének megfelelően egész történést sűrítő tunikaujjával. Az itt kiválasztott szeri töredék helyzete pedig viszonylag még a legkedvezőbb: a többin szervetlen, a maguk kínálta normák szerint értelmetlen formák sokasága lenne kritizálható. Az összevetés persze igaztalan, mert benne kvalitáskérdések vegyülnek a régiesség - korszerűség szempontjával.

Az összehasonlító elemzés azonban kizárja, hogy a szeri oszlopszobrok helyét a 13. század elején Párizsban nagy tekintélyre emelkedett, hamarosan máshol is követett művészet körében keressük. A magdeburgi székesegyház számára tervezett, majd félbehagyott „Goldschmidt-portál" szobrai41 például éppúgy idegeneknek, egy másik generáció képviselőinek

bizonyulnak, ahogyan nem ismerhető fel közösség a kor művészi problematikáját Magyarországon a legmagasabb szinten megjelenítő pilisi emlékekkel sem. A közvetítő forrás jellegére, típusára, stílustörténeti helyzetére ezért könnyebb rámutatni, mint a másodkézi átvétel eredetét pontosan lokalizálni. Ilyen, típusbeli párhuzamot, nem feltétlenül kiindulópontot jelent a szeri szobrászat számára az Alsó-Rajna-vidék 13. század eleji szobrászata, az ugyancsak a korai gótikus szobrászatban gyökerező Mária Laach-i Sámson-mesterrel, a köréhez tartozó kölni emlékekkel, s különösen az andernachi Liebfrauenkirche Bonnban (Rheinisches Landesmuseum) őrzött relieftöredékeivel.42 A somogyvári kerengő és a vele kapcsolatba hozható gótikus szobrászati részletek stiláris helyzetének vizsgálata sok tekintetben a szeri szobrok itt vázolt rokonságához hasonló képhez vezetett.43 Ezért külön hangsúlyozandó, hogy a két, kvalitásában is hasonló faragványcsoport között közvetlen összeköttetés, műhelykapcsolat jelei nem mutatkoznak; Magyarországon mindketten sporadikus helyzetben jelennek meg. 22. Szermonostor, ívezettöredék palmettafrízekkel a plébániatemplom területéről 23. Szermonostor, ívezettöredék palmetta : frízekkel

24. Szermonostor, indadíszes ívezettöredék 25. Szermonostor, indadíszes ívezettöredék

26. Szermonostor, ívezettöredék palmettafrízzel / 27. Szermonostor, ívezettöredék szimmetrikus palmettadísszel a plébániatemplom területéről 28. Bács, ívezettöredék, Növi Sad, múzeum / 29. Bács, kettős ívindítás, Növi Sad, múzeum

30. Cikó, a máriaszéplaki templomrom részletei, Békefi Rémig nyomán 31. Székesfehérvár, Szűz Mária-prépostság, kapuzat béllettöredéke, Székesfehérvár, kőtár

32. Székesfehérvár, Szűz Mária-prépostság, kapuzat ívezettöredéke, Székesfehérvár, Szent Ist ván Király Múzeum, kőtár

A kerengő szobraiként valószínűsíthető szeri töredékek ikonográfiai meghatározására csak kevés támpontunk van; attribútumok és viseletrészletek. A tunikából és köpenyből álló öltözet „történelmi" alakoknak, apostoloknak, prófétáknak és királyoknak egyaránt jól megfelel. Kifejezetten prófétára vagy apostolra utal a mezítlábas alsótest-töredék44 (3., 8. kép), a jobb kezében tartott, töredékes bot viszont talán leginkább jogarnak felelhetett meg. Ennek

ellentmondanak a mezítelen lábak: az oszlopszobrokon gyakran szereplő királyfigurákat rendszerint cipőik is megkülönböztették (pl. a freibergi Goldene Pforte bélleteiben mezítlábas Náhum próféta és Keresztelő Szent János áll, elegáns királyi személyek és ugyancsak cipős Dániel próféta között). Viszont a bal kezében tartott írásszalag alapján egyértelműen prófétát ábrázolt a felsőtest-torzó.45 (9. kép) A tekercs alakú könyv é korban meglehetős következetességgel az ótestamentumi próféták, a kódex pedig az apostolok attribútuma. A kézben tartott bot (amelynek ezúttal az alsó vége hiányzik, de irányából ítélve, nem érhetett a földig) még egy, felsőtesttöredékből és hozzá illő fejrészből álló alakot jellemez.46 (2. kép) A fent gombban végződő bot mérete és tartásának módja leginkább jogarra emlékeztet, aminek a figura méltóságteljesen viselt köpenye is megfelelhet. A 12-13. századi királyfigurák jogarai azonban kivétel nélkül mindig bimbós vagy liliomos formában végződnek, aminek nyoma sincs, és ugyanígy fedetlen, korona nélküli az alak feje. Értelmezésére egyelőre nincs támpontunk.

Előkelő, féllábszárig érő köntöst viselő, világi figurára utal az egyetlen, kisebb lábtöredék (6. kép), hegyes orrú, puha ráncokat vető cipőbe bújtatva.47 Az alak különössége, hogy a nézőnek háttal állt, az oszlop felé fordulva. Ez az oszlopot átölelő Sámsonnak a pécsi déli altemplom lejáróból, Somogyvárról is ismert ábrázolási típusával egyezik - a viselet formájában is. Ilyen, az oszlopszobor formai alkalmát az ikonográfiába bevonó Sámson-ábrázolást kapuzatról (Nivelles, Ste-Gertrude) és önálló oszlopról is (Lund, székesegyház, kripta) ismerünk.48 (7. kép) Egy további töredék fejét a középkori zsidók gömbszelvény vagy citrom alakú sapkája {Melonenkappé) fedi (1. kép), tehát minden kétség nélkül ótestamentumi figura.49 Mozdulata különös: mindkét kezét feje fölé emeli valamilyen tárggyal, amelyben Trogmayer Ottó kígyóra ismer.50 A tárgy töredékessége és a szobrászi munka különös differenciálatlansága egyaránt hozzájárul a nehéz értelmezhetőséghez. A különös gesztus a kőfaragót bizonyára szokatlan feladat elé állította, s ezért a felemelt karok ruharedőzését úgy oldotta meg, hogy egészen szervetlen, a nyak körül koncentrikusan gyűrűző, elliptikus ráncok sorozatát faragta ki. Nem lehetetlen, hogy a kígyótestre emlékeztető, töredékes elem egy redővonulat, amely a fej fölé emelt köpenynek felel meg. Ótestamentumi figurákat, prófétákat gyakran ábrázolnak kendővel, csuklyával fedett fővel, de a gesztus ikonográfiai értelmezése így sem sikerül. Mindenesetre, sem a fejfedő, sem a fejtípus nem illik Pál apostol ikonográfiájába; a kígyó máltai tűzbe vetésével való azonosítás javaslata nem helytálló. Az erre alapozott ötlet - az a lehetőség, hogy a bejárat szobrai Pál életének különböző állomásait jelképezik - valószínűtlen, s különösen példátlan lenne kapubéllet esetében, ahol narratív jelenefképzés-sel nem számolhatunk (a szó szoros értelmében az olykor előforduló Annuntiatio, Visitatio, Bemutatás a templomban sem tekinthetők elbeszélő jeleneteknek). Feltehetően ó- (és új- ?) testamentumi figurák nagyobb ciklusából ránk maradt töredékekkel van dolgunk, amelyeknek ikonográfiája rejtve marad előttünk.

A szeri kerengőt több tekintetben is Magyarországon ritka, igényes emléknek képzeljük. Ritka lehetett mint a szabályos kolostorelrendezésnek - különösen a hazai nemzetségi kegyuraság alatt álló bencés kolostorok esetében egyáltalán nem általános - példája. Ritkaság volt e kerengő oszlopszobrokkal való díszítése, az általuk képviselt ízlésorientáció, s már az ótestamentumi tematikának puszta előfordulásával is valamilyen fajta tipologikus gondolat, a közönségest meghaladó szintű műveltség jelenléte igazolható. A művészettörténet lehetőségei itt kimerülnek: további következtetésekre egyedül egy még ingoványosabb mezőn, a művészettörténeti elemzés által valószínűsített kronológiai helyzetnek s a kegyúri nemzetség ez időben élő tagjairól szóló adatoknak kombinációjával nyílik lehetőségünk. Szer a Bár-Kalán nemzetség nemzetségi monostora volt. A kerengő valószínű építési ideje a nemzetség

legjelentősebb tagjának, Kalán pécsi püspöknek (1186-1219) idejére esik. A püspök nagy politikai befolyásának jele 1193-1194 között betöltött horvátországi-dalmáciai kormányzói tisztsége, majd az a tény, hogy 1204/5-ben ő is szóba került a megüresedett esztergomi érseki szék betöltésénél, élete utolsó évtizedében pedig II. András köréhez való tartozása. Ami korábbi működéséről sejthető, látszólag az is megfelel annak a képnek, amely a kerengőépületnek és díszítésének stiláris helyzete alapján alkotható: 1181-1183-ban III. Béla kancelláriáján működött, s minden bizonnyal azoknak a klerikusoknak egyike volt, akik képzettségüket Párizsban szerezték. Szinte kínálkoznék az ifjúkori tapasztalatainak megfelelő művészetet csaknem négy évtized múltán is pártoló, nagy hatalmú főpap képe! Ezt azonban hamar el kell oszlatnunk: Kalán püspök pályájának ismert adatai ízlésének rekonstrukciójára semmiképpen nem jogosítanak fel; s még kevesebbet tudunk a kegyúr személyes befolyásáról egy-egy építkezés stílusára. A teljesség kedvéért megemlítendő viszont, hogy a II. András-kori királyi udvar környezetébe vezet a kegyúri nemzetség még egy tagjának, Pósának személye, aki 1222-ben, az Aranybulla kiadása után volt udvarispán.51

Kalán pécsi püspök, aki - utódja, Bertalan mellett - egykor Henszlmann Imre jelöltje volt a székesegyház dekorációját befolyásoló személyiségek között, újabban ismét kulcsfiguraként jelenik meg a pécsi székesegyház díszítésének történetében: „Calanus, nemrég még királyi kancellár, majd választott esztergomi érsek olyan pécsi megrendelőként tűnik fel, aki már a román stílus határait feszegető udvari művészetre is figyelt. [...] A páratlanul nagy igényű templomdíszítés, s a tervek kisebb-nagyobb munkaközi módosítása a művészet nyelvén többet mond el a magas klérus mentalitásáról és külföldi kapcsolatairól, mint számos történeti adat.52 Ezt a - szintén stílustörténeti megfontolások és történeti adatok kombinációján alapuló - helyzetképet a pécsi együttes szempontjából sorsdöntőnek látszó két püspökre, Makariusra és Kalánra vonatkozó megállapítás előzi meg: „A váltás éve 1183 és 1189 közé tehető, alighanem 1186 tájára. Sokatmondó ez az időrend, mely nagyjából megfelel a székesegyházdíszítés fő vonulatainak." Mert a Pécs szobrászatának kronológiájára vonatkoztatható egyetlen, bár jelentőségében vitatható dátum az ercsi bencés apátsággal kapcsolatban éppen 1186. 53 Mivel Szer monostorából maradtak ránk olyan töredékek, amelyeknek ornamentikája összevéthető a pécsi székesegyház faragványaival,54 a stílusváltás kérdése az oszlopszobrokkal kapcsolatban is felmerül. A keretet a „pécsi műhely", „pécsi stílus" Dercsényi Dezső által kidolgozott fogalma alkotja, ő korszakfogalmat jelző fejezetcímként is operált e kifejezéssel: „A pécsi műhely kora (a XI. század végétől a XII. század utolsó évtizedéig)", kiterjesztve a stílus hatását a kisművészetekre is. Gerevich Tibor szerint: „A magyar román plasztika legjelentékenyebb ornamentális iskolája hatásában is kétségkívül a pécsi volt. Díszítő mustrái közeli és távoli műhelyekig, egészen Erdélyig vándoroltak.55 Gerevich Pécs követőinek sorában Székesfehérvárt, a veszprémi timpanont, Somogyvárt, a somogytúri timpanont, a jásdi kapuzatot, a halmágyi fülkeívet sorolta fel,56 Dercsényi már Cikó ornamentikáját is.57 A stíluskörhöz sorolt emlékek szaporodásával időszerűvé vált a tényleg Péccsel (illetve Székesfehérvárral) kapcsolatba hozhatók megrostálása.58

A szeri töredékek a Pécshez közelebb álló stílusú ornamentális faragványok közé tartoznak. Íves darabokról, minden bizonnyal fülketagolás kerettöredékeiről van szó. A legépebb, makulátlan technikájú és kiváló anyagú faragvány (23. kép) 22,5 cm hosszúságú,59 görbületéből számíthatóan (külső peremén) kb. 33 cm sugarú ívhez, tehát (a felső homorlat széléig mért 13,3 cm-t leszámítva) mintegy 40 cm belső szélességű fülkéhez tartozhatott. Profilozása: fent szélesebb, lent keskenyebb homorlat, mindkettőben lapos, ékalakúan metszett és részben fúrással is tagolt ornamentikával. Az alapformának az alsó látszik: ebben szív alakban összehajtó indák érintkeznek külső levélkéikkel, s a szívforma belsejében négy-

négy levélke rendeződik szimmetrikus palmettaformává. A szélesebb mezőben a mustra szív alakú elemei nyújtottabbak, V alakra emlékeztetnek, közüket egy állat alakká értelmezett motívum tölti ki. Gyengébb minőségű anyagból készült, és töredékesebb párja 22 cm hosszúságú. (22. kép) Ehhez az első típushoz közel áll egy 24,5 cm hosszúságú darab egyetlen homorlattal tagolva, benne egymással érintkező szív alakú elemek sorával, amelyeknek belsejét ötlevelű palmetták töltik ki. (26. kép) Másik típust képvisel egy, legnagyobb peremén 13 cm hosszúságú, szintén íves töredék: hornyának frízében hullámvonalas inda alkot mezőket, amelyekben ferde tengelyű, öt-leveles palmetták vannak. (25. kép) A másik díszített felület a hornyolt oldallal merőlegest zár be; ez egy fülke keretének belső síkja lehetett; díszítése lehatárolás nélkül érintkezik a díszítetlen résszel. Díszítménye hullámvonalas szerkesztésű leveles inda volt, de a másik fríz meanderei nélkül. Ebből a típusból is van még egy kis, mindössze 13,5 cm hosszúságú töredék. (24. kép) E faragványok sorába mind technikájában, mind stílusában minden nehézség nélkül illeszkedik a mezőváros plébániatemplomának romjai között talált, egy ív homlokához tartozó, függőleges tengelyből szétágazó motívummal és annak tövéhez lehajló levelekkel díszített töredék.60 (27. kép)

A szív alakú mezőkbe foglalt, töretlen sort alkotó, öt leveles, visszacsapó, ék alakban bevésett belső rajzzal kivitelezett palmettasor a középkori díszítő kőfaragásnak szinte kortalan alapmotívuma.61 Jellegzetesebbek a meanderszerű frízek, pl. az újabban kapuzathoz tartozóaknak bizonyult székesfehérvári töredékeken,62 amelyeken a (részleteiknek megfogalmazásában vagy komponálásmódjukban ugyan eltérő) szívsorok is előfordulnak.63 (31. kép) A Székesfehérvárott (32. kép) és Pécsett gyakori ornamentika rokonai még a cikói romot díszítő faragványok (30. kép), szív alakú motívumok különböző irányban komponált soraival, kettősen visszacsapódó vagy iker-palmettákkal; egy töredéken meandermotívummal is.64 Hasonló a bácsi faragványtöredékek helyzete (ugyancsak fülkekeretelések, az újvidéki múzeumban): szív alakú foglalat helyett három leveles csokrok közé foglalt palmetták sora, s egyenes tengelyre komponált levelek egy kettős fülkeív-indítás válldarabján (28-29. kép), a Székesfehérvárról és Jásdról ismert65 - majd más változatában Esztergom körében elterjedt66 - palmetta-motívum egy ívdarabon. Viszonylag egyöntetű, mai ismereteink szerint a székesfehérvári Szűz Mária-prépostság kapuzatának körét alkotó emlékcsoport alakul így ki, amelyhez csak tágabb értelemben sorolhatók ugyanennek a faragástechnikának és díszítésmódnak további emlékei: kockafejezet Dorozsmáról, csoltmonostori, szegedi töredékek.67 A Jásd, Somogyvár, Bács, Szer által kijelölt nagy terület akár az e tanulmányok során kutatott történeti földrajzi egység valamely vázlatos művészetföldrajzi körülhatárolására is alkalmasnak tűnik, benne két nagy jelentőségű, művészeti produkcióját tekintve is sokkal árnyaltabb és összetettebb központtal, Székesfehérvárral és Péccsel, s az irányadó dátumot, 1186-ot szolgáltató egyetlen emlékkel, Ercsivel.

A faragványcsoportnak a pilléralapzatban való másodlagos felhasználásán és bizáncinak vélt stílusán alapuló korai datálásával68 szemben stiláris rokonsága 12. század utolsó évtizedeire utal. Így azokat a dekoratív fülkéket, amelyek valószínűleg a monostortemplomot díszíthették, lényegében ugyanabban az építési periódusban helyezhetjük el, amelynek későbbi fázisához a kerengő is tartozhatott. Így nem a kerengőt és nem is csak a fülketöredékeket egymagukban tekinthetjük jellemzőknek, hanem azt, hogy az általuk képviselt két stílus Szeren is egymáshoz közeli időben, egy generáción belül jelentkezett. Szer monostora így azon magyarországi központok közé sorolható, amelyekben ez a részleteiben kevéssé ismert és sokat vitatott nagy váltás (a romanika és a gótika között, a hazaivá vált kultúra és az idegenből importált gótika között, hagyományos és innovatív mentalitások között) végbement. Akármilyen szemlélet álláspontjáról közelítünk is hozzá, s akármilyen módszerrel kíséreljük is meg jellemezni a szeri monostor 12. század végi - 13. század eleji művészetének

jelentőségét, az időszak nagy, országos fellendülésének, a III. Béla alatt elkezdődő, II. András új kormányzati berendezkedésében csúcspontjukra jutó reformtörekvéseknek az Aranybullához vezető nagy társadalmi mozgásaihoz jutunk. Szinte szimbolikus értékűek a történeti dátumok: a Szer nevéhez kapcsolódó s a birtokos nemzetség előtörténetét koholó naív-etimologikus elbeszélés Anonymus Gestájában;a fénypontját élő kolostor első említése a beregi egyezmény kapcsán, a kősó-juttatásban részesülő egyházak között.

Szimbolikus jelentőségű a következő, a tatárjárás utáni, 1256-os említés is, amely - a régészeti tanulságok szerint is - a fénykoron már innen esik. A fénykor jellemzője az országos központokhoz való kulturális igazodás különös intenzitása lehetett. Ennek két fázisát különböztethetjük meg, előbb a székesfehérvári-pécsi típusú ornamentika jelenlétében, utóbb a gótikus oszlopszobrok egyedibb igazodásában. Az udvar példáját követő orientáció legfontosabb motívuma a kegyuraknak az udvarhoz tartozása lehetett: minden bizonnyal a novae institutiones arisztokrata haszonélvezői közé tartozhattak. Talán nagyvonalú építkezésük is annak a stratégiának a része, amellyel arisztokrata kegyurak gyakran monostoralapításokkal biztosították új szerzeményeiket.69 (Mérlegelendő, vajon az Anonymus által feljegyzett naiv etimológia mennyire gyökerezik ugyanebben a törekvésben.) A stíluselemekben is feltűnik ez az orientáció, a „hozatott" építőanyag választá'sa is a régió adottságaiból való kitörés szándékának felelt meg. Alighanem „hozatták" a mestereket is.

JEGYZETEKSchmollgen. Eisenwerth, J. A: Stilpluralismus statt Einheitszwang Zur Kritik der Stilepochen-Kunstgeschichte. In: Beitráge zum Problem des Stilpluralismus. Hrsg. Werner Hager - Norbert Knapp. München, 1977. - A kérdés magyarországi aktualitásához ld. Beké László: Megjegyzések a magyarországi művészet történetének korszakolásához. In: Művészettörténet - tudománytörténet. Főszerk. Aradi Nóra. Bp., 1973.131-155. E tekintetben úttörő Entz, Géza: Larchitecture et la sculpture hongroises á l'époque romane tíans leurs rapports avec l'Europe. In: Cahiers de Civilisatíon Médiévale, 9,1966, 2. 209-219.; a kérdést többször tárgyalta Gerevich László: A kora-gótika Magyarországon (A XIII. század derekától a XV század elejéig). In: A magyarországi művészet története. Szerk. Fülep Lajos. 1. köt. A magyarországi művészet a honfoglalástól a XIX. századig. Szerk. Dercsényi Dezső. Bp., 1956.119. skk. álláspontjához képest a - különösen a pilisi ciszterci mondstor ásatásai során előkerült - emlékek új értékelését tükrözve: Gerevich László: Villard de Honnecourt Magyarországon. In: Művészettörténeti Értesítő, 20, 1971, '81-105.; Gerevich László: A gótikus klasszicizmus és Magyarország. In: A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztályának Közleményei, 20,1971,1-2. 55-72.; Gerevich László: A kora-gótika kezdetei Magyarországon. In: A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztályának Közleményei, 23,1974,1.146-169. - Vö. még: Marosi, Ernő: Die Anfánge der Gotik in Ungarn. Esztergom in der Kunst des 12.-13. Jahrhunderts. Bp., 1984. Árpád-kori kőfaragványok. Katalógus/István Király Múzeum. Szerk. Tóth Melinda, Marosi Ernő. Bp. - Székesfehérvár, 1978.236-240. kat. sz. 167-173. (Marosi Ernő).Sauerlánder, Wülibald: Die gestörte Ordnung oder „le chapiteau historié". In: Studien zur Geschichte der europaischen Skulptur im 12./13. Jahrhundert. Hrsg. Herbert Beck und Kerstin HengevossDürkop. Frankfurt am Main, 1994. 431-456.; a témáról: 432. skk., az irodalomról: 11. jegyz. - Ld. még a válogatott, (a 12. századi) Franciaországon kívüli példák felsorolását: uo. 23. jegyz. (a földrajzi címszavak: Spanyolország, Itália, Toulouse, Provence, Vélay, Flandria,. Anglia).

Itt idézve mindig: Trogmayer Ottó: Szer monostorától Ópusztaszerig. Bp., 1980. az idézett hely: 42. - Vö. még: Trogmayer Ottó: Szer mo nostora. In: Művészet, 14, 1973, 8. 3. skk.; Trogmayer Ottó: Szertől Pusztaszerig. In: Valóság, 21,1977, 6. 95. skk. - Az idézett mondathoz megjegyzendő: Chartres-ra nézve 1153-as dátummal nem rendelkezünk, terminus ad quem 1145, a kéttornyos homlokzat építkezésének említése alapján, terminus ante quem pedig 1158, a Le Mans-i székesegyház felszentelésének dátuma. Mindenképpen - bizonyosan mintaképként is - Saint-Denis-é (a típusra nézve a nyugati portál, a stílus tekintetében a kerengőben dolgozó burgundiai tájéko-zottságú mester) az elsőbbség, a Kapeting dinasztia központjainak jelentőségét aláhúzó újabb leletek fényében, erről: Sauerlánder 1994. (4. jegyzetben i.m.) 451., 11. jegyzet; talán Párizsé is (1150 körül) Erlande-Brandenbourg, Alain: Les sculptures de Notre-Dame de Paris au musée de Gluny. Paris, 1982.15. skk. - Chálons-sur-Marne s az ottani kerengő szobrászata más lapra tartozik, belőle egészen más terminus post quem következik. Mindezt célszerű figyelembe venni a „kevés biztos támpont alapján, a történeti események láncolatába illesztve" meghatározott építészeti kronológiában is, amely szerint ,A második építési periódus lebontott nyugati tornyának alapkövei fölött olyan csontváz feküdt, melynek ujján XII. századra keltezhető' köves gyűrű volt. Ez az egyik alapvető bizonyíték arra, hogy a legelső templom - a bővítés előtt - legalább a XI. század során épülhetett. Az előcsarnok oszlopszobrai pedig nem készülhettek a XII. század közepe előtt, így az előcsarnok építését is a XIII. század elejére kell tennünk". Trogmayer 1980. (5. jegyzetben i. m.) 19-20. Itt tehát forrásértéket nyer a fenti - s éppen a lehetséges legkorábbi -tipológiai besorolás. További kronológiai támpont: „Feltételezzük, hogy a nyugati előcsarnok a XIII. század közepén a tatárjárás pusztításának esett áldozatul". Trogmayer 1980. (5.jegyzetben i. m.) 19. Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 236. - Vö. Trogmayer 1980. (5. jegyzetben i. m.) 41.: „vannak egyes vélemények, amelyek szerint a szobrok nem a kapuban, hanem a kerengőben állottak. A magunk részéről ezt a feltételezést nem tartjuk valószínűnek."Trogmayer 1980. (5. jegyzetben i. m.) 27., uo. fontos továbbfközlés e másodlagos felhasználás további sorsáról: „Sajnos a kerengő két végét egy török kori sáncárok átvágta, s így a szobrok többi, feltehetőleg nagyobb méretű töredékeit elpusztította. A sekrestye közepén ugyancsak a nyugati előcsarnok kormos köveiből hatalmas pilléralapot építettek, amely valószínűleg a bordazatot tartó pillér alapját jelentette."Trogmayer 1980. (5. jegyzetben i. m.) 25.További datálási támpontot adnak a templom leírásában említett vö rös márvány tagozatok. Nagy valószínűséggel állítható ugyanis, hogy ennek az anyagnak a kitermelése és feldolgozása III. Béla idején, az esztergomi építkezések számára indult meg: Lővei Pál: A tömött vörös mészkő - „vörös márvány" - a középkori magyarországi művészetben. In: Ars Hungarica, 20,1992,2.4. skk Trogmayer 1980. (5. jegyzetben i. m.) 17. E tekintetben alapvetők Christe, Yves kutatásai, különösen: Les grands portails romans. Genéve, 1969.A figuraportálok megítélése az eszmei tudatosság és egyben a programalkotásban megnyilvánuló tervszerűség szempontjából a középkorral foglalkozó művészettörténetírás egyik nagy témája és egyben mindenkori módszertani helyzetének jelzője. A kezdetet jelenti a középkori művészet ikonográfiájának tulajdonképpeni megalkotója, a katedrális-portál enciklopedikus értelmezésének hirdetője, Male, Émile: L'art reliegieux du XIIIe siécle en Francé. Étude sur l'iconographie du Moyen Age et sur ses sources d'inspiration. Paris, 1898. számos kiadásának gyakorlatilag a mai napig töretlen sorozatával és Mále-nak a középkori művészet többi századára is kiterjedő vizsgálataival együtt. A gótikus figuraportált a klasszikus katedrálisok - csúcspontként és egyben visszamenőleg is normaként értékelt - fokán tematikai-ikonográfiai tekintetben is mintegy tipizálni (Utolsó ítélet-portálok, Mária-

portálok, szentek kapuzatai) igyekezett Jantzen, Hans: Kunst der Gotik. Klassische Kathedralen Frankreichs, Chartres, Reims, Amiens. Hamburg, 1957. - magyarul is: Francia gótikus székesegyházak. Bp., 1989. 145. skk. Az ilyen rendszerező kísérleteknek az anyag azonban ellenáll. Jantzen munkájának megjelenési évében készült a figuraportálok legjelentősebb együttesének a helyi adottságokat s a szerkesztés egyediségét figyelembe vevő, az eszmei összetevőket boncoló legfontosabb monográfia: Katzenellenbogen, Adolf: The SculpturalPrograms of Chartres Cathedral. Christ, Mary, Ecclesia. Baltimore, 1959. Nevezetes eset a reimsi kapuzatoké, amelyekkel kapcsolatban - a Jantzen által feltételezett program-norma szellemében - még az eredetileg ilyen értelemben elképzelt terv rekonstrukciójának gondolata is felmerült: Reinhardt, Hans: La cathédrale de Reims. Paris, 1963. A katedrális építéstörténetének és szobrászi díszítése menetének vizsgálatai mára az efféle elképzeléseket régen túlhaladták, vö. pl.: Kurmann, Péter: La fac.ade de la cathédrale de Reims. Paris -Lausanne, 1987.Vö. Marosi, Ernő: Das Figurenportal in Ungarn vor und nach 1200. In: Studien zur Geschichte der europáischen Skulptur im 12/13. Jahrhundert. Hrsg. Herbert Beck und Kerstin Hengevoss-Dürkop. Frankfurt am Main, 1994. 725-738 Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 236. - vö. 238., kat. sz. 170.; Csányi Károly: Néhány szobrászati emlék az Árpádok korából. In: Lyka Károly emlékkönyv. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk. Petrovics Elek. Bp., 1944. 115. és 5. kép. Csallány Gábor kutatásáról: Trogmayer 1980. (5. jegyzetben i. m.) 11.Horváth Ferenc: Szer plébániatemploma és a település középkori története. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974-75/1. Szeged, 1975. 348., és 358. 2. sz. - a kétely: 359. Igen jelentős - és a kőzetvizsgálatok alkalmazásában, az abból levont következtetések levonásában példaadó - a 17. jegyzet, amely a plébániatemplom építésekor helyi lelőhelyről származó kőanyag használatát tételezi fel, míg A háromhajós nemzetségi monostorhoz tartozó kőanyagban több olyan kőzetfajta fordul elő, melyet a plébániatemplomnál egy általán nem találtunk." Ilyen, távolsági szállítást feltételező kőzetek: szarmata mészkő, Budapest környéki lelőhelyről, gerecsei vörös mészkő, hárshegyi kvarchomokkő, liászkorú vörös mészkő. A szerző következtetése: „Csaknem kizártnak tarthatjuk, hogy a két helyen előkerült közetfajták közti különbségek a véletlen következményei, s azt is, hogy a kis falusi templom építéséhez külön hozatták az említett lelőhelyekről a kőanyagot. Ezekből következően fel tételezzük, hogy a plébániatemplom első két periódusa építéséhez a háromhajós templom építése előtt idehozott kőanyagot használták fel." Horváth 1975. (15. jegyzetben i. m.) 360. és uo. 12. jegyzet. . Horváth 1975. (15. jegyzetben i. m.) 360. 5. sz., képei: III. t. 1-3. és 14. ábra, 3. Horváth 1975. (15. jegyzetben i. m.) 347. és 360.9. ábra.Az egyetlen ennek ellentmondó, de kisebb súlyú érv, hogy „a faragványokon egyetlen esetben sem lehetett másodlagos felhasználásra utaló vakolatnyomokat megfigyelni". Horváth 1975. (15. jegy zetben i. m.) 359., 28. jegyzet. HorváthÍ975. (15. jegyzetben i. m.) 360. 6-7. sz., képei: III. t. 4., 11. Mint fülkebéllet-töredék: Horváth 1975. (15. jegyzetben i. m.) 360.8. sz., képei: III. t. 7., 10., profilrajza: 14/1. ábra. Marosi Ernő: Egy gótikus Madonna Somogyvárról és a Szent Egyed apátság kerengője. In: Művészettörténeti Értesítő, 21,1972,97. skk.; Takács Imre: A gótika műhelyei a Dunántúlon a 13-14. században. In: Pannonia regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Katalógus/ Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó-Árpád, lakács Imre. Bp., 1994. 24. és uo. 241-242. kat. sz. IV-12.Mons Sacer 996-1996. Pannonhalma 1000 éve. Katalógus. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 1996. 1. köt. 301-302. kat. sz. II. 22. (Takács Imre leírása).Takács I.1994. (22. jegyzetben i. m.) 243-244. kat. sz. IV-15.

Ezekkel foglalkozott Tóth Sándor: XIII. századi építőműhely Veszprémben. A Bakonyi Múzeum kőtárának ismertetése III. In: A Veszprém Megyei múzeumok Közleményei, 6. Veszprém, 1967.163-179., továbbá Palágyi Sylvia - Tóth Sándor: A római és középkori kőtár katalógusa, Tihanyi Múzeum. [Veszprém], 1976. kat. sz. 58-59. Balatonakaii, kettős ajtó töredékei és ikerablak-töredékek. Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 239. kat. sz. 173. Típusához összeállítás: Marosi 1984. (2. jegyzetben i. m.) XIX. ábra, vö. uo. 106-107.Entz, Géza: Les piérres sculptées de la cathédrale de Kalocsa. In: Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts, 28,1966, 36. o. és fig. 22.; helyzetéhez Marosi Ernő: A pilisi monostor szerepe a XIII. századi magyarországi művészetben. In: Studia Comitatensia, 17. Szentendre, 1985.551-561. Takács Imre: Pannonhalma újjáépítése a 13. században. In: Mons Sacer 996-1996. Pannonhalma 1000 éve. Katalógus. Pannonhalma, 1996.1. köt. 224. skk., példákkal: 86. és 87. t. - a 84. ábrán a kulcs szerepet játszó reimsi (a székesegyház északi kereszthajó-szárában lévő) fejezettel.Az alábbi elemzés lényegében megfelel a Marosi 1984. (2. jegyzetben i. m.) 134—135. oldalon olvashatónak.Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 238. kat. sz. 170.; Marosi 1984. (2. jegyzetben i. m.) 291. kép.Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 238. kat. sz. 169.; Marosi 1984. (2. jegyzetben i. m.) 287-288. kép. Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 237., kat. sz. 167.; Marosi 1984. (2. jegyzetben i. m.) 289. kép. Vö. Sauerlander, Willibald: Gotische Skulptur in Frankreich 1140-1270. München, 1970. 95. és 29. kép; Sauerlander, Willibald: Von Sens bis Strassburg. Ein Beitrag zur kunstgeschichtlichen Stellung der Strassburger Querhausskulpturen. Berlin, 1966. 81. kép. Sauerlander 1970. (34. jegyzetben i. m.) 52-53. kép - vö. Sauerlander, Willibald: Eine Sáulenfigur aus Chálons-sur-Marne im Museum in Cleveland (Ohio). In: Pantheon, 21,1963,1. kép; The Year 1200. A Centennial Exhibition of the Metropolitan Museum of Art. Catalogue written and edited by Konrad Hoffmann. New York, 1970. 7. sz., 5. skk. Ld. még uo. 9. sz., 8. egy királyfejet, mint a szeri fejtípusok párhuzamát. Ld. még: Grodecki, Louis: La „premiere sculpture gothique". Wilhelm Vöge et l'état actuel des problémes. In: Bulletin Monumental, 117,1959,4.265. skk. Ld. még Vanuxem, Jacques: A propos de la sculpture monumentale dans le Nord de Erance au XII e siécle. In: Gedenkschrift Ernst Gall. Berlin, 1965.91-92., 52. kép. Sauerlander 1970. (34. jegyzetben i. m.) 72. kép.Sauerlander 1970. (34. jegyzetben i. m.) 95. és 29. kép, ld. még Sauerlander 1970. (34. jegyzetben i. m.) 81. kép.Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 238., kat. sz. 169.Erlande-Brandenbourg 1982. (5. jegyzetben i. m.) 35., 42. sz.Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 237., kat. sz. 167.Helyzetéhez ld. újabban: Niehr, Klaus: Das Magdeburger „Gold-schmidt-Portal" - Geschichte Pariser Skulptur im Spiegel der Provinz. In: Studien zur Geschichte der europáischen Skulptur im 12./13. Jahrhundert. Hrsg. Herbert Beck und Kerstin Hengevoss- Dürkop Frankfurt am Main, 1994. 311-320. - A gótikus szobrászat recepciójához, a mozgató erőkhöz és az értelmezés lehetőségeihez vö. még Claussen, Peter Cornelius: Zentrum, Peripherie, Trans- peripherie. Überlegungen zum Erfolg des gotischen Figurenportals an den Beispielen Chartres, Sangüesa, Magdeburg, Bamberg und den Westportalen des Domes S. Lorenzo in Genua. uo. 665-687., amely - a gótikus művészet recepciójára vonatkozó eddigi, lényegében egyvágányú elképzelésekkel szemben - különösen fontos és bonyolult kérdésekkel szembesíti

e korszak kutatóit (nem utolsó sorban a „transzperiférikus" jellegű magyarországi fejlődésben is). Ld. mindenekelőtt: Budde, Rainer: Deutsche romanische Skulptur 1050-1250. München, 1979.177. kép és 81-83. - vö. hasonló irány ban: Marosi 1972. (22. jegyzetben i. m.) és Marosi 1984. (2. jegyzetben i. m.) 133-134. irodalommal. Legutóbb ld. Pannonia regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Katalógus/Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, Takács Imre. Bp., 1994.244-245. kat. sz. IV 16., hasonlóan, de eltérő, erősebben a francia összeköttetésekre kerülő hangsúllyal uo. 243-244., kat. sz. IV-15., 245. kat. sz. IV-17. (Takács Irrre leírásai).Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 238., kat. sz. 170. Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 238., kat, sz. 169. Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 237., kat. sz. 167.Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 239., kat. sz. 171. Marosi 1984. (2. jegyzetben i. m.) 238. és 645. jegyzet, a párhuzamok irodalmával. Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 237-238. kat. sz. 168. Trogmayer 1980. (5. jegyzetben i. m.) 42. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1.köt. Bp., 1963. 755.; Székely, György: Evolution de la structure et de la culture de la classe dominante laique dans la Hongrie des Árpád. In: Acta Historica, 15,1969, 3^. 240-241.; Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV század közepéig. 1. köt. Bp., 1900.139. skk.; Horváth 1975. (15. jegyzetben i. m.) 366-367.; Korai magyar tör téneti lexikon (9-14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Bp., 1994. 312-313. (Makk Ferenc);, A kancellária személyzetéhez ld.: Sólyom Károly: Új szempontok az Anonymus-probléma megoldásához. In: Iro dalomtörténeti Közlemények, 70,1966,1-2. 58.; Kubinyi András: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a XÍ1. század közepén. In: Levéltári Közlemények, 46,1975,1.114. skk. - vö. Marosi 1984. (2. jegyzetben i. m.) 176. Tóth Melinda: A pécsi székesegyház kőszobrászati díszítése a, románkorban. In: Pannónia regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Katalógus/Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, lakács Imre. Bp., 1994.130.Tóth M. 1994. (52. jegyzetben i. m.),130. vö. Entz Géza: Az ercsi bencés kolostor. In: Művészettörténeti Értesítő, 14,1965,241. skk. Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 236. és 186., kat. sz. 111. (Tóth Melinda). Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. [Bp.], 1938.162.Uo. 162. skk. Dercsényi Dezső: A pécsi műhely kora (A XI. század végétől a XII. század utolsó évtizedéig.) In: A magyarországi művészet története. Szerk. Fülep Lajos. 1. köt. A magyarországi művészet a honfoglalástól a XIX. századig. Szerk. Dercsényi Dezső. Bp., 1956.44-45. - vö. Dercsényi Dezső - Zádor Anna: Kis magyar művészettörténét. A honfoglalás korától a XIX. század végéig. Bp., 1980. 27-28. A pécsi stílus szétterjedése fejezetben Ercsi, Jásd, Zselicszentjakab, Szeged, Csoltmonostor, Eger, Halmágy is. Tóth Melinda: Stílusfejlődés Árpád-kori kőfaragványainkon. In: Árpád-kori kőfaragványok. Katalógus/István Király Múzeum. Szerk. Tóth Melinda, Marosi Ernő, Bp. - Székesfehérvár, 1978. 43. - vö. újabban: „Korábbi feltételezésekkel ellentétben ez a klasszikus értelemben vett műhelymunka [ti. a pécsi Szent Kereszt-oltáron] nem alapozta meg a „pécsi műhely" tevékenységét és egy monolitikus pécsi stílus elterjedését a püspöki székhelyen kívül. (Kivétel: Cikó. A székesfehérvári stílusvariánsnak e tekintetben szélesebb hatókö re volt.)" Tóth M. 1994. (52. jegyzetben i. m.) 127. " Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 186., kat. sz.,111. és 27. kép. Horváth 1975. (15. jegyzetben i. m.) 358., 2. sz. és III. t. 6.

Vö. pl. Pannonia regia. (43. jegyzetben i. m.) 100-101. kat., sz. 1-44. (Tóth Sándor leírása), fülkeív-töredék Székesfehérvárról, a homlok oldal hornyának díszítése.Dercsényi Dezsőx A székesfehérvári királyi bazilika. Bp., 1943. 118., kat. sz. 53. és 65. kép; 115., kat. sz. 32. és 68. kép - vö. Tóth Sándor: Két kapuzat: Székesfehérvár, Jásd. In: Pannonia regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Katalógus/Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, Takács Imre. Bp., 1994.115-120. Közelebbi összefüggés: Pannónia regia. (43. jegyzetben i. m.) 121., kat. sz. I-60b. kapuzattöredék. - vö. Pécs, Szent Kereszt-oltárépület részlete: uo. 124.1. 38. kép, valamint pécsi archivoltdarab, uo. 132-133. kat. sz. 1-64.; ld. még: Tóth, Melinda: La cathédrale de Pécs au XIP siécle. Problémes que posent les recherches d'un décor sculptural. In: Acta Historiae Artium, 24,1978, 43-59. különösen: 46. skk.; fig. 2: a Szent Bertalan-relief köré rekonstruált fülkekeret, fig. 8: a ke rettípus az északi altemplomlejáró fülkéiben, fig. 9: pillérlábazat töredék, Somogyvár.Csány Károly: A cikói templomrom. In: Technika, 24,1943,475^79. és 478. 6-7. ábra. Pannonia regia. (43. jegyzetben i. m.) 122., kat. sz. 1-61. vö.: Palágyi -Tóth S. 1976. (25. jegyzetben i. m.) a motívumok rajzai: kat. sz. 42. számozatlan oldalán. A „visszaforduló középrészű palmettamotívum" (a más szemléletet eláruló gesprengte Palmetten német nevének nincs magyar meg felelője!) vitatott, Pécs és Esztergom szempontjából egyaránt nagy jelentőségéről ld. Tóth Sándor: A gyulafehérvári fejedelmi kapu jelentősége. In: Építés- Építészettudomány, 15,1983,391-428. a főbb típusok összeállítása: 3. kép. Árpád-kori kőfaragványok. (3. jegyzetben i. m.) 183-184., kat. sz. 109., 185., kat. sz. 110. Trogmayer 1980. (5. jegyzetben i. m.) 40.Fügedi Erik: Sepelierunt corpus eius in proprio monasterio. A nemzetségi monostor. In: Századok, 125,1991,1-2.43., 54.

HORVÁTH FERENCSzer plébániatemploma és a település középkori története*

A feltárás előzményei és menete

Ópusztaszer1 határában, az egykori szeri monostor romjaitól mintegy 800 méternyire délkeletre, egy természetes magaslaton a múlt században még állt a középkori Szer plébániatemplomának nyugati homlokfala, s az északi fal csonkja. A helybeliek a területet Kápolnai-tábla, Kápolnarét, illetve Kápolnai erdő néven ismerik.2 Talán a helyismeret hiányával magyarázható, hogy a romok - az egyébként alapos kutató, Pusztaszer első monográfusa - Hornyik János figyelmét elkerülték. „Az elpusztult Szer helységnek most már semmi nyoma vagy maradványa nem észlelhető; csak gyanítani lehet, hogy az apátság omladékai közelében létező emelkedett részen lehetett valaha." - írta 1865-ben.3 Alapos a gyanú, hogy az akkor közölt két rajz közül az egyik - a képaláírás ellenére - nem a monostor, hanem a plébániatemplom romjait ábrázolja.4 (1-2. kép)

1. Gótikus templomrom Pusztaszeren, 1836, Vasárnapi Újság, 1861 2. Gótikus templomrom Pusztaszeren ( 1861-esnek jelzett állapot), Vasárnapi Újság, 1861

1882-ben a monostor romjait ásó gr. Khuen Antal és Göndöcs Benedek egészen pontos felmérést készített a templomrom maradványairól: „Az apátsági romoktól délre - mintegy 800 ölnyire - fekvő magaslaton áll a hajdani állítólagos kápolna romja, - kopár faltöredék; nyugati részének hossza 2 méter 5 centiméter, északi vonala 1 méter 70 centiméter, - egyes téglának hossza 27 centiméter, szélessége 15 centiméter.5 Az ásatást - melyre akkor nem került sor - itt is szükségesnek tartották, s a helyet „kápolnarom" megjelöléssel feltüntették a Pusztaszer környékét szemléltető térképen.6

1907 szeptemberében Csallány Gábor végzett ásatást a romok körül. Az ásatási dokumentáció ezideig nem került elő, mindössze két fényképet ismerünk, melyen jól látszik az akkor még 2,5 méter magas nyugati homlokfal és az egyik kutatóárok iránya.7 (3-4. kép) A Szegedi Napló tudósításából azonban egy keveset megtudunk a feltárás eredményeiről: „Csallány Gábor [...] az eddigi ismert templomtól és az Árpád-emléktől mintegy 700 méternyire egy

másik, régebbi templomot fedezett föl, melynek anyaga, építkezési módja is primitívebb, mint az első templomé. Az eddig újonnan felásott templom a XI. századból való s eddig az alapzat, toronyalja, a szentély helye van kiásva.8 1974 nyarán elpusztult a rom nyugati sarokmaradványa is, ekkor került sor a hitelesítő ásatásra.9

Négy, 8x6 méteres szelvényt nyitottunk a nyugati sarokmaradvány alapjaihoz igazodva. (5-6. kép) A területet a korábbi ásatás kutatóárkaival és a különböző korú rablógödrökkel - melyek több helyen a templom alapozásába is mélyen belevágtak - csaknem teljesen átforgatták. (7. kép)

3. A plébániatemplom nyugati sarokmaradványa, 1907 / 4. Nyugati sarokmaradvány és az ásatás délkeletről, 1907

Így a temetkezések közül a templombelsőben s a templom körül feltárt körzetben a szűzföldbe mélyedő sírokon kívül csak kevés maradt bolygatatlan. Kivételt képezett a IV. szelvény, ahol a gödrökkel viszonylag kisebb mélységig hatoltak le, ezért a feltárt sírok nagy része ebből a szelvényből került ki.

A templom falait az említett sarok kivételével teljesen széthordták. A falak döngölt agyag alapjai azonban viszonylag épen maradtak, így pontosan tisztázni lehetett az építési periódusok alaprajzát és relatív időbeli sorrendjét:

I. periódus: román stílusban épült, jellegzetes Árpádkori falusi templom. Tengelye 51° északkelet; hossza 11,20 m; szélessége 7,64 m (külső méretek); a hosszanti alapfalak szélessége 1,60 m. A téglalap alaprajzú hajóhoz a délkeleti oldalon enyhén nyújtott félköríves apszis járul (az alapozás szélessége 1,10 m, az apszis belső hossza 2,70 m), mely a diadalív alapozásának pilléres kiugrásával csatlakozik a

5. A templom feltárt alapfalai keletről

6. Az ásatás helyszínrajza

7. A szelvények és az alapfalak metszetei

hajó falaihoz. A nyugati zárófal alapozásából csak 1,10 x 0,90 méteres szakasz maradt meg. Az alapozás technikája lényegesen eltér a későbbi periódusok alapozásától. A lefelé szűkülő alapárok alját mindenütt fél téglákkal rakták le, erre öt rétegben, átlag 20-20 cm vastagságban döngölték az agyagot úgy, hogy az egyes rétegeket döngölés után bizonyos ideig száradni hagyták. (7-9. kép) Az alapozás mélysége az apszisnál -1,33 m, az északi falnál -4,27 m, a déli falnál -1,30 m, a nyugati fal esetében -1,33 m volt. A román kori padló szintjét a bolygatások miatt nem tudtuk elkülöníteni, a legalsó téglasorokból csak az apszis két szélén és a, hosszanti alapfalak tetején maradtak meg in situ - az első templomhoz tartozó - 27-28 x 15-16,5 x 4,5-5 cm méretű téglák. Az épület fedésére utaló nyomokat nem találtunk, csupán feltételezzük, hogy a falak közti kis távolság áthidalására a legegyszerűbb síkmennyezetet alkalmazták.

II. periódus: a nyugati homlokfalhoz toldott, 4,90 x 4,10 m-es torony 1 m széles alapfalakkal. A torony a falak kiszedési árkaiba visszahullott építőanyag tanúsága alapján tégla és réti mészkő vegyes alkalmazásával épült, az alapozás mélysége -1,59 m. E homlokzati torony utólagos építését egyrészt az eltérő alapozási mélység, másrészt az eltérő alapozási technika bizonyítja: a nem rétegesen döngölt agyagalap alatt nem volt téglasor. Réti mészkőből faragott kváderek csak az I/F és II/D gödrökből kerültek elő, az utóbbit a gótikus periódushoz tartozó padlószint zárta. E rétegviszony alapján két lehetőség vethető fel: az első periódus építéséhez vegyesen használtak fel téglát és réti mészkövet, vagy a részben kváderekből épült torony a pusztulást követően - mikor a falakon belül ásott rablógödrök még nyitva voltak - a szentély irányába dőlt.

8. A romok feltárás közben keletről, 1974

9. Az északnyugati hajófal alapozása

10. Az alapfal rekonstrukciója

III. periódus: az újjáépítés során a templom a korábbi alapfalak részleges felhasználásával gótikus alaprajzot kapott.10 A szentélyt délkeleti irányban megnyújtva, a nyolcszög öt oldalával záródó új apszis alapját közvetlen a korábbi alapozás meghosszabbításaként ásták le. Az árok ez esetben is lefelé szűkült, így a román kori alappal való találkozásnál a fordított V-alakban megmaradt szűzföld világosan mutatta a toldás helyét. A bővítés alapozási mélysége a keleti oldalon szokatlan, -3,18 m volt, ami az előzőnél magasabb építményre enged következtetni. A szentélybelsőt a nyugati irányban is meghosszabbították, s mindkét

hosszanti oldalon kiegyenesítették a poligonális záródásnak megfelelően. Ezt az apszis déli oldalán az alapozás toldása is mutatta. A szembenlevő oldalon toldásra nem volt szükség, mivel a korábbi alapozás és az építendő falszakasz vonalai jórészt egybeestek. (6. és 10. kép) Az apszis ez esetben is pilléresen csatlakozott a hajó falaihoz. A templomhajó nyugati végét is bővítették 1,80 méterrel úgy, hogy a nyugati homlokfal ráépült az előzőleg már kiásott toronyalapokbetemetett árkaira. (12-22. kép) A templom hossza 14,80 m, szélessége 6,70 m. Az alapozás módja a toronyéhoz hasonlóan: az árok aljára ném helyeztek téglasort, s az agyagot nem rétegesen, hanem egyszerre döngölték be (szélessége 1 m, mélysége -1,41 m). A hajó közepén habarccsal kötött téglasorok és döngölt agyagrétegek váltakozásával alapozott, 1,30 x 1,30 m-es középpillér tartotta a nyugati karzatot (mélység: -1,40 m). (13. kép) Az alapozás technikájának itt datáló jellege van, ugyanis a tatárjárás után újjáépült kolostorban hasonló alapozású fallal zárták le a kerengő addig nyitott, déli szakaszának egy részét.

11. A feltárt alapfalak délről / 13. A karzattartó pillér alapozása

12. A nyugati homlokfal romja (alatta a torony alapozása) északkeletről

14. A szentélyben feltárt cölöplyukak

A gótikus templom építéséhez felhasználták a román kori templom tégláit is, de megjelentek új, 29-30 x 16-16,6 x 5-5,5 cm-es méretű téglák is. A templombelsőben előkerült cölöplyukakat a III. periódus építéséhez készült állványzat nyomainak tartjuk: rendszerük nem teljes, mivel ez esetben is csak a szűzföldbe mélyedő oszlopok nyoma volt megfigyelhető. Az I/2,I/4 és II/5-ös cölöplyukak helyzete azonban egyértelműen mutatja'hovatartozásukat. (6. és 14. kép) A fekete réti agyagból döngölt, 8-10 cm vastag padló foltokban több helyen jelentkezett, nagyobb összefüggő réteget azonban Csak két helyen képezett. (7/e kép) Az átforga-tott törmelékrétegből előkerült vörös mészkőlap-töredékekről nem dönthető el biztosan, hogy e templomhoz tartoztak eredetileg, vagy más építőanyaggal együtt a monostorból kerültek ide. Egy épségben megmaradt lap mérete (18 x 18 cm) az előbbi feltételezés mellett szól.

Faragványok és idomtéglák Oszlopfő töredéke (I/a rábontás; 12,3 x 14,2 cm; holocén korú, homokos, édesvízi mészkő, édesvízi és időszakos csigákat tartalmaz, felületén a limonit okozta rozsdás színeződés: 15. és 28/2. kép).Palmettadíszes fülkebéllet töredéke (IV/a gödör; 16,7 x 13,3 cm; tömött szövetű, oolitos, szarmata korú mészkő: 16. kép).Levéldíszes fejezet töredéke (szórvány, 12 x 10,5 cm; szarmata korú mészkő: 17. kép). Levéldíszes töredék (IV. szelvény; 16,5x12,5 cm; szarmata korú mészkő: 18. kép).Ikerablakhoz tartozó vállkő volutás díszítéssel (IV. szelvény; 53x20 cm; szarmata korú mészkő: 19-24. és 28/3.kép).Volutás díszítésű töredék (IV/a gödör; 20x15,5 cm; szarmata korú mészkő: 25. kép). Volutás díszítésű töredék (IV/a gödör; 15x10,5 cm; szarmata korú mészkő: 26. kép). Fülkebéllet-töredék, (IV/a gödör; 40x31x23 cm; 16. Palmettadíszes fülke szarmata korú mészkő: 27. kép).Idomtéglák: (28/4., 5. kép).

15. Oszlopfő töredéke

16. Pal m ettadíszes fülkebéllet töredéke 17. Levéldíszes fejezet töredéke 18. Levéldíszes töredék

19. Ikerablakhoz tartozó vállkő volutás díszítéssel

20. Ikerablakhoz tartozó vállkő volutás díszítéssel

22. Ikerablakhoz tartozó vállkő volutás díszítéssel / 21. Ikerablakhoz tartozó vállkő volutás díszítéssel

23. Ikerablakhoz tartozó vállkő volutás díszítéssel / 24. Ikerablakhoz tartozó vállkő részlete

25. Volutás díszítésű töredék / 26. Volutás díszítésű töredék

27. Fülkebéllet töredéke 28. A faragványok és idomtéglák metszetei

Nagy számban találtunk freskótöredékeket, melyek nagy részén fehér és sárga alapfestés fordult elő. Néhány töredéket vörös és barna sáv, egyetlen esetben bekarcolt minta díszít, építési periódushoz kötésükre nem nyílott lehetőség. A freskó- és márványtöredékekhez hasonlóan a faragványok sem zárt rétegből kerültek elő, jellegük alapján azonban a 13. század elejére datálhatók - elsősorban a 8. sz. béllettöredék és a hozzá tartozó volutás díszítésű faragványok alapján.11 Az utóbbi díszítőelem ugyan nem a román kori ornamentika jellemzője, alkalmazásával azonban gyakran találkozunk (Bény,12 Kisdisznód,13 Felsőörs,14 Esztergom,15 stb.).

Nem lehet kétséges - talán csak a 2. sz. töredék kivétel -, hogy a faragványokat eredetileg is e templomhoz készítették, ugyanis az említett töredékeken kívül az itteni faragványok analógiái a monostorból származó leletek között nem fordulnak elő, de emellett szól a kőzetvizsgálatok eredménye is.16 Ezekből következően kétségtelennek látszik, hogy a plébániatemplom feltárása során előkerült kőanyag a háromhajós templom építésétől függetlenül került itt elsődleges felhasználásra.17

Építészettörténeti kérdések

Román kori falusi templomaink alaprajz szerint történő kronológiai csoportosítása az elért eredmények ellenére nem mentes alapvető ellentmondásoktól. Különösen érezhető ez a félköríves és egyenes szentélyzáródású alaprajzi formák datálásánál jelentkező lényeges eltéréseknél.18 E kérdést Kozák Károly behatóan elemezte, s arra az eredményre jutott, hogy az íves szentélyzáródású forma a 11-12. században általános, s hazánkban megelőzi az egyenes záródású típus széleskörű megjelenését.19 A szeri plébániatemplom első periódusa datálásához tehát az alaprajzi elrendezés önmagában csak tág időhatárokat adhat a 11- 13. századon belül.

Nem kapunk sokkal pontosabb támpontot a téglaméretek vizsgálatától sem, ugyanis az itt előforduló méretek a 11. század végétől (Kardoskút,20 Csecstó,21 Berettyóújfalu,22 stb.) a 13. századig fellelhetők (Látrány-Rádpuszta 12. század,23 Ópusztaszer-Monostor 12. század,24 Szeged-Dömötör-torony 13. század,25 Aracs 13. század,26 stb.). Egyedül arra utalhatnak, hogy a templom nem a legkorábbi 11. századi építmények sorába tartozik, hiszen itt nem fordulnak elő a Dél-Alföldön e korszakra jellemzőnek látszó 24—26 x 13-16 x 3,5-5 cm-es méretű téglák (Kardoskút,27 Mezőkovácsháza,28 Kaszaper,29 Ópusztaszer-Monostor,30 stb.). Az első periódus építése idejét - mint azt a későbbiekben látni fogjuk - csak a különböző megközelítésből nyert adatok egyeztetésével határozhatjuk meg.

Az 5-8. sz. faragványok - melyek a torony ikerablakához tartoztak - a 13- század* elejére datálják a második periódus építését.31 A homlokzati torony hozzáépítésével ekkor alakult ki a három legszükségesebb sejtből álló, jellegzetes Árpád-kori templomtípus: a nyugati oldalon álló torony, a szélesebb, de alacsonyabb hajó, melyet sík mennyezet fed, és félköríves, alacsonyabb, keskeny apszis zár.32

Az utolsó, jellegzetes késő román, kora gótikus templomalaprajz,33 az első periódussal szemben, már több útbaigazítást ad a datáláshoz. A sokszögzáródású szentély hazánkban már a 13. század elején megjelent, s a 14. század első felében kiszorította az előző, egyenes záródású formát.34 A korai gótika hatása a falusi templomépítészetben azonban nem sokat változtatott a megelőző korszak alaprajzán, csak a megnyűltság, a szentély sokszögű záródása , árulja el az új stílust.35 A támpillérek nélküli, poligonális szentélyű alaprajz már jól datálható példák alapján mondható korábbinak, mint az ugyanilyen elrendezésű, de tám-

pillérekkel kombinált megoldás, mely a falusi templomok esetében a 14. századra mutat, s tömeges elterjedésük a 15-16. századi késő gótika korára esik.36 Csehország területéről 12. század végi, 13. század eleji párhuzamokat ismerünk (Prága, Vinec),37 a magyarországi analógiák közül Vele-mér,38 Berhida,39 Budajenő,40 Nagyvázsony,41 Somlószőlős,42 Csenger,43 Kisgutor (Hamuliakovo),44 Somorja (Samorín)45 megbízható datálása ismeretében a 13. század végére tehető e típus elterjedése. Ez egyrészt a tatárjárást követő újjáépítések biztosította kedvező lehetőségek, másrészt a 13-14. századi gazdasági változások, s az ezekből fakadó mezővárosi fejlődés következménye, melynek során számos falusi egyház bővítésére került sor. Ugyanekkor alakultak ki a városi plébániatemplomok is végleges formájukban. Ahol a fejlődés megrekedt, ott a templomok túlnyomó többsége megmaradt az Árpád-kori állapotban, de a magukat mezővárossá kinőtt települések falusi egyházaikat vagy bővítették, vagy nagyobb szerzetesi templomoknak adták át a helyet.46

Külön figyelmet érdemel az egyetlen középpillérre támaszkodó nyugati karzat kérdése. A feltehetően Szászországból és a cseh területekről származó nyugati karzat alkalmazása a magyarországi román korban a 12. század közepétől ismert, a falusi egyházakban a nemzetségi monostorok példája nyomán tűnt fel. Entz Géza 1959-ben alapvető tanulmányában hívta fel e problémakörre a figyelmet, s e korábban alig számbavett szerkezetet joggal tartotta a magyarországi falusi templomok esetében ritkán előfordulónak.47 Az utóbbi évek kutatásai eredményeképp a falusi templomok körében is gyakorinak tartható a kegyúri karzat, sőt a bennünket közelebbről érdeklő, egyszerűbb megoldás: az egyetlen középpillérre épített karzatok száma is egyre gyarapszik.48 Egyaránt megtaláljuk a cseh-morva területeken: Potvorov,49 Dolné Jamna,50 Prága,51 Vinec,52 stb. s a középkori Magyarország területén: Zalavár-temetőkápolna,53 Nagybörzsöny,54 Őriszentpéter,55 Meszlen,56 Hont-varsány (Kalinciakovo),57 Kardoskút-Hatablak,58 Balatonfüred-temető,59 Balmaz,60 Fedémes,61 Sirok-Rozsnak puszta,62 Bény (Bína),63 Rakacaszend,64 s talán Nyársapát65 esetében. A szeri alaprajz legpontosabb megfelelője a már említett prágai templom (29/9. kép), ahol pontosan a hajó közepén elhelyezett középpilléren nyugszik a kétnyílású karzat, a hajó teljes szélességében.

29. A középpilléres nyugati karzatok néhány példája

Korábban általánosan elfogadott volt az a vélemény, hogy a nyugati karzat a feudális úr (aki egyben legtöbbször a templom kegyura) rnegkülönböztetett helyéül szolgált,66 s megléte jelezte, hogy kegyúri plébániatemplomról van szó, míg hiányából arra lehetett következtetni, hogy az építtető maga a falu volt.67 Kovács Béla hívta fel a figyelmet arra, hogy a nyugati karzatok között funkció szerinti különbségek vannak. Míg a nemzetségi monostorok esetében ezek a kegyurak magánkápolnái és díszhelyei voltak, a kisebb falusi templomokban csupán térnövelő hely vagy orgonakarzat funkcióját töltötték be, mivel néhány esetben jól kimutatható, hogy karzat nélküli templomban is megvolt a kegyúr fenntartott helye.68

Adatok Szer középkori történetéhez69

A település az egykori Szeged-budai út - a középkorban sáregyházi útnak nevezett szakasza70 - mellett, közvetlenül a szabályozás előtti Tisza-ártér magaspartja mentén helyezkedett el. A honfoglalást közvetlenül megelőző korszak környékbeli lakosságáról nem sokat tudunk, csupán a később felbukkanó szláv eredetű földrajzi nevek - Csajtó, Osztra, Csongrád, Lándor-(Nándor) tó, stb. - utalnak talán a dunai-bolgár birodalom fennhatósága alatt itt élt helybeliekre.71

A középkori Szer helyén alakult település élete a honfoglalás korában indult, a monostor romjaitól alig 400 méternyire keletre feltárt, 10. századi temetkezések jól keltezik e település kezdetét.72 Erre az időszakra utal maga az elnevezés is, hiszen a „sor, rend, rész, mód" alapjelentésű, finnugor eredetű 'szer' szavunk a honfoglalás korában is a „nemzetség, a kiterjedt család településé"-t jelentette a rajta lévő hajlékokkal együtt.73

Anonymus a helyet - melyet pontosan körül is írt - kiemelkedő honfoglalás kori esemény színtereként említette, s a név eredetét is ebből vezette le: a bolgárok fölött aratott alpári győzelem után Árpád vezér meg vitézei innen tovább vonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényeit meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg fő embereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér a vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának. 74

Györffy György lehetségesnek tartja, hogy a történet eredete - egy Anonymus korában még élő - családi hagyományban vagy névmagyarázó népetimológiában, népmondában gyökerezik.75 A magunk részéről a helynév keletkezését illetően inkább az említett nyelvészeti és régészeti adatokra hívjuk fel a figyelmet, melyek önmagukban természetesen nem tekinthetők az Anonymus-idézetben leírt esemény hitelét támogató vagy cáfoló érveknek.

A korai település nyomai a kolostor nyugati szárnya alatt kerültek elő. A különböző korú árkokból álló rendszer feltárt részletei egyértelmű rétegviszonyok ismeretében a már említett, 10. századi temetkezésekhez tartozó telep maradványainak tarthatók.76 Az ilyen árokrendszerek - az eddigi megfigyelések szerint - a jelentősnek tartható állattartással voltak kapcsolatban.77

A felszíni telepnyomok több mint egy kilométer hosszúságban húzódnak északnyugat-délkeleti irányban a magaspart mentében, északkelet-délnyugati irányú kiterjedésük a Kiszner-tanya és a Magony-tanya között 600 méter körüli. E területen belül a felszíni leletek alapján is elkülöníthetők a település egyes Árpád-kori részei. A viszonylag nagy területen jelentkező, de több elkülönülő pontban sűrűsödő telepjelenségek a többi alföldi Árpád-kori település szerkezetéhez hasonló elreftdeződést takarnak: a nagy kiterjedésű, lazán kapcsolódó, szétszórtnak látszó településforma általános volt e korszakban.78

A falu első, patkós szentélyzáródású, egyhajós kőtemploma (16 x 10 m) - melyet később homlokzati toronnyal bővítettek - az ásató Trogmayer Ottó meghatározása szerint a 10-11. század fordulóján épült.79 A templom, mint sok más Árpád-kori település esetében, itt is a falu centrumalkotó tényezőjét jelentette. A körülötte elterülő - S-végű haj karikákkal és fonott gyűrűkkel keltezett -, soros rendszerű temető kulcsfontosságú a település korai története tisztázásánál. A helyi lakosság ugyanis az említett, 10. századi te-metkezőhely elhagyása után, a templom felépülésével egy időben kezdett ide temetkezni, így a 10. századi temető záródása jelzi a templom építése s a körülötte levő legkorábbi sírok idejét.80 A közvetlen környék korai időszakára vonatkozó történeti adatokkal alig rendelkezünk. A birtokviszonyokat illetően biztosan csak a 13. századtól kezdődően tudunk tájékozódni. Az első adatközlő ez esetben is Anonymus, aki feljegyezte, hogy a szeri gyűlést követően Árpád „azt a helyet Ondnak, Ete apjának adta a Tiszától a Botva-mocsárig és a Körtvélytótól Alpár homokjáig. Utóbb pedig bizonyos idő elteltével Ond fia, Ete sok szlovént gyűjtött össze, s Alpár vára meg a Bőd-rév között igen-igen erős földvárat építtetett, melyet a szlovének a maguk nyelvén Csongrádnak, azaz fekete várnak neveztek.81 Anonymus szerint Ondtól, Ete apjától származott a Kalán nemzetség;82 a Gesta 47. fejezetében azonban azt is elmondja, hogy Árpád Ete fiának, Ődnek a Duna mellett adományozott földet, ahol Őd „várat épített, melyet közönségesen Szekcsőnek nevezett azért, mert ott magának széket és állandó lakot állított.83 Az eddigiekből tehát a Kalán nemzetség első három generációját jelentenék Ond fia Ete és Ete fia Őd.

