Verne Gyula

A két Kip testvér

Fordította: Zigány Árpád

2

TARTALOM

ELSŐ RÉSZI. FEJEZET

A «Három szarkához» címzett csapszék

II. FEJEZETA James Cook brigg

III. FEJEZETVin Mod munkához lát

IV. FEJEZETWellington

V. FEJEZETPár nap a tengeren

VI. FEJEZETA Norfolk-sziget

VII. FEJEZETA két testvér

VIII. FEJEZETA Korall-tenger

IX. FEJEZETKaland a pápuákkal

X. FEJEZETTovább észak felé

XI. FEJEZETPort-Praslin

XII. FEJEZETHárom hét a szigettengeren

XIII. FEJEZETA gyilkosság

XIV. FEJEZETEgy kis katasztrófa

MÁSODIK RÉSZI. FEJEZETHobarttown

II. FEJEZETTervek a jövőre

III. FEJEZETA döntő gaztett

IV. FEJEZETA tárgyalás

V. FEJEZETA gyilkosság vádja

VI. FEJEZETAz ítélet

VII. FEJEZETA siralomházban

VIII FEJEZETPort-Arthur

IX. FEJEZETIsmét együtt

X. FEJEZETA féniek

XI. FEJEZETAz üzenet

XII. FEJEZETA Saint James-fok

XIII. FEJEZETA menekülés

XIV. FEJEZETTovábbi események

XV. FEJEZETAz ártatlanság kiderül

3

ELSŐ RÉSZ

I. FEJEZETA «Három szarkához» címzett csapszék

Negyvenhat évvel azután, hogy Nagy-Britannia elfoglalta Új-Zélandot, 1885 táján, az aranylázmég javában dühöngött ebben a tartományban. Bár a hirtelen meggazdagodás mohó vágyávaljáró zavargások ezt a gyarmatot se kímélték meg, a személy- és vagyonbiztonság aránylagmégis állandóbb és szilárdabb volt ott, mint Ausztráliának többi aranytermő vidékein.

Ám azért a szerencsevadászok tömegesen özönlettek Új-Zélandba is. És nem csupán azausztráliai gyarmatosok meg a kínaiak csaptak le a gazdag aranyterületekre, mint a ragadozómadarak, hanem Európából és Amerikából is hajószámra érkeztek egyre új kalandorok. Nemcsoda, ha az aranymezők aranytermelésének értéke 1864 és 1889 között százhúsz milliókoronára emelkedett.

Természetes, hogy a mesés szerencsék, az egyik napról a másikra meggazdagodott kalandorokegymást érték s még természetesebb, hogy azoknak a kereskedelmi-hajóknak a legénysége,melyeknek Auckland, Wellington, Invercargill vagy Dunedin kikötőjében volt dolguk, nemigen bírtak ellenállni az arany csábító hatalmának s mihelyt tehették, megszöktek a hajókról sbeálltak aranyásóknak. A nagyobb fizetés, a jutalmak, ígéretek, szép szó és fenyegetés mitsem használt; hiába segített a politikai hatóság is a kapitányoknak: a «dezertált» hajóslegényekszáma napról-napra növekedett s a kikötők lassanként megteltek oly hajókkal, melyeklegénység hiányában nem kelhettek útra.

Ilyen hajó volt a James Cook angol brigg is, mely Dunedin kikötőjében vesztegelt.

A tizenkét főnyi legénységből hat megszökött s egyenesen a gyarmat belsejébe ment, aholnyomtalanul eltűnt az aranyásók veszedelmes tengerében. A James Cook pedig két hét ótarostokolt már a kikötőben, minden áruja a hajón: de indulni nem indulhatott, mert nem voltelegendő matróza. A kapitány fűhöz-fához fordult: a tengerészeti hatóságtól a rendőrséghez,onnan a kormányzóhoz futott... de hiába. Senki sem tudott segíteni rajta, még Flig Balt sem, avitorlamester, aki éjjel-nappal a kikötő matrózcsapszékeit bújta, hogy hátha mégis akad egy-két matróz, aki kötélnek áll.

Dunedin az új-zélandi kettős sziget déli felén fekszik; rohamosan fejlődő iparos és kereskedőváros - 1839-ben még nyoma sem volt - vasúti csomópont, lakosainak száma 50000; kevesebbugyan, mint Aucklandé, mely az éjszaki szigeten épült, de több mint Wellingtoné, az új-zélandi gyarmat hivatalos fővárosáé, ahol a kormányzóság székel.

A város aljában fekszik voltaképpen a kikötő, mely zegzugosan, lépcsőzetesen terjed a lejtősdombon. Ebben a városrészben egymást éri a sok piszkos lebuj és csapszék, melyek köztszinte hírhedt lett a Három szarkához címzett korcsma, ahol a bicskázások és verekedéseknapirenden voltak. Adam Fry, a csapláros, tagbaszakadt, roppant erős ember volt, egy csöppetsem különb, mint rendes törzsvendégei, akik egytől-egyig a kalandorok iszákos, elzüllöttsöpredékéből kerültek ki.

Azon az estén két magában ülő vendég húzódott meg az ivó egyik sarkában, lassan iszogatvaa pint pálinkát, amelynek fele már lecsúszott a torkukon. A James Cook két matróza volt: FligBalt, a fedélzetmester és Vin Mod, a kormányos.

4

- Hát még mindig szomjas vagy, Mod? - kérdezte Flig Balt és színig töltötte a kormányospoharát.

- Mindig én! - felelte a matróz -, mert az italtól megjön az ész, jobban hall a fül és élesebbenlát a szem.

Ez a kormányos zömök termetű, harmincöt éves férfi volt; sovány, de csupa izom: két szeme,mint a hiúzé, fürkészve járt ide-oda, hegyes orra igazi rókaforma kifejezést adott arcának,mely értelmes, de furfangos is volt egyúttal. Kész volt minden gazságra, ha hasznot reméltbelőle és cimborája, aki tudta ezt, egy szikrányival sem volt jobb nála.

- Ideje volna, hogy végezzünk! - kiáltott föl Flig Balt s nagyot ütött öklével az asztalra.

- Csak választani kell! - felelte Vin Mod s a körülöttük dőzsölő csőcselékre mutatott. - Annyiitt a mákvirág, hogy...

Flig Balt, a fedélzetmester, lehetett vagy harmincnyolc éves. Hatalmas atléta alakját, nagyfejét, amerikaiasan nyírott vörös szakállát, éles, szinte szúró szemét nem igen feledte el, akiegyszer látta. Gyűlölködő, irigy, bosszúálló ember volt, de a dolgát, kötelességeit szigorúan,pontosan végezte s bár csak fedélzetmester volt a James Cookon, voltaképpen a hadnagytisztét viselte és Gibson kapitány föltétlenül megbízott benne.

Pedig ez a Flig Balt tőről metszett gazember volt s mivel az agyafúrt Vin Mod hamarkiismerte följebbvalójának alávaló természetét, a két akasztófavirág csakhamar összeszűrte alevet, s vakmerő, bűnös tervet kovácsolt. Csak még a cinkosok hiányoztak a véghezvitelre: dea Három szarkához címzett csapszékben talán őket is megtalálják.

- Mondom, uram - ismételte a kormányos -, hogy itt meg találjuk az embereinket. Csakválasztani kell! Adam Fry vendégeiben csukott szemmel megbízhatunk.

Ebben igaza volt Vin Modnak. Ha a rendőrség véletlenül betoppan s az összes vendégeketkivétel nélkül letartóztatja is, bizonyos, hogy egyetlen egy sem akad köztük, aki a börtönt megnem érdemelte.

A nagy szobában meglehetősen gyér világosságot árasztott néhány füstölgő petróleumlámpás;de nagyobb világosságra nem is igen volt szükség, hisz inni lehet sötétben is: a pohár meg-találja a szomjas ajkat.

Húsz-huszonöt matróz iddogált a csapszékben, mindenféle nemzetbeli: angolok, amerikaiak,németek, hollandusok, írek és franciák, valamennyi szökött matróz; egy részük az aranyásóhelyekre készült, más részük meg onnan jött és tele marokkal szórta a könnyen szerzettaranyat. Ki beszélgetett, ki énekelt, azaz helyesebben torka szakadtából ordított, úgy, hogy abábeli zűr-zavarban még a revolver dörrenése is elveszett volna. Legalább a felük ittas volt;egyik-másik fölállt az asztaltól, lépett egyet-kettőt, aztán elbukott. Ezeket Adam Fry, a korcs-máros szépen a sarokba hurcolta csaposlegénye segítségével: hadd aludják ki a pálinkamámorát.

Közben az ajtó egyre-másra nyílt: jöttek-mentek a vendégek, s ha egyik-másik ismerősrebukkant, volt nagy ujjongás a viszontlátás örömére s a pintes üvegek egymást érték azasztalon. Itt-ott heves szóváltás, vad káromkodás is hangzott s valószínű volt, hogy ez az estesem múlik el holmi késelés nélkül, amihez különben a Három szarka vendéglőse már éppúgyhozzászokott, mint a vendégei.

Flig Balt és Vin Mod kíváncsian nézték a szilajon dőzsölő csőcseléket s csak az alkalmatlesték, hogy szóba állhassanak egyik vagy másik matrózzal.

5

- Nem kell búsulni, fedélzetmester - mondta a kormányos. - Azt a négy-öt embert, akireszükségünk van, bizonyára megtaláljuk ebben a csapszékben... Vigyen el az ördög, ha akáregész tucat is nem akad, aki szívesen kalózkodik a Csendes-óceánon... mert azt hiszem, hogyez a szándékunk még szilárdan áll...

- Akár csak a Sion hegye! - felelte Flig Balt.

- Számítsunk tehát - folytatta Vin Mod. - Elég lesz, ha négy hű cimborát toborzunk itt. Négy,meg mi ketten és Koa, a szakács, az hét: több mint elég a kapitány, a hajósinas és a másikmatróz ellen... Egy reggel Gibson kapitány nincsen sehol... A három matrózt lesöpörte a vihara fedélzetről... A James Cook nem jelenik meg többé semmiféle kikötőben... Mindenestőlelveszett a tengeren!... Ellenben a Little Girl szigetről-szigetre jár a Csendes-óceánon s enneka becsületes kereskedelmi-hajónak Flig Balt lesz a kapitánya, Vin Mod a fedélzetmestere... Azelső kikötőben kiegészítjük a legénységet négy-öt oly cimborával, aki szereti a becsületes,kényelmes életet és ha dolgozik, hát magának dolgozik...

- Jól van, jól - vágott közbe Flig Balt türelmetlenül -, de mi lesz, ha Wellingtonban hajóraszáll a tulajdonos is, meg a kapitány fia is?... akkor kevesen leszünk!

- Dehogy leszünk! Dehogy leszünk! - kiáltott föl Vin Mod dühösen. - Még «bát» semondhatnak s máris a tengerbe löktük őket... Az ily szerencsétlenség a legszebb időben ismegesik. Most az a fő, hogy megtaláljuk a négy cimborát.

- Hát keresd a módját! - hagyta rá Flig Balt. - De vigyázz, hogy el ne járjon a szád: előre nemszabad elárulnod senkinek, hogy mi a szándékunk!

A kormányos műértő szemmel mustrálta a csapszékben ivókat és csakhamar talált is négy-ötoly tökéletes gazemberpofát, hogy szinte még a Három szarkában is ritkaságszámba ment.Már éppen föl akart kelni, hogy oda megy hozzájuk, midőn az ajtó kinyílt és egy torzonborzszakállú, marcona férfi lépett be az ivóba.

- Hé cimbora! - szólította meg Vin Mod -, nem koccintanánk egyet?

- Akár kettőt is! - felelte az újonnan jött.

Len Cannon - mert ez volt a neve, vagy legalább így hivatta magát -, teketória nélkül odaült akét matróz mellé, fenékig megitta az elébetolt pálinkát és élesen szemébe nézve Vin Modnak,rekedt hangon kérdezte:

- Hát aztán?

Vin Mod megmagyarázta a dolgot: a James Cook indulni szeretne, de nincs elég legénysége...jó fizetés, jó koszt, pálinka amennyi kell, rövid utazás, csak Hobarttownig... a kapitányhelyettese Flig Balt, aki itt jelen van s igen jól bánik a legénységgel... Szóval fényes ajánlat,mert azt sem kérdik az embertől, hogy kicsoda és honnan jön, mi volt azelőtt és hol dolgozott?

Len Cannon némán hallgatta az ajánlatot; most már maga töltött magának, fölvette a poharat smikor ezt is kiitta egy hajtásra, csak ezzel az egy szóval felelt:

- Nem!

Hiába kérte Flig Balt is: Len Cannon hallani sem akart a dologról; megivott még egy pohárpálinkát s aztán odább állt.

- Sebaj! - vigasztalta Vin Mod a fedélzetmestert -, van itt több is! Azok majd kötélnek állnak.

- Csak legalább a pálinkánkat meg ne itta volna - dörmögte Flig Balt bosszúsan.

6

Vin Mod fölkelt, odament az egyik asztalhoz, s ott már mindjárt előrukkolt a szándékával. Decsúfosan fölsült vele. Az egyik, akinek Kyle volt a neve, azt mondta, hogy keressen magánakmás bolondot; két másik pedig, az ír Sexton és az amerikai Bryce kijelentette, hogy inkábbgyalog kutyagol haza, semhogy hajóra szegődjék, még ha magát az angol királyt kellene isszolgálnia.

Mikor a kormányos visszament cimborájához s elmondta neki, hogy mily eredménnyel, vagyisinkább mily sikertelenül fáradt, Flig Balt irtózatosan rácsapott az asztalra és szörnyenelkáromkodta magát.

- Hát füstbe megy a szépen kieszelt terv?... s nem lesz belőlem a James Cook kapitánya?

- Nézzünk szét valami más csapszékben! - mondta végre fogcsikorgatva.

- Ha itt nem találunk, ott sem találunk - felelte Vin Mod vállat vonva. - Úgy látszik, vala-mennyit elszédítette az arany.

Flig Balt már éppen fizetni akart, mikor az ivó túlsó végében veszedelmes zaj támadt. Sextonés Bryce alighanem többet ittak, mint amennyit meg bírtak fizetni, Adam Fry pedig nem volthajlandó hitelezni... Amit megittak, fizessék meg, különben rendőröket hivat és lecsukatjaőket.

A «rendőr» szó olyan volt itt a csőcselék közt, mint az égő csóva a puskaporos hordóban.Hárman-négyen mindjárt fölugrottak s elállták az ajtót, hogy a csaposlegény ki ne mehessen arendőrökért.

A csapláros ekkor a hátulsó ajtón akart kiszaladni, de már ott is elállták az útját.

Len Cannon és Kyle pártját fogták Sextonnak és Brycenak, akit különben még négy-ötcsavargó is védelmezett, míg a csaplárost öt-hat bikanyakú ír pártolta, akik a jövendő hitelreményében védték Adam Fry érdekeit.

- Menjünk innen, mert elvernek bennünket is! - mondta Flig Balt bosszúsan.

- Ha lehetne! - felelte Vin Mod -, hisz a gazemberek elállták az ajtót!... Jobb, ha meghúzódunkitt az asztal alatt.

Irtózatos verekedés támadt. Eleinte csak az öklök dolgoztak, egy-egy koponya tompa reccse-néssel szakadt be, az egyiknek a bordáit, a másiknak a fejét törték be, a pintes üvegek,poharak röpdöstek a levegőben, egyik lámpást a másik után verték le, aztán fölkapták aszékeket, a leütött vagy letepert emberek egymást fojtogatták, s félni lehetett, hogy nemsokáradolga akad a késnek is, a revolvernek is...

A szörnyű zaj, a káromkodások, az éktelen ordítás azonban fölverték az egész utcát s valakirögtön szaladt a rendőrséghez, hogy a Három Szarkában ismét egymást ölik... Tíz perc múlvamár ott voltak a rendőrök, betörtek az ivóba és végét vetették a verekedésnek.

Mindenekelőtt a négy legszilajabbat akarták lefülelni, akiket már különben is ismertek, de LenCannon, Sexton, Kyle és Bryce, mihelyt a pecsenyeszagot megérezték, rögtön menekülniigyekeztek... De hová?... Ha most kijutnak is innen, hol rejtőzzenek el a rendőrség elől, melyúgyis rováson tartja őket?

Len Cannon hirtelen oda fordult Vin Modhoz:

- Mikor indul a hajód, hé?

- Holnap hajnalhasadáskor.

- Gyerünk, cimborák! - szólt Len Cannon a társaihoz. - Éljen a James Cook!

7

S mialatt a rendőrök a többi verekedőkkel vesződtek, a hátulsó ajtón át szépen kisurrantak azutcára.

Félóra múlva mind a négyen fönt voltak a fedélzeten és Vin Mod meg Flig Balt elégedettendörzsölték a kezüket.

II. FEJEZETA James Cook brigg

A kétszázötven tonnás hajó a legjobbak közül való volt, amit az utolsó negyedszázadbanépítettek. Karcsú, erős, gyorsjárású brigg volt, mely a legnagyobb viharban is könnyedéntáncolt a habokon és jó szélben játszva tett meg óránként 11 tengeri mérföldet. Hobarttown-ban építették, Tasmania fővárosában, s már tíz év óta járta a Csendes-óceánt Ausztrália, Új-Zéland és a Filippini-szigetek közt, mégpedig nagy haszonnal, mert a kapitány éppoly ügyeskereskedő, mint tapasztalt tengerész volt.

Harry Gibson, a kapitány, ötven éves lehetett ezidőtájt s mióta a brigget tengerre bocsájtották,egy percre sem vált meg tőle. A James Cook negyedrésze az övé volt, a másik háromnegyedrésze pedig Hawkins úré, aki Hobarttownban lakott.

A kapitány és a hajótulajdonos családját régi barátság fűzte egymáshoz. Közel laktak egy-máshoz Hobarttownban, s mindennap együtt voltak. Hawkinséknak nem volt gyermekük,Gibsonéknak pedig csak egy fiúk volt, a huszonegy éves Nat Gibson, aki kereskedőnekkészült. Most éppen Wellingtonban volt Hawkins úrral, mert fióküzletet akartak ott nyitni ésvárták Gibson kapitányt, hogy majd vele mennek haza Hobarttownba a James Cook fedél-zetén.

A fedélzetmestert és Vin Modot már ismerjük. Semmiben sem hasonlítottak Hobbes, Wickleyés Burnes társaikhoz, akik tetőtől-talpig becsületes, derék tengerészek voltak és szerettékkapitányukat. Rajtuk kívül, mivel a többiek megszöktek, még csak a hajósinas és a szakácsvolt a hajón.

Jim, a hajósinas tizennégy éves fiú volt. Szülői becsületes munkásemberek voltak Hobart-townban és sok jóságával éltek Gibson kapitánynak, akit a fiú a rajongásig szeretett. Akapitány is úgy bánt vele, mint a fiával és többször megakadályozta, hogy Flig Balt, akiösztönszerűen gyűlölte a fiút, holmi csekély mulasztásokért megbüntesse.

Koa, a szakács, új-zélandi bennszülött volt, közepes termetű, színre mint a mulattok, izmos,hajlékony testű férfi, de fölötte gonosz, bosszúálló természetű és lusta, amiért Gibson kapitányel is határozta, hogy mihelyt Hobarttownba érkeznek, azonnal kiteszi a szűrét. Koa, aki tudtaezt, többször fenyegetőzött, hogy majd bosszút áll a kapitányon, Vin Modnak tehát könnyűvolt őt megnyernie a maga és Flig Balt tervének.

Eszerint a fedélzetmester, Vin Mod és a szakács, meg a négy korcsmabeli verekedő matrózösszesen heten voltak, szemben a kapitánnyal, a hajósinassal és a többi három matrózzal. Igazugyan, hogy Wellingtonban Hawkins úr, a hajótulajdonos és Nat Gibson, a kapitány fia isfölszállnak a briggre s akkor változik az arány; de lehetséges volt, hogy Flig Balt még előbbhatalmába kerítheti a hajót, bár a tengeri út Dunedintől Wellingtonig csak két napig tart.Bizonyos, hogy Vin Mod résen lesz és nem mulasztja el a kedvező alkalmat.

8

Képzelhető, hogy a dunedini veszteglés mennyire bosszantotta Gibson kapitányt is, Hawkinsurat is. Egymást érték a sürgönyök Dunedin és Wellington közt, s Gibson igazán megörült,mikor Flig Balt megjött a Három szarkából és négy matrózt hozott a hajóra.

De midőn Flig Balt elmondta, hogy mily körülmények közt toborozta ezt a legénységet, akapitány aggodalmasan csóválta a fejét.

- Nem szeretem a garázda embereket, Balt. Aztán meg félek, hogy úgyis megszöknek.

- Ma éjszakára lecsukattam őket a hajófenékre, hadd aludják ki a pálinkát - felelte Flig Balt.Onnan pedig nem szökhetnek meg.

- De hát holnap?

- Holnap is eszükbe fog jutni a mai verekedés, s ők maguk fognak könyörögni, hogy ne tegyükpartra őket.

- Várjunk hát holnapig - hagyta helyben a kapitány.

A négy matróznak eszébe sem jutott a szökés: részegen hortyogtak a hajófenékben, s afedélzetmester másnap reggel sokáig rázta, míg talpra állíthatta őket.

Ám, mikor aztán fölballagtak a hídra, hogy megmutassák magukat, Gibson kapitány meg-hökkent egy kicsit: négy ilyen szemen szedett mákvirágot keresve sem lehetett volna találni.Azt, hogy semmiféle írásuk, igazoló okmányuk nem volt, még csak elnézte volna a kapitány:hisz tudta, mily körülmények közt került a négy ember a hajóra: de az már mégis sok volt egykicsit, hogy egyiknek sem volt tisztességes ruhája.

Azért, mikor a négy cimbora visszament a hajó orrába, Gibson kapitány fejcsóválva mondta afedélzetmesternek:

- Nemigen tetszik nekem ez a csőcselék... Azt hiszem, Balt mester, rossz vásárt csináltunk.

- Hátha a tengeren megjavulnak?

- Lehet, lehet... de jól a körmükre kell ám nézned, mert én bizony semmi jót sem várok tőlük.Egyelőre úgy oszd be őket, hogy ne mind a négy legyen egyszerre szolgálatban, hanem kettő-kettő fölváltva a többivel.

- Úgy lesz, kapitány úr. S ha Wellingtonba érünk, majd vigyázok rájuk, hogy kereket neoldjanak. Itt most nincs mitől félnünk, mert a rendőrségtől jobban félnek, mint a tengertől.

- Ha pedig Wellingtonba érünk, mihelyt lehet, kicseréljük őket - fejezte be a kapitány.

Gibson kapitány ezzel a hajó hátuljára ment, a kormányos mellé, Flig Balt pedig a hajó orrárasietett, hogy fölhúzassa a vasmacskát. A többi tengerészek ezalatt fölszaladtak az árbocokra skioldozták a vitorlákat, hogy a kellő pillanatban a hajó megindulhasson.

Len Cannon és társai serényen dolgoztak a többiekkel. Látszott, hogy értik a mesterségüket sugyancsak derék hajósok, ha rákerül a sor, mert szinte előre tudták és várták a parancsokat.

Vin Mod, aki együtt dolgozott a fedélzetmesterrel a vasmacskánál, halkan odaszólt feljebb-valójának:

- Úgy látszik, hogy embereink értik a mesterségüket.

- Nagyon is, Mod!

- Még három ily derék fickó, s akkor aztán éljen Flig Balt kapitány!

9

A fedélzetmester kissé meghökkenve nézett szét, hogy nem hallja-e valaki ezeket a gyanússzavakat, s szemrehányóan szólt:

- Neked mindig eljár a szád! A kapitánynak nem tetszenek ezek az emberek és Wellingtonbanszélnek akarja bocsájtani őket.

- Hm, de előbb Wellingtonba kellene ám érni! - felelte Vin Mod gúnyosan. - Csakhogy attólfélek, hogy mi sohasem jutunk el odáig.

A James Cook lassan-lassan mozogni kezdett. Vasmacskája már nem fogta a feneket, s avitorlák duzzadni kezdtek a friss hajnali szélben. A brigg nekilódult és csöndesen közeledett aszűk csatorna felé, mely a kikötőből a nyílt tengerre vezet. A mólónak a város felöli oldalánkis csoport kíváncsi ember leste, nézte a hajó indulását és Flig Balt, akinek jó szeme volt,észrevette, hogy a csoportban négy-öt rendőr élénken beszélget és a hajót nézi.

- Ezek megszimatolták, hogy a verekedők ide menekültek - súgta oda Vin Modnak.

Ezzel rögtön a hajó farára szaladt s jelentette a kapitánynak, hogy baj van.

Gibson kapitány nem habozhatott; ha folytatni akarja útját, akkor szüksége van a négy matróz-ra; de ha a rendőrök meglátják őket a fedélzeten, akkor megállítják a hajót, hogy elfoghassák agarázda verekedőket. Pedig mindjárt oda érnek a fordulóhoz, ahol alig egy kődobásnyiralesznek a parttól, s akkor a rendőrök kényelmesen ráismerhetnek a szökevényekre.

- Vidd le őket a hajófenékbe, míg kiérünk a kikötőből! - parancsolta Flig Baltnak.

A fedélzetmester mindjárt futott a parancsot teljesíteni.

- Menjetek le, gyorsan! - mondta Len Cannonnak és társainak.

A négy mákvirág körülnézett, s meglátván a parton a rendőröket, azonnal tisztában voltak ahelyzettel. Mind a négyen lesomfordáltak a hajófenékbe, s mikor a James Cook elhaladt arendőrök mellett, egyetlen gyanús alak se ténfergett a fedélzeten.

És még nyolc óra sem volt, mikor a brigg már kint bukdácsolt a nyílt tengeren, dél feléhagyván el az otagói világítótornyot és a Saunders-fokot.

III. FEJEZETVin Mod munkához lát

A távolság Dunedin és Wellington közt, azon a szűk szoroson át, mely a két szigetet elválaszt-ja, alig négyszáz tengeri mérföld. Ha az északnyugati szél állandó marad, a James Cookharmadnap reggelre Wellingtonban lehet.

Sikerül-e Flig Baltnak e rövid utazás alatt hatalmába keríteni a hajót, eltenni láb alól akapitányt és a hozzá hű, derék matrózokat?

Tudjuk, mily módon akart Vin Mod célt érni: orozva meglepi Mr. Gibsont meg a hozzá hűlegénységet, s aztán a hajókorláton át belehajigálja őket a tengerbe, még mielőtt védhetnékmagukat. Mindenekelőtt azonban szükséges volt beavatni e tervbe Len Cannont és cimboráit,akiknek segítségében egyébként Vin Mod egy percig sem kételkedett.

10

Vesztegetni való ideje azonban nem volt, mert a brigg negyvennyolc óra alatt Wellingtonbaér, ahol Mr. Hawkins és Nat Gibson is a hajóra szállnak; akkor pedig aligha fog menni adolog. Tehát a mai, vagy legkésőbb a holnapi éjszakán kell munkához látni, mert ehhezhasonló kedvező alkalom később aligha kínálkozik.

A part, melynek mentében a brigg vitorlázott, nagyon tépett és szaggatott volt; roppant sziklákmeredeztek ki mindenütt a vízből, s a hullámok viharos játéka bizarr, fantasztikus formákratördelte a sziklapartot. Jaj lenne a hajónak, melyet a szél a sziklákhoz verne: dióhéjként törnékdarabokra a szirteken. Szerencsére akár keletről, akár nyugatról hajtaná erre a vihar, minden-képpen megkerülhetné Új-Zéland legszélső hegyfokait, s biztos révekbe menekülhetne mind aCook-szoroson, mind a Foveaux-szoroson át.

A James Cook néha oly közel járt a partokhoz, hogy tisztán lehetett hallani a madarak dalla-mos énekét, amelybe belevegyült a tarka papagályok rikácsolása, meg a víz fölött röpdösőtengeri madarak sikongatása. Lent a vízben pedig egymást kergették a pajkos delfinek, gyorsszökkenéssel térve ki a habokat szelő hajó elől; odább, a messze szemhatáron magasra lövellővízsugarak jelezték a cetek ottlétét, míg a lapos parti sziklákon egymás hátán heverésztek alomha fókák.

Az idő szép volt és a kedvező szél gyorsan hajtotta a brigget. Tizenegy óra felé föltűnt aHerbert-hegység, melynek legmagasabb csúcsa ötezer lábnyira emelkedik a tengerszint fölé.

Vin Mod egész délelőtt kereste az alkalmat, hogy szóba állhasson Len Cannonnal, akit a leg-értelmesebbnek ítélt cimborái közt, de nem találkozhatott vele, mert a kapitány rendeletéből anégy új embert úgy osztották be, hogy kettő-kettő más és más őrségbe került és Len Cannonéppen akkor állott szolgálatba, mikor Vin Mod aludni tért.

Végre délben, amikor a legénységnek mind a két fele fönt volt a fedélzeten, hogy egymástfölváltsa, megjött a kedvező pillanat. Flig Balt a hajó elején sétált föl s alá, szemmel tartvamatrózait; Koa, a szakács, akit a kölcsönös elvetemültség rejtélyes varázsa vonzott LenCannon cimboráihoz. Sexton és Kyle társaságában lopta a napot, mutogatván nekik a testéretetovált utálatos rajzokat; Vin Mod pedig odasomfordált Len Cannonhoz és megveregetve avállát barátságosan vigyorogva megszólította:

- No, öreg hát itt vagy a hajón, mi?

- Itt ám - felelte a másik egykedvűen.

- Tudom, örülsz is neki! - folytatta Vin Mod behízelgően. - Nem mindennap találsz ilyenderék hajót, amelyik tizenkét mérföldet megfut óránként, s a teher, amit visz, egész vagyontér!

- Ennek legföljebb csak a gazdája örülhet.

- Úgy van, a gazdája... A mostani gazdája vagy az, aki megszerzi tőle...

- Bánom is én, akárkié lesz - felelte Len Cannon vállat vonva.

- Annyi bizonyos, hogy én rögtön faképnél hagyom, mihelyt partot ér.

- Rosszul tennéd, ha megtennéd, barátom - csóválta Vin Mod a fejét. - Mert van-e szebb élet,mint a hajós élete, aki szabad, mint az ég madarai és mehet, ahová neki tetszik?

- Vagyis inkább oda, ahova viszik - felelte Len Cannon meggyőződéssel.

- Ugyan, ugyan!... Hát ez a hála? Tudod-e, hol lennél most, ha mi föl nem veszünk a hajóra?

- Alighanem a Három szarkához címzett csapszékben.

11

- Az ám!... a rendőrség börtönében - felelte Vin Mod halkabban. - Mind a négyőtöket elfogtakvolna, s bizonyára ingyen szállást is kaptatok volna pár hónapra Dunedinben.

- A börtön csak börtön, akár a városban üljük le a büntetést, akár ezen az átkozott hajón,ahonnan nincsen szabadulás, hacsak meg nem szökünk - viszonzá Len Cannon meglehetősbosszúsan.

- Hogy mondhatsz ilyet, tengerész létedre?! - kiáltott föl Vin Mod álmélkodva.

- Nekem eszemágában sem volt hajóra szállni - felelte Len Cannon. - Ha nincs az a bolondverekedés, akkor ma már útban lettünk volna Otago felé.

- És mentetek volna a nyomorba, veszedelembe, éhen halni...

- Vagy meggazdagodni!

- Meggazdagodni... az aranymezőkön? Na, ezt ugyan eltaláltad! - felelte Vin Mod gúnyosan. -Nincs ott ma már semmi, barátom! Csupa kavics, értéktelen kődarab! Százan meg ezrenjönnek vissza naponként, szidva önmagukat, hogy miért mentek oda.

- Én meg tudok olyanokat, akik ugyancsak nem bánták meg, hogy megszöktek a hajóról.

- Én is tudok négy derék fickót - felelte Vin Mod ravaszul kacsintva -, akik nem bánták meg,hogy a sors a James Cook fedélzetére hozta őket... az aranymezők helyett!

- S ez a négy fickó... talán mi vagyunk? - kérdezte Len Cannon kételkedve.

- Úgy van, ti vagytok!

- Tán csak nem akarod elhitetni velem, hogy a matróz meggazdagodhat abból a nyomorúságosbérből, amit az élete örökös kockáztatásáért kap?

- Nem ám, ha másnak dolgozik!

- No és te kinek dolgozol? Talán tied ez a hajó?

- Nem az, de az lehet - felelte Vin Mod rejtélyesen.

- Hát annyi pénzed van a dunedini bankban, hogy hajót is vehetsz rajta? - kérdezte LenCannon gúnyosan.

- Pénzem, az nincs... de tegyük föl, hogy a kapitányt valami szerencsétlenség érné... Véletlenülbeleesnék a tengerbe... Hiszen már annyi kapitánnyal megtörtént! Éjszaka észre se veszi azilyesmit az ember - és reggelre hűlt helye van a kapitánynak...

Len Cannon élesen szemébe nézett a gazembernek, azon tűnődve, hogy jól hallotta-e, amithallott, Vin Mod pedig suttogva folytatta:

- Nos, mi történnék akkor? Helyettesíteni kellene a kapitányt, s a parancsnokság a másod-kapitányra szállna; ahol nincs másodkapitány, ott a hadnagy venné át a hajó vezetését...

- Ahol pedig hadnagy sincs - vágott közbe Len Cannon halkan -, ott a fedélzetmester lenne ahajó ura.

- Eltaláltad, barátom - bólintott Vin Mod -, s az oly fedélzetmesterrel, aminő Flig Balt, jómesszire lehet menni...

- De nem oda, ahová kellene!

- Nem, hanem oda, ahová a legénység akarná, ahol vígan és szabadon élhetnénk mindannyian,mert a Little Girl...

12

- Miféle Little Girl?

- Hát ez lenne a neve a briggnek. Mindenesetre szebb, mint a James Cook, a mostani neve!

A névvel nem sokat törődött Len Cannon. Az volt a fő, hogy ez az «ügylet», amit Vin Modajánlt neki, nem volt éppen megvetendő. De mielőtt fölcsapott volna a kalandos vállalkozássegítőjének, tudni akart mindent; ezért, körülnézve, hogy nem hallgatózik-e valaki, halkan ígyszólt:

- Értem. De tálalj ki mindent!

Vin Mod aztán ki is tálalt mindent, amit ő, meg Flig Balt közösen kifőztek. Len Cannonnaktetszett a terv és habozás nélkül vállalkozott a gaztettre... Elteszik a kapitányt láb alól,megváltoztatják a brigg nevét, aztán nekivágnak a tenger végtelenjének, a maguk szakállára...Mindamellett biztosítékot kívánt arra nézve, hogy a fedélzetmester is csakugyan egyetért-eVin Moddal a dologban.

- Ma éjjel nyolc óra után, ha majd te leszel a kormánynál, Flig Balt odamegy hozzád, Len -mondta Vin Mod - és jól nyisd ki a füled...

- Aztán ő lenne a hajó kapitánya? - kérdezte Len Cannon, akinek jobban tetszett volna, hasenki sem parancsol neki.

- Hát persze, hogy ő! - felelte Vin Mod. - Kapitány nélkül nem lehet a hajó. De mit tesz az, hate meg én és a többiek leszünk a hajó tulajdonosai!

- Jól van, Mod, én már a pártodon vagyok. Mihelyt egyedül leszek Sextonnal, Bryce-szal ésKyle-lel, mindjárt beszélek velük.

- Csakhogy sürgős ám a dolog!

- Sürgős? Hogy-hogy?

- Úgy, hogy még ma éjjel kellene...

És Vin Mod elmondta, hogy holnapután reggel Wellingtonba érnek, ahol Mr. Hawkins ésGibson kapitány fia is a hajóra szállnak. Akkor két emberrel több lesz, akit el kéne tenni lábalól, ez pedig megnehezíti a dolgot. Ezért kellene ma éjjel, vagy legkésőbb holnap éjjel végbevinni.

Len Cannon megértette, hogy Vin Modnak igaza van, Megígérte hát, hogy mihelyt bealko-nyodik, azonnal beszél cimboráival, akiért egyébként jót állt, mint önmagáért. De előbb mégFlig Balttal akar tisztába jönni... két szó elég lesz; két szó meg egy kézszorítás, melymegpecsételi az alkut.

A két cinkos elégedetten vált el és mindegyik a dolgára ment. Este nyolc órakor, midőn afölváltás órája ütött, Len Cannon odament a kormánykerékhez és átvette a hajó vezetését. FligBalt pedig hátra ballagott a hajó farára, ahol a kapitány üldögélt, hogy megkapja parancsait azéjszakára.

Az idő szép volt, s az északnyugati szél egyre fújt, bár napszállta óta kissé csökkent az ereje.Mivel a tenger is csöndes volt, nem kellett félni semmi veszedelemtől, s legfeljebb csak aztörténhetett, hogy szél szüntével megáll a hajó. Egyelőre azonban szó se volt erről és HarryGibson, hogy éjszakára ne legyen nagyon közel a parthoz, kissé oldalt fordíttatta a vitorlákat, segyenesen a Christchurch-szoros felé tartott, ahová, úgy remélte, hajnaltájban érkezik.

