A KÖTETET

ÖRDÖGH SZILVESZTERSZERKESZTETTE

ISBN 963 09 4590 8

MINDEN JOG FENNTARTVA

© XXI. SZÁZAD TÁRSASÁG EGYESÜLET

© KOSSUTH KIADÓ 2004

AGÁRDI PÉTER

HONNAN HOVÁ?AVAGY: VESZÉLYBEN VAN-E A NEMZETI KULTÚRA

AZ ÚJ ÉVSZÁZAD ELEJÉN, S HA IGEN, MI VESZÉLYEZTETI?

Hazánknak az Európai Unió tagjává válása, a globalizációsfolyamatokba, a nemzetközi médiapiacra és a digitálishálózatokba való gyorsuló integrálódása magától értető-dővé teszi a címben megfogalmazott kérdést. Jogosan,többnyire a felelős aggodalom érzületétől fölforrósítvahangzik föl szóban és írásban a mai magyarországi közbe-széd fórumain.

Persze a válaszok is sokfélék: a felszínes, a kincstárianüres ,,európázás”-tól a hisztériakeltő és önleszerelő vész-madárkodásig megannyi a változat, sőt maguk az igen-ekés a nem-ek is plurálisak, nem beszélve a publicisztikaielmélkedéstől a lírai tépelődésen át a hordószónokiöblösködésig ívelő műfaji és minőségi különbségekről.Tudományos igényességű válaszokkal is találkozhat azolvasó, például e kötet előzményében, az Európai jelen-tés-árnyalatok tavalyi esszégyűjteményében, de más ta-nulmányokat, könyveket is említhetnék, amelyekre – hanem kötne a műfaji illem – kedvem lenne akár egy kis bib-liográfiai szemlézéssel is felhívni a figyelmet.

Új és nehézsúlyú elméleti tételekkel nem szándéko-zom azonban bővíteni a pro–kontra érveket, inkábbnéhány személyes ihletű reflexióval szeretnék hozzájárul-ni a kérdésről folyó – tehát a magyarság és európaiságönazonosságáról is szóló – nyilvános diskurzushoz.

E sorok íróját a mégoly releváns elméleti és/vagy közírói,netán politikusi meggondolások mellett felettébb érdeklia tényleges gyakorlat, az európai államok eddigi kulturálistapasztalatainak mérlege, továbbá – és különösen – az,hogy miként vélekednek e dilemmáról a fiatalok, illetve az

5

KOSSUTH KIADÓ

MAGYARJELENTÉS-ÁRNYALATOK

MAGYARJELENTÉS-ÁRNYALATOK

TARTALOM

Agárdi Péter: Honnan hová? .............................................. 5

Ágh Attila: Általános mozgósítás ....................................... 16

Angyal Ádám: Baloldal és haladás .................................... 27

Csáki György: Magyarország az Európai Unióban: növekedés, egyensúly – és felzárkózás? ........................ 49

Deák Péter: ,,Hazafias” populizmus ................................. 59

Ferge Zsuzsa: A szolidaritás jelentésváltozásai ............. 66

Gazsó Ferenc: Irányváltás a társadalompolitikában ..... 75

Hovanyecz László: A Levendel-szindróma .................... 82

Kéri László: Éles megvilágításban ..................................... 94

Kertész Ákos: Kenyeret vagy cirkuszt? ........................... 103

Kocsis András Sándor: Kazohunnia ................................ 113

Kolláth György: Diszkrimináció ....................................... 118

Márton László: Szoc, lib, szoclib, libszocés a többiek… ......................................................................... 132

Petschnig Mária Zita: Villanófénybena magyar gazdaság ................................................................ 139

Romány Pál: ,,Akié a föld, a fű, a víz, azé minden” ...... 147

Rubicsek Sándor: Látleletek ............................................... 152

Tamás Pál: Stabilitásvágy és változási kényszer ........... 164

Vámos Tibor: Honnan és merre? ...................................... 171

Varga Gyula: Látlelet a vidéki Magyarországról ........... 181

Vitányi Iván: A 21. század szocializmusa ........................ 202

A KÖTETET

ÖRDÖGH SZILVESZTERSZERKESZTETTE

ISBN 963 09 4590 8

MINDEN JOG FENNTARTVA

© XXI. SZÁZAD TÁRSASÁG EGYESÜLET

© KOSSUTH KIADÓ 2004

AGÁRDI PÉTER

HONNAN HOVÁ?AVAGY: VESZÉLYBEN VAN-E A NEMZETI KULTÚRA

AZ ÚJ ÉVSZÁZAD ELEJÉN, S HA IGEN, MI VESZÉLYEZTETI?

Hazánknak az Európai Unió tagjává válása, a globalizációsfolyamatokba, a nemzetközi médiapiacra és a digitálishálózatokba való gyorsuló integrálódása magától értető-dővé teszi a címben megfogalmazott kérdést. Jogosan,többnyire a felelős aggodalom érzületétől fölforrósítvahangzik föl szóban és írásban a mai magyarországi közbe-széd fórumain.

Persze a válaszok is sokfélék: a felszínes, a kincstárianüres ,,európázás”-tól a hisztériakeltő és önleszerelő vész-madárkodásig megannyi a változat, sőt maguk az igen-ekés a nem-ek is plurálisak, nem beszélve a publicisztikaielmélkedéstől a lírai tépelődésen át a hordószónokiöblösködésig ívelő műfaji és minőségi különbségekről.Tudományos igényességű válaszokkal is találkozhat azolvasó, például e kötet előzményében, az Európai jelen-tés-árnyalatok tavalyi esszégyűjteményében, de más ta-nulmányokat, könyveket is említhetnék, amelyekre – hanem kötne a műfaji illem – kedvem lenne akár egy kis bib-liográfiai szemlézéssel is felhívni a figyelmet.

Új és nehézsúlyú elméleti tételekkel nem szándéko-zom azonban bővíteni a pro–kontra érveket, inkábbnéhány személyes ihletű reflexióval szeretnék hozzájárul-ni a kérdésről folyó – tehát a magyarság és európaiságönazonosságáról is szóló – nyilvános diskurzushoz.

E sorok íróját a mégoly releváns elméleti és/vagy közírói,netán politikusi meggondolások mellett felettébb érdeklia tényleges gyakorlat, az európai államok eddigi kulturálistapasztalatainak mérlege, továbbá – és különösen – az,hogy miként vélekednek e dilemmáról a fiatalok, illetve az

5

egyetemi, főiskolai hallgatók. Különböző művelődéstör-téneti, kulturális valamint sajtó- és médiavonatkozású tan-tárgyakat oktatván, módom volt és van ez utóbbiról köz-vetlenül is benyomást szerezni. A különböző ifjúságszo-ciológiai értékfelmérések egzaktságával aligha akarnékvetélkedni a személyes benyomások rövid felidézésével,de az leszögezhető: természetesen a huszonéves generá-ciónak sincs egységes véleménye, mint ahogy élménykö-rük, élethelyzetük, világképük is roppant sokszínű.

Többen írtak hallgatóim közül házi dolgozatot, illetvetartottak kiselőadást a globalizáció és a nemzeti kultúratémaköréről – a szakirodalomra és a hazai illetőleg nem-zetközi eszmecserékre alapozva. Egyikük sem hurráopti-mista módon tekint a jövőbe, de a nemzethalál önbetelje-sítő próféciáit is elutasítják. Mindezen túl ugyanakkor egy-mástól jelentősen különböző hangsúlyokat érvényesíte-nek. Az egyetemisták már majdnem-értelmiségiek, egyrészük máris világjáró fiatal honpolgár, jóval kisebb kül-föld-görccsel és kompenzációs kényszerrel, mint ami aszüleik, nagyszüleik nemzedékére volt jellemző. Mind-azonáltal jól ismerik korosztályuk riasztóan nagy létszá-mú képzetlen, illetve leszakadó, kilátástalan helyzetű réte-geit is.

Abban azonban szinte egységes a nemzedék, hogy aglobális és multimédiás könnyűzenei kínálat, a vizuális ésakusztikus divat erőtere döntő érték- és tudatalakító hatás-sal van rájuk. A másik oldalról nézve ugyanakkor éppenennek a könnyűzenei ízléspluralizmusnak van talán a leg-erősebb csoportképző, illetve differenciáló szerepe. Nemlehet ezt figyelmen kívül hagyni szociális, nemzeti, euró-pai, kulturális és ifjúságpolitikai szempontból sem – mind-ennek részletezése azonban már nem tartozik e reflexió-sor övezetébe. A generációnak ez az internacionális,ugyanakkor nagyon is nemzetileg motivált élményközös-sége magyarázhatja részben a dolgozatírók, a nyilvánosantöprengők többségének csöndes optimizmusát amagyarság kulturális és nemzeti esélyeit illetően. Idézetegy fiatal, munka mellett, levelező hallgató, Baross

Dorottya dolgozatából: ,,Nem tagadom, szorongással töltel az átmeneti idő, amíg a csatlakozó országok képeseklesznek a Nyugat fejlettségi szintjére felzárkózni. Az eset-leg tényleg érzékelhető hétköznapi nehézségeket azon-ban bizonyosan kompenzálni fogja sok olyan pozitívelem, mely a jelen pillanatban még nem is látható szá-momra. Angoltanárként azt kell hozzáfűznöm az eddigi-ekhez, hogy még soha nem tapasztaltam, hogy diákjaim,akik közül sokan magas szinten elsajátították a »gyarmatosí-tani vágyó Nyugat« nyelvét, meginogtak volna nemzetihovatartozásukat illetően. Összességében tehát örömmelfogadom a csatlakozást, és nem félek attól, hogy nemzetiidentitásom ezen esemény miatt esetleg csorbát szenved.”

Azt minden mai magyar szellemi és politikai csoportosu-lás jól érzi, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás,pontosabban a fejlett világ gazdasági-politikai integráció-jába való bekerülés új kihívásokat jelent a nemzeti lét, jele-sül a kulturális identitás és jövő szempontjából. Különö-sen arra a XX. században befejezetté vált történelmi tényretekintettel, hogy – elsősorban Trianon okán – a magyar-ság léte és identitása kulturális nemzeti és nem államnem-zeti típusú. S mivel ez a rendszerváltozással, sőt a globálisvilágrendszer-váltással összekapcsolódó integrálódás azérzelmi s a látványpolitizálás számára is könnyen megra-gadható elemeket kínál, az európaiság és magyarságviszonyát, a csatlakozás módozatait feszegető belpolitikáiviták gyakran élnek (vissza) a kulturális argumentációval.

Azon még örvendezhetnénk, hogy a kultúra ügyeisoha olyan erős politikai hangsúlyt nem kaptak, mintezekben az években, s azt se tagadjuk: mind a Fideszvezette kormányzat, mind a MSZP–SZDSZ-koalíció látvá-nyos kulturális kezdeményezésekbe, intézményalapítá-sokba és átszervezésekbe fogott, amelyeket a politikaiellenfél sem sorol(hat) be mindig pusztán a politikai agitá-ció, propaganda, manipuláció és píár eszköztárába. Per-sze azért erre is volt jócskán példa: elegendő csupán fel-idézni az 1998–2002 közötti millenniumi rendezvényso-

6 7

egyetemi, főiskolai hallgatók. Különböző művelődéstör-téneti, kulturális valamint sajtó- és médiavonatkozású tan-tárgyakat oktatván, módom volt és van ez utóbbiról köz-vetlenül is benyomást szerezni. A különböző ifjúságszo-ciológiai értékfelmérések egzaktságával aligha akarnékvetélkedni a személyes benyomások rövid felidézésével,de az leszögezhető: természetesen a huszonéves generá-ciónak sincs egységes véleménye, mint ahogy élménykö-rük, élethelyzetük, világképük is roppant sokszínű.

Többen írtak hallgatóim közül házi dolgozatot, illetvetartottak kiselőadást a globalizáció és a nemzeti kultúratémaköréről – a szakirodalomra és a hazai illetőleg nem-zetközi eszmecserékre alapozva. Egyikük sem hurráopti-mista módon tekint a jövőbe, de a nemzethalál önbetelje-sítő próféciáit is elutasítják. Mindezen túl ugyanakkor egy-mástól jelentősen különböző hangsúlyokat érvényesíte-nek. Az egyetemisták már majdnem-értelmiségiek, egyrészük máris világjáró fiatal honpolgár, jóval kisebb kül-föld-görccsel és kompenzációs kényszerrel, mint ami aszüleik, nagyszüleik nemzedékére volt jellemző. Mind-azonáltal jól ismerik korosztályuk riasztóan nagy létszá-mú képzetlen, illetve leszakadó, kilátástalan helyzetű réte-geit is.

Abban azonban szinte egységes a nemzedék, hogy aglobális és multimédiás könnyűzenei kínálat, a vizuális ésakusztikus divat erőtere döntő érték- és tudatalakító hatás-sal van rájuk. A másik oldalról nézve ugyanakkor éppenennek a könnyűzenei ízléspluralizmusnak van talán a leg-erősebb csoportképző, illetve differenciáló szerepe. Nemlehet ezt figyelmen kívül hagyni szociális, nemzeti, euró-pai, kulturális és ifjúságpolitikai szempontból sem – mind-ennek részletezése azonban már nem tartozik e reflexió-sor övezetébe. A generációnak ez az internacionális,ugyanakkor nagyon is nemzetileg motivált élményközös-sége magyarázhatja részben a dolgozatírók, a nyilvánosantöprengők többségének csöndes optimizmusát amagyarság kulturális és nemzeti esélyeit illetően. Idézetegy fiatal, munka mellett, levelező hallgató, Baross

Dorottya dolgozatából: ,,Nem tagadom, szorongással töltel az átmeneti idő, amíg a csatlakozó országok képeseklesznek a Nyugat fejlettségi szintjére felzárkózni. Az eset-leg tényleg érzékelhető hétköznapi nehézségeket azon-ban bizonyosan kompenzálni fogja sok olyan pozitívelem, mely a jelen pillanatban még nem is látható szá-momra. Angoltanárként azt kell hozzáfűznöm az eddigi-ekhez, hogy még soha nem tapasztaltam, hogy diákjaim,akik közül sokan magas szinten elsajátították a »gyarmatosí-tani vágyó Nyugat« nyelvét, meginogtak volna nemzetihovatartozásukat illetően. Összességében tehát örömmelfogadom a csatlakozást, és nem félek attól, hogy nemzetiidentitásom ezen esemény miatt esetleg csorbát szenved.”

Azt minden mai magyar szellemi és politikai csoportosu-lás jól érzi, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás,pontosabban a fejlett világ gazdasági-politikai integráció-jába való bekerülés új kihívásokat jelent a nemzeti lét, jele-sül a kulturális identitás és jövő szempontjából. Különö-sen arra a XX. században befejezetté vált történelmi tényretekintettel, hogy – elsősorban Trianon okán – a magyar-ság léte és identitása kulturális nemzeti és nem államnem-zeti típusú. S mivel ez a rendszerváltozással, sőt a globálisvilágrendszer-váltással összekapcsolódó integrálódás azérzelmi s a látványpolitizálás számára is könnyen megra-gadható elemeket kínál, az európaiság és magyarságviszonyát, a csatlakozás módozatait feszegető belpolitikáiviták gyakran élnek (vissza) a kulturális argumentációval.

Azon még örvendezhetnénk, hogy a kultúra ügyeisoha olyan erős politikai hangsúlyt nem kaptak, mintezekben az években, s azt se tagadjuk: mind a Fideszvezette kormányzat, mind a MSZP–SZDSZ-koalíció látvá-nyos kulturális kezdeményezésekbe, intézményalapítá-sokba és átszervezésekbe fogott, amelyeket a politikaiellenfél sem sorol(hat) be mindig pusztán a politikai agitá-ció, propaganda, manipuláció és píár eszköztárába. Per-sze azért erre is volt jócskán példa: elegendő csupán fel-idézni az 1998–2002 közötti millenniumi rendezvényso-

6 7

rozat túlzásait, mértéktévesztő ünnepségeit és szoborállí-tásait, a Nemzeti Színház felépítésének tragikomikusszappanoperáját vagy egyéb, a jellegzetesen repre-zentatív-udvari (s nem a demokratikus) kultúra modell-jébe tartozó intézkedéseket.

Elgondolkodtató, hogy Medgyessy Péter miniszterel-nök 2003 februárjában olyan 10 pontos Európa-tervet hir-detett meg, amelynek leghangsúlyosabb kezdeményezé-sei – talán első ízben a magyar politika történetében –éppen kulturálisak, méghozzá az esélyteremtő, a kulturá-lis esélykülönbségeket csökkentő baloldali–liberálisállamfelfogás jegyében. Hogy az azóta eltelt egy év alattebből mi realizálódott, s egyáltalán mennyire volt megala-pozott, az itt nem elemezhető (számos kezdeményezésigen!). Kertész Imre 2002 őszi irodalmi Nobel-díja, köny-veinek kibontakozó hazai és nemzetközi sikere azonban– amely természetesen független volt az említett politikaikezdeményezéstől és kormányzati ciklustól – minthaszimbolikusan is a nemzeti és európai kulturális identitáskölcsönös megerősödésének esélye felé mutatna.

Mindezzel párhuzamosan a Fidesz vezette, jelenlegellenzékben lévő politikai erő szintén igen nagy hang-súlyt fektet a kulturális s köztük a média-kérdések napi-renden tartására, alkalmasint konzervatív–nemzeti szem-pontú újratárgyalására. A baloldali vagy/és liberális szel-lemiségűeknek akkor is komolyan, előítélet nélkül, sőt adialóguskeresés igényével kell fogadniok ezt, ha számos,,nemzeti”, ,,európai” és ,,kulturális” kérdést gyökeresenmásként látnak is és válaszolnak meg. A konzervatív-jobb-oldali, a modernizált keresztény–nemzeti felfogás alap-hangját e tekintetben is Orbán Viktor adta meg. Lényegé-ben egyidejűleg a jelenlegi miniszterelnök Európa-tervé-nek tavalyi meghirdetésével ilyen érveléssel indította el aFidesz kulturális kampányát: ,,Magyarországnak kulturá-lis tekintetben egy sokkal nacionalistább, patriótább, nem-zeti kultúrpolitikát, oktatáspolitikát kellene folytatni,hiszen uniós tagállamként ahhoz, hogy a kultúránk, nyel-vünk megmaradjon és megerősödjön, nagyobb erőfeszí-

téseket kell tennünk” (Kossuth Rádió Vasárnapi Újság2003. március 2.). Ez a – főleg a ,,nacionalistább” kitételriasztó történelmi konnotációja okán – meglehetősensérült tézis és érvelés vezérli a Fidesz azóta létrejött kultu-rális tagozatának dokumentumait, de Orbán Viktor leg-újabb, a Magyar Kultúra Napja alkalmából 2004. január 17-én mondott beszédét is.

Természetesen a politikusok történelmi megítélésé-nek nem a beszédek, nem a meghirdetett programok,hanem a tettek, a valódi, társadalomformáló kezdemé-nyezések az elsődleges szempontjai – bármelyik politikaioldalról legyen is szó. Mégsem lehet puszta propaganda-ként kezelni – s éppen a kultúra vonatkozásában nem – akultúrpolitikai dokumentumokat és az értékalapú ideoló-giai eszmecseréket, hiszen ezek maguk is közvetlen alakí-tói, befolyásolói a nemzeti-kulturális identitásnak. Nosbaloldali létemre számos ponton egyetértek mind aveszélyek érzékelésével, mind az aggodalmakkal, mindvalamiféle kulturális ,,akcionizmus” szükségességével. Eza ,,felfokozott kultúrpolitizálás” korántsem a keresztény-nemzeti szellemiség kizárólagos öröksége, mivel évszáza-dos demokratikus baloldali posztulátum is, nem most kellfölfedezni (ahogy ezt egy szakmai tanulmányombanigyekeztem is kifejteni az Egyenlítő c. folyóirat 2003/4. és5–6. számában).

Azt azonban már – az idézett nézetek hirdetői irántitisztelettel együtt is – vitatom, hogy a védekező magatar-tást kellene dominánssá tennünk kulturális közgondol-kodásunk nemzeti dimenziójában. S egyáltalán, hogy egy,,sokkal nacionalistább” kultúr- és oktatáspolitikának van-eértelme, lenne-e esélye. A különböző kultúrafelfogások,társadalmi értékorientációk és művelődéspolitikaimodellek között természetesen valódi, értelmes eszme-cserék is folynak. Lehet vitatkozni a ,,nemzet”, a ,,nemzeti”tartalmán is, de – az én nyelvérzékem szerint – ez utóbbimelléknevet mégsem lehet értelmesen grammatikaiközép- és felsőfokba tenni (nincs ,,nemzetibb” és ,,legnem-zetibb”). Azzal meg végképp nem tudok egyetérteni,

8 9

rozat túlzásait, mértéktévesztő ünnepségeit és szoborállí-tásait, a Nemzeti Színház felépítésének tragikomikusszappanoperáját vagy egyéb, a jellegzetesen repre-zentatív-udvari (s nem a demokratikus) kultúra modell-jébe tartozó intézkedéseket.

Elgondolkodtató, hogy Medgyessy Péter miniszterel-nök 2003 februárjában olyan 10 pontos Európa-tervet hir-detett meg, amelynek leghangsúlyosabb kezdeményezé-sei – talán első ízben a magyar politika történetében –éppen kulturálisak, méghozzá az esélyteremtő, a kulturá-lis esélykülönbségeket csökkentő baloldali–liberálisállamfelfogás jegyében. Hogy az azóta eltelt egy év alattebből mi realizálódott, s egyáltalán mennyire volt megala-pozott, az itt nem elemezhető (számos kezdeményezésigen!). Kertész Imre 2002 őszi irodalmi Nobel-díja, köny-veinek kibontakozó hazai és nemzetközi sikere azonban– amely természetesen független volt az említett politikaikezdeményezéstől és kormányzati ciklustól – minthaszimbolikusan is a nemzeti és európai kulturális identitáskölcsönös megerősödésének esélye felé mutatna.

Mindezzel párhuzamosan a Fidesz vezette, jelenlegellenzékben lévő politikai erő szintén igen nagy hang-súlyt fektet a kulturális s köztük a média-kérdések napi-renden tartására, alkalmasint konzervatív–nemzeti szem-pontú újratárgyalására. A baloldali vagy/és liberális szel-lemiségűeknek akkor is komolyan, előítélet nélkül, sőt adialóguskeresés igényével kell fogadniok ezt, ha számos,,nemzeti”, ,,európai” és ,,kulturális” kérdést gyökeresenmásként látnak is és válaszolnak meg. A konzervatív-jobb-oldali, a modernizált keresztény–nemzeti felfogás alap-hangját e tekintetben is Orbán Viktor adta meg. Lényegé-ben egyidejűleg a jelenlegi miniszterelnök Európa-tervé-nek tavalyi meghirdetésével ilyen érveléssel indította el aFidesz kulturális kampányát: ,,Magyarországnak kulturá-lis tekintetben egy sokkal nacionalistább, patriótább, nem-zeti kultúrpolitikát, oktatáspolitikát kellene folytatni,hiszen uniós tagállamként ahhoz, hogy a kultúránk, nyel-vünk megmaradjon és megerősödjön, nagyobb erőfeszí-

téseket kell tennünk” (Kossuth Rádió Vasárnapi Újság2003. március 2.). Ez a – főleg a ,,nacionalistább” kitételriasztó történelmi konnotációja okán – meglehetősensérült tézis és érvelés vezérli a Fidesz azóta létrejött kultu-rális tagozatának dokumentumait, de Orbán Viktor leg-újabb, a Magyar Kultúra Napja alkalmából 2004. január 17-én mondott beszédét is.

Természetesen a politikusok történelmi megítélésé-nek nem a beszédek, nem a meghirdetett programok,hanem a tettek, a valódi, társadalomformáló kezdemé-nyezések az elsődleges szempontjai – bármelyik politikaioldalról legyen is szó. Mégsem lehet puszta propaganda-ként kezelni – s éppen a kultúra vonatkozásában nem – akultúrpolitikai dokumentumokat és az értékalapú ideoló-giai eszmecseréket, hiszen ezek maguk is közvetlen alakí-tói, befolyásolói a nemzeti-kulturális identitásnak. Nosbaloldali létemre számos ponton egyetértek mind aveszélyek érzékelésével, mind az aggodalmakkal, mindvalamiféle kulturális ,,akcionizmus” szükségességével. Eza ,,felfokozott kultúrpolitizálás” korántsem a keresztény-nemzeti szellemiség kizárólagos öröksége, mivel évszáza-dos demokratikus baloldali posztulátum is, nem most kellfölfedezni (ahogy ezt egy szakmai tanulmányombanigyekeztem is kifejteni az Egyenlítő c. folyóirat 2003/4. és5–6. számában).

Azt azonban már – az idézett nézetek hirdetői irántitisztelettel együtt is – vitatom, hogy a védekező magatar-tást kellene dominánssá tennünk kulturális közgondol-kodásunk nemzeti dimenziójában. S egyáltalán, hogy egy,,sokkal nacionalistább” kultúr- és oktatáspolitikának van-eértelme, lenne-e esélye. A különböző kultúrafelfogások,társadalmi értékorientációk és művelődéspolitikaimodellek között természetesen valódi, értelmes eszme-cserék is folynak. Lehet vitatkozni a ,,nemzet”, a ,,nemzeti”tartalmán is, de – az én nyelvérzékem szerint – ez utóbbimelléknevet mégsem lehet értelmesen grammatikaiközép- és felsőfokba tenni (nincs ,,nemzetibb” és ,,legnem-zetibb”). Azzal meg végképp nem tudok egyetérteni,

8 9

hogy a konzervatív jobboldali politikai erők ki is sajátítjákmaguknak a ,,nemzeti”, az ,,igazi nemzeti” minősítést, méga finomabb megfogalmazásokkal is (hogy a durva kire-kesztésekről most ne írjak) mintegy megkérdőjelezvemások, köztük a liberális-baloldali felfogásúak nemzeti il-letékességét. Esetenként még a kultúravédő keresztesvitézek pózát is fölveszik, s azt a hamis, sőt torz, demagóglátszatot keltik, mintha a nemzet és a kultúra lenne ma azigazi választóvonal, illetékességi vízválasztó a politikaijobb- és baloldal között.

Ennek, a társadalom ,,után” a kultúrát is élesen megosz-tó, attitűdnek különösen groteszk, hatásvadász, de annál,,veszélyesebb” realizálása a két köztelevízió fölállításánakOrbán Viktor-i terve, amelynek még szelídített – egy intéz-ményen belülre telepítendő – változata is (például Pálin-kás József akadémikus írásaiban – Népszabadság 2003.december 11. és 2004. január 26.) abszurd képtelenség. Ahangzatos nemzet- és értékvédelem jegyében ez a meg-osztás éppen hogy kiszolgáltatná a közszolgálati médiát anapi politikának, s megengedhetetlenül vágná két térfélreés zárná két – nem dialogizáló – szomszédvárba a kétirányzatnál sokkal gazdagabb, plurálisabb s szerencsére apolitikával sem ennyire átitatott magyar szellemi életet ésintézményrendszert.

* * *

A korszerű nemzet-fogalom (amelyet a felvilágosodásnyomán a magyar reformkor emelt be a hazai gondolko-dásba) Eötvös Józsefnél koncepcionális tudatossággalkapcsolódik össze a szabadság és az egyenlőség értékei-vel. Eötvös a testvériség-fogalom rokon kategóriájakéntiktatta be a nemzetet a 19. század uralkodó eszméi közé,annál is inkább, mivel a francia szellemiségnek megfelelő-en nemzeten ő is a szabad állampolgárok, a citoyenekközösségét, s nem az alattvalók és az elitek, illetve az államtekintélyelvű-ideologikus, még kevésbé misztikus orga-nizmusát, valamiféle őseredeti kollektív szubjektumátértette. S ebben a modern nemzet-fogalomban Eötvös a

kultúra valódi szabadságát és demokratikus közszolgála-tiságát, sőt esélyegyenlősítő szerepét (ha más fogalmakathasznált is) a hazai társadalmi integráció és Magyarország-nak a modern Európába való, a nemzetet emelő beillesz-kedése szempontjából döntő faktorként tételezte.

E felfogás kikristályosodása óta másfél évszázad telt el,s természetesen minden nagy történelmi-társadalmi for-dulatnál, modernizációs fölzárkózási kísérletnél, nemzetikataklizmánál vagy éppen rendszerváltozásnál elementá-ris erővel újulnak föl ezek a dilemmák. A gyakorlati politi-kában és az értelmiségi viták szintjén is. Így volt ez a 20.század elején, Adyék második reformnemzedékénekküzdelmeiben; így Trianon kapcsán és után, illetve a 30-asévek ,,mi a magyar, ki a magyar”-vitáiban; így az 1960-asévek reformszocialista kezdeményezéseiben; így a rend-szerváltozást megelőző ,,Közép-Európa”-vitákban, s ígynapjainkban, az Európai Unióhoz való tényleges csatlako-zás idején. Recept nincs, s még kevésbé könnyű megol-dás. A történelem, a klasszikusok sem szolgálhatnak –egyik irányból sem – megnyugtatóan újraidézhető, a mátigazolóan historizálható válaszokat. Mégsem árt olykorújraolvasni és pontosan idézni őket. Például Ady Endreoly sokat (de felületesen idézett és értett) ,,kompország”-metaforáját, illetve az Ismeretlen Korvin-kódex margójá-ra című kétrészes esszé teljes szövegét. Vagy példáulBabits Mihályt.

Az ideológiai és a napi politizálástól s főleg a politikaibaloldaltól, illetve a szocializmustól igencsak távol álló,mélyen vallásos és tradicionális nemzeti érzületű BabitsMihály az 1930-as években, éppen a nemzetkarakteroló-giai viták kiéleződése idején, feltűnő hangsúllyal ír a kul-turális modernség, a nemzet és a – nem pártpolitikai érte-lemben vett – ,,örök baloldal” egymásrautaltságáról(Babits Mihály: Baloldal és nyugatosság. [1930]. In: BabitsMihály: Esszék, tanulmányok. Szerk.: Belia György. Bp.,Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. II. kötet 280–285. p.).Ebben a megkapóan szép nyugatos esszében az egykoriés kortársi Ady-ellenességgel, a tekintélyelvűen nemze-

10 11

hogy a konzervatív jobboldali politikai erők ki is sajátítjákmaguknak a ,,nemzeti”, az ,,igazi nemzeti” minősítést, méga finomabb megfogalmazásokkal is (hogy a durva kire-kesztésekről most ne írjak) mintegy megkérdőjelezvemások, köztük a liberális-baloldali felfogásúak nemzeti il-letékességét. Esetenként még a kultúravédő keresztesvitézek pózát is fölveszik, s azt a hamis, sőt torz, demagóglátszatot keltik, mintha a nemzet és a kultúra lenne ma azigazi választóvonal, illetékességi vízválasztó a politikaijobb- és baloldal között.

Ennek, a társadalom ,,után” a kultúrát is élesen megosz-tó, attitűdnek különösen groteszk, hatásvadász, de annál,,veszélyesebb” realizálása a két köztelevízió fölállításánakOrbán Viktor-i terve, amelynek még szelídített – egy intéz-ményen belülre telepítendő – változata is (például Pálin-kás József akadémikus írásaiban – Népszabadság 2003.december 11. és 2004. január 26.) abszurd képtelenség. Ahangzatos nemzet- és értékvédelem jegyében ez a meg-osztás éppen hogy kiszolgáltatná a közszolgálati médiát anapi politikának, s megengedhetetlenül vágná két térfélreés zárná két – nem dialogizáló – szomszédvárba a kétirányzatnál sokkal gazdagabb, plurálisabb s szerencsére apolitikával sem ennyire átitatott magyar szellemi életet ésintézményrendszert.

* * *

A korszerű nemzet-fogalom (amelyet a felvilágosodásnyomán a magyar reformkor emelt be a hazai gondolko-dásba) Eötvös Józsefnél koncepcionális tudatossággalkapcsolódik össze a szabadság és az egyenlőség értékei-vel. Eötvös a testvériség-fogalom rokon kategóriájakéntiktatta be a nemzetet a 19. század uralkodó eszméi közé,annál is inkább, mivel a francia szellemiségnek megfelelő-en nemzeten ő is a szabad állampolgárok, a citoyenekközösségét, s nem az alattvalók és az elitek, illetve az államtekintélyelvű-ideologikus, még kevésbé misztikus orga-nizmusát, valamiféle őseredeti kollektív szubjektumátértette. S ebben a modern nemzet-fogalomban Eötvös a

kultúra valódi szabadságát és demokratikus közszolgála-tiságát, sőt esélyegyenlősítő szerepét (ha más fogalmakathasznált is) a hazai társadalmi integráció és Magyarország-nak a modern Európába való, a nemzetet emelő beillesz-kedése szempontjából döntő faktorként tételezte.

E felfogás kikristályosodása óta másfél évszázad telt el,s természetesen minden nagy történelmi-társadalmi for-dulatnál, modernizációs fölzárkózási kísérletnél, nemzetikataklizmánál vagy éppen rendszerváltozásnál elementá-ris erővel újulnak föl ezek a dilemmák. A gyakorlati politi-kában és az értelmiségi viták szintjén is. Így volt ez a 20.század elején, Adyék második reformnemzedékénekküzdelmeiben; így Trianon kapcsán és után, illetve a 30-asévek ,,mi a magyar, ki a magyar”-vitáiban; így az 1960-asévek reformszocialista kezdeményezéseiben; így a rend-szerváltozást megelőző ,,Közép-Európa”-vitákban, s ígynapjainkban, az Európai Unióhoz való tényleges csatlako-zás idején. Recept nincs, s még kevésbé könnyű megol-dás. A történelem, a klasszikusok sem szolgálhatnak –egyik irányból sem – megnyugtatóan újraidézhető, a mátigazolóan historizálható válaszokat. Mégsem árt olykorújraolvasni és pontosan idézni őket. Például Ady Endreoly sokat (de felületesen idézett és értett) ,,kompország”-metaforáját, illetve az Ismeretlen Korvin-kódex margójá-ra című kétrészes esszé teljes szövegét. Vagy példáulBabits Mihályt.

Az ideológiai és a napi politizálástól s főleg a politikaibaloldaltól, illetve a szocializmustól igencsak távol álló,mélyen vallásos és tradicionális nemzeti érzületű BabitsMihály az 1930-as években, éppen a nemzetkarakteroló-giai viták kiéleződése idején, feltűnő hangsúllyal ír a kul-turális modernség, a nemzet és a – nem pártpolitikai érte-lemben vett – ,,örök baloldal” egymásrautaltságáról(Babits Mihály: Baloldal és nyugatosság. [1930]. In: BabitsMihály: Esszék, tanulmányok. Szerk.: Belia György. Bp.,Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. II. kötet 280–285. p.).Ebben a megkapóan szép nyugatos esszében az egykoriés kortársi Ady-ellenességgel, a tekintélyelvűen nemze-

10 11

ties, a radikálisan népies-faji és az osztályharcos-proletárantimodernséggel szemben Babits mintegy igazságotszolgáltat a Nyugat-nemzedéknek és hiteles nemzeti be-ágyazottságának. Érvelésében – közvetett magyarázatkéntis akár – a fókuszba a nemzeti kultúra nyitott, integrálókoncepciója kerül: ,,De melyik kultúra volt valaha autoch-ton? Minden igazi szellemi termékenység kölcsönhatásokeredménye. A szellem, ha csak önmagából táplálkozik,elsorvad, mint a test is […]. Életerős fajok kívülről háza-sodnak, s a magyar kultúra története egész folyamánkiváltképpen és szükségszerűen exogám természetű.”(Kiemelés tőlem – A. P.)

Központi tétele volt ez Babits gondolkodói életművé-nek; már az 1910-es évekbeli esszéiben is jelen volt, s utol-só évei, például 1939 nagy vihart kavart progresszív tanul-mányai, a Pajzzsal és dárdával és a Magyar jellemről címűis ebben a szellemben fogantak. Szinte szó szerint több-ször is megismétli ezt a formulát. 1932-ben az Ady ésPárizs c. esszé szintén átveszi ezeket a mondatokat, majdígy folytatja: ,,Keletről jöttünk, de szerelmünk, megmen-tőnk, éhünk és ételünk, magunkra eszméltetőnk és feltá-masztónk mindig a Nyugat volt. A magyar lélek olyan,mint egy fordított Anteusz, ki mindig akkor kap új erőre,ha el tud szakadni a szülőföldjétől, s a magyar kultúraminden újabb szárnyra kapása, mint a föl-földobott kőminden új lendülete, egy-egy ilyen elszakadás, ha száz-szor visszahull is. […] Így lett Ady magyarsága is csakmélyebb és tudatosabb az után a felszárnyalás után,amire Párizs csillogása vitte. Igaz, hogy a kő visszahullásaütést is jelent, fájdalmat, rázkódást; így volt ez az Ady ese-tében, de így volt Széchenyi, így volt már a Szent István korá-ban is, aki, mint nem először mondom már, s talán nem is énmondom először, a legelső nyugatos volt Magyarországon.”(Babits Mihály: Ady és Párizs. Felolvasás a Zeneakadé-mián 1932. április 1-jén. In: id. kötet 336–338. p.)

Babits Trianon sokkjának állandó hatása alatt, de az1938 utáni nemzeti veszélyeztetettségnek a megélésekorsem adta föl ezt a meggyőződését, ahogy erről utolsó pró-

zai kötete, az 1939-ben útjára bocsátott Keresztül-kasul azéletemen című, megrendítő könyve is tanúskodik, sőt:annál inkább vitatkozott a ,,nemzet”-et a tömegindulatokfelfokozása érdekében kisajátító vagy akár a szubjektívejó szándékú, de mégiscsak szűkítő, avíttas, kirekesztő fel-fogásokkal.

Ismétlem: nem lenne értelme iskolásan aktualizálniBabits szavait. Még akkor sem, ha tudjuk, olvassuk, megél-jük: az általa vitatott felfogások mai örökösei szolidabban,durvábban vagy egyenesen gátlástalanul, de bizony nemrestek a múlthamisító és jelentorzító aktualizálásokban,legyen szó Szabó Dezső, Németh László vagy nem egynyíltan jobboldali, antiszemita, náci szerző nézeteiről.Mindazonáltal mának szóló, érvényes üzenet a babitsitéziseké és ethoszé. Számomra egyebek mellett az, hogyvan kockázata a csatlakozásnak és az egész globalizáció-nak a magyar nemzet és a kultúra távlatai vonatkozásá-ban, de a kockázat (és az esetleges, de elkerülendő veszte-ség, vereség) okozóit magunkban, itthon is keresném.

A világtörténelmi, világpolitikai trendekkel mi, magya-rok nem nagyon tudunk hadakozni, befolyásunk is mini-mális rájuk, erre eséllyel csakis egy szintén globalizálódó,,,nemzetköziesedő” humanista szellemiség és demokrati-kus mozgalom vállalkozhat. De csupán egy olyan, amely atőkés rendszer korrekcióját és a világ szegényebb fele esé-lyeinek a javítását az – ezekkel a célokkal manipulatívmódon visszaélő – vallási, etnikai álruhájú erőszak és ter-rorizmus leküzdésével együtt tűzi ki célul. Ami viszontminket illet, hazánkat, a magyarságot: meghatározóan sokmúlik rajtunk is. A nemzetet és a kultúrát, a nemzeti kultú-rát nem elsősorban a multik, a bankárok és globális televí-ziós hálózatok, még kevésbé az állítólagos hazai ,,nemze-tietlen és keresztényellenes erők” fenyegetik, sokkalinkább a közműveltség riasztó fehér foltjai, a szellemi éspolitikai kulturálatlanság terpeszkedése.

Igen, rajtunk, magyarokon, s közülünk is a társadalom,a gazdaság, a média és a kultúra felelős intézményein és

12 13

ties, a radikálisan népies-faji és az osztályharcos-proletárantimodernséggel szemben Babits mintegy igazságotszolgáltat a Nyugat-nemzedéknek és hiteles nemzeti be-ágyazottságának. Érvelésében – közvetett magyarázatkéntis akár – a fókuszba a nemzeti kultúra nyitott, integrálókoncepciója kerül: ,,De melyik kultúra volt valaha autoch-ton? Minden igazi szellemi termékenység kölcsönhatásokeredménye. A szellem, ha csak önmagából táplálkozik,elsorvad, mint a test is […]. Életerős fajok kívülről háza-sodnak, s a magyar kultúra története egész folyamánkiváltképpen és szükségszerűen exogám természetű.”(Kiemelés tőlem – A. P.)

Központi tétele volt ez Babits gondolkodói életművé-nek; már az 1910-es évekbeli esszéiben is jelen volt, s utol-só évei, például 1939 nagy vihart kavart progresszív tanul-mányai, a Pajzzsal és dárdával és a Magyar jellemről címűis ebben a szellemben fogantak. Szinte szó szerint több-ször is megismétli ezt a formulát. 1932-ben az Ady ésPárizs c. esszé szintén átveszi ezeket a mondatokat, majdígy folytatja: ,,Keletről jöttünk, de szerelmünk, megmen-tőnk, éhünk és ételünk, magunkra eszméltetőnk és feltá-masztónk mindig a Nyugat volt. A magyar lélek olyan,mint egy fordított Anteusz, ki mindig akkor kap új erőre,ha el tud szakadni a szülőföldjétől, s a magyar kultúraminden újabb szárnyra kapása, mint a föl-földobott kőminden új lendülete, egy-egy ilyen elszakadás, ha száz-szor visszahull is. […] Így lett Ady magyarsága is csakmélyebb és tudatosabb az után a felszárnyalás után,amire Párizs csillogása vitte. Igaz, hogy a kő visszahullásaütést is jelent, fájdalmat, rázkódást; így volt ez az Ady ese-tében, de így volt Széchenyi, így volt már a Szent István korá-ban is, aki, mint nem először mondom már, s talán nem is énmondom először, a legelső nyugatos volt Magyarországon.”(Babits Mihály: Ady és Párizs. Felolvasás a Zeneakadé-mián 1932. április 1-jén. In: id. kötet 336–338. p.)

Babits Trianon sokkjának állandó hatása alatt, de az1938 utáni nemzeti veszélyeztetettségnek a megélésekorsem adta föl ezt a meggyőződését, ahogy erről utolsó pró-

zai kötete, az 1939-ben útjára bocsátott Keresztül-kasul azéletemen című, megrendítő könyve is tanúskodik, sőt:annál inkább vitatkozott a ,,nemzet”-et a tömegindulatokfelfokozása érdekében kisajátító vagy akár a szubjektívejó szándékú, de mégiscsak szűkítő, avíttas, kirekesztő fel-fogásokkal.

Ismétlem: nem lenne értelme iskolásan aktualizálniBabits szavait. Még akkor sem, ha tudjuk, olvassuk, megél-jük: az általa vitatott felfogások mai örökösei szolidabban,durvábban vagy egyenesen gátlástalanul, de bizony nemrestek a múlthamisító és jelentorzító aktualizálásokban,legyen szó Szabó Dezső, Németh László vagy nem egynyíltan jobboldali, antiszemita, náci szerző nézeteiről.Mindazonáltal mának szóló, érvényes üzenet a babitsitéziseké és ethoszé. Számomra egyebek mellett az, hogyvan kockázata a csatlakozásnak és az egész globalizáció-nak a magyar nemzet és a kultúra távlatai vonatkozásá-ban, de a kockázat (és az esetleges, de elkerülendő veszte-ség, vereség) okozóit magunkban, itthon is keresném.

A világtörténelmi, világpolitikai trendekkel mi, magya-rok nem nagyon tudunk hadakozni, befolyásunk is mini-mális rájuk, erre eséllyel csakis egy szintén globalizálódó,,,nemzetköziesedő” humanista szellemiség és demokrati-kus mozgalom vállalkozhat. De csupán egy olyan, amely atőkés rendszer korrekcióját és a világ szegényebb fele esé-lyeinek a javítását az – ezekkel a célokkal manipulatívmódon visszaélő – vallási, etnikai álruhájú erőszak és ter-rorizmus leküzdésével együtt tűzi ki célul. Ami viszontminket illet, hazánkat, a magyarságot: meghatározóan sokmúlik rajtunk is. A nemzetet és a kultúrát, a nemzeti kultú-rát nem elsősorban a multik, a bankárok és globális televí-ziós hálózatok, még kevésbé az állítólagos hazai ,,nemze-tietlen és keresztényellenes erők” fenyegetik, sokkalinkább a közműveltség riasztó fehér foltjai, a szellemi éspolitikai kulturálatlanság terpeszkedése.

Igen, rajtunk, magyarokon, s közülünk is a társadalom,a gazdaság, a média és a kultúra felelős intézményein és

12 13

(egymással szükségképpen vitatkozó) elitjein múlik első-sorban, hogy – a tömegkommunikációs és digitális-infor-matikai forradalom vívmányainak minőségelvű és esély-teremtő érvényesítésével – valóban érett, demokratikus,kulturált nemzetté legyünk. Ahol a társadalomnak nem a40%-a kulturálisan passzív; ahol a felnőtteknek nem 76%-árajellemzőek az enyhébb vagy súlyosabb alfabetizációsnehézségek; ahol nem nő, hanem csökken a kulturális ésdigitális olló két szára közötti távolság; ahol nem sikk agagyi, a tudománytalanság, az ezotéria agresszív kultusza;ahol nem találkoznánk nap mint nap az emberi méltóságés hit álságos kiárusításával, a fogyasztói és a másokatlegyőző sikerember modelljének fölmagasztosításával,sőt a ,,kulturális autizmus” döbbenetes tüneteivel. Maennek a helyzetnek a gyökeres átépítése, korrekciója azelsődleges kulturális kihívás – nemzeti és európai jövőnkérdekében egyaránt.

2003 végének, 2004 elejének legsikeresebb új magyarmozija az elsőfilmes Antal Nimród Kontorollja és ,,leghan-gosabb” színházi bemutatója Spiró György – ZsámbékiGábor rendezte – Koccanása. Hosszan lehetne értekezniértékeikről, vibrálóan sokoldalú üzeneteikről, művészisajátszerűségeikről, népszerűségük okairól és titkairól.Természetesen a közönségfogadtatás és a kritikai vissz-hang jelentéséről is. Anélkül, hogy ez utóbbi értelmezésrevállalkoznék (a szakkritikai elemzést és minősítést pedigeleve elhárítom), hadd kockáztassak meg egy sajátostömeglélektani és befogadás-szociológiai reflexiót.

Érdekes a talán a ,,korszellem” sugallta, feltűnően ana-lóg ,,keretjáték”: mindkét kitűnő alkotás egy-egy ,,közleke-dési” szituációt állít elénk szimbólumteremtő erővel;kimerevítve egy reális teret, pillanatot és fölvillantva,metaforává sűrítve életünk egy sarkítottságában, abszur-ditásában is tipikus szituációját. Az ezredforduló magyar-ságának, megosztottságainak és tépelődéseinek fájdal-masan groteszk ,,közlekedési effektusát”. A megállíthatat-lan mozgás egyetlen állomásaként, a találkozások és elága-zások, a konfliktusok és kiútkeresések hiperbolikussá

fokozott művészi képeiként. Nos, ez a ,,közlekedési szituá-ció” (honnan hová is?) – a maga traumatizáló kockázatai-val, emberi drámáival és esélyeivel tágabb értelemben –hazánkra is igaz. Nem utolsósorban éppen az ilyen alkotá-sok nemzeti önismeretünket próbára tevő erején s eművek társadalmi nyilvánosságán, földolgozási képessé-gén múlik kultúránk és nemzetünk jövője, hitelessége,identitása.

Egy másik egyetemi hallgató, Gucsi-Véghné DobosÉva dolgozatát idézve, mintha sokan gondolkodnánakígy a jövő felnőtt generációjából is: ,,Hogy megállíthatók-ea globalizáció negatív folyamatai, az attól függ, hogy ahumánum felül tud-e kerekedni az anyagi javak birtoklá-si vágyán, és a megcélzott tömeg egyszer képes lesz-e kimű-velni magát legalább annyira, hogy partnerként kelljenkezelni és ne csak a súlyos forintjaira és voksaira ácsin-gózzon a szellemi, politikai és gazdasági elit. De legfőkép-pen üdvözítő lenne, ha legalább a kultúra egyetlen meg-nyilvánulási formája sem válna politikai »oldalfüggővé«,és mint a Bródy János-féle zászló, »nem lenne játéka min-denféle szélnek«”.

Budapest, 2004. január 31.

14 15

(egymással szükségképpen vitatkozó) elitjein múlik első-sorban, hogy – a tömegkommunikációs és digitális-infor-matikai forradalom vívmányainak minőségelvű és esély-teremtő érvényesítésével – valóban érett, demokratikus,kulturált nemzetté legyünk. Ahol a társadalomnak nem a40%-a kulturálisan passzív; ahol a felnőtteknek nem 76%-árajellemzőek az enyhébb vagy súlyosabb alfabetizációsnehézségek; ahol nem nő, hanem csökken a kulturális ésdigitális olló két szára közötti távolság; ahol nem sikk agagyi, a tudománytalanság, az ezotéria agresszív kultusza;ahol nem találkoznánk nap mint nap az emberi méltóságés hit álságos kiárusításával, a fogyasztói és a másokatlegyőző sikerember modelljének fölmagasztosításával,sőt a ,,kulturális autizmus” döbbenetes tüneteivel. Maennek a helyzetnek a gyökeres átépítése, korrekciója azelsődleges kulturális kihívás – nemzeti és európai jövőnkérdekében egyaránt.

2003 végének, 2004 elejének legsikeresebb új magyarmozija az elsőfilmes Antal Nimród Kontorollja és ,,leghan-gosabb” színházi bemutatója Spiró György – ZsámbékiGábor rendezte – Koccanása. Hosszan lehetne értekezniértékeikről, vibrálóan sokoldalú üzeneteikről, művészisajátszerűségeikről, népszerűségük okairól és titkairól.Természetesen a közönségfogadtatás és a kritikai vissz-hang jelentéséről is. Anélkül, hogy ez utóbbi értelmezésrevállalkoznék (a szakkritikai elemzést és minősítést pedigeleve elhárítom), hadd kockáztassak meg egy sajátostömeglélektani és befogadás-szociológiai reflexiót.

Érdekes a talán a ,,korszellem” sugallta, feltűnően ana-lóg ,,keretjáték”: mindkét kitűnő alkotás egy-egy ,,közleke-dési” szituációt állít elénk szimbólumteremtő erővel;kimerevítve egy reális teret, pillanatot és fölvillantva,metaforává sűrítve életünk egy sarkítottságában, abszur-ditásában is tipikus szituációját. Az ezredforduló magyar-ságának, megosztottságainak és tépelődéseinek fájdal-masan groteszk ,,közlekedési effektusát”. A megállíthatat-lan mozgás egyetlen állomásaként, a találkozások és elága-zások, a konfliktusok és kiútkeresések hiperbolikussá

fokozott művészi képeiként. Nos, ez a ,,közlekedési szituá-ció” (honnan hová is?) – a maga traumatizáló kockázatai-val, emberi drámáival és esélyeivel tágabb értelemben –hazánkra is igaz. Nem utolsósorban éppen az ilyen alkotá-sok nemzeti önismeretünket próbára tevő erején s eművek társadalmi nyilvánosságán, földolgozási képessé-gén múlik kultúránk és nemzetünk jövője, hitelessége,identitása.

Egy másik egyetemi hallgató, Gucsi-Véghné DobosÉva dolgozatát idézve, mintha sokan gondolkodnánakígy a jövő felnőtt generációjából is: ,,Hogy megállíthatók-ea globalizáció negatív folyamatai, az attól függ, hogy ahumánum felül tud-e kerekedni az anyagi javak birtoklá-si vágyán, és a megcélzott tömeg egyszer képes lesz-e kimű-velni magát legalább annyira, hogy partnerként kelljenkezelni és ne csak a súlyos forintjaira és voksaira ácsin-gózzon a szellemi, politikai és gazdasági elit. De legfőkép-pen üdvözítő lenne, ha legalább a kultúra egyetlen meg-nyilvánulási formája sem válna politikai »oldalfüggővé«,és mint a Bródy János-féle zászló, »nem lenne játéka min-denféle szélnek«”.

Budapest, 2004. január 31.

14 15

ÁGH ATTILA

ÁLTALÁNOS MOZGÓSÍTÁS

I. AZ ÁLLAM ÉS TÁRSADALOM PARTNERSÉGEA 21. SZÁZADBAN

A magyar közgondolkodás a 21. század elején jórésztberagadt egy rossz ellentmondásba, az állam és a társa-dalom végletes szembeállításába és már régóta abbandagonyázik. Az állam és a társadalom éles szembeállításá-nak megvoltak a történelmi okai, sőt számos vonatkozás-ban ez a szembeállítás jelenleg is érvényes, hiszen az államtúlhatalmával való szembefordulásnak és a civil társa-dalom autonómiájának még most is igen nagy a jelentősé-ge. De az elmúlt évtizedekben világszerte fokozatosanmégiscsak az ellenkező tendencia kerekedett felül, neve-zetesen az állam és társadalom differenciált viszonya, köl-csönös áthatása, egymásba-hatolása (interpenetrációja)és az együttes hatékonyságának növelése. Ebben a 21.századi értelemben mindkét szféra együttes radikálismodernizációra szorul Magyarországon, ezt a programotnevezem általános mozgósításnak. A nyugati fejlődéshezvaló felzárkózáshoz és a sürgető EU-konformitáshoz min-denekelőtt túl kell lépni a két szféra üres ellentétén, köz-helyszerű ütköztetésén, mert mind a kettőt mozgósítanikell, s ezt csak együttesen lehet. Az általános mozgósításprogramja nem zárja ki az állami túlhatalom megfékezé-sének és ellenőrzésének történelmileg átöröklött felada-tát, hanem éppenséggel a kölcsönös torzulások felszámo-lásán s a közös fejlesztésen, modernizáláson és mobilizá-láson keresztül teszi azt lehetővé.

A modern államfelfogásnak abból kell kiindulnia,hogy a 21. század elejére az állam és a társadalom szférája

külön-külön is belülről erősen differenciálttá vált, s együt-tes képletük pedig a kölcsönös egymásba-hatolás modell-jét mutatja. A radikális megkülönböztetést az állam és a tár-sadalom között a végpontokon, a pólusokon termé-szetesen elméletileg fenn kell tartani és a politikai gyakor-latban ,,működtetni” kell, mint a társadalmi ellenőrzés ésellensúlyozás – illetve a civil társadalom autonóm önszer-veződése – mechanizmusait. Ezzel párhuzamosabbanazonban egyre nagyobb figyelmet kell fordítani az államés társadalom szférái közötti kontinuitásra és átfedésre,valamint az átmeneti és a hibrid formákra, hiszen a társa-dalmi ellenőrzési funkció is csak ezek rendszerében ésösszességében működtethető. Az állam és a társadalomteljes szembeállítása azonban teljesen idejétmúlt megkö-zelítés, bár még mindig domináns a magyar közgondol-kodásban és közbeszédben. Az állam a fejlett országok-ban ugyanis már szorosan összekapcsolódott és összefo-nódott a civil társadalommal, hiszen maga is létrehoztöbbé-kevésbé autonóm civil szervezeteket, továbbájelentős mértékben megfinanszírozza és igen sokrétűenszabályozza a civil társadalom működését. A másik oldal-ról, a gazdaság felől közelítve is ugyanez a folyamat figyel-hető meg. Az állami tulajdon és a magántulajdon, az államiés a magánszféra abszolút elhatárolása és szembeállításamár régen elvesztette az értelmét, míg persze érdemi,végső soron való megkülönböztetésük fennmaradt.Ebben ugyanaz a logika érvényesül mint a civil társa-dalom esetében, a két végpont (állami monopólium – tel-jesen piaci szereplésű magánvállalatok) között kétnagyobb átmeneti típus is van (piaci szereplésű köztulaj-donú vállalatok – államilag szubvencionált magánválla-latok). Kiterjedt formái vannak tehát az állami és amagánszféra együttműködésének (public-private part-nership), vagyis a kölcsönös egymásba-hatolás itt is megfi-gyelhető, mint egyfelől az állami és közösségi szerepválla-lás és egyben az állami szabályozás fokozatos kiterjeszté-se a privát szférára, amit másfelől a magánszféra fokozato-

16 17

ÁGH ATTILA

ÁLTALÁNOS MOZGÓSÍTÁS

I. AZ ÁLLAM ÉS TÁRSADALOM PARTNERSÉGEA 21. SZÁZADBAN

A magyar közgondolkodás a 21. század elején jórésztberagadt egy rossz ellentmondásba, az állam és a társa-dalom végletes szembeállításába és már régóta abbandagonyázik. Az állam és a társadalom éles szembeállításá-nak megvoltak a történelmi okai, sőt számos vonatkozás-ban ez a szembeállítás jelenleg is érvényes, hiszen az államtúlhatalmával való szembefordulásnak és a civil társa-dalom autonómiájának még most is igen nagy a jelentősé-ge. De az elmúlt évtizedekben világszerte fokozatosanmégiscsak az ellenkező tendencia kerekedett felül, neve-zetesen az állam és társadalom differenciált viszonya, köl-csönös áthatása, egymásba-hatolása (interpenetrációja)és az együttes hatékonyságának növelése. Ebben a 21.századi értelemben mindkét szféra együttes radikálismodernizációra szorul Magyarországon, ezt a programotnevezem általános mozgósításnak. A nyugati fejlődéshezvaló felzárkózáshoz és a sürgető EU-konformitáshoz min-denekelőtt túl kell lépni a két szféra üres ellentétén, köz-helyszerű ütköztetésén, mert mind a kettőt mozgósítanikell, s ezt csak együttesen lehet. Az általános mozgósításprogramja nem zárja ki az állami túlhatalom megfékezé-sének és ellenőrzésének történelmileg átöröklött felada-tát, hanem éppenséggel a kölcsönös torzulások felszámo-lásán s a közös fejlesztésen, modernizáláson és mobilizá-láson keresztül teszi azt lehetővé.

A modern államfelfogásnak abból kell kiindulnia,hogy a 21. század elejére az állam és a társadalom szférája

külön-külön is belülről erősen differenciálttá vált, s együt-tes képletük pedig a kölcsönös egymásba-hatolás modell-jét mutatja. A radikális megkülönböztetést az állam és a tár-sadalom között a végpontokon, a pólusokon termé-szetesen elméletileg fenn kell tartani és a politikai gyakor-latban ,,működtetni” kell, mint a társadalmi ellenőrzés ésellensúlyozás – illetve a civil társadalom autonóm önszer-veződése – mechanizmusait. Ezzel párhuzamosabbanazonban egyre nagyobb figyelmet kell fordítani az államés társadalom szférái közötti kontinuitásra és átfedésre,valamint az átmeneti és a hibrid formákra, hiszen a társa-dalmi ellenőrzési funkció is csak ezek rendszerében ésösszességében működtethető. Az állam és a társadalomteljes szembeállítása azonban teljesen idejétmúlt megkö-zelítés, bár még mindig domináns a magyar közgondol-kodásban és közbeszédben. Az állam a fejlett országok-ban ugyanis már szorosan összekapcsolódott és összefo-nódott a civil társadalommal, hiszen maga is létrehoztöbbé-kevésbé autonóm civil szervezeteket, továbbájelentős mértékben megfinanszírozza és igen sokrétűenszabályozza a civil társadalom működését. A másik oldal-ról, a gazdaság felől közelítve is ugyanez a folyamat figyel-hető meg. Az állami tulajdon és a magántulajdon, az államiés a magánszféra abszolút elhatárolása és szembeállításamár régen elvesztette az értelmét, míg persze érdemi,végső soron való megkülönböztetésük fennmaradt.Ebben ugyanaz a logika érvényesül mint a civil társa-dalom esetében, a két végpont (állami monopólium – tel-jesen piaci szereplésű magánvállalatok) között kétnagyobb átmeneti típus is van (piaci szereplésű köztulaj-donú vállalatok – államilag szubvencionált magánválla-latok). Kiterjedt formái vannak tehát az állami és amagánszféra együttműködésének (public-private part-nership), vagyis a kölcsönös egymásba-hatolás itt is megfi-gyelhető, mint egyfelől az állami és közösségi szerepválla-lás és egyben az állami szabályozás fokozatos kiterjeszté-se a privát szférára, amit másfelől a magánszféra fokozato-

16 17

san növekvő állami vagy közcélú felhasználása vagybevonása kísér.

Ez a korszakos átalakulás azonban nem tükröződik ahazai szaktudományokban és a közgondolkodásban, leg-alábbis nem vezetett eddig egy olyan paradigmaváltás-hoz, amelyre egy modern államfelfogás felépíthető lenne.A magyar közbeszédben az állam fogalma a hagyomá-nyos szóhasználat és az új funkciók ütközéséből adódóanelvesztette a kontúrjait, s ezért elmaszatolódott a jelentésea mindennapos vitákban. Inkább valamiféle homályos,hierarchikus értelmet nyert, miszerint az állam mindig azaz intézmény, ami ,,feljebb” van és ,,utasít”. Emiatt a ,,félálla-mi” szférák vagy a ,,határon lévő” köztestületek ténylege-sen államként próbálnak fellépni a civil szerveződésekkelszemben, ezért a szerepzavarukban valóban utasítaniakarnak és többnyire sikerül is nekik. Ez gyakori példáulaz államigazgatás és az önkormányzati igazgatás viszo-nyában is, ami nyilvánvalóan alkotmánysértő. Az állam ésa társadalom viszonyában tehát ma Magyarországon nemaz állam és a társadalom modern, EU-konform partneriviszonya jelentkezik – bár egymásba-hatolásuk a magaeltorzult módján nálunk is végbement –, hanem az agg-resszív, valóban túlterjeszkedő állam áll szembe az ugyan-csak ,,tökéletlen”, a közszféra lenyúlására törekvő civil tár-sadalommal. Az állam gyakorlatilag megsérti a jogilag füg-getlen testületek autonómiáját, a civil társadalom vagy amagángazdaság erős érdekcsoportjai pedig valójában,,privatizálják”, ,,elfoglalják” maguknak az államot(agency capture vagy state capture az angolszász polito-lógiában). Az egész probléma mögött a közszféra avagy aközszektor (public sector) kialakulatlansága, illetve eltor-zulása rejtőzik, hiszen a közszféra a maga differenciáltsá-gában az állam és a civil társadalom kiterjedt területeitegyüttesen átfogja, és ezért itt jelentkeznek összesűrűsöd-ve a fenti ellentmondások.

A 21. század eleji gondolkodásnak tehát nem az államexpanziójától általában mint az erős és hatékony államtólkell féltenie a civil társadalmat, hanem a torz, túlhatalmú és

mindenbe szervetlenül beavatkozó államtól, amelynekmeghaladása, radikális reformja nem kizárja, hanem felté-telezi a társadalom ,,állami” expanzióját és egyben a sajátintézményei gyors kiépülését, s ezzel a kettejük együtte-sen megnövelt hatékonyságát. De ugyanilyen veszélyes –sőt talán a demokratikus átmenet kezdetének ájult állapo-tában még veszélyesebb is – a civil társadalom aggresszió-ja a közügyek és a közjavak ellen, mert az erősnek vélt ésbeavatkozó hajlamú magyar állam valójában gyenge éstörékeny, s könnyen túszul ejthető. A magyar államugyanis többszörösen is gyengének bizonyult, először isa neoliberális nemzetközi intézményekkel és modellek-kel, másodszor a hazai multikkal és erős érdekcsoportok-kal szemben, de harmadszor és végső soron alkalmatlan-nak bizonyult arra is, hogy a törvényeket és a jogszabályo-kat eredményesen és gyorsan érvényesítse a magyarállampolgárokkal szemben. Mindent összevetve, az állammár régen a civil társadalom sáncain belül van, s a civilszféra is áthatotta – sőt jelentős mértékben ,,privatizálta”az államot, mi több sokan lenyúlták a közszféra egy darab-ját és ,,feudális” módon a közintézményekben egy-egyközfunkciót privatizáltak maguknak. A civil társadalomszabadságharcának jelszava tehát már nem lehet az államés a társadalom 18–19-i századi típusú, a 20. századra mégátfutó szétválasztása, hanem csak az állam és a társadalomnyugatias, differenciált és dinamikus, a 21. századra előre-tekintő szintézisének megteremtése.

II. A HATÉKONY, ,,EREDMÉNYES” ÁLLAMPROGRAMJA

Nemzetközi színtéren a 20. század utolsó negyede azállam ostromáról szólt, de maga a 20. század az állam visz-szatérésével, a hatékony és eredményes állam (effectivestate) jelszavával végződött. A globalizáció első diadalittasperiódusa után jött a fordulat 1997-ben, amelynek során anagy nemzetközi intézmények, mint a Világbank és a

18 19

san növekvő állami vagy közcélú felhasználása vagybevonása kísér.

Ez a korszakos átalakulás azonban nem tükröződik ahazai szaktudományokban és a közgondolkodásban, leg-alábbis nem vezetett eddig egy olyan paradigmaváltás-hoz, amelyre egy modern államfelfogás felépíthető lenne.A magyar közbeszédben az állam fogalma a hagyomá-nyos szóhasználat és az új funkciók ütközéséből adódóanelvesztette a kontúrjait, s ezért elmaszatolódott a jelentésea mindennapos vitákban. Inkább valamiféle homályos,hierarchikus értelmet nyert, miszerint az állam mindig azaz intézmény, ami ,,feljebb” van és ,,utasít”. Emiatt a ,,félálla-mi” szférák vagy a ,,határon lévő” köztestületek ténylege-sen államként próbálnak fellépni a civil szerveződésekkelszemben, ezért a szerepzavarukban valóban utasítaniakarnak és többnyire sikerül is nekik. Ez gyakori példáulaz államigazgatás és az önkormányzati igazgatás viszo-nyában is, ami nyilvánvalóan alkotmánysértő. Az állam ésa társadalom viszonyában tehát ma Magyarországon nemaz állam és a társadalom modern, EU-konform partneriviszonya jelentkezik – bár egymásba-hatolásuk a magaeltorzult módján nálunk is végbement –, hanem az agg-resszív, valóban túlterjeszkedő állam áll szembe az ugyan-csak ,,tökéletlen”, a közszféra lenyúlására törekvő civil tár-sadalommal. Az állam gyakorlatilag megsérti a jogilag füg-getlen testületek autonómiáját, a civil társadalom vagy amagángazdaság erős érdekcsoportjai pedig valójában,,privatizálják”, ,,elfoglalják” maguknak az államot(agency capture vagy state capture az angolszász polito-lógiában). Az egész probléma mögött a közszféra avagy aközszektor (public sector) kialakulatlansága, illetve eltor-zulása rejtőzik, hiszen a közszféra a maga differenciáltsá-gában az állam és a civil társadalom kiterjedt területeitegyüttesen átfogja, és ezért itt jelentkeznek összesűrűsöd-ve a fenti ellentmondások.

A 21. század eleji gondolkodásnak tehát nem az államexpanziójától általában mint az erős és hatékony államtólkell féltenie a civil társadalmat, hanem a torz, túlhatalmú és

mindenbe szervetlenül beavatkozó államtól, amelynekmeghaladása, radikális reformja nem kizárja, hanem felté-telezi a társadalom ,,állami” expanzióját és egyben a sajátintézményei gyors kiépülését, s ezzel a kettejük együtte-sen megnövelt hatékonyságát. De ugyanilyen veszélyes –sőt talán a demokratikus átmenet kezdetének ájult állapo-tában még veszélyesebb is – a civil társadalom aggresszió-ja a közügyek és a közjavak ellen, mert az erősnek vélt ésbeavatkozó hajlamú magyar állam valójában gyenge éstörékeny, s könnyen túszul ejthető. A magyar államugyanis többszörösen is gyengének bizonyult, először isa neoliberális nemzetközi intézményekkel és modellek-kel, másodszor a hazai multikkal és erős érdekcsoportok-kal szemben, de harmadszor és végső soron alkalmatlan-nak bizonyult arra is, hogy a törvényeket és a jogszabályo-kat eredményesen és gyorsan érvényesítse a magyarállampolgárokkal szemben. Mindent összevetve, az állammár régen a civil társadalom sáncain belül van, s a civilszféra is áthatotta – sőt jelentős mértékben ,,privatizálta”az államot, mi több sokan lenyúlták a közszféra egy darab-ját és ,,feudális” módon a közintézményekben egy-egyközfunkciót privatizáltak maguknak. A civil társadalomszabadságharcának jelszava tehát már nem lehet az államés a társadalom 18–19-i századi típusú, a 20. századra mégátfutó szétválasztása, hanem csak az állam és a társadalomnyugatias, differenciált és dinamikus, a 21. századra előre-tekintő szintézisének megteremtése.

II. A HATÉKONY, ,,EREDMÉNYES” ÁLLAMPROGRAMJA

Nemzetközi színtéren a 20. század utolsó negyede azállam ostromáról szólt, de maga a 20. század az állam visz-szatérésével, a hatékony és eredményes állam (effectivestate) jelszavával végződött. A globalizáció első diadalittasperiódusa után jött a fordulat 1997-ben, amelynek során anagy nemzetközi intézmények, mint a Világbank és a

18 19

Nemzetközi Valutaalap, évi Jelentései korrigálták előrejel-zésüket a nemzetállam közeli haláláról, és eldobták koráb-bi, uniformizált receptjüket az olcsó és karcsú állam meg-valósításáról. Újólag kiderült, hogy a gazdasági változásoktársadalmi automatizmusai nem dübörögnek végig min-den országon, ahogy ezt már a második világháború utánis megjövendölték a közpolitika (public policy) amerikaimegalapítói, mégis újra rákezdtek erre a hamis dallamra atulajdonképpeni globalizáció kezdetén, a hetvenes évekvégén. A fenti paradigmaváltás ténye és ezzel a két globa-lizációs korszak alapvető különbsége azonban még min-dig nem vált közismertté Magyarországon. Még mindig az,,állam elhal, ints neki” rossz közhelyei dominálnak és aneoliberalizmus ,,minél olcsóbb és kisebb, annál jobb”típusú lapos ideái uralkodnak ahelyett, hogy a megerősí-tett, a hatékony és eredményes állam elve került volna ahazai viták középpontjába.

Nyugat-Európában is komoly hatása volt az amerikaieredetű államellenes hisztériának, de sohasem vált ural-kodó gondolattá és végképp nem vált az állami-társa-dalmi élet szervező elvévé az Európai Unióban. Nyugat-Európát az állam ,,pulzálásának” – kiterjeszkedésének ésösszehúzódásának – sokkal nyugodtabb ciklusai jellem-zik az elméletben és a politikai gyakorlatban egyaránt.Nevezetesen, a külső körülmények nyomására az állam-nak újabb és újabb feladatokat kell felvállalnia, ezért idő-ről időre túlterjeszkedik és túlterhelődik. Ekkor jogosanhangzanak fel a drága és rossz hatékonyságú állammalszembeni tirádák, de bekövetkezik a korrekció is, amely-nek során az állam lead funkciókat és kompetenciákat(devolution). Ezzel egyben hatékonyabbá is válik, és job-ban tudja a belépő új funkcióit is ellátni, vagyis a döntéseitmegvalósítani képes, eredményes állam lesz. Az európaijelszó tehát nem a kis, karcsú és olcsó állam, hanem az erősés hatékony, vagyis az ,,eredményes” állam. Az európaigondolkodás nem spórolni akar az államon vagy vissza-szorítani azt, hanem hatékonyan működtetni szeretné amaga legitim területén és átfogó kapcsolatainak egész

rendszerében. Ezért az sem véletlen, hogy az állam teljesít-ménye (performance) és adminisztratív kapacitásánakfokozása áll az EU-követelmények sorában az első helyenaz új tagállamokkal szemben. Ez a követelés teljesenjogos, mert az új tagállamok elmaradottsága sokkalnagyobb az intézményépítésben és az állami kapacitás-ban, mint a gazdaság területén.

A nyugat-európai államok belső differenciálódásánaktérképe ugyan a központi kormányzat terjeszkedésétmutatja a felsőbb szinten, de ennek dinamikáját jóvalmeghaladja az alatta lévő ,,félállami-félkormányzati” szfé-ra terjeszkedése, mivel gyors és hatékony mechanizmusalakult ki a devolúcióra, úgymond az ügyeknek az ,,ügy-nökségekre” való leadására. Voltaképp ez is decentralizá-ció, vagyis a politikai döntéshozatalnak alsóbb szintre, azügyekhez közelebb vitele és egyben szakmaibb (policy)intézése, bár ennek markáns terepe inkább a társadalmiszintre, s azon belül is a ,,középre” való lehozatal. A társa-dalmi belső differenciálódás ugyanis két szintet képez,,,fenn” a társadalmi középpel és ,,lenn” a társadalmi alap-szinttel, a megszokott fogalmakkal szólva a mezopolitiká-val és a mikropolitikával. Az igazi decentralizáció tehát az,amikor az ,,állami” döntéshozatal lekerül a társadalmiközép szintjére, amely egyben a szervezett civil társa-dalom tetőszintjének, vagyis a csúcsszervezetei szintjé-nek is tekintendő. Végül az állami szabályozás és finanszí-rozás ugyancsak legitim módon leér a szervezett civil tár-sadalom alapszintjéig, az egyesületi szintig is. De ez csakakkor legitim, ha érdemi beavatkozás nélkül történik, azazcsupán a felügyelet jogának érvényesítésével az átruhá-zott közfunkciók teljesítése felett.

Ez a négyszintű ,,partnerségi” struktúra nem egy ideá-lis, hanem nagyon is gyakorlatias modell Nyugat-Európá-ban, amit az Európai Unióban már erőteljesen kiegészít atöbbszintű kormányzás és a horizontális szervezettségelve. Nem arról van szó, hogy a fenti négy szintre tagoló-dott és egymással a partnerség és a kölcsönös egymásba-hatolás elvén alapuló intézményrendszer mindig tökéle-

20 21

Nemzetközi Valutaalap, évi Jelentései korrigálták előrejel-zésüket a nemzetállam közeli haláláról, és eldobták koráb-bi, uniformizált receptjüket az olcsó és karcsú állam meg-valósításáról. Újólag kiderült, hogy a gazdasági változásoktársadalmi automatizmusai nem dübörögnek végig min-den országon, ahogy ezt már a második világháború utánis megjövendölték a közpolitika (public policy) amerikaimegalapítói, mégis újra rákezdtek erre a hamis dallamra atulajdonképpeni globalizáció kezdetén, a hetvenes évekvégén. A fenti paradigmaváltás ténye és ezzel a két globa-lizációs korszak alapvető különbsége azonban még min-dig nem vált közismertté Magyarországon. Még mindig az,,állam elhal, ints neki” rossz közhelyei dominálnak és aneoliberalizmus ,,minél olcsóbb és kisebb, annál jobb”típusú lapos ideái uralkodnak ahelyett, hogy a megerősí-tett, a hatékony és eredményes állam elve került volna ahazai viták középpontjába.

Nyugat-Európában is komoly hatása volt az amerikaieredetű államellenes hisztériának, de sohasem vált ural-kodó gondolattá és végképp nem vált az állami-társa-dalmi élet szervező elvévé az Európai Unióban. Nyugat-Európát az állam ,,pulzálásának” – kiterjeszkedésének ésösszehúzódásának – sokkal nyugodtabb ciklusai jellem-zik az elméletben és a politikai gyakorlatban egyaránt.Nevezetesen, a külső körülmények nyomására az állam-nak újabb és újabb feladatokat kell felvállalnia, ezért idő-ről időre túlterjeszkedik és túlterhelődik. Ekkor jogosanhangzanak fel a drága és rossz hatékonyságú állammalszembeni tirádák, de bekövetkezik a korrekció is, amely-nek során az állam lead funkciókat és kompetenciákat(devolution). Ezzel egyben hatékonyabbá is válik, és job-ban tudja a belépő új funkcióit is ellátni, vagyis a döntéseitmegvalósítani képes, eredményes állam lesz. Az európaijelszó tehát nem a kis, karcsú és olcsó állam, hanem az erősés hatékony, vagyis az ,,eredményes” állam. Az európaigondolkodás nem spórolni akar az államon vagy vissza-szorítani azt, hanem hatékonyan működtetni szeretné amaga legitim területén és átfogó kapcsolatainak egész

rendszerében. Ezért az sem véletlen, hogy az állam teljesít-ménye (performance) és adminisztratív kapacitásánakfokozása áll az EU-követelmények sorában az első helyenaz új tagállamokkal szemben. Ez a követelés teljesenjogos, mert az új tagállamok elmaradottsága sokkalnagyobb az intézményépítésben és az állami kapacitás-ban, mint a gazdaság területén.

A nyugat-európai államok belső differenciálódásánaktérképe ugyan a központi kormányzat terjeszkedésétmutatja a felsőbb szinten, de ennek dinamikáját jóvalmeghaladja az alatta lévő ,,félállami-félkormányzati” szfé-ra terjeszkedése, mivel gyors és hatékony mechanizmusalakult ki a devolúcióra, úgymond az ügyeknek az ,,ügy-nökségekre” való leadására. Voltaképp ez is decentralizá-ció, vagyis a politikai döntéshozatalnak alsóbb szintre, azügyekhez közelebb vitele és egyben szakmaibb (policy)intézése, bár ennek markáns terepe inkább a társadalmiszintre, s azon belül is a ,,középre” való lehozatal. A társa-dalmi belső differenciálódás ugyanis két szintet képez,,,fenn” a társadalmi középpel és ,,lenn” a társadalmi alap-szinttel, a megszokott fogalmakkal szólva a mezopolitiká-val és a mikropolitikával. Az igazi decentralizáció tehát az,amikor az ,,állami” döntéshozatal lekerül a társadalmiközép szintjére, amely egyben a szervezett civil társa-dalom tetőszintjének, vagyis a csúcsszervezetei szintjé-nek is tekintendő. Végül az állami szabályozás és finanszí-rozás ugyancsak legitim módon leér a szervezett civil tár-sadalom alapszintjéig, az egyesületi szintig is. De ez csakakkor legitim, ha érdemi beavatkozás nélkül történik, azazcsupán a felügyelet jogának érvényesítésével az átruhá-zott közfunkciók teljesítése felett.

Ez a négyszintű ,,partnerségi” struktúra nem egy ideá-lis, hanem nagyon is gyakorlatias modell Nyugat-Európá-ban, amit az Európai Unióban már erőteljesen kiegészít atöbbszintű kormányzás és a horizontális szervezettségelve. Nem arról van szó, hogy a fenti négy szintre tagoló-dott és egymással a partnerség és a kölcsönös egymásba-hatolás elvén alapuló intézményrendszer mindig tökéle-

20 21

tesen működne, hanem arról, hogy a felbukkanó túlhatal-mat és túlburjánzást mindkét oldalról – az állami beavat-kozás vagy a ,,privatizálás” oldaláról – egyaránt megféke-zik a korrekciós mechanizmusok, vagyis a torz szerkezetnem intézményesül, legfeljebb időnként átmeneti műkö-dési hibák jelentkeznek. Manapság tehát elkerülhetetlen,hogy az állam belépjen a civil szférába is, de nem azért,hogy annak önállóságát letiporja, hanem azért, hogyannak kiterjedő közfunkcióit megtámogassa, vagyis aközjavak nevében és érdekében megsegítse és ellenőriz-ze. A magyar intézményrendszer ezek szerint olyan távolvan az eurokonformitástól, mint Makó Jeruzsálemtől,ellenben folyik a nyilvános handabanda az erős államrólmeg a gyenge államról, valamint az olcsó államról és apazarló államról. Ez az álvita nem vezet sehova, mert alegyengített állam pazarol a leginkább, s főképpen a mell-döngető erős állam a leggyengébb, mert tönkredöntimagát, de semmi se valósul meg a voluntarista döntései-ből, ugyanis képtelen a végrehajtásukra. Magyarországontehát az intézményrendszerben a negatív összegű játék afőszabály, vagyis az intézmények ütközése és a kompe-tenciákért való tisztességtelen verseny, amely együttesenlerontja valamennyi szint hatékonyságát és végül is csök-kenti az egész ország adminisztratív kapacitását.

Az EU-ban viszont az állam nem a hatalmának korlátját,hanem akaratának végrehajtóját látja a civil társadalom-ban, azaz megkezdődött a pozitív összegű játék. Az intéz-mények versengése természetesen folyik, de éppen ezbiztosítja a devolúció egész társadalmat függőlegesenátfogó mechanizmusának működését, azaz a pulzáláslogikájának vagy ciklikus mozgásának megfelelően afunkciók szakaszos leadását. Még erőteljesebben érvé-nyesül ez a kontrollmechanizmus az intézmények EUszintű, horizontális kiépülése következtében, amelyben a,,nemzeti”, tagállami intézmények mint politikai aktorokaz EU összes tagállamában közös szervezetet, ,,kormány-zási” szintet alkotnak, s együttesen vesznek részt a devolú-ciós nyomásban a központi állammal és a kormányzattal

szemben. Ezért foglalható össze az EU szóhasználatábanaz egész folyamat a kormányzatról (government) a kor-mányzásra (governance) való áttérésben, ami nem aztjelenti, hogy a keményen jogilag szabályozott formákeltűnnek, és csak a puha szabályozási formák maradnak,hanem azt, hogy az egyes intézményi szinteken ezek a for-mák a megfelelő arányban vegyülnek, és az egész intéz-ményrendszert egyre inkább a kormányzás lágyabbfolyamatai jellemzik

Az állam-társadalom partnerség elvén nyugvó kor-mányzás és a belőle adódó nagy és hatékony adminisztra-tív kapacitás kérdése már túlvisz az államon, az egész tár-sadalom potenciálja felé. De még egy pontot tisztáznunkkell az ,,eredményes” állam kérdéskörében, ami Magyar-országon nagyon aktuális. A ,,political leadership” igényeNyugaton is óriási, ami az erőskezű, határozott és kezde-ményező politikai irányítást jelenti. Ez nem ellentétes ademokráciával, hanem éppenséggel annak hatékonysá-gát segíti, mivel a bonyolult és gyorsan változó világbanigen fontos, hogy egy országnak legyen gyors és haté-kony döntésre alkalmas politikai vezetése, amelyet a szak-irodalom újabban ,,kormányzati centrumként” (centre ofgovernment, COG) is emleget. A kormányzati centrumnem túlhatalom, hanem a hatékonyság záloga, s ezértintézményileg és személyekben megtestesülve is megkell jelennie. Márpedig nálunk az erős és határozott – azazgyors, hatékony és demokratikus – vezetés a legnagyobbhiánycikk. Ki tudja, hogy mi ártott eddig többet az ország-nak: a kormányzati túlkapások és túlhatalomra való törek-vések vagy a hatalmi bénultság, a döntéshozatalra képte-lenség és az állandó halogatás?

III. A TÁRSADALMI KAPACITÁS MOZGÓSÍTÁSA

Minden társadalom szinte végtelenül gazdag társadalmierőforrásokban és azoknak csak csekély részét mobilizál-ja, de a magyar társadalom bizonyára a sor vége felé kul-

22 23

tesen működne, hanem arról, hogy a felbukkanó túlhatal-mat és túlburjánzást mindkét oldalról – az állami beavat-kozás vagy a ,,privatizálás” oldaláról – egyaránt megféke-zik a korrekciós mechanizmusok, vagyis a torz szerkezetnem intézményesül, legfeljebb időnként átmeneti műkö-dési hibák jelentkeznek. Manapság tehát elkerülhetetlen,hogy az állam belépjen a civil szférába is, de nem azért,hogy annak önállóságát letiporja, hanem azért, hogyannak kiterjedő közfunkcióit megtámogassa, vagyis aközjavak nevében és érdekében megsegítse és ellenőriz-ze. A magyar intézményrendszer ezek szerint olyan távolvan az eurokonformitástól, mint Makó Jeruzsálemtől,ellenben folyik a nyilvános handabanda az erős államrólmeg a gyenge államról, valamint az olcsó államról és apazarló államról. Ez az álvita nem vezet sehova, mert alegyengített állam pazarol a leginkább, s főképpen a mell-döngető erős állam a leggyengébb, mert tönkredöntimagát, de semmi se valósul meg a voluntarista döntései-ből, ugyanis képtelen a végrehajtásukra. Magyarországontehát az intézményrendszerben a negatív összegű játék afőszabály, vagyis az intézmények ütközése és a kompe-tenciákért való tisztességtelen verseny, amely együttesenlerontja valamennyi szint hatékonyságát és végül is csök-kenti az egész ország adminisztratív kapacitását.

Az EU-ban viszont az állam nem a hatalmának korlátját,hanem akaratának végrehajtóját látja a civil társadalom-ban, azaz megkezdődött a pozitív összegű játék. Az intéz-mények versengése természetesen folyik, de éppen ezbiztosítja a devolúció egész társadalmat függőlegesenátfogó mechanizmusának működését, azaz a pulzáláslogikájának vagy ciklikus mozgásának megfelelően afunkciók szakaszos leadását. Még erőteljesebben érvé-nyesül ez a kontrollmechanizmus az intézmények EUszintű, horizontális kiépülése következtében, amelyben a,,nemzeti”, tagállami intézmények mint politikai aktorokaz EU összes tagállamában közös szervezetet, ,,kormány-zási” szintet alkotnak, s együttesen vesznek részt a devolú-ciós nyomásban a központi állammal és a kormányzattal

szemben. Ezért foglalható össze az EU szóhasználatábanaz egész folyamat a kormányzatról (government) a kor-mányzásra (governance) való áttérésben, ami nem aztjelenti, hogy a keményen jogilag szabályozott formákeltűnnek, és csak a puha szabályozási formák maradnak,hanem azt, hogy az egyes intézményi szinteken ezek a for-mák a megfelelő arányban vegyülnek, és az egész intéz-ményrendszert egyre inkább a kormányzás lágyabbfolyamatai jellemzik

Az állam-társadalom partnerség elvén nyugvó kor-mányzás és a belőle adódó nagy és hatékony adminisztra-tív kapacitás kérdése már túlvisz az államon, az egész tár-sadalom potenciálja felé. De még egy pontot tisztáznunkkell az ,,eredményes” állam kérdéskörében, ami Magyar-országon nagyon aktuális. A ,,political leadership” igényeNyugaton is óriási, ami az erőskezű, határozott és kezde-ményező politikai irányítást jelenti. Ez nem ellentétes ademokráciával, hanem éppenséggel annak hatékonysá-gát segíti, mivel a bonyolult és gyorsan változó világbanigen fontos, hogy egy országnak legyen gyors és haté-kony döntésre alkalmas politikai vezetése, amelyet a szak-irodalom újabban ,,kormányzati centrumként” (centre ofgovernment, COG) is emleget. A kormányzati centrumnem túlhatalom, hanem a hatékonyság záloga, s ezértintézményileg és személyekben megtestesülve is megkell jelennie. Márpedig nálunk az erős és határozott – azazgyors, hatékony és demokratikus – vezetés a legnagyobbhiánycikk. Ki tudja, hogy mi ártott eddig többet az ország-nak: a kormányzati túlkapások és túlhatalomra való törek-vések vagy a hatalmi bénultság, a döntéshozatalra képte-lenség és az állandó halogatás?

III. A TÁRSADALMI KAPACITÁS MOZGÓSÍTÁSA

Minden társadalom szinte végtelenül gazdag társadalmierőforrásokban és azoknak csak csekély részét mobilizál-ja, de a magyar társadalom bizonyára a sor vége felé kul-

22 23

log a modern, fejlett társadalmak között azok felszabadítá-sa tekintetében. Márpedig a lappangó erőforrásból csak amobilizálás és felszabadítás – azaz a társadalom emanci-pálása – révén lesz működőképes társadalmi kapacitás.Nem mehetünk itt vissza a magyar történelembe, még azelmúlt évtizedekbe sem annak a megállapításnak a bizo-nyításához, hogy a társadalomtörténetet a társadalmi erő-források mozgósításának formái korszakolják. Nálunk isa foglalkoztatás nagy történelmi típusai következtek egy-más után, mint a népesség átvonulása a mezőgazdaságbólaz iparba majd a szolgáltatásokba, de a mozgósítások tör-ténetében például az is külön fejezet, hogy a nőket bevon-ták a foglalkoztatásba. Szoros összefüggés figyelhető mega gazdasági aktivitás és a társadalmi-politikai aktivitásközött, magyarán, a gazdaságilag marginalizáltak vagykiszorítottak a társadalmi-politikai színtéren is marginali-zálódnak vagy kiszorulnak, vagy éppenséggel a ,,voice”vagy a teljes ,,exit” helyett az ,,anómiás” aktivitásra kény-szerülnek.

Jelenleg a magyar társadalom a fél oldalára lebénult,mert a lakosság közel felét kiütötte a rendszerváltás. Nemcsak elavulttá tette képzettségüket és a társadalmi viselke-dési módjukat, hanem jórészt ki is zárta a korrekciós lehe-tőségekből. Akárcsak az állam és a közszféra ,,lerombolá-sa” esetében, a történelmi inga megint túllengett a társa-dalmi erőforrások tekintetében is. A szövetkezet szitok-szó lett, holott az EU-ban a nagy témák és a komoly törté-nelmi perspektívák közé tartozik. Ha túllépünk a volt ,,tée-szek” szűkös horizontján, akkor a szövetkezetek különösjelentősége rögtön szembetűnik, hiszen a pozitív összegűjáték, a társadalmi erőforrások mozgósítása általánosmodelljét, a társadalmi kapacitás maximalizálásánakegyik fő eszközét láthatjuk meg bennük, amelynek irá-nyába a nyugati társadalmak mozdulnak. A szövetkezet ésa szövetkezés egyben az intézményépítés alapmodellje isa civil társadalom alapszintjén mint az önkéntes társulá-sok (voluntary associations) létrejötte, az egyéni energiákösszegezése. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy a

jelenlegi nonprofit vagy alapítványi formák, a termelésrevagy közszolgáltatásokra irányuló civil szerveződésekmennyi energiát szabadítanak fel és mennyi értéket ter-melnek akár a közgazdaságtan szigorú mércéje szerint is.Annál nyilvánvalóbb azonban, hogy az alacsony gazdasá-gi aktivitási ráta és az elhelyezkedési lehetőségek hiányagazdaságilag is milyen pazarlást jelent és a lelkekbenmilyen pusztítást végez. Ránk szabadítja a társadalmikáosz, az ,,anómia” régóta nem ismert mértékét is, tehát anépesség felének lebénítása, marginalizálása, durva elsze-gényítése a közrend fenntartása oldaláról még költségesmulatság is. Egészében véve a civil társadalom alapszint-jén nincs a virtuális aktivitásnak elégséges és megfelelőintézményi kerete és közpolitikai terepe, ezért elvész a tár-sadalmi erőforrás jelentős része is. Az államnak pedignem távol maradnia kellene a ,,magánélettől”, amintjórészt teszi, hanem sokkal inkább partnerként kellenemegjelennie a civil társadalom építkezése során, mert anagy összeomlásból a maguk erejéből nem mindig ésmindenütt tudnak talpra állni és szövetkezni az emberek.Ezért lett a szervezett civil társadalom maga is aszimmetri-kus szerkezetű a nyertesek túlreprezentáltságával és avesztesek alulreprezentáltságával, ami ugyancsak az álla-mi lebénultság mint az intézményépítés hiánya számlájá-ra írandó.

Talán még ennél is nagyobb pazarlás a társadalmiközép fejletlensége, kiépítetlensége mint alacsony intéz-ményi sűrűség középen. Gyengék és ósdiak a jobb sorsraérdemes szakszervezetek, ide-oda billegnek az állam általhol leszűkített, hol kibővített mozgástérben a gazdasági ésszakmai kamarák, de még az intézményesülés kezdetifázisában tartanak a munkáltatói érdekszervezetek is.Inkább hiányoznak, mintsem akár gyengék lennének aterületi szerveződések, most alakulnak a kistérségek ésszinte még csak papíron léteznek a régiók. Valóságosintézményi űr van középen, ami látszólag kedvez az álla-mi túlhatalomnak, azonban sokkal inkább az államikudarc állandó forrása és egyben hatékonyságának kor-

24 25

log a modern, fejlett társadalmak között azok felszabadítá-sa tekintetében. Márpedig a lappangó erőforrásból csak amobilizálás és felszabadítás – azaz a társadalom emanci-pálása – révén lesz működőképes társadalmi kapacitás.Nem mehetünk itt vissza a magyar történelembe, még azelmúlt évtizedekbe sem annak a megállapításnak a bizo-nyításához, hogy a társadalomtörténetet a társadalmi erő-források mozgósításának formái korszakolják. Nálunk isa foglalkoztatás nagy történelmi típusai következtek egy-más után, mint a népesség átvonulása a mezőgazdaságbólaz iparba majd a szolgáltatásokba, de a mozgósítások tör-ténetében például az is külön fejezet, hogy a nőket bevon-ták a foglalkoztatásba. Szoros összefüggés figyelhető mega gazdasági aktivitás és a társadalmi-politikai aktivitásközött, magyarán, a gazdaságilag marginalizáltak vagykiszorítottak a társadalmi-politikai színtéren is marginali-zálódnak vagy kiszorulnak, vagy éppenséggel a ,,voice”vagy a teljes ,,exit” helyett az ,,anómiás” aktivitásra kény-szerülnek.