Györffy György munkái alapján a történet folytatása a következőképpen alakul: Géza fejedelem és I. István kortársa, Ond fia Ete leszármazottja Kalan (Kulán) magyar törzsfő történeti szerepéből kitűnik, hogy a nemzetség -amelynek Kalan névadó őse volt - az Árpádok szövetségese lehetett, így az eredeti szállásbirtok jelentős részét megtarthatta.84 A vármegyeszervezés során I. István kisajátította a nemzetségi birtok és a csongrádi vár kétharmadát, így „Ond vezér és utódaik várából és szállásterületéből alakult ki Csongrád vármegye; a vezértől származó Bár vagy Kalán nemzetség tagjai maradványbirtokukon építették fel Szermonostorát." 85 Kárpótlásul a kisajátításért azonban részesültek az Árpád-nemzetség Szekcső környéki birtokaiból is. Mivel a kisajátítás itt nem ütközött ellenállásba, „egyáltalán nincs törzsi helynév Csongrádban" s a nagyobb nemzetségi temetők is - ugyanúgy, mint Pest, Győr és Komárom megyében - hiányzanak, hisz a „törzsi helynevek katonai beavatkozás nyomán létrejött telepítés eredményei, s törzsi töredékek katonáskodó népelemekből álltak."86

Az eddigiekkel áthidalhatónak látszanának területünk 10-11. századi adatszegény időszakának egyes problémái, azonban röviden utalnunk kell e történeti kép ellentmondásos pontjaira is. Györffy György a szeri gyűlés és a csongrádi vár építésére vonatkozó feljegyzéssel szemben jóval több figyelmet érdemlőnek tartja Anonymusnál az Ond vezér eredeti szállásterületére vonatkozó adatot, mivel szerinte ezt a nemzetségi hagyomány őrizte meg,87 s ugyanezt igazolnák az itt előforduló helynevek is.88

A 13. században a Kalán nemzetség valóban egyaránt birtokolt bizonyos Szekcső környéki és Tisza menti területeket,89 így ez összhangban lenne a Gestában elmondottakkal is.90 Már Karácsonyi János is felfigyelt azonban arra, hogy Szer környéke és a Tisza menti birtokok nem lehettek a nemzetség legkorábbi szerzeményei. A nemzetségi vagyont ugyanis 1244-1266 között már öt részre osztották, tehát legrégibbnek megbízhatóan azok a birtokok tarthatók, melyekben a nemzetség öt ága részesedett. Ilyenek voltak a Duna mellett Csele és Szekcső, valamint az Esztergom megyei Sáp. Ezért joggal feltételezte, hogy a nemzetség Baranyában telepedett meg- először, s „birtokszerzeményei közül legrégibb és legterjedelmesebb volt a mai Pusztaszer és környéke, továbbá a Csongrád és Alpár közt elterülő földrész."91 Ugyanerre mutat, hogy Kalán (1181-1218) pécsi püspök volt; Pósa fia II. Nána (1248-1266) a pécsi káptalan világi tagja, birtokait Baranya megyében koncentrálta, s 1266-ban Cselén lakott (Nomina autem aliorum praediorum sünt haec: in Comitatu de Barana Cheley, cum omnibus pertinentiis suis, excepta parte Monasterii sui de Scer, in qua locus est suae curiae).92

Mivel a nemzetség öt ágának ősei 1170-1200 körül éltek, a közös ős így az 1140-1170, legfeljebb 1110-1140-es években élhetett. Karácsonyi erre az időre teszi Szermonos-tor építését,93 s ez számunkra azért is figyelmet érdemlő, mivel közel áll az első monostorépület (ún. Sankt-Gallen-i periódus) 11. század végi régészeti datálásához.94

E monostor építése minden valószínűség szerint a 12. század végi Kalánok ősével hozható kapcsolatba, így ennek építési ideje az említett 1110-1140-es időszak helyett a 11. század végére módosítja a közös ős élete idejét, s ez egyben a Kalánok itteni birtoklásának legkorábbi megfogható - régészeti - adata is. Teljes bizonyossággal tehát csak annyit mondhatunk, hogy a Tisza-menti birtokokat a Kalán nemzetség a 11. század végén már biztosan kézben tartotta.

A 13. századi nemzetségek - birtokaik örökjogát hangsúlyozandó - Géza fejedelem és I. István-kori birtokszerző őseik nevét viselték.95 Ha Anonymus korában a Kalán nemzetség birtokaik megszerzését - régi hagyományból merítve - Ond, illetve Ete vezéreknek tulajdonította, értelmetlennek látszik, hogy mégis Géza, illetve I. István-kori elődeik nevét használták. A birtokszerzés honfoglalás kori ősökre történő visszavezetése Anonymus szándékos - nyelvezetében is kimutatható96 - archaizáló törekvéséből fakad, s ugyanennek tudható be, hogy nem említi, de egy kiemelkedő honfoglalás kori esemény elbeszélésével mintegy nyilvánvalóvá igyekszik tenni a korában közismert és jelentős Szermonostora e helyen történt felépítésének indítékát.97

A Gestában bőségesen szereplő - többnyire azonosítható - földrajzi nevek késztették a kutatást arra, hogy a szerző személyét a Bár-Kalán nemzetséggel kapcsolatban álló körökben,98 sőt a genus tagjai között keresse.99 E feltételezések azonban még bizonyítás esetén sem döntenék el az ide vonatkozó részletek hitelessége kérdését, hiszen a tendenciózus adatközlés gyanúja (s a hagyomány kétes forrásértéke általában) fokozott óvatosságra int bennünket. Annál is inkább, mivel egy ponton az olykor végletes eredményeket hozó, két évszázados Anonymus-kritika is azonos véleményen van: P. mester saját kora birtokviszonyait vetítette vissza a 9-10. századba.100

Felmerül tehát a kérdés, hogy kinek a birtokában volt a 10. században Szer környéke - ha a Kalán-ősök jelenléte biztosan nem mutatható ki. A 10. század közepéig a Temes, Körös, Tutisz, Maros és a Tisza folyók vidéke a Gyulák szállásterülete volt.101 Ebből kiindulva

Kristó Gyula az Ajtony-domínium kiterjedését a Hódmezővásárhely-Kaprevár vonaltól az Al-Dunáig, illetve a Tiszától az Erdélyi-középhegységig elterülő területben jelölte meg.102

Biztosan tudjuk azonban, hogy a korai szállásbirtokok és vármegyék mindig kétpartiak voltak, azaz a folyók nem jelentettek természetes határt,103 s így joggal feltételezhető, hogy a 10. század első felében a Gyulák hatalma bizonyos Tisza-jobbparti területekre is átnyúlt,104 és Ajtony domíni-uma - mint azt Kulcsár Péter feltételezi - magába foglalta a Duna-Tisza köze déli részeit is.105 E körülmény a fenti kérdésre ugyan nem jelent egyértelmű választ, területünk korai birtokviszonyai megközelítésénél azonban - mint lehetőség - fokozott figyelmet érdemel.

Biztosabb a törzsi helynevek és a nagyobb 10. századi temetők hiányára, valamint az Anonymusnál szereplő birtokviszonyokra épített elmélet megítélése, melyben Györffy György az eredeti Bár-Kalán birtokoknak a vármegyeszervezés során 2/3-ad részben történt kisajátítását feltételezi. Jól kimutathatók ugyanis a Nyék, Kürt, Tarján, Jenő törzsi helynevek (valamint Ladány „vélt" törzsnév is),106 létüket nem is illetheti kétség, hiszen ezeket Györffy György is pontosan ismeri,107 annál inkább vitatható azonban felhasználhatóságuk mértéke egyes történeti események rekonstrukciójánál.108

Az algyői közel 100 síros, 10. századi temető ismerete óta a nagyobb temetők hiányáról sem beszélhetünk Csongrádban.109 Valószínűen ugyancsak nagyobb, a 10. század második felébe tartozó temetővel kell számolni a Szeged-Csongrádi út esetében is, mely közvetlenül egy Tarján névvel jelölt határrész mellett került elő!110

Ha a katonáskodó törzsi töredékek nagyobb temetői a katonai beavatkozás nyomán létrejött telepítések következ ményeinek tarthatók,111 s a Géza-István-kori Kalán ős az Árpádok szövetségese volt, kézenfekvő lenne a következtetés, hogy a Kalánok itteni birtokaikat - melyek a királyi és a várbirtokhoz képest 1/3-ad arányt mutatnak112 - egy korábbi birtokossal szemben alkalmazott erőszakos kisajátítás után kapták.

E következtetés, mely Györffy György idézett véleményéből indul ki, természetesen csak abban az esetben állja meg helyét, amennyiben a Kalán névadó ős, valamint a katonáskodó törzsi töredékek történeti szerepét - azaz a nagyobb, ilyen típusú temetők keletkezése okát - a Györffy György által megadott formában elismerjük. Tekintve, hogy e kérdés megítélése nem feladatunk, biztosan csak annyit szögezhetünk le, hogy a Kalán nemzetség ősei Szer környékét nem a honfoglalás-korra visszamenő ősi szállásterületként birtokolták, s itteni feltűnésükre a 11. század végénél korábbi biztos adatunk nincs: Feltehető, hogy a vizsgált terület egy része eredetileg a Gyulák szállásbirtoka volt, majd egy ideig beletartozott Ajtony dominiumába is.

A birtok megszerzését követően a nemzetség őse itt, a falu előzőleg már többször átépített temploma helyén építette fel a Boldogságos Szűz Máriának szentelt113 monostorát. Mivel e monostor - mint monostortemplomaink általában - elsősorban nem a lelkipásztorkodás céljaira létesült,114 a település keleti végén emelkedő magaslaton a falu számára építették az új, a korábbinál kisebb plébániatemplomot. E templom építési idejét így az alaprajzi forma, a kőzetvizsgálat eredményei, a téglaméretek, valamint az első (nemzetségi?) monostor építési idejére támaszkodva határozhatjuk meg. Az utóbbi - mint terminus post quem - 11. század végi, az első háromhajós templom 12. század második felére datált építése (a kőanyagban itt már előfordulnak a plébániatemplomnál hiányzó kőzetfajták) - mint terminus ante quem - a 12. század első két harmadát adják meg az építés idejéül.

Magát a falut 1389 előtt oklevélben csak a monostor kapcsán említik; 1241 előtt csupán egy ízben, 1233-ban szerepel.115 A tatárjáráskor a település a monostorral és a plébániatemplommal együtt elpusztult. Ezt a monostor feltárásakor nyert adatok, a plébániatemplom román kori periódusának pusztulása, a tatár seregek vonulásának útvonala,116 valamint a Csongrád megyei települések nagyarányú pusztulása bizonyítják.117 Szer viszont gyorsan újjáépült, hisz monostorát 1256-ban már újra említik.118 Nem sokkal ezután kerülhetett sor az előzőnél nagyobb, késő román-kora gótikus stílusú plébániatemplom építésére is, hiszen az itteni temetkezések legkorábbi sírlelete III. András egy pénze, s a pápai tizedjegyzékben 1322-1337 között papját név szerint említik: Item Ladislaus de Sers iuratus dixit, non valere ultra II. Marcas.119 E két adat, s az alaprajzi elrendezés alapján 13. század végi, 14. század eleji újjáépítést kell feltételeznünk.

A 13. század második felétől az alföldi települések száma igen jelentős mértékben csökkent. Ennek okai között a század folyamán lezajlott események (tatárjárás, kun lázadás) a természeti csapások, járványok, a mezőgazdaság intenzívebbé válása, s elsősorban a társadalom szerkezetében a 13. századot követően lezajlott mélyreható változásokat tartja számon a történeti kutatás.120 Ezek során további lényeges tényező lehetett a nagyobb közigazgatási, kereskedelmi központok kialakulása, melyeknek gazdasági hatókörén kívül eső, s a fontosabb útvonalaktól távol levő települések vagy megszűntek, vagy egészen jelentéktelenekké sorvadtak (a tatárjárás következtében a Csongrád megyei települések 75%-a pusztult el).121

Szer esetében ezzel szemben fokozatos fejlődés tapasztalható, melynek során a 15. századra a település a mezővárosok sorába emelkedett. Többen rámutattak arra, hogy a mezővárosok listájáról törölni kell azokat a településeket, melyeket Csánki Dezső csupán a vásártartási jog és egyszeri oppidumként való említése alapján vett fel művébe,122 de ide kell sorolni azokat a helységeket, melyek gazdasági-társadalmi funkcióik révén mezővárosi szerepet töltöttek be, jóllehet privilégiumaikat nem, vagy csak részben ismerjük.

Szer viszonylatában a fejlődést meghatározó tényezők közül ma már csak néhányat tudunk kimutatni, s forrásanyag hiányában hatásuk mérésére is csak általánosságban van lehetőség. A mezővárosi fejlődést vizsgáló kutatás szempontjait szem előtt tartva vegyük sorra e tényezőket:123

1. Mindenekelőtt alapvető fontosságú a település kedvező földrajzi helyzete, ugyanis a tiszai-marosi vízi utak és a Szeged-budai út közelsége önmagában biztosította a lehetőséget az ország gazdasági vérköreibe való bekapcsolódáshoz. A Buda és Brassó közötti útvonalon, melyen a nyugatról jövő kereskedelmi cikkek, s az Erdélyből jövő só és vágómarha áramlott, mindössze három város, Szeged, Várad és Kolozsvár voltak nagyobb kereskedelmi gócok, ezért vált szükségessé kisebb hatósugarú gazdasági központok beiktatása. Bár ez a gazdasági szükségszerűség már a 14. század előtt hatott, további tényezők együttes hatására csak a 14., főképp azonban a 15. századra vált meghatározóvá.124 Az északnyugat-délkelet irányú kereskedelmi forgalom mellett jelentős volt a környékről a Balkánon át Itáliába irányuló marhakereskedelem hatása is.125

2. Szer a 11. században itt feltűnő Bár-Kalán nemzetség környékbeli birtokainak igazgatási-gazdasági központja volt, melynek kiválasztásánál a fenti tényezők játszottak szerepet. A birtokokon folyó gazdálkodásról azonban nagyon kevés adatunk van. A jövedelmek jelentős részét képezhették a halastavak126 és a tiszai halászat.127 A különböző termelési ágak közül

a gabonatermesztés, rétek és kaszálók, a gyümölcstermesztés és szőlőművelés, valamint a fakitermelés meglétéről tudunk,128 ezek mellett azonban jelentős lehetett a nagyállattartás is.129 Bizonyos tiszai révek kézbentartása (Tömörkény, Körtvélyes) ugyancsak szerepelt a Szer környéki birtokokból származó jövedelmek sorában130 Tudjuk, hogy a 15. század közepén IV. (Szeri Pósa) István birtokai igazgatására nemesi officiálist, s a birtokok védelmére, a peres ügyek „elintézésére" huszárokat tartott.131 A nemzetség egyik-másik tagja valószínűleg itt is lakott, így Szeri Pósa 1318-ban a monostorban fogadta I. Károly királyt, aki itt oklevelet adott ki.132 A 15. század elején egy kisebb birtokos, Báry családbeli nemes, László fia György, Szeren lakott.133

3. A tatárjárás után megerősített nemzetségi monostor szerepe egyrészt kapcsolódik a fentiekhez (a kegyúr itt helyezhette el családját, politikai megbeszéléseket folytatott, vendégeket fogadott stb.), másrészt az itteni bencések - sajnos teljesen ismeretlen - gazdasági tevékenységével134 járult hozzá a település fejlődéséhez. Számos példa igazolja ugyanis, hogy a bencés monostoroknak (Földvár, Kapornak, Pécsvárad, Szekszárd) is lényeges szerep jutott a mezővárosi fejlődésben azáltal, hogy többnyire maguk is uradalmi központok voltak, s gyakran hiteleshelyi funkciókat is elláttak.135 A monostor birtokaiból mindössze egy Cselén levő részt ismerünk, ahol 1266-ban Nána comes udvarháza állt.136

4. A település mindvégig földesúri joghatóság alatt volt.137 A 15. században a mezőváros fele a Szeri Pósa család tulajdona, de kisebb részeket az Ellesi, s talán Báry család is birtokolt,138 1389-ben vámszedési,139 1407-ben vásártartási joggal140 rendelkezett, mely utóbbi a helyi munka megosztás fejlettségét (bizonyos kézművesréteg meglétét), azaz a mezővárosi fejlődés egyik állomását-jelenti. /

5. A települést négy oklevél említi oppidumként 1467-,141 1471-, 1472- és 1475-ben (az 1471- és 1472-es oklevelek az 1475-ös átiratban maradtak fenn, és a királyi kancelláriában készültek!),142 de oppidumként szerepel az 1500-ban itt át utazott Zsigmond lengyel herceg számadáskönyvében,143 s Kemálpasazáde 1526-os leírásában is a jelentősebb városok között találjuk.144

6. 1500-ban, Szeren iskola is működött item feria III-a invigilia Sancte Kátharine recordantibus, qui pervenerant ad dominum prinrípem, dedi per manus Mazurek.145 Mivel nem csak gazdasági, hanem a kulturális tevékenység is hozzá járult a falusi lakosság átrétegződéséhez (a mezővárosokban inkább volt iskola - s nyilván jobb is - mint a falvakban):146 az iskola megléte is a település mezőváros jellege mellett szól. Ide kapcsolódik az adat, mely szerint 1531-ben - Antonius Blasy de Zeer a váci egyházmegyéből - a krakkói egyetemen tűnik föl, s 1533-ban a magyar tanulók házának elöljárója (senior) volt.147

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy Szer a 15. században és a 16. század elején olyan alföldi mezőváros volt, mely földesúri joghatóság alatt állt, vámszedési és vásártartási joggal rendelkezett, s fejlődését kedvező földrajzi fekvésén túl a bencés monostor s a Szeri Pósák itteni uradalmi-igazgatási központja, gazdasági tevékenysége segítette elő.

E fejlődést, mely hiányos adatainkkal is jól követhető, két esemény szakította meg a 15. század végén/illetve a 16. század elején. 1471-ben ugyanis IV. Istvánnal kihalt a Szeri Pósa család, s Mátyás király Szer mezőváros felét a többi Pósa-birtokkal együtt guti Országh Mihálynak és Ongor Jánosnak adományozta.148 A monostort a szerzetesek - nem tudni mi

okból - feltehetően már ezt megelőzően elhagyták, azt ugyanis 1388 után többé nem említik.149 Az új birtokosok feltűnése s a monostor elnéptelenedése lényegesen nem befolyásolta a település élete alakulását. A 16. század elején is jelentős hely, mikor rövid ideig itt tartózkodott II. Ulászló király is,150 de ugyanerre mutat a település viszonylag nagy kiterjedési területe is.

A végzetes törést az 1526. szeptember 27-28-án itt átvonuló török seregek pusztítása okozta a település életében, mikor a Szír, Szerda, Patka, Perlek, Peszír, Kanika, Kecskemét és Feleghasz néven ismeretes és szerencsétlen magyarságnak lakhelyéül szolgáló és megerősített városok - melyek fegyverekkel és egyéb hadi szerekkel s gazdag kereskedőkkel bővelkedő helyek valának - mind meghódoltak.151 A pusztulást követően Szer ezúttal még újjáépült, korábbi jelentőségét azonban végleg elvesztette. Villa-ként is csak két esetben említették (1571, 1611),152 egyébként a possessio kifejezés szolgált megjelölésére. A monostor falai közé török őrség települt, s az akkor

30. Térképrészlet Szer jelölésével. Matthes Zündt, 1567 31. Térképrészlet Szer jelölésével. Wolfgang Lazius, 1570 után

32. Térképrészlet Szer jelölésével. Joan a Dutechum Jun., 1596 33. Térképrészlet Szer jelölésével. Ismeretlen szerző, 1596

34. Térképrészlet Szer jelölésével. Jacob von Sandrart, 1664

még álló épületeket árkokkal vették körül. A törökök itt tartózkodásáról tanúskodik a monostor feltárása során előkerült leletanyag, valamint egy 1550-ből származó feljegyzés is: Aiunt thurcam citra Zegedium circiter ad tria miliaria de diruto quondam Monasterio duas turres habénti unam arcem construxere cui nomen est Zewr.15? Minden bizonnyal ezt a török erődöt jelentik az 1567-es, 1570 utáni, 1596-os (két változat) és az 1664-es térképek jelölései, melyeken a városok - Szer esetében a monostor - legtöbbször látképük szerint ábrázolt, Jacob von Sandart 1664-es térképén pedig toronnyal és zászlóval jelölt kisebb török erősségek szerepelnek.154 (30-34. kép) A török seregek felvonulási területén elhelyezkedő település viszont egészen összezsugorodott. 1553-ban a szegedi nahieba tartozó Szeren 56 fizető és 36 nem fizető, azaz 92 házat írtak össze, de megjegyzésként ott szerepel, hogy lakosai „elfutottak".155 A település végső pusztulása az 1500-as évek végén következett be, hiszen a 17. század elején már Pusztaször, Pusztaszer, Praedium Zer-ként szerepel leggyakrabban,156 s ez egyben élete végét is jelzi.

JEGYZETEK

* A dolgozat régészeti részét Kozák Károly, történeti anyagát Kristó Gyula bírálta. Tanácsaikért ezúton is köszönetemet fejezem ki. A kéziratot 1975. augusztus 1-én zártam le. Megjelent a Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974-1975/1. Szeged, 1975. 343-374. Jelen verzió az első közlés átszerkesztett változata. A feltárások során előkerült sírleletek ismertetése az első közlésben található. A fentiekben egy középkori templom ismertetése kapcsán megkíséreltük egy olyan település történetét felvázolni, melynek élete folyamatosan töltötte ki a honfoglalás és a török hódítás közti időszakot, s így alkalmas a középkori falusi, illetve mezővárosi fejlődés egyes kérdéseinek vizsgálatára is. törekedtünk valamennyi fellelhető - közölt - régészeti és történeti adat felhasználására, valamint a Pusztaszerrel foglalkozó irodalom vonatkozó részeiben az elmúlt másfél évszázad alatt történt adattorzulások korrekciójára. Úgy véljük, hogy e hiányos s csak egyes mozaikkockákból kibontakozó vázlatos történeti kép is érzékelteti a település teljes feltárásának szükségességét: további hasznos régészeti adatokat nyerhet' nénk egy olyan középkori település szerkezetére vonatkozóan, melyben a honfoglaláskori településformától a 15-16. századi alföldi mezővárosig még ma is alig ismert települési rendszer lenne fejlődésében követhető.1973 előtt Sövényháza község, mely a múlt század második felében jött létre a környékbeli Pallavidni birtokok közigazgatási központjaként, az előzőleg Algyőtől északnyugatra kialakult Sövényháza nevű település adminisztratív áttelepítése révén. A középkori eredetű

Sövényházát a 18-19. századi térképek is az említett körzetben jelölik (Kaltschmidt Ábrahám térképe Reizner János: Szeged története. 1. köt. A legrégibb időtől a XVIII. század végéig. Szeged, 1899. 320. térképmelléklet 1747-ből, stb.), ahol a település helyét az említett térképek egybevetésével Saliga László azonosította. 1764-ben a pusztaszeri birtokokat Kecskemét vette zálogba. A tulajdon jog 1803-ban a Pallaviciniek kezébe került, s Kecskemét város a „Felső-pusztaszeri" részt kapta, ahol a múlt század folyamán alakult ki a ma is Pusztaszer nevet viselő község. Az ettől 12 km-re délkeletre levő Szermonostor romjai közelében jött létre - ugyancsak a múlt században - a Pusztaszeri major, mely jelenleg Ópusztaszer községhez tartozik. Inczefi Géza: Sövényháza és vidékének földrajzi nevei. In: A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve, 1. Szeged, 1958.110.Hornyik János: Pusztaszer, a honalapító magyar nemzet első törvényhozási közgyűlése színhelyének története. Kecskemét, 1865. 91. Hornyik János: Pusztaszer. In: Vasárnapi Újság, 1861. december 1. 567-568. oldalán, cikkének illusztrációjaként közölt két rajzot 1816 és 1861-ből. Ugyanezeket közli Hornyik, az 1816-os évszámot 1836-ra módosítva. Mindkét ábrázoláson a félköríves kapuáttörés fölött csúcsíves ablak látszik! Ismerve azonban a monostorromok 1832 és 1882-ből származó (Göndöcs Benedek: Pusztaszer és az évezredes ünnepély. Bp., 1883.) valóban hiteles ábrázolásait, s a később készült fényképeket (Györffy György: Pusztaszer. In: Műemlékvédelem, 3, 1959, 4. 193-199. [továbbiakban: Györffy 1959a.]), kétséget kizáróan leszögezhetjük, hogy az ábrázolt falmaradványon sohasem lehetett csúcsíves ablak. 1882-ben Rómer Flóris is felfigyelt arra, hogy a szóbanforgó rajzok nem lehetnek a monostorromok pontos ábrázolásai (Göndöcs 1883. i. m. 44.)-. Néhány utalás azonban kétségtelen arra mutat, hogy a múlt században valóban léteztek Pusztaszeren gótikus épületromok: Ecclesiam ex idea gothica magnifice olimstructam vel rudera loquuntur (Damiani Fuxhoffer benedictini Pannonii Monasteriologiae Regni Hungariae libri duo totidem tomis comprehensi. Recognovit ad fidem fontium revocavit et auxit Maurus Czinár. Tom. 2. Pestini, 1860. 232.), s az 1836-os ábrázolással kapcsolatban: „... van kezemnél más hiteles baráti kéz által készült rajz is, mely hasonlólag olyat tanúsít." (C.B.G.: Nyílt levél a „Magyár Sion" szerkesztőjéhez. Némely alföldi régiség s átalán a hazai régiségbúvárlat érdekében. In. Magyar Sion, 5., 1867. 252.). E gótikus templomrom viszont csak, a plébániatemplom utolsó, gótikus periódusa nyugati homlokfala lehetett, melynek a feltárás során megismert méretei az 1836-os rajzon szereplő fal arányaival jól egyeznek. Mivel e romokat Hornyik János nem ismerte, az 1836-os rajzot - a monostor ábrázolásának tartva - alapul használhatta a Szűcs Imre mérnök által 1865-ben „hamarjában csak lépéssel megtett" (Göndöcs 1883. i. m. 45.) helyszíni felméréssel készített vázlata kidolgozásához. Nem kétséges továbbá, hogy ha az 1836-os rajz a monostort ábrázolná, nem maradt volna el arról a még 1949-ben is magasan állott északi fal sem. Mindezek alapján a rajzot a gótikus plébániatemplom hiteles, 1832-ből származó ábrázolásának tartjuk.Göndöcs 1883. (a 4. jegyzetben i. m.) 72. Göndöcs 1883. (a 4. jegyzetben i. m.) 34-35. közötti térképmelléklet (a rom helyét pontatlanul jelöli). .A fényképekért Szojka Jenőnek tartozunk köszönettel. Ásatások Pusztaszeren. In: Szegedi Napló, 30. évf. 208. sz. 1907. szeptember 3.; Második templomrom Pusztaszeren. In: Szegedi Napló, 30. évf. 210. sz. 1907. szeptember 5.; Újabb templomrom Pusztaszeren. In: Szentes és Vidéke, 28. évf. 70. sz. 1907. szeptember 1. és 71. sz. szeptember 5. A feltárás 1974. szeptember 4. és október 12. között folyt, melyen Nagy András ásatási technikus is részt vett. Az ásatási helyszínrajz és a metszetek itt megjelent rajzaiért is neki tartozunk köszönettel.

Az építkezés megindulása előtt a román kori templom falait teljesen elbontották, s miután az új alaprajznak megfelelő kiegészített alapozás elkészült, az új és a régi alapfalakat egy 4-5 cm vastag agyagréteggel hozták egyenlő szintre. E borító réteg a korábbi alapozástól rétegesen elvált, s alóla több helyen előbukkantak a román kori templomfalak legalsó rétegsorai. A IV/a gödör - melyben a faragványok egyrésze előkerült - csak a szűzföld jelentkezése határától volt észlelhető, így az 58. sírral való viszonyát nem lehetett eldönteni. A faragványok jellege Marosi Ernő véleménye szerint egyértelműen a 13. század elejére mutat. Szabó László: Az Árpádkori magyar építőművészet. Bp., 1913. 193. ábra. Szabó 1913. (12. jegyzetben i. m .) 272. ábra; Gerevich Tibor: Magyaország románkori emlékei. [Bp.], 1938. CXIV t.; Dercsényi Dezső: Románkori építészet Magyarországon. Bp., 1872. 96-98. képSzabó 1913. (12. jegyzetben i. m.) 249. ábra; Gerevich 1938. (13. jegyzetben i. m.) XXX. t.; Dercsényi 1972. (13. jegyzetben i. m.) 102. kép. Dercsényi 1972. (13. jegyzetben i. m.) 60. kép; Dercsényi Dezső: Az esztergomi királyi palota. Bp., 1975. 32.; Gerevich 1938. (13. jegyzetben i. m.) XXVl., CIV t. Továbbá Pécsre vonatkozóan uo. CXVIII, CXX. t. 2. Az 1. sz. oszlopfőtöredék anyaga holocén korú édesvízi mészkő, melyet Szojka Jenő ny. mérnök közlése szerint még e század elején is bányásztak a monostortól 1 km-re délkeleti irányban levő mélyedésben. A többi töredék anyaga kivétel nélkül szarmata mészkő, a lelőhelye Budapest környékén van. A „márványtöredékek" anyaga dogger kori vörös mészkő, melynek előfordulási helye a Gerecse hegység Süttő és Lábatlan közötti része. A háromhajós nemzetségi monostorhoz tartozó kőanyagban több olyan kőzetfajta fordult elő, melyet a plébániatemplomnál egyáltalán nem találtunk (hárshegyi kvarchomokkő, liász kori vörös mészkő). Csaknem kizártnak tartjuk, hogy a két helyen előkerült kőzetfajták közti különbségek a véletlen következményei, s azt is, hogy a kis falusi templom építéséhez külön hozatták az említett lelőhelyekről a kőanyagot. Ezekből következően feltételezzük, hogy a plébániatemplom első két periódusa építéséhez a háromhajós templom építése előtt idehozatott kőanyagot használták fel. A kőzetminták vizsgálatáért Boda Jenőt (ELTE Őslénytani Tanszék), Vörös Attilát (Magyar Nemzeti Múzeum), Mucsi Mihályt (JATE Ásványtani Tanszék) és Révész Istvánt (Szeged, OGIL) illeti meg köszönetünk. Ugyanerre mutat, hogy az előkerült faragványokon egyetlen esetben sem lehetett másodlagos felhasználásra utaló vakolatnyomokat megfigyelni Vö. Sz. Czeglédy Ilona - Koppány Tibor. A Balatonfűzfő-mámai románkori templomrom. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 2. Veszprém, 1964.141-160., valamint Koroknay Gy. és Kozák Károly tanulmányai. A kérdésre részletesen kitér Éri István: A Látrány-rádpusztai templomrom feltárása és állagmegóvása. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 6. Veszprém, 1967.183-195.Kozák Károly: Félköríves szentélyű templomaink a XI. században. In: Archaeologiai Értesítő, 93, 1966, 1. 47-63.; Kozák Károly: A román kori egyenes szentélyzáródás hazai kialakulásáról. A szigligeti Avasi-templomrom feltárásáról. In: Magyar Műemlékvédelem, 3. Bp., 1966.111-133.; Kozák, Károly: Églises a abside en hémicycle dans la Hongrie du XP s. In: Acta Archaeologica, 25, 1973, 1-2. 177-204.Méri István: Árpád-kori népi építkezésünk feltárt emlékei Orosháza határában. Bp., 1964. 7. Foltiny István - Korek József: A csecstói középkori templom és temetők. In: Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve, 1. Szeged, 1946.169. Mesterházy Károly: Bizánci keresztény nyomok Berettyóújfalu határában. In: Archaeologiai Értesítő, 96,1969,1. 92.Pürádi Nándor: A Hács-béndekpusztai Árpád-kori edényégetőke-mence. In: Archaeologiai Értesítő, 94,1967,1. 22. Közöletlen, a Móra Ferenc Múzeumban, Szeged.

Cs. Sebestyén Károly: A szegedi Szent Demeter-templom bontása. In: Dolgozatok a M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Archaeologiai Intézetéből, 1. Szeged, 1925. 67. Cs. Sebestyén 1925. (25. jegyzetben i. m.) 68. Méri 1964. (20. jegyzetben i. m.) 7.Bálint Alajos: A mezőkovácsházi középkori település emlékei. In: Dolgozatok a M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetéből, 15. Szeged, 1939.147. Bálint Alajos: A kaszaperi középkori templom és temető. In: Dolgozatok a M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetéből, 14. Szeged, 1938.167. Közöletlen. Móra Ferenc Múzeum Régészeti Adattára, Szeged. A faragványok meghatározásához nyújtott segítségért Marosi Ernőnek tartozunk köszönettel. Dercsényi 1972. (13. jegyzetben i. m.) 199. Sz. Czeglédy Ilona - Ágostházy László: Berhida középkori temploma. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 6. Veszprém, 1967. 224. Kozák Károly: Győr-Sopron megye '-középkori egyeneszáródású templomairól. In: Arrabona, 7. Győr, 1965.154. Lux Géza: Középkori eredetű evangélikus templomok és templomerődök. In: Evangélikus templomok. Szerk. Kemény Lajos, Gyimesy Károly. Bp., 1944.161.Kiss Ákos: A balatonfüredi középkori templomrom részleges feltárása. In: A Veszprém megyei Múzeumok Közleményei, 2. Veszprém, 1964.164.; Sz. Czeglédy - Ágostházy 1967. (33. jegyzetben i. m.) 224-225.; Kozák 1965. (34. jgyzetben i. m.) 133-156. Wirth, Zdenek - Müllerová, Augusta: Architektúra v ceském národnimdidictví. Praha, 1961.49.; Merhautová, Anezka: Romanische Kunst in Polen, der Tscheschoslowakei, Ungarn, Rumánien, Jugoslawien. Prag, 1974.148. Entz Géza: Gótikus építészet Magyarországon. Bp., 1964. 203.; Ambrusné Kozák Éva: A veleméri r. k. templom kutatása. In: Magyar Műemlékvédelem, 7. Bp., 1974. 229-237.Sz. Czeglédy-Ágostházy 1967. (33. jegyzetben i. m.) 224. Magyarország műemléki topográfiája. 5. köt. Pest megye műemlékei. Szerk. Dercsényi Dezső. 1. köt. Bp., 1958. 267. Sedlmayr János: A nagyvázsonyi Szent István templom helyreállítása. In: Műemlékvédelem, 6,1962,1.1-7.Sz. Czeglédy - Ágostházy 1967. (33. jegyzetben i. m.) 224.; Koppány Tibor. A somlószőlősi r. k. templom helyreállítása. In: Magyar Mű emlékvédelem, 7. Bp., 1974. 207-225. Czeglédy Ilona — Sedlmayr János: A csengeri református templom. In: Magyar Műemlékvédelem, 5. Bp., 1970. 79-92. Mencl, Václav. Stredoveká arhitektúra na Slovensku. Praha - Presov 1937. 306. Mencl 1937. (44. jegyzetben i. m.) 302. Entz Géza: Középkori egyházi emlékek régészeti kutatása. In: Középkori régészeti tudományos ülésszak, 1970. dec. 8-10. Régészeti Füzetek. Ser. 2. No. 14. Bp., 1971. 65. Feltételezhető, hogy a^zeriplébániatemplom feltárásakor előkerült gótikus bordatéglák egy utólagos - 15. századi - átboltozásra utalnak. Entz Géza: Nyugati karzatok románkori építészetünkben. In: Művészettörténeti Értesítő, 8,1959,2-3.130-142. Entz 1971. (46. jegyzetben i. m.) 66.; Koppány Tibor: A Balatonfüred-temetői templomrom helyreállítása. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 11. Veszprém, 1972.177. Merhautová 1974. (37. jegyzetben i. m.) 142. (1200 utáni).Entz 1959. (47. jegyzetben i. m.) 139. Vfirth - Müüerová 1961. (37. jegyzetben i. m.) 18. ábra.Merhautová 1974. (37, jegyzetben L-m.) 125. (1240 körüli). További bőséges analógiát közöl Tomaszewski, Andrzej: Romanskie kosciotyz emporami zachodnimi na obszarze Polski, Czech i W^gier. Wroclaw, 1974. 66., 69., 76;, 80., 87., 121., 199., 217., 255.

Sós, Ágnes: Die Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár. Bp., 1963. 160-168.R. Ratkai Ida: A nagybörzsönyi Szent István templom kutatása. In: Magyar Műemlékvédelem, 6. Bpí 1972.182. Koppány 1972. (48. jegyzetben i. m.) 177. Koppány 1972. (48. jegyzetbeni. m.) 177. Mencl 1937. (44. jegyzetben i. m.) 131-134., XV t. 22.Méri 1964. (20. jegyzetben i. m.) Koppány 1972. (48. jegyzetben i. m.) 177.Zoltai Lajos: Jelentés Debrecen szabad királyi város múzeumának és közművelődési könyvtárának 1925. évi működéséről és állapo táról. Debrecen, 1926. 7. Kovács Béla: Románkori templomok feltárása Heves megyében. In: Az Egri Múzeum Evkönxve, 5. Eger, 1967. 35-41. Kovács 1967. (61. jegyzetben i. m.) 51-56. Kozák 1973. (19. jegyzetben i. m.) 11. ábra. Pálóczi-Horváth András: Rakacaszend.román kori templomának régészeti kutatása. In: Műemlékvédelem, 19,1975,3.146-150. Bálint Alajos: A középkori Nyársapát lakóházai. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962. Szeged, 1962.48.Entz 1959. (47. jegyzetben i. m;) 131.; A magyarországi művészet története. Főszerk. Fülep Lajos. Bp., 1964.1. köt. 111-113. A magyarországi művészet története. (66. jegyzetben i. m.) 113. Kovács,1967 (61. jegyzetben i. m.) 57-60. E feldolgozásban természetesen nem szerepelnek a monostor 1970-75 közötti ásatásából származó eredmények. Néhány adatot, melyre elsősorban a plébániatemplom, illetve a település történetéhez elengedhetetlenül szükséges volt felhasználni, az ásatás vezetője, Trogmayer Ottó szíves hozzájárulásával említek.Zsigmondkori oklevéltár. Összeáll. Mályusz Elemér. 1. köt. 1387-1399. Bp., 1951.120. [továbbiakban: ZsO] Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1. köt. Bp., 1963. 882. Horváth Ferenc: Ópusztaszer - Kiszner tanya. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 27. Bp., 1974. 66. Nyíri Antal: A had és a szer. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Nyelv és Irodalom. 2. Szeged, 1956. 128-129. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Sajtó alá rend. Györffy György. Bp., 1958.123-124. Györffy 1959a. (4. jegyzetben i. m.) 195.Különböző korú árkok rendszere, melyet ugyancsak különböző korú kemencék rétegeztek felül. Mindezt zárta a konyha és a refektórium padlószintje, melyet a pusztulás (1241) utáni sírok vágtak át. Kovalovszky Júlia: Orosháza és környéke a magyar középkorban. In: Orosháza története. 1. köt. Szerk. Nagy Gyula. Orosháza, 1965.185.; Méri István: Az árkok szerepe Árpád-kori falvainkban. In: Archaeologiai Értesítő, 89,1962,2.217.Kovalovszky Júlia: Középkor falvak régészeti kutatása. In: Középkori régészeti tudományos ülésszak, 1970. dec. 8-10. Régészeti Füze tek. Ser. 2. No. 14. Bp., 1971. 26.Trogmayer Ottó: Szer monostora. In: Művészet, 14,1973,8. 3. A temető feltárása folyamatban van, ld. Horváth 1974. (72. jegyzet ben i. m.) 117. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (74. jegyzetben i. m.) 124. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (74. jegyzetben i. m.) 101.A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (74. jegyzetben i. m.) 129

Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Bp., 1959. 27. valamint a 74. jegyzet, [továbbiakban: Györffy 1959b.]; Györffy György: Honfoglalás előtti népek és országok Anonymus Gesta Hungarorumában. In: Ethnögraphia, 76, 1965, 3. ,421. [továbbiakban: Györffy 1965a.]; Györffy György: A honfogral#magyarok települési rendjéről. In: Archaeologiai Értesítő, 97,1970,2.228.; Györffy 1963. (71. jegyzetben i. m.) 882.Györffy György: A középkori Orosháza története. In: Orosháza története. 1. köt. Szerk. Nagy Gyula. Orosháza, 1965.224-225. [továbbiakban: Györffy 1965b.] Györffy 1959b. (84. jegyzetben i. m.) 27. Györffy 1963. (71 .jegyzetben i. m.) 882. Györffy 1970. (84, jegyzetben i. m.) 227-229. Az itt előforduló helynevek éppen nem vallanak Ond vezér itteni megtelepedése mellett (vö. 106. jegyzetben i. m. vonatkozó részeit.) 1244: Hazai oklevéltár, 1234-1536. Szerk. Nagy Imre, Deák Farkas, Nagy Gyula. Bp., 1879.10.; 1248: Codex diplomáticus regni Hungariae ecclesiasticus ac civttis. Studia et opera Georgii Fejér. Tom. TV/2. Budae, 1829. 24. [továbbiakban: CD]} Árpád-kori új okmánytár. Közzéteszi: Wenzel Gusztáv. 11. köt. Bp., 1873.365. [továbbiakban: ÁÚO]; 1256: CD W/2. Budae, 1829. 377.; 1257: CD W/2. Budae, 1829. 418.; 1266: CD IV/3. Budae, 1829. 315.; 1274: CD VII/2. Budae, 1832. 32.; 1276: ÁÚO 9. Bp., 187-t: 153.; 1280: CD V/3. Budae, 1829. 26.; 1280: CD NI 3. Budae, 1829. 57.; 1281: CD V/3. Budae, 1830. 84.; 1283: Magyarország egyházi földleírása a XIV század elején a pápai tizedjegyzékek alapjánfeltüntetve. Szerk. Ortvay Tivadar. 1/2. köt. Bp., 1892. 780.; 4283: ÁÚO 12. Bp., 1874. 390. és CD V/3. Budae, 1830.176.; 1283: CD V/3. Budae, 1830. 204. Őd apja Ete csakis Ond fia Eté-vel és nem az Et nevű kun vezérrel azonosítható - mint azt Karácsonyi János feltételezte, Karácsonyi János: A puszta-szeri monostor kegyurai. Bp., 1899. 9-10., ugyanis Anonymus az előbbit következetesen Étének - az utóbbit pedig Etunek írta, vö.: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (74. jegyzetben i. m.) 101., 102., 104., 108., 117., 124., 129. Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 11.CD IV/3. Budae, 1829. 315. és CD IV/2. Budae, 1829.25. Nem hivatkozunk itt Nana de zer de genere Kalan (1135) pécsi püspökre, ld. Koller, Josephus: História episcopatus Quinqueecclesiarum. Tom. 7. Pesthini, 1812. mivel az adatot nem tudtuk ellenőrizni. Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 11. Trogmayer 1973. (79. jegyzetben i. m.) 3.Györffy 1959b. (84. jegyzetben i. m.) 14.; Györffy 1965a. (84. jegyzetben i. m.) 421.; Györffy 1970. (84. jegyzetben i. m.) 228.; Kársai Géza: Ki volt Anonymus? In: Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk. Horváth János, Székely György. Bp., 1974. 54-55. Horváth János: Anonymus és a Kassai kódex. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk. Horváth János, Székely György. Bp., 1974. 100. valamint Györffy György: Anonymus Gesta Hungarorumának kora és hitelessége. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 74,1970,1.10. Györffy 1959a. (4. jegyzetben i. m.) 195. Karsai 1974. (96. jegyzetben i. m.) 56. Nyilván Fehér Mátyás ellenőrizhetetlen adatát - mely szerint Anonymus Nana fia Pósával azonos - a kutatás nem fogadja e,vö. Horváth 1974. (97. jegyzetben i.m.) 81-112. és Borsa Gedeon: A „Kassai Kódex" hitelességéről. In: Magyar Könyvszemle, 88,1972,1-2; 88-90.Karsai 1974. (96. jegyzetben i. m.) 48. Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. In: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (74. jegyzetben i. m.) 83.

Kristó Gyula: Megjegyzések az ún. „pogánylázadások" kora történetéhez. In: Acta Universitatis de Attila József Nominatae. Acta historica, 18. Szeged, 1965. 7-8. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (74. jegyzetben i. m.) 83.; Györffy 1959b. (84. jegyzetben i. m.) 17. Kristó Gyula: A középkori Tápé. In: Tápé története és néprajza. Szerk. Juhász Antal. Tápé, 1971. 48. Kulcsár Péter: A magyar államszervezés néhány problémája. István és Ajtony harca. In: Acta Universitatis de Attila József Nominatae. Acta historica, 3. Szeged, 1958.14: Kristó Gyula - Makk Ferenc - Szegfű László: Adatok „korai" helyneveink ismeretéhez. 1. In: Acta Universitatis de Attila József Nominatae. Acta historica, 44. Szeged, 1973. 33., 36., 40. Györffy 1963. (71. jegyzetben i. m.) 883. Kristó- Makk - Szegfű 1973, (106. jegyzetben i. m.) 6-7. Kürti Béla: Szeged-Algyő, 258. sz. kútkörzet. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 27. Bp., 1974. 67. a temető feltárása még nem fejeződött be, az eddig feltárt sírok száma, több mint 80. Kürti Béla szíves szóbeli közlése. Kürti 1974. (109. jegyzetben i. m.) 68. Eddig hét, a 10. századból származó sír került elő, a feltárás nem fejeződött be. Az ásató szóbeli közlése. Györffy 1959b. (84. jegyzetben i. m.) 27. Györffy 1959b. (84. jegyzetben i. m.) 20.; Györffy 1963. (71. jegyzetben i. m.) 884.; Györffy 1965b. (85. jegyzetben i. m.) 224. Fuxhoffer - Czinár 1860. (4. jegyzetben i. m.) 232. Ad Abbatiam B. Mariae V. de Zeer.Kovács 1967. (61. jegyzetben i. m.) 58 Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Tom. 1. Ed. Ferdinandus Knauz. Strigonii, 1874. 294. A magyar nyelv történeti-eitmológiai szótára. Főszerk. Benkő Lóránd. 3. köt. Bp., 1976.730.: 1015-ből idézett adata: Duodecima [villa] Zeru a pécsváradi apátság alapítólevelében természetesen nem az általunk tárgyalt Szerre vonatkozik Varad contiqua possessioni zeer monasterii Pechwaradensis. Karácsonyi János: Szent-István király oklevelei és a Szilveszter-bulla. Diplomatikai tanulmány. Bp., 1891. 81., 94. Budenz József: Táríkh-i Üngürusz, azaz Magyarország Krónikája czímű török kézirat ismertetése. In: Magyar Akadémiai Értesítő, 2. Pest, 1861.303-316. Györffy 1963. (71. jegyzetben i. m.) 128.CD IV/2. Budae, 1829. 377.Monumenta Vaticana históriám regni Hungáriáé illustrantia. Ser. I. Tom. 1. Bp., 1885.254. Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon (X-XI. század). Bp., 1971.139-148., 185.; Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje. Bp., 1971. 51., 53.; Valter Ilona: A Bodrogköz honfoglalás kori és középkori településtörténete. In: Agrártörténeti Szemle, 16,1974,1-2.17-19.; Györffy 1963. (71. jegyzetben i. m.) 886. Fügedi Erik: Koldulórendek és városfejlődés Magyarországon. In: Századok, 106,1972,1. 86., 89. [továbbiakban: Fügedi 1972a.]; Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV században. Bp., 1965. 21. Fügedi 1972a. (122. jegyzetben i. m.) és Fügedi Erik: Mezővárosaink kialakulása a XIV században. In: Történelmi Szemle, 15,1972,3-4. 321-342. [Fügedi 1972b.]; Bácskai 1965. (122. jegyzetben i. m.) Fügedi 1972b. (123. jegyzetben i. m.) 323. Oltvai Ferenc: Szeged múltja írott emlékekben 1222-1945. Szeged, 1968.28.Áronmorotvája, Vártó, Korgó névszerint Alpár, Égenfa és Burha melletti halastavak név nélkül említve -1266: CD TV/3. Budae, 1829. 318-319.; Morotva - 1344: Anjou-kori okmánytár. 4. köt. 1340-1346. Szerk. Nagy Imre. Bp., 1884.412.; Keleses, Kerektó, Kiskilid,

Kokad, Nádastó, Nascsa, Horpolyás, Csokord, Picsó -1467: Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 74.; Háromfül, Osztra -1471: Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 74-75. ZsO II/2. Bp., 1958.11. (1407) és 420. (1410); Karácsonyi 1899. (90. jegy zetben i. m.) 74. (1467) és Györffy 1963. (71. jegyzetben i. m.) 881- 882. Szőlő és gyümölcs -1266: CD IV/3. Budae, 1829. 319.; 1075: Györffy 1963. (71. jegyzetben i. m.) 882. ugyanitt búzatermesztés is.; gabonatermesztés, rétek, kaszálók, erdők, fakitermelés -1410: ZsO 1172. Bp., 1958. 420., 1471: Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 74. Oltvai 1968. (125. jegyzetben i. m.) 28.; Györffy 1963. (71. jegyzetben i. m.) 881-882. Körtvélyes - 1266, 1276: CD TV/3. Budae, 1829. 319.; ÁÚO 9. Bp., 1871.153.; Tömörkény 1410: ZsO II/2. Bp., 1958.420. Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 74. Györffy 1963. (71. jegyzetben i. m.) 904. Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 57. Tálán erre utal a közelben levő „Barátok fokja" elnevezés, vö. Inczefi 1958. (2. jegyzetben i. m.) 90. Fügedi 1972a. (122. jegyzetben i. m.) 91. Vö. 92 jegyzettel. Nem fogadható el Zsilinszky Mihály: Csongrád vármegye története. 1. köt. Bp., 1897. 53., 122., 125. adata, mely szerint a kolostorhoz kórház is tartozott, mivel az 1256-os oklevélből (CD IV/2. Budae, 1829. 377.) egyértelműnek látszik, hogy Dunamenti helyről van szó: Hoc adiecto, quod domui hospitali terram unius aratri sufficientem, et unum locum molendini supra Danubium possit donare in vita sua, természetesen az ecclesia de Zer 1233-as említése sem a plébániatemplomra, hanem a monostorra vonatkozik., vö.115. jegyzet) Az 1266-os oklevél Nana birtokai között nem említi Szert, ezért valószínűnek tartjuk, hogy a település ekkor még a monostor tulajdona lehetett.Pesty Frigyes: Krassó vármegye története. Bp., 1882.428. közi Mátyás 1471-es oklevelét aac medietates oppidi Zeer; 1467: Hornyik 1865. (3. jegyzetben i. m.) 115.; 1418: Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 57.ZsOI.Bp., 1951.120. ZsO IV2. Bp., 1958. 74-75. Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 74.; Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. 1. köt. Bp., 1890. 678. Pesty 1882. (138. jegyzetben i. m.) 428., 430., 432., 435.Divéky Adorján: Zsigmond lengyel herceg budai számadásai (1500-1502., 1505). In: Magyar Történelmi Tár, III. sorozat, 26.1914. 76. Az adatra Zolnay László hívta fel figyelmünket. Kemálpasazáde: Mohács-náme. In: Török történetírók. Kiadja: Thury József. 1. köt. Bp., 1893. 270.Divéky 1914. (143. jegyzetben i. m.) 76. További megerősítő adat kellene annak eldöntésére, hogy az idézet valóban egy iskola, vagy csupán a plébánia rekordálóira vonatkozik. Fügedi 1972b. (123. jegyzetben i. m.) 335. Schrauf Károly: Magyarországi tanulók külföldön. 3. A krakkói magyar tanulók-háza lakóinak jegyzéke 1493-1558. Bp., 1893.28., 136.Pesty 1882. (138. jegyzetben i. m.) 428-435. Karácsonyi 1899. (90. jegyzetben i. m.) 76. Divéky 1914. (143. jegyzetben i. m.) 76. Török történetírók. (144. jegyzetben i. m.) 270. Hornyik 1865. (3. jegyzetben i. m.) 138., 143. Budapest, Magyar Országos Levéltér. Kamarai Levéltárak, Magyar Kamara Archívuma. Arch. familiae Nádasdy. E 185. B 1552, poll. 7.fol. 8. jelzésű irat Cartographica Hungarica. 1. Magyarország térképéi a XVI. és XVII. századból. Összeáll. Nemes Klára. Bp., 1972. 2., 3.. (V1.1-2.), 8., (V t. 5.), valamint Szeremlei Samu: Hódmezo-

Vásárhely története. 3. köt. A leigáztatás kora (1526-1848). Bp., 1907. 82-83.: két 1596-os térképet közöl. Velics Antal - Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. 2. köt. 1540-1639. Bp., 1890.145.Hornyik 1865A (3. jegyzetben i. m.>146., 152., 158., 160.

LUKÁCS ZSUZSAA Szeged-alsóvárosi középkori ferences kolostoregyüttes

E tanulmány részben módosított változata a „Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon" című kötetben 1994-ben megjelent cikkemnek.1 Mint akkor, most is az a szándékom, hogy a fellelhető építéstörténeti adatok és ábrázolások mai ismereteink szerinti teljes képét mutassam' be, s ezek segítségével értelmezzem a feltárás eredményeit. El kell tekintenem azonban az alsóvárosi ferences kolostor Csongrád megyei Levéltárban őrzött iratainak2 teljes áttekintésétől, egyrészt azért, mert e tanulmánynak a kolostor életének egésze nem témája, másrészt pedig azért, mert eddig nem volt módom a teljes anyagot átnézni. Az e feljegyzésekben megőrzött adatokat a templom és kolostor építés- és művészettörténetét feldolgozó monográfiában szeretném összefoglalni, beleértve a műtárgyak (oltárok, szobrok - pl. a Mária-oszlop - és további kőfaragványok, stb.) történetét is.

A feltárás folyamatának rövid összefoglalása

A templom külső helyreállítását megelőzően, 1984-1985-ben az Országos Műemléki Felügyelőség (a jelenlegi Országos Műemlékvédelmi Hivatal) megbízásából végeztük el a templom, a torony és a sekrestye (az egykori káptalanterem) külső kutatását. 1987-ben - miután a kolostort használó Szociális Otthon az épület nyugati szárnyát kiürítette - kezdhettük meg a kolostor kutatását. A templomnál a falkutatás mellett régészeti feltárásra is sor került, amelyet 1985-ben Trogmayer Ottó vezetett. Csengéi Péter régész 1990-ban kapcsolódott be a kolostor feltárási munkáiba. Ormándy János (1966-1995) a kvadrum ásatását vezette 1992-1993 között s korai halála előtt, 1994-ben közölte feltárásának eredményeit.3 Közreműködésükért ez alkalommal is szeretnék köszönetet mondani. 1991-től kezdve - miután a ferencesek visszakapták kolostorukat, s megkezdték annak helyreállítását Harsányi Istvánnak, a Ferences Rend építészének tervei szerint - a kutatás leletmentésszerűen alkalmazkodott a felújítást végző kivitelezők feladataihoz. Ennek következtében - annak ellenére, hogy éveken keresztül rendszeres megfigyelést és dokumentálást végeztünk -, bizonyos tudományos szempontokat érintő részletek tisztázására nem nyílt módunk. Ugyancsak a felújításhoz kapcsolódva végezhettük el a sekrestye belső kutatását 1992-ben, majd a szentélybelső feltárását 1996-ban. A szentélybelső felújításához kapcsolódó régészeti feltárást Bende Lívia vezette; közreműködéséért neki is köszönettel tartozom. 1997-re terveztük a templom hajójában a fal kutatást, erre azonban nem kerülhetett sor, mert a ferences rend más épületeinek helyreállítása miatt a szegedi kolostorban végzett munkálatokat egy időre felfüggesztették. 1997-ben a kolostor északi bejárata mellett kőtár épült a feltárások során előkerült román kori faragványok bemutatására, Fülöpp Róbert építész tervei szerint. 4 A kőtár felállításával elhárult annak veszélye, hogy a kolostor építéstörténetének e fontos dokumentumai elkallódjanak. 5

Források

Az obszerváns ferencesek szegedi megtelepedése összefügg a ferences rend 15. századi válságával, a rendi szabályok újrafogalmazásával és a rend megújulásával. 1444-ben Giuliano Cesarini bíboros, pápai legátus az 1316 óta Szegeden élő konventuális ferencesek kolostorát -

hasonlóan a pesti, budai, marosvásárhelyi kolostorokhoz - átadta a rend szigorúbb irányát követő, a bosnyák rendtartományhoz tartozó obszerváns ferenceseknek.6 A konkrét okot, ami a pápai legátus elégedetlenségét kiváltotta, nem ismerjük; ez legfeljebb csak sejthető azokból a rendszabályokból, melyeket a konventuálisok számára 1454-ben a két évvel korábban Szegeden provinciálissá választott Igali Fábián adott ki.7 A rend életében bekövetkezett változások a Szegeden élő ferencesekre is hatással volt. A reform útjára lépett konventuálisok Szegeden maradhattak, kolostorukat - amely a Palánknak nevezett városrészben volt - megtarthatták, ezért az obszervánsok az Alsóvárosban telepedtek le, s ott kezdték meg kolostoruk építését.8 A rend két ágának egy városban történt megtelepedése hosszú ideig tartó viszálykodáshoz, rivalizáláshoz vezetett. Ennek a török veszély vetett véget: 1541-ben a konventuálisok (akkor már mariánusok) végleg elhagyták a várost.9 A szakirodalom az obszerváns kolostor első említését Mátyás király 1459-ben kiadott oklevelében vélte megtalálni, amelyben szerdai hetivásárt és négy mészárszék felállítását engedélyezte ante claustrum beaté Marié virginis.10 Eszerint a kolostornak ekkor - legalábbis részben - már állnia kellett. Nem zárható ki azonban az sem, hogy az oklevél nem a ma álló kolostorról, hanem a ferencesek által 1459-ben kolostorként használt épületről tesz említést. Erről a későbbiekben, az előkerült román kori és gótikus kőfaragványok kapcsán lesz szó.

Amennyiben az 1459-es oklevél valóban az alsóvárosi kolostorról emlékezik meg, történeti jelentősége az, hogy ez az egyetlen írott forrás, amely Mátyás király és az alsóvárosi kolostor kapcsolatára utal. A király szegedi mecénási tevékenységét a fennmaradt történeti források nem bizonyítják; ennek hagyományát a 18-19. századi rendi történetírás (Telek József, Ordinansz Konstantin, stb.) fogalmazta meg, végleg pedig a bautzeni Mátyás-emlék másolatának - gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter ajándékának11 - 1931-ben történt elhelyezése erősítette meg a köztudatban.12 A következő építéstörténeti adatot a templom hajójának északi és déli falán másodlagosan elhelyezett, 1503-as évszámú kőtáblák őrizték meg. E szerint 1503. augusztus 5-én, Havi Boldogasszony napján szentelték fel a templomot.

1459 és 1503 között 44 év telt el,' túlságosan hosszú idő ahhoz, hogy egy koldulórendi kolostor templom nélkül -esetleg ideiglenes kápolnával - működjön. Ezzel a kérdéssel már Cs. Sebestyén Károly - aki a templom különböző időkben történt tatarozásai alkalmával értékes megfigyeléseket tett és kisebb ásatásokat végzett - is foglalkozott. Ő vetette fel azt a hipotézist, mely szerint az obszervánsok az Alsóvárosban álló Szent Péter-templomot kapták meg odaköltözésükkor.13 A Szent Péter-templomot többen, de nem igazolhatóan a johannitákkal is kapcsolatba hozták.14 A templom első említésével Mátyás 1458-ban kelt oklevelében találkozunk. Ebben megerősíti Szeged város polgárainak ősidőktől fogva gyakorolt kegyúri jogát a Szent Demeter-és Szent György-templom et magistratus hospitalium sancti Petri apostoli, necnon beaté Elyzabeth fölött.15 Másodszor és utoljára egy 1497-ben kelt oklevél tesz említést róla.16 Ezek az adatok azt mindenesetre tanúsítják, hogy a Szent Pétertemplom a kolostorépítéssel egyidőben még létezett. Cs. Sebestyén Károly feltételezése szerint a Szent Péter-templom a Havi Boldogasszony-templom helyén állhatott; a templomot az obszervánsok később átalakították.17 Azt, hogy a Szent Péter-ispotály valóban az Alsóvárosban állt, egy 1698-ban készült rajz - Szeged első városképe - tanúsítja. (1. kép) A rajz a bécsi Kriegsarchivban található, s egy 25 lapból álló sorozat része, amely Savoyai Jenő táborának naponkénti állását és a környező helységek helyzetét örökíti meg. A képen látható a vár, a Palánk nevű városrész, bal oldalt pedig Sí. Péter felirattal az akkor még torony nélküli alsóvárosi templom és a kolostor épületegyüttese.18 A ferences kolostor 1698-as ábrázolása a Szent Péter-templom emlékének 17. század végéig történő továbbélését igazolja.

A Szent Péter-templommal kapcsolatban azért tartottam szükségesnek mindezt előre bocsátani, mert az alsóvárosi templom kutatása közben tett megfigyelések alapján feltételezhető, hogy a Szent Péter-ispotálytemplom csaknem 1503-ig állt, de nem a mai templom helyén, hanem valahol másutt a közelben; lebontása a Havi Boldogasszony-templom építése közben kezdődött, majd a templom felszentelése után fejeződött be.

Szeged 1543 farsangján került török kézre.19 A város elnéptelenedett, a templomok papjai elmenekültek. Szeged városában egyedül az alsóvárosi ferencesek temploma maradt használatban. A szerzetesek száma a 17. században három és hat között mozgott, s csak a század vége felé emelkedett 7-10 főre.20 Tevékenységükről Szarvas Ferenc, Szeged város főbírája és Vas János, a város jegyzője a következőket írták 1652. október 1-én: a törököktől kipusztított alvidéken papok hiányában a katholikus hitvallás oly veszélybe jutott, hogy már emlékezete sem volna, hacsak az Üdvözítőről nevezett ferencrendi barátok a szentségek szakadatlan kiszolgálásával nem tartják azt fenn. A barátoknak érdemeit még a törökök is elismerték, mert amidőn a tatároktól elpusztított várost újjáalkották, s a környékbeli falvakban szétszórt lakosokat egybegyűjtötték, felpörzsölt zárdájukat a török kijavíttatta és az atyákat abba bevezette.21 A 16-17. században a szerzetesek látták el a környező települések (Makó, Szabadka, Zombor, Tápé, stb.) plébánosi feladatait. A 17. század második felétől a guardian a csanádi püspök vicariusa. Tudunk a szerzetesek orvosi tevékenységéről (1643-ban a törökök Egerbe hívtak egy szerzetest gyógyítani) és füvészkertjükről, gyümölcsösükről, mely 1740-ben, az árvíz után pusztult el.22

A török hatóságok új épület emelését, vagy a meglévők bővítését nem engedélyezték; ezen kívül a legkisebb javítást is engedélyhez kötötték. Az alsóvárosi ferencesek levéltárukban megőrizték az építkezésekre vonatkozó - főleg 17. századi - okleveleket. Jellemző példája ezeknek I. Ibrahim szultán 1645. áprilisában megfogalmazott fermánja, mely így hangzik: Nagylelkű emirnek példánya, stb. szegedi szandzsákbég! Jelen császári magas névjegyem hozzátok érkezvén, tudjátok meg, hogy a Szeged városában épült egyház szerzetesei -kik ezenfermánt előmutatják - a budai divánhoz folyamodtak az iránt, hogy miután régi egyházuk tőszomszédságában épült celláik, valamint az egyház némely helyei az idők folytán romladozni kezdenek: szabad legyen ezeket - a nélkül, hogy nagyobbra, vagy magasabbra építenék - kijavítaniuk. 1. Szeged 1698-ban

Ez ügyben magas parancsunkat kérvén, ezennel meghagyom, hogy mihelyt ez hozzátok érkezik, az ügyet a lehető legjobban megvizsgáljátok-utána járjatok, vajon az említett egyház a hódítás előtt épült s így régi egyház-e, használtatik-e, s a szerzetesek által lakott cellák kijavítása szükséges-e. Ha így találjátok, azon esetben - feltéve, hogy sem magasságra, sem terjedelemre nézve semmit nagyobbra nem építenek - a kijavítást törvényes engedelem mellett eszközölhetik, s ebben őket gátoltatni senki által se engedjétek. Óva intelek attól is benneteket, hegy semmi olyasba ne elegyedjetek, mifermánommal ellenkeznék. Így értsétek meg s e magas jegynek hitelt adjatok. 23

A szegedi kádi által ugyanez év májusában kiadott oklevél a szegedi török hatóságok eljárását örökíti meg: Jelen hiteles kiadvány tartalma ez: a szegedi alsó városban lakó s ezen iratot előmutató Guardia és Paula nevű barát, továbbá Siha János, Vas István, - s mások a törvény ülés előtt megjelenvén, mindannyian azt állították, hogy a pokolbeli sátánok gyűlhelyéül s kár-hozatos ördögök fészkéül szolgáló fertelmes templomuk melletti barátlakok az idő folyamán annyira megromladoztak, hogy kijavításuk több helyen szükségessé vált. Esedeznek

ennélfogva, hogy a már kezeik között lévő fényes rendelethez képest a törvény részéről is engedtessék meg nekik ama szükséges javítások munkába vétele. Miután a törvényülés által azon barátlakok megvizsgálására kiküldött Szejdi AH efendi visszaérkezvén, meggyőződése szerint arról tőn jelentést, hogy a sürgetett javítás múlhatatlanul szükséges, a fentnevezetteknél lévő magas rendelet értelmében határoztatott, hogy az említett templom melletti barátlakok meghagyatván eddigi alakjokban, nagyobbítás vagy féljebbemelés nélkül jelen törvényszerű engedély mellett kijavíthatok. Miről is az illetők kértére ezen irat szerkesztetett, s hogy szükség esetén előmutathassák, nekik át is adatott. 24

Hasonló kikötésekkel fogalmazták meg azokat az engedélyeket, melyek az alábbi javításokról, kisebb építkezésekről tanúskodnak. 1624-ben a szerzetesek, miután a templom teteje beroskadt, falai eláznak, engedélyt kértek arra, hogy betetőzhessék. 1625-ben az alsóvárosi templom boltívének leronthatásáért folyamodtak. Mindkét engedélyt megkapták. 1626-ban a templom kijavítására engedély nem adatott. 25

A boltozat lebontására kiadott 1625-ös engedélyt korábban többen félreértették. Hasonló építkezésre gondoltak Szegeden, mint amire I. Rákóczi György mecénási tevékenysége folytán sor kerülhetett a kolozsvári Farkas utcai templomnál.26 I.Rákóczi György azonban ott olasz építészt hozatott, s a messzi Keleti-tenger mellől, Kurlandból kért a boltozáshoz értő szakembereket, akik 1642-1643-bán a boltozatot újraépítették.27 A szegediek csak a lebontásra kaptak engedélyt a töröktől, s a következő évben a templom kijavítását sem engedélyezték nekik, szakember pedig egyáltalán nem állt rendelkezésükre. Ezért inkább arra kell gondolnunk, hogy a boltozatot az engedély ellenére, valamilyen oknál fogva - talán éppen azért, mert nem volt túlságosan rossz állapotban, hiszen ma is áll - nem bontották le, hanem feltehetően megerősítették.