13

Végrehajtatván e parancsait, a kapitány tíz óráig a hídon maradt, Flig Balt végtelen bosszú-ságára. A fedélzetmestert a guta környékezte: bármennyire szeretett volna szóba elegyedniLen Cannonnal, nem tehette, mert Harry Gibson közvetlenül a kormányos közelében ült, vagyha fölkelt is sétálni, alig pár lépésnyire járt föl s alá.

A hajón minden rendben volt. A briggnek csak hajnali három-négy órakor kellett majd iránytváltoztatnia, mikor Akoroa-kikötőt megpillantják. Gibson kapitány tehát még egyszer végig-tekintve a tengeren és a vitorlákon, jó éjszakát mondott a fedélzetmesternek és lementkabinjába.

Most aztán Flig Balt pár szót váltott Len Cannonnal. El kell tenni a kapitányt láb alól, s veleegyütt Hobbes, Wickley és Burnes matrózokat is, akik vele tartanak.

- És mikor? - kérdezte Len Cannon.

- Még ma éjjel! - vágott közbe Vin Mod, aki szintén ott volt.

- Hány órakor?

- Tizenegy óra és éjfél közt - felelte Flig Balt. - Akkor Hobbes és Sexton lesznek az őrségen,Wickley pedig a kormánynál. Egyelőre ezektől szabaduljunk meg. Holnap reggel aztánvégzünk a többiekkel.

- Úgy lesz! - felelte Len Cannon bólintva.

S átadván a kormányt Vin Modnak, egyenesen a hajó orrába ment, hogy meghányja-vesse adolgot cimboráival és fölkeltse Kyle-t, aki nem volt szolgálatban és aludt.

De se Sextont, se Bryce-t nem találta, bár ott kellett volna állniuk az őrségen, s mikorWickleytől megkérdezte, hogy nem látta-e őket, ez csak vállat vont.

- Hol vannak hát? - kérdezte Len Cannon másodszor is.

- Ott bent hortyognak... holt részeg mind a kettő!

- A nyomorultak! - csikorgatta fogát Len Cannon dühében.

- Elitták az eszüket: ma éjjel nem foghatunk semmihez!

Mégis bement a hajószobába, hogy megnézze őket. Valóban holt részeg volt mind a kettő:hiába rázta, rugdalta, szólítgatta őket, azok csak morogtak, egyet fordultak fektükben éshortyogtak tovább.

Len Cannon átlátta, hogy nem számíthat rájuk és bosszúsan ment vissza a fedélzetre. Flig Baltis egészen oda volt dühében, mikor meghallotta ezt a nem várt akadályt és Vin Mod alig bírtalecsillapítani. Utóvégre - így vigasztalta a fedélzetmestert - e mai éjszakával még nem veszettel minden. Holnap majd jobban vigyázunk arra a két akasztófavirágra, hogy le ne ihassákmagukat. De Flig Baltnak nem szabad följelentenie őket, mert akkor a kapitány lecsukatnámind a kettőt és Wellingtonig ki sem bocsátana őket.

Az éjszaka tehát nyugodtan telt el, s midőn Harry Gibson másnap kora hajnalban a fedélzetrejött, a brigg már vígan szelte a Christchurch-szoros tajtékos habjait.

- Mi újság? - kérdezte Gibson a fedélzetmestertől, aki kevéssel előbb kelt föl nála.

- Semmi, kapitány - felelte Flig Balt jó reggelt köszönve.

- Ki van a kormánynál?

- Len Cannon matróz.

14

- Nincs semmi panaszod az új legénység ellen?

- Még eddig nincsen, kapitány, s azt hiszem, nem is lesz. Ezek az emberek alighanem jobbak,mint aminőknek látszanak.

- Annál jobb - felelte Harry Gibson a kezeit dörzsölve -, akkor megtartjuk őket. Mert azt hi-szem, hogy Wellingtonban éppoly szűkében leszünk matrózoknak, mint Dunedinben voltunk.

- Mindenesetre, kapitány, ha ezek beválnak, nem kell törnünk a fejünket, hogy honnanveszünk helyettük másokat.

A James Cook gyorsan futott a kedvező szélben, s egész délelőtt a part mentén vitorlázott.Ebéd után azonban mintha csökkent volna a szél ereje: a hajó futása meglassúdott, s alig voltremélhető, hogy alkonyatig elérhetik a Cook-szoros torkolatát. Akkor pedig kint kell tölteniökaz éjszakát a nyílt tengeren, és csak másnap vethetnek horgonyt Wellingtonban.

Flig Balt és Vin Mod elégedetten kacsintgattak egymásra: most már mi sem állt útjába gaztervük végrehajtásának. Sexton és Bryce, miután kialudták a tegnapi mámort, kész örömmelbeleegyeztek a zendülésbe és Len Cannon már csak a jeladást várta.

A közös megállapodás szerint Vin Mod és Len Cannon éjfél és egy óra közt leosonnak akapitány szobájába, megkötözik, betömik a száját, s még mielőtt kiálthatna, belehajítják atengerbe. Ugyanekkor Hobbest és Burnest, akik őrségen lesznek, Kyle, Sexton és Bryce teszikel láb alól; Wickleyt, aki a kormánynál lesz, Koa és Flig Balt könnyen megkötözhetik, s aztána hajósinassal együtt szintén a tengerbe vetik. A James Cook pedig legott megfordul s keletfelé nekivág a Csendes-óceánnak.

A gyalázatos összeesküvés sikere, úgy látszott, bizonyos immár.

A brigg még napfölkelte előtt messze lesz innen, az orgyilkos Flig Balt parancsnoksága alatt.

Körülbelül esti hét óra lehetett, mikor északkeleten föltűnt a Campbell-fok, mely a Cook-szoros bejáratának déli határát jelzi. A szél ugyan már annyira csökkent, hogy a brigg mindenvitorláját kifeszítették, s még így is csak lassan bukdácsoltak, de egy tengeráramlat mégis akívánt irányba hajtotta a hajót és növelte sebességét.

A kapitánynak nyolc órakor kellett volna lefeküdnie, s ettől a pillanattól kezdve Flig Balt lettvolna úr a fedélzeten. Ámde kevéssel nyolc óra előtt vékony füstoszlop támadt a brigg hátamögött, s nemsokára feltűnt egy gőzös is, mely éppen akkor kerülte meg a Campbell-fokot.

Vin Mod és Flig Balt nem sokat törődtek a gőzössel. Mivel gyorsan ment, azt hitték, hogycsakhamar utoléri s el is hagyja őket.

A gőzösön meglátszott, hogy hadihajó; kisebbfajta cirkáló volt, de még nem húzta föl alobogóját. E pillanatban azonban lövés dördült el fedélzetén, s egyidejűleg középső árbocárafelszökkent Nagy-Britannia lobogója.

Harry Gibson ottmaradt a fedélzeten, mert úgy látszott, hogy érdekli a kis gőzös. Csak az volta kérdés, meddig marad ott. Addig-e, ameddig csak látni lehet ezt a gőzöst, amely valószí-nűleg szintén Wellingtonba igyekszik, vagy már előbb megunja a dolgot és lemegy aludni?

Ezen tűnődtek az összeesküvők, éspedig tele aggodalommal, mert már alig várták, hogyegyedül lehessenek a fedélzeten.

Elmúlt egy óra, és Gibson kapitánynak eszébe sem jutott, hogy lemenjen. Néha egy-egy szótváltott Hobes-szal, aki a kormánynál állt, közben pedig folyton a kis hadigőzöst nézte, amelyalig volt egy mérföldnyire a briggtől.

15

Flig Balt és cinkosai fogukat csikorgatták tehetetlen dühükben. Az angol gőzös lassan jöttutánuk, s látszott, hogy csak félgőzzel halad. De miért? Talán valami baj érte a gépét? Vagynem akart éjszaka bemenni Wellington kikötőjébe, melynek bejárata szirtes és veszedelmes?

Akármi volt is az oka lassúságának, annyi bizonyos, hogy egész éjszaka ott fog kullogni aJames Cook sarkában s meghiúsítja az összeesküvés végrehajtását.

Len Cannon és társai eleinte még azt is hitték, hogy a gőzöst Dunedinből küldték az őüldözésükre, és nagyon megijedtek. De Flig Balt csakhamar megnyugtatta őket e tekintetben:ostobaság volt föltenni, hogy kedvükért hadihajót mozgósítanak, mikor sokkal egyszerűbbvolt, ha a rendőrség sürgönyöz Wellingtonba, hogy akkor fogják el őket, mikor a James Cookkiköt. Különben is, a kis gőzös nem iparkodott érintkezésbe lépni a briggel, és csónakot sembocsátott le, hogy átvizsgálja.

E részben tehát nyugodtak lehettek a Három Szarka garázda verekedői: de annál jobbandühöngtek magukban amiatt, hogy a hadigőzös közelsége megakadályozta az éjszakai orgyil-kosságot, holnap pedig már Wellingtonba ér a brigg.

Gondoltak ugyan arra, hogy mégis végrehajtják tervüket, de csakhamar átlátták, hogy ezlehetetlen. A kapitány s a hozzá hű matrózok bizonyára kiabálni fognak és védelmezikmagukat, ennek zaját pedig okvetlenül meghallják a hadigőzösön, mely alig volt három-négykődobásnyira a briggtől, s pár pillanat alatt melléje érkezett volna.

- Átkozott véletlen! - hörgött Vin Mod elkeseredve. - Nem csinálhatunk semmit!

- Holnap pedig - tette hozzá Flig Balt fogcsikorgatva - Nat Gibson és a hajó gazdája is afedélzeten lesznek!

El kellett volna távozniuk a hadihajótól, s a fedélzetmester talán meg is tette volna, de akapitány ahelyett, hogy aludni ment volna, az éjszaka javarészét a fedélzeten töltötte. Nemlehetett hát megszökni, és le kellett mondani a tervezett orgyilkosság végrehajtásáról.

Másnap korán hajnalodott. A James Cook megkerülte a Nicholson-fokot, mely a Wellington-öböl bejáratát védi, és reggeli hét órakor befordult a kikötőbe, ahol az angol hadigőzösselegyidejűleg vetett horgonyt.

IV. FEJEZETWellington

Új-Zéland szigetét 1642-ben fedezte föl Tasman hollandiai hajós, aki sok viszontagságot élt átott. Négy emberét vesztette el ezeken a partokon, akiket a kannibálok faltak föl, és száz évvelkésőbb az angol James Cook, a világ első körülhajózója a partra küldött csónak teljeslegénységét kénytelen volt föláldozni az emberevőknek, két évre rá pedig Marion du Frénefrancia kapitányt tizenhat emberével együtt a legvadabb kegyetlenséggel koncolták föl ésfalták föl a sziget kannibáljai.

Most már, az angolok fennhatósága alatt, teljes személy- és vagyonbiztonság uralkodik akettős szigeten, melynek északi felén épült Wellington, a főváros. A New-Zeland Land-Company 1849. januárban küldte ide az első gyarmatosokat az Aurora hajón, s ma már a kétsziget lakosságának száma közel egymillió, Wellingtonban, a gyarmat fővárosában pedignegyvenezer lélek lakik.

16

A James Cook, mint mondtuk, az öböl közepén vetett horgonyt, mégpedig azért, hogy elejétvegye a legénység szökésének, mert az aranyláz éppúgy dühöngött Wellingtonban is, mintDunedinben s általában Új-Zéland valamennyi kikötőjében. Gibson kapitánynak tehát, bárcsak huszonnégy óráig szándékozott Wellingtonban időzni, érdekében állt, hogy még erre arövid időre is megnehezítse legénységének esetleges szökési szándékát.

Az elsők, akiket a kapitány meglátogatott, Hawkins úr és Nat Gibson voltak. Éppen nyolc órátütött, midőn betoppant Hawkins úr irodájába, mely a kikötőre torkolló utcák egyikének asarkán volt.

- Apám!

- Barátom!

Az apa szeretettel ölelte meg fiát, majd Hawkins urat is, akik már alig várták megérkeztét.

Hawkins úr már szürkülő, de erőteljes, zömök férfi volt, csupa jóság és becsületesség, amellettnagyon éles szemű, szorgalmas üzletember, aki nem kapzsiságból dolgozott, mert hisz eléggazdag volt már, hanem csak azért, mert munka nélkül nem bírt élni. Most is, hogy minéljobban kiterjeszthesse munkakörét, abban fáradt, hogy fióküzletet alapít Balfour úr társasá-gában itt, Wellingtonban, s ennek az irodának a vezetését Nat Gibsonra akarta bízni.

Ez a fiatalember huszonegy éves volt; éles eszű, elszánt és szorgalmas, korához képest fölöttekomoly ifjú, aki szülein kívül fölöttébb szerette Hawkins urat, apjának legrégibb és legjobbbarátját. Egyetlen megbocsátható szenvedélye volt: a fotografálás; bármerre járt, mindenhováelvitte a gépét is, amelynek lépten-nyomon akadt dolga azon a festői, egzotikus vidéken, ahollakott.

Miután Hawkins úr bemutatta Gibson kapitányt Balfour úrnak, az apa és fiú, Hawkins úrralegyütt, bementek az iroda belső szobájába, és mindenekelőtt családi ügyekről beszélgettek.Mrs. Hawkins tegnap este írt férjének Hobarttownból, és Gibson kapitánynak is több levelevolt ott a feleségétől: mindnyájan egészségesek voltak, s már előre örültek a viszontlátásnak.

- Úgy van - mondta Hawkins úr -, még csak öt-hat hét, s aztán valamennyien együtt leszünkHobarttownban.

- Ó, valamivel tovább tart az út - jegyezte meg Gibson kapitány. - Először is az út Port-Praslinig...

- Körülbelül három hét - vágott közbe Nat Gibson.

- Aztán a kirakodás, az új teher berakása, az út Karaverába, s ott is ki- és berakodás...

- Ez megint három hét.

- S aztán Karaverából haza Tasmániába...

- Nos? - kérdezte Hawkins úr -, mennyi ideig tart ez az út?

- Legalább egy hónapig.

- Összesen tehát harmadfél hónap - bólintott Hawkins úr. - De sebaj: ez is gyorsan múlik, haegyütt leszünk!

- Sőt, már ma is együtt ebédelünk, apám! - szólt most Nat Gibson. - Hawkins úr már meg ishívta tiszteletedre Balfour urat.

- Föltéve, hogy nincs dolgod a városban - jegyezte meg Hawkins úr.

17

- A városban nincs - felelte a kapitány -, csak majd a hajóra kell visszamennem, hogy FligBaltnak egynémely utasítást adjak, mit vegyen a legénység számára eleségnek.

- Meg vagy elégedve a fedélzetmesterrel?

- Nagyon! Igazán pontos és kötelességtudó ember: soha sem volt ellene egyetlen kifogásomsem.

- Hát a többi legénység?

- Az is jó. Csak azzal a négy emberrel nem vagyok még tisztában, akiket kénytelenségbőlvettem föl a hajóra Dunedinben. De hát nem volt más! Ha ló nincs, jó a szamár is.

- Eszerint minden rendben van és indulhatunk?

- Hogyne! Sőt, mindjárt holnap indulunk, mert nem szeretném, ha itt is az a baj érne, amiDunedinben: egyszerre négy matrózom szökött meg.

- Csoda, hogy Flig Balt nem volt köztük - jegyezte meg Hawkins úr. - Emlékszel, hogy ez azember sohasem tetszett nekem: már akkor sem, mikor Hobarttownban megfogadtad?

- Emlékszem, Hawkins: de most az egyszer tévedtél és igazságtalan vagy Flig Balt iránt.Ismétlem, hogy igen derék, kötelességtudó ember, és érti is a dolgát.

- Annál jobb, Gibson, annál jobb - felelte Hawkins úr. - Utóvégre is ez a te dolgod, s ha megvagy elégedve vele, én csak örülhetek ennek.

Így beszélgettek még egy darabig s végre elhatározták, hogy mind a hárman fölmennek aJames Cookra, ahol Flig Balt fogadta őket.

Hawkins úr, a kapitány dicséretei után, kissé barátságosabb volt Flig Balthoz, mint rendesen, saztán egyenesen a kis Jimhez, a hajósinashoz sietett, akit szeretettel megölelt.

- No, fiú - mondta neki - édesanyád csókoltat és reméli, hogy a kapitány meg van veledelégedve!

- Mindenesetre - felelt Gibson kapitány a piruló Jim helyett.

- Azt látom - folytatta Hawkins úr -, hogy jó dolgod van: az orcád majd kicsattan azegészségtől...

- És hogy örömet szerezzek anyádnak - tette hozzá Nat Gibson -, mindjárt le is fényképezlek:hadd lássa, milyen derék fia van.

Mialatt Nat Gibson csakugyan lefényképezte a túl boldog fiút, Hawkins úr körüljárt a hajón ésjól szemügyre vette a négy új matrózt. Sehogy sem tetszett neki a négy haramia visszataszítóábrázata, de egyelőre mit sem tehetett; azt azonban elhatározta, hogy mihelyt Hobarttownbaérnek, azonnal partra teszi és világgá bocsátja őket.

Vagy egy óráig maradt még a hajón, s ezalatt Gibson kapitánnyal együtt átvizsgálta a hajószámadásait. Aztán mind a hárman ismét kimentek a szárazföldre, ahonnan csak este szándé-koztak végleg visszatérni a hajóra.

- Holnap tehát indulunk - mondta a kapitány Flig Baltnak búcsúzáskor. - Ha tehát meg akarodnézni a várost...

- Nem, kapitány - felelte a fedélzetmester -, inkább itthon maradok és vigyázok a legénységre.Az eleséget, ami kell, majd megveszi Koa; elküldöm vele Hobbest: őt nem kell félteni;bizonyos, hogy nem szökik meg.

18

- Jobb is szeretem így - hagyta helyben a kapitány.

Balfour úr már várta őket az irodában, s mivel az idő már délre járt, mindjárt el is mentekebédelni. Víg beszélgetés és poharazgatás közben ebédeltek, s mikor a gyümölcsöt behozták,Nat Gibson ünnepélyesen így szólt:

- Most pedig, apám, akár akarod, akár nem, téged is lefényképezlek.

- Valóságos mániád ez a mesterség! - kacagott a kapitány. - Legalább száz arcképem van márotthon, s neked mégsem elég?

- Ez lesz a százegyedik! - felelte Nat Gibson, s még mielőtt apja felelhetett volna, a kis gépegyet csettent... és készen volt a felvétel.

Ebéd után Hawkins úr és Nat Gibson együtt mentek el, hogy megvegyenek mindent, amire aharmadfél hónapig tartó tengeri úton szükségük lehet. Gibson kapitány pedig elvégeztehivatalos dolgait a kikötőparancsnokságnál. Aztán ismét találkoztak, s mivel már reggelig,amikor a hajó indulni fog, semmi dolguk sem volt, sétálgattak a városban.

Az utcákon lépten-nyomon találkoztak bennszülött maorikkal. A férfiak derék, marconaalakok, arcukról lerí az elszántság és bátorság; csupa erő és izom mindegyik. A nők mársokkal hitványabbak, kevesebbet adnak magukra, mint a férfiak, és sokkal szenvedélyesebbenpipáznak, még a nyilvános helyeken is.

Mint Ausztrália őslakosai általában, úgy a maorik is kihalófélben vannak. Pusztulásuk első ésfő oka a tüdővész, mely a bevándorló európaiak révén tört be a szigetre, és valósággal tizedelia bennszülötteket. A másik, ezzel majdnem egyenrangú baj az, hogy a maorik hihetetlenülrészegesek, és különös, hogy ez az undok szenvedély jobban elharapózott a nők, mint a férfiakközt...

Hat óra tájban Hawkins úr, a kapitány és Nat Gibson megvacsoráztak, aztán elbúcsúztakBalfour úrtól, csónakra ültek és fölvitették magukat a hajóra, melynek másnap reggel,hajnalhasadáskor kellett indulnia.

V. FEJEZETPár nap a tengeren

Másnap reggel hat órakor a James Cook, minden vitorláját kifeszítve, lassan szelte keresztbe aWellington-öblöt, s megkerülvén a Nicholson-fokot, kedvező széllel vágott neki a nyílttengernek. Mivel a Van-Diemen-fok, amerre igyekezett, vagy száz mérföldnyire volt, háromnap alatt könnyen odaérhettek, ha a szél állandóan kedvező marad.

Az első nap kellemesen telt el. A legénység egyharmada a rendes őrséget és szolgálatotvégezte, második harmada aludt, a harmadik pedig a hajó farán halászott, ami azért voltlehetséges, mert a hajó futása aránylag lassú volt. Délig aztán össze is fogtak 30-40 jókorahalat, amiből Koa, az új-zélandi szakács, pompás ebédet főzött.

E vizekben egyébként gyakori a cethal is, melynek vadászata oly nagy haszonnal jár. A briggkörül jobbra is, balra is föl-fölbukkant egy-egy ily óriás; Hawkins úr el-elnézte őket, amintroppant farkukkal lomhán paskolták a vizet vagy magasra lövellték a szétporló vízsugarat ésazt mondta:

19

- Mindig forró vágyam volt egy cetvadászhajóval útnak indulni ezen a tengeren, mert azthiszem, hogy épp oly jó üzletet csinálhatnánk ezzel is, mint az áruszállítással.

- Wellingtonban azt beszélik - jegyezte meg Nat Gibson -, hogy ezen a vidéken sokkalkönnyebb a bálnákat elejteni, mint bárhol másutt.

- Ez igaz - felelte a kapitány -, mert az itt elterjedt bálnafajnak sokkal rosszabb a hallása, minta többieknek. Könnyű hát közelférkőzni hozzájuk, mert nem hallják a csónak közeledését.

- Eggyel több ok - szólt közbe Hawkins úr -, hogy legközelebb fölszereljünk egy cetvadász-hajót.

- Ha ez oly könnyen menne! - felelte a kapitány nevetve. - Csakhogy a cetvadászatnak ezercsínja-bínja van ám, amit tanulni kell, aztán meg roppant költséges is az ily hajó fölszerelése -fél tucat csónak, harminc-negyven ember, szigonyosok, kovácsok, orvos, három tiszt, s mittudom én, még micsoda -, nem is említve, hogy a vadászat néha két évig is eltart, s a hajóörökös veszedelemben forog, mert éppen e tájon gyakoriak a ciklonok és a hirtelen zivatarok,melyek oly rohamosan támadnak, hogy szinte védekezni sem lehet ellenük.

- Szóval nem nekünk való üzlet? - kérdezte Hawkins úr sajnálkozva.

- Nem bizony, barátom! - felelte a kapitány. - Mindenki maradjon a mestersége mellett: a mimesterségünk az áruszállítás és a kereskedés: ha jól jövedelmez, ne fogjunk másba!

Délután hat óra tájban néhány felhő szállt föl a szemhatáron, mire a kapitány mindjártbevonatta a felső vitorlákat, nehogy a hirtelen zivatar meglepje a hajót és kárt tegyen benne. Aszél egyre erősödött az éjszaka folyamán és a James Cook ugyancsak táncolt, bukdácsolt afölkorbácsolt habokon. Néha egy-egy hullám egész hosszában végigsöpörte a fedélzetét, de abrigg föl se vette: mint a szilaj csikó, nagy szökéssel bukott föl a víz alól és továbblódult atajtékos vizen.

Mióta a James Cook elhagyta Wellingtont, az összeesküvők reménye nagyon megcsappant.Flig Balt és Vin Mod egyre tanácskoztak, de nem sok eredménnyel, mert most már ők voltakkevesebben, s a tervezett zendülés könnyen a vesztüket okozhatja.

- Mindennek az az átkozott hadigőzös az oka! - káromkodott Vin Mod elkeseredve. - Hautunkba nem hozza az ördög, most már mienk a brigg, s valahol a Csendes-óceánon jár-hatnánk vele!

- Ezen már túl vagyunk - felelte Flig Balt vállat vonva. - Most csak az a fő, hogy eldöntsük:abbahagyjuk-e a vállalkozást, mivel Hawkins úr és Nat Gibson is a hajón vannak?

- Szó sincs róla! - kiáltott föl Vin Mod hevesen. - Sem én nem akarom, sem a többiek... LenCannon és a cimborái csak azért nem oldottak kereket Wellingtonban, mert még mindigszilárd elhatározásuk kézre keríteni a hajót.

- Nem arról van szó, hogy mi az ő szándékuk - felelte a fedélzetmester bosszúsan -, hanemarról, hogy kínálkozik-e még egyszer kedvező alkalom...

- Persze, hogy kínálkozik - tüzeskedett Vin Mod -, s légy meggyőződve, hogy nem is fogjukaz alkalmat elszalasztani... Tegyük föl, hogy a szigettengerben a kapitány meg a fia ésHawkins úr meg két-három matróz - már tudniillik azok, akiket te kiválasztasz - kirándulnakvalamelyik szigetre és... estére nem térnek vissza... Mi történik akkor?...

- A brigg fölszedi horgonyát és továbbmegy - felelte Flig Balt gyorsan, mert rögtön megértettecimborája gonosz szándékát.

- Na, csakhogy eszedre tértél, az áldóját! - kiáltott föl Vin Mod ujjongva.

20

E pillanatban jött fel a kapitány s meghallotta Vin Mod félig ujjongó, félig káromkodókiáltását.

- Mi a baj? - kérdezte.

- Semmi, kapitány - felelte Flig Balt gyorsan. - Egy hullámcsapás majd kicsavarta Vin Modkezéből a kormányt; ez az egész.

- Azt hittem, hogy beleránt a tengerbe - tette hozzá Vin Mod.

- No csak vigyázz - intette őt a kapitány -, egyelőre pedig igyekezzél kifelé: nagyon is közeljárunk a parthoz, s ekkora széllel jobb, ha minél távolabb vagyunk a szikláktól.

Vin Mod morgott valamit, és kijjebb kormányozta a hajót, mialatt Gibson kapitány ismétlement.

- Bárcsak sose jönnél föl többé! - dörmögött utána Vin Mod bosszúsan.

Aznap semmi különös nem történt. A délután folyamán föltűnt a szemhatáron Aucklandkikötője, ahol a James Cook biztos menedéket találhatott volna, ha esetleg a vihar szorítaná.De nem volt szükség a menekülésre, s Gibson kapitány legföljebb csak azért vethetett volnahorgonyt az Auckland-öbölben, hogy kiegészítse legénységét, illetőleg a Dunedinben fogadottnégy matróz helyett újakat szedjen össze. Ám ez is szükségtelennek látszott, mert Flig Baltannyira feldicsérte cinkosait, hogy a kapitánynak eszébe sem jutott kicserélni őket.

Másnap, november 2-án, a szél jelentékenyen csökkent és a tenger sem hullámzott oly nagyon,harmadnapra pedig egészen szép idő lett. A brigg gyorsan folytatta útját a part mentén, s mégestének előtte megkerülte a Van-Diemen-fokot, amelyen túl már a nyílt tenger következett.

Most már csak északnyugatnak kellett fordítani a hajó orrát, egyenesen Új-Guinea felé, amelymég ezerkilencszáz mérföldnyire volt. Hogy ezt az utat mennyi idő alatt teszik meg, attólfüggött, lesz-e kedvező szelük: mert a tengernek e részében gyakori a szélcsend, úgyhogy ahajók néha két hétig is vesztegelnek, vitorláik pedig petyhüdten lógnak a mozdulatlanlevegőben.

Úgy látszott, hogy ez a sors éri a James Cookot is, mert alig értek ki a nyílt tengerre, a szélannyira csökkent, hogy a brigg csak ímmel-ámmal haladt a vízen.

- Nem hiszem, hogy sokáig tartson ez a szélcsend - szólt a kapitány Hawkins úrhoz, aszemhatárt vizsgálva.

- És miért nem hiszed?

- Mert amott, nyugaton ködös a szemhatár... a köd fölszáll és felhő lesz belőle: a felhő pedigmindig szelet jelent.

- Hát a légsúlymérő mit mond? - kérdezte Hawkins úr.

- Úgy látom, hogy lassan süllyed - felelte Nat Gibson, miután megnézte.

- Hát csak hadd süllyedjen - mondta a kapitány. - A fő az, hogy ne hirtelen szálljon alá ahigany, mert akkor félő, hogy ciklont jelent... az pedig talán még irtózatosabb, mint a szél-csend.

- Annyi bizonyos - jegyezte meg Hawkins úr -, hogy nem ártana, ha lenne a hajónkon egy kisgőzgép, mely az ilyen esetekben pótolná a szelet.

21

- Ej, ha eddig meg voltunk nélküle, ezután is csak megleszünk a vitorláinkkal - felelte akapitány. - Különben is a tapasztalat azt mutatja, hogy a hajó csak akkor jó, ha vagy pusztánvitorlák, vagy kizárólag csak gőz hajtja. A kettő együtt sohasem válik előnyére a hajónak.- Meglehet, apám, hogy igazad van - szólt közbe Nat Gibson -, de amott látok valamifüstoszlopot, s e percben nem bánnám, ha a mi hajónkról szállna föl...Az északnyugati szemhatáron valóban vékony füstoszlop szállott fölfelé: egy gőzös kéményeontotta, mely gyorsan közeledett a brigg felé, és sebességéből ítélve egy óra múlva el is haladmellette.A kapitány rögtön elővette messzelátóját, s miután jól megnézte a hajót, kijelentette, hogyfrancia gőzös. Nem is csalatkozott, mert a gőzös, midőn már csak két mérföldnyire volt abriggtől, hirtelen fölhúzta a háromszínű francia zászlót. A James Cook legott viszonozta aköszöntést és fölvonta hátulsó árbocára az Egyesült Államok csillagos lobogóját.Féltizenkettő tájban a gőzös már alig volt félmérföldnyire a briggtől, s mivel még egyreközeledett, nyilvánvaló volt az a szándéka, hogy „beszélgetni” akar.Ennél mi sem volt könnyebb, mert a tenger oly sima volt, mint a tükör, és teljes szélcsenduralkodott.Elsőnek a francia hajóról kiáltottak át szócsövön, megkérdezvén a brigg nevét és kapitányát,mire Gibson így felelt:- James Cook, Hobarttownból... a kapitánya Gibson... Hát önök?...- Assomption, Nantesből... a kapitánya Foucault.- Hová mennek?- Sydneybe, Ausztráliába... Hát önök?...- Port Praslinbe, Új-Írországba...- Talán Aucklandból?- Nem, Wellingtonból... És önök?...- Amboineből, a Molukki-szigetekről...- Jó útjuk volt?...- Nagyon jó!... Még egyet!... Amboineban nagyon aggódnak egy rotterdami goletta, aWilhelmina sorsán, mely Aucklandból indult el, s már egy hónapja meg kellett volnaérkeznie... Nem tudnak róla semmit?...- Semmit!- Nem is találkoztak vele?- Nem - felelte Gibson kapitány.- Ha útjukban nyomára akadnának, segítsenek rajta... Meglehet, hogy a vihar valamelyikszigetre vetette...- Ha csak lehet, utána nézünk és segítünk rajta.- Köszönöm!... Most pedig szerencsés utat, Gibson kapitány!- Szerencsés utat, Foucault kapitány!Egy órával később a James Cook elvesztette szem elől a gőzöst, és lassan folytatta útját aNorfolk-sziget felé.

22

VI. FEJEZETA Norfolk-sziget

A kis Norfolk-sziget kerülete alig hat mérföld, de mint a Csendes-óceánnak valamennyiszigetét, ezt is hatalmas korallzátony veszi körül, s úgy védi, mint ahogy a kőfal védi az erősvárakat. A tenger hullámai sohasem érik a kis szigetet, melynek sárga kréta-földjét viaszkéntmosnák el, mert megtörnek a tömör korallgyűrűn, s a sziget partjához érve már nincs erejük.

Ugyancsak e korallzátony miatt, fölötte nehéz és veszedelmes is a szigetet megközelíteni.Szűk, kanyargós szorosokon lehet csak odáig jutni, s a tenger alatt megbúvó korallok mindenpercben betörhetik a hajó fenekét, vagy a hullámok is rávethetik az éles korallszirtre.

A szó szoros értelmében vett kikötő nincs is a Norfolk-szigeten. Csak déli partján, a Sydney-öbölben, alapítottak fegyencgyarmatot: s bizonyos, hogy elszigetelt helyzete, a szökésnekmajdnem lehetetlensége miatt ez a sziget elsősorban és kiváltképpen csak börtönnek voltalkalmas.

Mindamellett igen becses darab föld az angol gyarmatok sorában. Midőn Cook kapitány 1774-ben ráakadt, mindjárt meglepte a sziget buja növényzete; olyan volt ez a kis darab föld, mint aleggyönyörűbb virágkosár, melynek kedvéért a Teremtő egész Új-Zéland virágos kertjeit meg-rabolta.

Az angol kormány mindjárt a XIX. század elején fegyencgyarmatot alapított rajta, s aszerencsétlen rabok munkája csakhamar második Kánaánná tette a kis szigetet Ausztrália ésÚj-Zéland között.

Ez volt az oka, hogy az angol kormány is máshová telepítette át fegyenceit, s a termékenysziget vagy negyedszázadig lakatlan volt. 1842-ben azonban másodszor és kétségtelenülutoljára, Anglia ismét megkísérelte fegyencekkel benépesíteni a szigetet; ám ez a másodikkísérlet sem sikerült, s azóta senki sem törődött a szigettel.

Négy nappal azután, hogy a James Cook elvesztette szem elől Új-Zéland végső hegyfokait, azőrt álló matróz megpillantotta a Pitt-Mountot, mely ezernégyszáz lábnyira emelkedik a tengerszíne fölé Norfolk szigetén. Ez déltájban történt, s este öt órakor a brigg már ott állt a szigetészakkeleti csúcsával szemben.

A szél eközben csaknem teljesen megszűnt, s a hajó lomhán himbálózott a csöndes vízen, aligkét tengeri mérföldnyire a szigettől.

- Na, most már igazán megrekedtünk - mondta Gibson kapitány a fejét csóválva -, és semmijel sem mutatja, hogy ismét szelet kapunk.

- Szerencse, hogy elmúlt az az idő, amikor a Norfolk-sziget tele volt banditákkal - felelteHawkins úr. - Mert akkor nemigen lett volna tanácsos ily közel vesztegelni hozzá.

- Gyerekkoromban én is sokat hallottam róluk - mondta Gibson kapitány. - A legveszedelme-sebb fegyenceket hozták ide, akikkel sehol sem boldogultak, mert szilajságukat, vadságukatsemmi sem fékezhette meg.

- De itt megszelídültek? - kérdezte Nat Gibson.

23

- Szó sincs róla! A zendülések és szökések napirenden voltak. A leghihetetlenebb és legvak-merőbb eszközöktől sem rettentek vissza ezek az elvadult gonosztevők, hogy a szabadságukatvisszanyerjék... Hitvány fakéregből, növényindákkal tákoltak össze csónakokat s ezekenvágtak neki az óceánnak...

- Vagy a biztos halálnak - szólt közbe Nat Gibson.

- És néha mégis sikerült a hajmeresztő vállalkozás... Ha aztán a nyílt tengeren összetalál-koztak valami kereskedőhajóval, amely könyörületből fölszedte őket, azt vélvén, hogy hajó-töröttek, akkor lemészárolták a legénységet, elfoglalták a hajót és kalózkodásra adtákmagukat...

Igaz, hogy ezek az idők elmúltak, s a James Cooknak nem kellett félnie a Norfolk-szigetkalózaitól - de nem ugyanaz a veszély fenyegette-e Flig Balt és cinkosai részéről?...

Persze, erről senki sem tudott semmit a gazfickókon kívül, s ezért Nat Gibson is gondtalanulmondta:

- Mivel ez a veszedelem nem fenyegeti a hajót, engedd meg apám, hogy lebocsássuk acsónakot.

- Minek, fiam?

- Kimegyek horgászni a sziklák tövébe... A nap még legalább két óráig nem áldozik le smihelyt sötétedik, rögtön visszajövök. Különben is mindig itt leszek a szemetek előtt.

Ebben a kívánságban nem volt semmi veszedelmes és a kapitány meg is engedte a kirándulást.Hobbes és Wickley - ez két becsületes matróz volt, akiben a kapitány föltétlenül megbízhatott- beültek hát a csónakba és pár perc múlva gyorsan vitték Nat Gibsont a korállgyűrű felé,melyen túl, a tükörsima tengeren megálltak és pipára gyújtottak, mialatt Nat Gibson bevetettehorgait a vízbe.

Hátuk mögött feküdt a buja, termékeny sziget, dús növényzetének tarka pompájában - de azárnyas fák, sűrű bokrok közt sehol semmi nyoma egy kunyhónak, emberi lakásnak, vagyfölszálló füstfelhőnek... ellenben a szárazföldi és vízimadarak ezrei valósággal fülsértőhangversenyt csaptak rajta.

Ha Nat Gibson elhozta volna a puskáját, tucatszámra lőhettek volna a szárnyasok közül; demivel legtöbbnek a húsa úgy sem volt ehető, nemigen törődött velük s inkább csak azon volt,hogy minél több halat fogjon.

Ez a törekvése nem is maradt sikertelen, s egy órai horgászás után már annyi hal volt acsónakban, hogy két napra beérhette vele a hajó egész legénysége. Ez nem is volt csoda, merta világnak talán egyetlenegy vize vagy tengere sem oly haldús, mint a Csendes-óceán,melynek habjait még aránylag rövid idő, csak alig másfél század óta szántják a hajók.