Jelenleg a magyar társadalom a fél oldalára lebénult,mert a lakosság közel felét kiütötte a rendszerváltás. Nemcsak elavulttá tette képzettségüket és a társadalmi viselke-dési módjukat, hanem jórészt ki is zárta a korrekciós lehe-tőségekből. Akárcsak az állam és a közszféra ,,lerombolá-sa” esetében, a történelmi inga megint túllengett a társa-dalmi erőforrások tekintetében is. A szövetkezet szitok-szó lett, holott az EU-ban a nagy témák és a komoly törté-nelmi perspektívák közé tartozik. Ha túllépünk a volt ,,tée-szek” szűkös horizontján, akkor a szövetkezetek különösjelentősége rögtön szembetűnik, hiszen a pozitív összegűjáték, a társadalmi erőforrások mozgósítása általánosmodelljét, a társadalmi kapacitás maximalizálásánakegyik fő eszközét láthatjuk meg bennük, amelynek irá-nyába a nyugati társadalmak mozdulnak. A szövetkezet ésa szövetkezés egyben az intézményépítés alapmodellje isa civil társadalom alapszintjén mint az önkéntes társulá-sok (voluntary associations) létrejötte, az egyéni energiákösszegezése. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy a

jelenlegi nonprofit vagy alapítványi formák, a termelésrevagy közszolgáltatásokra irányuló civil szerveződésekmennyi energiát szabadítanak fel és mennyi értéket ter-melnek akár a közgazdaságtan szigorú mércéje szerint is.Annál nyilvánvalóbb azonban, hogy az alacsony gazdasá-gi aktivitási ráta és az elhelyezkedési lehetőségek hiányagazdaságilag is milyen pazarlást jelent és a lelkekbenmilyen pusztítást végez. Ránk szabadítja a társadalmikáosz, az ,,anómia” régóta nem ismert mértékét is, tehát anépesség felének lebénítása, marginalizálása, durva elsze-gényítése a közrend fenntartása oldaláról még költségesmulatság is. Egészében véve a civil társadalom alapszint-jén nincs a virtuális aktivitásnak elégséges és megfelelőintézményi kerete és közpolitikai terepe, ezért elvész a tár-sadalmi erőforrás jelentős része is. Az államnak pedignem távol maradnia kellene a ,,magánélettől”, amintjórészt teszi, hanem sokkal inkább partnerként kellenemegjelennie a civil társadalom építkezése során, mert anagy összeomlásból a maguk erejéből nem mindig ésmindenütt tudnak talpra állni és szövetkezni az emberek.Ezért lett a szervezett civil társadalom maga is aszimmetri-kus szerkezetű a nyertesek túlreprezentáltságával és avesztesek alulreprezentáltságával, ami ugyancsak az álla-mi lebénultság mint az intézményépítés hiánya számlájá-ra írandó.

Talán még ennél is nagyobb pazarlás a társadalmiközép fejletlensége, kiépítetlensége mint alacsony intéz-ményi sűrűség középen. Gyengék és ósdiak a jobb sorsraérdemes szakszervezetek, ide-oda billegnek az állam általhol leszűkített, hol kibővített mozgástérben a gazdasági ésszakmai kamarák, de még az intézményesülés kezdetifázisában tartanak a munkáltatói érdekszervezetek is.Inkább hiányoznak, mintsem akár gyengék lennének aterületi szerveződések, most alakulnak a kistérségek ésszinte még csak papíron léteznek a régiók. Valóságosintézményi űr van középen, ami látszólag kedvez az álla-mi túlhatalomnak, azonban sokkal inkább az államikudarc állandó forrása és egyben hatékonyságának kor-

24 25

látja, mert csak az oda decentralizált döntések biztosít-hatnák a közakarat végrehajtásának eredményességét éshatékonyságát. De a civil társadalom is vesztes, mivel aholnincs szervezet, ott nincs érdekképviselet sem, csak intéz-ményesült érdeksérelem és alulreprezentáltság. Ez a ket-tős kiütés állapota, mert sem az állami akarat, sem a társa-dalmi és területi szereplők akarata nem érvényesül. Felüllabanckodás, alul kuruckodás, az EU pedig kínosanmosolyog rajtunk.

Összegezve az elmondottakat, a társadalmi erőforrá-sok mozgósítása és a társadalmi kapacitás megnöveléseegyrészt konkrét, értéktermelő, közpolitikai tevékenység(policy), másrészt a szervezettségből adódó érdekképvi-selet és egyensúly az állami formákkal szemben (politi-ka), harmadrészt az egész társadalom hatékonyságátnövelő tényező, így az állami kapacitás növelésének főútvonala is. A magyar társadalom tehát egyszerre szegényés pazarló, mert elpazarolja a társadalmi energiákat, még-hozzá sokféle módon, az alacsony gazdasági és a még ala-csonyabb szintű társadalmi aktivitás révén, mert hiányzikaz intézményesült civil akciók hálózata. Fel kell tehát sza-badítani a szunnyadó energiákat, és ebben az állam és atársadalom nem ellenségek, hanem partnerek és szövet-ségesek. Ez az általános mozgósítás csak Magyarországróllátszik utópiának, az EU-ban már tényleges gyakorlat vagyközvetlen cél. A kilencvenes évek eleje óta többször válto-zott az államfelfogás, most a 21. század következő évtize-deire előretekintve az EU-konform, azaz az eredményesés hatékony, az esélyteremtő, rásegítő, szociális bizton-ságot nyújtó állam megteremtése a cél.

ANGYAL ÁDÁM

BALOLDAL ÉS HALADÁS

A huszadik század jelentős politikai és ideológiai vonulataa baloldaliság, amely a század első felében kifejezettenhaladó volt. A második felében – elsősorban a magukatszocialistának (más változatban: kommunistának) neve-zett rezsimek működése következtében – részben elvesztet-te progresszív jellegét. A szocializmus államkapitalista, dik-tatórikus vezetésű országokat jelentett. Az ezredfordulón abaloldal a szociáldemokrácia különféle irányzataihozkapcsolódva erőteljesen törekszik saját megújulására. Ezaz írás azt elemzi, hogy a huszonegyedik század Magya-rországa számára mit ígér a baloldaliság1.

A történelem nem kedvez az ideológiáknak. Akár az idő-járásban, a társadalomban is csak a múltat lehet jól leírni. Amiaz események befolyásolását illeti, a történelem tanulságaszerint erre egy-egy kiemelkedő személyiségnek nagyobbesélye volt, mint az ideológiáknak.2 A baloldali, szocialista,szociáldemokrata megközelítéseket nem ideológiának,hanem értékrendnek, értékválasztásnak tekintjük.3 Akár-

1 Az írás igen gyakran használ politikai fogalmakat. Ezek értelmezése sokszínű, gyak-ran egymással ellentétes, vitatható is lehet. Az alkalmazott fogalmi meghatározásoknem viták céljára szolgálnak, csak értelmezési kereteket adnak.2 Ideológián azt a hidat értjük, ami világnézetünket, meggyőződéseinket, értékeinket,erkölcsünket összeköti a világ valós eseményeivel. Az ideológia hídján át próbálják mega teoretikusok értékeiket a mindennapok számára közvetíteni. Az ideológiát tehát nemeszmerendszerként, hanem értékeket közvetítő megoldásként tekintjük.3 Nem foglalkozunk a baloldalhoz kapcsolható szervezetekkel (pártokkal), a szocia-lizmussal mint államformával, a különféle szocialista önelnevezésű irányzatokkal, aszocialista, szociáldemokrata vagy baloldali elnevezést is viselő eszmeáramlatokkal.Nem hagyatkozunk szocialistának vagy baloldalinak tekintett teoretikusok megálla-pításaira sem, amelyek gyakran egymástól eltérő módon közelítették meg a fogal-mat. Ha a kérdés az, hogy az értékek miként használhatók a társadalmi haladásban,hogyan jutnak el a mindennapokhoz, akkor az ideológiák szerepét értékelnénk.Jelen elemzésünk azonban az ideológiai problémáktól eltekint.

26 27

látja, mert csak az oda decentralizált döntések biztosít-hatnák a közakarat végrehajtásának eredményességét éshatékonyságát. De a civil társadalom is vesztes, mivel aholnincs szervezet, ott nincs érdekképviselet sem, csak intéz-ményesült érdeksérelem és alulreprezentáltság. Ez a ket-tős kiütés állapota, mert sem az állami akarat, sem a társa-dalmi és területi szereplők akarata nem érvényesül. Felüllabanckodás, alul kuruckodás, az EU pedig kínosanmosolyog rajtunk.

Összegezve az elmondottakat, a társadalmi erőforrá-sok mozgósítása és a társadalmi kapacitás megnöveléseegyrészt konkrét, értéktermelő, közpolitikai tevékenység(policy), másrészt a szervezettségből adódó érdekképvi-selet és egyensúly az állami formákkal szemben (politi-ka), harmadrészt az egész társadalom hatékonyságátnövelő tényező, így az állami kapacitás növelésének főútvonala is. A magyar társadalom tehát egyszerre szegényés pazarló, mert elpazarolja a társadalmi energiákat, még-hozzá sokféle módon, az alacsony gazdasági és a még ala-csonyabb szintű társadalmi aktivitás révén, mert hiányzikaz intézményesült civil akciók hálózata. Fel kell tehát sza-badítani a szunnyadó energiákat, és ebben az állam és atársadalom nem ellenségek, hanem partnerek és szövet-ségesek. Ez az általános mozgósítás csak Magyarországróllátszik utópiának, az EU-ban már tényleges gyakorlat vagyközvetlen cél. A kilencvenes évek eleje óta többször válto-zott az államfelfogás, most a 21. század következő évtize-deire előretekintve az EU-konform, azaz az eredményesés hatékony, az esélyteremtő, rásegítő, szociális bizton-ságot nyújtó állam megteremtése a cél.

ANGYAL ÁDÁM

BALOLDAL ÉS HALADÁS

A huszadik század jelentős politikai és ideológiai vonulataa baloldaliság, amely a század első felében kifejezettenhaladó volt. A második felében – elsősorban a magukatszocialistának (más változatban: kommunistának) neve-zett rezsimek működése következtében – részben elvesztet-te progresszív jellegét. A szocializmus államkapitalista, dik-tatórikus vezetésű országokat jelentett. Az ezredfordulón abaloldal a szociáldemokrácia különféle irányzataihozkapcsolódva erőteljesen törekszik saját megújulására. Ezaz írás azt elemzi, hogy a huszonegyedik század Magya-rországa számára mit ígér a baloldaliság1.

A történelem nem kedvez az ideológiáknak. Akár az idő-járásban, a társadalomban is csak a múltat lehet jól leírni. Amiaz események befolyásolását illeti, a történelem tanulságaszerint erre egy-egy kiemelkedő személyiségnek nagyobbesélye volt, mint az ideológiáknak.2 A baloldali, szocialista,szociáldemokrata megközelítéseket nem ideológiának,hanem értékrendnek, értékválasztásnak tekintjük.3 Akár-

1 Az írás igen gyakran használ politikai fogalmakat. Ezek értelmezése sokszínű, gyak-ran egymással ellentétes, vitatható is lehet. Az alkalmazott fogalmi meghatározásoknem viták céljára szolgálnak, csak értelmezési kereteket adnak.2 Ideológián azt a hidat értjük, ami világnézetünket, meggyőződéseinket, értékeinket,erkölcsünket összeköti a világ valós eseményeivel. Az ideológia hídján át próbálják mega teoretikusok értékeiket a mindennapok számára közvetíteni. Az ideológiát tehát nemeszmerendszerként, hanem értékeket közvetítő megoldásként tekintjük.3 Nem foglalkozunk a baloldalhoz kapcsolható szervezetekkel (pártokkal), a szocia-lizmussal mint államformával, a különféle szocialista önelnevezésű irányzatokkal, aszocialista, szociáldemokrata vagy baloldali elnevezést is viselő eszmeáramlatokkal.Nem hagyatkozunk szocialistának vagy baloldalinak tekintett teoretikusok megálla-pításaira sem, amelyek gyakran egymástól eltérő módon közelítették meg a fogal-mat. Ha a kérdés az, hogy az értékek miként használhatók a társadalmi haladásban,hogyan jutnak el a mindennapokhoz, akkor az ideológiák szerepét értékelnénk.Jelen elemzésünk azonban az ideológiai problémáktól eltekint.

26 27

csak az időjárásban, a civilizációs beavatkozások eddigtöbbnyire nem kívánatos hatásokat értek el. A történelem-ről is él az a gyanúnk, hogy az emberi beavatkozás a társa-dalmi fejlődés öntörvényeibe általában káros és szeren-csétlen. Új történelmet többnyire demagóg politikusokígérnek.

BALOLDALI ÉRTÉKREND

A baloldali, szocialista vagy szociáldemokrata szavak tar-talma nagyon tarka, sőt szélsőséges lehet. Ebben a koránt-sem egyszerű helyzetben foglaljuk össze nézeteinket abaloldali értékrendről. Tesszük ezt annak érdekében,hogy amikor a haladás paradigmáját elemezzük, világoslegyen, milyen összefüggésben vetjük össze a baloldalt aprogresszióval.

A baloldali értékrend egyik pillére a problémák társa-dalmi megközelítése. A baloldal számára a jelenségek,események megítélésének fontos szempontja, hogy azokmiképp hatnak a társadalom egészére. Meg szoktak kü-lönböztetni kisebb és nagyobb közösségeket, mint pél-dául helyi (települési) és országos (állami vagy nemzeti)hatásokat. Jellemzően azonban a társadalmi hatásokat azegész emberiségre értelmezik. Ez a (mai szóval: globális)kiterjesztés a baloldali gondolkodás sajátja. A társadalmimegközelítésen az egyének, csoportok, közösségek tár-sadalmi státusát, annak a megítélését, mozgásukat, válto-zásukat értik. A társadalmi helyzet egyébként sokféle-képp értelmezhető, mint például vagyoni, hatalmi, része-sedési, hozzájárulási, ellátási, részvételi stb. szempontok.

A baloldali eszméket problémakezelési értelemben isglobálisnak (korábbi szóhasználattal: internacionalistá-nak) tekintették. Bár elismerték a nemzeti, történelmi,gazdasági és egyéb sajátosságok szerepét, de a baloldaligondolkodás mindig is hajlamos volt világméretű és össz-társadalmi mércék alkalmazására. Ennek egyik következ-ménye, hogy a baloldali mozgalmak internacionális sze-repeket, kapcsolatokat hoztak létre és vállaltak. Ezek gyak-

ran túlléptek a nemzetközi együttműködés szokásos ésbevált keretein. Ideológiai alapon világmozgalmakatakartak létrehozni, amelyeknek nyomai még ma is érzé-kelhetők. A világforradalom nem csak eszme, hanem poli-tikai intézmény is lett. A valós körülményektől jócskánelszakadt ,,forradalmi” nézetek a sajátosságokat, akülönbségeket nem tekintették fontosnak. Ez nem kismértékben járult hozzá a baloldali gondolkodás leérté-kel(őd)éséhez.

A baloldali megközelítés további pillére a különbözőokokból létező társadalmi különbségek, feszültségek ki-egyenlítésére, mérséklésére irányuló törekvés. A balol-daliság sajátja a társadalmi szereplők egyenlőségének,egyenrangúságának fontossága. A hatékonyság és az igaz-ságosság dichotómiájában4 a baloldal az igazságosságottartja előbbre valónak. Az igazság szorosan kapcsolódik atársadalmi különbségek mérsékléséhez, elviselhető vagyelfogadható szintjéhez. A társadalmi egyenlőtlenségek-ből következő feszültségek eltüntetése érdekében nyilvá-nított vélemények tették a baloldalt haladó és népszerűirányzattá.

A társadalmi különbségek kiegyenlítését az esélyegyen-lőség, az esélyteremtés szolgálja. Fontos, hogy az embe-reknek (csoportoknak) legyen lehetősége társadalmikorlátjaikból kitörni, esélyeket szerezni egy számukrakedvezőbb társadalmi státus eléréséhez. A baloldaligondolkodás egyik sajátossága, hogy az esélyegyenlőség,az esélyteremtés lehetőségének feltételeit döntően azintézményesített, a politika eszközeivel támogatott mód-szerekben látta. A társadalom önmozgása, az egyéniérdek és motiváció, mint az esélyteremtés motorja, a bal-oldali gondolkodók szemében nem tűnik sem elégséges,sem hatékony megoldásnak. A piaci mechanizmusokraépülő, gazdaságukat nagyrészt versennyel serkentő társa-

4 Utalunk arra a történelmi tapasztalatra, mely szerint a hatékony rendszerek általá-ban korlátozottan igazságosak, ugyanakkor az igazságos rendszerek csak kevésbéhatékonyak.

28 29

csak az időjárásban, a civilizációs beavatkozások eddigtöbbnyire nem kívánatos hatásokat értek el. A történelem-ről is él az a gyanúnk, hogy az emberi beavatkozás a társa-dalmi fejlődés öntörvényeibe általában káros és szeren-csétlen. Új történelmet többnyire demagóg politikusokígérnek.

BALOLDALI ÉRTÉKREND

A baloldali, szocialista vagy szociáldemokrata szavak tar-talma nagyon tarka, sőt szélsőséges lehet. Ebben a koránt-sem egyszerű helyzetben foglaljuk össze nézeteinket abaloldali értékrendről. Tesszük ezt annak érdekében,hogy amikor a haladás paradigmáját elemezzük, világoslegyen, milyen összefüggésben vetjük össze a baloldalt aprogresszióval.

A baloldali értékrend egyik pillére a problémák társa-dalmi megközelítése. A baloldal számára a jelenségek,események megítélésének fontos szempontja, hogy azokmiképp hatnak a társadalom egészére. Meg szoktak kü-lönböztetni kisebb és nagyobb közösségeket, mint pél-dául helyi (települési) és országos (állami vagy nemzeti)hatásokat. Jellemzően azonban a társadalmi hatásokat azegész emberiségre értelmezik. Ez a (mai szóval: globális)kiterjesztés a baloldali gondolkodás sajátja. A társadalmimegközelítésen az egyének, csoportok, közösségek tár-sadalmi státusát, annak a megítélését, mozgásukat, válto-zásukat értik. A társadalmi helyzet egyébként sokféle-képp értelmezhető, mint például vagyoni, hatalmi, része-sedési, hozzájárulási, ellátási, részvételi stb. szempontok.

A baloldali eszméket problémakezelési értelemben isglobálisnak (korábbi szóhasználattal: internacionalistá-nak) tekintették. Bár elismerték a nemzeti, történelmi,gazdasági és egyéb sajátosságok szerepét, de a baloldaligondolkodás mindig is hajlamos volt világméretű és össz-társadalmi mércék alkalmazására. Ennek egyik következ-ménye, hogy a baloldali mozgalmak internacionális sze-repeket, kapcsolatokat hoztak létre és vállaltak. Ezek gyak-

ran túlléptek a nemzetközi együttműködés szokásos ésbevált keretein. Ideológiai alapon világmozgalmakatakartak létrehozni, amelyeknek nyomai még ma is érzé-kelhetők. A világforradalom nem csak eszme, hanem poli-tikai intézmény is lett. A valós körülményektől jócskánelszakadt ,,forradalmi” nézetek a sajátosságokat, akülönbségeket nem tekintették fontosnak. Ez nem kismértékben járult hozzá a baloldali gondolkodás leérté-kel(őd)éséhez.

A baloldali megközelítés további pillére a különbözőokokból létező társadalmi különbségek, feszültségek ki-egyenlítésére, mérséklésére irányuló törekvés. A balol-daliság sajátja a társadalmi szereplők egyenlőségének,egyenrangúságának fontossága. A hatékonyság és az igaz-ságosság dichotómiájában4 a baloldal az igazságosságottartja előbbre valónak. Az igazság szorosan kapcsolódik atársadalmi különbségek mérsékléséhez, elviselhető vagyelfogadható szintjéhez. A társadalmi egyenlőtlenségek-ből következő feszültségek eltüntetése érdekében nyilvá-nított vélemények tették a baloldalt haladó és népszerűirányzattá.

A társadalmi különbségek kiegyenlítését az esélyegyen-lőség, az esélyteremtés szolgálja. Fontos, hogy az embe-reknek (csoportoknak) legyen lehetősége társadalmikorlátjaikból kitörni, esélyeket szerezni egy számukrakedvezőbb társadalmi státus eléréséhez. A baloldaligondolkodás egyik sajátossága, hogy az esélyegyenlőség,az esélyteremtés lehetőségének feltételeit döntően azintézményesített, a politika eszközeivel támogatott mód-szerekben látta. A társadalom önmozgása, az egyéniérdek és motiváció, mint az esélyteremtés motorja, a bal-oldali gondolkodók szemében nem tűnik sem elégséges,sem hatékony megoldásnak. A piaci mechanizmusokraépülő, gazdaságukat nagyrészt versennyel serkentő társa-

4 Utalunk arra a történelmi tapasztalatra, mely szerint a hatékony rendszerek általá-ban korlátozottan igazságosak, ugyanakkor az igazságos rendszerek csak kevésbéhatékonyak.

28 29

dalmakban az esélyteremtés fontos része a piac, a ,,látha-tatlan kéz” néven közismert önszabályozás.5

A baloldali gondolkodás erősségeként szokták jellemeznia szociális érzékenységet. Ezt nem csak általában, hanem kife-jezetten a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek, csoportok ésszemélyek érdekében végzett tevékenységgel lehet azonosí-tani. A baloldali politizálás fontos kellékei a szociális progra-mok. Ezek a társadalmi igazságosság és szolidaritás jegyébenvalósítanak meg olyan elképzeléseket, amelyek segítik arászorulókat.6 A szociális gondoskodás fontos alapelve a jutta-tás, amit nem arányosan, hanem a valós élethelyzetek alapjánadnak (pozitív megkülönböztetés). A szociális érzékenységkiterjed a társadalmi lét minden területére, a hátrányos helyze-tűek sok csoportjára. Az átfogó gondoskodás intézmény-rendszerét szociális védőhálónak nevezik, amelynek legfőbbszálait a baloldal szerint az állam tartja kézben.

A baloldaliság további fontos eleme a szolidaritás, aközösségvállalás. A társadalomban még a jelentős személyi-ségek is csak kivételes esetekben képesek elképzeléseiketegyénileg érvényre juttatni. Az akaratérvényesítés hatékonyformája az összetartás, a közösségképzés. A társadalmi válto-zások motorját a közakarat, a jelentős súly, sőt a többségi erőszokta jelenteni. Kivált így van ez a demokratikus rend-szerekben, ahol minderre jogi garanciák is vannak. A balol-dal az ősi fair play szabályt követi, mely szerint szolidaritásraáltalában a gyengébbeknek van szükségük. A hatalom ren-delkezik azokkal az előnyökkel, amelyekkel szemben szük-ség van összefogásra, közösségvállalásra. A baloldali szolida-ritás alapvetően a társadalmilag hátrányos helyzetűek köztiösszetartást, többnyire a vagyonilag hátrányosak közössé-gét jelenti. A szolidaritás alapja az empátia, a mások helyzeté-be való beleélés.

A baloldali gondolkodás a kiegyenlítéshez és az esély-teremtéshez kapcsolódva fejezte ki azt a társadalomké-pet, amelyre törekedett. Ezek a kizsákmányolásmentesviszonyok. Ez döntően a gazdasági életre vonatkozott, delehet átvitt értelemben is használni. A kizsákmányolásfogalmi körét a baloldali gondolkodók jól megalapozták,és ezen megállapítások többsége a mai napig érvényes. Akizsákmányolást alapvetően a kapitalizmus viszonyaiközt elemezték, így annak mintegy szinonimája, sőt állan-dó jelzője lett. A kizsákmányolásmentes társadalom és akapitalizmus összeegyeztethetetlen fogalmak lettek.Ebből következően az igazságos, azaz kizsákmányolásnélküli társadalom a kapitalizmusban a klasszikus balol-dali gondolkodók szerint nem lehetséges. Ez a logikavezetett oda, hogy egy igazságosabbnak vélt, kizsákmá-nyolásmentes társadalom képét vázolták fel, mint akizsákmányoló vagyis kapitalista társadalom alternatívá-ját. Ebben a tőke jövedelem- és értékteremtő képességérealapozott egyéni jövedelemszerzésnek nem volt helye. Atőkejövedelem – mint a kizsákmányolás egyik megnyilvá-nulása – tagadása mellett a kapitalizmus olyan lényegeselemeit is elvetették, mint az egyéni érdekek és a piacimechanizmusok közvetítette verseny hajtóereje. Akizsákmányolásmentes társadalom utópisztikusnak bizo-nyult. A baloldalnak ez a hatalmas huszadik századi törté-nelmi kísérlete – élve a kapcsolódó szójáték lehetőségé-vel – kísértetté vált.7

A kizsákmányolásmentes társadalom mint ideális képfelvázolása során kifinomodott, hogy a társadalom egé-szében és ezen belül is különösen a gazdaságban szüksé-ges az állami szerepvállalás. Az állam, vagyis a résztvevőkáltal ellenőrzött hatalom, a baloldali értékrendben jelen-tős szerepet kapott. A társadalomtudományok és ezekenbelül a közgazdaságtan sokféle nézetet ismer az államiszerepvállalásokról. Ezek között mind a korai kapitaliz-

7 Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete. Ez a Kommunista Kiáltvány, a bal-oldali ideológia egyik fontos dokumentumának kezdő sora (Marx, K. – Engels, F. 1848).

5 A baloldaliak az esélyteremtés kapcsán többnyire nem vették észre, hogy éppen akapitalizmus, a piacgazdaságok kínálják az esélyegyenlőség megteremtésénekegyik hatékony formáját: a versengés révén elérhető gazdasági előnyöket és azebből következő esélyeket.6 Vitatott, hogy a szociális programokat általános emberjogi alapon vagy a rászorult-ság elve szerint kell-e megvalósítani.

30 31

dalmakban az esélyteremtés fontos része a piac, a ,,látha-tatlan kéz” néven közismert önszabályozás.5

A baloldali gondolkodás erősségeként szokták jellemeznia szociális érzékenységet. Ezt nem csak általában, hanem kife-jezetten a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek, csoportok ésszemélyek érdekében végzett tevékenységgel lehet azonosí-tani. A baloldali politizálás fontos kellékei a szociális progra-mok. Ezek a társadalmi igazságosság és szolidaritás jegyébenvalósítanak meg olyan elképzeléseket, amelyek segítik arászorulókat.6 A szociális gondoskodás fontos alapelve a jutta-tás, amit nem arányosan, hanem a valós élethelyzetek alapjánadnak (pozitív megkülönböztetés). A szociális érzékenységkiterjed a társadalmi lét minden területére, a hátrányos helyze-tűek sok csoportjára. Az átfogó gondoskodás intézmény-rendszerét szociális védőhálónak nevezik, amelynek legfőbbszálait a baloldal szerint az állam tartja kézben.

A baloldaliság további fontos eleme a szolidaritás, aközösségvállalás. A társadalomban még a jelentős személyi-ségek is csak kivételes esetekben képesek elképzeléseiketegyénileg érvényre juttatni. Az akaratérvényesítés hatékonyformája az összetartás, a közösségképzés. A társadalmi válto-zások motorját a közakarat, a jelentős súly, sőt a többségi erőszokta jelenteni. Kivált így van ez a demokratikus rend-szerekben, ahol minderre jogi garanciák is vannak. A balol-dal az ősi fair play szabályt követi, mely szerint szolidaritásraáltalában a gyengébbeknek van szükségük. A hatalom ren-delkezik azokkal az előnyökkel, amelyekkel szemben szük-ség van összefogásra, közösségvállalásra. A baloldali szolida-ritás alapvetően a társadalmilag hátrányos helyzetűek köztiösszetartást, többnyire a vagyonilag hátrányosak közössé-gét jelenti. A szolidaritás alapja az empátia, a mások helyzeté-be való beleélés.

A baloldali gondolkodás a kiegyenlítéshez és az esély-teremtéshez kapcsolódva fejezte ki azt a társadalomké-pet, amelyre törekedett. Ezek a kizsákmányolásmentesviszonyok. Ez döntően a gazdasági életre vonatkozott, delehet átvitt értelemben is használni. A kizsákmányolásfogalmi körét a baloldali gondolkodók jól megalapozták,és ezen megállapítások többsége a mai napig érvényes. Akizsákmányolást alapvetően a kapitalizmus viszonyaiközt elemezték, így annak mintegy szinonimája, sőt állan-dó jelzője lett. A kizsákmányolásmentes társadalom és akapitalizmus összeegyeztethetetlen fogalmak lettek.Ebből következően az igazságos, azaz kizsákmányolásnélküli társadalom a kapitalizmusban a klasszikus balol-dali gondolkodók szerint nem lehetséges. Ez a logikavezetett oda, hogy egy igazságosabbnak vélt, kizsákmá-nyolásmentes társadalom képét vázolták fel, mint akizsákmányoló vagyis kapitalista társadalom alternatívá-ját. Ebben a tőke jövedelem- és értékteremtő képességérealapozott egyéni jövedelemszerzésnek nem volt helye. Atőkejövedelem – mint a kizsákmányolás egyik megnyilvá-nulása – tagadása mellett a kapitalizmus olyan lényegeselemeit is elvetették, mint az egyéni érdekek és a piacimechanizmusok közvetítette verseny hajtóereje. Akizsákmányolásmentes társadalom utópisztikusnak bizo-nyult. A baloldalnak ez a hatalmas huszadik századi törté-nelmi kísérlete – élve a kapcsolódó szójáték lehetőségé-vel – kísértetté vált.7

A kizsákmányolásmentes társadalom mint ideális képfelvázolása során kifinomodott, hogy a társadalom egé-szében és ezen belül is különösen a gazdaságban szüksé-ges az állami szerepvállalás. Az állam, vagyis a résztvevőkáltal ellenőrzött hatalom, a baloldali értékrendben jelen-tős szerepet kapott. A társadalomtudományok és ezekenbelül a közgazdaságtan sokféle nézetet ismer az államiszerepvállalásokról. Ezek között mind a korai kapitaliz-

7 Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete. Ez a Kommunista Kiáltvány, a bal-oldali ideológia egyik fontos dokumentumának kezdő sora (Marx, K. – Engels, F. 1848).

5 A baloldaliak az esélyteremtés kapcsán többnyire nem vették észre, hogy éppen akapitalizmus, a piacgazdaságok kínálják az esélyegyenlőség megteremtésénekegyik hatékony formáját: a versengés révén elérhető gazdasági előnyöket és azebből következő esélyeket.6 Vitatott, hogy a szociális programokat általános emberjogi alapon vagy a rászorult-ság elve szerint kell-e megvalósítani.

30 31

mus, mind a modern piacgazdaságok vezérelte viszo-nyok között is sok jelentős állami szerepvállalásra épülőfelfogás található.8 A baloldal vélekedése általában a társa-dalom egészét reprezentáló közösség, az állam szerepé-nek felértékelése.9 Az államot általános szabályozó erő-nek tekintették és tőle várták a társadalom ésszerű és igaz-ságos működtetését.10 Az már csak hab a tortán – és nemis a baloldaliság szerves tartozéka –, hogy az állam nevé-ben sokszor egy magát baloldali politikai erőnek deklaráltpárt gyakorolta a hatalmat (állampárt). Ez a jelenség és azebből következő visszásságok ugyancsak jelentős szere-pet játszottak a baloldali gondolkodás leértékelődésében.

A baloldali gondolkodás további sajátossága az egyén-nek a kollektív érdekek alá rendelése. Az egyéni és kisebbkollektívákra épülő kezdeményezések másodrendű sze-repeket játszottak. Kialakítottak egy érdekhierarchiát,amelyben az első a közösségi (társadalmi) érdek, eztkövetik a csoportok (osztályok, kollektívák) érdekei, éscsak ezek után érvényesülhetnek az egyéni érdekek. Ez amegközelítés az egyéni érdeket, motivációt kevésbé tar-totta fontosnak és hatékonynak, mint a közösségi szem-pontokat. A baloldali gondolkodásra az a jellemző, hogy aközösségek jelentősebbek, fontosabbak benne, mint azegyének. A társadalom működésének, fejlődésének főhajtóerejét a jól szervezett közösségben látták. Az egyéniambíciók a baloldali világképben háttérbe szorultak.11

A baloldali értékek között kell megemlíteni, hogy azemberek – politikai szóhasználatban a dolgozók – képe-sek és hajlamosak is önszervezésre. Az önszerveződő kol-lektívák jelentik egyben az akaratérvényesítés és az érdek-képviselet fórumait. Az önszervezés a szolidaritási eszmemegnyilvánulása. A baloldal az önszervezést olyan fontostulajdonságnak tekintette, hogy társadalomképébe azönszerveződő kollektívák többféle formában és módonis beépültek. Az önszervezést a baloldal szívesen intézmé-nyesítette, azaz kvázi elvárássá (egyes esetekben kötele-zettséggé) emelte. Az önszervezés egyébként nem csak abaloldal értékrendjében kapott jelentős helyt. A képvise-leti demokráciák alapja az állampolgárok önszerveződőcsoportjai. A baloldali vízióban azonban ezek az önszer-veződések nem egymással vetélkednek, hanem egymásterősítik a közös nemes célért, a társadalom jobbításáért.Az önszerveződések baloldali történelmének legjelentő-sebb megnyilvánulása a munkásmozgalom, ami politikaierővé nőtte ki magát. Az önszerveződések mai formái acivil kezdeményezések.

A huszadik század végi baloldali gondolkodás és a szo-ciáldemokrácia, mint a legmarkánsabb baloldali eszmeáram-lat, tipikusan hibrid. Megtalálhatók benne a klasszikus elvekmellett az olyan gondolatok is, amelyek nem tartoznak ahagyományos baloldali értékrendhez, de nem is állnak azzalellentétben. A szociáldemokrácia mint ideológia önmagá-ban is nagyon tarka.12 A baloldali gondolkodás néhány orto-dox áramlattól eltekintve nyitott, befogadó természetű, kap-csolódhat más nézetekhez is. Az utóbbi néhány évtized ta-pasztalatai szerint a baloldal nagy erénye a változásokhozvaló alkalmazkodás, azaz a tanulási, megújulási képesség.

Összefoglalva a következőket tekinthetjük baloldaliértékrendnek:• a problémák társadalmi hatásuk oldaláról történő meg-

közelítése, nemzetközi, akár globális felfogás;

8 Általában Keynes, J. M.-et szokták emlegetni mint az állami szerepvállalás egyik leg-jelentősebb közgazdasági képviselőjét.9 Baloldali gondolkodók is eljutottak az állam jövőbeni szerepének tagadásához, azállam megszűnésének gondolatához.10 A baloldali államelméletek a társadalmi fejlődés utópista elemzésében eljutottakodáig, hogy a jövőben a társadalmat mint közösséget önszabályozó rendszernekvélték, és ezzel az állam szükségességét hosszú távon tagadták. Ilyen nézetekigazonban nem csak baloldali ideológusok jutottak el.11 Azt, hogy az egyéni ambíciók a társadalmi érdekekhez viszonyítva kevésbé fonto-sak, nem csak baloldali gondolkodók vélik. Sokak feltételezése szerint az egyéniérdekek szükségszerűen ütköznek a közérdekekkel. Más megfogalmazásban: ha azegyén jól jár, akkor a társadalom szükségképp veszít. A. Smith óta ismert e megköze-lítés hamis volta. A társadalom fejlődését éppen az szolgálja, ha az egyéni boldogulásegyben társadalmi előnyöket is hordoz.

12 A szociáldemokrácia legújabb ideológiáját például divatosan harmadik utas meg-közelítésnek is szokták nevezni.

32 33

mus, mind a modern piacgazdaságok vezérelte viszo-nyok között is sok jelentős állami szerepvállalásra épülőfelfogás található.8 A baloldal vélekedése általában a társa-dalom egészét reprezentáló közösség, az állam szerepé-nek felértékelése.9 Az államot általános szabályozó erő-nek tekintették és tőle várták a társadalom ésszerű és igaz-ságos működtetését.10 Az már csak hab a tortán – és nemis a baloldaliság szerves tartozéka –, hogy az állam nevé-ben sokszor egy magát baloldali politikai erőnek deklaráltpárt gyakorolta a hatalmat (állampárt). Ez a jelenség és azebből következő visszásságok ugyancsak jelentős szere-pet játszottak a baloldali gondolkodás leértékelődésében.

A baloldali gondolkodás további sajátossága az egyén-nek a kollektív érdekek alá rendelése. Az egyéni és kisebbkollektívákra épülő kezdeményezések másodrendű sze-repeket játszottak. Kialakítottak egy érdekhierarchiát,amelyben az első a közösségi (társadalmi) érdek, eztkövetik a csoportok (osztályok, kollektívák) érdekei, éscsak ezek után érvényesülhetnek az egyéni érdekek. Ez amegközelítés az egyéni érdeket, motivációt kevésbé tar-totta fontosnak és hatékonynak, mint a közösségi szem-pontokat. A baloldali gondolkodásra az a jellemző, hogy aközösségek jelentősebbek, fontosabbak benne, mint azegyének. A társadalom működésének, fejlődésének főhajtóerejét a jól szervezett közösségben látták. Az egyéniambíciók a baloldali világképben háttérbe szorultak.11

A baloldali értékek között kell megemlíteni, hogy azemberek – politikai szóhasználatban a dolgozók – képe-sek és hajlamosak is önszervezésre. Az önszerveződő kol-lektívák jelentik egyben az akaratérvényesítés és az érdek-képviselet fórumait. Az önszervezés a szolidaritási eszmemegnyilvánulása. A baloldal az önszervezést olyan fontostulajdonságnak tekintette, hogy társadalomképébe azönszerveződő kollektívák többféle formában és módonis beépültek. Az önszervezést a baloldal szívesen intézmé-nyesítette, azaz kvázi elvárássá (egyes esetekben kötele-zettséggé) emelte. Az önszervezés egyébként nem csak abaloldal értékrendjében kapott jelentős helyt. A képvise-leti demokráciák alapja az állampolgárok önszerveződőcsoportjai. A baloldali vízióban azonban ezek az önszer-veződések nem egymással vetélkednek, hanem egymásterősítik a közös nemes célért, a társadalom jobbításáért.Az önszerveződések baloldali történelmének legjelentő-sebb megnyilvánulása a munkásmozgalom, ami politikaierővé nőtte ki magát. Az önszerveződések mai formái acivil kezdeményezések.

A huszadik század végi baloldali gondolkodás és a szo-ciáldemokrácia, mint a legmarkánsabb baloldali eszmeáram-lat, tipikusan hibrid. Megtalálhatók benne a klasszikus elvekmellett az olyan gondolatok is, amelyek nem tartoznak ahagyományos baloldali értékrendhez, de nem is állnak azzalellentétben. A szociáldemokrácia mint ideológia önmagá-ban is nagyon tarka.12 A baloldali gondolkodás néhány orto-dox áramlattól eltekintve nyitott, befogadó természetű, kap-csolódhat más nézetekhez is. Az utóbbi néhány évtized ta-pasztalatai szerint a baloldal nagy erénye a változásokhozvaló alkalmazkodás, azaz a tanulási, megújulási képesség.

Összefoglalva a következőket tekinthetjük baloldaliértékrendnek:• a problémák társadalmi hatásuk oldaláról történő meg-

közelítése, nemzetközi, akár globális felfogás;

8 Általában Keynes, J. M.-et szokták emlegetni mint az állami szerepvállalás egyik leg-jelentősebb közgazdasági képviselőjét.9 Baloldali gondolkodók is eljutottak az állam jövőbeni szerepének tagadásához, azállam megszűnésének gondolatához.10 A baloldali államelméletek a társadalmi fejlődés utópista elemzésében eljutottakodáig, hogy a jövőben a társadalmat mint közösséget önszabályozó rendszernekvélték, és ezzel az állam szükségességét hosszú távon tagadták. Ilyen nézetekigazonban nem csak baloldali ideológusok jutottak el.11 Azt, hogy az egyéni ambíciók a társadalmi érdekekhez viszonyítva kevésbé fonto-sak, nem csak baloldali gondolkodók vélik. Sokak feltételezése szerint az egyéniérdekek szükségszerűen ütköznek a közérdekekkel. Más megfogalmazásban: ha azegyén jól jár, akkor a társadalom szükségképp veszít. A. Smith óta ismert e megköze-lítés hamis volta. A társadalom fejlődését éppen az szolgálja, ha az egyéni boldogulásegyben társadalmi előnyöket is hordoz.

12 A szociáldemokrácia legújabb ideológiáját például divatosan harmadik utas meg-közelítésnek is szokták nevezni.

32 33

• a társadalmi különbözőségek kiegyenlítésére valótörekvés, esélyegyenlőség, esélyteremtés;

• szociális érzékenység, különösen a hátrányos helyzetű-ek irányában, szolidaritás, hajlam a másokkal valóközösségvállalására;

• a kizsákmányolás elítélése, kizsákmányolásmentes tár-sadalmi idea, az állam társadalmi felelősségének, sze-repvállalásának hangsúlya;

• a közösségi, kollektív érdekek egyéni érdekek elé helye-zése, az önszervezés és önszerveződés fontossága;

• nyitott, befogadó, változásérzékeny és tanuló.

A felsorolt értékekről már prima faciae is megállapítható-ak, hogy azok nem kizárólag a baloldali gondolkodásbanvannak jelen. A különféle ideológiai irányzatok sok olyanelemmel rendelkeznek, amelyek a baloldalisággal isrokonságban vannak. A szociális érzékenység, a magasfokú szociális ellátás például szinte minden fejlett társa-dalom sajátja (vö. szociális piacgazdaság, jóléti állam). Azállam társadalmi szerepvállalása térben és időben, változótörténelmi körülmények között gyakran erősödött nembaloldali politika részeként is. A társadalmi érzékenységszinte minden demokrácia fontos jelzője – kivált választá-si időszakokban.13, 14

HALADÁS, MODERNIZÁCIÓ

Annak érdekében, hogy megvizsgálhassuk, mi a baloldaliértékek szerepe a társadalmi haladásban, összefoglaljuk aprogresszióra vonatkozó nézeteinket.15 A haladás lénye-ge (ha egy jelenségre ezt egyáltalán értelmezni lehet,akkor mondhatni: célja, értelme) a problémamegoldás. Emegközelítés a technikai haladásra éppúgy érvényes,mint a társadalmi fejlődésre. A haladás általában változta-tást igényel. A társadalmi haladás azt jelenti, hogy a közös-ségben felmerült problémákra jobb válaszokat, megoldá-sokat találunk, mint amelyek azt korábban jellemezték. Ajobb megoldáson azt értjük, hogy az érintettek számárakedvezőbb, elfogadhatóbb helyzet alakul ki. Végső fokona társadalmi haladás ,,célja” a jobb életminőség.

Mindenekelőtt megállapítjuk, hogy a haladás pozitívérték. A haladást értékesebbnek tekintjük, mint a meglévőviszonyok fenntartását vagy esetleg a korábbi állapotok-hoz való visszatérést. A haladás a fennálló viszonyokat tuda-tosan kívánja megváltoztatni, azaz tökéletesedésként, jobbí-tásként értelmezzük. A baloldali értékek megvalósulását, tár-sadalmi érvényesülését haladásnak tekintjük.

A társadalmi haladás egyben modernizáció,16 amelyjobb, eredményesebb, hatékonyabb vagy igazságosabbtársadalmakat jelent. Az emberiség történetében ez eddigcsak két alkalommal történt a technikai fejlődés hatására.Az első az ipari forradalom, amelynek nyomán kialakult amodernnek nevezhető kapitalizmus. A második napja-inkban zajlik. Az informatika (és vele az elektronika és atávközlés) fejlődése hatására a társadalom is megváltozik.Társadalmi fogalmi rendszerünkbe ezt még nem tudjukbeilleszteni, ezért régi ismereteink szerint próbáljuk ezt a

13 Az egyik első állami szolidaritási intézmény, a társadalombiztosítás kezdeménye-zője Bismarck kancellár volt, aki aligha tekinthető baloldali gondolkodónak.14 Érdemes felsorolni néhány olyan értéket, amelyet a problémák baloldali megkö-zelítése során többnyire elhanyagoltak. Ilyenek például a nemzeti, nemzetiségiproblémák, az etnikai kisebbségekkel való szolidaritás, a vallási és erkölcsi kérdésekkezelése, az egyéni boldogulás, vagyonosodás megbecsülése és társadalmi hajtó-erejének elismerése, a különbözőségekből, másságból, az alternatívákból követke-ző cselekvések pozitív értelmezése, az egyéni tulajdon társadalmi szerepének elis-merése, a családi élet jelentősége stb. A jobboldali értékrend néhány markáns, a bal-oldal számára nem elfogadható eleme például hogy rendpárti, hatalomcentrikus,társadalommegosztó, szegregáló, kiváltságokat elismerő, etnikai, vallási (különösena keresztény) tanokat értékképzőnek elfogadó, állapotfenntartó, konzerváló, kon-szenzus helyett többségi elvű, nemzetieskedő stb.

15 A fejlődés, progresszió, modernizáció, korszerűsítés és más hasonló fogalmakatösszességükben haladásnak nevezzük, miközben elfogadjuk, hogy ezek egymás-nak csak korlátozottan szinonimái. A társadalmi haladás értelmezésében a fentebbemlített fogalmak a köznapi szóhasználatban igen közel állnak egymáshoz.16 A modernizáció mint újdonság az eddig fel nem használt tudás, ismeret alkalma-zását jelenti.

34 35

• a társadalmi különbözőségek kiegyenlítésére valótörekvés, esélyegyenlőség, esélyteremtés;

• szociális érzékenység, különösen a hátrányos helyzetű-ek irányában, szolidaritás, hajlam a másokkal valóközösségvállalására;

• a kizsákmányolás elítélése, kizsákmányolásmentes tár-sadalmi idea, az állam társadalmi felelősségének, sze-repvállalásának hangsúlya;

• a közösségi, kollektív érdekek egyéni érdekek elé helye-zése, az önszervezés és önszerveződés fontossága;

• nyitott, befogadó, változásérzékeny és tanuló.

A felsorolt értékekről már prima faciae is megállapítható-ak, hogy azok nem kizárólag a baloldali gondolkodásbanvannak jelen. A különféle ideológiai irányzatok sok olyanelemmel rendelkeznek, amelyek a baloldalisággal isrokonságban vannak. A szociális érzékenység, a magasfokú szociális ellátás például szinte minden fejlett társa-dalom sajátja (vö. szociális piacgazdaság, jóléti állam). Azállam társadalmi szerepvállalása térben és időben, változótörténelmi körülmények között gyakran erősödött nembaloldali politika részeként is. A társadalmi érzékenységszinte minden demokrácia fontos jelzője – kivált választá-si időszakokban.13, 14

HALADÁS, MODERNIZÁCIÓ

Annak érdekében, hogy megvizsgálhassuk, mi a baloldaliértékek szerepe a társadalmi haladásban, összefoglaljuk aprogresszióra vonatkozó nézeteinket.15 A haladás lénye-ge (ha egy jelenségre ezt egyáltalán értelmezni lehet,akkor mondhatni: célja, értelme) a problémamegoldás. Emegközelítés a technikai haladásra éppúgy érvényes,mint a társadalmi fejlődésre. A haladás általában változta-tást igényel. A társadalmi haladás azt jelenti, hogy a közös-ségben felmerült problémákra jobb válaszokat, megoldá-sokat találunk, mint amelyek azt korábban jellemezték. Ajobb megoldáson azt értjük, hogy az érintettek számárakedvezőbb, elfogadhatóbb helyzet alakul ki. Végső fokona társadalmi haladás ,,célja” a jobb életminőség.

Mindenekelőtt megállapítjuk, hogy a haladás pozitívérték. A haladást értékesebbnek tekintjük, mint a meglévőviszonyok fenntartását vagy esetleg a korábbi állapotok-hoz való visszatérést. A haladás a fennálló viszonyokat tuda-tosan kívánja megváltoztatni, azaz tökéletesedésként, jobbí-tásként értelmezzük. A baloldali értékek megvalósulását, tár-sadalmi érvényesülését haladásnak tekintjük.

A társadalmi haladás egyben modernizáció,16 amelyjobb, eredményesebb, hatékonyabb vagy igazságosabbtársadalmakat jelent. Az emberiség történetében ez eddigcsak két alkalommal történt a technikai fejlődés hatására.Az első az ipari forradalom, amelynek nyomán kialakult amodernnek nevezhető kapitalizmus. A második napja-inkban zajlik. Az informatika (és vele az elektronika és atávközlés) fejlődése hatására a társadalom is megváltozik.Társadalmi fogalmi rendszerünkbe ezt még nem tudjukbeilleszteni, ezért régi ismereteink szerint próbáljuk ezt a

13 Az egyik első állami szolidaritási intézmény, a társadalombiztosítás kezdeménye-zője Bismarck kancellár volt, aki aligha tekinthető baloldali gondolkodónak.14 Érdemes felsorolni néhány olyan értéket, amelyet a problémák baloldali megkö-zelítése során többnyire elhanyagoltak. Ilyenek például a nemzeti, nemzetiségiproblémák, az etnikai kisebbségekkel való szolidaritás, a vallási és erkölcsi kérdésekkezelése, az egyéni boldogulás, vagyonosodás megbecsülése és társadalmi hajtó-erejének elismerése, a különbözőségekből, másságból, az alternatívákból követke-ző cselekvések pozitív értelmezése, az egyéni tulajdon társadalmi szerepének elis-merése, a családi élet jelentősége stb. A jobboldali értékrend néhány markáns, a bal-oldal számára nem elfogadható eleme például hogy rendpárti, hatalomcentrikus,társadalommegosztó, szegregáló, kiváltságokat elismerő, etnikai, vallási (különösena keresztény) tanokat értékképzőnek elfogadó, állapotfenntartó, konzerváló, kon-szenzus helyett többségi elvű, nemzetieskedő stb.

15 A fejlődés, progresszió, modernizáció, korszerűsítés és más hasonló fogalmakatösszességükben haladásnak nevezzük, miközben elfogadjuk, hogy ezek egymás-nak csak korlátozottan szinonimái. A társadalmi haladás értelmezésében a fentebbemlített fogalmak a köznapi szóhasználatban igen közel állnak egymáshoz.16 A modernizáció mint újdonság az eddig fel nem használt tudás, ismeret alkalma-zását jelenti.

34 35

modernizációt is elnevezni. Hol globális demokráciának,hol hálózatosodott világrendszernek, hol informatikai tár-sadalomnak nevezik.

A kérdés az, hogy a technikai civilizáció hatására kiala-kuló új, modern társadalmak mit képesek kezdeni akorábban, más viszonyok közt kialakult olyan értékren-dekkel, mint például a baloldali gondolkodás. A baloldaliértékek képesek-e a megváltozott világban is hatni, azazmodernizálódhatnak-e. Jelenleg kontinensünkön a leg-nagyobb politikai (és társadalmi) változás a volt szocialistablokk összeomlása és ennek nyomán és kapcsán egy össz-európai kiteljesedés. A leggyorsabban reagáló országok-ban ez az egész mindössze tizenöt év alatt lejátszódott.Ezek számára a modernizációt az jelképezi, hogy a mintá-nak, fejlettebbnek, korszerűbbnek tartott nyugat-európaiországokkal integrálódhatnak. Ez a folyamat nem kérdő-jelezi meg a baloldali értékek hasznosíthatóságát. Ugyan-akkor befolyással is van azokra, történelmünk kiegészítiés átértelmezi a klasszikus baloldali hagyományokat. Abaloldali értékrend tagadása nem a történelmi vagy tech-nikai fejlődés hatásaként értelmezhető. Sokkal inkábbkonzervatív, hatalom elvű meggondolások nyomán szok-ták elvetni a baloldali értékeket, mintsem a haladás ,,követ-kezményeképp”.

Ha a megújulási törekvések egyszerre és nagy erővelzúdulnak, akkor azok káros hatásokkal is járnak. Társa-dalmi méretekben ilyen az 1990-es évek rendszerváltása.A megújulás olyan általános volt, hogy fontos tradicionálisértékek sérültek. Ilyen volt például a foglalkoztatás össze-omlása, a jelentős munkanélküliség. Káros mellékhatás-nak lehet tekinteni a gazdasági teljesítmények jelentőszuhanását is. Jelentős működési zavarokat okozott akorábbi integráló erő, az uralkodó monolit párt hatalmá-nak és struktúrájának eltűnése is. Az innovatív törekvésekelsöpörték a tradicionális értékek jó részét és ezt részbenkorrigálni kellett. Magyarország még ma is küszködik azalacsony versenyképesség árnyaival. A több párt általvezérelt demokrácia nem csak a hatékony oldalát mutatja.

A haladás, a modernizáció fogalmi köre alapján azt állít-juk, hogy a baloldali értékek annyiban és úgy szolgáljákazokat, amennyiben azokat használni lehet. Ennek kap-csán azt is érdemes vizsgálni, hogy a baloldali értékrendetmilyen más értékekkel kell kiegészíteni, hogy azok a társa-dalmi haladás motorjaiként szolgálhassanak.

VAN-E ,,MAGYAR” HALADÁS?

Érdemes-e egyáltalán azzal foglalkozni, hogy vannak-e atársadalmi haladásnak olyan sajátosságai, amelyek kötőd-hetnek egy nemzethez? A hagyományos baloldali gon-dolkodás szerint ez a megközelítés nem helytálló, mert azértékrendeket általánosnak, egyetemesnek tekintették. Anemzeti sajátosságok hatása ebben a megközelítésbenáltalában másodlagos.

A tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, hogy mindenideológia, világnézet, társadalomkép, értékrend, vallástöbb megközelítésben is rendelkezik nemzeti sajátossá-gokkal. Ezek például a következők:• A más körülmények közt kialakított nézetek, értékek

egymástól jelentősen eltérhetnek. Azokban az orszá-gokban, ahol például nincsenek nemzetiségi, kisebbsé-gi, etnikai problémák, vallási feszültségek, az ilyen ter-mészetű problémákat nem is tekintik jelentősnek,kezelésükkel nem foglalkoznak. Más országok, közös-ségek számára azonban ezek a kérdések kardinálisak,történelem- és sorsmeghatározóak.

• Ugyanazon értékeket, fontosságokat más viszonyok köztmásképp értékelnek, hasznosítanak, kezelnek. A szolida-ritás (a nehezebb sorsú rétegekkel) egy tehetős közösségszámára kézenfekvő, anyagiakkal is jól kifejezhető, opera-cionalizálható. Egy elszegényedett közösség a szolidari-tást másoktól (adományképp) kérheti vagy agresszióvalmegkísérelhetik a javakat megszerezni.

• A történelmi tudat, a nemzeti sors egyes értékek irántkülönösen érzékennyé, fogékonnyá tehet közössége-

36 37

modernizációt is elnevezni. Hol globális demokráciának,hol hálózatosodott világrendszernek, hol informatikai tár-sadalomnak nevezik.

A kérdés az, hogy a technikai civilizáció hatására kiala-kuló új, modern társadalmak mit képesek kezdeni akorábban, más viszonyok közt kialakult olyan értékren-dekkel, mint például a baloldali gondolkodás. A baloldaliértékek képesek-e a megváltozott világban is hatni, azazmodernizálódhatnak-e. Jelenleg kontinensünkön a leg-nagyobb politikai (és társadalmi) változás a volt szocialistablokk összeomlása és ennek nyomán és kapcsán egy össz-európai kiteljesedés. A leggyorsabban reagáló országok-ban ez az egész mindössze tizenöt év alatt lejátszódott.Ezek számára a modernizációt az jelképezi, hogy a mintá-nak, fejlettebbnek, korszerűbbnek tartott nyugat-európaiországokkal integrálódhatnak. Ez a folyamat nem kérdő-jelezi meg a baloldali értékek hasznosíthatóságát. Ugyan-akkor befolyással is van azokra, történelmünk kiegészítiés átértelmezi a klasszikus baloldali hagyományokat. Abaloldali értékrend tagadása nem a történelmi vagy tech-nikai fejlődés hatásaként értelmezhető. Sokkal inkábbkonzervatív, hatalom elvű meggondolások nyomán szok-ták elvetni a baloldali értékeket, mintsem a haladás ,,követ-kezményeképp”.

Ha a megújulási törekvések egyszerre és nagy erővelzúdulnak, akkor azok káros hatásokkal is járnak. Társa-dalmi méretekben ilyen az 1990-es évek rendszerváltása.A megújulás olyan általános volt, hogy fontos tradicionálisértékek sérültek. Ilyen volt például a foglalkoztatás össze-omlása, a jelentős munkanélküliség. Káros mellékhatás-nak lehet tekinteni a gazdasági teljesítmények jelentőszuhanását is. Jelentős működési zavarokat okozott akorábbi integráló erő, az uralkodó monolit párt hatalmá-nak és struktúrájának eltűnése is. Az innovatív törekvésekelsöpörték a tradicionális értékek jó részét és ezt részbenkorrigálni kellett. Magyarország még ma is küszködik azalacsony versenyképesség árnyaival. A több párt általvezérelt demokrácia nem csak a hatékony oldalát mutatja.

A haladás, a modernizáció fogalmi köre alapján azt állít-juk, hogy a baloldali értékek annyiban és úgy szolgáljákazokat, amennyiben azokat használni lehet. Ennek kap-csán azt is érdemes vizsgálni, hogy a baloldali értékrendetmilyen más értékekkel kell kiegészíteni, hogy azok a társa-dalmi haladás motorjaiként szolgálhassanak.

VAN-E ,,MAGYAR” HALADÁS?

Érdemes-e egyáltalán azzal foglalkozni, hogy vannak-e atársadalmi haladásnak olyan sajátosságai, amelyek kötőd-hetnek egy nemzethez? A hagyományos baloldali gon-dolkodás szerint ez a megközelítés nem helytálló, mert azértékrendeket általánosnak, egyetemesnek tekintették. Anemzeti sajátosságok hatása ebben a megközelítésbenáltalában másodlagos.

A tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, hogy mindenideológia, világnézet, társadalomkép, értékrend, vallástöbb megközelítésben is rendelkezik nemzeti sajátossá-gokkal. Ezek például a következők:• A más körülmények közt kialakított nézetek, értékek

egymástól jelentősen eltérhetnek. Azokban az orszá-gokban, ahol például nincsenek nemzetiségi, kisebbsé-gi, etnikai problémák, vallási feszültségek, az ilyen ter-mészetű problémákat nem is tekintik jelentősnek,kezelésükkel nem foglalkoznak. Más országok, közös-ségek számára azonban ezek a kérdések kardinálisak,történelem- és sorsmeghatározóak.

• Ugyanazon értékeket, fontosságokat más viszonyok köztmásképp értékelnek, hasznosítanak, kezelnek. A szolida-ritás (a nehezebb sorsú rétegekkel) egy tehetős közösségszámára kézenfekvő, anyagiakkal is jól kifejezhető, opera-cionalizálható. Egy elszegényedett közösség a szolidari-tást másoktól (adományképp) kérheti vagy agresszióvalmegkísérelhetik a javakat megszerezni.

• A történelmi tudat, a nemzeti sors egyes értékek irántkülönösen érzékennyé, fogékonnyá tehet közössége-

36 37

ket. A magyaroknak például kényes az első világhábo-rút lezáró békeszerződés. A ,,nemzeti sorskérdés” pri-mátusa sok más értéket annak szemüvegén keresztülmérlegel, hogy az mennyire szolgálja a nemzetinektekintett érdekeket. A hazai politikai közvélemény pél-dául azért (is) tudta majd egységesen támogatni azeurópai uniós csatlakozást, mert attól a magyarságországhatárokkal elválasztott részeinek egymáshozvaló közelítését (is) lehet várni.

• Időben országonként változhatnak az egyes értékeksúlyai. Addig a közel fél évszázadig, ameddig szovjetcsapatok állomásoztak Magyarországon, ez politikaifeszültségek forrása volt. A szovjet kivonulást követőenmás aktív, harcoló csapatok tartózkodtak kiinduló-pontként, ellenőrizhetetlen arzenállal Magyarorszá-gon. Ezt azonban néhány szélsőséges vélekedéstől elte-kintve semmilyen formájában nem tekintették a függet-lenség csorbításának vagy a politikai befolyásolás ténye-zőjének. A magyarázat – mely szerint Magyarországehhez alkotmányosan legitim módon hozzájárult – legfel-jebb festéknek jó a vélekedések építményén.

Ha konkrétan vizsgáljuk a baloldali értékek és a nemzeti sajá-tosságok viszonyát, akkor további problémákkal is találko-zunk. A szocializmusról például hosszú vita után kiderült,hogy nem lehet modellváltással megjavítani, rendszerváltásszükséges – és ez be is következett. Közmegegyezés alakultki abban is, hogy a működő rendszerek jelentős részereformra szorul. Emlegetni szokták például a közigazgatást,az egészségügyi és szociális ellátást, a honvédelmet, az okta-tást, a tömegtájékoztatást. Más jelentős társadalmi viszo-nyokról ha nem is reformokat, de folyamatos, lényegi javu-lást tart szükségesnek a politikai közvélemény. Ilyen példáula gazdaságirányítás, a közrend védelme. A reformok és a job-bító változtatások képezik korunk magyar társadalmábana haladást. Megállapításunkból az is következik, hogy nemlátjuk indokoltnak a forradalmi, radikális, mindenre kiterje-dő változást, a totális társadalmi innovációt.

A radikális társadalmi megújulásnak nem csak az agátja, hogy nem ismerünk jobb működő megoldást, leg-feljebb csalóka elméleteket. A történelem tanulsága sze-rint a kitalált, konstruált társadalmi modellek nem műkö-dőképesek. Magyarország még csak másfél évtizede élt átegy radikális rendszerváltást, aminek sokkját még nemheverte ki. A változások jelentős veszteségekkel is jártak,amelyek a baloldal által megfogalmazott társadalmi célo-kat még távolabbá teszik. Az 1990. évben legitimált válto-zások nyomán jelentősen átrendeződtek a tulajdonviszo-nyok. A lakosság jelentős többsége számára azonban eznem járt kézzelfogható, életminőségüket javító előnyökkel.A javulás sokkal inkább a gazdasági teljesítmények és a kor-mányzás hatékonyságának növekedésétől várható. A rend-szerváltás sokkal inkább az esélyeket javította (ennyiben abaloldali értékeket is közvetíti), mintsem gyors vagy általá-nos életszínvonal-emelkedést eredményezett volna.

A reformok vagy változások igénye mögött nem kris-tályosodtak ki közmegegyezések arról, hogy konkrétanmit is kellene tenni. Az éppen hatalmon lévő kormányzatielképzeléseket – ha egyáltalán voltak ilyenek – a politikaiellenzék akkor is támadja, ha abban saját elképzeléseiköszönnek vissza. Számunkra az a kérdés, hogy a refor-mok, változtatások elképzeléseiben megtalálhatók-e abaloldali értékek. Álláspontunk szerint ez a mérce lenne atekintetben, hogy a baloldali értékrend képes-e szerepetjátszani a megújulásban, a haladásban. Azt vizsgáljuk,hogy a baloldali értékek mennyire hasznosíthatók. Össze-kötjük a baloldalt a ,,haza és haladás” reformkori eszméjé-vel. Más megfogalmazásban azt keressük: a haladásmiképp tudja hasznosítani a baloldali értékeket.

38 39

ket. A magyaroknak például kényes az első világhábo-rút lezáró békeszerződés. A ,,nemzeti sorskérdés” pri-mátusa sok más értéket annak szemüvegén keresztülmérlegel, hogy az mennyire szolgálja a nemzetinektekintett érdekeket. A hazai politikai közvélemény pél-dául azért (is) tudta majd egységesen támogatni azeurópai uniós csatlakozást, mert attól a magyarságországhatárokkal elválasztott részeinek egymáshozvaló közelítését (is) lehet várni.

• Időben országonként változhatnak az egyes értékeksúlyai. Addig a közel fél évszázadig, ameddig szovjetcsapatok állomásoztak Magyarországon, ez politikaifeszültségek forrása volt. A szovjet kivonulást követőenmás aktív, harcoló csapatok tartózkodtak kiinduló-pontként, ellenőrizhetetlen arzenállal Magyarorszá-gon. Ezt azonban néhány szélsőséges vélekedéstől elte-kintve semmilyen formájában nem tekintették a függet-lenség csorbításának vagy a politikai befolyásolás ténye-zőjének. A magyarázat – mely szerint Magyarországehhez alkotmányosan legitim módon hozzájárult – legfel-jebb festéknek jó a vélekedések építményén.

Ha konkrétan vizsgáljuk a baloldali értékek és a nemzeti sajá-tosságok viszonyát, akkor további problémákkal is találko-zunk. A szocializmusról például hosszú vita után kiderült,hogy nem lehet modellváltással megjavítani, rendszerváltásszükséges – és ez be is következett. Közmegegyezés alakultki abban is, hogy a működő rendszerek jelentős részereformra szorul. Emlegetni szokták például a közigazgatást,az egészségügyi és szociális ellátást, a honvédelmet, az okta-tást, a tömegtájékoztatást. Más jelentős társadalmi viszo-nyokról ha nem is reformokat, de folyamatos, lényegi javu-lást tart szükségesnek a politikai közvélemény. Ilyen példáula gazdaságirányítás, a közrend védelme. A reformok és a job-bító változtatások képezik korunk magyar társadalmábana haladást. Megállapításunkból az is következik, hogy nemlátjuk indokoltnak a forradalmi, radikális, mindenre kiterje-dő változást, a totális társadalmi innovációt.

A radikális társadalmi megújulásnak nem csak az agátja, hogy nem ismerünk jobb működő megoldást, leg-feljebb csalóka elméleteket. A történelem tanulsága sze-rint a kitalált, konstruált társadalmi modellek nem műkö-dőképesek. Magyarország még csak másfél évtizede élt átegy radikális rendszerváltást, aminek sokkját még nemheverte ki. A változások jelentős veszteségekkel is jártak,amelyek a baloldal által megfogalmazott társadalmi célo-kat még távolabbá teszik. Az 1990. évben legitimált válto-zások nyomán jelentősen átrendeződtek a tulajdonviszo-nyok. A lakosság jelentős többsége számára azonban eznem járt kézzelfogható, életminőségüket javító előnyökkel.A javulás sokkal inkább a gazdasági teljesítmények és a kor-mányzás hatékonyságának növekedésétől várható. A rend-szerváltás sokkal inkább az esélyeket javította (ennyiben abaloldali értékeket is közvetíti), mintsem gyors vagy általá-nos életszínvonal-emelkedést eredményezett volna.

A reformok vagy változások igénye mögött nem kris-tályosodtak ki közmegegyezések arról, hogy konkrétanmit is kellene tenni. Az éppen hatalmon lévő kormányzatielképzeléseket – ha egyáltalán voltak ilyenek – a politikaiellenzék akkor is támadja, ha abban saját elképzeléseiköszönnek vissza. Számunkra az a kérdés, hogy a refor-mok, változtatások elképzeléseiben megtalálhatók-e abaloldali értékek. Álláspontunk szerint ez a mérce lenne atekintetben, hogy a baloldali értékrend képes-e szerepetjátszani a megújulásban, a haladásban. Azt vizsgáljuk,hogy a baloldali értékek mennyire hasznosíthatók. Össze-kötjük a baloldalt a ,,haza és haladás” reformkori eszméjé-vel. Más megfogalmazásban azt keressük: a haladásmiképp tudja hasznosítani a baloldali értékeket.

38 39

MIT JELENT A HALADÁS?

Ha a harmadik évezred elejének magyar valóságát vizsgál-juk, akkor három területen17 tudjuk azonosítani a haladást.Az első a technikai fejlődés követése, valamint az annak haté-kony érvényesülését szolgáló (társadalmi) feltételek, rend-szerek kialakítása. A második a szociális felemelkedés, amelyelsősorban az elesettekre, lemaradókra vonatkozik, de érintia közösség minden tagját is. A harmadik a teljesítményekemelése, a versenyképesség erősítése, beleértve az egyéni,intézményi és intézményesülő megoldásokat is. A követke-zőkben részletesebben bemutatjuk, hogy mit jelent e háromterületen a haladás, a modernizáció.

A technikai, technológiai fejlődés a civilizáció folyama-tos kísérője. Minél fejlettebb – mondhatni: kifinomultabb– civilizációról beszélünk, annál több technikai támoga-tást tapasztalunk. Jól érzékelhető a civilizáció fejlődési spi-ráljaiban két alapvető jelenség: a folyamatok felgyorsulásaés a rendszerek növekedése. Mindkét sajátosságra azexponenciális növekedés18 a jellemző. Ennek a fejlődésitrendnek az egyik – valószínű meghatározó – motorjamaga a technikai civilizáció. A technikailag fejletlenközösségek társadalomfejlődése igen lassú. Korunk tech-nikai civilizációs fejlődési motorja az informatika, a táv-közlés és az elektronika együttes hatása. Ezek mellett mástudományok is motorszerepet játszanak a fejlődésben,mint például az élő világ tudományai, az anyagtechnoló-giák stb. A fejlődés sok szabályozója közül kiemelhető afenntarthatóság követelménye.

A technika és az általa gerjesztett fejlődés jelentősméretű társadalmi átrendeződéseket vált ki.19 A hagyomá-

nyos termelő, feldolgozó ágazatok termelékenységemegnőtt, foglalkoztatási szerepük ezzel jelentősen mér-séklődött. Egyes ágazatok a nemzetközi verseny vagy atechnikai fejlődés következtében elvesztették teljes pia-cukat, leépültek, megszűntek. A kitermelő-, feldolgozó- ésépítőipar, valamint a mezőgazdaság együttesen az aktívlakosság már csak alig több mint harmadát foglalkoztatják.Az üzleti és közszolgáltató ágazatok megerősödtek. Ahagyományos (piaci és állami) elosztórendszerek nem képe-sek hatékonyan bánni a többletekkel. Jelentősen megnőtt azössztársadalmi pazarlás. A gazdaság jövedelemtermelőképessége úgy megerősödött, hogy egyre kevesebb mun-kával lehet egyre több embert eltartani. Leértékelődött amunkaidő és felértékelődött a szabadidő. Mindezek jelen-tős társadalmi különbségek közepette valósulnak meg.

A társadalmi javak eloszlása az egyes szereplők közötta rendelkezésre álló mechanizmusok és koordinációsszokások alapján szélsőséges. Ebből következően a leg-nagyobb feszültség (és veszély) a szegénység és az ezzelegyütt járó, ebből következő jelenségek. A tudományosés technikai fejlődés nyomán kialakult társadalmi átren-deződések és különbségek ma hatékonyan nem kezelhe-tők. Erre ráfejelnek az emberiség önpusztító szokásai,20

amelyek a valóságban többnyire csak egyes csoportokatveszélyeztetnek közvetlenül. Önpusztítóak a természetiés társadalmi környezetszennyezések, a visszavonhatat-lan károkozások, a politika által gerjesztett, gyakran fegy-veres konfliktusok stb. Az emberiség problémái döntőencivilizációs tevékenységekre vezethetők vissza, beleértvea természeti jelenségnek tűnő események jó részét is.

A technikai haladás tekintetében nagyon ellentmondá-sos a helyzet. Az eredmények olyan jelentősek és olyangyorsan terjednek, hogy a velük kapcsolatos társadalmi

20 Megjegyezhető, hogy a tudományos kutatás egyik motorját képező űrkutatás azelmúlt negyven évben csodálatos eredményei mellett több tízezer tonna szemetethelyezett ki a világűrbe. A világhálón található információk közel nyolcvan (!) száza-léka információs szemét és több mint a fele érdemleges felhasználás nélkül, példáulmint megsokszorozódott információ kering.

17 Különböző csoportosítások képzelhetők el a haladást megtestesítő értékekről. Miitt csak azokat vázoljuk, amelyeket témánk szempontjából alapvetőnek találtunk.18 A gyorsulást és a rendszerek növekedését jellemző exponenciális fejlődés azt jelenti,hogy bármely időszakban a folyamatok sebessége vagy a rendszerek mérete gyorsab-ban növekedett, mint az a megelőző időszakban történt, a második derivált pozitív.19 Ezek csak tendenciák, amelyek évtizedes vagy még hosszabb léptékekben érté-kelhetőek.

40 41

MIT JELENT A HALADÁS?

Ha a harmadik évezred elejének magyar valóságát vizsgál-juk, akkor három területen17 tudjuk azonosítani a haladást.Az első a technikai fejlődés követése, valamint az annak haté-kony érvényesülését szolgáló (társadalmi) feltételek, rend-szerek kialakítása. A második a szociális felemelkedés, amelyelsősorban az elesettekre, lemaradókra vonatkozik, de érintia közösség minden tagját is. A harmadik a teljesítményekemelése, a versenyképesség erősítése, beleértve az egyéni,intézményi és intézményesülő megoldásokat is. A követke-zőkben részletesebben bemutatjuk, hogy mit jelent e háromterületen a haladás, a modernizáció.

A technikai, technológiai fejlődés a civilizáció folyama-tos kísérője. Minél fejlettebb – mondhatni: kifinomultabb– civilizációról beszélünk, annál több technikai támoga-tást tapasztalunk. Jól érzékelhető a civilizáció fejlődési spi-ráljaiban két alapvető jelenség: a folyamatok felgyorsulásaés a rendszerek növekedése. Mindkét sajátosságra azexponenciális növekedés18 a jellemző. Ennek a fejlődésitrendnek az egyik – valószínű meghatározó – motorjamaga a technikai civilizáció. A technikailag fejletlenközösségek társadalomfejlődése igen lassú. Korunk tech-nikai civilizációs fejlődési motorja az informatika, a táv-közlés és az elektronika együttes hatása. Ezek mellett mástudományok is motorszerepet játszanak a fejlődésben,mint például az élő világ tudományai, az anyagtechnoló-giák stb. A fejlődés sok szabályozója közül kiemelhető afenntarthatóság követelménye.

A technika és az általa gerjesztett fejlődés jelentősméretű társadalmi átrendeződéseket vált ki.19 A hagyomá-

nyos termelő, feldolgozó ágazatok termelékenységemegnőtt, foglalkoztatási szerepük ezzel jelentősen mér-séklődött. Egyes ágazatok a nemzetközi verseny vagy atechnikai fejlődés következtében elvesztették teljes pia-cukat, leépültek, megszűntek. A kitermelő-, feldolgozó- ésépítőipar, valamint a mezőgazdaság együttesen az aktívlakosság már csak alig több mint harmadát foglalkoztatják.Az üzleti és közszolgáltató ágazatok megerősödtek. Ahagyományos (piaci és állami) elosztórendszerek nem képe-sek hatékonyan bánni a többletekkel. Jelentősen megnőtt azössztársadalmi pazarlás. A gazdaság jövedelemtermelőképessége úgy megerősödött, hogy egyre kevesebb mun-kával lehet egyre több embert eltartani. Leértékelődött amunkaidő és felértékelődött a szabadidő. Mindezek jelen-tős társadalmi különbségek közepette valósulnak meg.

A társadalmi javak eloszlása az egyes szereplők közötta rendelkezésre álló mechanizmusok és koordinációsszokások alapján szélsőséges. Ebből következően a leg-nagyobb feszültség (és veszély) a szegénység és az ezzelegyütt járó, ebből következő jelenségek. A tudományosés technikai fejlődés nyomán kialakult társadalmi átren-deződések és különbségek ma hatékonyan nem kezelhe-tők. Erre ráfejelnek az emberiség önpusztító szokásai,20

amelyek a valóságban többnyire csak egyes csoportokatveszélyeztetnek közvetlenül. Önpusztítóak a természetiés társadalmi környezetszennyezések, a visszavonhatat-lan károkozások, a politika által gerjesztett, gyakran fegy-veres konfliktusok stb. Az emberiség problémái döntőencivilizációs tevékenységekre vezethetők vissza, beleértvea természeti jelenségnek tűnő események jó részét is.

A technikai haladás tekintetében nagyon ellentmondá-sos a helyzet. Az eredmények olyan jelentősek és olyangyorsan terjednek, hogy a velük kapcsolatos társadalmi

20 Megjegyezhető, hogy a tudományos kutatás egyik motorját képező űrkutatás azelmúlt negyven évben csodálatos eredményei mellett több tízezer tonna szemetethelyezett ki a világűrbe. A világhálón található információk közel nyolcvan (!) száza-léka információs szemét és több mint a fele érdemleges felhasználás nélkül, példáulmint megsokszorozódott információ kering.

17 Különböző csoportosítások képzelhetők el a haladást megtestesítő értékekről. Miitt csak azokat vázoljuk, amelyeket témánk szempontjából alapvetőnek találtunk.18 A gyorsulást és a rendszerek növekedését jellemző exponenciális fejlődés azt jelenti,hogy bármely időszakban a folyamatok sebessége vagy a rendszerek mérete gyorsab-ban növekedett, mint az a megelőző időszakban történt, a második derivált pozitív.19 Ezek csak tendenciák, amelyek évtizedes vagy még hosszabb léptékekben érté-kelhetőek.

40 41

következmények kezeléséhez szükséges megoldásokcsak kullognak nyomukban. Tipikus példa a felgyorsultváltozások követéséhez szükséges társadalmi mobilitás,amely csak késve és korlátozottan alakul ki. A munkahely-,szakma-, lakóhelyváltási készség alacsony, az ezeket segí-tő intézkedések gyengék.

A haladás második meghatározó területe a szociális fel-emelkedés. A korábban említett hatások, a történelmikörülmények, az üzleti és egyéb érdekviszonyok és a poli-tikai korlátok okán a magyar társadalom szociális állapotanem fogadható el. A fő problémák a következők:• jelentős a szélsőségesen elszegényedettek, leszakadók

tábora;• kevés a hatékony támogató, kiegyenlítő, kompenzáló

mechanizmus;• sem a piaci, sem az önszabályozás nem kínál megfelelő

megoldást a szociális (és kulturális) problémákra;• a hatalmi (helyi és központi) beavatkozás, szociális

gondoskodás ugyan jobban eljut az érintettekhez, minta piaci lehetőségek, de ez is gyenge, hektikus;

• a társadalom önsegélyező, karitatív, altruista szokásai ésintézményei nem elegendőek.

Mindezek következtében hiába áll(na) rendelkezésre tár-sadalmi méretekben akár elégségesnek is tekinthető erő-forrás a szociális feszültségek kezelésére, az csak alacsonyhatásfokkal érvényesül.

A kiegyensúlyozatlanságból és az ellátatlanságból követ-kező állapotok további problémákat is generálnak. Minde-nekelőtt ilyen az esélytelenség megcsontosodása az érintet-tek közt. Azok a mechanizmusok, amelyek a leszakadókatfelkarolnák, csak vékony rétegekhez jutnak el. A gazdaságiés társadalmi változások is hajlamosak a szociálisan hátrá-nyos helyzetűek számának és problémáinak gyarapítására.Ilyen a legutóbbi évtizedben például a diplomás munka-nélküliség, a problémák súlya alatt megroppanó vállalko-zások, a jövedelem nélküli önkormányzatok, az ellátatlan-ságból származó nyomor szélesedése stb.

A szociális feszültségek a már említett szegénységi problémá-kon túl néhány területen elviselhetetlen, méltatlan, középkoriállapotokat idéző helyzeteket teremtenek. Ilyen a közszolgála-ti alapon működő egészségügy számottevő része, elsősorbana kórházi ellátás. Ide sorolható az alapfokú közoktatás képes-ségfejlesztő hatása, konkrétan az írás, olvasás és számolási kész-ség gyakran elképesztően gyatra színvonala. A nyugdíjrend-szer elégtelensége nyomán milliós népcsoport kénytelen alétminimum környékén tengődni. A korlátozott képességűvagy helyzetű emberek felkarolása alatta marad az esélyegyen-lőség elve szerinti követelményeknek.

Nagy szükség van hősökre, akik harcukkal igyekeznek egyáltaluk negatívnak ítélt helyzeten segíteni akár önfeláldozással,személyes elkötelezettséggel. Ezek a bajnokok megpróbáljáka hiányzó intézményeket helyettesíteni. Ugyanakkor a feszült-ségek növekednek, és a szerencsésebb állampolgárok min-den jóakaratuk ellenére is védekezési reflexként kénytelenekeltakarni szemüket a problémák zömétől. Ez a politikai sze-replőkre, a pártokra és közintézményekre is igaz.21

A probléma kezelése a következő lépésekből áll: (1) átfo-gó változtatási koncepciók kidolgozása, (2) ezek közakara-tot mozgósító elfogadtatása, (3) megszervezése, finanszíro-zása, végrehajtása, (4) a megvalósulás követése és visszacsa-tolása, azaz a rendszer fejlesztése.22 Ez szociális problémákesetében több évtizedes és következetes politikát követelmeg. Erre az utóbbi másfél évtizedben nem volt példa ha-zánkban a szociális problémák területén.23

21 Gyakran megtévesztő, amikor politikai tényezők kiállnak a szociális problémákmegoldása mellett. Ezekről többnyire bebizonyosodik, hogy a politikai marketingeszközei voltak, hatalmi és kampánycélokat szolgáltak.22 A vezetéstudomány az ilyen jellegű problémamegoldásra használja a projektmenedzsmentet. Jelen esetben óriási társadalmi projektekről lehet szó.23 Magyarországon 1989 óta csak három jelentős kérdésben alakult ki társadalmi kon-szenzus. Az első a rendszerváltás, azaz a monolit pártállami, centralizált irányítás helyetta plurális, demokratikus hatalmi intézmények működtetése, a piacgazdaság létrehozá-sa. A második a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítása, a privatizáció és a nem államigazdasági, vállalkozási kezdeményezések felkarolása, ezzel a befektetési lehetőségek, atőke mozgósítása. A harmadik a csatlakozási vágy a nálunk fejlettebb országokat tömö-rítő rendszerekhez, így elsősorban a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Ezek a köz-megállapodások a hazai szociális viszonyokat legfeljebb közvetve érintették.

42 43

következmények kezeléséhez szükséges megoldásokcsak kullognak nyomukban. Tipikus példa a felgyorsultváltozások követéséhez szükséges társadalmi mobilitás,amely csak késve és korlátozottan alakul ki. A munkahely-,szakma-, lakóhelyváltási készség alacsony, az ezeket segí-tő intézkedések gyengék.

A haladás második meghatározó területe a szociális fel-emelkedés. A korábban említett hatások, a történelmikörülmények, az üzleti és egyéb érdekviszonyok és a poli-tikai korlátok okán a magyar társadalom szociális állapotanem fogadható el. A fő problémák a következők:• jelentős a szélsőségesen elszegényedettek, leszakadók

tábora;• kevés a hatékony támogató, kiegyenlítő, kompenzáló

mechanizmus;• sem a piaci, sem az önszabályozás nem kínál megfelelő

megoldást a szociális (és kulturális) problémákra;• a hatalmi (helyi és központi) beavatkozás, szociális

gondoskodás ugyan jobban eljut az érintettekhez, minta piaci lehetőségek, de ez is gyenge, hektikus;

• a társadalom önsegélyező, karitatív, altruista szokásai ésintézményei nem elegendőek.

Mindezek következtében hiába áll(na) rendelkezésre tár-sadalmi méretekben akár elégségesnek is tekinthető erő-forrás a szociális feszültségek kezelésére, az csak alacsonyhatásfokkal érvényesül.

A kiegyensúlyozatlanságból és az ellátatlanságból követ-kező állapotok további problémákat is generálnak. Minde-nekelőtt ilyen az esélytelenség megcsontosodása az érintet-tek közt. Azok a mechanizmusok, amelyek a leszakadókatfelkarolnák, csak vékony rétegekhez jutnak el. A gazdaságiés társadalmi változások is hajlamosak a szociálisan hátrá-nyos helyzetűek számának és problémáinak gyarapítására.Ilyen a legutóbbi évtizedben például a diplomás munka-nélküliség, a problémák súlya alatt megroppanó vállalko-zások, a jövedelem nélküli önkormányzatok, az ellátatlan-ságból származó nyomor szélesedése stb.

A szociális feszültségek a már említett szegénységi problémá-kon túl néhány területen elviselhetetlen, méltatlan, középkoriállapotokat idéző helyzeteket teremtenek. Ilyen a közszolgála-ti alapon működő egészségügy számottevő része, elsősorbana kórházi ellátás. Ide sorolható az alapfokú közoktatás képes-ségfejlesztő hatása, konkrétan az írás, olvasás és számolási kész-ség gyakran elképesztően gyatra színvonala. A nyugdíjrend-szer elégtelensége nyomán milliós népcsoport kénytelen alétminimum környékén tengődni. A korlátozott képességűvagy helyzetű emberek felkarolása alatta marad az esélyegyen-lőség elve szerinti követelményeknek.

Nagy szükség van hősökre, akik harcukkal igyekeznek egyáltaluk negatívnak ítélt helyzeten segíteni akár önfeláldozással,személyes elkötelezettséggel. Ezek a bajnokok megpróbáljáka hiányzó intézményeket helyettesíteni. Ugyanakkor a feszült-ségek növekednek, és a szerencsésebb állampolgárok min-den jóakaratuk ellenére is védekezési reflexként kénytelenekeltakarni szemüket a problémák zömétől. Ez a politikai sze-replőkre, a pártokra és közintézményekre is igaz.21

A probléma kezelése a következő lépésekből áll: (1) átfo-gó változtatási koncepciók kidolgozása, (2) ezek közakara-tot mozgósító elfogadtatása, (3) megszervezése, finanszíro-zása, végrehajtása, (4) a megvalósulás követése és visszacsa-tolása, azaz a rendszer fejlesztése.22 Ez szociális problémákesetében több évtizedes és következetes politikát követelmeg. Erre az utóbbi másfél évtizedben nem volt példa ha-zánkban a szociális problémák területén.23

21 Gyakran megtévesztő, amikor politikai tényezők kiállnak a szociális problémákmegoldása mellett. Ezekről többnyire bebizonyosodik, hogy a politikai marketingeszközei voltak, hatalmi és kampánycélokat szolgáltak.22 A vezetéstudomány az ilyen jellegű problémamegoldásra használja a projektmenedzsmentet. Jelen esetben óriási társadalmi projektekről lehet szó.23 Magyarországon 1989 óta csak három jelentős kérdésben alakult ki társadalmi kon-szenzus. Az első a rendszerváltás, azaz a monolit pártállami, centralizált irányítás helyetta plurális, demokratikus hatalmi intézmények működtetése, a piacgazdaság létrehozá-sa. A második a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítása, a privatizáció és a nem államigazdasági, vállalkozási kezdeményezések felkarolása, ezzel a befektetési lehetőségek, atőke mozgósítása. A harmadik a csatlakozási vágy a nálunk fejlettebb országokat tömö-rítő rendszerekhez, így elsősorban a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Ezek a köz-megállapodások a hazai szociális viszonyokat legfeljebb közvetve érintették.

42 43

A haladás harmadik meghatározó eleme a teljesítmé-nyek szerepének felértékelődése. Ezzel kapcsolatban leg-gyakrabban az üzleti világot szokták emlegetni. A gazda-ság teljesítménye sok tekintetben jól, sőt közvetlenül mér-hető.24 Az üzleti világban a teljesítmények serkentésétszolgáló érdekviszonyok elég hatékonyan működnek. Atársadalom egyéb területein a közvetítő mechanizmusokviszont gyengék. A közigazgatásban, a közszolgálatokjelentős részében például a teljesítményeket nem érde-kek motiválják, hanem csak a szabálykövetés kényszere.

A teljesítményekkel kapcsolatos fogalom a versenyké-pesség. Ezt nem csak a gazdaságra lehet értelmezni. Elfo-gadott módszerei vannak például a bűnözés, az egész-ségügy vagy az oktatás hatékonysága, a közigazgatáseredményessége – azaz versenyképessége – mérésének.Az összehasonlító színvonalelemzés (benchmarking)lehetőséget teremt az ágazati, a múltbéli vagy a nemzetkö-zi összehasonlításra. A versenyképességet szinte mindenterületen értékelni lehet. Ismert, hogy a magyar társa-dalom milyen területeken a legkevésbé versenyképes,mondhatni a leginkább elmaradott.

A versenyképesség javítása korántsem csak a gazda-ság, az üzleti világ problémája. A markáns lemaradásugyanis nem az üzleti teljesítményekben található. A válla-lati (mikro) szférában a piaci viszonyok által közvetítettérdekek elég intenzíven hatnak a teljesítmények emelésé-re. Valamivel kedvezőtlenebb a helyzet a makrogazdaság-ban, ahol a közvetlen érdekek kevésbé hatnak. Erőtelje-sebben érvényesülnek a politikai akaratok, az uralkodóközgazdasági elméletek. A makrogazdaságban a verseny-képesség kritériumait jól közvetítik az európai elvárások,

szabályok. Ilyenek az inflációs és munkanélküliségi nor-mák, az árfolyam-szabályozási rendszerek, a költségvetésihiányok mértékére és természetére vonatkozó elvárások,a kereskedelmi kvóták, kontingensek és szabályok stb. Amakrogazdaság számára ezek jó kapaszkodókat jelenteneka tekintetben, hogy milyen irányú változások jelentenekértékelhető teljesítményeket. A gazdaság egésze tehát – a tár-sadalom többi területéhez képest – meglehetősen jól érzé-kelheti a teljesítményelvárások érvényesülését.

Ennél sokkalta rosszabb a helyzet a gazdaságon kívüliterületekkel. Miután a teljesítményeket itt kevésbé érzéke-lik, értékelik, gyakran nem is világos, hogy milyen irányokfelé kellene elindulni. Jószerint csak a nemzetközi össze-hasonlítás, néhány EU-követelmény ad támpontot arra,hogy mit is jelentene a teljesítmények növelése. A politikaiakarat sokszínűsége, a szélsőséges szakértői vagy annakfeltüntetett vélekedések összevisszasága nem mutat kielé-gítő támpontot arra nézve, hogy miként is értelmezhetőka teljesítmények ezekben az ágazatokban, hatalmi ágak-ban. Nyilván az a szokásos mérce, mely szerint ki és meny-nyire képes a költségvetési korlátokat betartani, alighafelel meg a teljesítményelvnek. Ennél sokkal jobb tám-pontot adnak a nemzetközi összevetések, a statisztikaielemzések. A társadalom teljesítménye, versenyképessé-ge tekintetében ezekre, valamint a szociológia, szociográ-fia és a közvélemény-kutatások eredményeire alapozvalehet véleményt formálni. Legkevésbé versenyképesek ahumán (szociális) szférában vagyunk. Az ország teljesít-ményei ezen a területen a legkedvezőtlenebbek.25

A versenyképesség jövője többnyire nem gazdaságipotenciáltól, földrajzi helyzettől, adottságoktól függ,hanem az emberek képességeitől és azok hasznosításától.Éppen ezért a képességfejlesztés, az önmegvalósításhozszükséges szociális feltételek megteremtése sokkal átfo-góbb forrása a versenyképesség növelésének, mint pél-dául a gazdasági programok vagy a költségvetési egyen-

24 Az üzleti tevékenység teljesítménymércéje korántsem csak pénzben kifejezhetőmutatókat jelent. A korszerű gazdasági elméletek arra a megállapításra jutottak,hogy vállalati szinten sikert, társadalmi szinten elégedettséget a pénzügyi eredmé-nyek mellett a valamennyi, a folyamatban érintett szereplő érdekeinek kiszolgálásá-val lehet elérni (stakeholder elmélet). A korábban közkeletű The Business of Busi-ness is Business megfogalmazás helyett értékállóbb lett a The Business of Businessis Society. 25 A legismertebb és legelfogadottabb az ENSZ Human Development indexe.

44 45

A haladás harmadik meghatározó eleme a teljesítmé-nyek szerepének felértékelődése. Ezzel kapcsolatban leg-gyakrabban az üzleti világot szokták emlegetni. A gazda-ság teljesítménye sok tekintetben jól, sőt közvetlenül mér-hető.24 Az üzleti világban a teljesítmények serkentésétszolgáló érdekviszonyok elég hatékonyan működnek. Atársadalom egyéb területein a közvetítő mechanizmusokviszont gyengék. A közigazgatásban, a közszolgálatokjelentős részében például a teljesítményeket nem érde-kek motiválják, hanem csak a szabálykövetés kényszere.

A teljesítményekkel kapcsolatos fogalom a versenyké-pesség. Ezt nem csak a gazdaságra lehet értelmezni. Elfo-gadott módszerei vannak például a bűnözés, az egész-ségügy vagy az oktatás hatékonysága, a közigazgatáseredményessége – azaz versenyképessége – mérésének.Az összehasonlító színvonalelemzés (benchmarking)lehetőséget teremt az ágazati, a múltbéli vagy a nemzetkö-zi összehasonlításra. A versenyképességet szinte mindenterületen értékelni lehet. Ismert, hogy a magyar társa-dalom milyen területeken a legkevésbé versenyképes,mondhatni a leginkább elmaradott.

A versenyképesség javítása korántsem csak a gazda-ság, az üzleti világ problémája. A markáns lemaradásugyanis nem az üzleti teljesítményekben található. A válla-lati (mikro) szférában a piaci viszonyok által közvetítettérdekek elég intenzíven hatnak a teljesítmények emelésé-re. Valamivel kedvezőtlenebb a helyzet a makrogazdaság-ban, ahol a közvetlen érdekek kevésbé hatnak. Erőtelje-sebben érvényesülnek a politikai akaratok, az uralkodóközgazdasági elméletek. A makrogazdaságban a verseny-képesség kritériumait jól közvetítik az európai elvárások,

szabályok. Ilyenek az inflációs és munkanélküliségi nor-mák, az árfolyam-szabályozási rendszerek, a költségvetésihiányok mértékére és természetére vonatkozó elvárások,a kereskedelmi kvóták, kontingensek és szabályok stb. Amakrogazdaság számára ezek jó kapaszkodókat jelenteneka tekintetben, hogy milyen irányú változások jelentenekértékelhető teljesítményeket. A gazdaság egésze tehát – a tár-sadalom többi területéhez képest – meglehetősen jól érzé-kelheti a teljesítményelvárások érvényesülését.

Ennél sokkalta rosszabb a helyzet a gazdaságon kívüliterületekkel. Miután a teljesítményeket itt kevésbé érzéke-lik, értékelik, gyakran nem is világos, hogy milyen irányokfelé kellene elindulni. Jószerint csak a nemzetközi össze-hasonlítás, néhány EU-követelmény ad támpontot arra,hogy mit is jelentene a teljesítmények növelése. A politikaiakarat sokszínűsége, a szélsőséges szakértői vagy annakfeltüntetett vélekedések összevisszasága nem mutat kielé-gítő támpontot arra nézve, hogy miként is értelmezhetőka teljesítmények ezekben az ágazatokban, hatalmi ágak-ban. Nyilván az a szokásos mérce, mely szerint ki és meny-nyire képes a költségvetési korlátokat betartani, alighafelel meg a teljesítményelvnek. Ennél sokkal jobb tám-pontot adnak a nemzetközi összevetések, a statisztikaielemzések. A társadalom teljesítménye, versenyképessé-ge tekintetében ezekre, valamint a szociológia, szociográ-fia és a közvélemény-kutatások eredményeire alapozvalehet véleményt formálni. Legkevésbé versenyképesek ahumán (szociális) szférában vagyunk. Az ország teljesít-ményei ezen a területen a legkedvezőtlenebbek.25

A versenyképesség jövője többnyire nem gazdaságipotenciáltól, földrajzi helyzettől, adottságoktól függ,hanem az emberek képességeitől és azok hasznosításától.Éppen ezért a képességfejlesztés, az önmegvalósításhozszükséges szociális feltételek megteremtése sokkal átfo-góbb forrása a versenyképesség növelésének, mint pél-dául a gazdasági programok vagy a költségvetési egyen-

24 Az üzleti tevékenység teljesítménymércéje korántsem csak pénzben kifejezhetőmutatókat jelent. A korszerű gazdasági elméletek arra a megállapításra jutottak,hogy vállalati szinten sikert, társadalmi szinten elégedettséget a pénzügyi eredmé-nyek mellett a valamennyi, a folyamatban érintett szereplő érdekeinek kiszolgálásá-val lehet elérni (stakeholder elmélet). A korábban közkeletű The Business of Busi-ness is Business megfogalmazás helyett értékállóbb lett a The Business of Businessis Society. 25 A legismertebb és legelfogadottabb az ENSZ Human Development indexe.