Visszatérve a török forrásokhoz; 1630 január: A szegedi szerzetesek engedélyt kértek, hogy erdőnkben épületeik kijavítására annyi fát vághassanak, amennyit egy hajón elszállíthatnak. Mi ezen tezkerét adtuk nekik, hogy afavágatásban senkitől se akadályoztassanak. 1632-ben Murád szultántól kaptak engedélyt a ferencesek a templom kijavítására. 1634-ben szintén a templom javítására kértek engedélyt. 1636-ban 4-5 szál deszkát akartak a templomon megújítani. Valószínű, hogy ekkorra az 1624-ben beroskadt tetőt kijavították. 1639-ben az alsó városi egyház papjai lakásának fedele pusztuló félben lévén, megnádaztatására engedélyt kértek. 1640-ben a nagy templom fedele és a templom melletti cellák pusztuló félben vannak:

ezek megfedésére és kijavítására engedélyt kaptak. 1645-ben kelt I. Ibrahim már idézett fermánja. 1656-ban - egykorú feljegyzés szerint - a szerzetesek engedélyt kaptak arra, hogy a kútnak, amely a kis kertben vagyon, a tetejét megcsinálhassák. 1665-ben a templom romladozott helyeinek javítása szükséges. 1679-ben a templomot a paplakkal összekötő deszkaeresz javítására és a kapuval szemközt lévő kerített hely korlátjának megújítására kaptak a szegediek engedélyt.28 1680-ban a török engedélyezte a kolostor megújítását. A rendi közgyűlés Konstantini Lukács igehirdetőt bízta meg az építés vezetésével.29 A hagyomány szerint 1686. április 24-én hajnali háromkor az alsó városi templom harangja jelezte, mikor induljanak a török ellen a város visszavételére felvonult seregek. Október 23-án elfoglalták a várost.30

Negyed évszázaddal később, 1713-ban készült egy, a kolostort északnyugat felől nézve ábrázoló távlati kép és egy alaprajz. (2. kép) Ekkor, az 1712-es árvizet követően kezdődött meg a kolostor barokk átépítése, egy időben a szegedi vár erődítési munkálataival. A rajzot szintén az alsóvárosi ferencesek levéltára őrizte meg egészen 1923-ig, amikor -az akkor

meginduló helyreállítással kapcsolatban - átadták a Műemlékek Országos Bizottsága gyűjteményének, Molnár Pál 19. századi rajzaival együtt.31 Ez a rajz a kutatók elől soha nem volt elzárva, a kolostor valamennyi monográfusa ismerte. Két elképzelés merült fel az ábrázolás kapcsán: a múlt századi szerzők szerint a kolostor igazán törökös képét örökíti meg,32 újabban pedig úgy vélték, hogy a már megkezdett barokk építkezéseket ábrázolja, elképzelhetetlennek tartva például azt, hogy az emeletes kolostorépület nádfedeles lehetett.33 Az elmúlt évek kutatásai azt igazolták, hogy a rajz a török hódoltság utáni és a 18. századi barokk átalakítás előtti állapotot örökíti meg. Ez - figyelembe véve a már idézett török építési előírásokat - azt jelenti, hogy a kolostor 1543-as állapotát ábrázolja (természetesen a Konstantini Lukács vagy Nagy János által végeztetett átalakításokkal, bővítésekkel együtt).

A rajz részleteiben rendkívül pontos. Valójában úgy kell tekintenünk, mint egy felmérést. Ehhez valószínűleg egy „kiviteli terv" is készülhetett, amely jelölte a megtartandó, lebontandó, stb. részeket. (Ez utóbbi talán a 18. századi pallér kezén veszett el.)34 A távlati képen a következőkre szeretném felhívni a figyelmet: A szentély északi oldalán, a szentély és a káptalanterem között még nem épült fel a torony teljes magasságában, vö. az 1698-as városképpel. (1. kép) Helyette a kolostor nyugati bejárata fölött és a hajó nyugati részén emelkedett egy-egy huszártorony. Ez utóbbiak vagy 1503 és 1543 között épülhettek, miközben folyt a toronyépítés északon, vagy - formájuk alapján - inkább 1680 után. A templom nyugati bejárata előtt lizénákkal díszített szélfogó előcsarnok állt. A templom nyugat felől csak egyetlen - a homlokzat tengelyében lévő - ablakból kapott fényt. Apró részlet, de hiteles, hogy a nyugati homlokzat tetőablakai nem estek a középen lévő ablak tengelyébe.

A templomhoz csatlakozó kolostor - amelynek északi és nyugati szárnya zárt - egyemeletes volt. A nyugati szárny - ahol a kutatást megkezdtük - valamivel alacsonyabb bejárati épületrésszel csatlakozott a templom északi falához az északnyugati támpillér mögött (jelenleg a támpillért a kolostorba beépítve látjuk). A nyugati szárnynak nem volt kéménye. A földszinten északon volt a bejárata, ettől délre két kisebb, majd három nagyobb méretű ablak látható, melyek nem estek az emeleti ablakok tengelyébe. A szárny emelete kisméretű ablaksorból kapott fényt. A nyugati és az északi szárny csatlakozásánál Fachwerk-szerkezetű, egyemeletes, galambdúcos illemhely ugrott ki az épület tömbjéből nyugati irányba. 2. A kolostoregyüttes északnyugat felől nézve és annak alaprajza, 1713, OMvH, Tervtár

A templom északi fala mellett - a felmérésen jelölt tám-ívek között - és a káptalanterem előtt, attól nyugatra a keleti szárnyon, a földszinten téglából falazott, az emeleten Fachwerk-szerkezetű épületrész, folyosó látható.

A kolostor keleti szárnya a rajz szerint rendezetlen volt, az épületrészek nem kapcsolódtak közvetlenül egymáshoz. A négyszögletes kolostorudvarba benyúló, emeletén Fachwerk-szerkezetű melléképület földszintjének északi sarkánál egy elbontott épületrész falcsonkját is megörökítette az ismeretlen rajzoló, a hámló vakolatú téglákkal együtt. A keleti szárny emeletes északi épületrésze - amely ekkor még nem zárta be a kvadrumot kelet felől- szintén falcsonkkal zárult a déli oldalon. A kolostorudvart keletnyugat irányú fal osztotta két részre.

A templom alaprajzáról a következők olvashatók le: Feltünteti a hajó és a szentély boltozatát, továbbá a hajó faloszlopait. A nyugati barokk előcsarnok a rajz szerint déli és nyugati oldalán nyitott volt. Mögötte a középkori bejáratot négylépcsős béllet keretezte. A déli homlokzaton a déli bejárat mellett nem voltak támpillérek. (Itt a rajz annyiban pontatlan, hogy a déli kapuépítmény kiugrását nem jelöli, vö. Molnár Pál felmérésével.) A felmérés hitelesen

ábrázolja a torony, a templom és a káptalanterem kapcsolatát, a toronyaljból a káptalanterembe és a templomba vezető ajtóval. Ábrázolja a torony középkori keleti bejáratát is.

A kolostor nyugati szárnyának jellegzetessége, hogy -ellentétben az északi szárnnyal - a külső főfalak és a belső válaszfalak falvastagsága a rajzon különböző, a belső válaszfalak vékonyabbak. A nyugati szárnyon középfolyosós cellarendszert láthatunk. A folyosót dél felől ablak világította meg. Elképzelhető, hogy a cellák válaszfalai - az udvari folyosók emeletéhez hasonlóan - Fachwerk-szerkezetűek voltak. A nyugati szárny előtt, azzal párhuzamosan a kolostor kvadrumában egy nyílásokkal tagolt fal húzódott. Ez a keleti és a déli szárnyon ábrázolt, és a nyugati szárnyra is átforduló folyosó alapfala lehetett.

Az északi szárny kialakítása rendkívül igényes volt: boltozott az északi irányba kiugró refektórium, a hozzá csatlakozó konyha (a távlati képen a kettő között látható a kolostor egyetlen kéménye), a gazdasági bejárat, a kamrák sora, valamint a talán közös hálóhelyül szolgáló nagy terem a szárny nyugati végében. Ugyancsak boltozott volt a mellettük délen végigfutó folyosó is, amely átfordult a keleti szárnyra, és az emeletre vezető lépcső után továbbvezetett déli irányba, majd - anélkül, hogy kapcsolódott volna a keleti szárnyhoz - megszakadt. Ezen a ponton az alaprajzon is falcsonkot látunk.35 Az északi szárny átalakításával kapcsolatban egy 17. század végi egységes átépítési koncepcióra kell gondolnunk, amit a 18. század közepén változtattak meg: az előbbi a kvadrum felőli, belső, Fachwerk-szerkezetű folyosók lebontásával járt volna és egy új, de számunkra ismeretlen, később megváltoztatott alaprajz kialakításával.

Az építéstörténet további adatai a következők. 1713 és 1772 között került sor a kolostor barokk átalakítására. Ekkor egyemeletes, a négyszögletes kolostorudvart körülvevő, boltozott folyosóról nyíló és boltozott terekből álló, egységes kolostorépületet hoztak létre, a korábbi épületrészek felhasználásával, ahogy az ma is látható. A 18. század közepén végzett nagyobb munkákról Makay Ferenc (t 1756) nagyváradi kanonoknak a szegedi guardiánhoz írt leveleiből értesülünk. Legnagyobbrészt ő volt ezeknek a mecénása is. Az alsóvárosi kolostorhoz való kötődésének oka egyelőre nem tisztázott, valószínűleg rokoni szálak kötötték a városhoz.36 Végrendeletében 10.000 rénes forintot hagyott a kolostorra.37

Makay Ferenc restaurálási és restaurátori38 tevékenységét röviden a következőkben foglalhatjuk össze: 1742-ben kőművessel helyreállíttatta a kórust.39 A rend egy másik feljegyzése szerint40 ekkor téglából építettek új karzatot. Ugyanebben a kötetben41 olvashatunk arról, hogy a templomnak 1711-ben már volt orgonája. Ennek alapján feltételezzük, hogy a karzatépítés csak a középkori karzat megújítására vonatkozhat, tekintettel arra, hogy a feltárások során a megtartható középkori épületrészeket mindenütt megtaláltuk. Ezt az 1713-as felmérés sem zárja ki, hiszen az alaprajz a boltozatot jelöli, és nem az alatta lévő építményeket. Természetesen mindezt csak a hajó eddig elmaradt, de talán még sorra kerülő feltárása bizonyíthatja be.

1746-ban kezdték meg a templom ablakainak renoválását.42 E munkák 1750 körül fejeződtek be, ekkor Makay Ferenc levélben az ablakok javításának kifizetéséről rendelkezett.43 A 18. század közepén a késő gótikus ablakok mérműveit nem pusztították el, amit a 19. század második felében készült felmérések bizonyítanak. Sor került azonban a középkori ablakkönyöklők felemelésére, amit valószínűleg a középkor óta megemelkedett külső járószint indokolt (ez feltehetően a belső járószint megemelésével járt együtt, hiszen a külső és belső szintek között ma sincs különbség). A feltárások során néhány gótikus ablakosztó-

töredék is bekerült a falazóanyagba. Ezek az akkor már pusztulófélben lévő ablakokból származtak. A 18. században megépült a torony két felső szintje is. Feljegyzések szerint ez 1730-ban történt.44 1749-ben a konvent és a templom teteje leégett.45 Valószínűleg az akkor már elkészült toronysisaknak is ez lett a sorsa. A torony barokk szintjeinek és sisakjának tervrajzát a szegedi ferencesek megőrizték.46 A tervrajz szignált, jobb alsó sarkában MK monogram látható. (3. kép) Jelöli a középkori falmagasságot, amelyre a barokk falakat ráépítették. 3. A torony barokk terve 1740 - 1750 között, amely jelöli a középkorifalmagasságot is. Csongrád Megyei Levéltár

Mivel ez a tervrajz az 1740 és 1750 közötti iratok közé volt helyezve, nem lehetünk egészen biztosak abban, vajon a torony megépítéséhez készült-e, vagy pedig a nemrég leégett toronysisak megújításához. Makay Ferenc ugyanis 1750-ben a következőket írta: a Szép fejér színt mutató bátok fedél nagyobb Conformitással vagyon a fejér Házhoz, hogy sem a romladozó, s már is lyukacsos Sindelezés. Megh maradhat minden egyéb figurája, kereszté és fa épülete, csak egyedül a Sindelezés helet bátogozást inducáljon P. Attyaságod. A nem régi tűztűl való periculum ellen is job volna mégh azokat a fa csatornákat is hatokkal hé fedetni, a mellyektűl kevés héjjá, hogy megh nem gyüladott a Temploma is.47 A toronysisak bádogozásáról, illetve rézzel való fedéséről, továbbá a sisak formájának átalakításáról Makay több levelében is szó esik.48 1756-ban, a torony elkészülte után Makay Ferenc négy Szegletű kűvel akarta ki padoltatni a templomot, olyannal, mint amilyen a Nagy Oltár előtt ki vagyon rakva.49 Ez a templom részben még ma is meglévő kelheimi burkolata, amely már csak halála után, végrendelete értelmében készült el.50 Végül Makay Ferenc 1750-ben kelt leveléből értesülünk arról is, hogy Gulyás Gergely51 quárdián az Havi Szűz Anyánk Templománál lévő kalastromot uj Tractussal igyekszik augeálni52 [nagyobbítani]; ez vagy a keleti, vagy a déli szárnyra vonatkozhat.

Makay Ferenc halála után a következő nagymértékű és az építéstörténet szempontjából fontos átalakítások történtek, melyek a középkori épületrészeket érintették: 1758-ban elkészült az egész templom reparatio-a, új kőburkolattal, a kapuk új dekorációjával és az új padokkal.53 1759-ben az egész szentély alatt új, négyszögletes kriptát építettek.54 A kriptát Steindl Imre 1876-os felmérésein láthatjuk. (15., 17. kép) 1761-ben két új kapu készült kőből, egyik a templom főhomlokzatára, a másik a sekrestyébe.55 1762-ben történt meg a templom kőburkolatának lerakása.56

Binder János Fülöp 18. század végén készült metszete a már átalakított kolostort mutatja. (4. kép) A metszetnek a kolostoregyüttest ábrázoló alsó részén látható, hogy a kolostornak már mind a négy szárnya megépült. A keleten lévő, régebbi épületrészeket és a 17. század végén épült, északkeleti refektóriumot, amely 1713-ban még állt, Gulyás Gergely házfőnök lebontatta. 4. Binder János Fülöp metszete a kolostorról a 18. század végén

Az északi szárny alaprajza megváltozott. Az északi és déli homlokzat elől eltűntek a favázas, Fachwerk-szerkezetű épületrészek (a déli és az északi szárny előtti folyosó, a galambdúcos illemhely, stb.). A templom tornyának barokk szintjei és a toronysisak -mint ez a korábban leírtakból már kiderült - elkészült,57 de a templom nyugati homlokzata feletti huszártornyot még nem bontották le (a nyugati bejárat előtti szélfogó előcsarnok azonban már nem létezett). Binder metszetén a nyugati homlokzat előtt - a valószínűleg téglából épült kerítésen belül - az

1708-ban felállított Mária-oszlop körvonalai is kivehetők.58 A kolostort téglakerítés vette körül, mely a templomot ívesen, a kolostort pedig három oldalról derékszögben kerülte meg.59 E kerítés mellé mind nyugaton, mind keleten keresztet állítottak. A kolostortól keletre feküdt a temető. A templomhoz nyugatról és délről lehetett bejutni a kerítésen nyitott kapukon. A kolostortól északnyugatra két földszintes, gazdasági melléképület állt (a belső mögött fallal kerítettek le egy, a külső melléképülethez tartozó kertet). A kolostorkert északi falától északra fakerítéssel körülvett, gazdasági udvar volt, ágyásokkal, fákkal.

A múlt században nagyobb átalakításra nem került sor, egészen 1891-ig.60 A 19. század közepe táján a város két főmérnöke készített felméréseket az alsóvárosi templomról. Josef Bainville felmérései 1858-ból valók.61 Látképe a templomot ábrázolja délnyugatról nézve, valamint a kolostor nyugati szárnyának egy szakaszát. (5. kép) A színezett rajz rendkívül életszerű, a templom körül szerzetesek, járókelők s egy koldus is látható. A templom nyugati homlokzatán, a középső gótikus ablaktól északra befalazott csúcsíves ablaknyílás körvonala sejthető (ez még 1984-ben, a templom kutatása előtt is megfigyelhető volt). Az átalakított déli bejárat mellett hiányoznak a támpillérek, felette olvasható az 1503-as évszám. A kolostor homlokzatain kereszt alakú nyílások vannak. Bainville másik felmérésén a templom nyugati nézetét látjuk a nyugati kolostorszárny csatlakozásával, majd a templom, a sekrestye, a torony és a kolostor déli szárnyának alaprajzát és ezek boltozatait. (6. kép) A templom alaprajzán jelöli a szentély déli oldalán lévő külső kriptalejáratot, a főoltárt, a szentélyrekesztő rácsot, a mellékoltárokat, szószéket és a karzatot. A rajzoló felmérte a szentély három nyugati ablakának gótikus mérművét is. Végül a rajzon szerepel két metszet, az egyik a szentélyen, a másik a hajón keresztül. Az 1503-as évszámú kőtábla felmérése is e rajzra került.62 5. Josef Bainville rajza. A templom délnyugat felől nézve, 1858, Wien, Österreichische Bundesdenkmalamt 6. Josef Bainville felmérése. A templom nyugati homlokzata, alaprajza és metszetek a szentélyen és a hajón át, 1858 7. Josef Bainville terve a templom nyugati homlokzatának helyreállításához, 1864 , Szeged, Móra Ferenc Múzeum 8. Molnár Pál felmérése. 1862, OMvH, Tervtár A templom déli homlokzata és alaprajza, 10. Molnár Pál felmérése. A templom periodizált alaprajza, 1862 , OMvH, Tervtár

9. Molnár Pál felmérése. A templom déli homlokzata, 1862, OMvH, Tervtár

Felmérései alapján Josef Bainville 1864-ben tervet is készített az alsóvárosi templom helyreállításához. (7. kép) Ennek a korai neogótikus tervnek az alapján a nyugati homlokzat oromzatára, díszes rózsaablak a koronázó párkány fölé pedig négy szobor készült volna, alatta fiáiéval díszített szamárhátíves keretben három csúcsíves ablak világította volna meg a templomot (erre talán a felmérésen befalazottnak tűnő ablak adott indokot), a templomba pedig az osztópárkány alatt nyitott három, félköríves záradékú kapun keresztül lehetett volna bejutni.63

Néhány évvel Bainville után, 1861-1862-ben Molnár Pál (1825-1904)64 városi főmérnök készített felméréseket a templomról. Rajzai rendkívül pontosak s részletesebbek, mint elődje felmérései. (8-11. kép) Olyan részleteket örökítettek még, amelyek ma már nem láthatók. Ezek: a templom és a káptalanterem akkor még meglévő mérművei, amelyeket 1891-ben

semmisítettek meg. Látható az is, hogy a templom déli bejárata mellett még nincsenek támpillérek, és ábrázolja a szentély alatt lévő barokk kripta falsíkból kiugró lejáratát (ezek a részletek Bainville rajzain is így szerepelnek). Továbbá a szentély metszetén a torony keleti oldalán lévő földszinti és emeleti, négyszögletes, középkori ablakokat. Mint a feltárás során kiderült, a templomot délről támpillérek, északról viszont nyílásokkal tagolt középkori támívek támasztják meg. Molnár a hajó metszetén a déli szárny falát középkoriként jelölte, az azon túlnyúló és azokat támasztó pillérek korára viszont nem utal. Metszetén láthatók a déli kolostorszárny földszintjén, a támíveken keresztül nyitott széles átjárónyílások, az emeleten pedig a középkori támívekbe épített, azokkal egykorú félköríves záradékú középkori ajtónyílások.65 (11. kép) Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ábrázoltak valóban középkori voltában ő sem volt egészen biztos, éppen a fent leírtak miatt. Arról, hogy Molnár Pál az alsóvárosi templom restaurálásában részt vett volna, nincs tudomásunk.6611. Molnár Pál részletrajzai a templomról, a toronyról és a káptalanteremről, 1862, OMvH, Tervtár

12. Steindl Imre felmérése. A templom alaprajza, 1876, OMvH, Tervtár

Steindl Imre 1876-ban mérte fel a templomot, és készített nagyszabású, neogótikus terveket a templom restaurálásához. Felmérései részleteikben kevésbé pontosak, mint Bainville-é vagy Molnár Pálé (a déli homlokzat rajzán a kriptalejárat egy pillérközzel keletebbre került, a barokk kapu alig hasonlít a ma is meglévőre, a megmaradt mérművek töredékeit Molnár Pál felméréseihez viszonyítva formailag felgazdagította, sőt, már a rekonstrukcióra gondolva részben kiegészítette, stb.).67 (22-22. kép) Steindl Imre neogótikus terveinek elemzése külön tanulmány témája lehetne. E feldolgozásban azért szerepeltetjük (Bainville tervével együtt), hogy a templom átalakítási terveit is bemutassuk.13. Steindl Imre felmérése. A templom nyugati homlokzata, 1876, OMvH, Tervtár 14. Steindl Imre felmérése. A templom déli homlokzata, 1876, OMvH, Tervtár 15. Steindl Imre felmérése.összmetszet észak felől nézve, 1876, OMvH, Tervtár 16. Steindl Imre: a templom „elsőízbeni boltozási rendszere". Hosszmetszet dél felől, 1876, , OMvH, Tervtár

17. Steindl Imre felmérése. Keresztmetszet a szentélyen és a tornyon át, 1876, OMvH, Tervtár 18. Steindl Imre felmérése. Keresztmetszet a hajón át, 1876 , OMvH, Tervtár 19. Steindl Imre „Restaurált" alaprajza, 1876, O M vH, Tervtár 20. Steindl Imre I. terve a nyugati homlokzat restaurálásához, 1876, OMvH, Tervtár

21. Steindl Imre II. terve a nyugati homlokzat restaurálásához, 1876, OMvH, Tervtá r

22. Steindl Imre terve a templom déli homlokzatának restaurálásához, 1876, OMvH, Tervtár

A múlt század végén jeligés pályázatra készült egy rajz, amely szintén az alsóvárosi templom ablakainak mérműveit ábrázolja. Sajnos az eredeti a szegedi gyűjteményekből elveszett, csak három, erről készült részletfelvételt találtam meg. Szövege: Felmérte s rajzolta jelen jeligés levélbe zárt szerző. A boríték szintén elveszett.68 (23-25. kép) Ez az ábrázolás Steindl felméréseinek elkészülte utáni, amit a rajzon a déli kaputól keletre lévő ablak

mérműtöredékeinek hiánya bizonyít. A gyenge minőségű rajzok Molnár felméréseit hitelesítik, formailag ahhoz állnak közelebb. 23. Részlet a „Jeligés levél szerzője"-nek a templomról készített fel méréseiből, 19. század vége, OMvH, Tervtár 24. Részlet a „Jeligés levél szerzőjé"-nek a templomról készített felméréseiből, 19. század vége, OMvH, Tervtár

25. Részlet a „Jeligés levél szerzője"-nek a templomról készített fel méréseiből, 19. század vége, OMvH Tervtár

A múlt század végéről még egy ábrázolást ismerünk, Pauli Hugó 1881-ben készült vízfestményét.69 (26. kép) A kép délkeletről ábrázolja a templomot és a kolostort, továbbá a körülötte lévő épületeket. Figyelemre méltó, hogy ekkor a torony középkori ablakai (az alsó két szinten) még épek voltak, és a földszinti, élszedett gótikus ablaknak még az osztója is megvolt (ezt Molnár Pál és Steindl Imre felmérésén is láthatjuk),. A kolostoron még a barokk ablaknyílások éltek, ezeket a 20. században „napsugaras" szemöldökdísszel látták el. Szerencsére a legutóbbi helyreállítás ismét a barokk formákhoz nyúlt vissza. A templom délkeleti támpillérétől északkeleti irányba téglaoszlopokkal tagolt kerítésfal húzódott, amely azután befordult észak felé. Körülbelül a kolostor északi homlokzatának vonalában nagyobb kapu nyílt a tér irányába kelet felé (erre volt az egykori temetőkert). A kerítés déli oldalán, a téglaoszlopokon barokk szobrokat láthatunk. Ezek közül néhány ma a kolostorban van, a töredékesebbek pedig az ún. „szobortemető"-ből kerültek elő 1990-1991 fordulóján.70

A festményen a templom nyugati homlokzata felől a déli oldalon egészen a téglakerítés sarkáig láncokkal összekötött kőbábok veszik körül a templomot (a kerítés sarkánál26. Pauli Hugó vízfestménye, a kolostoregyüttes délkelet felől nézve, 1881, Szeged, Móra Ferenc Múzeum

félig nyitott ajtóval). Ezzel kapcsolatban nem kívánunk a temető, a kolostorkert - mely a képen láthatónál is nagyobb területet foglalt el - és egyéb, a rend és Szeged városa közötti vitákról megemlékezni, csupán az 1869. június hó 28-án kelt jegyzőkönyvet idézzük: Szeged város közönsége a templom környékén lévő rozzant fal lebontását már 1836-ik évben eszközölni akarván [...] kijelenti, hogy a szabályozási vonal szerint a templom észak keleti részén levő öreg fal lebontatván, a kijelölt módon és alakban a város költségén jó és erős téglafallal láttassák el, továbbá miután a templom hosszában termés koczka kövekből a járda már meg' készült, kívánja, hogy a templom legkilyebb álló faoszlopai szegletétől három öl és két láb távolságra kifelé az egész járda hossza a templom hajlásával aránylag kőoszlopra lánczokkal összekötendő kerítéssel láttassék el, úgy azonban, hogy mivel az érintett templom búcsújáró helyül is szolgál, a kellő nyílások szabatosan hagyassanak meg oly módon, hogy nagyobb néptömeg ki és bejárása akadályt ne szenvedjen. A lánczok vasból kellő erősségben négyszeg szeműek legyenek, végre kijelenti, hogy ezen rácsozat fenntartását a szabályozásit) eszközlő Szeged város közönségétől kívánja és [...] kiköti [...] mivel a lebontandó falon statuák kőből léteznek, ezeket a szerzet, mint tulajdonait megtartja. Végül a rend kiköti, hogy a városnak átadott területért a templom délnyugati részén lévő háromszeg, hol a Mária szobra áll a város által tört termés kövekkel kiköveztessék [...] mivel ezen darab kövezet nélkül sem a szépítésnek, sem a környék szabályozásának értelme nem lenne. Végül a szt. Ferencz rendűek főnöke kívánja, hogy a templom környékén lévő térség [...] úgy mint eddig, ez után is

maradjon a fal lebontása folytán nyílt térré alakított terület örök időkre nyílt térnek.71 Pauli Hugó 1881-ben készült vízfestménye a fent idézett - a rend és a város közötti - megállapodás alapján létrejött állapotot mutatja. "

Az 1879. évi szegedi árvíz után - melynek során a templom és annak berendezése, valamint a kolostor súlyos károkat szenvedett72 - Steindl Imre nagyszabású tervei nem valósulhattak meg, csupán azok néhány részlete: 1899-1900-ban a déli bejárat mellé támpillérek kerültek, és elbontották, illetve befalazták az akkor már nem használt barokk kripta bejáratát. A legnagyobb kárt - aminek következtében az épület eredeti művészi értéke jelentősen csökkent -a mérművek kőrácsainak elpusztításával okozták. A ferencesek feljegyzései szerint „Említésre méltó, hogy a templom nagyszerű ablakai új festett ablakokkal látattak" el 1891-ben.73 Az új ablakokat Eduardo Kratzmann budapesti üvegfestő készítette.74 1900-ban „A templom kívül és belül teljességében lett megújítva a Rend és az adakozó hívek hozzájárulásával."75 Ekkor Blaskovich Mihály festette ki a templombelsőt;76 ennek körvonalai a diadalív hajó felőli oldalán ma is áttűnnek a meszelésen. Előtte az 1879-es árvíz után, az „1880. évben volt így teljesen renoválva minden, azóta 1900-ban a templom és torony renováltatott ugyan, de csak részben, t. i. csak a feltáskásodott vakolat leverésével." 77

1914 decemberében Uzdóczy Zadravecz István házfőnöksége idején „sok tisztogatáson és átalakításon ment keresztül a templom. A szószék feljáró az alsó folyosóra került az felsőről."78 1917 szeptemberében „a régi, sötét kis oratorium helyébe a templom oldali folyosójának egy fülkéjét alakíttatta át."79 Az 1900-as évektől kezdődően kisebb átalakításokról (vízvezeték-szerelés, stb.) van tudomásunk.80 Az 1920-1930-as években a ferencesek folyamatosan felújították a templomot és a kolostort. 1927 szeptemberében a „templom és zárda külső restaurálása májustól kezdve - befejezést nyert."81 1928. augusztus 5-e után P. Schneider Vencel plébános P. Unyi Athanázról a következőképp emlékezik meg: „Háromévi szorgalmas munkálkodásának eredménye [...] a kívülről teljesen restaurált Mátyás templom és rendház."82 A kivitelezés feltételei között kikötötték, hogy „a fentnevezett munkálatoknál a vakolat teljesen leverendő, a téglák köze is kiképzendő: kifugázandó."83 A feltárások során ezért nem találtunk sehol korábbi vakolatrétegeket a különböző épületrészeknél, kivéve ott, ahol korábban már befalazott részleteket bontottunk ki.

E tatarozási munkákhoz kapcsolható Bezdány Ferenc építész felmérése, vagy terve, amely a templomot és a kolostort ábrázolja keletről nézve.84 (27. kép) A felmérés a keleti szárny előtti kerítést már mai helyén mutatja, a keleti szárny ablakai még a korábbi formákat őrzik. Az ablakok cseréjére - melyet a korábban idézett műszaki leírás jelzett - később kerülhetett sor.85 Lényeges változás történt azonban a torony keleti oldalán: az első emeleti középkori ablakot (oratórium) átalakították. Idézzük érről Cs. Sebestyén Károlynak az egyik szegedi napilapban 1925-ben közölt véleményét: „csak a közelmúltban fedette be a MOB" a hatalmas tornyot. „Már most nem tudjuk, a bizottság engedélyével-e, vagy sem, a tornyon vágtak egy jókora stílustalan ablakot, még pedig az alsó középkori részén, azonkívül a másik oldalon kidugtak egy szögbe hajló fekete bádogcsövet kéménynek. Gyönyörű látvány a füstölgő bádogtorony. A MOB-nak a figyelmét jó volna felhívni erre az őtet mindenesetre érdeklő látványra."86

A Historia Domus szerint 1925. októberében „a restauratiokat Bezdány Ferenc szegedi építész tervezte és vezeti. A munkálatok egész honapon [sic!] át tartottak, sőt csak november végére készültek el."87 Ugyanekkor az oratóriumot visszahelyezték korábbi helyére, „mert a mostani sem canonice, sem practice nem felel meg. Más hely nem található erre, hanem csak a torony emeleti része."88 A kolostor Bezdány felméréséhez hasonló állapotát örökíti meg, csaknem

azonos nézetből egy 1925 után készült fénykép is.89 (28. kép) 1938-ban értesülünk a „szépen kimárványozott szentély" elkészültéről.90 27. Bezdány Ferenc felmérése, a templom és kolostor kelet felől nézve, 1926, Csongrád Megyei Levéltár 28. A kolostoregyüttes északkelet felől nézve, 1925 után

Cs. Sebestyén Károly 1899 és 1938 között, először, mint rajztanár, majd, mint a múzeum munkatársa - a folyamatban lévő felújítási munkákat figyelemmel kísérte. Ennek során lehetősége nyílt arra, hogy mind a templombelsőben, mind kívül fontos építéstörténeti megfigyeléseket tegyen, valamint arra is, hogy 1943-ban, a káptalanteremben ásatást végezzen.91 Értékes megfigyelései sok esetben az általunk végzett feltárás kiindulópontjául szolgáltak.92

Kutatás

Mint a bevezetőben már jeleztem, a templom teljes feltárása még ma sem fejeződött be; a szentélyben mind külső, mind belső kutatásra volt lehetőségünk, a hajó belsejének feltárására azonban nem kerülhetett sor. Itt csak külső kutatást végeztünk.93

A kolostor három szárnya közül a kiürített nyugati szárnyon kezdtük el a tervszerű feltárást, mely 1989-ig már értékelhető eredményeket hozott. (A szárny déli részén, a földszinten elhelyezkedő plébánia területén, és az emelet plébánia fölötti vizesblokkos helyiségében nem nyílt lehetőség kutatásra, itt később, a kivitelezés során volt módunk jelentős megfigyelésekre.) Az északi szárny külső feltárását szintén módszeresen végeztük és dokumentáltuk, de a szárny belsejében csak a kivitelezés során tehettünk megfigyeléseket. A keleti szárny esetében mind kívül, mind belül ez utóbbi történt. A fentiek miatt a kutatás eddigi eredményeit nem az épületegyüttes történeti adatokkal is alátámasztható építési periódusainak sorrendjében ismertetem, hanem először a templom egy időre befejezettnek tekinthető feltárásáról írok, majd röviden összegzem a kolostor nyugati szárnyán végzett kutatás biztosra vehető eredményeit, illetve az épületegyütteshez kapcsolódó egyéb megfigyeléseket, melyekről részben már a történeti adatok ismertetésénél szó esett.

Havi Boldogasszony templom

A templom külsejét a kutatás megkezdésekor mindenütt egy réteg erős, cementes vakolat fedte, mely 1927-ben, az akkori helyreállítás alkalmával készült. Legkésőbb ekkor minden korábbi vakolatot levertek az épületegyüttes külsejéről.

A homlokzat kutatása során megállapítottuk, hogy mind a hajó, mind a szentély építőanyaga tégla. A falazóanyag vizsgálata alapján valószínűnek tartjuk, hogy az építőanyagot az obszervánsok egyszerűen összekoldulták.94 A középkori falban mindenütt különböző méretű téglák keverednek; a szentély és a hajó között mindössze annyi a különbség, hogy a szentély falában valamivel nagyobb méretűek a felhasznált téglák, ami bizonyos periódusváltásra utal.95 A templom építésekor konzolos állványt alkalmaztak.96 A nyugati homlokzaton a téglával betömött gerendafészkek sorát jórészét feltártuk a beállványozott falfelületen. A gerendafészkek szabályosan, egymás felett 150-170 cm magasságban helyezkedtek el. (30. kép) Ezek megfigyelhetők voltak a déli homlokzaton, a szentélyen és a káptalanterem keleti falán is.

29. A templom nyugati homlokzata feltárás előtt, 1979 30. A templom nyugati homlokzata falkutatás után, 1984

A templom nyugati homlokzata

A templom mai főbejáratának barokk kőkeretét a 18. században, az 1713-ban még álló szélfogó előcsarnok lebontása után helyezték el. A barakk kőkeret vállmagasságában mindkét oldalon áthidalást találtunk, melyről először azt feltételeztük, hogy a középkori bejárathoz tartozott. Az áthidalás alatt belebontottunk a befalazásba, kőkeret fészkét keresve, de a barokk és a középkori fal csatlakozásánál semmiféle korábbi nyíláskeretre utaló nyomot nem találtunk. E jelenség magyarázatát a Trogmayer Ottó által vezetett ásatás tisztázta 1985-ben. A kapu északi oldalán nyitott kutatóárokban, a barokk szárkő alatt két téglasorral, két olyan téglára figyeltünk fel 30 cm szélességben, melyek a középkori fallal kötésben voltak, de a középkori falsíkból 29-30 cm-re kiugrottak. Ezután belebontottunk a barokk küszöbkő alatt a téglaalapozásba, s egy téglából falazott béllet három lépcsőjét találtuk meg (tovább a küszöbkő megsértése nélkül bontani nem lehetett). Az 1713-as alaprajz (2. kép) felmérője, aki a falsíkból kiugró kapukeretelést az ennek nekifalazott későbbi előépítmény miatt valószínűleg nem láthatta, itt négy lépcsővel szűkülő bélletet jelölt, amit igaznak kell elfogadnunk.97 A téglából épített bélletes nyugati kaput tehát a középkorban enyhe kiugrással hangsúlyozták. A falsíkból kiemelkedő keretelés felső lezárására vonatkozóan semmilyen támpont nem maradt. Feltételezzük, hogy hasonló volt a templom feltárt középkori déli bejáratához.98 (34-35. kép) A barokk kőkeret elhelyezésekor a barokk járószint fölött a kiugró középkori keretelést visszabontották, a kibontott részt újrafalazták, és - áthidalással statikailag megerősítve - helyezték el a 18. századi faragványokat." Ugyancsak a barokk kapu építésekor pusztulhatott el a hajót középről megvilágító ablak könyöklője is.100 Az ablakban sem Bainville 1858-ban (5. kép), sem Steindl 1876-ban készült felmérése (13. kép) nem jelölte a mérművet, az korábban pusztulhatott el. A feltárás megkezdése előtt már sejthető volt a vakolaton látható elszíneződés alapján, hogy a középső ablaktól északra és délre nyílások kerülnek majd elő. (29. kép) Mivel az 1713-as rajz itt ablakokat nem jelöl, Bainville (akinek felmérésén sejthető az északi befalazott ablak) és Steindl két terve viszont három - azonos magasságú - nyugati ablakot ábrázol, először elképzelhetőnek tartottuk, hogy a templom általuk tervbe vett „regotizálása" a múlt század végén a nyugati homlokzaton legalábbis megkezdődött. (7., 20., 22. kép) A falszövet vizsgálata azonban egyértelműen bizonyította, hogy az ablakok egyidősek a homlokzattal.101 A feltárt szélső ablakok záradéka a középsőnél alacsonyabban van,102 káváik rézseltek; könyöklőik a barokk kapu szemöldökével azonos magasságban vannak. 31. A nyugati homlokzat feltárt északi ablakának záradéka, a belső síkban ép téglákkal, 1984

Az ablakok könyöklői vízszintesek, ami arra utal, hogy ide eredetileg kőből faragott könyöklőket terveztek.103 A kutatás során az ablakok káváiban vakolatot nem találtunk, és a mérművek elhelyezésére szolgáló fészkekben semmi jele nem volt annak, hogy a kőfaragványokat egyszer elhelyezték, majd kivették volna.104 (31. kép) Mindezek alapján feltételezzük, hogy ezeket az ablakokat valamilyen oknál fogva (karzat, orgona) valószínűleg a nyugati homlokzat elkészülte után nem sokkal - kőkeret és mérművek elhelyezése nélkül - befalazták.105 Elképzelhető az is, hogy a megépült ablakok számánál kevesebb mérművet szállítottak az építkezés végső szakaszában Alsóvárosra, s ezek hiánya miatt falazták be a két szélső nyugati ablakot.

A kutatás megkezdése előtt, az egyház által végeztetett tetőfelújítás során bontották ki az 1713-as rajzról ismert, félköríves záródású és kerek, egymás fölött elhelyezett padlásablakokat, melyek a homlokzattal egyidősek. Ezek a mindenkor szükséges tetőjavítási munkákhoz készültek; a felsőn keresztül rögzítették az építőanyagok felhúzásához szükséges csigát, az alsó pedig az építőanyagok beemelését tette lehetővé. Lehetséges, hogy 1713-ban is folytak ilyen munkák és a felmérés ezért örökítette meg az ablakokat. Befalazásuk időpontját a rajzok alapján 1713 és 1876 - Steindl felmérése - közé tehetnénk, de sokkal valószínűbb a századok során többszöri kibontásuk és ismételt visszafalazásuk, ez legutóbb 1984 előtt történt meg.

A hajó déli homlokzatának külső feltárása106

1713-ban a déli bejáratot nem vették közre támpillérek. Az alaprajzon azt látjuk, hogy ez a bejárat akkor nem volt bélletes kialakítású úgy, mint a nyugati. Bainville 1858-as, Molnár Pál 1861-1862-es és Steindl 1876-os felmérésein szintén hiányoznak a támpillérek. Mindhárman jelölik a déli bejárat falsíkból való kiugrását, homlokzati rajzaikon pedig egy különös formájú kapuépítményt ábrázolnak, amely a nyílás felett vízszintesen zárul, kétoldalt pedig kb. az ablakok könyöklőjéig fel van magasítva, s szintén vízszintes lefedésű.107 Bainville és Molnár rajzai a szentély nyugatról számított második támpillérközében a múlt század végéig meglévő barokk kriptalejáratot is ábrázolják (a „Jeligés szerző" már nem). A déli homlokzat mérműveinek 1862-ben még meglévő töredékei Molnár mindkét homlokzati rajzán jól láthatók (Molnár Pál a hajó öt és a szentély három megmaradt mérművet felmérte). (8-9. kép) Mindezt - kisebb-nagyobb pontossággal - Steindl és a „Jeligés szerző" rajzain, valamint egy, az 1879-es árvíz alkalmával készült fényképen is láthatjuk.108

A rajzokból nyert információkat a feltárás után a következőkkel egészíthetjük ki: Mind a szentély, mind a hajó ablakai nagyobbak voltak a maiaknál.109 Amíg azonban a szentélyablakok könyöklőit csupán néhány téglasorral emelték meg, addig a hajó ablakai számára eredetileg kifalazott nyílások könyöklői 2,30 méterrel voltak alacsonyabban a jelenleginél. A hajóablakok könyöklőinek ily nagymértékű megemelése nem egyszerre történt. 32. A hajó egyik déli ablakának köz é pkori könyöklője és kávája fel tárás közben kívülről, a barokk felfalazás alatt, 1985

Az alsó nyolc sor téglát habarcsba rakták, az e fölött lévő falat pedig sárba. A különbség a téglaméretekben is jelentkezett: az alsó részen a nyugati homlokzat északi és déli ablakának befalazásához használt téglákkal megegyező méretű téglákat alkalmaztak; a sárba rakott fal téglái ennél lényegesen kisebbek voltak.110 Ezek a megfigyelések azt bizonyítják, hogy a könyöklők első magasítása egy időben történt a nyugati homlokzat északi és déli ablakának befalazásával, még 1713 előtt, hiszen az ablakok az akkor készült rajzon már nem láthatók. Az alsó könyöklőemelés felett a hajó több ablakánál megtaláltuk a középkori ablakkönyöklőket és a gótikus kávák indításait. Ez azt is bizonyítja, hogy a nyugati homlokzat szélső ablakainak befalazása még a gótikus periódusban történt. (31. kép)

A másodszori könyöklőemelés egyértelműen a Makay Ferenc megbízásából 1746-1750 között történt ablak renováláshoz kapcsolható. Korábban, amíg Makay leveleit nem ismertem, az alkalmazott kötőanyag miatt nem mertem egyértelműen a 18. századi építkezésekhez kapcsolni e munkákat (akkor - eddigi megfigyeléseink szerint - mindenütt jó minőségű

habarcsot alkalmaztak). Minthogy egyszeri megbízás alapján történt az ablakátalakítás (könyöklőemelés), érthető, hogy itt más építőanyagot alkalmaztak, mint a nagyobb barokk épületrészek mesterei. A barokk átalakítás után a hajó- és a szentélyablakok már azonos méretűek, mint az a későbbi ábrázolásokon jól látható. Ez a másodszori magasítás összefügg a mérművek egy részének pusztulásával is; a részleges kibontás során három gótikus osztótöredéket találtunk a hevenyészetten rakott falban.111 Ezek feltehetően azon ablakokból származhatnak, amelyekben a 19. századi felméréseken mérművek már nincsenek. Az előkerült faragványok - korábbi feltételezésekkel ellentétben - kőből készültek.112 33. Cs. Sebestyén Károly periodizált alaprajza, 1938

Az alsóvárosi templom mérműveinek sorsát az 1891-ben történt ablakfelújítás pecsételte meg. Ekkor a megmaradt mérműveket barbár módon szétverték, az ablakkeretkő orrtagját egyszerűen levésték, majd kemény, jó minőségű habarccsal kiegészítették.113 A sárba rakott ablakkönyöklőemelés részbeni visszabontása után előkerültek a téglából falazott, vakolt és meszelt középkori könyöklők és kávák, valamint az ablakok osztóinak indításai is. Az ablakok többsége háromosztású volt.114 Mindössze egyetlen mérmű-töredék került elő a feltárás során, az egykori istállóépület feltöltésében elrejtett ún. „szobortemető"-ből, ahol többségében sérült, vagy lebontott barokk szobrokat találtunk.

A déli kapu melletti támpillérekről bebizonyosodott, amit a 18-19. századi ábrázolások alapján szinte biztosra vehettünk: az 1899-1900-as helyreállítás alkotásai.115 A támpillérek hiánya egyrészt a déli kapu jelentőségét hangsúlyozta eredetileg, másrészt egy olyan építészeti elem egykori meglétét is sejteti, amit nem állt módunkban megfigyelni.116 Gondolhatunk rózsaablakra, szoborfülkére, fiálés kapuépítményre, stb. A múlt századi rajzok kapuépítménye átalakítottnak tűnik. Kiemelt helyzete, továbbá felette, a párkány alatt lévő, kis emberfejjel díszített 1503-as évszámú kőtábla e falszakasz egykor díszesebb voltára utal.117

A különös formájú déli kapuépítmény falsíkból való kiugrását az 1713-as felmérés készítője nem jelölte; jellegtelensége miatt - bár figyelme nagyon sok részletre kiterjedt - valószínűleg nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Rajzán csupán a bejárat látható. A 19. századi felmérések kivétel nélkül ábrázolják az építményt, de még Molnár Pál - aki alaprajzán a karzatot barokként jelölte -sem vont le semmilyen következtetést a furcsa, stílustalan építészeti kialakítás kapcsán. Cs. Sebestyén Károly alaprajza szerint újkori az előépítmény.118 (33. kép)

Steindl Imre színes helyreállítási tervén - melynek részleges megvalósításaként a támpillérek felépültek - a déli kapuelőépítmény bontása és átalakítása szerepelt. (19. kép) Az 1900 körüli helyreállítás alkalmával erre szerencsére nem került sor. A vakolatleverés után a kapuépítmény megmaradt részén a következőket figyeltük meg. A jellegtelen bejárati ajtó mindkét oldalán először két függőleges falelválás jelentkezett. 34. A templom középkori déli kapuja feltárás közben, 1984 35. A templom középkori déli kapuja helyreállítás után

További tisztítás után kiderült, hogy a támpillérek felé eső falelválások az új támpillérek hozzáépítését jelzik a falsíkból kiugró kapuelőépítményhez, a belsők pedig egy íves áthidalás

alatti befalazás két oldalát. Az ív alatti befalazás kibontása után egy téglából épített, öt lépcsővel szűkülő kapukeretezésre találtunk, mely vakolt és meszelt volt.119 (34., 35. kép)

Trogmayer Ottó a déli kapu előtt nyitott kutatóárokkal vizsgálta a járószinteket. A kapu belsejében, a mai járószint alatt 10-15 cm-rel négyszögletes padlótéglák jelezték a barokk járószintet. A mai járószint alatt 30 cm-el találtuk meg a középkori küszöböt. A kutatóárok keleti oldalán megfigyeltük, hogy kívül, a középkori küszöb előtt, annál kb. egy lépcsőfokkal alacsonyabban lévő téglafalon döngölt agyagréteg van. Valószínű, hogy ez a kapuhoz felvezető lépcső maradványa. A déli kaput nem díszítette kőkeret. A küszöb mellett a káva mindkét oldalán megtaláltuk a járószint alatt a téglából épített, vakolt, meszelt belső síkot. A nyugati kapuhoz hasonló, téglából falazott bélletes déli kapu átalakítása a feltárás során megfigyelt részletek és a felmérések összehasonlítása alapján valószínűleg már 1713 előtt megtörtént, hiszen az alaprajz felmérője e nyílásnál a bélletet -a másikkal ellentétben - nem jelölte, sőt az építmény falsíkból való kiugrását sem. A 19. századi rajzokon viszont az előépítmény kivétel nélkül látható. Elképzelhető, hogy a török hódoltság idején a déli bejáratot nem használták, befalazták (talán védelmi célból), s később, de még 1713 előtt - az eredeti kialakításra már nem is emlékezve - újra megnyitották.

A szentély külső homlokzatainak feltárása

Cs. Sebestyén Károly vette észre először azt, hogy a hajó és a szentély nem egyszerre épült; a hajó keleti támpillére mögött a hajó fala a diadalív irányába befordul; a szentélyt ehhez építették hozzá.120 (36. kép) Molnár Pál 1884-ben kelt műszaki leírása hívta fel először a figyelmet arra, hogy „Faragott kőből vannak előállítva a templom hajó, és szentély külső falán az eresz alatti főpárkány, a szentélyen a fal lábazata, úgy a támoszlopok lejtői faragott kővel vannak szegélyezve, míg a hajó lábazatán, és a támoszlopok lejtőin hiányoznak a faragott kőszegélyek."121 Ő vette észre először azt is, hogy a „padláson az oldalfalakon még most is láthatóak a boltfészkek, melyek szerint kellett volna talán a templom hajójának az eredeti terv szerint beboltozva lennie".36. A hajó keleti támpilléréhez utólag hozzáépített szentélyfal, 1984

Rómer Flóris XXV. jegyzőkönyvébe jegyezte fel, hogy a diadalívnél „is látszik, hogy a boltozatnak másnak kellett volna lennie és nem ily nyomottnak".122 Mindezek a megfigyelések a kutatás során igaznak bizonyultak. Feltételeznünk kell, hogy a hajó megépülte után nagyobb tervmódosításra került sor, és ez a szentély építése közben tovább változott. Cs. Sebestyén Károly talált magyarázatot arra, amit Rómer így fogalmazott meg: „A polygonal apsis belső része rendetlen, a fal felülről befelé emelkedik, míg a többi igen rendes."123 Cs. Sebestyén Károly szerint a szentélyzáródás kitűzésénél eredetileg a hatszög három oldalából szerkesztett idomot alkalmaztak. A szentélyfalak kb. egyharmad magasságánál „áttértek a hatszögről a nyolcszög idomának megfelelő alaprajzra." A kiálló keleti falat ezután ferdén lefedték, a két oldalfalon pedig átmenetes falazással tüntették el a falsíkok különbözőségeit.124 A szentély keleti ablakánál háromszoros tervmódosítást figyelhettünk meg. A fent említett párkány alatt kétszer megkezdett, kőkerettel tervezett ablak helyett, a párkány felett végül egy téglából falazott kávájú, kifelé-befelé rézselt ablak valósult meg.125 A szentélyablakok könyöklőinek magassága különböző volt. A nyugatié azonos volt a maival, a többinél 50-70 cm közötti könyöklőmagasítás volt megfigyelhető.126

A templom középkori építési periódusait - melyek valószínűleg csupán építési fázist és egy építés közbeni tervmódosítást jelentenek - a templom külső feltárása után a következőképpen

látjuk.127 Először megépült a hajó a diadalívvel; a hajó boltozására akkor a tetőtérben ma is látható boltvállak tanúsága szerint nem került sor.128 Ezután kezdték meg a hatszög három oldalával kitűzött szentély építését a keleti ablak könyöklőjének magasságáig, és ekkor - a mai szentélyboltozat kedvéért - áttértek a nyolcszög három oldalának megfelelő falsík megépítésére. A hajóban bizonyíthatóan az eredeti tervtől eltérő boltozat készült el, a szentélyben pedig egy módosított terv szerinti. A kettő egyidejűségére egyelőre nincs bizonyítékunk. A hajó építésekor az ablakok mérművei még Sem voltak a helyszínen, a szentélyablakok építésekor azonban már igen.129

A középkori templom szentélye alá 1759-ben háromhajós, öt boltszakaszos barokk kripta épült. Déli bejáratának falsíkból kiugró előépítményét a múlt századi rajzokról ismerjük; ennek alapjait a szentély nyugatról számított második pillérközében tártuk fel. A kripta oldalfalai a középkori alapozásnak támaszkodnak; ezt 1985-ben figyeltük meg. Az előépítmény lebontása és a bejárat befalazása az 1900 körüli helyreállítási munkákhoz kapcsolható (Steindl tervében szerepelt). Bende Lívia régész feltárása nyomán 1997-ben a szentélyburkolat felújítása alkalmával „A templom tengelyének vonalában, a diadalív előtt, illetve a szentélyben két, a kriptához tartozó koporsó leeresztő nyílás került elő. A nyugati, tetején boltozott nyílás építésekor áttörték a diadalív egybefüggő, tömör téglaalapozását. A keleti oldalon előkerült nyílást nagyobb kőlapok fedték."130

Ezek a kripta templombelső felőli használatát tették lehetővé. 1916-ban, pünkösd előtt - amint feljegyzéséből értesülünk - a házfőnök „boltoztatta be és rakatta le a szentély más köveihez hasonló márványlapokkal a szentély közepén éktelenkedő kriptalejáratot. (A kriptalap felvevésekor tapasztaltuk, hogy a kriptában méteres víz áll.)"131

A külső kriptalejárattól keletre lévő támpillérközben egy, a középkori falhoz viszonyítva másodlagosan kialakított ajtónyílást találtunk. Építésének időpontja P. Ordinansz Konstantin elbeszélése szerint: 1541.132 Minthogy a gótikus kőlábazat ezen az ajtónyíláson átfut, elképzelhető, hogy ez a nyílás inkább „munkabejáró" volt akkor, amikor a hajó már elkészült, azt a szerzetesek használatba vehették, miközben a szentély még épült. A szentély építésének befejezése után helyezhették ide a gótikus lábazati követ.

Az épületegyüttes kőfaragványait keresve több, a szentély támpillérein másodlagosan, fedlapként elhelyezett román kori, utólag vízorral ellátott kőfaragványt bontottunk ki (összesen 66 darabot). E faragványok a hámló vakolat alól már a feltárás megkezdése előtt előtűntek. (37. kép) 37. A szentély egyik támpillérének gótikus kő-fedlapja, kutatás előtt. A téglafal felett jól láthatóak a román kori profilok, 1984

A kövek közül három két különböző bélletes kapu vagy íves ablak darabja; ezeken kívül faloszlop- és könyöklődarabok és különböző méretű élszedett nyíláskeretdarabok kerültek elő. Többségükön kőfaragójelet találtunk. A kövek származásával kapcsolatban korábban két feltételezés merült fel: vagy a kolostor korábbi részeinek elbontásakor, a barokk átalakítás alkalmával kerültek a támpillérekre, vagy más alkalommal, egy lebontott épületből; esetleg vízen szállították a kőben szegény Szegedre.133

1992-ben a kivitelezés során - egy alaposan át nem gondolt és tudományosan meg nem alapozott - terv szerint a gótikus szentélylábazat részbeni kibontására került sor. Akkor több in situ kőfaragványt emeltek ki az eredeti gótikus lábazati párkányból. Szerencsére a

megkezdett munkát - amely a támpillérek és a szentélyfalak megtartó erejét gyengítve, mind a szentély boltozatát, mind annak értékes berendezését veszélyeztette - időben leállították. A kibontott gótikus profilú lábazati kövek egyikének belső oldalán enyhén íves, pálcatagos díszítést találtunk, egy másikhoz pedig bimbós, virággal díszített román kori vállpárkány egyik darabját faragták át. (38-39. kép) Tudományos szempontból az előkerült faragványoknak rendkívüli jelentőségük van, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy egy román kori épület köveit használták fel, átfaragva; a gótikus lábazat készítésekor.38. A gótikus szentélylábazat egyik kövének belső oldala, román kori bimbós-virágos díszítéssel, 1993. A faragvány eltűnt. 39. A gótikus szentélylábazat egyik kövének belső oldala, román kori bimbós-virágos díszítéssel. Koppány Tiborné felmérése. A faragvány eltűnt. / 40. Késő gótikus fiáié darabja, feltehetően a pasztofórium maradványa

A gótikus főpárkányt nem bontottuk meg. Egységesen készült - mind a hajón, mind a szentélyen - a templom különböző építési periódusai után. Az itt felhasznált kőanyag alapján ítélve - a lábazathoz hasonlóan - feltehetően román kori kövek átfaragásával készült. Ugyanezt feltételezhetjük a hajó déli és északi falán másodlagosan elhelyezett, 1503-as évszámú kőtáblákról is, és román korinak tarthatjuk az alattuk elhelyezett két - ma már erősen megkopott - emberfejet formázó faragványt is.

A szentélybelső feltárása

Tizenegy évvel a külső feltárás után nyílt lehetőség arra, hogy a szentélybelsőben is dolgozhassunk, s a korábban felmerült kérdésekre ott keressünk választ. A kutatás Novak Judit festőrestaurátor szondázó jellegű feltárásával kezdődött, majd a teljes belső tér falkutatásával folytatódott. A kutatás kezdetekor korábbi megfigyeléseink alapján az alábbiak vizsgálatát terveztük: 40. Késő gótikus fiáié darabja, feltehetően a pasztofórium maradványa - A szentély és a diadalív csatlakozópontjának vizsgálata, amely kívülről egyértelműen két periódusra utalt. - Cs. Sebestyén Károly 1938-ban közölt alaprajzán (33. kép)és annak részletrajzán134 a diadalív belső szűkítését jelölte, de annak okára nem adott magyarázatot; e kérdés vizsgálatát is fontosnak tartottuk. A szentély 1713-ban ábrázolt, torony felőli, középkori bejáratának maradványát is vizsgálni akartuk, mivel ez az eredeti kialakításra utal. Ez a templom nyugati bejáratának esetében sikerrel járt. 43. A szentélybelső a helyreállítás után az 1713-as főoltárral

Az elpusztult gótikus pasztofórium kutatása, melynek fiáléja 1965 óta a kolostor gyóntatófolyosóján (déli szárny, földszint) létesített kiállításon135 volt látható, de előkerüléséről írás nem emlékezett meg. (40. kép) Ennek eredeti helyét, illetve esetleg megmaradt részleteit szerettük volna megtalálni. Terveink között szerepeltek még a következők: A szerzetesi kórus feltételezett ülőfülkesorának feltárása. Az 1891-ben szétvert mérműves ablakok esetleges maradványainak megfigyelése. Az állítólag utólag a boltozatra felfüggesztett bordarendszer vizsgálata.136 A többször áthelyezett oratóriumnyílások helyének meghatározása.

A boltozat alatti féloszlopok visszafaragásának kérdése (Cs. Sebestyén szerint ezek a hajóhoz hasonlóan eredetileg a járószinttől nyúltak fel a boltozatig).137 A féloszlopok alatti csigadíszek és a déli ablakok feletti ornamentális díszítések egykorúságának vizsgálata.

Mielőtt e kérdésekre választ kaptunk volna, Novák Judit festő-restaurátor feltárásának eredményeként egy, mind történetileg, mind építéstörténetileg rendkívül jelentős lelet került elő. A főoltár (1713) mögött, a szentély két keleti sarkában a féloszlopok alján, mintegy azokat tartva, két késő gótikus címerpajzs maradt meg épen.138 (42—42. kép) Ugyancsak a hatalmas kora barokk főoltár takarta „a szentély zárófalán lévő befalazott" középkori ablakot, amelynek „bélletében előkerültek az eredeti kőkeret maradványai".139 Novák Judit két középkori festésréteget figyelt meg. „A legalsó réteg viszonylag durvább meszelésű, néhol sárgás színezéssel, de konkrét díszítés nem tűnt elő. A bordáknál, oszlopfiáknál egységesebb okkeres aláfestés jelentkezett.

A második rétegnél került elő jól behatárolható díszítő festés. [...] A bordák, bordaindító oszlopfiák hasonlóan sötét, kékes-szürkével vannak lefestve, [...] az oszlopfia alsó konzolköve és a felső fejezete keretezett ezzel a sötétszürkével az oldalfal síkjában. Az oszlopfejezetnél követi a plasztika vonalát a szürke sáv. Ennél az oltár mögül felfutó két bordaindításnál maradt meg legjobb állapotban ez a motívum."140 A középkori falfestések megőrzése érdekében a helyreállításához teljesen beállványozott szentélyben, rendkívül óvatosan végeztük a falkutatást. Ennek eredményeit a korábban felvetett kérdések sorrendje szerint ismertetem.41. A szentély keleti falának északi sarkában megmaradt középkori címerpajzs, feltárás közben, 1996 42. A szentély keleti falának déli sarkában megmaradt kö zépkori címerpajzs, feltárás közben, 1996

A diadalív csatlakozópontján, mind délen, mind északon jelentkezett az a falelválás, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a templom hajója a diadalív külső szakaszával együtt korábban épült meg, mint a szentély. A diadalív belső szűkítése, annak végső formai kialakítása a szentélyboltozat megépítéséhez kapcsolható. Azokat a falelválásokat, melyeket Cs. Sebestyén Károly rajzain jelölt, mi is megfigyeltük a diadalív mindkét oldalán. A falelválások azonban több helyen elég szabálytalanok voltak. Végül e jelenségek okára a szentélyboltozat indításának magasságában találtunk magyarázatot. Itt ugyanis (a márványburkolat felett 633 cm-nél) és ettől felfelé a falelválások már megszűnnek, a falazat kötésben van. A diadalívet áthidaló boltozat válla kb. 7 m-nél indul. Ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a külön megépített falrészeket a csúcsív építésekor már együtt falazták. A diadalívnél tehát két különválasztható középkori periódus figyelhető meg, melyek közül az egyik a hajó építéséhez, a másik pedig a szentélyboltozat megépítéséhez kapcsolható. A diadalív élszedését a szentély oldalán - a templom és a kolostor más nyilásihoz hasonlóan - utólag faragták ki a téglafalon. Az élszedés megállítását az 1938-ban készült márványburkolat, vagy a felette lévő, a nedves kripta felőli szellőzést biztosító rabicfal takarja. A középkori festésrétegek, amelyeket később ismertetünk, az élszedésre ráfordulnak. A szentély torony felőli középkori bejáratának maradványait - amelynek egykori meglétét a kolostoregyüttes alaprajzi elrendezése feltétlenül indokolja, és amelyet az 1713-as alaprajz is ábrázol - nem találtuk meg. Bende Lívia 1987-ben, a kripta boltozata feletti feltöltés eltávolítása után nem talált korábbi bejáratra utaló nyomokat a szentély északi falán.141 Ennek több oka lehet:

- Az 1759-es kripta építésekor a barokk járószint alatt az útban lévő falmaradványokat visszafaraghatták, vagy kibontották. - A ma meglévő, a szentély belsejében lévő, barokk kőkeret mellé 1938-ban márványburkolatot,142 illetve e fölé rabicfalat143 építettek. Mindezek a belső felőli feltárást lehetetlenné tették. - A toronyaljban nem végeztünk kutatást, a kivitelezési munkák során tett megfigyelések pedig nem utaltak korábbi bejáratra. (Egy másodlagos nyílás ekkor a mai, barokk folyosó tengelyével szemben előkerült, ez azonban sem méreteinél, sem kialakításánál fogva nem lehet középkori. Belső oldalának vizsgálatát szintén nem tette lehetővé a szentély márványburkolata.) - Nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy a középkori északi szentélybejárat hasonló volt a torony keleti, kisméretű bejáratához, s ennek minden nyomát eltüntették a barokk és későbbi építkezések (bár az 1713-as felmérés nem erre utal).. Hasonló okok akadályozták a pasztofórium maradványainak feltárását. Egykori meglétét egyedül a megmaradt fiáié tanúsítja (40. kép) (ha ez valóban a szentségtartó építményének volt része). Ugyanez történt a szerzetesi kórus feltételezett ülőfülkesorának esetében is. A szentély gótikus ablakainak vizsgálata során nem jutottunk sokkal többre, mint a hajó esetében. Az 1891-es átalakítási munkákat itt is „alaposan" végezték: a záradékokban rekonstrukcióhoz támpontot adó részletek nem maradtak meg. A szentélyablakok könyöklőinek vizsgálatát egy 1988-1989 körül, éppen azok magasságában létesített villanyvezeték akadályozta meg. (A nyugati szentélyablak kávájának belső profiljában egy olyan színes keretelést találtunk, mely csak itt fordul elő. Ez a középkori rétegeket takarja; feltehetően a 18. századi ablakjavítási munkákhoz kapcsolható.) A szakirodalomban hosszú idő óta elfogadott volt az a nézet, hogy a templom boltozati bordáit utólag erősítették a már megépített csillagboltozatra. Cs. Sebestyén Károly szerint: „A kórus és a szentély boltozata bár téglából készült, mégsem készült a stílus szabályainak megfelelően, amennyiben itt nem a kőbordák hordják a boltozatot, hanem éppen fordítva: a boltozatra utólag vannak az álbordák ráerősítve, vaskapcsokkal és szögekkel."144 A boltozaton tett megfigyelések alapján ez a megállapítás nem helytálló. A boltozat bordái valóban nem kőből, hanem égetett idomtéglákból készültek. A boltozatot 8,5 cm vastag, 16 cm széles és 26 cm hosszú, kétszer hornyolt, egyenes orrlemezű idomtéglákból építették. (44. kép) Ezek felső, 2x2 cm-es hornyaiba kapcsolódnak a bordarendszer megépítése után készült boltmezok. A vaskapcsok és szögek megléte, melyekkel néhol e bordarendszert megerősítették, több okra vezethető vissza.44. A szentélyboltozat egyik bordájának idomtéglája. Harsányi István felmérése, 1996

Már a boltozat megépítése után közvetlenül, a bordákat tartó romenád (a boltozat szerkezetének megépítésekor alkalmazott faszerkezet) kivételekor megroggyanhatott kissé a boltozat. A szentély és a kórus alatti hatalmas barokk kripta nagyléptékű földmunkálatai, a barokk toronyajtó elhelyezése (innen repedés fut fel a boltozatig), illetve a három, egymás után nyitott oratoriumnyílás az északi oldalon tovább gyengíthette a boltozatot. A négy, korábban elhelyezett vonóvasra is ezért volt szükség.