Hét óra volt s a lehanyatló nap utolsó sugarai bíboros fénnyel öntötték el a Pitt-Mount fantasz-tikus gerincét.

- Nat úr - kérdezte Wickley -, nem lenne ideje visszamenni a hajóra?

- Lehet, hogy napnyugta után szél is támad - tette hozzá Hobbes -, s akkor nem lenne tanácsosvárakoztatni a brigget, mely bizonnyal folytatná az útját.

- Mindjárt mehetünk - felelte Nat Gibson -, csak fölhúzom a horgaimat...

24

Mikor összeszedte minden holmiját, fölállt és végignézett a szigeten, melyre már kezdettráborulni az esthomály árnyéka. A két matróz az evezőkkel foglalatoskodott és háttal fordult aszigetnek... Egyszer csak úgy tetszett Nat Gibsonnak, hogy a part kiugró szikláinak egyikénemberi alak jelenik meg... Látni vélte homályos körvonalait, sőt úgy rémlett neki, hogy az alakinteget a karjaival...

- Nézzetek oda! - kiáltott a két matrózra.

Wickley és Hobbes hirtelen fölugrottak és visszafordultak... De a Pitt-Mount fekete árnyékaéppen e pillanatban födte el azt a kiugró sziklát, s a homályos alak eltűnt...

- Én nem látok semmit - mondta Wickley.

- Én sem - szólt Hobbes, kimeresztve a szemeit.

- Én pedig esküdni mernék, hogy nem csalódtam - erősködött Nat Gibson. - Egy ember álltott... éppen most...

- Ott... azon a sziklán... sőt integetett is... Talán kiáltott is, de a hangját nem hallhattuk, mertnagyon messze volt.

- Hát laknak ezen a szigeten? - kérdezte Hobbes.

- Lakni nem laknak - felelte Nat Gibson -, de meglehet, hogy valami szerencsétlen hajótöröttmenekült ide...

- Vagy még inkább lehet, hogy fóka volt - jegyezte meg Wickley. - Ezek szoktak fölmászni asziklákra, s ha föltápászkodnak, messziről egészen olyanok, mint az ember.

- Igazad lehet, Wickley - hagyta helyben Nat Gibson. - Hátha csakugyan fóka volt?... Minden-esetre menjünk haza, s ha a brigg holnap is itt lesz, majd messzelátóval fogjuk megvizsgálni asziget partjait.

Húsz perccel később Nat Gibson a fedélzeten volt és pontosan elmondta apjának és Hawkinsúrnak, hogy mi történt. Flig Balt, aki szintén jelen volt, megjegyezte, hogy bizonyosanhalászok kötöttek ki a szigeten, s Nat Gibson ezek egyikét látta.

- Flig Baltnak igaza lehet - mondta Hawkins úr -, most van a fóka- és a cetvadászat ideje.

- Láttál-e valahol csónakot a part mentén? - kérdezte a kapitány a fiától.

- Nem, apám.

- Akkor azt hiszem, hogy Nat úr csalódott, vagy fókát látott - mondta Flig Balt. - És ha szeletkapunk az éjjel, azt tanácsolnám, hogy menjünk tovább.

Érthető volt, hogy Flig Balt, akinek terveit már Hawkins úr és Nat Gibson jelenléte iskeresztezte, nem szerette volna, ha a brigg legénysége megszaporodik, mert ebben az esetbenvégképp le kellett volna mondania gaz tervének végrehajtásáról. Azon volt tehát, hogymindenáron még az éjszaka tovább vitorlázzanak.

- De ha Nat nem csalódott - szólt a kapitány -, akkor meglehet, hogy hajótöröttek menekülteka szigetre... s miért ne lehetnének a Wilhelmina hajótöröttjei?... Mindenesetre segítenünk kellrajtuk, s nem hagyhatjuk itt őket.

- Igazad van Gibson - hagyta helyben Hawkins úr is. - Valószínű, hogy hajótöröttek, ha ugyanNatnak nem káprázott a szeme...

- Nem, nem!... Világosan láttam! - erősködött a fiatalember.

25

- Akkor hát megvárjuk a holnapot - mondta a kapitány - és csónakkal fogjuk megvizsgálni apartokat...

- De hátha szelet kapunk az éjjel? - szólt közbe a fedélzetmester. - Ismétlem, kapitány, kárvolna ezért az agyrémért elszalasztani a kedvező szelet...

- Akár agyrém, akár nem: a James Cook nem mozdul holnapig - felelte a kapitány hatá-rozottan. - Kötelességem, úgy is mint embernek, úgy is mint hajósnak, hogy tisztába jöjjekezzel a dologgal.

- Igazad van, Gibson - szólt most Hawkins úr is. - Ne is beszéljünk róla többé, holnap reggelignem mozdulunk.

Flig Balt dühösen káromkodott magában, mialatt a fedélzet elejére ballagott. Vin Mod szinténbosszús volt, de azzal vigasztalta magát, meg a fedélzetmestert, hogy hátha Nat Gibsoncsakugyan csalódott és nem embert, hanem fókát látott...

Újhold lévén, az éjszaka nagyon sötét volt, s a szigetet alig lehetett látni. Kilenc óra tájbanhűvös szellőcske támadt, s egészen megfordította a James Cookot horgonylánca körül. A széliránya kedvező volt, s azonnal indulhattak volna, de Gibson kapitány hallani sem akart erről.

Fiával és Hawkins úrral beszélgetve üldögélt a hajó farán, élvezve a hűs esti szellőt, midőnúgy féltíz tájban Nat Gibson fölkelt, a sziget felé fordult és hirtelen, izgatottan kiáltott föl:

- Tűz ég a szigeten!

- Tűz?... Tűz? - kiáltott Hawkins úr és Gibson kapitány. - Hol van?... Merre ég?...

- Ugyanabban az irányban, ahol este az embert láttam - felelte Nat Gibson diadalmasan. -Tehát mégsem csalódtam!...

Valóban, a sziget északkeleti partján hatalmas máglya lobogott, s a tüzes lángnyelvek magasracsaptak föl a sötét éjszakában... Akár hajótöröttek voltak, akár nem, bizonyos volt, hogyemberek és segítséget kérnek. Meg kellett hát nyugtatni őket, mert ki tudja, mily roppantaggodalmak gyötörhették szegényeket, hogy vajon észreveszik-e a jeladást a hajón?

- Hamar, Nat, hozd föl a puskádat - mondta a kapitány - és felelj a szerencsétleneknek.

A fiatalember leszaladt a puskáért, s pár pillanat múlva három lövés dördült el, melyeket aparti sziklák tompán vertek vissza. Ugyanakkor Hobbes háromszor fölhúzta és megintleeresztette a hajólámpát a főárbocon, annak jeléül, hogy látták a tüzet.

Most már csak a reggelt kellett megvárni, hogy a James Cook segítségére siethessen Norfolk-sziget lakóinak.

VII. FEJEZETA két testvér

Hajnalhasadáskor elég sűrű köd borult a látóhatárra, úgy hogy a Norfolk-szigetből csak aliglehetett látni valamit. Gibson kapitány meg akarta várni, míg a köd szétfoszlik, s mivel frissszellő kerekedett délkelet felől, remélhető volt, hogy nemsokára leereszthetik a csónakot,mellyel a hajótörötteket a brigg födélzetére akarták szállítani.

26

Egyidejűleg, fel akarván használni a kedvező szelet, a kapitány parancsot adott, hogy alegénység készülődjék az utazásra. Az volt ugyanis a szándéka, hogy mihelyt a hajótörötteketa fedélzetre hozzák, azonnal indul tovább.

Valamivel hét óra előtt oszladozni kezdett a köd, s a sziget sziklás partjának körvonalaiegymásután előtünedeztek. Nat Gibson, aki fölmászott az árbóckosárba, messzelátójávalvizsgálta a szigetet, s egyszerre csak izgatottan fölkiáltott:

- Ott van!... Azaz hogy ketten vannak!... Látom őket!

- Többen vannak? - kérdezte Hawkins úr.

- Ketten... Kettőt látok.

Hawkins úr, aki a hajóhídon volt, szintén fölkapta a messzelátót s a sziget kiugró hegyfokátvizsgálván, így szólt:

- Úgy van!... ketten vannak ott... és integetnek!

Eközben végképp eltisztult a köd, s most már szabad szemmel is jól lehetett látni a két szeren-csétlent; valami botra kötött vászondarabbal integettek.

- Eresszétek le a nagy csónakot! - parancsolta a kapitány. Egyidejűleg Flig Balt fölhúzatta azangol lobogót a hajó hátulsó árbocára.

Közben a nagy csónak már lent ringott a vizen. A kapitány, a fia, meg négy matróz - köztük adühös Vin Mod - ültek bele. Ez a gazfickó nagyon el volt keseredve; ha most ismét megszapo-rodik a legénység két-három emberrel, akkor ő meg a cimborái újra kisebbségben lesznek ésnem kísérelhetik meg vakmerő tervük megvalósítását.

A csónak gyorsan közeledett a korallzátony felé, ahol tegnap Nat Gibson halászott; óvatosankerestek átjárót a veszedelmes korallgyűrűn, mely erős bástyaként fogta körül a szigetet, smikor megtalálták, alig voltak négy-öt kötéldobásnyira a szirtfoktól, melyen a két hajótöröttszorongva várta szabadítóit.

Vin Mod, aki a csónak orrában ült, minduntalan megfordult, mert gyötörte a kíváncsiság, hogylássa a hajótörötteket. Ezzel azonban nemcsak az evezést vétette el, hanem a csónakot is úgymegingatta, hogy majd neki mentek egy korallszirtnek.

- Az eveződre vigyázz, Vin Mod, a rézangyalát! - rivallt rá a kapitány hevesen. - Ráérszmegnézni őket, ha kiszállunk a partra!

A csónak alig volt ötven lépésnyire a szirtfoktól, s a kapitány fürkészve nézte a két szeren-csétlen embert. Egymás kezét fogták, némán és mozdulatlanul álltak ott, egy percre sem vevénle szemüket a közelgő csónakról. Az egyik harminc, a másik harmincöt éves lehetett. Aruhájuk rongyos volt, a fejük födetlen, hajuk, szakálluk kócos, gondozatlan, s annyira hason-lítottak egymáshoz, hogy az első tekintetre is meglátszott rajtuk, hogy testvérek.

Amint a csónak oldalt fordult, hogy a sziklát megkerülvén, kikössön a szigeten, az idősebbikelőrehajolt és angolul, de idegen kiejtéssel lekiáltott a csónakba:

- Köszönöm, hogy segítségünkre jöttek... köszönjük!

- Kik vagytok? - kérdezte a kapitány, amint közelebb értek.

- Hollandusok.

- Hajótöröttek?

- Azok... A Wilhelmina goletta legénységéből.

27

- Csak egyedül menekültetek meg?

- Azt hisszük... legalábbis ezen a parton nincs rajtunk kívül senki sem.

A csónak kikötött s midőn a kapitány partra szállt, a két hajótörött tisztelettel közeledettfeléje.

- Hol vagyunk? - kérdezte az idősebbik.

- Norfolk-szigetén - felelte a kapitány.

Csak most tudták meg, hogy voltaképpen hová dobta ki őket a tenger a Wilhelmina hajótöréseután.

A goletta pusztulásáról azonban ők maguk sem sokat tudtak mondani. Gibson kapitánykérelmére mégis elbeszélték a hajótörés részleteit:

... «Két héttel ezelőtt, mondta az idősebbik, vagy három-négy mérföldnyire a Norfolk-szigettől, egy gőzössel összeütközött a hajó. Sötét éjszaka volt, s amint a léket kapott hajóféloldalt dőlt, őt is, meg öccsét is egyszerre söpörték le a hullámok a fedélzetről. Szerencsérenem hagyták el egymást, s még nagyobb szerencsére, egy tyúkketrec sodródott útjukba, ebbekapaszkodtak meg, s ötórai hányattatás után végre ide hajtotta őket a tenger áramlata»...

- Eszerint hát két hét óta vannak a szigeten? - kérdezte Gibson kapitány.

- Két hét óta, uram.

- És nem találkoztak senkivel?

- Senkivel - viszonzá a fiatalabbik. - Sőt azt hisszük, hogy az egész sziget lakatlan: legalább ispartjának ezt a részét, ahol mi voltunk, sohase látogatta ember.

- Nem jutott eszükbe, hogy átkutassák a sziget belsejét? - kérdezte Nat Gibson.

- De bizony gondoltunk rá - felelte az idősebbik testvér -, de nem mertünk belefogni, mertféltünk, hogy eltévedünk a sűrű őserdőben. Aztán meg miből éltünk volna ott?

- És nem is szívesen távoztunk volna el a parttól - folytatta a fiatalabbik. - Itt mégis remél-hettük, hogy téved erre hajó...

- Aminthogy be is teljesedett ez a remény - fejezte be az idősebbik.

- Ebben igazuk volt - bólintott Gibson kapitány is.

- És miféle hajó ez? - kérdezte most az idősebbik. - Mi a neve?...

- „James Cook”... angol brigg.

- Hát a kapitánya?

- Az én vagyok... Gibson...

- Nos, kapitány úr - felelte az idősebbik hálásan: - lássa, mégiscsak jól cselekedtünk, hogy ittvártuk és reméltük a szabadulást!

- De miből és hogyan éltek eddig, minden szerszám, eszköz és fegyver nélkül? - kérdezte NatGibson.

- Amit találtunk és ehető volt, mindent megettünk - felelte a fiatalabbik. - Sok araucaria vanitt: annak a gyümölcse olyan, mint az alma, aztán találtunk madártojásokat, kókuszpálmát...sőt halat is foghattunk volna, ha horgunk van, mert a szikla aljában hemzsegnek a halak...

- Hát a tüzet hol szerezték?... Miből csináltak tüzet?

28

- Eleinte bizony nem volt tüzünk... Néhány napig tűz nélkül voltunk, de szerencsére amarra,észak felé, van néhány kéntelep, amely ég... Onnan szereztünk tüzet, s azóta megsüthettük azédes banána gyökeret, amely szintén nagyon bőven terem a szigeten...

- Ekkor jöttek önök folytatta a fiatalabbik. - De mikor a brigg horgonyt vetett a sziget előtt, minem voltunk a parton, mert eleség után jártunk. Csak akkor értünk ide, mikor a csónak távoznikészült a korallzátonytól... Már esteledett... tele torokból kiabáltunk, de senki sem felelt...Aztán leszállt az éjszaka, s egyúttal friss szellő kerekedett... Halálra ijedtünk, hogy a briggfölhasználja a kedvező szelet s még az éjszaka továbbmegy... Gyorsan nagy máglyát raktunkés meggyújtottuk... Önök meglátták és puskalövésekkel feleltek rá... De ideje is volt, mert azthittük, megőrülünk izgatottságunkban...

- Szegény emberek! - szánakozott rajtuk Nat Gibson.

- Most pedig menjünk a fedélzetre - szólt közbe a kapitány. - Tudom, hogy önök éhesek ésruhájuk sincs... Csak bátorság: majd meglátjuk, hogy mit tehetünk.

Gibson kapitány látta, hogy a két hajótörött nem közönséges, műveletlen ember: sejtette, hogynem egyszerű hajóslegények, s hogy jól sejtette, kiderült a két testvér történetéből, melyet ahajón beszéltek el neki Hawkins úr jelenlétében.

A két testvér, miután csillapította éhségét és Hawkins úr jóvoltából tiszta ruhát kapott, hálásszívvel köszönte meg a kapitány jóságát. Gröningából való hollandusok voltak: a nevük KipKároly és Péter volt. Károly, az idősebbik, diplomás tengerésztiszt volt, s már több esztendőóta, mint másodkapitány hajózott a hazájabeli hajókon. Péter, az öccse, a gröningai Kip-kereskedőház cégvezetője volt Amboinán, mely a Molukki-szigetek egyike.

Apjuk, aki pár esztendő óta özvegy ember volt, öt hónappal előbb halt meg. Károly ugyan-akkor szintén Amboinában volt, ahová egy rotterdami hajón érkezett, melynek másodkapi-tánya volt. A két testvér hosszasan tanácskozott e lesújtó hírre, s azt határozták, hogy min-denekelőtt hazamennek Gröningába, ahol Péter átveszi a kereskedőcég vezetését, Károlypedig a cég számlájára tovább hajózik a Csendes-óceánon.

Nem lévén a kikötőben más hajó, mint a Wilhelmina, erre szálltak, éspedig szerencsétlensé-gükre. Mert az október 19-ről 20-ra virradó éjszakán irtózatos lökésre ébredtek... Amint a fe-délzetre fölszaladtak, még láthatták a távozó gőzös lámpásának fényét, hallhatták csavarjánaka zaját, de a következő percben már nyomtalanul eltűnt a sötét, ködös éjszakában... Lelket-lenül veszni hagyta bűnös gondatlanságának áldozatait, hogy kibújhasson az anyagi felelősségés kártérítés terhei alól!... Közben a Wilhelmina egyre süllyedt, kapitány és legénységfejvesztve szaladgált a fedélzeten: mindnyájan menekülni akartak, de mindenki csak a magabőrére gondolt, s felebarátaival törődni sem akart.

Az általános zűrzavarban Károly és Péter egy pillanatra sem hagyták el egymást, még akkorsem eresztették el egymás kezét, midőn a hullám lesöpörte őket a fedélzetről, s így történt,hogy mikor a szerencsés véletlen útjukba sodorta a mentő tyúkketrecet, együtt menekültekmeg rajta és jutottak partra a Norfolk-szigeten...

- Barátaim - szólt Hawkins úr meghatva, miután a történetet végighallgatta -, szívesen látjukönöket a James Cook fedélzetén mint vendégeket; de fájdalom, Európába nem szállíthatjukönöket.

- Köszönöm, uram - felelte Károly hálásan -, akárhová visznek is bennünket, mindenesetrejobb lesz, mint azon az átkozott szigeten, ahonnan megszabadítottak.

29

- Különben Hobart-Townban, ahová megyünk - tette hozzá Gibson kapitány -, találnak majdhajót, amelyen hazautazhatnak Európába.

- A James Cook tehát oda megy? - kérdezte Péter.

- Oda - felelte a kapitány. - Megáll ugyan Port-Praslinban is, Új-Írország kikötőjében, deonnan nincs összeköttetés Európával.

- Mindegy - fejezte be Kip Károly -, menjünk tehát Hobart-Townba. A fő az, hogy Norfolk-szigetéről megszabadultunk.

VIII. FEJEZETA Korall-tenger

Fél órával később a James Cook már északkeletnek fordította orrát, s nekivágott annak azezernégyszáz mérföldnek, mely a Norfolk-szigetet Új-Írországtól elválasztja. Úgy számították,hogy ha jó szelük lesz, öt napig tart, míg ismét földet láthatnak, s ez a föld Új-Kaledónia, afranciák fegyencgyarmata lesz.

Flig Balt és az összeesküvők végtelenül el voltak keseredve. Mióta a két Kip testvér is a hajónvolt, nem is gondolhattak arra, hogy erőszakkal foglalják el a hajót. De Vin Mod, aki sehogysem tudott belenyugodni álmainak meghiúsulásába, ismét pokoli tervet koholt, melyet sietettközölni Flig Balt cimborával.

- Arról van szó - magyarázgatta rejtélyesen -, hogy valami véletlen szerencsétlenség meg-fosztja a brigget kapitányától... Tegyük föl, hogy valamelyik sötét, viharos éjszakán Gibson úrbelefordul a tengerbe... Ki lesz az utódja?... a James Cook kapitánya?... Mindenesetre Baltmester... A hajótulajdonos és Nat Gibson annyit értenek a tengerészethez, mint a hajdú aharangöntéshez... És akkor, ahelyett, hogy Flig Balt kapitány Hobarttownba vinné a hajót...Szóval... azt hiszem, erről lehet beszélni, vagy mi?...

S látván, hogy Flig Balt hallgat, nagyot káromkodva folytatta:

- Más módját nem látom... Ezekkel az átkozott hollandusokkal együtt nyolcan vannak... nyolckötél a nyakukra... Meg kell hát fosztanunk őket a kapitánytól, hogy könnyebben elbán-hassunk velük.

Ezzel szemben Len Cannonnak az volt a véleménye, hogy hat elszánt ember könnyenvégezhet nyolc ellenféllel, ha váratlanul ütnek rajtuk... Elég, ha kettőt titokban eltesznek lábalól: akkor ők is csak hatan lesznek... Aztán így végezte beszédét:

- Holnap éjjel meg kell kísérelni a dolgot... Balt mester szóljon, hogy beleegyezik-e, s akkorholnapután már ura lesz a briggnek.

- Nos, Balt: mit felelsz? - unszolta őt Vin Mod.

Mielőtt Balt, aki még habozott, felelhetett volna, a kapitány lekiáltott érte a hajóhídról, hogymenjen föl hozzá.

Len Cannon nagyon dühbe jött a fedélzetmester pipogyaságán, és határozottan kijelentette VinModnak, hogy ha Port-Praslinig nem történik valami, ő és társai megszöknek a briggről, mertsemmi kedvük nyavalyogni a tengeren.

30

Ezzel faképnél hagyta Vin Modot, aki maga is nagyon aggódott tervei miatt, mivel ismerteFlig Balt habozó, aggodalmaskodó természetét.

Mindamellett egyre leste a kedvező alkalmat, hogy a kapitányt valamilyen módon eltehesseláb alól. De ez lehetetlen volt. A gyönyörű estéket Hawkins úr, Nat Gibson, a két Kip testvérfönt töltötték a fedélzeten Gibson kapitány társaságában, s mikor úgy éjféltájban lementekaludni, velük ment a kapitány is, úgyhogy a megtámadásáról szó sem lehetett.

Közben a brigg elhaladt Új-Kaledónia mellett, melyet a korallszigetek és zátonyok úgykörülfognak minden oldalról, hogy úgyszólván csak egyetlen megközelítő pontja van:Nouméa-kikötő, amely egyszersmind a fegyencgyarmat fővárosa is.

- Mennyi derék ember sanyarog ott! - sóhajtott Len Cannon, a sziget felé pislogva. - Ha csaktízet kaphatnék magam mellé...

- Hamar végeznénk a kapitánnyal, mi? - vágott közbe Vin Mod, aki mellette állt.

A tenger, melynek habjait a James Cook szántotta, valamennyi hajós tapasztalata és állításaszerint, a legveszedelmesebb a földkerekség összes vizei között. Körülbelül két szélességifoknyi területen a korallszirtek és zátonyok szeszélyes, folyton váltakozó sokasága lappang azörökké tajtékos és hullámzó tenger alatt, és a sok, nem eléggé ismert, szabálytalan tenger-áramlat csak még veszedelmesebbé teszi a hajózást ezen a koralltengeren.

Szerencsére Gibson kapitány nem először járt erre, s óvatosságból lehetőleg távol tartotta ahajót attól a veszedelmes zónától, amelyben a korallszirtek és zátonyok egymást érik.

November 9-ike délutánján Nat Gibson a fedélzeten sétált, s unalmában messzelátójávalvizsgálgatta a szemhatárt. Egyszer csak meglepetve fölkiáltott, s apjához sietett, aki fönt ahajóhídon beszélgetett a két Kip testvérrel és Hawkins úrral.

- Nézzék csak, mi az ott! - szólt kelet felé mutatva, ahol vagy két mérföldnyire, valami sötéttömeg libegett a vízen.

- Annyi bizonyos, hogy nem zátony - mondta Kip Károly, miután hosszasan megnézte amesszelátón át.

- Ezt én sem hiszem - felelte a kapitány. - A térkép ezen a vidéken nem tud zátonyról.

- Nekem úgy tetszik, hogy úszik és libeg - szólt Péter, akinek legjobb szeme volt mindnyájukközt.

- Akkor meglehet, hogy hajóroncs! - kockáztatta meg Hawkins úr a föltevést.

- Halló, Hobbes! - kiáltott oda Gibson kapitány a kormányosnak -, kerülj csak közelebb ahhoza valamihez!

Fél óra múlva világos volt, hogy az az úszó holmi csakugyan hajóroncs; féloldalt dőlt hajóvolt - s mivel a két Kip testvér valószínűnek tartotta, hogy a Wilhelmina lehet, mely csakhárom héttel ezelőtt ütközött össze a gőzössel, Gibson kapitány elhatározta, hogy megnézi azelpusztult hajót.

Keresztbe feszítették hát a brigg vitorláit, lebocsátották a nagy csónakot, amelybe hárommatróz ült evezni, továbbá a két Kip testvér és Nat Gibson.

A hajóroncs valóban a Wilhelmina volt.

Féloldalt hevert a vízben, az eleje egészen víz alatt volt, és csak a fara állt ki a tengerből, demár a hajószobában is térdig ért a víz.

31

Nat Gibson, a két Kip testvér és Vin Mod fölkapaszkodtak a fedélzetre, mely e pillanatbanszáraz volt, mivel a tenger oly sima volt, hogy még fodrokat is alig vetett.

Mindenekelőtt azt keresték, hogy nincs-e élő ember a fedélzeten?... De nem volt, azon a rémeséjszakán mindnyájan csak menekülni óhajtottak, s a két Kip testvéren kívül egy lábig el isvesztek: holott ha a golettán maradnak, valamennyien megmenekülhettek volna!...

A két testvér mindenekelőtt az okmányait és egyéb vagyonát kereste; de szerencsétlenségükrea kabin, melyben laktak, nagyon közel volt a lékhez, mit a gőzös ütött a golettán, úgyhogyfélig megtelt vízzel, s a hullámok mindent kimostak belőle...

Vin Mod azonban, aki szemesebb volt a többieknél, mégis talált valamit: egy maláj tőrkést,aminek krisz a neve, és Péteré volt, aki mint érdekes fegyvert, gyűjteménye számára vettemeg. Ez a gyilok, leesvén a földre, beszorult két deszka közé, s Vin Mod is úgy akadt rá, hogymegbotlott benne a víz alatt. Önkéntelenül az inge alá dugta - csupa tolvajösztönből, maga setudta, hogy miért...

Nem lévén egyéb dolguk a hajóroncson, lekúsztak róla a csónakba, mely gyorsan visszavitteőket a brigg fedélzetére. Minden, amit magukkal hoztak, néhány ruhadarab, fehérnemű ésegyéb apróság volt, amely éppen megmaradt Kip Károly vízmentes bőrzsákjában.

IX. FEJEZETKaland a pápuákkal

A Louisiada-szigetcsoportnak, ahová most ért a James Cook, igen rossz híre van a hajózástörténetében. Háromszáz esztendeje fedezte föl a portugál Serano, aztán a holland Shouten isott járt 1610-ben, de mind a kettőjüket oly nyílzáporral fogadták a bennszülöttek, hogy partrasem szállhattak. Végre 1827-ben, a francia Dumont d’Urville kartácstűzzel tört magának utata vadak kenuraja közt, s csak életveszedelemmel szabadulhatott meg tőlük...

- Az még semmi! - szólt közbe Nat Gibson, midőn apja elvégezte ezt a rövid bevezetést ésismertetést -, a civilizáció azóta sem honosodott meg a Salamon-szigetek és Új-Guinea közt.Elég elolvasni Carteret, Hunter és az amerikai Morell utazásait, aki majdhogy el nem veszettegész hajósnépével együtt!... A szigetcsoportok egyikének Massarene a neve, ami annyitjelent, hogy „mészárlás”, de a többi is mind megérdemelné ezt a jellemző melléknevet.

- Ej, nekünk nincs mit félnünk tőlük - felelte Gibson kapitány vállat vonva. - Először is nemmegyünk közel a parthoz, másodszor pedig van elég fegyverünk, sőt egy tizenöt fontos sugár-ágyúnk is, amellyel tisztes távolban tarthatjuk a bennszülötteket.

Ezek a bennszülöttek, a pápuák vagy negritók, afféle középfaj a malájok és a szerecsenekközt. Sem nem földművelők, sem nem pásztorok és apróbb törzsekre szakadva élnek,főnökeik vezetése alatt. Legtöbbjük még emberevő és fölötte vad; a szegény misszionáriusokközül ritkán kerül haza élve egy-egy, s az is borzalmas dolgokat tud beszélni e vadak erköl-cseiről és szokásairól.

A James Cook éjszakára bevonta vitorláinak kétharmad részét, és lehetőleg távol lavírozott apartoktól, már csak azért is, mert a Csendes-óceánnak ez a része tele van zátonyokkal éskorallszirtekkel.

32

A legénység fele talpon volt a sötét éjszakában és éber szemmel vigyázott. A Rodney-fokontúl, az egész part hosszában több nagy pásztortűz lobogott, de a tenger köröskörül csöndesvolt... Csak éjféltájban rémlett úgy az őrt álló matrózoknak, hogy néhány kenu siklik tovanesztelenül a hajó mellett, de erre nem mertek volna megesküdni...

Semmi egyéb nem zavarta meg az éjszaka csöndjét, de másnap reggel, az addig elég frissszellő hirtelen elállt... A hajó vitorlái petyhüdten estek össze: a brigg mozdulatlanul vesztegelta vizen.

Valamivel déli tizenkét óra előtt az őrt álló matróz jelentette, hogy egy piróga közeledik... KipKároly szemügyre vette a csónakot messzelátójával, és így szólt:

- Egyenesen felénk tart... Két embert látok benne.

- Csak kettőt? - kérdezte Hawkins úr. - Nos, ha csak ketten vannak, akkor talán föl isereszthetjük őket a hajóra.

- Annál is inkább - vágott közbe élénken Nat Gibson -, mert szeretném lefotografálni őket...

- Hát csak hadd jöjjenek - mondta Gibson kapitány vállat vonva -, ha rosszban járnak, majdelbánunk velük.

A fakéregből készült kis piróga gyorsan közeledett, s midőn vagy ötven lépésnyire volt ahajótól, az egyik pápua fölállt és hangosan odakiáltott a hajóra:

- Ebura!... ebura!...

- Ez annyit jelent, hogy „madár”, ha jól tudom - mondta Gibson kapitány. - Lehet, hogyvalami madarat hoztak.

Valóban úgy is volt: a pápua fölkapott a csónak fenekéről egy csodaszép paradicsommadaratés fölmutatta a hajóra.

Ez a madár talán a leggyönyörűbb valamennyi rokona közt; a tollazata bársonyos vörösbarna,a feje részben narancs színű, a szeme körül nagy fekete folt, a nyakán ragyogó aranyos övvillogó vörösréz alapon, a hasa hófehér, szárnytollainak a vége smaragd színű, farkában pediga legváltozatosabb színpompával keverednek a sárga, vörös, fehér, zöld és aranyszínű tollak...

- Na, ezt a madarat igazán szeretném! - kiáltott föl Hawkins úr elragadtatva.

Gibson kapitány intésére Vin Mod lebocsátotta a kötélhágcsót, s a pápua, kezében aparadicsommadárral, majomügyességgel kúszott föl rajta, s a fedélzetre toppanva hangosanismételte:

- Ebura... ebura...

Társa lent maradt a pirógában, s rá sem hederítve a matrózokra, akik jelekkel akartak velebeszélgetni, egyre a hajót vizsgálta.

A madaras pápua közepes termetű, széles vállú, izmos férfi volt, az orra kissé lapos, az ajkaiduzzadtak és kifelé fordulók, a haja durva és fölálló, bőrének színe fényes sárgásbarna,arcának kifejezése nem értelem nélkül való, de határozottan alattomos és ravasz...

Meglátván Hawkins úr szemében a csodálkozás és a vágy kifejezését, egyenesen odamenthozzá, s feléje nyújtván a madarat, így szólt:

- Vobba... vobba...

- Inni akar - mondta Gibson kapitány, s mindjárt fölhozatott egy üveg rumot.

33

A madaras pápua jól megnézegette az üveget, hogy tele van-e, aztán a hóna alá csapta, amadarat odaadta Hawkins úrnak, ő maga pedig elkezdett föl s alá botorkálni a fedélzeten,látszólag csak úgy találomra, voltaképpen élesen szemügyre véve mindent.

- Állítsd csak meg, apám - kérte Nat Gibson -, hadd kapom le hamar!

De a pápua nem akart kötélnek állni. Ámbár nem tudta, miről van szó, semmiképpen semakart egy helyben és nyugodtan állni... mégis, mikor Nat Gibson bedugta fejét a gépkamrájába, ez annyira meglepte, hogy egy pillanatig mozdulatlanul maradt bámulatában - s ezaz egy perc éppen elég volt, hogy Nat Gibson megcsinálhassa róla a felvételt.

Most már Gibson kapitány is eleresztette a pápuát, aki ekkor rögtön indult vissza apirógájába... de mentében eltévedt, s először is bekukkantott a hajófenékbe, amely éppennyitva volt, aztán pedig fölszaladt a hajó orrára, ahol megpillantotta a sugárágyút.

- Mera!... mera! - kiáltott föl hirtelen.

Ami azt jelentette, hogy „dörgés” - tehát jele volt annak, hogy a pápua jól ismeri ezt a félelme-tes fegyvert. Ugyanekkor gyűlöletes, szilaj láng villant föl a szemében, de ez csak egypillanatig tartott, aztán egykedvűen megfordult, gyorsan lement a pirógába, s a következőpercben már versenyt evezett másik társával...

- Látták, hogy szemügyre vette ez a haramia a hajót? - kérdezte Kip Károly, mikor a csónakeltávozott.

- Nekem is föltűnt - felelte Hawkins úr.

- Na, efelől ugyan nyugodtan alhatunk - szólt Gibson kapitány. - Fogadok, hogy egy óra múlvaholtrészeg lesz, mert ameddig a rum tart, ugyan föl nem kel mellőle.

Délután beborult az ég és finom eső kezdett szitálni. Ha ez így tart, akkor még az éjjel semvárhatnak szelet, s itt kell rostokolniuk. Az összeesküvők, akiknek malmukra hajtotta volna avizet, ha horgonyt vetnek - mert akkor csak Gibson kapitány maga őrködik, a két Kip testvérpedig bizonyára aludni megy a többiekkel -, ki is főzték az éjszakai gaztettet ily módon:

... Midőn éjfélkor Len Cannon, Sexton, Kyle és Brice fölváltják többi társaikat, az alkalmaspillanatban megrohanják Gibson kapitányt és elteszik láb alól... Ha végeztek vele, akkormegfontolhatják, hogy mindjárt folytassák-e a munkát alvó társaikon és Hawkins úron meg atöbbieken is... Egyelőre elég lesz, ha a kapitánytól megszabadulnak, a többi magátólkövetkezik...

Ámde az eső már hat óra tájban elállt, s a távolban cikázó villámok jelezték, hogy viharközeledik... A kapitány tehát nem vethetett horgonyt, s viszont a felhős ég alatt oly rekkenőlett a hőség, hogy senki sem gondolt a lefekvésre.

Az összeesküvők a fogukat csikorgatták tehetetlen dühükben, látván, hogy az urak mind ahajó farán ülnek és beszélgetnek... Tíz óra lehetett... Egyszerre, amint ez a legélénkebbtársalgásban is megesik, hirtelen csönd lett... Csaknem egyidejűleg Jim, a kis hajósinas, akicsupa mulatságból szellőzni mászott föl a középső árboc tetejére, ijedten sikoltott föl:

- Pirógák jönnek!...

Rögtön talpra ugrottak valamennyien, s a hajókorláthoz rohantak... Az éjszaka koromsötétvolt, látni alig lehetett, kivált a lámpás fényétől káprázó szemmel, de nem messze a hajótólvalami halk csobogás hallatszott - a közelgő pirógák evezőcsapásai!

- Ott jönnek... hátul! - kiáltott föl Nat Gibson.

34

Az egyik matróz hirtelen arra fordította a lámpást, és amint a fénykéve végigszántotta a tengertükrét, mindnyájan megdöbbenve látták, hogy egész csomó piróga tart a hajó felé, s már aligvan tőle harminc lépésnyire!

- Fegyverre! - kiáltott föl Gibson kapitány.

Egy szempillantás alatt mindenki fölkapta a puskát, revolvert, a töltényeket, amiket már adélután folyamán kiosztott köztük a kapitány, s a következő pillanatban már mind ott álltak ahajókorlátnál, várván a támadást.

Ez nem is késett sokáig. A pápuák fölordítottak, s valóságos nyíl- és kőzáporral árasztották ela hajót. Sokan lehettek, legalább hatvanan, a kapitánynak pedig csak tizenöt embere volt,beleértve Jimet, a hajósinast.

- Tüzet! - parancsolta a kapitány.

A fegyverek ropogva dördültek el, s a lövések nyomán fölhangzó jajgatás, sikoltozás mutatta,hogy néhány golyó jó helyre talált. A pirógák viszont második kő- és nyílzáport zúdítottak ahajóra.

- Vigyázz! - kiáltott most Gibson kapitány. - Csak akkor lőjetek, ha már kapaszkodnak fölfeléa hajóra!

Erre sem kellett soká várniuk. A pirógák hangos koppanással ütődtek a hajó oldalához, s akövetkező percben a pápuák gyorsan kapaszkodtak fölfelé a köteleken, egyik kezükbentartván a parangának nevezett tőrt, amellyel kitűnően tudnak bánni.