44 45

súlyozás. A versenyképesség átfogó megközelítésbenhumánpolitikát jelent.

A BALOLDAL SZEREPE A HALADÁSBAN

Az előzőekben a progresszió három arcát azonosítottuk amai magyar társadalmi valóságban. A technikai és működ-tető (társadalmi) rendszerek fejlődése, a szociális problé-mák megoldása és a szélesen értelmezett versenyképes-ség növelése jelenti a haladást. A kérdés az, hogy ezekbena baloldali értékrend milyen szerepet játszhat.

A legközvetlenebbül a szociális feszültségek oldásá-ban lehet azonosítani a baloldaliság lehetőségeit. A társa-dalmi különbözőségek kiegyenlítése, az esélyteremtés, aszociális érzékenység, a szolidaritás, az állami szerepválla-lás és az önszervezés olyan a baloldal által képviselt érté-kek, amelyek a szociális feszültségek kezelését jelentősentámogatják. Ezek egyben a versenyképesség javításánakfeltételei is.

Kevésbé hatékonyak a hagyományos baloldali érté-kek a technikai fejlődés és kiszolgáló (társadalmi) rend-szereinek támogatásában. A társadalom intézményesülé-sei tekintetében a nemzetközi (a mi esetünkben elsősor-ban európai) megközelítésnek nagy jelentősége van.Fontos az állami felelősségvállalás is. Mindezek azonbanmessze nem elégségesek a technikai fejlődés és következ-ményeinek támogatásához. A hagyományos baloldaliértékrend e tekintetben kevés. További fontosságok elis-merésére, befogadására van szükség, amelyek nem tar-toztak a klasszikus baloldali megközelítéshez. Ilyenek pél-dául a tudásalapú társadalom értékelése, a kutatás-fejlesz-tés és az oktatás primátusa az állami szerepvállalásban, acivil és helyi közösségek szervező erejének elismerésestb. Ha a társadalmi haladás egyik motorját a technikai ésműködtető (társadalmi) rendszerek fejlesztésében látjuk,akkor a baloldali gondolkodóknak jelentősen ki kell bőví-teni értékrendjüket.

Nem kielégítő a baloldali gondolkodás a teljesítmé-nyek növelésén alapuló haladás támogatására. A hagyo-mányos baloldali értékrendben ütközik az igazságosságés hatékonyság. A baloldal az igazságosabb társadalomoldalán áll, a haladás azonban jelentős hatékonyságnöve-kedést is jelent.26 A szociális feszültségek kezelésére kivá-lóan alkalmas baloldali értékek részben ütköznek a haté-konysági elvekkel. A szociális problémák megoldása és ahatékonyság növekedésének összehangolása új, eddignem alkalmazott megközelítéseket, szokásokat, értékren-deket követel.27 A hagyományos baloldali értékek közül akizsákmányolásmentes társadalom vízióját át kell értel-mezni. A klasszikus kizsákmányolásfogalom, az érték-többlet tőkearányos elsajátításának tagadása nem illeszt-hető a piacgazdasággal. Az üzleti folyamatokban a pénz-tőke mint erőforrás szerepe igen jelentős. A tőkearányosjövedelemelosztás a gazdaság működésének fontos haj-tóereje. Ennek tagadása csak utópista megoldást kínál ahatékonyság növelésére. Nem csak a kialakult értékrendbővítése, hanem a régi átértékelése, sőt egyes elemeinekmegtagadása is szükséges. Ennek fontos eleme a humántőke szerepének felértékelése. A baloldalnak ki kell alakí-tania a globalizációval kapcsolatos viszonyát is.

Szerencsére a baloldali gondolkodás fejlődésére a nyi-tottság, a befogadóképesség, a változási és tanulási hajlamis jellemző. Nincs akadálya annak, hogy megújuljon,képessé váljon a haladást szolgáló értékek megfogalma-zására. A baloldal akkor szolgálja a társadalmi haladást, ha

26 A közigazgatásban, a közszolgálatokban a hatékonyság növekedése többekközött azzal jár, hogy kevesebb közalkalmazottra és köztisztviselőre van szükség. Ahatékonyságpárti megoldás erre a létszámok leépítése, ezt támogatja a költségvetés-centrikus államigazgatás is. Az igazságosságelvű megközelítés a létszámok új, kibő-vített feladatokkal történő foglalkoztatását, azaz a közszolgáltatások kibővítésétjelenti.27 Ilyen jellegű problémát az üzleti világ képes kezelni. Sokáig úgy tartották például,hogy a vállalatoknak nem lehet etikai küldetésük, mert a fő társadalmi felelősségüka vagyon gyarapítása. Az utóbbi évtizedekben azonban világossá vált, hogy az üzletiszervezetek is közérdeket, társadalmi célokat szolgáló szervezetek, amelyeknek vanetikai felelősségvállalásuk is. Az üzletinek tekinthető hatékonysági célt összeegyez-tetik a társadalminak tekinthető etikai normákkal.

46 47

súlyozás. A versenyképesség átfogó megközelítésbenhumánpolitikát jelent.

A BALOLDAL SZEREPE A HALADÁSBAN

Az előzőekben a progresszió három arcát azonosítottuk amai magyar társadalmi valóságban. A technikai és működ-tető (társadalmi) rendszerek fejlődése, a szociális problé-mák megoldása és a szélesen értelmezett versenyképes-ség növelése jelenti a haladást. A kérdés az, hogy ezekbena baloldali értékrend milyen szerepet játszhat.

A legközvetlenebbül a szociális feszültségek oldásá-ban lehet azonosítani a baloldaliság lehetőségeit. A társa-dalmi különbözőségek kiegyenlítése, az esélyteremtés, aszociális érzékenység, a szolidaritás, az állami szerepválla-lás és az önszervezés olyan a baloldal által képviselt érté-kek, amelyek a szociális feszültségek kezelését jelentősentámogatják. Ezek egyben a versenyképesség javításánakfeltételei is.

Kevésbé hatékonyak a hagyományos baloldali érté-kek a technikai fejlődés és kiszolgáló (társadalmi) rend-szereinek támogatásában. A társadalom intézményesülé-sei tekintetében a nemzetközi (a mi esetünkben elsősor-ban európai) megközelítésnek nagy jelentősége van.Fontos az állami felelősségvállalás is. Mindezek azonbanmessze nem elégségesek a technikai fejlődés és következ-ményeinek támogatásához. A hagyományos baloldaliértékrend e tekintetben kevés. További fontosságok elis-merésére, befogadására van szükség, amelyek nem tar-toztak a klasszikus baloldali megközelítéshez. Ilyenek pél-dául a tudásalapú társadalom értékelése, a kutatás-fejlesz-tés és az oktatás primátusa az állami szerepvállalásban, acivil és helyi közösségek szervező erejének elismerésestb. Ha a társadalmi haladás egyik motorját a technikai ésműködtető (társadalmi) rendszerek fejlesztésében látjuk,akkor a baloldali gondolkodóknak jelentősen ki kell bőví-teni értékrendjüket.

Nem kielégítő a baloldali gondolkodás a teljesítmé-nyek növelésén alapuló haladás támogatására. A hagyo-mányos baloldali értékrendben ütközik az igazságosságés hatékonyság. A baloldal az igazságosabb társadalomoldalán áll, a haladás azonban jelentős hatékonyságnöve-kedést is jelent.26 A szociális feszültségek kezelésére kivá-lóan alkalmas baloldali értékek részben ütköznek a haté-konysági elvekkel. A szociális problémák megoldása és ahatékonyság növekedésének összehangolása új, eddignem alkalmazott megközelítéseket, szokásokat, értékren-deket követel.27 A hagyományos baloldali értékek közül akizsákmányolásmentes társadalom vízióját át kell értel-mezni. A klasszikus kizsákmányolásfogalom, az érték-többlet tőkearányos elsajátításának tagadása nem illeszt-hető a piacgazdasággal. Az üzleti folyamatokban a pénz-tőke mint erőforrás szerepe igen jelentős. A tőkearányosjövedelemelosztás a gazdaság működésének fontos haj-tóereje. Ennek tagadása csak utópista megoldást kínál ahatékonyság növelésére. Nem csak a kialakult értékrendbővítése, hanem a régi átértékelése, sőt egyes elemeinekmegtagadása is szükséges. Ennek fontos eleme a humántőke szerepének felértékelése. A baloldalnak ki kell alakí-tania a globalizációval kapcsolatos viszonyát is.

Szerencsére a baloldali gondolkodás fejlődésére a nyi-tottság, a befogadóképesség, a változási és tanulási hajlamis jellemző. Nincs akadálya annak, hogy megújuljon,képessé váljon a haladást szolgáló értékek megfogalma-zására. A baloldal akkor szolgálja a társadalmi haladást, ha

26 A közigazgatásban, a közszolgálatokban a hatékonyság növekedése többekközött azzal jár, hogy kevesebb közalkalmazottra és köztisztviselőre van szükség. Ahatékonyságpárti megoldás erre a létszámok leépítése, ezt támogatja a költségvetés-centrikus államigazgatás is. Az igazságosságelvű megközelítés a létszámok új, kibő-vített feladatokkal történő foglalkoztatását, azaz a közszolgáltatások kibővítésétjelenti.27 Ilyen jellegű problémát az üzleti világ képes kezelni. Sokáig úgy tartották például,hogy a vállalatoknak nem lehet etikai küldetésük, mert a fő társadalmi felelősségüka vagyon gyarapítása. Az utóbbi évtizedekben azonban világossá vált, hogy az üzletiszervezetek is közérdeket, társadalmi célokat szolgáló szervezetek, amelyeknek vanetikai felelősségvállalásuk is. Az üzletinek tekinthető hatékonysági célt összeegyez-tetik a társadalminak tekinthető etikai normákkal.

46 47

értékrendjét korszerűsíti. Az a baloldal, amelyik nem ahaladás mellett kötelezi el magát, nem azt akarja szolgálni,hanem ragaszkodik megcsontosodott, mára akár kon-zerváló eszméihez, úgy járhat, mint a történelem sok jeleseseménye és személyisége: érdekes, tanulságos, de nemhasználható eszmék tárháza lehet. Ha a baloldal a magyarfelemelkedést akarja szolgálni, akkor a haza gondolatátössze kell kötnie a haladással. Nem a baloldaliság, hanema haladás mellett állunk, de örömmel látjuk, hogy a balol-dal ennek erős támogatója.

CSÁKI GYÖRGY

MAGYARORSZÁG AZ EURÓPAIUNIÓBAN: NÖVEKEDÉS,

EGYENSÚLY – ÉS FELZÁRKÓZÁS?1

Tekintettel Magyarország – immár valóban – küszöbönállóeurópai uniós tagságára, a magyar gazdaságpolitika moz-gástere már kizárólag az unión belül értelmezhető.

A hosszú – vagy közép-(?) – távú cél is egyértelmű, s ezaz európai Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlako-zás. Ezzel kapcsolatban – mint minden gazdasági/gazda-ságpolitikai döntést megelőzően – költség/haszon elem-zést kell végezni. Milyen haszon várható az EMU-tagság-tól, az euró magyarországi bevezetésétől? Melyik a techni-kailag lehetséges legrövidebb belépési dátum? A magyargazdaság általános teljesítőképességét és a jelenlegi hely-zetet figyelembe véve mikorra lesznek teljesíthetőek azEMU szigorú kritériumai? Milyen gazdaságpolitikai (vala-mint társadalmi és politikai) árat kell fizetni azért, ha ennélhamarabb akarunk csatlakozni az EMU-hoz? Az utóbbikét kérdés megválaszolása már maga költség/haszonelemzés.

A technikailag legrövidebb belépési dátum 2008. ja-nuár 1. EU-tagságunkat közvetlenül követően kezdemé-nyezhetjük az EMU-hoz való csatlakozásunkat, a 2005–2006-os pénzügyi évek megfigyelése alapján 2007. máju-sában születhet meg a döntés a következő pénzügyi évkezdetén, tehát a 2008. január 1-jén történő csatlakozá-sunkról az euróövezethez. A csatlakozási kritériumokismertek: évi 3 százalékos folyó államháztartási hiány, aGDP 60 százalékával egyenlő államadósság-állomány, azeuróövezet három legalacsonyabb inflációs rátájához s a

1 Jelen cikk a KÜLGAZDASÁG 2004. évi körkérdésére adott válasz kibővített és fel-frissített változata.

49

értékrendjét korszerűsíti. Az a baloldal, amelyik nem ahaladás mellett kötelezi el magát, nem azt akarja szolgálni,hanem ragaszkodik megcsontosodott, mára akár kon-zerváló eszméihez, úgy járhat, mint a történelem sok jeleseseménye és személyisége: érdekes, tanulságos, de nemhasználható eszmék tárháza lehet. Ha a baloldal a magyarfelemelkedést akarja szolgálni, akkor a haza gondolatátössze kell kötnie a haladással. Nem a baloldaliság, hanema haladás mellett állunk, de örömmel látjuk, hogy a balol-dal ennek erős támogatója.

CSÁKI GYÖRGY

MAGYARORSZÁG AZ EURÓPAIUNIÓBAN: NÖVEKEDÉS,

EGYENSÚLY – ÉS FELZÁRKÓZÁS?1

Tekintettel Magyarország – immár valóban – küszöbönállóeurópai uniós tagságára, a magyar gazdaságpolitika moz-gástere már kizárólag az unión belül értelmezhető.

A hosszú – vagy közép-(?) – távú cél is egyértelmű, s ezaz európai Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlako-zás. Ezzel kapcsolatban – mint minden gazdasági/gazda-ságpolitikai döntést megelőzően – költség/haszon elem-zést kell végezni. Milyen haszon várható az EMU-tagság-tól, az euró magyarországi bevezetésétől? Melyik a techni-kailag lehetséges legrövidebb belépési dátum? A magyargazdaság általános teljesítőképességét és a jelenlegi hely-zetet figyelembe véve mikorra lesznek teljesíthetőek azEMU szigorú kritériumai? Milyen gazdaságpolitikai (vala-mint társadalmi és politikai) árat kell fizetni azért, ha ennélhamarabb akarunk csatlakozni az EMU-hoz? Az utóbbikét kérdés megválaszolása már maga költség/haszonelemzés.

A technikailag legrövidebb belépési dátum 2008. ja-nuár 1. EU-tagságunkat közvetlenül követően kezdemé-nyezhetjük az EMU-hoz való csatlakozásunkat, a 2005–2006-os pénzügyi évek megfigyelése alapján 2007. máju-sában születhet meg a döntés a következő pénzügyi évkezdetén, tehát a 2008. január 1-jén történő csatlakozá-sunkról az euróövezethez. A csatlakozási kritériumokismertek: évi 3 százalékos folyó államháztartási hiány, aGDP 60 százalékával egyenlő államadósság-állomány, azeuróövezet három legalacsonyabb inflációs rátájához s a

1 Jelen cikk a KÜLGAZDASÁG 2004. évi körkérdésére adott válasz kibővített és fel-frissített változata.

49

három legalacsonyabb hosszú távú kamatlábhoz valóalkalmazkodás (korlátozott mértékű eltérési lehetőség).A kérdés egyértelmű: milyen árat (ismételjük: gazdaság-politikai, valamint társadalmi és politikai árat) kell fizetniazért, hogy már 2005–2006-ban is képes legyen a magyargazdaság az államháztartási hiányra és az inflációravonatkozó kritériumot teljesíteni? (Az államadósság-állo-mány megfelel a maastrichti kritériumoknak – nem isszólva arról, hogy az euróövezetnek hány olyan oszlopostagja van, amelyik mindmáig nem képes teljesíteni azt…)

Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy az inflációilyen tetemes lelassítása és az államháztartási hiány egy-két év alatt megvalósítandó ilyen mértékű csökkentésetetemes növekedési áldozattal jár. A kérdés éppen az: meg-éri-e? Mi várható a gyors EMU-csatlakozástól?

A válasz egyszerű és egyértelmű: az a fiskális és mone-táris fegyelem, amely belső erők és – politikai és gazdaság-politikai – törekvések alapján nem jön, nem jöhet létreilyen rövid idő alatt. (Hosszabb távon is kérdéses…) Agyors csatlakozás (erőltetése) mögött álló kormányzatitörekvés egyértelműen ez: nem véletlen, hogy a 2008mint céldátum megjelöléséhez, nyilvános kormányzatideklarációjához a fiskális és a monetáris politika össz-hangjának 2003 nyarára már nyilvánvalóan katasztrofálishiánya kellett. Egy kis, nyitott szerkezetű és alapvetőenműködőtőke-import révén modernizálódó országbannem meglepő, ha a külső egyensúlyi és forrásbevonásilehetőségek alakulása/alakítása gyakorolja a legnagyobbgazdaságpolitikai fegyelmező erőt. (Nem szólva arról,hogy nekünk komoly tapasztalatunk alakult ki ezzel kap-csolatban a nyolcvanas években, amikor rendszeresen azIMF és a Világbank ,,fenyegetése” – de legalábbis az arravaló gazdaságpolitikusi hivatkozás – kellett ahhoz, hogy agazdaságpolitikailag elkerülhetetlen lépések megtételé-hez ki lehessen csikarni a politikai beleegyezést. Számot-tevő különbség azonban az akkori helyzethez viszonyít-va, hogy ma parlamentáris demokrácia és piacgazdaságvan Magyarországon.) A gazdaságpolitikai fegyelemnek,

a fiskális és monetáris politika összhangjának nyilvánva-ló hosszú távú előnyei vannak: az állam nem szorítja ki abefektetőket a pénz- tőkepiacokról, elviselhető kamatter-hekkel finanszírozható a nem túl tetemes államadósság, aminden piaci szereplő által ismert mértékű és alacsony inflá-ciós ráta ösztönzi a lakossági felhalmozást és megalapozottberuházási döntéseket tesz lehetővé. Röviden: hosszú távonelőnyös a lakosság és a vállalatok, minden – külső és belső –befektető számára. A kérdés csak az, milyen árat kell ezértrövid és középtávon fizetni egy jelentős modernizációsdeficittel rendelkező, az Európai Unión belül a legkevésbéfejlettek közé tartozó országban, gazdaságban?

Két nagy árat kell a gyors EMU-csatlakozásért fizetni:tartósan alacsonyabb növekedési teljesítményt és tartó-san kevésbé dinamikusan növekvő lakossági jövedelme-ket. Éppen ez a konkrét kérdés: megéri-e? Határozott meg-győződésem, hogy nem!

Ma és még hosszú távon (évtizedeken át) a magyar gaz-daság fő célja a dinamikus növekedés kell hogy legyen –ellenkező esetben csak másodrangú tagok lehetünk azEurópai Unióban, lemondunk arról, hogy jelentős mér-tékben felzárkózzunk – ha nem is az EU legfejletteb orszá-gaihoz, de legalábbis – az EU-tagországok átlagos fejlettsé-gi szintjéhez (ami, 10 új tag csatlakozásával, értelemszerű-en és érezhetően csökkeni fog). Hasonló lehet a követ-kezmény a lakosság – a fogyasztók – számára is. Alacso-nyabb növekedés és jóval szigorúbb fiskális politika mel-lett csak jóval alacsonyabb ütemben nőhetnek a lakosságireáljövedelmek is: ilyen körülmények között a magyarbérek, nyugdíjak, ösztöndíjak tartósan és tetemesen elfognak maradni akár a ma legkevésbé fejlett EU-tagorszá-gokban realizált bérektől és nyugdíjaktól. Márpedig amodernizálódásnak aligha lehet más értelme, mint hogycsökkentsük ezeket a lemaradásokat! Adott termelékeny-ségnövekedés mellett – ami Magyarországon nagymér-tékben függ az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú válla-latoktól – a reálbér-növekedés alapvetően növekedés-függő. Ma egy francia nyugdíja, ha férfi: havi 1460, ha nő:

50 51

három legalacsonyabb hosszú távú kamatlábhoz valóalkalmazkodás (korlátozott mértékű eltérési lehetőség).A kérdés egyértelmű: milyen árat (ismételjük: gazdaság-politikai, valamint társadalmi és politikai árat) kell fizetniazért, hogy már 2005–2006-ban is képes legyen a magyargazdaság az államháztartási hiányra és az inflációravonatkozó kritériumot teljesíteni? (Az államadósság-állo-mány megfelel a maastrichti kritériumoknak – nem isszólva arról, hogy az euróövezetnek hány olyan oszlopostagja van, amelyik mindmáig nem képes teljesíteni azt…)

Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy az inflációilyen tetemes lelassítása és az államháztartási hiány egy-két év alatt megvalósítandó ilyen mértékű csökkentésetetemes növekedési áldozattal jár. A kérdés éppen az: meg-éri-e? Mi várható a gyors EMU-csatlakozástól?

A válasz egyszerű és egyértelmű: az a fiskális és mone-táris fegyelem, amely belső erők és – politikai és gazdaság-politikai – törekvések alapján nem jön, nem jöhet létreilyen rövid idő alatt. (Hosszabb távon is kérdéses…) Agyors csatlakozás (erőltetése) mögött álló kormányzatitörekvés egyértelműen ez: nem véletlen, hogy a 2008mint céldátum megjelöléséhez, nyilvános kormányzatideklarációjához a fiskális és a monetáris politika össz-hangjának 2003 nyarára már nyilvánvalóan katasztrofálishiánya kellett. Egy kis, nyitott szerkezetű és alapvetőenműködőtőke-import révén modernizálódó országbannem meglepő, ha a külső egyensúlyi és forrásbevonásilehetőségek alakulása/alakítása gyakorolja a legnagyobbgazdaságpolitikai fegyelmező erőt. (Nem szólva arról,hogy nekünk komoly tapasztalatunk alakult ki ezzel kap-csolatban a nyolcvanas években, amikor rendszeresen azIMF és a Világbank ,,fenyegetése” – de legalábbis az arravaló gazdaságpolitikusi hivatkozás – kellett ahhoz, hogy agazdaságpolitikailag elkerülhetetlen lépések megtételé-hez ki lehessen csikarni a politikai beleegyezést. Számot-tevő különbség azonban az akkori helyzethez viszonyít-va, hogy ma parlamentáris demokrácia és piacgazdaságvan Magyarországon.) A gazdaságpolitikai fegyelemnek,

a fiskális és monetáris politika összhangjának nyilvánva-ló hosszú távú előnyei vannak: az állam nem szorítja ki abefektetőket a pénz- tőkepiacokról, elviselhető kamatter-hekkel finanszírozható a nem túl tetemes államadósság, aminden piaci szereplő által ismert mértékű és alacsony inflá-ciós ráta ösztönzi a lakossági felhalmozást és megalapozottberuházási döntéseket tesz lehetővé. Röviden: hosszú távonelőnyös a lakosság és a vállalatok, minden – külső és belső –befektető számára. A kérdés csak az, milyen árat kell ezértrövid és középtávon fizetni egy jelentős modernizációsdeficittel rendelkező, az Európai Unión belül a legkevésbéfejlettek közé tartozó országban, gazdaságban?

Két nagy árat kell a gyors EMU-csatlakozásért fizetni:tartósan alacsonyabb növekedési teljesítményt és tartó-san kevésbé dinamikusan növekvő lakossági jövedelme-ket. Éppen ez a konkrét kérdés: megéri-e? Határozott meg-győződésem, hogy nem!

Ma és még hosszú távon (évtizedeken át) a magyar gaz-daság fő célja a dinamikus növekedés kell hogy legyen –ellenkező esetben csak másodrangú tagok lehetünk azEurópai Unióban, lemondunk arról, hogy jelentős mér-tékben felzárkózzunk – ha nem is az EU legfejletteb orszá-gaihoz, de legalábbis – az EU-tagországok átlagos fejlettsé-gi szintjéhez (ami, 10 új tag csatlakozásával, értelemszerű-en és érezhetően csökkeni fog). Hasonló lehet a követ-kezmény a lakosság – a fogyasztók – számára is. Alacso-nyabb növekedés és jóval szigorúbb fiskális politika mel-lett csak jóval alacsonyabb ütemben nőhetnek a lakosságireáljövedelmek is: ilyen körülmények között a magyarbérek, nyugdíjak, ösztöndíjak tartósan és tetemesen elfognak maradni akár a ma legkevésbé fejlett EU-tagorszá-gokban realizált bérektől és nyugdíjaktól. Márpedig amodernizálódásnak aligha lehet más értelme, mint hogycsökkentsük ezeket a lemaradásokat! Adott termelékeny-ségnövekedés mellett – ami Magyarországon nagymér-tékben függ az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú válla-latoktól – a reálbér-növekedés alapvetően növekedés-függő. Ma egy francia nyugdíja, ha férfi: havi 1460, ha nő:

50 51

havi 900 euró. Hogyan viszonyul ehhez ma és hogyanviszonyul 10–15 év múlva (mikor már ,,mindenképpen”az euróövezethez tartozunk majd) egy magyar nyugdíj?A kérdés annál is inkább releváns, mert az árak sok tekin-tetben már ma is azonosak az euróövezet áraival. (A sop-roniak már ma is Ausztriában tankolnak, és ami megdöb-bentőbb, húst és húskészítményeket is Burgenlandbanvásárolnak… Azon már nem lepődünk meg, hogy Nyu-gat-Európában a jó közepes – mondjuk: polgári – minő-ség nem drágább, mint Magyarországon.) Az euró mintközös pénz csak felgyorsíthatja és betetőzheti ezt az elke-rülhetetlen folyamatot. Hadd érveljek ,,ad hominem”,tehát személyesen: ma, 2004-ben főiskolai tanári fizeté-sem 252 ezer forint, ez nettó 142 ezer forint, azaz: megkö-zelítőleg 546 euró; a mai maximális közalkalmazotti nyug-díj 170 ezer forint, azaz: 654 euró. Évi átlagosan 2,3–3 szá-zalékos gazdasági növekedés mellett aligha képzelhető elévi 3–3,5 százaléknál magasabb nominális keresetemel-kedés (hiszen közben a költségvetési hiányt is kordábankell tartani). Ilyen körülmények között 11 éve múlva (ami-kor nyugdíjképes leszek) a nyugdíjam legfeljebb a maimaximum másfélszerese, azaz legfeljebb 950–1000 eurólehet – ami az akkori átlagos francia férfi nyugdíj mintegyfelével lehet majd egyenlő, így aligha éri el egy francia fő-iskolai tanár nyugdíjának harmadát. 4-5 százalékos évesátlagos növekedési ütem mellett, ,,normális” fiskális szi-gort feltételezve, a nominális keresetek évi 5,6–6 százalék-kal nőhetnek, így nyugdíjba menetelemig (azaz: 11 évalatt) a nominális keresetem, így a nyugdíjalapom, végsősoron tehát a nyugdíjam is megduplázódhat – elérhetnéegy francia főiskolai tanár nyugdíjának akár a felét is!

Meggyőződésem, hogy az alapvető feladat ma a dina-mikus növekedésen alapuló felzárkózás – nem valami-nek, egy kiválasztott ország/országcsoport jövőbeni fej-lettségének az elérése megadott időn belül (ezt Hruscsovóta leginkább csak iróniával szemléljük …), hanem a tar-tós és folyamatos fejlettségbeli és jövedelmi különbségcsök-kentés értelmében. Ezt sokkal fontosabbnak tartom, mint

az euróövezethez való csatlakozás időpontját! Ez annál isinkább így van, mert az EMU-kritériumok ,,figyelmenkívül hagyása”, az azoktól való ,,akármilyen” eltérésegyébként sem lehetséges – már ma, még egy ideig az EU-nkívül, s még kevésbé lesz lehetséges EU-csatlakozásunkután. Az Európai Unió ugyanis immár csaknem másfélévtizede Magyarország valóságos modernizációs horgo-nya: külkereskedelmi forgalmunk négyötöde euróbanzajlik, az EU-tagországok a legnagyobb külföldi befekte-tők Magyarországon, a külföldi protfólió-befektetéseknagy része is az EU-ból áramlik hazánkba. Ilyen körülmé-nyek között az EU-n belüli árszínvonal-alakulás, az ottanikamatok szilárd korlátokat támasztanak a magyar fiskális ésmonetáris politikával szemben. (Miként minden, az euró-zónához nem tartozó EU-tag esetében is. Azt pedig nem tud-juk, hogy – a valóságban, s nem a mai célok alapján –2010–2012 között hány EU-tag lesz egyben EMU-tag is.)

Magyarország növekedési potenciálja – immár 7-8 éves a közgazdaságilag előrejelezhető jövőben tartósan is –az EU növekedési átlagánál 2 százalékponttal magasabbnövekedési ütemet tesz lehetővé (feltételezve, hogy anémet növekedési teljesítmény nem marad el tartósan azEU-átlagtól – mint 2002–2003-ban). 2-3 százalék közöttiátlagos EU-növekedés mellett Magyarország különösebbegyensúlyi problémák nélkül lehet képes 4-4,5 százalékosnövekedési teljesítményre. Alacsonyabb EU-növekedésmellett – mint most – csökkennie kell a magyar növeke-désnek, és törvényszerűen fokozódnak a – külső és belső– egyensúlyi problémák. A gazdaságpolitika – meglehető-sen szűk – mozgástere éppen abban áll, hogy megtalálja atolerálható egyensúlyhiányok melletti optimális növeke-dési célt, lehetőséget. A lehetséges maximális növekedésipotenciált azonban maradéktalanul ki kell használni.

* * *

A magyar gazdaság jelenlegi és rövid távú problémáijelentős részben éppen abból adódnak, hogy a 2001. évi

52 53

havi 900 euró. Hogyan viszonyul ehhez ma és hogyanviszonyul 10–15 év múlva (mikor már ,,mindenképpen”az euróövezethez tartozunk majd) egy magyar nyugdíj?A kérdés annál is inkább releváns, mert az árak sok tekin-tetben már ma is azonosak az euróövezet áraival. (A sop-roniak már ma is Ausztriában tankolnak, és ami megdöb-bentőbb, húst és húskészítményeket is Burgenlandbanvásárolnak… Azon már nem lepődünk meg, hogy Nyu-gat-Európában a jó közepes – mondjuk: polgári – minő-ség nem drágább, mint Magyarországon.) Az euró mintközös pénz csak felgyorsíthatja és betetőzheti ezt az elke-rülhetetlen folyamatot. Hadd érveljek ,,ad hominem”,tehát személyesen: ma, 2004-ben főiskolai tanári fizeté-sem 252 ezer forint, ez nettó 142 ezer forint, azaz: megkö-zelítőleg 546 euró; a mai maximális közalkalmazotti nyug-díj 170 ezer forint, azaz: 654 euró. Évi átlagosan 2,3–3 szá-zalékos gazdasági növekedés mellett aligha képzelhető elévi 3–3,5 százaléknál magasabb nominális keresetemel-kedés (hiszen közben a költségvetési hiányt is kordábankell tartani). Ilyen körülmények között 11 éve múlva (ami-kor nyugdíjképes leszek) a nyugdíjam legfeljebb a maimaximum másfélszerese, azaz legfeljebb 950–1000 eurólehet – ami az akkori átlagos francia férfi nyugdíj mintegyfelével lehet majd egyenlő, így aligha éri el egy francia fő-iskolai tanár nyugdíjának harmadát. 4-5 százalékos évesátlagos növekedési ütem mellett, ,,normális” fiskális szi-gort feltételezve, a nominális keresetek évi 5,6–6 százalék-kal nőhetnek, így nyugdíjba menetelemig (azaz: 11 évalatt) a nominális keresetem, így a nyugdíjalapom, végsősoron tehát a nyugdíjam is megduplázódhat – elérhetnéegy francia főiskolai tanár nyugdíjának akár a felét is!

Meggyőződésem, hogy az alapvető feladat ma a dina-mikus növekedésen alapuló felzárkózás – nem valami-nek, egy kiválasztott ország/országcsoport jövőbeni fej-lettségének az elérése megadott időn belül (ezt Hruscsovóta leginkább csak iróniával szemléljük …), hanem a tar-tós és folyamatos fejlettségbeli és jövedelmi különbségcsök-kentés értelmében. Ezt sokkal fontosabbnak tartom, mint

az euróövezethez való csatlakozás időpontját! Ez annál isinkább így van, mert az EMU-kritériumok ,,figyelmenkívül hagyása”, az azoktól való ,,akármilyen” eltérésegyébként sem lehetséges – már ma, még egy ideig az EU-nkívül, s még kevésbé lesz lehetséges EU-csatlakozásunkután. Az Európai Unió ugyanis immár csaknem másfélévtizede Magyarország valóságos modernizációs horgo-nya: külkereskedelmi forgalmunk négyötöde euróbanzajlik, az EU-tagországok a legnagyobb külföldi befekte-tők Magyarországon, a külföldi protfólió-befektetéseknagy része is az EU-ból áramlik hazánkba. Ilyen körülmé-nyek között az EU-n belüli árszínvonal-alakulás, az ottanikamatok szilárd korlátokat támasztanak a magyar fiskális ésmonetáris politikával szemben. (Miként minden, az euró-zónához nem tartozó EU-tag esetében is. Azt pedig nem tud-juk, hogy – a valóságban, s nem a mai célok alapján –2010–2012 között hány EU-tag lesz egyben EMU-tag is.)

Magyarország növekedési potenciálja – immár 7-8 éves a közgazdaságilag előrejelezhető jövőben tartósan is –az EU növekedési átlagánál 2 százalékponttal magasabbnövekedési ütemet tesz lehetővé (feltételezve, hogy anémet növekedési teljesítmény nem marad el tartósan azEU-átlagtól – mint 2002–2003-ban). 2-3 százalék közöttiátlagos EU-növekedés mellett Magyarország különösebbegyensúlyi problémák nélkül lehet képes 4-4,5 százalékosnövekedési teljesítményre. Alacsonyabb EU-növekedésmellett – mint most – csökkennie kell a magyar növeke-désnek, és törvényszerűen fokozódnak a – külső és belső– egyensúlyi problémák. A gazdaságpolitika – meglehető-sen szűk – mozgástere éppen abban áll, hogy megtalálja atolerálható egyensúlyhiányok melletti optimális növeke-dési célt, lehetőséget. A lehetséges maximális növekedésipotenciált azonban maradéktalanul ki kell használni.

* * *

A magyar gazdaság jelenlegi és rövid távú problémáijelentős részben éppen abból adódnak, hogy a 2001. évi

52 53

recessziót követő tetemes világgazdasági növekedéslassu-lás, s kiváltképpen a drámai német növekedéslassulás –valójában 2002–2003-ban is ,,pozitív” stagnálás – önmagá-ban is csökkentette növekedési lehetőségeinket és kiélezteegyensúlyi problémáinkat. Ehhez járult a választási évmiatti, két kormány által kialakított fiskális túlköltekezés, s2002–2003-ban a fiskális és a monetáris politika közöttitotális összhanghiány. Ez utóbbit hajlamos vagyok úgyértelmezni, hogy az alapvetően és immár tartósan súlyo-san elhibázott monetáris politikát a kormány nem voltképes korlátozni, ugyanakkor képtelen volt olyan fiskálispolitikát folytatni, ami legalább határozottan csökkentettevolna ezt a magyar gazdaság egészét megrázó fatális össz-hanghiányt. Sem Magyarország külső eladósodottságátönmagában, sem a kereskedelmi és fizetési mérleg folyóhiányát nem tartom önmagában katasztrofális mértékű-nek. Ha és amennyiben ezek nem tartanak tovább egy-kétévnél, részben természetesen következnek a világgazda-sági viszonyokból, részben kézben tarthatók.

Egyetérthetünk a GKI Gazdaságkutató Rt. friss elemzé-sével-értékelésével: ,,A magyar gazdaság valós helyzetelényegesen jobb, mint nemzetközi befektetői és hazai meg-ítélése. A bizalomhiányt több tényező magyarázza.

Egyrészt a gazdaságpolitika nem volt következetes:ugyan elkezdett egy több tekintetben kedvező, részered-ményeket hozó változtatást, de sem a fiskális, sem a mone-táris politika fő, 2003. évi céljait (a 4,5%-os deficitet, illetvea decemberi inflációt) nem sikerült elérni. Az évközi kor-rekciók elkésettnek és gyengének, míg az év végi költség-vetési prognózisok is megalapozatlannak bizonyultak. Akormány és a jegybank viszonyában a nyilvános bírála-tok, a gyakori pontatlan nyilatkozatok csak rontottak amegítélésen. Számos kifejezetten hibás lépésre került sor.Másrészt a kiélezett belpolitikai környezetben mindengazdasági téma túlpolitizálódott: az év első felében mégfelelőtlen ,,ígéretverseny” folyt, majd hirtelen egyfelőlindokolatlan dramatizálás, másfelől ,,szégyenlős, elbaga-tellizált”, szinte titokban tartott kiigazítás kezdődött.

Folyamatosan erős a politikai nyomás az állami kiadásoknövelésére. Harmadrészt kétségtelen, hogy mély elemzéshiányában az éves adatok elfedik az ősztől tapasztalhatópozitív tendenciákat: az export és a termelés gyorsulását,a reálbérnövekedés és a költségvetési létszámbővülésszámottevő lefékeződését, a külső egyensúly romlásánakérezhető lassulását, a külföldi tőke beáramlásának és azüzleti szféra beruházásainak élénkülését.

A jelenlegi helyzetben mindenekelőtt a gazdaságpoliti-ka hitelességének visszaszerzésére van szükség. Követke-zetesen végig kell vinni a megkezdett fordulatot, amihezegyaránt kiigazításra van szükség a fiskális és a monetárispolitikában.” GKI Hírlevél, 2004-01-24.

A makrogazdasági helyzet fundamentumainak állapo-tánál sokkal súlyosabbnak, mert hosszú távon is nagyonveszélyesnek tartom a külföldi tőkebeáramlás drámai las-sulását.

A működőtőke-beráamlás terén Magyarország a régióéllovasa volt 1988(!)-tól 1997-ig, tekintettel arra, hogyMagyarország volt régiónkban az első, amely nem csaklehetővé tette a külföldi közvetlen befektetéseket, de poli-tikailag/gazdaságpolitikailag határozottan ösztönözte isazt, továbbá a magyarországi privatizációban a kezdetek-től fogva szívesen látták a külföldi befektetőket. Ezt a többiközép-európai gazdaság csak a kilencvenes évek máso-dik felében tette meg, természetes, hogy a jóval nagyobbpiaccal rendelkező Lengyelország s a jóval fejlettebb fel-dolgozóiparát az transzformációs válságban is sikeresenmegőrző Csehország már évek óta sokkal több működő-tőkét vonz hazánknál. A mai magyar teljesítmény sajátlehetőségeinkhez és szükségleteinkhez mérve nem kielé-gítő. A kilencvenes évek második felében meg voltunkgyőződve arról, hogy a beáramló működőtőke finanszí-rozza majd folyó fizetési mérleghiányunkat. Ez már évekóta nem valósul meg. Természetesen nem hagyhatjukfigyelmen kívül a nemzetközi működőtőke-áramlás2001 óta tartó drámai visszaesését, de ez az EU küszöbénálló Magyarország számára önmagában nem mentség.

54 55

recessziót követő tetemes világgazdasági növekedéslassu-lás, s kiváltképpen a drámai német növekedéslassulás –valójában 2002–2003-ban is ,,pozitív” stagnálás – önmagá-ban is csökkentette növekedési lehetőségeinket és kiélezteegyensúlyi problémáinkat. Ehhez járult a választási évmiatti, két kormány által kialakított fiskális túlköltekezés, s2002–2003-ban a fiskális és a monetáris politika közöttitotális összhanghiány. Ez utóbbit hajlamos vagyok úgyértelmezni, hogy az alapvetően és immár tartósan súlyo-san elhibázott monetáris politikát a kormány nem voltképes korlátozni, ugyanakkor képtelen volt olyan fiskálispolitikát folytatni, ami legalább határozottan csökkentettevolna ezt a magyar gazdaság egészét megrázó fatális össz-hanghiányt. Sem Magyarország külső eladósodottságátönmagában, sem a kereskedelmi és fizetési mérleg folyóhiányát nem tartom önmagában katasztrofális mértékű-nek. Ha és amennyiben ezek nem tartanak tovább egy-kétévnél, részben természetesen következnek a világgazda-sági viszonyokból, részben kézben tarthatók.

Egyetérthetünk a GKI Gazdaságkutató Rt. friss elemzé-sével-értékelésével: ,,A magyar gazdaság valós helyzetelényegesen jobb, mint nemzetközi befektetői és hazai meg-ítélése. A bizalomhiányt több tényező magyarázza.

Egyrészt a gazdaságpolitika nem volt következetes:ugyan elkezdett egy több tekintetben kedvező, részered-ményeket hozó változtatást, de sem a fiskális, sem a mone-táris politika fő, 2003. évi céljait (a 4,5%-os deficitet, illetvea decemberi inflációt) nem sikerült elérni. Az évközi kor-rekciók elkésettnek és gyengének, míg az év végi költség-vetési prognózisok is megalapozatlannak bizonyultak. Akormány és a jegybank viszonyában a nyilvános bírála-tok, a gyakori pontatlan nyilatkozatok csak rontottak amegítélésen. Számos kifejezetten hibás lépésre került sor.Másrészt a kiélezett belpolitikai környezetben mindengazdasági téma túlpolitizálódott: az év első felében mégfelelőtlen ,,ígéretverseny” folyt, majd hirtelen egyfelőlindokolatlan dramatizálás, másfelől ,,szégyenlős, elbaga-tellizált”, szinte titokban tartott kiigazítás kezdődött.

Folyamatosan erős a politikai nyomás az állami kiadásoknövelésére. Harmadrészt kétségtelen, hogy mély elemzéshiányában az éves adatok elfedik az ősztől tapasztalhatópozitív tendenciákat: az export és a termelés gyorsulását,a reálbérnövekedés és a költségvetési létszámbővülésszámottevő lefékeződését, a külső egyensúly romlásánakérezhető lassulását, a külföldi tőke beáramlásának és azüzleti szféra beruházásainak élénkülését.

A jelenlegi helyzetben mindenekelőtt a gazdaságpoliti-ka hitelességének visszaszerzésére van szükség. Követke-zetesen végig kell vinni a megkezdett fordulatot, amihezegyaránt kiigazításra van szükség a fiskális és a monetárispolitikában.” GKI Hírlevél, 2004-01-24.

A makrogazdasági helyzet fundamentumainak állapo-tánál sokkal súlyosabbnak, mert hosszú távon is nagyonveszélyesnek tartom a külföldi tőkebeáramlás drámai las-sulását.

A működőtőke-beráamlás terén Magyarország a régióéllovasa volt 1988(!)-tól 1997-ig, tekintettel arra, hogyMagyarország volt régiónkban az első, amely nem csaklehetővé tette a külföldi közvetlen befektetéseket, de poli-tikailag/gazdaságpolitikailag határozottan ösztönözte isazt, továbbá a magyarországi privatizációban a kezdetek-től fogva szívesen látták a külföldi befektetőket. Ezt a többiközép-európai gazdaság csak a kilencvenes évek máso-dik felében tette meg, természetes, hogy a jóval nagyobbpiaccal rendelkező Lengyelország s a jóval fejlettebb fel-dolgozóiparát az transzformációs válságban is sikeresenmegőrző Csehország már évek óta sokkal több működő-tőkét vonz hazánknál. A mai magyar teljesítmény sajátlehetőségeinkhez és szükségleteinkhez mérve nem kielé-gítő. A kilencvenes évek második felében meg voltunkgyőződve arról, hogy a beáramló működőtőke finanszí-rozza majd folyó fizetési mérleghiányunkat. Ez már évekóta nem valósul meg. Természetesen nem hagyhatjukfigyelmen kívül a nemzetközi működőtőke-áramlás2001 óta tartó drámai visszaesését, de ez az EU küszöbénálló Magyarország számára önmagában nem mentség.

54 55

Különösen azért nem, mert változatlanul igen jó a lengyelés a cseh tőkevonzási teljesítmény, Szlovákia és Szlovéniapedig 2001 óta is évről évre tőkevonzási rekordot dönt.

Nyilvánvaló, hogy – a javuló külső körülmények pasz-szív várása helyett – újra kell gondolnunk tőkevonzásistratégiánkat, és meg kell újítanunk tőkevonzási eszköztá-runkat. Ez annál is inkább elkerülhetetlen – és immár el-odázhatatlan –, mert az egyre erőteljesebb tőkekivonás,gyárbezárás azt mutatja, hogy a tőkevonzás első korszakavéget ért, az eredeti beruházás megtérülése és a növekvőbérek és a bizonytalan árfolyam okaként számottevőenromlott a magyar gazdaság tőkevonzási képessége.Korábban meg volt győződve a szakma arról, hogy amagyarországi működőtőke-import tartósan képesfinanszírozni Magyarország folyó fizetési mérleghiányát.Ma ezt – a vártnál tartósan nagyobb fizetési mérleghiá-nyon túl – a kisebb tőkeimport mellett az is nehezíti, hogyegyre nagyobb összegben fektetnek be magyar vállalatokis külföldön.

Az államadósság finanszírozása egyértelműen hitelesés racionális monetáris és ezzel összhangban álló fiskálisés monetáris politikát követel. A jelen helyzetben lehetet-len, s ezért szükségtelen és káros nagyon szűk sávbanmeghatározni a kívánatos forintárfolyamot (örvendetes,hogy ezt immár mind a kijelölt pénzügyminiszter, mindpedig a jegybank elnöke deklarálta: jobb későn, mintsoha!) – s mindenekelőtt fel kell adni az ,,erős forint” irántérzett vonzalmakat. Egy kis, nyitott szerkezetű, exportve-zérelte gazdasági növekedésre törekvő, alapvetően aműködőtőke-import által modernizálódó országban,ahol alacsony és nyilvánvalóan tartósan relatíve alacso-nyan maradóak a megtakarítások, az erős forint egyrésztsúlyos kárt okoz az exportőröknek, az importversenynekkitett hazai termelőknek, valamint a külföldi befektetők-nek; másrészt a megtakarításhiány és a tőkehiány követ-keztében annyira irreális, hogy közgazdasági értelembennem is értelmezhető. (Arról nem is szólva, hogy ha meg-gondoljuk, hogy a jegybank-elnök másfél éve deklarálta,

hogy 250–260 forint közötti euróárfolyamot tart ideális-nak, s ma, 2004 januárjának utolsó napjaiban az árfolyam263–265 forint, akkor azt mondhatjuk, hogy már túl is tel-jesült az árfolyamcél. Az euróövezetinél jóval magasabbinfláció következtében a forint január 30-án – a reál effek-tív árfolyamát tekintve – erősebb, mint amit az erős forintdélibábját Orbán Viktorral együtt kergető jegybank-elnökvalaha is remélt volna…)

A legnagyobb kárt azonban az árfolyam volatilitásaokozhatja/okozza. Éppen ezért az árfolyam-politika hite-lessége talán még racionalitásánál is fontosabb. Kicsithosszabb távon államadósság-finanszírozásunk egészjelenlegi rendszere is átgondolandó.

Nem nyilvánvaló az sem, miért kell az államadósságotszinte kizárólag az állampapírpiacról finanszírozni. Ezegyrészt feleslegesen korlátozza a kormányzat fiskális ésmonetáris politikai mozgásterét, másrészt vélhetően jóvaldrágább, mint a napirenden lévő, alapvető fontosságú ésimmár valóban halaszthatatlan infrastrukturális fejleszté-seknek a nemzetközi hitelpiacokról való finanszírozása(amikor 2 százalékos eurókamattal lehet/lehetne többszázmillió eurós nagyságrendű hosszú távú hiteleket fel-venni). Az árfolyamalapú stabilizációk és a kötvénypiaciállamadósság-finanszírozás nemzetközi kudarcai – Latin-Amerikában, Oroszországban, Dél-Kelet-Ázsiában –bőséges tapasztalatokat nyújtanak a gondolkodáshoz.(Arról már nem is szólva, hogy mennyire déjă vu a helyzet:Magyarországon a fokozódó eladósodás nyomán már ahetvenes évek vége óta újra és újra viták folytak arról,hogy miért nem projekthitelek felvételével finanszíroz-zuk – elsősorban infrastruktúrafejlesztésben és strukturá-lis technológiai modernizációban kifejeződött – fejleszté-si céljainkat. A különbség – a ,,fejlődés” – csak annyi, hogya nyolcvanas években az MNB vett fel szindikált hiteleketa nemzetközi pénzpiacokon, ma pedig az Államadósság-kezelő Központ bocsát ki, 80 százalékban külföldiek általjegyzett, de kétségtelenül forintban denominált állampa-pírokat. Az eredmény ugyanaz: nem tudjuk, mit milyen

56 57

Különösen azért nem, mert változatlanul igen jó a lengyelés a cseh tőkevonzási teljesítmény, Szlovákia és Szlovéniapedig 2001 óta is évről évre tőkevonzási rekordot dönt.

Nyilvánvaló, hogy – a javuló külső körülmények pasz-szív várása helyett – újra kell gondolnunk tőkevonzásistratégiánkat, és meg kell újítanunk tőkevonzási eszköztá-runkat. Ez annál is inkább elkerülhetetlen – és immár el-odázhatatlan –, mert az egyre erőteljesebb tőkekivonás,gyárbezárás azt mutatja, hogy a tőkevonzás első korszakavéget ért, az eredeti beruházás megtérülése és a növekvőbérek és a bizonytalan árfolyam okaként számottevőenromlott a magyar gazdaság tőkevonzási képessége.Korábban meg volt győződve a szakma arról, hogy amagyarországi működőtőke-import tartósan képesfinanszírozni Magyarország folyó fizetési mérleghiányát.Ma ezt – a vártnál tartósan nagyobb fizetési mérleghiá-nyon túl – a kisebb tőkeimport mellett az is nehezíti, hogyegyre nagyobb összegben fektetnek be magyar vállalatokis külföldön.

Az államadósság finanszírozása egyértelműen hitelesés racionális monetáris és ezzel összhangban álló fiskálisés monetáris politikát követel. A jelen helyzetben lehetet-len, s ezért szükségtelen és káros nagyon szűk sávbanmeghatározni a kívánatos forintárfolyamot (örvendetes,hogy ezt immár mind a kijelölt pénzügyminiszter, mindpedig a jegybank elnöke deklarálta: jobb későn, mintsoha!) – s mindenekelőtt fel kell adni az ,,erős forint” irántérzett vonzalmakat. Egy kis, nyitott szerkezetű, exportve-zérelte gazdasági növekedésre törekvő, alapvetően aműködőtőke-import által modernizálódó országban,ahol alacsony és nyilvánvalóan tartósan relatíve alacso-nyan maradóak a megtakarítások, az erős forint egyrésztsúlyos kárt okoz az exportőröknek, az importversenynekkitett hazai termelőknek, valamint a külföldi befektetők-nek; másrészt a megtakarításhiány és a tőkehiány követ-keztében annyira irreális, hogy közgazdasági értelembennem is értelmezhető. (Arról nem is szólva, hogy ha meg-gondoljuk, hogy a jegybank-elnök másfél éve deklarálta,

hogy 250–260 forint közötti euróárfolyamot tart ideális-nak, s ma, 2004 januárjának utolsó napjaiban az árfolyam263–265 forint, akkor azt mondhatjuk, hogy már túl is tel-jesült az árfolyamcél. Az euróövezetinél jóval magasabbinfláció következtében a forint január 30-án – a reál effek-tív árfolyamát tekintve – erősebb, mint amit az erős forintdélibábját Orbán Viktorral együtt kergető jegybank-elnökvalaha is remélt volna…)

A legnagyobb kárt azonban az árfolyam volatilitásaokozhatja/okozza. Éppen ezért az árfolyam-politika hite-lessége talán még racionalitásánál is fontosabb. Kicsithosszabb távon államadósság-finanszírozásunk egészjelenlegi rendszere is átgondolandó.

Nem nyilvánvaló az sem, miért kell az államadósságotszinte kizárólag az állampapírpiacról finanszírozni. Ezegyrészt feleslegesen korlátozza a kormányzat fiskális ésmonetáris politikai mozgásterét, másrészt vélhetően jóvaldrágább, mint a napirenden lévő, alapvető fontosságú ésimmár valóban halaszthatatlan infrastrukturális fejleszté-seknek a nemzetközi hitelpiacokról való finanszírozása(amikor 2 százalékos eurókamattal lehet/lehetne többszázmillió eurós nagyságrendű hosszú távú hiteleket fel-venni). Az árfolyamalapú stabilizációk és a kötvénypiaciállamadósság-finanszírozás nemzetközi kudarcai – Latin-Amerikában, Oroszországban, Dél-Kelet-Ázsiában –bőséges tapasztalatokat nyújtanak a gondolkodáshoz.(Arról már nem is szólva, hogy mennyire déjă vu a helyzet:Magyarországon a fokozódó eladósodás nyomán már ahetvenes évek vége óta újra és újra viták folytak arról,hogy miért nem projekthitelek felvételével finanszíroz-zuk – elsősorban infrastruktúrafejlesztésben és strukturá-lis technológiai modernizációban kifejeződött – fejleszté-si céljainkat. A különbség – a ,,fejlődés” – csak annyi, hogya nyolcvanas években az MNB vett fel szindikált hiteleketa nemzetközi pénzpiacokon, ma pedig az Államadósság-kezelő Központ bocsát ki, 80 százalékban külföldiek általjegyzett, de kétségtelenül forintban denominált állampa-pírokat. Az eredmény ugyanaz: nem tudjuk, mit milyen

56 57

forrásból finanszírozunk, és nő a magyar gazdaság kül-piaci függése, sebezhetősége.)

* * *

A ,,legrövidebb távon”, azaz: ma, holnap és holnapután alegfontosabb a fiskális és a monetáris politika hitelességé-nek és lehetséges összhangjának visszaállítása. A hazaimegtakarítások és a külföldi befektetések hatékony ösz-tönzéséhez arra van szükség, hogy a hazai megtakarítókés a külföldi befektetők világosan lássák a kormányzatigazdaságpolitikai szándékokat, azokat reálisnak és meg-valósíthatónak tartsák, s ne tartsanak a hirtelen és kiszá-míthatatlan változásoktól. Tizedszázalékos növekedésiütemkülönbségek, néhány bázisponttal alacsonyabbvagy magasabb kamatok és árfolyamok révén nem vesztiel egy ország a megtakarítói, a hazai és külföldi befektetőibizalmat. A kiszámíthatatlan volatilitás azonban hitelvesz-tetté teszi a kormányzatot, s ezen keresztül az országotmint befektetési célpontot. Máris rengeteg időt vesztet-tünk. Határozott döntésekre, egyértelműségre és követ-kezetességre van szükség.

Tétovázásra nincs idő, hiszen a költségvetési és fizetésimérleghiány amúgy is lassan és nagy nehézségek áráncsökkenthető – érvényes ugyanis rájuk Bácskai Tamás,,törvénye”: ,,a mérleghiány olyan, mint a cipőfűző: húznilehet, tolni nem!”

* * *

(Más kérdés, hogy mit kezdhet egy kormány, ha nincsvalóságos ráhatása a független jegybank által követetthibás s kizárólag következetlenségében következetesmonetáris politikájára.)

DEÁK PÉTER

,,HAZAFIAS” POPULIZMUS

Az alábbi írás címében az egyik szót idézőjelbe tettem,amellyel azt kívántam hangsúlyozni, hogy a két fogalomlényegében tartalmilag kizárja egymást, de etimológiailagis eltérőek, ugyanis az egyik értéket fejez ki, míg a másikminden értelemben pejoratív.

Az idegen szavak szótárának 1978-as kiadása csak a,,populáris” kifejezés jelentését említi, mégpedig elsőkéntpozitív (népszerű, népies), másodikként pedig ,,megvető”árnyalattal (közönséges, pórias).

Mivel írásom tárgyának nem csak definíciója, de körül-írása is hiányos, nincs egzakt helye a politikatudományterminológiai gyűjteményében, kényszerből magam vál-laltam valamiféle laza meghatározást a kiindulás érdeké-ben. Az én értelmezésem szerint a populizmus politikaifogalom, taktikai módszert, metodikát fejez ki. Valami-lyen értelemben bizonyos politikai erőknek, mozgalmak-nak, ideológiáknak mozgósítási módszere, amelyek célja-ik elérésére intellektuális és tartalmukban hiteles érveketnem képesek megfogalmazni. Ezért a korrekt kommuni-káció helyett a szenvedélyek tartományából szerzik behíveiket és szövetségeseiket. A populizmus szinte mindiga racionalizmus és a hamis sztereotípiák vitája. Maga apolitikai tartalom nem cél, hanem eszköz bizonyos töme-gek mozgósítására egy viszonylag szűk csoport hatalom-közelbe jutása és befolyásának növelése érdekében.

A populizmus ugyanakkor a természetes érzelmeketkétségtelenül manipulálja. A hazafiság ugyanis egyértel-műen pozitív és standard érték. A szülőföldhöz, a gyöke-rekhez, illetve az egzisztenciát biztosító közeghez valókötődést fejezi ki. A hazafiság nem manipulált formája atti-

58 59

forrásból finanszírozunk, és nő a magyar gazdaság kül-piaci függése, sebezhetősége.)

* * *

A ,,legrövidebb távon”, azaz: ma, holnap és holnapután alegfontosabb a fiskális és a monetáris politika hitelességé-nek és lehetséges összhangjának visszaállítása. A hazaimegtakarítások és a külföldi befektetések hatékony ösz-tönzéséhez arra van szükség, hogy a hazai megtakarítókés a külföldi befektetők világosan lássák a kormányzatigazdaságpolitikai szándékokat, azokat reálisnak és meg-valósíthatónak tartsák, s ne tartsanak a hirtelen és kiszá-míthatatlan változásoktól. Tizedszázalékos növekedésiütemkülönbségek, néhány bázisponttal alacsonyabbvagy magasabb kamatok és árfolyamok révén nem vesztiel egy ország a megtakarítói, a hazai és külföldi befektetőibizalmat. A kiszámíthatatlan volatilitás azonban hitelvesz-tetté teszi a kormányzatot, s ezen keresztül az országotmint befektetési célpontot. Máris rengeteg időt vesztet-tünk. Határozott döntésekre, egyértelműségre és követ-kezetességre van szükség.

Tétovázásra nincs idő, hiszen a költségvetési és fizetésimérleghiány amúgy is lassan és nagy nehézségek áráncsökkenthető – érvényes ugyanis rájuk Bácskai Tamás,,törvénye”: ,,a mérleghiány olyan, mint a cipőfűző: húznilehet, tolni nem!”

* * *

(Más kérdés, hogy mit kezdhet egy kormány, ha nincsvalóságos ráhatása a független jegybank által követetthibás s kizárólag következetlenségében következetesmonetáris politikájára.)

DEÁK PÉTER

,,HAZAFIAS” POPULIZMUS

Az alábbi írás címében az egyik szót idézőjelbe tettem,amellyel azt kívántam hangsúlyozni, hogy a két fogalomlényegében tartalmilag kizárja egymást, de etimológiailagis eltérőek, ugyanis az egyik értéket fejez ki, míg a másikminden értelemben pejoratív.

Az idegen szavak szótárának 1978-as kiadása csak a,,populáris” kifejezés jelentését említi, mégpedig elsőkéntpozitív (népszerű, népies), másodikként pedig ,,megvető”árnyalattal (közönséges, pórias).

Mivel írásom tárgyának nem csak definíciója, de körül-írása is hiányos, nincs egzakt helye a politikatudományterminológiai gyűjteményében, kényszerből magam vál-laltam valamiféle laza meghatározást a kiindulás érdeké-ben. Az én értelmezésem szerint a populizmus politikaifogalom, taktikai módszert, metodikát fejez ki. Valami-lyen értelemben bizonyos politikai erőknek, mozgalmak-nak, ideológiáknak mozgósítási módszere, amelyek célja-ik elérésére intellektuális és tartalmukban hiteles érveketnem képesek megfogalmazni. Ezért a korrekt kommuni-káció helyett a szenvedélyek tartományából szerzik behíveiket és szövetségeseiket. A populizmus szinte mindiga racionalizmus és a hamis sztereotípiák vitája. Maga apolitikai tartalom nem cél, hanem eszköz bizonyos töme-gek mozgósítására egy viszonylag szűk csoport hatalom-közelbe jutása és befolyásának növelése érdekében.

A populizmus ugyanakkor a természetes érzelmeketkétségtelenül manipulálja. A hazafiság ugyanis egyértel-műen pozitív és standard érték. A szülőföldhöz, a gyöke-rekhez, illetve az egzisztenciát biztosító közeghez valókötődést fejezi ki. A hazafiság nem manipulált formája atti-

58 59

tűd is, magatartás, stílus, ami a hazaszeretetet tükrözi,magában foglalva az aktív szándékot, eltökéltséget is. A,,hazát életem árán is szolgálom” félhivatalos megfogal-mazásban az is rendkívül fontos, mert nem a szó szerintivállalást fejezi ki, mégis a haza érdekének reális szemléle-tén alapul.

A hazafiság a globalizáció világában is kifejezhető értékannak ellenére, hogy egyes mozgalmak nemzeti érdeketképviselve lépnek fel ellene. A globalizáció kétségtelennegatív velejárói elleni tevőleges fellépést is nemzetközimozgalmak, demonstrációk fejezik ki legintenzívebben.Az integrációs szervezetekhez, napjainkban az EurópaiUnióhoz való csatlakozási szándék éppen a haza, a nem-zet és nép érdekeit szolgálja, a belépés szuverén nemzetidöntés eredménye. Az alkuk napjainkban is akörül foly-nak, hogy miként lehet a nemzetközi szervezetekben anemzeti értékeket megtartani, mi több, megszilárdítani.

Ugyanakkor a hazafiság mint érzet természetesmódon aktivizálódik olyan, nem csak katonai veszélyszi-tuációban, amelyben az ország szuverenitása, területe,nemzeti vagyona és lakossága fenyegetve van, kultúrájáraépülő alkotmányos rendje és a lakosság által elfogadottnemzeti programjai veszélyeztetettek. Ilyen szituációbankerül szóba a haza védelme, amelynek egyik jelentősgaranciája éppen nemzetközi. Tehát a demokratikus koo-peratív vagy koalíciós nemzetközi szervezetekhez tarto-zás a haza biztonságát szolgáló intézményi döntés. A biz-tonság, mint a modern politika fogalma, a fenyegetettségmegelőzésével, lényegében a nemzeti érdekeket a haté-kony kooperatív prevencióval kívánja szolgálni, és elke-rülni azt a helyzetet, amelyben post factum a haza védel-méről kell beszélnünk.

A biztonság nemzetközi állapot, meglévő garancia-rendszer, de egyik megközelítése kétségtelenül a lakos-ság veszélypercepciójának hiánya, pontosabban annakreális és mérsékelt érzékelése. Ilyen viszonyok közöttbizonyos tömegeket csak e percepció sanda tudati meg-változtatásával, tehát manipulációval lehet mozgósítani.

Ez lehet a veszélyek tudatos felértékelése, ,,a haza, a nem-zet veszélyben van”: érzelmeket felkeltve a meghatározottpolitikai csoport alternatíva nélküli hivatásának kihangsú-lyozásával és hatalomba kerülésével, mint érdekkel.

A hazafiság azonban nem csupán valamivel szembeniérzet, hanem nemzeti büszkeség is, amely valós történel-mi, napjainkban gazdasági, politikai, humanitárius ered-ményekre alapszik, és amely nemzetközi összehasonlí-tásban kimutatható. Az ilyen eredmények nemzetköziközösségen belül, annak részeként valósulnak meg. Egondolatkör konklúziója az, hogy a pozitív értéket kifeje-ző modern hazafiság nincs ellentétben a 21. századi újsze-rű internacionalizmussal, sőt, ebben fejeződhet ki.

A populizmus éppen azért nyúl a hazafiság érzetéhez,mert az pozitív. A manipulált túlhangsúlyozás elsősorbana fundamentalista irányzatoknál figyelhető meg. Ezekközé sorolom a vallási fundamentalizmusok mellett aszélsőséges, elsősorban a rasszizmust is hirdető mozgal-makat, de az azokat szolgáló sajtót, médiát is. Ezek az érzel-mi manipulációt abszurd magatartásformák kialakítására,elszabadult áltüntetésekre, akár öngyilkos merényletek-re, tömegek pusztítására használják fel.

A hazafias populizmus egyértelműen manipulációtjelent. A hatalomnak vagy az arra törekvőknek ugyanisellenségkép kell a tömegek megmozgatásához, tehát felkell vázolni a hazát veszélyeztető jelenséget, csoportokat.A demagógia, tehát a verbális ellenségrajzolás mellettmegvannak ennek a mai világban a vizuális, sőt, virtuálisformái is. Ebben a tekintetben jelentkezik az agresszívpopulizmus, amely a vélt ellenséget szörny, sátán vagyegyéb gonosz képében kívánja felidézni.

Az elmúlt évtized katonapolitikai döntései gyakortakét szélsőség között valósultak meg. A konzervatív nacio-nalizmus a nagy hadsereg, az ,,egyedül vagyunk” állapothangoztatása mellett egyéb, kisebb jelentőségű kérdések-ben is megjelent. Nevezetesen abban, hogy a sorozotthadsereget hazafias nevelőiskolaként fogta – és fogja – fel,

60 61

tűd is, magatartás, stílus, ami a hazaszeretetet tükrözi,magában foglalva az aktív szándékot, eltökéltséget is. A,,hazát életem árán is szolgálom” félhivatalos megfogal-mazásban az is rendkívül fontos, mert nem a szó szerintivállalást fejezi ki, mégis a haza érdekének reális szemléle-tén alapul.

A hazafiság a globalizáció világában is kifejezhető értékannak ellenére, hogy egyes mozgalmak nemzeti érdeketképviselve lépnek fel ellene. A globalizáció kétségtelennegatív velejárói elleni tevőleges fellépést is nemzetközimozgalmak, demonstrációk fejezik ki legintenzívebben.Az integrációs szervezetekhez, napjainkban az EurópaiUnióhoz való csatlakozási szándék éppen a haza, a nem-zet és nép érdekeit szolgálja, a belépés szuverén nemzetidöntés eredménye. Az alkuk napjainkban is akörül foly-nak, hogy miként lehet a nemzetközi szervezetekben anemzeti értékeket megtartani, mi több, megszilárdítani.

Ugyanakkor a hazafiság mint érzet természetesmódon aktivizálódik olyan, nem csak katonai veszélyszi-tuációban, amelyben az ország szuverenitása, területe,nemzeti vagyona és lakossága fenyegetve van, kultúrájáraépülő alkotmányos rendje és a lakosság által elfogadottnemzeti programjai veszélyeztetettek. Ilyen szituációbankerül szóba a haza védelme, amelynek egyik jelentősgaranciája éppen nemzetközi. Tehát a demokratikus koo-peratív vagy koalíciós nemzetközi szervezetekhez tarto-zás a haza biztonságát szolgáló intézményi döntés. A biz-tonság, mint a modern politika fogalma, a fenyegetettségmegelőzésével, lényegében a nemzeti érdekeket a haté-kony kooperatív prevencióval kívánja szolgálni, és elke-rülni azt a helyzetet, amelyben post factum a haza védel-méről kell beszélnünk.

A biztonság nemzetközi állapot, meglévő garancia-rendszer, de egyik megközelítése kétségtelenül a lakos-ság veszélypercepciójának hiánya, pontosabban annakreális és mérsékelt érzékelése. Ilyen viszonyok közöttbizonyos tömegeket csak e percepció sanda tudati meg-változtatásával, tehát manipulációval lehet mozgósítani.

Ez lehet a veszélyek tudatos felértékelése, ,,a haza, a nem-zet veszélyben van”: érzelmeket felkeltve a meghatározottpolitikai csoport alternatíva nélküli hivatásának kihangsú-lyozásával és hatalomba kerülésével, mint érdekkel.

A hazafiság azonban nem csupán valamivel szembeniérzet, hanem nemzeti büszkeség is, amely valós történel-mi, napjainkban gazdasági, politikai, humanitárius ered-ményekre alapszik, és amely nemzetközi összehasonlí-tásban kimutatható. Az ilyen eredmények nemzetköziközösségen belül, annak részeként valósulnak meg. Egondolatkör konklúziója az, hogy a pozitív értéket kifeje-ző modern hazafiság nincs ellentétben a 21. századi újsze-rű internacionalizmussal, sőt, ebben fejeződhet ki.

A populizmus éppen azért nyúl a hazafiság érzetéhez,mert az pozitív. A manipulált túlhangsúlyozás elsősorbana fundamentalista irányzatoknál figyelhető meg. Ezekközé sorolom a vallási fundamentalizmusok mellett aszélsőséges, elsősorban a rasszizmust is hirdető mozgal-makat, de az azokat szolgáló sajtót, médiát is. Ezek az érzel-mi manipulációt abszurd magatartásformák kialakítására,elszabadult áltüntetésekre, akár öngyilkos merényletek-re, tömegek pusztítására használják fel.

A hazafias populizmus egyértelműen manipulációtjelent. A hatalomnak vagy az arra törekvőknek ugyanisellenségkép kell a tömegek megmozgatásához, tehát felkell vázolni a hazát veszélyeztető jelenséget, csoportokat.A demagógia, tehát a verbális ellenségrajzolás mellettmegvannak ennek a mai világban a vizuális, sőt, virtuálisformái is. Ebben a tekintetben jelentkezik az agresszívpopulizmus, amely a vélt ellenséget szörny, sátán vagyegyéb gonosz képében kívánja felidézni.

Az elmúlt évtized katonapolitikai döntései gyakortakét szélsőség között valósultak meg. A konzervatív nacio-nalizmus a nagy hadsereg, az ,,egyedül vagyunk” állapothangoztatása mellett egyéb, kisebb jelentőségű kérdések-ben is megjelent. Nevezetesen abban, hogy a sorozotthadsereget hazafias nevelőiskolaként fogta – és fogja – fel,

60 61

ezért ellene van a sorkatonai szolgálati idő csökkentésé-nek és természetesen a hivatásos hadseregnek.

Lehetséges azonban alulmanipulálás is, ha egy csoporta tényleges veszélyek tagadását saját felelősségének taka-rására és a hatalomban maradásra használja fel. Ez termé-szetesen együtt jár az adott ország objektív nehézségei-ben, válságszituációban a hamis ,,felelősségkeresés”-sel,ami irányulhat más országok ellen a hivatalos politika for-májában, de a hazaárulók, a homeless-ek állítólagos köré-nek, esetleg személyeinek megnevezésében is. Úgy gon-dolom, ezekre a mai magyarországi politikai közélet szá-mos példát ad, tehát nem szükséges azokat megjelölnöm.A tényleges helyzet alulértékelése néhány évvel ezelőttolyan sikerpropagandában fejeződött ki, amely látszatered-ményekre építve feltornázta a nemzeti büszkeségetannak érdekében, hogy megtartható legyen a hatalom.

A hazafiság érzetére alapozó populizmus természetesennacionalista hangra épít, ezt azonban szélsőséges szintretornázza fel. Ez a nacionalizmus megnyilvánulhat kifelé, ami helyzetünkben nagyhatalmak vagy szomszédos –elsősorban magyar kisebbséget befogadó – országok ésnemzetek felé. Ennek történelmi formája a sovinizmus.Az ilyen politika aktivizálódásának ma megvannak agaranciális fékjei. Ugyanakkor a belső, szélsőségesremanipulált nacionalizmus rasszizmusban, idegengyűlö-letben nyilvánul meg. Tanulságos, hogy az álhazafiságilyen formája számos országban azonosan jelenik meg. Ahazai szélsőjobb szinte ugyanazokat a jelszavakat kívánjabeépíteni a köztudatba, mint amiket éppen magyar-ellenes mozgalmak hangsúlyoznak például Romániában.

A mai magyar valóságban megjelenő soviniszta dema-gógia egyik fogódzója az irredentizmus. Mindannyiantudjuk, hogy a nyolcvan évvel ezelőtt mesterségesen,szakszerűtlenül és előrelátás nélkül kialakított trianonihatárok az évszázad háborúi és nemzetközi folyamatainyomán legitimmé váltak, megváltoztatásuk anakroniz-mus. A határok átjárhatóságának európai eszméje adja amegoldást. Ebben az értelemben az irredentizmus megje-

lenése éppen az ország alternatíva nélküli boldogulásátakadályozza, a nemzetközi közösségek ugyanis elutasít-ják és kirekesztik azokat az országokat, amelyekben a szél-sőséges nacionalizmus hatalomközelbe kerülhet. Minden-nek felismerése azonban ma még nem realitás. A hazafias,nemzeti érdeket kifejező kommunikációnak éppenebben van kötelezettsége és napi küzdelme a Trianonterőszakos úton feloldani akaró, voluntarista jelszavakhangoztatásával szemben. A példa azonban egyértelmű-en bizonyítja, hogy a kellően meg nem alapozott nemzet-közi döntések nyomán megvalósult diszkriminációmuníciót szolgáltat a populista demagógia számára. Mind-ehhez hozzá kell tenni, hogy a közép-kelet-európai etni-kai és nemzetiségi konfliktusokban a sajátos irredentiz-mus, a nemzetállamra bomlás, a belháborúk hasonlómotívumokat hordoznak.

A populizmus demagógiája jelentkezhet a nemzeti tel-jesítések túlértékelésében és sajátos szerepek hamis fel-vállalásában. Természetesen az előző ciklus alatt néholhangoztatott magyar ,,közép-európai kishatalom” szerepnem szélsőséges, de építhető rá olyan manipuláció, amelymár súrolja a szélsőséges nacionalizmus határait, és ked-vezőtlen nemzetközi megítélést válthat ki.

A populista csoportok azonban a hazát nem csak külsőellenségekkel szemben kívánják veszélyeztetetteknekmutatni. Úgy tűnik, a magyar szélsőségek a vélt vagy valósnegatív jelenségek okozóit belül, a másságban keresik.Hazánkban ennek tradicionális és sajnos feléleszthetőformája az antiszemitizmus és a cigány kisebbség perem-re szorítása, negatív diszkriminációja. A magyar szélső-jobboldal ezen is túl kíván lépni, és a ,,manipuláltan haza-fiatlan” erőket nemzetközi dimenzióba helyezi. A zsidó-ságot, a nyugati nemzetközi tőkét, Izrael sokszor kiszámít-hatatlan militarista akcióit szinte összetartozóként kötiegybe a liberális és ma már a baloldali értelmiséggel is. Ajelszavak kínálkoznak: eladják az országot. Ez a lózung amagyar gazdaság eminens privatizációs politikájával állszemben, tehát a nemzet érdekeivel ellentétes. Talajt ad

62 63

ezért ellene van a sorkatonai szolgálati idő csökkentésé-nek és természetesen a hivatásos hadseregnek.

Lehetséges azonban alulmanipulálás is, ha egy csoporta tényleges veszélyek tagadását saját felelősségének taka-rására és a hatalomban maradásra használja fel. Ez termé-szetesen együtt jár az adott ország objektív nehézségei-ben, válságszituációban a hamis ,,felelősségkeresés”-sel,ami irányulhat más országok ellen a hivatalos politika for-májában, de a hazaárulók, a homeless-ek állítólagos köré-nek, esetleg személyeinek megnevezésében is. Úgy gon-dolom, ezekre a mai magyarországi politikai közélet szá-mos példát ad, tehát nem szükséges azokat megjelölnöm.A tényleges helyzet alulértékelése néhány évvel ezelőttolyan sikerpropagandában fejeződött ki, amely látszatered-ményekre építve feltornázta a nemzeti büszkeségetannak érdekében, hogy megtartható legyen a hatalom.

A hazafiság érzetére alapozó populizmus természetesennacionalista hangra épít, ezt azonban szélsőséges szintretornázza fel. Ez a nacionalizmus megnyilvánulhat kifelé, ami helyzetünkben nagyhatalmak vagy szomszédos –elsősorban magyar kisebbséget befogadó – országok ésnemzetek felé. Ennek történelmi formája a sovinizmus.Az ilyen politika aktivizálódásának ma megvannak agaranciális fékjei. Ugyanakkor a belső, szélsőségesremanipulált nacionalizmus rasszizmusban, idegengyűlö-letben nyilvánul meg. Tanulságos, hogy az álhazafiságilyen formája számos országban azonosan jelenik meg. Ahazai szélsőjobb szinte ugyanazokat a jelszavakat kívánjabeépíteni a köztudatba, mint amiket éppen magyar-ellenes mozgalmak hangsúlyoznak például Romániában.

A mai magyar valóságban megjelenő soviniszta dema-gógia egyik fogódzója az irredentizmus. Mindannyiantudjuk, hogy a nyolcvan évvel ezelőtt mesterségesen,szakszerűtlenül és előrelátás nélkül kialakított trianonihatárok az évszázad háborúi és nemzetközi folyamatainyomán legitimmé váltak, megváltoztatásuk anakroniz-mus. A határok átjárhatóságának európai eszméje adja amegoldást. Ebben az értelemben az irredentizmus megje-

lenése éppen az ország alternatíva nélküli boldogulásátakadályozza, a nemzetközi közösségek ugyanis elutasít-ják és kirekesztik azokat az országokat, amelyekben a szél-sőséges nacionalizmus hatalomközelbe kerülhet. Minden-nek felismerése azonban ma még nem realitás. A hazafias,nemzeti érdeket kifejező kommunikációnak éppenebben van kötelezettsége és napi küzdelme a Trianonterőszakos úton feloldani akaró, voluntarista jelszavakhangoztatásával szemben. A példa azonban egyértelmű-en bizonyítja, hogy a kellően meg nem alapozott nemzet-közi döntések nyomán megvalósult diszkriminációmuníciót szolgáltat a populista demagógia számára. Mind-ehhez hozzá kell tenni, hogy a közép-kelet-európai etni-kai és nemzetiségi konfliktusokban a sajátos irredentiz-mus, a nemzetállamra bomlás, a belháborúk hasonlómotívumokat hordoznak.

A populizmus demagógiája jelentkezhet a nemzeti tel-jesítések túlértékelésében és sajátos szerepek hamis fel-vállalásában. Természetesen az előző ciklus alatt néholhangoztatott magyar ,,közép-európai kishatalom” szerepnem szélsőséges, de építhető rá olyan manipuláció, amelymár súrolja a szélsőséges nacionalizmus határait, és ked-vezőtlen nemzetközi megítélést válthat ki.

A populista csoportok azonban a hazát nem csak külsőellenségekkel szemben kívánják veszélyeztetetteknekmutatni. Úgy tűnik, a magyar szélsőségek a vélt vagy valósnegatív jelenségek okozóit belül, a másságban keresik.Hazánkban ennek tradicionális és sajnos feléleszthetőformája az antiszemitizmus és a cigány kisebbség perem-re szorítása, negatív diszkriminációja. A magyar szélső-jobboldal ezen is túl kíván lépni, és a ,,manipuláltan haza-fiatlan” erőket nemzetközi dimenzióba helyezi. A zsidó-ságot, a nyugati nemzetközi tőkét, Izrael sokszor kiszámít-hatatlan militarista akcióit szinte összetartozóként kötiegybe a liberális és ma már a baloldali értelmiséggel is. Ajelszavak kínálkoznak: eladják az országot. Ez a lózung amagyar gazdaság eminens privatizációs politikájával állszemben, tehát a nemzet érdekeivel ellentétes. Talajt ad

62 63

mindezeknek az a jelenség, hogy Magyarországon,éppen a fejlődés eredményeként, távol-keletiek, oroszok,ukránok és németek, angolok, amerikaik munkaadókéntés munkavállalóként egyaránt jelen vannak és célpont-nak mutatkoznak. Ezért jelenik meg az általánosabb ide-gengyűlölet az etnikai vagy vallási elemeken felül, egysze-rűen a más nyelvet beszélő külföldi állampolgárok ellen,sőt, magyar élettársaikkal, házastársaikkal szemben is.

Természetes, hogy a korunkra jellemző migrációsjelenséggel mint objektív folyamattal való zsigeri szemben-állás, ,,a mit keresnek ezek itt” kérdésének demagóg felve-tése zavarja a helyzet pozitív kezelését, és sajnálatosfeszültségeket fokoz fel az elhagyott, a tranzit és a célor-szágok között. Úgy vélem, ez utóbbi jelenségre fokozot-tabban fel kell készülnünk, mivel a munkaerő áramlásatermészetes jelenséggé válik.

A másság ártalmainak hangsúlyozása megjelenik aszimbólumok terén, a kultúrában, a viselkedési formák-ban, pontosabban ezek megvetésében. Feltűnt ez egyesNATO-operációk velejárójaként a külföldi katonai jelen-lét elleni demagógiában is, egybemosva a megszállást abiztonság érdekében való befogadással.

A ,,hazafias” populizmus mindezekkel együtt konzerva-tív, az új jelenségekre múltbéli tradíciók alapján keresi avádat. Európában nem véletlenül jelennek meg a nácizmus,fasizmus ideológiai sztereotípiái, szimbólumai, egyenruháiés viselkedési attitűdjei, ezek ugyanis készen álló minták, amozgalomnak paramilitáris jelleget adnak. A mai generációszámára ugyanakkor ezek a képek újszerűek. Minderre az amagyarázat, hogy a vészkorszak vége majdnem egybeesetta kommunizmus terjeszkedésével, a nemzeti érdekeketgyakorta mellőző totalitárius rezsimek kialakulásával. Apopulizmus a hasonlóság helyett a szembenállást hangsú-lyozza ki, azt sugallva, hogy a Rákosi–Kádár rendszerörökségeinek kompenzációja nem a demokrácia, hanemegy történelmi visszarendeződés. Ennek jegyében ren-deznek temetéseket, kezdeményezik háborús bűnösökperújításait, márványtáblák, szobrok avatásait.

Ezt a visszatekintést és a múlt heroizálását idézik felazok a viták, amelyek demagóg módon felhangosodnak ahősök és áldozatok, a felszabadítás és megszállás, a náciz-mus és kommunizmus nem reális és árnyalt megfogalma-zása körül.

Ezzel látszólagos ellentétben ugyanakkor feleletet kelladni a szélsőséges demagógiában arra, hogy a mai kihívá-sokhoz mi a populista hazafiság viszonya. Az évezred, aglobalizáció, a növekvő ökológiai ártalmak, a katasztrófákmögött a populizmus mindig megtalálja a nemzetellenesfelelősöket. Irracionalitása abban fejeződik ki, hogy abovo elutasítja és fékezhetőnek állítja be az objektív nem-zetközi folyamatokat. Programjuk szerint az ipari és öko-lógiai katasztrófákat a szomszédaink okozzák, akár szán-dékosan, akár felelőtlenül. Az informatikai robbanásangol nyelvjelenség, nem az egyszerű magyar szükség-lete, a bűnözés kizárólagosan a nemzetközi maffia követ-kezménye, a drog magyar-idegen, az AIDS a nyugatihomoszexuális másság terméke, az alacsony minőségűáruk a nyugat bóvli-exportjának következményei, a mig-ránsok elárasztják a nemzetet, a terrorizmus a nagytőkeellen magyar célpontokat választ.

A ,,hazafias” populizmus aktivizálódásának veszélyeijelen vannak. Ellene és megelőzésére a demokrácia, a nyi-tott társadalom, a pozitív értékek konkrét megjelenítése, amásság elfogadtatása az egyetlen mód.

64 65

mindezeknek az a jelenség, hogy Magyarországon,éppen a fejlődés eredményeként, távol-keletiek, oroszok,ukránok és németek, angolok, amerikaik munkaadókéntés munkavállalóként egyaránt jelen vannak és célpont-nak mutatkoznak. Ezért jelenik meg az általánosabb ide-gengyűlölet az etnikai vagy vallási elemeken felül, egysze-rűen a más nyelvet beszélő külföldi állampolgárok ellen,sőt, magyar élettársaikkal, házastársaikkal szemben is.

Természetes, hogy a korunkra jellemző migrációsjelenséggel mint objektív folyamattal való zsigeri szemben-állás, ,,a mit keresnek ezek itt” kérdésének demagóg felve-tése zavarja a helyzet pozitív kezelését, és sajnálatosfeszültségeket fokoz fel az elhagyott, a tranzit és a célor-szágok között. Úgy vélem, ez utóbbi jelenségre fokozot-tabban fel kell készülnünk, mivel a munkaerő áramlásatermészetes jelenséggé válik.

A másság ártalmainak hangsúlyozása megjelenik aszimbólumok terén, a kultúrában, a viselkedési formák-ban, pontosabban ezek megvetésében. Feltűnt ez egyesNATO-operációk velejárójaként a külföldi katonai jelen-lét elleni demagógiában is, egybemosva a megszállást abiztonság érdekében való befogadással.

A ,,hazafias” populizmus mindezekkel együtt konzerva-tív, az új jelenségekre múltbéli tradíciók alapján keresi avádat. Európában nem véletlenül jelennek meg a nácizmus,fasizmus ideológiai sztereotípiái, szimbólumai, egyenruháiés viselkedési attitűdjei, ezek ugyanis készen álló minták, amozgalomnak paramilitáris jelleget adnak. A mai generációszámára ugyanakkor ezek a képek újszerűek. Minderre az amagyarázat, hogy a vészkorszak vége majdnem egybeesetta kommunizmus terjeszkedésével, a nemzeti érdekeketgyakorta mellőző totalitárius rezsimek kialakulásával. Apopulizmus a hasonlóság helyett a szembenállást hangsú-lyozza ki, azt sugallva, hogy a Rákosi–Kádár rendszerörökségeinek kompenzációja nem a demokrácia, hanemegy történelmi visszarendeződés. Ennek jegyében ren-deznek temetéseket, kezdeményezik háborús bűnösökperújításait, márványtáblák, szobrok avatásait.

Ezt a visszatekintést és a múlt heroizálását idézik felazok a viták, amelyek demagóg módon felhangosodnak ahősök és áldozatok, a felszabadítás és megszállás, a náciz-mus és kommunizmus nem reális és árnyalt megfogalma-zása körül.

Ezzel látszólagos ellentétben ugyanakkor feleletet kelladni a szélsőséges demagógiában arra, hogy a mai kihívá-sokhoz mi a populista hazafiság viszonya. Az évezred, aglobalizáció, a növekvő ökológiai ártalmak, a katasztrófákmögött a populizmus mindig megtalálja a nemzetellenesfelelősöket. Irracionalitása abban fejeződik ki, hogy abovo elutasítja és fékezhetőnek állítja be az objektív nem-zetközi folyamatokat. Programjuk szerint az ipari és öko-lógiai katasztrófákat a szomszédaink okozzák, akár szán-dékosan, akár felelőtlenül. Az informatikai robbanásangol nyelvjelenség, nem az egyszerű magyar szükség-lete, a bűnözés kizárólagosan a nemzetközi maffia követ-kezménye, a drog magyar-idegen, az AIDS a nyugatihomoszexuális másság terméke, az alacsony minőségűáruk a nyugat bóvli-exportjának következményei, a mig-ránsok elárasztják a nemzetet, a terrorizmus a nagytőkeellen magyar célpontokat választ.

A ,,hazafias” populizmus aktivizálódásának veszélyeijelen vannak. Ellene és megelőzésére a demokrácia, a nyi-tott társadalom, a pozitív értékek konkrét megjelenítése, amásság elfogadtatása az egyetlen mód.

64 65

FERGE ZSUZSA

A SZOLIDARITÁSJELENTÉSVÁLTOZÁSAI

A társadalmi biztonság mint közfelelősség az utolsó százévben nyert polgárjogot, hogy az utolsó egy-két évtized-ben ismét megkérdőjeleződjék. Ez nem magától értődő.A szükségletek, amelyek kielégítésére intézményesítettközös rendszerek jöttek létre, inkább nőnek, mint csök-kennek. Exponenciálisan nőnek a közös, individuálisanalig kezelhető kockázatok. Számos – globális és lokális –színtéren nő az erőszak veszélye, amellyel együtt erősö-dik az igény a közös védekezésre. Nő az idősek száma ésaránya, és ezzel az időskori biztonságos nyugdíj és ellátásszükséglete – akár tudott valaki elég biztosítási járulékotfizetni, akár nem. Nő a környezet veszélyeztetettsége,amellyel szemben csak a közös védelem tűnik hatékony-nak. Nő a társadalmakban együtt élők száma, a társadalmiviszonyok és ügyek mind bonyolultabbak, tehát mindtöbb forrást igényel ezek rendezése, kezelése. A közösforrások csökkentése viszont széles körben elfo-gad(tat)ott céllá vált.

Ebben alapvető szerepet játszik a globalizált tőke,amely a piac szelídítését célzó korábbi intézményeketsorra elutasítja és visszaszorítja. A közös biztonságokveszélyeztetése nem találkozik a többség helyeslésével afejlett országokban sem1. Az ütköző érdekek képviselőitermészetesen a maguk érdekében szeretnék befolyásol-ni az emberek gondolkodását. Legalább három ideoló-giai formában megjelenő törekvés jól kivehető. Az egyik a,,régi” baloldali értékeket szeretné feléleszteni, a másik

szeretne a régi bal és az új jobb között helyet találni, a har-madik pedig szeretné az emberek többsége számára elfo-gadhatóbbá tenni az új jobboldali tendenciákat. Mindhá-rom törekvést aláfesti az a felismerés, hogy a szótárat megkell újítani: a régi klisék elkoptak, háttérzajjá váltak, az újakmeg, pőrén megjelenítve, taszítóak. S valóban a szemünkelőtt folyik – többek között – a javak elosztását legitimálóközbeszéd egyes kifejezéseinek értelemváltoz(tat)ása.Ezek között kitüntetett szerepe van a szolidaritás újra-vagy átértelmezésének.

Hosszú lenne a szó teljes előtörténetét vizsgálni, devalamennyi előzményre szükség van. Durkheim és köve-tői (a társadalmi munkamegosztáson belül kialakuló)össztársadalmi viszonyrendszert értettek alatta. Parsonsértelmezésében ,,Egy közösség szolidaritása lényegébenazt fejezi ki, hogy mennyiben (és milyen módon) várhatóaz, hogy a közös érdek érvényesül az egyes érdekévelszemben, ha e kettő szembekerült egymással”2. A történetiszociológia gyakran a francia ,,szentháromság” utolsóegységét, a testvériséget azonosítja a társadalmi szolidari-tással, és mutatja ki a benne és körülötte feszülő ellent-mondásokat. Ilyen közelítésben mondja Wallerstein,hogy a testvériség ,,a francia szentháromság mostoha-gyermeke”, amely ,,mindig csak kegyesen odabiggyesztettfüggvény volt (a szentháromságon), s amelyet az egészhosszú 1789 utáni kulturális mezőben senki nem vettkomolyan”… (legalábbis 1968-ig). (Igaz), ,,a testvériségszörnyű nehézségek árán létrehozandó építmény, smégis, ez a törékeny lehetőség a valóságos alapja a sza-badság és egyenlőség együttes megvalósításának”3.

A modern jóléti rendszerek kialakulását elemzők azelosztás-újraelosztás problematikájához és konfliktusai-hoz kapcsolják a szolidaritás fogalmát. Az előzményeket

1 Stefan Svallfors and Peter Taylor-Gooby (eds), 1999, The End of the Welfare State?Public Attitudes to State Retrenchment. London. Routledge.

2 Parsons, Talcott ‘Social Systems’, In D. L. Sills, ed. The International Encyclopedia ofthe Social Sciences, The Macmillan Company and The Free Press., Vol. 15. p. 459–473:461.3 Wallerstein, Immanuel 1991. Unthinking Social Science. The Limits of NineteenthCentury Paradigms. Cambridge: Polity Press: 22.

66 67

FERGE ZSUZSA

A SZOLIDARITÁSJELENTÉSVÁLTOZÁSAI

A társadalmi biztonság mint közfelelősség az utolsó százévben nyert polgárjogot, hogy az utolsó egy-két évtized-ben ismét megkérdőjeleződjék. Ez nem magától értődő.A szükségletek, amelyek kielégítésére intézményesítettközös rendszerek jöttek létre, inkább nőnek, mint csök-kennek. Exponenciálisan nőnek a közös, individuálisanalig kezelhető kockázatok. Számos – globális és lokális –színtéren nő az erőszak veszélye, amellyel együtt erősö-dik az igény a közös védekezésre. Nő az idősek száma ésaránya, és ezzel az időskori biztonságos nyugdíj és ellátásszükséglete – akár tudott valaki elég biztosítási járulékotfizetni, akár nem. Nő a környezet veszélyeztetettsége,amellyel szemben csak a közös védelem tűnik hatékony-nak. Nő a társadalmakban együtt élők száma, a társadalmiviszonyok és ügyek mind bonyolultabbak, tehát mindtöbb forrást igényel ezek rendezése, kezelése. A közösforrások csökkentése viszont széles körben elfo-gad(tat)ott céllá vált.