Az északi falon található oratórium-nyílásokról - melyek 18. és 20. századiak - csak röviden szólunk. A 18. századi építési idejét egyelőre nem ismerjük. A barokk nyílás, mely a középkori szentélyfalhoz viszonyítva másodlagos kialakítású s a boltozat gyengítéséhez nagymértékben hozzájárult, az északi bejárat felett helyezkedett el, áttörve a szentély és a torony középkori falát. Küszöbszintjét a márványburkolat tetejétől 380 cm magasságban, záráaékának felső pontját 563 cm-nél találtuk meg. E nyílásnak oratórium felőli oldalán ma

falfülke található a torony első emeleti, boltozott helyiségében. A második oratórium-nyílást 1917-ben nyitották, a kolostor déli szárnyának egyik emeleti helyiségét alakítva át. Ez a nyílás a diadalívtől 563 cm-re keletre volt (szélessége 157,5, magassága 110 cm).145 A harmadik, 1925-ben kialakított oratórium végül is a barokk helyére került vissza; az új, jelenleg befalazott nyílás keretelése ma is látható.146 Ehhez az átalakításhoz kapcsolódott a torony -már említett - első emeleti, középkori keleti ablakának megszüntetése, amit Bezdány Ferenc felmérése és az ezzel egykorú fénykép ábrázol. (27-28. kép)

Arra a Cs. Sebestyén Károly által felvetett hipotézisre, miszerint a szentély féloszlopai a hajóhoz hasonlóan járószinttől induló faloszlopok voltak, másik, helytálló gondolatmenete adta meg a-választ. Ez a szentélyboltozat alaprajzának általa végiggondolt - már ismertetett - megváltoztatásával függ össze. Az a „falcsavarodás", amit kívülről már leírtunk, a szentélybelsőben is jelentkezett. Ennek magassága a tervmódosítás megvalósításának és az új boltozatrendszer megépítésének kezdetét jelöli. Vizsgálataink során a szentély északkeleti sarkában azt figyeltük meg, hogy ez a falcsavarodás pontosan a féloszlop aljának magasságáig tart. Ugyancsak az északi oldalon, a középső féloszlop alatt147 - ahol a fal egyenes - hiányzott a középkori vakolat. Itt azt tapasztaltuk, hogy a féloszlop valóban abban a magasságban kezdődött, ahogy ránk maradt, alatta és mellette a fal kötésben volt, semmiféle visszafaragás az alsó részen nem történt. Ugyanennél a féloszlopnál figyeltük meg azt is, hogy - ellentétben a boltozati bordákkal, melyek idomtéglákból készültek - az oszloptestet a falba bekötve falazták az építéshez használt téglákból, s íves profilját utólagosan faragták ki (hasonlóan a diadalív élszedéséhez).

Novák Judit 1996 januárjában megkezdett kutatásainak eredményeit ismerve rendkívüli óvatossággal végeztük az építészeti részletek vizsgálatát, egyrészt azért, nehogy megsértsük a még feltáratlan középkori festésrétegeket, másrészt további festésmaradványok feltárása céljából.

Az alsó, okkersárga réteget mi is több helyen megfigyeltük, így pl. a diadalív keretelésénél, ahol a déli oldalon - a márványburkolat felett három méter magasságban - szélessége 32 cm. A második, kékesszürke réteg szélessége itt mindössze 15 cm. Mindkettőhöz fehér meszelés kapcsolódott. A két középkori festésréteg közötti különbség: a sárga keretelés jellegtelen, míg a kékesszürke dekoratív festés egy, a szentélyen belüli különböző technikákkal épített részletek közötti egység létrehozásának szándékával készült. A szürkéskék festés készítője minden fontosabb építészeti elemet hangsúlyozott, s igyekezett eltüntetni a felhasznált építőanyagok közötti különbségeket is. Arra törekedett, hogy ezeknek a felületeknek egységes kiképzését hangsúlyozza, nevezetesen azt, hogy valamennyi faragott kőből készült. Ezért kerültek a szürkéskék kvádert utánzó festésekre és keretelésekre a kváderek közti fúgákat utánzó fehér csíkok, méghozzá nem azonos távolságban, hanem az egyes építészeti elemek megfaragható részleteinek megfelelő méret szerint. A díszítőfestés készítője azt is jól tudta, hogy a kőfaragóknak bizonyos esetekben alkalmazkodniok kellett a kő méretéhez, s ezekből kellett megépíteniük az egyes épületrészeket. Ezért a kváderezést utánzó fehér osztások soha nem pontosan azonos távolságra vannak egymástól.

E kifestés által kapott egységes benyomást a szentélybe lépő a 16-17. században, nem tudva azt, hogy a téglából épült diadalív élszedését és a féloszlopokat utólag faragták ki, míg a boltozat bordái idomtéglákból készültek, de az ablakok kőkeretei és mérművei valóban kőfaragványok. Az 1996-ban készült rekonstrukció ezt az állapotot kívánta visszaidézni.148 (43. kép)

A féloszlopokról külön kell szólnunk. Mint Novák Judit dokumentációjából már idéztük, a főoltár mögötti féloszlopokon megmaradt a kékesszürke festés, s alattuk két középkori címerpajzs. Ez azt bizonyítja, hogy az egykori címerpajzsok barokk kagylódíszekre cserélése 1713, azaz a főoltár fölállítása után készült. Ezt megerősítették a további feltárások; minden féloszlop alatt megvizsgáltuk a kagylódíszek alatti szürkéskék keretelést, és a tíz féloszlop közül többnél kirajzolódott a levert címerpajzsok alsó részének lenyomata, ezeket a felületeket ugyanis nem fedte az egész féloszlopot fedő és keretező kékesszürke festés. (45-46. kép) Ezek a következők: az északi oldalon, az északkeleti sarokban lévő féloszlop alatt, majd az előbbit nyugat felé követőnél is. A középső féloszlopnál nem találtuk meg, de a kivitelezés során itt a kagylódísz véletlenül leesett; így megfigyelhettük, hogy a féloszlop alja ívesen meg volt faragva, s a felette lévő középkori vakolaton a címerpajzs vonala pontosan kirajzolódott. A címer ferdén fordult rá a féloszlopra, kovácsoltvas szöggel volt rögzítve, amit a barokk átalakításkor egyszerűen lefaragtak. A nyugat felé következő féloszlopon semmi nem maradt meg, de a hajófal és a diadalív sarkában a szürkéskékre festett vakolat íves elkanyarodása utalt az egykori címerpajzsra. A déli oldalon csupán a keleti konzolon maradt meg a lenyomat.45. A szentély egyik féloszlopának festés-rekonstrukciója 46. A szentély egyik féloszlopának barpkk kagylódísze alatt feltárt címerpajzs-len yom at (a címer alsó része) restaurálva, 1996

Az előkerült címerpajzsok, illetve azok maradványai alapján biztosak lehetünk abban, hogy a templomnak, de legalábbis a szentélynek nem egyetlen donátora - a köztudatban általánosan elfogadott Mátyás király - volt, hanem, a féloszlopok száma és a címermaradványok alapján tizenkettő. Hogy kik lehettek, arra semmi nem utal. A két ép címerpajzson ugyanaz a kékesszürke festés található, mint mindenütt, ahol a dekoratív festés előfordul. Esetleg egy ideig őrizhette az adakozók emlékét hímzett, vagy pergamenre, bőrre festett rátét, borítás,149 mely az idők során elpusztult és feledésbe ment.

A féloszlopok díszítéséről röviden: a szürkéskék festés keretezte őket (az északi középső féloszlopnál 7,5 cm szélességben), a címerpajzsok alatt vízszintesen zárult, a fejezetnél pedig követte a plasztika vonalát. A fehér kváderfestés a fejezetet az oszloptörzstől elválasztotta. Az osztás a féloszlopokon ritkább, mint az eddig megfigyelt részleteknél.150 (45. kép)

A szentély keleti ablakánál először Novák Judit figyelte meg, hogy azt is keretezte mindkét középkori festésréteg. Megfigyeléseit a következőkkel egészíthetjük ki: A szentély déli falának keleti ablakánál a keleti oldalon a középkori profil megmaradt, s rajta mindkét középkori festésréteg megfigyelhető volt. Az ezt nyugat felé követő ablakon a középkoji vakolatot a szétvert kőkeretig mindenütt megfigyeltük. Itt a szürkéskék festés az ablak záradékátó kezdve követhető volt, az osztásokkal együtt.151 Ennél az ablaknál az is látható volt, hogy a festett habarcs a záradék síkjából kifordul, illetve eredetileg a mérmű faragványára fordult rá (amit 1891-ben elpusztítottak), tehát e kékesszürke festés periódusában a mérművek is festettek voltak. Festésnyomokat az egyetlen előkerült, bekarcolt körvonalak alapján kifaragott mérműtöredéken is találtunk. (47-48. kép).

Röviden szólnunk kell még a szentély boltmezőinek barokk kifestéséről, amit Novák Judit tárt fel.152 Ez csak a főoltár körüli és az előtte lévő felületeket díszítette. Ikonográfiája: a főoltárt körbefogó négy boltmezőn a négy evangélista alakja, közöttük középen Szűz Mária kék köpenyben (alatta három puttófej felhők között), tőle északra Jézus alakja kereszttel, délre az Úr felhők között, kék köpenyben, áldást osztó kézzel. Ezen ábrázolások előtti mezőkben barokk ornamentika (sárgás, narancsos gomolyagok, kékes felhők, szárnyas puttók,

puttófejek, talán egy „szem" ábrázolása volt látható). Ez a festésréteg közvetlenül a „szürke borda" középkori festése fölé került. A teljesen ki nem egészíthető barokk festés restaurálására 1996-ban nem került sor, de megvédésére igen, így később újra feltárható. Feltehetően ehhez a periódushoz kapcsolható a szentély nyugati ablakának színes dekoratív festése, mely a 19. század végi átalakítás után csak töredékekben maradt meg.

Végül a szentélybelső építészeti ornamentikájáról néhány szót. A féloszlopok alján lévő, 18. századi csigadíszek sem anyagukban, sem formailag nem hozhatók kapcsolatba az ablakok záradéka feletti stukkódíszekkel, mely utóbbiak a középkori ablakok elpusztításával egyidős eklektikus alkotások és 1891-ben készültek (ezt a széitvert középkori ablakokhoz való illeszkedésük egyértelműen bizonyítja). 47. A templom ablakainak egyetlen megmaradt mérműtöredéke a bekarcolt szerkesztővonalakkal és kékesszürke középkori festés maradványaival 48. A templom ablakainak egyetlen megmaradt mérműtöredéke. Koppány Tiborné felmérése

A torony

Molnár Pál már idézett műszaki leírásában a következőket olvashatjuk: „a szentély külső északi oldalához van csatolva a torony alsó falazata régi modorú boltozattal, de falai a múlt század elején nem voltak magasabbak a sekrestyénél". A torony két alsó szintje középkori. Falazóanyaga a templomtól eltérően nem csupán tégla,153 az építkezés során másodlagosan faragott köveket is felhasználtak. (49. kép) Azt tapasztaltuk, hogy a külső falsíkban többnyire faragott kvádereket, illetve legalább egyik oldalukon simára faragott köveket helyeztek el, hogy függőleges falfelületet kapjanak. A falmagot viszont csaknem mindenütt, ahol a külső falsíkot megbontottuk, díszesebben faragott kövek alkották. Az újkori vasajtó mellett megmaradt a gótikus keleti toronybejárat, amelyet téglából falaztak és utólag élszedéssel kereteltek. (49-50. kép) Ettől délre, az ajtó áthidalása mellett a belső síkban középkori boltozati borda került elő a kivitelezés során.154 (51. kép) 5,70 m magasságban egy sor, a külső síkban elhelyezett kváderkő mögött (52. kép) egy román kori, háromnegyedoszlopokkal díszített bélletes kapu dobjait találtuk meg.155 (53-54. kép) A külső falsíkból kibontott faragványok a következők: a legszebb egy félköríves záródású rézselt ablak szemöldökköve, amelyen kváderfalazást utánzó bekarcolt díszítés van. A kő külső síkját ívesre faragták, ami arra utal, hogy egy félköríves szentélyzáradék ablakából származik. (55. kép) Előkerült még két pillérfejezet fedlapjából származó faragvány is.49. Román kori kváderek és faragott felületükkel beforgatott román kori faragványok a torony lábazatának magasságában, a közép-kori keleti toronybeiárattól északra, 1984 / 52. A torony keleti falába, a külső síkba beépített kvádérsor 50. A torony középkori keleti bejáratának maradványai az újkori vasajtó mellett. Csengel Péter felmérése 53. Bélletes kapu dobjai a külső kvádeersor mögött, a falmagban. A faragványokat nem lehetett kibontani. 1985 51. A torony középkori keleti bejáratának áthidalása mellett, a falmagban talált borda töredéke. Kibontására nem volt lehetőség. / 54. Bélletes kapu dobjai a külső kvádersor mögött, a falmagban,A faragványokat nem lehetett kibontani. 1985 55. A torony keleti lábazat feletti szakaszából kibontott román kori, kívül ívesre faragott ablakzáradék, 1984

56. A szentély északkeleti, meszelt vakolatú támpillérének és a torony falának csatlakozópontja kb. 6 m magasságban, 1985

A most előkerült darabok és a Cs. Sebestyén Károly káptalantermi ásatásából származók156 alapján a lebontott román kori templomot többhajós, boltozott épületnek képzelhetjük el, amelynek szentélye(i) félkörívesen zárult(ak), s bejáratát gazdagon díszített bélletes kapu alkotta. Feltételezzük, hogy ez azonos az Alsóvárosban lebontott Szent Péter-ispotálytemplommal. Ez az épület a kolostor közelében állhatott; csak folyamatos bontás és beépítés esetén kerülhettek egymás mellé a torony falmagjában a bélletes kapu kövei. (53-54. kép)

Hat méter magasságban, ahonnan a vízszintesen beépített kvádersort kiemeltük a torony keleti külső síkjából, a szentély északkeleti támpillérének és a torony falának csatlakozópontján még egy fontos részletet figyelhettünk meg. A csatlakozópontból kibontott kváder mögött, a szentély támpillérén megmaradt a középkori vakolat, amely a torony felőli oldalon meszelt volt. (56. kép) Ez azt bizonyítja, hogy a szentély akkor, amikor a tornyot mellé építették, már vakolva és meszelve állt.157 E ponton a járószinttől a támpillér tetejéig függőleges falelválás volt megfigyelhető.158 A torony tehát a templom felszentelése után, 1503 és 1543 között épült meg középkori magasságáig; ekkor, az építkezéssel párhuzamosan folytatódott a Havi Boldogasszony-templom elkészülte után feleslegessé vált Szent Péter-ispotálytemplom lebontása (amely eddigi ismereteink szerint a szentélyalapozás és lábazat építésével egy időben kezdődött).159

A középkori torony keleti oldalán található mai ablaknyílások mind másodlagosak, vagy átalakítottak. A toronyaljból a feltárás idején kelet felé újkori ajtó vezetett a szabadba. A vasajtó két oldalán egy téglából falazott, utólag élszedett bejárat káváit és íves záradékának indításait tártuk fel. A bejárat a középkori fallal együtt épült, felső lezárása félköríves lehetett. (50. kép) A bejáratot az 1713-as alaprajz jelöli, de a múlt századi felméréseken nem látható. Az újkori ajtó megnyitásának időpontja 1926 utánra tehető (Bezdány Ferenc felméréséről hiányzik). A torony középkori, keleti bejáratának befalazása ennek alapján a barokk átalakításokhoz kapcsolható.160 Rómer jegyzőkönyvében „egyenes záradékú" toronyablakokról olvashatunk,161 Molnár és Steindl metszetein is ilyenek láthatók. A mái földszinti ablak egyenes záradékú, szemöldökét másodlagosan elhelyezett, élszedett kő alkotja. A szemöldök eredetileg egy középosztós ablakhoz tartozott (a középosztó - Molnár és Steindl felmérései szerint - a múlt században ebben az ablakban még létezett; az ablakszemöldök belső síkján a középosztó lenyomatát megfigyeltük). Az ablak káváit téglából falazták.162 Az ablak déli kávájának felső részén - három téglasorral a szemöldökkő alatt - egyetlen ferdén elhelyezett tégla utal az eredeti áthidalásra. Valószínű, hogy itt eredetileg a toronyajtóhoz hasonló lezárású, enyhén csúcsíves, káváin kívül utólagos élszedéssel díszített ablakot alakítottak át, a felmérések tanúsága szerint immár harmadszor.

Az első emeleti, áthidalás nélküli, csúcsíves ablakot 1925-ben vágták az oratórium középkori falába; erről Cs. Sebestyén Károly adott hírt.163 Helyén a késő középkorban kisebb méretű, egyenes záródású, gótikus ablak volt.

A torony két felső szintje a 18. század első felében épült. A zsindellyel fedett, leégett toronysisakot még e század közepén bádogra cserélték Makay Ferenc adományából. A

toronysisak átalakításának tervrajzát is ismerjük. (3. kép) Binder János Fülöp 18. század végén készült metszetén már ezzel a toronysisakkal láthatjuk.164 (4. kép) A toronysisak 19. századi átalakításáról, Molnár Pál többször idézett, 1884-ben kelt műszaki leírásából értesültünk, amely szerint „bádog fedele [...] elpusztulván, e század első felében uj alakítást nyert, festett zsindely befedéssel."165

A toronyaljban, illetve a torony emeleti szintjein falkutatásra nem nyílt lehetőségünk.166

A káptalanterem

Molnár Pál felmérése alapján, 1940 körül, Csongrád Megyei Levéltár

A káptalanterem a torony középkori részével egy időben azonos falazóanyaggal épült, falaik kötésben vannak. Mind alapozásukban, mind felmenő falaikban nagyszámú, román kori, faragott követ találtunk. Keleten elhelyezett oltárának alapozását 1943-ban Cs. Sebestyén Károly tárta fel.167 Az egykori gótikus oltár megerősítésének fészkeit megtaláltuk a két keleti ablak között. Az oltár két oldalán szegmensíves fülkék voltak, amelyeket 1942-ben falaztak be.168 Falfülkék voltak a nyugati boltszakasz déli és északi oldalán is. A délit egyszer vagy kétszer átalakították.169 Az északit Cs. Sebestyén Károly ásatási jelentéséből ismerjük.170 A káptalanterem bejárata az 1713-as és múlt századi felmérések szerint délről, a toronyaljból nyílt, mai formájában 18. századi.171 Nyugati bejárata másodlagos, 1943 utáni.172 A káptalanterem két gótikus ablakának mérművei a temploméhoz hasonlóan elpusztultak 1891-ben. Ezt Lux Kálmán 1940. május 23-i felmérése igazolja. A manuálékat az OMvH Tervtára őrzi.173 Ő másolta le Molnár Pál felmérését is,174 és ezek alapján készítette el „tervét", ami a Csongrád Megyei Levéltár gyűjteményében található.175 (57. kép) 57. Lux Kálmán „terve" a káptalanterem ablakaihoz, Molnár Pál felmérése alapján, 1940 körül, Csongrád Megyei Levéltár

Valójában ez a terv a Molnár Pál féle metszet másolata, ugyanis az időközben átalakított középkori oratóriumablakot nem ábrázolja. Mindenesetre ennek alapján készültek el a mérműre-konstrukciók 1943-ig.176 A káptalanterem kisméretű, enyhén csúcsíves záródá-sú, rézselt nyugati ablakát, amely 1942-ben került elő, nem tartjuk román korinak; a falszövet egységessége és az azonos téglaméretek alapján, továbbá azért, mert a déli és a nyugati fal kötésben van, gótikusnak kell tekintenünk.177 A gótikus hálóboltozat kétszer hornyolt, keskeny orrlemezű bordái égetett kerámiából készültek. A bordákat az egyenetlenségek eltüntetése végett, valószínűleg a boltozat megépülte után azonnal, vékony, sárgás, igen kemény vakolattal kenték be; erre a rétegre meleg, cinóberpiros festés került.178

A kolostor feltárása

A nyugati szárny

A nyugati szárny feltárása azt bizonyította, hogy az eddig barokknak vélt egyemeletes épület főfalai mindkét szinten középkoriak. A 18. századi építkezés során csupán a belső, vékonyabb válaszfalakat bontották el, hogy új, egységes térrendszert alakíthassanak ki az épületegyüttesen belül. Szerencsés módon a barokk nyílásrendszer többnyire nem került a középkori helyére. A középkori nyílások kőkereteit -ahol voltak - egy fontos részlet

kivételével kibontották. A faragványokat nyílások befalazásánál, új válaszfalak építésénél egyaránt felhasználták. (58. kép)

A kolostorszárnnyal kapcsolatos megfigyeléseink - a templomhoz hasonlóan - az 1713-as felmérés pontosságát igazolták. (2. kép) A nyugati homlokzaton, a távlati képen látható nyílásrendszer csaknem teljes egészében előkerült. A nyugati homlokzat emeletének kisebb (a kisebb méretű ablakokat a felmérés már nem ábrázolta, mert korábban befalazták azokat) és nagyobb méretű ablakok váltakozásával épített ablaksorából hat nyílást épen, négy továbbit pedig félig elbontva tártunk fel. A téglány alakú ablakokat téglából falaztak/vízszintes szemöldökük és káváik élszedését utólag faragták ki;179 a befelé szélesedő nyílásokat belül íves áthidalással váltották ki. Az ablaknyílások magassága különböző, 40 cm (59., 60. kép), illetve 70 cm (61., 62. kép) körüli. Könyöklőik magassága sem azonos; a kisebb méretűek a nagyobbaknál 105-120 cm-rel magasabban vannak. Az emelet keleti, kvadrum felőli homlokzatán hasonló ablakrendszert találtunk. A két homlokzat emeleti nyílásainak összevetése után egy sajátos homlokzati megoldás bontakozott ki előttünk: egymástól csaknem azonos távolságra180 egy alacsonyabban lévő nagyobb és egy magasabbra épített kisebb ablak váltakozott egymással szabályosan. Az épület belsejében talált középkori fallenyomatok (amelyek szélességükből következően favázas, ún. Fachwerk-szerkezetre utalnak), illetve visszavésések alapján a kolostor első lakóinak celláit181 két ablak, egy kisebb és egy nagyobb világította meg. A kolostorszárny emeletén kétoldalt sorakoztak a szerzetesi cellák; ezeket egy középfolyosóról lehetett megközelíteni. E középfolyosó déli, kőkeretes ablakának könyöklőjét, káváinak és osztójának töredékeit a felújítás során, 1992-ben182 in situ találtuk meg.58. A kolostor nyugati szárnyának keleti, kvadrum felőli homlokzata falkutatás után / 61. Nagyméretű középkori ablak a nyugati kolostorszárny nyugati homlokzatának emeletén feltárás közben, 1987

59. Kisméretű középkori emeleti ablakok a nyugati kolostorszárny nyugati homlokzatán a k emeletén feltárás közben, 1987 60. Kisméretű középkori ablak a nyugati kolostorszárny nyugati homlokzatának emeletén, belülről feltárás közben, 1987 62. Nagyméretű középkori ablak a nyugati kolostorszárny nyugati homlokzatának emeletén feltárás közben, belülről, 1987

63. A nyugati szárny emeleti középfolyosójának déli keresztosztós ablaka, 1480 után. Restaurálva 64. A nyugati szárny emeleti középfolyósójának déli keresztosztós ablaka. 1480 után. Restaurálva. Részlet: in situ lábazat a nyugati oldalon

65. A nyugati szárny nyugati homlokzatának földszintjén, a déli szakaszon feltárt egyik nagyméretű, egykor kőkeretes ablak fészke, feltárás közben, 1987

A nagyméretű ablak (63. kép) keresztosztós kőkerete csavart lábazatról induló pálcataggal díszített. (64. kép) Ezt az ablaktípust az 1480-as éveknél korábbra nem tehetjük.183 Megdől tehát az az állítás, mely szerint a szegedi kolostor első épületét az 1459-es oklevéllel kell datálnunk.184

A fent leírt ablak alatt, a déli homlokzat földszintjén hasonló méretű, kőkeretes ablak volt, melynek kőkeretét a 18. században kivették. Ugyancsak a földszinten, a nyugati homlokzat déli szakaszán három hasonló méretű ablak kő-keretének fészkét találtuk meg úgy, ahogy azt

az 1713-as felmérés ábrázolja. (65. kép) Ezekből szintén hiányoztak a kőkeretek. Az előkerült faragványok - amelyek méretei e nagyméretű nyílások keretfészkeinek megfelelnek - szintén arra utalnak, hogy nem egyetlen kőkerethez tartoztak.185 E nyílások között feltétlenül összefüggést kell keresnünk; elhelyezkedésük arra utal, hogy ugyanazon, kiemelt tér megvilágítását szolgálták, jelentőségét hangsúlyozták. Ebbe a nagyméretű terembe a nyugati szárny keleti oldaláról egykor szintén kőkeretes ajtó vezetett. A későközépkori kolostor első épületének186 földszintjén, a déli szakaszon tehát egy, a kor stílusához igazodó, kőfaragványokkal ékesített, kiemelt terem volt, amit nem tarthatunk másnak, mint az első káptalanteremnek. Az ettől északra elhelyezkedő földszinti helyiségek eredeti funkciójának tisztázására nem találtunk elegendő támpontot.187 Az emeleten a már leírt, középfolyosós cellarendszert találtuk.

Hasonló épületekről olvashatunk Ulrich Craemer alapvető tanulmányában, amelyben a későközépkori ispotályok és koldulórendi kolostorok között vont párhuzamot. Ezek többszintes épületek voltak, melyek közös jellemzője, hogy a földszinten helyezkedett el a kápolna (Szeged esetében a káptalanterem) és egy nagyobb terem, az emeleten pedig középfolyosóról nyíló cellák sorakoztak.188 A Szeged-alsóvárosi kolostor első épülete tehát egy jellegzetes késő középkori épülettípus talán egyetlen fennmaradt magyarországi példája.

Az ispotályok és kolostorok közötti építészeti kapcsolatok okát nagy valószínűséggel a koldulórendi szerzetesek életmódjában kereshetjük. Angiola Mária Romanini román kori példákat vizsgálva, abból a tényből kiindulva, hogy korai kolostorokra vonatkozó adatok nem maradtak fenn, feltételezi, hogy kezdetben, még Szent Ferenc életében a szerzetesek templomok közelében lévő ispotályokban laktak.189 Ez Szeged esetében is így történhetett; az obszerváns ferencesek az 1480-as évekig az alsóvárosi Szent Péter-ispotály lakói lehettek..190 Ugyancsak Romanini a korai ferences konventek egyik jellemzőjének tartja, hogy nem kerengő köré épített, zárt épületegyüttesnek tervezték azokat.191 Az alsóvárosi kolostor első épületéről ugyanezt állapíthatjuk meg.192 A szegedi kolostor tehát bizonyíték arra, hogy ez nem csak a korai kolostorok esetében igaz, hanem a késő középkorban is előfordult.

A nyugati szárny 1713-as felmérése alapján feltételezzük, hogy a földszinti alaprajz már az épület második periódusát ábrázolja. Azt, amikor a torony mellett megépített második káptalantermet a szerzetesek birtokba vehették, és a nyugati szárny földszintjén az emeleti alaprajzhoz hasonló középfolyosós cellarendszert alakítottak ki, még megtartva az első - 1480 körüli - középkori periódus nagyméretű kőkeretes nyílásait.

A kolostor északi és déli szárnya

A feltárás során a nyugati szárny keleti homlokzatán a falhoz viszonyítva másodlagos gerendafészek-sor került elő a földszint és az emelet közötti, illetve az emeleti kisebb ablakok magasságában (utóbbiak jórészét így a keleti oldalon elpusztítva). A gerendafészkek tanúsága szerint a Fachwerk-szerkezetű folyosó az északi szárny elől indult, majd végigvezetett a nyugati szárny előtt (alapozását az 1713-as alaprajz jelölte). A későbbi feltárások azt bizonyították, hogy ez a folyosó egyidős a részben szintén középkori - de a nyugati szárnynál későbbi - északi szárnnyal, s annak első periódusához tartozik.

A kolostor északi szárnyát utólag kapcsolták a nyugati szárnyhoz oly módon, hogy a nyugati szárny keleti falát az északi szárny szélességében kibontották, és hozzáépítették az északi szárny déli falát. A két épületrész itt kapcsolódott egymáshoz. Feltárásaink azt bizonyították,

hogy az északi szárny is középfolyosós elrendezésű volt: nyugati végén élszedett gótikus ajtó vezetett a „cloaca" felé, ennek káváit utólag megfaragott téglafal alkotta, szemöldöke pedig kőből készült. Feltételezzük, hogy keleti oldalfalán ezt a folyosót is nagyobb ablak világította meg. A favázas szerkezetű cellarendszer fallenyomatait a szárny déli falán több helyen itt is megtaláltuk. E szárny homlokzati rendszere (66. kép) abban különbözött a nyugatitól, hogy ablakai - amelyek egy déli földszinti ablak szemöldökének kivételével téglából épültek, utólagos élszedéssel, mint másutt - mind az északi, mind a déli oldalon azonos méretűek voltak, az emeleti cellák kettős ablaksora itt már nem épült meg (viszont az északi homlokzat nyugati végén, az emeleten egy kisméretű ablak - mély a nyugati szárny északi falához tartozott korábban - megmaradt).

Az 1713-as felmérés az északi szárny 1690 körüli állapotát ábrázolja, a 17. század végén történt átalakításokkal. Ennek következménye, hogy a középkori részletekre e felmérésből már nem következtethetünk oly mértékben, mint a nyugati szárny esetében. Az északi szárny kelet felé az új refektórium falsíkjáig tartott.193 A feltárás során a következő lényeges részletek kerültek elő. Az északi épületszárny előtt, annak déli oldalán (a mai kvadrum) előtt végigfutó falalapozásra bukkantunk (ezt, mivel az 1690 körüli építkezés alkalmával lebontották, az 1713-as felmérés már nem jelölte). Az épületszárny homlokzatán mind a földszinti, mind az emeleti ablakok felett gerendafészkek sorát tártuk fel. Csakhogy ezek - ellentétben a nyugati szárnnyal - nem voltak másodlagosak, hanem az épületrésszel együtt épültek. Ennek alapján valószínű, hogy az északi kolostorszárny előtt a kolostor más részeihez hasonló, a földszinten téglából, az emeleten favázas szerkezettel megépített folyosó vezetett végig. Erre az északi szárny közepén elhelyezett, téglából falazott, utólagos élszedéssel ellátott, félköríves záradékú ajtókon keresztül lehetett kijutni úgy a földszinten, mint az emeleten. A folyosó a kolostor északi szárnya elől indult, elvezetett a nyugati szárny előtt (ahol a gerendafészkek már másodlagosak, a gerendákkal elpusztították az emelet kisméretű ablakainak egy részét; az emeleten a külső folyosóra másodlagosan nyitott ajtón keresztül léptek ki), majd a templom déli oldala mellett, az 1993-ban feltárt középkori támívek alatt jutott el a szerzetesi kórushoz és a szentélyhez. Mindez azt bizonyítja, hogy egy kerengő körüli kolostorudvar kiépítésének gondolata az építkezés második fázisában már felmerült. Ezért építették a templom északi oldala mellett, támpillérek helyett a mindkét szintet áthidaló, átjárható támíveket.19466. Az északi szárny déli, kvadrum felőli homlokzata feltárás után, 1988

A templomhajót megtámasztó északi támíveknek195 és a középkori északi szárny előtti folyosónak a megépítése - amit a nyugati szárny előtt is végigvittek - azonos építészeti koncepcióból fakadt, ezért csak arra gondolhatunk, hogy építésük egy-időben kezdődött.

A déli és a keleti szárny 1713-as ábrázolása alapján nyerhetünk képet az északi és a nyugati szárny előtt végigfutó folyosórendszerről, amelyet nyeregtető fedett. A déli szárny támívek közötti, a földszinten nyílásokkal tagolt, emeletén favázas szerkezetű falát a 18. századi átalakítás alkalmával kibontották, és tömör, barokk ablakokkal áttört téglafalra cserélték. Mindez az északról támívekkel megtámasztott templom statikai biztonságát nem veszélyeztette. A kolostor északi szárnya előtti folyosót már 1713 előtt, a nyugatit a 18. században bontották le.

Építéstörténet

Végül, a kolostoregyüttes építéstörténetét röviden összefoglalva a következőképp látjuk. A kolostoregyüttes első és különálló épülete, a nyugati szárny, az 1480-as évekre készült el. Addig a szerzetesek a közelben álló Szent Péterispotályban laktak, és annak kápolnáját, vagy templomát használták. Ezután kezdték meg az új templom hajójának építését, északi oldalán támívekkel, s ezzel egyidejűleg az északi kolostorszárny kiépítését. Az északi szárny elé kétszintes folyosót építettek, amely elvezetett a nyugati szárny előtt és a templom északi oldala mellett a szentélyhez. A hajó megépülte után kezdték meg a szentély építését, ami 1503-ig befejeződött. A szentély építésekor már megkezdték a Szent Péter-ispotály bontását, köveinek építőanyagként történő felhasználását. 1503 után kezdődött a torony és a második káptalanterem építése, párhuzamosan a Szent Péter-ispotály további bontásával. Az új káptalanterem megépítése után a nyugati szárny földszintjét átalakították (itt is középfolyosóról nyíló cellarendszert létesítettek). 1543-ban az építkezés megszakadt, s csak 1680-90 körül folytatódott az északi szárny belső átalakításával. Ekkor az északi szárnyhoz keleten refektóriumot csatoltak, és megkezdték a keleti szárny kiépítését. Ez utóbbiak a 18. századi építkezéseknek estek áldozatul. A kolostorépület kvadrum körüli kiépítése és az egységes belső alaprajz kialakítása (a kvadrumot körüljáró, boltozott folyosóról nyíló, boltozott helyiségek sorának létrehozásával), továbbá a torony befejezése már a 18. század műve. A középkori kolostorépület feltárása egy érdekes épülettípus újabb emlékével gazdagította a magyar építészettörténetet. Jelentősége, hogy álló, emeletes középkori koldulórendi kolostor alig maradt hazánkban (a szegedi ferences kolostoron kívül egyedül a vasvári domonkos rendi kolostor ismert).196

A román kori faragványokat bemutató kőtár

A feltárások ismertetése során többször esett szó az előkerült kőfaragványokról. Ezek egy-részét a falakból bontottuk ki, egy másik nagy csoportot alkotnak az általunk „szobortemető"-nek nevezett, a kolostor két helyén, a megőrzés nemes szándékával elásott faragványok.

Az első csoportot elsősorban román kori darabok alkotják, melyek mindegyike másodlagos helyről került elő. Először a szentély támpilléreinek fedlapjairól leemelt kövekről derült ki, hogy román kori faragványok átfaragásával készültek. Mivel ezeket a felmenő téglafal habarcsától eltérővel falazták, előkerülésükkor egy későbbi - talán barokk - támpillér-javításra gondoltunk. Később, a torony középkori részén és a káptalanterem falában, illetve alapozásukban, falazóanyagként szintén nagyszámú román kori faragvány került elő. Végül eredetüket egy, a kutatás szempontjain kívül eső bontás világította meg: az in situ gótikus lábazat egy részét a kivitelezés során kibontották, s ezeknek a gótikus profilú köveknek belső oldalát román kori faragványok részletei díszítették. E megfigyelés győzött meg arról, hogy a szentély építése közben kezdték meg a Szent Péter-ispotály bontását, amit a további építkezéseknél is folytattak. Ezen kívül román kori faragványok kerültek elő barokk befalazásokból (román kori borda a nyugati szárny egyik nyugati, földszinti, nagyméretű ablakából) és a déli kolostorszárny emeleti barokk falából is. Utóbbiak vagy harmadlagos felhasználásban, gótikus részletek bontásából kerülhettek ide, vagy még a 18. században is lehettek a környéken a templom bontásából származó faragványok.

A román kori faragványok számát szaporította még a főleg barokk szobrokat rejtő ún. „szobortemető"-ben talált darabok is.

E kőanyag rendezése közben azt figyeltük meg, hogy a faragványokon található kőfaragójelek többsége a kövek mívesen faragott részén található (67. kép), tehát nem román koriak, hanem

a 15-16. század fordulóján itt dolgozó kőfaragók munkáját ezek alapján mérték fel s fizették a bért az átfaragásokért.197 67. Kőtár: gótikus kőfaragójelek átfaragott román kori faragványpkon

68. a. Kőtár: román kori ablak és zárókő a hozzá tartozó bordatöredékkel

68.b. Kőtár: román kori zárókő

69. Kőtár: román kori pillérfejezet és hozzá tartozó fejlemez

A szegedi ferences kolostor román kori kőtára Fülöpp Róbert építészmérnök tervei alapján készült el 1997-ben, a külső kolostorudvar északi bejárata mellett. Valamennyi összetartozó kőfaragvány - még az egyszerű, falazóanyagként szolgáló kváderek is - beépítésre kerültek.198 A Cs. Sebestyén Károly 1943-as ásatásából származó zárókő (68/a-b. kép), az időközben előkerült, hozzátartozó borda darabokkal, és pillérfejezet, az ehhez tartozó, kutatásaink során megtalált fejlemezzel (69. kép) is beépítésre került. A félköríves szentély ablakának szemöldöke - amit kváderosztást utánzó bevésés díszít" téglával kiegészítve látható a kőtárban (70. kép), ugyanígy a bélletes kapu előkerült és kibontható darabjai, valamint az íves ablakokhoz tartozó faragványok is. (70-72. kép)70. Kőtár: románkori bélletes kapu maradványa

71. Kőtár: román kori ablakzáradék kiegészítve és pillérfejezet 72. A templom nyugati és déli homlokzata helyreállítás után

A kőtár létrehozása a magyar építészettörténet szempontjából is különös jelentőséggel bír. Entz Géza - aki csak az 1943-ban előkerült két faragványt ismerte - a Szent Péter-ispotályból származó faragványokkal kapcsolatban a következőket írta: „a két töredék kétségtelen kapcsolatot árul el a gyulafehérvári székesegyház XIII. század első harmadából származó részeivel. A nyolc palmettából álló örvényes zárókő bordametszete két vaskos pálcatag közé fogott orrtag nélküli körtetag. A zárókő teljesen azonos a gyulafehérvári dóm északi mellékhajójának nyugatról számított harmadik boltszakaszában lévő zárókővel és annak bordamet-izetével. [...] A másik kőtöredék egy faloszlop fejezete, amely dús akantuszlevelek között szőlőfürtszerű gyümölcsöket mutat. Ennek távolabbi párhuzama ugyancsak megtalálható a gyulafehérvári székesegyház mellékhajójában. "...] A gyulafehérvári egészen szoros kapcsolatok pedig két-ségtelenül bizonyítják, hogy a szegedi ispofalyos templom a XIII. század első harmadában, még a tatárjárás előtt épült az ugyanekkor működő gyulafehérvári műhely műveként."199 Az alsóvárosi ferences kőtárban ennek a kőfaragó-műhelynek további faragványai találhatók meg,200 alátámasztva Entz Géza feltételezését. A darabok a marosi íoúton keresztül jutottak Szegedre, amint azt a geológiai -rizi gálatok is igazolták.201

A csekély számú gótikus faragvány egy része visszaépí-tésre került a nyugati szárny egykori déli homlokzatának —a lépcsőház) földszinti és emeleti keresztosztós ablakába. (63., 64. kép) Az egyéb töredékek (mindössze egy mérmű és három osztótöredék a templom tizenkét ablakából, szétvert káva- és könyöklődarabok, gótikus fiálé, stb.) elhelyezése még nem történt meg a kolostoron belül.

Bár nem a középkori kolostor témájához tartozik, de századokig díszítette azt, a „szobortemető"-ből előkerült huszonkét, többségében barokk szobor, amelyek sorsa egyelőre megoldatlan. Közülük legfontosabbak: a Máriaoszlop három alakja és a szoborcsoport architektonikus részletei, amelyek alapján a restaurálás megoldható lenne. A négy puttó és két buszt a hajó északi és déli bejáratának belső kőkeretét díszítette a Kontuly-freskók elkészültéig (1948). Mária Magdolna szép barokk torzója az 1879-es árvíz idején még állt a templom környékén, vasráccsal körülvéve.202 A kvalitásos barokk angyalszobrok vagy a Máriaoszlopot, vagy a karzatot díszítették egykor (mindkettőről vannak adataink).203A templom, torony és káptalanterem északkelet felől, helyreállítás után

74. A nyugati és északi szárny kvadrum felőli homlokzatai helyreállítás után

75. Az északi szárny kvadrum felöli homlokzatának részlete, helyreállítás után 76. A nyugati szárny kvadrum felöli homlokzata, helyreállítás után

A helyreállítások értékelése nem e tanulmány témája, ezért csak röviden szólunk róla.204 Elsődleges szempont volt a középkori és barokk falfelületek és részletek megkülönböztetése. Mindeddig a kolostoregyüttes egésze még nem készült el. Befejeződött a templom külső helyreállítása, bemutatva a nyugati homlokzat két feltárt, szélső ablakát és a befalazott déli kaput,, valamint a torony gótikus, keleti bejáratát. (72., 73. kép) Nem kerülhetett sor az 1891-ben elpusztított, gótikus ablakok mérműveinek rekonstrukciójára, mivel csupán egyetlen mérműtöredék került elő a feltárások során. A középkori részletek - ablakok, fallenyomatok, stb. a kolostor belsejében is bemutatásra kerültek. A kolostorszárnyaknál csupán a kvadrum homlokzatai készültek el. (74-77. kép), a külső udvari homlokzatok hosszú idő óta várnak a felújításra. A déli kolostorszárnyon vakolatarchitektúra mutatja be az 1713-as ábrázolás hitelesnek tekinthető favázas (Fachwerk) szerkezetét. (78.kép)77. A nyugati szárny kvadrum felőli homlokzatának részlete, helyreállítás után 78. A templom északi homlokzata előtt húzódó déli kolostorszárny a középkori favázas architektúra bemutatásával

JEGYZETEKLukács Zsuzsa: Előzetes beszámoló a Szeged-alsóvárosi ferences kolostor kutatásáról. In: Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon. Tanulmányok. Szerk. Haris Andrea. Bp., 1994. 437-489. Csongrád Megyei Levéltár. XII. 4. A Szegedi Alsóvárosi Ferences Rend iratai 1523-1950. [továbiakban CsMLvt.XII. 4.] Ormándy János: Előzetes jelentés a Szeged-Alsóváros ferences kolostor udvarának feltárásáról. In: A kőkortól a középkorig. Tanulmányok Trogmayer Ottó 60. születésnapjára. Szerk. Lőrinczy Gábor Szeged, 1994. 519-526. Valamennyi román kori faragványt, a kvádereket is beépítettük. Sajnos az egyik, a templom szentélyének lábazatából származó faragvány a kivitelezés ideje alatt eltűnt a kolostorkertből. Ennek mind fényképét, mind felmérési rajzát közlöm annak reményében, hogy a nyilvánvalóan hozzáértő eltulajdonító gyűjteményéből e képek alapján

talán előkerülhet, s azután méltó helyén, az alsóvárosi kolostor kőtárát gazdagíthatja majd. A faragványról a későbbiekben lesz szó. (38-39. kép) Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. 1. köt. Bp., 1923. 326. [2. köt. Bp., 1924.]; Szeged története. 1. köt. Szerk. Kristó Gyula. Szeged, 1983. 486. (Kulcsár Péter - Horváth Ferenc). Karácsonyi 1923/1924. (6. jegyzetben i. m.) 61-65. Karácsonyi 1923/1924. (6. jegyzetben i. m.) 73-76., 272., 353. 2. köt.161.; Cs. Sebestyén Károly: Szeged középkori templomai. Építészettörténeti tanulmány. Szeged, 1938. 93.; Szeged története. (6. jegyzetben i. m.) 486. (Kulcsár Péter - Horváth Ferenc); Máté Zsolt: Szeged XVI. századi helyrajza. In: Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből, 14. Szeged, 1989.16. Karácsonyi 1923/1924. (6. jegyzetben i. m.) 1. köt.: 73-76., 272., 353-358. 2. köt.: 161-162. Reizner János: Szeged története. 4. köt. Oklevéltár, név- és tárgymutató. Szeged, 1900. [továbbiakban: Reizner 1899/1900. 1. köt. A legrégibb időktől a XVIII. század végéig. Szeged, 1899.2. köt. A XVIII. század végétől az 1879. évi árvízig. Szeged, 1899. 3. köt. Egyházak és hitfelekezet, hatóság és társadalom, egészségügy, iskolák, közműveltség, közgazdaság. Szeged, 1900.] 56; Bálint Sándor: Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom. Bp., 1983. 54; Szeged története. (6. jegyzetben i. m.) 486. (Kulcsár Péter - Horváth Ferenc); Lukács Zsuzsa:'Az alsóvárosi templom és kolostor kutatása (1984-1988). In: Szeged, 1989,2. 38.; Máté 1989. (8. jegyzetben i. m.) 18; Újabban Péter László: Szegedi ferencesek. Szeged, 1991.20-22. megkérdőjelezte (Mikor épült az alsó városi rendház?). CsMLvt. XII. 4. b. 6. k. Protocollum Parochiale 1788-1943. (A kötet számozatlan.) 1931. júl. 28. „Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi Miniszter templomunknak ajándékozta a bautzeni Mátyás király szobor-másolatát. A szobrot állami költségen kívülről a templom oldalbejárata fölé helyezték."Bálint 1983. (10. jegyzetben i. m.) 59., 185. szerint a Telek József-féle Cosmographia (1760) 1944 óta lappang. Ezt használta fel Jerney János: Szeged városában lévő esztendő-számi régi felírásnak magyarázata. Szeged, 1829.17.; és Ordinansz Konstantin: A Libanus havasi alatt illatozó Titkos értelmű Rózsa, avagy Nemes Szabad Királyi Mező-Szeged Városnak Havi Boldog Asszony tiszteletére szenteltetett Királyi Templomában hajdani időktől-ólta ájtatos tiszteletben tartatott, és Segítő Boldog Asszonynak neveztetett Kegyelmes Képnek történeti lerajzolása. Szeged, 1831. 19. melyből e hagyományt sokan átvették, így pl. Szegedi A. Kilit: A Szeged-alsóvárosi templom és kolostor történelmi vázlata. Szeged, 1862. 7-9.; Karácsonyi 1923/1924. (6. jegyzetben i. m.) 2. köt. 161.; stb. Cáfolja Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 121-123. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 86-90. Már Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 3. köt.:- 10. feltételezte, hogy Alsóvárosnak a Szent Péter, vagy a Szent Erzsébet-templom lehetett a plébániatemploma.Szeged története. (6. jegyzetben i. m.) 300. (Kürti Béla - Szegfű László - Horváth Ferenc) Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 4.: 54,; Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 87-90. Hazai okmánytár. 5. köt. Kiadják: Ipolyi Arnold,'Nagy Imre, Véghelyi Dezső. Győrött, 1873. 388.: Szilágyi László kőházáról tesz említést ante ecclesiam beati petrj. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 104.; Cs. Sebestyén Károly: Előzetes beszámoló a Szeged-alsóvárosi Havi Boldogasszony templomban végzett régészeti ásatásról. Kézirat. Szeged, 1943. 3—4. - Szeged, Somogyi Könyvtár. Irattár, ltsz. 121/1943.; Cs. Sebestyén Károl: Tatárjáráskorabeli templom nyomaira bukkantak az alsjóvárosi régészeti ásatásoknál. In: Szegedi új Nemzedék, 1943. február 14. 5.; Bálint 1983. (10. jegyzetben i. m.) 16. A Tisza túlpartján pedig Savoyai serege; az egyes oszlopok a tábornokok nevével. Eperjessy Kálmán: Szeged legrégibb látképe. Szeged, 1928.1-3. A publikált rajz az eredeti tollrajzról

Somos István grafikus által készített másolat. (1. kép) Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 1. köt.: 109. Karácsonyi 1923/1924. (6. jegyzetben i. m.) 2. köt.: 167. Reizner 1900. (10. jegyzetben i. m.) 4. köt.: 190-191Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 1. köt.: 365.; Bálint 1983. (10. jegyzetben i. m.) 35-37. Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon. Nagy-Kőrös, Czegléd, Dömsöd, Szeged, Halas levéltáraiból. Összegyűjt. Szilády Áron, Szilágyi Sándor. Pest, 1863. 2. köt. 324. Uo. 325. Uo. 304., 306., 311. Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 1. köt.: 118.; Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 116.; Bálint Sándor. A Szegediralsóvárosi templom. Bp., 1966.17.; Bálint 1983. (10. jegyzetben i. m.) 21.; Levárdy Ferenc: Szeged. Alsóvárosi templom. Bp., 1983. [2] 8. (Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára, 44.) Kelemen Lajos: A kolozsvári Farkas-utcai református templom. In: Pásztortűz, 12. 1926. 271-275. Entz Géza: A Farkas-utcai templom. Kolozsvár, 1948.^10., 16-17., 44-45.; Kelemen Lajos: A Farkas utcai református templom. In: Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. 2. köt. Bukarest, 1982.47Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon. (23. jegyzetben i. m.) 311., 313-315., 318-320., 326., 334., 337. - Karácsonyi 1923/1924.(6. jegyzetben i. m.) 2. köt.: 167. - forrását nem adja meg; Péter 1991. (10. jegyzetben i. m.) 39. (Az alsóvárosi ferences házfőnökök kritikai névsora.); Bálint 1983. (40. jegyzetben i. m.) 58. 1690-es átalakításról tesz említést, és Nagy János guardián nevéhez kapcsolja az építkezést. Forrását ő sem jelöli meg. A törökök által kiadott oklevelet nem ismerjük. Bálint 1983. (10. jegyzetben i. m.) 83. és 122. jegyzet: a Városi Tanács szándékáról (1677) tesz említést, ismeretlen oklevél kapcsán, mely szerint a „iemp|&m és a klastrom" „romlott részit" évenként, tehetségük szerint megújítják.Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 1. köt.: 166., 171-175. OMvH Könyvtár. MOB Irattár 1923/33. [továbbiakban: MOB Irattár] A két ábrázolás egy kartonra készült. Az OMvH Tervtára őrzi. Ltsz.: 54501. Papír, színezett tusrajz, 340 x 780 mm. Szignálatlan. Felirata: Prospectus Ecclesia, el Conventus Szegediensis Patrum Franciscanorm, deAnno 1713. Basis Ejusdem Ecclesia, et Conventus de eodenifAnno 1713. (2. kép) Szegedi 1862. (12. jegyzetben i. m.) 52.; Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 3. köt.: 15.; Bálint 1966. (26. jegyzetben i. m.) 28. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 117-118. A rajz elkészítésének körülményeivel talán kapcsolatba hozható az obszervánsok 1515. évi budai közgyűlésén hozott azon határozat, amely „az épületeknél is eltiltja a fölösleges, díszes alkotásokat. Megbíztak négy atyát, hogy menjenek oda, ahol építkezni akarnak, jelöljék ki és írják le az épület alakját; a leírás másolatát ott kell hagyni a guardiannál, az eredetit a közgyűlésen bemutatni. A guardian hivatalát veszti, ha nem tartja meg a közgyűlés határozatát". Karácsonyi 1923/1924. (6. jegyzetben i. m.) 1. köt.: 373.A keleti szárny rendezetlensége és a boltozott folyosóhoz való viszonya kapcsán egy hipotézist vetettem fel 1988-ban, amit az 1991-92-ben végzett földmunkák során tett megfigyelések nem igazoltak. 1988-as feltételezésem kiindulópontjául az 1713-as rajzon kívül két, a kutatás során tett megfigyelés szolgált: egyrészt az, hogy a középkori torony, melynek falazóanyagában román kori faragványokat találtunk, a templom felszentelése után épült, másrészt az, hogy a nyugati kolostorszárny keleti homlokzata előtti Fachwerk-szerkezetű folyosó a középkori főfalhoz viszonyítva másodlagos, tehát valószínűleg a Havi

Boldogasszony-templom felszentelése -1503 - után épült, azért, hogy a szerzetesi kórust a szerzetesek megközelíthessék. 1988-ban úgy véltem, hogy az északi szárny boltozott folyosójának értelmetlen megszakadása keleten egy lebontott épületre, nevezetesen a Szent Péter-templomra utal; ez a folyosó tette lehetővé, hogy abba a kolostor mindkét szárnyából eljuthassanak. Mai ismereteink szerint ebből mindössze annyi igaz, hogy a szentély- és toronyépítés és a Szent Péter-templom lebontásával egy időben - 1503-1543 között -történhetett. Ld.Lukács 1989. (10. jegyzetben i.m.) 40.. ,Egyik Szegedre küldött levelében sógoráról tesz említést. CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907. 30. sz.CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907. 39. sz. 1757.; Makay Ferenc végrendelete 1755-ben kelt „pro Ecclesia B. V M. ad Nives". Uo. 28. sz.Hogy milyen végzettséggel rendelkezett, nem tudjuk, de a helyreállítás kérdéseivel kapcsolatos leveleiben mindig szakszerű tanácsokat adott.CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907. 7. sz.CsMLvt. XII. 4. b.5. k. Monumenta Vetera et Nova ... Conventus Szegediensis 1748-1829. (A kötet mindkét oldaláról számozott.) Hátulról számított 9.CsMLvt. XII. 4. b. 5. k. Monumenta Vetera et Nova ... Conventus Szegediensis 1748-1829. (A kötet mindkét oldalról számozott.) Hátulról számított 10.CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907.12. sz.CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907.19. sz.CsMLvt. XII. 4. b. 5. k. Monumenta Vetera et Nova ...Conventus Szegediensis 1748 -(1829. (A kötet mindkét oldaláról számozott.) Hátulról számított 20. oldal.CsMLvt. XII. 4. b. 4. k. Protocollum Conventus Szegediensis 1301- 1830. 67.CsMLvt. XII. 4. b. 2. d. Okmánytár II. 1592-1881. 1741 - ... cs. 10. (A következő csomag 1750-től folytatódik.) A tervrajz szignált „MK", papírra készült, barna tussal, színezett. Mérete: 380 x 110 mm. (3. kép)CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907.18. sz.CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907.18., 19., 21.,30., 31., 32., 33. sz.CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907. 31. és 34. sz. E levelekben megmagyarázza a házfőnöknek, hogyan méresse fel a templomot, hogy a kövek mennyiségét kiszámíthassa, és azokat megrendelhesse.CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907. 39. sz. 1757.CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907. 20. sz.CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907.18. sz.CsMLvt. XII. 4. b. 4. k. Protocollum Conventus Szegediensis 1301-1830. 68.CsMLvt. XII. 4. b. 5. k. Monumenta Vetera et Nova ... Conventus Szegediensis 1748-1829. (A kötet két oldalról számozott.) Előlről számított 16. és uo. hátulról számított 11.CsMLvt. XII. 4. b. 5. k. Monumenta Vetera et Nova ... Conventus Szegediensis 1748-1829. (A kötet két oldalról számozott.) Előlről számított 17.CsMLvt. XII. 4. b. 5. k. Monumenta Vetera et Nova ... Conventus Szegediensis 1748-1829. (A kötet két oldalról számozott.) Előlről számított 17. Közli Bálint 1966. (26. jegyzetben i. m.) 30. A toronysisak elkészültét a szakirodalom hosszú idő óta tévesen 1827-re datálta, vö. Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 3. köt.: 16.; Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 118-119.; Bálint 1966. (26. jegyzetben i. m.) 28.; Nátyi Róbert: A Szeged-alsóvárosi templom barokk berendezése. In: A Móra Ferenc Múzeum Evkönyve. Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok, 2. Szeged, 1999. 5-65., 6.Bálint Sándor a Mária-oszlopról a következőket írta: ,A templom előtt állott és tiszteletnek örvendett egy Szeplőtlen Fogantatás-,tehát Napbaöltözött Asszony szoborcsoport is, amelyet a szegedi nép fogadalmából és Tóth József szenátor áldozatkészségéből 1752-ben újítottak meg. 1948-ban nemtörődömségből ment tönkre... A megújított szobor köré budai mészkőből

lámpatartó négy angyalt és kerítést állítottak." Közli a szoborcsoport feliratát. „Hosszú időkön át szombat és vasárnap délután a négy lámpában meggyújtották a mécset és itt végezték a lorettói litániát, amelyet ... a török idők szorongásai-szültek." Bálint 1983. (10. jegyzetben i. m.) 127-128. Nátyi (57. jegyzetben i. m.) az 1713-as felmérés alapján, mely az épületeket ábrázolja, a Márai-oszlop 1708-as évszámot korainak tartja. 29.Ez az a kerítés, mely a 19. században már omladozófélben volt, és amelyet végül 1869-ben lebontottak.CsMLvt.XII. 4. b. 6. k. Protocollum Parochiale 1788-1943. (A kötet számozatlan.) 1891. A gótikus ablakok átalakításáról.Bainville „palermói születésű építészmérnök volt, korábban Fiuméban és Triesztben működött, majd 1848 elején a magyar kormány szolgálatába lépett. A szabadságharc bukása után a kormányzat őt ültette a forradalomban részes Maróthy Mátyás utódául a főmérnöki tisztségbe. Ezt a tisztet 1861-ig töltötte be, amikor.a tisztújítás során a 48-as forradalom és szabadságharc egyik kiváló helybeli szellemi előkészítőjét és résztvevőjét, Molnár Pált választották helyébe. Bainville ekkor Fiumébe költözött, de 1872-ben már ismét Szegeden van, s ekkor a város maga választja főmérnökévé. A város nagy árvíz utáni rekonstrukciója során is igen hasznos szerepe volt. Itt is halt meg 1896-ban, 91 éves korában." Nagy Zoltán - Papp Imre: Szeged. Bp., 1960. 97-98.Köszönettel tartozom D. Mezey Alice-nak és Szentesi Editnek, akik Bainville felmérési rajzaira felhívták a figyelmemet, sőt a rajzok xerox-másolatát is rendelkezésemre bocsátották. E tanulmányban csak e fénymásolatokat tudom közölni. A rajzok őrzési helye: Osterreichisches Bundesdenkmalamt, Planarchiv, Wien. A látkép (5. kép) leltári száma: 97.---- (6161/858 áthúzva)_CC 858 Az eredeti mérete: 350 x 477 mm. Ceruzarajz, akvarell, vászonra húzott papír. Szignált: gezeich.net Szegedin am 17tenjanner 1858 JosefBainville Stadt. Ob. Ing. Felirata: Pfarrkirche der P. P. Franciscaner zu Szegedin. Perspective der Haupt: und Seiten Ansicht. Approbálta: K. K. Comitats-Bauamt Várnay (5. kép) A felmérés (6. kép) az előzőhöz tartozó, azzal megegyező technikájú és méretű lap. Ltsz.: 6161 85 Szignált: aufgenommen Szegedin am 17ten Janner 1858 umgezeichnet Josef Bainvielle Stadt. Ob. Ing. Feliratai: Geometrische Ansicht der Haupt Facade, Quer Profil des Presbiteriums, Quer Profil des Kirchenschiffs, Marmorne Platté eingemauert aufder ausseren Mauerwand unter in Gesims in d und deutet die Vollendung der Kirchenschiffs baues im Jahre 1503. Gegenüber in e ist ebenfalls eine Sandsteinplatte mit der námlichen Jahreszahl eingemauert. Approbálta: K. K. Comitats-Bauamt Várnay A tervet (7. kép) és fényképét a szegedi Móra Ferenc Múzeum őrzi (fekete ház) Ltsz.: T 24.884. Felirata: Ausbau der Unterstadtischer Franziskaner Kirche. Szegedin 19ten September 1864. Szignált: Projectiert Josef Bainville Ing. Az eredeti mérete: 314 x 238 mm. Technika: barna, tus, akvarell. Művészeti lexikon. Főszerk. Zádor Anna és Genthon István. 3. köt. Bp., 1967. 363. Életéről lásd a Bainville életét körvonalazó 61. jegyzetet. Nagy - Papp 1960. (61. jegyzetben i. m.) 100. a következőket írja még róla: „Molnár Pál mérnök az a másik egyéniség, akinek a város fejlődése terén ugyan csak sokat köszönhetünk, különösen a 60-as években, amikor Bainville helyett ő látja el egy ideig a főmérnöki tisztet. Régészeti és építészettörténeti kutatásai, cikkei és műszaki rajzai párhuzamosan haladnak a korszaknak Henszlmann irányítása alatt álló műemlékvédelmi buzgalmával."MOB Irattár 1923/33. Rajzait, műszaki leírásával együtt 1884. május 9-én, idős korára való tekintettel, s hogy biztos helyen tudja, a kolostor archívumának ajándékozta, innen kerültek a MOB Irattárába, illetve az OMvH Tervtárába. A déli homlokzatról és alaprajzról készült felmérésének (8. kép) (papír, fekete tus, akvarell, ceruza, 530 x 312 mm) ltsz.: 6638. Részletrajzainak (11. kép) ltsz.: 6642. (papír, fekete tus, akvarell, ceruza, 400 x 670 mm). Nagyméretű déli homlokzatán (9. kép) az ablakok jobban kivehetők; ltsz.: 54.502, (papír,

fekete tus, ceruza, 475 x 510 mm). Másik, periodizált alaprajza (10. kép): ltsz.: 6643 (papír, fekete tus, akvarell, 565 x 400 mm).Művészeti lexikon. (64. jegyzetben i. m.) ezt állítja.Rajzait az OMvH Tervtára őrzi. Idekerülésükről nem maradt fenn dokumentum; feltételezhető, hogy 1900-ban, amikor Steindl 71 rajzot küldött a MOB-nak, közöttük voltak a szegediek is. A kísérőlevelet (MOB Irattár 1900/69.) kiselejtezték. A rajzok 1880-ban szerepeltek a hazai műemlékek rajzaiból készült első kiállításon. Schulek Frigyes: A hazai műemlékek rajzaiból rendezett első nyilvános kiállításról. In: Archaeologiai Értesítő, 14., 1880. 239; Kovács János: Szegedi emlékek. Szeged, 1895.101. Steindl terveinek ismeretében jegyzi meg, hogy „pénz nincsen hozzá". Steindl Imre 1876-os rajzainak adatai: Alaprajz felmérése. Karton, papír, fekete és barna tus, 660 x 470 mm. Ltsz.: 6621. (12. kép)Nyugati homlokzat felmérése. Karton, papír, fekete és barna tus, 520 x 435 mm. Ltsz.: 6616. (13. kép) Déli homlokzat felmérése. Karton, papír, fekete és barna tus, 408 x 700 mm. Ltsz.: 6624. (14. kép) Hosszmetszet északi irányból, felmérés. Karton, papír, fekete és barna tus, 497 x 730 mm. Ltsz: 6623. (15. kép) Hosszmetszet déli irányból. A szegedi ferenczesek templomának első ízbeni boltozási rendszere. Karton, papír, fekete és barna tus, 476 x 425 mm. Ltsz.: 6615. (16. kép) Keresztmetszet a szentélyen és a tornyon át, felmérés. Papír, fekete és barna tus, 460 x 290 mm. Ltsz.: 6622. (17. kép) Keresztmetszet a hosszhajón át, felmérés. Karton, papír, fekete és barna tus, 470 x 660 mm. Ltsz.: 6619. (18. kép) Restaurált alaprajz, terv. Karton, papír, fekete tus, akvarell, 725 x 490 mm. Ltsz.: 6620. (19. kép) I. terv a nyugati homlokzat restaurálásához. Karton, papír, fekete és barna tus, 510 x 430 mm. Ltsz. 6618. (20. kép) II. terv a nyugati homlokzat restaurálásához. Karton, papír, fekete és barna tus, 515 x 420 mm. Ltsz.: 6617. (21. kép) A déli homlokzat restaurálásának terve. Karton, papír, fekete és barna tus, 500 x 730 mm. Ltsz.: 6625. (22. kép) A rajzról készült 3 fénykép az OMvH Tervtárában található. (Ltsz.:54.503, 54.504, 54.505.) (Az ezekről készült másolatok: OMvH Fotótár Ltsz.: 124.257, 124.258, 124.259.) (23-25. kép) Az eredetire hivatkozik Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 111.; Nagy - Papp 1960. (61. jegyzetben i. m.) 271. (78. jegyzet. E szerint az ereden tusrajzvolt.) Az 57. lapon átveszi Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.)110. található rekonstrukcióját. Szignált: „PauliHugó Szeged 1881Május hó" Móra Ferenc Múzeum, Szeged. Ltsz.: T 12.201 és Tört. 64.19.1. Mérete: 240 x 450 mm. (26. kép) Erről a későbbiekben még lesz szó. CsMLvt. XII. 4. b. 3. k. Okmánytár III. 1652-1909.182. Az erről készült összeírást, „Becsü"-t (,Azon károkról és ingóságokról, melyek folyó 1879 évi márcziushó 12-i árvíz által az alsó városi havi Boldogasszony templomban, és Szent-Ferencz-rendi Atyák Szerzetházában okoztatott,.,") mely ezeket részletesen felsorolja, a História Domusban találtam meg: CsMLvt. XII. 4. b. 7. k. História Domus 1.1828-1920. 299-301.CsMLvt. XII. 4. b. 6. k. Protocollum Parochiale 1788-1949. (Számozatlan.) 1891.1900-as feljegyzés szerint ugyanott olvashatjuk a következőket: A templom kívül és belül teljességében lett megújítva a Rend és az adakozó hívek hozzájárulásával." Az ekkor végzett munkákról a MOB utólag értesült. MOB Irattár 1901/152. és Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 3. köt.: 412. Az ablakok mérműveiben a „díszesebb üvegfestészet nyomait" is látta; megemlékezett pusztulásukról: Az ablakok áttört műveit a legközelebbi időkben ahelyett, hogy stylszerűleg restaurálták volna, a régi üvegfestészeti maradványokkal együtt elpusztították." CsMLvt. XII. 4. b. 7. k. Historia Domus 1828-1920. 423-24. Leírják az üvegablakok témájául szolgáló szentképeket is.CsMLvt. XII. 4. b. 6. k. Protocollum Parochiale 1788-1949. (Számozatlan.) CsMLvt. Xn. 4. b. 7. k. Historia Domus 1828-1920. 495., 500.