A legénység puskatussal lökte vissza a fölkapaszkodókat, vagy közvetlen közelből lőtte leőket, mihelyt a korlát fölé emelkedtek. De a támadók száma egyre szaporodott, a töltényekfogytak, a sötétben nem minden lövés talált, és a sugárágyúnak sem vehették hasznát, mert apirógák közvetlenül a hajótest alatt voltak, ahová nem lőhettek vele...

A pápuák dühe és ereje mintha megtízszereződött volna. Most egyszerre öten-hatan vadordítozással vetették föl magukat a korlátra, melyen úgy ültek, mint a lovon, s be akartakugrani a fedélzetre... De a legénység érezvén, hogy a bőréről van szó, a kétségbeesés roppanterőfeszítésével rohant rájuk, s a revolverek és kések csakhamar visszaverték ezt a másodiktámadást is... A vízbe hullók közt Gibson kapitány megismerte azt, aki reggel a paradicsom-madarat hozta eladni.

Ám a hajón is voltak már sebesültek: Kip Péternek a karját, egy matróznak pedig a vállátszúrták át a parangával, de szerencsére ezek a sebek nem tették őket harcképtelenné.

A harc már tíz perce tarthatott, s a pápuák még mindig nem bírtak följutni a hajóra, körülbelültizenöt-húsz emberük már elesett vagy súlyos sebet kapott.

Egyszerre csak a madaras pápua és még két társa vad szökéssel lódította föl magát ahajókorlátra, s mielőtt a meglepett legénység meggátolhatta volna, beugrott a fedélzetre. Szilajordítással követték a többiek, míg négy-öt piróga gyorsan megfordult, és szinte repült a hajóhátulja felé, hogy ott kíséreljék meg a fölkúszást, ahol senki sem védte a brigget...

Kip Károly, akit a beugró főnök majd levert a lábáról, két golyóval leterítette a vadat, aztánfölnyalábolta s roppant erővel hajította a pirógák közé. A másik kettővel ugyanígy végzettGibson kapitány és Hawkins úr, míg Nat Gibson, észrevévén a hajó fara felé sikló pirógákat,revolverének mind a hat töltényét kilőtte rájuk, s a vad sikoltozás mutatta, hogy nem ered-ménytelenül.

35

Midőn a pápuák látták, hogy főnökük elesett, elvesztették minden bátorságukat. Még egytámadást kockáztattak, de már ezt is csak lanyhán, s midőn a legénység negyedszer is véresfejjel űzte vissza őket, lélekszakadva menekülni igyekeztek.

Még féltizenegy sem volt, mikor megkezdték a visszavonulást, s a legénység még egyrelődözött rájuk, ameddig csak látta őket.

E lövöldözés közben, bizonyára egész véletlenül - aminek oka a nagy sötétség lehetett -, egygolyó horzsolta Gibson kapitány fejét, s kalapját is leütötte...

A kapitány mit sem törődött ezzel az „ügyetlenséggel”, mely kis híján az életébe került,hanem a hajó orrára rohant, a kis sugárágyúhoz.

A pirógák már kődobásnyira lehettek a hajótól, és Hobbes matróz rájuk irányította a lámpásfényét...

Gibson kapitány célzott... Az ágyú eldördült, s a lövésre velőtrázó sikoltozás felelt - ki tudja,hány pápuát ölt meg a kartács!

Az ágyút rögtön újra megtöltötték, nem azért, hogy lőjenek vele, hanem, hogy ismét készenlegyen, ha esetleg szükség lenne rá.

De köröskörül csöndes és nyugodt volt minden, úgy látszik, a pápuáknak elég volt ez az egylövés, másodszor már nem volt kedvük megkóstolni a James Cook ólomgolyóit...

Mikor Flig Balt és Vin Mod éjféltájban egyedül voltak a hajóhídon, a matróz elkeseredvecsikorgatta a fogait.

- Hát elhibáztam! - hörögte fojtott hangon. - De nem is láttam jól ebben a pokoli sötétben!...Hanem esküszöm, hogy ha még egyszer módomban lesz, tudom, jobban célzok!...

X. FEJEZETTovább észak felé

Alig kezdett pirkadni, mindnyájan azt nézték, hogy hol vannak. A James Cook még mindigmozdulatlanul állott ugyanazon a helyen, ahol a szél tegnap este cserben hagyta, körülbelülhárom mérföldnyire a szigettől, mintha csak horgonyt vetett volna.

A tenger sima volt, mint a tükör, még csak szellő sem bodrozta a víz felszínét. Köröskörülnyoma sem volt a pirógáknak, csak annak az egynek a darabjait ringatták a habok, melyet asugárágyú fenékbe lőtt az éjjel.

Úgy látszott hát, hogy semmi veszély sem fenyegeti őket, legalábbis egyelőre; mindamelletttanácsos volt menekülni, mihelyt szél támad, mert nem volt lehetetlen, hogy a pápuák ismétösszeszedik magukat, s most már nagyobb számban rohanják meg a hajót.

Gibson kapitány messzelátójával vizsgálta a partokat, ahol a hullámok mintha fodrozódtakvolna egy kissé. Ebből azt következtette, hogy a szél nem sokáig várat magára, és KipKárolynak is ez volt a véleménye.

Mivel újabb támadástól nem kellett tartaniuk, a puskákat és revolvereket ismét visszavitték akapitány szobájába. Ez alkalommal Gibson kapitány megemlítette, hogy az éjszakai viadalbanmajdhogy őt is agyon nem lőtték...- Micsoda?! - kiáltott föl Hawkins úr megdöbbenve. - Talán csak nem?...

36

- Bizony, barátom - felelte Gibson kapitány -, ha a golyó fél hüvelykkel lejjebb röpül,egyenesen halántékon talál.- Ez szörnyűség! - mondta Kip Péter. - De talán nem is golyó volt, hanem nyíl vagy lándzsa?...- Szó sincs róla! - szólt most közbe Nat Gibson. - Itt van apám kalapja: látni rajta a lyukat,ahol a golyó keresztül ment.Mind kézbe vették a kalapot és megvizsgálták. Kétségtelen volt, hogy a két szemközt állólyukat csakis golyó üthette rajta. De könnyen megeshetett, hogy a sötét éjszakában, averekedés közben sült el az a revolver, melynek eltévedt golyója majdnem kioltotta Gibsonkapitány életét.Ebben aztán megnyugodtak, és nem is bolygatták tovább a dolgot. Közben fölkelt a nap, s úgyhét óra tájban már a szél is annyira megerősödött, hogy az indulásra gondolhattak. Azonnalvitorlát bontottak, s húsz órai veszteglés után a James Cook ismét északnyugatnak fordítottaaz orrát.Előbb azonban Nat Gibson odaállt a hajókorláthoz és hirtelen lefényképezte a szigetet,melynek partjain az emlékezetes támadást visszaverték.- Minek az? - kérdezte Hawkins úr.- Hogy eszünkbe jusson róla ez a mai éjszaka.A nap és az éjszaka minden nevezetesebb esemény nélkül telt el. A szél állandó maradt, sőtereje még növekedett is, úgyhogy óránként körülbelül tíz mérföldnyi sebességgel szaladt.Ily körülmények közt a bűnös alkalom, melyet a gaz cinkosok oly sóvárogva vártak, sehogysem kínálkozott a James Cook elfoglalására. Gibson kapitány, Hawkins úr, Nat Gibson és akét Kip testvér mindig együtt voltak, s késő éjfélig a fedélzeten beszélgettek az enyhelevegőben, úgyhogy nem lehetett őket orozva megrohanni.Flig Balt és cinkosai hiába átkozódtak magukban: a sors, úgy látszik egészen ellenük esküdött.Len Cannon lassanként már le is mondott a vállalkozásról, s elhatározta magában, hogy alegelső kikötőben partra száll és otthagyja a hajót, s ha másként nem lehet, hát megszökikróla.Új-Írországot, amely felé a James Cook tartott, Van Shouten, egy holland kapitány fedezte föla XVII. század elején, de majdnem otthagyta a fogát, mert a pápuák orozva rajtaütöttek, slegénysége egy részét lemészárolták. Ez idő szerint az angoloké a sziget, melynek főpiaca éslegelső kikötője Port-Praslin, élénk forgalmú kereskedőváros.Harmadnapra a brigg pár órára elvesztette az eddigi jó szelet. Bár az ég derült, a tenger pedigcsöndes volt, a szél hirtelen elállt, mintha csak elvágták volna, a James Cook vitorlái kettőt-hármat libbentek, s aztán petyhüdten lógtak alá.Ez a hirtelen változás nem történt ok nélkül, minthogy a természetben mindennek megvan amaga oka és magyarázata, és Gibson kapitány sokkal tapasztaltabb tengerész volt, semhogy nesejtette volna az időjárás megváltozását.Kip Károly, aki épp mellette állt e pillanatban a fedélzeten, a nyugati szemhatárra mutatott,ahol mintha füst gomolygott volna.- Látom - felelte a kapitány -, vihart kapunk.

A füstgomoly rohamosan gyarapodott, hirtelen fölszállt a szemhatár fölé, szétterjedt alevegőben és szemlátomást növekedve szállt a hajó felé.

- Forgószelet kapunk - mondta Kip Károly.

37

- De szerencsére nem tart soká - felelte a kapitány.Ezzel rögtön behúzatta a felső vitorlákat, s az alsók közül is csak az előárboc latin vitorláját, sa főárboc két alsó vitorláját hagyta meg.A legénység még jóformán be sem kötötte a vitorlákat, mikor a forgószél már lecsapott ahajóra. A tenger körös-körül buzogva forrt, a kötelek közt vadul fütyült a szél, s a sötétfelhőből úgy ömlött a víz, mintha sajtárból öntötték volna.A hajó valósággal táncot járt a vihartól felkorbácsolt hullámokon, s némelykor úgy oldaltbukott, hogy árbocainak a vége szinte barázdát szántott a körülötte tornyosodó hullámhegyektaraján.E veszedelmes állapotban maga Gibson kapitány fogta meg a kormánykereket, s a Kiptestvérek kétoldalt álltak mellette, hogy segítsenek neki, ha a szél ereje oly heves lenne, hogya kapitány egymaga nem bírna fordítani a kormányon.A vihar természetesen kiverte a brigget eredeti irányából, és gyorsan hajtotta a Salamon-szigetek felé. Csak az volt a kérdés, hogy elég soká tart-e, és lesz-e elég ereje, hogy egészodáig kergesse a hajót?...Flig Balt és Vin Mod nagyon szerették volna ezt, mert a Salamon-szigetek környéke fölöttealkalmas lett volna arra, hogy a tervezett gyilkosságot végrehajtsák. Ezen a vidéken mindigsok az elszánt, lelkiismeretlen kalandor, és szinte bizonyos volt, hogy akármelyik szigetre vetiőket a vihar, találnak rajta segítőtársakat a hajó elfoglalására.Flig Balt tehát reménykedve örült a viharnak, és magában könyörgött, bár sokáig tartana sminél beljebb verné őket a Salamon-szigetek közé, amelyek számítása szerint nemigenlehettek távolabb 40-50 mérföldnél...De nem úgy történt. A forgószél, mely szédítő gyorsasággal száguldott végig a tengeren,elhagyta a hajót és tovább rohant, de a felkorbácsolt hullámok ott maradtak és szilajrohamokkal ostromolták a brigget.Ennek a helyzete most még talán veszedelmesebb volt, mint az imént, a forgószél viharában.Mert akkor, mivel a szél nekifeküdt vitorláinak és előre vitte, legalább úgy-ahogy lehetettkormányozni; most azonban, hogy a szél elrohant, a rá következő teljes szélcsöndben tehe-tetlen, mozdulatlan kolosszus lett, melyet a roppant habok gyönge játékszerként dobáltak ide-oda.Gibson kapitány kimerülten adta át a kormányt Kip Károlynak, aki nagy ügyességgel éshidegvérrel igyekezett legalább azt elérni, hogy a hullámok minduntalan el ne árasszák afedélzetet. Ez sikerült is, s a brigg, bár szél hiányában előre menni nem tudott, a szörnyűhányattatás közben is mindig fönt táncolt a hullámhegyek tetején és nem zuhant le a hullám-völgyekbe, ami esetleg vesztét okozhatta volna, ha a körülötte zajló hullámhegyek mindegyszerre zuhannak rá és agyonzúzzák roppant tömegükkel...Félórai szélcsend után lassanként ismét föltámadt a szél, s a brigg újra visszatérhetett eredetiirányába. A tenger még egyre forrt és háborgott ugyan, de a hullámok kezdtek elsimulni, smire bealkonyodott, nyoma sem maradt már a délelőtti nagy viharnak.Másnap reggel bejutottak a Szent György-csatornába, ahol a szél ereje kissé lankadt. Ez azértis jó volt, mert nagyon vigyázniuk kellett a korallzátonyok közt, melyek nagy számban lepikel a tengert, s nem egy hajónak okozták már a vesztét.Negyednap reggel, gyönyörű időben a James Cook lassan bevitorlázott Port-Praslin kikötő-jébe, ahol kilenc óra tájban vetett horgonyt.

38

XI. FEJEZETPort-Praslin

Első látogató a hajón Zieger úr volt, a Hawkins-ház régi üzleti barátja és Hawkins úrnak megGibson kapitánynak személyes ismerőse.

- Kedves Hawkins - így kezdte -, mutassa meg a poggyászát, hogy azonnal haza vitethessem,mert a mai naptól fogva ön az én vendégem, Gibson kapitánnyal és Nat barátommal együtt...

- Arról szó sincs! - nevetett Gibson kapitány. - Hawkinssal meg a fiammal tehet amit akar, deén nem hagyhatom itt a hajót.

- Ezt mindjárt gondoltam - felelte tréfásan Zieger úr. - Ön már oly megrögzött rabja a köte-lességének, hogy a kényelmét szinte öntudatlanul áldozza föl érte. De másik két barátomhozragaszkodom... Semmi áron nem engedem meg, hogy itt maradjanak a hajón.

Miután ebben megegyeztek, a kapitány bemutatta Zieger úrnak a két Kip testvért, s a derékkereskedő megígérte, hogy gondoskodni fog róluk, ha helyre lesz szükségük, de a két testvérkijelentette, hogy egyelőre a hajón óhajt maradni, mert az a szándékuk, hogy Hobarttownbaérve, onnan haza vitorláznak Európába.

- És mi - kérdezte Gibson kapitány Zieger úrtól - ugyan meddig veszteglünk itt, Port-Praslinban?

- Legföljebb három hétig - felelte Zieger úr. - Ennyi épp elég arra, hogy kirakják a terhet sújból megrakodjanak.

- Ezt már szeretem - örült Gibson kapitány. - Ma november 20-ika van, tehát legkésőbbdecember közepén indulhatunk...

- Addig pedig megnézhetik Port-Praslin környékét - felelte Zieger úr -, ámbár nem sok néznivaló akad rajta.

Ezzel, még néhány jelentéktelen kérdés tisztázása után, mindjárt magával vitte Hawkins uratés Nat Gibsont, a kapitánnyal pedig megígértette, hogy ebédre szintén utánuk jön és elhozza akét Kip testvért.

Zieger úr lakóháza körülbelül egy angol mérföldnyire volt nyugat felé a kikötőtől, irodájaazonban a rakparton volt, a többi kereskedőház tőszomszédságában.

Wilhelmshaf, ahol a Zieger úr háza is volt, sűrű, árnyas erdő közepén épült; az út mindenüttfák és bokrok közt vezetett odáig s néhol oly keskeny volt, hogy ketten sem fértek el egymásmellett. A százados faóriások egynémelyike olyan vastag volt, hogy öt-hat ember sem igenérte volna át a törzsét, s egyik másiknak a földből kinőtt gyökerei valóságos természeteskunyhókat alkottak, melyek alatt féltucat ember is meghúzhatta magát szükség esetén.

Zieger úr neje nagyon szívesen fogadta férje barátait, s mindjárt meg is mutatta a nekik szántcsinos vendégszobákat. Négy óra tájban megjött Gibson kapitány is, s a két Kip testvért iselhozta magával. Ziegerné szívesen látta őket, és nagyon megindult a szíve, mikor szeren-csétlenségüket megtudta.

Gibson kapitánynak ebéd után vissza kellett mennie a hajóra. Barátjai ugyan nem szíveseneresztették el, de ő nem tudott nyugton lenni a hajótól távol, mert aggódott, hogy esetlegmegszökik valaki a legénységből, s akkor itt kell vesztegelnie.

39

Hátha még azt is tudta volna, ami ezalatt a hajón történt!

Len Cannon és cimborái, miután nem sikerült a kapitányt láb alól eltenniük, föltett szándé-kukhoz híven partra akartak szállni a kikötőben. Vin Mod elkeseredetten könyörgött nekik,hogy ne tegyék ezt... hogy várjanak addig, míg Hobarttownba indul a hajó...

- Ej, mi nem akarunk oda menni! - szólt bosszúsan Len Cannon.

- De várjatok legalább az indulásig - sürgette őket Vin Mod. - Ki tudja, mi történhetik mégaddig!...

E pillanatban Jim, aki gyanúsnak találta ezt a folytonos sutorászást, közeledett a tanakodócsoporthoz. De Flig Balt észrevette és haragosan rárivallt:

- Mi dolgod van itt?...

- Ebédelni megyek...

- Még ráérsz... Nincs semmi dolgod?

- Fogadok - szólt közbe Vin Mod -, hogy a Kip testvérek szobáját még nem takarítottad ki!...

Ezzel Vin Mod jelentősen rákacsintott Flig Baltra, aki elvigyorodott. Jim pedig, aki mind-ebből semmit sem látott, csakugyan lement a Kip testvérek kabinjába.

Az első dolog, ami a szemébe ötlött, az a maláji tőr volt, melyet Vin Mod a Wilhelmináróllopott el, s amelyről a két testvér nem is tudta, hogy megvan... Miért volt itt ez a krisz?... VinMod bizonyára nem ok nélkül csempészte ide, a két testvér távollétében?

Jim kezébe vette az éles tőrt, melynek furcsa, szokatlan alakja neki is föltűnt; de miutánmegnézte és megpróbálta a pengéjét, visszatette a kis asztalra, s nem törődvén vele tovább,elvégezte a dolgát.

Eközben a fedélzeten Vin Modnak sikerült rávennie Len Cannont és cimboráit, hogy legalábbaddig ne szökjenek meg a hajóról, míg Hobarttownba indulnak...

- Miért éppen addig? - kérdezte Len Cannon.

- Mert addig még sok minden történhet - felelte Vin Mod. És rejtélyesen mosolygott, de többetegy szót sem szólt.

XII. FEJEZETHárom hét a szigettengeren

A következő napokban a hajó terhének kirakásán dolgoztak, s Len Cannon és társai olyserényen végezték a nehéz munkát, hogy Gibson kapitány lassankint egészen megbarátkozottvelük.

Jim nem szólt a Kip testvéreknek arról a furcsa maláji tőrről, melyet a szobájukban látott, mertazt hitte, hogy az övék, Vin Mod pedig, aki titokban oda csempészte, még ugyanaznapvisszalopta. Neki elég volt, hogy Jim látta a kriszt a Kip testvérek birtokában. Hogy mi volt aszándéka tovább, azt talán Flig Balton kívül csak ő maga tudta.

Mialatt Gibson kapitány fölügyelt a hajó terhének kirakására, Nat Gibson, Hawkins úr, a kétKip testvér és Zieger úr több kirándulást tettek Praslin-kikötő környékén, s e kirándulásokonNat Gibson több, igen szép tájat fényképezett le.

40

Végre november 25-ikén délután a James Cook egész hajóterhe kint volt a parton, ahonnanmár csak Zieger úr raktáraiba kellett beszállítani. Most már csak az volt hátra, hogy berakja újterhét, melyet Hobarttownba kell szállítania. E rakomány egy részét Zieger úr adta, de a másikrészéért, körülbelül egyharmadáért, a szomszédos Keravara-szigetre kellett menni, aholHamburg úr, egy másik német kereskedő, raktárában volt az áru.

Vin Mod és Flig Balt arra számítottak, hogy e rövid útra csak Gibson kapitány megy velük, ésNat Gibson, Hawkins úr meg a két Kip testvér itt várják meg őket, míg visszatérnek. De ismétcsalatkoztak, mert a többiekhez most még Zieger úr is csatlakozott, hogy elmegy a hajóvalKeravarába, mivel már rég nem látta barátját, Hamburg urat.

Ez volt a kegyelemdöfés az összeesküvők terveinek, ha Gibson kapitány csak egyedül vezettevolna a hajót Keravarába, az úton bizonyára eltették volna láb alól, de most már, hogy azeddigi ellenségek még eggyel megszaporodtak, őrültség lett volna csak gondolni is szándékukmegvalósítására.

Az indulást november 29-ikére tűzték ki. Az út csak 24 óráig tarthatott, három nap alattberakják a terhet, s ötödnapra ismét otthon lehetnek Port-Praslinban. Így számította ki Gibsonkapitány.

És csakugyan, 30-ikán már kora hajnalban megpillantották a keskeny, kígyó-alakú Keravara-szigetet, s déltájban már horgonyt is vetettek biztos, szelektől védett kikötőjében.

Hamburg úr azonnal a hajóra jött és nagyon megörült Zieger úr látogatásának, akit nem isvárt. Mivel a rakomány készen állt raktáraiban, a hajó még aznap délután megkezdhette ésmeg is kezdte a berakodást.

A derék kereskedő másnap ebédre hívta Hawkins urat, a kapitányt és Nat Gibsont, valamint akét Kip testvért is; ezek azonban, nem akarván elfogadni oly szívességet, melyet viszonozniúgy sem tudtak volna, udvariasan megköszönték a meghívást és azt mondták, hogy inkábbmajd sétálnak egyet este a kikötőben.

A legénység arra kérte a kapitányt, hogy engedje meg, hogy azon az estén ők is kimehesseneka városba szétnézni. Mivel itt nem kellett attól félni, hogy bármelyikük is megszökik, akapitány ezt engedélyezte, de a lelkére kötötte Flig Baltnak, hogy vigyázzon az emberekre,nehogy leigyák magukat.

- Legyen nyugodt, kapitány, majd vigyázok rájuk - felelte Flig Balt rekedten, s a hangjamintha reszketett volna.

Gibson kapitány fürkészve nézett rá, a vitorlamester nagyon sápadt volt és a szemei tétovánjártak ide-oda.

- Mi bajod. Balt mester? - kérdezte a kapitány.

- Semmi, uram, - felelte Flig Balt nyugtalanul. - Nagyon fáradt vagyok... siettünk a munkával.

És elfordította fejét, mintha nem merne a kapitány szemébe nézni.

Öt óra tájban Hawkins úr, Nat Gibson és Zieger úr, akik délután még egy utolsó kirándulásttettek a szigeten, már mind együtt voltak Hamburg úr lakásán és várták a kapitányt a félhatórai ebédre. Előbb nem jöhetett, mert még el kellett végeznie egynémely dolgát a kikötőben -többek közt kétezer piasztert kellett fölvennie a bankban, hogy kifizethesse Hamburg úrnak afölvett teher árát.

41

Félhat már elmúlt, de Gibson kapitány nem jött... A vendégek és a házigazda azonban nemaggódtak; beszélgetés közben gyorsan telik az idő, s minden percben várták, hogy majd csakbetoppan a kapitány.

Elmúlt hét óra is, de Gibson kapitánynak sehol semmi nyoma!

- Bizonyosan az utolsó percben akadt valami sürgős dolga a hajón - mondta Nat Gibson. -Másképp nem bírom magyarázni ezt a késedelmet.

- Talán a bankban késik - szólt közbe Hawkins úr.

- Ej, hiszen nincs baj - felelte Hamburg úr nevetve -, nem vagyunk oly túlságosan éhesek, mégvárhatunk egy félórát.

De midőn ez a félóra is elmúlt és Gibson kapitány mégsem jött, mindnyájan aggódni kezdtek.

- Tán csak nem tévedt el? - tűnődött Zieger úr.

- Az lehetetlen - felelte Hamburg úr. - Az út egyenes, le sem lehet róla térni, mert erdőn átvezet, s különben is Gibson már annyiszor járt nálam, hogy bekötött szemmel is ide találna.

- Hátha elébe mennénk? - szólt most Nat Gibson.

- Ez lesz a legjobb - hagyta helyben Hawkins úr.

Hamburg úr azonnal előszólította egyik cselédjét, aki meggyújtotta kézilámpását és előttükment az úton, világítani.

Az erdőben már koromsötét volt. A kis csapat lassan ment előre, s minduntalan meg-megállthallgatózni, hogy nem hallja-e a közelgő Gibson kapitány lépteinek zaját...

De halálos csönd volt mindenfelé.

Most hangos szóval hívták Gibson kapitányt.

Senki sem felelt... Oly néma volt az erdő, mint nyári éjszakán a temető.

A kis csapat szorongó aggodalmak közt sietett a város felé, s tíz perc múlva már a kikötőfőterére ért.

A nagy matrózcsapszékből pokoli duhajkodás lármája hangzott: Len Cannon és cimborái mégott dőzsöltek, a többiek azonban már otthon voltak a fedélzeten. Ott volt a két Kip testvér is, ahajó tatján üldögéltek, s csak kevéssel előbb jöttek haza.

Nem sokkal előbb tért vissza Flig Balt és Vin Mod is, akik szintén kint jártak egy kicsit avárosban.

Nat Gibson, aki előre szaladt, már a partról fölkiabált a hajóra:

- Hollá!... Itt a kapitány?...

- A kapitány?... - csodálkozott Vin Mod. - Hiszen Hamburg úrhoz ment ebédre!

- Nem jött oda! - kiáltott föl Hamburg úr izgatottan.

- Pedig itt azt mondta, hogy oda megy...

- S én láttam is, hogy arrafelé ment - tette hozzá Hobbes, a leghűségesebb matrózok egyike.

- Mikor ment el? - kérdezte Zieger úr.

- Körülbelül egy órája lehet - felelte Vin Mod.

- Akkor baleset érte! - kiáltott föl Hawkins úr.

42

A hajó egész legénysége rögtön izgatottan készült és indult a kapitány keresésére. A rév-kapitányság, megtudván az esetet, rögtön szétküldte az összes révkalauzt, hogy keressékGibson urat...

Rövid félóra alatt bejárták az egész kikötőt, de a kapitánynak sehol nyoma sem volt!...

Nat Gibson majd megőrült izgatottságában... Egész sereg ember kereste a kapitányt lám-pásokkal, fáklyákkal a kikötőben, azon az úton, mely Hamburg úr házához vezet, de HarryGibsont sehol sem találták.

Kiabáltak: a kapitány nem felelt... akár csak a föld nyelte volna el...

Nat Gibson keservesen zokogva roskadt össze az erdőben. Részint a halálos izgatottság,részint a kimerülés minden erejét elvette: ő már megsejtette a szörnyű valót, és Hawkins úrnem bírta kiverni fejéből a rémes gondolatot.

És a fiúnak igaza volt: hajnal felé megtalálták Harry Gibson holttestét az erdőben vagy félmérföldnyire a kikötőtől!

XIII. FEJEZETA gyilkosság

Íme, hogyan történt:

Gibson kapitány, miután lelkére kötötte Flig Baltnak, hogy mindent készítsen elő a holnapiutazásra, mindenekelőtt a bankba sietett, hogy fölvegye a kétezer arany piasztert, amitHamburg úrnak kellett fizetnie.

A bankban elbeszélgetett a tisztviselőkkel és kevéssel napszállat előtt indult el az ebédre. Azutat jól tudta s egyenesen nekivágott a sűrű erdőnek... De midőn vagy fél mérföldnyire értbenne, hirtelen irtózatos ütést kapott a fejére, s ugyanakkor két férfi ugrott neki.

A kapitány megtántorodott s rögtön elvesztette eszméletét, úgy hogy nem láthatta, nemismerhette meg támadóit.

Az orgyilkosok fölkapták áldozatukat és gyorsan vitték befelé a sűrűbe. Vagy ötszázlépésnyire az úttól letették a földre, s az egyik így szólt:

- Végezzünk vele!

E percben a kapitány fölnyitotta szemét...

- Flig Balt!... Vin Mod! - nyögte hörögve.

Ráismert gyilkosaira, akik, nem tudván másként szabadulni tőle, elszánták magukat erre azutolsó szörnyű lépésre is, csakhogy kezükbe keríthessék a James Cookot!

A kapitány kissé föltámaszkodott és fájdalmasan kiáltott föl:

- Gazemberek!... Nyomorultak!...

De a hangja gyönge volt, s ő maga úgy elkábult a súlyos ütéstől, hogy alig érezte tagjait.

Mégis föl akart állni, hogy védelmezze magát s egyúttal, már amennyire bírta, hangosankiabált:

- Segítség!... Segítség!

43

Vin Mod rárohant és befogta a száját, Flig Balt pedig azzal a tőrrel, melyet cinkosa aWilhelminaról lopott, szíven szúrta a boldogtalan embert.

Az éles krisz markolatig belement a kapitány mellébe, aki csak egyet hörgött, aztán erőtlenülroskadt vissza és vonaglás nélkül múlt ki...

- Éljen Balt kapitány! - kiáltotta Vin Mod, fölhajítva sipkáját a levegőbe.

A vitorlamester azonban halálra rémülten tántorodott vissza áldozatától, kinek nyitott, meg-üvegesedő szemei rajta függtek és kísértetiesen villogtak a lehanyatló nap utolsó sugarainakverőfényében.

Vin Mod, aki egy percre sem vesztette el hidegvérét, kikutatta kapitánya zsebeit s megtalálvánerszényét, nyugodtan kiszedte belőle a kétezer arany piasztert.

- Ez már kellemes meglepetés! - kiáltott föl örvendve.

Aztán, megveregetve cinkosa vállát, aki még egyre révedezve bámult a halottra, így szólt:

- Talán jó lenne kereket oldanunk?...

Félóra se telt bele s már ismét otthon voltak a fedélzeten. Flig Balt bezárkózott szobájába, VinMod pedig zsákjába rejtette a lopott pénzt, a kapitány írásait és a különös formájú maláji tőrt,mellyel Flig Balt áldozatát leszúrta.

Gibson kapitány hulláját másnap reggel találta meg egy kereskedelmi ügynök, s néhány percmúlva már mind ott voltak az áldozat hozzátartozói. Kétségtelen volt, hogy gyilkosság,éspedig rablógyilkosság áldozata lett, mert a pénze és írásai mind hiányoztak.

A szerencsétlen Nat fájdalma leírhatatlan volt. Félájultan, zokogva roskadt le a földre ésvéghetetlen kétségbeesését még növelte az a szorongó, kínos gyötrelem is, hogy szegényanyját is neki kell majd vigasztalnia!

Hawkins úr is egészen oda volt. Legjobb barátját vesztette el a kapitányban, s ez a csapás úgylesújtotta, hogy még csak vigasztalni sem bírta Nat Gibsont, akit pedig fiaként szeretett.

Hamburg úr, aki egyszersmind a kis sziget polgári kormányzója is volt, gondosan megvizs-gálta a halottat, és megállapította, hogy az egyetlen sebet, mely halálát okozta, élesre fenttőrrel ejtették rajta. A sebhely háromszögletű volt, s a szélei szakadozottak voltak, minthafűrésztől eredtek volna... Ebből azt következtette, hogy a gyilkos krisszel, maláji tőrrel szúrtale áldozatát.

Ez volt az első nyom, a második az volt, hogy a gyilkosok ketten lehettek, mert a letört,letaposott bokrokon és gyepen világosan két külön nyomot lehetett látni.

De ez volt minden. Bárhogy átkutatták a helyet, ahol Gibson kapitány hullája feküdt, egyetlenbűnjelet sem találtak.

Hamburg úr félrehívta Zieger urat, aki aránylag még a leghiggadtabb volt, és elmondta nekiföltevéseit.

...A kapitányt bizonyára bennszülöttek gyilkolták meg, hogy kirabolhassák. Elfogni agyilkosokat nagyon nehéz lesz, mert nem hagytak itt semmiféle áruló nyomot. Mindamellettmeg fogja tenni, ami tőle telik. Egyelőre szükséges lenne lefényképezni a hullát, úgy amintfekszik, de különösen a sebét, hogy esetleg ennek a formájáról ráismerjenek a tőrre, amelymegölte...

44

Zieger úr rögtön a hajóra ment és elhozta Nat Gibson fényképező gépét, amellyel háromfölvételt készítettek. Egyiket a sebről, egy másikat a kapitány arcáról, s egy harmadikat egésztestéről, úgy ahogy a bokrok közt feküdt.

Aztán Hawkins úr lezárta a kapitány szemeit, melyek még mindig nyitva voltak, s ekkorelvitték a halottat a városba. Nat Gibson lélektelenül, megtörve tántorgott utána, olyan volt,mint az élő halott... legjobb szerette volna, ha őt is eltemetik apjával!

A temetés másnap reggel volt. A kis kikötő fehér lakossága elment megadni a végtisztességeta kapitánynak, kinek sírja fölé Hawkins úr fakeresztet állíttatott, s megkérte Hamburg urat,hogy emeltessen majd fölébe sírkövet.

A brigg másnap indult vissza Port-Praslinba. Előbb azonban Hawkins úr lehívatta a hajó-szobába a fedélzetmestert és így szólt:

- Flig Balt, a James Cooknak nincs kapitánya...

- Elég baj, uram - felelte Flig Balt, s a hangja szinte hörgött.

- Tudom - folytatta Hawkins úr -, hogy szegény barátom teljesen megbízott önben, én át-vettem tőle ezt a bizalmat és... és szintén teljesen megbízom önben.

Flig Balt lesütötte a szemét és nem bírván szólni, meghajtotta magát.

- A James Cook holnap indul - folytatta Hawkins úr -, s a hajó vezetését önre bízom...

Flig Balt megköszönte a bizalmat, már ahogy tudta, s repeső örömmel távozott. PedigHawkins úr csak a hajó vezetését s nem a parancsnokságát bízta rá, sőt elhatározta, hogymihelyt Hobart-Townba érnek, azonnal más kapitányt fogad, mert a fedélzetmestert sohasemszerette.

De Flig Baltnak és cinkosainak az öröme fölöttébb nagy volt, most már Len Cannon is meg-nyugodott. Mihelyt Zieger urat kitették Port-Praslinban és teljes rakománnyal tovább utaznakHobart-Town felé, majd csak akad alkalom, hogy eltegyék láb alól azokat is, akik most mégútjukban állnak...

Port-Praslinba másnap reggel érkeztek meg, minden baj nélkül. Zieger úr azonnal elvitte hazaNat Gibsont és Hawkins urat, s a feleségére bízta, hogy vigasztalja őket, ő maga pedigfelügyelt arra, hogy a James Cookon lelkiismeretesen és gondosan raktározzák be az árukat ahajófenékbe.

De nem igen volt szükség a felügyeletére. Flig Balt oly buzgón és gondosan vezette a bera-kodás nehéz munkáját, hogy Zieger úr nem győzte eléggé dícsérni, mikor esténkint hazamentés Hawkins úrnak beszámolt a nap eredményeiről. A sok dícséret annyira hatott Hawkins úrra,hogy midőn a James Cook már útra készen állt, a legénység jelenlétében így szólt afedélzetmesterhez:

- Flig Balt, ön lelkiismeretesen teljesíti kötelességeit... Holnap indulunk haza, Hobarttownba...Ismét önre bízom a hajó vezetését, amelynek holnaptól fogva ön lesz a kapitánya is.

- Köszönöm Hawkins úr - dadogta a vitorlamester.

A hajótulajdonos kezet fogott az új kapitánnyal s nem vette észre, hogy a gaz orgyilkos kezereszketett!...

A James Cook másnap reggel öt órakor vitorlát bontott és nekivágott a tengernek - Hobart-town felé.

45

XIV. FEJEZETEgy kis katasztrófa

A briggnek útja körülbelül 2400 mérföld lehetett Hobarttownig, ahová jó széllel három hétalatt megérkezhetett.

A jó szél meg is jött mindjárt az első napon, de nemigen hozott jókedvet a hajóra, mintmáskor szokott. Sőt, azt lehetett volna mondani, hogy mindenki fél a megérkezéstől, s inkábbszeretné, hogy a rossz idő minél inkább visszatartsa a hajót.

Nat Gibson roppant fájdalma semmit sem enyhült, és Hawkins úr, aki együtt érzett vele,éppoly szomorú volt.

A két Kip testvér pedig, tiszteletben tartván ezt a szent fájdalmat, félrevonult, és nemháborgatta alkalmatlan tolakodásával a kesergő fiút és jó barátot.

Kip Károly azonban, aki maga is tapasztalt kapitány volt, figyelemmel kísérte a hajó futását ésFlig Balt parancsnokságát. Nagyon hamar meggyőződött arról, hogy a fedélzetmesterből lettkapitány nemigen érti a mesterségét, s ezt a fölfedezését elmondta öccsének, Péternek is -, demindjárt hozzátette azt is, hogy neki ehhez semmi köze, s csak azért figyelt rá, hogy esetlegvalami fenyegető balesetnek elejét vegye.