Ebben alapvető szerepet játszik a globalizált tőke,amely a piac szelídítését célzó korábbi intézményeketsorra elutasítja és visszaszorítja. A közös biztonságokveszélyeztetése nem találkozik a többség helyeslésével afejlett országokban sem1. Az ütköző érdekek képviselőitermészetesen a maguk érdekében szeretnék befolyásol-ni az emberek gondolkodását. Legalább három ideoló-giai formában megjelenő törekvés jól kivehető. Az egyik a,,régi” baloldali értékeket szeretné feléleszteni, a másik

szeretne a régi bal és az új jobb között helyet találni, a har-madik pedig szeretné az emberek többsége számára elfo-gadhatóbbá tenni az új jobboldali tendenciákat. Mindhá-rom törekvést aláfesti az a felismerés, hogy a szótárat megkell újítani: a régi klisék elkoptak, háttérzajjá váltak, az újakmeg, pőrén megjelenítve, taszítóak. S valóban a szemünkelőtt folyik – többek között – a javak elosztását legitimálóközbeszéd egyes kifejezéseinek értelemváltoz(tat)ása.Ezek között kitüntetett szerepe van a szolidaritás újra-vagy átértelmezésének.

Hosszú lenne a szó teljes előtörténetét vizsgálni, devalamennyi előzményre szükség van. Durkheim és köve-tői (a társadalmi munkamegosztáson belül kialakuló)össztársadalmi viszonyrendszert értettek alatta. Parsonsértelmezésében ,,Egy közösség szolidaritása lényegébenazt fejezi ki, hogy mennyiben (és milyen módon) várhatóaz, hogy a közös érdek érvényesül az egyes érdekévelszemben, ha e kettő szembekerült egymással”2. A történetiszociológia gyakran a francia ,,szentháromság” utolsóegységét, a testvériséget azonosítja a társadalmi szolidari-tással, és mutatja ki a benne és körülötte feszülő ellent-mondásokat. Ilyen közelítésben mondja Wallerstein,hogy a testvériség ,,a francia szentháromság mostoha-gyermeke”, amely ,,mindig csak kegyesen odabiggyesztettfüggvény volt (a szentháromságon), s amelyet az egészhosszú 1789 utáni kulturális mezőben senki nem vettkomolyan”… (legalábbis 1968-ig). (Igaz), ,,a testvériségszörnyű nehézségek árán létrehozandó építmény, smégis, ez a törékeny lehetőség a valóságos alapja a sza-badság és egyenlőség együttes megvalósításának”3.

A modern jóléti rendszerek kialakulását elemzők azelosztás-újraelosztás problematikájához és konfliktusai-hoz kapcsolják a szolidaritás fogalmát. Az előzményeket

1 Stefan Svallfors and Peter Taylor-Gooby (eds), 1999, The End of the Welfare State?Public Attitudes to State Retrenchment. London. Routledge.

2 Parsons, Talcott ‘Social Systems’, In D. L. Sills, ed. The International Encyclopedia ofthe Social Sciences, The Macmillan Company and The Free Press., Vol. 15. p. 459–473:461.3 Wallerstein, Immanuel 1991. Unthinking Social Science. The Limits of NineteenthCentury Paradigms. Cambridge: Polity Press: 22.

66 67

különbözőképpen értelmezik – vagy a kisközösségi szoli-daritások szélesedéseként, vagy a karitász átalakulásaként.

Baldwinnál voltaképpen mindkét közelítés megtalál-ható. ,,Amíg hatalom, gazdagság és csekély kockázatokegyetlen csoportnál összpontosultak, addig e szerencsése-ket kevéssé érdekelte (a társadalom egészét átfogó) szoli-daritás… Amíg a szerencsések és privilegizáltak a társa-dalmi kiváltságok szakadéka fölött kerültek csak szembe aszegényekkel, addig csupán jótékonyság volt lehetséges,nem pedig szolidaritás.” … Az átfogó szolidaritás a közöskockázatok felismérésével vált lehetségessé. ,,Amikor atudatlanság fátyla felemelkedett”, mind többek számáravilágossá vált, hogy a közös megoldás gazdaságilag is racio-nális. Ez a felfogás úgy látja, hogy ,,félrevezető a szolidari-tást … az altruizmus analogonjaként felfogni. Az altruiz-mus egyéni érzés, s többnyire a hasonló beállítottságúakszűk körére korlátozódik. A szolidaritás, ama kevés eset-ben, amikor egyáltalán létrejött, az általánosuló és kölcsö-nös önérdekre épül”4. Ugyanezért nem azonosítható ajótékonysággal (karitásszal) sem, amely egyoldalú ado-mányozást jelent, jogok, jogosultságok nélkül. Az altruiz-mus és karitász – bár fontos társadalmi kötőszövetek –mindig olyan egyoldalú adományozást jelentettek, amelya jóság esetlegességére, nem pedig a jog erejére támasz-kodik. Viszont ,,a társadalmi szolidaritás nem más, mintjogokban kifejeződő igazságosság” (uo. 31.), s épp e jogo-kon alapul a társadalmat átfogó kölcsönösségi viszony-rendszer. Nem állítom persze, hogy a szolidaritás, karitász,altruizmus fenti meghatározásai mindenki által elfogadot-tak lennének – sokféle értelmezés él egymás mellett.Annyi azonban igaz, hogy a modern szociálpolitikábanezek az érvényesnek tekintett fogalmak.

Az értelemváltoz(tat)ás tulajdonképpen sokcélú,Janus-arcú kísérlet (bár Janus itt génmanipulált). Hol aztszolgálja, hogy a hajdan vonzó elkoptatott eszméket fel

lehessen éleszteni, hol meg azt, hogy sokak számára ma isvonzó eszméknek olyan új értelmet lehessen adni, amely-lyel beilleszthetők az új ideológiai rendszerbe. Az elsőesetben kifejezésváltozás történik tartalomváltoztatás nél-kül, a másodikban tartalomváltoztatás kifejezésváltoztatásnélkül.

A köznyelv szavainak és fordulatainak átalakulása ele-mezhető ,,egyszerűen” filológiai apparátussal, illetve vizs-gálható a társadalmi változások nyelvi lenyomataként,ahogyan ezt például Kertész Manó máig élvezetes esszé-jében – a Szállok az Úrnak-ban – teszi a társas érintkezésszavainak forma- és jelentésváltozásáról. Persze ugyanezigaz a szaknyelvekre is: a nyelv igyekszik megtalálni a sza-vakat, hogy kifejezhesse az újonnan megismert vagy fel-tárt tudásokat vagy valóságokat. A nyelvi változások szo-ciológai megközelítése szinte fordítva működik: a nyelvifordulatokból igyekszik kiolvasni elrejtett társadalmi tar-talmakat. Ilyesmire vállalkozott Szalai Júlia a nyolcvanasévek szociálpolitikai nyelvezetének felfejtésekor5. Énmost valamilyen köztes területen mozgok – az ideológiaiés értékváltozások néhány nyelvi vonzatát próbálomnyomon követni.

Janus-arcú jelenséget említettem, de ennek a gén-kezelt Janusnak három arca is van. Az első arc a hagyomá-nyos baloldal politikai legitimációs válságával függ össze(amelybe persze az államszocialista önkényuralom jócs-kán besegített). Vannak, akik máig hisznek a felvilágoso-dás értékeiben, a társadalomjobbító cselekvések értelmé-ben. Ám ők is igyekszenek új szavakat találni a hitelt vesz-tett régiek helyett. Ilyesfajta törekvésnek látom például azt– bár a szerző ezzel talán csak részben értene egyet –, hogyAmartya Sen teljesen új fogalomrendszerrel igyekszikösszeegyeztetni a szabadság-egyenlőség antinómiát. Sze-rintem ugyanis ilyesfajta célt szolgál mindaz, ahogyan a

4 Peter Baldwin (1990) The politics of Social Solidarity. Class Bases of the EuropeanWelfare State 1875–1975. Cambridge, New York: Cambridge University Press: 229.

5 Szalai Júlia (1998) A szociálpolitika nyelve – amit kifejez és amit eltakar. In: Uram! Ajogaimért jöttem! Esszék, tanulmányok.Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.6 Sen, Amartya (1992) Az egyéni szabadság mint társadalmi elkötelezettség. Esély, 1. sz.

68 69

különbözőképpen értelmezik – vagy a kisközösségi szoli-daritások szélesedéseként, vagy a karitász átalakulásaként.

Baldwinnál voltaképpen mindkét közelítés megtalál-ható. ,,Amíg hatalom, gazdagság és csekély kockázatokegyetlen csoportnál összpontosultak, addig e szerencsése-ket kevéssé érdekelte (a társadalom egészét átfogó) szoli-daritás… Amíg a szerencsések és privilegizáltak a társa-dalmi kiváltságok szakadéka fölött kerültek csak szembe aszegényekkel, addig csupán jótékonyság volt lehetséges,nem pedig szolidaritás.” … Az átfogó szolidaritás a közöskockázatok felismérésével vált lehetségessé. ,,Amikor atudatlanság fátyla felemelkedett”, mind többek számáravilágossá vált, hogy a közös megoldás gazdaságilag is racio-nális. Ez a felfogás úgy látja, hogy ,,félrevezető a szolidari-tást … az altruizmus analogonjaként felfogni. Az altruiz-mus egyéni érzés, s többnyire a hasonló beállítottságúakszűk körére korlátozódik. A szolidaritás, ama kevés eset-ben, amikor egyáltalán létrejött, az általánosuló és kölcsö-nös önérdekre épül”4. Ugyanezért nem azonosítható ajótékonysággal (karitásszal) sem, amely egyoldalú ado-mányozást jelent, jogok, jogosultságok nélkül. Az altruiz-mus és karitász – bár fontos társadalmi kötőszövetek –mindig olyan egyoldalú adományozást jelentettek, amelya jóság esetlegességére, nem pedig a jog erejére támasz-kodik. Viszont ,,a társadalmi szolidaritás nem más, mintjogokban kifejeződő igazságosság” (uo. 31.), s épp e jogo-kon alapul a társadalmat átfogó kölcsönösségi viszony-rendszer. Nem állítom persze, hogy a szolidaritás, karitász,altruizmus fenti meghatározásai mindenki által elfogadot-tak lennének – sokféle értelmezés él egymás mellett.Annyi azonban igaz, hogy a modern szociálpolitikábanezek az érvényesnek tekintett fogalmak.

Az értelemváltoz(tat)ás tulajdonképpen sokcélú,Janus-arcú kísérlet (bár Janus itt génmanipulált). Hol aztszolgálja, hogy a hajdan vonzó elkoptatott eszméket fel

lehessen éleszteni, hol meg azt, hogy sokak számára ma isvonzó eszméknek olyan új értelmet lehessen adni, amely-lyel beilleszthetők az új ideológiai rendszerbe. Az elsőesetben kifejezésváltozás történik tartalomváltoztatás nél-kül, a másodikban tartalomváltoztatás kifejezésváltoztatásnélkül.

A köznyelv szavainak és fordulatainak átalakulása ele-mezhető ,,egyszerűen” filológiai apparátussal, illetve vizs-gálható a társadalmi változások nyelvi lenyomataként,ahogyan ezt például Kertész Manó máig élvezetes esszé-jében – a Szállok az Úrnak-ban – teszi a társas érintkezésszavainak forma- és jelentésváltozásáról. Persze ugyanezigaz a szaknyelvekre is: a nyelv igyekszik megtalálni a sza-vakat, hogy kifejezhesse az újonnan megismert vagy fel-tárt tudásokat vagy valóságokat. A nyelvi változások szo-ciológai megközelítése szinte fordítva működik: a nyelvifordulatokból igyekszik kiolvasni elrejtett társadalmi tar-talmakat. Ilyesmire vállalkozott Szalai Júlia a nyolcvanasévek szociálpolitikai nyelvezetének felfejtésekor5. Énmost valamilyen köztes területen mozgok – az ideológiaiés értékváltozások néhány nyelvi vonzatát próbálomnyomon követni.

Janus-arcú jelenséget említettem, de ennek a gén-kezelt Janusnak három arca is van. Az első arc a hagyomá-nyos baloldal politikai legitimációs válságával függ össze(amelybe persze az államszocialista önkényuralom jócs-kán besegített). Vannak, akik máig hisznek a felvilágoso-dás értékeiben, a társadalomjobbító cselekvések értelmé-ben. Ám ők is igyekszenek új szavakat találni a hitelt vesz-tett régiek helyett. Ilyesfajta törekvésnek látom például azt– bár a szerző ezzel talán csak részben értene egyet –, hogyAmartya Sen teljesen új fogalomrendszerrel igyekszikösszeegyeztetni a szabadság-egyenlőség antinómiát. Sze-rintem ugyanis ilyesfajta célt szolgál mindaz, ahogyan a

4 Peter Baldwin (1990) The politics of Social Solidarity. Class Bases of the EuropeanWelfare State 1875–1975. Cambridge, New York: Cambridge University Press: 229.

5 Szalai Júlia (1998) A szociálpolitika nyelve – amit kifejez és amit eltakar. In: Uram! Ajogaimért jöttem! Esszék, tanulmányok.Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.6 Sen, Amartya (1992) Az egyéni szabadság mint társadalmi elkötelezettség. Esély, 1. sz.

68 69

negatív és pozitív szabadságot (újra)értelmezi,6 mindpe-dig az, ahogyan a képesség vagy talán ,,képesnek levés”(capability) fogalmát bevezeti és értelmezi. Mindkét eset-ben olyasmiről van szó, hogy a szabadsághoz az is hozzá-tartozik, hogy lehessen használni, hogy az ember (megfe-lelő források segítségével is) ,,képessé váljon” a szabadválasztásra, illetve egy adott társadalomban való megfele-lő funkcionálásra.7 Egy újabb fogalom-kereső kísérlet a,,társadalom minősége” bevezetése, amely ,,az EurópaiUnió céljaira vonatkozó új szemlélet alapja lehet”8. Hogyvalóban a ,,régi” értékekről van szó, az a szerzők definíció-jából kitűnik. A társadalmi minőségben az fejeződik ki, hogya polgárok hogyan tudnak részt venni a közösség életében,amely viszont arra épül, hogy milyen szintű a szociális biz-tonság, a társadalmi összetartozás és szolidaritás, az autonó-mia és hatalommal felruházottság (empowerment). Vagyisa szolidaritás és társadalmi integráltság továbbra is kitünte-tett szerepet kapnak – csak új mezben jelennek meg.

A gén-kezelt Janus-arcnak valahol az orra táján kevésbéegyértelmű baloldalias törekvéseket találunk. A cél ittinkább pragmatikus, mint eszmei: kellenek a szavazatok.Szükség van a régi szavazóbázisra is, az újra is, meg a nem-zetközi tőke megnyugtatására is. A ,,harmadik út” (illetveennek Giddens által nyújtott elméleti megalapozása9) jólmutatja a kettősséget. Számtalan tételével a legrégivágá-súbb szociáldemokrata is egyetérthet, míg másokról aztgondolhatja, hogy a megerősödött piaci hatalomnak szív-ből vagy színről tett engedmények. Az elsők közé tartoz-nak az olyan deklarációk, mint hogy ,,európai összefüggés-ben szemlélve kulcsfontosságú a jóléti kiadások szinten-tartása”, vagy hogy ,,a jóléti állam reformja nem jelentheti

annak szociális hálóvá redukálását”. Ilyen elem az egyen-lőség, mégpedig nem is csak az esélyegyenlőség közpon-ti értékének ismételt hangsúlyozása. Az olyan kreatívfogalmi újítások tára sem lebecsülendő azonban, ame-lyek valóban nem csak színről, hanem szívből jövő enged-ményeknek is utat adnak. Ilyen például a felelős kockázat-vállalás értelmének kiterjesztése a hagyományos piaciviszonyokon kívülre, s ezzel (a korábban mondottakkalellentétben) a közfelelősség sok területről való visszavo-násának burkolt ígérete. Az egyik legveszélyesebbnektűnő elem a ,,Nincs jog felelősség nélkül” jelszava. A jogok-felelősségek egyensúlyba hozatala az egyik leghango-sabb, sok szempontból indokolt mai igény, amely azon-ban megkérdőjelezi a személyiséghez és léthez kapcsoló-dó jogok értelmét: azt sugallja, hogy a jogot ki kell érde-melni. Ez vezethet a legveszélyesebb szociálpolitikai vál-tásokhoz, az érdemesek-érdemtelenek kirekesztő ésönkényes szétválasztásához, majd a legelemibb emberi éstársadalmi jog, a léthez való jog tagadásához.

Janus harmadik arca mögött még mindig a baloldalfenyegető kísértete lebeg. Ebben az esetben azonbannem arról van szó, hogy lejáratottnak vélt fogalmakhelyett kell újakat keresni, hanem arról, hogy még mindigvonzónak vélt baloldali fogalmaknak kell új, a neoliberálisortodoxiával összhangban lévő értelmet adni. E törekvés-re számtalan példát lehet találni az egyenlőség esély-egyenlőtlenségre redukálásától az ,,egyenlő köztehervise-lés” jelszaváig, amely ezzel a szófordulattal kívánja felválta-ni a progresszív közteherviselést egységes arányú vagyakár egységes összegű adó- vagy járulékrendszerrel.

A (magyar) közgazdászok egy csoportja az utolsónéhány évben olyan közelítést dolgozott ki, amely a szoli-daritás fogalmából kiiktatja a kölcsönös viszonyt is, a társa-dalmat átfogó jelleget is. Kornai János már több írásbanközzétette a jóléti reformhoz javasolt két ,,etikai posztulá-tumát”. Az első ,,az egyén szuverenitásának” követelmé-nyét állítja fel, amely a jóléti szektorban megvalósulniengedi a szabad választás elvét. (Pillanatnyi témámon

7 Sen, Amartya (1983) ‘Poor, Relatively Speaking’ Oxford Economic Papers, pp. 153–169; Sen, A.K. 1985. Commodities and Capabilities. Amsterdam: North-Holland; Sen,Amartya: Capability and Well-being. In: Nussbaum, Martha and Amartya Sen, eds.(1993) The Quality of Life. Oxford: Clarendon Press: 30–53.8 Beck, W., L. van der Maesen, A. Walker (1997) The Social Quality of Europe. TheHague-London-Boston: Kluwer Law International: 3, 267–268.9 Giddens, A. 1999. A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Budapest:Agóra Marketing.

70 71

negatív és pozitív szabadságot (újra)értelmezi,6 mindpe-dig az, ahogyan a képesség vagy talán ,,képesnek levés”(capability) fogalmát bevezeti és értelmezi. Mindkét eset-ben olyasmiről van szó, hogy a szabadsághoz az is hozzá-tartozik, hogy lehessen használni, hogy az ember (megfe-lelő források segítségével is) ,,képessé váljon” a szabadválasztásra, illetve egy adott társadalomban való megfele-lő funkcionálásra.7 Egy újabb fogalom-kereső kísérlet a,,társadalom minősége” bevezetése, amely ,,az EurópaiUnió céljaira vonatkozó új szemlélet alapja lehet”8. Hogyvalóban a ,,régi” értékekről van szó, az a szerzők definíció-jából kitűnik. A társadalmi minőségben az fejeződik ki, hogya polgárok hogyan tudnak részt venni a közösség életében,amely viszont arra épül, hogy milyen szintű a szociális biz-tonság, a társadalmi összetartozás és szolidaritás, az autonó-mia és hatalommal felruházottság (empowerment). Vagyisa szolidaritás és társadalmi integráltság továbbra is kitünte-tett szerepet kapnak – csak új mezben jelennek meg.

A gén-kezelt Janus-arcnak valahol az orra táján kevésbéegyértelmű baloldalias törekvéseket találunk. A cél ittinkább pragmatikus, mint eszmei: kellenek a szavazatok.Szükség van a régi szavazóbázisra is, az újra is, meg a nem-zetközi tőke megnyugtatására is. A ,,harmadik út” (illetveennek Giddens által nyújtott elméleti megalapozása9) jólmutatja a kettősséget. Számtalan tételével a legrégivágá-súbb szociáldemokrata is egyetérthet, míg másokról aztgondolhatja, hogy a megerősödött piaci hatalomnak szív-ből vagy színről tett engedmények. Az elsők közé tartoz-nak az olyan deklarációk, mint hogy ,,európai összefüggés-ben szemlélve kulcsfontosságú a jóléti kiadások szinten-tartása”, vagy hogy ,,a jóléti állam reformja nem jelentheti

annak szociális hálóvá redukálását”. Ilyen elem az egyen-lőség, mégpedig nem is csak az esélyegyenlőség közpon-ti értékének ismételt hangsúlyozása. Az olyan kreatívfogalmi újítások tára sem lebecsülendő azonban, ame-lyek valóban nem csak színről, hanem szívből jövő enged-ményeknek is utat adnak. Ilyen például a felelős kockázat-vállalás értelmének kiterjesztése a hagyományos piaciviszonyokon kívülre, s ezzel (a korábban mondottakkalellentétben) a közfelelősség sok területről való visszavo-násának burkolt ígérete. Az egyik legveszélyesebbnektűnő elem a ,,Nincs jog felelősség nélkül” jelszava. A jogok-felelősségek egyensúlyba hozatala az egyik leghango-sabb, sok szempontból indokolt mai igény, amely azon-ban megkérdőjelezi a személyiséghez és léthez kapcsoló-dó jogok értelmét: azt sugallja, hogy a jogot ki kell érde-melni. Ez vezethet a legveszélyesebb szociálpolitikai vál-tásokhoz, az érdemesek-érdemtelenek kirekesztő ésönkényes szétválasztásához, majd a legelemibb emberi éstársadalmi jog, a léthez való jog tagadásához.

Janus harmadik arca mögött még mindig a baloldalfenyegető kísértete lebeg. Ebben az esetben azonbannem arról van szó, hogy lejáratottnak vélt fogalmakhelyett kell újakat keresni, hanem arról, hogy még mindigvonzónak vélt baloldali fogalmaknak kell új, a neoliberálisortodoxiával összhangban lévő értelmet adni. E törekvés-re számtalan példát lehet találni az egyenlőség esély-egyenlőtlenségre redukálásától az ,,egyenlő köztehervise-lés” jelszaváig, amely ezzel a szófordulattal kívánja felválta-ni a progresszív közteherviselést egységes arányú vagyakár egységes összegű adó- vagy járulékrendszerrel.

A (magyar) közgazdászok egy csoportja az utolsónéhány évben olyan közelítést dolgozott ki, amely a szoli-daritás fogalmából kiiktatja a kölcsönös viszonyt is, a társa-dalmat átfogó jelleget is. Kornai János már több írásbanközzétette a jóléti reformhoz javasolt két ,,etikai posztulá-tumát”. Az első ,,az egyén szuverenitásának” követelmé-nyét állítja fel, amely a jóléti szektorban megvalósulniengedi a szabad választás elvét. (Pillanatnyi témámon

7 Sen, Amartya (1983) ‘Poor, Relatively Speaking’ Oxford Economic Papers, pp. 153–169; Sen, A.K. 1985. Commodities and Capabilities. Amsterdam: North-Holland; Sen,Amartya: Capability and Well-being. In: Nussbaum, Martha and Amartya Sen, eds.(1993) The Quality of Life. Oxford: Clarendon Press: 30–53.8 Beck, W., L. van der Maesen, A. Walker (1997) The Social Quality of Europe. TheHague-London-Boston: Kluwer Law International: 3, 267–268.9 Giddens, A. 1999. A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Budapest:Agóra Marketing.

70 71

kívül esik, hogy mennyire leszűkül itt a szuverenitás ésszabad választás elve – mondjuk például Sen értelmezésé-hez képest.) A második elv kapcsolódik szorosabban az ittvizsgált kérdéshez. Ez ugyanis a szolidaritásról szól: ,,(Szo-lidaritás) Segíteni kell a szenvedőket, a bajban lévőket, ahátrányos helyzetűeket. …A szolidaritási elv azt sugal-mazza, hogy az egyéni és közösségi karitatív tevékenysé-geken túlmenően a közösségnek állami redisztribúcióútján is segítenie kell a szenvedőket, a bajba jutottakat, ahátrányos helyzetűeket… A szolidaritási elv érvényesítésecélzott állami támogatásokat igényel, nem pedig univer-zális jogokat…” A ,,szolidaritás elvét csak azokkal kapcso-latban kell érvényesíteni, akik önerejükből nem képesekkielégíteni még az alapvető szükségleteiket sem”, vagy,,nem képesek megfizetni a kötelező biztosítást”10.

Bokros Lajos a magyar államháztartási reform kidolgo-zásakor (1995-ben) csak gazdasági indokokkal érvelt azállam szociálpolitikából való visszavonulása és a piacosí-tás mellett. 1998-ban azonban, amikor a reform értékelésétvégezte el, Kornai erkölcsi elveit is felhasználta (ön)igazo-lásra. Miután kifejti az univerzális ellátások és a széleskörű,magas színvonalú társadalombiztosítás hátrányait, illetvea célzott segélyezés előnyeit, összefoglalóan minősíti areform egészét: ,,Az egyéni autonómia és a magánválasz-tás vágyán túl, amelyek egy piacgazdaságban a gazdasá-gi növekedés fő hajtóerejét jelentik, és a hatékonysággaranciái, azt hiszem, hogy az átfogó államháztartásireform végső értelme a több társadalmi szolidaritásratörekvés. Minthogy a hagyományos redisztribúciós rend-szerek (nyugdíj, egészségügy, oktatás) nagyrészt kimerí-tették belső dinamizmusukat, mind követelőbb szükséglete rendszerek alapjának újradefiniálása, s ez az alap a tár-sadalmi szolidaritás.”11 Ez a szolidaritás egyértelműen

megfelel a Kornai adta értelmezésnek, a szűkölködőksegítését jelenti. Az államháztartási reform ilyenformán,,sokkal nagyobb arányú társadalmi átalakulás, mint az1989. évi politikai rendszerváltás … mély, átfogó társa-dalmi forradalom… nem kevesebb, mint egy civilizációsváltás…” (uo. 568.). Ugyanezekre a gondolatokra épül,csak még sokkal egyértelműbben foglal állást a rászorult-sági elv kizárólagossága mellett a 2003 végén megjelente-tett 130 pont.

Bokrosnak igaza van abban, hogy igazságtalan az azelosztáspolitika, amely a jómódúakat aránytalan előnyök-ben részesíti. Igazságtalan volt a harmadik kormány szá-mos közép-és felsőosztályt erősítő intézkedése, mint agyermekek utáni adókedvezmény, amely csak akkor él,ha van miből levonni, vagy a milliós nagyságrendet iselérő kamattámogatás, ha valakinek van elég pénze a köl-csönt felvenni. Ez a ,,perverz újraelosztás” a szegényekadóját egyértelműen a jobb helyzetűeknek csoportosítot-ta át. Ugyanilyen igazságtalan az önkéntes egész-ségpénztárak most megerősített jelentős adókedvezmé-nye is. Ám az adók révén mindenki által fizetett és min-denkit befogadó iskola vagy egészségügy épp úgy nemigazságtalan, mint a gyermekek utáni olyan adókedvez-mény, amely annak is megadja ezt az előnyt, akinek nincselég pénze a kedvezmény levonásához, vagy mint a szoli-daritási elemeket is ismerő társadalombiztosítási nyugdíj,amelyet járulékok fedeznek.

Nyomasztó talán, de tudomásul kell vennünk: az utób-bi két átértelmezés arra utal, hogy széles kör számára legi-timitást nyert a jövedelmek korlátlan egyenlőtlensége, atársadalmi kizárás, a közfelelősség gyengítése, s ezt ellen-súlyozzák a köz- és magánjótékonyság lelkiismeretet fel-mentő felmagasztalásával. Az új magyarázatok igazolásaazonban ma is a három klasszikus érték – szabadság, egyen-lőség, testvériség – nevében történik, csak épp e fogalmakfelismerhetetlenségig történő újraértelmezésével.

A szavak átértelmezéséért folytatott versenyben para-digmaértékűnek tekintem a ,,szolidaritás” kifejezés sor-

72 73

10 Kornai János (1998) Az egészségügy reformjáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkia-dó: 18–21.11 Bokros, Lajos, ‘The Unfinished Agenda’, in: Bokros, Lajos and Jean-Jacques Dethi-er, eds. (1998) Public Finance Reform during the Transition. The Experience ofHungary. Washington, The World Bank: 535–568., 537.

kívül esik, hogy mennyire leszűkül itt a szuverenitás ésszabad választás elve – mondjuk például Sen értelmezésé-hez képest.) A második elv kapcsolódik szorosabban az ittvizsgált kérdéshez. Ez ugyanis a szolidaritásról szól: ,,(Szo-lidaritás) Segíteni kell a szenvedőket, a bajban lévőket, ahátrányos helyzetűeket. …A szolidaritási elv azt sugal-mazza, hogy az egyéni és közösségi karitatív tevékenysé-geken túlmenően a közösségnek állami redisztribúcióútján is segítenie kell a szenvedőket, a bajba jutottakat, ahátrányos helyzetűeket… A szolidaritási elv érvényesítésecélzott állami támogatásokat igényel, nem pedig univer-zális jogokat…” A ,,szolidaritás elvét csak azokkal kapcso-latban kell érvényesíteni, akik önerejükből nem képesekkielégíteni még az alapvető szükségleteiket sem”, vagy,,nem képesek megfizetni a kötelező biztosítást”10.

Bokros Lajos a magyar államháztartási reform kidolgo-zásakor (1995-ben) csak gazdasági indokokkal érvelt azállam szociálpolitikából való visszavonulása és a piacosí-tás mellett. 1998-ban azonban, amikor a reform értékelésétvégezte el, Kornai erkölcsi elveit is felhasználta (ön)igazo-lásra. Miután kifejti az univerzális ellátások és a széleskörű,magas színvonalú társadalombiztosítás hátrányait, illetvea célzott segélyezés előnyeit, összefoglalóan minősíti areform egészét: ,,Az egyéni autonómia és a magánválasz-tás vágyán túl, amelyek egy piacgazdaságban a gazdasá-gi növekedés fő hajtóerejét jelentik, és a hatékonysággaranciái, azt hiszem, hogy az átfogó államháztartásireform végső értelme a több társadalmi szolidaritásratörekvés. Minthogy a hagyományos redisztribúciós rend-szerek (nyugdíj, egészségügy, oktatás) nagyrészt kimerí-tették belső dinamizmusukat, mind követelőbb szükséglete rendszerek alapjának újradefiniálása, s ez az alap a tár-sadalmi szolidaritás.”11 Ez a szolidaritás egyértelműen

megfelel a Kornai adta értelmezésnek, a szűkölködőksegítését jelenti. Az államháztartási reform ilyenformán,,sokkal nagyobb arányú társadalmi átalakulás, mint az1989. évi politikai rendszerváltás … mély, átfogó társa-dalmi forradalom… nem kevesebb, mint egy civilizációsváltás…” (uo. 568.). Ugyanezekre a gondolatokra épül,csak még sokkal egyértelműbben foglal állást a rászorult-sági elv kizárólagossága mellett a 2003 végén megjelente-tett 130 pont.

Bokrosnak igaza van abban, hogy igazságtalan az azelosztáspolitika, amely a jómódúakat aránytalan előnyök-ben részesíti. Igazságtalan volt a harmadik kormány szá-mos közép-és felsőosztályt erősítő intézkedése, mint agyermekek utáni adókedvezmény, amely csak akkor él,ha van miből levonni, vagy a milliós nagyságrendet iselérő kamattámogatás, ha valakinek van elég pénze a köl-csönt felvenni. Ez a ,,perverz újraelosztás” a szegényekadóját egyértelműen a jobb helyzetűeknek csoportosítot-ta át. Ugyanilyen igazságtalan az önkéntes egész-ségpénztárak most megerősített jelentős adókedvezmé-nye is. Ám az adók révén mindenki által fizetett és min-denkit befogadó iskola vagy egészségügy épp úgy nemigazságtalan, mint a gyermekek utáni olyan adókedvez-mény, amely annak is megadja ezt az előnyt, akinek nincselég pénze a kedvezmény levonásához, vagy mint a szoli-daritási elemeket is ismerő társadalombiztosítási nyugdíj,amelyet járulékok fedeznek.

Nyomasztó talán, de tudomásul kell vennünk: az utób-bi két átértelmezés arra utal, hogy széles kör számára legi-timitást nyert a jövedelmek korlátlan egyenlőtlensége, atársadalmi kizárás, a közfelelősség gyengítése, s ezt ellen-súlyozzák a köz- és magánjótékonyság lelkiismeretet fel-mentő felmagasztalásával. Az új magyarázatok igazolásaazonban ma is a három klasszikus érték – szabadság, egyen-lőség, testvériség – nevében történik, csak épp e fogalmakfelismerhetetlenségig történő újraértelmezésével.

A szavak átértelmezéséért folytatott versenyben para-digmaértékűnek tekintem a ,,szolidaritás” kifejezés sor-

72 73

10 Kornai János (1998) Az egészségügy reformjáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkia-dó: 18–21.11 Bokros, Lajos, ‘The Unfinished Agenda’, in: Bokros, Lajos and Jean-Jacques Dethi-er, eds. (1998) Public Finance Reform during the Transition. The Experience ofHungary. Washington, The World Bank: 535–568., 537.

sát. A törekvés végeredménye az, hogy a szolidaritás össz-társadalmi kapcsolatrendszerből a gazdagok szegényekiránti egyoldalú kötelezettségévé válik. A társadalmi tag-ságból adódó jogok átalakulnak a szegények rászorultságalapú szükségletévé. A ,,rászoruló” a sikertelen, a lehetősé-geket – önhibájából vagy azon kívül – elszalasztó szegény,azaz semmiképpen sem egyenjogú vagy egyenrangú.Ezzel olyan aszimmetria épül be a társadalmi viszonyok-ba, amely hosszú távon szentesíti is, tartósítja is a szegé-nyek alárendelt helyzetét, és növeli kiszolgáltatottságukat.Mindezzel gyengíti azokat az intézményeket, amelyek atársadalmi összetartozást, a közösséghez tartozást szolgál-hatnák.

December 18-án Brüsszelben a 2004-ben Európai Unió-hoz csatlakozó tíz ország kormányképviselői egy memo-randumot írtak alá, amely országonként összefoglalja azt,hogy hogyan is áll a társadalmi kirekesztés ügye, melyek alegnehezebb problémák. E dokumentumra épülnek a2004-ben elkészítendő, 2005-ben induló kétéves tervek,amelyek a társadalmi összetartozást hivatottak erősíteni.Ha e terveket egy társadalom komolyan veszi, ha amélyülő és egyre betokosodottabb szegénységen és kire-kesztésen változtatni akar, aligha kerülhető el a szolidari-tás szélesebb értelmezéséhez közelítés. A jövő egyik nagykérdése, hogyan fog megküzdeni egymással az egyéniérdeket és a választás szabadságát trónusra emelő indivi-dualizmus és a közös érdeket is fontosnak tartó szolidaritás.

GAZSÓ FERENC

IRÁNYVÁLTÁSA TÁRSADALOMPOLITIKÁBAN

1. Hazánkban a baloldali állampolgári irányultságot integ-ráló politikai elit válaszúthoz érkezett. A társadalmi támo-gatottság stabilizálása, a szavazatgyűjtő képesség gyarapí-tása és ezáltal a kormányzati pozíció esélyének megőrzé-se stratégiai irányváltást igényel az MSZP társa-dalompolitikájában. A globálkapitalista befolyás domi-nanciáját érvényesítő rendszertranszformáció eddigimenetében az MSZP adós maradt a baloldali alternatívakörvonalazásával és a baloldali értékekre orientálódópolitikai gyakorlat érvényesítésével. A baloldali identitástdeklaráló párt politikai cselekvését főként a szituatív sodró-dás, továbbá a szociálliberális dogmákhoz igazodó cselek-vés jellemezte. A helyzet paradox: miközben a hazai politikaimezőt egy igen erőteljes, nagy erőpotenciállal rendelkezőbaloldali orientáció jellemzi, a szóban forgó politikai minő-séget a pártpolitikai mezőben reprezentáló pártnak nincskoherens társadalomstratégiai elképzelése, a baloldaliértékkritériumokkal egybehangolt válasza a társadalomjövőjével összefüggő kardinális kérdésekre. Mindenekelőttarra az alapvető kérdésre, hogy miként képzeli el a baloldalpártja az országban kialakult szélsőségesen egyenlőtlen tár-sadalmi berendezkedés korrekcióját, a polarizációs folya-mat lefékezését, a státusvesztők, az alsóosztályba és a roncs-társadalomba sodródottak integrálását, a jórészt szétziláltvagy meggyengített jóléti intézmények regenerálását, továb-bá a humán erőforrást újratermelő és gyarapító intézmény-rendszer kiépítését és hatékony működtetését.

2. A kardinális kérdés jelenleg az, hogy az immár kiépült ésstabilizálódott hazai újkapitalizmusban lesz-e a tőkeérde-

74 75

sát. A törekvés végeredménye az, hogy a szolidaritás össz-társadalmi kapcsolatrendszerből a gazdagok szegényekiránti egyoldalú kötelezettségévé válik. A társadalmi tag-ságból adódó jogok átalakulnak a szegények rászorultságalapú szükségletévé. A ,,rászoruló” a sikertelen, a lehetősé-geket – önhibájából vagy azon kívül – elszalasztó szegény,azaz semmiképpen sem egyenjogú vagy egyenrangú.Ezzel olyan aszimmetria épül be a társadalmi viszonyok-ba, amely hosszú távon szentesíti is, tartósítja is a szegé-nyek alárendelt helyzetét, és növeli kiszolgáltatottságukat.Mindezzel gyengíti azokat az intézményeket, amelyek atársadalmi összetartozást, a közösséghez tartozást szolgál-hatnák.

December 18-án Brüsszelben a 2004-ben Európai Unió-hoz csatlakozó tíz ország kormányképviselői egy memo-randumot írtak alá, amely országonként összefoglalja azt,hogy hogyan is áll a társadalmi kirekesztés ügye, melyek alegnehezebb problémák. E dokumentumra épülnek a2004-ben elkészítendő, 2005-ben induló kétéves tervek,amelyek a társadalmi összetartozást hivatottak erősíteni.Ha e terveket egy társadalom komolyan veszi, ha amélyülő és egyre betokosodottabb szegénységen és kire-kesztésen változtatni akar, aligha kerülhető el a szolidari-tás szélesebb értelmezéséhez közelítés. A jövő egyik nagykérdése, hogyan fog megküzdeni egymással az egyéniérdeket és a választás szabadságát trónusra emelő indivi-dualizmus és a közös érdeket is fontosnak tartó szolidaritás.

GAZSÓ FERENC

IRÁNYVÁLTÁSA TÁRSADALOMPOLITIKÁBAN

1. Hazánkban a baloldali állampolgári irányultságot integ-ráló politikai elit válaszúthoz érkezett. A társadalmi támo-gatottság stabilizálása, a szavazatgyűjtő képesség gyarapí-tása és ezáltal a kormányzati pozíció esélyének megőrzé-se stratégiai irányváltást igényel az MSZP társa-dalompolitikájában. A globálkapitalista befolyás domi-nanciáját érvényesítő rendszertranszformáció eddigimenetében az MSZP adós maradt a baloldali alternatívakörvonalazásával és a baloldali értékekre orientálódópolitikai gyakorlat érvényesítésével. A baloldali identitástdeklaráló párt politikai cselekvését főként a szituatív sodró-dás, továbbá a szociálliberális dogmákhoz igazodó cselek-vés jellemezte. A helyzet paradox: miközben a hazai politikaimezőt egy igen erőteljes, nagy erőpotenciállal rendelkezőbaloldali orientáció jellemzi, a szóban forgó politikai minő-séget a pártpolitikai mezőben reprezentáló pártnak nincskoherens társadalomstratégiai elképzelése, a baloldaliértékkritériumokkal egybehangolt válasza a társadalomjövőjével összefüggő kardinális kérdésekre. Mindenekelőttarra az alapvető kérdésre, hogy miként képzeli el a baloldalpártja az országban kialakult szélsőségesen egyenlőtlen tár-sadalmi berendezkedés korrekcióját, a polarizációs folya-mat lefékezését, a státusvesztők, az alsóosztályba és a roncs-társadalomba sodródottak integrálását, a jórészt szétziláltvagy meggyengített jóléti intézmények regenerálását, továb-bá a humán erőforrást újratermelő és gyarapító intézmény-rendszer kiépítését és hatékony működtetését.

2. A kardinális kérdés jelenleg az, hogy az immár kiépült ésstabilizálódott hazai újkapitalizmusban lesz-e a tőkeérde-

74 75

kek korlátlan érvényesülését korlátozó baloldali társa-dalompolitika, avagy a hazai politikai baloldali elit a neoli-berális doktrína valaminő modifikált, ,,harmadik utas”változatát tálalja fel korszerű, a szociáldemokrata érték-nyalábokat integráló társadalompolitikai stratégiaként,illetve a politikai vonalvezetést továbbra is a dominánsérdekcsoportok hullámverése sodorja.

3. Felfogásunk szerint baloldali társadalompolitikai straté-gia nem épülhet sem a tőkeérdekek abszolút primátusára,sem a profitmaximáló gazdaság működésének valaminőkorlátozására. A baloldali társadalompolitika olyan társa-dalmi berendezkedés kialakítására törekszik, amelyben ajobb életminőség elérése az alapvető cél. E cél elérése aliberális piacgazdaság felvirágoztatásával kapcsolódikegybe. A baloldali társadalompolitika tehát a prosperálógazdaság fenntartásában érdekelt, következésképp a gaz-daság virulens, optimális jövedelmezőségre törekvőműködését nem csupán eszköznek, hanem alapvető tár-sadalmi célnak tekinti. Ugyanakkor elutasítja a piac min-denhatóságának elvét, továbbá azt a tendenciát, hogy atársadalom minden szférájában a piac logikája érvénye-süljön. A profitmaximáló gazdaság hatékony működéseaz emberi életfeltételek javításának alapfeltétele. Ugyan-akkor a piaci folyamatok társadalmi egyenlőtlenségeketés sokféle társadalmi konfliktust gerjesztenek. A baloldalitársadalompolitikának hazánkban arra kell törekednie,hogy a jelenlegi szélsőségesen polarizált társadalmi meg-osztottság helyett valaminő egyensúly alakuljon ki a piacihajtóerők, valamint az emberi életfeltételek és -esélyekközött. Arról a törekvésről van szó, hogy a gazdasági erő-források gyarapodása az emberi életfeltételek és -esélyekjavulását szolgálja. Ez elképzelhetetlen a globálkapitaliz-musra épülő piaci viszonyok humanizálása nélkül. A glo-bálkapitalista piacgazdaság már kiépült hazánkban. Afolyamat vadkapitalista berendezkedést hozott létre. A ki-alakult makroszerkezet instabil, mert nem felel meg a szo-lidaritás (a társadalmi jólétigény), a létbiztonság, az igazsá-

gosság és az egyenlőség értékeire vonatkozó társadalmiképzeleteknek és elvárásoknak. Az elmúlt évtizedben ha-zánkban olyan társadalmi berendezkedés épült ki, amireaz emberek nem vágyakoztak, s amelynek értékeit jórésztelutasítják.

A baloldal stratégiai célnak tekinti a hazánkban kiala-kult, szélsőségesen polarizált társadalmi berendezkedésfokozatos korrekcióját, ennélfogva a strukturális folyama-tokat a szociáldemokrata–szociális értékeknek megfele-lően befolyásoló társadalompolitikai stratégia kialakításá-ra és realizálására, stratégiai irányváltásra törekszik.

4. A stratégiai irányváltás gondolata arra az empirikus felis-merésre alapozódik, hogy az újkapitalizmus kialakulásá-nak folyamatában háttérbe szorultak az alapvető szociálisértékek, meggyengültek a humán erőforrást újratermelőés gyarapító intézmények. A liberális piacgazdaság kiépü-lése az állam szociális-jóléti szerepvállalásának visszaszo-rulásával, az államszocializmusból örökölt ún. ,,koraszü-lött jóléti állam” radikális leépítésével és egyúttal a mobili-zálható erőforrásoknak a tőke szférájába történő átszi-vattyúzásával fonódott egybe. Mindez együtt járt a belsőfogyasztás és a bérszínvonal leszorításával, a tőkecsaloga-tó alacsony bérekkel s a szociális gondoskodás olyanértelmezésével, hogy az állam csak az önhibájukon kívülbajba kerültek támogatását tekintse feladatának, ám ezt agondoskodást is egyre inkább az új tőketulajdonosok és ajó módba emelkedettek magánadományaiból a karitatívtevékenység keretei között kell ellátni. Nem igazolódott az afeltevés sem, hogy a fellendülő piacgazdaság automatiku-san megoldja a szegénységgel, a társadalmi státusvesztésselés a szociális lesüllyedéssel összefüggő gondokat.

5. Az elmúlt évtized makrofejleményei egyértelművé tet-ték, hogy a magyar társadalom nem nélkülözheti a jólétiállam kiépítését és hatékony működését. Hazánkban jólé-ti társadalompolitikai fordulatra van szükség, ami a humán-erőforrást gyarapító és esélyt teremtő redisztribúcióval,

76 77

kek korlátlan érvényesülését korlátozó baloldali társa-dalompolitika, avagy a hazai politikai baloldali elit a neoli-berális doktrína valaminő modifikált, ,,harmadik utas”változatát tálalja fel korszerű, a szociáldemokrata érték-nyalábokat integráló társadalompolitikai stratégiaként,illetve a politikai vonalvezetést továbbra is a dominánsérdekcsoportok hullámverése sodorja.

3. Felfogásunk szerint baloldali társadalompolitikai straté-gia nem épülhet sem a tőkeérdekek abszolút primátusára,sem a profitmaximáló gazdaság működésének valaminőkorlátozására. A baloldali társadalompolitika olyan társa-dalmi berendezkedés kialakítására törekszik, amelyben ajobb életminőség elérése az alapvető cél. E cél elérése aliberális piacgazdaság felvirágoztatásával kapcsolódikegybe. A baloldali társadalompolitika tehát a prosperálógazdaság fenntartásában érdekelt, következésképp a gaz-daság virulens, optimális jövedelmezőségre törekvőműködését nem csupán eszköznek, hanem alapvető tár-sadalmi célnak tekinti. Ugyanakkor elutasítja a piac min-denhatóságának elvét, továbbá azt a tendenciát, hogy atársadalom minden szférájában a piac logikája érvénye-süljön. A profitmaximáló gazdaság hatékony működéseaz emberi életfeltételek javításának alapfeltétele. Ugyan-akkor a piaci folyamatok társadalmi egyenlőtlenségeketés sokféle társadalmi konfliktust gerjesztenek. A baloldalitársadalompolitikának hazánkban arra kell törekednie,hogy a jelenlegi szélsőségesen polarizált társadalmi meg-osztottság helyett valaminő egyensúly alakuljon ki a piacihajtóerők, valamint az emberi életfeltételek és -esélyekközött. Arról a törekvésről van szó, hogy a gazdasági erő-források gyarapodása az emberi életfeltételek és -esélyekjavulását szolgálja. Ez elképzelhetetlen a globálkapitaliz-musra épülő piaci viszonyok humanizálása nélkül. A glo-bálkapitalista piacgazdaság már kiépült hazánkban. Afolyamat vadkapitalista berendezkedést hozott létre. A ki-alakult makroszerkezet instabil, mert nem felel meg a szo-lidaritás (a társadalmi jólétigény), a létbiztonság, az igazsá-

gosság és az egyenlőség értékeire vonatkozó társadalmiképzeleteknek és elvárásoknak. Az elmúlt évtizedben ha-zánkban olyan társadalmi berendezkedés épült ki, amireaz emberek nem vágyakoztak, s amelynek értékeit jórésztelutasítják.

A baloldal stratégiai célnak tekinti a hazánkban kiala-kult, szélsőségesen polarizált társadalmi berendezkedésfokozatos korrekcióját, ennélfogva a strukturális folyama-tokat a szociáldemokrata–szociális értékeknek megfele-lően befolyásoló társadalompolitikai stratégia kialakításá-ra és realizálására, stratégiai irányváltásra törekszik.

4. A stratégiai irányváltás gondolata arra az empirikus felis-merésre alapozódik, hogy az újkapitalizmus kialakulásá-nak folyamatában háttérbe szorultak az alapvető szociálisértékek, meggyengültek a humán erőforrást újratermelőés gyarapító intézmények. A liberális piacgazdaság kiépü-lése az állam szociális-jóléti szerepvállalásának visszaszo-rulásával, az államszocializmusból örökölt ún. ,,koraszü-lött jóléti állam” radikális leépítésével és egyúttal a mobili-zálható erőforrásoknak a tőke szférájába történő átszi-vattyúzásával fonódott egybe. Mindez együtt járt a belsőfogyasztás és a bérszínvonal leszorításával, a tőkecsaloga-tó alacsony bérekkel s a szociális gondoskodás olyanértelmezésével, hogy az állam csak az önhibájukon kívülbajba kerültek támogatását tekintse feladatának, ám ezt agondoskodást is egyre inkább az új tőketulajdonosok és ajó módba emelkedettek magánadományaiból a karitatívtevékenység keretei között kell ellátni. Nem igazolódott az afeltevés sem, hogy a fellendülő piacgazdaság automatiku-san megoldja a szegénységgel, a társadalmi státusvesztésselés a szociális lesüllyedéssel összefüggő gondokat.

5. Az elmúlt évtized makrofejleményei egyértelművé tet-ték, hogy a magyar társadalom nem nélkülözheti a jólétiállam kiépítését és hatékony működését. Hazánkban jólé-ti társadalompolitikai fordulatra van szükség, ami a humán-erőforrást gyarapító és esélyt teremtő redisztribúcióval,

76 77

a társadalmi összfogyasztás optimalizálásával, valamint aszociális igazságtevéssel formálódik egybe. A gazdaságinövekedés felgyorsítását pedig nem a társadalmi fogyasz-tás minimalizálásával, lehető legnagyobb mérvű visszafo-gásával, tehát a minimális ellátás elvével kell egybekap-csolni (miként az az elmúlt évtizedben történt), hanem agazdasági növekedés hozamát a társadalmi felzárkóztatásszolgálatába kell állítani. Stratégiai cél a haszonélvezőkkörének szüntelen tágítása, a szubvencionált javak (okta-tás, egészségügyi ellátás, szociális lakásépítés, egzisztencia-teremtő, illetve -gyarapító hitelkedvezmények stb.) elér-hetőségének kiterjesztése.

6. A baloldal új társadalompolitikai stratégiájának megha-tározó prioritása a tágan értelmezett humántőke-beruhá-zás, az erőforrás-gyarapító intézményrendszerek kiépíté-se és hatékony működése. Ez egybevág az ország gazda-sági és társadalmi felzárkóztatásának stratégiai céljaival, segyúttal lehetőséget teremt ahhoz is, hogy a társadalomperemére csúszott, rendszerint semmiféle mobilizálható(státusra váltható) erőforrással nem rendelkező csopor-tok is valaminő mobilitási-felzárkózási esély birtokába jut-hassanak, és kikerülhessenek mostani félperiferikus vagyannál is kedvezőtlenebb helyzetükből. A jóléti stratégiamegvalósítása fordulatot igényel a redisztribúciós politi-kában is. Elkerülhetetlen, hogy a következő évtizedbenfajlagosan többet költsön az ország a tágan értelmezetthumán erőforrások karbantartására és fejlesztésére, mintEurópa fejlett országai.

7. Végeredményben a baloldali társadalompolitikai stra-tégia célja egy olyan új típusú jóléti állam kiépítése, amelyelsősorban a humán erőforrások fejlesztésére, minde-nekelőtt az erőforrást gyarapító intézményrendszer kiépí-tésére koncentrál, s e cél érdekében hangsúlyos beruhá-záspolitikát realizál. E stratégia sokféle elemből áll. Atudástőke domináns társadalmi szerepét mérlegelve, azegyik alapvető fejlesztési prioritás a tudásközvetítő és

tudáselosztó intézményrendszer kiépítését szolgálóanyagi, finanszírozási, irányítási, továbbá a személyi-szak-mai feltételek és kompetenciák fokozatos megvalósítása,a teljesítménylejtőre sodródott oktatási rendszer továbbihanyatlásának megfékezése, illetve az elmúlt évtizedet jel-lemző negatív trend megfordítása. Ez az oktatási ráfordí-tás volumenének erőteljes növelését (első lépésként aGDP-hez viszonyított korábbi 6,5 százalékpontos ráfordí-tási arány elérését), a közoktatás garantált programfinan-szírozásának megteremtését, új működési normák meg-határozását, a differenciált, felzárkóztató, képességfejlesz-tő pedagógiai eljárásmódok meghonosodásához szüksé-ges feltételek biztosítását, a tanszemélyzet intenzív átkép-zését, illetve a tanító- és tanárképzés gyökeres tartalmireformját igényli. Sürgető feladatról van szó: jelenleg afenti célokhoz igazodó változtatások minimális feltételeisem állnak rendelkezésre. Ennélfogva ma egy-egykorosztály mintegy ötöde funkcionális analfabétakéntlép ki az alapiskolából, az iskolai tanulmányaikat befeje-zett 15–29 éves fiatalok egyötödének pedig legfeljebbáltalános iskolai végzettsége van, nem birtokolnak sem-miféle státusra váltható tudásjavakat, sőt, a kurrens tudásmegszerzésére is esélytelenek, következésképp többsé-gük a roncstársadalomban köt ki.

8. A tágan értelmezett humán erőforrás fejlesztésénekstratégiája nyilvánvalóan nem korlátozódhat a tudásjavakszférájára. Megoldást sürget a közegészségügy megrop-pant rendszerének megjavítása, a foglalkoztatás lehetősé-geit bővítő munkahelyteremtő programok kidolgozásaés életbeléptetése, átfogóbban egy olyan foglalkoztatás-politikai program elindítása, ami esélyt ad a munkapiacrólkiszorult legalább félmillió munkaképes embernek amunkamegosztásba való visszatéréshez.

9. A baloldal jóléti programja elutasítja az olcsó munkaerő-re épülő gazdasági prosperitás tézisét (ez mindmáig nemtörtént meg, a kormány liberális miniszterei nyíltan kár-

78 79

a társadalmi összfogyasztás optimalizálásával, valamint aszociális igazságtevéssel formálódik egybe. A gazdaságinövekedés felgyorsítását pedig nem a társadalmi fogyasz-tás minimalizálásával, lehető legnagyobb mérvű visszafo-gásával, tehát a minimális ellátás elvével kell egybekap-csolni (miként az az elmúlt évtizedben történt), hanem agazdasági növekedés hozamát a társadalmi felzárkóztatásszolgálatába kell állítani. Stratégiai cél a haszonélvezőkkörének szüntelen tágítása, a szubvencionált javak (okta-tás, egészségügyi ellátás, szociális lakásépítés, egzisztencia-teremtő, illetve -gyarapító hitelkedvezmények stb.) elér-hetőségének kiterjesztése.

6. A baloldal új társadalompolitikai stratégiájának megha-tározó prioritása a tágan értelmezett humántőke-beruhá-zás, az erőforrás-gyarapító intézményrendszerek kiépíté-se és hatékony működése. Ez egybevág az ország gazda-sági és társadalmi felzárkóztatásának stratégiai céljaival, segyúttal lehetőséget teremt ahhoz is, hogy a társadalomperemére csúszott, rendszerint semmiféle mobilizálható(státusra váltható) erőforrással nem rendelkező csopor-tok is valaminő mobilitási-felzárkózási esély birtokába jut-hassanak, és kikerülhessenek mostani félperiferikus vagyannál is kedvezőtlenebb helyzetükből. A jóléti stratégiamegvalósítása fordulatot igényel a redisztribúciós politi-kában is. Elkerülhetetlen, hogy a következő évtizedbenfajlagosan többet költsön az ország a tágan értelmezetthumán erőforrások karbantartására és fejlesztésére, mintEurópa fejlett országai.

7. Végeredményben a baloldali társadalompolitikai stra-tégia célja egy olyan új típusú jóléti állam kiépítése, amelyelsősorban a humán erőforrások fejlesztésére, minde-nekelőtt az erőforrást gyarapító intézményrendszer kiépí-tésére koncentrál, s e cél érdekében hangsúlyos beruhá-záspolitikát realizál. E stratégia sokféle elemből áll. Atudástőke domináns társadalmi szerepét mérlegelve, azegyik alapvető fejlesztési prioritás a tudásközvetítő és

tudáselosztó intézményrendszer kiépítését szolgálóanyagi, finanszírozási, irányítási, továbbá a személyi-szak-mai feltételek és kompetenciák fokozatos megvalósítása,a teljesítménylejtőre sodródott oktatási rendszer továbbihanyatlásának megfékezése, illetve az elmúlt évtizedet jel-lemző negatív trend megfordítása. Ez az oktatási ráfordí-tás volumenének erőteljes növelését (első lépésként aGDP-hez viszonyított korábbi 6,5 százalékpontos ráfordí-tási arány elérését), a közoktatás garantált programfinan-szírozásának megteremtését, új működési normák meg-határozását, a differenciált, felzárkóztató, képességfejlesz-tő pedagógiai eljárásmódok meghonosodásához szüksé-ges feltételek biztosítását, a tanszemélyzet intenzív átkép-zését, illetve a tanító- és tanárképzés gyökeres tartalmireformját igényli. Sürgető feladatról van szó: jelenleg afenti célokhoz igazodó változtatások minimális feltételeisem állnak rendelkezésre. Ennélfogva ma egy-egykorosztály mintegy ötöde funkcionális analfabétakéntlép ki az alapiskolából, az iskolai tanulmányaikat befeje-zett 15–29 éves fiatalok egyötödének pedig legfeljebbáltalános iskolai végzettsége van, nem birtokolnak sem-miféle státusra váltható tudásjavakat, sőt, a kurrens tudásmegszerzésére is esélytelenek, következésképp többsé-gük a roncstársadalomban köt ki.

8. A tágan értelmezett humán erőforrás fejlesztésénekstratégiája nyilvánvalóan nem korlátozódhat a tudásjavakszférájára. Megoldást sürget a közegészségügy megrop-pant rendszerének megjavítása, a foglalkoztatás lehetősé-geit bővítő munkahelyteremtő programok kidolgozásaés életbeléptetése, átfogóbban egy olyan foglalkoztatás-politikai program elindítása, ami esélyt ad a munkapiacrólkiszorult legalább félmillió munkaképes embernek amunkamegosztásba való visszatéréshez.

9. A baloldal jóléti programja elutasítja az olcsó munkaerő-re épülő gazdasági prosperitás tézisét (ez mindmáig nemtörtént meg, a kormány liberális miniszterei nyíltan kár-

78 79

hoztatják a túlságosan magas minimálbért, bérbefagyasz-tást fontolgatnak, tipikusan neoliberális korrekciós meg-oldásokat szorgalmaznak). A társadalmi jólét emelkedé-se, az országban oly jellegzetes nyomorszint meghaladásaelképzelhetetlen a piacon realizált munkavállalói jövedel-mek folyamatos gyarapodása nélkül. A baloldali jövede-lempolitika célja aligha lehet más, mint annak elérése,hogy a legalacsonyabb munkajövedelmek (minimálbér)is létminimumot meghaladó fogyasztási lehetőségetgarantáljanak, a kvalifikált munkavállalói pozíciók pedigegyre inkább biztosítsák a középosztályi létforma és élet-minőség lehetőségét. Ha a gazdaság jövedelemtermelőképessége javul, nem maradhat el a munkajövedelmekarányos növekedése sem.

10. Végezetül számot kell vetni azzal is, hogy a jobbközépintegráció már kialakított valaminő társadalomstratégiaielképzelést. Ennek lényege: a középosztály pozíciójánakmegerősítése, erőforrásainak gyarapítása, olyan újrael-osztási szisztéma működtetése, amely biztosítja az elérttársadalmi státus stabilizálását és kiteljesítését. E stratégiaarra a felismerésre épül, hogy a középosztály egyéni, cso-portos és makrotársadalmi stabilitást garantál. Nem vala-mely csoport társadalmi átlagot meghaladó jólétéről vantehát szó, hanem arról, hogy konszolidált társadalom csakakkor képzelhető el, ha az emberek egyre növekvő részeélvez státusbiztonságot. Ennek feltételeit azonban mégmeg kell teremteni hazánkban. Ez jórészt piacgazdaságifolyamatokhoz kötődik, közelebbről ahhoz, hogy a mun-kavállalókat oly módon javadalmazzák, hogy a béreklehetővé tegyék az egyéni életfeltételek elfogadható szin-tű újratermelését, és az utódnemzedék normális felneve-lését. A középosztály-politika nem tűzi ki célul az alsóréte-gek helyzetének egyidejű javítását, a bérezés tekintetébenazonban elutasítja az olcsó munkaerő tézisét, s ezáltal alegrosszabb helyzetű társadalmi csoportok érdekeire isreflektál. A baloldali stratégia mindezt azzal egészítheti ki,hogy olyan erőforrás-gyarapító intézményeket kíván

működtetni, amelyek az alsóközép-, alsórétegekhez tarto-zókat is hozzásegíthetik az olyan státusok eléréséhez,amelyek középosztályi életminőséget biztosíthatnak. Aközéposztály élethelyzetének stabilizálása tehát a balol-dali stratégia keretében egybefonódik az alsórétegek tár-sadalmi esélyeinek javításával, ami nem a segélyek és aközvetlen anyagi támogatás szüntelen emelését jelentielsősorban, hanem a státusmobilitáshoz szükséges sze-mélyes erőforrások és tudásjavak megszerzéséhez islehetőségeket akar teremteni. A baloldal tehát nem csak aközéprétegekről, hanem a társadalom egészéről kívángondoskodni. A jóléti erőforrás-gyarapító rendszer a tár-sadalom többségét kitevő középosztály alatti pozíciókmeghaladásához kíván esélyeket teremteni. Ez nyilvánva-lóan nagy igényű társadalompolitikai cél, ami megkülön-bözteti a politikai mező két oldalát integráló aktorokat.Számításba veendő azonban, hogy a baloldali stratégiaicélok jóval nagyobb anyagi erőforrások mobilizálásátigénylik, mint a középosztály élethelyzetének és esélyei-nek javítására koncentráló jobbközép társadalom-politikai variáns. Könnyen belátható, hogy a következőévtizedben ez a két társadalomstratégiai elképzelés lehetvirulens a magyar társadalomban. A neoliberális társa-dalompolitika, amely a rendszerváltozás első évtizedétdominálta, elvesztette relevanciáját, s a magyar társa-dalom diszpreferálta azt a politikai aktorcsoportot, ame-lyet leginkább azonosított a szóban forgó társadalom-politikai törekvésekkel.

Budapest, 2003. február

80 81

hoztatják a túlságosan magas minimálbért, bérbefagyasz-tást fontolgatnak, tipikusan neoliberális korrekciós meg-oldásokat szorgalmaznak). A társadalmi jólét emelkedé-se, az országban oly jellegzetes nyomorszint meghaladásaelképzelhetetlen a piacon realizált munkavállalói jövedel-mek folyamatos gyarapodása nélkül. A baloldali jövede-lempolitika célja aligha lehet más, mint annak elérése,hogy a legalacsonyabb munkajövedelmek (minimálbér)is létminimumot meghaladó fogyasztási lehetőségetgarantáljanak, a kvalifikált munkavállalói pozíciók pedigegyre inkább biztosítsák a középosztályi létforma és élet-minőség lehetőségét. Ha a gazdaság jövedelemtermelőképessége javul, nem maradhat el a munkajövedelmekarányos növekedése sem.

10. Végezetül számot kell vetni azzal is, hogy a jobbközépintegráció már kialakított valaminő társadalomstratégiaielképzelést. Ennek lényege: a középosztály pozíciójánakmegerősítése, erőforrásainak gyarapítása, olyan újrael-osztási szisztéma működtetése, amely biztosítja az elérttársadalmi státus stabilizálását és kiteljesítését. E stratégiaarra a felismerésre épül, hogy a középosztály egyéni, cso-portos és makrotársadalmi stabilitást garantál. Nem vala-mely csoport társadalmi átlagot meghaladó jólétéről vantehát szó, hanem arról, hogy konszolidált társadalom csakakkor képzelhető el, ha az emberek egyre növekvő részeélvez státusbiztonságot. Ennek feltételeit azonban mégmeg kell teremteni hazánkban. Ez jórészt piacgazdaságifolyamatokhoz kötődik, közelebbről ahhoz, hogy a mun-kavállalókat oly módon javadalmazzák, hogy a béreklehetővé tegyék az egyéni életfeltételek elfogadható szin-tű újratermelését, és az utódnemzedék normális felneve-lését. A középosztály-politika nem tűzi ki célul az alsóréte-gek helyzetének egyidejű javítását, a bérezés tekintetébenazonban elutasítja az olcsó munkaerő tézisét, s ezáltal alegrosszabb helyzetű társadalmi csoportok érdekeire isreflektál. A baloldali stratégia mindezt azzal egészítheti ki,hogy olyan erőforrás-gyarapító intézményeket kíván

működtetni, amelyek az alsóközép-, alsórétegekhez tarto-zókat is hozzásegíthetik az olyan státusok eléréséhez,amelyek középosztályi életminőséget biztosíthatnak. Aközéposztály élethelyzetének stabilizálása tehát a balol-dali stratégia keretében egybefonódik az alsórétegek tár-sadalmi esélyeinek javításával, ami nem a segélyek és aközvetlen anyagi támogatás szüntelen emelését jelentielsősorban, hanem a státusmobilitáshoz szükséges sze-mélyes erőforrások és tudásjavak megszerzéséhez islehetőségeket akar teremteni. A baloldal tehát nem csak aközéprétegekről, hanem a társadalom egészéről kívángondoskodni. A jóléti erőforrás-gyarapító rendszer a tár-sadalom többségét kitevő középosztály alatti pozíciókmeghaladásához kíván esélyeket teremteni. Ez nyilvánva-lóan nagy igényű társadalompolitikai cél, ami megkülön-bözteti a politikai mező két oldalát integráló aktorokat.Számításba veendő azonban, hogy a baloldali stratégiaicélok jóval nagyobb anyagi erőforrások mobilizálásátigénylik, mint a középosztály élethelyzetének és esélyei-nek javítására koncentráló jobbközép társadalom-politikai variáns. Könnyen belátható, hogy a következőévtizedben ez a két társadalomstratégiai elképzelés lehetvirulens a magyar társadalomban. A neoliberális társa-dalompolitika, amely a rendszerváltozás első évtizedétdominálta, elvesztette relevanciáját, s a magyar társa-dalom diszpreferálta azt a politikai aktorcsoportot, ame-lyet leginkább azonosított a szóban forgó társadalom-politikai törekvésekkel.

Budapest, 2003. február

80 81

HOVANYECZ LÁSZLÓ

A LEVENDEL-SZINDRÓMA

1999 nyarán történt. Az 1956-os Intézet más intézmények-kel együtt rendezett háromnapos konferenciát a rend-szerváltásról a Magyar Tudományos Akadémián. A ren-dezvényre a tíz évvel azelőtti Ellenzéki Kerekasztal-, illetvea Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások részvevőit hívták meg,hogy elmondják, miként emlékeznek az 1989-es esemé-nyekre. Voltak ott szép számmal társadalomtudósok ésmindenféle pártállású politikusok. Ez utóbbiak közülnémelyek meglehetősen egyoldalúan adták elő a történ-teket. Az egyik politikusi visszaemlékezés után a történészLitván György kért szót. Nem mondta, hogy ,,Álljon mármeg a menet!”, de ahogyan szólásra emelkedett, azt ismondhatta volna. Azután igen hangsúlyosan arra figyel-meztetett, hogy még öt esztendeje sincs, hogy eltávozottközülünk Levendel László, máris elfeledkeztünk róla. Jel-lemző, hogy ezen a tanácskozáson szóba sem került aneve. Pedig az ellenzékiség kibontakozásában igen fon-tos szerepet játszott az orvosprofesszor. Az ő lakása volt aszíntere azoknak az összejöveteleknek, amelyeken anépi-nemzeti és a demokratikus ellenzék tagjai eszmétcseréltek egymással és a reformkommunistákkal. Állandóvendég volt Levendel Lászlónál például Kis János és Csur-ka István, Csoóri Sándor és Pozsgay Imre, Gombár Csaba,Nyers Rezső és Újhelyi Szilárd. Ezek a találkozók egészenaz 1987-es lakitelki tanácskozásig rendszeresek voltak,figyelmeztetett Litván György, aki személyes tapasztalatainyomán méltatta Levendel professzor konszenzust kere-ső személyiségének jelentőségét. Az említett 1999-es júni-usi konferencia óta gyakran gondolok Litván felszólalásá-ra, s hogy most felidézem, annak egyebek között az a vita

az oka, amely napjainkban folyik a halapenz.hu nevűhonlap interneten való megjelenése nyomán.

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem ez a vita és akörülötte folyó politikai-média-hajcihő nagyon elkeserí-tett. Reméljük, Medgyessy Péter miniszterelnök intő szava– ,,Méltatlanul támadják az orvosokat” – nem az utolsóutáni pillanatban hangzott el, és sajnos nincs rá garancia,hogy elejét veheti egy bármikor – bármi körül – újra kirob-bantható hisztériának. Hogy hisztériák bármikor bármikörül kirobbanthatók, annak szerintem sok egyéb mellettaz az oka, hogy a rendszerváltó elitek – bármilyen pártál-lásúak legyenek – neofita túlbuzgósággal akarják eltöröl-ni a múltat, és ez a szándék óhatatlanul odavezet, hogysemmibe veszik a valóságot.

A hálapénzzel folytatom. Ez a probléma állandóan terí-téken van, de mostanában valami miatt az érdeklődéshomlokterébe került. Naponta hangzik el, hogy a hála-pénz a kommunizmus rettenetes öröksége. Ebből szintelogikusan következik, hogy egyik napról a másikra meglehet tőle szabadulni, miként az állampárttól. Ámde az életazt mutatja, hogy a hálapénz sokkal életképesebb, mint aMagyar Szocialista Munkáspárt volt. Vajon miért? Valószí-nűleg azért, mert mélyebben gyökerezik a valóságban,mint az egypártrendszer.

Hogy világosabban lássunk, némileg távolabbra kellvisszatekintenünk, mint a második világháború utáni idő-szak, amelyben némelyek szerint minden bajunk kezdő-dött. Csak az emlékezet frissítésére idézem fel MikszáthKálmán: Két választás Magyarországon című regényét.Ennek hőse, Katánghy Menyus, egy nem is tipikusan,hanem – mondhatnánk – inkább sematikusan elszegé-nyedett dzsentri család sarja, aki végső elkeseredettségé-ben lépett az orvosi pályára. Hamar meg akarván gazda-godni, nem a tudományokban és a gyógyító munkábanjeleskedik, hanem a megfelelő parti hajszolásában. Fürdő-orvosként egyetlen szezonban meg akarja találni a dús-gazdag hajadont, akit oltárhoz vezetve megszabadulhat afáradságos munkától, az orvosi hivatás taposómalmától.

82 83

HOVANYECZ LÁSZLÓ

A LEVENDEL-SZINDRÓMA

1999 nyarán történt. Az 1956-os Intézet más intézmények-kel együtt rendezett háromnapos konferenciát a rend-szerváltásról a Magyar Tudományos Akadémián. A ren-dezvényre a tíz évvel azelőtti Ellenzéki Kerekasztal-, illetvea Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások részvevőit hívták meg,hogy elmondják, miként emlékeznek az 1989-es esemé-nyekre. Voltak ott szép számmal társadalomtudósok ésmindenféle pártállású politikusok. Ez utóbbiak közülnémelyek meglehetősen egyoldalúan adták elő a történ-teket. Az egyik politikusi visszaemlékezés után a történészLitván György kért szót. Nem mondta, hogy ,,Álljon mármeg a menet!”, de ahogyan szólásra emelkedett, azt ismondhatta volna. Azután igen hangsúlyosan arra figyel-meztetett, hogy még öt esztendeje sincs, hogy eltávozottközülünk Levendel László, máris elfeledkeztünk róla. Jel-lemző, hogy ezen a tanácskozáson szóba sem került aneve. Pedig az ellenzékiség kibontakozásában igen fon-tos szerepet játszott az orvosprofesszor. Az ő lakása volt aszíntere azoknak az összejöveteleknek, amelyeken anépi-nemzeti és a demokratikus ellenzék tagjai eszmétcseréltek egymással és a reformkommunistákkal. Állandóvendég volt Levendel Lászlónál például Kis János és Csur-ka István, Csoóri Sándor és Pozsgay Imre, Gombár Csaba,Nyers Rezső és Újhelyi Szilárd. Ezek a találkozók egészenaz 1987-es lakitelki tanácskozásig rendszeresek voltak,figyelmeztetett Litván György, aki személyes tapasztalatainyomán méltatta Levendel professzor konszenzust kere-ső személyiségének jelentőségét. Az említett 1999-es júni-usi konferencia óta gyakran gondolok Litván felszólalásá-ra, s hogy most felidézem, annak egyebek között az a vita

az oka, amely napjainkban folyik a halapenz.hu nevűhonlap interneten való megjelenése nyomán.

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem ez a vita és akörülötte folyó politikai-média-hajcihő nagyon elkeserí-tett. Reméljük, Medgyessy Péter miniszterelnök intő szava– ,,Méltatlanul támadják az orvosokat” – nem az utolsóutáni pillanatban hangzott el, és sajnos nincs rá garancia,hogy elejét veheti egy bármikor – bármi körül – újra kirob-bantható hisztériának. Hogy hisztériák bármikor bármikörül kirobbanthatók, annak szerintem sok egyéb mellettaz az oka, hogy a rendszerváltó elitek – bármilyen pártál-lásúak legyenek – neofita túlbuzgósággal akarják eltöröl-ni a múltat, és ez a szándék óhatatlanul odavezet, hogysemmibe veszik a valóságot.

A hálapénzzel folytatom. Ez a probléma állandóan terí-téken van, de mostanában valami miatt az érdeklődéshomlokterébe került. Naponta hangzik el, hogy a hála-pénz a kommunizmus rettenetes öröksége. Ebből szintelogikusan következik, hogy egyik napról a másikra meglehet tőle szabadulni, miként az állampárttól. Ámde az életazt mutatja, hogy a hálapénz sokkal életképesebb, mint aMagyar Szocialista Munkáspárt volt. Vajon miért? Valószí-nűleg azért, mert mélyebben gyökerezik a valóságban,mint az egypártrendszer.

Hogy világosabban lássunk, némileg távolabbra kellvisszatekintenünk, mint a második világháború utáni idő-szak, amelyben némelyek szerint minden bajunk kezdő-dött. Csak az emlékezet frissítésére idézem fel MikszáthKálmán: Két választás Magyarországon című regényét.Ennek hőse, Katánghy Menyus, egy nem is tipikusan,hanem – mondhatnánk – inkább sematikusan elszegé-nyedett dzsentri család sarja, aki végső elkeseredettségé-ben lépett az orvosi pályára. Hamar meg akarván gazda-godni, nem a tudományokban és a gyógyító munkábanjeleskedik, hanem a megfelelő parti hajszolásában. Fürdő-orvosként egyetlen szezonban meg akarja találni a dús-gazdag hajadont, akit oltárhoz vezetve megszabadulhat afáradságos munkától, az orvosi hivatás taposómalmától.

82 83

Úgy fest, hogy terve sikerül is. Egyetlen ,,betege” van – éppolyan, amilyet elképzel: fiatal, szép és vagyonos hölgy –,akitől minden képzeletet felülmúló mesés honoráriumotkap a ,,kezelés” után. Ámde az esküvőt követően kiderül,hogy az ifjú asszonynak éppen annyi vagyona van,amennyi honoráriumnak bár sok, vagyonnak azonbansemennyi. Legyen ennyi elég a nagy palóc történetéből.Nem nehéz kitalálni, mit céloz idecitálása. Így (is) festett azorvosi honorárium ügye a dualizmus idején.

Ma némelyek úgy tesznek, mintha a magyar fejlődés-nek lett volna egy helyes útja 1945-ig, amelyről a bolseviz-mus térítette le. E felfogás szerint a demográfiai problé-máktól kezdve gazdasági elmaradottságunkig mindenbajunknak egyetlen oka van: a kommunizmus. Nézzünkcsak egyetlen kérdést: a szürke és fekete gazdaságot, ame-lyet a Kádár-érában némi eufemizmussal második gazda-ságnak neveztek, és mindenféle túlmunkát, jogilag tisztá-talan ügyletet (is) értettek rajta. Vajon a szocializmust meg-előző történelmi korszakokban nem volt szürke gazdaságMagyarországon? Dehogynem. Nem volt elképzelhetősem a dualizmus korában, sem a két világháború között,hogy az átlag magyar egyetlen jövedelemforrásból meg-éljen. Akadtak ugyan igen vékony – például munkás-arisztokrata, hivatalnoki, értelmiségi – rétegek, amelyekképesek voltak tisztes életvitelt folytatni egyetlen fizetés-ből. Az ő köreikben született meg a nagyon is tendenció-zus szlogen: ,,A férfinak el kell tudnia tartania a család-ját!” Ez azonban a társadalom döntő részére soha nemvonatkozott. A hatalmas paraszti világban például, aholmég a kisbirtokosoknak is napszámba kellett járniuk vagyföldbérletet kellett vállalniuk, a sokgyerekes anyáképpannyit vagy még többet dolgoztak, mint a férjeik. Amunkásasszonyok, akiknek rosszul keresett vagy éppenmunkanélküli volt a párjuk, mosni, takarítani, cselédkednijártak módosabb házakhoz. Aki tehette – lehetett értelmi-ségi is – szobát, ágyat adott ki olykor nála is nyomorultabb,,szobaúrnak”, ágyrajárónak. A kétlaki – ipari és parasztimunkával kenyerét kereső – dolgozóember sem 1945

utáni alakja a magyar életnek. E nagyon sokféle módonrétegződő társadalomban az egészségügy világa is mód-felett megosztott volt. A kórházakban, klinikákon műkö-dött a ,,kiskassza” rendszer, ahová honoráriumuk egyrészét leadták azok az orvosok, akik kaptak, és amiből anővérek, cselédkönyves, továbbá más, fizetés nélküliorvosok részesedtek. Voltak – mai szóval élve – sztárdok-torok hatalmas jövedelemmel, illetve vagyonnal, és voltaktemplom-egere szegény, mi több, munka nélküli orvo-sok. A honoráriumkérdés megoldása a fizetni képesbetegek pénztárcájának vastagságától függött. A fizetniképes betegek azonban a társadalom kisebbik részét alkot-ták. Ma már kevesen gondolnak arra, hogy a magyar társa-dalom 54 százaléka még 1950-ben is a mezőgazdaságból élt.Paraszt volt tehát, és a paraszt – általában – nem mentorvoshoz. Vagy meggyógyult magától vagy meghalt.

A mából visszanézve úgy tetszik, csakis bírálni lehet azt,hogy egy olyan szegény országban, mint a miénk, a szocia-lizmus ingyenes egészségügyi ellátást ígért az egész tár-sadalomnak. Azonban az adott időben az ingyenességcsak az egyik oldala volt a dolognak. A másik – ami elkép-zelhetetlen volt az ingyenesség nélkül – az, hogy óriási,korábban ellátatlan tömegeket vontak be egy országosegészségügyi ellátórendszerbe. Egy olyan ellátórendszer-be, amelynek a valóságos kiépítése, háttérintézményei-nek (szülőotthonok, laboratóriumok, mentőhálózat,kutatóintézetek és egyebek) létrehozása csak ekkor kez-dődött meg. Az ingyenességgel kapcsolatos bajokkésőbb mutatkoztak. Hogy az ingyenesség illúziójánakazonban mekkora ereje van, azt mi sem bizonyítja jobban,mint hogy azzal nyíltan, egyértelműen a rendszerváltásóta sem merészelt egyetlen politikai erő sem szembeszáll-ni. Pedig ma nem azt jelenti az ingyenes egészségügyi ellá-tás, amit ötven esztendővel ezelőtt. Hanem sokszorosandrágább dolgot. A gyógyszerek, a műszerek, a fizetésekegyaránt mérhetetlenül többe kerülnek, mint egykor.

Levendel László: a Valóság című folyóirat 1973. júliusiszámában jelent meg egy igen nagy visszhangot kiváltó ta-

84 85

Úgy fest, hogy terve sikerül is. Egyetlen ,,betege” van – éppolyan, amilyet elképzel: fiatal, szép és vagyonos hölgy –,akitől minden képzeletet felülmúló mesés honoráriumotkap a ,,kezelés” után. Ámde az esküvőt követően kiderül,hogy az ifjú asszonynak éppen annyi vagyona van,amennyi honoráriumnak bár sok, vagyonnak azonbansemennyi. Legyen ennyi elég a nagy palóc történetéből.Nem nehéz kitalálni, mit céloz idecitálása. Így (is) festett azorvosi honorárium ügye a dualizmus idején.

Ma némelyek úgy tesznek, mintha a magyar fejlődés-nek lett volna egy helyes útja 1945-ig, amelyről a bolseviz-mus térítette le. E felfogás szerint a demográfiai problé-máktól kezdve gazdasági elmaradottságunkig mindenbajunknak egyetlen oka van: a kommunizmus. Nézzünkcsak egyetlen kérdést: a szürke és fekete gazdaságot, ame-lyet a Kádár-érában némi eufemizmussal második gazda-ságnak neveztek, és mindenféle túlmunkát, jogilag tisztá-talan ügyletet (is) értettek rajta. Vajon a szocializmust meg-előző történelmi korszakokban nem volt szürke gazdaságMagyarországon? Dehogynem. Nem volt elképzelhetősem a dualizmus korában, sem a két világháború között,hogy az átlag magyar egyetlen jövedelemforrásból meg-éljen. Akadtak ugyan igen vékony – például munkás-arisztokrata, hivatalnoki, értelmiségi – rétegek, amelyekképesek voltak tisztes életvitelt folytatni egyetlen fizetés-ből. Az ő köreikben született meg a nagyon is tendenció-zus szlogen: ,,A férfinak el kell tudnia tartania a család-ját!” Ez azonban a társadalom döntő részére soha nemvonatkozott. A hatalmas paraszti világban például, aholmég a kisbirtokosoknak is napszámba kellett járniuk vagyföldbérletet kellett vállalniuk, a sokgyerekes anyáképpannyit vagy még többet dolgoztak, mint a férjeik. Amunkásasszonyok, akiknek rosszul keresett vagy éppenmunkanélküli volt a párjuk, mosni, takarítani, cselédkednijártak módosabb házakhoz. Aki tehette – lehetett értelmi-ségi is – szobát, ágyat adott ki olykor nála is nyomorultabb,,szobaúrnak”, ágyrajárónak. A kétlaki – ipari és parasztimunkával kenyerét kereső – dolgozóember sem 1945

utáni alakja a magyar életnek. E nagyon sokféle módonrétegződő társadalomban az egészségügy világa is mód-felett megosztott volt. A kórházakban, klinikákon műkö-dött a ,,kiskassza” rendszer, ahová honoráriumuk egyrészét leadták azok az orvosok, akik kaptak, és amiből anővérek, cselédkönyves, továbbá más, fizetés nélküliorvosok részesedtek. Voltak – mai szóval élve – sztárdok-torok hatalmas jövedelemmel, illetve vagyonnal, és voltaktemplom-egere szegény, mi több, munka nélküli orvo-sok. A honoráriumkérdés megoldása a fizetni képesbetegek pénztárcájának vastagságától függött. A fizetniképes betegek azonban a társadalom kisebbik részét alkot-ták. Ma már kevesen gondolnak arra, hogy a magyar társa-dalom 54 százaléka még 1950-ben is a mezőgazdaságból élt.Paraszt volt tehát, és a paraszt – általában – nem mentorvoshoz. Vagy meggyógyult magától vagy meghalt.

A mából visszanézve úgy tetszik, csakis bírálni lehet azt,hogy egy olyan szegény országban, mint a miénk, a szocia-lizmus ingyenes egészségügyi ellátást ígért az egész tár-sadalomnak. Azonban az adott időben az ingyenességcsak az egyik oldala volt a dolognak. A másik – ami elkép-zelhetetlen volt az ingyenesség nélkül – az, hogy óriási,korábban ellátatlan tömegeket vontak be egy országosegészségügyi ellátórendszerbe. Egy olyan ellátórendszer-be, amelynek a valóságos kiépítése, háttérintézményei-nek (szülőotthonok, laboratóriumok, mentőhálózat,kutatóintézetek és egyebek) létrehozása csak ekkor kez-dődött meg. Az ingyenességgel kapcsolatos bajokkésőbb mutatkoztak. Hogy az ingyenesség illúziójánakazonban mekkora ereje van, azt mi sem bizonyítja jobban,mint hogy azzal nyíltan, egyértelműen a rendszerváltásóta sem merészelt egyetlen politikai erő sem szembeszáll-ni. Pedig ma nem azt jelenti az ingyenes egészségügyi ellá-tás, amit ötven esztendővel ezelőtt. Hanem sokszorosandrágább dolgot. A gyógyszerek, a műszerek, a fizetésekegyaránt mérhetetlenül többe kerülnek, mint egykor.

Levendel László: a Valóság című folyóirat 1973. júliusiszámában jelent meg egy igen nagy visszhangot kiváltó ta-

84 85

nulmánya ,,Orvosokról – orvosi etikáról” címmel. Ebbenaz írásban teljes szellemi fegyverzetben áll elénk egy 53esztendős, a tüdőbetegek, alkoholisták, pszichiátriai bete-gek ezreinek kezelésén edződött, az orvosi szakma vala-mennyi csínját-bínját, örömét, gondját kívül-belül ismerő,a magyar társadalom valóságával, mi több, a politikaiviszonyokkal is tisztában lévő társadalomorvos. Har-mincegy esztendővel ezelőtt így kezdte tanulmányátLevendel: ,,Egészségügyünk egyik alapvető elve, az ellátásingyenessége, naponta megtörik a kórházakban, azorvosi rendelőkben.” Azután a paraszolvencia-problémá-val kapcsolatban jelzi, hogy azzal már 1959–1960-ban fog-lalkoztak a legmagasabb párt- és kormányszinten, ám az1972-es egészségügyi törvény sem tudott messzebbrejutni, mint az ötvenes-hatvanas évek fordulóján születettállásfoglalás, amely a rosszalláson és a moralizáláson túlsemmit sem tett. Levendel László szerint a helyzet tartha-tatlan, ezért írásában nagyszabású koncepciót vázol fel.Fontosnak tartja, hogy a politika és a társadalom elismerje:az orvosi szakma egyedi, minden más szakmától külön-bözik. ,,Az orvosi hivatás eredete, kultúrantropológiaivizsgálata jól mutatja, hogy az orvos mindig is megkülön-böztetett helyet foglalt el az emberek szemében, még amodern társadalomban is. A papok, sámánok orvoslásá-tól a 18–19. század természettudományos, racionaliz-musra törekvő, a 20. század egyre jobban szakosodó orvos-lásáig hosszú az út. Mindvégig felfedezhető a jellegzetesség,hogy az orvos a saját személyén túl mintegy képviselője azegész orvostársadalomnak és hordozója az orvoslás terénévezredek során felhalmozott tudáskincsnek. Ha az embe-rek tudatában nem is fogalmazódik meg ez ilyen élesen,megvan és hat, különböző feltételezésekkel és igényekkelveszik körül az orvos személyét. Szinte megkövetelik azorvos intelligenciáját, magasabb tudását, emberismeretétés nem utolsósorban a megfelelő viselkedést.”

Levendel tehát egy olyan korszakban, amikor nagy volta nivellálásra való társadalmi hajlam, mi több, igen jelentőspolitikai erők szerveződtek arra, hogy lefékezzék, majd

visszafordítsák a differenciálódást ösztönző gazdaságireformot, egy társadalmi csoport kivételes voltára, egyedi-ségére hívja fel a figyelmet. Egyebek között a kor legmo-dernebb amerikai szociológiai irodalmát – példáulRobert K. Merton műveit – felhasználva mutatja be, hogybizonyos társadalmi törvényszerűségeken nem lehet erő-szakot tenni. A megfelelő alapozás után konkrét javaslato-kat tesz a hálapénz visszaszorítására. Ezek lényege: tuda-tosítani kell az emberekben, hogy amiként a gyógyszere-kért is jár bizonyos térítés, úgy az orvosi munkáért is. Az át-lagember számára is teljesen világos az érvelése: ha egykórházi ágy létesítése 1 millió forintba kerül, akkor ha aházi (akkor körzeti) orvos otthonában kezeli a beteget,egy-egy vizitért a legkevésbé sem méltánytalan 10-15forintot fizetni.

Ismeretes, hogy – nem utolsósorban a kedvezőtlennemzetközi viszonyok miatt – a reformpolitika hívei egyideig a partvonalon kívülre kerültek, és minél rosszabbrafordult a helyzet, a politika annál kevésbé merészkedettmég oly kis közterhek bevezetésével is kísérletezni.Levendel professzor javaslataiból tehát nem lett semmi. Őazonban nem az az ember volt, aki feladja a küzdelmet.Tovább írta a magyar egészségügy megreformálásávalkapcsolatos cikkeit, tanulmányait. 1988-ban, a Magyaror-szág felfedezése sorozatban jelent meg nagy, összegzőműve, A humanista orvoslás. Ez a munka lehetett volna azegészségügyi rendszerváltás kézikönyve. Mert – mint amából visszatekintve látszik – az egészségügy, a gyógyításátalakítására semelyik politikai erőnek nem volt (és talánmáig nincs) reális elképzelése. Senki nem hajlandó ésvalószínűleg nem is képes elvégezni azt a munkát, amitLevendel egyfelől mintegy húszezer beteg gyógyításával,másfelől az ő egyedülálló orvosi és társadalom-tudományi műveltségét hasznosítva – nem túlzunk, haazt mondjuk, polihisztorként – végzett el. Az eredményegy hatalmas társadalmi-történelmi elemzés és áttekintés.Egy óriási egészségügyi tabló a magyar társadalomról,benne az orvostársadalomról, annak etikai állapotáról.

86 87

nulmánya ,,Orvosokról – orvosi etikáról” címmel. Ebbenaz írásban teljes szellemi fegyverzetben áll elénk egy 53esztendős, a tüdőbetegek, alkoholisták, pszichiátriai bete-gek ezreinek kezelésén edződött, az orvosi szakma vala-mennyi csínját-bínját, örömét, gondját kívül-belül ismerő,a magyar társadalom valóságával, mi több, a politikaiviszonyokkal is tisztában lévő társadalomorvos. Har-mincegy esztendővel ezelőtt így kezdte tanulmányátLevendel: ,,Egészségügyünk egyik alapvető elve, az ellátásingyenessége, naponta megtörik a kórházakban, azorvosi rendelőkben.” Azután a paraszolvencia-problémá-val kapcsolatban jelzi, hogy azzal már 1959–1960-ban fog-lalkoztak a legmagasabb párt- és kormányszinten, ám az1972-es egészségügyi törvény sem tudott messzebbrejutni, mint az ötvenes-hatvanas évek fordulóján születettállásfoglalás, amely a rosszalláson és a moralizáláson túlsemmit sem tett. Levendel László szerint a helyzet tartha-tatlan, ezért írásában nagyszabású koncepciót vázol fel.Fontosnak tartja, hogy a politika és a társadalom elismerje:az orvosi szakma egyedi, minden más szakmától külön-bözik. ,,Az orvosi hivatás eredete, kultúrantropológiaivizsgálata jól mutatja, hogy az orvos mindig is megkülön-böztetett helyet foglalt el az emberek szemében, még amodern társadalomban is. A papok, sámánok orvoslásá-tól a 18–19. század természettudományos, racionaliz-musra törekvő, a 20. század egyre jobban szakosodó orvos-lásáig hosszú az út. Mindvégig felfedezhető a jellegzetesség,hogy az orvos a saját személyén túl mintegy képviselője azegész orvostársadalomnak és hordozója az orvoslás terénévezredek során felhalmozott tudáskincsnek. Ha az embe-rek tudatában nem is fogalmazódik meg ez ilyen élesen,megvan és hat, különböző feltételezésekkel és igényekkelveszik körül az orvos személyét. Szinte megkövetelik azorvos intelligenciáját, magasabb tudását, emberismeretétés nem utolsósorban a megfelelő viselkedést.”

Levendel tehát egy olyan korszakban, amikor nagy volta nivellálásra való társadalmi hajlam, mi több, igen jelentőspolitikai erők szerveződtek arra, hogy lefékezzék, majd

visszafordítsák a differenciálódást ösztönző gazdaságireformot, egy társadalmi csoport kivételes voltára, egyedi-ségére hívja fel a figyelmet. Egyebek között a kor legmo-dernebb amerikai szociológiai irodalmát – példáulRobert K. Merton műveit – felhasználva mutatja be, hogybizonyos társadalmi törvényszerűségeken nem lehet erő-szakot tenni. A megfelelő alapozás után konkrét javaslato-kat tesz a hálapénz visszaszorítására. Ezek lényege: tuda-tosítani kell az emberekben, hogy amiként a gyógyszere-kért is jár bizonyos térítés, úgy az orvosi munkáért is. Az át-lagember számára is teljesen világos az érvelése: ha egykórházi ágy létesítése 1 millió forintba kerül, akkor ha aházi (akkor körzeti) orvos otthonában kezeli a beteget,egy-egy vizitért a legkevésbé sem méltánytalan 10-15forintot fizetni.

Ismeretes, hogy – nem utolsósorban a kedvezőtlennemzetközi viszonyok miatt – a reformpolitika hívei egyideig a partvonalon kívülre kerültek, és minél rosszabbrafordult a helyzet, a politika annál kevésbé merészkedettmég oly kis közterhek bevezetésével is kísérletezni.Levendel professzor javaslataiból tehát nem lett semmi. Őazonban nem az az ember volt, aki feladja a küzdelmet.Tovább írta a magyar egészségügy megreformálásávalkapcsolatos cikkeit, tanulmányait. 1988-ban, a Magyaror-szág felfedezése sorozatban jelent meg nagy, összegzőműve, A humanista orvoslás. Ez a munka lehetett volna azegészségügyi rendszerváltás kézikönyve. Mert – mint amából visszatekintve látszik – az egészségügy, a gyógyításátalakítására semelyik politikai erőnek nem volt (és talánmáig nincs) reális elképzelése. Senki nem hajlandó ésvalószínűleg nem is képes elvégezni azt a munkát, amitLevendel egyfelől mintegy húszezer beteg gyógyításával,másfelől az ő egyedülálló orvosi és társadalom-tudományi műveltségét hasznosítva – nem túlzunk, haazt mondjuk, polihisztorként – végzett el. Az eredményegy hatalmas társadalmi-történelmi elemzés és áttekintés.Egy óriási egészségügyi tabló a magyar társadalomról,benne az orvostársadalomról, annak etikai állapotáról.