CsMLvt. XII. 4. b. 8. k. Historia Domus II. 1920-1949. (Számozatlan.) 1927. május. CsMLvt. XII. 4. b. 6. k. Protocollum Parochiale 1788-1943. (Számozatlan.)CsMLvt. XII. 4. b. 7. k. Historia Domus 1.1828-1920. 679. 1900 után a következők történtek: kijavították a templom tetőzetét és oldalfalait, 1904-ben új orgona épült, 1908-ban az augusztusi vihar által benyomott ablakok helyére újak készültek. 1912-ig befejeződött a rendház tetőzetének javítása és a vízvezeték bevezetése. MOB Irattár 1912/673.; az 1908-ban megsérült toronysisak javítása 1923-ban fejeződött be (MOB Irattár: 1912/673., 1913/49., 1922/223.,1922/276., 1923/292.). CsMLvt. XII. 4. b. 6. k. Protocollum Parochiale 1788-1943. (Számozatlan.)CsMLvt. XII. 4. b. 6. k. Protocollum Parochiale 1788-1943. (Számozatlan.) Ezekről a munkákról a Histora Domusban CsMLvt. XII. 4.b. 8. k. II. (1920-1949) (Számozatlan) a következőket jegyezték fel: A templom, torony, zárda, gazdasági melléképületek és kerítés külső javításáról Házfőnök előzőleg több építész mérnökkel tanácskozott, annak mikénti megoldásáról. Először szó volt durva cement simításű vakolatot adni - ezt egyhangúlag nem javasolták a mérnökök, miután a régi és erősen nedves falak nem bírják a cementet megtartani, hanem leverik s azután nehezen lehet hozzá pótolni. Szó volt „nemesvakolatról" is t. i. cementes habarcsba kőport simítani. Itt is ugyanazon nehézség fennáll: nem lehet utána pótolni. Tehát nem volt más lehetőség, mint a legjobb keverésű cementmészhabarcsot alkalmazni 1: 3 arányban. A zárda és templom nedvességét nem lehet eltüntetni, sem átfűrészelni, sem szellőző réseket vágni. A külső elfojtás - mint CsMLvt. XII. 4. b. 8. k. Historia Domus 1920-1949. (Számozatlan)1927. május.az(t) a templomnál megtették 1924-ben erős cement vakolattal - a nedvességet feljebb szorítja, mint az a templom külsején látható; t. i. nem az alsó két méter magasságában, hanem feljebb üt ki a nedvesség. Az a vélemény alakult ki tehát: ilyen jó vakolás 40-50 évre megmarad, azonban az alsó nedves részeket minden 8-10 évben le kell verni s kijavítani, mint azt a többi szegedi épületeknél megteszik."CsMLvt. XII. 4. b. 8. k. Historia Domus 1920-1949. (Számozatlan) 1927. május.Felirata: SZEGED ALSÓVÁROSI MÁTYÁS TEMPLOM ÉS RENDHÁZÁNAK BELVÁOS FELŐLI NÉZETE. MÉRTÉK 1: 200 M. SZEGED 1926. ÁPRILIS HÓ Bezdány építész. Technika: kék-fehér fénymásolat. Mérete: 403 x 532 mm. CsMLvt. XV. 2. Fondszám, Szeged város építészterveinek gyűjteménye, c. 66. d. (27. kép)CsMLvt. XII. 4. b. 8 k. Historia Domus 1920-1949. (Számozatlan) 1927. május. Cs. S. K. [Cs. Sebestyén Károly]: Három kémény. Fejezetek a város külső hanyatlásáról. In: Szegedi Napló, 1925. november 15. 3. A kéményről a Rend is megemlékezett 1927 októberében: két kéményt is csináltattak „egyet a gyóntatófolyosóhoz, a másikat az oratóriumhoz". CsMLvt. XII. 4 b. 8. k. Historia Domus II. 1920-1949. (Számozatlan). CsMLvt. XII. 4. b. 8. k. Historia Domus 1920-1949. (Számozatlan.)CsMLvt. XII. 4. b. 8. k. Historia Domus 1920-1949. (Számozatlan.)OMvH Fotótár Ltsz.: 59.780 (28. kép)CsMLvt. XII. 4. b. 6. k. ProtocollunvParochiale 1788-1943. 7.1928-tól kezdődött a templom belső restaurálása (MOB Irattár 1928/ 556.), 1943-ban fejeződött be a sekrestye felújítása (MOB Irattár 1943/ 11.). Cs. Sebestyén 1943b. (17. jegyzetben i. m.) a Szegedi Új Nemzedék 1943. február 14-i, vasárnapi számában ismertette á sekrestyeben végzett ásatása eredményeit. Ekkor került elő az első két román kori faragvány, mely feltehetően a lebontott Szent Péter-templomból származik. Ezekről: Entz Géza: Kőtár. Szeged, Móra Ferenc Múzeum. Szerk. Bálint Alajos. Szeged, [1965.] 14-15., fényképük: uo. 15., 17.Cs. Sebestyén Károly műemlékvédelmi munkásságáról, elsősorban Szeged és környéke középkori emlékeivel kapcsolatos tevékenységéről, megfigyeléseiről, továbbá várostörténeti kutatásairól külön tanulmányban szeretnék megemlékezni.

Mivel a templombelsöt is érintette volna, nem tudtuk lebontani a hajó ablakainak barokk könyöklőemeléseit a kívülről megtalált középkori könyöklők magasságáig.Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 108. a szentély esetében szintén erre gondolt.Középkori téglaméretek a templom nyugati homlokzatán: 27,8-33,7 x 15,9-16,9 x 6,1-8 cm közöttiek. A hajó déli homlokzatának középkori téglaméretei: 28,9-31,8 x 15-16,1 x 6,6-7,8 cm közöttiek. A szentélyen mért középkori téglaméretek: 30,5-35,9 x 16-18,2 x 6-8,8 cm közöttiek.A torony középkori részének téglaméretei: 32-34 x 18 x 6-8 cm közöttiek.A konzolos állvány a következőképp készült: a falak emelésekor egy bizonyos, még elérhető magasságban erős gerendát fektettek keresztbe a falon, majd ráfalaztak. Amikor ez a fal feljebb már olyan erős volt, hogy meg tudta tartani a kőműveseket és az építőanyagot, a fallal párhuzamosan pallókat helyeztek a mindkét oldalon kiálló gerendákra, s erről folytatták az építkezést, a következő szintig, ahol ugyanezt megismételték. A gerendák távolságát a pallók hossza határozta meg. A fal elkészülte után, az állvány bontásakor az átfektetett gerendákat vagy kihúzták (Szegeden ezt tapasztaltuk), vagy egyszerűen lefűrészelték, mint azt másutt láttuk.Vö. a feltárt déli kapuval. (34-35. kép) Minthogy a felmérő az ötödik - falsíkból kiugró - lépcsőjét az előcsarnoktól nem láthatta, feltételeznünk kell, hogy ez a délihez volt hasonló. 1992-ben, a hajó lábazatának kivitelezési munkái közben, a barokk nyugati kapu déli oldalán, járószint alatt szintén megtaláltuk a középkori bélletet. A nyílás szélessége a kiugró külső síkban 167 cm volt. A középkori járószintet a barokk küszöbkő alatt, annak felső síkjától 82 cm-re találtuk meg.Az ásatás során az 1713-as rajzról ismert szélfogó előcsarnok alapfalai is előkerültek.Makay Ferenc hagyatékából készülhettek a templom (legalább) két ajtajának kőkeretei is, mindenesetre ebbéli szándékáról értesülünk halála előtt, 1756. február 15-én kelt leveléből. CsMLvt. XII. 4. b. 14. k. Liber Fundationum 1724-1907. 34. sz. Hogy ezek melyek voltak, nem derül ki, de azt valószínűnek tartjuk, hogy a templom mind a négy bejáratának kőkeretét egy kéz készítette.Ezt az ablakot 1945-ben falazták be. Néhai Dr. Hamvas István alsóvárosi plébános szíves szóbeli közlése szerint a második világháború alatt a templom tetőterében bomba robbant, ami szerencsére más kárt nem okozott, csak az ablaküvegeket vitte ki a légnyomás. Az ablak befalazására - továbbá a déli kaputól nyugatra és keletre lévő, és a szentély délkeleti és keleti ablakának befalazására - „üveghiány miatt" került sor. MOB Irattár 1946/23. Várnai Dezső jelentése.P. Schneider Vencel egykori házfőnök Dr. Hamvas Istvánnak 1984. nyarán küldött leveléből megtudtuk, hogy a befalazott ablakok 1934-ben már előkerültek; ez nem jutott Cs. Sebestyén Károly tudomására.Önmagában ez a tény kizárja a Bainville vagy Steindl-féle terveket, hiszen ők azonos méretű ablakokat terveztek; az viszont nagyon valószínű, hogy ha tudtak volna a befalazott nyílásokról, akkor az eredeti méretek alapján készítették volna terveiket, (vö. a 7., 20., 21. és 30. képet). Elképzelhető azonban az is, hogy a hajó déli homlokzatának ablakaihoz hasonlóan itt is a Maros menti kőfaragóműhelyből ide szállított kőfaragványok méretéhez igazodva akarták meghatározni az ablakok pontos méretét, és a könyöklőket ezután falazták volna ki téglából, mint azt a hajó ablakainál tapasztaltuk. Erről:Lukács Zsuzsa - Szónoky Miklós - Hadnagy Árpád: A Szeged-alsóvárosi ferences kolostor kőfaragványairól. In: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Lővei Pál. Bp., 1993. 155-156.A szélső ablakok belső áthidalásához felhasznált téglák.mind épek, sértetlenek voltak. A falazóanyag vizsgálata azt bizonyította, hogy ekkor a hajó déli ablakainak méretem is változtattak.

Az állványozás költségei miatt a déli homlokzaton csak a déli kapu támpillérközében dolgozhattunk párkánymagasságig. Ez utóbbiak vagy eltakartak, vagy alátámasztottak valamit. Fiáié,esetleg szobor? Ez utóbbit az Alsóvárosi Plébánián őrzik, közli: Bálint 1966. (26. jegyzetben i. m.) 36. , Erre már Cs. Sebestyén (8. jegyzetben i. m.) 1938.111. felfigyelt.Téglaméretek: nyugati ablakok befalazása: 30,4-33,6 x 15,4-18 x 5,9-7,9 cm között; déli hajóablak könyöklők első magasítása: 31,5-33,4 x 16-18 x 6,8-7,4 cm között; déli hajóablak könyöklők felső magasítása: 28,7-29,5 x 15,2-16,5 x 6,8-7,4 cm között. Csak a külső falsíkot falazták ki rendesen, a falmag téglatörmelékkel, tört téglával, sárral volt kitöltve. Sajnos a kibontás során itt keresett mérműtöredékek nem kerültek elő. Az osztók és mérművek kőből készültek. A kőanyagról: Lukács - Szónoky - Hadnagy 1993. (103. jegyzetben i. m.) 156-157., 166-167.Cs. Sebestyén Károly 1938. (8. jegyzetben i. m.) 110. a hajó ablakairól a következőket írta: „Igen eredeti módon oldották meg ezt a különben igen sok pénzbe kerülő kérdést. Ezeket a részleteket ugyanis még a tisztán téglából épült templomokon is mindig faragott kőből szokták készíteni. Erre azonban a barátoknak nem volt pénzük s így bizonyosan ugyanaz a mester, aki az álboltozatok álgerinceit készítette, az ablakok osztásait és kőrácsait is égetett agyagból csinál tatta." Bálint 1983. (10. jegyzetben i. m.) 20. szerint az ablakok „Égetett agyagból készült osztósudaraik, rácsaik az idők folyamán meg semmisültek." Az eredeti mérműveket, osztókat azonban egyikük sem látta, és a legújabban előkerült töredékek sem szolgálhattak megállapításaikhoz támpontul.Ezt a hajó nyugat felől számított második ablakánál és a szentély ablakoknál volt alkalmunk belülről megfigyelni. A mérművek el pusztításáról Reizner 1899/1900. (10. jegyzetben i. m.) 3. köt.: 412., aki könyvében még leírta azokat és lábjegyzetben, mint szemtanú adott hírt pusztulásokról.Csupán a szentély nyugati, keskenyebb ablaka kétosztású. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 118. Megfigyeléseink szerint a támpillérek a középkori falnak nekiépültek; 2 méter magasság felett helyenként utólag bekötötték őket.Az itt elhelyezett Mátyás-emlék, az új támpillérek, valamint a belül lévő Kontuly-freskó miatt. A kapuépítmény felső részét 1931-ben - a Mátyás-emlék elhelyezésekor - visszabontották. A díszítmények csak a Mátyás-emlék takarta felületen lehettek, a fölötte lévő falszakaszon semmit nem találtunk. Az évszámos kőtábla a falhoz viszonyítva másodlagosan került elhelyezésre, a felszentelés alkalmával. Az északi homlokzat 1503-as évszámú táblája - amit szintén emberfej díszít - a délihez hasonlóan másodlagosan lett elhelyezve. Az emberfej 1992-ben - a homlokzat újravakolása alkalmával - került elő ismét. Ez utóbbit Bainville, Molnár (MOB Irattár 1923/33.) és Cs. Sebestyén is látta. Erről készült felmérése: Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 115. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 100. A befalazott nyílást ő is látta. Uo. 118. (33. kép) Két réteg, kb. 1 cm vastag vakolatréteg maradt meg rajta, mindkettő fehér meszeléssel. Az öt lépcsővel szűkülő béllet csak a nyugati oldalon maradt meg épen, a keleti legbelső lépcsőjét elpusztították. A bejárat felső lezárása, amit az ívindítások alapján Gál Tibor építész 1985-ben szerkesztett ki, enyhén csúcsíves volt. (35. kép) Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 101. MOB Irattár 1923/33. A XXV Jegyzőkönyv az OMF könyvtárából 1957 és 1970 között eltűnt; OMvH Tervtár, Szabó Erzsébet cédulája a Jegyzőkönyv 125-133. lapjáról. Ld. a fent idézett XXV Rómer-Jegyzőkönyvet, 133-137. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 106-107.

A párkány alatt 2,40 méterrel először egy 1,75 méter széles, kőkerettel tervezett ablakot kezdtek építem. Szándékukat később megváltoztatva, a párkánytól 1,30 méterre lefelé egy ugyancsak kőkeretesnek tervezett, de az előzőnél szélesebb (2,25 méter) ablak építésébe kezdtek. Ezeknél a kávák síkja merőlegesen futott be a szentély falába. Hódy Imre 1863-as epitáfiuma azt bizonyítja, hogy a szentély nyugatról számított második támpillérközében a könyöklő megemelése az epitáfium elhelyezése előtt megtörtént, ez ugyanis már a felfalazásra került. Cs. Sebestyén Károlynak az építéstörténettel kapcsolatos elképzeléseit ld. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 99-103.; Cs. Sebestyén 1943a. (17. jegyzetben í. m.) 3-4.; Cs. Sebestyén 1943b,. [17. jegyzetben i. mm.) 5. A fészkekben építkezésre utaló nyomot nem lehetett megfigyelni. Vö. Lukács - Szónoky - Hadnagy 1993.(103. jegyzetben i. m.) 156. Bende Lívia: A Szeged-alsóvárosi Ferences templom szentélyének régészeti kutatása. In: Műemléklap, 2,1998,12. 5. CsMLvt. XII. 4. b. 7. k. Historia Domus 1.1828-1920. 670. A víz magassága 1997-ben az 1916-ban mérthez hasonló volt; a kripta használatát ezért szüntethették meg az 1879. évi árvíz utáni Tisza-szabályozás után. Ordinansz 1831. (12. jegyzetben i. m.) 67-68.: Az „új Evangéliumnak hívatlan hirdetői a templom cintermét elfoglalták, „de ezzel meg nem elégedvén, minket a templom derék részéből (navi Ecclesiae) kiszorítottak, minekünk egyedül a Sanctuarium hagyatván meg; a mellyből oldal ajtó nyittatván - melly utóbb berakattatván, mái napig is meglátszik -..." i. m. 70. Nyilvános, a török előtt zajló vallási vita után a barátok 1545-ben visszakapták a templom hajóját. Bálint 1983. (10. jegyzetben i. m.) 137-146, közli a Dugonics András által 1794-ben, Gárdonyi Géza által 1897-ben és Mikszáth Kálmán által 1914-ben megörökített történetet. A kolostor kőfaragványairól: Lukács - Szónoky - Hadnagy 1993. (103. jegyzetben i. m.) 157-158. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 100-101. Entz 1965. (91. jegyzetben i. m.)' Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 108.; Bálint 1983. (10. jegyzetben i. m.) 21. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 108. Novák Judit: Szeged. Alsóvárosi ferences templom,s-zentélye. Falkutatási dokumentáció. [Kézirat] Bp., 1996. - OMvH Tervtár, ltsz. 36. 840. 3.: „Érdekes, hogy az oszlopfia alsó konzolköve tulajdonképpen egy címerpajzs formájú terrakotta lap, amely csak az oltár mögött fordul elő két helyen. Itt is hasonló festésrétegeket fedeztem fel, mint a többi helyen. A sötétszürke festésen címerre utaló egyéb festéknyomokat nem találtam, csak alig fellelhető foltokban megmaradt valamiféle barnás szín a széleinél, de teljesen porló, megfoghatatlan állapotban. A címerpajzs lapocskát középen egy kovácsoltvas szöggel fogták a falhoz." (40-41. kép) Novák 1996. (138. jegyzetben i. m.) 2. fa ablak felső szintjéből lefelé haladva egyre töredékesebb állapotban, az alsó harmadnál már nem fellelhetően. Profilozása egyszerű tagolású. A ... kőkereten megmaradt az eredeti, sötétszürke festés". Novák 1996. (138. jegyzetben i. m.) 3. Bende Lívia szíves szóbeli közlése. A feltárásoknál nem lehettem jelen. Ez a barokk járószint fölött 234 cm-ig ér. Minthogy az új liturgikus tér kialakításakor a szentély járószintjét egy lépcsőfokkal megemelték, méréseinket a márványburkolat felső szintjétől - mely biztosan vízszintben van - végeztük. A rabicfal (gipszkarton és rabicháló) magassága a márványburkolat felett a diadalíven 149 cm, a szentély falán pedig 95 cm volt (északi oldalon mért adatok, de megegyeznek a déli oldal magasságaival). Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 108.

Káváiban és záradékában a meszelt vakolat megmaradt. Sajnos keretelésére 1996-ban ugyanaz a kékesszürke festék került, mint amit a középkori dekoratív festés rekonstrukciójánál alkalmaztak. A féloszlop nyugati oldalának vonalában, a diadalívtől 930 cm távolságra. A kékesszürke, kőfelületet utánzó festés téglafalon való alkalmazá sa valószínűleg igen elterjedt volt a középkorban. Egyetlen példát említünk analógiaként, melyből feltehetően a szegedi dekoráció festékanyagát is megismerhetjük: Kilarski, Maciej: Die Ursprüngliche Farbigkeit der ersten SchloBkapelle zu Marienburg. In: Putz und Farblgkeit an mittelalterlichen Bauten. Hrsg. von Hartmuth Hofrichter. Marksburg/Braubach, 1993.70-77. - 70.: „die grau-blauen - eme Misckung von Kreide und Holzschwáfe - Hölzkonlé", „clie weifien Linien - Kreide (CaCO3)", aZaz a kékesszürke faszén és kréta keverékével, a fehér pedig kréta felhasználásával készült. A kékesszürke középkori festés mért adatai a diadalíven: A diadalív keretezése 3 méter magasságban a déli oldalon 15 cm széles. Erre az utólag felfestett fehér - kváderosztást utánzó - csík átfordul. Az osztás:1.8 cm, 30 cm a kékesszürke festés, majd ismét 1,8 cm-es fehér sáv következik. (A továbbiakban, mivel egyértelmű, csak az adatokat sorolom fel.) Ugyanez 444 és 580 cm közötti magasságban, lefelé haladva: 1,5 cm, 32,5 cm, 1,7 cm, 35 cm, 1,7 cm. A diadalív északi oldalán, 5 m magasságban a szentély felőli keretelés 11,5 cm. A fehér sávok szélessége itt 1,8 cm, a szürkéskék felületek fentről lefelé: 32 cm, 32, cm, 34 cm. Valószínűnek tartjuk, hogy ez a dekoratív festés a diadalív hajó felőli, nyugati oldalán is elkészült. A boltozati bordákon igen nehezen tudtuk feltárni e festést; mérhető adatot egy helyen találtunk: 1,5 cm, 33 cm, 2,5 cm. Bertényi Iván: Kis magyar címertan. Bp., 1983.24. Erre utalhat Novak Judit azon, már idézett megfigyelése, hogy a két megmaradt címer pajzsnál festésnyomokat a sötétszürke festésen kívül nem talált, „csak alig fellelhető foltokban ... valamiféle barnás szín"-t a széleken. Ez talán az elpusztult borítás illesztésének maradványa lehet. Az északi fal keletről számított harmadik féloszlopánál a fejezet keretelését 3,8 cm-es sáv választja el az oszloptörzsétől. Alatta 53,5 cm-es szürkéskék festés, amit 3 cm-es fehér sáv követ. A déli fal keleti féloszlopának keretelése: fejezet alatt 3 cm-es fehér sáv, alatta 58 cm-es szürkéskék, 3 cm-es fehér, 53,5 cm-as szürkéskék, 3 cm-es fehér és 56 cm-es szürkéskék mely keretezi a barokk csigát. A keretelésen mért osztások vízszintesen átfutnak az oszloptörzsön és a másik oldal kertelésén. Az ablak záradékának középpontját az 1891-ben készült gipszdekoráció csigája takarja. A záradék középpontjától lefelé mért festés tagolása a következő: Keleti oldal: Nyugati oldal: Kékesszürke: 45 cm 40 cm Fehér: 3 cm 3 cm Kékesszürke: 52 cm 52 cm Fehér: 3 cm 3,4 cm Kékesszürke: 50 cm 44 cm Fehér: . 3 cm Novák Judit: Jelentés az Alsóvárosi Mátyás templom szentélyének barokk falkutatásáról. [Kézirat] Bp., 1996. - A Ferences Iskolafenntartó Hatóság (1024. Bp., Margit krt. 23.) tulajdonában. Téglaméreteket ld. a 95. jegyzetben. Kibontására a középkori keleti toronybejárat áthidalásának megsértése nélkül nem volt mód. Ezeket statikai okok miatt kibontani nem lehetett. Cs. Sebestyén 1943a. (17. jegyzetben i. m.) 1-2.; Cs. Sebestyén 1943b. (17. jegyzetben i. m.) 5., a 13. századi zárókő és faloszlopfejezet jelenleg a kolostor déli szárnyának földszintjén volt elhelyezve. Vö.a 37. jegyzettel. Jelenleg a faragványokat bemutató kőtárban láthatók. Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 100., 111., a szentélyt és a tornyot egy építési periódusnak tartotta. Vö. Lukács 1994. (1. jegyzetben i. m.) 463. 29. kép Hasonló eset történt a visegrádi obszerváns kolostorban 1515-ben: „azzal a kéréssel fordultak - az esztergomi érseki helytartóhoz, Nyáry Demeterhez, engedje meg, hogy a kolostoruk közelében álló régi, romladozó kápolnát elbonthassák, s annak köveiből egyházuk mellé

tornyot építhessenek - A helytartó az elbontást engedélyezte, de kikötötte, hogy a kápolna helyén keresztet állítsanak fel, s minden évben egyszer körmenetben odamenjenek imádkozni" Karácsonyi 1923/1924. (6. jegyzetben i. m.) 2. köt. 212. A befalazott középkori nyílást Cs. Sebestyén is láthatta, mert a katolikusok által 1541-ben nyitott bejáratot itt vélte megtalálni. Cs. Sebestyén 1938. (8. jgyzetben i. m.) 116. Ld. a 120. jegyzetet, 125-133. A könyöklő felett 4-4 sor téglán utólagos élszedés figyelhető meg. Molnár és Steindl metszete, továbbá Cs. Sebestyén 1938. (8. jegyzetben i. m.) 105. lapon közölt fénykép alapján; vö. még a 86. jegyzettel. Vö. a 57. jegyzettel. MOB Irattár 1923/33. A toronysisak további története röviden a következőkben foglalható össze: 1912-ben a házfőnök arról számolt be a MOB-nak, hogy „1908 évi augusztus 8.-án a nagy vihar folytán a főárbócz eltört és akkor csak ideiglenesen lett megerősítve. ... A torony tetőzsindelyzete elavult, [...] mind két oldalon megtört s így becsorog a víz." MOB Irattár 1912/673. Lechner Jenő „a toronysisak pontos rajzát és részleteinek 1862-ben Molnár Pál mérnök által felvett méretei alapján felvázolta". MOB Irattár 1922/ 276. Ennek alapján „a toronysisak 1923 július-augusztusban nagyobb restaurátión ment keresztül, gerendák, bordák, párkány-zatok újjal lettek kicserélve, és teljesen újan zsindelezve." CsMLvt. XII. 4. b. 8. k. Historia Domus II. 1920-1949. (Számozatlan.) 1923. augusztus 5. 1958-ban ez a zsindelyfedés, mely „vörös színűre" volt „mázolva", „korhadásnak indult". Ekkor került sor horganyzott lemezfedésére, de „eredeti formájában, hogy a torony barokk jellegét megtartsa". OMvH Tervtár Ltsz.: 6875. Mátyás templom torányának helyreállítása, Szeged. 1958. III. Tervező: Kopasz Imre. Az idézetet Erdélyi István szegedi bádogosmester költségvetéséből vettem. Az 1990-es évek első felében végzett meszelés alkalmával biedermeier kif estes nyomait figyeltük meg az oratóriumban. Cs. Sebestyén 1943a. (17. jegyzetben i. m.) 1-2.; Cs. Sebestyén 1943b. (17. jegyzetben i. m.) 5. , Az akkori kőműves, Újvári József feljegyzése a befalazott északi fülkében 1942. IX. 11-én kelt; Cs. Sebestyén a befalazás miatt nem láthatta e fülkéket. Ennek befalazását statikai okokból, a boltozatig felfutó repedés miatt nem mertük kibontani. ,A sekrestye északi falában lévő fülkében már korábban felfedezett, a téglafalba befalazott középkori oszlopfőt... kellő óvatossággal kifejtettük a falból". Cs. Sebestyén 1943a. (17. jegyzetben i. m.) 1. és 1943. II. 8-i felmérése uo. Az északi oldalon a beépített, restaurált barokk sekrestyeszekrény nem tette lehetővé a további feltárást. A toronyaljban kutatást nem végeztünk. Cs. Sebestyén 1943a. (17. jegyzetben i. m.) ásatási felmérésén még nem jelöli. Szép barokk ajtólapját a kolostor más részéből helyezték ide. OMvH Tervtár, Lux-hagyaték, ltsz.: 3013-3014. OMvH Tervtár, Lux-hagyaték, ltsz.: 1542. CsMLvt. XII. 4. b, 9. k. História Domus III. 1949-1950. A16. lap mellé helyezve. Szignálatlan. Technika: pausz, tus. Méret: 273 x 290 mm. Felirata: A sekrestye, szentély, torony kereszt-szelvénye". (57. kép) MOB Irattár 1943/732. P. Schneider Vencel házfőnök levele. Bálint 1966. (26. jegyzetben i. m.) 36. és 21. kép; továbbá OMvH Tervtár, 1984. évi kutatási dokumentáció (Lukács Zsuzsa), 37-39. tábla, archív felvételek az 1942-es állapotokról. Mindenütt, ahol megvizsgáltuk, a legalsó réteg ez volt. Ezt a módszert korábban, a torony keleti bejáratánál már megfigyeltük. A kisebb ablakok egymástól 298-310 cm-re vannak, a nagyobb ablakok egymástól 275-305 cm-re.

A válaszfalak fallenyomatainak szélessége 20-30 cm közötti. A cellák szélessége 290-298 cm volt. Korábban nem tudtunk hozzáférni. Buzás Gergely: Visegrád, királyi palota 1. A kápolna és az északkeleti palota. (Lapidarium Hungaricum 2. Pest megye I.) Bp., 1990. 41- 43., 58-59.: 1484-1492.; Sedlmayr János: Késő gótikus zárt erkély a győri Püspökvárban. In: Műemlékvédelmi Szemle, 1992,1. 48., 52.: 1481-1486.; Lukács - Szónoky - Hadnagy 1993. (103. jegyzetben i. m.) 167. 5. jegyzet. Vö. a 10. jegyzettel. Egész minimális különbségek vannak a profilokban. Ezt későbbi feltárások igazolták. A nyugati homlokzat 1713-as bejárata helyén északon két ajtónyílást találtunk. Az északi káváját mindkét oldalon elpusztították, így eredeti kiképzését nem ismerjük. Az ettől délebbre lévőben, melynek északi oldala megmaradt, kőkeret fészkét találtuk meg. A kőkeret töredékeit amennyiben maradt belőlük valami — eddig, nem sikerült azonosítanunk Craemer, Ulrich: Das Hospital als Bautyp des Mittelalters. Köln, 1963. 48.: „Die Aufteilung in Einzelkojen war die Vorstufe zur Bildung des spátmittelalterlichen Hospitaltyps mit Mittelkorridor, dessen Gegenstück im Klosterbau der Dormenttyp ist." Erről az új ispotálytípusról a következőket írja: „der gekennzeichnet ist durch einen mehrgeschossigen Bau mit gewölbter Halle im ErdgeschoB und Einzelzellen mit Mittelkorridor in den oberen Geschossen, die, wie der ErdgeschoÉsaal, Verbindung zur Kapelle oder Kirche hatten. Eine analógé Entwicklung zum Grundrifátyp mit Mittelkorridor ist im Klosterbau in der Wandlung vom Dormitorium zum Dorment bei den Bettelordensklöstern zu beobachten." Uo. 70. Romanini, Angiola Marta: Die Architektur der ersten franziskanischen Niederlassungen. In: Franziskanische Kunst 800 Jahre Franz von Assisi. Franziskanisceh Kunst und Kultur des Mittelalters. Katalog/Niederösterreichische Landesausstellung. Krems - Stein, 1982. 407. Az ispotály helyét és pontos részleteit nem ismerjük. Erre szerencsés véletlen révén kaphatunk csak mindenkit megnyugtató választ, amennyiben alapfalai előkerülnek. Annyi azonban bizonyos, hogy a ma álló kolostortól nagyon távol nem lehetett, hiszen a torony külső keleti falsíkjából kibontott kvádersor mögött, kb. hat méter magasságban, a falmagban egymás mellett találtuk meg egy bélle-tes kapu dobjait. Ezek csak folyamatos bontás esetén kerülhettek egymás mellé, különben a különböző faragványok összekeveredtek volna. Lukács - Szónoky - Hadnagy 1993. (103. jegyzetben i. m.) 159. Romanini 1982. (189. jegyzetben i. m.) 408.: „Das neueste Element im Vergleich zur klösterlichen Tradition ist das Verschwinden des Kreuzganges und der auf den Kreuzgang zentrierten geschlossenen Anlage des Konvents." Egy kerengő körüli kolostoregyüttes gondolata csak a második középkori építési periódusban merült fel, az északi kolostorszárny és a Havi Boldogasszony-templom hajójának egyidejű megkezdése kor. Ez utóbbi alapozását a kutatás során feltártuk. A tetőtérben nem végeztünk kutatást. A hajó déli oldalán és a szentély körül csupán támpillérekkel támasztották meg a falakat a boltozat nyomásának ellensúlyozására. Haris Andrea: A vasvári domonkos kolostor építéstörténete. In: Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon. Tanulmányok. Szerk. Haris Andrea. Bp., 1994.197-233. A kőfaragójelek többsége a kőtárban látható, hiszen a korábban, a román korban megfaragott felületekre kerültek. Egy kivétellel: a kivitelezés ideje alatt a már említett, szentélylábazatból származó kő, melynek belső oldalán román kori bimbós-virágos vállpárkány részletét figyeltük meg, eltűnt. Entz 1965. (91. jegyzetben i. m.) 14-15., képe: 15., 17.; Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház. Bp., 1958. 47.; 35. kép.

Mivel a kőtár építészeti kiegészítései téglából készültek, bármikor bővíthetők majd az esetleg még előkerülő faragványokkal. Lukács - Szónoky - Hadnagy 1993. (103. jegyzetben i. m.) 166-167. CsMLvt. XII. 4. b. 7. k. História Domus 1.1828-1920. 301. Képe: Lukács - Szónoky - Hadnagy 1993. (103. jegyzetben i. m.) 160. A szobrokat - amelyek jórésze festett - a fagyott, nedves földből való előkerülésük után (1991-1992 fordulója) azonnal az OMvH Szakrestaurálási Osztályára szállítottuk, ahol konzerválásukat elvégezték. Restaurálásukról és további sorsukról azóta sem történt döntés. Köszönetet kell mondanom a feltárások során velem együtt gondolkodó építészeknek, akik az épületegyüttes tervezését végezték és közben részesei voltak az eredmények kiértékelésének is: Gál Tibornak, H. Vladár Ágnesnek, Harsányi Istvánnak és Fülöpp Róbertnek. A templomnak - és középkori déli kapujának -, a torony alsó, középkori szintjeinek és a káptalanteremnek külső felújítását Gál Tibor, H. Vladár Ágnes és Fülöpp Róbert tervezte; a torony keleti külső bejáratát E Samu Viktória. A torony barokk szintjei -1984 előtt - Bugár Mészáros Károly tervei alapján készültek el. A kolostor, káptalanterem és a szentély belső helyreállításának tervezője Harsányi István volt. A kolostor külső homlokzatainak tervezője Fülöpp Róbert volt, aki „a középkori nyílások"-at „nem lyukakként, hanem ön-, és vetett árnyékként kirajzolódó vakablak- és ajtóként való bemutatásával kívánt"-a „elérni a barokk falfelülettől eltérő vakolattal megkülönböztetett falfelületeken". Ld. Fülöpp Róbert: A Szeged Alsóvárosi ferences kolostor műemléki helyreállítása. In: Magyar Építőipar, 43, 1994, 6. 188-190. az idézetek 190. A román kori faragványokat bemutató kőtár tervezője is ő volt.

PÁVAI ÉVAEllés monostor kutatása

Földrajzi elhelyezkedés

Az egykori monostor helye Csongrádtól északra található a Tisza bal parti árterületén, a várostól közel négy kilométerre, egy észak-déli irányú, kb. 300 mhosszan elnyúló, környezetéből 6 m magasan kiemelkedő természetes domb északi részén. A homokdomb legmagasabb részét vékony folyami agyagréteg fedi. A régiek emlékezete szerint a domb tetejét a folyó soha nem árasztotta el. 1894-1895-ben a Tisza-gát építésekor északkeleti részén kettévágták.1 Ma az öreg pontonhídon át lehet megközelíteni. A szájhagyomány szerint apácakolostor, mások szerint sok száz év előtt faluhely volt itt. „Ellés valaha népes hely volt, melyről tanúskodik a címzetes prépostság is, mely címét e helytől vette-"2

Történeti háttér

Ellésmonostort két oklevél is (1306,1326) ősi Bár-Kalán nemzetségi birtoknak mondja, ennek ellenére elég későn, 1306-ban említi először írott forrás.3 A nemzetség Ond honfoglaló vezér fiától, Etétől származtatta magát. A Kalán és a Bár kettős elnevezésre hiteles adat nincs, az oklevelekben a családtagokat hol az egyik, hol a másik nemzetségnévvel említik.4 A nemzetség közös őse Karácsonyi szerint a 12. század első felében élhetett.5 Először Baranya megyében, Szekcső és Mohács között települtek le, legrégibb birtokszerzeményük Szer és környéke, valamint a Csongrád és Alpár között fekvő terület volt.6

A Bár-Kalánok birtokait a 12. század végéről, Anonymus felsorolásából ismerjük (amit okleveles adatok is alátámasztanak): az Alföldön, Szer és Alpár között - Szer, Tömörkény, Ellés, Alpár egy része, valamint Szeg, Körtvélyes, Vásárhely Csongrád megye), Ikerhalom és Koxol (egykori Csanád vagy Torontál megye), Szekcső, Baár, Csele, Jenő, Nana.7 Magáról a nemzetségről először a 12. század második feléből Kalán püspökkel, „a nemzetség nagyra emelkedésének egyik szerzőjével" kapcsolatban olvashatunk. 1183-tól 1218-ig említik az oklevelek, ő maga 1150 táján születhetett. 1181-1183 között III. Béla király kancellárja volt, 1187-1188-tól 1218-ig pécsi püspök; 1193-1194-ben Horvát- és Dalmátország kormányzója volt.8

A Bár-Kalán nemzetség a. 12. század végén,9 de legkésőbb a tatárjárás előtt10 öt ágra oszlott (a hatodik az egyházi pályát választó Kalán püspök volt). Ezek közül I. Izsép ágából származtatható az Ellési/Ellősy család, amely annak legidősebb hajtása volt.11 Karácsonyi az 1265-1267 között kelt oklevelekben szereplő II. Istvánt (I. Baár/Bor dédunokáját) tartja a család ősének.12 Az Ellésiek birtokai voltak: Ellés, Márna, Szelevény, Bökény, Tőke - egymással szomszédos területek, valamint Szer, Pétermonostora, Szentandrás (ma Dóc), Anyás, valamint Sód és Körtvélyes. 1413-tól Szebény, Émen és Tótfalu birtokokat (Baranya megye) felesben az Ellési és a Szeri Pósa család kapta. 1501-ig bizonyosan az Ellési család leszármazóinak kezén voltak.13

A Bár-Kalán nemzetséggel közös javaik voltak: Elles, Szer, Szentandrás (ma Dóc), Ányás, Sód, Körtvélyes és Szeg.14

A monostorról az első írásos adat tehát 1306-ból maradt fenn. A Bár nembeli Izsép fia, László és Szeri Sándor fia, István, valamint testvéreik, Pósa és Márk a Károly Róbertpárti Kopasz nádor birtokait pusztították, falvakat égettek porrá, egyházakat törtek fel, kifosztották az úton levő magyarokat és kunokat. 1306. február 2-án a nagyváradi káptalan előtt egyezségre léptek, és a nádor szervienseivel abban állapodtak meg, hogy négy részletben, összesen 200 márka kártérítést kell fizetniük. Ennek teljesítéséig zálogul lekötötték a Tisza mellett fekvő Ellésmonostora nevű birtokukat.15 Hiába volt a patronátus intézménye, a nemzetség sajátjának tekintette a monostort, s ha anyagi szüksége úgy kívánta, még zálogba is adta.

Ellési I. Sándor fia, Márk és unokái, János és Good 1326-ban megvették az Émeni családtól, Miklóstól és Istvántól (Agy ispán fiaitól), valamint Baár/Bor fiaitól azok Ellésmo-nostorhoz való jogát (a birtokot és a monostort a kegyurasággal együtt). Szeri Pósa hiába tiltakozott mondván, hogy ez örökjogon őt illeti, az adásvétel mégis létrejött.16 Egy 1330-as adat szerint az Ellési család birtoka volt Ug is.17

A garamszentbenedeki apát 1338-ban panaszt tett Ellesi János és Good (I. Sándor unokái), valamint II. Pósa ellen, mert azok egész Alpárt elfoglalták és azt állították, hogy a falu és temploma ősi birtokuk. 1341-ben az apát esküt tett, hogy a falu az ő monostorát illeti, mire a két család lemondott követeléséről. Jelen voltak Alpár határjárásán, és beleegyeztek a határjelek felállításába.18

Ugyancsak I. Sándor unokái, János és Good 1344-ben 1/5 részben haszonbérbe vették a Tisza mellett - Tömörkény közelében - az aradi káptalan Morotva nevű halastavát. A halastó 4/5-e Szeri Pósáé volt, később ő vagy fiai örök ágon megszerezték. Az Ellésiek szerették volna részben ezt, részben a Keskeny és a Háromfül nevű halastavakat is használni. Szeri Pósa azonban 1372-ben eltiltotta János és Good fiait a halastavak használatától.19

1382-től 1413-ig tartott a Szentszalvátori család (szintén a Bár-Kalán nemzetség egyik ága) baranyai birtokainak -Szebény, Émen és Tótfalu - visszaszerzési pere Zámbó Miklóstól. Ebben egyenlő részben a Szentszalvátoriakkal együtt az Ellési és a Szeri Pósa család is részt vett. A hosszan elhúzódott pert 1413-ban megnyerték ugyan, a Szentszalvátori családnak azonban idő közben magva szakadt. Így a három falut az Ellésiek és a Szeri Pósák kapták felesben.20 Az Ellésiek ezzel nem elégedtek meg, és még ugyanabban az évben elfoglalták az Émen és Tótfalu között fekvő Karakó nagy részét. Emiatt Good unokáit, Ellesi II. Márkot és II. Istvánt, valamint a Szentszalvátori és Szeri Pósa családok akkor élő tagjait 1414-ben a nádor elé idézték. A per azonban alig haladt előre.21

1420-ban egy másik birtokvita is támadt: a garam-szentbenedeki apátság két birtoka, Csanytelek és Sáp - a Tisza két oldalán, egymással szemben - éppen az Ellési és a Szeri Pósa család birtokai közé ékelődött. Az apát azzal vádolta meg II. Márkot és II. Istvánt, hogy szegi jobbágyaik elfoglalták Sápot, és ott a gyümölcsfákat kivágták. A két Ellési birtokost a király elé idézték. Miután Sáphoz való jogát könnyen bizonyította, a nádori törvényszék 1423-ban elrendelte az apát újbóli beiktatását és Sáp határainak pontosabb kijelölését. Az ítélet végrehajtását azonban az Ellésiek gazdatisztje ellenezte, emiatt új per támadt, ennek kimenetele azonban nem ismert.22 Annyi bizonyos, hogy 1425-ben a nádor a pert Ozorai

Pipo temesi főispán és hadvezér kérésére elhalasztotta, hogy II. Márk és II. István - akik seregében küzdöttek23 - a Havasalföldön táborozó törökök ellen hadba indulhassanak.24

A Sáp körüli per kimeneteléről ezután hallgatnak a források. Karakó perének a sok halasztás és háború mellett az vetett véget, hogy a falu lakatlanná vált. II. Márkról és II. Istvánról egyetlen írott forrás sem emlékezik meg többé.25

II. Márk feltehetően még 1430 előtt, II. István 1438 előtt halhatott meg. Előbbinek három (Apollónia, Ilona, Veronika), utóbbinak két lánya (Katalin, Márta) maradt - az Ellési család tehát fiágon kihalt. A leányok azonban jeles családok tagjaihoz mentek férjhez. Mivel a vagyon nem szállt át a kincstárra, feltehető, hogy a lányok fiúsítva voltak.26

A családról csak néhány évtizeddel később hallunk újra: 1461-ben az Ellési lányok Szeri Pósa IV. Istvánnal pereskedtek, aki az egész tömörkényi vámot lefoglalta, pedig annak fele az Ellési családot illette volna. Szentandrásra és Mágócs-ra pedig, amely szintén közös, de akkor lakatlan birtok volt, jobbágyokat telepített be. Ugyanez történt Sápegyházzal is. Az Ellési lányok utóbb visszakapták földjeiket.27 Apollónia, Zeleméri Lászlóné (II. Márk leánya) és Katalin, Ramocsa Istvánná (II. István leánya) 1464-ben panaszt tett, hogy az aradi káptalan elfoglalta szelevényi birtokukat. A két Ellesi leány nem érte meg a hosszúra nyúlt per végét, amely 1500 táján az örökösök kiegyezésével végződött.28 1467-ben Zeleméri László leánya, Mulathi Salathiel felesége, Erzsébet az ellen tiltakozott, hogy apja (II. Márk leszármazottja) az ellési részbirtokot II. István unokájának, Zeretfai Ramocsa Istvánnak akarta eladni.29 A Zeleméri család kezében Ellésen kívül egyéb részbirtokok is voltak, így Máma, Szer és más Csongrád megyei területek.30 1488-ban Benedek leánya, Kata, Parlagi Jánosné kapott itt részt.31 Ugyanebben az évben Ellési Apollónia gyermekei pereskedtek egymással. Parlagi Györgyné, Zeleméri Márta osztályrészt követelt testvérétől, Zeleméri Mihálytól Anyás, Bökény, Ellés, Körtvélyes, Márna, Pétermonostora, Sód, Szeg, Szelevény, Szentandrás (ma Dóc), Szer és Tőke helységekből.32 1501-ben Mulathi Salathiel fiai (Ellési Apollónia unokái), Bertalan és Demeter átengedték ellési birtokrészüket Zeleméri Mihálynak, aki cserébe Szabolcs megyei birtokait adta át. Mindebbe a király is beleegyezett.33 1524-ben Zeleméri Mihály halála után azonban Parlagi László (Zeleméri Márta fia) elfoglalta Ellést, emiatt Mulathi Bertalan gyermekei perbe hívták.34 Később, 1547-ben a tanúk azt vallották, hogy néhai Parlagi László, akinek Ellésen kőből épült udvarháza volt,35 birtokcserére lépett Katával (előbb Jakabházy Miklós, majd Zeleméri János özvegyével), átengedvén neki a Szabolcs megyei Zelemér helység harmadát, a Csongrád megyei Elles, Márna, Szer, Dócz birtokáért.36

Zerindi Buda Lászlóné unokája, Bizerey János ugyancsak 1501-ben eladta Gibárthi Keserű István alnádornak a fentebb felsorolt Csongrád megyei, Liboch és Mágócs Békés megyei, valamint Émen, Szebény és Tótfalu Baranya megyei helységekben lévő részeit.37 1517-ben Gyulai László (Gáspár fia, Ellési Ilona unokája) eladta 1500 aranyforintért a budai káptalan előtt Szegi Dóczy Jánosnak Bökény, Ellés, Körtvélyes, Márna, Pétermonostora, Szeleyény, Szent-andrás/Dóc és Szer helységekben levő részét.38

Az 1542 végéig Csongrád Szegeddel együtt török kézre került. Csongrádon török várőrség és egy náhije központja volt. A birtoklás ettől kezdve már csak névleges.39 1547-ben Parlagi László és fiai, Miklós és György részbirtokkal rendelkeztek Ellésen, Márnán és Böldön. Ramocsay Györgynek is volt Ellésen részbirtoka, s Bökényben is.40 1547 körül már a Pöstyéni család kezére került a Zelemériek Csongrád és más megyékben lévő birtokai.41

A királyi fennhatóságot 1566-ig a megye területén a gyulai várőrség képviselte. A nemesség Gyulán volt, a királyi hadiadót is innen gyűjtötték be 1553. november 25. körül. Az adólistán a 17 lakott helység között találjuk Ellést is, amely 11 településsel együtt adóhátralékban volt.42

1560-ban a magvaszakadt Pöstyéni család birtokait I. Ferdinánd felében csömöri Zay Ferencnek (délvidéki eredetű mágnás - a királyi naszádosok kapitánya, főispán, a bárói rend tagja), Liszti Jánosnak (a királyi kancellária titkára, majd püspök-kancellár) és Viczmándi Jánosnak (főispán) adományozta.43 Egy 1561-ben készült adójegyzék szerint Ellésen hat birtokos osztozott: Ramocsay György (két porta), Jakabházy Mihály (három porta), Niczky Gáspár (négy porta), Muthnoky István, Zay Ferenc, valamint az aradi káptalan.44 1588-ban a királyi helytartó megparancsolta az egri kapitánynak, hogy Ramocsay Fruzsinát (özvegy Ilosvaynét, II. István leszármazottját) védelmezze meg Bökény, Ellés, Márna, Pétermonostora, Szelevény, Szer és Tőke falvakban bírt részeiben.45 1631 után-Bábay Zsigmond kapta meg Ellést, majd tíz évvel később a Horváth és a Jakabházy családot iktatták be.46

Egy 1649-es összeírás, szerint Ellésen a török hódoltság elől elmenekült szerbek laktak.47 1664. október 23-án Wesselényi Ferenc nádor Borsod megyében parancsot adott ki, hogy mivel Bábay Zsigmond előbb kapta meg a birtokot, ezért védjék meg Jakabházy János ellen.48 A lakott és lakatlan helységekről, valamint a pusztákról 1700-ban készült egy összeírás a szegedi kamarai felügyelőség által igazgatott megyék területén. Ellést a harmadik csoportban pusztaként sorolták fel, mondván, hogy azt Kucheldorffen vezénylő tábornok és a csongrádiak hasznosítják.49 Ugyanezen a listán szintén a puszták között szerepel Reszke, ahol egy templomrom, valamint Szentpéter, ahol egy romba dőlt torony volt.50

1722-ben Jakabházy utóda, Tatay Péterné született Várady Erzsébet per útján tiltakozott, hogy Schlick Lipót császári tábornok a karlócai béke megkötéséért, illetve Károlyi Sándor is megkapta Ellést. Tatay Péter 1727-ben 300 forint ellenében visszavonta tiltakozását.51 1783-ban Ellésen négy kertészcsalád (Hortulani) lakott, összesen 33 személy.52 1814-ben egyértelműen a gróf Károlyi-család uradalmához tartózott az ellési dohánykertészet.53

Kutatástörténet

Egy 1862-ből származó tudósítás szerint „már csak az alap látszik, a téglák magánhasználatra elhordatván a birtokos által, egy valaha ott volt nagyszerű épületnek."54

1882 októberében Farkas Sándor, a Csongrádi Múzeum későbbi őre megtekintette Kertész László ügyvéd magángyűjteményét, majd ellátogatott a Várhátra és Bokrosra, valamint az ellési monostor maradványaihoz is.55

Az 1890-es évek elején a domb tetején akácos erdő volt. Tekulics Sándor, az egykori Körös-Tisza Bank igazgatója szerint a templom romjai akkor még kilátszottak a földből.56 A Tisza-gát építésekor 1894-1895 között Kada Elek az ellesi domb homokjában római kori leleteket talált, ezeket a Kecskeméti Múzeumba vitte.57

A Csongrádi Polgári Fiúiskola gyűjteményébe a századfordulón egy szenteltvíztartónak meghatározott bronz füles edény és egy széles peremű, lapos bronztál került be a romok közül. A tárgyak ma a helyi múzeumban találhatók.58 1907-ben Tari László járt a lelőhelyen.

„A templom falai még látszottak, de az egész terület sűrű bokrokkal volt benőve." - írta.59 1914-ben Samu Mihály gazdálkodó ellési birtokán szőlő alá fordíttatott, s eközben munkásai kb. 70 cm mélyen néhány tűzhelyet, egy régi kút maradványait, öt kisebb-nagyobb sarkantyút, egy 50 cm hosszú szuronyt, egy tőrt, egy kétágú szarvasagancsot és igen sok csontot találtak.60

1934-ben Felföldi Sándor vette meg az „ellési monostor helyét és környékét". Tégláiból kis házat épített, melynek ajtaja előtt egy nagy, kb. 1,5 m2 nagyságú vörös márvány lap volt letéve belépőnek. Ugyanekkor szőlő telepítés közben többrétegű temetőt talált. A tanyaudvar keleti szélén a répásverem egyik fala a gazda által talált alapozás-szakasz (két sor tégla között három tégla vastagságú, döngölt agyagréteg) volt.61

1935-ben Szegedi Szűcs István, a csongrádi gimnázium rajztanára ásatást végzett a helyszínen. Erről a Műemlékek Országos Bizottságának is beszámolt, de levelére nem kapott választ.62 Tari László több alkalommal járt a helyszínen, megfigyelése szerint a domb árvízkor szigetként emelkedett ki, alapjából a víz szarmata cserepeket mosott ki.63 Leleteket is gyűjtött a helybeliek segítségével.64 1936-ban a domb déli részén fekvő tanya tulajdonosa homokbányászás közben egy „hunkori" sötétszürke, kétfülű korsót talált, amelyet csak rajzolásra engedett át Tarinak.65

1975-ben Horváth Ferenc (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) végzett helyszíni szemlét, amelynek során a felszínen sok követ, téglatörmeléket és embercsontot észlelt. Az építőanyag kitermelése a környékbeliek által folyamatos volt; a kiszedett alapfalak árka, alapozás maradványok voltak felismerhetők a gödrökben. Felhívta a figyelmet a terület védetté nyilvánításának fontosságára, illetve hitelesítő ásatás szükségességére.66

1983-ban újabb helyszínelésre került sor, amelyen Lőrinczy Gábor (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) és Vörös Gabriella (Szentes, Koszta József Múzeum) volt jelen. Ekkor ugyanis egy kotrógép kb. 16 m hosszú, 4 m széles és 2 m mély árkot vágott a domb tetején s ennek három falalapozás és több sír esett áldozatául.67 1984-ben Horváth Ferenc szakvéleményt készített a monostor régészeti védelme érdekében.68

1986-1988 között Pölös Andrea (Budapesti Történeti Múzeum) végzett terepbejárást a területen szakdolgozata elkészítéséhez.69 Két leletanyag csoportot különböztetett meg: egyet a domb északi felén („monostor"), ahol késő szarmata kerámián kívül a 12. század végétől a 17-18. századig datálható kerámiát talált. Ugyanitt középkori téglák, mész- és habarcsdarabok, valamint vörös mészkőlap töredéke volt a felszínen. A másik csoport („falu") ettől kb. 50 m-re délre helyezkedik el. Kerámiája egy, a Körös-kultúrába sorolható töredéken (vastagfalú, nagyméretű edény darabja) és paticsdarabokon kívül a 11. század végétől a 16-17. századig keltezhető.70

Régészeti kutatás71

A lelőhely régészeti védelem alá helyezésére 1990-ben került sor.72 A feltárás szondázó ásatásként ugyanebben az évben elkezdődött, s azóta folyamatosan tart. (1-2. kép)

A 10. század vége és a 11. század első fele közé tehetők a domb tetején egy kora Árpád-kori népesség telepnyomai: gödrök, kemencék, árokvonulatok. Szórványként egy 11. századi bizánci bronzérme is előkerült. Az objektumokat csak részletekben sikerült feltárni, mivel a

nemzetségi monostortemplom a domborzati viszonyok miatt ugyanezen a helyen épült fel - háromhajós, pilléres, sávos alapozású bazilika, északi oldalánál egy kisebb sekrestyével.

A feltárást nehezítette az 1983-as délnyugat - északkelet irányú kotrógépes bolygatás, amely a főhajó déli sávalapozásának darázskő rétegeből, a teljes északi alapozássávból, valamint a teljes északi zárófal alapozásából is egy kb. 4 m széles sávot kitolt. (3. kép)

A templom építésekor az alapárokba kb. 0,5 m vastagon agyagot döngöltek, arra pedig rövidebbik élére állított téglával vegyesen szabálytalan formájú darázskő tömböket raktak. Ez utóbbi alapozási réteg kb. 0,4 m vastag és 1,3 m széles (az apszisoknál 1,4-1,6 m).-A külső alapfalak erősebbre készültek, mint a sávalapok. Utóbbiakra jellemző, hogy a főhajót a mellékhajóktól elkülönítő alapozássáv a nyugati zárófal alapozása előtt kb. 0,6 m-re egyértelműen véget ér, mindkét sávalapozási réteg nyugati végét jól eldolgozták. 1. Az ásatási terület északkelet felől (Légifotó 1994)

3. A kotrógép által vágott árok részlete észak felé tisztítás közben , sátortetős téglasírok maradványaival

2. Helyszínrajz a monostor eddig feltárt épületeinek rekonstruált alaprajzával

4. A monostortemplom szentélye kelet felől

A szentélyek és a hajók külső hossza 17,8 m, szélességük pedig 11,9 m. A hajók együttes belső tere 12,28 x 9,36 m. A főapszis mélysége 2,6 m, a mellékapszisoké pedig 2,32 m. A főhajó 3,52 m, a mellékhajók pedig 1,76 m szélesek. (A méreteknél az alapozási szélességet vettem figyelembe.) A templom felmenő falai kb. 1 m szélesek voltak, vegyes falazatúak,

téglából és réti mészkő kváderekből épültek.73 A feltárás során főleg az apszisok környékéről réti mészkő kváderek töredékei kerültek elő. (4. kép)

A sekrestyéből nem sok maradt meg, a dózeres bolygatás a fontos részleteket megsemmisítette. Csak a vörösagyag alapozás került elő, felmenő falaival kapcsolatban a templom feltárásánál gyűjtött tapasztalatokra támaszkodhatunk. Két alapozástöredék ismert: az egyik a templom északi apszisának és zárófalának találkozásánál levő támpillér mellett kb. 2 m hosszúságban fut. Szélessége 50-60 cm, hozzá tapad három, a későbbi kápolnában épített sátortetős téglasír, másik oldala is függőlegesen levágottnak tűnik. A sekrestyealapozás másik töredéke egy háromszög alakú, csonka kápolna belsejében került elő. Ez kb. 4x2 m-es helyiséget jelent.

A templomtól kb. 50 m-re, a domb nyugati, hasonlóan magas részén volt egy patkóíves szentélyű, kis méretű plébániatemplom. Alapfalai a felszíntől kb. 30-40 cm-re vannak, a terület több évszázados mezőgazdasági hasznosítása miatt elég rossz állapotban kerültek elő. Téglával vegyesen döngölt sárgaagyagból készültek, 70-90 cm vastagok.

Egyetlen felmenőfal részletet sem találtunk. A szentély és a hajó együttes külső hossza 11 m, szélessége 6,6 m. A hajó belmérete 6,1 x 4,6 m. A nyugati zárófalhoz egykor kis torony csatlakozott, melynek agyag alapozását csak nyomokban találtuk meg. A nyugati zárófaltól mért belső szélessége kb. 2,5 m. A hajóban a déli alapozás mellett okker-fekete, fehér-fekete, vörös és szürke festésű vakolattöredékek voltak. A domb déli részén elterülő falu feltárása még várat magára.

Később a templomhoz nyugatról - eltérő technikával -két torony épült. A vastag, rétegesen döngölt sárgaagyag alap a felsőbb sorokban téglával váltakozott. Szélessége (1,3 m) a templomalap szélességével egyezik, az alapozás minősége azonban összehasonlíthatatlanul rosszabb. Az itt-ott előkerült felmenőfal maradványai téglából voltak; a törmelékben más építőanyagot nem találtunk. A tornyok belső tere 3 x 1,8 m, a köztes tér pedig 3,3 x 3,6 m. (5. kép)

Ehhez az építési periódushoz tartozik a templombelsőben két, egymással szemben lévő támpillér, amely a főhajó nyugati felében épült. A főhajó agyagalapozásának tetejéig anyaguk és szerkezetük megegyezik a torony-alapozásokkal (vagyis tégla és sárgaagyag rétegek váltják egymást). A támpillérek felső rétege azonban már téglával vegyes darázskő, e réteg belső szerkezete a sávalapozáséhoz igazodik. A támpilléreket a sávalapozással vastag sárgaagyag záróréteg köti össze. Funkciójuk a tornyokkal, illetve az emeleti karzat tartásával függött össze.

A tornyok megépítése mindenképpen fázisváltást jelent. A nyitott toronyalj egyben a templomteret hosszabbította meg, ezzel együtt a liturgia kibővülését - kétpólusú templomtér a karzat emeletén?74 - is lehetővé tette.

A korábbi sekrestye helyén a templom északi zárófalához egy nagyobb méretű, nyújtott, félkörű apszissal záródó kápolnát emeltek. Nyugati falának alapárkát az ott levő többrétegű temetőbe ásták. Az alapozás a tornyokhoz hasonlóan itt is sárgaagyag és téglarétegek váltakozásával készült, a felmenő fal pedig az előkerült részleteknél téglából volt. (Északi alapfala és csaknem egész belső tere a dózeres bolygatás miatt kb. 4 m szélességben hiányzott.) A szentély és a hajó együttes külső hossza 11,3 m, szélessége pedig 7,98 m. A hajó belső tere 6,82 x 6,58 m, a nyújtott apszis mélysége pedig 1,94 m. (6. kép)

A templomtól délre további két, a fentiekhez hasonló alapozású épületet találtunk. Az egyik a templom déli apszisához csatlakozik (ebben temetkezések voltak). Belső tere 6,5 x 4,3 m, alapozása 1,3-1,4 m. A másik helyiség (konyhahulladékkal és salakkal) pedig ettől kb. 40 m-re délre - a templom déli zárófalával párhuzamosan került elő. Ennek egyelőre csak belső szélességét ismerjük (4,85 m), alapozása 0,7-0,8 m széles. A két helyiség északkelet - délnyugat és északnyugat - délkelet irányú tengelye, valamint a templom déli zárófala négyszöget alkot; az átlók metszéspontjában megtaláltuk a négyszögletes kutat is. Mindez egy, a domborzati viszonyokba jól beleillő kolostorszárnyat enged feltételezni. A magyarországi regionális építészet sokféleségét és anyagi lehetőségeinek szegényességét figyelembe véve azonban nem várható, hogy a feltárás előrehaladtával egy teljes épületszárny kerül majd elő.75 (Maga a „kolostorszárny" elnevezés utal viszont a szóban forgó épületek templomhoz való hozzátartozására (hozzáépítésére) és egyúttal a templommal összefüggő, azt kiszolgáló, helyiségenként többnyire eltérő funkciójára is. 5. A nyugati torony alapozása 6. A kápolna feltárás közben

Ennek értelmében tartom fontosnak a szó további használatát.) A monostor egyes épületei körül több periódusú sáncárok rendszer található.76

A felhasznált építőanyag

A templom alapozásához és részben felmenő falaihoz felhasznált réti mészkövön (darázskövön) kívül az épületek legfontosabb anyaga a tégla volt. Itt kell kitérnünk a téglák egy látványos alkalmazási formájára, az idomtéglákra, amelyek a templom területén összevissza - feltehetően a téglák kitermelésekor szétdobálva - kerültek elő. Ezek egyik fajtája, a háromszög alakú a leghosszabb, egyben külső oldalán ívelt, vakolt. Ha az ép darabokat a habarcsnak is helyet hagyva összeillesztjük, kör alakú oszlopszeletet kapunk, középen egy kb. 10-13 cm-es, ugyancsak kör alakú hézaggal. Az oszlop átmérője így kb. 58,5 cm lehetett. (7. kép) Az idomtéglák másik formájánál - az előzőhöz hasonlóan - a külső vakolt oldal szintén ívelt, a belső oldal pedig egyenesre vágott. Ez az oszlopszelet is kör alakot ad ki, kb. 82 cm-es átmérővel. Befelé néző oldalai nagyméretű (48 x 46 cm) négyszöget zárnak be. (8. kép) Ezt a szabályos hézagot formája miatt is jól ki tudták bélelni, falazni téglával. Ezt a nagyméretű oszlopot, a téglával kirakott stabil közepével, olyan térben alkalmazhatták, ahol nagy tartóerőre volt szükség. A hajók közötti három-három kör átmetszetű pillér feltehetően idomtéglákból készült. A robusztusabbak talán éppen a karzatot tartották.