Nemsokára azonban önkéntelenül is beleavatkozott Flig Balt dolgába, a bandita nagybosszúságára.

Az összeesküvők ugyanis azt határozták, hogy nem Hobarttownba mennek, hanem a Salamon-szigetek felé, ahol tömérdek sok a mindenre elszánt kalandor, s ott ejtik módját valahogy,hogy megszabaduljanak a két Kip testvértől, Hawkins úrtól, Nat Gibsontól és a négybecsületes matróztól, akik együtt még mindig többen voltak, mint ők hatan.

A James Cook december 15-ikén érte el a Louisiada-szigetek legszélső pontját, és FligBaltnak itt kellett volna délnek fordítania a hajó orrát, hogy a Salamon-szigetekre jusson.

De ezt a nagy kanyarulatot okvetlenül észre kellett volna venni mindenkinek, s ezért csak kétfokkal fordult délnek, úgy okoskodván, hogy majd éjjel, mikor úgy sem látják, pótolja, amitnappal el kellett mulasztania.

Ámde Kip Károly még ezt a két fokot is észrevette, s miután megnézte a delejtűt, azt kérdeztea kapitánytól:

- Miért tesz ekkora kerülőt a parttól?... Hisz most csöndes a tenger!

- De ha szélroham támad észak felől, könnyen a parthoz verheti a hajót - felelte Flig Balthirtelen.

- Szó sincs róla!... Legalább húsz mérföldnyire vagyunk a parttól, s félóra múlva úgy is ahátunk mögött lesz.

- Az én véleményem más - felelte Flig Balt szárazon.

Kip Károly szótlanul továbbment. A túlságos óvatosság szempontjából valami igaz csakugyanvolt abban, amit Flig Balt tett, s Kip Károly éppen ezért nem is szólt egyelőre Hawkins úrnak,de annál jobban figyelt a kapitányra.

December 17-ikére délután hirtelen elborult az ég. Heves szél kerekedett, mely egyre nőtt, s atenger veszedelmesen háborogni kezdett. Napszállta után nyugat felől szakadatlanul közelgőés erősödő égzengés jelezte, hogy a vihar csakhamar utoléri a hajót. Tizenegy óra felé a villá-mok oly gyors egymásutánban cikáztak keresztül-kasul a sötét éjszakában, hogy úgyszólván

46

állandóan nappali világosság volt, a dörgés pedig oly erős és szakadatlan lett, hogy egymásszavát is alig hallották a fedélzeten.

Hawkins úr, Flig Balt és Kip Károly a hajóhídon álltak.

- Mindjárt elér az orkán - mondta Hawkins úr.

- Azt hiszem, jó lesz, ha menekülünk előle - felelte Flig Balt.

- Miért? - szólt most Kip Károly. - Ameddig lehet, nem szabad kitérni a vihar elől... annálkevésbé most, mert ez a vihar, ha vele futunk, egyenesen a Salamon-szigetekre vet bennünket.

- Ez az én véleményem is - helyeselte Hawkins úr. - Semmi esetre se térjünk el az útiránytóladdig, míg csak föltétlenül nem szükséges.

Flig Balt az ajkába harapott, mert Kip Károlynak igaza volt.

Mindamellett nem akarta hagyni magát, hanem kissé epésen felelt:

- Én, mint kapitány, felelni tartozom a hajóért, s nem fogadhatom el Kip úr parancsait...

- Én csak tanácsoltam - vágott közbe Kip Károly.

- Sem tanácsait, amelyekre nincs szükségem - feleselt Flig Balt.

- Uraim - szólt most Hawkins úr -, hagyjuk abba ezt a vitát. Én, részemről, köszönöm Kip úrfigyelmeztetését, de nem erőltetem Flig kapitányt, hogy eszerint cselekedjék. Rábíztam a hajóparancsnokságát, joga van tehát, hogy maga viselje tetteinek felelősségét.

Flig Balt diadalmasan távozott, és rögtön parancsot adott a kormányosnak, hogy szél menté-ben forduljon, a vitorlákat pedig hátrafeszíttette. Most már csak a vihart várta, hogy együttrepüljön vele a Salamon-szigetek felé...

A vihar meg is jött. Egyszerre és oly hirtelen feküdt neki a vitorláknak, hogy a hajó majd föl-bukott a hatalmas lökéstől, az árbocok recsegve hajladoztak, a pattanásig feszült vitorla-kötelek pedig pengtek-lengtek, mint a húrok.

Most tűnt csak ki, hogy Kip Károlynak igaza volt, mikor azt tanácsolta, hogy ne szél menté-ben kormányozzák a hajót. A mélyen járó és megterhelt brigg ugyanis nem bírt oly gyorsanrepülni, mint a széltől hajtott, zúgó hullámok, melyek a szó szoros értelmében utolérték,elborították, végigsöpörték és helyet adtak a következőnek, mely ugyanígy bánt vele. És,mivel a hullámok árja gyorsabb volt, mint a hajó futása, a kormánylapát sem fogott, s mindenpillanatban félni lehetett, hogy a brigg keresztbe fordul, s vagy a hullámok zúzzák szét, vagy avihar tördeli össze árbocait.

Flig Balt, s a matrózok is mind átlátták ezt. S még más is eszükbe jutott: hogy ha ez az orkáneltart harminchat óráig, ami éppen nem lehetetlen, akkor valamennyiüket belehajtja a korall-zátonyok közé, melyek a Salamon-szigetek körül fekszenek: onnan pedig nincs menekvés, haviharos a tenger!

A kapitány elvesztette a fejét. Tudta, hogy mindenáron meg kell fordítani a hajót, de tudta aztis, hogy ez a fordulat könnyen belekerülhet mind a két, sőt mind a három árbocába, s ezérthabozott. Kip Károly a testvére mellett állt, egész közel a kormánykerékhez, hogy a legvégsőveszedelem esetén odaugorhasson és maga vehesse a kezébe...

Hawkins úr aggodalmasan nézte az orkán dühének növekedését. A tenger úgy járt keresztül-kasul a hajón, mintha csak ott lett volna a medre: s a briggnek minden eresztéke, porcikájarecsegett-ropogott a reá nehezedő roppant víztömeg nyomása alatt...

47

Egyszer csak, amint egy heves szélroham újult erővel feküdt neki a briggnek, a legfelsőtatvitorla kötele úgy elszakadt, mintha késsel vágták volna ketté, s a nagy darab fehér vászon,mint valami óriási vészmadár, libegve repült tova az orkán szárnyain.

Most már nem lehetett tovább habozni. Flig Balt odament a kormányhoz, s megparancsoltaVin Modnak, hogy az előárboc vitorláinak kötelén lassan engedjen, ő maga pedig forgatnikezdte a kereket, hogy megfordítsa a hajót...

A brigg roppant szökéssel siklott föl egy hullámhegy tetejére... pár pillanatig ott táncolt ataraján, azután hanyatt-homlok lezuhant a hullámvölgybe, s a következő percben egy óriásivízhegy omlott le rá, úgy, hogy a fedélzeten levők nyakig álltak a vízben!...

Érezni lehetett, hogy a hajó egész teste remeg és süllyed - a roppant víztömeg nem tudott eléggyorsan lefolyni róla... pár másodperc döntött élet és halál fölött -, mert ha előbb, mint a hajófölemelkedik, még egy hullámhegy reá szakad, akkor örökre vége!

És a másik hullámhegy már közeledett... Zöldeskék tömege mint a flintüvegből durván kifara-gott fal, szilárd kolosszusként jött nyomról nyomra közelebb... Mindenkinek ereiben jéggéfagyott a vér... görcsös lihegés tört elő minden torokból, s a halál meglibbentette szárnyát aJames Cook fölött...

Most Kip Károly odaugrott Hawkins úrhoz:

- Bízza rám a hajót! - kiáltott hirtelen.

- Tegyen, amit akar! - felelte Hawkins úr.

S most meg lehetett látni, mire képes az igazi tengerész, akinek a szíve is, esze is helyén van!

Kip Károly megragadta a kormányt és óriási erőfeszítéssel forgatta a kereket... A hajó lassanoldalt farolt... A roppant hullámhegy már csak pár ölnyire volt tőle, de ekkor felgyorsult abrigg, s az utolsó pillanatban kitért a hullám elől, mely csak a szélével érte, és nagyot lököttrajta.

Kip Károly rögtön lebocsáttatta a begöngyölt középvitorlát, amelybe a szél mindjárt bele-kapaszkodott, és segített megfordítani a hajót. Aztán fölhúzatta az alsó tatvitorlát is, és mostmár nem kellett félniük, hogy ismét megbénul a hajó, mert a hullámok utolérik.

Igaz, hogy a brigg nem ment a Salamon-szigetek felé, ahogy az összeesküvők óhajtották, demegmenekült a biztos romlástól.

Másnap déltájban jóval alábbhagyott a vihar, s ekkor Kip Károly ismét át akarta adni a hajóparancsnokságát Flig Baltnak. De Hawkins úr hallani sem akart erről.

- Aki megmentette a hajót, az marad a kapitánya.

Oly hangosan mondta ezt, hogy a legénység meghallotta; de még mielőtt Kip Károlyfelelhetett volna, Flig Balt szinte tajtékozva dühében, odaugrott Hawkins úr elé és fölordított:

- Ön engem nevezett ki a hajó parancsnokává, és én az is maradok, amíg megérkezünk.

- A hajó az enyém - felelte Hawkins úr nyugodtan -, s azt teszem vele, amit akarok.

Majd a legénységhez fordulva így folytatta:

- Számítok hűségetekre és arra, hogy engedelmeskedni fogtok Kip Károly kapitánynak.

Flig Balt elnyomta a mérgét, de bosszút esküdött. Most már, ha meg akarták szerezni a hajót,mindent kockáztatniuk kellett - még az életet is, és a gaz banditák elhatározták, hogy nyíltanföllázadnak.

48

Kip Károly jól látta, hogy mi készül ellene, de nem ijedt meg. Tudta, hogy három matróz és abecsületes Jim segítségére számíthat - a lázadók pedig, hozzájuk számítva Koát, a szakácsotis, csak hatan lehettek... mert Vin Mod annyira képmutató és óvatos volt, hogy Kip Károlynem is kételkedett hűségében!

December 30-ikán este aztán ki is tört a lázadás. Flig Balt és cinkosai mindenekelőtt a fegy-vereket akarták kézrekeríteni - de az ajtó előtt ott találták a két Kip testvért. Károly azonnalrájuk rohant, torkon ragadta Len Cannont és halántékának szegezte a revolvert... Ha csakmoccanni mer is, rögtön agyonlövi!

Ezalatt Hawkins úr, Nat Gibson, Hobbes, Wickley és Burnes lefogták a többieket, míg Péterföldhöz vágta Flig Baltot, és a mellére térdelt... A gyáva Koa és a még gyávább Vin Modmegszeppentek és nem elegyedtek a küzdelembe.

A lázadókat tehát gúzsba kötözték és lezárták a hajófenékbe. Senkinek sem volt szabad velükérintkeznie, ebédjüket Jim vitte le, a derék hajósinas, akinek ragaszkodásában és hűségébenmeg lehetett bízni. Vin Mod ugyan eleget settenkedett arra, és minden módon igyekezett közelférkőzni Flig Balthoz, de sehogy sem ejthette szerét... Pedig igen fontos mondanivalója lettvolna, mert ki akarta oktatni az exkapitányt, hogy mit valljon a törvényszék előtt, ha majdfelelősségre vonják a lázadásért.

De nem volt rá ideje, sem alkalma. Mindjárt másnap már megpillantották a Tillar-fokot,Tasmánia legdélibb csúcsát, és január másodikán, délután három óra tájban, a James Cookhorgonyt vetett Hobarttown kikötőjében.

49

MÁSODIK RÉSZ

I. FEJEZETHobarttown

Tasmánia, melyet 1642-ben fedezett föl a németalföldi Tasman Ábel, 1804-ben került Angliabirtokába, abban az időtájban, mikor az angol kivándorlók mostani fővárosát, Hobart-Towntalapították.

A majdnem háromszögű és igen termékeny sziget első lakosai deportált fegyencek voltak, őkalapították a most elsőrangú Port-Arthur kikötőt is. De most már csupa szabad ember lakja, sa sziget őslakói is teljesen kihaltak. Az utolsó tasmániai bennszülöttet, egy ostoba vén-asszonyt, ritkaságképpen mutogatták 1884-ben, s azóta hírük-hamvuk sincs a szigeten a vad,emberevő negritóknak.

Hobart Town kikötőjének legfőbb előnye, hogy a szelektől nagyon védett fekvésű. A vizemély, úgyhogy a legnagyobb hajók is bizton bejárhatnak, a hullámverést pedig egy hosszúkőmóló töri meg. A James Cook, melynek Hobarttown volt a törzskikötője, rendes helyénvetett horgonyt, szemben a Hawkins cég irodájával.

Hawkins urat úgy tisztelték, mint a város egyik legelső és leggazdagabb kereskedőjét, s azért agyászban, mely a cég egyik belső tagját és kapitányát érte, az egész város osztozott. Hogy ahajót valami baj érte, azt mindjárt akkor sejtették, mikor a James Cook föltűnt a szemhatáron:félárbocra eresztett lobogója szerencsétlenség hirdetője volt.

Hawkins úr neje és Gibson kapitány özvegye kora reggel óta kint voltak a rakodóparton, ésszorongva találgatták, micsoda csapás érhette a közelgő hajót. A kikötőmunkások és adologtalanok, akiknek minden hajó érkezése esemény volt, szintén azon tűnődtek, hogy mitörténhetett a fedélzeten.

- Bizonyos, hogy valaki meghalt a hajón - mondta az egyik.

- Valamelyik matróz...

- Vagy a kapitány...

- Utasok nincsenek a fedélzeten?

- De, azt hiszem, vannak... Legalábbis úgy volt, hogy Wellingtonban Hawkins úr és NatGibson is a hajóra szállnak...

Közben a brigg egészen közel ért a parthoz, s midőn Gibson asszony nem ismert rá férjére akapitányban, aki a hajót vezette, s midőn fia, ahelyett, hogy elébe szaladt volna, csüggedten,megtörve ült a hajó farán és szinte még feléje sem mert nézni - a kétségbeesés prófétáisejtelmével kitalálta a szörnyű valót, és rémülten sikoltott föl:

- Harry!... Hol van Harry?...

A következő pillanatban Nat Gibson már ott volt mellette és zokogva ölelte át, - de aszerencsétlen özvegy némán roskadt össze, és ha fia föl nem fogja, ájultan zuhant volna le atengerbe.

50

- Hol van a kapitány? - kérdezte Hawkins asszony rémülten.

- Meghalt! - felelte Nat Gibson tompán.

- Meghalt?! - ismételte Hawkins asszony visszatántorodva.

- Meggyilkolták!...

Az ájult Gibson asszonyt kocsin vitték haza, mialatt a rémes hír futótűzként terjedt avárosban. Mindenki sajnálta a derék kapitányt, akit becsületessége és jó szíve, egyenes,őszinte lelke miatt az egész városban szerettek...

Hawkins úr még a kikötés előtt megkérte Kip Károlyt, hogy legalább addig tartsa meg akapitány tisztét a hajón, míg a terhét kirakják. Ő viszont majd utána néz, hogy nem akad-ehajó, amely hazavinné őket Európába.

A két testvér szívesen fogadta ezt az ajánlatot és Kip Károly mindenekelőtt értesítette atengerészeti hatóságot, hogy a hajón zendülők vannak. Egyúttal pedig részletes jelentést tett aFlig Balt és cinkosai merényletéről.

A révkapitány azonnal a hajóra sietett, s miután meghallgatta Kip Károly szóbeli jelentését is,azt kérdezte:

- Hol van az a fedélzetmester?

- Vasra verettem, a hajófenékben.

- Hát a többiek?

- Két cinkosa, akik tettlegességre vetemedtek, szintén a hajófenékben van, ezek Dunedinbenvetődtek be... Van aztán még három-négy, akik szintén gyanúsak, ezeket most elbocsátjuk, atöbbiek azonban becsületesek, és semmi panasz nincs ellenük.

- Helyes - felelte a révkapitány. - Azonnal küldök egy szakasz rendőrt, aki elviszi őket.

Negyedóra múlva csakugyan meg is jöttek a rendőrök, s ekkor fölhozták Flig Baltot, LenCannont és Kylet a hajófenékből.

A fedélzetmester összeszorította ajkait és egy szót sem szólt, de oly gyűlölködő pillantástvetett Kip Károlyra, hogy maguk a rendőrök is meghökkentek; Len Cannon pedig fogcsikor-gatva fenyegette az öklével és úgy káromkodott, hogy a rendőrök kénytelenek voltak betömnia száját.

Eközben Vin Mod, aki látszólag közömbösen támaszkodott a hajókorláthoz, észrevétlenülFlig Balt háta mögé surrant és elmentében ezt súgta neki:

- Nincs vége mindennek!... Úgy cselekedjél, ahogy megállapodtunk. A bizonyítékokat meg-találják nála!

Világos volt, hogy Vin Mod valami módon mégiscsak hozzá tudott férkőzni a fedélzetmester-hez, akivel ismét kifőzött valamit, mert Flig Balt, aki tökéletesen megértette a sugdosottutasítást, igenlően bólintott...

A rendőrök közrefogták a három lázadót és egyenesen a börtönbe vitték őket. Alighogyelmentek, Kip Károly behívatta Vin Modot, Sextont, Brycet és Koát, a szakácsot, mindenmagyarázat nélkül kijelentette, hogy elbocsátja őket, s egyúttal megtiltotta nekik, hogy bármiürüggyel a hajóra merjenek lépni. A bérükért menjenek Hawkins úr irodájába, ott majdmegkapják.

51

Vin Mod előre sejtette ezt a fordulatot és meg sem kísérelte a tiltakozást. Összeszedte aholmiját, s mit sem törődve Koával, csak Brycenek és Sextonnak intett, hogy menjenek vele.Először elvezette őket Hawkins úr irodájába, ahol megkapták a bérüket, onnan pedig egyismerőséhez, ahol mind a hárman szállást találtak.

Pár nap telt el ezalatt, és Gibson asszony, akit férjének rémes halála ágyba döntött, lassankéntjobban lett. Kip Károly is kirakatta a hajó terhét, s mivel a James Cook-on már semmi dolgasem volt, öccsével együtt szintén partra szállt. Előbb azonban Hawkins kapitány hálásanmegköszönte szíves szolgálataikat és Kip Károlynak, az egyhavi kapitányi fizetésen felül, mégszép jutalmat is adott a cég nevében.

A két testvér, addig míg Európába induló hajó akad, kénytelen volt lakást fogadni Hobart-townban. Járás-kelés és lakáskeresés közben észre sem vették, hogy Vin Mod és Bryce lopvafolyton a sarkukban járnak, mintha fölötte érdekükben állna megtudni, hogy a két testvér holtalál lakást...

Végre megtudták ezt is. Január 8-ikán Burnes matróz lassan ballagva cipelte a két testvéregyetlen ládáját, s egy szegényes, de tiszta fogadó előtt állt meg vele. A Kip-testvérek ottfoglaltak lakást, az első emeleten.

- Helyes - mondta Vin Mod a cimborájának, mikor tisztában volt mindennel: most már nemmenekülnek!

II. FEJEZETTervek a jövőre

A katasztrófa, mely a Gibson családot oly szörnyen lesújtotta, megváltoztatta Hawkins úrterveit is. Most már szó sem lehetett arról, amiben előzetesen megállapodtak Zieger úrral,hogy az újzélandi kereskedelmet egészen a kezükbe ragadják, s e célból Nat Gibson Welling-tonban telepedik le, mint Hamburg úrnak a cégtársa.

- Nem eresztem oda a fiamat, arra a szörnyű helyre! - tiltakozott Gibson asszony hevesen.

És Nat Gibsonnak sem volt semmi kedve, hogy visszamenjen Wellingtonba és viszontlássaazt a helyet, ahol szegény apját meggyilkolták. Azt határozták tehát, hogy Nat Gibson Hobart-Townban marad, Hawkins úr irodájában.

Hawkins úr különben nehezen várta Hamburg úr tudósítását Wellingtonból, még mindigremélte, hogy a derék kormányzónak sikerül valami nyomra akadnia, s a gaz gyilkosok végremegkapják méltó büntetésüket.

Egyelőre azonban minden gondját az a vizsgálat foglalta le, melyet a James Cook matrózainakzendülési ügyében a tengerészeti hatóság nagy eréllyel folytatott. Flig Balt és két cinkosa,mióta a hajóról elvitték őket, nem érintkezhetett társaival. Vin Mod ugyan többször meg-kísérelte, hogy Flig Balt közelébe juthasson, de minden igyekvése sikertelen maradt.

Pedig fontos okai lettek volna, hogy legalább csak egy szót, egyetlenegy szót súghasson FligBalt és cinkosai fülébe, azt az egy szót, hogy: «Megtörtént!» - Mert ha ezt a szót nemmondhatja el Flig Baltnak még a tárgyalás előtt, akkor mindennek vége...

De mi volt hát az, aminek meg kellett történnie, vagy már meg is történt?... Tudni nemtudhatjuk, csak sejtjük, hogy összefüggésben kellett lennie a Kip testvérekkel, mert Vin Modéjjel-nappal leste és követte őket mindenfelé, mint az árnyék.

52

Mindenekelőtt álszakállt ragasztott föl, s úgy elváltoztatta az arcát, hogy még a legjobb barátjasem ismert volna rá. Aztán ugyanabba a fogadóba szállt, ahol a két Kip testvér lakott, s olyanszobát választott, melynek ablaka egy erkélyre nyílt, amely erkélyről folyosó vezetett a kéttestvér ablaka alá.

Vin Mod tehát, ha kimászott az erkélyre, s onnan átlépett a folyosóra, oda lopózkodhatott akét testvér ablaka alá és kihallgathatta beszélgetéseiket - sőt mivel nagyon meleg volt, s azablakok nyitva is voltak, szükség esetén a szobába is belopózhatott.

Január 13-ikán este Vin Mod óvatosan lappangva, lábujjhegyen ment végig a folyosón ésmegállt a két testvér ablaka alatt.

A két derék fiatalembernek ez volt az első elégedett estéje Hobarttownban. Kip Károlynak,hosszas utánjárással és Hawkins úr pártfogásával, végre sikerült állást kapnia: e napon írta aláa szerződést a Skydnam tulajdonosával, aki másodkapitánynak hívta meg hajójára.

- Szívesen fogadott a hajótulajdonos? - kérdezte Péter, a fiatalabbik.

- Nagyon szívesen - felelte a bátyja. - Mivel már tudta, hogy a James Cookot is én hoztamhaza Hobarttownba, hamar megegyeztünk.

- A James Cookról jut eszembe, Károly: rosszul tetted, hogy szaladni hagytad Flig Balt többicinkosát... Például, meg vagyok győződve, hogy az a Vin Mod éppoly bűnös, mint a többiek...

- Ha bűnös, akkor a tárgyaláson úgyis kiderül, és nem kerüli el a büntetést...

- Majd meglátjuk! - dünnyögte az ablak alatt Vin Mod és dühösen csikorgatta a fogát.

- És mikor lesz ez a tárgyalás? - kérdezte Péter.

- Huszonegyedikén...

- S mikor indul a Skydnam?...

- Öt nappal később, 25-ikén. S ez még jó, mert ha a tárgyalás később lett volna, a hajónak isvárnia kellett volna az indulással, miután te meg én, mint tanúk nem utazhattunk volna el.

- Eszerint nem is megyünk a hajóra addig?...

- Nem, egész addig, míg a tárgyalást meg nem tartották. Azt hiszem, elég jókor lesz, ha22-ikén este hurcolkodunk föl a Skydnam fedélzetére, még akkor is lesz három napunk...

- Csak ezt akartam tudni! - dünnyögte magában Vin Mod és örvendve dörzsölte kezeit.

S mialatt a két testvér lefeküdni készült, nesztelenül visszasompolygott szobájába, észrevét-lenül kiszökött az utcára, s a kikötő felé mentében így morfondírozott magában:

- Tehát jöjjünk tisztába az esettel... 21-ikén lesz a tárgyalás... Helyes!... E szerint 20-ikán estebe kell lopnom a ládájukba azt a kriszt, amellyel Flig Balt leszúrta a kapitányt... De nemcsakezt, hanem a kapitány pénzét és irományait is... Ráadásul pedig értesítenem kell Flig Baltot is,hogy: «megtörtént!»... Igen ám, de hogyan? Ez a bökkenő!...

53

III. FEJEZETA döntő gaztett

Hawkins úr másnap örömmel hallotta a szerencsés hírt, hogy Kip Károly már talált állást aSkydnam födélzetén. Jó kívánataihoz Nat Gibson is csatlakozott, aki már szintén bent dolgo-zott az irodában, mint Hawkins úr cégtársa, de munkája közben sem feledkezett meg szegényapjáról, kinek halálát minden áron meg akarta bosszulni.

Ám a bosszúra nem igen volt alkalom. Hamburg úr, aki mindent elkövetett Wellingtonban,hogy a gyilkosoknak nyomára jusson, semmire sem tudott menni, s a rémes gyilkosságotéppoly homály födte most is, mint elkövetése napján. Sehol semmi jel, sehol semmi világítósugár, mely fényt árasztott volna a sötét ügyben!

Kip Károly még ugyanaznap jelentkezett a Skydnam fedélzetén és azonnal szolgálatba is állt.A kapitány, Fork úr, igen megszerette a nyílt tekintetű, derék tengerészt, aki rögtön át is vettea hajóteher berakásának vezetését és reggeltől estig a hajón dolgozott. Péter pedig egész nap akikötőben járt-kelt, egyik kereskedő cégtől a másikig, összeköttetéseket óhajtván szerezni ajövőre, mikor majd ő lesz a Kip cég feje Gröningában.

Ezalatt közeledett a tárgyalás napja és Flig Baltnak meg cinkosainak a bűnhődése. Vin Modnapról-napra izgatottabb lett és egyre kereste az utat, amelyen bebörtönzött cinkosainakközelébe férkőzhetne, de erre csak egy mód volt: neki magának is a börtönbe kellett volnakerülnie. Igen ám, de mi módon?... Ha bűntettet követ el, akkor ugyan bejuthat a börtönbe, deelítélik, s mi haszna, ha a saját bőre árán húzza ki Flig Baltot a hínárból?

Mást kellett hát kitalálnia, s addig-addig törte a fejét, míg végre csakugyan kieszelt valamit. Abörtön ugyanis, amelybe Flig Baltot és cinkosait zárták, a tengerészeti hatóság börtöne volt, sösszesen csak három szoba volt benne. Flig Baltot és két cinkosát külön-külön zárták be,mindegyiket e három szoba egyikébe - s a legnagyobbat a volt fedélzetmester kapta. Ez abörtön volt a közös börtön: ebbe zárták be ugyanis azokat a garázda, részeges matrózokat,akik éjjelente ittasan kurjongattak a kikötőben és duhajságukkal megzavarták az éjjeli csöndetés rendet.

Reggel aztán, mikorra kialudtak a mámorukat, ismét szabadon bocsátották őket.

Vin Mod erre számított tehát!... Szükség esetén vagy ő - vagy más valaki - részegséget színlel,bezáratja magát egy éjszakára Flig Balt mellé és - megviszi neki a hírt, az utasítást, hogy mitcselekedjék és hogyan viselje magát a tárgyaláson.

Ez rendben lévén, Vin Mod tovább folytatta a leselkedést a két Kip testvér lakása körül. Hu-szadikán, a tárgyalást megelőző nap estéjén, Hawkins úr meghívta ebédre a két Kip testvért.Vin Mod egy nappal előbb megtudta ezt, mert kihallgatta a két hajótörött beszélgetését, s aligvárta már, hogy 20-ikán beesteledjék.

Hét óra tájban apró szemű, sűrű eső kezdett permetezni, s a város szűk utcáin csak ott lehetettvalamit látni, ahol egy-egy gázláng égett. Vin Mod lopva és nesztelenül sietett abba afogadóba, ahol a két Kip testvér lakott. Fölsurrant a szobájába, kimászott az ablakon azerkélyre, végigment a folyosón, s az ablakon át bemászott a két testvér szobájába.

Megállt, hallgatózott... Halálos csönd körös-körül... Gyorsan kigombolta kabátját, előszedettalóla egy csomó írást, egész marék piasztert aranyban, meg azt a tőrt, amellyel Flig Baltleszúrta Gibson kapitányt...

Aztán egyenesen odament a két testvér egyetlen ládájához, amely be sem volt zárva, annyirabíztak a hajótöröttek a fogadós becsületességében...

54

Vin Mod hirtelen fölemelte a ruhákat és a fehérneműt, s a láda legfenekére dugta az iromá-nyokat, a piasztereket és a tőrt. Aztán ismét becsukta a ládát és elégedetten fölsóhajtott:

- Megtörtént!

Megint kimászott az ablakon, visszament a szobájába, lesietett a lépcsőn, s amily gyorsan csaktudott, szaladt abba a csapszékbe, ahol Sexton, Kyle és Bryce várták.

A csapszékben vagy húsz matróz iddogált, s egyik-másik már félig ittas volt - köztük Sextonés Bryce is -, de Kyle, akinek Vin Mod határozottan megparancsolta, hogy ne igyék, mégjózan volt, bár vagy fél pint pálinkát már ő is felöntött a garatra.

Vin Mod, mihelyt belépett, azonnal intett neki, s a két gazember félrehúzódott a sarokba.

- Egészségedre cimbora! - kezdte Kyle és mindjárt föl akart hajtani egy pohár pálinkát, de VinMod megfogta a kezét.

- Lassabban pajtás - mondta halkan. - Ma már ne igyál többet, különben nem megyünksemmire.

- Az nem járja, Vin Mod, hogy még innom se hagysz - panaszkodott Kyle. - Mire való ez?

- Arra való, hogy... Szóval, hallgass ide: nem szabad innod, de azt kell színlelned, hogy részegvagy... Fél óra múlva kezdj el garázdálkodni, s addig ne is hagyd abba, míg csak be nemkísérnek...

- Micsoda!... hogy bekísérjenek? - hökkent meg Kyle, aki ösztönösen irtózott a börtöntől. -Na, már abból semmi sem lesz!

- Nézd csak, Kyle - felelt Vin Mod - ezen a dolgon kereshetsz öt-hat font sterlinget és nemkockáztatsz semmit...

- Öt-hat font sterlinget?... De miért kell ezért börtönbe mennem?... És mért kell garázdál-kodnom?...

- Azért, mert holnap lesz a tárgyalás, és én szeretnék valamit izenni Flig Baltnak...

- Miért nem mégy hát magad a börtönbe?...

- Mert nekem egyéb dolgom van... S ha magam akarnék odamenni, akkor nem ígérnék nekedöt fontot...

- Az előbb hatot mondtál!

- Hát legyen hat! - felelte Vin Mod türelmetlenül. - Sőt ha jól végzed a dolgodat, azt sebánom, ha hét lesz!

- Helyes! - mondta Kyle hirtelen. - Beszélj: mi lesz a dolgom.

- Mindenekelőtt verekedést kezdesz itt, a csapszékben... Aztán engeded, hogy elhurcoljanak...A börtönben igyekszel közel jutni Flig Balt mesterhez...

- És mit mondjak neki?

- Csak annyit, hogy «Megtörtént!»

- Semmi egyebet?

- Meg azt, hogy: «Vádat emelhet.»

- Vádat emelhet?... Ki ellen?

- Ő már tudja, hogy ki ellen... Neked meg semmi közöd hozzá.

55

- Jó, jó... De hát a fizetséggel hogy leszünk?...

- Először is itt van foglalónak három font... ha jól végzed a dolgodat, még kétszer ennyitkapsz.

- Az kilenc font - számolta Kyle elégedetten. - Emberem vagy, Vin Mod koma, a többit csakbízd rám!

Evvel fölkelt, tántorogva odament egy másik asztalhoz, ahol négy matróz kártyázott éspackázni kezdett velük. Belebeszélt a játékukba, korholta, aki rosszul játszott, öklével verte azasztalt, házsártoskodott, kikapta kezükből a kártyát, s addig bosszantotta őket, míg a csaplárosodament hozzá és fölszólította, hogy menjen ki az utcára.

Kyle csak ezt várta. Tántorogva föltápászkodott, s úgy vágta pofon a szegény kocsmárost,hogy a boldogtalan ember hármat fordult a tengelye körül... Ebből aztán olyan parázs vereke-dés támadt, hogy az utca túlsó végére elhallatszott a zaja...

A rendőrök pár perc múlva berohantak és rövid dulakodás után lefogták Kylet, aki egyébkéntnem is nagyon ellenkezett, mert félt, hogy eldöngetik... Rekedten ordítozva és részegségetszínlelve kísértette magát végig a városon, Vin Mod pedig mindenütt a nyomában járt, s csakakkor ment nyugodtan haza, mikor látta, hogy cimborája mögött csakugyan becsukódik abörtön ajtaja.

IV. FEJEZETA tárgyalás

A közvélemény, mely különösen Gibson kapitány tragikus halála miatt sokat foglalkozott aJames Cookkal, már előre elítélte Flig Baltot és cinkosait. Tíz-tizenöt esztendei fegyházatjósoltak a zendülőknek, már csak azért is, mert az ausztráliai aranymezők felfedezése ótaegyre gyakoribb eset volt, hogy a legénység föllázadt, vagy megszökött, s az angol hatóságnakérdekében volt, hogy ezeket az eseteket szigorú, erős büntetéssel torolja meg.

A koronatanúkat, Hawkins urat, Nat Gibsont, Kip Károlyt és Pétert, valamint Hobbes,Wickley és Burnes matrózokat, meg Jimet, a hajósinast, már a vizsgálat során kihallgatták, dea védelem követelte, hogy a tárgyalásra idézzék meg mentő tanúknak Vin Modot, Sextont,Kylet, Brycet és a szakács Koát.

A közönség már kilenc óra előtt zsúfolásig megtöltötte a nagytermet. A tanúk számárafönntartott helyen két külön csoportban álltak a terhelő és mentő tanúk; ez utóbbika közülKyle hiányzott, mert s részegséget oly tökéletesen színlelte, hogy a révkapitány negyvennyolcórai sötétzárkára ítélte, s mindjárt le is záratta.

Vin Mod tehát nagyon nyugtalan volt. Nem tudhatta, vajon Kyle átadta-e üzenetét FligBaltnak: pedig ez nagyon fontos körülmény volt, mert esetleg megtörténhetnék, hogy FligBalt, ha látná, hogy mindenki elhagyta, megnevezné cinkosait is, köztük Vin Modot... s akkorneki is meg kellene osztania a rabságot a fedélzetmesterrel.

E tépelődésének a haditörvényszék elnöke vetett véget aki megnyitotta a tárgyalást éselrendelte a bűnösök elővezetését.

Flig Balt és Len Cannon, a fegyveres csendőrök között bejöttek a terembe és leültek avádlottak padjára.

56

A két vádlott magatartása szembetűnően különböző volt. Len Cannon lecsüggesztett fejjel,tétován ment a helye felé, alattomos pillantásokat vetve maga körül, mint a tőrbe esettfenevad, mely érzi, hogy nincsen menekvés semerre.

Flig Balt ellenben önérzetesen, szinte büszkén tartotta föl a fejét, mintha mondaná: »Azthiszitek, hogy hurokra kerültem?... Nagyon csalatkoztok! »

Vin Mod szíve nagyot dobbant örömében. Most már nem kételkedhetett: Kyle csakugyanbeszélt Flig Balttal és elmondta neki az üzenetet... különben a fedélzetmester is éppolycsüggedt lenne, mint Len Cannon.

Valóban úgy is volt. Kylenak aznap reggel, az utolsó pillanatban csakugyan sikerült pár szótváltania Flig Balttal... s a fedélzetmester, midőn Vin Mod sóvár, fürkésző tekintetét magánérezte, lassan arra fordult és alig észrevehetően biccentett fejével...

- Jól van! - ujjongott magában Vin Mod - a kanóc tehát ég... Vigyázzunk a bombára!

A jegyző fölolvasta a vádiratot, mely apróra részletezte az eseményeket: hogyan lett kapitányFlig Balt, miért és mi módon vesztette el ezt a tisztséget, melyben Kip Károly váltotta föl,aztán elmondta, hogy a letett kapitány bosszúból zendülést akart támasztani Kip Károly ellen,s ebben a szándékában, cinkostársa, Len Cannon is támogatta.

A vádirat felolvasása után az elnök megkérte a tanúkat, hogy távozzanak a teremből, s majdcsak akkor jöjjenek be, ha hivatja őket. Aztán megkezdte a fővádlott kihallgatását.

- Flig Balt, hallotta, mivel vádolják. Mit tud a védelmére mondani?

- Semmit - felelte a fedélzetmester dacosan.

- Tehát nem tagadja, hogy elkövette azt, amit a vádirat a terhére ró?

- Nem tagadom.

Ez a szilárd hangon kiejtett szó meglepte a közönséget. A fővádlott maga írta alá ítéletét, smég a védekezést se kísérelte meg!

- És semmivel sem tudja menteni a tettét? - kérdezte az elnök újra.

- Semmivel - ismételte Flig Balt, s nyomban leült, mint akinek csakugyan semmi mondanivalója nincs.