86 87

A magyar valóságról tehát. Amelyet oly kevéssé ismernekazok, akik a mai projekteket készítik az egészségügy átala-kítására, noha bármiféle változtatási törekvés kiindulásipontjául kellene szolgálnia. Annál inkább, mert megálla-pításai – mutatis mutandis – szinte szó szerint érvényesekma is. Munkája összegzéséül, befejezéséül ezt írta Leven-del László: ,,Talán leginkább hátráltató, hogy az évek óta,a bírálat szabadsága jelszavával indult panaszáradatellenére az egészségügyi kormányzat máig nem készültfel egy átfogó szociálpolitikai, népegészségügyi reformra,még kevésbé annak megvalósítására. Inkább szelíd türe-lemmel viselte a sokszor jogos, sokszor megalapozatlan,szélsőséges kritikát. A mai helyzetben érik már a felisme-rés, hogy egy ilyen átfogó reform az egész magyar társa-dalom létfontosságú érdeke, éppen ezért nem tekinthetőegy tárca ügyének. A népegészségügyi, szociálpolitikaireform össztársadalmi, nemzeti üggyé, nemzeti sorskér-déssé vált.”

Nem elemzem az idézetet, mert az önmagáért beszél.Csupán egyetlen kérdést teszek fel. Vajon nemzeti sors-kérdésként kezeli-e a rendszerváltozást követő magyarpolitika az egészségügy reformját? Aligha kell erre vála-szolni. Miközben az utóbbi másfél évtizedben nemzetisorskérdéseknek nevezett, egyik napról a másikra elfele-dett botrányokkal múlattuk az időt, az egészségügyreformja párt- és klientúraharcok martalékává vált.Miközben a ,,Fogy a magyar” kurrens politikai érdekeketszolgáló jelszava mögött valóban igen súlyos társadalmifolyamatok zajlanak, a mindenkori egészségügyi miniszteraz éppen hatalmon lévő kormányok legbizonytalanabbpozíciójú hivatalnokának számít. S egyáltalán nem olyan-nak, akit egy nemzeti sorsprobléma megoldására szemelt kiegy négy esztendeig az országot irányító politikai erő, amelymögött azután egy emberként állna, mivelhogy ténylegkomolyan gondolja, egyszersmind hiszi, hogy a szó leg-szorosabb értelmében élethalálkérdésről van szó.

Vissza a hálapénzhez. Levendel László írásaiból kitet-szik, hogy ő – éppen, mert igen jól ismerte a jelenség ter-

mészetét, társadalmi beágyazottságát – sohasem javasolta,hogy a hálapénzt be kell tiltani. Azért küzdött, hogy azorvosi javadalmazásnak ettől a formájától hosszabb távonsikerüljön megszabadulni. Igen tanulságosak ebből aszempontból a háziorvosi praxis privatizálásának a ta-pasztalatai. Megtörtént a privatizáció, ámde a hálapénznem szűnt meg. Hogy miért nem, annak számtalan okavan. Egyet említek csupán. Az orvosi munka nem akármi-lyen velejárója a presztízs. Ha egy településen van négyháziorvos, és közülük az egyiknek még mindig csak egyTrabant autóra telik, biztosak lehetünk, hogy a nála leadottbiztosítási kártyák hamarosan el fognak fogyni. Ilyenbonyolult az ügy. Sőt, sokkal bonyolultabb. Az országkeleti tájain, olyan településeken, ahol nem is olyan régenmég igen jövedelmező volt körzeti orvosként praktizálni,ma egyre több a betölt(he)tetlen háziorvosi állás. Ezt éssok egyebet szem előtt tartva – például azt, hogy öt eszten-dőn belül tízezer orvos megy nyugdíjba, hogy Nyugat- ésÉszak-Európában betöltetlen, ámde tízszer jobban fizetettorvosi állások várják a jól képzett magyar doktorokat ésápolószemélyzetet – aligha érthető meg, hogy hálapénzügyéből miért éppen az egészségügyi tárcának és az adó-hivatalnak kell napi politikai- és médiatémát csinálni. Ahe-lyett, hogy egy, az egészségügyet nemzeti sorskérdéskéntkezelő, a kormány teljes erejét maga mögött tudó reform-tervezet keretében igyekezne az egészségügyi vezetés fel-vázolni, hogy miként lehet egy emberöltőnyi idő – teháthárom évtized – alatt megszabadulni történelmünknekettől a ballasztjától.

Ennek a cikknek az a címe, hogy A Levendel-szindró-ma, és eddig jószerével csak a hálapénzről esett szóbenne, noha tudjuk, hogy a szindróma szó magyarul tü-netegyüttest jelent. Valóban tünetegyüttesről kell beszél-nünk az 1920-ban született Levendel Lászlóval kapcsolat-ban, aki épp tíz esztendővel ezelőtt hunyt el.

Nagyon hiányzik, de annyi vigaszunk lehet, hogy meg-élte a rendszerváltást, és az új világban hangot adhatottannak, mit tartana fontosnak az ország optimális átalaku-

88 89

A magyar valóságról tehát. Amelyet oly kevéssé ismernekazok, akik a mai projekteket készítik az egészségügy átala-kítására, noha bármiféle változtatási törekvés kiindulásipontjául kellene szolgálnia. Annál inkább, mert megálla-pításai – mutatis mutandis – szinte szó szerint érvényesekma is. Munkája összegzéséül, befejezéséül ezt írta Leven-del László: ,,Talán leginkább hátráltató, hogy az évek óta,a bírálat szabadsága jelszavával indult panaszáradatellenére az egészségügyi kormányzat máig nem készültfel egy átfogó szociálpolitikai, népegészségügyi reformra,még kevésbé annak megvalósítására. Inkább szelíd türe-lemmel viselte a sokszor jogos, sokszor megalapozatlan,szélsőséges kritikát. A mai helyzetben érik már a felisme-rés, hogy egy ilyen átfogó reform az egész magyar társa-dalom létfontosságú érdeke, éppen ezért nem tekinthetőegy tárca ügyének. A népegészségügyi, szociálpolitikaireform össztársadalmi, nemzeti üggyé, nemzeti sorskér-déssé vált.”

Nem elemzem az idézetet, mert az önmagáért beszél.Csupán egyetlen kérdést teszek fel. Vajon nemzeti sors-kérdésként kezeli-e a rendszerváltozást követő magyarpolitika az egészségügy reformját? Aligha kell erre vála-szolni. Miközben az utóbbi másfél évtizedben nemzetisorskérdéseknek nevezett, egyik napról a másikra elfele-dett botrányokkal múlattuk az időt, az egészségügyreformja párt- és klientúraharcok martalékává vált.Miközben a ,,Fogy a magyar” kurrens politikai érdekeketszolgáló jelszava mögött valóban igen súlyos társadalmifolyamatok zajlanak, a mindenkori egészségügyi miniszteraz éppen hatalmon lévő kormányok legbizonytalanabbpozíciójú hivatalnokának számít. S egyáltalán nem olyan-nak, akit egy nemzeti sorsprobléma megoldására szemelt kiegy négy esztendeig az országot irányító politikai erő, amelymögött azután egy emberként állna, mivelhogy ténylegkomolyan gondolja, egyszersmind hiszi, hogy a szó leg-szorosabb értelmében élethalálkérdésről van szó.

Vissza a hálapénzhez. Levendel László írásaiból kitet-szik, hogy ő – éppen, mert igen jól ismerte a jelenség ter-

mészetét, társadalmi beágyazottságát – sohasem javasolta,hogy a hálapénzt be kell tiltani. Azért küzdött, hogy azorvosi javadalmazásnak ettől a formájától hosszabb távonsikerüljön megszabadulni. Igen tanulságosak ebből aszempontból a háziorvosi praxis privatizálásának a ta-pasztalatai. Megtörtént a privatizáció, ámde a hálapénznem szűnt meg. Hogy miért nem, annak számtalan okavan. Egyet említek csupán. Az orvosi munka nem akármi-lyen velejárója a presztízs. Ha egy településen van négyháziorvos, és közülük az egyiknek még mindig csak egyTrabant autóra telik, biztosak lehetünk, hogy a nála leadottbiztosítási kártyák hamarosan el fognak fogyni. Ilyenbonyolult az ügy. Sőt, sokkal bonyolultabb. Az országkeleti tájain, olyan településeken, ahol nem is olyan régenmég igen jövedelmező volt körzeti orvosként praktizálni,ma egyre több a betölt(he)tetlen háziorvosi állás. Ezt éssok egyebet szem előtt tartva – például azt, hogy öt eszten-dőn belül tízezer orvos megy nyugdíjba, hogy Nyugat- ésÉszak-Európában betöltetlen, ámde tízszer jobban fizetettorvosi állások várják a jól képzett magyar doktorokat ésápolószemélyzetet – aligha érthető meg, hogy hálapénzügyéből miért éppen az egészségügyi tárcának és az adó-hivatalnak kell napi politikai- és médiatémát csinálni. Ahe-lyett, hogy egy, az egészségügyet nemzeti sorskérdéskéntkezelő, a kormány teljes erejét maga mögött tudó reform-tervezet keretében igyekezne az egészségügyi vezetés fel-vázolni, hogy miként lehet egy emberöltőnyi idő – teháthárom évtized – alatt megszabadulni történelmünknekettől a ballasztjától.

Ennek a cikknek az a címe, hogy A Levendel-szindró-ma, és eddig jószerével csak a hálapénzről esett szóbenne, noha tudjuk, hogy a szindróma szó magyarul tü-netegyüttest jelent. Valóban tünetegyüttesről kell beszél-nünk az 1920-ban született Levendel Lászlóval kapcsolat-ban, aki épp tíz esztendővel ezelőtt hunyt el.

Nagyon hiányzik, de annyi vigaszunk lehet, hogy meg-élte a rendszerváltást, és az új világban hangot adhatottannak, mit tartana fontosnak az ország optimális átalaku-

88 89

lása szempontjából. Valószínűleg nem tévedek, ha aztmondom, hogy az ő legbensőbb szívügye mindig az eleset-teken, a kitaszítottakon, a megalázottakon és a megszo-morítottakon való segítés volt. Világosan látta, hogy a szo-ciális piacgazdaságnak remélt új korszak nagyon kegyet-len lesz a gyengékhez. Már 1991-ben megjelentetteÖnkormányzati alkoholpolitika című könyvét, amelybenily módon fejezte ki reménykedését egy humánusabbjövő iránt: ,,Az önkormányzati demokrácia közvetlen,emberközeli, jobban érzékeli a lakossági igényeket, aközösség gondjait, a fenyegető károkat, ugyanakkor azadott település, közösség reális lehetőségeit… Az egész-ségügyi szolgálaton belül nagyobb hatáskört, lehetőségetkapnak az alapellátás orvosai, a körzeti rendelők, ame-lyek közvetlenül kapcsolódnak a helyi önkormányzatok-kal… Az »alapellátási alkohológia« szükségszerűen fogfejlődni, erősödni… Az önkormányzatok közvetlenül éskonkrétan tudják igénybe venni, mozgósítani a helyi segí-tő közösségeket, családsegítő, egészséges életmódot előtér-be helyező világi és egyházi egyesüléseket, alapítványo-kat, szolgáltatásokat, a »szociális háló« helyi egységeit.” Mitlehet e reménykedő szavakat újraolvasva mondani? Saj-nos, legfeljebb ennyit: lehetséges, hogy valahol megvaló-sult abból valamennyi, amiről Levendel professzor álmo-dott, de hogy országos méretű önkormányzati alkohol-politikának nyoma sincsen, annyi bizonyos. Igaz, a hami-sított szeszes italok gyártásának és terjesztésének orszá-gos hálózata hibátlanul működik.

1993-ban jelent meg Levendel László: A hajléktalanember című úttörő munkája. Ebben monografikus ala-possággal elemzi a fedél nélkülivé válás valamennyilényeges problémáját. Szokásához híven megoldási javas-latokat tesz. Tíz pontban foglalja össze, mi módon lehetnesegíteni az ellehetetlenült embereken. Tizedik ajánlásá-ban a következőket írja: ,,A hajléktalanokat ellátó intézmé-nyek fejlesztésében nem a menhelyi, átmeneti szállói meg-oldást kell preferálni. Sokkal ígéretesebbnek tűnik a kismé-retű, emberi közösségek kialakulásának kedvező önsegí-

tő, fokozatosan önfinanszírozóvá váló, védett szállás,védett munkahely rendszere.” Nem vagyok benne bizo-nyos, hogy kellő alapossággal ismerem a hazai hajlékta-lan-ellátás egészét. Azonban – sokat utazó ember lévén –azt sem hiszem, hogy amit a két szememmel látok, nem avalóság. Ez a valóság pedig semmiben sem hasonlítahhoz, amit Levendel professzor több mint egy évtizedejavasolt. Sohasem hittem volna, hogy visszatérhet a kétvilágháború közötti Róbert bácsi konyhája a pesti utcára,hogy a Keleti pályaudvaron a vonat és a metró közöttiutam reggel és este egyaránt messziről bűzlő emberekközött vezet majd. Olyan emberek között, akik ájultan-kábultan fekszenek rongyaikon, így álmaik sincsenek,védett szállásról, védett munkahelyről álmodni sem képe-sek tehát.

Nehéz volna felsorolni, mi minden nyugtalanítottaLevendel Lászlót élete utolsó szakaszában. 1993-ban, egyesztendővel halála előtt Túlélő című kötetében számbavette a rendszerváltás nagy problémáit. A legtöbbet a sze-gény emberek gondjairól írta. A lesüllyedő rétegekről, aperemhelyzetben élőkről, a hajléktalanokról. De sokatfoglalkoztatta őt az orvos-beteg, az orvos-orvos viszony, a,,szeretetorvoslás” problémája. És a cigányság bajai. Min-dent kifejez ezzel kapcsolatos írásának címe: A cigánysággondja – mindannyiunk gondja. Levendel professzorsokat tépelődött a múlton, ezért megvolt hozzá a tehetsé-ge, hogy megsejtse a jövőt. A Túlélő című kötetébe felvette1990-ben megjelent, ugyancsak a szegényekért szóló írá-sát, amelynek látnoki módon ezt a címet adta: Polgárnaklenni – a létezés joga. Jó barátságban volt a hozzá hasonló-an nagy formátumú férfiúval, a katolikus teológus NyiriTamással. Ugyanazon esztendőben születtek és ugyanazonesztendőben távoztak közülünk. 1992-ben Nyiri profesz-szor otthonában látogatta meg a betegségéből lábadozóLevendel Lászlót. Az önmagát ugyancsak társa-dalomorvosnak (is) tartó teológus az igen szabadszelle-mű Mérleg című katolikus folyóirat akkor megjelent leg-újabb számát vitte barátjának, annak gyógyulását segíten-

90 91

lása szempontjából. Valószínűleg nem tévedek, ha aztmondom, hogy az ő legbensőbb szívügye mindig az eleset-teken, a kitaszítottakon, a megalázottakon és a megszo-morítottakon való segítés volt. Világosan látta, hogy a szo-ciális piacgazdaságnak remélt új korszak nagyon kegyet-len lesz a gyengékhez. Már 1991-ben megjelentetteÖnkormányzati alkoholpolitika című könyvét, amelybenily módon fejezte ki reménykedését egy humánusabbjövő iránt: ,,Az önkormányzati demokrácia közvetlen,emberközeli, jobban érzékeli a lakossági igényeket, aközösség gondjait, a fenyegető károkat, ugyanakkor azadott település, közösség reális lehetőségeit… Az egész-ségügyi szolgálaton belül nagyobb hatáskört, lehetőségetkapnak az alapellátás orvosai, a körzeti rendelők, ame-lyek közvetlenül kapcsolódnak a helyi önkormányzatok-kal… Az »alapellátási alkohológia« szükségszerűen fogfejlődni, erősödni… Az önkormányzatok közvetlenül éskonkrétan tudják igénybe venni, mozgósítani a helyi segí-tő közösségeket, családsegítő, egészséges életmódot előtér-be helyező világi és egyházi egyesüléseket, alapítványo-kat, szolgáltatásokat, a »szociális háló« helyi egységeit.” Mitlehet e reménykedő szavakat újraolvasva mondani? Saj-nos, legfeljebb ennyit: lehetséges, hogy valahol megvaló-sult abból valamennyi, amiről Levendel professzor álmo-dott, de hogy országos méretű önkormányzati alkohol-politikának nyoma sincsen, annyi bizonyos. Igaz, a hami-sított szeszes italok gyártásának és terjesztésének orszá-gos hálózata hibátlanul működik.

1993-ban jelent meg Levendel László: A hajléktalanember című úttörő munkája. Ebben monografikus ala-possággal elemzi a fedél nélkülivé válás valamennyilényeges problémáját. Szokásához híven megoldási javas-latokat tesz. Tíz pontban foglalja össze, mi módon lehetnesegíteni az ellehetetlenült embereken. Tizedik ajánlásá-ban a következőket írja: ,,A hajléktalanokat ellátó intézmé-nyek fejlesztésében nem a menhelyi, átmeneti szállói meg-oldást kell preferálni. Sokkal ígéretesebbnek tűnik a kismé-retű, emberi közösségek kialakulásának kedvező önsegí-

tő, fokozatosan önfinanszírozóvá váló, védett szállás,védett munkahely rendszere.” Nem vagyok benne bizo-nyos, hogy kellő alapossággal ismerem a hazai hajlékta-lan-ellátás egészét. Azonban – sokat utazó ember lévén –azt sem hiszem, hogy amit a két szememmel látok, nem avalóság. Ez a valóság pedig semmiben sem hasonlítahhoz, amit Levendel professzor több mint egy évtizedejavasolt. Sohasem hittem volna, hogy visszatérhet a kétvilágháború közötti Róbert bácsi konyhája a pesti utcára,hogy a Keleti pályaudvaron a vonat és a metró közöttiutam reggel és este egyaránt messziről bűzlő emberekközött vezet majd. Olyan emberek között, akik ájultan-kábultan fekszenek rongyaikon, így álmaik sincsenek,védett szállásról, védett munkahelyről álmodni sem képe-sek tehát.

Nehéz volna felsorolni, mi minden nyugtalanítottaLevendel Lászlót élete utolsó szakaszában. 1993-ban, egyesztendővel halála előtt Túlélő című kötetében számbavette a rendszerváltás nagy problémáit. A legtöbbet a sze-gény emberek gondjairól írta. A lesüllyedő rétegekről, aperemhelyzetben élőkről, a hajléktalanokról. De sokatfoglalkoztatta őt az orvos-beteg, az orvos-orvos viszony, a,,szeretetorvoslás” problémája. És a cigányság bajai. Min-dent kifejez ezzel kapcsolatos írásának címe: A cigánysággondja – mindannyiunk gondja. Levendel professzorsokat tépelődött a múlton, ezért megvolt hozzá a tehetsé-ge, hogy megsejtse a jövőt. A Túlélő című kötetébe felvette1990-ben megjelent, ugyancsak a szegényekért szóló írá-sát, amelynek látnoki módon ezt a címet adta: Polgárnaklenni – a létezés joga. Jó barátságban volt a hozzá hasonló-an nagy formátumú férfiúval, a katolikus teológus NyiriTamással. Ugyanazon esztendőben születtek és ugyanazonesztendőben távoztak közülünk. 1992-ben Nyiri profesz-szor otthonában látogatta meg a betegségéből lábadozóLevendel Lászlót. Az önmagát ugyancsak társa-dalomorvosnak (is) tartó teológus az igen szabadszelle-mű Mérleg című katolikus folyóirat akkor megjelent leg-újabb számát vitte barátjának, annak gyógyulását segíten-

90 91

dő. A lap közölte azt az előadást, amit Nyiri a pasztorálteo-lógusok freisingeni konferenciáján tartott. Mivel a Mérle-get igen kevesen olvasták, Nyiri tanait csupán egy vékonyértelmiségi réteg ismerte, így Levendel professzor szüksé-gesnek tartotta, hogy népszerűsítse azokat. Az akkor igenmagas példányszámú Magyar Nemzetben jelentette megNyiri Tamás tizenegy kívánalma című cikkét. Ebbenmegállapítja, hogy a teológia professzorának a Mérlegbenközzétett előadásából derült ki számára, hogy ő maga, ademokratikus baloldali ember ugyanazokkal a gondok-kal küszködik a rendszerváltás első esztendeiben, mint ademokrata keresztény Nyiri. Mert a teológus, amikor sajátegyházának bajait sorolja, a magyar társadalom bajairólbeszél. Hogy az egyházak nem játszottak kellő szerepet arendszerváltás előkészítésében, hogy a katolikus egyházszerkezete még mindig félfeudális, hogy túl messze van azemberektől, hogy nagy a hajlama a restaurációs tendenciák-ra, hogy a teológia megállt ott, ahol negyven évvel korábbantartott, hogy az egyház nem igyekszik a magyar társadalommélységes megosztottságát enyhíteni, hogy nem törekszikaz antijudaizmus által okozott sebeket mihamarabbbegyógyítani. Valószínűleg mindenki tudja: máig aktuá-lis bajokról beszélt tizenkét esztendeje Nyiri és Levendel.

Ugyancsak 1992-ben vetette papírra Levendel Lászlóazokat a sorokat, amelyeknek ezt a címet adta: A termé-szetes és ,,célirányos” hazaszeretet. Nem szükséges rövi-den összefoglalni, miről szól az írás, kiderül utolsó passzu-sából: ,,Soha életemben nem beszéltem a hazaszeretetem-ről – úgyis kitudódott ez valahogy –, és a zsidó gyerek ilye-tén érzelme jó vicc és ugratási téma volt, mondanom semkell, elsősorban hitsorsosaim számára. Mindenkinek fon-tos az oltalmazó, jó haza biztonsága, szeretete, de a»hazátlan« zsidó, ha hazát lel, annál ez – jól érthetően –még fontosabb. Ez a Petrovits-Petőfi szindróma lényege. Azsidóüldözés, az elhurcolásom legfájdalmasabb ütése,testvéreim, rokonaim megölése után, ennek a bizalom-nak szétverése volt. A gyógyuláshoz kellett, nagyon kelletta kicsúfolt és megcsúfolt hazaszeretet.”

A hálapénztől a hazaszeretetig. Ez a Levendel-szindró-ma. Az, hogy voltak ebben az országban feddhetetlenerkölcsű, roppant tudású, nagy formátumú emberek,akik a rendszerváltás legfontosabb kérdéseit nagyon vilá-gosan megfogalmazták, mi több, választ is adtak rájuk.Vagyis a Levendel-szindróma nem csak Levendel-szind-róma, hanem Nyiri-, esetleg Andorka-, Bibó- vagy Jászi-szindróma is. A rendszerváltás óta pedig úgy élünk, mint-ha ezek a férfiak és alkotásaik soha nem léteztek volna.Éles viták folynak arról, hogy legyen-e Horthy- és Kádár-szobor, vagy hogy egyik se legyen, esetleg csak egyikükkapjon szobrot. Közben amnéziás állapotban élünk. Ez aLevendel-szindróma. Pedig, amint Levendel László tanítjanekünk, van Petrovits-Petőfi-szindróma is.

92

dő. A lap közölte azt az előadást, amit Nyiri a pasztorálteo-lógusok freisingeni konferenciáján tartott. Mivel a Mérle-get igen kevesen olvasták, Nyiri tanait csupán egy vékonyértelmiségi réteg ismerte, így Levendel professzor szüksé-gesnek tartotta, hogy népszerűsítse azokat. Az akkor igenmagas példányszámú Magyar Nemzetben jelentette megNyiri Tamás tizenegy kívánalma című cikkét. Ebbenmegállapítja, hogy a teológia professzorának a Mérlegbenközzétett előadásából derült ki számára, hogy ő maga, ademokratikus baloldali ember ugyanazokkal a gondok-kal küszködik a rendszerváltás első esztendeiben, mint ademokrata keresztény Nyiri. Mert a teológus, amikor sajátegyházának bajait sorolja, a magyar társadalom bajairólbeszél. Hogy az egyházak nem játszottak kellő szerepet arendszerváltás előkészítésében, hogy a katolikus egyházszerkezete még mindig félfeudális, hogy túl messze van azemberektől, hogy nagy a hajlama a restaurációs tendenciák-ra, hogy a teológia megállt ott, ahol negyven évvel korábbantartott, hogy az egyház nem igyekszik a magyar társadalommélységes megosztottságát enyhíteni, hogy nem törekszikaz antijudaizmus által okozott sebeket mihamarabbbegyógyítani. Valószínűleg mindenki tudja: máig aktuá-lis bajokról beszélt tizenkét esztendeje Nyiri és Levendel.

Ugyancsak 1992-ben vetette papírra Levendel Lászlóazokat a sorokat, amelyeknek ezt a címet adta: A termé-szetes és ,,célirányos” hazaszeretet. Nem szükséges rövi-den összefoglalni, miről szól az írás, kiderül utolsó passzu-sából: ,,Soha életemben nem beszéltem a hazaszeretetem-ről – úgyis kitudódott ez valahogy –, és a zsidó gyerek ilye-tén érzelme jó vicc és ugratási téma volt, mondanom semkell, elsősorban hitsorsosaim számára. Mindenkinek fon-tos az oltalmazó, jó haza biztonsága, szeretete, de a»hazátlan« zsidó, ha hazát lel, annál ez – jól érthetően –még fontosabb. Ez a Petrovits-Petőfi szindróma lényege. Azsidóüldözés, az elhurcolásom legfájdalmasabb ütése,testvéreim, rokonaim megölése után, ennek a bizalom-nak szétverése volt. A gyógyuláshoz kellett, nagyon kelletta kicsúfolt és megcsúfolt hazaszeretet.”

A hálapénztől a hazaszeretetig. Ez a Levendel-szindró-ma. Az, hogy voltak ebben az országban feddhetetlenerkölcsű, roppant tudású, nagy formátumú emberek,akik a rendszerváltás legfontosabb kérdéseit nagyon vilá-gosan megfogalmazták, mi több, választ is adtak rájuk.Vagyis a Levendel-szindróma nem csak Levendel-szind-róma, hanem Nyiri-, esetleg Andorka-, Bibó- vagy Jászi-szindróma is. A rendszerváltás óta pedig úgy élünk, mint-ha ezek a férfiak és alkotásaik soha nem léteztek volna.Éles viták folynak arról, hogy legyen-e Horthy- és Kádár-szobor, vagy hogy egyik se legyen, esetleg csak egyikükkapjon szobrot. Közben amnéziás állapotban élünk. Ez aLevendel-szindróma. Pedig, amint Levendel László tanítjanekünk, van Petrovits-Petőfi-szindróma is.

92

KÉRI LÁSZLÓ

ÉLES MEGVILÁGÍTÁSBAN

Villanófénynél egy pillanatra a megfigyelő szem mindentsokkal élesebben lát, mint egyébként. Erősek a kontúrok,a tárgyak valószerűtlenül naggyá nőnek, árnyékaik felfog-hatatlanul hatalmasak, a részleteket nincs is időnk érzékel-ni. Van valami riasztó és egyben vonzó, de félelmetes is apillanat hatalmában. Mindent, de mindent egyszerre ésegyben látni.

2003/2004 fordulóján a legutolsó ötven/száz nap híreit,belpolitikai és közéleti eseményeit későbbi korok törté-nészei megbízhatóan tudják majd sok hónapos munká-val rekonstruálni, elválasztva egymástól a lényeget és a lát-szatot. De képzeljük el azt az abszurditást, hogy képesekvagyunk Magyarország újságjait, híreit, híradóit egyszerreelolvasni, megnézni, meghallgatni. A villanófénynél tájé-kozódva mindent egyszerre látni, hallani, olvasni. Mit is?

Mindenekelőtt egy bolond és képtelenül irracionálisvilágot. A rendszerváltás tizenötödik évében leledzőmagyarok elképesztő botrányok tömegével szórakoztat-hatták magukat. Kozmikus jelentőségű problémákatfaragtak olyan ügyekből, amelyeknek értelmét néhányhónap múltán rajtuk kívül már senki sem volt képes fel-fogni. S nem tulajdonítottak fontosságot olyan kérdések-nek, amelyeken később életük minősége évtizedszámmúlott. Magyarországon ekkoriban, 2003/2004 forduló-ján, minden és mindenki a feje tetején állt. A villanófény-nél végtelenül nagy, tótágast álló tömeget láthattunk.Lábuk az ég felé kalimpált, fejük a földközelben tarkójukalá tett kezeiken nyugodott, kizárólag csak földszintesenláttak, a másik ember tekintete volt az egyetlen beláthatat-lan horizont, és a tekintetekben a végsőkig kimerített

emberek erőfeszítéseinek hiábavalósága tükröződött. Atekintetek eltorzulók, kínlódásról tanúskodók voltak,örömnek semmi nyomát nem lehetett felfedezni.

Ugyanezek a magyarok éppen száz nappal voltakújkori történelmük legdicsőségesebb pillanata, a májusiuniós csatlakozás dátuma előtt. Mert végre odatartozhat-tak, ahova mindig is vágyódtak: teljes jogú, egyenrangúnéppé fogadták őket, amivel lezárult eddigi történelmüklegszomorúbb és legkilátástalanabb évszázada.

Január elején a magyarok ebből semmit sem láttak,tekintetük négy-öt centivel volt a föld felett csupán, ahon-nét csak annyi volt érzékelhető, hogy a másik, a szomszédis rettenetesen kínlódik. A kövérek gyűlölték a soványa-kat, mert nekik könnyebb volt így lenniük, miként a hóri-horgasok is végtelenül irigyelték a kicsiket – váratlan sze-rencséjük okán. Néhány hétig szóbeszéd tárgya lett, hogyaz egész kálváriáról a zsidók tehetnek, ám idővel az iskiderült, hogy ezúttal ők is fejükön állnak. (Sovány vigasz– kövér magyaroknak…)

A PROFÁNABB VÁLTOZAT

A magyar közéletet 2003 karácsonyától 2004 februárjáig,negyven napon át a következő kérdések tartották izga-lomban: ha valaki részegen, egy alig hallgatott rádiómű-sorban mond valami égbe kiáltó eszementséget, akkorkötelező-e az egész magyar baloldalnak ezért mindenáldott nap bocsánatot kérni, és elismernie önmagáról ere-dendően civilizáció- és kultúraellenes mivoltát? Ha valakiegy hisztérikus tüntetésen zászlót gyújtogat, akkor kielé-gítő megoldás-e bujkáló cukrosbácsik aknamunkájárahivatkozni, s kötelező-e minden jobboldalinak e szemen-szedett, pofátlan érveléssel szolidárisnak lennie?

Későbbi korok jámbor olvasója egyetlen szót sem fogérteni az iménti néhány sorból, akinek csak üzenni tud-juk: mi sem értettünk semmit annak idején sem, de atudatlanságunk nem zavart meg bennünket abban, hogy

94 95

KÉRI LÁSZLÓ

ÉLES MEGVILÁGÍTÁSBAN

Villanófénynél egy pillanatra a megfigyelő szem mindentsokkal élesebben lát, mint egyébként. Erősek a kontúrok,a tárgyak valószerűtlenül naggyá nőnek, árnyékaik felfog-hatatlanul hatalmasak, a részleteket nincs is időnk érzékel-ni. Van valami riasztó és egyben vonzó, de félelmetes is apillanat hatalmában. Mindent, de mindent egyszerre ésegyben látni.

2003/2004 fordulóján a legutolsó ötven/száz nap híreit,belpolitikai és közéleti eseményeit későbbi korok törté-nészei megbízhatóan tudják majd sok hónapos munká-val rekonstruálni, elválasztva egymástól a lényeget és a lát-szatot. De képzeljük el azt az abszurditást, hogy képesekvagyunk Magyarország újságjait, híreit, híradóit egyszerreelolvasni, megnézni, meghallgatni. A villanófénynél tájé-kozódva mindent egyszerre látni, hallani, olvasni. Mit is?

Mindenekelőtt egy bolond és képtelenül irracionálisvilágot. A rendszerváltás tizenötödik évében leledzőmagyarok elképesztő botrányok tömegével szórakoztat-hatták magukat. Kozmikus jelentőségű problémákatfaragtak olyan ügyekből, amelyeknek értelmét néhányhónap múltán rajtuk kívül már senki sem volt képes fel-fogni. S nem tulajdonítottak fontosságot olyan kérdések-nek, amelyeken később életük minősége évtizedszámmúlott. Magyarországon ekkoriban, 2003/2004 forduló-ján, minden és mindenki a feje tetején állt. A villanófény-nél végtelenül nagy, tótágast álló tömeget láthattunk.Lábuk az ég felé kalimpált, fejük a földközelben tarkójukalá tett kezeiken nyugodott, kizárólag csak földszintesenláttak, a másik ember tekintete volt az egyetlen beláthatat-lan horizont, és a tekintetekben a végsőkig kimerített

emberek erőfeszítéseinek hiábavalósága tükröződött. Atekintetek eltorzulók, kínlódásról tanúskodók voltak,örömnek semmi nyomát nem lehetett felfedezni.

Ugyanezek a magyarok éppen száz nappal voltakújkori történelmük legdicsőségesebb pillanata, a májusiuniós csatlakozás dátuma előtt. Mert végre odatartozhat-tak, ahova mindig is vágyódtak: teljes jogú, egyenrangúnéppé fogadták őket, amivel lezárult eddigi történelmüklegszomorúbb és legkilátástalanabb évszázada.

Január elején a magyarok ebből semmit sem láttak,tekintetük négy-öt centivel volt a föld felett csupán, ahon-nét csak annyi volt érzékelhető, hogy a másik, a szomszédis rettenetesen kínlódik. A kövérek gyűlölték a soványa-kat, mert nekik könnyebb volt így lenniük, miként a hóri-horgasok is végtelenül irigyelték a kicsiket – váratlan sze-rencséjük okán. Néhány hétig szóbeszéd tárgya lett, hogyaz egész kálváriáról a zsidók tehetnek, ám idővel az iskiderült, hogy ezúttal ők is fejükön állnak. (Sovány vigasz– kövér magyaroknak…)

A PROFÁNABB VÁLTOZAT

A magyar közéletet 2003 karácsonyától 2004 februárjáig,negyven napon át a következő kérdések tartották izga-lomban: ha valaki részegen, egy alig hallgatott rádiómű-sorban mond valami égbe kiáltó eszementséget, akkorkötelező-e az egész magyar baloldalnak ezért mindenáldott nap bocsánatot kérni, és elismernie önmagáról ere-dendően civilizáció- és kultúraellenes mivoltát? Ha valakiegy hisztérikus tüntetésen zászlót gyújtogat, akkor kielé-gítő megoldás-e bujkáló cukrosbácsik aknamunkájárahivatkozni, s kötelező-e minden jobboldalinak e szemen-szedett, pofátlan érveléssel szolidárisnak lennie?

Későbbi korok jámbor olvasója egyetlen szót sem fogérteni az iménti néhány sorból, akinek csak üzenni tud-juk: mi sem értettünk semmit annak idején sem, de atudatlanságunk nem zavart meg bennünket abban, hogy

94 95

e két ügyben akár naponta százszor is állást ne foglaljunk.Merthogy nem a rádióműsorról és nem a zászlóról voltszó, hanem a táborról. A táborról, amely az egykoriMagyarországon már szakrális jelentőségű azonosulásitereppé vált. Ha az ember az egyik politikai táborhoz tar-tozott, akkor minden elképzelhető aljasságot és gonosz-ságot fel tudott tételezni a másik tábor tagjairól. A magatáboráról ugyan semmit se tudott, de a másik oldal galád-ságairól végeláthatatlanul hosszú történetei voltak. E rém-történetek nagy részét természetesen a saját táboron belülgyártották, mert a táborok lakóinak nem sok fogalmukvolt az ellenoldalon tartózkodók tényleges szokásairól,normáiról, eszméiről. Annyit tudtak, amit maguk össze-hordtak maguk között – hallomásból. Tehették, mert igazijobboldali átlagos baloldalival roppant ritkán találkozott,vagy ha mégis, akkor rövid sértegetés után gyorsan el isváltak egymástól. És a vérbeli baloldali sem szokott hosz-szan beszélgetni igazi jobboldalival, mert ha mégis azono-sítani tudta az ellenfelet, akkor vélt történelmi diadalátólátitatva tüstént letorkolta ellenfelét, és fölpattant az általaképzelt történelmi dobogóra.

2003/2004 fordulóján mind a két tábornak már égetőszüksége volt arra, hogy legalább egyszer az életben tény-leges, létező, megtapintható, személyében is azonosítha-tó, széles körben ellenfelet láthasson. Olyat, akinek nevevan, leköpdöshető, megbilincselhető, meglincselhető, abulvármédiában bemutatható. Olyan valakire, akit akár aValó Világ villába is be lehet küldeni, ezért aztán mindenvitán felül létezik, van neki sms-es száma, lehet rá szavazni,gyűlölni és imádni. Mind a két tábor roppant gyorsasággalkapta meg a maga felfedezettjét.

A jobboldal karácsonyi ajándékul kapott egy olyan fia-talembert, aki minden szempontból megfelelt fantomké-pének. Istentagadó, véres szájú liberálbolsi, aki lábbaltiporná a kétezer éves keresztény kultúrát, ha hagynánk.Lám, hova vezet a liberális szabadosság, még hogy TilosRádió – ráadásul iszik is, akkor meg annál igazabb, amitmondott. Nem is szálltak le az esetről, Ügy lett belőle.

Hatóságok, intézmények tömege volt kénytelen napontafoglalatoskodni a századszori elítélés lélekemelő művele-teivel. A baloldal meg persze szégyenkezett, hebegett-habogott, csak azt nem merte senki sem megkérdezni: miköze egyetlen ember felelőtlen megnyilvánulásának azegész baloldalhoz? Nem kellett sokáig várni a visszavágó-ra sem. A radikális jobboldal tüntetői között mindigéppen elég sulyokvető akadt, így történt ez ezúttal is. Azizraeli zászlót égető mediatizációja igazán példásra sikere-dett, és az ügyvédi bravúrnak is köszönhetően ezen azoldalon is egyetlen hét alatt összeállhatott a fantomkép:fajvédő, jómódú úrigyerek, aki ordas eszméken nevel-kedve, a tömegek indulatait sunyin felhasználva képeslenne az egész világot felgyújtani, ha lenne hozzá elegen-dő mennyiségű cukor és zászló. Lám, mindig is tudtuk,hova vezetnek a polgári körös uszítás indulatai, mostaztán kibújt a szög a zsákból. A jobboldal persze zavarbanvolt, s párhuzamos őrültségekkel próbálkozott. Eleinte areichstagos provokáció gyermeteg vádjával, majd pedigaz egész ügy eljelentéktelenítésével. Ahelyett, hogy aztkérdezték volna: mi köze a banditizmusnak a konzervati-vizmushoz?

A szóban forgó negyven nap során a két fiatalemberdémonizálása jól sikerült, a velük kapcsolatos intenzívmédiafoglalatoskodás képes volt arra, hogy jó időre szá-mos más, egyébként valóban fontos ügy homályba borul-jon. Mind a két tábor maradéktalanul boldog lehetett,megkapta a maga gyűlöletes ellenfelét, most már a név isismertté vált – lehet majd esténként otthon kikkel riogatnia csecsemőket.

Villanófénynél nagyra nőtt hőseink esete egyébirántnem egyedülálló és végképp nem tartható előzményeknélkülinek. Magát a szerkezetet még 2002-ből örököltük,amikor a kampány hevében kikovácsolódott táboroknaksikerült olyan politikai érintkezési kultúrát létrehozniuk,amelyben a hisztériakeltés létszükségletté vált. A kam-pány heteiben még csak-csak lehetett magyarázatot talál-ni e páratlan indulattömegre, ám a választások elmúltával

96 97

e két ügyben akár naponta százszor is állást ne foglaljunk.Merthogy nem a rádióműsorról és nem a zászlóról voltszó, hanem a táborról. A táborról, amely az egykoriMagyarországon már szakrális jelentőségű azonosulásitereppé vált. Ha az ember az egyik politikai táborhoz tar-tozott, akkor minden elképzelhető aljasságot és gonosz-ságot fel tudott tételezni a másik tábor tagjairól. A magatáboráról ugyan semmit se tudott, de a másik oldal galád-ságairól végeláthatatlanul hosszú történetei voltak. E rém-történetek nagy részét természetesen a saját táboron belülgyártották, mert a táborok lakóinak nem sok fogalmukvolt az ellenoldalon tartózkodók tényleges szokásairól,normáiról, eszméiről. Annyit tudtak, amit maguk össze-hordtak maguk között – hallomásból. Tehették, mert igazijobboldali átlagos baloldalival roppant ritkán találkozott,vagy ha mégis, akkor rövid sértegetés után gyorsan el isváltak egymástól. És a vérbeli baloldali sem szokott hosz-szan beszélgetni igazi jobboldalival, mert ha mégis azono-sítani tudta az ellenfelet, akkor vélt történelmi diadalátólátitatva tüstént letorkolta ellenfelét, és fölpattant az általaképzelt történelmi dobogóra.

2003/2004 fordulóján mind a két tábornak már égetőszüksége volt arra, hogy legalább egyszer az életben tény-leges, létező, megtapintható, személyében is azonosítha-tó, széles körben ellenfelet láthasson. Olyat, akinek nevevan, leköpdöshető, megbilincselhető, meglincselhető, abulvármédiában bemutatható. Olyan valakire, akit akár aValó Világ villába is be lehet küldeni, ezért aztán mindenvitán felül létezik, van neki sms-es száma, lehet rá szavazni,gyűlölni és imádni. Mind a két tábor roppant gyorsasággalkapta meg a maga felfedezettjét.

A jobboldal karácsonyi ajándékul kapott egy olyan fia-talembert, aki minden szempontból megfelelt fantomké-pének. Istentagadó, véres szájú liberálbolsi, aki lábbaltiporná a kétezer éves keresztény kultúrát, ha hagynánk.Lám, hova vezet a liberális szabadosság, még hogy TilosRádió – ráadásul iszik is, akkor meg annál igazabb, amitmondott. Nem is szálltak le az esetről, Ügy lett belőle.

Hatóságok, intézmények tömege volt kénytelen napontafoglalatoskodni a századszori elítélés lélekemelő művele-teivel. A baloldal meg persze szégyenkezett, hebegett-habogott, csak azt nem merte senki sem megkérdezni: miköze egyetlen ember felelőtlen megnyilvánulásának azegész baloldalhoz? Nem kellett sokáig várni a visszavágó-ra sem. A radikális jobboldal tüntetői között mindigéppen elég sulyokvető akadt, így történt ez ezúttal is. Azizraeli zászlót égető mediatizációja igazán példásra sikere-dett, és az ügyvédi bravúrnak is köszönhetően ezen azoldalon is egyetlen hét alatt összeállhatott a fantomkép:fajvédő, jómódú úrigyerek, aki ordas eszméken nevel-kedve, a tömegek indulatait sunyin felhasználva képeslenne az egész világot felgyújtani, ha lenne hozzá elegen-dő mennyiségű cukor és zászló. Lám, mindig is tudtuk,hova vezetnek a polgári körös uszítás indulatai, mostaztán kibújt a szög a zsákból. A jobboldal persze zavarbanvolt, s párhuzamos őrültségekkel próbálkozott. Eleinte areichstagos provokáció gyermeteg vádjával, majd pedigaz egész ügy eljelentéktelenítésével. Ahelyett, hogy aztkérdezték volna: mi köze a banditizmusnak a konzervati-vizmushoz?

A szóban forgó negyven nap során a két fiatalemberdémonizálása jól sikerült, a velük kapcsolatos intenzívmédiafoglalatoskodás képes volt arra, hogy jó időre szá-mos más, egyébként valóban fontos ügy homályba borul-jon. Mind a két tábor maradéktalanul boldog lehetett,megkapta a maga gyűlöletes ellenfelét, most már a név isismertté vált – lehet majd esténként otthon kikkel riogatnia csecsemőket.

Villanófénynél nagyra nőtt hőseink esete egyébirántnem egyedülálló és végképp nem tartható előzményeknélkülinek. Magát a szerkezetet még 2002-ből örököltük,amikor a kampány hevében kikovácsolódott táboroknaksikerült olyan politikai érintkezési kultúrát létrehozniuk,amelyben a hisztériakeltés létszükségletté vált. A kam-pány heteiben még csak-csak lehetett magyarázatot talál-ni e páratlan indulattömegre, ám a választások elmúltával

96 97

már bonyolultabb okfejtésekkel volt megindokolható,hogy mi végre a parttalan fenekedés és a túlpörgetettközéleti indulat? A magyar politikai élet aktuális dramatur-giájából azonban szerencsétlen módon szakadatlanulkövetkeztek az újabb és újabb megmérkőzési lehetősé-gek, s ezek, mint az olaj a hamvadó tűzre, úgy hatottak azindulatok magas hőfokon tartására. Elébb az önkormány-zati választások, majd az uniós népszavazás, 2004-benpedig az újabb választás kényszerítette ki azt, hogy a párt-táborok harci tüze ne hunyhasson ki. A harchoz pedigellenfél kell, s ha az nem terem magától, akkor roppantnagy a késztetés a véletlenek kínálta esetek aránytalanmértékű átpolitizálására. Így történt ez a két, említett fiatal-ember esetében is. Eredetileg egyikük sem akart sem már-tírrá, sem pedig az ellentábor kitüntetett céltáblájává válni,ám mind a ketten pompásan megfeleltek az előre megfor-mált szerepköröknek.

Előzményeket, főpróbákat szép számmal találhattunkkorábban is, legfeljebb azok nem voltak konkrétan egyet-len személyhez köthetők. Alig két hónappal előzőleg egyzalai kicsinyke faluban a radikális jobboldal hangos bot-rányba fullasztotta az odatervezett kormányzati megem-lékezést. Másról sem lehetett ez után napokig hallani, mintarról – az egyébként jogos – felháborodásról: honnétveszi egy maroknyi szélsőséges csoport magának a jogotarra, hogy a társadalom egésze nevében tegye tönkre aztaz ünnepi alkalmat, amelynek inkább a nemzet egészetörténelméhez lett volna köze, sem mint az aktuális politi-kai érdekekhez.

Nem kellett sokáig várni, mert két hét múltán már azvolt a botrány tárgya, hogy az említett kormányzati ren-dezvényre miért kellett a fővárosból drága és különlegesebédet hozatni, micsoda galád dolog ez az urizálás egyolyan kis faluban, ahol a hazai mértékletesség szimboli-kus alakja született. Mint várható volt, az egyik botrányképes volt elfedni a másikat, pontosabban így mind a kéttábor megkapta a maga botrányát. Ettől kezdve szabaddávált a politikai ízlésvásár: mindenki arra emlékezett és azt

sérelmezhette, ami a maga politikai beállítódásának a leg-inkább megfelelt.

E tantörténet egyébiránt szervesen illeszkedett abba azavaros, mocskos eseményfolyamba, mit ez idő tájt a poli-tikai osztály ,,közéletként” produkált. Az egész 2003-as évkisebb-nagyobb botrányok füzéréből állt össze, s mindenelőkerült ügyet olyan erővel igyekeztek az érintettek aközvélemény ablakára passzírozni, hogy a sok-sokmaszattól egy idő után már semmit sem lehetett tisztánlátni. A nyár kellős közepén kezdődött az Évtized Botrá-nya: valakik bohózatba illő módon megvertek egy kor-mányzati főtisztviselőt, (természetesen az igazságról ezügyben sem lehet semmit tudni, azóta sem), ő pedig a kór-házi ágyon kitálalt, ezért néhány napig ,,cégügy” lett adologból. Egy hét múlva már ,,Britton-üggyé” avanzsált,majd nemsoká ,,Kulcsár Attilává” egyszerűsödött le a sok-milliárdos sikkasztás. A nyár végéig úgy látszott, megint aTocsik-ügy kései kiadásával lesz dolgunk: egyetlen emberfogja fedezni a különböző, több mint gyanús pártkötődé-sek fekete pénzügyeit. Majd ezután hetenként változott ahelyzet annak megfelelően, melyik párt volt ügyesebb atekintetben, hogy több gyanút tereljen a magáénál riválisakontójára. Mind a két tábor hihetetlen igyekezettel pró-bálta a másik nyakába önteni az egész szennyet. Az őszközepén újabb megoldást találtak ki: részben az érintettbankok és pénzintézetek vezetői tűntek el hosszabb-rövi-debb időre a legkülönbözőbb fogdákban, részben pedigmagas rangú ügyészségi és rendőrségi vezetők tévedése-in, felelősségre foghatóságán tesztelték a bűnbak-képzéshatárait.

E sorokat 2004 februárja első napján írom, a sokmilliár-dos sikkasztási ügy nyolcadik hónapjában. Több ezercikk, interjú, találgatás látott eleddig napvilágot, de a túlin-formált közvélemény semmiféle alapkérdésre nem tudjamég a választ. Hallhatott helyette ezeregy, színesnek gon-dolt történetet. Nem tudjuk, ki kit lopott meg, nem tudjuk,hová lett a pénz, s azt pedig végképp nem tudjuk, hogy akét párt holdudvara milyen mélységekben lehetett érde-

98 99

már bonyolultabb okfejtésekkel volt megindokolható,hogy mi végre a parttalan fenekedés és a túlpörgetettközéleti indulat? A magyar politikai élet aktuális dramatur-giájából azonban szerencsétlen módon szakadatlanulkövetkeztek az újabb és újabb megmérkőzési lehetősé-gek, s ezek, mint az olaj a hamvadó tűzre, úgy hatottak azindulatok magas hőfokon tartására. Elébb az önkormány-zati választások, majd az uniós népszavazás, 2004-benpedig az újabb választás kényszerítette ki azt, hogy a párt-táborok harci tüze ne hunyhasson ki. A harchoz pedigellenfél kell, s ha az nem terem magától, akkor roppantnagy a késztetés a véletlenek kínálta esetek aránytalanmértékű átpolitizálására. Így történt ez a két, említett fiatal-ember esetében is. Eredetileg egyikük sem akart sem már-tírrá, sem pedig az ellentábor kitüntetett céltáblájává válni,ám mind a ketten pompásan megfeleltek az előre megfor-mált szerepköröknek.

Előzményeket, főpróbákat szép számmal találhattunkkorábban is, legfeljebb azok nem voltak konkrétan egyet-len személyhez köthetők. Alig két hónappal előzőleg egyzalai kicsinyke faluban a radikális jobboldal hangos bot-rányba fullasztotta az odatervezett kormányzati megem-lékezést. Másról sem lehetett ez után napokig hallani, mintarról – az egyébként jogos – felháborodásról: honnétveszi egy maroknyi szélsőséges csoport magának a jogotarra, hogy a társadalom egésze nevében tegye tönkre aztaz ünnepi alkalmat, amelynek inkább a nemzet egészetörténelméhez lett volna köze, sem mint az aktuális politi-kai érdekekhez.

Nem kellett sokáig várni, mert két hét múltán már azvolt a botrány tárgya, hogy az említett kormányzati ren-dezvényre miért kellett a fővárosból drága és különlegesebédet hozatni, micsoda galád dolog ez az urizálás egyolyan kis faluban, ahol a hazai mértékletesség szimboli-kus alakja született. Mint várható volt, az egyik botrányképes volt elfedni a másikat, pontosabban így mind a kéttábor megkapta a maga botrányát. Ettől kezdve szabaddávált a politikai ízlésvásár: mindenki arra emlékezett és azt

sérelmezhette, ami a maga politikai beállítódásának a leg-inkább megfelelt.

E tantörténet egyébiránt szervesen illeszkedett abba azavaros, mocskos eseményfolyamba, mit ez idő tájt a poli-tikai osztály ,,közéletként” produkált. Az egész 2003-as évkisebb-nagyobb botrányok füzéréből állt össze, s mindenelőkerült ügyet olyan erővel igyekeztek az érintettek aközvélemény ablakára passzírozni, hogy a sok-sokmaszattól egy idő után már semmit sem lehetett tisztánlátni. A nyár kellős közepén kezdődött az Évtized Botrá-nya: valakik bohózatba illő módon megvertek egy kor-mányzati főtisztviselőt, (természetesen az igazságról ezügyben sem lehet semmit tudni, azóta sem), ő pedig a kór-házi ágyon kitálalt, ezért néhány napig ,,cégügy” lett adologból. Egy hét múlva már ,,Britton-üggyé” avanzsált,majd nemsoká ,,Kulcsár Attilává” egyszerűsödött le a sok-milliárdos sikkasztás. A nyár végéig úgy látszott, megint aTocsik-ügy kései kiadásával lesz dolgunk: egyetlen emberfogja fedezni a különböző, több mint gyanús pártkötődé-sek fekete pénzügyeit. Majd ezután hetenként változott ahelyzet annak megfelelően, melyik párt volt ügyesebb atekintetben, hogy több gyanút tereljen a magáénál riválisakontójára. Mind a két tábor hihetetlen igyekezettel pró-bálta a másik nyakába önteni az egész szennyet. Az őszközepén újabb megoldást találtak ki: részben az érintettbankok és pénzintézetek vezetői tűntek el hosszabb-rövi-debb időre a legkülönbözőbb fogdákban, részben pedigmagas rangú ügyészségi és rendőrségi vezetők tévedése-in, felelősségre foghatóságán tesztelték a bűnbak-képzéshatárait.

E sorokat 2004 februárja első napján írom, a sokmilliár-dos sikkasztási ügy nyolcadik hónapjában. Több ezercikk, interjú, találgatás látott eleddig napvilágot, de a túlin-formált közvélemény semmiféle alapkérdésre nem tudjamég a választ. Hallhatott helyette ezeregy, színesnek gon-dolt történetet. Nem tudjuk, ki kit lopott meg, nem tudjuk,hová lett a pénz, s azt pedig végképp nem tudjuk, hogy akét párt holdudvara milyen mélységekben lehetett érde-

98 99

kelt a 16-18 milliárd forint eltűnésében-eltüntetésében. Ezaz utóbbi tanulság lenne a voltaképpeni igazi botrány:mármint az a tény, hogy egy olyan ügyben, amelyben szá-zával találhatóak érdekeltek – és százával vizsgálódnak,mégsem tudunk semmi lényegeset. Nyolc hónap utánerősödő az a gyanú, miszerint a homályhoz erősebb érde-kek fűződhetnek, mint a tisztázáshoz – és az új magyardemokrácia tizenötödik évében azért ennél nagyobb bot-rányt nehéz lenne elképzelni. Mert elég lenne csak a lehet-séges következtetéseinket logikusan végiggondolni…

Mégis, ennek a botránynak az elégséges megvilágításá-hoz még a villanófény ereje is kevés. Sem a média, sem acivil társadalom, sem a szemben álló politikai erők, sempedig a vizsgálódásra hivatott intézmények nem eléggéerősek ahhoz, hogy tisztázni lehessen: mi is történt?

Látszólag messzire jutottunk a két fiatalember törté-netétől, pedig… a két fiatal nagyon is jól mutathatna egy újMagyar Kálváriadomb tetején, ők lehetnének az új latrok,a két tábor által delegált vétkesek. Ám középről azonbankiáltóan hiányzik a Megváltó, legalábbis 2004 Magyaror-szágán semmi nyomát nem látni annak a szimbolikus sze-mélynek, aki – akár csak a béke, avagy a megtisztulásjegyében – képes és hajlandó lenne magára venni a többiekvétkét. Meglehet, mindez archaikus álom, s egy modern,globalizált korban az új politikai és média-technikákkalsokkal egyszerűbben is előállítható lenne a Megváltás,vagy, legalábbis mindennapos, nagyon is prózai megol-dásokkal lenne helyettesíthető. Az is lehet, hogy a Meg-váltás helyét funkcionálisan az uniós csatlakozás fogjabetölteni.

Többféle értelemben is. Részben úgy, hogy mindenfé-le reménykedésünk valóra váltójaként hivatkoznak rá:majd az unióban ez is meg az is másképp lesz… Részbenúgy, hogy megteremthetővé válik az új univerzális kifo-gás, mert minden kudarc, mulasztás, tévedés és lustaságvégső magyarázataként előrángatható lesz: így kívántákBrüsszelből… De lenne más út is: akként fölfogni az uniót,mint ami az egész magyar nép számára történelmi lépté-

kű újrakezdést jelent, ezért új tanulási és alkalmazkodásifolyamatok kezdődnek el, olyanok, amelyek keretei köztlehetővé válna legjobb lehetőségeink megvalósulá-sa/megvalósítása.

A LEGPRÓZAIBB SZINTRŐL NÉZVE,AVAGY AZ IGAZI BOTRÁNYRÓL

Eme legutolsó metszetben a villanófény vakító élességűlátványai közül leginkább az érdemelne kitüntetett figyel-met, ami a legkevésbé tűnt botrányosnak. Bár a jövőretekintve égbe kiáltó ostobaságnak kellene tartanunk.

Október és január között jó néhány közép-magyaror-szági település lakói nemmel szavaztak arra, hogy a szom-szédságukban épüljön föl a legkorszerűbb hulladék-eltüntető üzem. Első hallásra akár ünneplésre méltó islehetne ez az ellenállás: lám-lám, a civil lakosság öntudatraébredt, és a posztmodern értékek jegyében képes ellen-állni még a központi kormányzati akaratnak is. Sajnos avalódi kép nem ezt mutatja, bár a villanófény nem tudja ki-élesíteni e problematika tényleges természetét. Az igaz,hogy az érintett falvak lakói valóban ellenálltak. Az is igaz,hogy a környezetvédő csoportok a döntési időszakok-ban roppantul hatásosan tudtak fellépni. Az is igaz, hogy amédia valamennyi helyi szavazást kitüntetett figyelemmelkövette.

Mindezzel szemben nézzük, mi az, ami nem igaz. Pél-dául az, hogy az érintett lakosok pontosan tudták volna,mire mondtak nemet. Hogy tisztában lettek volna azzal azelemi ténnyel, miszerint a kommunális hulladék ezután isaz ő nyakukon marad, legfeljebb nem lesz majd hol azt fel-dolgozni. Hogy tudták volna, részben az ő településük,részben az ország egésze olyan – milliárdos nagyságren-dű – kiegészítő uniós forrásoktól esik el az elutasításoknyomán, amelyek pótlására sokáig nem lesz reményünk.Hogy tudták volna, nem csak a saját falujuk, hanem a körü-löttük lévő régió tágabb jövőjéről is szó van.

100 101

kelt a 16-18 milliárd forint eltűnésében-eltüntetésében. Ezaz utóbbi tanulság lenne a voltaképpeni igazi botrány:mármint az a tény, hogy egy olyan ügyben, amelyben szá-zával találhatóak érdekeltek – és százával vizsgálódnak,mégsem tudunk semmi lényegeset. Nyolc hónap utánerősödő az a gyanú, miszerint a homályhoz erősebb érde-kek fűződhetnek, mint a tisztázáshoz – és az új magyardemokrácia tizenötödik évében azért ennél nagyobb bot-rányt nehéz lenne elképzelni. Mert elég lenne csak a lehet-séges következtetéseinket logikusan végiggondolni…

Mégis, ennek a botránynak az elégséges megvilágításá-hoz még a villanófény ereje is kevés. Sem a média, sem acivil társadalom, sem a szemben álló politikai erők, sempedig a vizsgálódásra hivatott intézmények nem eléggéerősek ahhoz, hogy tisztázni lehessen: mi is történt?

Látszólag messzire jutottunk a két fiatalember törté-netétől, pedig… a két fiatal nagyon is jól mutathatna egy újMagyar Kálváriadomb tetején, ők lehetnének az új latrok,a két tábor által delegált vétkesek. Ám középről azonbankiáltóan hiányzik a Megváltó, legalábbis 2004 Magyaror-szágán semmi nyomát nem látni annak a szimbolikus sze-mélynek, aki – akár csak a béke, avagy a megtisztulásjegyében – képes és hajlandó lenne magára venni a többiekvétkét. Meglehet, mindez archaikus álom, s egy modern,globalizált korban az új politikai és média-technikákkalsokkal egyszerűbben is előállítható lenne a Megváltás,vagy, legalábbis mindennapos, nagyon is prózai megol-dásokkal lenne helyettesíthető. Az is lehet, hogy a Meg-váltás helyét funkcionálisan az uniós csatlakozás fogjabetölteni.

Többféle értelemben is. Részben úgy, hogy mindenfé-le reménykedésünk valóra váltójaként hivatkoznak rá:majd az unióban ez is meg az is másképp lesz… Részbenúgy, hogy megteremthetővé válik az új univerzális kifo-gás, mert minden kudarc, mulasztás, tévedés és lustaságvégső magyarázataként előrángatható lesz: így kívántákBrüsszelből… De lenne más út is: akként fölfogni az uniót,mint ami az egész magyar nép számára történelmi lépté-

kű újrakezdést jelent, ezért új tanulási és alkalmazkodásifolyamatok kezdődnek el, olyanok, amelyek keretei köztlehetővé válna legjobb lehetőségeink megvalósulá-sa/megvalósítása.

A LEGPRÓZAIBB SZINTRŐL NÉZVE,AVAGY AZ IGAZI BOTRÁNYRÓL

Eme legutolsó metszetben a villanófény vakító élességűlátványai közül leginkább az érdemelne kitüntetett figyel-met, ami a legkevésbé tűnt botrányosnak. Bár a jövőretekintve égbe kiáltó ostobaságnak kellene tartanunk.

Október és január között jó néhány közép-magyaror-szági település lakói nemmel szavaztak arra, hogy a szom-szédságukban épüljön föl a legkorszerűbb hulladék-eltüntető üzem. Első hallásra akár ünneplésre méltó islehetne ez az ellenállás: lám-lám, a civil lakosság öntudatraébredt, és a posztmodern értékek jegyében képes ellen-állni még a központi kormányzati akaratnak is. Sajnos avalódi kép nem ezt mutatja, bár a villanófény nem tudja ki-élesíteni e problematika tényleges természetét. Az igaz,hogy az érintett falvak lakói valóban ellenálltak. Az is igaz,hogy a környezetvédő csoportok a döntési időszakok-ban roppantul hatásosan tudtak fellépni. Az is igaz, hogy amédia valamennyi helyi szavazást kitüntetett figyelemmelkövette.

Mindezzel szemben nézzük, mi az, ami nem igaz. Pél-dául az, hogy az érintett lakosok pontosan tudták volna,mire mondtak nemet. Hogy tisztában lettek volna azzal azelemi ténnyel, miszerint a kommunális hulladék ezután isaz ő nyakukon marad, legfeljebb nem lesz majd hol azt fel-dolgozni. Hogy tudták volna, részben az ő településük,részben az ország egésze olyan – milliárdos nagyságren-dű – kiegészítő uniós forrásoktól esik el az elutasításoknyomán, amelyek pótlására sokáig nem lesz reményünk.Hogy tudták volna, nem csak a saját falujuk, hanem a körü-löttük lévő régió tágabb jövőjéről is szó van.

100 101

Az igazi botrány 2003/2004 fordulóján az lett volna, haazt kezdtük volna firtatni: hogyan lehetséges, hogy sem aparlamenti pártok helyi képviselői, sem a szakapparátu-sok, sem az érdeklődő média nem volt alkalmas arra,hogy a szavazni induló falvak lakosságával megértesseelemi, bár hosszabb távú érdekeiket. Ehelyett maradt asoros szenzáció: ez és ez a falu is elutasította a hulladékége-tő-beruházást. S a félreértett civil kurázsi okán még meg isünnepelték az ellenállást tanúsító lakosságot.

Holott azt kellett volna egymástól megkérdeznünk,miként lehetséges, hogy a késő feudális bezárkózás, ide-genkedés ilyen könnyen tudott randevúzni a posztmo-dern-bölcsész nagyvárosi szubkultúra antipolitikai gics-cseivel, hogyan tud a múlt hosszú árnya egyesülni a jövőlegvitathatóbb szélhámoskodásával? Ha a villanófénynem csak pillanatokra adna megvilágosodási lehetőséget,akkor talán megláthattuk volna: ez a képtelen találkozóvolt 2003/2004 legszomorúbb és legtermékenyebb bot-ránya. A többiek, az aktuálpolitikaiak ugyanis előbb-utóbb elmúlnak, legfeljebb elmosódott nyomok marad-nak utánuk. Ez a másik, a lakosság kollektív és tudattalanlázadása azonban sokkal kétségbe ejtőbb botrány körvo-nalait sejteti. Azt ugyanis, hogy itt állunk a modern világkapujában, de azt hisszük – mert magunkat lassan mármeggyőztük erről –, hogy az új világban is fejen állva élhe-tünk.

Budapest, 2004. február 1.

KERTÉSZ ÁKOS

KENYERET VAGY CIRKUSZT?

… az Isten szent szerelmiért!Ne áltasd lelked a csalóka írral,Hogy őrültségem – nem bünöd – beszél;Csak béhegeszti hámmal a fekélyt,Mig láthatatlan terjed a fene,S mindent aláás.

SHAKESPEARE: HAMLET

Érdemes eltűnődni rajta, hogy a fönti fogalmak a 21. szá-zad magyar társadalmában mit fognak jelenteni.

A rendszerváltás, vagyis a kapitalizmus eljövetelével akulturális élet alapvetően megváltozott: kiderült, hogy akapitalizmusnak nincsen szüksége kultúrára, a kapitalistá-nak (az új uralkodó osztálynak) még kevésbé. Ez termé-szetesen nem azt jelenti, hogy a kultúrahordozók egyiknapról a másikra eltűnnek, még csak azt sem, hogy a tartal-muk egy csapásra megváltozik. Csak elindul egy változás,ami egyfelől a kulturális képződmények, műalkotások ésmédiatermékek értékének a fokozatos átalakulásátmutatja, valójában azonban értékzavart jelent, majd, hamegállíthatatlanná válik a folyamat, elérkezünk a totálisértékvesztéshez.

A kultúrahordozók már csak azért sem tűnnek el, mertmind kereskedelmi, ipari, gyártási létesítmények; szoro-san bele vannak ágyazódva a gazdasági életbe. Rengete-get invesztáltak beléjük, tehát állótőkét is jelentenek. Amédia, könyvkiadás, a színház, a rádió és a televízió (mintmédia és művészetközvetítő csatorna), a filmgyártás ésfilmforgalmazás mind-mind gazdasági ipari-kereskedel-mi tevékenység, hogyan is szűnhetne meg? Csak kiürül

102 103

Az igazi botrány 2003/2004 fordulóján az lett volna, haazt kezdtük volna firtatni: hogyan lehetséges, hogy sem aparlamenti pártok helyi képviselői, sem a szakapparátu-sok, sem az érdeklődő média nem volt alkalmas arra,hogy a szavazni induló falvak lakosságával megértesseelemi, bár hosszabb távú érdekeiket. Ehelyett maradt asoros szenzáció: ez és ez a falu is elutasította a hulladékége-tő-beruházást. S a félreértett civil kurázsi okán még meg isünnepelték az ellenállást tanúsító lakosságot.

Holott azt kellett volna egymástól megkérdeznünk,miként lehetséges, hogy a késő feudális bezárkózás, ide-genkedés ilyen könnyen tudott randevúzni a posztmo-dern-bölcsész nagyvárosi szubkultúra antipolitikai gics-cseivel, hogyan tud a múlt hosszú árnya egyesülni a jövőlegvitathatóbb szélhámoskodásával? Ha a villanófénynem csak pillanatokra adna megvilágosodási lehetőséget,akkor talán megláthattuk volna: ez a képtelen találkozóvolt 2003/2004 legszomorúbb és legtermékenyebb bot-ránya. A többiek, az aktuálpolitikaiak ugyanis előbb-utóbb elmúlnak, legfeljebb elmosódott nyomok marad-nak utánuk. Ez a másik, a lakosság kollektív és tudattalanlázadása azonban sokkal kétségbe ejtőbb botrány körvo-nalait sejteti. Azt ugyanis, hogy itt állunk a modern világkapujában, de azt hisszük – mert magunkat lassan mármeggyőztük erről –, hogy az új világban is fejen állva élhe-tünk.

Budapest, 2004. február 1.

KERTÉSZ ÁKOS

KENYERET VAGY CIRKUSZT?

… az Isten szent szerelmiért!Ne áltasd lelked a csalóka írral,Hogy őrültségem – nem bünöd – beszél;Csak béhegeszti hámmal a fekélyt,Mig láthatatlan terjed a fene,S mindent aláás.

SHAKESPEARE: HAMLET

Érdemes eltűnődni rajta, hogy a fönti fogalmak a 21. szá-zad magyar társadalmában mit fognak jelenteni.

A rendszerváltás, vagyis a kapitalizmus eljövetelével akulturális élet alapvetően megváltozott: kiderült, hogy akapitalizmusnak nincsen szüksége kultúrára, a kapitalistá-nak (az új uralkodó osztálynak) még kevésbé. Ez termé-szetesen nem azt jelenti, hogy a kultúrahordozók egyiknapról a másikra eltűnnek, még csak azt sem, hogy a tartal-muk egy csapásra megváltozik. Csak elindul egy változás,ami egyfelől a kulturális képződmények, műalkotások ésmédiatermékek értékének a fokozatos átalakulásátmutatja, valójában azonban értékzavart jelent, majd, hamegállíthatatlanná válik a folyamat, elérkezünk a totálisértékvesztéshez.

A kultúrahordozók már csak azért sem tűnnek el, mertmind kereskedelmi, ipari, gyártási létesítmények; szoro-san bele vannak ágyazódva a gazdasági életbe. Rengete-get invesztáltak beléjük, tehát állótőkét is jelentenek. Amédia, könyvkiadás, a színház, a rádió és a televízió (mintmédia és művészetközvetítő csatorna), a filmgyártás ésfilmforgalmazás mind-mind gazdasági ipari-kereskedel-mi tevékenység, hogyan is szűnhetne meg? Csak kiürül

102 103

belőlük minden esztétikai, kulturális érték mint fölös-leges, és maradnak a rábeszélő, manipulatív, agymosásosfunkciók, a politikai és kereskedelmi reklám, és a szóra-koztatóipar, melyekre korunknak égető szüksége van.Nevezzük meg őket: infotaintment, entertaintent, show-business. A fölsorolás folytatható, mélyíthető és variálha-tó, de ez a három kategória azt hiszem, magába zárja mind-azt, amire a 21. században az egykori ,,kultúra” redukálód-ni fog.

(Hacsak… közbe nem jön valami. Tévedés ne essék,nem vagyok optimista. Könnyen lehet, hogy nem törté-nik semmi, nincs a folyamatba semmilyen pozitív fordulatbelekódolva. De 1945-ben ott tartott az emberiség, hogyegy-másfél évtizeden belül belerohan a termonukleáriskatasztrófába, semmi nem jelezte, hogy a tragédia elkerül-hető volna. Mégis az történt, hogy a szemben álló atomha-talmak kölcsönösen megriadtak egymástól, mert fölis-merték, hogy a totális atom-világháborút csak elveszítenilehet, megnyerni nem. A két fél, ha kitör a háború, kölcsö-nösen elpusztítja egymást és a Föld élővilágát. A veszélynem múlt el, csak haladékot kaptunk, egyelőre egyvékony kötélen egyensúlyozunk a szakadék fölött, de azeltelt közel hatvan esztendő nyújt már némi reményt.Csakhogy… ha csak nem történik valami, néhány évtize-den belül a kapitalizmus vezérelte indusztrializácóelpusztítja a Föld ökoszisztémáját. És hogy hová vezet aterrorizmus mint alternatív hadviselési stratégia, azt semtudjuk…)

Folytatva az eddigi gondolatmenetet: a tudományosirodalom escape materials-nek nevezi azokat az objekti-vációkat, amelyek a frusztrált, agyonhajszolt vagy nyo-morgó tömegek idegi fölüdülését szolgálják. Objektivá-ciókról beszélünk, nem alkoholról, drogról, effélékről. AHatalomnak az az érdeke, hogy lehetőleg olcsón nyuga-lom legyen a hatalomból kirekesztettek, a kifosztottakkörében. ,,Óh add, hogy kövér nép vegyen körül és kopa-szok, kik nyugton alszanak”, ahogy Shakespeare fogal-maz a Julius Caesarban. A Római Birodalomban ezt szol-

gálta a cirkusz. Panem et circenses – mondták, és ennek azaránya mindig azt jelentette, ha kevés a kenyér, több cir-kusz kell. Legalábbis nagyobb hatású. Több vérrel, vadál-lattal széttépendő rabokkal és több gladiátorral. A cirkusztipikusan ,,escape material”, a menekülés eszköze.

Ismerek egy költőt, aki meglepő módon képzett mate-matikus lett. Úgy történt, mesélte, hogy amikor ötvenhatután egy pár évet a kistarcsai internálótáborban töltött,volt a rabok között egy matematikus. És a foglyok egy cso-portja rájött, hogy a nagy őrület elől a kis őrületbe lehetcsak menekülni; valamennyien szenvedélyesen (és per-sze teljesen öncélúan) matematikával kezdtek foglalkoz-ni a professzor vezetésével, és miközben különféle mate-matikai tételek levezetésében és képletek megoldásábanversengtek egymással, elfelejtették a nagy őrületet, a kiáb-rándító valóságot, ami körülvette őket.

Sokak számára ezt jelenti a kultúra: menekülést areménytelenül megválthatatlan valóság elől. De, persze,nem mindegy, mibe menekül az ember. Matematika-dili-be, alkoholmámorba, tömeggyilkosságra bujtogató ordaseszmékbe, terrorizmusba vagy heroinkábulatba. Művé-szetbe vagy kultúrmocsokba.

A modern szociáldemokrácia abban a pillanatban,amikor mint egyetlen lehetséges gazdasági-társadalmirendet és gyakorlatot elfogadta a nyereségorientált, sza-bad versenyen alapuló kapitalizmust, elárulta a Föld lakos-ságának jó nyolcvan százalékát kitevő veszteseket, nyo-morultakat, kifosztottakat, kiejtett a kezéből minden érdek-érvényesítő fegyvert. A modern szociáldemokrácia (ide-értve a Blair-féle újbaloldalt, a ,,harmadik utat” is) háromtéren szenvedett látványos kudarcot. Megbukott a kor-rupció ellen vívott harcban, nem talált megoldást a mun-kanélküliségre és a mélyszegénység, tehát az abszolútelnyomorodás állapotában élők helyzetének legalább ajavítására sem. A mélyszegénység nem a létminimum alattkeresőket, hanem a méltó emberi létre alkalmatlan hely-zetben, a túlélési minimum küszöbe alatt élőket jelenti. Eza legfejlettebb ipari országokban a lakosság harminc szá-

104 105

belőlük minden esztétikai, kulturális érték mint fölös-leges, és maradnak a rábeszélő, manipulatív, agymosásosfunkciók, a politikai és kereskedelmi reklám, és a szóra-koztatóipar, melyekre korunknak égető szüksége van.Nevezzük meg őket: infotaintment, entertaintent, show-business. A fölsorolás folytatható, mélyíthető és variálha-tó, de ez a három kategória azt hiszem, magába zárja mind-azt, amire a 21. században az egykori ,,kultúra” redukálód-ni fog.

(Hacsak… közbe nem jön valami. Tévedés ne essék,nem vagyok optimista. Könnyen lehet, hogy nem törté-nik semmi, nincs a folyamatba semmilyen pozitív fordulatbelekódolva. De 1945-ben ott tartott az emberiség, hogyegy-másfél évtizeden belül belerohan a termonukleáriskatasztrófába, semmi nem jelezte, hogy a tragédia elkerül-hető volna. Mégis az történt, hogy a szemben álló atomha-talmak kölcsönösen megriadtak egymástól, mert fölis-merték, hogy a totális atom-világháborút csak elveszítenilehet, megnyerni nem. A két fél, ha kitör a háború, kölcsö-nösen elpusztítja egymást és a Föld élővilágát. A veszélynem múlt el, csak haladékot kaptunk, egyelőre egyvékony kötélen egyensúlyozunk a szakadék fölött, de azeltelt közel hatvan esztendő nyújt már némi reményt.Csakhogy… ha csak nem történik valami, néhány évtize-den belül a kapitalizmus vezérelte indusztrializácóelpusztítja a Föld ökoszisztémáját. És hogy hová vezet aterrorizmus mint alternatív hadviselési stratégia, azt semtudjuk…)

Folytatva az eddigi gondolatmenetet: a tudományosirodalom escape materials-nek nevezi azokat az objekti-vációkat, amelyek a frusztrált, agyonhajszolt vagy nyo-morgó tömegek idegi fölüdülését szolgálják. Objektivá-ciókról beszélünk, nem alkoholról, drogról, effélékről. AHatalomnak az az érdeke, hogy lehetőleg olcsón nyuga-lom legyen a hatalomból kirekesztettek, a kifosztottakkörében. ,,Óh add, hogy kövér nép vegyen körül és kopa-szok, kik nyugton alszanak”, ahogy Shakespeare fogal-maz a Julius Caesarban. A Római Birodalomban ezt szol-

gálta a cirkusz. Panem et circenses – mondták, és ennek azaránya mindig azt jelentette, ha kevés a kenyér, több cir-kusz kell. Legalábbis nagyobb hatású. Több vérrel, vadál-lattal széttépendő rabokkal és több gladiátorral. A cirkusztipikusan ,,escape material”, a menekülés eszköze.

Ismerek egy költőt, aki meglepő módon képzett mate-matikus lett. Úgy történt, mesélte, hogy amikor ötvenhatután egy pár évet a kistarcsai internálótáborban töltött,volt a rabok között egy matematikus. És a foglyok egy cso-portja rájött, hogy a nagy őrület elől a kis őrületbe lehetcsak menekülni; valamennyien szenvedélyesen (és per-sze teljesen öncélúan) matematikával kezdtek foglalkoz-ni a professzor vezetésével, és miközben különféle mate-matikai tételek levezetésében és képletek megoldásábanversengtek egymással, elfelejtették a nagy őrületet, a kiáb-rándító valóságot, ami körülvette őket.

Sokak számára ezt jelenti a kultúra: menekülést areménytelenül megválthatatlan valóság elől. De, persze,nem mindegy, mibe menekül az ember. Matematika-dili-be, alkoholmámorba, tömeggyilkosságra bujtogató ordaseszmékbe, terrorizmusba vagy heroinkábulatba. Művé-szetbe vagy kultúrmocsokba.

A modern szociáldemokrácia abban a pillanatban,amikor mint egyetlen lehetséges gazdasági-társadalmirendet és gyakorlatot elfogadta a nyereségorientált, sza-bad versenyen alapuló kapitalizmust, elárulta a Föld lakos-ságának jó nyolcvan százalékát kitevő veszteseket, nyo-morultakat, kifosztottakat, kiejtett a kezéből minden érdek-érvényesítő fegyvert. A modern szociáldemokrácia (ide-értve a Blair-féle újbaloldalt, a ,,harmadik utat” is) háromtéren szenvedett látványos kudarcot. Megbukott a kor-rupció ellen vívott harcban, nem talált megoldást a mun-kanélküliségre és a mélyszegénység, tehát az abszolútelnyomorodás állapotában élők helyzetének legalább ajavítására sem. A mélyszegénység nem a létminimum alattkeresőket, hanem a méltó emberi létre alkalmatlan hely-zetben, a túlélési minimum küszöbe alatt élőket jelenti. Eza legfejlettebb ipari országokban a lakosság harminc szá-

104 105

zaléka, világátlagban (globálisan) nyolcvan, kilencvenszázalék.

Mi a baloldal egyáltalán? A status quót tartók, a konzer-vatívok csoportjával szemben az örök változtatni akarókcsoportja. Minden ember boldog akar lenni – erről abődületes közhelyről bátran állíthatjuk, hogy bár agyon-rágott csont, elkoptatott idea, attól még igaz. És van egyőrült emberfajta, aki nem bír boldog lenni, ha körülöttemások boldogtalanok. Aki nem bír nyugodtan aludni alelkiismeret-furdalástól, amit a kifosztottak, kizsákmá-nyoltak, elnyomottak nyomorúsága miatt érez. Így hiábamondják neki, hogy hagyjad, nem a te dolgod, tudja, hogyvalahol igenis az ő dolga.

Ezek a baloldaliak.A konzervatív és a progresszív ember között a különb-

séget nem a múlthoz, hanem a jövőhöz való viszonyateszi. A múlt értékeit minden épeszű ember őrizni és men-teni szeretné, fogában tartva átvinni a túlsó partra. Ahaladó ember tudja legjobban (Marxtól tudja), hogy azember a múltjával azonos. De nem csak a saját kis életé-ben; az emberi géntérkép azt a háromezermillió évestörzsfejlődést rögzíti és hordozza, amit az élet a kezdetek-től a mai pillanatig bejárt! Múlt nélkül nincs se jelen, sejövő. Csakhogy a konzervatív nosztalgiázva sírja vissza, ésmeg akarja merevíteni a múltat, míg a haladó ember tudja,hogy tovább kell lépnie. Attól a borzalomtól, ami az időméhében lapul, amit a holnap hozhat reánk, nem szabadfélnünk, nem szabad becsukni a szemünket, hogy ne islássuk. Ellenkezőleg: elszántan szembe kell néznünk ajövővel, elébe kell menni, föl kell készülni rá, hogy kivéd-hessük a veszélyeit.

Ezek után az is világos kell legyen, miért nincs szükségekultúrára a győzteseknek és a többieket kifosztónak,annak a 10-20 százaléknak, és miért nélkülözhetetlen akultúra az életben maradásért folytatott küzdelemhez anyolcvan százalék vesztesnek és kifosztottnak. A győztesszámára a status quo az ideális. Rögzíteni, megmerevíteniazt, ami van, amit elért. Mások? Mi közöm hozzájuk?!

Kaparj kurta, neked is jut… Talán nem szorul magyarázat-ra, miért mindig a vesztes akar változtatni a megmerevedőformákon, miért a vesztes akarja korrigálni a világ rendjét,miért a vesztes az, aki modernizálni akar, aki a jövőtől job-bat vár, még ha látszólag a jövő veszélyekkel terhes, akkoris, miért a vesztes az, aki nem hajlandó homokba dugni afejét, aki látni akarja a valóságot, és minél riasztóbb a való-ság, annál inkább.

A vesztes és a vesztesek mellé álló néhány genetikailagmoralista hívő, tiszta szívű világmegváltó. Ha úgy tetszik:baloldali őrült.

A kultúra minden formája kommunikáció. Magyarul:közlés. Hozzá kell tennem: az én értelmezésem szerint.Más művészek, esztéták ezzel nem értenek egyet. Sokakszerint a műalkotás önkifejezés, önmegvalósítás, exhibicio-nizmus, a lélek belső rejtelmeinek (esetleg förtelmeinek)kifejezése, öncélú játék, a lét értelmetlenségének ésreménytelenségének kivetülése, szép az, ami érdek nél-kül tetszik, a költő önkívületben költ, ahogy a madárdalol… stb. Különben is, mit közölne? Van objektív való-ság, amiről valamit mondani lehet? A szubjektív idealiz-mus szerint a világ az én tudatomban képződik meg,semmi nincs, csak a szubjektív tudat, mely egy nem létezőkülvilágból valójában nem érkező jeleket dekódol. (Ezcsak egy földhözragadt materialistának abszurd, emelke-dett szellemek tökéletesen értik.)

Másfelől azonban Fukuyama híres könyvének megje-lenése óta sokan állítják, hogy a történelem véget ért.Nincs többé egyenes vonalú, valamilyen irányban haladómozgás. Csak körforgások vannak, egy helyben topogás.A krízis a világ természetes állapota, ami sehová sem vezet.Nincsenek dialektikus ellentétek, nincs tézis és antitézis,és nincs az azokat meghaladó, összegző, megszüntetvemegőrző szintézis sem. Nincs többé értelme a törté-netnek, mert nincs levonható tanulság, nincs morál. Haegyszer fejlődés sincs, mihez képest vonjunk le erkölcsitanulságokat? Nincs tehát történet, tanulságos mese, nin-csenek konfliktusok, bonyolult karakterek, összecsapó

106 107

zaléka, világátlagban (globálisan) nyolcvan, kilencvenszázalék.

Mi a baloldal egyáltalán? A status quót tartók, a konzer-vatívok csoportjával szemben az örök változtatni akarókcsoportja. Minden ember boldog akar lenni – erről abődületes közhelyről bátran állíthatjuk, hogy bár agyon-rágott csont, elkoptatott idea, attól még igaz. És van egyőrült emberfajta, aki nem bír boldog lenni, ha körülöttemások boldogtalanok. Aki nem bír nyugodtan aludni alelkiismeret-furdalástól, amit a kifosztottak, kizsákmá-nyoltak, elnyomottak nyomorúsága miatt érez. Így hiábamondják neki, hogy hagyjad, nem a te dolgod, tudja, hogyvalahol igenis az ő dolga.

Ezek a baloldaliak.A konzervatív és a progresszív ember között a különb-

séget nem a múlthoz, hanem a jövőhöz való viszonyateszi. A múlt értékeit minden épeszű ember őrizni és men-teni szeretné, fogában tartva átvinni a túlsó partra. Ahaladó ember tudja legjobban (Marxtól tudja), hogy azember a múltjával azonos. De nem csak a saját kis életé-ben; az emberi géntérkép azt a háromezermillió évestörzsfejlődést rögzíti és hordozza, amit az élet a kezdetek-től a mai pillanatig bejárt! Múlt nélkül nincs se jelen, sejövő. Csakhogy a konzervatív nosztalgiázva sírja vissza, ésmeg akarja merevíteni a múltat, míg a haladó ember tudja,hogy tovább kell lépnie. Attól a borzalomtól, ami az időméhében lapul, amit a holnap hozhat reánk, nem szabadfélnünk, nem szabad becsukni a szemünket, hogy ne islássuk. Ellenkezőleg: elszántan szembe kell néznünk ajövővel, elébe kell menni, föl kell készülni rá, hogy kivéd-hessük a veszélyeit.

Ezek után az is világos kell legyen, miért nincs szükségekultúrára a győzteseknek és a többieket kifosztónak,annak a 10-20 százaléknak, és miért nélkülözhetetlen akultúra az életben maradásért folytatott küzdelemhez anyolcvan százalék vesztesnek és kifosztottnak. A győztesszámára a status quo az ideális. Rögzíteni, megmerevíteniazt, ami van, amit elért. Mások? Mi közöm hozzájuk?!

Kaparj kurta, neked is jut… Talán nem szorul magyarázat-ra, miért mindig a vesztes akar változtatni a megmerevedőformákon, miért a vesztes akarja korrigálni a világ rendjét,miért a vesztes az, aki modernizálni akar, aki a jövőtől job-bat vár, még ha látszólag a jövő veszélyekkel terhes, akkoris, miért a vesztes az, aki nem hajlandó homokba dugni afejét, aki látni akarja a valóságot, és minél riasztóbb a való-ság, annál inkább.

A vesztes és a vesztesek mellé álló néhány genetikailagmoralista hívő, tiszta szívű világmegváltó. Ha úgy tetszik:baloldali őrült.

A kultúra minden formája kommunikáció. Magyarul:közlés. Hozzá kell tennem: az én értelmezésem szerint.Más művészek, esztéták ezzel nem értenek egyet. Sokakszerint a műalkotás önkifejezés, önmegvalósítás, exhibicio-nizmus, a lélek belső rejtelmeinek (esetleg förtelmeinek)kifejezése, öncélú játék, a lét értelmetlenségének ésreménytelenségének kivetülése, szép az, ami érdek nél-kül tetszik, a költő önkívületben költ, ahogy a madárdalol… stb. Különben is, mit közölne? Van objektív való-ság, amiről valamit mondani lehet? A szubjektív idealiz-mus szerint a világ az én tudatomban képződik meg,semmi nincs, csak a szubjektív tudat, mely egy nem létezőkülvilágból valójában nem érkező jeleket dekódol. (Ezcsak egy földhözragadt materialistának abszurd, emelke-dett szellemek tökéletesen értik.)

Másfelől azonban Fukuyama híres könyvének megje-lenése óta sokan állítják, hogy a történelem véget ért.Nincs többé egyenes vonalú, valamilyen irányban haladómozgás. Csak körforgások vannak, egy helyben topogás.A krízis a világ természetes állapota, ami sehová sem vezet.Nincsenek dialektikus ellentétek, nincs tézis és antitézis,és nincs az azokat meghaladó, összegző, megszüntetvemegőrző szintézis sem. Nincs többé értelme a törté-netnek, mert nincs levonható tanulság, nincs morál. Haegyszer fejlődés sincs, mihez képest vonjunk le erkölcsitanulságokat? Nincs tehát történet, tanulságos mese, nin-csenek konfliktusok, bonyolult karakterek, összecsapó

106 107

ellentétes törekvések, nincs válaszút, döntési helyzet, nin-csenek antagonizmusok. Mintha Isten visszavonta volnalegfontosabb ígéretét: elvette volna az embertől a szabadakaratot.

Nekem más a véleményem. Ha írok, közölni akarok azolvasókkal valamit, egy üzenetet akarok eljuttatni az olva-sóimhoz. Esetemben tehát egy adó van és sok vevő, alehetséges olvasók térben és időben elszórva, nem tudomelőre, mennyien. Hogy mi ez az üzenet, arra nehezen tud-nék néhány mondattal válaszolni. Bonyolult. Az üzenetlényege az, hogy miképpen látom én a világot. Az egészet.Az üzenetet pedig nálam mint prózaírónál, rendszerint,egy történet hordozza. Nálam, mondom, vannak ugyanismás prózaírók, akik hallani sem akarnak történetről, úgy-nevezett narrációról. Részben félnek tőle, mint ördög aszenteltvíztől, részben megvetik. Ők a posztmodernek.

Nálam sem a történet a cél, az csak eszköz. Az üzenettárgya. Az üzenet maga az a mód, ahogy a világot (a jelentörténetet is) látom, más szóval a szemléletem. Ezt rögzí-tem, ezt adom tovább egy történet által, és persze az is azüzenet része, hogy milyen történetet választok, és miértéppen ezt. De az üzenet lényege (az esztétikum) mindig aszemlélet maga. Még egyszer: ahogyan én látom.

Vagyis ami a műalkotásban rögzül, egyfajta viszonyköztem és a világ között, a szubjektum és az objektumközött. Ez a viszony, a látás, a földolgozás, a megformálásmódja, ez pedig állandó, a viszony azt jelenti, hogy a viszo-nyított dolgok változnak, de a viszony, a kapcsolat módjanem. A kommunikációs jel, a szimbólum az orientációszármazéka, az orientáció is viszony; köztem és a környe-zetem között. A helyzetben tájékozódom, körülnézek ésmegfigyelem a dolgokat, és viszonyulok hozzájuk. Pozití-van vagy negatívan. Vagy vonzanak, vagy taszítanak. Vagykívánom őket, vagy menekülök előlük.

Megint József Attila szavaival: a művészet a szemléletszámára a világegész helyettesítésére szemléleti egészetalkot. Miért? Azért, mert a szemlélet, az a mód tehát, aho-gyan a dolgokat látom, a dolgok formai, alaki oldala, min-

dig az egészre vonatkozik, szemben a tudományos közlésjeleivel, amelyek fogalmi kapcsolatokat rögzítenek, ésmindig szegmentálisak. Tudásunk akkora, hogy horizon-tálisan már semmiféle polihisztor nem láthatja át a tudo-mány egészét, csak a saját diszciplínájában mélyülhet el –vertikálisan.

Minél fejlettebb tehát a tudomány, annál nagyobbszükség van a valóság egészének totális átfogására, és errecsak a művészet képes… Így hát a totalitás nem az esztéti-kum föltétele (mint Lukács gondolta), hanem az attribútu-ma; minden művészet (a rossz, tehetségtelen mű is), eoipso totális. Totális a maga szintjén, az alkotó személyisé-gének a színvonalán.

Csak egyféleképpen tudok látni. (A viszonyom a való-ság különféle dolgaihoz, mint már mondtam, változatlan.Az ÉN viszonyom.) Akár egy szitakötőt nézek, akár a sze-relmem mosolyát, akár egy tűzhányót, akár egy halottfecskét, a szemléletem azonos. Nem tudok kibújni alóla,hozzám tartozik, akár az ujjlenyomatom vagy a DNS-em.Csak rám jellemző (mint fán se nő egyforma két levél), éscsak úgy tudom megváltoztatni, ha hazudok. A kultúraminden formája közlés, és az üzenetet kommunikációsszimbólumrendszerek közvetítik. A művészetek (a kultú-ra egy szelete) alaki szimbólumokon alapulnak (mondjuk),a tudománnyal ellentétben, mert a tudományos kommu-nikációt fogalmi alapú szimbólumrendszerek hordozzák.

Az alaki szimbólumok ugyanúgy hordozhatnak értéknélküli manipulatív ,,kábítószereket”, menekülési eszkö-zöket, mint a cselekvést megelőző, megszervező, a cselek-vésre ráhangoló, a változásért vívott harcot erősítő objek-tivációkat.

A művészet a társadalomban úgy működik, mint az élőszervezetben az érzékelő idegrendszer. Amely a központfelé részben a külső környezet, részben a belső szerkezetváltozásait közvetítik. A szervezet (társadalom) a szakadat-lan külső és belső változások között is megpróbálja meg-őrizni alapvető karakterét, vagyis megpróbál alkalmaz-kodva életben maradni.

108 109

ellentétes törekvések, nincs válaszút, döntési helyzet, nin-csenek antagonizmusok. Mintha Isten visszavonta volnalegfontosabb ígéretét: elvette volna az embertől a szabadakaratot.

Nekem más a véleményem. Ha írok, közölni akarok azolvasókkal valamit, egy üzenetet akarok eljuttatni az olva-sóimhoz. Esetemben tehát egy adó van és sok vevő, alehetséges olvasók térben és időben elszórva, nem tudomelőre, mennyien. Hogy mi ez az üzenet, arra nehezen tud-nék néhány mondattal válaszolni. Bonyolult. Az üzenetlényege az, hogy miképpen látom én a világot. Az egészet.Az üzenetet pedig nálam mint prózaírónál, rendszerint,egy történet hordozza. Nálam, mondom, vannak ugyanismás prózaírók, akik hallani sem akarnak történetről, úgy-nevezett narrációról. Részben félnek tőle, mint ördög aszenteltvíztől, részben megvetik. Ők a posztmodernek.