Az építőanyag helyi előállítására, téglaégetőre eddig semmi nyom nem utal. 1987-ben az ellési monostortól kb. 3 km-re északkeletre lévő Várháton Lőrinczy Gábor (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) végzett leletmentést, és egy téglaégető kemencét tárt fel, illetve azonosított77 Az archeo-mágneses kormeghatározás szerint ez a kemence 1300-1360 közötti időben működött.78 Lőrinczy Gábor a múzeumi adattár információit felhasználva arra a következtetésre jutott, hogy a Várháton eddig összesen négy téglaégető kemence került elő, azonban csak a fent említettnek ismerjük a korát.79 A téglák ottani, helyi felhasználására semmiféle régészeti bizonyíték nincs. Annál inkább megfontolandó az a feltételezés, hogy a Várháton készített téglát a monostor építkezéseihez használták fel. A szállítást tutajjal végezhették, hiszen a két helyszínt egykor morotva kötötte össze.80

Temetkezés és leletanyag

Eddig 320 sírt tártunk fel a templom és a kápolna körül, valamint azok belső terében, az északnyugati toronyban (ahol egy kettős sír került elő) és a templom déli mellékapszisához csatlakozó helyiségben, valamint a plébániatemplomban és környékén. Osszáriumként használt, földbe mélyített objektum egyelőre csak az utóbbi északi oldalán, a szentély és a hajó találkozásánál volt. A többi esetben inkább az volt a gyakorlat, hogy a sír ásásakor talált csontokat a sírgödör láb felőli végébe, vagy éppen az új sír szélére rakták ki. Az eltemetés módjai változóak voltak. A pár hónapos gyermekeket néhány élére állított téglával körberakott és lapjával lefedett kisméretű sírban, koporsó nélkül temették el. (9. kép) Ilyen sírokat főleg a templom északi mellékapszisa környékén találtunk. A nagyobb gyermekeket és felnőtteket általában vasszögekkel, néha súlyos vaspántokkal összeerősített koporsóba helyezték. Ritkán trapéz alakú koporsók is előfordulnak. Másutt a sírt teljesen körülvették téglával, vagy néhány élére állított téglával rakták körül, sőt le is fedték azt. Egyes esetekben az egész váz gyékényen feküdt, vagy gyékényfoszlány, illetve faszén volt a sírban. A halottak nyújtott,-háton fekvő helyzetben voltak, kezük vagy a test mellett párhuzamosan, vagy a medencében nyugodott. A temetkezések három-négy rétegben történtek, néhol azonban csak egy réteg volt megfigyelhető. (10. kép) A nemzetség tagjainak egyik kiemelt temétkezőhelye a háromhajós templom belső tere volt. A legrangosabb sírhelyet - a főhajó közepén az oltár előtt - egy széles vasalásokkal ellátott koporsóládában, sodronyvérttel eltemetett, púpos vitéz kapta.81 (11. kép) 7. A monostortemplom oszlopának idomtéglái

8. Nagyobb keresztmetszetű oszlop idomtéglái

9. Csecsemősír a monostortemplom északi mellékapszisánál 10. A monostortemplomtól délre elterülő többrétegű temető részlete a templom déli alapozása mellett

A láda belső tartalmát rágcsálók által összedúlva találtuk meg. (Kivételt képez a váz bal felkarja, amely eredeti helyéhez képest kissé lejjebb csúszott, valamint a bal felső és alsó lábszár, ez a helyén maradt.) A vért darabjainak belső oldalához egyszerű szövésű textil tapad; a fonal kb. 0,5 mm vastag. A vaskarikák 10 mm átmérőjűek és kb. 2 mm vastagok. (Egyelőre nem eldönthető, hogy forrasztottak vagy szegecseltek-e.) A töredékeket néhol 8 mm átmérőjű és 1 mm vastagságú szabadon mozgó, forrasztással készített rézgyűrűk szegélyezik. Ezek talán erőkifejtés miatt hol kerek, hol ovális formájúak. A feltárás során nagy mennyiségű bőrmaradvány is előkerült. A bontó restaurátor megfigyelése szerint a bal alsó lábszáron egy, a térd alatt véget érő és azt csaknem körbefogó sodronydarab volt.82 A megmaradt töredékekből egyelőre nem rekonstruálható, hogy csupán sodronying, vagy talán nadrág is volt-e a sírban. (A lelet a 15. századnál korábbra valószínűleg nem keltezhető.)

A főhajót a mellékhajóktól elválasztó sávalapozásokba, azok északi oldalán három sír volt beásva, a főhajó nyugati zárófal alapozását a délnyugati toronytérbe benyúlva további egy temetkezés törte át. A templombelsőben tömött vörös mészkőből készült sírkőlap-töredékek kerültek elő.

A déli mellékhajóban szórványként egy 13. század közepéről való limoges-i készítésű körmeneti kereszt Mária figurája került elő.83

A főhajóban, az 51. sírban egy pártaövet találtunk. Az övön kerek, szélein fonatmintáa préselt bronzveretek vannak, amelyeket közvetlenül a bőrövre szegecseltek fel. Az övcsatból megmaradt az „I" - minuszkulákkal díszített csattest töredék. Az öv préselt bronz szíjvége gyöngysor keretezésű, közepén hosszában lefutó indával, felső végén előre néző emberfej dísszel. A 14-15. századra tehető pártaöv jó párhuzama a csengelei temető 33. sírjából került elő.84 Az északnyugati torony belső teréből egy kettős sírban 33 darabból álló, a 15. századra datálható csont övgarnitúra került elő.

A nemzetségtagok másik jelentős temetkezőhelye a templom északi oldalához csatlakozó kápolna volt. Itt koporsós, illetve téglával részben kerített sír mellett hat, ún. sátortetős téglasírt tártunk fel, egyiket sem egészben mert kb. 70%-a a dózer munkája során megsemmisült. Falszerűen, 4-5 sor téglával voltak körberakva, ezeket habarcs kötötte össze. A „sírházat" habarccsal összekötött téglákból álló „sátortetővel" zárták le, és kívülről bevakolták azt. A sátortető tégláit kimondottan erre a célra verték, vagy utólag a szokásos formájú téglát a megfelelő formára faragták: a hosszabbik oldal két végét ferdén lecsapva. Hogy a tetőtéglák ne csússzanak el, azokat a sírfal felülről második sorának belső széléhez illesztették; miután a sírfal legfelső sorát ehhez képest arányosan kifelé tolták. A „sírházakban" leletanyag nem volt, többnyire csak másodlagosan betöltődött föld.85

A temetkezések a keresztény szokásoknak megfelelően szegényesek. A legkorábbi, melléklet nélküli sírok időbeli behatárolása még várat magára. A mellékletes sírok leletanyaga (pártaöv, párta, díszes gombok, vésett díszű csontlapok, fémszálas ruhafoszlányok s néha pénz) a 14. századtól a 16. század első harmadáig keltezhető (a háromhajós templom főhajójában egy sírból II. Lajos 1521 és 1523 kö- zött hasznát dénárja került elő).86

A kápolna északi alapozásának külső oldalánál ásónyomnyi mélységben egy limoges-i eredetű, a 13. század közepére keltezhető kereszt felső szárvégéről való, hátlappal ellátott szent alak került elő; az épület északi alapozásának belső oldalánál, valamint a nyugati alapfalon kívül egy-egy ornamentális díszű, egykor keresztszárakat kitöltő aranyozott rézlemezt találtunk.87

A templom és a kápolna épületétől nyugati irányban kb. 5 m-re szintén egy ásónyomnyi mélységben egyszerű, vésett díszű, feltehetően magyarországi műhelyben készült korpusz került elő. Alakja derékban hátrafelé hajlik; ezt a deformációt valószínűleg akkor kaphatta, amikor letépték a keresztről.88 11. A 183-as sír feltárás közben

Keltezés

A háromhajós templom és a plébániatemplom

A háromhajós, keresztház nélküli bazilika a 11. század vége felé a királyi alapítású egyházaknál (Garamszentbenedek 1075; Somogyvár 1091)89 jelenik meg a magyarországi templomépítkezésben.90 Az ellési nemzetségi templomot a 11. század végére, a 12. század első évtizedeire lehet keltezni. Egyéb datáló leletek híján az építés időpontjának behatárolásához csak az épület és a kőanyag művészettörténeti értékelésére támaszkodhatunk.91 Az alaprajzi elrendezésen túl az előkerült kőfaragványok közül ezt a

korai időszakot többek között egy másodlagos helyzetben talált palmettás díszű töredék jellemzi.

A plébániatemplom építése a 12. század első felére tehető. Méretek és alapozási technika tekintetében a Bár-Kalán nemzetség másik ősi birtokán, a Szeren épült plébániatemplommal mutat hasonlóságot.92

Az építtető személye a Bár-Kalán nemzetség homályos korai történetéből nem következtethető ki.93 A rendelkezésünkre álló „stíluskritikai keltezés ezzel kapcsolatban annyit enged feltételezni, hogy a nemzetség egy korai tagját (kb. két nemzedékkel Kalán püspök előtt) tisztelhetjük benne. (Fentebb már említettem azt az elgondolást, miszerint a nemzetség közös őse a 12. század első felében élhetett.) A nemzetség ősi birtokait illetően egyetlen forrásként Anonymus munkája áll rendelkezésünkre, ezt a kutatás azonban joggal kritikusan kezeli. Horváth Ferenc Szer plébániatemplomának történetét taglalván részletesen kitért a nemzetség Anonymus által leírt birtokaival kapcsolatban felmerülő kétségekre.94 Az ellési háromhajós templom keltezése igazolja azt a megállapítását, hogy a Tisza menti birtokok már a 11. század végén a nemzetség kezében lehettek.

A monostor alapítása

A monostor nevét feltehetően építtetőjéről, a Bár-Kalán nemzetség egyik tagjáról kapta.95 Első okleveles említésekor „Elleusmonustura"-nak írták,96 majd a szó „Hehellius/ Helleus",97 „Ellies/Ellyes/Ellős"-re változott, ma pedig Ellésnek mondják. A név a görög Achillesből (latin Achilleusból) ered.98 A névhasználat a Trója-regény hatására a 12. század második felében kezdett felbukkanni Magyarországon. A Képes Krónika említi Achilles "fia Jákot (Achille filio Iaco) „a nagygonoszokkal", valószínűleg csak egy időbeli kivetítése a kortárs névhasználatnak.99 A név elterjedésében a mai irodalomtudomány nagy szerepet tulajdonít Anonymus-nak. III. Béla későbbi jegyzője franciaországi tanulmányai során ismerkedhetett meg Darius Phrygius 5. századi író népszerű Trója-történetével.100 A név „Echilleus", „Ehelleus", „Hehelleus", „Elleus" formájára a 13. század első feléből származnak a legkorábbi adatok, ugyanakkor az eredeti „Achilles/Achilleus" - alak is tovább élt.101 A fentiek alapján a lelőhely elnevezéséből: „Elleusmonustura" következtethetünk arra, hogy az építtető és birtokló személye Elleus volt, aki a közvetett okleveles adatok alapján a Bár-Kalán nemzetség tagja volt, maga a terület pedig a nemzetség egyik ősi birtoka. A „monustur" szó arra utalhat, hogy az akkori körülményeknek és igényeknek megfelelő egyházas hely, monostor alapítása fűződik Elleus nevéhez.

Az ellési monostor alapításának, építésének időbeli behatárolásában az alábbi érveket tartom megfontolandónak:

1. A várháti téglaégető kemence kora 1300-1360 közé tehető. Feltételezhető, hogy a többi kemence a korhatározotthoz hasonló, vagyis ezekből a várháti téglaégetőkből került ki a kolostorszárny építőanyaga.102

(A tornyok építési ideje a datáló leletek hiányában kérdéses. Annál inkább megfontolandó, hogy az alapozás anyaga és szerkezete a kolostorszárnyéval mutat hasonlóságot. Az északnyugati toronyban, egy kettős sírban 15. századi csont övgarnitúra került elő, ez nem vehető számításba a tornyok építésével kapcsolatban.)

2. Miután a tatárjárásnak pusztító nyomát egyelőre nem találtuk, ez arra mutat, hogy a kérdéses építkezés csak utána történhetett.

3. Első okleveles említésekor (1306) már monostornak nevezik a helyet.103

4. A templom déli mellékapszisához csatlakozó helyiségben, temetkezésből egy V. István-kori (1270-1272) ún. szlavón dénár került elő.104

5. A körmeneti keresztről való Mária-alak 1230-1250. közé datálható.105

Mindezeket, valamint az „Achilles-Ellés" névhasználat fejlődését - változásait, valamint az erre vonatkozó oklevelek keletkezési idejét figyelembe véve a monostor alapítására, építésére ezek szerint a 13. század harmadik negyedében kerülhetett sor. (Ez a keltezés az 1987-ben feltárt várháti téglaégető kemence archeomágneses korhatározását is pontosítja.)

A helyszín kutatása alapján és a feltárás eddigi eredményeiből, az előkerült éremleletekből következtetni lehet arra, hogy az ellési homokdomb, illetve a monostor területe a 11. századtól folyamatosan lakott volt (korai településrészlet és a 11. század közepéről egy bizánci bronzpénz utal erre). A Körös-kultúra,106 valamint a fentebb említett rómaikori,107 és késő szarmata „hun-kori"108 népesség megtelepedését a területen az azt megerősítő leletek hiányában egyenlőre feltételesnek veszem.

Forrásokban az együttest monostor néven 1326-ban nevezték utoljára, utána az Ellési családhoz tartozókról, illetve egyszerűen csak Ellésről szólnak az írásos emlékek. Ez jelezheti, hogy a monostor később már „említésre sem volt méltó". A családi temetkezések ennek ellenére a 16. század első harmadáig (a templombelsőben egy sírban II. Lajos 1521-1523. között használt dénárja volt) nem szakadnak meg. Találunk ugyanakkor településre utaló adatot is: a 16. század első harmadában Parlagi Lászlónak (II. Márk leszármazottja) kőből épült udvarháza állt itt.109

Az 1700-ban végzett kamarai összeírás Ellést pusztaként említi, ugyanakkor két olyan puszta kategóriába sorolt hely is van a listán (Reszke és Szentpéter), ahol egy templomromot és egy romos tornyot említenek.110 Ha ekkor Ellés-pusztán még láthatók lettek volna az egykori monostor, templom maradványai, akkor azt a kamarái összeírók feltehetően feljegyezték volna. Az első katonai felmérés (1763-1785) 1784-ben készült térképén már csak a forrásokban említett dohánykertészet (Elleyes Tobak Gartner) épületei láthatók. (12. kép)

12. A terület első katonai felmérése 1763-1785

JEGYZETEK

A helyi múzeum névadója, néhai dr. Tari László szerint a domb valamikor a Tisza jobb partján egy nagyobb ún. ,omega"-kanyar torkolatában állt, amely idővel lefűződött, így került a domb a folyó mostani bal partjára. Állítását korabeli térképekkel nem tudta alá támasztani, érveléséhez Csongrád egykori városi mérnökének Ludrovai Tóth István: Tiszaszabályozás és Csongrád jövője (1882) című munkáját, valamint Palásthy János Özséb Csongrád földrajzáról írt 1938-as szakdolgozatát használta fel. Ld. Tari László: Hol volt Attila főszálláshelye? Adatok a Csongrád-várháti lehetőséghez. In: Mozaikok Csongrád város történetéből, 1979. Szerk. Bálint Gyula. Csongrád, 1979.197., 199. Idők Tanúja, 1872. június 5. (Az adatot Dudás Lajosnak köszönöm.) Karácsonyi János: A puszta-szeri monostor kegyurai. Bp., 1897.26. Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV század közepéig. 1. köt. Bp., 1900.139. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 10. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 10-11. Karácsonyi 1900. (4. jegyzetben i. m.) 153. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 12. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 12. Karácsonyi 1900. (4. jegyzetben i. m.) 141. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 40. Karácsonyi 1900. (4. jegyzetben i. m.) 140-141. közötti nemzedékrend*. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 40. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 48-49. Nos Capitulum ecclesie Waradiensis damus pro memoria quod Ladizlao filio ysep et Stephano filio Alexandri de Zer de genere Bor pro se et pro posa et Marco fratribus eorundem ab una parte, et [...] seruientibus Kopoz palatini, Judicis Cumanorum et comitis Zatmariensis [...] pro suis ülicitis factis facere debuissent, tamen ducentas marcas, coram nobis partim in denaris partim in estimacione condigna, eidem Kopoz palatino, in terminis infrascriptis soluere se spontanea obligarunt uoluntate [...] propter ipsas tamen supradictas ducentas marcás, quandam possessionem ipsorum Elleusmonustura uocatam, sitam iuxtaflúium Tycie, pignori eidem Kopoz palatino obligarunt cum utilkatibus eiusdem et pertinencys ad eandem. Közölve: Anjoukori okmánytár. Szerk. Nagy Imre. 1. köt. (1301-1321). Bp., 1878.107-108. No. 101. és Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 41. Anjoukon okmánytár. 2. köt. (1322-1332). Bp., 1881.259. No. 239. Györjfy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1.köt. Bp., 1963.895. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 61., 61. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 41-42. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 37. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 43. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 44-45. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 42. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 45. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 42-44. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 45-46. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 46-47. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 47. A nagy-károlyi gróf Károlyi család összes jószágainak birtoklási története. A család megbízásából kiadja gróf Károlyi László. Bp., 1911-. 1. köt. 20. Pesty Frigyes: Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben. 1. köt. Bp., 1888.91. A nagy-károlyi gróf Károlyi család összes jószágainak birtoklási története. (29. jegyzetben i. m.) 20.

Hornyik János: Pusztaszer, a honalapító magyar nemzet első törvényhozási közgyűlése színhelyének története. Kecskemét, 1865. 116.; Karácsonyi 1897 (3. jegyzetben i. m.) 48. A nagy-károlyi gróf Károlyi család összes jószágainak birtoklási története. (29. jegyzetben i. m.) 20-21. A nagy-károlyi gróf Károlyi család összes jószágainak birtoklási története. (29. jegyzetben i. m.) 21. Zsilinszky Mihály: Csongrádvármegye története. Bp., 1897. 1. köt. 156. - az adat forrásértéke vitatható. Pesty 1888. (30. jegyzetben i. m.) 92. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 48. Hornyik 1865. (32. jegyzetben i. m.) 118. és Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 48. Víiss Előd: A szegedi és csongrádi náhije 1548. évi török adóösszeírása. In: Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből. Szeged, 1979. 5-13. Gát László: Csongrádi történelmi olvasókönyv. In: Mozaikok Csongrád város történetéből, 1982. Szerk. Bálint Gyula. Csongrád, 1982.80. Pesty 1888. (30. jegyzetben i. m.) 92. A váczi egyházmegye történeti névtára. Vácz, 1915.1. köt. 368.; Csongrád megyei történelmi olvasókönyv. 1. köt. A honfoglalástól a forradalom és szabadságharc leveréséig. Szerk. Blazovich László. Szeged, 1985.142-J43. Pesty 1888: "(30. jegyzetben i. m.) 92.; Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. Szerk. Maksay Ferenc. Bp., 1990.1. köt. 299., 300. Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. (43. jegyzetben i. m.) 300. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 48. A nagy-károlyi gróf Károlyi család összes jószágainak birtoklási története. (29. jegyzetben i. m.) 21. Zsilinszky 1897. (35. jegyzetben i. m.) 249-250. A nagy-károlyi gróf Károlyi család összes jószágainak birtoklási története. (29. jegyzetben i. m.) 21. Csongrád megyei történelmi olvasókönyv. (42. jegyzetben i. m.) 190-191. Csongrád megyei történelmi olvasókönyv. (42. jegyzetben i. m.) 191. A nagy-károlyi gróf Károlyi család összes jószágainak birtoklási története.(29. jegyzetben i. m.) 21. Conscriptio Animarum per Familias Oppidi Csongrád, et Viliali um eiusdem sub Pastoratu Rndi Andreae Kanyó Parochi. (Az adatot Dudás Lajosnak köszönöm.)Csongrádi Levéltár V 1. - A gróf Kásolyi család csongrádi uradalma 1814. évi leltára. 67. Idők lantija, 1862. június 5. (Az adatot Dudás Lajosnak köszönöm.) Szentes és Vidéke, 1882. október 21. és LSrinczy Gábor: A csongrádi múzeumi törekvések első korszaka. Farkas Sándor régészeti tevékenysége és a Városi Múzeum. In: Mozaikok Csongrád város történetéből, 1988. Szerk . Bálint Gyula. Csongrád, 1988. 7. Csongrád, Tari László Múzeum. - dr. Tari László hagyatéka. Elles, 2. (6 lap A/5-ös gépelt szöveg) Farkas Sándor közlése. Vö. Tari 1979 (1. jegyzetben i. m.) 197. Tari László: Ellés. Kézirat. Szentes, Koszta József Múzeum. Régészeti Adattár , 73-84 / 2 - 9. 1 5.; Csongrád, Tari László Múzeum, - „bogrács-szerű ezüst szentelvíztartó" - l tsz. 57.8.1. valamint „tál" (a Csongrádi Polgári Fiúiskola egykori gyűjteményének leltárában: „keresztelőkút"- l tsz. 57.8.3. Tari 58. jegyzetben idézett kézirata, 13-20. 1 4. Csongrádi Újság, 1914. április 12. Szentes, Koszta József Múzeum. Régészeti Adattár, 73 - 84 / 4. 15. A templom egykori fala mellett csontka m rára (kriptára) bukkant, efölé tetőt húzott és csirkeólnak használta.

Országos Műemlékvédelmi Hivatal. Könyvtár, MOB Irattár , 185/1935. (Az adatra Bozóki Lajos művészettörténész hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is köszönök.); A csongrádi gimnazisták ássák az ellési monostor romjait." Csongrádi Híradó, 1935. március 30. (Az adatot Dudás Lajosnak köszönöm.) Tari 1977. (1. jegyzetben i. m .) 197. T a ri 56. jegyzetben idézett kézirata, 2-3. Feljegyzései között található egy lista a törmelékből összeszedett pénzekről: 3 db III. Béla-kori rézpénz, 1 db friesachi d é nár, 2 db bécsi dénár Ezek a pénzek nem kerültek be a Tari László Múzeumba. A Tari László által ugyanitt lejegyzett ell e si szórványleletek szintén nem kerültek be a múzeumba vagy más megnevezés alatt szerepelnek a leltárkönyvben. Vaspapucs faásóra, mécsestöredék, edény talptöredéke, egy pár kézi örlőkő. Tari László által gyűjtött szórványleletek a múzeum régészeti gyűjteményében: kályhaszem piros cserépből, ltsz. 57.8.4.; bárdvasból, ltsz. 57.8.9.; sarló, ltsz. 57.8.10.; cserépbogrács peremtöredékei, ltsz. 57.8.12.; hálósúlyok, ltsz. 88.63.2.; vas l akat, ltsz. 90.20.3.; edénytöredék fekete agyagból, ltsz. 90.20.5. Tari 1977. (1. jegyzetben i. m .) 197. Szeged, # Móra Ferenc Múzeum. Régészeti Adattár, 116-76. Szeged, Móra Ferenc Múzeum. Régészeti Adattár. Szeged, Móra Ferenc Múzeum. Régészeti Adattár, 1517-92. Szeged, Móra Ferenc Múzeum. Régészeti Adattár, 1241-88., 1242-88 Pölös Andrea: Csongrád terepbejárása. Kézirat. Szeged, 1988. - Szeged, Móra Ferenc Múzeum. Régészeti adattár, 1241-88., Az eddigi eredmények kiértékelése, a leletanyag restaurálása de a feltárás sem fejeződött még be, így a teljes anyag közlése még nem lehetséges. Szeged, Móra Ferenc Múzeum. Régészeti Adattár, 1517-92. A réti mészkőről bővebben: Juhász Antal: A réti mészkő kitermelése és felhasználása A Duna-Tisza köze déli részén. In: Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből. Szerk. Zsámboky László. 1. köt. Miskolc, 1982. 1 45-166. Marosi Ernő: Bencés építészet az Árpád-kori Magyarországon. A „rendi építőiskolák" problémája. In: Mons Sacer 996-1996. Pannonhalma 1000 éve. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 1996. 1 . köt. 139. Marosi 1996. (74. jegyzetben i. m .) 140. 1988-ban dr. Szabó Géza (Szekszárd) régész vezetésével újabb szakasz feltárására került sor. Az árokvonulatok iránya még nem egyértelmű ugyan, de elképzelhető, hogy a későbbiekben a korai település, a háromhajós templom és a mellette lévő kápolna építési időrendje módosításra szorul majd. (Az adatot dr. Szabó Géza beleegyezésével közlöm.) Lőrinczy Gábor: Középkori téglaégető kemencék Csongrádról és Békéscsabáról. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1989/90 - 1. Szeged, 1992.162-167. Lőrinczy 1992. (77. jegyzetben i. m.) 167. Az elési téglák vizsgálata még hátra van. Lőrinczy 1992. (77. jegyzetben i. m.) 161., 174. Lőrinczy 1992. (77. jegyzetben i. m.) 179. Marcsik Antónia (Szeged, József Attila Tudományegyetem, Embertani Tanszék) szóbeli közlését ezúton köszönöm. A sírt Szőke Ágnes (1948-1995) restaurátor bontotta ki, és rajzolta le 1992. szeptember 11-24. között. Az anyag restaurálása még nem történt meg. Pávai Éva: Egy limoges-i Mária figura az ellesi monostor (Csongrád megye) területéről. In: A kőkortól a középkorig. Tanulmányok Trogmayer Ottó 60. születésnapjára. Szerk. Lőrinczy Gábor Szeged, 1994.455-161. Horváth Ferenc: Csengele középkori temploma. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/1977-1. Szeged, 1978.106., 108-109., 112.

Az egyik szemtanú szerint a vázaknak kicsi koponyájuk volt, a sírokban női nyakéket és pénzt is találtak. Az alsó időhatárt az anyag részletes feldolgozása fogja pontosítani. A kereszt felső száráról való alak, ltsz. 97.58.1.; az aranyozott lemezek, ltsz. 97.58.6-7. Csongrád, Tari László Múzeum. Korpusz, ltsz. 97.58.2. Csongrád, Tari László Múzeum. Knauz Nándor. A Garam melletti'Szent-Benedeki apátság. 1. köt. Bp., 1890.1-32.; Bakay Kornél: Előzetes jelentés a somogyvári bencés apátság 1972-73. évi feltárásáról. In: Somogyi Múzeumok Közleményei, 1. Kaposvár, 1973.341-348. A témáról bővebben értekezik és áz Árpád-kori templomépítkezésekre vonatkozó addigi művészettörténeti és régészeti megállapításokat revideálja: Marosi 1996. (74. jegyzetben i. m.) 131-142. Ld. Bozóki Lajos tanulmányát ugyanebben a kötetben. A kőanyag geológiai feldolgozása megtörtént: Iványosi-Szabó Andrea: A csongrád-ellésmonostori templom díszítőanyagának történeti-földrajzi-geológiai vizsgálata. Szakdolgozat. Kézirat. József Attila Tudományegyetem. Szeged, 1994. Horváth Ferenc: Szer plébániatemploma és a település középkori története. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-1. Szeged, 1975. 347-349. Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 10-12. Horváth 1975. (92. jegyzetben i. m.) 366-369. Karácsonyi 1900. (4. jegyzetben i. m.) 143. Anjoukori okmánytár. (15. jegyzetben i. m.) 107. Györjfy 1963. (17. jegyzetben i. m.) Kubinyi Ferencz: A régi magyarok személynevei. 1. köt. 1. füz. Bp., 1892.13.; Karácsonyi 1897. (3. jegyzetben i. m.) 11-12. Képes Krónika. A krónika latin szövege. Sajtó alá rend. Mezey László. A krónika magyar szövege. Ford. Geréb László. Bp., 1964.150. A magyar irodalom története. Főszerk. Sőtér István. 1. köt. A magyar irodalom története 1600-ig. Szerk. Klaniczay Tibor Bp., 1964. 81., 83., 94. Kubinyi 1892. (98. jegyzetben i. m.) 13., 30., 31. Lőrinczy 1992. (77. jegyzetben i. m.) 174-175. Érdemes megjegyezni, hogy középkori okleveleinkben nemcsak szerzetesrendek székhelyeit, de káptalanokat, prépostságokat, apátságokat, sőt püspökségeket is monostornak neveznek. Vö. Juhász Kálmán: Hajdani monostorok a csanádi egyházmegyében. Bp., 1926. 15. Itt mondok köszönetet Nagy Árpádnak (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) az ellési érmek meghatározásárt. Pávai 1994. (83. jegyzetben i. m.) 457. Ld. a 70. jegyzetet - Ld. a 57. jegyzetet Ld. a 63. és 65. jegyzetet Zsilinszky 1897. (35. jegyzetben i. m.) 156. - az adat forrásértéke vitatható. Csongrád megyei történelmi olvasókönyv. (42. jegyzetben i. m.) 190-191.

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/megyek_oroksege/Csongrad_megye/pages/Kozepkori_del_alfold_es_szer/009_ellesmonostor_kutatasa.htm

BOZÓKI LAJOS Ellésmonostor faragott kőtöredékeinek stíluskapcsolatai

A középkori oklevelekben Elleus, Ehellius, illetve Helleus monusturaként említett épületegyüttes1 a Csongrád megyében az egyik legnagyobb magánbirtokos, a Bár-Kalán nemzetség2 monostoraként épült. Alapítási idejét, titulusát nem ismerjük, az épületre vonatkozó legkorábbi írott forrás 1306-ból származik.3 Az 1990 óta kiásott4 háromhajós, keresztház nélküli, három félköríves apszissal zárt, nyugati torony-páros bazilika építési idejéhez a kutatás jelenlegi állása alapján csak a templom típusa és kőfaragványai adhatnak támpontot. Az ilyen tömegelrendezésű bazilikák a középkori Magyarországon a 11. század utolsó negyedétől jelentek meg,5 s aligha valószínű, hogy Ellésmonostor temploma ezeknél korábbra keltezhető.

A helyi hagyomány szerint a századunk első felében még álló romok 1935-re már teljesen eltűntek.6 (1. kép)

A templom ásatásakor előkerült kőanyagban meglehetősen kevés, stíluskritikai szempontból értékelhető faragvány reprezentálja az épület ornamentális díszítését. Ezek a darabok nem a templom púsztulási rétegében feküdtek, hanem a déli mellékhajóban beásott omladékgödörben voltak eltemetve, s feltehetően már töredékesen kerültek ide.

Az eddig fellelt töredékek közül a legjelentősebbnek egy vöröses homokkőből7 faragott vállkő mondható, melyet utóbb szenteltvíztartónak faragtak át. (2. kép) Az enyhén kiülő szélességű vállkő függőleges oldallapjait egykor valószínűleg szimmetrikus kompozíció díszítette. Fő motívuma a vastag, ívesen visszahajló levélszár, melyhez párosával kapcsolt, mély vájattal tagolt, lekerekített végű levelek csatlakoznak. (3. kép) A levélindítások kissé elvékonyodva „futnak alá" a plasztikusan kiemelkedő szárnak. A szár alsó vége hurokban visszahajlik, ebből szélesebb karéjú, kissé öblösebb levél indul, melyhez ferde irányból kettős levél csatlakozik. Ezek alsó részét ott, ahol a peremhez futnak, egyszerűen lecsonkolták. A vállkő motívum és megformálás tekintetében -jelenleg úgy tűnik - társtalanul áll a hazai emlékanyagban, és a műhelykapcsolatok ismeretének hiányában csak a stílusban közelálló faragványok között elfoglalt helyének viszonylagos meghatározására tehetünk kísérletet.

A 11-12. században elterjedt mélyített alapsíkú, lapos keretelésű, szimmetrikus palmettával díszített vállkő, illetve fejezet különböző típusai nagy számban kerültek elő a dombói kolostor ásatásakor. Itt az alsó, visszahajló levél és az egy alapformából képzett, szimmetrikus elrendezés mutat némi kompozicionális hasonlóságot,8 ám a dombói palmettadíszes faragványokra jellemző mély „V" alakú peremvájatolás, levélformálás nem jellemző az ellési vállkőre.

Hasonló szimmetrikus kompozíció díszíti egy Zselicszentjakabról származó vállkőfejezet keskenyebbik oldalát a 11. század utolsó negyedéből.9 A palmettaszárként is funkcionáló madárláb itt az ellési kőhöz hasonlóan plasztikusan kialakított, melyhez szinte különállóan csatlakoznak a kihajtó, ám peremvájatolt levelek. A vastagon, plasztikusan kialakított „szár", a visszaforduló, kiöblösödő, csak középen vájatolt levél tekintetében az ellési vállkőhöz lényegesen közelebb áll egy másik, szintén Zselicszentjakabról származó vállkőtöredék.

Az ellésmonostori palmettás vállkő közeli rokona a dömösi társaskáptalani templom altemplomából származó egyik féloszlopfejezet növényi dísze.10 1. Szűcs István csongrádi tanár vázlata az 1935-ös feltárásról (OMvH irattár MO B1 935/185)

A 12. század elejére keltezhető fejezet levelei az ellésihez hasonlóan vastag szárhoz kapcsolódnak, csak középső vájattal tagoltak, és az alsó levelek itt is kissé kiöblösödnek. Ugyanígy megoldatlan a levelek és a szár kapcsolata: a dömösi fejezet esetében is inkább csak a szárhoz futnak az elvékonyított levelek.

Az ellésmonostori vállkőre emlékeztet még egy dombói gyámkő töredéke,11 melyen a növényi motívumot idéző forma szintén párhuzamos, középen vájatolt, lekerekített végű „levelekből" áll, és - mint az ellési vállkő esetében -az alsó, peremhez futó végét egyszerűen lecsonkolták.

Ezek a kapcsolódási pontok azonban valószínűleg inkább a megformálás kezdetlegességéből adódnak, semmint konkrét műhelykapcsolatokból.12 Az itt felsorolt példák jobbára a vállkő keltezéséhez, s nem a kőfaragó(műhely) azonosításához nyújtanak támpontot, kijelölve azt az időzónát, a 11. század végétől a 12. század első feléig, amelyben az ellésmonostori palmettadíszes vállkő készülhetett. Ezt a keltezést látszik megerősíteni a szintén vörös homokkőből faragott, s a vállkővel valószínűleg egy szerkezethez tartozó oszloplábazat is. (4. kép) A lábazat jellegzetessége, hogy a saroklevél helyén a plinthoszból kiinduló kis hasáb képezi a sarokdíszt. Az alapforma, a sarokdísz a 12. század elejére keltezi a faragványt. Ehhez hasonló lábazatot őriznek a klosterneuburgi kolostor kőtárában.,13

Az ellésmonostori templom korai építési periódusából származhat egy szarmata mészkőből14 és egy réti mészkőből faragott vállkő. Mindkettő dísztelen, oldalaikon eredetileg festett ornamentika lehetett. Velük egykorú egy többszörösen tagolt oszloplábazat szarmata mészkőből. A kőanyag rossz megtartása, a lábazat elnagyolt, durva meg-munkálási módja miatt a profil már nehezen követhető.

A templom késői pusztulási rétegéből kerültek elő azok az idomtéglák, amelyek még feltehetően az épület kora Árpád-kori oszlopainak elemei voltak. A részletekből kiszerkeszthető, különböző átmérőjű hengeres támaszok szerkesztési szisztémája is eltérő volt: míg a kisebb keresztmetszetű oszlop törzsét cikkelyekből állíthatták össze, addig a nagyobb pillér négyzetes magját palástszerűen idomtéglák vették körül. Az idomtéglák között számos nyaktaghoz vagy lábazathoz tartozó faragott elem került napvilágra olyan töredékek között, amelyek valószínűleg egyszerűen tagozott oszlopfejezethez tartoztak. Az ilyen típusú idomtégláknak rézsűsen emelkedő, hengeres részét oldalt keskeny, kis kiülésű, rézsűs sík tagolja. Ezekből a darabokból olyan, trapezoid síkokkal díszített kockafejezet szerkeszthető ki, amely szintén a templom korai keltezését látszik igazolni. Az ilyen típusú fejezetek Itáliában például a 11- 12. század fordulója körüli évtizedekben készültek, és Verona környékén számos ekkor épült templomban elő fordulnak. 15

Az egykori monostor faragványos anyaga és téglái egyébként igen nagy mennyiségben kerültek - részben másodlagos felhasználásban, részben szórványként - a környező tanyákra. Így például az a forrásvízi mészkőből faragott oltárlap, amely a romterülettől 3 km-re lévő tanya udvarán hevert. Ezen kívül számos vörös márvány padlóburkolólaptöredéket, téglákat, s

nem utolsó sorban egy festett, szarmata mészkőből faragott gótikus párkánytöredéket sikerült találni. Ez utóbbi a templom, vagy a kolostor 14. századi építési periódusáról tanúskodik. A félkörtetággal és sarkantyútaggal tagolt profil közeli analógiája a fehérvárcsurgói plébániatemplom déli kapuján található.

Annak ellenére, hogy a monostor és a templom területén máig közel háromszáz sírt tártak fel, 16 a faragott síremlékekből származó töredékek száma igen csekélynek mond ható. A legkorábbi vörösmárvány töredékek olyan, szélein laposan rézselt sírkőhöz tartoztak, melynek egyik párhuzama Esztergomból ismeretes a 13. századból. 17 A 14. századra keltezhető az a két vörös márvány darab, melyek egyikén gótikus „E, S" majuszkula, (5. kép) a másikon talán egy évszám töredéke olvasható. Szintén a 14. századra keltezhető az a töredék, melynek szélét vésett, kis karéjokból képzett szegélydísz kereteli. (6. kép) 1995-ös ásatási lelet egy vörösmárvány tumba fedlapjának saroktöredéke, felső síkán rátét csapolásául szolgáló lyukkal, vésett peremdísszel. (7-8. kép)

Noha az ásatásból ezidáig előkerült faragott kövek kőzettípusuk tekintetében meglehetősen változatosak, 18 eredetük szerint azonosnak tűnnek. A vörös jura mészkő ( vörösmárvány ), illetve a réti mészkő kivételével keletről, a Maros-völgyéből származhatnak, s nagy valószínűséggel vízi úton - az erdélyi sóval, fával - együtt szállítva kerültek a Dél-Alföldre. 19 2. Vállkő töredéke 4. Oszloplábazat töredéke 3. Vállkő töredéke 6. Sírkő töredéke 7. Tumba fedlapjanak töredéke 8. Tumba fedlapjanak töredéke

Kőfaragványok, a Csongrád-ellésmonostori ásatásokból (A felmérési rajzokat Hornyák László készítette)

1. Vállkő töredéke, 12. század eleje

2. Vállkő töredéke, 12.század eleje 3. Oszloplábazat töredéke, 12. század eleje

4. Vállkő, 12. század 5. Oszloplábazat töredéke, 12. század

6. Oszloptörzs töredéke, 12. század

7. Sírkő töredéke, 13.század

8. Sírkő töredéke, 13. század

9. Sírkő töredéke, 14. század

10. Sírkő töredéke, 14. század

11. Párkány töredék, 14. század eleje

JEGYZETEK Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1. köt. Bp., 1963.895.Karácsonyi János: A puszta-szeri monostor kegyurai. Bp., 1897. 40-49. Az anonymusi hagyomány szerint ez a terület a Tiszától a Bátra mocsárig még a nemzetség ősének, Ond vezérnek jutott a birtokába (vö. Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Edendo operit praefuit Emericus Szentpétery. Vol. 1. Bp., 1937. 83-84.), s maradt is I. Izsép leszármazottai kezén 1326-ig, amikor is Szeri nembéli Pósa tiltakozása ellenére Ogh ispán fiai III. Miklós és III. István eladták az „Elleusmonustura" nevű birtokot a kegyúri joggal együtt. Anjoukori okmánytár. 2. köt. (1322-1332). Szerk., Nagy Imre. Bp., 1881. 259. No. 239. és Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV század közepéig. 1. köt. Bp., 1900. 150-151.A nagyváradi káptalan által hitelesített oklevél a Bár nembéli Szeri család fiai és Borsa Kopasz nádor közötti magánháború nyomán született. Bár nembéli Izsép fia László és Szeri Sándor fia István, valamint Pósa és Márk Kopasz nádornak jóvátételként négy rész letben 200 márkát tartoznak fizetni, s ameddig ezt nem teljesítik zálogba adják ...possessionem ipsorum Elleusmonustura uocatam, sitam iuxtafluuium Tycie. Anjoukori okmánytár. 1. köt. (1301-1321). Szerk. Nagy Imre. Bp., 1878.107-108. No. 101. A templomot s a kolostor egy részét Pávai Éva régész tárta fel. Jelenleg a templom csekély maradványait konzerválva s jócskán kiegészítve visszatemették. A kolostoregyüttes (amennyiben volt ilyen) csak részben feltárt, elrendezése, teljes alaprajza egyelőre tisztázatlan. Garamszentbenedek 1075-től, Somogyvár 1091-től. Ez a bazilikatípus egyébként, mely korábban hol olaszos típusúnak, hol bencés stílusúnak neveztetett, sokáig mint a magyarországi nemzetségi monostor alaptípusa szerepelt ~a szakirodalomban. Kritikájához: Marosi Ernő: Bencés építészet az Árpád-kori Magyarországon. A „rendi építőiskolák" problémája. In: Mons Sacer 996-1996. Pannonhalma 1000 éve. Katalógus. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 1996. 1. köt. 131-141. különösen 132-134. A típus eredetéhez adalékul: Dercsényi, Dezső: Vorromanische Kirchentypen in Ungarn. In: Acta Historiae Artium, 20,1974,1-2.1-12.; Marosi Ernő: Magyarországi művészet Szent László korában. In: Athleta Patriae. Szent László tanulmányok. Szerk. Mezey László Bp., 1980.209-210.11-13. jegyzet. Országos Műemlékvédelmi Hivatal. Könyvtár, MOB Irattár 185/1935. Itt Szűcs István csongrádi tanár arról értesíti a Műemlékek Országos Bizottságát, hogy Ellésdombon egy tanya területén ásatásba kezdett, ahol téglaalapozást, friesachi dénárokat és IV István kori rézpénzt talált. Alsókréta kori „kárpáti" homokkő: Iványosi-Szabó Andrea: A csongrád-ellésmonostori templom díszítőanyagának történeti geológiai vizsgálata. Szakdolgozat. Kézirat. József Attila Tudományegyetem. Szeged, 1994. 24. A vállkő átfaragásából és az omladékgödörbe történt temetéséből adódik, hogy minimum két bontási és valószínűleg építési periódussal kell számolnunk, hiszen így a kő két funkciójában is fölöslegessé vált. Nagy Sándor. Dombó, középkori monostor és erőd. Újvidék, 1987. 40-41. Kat. sz. 72., 73., 77., 79. Pannónia regia. Művészet a Dunántúlon. 1000-1541. Katalógus/Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, Takács Imre. Bp., 1994. 72. kat. sz. 1-11. és 54. l-l. kép

Pannónia regia. (9. jegyzetben i. m.) 93. kat. sz. 1-35. Nagy 1987. (8. jegyzetben i. m.) 44. kat. 98. és XL. t. 98. kép. 11. századi keltezéssel. Kivéve talán a zselicszentjakabi vállkőtöredéket. Der Heilige Leopold. Landesfiirst und Staatsymbol. Katalog/ Niederösterreichisches Landesmuseum. Wien, 1985.178-179. kat. sz. 81. Iványosi-Szabó 1994. (7. jegyzetben i. m.) 24. Például Bardolino S. Severo, Sommacampagna, S. Andrea. (Ezek az ellésihez némileg hasonló alaprajzi elrendezéssel), Scadevara, SS. Filippo e Giacomo, Verona, S. Lorenzo. Ld. Verona e il suo Territorio. Verona, 1964. 588., 590-597., 615-624., 624-626. Egyik későbbi példa erre az oszlopfejezet típusra a Jerichow premontrei prépostsági templomában található, melyet talán épp veronai hatásra a 12. század közepén kezdtek építeni. Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 46. Bp., 1994.66. No. 25. - Takács Imre: Esztergomi síremléktöredékek a 13. századból. In: Ars Hungarica, 16,1988,2.130-131. No. 2., 3., 6. Eddig 13 fajta kőanyagot sikerült meghatározni, ezek közül a leggyakoribbak: 1. Szarmata foraminiferás mészkő - feltételezett származási helye a Maros jobb partja Haró-Algyógy között, 2. Szarmata biogén mészkő - Arad, Fehér, Torda, Aranyos megye a Maros mentén, 3. Alsókréta „Kárpáti" homokkő - Lippa, Gyulafehérvár környéke a Maros vidéken, 4. Édesvízi mészkő (Travertino) - Maros jobb partja, Bánpatak-Algyógy között. Iványosi-Szabó 1994. (7. jegyzetben i. m.) 24-25. Iványosi-Szabó 1994. (7. jegyzetben i. m.) 25.

B. NAGY KATALIN - TÓTH MELINDAKutaspuszta Árpád-kori templomának díszítése

1987-ben a Hódmezővásárhelytől kelet felé húsz kilométernyire fekvő Székkutason, az egykori Kutaspusztán1 egy korai templom korántsem szokványos faragott kövei kerültek elő.

Magam avar kori ásatást vezettem a helyszínen, a Kakasszék-ér bal partján lévő magaslaton; a feltárás váratlan epizódjaként szembesültem a különleges leletekkel, melyekről eleinte még az sem volt teljesen bizonyos, hogy valóban „korszakidegenek"-e saját kutatásaim szempontjából. Ekkor már túl voltunk a temető több mint ötszáz sírjának feltárásán, aminek során keresztény kultusz nyomaira is bukkantunk.2 Megállapíthattuk, hogy az avar falu egy tekintélyes méretű, népvándorlás kori földsáncba telepedett, melynek helyét gondosan választották meg a Kakasszék-ér vízi útja s az azt kísérő, minden bizonnyal római eredetű, a sáncnál gázlóval is rendelkező út mellett.3 A Kakasszék-ér a 19. századi folyamszabályozások előtti időben hajózható volt, a Körössel állandó, a Marossal időszakos összeköttetésben állt. A környékbeli helynevekből kiderül, hogy az Árpád-korban többek közt az erdélyi só dereglyés szállítására is használták.4 1987-es faragványleleteink kőanyaga is bizonyosan ezen a kézenfekvő vízi úton érkezett Dél-Erdélyből erre a kőben szegény vidékre, a sáncok védte terület templomépítkezése számára.5 A leletek legfontosabbika: egy oroszlánfigurával díszített édesvízi mészkő faragvány megerősítette a feltevést, hogy ezen az évszázadok óta forgalmas és jelentős helyen az avar teleptől pár száz méterre, a földsánc legnyugatibb, kiemelkedő pontján Árpád-kori templom maradványai kerültek napvilágra. Ez minden jel szerint rangos épület volt, mely már a múlt század végén foglalkoztatta a helytörténet kutatóit, mindenekelőtt Hódmezővásárhely történetíróját, Szeremlei Sámuelt.

Szeremlei a vásárhelyi tanács támogatásával 1892 és 1896 között hatvankilenc helyen ásatott a város határában. Elsősorban templomos helyek után kutatott. A megtalált tizennégy templomból kilencnek az alaprajzát is meg tudta figyelni, s ezeket közre is adta 1900 és 1913 között megjelent monográfiájában.6

Hódmezővásárhely nagy kiterjedésű tanyavilágának kutaspusztai részéből érkezett el Szeremleihez a hír, hogy a külső közlegelők kiosztása után7 az ősgyepet fokozatosan szántás alá fogó Marton Pál gazda cselédjeivel egy hétig verette szét és kocsival hordatta el a szántást akadályozó köveket, melyek egy templom vagy kripta (?) alapjai lehettek.8 Nagyon jeles épület állhatott itt a Nagyalföld közepén, ha azt nem vályogból, nem is téglából, hanem kőből építették. Tisztában volt ezzel a tudós és nagy tekintélyű Szeremlei, és kétszer is (1893-ban és 1896-ban) ásatást rendelt el a Marton tanya melletti földön, s a közeli Pósahalmon. Az eredményről így számol be a „Hódmezővásárhely" című napilap 1896. november 22-i száma: „Értesülésünk szerint Varga Antal főgimnáziumi tanár újabban két ízben is " folytatta azon nevezetes régi telep feltárását, melyet Marton Pál tanyáján felfedezett. Ezen hely nevezetes szerepet vihetett a régi időben. Ott a Kakasszék-ér partján kiemelkedő dombos helyen ugyanis olyan templomalap került felszínre, mellyel a határunkban eddig kiásott 9 templom nem mérkőzhetik, amennyiben ez tisztán terméskőből, s többi pedig égetett téglából volt építve. Itt faragott terméskövek, szabályos oszlopfők, épen maradt és terméskőből szilárdan épített faldarabok kerültek felszínre. De meglepő azon sok különböző színű csillámpala és

márványtöredék, mely itt található és amelyek nyilvánvaló a templom falának díszítésére, vagy alapjának kikövezésére szolgálhattak."

Mind az újságcikkben, mind a városi tanácshoz írt évi jelentésben 9 szó esik a kövekről, amelyek a vásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium régiséggyűjteményébe kerültek (a jelentésben csak számukat találjuk - 33 darab - leírásukat azonban nem). A régiséggyűjtemény leltárkönyveiben szűkszavú és olykor ellentmondásos adatok vannak ezekről a leletekről: a kövek száma hol több, hol kevesebb harmincháromnál; elhelyezésüket így jelölik meg: „E, D jelzetű szekrény alján", „a régiségtár előtti folyosó falában"; leírásuknál pedig ez olvasható: „faragott kövek", „épületkövek", „felirat nélküli kövek" - méretük sehol nem szerepel. 1949-ben, a gimnázium régiséggyűjteményének államosításakor a kövek nem kerültek a Tornyai János Múzeumba; ide a múlt század végi kutaspusztai ásatásból csak a sírokban talált leletek jutottak.10

Szeremlei monográfiája Kápolnafalu név alatt, szűkszavúan foglalja össze azt, ami a 19. század végi ásatások alkalmával a kutaspusztai „tisztán terméskőből épült templomról" kiderült. „A templom alapjainak körvonalait [...] már mások feldúrták, nem lehetett megállapítanunk."11 Az ásatások során előkerült „Kápolnai középkori leleteket" Szeremlei művében rajzok is bemutatják. A képes tábla felső részén ezüstből és bronzból készült, mai meghatározás szerint 10-12. századi S-végű hajkarikák vannak, alattuk pedig késői avar,12 bronzból öntött szíj végek láthatók, és egy római kori oltárkő, mely tévesen került a rajzok közé.13

Sírmellékletek alapján a leletegyüttes közelítőleges kormeghatározására is lehetőség nyílik. Két éremlelet a templom és temetőjének II. Géza- és III. István-kori működéséről tanúskodik (1141-1162, ill. 1162-1172),14 a temetkezések S-végű hajkarikái pedig az építkezés pár évtizeddel korábbi keltezését is megengedhetik. Ezek a datálást megkönnyítő régészeti támpontok különösen értékesek, mivel a templomra és építésére nézve nincsenek írásos adataink.

Szeremlei a többi hatvanhoz hasonlóan ezt a templomos helyet is megpróbálta azonosítani az Árpád-kori oklevelekben vagy későbbi iratokban föllelhető helységnevek valamelyikével. A kőtemplom frissen feltárt maradványainak hatása alatt, a romoknál lévő Kápolna-dűlő nevéből kiindulva, s egy bizonytalan összefüggésekkel rendelkező 15. századi személynév alapján úgy gondolta, hogy helységünk Árpád-kori neve Kápolnafalu lehetett.15 Szeremlei azonban minden bizonnyal tévedett. Hódmezővásárhely környékének eltűnt régi, biztosan vagy feltehetően Árpád-kori faluneveit főként a várost körülvevő, kiterjedt határrészek nevei őrizték meg.16 A 19. századi kataszteri térképezéskor alkotott dűlőnevek esetében azonban más a helyzet: ezek a népnyelvi szókészletből kiemelt nevek mindenekelőtt a lakóhely környéki szűkebb topográfiára vonatkoztak, a helyi tájékozódást segítették.17 Ilyen értelemben a Kápolnadűlő neve olyan helyet, falurészt jelöl, amelynek a névadás idején vagy annál régebben egy kis templom volt a nevezetessége. Mivel a szóbanforgó dűlő épp a kőből épült templom közelében van, és ennek romos falai a 19. század korábbi részében még állhattak, a régi hagyományt őrző dűlőnév talán erre a középkori kápolnára vonatkozott.

A terepbejárás és szondázó ásatás során a feltárt romok közvetlen közelében mindössze három lelet került elő, mely talán Árpád-kori eredetű, ezek azonban nem tisztázhatják a templom településtörténeti összefüggéseit. Falura utaló telepnyomok csak kisebb távolságban jöttek napvilágra a földsáncon kívül, a mai Székkutas házainak, kertjeinek térségében. Ha helyesen következtetünk helységünk hagyományos nevéből (Kutaspuszta) s a határnévből,

valamint Lázár deák 1528-ban kinyomtatott térképe18 és egy további, 1579-es térkép alapján (1-2. kép), akkor a hajdani falu a középkori Kutassal lehetett azonos.

Kutas neve csak a 15. században merül fel az írott forrásokban; a hely és tágas környéke jelentős későközépkori virágzás után, a török idők megrázkódtatásait követően lassan alakul át centrum nélküli, jellegzetes pusztai tanyavilággá.19 A Kutasra vonatkozó első, 1426-os adat arra vall, hogy a Bár-Kalán nemzetség Szeri Pósa ágának itteni birtoklása ekkor már hosszabb időre tekintett vissza.20 Az ún. Pósahalom21 a családban ismétlődő, jellegzetes keresztnevet őrzött meg, talán az ág 14. század első felében élt ősének nevét; ez a domb a sánc északi részénél van, mindössze egy kilométerre a kutaspusztai kőtemplomtól. A Bár-Kalán nemzetség szeri központja körüli birtokok a jelek szerint már a korai időben kiterjedtek a Tisza bal partjára, és Csanád megye irányába is terjeszkedtek.22 A tulajdonviszonyok ilyen alakulása talán a bennünket érdeklő Árpád-kori templom szempontjából sem közömbös.

A kutaspusztai templomról való régészeti és történeti ismeretek ma ennyiben foglalhatók össze. Több ez, mint ami róla Szeremlei idejében ismert volt, és még mindig jóval kevesebb annál, amit erről a tanyák közé süllyedt, korai és díszes egyházról tudnunk kellene, és lehetne. Az 1987-es feltárás rövid volt és szondázó-leletmentő jellegű, egy egészen más korszakra vonatkozó ásatásnak mintegy a margóján. A romhoz kelet felől közelítve, annak inkább helyzetét, mintsem tényleges kiterjedését tudtuk megállapítani. A lelőhelyről kiemeltünk néhány szemlátomást jelentős faragványt és elhelyeztük a Székkutason megnyitott helytörténeti kiállításban s a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum raktárában, és kisebb természettudományos vizsgálattal kerestük a választ a leletek különleges kőanyag-fajtái által felvetett kérdésekre.23 Az összegyűlt új ismeretanyaggal arányosan megnőttek azonban a templomra s annak egyházi és történeti hátterére, díszítésére vonatkozó tudományos elvárások is.

1. Kutas és környéke. 1579-ben készült térkép részlete

2. Kutas és környéke. Lázár deák Magyarország-térképének részlete, 1528

Szükséges ezeknek elébe menni, s a templomot újabb, tervszerű ásatással feltárni, hogy a Dél-Alföld Árpád-kori történetét néhány fontos árnyalattal gazdagabbnak láthassuk.

B. Nagy Katalin

Visszatekintve az eddigi szondázó ásatások tanulságaira és bízva egy jövőbeli, alapos régészeti feltárás lehetőségében, Kutaspuszta középkori történeti megítélését illetően ma a várakozás időszakát éljük. Alkalmas ez az időszak arra, hogy érdeklődéssel forduljunk a korábbi ásatások ma is hozzáférhető legfontosabb leletcsoportja, a templom egykori díszítéséből fennmaradt kőfaragványok felé. Vizsgálatuk vonzó művészettörténeti feladat, és újabb támpontokkal is gazdagíthatja a majdani ásató ismereteit a templom korára, építészeti jellegére, művészi színvonalára nézve. Épület és faragott dísze egymást értelmezi, ezért a faragványanyagban vizsgálódónak is jól jönne némi kiegészítő információ az ismert kőtöredékek épített környezetéről, térbeli összefüggéseiről, ilyesmi azonban egyelőre nem áll rendelkezésre. Az alábbi összefoglalás így bizonyos értelemben vakrepülés eredménye; más hasonlattal, kulcslyukon való betekintés egy szobába, melynek méreteire és berendezésére sötétség borul, a néhány felvillanó részletről pedig nem tudni biztosan, az egész szempontjából mi lehet a jelentősége. Annyi mindenesetre már ma bizonyos, hogy váratlanul érdekes lelettel állunk szemben, mely nem remélt perspektívát nyit Hódmezővásárhely vidéke Árpád-kori történetének egy előkelő, korai részletére.

Kőfaragványaink áttekintését a templom falaiból fennmaradt, szerény töredékekkel szükséges kezdeni, már csak azért is, mert a kőből emelt épület jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni ezen a téglára és vályogra kényszerült vidéken.

Az 1987-es ásatás során feltárt, s a Tornyai János Múzeumba nagy számban beszállított építészeti töredékek szó szerint igazolják a templomrom múlt századi végső pusztulásáról, kőanyaga felaprításáról szóló híradásokat. A szürkésbarnás homokkőből épült templom falazókövei nagy többségükben csonkák. Ritka az egy vagy két ép oldal, ezek azonban rendezett kváderfalazatra utalnak 18x30 cm-hez közeli homlokzati kőméretekkel, a durva szemcsés kőanyag gondos felületi megmunkálásával.24 3. Ajtószárkő rétegköve: nézet 4. A templomépület homokkőből faragott részletei. Fent: ívzáradék záróköve (?) Lent: ajtószárkő rétegköve. Felmérési rajz

5. Hengertagozatok (faloszlopok?) homokkőből a templom homlokzatáról

A legjobb állapotban fennmaradt homokkő faragvány nem egyszerű kváder: profilos részéhez egykor ajtótok illeszkedett (3-4. kép), tehát a templom kapujához tartozhatott.25 Egy trapéz alakú kőben talán egy hasonlóan egyszerű ívzáradék zárókövét lehet sejteni.26 (4. kép)

A templomépülethez tartozó homokkő faragványok kétségtelenül legérdekesebb töredékei hengeres faltagolás részleteiként határozhatók meg; a karcsú hengertestek 10,5-11,5 cm-es átmérőjük csaknem kétharmad részével ugrottak a fal elé.27 (5. kép) Az ismert kutaspusztai leletanyag nem nyújt támpontot annak eldöntéséhez, hogy lizénaszerűen alkalmazott, fejezet és lábazat nélküli hengertagokról volt-e szó, vagy tényleges faloszlopokról.28 Mindenképpen ív-párkányt tartó homlokzati tagolásra kell azonban gondolni, amely főként a szentélyrész vizuális kiemelésére szolgálhatott.29 Román kori építészetünkben egyik említett változat sem volt idegen. Első hazai emlékeik minden bizonnyal észak-itáliai, a 11. század utolsó harmadától, végétől elterjedő faltagolásokat követtek,30 és jelentős kőtemplomok apszisának homlokzatán tűntek fel. A lizénaszerű tagolás a székesfehérvári Szűz Mária-egyház délkeleti

sekrestyéjéhez csatlakozó, korai kápolnán,31 és az egri székesegyház román kori főapszisán jelent meg a 12. század elején vagy nem sokkal később.32 A faloszlopos változat győri székesegyházi példáját33 és csoltmonostori faragványleleteit34 építéstörténeti bizonytalanságok miatt nehéz keltezni, aligha kétséges azonban, hogy a 12. század első néhány évtizedében már ez a tagolásmód is ismert volt Magyarországon. A karcsú lizénákkal tagolt homlokzat különálló példájaként említendő még a karcsai és a kiszombori körtemplom, különösen tekintettel ez utóbbinak Kutaspusztához való közelségére. Ezt a fülkekoszorúval bővített két rotundát egy zárt tipológiai csoport ismérvei fűzik egymáshoz, melyek közül itt a téglaépítkezést és annak idomtéglás faldekorációját szükséges kiemelni. A hengeres lizénáknak ez a technológiája közel áll az észak-itáliai téglatemplomokéhoz, két körtemplomunkból ítélve azonban csak a kőépítészeti előfordulásokat követően, a 12. század második felében vagy végén bukkant fel Magyarországon szűk körben s rövid időszakra; a kutasi faltagoló motívum leszármazásának aligha lehetett ez az útja.35

A kutaspusztai hengeres faragványok jól meghatározható rokonsági köre egyben időrendi keretet is jelent a épület ma ismert kövei számára: eszerint a templomot nagy valószínűséggel a 12. század első felében emelték. A fél évszázados kronológiai olló meglehetősen tág. Megfelel azonban neki a templom környéki temető leleteinek tanúsága: az S-végű hajkarikáknak ekkor már igencsak régies divatja, és egy II. Géza-kori (1141-1162) érem; ezek a temető által körülölelt templom építésének közelítőleges század eleji, illetve közepi időhatárait jelzik. Egy kis méretű kőmedence töredéke36 talán a korábbi alternatíva felé billenthetné a mérleget, ha a medencét, övező, archaikus lábazati profilra emlékeztető párkány nem volna kifejezetten szokatlan díszítmény. A vöröses színárnyalat ellenére a temploméval azonos, vele nyilvánvalóan együtt importált kőanyagról, tehát az építkezéssel egyidős alkotásról van szó, melyhez szemmel láthatólag igyekeztek finomabb szemcsés követ választani. 6. Medaillon töredéke oroszlán fejével. Felmérési rajz

7. Vésett medaillon töredéke palmettás keretbe foglalt oroszlán fejével. Édesvizi mészkő. Padlóburkolat részlete

A kis medence minden bizonnyal a templomi felszerelésnek volt szerény része. Rajta kívül a templomtérből egyetlen nagyobb leletegyüttesről tudunk, ez viszont a templom különleges díszét jelentette,, és minden figyelmünket megérdemli.

A lelkesítőcsoport központi darabja egy sárgásszürkés édesvizi mészkőből faragott kőlap töredéke, melyen egy nagy méretű medallion középső és jobb oldali részlete látható; a mű véséssel készült. (6-8. kép) Finom kőanyaga, az igényes 11-12. századi dunántúli faragványok anyagaként jól ismert tömött szövetű, porózus kemény mészkő, esetünkben maros-völgyi bányából való.37 A medaillonban ornamentális keret foglalt magába egy kisebb kör alakú mezőt, ennek egykori díszítésére a jobb szélen töredékes oroszlánfej utal. Vonásai erősen stilizáltak, ami részben a kőfelület kopottságának következménye, de szerepe lehetett ebben a faragvány mesterének is. A szemek egykori helyét ma csak két hatalmas kör jelzi, innen mély árkokkal indul az orr, és durván széttartó vonásokkal fut bele a száj lehajló ívébe; a sörényre az apró fülek közti halmocskák utalnak. A kétsoros keretdísz külső sávjában vastag kettős fonat szegélyezte a követ. Szélesebb ornamentális csíkot ölelt körül, melyet indásnak nevezhetnénk némi hezitálással az organikus elem hiánya miatt. A szalagszerű inda háromszögekké stilizált hullámaiban, a tompaszögű csúcsok irányában hatalmas levélujjak

fekszenek a keretnek; a terebélyes és differenciálatlan növény jóformán csak karéjos körvonalrajzában él.

A díszítményt mechanikus másolások és félreértések sora messzire juttatta a tulajdonképpeni mintától, mely váltakozó állású palmettás medaillonok sorából állhatott.

Töredékünkön a koncentrikus körök görbülete s a levéldíszt tagoló szalag vonalvezetése nem egészen szabályos, ezért a rekonstrukciós próbálkozás csak közelítőleges eredményre vezethet: az eredetileg biztosan kerek kőlap átmérője valamivel még kisebb is lehetett a rajzon jelzett 80 cm-nél. (8. kép) A rekonstrukciós rajz jól érzékelteti a központi ábrázolás és leveles foglalatának különös arányát. A 20 cm szélességben körülfutó kettős díszítő sáv maga kitette az átmérő felét, sőt talán szélesebb is volt az általa kereteit figurális mezőnél, vizuális hatásában pedig bizonyára vetekedett vele.

Milyen lehetett ez a kereteit kép? Mindenekelőtt meglepő, hogy az oroszlánt szembe forduló fejjel jelenítették meg és nem oldalnézetben, hiszen az állat szokásos, gyakran medaillonba foglalt ábrázolásai között épp a vonuló oroszlán méltóságteljes tartású, emblematikus alakja az uralkodó.38 Mint azt kőlapunk is példázza, e korszak nem ismert megfelelő eszközöket a szembenéző fenevad fejének perspektivikus ábrázolására, így érthető, hogy a mesterek többsége az állat egyedi bemutatásakor igyekezett elkerülni a frontális nézetet. Inkább csak akkor fordultak ehhez a motívumhoz, amikor az oroszlánt heves akcióban, más állat, olykor ember elleni végzetes támadás közben kellett megjeleníteni. Asszír és perzsa eredetű, a népvándorlás kor népei körében is kedvelt küzdelmi jelenetekről van szó, melyeknek harci dinamikája kör alakú kompozícióban érvényesült a legjobban. Ezek a keleti képek bizánci átdolgozásban váltak a 10-12. századi európai ábrázolásvilág és ornamentika részévé; a német császárság udvari kultúrája a legmagasabb szinten adott nekik bebocsátást, amikor 972-ben II. Ottó császár és Theophanu bizánci hercegnő pompás házassági okmányán a szöveg hátterében, bíbor színű medaillonokban szerepeltette őket.39 A küzdő állatok ikonográfiája az európai kőszobrászatba a Földközi-tenger térségében vonult be, és nem csekély része volt Velence s a közeli Adria-vidék új homlokzatdíszítő műfaja, a patera néven népszerűvé vált domborműves medaillon sikerében.40 A paterák egyik kedvelt változatán az oroszlán s a bika, tehén vagy őz egyenlőtlen küzdelme a két test ellentétes irányú, centripetális mozgásában jut kifejezésre.41 Az oroszlán szembeforduló, áldozatába harapó feje ezeken a képeken közvetlenül a mező szélén jelenik meg. A kutaspusztai töredék hasonló helyzetű állatfeje arra figyelmeztet, hogy valószínűleg itt sem magányos figurával, hanem páros küzdelem oroszlánjával kell számolnunk; a mező rekonstruálható mérete erre lehetőséget is ad.42

A paterák kör alakja és ikonográfiája, a korai emlékek sík háttéren és feltűnően laposan képzett, vagy csak enyhén domborított állatfigurái,43 és a kezdetben minden jel szerint igen széles palmettás keret44 ne tévesszen meg bennünket kutasi faragványunkat illetően. A gyökerek a mélyben közösek lehetnek, de elágaznak ott, ahol a kőbe faragott velencei medaillonok együttese, mint homlokzatdíszítő műfaj formálódra kezd, és szobrászi alakításával az adott elhelyezésben kíván megfelelni a láthatóság és a dekorativitás igényeinek.45 A kör alakú kutaspusztai faragvány keletkezésében ettől eltérő funkcionális és műfaji igények működtek közre, a faragvány ugyanis padlót díszített.