Most Len Cannon kihallgatása következett. Ez a ravasz róka fölötte óvatos volt és egyre kitérőfeleleteket adott, azokat a kérdéseket pedig, melyekre felelni kész veszedelem lett volna,sehogy sem akarta megérteni. Úgy látszott, hogy számításból teszi ezt: nem akart közösségetvállalni a fedélzetmesterrel, aki már, úgy hitte, fölégette a hidat maga mögött.

A vádlottak kihallgatása után a tanúkra került a sor. Elsőnek Kip Károlyt hívták be, akielmondván, hogyan került a James Cook fedélzetére, röviden összefoglalta az eseményeket,melyeknek kapcsán ő váltotta föl a hajó vezetésében a volt fedélzetmestert. Mikor Gibsonkapitány meggyilkolásáról beszélt, Flig Balt oly hirtelen és hevesen ugrott föl, mintha nembírná magát türtőztetni... úgy, hogy még az elnök is megkérdezte:

- Van talán valami mondanivalója?

- Nem... nincsen - felelte Flig Balt megvetően, és ismét leült.

Kip Károly tovább folytatta a vallomását, s mikor elvégezte, az elnök a törvény értelmébenismét megkérdezte a vádlottaktól, hogy van-e valami mondani, vagy kérdezni valójuk, deegyiknek sem volt.

57

Most egymás után következtek a többi tanúk: Hawkins úr, Nat Gibson, Kip Péter, a hárombecsületes matróz, Wickley, Hobbes és Burnes, meg Jim, a hajósinas, de ezek mind csupatudott dolgokat és ismert részleteket mondtak.

Ekkor a mentőtanúkra került a sor. Az első Vin Mod volt, aki avval kezdte, hogy földicsérteFlig Baltot, mily ügyes tengerész, mily derék kapitány, s egyúttal ócsárolni kezdte KipKárolyt, hogy csupa irigységből fondorkodott Flig Balt ellen, mert a kenyeret akarta kivenni aszájából...

- Elég! - szólt közbe az elnök fölháborodva. - Az ily hazugságokra nem kíváncsi atörvényszék.

Sexton és Bryce vallomása jelentéktelen volt, a két gazember megijedt Vin Mod kísérleténekkudarcán, és csak általánosságban nyilatkozott, olyan formán, hogy Flig Balt legjobb tudásaszerint teljesítette kötelességét és nem izgatott az új kapitány ellen.

Be lévén fejezve a tanúk kihallgatása, az elnök újra a vádlottakhoz fordult:

- Flig Balt, ön is hallotta, hogy mivel vádolják... Van-e valami mentsége, amit védelmérefölhozhat.

- Van! - felelte a fedélzetmester, még pedig oly szilárd, határozott hangon, hogy a meglepetésmoraja futott végig a termen.

Oly halálos csönd lett, hogy a legyek zümmögését is hallani lehetett volna. A közönség érezte,hogy válságos fordulat következik. Mindenki Flig Baltot nézte, aki egyenesen állt bírái előtt ésszemeit lesütve várta az elnök további kérdéseit.

- Nos, beszéljen bátran és tartózkodás nélkül - szólt most az elnök - a törvény mindenkinekbiztosítja a jogot, hogy védhesse magát.

Flig Balt meghajtotta magát és bátran kezdte:

- Engem Hawkins úr szólított föl arra, hogy vállaljam el a hajó vezetését. Az első utazás után,meg lévén elégedve szolgálataimmal, a rendes formák megtartásával kinevezett kapitánynakis... Azután, hogy micsoda befolyások és ármánykodások következtében, azt nem tudom - oknélkül megfosztott a rangomtól, s új kapitányt nevezett ki helyembe... És ugyan kit?... Egyidegent... egy hollandot!... Mint angol alattvaló, angol hajón és angol lobogó alatt, nemtűrhettem, hogy holland kapitány parancsoljon nekem és a legénységemnek!...

- Akár holland, akár nem holland - szólt az elnök -, Kip Károly az ön kapitánya volt, s önneknem volt rá joga, hogy megtagadja az engedelmességet.

- Jól van - felelte Flig Balt még határozottabban. - Ha hibáztam is ebben a tekintetben, csaktúlzott nemzeti büszkeségből tettem. De volt még más is, mely az engedelmesség megtaga-dására ösztönzött, s hogy ezt a törvényszék is méltányolja, kénytelen vagyok a két Kip testvértbevádolni...

A teremben nagy mozgás támadt. A két Kip testvér megrendülve ugrott föl, és Kip Károly ráakart rohanni a hitvány gyilkosra, mialatt Péter izgatottságtól remegő hangon rivallt rá:

- Mivel vádolhatsz bennünket, nyomorul?...

- Avval, hogy ti vagytok Gibson kapitány gyilkosai!

58

Lehetetlen leírni a roppant zavart és izgatottságot, mely a teremben e szavakra támadt. Azundor és megdöbbenés érzése futott végig a közönségen, mely elképedt arra az arcátlanvakmerőségre, hogy ez a hitvány bandita a legsúlyosabb vádat meri emelni a két becsületestestvér ellen.

Nat Gibson azonban, mintha valami legyőzhetetlen ösztön súgta volna neki, fölugrott helyérőlés irtózattal fordult el a két szerencsétlen testvértől. Ezt a mozdulatát még Hawkins úr sembírta megakadályozni.

A testvérek szólni, tiltakozni akartak, de a szörnyű vád úgy lesújtotta őket, hogy szólni semtudtak. Az elnök pedig, erősen megrázván csengőjét, méltatlankodva kiáltott rá a vádlottra:

- Flig Balt, az ön vakmerősége határtalan!

- Én igazat mondtam.

- Ha igazat mond, miért nem mondta meg akkor, mikor a gyilkosság elkövettetett?

- Mert akkor még nem is sejtettem, csak a hazautazás alatt jöttem rá. Engem pedig a haza-utazás alatt fogtak el és csuktak le a hajófenékbe. Meg kellett hát várnom, míg ide juttatnak atörvényszék elé, hogy nyilvánosan vádolhassam őket a gyilkossággal.

Kip Károly magánkívül volt jogos fölindulásában és harsány hangon kiáltott föl:

- Nyomorult!... Alávaló rágalmazó! Hol vannak a bizonyítékaid erre a hazugságra?!

- A lakásodon! - dörögte Flig Balt arcátlanul. - A meggyilkolt kapitány elrablott pénzét ésirományait te rejtegeted!

V. FEJEZETA gyilkosság vádja

Lehetetlen leírni a viharos izgatottságot, mit a fedélzetmesternek ez a kijelentése okozott.Forrongott az egész terem, s a törvényszéki elnöknek sokáig kellett csöngetnie, míg aközönség láza annyira csillapodott, hogy a tárgyalást folytatni lehetett.

Minden szem a két testvéren függött, akik halálsápadtan álltak helyükön. A váratlan, szörnyűvád súlya egészen megbénította őket, a rémület és borzalom váltakozva tükröződött arcukon smég Kip Károly, aki pedig heves természetű és bátor férfiú volt, még ő sem talált hirtelenszavakat e hallatlan vád erélyes visszautasítására.

Hawkins úr, Hobbes, Wickley, Burnes és Jim, a hajósinas, a pillanat fölháborodásában bor-zadva tiltakoztak e rettenetes föltevés ellen, mert ismerték a két Kip testvér szelíd, jó lelkét, deNat Gibson, akinek tehetetlen fájdalma és könnyen érthető bosszúvágya újra föllángolt,gyűlölködő szemmel mérte végig a két szerencsétlent. Lehet, hogy már hinni kezdett abűnösségükben.

Az izgalom csillapultával a törvényszék elnöke fölszólította a fedélzetmestert, hogy folytassavallomását és adja elő azon bizonyítékait, amelyeknek alapján Gibson kapitány meggyilkolá-sával vádolja a két Kip testvért.

Flig Balt erre röviden a következőket vallotta:

- December 25-ikén, amikor már nem voltam kapitány, alkonyat felé a hajó farára mentem. Akét Kip testvér kabinjának az ajtaja nyitva volt. Éppen az ajtó előtt mentem el, midőn egy

59

hatalmas hullámcsapás félig oldalt döntötte a hajót, s a lökés kidobott a kabinból egy ládát.Ugyanaz a láda volt, melyet a Wilhelmina roncsairól szállítottunk a hajóra: a két testvér ládája.A lökés erejétől a láda felborult, úgy, hogy tartalmának egy része a földre esett. Irományok és- egész marék aranypénz hevert a földön. Megdöbbentem. Tudtam, hogy a két testvérnek nemlehetett egy fillérje sem, mert mindenük odaveszett a Wilhelmina pusztulásakor. Lehajoltam,hogy fölszedjem a pénzt és az okmányokat, de mihelyt rátekintettem az utóbbiakra, azonnalrájuk ismertem: azok az okmányok voltak, melyeket Gibson kapitány a zsebében hordott agyilkosság napján, s amelyek soha többé nem kerültek meg!

A teremben oly halálos csönd volt, hogy még a légy röptét is hallani lehetett volna. Flig Baltnagy lélegzetet vett és vakmerően folytatta:

- Ezt látván, nagyon megijedtem. Rögtön Hawkins úrhoz akartam sietni, hogy fölfedezzemneki a szörnyű gyilkosság tetteseit; de aztán habozni kezdtem. Megállított az a gondolat, hogyhátha Hawkins úr csak az én személyes bosszúmnak tartja az egész vádat s figyelmezteti rá agyilkosokat, akiknek ily módon idejük és alkalmuk lesz a bűnjeleket eltüntetni. Elhatároztam,hogy várok a följelentéssel addig, míg a kikötőbe érünk, de viszont egy percig sem akartamtovább e gyilkosok parancsnoksága alatt szolgálni. Ez a tervem meghiúsult és jobb érzésűbarátaimmal vasra verve zártak be a hajófenékbe. Most volt tehát csak alkalmam, hogy nyilvá-nosan megvádolhassam a két testvért a gyilkosság elkövetésével, s ha van bűnöm, ez a bűncsak az lehet, hogy mindeddig vártam.

E vallomás jegyzőkönyvbe vétele után a törvényszék elnöke azonnal fölfüggesztette a tárgya-lást. Len Cannont és Flig Baltot egyelőre visszakísérték a tengerészeti hatóság börtönébe, deaz elnök azonnal elrendelte a két Kip testvér letartóztatását is, akiket átkísértek a törvényszékfogházába.

Hiába tiltakoztak és erősítgették ártatlanságukat - a közhangulat ellenük fordult... Nat Gibsonmár meg is volt győződve bűnösségükről, s még Hawkins úr is félrefordult, mikor a boldog-talanokat elvezették!

Még ugyanaznap különös dolog történt. A rendőrség házkutatást tartott a két Kip testvérlakásán, ahol mindent megtaláltak, ami a két szerencsétlen ember bűnösségét bizonyíthatta!

Ott voltak Gibson kapitány elveszett irományai, egész csomó piaszter, s ráadásul az a «krisz»,vagy maláji tőr is, mellyel Flig Balt és Vin Mod a gyilkosságot elkövették!... S a meggyilkoltkapitány sebén, melyről Hawkins úr fényképet készített, világosan látható volt, hogy csakisettől, vagy ehhez hasonló fegyvertől eredhetett!

A dráma tehát teljes volt, s a valódi gyilkosoktól állított verembe ártatlanok estek... Mit hasz-nált e bizonyítékokkal szemben a két Kip testvér tagadása?... Semmit! Sőt még ártott is nekikannyiban, hogy a közvélemény még jobban meggyűlölte őket, mint oly megrögzött gonosz-tevőket, akik még töredelmet sem mutatnak, s nem akarnak lelkiismeretükön könnyíteni azőszinte vallomással.

Flig Balt ellenben valódi hőssé, ártatlanul meghurcolt vértanúvá lett a közönség szemében.Egész Hobart-Town egyértelműen és közös akarattal követelte a «derék ember» szabadonbocsátását, ami meg is történt, mihelyt a Kip testvérek lakásán tartott házkutatás napfényrehozta a gyilkosság döntő bizonyítékait.

Az egész városban talán csak egyetlen ember volt, aki kételkedett a két Kip testvér bűnös-ségében. Ez Hawkins úr volt. De még ő sem merte hangosan nyilvánítani ezt a véleményét,hanem szorongva várta az események fejlődését... Nem hitte, nem hihette, hogy a két testvér,akiket oly őszinte, becsületes embernek tudott, ily szörnyű gyilkosságra vetemedtek.

60

A Skydnam, amely mint tudjuk felfogadta Kip Károlyt másodkapitányának, a tárgyalás utánharmadnapra a két testvér nélkül indult vissza Európába. Ugyanaznap este Flig Balt és VinMod a rakparton beszélgettek, nézve a távozó hajót.

- Szerencsés utat, Skydnam! - kiáltott utána Vin Mod. - Ah, Balt mester, ez a Kip Károlyegyszer elvette a helyedet a James Cook fedélzetén, de most elvette másodszor is, és azthiszem, hogy ezt a második helyet nem irígyled tőle, mi?

- Nem ám, mert alighanem akasztás lesz a vége!

- Csak a piasztereket sajnálom - sóhajtott Vin Mod.

- Voltaképpen mennyit is dugtál bele a ládájukba? - kérdezte Flig Balt.

- Valami százat.

- Ej, hisz akkor még nekünk is maradt?

- Éppen kétezer... Bőven elég arra, hogy a tárgyalás után kereket oldjunk.

- Csak az a kérdés, hogy elítélik-e őket?

- De el ám!... Hisz oly világos a bűnük, mint amilyen világos a mi ártatlanságunk! - felelte VinMod és durván röhögött.

S valóban: a két testvér «bűne» a napnál is fényesebben bebizonyult. Az egyetlen kétségespont az volt, hogy a gyilkosságot csakugyan azzal a maláji tőrrel követték-e el, amelyet a kétvádlott szállásán megtaláltak... De ez a kétség is eloszlott, pár nappal a tárgyalás előtt.

A «Gordon» postagőzös február 15-ikén érkezett meg Sydneyből Hobarttownba. Hawkinsúrnak is hozott levelet Zieger úrtól, aki a következőket írta neki:

Kedves barátom!

E pár sorban csak arról akarok beszámolni, hogy minden kutatásunk, fáradozásunk, amita szerencsétlen Gibson kapitány gyilkosainak kinyomozására fordítottunk, sikertelenmaradt. Hamburg barátunk Keravarában, én pedig Új-Mecklenburgban lankadatlanuldolgoztunk a rémes titok földerítésén, de eredménytelenül. Most már szinte bizonyos,hogy a kapitányt nem a bennszülöttek gyilkolták meg, mert különben nyomára akadtunkvolna, ha nem egyébnek, hát az elrablott pénznek, vagy legalább a kapitányokmányainak, amelyek szintén elvesztek.

Ehelyett azonban találtunk más valamit. Alig pár lépésnyire attól a helytől, ahol agyilkosságot elkövették, ezt a mellékelt rézgyűrűt találtuk, amely valószínűleg tőrmarkolatáról való. Lehet, hogy a gyilkosok vesztették el, illetőleg lepattant, vagy leesettarról a tőrről, amellyel a kapitányt megölték. Mivel a gyilkos fegyver nincs meg, nemhiszem ugyan, hogy legyen valami haszna ennek a rézgyűrűnek de mégis kötelessé-gemnek tartom elküldeni, mint bizonyítékát annak, hogy valóban fáradtam és mindentelkövettem a nyomorult gyilkosok kinyomozására.

Megígérvén, hogy kutatásaimat folytatni fogom, köszöntöm önt, kedves barátom,családjával és Nat Gibsonnal együtt, s vagyok,

őszinte híve,R. Zieger

61

A derék Zieger úr nem tudta, hogy a «gyilkos fegyver» már megkerült és a törvényszék birto-kában van, nem tudta azt sem, hogy ez a rézgyűrű reá illik, s a dulakodás hevében pattant leróla... S mikor Hawkins úr, kötelességéhez híven, odavitte a gyűrűt a törvényszékhez, s látta,hogy csakugyan oda való a markolatára, szólni sem tudott, mert szinte megkövült rémüle-tében...

És midőn Nat Gibson, tudomást szerezvén erről az új bizonyítékról, odament hozzá és meg-kérdezte:

- Nos, Hawkins úr: kételkedik-e még most is e nyomorultak bűnösségén?...

A hajótulajdonos felelet helyett szótlanul lehajtotta a fejét.

VI. FEJEZETAz ítélet

Gibson kapitány gyilkosainak ügyében február 17-ikére tűzték ki a tárgyalást. Az egész várostalpon volt e nevezetes napon, s a törvényszék nagyterme zsúfolásig megtelt. Akik nem fértekbe, s ezek voltak többen, az utcán tolongtak, s vad ordítással rázták öklüket, midőn a kétvádlottat szuronyos katonák közt kivezették a törvényszék fogházából...

Megnyitván a tárgyalást, az elnök mindenekelőtt megkérdezte a két vádlottól, hogy bűnö-söknek vallják-e magukat a terhükre rótt cselekmény elkövetésében.

- Nem vagyunk bűnösök! - felelte a két testvér egyszerre.

Most a jegyző fölolvasta a vizsgálat eredményeit és a vádiratot.

Aztán a vádlottak kihallgatására és a tanúk vallomásaira került sor.

Flig Balt megismételte vallomását. Az elnök kérdésére, hogy van-e valami megjegyzése erre avallomásra, Kip Károly így felelt:

- Esküszöm, hogy a fedélzetmester vallomása az első szótól az utolsóig hazugság!

A közönség méltatlankodva zúgott, úgyhogy az elnöknek csöngetéssel kellett elejét vennie arendzavarásnak.

Most a királyi ügyész a bizonyítékokat kezdte fölsorolni. Elmondta, hogy a meggyilkoltkapitány sebei a «krisz»-től, ettől a különös maláji tőrtől származtak, s hogy egy ilyen tőrt avádlottak birtokában találtak, s végezetül, hogy a tőrről hiányzó rézgyűrűt is megtalálták,mégpedig a gyilkosság közvetlen szomszédságában...

A közönség izgatottan mozgolódott és feszülten figyelt.

- Ez a tőr - folytatta a királyi ügyész - a vádlottaké volt, s ők maguk sem tagadják ezt... Igaz-e,Kip Károly?...

- Igaz - felelte Kip Károly. - A tőr a miénk volt, de a Wilhelmina hajótörésekor elveszett. Meg-esküszünk rá, hogy abban a ládában, amit a hajóról elvittünk, nem volt ott ez a tőr. Nem istudjuk, hogyan került ismét a ládánkba, de ha odakerült, bizonyos, hogy csak az igazigyilkosok csempészhették oda.

- Úgy van: az igazi gyilkosok - hagyta helyben a királyi ügyész is. - Csakhogy ezek az igazigyilkosok - önök!

62

Erre Péter halálsápadtan ugrott föl helyéről és dörgő hangon kiáltotta:

- A bátyám és én szörnyű véletlen áldozatai vagyunk!... Nem tudunk a gyilkosságról semmit, sez a vád oly gyűlöletes, hogy ezentúl már egy szóval sem tartjuk érdemesnek védekezniellene!

Az őszinteségnek akkora ereje nyilatkozott meg ebben a kijelentésben, hogy a közönségönkénytelenül is megdöbbent és ingadozott. De hiába, - a bizonyítékok súlya ellenállhatatlanulbillentette le az ítélet mérlegét a szerencsétlen vádlottak hátrányára!

A tanúkihallgatás tovább folyt. Hawkins úr és a matrózok, mit sem tudván a gyilkosságrészleteiről, csak érdektelen vallomásokat tehettek. Végre a hajósinasra, Jimre került a sor.

- Jim - figyelmeztette az elnök a fiút -, mindent őszintén el kell mondanod, amit tudsz.

- Igen, uram - felelte Jim tisztelettel.

- Mit tudsz hát erről a tőrről?... Láttad-e valaha?

- Igenis láttam - felelte Jim halkan és habozva.

A közönség izgatottsága tetőpontra hágott e szavak hallatára. Mindenki fölállt, sokan aszékekre és padokra kapaszkodtak, hogy jobban lássanak. Még a két Kip testvér is arra feléfordult, hátha az utolsó percben jön a szabadító, a mentőtanú?...

- Jól nézd meg - szólt az ügyész, fölmutatva a tőrt - ez az a fegyver!... Azt mondod, hogyláttad?

- Láttam, igenis.

- Hol?...

- A Kip urak kabinjában...

- Vigyázz a szavaidra!... Hol láttad tehát?

- A Kip urak kabinjában - ismételte Jim halkan, de szilárdan.

- Mikor láttad?

- Akkor, mikor a James Cook Port-Praslinban horgonyzott.

És Jim elbeszélte, amit mi már tudunk: hogy azon a reggelen, mikor takarított, a két Kiptestvér kabinján, az asztalon találta ezt a furcsa fegyvert, sőt a kezébe is vette, megnézegetteés látta, hogy éles... Csak azt nem mondhatta el, hogy Vin Mod, aki a tőrt odacsempészte,rögtön ismét kilopta a kabinból, mihelyt Jim kiment onnan.

A hajósinas vallomása roppant izgalmat keltett, de a szenzáció még fokozódott, midőn azügyész tovább folytatta a tanú kihallgatását.

- Figyelj ide Jim - mondta komolyan. - Erről a tőrről hiányzik az utolsó rézgyűrű: ez ni,amelyiket most ráillesztek... Gondolkozzál: rajta volt-e akkor, amikor te láttad, vagy márakkor is hiányzott róla?

- Határozottan emlékszem, hogy még rajta volt - felelte Jim - mert jól megnéztem.

Ebben igaza is volt Jimnek: ő még a gyilkosság előtt látta a tőrt, s akkor rajta volt ez arézgyűrű is. Arra persze senki sem gondolt, hogy a fegyver sem a gyilkosság előtt, sem utánanem volt a Kip testvérek birtokában. Itt csak a körülmények végzetes összejátszása voltvilágos: de a kéz, mely a pokoli cselszövényt szőtte, láthatatlan maradt.

63

Most, mintha valami titkos sugallat ösztönözte volna, Nat Gibson hirtelen fölugrott éshevesen így szólt:

- Önök is tudják, uraim, hogy a Bismarck-szigetek táján kannibálok támadták meg a JamesCookot. A csata hevében egy golyó súrolta apám fejét, s kis híja, hogy meg nem ölte...Mindeddig azt hittem, hogy csak véletlen volt az egész, de most már meg vagyok győződve,hogy az is gyilkossági kísérlet volt, amelynek tettesei nem lehettek mások, mint azok, akiknekmásodszor csakugyan sikerült e gazságot elkövetniük!

A két testvér úgy ugrott föl, mintha villámütés érte volna őket és Kip Károly elkeseredettenkiáltott föl:

- Hogyan!... Nat Gibson... Ön meri ezt mondani?... Ön?

De a hallgatóság hangosan zúgott és szinte fenyegetően emelte föl szavát a két testvér ellen.Ismét az elnöknek kellett közbelépnie, s a rendet és nyugalmat csak úgy tudta helyreállítani,hogy a terem kiürítésével fenyegette a közönséget, ha le nem csillapodik.

Most a közvádló állott föl. Hálás és könnyű munkája volt, mert a bizonyítékok mind avádlottak ellen szóltak, s az egész teremben senki sem volt, aki meg ne lett volna győződve akét testvér bűnösségéről... Röviden beszélt, és szigorú ítéletet kért, hivatkozott az esküdtszékmegtorló hivatására és a halálbüntetés alkalmazását kérte a két vádlottra.

A védő, szegény, mit sem tehetett. A bizonyítékokkal szemben kénytelen volt szónokifogásokhoz folyamodni. Hangoztatta a két testvér tiszta, mocsoktalan múltját, megkíséreltebizonyítani, hogy semmi erkölcsi alapja sincs e szörnyű vádnak, s lehetetlen, hogy a Kiptestvérek gyilkolták meg a kapitányt, aki életüket megmentette... De ezzel csak még jobban avádlottak ellen ingerelte a közvéleményt. Mivel bűnösségükben senki sem kételkedett, csakannál nagyobb gonoszságnak tartották, hogy ekkora jóságért oly aljas hálátlansággal fizettek.

Az esküdtek, megkapván a kérdéseket, visszavonultak tanácskozni... Alig öt perc múlva márvisszajöttek, s ez a gyors ítélethozatal rosszat sejtetett.

Az esküdtek elnöke fölolvasta a verdiktet: a tizenkét esküdt egyhangúlag igennel feleltminden kérdésre, s még az enyhítő körülmények alkalmazását sem engedte meg.

A törvényszék elnöke és a két szavazóbíró e verdikt alapján kimondta az ítéletet, melyet aközönség állva hallgatott meg:

«Kip Károly és Kip Péter, bűnösnek találtatván az előre megfontolt rablógyilkosság bűntetté-ben, kötél általi halálra ítéltetnek.»

A közönség tapssal fogadta az ítéletet, a két szerencsétlen testvér pedig zokogva ölelkezettössze.

VII. FEJEZETA siralomházban

A halálos ítélet általános elégedettséget szült Hobarttownban. A lakosság nemcsak a gyilko-sok méltó megbüntetését, a társadalom megtorló bosszúját látta benne, hanem faji önzésénekkielégítését is, mivel a meggyilkolt kapitány angol nemzetiségű, a gyilkosai pedig hollandokvoltak.

64

Hawkins úr volt az egyetlen ember egész Hobart-Townban, aki sajnálta a szerencsétleneket.Valami csodálatos ösztön azt súgta neki, hogy a két testvér nem lehet a gyilkos. Igaz, hogy abizonyítékok mind ellenük szóltak: de Hawkins úr hiába kereste az okot, mely rávehette volnaa két testvért a kapitány meggyilkolására.

...Miért tették volna?... Hisz nem volt rá semmi okuk, hogy eltegyék láb alól jótevőjüket, akiszerette őket!... Az a száz piaszter, amit náluk találtak, alig tizedrésze, sőt még annyi sem voltannak a pénznek, amit a kapitánytól elraboltak... Hová lett a többi?... S ha a két testvér volt agyilkos: miért nem dobták a tengerbe a tőrt, amellyel a gyilkosságot elkövették?... Miérttartogatták otthon, a ládájukban, holott tudhatták volna, hogy árulójuk lehet?... S legfőképpenmi szükségük volt a kapitány irományaira?... Miért nem égették el, ha már elhozták magukkal,hisz jól tudhatták, hogy semmi hasznukat nem vehetik!...

A két halálra ítélt ezalatt visszatért a börtönbe. Most már nem zárták őket külön cellába, minta tárgyalás előtt. Miután kimondták rájuk a halálos ítéletet, közös szobába csukták őket, slegalább megvolt az a vigasztalásuk, hogy együtt lehettek.

Védőjük mindjárt másnap meglátogatta őket és jelentette nekik, hogy semmisségi panasztadott be az ítélet ellen, s egyúttal a főtörvényszékhez is föllebbezett, hogy a halálos ítéletetenyhébb büntetésre változtassák.

A két testvér szomorúan hallgatta az ügyvéd biztatásait, de mit sem felelt... Voltaképpen mittörődtek azzal, hogy fölakasztják-e őket, vagy hogy egész életüket fegyházban töltik?... Így is,úgy is halottak ők már, és becsületüket, melyet az esküdtek ítélete megölt, föl nem támasztjasemmi hatalom!

Kettőjük közül Péter volt a nyugodtabb. Igyekezett is tőle telhetőleg lelket önteni bátyjába, deKip Károlyt végképp összetörte a gyalázat, a meg nem érdemelt büntetés súlya. Lelke mélyéigmegrendült, ha arra gondolt, hogy az akasztófán fognak meghalni... az akasztófán, a leg-megátalkodottabb gonosztevőkhöz hasonlóan!... és keserűen jajdult föl:

- Péter!... Péter!... Szegény apánk, ha még élne, belehalna ebbe a gyalázatba!

- Miért?... Ő nem hinné el, hogy gyilkosok vagyunk!

- És mégis!... És mégis!...

Ezalatt Hawkins úr, aki semmiképpen sem tudta elhinni, hogy a két testvér, akivel oly sokatérintkezett a James Cookon, elkövethette a szörnyű gyilkosságot, s különös lépésre szánta elmagát. Kihallgatást kért Tasmania főkormányzójától, aki személyesen ismerte és nagyrabecsülte őt.

Sir Edward Carrigan február 25-ikén fogadta Hawkins urat, de sejtelme sem volt, hogy mitkíván tőle. Annál nagyobb volt a meglepetése, midőn Hawkins úr elmondta aggodalmait éskétségeit a Kip testvérek bűnösségét illetően...

A kormányzó éppúgy meg volt győződve a két testvér bűnösségéről, mint a tizenkét esküdt,akik elítélték őket. De mégis figyelemmel végighallgatta Hawkins urat, akinek ugyan egyetlenténybeli bizonyítéka sem volt az elítéltek ártatlansága mellett, viszont egész csomó olyankörülményt tudott fölhozni, amelyek, ha nem döntötték is meg a két testvér bűnösségét,mindenesetre kétségessé tették...

- Látom, kedves Hawkins - szólt a kormányzó -, hogy ön nagyon megszerette ezt a kétembert...

65

- Úgy van, kegyelmes uram, s tudom is, hogy megérdemlik nemcsak a szeretetemet, hanem abecsülésemet is, tiszteletemet is... Igaz, hogy a körülmények, a véletlen szörnyű összejátszásaszinte kétségtelennek tünteti föl bűnösségüket, de én meg vagyok győződve az ártatlansá-gukról, s hiszem is, hogy eljön a napja, mikor kiderül a bíróságnak ez a borzasztó tévedése.

Látszott, hogy a kormányzóra nagy hatást tettek Hawkins úr szavai. Igaz, hogy semmi pozitívtartalmuk nem volt, de a meggyőződés ereje mégis megragadta Sir Edward Carrigan szívét...

Kissé gondolkozott, s aztán így szólt:

- Értem az ön meggyőződését, kedves Hawkins... De most mondja meg, kérem, hogy mitkíván tőlem.

- A közbenjárását, kegyelmes uram.

- A közbenjárásomat?... De hisz én nem tehetek semmit!... A semmiségi panaszt, úgy tudom,benyújtották, várjuk meg tehát az eredményét...

- Azt vissza fogják vetni - felelte Hawkins úr. - A törvényszék eljárása, ítélete alakilagkifogástalan... Tehát nincs rá ok sem, hogy a semmisségi panaszt tárgyalás alá vegyék.

A kormányzó nem felelt: jól tudta, hogy igaza van Hawkins úrnak, aki így folytatta:

- Én tehát arra kérem a kegyelmes urat: méltóztassék hivatalból kegyelmet kérni a két elítéltszámára... Valószínű: legalábbis valószínű, hogy nem bűnösök... Én azonban meg vagyokgyőződve, hogy ártatlanok... De ártatlanságuk kiderítésére idő kell: idő pedig nincs, havégrehajtják rajtuk a halálos ítéletet... Ígérem, kegyelmes uram, hogy én a magam költségéreés felelősségére titkon új nyomozást kezdek a valódi bűnösök kiderítésére, ha ez a két testvérkegyelmet kap... Gondolja meg, kegyelmes uram: hátha csakugyan ártatlanok?...

A kormányzó nem felelt azonnal. Hawkins úr szavai és kérelme valóban gondolkodóbaejtették... Hátha csakugyan ártatlan a két elítélt, s a törvényszék végzetesen tévedett?

- Kedves Hawkins - mondta végre - ma még nem határozhatok. De szívesen látom holnap,vagy holnapután, akkorra talán mondhatok valamit...

Hawkins úr megköszönte a kormányzó kegyességét és harmadnap ismét kihallgatásra jelent-kezett. Sir Edward Carrigan nagyon szívesen fogadta és mindenekelőtt megkérte, hogy tartsatitokban az egész dolgot, aztán pedig kijelentette, hogy Hawkins úr aggodalmaitól ösztönözvemég tegnap hivatalos sürgönyt küldött az igazságügyminiszterhez Londonba, kérvén őt, hogyjárjon közbe a királynőnél a két halálra ítélt megkegyelmeztetése dolgában...

Hawkins úr alig tudta megköszönni a kormányzó jóságát és boldogan ment haza. Most márvolt ideje, hogy megkezdhesse az új vizsgálatot, mely esetleg kideríthetné a két testvér ártat-lanságát...

Március 7-ikén híre járt, s ez igaz is volt, hogy a semmítőszék elvetette a két testvér semmis-ségi panaszát. Most már csak az igazságügyminisztériumhoz kellett fölterjeszteni az ítéletet,hogy a végrehajtás idejét meghatározza...

Az igazságügyminisztérium azonban késlekedett a jóváhagyással. Eltelt egy hét, s a rendeletmég mindig nem érkezett meg, eltelt még egy hét, s a közönség már nyugtalankodni kezdett,nem tudván mire vélni e késedelem okát, mert azt senki sem gyanította, hogy maga akormányzó adott be kegyelmi kérvényt a két halálra ítélt érdekében...

Végre március 25-ikén távirat jött Londonból, az igazságügyminisztertől. Arról értesítettebenne Tasmania főkormányzóját, hogy Anglia királynője megkegyelmezett a halálra ítélt Kiptestvéreknek s büntetésüket életfogytig tartó kényszermunkára változtatta.

66

VIII FEJEZETPort-Arthur

Egy hónappal később a kér testvér már Port-Arthur fegyenctelepén dolgozott, az angolfelügyelők korbácsai alatt. Szétválasztották őket. Mindegyiküket más csapatba osztották be, snem csak hogy szót sem válthattak egymással, de még csak látni is ritkán látták egymást.

A XVII. század közepéig Tasmániában csak a bennszülöttek laktak, akik kevéssel voltakkülönbek a fenevadaknál. Ebben az időben az angolok, hogy némi hasznát vegyék a termé-keny szigetnek, fegyencgyarmatokat alapítottak rajta: s e gyarmatok lakói egy szikrával semvoltak jobbak és különbek, mint az emberevő pápuák.

Ausztráliának és Tasmániának legvirágzóbb gyarmatait fegyencek népesítették be először, őkalapították Botany-Bait, Sydneyt, Melbournet és Hobarttownt, s 1842-ben Port-Arthurt is,mely ma már éppúgy megszűnt fegyenctelep lenni, mint a többi város.

Történetünk idejében Port-Arthur katonai parancsnoka, s a fegyenctelep igazgatója Skirtlekapitány volt, aki csinos kőházban lakott a part egyik magaslatán, ahonnan leláthatott egész atengerig.

A telepnek két osztálya volt: az egyik voltaképpen csak javítóintézet fiatal bűnösök számára, sebben néhány száz 12-16 éves gonosztevő suhanc lakott, akiket mindenféle hasznos mester-ségre taníttattak. Büntetésük kitöltése után oda mehettek ahová akartak: de legtöbbjük aszigeten maradt, megszokta a munkát és felnőtt korára becsületes ember lett; ők voltak akésőbb nagy virágzásra jutott kereskedelmi és iparos kikötő legelső lakosai.

A telep másik osztályában volt az angol társadalom söpredéke: csupa rabló, gyilkos és meg-rögzött tolvaj, legtöbbjük életfogytig tartó rabságra ítélve: szilaj, sötét lelkű emberek, születettgonosztevők, akiknek elemük a bűn, a vér, az erőszakosság -, úgyhogy alig egy tizedrészükvégezte életét természetes halállal, mert legtöbbjük még a fegyházban is lázongott, gyilkolt,erőszakoskodott, s ezeket aztán úgy lőtték le, mint a veszett ebeket.

Mert e féktelen söpredék közt csak a legkegyetlenebb szigorúsággal lehetett rendet tartani. Alegcsekélyebb fegyelmezetlenségre is szörnyű büntetéseket szabtak ki, s ha a testi fenyíték, asötétzárka nem használt, halállal is büntették az engedetleneket.

Természetes, hogy nagyon vigyáztak a fegyencekre azért is, hogy meg ne szökhessenek. Akikötőbe, ahol esetleg hatalmukba keríthettek volna egy csónakot, sohasem bocsátották őket,még fegyveres őrök felügyelete mellett sem. Hogy pedig a szárazföldön se szökhessenek mega sziget belsejébe, arról szintén gondoskodtak az angolok.

A fegyenctelep ugyanis félszigeten épült, azon a keskeny földnyelven, mely a félszigetet asziget belsejével összekötötte, erős cölöpöket vertek be keresztben, 10-15 lépésnyire egymás-tól. E cölöpök mindegyikéhez kutyaólat építettek, s egy-egy hatalmas, szilaj vérebet láncoltakhozzá, mégpedig oly hosszú láncon, mely bőven elért egyik cölöptől a másikig. Aki tehát erreakart szökni, a vérebek legott darabokra tépték volna.

Skirtle kapitány, a fegyenctelep katonai parancsnoka, vagy ötvenéves férfi volt és tíz év ótalakott a szigeten, nejével és két gyermekével; a tizennégy éves Williammel meg a tizenkétéves Bellyvel. Mindennap kora reggel a fegyenctelepre szokott menni, s rendesen ott is maradtestig; otthon hagyott családja pedig a nap legnagyobb részét sétálgatva töltötte a gyönyörűárnyas őserdőben, mely a házukon túl kezdődött.