Nálam sem a történet a cél, az csak eszköz. Az üzenettárgya. Az üzenet maga az a mód, ahogy a világot (a jelentörténetet is) látom, más szóval a szemléletem. Ezt rögzí-tem, ezt adom tovább egy történet által, és persze az is azüzenet része, hogy milyen történetet választok, és miértéppen ezt. De az üzenet lényege (az esztétikum) mindig aszemlélet maga. Még egyszer: ahogyan én látom.

Vagyis ami a műalkotásban rögzül, egyfajta viszonyköztem és a világ között, a szubjektum és az objektumközött. Ez a viszony, a látás, a földolgozás, a megformálásmódja, ez pedig állandó, a viszony azt jelenti, hogy a viszo-nyított dolgok változnak, de a viszony, a kapcsolat módjanem. A kommunikációs jel, a szimbólum az orientációszármazéka, az orientáció is viszony; köztem és a környe-zetem között. A helyzetben tájékozódom, körülnézek ésmegfigyelem a dolgokat, és viszonyulok hozzájuk. Pozití-van vagy negatívan. Vagy vonzanak, vagy taszítanak. Vagykívánom őket, vagy menekülök előlük.

Megint József Attila szavaival: a művészet a szemléletszámára a világegész helyettesítésére szemléleti egészetalkot. Miért? Azért, mert a szemlélet, az a mód tehát, aho-gyan a dolgokat látom, a dolgok formai, alaki oldala, min-

dig az egészre vonatkozik, szemben a tudományos közlésjeleivel, amelyek fogalmi kapcsolatokat rögzítenek, ésmindig szegmentálisak. Tudásunk akkora, hogy horizon-tálisan már semmiféle polihisztor nem láthatja át a tudo-mány egészét, csak a saját diszciplínájában mélyülhet el –vertikálisan.

Minél fejlettebb tehát a tudomány, annál nagyobbszükség van a valóság egészének totális átfogására, és errecsak a művészet képes… Így hát a totalitás nem az esztéti-kum föltétele (mint Lukács gondolta), hanem az attribútu-ma; minden művészet (a rossz, tehetségtelen mű is), eoipso totális. Totális a maga szintjén, az alkotó személyisé-gének a színvonalán.

Csak egyféleképpen tudok látni. (A viszonyom a való-ság különféle dolgaihoz, mint már mondtam, változatlan.Az ÉN viszonyom.) Akár egy szitakötőt nézek, akár a sze-relmem mosolyát, akár egy tűzhányót, akár egy halottfecskét, a szemléletem azonos. Nem tudok kibújni alóla,hozzám tartozik, akár az ujjlenyomatom vagy a DNS-em.Csak rám jellemző (mint fán se nő egyforma két levél), éscsak úgy tudom megváltoztatni, ha hazudok. A kultúraminden formája közlés, és az üzenetet kommunikációsszimbólumrendszerek közvetítik. A művészetek (a kultú-ra egy szelete) alaki szimbólumokon alapulnak (mondjuk),a tudománnyal ellentétben, mert a tudományos kommu-nikációt fogalmi alapú szimbólumrendszerek hordozzák.

Az alaki szimbólumok ugyanúgy hordozhatnak értéknélküli manipulatív ,,kábítószereket”, menekülési eszkö-zöket, mint a cselekvést megelőző, megszervező, a cselek-vésre ráhangoló, a változásért vívott harcot erősítő objek-tivációkat.

A művészet a társadalomban úgy működik, mint az élőszervezetben az érzékelő idegrendszer. Amely a központfelé részben a külső környezet, részben a belső szerkezetváltozásait közvetítik. A szervezet (társadalom) a szakadat-lan külső és belső változások között is megpróbálja meg-őrizni alapvető karakterét, vagyis megpróbál alkalmaz-kodva életben maradni.

108 109

De a művészet dolga az érzékelés. Hogy kiabáljon, ami-kor fáj. Jelezze, hol és mennyire fáj. A diagnózis és a terápiamár össztársadalmi föladat.

A közönséget el lehet rontani, hogy ne érezze a fájdal-mat, kábuljon és hülyüljön, ne legyen igénye értékekre,szembenézésre, a valóság érzékelésére. Ez a célja a min-denkori hatalomnak, a reakciónak, a jobboldalnak, mertaz a status quót akarja megmerevíteni. És ebben pénz van,óriási pénz. Ez ugyanis drog! Ha nem amphetamin- ésnem is cannabis-származékok, nem is szintetikus kábító-szerek, akkor is drogok, bár a kulturális objektivációkkörébe tartoznak. Kábítószerek, mint az egyenruha, azegyszerre lépés, az indulóéneklés, a vastaps, az impozánslobogórengeteg, az erőszak és a múlt konzerválásánakkülönféle kultikus szimbólumai. Kábítószerek, mint egyvalóságtól elrugaszkodott horror- vagy akciófilm, hazugulfölvezetett krimi, mint egy érzelemmentes pornó, mint azalpári elemeken alapuló show-műsorok, mint az olcsó,érdektelen és értéktelen csinált jellemek magánéletébenvaló intim részvétel, mint bekukucskálni a hálószobájuk-ba, mint virtuálisan benyúlni a bugyijukba, a férfiak gatyá-jába – mert addig sem kell gondolkodnom, szembenéz-nem a helyzetemmel, az életemmel, a jövőmmel, a közös-ség, a nemzet, a haza sorsával, az emberiség jövőjével.

Az ortegai tömegember két szélső variációja, a bunkóés a sznob, arra gerjed, azt fogyasztja, amit a tőke diktálneki, arra költi a pénzét, amit a tőke gyárt neki, és belédu-málja a manipulátoraival, hogy ez neki jó. Minden csakmanipuláció kérdése.

És rá lehet beszélni az embert, az értelemmel bíróembert, a homo sapienst, hogy örüljön az érzékelés, aszembenézés lehetőségének. Mazochizmus, ha valakiAnna Karenina gyötrelmes szerelmének átélésétől leszboldog? Ha valakit ez szórakoztat? Vagy ellenkezőleg: ez anormális, az egészséges?

Mi a katharzis? Megtisztulás. Vajon a fájdalom az, amitisztít? Nem. Az érzékelés tisztít, ami, ha fáj is, boldogítóbbaz aktív embernek, mint a kábulat.

Bokszolsz: összeverik a pofádat. Evezel, vívsz, focizol,gyötrődnek az izmaid, zihál a tüdőd – ez neked jó? Igenisjó! Érzem magamat, az erőmet, a lehetőségeimet, a képes-ségeimet, érzem, hogy van testem, mert sajog. Tehátvagyok! Mert a sport küzdelem, de nem háború. Olyan fik-tív ellenfél, akit legyőzök, olyan fiktív megpróbáltatás,amit túlélek, tehát megerősít.

Ilyen a katharzis is. Olyan fájdalom, ami jó, mert erőt ad.Tisztább és jobb leszek tőle. Fölismerem, hogy a kegyesszándék kegyetlenségre hajthat, hogy a pokol útjai csak-ugyan jóindulattal vannak kikövezve, hogy a legjobb aka-rat is tragédiába fulladhat, sőt: a tragédia nem más, mint ajó szándék kudarca. Mert a gonosz kudarca, bár boldogí-tó, de talán túlzott optimizmus. A gonosz győzelme pedignem tragédia, hanem a szomorú valóság, évezredek ótatapasztaljuk. Egy műalkotás üzeneteként a ,,sag schon”tipikus esete.

A fikció, ha a képzelt történet szerkezete a valóság szer-kezetével azonos vagy legalábbis azt nagy mértékbenátfedi, azt jelenti nekem, mint olvasónak/nézőnek, hogyannyi életem van, amennyi fiktív életet megélek. Ahogy amagam sorsából tanulhatok, úgy a fiktív, empátiával átéltidegen sorsokból is okulhatok. Ez gazdagabbá tesz, meg-erősít. Persze, átélni a fikciót, olykor fájdalmas, máskorkimondottan boldogító. És minden esetben szórakozta-tó! Mert az igazi művészet soha sem unalmas, nem lehetunalmas, mert akinek közölnivalója van, az úgy formáljaaz üzenetét, hogy minél több emberhez eljusson. Az nemengedheti meg magának, hogy a legvérlázítóbb törté-netével is ne szórakoztassa a hallgatóját.

Van, aki más szórakozást nem ismer, csak a csiklando-zást, a mámort, a kábulatot, az ejakulációt, a teljes, amné-ziás elhülyülést. Ezek azok, akiket a változtatást meggá-tolni akaró, a nyomorultakon uralkodó erők már tönkre-tettek, akiket már kiforgattak emberi lényegükből. Deaz egészséges lélek számára a tisztánlátás, az empátia, aszolidaritás érzése, a tettvágy, a változtatás, az alkotás, azinnováció a szórakozás. Az igazi művészet, ami nem a

110 111

De a művészet dolga az érzékelés. Hogy kiabáljon, ami-kor fáj. Jelezze, hol és mennyire fáj. A diagnózis és a terápiamár össztársadalmi föladat.

A közönséget el lehet rontani, hogy ne érezze a fájdal-mat, kábuljon és hülyüljön, ne legyen igénye értékekre,szembenézésre, a valóság érzékelésére. Ez a célja a min-denkori hatalomnak, a reakciónak, a jobboldalnak, mertaz a status quót akarja megmerevíteni. És ebben pénz van,óriási pénz. Ez ugyanis drog! Ha nem amphetamin- ésnem is cannabis-származékok, nem is szintetikus kábító-szerek, akkor is drogok, bár a kulturális objektivációkkörébe tartoznak. Kábítószerek, mint az egyenruha, azegyszerre lépés, az indulóéneklés, a vastaps, az impozánslobogórengeteg, az erőszak és a múlt konzerválásánakkülönféle kultikus szimbólumai. Kábítószerek, mint egyvalóságtól elrugaszkodott horror- vagy akciófilm, hazugulfölvezetett krimi, mint egy érzelemmentes pornó, mint azalpári elemeken alapuló show-műsorok, mint az olcsó,érdektelen és értéktelen csinált jellemek magánéletébenvaló intim részvétel, mint bekukucskálni a hálószobájuk-ba, mint virtuálisan benyúlni a bugyijukba, a férfiak gatyá-jába – mert addig sem kell gondolkodnom, szembenéz-nem a helyzetemmel, az életemmel, a jövőmmel, a közös-ség, a nemzet, a haza sorsával, az emberiség jövőjével.

Az ortegai tömegember két szélső variációja, a bunkóés a sznob, arra gerjed, azt fogyasztja, amit a tőke diktálneki, arra költi a pénzét, amit a tőke gyárt neki, és belédu-málja a manipulátoraival, hogy ez neki jó. Minden csakmanipuláció kérdése.

És rá lehet beszélni az embert, az értelemmel bíróembert, a homo sapienst, hogy örüljön az érzékelés, aszembenézés lehetőségének. Mazochizmus, ha valakiAnna Karenina gyötrelmes szerelmének átélésétől leszboldog? Ha valakit ez szórakoztat? Vagy ellenkezőleg: ez anormális, az egészséges?

Mi a katharzis? Megtisztulás. Vajon a fájdalom az, amitisztít? Nem. Az érzékelés tisztít, ami, ha fáj is, boldogítóbbaz aktív embernek, mint a kábulat.

Bokszolsz: összeverik a pofádat. Evezel, vívsz, focizol,gyötrődnek az izmaid, zihál a tüdőd – ez neked jó? Igenisjó! Érzem magamat, az erőmet, a lehetőségeimet, a képes-ségeimet, érzem, hogy van testem, mert sajog. Tehátvagyok! Mert a sport küzdelem, de nem háború. Olyan fik-tív ellenfél, akit legyőzök, olyan fiktív megpróbáltatás,amit túlélek, tehát megerősít.

Ilyen a katharzis is. Olyan fájdalom, ami jó, mert erőt ad.Tisztább és jobb leszek tőle. Fölismerem, hogy a kegyesszándék kegyetlenségre hajthat, hogy a pokol útjai csak-ugyan jóindulattal vannak kikövezve, hogy a legjobb aka-rat is tragédiába fulladhat, sőt: a tragédia nem más, mint ajó szándék kudarca. Mert a gonosz kudarca, bár boldogí-tó, de talán túlzott optimizmus. A gonosz győzelme pedignem tragédia, hanem a szomorú valóság, évezredek ótatapasztaljuk. Egy műalkotás üzeneteként a ,,sag schon”tipikus esete.

A fikció, ha a képzelt történet szerkezete a valóság szer-kezetével azonos vagy legalábbis azt nagy mértékbenátfedi, azt jelenti nekem, mint olvasónak/nézőnek, hogyannyi életem van, amennyi fiktív életet megélek. Ahogy amagam sorsából tanulhatok, úgy a fiktív, empátiával átéltidegen sorsokból is okulhatok. Ez gazdagabbá tesz, meg-erősít. Persze, átélni a fikciót, olykor fájdalmas, máskorkimondottan boldogító. És minden esetben szórakozta-tó! Mert az igazi művészet soha sem unalmas, nem lehetunalmas, mert akinek közölnivalója van, az úgy formáljaaz üzenetét, hogy minél több emberhez eljusson. Az nemengedheti meg magának, hogy a legvérlázítóbb törté-netével is ne szórakoztassa a hallgatóját.

Van, aki más szórakozást nem ismer, csak a csiklando-zást, a mámort, a kábulatot, az ejakulációt, a teljes, amné-ziás elhülyülést. Ezek azok, akiket a változtatást meggá-tolni akaró, a nyomorultakon uralkodó erők már tönkre-tettek, akiket már kiforgattak emberi lényegükből. Deaz egészséges lélek számára a tisztánlátás, az empátia, aszolidaritás érzése, a tettvágy, a változtatás, az alkotás, azinnováció a szórakozás. Az igazi művészet, ami nem a

110 111

menekülés eszköze, ezt a fölemelő érzést adja ajándékulaz embernek.

És ez a legmagasabb rendű szórakozás.Ha a változásban érdekelt politikai erők rádöbbennek,

hogy micsoda segítőtársat találnak a művészetekben,micsoda ösztönzést az aktivitásra, akkor rajtuk a sor, csakki kell nyújtaniuk a kezüket. Ha nem tetszik, lelkük rajta.

Akkor várunk.De időben szólok: soká nem várhatunk, az emberiség,

ha nincs, aki megállítsa, öntörvényűen rohan a pusztulása,az öngyilkossága felé – a passzivitás itt végzetes lehet.Csak az elszánás és a cselekvés segít. A kezünket nem tart-hatjuk föl, mert senki semmit meg nem tesz helyettünk, azIsten nem avatkozik bele, ha itt a Földön befejeződik aNagy Színjáték, akkor sem. Szabad akaratot adott. Azemberiség maga felelős önmagáért.

KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR

KAZOHUNNIA

A rendszerváltás óta eltelt időszak politikai és gazdaságifolyamatai különleges felelősséggel ruházták fel a magyarpolitikai élet döntési helyzetbe került szereplőit.

Az új kihívások nem csak a megváltozott gazdaságihelyzetből következtek, hanem a magyar társadalomszerkezetében meglévő értékek és normák újraélesztésé-re, átformálására is vonatkoztak. A politika által megfogal-mazott változásokat, üzeneteket és célokat az egyén, a kis-közösségek, a társadalmi csoportok felfokozott várako-zással fogadták; mindezek alapja egy új, a piacgazdaságraépülő demokratikus társadalom személyes sorsokat pozi-tívan befolyásoló ígérete volt.

Megjelent az új politikai értékbörze a maga brókereivelés elindult a ,,részvényesek” toborzása. Az egyszólamúsá-got felváltotta a sokszínűség, új vagy éppenséggel avítt,poros politikai célok képviselői keresték táboraikat ésverbuválták a tagokat. A tágra nyitott kapun betódulóemberek – az új lehetőségek mezejére kitűzött zászlók aláigyekezve – keresték új vagy régi identitásukat.

A 21. század elejére erodálódtak a klasszikus konzervatívés baloldali megközelítések – vagyis a politikai táborok azalapvetően megváltozott európai és geopolitikai erőtér-ben próbálják újrafogalmazni céljaikat.

A rendszerváltás – részben hamis – ethosza, amelybeneminens szerepet játszott a bába-funkciót betöltő értelmi-ségi elit, sokkszerűen érte Hunnia földjét.

Az 1980-as években megjelenő társadalmi anómianem tompult, hanem felerősödött formában kísér ben-nünket napjainkig. Durkheim eredetileg úgy gondolta,

112 113

menekülés eszköze, ezt a fölemelő érzést adja ajándékulaz embernek.

És ez a legmagasabb rendű szórakozás.Ha a változásban érdekelt politikai erők rádöbbennek,

hogy micsoda segítőtársat találnak a művészetekben,micsoda ösztönzést az aktivitásra, akkor rajtuk a sor, csakki kell nyújtaniuk a kezüket. Ha nem tetszik, lelkük rajta.

Akkor várunk.De időben szólok: soká nem várhatunk, az emberiség,

ha nincs, aki megállítsa, öntörvényűen rohan a pusztulása,az öngyilkossága felé – a passzivitás itt végzetes lehet.Csak az elszánás és a cselekvés segít. A kezünket nem tart-hatjuk föl, mert senki semmit meg nem tesz helyettünk, azIsten nem avatkozik bele, ha itt a Földön befejeződik aNagy Színjáték, akkor sem. Szabad akaratot adott. Azemberiség maga felelős önmagáért.

KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR

KAZOHUNNIA

A rendszerváltás óta eltelt időszak politikai és gazdaságifolyamatai különleges felelősséggel ruházták fel a magyarpolitikai élet döntési helyzetbe került szereplőit.

Az új kihívások nem csak a megváltozott gazdaságihelyzetből következtek, hanem a magyar társadalomszerkezetében meglévő értékek és normák újraélesztésé-re, átformálására is vonatkoztak. A politika által megfogal-mazott változásokat, üzeneteket és célokat az egyén, a kis-közösségek, a társadalmi csoportok felfokozott várako-zással fogadták; mindezek alapja egy új, a piacgazdaságraépülő demokratikus társadalom személyes sorsokat pozi-tívan befolyásoló ígérete volt.

Megjelent az új politikai értékbörze a maga brókereivelés elindult a ,,részvényesek” toborzása. Az egyszólamúsá-got felváltotta a sokszínűség, új vagy éppenséggel avítt,poros politikai célok képviselői keresték táboraikat ésverbuválták a tagokat. A tágra nyitott kapun betódulóemberek – az új lehetőségek mezejére kitűzött zászlók aláigyekezve – keresték új vagy régi identitásukat.

A 21. század elejére erodálódtak a klasszikus konzervatívés baloldali megközelítések – vagyis a politikai táborok azalapvetően megváltozott európai és geopolitikai erőtér-ben próbálják újrafogalmazni céljaikat.

A rendszerváltás – részben hamis – ethosza, amelybeneminens szerepet játszott a bába-funkciót betöltő értelmi-ségi elit, sokkszerűen érte Hunnia földjét.

Az 1980-as években megjelenő társadalmi anómianem tompult, hanem felerősödött formában kísér ben-nünket napjainkig. Durkheim eredetileg úgy gondolta,

112 113

hogy a társadalmi érték- és normarendszer zavara, amely-ben az emberek nem tudják, milyen értékek és normákérvényesek, viszonylag rövid ciklusú. Elképzelése szerinta társadalmi változások viszonylag hamar kiforrják az újigazodási pontokat. Merton a fogalmat továbfejlesztetteés kimutatta, hogy nem csak időleges társadalmi jelenség-ről van szó, hanem akkor is létezik, ha a társadalom általmegfogalmazott célok ellentmondásba kerülnek a meg-búvó érték- és normarendszerekkel.

Az egyén társadalmi orientációját az értékek és normákáltal kínált ,,mankók” segítik. A vonatkoztatási csoportokés társadalmi szabályok – ideológiai minősítés nélkül –lehetővé teszik a köznapi tájékozódást és nagyon erősenhatnak a mikrokörnyezet (például család) működésére.

Népmesei fordulattal, egy kiforrott, stabil társadalmiszerkezetben a család biztonságban él kicsi házikójában akerekerdő közepén. A családi szerepek kialakultak, és acsaládtagok tudják, melyik ösvényen kell elindulni atejért, a kenyérért, melyiken a szerszámért. A házikómögötti két ösvény végén található a szomjat oltó kút, illet-ve a közösségi ház és a templom. És jött a forgószél, amelya házikót kisebb-nagyobb károk ellenére megkímélte, deaz erdő fáit összeborogatta, és eltűntek az ösvények –azok, amelyek a család külső (társadalmi) kapcsolataitjelentették. Az első sokk után össze kell ülnie a családnakés el kell dönteni, mit tegyen: várjon a külső segítségrevagy erejét megfeszítve kezdje építeni az új ösvényeket.Döbbenetesen nehéz feladat. Van-e, létezik-e külső segít-ség, új útkijelölések, amelyek a felzaklatott családnak újravisszaadják az önbecsülést, a hitet és az erőt az új környe-zethez való alkalmazkodáshoz.

Az elmúlt évtizedben tapasztalható anómiás jelek láthatóannehezen feloldható konfliktusok elé állították az egyént,aki szédült fejjel próbált eligazodni a ,,latin gyökök” bokraiközött, valamint a rendszert és gyakran véleményt váltótársadalmi elitek küzdelmeiben. Globalizáció, privatizá-

ció, szcenáriók, profit, szolidaritás, társadalmi egyenlőség,pluralizmus, parlamentarizmus, nemzet, konzervativizmus,szociáldemokrácia, árfolyam, verseny, Trianon, nemzetiérdek, nemzetárulás, modernizáció, kommunista, EurópaiUnió és végtelenül sorolható a fogalmak meteoresőjénekhalmaza – társadalmi rétegenként differenciáltan – ejti zavar-ba az egyszerű földi halandót. Ki tart védőernyőt föléjük,kinek a valós vagy vélt igazságát fogadják el vagy kövessék?E kérdések kimondva és kimondatlanul naponta megfogal-mazódnak, és az egyén keresi az új fogódzókat és mentő-öveket Hunnia viharos ,,homoktengerén”.

A társadalmi értékek és normák kialakulása hosszú, szer-vesülő folyamat, feltéve ha azokat nem akadályozzák ésnem deformálják drasztikusan a külső hatások.

A 20. században az egyénnek hány igazodási pontotkellett követnie, hány ideológia által kínált világképet kel-lett volna megértenie!? A sűrű szövésű háló alól kajánulvigyorognak a 20. század aszott koponyái. A siker tesziőket elégedetté – lám, nem hiába küzdöttünk a szerves,evolutív társadalmi fejlődés ellen. A siker kiteljesedett. Arendszerváltás kitárt ablakain beáramló friss levegő oxi-génje elbódított bennünket, és a racionálisan megragad-ható új lehetőségeket eltávolította. Az új próféták új igazsá-gai érzelmileg próbálják manipulálni az egyént. A közösségfogalma új értelmezést kapott, és anakronisztikusan, kizáró-lag ideológiák mentén hajlandó tagságát befogadni.

Az egységesülő Európa kapujában hol sztoikus böl-csességgel, hol értetlen ingerültséggel figyelhetjük az egy-ségesülni nem akaró magyar nemzet politikai elitjénektörekvéseit.

A Szathmári Sándor klasszikus művében megfogalma-zott hinek és behinek teljes kommunikációképtelenségétcsak ideiglenesen figyelhetik a belohinek.

Kazohunniánk jobbikjainak és balikjainak birkózásalassan lehetetlenné teszi a belohinek – a kérdésfeltevők, amegérteni akarók – távolságtartását a bornírt, mestersége-sen szított szembenállásoktól.

114 115

hogy a társadalmi érték- és normarendszer zavara, amely-ben az emberek nem tudják, milyen értékek és normákérvényesek, viszonylag rövid ciklusú. Elképzelése szerinta társadalmi változások viszonylag hamar kiforrják az újigazodási pontokat. Merton a fogalmat továbfejlesztetteés kimutatta, hogy nem csak időleges társadalmi jelenség-ről van szó, hanem akkor is létezik, ha a társadalom általmegfogalmazott célok ellentmondásba kerülnek a meg-búvó érték- és normarendszerekkel.

Az egyén társadalmi orientációját az értékek és normákáltal kínált ,,mankók” segítik. A vonatkoztatási csoportokés társadalmi szabályok – ideológiai minősítés nélkül –lehetővé teszik a köznapi tájékozódást és nagyon erősenhatnak a mikrokörnyezet (például család) működésére.

Népmesei fordulattal, egy kiforrott, stabil társadalmiszerkezetben a család biztonságban él kicsi házikójában akerekerdő közepén. A családi szerepek kialakultak, és acsaládtagok tudják, melyik ösvényen kell elindulni atejért, a kenyérért, melyiken a szerszámért. A házikómögötti két ösvény végén található a szomjat oltó kút, illet-ve a közösségi ház és a templom. És jött a forgószél, amelya házikót kisebb-nagyobb károk ellenére megkímélte, deaz erdő fáit összeborogatta, és eltűntek az ösvények –azok, amelyek a család külső (társadalmi) kapcsolataitjelentették. Az első sokk után össze kell ülnie a családnakés el kell dönteni, mit tegyen: várjon a külső segítségrevagy erejét megfeszítve kezdje építeni az új ösvényeket.Döbbenetesen nehéz feladat. Van-e, létezik-e külső segít-ség, új útkijelölések, amelyek a felzaklatott családnak újravisszaadják az önbecsülést, a hitet és az erőt az új környe-zethez való alkalmazkodáshoz.

Az elmúlt évtizedben tapasztalható anómiás jelek láthatóannehezen feloldható konfliktusok elé állították az egyént,aki szédült fejjel próbált eligazodni a ,,latin gyökök” bokraiközött, valamint a rendszert és gyakran véleményt váltótársadalmi elitek küzdelmeiben. Globalizáció, privatizá-

ció, szcenáriók, profit, szolidaritás, társadalmi egyenlőség,pluralizmus, parlamentarizmus, nemzet, konzervativizmus,szociáldemokrácia, árfolyam, verseny, Trianon, nemzetiérdek, nemzetárulás, modernizáció, kommunista, EurópaiUnió és végtelenül sorolható a fogalmak meteoresőjénekhalmaza – társadalmi rétegenként differenciáltan – ejti zavar-ba az egyszerű földi halandót. Ki tart védőernyőt föléjük,kinek a valós vagy vélt igazságát fogadják el vagy kövessék?E kérdések kimondva és kimondatlanul naponta megfogal-mazódnak, és az egyén keresi az új fogódzókat és mentő-öveket Hunnia viharos ,,homoktengerén”.

A társadalmi értékek és normák kialakulása hosszú, szer-vesülő folyamat, feltéve ha azokat nem akadályozzák ésnem deformálják drasztikusan a külső hatások.

A 20. században az egyénnek hány igazodási pontotkellett követnie, hány ideológia által kínált világképet kel-lett volna megértenie!? A sűrű szövésű háló alól kajánulvigyorognak a 20. század aszott koponyái. A siker tesziőket elégedetté – lám, nem hiába küzdöttünk a szerves,evolutív társadalmi fejlődés ellen. A siker kiteljesedett. Arendszerváltás kitárt ablakain beáramló friss levegő oxi-génje elbódított bennünket, és a racionálisan megragad-ható új lehetőségeket eltávolította. Az új próféták új igazsá-gai érzelmileg próbálják manipulálni az egyént. A közösségfogalma új értelmezést kapott, és anakronisztikusan, kizáró-lag ideológiák mentén hajlandó tagságát befogadni.

Az egységesülő Európa kapujában hol sztoikus böl-csességgel, hol értetlen ingerültséggel figyelhetjük az egy-ségesülni nem akaró magyar nemzet politikai elitjénektörekvéseit.

A Szathmári Sándor klasszikus művében megfogalma-zott hinek és behinek teljes kommunikációképtelenségétcsak ideiglenesen figyelhetik a belohinek.

Kazohunniánk jobbikjainak és balikjainak birkózásalassan lehetetlenné teszi a belohinek – a kérdésfeltevők, amegérteni akarók – távolságtartását a bornírt, mestersége-sen szított szembenállásoktól.

114 115

Hánykolódó hajónk utasai csoportokban, tisztjeikköré gyűlve keresik a közösség melegét és okolják, szid-ják a másik tábort a víz nedvessége, a nap melege, a szélereje és úgy általában minden miatt.

A rendszerváltást követő politikai elit lezser hányaveti-séggel válthatott ideológiát, fogalmazhatott meg célokatkülönösebb következmény nélkül. A társadalom – első-sorban érzelmi, ideológiai – megosztása, stabil érték- ésnormarendszer hiányában viszonylag könnyen ment. Poli-tikusaink gyertyafénybe tartott vörösbor csillogása mellettelmondhatják: ez jó mulatság, férfi munka volt. Vajon tisztá-ban vannak-e azzal, hogy a társadalom testén ejtett mélysebet nagyon nehéz lesz begyógyítani, főleg ha hajlandóságsem mutatkozik a konzíliumon arra, hogy milyen öltéseketés milyen gyógyszert alkalmazzanak? Nemzeti önazonossá-guk alapkérdéseinek tisztázásához azokat az értékeket ésérdekeket kell meghatározni, amelyek összekötnek, ésnem azokat, amelyek elválasztanak bennünket.

Döbbenten olvastam Joe Esterhas interjúját, amelybena következőket mondta: ,,Ha találkozol egy magyarral,vágd pofán, ő úgy is tudja, miért kapja, mert rasszista, gyű-lölködő és békétlen.” Tragikus, igaztalan mondatok, és haezt a képet vetítjük magunkról Európa és a világ filmvász-nára, akkor közös érdek, hogy ilyen mondat többet nehangozhassék el. Közös felelősség, a jobbikoké és a bali-koké egyaránt.

A békétlenség és a megosztottság hosszúra nyúlt, sötétárnyéka belopakodik a hálószobákba, a hétköznapiemberi kapcsolatokba, szétfeszítve a vágyott és keresettnyugalom kereteit.

Gyakran az irracionalitás és a komikum határát súrol-ják az előítéletes, ostoba megnyilvánulások, viták, vélemé-nyek, és még szerencse, hogy ritkán szólnak ostromról,kötélről és golyó általi bőrlyuggatásról.

A napokban sportsérülésem kezelendő, az ultrahangáldásos hatásait élveztem csendben, megadóan. Mellettemfelfüggesztett elhúzott lepedő mögött a középkorú masszőrenyhítette egy idősödő hölgy reumatikus fájdalmait.

A lepedőn keresztül árnyjátékszerűen mozgó alakelkezdte csendet megtörő beszélgetését munkája ,,tár-gyával.”

,,Ugye, ön szerint is mindenkinek el kell menni szavaz-ni, mert sorsunkról nem a szeretett Jézus Krisztusunkdönt, hanem mi?”

Rövid szünet, majd jött a fojtott válasz:,,Igen, el kell menni, és nekem van is ötletem, hogy hová

kell tenni az X-et.”A tapogatózó csendet követően – ez volt a ,,kockázat-

felmérési” szakasz – határozottan válaszolt az egyébkéntnegédes masszőr:

,,Igen, el kell menni, mert a Sátán terjeszkedik, és köte-lességünk az ő visszaszorítása.”

Hangja egyre komorabb és magabiztosabb lett.,,A Sátán emberi testet öltött, tudja, a cseresznyés meg a

kalapácsos urak személyében.”A kontaktus megvolt, a szemek bizalmasan összevillan-

hattak, és ezt követően a hölgy alig hallhatóan tromfolt.,,Képzelje, a mi egyházközségünkben – közös elhatáro-

zásunk ellenére – voltak olyanok, akik az MSZP-re sza-vaztak. Hát milyen világot élünk?”

A gép diszkrét hanggal jelezte, hogy vége a kezelésem-nek, így hát kiléptem Kazohunnia egy hétköznapi ese-ményéből.

A vaku villant, a kép kimerevedett. A fotós zavarbanvan: vagy a fényképezőgép rossz, vagy a fényviszonyok,vagy ez a valós tükrözés? Jövőre újra próbálkozom, és bízombenne, hogy a kép tisztább és fénnyel telítettebb lesz.

2004 elején Szathmári Sándor elnézően mosolyog.

116 117

Hánykolódó hajónk utasai csoportokban, tisztjeikköré gyűlve keresik a közösség melegét és okolják, szid-ják a másik tábort a víz nedvessége, a nap melege, a szélereje és úgy általában minden miatt.

A rendszerváltást követő politikai elit lezser hányaveti-séggel válthatott ideológiát, fogalmazhatott meg célokatkülönösebb következmény nélkül. A társadalom – első-sorban érzelmi, ideológiai – megosztása, stabil érték- ésnormarendszer hiányában viszonylag könnyen ment. Poli-tikusaink gyertyafénybe tartott vörösbor csillogása mellettelmondhatják: ez jó mulatság, férfi munka volt. Vajon tisztá-ban vannak-e azzal, hogy a társadalom testén ejtett mélysebet nagyon nehéz lesz begyógyítani, főleg ha hajlandóságsem mutatkozik a konzíliumon arra, hogy milyen öltéseketés milyen gyógyszert alkalmazzanak? Nemzeti önazonossá-guk alapkérdéseinek tisztázásához azokat az értékeket ésérdekeket kell meghatározni, amelyek összekötnek, ésnem azokat, amelyek elválasztanak bennünket.

Döbbenten olvastam Joe Esterhas interjúját, amelybena következőket mondta: ,,Ha találkozol egy magyarral,vágd pofán, ő úgy is tudja, miért kapja, mert rasszista, gyű-lölködő és békétlen.” Tragikus, igaztalan mondatok, és haezt a képet vetítjük magunkról Európa és a világ filmvász-nára, akkor közös érdek, hogy ilyen mondat többet nehangozhassék el. Közös felelősség, a jobbikoké és a bali-koké egyaránt.

A békétlenség és a megosztottság hosszúra nyúlt, sötétárnyéka belopakodik a hálószobákba, a hétköznapiemberi kapcsolatokba, szétfeszítve a vágyott és keresettnyugalom kereteit.

Gyakran az irracionalitás és a komikum határát súrol-ják az előítéletes, ostoba megnyilvánulások, viták, vélemé-nyek, és még szerencse, hogy ritkán szólnak ostromról,kötélről és golyó általi bőrlyuggatásról.

A napokban sportsérülésem kezelendő, az ultrahangáldásos hatásait élveztem csendben, megadóan. Mellettemfelfüggesztett elhúzott lepedő mögött a középkorú masszőrenyhítette egy idősödő hölgy reumatikus fájdalmait.

A lepedőn keresztül árnyjátékszerűen mozgó alakelkezdte csendet megtörő beszélgetését munkája ,,tár-gyával.”

,,Ugye, ön szerint is mindenkinek el kell menni szavaz-ni, mert sorsunkról nem a szeretett Jézus Krisztusunkdönt, hanem mi?”

Rövid szünet, majd jött a fojtott válasz:,,Igen, el kell menni, és nekem van is ötletem, hogy hová

kell tenni az X-et.”A tapogatózó csendet követően – ez volt a ,,kockázat-

felmérési” szakasz – határozottan válaszolt az egyébkéntnegédes masszőr:

,,Igen, el kell menni, mert a Sátán terjeszkedik, és köte-lességünk az ő visszaszorítása.”

Hangja egyre komorabb és magabiztosabb lett.,,A Sátán emberi testet öltött, tudja, a cseresznyés meg a

kalapácsos urak személyében.”A kontaktus megvolt, a szemek bizalmasan összevillan-

hattak, és ezt követően a hölgy alig hallhatóan tromfolt.,,Képzelje, a mi egyházközségünkben – közös elhatáro-

zásunk ellenére – voltak olyanok, akik az MSZP-re sza-vaztak. Hát milyen világot élünk?”

A gép diszkrét hanggal jelezte, hogy vége a kezelésem-nek, így hát kiléptem Kazohunnia egy hétköznapi ese-ményéből.

A vaku villant, a kép kimerevedett. A fotós zavarbanvan: vagy a fényképezőgép rossz, vagy a fényviszonyok,vagy ez a valós tükrözés? Jövőre újra próbálkozom, és bízombenne, hogy a kép tisztább és fénnyel telítettebb lesz.

2004 elején Szathmári Sándor elnézően mosolyog.

116 117

KOLLÁTH GYÖRGY

DISZKRIMINÁCIÓ

SZÓRA ÉRDEMES?

A puskaporos közélet majd’ minden embert, ügyet, esz-mecserét polarizál. Olykor akaratlanul, szükségképpenbesoroltatunk ,,filo-” vagy ,,anti-” címkék mögé. Szenve-dek például attól, hogy(ha) egy feszültséggel teli, szélsősé-gesen tálalt (jog)eset kapcsán csak két lehetőség van: vagyjogvédőnek tartanak, vagy fajvédőnek (rasszistának)bélyegeznek meg. Lassan senki nem maradhat egyszerű-en ,,belga”?! Féktelen indulatok, követelések jelzik: ebbena témában és körben alig van esélye a józan észnek, azegészséges igazságérzetnek s a higgadt közbeszédnek.Pedig Hegel óta tudhatnánk: a türelmetlenség a lehetet-lent kívánja, a célt eszközök nélkül.

Nap mint nap láthatunk képeket, melyek csak fényesgyőzelemről vagy elítélendő gaztettről szólnak. NemrégLondonban pert nyert egy mozgássérült férfi, mert csakispluszpénzért biztosított neki kerekesszéket egy légitársaság,anélkül ugyanis egy kilométert gyalogolni kellett volna. Abíróság a ,,díj” kb. negyvenszeresét rótta ki büntetésül acégre. Itthon másféle kázusok tarolnak. Egy állami főhivatal-nok a tévében a köz fejére olvasta: mennyire erkölcstelen,sőt jogsértő az, aki például lakásvásárlásnál a szomszédjaifelől is érdeklődik. Hazai bíróság ítélt már meg forgalmiértékcsökkenést fokozott környezeti ártalom, terhelés miatt.Ám ha szinte ugyanez emberi-együttélésbeli feszültségek,kisebb-nagyobb jogsértések (például lopások) folytánmutatkoznék, akkor az a jogsértő, aki erre hivatkoznimerészel. Úgy vélem, ilyenkor a 8 millió választópolgártöbbsége ma még a fejét csóválva odébbkapcsol.

Őrültséggel határos vállalkozás Magyarországon a hát-rányos megkülönböztetésről írni. Ám Zorba (Zorbász)filmje óta tudható, hogy az élet elviseléséhez egy kis őrült-ség is szükséges. Így lehet ez a diszkriminációk megélésé-vel, megítélésével és kezelésével is. Jómagam ,,kis őrültsé-ge” ez a rövid – vázlatos jogi elemzésre és egy mákszem-nyi aggodalmaskodásra hajló – írás.

Messziről indítok. Hiszek a nagy, nemzeteket, korsza-kokat átfogó célok, eszmények orientáló szerepében.Kétszáz éve a világot lázba hozta, forradalmasította háromszó: szabadság, egyenlőség, testvériség. Megmondanávalaki: a 21. század elejének szellemi kohézióját milyenhárom eszme szolgálja, fémjelzi? Szerintem talán ez a 3princípium: biztonság, emberi méltóság, esélyteremtőszolidaritás. Mindháromnak jócskán köze van a diszkri-minációmentes élethez.

NÉHÁNY KIINDULÓPONT

Pár aktualitás indokolja, hogy miért éppen ezt a témátválasztottam.

Az egyik: az Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt,amelyben – a kismama-jövedelempótlék 3 évre járó összegé-nek kamatmentes kifizetése után – jogászok, a veszett fejszenyele után kapkodva, minden áron a törvényen kerestekfogást. Túlzóan 5 évnyi, kamatos juttatást követeltek volna.Sikertelenül. A fókuszban a diszkrimináció hivatkozása állt,mondván, hogy gyerek és gyerek közt, továbbá polgári jog ésszociálpolitika között tesz különbséget a rossz szabály. Azelutasítás mindezt nem látta alaposnak.

A másik keserűbb – még le sem zárult – történet egyvégzős református egyetemi hallgató kálváriája. Lényege:egy mozgássérült, egyben beszédhibás, de abszolút tisztafejű és tiszta szándékú fiatalember megvallotta a lelkipász-torának – történetesen az egyetemi dékánnak –, hogy két-ségei ébredtek a saját nemi hovatartozását illetően. Abbólgondolja ezt, hogy nem érdeklődnek iránta a lányok,

118 119

KOLLÁTH GYÖRGY

DISZKRIMINÁCIÓ

SZÓRA ÉRDEMES?

A puskaporos közélet majd’ minden embert, ügyet, esz-mecserét polarizál. Olykor akaratlanul, szükségképpenbesoroltatunk ,,filo-” vagy ,,anti-” címkék mögé. Szenve-dek például attól, hogy(ha) egy feszültséggel teli, szélsősé-gesen tálalt (jog)eset kapcsán csak két lehetőség van: vagyjogvédőnek tartanak, vagy fajvédőnek (rasszistának)bélyegeznek meg. Lassan senki nem maradhat egyszerű-en ,,belga”?! Féktelen indulatok, követelések jelzik: ebbena témában és körben alig van esélye a józan észnek, azegészséges igazságérzetnek s a higgadt közbeszédnek.Pedig Hegel óta tudhatnánk: a türelmetlenség a lehetet-lent kívánja, a célt eszközök nélkül.

Nap mint nap láthatunk képeket, melyek csak fényesgyőzelemről vagy elítélendő gaztettről szólnak. NemrégLondonban pert nyert egy mozgássérült férfi, mert csakispluszpénzért biztosított neki kerekesszéket egy légitársaság,anélkül ugyanis egy kilométert gyalogolni kellett volna. Abíróság a ,,díj” kb. negyvenszeresét rótta ki büntetésül acégre. Itthon másféle kázusok tarolnak. Egy állami főhivatal-nok a tévében a köz fejére olvasta: mennyire erkölcstelen,sőt jogsértő az, aki például lakásvásárlásnál a szomszédjaifelől is érdeklődik. Hazai bíróság ítélt már meg forgalmiértékcsökkenést fokozott környezeti ártalom, terhelés miatt.Ám ha szinte ugyanez emberi-együttélésbeli feszültségek,kisebb-nagyobb jogsértések (például lopások) folytánmutatkoznék, akkor az a jogsértő, aki erre hivatkoznimerészel. Úgy vélem, ilyenkor a 8 millió választópolgártöbbsége ma még a fejét csóválva odébbkapcsol.

Őrültséggel határos vállalkozás Magyarországon a hát-rányos megkülönböztetésről írni. Ám Zorba (Zorbász)filmje óta tudható, hogy az élet elviseléséhez egy kis őrült-ség is szükséges. Így lehet ez a diszkriminációk megélésé-vel, megítélésével és kezelésével is. Jómagam ,,kis őrültsé-ge” ez a rövid – vázlatos jogi elemzésre és egy mákszem-nyi aggodalmaskodásra hajló – írás.

Messziről indítok. Hiszek a nagy, nemzeteket, korsza-kokat átfogó célok, eszmények orientáló szerepében.Kétszáz éve a világot lázba hozta, forradalmasította háromszó: szabadság, egyenlőség, testvériség. Megmondanávalaki: a 21. század elejének szellemi kohézióját milyenhárom eszme szolgálja, fémjelzi? Szerintem talán ez a 3princípium: biztonság, emberi méltóság, esélyteremtőszolidaritás. Mindháromnak jócskán köze van a diszkri-minációmentes élethez.

NÉHÁNY KIINDULÓPONT

Pár aktualitás indokolja, hogy miért éppen ezt a témátválasztottam.

Az egyik: az Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt,amelyben – a kismama-jövedelempótlék 3 évre járó összegé-nek kamatmentes kifizetése után – jogászok, a veszett fejszenyele után kapkodva, minden áron a törvényen kerestekfogást. Túlzóan 5 évnyi, kamatos juttatást követeltek volna.Sikertelenül. A fókuszban a diszkrimináció hivatkozása állt,mondván, hogy gyerek és gyerek közt, továbbá polgári jog ésszociálpolitika között tesz különbséget a rossz szabály. Azelutasítás mindezt nem látta alaposnak.

A másik keserűbb – még le sem zárult – történet egyvégzős református egyetemi hallgató kálváriája. Lényege:egy mozgássérült, egyben beszédhibás, de abszolút tisztafejű és tiszta szándékú fiatalember megvallotta a lelkipász-torának – történetesen az egyetemi dékánnak –, hogy két-ségei ébredtek a saját nemi hovatartozását illetően. Abbólgondolja ezt, hogy nem érdeklődnek iránta a lányok,

118 119

lehet, hogy ő homoszexuális?! Ezen az alapon kicsapták aziskolából, ő pedig bírósághoz fordult. Őérte, illetve őmiat-ta próbapert is indított egy civil szervezet, próbát téve: mitér az új, diszkriminációellenes törvény.

A harmadik ok éppen ez: megjelent és 2004. január27-én hatályba lépett ,,Az egyenlő bánásmódról és az esély-egyenlőség előmozdításáról szóló” 2003. évi CXXV. törvény,mely nyomban viták kereszttüzébe került. Bírálják egyrészt,mert túl általánosra, túl lágyra sikerült, másrészt tartanak istőle, mivel a versenyképességet s a tulajdonosi autonómiátveszélyeztető fenyegetést látnak benne. Tekintsünk egykicsit a sorok, az esetek és a kulisszák mögé!

Az Alkotmány a következőket mondja:70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén

tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve azállampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, neve-zetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más véle-mény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, szüle-tési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyenhátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bün-teti.

(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósu-lását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzóintézkedésekkel is segíti.

Slusszpoén található az Alkotmány végén:77. § (1) Az Alkotmány a Magyar Köztársaság alaptör-

vénye.(2) Az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok

mindenkire egyaránt kötelezőek.

PÉLDÁK ÉS KÖVETKEZTETÉSEK

A református egyetemista a perben nemigen veszíthet.Maga a per nem is a sima vagy fordított ,,szerelemről” szól,hanem a jogállamiságról, az emberi jogokról, a hátrányosmegkülönböztetés megítéléséről, valamint az Alkotmány

és más törvények hatályáról, illetőleg az egyházi belső jog-gal való kapcsolatáról. A jogállamiság fő kérdése: fennáll-eott a jogbiztonság, ahol valakit bűn – vétkes, súlyos köte-lességszegés – híján, azaz jogsértés nélkül ki lehet rúgniegy – amúgy nyitott, nem fundamentalista módon zárt –egyetemről?! Elég-e valakire rámutatni: ő ezért meg azértnem tetszik, így sose lesz belőle felszentelt pap, tehát ki-űzik a Paradicsomból? A hivatkozások sokfélék. Szerintemnem az a kulcsfontosságú, hogy a Károli Gáspár egyetemállami támogatást kap, ergo ilyet már csak az állam pénzénsem tehetne, hanem ott van a vízválasztó, hogy a magyarAlkotmány elsőbbséget élvez a református egyház belsőnormáival szemben. Csak arra nézve van, lehet egyházibelső autonóm szabály, ami nem ellentétes az Alkotmány-nyal. A hitélettel összefüggő kérdés belügy, a többi külsőgaranciákkal védett köz-jog.

Csakhogy, ne álljunk meg a könnyű szentenciánál!Egyik oldal részrehajlása, ördögűzése sem helyénvaló.Elgondolkodtató ellenpéldák következnek: Ne legyenúszómester, akinek víziszonya van. Nem való gyermek-gondozónak, tanárnak, aki gyakorló pedofil. Ne váljékorvossá, aki képtelen vért látni. Ne legyen állatorvos, akigyűlöli az állatokat. Eleve kerülje el a katonai, rendőripályát, aki nem fog fegyvert. Összezárt emberek színterén(például hajón, körletben) eleve ne zaklathasson senkimás, egynemű személyt a szerelmével (pláne, ha koráb-ban ilyesmiért már elmeszelték). És így tovább. Van, kellhogy legyen ésszerű határ. Mindezek tesztekkel talán jóelőre kiszűrhetők. Meggyőződésem szerint az egyház –adekvát körben – már a felvételinél megszabhat, kinyilvá-níthat és következetesen érvényre juttathat sajátos ,,szak-mai” vagy etikai követelményeket. Kimondhatná: csak azjelentkezzék, aki kezdettől, majd mindvégig megfelel apappá szentelés követelményeinek. Így aztán, aki netánmenet közben botlik meg, azt e címen talán el is lehetnebocsátani. Mindebből, mint valami általános ,,szerződési”feltételekből – az összes embert megillető egyenlő méltó-

120 121

lehet, hogy ő homoszexuális?! Ezen az alapon kicsapták aziskolából, ő pedig bírósághoz fordult. Őérte, illetve őmiat-ta próbapert is indított egy civil szervezet, próbát téve: mitér az új, diszkriminációellenes törvény.

A harmadik ok éppen ez: megjelent és 2004. január27-én hatályba lépett ,,Az egyenlő bánásmódról és az esély-egyenlőség előmozdításáról szóló” 2003. évi CXXV. törvény,mely nyomban viták kereszttüzébe került. Bírálják egyrészt,mert túl általánosra, túl lágyra sikerült, másrészt tartanak istőle, mivel a versenyképességet s a tulajdonosi autonómiátveszélyeztető fenyegetést látnak benne. Tekintsünk egykicsit a sorok, az esetek és a kulisszák mögé!

Az Alkotmány a következőket mondja:70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén

tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve azállampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, neve-zetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más véle-mény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, szüle-tési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyenhátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bün-teti.

(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósu-lását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzóintézkedésekkel is segíti.

Slusszpoén található az Alkotmány végén:77. § (1) Az Alkotmány a Magyar Köztársaság alaptör-

vénye.(2) Az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok

mindenkire egyaránt kötelezőek.

PÉLDÁK ÉS KÖVETKEZTETÉSEK

A református egyetemista a perben nemigen veszíthet.Maga a per nem is a sima vagy fordított ,,szerelemről” szól,hanem a jogállamiságról, az emberi jogokról, a hátrányosmegkülönböztetés megítéléséről, valamint az Alkotmány

és más törvények hatályáról, illetőleg az egyházi belső jog-gal való kapcsolatáról. A jogállamiság fő kérdése: fennáll-eott a jogbiztonság, ahol valakit bűn – vétkes, súlyos köte-lességszegés – híján, azaz jogsértés nélkül ki lehet rúgniegy – amúgy nyitott, nem fundamentalista módon zárt –egyetemről?! Elég-e valakire rámutatni: ő ezért meg azértnem tetszik, így sose lesz belőle felszentelt pap, tehát ki-űzik a Paradicsomból? A hivatkozások sokfélék. Szerintemnem az a kulcsfontosságú, hogy a Károli Gáspár egyetemállami támogatást kap, ergo ilyet már csak az állam pénzénsem tehetne, hanem ott van a vízválasztó, hogy a magyarAlkotmány elsőbbséget élvez a református egyház belsőnormáival szemben. Csak arra nézve van, lehet egyházibelső autonóm szabály, ami nem ellentétes az Alkotmány-nyal. A hitélettel összefüggő kérdés belügy, a többi külsőgaranciákkal védett köz-jog.

Csakhogy, ne álljunk meg a könnyű szentenciánál!Egyik oldal részrehajlása, ördögűzése sem helyénvaló.Elgondolkodtató ellenpéldák következnek: Ne legyenúszómester, akinek víziszonya van. Nem való gyermek-gondozónak, tanárnak, aki gyakorló pedofil. Ne váljékorvossá, aki képtelen vért látni. Ne legyen állatorvos, akigyűlöli az állatokat. Eleve kerülje el a katonai, rendőripályát, aki nem fog fegyvert. Összezárt emberek színterén(például hajón, körletben) eleve ne zaklathasson senkimás, egynemű személyt a szerelmével (pláne, ha koráb-ban ilyesmiért már elmeszelték). És így tovább. Van, kellhogy legyen ésszerű határ. Mindezek tesztekkel talán jóelőre kiszűrhetők. Meggyőződésem szerint az egyház –adekvát körben – már a felvételinél megszabhat, kinyilvá-níthat és következetesen érvényre juttathat sajátos ,,szak-mai” vagy etikai követelményeket. Kimondhatná: csak azjelentkezzék, aki kezdettől, majd mindvégig megfelel apappá szentelés követelményeinek. Így aztán, aki netánmenet közben botlik meg, azt e címen talán el is lehetnebocsátani. Mindebből, mint valami általános ,,szerződési”feltételekből – az összes embert megillető egyenlő méltó-

120 121

ság joga körül – esetleg képződnék próbaper, ami utánfair kondíciókkal menne tovább az élet.

Azt nem tudom, hogy – a cölibátus mintájára – ilyenkoraz önmegtartóztató homoszexuális ember hová tartoz-nék. (Lám, ezért is kellene jogi garanciával övezett zsinór-mérték a döntéshez.) A begubózás viszont láthatóan sem-mire sem jó. Az – úgymond – magasabb erkölcsiség jelsza-vával hirdetett kiűzetés mélységesen amorális, mi több,súlyosan embertelen is. Mindez nyilván a szeretet nevé-ben folyik, tekintettel a Biblia másik intésére is: Az vesse ráaz első követ, aki bűntelen. Kedvező(bb) volna, ha az egy-ház kidolgozott elvek, mércék, felvételi kritériumok men-tén szűrné le a tanulságot. Hatalmi harc, presztízs-próbaezt nem váltja ki, főleg olyan nem, melyben a kirekesztéserősebb egy (?) ember sorsánál. Nem 21. századi gondol-kodásmód, ha e vita okán – és most már nem is csak areformátus egyház – azzal támadja az esélyegyenlőségitörvényt, hogy magának kivételeket kérne alkotmányostörvényi szabályok, megoldások alól.

ALKOTMÁNYOS ELVI ZSINÓRMÉRTÉK

Nemrég (2003 nyarán) az Alkotmánybíróság minderrőlezt rögzítette:

Az állam nem csak az egyházakkal, de semmilyen val-lással vagy vallási közösséggel nem kapcsolódhat összeintézményesen, nem azonosíthatja magát egyetlen vallástanításával sem, nem foglalhat állást hitbéli igazságok kér-désében. Az egyház az adott vallás és az állami jog számáranem ugyanaz. A semleges állam nem követheti a külön-böző vallások egyházfelfogásait. Tekintettel lehet viszontmindarra, amiben a vallási közösségek és az egyházakáltalában, történelmüket és társadalmi szerepüket illetőenkülönböznek az Alkotmány alapján létrehozható társa-dalmi szervezetektől, egyesületektől, érdekképviseletek-től. Az Alkotmány azt biztosítja, hogy a vallási közösségek– az egyesülési jog alapján létrehozható szervezeti formák

mellett – szabad elhatározásuk szerint igénybe vehetik azállami jog által ,,egyház”-ként meghatározott jogi formát is.Az állam e jogintézménnyel van tekintettel az egyházaksajátosságaira, és teszi lehetővé, hogy a jogrendbe sajátosminőségükben illeszkedjenek. A vallási közösség az általaválasztott jogi szervezeti formának megfelelő jogállástnyeri el; vallási közösség voltából fakadó sajátosságaitennek keretei között érvényesítheti.

Az állam és egyház elválasztásának, illetve a bírósághozvaló fordulás jogának együttes értelmezése alapján az álla-mi bíróságok kötelesek az egyház szolgálatában álló sze-mély állami jogszabályokból eredő jogait és kötelességeitérintő jogviták érdemi elbírálására, ennek során azonbanaz állami igazságszolgáltatás szervei kötelesek az egyházönkormányzatát tiszteletben tartani.

DILEMMÁKRÓL

Kimondva-kimondatlanul az itt a kérdés: nivellálódikvagy differenciálódik-e korunk társadalma, s e kettőközött mi az arány és hol a határ? Egyenlősdi vagy piacgaz-daság diktálta szelekció: az állami cselekvés mit, milyenelvek mentén befolyásolhat, s hol kell megállnia? Ma leg-feljebb végletek láthatók. Elmúlt az a kor, melyben min-denkinek csak egy lakó- és üdülőingatlana lehetett. Letűntaz a világ, melyben a legkisebb és a legnagyobb jövede-lem között háromszorosnál nagyobb eltérés már tűrhetet-len, merev adminisztratív normákkal korlátozandó –netán üldözendő – volt. Nincs már a szocialista büntető-jogban ismert üzérkedés, mely elmarasztalta, ha valakileleményesen a pénzével még több pénzt ,,csinált”. Ma apiacgazdaság differenciált rendszeréből szükségképpenfakadó egyenlőtlenségeket tudomásul nem vevő próbál-kozások, hivatkozások, fogáskeresések többsége – a saj-tóban, más közbeszédben és a jogviták jelentős részébenis – azonnal diszkriminációt emleget. Egészében vévepozitív dolog az, hogy érzékenységünk nő, és az igazság-

122 123

ság joga körül – esetleg képződnék próbaper, ami utánfair kondíciókkal menne tovább az élet.

Azt nem tudom, hogy – a cölibátus mintájára – ilyenkoraz önmegtartóztató homoszexuális ember hová tartoz-nék. (Lám, ezért is kellene jogi garanciával övezett zsinór-mérték a döntéshez.) A begubózás viszont láthatóan sem-mire sem jó. Az – úgymond – magasabb erkölcsiség jelsza-vával hirdetett kiűzetés mélységesen amorális, mi több,súlyosan embertelen is. Mindez nyilván a szeretet nevé-ben folyik, tekintettel a Biblia másik intésére is: Az vesse ráaz első követ, aki bűntelen. Kedvező(bb) volna, ha az egy-ház kidolgozott elvek, mércék, felvételi kritériumok men-tén szűrné le a tanulságot. Hatalmi harc, presztízs-próbaezt nem váltja ki, főleg olyan nem, melyben a kirekesztéserősebb egy (?) ember sorsánál. Nem 21. századi gondol-kodásmód, ha e vita okán – és most már nem is csak areformátus egyház – azzal támadja az esélyegyenlőségitörvényt, hogy magának kivételeket kérne alkotmányostörvényi szabályok, megoldások alól.

ALKOTMÁNYOS ELVI ZSINÓRMÉRTÉK

Nemrég (2003 nyarán) az Alkotmánybíróság minderrőlezt rögzítette:

Az állam nem csak az egyházakkal, de semmilyen val-lással vagy vallási közösséggel nem kapcsolódhat összeintézményesen, nem azonosíthatja magát egyetlen vallástanításával sem, nem foglalhat állást hitbéli igazságok kér-désében. Az egyház az adott vallás és az állami jog számáranem ugyanaz. A semleges állam nem követheti a külön-böző vallások egyházfelfogásait. Tekintettel lehet viszontmindarra, amiben a vallási közösségek és az egyházakáltalában, történelmüket és társadalmi szerepüket illetőenkülönböznek az Alkotmány alapján létrehozható társa-dalmi szervezetektől, egyesületektől, érdekképviseletek-től. Az Alkotmány azt biztosítja, hogy a vallási közösségek– az egyesülési jog alapján létrehozható szervezeti formák

mellett – szabad elhatározásuk szerint igénybe vehetik azállami jog által ,,egyház”-ként meghatározott jogi formát is.Az állam e jogintézménnyel van tekintettel az egyházaksajátosságaira, és teszi lehetővé, hogy a jogrendbe sajátosminőségükben illeszkedjenek. A vallási közösség az általaválasztott jogi szervezeti formának megfelelő jogállástnyeri el; vallási közösség voltából fakadó sajátosságaitennek keretei között érvényesítheti.

Az állam és egyház elválasztásának, illetve a bírósághozvaló fordulás jogának együttes értelmezése alapján az álla-mi bíróságok kötelesek az egyház szolgálatában álló sze-mély állami jogszabályokból eredő jogait és kötelességeitérintő jogviták érdemi elbírálására, ennek során azonbanaz állami igazságszolgáltatás szervei kötelesek az egyházönkormányzatát tiszteletben tartani.

DILEMMÁKRÓL

Kimondva-kimondatlanul az itt a kérdés: nivellálódikvagy differenciálódik-e korunk társadalma, s e kettőközött mi az arány és hol a határ? Egyenlősdi vagy piacgaz-daság diktálta szelekció: az állami cselekvés mit, milyenelvek mentén befolyásolhat, s hol kell megállnia? Ma leg-feljebb végletek láthatók. Elmúlt az a kor, melyben min-denkinek csak egy lakó- és üdülőingatlana lehetett. Letűntaz a világ, melyben a legkisebb és a legnagyobb jövede-lem között háromszorosnál nagyobb eltérés már tűrhetet-len, merev adminisztratív normákkal korlátozandó –netán üldözendő – volt. Nincs már a szocialista büntető-jogban ismert üzérkedés, mely elmarasztalta, ha valakileleményesen a pénzével még több pénzt ,,csinált”. Ma apiacgazdaság differenciált rendszeréből szükségképpenfakadó egyenlőtlenségeket tudomásul nem vevő próbál-kozások, hivatkozások, fogáskeresések többsége – a saj-tóban, más közbeszédben és a jogviták jelentős részébenis – azonnal diszkriminációt emleget. Egészében vévepozitív dolog az, hogy érzékenységünk nő, és az igazság-

122 123

talanság jeleit kritikával fogadjuk. Nem baj, ha divatba jötta diszkriminációt firtatni. A kritikus felvetések zöme alakosság pártfogó belátásával találkozik: főként a fogyaté-kosok gondjai iránt nő a rokonszenv. A szegénység kiáltómegnyilvánulásai – főleg katasztrófahelyzetekben – erő-sítik a karitász mozgalmait. Sokféle kisebbség helyzetenémiképpen elviselhetőbbé vált, sorsuk külső megítélésetoleránsabb lett, mint volt 10–20 éve itthon is. Pozitív üze-net, hogy bíróság döntése nyomán (is) mielőbb akadály-mentessé kell tenni a közforgalmú helyeket. Lassan, néhamég bizonytalanul, vargabetűkkel, mégis araszolgatunkelőre. Kivételt a roma lakosság, és – egészen más okból – azsidóság körüli szenvedélyek, jogsértések, politikai akciók,ellenséges manipulációk képeznek. Nagy kár.

Homogén trendekről, általános javulásról nem beszél-hetünk. Az etnikai (roma) ellentétek nem csillapodnak. Atársadalom jelentős részének többé-kevésbé végleges (?)leszakadása akár időzített bombára is emlékeztet: felveti,hogy vajon rendszerelvűen mennyire szociális az itthonipiacgazdaság, és ha elvileg az volna, miért nem az mégis?Még ma is csupán a rászorultság kontra szerzett, általánosalanyi jogok elvi (!) dilemmájánál dekkolunk. Máskorpedig – jobb híján – hátrányos megkülönböztetéskéntinterpretálunk olyan szabályozási kérdést is, melyben amaga társadalom- és jogpolitikát megvalósító állam köz-gazdasági prioritások mentén mérlegel. Ez történt példá-ul a ,,kismama-pótlék” reformjának – amúgy tanulságos,mégis konzekvenciák levonása nélkül maradt – ügyében.

ÁTTEKINTÉS

Világszerte az alapjogi kázusok, sérelmek, viták a diszkri-minációs bajok fennállása vagy tagadása körül csúcso-sodnak ki. Közismert például, hogy a tengerentúlon divatlett olyan telefonközpontosok foglalkoztatása, akik pusz-tán a hang alapján kb. 90%-os biztonsággal ki tudják szűrniés szuperálni az afro-amerikai pályázókat. Egy pillantást

sem vetnek az illetőre: ha néger, máris kapásból tudják,milyen?! Ez tömény – piaci argumentumokkal sem igazol-ható – előítélet. Másutt a fedett női fej muzulmán szokásas általában az egyházi szimbólumok megjelenítése vált kiellenérzést, sőt állami tiltást. A látható rassz-jegyek s azazok miatti előítéletek mind több helyen parázs vitákat,néhol dühös demonstrációkat, sőt összetűzéseket kelte-nek. A gond méretei – összefüggésben a migrációval –mindinkább generális, globális kezelést igényelnek. Mégaz ultrakonzervatív amerikai elnök is arra kényszerült,hogy az illegálisan az Államok területén élő latinok számá-ra valamiféle mérsékelt jogi legitimációt: államilag elis-mert, időleges státust csillantson fel. Nem úszhatja meg adiszkriminációs feszültségpontok növekvő gondjait, vitá-it, majd makroléptékű megoldásait Magyarország sem.Ehhez még csak uniós csatlakozásra sem lett volna szük-ség. (Akkor sem passzolhatunk, ha nem mind diszkrimi-náció, ami akként kap megbélyegzést.)

INTÉZMÉNYEINKRŐL

A nagy kihívás itthon egyelőre felemás, sokszor pillanat-értékű és elkent válaszokat, megoldásokat talál(t). A kor-mányzati lelkiismeret megszólal, de a vészcsengő sokhelyszínen hamisan szól vagy néma. A községek magukramaradnak a gondjaikkal. Budapest fényévekre van avégektől, így triviális válaszokat küld csak ,,le”. Az okok, agyökerek kezelése elmarad, mivel ahhoz türelmes, távla-tos, érdemi, kétoldalúan korrekt alapállás és cselekvésvolna szükséges. Ilyen ma rendszerint nincsen. Helyettepaternalista állami fellépés van, saját(os) ,,biztos” és hivatalképződik, pénz csurog ide-oda. Látványos akciók, utazá-sok adnak szemléltetést országnak-világnak (rajtavagyunk, dolgozunk az ügyön), mégsem sok hitele vanmindennek. A gőz zöme a kürtre, nem pedig a kerekekremegy. A külsőség elkendőzi, a sok, tetszelgő átbeszélésmarginalizálja, lenyomja a problémákat. Így a helyzet nem

124 125

talanság jeleit kritikával fogadjuk. Nem baj, ha divatba jötta diszkriminációt firtatni. A kritikus felvetések zöme alakosság pártfogó belátásával találkozik: főként a fogyaté-kosok gondjai iránt nő a rokonszenv. A szegénység kiáltómegnyilvánulásai – főleg katasztrófahelyzetekben – erő-sítik a karitász mozgalmait. Sokféle kisebbség helyzetenémiképpen elviselhetőbbé vált, sorsuk külső megítélésetoleránsabb lett, mint volt 10–20 éve itthon is. Pozitív üze-net, hogy bíróság döntése nyomán (is) mielőbb akadály-mentessé kell tenni a közforgalmú helyeket. Lassan, néhamég bizonytalanul, vargabetűkkel, mégis araszolgatunkelőre. Kivételt a roma lakosság, és – egészen más okból – azsidóság körüli szenvedélyek, jogsértések, politikai akciók,ellenséges manipulációk képeznek. Nagy kár.

Homogén trendekről, általános javulásról nem beszél-hetünk. Az etnikai (roma) ellentétek nem csillapodnak. Atársadalom jelentős részének többé-kevésbé végleges (?)leszakadása akár időzített bombára is emlékeztet: felveti,hogy vajon rendszerelvűen mennyire szociális az itthonipiacgazdaság, és ha elvileg az volna, miért nem az mégis?Még ma is csupán a rászorultság kontra szerzett, általánosalanyi jogok elvi (!) dilemmájánál dekkolunk. Máskorpedig – jobb híján – hátrányos megkülönböztetéskéntinterpretálunk olyan szabályozási kérdést is, melyben amaga társadalom- és jogpolitikát megvalósító állam köz-gazdasági prioritások mentén mérlegel. Ez történt példá-ul a ,,kismama-pótlék” reformjának – amúgy tanulságos,mégis konzekvenciák levonása nélkül maradt – ügyében.

ÁTTEKINTÉS

Világszerte az alapjogi kázusok, sérelmek, viták a diszkri-minációs bajok fennállása vagy tagadása körül csúcso-sodnak ki. Közismert például, hogy a tengerentúlon divatlett olyan telefonközpontosok foglalkoztatása, akik pusz-tán a hang alapján kb. 90%-os biztonsággal ki tudják szűrniés szuperálni az afro-amerikai pályázókat. Egy pillantást

sem vetnek az illetőre: ha néger, máris kapásból tudják,milyen?! Ez tömény – piaci argumentumokkal sem igazol-ható – előítélet. Másutt a fedett női fej muzulmán szokásas általában az egyházi szimbólumok megjelenítése vált kiellenérzést, sőt állami tiltást. A látható rassz-jegyek s azazok miatti előítéletek mind több helyen parázs vitákat,néhol dühös demonstrációkat, sőt összetűzéseket kelte-nek. A gond méretei – összefüggésben a migrációval –mindinkább generális, globális kezelést igényelnek. Mégaz ultrakonzervatív amerikai elnök is arra kényszerült,hogy az illegálisan az Államok területén élő latinok számá-ra valamiféle mérsékelt jogi legitimációt: államilag elis-mert, időleges státust csillantson fel. Nem úszhatja meg adiszkriminációs feszültségpontok növekvő gondjait, vitá-it, majd makroléptékű megoldásait Magyarország sem.Ehhez még csak uniós csatlakozásra sem lett volna szük-ség. (Akkor sem passzolhatunk, ha nem mind diszkrimi-náció, ami akként kap megbélyegzést.)

INTÉZMÉNYEINKRŐL

A nagy kihívás itthon egyelőre felemás, sokszor pillanat-értékű és elkent válaszokat, megoldásokat talál(t). A kor-mányzati lelkiismeret megszólal, de a vészcsengő sokhelyszínen hamisan szól vagy néma. A községek magukramaradnak a gondjaikkal. Budapest fényévekre van avégektől, így triviális válaszokat küld csak ,,le”. Az okok, agyökerek kezelése elmarad, mivel ahhoz türelmes, távla-tos, érdemi, kétoldalúan korrekt alapállás és cselekvésvolna szükséges. Ilyen ma rendszerint nincsen. Helyettepaternalista állami fellépés van, saját(os) ,,biztos” és hivatalképződik, pénz csurog ide-oda. Látványos akciók, utazá-sok adnak szemléltetést országnak-világnak (rajtavagyunk, dolgozunk az ügyön), mégsem sok hitele vanmindennek. A gőz zöme a kürtre, nem pedig a kerekekremegy. A külsőség elkendőzi, a sok, tetszelgő átbeszélésmarginalizálja, lenyomja a problémákat. Így a helyzet nem

124 125

(sokkal) kevésbé elidegenítő, mint volt évtizedekenkeresztül kormányzati ciklusokon át. A civilek erőlködésegyakran kormányzati ellenszenvvel találkozik (ne köpje-nek bele még ők is a mi levesünkbe), máskor maguk a civi-lek is (köz)ügyük legrosszabb propagandistái (L.: OCÖ).Az állami jogalkotás etnobizniszt emlegetve a ,,kakukk-tojásokban” keresi a bajok forrását, kiűzné a kisebbségiönkormányzatokból mindazokat, akik outsiderként fel-vállalnák az ügy képviseletét. Maradna a közpénzen vettmagánbuli?! A kisebbségi politika gyakori eszköze X, Y, Zmegbélyegzése, elítélése. Bárki sorra kerülhet?

Nagyon kellen(én)ek a pozitív példák. Amerikábannagyot változott a közmegítélés, amikor a filmekből eltűnteka csakis fekete bőrű rossz fiúk, ellenben megjelentek a színesbőrű kedvencek: a szimpatikus nyomozó, tudós, polgár-mester, rokonszenves államférfi, elnök (!) szerepében, jel-mezében. Igaz, mértéktartás kell(ett) ehhez is, mert hiábapróbálták volna meg nemzeti hősként eladni O. J. Simpsontavagy M. Jacksont. Az ebbéli hazai igyekezetek egyelőrekontraproduktívok. Tapintatból hagyjuk a neveket!

ÚJABB ALKOTMÁNYOSSÁGI ELVEK

Az Alkotmánybíróság több évvel ezelőtt kidolgozta ésmeglehetős következetességgel alkalmazza a diszkrimi-nációt illető elveit, mércéjét, szempontjait. Sem emberek,sem szervezetek tekintetében nem tűri meg az olyan jogiszabályozást, amely diszkriminál. Főbb részletek:

Az Alkotmánybíróság már a 9/1990. (IV. 25.) AB határo-zatában rögzítette: a diszkrimináció tilalma nem jelentiazt, hogy minden megkülönböztetés tilos, a tilalom arravonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként, azegyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételé-vel kell kezelnie. Az Alkotmánybíróság azt is kimondta,hogy a megkülönböztetés tilalmába ütközik az, ha azadott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozásvonatkozik valamely csoportra, kivéve, ha az eltérésnek

alkotmányos indoka van. A diszkrimináció vizsgálatánáltehát központi elem annak megállapítása, hogy a szabá-lyozási koncepció szempontjából kiket kell egy csoport-ba tartozónak tekinteni. Az Alkotmánybíróság szerint elkell különíteni az állam mint a gazdálkodás alanya jogaités kötelességeit a gazdálkodás állami befolyásának eszkö-zeit jelentő (közhatalmi) jogosítványoktól. A mindenkoriszabályozás tárgyi és alanyi összefüggésében vizsgálható,hogy a megkülönböztetés alkotmányos határok közöttmarad-e. Az eltérésnek kellő súlyú alkotmányos indokakell hogy legyen. A különbségtétel alkotmányosságánakfeltétele, hogy megvalósuljon az egyenlőként – egyenlőméltóságú személyként – való bánásmód. A diszkriminá-ció tilalma nem csak az alapjogok körében tett hátrányosmegkülönböztetést zárja ki, hanem megköveteli: a jognakmindenkit egyenlően, egyenlő méltóságú személykéntkell kezelnie, azonos tisztelettel és körültekintéssel, azegyéni szempontok azonos mértékű figyelembe vételé-vel kell a jogosultságok és kedvezmények elosztásánakszempontjait meghatározni. Ha a megkülönböztetésneknincsen tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka,akkor (!!!) az önkényes, alkotmányellenes. Ezért, becslé-sem szerint, a jogi normákat diszkrimináció címén táma-dó fellépések többsége nem igazolódik.

KÖZPOLITIKÁRÓL, FESZÜLTSÉGEKRŐL

Az alkotmányossági fékpedálokat sokan nem akarják észre-venni. Nem jó az, ha mindössze az Alkotmánybíróság törek-szik elfogulatlan, józan mérlegelésre, míg az állami-közhatal-mi-önkormányzati működés számos pontján ugyanennekkevés nyoma van. Kétségtelenül vannak súlyos esetek, elő-ítéletes helyzetek, visszaélések is, csakúgy, mint a hagyomá-nyos, bejáratott demokráciákban. Ezek itthon egyre kevés-bé maradnak rejtve, kezelésükre a kormányzat gondot for-dít. Ebben törésnek, visszalépésnek nincs értelme.

126 127

(sokkal) kevésbé elidegenítő, mint volt évtizedekenkeresztül kormányzati ciklusokon át. A civilek erőlködésegyakran kormányzati ellenszenvvel találkozik (ne köpje-nek bele még ők is a mi levesünkbe), máskor maguk a civi-lek is (köz)ügyük legrosszabb propagandistái (L.: OCÖ).Az állami jogalkotás etnobizniszt emlegetve a ,,kakukk-tojásokban” keresi a bajok forrását, kiűzné a kisebbségiönkormányzatokból mindazokat, akik outsiderként fel-vállalnák az ügy képviseletét. Maradna a közpénzen vettmagánbuli?! A kisebbségi politika gyakori eszköze X, Y, Zmegbélyegzése, elítélése. Bárki sorra kerülhet?

Nagyon kellen(én)ek a pozitív példák. Amerikábannagyot változott a közmegítélés, amikor a filmekből eltűnteka csakis fekete bőrű rossz fiúk, ellenben megjelentek a színesbőrű kedvencek: a szimpatikus nyomozó, tudós, polgár-mester, rokonszenves államférfi, elnök (!) szerepében, jel-mezében. Igaz, mértéktartás kell(ett) ehhez is, mert hiábapróbálták volna meg nemzeti hősként eladni O. J. Simpsontavagy M. Jacksont. Az ebbéli hazai igyekezetek egyelőrekontraproduktívok. Tapintatból hagyjuk a neveket!

ÚJABB ALKOTMÁNYOSSÁGI ELVEK

Az Alkotmánybíróság több évvel ezelőtt kidolgozta ésmeglehetős következetességgel alkalmazza a diszkrimi-nációt illető elveit, mércéjét, szempontjait. Sem emberek,sem szervezetek tekintetében nem tűri meg az olyan jogiszabályozást, amely diszkriminál. Főbb részletek:

Az Alkotmánybíróság már a 9/1990. (IV. 25.) AB határo-zatában rögzítette: a diszkrimináció tilalma nem jelentiazt, hogy minden megkülönböztetés tilos, a tilalom arravonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként, azegyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételé-vel kell kezelnie. Az Alkotmánybíróság azt is kimondta,hogy a megkülönböztetés tilalmába ütközik az, ha azadott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozásvonatkozik valamely csoportra, kivéve, ha az eltérésnek

alkotmányos indoka van. A diszkrimináció vizsgálatánáltehát központi elem annak megállapítása, hogy a szabá-lyozási koncepció szempontjából kiket kell egy csoport-ba tartozónak tekinteni. Az Alkotmánybíróság szerint elkell különíteni az állam mint a gazdálkodás alanya jogaités kötelességeit a gazdálkodás állami befolyásának eszkö-zeit jelentő (közhatalmi) jogosítványoktól. A mindenkoriszabályozás tárgyi és alanyi összefüggésében vizsgálható,hogy a megkülönböztetés alkotmányos határok közöttmarad-e. Az eltérésnek kellő súlyú alkotmányos indokakell hogy legyen. A különbségtétel alkotmányosságánakfeltétele, hogy megvalósuljon az egyenlőként – egyenlőméltóságú személyként – való bánásmód. A diszkriminá-ció tilalma nem csak az alapjogok körében tett hátrányosmegkülönböztetést zárja ki, hanem megköveteli: a jognakmindenkit egyenlően, egyenlő méltóságú személykéntkell kezelnie, azonos tisztelettel és körültekintéssel, azegyéni szempontok azonos mértékű figyelembe vételé-vel kell a jogosultságok és kedvezmények elosztásánakszempontjait meghatározni. Ha a megkülönböztetésneknincsen tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka,akkor (!!!) az önkényes, alkotmányellenes. Ezért, becslé-sem szerint, a jogi normákat diszkrimináció címén táma-dó fellépések többsége nem igazolódik.

KÖZPOLITIKÁRÓL, FESZÜLTSÉGEKRŐL

Az alkotmányossági fékpedálokat sokan nem akarják észre-venni. Nem jó az, ha mindössze az Alkotmánybíróság törek-szik elfogulatlan, józan mérlegelésre, míg az állami-közhatal-mi-önkormányzati működés számos pontján ugyanennekkevés nyoma van. Kétségtelenül vannak súlyos esetek, elő-ítéletes helyzetek, visszaélések is, csakúgy, mint a hagyomá-nyos, bejáratott demokráciákban. Ezek itthon egyre kevés-bé maradnak rejtve, kezelésükre a kormányzat gondot for-dít. Ebben törésnek, visszalépésnek nincs értelme.

126 127

Ugyanakkor mintha az inga a túlsó véglet irányába len-gett volna ki, s ott időznék. Divat lett ,,helyi” diszkriminá-ciót felmutatni bármi áron, üldözni: akár van, akár nincs.Számtalan esetben fordult elő velem például, hogy amintsikerült egy ügy diszkriminációmentes hátterét megvilá-gítani, az újság(író), a politikus lelkesedése, érdeklődésementen alábbhagyott. A jó példa érdektelen, csak a hirig-nek van hírértéke. A tálalás gyakran szélsőségesen elfo-gult. A politika erre még rá is játszik. A feszültségek erede-te, háttere, mozgatórugói senkit sem érdekelnek. Nemegy polgár(jog)i, ombudsmani vagy miniszteri akcióbóldől az egyoldalúság, az a fajta direkt kivételezés, amelymég jobban szembeállíthatja egy-egy település lakossá-gát. Szakadék kezd nyílni azáltal, hogy egyes települése-ken az etnikai és másféle feszültség már robbanás-közeli,mégis az okokat senki sem kezeli, sőt még a törvényességis feláldozható, ha hátrányos helyzetű személyt, csoportotkellene elmarasztalni. Az egyik oldalnak alig(ha) lehetigaza, csak őt szabad megnevezni és kipellengérezni, amásik mindig vétlen áldozat. Örüljön az a községi vezető,rendőr, tanár, szociális dolgozó, akit rasszizmus címénhírbe hoztak, ha a személyét vagy az ügyét a legjobb eset-ben – az ő érdekére hivatkozva – döntetlenre ki lehethozni. Ebből így nem lesz stabil törvénytisztelet, továbbábelátó együttélés, együttműködés. Szélsőségesen elsza-kadhatnak a jogok, a kedvezmények az állampolgári ésmás kötelezettségektől. Jégtörő Mátyás ha nem talál, csi-nál jeget. Ezzel a logikával veszélyes gyúelegy képződik,amiből akár választási politikai bomba is formálódhat. Akijózanodás jelei késnek.

Két egyforma tojás, ember, tényállás stb. nincsen. Nemigaz(ság), ha egyetlen döntő vektor van: a politikailag tur-bósított diszkriminációellenesség, a többi jogi tényező ésérdek alárendelődik ennek. Aki pedig ezt nem érti, majd abírság és a bíróság rákényszeríti!? Tisztázni kellene: áll-emég a jogegyenlőség főszabálya, avagy esélyegyenlőségcímén bármi átírható, megmásítható? Törődünk-e az EUáltal támasztott versenyképességgel, vagy a gyakorlatban

dögöljön meg inkább a szomszéd tehene is? A hétközna-pokban inkvizíciós hevületet, ádáz sajtókampányt, hibáspolitikai konjunktúrát látok. Az állami cselekvés PR-szem-pontjait értem, de aggódva nézem, ha a fellépésből kive-szik a hitelesség. Hiteltelen, ha azonnal diszkriminációtemlegetnek, amint nem patikamérlegen kiszámolvaugyanaz jut egyik embernek vagy szervezetnek, mint amásiknak. Ilyen az is, amikor pozitív diszkriminációcímén (lásd: egyetemi felvételi) akár a színvonal is mere-deken zuhanhat, csak a részrehajló politikának igazalegyen. Türelmetlenül és vagdalkozva ,,hosszra vagybesszre játszani” kár, mert az egyik szélsőség hozza magaután a másikat. Sok év mulasztását rohammal bepótolninem érdemes. Ezzel biztosan nem tartozunk Európának.Igényes antidiszkriminációs törvényt átvinni lehet, sőt azegy kicsit előre is szaladhat, ám egyetlen prioritásként,tűzön-vízen át bevasalni aligha sikerülhet.

TÖRVÉNY ÉS HÁTTERE

Szerintem az esélyegyenlőségi törvény kétharmad-egy-harmad arányban jó. Dicsérem a progresszivitását, ugyan-akkor aggódom a konjunkturális megközelítései miatt.Tetszik, hogy rendkívüli szakmai alapossággal vette át,építette magába azt a fogalmi rendet, amelyet az Alkot-mánybíróság e téren kimunkált. Szó szerint megtalálha-tók – és majd eszerint értelmezhetők – azok a jogi kategó-riák is, amelyek európai minőség szerinti megítélést tesz-nek lehetővé például a közvetlen és a közvetett diszkrimi-náció tekintetében. A már említettek szerint az egyházakhitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogvi-szonyokat is védi, tiszteli, autonómiára bízza a törvény [tv.6. § (1) bekezdés c.) pont], következésképpen e címénjogos aggodalomra nincsen ok. (A politika, benne az egy-házpolitika, más káposzta.)

Elvi gondom mégis van e törvény kapcsán. Egy tör-vény sosem politikai esszé, nem erőszakolt célgyűjte-

128 129

Ugyanakkor mintha az inga a túlsó véglet irányába len-gett volna ki, s ott időznék. Divat lett ,,helyi” diszkriminá-ciót felmutatni bármi áron, üldözni: akár van, akár nincs.Számtalan esetben fordult elő velem például, hogy amintsikerült egy ügy diszkriminációmentes hátterét megvilá-gítani, az újság(író), a politikus lelkesedése, érdeklődésementen alábbhagyott. A jó példa érdektelen, csak a hirig-nek van hírértéke. A tálalás gyakran szélsőségesen elfo-gult. A politika erre még rá is játszik. A feszültségek erede-te, háttere, mozgatórugói senkit sem érdekelnek. Nemegy polgár(jog)i, ombudsmani vagy miniszteri akcióbóldől az egyoldalúság, az a fajta direkt kivételezés, amelymég jobban szembeállíthatja egy-egy település lakossá-gát. Szakadék kezd nyílni azáltal, hogy egyes települése-ken az etnikai és másféle feszültség már robbanás-közeli,mégis az okokat senki sem kezeli, sőt még a törvényességis feláldozható, ha hátrányos helyzetű személyt, csoportotkellene elmarasztalni. Az egyik oldalnak alig(ha) lehetigaza, csak őt szabad megnevezni és kipellengérezni, amásik mindig vétlen áldozat. Örüljön az a községi vezető,rendőr, tanár, szociális dolgozó, akit rasszizmus címénhírbe hoztak, ha a személyét vagy az ügyét a legjobb eset-ben – az ő érdekére hivatkozva – döntetlenre ki lehethozni. Ebből így nem lesz stabil törvénytisztelet, továbbábelátó együttélés, együttműködés. Szélsőségesen elsza-kadhatnak a jogok, a kedvezmények az állampolgári ésmás kötelezettségektől. Jégtörő Mátyás ha nem talál, csi-nál jeget. Ezzel a logikával veszélyes gyúelegy képződik,amiből akár választási politikai bomba is formálódhat. Akijózanodás jelei késnek.

Két egyforma tojás, ember, tényállás stb. nincsen. Nemigaz(ság), ha egyetlen döntő vektor van: a politikailag tur-bósított diszkriminációellenesség, a többi jogi tényező ésérdek alárendelődik ennek. Aki pedig ezt nem érti, majd abírság és a bíróság rákényszeríti!? Tisztázni kellene: áll-emég a jogegyenlőség főszabálya, avagy esélyegyenlőségcímén bármi átírható, megmásítható? Törődünk-e az EUáltal támasztott versenyképességgel, vagy a gyakorlatban

dögöljön meg inkább a szomszéd tehene is? A hétközna-pokban inkvizíciós hevületet, ádáz sajtókampányt, hibáspolitikai konjunktúrát látok. Az állami cselekvés PR-szem-pontjait értem, de aggódva nézem, ha a fellépésből kive-szik a hitelesség. Hiteltelen, ha azonnal diszkriminációtemlegetnek, amint nem patikamérlegen kiszámolvaugyanaz jut egyik embernek vagy szervezetnek, mint amásiknak. Ilyen az is, amikor pozitív diszkriminációcímén (lásd: egyetemi felvételi) akár a színvonal is mere-deken zuhanhat, csak a részrehajló politikának igazalegyen. Türelmetlenül és vagdalkozva ,,hosszra vagybesszre játszani” kár, mert az egyik szélsőség hozza magaután a másikat. Sok év mulasztását rohammal bepótolninem érdemes. Ezzel biztosan nem tartozunk Európának.Igényes antidiszkriminációs törvényt átvinni lehet, sőt azegy kicsit előre is szaladhat, ám egyetlen prioritásként,tűzön-vízen át bevasalni aligha sikerülhet.

TÖRVÉNY ÉS HÁTTERE

Szerintem az esélyegyenlőségi törvény kétharmad-egy-harmad arányban jó. Dicsérem a progresszivitását, ugyan-akkor aggódom a konjunkturális megközelítései miatt.Tetszik, hogy rendkívüli szakmai alapossággal vette át,építette magába azt a fogalmi rendet, amelyet az Alkot-mánybíróság e téren kimunkált. Szó szerint megtalálha-tók – és majd eszerint értelmezhetők – azok a jogi kategó-riák is, amelyek európai minőség szerinti megítélést tesz-nek lehetővé például a közvetlen és a közvetett diszkrimi-náció tekintetében. A már említettek szerint az egyházakhitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogvi-szonyokat is védi, tiszteli, autonómiára bízza a törvény [tv.6. § (1) bekezdés c.) pont], következésképpen e címénjogos aggodalomra nincsen ok. (A politika, benne az egy-házpolitika, más káposzta.)

Elvi gondom mégis van e törvény kapcsán. Egy tör-vény sosem politikai esszé, nem erőszakolt célgyűjte-

128 129

mény, és végképp nem csak azoké, akik ádáz dühvel vég-képp leszámolnának azzal, ami nekik nem tetszik. Érték-választásában, ellenségképében egyetlen törvény – még aBtk. – sem lehetne tetszőleges, szélsőséges. Nem helyén-való, ha a törvény ezt sugallja: majd adunk mi ezeknek,hogy megtanulják: merre lakik az Isten!? Mármost: az esély-egyenlőségi törvény bizony több ponton is elbukna, haazt például a törvény előtti egyenlőséggel s a ,,mindenkiegyenlő méltóságú személynek tekintendő” alkotmányosmércével vetjük egybe. Ugyanaz az effektus érződik, minta közoktatási törvény-módosítás egy-két doktriner szabá-lyánál (például titoktartás): a jó cél az ellenkezőjébe for-dul, hatástalanná, komolytalanná válik, amennyibenegyoldalúsága kicsorbul a józan ész érvein és korlátain.

Kár, hogy a törvény számos helyen alacsonyabb szintűszabályozásra bízva ,,előnyben részesítési kötelezettsége-ket” írathat elő, azaz erőszakkal megbontja a személyialkalmasság mérlegelésének belátható, kiszámítható,valóságos tényekre épülő rendjét. Munkahelyen, iskolá-ban X esetében 10 tényező, míg Y esetében csak 1 ad ügy-döntő mérlegelést? A mi törvényünk nemigen akarkülönbséget tenni, látni közjog és civiljog, közhivatalieljárás és magánautonómia között, így keményen ésingyen beavatkozik a piacgazdaság viszonyaiba. Ez kihata versenyképességre, továbbá rafinált kibúvókra ösztö-nöz. A törvény zanzája az egyenlő bánásmód, ámde part-talan az a kör és mód, ahogyan általa pozitív diszkriminá-ció – előnyben részesítés – telepíthető. Ennyire nem lejt-hetne egy évtizedekre szóló jogszabály. Európában ahangsúly a jogegyenlőségen van, s a nem tolerálhatóvagyoni, szociális különbségeket anyagi juttatással, nempedig a túloldal feltétlen törvényi megfeszítésével rende-zik, kompenzálják. A honi törvény negatív oldalról, meg-torló logikával fetisizálja a jogot: ez éppúgy hiba, minthasemmibe venné. Mindeközben a törvény 10. § (3) bekez-dése épp’ a megtorlás fogalmát definiálja.

Régen, faluhelyen élt egy mondás: az a céda, akire avénasszonyok ezt mondják. Védje meg magát vagy köl-

tözzék el, akinek ez nem tetszik! Ilyesfajta logikával még-sem helyénvaló törvénykezni. Aggódom, ha ilyen normátlátok: ,,Az oktatási intézményekben nem működhetnekolyan szakkörök, diákkörök és egyéb tanulói, hallgatói,szülői vagy más szervezetek, amelyek célja más személyeklejáratása, megbélyegzése vagy kirekesztése.” Mindenazon múlik, ki minősít célt, szülőt, csoportot, kirekesztést.Adott esetben jogon kívülre kerülhet(ne) így – a cél foly-tán – a pedagógusokat a tettlegességtől megvédő szülőimunkaközösség vagy az iskolai fegyelmi fórum, melynem elnéző a tankötelezettség megszegése dolgában,avagy az a támogatói forma is, amely megteremti a romaés nem roma diákok ösztöndíj-különbségének egalizálá-sát. Jogvita esetén a bizonyítási tehernek a (részbeni)megfordítása [törvény 19. § (2) bekezdés] akár kilátásta-lan helyzeteket, igazságtalanságokat is hozhat.

Örök axióma: a jó törvény csak pár lépéssel jár a köz-gondolkodás előtt. Válhatnék ez jó iránytűvé a joggya-korlat számára.

130 131

mény, és végképp nem csak azoké, akik ádáz dühvel vég-képp leszámolnának azzal, ami nekik nem tetszik. Érték-választásában, ellenségképében egyetlen törvény – még aBtk. – sem lehetne tetszőleges, szélsőséges. Nem helyén-való, ha a törvény ezt sugallja: majd adunk mi ezeknek,hogy megtanulják: merre lakik az Isten!? Mármost: az esély-egyenlőségi törvény bizony több ponton is elbukna, haazt például a törvény előtti egyenlőséggel s a ,,mindenkiegyenlő méltóságú személynek tekintendő” alkotmányosmércével vetjük egybe. Ugyanaz az effektus érződik, minta közoktatási törvény-módosítás egy-két doktriner szabá-lyánál (például titoktartás): a jó cél az ellenkezőjébe for-dul, hatástalanná, komolytalanná válik, amennyibenegyoldalúsága kicsorbul a józan ész érvein és korlátain.

Kár, hogy a törvény számos helyen alacsonyabb szintűszabályozásra bízva ,,előnyben részesítési kötelezettsége-ket” írathat elő, azaz erőszakkal megbontja a személyialkalmasság mérlegelésének belátható, kiszámítható,valóságos tényekre épülő rendjét. Munkahelyen, iskolá-ban X esetében 10 tényező, míg Y esetében csak 1 ad ügy-döntő mérlegelést? A mi törvényünk nemigen akarkülönbséget tenni, látni közjog és civiljog, közhivatalieljárás és magánautonómia között, így keményen ésingyen beavatkozik a piacgazdaság viszonyaiba. Ez kihata versenyképességre, továbbá rafinált kibúvókra ösztö-nöz. A törvény zanzája az egyenlő bánásmód, ámde part-talan az a kör és mód, ahogyan általa pozitív diszkriminá-ció – előnyben részesítés – telepíthető. Ennyire nem lejt-hetne egy évtizedekre szóló jogszabály. Európában ahangsúly a jogegyenlőségen van, s a nem tolerálhatóvagyoni, szociális különbségeket anyagi juttatással, nempedig a túloldal feltétlen törvényi megfeszítésével rende-zik, kompenzálják. A honi törvény negatív oldalról, meg-torló logikával fetisizálja a jogot: ez éppúgy hiba, minthasemmibe venné. Mindeközben a törvény 10. § (3) bekez-dése épp’ a megtorlás fogalmát definiálja.