Ez a tény B. Nagy Katalin számára már a feltáráskor világos volt, hiszen az oroszlános követ kiegészítő további leletek egyértelműen padlóburkolat tartozékainak bizonyultak. Közülük néhány rombusz alakú kő46 - anyagát tekintve szürkésfehér márvány47 - két sorba rendezett

vörös tégla-háromszögekkel váltakozva48 a padló keretdíszét alkothatta; amennyiben ehhez négyzet alaprajzú téglák49 is hozzátartoztak, akkor a keret közel 31 cm, egykorú mértékegység szerint egy láb széles lehetett. (9. kép) Az említett darabokon kívül előkerültek töredékek nyújtott téglalap alaprajzú szürkésfehér márvány keretelő elemekből is, melyek funkciója más középkori padlókhoz hasonlóan a teljes burkolat, vagy egyes motívumok szegélyezése volt.50 A figurális medaillon az így kereteit padló fő díszei közé tartozhatott. Az összefüggés kétségtelen bizonyítéka egy padlótégla, mely íves oldalával pontosan illeszkedik az oroszlános faragványhoz.51 Egy további tégla a most említettnél kisebb ívű kőhöz, tehát eltérő nagyságú medaillonhoz csatlakozott.52

A leletcsoport darabjai változatos anyaghasználatról, és evvel összefüggésben bizonyos színbeli változatosságról tanúskodnak. A legszínesebb látványt a keretelés nyújthatta a márvány kemény fehérjével ellentétet alkotó téglavörössel. Rombuszos mintája azonos anyag- és színösszetételben, csaknem azonos méretben már évtizedekkel korábban felbukkant Magyarországon, mégpedig a lehető legelőkelőbb környezetben: a Szent István alapította székesfehérvári Szűz Mária-egyház, a koronázó templom főhajójának déli részén, a szentélynél szegélyezett fehér mészkőpadlót egy nagy jelentőségű, de bizonytalan rendeltetésű szerkezet körül.53 Az egykori látvány hasonlóságán túl a két alkotással kapcsolatban az anyaghasználat azonosságát, sőt talán a rokon eredetet is hangsúlyozni lehet. A vörös színt mindkét helyen adott formára vágott római kori tetőfedő cserepek, tegulák képviselték. A Kakasszék-ér partján kiásott fehér rombuszok márvány anyaga aligha lehetett más, mint importált, alighanem szintén római eredetű anyag, ahogy Székesfehérvárott is ilyesmit sejtet az antik épületek köveinek hasznosítása a Szent István-kori templom alapfalaihoz, s az alkalmi márványhasználat egy-egy korai faragvány esetében.54 A két lelőhely rombuszainak láttán az a kérdés is felmerül, vajon valóban csak a kőanyag, és nem a kész padlóelemek voltak-e a beszerzés tárgyai. Római padlóberakások újrafelhasználására a karoling kori kezdetek idejéből vannak szép példák;55 ez a praktikus s egyben reprezentációs indítékú spoliumszerzés előkelő római kori emlékek közelében a későbbi időkben, így talán a 11-12. századi Magyarországon sem volt teljesen ismeretlen.56

Az oroszlános medaillon vésőhasználatra épülő technikája értelemszerűen összefüggött a faragvány padlóburkolati használatával; ennek jeleit a kő lekoptatott felülete (főként az oroszlán vonásai57 és a nagy palmettalevél) magán is viseli. A hátteret lemélyítették - helyenként elég jelentősen58 - és ez az egységes járósík kialakítása érdekében szükségessé tette a hol nagyobb, hol igen szűk hézagok pontos kitöltését. Az erre alkalmas massza anyagában habarcshoz, terrazzóhoz lehetett hasonló.59 Minthogy színezéket is tartalmazott, a kő homloksíkjánák motívumai erre a szokás szerint harsány színű (vörös, kék vagy fekete) háttérre rajzolódtak; ilyenformán ez az édesvízi mészkő faragvány is hozzájárult a padlóburkolat kolorisztikus hatásához.

Abban a szerényebb méretű templomban, amelynek romjai közt előkerült, a közel 80 cm átmérőjű oroszlános faragvány pár további, azonos méretű medaillonnal60 biztosan domináns eleme volt a padlódíszítésnek. Ábrázolásukhoz, a padló egészének tematikájához az oroszlán sokféleképpen értelmezhető, faragványunkon igen töredékes alakja nem nyújt elegendő támpontot; a padlók gyakori témaköreiből kiindulva leginkább az állatöv képeire vagy küzdő állatokra lehet gondolni.

Egy fennmaradt téglabetét az említett medaillonokénál kisebb átmérőjű ívhez igazodik annak figyelemre méltó jeleként, hogy a kutaspusztai padló díszítésében különböző méretű kör alakú elemek jutottak jelentős szerephez. Az ilyen kompozíció a közép-bizánci korszak

padlóburkolatainak jellegzetes típusát idézi fel, kör és négyzet alakú mezők egymás közti, s a templomtérhez is alkalmazkodó hierarchiáját, a drága kőanyagok és ornamentális keretelések pompáját.61 Alaprajzát és díszítését tekintve a bizánci díszpadló azonban alapvetően geometrikus és nonfiguratív jellegű. Kerek foglalataiban a porfír vagy más értékes, színes kőlapokat inkább csak a 11-12. században váltja fel vagy kíséri alakos díszítés, a jelek szerint akkor is ritkán, inkább a bizánci provinciákban, vagy nyugati, részben már korai gótikus alkotásokon, bizánci központok hatása alatt.62 9. Padlóburkolat szegélydísze fehér márvány és tégla elemekkel. B. Nagy Katalin rekonstrukciója

Eltérően a mozaiktechnikával jellemezhető/elterjedt európai gyakorlattól,63 és eltekintve attól a nagy kivételtől, amit a konstantinápolyi Pantokrator monostor színes kőberakásos, alakos padlódíszei jelentenek,64 a bizánci, vagy bizáncias környezetben kivitelezett padlók figurális betétei a kutasival azonos elv szerint készültek: magából a vésett alakos díszítés foglalatát adó, többnyire medaillon formájú kőből (kemény fehér mészkőből vagy márványból), a mélyített hátteret sötét pasztával elfedő, és a figura kőszínével kontrasztot alkotó háttérrel. Csaknem teljesen ismeretlen, hogy ezek 2 betétek milyen technikával készült padlóburkolatba, milyen vizuális összefüggésbe illeszkedtek a mintát adó, és a mintát átvevő helyeken. Az utóbbiak egy speciális esetére nézve a kutaspusztai padlólelet-csoport mindenesetre értékes és ritka információt nyújt. A kutasi padló bizánci vonatkozásait ornamentális elemekkel: a medaillon kettős keretdíszével is kiegészíthetjük. A huroksorral egymásba fonódó széles, kettős szalag ókori előzményekre vezethető vissza, és évszázadokon át kedvelt, sajátosan bizánci ornamens;65 ez a 12. századi európai kőfaragásban már csak sporadikusan előforduló keretdísz66 faragványunkon a bizáncias motívumkincshez való késői, konzervatív ragaszkodás jele. Hogy a belső keretelő sáv díszítménye számára milyen minta szolgált kiinduló pontul, arra nézve talán a Pantokrator monostor említett padlójának egyik keretmoinruma igazít el.67

Az oroszlános medaillon vésőhasználatot színes pasztás háttérkitöltéssel kombináló technikája a távolabbi környéken, két csoltmonostori kockaoszlopfőn is felbukkan; a fejezetek valamivel idősebb kortársai lehetnek a kutaspusztai kőnek.68 A kutasi faragvány azonban a rá jellemző bizáncias padlóbetétek műfaját tekintve sem áll párhuzam és előzmény nélkül a hazai emlékanyagban. Az egykori zalavári bencés apátságból származó padlóburkoló elemek, melyekre utalunk, a díszes padló funkciójának Kutas szempontjából sem közömbös, tágabb összefüggéseit is szemléltethetik.

Zalavárról négy, négyzet alakú kőlapot ismerünk, ezek közül kettőn oroszlánfigurát, illetve madarat, kettőn pedig palmettákat véstek ki.69 A csoport szorosan kapcsolódik a sas és nyúl küzdelme, illetve a lovasalak által képviselt, legszebb zalavári darabokhoz; technikai kivitelük is azonos, és a sas-nyúl kompozíció hátterében a sötét massza maradványaira is érdemes felfigyelni.70 Egy további, csak 19. századi rajzokból ismert zalavári faragvány esetében, mely nagyobb méretű kőlap sarokrészlete volt két medaillon töredékével, a befoglalt állatok s a kőlapot szegélyező felirat helyzete mutat vízszintes elhelyezésre, s ebből következő, padlószerű használatra.71 Emellett szól a bal oldali medaillon állatküzdelmi ikonográfiája, mely maga is alátámasztja azt a valószínűnek látszó feltevést, hogy a zalavári faragványok Szent István koránál több évtizeddel később készültek.72 Ami a padlótöredékeket illeti, ezek akár két különböző padlóhoz vagy padlószakaszhoz is tartozhattak.73

A zalavári apátság templomáról mindössze egy 16. századi alaprajzot ismerünk,74 kövei közül kulcsfontosságú darabok elvesztek, a többi másodlagos lelőhelyekről került gyűjteménybe, ilyenformán csak valószínűsíteni lehet, hogy a faragványok valóban egykorú csoportot alkottak, többségükben vagy talán mindannyian egyetlen templomtér homogénnek mondható díszítését. Két, szintén elkallódott, prominens alkotásról: a már említett lovasalakos kőlapról és egy érdekes kérdéseket felvető, díszes sírkőről mindenesetre tudni, hogy a várszigetén kerültek elő, s ezáltal a legjelentősebb faragványok apátsági templomi eredetét igazolják.75 A két kő márványból készűlt; az előkelő, alighanem a rómaiaktól örökölt kőanyag az egykorú zalavári kövek összességét jellemezhette.76 Lényeges dolog, hogy ez alól a padló négyzet alakú betétei sem jelentettek kivételt, ahogy nem sajnálták ezektől a burkolati elemektől a mellvédlapokéval azonos jellegű, felirattal is kommentált faragott díszítést sem. Ami számunkra sajátságosnak tűnhet, az a kortársaknak alighanem természetes volt, a padló burkolása adott környezetben ugyanis nem számított mellékes, jelentéktelen funkciónak.

Eltekintve a gazdag bizánci egyházak díszítő gyakorlatától és az inkább kivételesnek mondható európai példáktól, a középkor korábbi szakaszaiban a díszes padló a templomtérnek csak bizonyos kitüntetett jelentőségű részeire terjedt ki: a szentélyre, a négyezetre, a naos kupola alatti részére, egyes kápolnákra, s a nyugati egyházban nem ritkán a templomi sírkörzetre.77 Ez utóbbi a kiváltságolt személyek szűk körét: az egyháziakat, a magánegyházak kegyurait illette meg; templombeli helyével, a sírhely díszes megjelölésével és környéke választékos burkolatával egyaránt felhívta magára a figyelmet, s a halott lelkéért mondandó imára serkentett.78 A díszpadló a sírkörzet ékességei közé számított, anyaga és kidolgozása olykor a síréval vetekedett. Művészi padlóburkolat készíttetése sír környéke, vagy a templom más fontos része számára határozottan költséges vállalkozás volt, melynek gazdag egyház, műpártoló pap, a saját majdani memoria-jának megfelelő keretet kívánó, pompakedvelő kegyúr volt a megrendelője.

Zalavári oltárlap- és mellvédtöredékekből ítélve az apátsági templom faragványai elsősorban a szentélyt díszítették; eszerint a pompás figurális díszpadló ennek a térségnek egész különleges kiemelésével volna kapcsolatba hozható.79

Felmerül egy másik lehetőség is, az tudniillik, hogy a díszítés fókusza a szentély helyett a szentély közelében a hajóban, vagy az egyik mellékoltár vonzáskörében lévő térség volt, az apátság illusztris pártfogójának temetkezési helye. Erre az elrendezésre itt, Zalavárott a legszebb ismert Árpád-kori sírlap emlékeztet. Bár valószínű, hogy a kisméretű sírkő köriratában megnevezett András nem egy tiszteletreméltó világi előkelőséggel, hanem annak korán elhunyt gyermekével azonos,80 a várszigeten e sírlappal együtt egy másik, korai és díszes sírkő is előkerült,81 felhíva a figyelmet a lehetséges kapcsolatra temetkezési szándék és templomdíszítő hajlandóság között.

A zalavári templom faragványainak újabb, 1070-1080-as keltezése időben jelentősen közelebb hozza egymáshoz a dunántúli apátságból és a Kutaspusztáról való padlóbetéteket. Ha van alapja annak a feltevésnek, amely szerint a kutasi egyház á 12. század első felének inkább korábbi részében épült, akkor a templom belső ékességét, a padlóburkolat kőbetéteit faragó mester még a zalaváriéval rokon bizáncias kőfaragó-hagyományból meríthetett. A szóban forgó faragványok között nincs közelebbi kapcsolat,82 mégis úgy látszik, a két díszpadló készíttetői a provinciális bizánci művészet hasonló forrásvidéke felé orientálódtak, az észak-itáliai helyett alighanem a Balkán-félsziget közvetítői szerepét részesítve előnyben. Az innen érkező bizánci utánpótlás, mely oly hosszan éltethette a bizantinizáló kő-faragást az

ország déli részén (Titel, Dombó, Bánmonostor), adhatott ösztönzést a kutasi templom díszburkolatának készítéséhez a 12. század első évtizedeiben - a bizánci művészet időszámítása szerint kissé megkésve, és a vésett díszű medaillonos padlók korai gótikus divatját majd egy évszázaddal megelőzve.

A kép, amely a kutaspusztai templomról a múzeumba került faragványok vizsgálata nyomán kialakult, igencsak vázlatos. Távlatinak sem mondható, mert a Kakasszék-ér lapálya fölött mintegy két és fél méteres kiemelkedésen épült templomnak még az alakját sem ismerjük, és méreteiről is csak annyit sejtünk, hogy a „templomocska" szó illene rá legjobban. Ismereteinkből csupán egy fantomképre futja, s ez nem is kevés, hiszen a bizonytalan körvonalak néhány lényeges vonást is rögzítenek. Ezek közé tartozik a külső látványt meghatározó, a vidék középkori kis templomain unikumnak számító kőépítkezés és szép kváderfal, a (szentély)homlokzat hengeres lizénás tagolása, s a templombelső figurális faragással díszített, részben római eredetű tegula- és márványbetétes padlója. Ez a díszpadló a megrendelő választékos ízlésére vall, s ebből az sem von le semmit, hogy a faragott részletek nem mutatnak nagy technikai tudású, jelentős művészi képességekkel rendelkező mesterre; ez a mester talán nem is járt e tájon, csak faragványait importálták a Kakasszék-ér partjára. A padlóburkolat anyagainak változatossága, látványbeli pompája a bizonyára szerény méretű templomban feltűnő lehetett, és felveti a kérdést, hogy nem függött-e össze az alapító temetkezésével.83

A kis egyház nem lehetett „falu temploma", ugyanis a falu nyomait - a középkori Kutasét? - a földsánctól kissé távolabb lehetett kimutatni. Templomunk viszont épp ezzel a nálánál régebbi sánccal tartott szorosabb kapcsolatot: annak magasabb, nyugati pontján állt, némi áttekintéssel az ér kanyarulata, és a jókora területet bekerítő sánc számunkra ismeretlen belseje fölött, és mintegy negyed óra járásra a sánc vízparti nyúlványától, az ún. Pósahalomtól. Az ilyen alaprajzi szituáció, melynek egy falutól független templom, egy sánc által védett terület és egy jellegzetes nemzetségi személynévvel megjelölt földrajzi pont a fő elemei, legalábbis gondolkodóba ejt a hely jellegét illetően. Hogy egy jelentősebb nemesi udvarházról és gazdasági központjáról volt-e itt szó, arra a régészeti kutatás deríthet majd fényt, megvilágítva egyszersmind a kis templom - alkalmasint magánkápolna84 - hátországát. Az eféle kegyúri építkezésnek természetes tartozéka a temetkezés, és a templomocska egyetlen, töredékesen fennmaradt belső dísze, a padlóburkolat is leginkább ehhez a típusú egyházhoz illik, nem pedig plébániatemplomhoz.

A kegyúr személyét illető kérdés B. Nagy Katalin régészeti felfedezése nyomán, és újabb ásatások reményében további család- és birtoktörténeti kutatásokat igényel. A topográfiai névben szereplő, ígéretes Pósa nevet mindeddig a Bár-Kalán nemzetség 14. századi ága fő képviselőjére, Szeri Pósára vonatkoztatták.85 A név a nemzetség két különböző ágában is felbukkan.86 Használata régebbi időre is visszanyúlhat, de erre nincs írott adat; így a Pósahalom elnevezés 12. századi eredetét, s az itteni Bár-Kalán birtoklást ma csak az a bizonytalan súlyú érv támasztja alá, hogy a nemzetségnek voltak Csongrád megyével határos Tisza balparti birtokai, és ezek Kutaspusztához valóban közel estek.87 Továbbra is számolni kell azonban a kutasi birtoklástörténetnek azzal a fenti változatával is, amely a Bár-Kalán nemzetség kutaspusztai kezdeteit Szeri Pósához kapcsolja. Ezesetben kis templomunk 12. századi építtetője a Bár-Kalánokat megelőző, ismeretlen birtokos lehetett.

Akárki volt is ez a kutaspusztai birtokos, annyit megtudtunk róla, hogy a környék egyházi építészetének teljesítményét jelentősen felülmúló igényességgel emeltetett itt templomot. Az előkelő padló készítettése is bizonyosan az ő gesztusa elválasztása volt; a díszburkolattal

kapcsolatos közvetlen célja - a szentély csinosítása? saját leendő sírkörzetének szépítése? - a lelőhely szisztematikus régészeti feltárása során még kiderülhet. Ha személyének történeti sziluettje bele is vész a Vásárhely környéki tanyavilág ködös régmúltjába88 (még ez sem egészen biztos), a cseppet sem jelentéktelen szándék és annak megvalósítása maga is történeti tény; megismerésére azért is büszkék lehetünk, mert több ez, mint amit egykorú oklevelek a maguk szikár stílusában saját tárgyukról elmondani szoktak. Ezek szerint a vizsgálat - vagy hogy a nyitó képnél maradjunk: az előzetes leselkedés egy történeti kulcslyukon át - már ennyiben is megérte; még akkor is, ha az ezt követő, remélt ásatások sokat korrigálnak majd a képen.

Tóth Melinda

JEGYZETEK Megjegyzés a szóbanforgó Hódmezővásárhely környéki helységnek a címben olvasható, és tanulmányunkban szereplő további névváltozataihoz: A vásárhelyi tanyavilág helynevei az elmúlt száz évben is sokat változtak; a középkori falvak igen nagy számban való pusztulása miatt a többnyire írott forrásokból ismert korai helynevek csak rendkívül bizonytalanul, vagy egyáltalán nem azonosíthatók. A bennünket érdeklő Székkutas helység neve 1961-ig Kutaspuszta volt; mi is ezt választottuk templomunk jelölésére, mivel benne egy a 15. század óta ismert, de annál valószínűleg régebbi, történeti helynév maradt fenn. Szeremlei (ld. a 4. jegyzetet) más megfontolások alapján Kápolnafalunak nevezi a helyet, s erre - a szót idézőjelbe téve - magunk is így hivatkozunk, amikor az ő kutatásaira utalunk. A középkori helynév kérdésére, Kutasra és Kápolnára alább még visszatérünk. Az 1965 és 1987 közötti temetőásatás néhány sírcsoportjára, köztük keresztény sírokra nézve ld. B. Nagy Katalin: Székkutas-kápolnadűlői avar temető néhány 9. századi síregyüttese. In: Az Alföld a 9. században. Szerk. Lőrinczy Gábor. Szeged, 1993. 151-169.; B. Nagy Katalin: Avar koporsókeresztek Székkutasról. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében 1991. Szeged, 1992.19-21. Az avarkori sírok nem álltak topográfiai kapcsolatban templomi lelőhelyünkkel. A sánc belmérete kb. 1,5 x 1 km 2. A Kakasszék-ér menti, északnyugat-délkelet irányú egykori út gázlója máig használatos. Maga az út már nem létezik, szerepel azonban a II. József-kori katonai felmérési térképen, és jól kivehető az 1950-es évek egyik légifelvételén is. Ez utóbbi kiértékeléséért Csendes Lászlónak tartozom köszönettel (Hadtörténeti Múzeum, Térképtár). Figyelemre méltó, hogy az 1987-es ásatás Árpád-kori leletanyagában római tetőcserepek is előkerültek, és Szeremlei egy római kori oltárkövet itteni lelőhellyel tartott számon (ld. még a 13. jegyzetet).Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története. 1. köt. A barbárság kora. Kezdettől I. István királyig. Hódmezővásárhely, 1900. 60-63., 112., 141.; 2. köt. Az ököljog kora. I. Istvántól a mohácsi vészig. Hódmezővásárhely, 1901. 417.; Bodnár Béla: Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei. In: Tanulmányok Csongrád Megye Történetéhez. Szeged, 1983. 166-168.; B. Nagy 1993. (2. jegyzetben i. m.) 4. jegyzet.Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 363/3. jegyzet; B. Nagy 1993. (2. jegyzetben i. m.) 4. jegyzet, és ld. még alább a 23. jegyzetet. A templomos helyekről, falvakról főleg: Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 283—476., és Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története. 5. köt. A közművelődés története. 1526-1848. 2. rész. Hódmezővásárhely, 1913. 698-848. Ld. még Imre Mihály: A város művelődéstörténete 1848-ig. In: Hódmezővásárhely története. Főszerk. Nagy István. 1. köt. Hódmezővásárhely története a legrégibb időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 1984. 588-594.

Ezek felparcellázására 1851-ben került sor, az 1860-as években épültek az első tanyák és vette kezdetét az intenzív földművelés. Helyi lakosok 1987-es szóbeli visszaemlékezései alapján: pl. Molnár János és Imre agrármérnökök, akiknek édesapja az első tanyaépítők között volt, és Fejes Imre szőkehalmi dűlői tanyás gazda, akinek földje a templomromokig terjedt. Hasonlóképpen emlékezett Tűhegyi László, C. Molnár Mihály, Gregus Imre, Baranyai János, Őze Sándor és Szepesi János is. Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Fiókja, Sz. H.-kézirat.A gimnázium Érem és Régiségtárának leltárkönyvei a Tornyai János Múzeum Régészeti Adattárában vannak. Székkutas-Kápolnafalu ásatásból 1896-ban előkerült sírmellékletek leltári száma: 73.18.1-30. Vö. a 46. jegyzettel.Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 363-365. (31. k.: az ásatási leletek ábrái). Vö. Imre 1984. (6. jegyzetben i. m.) 589.A közelben lévő késői avar temető sírjait már a 19. sz. elején megtalálták a tanyaépítéshez, javításhoz szükséges homok kitermelése közben. Az oltárkő a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium II. emeletén, az egykori Érem és Régiségtár folyosóján található magasan a falba beépítve. Ezt az elhelyezést a gyűjtemény 20. század eleji leltárkönyvi bejegyzése is említi, közli továbbá az oltárkő latin feliratát és azt, hogy az ószőnyi (a római brigetiói) eredetű kő Matók Béla ajándéka (leltárkönyv 84. old., 2194. ltsz.) Vö. alább a 29. jegy zettel. Tekintettel arra, hogy 1987-es kutaspusztai ásatásomon római tegulák, tetőcserepek is előkerültek, Szeremlei „Kápolnafalu ját" a továbbiakban is számon kell tartani a római kori lelőhelyek sorában. A II. Géza-kori érem a múlt század végi ásatások egyikén került elő; akkor II. András-korinak tartották, ld. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 365. A III. István-kori érem az 1987-es ásatás lelete, és a templomtól nyugatra feltárt sírból származik. A két érem meghatározásáért Nagy Ádámnak (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) tartozom köszönettel. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 363. Az 1468-as oklevélben említett Jacobus de Kápolna a környékbeli Szentkirályott volt birtokos. Bizonytalan, hogy a dűlőnévben szereplő Kápolnáról nevezte volna el magát, sőt a dűlőnévadás logikáját tekintve valószínűtlennek is mondható. Ezek: Barc, Batida, Csomorkány, Erzsébet, Fecskés, Férged, Földvár, Gorzsa, Kopáncs, Korhány, Körtvélyes, Kutas, Rárós, Sámson, Solt, Szentkirály, Szőlős, Tarján. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 283. skk., betűrendben. Régészeti terepbejárások adatai alapján az Árpád-kori településhálózat ennél jóval sűrűbb lehetett. A közép kori templomok romjai és a vonatkozó falunevek fennmaradása között szoros az összefüggés: a csomorkányi templomnak ma is állnak falai, Batida, Erzsébet és Solt templomromjai pedig a 19. század második felében még láthatók voltak. A dűlőnevek kora igencsak vegyes. A jellegzetes dűlőnevek sorában (melyek közül pl. a Szőkehalom-dűlő a homokhátak sokaságára utal, a Hármashatár-dűlő három helység határának találkozására, stb.) középkori eredetűek is vannak. A Pósahalom-dűlő egy 14. századi személyről kaphatta nevét, a Kakasszékhalom-dűlő pedig az ér jobb partján lévő hordott halomról, mely őrhely lehetett a nagy földsánc átellenében; a Hatablaki Kápolna-dűlő egy korán elpusztult falu (Szilasegyháza?) templomának emlékét őrzi. A középkori eredetű dűlőnév útirányt is jelezhet és ezzel lokalizációs félreértésre is alkalmat adhat (vö. 19. jegyzettel) Ld. még Hajdú Mihály: A Vásárhelyi-puszta földrajzi nevei. In: Nyelvtudományi vándor gyűlés, Hódmezővásárhely, 1972. okt. 20-21. Vásárhelyi Tanulmányok. Hódmezővásárhely, 1973. 27-36.A Lázár deák által helyszíni felvételek alapján 1514 körül rajzolt, 1528-ban kisebb javításokkal nyomtatásban megjelentetett térkép facsimile kiadása: Cartographia Hungaríca 1. Magyarország térképei a XVI. és XVII. századból. Összeáll. Nemes Klára. Bp., 1972. 1.

melléklet. A Kutos felirattal kísért egytornyú ábrázolás jelentős helységre utal, de templomunk küllemére nem lehet belőle következtetni.A középkorban Kwtas, Kwthos, Kwthus, stb. változatokban szerepel. A Fereskutasnak is nevezett Kutasra vonatkozó forrásokra nézve ld. Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. 2. köt. A vármegye részletes története. Bp., 1897. 482-494., továbbá Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 401-406. Szeremlei Kutast kőtemplomunktól 4—5 km-re nyugatra lokalizálta egy téglából épült, alighanem késői Árpád-kori templomrom segítségével; ennek kutasi összefüggése már csak azért is megkérdőjelezhető, mert kívül esik a kutasi határrészen. Szeremleit nyilván az azonos útnév és dűlőnév vezet te félre, mely a középkori Kutas közelebbi helymeghatározására alkalmatlan, s mindössze a Kutas felé vezető útról tájékoztatja a Vásárhelyről indulókat. Kutasra nézve ld. még Hódmezővásárhely története. Főszerk. Nagy István. 1. köt. Hódmezővásárhely története a legrégibb időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 1984. 300., 301., 303., 307-309., 314. valamint A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. Szerk. Blazovich László. Szeged, 1996 .236-237. (Pereskutas). 1426-ban Szeri Pósafi György lányai kérik Zsigmond királytól, hogy Kutast leányágon örökölhessék. Borovszky 1897. (19. jegyzetben i. m.) 482. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 405. A Bár-Kalán nemzetségnek a Tiszánál (a kétparti Körtvélyesnél) érintkező Csongrád és Csanád megyei birtokaira nézve ld. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1. köt. Bp., 1963. 843. és 887., az itteni csanádi birtokokat Györffy a nemzetség első foglalása birtokai közé számítja (uo. 841.) Vö. Blazovich László: A honfoglalástól a török hódoltság koráig (895-1552). In: Hódmezővásárhely története. Főszerk. Nagy István. 1. köt. Hódmezővásárhely története a legrégibb időktől a polgári forradalomig. Hód mezővásárhely, 1984. 294. Az 1987-es feltárást követően Rózsa Péterrel (Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem) vizsgálat céljára 13 követ válogattunk ki, mely lefedi az összes előkerült kőfajtát. (Ld. az alábbi táblázatot, melyet Rózsának a Tornyai János Múzeum Adattárában lévő kéz iratából idézünk: Jelentés a Székkutas-Kápolnásdűlő területen az 1987. év folyamán végzett régészeti föltárás során előkerült kőanyag vizsgálatáról. Debrecen, 1993.) A jelentés szerint „a minták többségénél bizonyosan állítható vagy valószínűsíthető, hogy Dél-Erdélyből, közelebbről a Maros mellékéről származnak, sőt a bizonytalan származásúaknái sem zárható ki egyértelműen, hogy e vidékről, vagy a tágabb környékről kerültek jelenlegi lelőhelyükre." Javasolja a területet jól ismerő romániai szakember bevonását és a habarcsanyag vizsgálatát is. Rózsa eredményeivel összhangban van a 19. század végi kutaspusztai ásatások Vásárhelyre vitt köveinek egykorú vizsgálata, valamint Csongor Győző (Szeged, József Attila Tudományegyetem) baráti szívességből adott meghatározásai is. A kőanyagfajtákhoz ld. még 5. jegyzetet, valamint Tóth Melinda tanulmányátLtsz. 99 .1.18. Legalább negyven a múzeumba került kövek közül kváderkő töredéke volt. Az átlagos kőméret a hét kevésbé sérült kváder alapján becsülhető; közülük a két legépebb méretei 18 x 30 x 24 cm, ill. 18 ,5 x 31 x 5,5 cm. A kövek falmag felé forduló része kidolgozatlan maradt, mint a 3. képen bemutatott szárkő esetében. A kovás kötőanyagú, durvaszemű, kemény kőanyag ún. kárpáti homokkő, mely a Maros jobb partja menti kőbányák egyikéből származik; azonos típusú, hasonló eredetű kőanyagot szegedi románkori faragványokhoz is használtak. Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 6., 10.: 9. és 10/ A minta; Lukács Zsuzsa - Szónoky Miklós - Hadnagy Árpád: A Szeged-alsóvárosi ferences kolostor kőfaragványairól. In: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Lővei Pál. Bp., 1993 .162-163.Ltsz. 99 .1.17. M: 32 cm; sz: 25 ,5 cm; v: 26 cm. Ugyanennek a rétegköve lehet egy további, töredékesebb kő (M: 12 cm; sz: 14 ,5 cm; v: 19 cm).

Ltsz. 99 .1.16. M: 25 cm; sz: 16, ill. 11 cm; v: 13 ,5 cm. Nem zárható ki a lehetőség, hogy csupán a rajz szerinti bal oldalon megcsonkult kváderkővel állunk szemben.27 Ltsz. 99 .1.19. Huszonegy biztosan azonos funkciójú, változó hosszúságú töredék ismert, néhányukon az egykori falcsatlakozás csonkjai is láthatók.A Hódmezővásárhely c. lap 1896. november 22-i számának híradásából ismert s azóta minden jel szerint elkallódott „szabályos oszlopfők" eredeti helyét illetően tájékozatlanok vagyunk. A ránk maradt hengertagtöredékek azt a benyomást keltik, hogy közvetlenül a homlokzati falsíkról hasadtak le, ilyenformán valószínűtlen, hogy lizéna vagy falpillér közvetítésével csatlakoztak volna a falhoz.A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumnak van egy faragványa, mely a temploméval minden bizonnyal azonos kőből készült, és talán az ívpárkány töredékes részleteként értelmezhető. M: 35 cm; sz: 25 cm; v: ismeretlen; a két ívindítás közti vízszintes szakasz h. kb. 11 cm, ami léptékében megfelel a hengeres lizénák méretének. A faragvány a gimnázium II. emeleti folyosójának sarkában látható befalazva egy római kori oltárkő tetejére illesztve. A két egymásra helyezett, de egymással sem korban, sem anyagában, és még másodlagos rendeltetésében sem összefüggő követ magam csak Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 31/31. ábra és fényképről ismerem, továbbá B. Nagy Katalin és Kollár Tibor leírása és mérése alapján. Az ő szíves segítségükért, és az egész kutaspusztai témakör vizsgálata során nyújtott odaadó támogatásukért itt külön is köszönetet szeretnék mondani; hálával tartozom továbbá Barkóczi Lászlónak és Tóth Endrének a római kori kővel kapcsolatos információkért. A Jupiternek szentelt oltárkövet Rómer még eredeti ószőnyi (a római brigetiói) lelőhelyéről tette közzé; a felirat is e dunántúli állomáshely ún. segítő légiójának katonáját nevezi meg az oltár állítójaként (Rómer Verette Flóris: Kiadatlan római feliratok. In: Archaeologiai Közlemények, 10. Budapest, [1875.] 30. Vö. Corpus inseriptionum latinarum, 111 .10.983., és Barkóczi, László - Mócsy, András: Die römischen Inschriften Ungarns. Bd. 2. Lieferung: Salla, Mogentiana, Mursella, Brigetio. Bp., 1976. Nr. 409.) Bizonyos tehát, hogy az oltárkő más ószőnyi kövekhez hasonlóan, adományozás útján került a gimnáziumi gyűjteménybe, és hogy a kutaspusztai lelőhelyhez sem mint római kori őrhely vagy telep helyi dokumentumának, sem mint ide szállított építőanyagnak nincs köze. Szeremleit alkalmasint az oltár lapjára helyezett kutasi faragvány ismerős kő anyaga tévesztette meg, amikor a két követ az általa kezdeményezett ásatás leleteinek ábrái közt szerepeltette. Ld. még fentebb B. Nagy Katalin tanulmányát és annak 13. jegyzetét. Pl. a pomposai apátsági templom tornyán (1063 u.), a Como-i S. Abondio mellékszentélyén (11. század utolsó harmada), Almenno S. Salvatore S. Tommaso körtemplomán (1100 körül), a piacenzai dóm és Castellarquato temploma szentélyén (12. század első harmada), a milánói S. Ambrogio északi tornyán, a Tőrre dei Canonicin (1128), stb. A nagyon karcsú, hengerszerű lizénás emlékeket e felsorolásban csak Pomposa képviseli. E típus magyarországi recepciója szempontjából is lényeges, hogy Észak-Itáliában gyorsan eljárt fölötte az idő: már a 11-12. század fordulójától régiesnek minősült, és csak a központoktól távolabb, falusi környezetben élt hosszan tovább, Pomposához hasonlóan jobbára téglatemplomokon. Gyakoribb volt a faloszlopos változat; egyes emlékei még az oszloptörzs valószínűtlen karcsúságával emlékeztettek eredetükre, többnyire azonban már igazodtak a tényleges oszlopméretekhez. Az észak itáliai templomhomlokzatokon a századforduló táján megjelenő, a továbbiakban legsikeresebbnek bizonyuló variánst, melynek faloszlopait testesebb lizéna vagy falpillér egészítette ki, ebben a kutaspusztai faragványainkkal kapcsolatos rövid áttekintésben figyelmen kívül hagyjuk. A hengertag hasonló profilú lábazati párkányról indul, átmérője nagyjából egyezik a kutaspusztaiéval: Dercsényi Dezső: A székesfehérvári királyi bazilika. Bp., 1943. 35-36 ., 7-8. kép (A kápolna Dercsényi-féle azonosítása Szent Istvánnak az 1083-as szentté avatáskor épült sírkápolnájával Gerevich Tibor kombinációján ala pul, mely az építés idejére nézve

irreleváns). Kralovánszky relatív kronológiai támpontok alapján a kápolnát 12. századinak tekintette: Kralovánszky Alán: Előzetes jelentés az 1965. évi székesfehérvári feltárásról. In: Álba Regia, 8-9. Székesfehérvár, 1968. 256. skk. Ld. még a következő jegyzetet. A székesfehérvári kápolnáéhoz hasonló, csekély részletei a főapszis homlokzatának legkorábbi, északi részén maradtak meg; a lizéna átm. kb. 15 cm. Kozák Károly: Az egri várszékesegyház feltárása. II. In: Az Egri Múzeum Évkönyve, 11-12. 1973-74. Eger, 1974. 133., 4. kép; uő. Magyarország műemléki topográfiája. Szerk. Dercsényi De zső. 8. köt. Heves megye műemlékei. 2. köt. Szerk. Dercsényi Dezső, Voit Pál. Bp., 1972. 137. (12. század első fele). Mivel a három apszisos egri román kori bazilika a Kálmán király (1095-1116) korára tehető székesegyház-újjáépítések sorába tartozik, Kozák kormeghatározása tovább szűkíthető a 11-12. század fordulójára, vagy a század első évtizedeire (vö. Marosi, Ernő: Die Anfánge der Gotik in Ungarn. Esztergom in der Kunst des 12.-13. Jahrhunderts. Bp., 1984. 75.) A székesfehérvári kápolna építésére is ebben az időszakban kerülhetett sor. Az északi mellékapszison, és uo. az emeleti kápolna északi homlokzatán. Kozák Károly - Uzsoki András: A győri székesegyház feltárása (1969). In: Arrabona, 12. Győr, 1970.111. skk., 1., 41. és 43. kép (mai állapot, az apszisokon a század eleji restauráláskor erősen meg újított, meg is vastagított faloszlopokkal. Az apszis restaurálás előt ti fényképét ld. az OMvH Fotótárában). Építészeti típusa és karcsú faloszlopos tagolása alapján a győri székesegyház az egrivel lehet ne közel egykorú, azonban egyes részletei (faloszlopok lábazati pro filja, kápolna az északi mellékszentély fölött) egy késői román kori átépítés lehetőségét is felvetik. A csolti múzeum rekonstruktív összeállításában egy faloszloptörzs három rétegköve látható együtt egy méretben nem egészen hozzá illő, a 12. sz. első évtizedeire keltezhető kockafejezettel; a faragványok talán valóban közel egykorúak, azonban a faloszlopos tago lás összefüggése a bizonytalan korú kerengőbeli kápolnával alapos dokumentálást igényel. Juhász Irén: A Csolt nemzetség monostora. In: Műemlékvédelem, 26,1992, 2. 15. kép balra, és 102.; Tóth Melinda: Csolt monostora. In: Henszlmann-Lapok, No. 4. Bp., 1994. 7. A két templom homlokzatát ld. Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Bp., 1972. 57. kép (Karcsa), és Erdei Ferenc: A kiszombori rotunda helyreállítása. In: Műemlékvédelem, 31,1987, 3. 3-5. kép. Kiszombor túl korai keltezését Marosi Ernő a 12. század végére korrigálja, ld. Marosi Ernő: A gerényi rotunda építéstörténetéhez. In: Építés- Építészettudomány, 5, 1973, 3-4. 297., 298.; Gervers-Molnár kutatási eredményei Karcsára vonatkozóan valamivel korábbi datálást is megengednek (1187 előtt - i. m. 48.) s Ltsz. 99.1.15. M: 10 cm; sz: 10,5 cm; v: 6,5 cm. Az eredetileg kb. 18 cm-es átmérőjű tárgynak mintegy ötöde, alaprajzi értelemben körszeletnek megfelelő töredéke maradt fenn.Ltsz. 99.1.1. M: 21,5 cm; sz: 38,5 cm; v: 8,5 cm. Az ornamentális sáv sz: 20 cm, ebből keret sz. a központi mező felé: 2,5 cm; az oroszlán fej kb. 10 x 10 cm. Ugyanennek a faragványnak, vagy a sorozat más darabjának két további, azonos anyagból való apró töredéke: Leveles töredék: ltsz. 99.1.2. 6x5 cm, v: 3,5 cm. Díszítetlen töredék: 99.1.3. 8,5 x 5 cm, v: 4 cm. E két kis töredék alapján a kőzettani vizsgálat a kőanyagot mint édesvízi mészkövet (forrásvizi vagy fehér mészkövet, travertinót) azonosította: Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 2., 4., 9., 2. és 5. minta.Az igen nagyszámú példa mellőzésével az esztergomi királyi várkápolna falképét idézzük, mely 10-11. századi bizánci selyemszövet másolata lehet a 13. század első évtizedéből. Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet. Bp., 1974. 37. képEuw, Anton von: Ikonologie der Heiratsurkunde der Kaiserin Theophanu. In: Kaiserin Theophanu. Begegnung des Ostens und Westens um die Wende des ersten Jahrtausends. Hrsg. von Anton von Euw und Péter Schreiner. Köln, 1991. Bd. 1. 175. skk., az állatábrázolások eredetének és jelentésének elemzésével. Az eredetkér désre a velencei homlokzati kőmedaillonok szempontjából ld. Swiechowski, Zygmunt - Rízzi, Alberto: Romanische Reliefs von venezianischen Fassaden. „Pátere e formelle." Wiesbaden, 1982. 6.,

8. A téma bizánci feldolgozásairól: Talbot Rice, Tamara: Animál combat scenes in Byzantine art. In: Studies in memory of Dávid Talbot Rice. Edinburgh, 1975.17-23. Swiechowski - Rizzi 1982. (39. jegyzetben i. m.) Fontosabb korai példái Velencében: Uo. 26., 98., 102., 266., 333., 376., 378., 392., 584., 1082. stb. sz. és k. (Valószínűleg a 12. század első feléből. Uo. 23-24. datálási javaslatai kevéssé megbízhatók.) Ugyanez a kompozíció négyszögletes mezőbe foglalva bukkan fel egy magyarországi reliefen (a Gerevich László által írt részben a Budapest története. 1. köt. Budapest története az őskortól az Árpád-kor végéig. Szerk. Gerevich László. Bp., 1973. 362. és 182. kép), a Rózsa domb-zöldmáli Csatárka-dűlőből a Budapesti Történeti Múzeum ba került mű eredetiségéhez azonban kétség férhet. A küzdő vagy párba állított állatokkal díszített velencei pateráknak román kori művészetünkben is van fennmaradt székesfehérvári, és csak rajzból ismert váradi rokon emléke Dercsényi 1943. (31. jegyzetben i. m.) 54. sz. 67. kép, és 111. sz.; Bunyitay Vince: A váradi püspökség története. 1. köt. Nagyvárad, 1883. 12. kép Pl. Swiechowski - Rizzi 1982. (39. jegyzetben i. m.) 111., 157., 130., 266-268., ill. 3-9., 353., 357., 582., 748. stb. sz. Uo. 744., 748. sz. A minta a velencei homlokzati frízekéhez hason lóan a pár évtizeddel korábbi téglaornamentika és bölcsője, a pomposai apátsági templom lehetett. Az előcsarnok homlokzatának griffes medaillonját széles leveles-indás foglalat növeli látványosan naggyá; keret és befoglalt mező a kutaspusztai kőről ismert sajátságos arányokkal viszonyul egymáshoz (Ricci, Corrado: Romanische Baukunst in Italien. Stuttgart, 1925. 71. kép). A 12. század folyamán megsokasodó velencei paterákon azonban a hangsúly a figurális mező irányába tolódott el a keretelés rovására, ld. Swiechowski - Rizzi 1982. (39. jegyzetben i. m.) 25-27., 177-178., 353. stb. sz. A velencei keretelések palmettás ornamentikája kövünkétől eltér: a vastag kettős fonat régiesnek minősül és ritka (uo. 353., 37. sz.), a különös kutasi levéldísz és motivikus mintája pedig is meretlen a 12. századi velencei körben. Evvel kapcsolatos, de a szobrászat egykorú stílustörekvéseivel is párhuzamos a medaillonok díszítésében felismerhető tendencia a véséstől és lapos relieftől a tálszerűen mély háttér elé domborodó, robusztus figurás kompozícióig, jelezve az igényt, mely a fény-ár nyék által kiemelt homlokzatdíszítő paterák műfaját illetően felmerült.Az egyetlen ép rombusz: ltsz. 99.1.11. H: 17,5, eredetileg kb. 19 cm; sz: 10 cm; v: 2,5 cm. 4 töredék: ltsz. 99.1.20. (vö. 9. kép). V: 1,8-2,2 cm.Tömött szövetű, erősen kristályos márvány, származási helye bizonytalan (ld. 23. ]., és Rózsa 1993. uo. i. m. 2., 5., 9.) Ugyanebből a márványból más alakú padlóleletek, ill. további padlótöredékek is vannak a múzeum leltárában (ld. az 50. jegyzetet); a vizsgálat közülük kettő alapján történt. Római korban megmunkált (alkal masint Dáciába importált) márványanyag újrafelhasználásának lehetőségét ld. alább.10 db egyenlő szárú háromszög: ltsz. 99.1.21; h: kb. 9 cm; sz: kb. 9 cm; v: 5 cm. Fennmaradt egy a fenti háromszögek felének megfelelő, derékszögű háromszög alakú tégla is, ennek helye minden bizonnyal a keretminta sorkezdeténél volt: ltsz. 99.1.22; h: 10,5 cm; sz: 6 cm; v: 6 cm. A háromszögeket és további téglabetéteket (ld. 49., 51. és 52. j.) római kori téglákból faragták át. Anyagukra nézve ld. Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 5. (8. minta).1 db maradt fenn: ltsz. 99.1.23. 9 x 10 cm; v: 5,5 cm. (Vö. 48. jegyzettel).9 töredék: ltsz. 99.1.4; egyikük: 16,5 x 8 cm; v: 3,2-3,5 cm ld. Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 1., 9.: 1. minta. 3 töredék: ltsz. 99.1.7; egyikük: 8x5 cm; v: 3,5 cm, (ld. uo. 5., 9.: 7. minta). 8 töredék: ltsz. 99.1.28. Az 1896-os ásatás márványleleteiről felsorolásában a Hód mezővásárhely B. Nagy Katalin által idézett 1896. nov. 22-i száma is említést tesz; néhány darab a Bethlen Gábor Gimnázium Érem és Régiségtárának leltárkönyvében is szerepel (ld. 10. j.) 57. old., 1061. skk. ltsz. A márványanyagot illetően ld. 47. j. A kőlapok formátumából következő szegélykő-szerepre nézve a velencei S. Marco mozaikjának kézenfekvő példája

említhető; külső oldalán ilyen márványkősor határolja a székesfehérvári keretdíszt is (ld. alább).Ltsz. 99.1.24. Szabálytalan háromszögletű lap egy íves és egy törött oldallal; oldalhosszúságok: kb. 14 (ív), kb. 15, kb. 11 cm (törött); v: 6 cm. (Vö. 48. j.). Ltsz. 99.1.25. Szabálytalan négyszögletű lap egy íves oldallal; oldalhosszúságok: 11 (ív), 6,4,11, 6,6 cm; v: 6 cm. (Vö. a 48. jegyzettel)Az 1977-ben és 1988-ban kiásott, oszlopos vagy pilléres szerkezetet feltárója szószék maradványaként határozta meg Kralovánszky Alán: Székesfehérvár, királyi bazilika. 1. (Tájak, Korok, Múzeumok kiskönyvtára, 309.) Bp., 1988.12., 15. 7., 17. kép. Köszönöm Szabó Zoltánnak és Biczó Piroskának, hogy megismertettek az objektum 11. századi eredetének régészeti bizonyítékaival.Finom fehér márványból készült faragványok a székesfehérvári Szűz Mária-templomból: kőlaptöredék félpalmettával (Pannónia regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Katalógus/Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, Takács Imre. Bp., 1994. 88-89.: kat. sz. 1-27.1083 körül); ívzáradék töredéke állatküzdelem ábrázolásával (Uo. 99-100.: kat. sz. 1-43.12. század első fele); töredék hárombordás szalaggal (15 x 18 x 10 cm, ideigl. ltsz.: 305; közöletlen; 11. század második fele?).Kiér, Hiltrud: Der mittelalterliche Schmuckfufiboden unter besonderer Berücksichtigung des Rheinlandes. Düsseldorf, 1970. 23-24.Ebben az összefüggésben kívánatos megvizsgálni néhány további Vásárhely környéki templom leletanyagát, melyben Szeremlei márványleleteket említ, pl. Rárós: Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 410.; Szöllős: uo. 436; Szenterzsébet: uo. 325-326.)A bal oldali, ép körvonal mentén a fej az erős lekoptatás miatt tűnik finoman domborítottnak. Az oroszlán feje és a keret között pl. 1,5 cm-es a mélyítés.Nyomai a faragványon szabad szemmel nem ismerhetők fel. A színes paszta kisebb sűrűségű változatát vagy festéket a belső tagolás véséssel érzékeltetett vonásainak kiemeléséhez is felhasználhattak.Két kis töredék vagy ezekből, vagy az oroszlános faragványból való (ld. a 37. jegyzetet). Kiér 1970. (55. jegyzetben i. m.) 22. skk., 24. skk.Ismereteink szerint a műfaj emlékeit még nem gyűjtötték össze; az alább felsorolt kerek kőlapok inkább csak példák lehetnek. Hátterük pasztás kitöltésre utal, illetve ilyen nyomokat őriz. - Kőlap nyúlra lecsapó sassal a trapezunti S. Sophia templom padlójából, ma a szaloniki Szent György-rotundában. 13. század. Átm: 68,5 cm. (In: Byzantine art, an European art. Exhibition catalogue. Athens, Zappeion, 1964. no. 10.) - Kőlap állatra lecsapó sassal. Misztra, Múzeum. 11-12. század. Átm: 28,5 cm. (In: Uo., no. 10.) - Egy-egy kőlap oroszlánnal, ill. más négylábú állattal. 11. század? Ravenna, Museo Arcivescovile. Átm: kb. 70 cm. - Kőlaptöredék állatra lecsapó sassal. Velence? 11. század? A velencei paterák közül kirívó faragványpadló elemének tűnik. Átm: 36 cm, a háttéren pasztanyomok, ld. Swiechowski - Rizzi 1982. (39. jegyzetben i. m.) 22., 126.: no. 546.) - Kőlapsorozat állat, illetve hónapábrázolásokkal. Saint-Omer, Notre- Dame. 13. század, ld. Marosi 1984. (32. jegyzetben i. m. ) 63-65. - Kőlapsorozat az állatöv és a hónapok ábrázolásával, illetve ornamentális dísszel. Canterbury, székesegyház, Trinity Chapel. 13. század, ld. Medieval art and architecture at Canterbury before 1220. Leeds, 1982. 67-70.Kier 1970. (55. jegyzetben i. m.) 39. skk.A monostor déli temploma padlóburkolatának inkrusztációs technikája, növényies foglalatokba zárt mozgalmas jelenetei és állatfigurái (1124 után) új kezdet jelei számottevő helyi folytatás nélkül, mely majd a nyugati művészetben talál visszhangra (az esztergomi Porta speciosával kapcsolatban: Marosi 1984. (32. jegyzetben i. m. ) 63. Kutasi vonatkozása csak egy ornamentális részlettel kapcsolatos (ld. a 67. jegyzetet).

Padlóburkolatokon: pl. az aquileiai ún. déli aula keretelései (5. sz.); Sagmata, Görögország, 11. sz.; Róma, S. Mária in Cosmedin, 1119- 1124., ld. Kiér 1970. (55. jegyzetben i. m.) 319., 345. kép. A kőfaragás számos további, vonatkozó emlékére (Sencjkler, Smirna, Velence, S. Marco, Hagiosz Meletiosz, Chalkisz, 10-12. század) ld. Grabar, André: Sculptures byzantines du Moyen Age. Vol. 2 (Xle-XIVe siécles). Paris, 1976. Ld. a 44. jegyzetet. A kupola alatti nagy medaillonok keretelése, ld. Megaw, Arthur: Notes on recent work of the Byzantine Institute in Istanbul. In: Dumbarton Oaks Papers, 17. Washington, 1963. fig. A. Tóth M. 1974. (38. jegyzetben i. m.) 7., további irodalommal; az állatalakos kockafejezet jó színes képe: Múzsák, 1983, 2. Tóth Sándor: A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára. In: Zalai Múzeum, 2. Zalaegerszeg, 1990. 25., E, E katalógustételek; képek: Entz, Géza: Un chantier du Xle siécle á Zalavár. In: Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts, 24. Bp., 1964. 20-22. kép. E dolgozatban el kell tekintenem Zalavárnak minden, a kutasi témakört s a padlóburkolati összefüggéseket meghaladó részletétől, a faragványok egyedi taglalásától éppúgy, mint a datálás, a helytörténet és általában a zalavári kutatástörténet számos további, és több vonatkozásban ma is nyitott kérdésétől. Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) C, H; képek: Entz 1964. (69. jegyzetben i. m.) 14. kép, és Récsey Viktor: Zalavári emlékek. In: Archaeologiai Értesítő, 12., 1892. 66/4. sz. A kőlap még a rajzok készítésének időszakában négy részre tört, s e részek utóbb elkallódtak. Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) G; képek: Récsey 1892. (70. jegyzetben i. m.) 66/6. sz., illetve 67/8. sz. és jobbra lent. A funkció kérdésével a szerzők nem foglalkoztak. A küzdő állatok kőszobrászati megjelenésével aligha lehet számolni a 11. század utolsó évtizedei előtt; ez áll a velencei paterák műfajára, és a görög félsziget figurális kőfaragására is, pl. Grabar 1976. (65. jegyzetben i. m.) LXXXIII-LXXXV t., többnyire túl késői, 12-13. századi datálasokkal). A zalavári faragványokat 1070-1080 tájára keltezi Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 149-150. Epigráfiai és feliratozásbeli eltérésekből ítélve a padlórészletek két csoportja közt legalábbis minőségbeli különbségek voltak. Egybehangzana evvel, hogy a sajátságosán feliratozott nagy kőlap gyengébb anyagból készült, azonban a „fehér homokkőre" vonatkozó tudósítás nem látszik megbízhatónak, Rómer Flóris kéziratából idézi Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 149., 165. Homokkövet csak évtizedekkel később díszítenek, vésésre pedig ez az anyag alkalmatlan, így legfeljebb (édesvízi) mészkőről, és Rómer elírásáról lehet szó. A nagy tábla kőanyaga - a méretek diktálta, vagy a szerencse adta választás révén - így is egyedül állna a márványból készült zalavári faragványok sorában. Récsey mindenesetre márványnak mondja a nagy kőlap egy később levált töredékét, de eredeti összefüggését nem ismeri fel Récsey 1892. (70. jegyzetben i. m.) 68. A Zalavár-Várszigeten állott apátsági templomra és a vár körzetében lévő további, kisebb templomokra nézve ld. Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 148-149. A lovasalakos kőlapra nézve ld. a 70. jegyzetet. A sírkő: Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) ], 7. kép; Récsey 1892. (70. jegyzetben i. m.) 66/ 3. sz. Kivéve talán az állatküzdelemmel díszített nagy kőlapot, ld. a 73. jegyzetet. A márvánnyal kapcsolatos anyagválasztás lényeges szem pontja lehetett, hogy Zalavárott és környékén másodlagos forrásból ez a kőfajta volt hozzáférhető. Kiér 1970. (55. jegyzetben i. m.) passim. A díszes padlóval burkolt sírkörzet néhány jeles példája: - Gero érsek sírhelyei (t 976., tem. 979.) Köln, régi székesegyház: Kiér 1970. (55. jegyzetben i. m.) 107-108. skk., II. t; - Guillaume herceg sírhelye (1109; 1152 után?) Saint-Omer, a Saint-Bertin bencés apátság temploma: uo. 34., 354-356. k.; vö. Marosi 1984. (32. jegyzetben i. m.) 63.; - Matilda őrgrófnő sírja (1151.) San Benedetto Po (Polirone), bencés apátsági templom: Kiér 1970. (55.

jegyzetben i. m.). 44., 385- 386. k.; - Becket Szent Tamás egykori sírhelye, Canterbury székesegyház, TMnity Chapel: (ld. fent, 62. jegyzet); - Szent István király sírja (halála [1038] vagy szenttéavatása [1083] táján?) Székesfehérvár, ásatási leletek az egykori Szűz Mária templom romjai között: Dercsényi 1943. (31. jegyzetben i. m.) 24. A korai Árpád-kor ma ismert emlékanyaga semmi hasonlót nem tud felmutatni. A székesfehérvári koronázó templom közel egykorú szentélyburkolatának széleken fennmaradt töredékei édesvízi mészkőből készültek és díszítetlenek. Ld. a 75. és a 81. jegyzetet. Sírkő, szentély és faragott díszítés lehetséges kapcsolatára Tóth Sándor is céloz Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 150. A19. században többször leírt és felmért, közben széttört, majd eltűnt sírkőre vonatkozó ismereteink sem a méretek, sem az ikonográfia tekintetében nem egyértelműek. A kő aligha lehetetett hosszabb 140 cm-nél. Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 25. jegyzet; a kő csak leírásból ismert. Források a két sírkőre és a leletre nézve in: Henszlmann Imre: A székes-fehérvári ásatások eredménye. Pest, 1964.121-122., ill. 123. : Művészetföldrajzi és időrendi tényezők, s a megbízói háttér eltérése is ez ellen szól. Zalavár tiszai birtokáról, a Kutaspusztától 20 ki lométernyire fekvő Mártélyról aligha feltételezhető, hogy szerepe lehetett volna egy ilyen kapcsolat létesítésében. Szentadorjánmártély: Györffy 1963. (22. jegyzetben i. m.) 904.Jobb híján itt teszünk említést a lelőhelyről ismert egyetlen kis vörös mészkő töredékről, ltsz. 99.1.8.; 9 x 3,5, v: 6 cm. Ld. a 23. jegyzet táblázatát, továbbá Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 4., 10: 6. minta. A korai gótika időszakában és a 16. század első felében használt anyag főként sírkő és padlóburkolat céljait szolgálta; esetünkben az előbbi lehetőséget kizárja, hogy a kő két párhuzamos síkja közül egyik sem polírozott. A töredéken és hasonló anyagból készült délkelet-magyarországi faragványokon összehasonlító műszeres vizsgálatok folynak arra a nagyon jelentős szobrászettörténeti kérdésre nézve, hogy gerecsei vagy dél-erdélyi kőanyagról van-e szó.Ld. fentebb a templomunk közelében lévő Kápolna-dűlő nevére vonatkozó sorokat B. Nagy Katalin tanulmányában.Uo. és 20-22. jegyzet.Karácsonyi János a nemzetség Kalán-féle ágába sorolja Pósa országbírót (13. sz. 1. fele), Szeri Pósát pedig a Baár-féle ágba (A magyar nemzetségek a XIV század közepéig, 1. köt. Bp., 1900. 142., 152.; családfa a 140. lapnál); Szeri Pósa leszármazását Wertner Mór tisztázatlannak tekinti (Az Árpádok családi története. Nagy-Becskerek, 1892.) A Pósa név 13. sz. előtti előfordulásáról a nemzetségben egyikük sem tud. Vö. a következő jegyzetet.Ld. a 22. jegyzetet. A szóban forgó birtokok (Körtvélyes és Vásárhely része, Sót, Kéra) Pósa fia Nana 1266-os adományában szerepelnek, és a nemzetség korai szerzeményei közé számíthatók.Ld. Csanád vármegye Kutaspusztát körülvevő, majd egyharmadnyi területét Györffy történeti földrajzi munkájának 13. század végi állapotokat mutató térképén, „ismeretlen" felirattal Györffy 1963. (22. jegyzetben i. m.) 843.

JUHASZ IRÉN A Csolt nemzetség monostora

Bevezetés

Békés megye középkori múltjának kutatása vezetett el a Vésztő melletti Mágori dombhoz. A Holt-Sebes-Körös bal partján, a folyó lefűződött kanyarulata által körülölelt folyóháton emelkedik a 93,9 méter tengerszint feletti magasságú Mágori domb. A 250 x 170 méter alapterületű telephalom 9 méternyire emelkedik az egykori Sebes-Körös ártere fölé.

A dombon megkezdett, majd 1970-től minden évben folyamatosan végzett és 1978-ban befejezett 1 régészeti ásatás eredményeként ismertté vált Békés megye első birtokos nemzetségének, a Vatától származó Csolt nemzetségnek a monostora.

Történeti adatok

Az általános történeti adatok mellett igen kevés azoknak a feljegyzéseknek a száma, melyek a monostorra vonatkoznak. Az ásatás során megismert és rendszerezett sok új adattal bővítve összeállítható története, mely egyben gazdagítja a megye korai Árpád-kori történetét is.

A mai Békés megye nagy részét (a békési-sárréti területet feltétlenül) a 10. században a Csolt nemzetség (Vata) vette birtokába, vezetői kisajátíthatták a békési földvárat. 2 Vata 1046. évi lázadása - nemzetségfői hatalma megtartásáért - már nem István király államszervezése ellen irányult, hanem Péter királynak a kereszténységet terjesztő törekvése ellen. Kristó Gyula szerint „elképzelhető, hogy Vata nem nemzetségfő, hanem nagy területet uraló törzsfő volt, akit társadalmi állása és hatalma alapján Ajtony hoz hasonlíthatunk. Mutat arra nyom, hogy Vata és társai fel kelésüket megelőzően már keresztények voltak. [Az ásatás során ezt bizonyító tárgyi anyag került elő. A szerző.] 1030-at követően biztosan érződött a csanádi egyházmegyében Gellért irányításával folyó térítő tevékenység hatása Vata szállásterületén [...] Amikor Vata a fegyvereket a latin rítusú katolikus egyház ellen fordította, akkor tulajdonképpen a törzsi szeparatizmus képviselőjeként a kialakuló egységes magyar feudalizmus törekvéseivel szegült szembe." 3 A lázadás leverése, melynek az adott időben törvényszerűen be kellett következnie - a nemzetség területén, Békés megye területének nagy részén - alapot teremtett a nyugati kereszténység és ezzel együtt a feudalizálódás térhódításának. Ennek első szervezeti lépéseit az állami és egyházi igazgatás szerveinek megteremtése, a dukátus létrehozása jelentette. Feltehetően I. András műve volt a bihari dukátus létrehozása, mely nagy részben a bihari, békési és kis részben a zarándi területeket foglalta magába, tehát Vata szállásterülete is beletartozott. Ez 1046-1049 táján történhetett, egyidejűleg a megye megszervezésével. Vata szállásterületét részint Bihar, részint Békés várához csatolták, ily módon Bihar és Békés megye alakult ki. Közös határaik a Nagy- és Kissárét területén az egész középkoron át ingadoztak.

A dukátus a 12. század elején megszűnt, mégis 1203-ban Imre király örökre a váradi egyháznak adta az egész Bihar megye falvaiból és piacaiból befolyó vám kétharmad részét, mind Bihar, mind Zaránd és Békés körül. 4 Ebből az tűnik ki, hogy ebben az időben Békés és

Zaránd megye egy nagyobb egység, Bihar megye része lenne. Ezért nincs különösebb jelentősége annak, hogy a bihari-békési megyehatár Vésztő közelében húzódott. Megállapítható, hogy a megye egyházszervezése az 1046. évi lázadás leverése után történhetett meg, ennek mikéntjére azonban nincsen írásos adat.

Az írott források alapján a következő képet rajzolhatjuk meg a csolti monostorról. Első írásos adat - ahol név szerint történik említése - csak 1222-ből ismert. Ekkor apátja, Lodus tanúként szerepelt a váradi ítélőszék előtt: Quibus exhibitis, praejadus iudex dellegatus, posuit super iuramentuam ipsius Joannis, et lromi et praeterea decem testium, scilicet: Lodi, abbatis de Cholt. 5 Azonban a Csolt családra vonatkozó korábbi feljegyzéseket is találunk a Váradi Regestrumban. Általános történeti adatokból ismerjük ősét, Vatát 1046-ból, majd az 1060. év eseményeinél fiáról, Janusról hallunk. Ezután másfél évszázadnyi idő homályába vész a Vaták, illetve a Csoltok név szerinti említése. A család egyik ágának neve tűnik fel 1213-ban a Váradi Regestrumban: Seraphin de villa Kourongy impetiit Farsiu, filium Petu convillani sui, de quatuor ovibus iudice lula, filio Vate dominó eorum; pristaldó Dica. 6 A Vata nevet újra és újra használó család egyik leszármazottjának fia Gyula, aki a Kraszna megyei Korogy falu földesura; majd 1216-ban accepto iudice a dominó rege Andrea, Smaragdo comite, et pristaldo Ma, filio Vace. 7 Ugyan ez a Gyula a királytól kiküldött Smaragd bírónak volt meg bízott embere, 1219-ben ismét hallunk róla: et caeteri traxere in causam Lulan, filium Vace comitis. s A megye területén élt családtagok közül csak 1221-ben tűnik fel az egyik: sálicet: [...] impetierunt Solt filium Solt, dicentes, quod terram castri nomine Scilos cum prato et virgulto cum medietate paíudis, nomine Fas, violenter occupasset, Solt (Csolt) fia Solt (Csolt) a Szilas nevű várföldet a réttel és irtvánnyal, a Fás nevű mocsár felével együtt hatalmaskodva elfoglalta. 9 Majd egy 1295. évi oklevélben, Murony határjárásakor szerepel újra a család: „az összes szomszédokat és határtársakat egybehíva Murony birtokhoz mentek, és azt a régi és egykori határok mentén a határtársak: Vata fiai Csolt és Imre [...] körüljárták". 10

A sok értékes adatot tartalmazó pápai tizedlajstrom összeírásai az 1332-1337 közötti évekből nemcsak a megye egyházas helyeit említik, hanem a pap által fizetett pápai tized összegéről is tudósítanak. Tola apát faluja [Csolt]-beli János 15 garast fizet. Tola apát faluja a Mágori domb kör nyékén feküdt, Csolt faluval azonos. A falu a Csolt nembeliek birtoka volt, itt állott nemzetségi monostoruk. 11 Ez a fizetett összeg megfelelt a legtöbbet fizető Békés megyei helység - Békés - tízedének.