67

A két Kip testvért április 5-ikén vezették a kapitány elé. Miután beírták a nevüket a törzs-könyvbe, külön választották őket, s mindegyiket más-más csapatba osztották be. Aztán meg-kezdődtek a sanyarúság nehéz napjai: kora hajnalban kihajtották őket, s késő estig lankadat-lanul dolgozniuk kellett azon az országúton, melyet az angol kormány a sziget belseje feléépíttetett.

Hetenként csak egyszer láthatták egymást: vasárnap, a kápolnában, ahol istentiszteletre gyűl-tek össze mindannyian. De ekkor sem beszélhettek egymással, nagyon távol álltak, s különbenis a beszéd a legszigorúbban tiltva volt a fegyencek közt.

A két testvér szenvedései leírhatatlanok voltak. Nem annyira a testi szenvedések és nélkü-lözések gyötörték őket, mint inkább a lelki fájdalom, amely még amazoknál is jobban emészt.Kip Károly, aki erősebb testalkatú volt, mint az öccse, elég jól tűrte a nehéz rabságot, de Péternagyon lefogyott, s úgy látszott, hogy már nem sokáig bírja a sok szenvedést...

Ez a gondolat és aggodalom majdnem elvette Kip Károly eszét. Kétségbeesésében vakmerőtettre szánta el magát. Mikor Skirtle kapitány legközelebb személyesen tartott szemlét a rabokfölött, kilépett a sorból, s alázatosan kérte, hogy osszák be abba a csapatba, ahol az öccse isdolgozik...

Ez a vakmerőség könnyen a torkára forrhatott volna, mert a fegyelemnek ily megsértését nemszokták megtorlatlanul hagyni... De Skirtle kapitány ezúttal mégsem büntette meg KipKárolyt. Tudta a két testvér egész esetét, tudta, hogy Hawkins úr, sőt maga Tasmánia főkor-mányzója is kételkedik bűnösségükben: s bár ő maga csak két elítéltet látott bennük, mintember, mégis sajnálta őket... Nem bűntette meg hát Kip Károlyt, de nem is felelt semmit akérelmére: csak intett neki, hogy lépjen vissza a sorba... később lehet, hogy megteszi, egyelőremég nem látta idejét a kérelem teljesítésének.

Körülbelül fél esztendő múlt el, amióta a két testvér Port-Arthurban sínylődött. A tél vége feléközeledett és egyre-másra szép napok következtek.

Szeptember 15-dikén a kapitány egész családjával ott sétálgatott a parton, ama keskeny föld-nyelv közelében, ahol a vérebek meg voltak láncolva. Pár száz lépésnyire tőle két csapatbandolgoztak a fegyencek: egy részük a követ törte, más részük homokot és követ talicskázott azút feltöltésére.

Egyszer csak az egyik véreb hirtelen dühös ugatásra fakadt és óriási ugrással szökött előre:valamelyik fegyenc közelebb talált hozzá menni - ez hozta dühbe. A fegyenc sietve menekültvissza társaihoz, a kutya azonban annál mérgesebben tépte, nyúzta a láncát... Majd ismétnekirugaszkodott - s a lánc elszakadt!

A fegyencek rémülten ordítottak föl: a veszett fenevad egyenesen feléjük rohant! Az őrtállókatonák lekapták puskájukat és szembe fordultak a közelgő vérebbel, mely meghökkenve álltmeg, s aztán vad csaholással jobbra kanyarodott, egyenesen az erdőszélnek, ahol Skirtle kapi-tány sétálgatott a családjával!

- Gyorsan, be az erdőbe! - kiáltott föl a kapitány, s megfogván felesége kezét, sietve húztamaga után a félholt asszonyt, míg a két gyermek lélekszakadva szaladt a nyomukban.

De alig érték el az első fákat, mikor a kutya már sarkukban volt... Hörgött dühében, széles,tajtékos nyelve kilógott szájából s a fogait rémesen csattogtatta... Egyetlen ugrással ledöntötteSkirtle kapitány fiát, aki rémes sikoltással roskadt össze.

A kapitány rá akarta magát vetni a fenevadra, de két izmos kar visszarántotta... Távolról akatonák kiabálva közeledtek: de mi lesz addig, amíg ide érnek?...

68

Az lett, hogy a fegyenc, aki visszarántotta a kapitányt, rárohant a vérebre, amely hörögve mar-cangolta a bátor férfi bal karját - és a hegyes csákányt kétszer egymás után belevágta avérszomjas állat torkába...

Mire a katonák odaértek, a véreb már utolsót hörgött, a kapitány felesége sírva és kacagvaölelgette fiát, míg a kapitány végignézett megmentőjükön, akinek bal karjából egyre csurgott avér...

A bátor fegyenc Kip Károly volt. A kapitány éppen közeledni akart hozzá, hogy megköszönje,amit értük tett, mikor egy másik fegyenc kitört a sorból, odarohant és zokogva kiáltozta:

- Károly!... Károly!...

Kip Péter volt, akit a katonák hiába igyekeztek visszatartani... Hét hónap óta most történtelőször, hogy a két fegyenc ily közel került egymáshoz... Szótlanul, de keserves zokogássalölelték meg egymást, és a kapitány intésére a katonák visszavonultak... a fájdalom láttára mégaz ő szívük is megmozdult.

IX. FEJEZETIsmét együtt

Kip Károlyt annyira elgyöngítette a nagy vérveszteség, hogy ájultán vitték be a fegyenctelepkórházába. A kapitány engedelméből Péter is vele mehetett, hogy ápolja bátyját, míg fölépül.Ezt a kegyet a két testvér legnagyobb részben a kapitány feleségének köszönhette, aki látván akét testvér ragaszkodását, összetett kezekkel kérte férjét, hogy gyermekük életének megmen-téséért legalább annyit engedjen meg nekik, hogy együtt szenvedhessenek!...

A kapitány habozás nélkül meg is engedte ezt... Sőt, ha a szívére hallgathat, többet is meg-engedett volna: de, fájdalom! ő csak a törvény végrehajtója volt, és kötelességének, hivatalosesküjének teljesítése azt követelte tőle, hogy úgy bánjék a két testvérrel, mint Gibson kapitányelítélt gyilkosaival. E naptól kezdve tehát ugyanabba a csapatba osztották be a két testvért:együtt dolgoztak egész nap, egy szobában, egymás mellett alhattak éjszaka, s nem is küldtékki őket többé az utat építeni, hanem könnyebb munkára fogták őket, sőt mivel írástudó, tanultemberek voltak, remélhették, hogy előbb-utóbb bejutnak a központi irodába, ahol a jobbviseletű, szelídebb fegyenceket szokták alkalmazni.

A két testvér folyton arról a rettenetes bírói tévedésről beszélgetett, amelynek áldozatul estek.Mind a ketten remélték, hogy ártatlanságuk előbb-utóbb kiderül, s elmúlik tőlük a szenve-désnek és gyalázatnak ez a pohara.

- Bízzunk Istenben, bátyám! - mondogatta Péter, aki erősebb hitű volt. - Majd meglátod, hogya véletlen kideríti ártatlanságunkat, s az igazi gyilkosok hurokra kerülnek.

- Adná az ég! - sóhajtott Károly szomorúan. - De hogyan remélhessük, hogy a pápuák ezreiközt, akik elszórtan élnek az erdőben, annyi idő múlva megtalálják a gyilkosokat?

- De bizonyos vagy-e abban - kérdezte Péter fojtott hangon -, hogy a gyilkosok pápuák voltak?

Kip Károly meghökkenve nézett öccsére és hevesen kérdezte:

- Mit akarsz ezzel mondani?... Beszélj!... Talán gyanakszol, hogy európaiak... valamelyikhivatalnok, vagy kereskedő követte el ezt a rémes bűntettet?

- Nem bátyám!... Nem!

69

- Hát kicsoda?... Talán hajóslegények?... Ah, igaz!... A kikötőben több hajó is horgonyzottakkor!...

- Úgy van, s köztük volt a James Cook is - felelte Péter.

- A James Cook!... A mi hajónk?...

- A mi hajónk! - ismételte Péter nyomatékkal.

És ekkor elmondta gyanúját Károlynak: az nap délután, mikor Gibson kapitányt meggyil-kolták, Len Cannon és cimborái szabadságot kértek és kimentek tivornyázni a szárazföldre...Bizonyosan tudták - mert hisz nem volt titok! -, hogy a kapitány este nagy összeg pénzt viszHamburg úrnak... Vajon nem leshették-e meg, midőn Keravara erdejében Hamburg úrhozment?...

S vajon nem ők voltak-e a gyilkosok?

Kip Károly szorongva hallgatta testvére gyanúit. Agyában mintha új világosság támadtvolna... Pár pillanatig gondolkodott, de aztán csüggedten felelt:

- Ha így lenne is, hogyan magyarázod meg, hogy a mi tőrünkkel gyilkolták meg a kapitányt?...Mert az bizonyos, hogy a krisz, mellyel a kapitányt megölték, a miénk volt.

- Úgy van, a miénk volt... de ellopták!

- Ellopták?... Hol?...

- A Wilhelmina fedélzetén, mikor fölmentünk rá, hogy elhozzuk, ami még megmenthető volt.

- S ugyan ki lopta volna el?

- Valamelyik matróz, aki szintén velünk volt a hajóroncson.

- És kik voltak ott, Péter... Emlékszel-e még rájuk?...

- Csak úgy homályosan... Len Cannon, azt hiszem, ott volt... De egész bizonyosan nem állít-hatom... De akár ő, akár más megtalálhatta és ellophatta azt a tőrt... Később, mikor elhatároz-ták a kapitány meggyilkolását, ezzel ölték meg, s aztán visszalopták a mi poggyászunkba...

Amint látjuk, Péter közel járt a valósághoz, bár a gyilkosok személyében tévedett. De mindezcsak föltevés volt, a két testvér, a maga ártatlanságának tudatában elhihette, hogy így történt adolog, de mivel egész sereg gyanús körülmény és bizonyíték szólt ellenük, másokkal nemhitethették volna el ezt a puszta föltevést... Hallgattak tehát róla, remélve az igazság kiderü-lését.

Eközben Skirtle kapitány közbenjárására a két Kip testvér bejutott a fegyház irodájába, aholsokkal jobbra fordult a sorsuk. Nem kellett többé követ törniök, földet talicskázniuk a forrónap hevében a többi gonosztevővel, hanem írtak, másoltak, a fegyház számadásait vezették,ami sokkal könnyebb és művelt emberhez illőbb munka volt. Csak egy dolog bántotta őket:az, hogy éjszakára ezentúl is a közös hálótermekbe zárták őket a gyilkosokkal és rablókkal.

A két testvér sorsának jobbra fordulása heves irígységet keltett. Valósággal gyűlölni kezdtékőket, s esténként, midőn a két testvér közéjük jött, hangos morgással, elfojtott szitkokkalfogadták őket... Látszott, hogy csak az alkalmat lesik, hogy kitölthessék rajtuk a bosszújukat.

Volt azonban két fegyenc, akik határozottan pártját fogták a testvéreknek. Mind a kettő ír volt,harmincöt-negyven évesek: az egyiknek O’Brien, a másiknak MacCarthy volt a neve. Senkisem tudta, hogy mi volt a bűnük, s ők maguk soha sem beszéltek róla, sőt mindig különváltak, félre vonultak a többiektől, s mivel roppant erejük volt, mindenki félt tőlük.

70

Ezért, midőn egy este vagy húsz fegyenc meg akarta rohanni a két Kip testvért, s a két ír avédelmükre kelt, a gazemberek ijedten hátráltak vissza, s még a haja szálát sem mertékmeggörbíteni a két szerencsétlennek... Kip Károly és Péter hálás szívvel akarták megköszönnia védelmet a két írnek, de ezek mogorván csak annyit feleltek, hogy kötelességük voltvédelmezni a gyöngéket a sok támadó ellen - s ezzel hátat fordítottak nekik.

Kip Károly csüggedten fordult Péterhez:

- Látod... még a kezünket sem fogadták el...

- Nem tudom, mi lehet a bűnük - sóhajtott Péter - de bizonyos, hogy nem gyilkosok, mert nemakarták megszorítani a kezünket...

- Azt hitték, hogy vér tapad rajta! - kiáltott föl Károly elkeseredve.

Skirtle kapitány megtudván a fegyencek háborgását, elrendelte, hogy a két Kip testvért különcellába zárják éjszakára, nehogy zendülés, vagy verekedés támadjon a fegyházban.

Így múlt el az első esztendő, s mialatt a két testvér hol csüggedve, hol reménykedve szenve-dett a fegyházban, kint a világban volt valaki, aki nem feledkezett meg róluk. Ez a valakiHawkins úr volt, az egyetlen ember, aki nem akart hinni a két Kip testvér bűnösségében.Egyre levelezett Zieger úrral és Hamburg úrral, sürgetvén őket, hogy nyomozzanak teljeserővel, fáradhatatlanul, mert az igazi gyilkosok nem lehetnek a Kip testvérek...

S mivel e nyomozásokból nem derült ki, hogy a bennszülöttek követték, vagy követhették el agyilkosságot, lassankint Hawkins úr is a James Cook legénységére kezdett gyanakodni és aFlig Balt neve nemegyszer tódult ajkára... De mindez csak puszta gyanú és föltevés volt,bizonyítékok nélkül...

E gondolatok nyomása alatt Hawkins úr nagy dologra szánta el magát. Elhatározta, hogy meg-látogatja a két testvért Port-Arthurban... Valami azt súgta neki, hogy magatartásukbólkiolvashatja, vajon igazán bűnösök-e, vagy ártatlanok.

A két Kip testvér roppant izgatott lett 1887 március 19-ikén, midőn a felügyelő megmondtanekik, hogy Skirtle kapitány hivatja őket... Mi történhetett?... Ezer gondolat és föltevéscikázott át agyukon, de úgyszólván még reménykedni sem volt idejük, mert sietniük kellett, éspár perc múlva már ott álltak a kapitány szobájában, ahol Hawkins úr várta őket.

A két testvér szíve megdobbant az örömtől. Azt hitték, hogy Hawkins úr ártatlanságuk bizo-nyítékait hozza, de csalódtak.

- Uraim - kezdte a hajótulajdonos -, azért jöttem Port-Arthurba, hogy értesítsem önöketegynémely fontos dologról. Utólagos jóváhagyásuk reményében kezembe vettem gröningenikereskedőcégük üzleteit és sikerült szerencsésen elvégeznem a fölszámolást. Az eredménynem túlságosan fényes, de mindenesetre nagyon kedvező: néhány ezer holland forint tőkéjükmaradt, melyet egyelőre én kezelek.

A két testvér, noha más, jobb hírt várt, mégis lelke mélyéig meg volt hatva. Hawkins úr ezzelaz érdeklődéssel azt bizonyította be nekik, hogy nem hisz a bűnösségükben - egy ember tehátmégis volt, aki ártatlanoknak tartotta őket!

Kip Károly volt kettőjük közt az erősebb, ő szólalt meg először, de az ő hangja is reszketett,mikor így felelt:

- Köszönjük a jóságát, Hawkins úr, bár meghálálni nem tudjuk. De méltók vagyunk rá!...Esküszöm a magam és Péter nevében is, hogy méltók vagyunk rá, mert ártatlanok vagyunk!

71

A két testvér mély fájdalommal emelte égre összekulcsolt kezét, mintha onnan fölülről várnacsodát, mely igazolja tagadásuk őszinteségét.

Skirtle kapitány megindultan nézte a két szerencsétlen testvért, de nem szólt. Neki, mint atörvény hivatalos végrehajtójának, nem volt szabad kételkednie az ítélet jogosságában, melygondjaira és őrizetére bízta a két fegyencet... Ámde Hawkins úr nem volt hivatalnok, s a kéttestvér mély fájdalmának láttára kitört belőle az őszinteség.

...Nem, ő sem hitte, hogy Gibson kapitányt a két Kip testvér gyilkolta meg!... Fájdalom, eddiginyomozásai semmi eredményre sem vezettek: a gyilkosok úgy eltűntek, mintha a föld nyeltevolna el őket... Mindamellett csak legyenek türelmesek: ő hiszi, hogy előbb-utóbb ráakadnakaz igazi gyilkosok nyomára s akkor végre ütni fog a szabadulás órája...

A szabadulás órája!... Oly szédítő volt ez a gondolat, hogy a két testvér szinte hinni sem mertbenne. Hisz mindenek előtt meg kellene találni az igazi gyilkosokat - de hát kik lehetnekazok?... A bennszülöttek nem, legalább Hamburg és Zieger urak a leghatározottabbanmondták ezt, pedig lázasan nyomoztak, kutattak mindenfelé... De ha nem bennszülöttekvoltak, akkor csakis a James Cook matrózaiból kerülhettek ki a gyilkosok.

Ezt a föltevést maga Hawkins úr kockáztatta meg, s arra alapozta, hogy ha Jim csakugyan láttaazt a végzetes kriszt a két testvér kabinjában, ez csak úgy történhetett, hogy valaki beloptaoda, s aztán megint visszalopta... De ugyanez a valaki ismét belophatta a tőrt a két testvérholmija közé Hobarttownban, azzal a pár száz piaszterrel együtt, mit a Gibson kapitánytólelrabolt pénzből a két testvér poggyászában találtak.

Szinte bizonyos volt most már, hogy a gyilkos még a Wilhelmina roncsairól hozta el azt amaláji tőrt, mellyel Gibson kapitányt leszúrta... De ki volt hát ez a gyilkos?... Abban a csónak-ban, amely a Wilhelminára vitte a két Kip testvért, Nat Gibsonon kívül még három matrózvolt...

- Hobbes és Wickley - mondta Kip Károly. - Erre a kettőre határozottan emlékszem.

- És Len Cannon? - kérdezte Péter.

- Az nem volt ott.

- Nem - hagyta helyben Hawkins úr is. - Len Cannon nem volt ott... de ott volt Vin Mod...

- Ah, ez a furfangos zsivány! - kiáltott föl Kip Károly hirtelen. - Most már mindent értek,hiszen ez is egy követ fújt Flig Balttal és a többi zendülővel!...

Ebben az időben azonban már sem Flig Balt, sem Vin Mod nem volt Hobarttownban, s kitudja, hová széledtek el cinkosaikkal együtt?...

X. FEJEZETA féniek

A féniek politikai szövetsége 1867-ben alakult azzal a célzattal, hogy Írországot fölszabadítsaAnglia zsarnoki uralma alól.

Két század óta folyt már a küzdelem Írország katolikus lakossága és a protestáns Angliaközött, de minden erőlködést, lázongást vérbe fojtott az angol katonaság. Nem sokat segített aszerencsétlen ország sorsán O’Connell Dániel sem, aki 1829-ben képviselő lett a londoniparlamentben, s ország-világ előtt nyíltan megvádolta Angliát brutális zsarnokságáért.

72

A liberális képviselő 1847-ben halt meg, s ettől fogva az egyetlen védelmezőjétől is meg-fosztott Írország sorsa még szomorúbb lett. Az elnyomás, az igazságtalanságok szakadatlansora annyira elkeserítette az íreket, hogy 1867-ben nyíltan kitűzték a zendülés zászlaját, de azangolok ismét diadalmaskodtak, s az összeesküvés öt vezérét, Allent, Kellyt, Dearyt, Laskintés Gorldot nyilvánosan fölakasztották Manchesterben, november 28-ikán.

Ettől fogva egyre-másra támadtak az összeesküvések, és megalakult a féniek titkos szövet-sége, melynek az volt a célja, hogy minden jogos és jogtalan eszközzel küzdjön az angolzsarnokság ellen. A bombavetések és politikai gyilkosságok napirenden voltak, az angol tiszt-viselők, főhivatalnokok és rendőrök élete örökös veszélyben forgott, s alig múlt el nap, hogyvalami nevezetes, rémes dolog ne történt volna Írországban.

Természetes, hogy az angol rendőrség minden erejét megfeszítette, hogy nyomára jusson etitkos szövetségnek, s ahány tagját csak elfogták a fénieknek, mind börtönbe került, vagyéletfogytig tartó deportálásra ítéltetett. Ez utóbbiak közt volt O’Brien és MacCarthy is - az akét ír, akik Port-Arthurban töltötték ki büntetésüket, s megvédték a Kip testvéreket afegyencek bántalmazásai elől.

Minden bűnük az volt, hogy féniek voltak, s részt vettek az 1879-iki dublini összeesküvésben,mely azonban meghiúsult, mivel tagjai közt árulók is voltak.

A két politikai elítélt sohasem vegyült el a fegyencek közt, ők hazájuk szabadságáértszenvedtek, tehát semmi közük sem volt e bűnözőkhöz. Viszont tudták azt is, hogy barátaiknem fogják veszni hagyni őket, s előbb-utóbb módját ejtik megszabadításuknak...

A szabadítás azonban sokáig késett, nyolc év óta sínylődött már a két szerencsétlen fogolyPort-Arthurban, midőn végre az első üzenet megérkezett, hogy legyenek résen... barátaik mégaz év vége előtt megszabadítják őket.

Ezt az üzenetet egy honfitársuk hozta, aki csupa önfeláldozásból besoroztatta magát afegyházőrök közé, és már tizennyolc hónap óta szolgált Port-Arthurban. Farnham volt a neve,és sokkal emberségesebben bánt a fegyencekkel, mint a többi felügyelő, akik a legcsekélyebbokért is korbácsolták vagy vasra verették őket.

Farnhamtól tudta meg a két politikai elítélt, hogy amerikai barátaik elhatározták kiszabadí-tásukat, csak még a kedvező alkalomra várnak. Ez az alkalom egyelőre még nem kínálkozott,s a két ír már-már aggódni kezdett, midőn végre április 20-ikán Farnham a következőketmondta nekik:

- Midőn Port-Arthurból hazafelé jöttem a fegyházba, megállított az úton valaki. Megmondta anevét és a jelszót. Walter a neve, és San Franciscóból küldték azzal az üzenettel, hogy körül-belül két hét múlva Hobarttownba érkezik az Illinois nevű gőzös, a foglyok megszabadítására.A közelebbi részleteket annak idején Walter fogja közölni velem. Türelem tehát!...

A két ír öröme leírhatatlan volt: végre üt a szabadulás órája, és testvéreik nem feledkeztekmeg róluk!

- De hogyan és mikor tudjuk meg a részleteket? - kérdezte MacCarthy.

- Walter azt mondta - felelte Farnham -, hogy kis cédulára írja, begöngyöli egy falevélbe smajd elejti valahol, ahonnan én fölvehetem.

- S miért nem szóval mondja el?...

- Mert az gyanús lehetne és más is meghallhatná.

A két ír megnyugodott és bizalommal várta a jövőt.

73

Május 3-a volt, a második hét utolsó napja, amióta Walter találkozott Farnhammal. Ez időalatt azonban nem mutatkozott, újabb értesítést sem küldött, s a két elítélt aggódni kezdett.

...Nem jött-e közbe valami, ami gátolja a szökést?... Vagy talán az Illinoist érte baj útközben,s meg sem érkezett Hobarttownba?...

Aznap meglehetős hűvös idő volt, s a fegyencek, több csapatra osztva, az őrök felügyeletemellett dolgoztak az úton. Egy részük az erdő szélén fákat vágott ki, más részük ezeknektörzseit nyeste és hántogatta le, míg egy harmadik csapat elszállította a gerendákat, melyekbőlhidat kellett verniük egy kis patakon.

A két Kip testvér szintén együtt dolgozott velük ezen a napon. Mivel az irodában részint őkmaguk tervezték, részint lemásolták az új út irányát, az volt a teendőjük, hogy megjelöltékazokat a fákat, melyeket ki kellett vágni.

Az írek, akik abban a csoportban voltak, amelyre Farnham ügyelt föl, a tengerpart menténdolgoztak, és folyton nyugtalanul vizsgálták a láthatárt.

De hajó sehol se látszott!

- Mi történhetett?

Farnham is fölötte nyugtalan volt. Kétszer is fölment a legmagasabb dombra és körülnézett,de sehol semmit sem látott. A tenger sima volt, de közel és távol egyetlen hajó sem ringottrajta!

Aggódva jött le másodszor is, és szórakozottan tekintett le az országútra, mely alig százlépésnyire a domb aljában vezetett Port-Arthurba. Az országúton többen mentek... köztük egygyalogos, afféle vándorlegény, aki fütyörészve állt meg vele szemben...

Farnham megrázkódott és megdobbant a szíve.

Megismerte: Walter volt!

Walter is megismerte őt. Hanyagul a zsebébe nyúlt, elővette a pipáját, lassan megtömte ésrágyújtott. De mikor a gyújtót kivette a zsebéből, mintha véletlenül történt volna, kirántott egydarab papirost is... Mohón lehajolt érte, fölvette és ismét a zsebébe tette.

Farnham jól látta mindezt, s alig észrevehetően biccentett a fejével.

Walter meglátta a jelet... Megfordult és szórakozottan ballagott az erdő felé... Ott hirtelenmegbotlott és az orrára bukott... A főfelügyelő hangosan elkacagta magát az ostoba fickón, akilomhán tápászkodott föl, megtapogatta magát, hogy nem törte-e csontját, s aztán kissé sántítvaelbicegett Port-Arthur felé.

Azt persze nem látta a főfelügyelő, hogy Walter, mielőtt föltápászkodott, egy nagy falevélbegöngyölte, s a fatörzs elé dobta azt a kis papirost, amit az imént Farnhamnek megmutatott.

De Farnham jól látta ezt...

Most már minden gondja az volt, hogy megkaparinthassa az üzenetet... De hogyan? A helyétnem hagyhatta el, mert ezzel gyanút keltett volna. Meg kellett várnia, míg csapatja elvégzi amunkát ott, ahol van, s aztán úgy intézi a dolgot, hogy őt küldjék oda, ahol Walter elejtette apapirost...

De másként történt!

74

A két Kip testvér, aki elöl járt és a kivágandó fákat jelölte ki, most ért arra a helyre, ahol azüzenet feküdt. Ugyanekkor Farnhamet a főfelügyelő azzal az utasítással küldte a domb túlsóoldalán dolgozó csapathoz, hogy vezesse át ide a fegyenceket, hogy segítsenek a többieknek afákat kivágni...

Farnham elment, s félóra múlva vissza is tért a csapattal. Most egyenesen az erdő szélérevezette őket, ő maga szép lassan, hogy föl ne tűnjék, sorra vizsgálgatta a kivágandó fákat, sígy jutott el ahhoz is, amely előtt Walter az üzenetet elejtette...

Fürkészve nézett körül a gazos földön, de kis híja volt, hogy össze nem roskadt ijedtében: afalevél, melybe Walter a levelet göngyölte, ott volt, de a levél már nem volt benne!

XI. FEJEZETAz üzenet

A levél tartalma ez volt:

Holnapután, május 5-ikén, mihelyt alkalom nyílik, szökjetek el a többiektől és legyetek aSaint-James foknál, az öböl (Stormbay) nyugati partján, ahová a gőzös csónakot küldértetek. Ha az idő rosszra fordulna s a gőzös nem jöhetne azonnal, ne aggódjatok, csakvárjatok türelmesen mind a hárman.

Isten óvja Írországot és segítse meg amerikai barátaitokat.

A levélen nem volt sem cím, sem aláírás, sőt még annak az amerikai gőzösnek a neve sem,amelyik eljött a szökevényekért. De abból, hogy „Írország”-ot emlegette, kétségtelen volt,hogy csakis MacCarthy és O’Brien megszöktetéséről lehetett szó.

Hová lett ez a levél és kinek a kezébe került, hogy Farnham már nem találta ott, mikor a fa aláért?...

Amint mondtuk, a két Kip testvér a fegyencek előtt járt és megjelölte a kivágandó fákat.Mikor Péter odaért ahhoz a fához, amely alatt Walter a levelet elejtette, előbb körüljárta, saztán le akarta bántani a háncsát, hogy lássák a jelet...

De ekkor, két gyökér között megpillantotta a zöld levelet, melyből kifehérlett a beléje rejtettpapiros csücske. Ösztönszerűen lehajolt érte, s csak most látta, hogy írás is van rajta...

Egy szempillantás alatt elolvasta, majd fürkészve tekintett körül, s látván, hogy senki se nézarra, hirtelen zsebébe rejtette a levelet.

Most odaért Károly is, és mialatt tovább végezték dolgukat, Péter mindent elmondott neki:

- Szökésről van szó... szökésről! - mondta Károly halkan. - Rablók és gyilkosok akarnakmegszökni, míg mi, akik ártatlanok vagyunk...

- Ezek nem rablók, és nem gyilkosok! - felelte Péter. - A két ír politikai fogoly: O’Brien ésMacCarthy... Senki más nem lehet, csak ők!...

- De ők csak ketten vannak - szólt Károly - a levél pedig háromról beszél... Ki hát a harmadik?

- Alighanem az, aki a levelet hozta... vagy pedig...

E pillanatban Péter észrevette, hogy a két ír fegyenc gyorsan vált néhány szót az egyik őrrel...Farnhammal, aki azt súgta nekik, hogy Walter itt járt és levelet hagyott az egyik fa alatt...

75

- Vagy pedig - folytatta Péter halkan, mintha egyszerre világosság gyúlt volna agyában -Farnham a harmadik... a felügyelő, aki szintén írországi és talán elősegíti a szökésüket!

A két testvér gondolatokba mélyedve folytatta munkáját, és szinte észre sem vette, hogy máralkonyodik. Hat órakor a főfelügyelő megfújta a sípját, s az őrök összeterelték a fegyenceket.A napi munkának vége volt, vissza kellett menniük a fegyházba.

A fegyencek négyes rendekben indultak hazafelé, s a két Kip testvér a hosszú sor legvégénvolt. Farnham és az írek legelöl mentek, és halálos aggodalom szorította mindhármuk szívét:most már O’Brien és MacCarthy is tudták, hogy a levél eltűnt.

Elveszett, vagy rossz kézbe került!... Mind a két esetben vége volt reménységüknek, s haesetleg valamelyik felügyelő találta meg a levelet, akkor jaj nekik!

A két Kip testvér éppoly izgatott volt, mint az írek és Farnham, kettőjüknek a szökés, a mene-külés járt az eszében, s végtelen keserűség szállta meg őket, hogy a levél nem nekik szólt.

- Mindamellett - szólt Károly halkan - embertelenség lenne eltitkolni a hírt azok előtt, akiknekszól, kivált O’Brien és MacCarthy előtt, akik védelmeztek bennünket, mikor ez a banda ránktámadt...

- Igazad van. Károly - felelte Péter. - Holnap valami módon kezükbe adom a levelet.

- S miért ne szökhetnénk meg velük együtt mi is? - kérdezte Károly fojtott hangon, meg-ragadva bátyja kezét. - Ha átadjuk nekik a levelet, nem tagadhatják meg tőlünk ezt aszívességet.

Péter habozva gondolkozott pár pillanatig, s aztán így felelt:

- Igazad van. Károly... Mi is megszökhetnénk velük. De akkor mindenki azt hinné, hogyvalóban bűnösök vagyunk... Még Hawkins úr is... És a nevünkön örökre rajta tapadna ez agyilkosság, amelyben ártatlanok vagyunk... Nem, nem! Csak hagyjuk szökni őket, mi pedigmaradjunk itt és tűrjük békességgel a szenvedést, míg kiderül ártatlanságunk.

Károly lehajtotta fejét és nem felelt. Érezte, hogy Péternek igaza van: ha megszöknek, sohasenki el nem hiszi, hogy ártatlanok, még ezek a féniek sem, akik bizonyára csak a kényszerítőkörülmények hatása alatt tűrnék el, hogy velük szökjenek... Jobb hát, ha tovább várják ügyükjobbra fordulását!

Ezalatt O’Brien, MacCarthy és Farnham halálos aggodalmakat szenvedtek. Mind a hármanszentül hitték, hogy az elveszett levél már Skirtle kapitány kezében van, aki bizonyárakikutatja, kik voltak a szökevények, s akkor csak megkettőzteti a szigorúságot, sőt elválasztjaa két politikai foglyot és sötétzárkába csukatja őket, Farnhamet pedig haditörvényszék eléállítja!...

Ők sem aludtak egész éjjel, minden pillanatban várták, hogy értük jönnek és vasra verikőket... de nem történt semmi.

Másnap vasárnap volt, amikor a fegyencek sohasem mentek ki dolgozni, hanem istentisz-teletet hallgattak, s azután az udvarokon sétálgattak. Skirtle kapitány, mint rendesen, szinténjelen volt, de semmi jel sem mutatta, hogy tud valamit... Farnham és a két ír reménykednikezdett: hátha a szél kapta föl és fújta el azt a levelet, s úgy elvitte, hogy nyoma veszett éssenki sem találta meg...

76

Istentisztelet után a fegyencek ebédelni mentek, s ez alkalommal a két Kip testvér nem férkőz-hetett az írek közelébe. Ebéd után pedig oly heves zápor kerekedett, hogy nem lehetettkimenni az udvarra, és sem Károly, sem Péter nem tudták módját ejteni, hogy a levelet átadjákaz íreknek.

Pedig az idő sürgetett: ma negyedike volt, s az üzenet másnapra, ötödikére tűzte ki a szökést.Ha tehát ma estig nem értesítik az íreket, akkor megfosztják őket a szabadulás lehetőségétől.

A két Kip testvér éppoly izgatott volt, mint az írek és Farnham. Oly buzgón óhajtották, hogykiderüljön az ég, mintha csak a tulajdon menekülésükről lett volna szó... És Isten, minthacsakugyan megszánta volna őket, kevéssel öt óra után szétűzte a fellegeket, a nap kisütött, s afegyenceket kibocsátották az udvarra.

Mivel a levél Péternél volt, neki kellett megkísérelnie a közeledést az írekhez. Ez nem lettvolna nehéz, mert a fegyenceknek szabad volt egymással beszélgetniük, de az írek minden-kitől félrevonultak és rendesen kerülték az érintkezést a többiekkel; nem akartak összeke-veredni a rablókkal, úgyhogy könnyen feltűnhetett, ha most Péter mindenáron szóba akar állnivelük.

Péter mindamellett iparkodott feltűnés nélkül közel férkőzni a két írhez, akik csüggedten ültekegy fa alatt... De ekkor ismét új nehézség merült föl. Farnham folyton ott járt-kelt a két írkörül, s egy percre se vette le róluk a szemét... Péter meghökkent: hátha csalódott, és Farnhamnem barátja, hanem veszedelmes ellensége a két politikai fogolynak?...

Megállt, nem mert közelebb menni, pedig már alig volt tőlük tíz lépésnyire. De Farnhamközvetlenül az írek mellett állt, és gyanúsan nézegetett körül... Szerencsére e pillanatban egyőr hívta Farnhamet: Skirtle kapitány akart vele beszélni. Farnhamnek arra sem volt ideje, hogymegsúgja, mi történt: azonnal mennie kellett...

Most volt itt az idő! Kip Péter gyorsan odalépett a két írhez és megragadta O’Brien kezét, akiaz első pillanatban vissza akarta rántani... de mikor érezte a papirost, amit Péter bele-csúsztatott, szinte megdermedt és mozdulni sem tudott.

- Ezt a levelet tegnap találtam - mondta Péter halkan. - Mostanig nem volt rá alkalmam, hogyátadhassam... Nem tud róla senki, az öcsémén kívül... Holnapig még van idejük...

Se O’Brien, se MacCarthy nem tudtak szólni. És Kip Károly, aki ezalatt lassan odajött, közel-hajolva hozzájuk, halkan mondta:

- Mi nem vagyunk gyilkosok, s most azt is láthatják, hogy árulók sem vagyunk!

XII. FEJEZETA Saint James-fok

Másnap este, valamivel hét óra után, három vakító villanás világította meg az alkonyat homá-lyát a fegyház magas falairól, s ezt a villanást erős dörrenések követték. A jelzőágyú szólaltmeg, s hangjára megelevenedett az egész Tasman-félsziget... A kutyákat elbocsátottákláncaikról, s nem lesz egy bokor vagy cserje sem, melyet a rendőrök át ne kutatnának.

Ez a három ágyúlövés azt jelentette, hogy fegyencek szöktek meg.

77

A fogház igazgatója mindent megtett, hogy meggátolja a szökevényeket a félsziget elhagyá-sában. A tenger felé egyelőre nem menekülhettek, mert oly heves volt a hullámverés a szirtespartokon, hogy sem csónak, sem hajó nem jöhetett értük a nyílt tengerről; valószínű volt tehát,hogy az erdőbe fognak menekülni, ahonnan könnyűszerrel visszavihetik őket a fogházba.

Este hét órakor, mikor a rabok a munkából hazatértek, az ötödik csapatból kettő hiányzott:O’Brien és MacCarthy. Rögtön értesítették Skirtle kapitányt, aki azonnal tisztában volt azzal,hogy ezek a politikai foglyok csakis úgy vállalkozhattak a szökésre, hogy barátaik kívülrőlbiztatták és segítették őket.

Feltűnő volt, hogy Farnham, akire az ötödik csapat őrizetét bízták, szintén nem tért vissza afegyházba; de sem a főfelügyelő, sem a kapitány nem gyanakodtak rá: sőt inkább sajnálták,mert azt hitték, hogy a két szökevény bizonyára eltette láb alól.