Régen, faluhelyen élt egy mondás: az a céda, akire avénasszonyok ezt mondják. Védje meg magát vagy köl-

tözzék el, akinek ez nem tetszik! Ilyesfajta logikával még-sem helyénvaló törvénykezni. Aggódom, ha ilyen normátlátok: ,,Az oktatási intézményekben nem működhetnekolyan szakkörök, diákkörök és egyéb tanulói, hallgatói,szülői vagy más szervezetek, amelyek célja más személyeklejáratása, megbélyegzése vagy kirekesztése.” Mindenazon múlik, ki minősít célt, szülőt, csoportot, kirekesztést.Adott esetben jogon kívülre kerülhet(ne) így – a cél foly-tán – a pedagógusokat a tettlegességtől megvédő szülőimunkaközösség vagy az iskolai fegyelmi fórum, melynem elnéző a tankötelezettség megszegése dolgában,avagy az a támogatói forma is, amely megteremti a romaés nem roma diákok ösztöndíj-különbségének egalizálá-sát. Jogvita esetén a bizonyítási tehernek a (részbeni)megfordítása [törvény 19. § (2) bekezdés] akár kilátásta-lan helyzeteket, igazságtalanságokat is hozhat.

Örök axióma: a jó törvény csak pár lépéssel jár a köz-gondolkodás előtt. Válhatnék ez jó iránytűvé a joggya-korlat számára.

130 131

MÁRTON LÁSZLÓ

SZOC, LIB, SZOCLIB, LIBSZOCÉS A TÖBBIEK…

,,Aki azt állítja, hogy a baloldal és a jobboldal közöttnincs különbség, nem baloldali.”

ALAIN

Alaint, a filozófust a liberális gondolatvilág képviselője-ként tartják számon, holott a radikális párt igen tevékenytagja volt, s amint a fentiek mutatják, nem szégyenlősenvolt baloldali.

Miért fontos ez?Az elmúlt tíz évben bizonyos körök meg nem gondolt

vagy a politikai népszerűség görbéihez igazodva nagyonis meggondolt módon, minden lehetséges fórumon aztigyekszenek bizonyítani, hogy a liberális és a szociálde-mokrata eszmekör olyan ellentétpárt képez, amelynekközelítésére nincs esély. Ilyesmit állítani nem csupán tör-ténelmileg hamis, de a mai Magyarországon sem érvé-nyes, a jövőt illetően pedig végképp értelmetlen.

Miközben ezt leírom, magam is töprengek azon, hogyérdemes-e egyáltalán ,,ideológiák”-ra szót fecsérelni,hiszen a mai választók-fogyasztók semmiféle izmusranem vevők, mind racionális, mind irracionális döntései-ket más okok befolyásolják. Hogy mégis nekivágok,annak két oka van. Az első, hogy az igazságot mindig érde-mes kimondani a ferdítésekkel és felejtésekkel szemben.A második, hogy meggyőződésem: a liberális és a szociál-demokrata érzületű embereket nem csupán pillanatnyiérdek kényszeríti arra, hogy együtt haladjanak, ha egyálta-lán haladni kívánnak, hanem csak a két eszmekör közele-déséből, konvergenciájából alakulhat ki a 21. századbansikerre törő baloldal.

Álljon itt a nálam illetékesebb Kende Péter meghatáro-zása: ,,A liberális szemlélet középpontjában az autonómszemély gondolata áll, továbbá az a felfogás, hogy min-den társadalom, sőt minden társadalmi csoport szenve-dő, érző, de főleg gondolkodó, vagy ha úgy tetszik »számí-tó« (önértéktudatos) egyénekből tevődik össze. A liberaliz-mus az individuális szabadság filozófiája: felfogása sze-rint nem az egyén van a közösségért, hanem megfordítvaés minden társadalmi keret (az állam maga is) csak addigigazolt, amíg az egyén nagyobb lehetőségeit szolgálja… Aliberális gondolkodásnak az a hajlama, hogy az egyete-mes ember pozíciójából szemléli a politikumot. A liberálisember ennélfogva antirasszista és kozmopolita, vagyiselvet minden faji diszkriminációt, és szereti zárójelbetenni a nemzeti különbségeket, de szemben áll a születésikiváltságokkal is, azaz nem fogadja el a rendi vagy osz-tálykülönbségeket. Ezen a ponton találkozik egyébként azeurópaias szocializmussal, kivéve, hogy az egyik az esély-egyenlőségre teszi a hangsúlyt, a másik pedig az életkörül-mények egyenlősítésére. Ez a különbség azonban nemfedheti el, hogy mindkét filozófia középpontjában azegyetemes ember képzete áll.”

Amikor a nyolcvanas évek közepén, eleinte még sza-mizdat kiadványokban, a liberalizmus fogalomtára isméta közbeszédbe került, ennek vegytiszta, elsősorban a piacés a szabad kereskedelem fensőbbségét hangsúlyozó je-lentése kapott teret. Ezt valószínűleg inkább a szükség, neve-zetesen az államszocializmus ideológiai keretének lebontá-sa, mint a teljesség igénye határozta meg. Ugyanez magya-rázza, bár nem bizonyítja, azt is, hogy főként a liberalizmusangolszász (19. századi angol, 20. századi amerikai) gondol-kodóinak nézetei terjedtek el, az ideológusok és olvasókö-zönségük sem akkor, sem azóta nem vettek tudomást az esz-merendszer ,,kontinentális”, azaz francia, német, svájci köz-gazdászainak és filozófusainak nézeteiről.

A liberális eszmerendszer e ,,rövidített” változata olyantorzulásokkal járt, amelyek szinte saját karikatúrájukbacsaptak át, a szélesebb közvélemény előtt érdektelenné

132 133

MÁRTON LÁSZLÓ

SZOC, LIB, SZOCLIB, LIBSZOCÉS A TÖBBIEK…

,,Aki azt állítja, hogy a baloldal és a jobboldal közöttnincs különbség, nem baloldali.”

ALAIN

Alaint, a filozófust a liberális gondolatvilág képviselője-ként tartják számon, holott a radikális párt igen tevékenytagja volt, s amint a fentiek mutatják, nem szégyenlősenvolt baloldali.

Miért fontos ez?Az elmúlt tíz évben bizonyos körök meg nem gondolt

vagy a politikai népszerűség görbéihez igazodva nagyonis meggondolt módon, minden lehetséges fórumon aztigyekszenek bizonyítani, hogy a liberális és a szociálde-mokrata eszmekör olyan ellentétpárt képez, amelynekközelítésére nincs esély. Ilyesmit állítani nem csupán tör-ténelmileg hamis, de a mai Magyarországon sem érvé-nyes, a jövőt illetően pedig végképp értelmetlen.

Miközben ezt leírom, magam is töprengek azon, hogyérdemes-e egyáltalán ,,ideológiák”-ra szót fecsérelni,hiszen a mai választók-fogyasztók semmiféle izmusranem vevők, mind racionális, mind irracionális döntései-ket más okok befolyásolják. Hogy mégis nekivágok,annak két oka van. Az első, hogy az igazságot mindig érde-mes kimondani a ferdítésekkel és felejtésekkel szemben.A második, hogy meggyőződésem: a liberális és a szociál-demokrata érzületű embereket nem csupán pillanatnyiérdek kényszeríti arra, hogy együtt haladjanak, ha egyálta-lán haladni kívánnak, hanem csak a két eszmekör közele-déséből, konvergenciájából alakulhat ki a 21. századbansikerre törő baloldal.

Álljon itt a nálam illetékesebb Kende Péter meghatáro-zása: ,,A liberális szemlélet középpontjában az autonómszemély gondolata áll, továbbá az a felfogás, hogy min-den társadalom, sőt minden társadalmi csoport szenve-dő, érző, de főleg gondolkodó, vagy ha úgy tetszik »számí-tó« (önértéktudatos) egyénekből tevődik össze. A liberaliz-mus az individuális szabadság filozófiája: felfogása sze-rint nem az egyén van a közösségért, hanem megfordítvaés minden társadalmi keret (az állam maga is) csak addigigazolt, amíg az egyén nagyobb lehetőségeit szolgálja… Aliberális gondolkodásnak az a hajlama, hogy az egyete-mes ember pozíciójából szemléli a politikumot. A liberálisember ennélfogva antirasszista és kozmopolita, vagyiselvet minden faji diszkriminációt, és szereti zárójelbetenni a nemzeti különbségeket, de szemben áll a születésikiváltságokkal is, azaz nem fogadja el a rendi vagy osz-tálykülönbségeket. Ezen a ponton találkozik egyébként azeurópaias szocializmussal, kivéve, hogy az egyik az esély-egyenlőségre teszi a hangsúlyt, a másik pedig az életkörül-mények egyenlősítésére. Ez a különbség azonban nemfedheti el, hogy mindkét filozófia középpontjában azegyetemes ember képzete áll.”

Amikor a nyolcvanas évek közepén, eleinte még sza-mizdat kiadványokban, a liberalizmus fogalomtára isméta közbeszédbe került, ennek vegytiszta, elsősorban a piacés a szabad kereskedelem fensőbbségét hangsúlyozó je-lentése kapott teret. Ezt valószínűleg inkább a szükség, neve-zetesen az államszocializmus ideológiai keretének lebontá-sa, mint a teljesség igénye határozta meg. Ugyanez magya-rázza, bár nem bizonyítja, azt is, hogy főként a liberalizmusangolszász (19. századi angol, 20. századi amerikai) gondol-kodóinak nézetei terjedtek el, az ideológusok és olvasókö-zönségük sem akkor, sem azóta nem vettek tudomást az esz-merendszer ,,kontinentális”, azaz francia, német, svájci köz-gazdászainak és filozófusainak nézeteiről.

A liberális eszmerendszer e ,,rövidített” változata olyantorzulásokkal járt, amelyek szinte saját karikatúrájukbacsaptak át, a szélesebb közvélemény előtt érdektelenné

132 133

téve vagy, ami rosszabb, kompromittálva a nemes és ma ismegfontolandó gondolatokat.

A piac és a kereskedelem szabadságának előtérbe állí-tása és ugyanakkor Locke, Rousseau, Benjamin Constanterkölcsi és társadalomszervezési elveinek feledése, delegalábbis súlytalanítása azt sugallta, hogy a liberalizmusvoltaképpen a szabályok megvetésére épülő rendszer. Azönkorlátozó és ezért hatékony állam fogalmát a gyenge ésezért olcsó állam koncepciójával helyettesítő megfogal-mazásból arra lehetett következtetni, hogy a liberalizmusvégső soron magára hagyja, védtelenné teszi az egyént, ésaz ember embernek farkasa törvény érvényesülésénekhíve. Az angol-amerikai és a kontinentális-európai törté-nelmi háttér összemosása végül a régmúltba utalta visszaa liberális gondolatot, éppen akkor, amikor a francia törté-nelmi fejlődés (az abszolút monarchia colbertizmusa és akor liberálisainak ellentéte) meggyőzően szemléltethettevolna az eszmerendszer időszerűségét az államkapitaliz-musból a nyitott társadalomra való áttérés időszakában.

A pusztán elméleti és történeti, céljaimat meghaladóérvelést elhagyva, a liberális szellemiség három olyan jel-lemzőjére emlékeztetek, amelyek mai érvényességét,pontosabban nélkülözhetetlenségét bizonyítják.

Először: a liberális gondolkodók sohasem beszéltekgyenge államról. A központi elv az egyénekre, csoportok-ra és az államra egyaránt vonatkozó mérséklet és önkorlá-tozás. Az állam tehát a polgárok közösségének érdekébentartóztatja meg magát olyan beavatkozásoktól, amelyeknehezítik vagy bonyolultabbá teszik az egyének és kisebbvagy nagyobb közösségek életét. Ez a rendező elv azon-ban nem a piacnál kezdődik és nem itt végződik, hanem atársadalom minden területére kihat. Következtetéskép-pen az állam éppen polgárainak érdekében nem vonul-hat vissza olyan területekről (például az élet vagy a vagyonbiztonsága, a külső veszélyek elhárítása stb.), amelyekvédelmére csak maga képes.

Másodszor: az önkorlátozás általános elvéből követke-zik a decentralizáció, illetve ennek korszerűbb meghatá-

rozása, a szubszidiaritás elvének érvényesítése. Az államkötelessége ugyan a kisebb egységek – mai szóhasználat-tal önkormányzatok – működésének biztosítása, de nincsoka feladatainak átvállalására. Ennek az elvnek a fontossá-ga természetesen inkább kitűnik a nagyobb államszerve-zetek, például szövetségi államok, mint a kisebb és gyen-gébb egységek esetében, de a rendező elv ugyanarra azemberközpontú meggyőződésre utal vissza: a felelősegyének és ezek csoportjai képesek leginkább saját élet-formájuk kialakítására és életvitelük megszervezésére.

Harmadszor – amint korunk liberálisai Hayektől Soro-sig ismétlik –: a liberális megközelítés a dogmarendszerellentéte. A társadalmat nem kövületként, hanem forrvaváltozó lávaként szemléli. Ezért a szabadság-elv, mint azember természetéből eredő állandó tényező, fenntartásamellett elismeri, sőt hangsúlyozza az elméletek elévülésé-nek és megújulásának szükségességét. Nem lehet indokvagy ürügy arra, hogy évszázadokkal ezelőtt keletkezettteóriákra hivatkozva bárki erőszakot tegyen a mai ténye-ken, népeken vagy egyéneken.

A liberális gondolkodás mindaddig szemben állt a szo-ciáldemokrata megközelítéssel, amíg ez a marxista dog-matikától ihletve az osztályharc és a proletárdiktatúraelkerülhetetlenségére, a termelőeszközök társadalmitulajdonának és a tervgazdálkodásnak üdvözítő voltáraesküdött, ami a 20. század közepéig tartott. Érdemes meg-jegyezni, hogy a Kommunista kiáltvány társszerzőjelényeglátóbb volt utódainál. Fejtő Ferenc idézi MarxnakEngelshez írott levelét, amelyben a tory többségű parlamenta gyermek- és női munkát, a munkaidőt korlátozó tör-vényeit így kommentálja: megkezdődött a szocializmus.

A liberalizmus ,,rövidített” történetének felidézői szíve-sen megfeledkeznek a két eszmerendszer közötti szinté-zisre törekvő – és a maguk idejében ezt megvalósító –radikális mozgalomról, amit nálunk inkább polgári radi-kalizmusként tartanak számon. A radikális politikusokugyan lényegében egyetértettek a kor társadalmának szo-ciáldemokrata bírálatával, de nem kértek a javasolt orvos-

134 135

téve vagy, ami rosszabb, kompromittálva a nemes és ma ismegfontolandó gondolatokat.

A piac és a kereskedelem szabadságának előtérbe állí-tása és ugyanakkor Locke, Rousseau, Benjamin Constanterkölcsi és társadalomszervezési elveinek feledése, delegalábbis súlytalanítása azt sugallta, hogy a liberalizmusvoltaképpen a szabályok megvetésére épülő rendszer. Azönkorlátozó és ezért hatékony állam fogalmát a gyenge ésezért olcsó állam koncepciójával helyettesítő megfogal-mazásból arra lehetett következtetni, hogy a liberalizmusvégső soron magára hagyja, védtelenné teszi az egyént, ésaz ember embernek farkasa törvény érvényesülésénekhíve. Az angol-amerikai és a kontinentális-európai törté-nelmi háttér összemosása végül a régmúltba utalta visszaa liberális gondolatot, éppen akkor, amikor a francia törté-nelmi fejlődés (az abszolút monarchia colbertizmusa és akor liberálisainak ellentéte) meggyőzően szemléltethettevolna az eszmerendszer időszerűségét az államkapitaliz-musból a nyitott társadalomra való áttérés időszakában.

A pusztán elméleti és történeti, céljaimat meghaladóérvelést elhagyva, a liberális szellemiség három olyan jel-lemzőjére emlékeztetek, amelyek mai érvényességét,pontosabban nélkülözhetetlenségét bizonyítják.

Először: a liberális gondolkodók sohasem beszéltekgyenge államról. A központi elv az egyénekre, csoportok-ra és az államra egyaránt vonatkozó mérséklet és önkorlá-tozás. Az állam tehát a polgárok közösségének érdekébentartóztatja meg magát olyan beavatkozásoktól, amelyeknehezítik vagy bonyolultabbá teszik az egyének és kisebbvagy nagyobb közösségek életét. Ez a rendező elv azon-ban nem a piacnál kezdődik és nem itt végződik, hanem atársadalom minden területére kihat. Következtetéskép-pen az állam éppen polgárainak érdekében nem vonul-hat vissza olyan területekről (például az élet vagy a vagyonbiztonsága, a külső veszélyek elhárítása stb.), amelyekvédelmére csak maga képes.

Másodszor: az önkorlátozás általános elvéből követke-zik a decentralizáció, illetve ennek korszerűbb meghatá-

rozása, a szubszidiaritás elvének érvényesítése. Az államkötelessége ugyan a kisebb egységek – mai szóhasználat-tal önkormányzatok – működésének biztosítása, de nincsoka feladatainak átvállalására. Ennek az elvnek a fontossá-ga természetesen inkább kitűnik a nagyobb államszerve-zetek, például szövetségi államok, mint a kisebb és gyen-gébb egységek esetében, de a rendező elv ugyanarra azemberközpontú meggyőződésre utal vissza: a felelősegyének és ezek csoportjai képesek leginkább saját élet-formájuk kialakítására és életvitelük megszervezésére.

Harmadszor – amint korunk liberálisai Hayektől Soro-sig ismétlik –: a liberális megközelítés a dogmarendszerellentéte. A társadalmat nem kövületként, hanem forrvaváltozó lávaként szemléli. Ezért a szabadság-elv, mint azember természetéből eredő állandó tényező, fenntartásamellett elismeri, sőt hangsúlyozza az elméletek elévülésé-nek és megújulásának szükségességét. Nem lehet indokvagy ürügy arra, hogy évszázadokkal ezelőtt keletkezettteóriákra hivatkozva bárki erőszakot tegyen a mai ténye-ken, népeken vagy egyéneken.

A liberális gondolkodás mindaddig szemben állt a szo-ciáldemokrata megközelítéssel, amíg ez a marxista dog-matikától ihletve az osztályharc és a proletárdiktatúraelkerülhetetlenségére, a termelőeszközök társadalmitulajdonának és a tervgazdálkodásnak üdvözítő voltáraesküdött, ami a 20. század közepéig tartott. Érdemes meg-jegyezni, hogy a Kommunista kiáltvány társszerzőjelényeglátóbb volt utódainál. Fejtő Ferenc idézi MarxnakEngelshez írott levelét, amelyben a tory többségű parlamenta gyermek- és női munkát, a munkaidőt korlátozó tör-vényeit így kommentálja: megkezdődött a szocializmus.

A liberalizmus ,,rövidített” történetének felidézői szíve-sen megfeledkeznek a két eszmerendszer közötti szinté-zisre törekvő – és a maguk idejében ezt megvalósító –radikális mozgalomról, amit nálunk inkább polgári radi-kalizmusként tartanak számon. A radikális politikusokugyan lényegében egyetértettek a kor társadalmának szo-ciáldemokrata bírálatával, de nem kértek a javasolt orvos-

134 135

ságból. Elutasították a diktatúra minden fajtáját, tisztelet-ben tartották az egyént és tulajdonát, ugyanakkor vonzó-nak tartották a társadalmi önszerveződés, a szövetkezésminden formáját, a csoportok közötti szolidaritást. Igaz,Magyarországon eltűnt a polgársággal együtt a radikaliz-mus, az elmúlt fél évszázadban csökkent a jelentőségeNyugat-Európában is a középosztály kiszélesedésével,elveinek érvényességét azonban az idő igazolta.

Számomra érthetetlen, hogy a magukat szociálliberá-lisnak vallók körében Eötvös liberalizmusa mellett miértnem a radikalizmus jelenik meg tájékozódási pontként.Ennek 20. századi és új századunkban is éltető, magyarhagyományához nem kisebb nevek fűződnek, mint JásziOszkáré és Bibó Istváné.

A szociáldemokrácia hosszú menetelésére jellemző,hogy a bolsevista gyakorlattól előbb szakadt el, mint elmé-leti alapjaitól. A proletárdiktatúra elkerülhetetlenségemég a második világháborút követően is szerepelt a fran-cia szocialista párt programjában. A szocialista internacio-nálé 1951-es frankfurti nyilatkozata a kapitalizmus meg-szüntetését, a termelőeszközök államosítását és a tervgaz-dálkodást jelöli meg célul, olyan gazdaságot, melyben ,,aközérdek lép a haszonszerzés helyébe”. A prole-tárdiktatúrát visszautasítja, de a kommunistáktól a magajavára vitatja el a ,,marxizmus kritikai szellemét”. Frankfurtután alig egy évtizeddel azonban már Bad Goddesbergkövetkezik, ahol a német szociáldemokraták elvetnekminden dogmatikát, elfogadják a piacgazdaság elvét, és atőkésrendszeren csak kiigazításokat javasolnak. Az olaszszocialisták és kommunisták többszöri válással és egy-másra-találással élénkített jegyessége úgy ér véget, hogy akommunisták szőrőstül-bőröstül kihajítják ideológiáju-kat, és szociáldemokratává válnak…

A szocialista internacionálé utolsó, 1989-es elvi nyilat-kozata elismeri, hogy az ,,államosítás nem egyetemesgyógyír”, és az egyéni szabadság és az alapvető társadalmijogok ötvözetében jelöli meg az emberi méltóság lénye-gét, leszögezve, hogy ,,e két jog közül egyik sem helyettesít-

heti a másikat és egyik sem kerülhet szembe a másikkal: aszabadság és az egyenlőség nem ellentétes fogalmak”. Agyakorlat ez esetben is gyorsan követi, néhány esetbenmegelőzi az elméletet: az ,,új” angol munkapárt gazdaságiprogramjában alig jelennek meg az ötvenes-hatvanasévek keynesiánus elemei, a francia szocialisták magáno-sítják a vállalatokat, melyeket húsz évvel korábban államo-sítottak.

A nyugat-európai, szerves és ezért előre látható változá-sokhoz képest Közép-Kelet-Európa egyszerre háromgyors és kíméletlen változással kényszerült szembesülni:a szovjetrendszer és ezzel a kommunista, magukat mar-xistának tekintő pártok összeomlása, a piacgazdaságalternatíva nélküli megjelenése és a globalizáció együttha-tása. Az állampárt romjain újjáépülő baloldal habozás ésmúltba tekintés nélkül fogadja el az új szociáldemokráciaopcióit, pontosabban megkísérli ezeket saját viszonyai-nak megfelelően átfogalmazni. A piacgazdaság elveinekés gyakorlatának alkalmazásában semmi lényeges nemkülönbözteti meg a liberális iskolától. Ha Magyarorszá-gon maradunk, Békesi László, Surányi György, BokrosLajos elméleti megközelítését és – amikor erre módjukvolt – megoldási kísérleteit tetszés szerint nevezhetjükliberálisnak vagy szociáldemokratának. Ahhoz se fér két-ség, hogy a gazdaságirányítás intervencionista módszere– tartósan rossz következményekkel – a jobboldalhozkötődik.

A két gondolatrendszer párhuzamosai közelednekegymáshoz, a különbség – akár az ördög – azonban a rész-letekben rejlik. Az ellentétek nem az egyén méltósága, azállam szerepe vagy a demokrácia játékszabályainak tiszte-lete, azaz a nagy elvek, hanem ezeknél sokkal ,,technika-ibb” kérdések: az újraelosztás szerepe, az egészség- ésnyugdíjbiztosítás, a közoktatási rendszerek reformjánakmikéntje körül alakulnak ki. A nyugat- és közép-európaihelyzet gyökeres különbségét a jóléti vagy gondoskodóállam meghatározása és megváltoztatása körül jelenlegfolyó vita szemlélteti. Az Angliában, Franciaországban és

136 137

ságból. Elutasították a diktatúra minden fajtáját, tisztelet-ben tartották az egyént és tulajdonát, ugyanakkor vonzó-nak tartották a társadalmi önszerveződés, a szövetkezésminden formáját, a csoportok közötti szolidaritást. Igaz,Magyarországon eltűnt a polgársággal együtt a radikaliz-mus, az elmúlt fél évszázadban csökkent a jelentőségeNyugat-Európában is a középosztály kiszélesedésével,elveinek érvényességét azonban az idő igazolta.

Számomra érthetetlen, hogy a magukat szociálliberá-lisnak vallók körében Eötvös liberalizmusa mellett miértnem a radikalizmus jelenik meg tájékozódási pontként.Ennek 20. századi és új századunkban is éltető, magyarhagyományához nem kisebb nevek fűződnek, mint JásziOszkáré és Bibó Istváné.

A szociáldemokrácia hosszú menetelésére jellemző,hogy a bolsevista gyakorlattól előbb szakadt el, mint elmé-leti alapjaitól. A proletárdiktatúra elkerülhetetlenségemég a második világháborút követően is szerepelt a fran-cia szocialista párt programjában. A szocialista internacio-nálé 1951-es frankfurti nyilatkozata a kapitalizmus meg-szüntetését, a termelőeszközök államosítását és a tervgaz-dálkodást jelöli meg célul, olyan gazdaságot, melyben ,,aközérdek lép a haszonszerzés helyébe”. A prole-tárdiktatúrát visszautasítja, de a kommunistáktól a magajavára vitatja el a ,,marxizmus kritikai szellemét”. Frankfurtután alig egy évtizeddel azonban már Bad Goddesbergkövetkezik, ahol a német szociáldemokraták elvetnekminden dogmatikát, elfogadják a piacgazdaság elvét, és atőkésrendszeren csak kiigazításokat javasolnak. Az olaszszocialisták és kommunisták többszöri válással és egy-másra-találással élénkített jegyessége úgy ér véget, hogy akommunisták szőrőstül-bőröstül kihajítják ideológiáju-kat, és szociáldemokratává válnak…

A szocialista internacionálé utolsó, 1989-es elvi nyilat-kozata elismeri, hogy az ,,államosítás nem egyetemesgyógyír”, és az egyéni szabadság és az alapvető társadalmijogok ötvözetében jelöli meg az emberi méltóság lénye-gét, leszögezve, hogy ,,e két jog közül egyik sem helyettesít-

heti a másikat és egyik sem kerülhet szembe a másikkal: aszabadság és az egyenlőség nem ellentétes fogalmak”. Agyakorlat ez esetben is gyorsan követi, néhány esetbenmegelőzi az elméletet: az ,,új” angol munkapárt gazdaságiprogramjában alig jelennek meg az ötvenes-hatvanasévek keynesiánus elemei, a francia szocialisták magáno-sítják a vállalatokat, melyeket húsz évvel korábban államo-sítottak.

A nyugat-európai, szerves és ezért előre látható változá-sokhoz képest Közép-Kelet-Európa egyszerre háromgyors és kíméletlen változással kényszerült szembesülni:a szovjetrendszer és ezzel a kommunista, magukat mar-xistának tekintő pártok összeomlása, a piacgazdaságalternatíva nélküli megjelenése és a globalizáció együttha-tása. Az állampárt romjain újjáépülő baloldal habozás ésmúltba tekintés nélkül fogadja el az új szociáldemokráciaopcióit, pontosabban megkísérli ezeket saját viszonyai-nak megfelelően átfogalmazni. A piacgazdaság elveinekés gyakorlatának alkalmazásában semmi lényeges nemkülönbözteti meg a liberális iskolától. Ha Magyarorszá-gon maradunk, Békesi László, Surányi György, BokrosLajos elméleti megközelítését és – amikor erre módjukvolt – megoldási kísérleteit tetszés szerint nevezhetjükliberálisnak vagy szociáldemokratának. Ahhoz se fér két-ség, hogy a gazdaságirányítás intervencionista módszere– tartósan rossz következményekkel – a jobboldalhozkötődik.

A két gondolatrendszer párhuzamosai közelednekegymáshoz, a különbség – akár az ördög – azonban a rész-letekben rejlik. Az ellentétek nem az egyén méltósága, azállam szerepe vagy a demokrácia játékszabályainak tiszte-lete, azaz a nagy elvek, hanem ezeknél sokkal ,,technika-ibb” kérdések: az újraelosztás szerepe, az egészség- ésnyugdíjbiztosítás, a közoktatási rendszerek reformjánakmikéntje körül alakulnak ki. A nyugat- és közép-európaihelyzet gyökeres különbségét a jóléti vagy gondoskodóállam meghatározása és megváltoztatása körül jelenlegfolyó vita szemlélteti. Az Angliában, Franciaországban és

136 137

Németországban félszáz évig ténylegesen és hatékonyanműködő rendszerek elkerülhetetlen reformjáról van szó.Közép-Kelet-Európa múltjában jóléti államról egyáltalánnem vagy csak igen erős fenntartásokkal lehet beszélni.Liberálisok és szociáldemokraták között ezért vita legfel-jebb arról folyhat: milyen keretek között és mennyi időalatt lehet ilyesfajta rendszert létrehozni.

Alig merem kimondani: a mai Magyarországon a szociál-demokrata vagy liberális demokrata önmeghatározássokkal inkább a múlttal terhelt egyéni érzékenység, mintegy teljes – és ennek következtében zárt – nézet vagy esz-merendszer. A szocialista párt korántsem ,,fedi le” a szociál-demokrata értékrend elfogadására hajlamos választókat,a szabad demokraták – a szocialistákkal ellentétben! –maguk is tudják, hogy a liberális mező jóval szélesebb aparlamenti küszöbnél… Azt pedig egyik párt sem merikimondani, hogy ma nem a két meggyőződés közötti ,,ittaz idő válasszatok!” időszerű. Már csak azért sem, mert afejlődésre, megújulásra képes szociáldemokratákkal ésliberálisokkal szemben nem a magát újrafogalmazó,modern konzervativizmus vagy az embernek a velükegyenlő értéket tulajdonító keresztény humanizmus áll,hanem az elvek helyett csak kongó, avítt közhelyeket hir-dető populizmus.

A szociáldemokrácia és a liberalizmus magyarországijövője nem egyetlen választási győzelmen vagy veresé-gen múlik. A pártok ugyan ily módon mérettetnek meg,de eszmékről, értékekről éppen akkor beszélhetünk, hahorderejük tovább hat, mint a kormányzási ciklus, hameghaladja a szervezetek keretét. Nincs itt szükség se val-lásháborúra, se valamiféle szinkretikus egyház alapításá-ra. A termékeny, mert higgadt vita, a változásokkal együte-mű szintézis kísérlete, a szüntelen megújulás kény-szerének elfogadása biztosíthatja a baloldal jövőjét akövetkező évtizedekben.

PETSCHNIG MÁRIA ZITA

VILLANÓFÉNYBENA MAGYAR GAZDASÁG

,,Magyarország pillanatai drágák!” – tudjuk SzéchenyiIstvántól. Elrontott és elvesztegetett pillanatai még drá-gábbak – teszem hozzá. Most ilyen pillanatokért kell fizet-nünk a gazdaságban. A magyar gazdaság a csatlakozáselőtti pillanatok villanófényében egy összeomlás előttigazdaság képét mutatja. Hiszen 2004 elején olyan magaskamatfelárat kell adnunk a hitelezőinknek, amely megha-ladja például az évek óta mély válsággal küszködő Brazí-liáét is. Mert csak ekkora kockázati prémium felajánlásamellett hajlandók kölcsönt nyújtani saját takarónknálmesszebbre nyújtózkodásunkért. Legalábbis a jegybak12,5 százalékra felvitt – a termelés és a befektetések szem-pontjából elviselhetetlenül magas, emiatt a kínálatbővü-lést visszafogó – alapkamatlába ezt az üzenetet tartalmaz-za. De hogy jutottunk idáig, és valóban ilyen drámai-e ahelyzet, hiszen a hozzánk hasonló paraméterű országokennél jóval alacsonyabb kamatok mellett is képesekfinanszíroztatni magukat?

Mindennek az a felelőtlen, hazardírozó, rövid távúhatalmi szempontokat követő politika az oka, amely azelmúlt három évben a gazdaságpolitikát alakította. Tény,hogy a magyar gazdaság lendületét alapvetően befolyá-soló külső feltételek – a konjunktúra visszaesése 2001 máso-dik felétől, a befektetők érdeklődésének megcsappanása, azidegenforgalom zsugorodása – is rontottak a helyzeten, deezekre egyik kormánytól sem érkezett megfelelő válasz.Sőt, ellenkezőleg, csak rossz válaszok születtek.

Akkor vált gazdaságpolitikai céllá az erős forint követe-lése 2001 második felében, az inflációs célkövető rend-szer meghirdetésekor – ami tudvalevőleg rontja az

138 139

Németországban félszáz évig ténylegesen és hatékonyanműködő rendszerek elkerülhetetlen reformjáról van szó.Közép-Kelet-Európa múltjában jóléti államról egyáltalánnem vagy csak igen erős fenntartásokkal lehet beszélni.Liberálisok és szociáldemokraták között ezért vita legfel-jebb arról folyhat: milyen keretek között és mennyi időalatt lehet ilyesfajta rendszert létrehozni.

Alig merem kimondani: a mai Magyarországon a szociál-demokrata vagy liberális demokrata önmeghatározássokkal inkább a múlttal terhelt egyéni érzékenység, mintegy teljes – és ennek következtében zárt – nézet vagy esz-merendszer. A szocialista párt korántsem ,,fedi le” a szociál-demokrata értékrend elfogadására hajlamos választókat,a szabad demokraták – a szocialistákkal ellentétben! –maguk is tudják, hogy a liberális mező jóval szélesebb aparlamenti küszöbnél… Azt pedig egyik párt sem merikimondani, hogy ma nem a két meggyőződés közötti ,,ittaz idő válasszatok!” időszerű. Már csak azért sem, mert afejlődésre, megújulásra képes szociáldemokratákkal ésliberálisokkal szemben nem a magát újrafogalmazó,modern konzervativizmus vagy az embernek a velükegyenlő értéket tulajdonító keresztény humanizmus áll,hanem az elvek helyett csak kongó, avítt közhelyeket hir-dető populizmus.

A szociáldemokrácia és a liberalizmus magyarországijövője nem egyetlen választási győzelmen vagy veresé-gen múlik. A pártok ugyan ily módon mérettetnek meg,de eszmékről, értékekről éppen akkor beszélhetünk, hahorderejük tovább hat, mint a kormányzási ciklus, hameghaladja a szervezetek keretét. Nincs itt szükség se val-lásháborúra, se valamiféle szinkretikus egyház alapításá-ra. A termékeny, mert higgadt vita, a változásokkal együte-mű szintézis kísérlete, a szüntelen megújulás kény-szerének elfogadása biztosíthatja a baloldal jövőjét akövetkező évtizedekben.

PETSCHNIG MÁRIA ZITA

VILLANÓFÉNYBENA MAGYAR GAZDASÁG

,,Magyarország pillanatai drágák!” – tudjuk SzéchenyiIstvántól. Elrontott és elvesztegetett pillanatai még drá-gábbak – teszem hozzá. Most ilyen pillanatokért kell fizet-nünk a gazdaságban. A magyar gazdaság a csatlakozáselőtti pillanatok villanófényében egy összeomlás előttigazdaság képét mutatja. Hiszen 2004 elején olyan magaskamatfelárat kell adnunk a hitelezőinknek, amely megha-ladja például az évek óta mély válsággal küszködő Brazí-liáét is. Mert csak ekkora kockázati prémium felajánlásamellett hajlandók kölcsönt nyújtani saját takarónknálmesszebbre nyújtózkodásunkért. Legalábbis a jegybak12,5 százalékra felvitt – a termelés és a befektetések szem-pontjából elviselhetetlenül magas, emiatt a kínálatbővü-lést visszafogó – alapkamatlába ezt az üzenetet tartalmaz-za. De hogy jutottunk idáig, és valóban ilyen drámai-e ahelyzet, hiszen a hozzánk hasonló paraméterű országokennél jóval alacsonyabb kamatok mellett is képesekfinanszíroztatni magukat?

Mindennek az a felelőtlen, hazardírozó, rövid távúhatalmi szempontokat követő politika az oka, amely azelmúlt három évben a gazdaságpolitikát alakította. Tény,hogy a magyar gazdaság lendületét alapvetően befolyá-soló külső feltételek – a konjunktúra visszaesése 2001 máso-dik felétől, a befektetők érdeklődésének megcsappanása, azidegenforgalom zsugorodása – is rontottak a helyzeten, deezekre egyik kormánytól sem érkezett megfelelő válasz.Sőt, ellenkezőleg, csak rossz válaszok születtek.

Akkor vált gazdaságpolitikai céllá az erős forint követe-lése 2001 második felében, az inflációs célkövető rend-szer meghirdetésekor – ami tudvalevőleg rontja az

138 139

exportra termelők jövedelmezőségét –, amikor az export-kereslet visszaesett, az exportárak csökkentek. Így menttönkre szinte az egész magyar ruházati ipar, de jócskánbetett a mezőgazdaságnak is. Általában azoknak, akikhazai anyagból magas és növekvő munkaerő-ráfordítás-sal állították elő termékeiket, s kénytelenek voltak egyrekevesebb forintellenértékkel beérni mindaddig, amígcsak be nem zárták üzemeiket, gyáraikat. Mert csak egyideig lehetett elviselni, hogy ugyanazért az eurós árbevé-telért, amiből a költségnövekedés már jócskán elvitte ahasznot, egyre kevesebbet lehetett forintban realizálni.

A világpiaci és európai trendekkel ellentétes másik,hihetetlenül rosszul időzített gazdaságpolitikai döntés abérek felturbósítása volt, ami elkezdődött a minimálbér2001. január 1-jei 57 százalékos megemelésével. Elisme-rem: ezt megelőzően a minimális fizetések szégyentelje-sen alacsonyak voltak, mégis vitatom e lépés időzítését,drasztikus mértékét, de leginkább azt marasztalom el,amit üzent, hogy tudniillik a béremelés nem a gazdaságiteljesítmény növelésének következménye, elszakadhat atermelékenység alakulásától és politikai céllá, akarat kér-désévé tehető.

A béremelési lavina akkor indult el, amikor a konjunk-túra-hűlés idején – a termelés kikényszerülő visszafogásaokán – a fajlagos bérráfordítások és a fajlagos energiakölt-ségek is megnövekedtek. Amikor éppen azáltal lehetettvolna csak versenyben megmaradni, a termelést fenntar-tani, hogy csökkentik a költségeket. Nem így történt.Nálunk két kormány jóvoltából is akkor tágult szakadék-ká a reálkeresetek és a termelékenység növekedése köztikülönbség, amikor a nemzetközi piac ennek a szorosabb-ra zárását követelte volna meg.

További politikailag inspirált, túldimenzionált és rosz-szul időzített döntés volt a lakáshitelezési rendszer feltéte-leinek példátlan fellazítása, ami a korábbiaknál jóvalnagyobb mértékben terhelte meg az egyébként is már túl-feszített államháztartást. A lakossági hiteligények akkorzúdultak rá a bankrendszerre, amikor a belső pénzpiacról

szerezhető források elapadtak, mert a csábítóan felfestettjövedelemkilátások költekezővé tették a háztartásokat, ésa lakosság megtakarítási hajlandósága csökkent, eladóso-dási hajlandósága viszont meglódult. Az ebből adódóproblémát 2002-ben még elfedte, hogy a konjunktúrahűlése miatt csökkent a vállalkozások hitelkereslete. 2003-ban azonban – amikor az élénkülés jelei kezdtek megmu-tatkozni –, a vállalati szféra visszanyerte normális, nettóhitelezői pozícióját, miközben a gazdaság másik két sze-replője, a háztartások és az államháztartás is, megtakarítá-sain túlnyúló hiteligénnyel lépett fel. A belső hitelkeresle-tet a külföldi hitelezők elégítették ki, amiben nem is az ál-lamadósság újbóli növekedése a legfőbb zavaró körül-mény, hanem az, ami e jövőt terhelő folyamat mögött van,nevezetesen a fogyasztás elfutása. Más szavakkal: az utób-bi három évben meglódult adósságspirál lényegébenfogyasztási többleteket finanszírozott, amiből csak igenkevéssé kovászolódik ki a hitelek törlesztési alapja.

Miután a magyar gazdaságpolitika – beleértve ezúttal amonetáris politikát is – tökéletesen szembement a világ-gazdasági fordulatból adódó kihívásokkal, a bajok meg-sokszorozódtak. A rossz külső feltételek az azokra adottinadekvát belgazdasági válaszokkal együtt szinergikushatást fejtettek ki, s eredményezték azt, hogy egyre csök-kenő gazdasági növekedési ütem mellett egyre szaporáb-bá vált az adósságállomány növekedése. Miközben 2001–2003 között a bruttó hazai termék kb. tíz százalékkal nőtt,az ország nettó devizaadóssága több mint negyven száza-lékkal.

Rosszul időzített döntés volt a forint euróhoz viszonyí-tott középárfolyamának leértékelése 2003 nyár elején azMNB és a kormány közös döntéseként. Megelőzőenugyanis már egy hete gyengült a forint, a sáveltolás pillana-tában pedig pontosan azt az értéket vette fel, amit kétkereskedési nap után a jegybank elfogadhatatlannakminősített, és ezért megemelte a kamatlábat. Hogy előttemiért fogadta el? Nincs rá válasz. Innen kezdve összevisz-sza lett a jegybank és a kormány beszéde, ami a magas

140 141

exportra termelők jövedelmezőségét –, amikor az export-kereslet visszaesett, az exportárak csökkentek. Így menttönkre szinte az egész magyar ruházati ipar, de jócskánbetett a mezőgazdaságnak is. Általában azoknak, akikhazai anyagból magas és növekvő munkaerő-ráfordítás-sal állították elő termékeiket, s kénytelenek voltak egyrekevesebb forintellenértékkel beérni mindaddig, amígcsak be nem zárták üzemeiket, gyáraikat. Mert csak egyideig lehetett elviselni, hogy ugyanazért az eurós árbevé-telért, amiből a költségnövekedés már jócskán elvitte ahasznot, egyre kevesebbet lehetett forintban realizálni.

A világpiaci és európai trendekkel ellentétes másik,hihetetlenül rosszul időzített gazdaságpolitikai döntés abérek felturbósítása volt, ami elkezdődött a minimálbér2001. január 1-jei 57 százalékos megemelésével. Elisme-rem: ezt megelőzően a minimális fizetések szégyentelje-sen alacsonyak voltak, mégis vitatom e lépés időzítését,drasztikus mértékét, de leginkább azt marasztalom el,amit üzent, hogy tudniillik a béremelés nem a gazdaságiteljesítmény növelésének következménye, elszakadhat atermelékenység alakulásától és politikai céllá, akarat kér-désévé tehető.

A béremelési lavina akkor indult el, amikor a konjunk-túra-hűlés idején – a termelés kikényszerülő visszafogásaokán – a fajlagos bérráfordítások és a fajlagos energiakölt-ségek is megnövekedtek. Amikor éppen azáltal lehetettvolna csak versenyben megmaradni, a termelést fenntar-tani, hogy csökkentik a költségeket. Nem így történt.Nálunk két kormány jóvoltából is akkor tágult szakadék-ká a reálkeresetek és a termelékenység növekedése köztikülönbség, amikor a nemzetközi piac ennek a szorosabb-ra zárását követelte volna meg.

További politikailag inspirált, túldimenzionált és rosz-szul időzített döntés volt a lakáshitelezési rendszer feltéte-leinek példátlan fellazítása, ami a korábbiaknál jóvalnagyobb mértékben terhelte meg az egyébként is már túl-feszített államháztartást. A lakossági hiteligények akkorzúdultak rá a bankrendszerre, amikor a belső pénzpiacról

szerezhető források elapadtak, mert a csábítóan felfestettjövedelemkilátások költekezővé tették a háztartásokat, ésa lakosság megtakarítási hajlandósága csökkent, eladóso-dási hajlandósága viszont meglódult. Az ebből adódóproblémát 2002-ben még elfedte, hogy a konjunktúrahűlése miatt csökkent a vállalkozások hitelkereslete. 2003-ban azonban – amikor az élénkülés jelei kezdtek megmu-tatkozni –, a vállalati szféra visszanyerte normális, nettóhitelezői pozícióját, miközben a gazdaság másik két sze-replője, a háztartások és az államháztartás is, megtakarítá-sain túlnyúló hiteligénnyel lépett fel. A belső hitelkeresle-tet a külföldi hitelezők elégítették ki, amiben nem is az ál-lamadósság újbóli növekedése a legfőbb zavaró körül-mény, hanem az, ami e jövőt terhelő folyamat mögött van,nevezetesen a fogyasztás elfutása. Más szavakkal: az utób-bi három évben meglódult adósságspirál lényegébenfogyasztási többleteket finanszírozott, amiből csak igenkevéssé kovászolódik ki a hitelek törlesztési alapja.

Miután a magyar gazdaságpolitika – beleértve ezúttal amonetáris politikát is – tökéletesen szembement a világ-gazdasági fordulatból adódó kihívásokkal, a bajok meg-sokszorozódtak. A rossz külső feltételek az azokra adottinadekvát belgazdasági válaszokkal együtt szinergikushatást fejtettek ki, s eredményezték azt, hogy egyre csök-kenő gazdasági növekedési ütem mellett egyre szaporáb-bá vált az adósságállomány növekedése. Miközben 2001–2003 között a bruttó hazai termék kb. tíz százalékkal nőtt,az ország nettó devizaadóssága több mint negyven száza-lékkal.

Rosszul időzített döntés volt a forint euróhoz viszonyí-tott középárfolyamának leértékelése 2003 nyár elején azMNB és a kormány közös döntéseként. Megelőzőenugyanis már egy hete gyengült a forint, a sáveltolás pillana-tában pedig pontosan azt az értéket vette fel, amit kétkereskedési nap után a jegybank elfogadhatatlannakminősített, és ezért megemelte a kamatlábat. Hogy előttemiért fogadta el? Nincs rá válasz. Innen kezdve összevisz-sza lett a jegybank és a kormány beszéde, ami a magas

140 141

kamatok mellett az árfolyam nagyfokú ingadozásábancsapódott le. Az árfolyam-ingadozás mint plusz kockázatitényező akkor erősödött fel, amikortól a vállalatok külpia-ci feltételei elkezdtek javulni. Az euró árfolyama egy évenbelül jelzett 235 és 275 forintot is. Ebben nem is a két adatközt feszülő távolság okozott gondot, hanem az, hogy azárfolyam-alakulás teljesen kiszámíthatatlanná vált, aminélkevés nagyobb ellensége van a befektetők döntéseinek.

A hektikus árfolyam-ingadozást a gazdasági vezetésazzal akarta megfékezni, hogy – a befektetőket megnyug-tatandó – a kormány és a jegybank együtt jelentette be:Magyarország 2008. január 1-jével csatlakozik az euróöve-zethez. Ez ugyancsak elhamarkodott döntés volt, amitnem előzött meg semmiféle átgondolt elemzés. A pénztő-ke nem is hitte el, amiként azt a várt erősödés helyett aforint romlása tükrözte is.

A meghirdetett célok, kinyilvánított szándékok és tény-leges folyamatok közt tátongó különbségek, a jegybankfolyamatosan hangoztatott és folyamatosan változó ket-tős célja a kívánt inflációról és az annak eléréséhez általaszükségesnek vélt árfolyamról, néhány pénzügyi befekte-tőt 2003 végén arra ösztökélt, hogy felszedje magyaror-szági horgonyait (egy évvel korábban a működőtőke-befektetők egy része döntött hasonlón). A hosszú lejáratúpapírok piacra dobásával megnőtt a forintkínálat, és ettőlmegrémülve a jegybank ismét kamatot emelt, mégpedigdrasztikusan, mintha vészhelyzet lenne. Holott nem voltaz, de üzenetével akár azt is teremthetett volna. A 12,5 szá-zalékra feltornászott jegybanki alapkamat – ami az MNBszerint ahhoz kellett, hogy az árfolyam 260 forint alá kerül-jön, mert csak így látta 2003 végén teljesíthetőnek a 2005decemberére kitűzött inflációs célt – még inkább betettmind a költségvetésnek, mind a reálszférának. Egyfelől a2004-re beterjesztett államháztartási projektnek, amelyóriási csatározások mentén épp a hiány leszorítását vettecélba, másfelől a 2003 második felében lassan javulástjelző gazdasági növekedésnek, és a kétféle csapás sziner-gikusan összekapcsolódik.

2003 végén a jegybank éppen negyedszer gördítettakadályt a kínálat bővülésével szembe, vagy ha tetszik:ment szembe azzal a kínálatélénkítő gazdaságpolitikával,amelyet az előző kormányzati ciklusban kifejezettentámogatandónak tartott. Először 2002 májusában és júliu-sában, amikor a kamatláb emelésével akarta ellensúlyozniazt, amit annak előtte nem, és egyébként mindenki általtudottan ellensúlyozhatatlan volt: a költségvetési túlkölte-kezést. Ezt követően az erős forintra spekulálók bátorítá-sával, majd a kiszámíthatatlanná vált árfolyammozgások-kal, s nem utolsósorban a 2003 novemberi túldramatizáltkamatemeléssel. Az utóbbival 2004 elejéig – amikor esorok íródnak – az árfolyam terén szinte semmit semtudott elérni (az euró forintárfolyama stabilan 260 fölöttvan azóta is), viszont jócskán megtépázta a gazdaság kon-junktúraesés utáni kibontakozás esélyeit. A jegybankel-nök ezek után nyilvános fórumon azt merte kijelenteni,hogy minél jobban támadják az MNB-t, annál magasabblesz a kamatláb, amivel maga ismerte el, hogy a jegybankialapkamat a kezében nem gazdasági eszköz, hanem poli-tikai fegyver.

A politikának köszönhető – állítottam e dolgozat elején–, hogy a 2004. év eleji villanófényben a magyar gazdaság– és megkockáztatom: a jövője is – nagyon borús képetmutat. Annak a kormányzati politikának köszönhetően,amely a 2002. évi választásokra készülve kiengedte a kezé-ből a gyeplőt – hangsúlyoznám: a jegybankelnök támoga-tása mellett. Orbán Viktor és Járai Zsigmond is tudta, mittesznek, de arra számítottak, hogy a választások után –mindent a rossz külgazdasági körülményekre kenve –valamiféle csomaggal kiigazítják a túlfűtött magyar gazda-ságot. Nem mellesleg: minden elemző erre számított,mert miközben az adott pillanatban gazdaságilag ez lettvolna racionális, egyidejűleg hosszabb távon, a ciklus egé-szének politikai racionalitását is szolgálta volna.

Nem így történt. Orbán Viktor a választások első fordu-lójának elvesztése után eszement politizálásba kezdett,amit egyetlen cél vezérelt: ha ő vesztett, vesszen minden-

142 143

kamatok mellett az árfolyam nagyfokú ingadozásábancsapódott le. Az árfolyam-ingadozás mint plusz kockázatitényező akkor erősödött fel, amikortól a vállalatok külpia-ci feltételei elkezdtek javulni. Az euró árfolyama egy évenbelül jelzett 235 és 275 forintot is. Ebben nem is a két adatközt feszülő távolság okozott gondot, hanem az, hogy azárfolyam-alakulás teljesen kiszámíthatatlanná vált, aminélkevés nagyobb ellensége van a befektetők döntéseinek.

A hektikus árfolyam-ingadozást a gazdasági vezetésazzal akarta megfékezni, hogy – a befektetőket megnyug-tatandó – a kormány és a jegybank együtt jelentette be:Magyarország 2008. január 1-jével csatlakozik az euróöve-zethez. Ez ugyancsak elhamarkodott döntés volt, amitnem előzött meg semmiféle átgondolt elemzés. A pénztő-ke nem is hitte el, amiként azt a várt erősödés helyett aforint romlása tükrözte is.

A meghirdetett célok, kinyilvánított szándékok és tény-leges folyamatok közt tátongó különbségek, a jegybankfolyamatosan hangoztatott és folyamatosan változó ket-tős célja a kívánt inflációról és az annak eléréséhez általaszükségesnek vélt árfolyamról, néhány pénzügyi befekte-tőt 2003 végén arra ösztökélt, hogy felszedje magyaror-szági horgonyait (egy évvel korábban a működőtőke-befektetők egy része döntött hasonlón). A hosszú lejáratúpapírok piacra dobásával megnőtt a forintkínálat, és ettőlmegrémülve a jegybank ismét kamatot emelt, mégpedigdrasztikusan, mintha vészhelyzet lenne. Holott nem voltaz, de üzenetével akár azt is teremthetett volna. A 12,5 szá-zalékra feltornászott jegybanki alapkamat – ami az MNBszerint ahhoz kellett, hogy az árfolyam 260 forint alá kerül-jön, mert csak így látta 2003 végén teljesíthetőnek a 2005decemberére kitűzött inflációs célt – még inkább betettmind a költségvetésnek, mind a reálszférának. Egyfelől a2004-re beterjesztett államháztartási projektnek, amelyóriási csatározások mentén épp a hiány leszorítását vettecélba, másfelől a 2003 második felében lassan javulástjelző gazdasági növekedésnek, és a kétféle csapás sziner-gikusan összekapcsolódik.

2003 végén a jegybank éppen negyedszer gördítettakadályt a kínálat bővülésével szembe, vagy ha tetszik:ment szembe azzal a kínálatélénkítő gazdaságpolitikával,amelyet az előző kormányzati ciklusban kifejezettentámogatandónak tartott. Először 2002 májusában és júliu-sában, amikor a kamatláb emelésével akarta ellensúlyozniazt, amit annak előtte nem, és egyébként mindenki általtudottan ellensúlyozhatatlan volt: a költségvetési túlkölte-kezést. Ezt követően az erős forintra spekulálók bátorítá-sával, majd a kiszámíthatatlanná vált árfolyammozgások-kal, s nem utolsósorban a 2003 novemberi túldramatizáltkamatemeléssel. Az utóbbival 2004 elejéig – amikor esorok íródnak – az árfolyam terén szinte semmit semtudott elérni (az euró forintárfolyama stabilan 260 fölöttvan azóta is), viszont jócskán megtépázta a gazdaság kon-junktúraesés utáni kibontakozás esélyeit. A jegybankel-nök ezek után nyilvános fórumon azt merte kijelenteni,hogy minél jobban támadják az MNB-t, annál magasabblesz a kamatláb, amivel maga ismerte el, hogy a jegybankialapkamat a kezében nem gazdasági eszköz, hanem poli-tikai fegyver.

A politikának köszönhető – állítottam e dolgozat elején–, hogy a 2004. év eleji villanófényben a magyar gazdaság– és megkockáztatom: a jövője is – nagyon borús képetmutat. Annak a kormányzati politikának köszönhetően,amely a 2002. évi választásokra készülve kiengedte a kezé-ből a gyeplőt – hangsúlyoznám: a jegybankelnök támoga-tása mellett. Orbán Viktor és Járai Zsigmond is tudta, mittesznek, de arra számítottak, hogy a választások után –mindent a rossz külgazdasági körülményekre kenve –valamiféle csomaggal kiigazítják a túlfűtött magyar gazda-ságot. Nem mellesleg: minden elemző erre számított,mert miközben az adott pillanatban gazdaságilag ez lettvolna racionális, egyidejűleg hosszabb távon, a ciklus egé-szének politikai racionalitását is szolgálta volna.

Nem így történt. Orbán Viktor a választások első fordu-lójának elvesztése után eszement politizálásba kezdett,amit egyetlen cél vezérelt: ha ő vesztett, vesszen minden-

142 143

ki. Tudta, hogy üres a kassza, tudta, hogy már rég lemerít-ve minden, mégis több száz milliárd forinttal terhelte meg– korántsem ,,béna kacsa” módján viselkedve, amint azilyenkor illik – a büdzsét. Ugyanakkor arra hergelte azországot, hogy politikai ellenfele hitszegő, ne higgyenekneki. A kormányra sütött hitszegő bélyeget azóta is rend-re, szinte naponta felülbélyegzi a Fidesz, a kormányonlévők pedig folyamatosan védekeznek, próbálják elhárí-tani a vádakat – sikertelenül. A Fidesz csapdájában ver-gődve olyan gazdaságpolitikai döntések születtek, ame-lyekkel a kabinet ellentáborát kicsinyt sem tudták leszerel-ni, viszont a kis, szégyenkező (jaj, csak baj ne legyen) lépé-sek taktikájával – aminek értelmét, illeszkedési vektorát atársadalom többsége nem is érti – sikerült a saját tábor egyrészét is elriasztani.

Súlyos hiba volt a ,,szoclib.” koalíció részéről lépremenni a Fidesz álságos, nyílt, a ,,minél rosszabb, annáljobb” elvét követő taktikázásának, és nem a Fidesz titkostaktikáját követni, aminek a sikeres kivitelezésére sokkaljobb esélye lett volna a Medgyessy-kormánynak, mint azesetlegesen prolongált Orbán-kabinetnek. Hiszen Med-gyessy Péter a kormányrúd átvételekor bemutatott leltár-nál nem csak a kedvezőtlen külső körülményekre hivat-kozhatott volna, hanem az elődök helytelen gazdaságpo-litikájára is, ami hozzájárult a gazdaság kibillentéséhez.Hivatkozhatott volna – nem alaptalanul – a megtalált,lemerített kasszákra, a túlhajtott, jövőt terhelő kötelezett-ségvállalásokra, arra, hogy elődje elmulasztotta tájékoz-tatni az országot arról: a kétéves költségvetés másodikévére miként mozdultak el az eredeti tervektől az állam-háztartás folyamatai, egyenlegei.

A Medgyessy-kormány hatalomra kerülésekor tudta,hogy nincs víz a medencében, amelybe ugrani készült –hogy Szabó Iván örökbecsű hasonlatát kölcsönözzem –,de nem fedte fel az ország előtt. Hagyta, hogy froclizzák:most mutasd meg, mit tudsz, ugorjál – és ugrott. Mibenbízva? Hogy majd közben a külső konjunktúra lendületemegnyitja a medence csapjait, beömlik a víz, és nem töri

nagyon össze magát. Nem így történt. Hihetetlenül nagyfelelőtlenség volt – az ismert ellenszéllel – erre számítva,,gazdaságpolitizálni”.

Most, amikor végre tényleg élénkül az Európai Unió ésa német gazdaság is, amire fel vagyunk fűzve, amikor EU-tagokká válva kedvezőbb ország-kockázati besorolástkapunk, ami nagyobb ösztönzést adhat a befektetőknek,nem tudunk a lehetőségekkel maradéktalanul élni. Mégazt a két százalékpontos növekedési többletet sem tudjukfelmutatni az EU átlagos fejlődési üteméhez képest, amimég a konjunktúra visszaesésekor is jellemezte a magyargazdaságot, s amely a gyorsabb felzárkózás záloga lenne.Mert mini-stabilizációs műtéten kell átesnie az országnak,ami a költségvetési és a jövedelempolitika gyeplőjénekmeghúzását jelenti a fogyasztás ütemének korlátozásaérdekében. A háztartások fogyasztási dinamikájának mér-séklődését viszont az árfolyam-bizonytalanság és az irreá-lisan magas kamatláb miatt az export és a beruházási több-letek növekedéshúzó hatása nem tudja túlkompenzálni.Ezért miközben az unió növekedési dinamikája várható-an kb. megnégyszereződik, nálunk alig érzékelhető növe-kedési többlet remélhető csak, amiből nem lehet az elma-radt állami infrastrukturális fejlesztéseket is felfuttatnimeg a jóléti rendszerváltás társadalomban rögzült igénye-it is beváltani.

A Medgyessy-kormány két tűz közé szorult 2003 végé-re, a külföldi befektetők és a hazai választópolgárok biza-lomvesztésének fenyegető előjelei közé. S nem lehet egy-szerre mind a kettőt eloltani, leszerelni. Csak egymás rová-sára. Ugyanaz a dilemma, mint ami a hetvenes évek végé-től 1995-ig kísérte a fizetési válsággal küszködő magyargazdaságot, csak a probléma mélysége más a kiépült, sta-bilabb exportbázison. Ám így sem lehet kérdéses: a politi-kai népszerűségvesztés árán is vissza kell szerezni a kül-földi befektetők bizalmát – kis, nyitott, eladósodott, fejlőd-ni akaró ország előtt nincs más alternatíva. Persze nemmindegy, hogyan. A kis, tesze-tosza-látszatintézkedésektaktikája ma már nem követhető.

144 145

ki. Tudta, hogy üres a kassza, tudta, hogy már rég lemerít-ve minden, mégis több száz milliárd forinttal terhelte meg– korántsem ,,béna kacsa” módján viselkedve, amint azilyenkor illik – a büdzsét. Ugyanakkor arra hergelte azországot, hogy politikai ellenfele hitszegő, ne higgyenekneki. A kormányra sütött hitszegő bélyeget azóta is rend-re, szinte naponta felülbélyegzi a Fidesz, a kormányonlévők pedig folyamatosan védekeznek, próbálják elhárí-tani a vádakat – sikertelenül. A Fidesz csapdájában ver-gődve olyan gazdaságpolitikai döntések születtek, ame-lyekkel a kabinet ellentáborát kicsinyt sem tudták leszerel-ni, viszont a kis, szégyenkező (jaj, csak baj ne legyen) lépé-sek taktikájával – aminek értelmét, illeszkedési vektorát atársadalom többsége nem is érti – sikerült a saját tábor egyrészét is elriasztani.

Súlyos hiba volt a ,,szoclib.” koalíció részéről lépremenni a Fidesz álságos, nyílt, a ,,minél rosszabb, annáljobb” elvét követő taktikázásának, és nem a Fidesz titkostaktikáját követni, aminek a sikeres kivitelezésére sokkaljobb esélye lett volna a Medgyessy-kormánynak, mint azesetlegesen prolongált Orbán-kabinetnek. Hiszen Med-gyessy Péter a kormányrúd átvételekor bemutatott leltár-nál nem csak a kedvezőtlen külső körülményekre hivat-kozhatott volna, hanem az elődök helytelen gazdaságpo-litikájára is, ami hozzájárult a gazdaság kibillentéséhez.Hivatkozhatott volna – nem alaptalanul – a megtalált,lemerített kasszákra, a túlhajtott, jövőt terhelő kötelezett-ségvállalásokra, arra, hogy elődje elmulasztotta tájékoz-tatni az országot arról: a kétéves költségvetés másodikévére miként mozdultak el az eredeti tervektől az állam-háztartás folyamatai, egyenlegei.

A Medgyessy-kormány hatalomra kerülésekor tudta,hogy nincs víz a medencében, amelybe ugrani készült –hogy Szabó Iván örökbecsű hasonlatát kölcsönözzem –,de nem fedte fel az ország előtt. Hagyta, hogy froclizzák:most mutasd meg, mit tudsz, ugorjál – és ugrott. Mibenbízva? Hogy majd közben a külső konjunktúra lendületemegnyitja a medence csapjait, beömlik a víz, és nem töri

nagyon össze magát. Nem így történt. Hihetetlenül nagyfelelőtlenség volt – az ismert ellenszéllel – erre számítva,,gazdaságpolitizálni”.

Most, amikor végre tényleg élénkül az Európai Unió ésa német gazdaság is, amire fel vagyunk fűzve, amikor EU-tagokká válva kedvezőbb ország-kockázati besorolástkapunk, ami nagyobb ösztönzést adhat a befektetőknek,nem tudunk a lehetőségekkel maradéktalanul élni. Mégazt a két százalékpontos növekedési többletet sem tudjukfelmutatni az EU átlagos fejlődési üteméhez képest, amimég a konjunktúra visszaesésekor is jellemezte a magyargazdaságot, s amely a gyorsabb felzárkózás záloga lenne.Mert mini-stabilizációs műtéten kell átesnie az országnak,ami a költségvetési és a jövedelempolitika gyeplőjénekmeghúzását jelenti a fogyasztás ütemének korlátozásaérdekében. A háztartások fogyasztási dinamikájának mér-séklődését viszont az árfolyam-bizonytalanság és az irreá-lisan magas kamatláb miatt az export és a beruházási több-letek növekedéshúzó hatása nem tudja túlkompenzálni.Ezért miközben az unió növekedési dinamikája várható-an kb. megnégyszereződik, nálunk alig érzékelhető növe-kedési többlet remélhető csak, amiből nem lehet az elma-radt állami infrastrukturális fejlesztéseket is felfuttatnimeg a jóléti rendszerváltás társadalomban rögzült igénye-it is beváltani.

A Medgyessy-kormány két tűz közé szorult 2003 végé-re, a külföldi befektetők és a hazai választópolgárok biza-lomvesztésének fenyegető előjelei közé. S nem lehet egy-szerre mind a kettőt eloltani, leszerelni. Csak egymás rová-sára. Ugyanaz a dilemma, mint ami a hetvenes évek végé-től 1995-ig kísérte a fizetési válsággal küszködő magyargazdaságot, csak a probléma mélysége más a kiépült, sta-bilabb exportbázison. Ám így sem lehet kérdéses: a politi-kai népszerűségvesztés árán is vissza kell szerezni a kül-földi befektetők bizalmát – kis, nyitott, eladósodott, fejlőd-ni akaró ország előtt nincs más alternatíva. Persze nemmindegy, hogyan. A kis, tesze-tosza-látszatintézkedésektaktikája ma már nem követhető.

144 145

2004 februárjától új pénzügyminisztere van az ország-nak, aki remélhetőleg új karmester is lesz. S nem csupánegy a karból, aki úgy táncol, ahogy a politika húzza számá-ra. Csodát nem tehet, de azt sem, amire a Fidesz ösztökéli120 milliárd forintos megszorító csomagjának körvonala-it felfedve: minden maradjon úgy, ahogy van, senkitőlsemmit ne vegyenek el, mert az aláássa, megkérdőjelezi,visszaveti, megfojtja, ellehetetleníti, működésképtelennéteszi, lebénítja, felszámolja stb. …… a tárgy tetszés szerintbehelyettesíthető.

Jobb lett volna persze, ha az MNB 2003. novemberikamathúzásakor azonnal felfüggesztik a 2004. évi költség-vetés vitáját, és elfogadva a jobboldal javaslatát, új költség-vetés készítésébe fognak – az ellenzékkel közösen. Eznem csak a külföldi befektetőket nyugtatta volna meg(megkockáztatom: olyan mértékben, hogy már januárravissza lehetett volna venni a kamatfelárból a plusz 3 száza-lékpontot), hanem képbe hozta volna az országlakókat is.A Fidesz kénytelen lett volna felfedni a lapjait, azt, hogytudja, amit tudnia kell, de a hatalomra kerülés vágya félre-söpri a szakmai érveket, és csak egy számít: bármi áron mi-előbb kormányra kerülni. A ,,bármi ár” lehet akár azország szakadékba taszítása is, mert – úgy gondolják – aznem az ő felelősségük. Mert azt majd szépen rá lehet fognia baloldal mindig is nemzetvesztő politizálására, s lehet amegmentő szerepében tetszelegni. Erről az egyre intenzí-vebben folytatott Fidesz taktikáról hullt volna le a lepel, haa Medgyessy-kormány nem olyan hiú és elfogadja aFidesz egy meggyöngült pillanatában kinyújtott, segítsé-get ígérő kezét (amit aztán villámgyorsan vissza is vontak).A kézfogó elmaradt. Az acsarkodás megmaradt.

,,Magyarország pillanatai drágák!” Drágábbak, mintvalaha.

Budapest, 2004. január 31.

ROMÁNY PÁL

,,AKIÉ A FÖLD, A FŰ, A VÍZ,AZÉ MINDEN”1

A svédeknek, Európa egyik, sokak által irigyelt nemzeté-nek élt a múlt században egy írója, történésze, VilhelmMoberg. Pontatlan egybevetéssel a svéd Veres Péter, akivelmég egy időben is született, s csak néhány évvel élte túl.Moberg írta: ,,A földművelés: kultúra. Művelni a földet, any-nyit tesz, mint jobbítani, előrelépni. Ez a progresszivitás… Amegművelt területet ismét parlaggá változtatni és tönkreten-ni – ez viszont reakció… Az eredeti környezet visszaállítá-sával – megsemmisítjük az ezeréves kitartó küzdelem, szor-gos munka, végtelen fáradozás és türelem eredményét.”

Úgy gondolom, hogy a harmadik évezred elején indo-kolt az előbbiek felidézése. Indokolt, hiszen a termőföldjobb, olcsóbb árutermelésre való hasznosítása helyettolyan nézeteket is hirdetnek manapság, amelynek ellenke-zőjét jelentik ennek. A múlt évben olvashattuk egy hazai,,szakértő” nyilatkozatát: ,,adjuk vissza a Tiszának, ami aTiszáé volt!” Komolyan gondolja? – kérdezhetnénk. A szülő-falum akkor kerüljön víz alá? Nem tudnák, hogy az egykorvízjárta térségeken, a Tisza mocsárvidékeinek helyén őseink2 millió hektárt meghaladó termőföldet és új falvakat terem-tettek?! Csodálatos munkájuk nélkül még többen lettekvolna a ,,tenger földművesei”, még többen szegődtek volnael egykor, hogy kényszerű ismeretséget szerezzenek a pré-rik, a pampák világával. Hogy megtanulják a machéta vagyéppen a bányászcsákány kezelésének keserveit…

Az előzőekkel azt is jeleztem, hogy a továbbiakban azegyetlen Magyarország oszthatatlan agrárkapacitásánakhasznosításáról kívánok szólni.

146 147

1 Kálti Márk.

2004 februárjától új pénzügyminisztere van az ország-nak, aki remélhetőleg új karmester is lesz. S nem csupánegy a karból, aki úgy táncol, ahogy a politika húzza számá-ra. Csodát nem tehet, de azt sem, amire a Fidesz ösztökéli120 milliárd forintos megszorító csomagjának körvonala-it felfedve: minden maradjon úgy, ahogy van, senkitőlsemmit ne vegyenek el, mert az aláássa, megkérdőjelezi,visszaveti, megfojtja, ellehetetleníti, működésképtelennéteszi, lebénítja, felszámolja stb. …… a tárgy tetszés szerintbehelyettesíthető.

Jobb lett volna persze, ha az MNB 2003. novemberikamathúzásakor azonnal felfüggesztik a 2004. évi költség-vetés vitáját, és elfogadva a jobboldal javaslatát, új költség-vetés készítésébe fognak – az ellenzékkel közösen. Eznem csak a külföldi befektetőket nyugtatta volna meg(megkockáztatom: olyan mértékben, hogy már januárravissza lehetett volna venni a kamatfelárból a plusz 3 száza-lékpontot), hanem képbe hozta volna az országlakókat is.A Fidesz kénytelen lett volna felfedni a lapjait, azt, hogytudja, amit tudnia kell, de a hatalomra kerülés vágya félre-söpri a szakmai érveket, és csak egy számít: bármi áron mi-előbb kormányra kerülni. A ,,bármi ár” lehet akár azország szakadékba taszítása is, mert – úgy gondolják – aznem az ő felelősségük. Mert azt majd szépen rá lehet fognia baloldal mindig is nemzetvesztő politizálására, s lehet amegmentő szerepében tetszelegni. Erről az egyre intenzí-vebben folytatott Fidesz taktikáról hullt volna le a lepel, haa Medgyessy-kormány nem olyan hiú és elfogadja aFidesz egy meggyöngült pillanatában kinyújtott, segítsé-get ígérő kezét (amit aztán villámgyorsan vissza is vontak).A kézfogó elmaradt. Az acsarkodás megmaradt.

,,Magyarország pillanatai drágák!” Drágábbak, mintvalaha.

Budapest, 2004. január 31.

ROMÁNY PÁL

,,AKIÉ A FÖLD, A FŰ, A VÍZ,AZÉ MINDEN”1

A svédeknek, Európa egyik, sokak által irigyelt nemzeté-nek élt a múlt században egy írója, történésze, VilhelmMoberg. Pontatlan egybevetéssel a svéd Veres Péter, akivelmég egy időben is született, s csak néhány évvel élte túl.Moberg írta: ,,A földművelés: kultúra. Művelni a földet, any-nyit tesz, mint jobbítani, előrelépni. Ez a progresszivitás… Amegművelt területet ismét parlaggá változtatni és tönkreten-ni – ez viszont reakció… Az eredeti környezet visszaállítá-sával – megsemmisítjük az ezeréves kitartó küzdelem, szor-gos munka, végtelen fáradozás és türelem eredményét.”

Úgy gondolom, hogy a harmadik évezred elején indo-kolt az előbbiek felidézése. Indokolt, hiszen a termőföldjobb, olcsóbb árutermelésre való hasznosítása helyettolyan nézeteket is hirdetnek manapság, amelynek ellenke-zőjét jelentik ennek. A múlt évben olvashattuk egy hazai,,szakértő” nyilatkozatát: ,,adjuk vissza a Tiszának, ami aTiszáé volt!” Komolyan gondolja? – kérdezhetnénk. A szülő-falum akkor kerüljön víz alá? Nem tudnák, hogy az egykorvízjárta térségeken, a Tisza mocsárvidékeinek helyén őseink2 millió hektárt meghaladó termőföldet és új falvakat terem-tettek?! Csodálatos munkájuk nélkül még többen lettekvolna a ,,tenger földművesei”, még többen szegődtek volnael egykor, hogy kényszerű ismeretséget szerezzenek a pré-rik, a pampák világával. Hogy megtanulják a machéta vagyéppen a bányászcsákány kezelésének keserveit…

Az előzőekkel azt is jeleztem, hogy a továbbiakban azegyetlen Magyarország oszthatatlan agrárkapacitásánakhasznosításáról kívánok szólni.

146 147

1 Kálti Márk.

Magyarországon az agrártermelés nem lehet aláren-delt jelentőségű. Részesedése a nemzeti jövedelembentermészetesen csökkent. Egy józan gazdaságpolitika ésokos, hozzáértő agrárpolitika esetén viszont nem csök-kenhet az évente, megújulóan rendelkezésünkre állókapacitásaink hasznosítása, ha jövedelmező, értékesíthe-tő javak előállítására alkalmasak. Az ,,ingyenes fotoszinté-zis”, az istenadta klíma, a jól művelhető talaj adott. Az márnagyrészt a mindenkori használóin múlik, hogy mikéntgazdálkodnak vele. Mire képesek tudásban, piacszerzés-ben, racionális gondolkodásban és cselekvésben. És szá-molnak-e azzal, hogy a kereskedelemben – az agrárkeres-kedelemben is – a választás a vevő, s nem az eladó privilé-giuma. A vevő pedig saját érdekei szerint dönt.

Ismétlem: az új feltételek, a korunkra, a globalizációrajellemző változások nem semmisítik meg ágazataink fon-tosságát, sőt – ami az igényeket, s nem mindig a fizetőké-pes keresletet jelentik – növelik az élelmezési, ivóvíz-ellá-tási követelményeket. A világ népessége 1950-ben 3 milli-árdnál kevesebb, 2000-ben 6 milliárdnál több volt. Az,hogy mégis itt tartunk a világ táplálásában, hatalmas telje-sítménye sok országnak, az ENSZ-nek, és főleg az e terüle-teken munkálkodó szervezeteknek, kutatóknak, földmű-veseknek, falusi asszonyoknak, mindenkinek.

Magyarország is megkétszerezte a maga Zöld Forradal-mával mezőgazdasági termelését, majd következett – atermelési színvonalat tekintve – egy fekete évtized. Egyolyan általános átrendezés, helyenként felforgatás azagrárvilágban, amely hatalmas visszaesést, súlyos veszte-séget okozott. Adatok tanúskodnak erről. Így történt,elmúlt.

A vizsgálatok mindig okultatóak. Aggregált adatok,struktúra-összehasonlítások helyett most csupán néhányegyszerű, jelzésre alkalmas számot idézünk. Olyanokezek – sajnos –, amelyek azt mutatják, hogy Magyarországfeladta kiváló agrárgazdasági pozícióit, kivívott szerepéttöbb fontos piacon. Nézzük például az állatállományt,amely számszerűen, egyértelműen jól jellemez. Ez 2000-re

az 1938. évi alá csökkent. Több európai versenytársunk-nál viszont, amelyek területe a két időpontban szinténazonosnak tekinthető, azaz összehasonlítható a mostaniés a régi állatsűrűsége, nagy növekedést értek el ennyi időalatt. Pedig Magyarország még jó tíz éve együtt haladtvelük, de már leszakadt.

Magyarország jelzett elmaradása – vetésszerkezet-módosítással, fajtaváltással, mint a növényszerkesztésben– nem szüntethető meg máról holnapra. A hibridkukori-cára való átállást – a két nagy termelési rendszer és azintegrátor gazdaságok részvételével – Európában a legrö-videbb idő, néhány év alatt megoldotta. Az állatállományvisszaépítése viszont idő- és költségigényes, sőt az elve-szett piacokért is meg kell küzdeni.

Állatállomány Magyarországon és Európa néhány országában (1938, 2000)

Ország Év Szarvasmarha Sertés Juh Ló

szám szerint, ezerben

Magyarország 1938 1 882 3 110 1 629 814

2000 857 5 335 934 75

Hollandia 1938 2 764 1 538 654 312

2000 4 200 13 140 1 308 116

Dánia 1938 3 186 2 842 187 565

2000 1 850 11 551 145 40

Nagy-Britannia 1938 8 762 4 383 26 775 1100

2000 11 133 6 482 42 261 182

Franciaország 1938 15 622 7 127 9 872 2692

2000 20 527 14 635 10 004 349

Legelsőnek vélem a szakma, az agrárágazat társadalmi-gazdasági újraértékelését, felértékelését. Az élelmiszer-ter-melés és -forgalmazás ma már nem a munkanélküliséglevezetésének a területe. Nem a mindent tudó – ponto-sabban: bármit vállaló – napszámosok tudják az ágazatotfellendíteni. Akár áldozatos munkájukkal sem. Ez olyanpálya immár, amelynek a szeretetét, a megbecsülését

148 149

Magyarországon az agrártermelés nem lehet aláren-delt jelentőségű. Részesedése a nemzeti jövedelembentermészetesen csökkent. Egy józan gazdaságpolitika ésokos, hozzáértő agrárpolitika esetén viszont nem csök-kenhet az évente, megújulóan rendelkezésünkre állókapacitásaink hasznosítása, ha jövedelmező, értékesíthe-tő javak előállítására alkalmasak. Az ,,ingyenes fotoszinté-zis”, az istenadta klíma, a jól művelhető talaj adott. Az márnagyrészt a mindenkori használóin múlik, hogy mikéntgazdálkodnak vele. Mire képesek tudásban, piacszerzés-ben, racionális gondolkodásban és cselekvésben. És szá-molnak-e azzal, hogy a kereskedelemben – az agrárkeres-kedelemben is – a választás a vevő, s nem az eladó privilé-giuma. A vevő pedig saját érdekei szerint dönt.

Ismétlem: az új feltételek, a korunkra, a globalizációrajellemző változások nem semmisítik meg ágazataink fon-tosságát, sőt – ami az igényeket, s nem mindig a fizetőké-pes keresletet jelentik – növelik az élelmezési, ivóvíz-ellá-tási követelményeket. A világ népessége 1950-ben 3 milli-árdnál kevesebb, 2000-ben 6 milliárdnál több volt. Az,hogy mégis itt tartunk a világ táplálásában, hatalmas telje-sítménye sok országnak, az ENSZ-nek, és főleg az e terüle-teken munkálkodó szervezeteknek, kutatóknak, földmű-veseknek, falusi asszonyoknak, mindenkinek.

Magyarország is megkétszerezte a maga Zöld Forradal-mával mezőgazdasági termelését, majd következett – atermelési színvonalat tekintve – egy fekete évtized. Egyolyan általános átrendezés, helyenként felforgatás azagrárvilágban, amely hatalmas visszaesést, súlyos veszte-séget okozott. Adatok tanúskodnak erről. Így történt,elmúlt.

A vizsgálatok mindig okultatóak. Aggregált adatok,struktúra-összehasonlítások helyett most csupán néhányegyszerű, jelzésre alkalmas számot idézünk. Olyanokezek – sajnos –, amelyek azt mutatják, hogy Magyarországfeladta kiváló agrárgazdasági pozícióit, kivívott szerepéttöbb fontos piacon. Nézzük például az állatállományt,amely számszerűen, egyértelműen jól jellemez. Ez 2000-re

az 1938. évi alá csökkent. Több európai versenytársunk-nál viszont, amelyek területe a két időpontban szinténazonosnak tekinthető, azaz összehasonlítható a mostaniés a régi állatsűrűsége, nagy növekedést értek el ennyi időalatt. Pedig Magyarország még jó tíz éve együtt haladtvelük, de már leszakadt.

Magyarország jelzett elmaradása – vetésszerkezet-módosítással, fajtaváltással, mint a növényszerkesztésben– nem szüntethető meg máról holnapra. A hibridkukori-cára való átállást – a két nagy termelési rendszer és azintegrátor gazdaságok részvételével – Európában a legrö-videbb idő, néhány év alatt megoldotta. Az állatállományvisszaépítése viszont idő- és költségigényes, sőt az elve-szett piacokért is meg kell küzdeni.

Állatállomány Magyarországon és Európa néhány országában (1938, 2000)

Ország Év Szarvasmarha Sertés Juh Ló

szám szerint, ezerben

Magyarország 1938 1 882 3 110 1 629 814

2000 857 5 335 934 75

Hollandia 1938 2 764 1 538 654 312

2000 4 200 13 140 1 308 116

Dánia 1938 3 186 2 842 187 565

2000 1 850 11 551 145 40

Nagy-Britannia 1938 8 762 4 383 26 775 1100

2000 11 133 6 482 42 261 182

Franciaország 1938 15 622 7 127 9 872 2692

2000 20 527 14 635 10 004 349

Legelsőnek vélem a szakma, az agrárágazat társadalmi-gazdasági újraértékelését, felértékelését. Az élelmiszer-ter-melés és -forgalmazás ma már nem a munkanélküliséglevezetésének a területe. Nem a mindent tudó – ponto-sabban: bármit vállaló – napszámosok tudják az ágazatotfellendíteni. Akár áldozatos munkájukkal sem. Ez olyanpálya immár, amelynek a szeretetét, a megbecsülését

148 149

lehet ugyan örökölni, de a hozzá való tudást már nem!Meg kell azt szerezni és – ugyanúgy, mint minden életpá-lyán, folyamatosan bővítve – alkalmazni kell tudni. A régieszközöket, módszereket pedig – kellő tisztelettel – át kelladni a néprajzi gyűjteményeknek, a folklórrendezvényekszervezőinek. Ahogyan azok a mai gazdag országok tet-ték, ahol innováció jellemzi az agrárgazdaságot is.

Az ágazat kellő értékeléséhez, az új eszközök, eljárásokbevezetéséhez korszerű műveltségnek, magas fokúagrárcivilizációnak kell társulnia. Nem a ,,csúnya brüsszelibácsik kívánságai” miatt, hanem saját érdekünkben, akáregészségünk megóvása érdekében is.

Ma sokkal jobb a felkészültségünk, nagyobbak a lehe-tőségeink. Talán már az is elegendő lenne a szakismere-tek terjedésének fellendítéséhez, ha a fölösleges (vagyidétlen és érthetetlen) reklámok költségeinek bizonyoshányadát lemaradásaink pótlására fordítanánk. A teendőkközött harmadiknak a mindennemű kooperáció táplálását,a szakma, a hivatás, az ágazat javát szolgáló fellépések össze-hangolásának szükségességét indokolt kiemelni. Nem két-séges: érdekegyeztetésre, termelési és értékesítési együtt-működésre, sőt összefogásra minden eddiginél nagyobbszüksége lesz a magyar agrárgazdaságnak, szervezeteinek.A MOSZ már kezdeményezte ezt, egyelőre kevés sikerrel.

Nem idegen ez a mi hagyományvilágunktól, de a felté-telek megváltozása nagyobb rendet, fegyelmet követelebben is. Ismert, hogy a vetőmagtermesztésben – amely-hez jó adottságaink vannak – a kötelező izoláció el semképzelhető másképpen. Vagy: a légi úton végezhetőnövényvédelemhez tömbös telepítések kellenek. A dánkertészetek kialakításában már évtizedek óta jogi előírá-sok garantálják ennek elterjedését. A vizek hasznosításá-ban pedig évezredek óta követelmény az együttműkö-dés, a szövetkezés.

A nagy öntözési kultúrákról beszélni sem tudnánk eszövetkezés jó állapota nélkül. Miért ne lehetne mindez, ahorizontális és a vertikális együttműködés, sokkal jobb ajelenleginél, a mai magyar vidéken is?

Utoljára hagytam, amiről már nem szólok bővebben:ez a tőke. A sokat emlegetett garancia ahhoz – úgymond –,hogy megmaradjunk, a feltétel ahhoz, hogy előrébb jus-sunk. Ez így nem igaz! Tudom, kategorikus a kijelentés,ám meggyőződéssel állíthatom: nem a tőke teremti atehetséget, hanem a tehetség, az okos, a támogató, a vállal-kozó ember hozza létre a tőkét. Miként Európa sok orszá-gában, de Kanada vagy Új-Zéland híres agrárvilágában islétrehozta. Mert még az egykori gyarmatokon szerzettnagy gazdagság is eltékozolható, ha méltatlan kezekrebízzák.

Befejezésül idézem az MTA egykori elnökének, Szent-ágothai Jánosnak egy 1978. évi közgyűlési gondolatát.Úgy fogalmazott, hogy 2000 után Magyarország gazdasá-gának két forrása lehet. Az egyik – mivel ásványkincseinkszámottevő gyarapodására nem számíthatunk, az olaj- ésgázkitörések is ritkák már Bugacon – forrás az országnépének tehetsége, ahogyan mondta: a feje és a keze, azaza munkája. A másik forrás a termőföldje lehet, ha találko-zik az előbbivel, vagyis jól tudja kamatoztatni a földtőkét.Ez utóbbi – tehetjük hozzá – nem egyszerű lecke. Nem,mert – az idézett Moberggel szólva – ,,akinek kenyere van,annak sok a gondja, akinek nincs, annak csak egy”.

Örüljünk tehát, hogy sok a gondunk. Hozzáértéssel,tisztességgel és szorgalmas munkával túl lehet jutni rajtuk.

150 151

lehet ugyan örökölni, de a hozzá való tudást már nem!Meg kell azt szerezni és – ugyanúgy, mint minden életpá-lyán, folyamatosan bővítve – alkalmazni kell tudni. A régieszközöket, módszereket pedig – kellő tisztelettel – át kelladni a néprajzi gyűjteményeknek, a folklórrendezvényekszervezőinek. Ahogyan azok a mai gazdag országok tet-ték, ahol innováció jellemzi az agrárgazdaságot is.

Az ágazat kellő értékeléséhez, az új eszközök, eljárásokbevezetéséhez korszerű műveltségnek, magas fokúagrárcivilizációnak kell társulnia. Nem a ,,csúnya brüsszelibácsik kívánságai” miatt, hanem saját érdekünkben, akáregészségünk megóvása érdekében is.

Ma sokkal jobb a felkészültségünk, nagyobbak a lehe-tőségeink. Talán már az is elegendő lenne a szakismere-tek terjedésének fellendítéséhez, ha a fölösleges (vagyidétlen és érthetetlen) reklámok költségeinek bizonyoshányadát lemaradásaink pótlására fordítanánk. A teendőkközött harmadiknak a mindennemű kooperáció táplálását,a szakma, a hivatás, az ágazat javát szolgáló fellépések össze-hangolásának szükségességét indokolt kiemelni. Nem két-séges: érdekegyeztetésre, termelési és értékesítési együtt-működésre, sőt összefogásra minden eddiginél nagyobbszüksége lesz a magyar agrárgazdaságnak, szervezeteinek.A MOSZ már kezdeményezte ezt, egyelőre kevés sikerrel.

Nem idegen ez a mi hagyományvilágunktól, de a felté-telek megváltozása nagyobb rendet, fegyelmet követelebben is. Ismert, hogy a vetőmagtermesztésben – amely-hez jó adottságaink vannak – a kötelező izoláció el semképzelhető másképpen. Vagy: a légi úton végezhetőnövényvédelemhez tömbös telepítések kellenek. A dánkertészetek kialakításában már évtizedek óta jogi előírá-sok garantálják ennek elterjedését. A vizek hasznosításá-ban pedig évezredek óta követelmény az együttműkö-dés, a szövetkezés.

A nagy öntözési kultúrákról beszélni sem tudnánk eszövetkezés jó állapota nélkül. Miért ne lehetne mindez, ahorizontális és a vertikális együttműködés, sokkal jobb ajelenleginél, a mai magyar vidéken is?

Utoljára hagytam, amiről már nem szólok bővebben:ez a tőke. A sokat emlegetett garancia ahhoz – úgymond –,hogy megmaradjunk, a feltétel ahhoz, hogy előrébb jus-sunk. Ez így nem igaz! Tudom, kategorikus a kijelentés,ám meggyőződéssel állíthatom: nem a tőke teremti atehetséget, hanem a tehetség, az okos, a támogató, a vállal-kozó ember hozza létre a tőkét. Miként Európa sok orszá-gában, de Kanada vagy Új-Zéland híres agrárvilágában islétrehozta. Mert még az egykori gyarmatokon szerzettnagy gazdagság is eltékozolható, ha méltatlan kezekrebízzák.

Befejezésül idézem az MTA egykori elnökének, Szent-ágothai Jánosnak egy 1978. évi közgyűlési gondolatát.Úgy fogalmazott, hogy 2000 után Magyarország gazdasá-gának két forrása lehet. Az egyik – mivel ásványkincseinkszámottevő gyarapodására nem számíthatunk, az olaj- ésgázkitörések is ritkák már Bugacon – forrás az országnépének tehetsége, ahogyan mondta: a feje és a keze, azaza munkája. A másik forrás a termőföldje lehet, ha találko-zik az előbbivel, vagyis jól tudja kamatoztatni a földtőkét.Ez utóbbi – tehetjük hozzá – nem egyszerű lecke. Nem,mert – az idézett Moberggel szólva – ,,akinek kenyere van,annak sok a gondja, akinek nincs, annak csak egy”.

Örüljünk tehát, hogy sok a gondunk. Hozzáértéssel,tisztességgel és szorgalmas munkával túl lehet jutni rajtuk.

150 151

RUBICSEK SÁNDOR

LÁTLELETEK

,,Hogy megcáfolnak, az nem jelent veszélyt, veszélyes csak az, ha nem értenek meg.”

IMMANUEL KANT

A berlini fal leomlását követően elbillent a társadalmirendszereket kiegyenlítő mechanizmus mérlegéneknyelve. Megszűnt a rendszerek közötti verseny, a kapita-lizmus monopolhelyzetbe került, magán hordozva amonopóliumok összes negatívumát. Ma úgy tűnik, nincsvalós alternatívája a mindent elnyelő ,,piacgazdaságnak”.Torkos, mint a mesebeli kisgömböc, csak azt nem tudjuk,mikor és mi lesz a ,,mese” vége.

A volt szocialista országok – köztük mi is – a rend-szerváltástól jobb létet, demokráciát, szabadságot vártak, samit kaptak, az egy modernizált, ,,szabadversenyes” kapi-talizmus. Több mint negyven évig sulykolták belénk,hogy a kapitalizmus kegyetlen, hazug, a kapitalizmus nemismer más istent, csak a profitot. Az a kapitalizmus, amirőlLiska Tibor már a hatvanas évek elején a következőketírta: ,,…vagy továbbra is kritikusként állunk szemben azárutermeléssel és annak legfejlettebb formájával, a kapi-talizmussal, vagy beállunk a polgári közgazdászoknak apiaci mechanizmust dicsőítő kórusába. Ez utóbbibanpedig nem az a baj, hogy rossz társaságba keveredünk,hanem az, hogy az árutermelés ellentmondásai koránt-sem elméleti fikciók, hanem a legszigorúbb valóság tala-ján álló elméleti megállapítások.”

Nem hittünk sem neki, sem a ,,kommunista propagan-dának”. Amit láttunk – vagy a manipulatív korlátozásoklátni engedtek –, az csak a nyugati jólét. Ezt sugallták a fil-

mek, a ,,Szabad Európa” rádió, és legyünk őszinték, mi isezt szugeráltuk egymásnak és önmagunknak is.

Most itt vagyunk a közepében!Sokan nem érezzük jól magunkat benne. Változást, vál-

toztatást szeretnénk. Értelmes, humánus célra van szüksé-günk, e nélkül kiüresedik az ember élete! S szükség lennevalami eszmére, hitre is önmagunkban, környezetünk-ben, a társadalomban, és a holnapban.

* * *

Az egész világ a hatalom és a pénz (tőke és profit) körülforog. Ez határozza meg az életünket, ez motiválja, deter-minálja vagy inkább predesztinálja érdekeinket, értékein-ket. Rendjén van-e ez így? Ez lenne a helyes út, az egyetlenmegoldás? Ilyen az ember? Valóban csak és kizárólag amagántulajdon a társadalmi együttélés alapja, és a szabad-nak mondott, de sajátos korlátok között működő piac azegyetlen, a mindent megoldó, a mindenek felett álló, agazdaságot hatékonyan működtető mechanizmus?

Rio de Janeiro püspöke a brazíliai Porto Allegrébenmegrendezett II. Szociális Világfórumon a következőketmondta:

,,Mi nem azért jöttünk a Szociális Világfórumra, hogyfeltegyük magunknak a kérdést, lehetséges-e egy másfajtavilág, hanem azért, mert tudjuk, hogy csak magunkbanbízhatunk a rendszer uraival szemben. Igazi demokráci-át akarunk: földet annak, aki megműveli, munkát min-denkinek, jó minőségű élelmet minden család asztalára. Apiac soha sehol sem oldotta meg az emberiség nagy gond-jait, mert – mint II. János Pál pápa mondta – az éhezés ésszegénység nem oldható meg a társadalmi igazságtalan-ság felszámolása nélkül. Jövőnk kerül veszélybe, ha továbbszolgáljuk ezt a kirekesztő, ostoba, kizsákmányoló rend-szert. A szegénység felszámolása ennek a rendszernek ateljes megváltoztatásával érhető el. …Az a püspök, aki nemvállalja a kiállást a népe mellett, jobban teszi, ha leteszi asüvegét.”