A 14. században a Csoltoktól leszármazott Abrahámfiak szerepelnek az okiratokban. E család nevét attól az Ábrahámtól - Dénes fia Ábrahám - nyerte, aki 1358-ban Németi birtok határtársa volt. A nemzetség származási vonalát Karácsonyi János állította össze. 12 1357-ben a váradi káptalan előtt letett egyezségben találkozunk a monostorral és annak birtokosaival. Ekkor az Ábrahámfi családba tartozó Gerlai János fia János, nővérének Lépes Demeternének leánynegyedét Békés vármegyei öt birtokból kiadja: nam porciones suas possessinarias in possessíonibus Veczten, Magur, Lazlotuisse, Faas, et Edelus vocatis habitus in comitatu de Bekes existentibus totaliter cum omnibus [...] videlicet iure Patronatus ecclesiarum in villa Cholch sub honore Omnium Sanctorum et in eodem Edelus in nomine sancti Martini confessoris constructarum, locis sessionum, terris arabilibus [...] ponté et lucro eusdemin dicta Vezten. 13 azaz Edeles birtokon bírt részeit tartozékaival, a Csolt falusi Mindenszentek tiszteletére és az edelesi Szent Márton tiszteletére épült templomok kegyúri jogaival, valamint a vésztői híddal és annak használatával együtt. Ebből az okiratból ismerhettük meg a monostor templomának titulusát.

1383-ban az Abrahámfiak megosztoztak Békés megyei javaikon: „Vésztő (Vestheü) nevű birtokot úgy osztották fel, hogy egy rész a Körös (Crisii) folyón épített hídtól kezdve [...] a többször említett Miklós részéül jutott [...] Emellett a Körös folyón levő malomról oly módon készítettek egymás között felosztást, hogy a Csolt (Cholta) birtokon, a monostor oldalán fekvő malom az előbb mondott Miklósé lett." 14

A monostort ez az 1383. évi adat csak földrajzi irányjelzőként említi, így nem dönthető el, vajon élt-e még falai között szerzetes, vagy csak elnéptelenedett épületcsoportra vonatkozik az oklevél utalása. Később ismeretlen okok miatt megszűnt a nagy múltú monostor, és területileg a szomszédos Mágorhoz csatolták. Mágornak nem volt temploma, ezért a falu a monostor templomát plébániaként használta. 1479-ben egy oklevél Mágort más néven Csoltnak nevezi, birtokosai továbbra is az Abrahámfiak. 15 1654-ben már Mágor is pusztaként szerepelt az összeírásokban, Fáshoz tartozott. 16 1733-ban, a törökök kivonulása után elkészítik a Békés vármegye területén található templomok jegyzékét. A Mágorról készült feljegyzés: Duae turres hic hodiedum apparent et plurimi asserunt, ibidem clastrum monachorum quoquefuisse et quemadmodum turres, et ecclesiam, ita et clastrum per turcas ruinatum exstitisse. Ad quos monarchos spectaverit, nemini notum est [...] Itt még mutatkozik két torony, és sokan mondják itt szerzetesi kolostor is volt. 17Az elhagyott templom tornyai 1786-ban dőltek le, a monostor anyagát felhasználták a megrongálódott vésztői templom javításához, valamint a környező kúriák építéséhez. 18

Békés megyének ezen része 1798-ban került a Wenckheim-család birtokába, az épületek végleges pusztulását a család 1810-1812 között végzett pinceépítése okozta. A pince boltozatának kiképzéséhez felhasználták a lebontott romok anyagát, majd a megmaradt csonkokat termőfölddel terítették le, és szőlővel ültették be a dombot. A kettős domb északi részének tetejére pedig urasági nyárilakot építtettek. A pince bejárata felett található vörösmárvány lapra írottak tudósítanak a végleges pusztulásról. Ez a lap feltehetően a templomba eltemetett valamelyik kegyúr vagy apát sírfedlapja volt, melyet gondosan lecsiszoltak és az alábbi szöveget vésték rá: Colles hos Magor olim celebres sed iniuria temporum penitus neclectos ob exundationes Crisii velocis raro accessibiles anno MDCCCX víribus implantando hoque aedificatio anno MDCCCXI1 efundamentris exstructo sibi et posteris utiles reddere volute comes Franciscus Venkheim.

A feltárás eredményei

A monostor feltárásának eredményeként sikerült többé-kevésbé pótolni a történeti adatok hiányát az építkezésekkel kapcsolatban.

A munka során több építési periódusú fal, illetve alapfal maradványait találtuk meg. Megállapítható, hogy az első templomot ezen a Mágori dombon a 11. században építették fel, feltehetően 1046 előtt. A templom falait egykor díszítő falképek töredékei előkerültek a nagyobb felületű köveken. A freskómaradványok anyag- és stílusvizsgálatuk szerint a 11. század elején készültek, bizánci stílusban. (1- 4. kép) Ezt a templomot - feltételezés szerint - a lázadás idő szakában pusztíthatták el, vagy épülete legalábbis nagyon megrongálódott. Feltehetően bizánci keresztény templom volt, és ezért kellett a későbbiekben teljesen lebontani. Nagyon nehezíti a kérdés eldöntését az 1810-1812 között épített borospince, mivel a területére eső minden objektumot teljesen megsemmisítettek ekkor. A korai templomok méretét ismerve a dombnak ezen a részén is állhatott az első templom, annál inkább, mivel a többi is itt épült fel. Azok nagyobb méretük miatt maradhattak meg az alapfalak formájában. A későbbi kolostorudvar területén feltárásra került azonban egy körtemplom is, téglalap alakú

előcsarnokkal a nyugati részén, keleten két sugárirányú támasztófallal (ezek feltehetően azért kerültek az épülethez, mert még az építkezés idején megsüllyedhetett az alatta levő, vegyes szilárdságú őskori rétegek miatt). Belső részének tagolása ismeretlen, mivel csak a ledöngölt agyagalap és azon néhol 1-3 sor tégla maradt meg, leöntve szürke színű, meszes habarccsal. (5. kép) Külső átmérője 6,6 m, a belső 3,8 m, az előcsarnokkal együtt a hossza 10,7 m, falvastagsága 1,6 m. Feltehetően ez lehetett az az első templom, melynek freskós köveit építőanyagként a későbbi templom alapfalában megtaláltuk. Feltárás közben a környezetében levő törmelékből olyan lapos falazókövek, féloszlopfő, féloszloptöredékek kerültek felszínre, melyek mészkőanyaga megfelelt a freskós kövek anyagának. A féloszloptöredékek és az oszlopfő alapján valószínűséggel állítható, hogy a kis körtemplom külső felületét karcsú féloszlopok tagolták, amit párkánnyal vagy ívsorral zártak le.1. Fél férfiarcot ábrázoló freskótöredék 2. Ruhaeredőt ábrázoló freskótördelék 3. Halpikkelymintás freskótöredék 4. Színes freskótöredék

A 11. század második felében építettek fel egy román stílusjegyeket viselő templomot, amelynek a szentélyfala félkörívesen záródik, a templomtest téglalap alakú. Ennek a templomnak a szentélyfala és a nyugati végfala maradt meg, ezek a részek kívül estek a pince területén. E templom félköríves szentélyfalában találtuk azokat a köveket - építőelemként az alapozás legalján, habarccsal leöntve -, amelyeken az említett falképtöredékek voltak. Előkerült egy férfiarc fele (1. kép), ruharedőzet mintája (2. kép), halpikkelyminta, amely valószínűleg szirénábrázolás része lehetett (3 kép), és sok meghatározhatatlan ábrázolás apró részlete. (4. kép) A templom méretei: hossza 14,8 m, szélessége 7,6 m, falvastagság 1 m. Ez a templom az 1100-as évek elején még fennállott. Ezt bizonyítják azok a sírok, melyek a következő periódust képviselő templom alapozásával elvágtak, vagy azzal érintkeznek. Ezekben a sírokban S-végű és sima karikák, ezüstből és bronzból, valamint két sírban Kálmán (1095-1116) egy-egy dénárja került elő. Ezt a templomot Szent László uralkodása idején (1077-1095) építhették. A Magyar Nemzeti Múzeum és a gyulai Erkel Ferenc Múzeum őriz egy-egy bizánci stílusú ereklyetartó mellkeresztet erről a lelőhelyről, 19 melyek Szent László-koriak. (6. kép) A templommal egy időben épült fel a későbbi rendház keleti szárnyának északi két helyisége helyén egy kis épület, melyet később lebontottak.

5. Részlet a körtemplom alapfalmaradványából

6. Bizánci stílusú ereklyetartó kereszt, Magyar Nemzeti Múzeum

A 12. század első harmadában újra építkezés folyt a dombon, feltehetőleg bővítési szándékkal, vagy valamilyen szerzetesrend megtelepedése kapcsán. A szerzetesrend hovatartozása ismeretlen. Az előző kis templomot teljesen lebontották az alapozásig, de ugyanazon a helyen újat építettek. Ez háromhajós (erre szélessége alapján lehet következtetni), nyújtott szentélyfalas kolostortemplom, keleti végének déli részén négyzetes sekrestyével. A templom téglalap alakú, hosszházát később teljesen visszabontották, még az alapozásból is kiszedték az építőanyagot, így ennek méretét az alapárkok futásából lehetett megállapítani. A később épített bazilika északi oldalhajójában, a szentély- rekesztő falában levő küszöbtől 50 cm mélyen bontakozott ki a fekete földdel, apró törmelékkel visszatöltött falárok nyomvonala, mely 125 cm széles volt. A szentélyrekesztő és a pince fala között

szintén egy kis szakasza vált ismertté. Az északi falsík mellett a 123. sírban talált csontváz koponyáját a szentélyrekesztő építésekor pusztították el, a bal oldala mellett fekvő, 122. számú sírba temetett váz bal oldalát viszont a háromhajós bazilika északi főfalával semmisítették meg. A123. sírban bronz pántgyűrű, fonott ezüstgyűrű és egy másik ezüst pántgyűrű volt, „rovásjelekhez" hasonló díszítéssel. Ez a sír a nyújtott szentélyfalas kolostortemplomhoz is tartozhatott, de az azt megelőzőhöz is. A kiszedett falárok nyugati irányban a toronypillérnél megfordul észak-déli irányba, tehát itt volt a templom északnyugati sarka. A toronypillérek vonalában megmaradt a nyugati végfal alapárka, a déli főfala aláfut a későbbi bazilika déli falának. Egy helyen maradt meg szilárd anyagban a templom falmaradványa, mégpedig a háromhajós bazilika déli pillérsorának első pillérénél a sávalapban, ami kváderkőből készült és 30 cm magasan meghagyták. Feltehetően ez a kis maradvány a kolostortemplom nyugati végfalának része, csak eddig bontották le, felhasználták a pillér alapjának. A szentély falát csak a későbbi bazilika padlószintjéig bontották vissza, az íves rész kivételével. (7. kép) A későbbi pusztítás következtében ez a meghagyott fal több helyen megszakadt, és itt volt megfigyelhető, hogy az alapozás sárga, döngölt agyag. Az első román stílusú templomnak a pince keleti fala mellett megmaradt apszisa és ennek az első kolostortemplomnak az apszisa közötti területen a törmelék letakarítása után ugyanolyan döngölt sárga agyag alapozást találtunk, mint a szentélyfal alatt. A szentélyfal külső íve a következő periódusú bazilika külső járószintje magasságáig maradt meg. (8. kép) A szentélyfal északi részének és a háromhajós bazilika északi, egyenes fallal záródó mellékhajójának szögében egy osszárium volt (részben vágta a bazilika fala), a csontok között Kálmán király denárát és bronz hajkarikát találtunk. Ezek a csontok minden bizonnyal az első kis templomhoz tartozó sírokból származnak, és azokat a nyújtott szentélyfalas templom építésekor gyűjtötték össze. A keleti részen talált alapfalmaradványok, valamint a szentélyfal kváder részletei alapján arra lehet következtetni, hogy a főfalakat kőből kezdték építeni. A következő építési periódusba tartozó, háromhajós bazilika megmaradt oldalfalaiban, valamint a rendház kerengőjének keleti részén épen maradt téglapadozatban talált, 40-55 cm átmérőjű oszlopdobok alapján arra következtethetünk, hogy ez az első kolostortemplom oszlopos volt. A templom 30 m hosszú, 12,8 m széles volt, 1 m-es falvastagsággal.

7. A nyújtott szentélyfalas templom megmaradt falrészlete

8. A két félköríves szentélyfal maradványa, a külső a nyújtott szentélyé

A templomtól délre, a domb lejtője felé nyúlva helyezkedett el a szögletes U alakú kolostor, mely egy időben, vagy közeli időben épült a templommal. A keleti szárnyon a korábbi, két helyiségből álló épületet lebontották, helyette vastagabb alapozású helyiségeket húztak fel. Az „A" és „B" jelzésű helyiségek fölött, az alapozás vaskossága, szilárdsága alapján emelet húzódhatott. Az „A" helyiség alapozása 85 cm mély, és a megmaradt oldalfalak 45 cm magasak voltak, falának vastagsága 80 cm. A további kapcsolódó „D" és „E" helyiségek sekélyebb és gyengébb alapozásúak, az alapozás a temploméhoz hasonlóan sárga döngölt agyag, a falak vastagsága mindössze 60 cm. Az „A" helyiségben kettős padozat volt, a felső tégla, alatta letapasztott agyagpadló, és ez alatt családi temetkezést találtunk. Négy felnőtt és öt gyermek, illetve csecsemő téglás sírja került feltárásra. (9. kép) A sírhelyek kriptaszerűen kiképzettek, aljuk is téglás, a tégla fedél a csontokra volt omolva. A lesározott padozaton egy

12. századi (nagyjából III. István [1162-1172] korára tehető) ezüst érem volt. Az 1. számú sír téglafalának déli oldalában egy madár csontváza volt befalazva. A helyiség bejárata alatt, mélyen a padlószint alatt egy fészeknyi különböző fajtájú tojás volt. 20 Mindkét eset pogány építőáldozatot jelöl. A helyiség ajtajának helyén több ajtókeret-töredék, szemöldökkő, lábazati elem, márványoszlop-töredék, palmettás kerettöredék hevert a törmelékben. A bejárat befelé szűkült, a két oldalon egy-egy oszlop helye maradt meg. A keleti szárny legdélibb, „E" jelzésű helyiségének keleti és déli falát nem találtuk meg, a domb erős lejtése miatt elszántódott.

9. A kolostor keleti szárnyán levő "A" helyiség padozata alatt levő téglás sírhelyek

A déli szárny három nagyobb és két kisebb, cellaszerű helyiségre osztott. Az „F" helyiségben kissé döngölt agyag padozat részlete maradt meg, az északi fala mellett kis terület felületén cserépbogrács töredékei voltak. Az „N" és „M" padozata is döngölt, letapasztott sárga agyag, de nagyon elszántották. Az „M" padozatán levő törmelékből II. András (1205-1235) korából való friesachi dénár került elő. Ez a két helyiség a szerzetesek közösségi életét szolgálta, míg a két keskeny, cellaszerű („O" és „P" jelzésű) feltehetően hálóhelyek voltak. A déli szárny falai sekélyen alapozottak, a kerengő padlószintjétől lefele mindössze 55 cm mélységig. A falak is keskenyek, 60 cm szélesek, építési technikájuk: a két külső falsíkot hosszában rakott téglából készítették, a köztük levő rész úsztatott törmelék. Ezekben a déli helyiségekben a padlószint 80 cm-rel mélyebben van, mint a keleti szárnyon levő „A" és „B" jelzésű helyiségeké, ami azt jelenti, hogy dél felé lépcsőzetesen mélyítve építkeztek. Ugyanez figyelhető meg a kerengő padlószintjénél is. A nyugati szárny legészakibb, „H" jelű helyisége volt a konyha és a közös étkező, északkeleti sarkában mintásán lerakott téglás padozat maradványa és egy hatalmas tégla kemence alapfalai kerültek feltárásra. Feltehetően a későbbi időből származik egy szabadtűzhely hamusgödre, ami késő középkori cserepekkel volt tele. A helyiségeket kerengő vette körül, amely a későbbi időben téglás padozatú volt, ez a keleti szárnyon majdnem teljes egészében épen meg maradt, csak azokon a helyeken hiányzik, ahová a késő középkorban gyermeksírokat ástak bele. Ezeket a sírokat bolygatott állapotban találtuk meg.

A kerengő mellvédfala több helyen viszonylag jó állapotban került elő, több oszlophelyet (oszlopfészket) azonosítottunk és a környezetében sok oszloptöredék, lábazati elem és oszlopfő volt a törmelékben. A kolostor 30 x 36 méteres alapterületen feküdt.

A kolostor udvarának északnyugati sarkában feltárásra került egy kút, amelyik a hajdani járószinttől lefele 9 m mély és 75-80 cm átmérőjű, végig téglával bélelt, legalján kváderkőből kirakott gyűrűvel. A kiöblösödése 4 és 5,65 m között van, itt a téglák kopottak, feltehetően ez volt a tartós vízmagasság szintje. A víz ere észak felől jött, a hajdani Sebes-Körös irányából, ezt feltárása közben lehetett megfigyelni, mivel a törmelék teljes kitakarítása után újra kb. 2 m magas víz gyűlt össze a kútban. Törmeléken kívül sajnos semmi nem volt benne.

A kolostor déli szárnyának építésekor megszüntettek egy korábbi kerítésfalat, majd egy újabb, az egész épület együttest körülvevőt készítettek. Először sövényből készülhetett, ami leégett, ezt bizonyítja a teknő alakú alapárokban talált fahamu réteg. A megújított kerítésfalat ugyanolyan méretű téglákból építették, mint a kolostor falait. Ezt ismeretlen ok miatt a háromhajós bazilika idejében lebontották, a törmelékbe sírokat ástak, melyek némelyikében II. Géza (1141-1162) és III. István (1162-1172) pénzei voltak.

A korai kolostorhoz tartozó, háromhajós templomot nem sokáig használhatták, lebontásának oka ismeretlen. Elképzelhető az, hogy statikai okok játszottak közre, mivel a domb az újkőkortól a középső bronzkorig lakott település volt, aminek következménye a sok laza betöltésű gödör.

Az utolsó nagy átépítés a 12. század végén történhetett, de még mindig román stílusban. Főleg a templomnál végeztek nagy átalakításokat, mint arról a fentiekben már szó volt. Az előző templom nyugati végét teljesen lebontották, még az alapárokból is kiszedték az építőanyagot. A keleti végénél a szentélyfalat a külső járószintig, valamint a nyújtott szentély hosszanti falait a következő templom belső padlószintjéig bontották vissza. A déli oldalon a sekrestye falait kisebb javításokkal meghagyták, oldalaiból rövidebb- hosszabb szakaszon 1,2 m magasan az oldalfalak megmaradtak. Belsejében feltehetően későbbi időből származó téglasírkamra volt, erősen megrongálódva és megbolygatva.

A bontást követően teljesen új templomot építettek: háromhajós, tágas, pilléres bazilikát, szentélyrekesztő fallal és népoltárral. Ez a negyedik templom a dombon. Főhajóját félköríves apszis zárja, és hat pár, görögkereszt alaprajzú pillér választja el a két mellékhajótól. (10. kép) A mellékhajók a keleti végükön egyenes fallal záródnak. A templom nyugati végén, a két mellékhajó vége felett toronypár állott (ezeket láthatták 1733-ban). Köztük a főhajóban főbejárati előcsarnok, felette kegyúri karzat helyezkedett el. A tornyokat és az északi főfalat az északnyugati saroktól 5 m hosszan kváderkő burkolattal építették, törmelékből álló falmaggal. (Feltehetően a déli részen is hasonló volt a technika, csak ott kibányászták a falsíkok kvádereit.) Ezután a szakasz után már váltott falazást találunk, egy sor kváder és annak vastagságának megfelelően két vagy három sor tégla váltogatásával. (11. kép) A bazilika főfalainak alapozása a járószinttől lefelé 150-180 cm mélységben kezdődik, az alapozás úsztatott eljárással készült az egész épület alatt. Erre került egy sor kváder, majd utána a nagyméretű téglából készített rész, ezt a technikát a bazilika legépebben maradt középső részén, az északi falban lehetett megfigyelni. Ez az ún. bizánci jellegű, vegyes anyagú falkészítés (ennek szellemében készült a műemléki helyreállítás). A kis felmenő falszakaszokon több helyen vakolás nyoma is megfigyelhető volt.

A pillérsorok alatti sávalapozás mélysége megegyezett a főfalakéval, szélessége 1-1,2 m. (12. kép) Az ennyire masszív sávalapra statikai okok miatt volt szükség, mert az épület alatt olyan többrétegű őskori objektumok vannak, melyek lazává tették a dombot. A pillérlábazatok nem egyforma méretűek, pl. az északi sorban az egyik észak-déli irányban 125 cm, kelet-nyugat irányban 145 cm, a másik 140 x 150 cm, a padlószinttől 83-15 cm magasságig maradtak meg. A bazilika északnyugati sarkától 2,15 m-re egy falpillér van az északi fal síkjában, hossza kelet-nyugat irányban 140 cm, a mellékhajó belsejébe 70 cm-re nyúlik be, alakja félbevágott kereszt.

10. A háromhajós bazilika legépebben megmaradt pillérlábazata

11. A háromhajós bazilika északi falában látható váltott falazás részlete

12. A szentélyrekesztő észak-dél irányú falmaradványa

Nyugat felől a harmadik pillérközben, a nyugati vég faltól 12 m-re észak-déli irányú szentélyrekesztő választja ketté a templomtestet a nagyobb alapterületű kolostori és a kisebb, világi használatú területre. (13. kép) A szentélyrekesztő fal szélessége 75 cm, alapozása fekete, kevert döngölt föld, alapozási mélysége a padlószint alatt csupán 30 cm. Nincs kötésbe építve a főfallal, csak amellé húzták fel. A főhajóban, a szentélyrekesztővel egybeépítve, a középrésztől kissé északra tolva a népoltár egyszerű alapja is megtalálható, mely 135 x 100 cm alapterületű. A két mellékhajóban, a szentélyrekesztő falban egy-egy átjáró nyílása maradt meg, az északiban kőből kialakított küszöbbel. A főhajó padlószintje a szentélyrekesztőtől keletre 35 cm-rel magasabban van, mint a nyugati részen.

A bazilika 36,2 m hosszú, 16 m széles volt, az északi és déli falak vastagsága 1,5 m, a nyugati végfalé 1,7 m. A fő- hajó belső szélessége 5,5 m, a mellékhajóké 2,45-2,6 m. A déli oldalhajó nyugati végén 3 m hosszan kváderkőből készült zárt falszakasz maradt meg, ez a déli torony belső falmaradványa. A nyugati végfal és ez a toronyfal szerves, ékelt kötéssel kapcsolódik össze, tehát a torony egy időben készült a bazilika főfalával. Biztosan így építették a másik tornyot is, de itt hatalmas gödör volt az építőanyag kibányászása miatt. A bazilika kelet-nyugat irányú tengelye 10°-os szögben tér el észak felé.

A bazilikában két helyen sikerült a kapu helyét megtalálni. A főkapu a nyugati végfalban volt, ahol simára faragott ajtóbéllet, küszöbkő, vastag fagerenda nyoma maradt meg, és befelé szűkülő kapunyílás körvonalazódott ki. A másik a déli oldalon, a szentélyrekesztő faltól keletre volt, ez a kapu szolgálta a bazilika és a kolostor közötti átjárást.

A kolostorépületeket csak néhány kisebb helyiséggel bővítették, a toldalékrészeknek nincs alapozása, csak néhány cm vastag, döngölt fekete földre rakták fel a falakat. Ahol nem maradt meg a tégla, ott csak ez a fekete földcsík jelölte a fal vonalát. Ezek a bővítések a nyugati szárnyon voltak. A kolostorudvart kettéválasztották egy kelet-nyugat irányú fallal, amit ráépítettek a kútra. Valamilyen ok miatt ekkor tehát már nem használták ezt a kutat, másikat viszont nem találtunk az épületegyüttesen belül. A bazilika délnyugati sarkánál egy keskeny, sekély alapozású téglafallal kötötték össze a két épületet. A keleti részen semmilyen szilárd anyagból készített összeköttetést nem találtunk.

Vagy a bazilika építésekor készülhetett a kerengő már említett, téglás padozata, vagy felújították azt. A kerengő keleti részének feltárásakor, a téglapadozat tisztításakor Zsigmond király (1387-1437) obulusa került elő. Ez feltehetően akkor került oda, amikor a kerengőt már nem funkciója szerint, hanem temetőként használták. Azaz a monostor megszűnése után, amikor a bazilika már csak Mágor falu plébániatemplomaként működött.

A kolostorban élt szerzetesekről nem tudjuk, milyen szerzetesrendbe tartoztak, a bazilika felépítése utáni időszakban elképzelhető, hogy bencések laktak itt. A monostor az első kolostortemplom felépítését követő időszakban a környező kis falvak egyházi központja volt, mivel egyetlen kis falunak sem volt temploma a korai Árpád-korban 15 km-es körzetben.

13. A háromhajós bazilika északi mellékhajó részlete a pillérek maradványaival

A kolostor épületein kívül, a domb erősen lejtő déli szélén, az „M" helyiség irányában egy feltehetően kenyérsütő kemence került feltárásra, kétosztatú, téglalap alakú építmény,

téglából, illetve vályogból épített falakkal és padozattal. A tüzelőtér nyílása a keleti oldalon volt, itt két cserépbogrács és III. Béla (1172-1196) dénárja volt a padozaton. A tűztér háromnegyed magasságig tele volt hamuval és a beomlott tető tégláival, valamint átégett, kormos folyami kavicsokkal. A kemence mellett, a nyugati oldalon nagyobb égéses felület volt, az északi vége mellett szénné égett faoszlop töredéke, megégett kőoszlop maradványai voltak. Valamilyen kemenceház tetőszerkezetét tarthatták az oszlopok.

A bazilika nyugati részének irányában, attól északra 12,5 m távolságra megújított, erődítésszerű kerítésfal részlete, téglaburkolatú út, leomlott kapuív részlete, kockakő lépcsők kerültek elő az elplanírozásból. A kapunál a téglajárdában a kapuszárnytól kikoptatott, negyedíves nyom volt megfigyelhető.

Az épületegyüttes a fent ismertetett állapotban maradt meg a 19. század elejéig. 21

A temetkezésekről

Az épületek falai mellett, vagy éppen azok által átvágva 242 értékelhető sírt tártunk fel, kb. ugyanennyi volt a sokszori építkezés és építőanyag-bányászás miatt szétdobált, bolygatott sír. Ezekben a sírokban nyugodtak a környező kis falvak lakói és a kolostorban élt szerzetesek. A temetkezés idejét, valamint az épületek idejét segítik meghatározni a sírokban talált pénzek, ereklyetartó mellkeresztek. A szentélyfalak mellett levő temetőrészben a nyújtott szentélyfalas templom építésekor átvágott sírok közül a 90. és a 111. sírban Kálmán dénárja volt. Ez azt igazolja, hogy ezekbe a sírokba az első román stílusú kis templom működésének idején történt a temetés. Találtunk a keleti részen 18 olyan sírt, melyek alja parazsas volt, ezekben S végű hajkarika és Kálmán király érme volt a melléklet, tehát ez a temetési szokás a korai időre keltezhető. A két háromhajós templom szentélyfalainál több téglakeretes sír is előkerült, némelyikben talán az itt élt szerzetesek nyugodtak. Sajnos mindegyik bolygatott volt, valószínűleg a pince építésekor, a későbbi időben végzett szőlő alá forgatásakor, vagy a romok között végzett építőanyag-kitermeléskor találták meg és fosztották ki ezeket. Ezek során kerültek elő azok az ereklyetartó mellkeresztek, melyek közül egy a Magyar Nemzeti Múzeumban, egy pedig a gyulai Erkel Ferenc Múzeumban található.

Tárgyi anyag

Az ásatások során felszínre kerültek a kolostorban élt em berek mindennapi életéhez tartozó használati tárgyak töredékei: cserépedények (fazekak, bográcsok), vastárgyak (kés, kalapács, ajtóvasalás), az épületek tetőszerkezetéhez tartozó vasszegek.

A tárgyi anyagból kiemelkedik egy ékköves, arany fülbevaló, melynek készítési idejét a 10-11. század fordulójára lehet keltezni. Feltehetően egy olyan sírból került az omladék közé, a kolostor keleti szárnyának déli részén, amely a legkorábbi templom körüli temetőhöz tartozott.

14. Bizánci stílusú, csüngős arany fülbevaló.

Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum

Ez pedig csak a fentebb ismertetett körtemplom lehetett. A fülbevaló felső része fordított hold alakú, három le felé néző szarvval, előlapján három ovális alakú almadin kővel. Felülete finoman sodrott aranyszálakból kialakított fonatmintával díszített. Hátlapján elkalapált illesztési fülecskék vannak, melyek az akasztórészt tartották, a fülkarika hiányzik. Három rövid láncocska kapcsolódik a szarvacskákhoz, melyek duplán fonott arany szemekből állnak. A láncok végén két füles csüngő lóg le, melyek közepén egy- egy, kerek sötétkék színű kő van, az egyik láncocskáról hiányzik a csüngő. 22 (14. kép)

A korai sírokból bronz és ezüst S végű hajkarikák, sima karikák, fonott- és pántgyűrűk származnak. Érdekesség, hogy a 172. sírban egy sima tollú vaskulcs volt. A keresztény vallás szellemében eltemetett, középkorban élt ember mellé már nem helyeztek halotti útravalót, így ezekben a sírokban csak a ruházat tartozékainak időtálló tárgyai kerültek elő: egy-egy pártatöredék, bronz vagy csont ruhacsat.

A monostor épületeit a korra jellemző, faragott kődíszítmények tagolták. Sajnos a többszöri átépítés és a későbbi korok rombolásai miatt ezeket másodlagosan a falba építve, vagy a teljesen felforgatott romok omladékaiban találtuk meg. így az egyes faragványok építési periódusonkénti szétválogatása nehézségekbe ütközik. Stílusuk és lelőhelyük (pl. betemetett korai kerítésfal helyének betöltéséből kerültek elő) alapján lehet következtetni arra, melyik épületet díszítették.

A legkorábbiak közé tartoznak a körtemplom külső falsíkját tagoló féloszlopok, egy féloszlopfő, akantuszos oszlopfőpárkány ívtöredékek, sarokleveles lábazati elemek, melyek különféle kőanyagból - mészkő, homokkő, vörös márvány - készültek. Az anyagban oszlopfők, féloszlopfők, oszlopok, féloszlopok, lábazati elemek, ajtó- és ablakbélletek, vállkövek találhatók. Nagyon jelentős két töredék, a latin nyelvű feliratos kő és a turbános férfiarccal és fonatos indával díszített párkánytöredék.

A templomok (a nyújtott szentélyfalas és a bazilika) szentélyének feltárásakor a törmelékből több vörös márvány laptöredék került elő, feltehetően padlóborítás maradványa. Különböző nagyságúak és vastagságúak, általában csak az egyik oldaluk van simára csiszolva. A bazilika nyugati végfalán kívül vörös márvány oszlopocskák töredékei voltak, feltehetően a főhomlokfalat díszítő, küllős rózsaablak tartozékai. Ugyanitt megtaláltuk a tornyok ablakaihoz tartozó váll- és lábazati elemek, valamint oszlopok darabjait.

Nagyon sok építészeti elem volt a törmelékben, azonban ezek ismertetése nem fér e tanulmány kereteibe. A be mutatott darabok példázzák a Csolt nemzetség monostorának gazdag kiképzését. Megállapítható, hogy néhány igen jellegzetes faragvány méltón képviseli az itt dolgozó bizánci vagy bizánci iskolázottságú mesterek munkáját, illetve hatását. A két díszesen faragott, fehér márvány kockafejezet közül a kutyákat ábrázoló mintakincse közel áll a figurális ábrázolások bizánci gyökereihez.

Megállapítható, hogy az épületekhez használt kőanyagot a Bihari-hegységben bányászták. Minden bizonnyal vízi úton, a Sebes-Körösön szállították a Mágori dombhoz. A téglákat a közeli kis falvakban égethették, némelyikben mester jegyhez hasonló jelzések vannak a nyers téglában ujjal be nyomva. Ezek a téglaégető közösségek jelzései lehetnek.

A vésztői Mágori dombon feltárt monostor épületeinek jelentősége a feltárás folyamán egyre nyilvánvalóbbá vált. Megismertük építési periódusait, alaprajzi elrendezéseit. Építési idejének kezdetét az első írásos adattól majdnem két évszázadnyival vissza kell keltezni. Bizonyossá

vált, hogy olyan rangos díszítményekkel ellátott épületek álltak itt a dombon, amelyekhez hasonlóak az ország más részein csak királyi építkezéseken vagy azok hatósugarában találhatók.

Csoltmonostor falainak műemléki konzerválása 1979- 1982 között történt, jelenleg romkertként tekinthető meg. (15-16. kép A tárgyi anyag állandó kiállítás keretében a helyszínen lévő Wenckheim-pincében nyert elhelyezést. A vitrinekben elhelyezett tárgyakon kívül hat építészeti rekonstrukció is készült, eredeti faragványok, építészeti elemek fel használásával. (17. kép) 15. A helyreállított háromhajós bazilika nyugati része 16. A helyreállított kolostor déli és nyugati része a körtemplommal és kúttal

17. Az állandó kiállítás részlete a Wenckheim-pincében

FÜGGELÉK

1. Féloszlopfő töredéke

Szürke homokkő. M: 18,5 cm, sz: 17 cm. Lelőhely: a körtemplom területe. 23 Kockafejezet fele, felső részén 2,5 cm széles, legömbölyített perem van. Kora: 11. század eleje.

2. Akantuszos fejezet töredékei

Édesvízi borsókő, 4 darab. H: 18 -17,2 -17 -18,5 cm, m: 12,5 - 9 - 8 -10,5 cm, v: 8,5 - 6-5,5 - 6 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 24 Koruk: 11. század második fele. A kőanyag jellegzetes adottságát kihasználva történt a megfaragás, a töredékek leginkább egy akantuszos fejezet visszahajló bimbójának részleteiként értelmezhetők. A bimbót alulról szívidomban végződő, orsó alakú oszlop támasztja alá, melyhez két oldalról akantuszos ágak hajlanak. Tetején ugyanilyen motívum van, itt a szívidom felső része az előlap hasonló motívumának felső részéhez kapcsolódik. Az egyes darabok hátsó része íves, a félkört megközelítő ívben, ez is arra utal, hogy oszlopfő letört darabjai. A faragványok „turbánhoz" hasonló formát mutatnak. Feltehetően egy hatalmas fejezet részei.

18. Akantuszos fejezet töredék (2. sz.)

19. Akantuszos fejezet töredék (2. sz.)

20. Akantuszos fejezet töredék (2. sz.)

3. Akantuszos töredék

Borsókő. H: 14 cm, sz: 12 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 25 Az előzőekben leírt, 2. számú fejezet töredékeihez hasonló mintázatú, lapos töredék.

21. Akantuszos laptöredék (3. sz.)

4. Oszlopfő töredéke

Fehér márvány. H: 9 cm, m: 5,5 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 26 Tagolt, bimbó alakú, felülete simára csiszolt. Két darabja került elő. Kora: 11. század második fele.

5.

Oszlopfő töredéke

Mészkő. M: 9 cm, h: 14 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 27 Korában 11. század második fele. Fejezet negyed része, erősen töredékes, a megmaradt darab tagozott, egy kiemelkedő rombuszhoz kapcsolódó három kónikus gömb van a felületén.

22. Oszlopfő töredék (5. sz.)

6. Oszlopfő töredéke

Vörös márvány. M: 9 cm, h: 13 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 28 Kora: 11. század második fele. Erősen töredékes, csak az alja részlete maradt meg. Nagyobb méretű fejezet része.

7. Oszlopfő töredékei

Vörös márvány, 3 darab. M: 3,8 cm, á: 12 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 29 Kor: 11. század második fele. Alja kör alakú, rapcsozott, közepén 1,5 cm átmérőjű, kónuszos furattal. Alján 1 cm széles, becsiszolt horony fut, majd gömbölyű formában kezdődik a felső része, ami hiányzik.

8. Párkánytöredék

Vörös márvány. M: 7 cm, sz: 6,5 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 30 Kora: 11. század második fele. Alul keskeny,függőleges lappal lezárt, utána féloszloposan kiképzett, simára csiszolt.

9. Párkánytöredék

Vörös márvány. H: 22 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 31 Kora: 11. század második fele. Nagyméretű párkány töredéke, három oldala homorúra csiszolt, ép szél nincs.

10. Párkánytöredék

Vörös márvány. H: 20 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 32 Kora: 11. század második fele. Nagyméretű párkány két oldalán homorúra csiszolt töredéke.

11. Párkánytöredék

Vörös márvány. H: 7 cm, sz: 6,5 cm, m: 5 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 33 Kora: 11. század második fele. Három oldala sima, hengertaggal kiképzett széllel.

12. Párkánytöredék

Vörös márvány. M: 15,5 cm, sz: 10,7 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 34 Kora: 11. század második fele. Hengertagos kiképzésű töredék.

13. Lábazati elemek

Homokkő, mészkő, vörös márvány. 14 darab került elő. Különböző méretűek. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 35 (Az összes ilyen jellegű lábazati elem innen került elő.) Koruk: 11. század második fele. Sarokleveles töredékek, némelyik hármas levéllel, némelyik csak eggyel.

23. Lábazati elemek (13. sz.)

24. Sarokleveles lábazat töredéke (13. sz.)

25. Sarokleveles lábazat töredéke (13. sz.)

14. Oszloptöredékek

Vörös márvány. Nyolc darab. Különböző méretűek. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 36 Koruk: 11. század második fele.

15. Laptöredék

Vörös márvány. H: 17 cm, sz: 8 cm. Lelőhely: a kolostor déli szárnyán feltárt árok betöltése, a későbbi „M" helyiség padlószintje alatt. 37 Kora: 11. század második fele. Két síkja simára

csiszolt, oldalfelülete mindkét oldalán 1,5 cm széles sávon fogas vésővel meg munkált, a köztes rész felületét hegyes vésővel durvábban dolgozták meg.

A fentebb bemutatott darabok egy lebontott templomhoz tartoztak, és utóbb a megszüntetett kerítésfal árkába ömlesztettek azokat, mint használhatatlan építőanyagot. A következőkben bemutatott faragványok között van még néhány, amely biztosan köthető valamelyik épülethez.

16. Latin nyelvű feliratos kő

Durva szemcsés, üledékes mészkő. M: 39 cm, sz: felül 48 cm, alul 53,5 cm, v: 20 cm. Az előlapon 42 x 25 cm felületen helyezkedik el a bevésett szöveg. Lelőhely: a háromhajós bazilika északi főfalának külső falsíkjában volt kváderkőként befalazva, az északnyugati saroktól 11 méter távolságra, a hajdani külső járószint síkja közelében, fel iratával lefelé fordítva. A vastag habarcsréteg eltávolítása után tűnt elő a szalagkeretbe foglalt, négysoros szöveg. A keretelés a kőlap három oldalán van meg, a negyedik oldalhoz ugyanis egy másik kő kapcsolódott, amelyiken a szöveg folytatódott, ezt azonban nem találtuk meg. A keret bal oldali részén, középtájon, a második sor vonalában egyenlőszárú, vésett kereszt található, enyhén kiszélesedő szárvégekkel. A szöveg négy töredékes sorból áll: az első 8, a második 9, a harmadik 13, a negyedik 9 betűt tartalmaz. Megállapítható, hogy a négy sort két kéz véste. Az első két sort egy biztos kezű kőfaragó, szabályos formákkal, a betűk függőleges szára felülről indulva középen kissé összeszűkül, ékszerűen kivésett. Az alsó két sor szórtabb, egyenetlenebb, összességében sokkal kezdetlegesebb írásgyakorlatot (vésési technikát!) mutat, a betűk függőleges szára egyforma szélességű. Az egész szöveg kevert betűtípusokat tartalmaz, megtalálható az „E" két változata, a szögletes és a lekerekített unciális; az „M" is két változatban szerepel, a „Q" kis vonallal bővített kör és fordított „P" alakban; az „A" is kétféle. A szövegtöredékben betűösszevonás és rövidítés van. A csonka szöveg nem fejthető meg, de mindenképpen hálaadó vagy oltáralapító felirat részének kell tekinteni. A találás körülményei, valamint a kezdő négy betű alapján a faragvány a 12. század elejére keltezhető. 38 A lebontott első kolostortemplomhoz tartozott. Felirata: ADMCNEHE... MARI (vagy MATRI) E qVIB ... QVE MISERANTE D... EXTVLITIN...

A rövidítések feloldását megpróbálva: A(nno) D(omini) M(illesimo) C(entesimo) NEHEfmias?].. MATRI E(ius)qVIB[us]... QVE MISERANTE D[eo vagy Dominó?]... EXTULIT IN [Honorem?]...

26. Latin nyelvű feliratos kő (16. sz.)

17. Párkánytöredék indadísszel és ember fejjel

Szürkésfehér mészkő. M: 24 cm (ebből a fedőlemez: 65,5 cm), h: 43,5 cm (ebből a hornyolás 6,5 cm), v: 39,5 cm (ebből a fejjel díszített rész fent 17,5 cm).

Lelőhely: Vésztő, Kossuth utca 77., az udvaron 1942-ben lebontott ház alapozásából. 39 Kora: 12. század harmadik harmada. A kő homloksíkján a függőleges lemez alatti, ívelt felületű mezőt kettős erű indából álló, palmettadíszes fonatsor díszíti. A párkány a mező bal oldalánál törött. A faragvány keskenyebb oldalán, a lemez alatti, ívelt felületen domborművű férfifej látható. A turbánszerű fejfedőt viselő férfi szemnyílása kissé ferdén ívelt, arccsontjai

erősen kidomborodnak, zárt szája keskeny, sima, egyenesen levágott szakállát középen kettéfésülték. A turbánt a faragó mester két térbeli kelmeredőzettel ábrázolta, amelyek a homlok közepén keresztezik egymást. A szemek ábrázolása teljesen eltér a román kori arcábrázolásokon látható, kerek szemkiképzéstől. Az egész arc jellege keleti típusra emlékeztet, és hasonlóságot mutat a pécsi altemplom déli lejáratának egyik dombormű részletével, az ún. Háromkirályok álma című kompozíción lévő egyik alvó király fejének formájával. Ez a párkánytöredék a háromhajós bazilikában lehetett a nyugati főkapu bal oldalán, vagy valamelyik pillér párkányzatához tartozott. 40

27. Párkánytöredék indadísszel és emberfejjel (17. sz.)ű

28. A párkánytöredék emberfejes oldala (17. sz.)

18. Kockaoszlopfő állatalakos és palmettás dísszel

Fehér márvány. M: 7,5 cm (ebből fedő lemez 2,5 cm, a fejezet felső részének sz: 12 x 13 cm), a hozzátartozó oszlop á: 10,5 cm. Lelőhely: a kolostor területén a „H" helyiség padozata alatt, a bazilika délnyugati sarka irányában. Kora: 12. század első harmada. 41 A fejezet négy oldalát egy-egy félkörlap alkotja, alul pedig gömbszelvényes felület vezetett az oszlophoz. A pajzsszerű félkörlapok közül egy díszítetlen, a többi háromnak az ívet kísérő szalagkeretén belül síkdíszítmény található, vésett részletekkel. A körvonalak mentén bemélyített háttér, felületének durva kidolgozásából ítélve színes masszával volt kitöltve. A faragvány két szomszédos oldalán egy-egy, egymással szembe haladó kutya alakja látható. A harmadik oldalon középen összefogott hármas levélmotívum található, középen ovális alakú virágbimbóval, két szélén pedig egy-egy hármaságú, kifelé hajló palmettalevéllel. A fejezet tetején és alján kónuszos csapolási lyuk van. A faragvány a díszítetlen oldal tanúsága szerint fal előtt álló oszlop fejezete volt. Mintakincse közel áll a figurális állatábrázolások bizánci gyökereihez. 42

29. Kockaoszlopfő állatalakos és palmettas dísszel (18. sz.)

30. Kockaoszlopfő részlete (18. sz.)

19. Kockaoszlopfő palmetta- és rozetta-dísszel

Fehér márvány. M: 13,5 cm (ebből a fedlemez 2,5 cm), fedlemez sz: 15,5 x 15,5 cm, a fejezethez tartozott oszlop á: 12 cm. Lelőhely: a kolostor területén, a „H" helyiség padozata alatt. 43 Kora: 12. század első harmada. Négy oldalát függőleges lemez alatt a félkörnél nagyobb pajzsok alkotják, és alul gömbszelvényes felület vezetett át az oszloptörzs csatlakozási síkjáig. A négy oldal közül hármon hasonló technikával készített síkdíszítmény van, mint az előző „kutyás" fejezeten. Két oldalán egy- egy rozetta, míg a harmadikon középen összefogott, hármas levélmotívum van, középen kiemelkedő ovális alakúvirágbimbóval és két kifelé hajló hármaságú félpalmettával. A negyedik oldala ennek is

díszítetlen. 44 Lelőhelye alapján mindkét fejezet feltehetően a kerengő nyugati részén levő törpeárkádhoz tartozott.

20. Kockaoszlopfő töredéke

Fehér márvány. Csak az aljának töredéke van meg. Á: kb. 12 cm, m: 2 - 3,5 cm. Lelőhely: tereprendezés során a domb déli lejtőjén került elő. Az oszlopfő hasonló lehetett a palmettás-rozettás fejezethez, alján két oldalon a félköríves pajzs alsó része van meg. 45 Kora: 12. század első harmada.

21. Indás párkánytöredék

Fehér mészkő. M : 22 cm, sz: 17,5 cm. Lelőhely: a templom környékéről szőlőmunkák közben került felszínre. 46 Előlapján palmettás inda van, ami kissé hasonlít az emberfejes párkányon látható díszítéshez.31. Kockaoszlopfő részlete (18. sz.) 32. Kockaoszlopfő palmetta- és rozettadisszel (19. sz.)

33. Kockaoszlopfő részlete (19. sz.) 34. Kockaoszlopfő részlete (19. sz.)

22. Indás töredék

Rózsaszín homokkő. H: 7 cm, sz: 6,5 cm, v: 3,5 cm. Lelőhely: az apszisok északi részén levő omladékból. 47 Kora: 12. század. Feltehetően oszlopfő töredéke, melyen indás motívum van. Nagyon plasztikusan látszik rajta a vésés nyoma.

35. Indás párkánytöredék (21. sz.)

36. Indás töredék (22. sz.)

23. Palmettás ajtóbéllet

Homokkő. M: 27 cm, sz: 16,5 cm, v: 11 cm. Lelőhely: a kolostor keleti szárnyán levő „A" épület irányában a küszöb mellett az omladékban. 48 Kora: 11. század második fele. Külső szélén palmettás indával díszített félhenger található. A székesfehérvári bazilika faragványai között van egy töredék, melynek ez pontos hasonmása. 49

37. Palmettás ajtóbéllet (23. sz.)

24. Akantuszos fejezet töredéke

Homokkő. M: 9,5 cm, á: 10,5 cm. Lelőhely: a kolostor nyugati részén a „H" épület belsejében, az utolsó padlószint alatt. 50 Kora: 11. század második fele. Az oszlopfő féloszlopszerű gyűrű, melyen háromsoros gyöngyözés van, a sorok között enyhén kiemelkedő

bordával. A fejezet alsó része hengeres, és a meglevő részén négy vastag szárú, mélyen kivésett akantuszlevél van. Alján csapoláshoz bevésett horony.

38. Akantuszos oszlopfő töredék (24. sz.)

25. Ívtöredék

Homokkő. H: 18 cm, sz: 6-10 cm. Lelő hely: a háromhajós bazilika középhajója, az északi pillérsor 2. és 3. pillére közötti részen, a padlószint alatt 90-100 cm mélyen. Kora: 12. század második fele. 51 Teteje vízszintesen levágott, alsó része ívesen kiképzett és itt tekeredő kígyóvonal minta díszíti. A szentélyrekesztőhöz tartozott.

39. Kígyóvonalas ívtöredék (25. sz.)

26. Ívtöredék

Szemcsés mészkő. H: 20 cm, sz: 11,5 cm. lelőhely: a háromhajós bazilika középhajója, az északi pillérsor 2. és 3. pillére közötti részen, a padlószint alatt 90-100 cm mélyen. Kora: 12. század második fele. 52 Felső részén vízszintes illesztési sík. Egyik vége hiányos, kissé megvastagodik. íves felületén csavart mintázatú hengertag fut. A szentélyrekesztőhöz tartozott.

40. Ívtöredék (26. sz.)

27. Ívtöredék

Homokkő. H: 16 cm. Lelőhely: a háromhajós bazilika középhajója, az északi pillérsor 2. és 3. pillére közötti részen, a padlószint alatt 90-100 cm mélyen. Kora: 12. század második fele. 53 ívét hullámvonalban futó tagozat kíséri. Erősen kopott.

28. Ívtöredék

Homokkő. H: 16,5 cm, s: 9,5 cm. Lelőhely: a háromhajós bazilika középhajója, az északi pillérsor 2. és 3. pillére közötti részen, a padlószint alatt 90- 100 cm mélyen. Kora: 12. század második fele. 54 ívét hullámvonalban futó tagozat kíséri. A szentélyrekesztőhöz tartozott.

41. Ívtöredék (28.sz)

29. Ívtöredék

Üledékes mészkő. H. 14,5 cm, sz: 13 cm. Lelőhely: a háromhajós bazilika középhajója, az északi pillérsor 2. és 3. pillére közötti részen, a padlószint alatt 90-100 cm mélyen. Kora: 12. század második fele. 55 Felsőrészén vízszintes illesztési sík, alsó, íves részén hullámvonalban futó tagozat.

A bazilika feltárásakor, a nyugati részen, a déli pillérsor első pillére vonalában, a középhajóban egy hatalmas rablógödröt találtunk. Ez a gödör tele volt megmunkált és amorf kövekkel, téglákkal és sok faragványtöredékével.

Ebből a gödörből került elő több darab a bazilika déli ablakainak rézsűs idomköveiből, a hajdani padlószinttől 4 méter mélyen pedig egy férfi szoborfej.

30. Szoborfej

Erősen szemcsés, szürke mészkő. M: 24 cm, sz: 15,5 cm. Lelőhely , a bazilikában levő rablógödör. Kora: 12. század második fele. 56 A férfifej arca erősen rongálódott, csupán a nagy álló ovális szemek vonala vehető ki. Az egyenes, levágott, sima szakáll vonala két oldalon redőzethez hasonlóan kialakított. A haj rövid, a jobb fül alsó része maradt meg.

42. Szoborfej (30. sz.)

31. Ablakkeret íves töredékei

Mészkő. M: 19 cm, a külső ív sugara 31 cm. Lelőhely: a bazilikában levő rablógödör. Koruk: 12. század második fele. 57 Egy ablak felső ívének összeilleszthető három darabja. Belső részén párkánnyal tagolt, kívülről befelé rézsűs felületű. A kiállításon rekonstrukcióba beépítve.

Az ásatás területéről, különböző helyekről, különböző mélységekből, a romos törmelékből sok apró faragvány töredéke került elő. Ezek közül az alábbiak a legjelentősebbek.

32 . Párkánytöredék

Mészkő. H: 16 cm, sz: 12,5 cm. Lelőhely: az apszistól keletre, a domb lejtője. Kora: 12. század második fele. 58 A párkány külső felületén mélyített sakktábla minta töredéke van, feltehetően a bazilika szentély külső frízének részlete.

43. Sakktáblás párkánytöredék (32. sz.)

33. Párkánytöredék

Mészkő. M: 11 cm, sz: 11 cm. Lelőhely: az első kolostortemplom apszisa mellett, észak felől, omladékból. Kora: 12. század. 59 Felső részét egy szélesebb és egy keskenyebb párkány tagolja, alattuk sakktábla mintás rész maradt meg nagyon kopott állapotban.

34. Párkánytöredék

Mészkő. S: 9,5 cm, h: 11,5 cm, v . 5,5 cm. Lelőhely: a bazilika északi fala mellett a törmelékből, a pince mellől. Kora: 11. század második fele. 60 Felső részén 4 cm széles lap van, ez alatt csavart minta töredéke.

44. Párkánytöredékek (33-34. sz.)

35. Fonatos töredék

Mészkő. H: 15 cm, sz: 13 cm, v. 6 cm. Lelőhely: az apszistól északra a törmelékben. Kora: 11. század második fele. 61 Keretbe foglalt, egymást keresztező szalagfonatokkal díszített lap töredéke.

45. Szalagfonatos laptöredék (35. sz.)

36. Fonatos oszloptöredék

Homokkő. H: 12 cm, á: 10 cm. Lelőhely: a bazilika és a kolostor között levő törmelékből. 62 Az oszlop felületét hosszanti irányban futó fonat díszíti.

46. Fonatos oszloptördéke (36. sz.)

37. Akantuszos ívkő töredéke

Mészkő. H: 19 , 5 cm, m: 11,5 cm, sz: 11 cm. Lelőhely: a domb déli lejtője. 63 Kora: 11. század második fele. Széles lemez alatt ívesen kerített, 4,5 cm-rel bemélyített felületen sugárirányú palmettasor töredéke, két, illetve egy, vastag szárból kihajló éles metszésű palmetta részletével.

47 Akantuszos ívkő töredéke (37. sz.)

38. Keresztelőmedence töredéke

Kemény borsókő. M: 9 cm, h: 15 cm (falának v: felül 3,5 cm, alul 4 cm). Lelő hely: a domb déli lejtője. Kora: 12. század. 64 Feltehetően keresztelőmedence felső részének töredéke, belseje homorúra faragott, de kissé érdes felületű Belül majdnem függőleges a fala, kívül enyhén domború. Felső, ép széle vízszintesen levágott. Külső részén letör t fogantyú vagy dísz nyoma látható.

39. Palmettás ajtóbéllet részlete

Üledékes mészkő. M: 17,5 cm, sz: 28 cm, v: 9,5 cm Lelőhely: a kettős domb északi része, szórvány. Kora: 11. század második fele. 65 Félhengerrel tagozott ajtóbéllet, a félhenger felületét kettős szárú, indából növő, visszahajló, hármasleveles félpalmetta díszíti. Ugyanolyan, mint a 23. szám alatti ajtóbéllet, esetleg ugyanannak az ajtónak a másik oldalához tartozhat.

48. Palmettás ajtóbéllet töredéke (39. sz.)

40. Fonatos laptöredék

Mészkő. H: 13,2 cm, sz: 11 cm. Lelőhely: szórvány. Kora: 11. század második fele. 66 Előlapján fonatos, szalagszerűen kifaragott geometrikus minta.

41. Ajtóbélletek

Szürke mészkő. H: 40-35-56 cm, sz: 33 - 45 - 19 cm, v: 16 cm. Lelőhely: a kolostor keleti szárnyán, az „A" helyiség nyugati falában, valamint a bazilika déli mellékhajója keleti végénél a déli falba beépítve másodlagosan. 67 széles lemezhez kapcsolódó félhenger tagolja, féloszlopos kiképzésű, ezen belül két függőleges párkánnyal tagolt és 16 cm átmérőjű oszloppal zárul.

A kolostor "A" helyiségének ajtókerete (41. sz.)

42. Szoborfej töredék

Homokkő. H: 17 cm, sz: 12 cm. Lelőhely: a kolostor nyugati részén a „H" helyiség padozata alatt. w Kora: 11. század második fele. Téglalap alakú, erősen megrongálódott, az arcrésze megsemmisült. Kétoldalt a fülek alsó része és a hajtincsek maradtak meg.

43 Oszlopfő

Homokkő. M: 11 cm, á: kb. 12. cm. Lelőhely: a kolostor nyugati része. Kora: 11. század második fele. 69 Alja féloszlopos, utána a szélén két kiemelkedő borda között homorúra csiszolt, felső vége függőleges. Mindkét végén illesztési síkkal.

50. Oszlopfő (43. sz.)

44. Kocka fejezetek

Mészkő. M: 17-18-17 cm ; fedlemez: 19,5x16 cm. Lelőhely: - a kolostor nyugati részén. 70 Kocka alakú, három oldalán félköríves pajzzsal , felső részén 2.5-3 cm széles lappal, melyet horony választ el a pajzstól.

51. Kockafejezet (44. sz.)

JEGYZETEKNagy Katalin, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum régésze kezdte meg a feltárást 1968 novemberében, azonban a következő években nem volt szándékában tovább folytatni, így vettem át a feltárás végzését 1970-ben, melyet 1980-ban fejeztem be.

Juhász Irén - Kristó Gyula: Vésztő a középkorban. In: Vésztő története. Szerk. Szabó Ferenc. Vésztő, 1973. 93. Kristó Gyula: Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig.Nyolcszáz esztendő a források tükrében. Békéscsaba, 1981. 1 8 - 19. Juhász - Kristó 1973. (1. jegyzetben i. m .) 96. Regestrum Varadinense examinum ferri c a náentis ordine chronologico digestum, descripta effigie editionis a. 1550 i llustratum se m ptibusquec a pituli Varad i nensis lat. rit. Curis et laboribus Joannis Karácsonyi et Samuelis Borovszky. Bp., 1903. 2 82. No. 340. (237.) 3. jegyzet: „ Cs ol t o l i m pagus , nunc pars territorii praedii Mágor a Vésztő occidentem versus." Regestrum Varadinense. (5. jegyzetben i. m.) 160-161. No. 17. (387.) '1213. január 1 - április 14. között keletkezhetett. Regestrum Varadinense. (5. jegy z etben i. m .) 210. No. 161. (261.) Regestrum Varadinense. (5. jegyzetben i. m.) 239. No. 229. (110.) 1219 szeptember vége. Regestrum Varadinense. (5. jegyzetben i. m.) 269. No. 310. (361.) Kristó Gyula: Olvasókönyv Békés megye történetéhez. 1. köt. A honfoglalástól 1715-ig. Békéscsaba, 1967. 33. Kristó 1967. (10. jegyzetben i. m.) 33. Kristó 1981. (3. jegyzetben i. m.) 50-52.; Karácsonyi János: Békés megye nemzetségei. In: A Békés megyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat Évkönyve, 1-17. Gyula, 1875-1893. Anjoukori - okmánytár. 6. köt. 1353 - 1357. Szerk. Nagy Imre. Bp., 1920. 539. No. 339. 1 357. február 7. Kristó 1967. (10. jegyzetben i. m .) 39. A váradi káptalan oklevele 1383 . július 13. Karácsonyi János: Békésvármegye története. Gyula, 1896. 2. köt. 69., Karácsonyi 1896. (15. jegyzetben i. m.) 215 . Haan Lajos: Békés vármegye hajdana. 2. köt. Pest, 1870. 2 82. Valugyay Imre: Békés - Csanád, Csongrád és Honth vármegyék leírása. Pest, 1855. 245. Szatmári Imre: Bizánci típusú ereklyetartó mellkeresztek Békés és Csongrád megyében. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Studia Archaeologica, 1. Szeged, 1995. 2 20-222., 229-230. és 1. kép: a-b., 2. kép: a-b.; Juhász Irén: Vésztő, Mágori domb. Természetvédelmi terület. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 172.) Bp., 1984. 7 , ; Juhász Irén: Vésztő, Mágori domb. 2. bőv. kiad. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 172.) Bp., 1996. 9. - Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, ltsz. 1939.9. h: 7 cm, sz: 3,5 cm, v: 0,6 cm. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum, ltsz. 66.43.29. h: 4,6 cm - függesztő karikával 6 cm, sz: 2,2 cm , v:05 cm.Jakab Béla: Fosszilis avar- és középkori tojáshéjleletek összehasonlító vizsgálata. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976 - 1971 - Szeged, 1978. 4 1—48. Dominál a libatojás, de mellette kacsa, tyúk és szárcsatojások héj darabjai is találhatók. Mind kitöltött tojáshéjként került a lelőhelyre. ,Juhász Irén: Csolt monostor feltárásának eddigi eredményei Vésztő (Békés m .) határában. In: Műemlékvédelem, 18, 1 974, 4. 214-218 .Juhász 1984. (19. jegyzetben i. m.); Juhász Irén: A Csolt nemzetség monostora. In: Műemlékvédelem, 36, 1 992, 2. 95-105.; Juhász 1996.(19. jegyzetben i. m.) Juhász 1996. (19. jegyzetben i. m.) Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 81.1.122. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.238. Kiállítási rekonstrukcióba beépítve. Tóth Melinda: Stílusfejlődés Árpád-kori kőfaragványainkon. In: . Árpád-kori kőfaragványok. Katalógus / István Király Múzeum. Szerk Tóth Melinda, Marosi Ernő. Bp. - Székesfehérvár, 1978. 35., 115 Juhász 1992. (21. jegyzetben i. m.) 100. - Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.4., 77.12.5., 77.12.34.Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.40.

Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.30. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77,12.31 . Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.32. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.52. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.53. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.54. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.57. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.99. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 81.1.121. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.17., 19., 23., 24., 35.,41. , 44., 45., 73., 115., 190., 227., 228., 229. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.48., 49., 5 0 ., 51., 92.,93., 94., 95. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.97 . Juhász 1984. (19. jegyzetben i. m .) 3.; Juhász 1992. (21. jegyzetben i.m.) 103. és 13. kép. Feldolgozva, kézirat. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 80.1. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.1. Juhász Irén: Románkori k ő faragvány Vésztőről. In: Archaeologiai Értesítő, 99, 1 972, 2 . 24 0- 242. 1 -3. kép; Dercsényi Dezső: Románkori építészet Magyarországon. Bp., 1972. 1 0., 15. és 84. kép; Juhász Irén: A vésztői Csolt-monostor faragott kövei. In: Békés Megyei Múzeumok Közleményei, 2. Békéscsaba, 1973. 1 21. 5- 6. kép.; Juhász -Kristó 1973. (1. jegyzetben i. m .) 8-10. kép.; Juhász 1974. (21. jegyzetben i. m.) 218. 8a. kép.; Juhász Irén: A Csolt monostor faragott kövei. In: Művészet, 19, 1 978, 4. 4. és 1. kép; Tóth M. 1978. (24. jegyzetben i. m .) 185. No. 11 0 .; Juhász 1984. (19. jegyzetben i. m .) 8-9.; Juhász 1992. (21. jegyzetben i. m .) 1 0 1. 9. kép, 102. 1 0. kép; Juhász - Kristó 1973. (1. jegyzetben i. m.) 18. kép.Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.3. Juhász 1973. (40. jegyzetben i. m .) 121. 7. kép.; Juhász 1974. (21. jegyzetben i. m .) 217. 7. kép.; Tóth M. 1978. (24. jegyzetben i. m .) 116.No. 41.; Juhász 1978. (40. jegyzetben i . m .) 5. 6. kép; Juhász 1984. (19. jegyzetben i. m .) 10-11.; Juhász 1992. (21. jegyzetben i. m.) 217. 7.kép.; Juhász 1996. (19. jegyzetben i. m .) 14-15. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.2. Tóth M. 1978. (24. jegyzetben i. m .) 117. No. 42.; Juhász 1978. (40.egyzetben i. m.) 5. 6. kép; Juhász 1984. (19. jegyzetben i. m.) 12-13.;Juhász 1978. (4 0 . jegyzetben i. m .) 5. 2 . kép.; Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 8 0 .1.11. Juhász 1973 (40 . jegyzetben i. m .) 119. 1 . kép.; Juhász - Kristó 1973.(1. jegyzetben i. m .) 24. kép.; Juhász 1974. (21. jegyzetben i. m .) 215. 4. kép.; Juhász 1984. (19. jegyzetben i. m.) 14. - Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.11.Juhász 1973. (4 0 . jegyzetben i. m .) 121. 4. kép; Juhász - Kristó 1973.(1. jegyzetben i. m.) 21. kép - Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum,ltsz. 77.12.8. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.13. Juhász 1973. (40. jegyzetben i. m .) 119. 2. kép.; Juhász - Kristó 1973.(1. jegyzetben i. m .) 21. kép; Juhász 1974. (21. jegyzetben i. m.) 216. 5. kép.; Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. [Bp. ] , 1938.CLX. t. 3. kép.; Kralovánszky Alán: A székesfehérvári középkori bazilika. Székesfehérvár, 1968. 10 .Juhász 1978. (40. jegyzetben i. m .) 5. 3. kép.; Juhász 1984. (19. jegyzetben i. m .) 5.; Juhász 1992. (21. jegyzetben i. m.) 1 0 0. 8 . kép - Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.46. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.15. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.25. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.27.

Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.43. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.47. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.33. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.21. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.105. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.6. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.7. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.9. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.212. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.218. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 80.1.10. Juhász 1973. (4 0 . jegyzetben i. m .) 122. 1 2. kép.; Juhász - Kristó 1973.(1. jegyzetben i. m.) 11. kép - leltározatlan. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, leltározatlan. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, leltározatlan. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.36. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz.,77. 1 2. 1 6. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum, ltsz. 77.12.14. (2 db), 77.12.39.

A feltárást, a műemléki helyreállítás művezetését, a kiállítás forgatókönyvének megírását Juhász Irén, a műemléki helyreállítás tervét, a rekonstrukciókat Istvánfi Gyula készítette.