A szökésről természetesen tudott az egész fegyház. De míg a nyomorult gonosztevők lelkükmélyéből irigyelték a két írt, addig a két Kip testvér aggódva gondolt rájuk és sajnálta őket.

Bizonyos volt, hogy a viharos tengeren nem menekülhetnek, s a szerencsétleneknek ott kelltölteniük az egész éjszakát a Saint James-fokon, ahol az üzenet értelmében várniuk kellett aszabadító csónakot.

- Sőt a holnapot is, az egész nappalt - mondta Károly -, mert fényes nappal nem jöhet értük acsónak. S ki tudja, hogy holnap estig lecsendesül-e a tenger...

Ezért aggódtak a szökevények is. Midőn alkonyat felé, kevéssel előbb, mint a raboknak sorbakellett állniuk, hogy visszamenjenek a fegyházba, Farnham egy távolabb eső fához vezetteőket, melyet ki kellett volna vágniuk, senki sem gyanakodott rájuk. Ott dolgoztak az erdő-szélen, Farnham felügyelete alatt, amint ez már annyiszor megtörtént.

Midőn azonban a főfelügyelő megfújta sípját, hogy összehívja a fegyenceket, a két ír ésFarnham, ahelyett, hogy a gyülekezőhelyre mentek volna, beljebb osontak az erdőbe, smegvárták, míg a csapatok szép rendben hazamentek.

Ekkor előbújtak a sűrűből, a két ír ölébe vette a lábaira vert bilincseket, s mind a hárman futvaigyekeztek a Saint James-fok felé, ahová félhét tájban érkeztek meg.

Már sötétedett, s a parton és a tengeren semmi nyoma sem volt az életnek, hajónak, csak azúgó szél korbácsolta a habokat, melyek tajtékozva paskolták a parti szirteket.

- Farnham - kérdezte O’Brien aggódva -, csakugyan ez a Saint James-fok?

- Ez - felelte Farnham, és csüggedten tekintett a tengerre, mely dübörögve tajtékzott a lábaalatt.

A Saint James-fok keskeny, magas szirt volt, mely pár száz lábnyira félkör alakban nyúlt be atengerbe, s észak felé kis öblöt alkotott. Roppant szikladarabok hevertek rajta össze-vissza, sitt-ott mély üregeket, szakadékokat vájtak benne a fölcsapó hullámok. Egy ily szakadékbanhúzódtak meg a szökevények, és izgatottan tanácskoztak, hogy mit kell tenniük.

- Ebben az ítéletidőben nem számíthatunk arra, hogy az Illinois megközelítse a partokat -mondta Farnham.

- S lehet, hogy a vihar holnap sem szűnik meg...

- Csitt! - szólt hirtelen MacCarthy. - Mi ez?...

A habok viharos zúgásán át is lehetett hallani a három tompa dörrenést... A fegyházbanágyúztak!

78

- Most már tudják, hogy megszöktünk! - szólt O’Brien.

- De nem tudták, merre! - mondta MacCarthy.

- Le a láncokkal! - kiáltott föl Farnham.

Elővett egy kitűnő acélreszelőt, és fél óra alatt megszabadította két társát a nehéz bilincsektől,melyeket hét hosszú évig viseltek.

Aztán ismét kimentek mind a hárman a barlangból, s a sziklákon mászkálva kutatták, lesték aharagos tengert, hogy nem látják-e valahol a közelgő hajó lámpafényét.

Sehol semmi!

Megint visszamentek a barlangba tanácskozni.

Csak egytől félhettek: hogy a vihar nem csillapodik másnap sem, s akkor rájuk akadnak azüldözők. Bizonyos, hogy legelőször az erdőt fogják átkutatni, s csak akkor jönnek erre, asziklás partok felé, ahol nem is sejthetik őket...

Eleségük volt két napra való, mert Farnham, aki már gondolt a szökésre, lassanként minden-féle konzervet, sőt kenyeret is rejtett el abban a barlangban, ahol meghúzódtak. De, ha a hajónem jön idejében a megszabadításukra, akkor a fegyházőrök esetleg átkutathatják ezt a kopársziklát is, és a vérebek hamar a nyomukra akadhatnak...

E beszélgetések során szó esett a két Kip testvérről is. O’Brien említette őket először, s mélymeggyőződéssel kiáltott föl:

- Nem, én nem hiszem, hogy gyilkosok!

- Én sem hiszem - felelte MacCarthy.

- Bizonyos, hogy derék emberek - tette hozzá Farnham -, mert nem árultak el bennünket.Pedig, ha azt a levelet a kapitánynak adják, sokat lendíthettek volna a sorsukon.

- Azt kellett volna mondanom - folytatta O’Brien -, mikor átadták a levelet, hogy szökjenek őkis velünk... A boldogtalanok! Egész életüket itt kell tölteniük, holott szentül hiszem, hogyártatlanok!

A vihar egész éjszaka tartott, és a hajónak nyoma sem volt. Éjféltájban, a dagály tetőpontján,megkettőződött a vihar ereje, és a habok elárasztották a barlangot is, úgyhogy a menekültektérdig vízben jártak. Szerencsére apály kezdetével csökkenni látszott az orkán ereje, s mire anap fölkelt, a szél is megszűnt, s a tenger csillapodni kezdett.

Most már megkísérelhette volna a csónak a közeledést a nyílt tengerről, de csónak nem voltsehol. A menekültek különben is tudták, hogy alkonyat előtt nem számíthatnak csónakra, sezért egyelőre megreggeliztek. Csak az volt a kérdés, elindult-e az Illinois Hobarttownbóltegnap éjjel a nagy viharban?

- El - mondta Farnham. - Walter szombaton adta át az üzenetet, s bizonyos, hogy még azon azéjszakán visszament Hobart Townba. Mihelyt a hajóra ért, azonnal értesítette a kapitányt,hogy hétfőn este már itt leszünk a Saint James-fokon.

- Én is azt hiszem, hogy így történt - hagyta helyben O’Brien. - Mert ha Walter nem utazottvolna el Hobart Townba, bizonyos, hogy utánunk jött volna ide... Tehát csak türelem: estérebizonyosan itt lesz a csónak.

- Adja Isten! - felelte MacCarthy.

79

Délután egy óra tájban megrettenve ugrottak föl mind a hárman. Fönt, a szirt tetején, vagyszáz lábnyira a barlang fölött, ahol rejtőztek, hangos beszédet és kutyaugatást hallottak.

- A fegyházőrök!... A vérebek! - kiáltott föl Farnham.

Mindhármuk szívében megfagyott a vér...

Ha a kutyák megtalálják a nyomot és lejönnek a szirt tetejéről, akkor végük van. Hogyan isállhatnának ellent vagy egy tucat fegyveres őrnek, mikor nekik semmi fegyverük sem volt?...

S mi sorsuk lesz aztán?... Kettős lánc és magánzárka a két írnek, az akasztófa Farnhamnek,aki elősegítette a szökésüket!

Mind a hárman mozdulatlanul álltak a barlangban. El voltak szánva, hogy inkább a tengerbeugranak, s ott halnak meg, semhogy ismét elfogassák magukat... Eközben egyre hallották akutyák dühös csaholását és az üldözők beszélgetését.

- Erre, erre! - mondta az egyik.

- Eresszétek el a kutyákat!...

- Át kell kutatni az egész szirtfokot, hátha itt vannak mind a hárman! - kiáltott a főfelügyelő.

Mind a hárman... A fegyházban tehát már azt is tudták, hogy Farnham szintén megszökött afegyencekkel.

- Ugyan, mit keresnének itt a sziklák közt? - szólt békétlenül az egyik őr. - Csak volt annyieszük, hogy nem ide bújtak!

- Azért mégis megnézhetjük! - erősködött egy másik.

A három szökevény összenézett.

Szerencsére a déli dagály elöntötte a szirtfok alját, úgyhogy száraz lábbal nem lehetett meg-közelíteni annak a barlangnak a száját, amelyben a szökevények rejtőztek. Legalább két óráigkellett volna várniuk, míg az ösvényen járni lehet, s a főfelügyelő türelmetlen volt.

A kutyák ugyan dühösen ugattak, sőt az egyik bele is ugrott a vízbe, de a főfelügyelő ügyet sevetett erre.

- Vissza az erdőbe! - parancsolta hangosan. - Nem rejtőzhetnek másutt, mint ott!

Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket a szökevények hallottak... Aztán eltávozott az egészcsapat, és megint néma lett az elhagyott sziklapart.

XIII. FEJEZETA menekülés

A veszély csak távolodott, de nem szűnt meg. A szökevények tudták, hogy nem sokáigmaradhatnak rejtve a sziklaparton, mert bizonyos, hogy a fegyházőrök, ha nem találják megőket az erdőben, ismét a tengerparton keresik a nyomukat.

Izgatottan lesték tehát az Illinois megérkezését. Kimenni ugyan nem mertek a barlangból,nehogy meglássák őket, de belülről is jókora darabot láthattak a tengerből, s megpillanthattáka hajót, mihelyt föltűnik a szemhatáron.

80

Ám a hajó csak nem mutatkozott. A vihar lassanként egészen elcsöndesült, és a lomha hullá-mok fáradtan csapdosták a szirteket, de a gőzösnek nyoma sem volt sehol. A háromszökevény leírhatatlan aggodalommal figyelt, hallgatózott és kémlelte a sík vizet... Mindenpillanatban úgy rémlett nekik, hogy üldözőik lépteit, a vérebek csaholását hallják a sziklákközött, s a hajónak, sőt még a füstjének sem látták semmi nyomát a szemhatáron!

- Talán az Illinois nem is tudja, hogy megszöktünk! - aggódott MacCarthy.

- Hogyne tudná! - felelte Farnham. - Bizonyos, hogy Skirtle kapitány azonnal táviratozottHobarttownba, sőt talán rendőrséget is kért a nyomozásunkra. Ott tehát már az egész város tuda szökésről. Különben is kétségtelen, hogy Walter szintén ott van, és hírt vitt arról, hogyüzenetét itthagyta nekünk.

- De akkor hol a hajó? - tört ki O’Brien. - Most már öt óra van... Nemsokára sötét lesz és nemis lehet majd látni az öböl szirtjeit... Hogyan küldhetnek hát értünk csónakot?

E pillanatban Farnham, aki le nem vette szemét a tengerről, ujjongva kiáltott föl:

- Füstöt látok!

S valóban, északkelet felé, ahol a lenyugvó nap vörösre festette az eget, sötét vonalka kanyar-gott fölfelé, amit csak hajónak a kéménye onthatott.

- De ez az?... Az Illinois? - kiáltott föl O’Brien, s bizonyára kirohant volna, ha Farnham visszanem tartja.

Ezeken a vizeken rendesen sok gőzös megfordul, s kérdés volt, hogy csakugyan az Illinois-eaz a hajó, melynek a füstjét látják?... A három szökevény izgatottan, lélekzetét is visszafojtvaleste a hajót... A füst szemmel láthatólag délkeletnek tartott; tehát feléjük közeledett s fél óramúlva már látniuk kell a gőzöst is.

De egyszer csak O’Brien kétségbeesetten kiáltott föl:

- Végünk van!... Ez nem az Illinois.

- Miért nem az? - kérdezte Farnham.

- Nézz oda!...

A füst iránya megváltozott: a hajó nem közeledett feléjük, sőt úgy látszott, hogy ki akar mennia nyílt tengerre az öbölből!

Tehát nem lehetett az Illinois.

A három szökevény csüggedten nézett össze... Talán az Illinois el sem indult?... Nem, az nemlehet! Hisz még nincsen alkonyat, lehet, hogy még az éjszaka előtt itt lesz a gőzös s akkormentve vannak!... De ez a remény oly gyönge volt bennük, hogy már egyikük sem szólt, s azidő némán, halálos csöndben telt.

A nap lassankint aláhanyatlott a szemhatár mögött. Ebben az évszakban hamar szokottsötétedni napnyugta után, s mivel a hold is utolsó negyedében volt, s az eget is fellegekborították, az éjszaka fölötte sötétnek ígérkezett.

O’Brien, nem tudván magát tovább türtőztetni, kirohant a barlangból, mit sem törődve azzal,hogy az alkonyat félhomályában még megláthatják. Egyenesen a szirt gerincére kúszott, párpillanatig feszülten nézett a homályosodó tengerre, aztán előrenyújtotta a nyakát, minthahallgatóznék... s végre hirtelen, hevesen fölkiáltott:

- Ide hozzám!... Ide hozzám!...

81

MacCarthy és Farnham lélekszakadva rohantak föl hozzá és elfulladva kérdezték:

- Mi az?... Mi történt?...

- Úgy tetszett, hogy... Hallom az evezőket!

- Honnan?... Merről!

- Onnan... A gát mögül...

És O’Brien északnyugat felé mutatott.

A csónakot csakugyan onnan várták, s most MacCarthy és Farnham is lélekzetüketvisszafojtva figyeltek... Ők is hallani vélték az evezők ütemes csobbanásait...

- Úgy van... ez csónak! - kiáltott föl Farnham.

- Az Illinois küldte! - felelte O’Brien.

E pillanatban nem volt más teendőjük, mint lemenni a partra, s megvárni a csónakot, míg asziklákat megkerülve odaér hozzájuk.

Hat óra volt... A távolban hallották a főfelügyelő sípját, mely gyülekezésre és hazatérésreszólította a kint dolgozó fegyenceket... De mit törődtek ők most ezzel!

Lerohantak a nyaktörő úton, s mire leértek a partra, nemcsak a közelgő csónakot pillantottákmeg, hanem a gőzöst is, mely alig egy mértföldnyire volt tőlük... Örömükben ujjongani,kiabálni kezdtek: de ugyanekkor zűrzavaros lármát, vad csaholást hallottak a hátuk mögött.

- A vérebek! - kiáltott föl MacCarthy.

S megfordulva rémülten látták, hogy egy tucatnyi fegyházőr rohan feléjük a parton, rájukuszítva a vérebeket!... Üldözőik akkor pillantották meg őket, mikor a szikláról leszaladtak, smost kiabálva futottak utánuk:

- Erre, erre!...

- Itt vannak mind a hárman!

- El kell vágni az útjukat!...

- Vigyázzatok!... Csónak jön értük!...

Minden attól függött, hogy a csónak ér-e előbb a parthoz, vagy az üldözők tudnak gyorsabbanlefutni a szakadékos parton... Pár perc alatt el kellett dőlnie a három szökevény sorsának, és akét Kip testvér, aki a zajos lármára odaszaladt a szirt tetejére, dobogó szívvel várta azesemények fejlődését.

A csónakban ülők erejük teljes megfeszítésével eveztek, s a csónak szinte repült a vizén, de afegyházőrök közelebb voltak, s a szökevények helyzete válságosra fordult...

- Végük van! - kiáltott föl Kip Károly.

S mintha valami titkos ösztönnek engedne, szélsebesen lerohant a szirt gerincéről, afegyházőrök után. Péter természetesen habozás nélkül követte bátyját.

A szökevények belerohantak a tengerbe és úszva akarták elérni a csónakot, mely nyílsebesenközeledett feléjük... De már késő volt: a fegyházőrök utánuk eredtek, körülfogták őket avízben és kituszkolták a szerencsétleneket a szárazra... Mire az amerikai csónak partot ért, ahárom szökevény meg volt kötözve, s a fegyházőrök durván lökdösték őket előre...

82

E pillanatban ért oda a két Kip testvér. Habozás nélkül rávetették magukat a fegyházőrökre,akiket meglepett ez a váratlan támadás. Az első percben azt hitték, hogy a kint levő fegyencekföllázadtak, s ez a gondolat megfosztotta őket erejüktől és bátorságuktól...

Ugyanekkor a csónak nagy roppanással partot ért s az amerikaiak hanyatt-homlok ugráltak kibelőle.

- Előre! - kiáltott föl Walter, aki az élükön járt.

- Írországért! - üvöltöttek a matrózok.

Véres küzdelem kezdődött a sziklás parton és a revolverek dolgozni kezdtek... Az amerikaiakmindenekelőtt a vérebeket lőtték agyon, amelyektől jobban féltek, mint a fegyházőröktől, saztán vad elszántsággal rohantak rá az őrökre.

Ezek azonban számra is többen voltak, meg jobban is védhették magukat, mint az amerikaiak,mert a sziklák mögül lövöldözhettek rájuk... Mindkét részről elbukott egy-két ember, deszerencsére egyik sem kapott halálos sebet. Annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy azamerikaiak nem sokáig védhetik magukat, nem üldözhetik a fegyházőröket, akik folytontüzelve vonultak visszafelé a sziklák közt, s magukkal hurcolták a szökevényeket is.

Ekkor azonban váratlan segítség érkezett a tengerről. Az Illinois kapitánya, meghallván alövöldözést, teljes gőzerővel sietett a part felé, s még egy csónakot eresztett le a vízre. Ebbentizenöt matróz ült, s ez a csapat éppen az utolsó pillanatban érkezett.

Az amerikaiak újult erővel rohanták meg a fegyházőröket, akik nem bírták megállni helyüketaz ellenség előtt. Ott kellett hagyniuk a szökevényeket, s menekülniök kellett.

E pillanatban a két Kip testvér odakiáltott O’Briennek:

- Meg vagytok mentve!

- Ti is! - kiáltott vissza O’Brien.

S mielőtt még idejük lett volna tiltakozni, O’Brien intésére három matróz fölkapta a két Kiptestvért, beemelte őket a csónakba és gyorsan visszaevezett velük a hajóra.

Félóra múlva az Illinois teljes gőzerővel szelte a Csendes-óceán hullámait.

XIV. FEJEZETTovábbi események

Míg Port-Arthurban ezek történtek, Hobarttownban Hawkins úr fáradhatatlanul iparkodottösszegyűjteni minden adatot és bizonyítékot, amely esetleg kideríthetné a két Kip testvérártatlanságát. Mióta a fegyházban találkozott velük, még jobban meggyőződött arról, hogynem ők a gyilkosok, s ez a hite csak annál jobban ösztönözte, hogy kiszabadítsa őket a fog-ságból.

Mindenekelőtt azt kellett tisztáznia, hogy abban a fogadóban, ahol a két Kip testvér lakott,nem fordult-e meg ugyanakkor Vin Mod is, vagy valamelyik cinkostársa, aki a maláji tőrt, s akapitánytól rabolt piaszterek egy részét becsempészhette a két testvér poggyásza közé?...

83

De a fogadós, akit Hawkins úr több ízben kikérdezett, nem emlékezett semmiféle gyanúsvendégre - sőt már azt is elfelejtette, hogy ugyanakkor, mikor a két testvér nála lakott, azövékkel szomszédos szobának is volt lakója. Hawkins urat ugyan bántotta ez a dolog, de azértnem csüggedt.

Május 7-ikén azonban váratlan hír terjedt el a városban.

A kormányzó táviratot kapott, hogy Port-Arthurból két politikai elítélt, a rájuk vigyázó fel-ügyelővel együtt megszökött egy gőzösön, melyet amerikai cinkosaik küldtek értük - s ezalkalommal két másik elítélt is megugrott velük.

Ez a másik két fegyenc a két Kip testvér volt.

Hawkins úr nem akarta elhinni a hírt.

Rögtön fölsietett a kormányzóhoz, aki azonban megerősítette a két testvér szökésének a hírétés sóhajtva mondta:

- Lássa, hogy csalódik néha az ember!... Ön azt hitte, hogy ártatlanok, s már-már magam iskezdtem kételkedni a bűnösségükben, de a szökésük igazolta az ítéletet. Ha nem lennénekbűnösök, nem szöktek volna meg, hanem megvárták volna perük újrafölvételét; de úgylátszik, semmi okuk sem volt ezt remélni.

Hawkins úr nem tudott mit felelni, ő maga ugyan még most is meg volt győződve a Kip test-vérek ártatlanságáról, de érezte, hogy ez a szökés nagyon is ellenük szól, s a kormányzónakigaza van, ha bűnösnek hiszi őket.

A kormányzó ezután elmondta Hawkins úrnak azt is, hogy már megállapították: a szöke-vények az Illinois amerikai gőzösön menekültek el. Ugyanis kiderült, hogy május 5-ike és 7-ike közt csak ez az egyetlen gőzös fordult meg Hobarttownban, s miután ennek a szökés utánnyomaveszett, kétségtelen, hogy a fegyencek a fedélzetén vannak. Most már az angol kormánymegvárja, hol és mikor köt ki az Illinois, s akkor azonnal kérni fogja a szökevények kiadatásátaz amerikai kormánytól.

Hawkins úr csüggedten ment haza. Május 25-ikén kellemes meglepetés érte: Zieger úrlátogatta meg a feleségével.

Zieger úr úton volt, mikor a két Kip testvér megszökött, s így még semmit sem tudott adologról. Mikor meghallotta, ő is nagyon megdöbbent.

- Ez igazán lesújt! - mondta a fejét csóválva. - Én magam sohasem akartam azt hinni, hogy őka gyilkosok... de most?!...

- Most sem szabad ezt hinnie - felelte Hawkins úr komolyan. - Nekem szilárd hitem, hogyártatlanok.

Zieger úr kissé elgondolkozott s aztán így szólt:

- Nem tudom, mit feleljek... Annyi bizonyos, hogy a bennszülöttek ártatlanok... Sem Hamburgúr, sem én nem találtunk a legcsekélyebb nyomra sem amely azt bizonyítaná, hogy abennszülötteknek részük volt ebben a szörnyű gyilkosságban.

- Ebben igaza van - hagyta helyben Hawkins úr. - Nem is bennszülöttek gyilkolták meg,hanem...

És elmondta gyanúját, föltevéseit, hogy Gibson kapitányt Flig Balt és Vin Mod gyilkoltákmeg, s ők csempészték be a lopott piasztereket és a maláji tőrt a két testvér poggyásza közé.

84

- Csak az a baj - tette hozzá a fejét csóválva -, hogy Flig Baltnak és Vin Modnak nyomukveszett. Senki sem tudja, mi lett velük, mióta Hobart-Townból eltávoztak.

- De én tudom - felelte Zieger úr.

- Nos, hol vannak hát?...

- Három hónappal ez előtt Port-Praslinban voltak s elszegődtek a Kaiser nevű német három-árbocos hajóra, mely két héttel később elvitorlázott.

- S aztán?...

- Aztán nem hallottam többé a hajóról...

- Akkor bizonyos, hogy a gazemberek elfoglalták és valahol kalózkodnak vele! - sóhajtottHawkins úr csüggedten.

Elmúlt három hét, s ekkor megjött a hír Hobarttownba, hogy az Illinois gőzös kikötött San-Franciscóban, ahol a féniek politikai szövetsége nagy ünnepéllyel és diadallal fogadtaMacCarthyt, O’Brient és Farnhamot, szent ügyüknek e három vértanúját, akik megszabadultakaz angolok zsarnokságától.

Ugyanakkor azt is hírül hozta a távíró, hogy a két Kip testvérnek nyoma veszett, s mikor azamerikai rendőrség keresni kezdte őket az angol kormány sürgetésére, már sehol sem találtákőket.

E hírre Hawkins úr végképp lemondott arról, hogy a két testvér perének újrafölvételétsürgesse. Mire való is lett volna ez - miután azok, akiknek a becsületét és ártatlanságátkereste, önmaguk ítélték el magukat a közvélemény szemében, midőn megszöktek a büntetésés az esetleges rehabilitáció elől?...

Ámde hat héttel később, július 25-ikén, az a hír terjedt el a városban, hogy a két Kip testvérvisszajött Hobarttownba és - önként jelentkezett fogságra a királyi ügyésznél!

XV. FEJEZETAz ártatlanság kiderül

A szinte hihetetlen hír kezdetben légből kapott koholmánynak tetszett, de a részletek csak-hamar egész teljességében megerősítették. A Kip testvérek San Franciscóból jöttek a Standardgőzös fedélzetén, s mihelyt megérkeztek a kikötőbe, azonnal a királyi ügyészhez siettek ésföljelentették magukat.

Ez a dolog kétségtelenné tette, hogy ártatlanok. Mert miért is jöttek volna vissza, habűnösök?... Hiszen, ha nem remélték, hogy büntetlenségük kiderül, valósággal őrültség voltvisszatérniük a fegyházba, mikor tudták, hogy éltük fogytáig ott kell szenvedniük!

A közvélemény egyszerre megváltozott és az egész város hangosan követelte a két testvérperének újrafölvételét... Igen ám: de mily alapon?... A törvény határozottan megszabja, hogy apörök újrafölvételének csak akkor lehet helye, ha fontos bizonyítékok merülnek föl arra, hogyaz elmarasztaló ítélet igazságtalan, illetőleg bírói tévedés volt.

Ilyen bizonyítékok pedig nem voltak.

85

Hawkins úr, mihelyt a két testvér visszaérkezésének hírét megtudta, azonnal a királyi ügyész-hez sietett és engedelmet kért tőle, hogy a foglyokkal beszélhessen. Természetesen rögtönbebocsátották, s ott tudta meg részletesen, hogy mi történt a két testvérrel.

Kip Károly elmondta, hogy ők nem akartak megszökni. Igaz, hogy elősegítették a két írmenekülését, de nekik eszük ágában sem volt, hogy velük tartsanak. Erőszakkal hurcolták előket, hálából a tett szívességekért... Ők azonban, mihelyt San Franciscóba értek, azonnalelváltak az írektől, s első gondjuk volt hajót keresni, amelyen visszatérhetnek Hobarttownba.Így váltottak jegyet a Standardra, s mihelyt ez a gőzös horgonyt vetett a kikötőben, azonnaljelentkeztek az ügyésznél.

- Uram - tette hozzá Péter - ön már régen tudja, hogy nem mi vagyunk a gyilkosok. De aztakartuk, hogy ország-világ tudja meg ezt. Azért jöttünk vissza önként, jó szántunkból abörtönbe.

Hawkins úr alig tudott szólni nagy fölindulásában.

- Úgy van, uraim - mondta aztán -, én tudom, hogy önök ártatlanok, s hiszem, hogy nemsokáraország-világ szintén bizonyos lesz ebben... Egyelőre engedjék meg barátaim, hogy meg-szorítsam a kezüket, tiszteletem és őszinte barátságom jeléül...

A két testvér könnyekre fakadt és hálás szeretettel szorított kezet Hawkins úrral.

E találkozás után Hawkins úr egyenesen Nat Gibsonhoz sietett. A fiatalember, bár szinténtudott már a két Kip testvér visszatértéről, hallani sem akart róluk. Még mindig szentül hitte,hogy ők gyilkolták meg apját, s a fájdalom vak elkeseredésében, heves szavakkal tett szemre-hányást Hawkins úrnak, hogy miért pártolja őket annyira, mikor a vizsgálatból és atárgyaláson határozottan kiderült, hogy ők a gyilkosok?...

Hasztalan volt Hawkins úrnak minden igyekezete: Nat Gibson makacsságán nem diadalmas-kodhatott. A fiatalember szívében annyira meggyökerezett már a bizonyosság a két testvérbűnössége felől, hogy ártatlanságukról csak az igazi gyilkosok kézrekerítése győzhette volnameg.

De hol voltak és mindenekelőtt: kik voltak az igazi gyilkosok? Hawkins úr leverten távozottNat Gibsontól és egyenesen a kormányzóhoz ment. Sokáig beszélgetett vele a két testvéresetéről, s a kormányzó, Hawkins úr kérésére beleegyezett, hogy elrendeli a pótvizsgálatotGibson kapitány meggyilkolásának ügyében; a két Kip testvér pörének újrafölvételét azértnem rendelhette el, mert ehhez hiányoztak az új bizonyítékok.

A vizsgálóbíró tehát újra kezdte a nyomozást.

A fogadós megesküdött rá - amint igaz is volt -, hogy Vin Mod és Len Cannon, meg a gyanúsmatrózok mind nála laktak, s állandóan ott is dorbézoltak egész addig a napig, míg a két Kiptestvért le nem tartóztatták. Az egyetlen gyanús körülmény, ami ellenük szólt, az volt, hogysokat költöttek, de ezt nem lehetett fontos és perdöntő bizonyítéknak tekinteni. Hawkins úrugyan meg volt győződve, hogy a gazemberek a Gibson kapitánytól rablott pénzből tivor-nyáztak, de bebizonyítani nem tudta, s legfőképpen azért nem, mert Vin Modnak és társainakteljesen nyomuk veszett, mióta a Kaiser nevű német hajón elvitorláztak.

Egy hónap múlt el az új vizsgálat megkezdése óta, s a két testvér reményei egyre fogytak...Minek is jöttek vissza Amerikából, s minek álltak újra a törvényszék elé, mely egyszer márelítélte őket, noha ártatlanok voltak?...

86

- És talán másodszor is elítél! - sóhajtott föl Kip Károly keserűen.

- Bátorság, Károly, bátorság! - biztatta őt Péter. - Bízzunk ügyünk igazságosságában!

De nem sok reményük és okuk lehetett a bizalomra. A vizsgálóbíró, látván az új nyomozássikertelenségét, már-már azon volt, hogy ismét lezárja a vizsgálatot s átadja az egész per-csomót az ügyésznek indítványtétel végett, mikor egyszerre csak különös dolog történt.

Zieger úr, aki ismét átrándult Port-Praslinból, azzal a kéréssel fordult Hawkins úrhoz, hogyadjon neki egy arcképet Gibson kapitányról, amelyet föl akar akasztani dolgozószobájában.

Emlékezünk, hogy a végzetes gyilkosság után maga Hawkins úr készített fényképet, mégpedigigen nagy gonddal, a szerencsétlen kapitányról, s arra is emlékezünk, hogy a felvételkorGibson kapitány szemei nyitva voltak, mintha csak élt volna...

Ez a kép, melyet a halál kezének érintése csodálatosan nyugodttá tett, a legjobb képe volt amegboldogult kapitánynak, s Hawkins úr elhatározta, hogy megnagyobbíttatja ezt a képetZieger úr számára. Elővette hát a kép negatívlemezét, s mivel neki magának is voltak kitűnőnagyító készülékei, augusztus 27-ikén hozzá fogott a kép elkészítéséhez.

Nagy gonddal végezte a dolgát, s mivel az idő kedvező volt, pár perc alatt megcsinálta az újfölvételt, mely a boldogult Gibson kapitány arcát a természetes nagyságnál valamivel nagyobbméretben mutatta. Aztán előhívta a képet, rászögezte egy festőállványra és délutánra meghívtamagához Nat Gibsont meg Zieger urat.

Lehetetlen leírni a nagy fölindulást, mely Nat Gibsont elfogta, midőn apjának arcát meg-pillantotta... Oh, ez volt ő: az áldott, jó szívű, derék kapitány, akit mindenki szeretett, aki csakismerte!... A megszólalásig hű kép volt ez, csak a szemei voltak nagyobbak... mintha a gyil-kosság pillanatában jobban kitágultak volna, hogy lássák a reá törő orgyilkosokat...

Nat Gibson zokogva állt meg a kép előtt és sokáig nézte, mély fájdalommal...

Aztán letörölte könnyeit, odalépett hozzá, hogy megcsókolja a homlokát...

Lassan közel hajolt a képhez... majd hirtelen megállt... még közelebb hajolt... halálsápadtlett... nagyot sikoltott és hátratántorodott...

Hawkins úr és Zieger úr megdöbbenve néztek rá.

- Mi történt?...

Talán a fájdalom zavarta meg Nat Gibsont, s azt sem tudja, mit cselekszik?... Vagy látottvalamit a képen?... De mit?...

Nat Gibson hirtelen fölkapott egy erős nagyítóüveget, minőt a képek retusálásánál használnaka fényképészek, s egész közel tartva az üveget az arcképhez, fuldokló, hörgő hangon kiáltotta:

- Itt vannak!... A gyilkosok!... Apám gyilkosai!...

És valóban: Gibson kapitány szemeiben, a megnagyobbított recehártyán, a maguk egészvadságában rajzolódtak le a gyilkosok: Flig Balt és Vin Mod utálatos alakja!

A tudomány előtt már régóta nem titok, hogy ama külső tárgyak képét, melyek a szemrecehártyáját izgatják, sokáig meg lehet őrizni a szemben. A recehártya ugyanis olyasvalami,mint a fényképész érzékeny lemeze: fölveszi a külső tárgyak képét, s ez a kép mindaddig rajtamarad, míg csak új benyomások el nem törlik onnan, vagy el nem foglalják a helyét. Követke-zésképpen a holt ember recehártyáján mindig az a kép marad meg, melyet halála percébenlátott, s így történt, hogy a Gibson kapitány szemének recehártyája híven megőrizte gyilkosai-nak alakját, akiket halála pillanatában látott...

87

Már most az a fénykép, melyet Hawkins úr a tett színhelyén készített Gibson kapitányról,híven megőrizte a szemekben a két gyilkos alakját, s ezek most, a megnagyított kép rece-hártyáján, világosan láthatók lettek.

Ezekután semmi kétség sem foroghatott fenn afelől, hogy kik az igazi gyilkosok. Hawkins úrhite bebizonyosodott: a két Kip testvér ártatlan volt, s a gyilkosságot Vin Mod és Flig Baltkövették el.

Nat Gibson végkép meg volt törve. Teljes súlyával nehezedett lelkére annak a roppant igaz-ságtalanságnak és gyűlöletnek a terhe, amellyel a két Kip testvért üldözte. Mindenekelőtt eztkellett jóvátennie, s ezt a kötelességét egy percig sem akarta halasztani.

Hawkins úrral és Zieger úrral azonnal a börtönbe sietett és engedelmet kért, hogy beszélhessena két Kip testvérrel. A boldogtalanok csüggedten, reménytelenül beszélgettek a jövőről, midőnNat Gibson belépett cellájukba.

- Bocsássanak meg! - szólt fuldokló hangon.

A két testvér megdöbbenve nézett össze.

- Bocsássanak meg! - ismételte Nat Gibson és könyörögve nyújtotta feléjük mind a két kezét.

A két testvér még mindig nem értette mi történt... Nat Gibson bocsánatot kér tőlük... Miért?...

- Ártatlanok!... Ártatlanok! - kiáltott most Hawkins úr ujjongva. - Megvan végre a bizo-nyíték!...

- És én... és én - kesergett Nat Gibson -, én el tudtam hinni, hogy önök...

A két testvér öröme és boldogsága határtalan volt. Most már mi sem állt útjában pörük újra-felvételének. A most fölfedezett bizonyíték súlya egy csapásra halomba döntötte az előbbivizsgálat és tárgyalás eredményét. Azok a körülmények, amelyek eddig csak gyanúsak voltak,egyszerre világosak és terhelők lettek a fedélzetmesterre és Vin Modra nézve, és a két testvérártatlanságában senki sem kételkedett többé.

Harmadnapra ez esemény után a kormányzó elrendelte a Kip testvérek ügyében a perújra-fölvételt, s a tárgyalás nem tartott egy óráig sem: - az esküdtek és a törvényszék egyhangúanfölmentették őket. Csak azt sajnálta mindenki, hogy az igazi gyilkosok nem voltak jelen, báralakjukat, arcukat mindenki jól láthatta Gibson kapitány szemeinek recehártyáján, melyet erreaz alkalomra még jobban megnagyítottak.

A tárgyalás után nagy ebéd volt Hawkins úrnál, aki fényes köszöntőt mondott a két testvérre, smindjárt ott fölajánlta a James Cook parancsnokságát Kip Károlynak, míg Zieger úr fölszó-lította Pétert, hogy lépjen be az üzletébe és legyen cégtársa azzal a tőkével, amelyet Hawkinsúr a gröningai Kip-cég csődtömegéből megmentett.

A két szerződést másnap alá is írták és azóta Kip Károly a Csendes-óceán habjait szántja aJames Cookkal, míg Péter Keravarában jobb keze lett Zieger úrnak, aki a Hawkins ésHamburg céggel egyre nagyobb vállalkozásokba bocsátkozik.

Nem fejezhetjük be ezt a történetet anélkül, hogy megemlékezzünk az igazi gyilkosokról is.Több hónap múlt el, mielőtt az igazságszolgáltatás hírt hallott a Kaiser felől, amelyre FligBalt, Vin Mod és cinkosai elszegődtek. A hír megdöbbentő volt. A gazemberek ugyanis,mihelyt a Kaiser kiért a nyílt tengerre, azonnal fölzendültek a kapitány ellen, elfoglalták ahajót és kalózkodni kezdtek vele a Salamon-szigetek környékén...

88

Félesztendei garázdálkodás után egy angol cirkáló rajtuk ütött és harcra kelt velük. Anyomorultak elszántan és kétségbeesetten védték magukat, mert tudták, hogy ha legyőzetnek,nem kerülik el az akasztófát, de az angolok mégis legyűrték őket. Egy részük elesett a harcban- köztük Flig Balt és Len Cannon is -, a többieket részint fölakasztották, részint örökösfegyházba küldték. Csak Vin Modnak sikerült néhány társával a szigetekre menekülni, deazóta senki sem hallott róluk.

Így végződött az a hírhedt bűnper, amelynek első ítélete végzetes bírói tévedés volt. A «Kiptestvérek bűnügye», ahogy a nevezetes esetet elnevezték, nagy port vert föl akkoriban aközvéleményben, és a megoldásával mindenki meg volt elégedve.

.oOo.