152 153

RUBICSEK SÁNDOR

LÁTLELETEK

,,Hogy megcáfolnak, az nem jelent veszélyt, veszélyes csak az, ha nem értenek meg.”

IMMANUEL KANT

A berlini fal leomlását követően elbillent a társadalmirendszereket kiegyenlítő mechanizmus mérlegéneknyelve. Megszűnt a rendszerek közötti verseny, a kapita-lizmus monopolhelyzetbe került, magán hordozva amonopóliumok összes negatívumát. Ma úgy tűnik, nincsvalós alternatívája a mindent elnyelő ,,piacgazdaságnak”.Torkos, mint a mesebeli kisgömböc, csak azt nem tudjuk,mikor és mi lesz a ,,mese” vége.

A volt szocialista országok – köztük mi is – a rend-szerváltástól jobb létet, demokráciát, szabadságot vártak, samit kaptak, az egy modernizált, ,,szabadversenyes” kapi-talizmus. Több mint negyven évig sulykolták belénk,hogy a kapitalizmus kegyetlen, hazug, a kapitalizmus nemismer más istent, csak a profitot. Az a kapitalizmus, amirőlLiska Tibor már a hatvanas évek elején a következőketírta: ,,…vagy továbbra is kritikusként állunk szemben azárutermeléssel és annak legfejlettebb formájával, a kapi-talizmussal, vagy beállunk a polgári közgazdászoknak apiaci mechanizmust dicsőítő kórusába. Ez utóbbibanpedig nem az a baj, hogy rossz társaságba keveredünk,hanem az, hogy az árutermelés ellentmondásai koránt-sem elméleti fikciók, hanem a legszigorúbb valóság tala-ján álló elméleti megállapítások.”

Nem hittünk sem neki, sem a ,,kommunista propagan-dának”. Amit láttunk – vagy a manipulatív korlátozásoklátni engedtek –, az csak a nyugati jólét. Ezt sugallták a fil-

mek, a ,,Szabad Európa” rádió, és legyünk őszinték, mi isezt szugeráltuk egymásnak és önmagunknak is.

Most itt vagyunk a közepében!Sokan nem érezzük jól magunkat benne. Változást, vál-

toztatást szeretnénk. Értelmes, humánus célra van szüksé-günk, e nélkül kiüresedik az ember élete! S szükség lennevalami eszmére, hitre is önmagunkban, környezetünk-ben, a társadalomban, és a holnapban.

* * *

Az egész világ a hatalom és a pénz (tőke és profit) körülforog. Ez határozza meg az életünket, ez motiválja, deter-minálja vagy inkább predesztinálja érdekeinket, értékein-ket. Rendjén van-e ez így? Ez lenne a helyes út, az egyetlenmegoldás? Ilyen az ember? Valóban csak és kizárólag amagántulajdon a társadalmi együttélés alapja, és a szabad-nak mondott, de sajátos korlátok között működő piac azegyetlen, a mindent megoldó, a mindenek felett álló, agazdaságot hatékonyan működtető mechanizmus?

Rio de Janeiro püspöke a brazíliai Porto Allegrébenmegrendezett II. Szociális Világfórumon a következőketmondta:

,,Mi nem azért jöttünk a Szociális Világfórumra, hogyfeltegyük magunknak a kérdést, lehetséges-e egy másfajtavilág, hanem azért, mert tudjuk, hogy csak magunkbanbízhatunk a rendszer uraival szemben. Igazi demokráci-át akarunk: földet annak, aki megműveli, munkát min-denkinek, jó minőségű élelmet minden család asztalára. Apiac soha sehol sem oldotta meg az emberiség nagy gond-jait, mert – mint II. János Pál pápa mondta – az éhezés ésszegénység nem oldható meg a társadalmi igazságtalan-ság felszámolása nélkül. Jövőnk kerül veszélybe, ha továbbszolgáljuk ezt a kirekesztő, ostoba, kizsákmányoló rend-szert. A szegénység felszámolása ennek a rendszernek ateljes megváltoztatásával érhető el. …Az a püspök, aki nemvállalja a kiállást a népe mellett, jobban teszi, ha leteszi asüvegét.”

152 153

Igaza lenne a püspöknek, vagy azokra kell inkább hall-gatni, akik szerint ez jelentős túlzás, hiszen a latin-amerikaiegyházak túl radikálisak?

Ugyanezt a problémát – bár más vetületből – a ,,belső” kri-tika sem kerüli el. Helmut Schmidt volt német kancellárszerint: ,,Egyre világosabbá válik, hogy a nyitott társa-dalmat nem annyira a személyes gazdagság veszélyeztetikomolyan, mint inkább az, hogy a pénzügyek fölötti ren-delkezési jog és a tömegpszichológiai befolyásolás hatal-ma viszonylag kevés kézben összpontosul. Az intézkedé-sek, adatok és hírek gyors továbbítása és tömeges elterjedé-se igen rövid idő alatt roppant dominóhatásokat válthatki. Azon a ponton, ahol a spekuláció és a könnyelműségvállalatokat vagy bankokat sodor veszélybe, ahol emiattszéles körben nő a kísértés a dolgok eltitkolására, eltussolá-sára, a szemfényvesztésre és csalásra, ott a hanyatlás pere-mére értünk. Ahol pedig a kapitalizmus és az erkölcs köl-csönösen kizárja egymást, ott már mélyen elmerültünk afertőben.”

A világ sodródik. Összezavarodott, és összezavarodunkvele mi is. Változnak az erkölcsi normák, változnak az érté-kek, és mintha egyre nehezebb lenne eldönteni, mi a jó ésmi a rossz.

Egy közgazdász, pénzelméletének alátámasztásául, aztállította, hogy a rossz pénz kiszorítja a jót. Állítását ma Gre-sham-törvénynek hívjuk. Félő, hogy e felismerés jóvaltágabb értelemben is törvényként funkcionál. A rosszegyre inkább kiszorítja a jót! Ez igaz lehet rendszerekre,társadalmi kapcsolatokra, társadalompolitikára… de igazlehet magára az emberre is.

,,…vagy én leszek szerencsétlen, vagy másokat teszekazzá, és semmi sem olyan kedves nekem, mint önmagam.Hiába próbálnám összebékíteni érdekeimet a mások érde-kével, mindaz, amit a társadalmi törvény előnyeirőlbeszélnek, jó lehetne, ha bizonyos lehetnék benne, hogymiközben becsületesen betartom a törvényt másokkal

szemben, ők is betartják velem szemben; de miféle biztosí-tékot adhattok nekem erre vonatkozóan, s lehet-e rosszabba helyzetem, mint amikor ki vagyok szolgáltatva mindan-nak a rossznak, amit nálam erősebbek el akarnak követniellenem, de nem merészkedhetem arra, hogy nálam gyen-gébbek rovására kárpótoljam magam. Vagy adjatok bizto-sítékot minden igazságtalan vállalkozás ellen, vagy nereméljétek, hogy a magam részéről tartózkodni fogok azilyesmitől. …Azonfelül rajtam fog múlni, hogy sikerül-eérdekeim mellé állítanom erős embereket, oly módon, hogymegosztom velük a gyengéktől elrabolt martalékot; ez job-ban szolgálja hasznomat és biztonságomat, mint az igaz-ságosság.” (Diderot)

* * *

Napról, napra növekszik azok a száma, akik hátrányoshelyzetük következtében a perifériára szorulnak. Terjed-nek a modern technikák, technológiák, de amennyibennem vagyunk képesek – s úgy tűnik, többségünkben nemvagyunk képesek – igénybe venni, használni ezeket, úgycsak növelik és növelni is fogják az egyre nagyobbkülönbségeket, szakadékokat emberek, népek, országok,nemzetek, kontinensek között.

A közoktatás színvonala egyre csökken. A piaci alaponműködő egyetemek, főiskolák, diplomagyárak – ennekmegfelelő mennyiségi és ,,minőségi” szemlélettel – szapo-rodnak. Az általános érvényű tudás igénye folyamatosansorvad, holott tudjuk, az igazság szeretetét az alkalmazottszakmai tudás nem képes pótolni.

Már meg sem lepődünk azon, hogy a tudásalapúnak neve-zett társadalmakban folyamatosan növekszik az analfabetiz-mus. A diplomás ember, aki régebben Európában többnyirerendelkezett értelmiségi affinitásokkal, ma a legnagyobb jóin-dulattal is csupán szakembernek nevezhető – nem lebecsülvea szakembereket, sőt –, de hol van az értelmiség?

A bölcsesség, a gondolkodás, a kételkedés, a tapasz-talat, az emocionális képesség, az emberség ma már szinteszükségtelenné vált, már-már gátja lett az alkalmazási-

154 155

Igaza lenne a püspöknek, vagy azokra kell inkább hall-gatni, akik szerint ez jelentős túlzás, hiszen a latin-amerikaiegyházak túl radikálisak?

Ugyanezt a problémát – bár más vetületből – a ,,belső” kri-tika sem kerüli el. Helmut Schmidt volt német kancellárszerint: ,,Egyre világosabbá válik, hogy a nyitott társa-dalmat nem annyira a személyes gazdagság veszélyeztetikomolyan, mint inkább az, hogy a pénzügyek fölötti ren-delkezési jog és a tömegpszichológiai befolyásolás hatal-ma viszonylag kevés kézben összpontosul. Az intézkedé-sek, adatok és hírek gyors továbbítása és tömeges elterjedé-se igen rövid idő alatt roppant dominóhatásokat válthatki. Azon a ponton, ahol a spekuláció és a könnyelműségvállalatokat vagy bankokat sodor veszélybe, ahol emiattszéles körben nő a kísértés a dolgok eltitkolására, eltussolá-sára, a szemfényvesztésre és csalásra, ott a hanyatlás pere-mére értünk. Ahol pedig a kapitalizmus és az erkölcs köl-csönösen kizárja egymást, ott már mélyen elmerültünk afertőben.”

A világ sodródik. Összezavarodott, és összezavarodunkvele mi is. Változnak az erkölcsi normák, változnak az érté-kek, és mintha egyre nehezebb lenne eldönteni, mi a jó ésmi a rossz.

Egy közgazdász, pénzelméletének alátámasztásául, aztállította, hogy a rossz pénz kiszorítja a jót. Állítását ma Gre-sham-törvénynek hívjuk. Félő, hogy e felismerés jóvaltágabb értelemben is törvényként funkcionál. A rosszegyre inkább kiszorítja a jót! Ez igaz lehet rendszerekre,társadalmi kapcsolatokra, társadalompolitikára… de igazlehet magára az emberre is.

,,…vagy én leszek szerencsétlen, vagy másokat teszekazzá, és semmi sem olyan kedves nekem, mint önmagam.Hiába próbálnám összebékíteni érdekeimet a mások érde-kével, mindaz, amit a társadalmi törvény előnyeirőlbeszélnek, jó lehetne, ha bizonyos lehetnék benne, hogymiközben becsületesen betartom a törvényt másokkal

szemben, ők is betartják velem szemben; de miféle biztosí-tékot adhattok nekem erre vonatkozóan, s lehet-e rosszabba helyzetem, mint amikor ki vagyok szolgáltatva mindan-nak a rossznak, amit nálam erősebbek el akarnak követniellenem, de nem merészkedhetem arra, hogy nálam gyen-gébbek rovására kárpótoljam magam. Vagy adjatok bizto-sítékot minden igazságtalan vállalkozás ellen, vagy nereméljétek, hogy a magam részéről tartózkodni fogok azilyesmitől. …Azonfelül rajtam fog múlni, hogy sikerül-eérdekeim mellé állítanom erős embereket, oly módon, hogymegosztom velük a gyengéktől elrabolt martalékot; ez job-ban szolgálja hasznomat és biztonságomat, mint az igaz-ságosság.” (Diderot)

* * *

Napról, napra növekszik azok a száma, akik hátrányoshelyzetük következtében a perifériára szorulnak. Terjed-nek a modern technikák, technológiák, de amennyibennem vagyunk képesek – s úgy tűnik, többségünkben nemvagyunk képesek – igénybe venni, használni ezeket, úgycsak növelik és növelni is fogják az egyre nagyobbkülönbségeket, szakadékokat emberek, népek, országok,nemzetek, kontinensek között.

A közoktatás színvonala egyre csökken. A piaci alaponműködő egyetemek, főiskolák, diplomagyárak – ennekmegfelelő mennyiségi és ,,minőségi” szemlélettel – szapo-rodnak. Az általános érvényű tudás igénye folyamatosansorvad, holott tudjuk, az igazság szeretetét az alkalmazottszakmai tudás nem képes pótolni.

Már meg sem lepődünk azon, hogy a tudásalapúnak neve-zett társadalmakban folyamatosan növekszik az analfabetiz-mus. A diplomás ember, aki régebben Európában többnyirerendelkezett értelmiségi affinitásokkal, ma a legnagyobb jóin-dulattal is csupán szakembernek nevezhető – nem lebecsülvea szakembereket, sőt –, de hol van az értelmiség?

A bölcsesség, a gondolkodás, a kételkedés, a tapasz-talat, az emocionális képesség, az emberség ma már szinteszükségtelenné vált, már-már gátja lett az alkalmazási-

154 155

alkalmazkodási feltételeknek. Egy új típusú generációsellentétnek vagyunk a szenvedő részesei. Megfordultak atrendek: nem a fiatalok várják a ,,szamárlétrán” való elő-rejutás ,,korosztályos” gyorsulását, hanem az idősebbekkísérelnek meg – szinte bármi áron – megkapaszkodniegzisztenciájuk védelmében.

A tőke permanens profitigényének egyik forrása amunkaerő folyamatos csökkentése. Ezt csak lélektelenüllehet végrehajtani. A fiatal munkaerő valóban képzett,ugyanakkor olcsóbb is, mint a hasonló képzettségű idő-sebb munkatárs. A fiatal, amennyiben a karrier, a munka-helyi belső verseny megkívánja, könyörtelen; nem – vagyjóval kisebb mértékben – gátolja az emóció, és talán amimég ennél is fontosabb a munkáltató számára, a fiatal sok-kal könnyebben cserélhető.

Így a rendszer két legyet üt egy csapásra: kifogja a szeleta fiatalok vitorlájából, mivel az eddigi történelem során afiatal volt az, akinek affinitása volt a változtatásra; a ,,lánglel-kű” ifjúság veszélyt jelentett forradalmiságával a rend-szerre. Az idősebbeket kötötte és köti ma is az egziszten-ciális félelem, kösse hát a fiatalokat is. Fedjük le az egész tár-sadalmat a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság háló-jával! Ez a tőke mai mozgásformájának megfelelő humán-politikai konstrukció, a globalizációs humánpolitika.

* * *

Az információs társadalmak korát éljük, annak mindenkockázatával együtt. Az űr folyamatos meghódítása, atechnikai fejlődés robbanásszerű minőségi ugrása, a fej-lett génsebészet félelemmel vegyes csodálattal tölti el azembert. A változások eredményeképpen egyenes adás-ban nézhetjük a háborúkat, a bombázást, a pusztítást. Sze-münk láttára ütközik a repülőgép egyenesen a toronyház-nak, s omlik össze a szabad kereskedelem egyik legfőbbjelképe, a World Trade Center.

Együtt örülhetünk a föld hatmilliárdodik lakosának,akit köszönt a világ, miközben tudjuk, hogy sorsa kiszá-

mítható: mivel szegény országban született szegény szü-lők gyermekeként, ő is azok között lesz, akiket – álszent,farizeus módon – melodramatikus botrányként mutat bea média az éhhalállal küszködők széles – és egyre szélese-dő – táborában. Az a média, amely uralja életünket. A látottés olvasott hírek, események meghatározzák döntésein-ket, álmainkat, vágyainkat. Mi legyen a véleményünk, kireszavazzunk, mit vegyünk, együnk, igyunk. ,,Segít” eldönte-ni, mi legyen a jó és mi a rossz. Az orwelli Big Brother mamég csak ,,vetélkedői” szinten lopja be magát a családokmindennapjaiba, de mi lesz holnap?

Szinte virtuális a világ, amelyben élünk.A politika ugyanolyan áruvá vált, mint bármilyen más

termék vagy szolgáltatás, s a vevő – a nép – ugyanabba ahelyzetbe jutott, mint az egyéb áruféleségek vásárlása ese-tén: kiszolgáltatottja az árnak és a minőségnek. Van azon-ban egy lényeges különbség a politika és más árufélesé-gek között. A reklámjuk! A termékek reklámozásáraérvényben van egy etikai kódex (ma már talán törvény),mely szerint saját árumat más áru kárára nem reklámozha-tom. Nem hivatkozhatom saját árum jobb minőségére éshasználati értékére a másik áruval való összehasonlítással,nem degradálhatom a másikat. A politika nem ilyen. Anegatív kampánynak, a másik becsmérlésének, sárba-tip-rásának, lejáratásának egyre nagyobb szerepe van.

Ez lenne a demokrácia? Churchill mintegy hatvan évemondta: ez a parlamenti demokrácia, tudjuk, hogy nemigazán jó, de jobb nincs. Azóta alig és csak tünetileg kísé-reltük ,,kijavítani” a hibákat. Talán, mert az új hatalom min-den esetben annak a helyzetnek a múltba vágyó őrzőjévéválik, amelyhez viszonyítva hajdan a haladás útjára lépett.Netán mégis azoknak van igazuk, akik azt állítják; a képvi-selet alig garantál többet, mint a hatalmi elit körforgását.

Azért választunk vezetőt, mert szükségünk van rá. Közös-ségben élünk, tevékenységünket koordinálni kell, adottesetben irányításra szorulunk, vitás kérdéseinkben igaz-ságot szeretnénk. Egyáltalán, igazságot szeretnénk. De

156 157

alkalmazkodási feltételeknek. Egy új típusú generációsellentétnek vagyunk a szenvedő részesei. Megfordultak atrendek: nem a fiatalok várják a ,,szamárlétrán” való elő-rejutás ,,korosztályos” gyorsulását, hanem az idősebbekkísérelnek meg – szinte bármi áron – megkapaszkodniegzisztenciájuk védelmében.

A tőke permanens profitigényének egyik forrása amunkaerő folyamatos csökkentése. Ezt csak lélektelenüllehet végrehajtani. A fiatal munkaerő valóban képzett,ugyanakkor olcsóbb is, mint a hasonló képzettségű idő-sebb munkatárs. A fiatal, amennyiben a karrier, a munka-helyi belső verseny megkívánja, könyörtelen; nem – vagyjóval kisebb mértékben – gátolja az emóció, és talán amimég ennél is fontosabb a munkáltató számára, a fiatal sok-kal könnyebben cserélhető.

Így a rendszer két legyet üt egy csapásra: kifogja a szeleta fiatalok vitorlájából, mivel az eddigi történelem során afiatal volt az, akinek affinitása volt a változtatásra; a ,,lánglel-kű” ifjúság veszélyt jelentett forradalmiságával a rend-szerre. Az idősebbeket kötötte és köti ma is az egziszten-ciális félelem, kösse hát a fiatalokat is. Fedjük le az egész tár-sadalmat a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság háló-jával! Ez a tőke mai mozgásformájának megfelelő humán-politikai konstrukció, a globalizációs humánpolitika.

* * *

Az információs társadalmak korát éljük, annak mindenkockázatával együtt. Az űr folyamatos meghódítása, atechnikai fejlődés robbanásszerű minőségi ugrása, a fej-lett génsebészet félelemmel vegyes csodálattal tölti el azembert. A változások eredményeképpen egyenes adás-ban nézhetjük a háborúkat, a bombázást, a pusztítást. Sze-münk láttára ütközik a repülőgép egyenesen a toronyház-nak, s omlik össze a szabad kereskedelem egyik legfőbbjelképe, a World Trade Center.

Együtt örülhetünk a föld hatmilliárdodik lakosának,akit köszönt a világ, miközben tudjuk, hogy sorsa kiszá-

mítható: mivel szegény országban született szegény szü-lők gyermekeként, ő is azok között lesz, akiket – álszent,farizeus módon – melodramatikus botrányként mutat bea média az éhhalállal küszködők széles – és egyre szélese-dő – táborában. Az a média, amely uralja életünket. A látottés olvasott hírek, események meghatározzák döntésein-ket, álmainkat, vágyainkat. Mi legyen a véleményünk, kireszavazzunk, mit vegyünk, együnk, igyunk. ,,Segít” eldönte-ni, mi legyen a jó és mi a rossz. Az orwelli Big Brother mamég csak ,,vetélkedői” szinten lopja be magát a családokmindennapjaiba, de mi lesz holnap?

Szinte virtuális a világ, amelyben élünk.A politika ugyanolyan áruvá vált, mint bármilyen más

termék vagy szolgáltatás, s a vevő – a nép – ugyanabba ahelyzetbe jutott, mint az egyéb áruféleségek vásárlása ese-tén: kiszolgáltatottja az árnak és a minőségnek. Van azon-ban egy lényeges különbség a politika és más árufélesé-gek között. A reklámjuk! A termékek reklámozásáraérvényben van egy etikai kódex (ma már talán törvény),mely szerint saját árumat más áru kárára nem reklámozha-tom. Nem hivatkozhatom saját árum jobb minőségére éshasználati értékére a másik áruval való összehasonlítással,nem degradálhatom a másikat. A politika nem ilyen. Anegatív kampánynak, a másik becsmérlésének, sárba-tip-rásának, lejáratásának egyre nagyobb szerepe van.

Ez lenne a demokrácia? Churchill mintegy hatvan évemondta: ez a parlamenti demokrácia, tudjuk, hogy nemigazán jó, de jobb nincs. Azóta alig és csak tünetileg kísé-reltük ,,kijavítani” a hibákat. Talán, mert az új hatalom min-den esetben annak a helyzetnek a múltba vágyó őrzőjévéválik, amelyhez viszonyítva hajdan a haladás útjára lépett.Netán mégis azoknak van igazuk, akik azt állítják; a képvi-selet alig garantál többet, mint a hatalmi elit körforgását.

Azért választunk vezetőt, mert szükségünk van rá. Közös-ségben élünk, tevékenységünket koordinálni kell, adottesetben irányításra szorulunk, vitás kérdéseinkben igaz-ságot szeretnénk. Egyáltalán, igazságot szeretnénk. De

156 157

olyan vezetőre, aki mindezek ígéretével lesz megválasz-tottá, később pedig a nagy közös igazság leszűkül, parti-kulárissá válik, az érdekközösséget a szólamok helyettesítik,az egyenlőség esélye gazdasági kérdéssé sorvad, miköz-ben egyre távolabb kerül, ilyen vezetőre nincs szükség. Azilyen valóban ,,jobban teszi, ha leteszi a süvegét.”

Közhely, szinte hallom a reagálást. Lehet. De az is lehet,hogy ezt is, sok egyéb alapigazsággal együtt a ,,modernkor” sekélyesítette közhellyé.

,,Nem azért engedelmeskedik az egyén a társa-dalomnak, mintha alábbvaló lenne az őt irányítónál,hanem azért, mert az együttműködés hasznos számára,és tudja, hogy az együttműködés nem létezik szabályozóhatalom nélkül” – írja Alexis Tocqueville Az Amerikaidemokrácia című művében.

* * *

Fontosabb lett/lenne önmagában a gazdaság, mint a társa-dalom?

Ma akár a nemzetközi politika ,,hivatalos” álláspontja-ként is deklarálhatnánk:

Egypólusúvá vált a világ, a volt szocializmus csak azt bi-zonyította, hogy a kísérlet gazdaságilag és erkölcsilegegyaránt elvetélt próbálkozás volt. Álmodozni, nosztalgi-ázni, ideákat gyártani lehet, de tudomásul kell venni, hogya kapitalista termelés az egyetlen életképes gazdasági for-máció. Csak a tőke, a piac, a verseny képes biztosítani amegfelelő termelékenységet, hatékonyságot, a fenntart-ható fejlődést és modernizációt.

Az állami bürokrácia túlburjánzott, mérsékelni, csök-kenteni kell tehát az állam szerepét, beavatkozását mind agazdaság, mind a társadalom életében. Ne az állam döntseel polgára helyett, hogy hol, mikor, mennyiért és milyenterméket, szolgáltatást vásároljon. Hagyja meg a döntéstállampolgárai számára, legyen övék a döntés szabadsága.

A tőkés fejlődés ugyan nem teljesen tökéletes, de arendszer okozta ,,problémák” áthidalhatóak, társadalmi

szolidaritással, illetve az állam szükség szerinti szerepvál-lalásával, s erre egy jóval kisebb, olcsóbb, hatékonyabbállam is megfelel.

Ugyanakkor sokan vannak olyanok is, akik úgy gondol-ják, hogy nem egészen így van. Meglehet, hogy a kapitaliz-mus s főleg a neoliberalizmus elve alapján vezérelt tőke-felhalmozás a gazdaságot leghatékonyabban működtetőrendszer – bár ez is megkérdőjelezhető –, de embertelen,a szó minden értelmében.

A hivatkozott döntési szabadság csak a társadalomazon szegmensének lehet vívmány, amelynek zsebeibenott lapul a lehetőség a választáshoz. A többiek – sajnosjóval többen vagyunk – számára ez a választási alternatívacsupán azt jelenheti: vagy képesek leszünk hozzáférni alegolcsóbbhoz, vagy teljesen kiszorulunk.

Valóban ez lenne a fejlődés? Vagy ez egy önpusztító,önfelszámoló rohanás?

* * *

Érthetetlen, hogy manapság, ha a több száz éves eszme, aszocializmus kerül terítékre, sokan azonnal, szinte gon-dolkodás nélkül, tagadóan elutasítóak, és hajlamosak arra,hogy a teljes eszmerendszert csak és kizárólag az 1917-etkövető időszakkal azonosítsák.

Az emberiség legnagyobb, legígéretesebb változások-ra irányuló kísérlete – a szocializmus jegyében – először a20. század elején indult. Az eszme ekkor kapott lehetősé-get, arra hogy ,,kipróbálhassa” magát. Törvény- és szük-ségszerűen kudarcra volt ítélve, mert a megvalósító hatal-mi-uralmi gyakorlat eltorzította, meghamisította. Ez azon-ban nem jelenti azt, hogy az eszme is megbukott, bársokan el akarják hitetni velünk.

Talán emiatt – nem először az emberiség történetében– kezdjük leegyszerűsítve befeketíteni múltunkat, miköz-ben a társadalom jelentős része megélte, sőt tevékenyrészese volt e kornak. Vagy talán éppen ezért?!

158 159

olyan vezetőre, aki mindezek ígéretével lesz megválasz-tottá, később pedig a nagy közös igazság leszűkül, parti-kulárissá válik, az érdekközösséget a szólamok helyettesítik,az egyenlőség esélye gazdasági kérdéssé sorvad, miköz-ben egyre távolabb kerül, ilyen vezetőre nincs szükség. Azilyen valóban ,,jobban teszi, ha leteszi a süvegét.”

Közhely, szinte hallom a reagálást. Lehet. De az is lehet,hogy ezt is, sok egyéb alapigazsággal együtt a ,,modernkor” sekélyesítette közhellyé.

,,Nem azért engedelmeskedik az egyén a társa-dalomnak, mintha alábbvaló lenne az őt irányítónál,hanem azért, mert az együttműködés hasznos számára,és tudja, hogy az együttműködés nem létezik szabályozóhatalom nélkül” – írja Alexis Tocqueville Az Amerikaidemokrácia című művében.

* * *

Fontosabb lett/lenne önmagában a gazdaság, mint a társa-dalom?

Ma akár a nemzetközi politika ,,hivatalos” álláspontja-ként is deklarálhatnánk:

Egypólusúvá vált a világ, a volt szocializmus csak azt bi-zonyította, hogy a kísérlet gazdaságilag és erkölcsilegegyaránt elvetélt próbálkozás volt. Álmodozni, nosztalgi-ázni, ideákat gyártani lehet, de tudomásul kell venni, hogya kapitalista termelés az egyetlen életképes gazdasági for-máció. Csak a tőke, a piac, a verseny képes biztosítani amegfelelő termelékenységet, hatékonyságot, a fenntart-ható fejlődést és modernizációt.

Az állami bürokrácia túlburjánzott, mérsékelni, csök-kenteni kell tehát az állam szerepét, beavatkozását mind agazdaság, mind a társadalom életében. Ne az állam döntseel polgára helyett, hogy hol, mikor, mennyiért és milyenterméket, szolgáltatást vásároljon. Hagyja meg a döntéstállampolgárai számára, legyen övék a döntés szabadsága.

A tőkés fejlődés ugyan nem teljesen tökéletes, de arendszer okozta ,,problémák” áthidalhatóak, társadalmi

szolidaritással, illetve az állam szükség szerinti szerepvál-lalásával, s erre egy jóval kisebb, olcsóbb, hatékonyabbállam is megfelel.

Ugyanakkor sokan vannak olyanok is, akik úgy gondol-ják, hogy nem egészen így van. Meglehet, hogy a kapitaliz-mus s főleg a neoliberalizmus elve alapján vezérelt tőke-felhalmozás a gazdaságot leghatékonyabban működtetőrendszer – bár ez is megkérdőjelezhető –, de embertelen,a szó minden értelmében.

A hivatkozott döntési szabadság csak a társadalomazon szegmensének lehet vívmány, amelynek zsebeibenott lapul a lehetőség a választáshoz. A többiek – sajnosjóval többen vagyunk – számára ez a választási alternatívacsupán azt jelenheti: vagy képesek leszünk hozzáférni alegolcsóbbhoz, vagy teljesen kiszorulunk.

Valóban ez lenne a fejlődés? Vagy ez egy önpusztító,önfelszámoló rohanás?

* * *

Érthetetlen, hogy manapság, ha a több száz éves eszme, aszocializmus kerül terítékre, sokan azonnal, szinte gon-dolkodás nélkül, tagadóan elutasítóak, és hajlamosak arra,hogy a teljes eszmerendszert csak és kizárólag az 1917-etkövető időszakkal azonosítsák.

Az emberiség legnagyobb, legígéretesebb változások-ra irányuló kísérlete – a szocializmus jegyében – először a20. század elején indult. Az eszme ekkor kapott lehetősé-get, arra hogy ,,kipróbálhassa” magát. Törvény- és szük-ségszerűen kudarcra volt ítélve, mert a megvalósító hatal-mi-uralmi gyakorlat eltorzította, meghamisította. Ez azon-ban nem jelenti azt, hogy az eszme is megbukott, bársokan el akarják hitetni velünk.

Talán emiatt – nem először az emberiség történetében– kezdjük leegyszerűsítve befeketíteni múltunkat, miköz-ben a társadalom jelentős része megélte, sőt tevékenyrészese volt e kornak. Vagy talán éppen ezért?!

158 159

Miket hallunk ma a szocializmusról:Az állam-kapitalizmus egy sajátos formája volt, ami pro-

letárdiktatúraként nevezte meg önmagát. Valóban dikta-tórikus társadalmi formáció volt, a vörös ördög, amitől Istenóvjon minket még egyszer, s amelynek még az újragondolá-sa is összeférhetetlen mindenfajta társadalmi etikettel.

Pedig egy álomként felvázolt próbálkozás volt, egyutópia, amit az értelmiség egy szűk csoportja, hatalmiérdekeinek megfelelően – ki- és felhasználva a nép nyo-morúságos helyzetét – erőszakkal létrehozott. Fortélyosnemzetközi ,,játszma” volt, hogy olyan hosszú ideigképes volt felszínen maradni.

Lehetne sorolni a véleményeket, álláspontokat, gon-dolatokat, amelyeknek általában közös vonásuk: a létezőszocializmus azonos a szocializmussal mint eszmerend-szerrel, csak és kizárólag pejoratív nézőpontból.

Azt gondolom, közelebb áll az igazsághoz, hogy a szo-cializmus a 19. század elejéről származtatható eszmerend-szer. Ebben a korban – is – éltek olyan emberek, akik meg-elégelték a társadalmi igazságtalanságokat, a nyomort, akizsákmányolást, és az értelmiség csoportjai jövőeszmé-vé formálták e gondolatokat.

A 20. század elején, ezen ideák jegyében, olyan elitkerült hatalomra, amely – diktatórikus módszerekkel – arendszert saját érdekei kielégítésére ,,hasznosította”. Emi-att a bukást követően hosszú időre el tudták-tudják hitetniaz emberekkel: hogy egy igazságosabb társadalom meg-valósítása csak egy rémisztő álom.

* * *

,,Hány utat kell végigjárnod ember, míg a neved újraEMBER lesz?” – tette fel a kérdést a régi ,,nóta”, s azonnalmeg is felelte: ,,…a választ testvér, azt elfújta a szél…”

Több mint húsz év telt el azóta, hogy először hallottamezt a dalt, de nem vesztett időszerűségéből. Ahelyett, hogyhumanizálódott volna a világ, egyre kegyetlenebb, egyreembertelenebb. Hivatkozhatunk külső és belső körülmé-

nyekre, rendszerváltozásra, globalizációra, privatizációraés államadósságra, költségvetési hiányra és a külfölditőkecsalogatás szükségességére, a végeredmény nemváltozik. Még a rekordok könyvébe is bekerülhetnénk –bár semmi okunk nincs a büszkeségre –, mivel száz évenbelül eljutottunk a hárommillió koldus országából ahárommillió koldus országába.

Bizalmatlanok lettünk a politikával, a pártokkal és egy-mással szemben is. Az igazi közösségek létrehozásánakbenső igénye – amit a hatalom folyamatosan hirdet, demegvalósulását gátolja, hiszen a valódi közösség veszélytjelent számára – egyre kisebb. (Az a közösség, az a civilszervezet, amelyet a hatalomból kiszorulók, kimaradókszervezgetnek felszínen maradásuk érdekében – ,,egérút”gyanánt – nem tekinthetőek valódinak.) Az emberekegyre inkább elidegenednek egymástól, miközben szük-ség lenne a közösségekre, hiszen A TÁRSADALOM aközösségek közössége.

Pedig a negyven évnek voltak pozitívumai is, s azt hiszem,hogy legtöbbet éppen a mai hatalmi elit köszönhet a múlt-nak. Soha nem lett volna lehetősége hatalmi pozícióba kerül-ni, ha nincs az a negyven év, amely átstrukturálta a társa-dalmat (például népi kollégiumok), biztosítva – akár draszti-kusan és ,,igazságtalanul” is – az esélyegyenlőséget. Múl-tunk megtagadásával nem csak alapot adunk társadalmunkmegosztottságára, hanem olyan rendszerváltott társadalmatis ,,igenlünk”, amelyben ezt a lehetőséget – amit mi megkap-tunk – tagadjuk meg azoktól, akik most rászorulnának.

Rendszerváltásunk idején a szabadság kivívására voltunka legbüszkébbek, de szabadság nem létezik egyenlőség nél-kül – és ez magában foglalja az esélyek egyenlőségét is.

Amíg a rendszerváltás előtt elkövettük azt az óriási hibát,hogy a gazdaság működését teljes egészében – árak, piacimechanizmusok stb. – alárendeltük a társadalom – véltvagy valós – érdekének, most átestünk a ló másik oldalára.Ma a gazdaság – szintén vélt vagy valós – érdekeit még az

160 161

Miket hallunk ma a szocializmusról:Az állam-kapitalizmus egy sajátos formája volt, ami pro-

letárdiktatúraként nevezte meg önmagát. Valóban dikta-tórikus társadalmi formáció volt, a vörös ördög, amitől Istenóvjon minket még egyszer, s amelynek még az újragondolá-sa is összeférhetetlen mindenfajta társadalmi etikettel.

Pedig egy álomként felvázolt próbálkozás volt, egyutópia, amit az értelmiség egy szűk csoportja, hatalmiérdekeinek megfelelően – ki- és felhasználva a nép nyo-morúságos helyzetét – erőszakkal létrehozott. Fortélyosnemzetközi ,,játszma” volt, hogy olyan hosszú ideigképes volt felszínen maradni.

Lehetne sorolni a véleményeket, álláspontokat, gon-dolatokat, amelyeknek általában közös vonásuk: a létezőszocializmus azonos a szocializmussal mint eszmerend-szerrel, csak és kizárólag pejoratív nézőpontból.

Azt gondolom, közelebb áll az igazsághoz, hogy a szo-cializmus a 19. század elejéről származtatható eszmerend-szer. Ebben a korban – is – éltek olyan emberek, akik meg-elégelték a társadalmi igazságtalanságokat, a nyomort, akizsákmányolást, és az értelmiség csoportjai jövőeszmé-vé formálták e gondolatokat.

A 20. század elején, ezen ideák jegyében, olyan elitkerült hatalomra, amely – diktatórikus módszerekkel – arendszert saját érdekei kielégítésére ,,hasznosította”. Emi-att a bukást követően hosszú időre el tudták-tudják hitetniaz emberekkel: hogy egy igazságosabb társadalom meg-valósítása csak egy rémisztő álom.

* * *

,,Hány utat kell végigjárnod ember, míg a neved újraEMBER lesz?” – tette fel a kérdést a régi ,,nóta”, s azonnalmeg is felelte: ,,…a választ testvér, azt elfújta a szél…”

Több mint húsz év telt el azóta, hogy először hallottamezt a dalt, de nem vesztett időszerűségéből. Ahelyett, hogyhumanizálódott volna a világ, egyre kegyetlenebb, egyreembertelenebb. Hivatkozhatunk külső és belső körülmé-

nyekre, rendszerváltozásra, globalizációra, privatizációraés államadósságra, költségvetési hiányra és a külfölditőkecsalogatás szükségességére, a végeredmény nemváltozik. Még a rekordok könyvébe is bekerülhetnénk –bár semmi okunk nincs a büszkeségre –, mivel száz évenbelül eljutottunk a hárommillió koldus országából ahárommillió koldus országába.

Bizalmatlanok lettünk a politikával, a pártokkal és egy-mással szemben is. Az igazi közösségek létrehozásánakbenső igénye – amit a hatalom folyamatosan hirdet, demegvalósulását gátolja, hiszen a valódi közösség veszélytjelent számára – egyre kisebb. (Az a közösség, az a civilszervezet, amelyet a hatalomból kiszorulók, kimaradókszervezgetnek felszínen maradásuk érdekében – ,,egérút”gyanánt – nem tekinthetőek valódinak.) Az emberekegyre inkább elidegenednek egymástól, miközben szük-ség lenne a közösségekre, hiszen A TÁRSADALOM aközösségek közössége.

Pedig a negyven évnek voltak pozitívumai is, s azt hiszem,hogy legtöbbet éppen a mai hatalmi elit köszönhet a múlt-nak. Soha nem lett volna lehetősége hatalmi pozícióba kerül-ni, ha nincs az a negyven év, amely átstrukturálta a társa-dalmat (például népi kollégiumok), biztosítva – akár draszti-kusan és ,,igazságtalanul” is – az esélyegyenlőséget. Múl-tunk megtagadásával nem csak alapot adunk társadalmunkmegosztottságára, hanem olyan rendszerváltott társadalmatis ,,igenlünk”, amelyben ezt a lehetőséget – amit mi megkap-tunk – tagadjuk meg azoktól, akik most rászorulnának.

Rendszerváltásunk idején a szabadság kivívására voltunka legbüszkébbek, de szabadság nem létezik egyenlőség nél-kül – és ez magában foglalja az esélyek egyenlőségét is.

Amíg a rendszerváltás előtt elkövettük azt az óriási hibát,hogy a gazdaság működését teljes egészében – árak, piacimechanizmusok stb. – alárendeltük a társadalom – véltvagy valós – érdekének, most átestünk a ló másik oldalára.Ma a gazdaság – szintén vélt vagy valós – érdekeit még az

160 161

előzőeknél is vehemensebben rendeljük fölé a társa-dalom érdekeinek.

Vitathatatlan, hogy egy társadalom működésének alapve-tő feltétele a gazdaság optimális működtetése, de mintha azeszköz és cél viszonylat megfordult volna. EMBERI társa-dalomban a gazdaság nem lehet cél, csak és kizárólag eszköz.

Ebbe a körbe sorolhatóak a tulajdonformák is. Negy-ven éven keresztül hirdettük a közösségi s ezen belül is azállami tulajdon elsőbbségét. Azután jött a ,,nagy felisme-rés”, és a közösségi tulajdon haszontalan, gazdaságtalan,politikailag nemkívánatos elemmé vált. Minden, amiközösségi, a ,,múlt csökevénye”. Így lépett a közösségitulajdon a magántulajdon helyébe a ,,feketelistán”.

A hetvenes évek végén megkérdezték a szociáldemok-rácia egyik legjelesebb képviselőjét, Willy Brandtot:hogyan létezik, hogy egy szociáldemokrata képes támo-gatni a tőkét, a magántulajdont? A válasz tanulságos volt:nem az a lényeg, milyen a tulajdonforma, amit működtetegy társadalom, hanem az, hogy melyik a leghatékonyabba társadalom – hiszen a gazdaság a társadalom része ésnem fordítva – számára.

* * *

És ma mi a megoldás? Ismét támadjuk meg a Téli Palotát?A gordiuszi csomót nem elvágni, hanem kioldozni-bogozni kell! Ez hosszú időt vesz igénybe, fáradságos, szi-szifuszi munka, de érdemes megkísérelni.

Spencer azt írta: a szabadság kívánalma mellett egyfaj-ta tervszerű társadalmi szervezet létrehozása lenne kívá-natos, amely önkéntes egyesülés, szövetkezeti alapon. Ígynem az egyének lennének az államért, hanem az államaz egyénekért, az emberek nem azért élnének, hogy dol-gozzanak, hanem azért dolgoznának, hogy éljenek.

Mi miért nem merjük kimondani, célul kitűzni, hogy ezlenne a vágyunk, vagy ahogyan Veress Péter fogalmazta:GONDVISELŐ TÁRSADALMAT szeretnénk.

,,Az a dolgunk, hogy megtaláljuk azt a formát, amely társa-dalmi helyzeten belül található, mert társadalmon kívülelképzelhetetlen az emberi lét; vagyis hogy felvázoljukazoknak a kísérleteknek a tervét, amelyek »nélkülözhetetle-nek a természetes ember megismeréséhez«, és eldöntsük,hogy »milyen eszközökkel végezhetőek el ezek a kísérletek atársadalom kebelében«. De ez a minta – ebben áll a rous-seau-i megoldás – örök és egyetemes. Talán a többi társa-dalom se jobb, mint a miénk; mégis, ha hajlandók vagyunkis azt hinni, semmilyen módszer nem áll rendelkezésünk-re, amivel bizonyíthatnánk. Ha jobban megismerjük őket,mégis módunk nyílik, hogy kiváljunk a magunkéból, nemazért, mintha az teljesen rossz, vagy az egyetlen rosszlenne, hanem mert az az egyetlen, amelytől szabadulnunkkell: a többitől már természettől fogva szabadok vagyunk.Így juthatunk el a második szakaszba, amely abban áll,hogy semmit sem veszünk át egyetlen társadalomból sem,de mindet felhasználjuk a társadalmi élet olyan alapelvei-nek leszűrésére, amelyek majd nem idegen társadalmakszokásainak, hanem a magunk szokásainak jobbá tételétsegítik elő; […] csak azt a társadalmat tudjuk elpusztításá-nak veszélye nélkül átformálni, amelyhez tartozunk;hiszen azok a változások, amiket bevezetünk, szinténmagából a szóban forgó társadalomból fakadnak […] Haigaz, hogy az emberek mindig csak egyetlen célt tűznek kimaguk elé, mégpedig egy olyan társadalomnak a felépíté-sét, amelyben élni lehet, akkor a távoli őseinket mozgatóerő mibennünk is megvan. Semmit sem játszottunk el; mégmindent újrakezdhetünk. Amit megalkottunk és nem sike-rült, azt újra megalkothatjuk: »Az aranykor, amit egy vakbabona mögénk (vagy elénk) helyezett, mibennünk van.«Az emberi testvériség határozott értelmet kap azzal, hogy alegszegényebb törzsben is a mi hiteles képünk vetül elénk,és egy olyan tapasztalat, amelynek, annyi mással együtt,levonhatjuk tanulságait.” (Claude Lévi-Strauss: Szomorútrópusok)

162 163

előzőeknél is vehemensebben rendeljük fölé a társa-dalom érdekeinek.

Vitathatatlan, hogy egy társadalom működésének alapve-tő feltétele a gazdaság optimális működtetése, de mintha azeszköz és cél viszonylat megfordult volna. EMBERI társa-dalomban a gazdaság nem lehet cél, csak és kizárólag eszköz.

Ebbe a körbe sorolhatóak a tulajdonformák is. Negy-ven éven keresztül hirdettük a közösségi s ezen belül is azállami tulajdon elsőbbségét. Azután jött a ,,nagy felisme-rés”, és a közösségi tulajdon haszontalan, gazdaságtalan,politikailag nemkívánatos elemmé vált. Minden, amiközösségi, a ,,múlt csökevénye”. Így lépett a közösségitulajdon a magántulajdon helyébe a ,,feketelistán”.

A hetvenes évek végén megkérdezték a szociáldemok-rácia egyik legjelesebb képviselőjét, Willy Brandtot:hogyan létezik, hogy egy szociáldemokrata képes támo-gatni a tőkét, a magántulajdont? A válasz tanulságos volt:nem az a lényeg, milyen a tulajdonforma, amit működtetegy társadalom, hanem az, hogy melyik a leghatékonyabba társadalom – hiszen a gazdaság a társadalom része ésnem fordítva – számára.

* * *

És ma mi a megoldás? Ismét támadjuk meg a Téli Palotát?A gordiuszi csomót nem elvágni, hanem kioldozni-bogozni kell! Ez hosszú időt vesz igénybe, fáradságos, szi-szifuszi munka, de érdemes megkísérelni.

Spencer azt írta: a szabadság kívánalma mellett egyfaj-ta tervszerű társadalmi szervezet létrehozása lenne kívá-natos, amely önkéntes egyesülés, szövetkezeti alapon. Ígynem az egyének lennének az államért, hanem az államaz egyénekért, az emberek nem azért élnének, hogy dol-gozzanak, hanem azért dolgoznának, hogy éljenek.

Mi miért nem merjük kimondani, célul kitűzni, hogy ezlenne a vágyunk, vagy ahogyan Veress Péter fogalmazta:GONDVISELŐ TÁRSADALMAT szeretnénk.

,,Az a dolgunk, hogy megtaláljuk azt a formát, amely társa-dalmi helyzeten belül található, mert társadalmon kívülelképzelhetetlen az emberi lét; vagyis hogy felvázoljukazoknak a kísérleteknek a tervét, amelyek »nélkülözhetetle-nek a természetes ember megismeréséhez«, és eldöntsük,hogy »milyen eszközökkel végezhetőek el ezek a kísérletek atársadalom kebelében«. De ez a minta – ebben áll a rous-seau-i megoldás – örök és egyetemes. Talán a többi társa-dalom se jobb, mint a miénk; mégis, ha hajlandók vagyunkis azt hinni, semmilyen módszer nem áll rendelkezésünk-re, amivel bizonyíthatnánk. Ha jobban megismerjük őket,mégis módunk nyílik, hogy kiváljunk a magunkéból, nemazért, mintha az teljesen rossz, vagy az egyetlen rosszlenne, hanem mert az az egyetlen, amelytől szabadulnunkkell: a többitől már természettől fogva szabadok vagyunk.Így juthatunk el a második szakaszba, amely abban áll,hogy semmit sem veszünk át egyetlen társadalomból sem,de mindet felhasználjuk a társadalmi élet olyan alapelvei-nek leszűrésére, amelyek majd nem idegen társadalmakszokásainak, hanem a magunk szokásainak jobbá tételétsegítik elő; […] csak azt a társadalmat tudjuk elpusztításá-nak veszélye nélkül átformálni, amelyhez tartozunk;hiszen azok a változások, amiket bevezetünk, szinténmagából a szóban forgó társadalomból fakadnak […] Haigaz, hogy az emberek mindig csak egyetlen célt tűznek kimaguk elé, mégpedig egy olyan társadalomnak a felépíté-sét, amelyben élni lehet, akkor a távoli őseinket mozgatóerő mibennünk is megvan. Semmit sem játszottunk el; mégmindent újrakezdhetünk. Amit megalkottunk és nem sike-rült, azt újra megalkothatjuk: »Az aranykor, amit egy vakbabona mögénk (vagy elénk) helyezett, mibennünk van.«Az emberi testvériség határozott értelmet kap azzal, hogy alegszegényebb törzsben is a mi hiteles képünk vetül elénk,és egy olyan tapasztalat, amelynek, annyi mással együtt,levonhatjuk tanulságait.” (Claude Lévi-Strauss: Szomorútrópusok)

162 163

TAMÁS PÁL

STABILITÁSVÁGYÉS VÁLTOZÁSI KÉNYSZER

ÖT TÉZIS A TRANSZFORMÁCIÓRÓL

A rendszerváltás kezdetén saját állapotaink jellemzéséreáltalában nyugat-európai mintákat használtunk, azokhozmértük magunkat. Az első időkben – bár már termé-szetesen tudtuk, hogy a ,,Nyugat” általánosnak tűnő politi-kai modelljében ha lejjebb lépünk a hidegháborús szem-benállásból levezethető absztrakcióból a konkrét folya-matok szintjére – igen sokféle hagyománnyal, nemzetiintézményi megoldással találkoztunk, mégis hittünk vala-milyen ,,nyugati átlagos normalitásban”. Vagy legalábbisgyakorlati megfontolásokból úgy tettünk, mintha hin-nénk ilyen lepárolhatóságban, sőt hasznosíthatóságbanvalódi méréseknél. Talán két-három év után elméleti síko-kon nyilvánvalóvá vált e kísérlet tarthatatlansága. Akkormegpróbáltunk önmagunk múltjára koncentrálni és a kü-lönböző újabb állapotokat a korábbiakkal összevetni.Ennek kétségtelenül volt értelme, azonban a globalizációshatások élesebb kirajzolódásával világossá vált, hogy aglobalizáció előtti zárt és félig-zárt entitásként működőmagyar és közép-európai társadalom és az új, már ennekkitett, ennek részét alkotó nyitott formáció egyszerűenkülönböző rendszerek. Hogy itt – bár hívják azokat for-málisan ugyanúgy –, másmilyen rendszereket hasonlí-tunk nem teljesen igazolható módon össze.

Elkezdődött társadalmi és gazdasági rendszerünk ösz-szemérése az EU felvételi küszöbjeivel. Itt a mérés nyilvá-nos volt, de mindenféle elmélettől, tipológiától függetle-nül, kizárólag politikai és közigazgatási kritériumok men-tén folyt. A pillanatnyi politikai megfontolásokból követ-kezően az EU oldalán ráadásul a mérést folyamatosanátszervezték, változtak a mérőszámok, a zsűrik, a rajtfelté-

telek, a válogató előfutamokon végighajtandó távolsá-gok. De mert minden jó, ha vége jó, most hogy az EU fel-vételin megfeleltünk, visszamenőleg semmi sem firtatja aválogatás méltányosságát és az utólag, a célegyenesbenpontosított versenyszabályokat. Ha, persze, nem jutot-tunk volna be, minderre rögvest emlékeznénk. De ígyminek?

A következőkben – néhány pontban – egy újabb ösz-szemérésre teszünk kísérletet. Két transzformációs telje-sítményt, a közép-európait és az oroszt vetjük összenéhány metszetben. Végül is – az összes helyi sajátosság-gal együtt – az útszakasz és az átalakulás íve összemérhető.A sikerek és kudarcok egymásra vetítve értékelhetőek.Tudjuk, hogy igazi következtetésekkel csak monografi-kus feldolgozás után lehetne előállni. De néhány problé-mát talán a vázlat is jelez.

1. Ma, tizenöt éves változássorozatot követően két dolgotbiztosan tudunk. Egyrészt az átalakulás nem lineáris, nemrendezhető egyetlen eseménysorba, vagy ,,reformpro-jektbe”. Egy ilyen vonal felrajzolása szolgálhat politikaicélokat, de a társadalmi tapasztalat és a tudományos igé-nyű értelmezések zöme ezt az egységesített röppálya-fel-fogást nem igazolja. Ehelyett talán közéleti metaforakéntis hasznosabb lenne, mondjuk, valamilyen áramlatok ésszelek által ide-oda mozgatott hajóként beszélni a közép-európai társadalmakról. A szeleket és az áramlatokat lehetmesterfokon és a hajót majdnem elveszejtve használni. Areform-elitek vitorlakezelési és navigációs ismereteinekfontosságát itt senki sem nullázza le. Az áramlat geopoliti-kai alapiránya, Moszkvából Brüsszelbe, persze, szabadszemmel is látható. Világos, hogy melyek azok az intézmé-nyi reformok (a segédmotorok és a hajóműszerek átsze-relése), amelyeket az európai kikötő-igazgatóság megkö-vetel. Minden más ezen túl vagy e mögött azonban igazánaz ,,A pontból B pont felé tartunk” sémába nem, vagy csak(némi?) erőszakkal illeszthető. Másrészt a gazdaság és atársadalom különböző területein e folyamatok sebessé-

164 165

TAMÁS PÁL

STABILITÁSVÁGYÉS VÁLTOZÁSI KÉNYSZER

ÖT TÉZIS A TRANSZFORMÁCIÓRÓL

A rendszerváltás kezdetén saját állapotaink jellemzéséreáltalában nyugat-európai mintákat használtunk, azokhozmértük magunkat. Az első időkben – bár már termé-szetesen tudtuk, hogy a ,,Nyugat” általánosnak tűnő politi-kai modelljében ha lejjebb lépünk a hidegháborús szem-benállásból levezethető absztrakcióból a konkrét folya-matok szintjére – igen sokféle hagyománnyal, nemzetiintézményi megoldással találkoztunk, mégis hittünk vala-milyen ,,nyugati átlagos normalitásban”. Vagy legalábbisgyakorlati megfontolásokból úgy tettünk, mintha hin-nénk ilyen lepárolhatóságban, sőt hasznosíthatóságbanvalódi méréseknél. Talán két-három év után elméleti síko-kon nyilvánvalóvá vált e kísérlet tarthatatlansága. Akkormegpróbáltunk önmagunk múltjára koncentrálni és a kü-lönböző újabb állapotokat a korábbiakkal összevetni.Ennek kétségtelenül volt értelme, azonban a globalizációshatások élesebb kirajzolódásával világossá vált, hogy aglobalizáció előtti zárt és félig-zárt entitásként működőmagyar és közép-európai társadalom és az új, már ennekkitett, ennek részét alkotó nyitott formáció egyszerűenkülönböző rendszerek. Hogy itt – bár hívják azokat for-málisan ugyanúgy –, másmilyen rendszereket hasonlí-tunk nem teljesen igazolható módon össze.

Elkezdődött társadalmi és gazdasági rendszerünk ösz-szemérése az EU felvételi küszöbjeivel. Itt a mérés nyilvá-nos volt, de mindenféle elmélettől, tipológiától függetle-nül, kizárólag politikai és közigazgatási kritériumok men-tén folyt. A pillanatnyi politikai megfontolásokból követ-kezően az EU oldalán ráadásul a mérést folyamatosanátszervezték, változtak a mérőszámok, a zsűrik, a rajtfelté-

telek, a válogató előfutamokon végighajtandó távolsá-gok. De mert minden jó, ha vége jó, most hogy az EU fel-vételin megfeleltünk, visszamenőleg semmi sem firtatja aválogatás méltányosságát és az utólag, a célegyenesbenpontosított versenyszabályokat. Ha, persze, nem jutot-tunk volna be, minderre rögvest emlékeznénk. De ígyminek?

A következőkben – néhány pontban – egy újabb ösz-szemérésre teszünk kísérletet. Két transzformációs telje-sítményt, a közép-európait és az oroszt vetjük összenéhány metszetben. Végül is – az összes helyi sajátosság-gal együtt – az útszakasz és az átalakulás íve összemérhető.A sikerek és kudarcok egymásra vetítve értékelhetőek.Tudjuk, hogy igazi következtetésekkel csak monografi-kus feldolgozás után lehetne előállni. De néhány problé-mát talán a vázlat is jelez.

1. Ma, tizenöt éves változássorozatot követően két dolgotbiztosan tudunk. Egyrészt az átalakulás nem lineáris, nemrendezhető egyetlen eseménysorba, vagy ,,reformpro-jektbe”. Egy ilyen vonal felrajzolása szolgálhat politikaicélokat, de a társadalmi tapasztalat és a tudományos igé-nyű értelmezések zöme ezt az egységesített röppálya-fel-fogást nem igazolja. Ehelyett talán közéleti metaforakéntis hasznosabb lenne, mondjuk, valamilyen áramlatok ésszelek által ide-oda mozgatott hajóként beszélni a közép-európai társadalmakról. A szeleket és az áramlatokat lehetmesterfokon és a hajót majdnem elveszejtve használni. Areform-elitek vitorlakezelési és navigációs ismereteinekfontosságát itt senki sem nullázza le. Az áramlat geopoliti-kai alapiránya, Moszkvából Brüsszelbe, persze, szabadszemmel is látható. Világos, hogy melyek azok az intézmé-nyi reformok (a segédmotorok és a hajóműszerek átsze-relése), amelyeket az európai kikötő-igazgatóság megkö-vetel. Minden más ezen túl vagy e mögött azonban igazánaz ,,A pontból B pont felé tartunk” sémába nem, vagy csak(némi?) erőszakkal illeszthető. Másrészt a gazdaság és atársadalom különböző területein e folyamatok sebessé-

164 165

ge, iránya, vektorai, meghatározó mechanizmusai eltérő-ek. A különböző területek, közösségek bizonyos értelem-ben eltérő jellegű átalakulások részesei. S ezek sem nemegyirányúak, sem nem azonos sebességűek. 2004 máju-sában egy erősen fragmentált, életlehetőségeit illetőenigen megosztott magyar társadalom kerül az unió falainbelülre. A többfokozatú integrációs programok, amelye-ket annyira nem szeretünk a nemzetközi programokban,végül is – persze más nyelveken, tartalmakkal, de alapfilo-zófiájukban – indokoltak lennének itthon is. Nyitott kér-dés, hogy ezek a különböző társadalmi, gazdasági szeg-mensek – most már az unióban – mennyire kell hogybevárják egymást? S egyáltalán, a különböző modernitásúterek egymás-mellettiségét az unió felerősíti. Sokfajtanemzetközi archipelago létezik máris, és fog létezni egy-más mellett, egymásba bonyolódva, de mégis külön. Alemaradóknak is lesz ilyenjük és a technológiailag nagyonélenjáróknak is. És ezek a hálózatok, bár technikailagugyanazokat a tereket használják, egymást nem is fogjákigazán észlelni vagy észrevenni. Egy szociális, közegész-ségügyi és környezeti minimumon túl az integráció eze-ket nem érinti, hanem inkább stabilizálja egymás mellett.A kis magába zártságokból hálózati, de azért elkülönülőmagába zártságok lesznek. Végül ezek értelmezésénél,természetesen, nem sokra megyünk a modellvitákkal, akülönböző programokkal, a ,,nemzeti projekt”, vagy a,,liberális projekt” rendezőkereteivel. A modellek és pro-jektek technológiai metaforák, amelyek itt csak meglehe-tősen szűk korlátok között alkalmazhatóak.

2. Az állam jellege, szerepe. Mindenekelőtt a hazai vitát arendszerváltás államáról a 90-es években a különbözőliberális ,,államtalanítási” elképzelések határozták meg. Aszínre lépő elméletek és ,,projektek” többnyire normatí-vok voltak abban az értelemben is, hogy a szocialista és azazt megelőző állam felpuhítását (és nem feltétlenüllegyengítését!) kiemelkedő feladatnak tartották. Anélkülhogy itt most e próbálkozások hatékonyságáról beszél-

nék, az mindenesetre az orosz összehasonlításból is lát-szik, hogy az állam szétesése s az új irányítási-ellenőrzésirendszer késlelt kiépítése ott, s minden globális hatássalegyütt is a közép-európai nemzetállam rekonstrukciója itttalán az egyik legfontosabb különbség a két térség tranzit-ja között. Bármennyi elvi bajunk is volt vagy van a mi térsé-günk nemzetállamaival, nélkülük vagy helyettük poszt-szovjet vagy balkáni jellegű államromokkal az átmenetsokkal nehezebb lett volna. A térségben ez volt a választásilehetőség, nem Nozick ,,éjjeliőr” állama. Az orosz modellte tekintetben gyenge állam és erős közbürokrácia jellem-zi. Bennünket viszont viszonylag erős állammal (a mérsé-kelt dirigizmus [állami akcióközpontúság] igazán nemidegen sem a fiatal demokratáktól, sem a szocialistáktól)és a meglehetősen legyengített állami bürokrácia kettős-ségével lehetne leírni. Ott az állam – legalábbis Putyin szín-relépéséig – még alapfunkcióit, az ország területi egyben-tartását, a személy és a tulajdon biztonságát, az adókbeszedését, az állami juttatások időarányos kifizetésétsem volt képes folyamatosan fenntartani. Mindeközben apolitikai apparátusok igyekeztek az általuk teremtett újtulajdonosi osztályt kézben tartani, belőlük a maguk szá-mára kiegészítő jövedelmeket kipréselni. Sőt a legújabbidőkben az államapparátus egyes esetekben a privatizá-ció újratárgyalásával is fenyeget. A gazdasági elit – ugyankülönböző formákban és intenzitással, de – függ tőlük.Nálunk és általában Közép-Európában e tekintetben ahelyzet épp fordított. Az állam ,,szíve szerint” sokat vállal-na, garantálna, ígérne. Tulajdonképpen általában többet,mint amennyire képes lehet. A választók ezt az ígérgetéstvagy esetleg öntudatlan túlvállalást el is várnák tőle. De aközigazgatók gyengék, erősen függenek a politikusoktól.A különböző kormányciklusokon átívelő igazgatási karrie-rek ritkák. Ha az orosz modellben a kiegészítő korrupciósjövedelmekből következően a közigazgatási elit bevé-telei meghaladják a vállalkozók átlagáét, addig a közép-európaiban végül is azok mögött elmaradnak.

166 167

ge, iránya, vektorai, meghatározó mechanizmusai eltérő-ek. A különböző területek, közösségek bizonyos értelem-ben eltérő jellegű átalakulások részesei. S ezek sem nemegyirányúak, sem nem azonos sebességűek. 2004 máju-sában egy erősen fragmentált, életlehetőségeit illetőenigen megosztott magyar társadalom kerül az unió falainbelülre. A többfokozatú integrációs programok, amelye-ket annyira nem szeretünk a nemzetközi programokban,végül is – persze más nyelveken, tartalmakkal, de alapfilo-zófiájukban – indokoltak lennének itthon is. Nyitott kér-dés, hogy ezek a különböző társadalmi, gazdasági szeg-mensek – most már az unióban – mennyire kell hogybevárják egymást? S egyáltalán, a különböző modernitásúterek egymás-mellettiségét az unió felerősíti. Sokfajtanemzetközi archipelago létezik máris, és fog létezni egy-más mellett, egymásba bonyolódva, de mégis külön. Alemaradóknak is lesz ilyenjük és a technológiailag nagyonélenjáróknak is. És ezek a hálózatok, bár technikailagugyanazokat a tereket használják, egymást nem is fogjákigazán észlelni vagy észrevenni. Egy szociális, közegész-ségügyi és környezeti minimumon túl az integráció eze-ket nem érinti, hanem inkább stabilizálja egymás mellett.A kis magába zártságokból hálózati, de azért elkülönülőmagába zártságok lesznek. Végül ezek értelmezésénél,természetesen, nem sokra megyünk a modellvitákkal, akülönböző programokkal, a ,,nemzeti projekt”, vagy a,,liberális projekt” rendezőkereteivel. A modellek és pro-jektek technológiai metaforák, amelyek itt csak meglehe-tősen szűk korlátok között alkalmazhatóak.

2. Az állam jellege, szerepe. Mindenekelőtt a hazai vitát arendszerváltás államáról a 90-es években a különbözőliberális ,,államtalanítási” elképzelések határozták meg. Aszínre lépő elméletek és ,,projektek” többnyire normatí-vok voltak abban az értelemben is, hogy a szocialista és azazt megelőző állam felpuhítását (és nem feltétlenüllegyengítését!) kiemelkedő feladatnak tartották. Anélkülhogy itt most e próbálkozások hatékonyságáról beszél-

nék, az mindenesetre az orosz összehasonlításból is lát-szik, hogy az állam szétesése s az új irányítási-ellenőrzésirendszer késlelt kiépítése ott, s minden globális hatássalegyütt is a közép-európai nemzetállam rekonstrukciója itttalán az egyik legfontosabb különbség a két térség tranzit-ja között. Bármennyi elvi bajunk is volt vagy van a mi térsé-günk nemzetállamaival, nélkülük vagy helyettük poszt-szovjet vagy balkáni jellegű államromokkal az átmenetsokkal nehezebb lett volna. A térségben ez volt a választásilehetőség, nem Nozick ,,éjjeliőr” állama. Az orosz modellte tekintetben gyenge állam és erős közbürokrácia jellem-zi. Bennünket viszont viszonylag erős állammal (a mérsé-kelt dirigizmus [állami akcióközpontúság] igazán nemidegen sem a fiatal demokratáktól, sem a szocialistáktól)és a meglehetősen legyengített állami bürokrácia kettős-ségével lehetne leírni. Ott az állam – legalábbis Putyin szín-relépéséig – még alapfunkcióit, az ország területi egyben-tartását, a személy és a tulajdon biztonságát, az adókbeszedését, az állami juttatások időarányos kifizetésétsem volt képes folyamatosan fenntartani. Mindeközben apolitikai apparátusok igyekeztek az általuk teremtett újtulajdonosi osztályt kézben tartani, belőlük a maguk szá-mára kiegészítő jövedelmeket kipréselni. Sőt a legújabbidőkben az államapparátus egyes esetekben a privatizá-ció újratárgyalásával is fenyeget. A gazdasági elit – ugyankülönböző formákban és intenzitással, de – függ tőlük.Nálunk és általában Közép-Európában e tekintetben ahelyzet épp fordított. Az állam ,,szíve szerint” sokat vállal-na, garantálna, ígérne. Tulajdonképpen általában többet,mint amennyire képes lehet. A választók ezt az ígérgetéstvagy esetleg öntudatlan túlvállalást el is várnák tőle. De aközigazgatók gyengék, erősen függenek a politikusoktól.A különböző kormányciklusokon átívelő igazgatási karrie-rek ritkák. Ha az orosz modellben a kiegészítő korrupciósjövedelmekből következően a közigazgatási elit bevé-telei meghaladják a vállalkozók átlagáét, addig a közép-európaiban végül is azok mögött elmaradnak.

166 167

3. A másfél évtizedes viharos időszakot követően a társa-dalom legtöbb színpadán, az ott fellépők között megfi-gyelhető valamilyen alapvető vágy a stabilitás, a biztonság,a kiszámíthatóság keresése iránt. Erre a különböző politi-kai erők máris reagálnak. Az egyik szociális ernyőt forgal-mazna, a másik antiglobalizációs nemzeti kerítéseketajánlana inkább. S közben senki sem kíváncsi igazán e biz-tonságvágy igazi természetére. Nem ismerjük alkotóré-szeit. Nem tudjuk, mennyi magyarázható benne a fáradt-sággal, s mennyi vezethető le a mozgási lehetőségek felis-mert leszűküléséből? Mennyi benne az elért kis és jelentő-sebb pozíciók védelme s mennyi a megtorpanás, alemondás, az ,,erre a hegyre úgysem mászhatunk fel”alapérzése? Mennyire mélyen rögzült a ,,csak holnap nelegyen rosszabb, mint ma” alapretorika? A stabilitás holremény s hol beletörődés? S mindenre válaszul: kik s holimitálják a társadalmi biztonság programjait? Hogyan ala-kul ki mindebből egy sok elemében hamis kereslet-kíná-lati stabilitáspiac? Hol valódiak a kínált biztonsági vagy sta-bilitásajánlatok? S hol imitálja csak az állam az erőt, a szo-ciális vagy politikai védelmi képességet? Mikor s milyenmegfontolásból tesznek úgy különböző csoportok és tár-sadalmi játékosok, mintha elhinnék, hogy az a képességvalóban létezik? Végül hogyan hat a politikai osztály mélymegosztottsága e stabilitásvágyra? Mely feltételek melletthajlandóak elfogadni valamilyen politikai hitek követői amásik oldalról nekik ajánlott reménybeli stabilitáscsoma-gokat? S mert a magyar társadalom utolsó stabilitásélmé-nye az ,,érett kádárizmus” idejéből származik, meddigvádolható meg akármelyik politikai oldal stabilitáscso-magja ,,kádárista hangulatokkal”? Hiszen, épp emiatt, azutolsó években mindkét politikai oldalt vádolták ellenfe-lei ,,kádári” utánérzésekkel. Egyébként az orosz és közép-európai különbségek itt különösen feltűnőek. Láthatóana mienkénél sokkal kiszámíthatatlanabb, kevesebb külsőkorláttal szabályozott orosz változások a közép-európai-nál sokkal elementárisabb stabilitásigényt gerjesztettek azottani társadalom szinte valamennyi rétegében. Ott a

,,szinte mindegy, hogy ki, csak nyugalom legyen, és nagy-jából hagyjon békén bennünket” az alapérzés. Ennek sokeleme itt is megvan, de talán a közhangulat e vonatkozás-ban nem annyira kompromisszumkész, mint Oroszor-szágban. S mert ott az erős államelnöki mandátum körülegyetlen csapat, egyetlen hatalmi központ kristályosodottki, s ezért egyetlen stabilitási ajánlat van a piacon, nálunk amegosztott politikai osztály küzdelmei valamilyen dina-mikát sejtetnek a választóval. S az valóban azt hiszi, több-fajta stabilitásajánlat között választhat.

4. A stabilitási igények mögött a strukturális bizonytalan-ság különböző okai is nyilvánvalóan kimutathatók. Ezekegy része gazdasági. A hazai növekedés erősen függ anyugat-európai konjunktúrától. Ez bizonyos fokig vala-mennyi posztszocialista gazdaságra igaz. De még ilyenfeltételek mellett is, például a nálunk rosszabb helyzetbőlinduló balti államok, a mienknél sokkal jobb növekedésimutatókat produkálnak. Sikeresebben alakították át gaz-daságszerkezetüket? A délnémet, osztrák, északolaszpiacoknál a balti, észak-európai piacok mégis jobb helyikapcsolódási pontokat kínálnának? Sikeresebbek voltak,mint a kelet-nyugati forgalom megmaradt átmenőállomá-sa? Vannak, akik úgy vélik, az ottani siker okai belpoliti-kaiak. Koherensebbek és folyamatosabbak voltak reform-jaik. Függőségeink ugyanakkor más jellegűek. Az idetele-pült elektronikai és járműgyártási összeszerelő kapacitá-sok erősebben függnek a nyugati európai fogyasztásitrendektől, mint a más transzformációs országokbanmeghatározó nyersanyag- vagy agrártermék-szállítók. Azidetelepült multinacionális nagyvállalatok innovációspolitikája csak lazán érintkezik a nemzeti kapacitásajánla-tokkal. A technológiai fejlesztési döntéseket igazán nem-zeti keretekben nálunk már nem lehet ellenőrizni. Bizo-nyos értelemben ez kikerülhetetlenül az instabilitás forrá-sává válhat. Ugyanakkor egy másik szférában a politikaielit megosztottsága sokaknak (mindenesetre a kelleténéltöbbeknek) sugallhatja az új rend ingatagságát. Ha nem is

168 169

3. A másfél évtizedes viharos időszakot követően a társa-dalom legtöbb színpadán, az ott fellépők között megfi-gyelhető valamilyen alapvető vágy a stabilitás, a biztonság,a kiszámíthatóság keresése iránt. Erre a különböző politi-kai erők máris reagálnak. Az egyik szociális ernyőt forgal-mazna, a másik antiglobalizációs nemzeti kerítéseketajánlana inkább. S közben senki sem kíváncsi igazán e biz-tonságvágy igazi természetére. Nem ismerjük alkotóré-szeit. Nem tudjuk, mennyi magyarázható benne a fáradt-sággal, s mennyi vezethető le a mozgási lehetőségek felis-mert leszűküléséből? Mennyi benne az elért kis és jelentő-sebb pozíciók védelme s mennyi a megtorpanás, alemondás, az ,,erre a hegyre úgysem mászhatunk fel”alapérzése? Mennyire mélyen rögzült a ,,csak holnap nelegyen rosszabb, mint ma” alapretorika? A stabilitás holremény s hol beletörődés? S mindenre válaszul: kik s holimitálják a társadalmi biztonság programjait? Hogyan ala-kul ki mindebből egy sok elemében hamis kereslet-kíná-lati stabilitáspiac? Hol valódiak a kínált biztonsági vagy sta-bilitásajánlatok? S hol imitálja csak az állam az erőt, a szo-ciális vagy politikai védelmi képességet? Mikor s milyenmegfontolásból tesznek úgy különböző csoportok és tár-sadalmi játékosok, mintha elhinnék, hogy az a képességvalóban létezik? Végül hogyan hat a politikai osztály mélymegosztottsága e stabilitásvágyra? Mely feltételek melletthajlandóak elfogadni valamilyen politikai hitek követői amásik oldalról nekik ajánlott reménybeli stabilitáscsoma-gokat? S mert a magyar társadalom utolsó stabilitásélmé-nye az ,,érett kádárizmus” idejéből származik, meddigvádolható meg akármelyik politikai oldal stabilitáscso-magja ,,kádárista hangulatokkal”? Hiszen, épp emiatt, azutolsó években mindkét politikai oldalt vádolták ellenfe-lei ,,kádári” utánérzésekkel. Egyébként az orosz és közép-európai különbségek itt különösen feltűnőek. Láthatóana mienkénél sokkal kiszámíthatatlanabb, kevesebb külsőkorláttal szabályozott orosz változások a közép-európai-nál sokkal elementárisabb stabilitásigényt gerjesztettek azottani társadalom szinte valamennyi rétegében. Ott a

,,szinte mindegy, hogy ki, csak nyugalom legyen, és nagy-jából hagyjon békén bennünket” az alapérzés. Ennek sokeleme itt is megvan, de talán a közhangulat e vonatkozás-ban nem annyira kompromisszumkész, mint Oroszor-szágban. S mert ott az erős államelnöki mandátum körülegyetlen csapat, egyetlen hatalmi központ kristályosodottki, s ezért egyetlen stabilitási ajánlat van a piacon, nálunk amegosztott politikai osztály küzdelmei valamilyen dina-mikát sejtetnek a választóval. S az valóban azt hiszi, több-fajta stabilitásajánlat között választhat.

4. A stabilitási igények mögött a strukturális bizonytalan-ság különböző okai is nyilvánvalóan kimutathatók. Ezekegy része gazdasági. A hazai növekedés erősen függ anyugat-európai konjunktúrától. Ez bizonyos fokig vala-mennyi posztszocialista gazdaságra igaz. De még ilyenfeltételek mellett is, például a nálunk rosszabb helyzetbőlinduló balti államok, a mienknél sokkal jobb növekedésimutatókat produkálnak. Sikeresebben alakították át gaz-daságszerkezetüket? A délnémet, osztrák, északolaszpiacoknál a balti, észak-európai piacok mégis jobb helyikapcsolódási pontokat kínálnának? Sikeresebbek voltak,mint a kelet-nyugati forgalom megmaradt átmenőállomá-sa? Vannak, akik úgy vélik, az ottani siker okai belpoliti-kaiak. Koherensebbek és folyamatosabbak voltak reform-jaik. Függőségeink ugyanakkor más jellegűek. Az idetele-pült elektronikai és járműgyártási összeszerelő kapacitá-sok erősebben függnek a nyugati európai fogyasztásitrendektől, mint a más transzformációs országokbanmeghatározó nyersanyag- vagy agrártermék-szállítók. Azidetelepült multinacionális nagyvállalatok innovációspolitikája csak lazán érintkezik a nemzeti kapacitásajánla-tokkal. A technológiai fejlesztési döntéseket igazán nem-zeti keretekben nálunk már nem lehet ellenőrizni. Bizo-nyos értelemben ez kikerülhetetlenül az instabilitás forrá-sává válhat. Ugyanakkor egy másik szférában a politikaielit megosztottsága sokaknak (mindenesetre a kelleténéltöbbeknek) sugallhatja az új rend ingatagságát. Ha nem is

168 169

a politikusok, de beszállítói, igazgatási, tanácsadói hold-udvaruk, gazdasági klientúrájuk ,,úgyis csak négy évig tartaz élet” hangulatok fogságába került. Az ily módon gene-rált hitek az állam hosszabb távú kiszámíthatatlanságáról astabilitást természetesen aláássák.

5. Az intézményi deficit. A 90-es évek első felének rend-szerbe összeállt reformjai egy rövidebb, néhány éves idő-szakra más közép-európai országokénál kedvezőbbbefektetési klímát teremtettek. A vonzó intézményi kör-nyezet egyenként más és más, inkább versenyhátránynaktűnő tényezőket is kiegyenlített. S ezt megszoktuk. Ami-kor az intézménymodernizálási versenyben a térség másállamai utolértek bennünket, és más területeken a kom-petitív hátrányaink is jobban láthatóvá váltak, így az FDI, akülföldi működő tőke máshova ment, és mi nem hittünka szemünknek. A problémát azóta sem vagyunk képesekrendszerszerűségében kezelni, és adekvát politikáink sin-csenek a közömbösítésére. Másfelől nem világos, hogyanműködik majd az EU-belépéshez importált és a magyarigazgatási rendhez egyelőre csak úgy-ahogy illesztett, azintegrációt szélesebb értelemben biztosítani hivatottintézményi közeg. Ezeket az intézményeket eredeti kör-nyezetükben tulajdonképpen konszolidált növekedésre,kiegyensúlyozott társadalomépítésre, s nem dinamikusfelzárkózási modernizáció menedzselésére hozták létre.Következésképpen nem is igen világos, hogy az érett ipariállamokra szabott szabályozás miként fogja biztosítaniegy más érettségi fázisban levő országcsoport sajátosszükségleteit. Esetenként olyan lesz a dolog, mintha agg-kori felejtést közömbösítő gerontológiai szereket írnánakfel a kamaszkori szexualitás beszabályozására. S nem elég,hogy a hatások kiszámíthatatlanok, az orvosságokért isválogatás nélkül illik lelkesednünk.

VÁMOS TIBOR

HONNAN ÉS MERRE?ELŐZETES SZUBJEKTÍV MAGYARÁZKODÁS

Nyolcvan felé haladva egyre többször hivatkozom visszamagamra. Teszem ezt a magam és megbocsátón toleránsközönségem számára. Talán van valami értéke egy olyantapasztalatnak, amely mint személyesen feldolgozott, kor-társi élmény maradt fenn a Vitányi Iván által leszámolt hét,eléggé gyökeres rendszerváltásból, tükrözve ennek a for-gásnak egyaránt megnyugtató és nyugtalanító lenyoma-tát. Nem a még élő emlékirata, hanem a jelenben is résztvevő ki- és áttekintése. Fogadja az olvasó a régiekkelmondva: cum grano salis1 és accipe posteritas2, azaz márkétezer éve is így gondolkodtak az akkori korosak.

Legmegrázóbb és legtanulságosabb élményünk e Tria-nont alig néhány évvel követő korszaktól kezdve a konti-nuitások eltörölhetetlen életereje és fontossága, a legkiáb-rándítóbb és legtöbb optimizmusra biztatóbb pedig ajövő előre nem becsülhető alakulása volt. Innen indul ahonnan és merre kérdések szubjektíven objektív válasz-kísérlete. Szubjektív, mert az események hatalmas vonula-tából az én embercsoportommal történtek lettek szá-momra a leghatásosabbak, objektív, mert ez a vonulatvalamilyen mértékben az egész emberiség útja volt.

Embercsoport:• magyar, végig itt élőként, ennek a nyelvnek a törté-

netéből fűzve gondolkodásomat, az idegen nyelvű for-rásokat is;

170 171

1 Egy csipetnyi sóval.2 Fogadd (jószívvel) utókor! Ovidius, Tristium IV. (Kardos László szép, kicsit szabadfordításában: kit ma is olvasol, ím, halld meg utókor e dalt).

a politikusok, de beszállítói, igazgatási, tanácsadói hold-udvaruk, gazdasági klientúrájuk ,,úgyis csak négy évig tartaz élet” hangulatok fogságába került. Az ily módon gene-rált hitek az állam hosszabb távú kiszámíthatatlanságáról astabilitást természetesen aláássák.

5. Az intézményi deficit. A 90-es évek első felének rend-szerbe összeállt reformjai egy rövidebb, néhány éves idő-szakra más közép-európai országokénál kedvezőbbbefektetési klímát teremtettek. A vonzó intézményi kör-nyezet egyenként más és más, inkább versenyhátránynaktűnő tényezőket is kiegyenlített. S ezt megszoktuk. Ami-kor az intézménymodernizálási versenyben a térség másállamai utolértek bennünket, és más területeken a kom-petitív hátrányaink is jobban láthatóvá váltak, így az FDI, akülföldi működő tőke máshova ment, és mi nem hittünka szemünknek. A problémát azóta sem vagyunk képesekrendszerszerűségében kezelni, és adekvát politikáink sin-csenek a közömbösítésére. Másfelől nem világos, hogyanműködik majd az EU-belépéshez importált és a magyarigazgatási rendhez egyelőre csak úgy-ahogy illesztett, azintegrációt szélesebb értelemben biztosítani hivatottintézményi közeg. Ezeket az intézményeket eredeti kör-nyezetükben tulajdonképpen konszolidált növekedésre,kiegyensúlyozott társadalomépítésre, s nem dinamikusfelzárkózási modernizáció menedzselésére hozták létre.Következésképpen nem is igen világos, hogy az érett ipariállamokra szabott szabályozás miként fogja biztosítaniegy más érettségi fázisban levő országcsoport sajátosszükségleteit. Esetenként olyan lesz a dolog, mintha agg-kori felejtést közömbösítő gerontológiai szereket írnánakfel a kamaszkori szexualitás beszabályozására. S nem elég,hogy a hatások kiszámíthatatlanok, az orvosságokért isválogatás nélkül illik lelkesednünk.

VÁMOS TIBOR

HONNAN ÉS MERRE?ELŐZETES SZUBJEKTÍV MAGYARÁZKODÁS

Nyolcvan felé haladva egyre többször hivatkozom visszamagamra. Teszem ezt a magam és megbocsátón toleránsközönségem számára. Talán van valami értéke egy olyantapasztalatnak, amely mint személyesen feldolgozott, kor-társi élmény maradt fenn a Vitányi Iván által leszámolt hét,eléggé gyökeres rendszerváltásból, tükrözve ennek a for-gásnak egyaránt megnyugtató és nyugtalanító lenyoma-tát. Nem a még élő emlékirata, hanem a jelenben is résztvevő ki- és áttekintése. Fogadja az olvasó a régiekkelmondva: cum grano salis1 és accipe posteritas2, azaz márkétezer éve is így gondolkodtak az akkori korosak.

Legmegrázóbb és legtanulságosabb élményünk e Tria-nont alig néhány évvel követő korszaktól kezdve a konti-nuitások eltörölhetetlen életereje és fontossága, a legkiáb-rándítóbb és legtöbb optimizmusra biztatóbb pedig ajövő előre nem becsülhető alakulása volt. Innen indul ahonnan és merre kérdések szubjektíven objektív válasz-kísérlete. Szubjektív, mert az események hatalmas vonula-tából az én embercsoportommal történtek lettek szá-momra a leghatásosabbak, objektív, mert ez a vonulatvalamilyen mértékben az egész emberiség útja volt.

Embercsoport:• magyar, végig itt élőként, ennek a nyelvnek a törté-

netéből fűzve gondolkodásomat, az idegen nyelvű for-rásokat is;

170 171

1 Egy csipetnyi sóval.2 Fogadd (jószívvel) utókor! Ovidius, Tristium IV. (Kardos László szép, kicsit szabadfordításában: kit ma is olvasol, ím, halld meg utókor e dalt).

• zsidó, vallási hitek nélkül, de az üldözöttség, a családir-tás, a fellángoló gyűlöletek kiirthatatlan bélyegével ésegy a magyarba kiiktathatatlanul beágyazott, mégisönálló kultúrával;

• mérnök, egy majd’ évszázados nemzetközi és hazaitechnikai fejlődés értő tanújaként és némileg aktora-ként is;

• elégedett ember, aki pályáján nagy lehetőségeketkapott, sokféleképpen és sokfelé el is ismerték, fiatalko-ra kivételével az átlagnál jobb körülmények között éltés legkevésbé a körülötte élőkben kellett csalódnia;

• híve és hirdetője is egész életében azoknak a gondolat-rendszereknek, amelyek az antikvitás csodálatos korairagyogásától a felvilágosodás nagyságán és a szocialistavilágnézetek árnyalatain keresztül sokunkat meghatá-rozott. Jellemezte ezt először kevés kritika, mintegy val-lásos hit, később a csalódások nyomán sem visszafor-dulva a folyamatos, cselekvő újraértékeléssel elérkez-tünk a más, de sohasem embertelen gondolatrendsze-rek megértésének és becsülésének motiváltságáig.

A HONNAN?

Hordozzuk magunkban önmagunkat, csoportunk vilá-gait, a belénk rögzült gondolkodásmódokat, mindezekérzelmi lenyomatait. Megdöbbentő volt sokunk számára,hogyan ébredtek újra olyan korábbi identitások, amelye-ket régen túlhaladottaknak gondoltunk, az iskolai és ta-pasztalati nevelődéssel kialudtaknak, hogyan éledtek felvonzások már nemlétező életformákhoz. Ezek a hatalmasgenerációkon messze túlnyúló erők az objektív valóságolyan tényezői, amelyek nagy tartalékokká is válhatnak.Így hatott és hat a távol-keleti munka- és társadalomkultúraegy hosszú visszaesési időszak után óriási mozgatóként,ugyanígy magyarázható az utolsó fél század olasz fellen-dülése az antikvitás és a reneszánsz rejtett erőivel, de amásik oldalon a túlhordott feudalizmus és az ehhez kötő-

dő gazdálkodási viszonyok Európa keleti részének kerék-kötőiként.

A nagy reformok álmodozói és erőszakos mozgatóisokszor ezzel számolva akartak történelmi és társadalmifeledést kicsikarni, Európában a múltat hordozó osztá-lyok, rétegek elpusztításával, vagy legalábbis tönkretételé-vel, Ázsia betegebb felében teljes társadalmi alakulatok ki-irtásával. Nem csak a fasiszta és kommunista terrorra kellemlékeznünk, hanem a nemzetek közötti háborúknál isáltalában véresebb, kegyetlenebb belháborúkra, a vallás-háborúkra Európa középkori és újkori történelmében. Aközelmúlt szörnyűségeit nem felmentve kell látnunk,hogy itt sokkal keményebb tanulságokkal nézünk szem-be, mint egy közelmúlt aktualitásoktól nem mentes meg-bélyegzésével.

Így ajánlhatom a magukat szocialistának nevezőknek,hogy a jelen és jövő tisztázása érdekében a maguk és aróluk gondolkodók, többek között ellenfeleik számára ishatározzák meg mai álláspontjukat a múlt őket érintő kér-déseiről, jellegéről.

A kiindulópont a történelmi, embertani elhelyezés.Minden közösségben egyaránt élt az egyenlőség és a vala-milyen uralmon alapuló rendezettség állandóan vívódó,véglegesen és generálisan megoldhatatlan ellentéte. Azállamrendszerek kategorizálását és azok nehezen össze-hasonlítható előnyeinek és hátrányainak máig érvényesmérlegelését Arisztotelész végezte el, talán először. Min-den kialakult és valamilyen körülmények között kielé-gítően működő konszolidált egyensúlyrendszer foko-zatosan felbomlott, és a kortársak számára legtöbbszörváratlannak tűnt fordulattal hirtelen omlott össze. Az újegyensúlyok kialakulása általában gyötrelmesen ellent-mondásos volt és a többség, de főleg a régi egyensúlyokfelborítói számára sokszor kiábrándító. A szocialistánaknevezett forradalmak csak az utolsó előttiek voltak ebbena sok évezredes sorban. Ugyanakkor reális szükségletgerjesztette ezeket az átalakulásokat és sokszor a számosgyötrelem és kiábrándító körülmény ellenére szüksége-

172 173

• zsidó, vallási hitek nélkül, de az üldözöttség, a családir-tás, a fellángoló gyűlöletek kiirthatatlan bélyegével ésegy a magyarba kiiktathatatlanul beágyazott, mégisönálló kultúrával;

• mérnök, egy majd’ évszázados nemzetközi és hazaitechnikai fejlődés értő tanújaként és némileg aktora-ként is;

• elégedett ember, aki pályáján nagy lehetőségeketkapott, sokféleképpen és sokfelé el is ismerték, fiatalko-ra kivételével az átlagnál jobb körülmények között éltés legkevésbé a körülötte élőkben kellett csalódnia;

• híve és hirdetője is egész életében azoknak a gondolat-rendszereknek, amelyek az antikvitás csodálatos korairagyogásától a felvilágosodás nagyságán és a szocialistavilágnézetek árnyalatain keresztül sokunkat meghatá-rozott. Jellemezte ezt először kevés kritika, mintegy val-lásos hit, később a csalódások nyomán sem visszafor-dulva a folyamatos, cselekvő újraértékeléssel elérkez-tünk a más, de sohasem embertelen gondolatrendsze-rek megértésének és becsülésének motiváltságáig.

A HONNAN?

Hordozzuk magunkban önmagunkat, csoportunk vilá-gait, a belénk rögzült gondolkodásmódokat, mindezekérzelmi lenyomatait. Megdöbbentő volt sokunk számára,hogyan ébredtek újra olyan korábbi identitások, amelye-ket régen túlhaladottaknak gondoltunk, az iskolai és ta-pasztalati nevelődéssel kialudtaknak, hogyan éledtek felvonzások már nemlétező életformákhoz. Ezek a hatalmasgenerációkon messze túlnyúló erők az objektív valóságolyan tényezői, amelyek nagy tartalékokká is válhatnak.Így hatott és hat a távol-keleti munka- és társadalomkultúraegy hosszú visszaesési időszak után óriási mozgatóként,ugyanígy magyarázható az utolsó fél század olasz fellen-dülése az antikvitás és a reneszánsz rejtett erőivel, de amásik oldalon a túlhordott feudalizmus és az ehhez kötő-

dő gazdálkodási viszonyok Európa keleti részének kerék-kötőiként.

A nagy reformok álmodozói és erőszakos mozgatóisokszor ezzel számolva akartak történelmi és társadalmifeledést kicsikarni, Európában a múltat hordozó osztá-lyok, rétegek elpusztításával, vagy legalábbis tönkretételé-vel, Ázsia betegebb felében teljes társadalmi alakulatok ki-irtásával. Nem csak a fasiszta és kommunista terrorra kellemlékeznünk, hanem a nemzetek közötti háborúknál isáltalában véresebb, kegyetlenebb belháborúkra, a vallás-háborúkra Európa középkori és újkori történelmében. Aközelmúlt szörnyűségeit nem felmentve kell látnunk,hogy itt sokkal keményebb tanulságokkal nézünk szem-be, mint egy közelmúlt aktualitásoktól nem mentes meg-bélyegzésével.

Így ajánlhatom a magukat szocialistának nevezőknek,hogy a jelen és jövő tisztázása érdekében a maguk és aróluk gondolkodók, többek között ellenfeleik számára ishatározzák meg mai álláspontjukat a múlt őket érintő kér-déseiről, jellegéről.

A kiindulópont a történelmi, embertani elhelyezés.Minden közösségben egyaránt élt az egyenlőség és a vala-milyen uralmon alapuló rendezettség állandóan vívódó,véglegesen és generálisan megoldhatatlan ellentéte. Azállamrendszerek kategorizálását és azok nehezen össze-hasonlítható előnyeinek és hátrányainak máig érvényesmérlegelését Arisztotelész végezte el, talán először. Min-den kialakult és valamilyen körülmények között kielé-gítően működő konszolidált egyensúlyrendszer foko-zatosan felbomlott, és a kortársak számára legtöbbszörváratlannak tűnt fordulattal hirtelen omlott össze. Az újegyensúlyok kialakulása általában gyötrelmesen ellent-mondásos volt és a többség, de főleg a régi egyensúlyokfelborítói számára sokszor kiábrándító. A szocialistánaknevezett forradalmak csak az utolsó előttiek voltak ebbena sok évezredes sorban. Ugyanakkor reális szükségletgerjesztette ezeket az átalakulásokat és sokszor a számosgyötrelem és kiábrándító körülmény ellenére szüksége-

172 173

sek és hasznosak voltak. Mai személyes történeteink isezekről szólnak.

Mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a gyötrelmeksorát folytatni kell, sőt. Napjaink történelmének egy nagy,optimizmusra reményt adó fordulata, hogy a legutolsóváltozások általában programként is hangoztatták a békésátmenetet. Ezt nevezték a szép cseh kultúrában bárso-nyos forradalomnak. Hatalmas történelmi vívmány,újdonság, bár egy szerényebb előképe itt is fellelhető azantikvitásban. A harminc zsarnok uralma utáni Athén-ban3, egy pusztító járvány és hasonlóan pusztító veresé-gek, politikai tévutak tanulságaként.

Tehát: a szocialisták, általában a forradalmak gyermekeiés szellemi leszármozattai nem tagadhatják meg sem aforradalmakat, sem a forradalmak szörnyűségeit, nemcsak a bolsevikét, hanem elődjét, a francia forradalmatsem. Nem véletlenül újult fel most a nemzetközi vita errőla fordulatról. Egy kiegyensúlyozott vállalás itt a haladógondolkodás erejét fokozza, nem csak a múltról szólóvitákban, hanem a jövő gondolkodásában is.

Hasonló a helyzet a kommunista változatok ügyeiben.Változatokról kell szólni, ez az utópia ugyanúgy végigki-sérte az emberiséget, mint a többi. Ugyanabból az ellent-mondáscsomagból táplálkoztak, mint majd mindenegyéb világrend-álom. Hivatkoznunk kell a keresz-ténységre, annak legpregnánsabb kommunista jellegűdokumentumára, túl a Hegyi Beszédnek a korabeli zsidókommunisztikus közösségeiből származó retorikáján azApostolok Cselekedetei kommunista terrorjára4, a para-

guayi jezsuita-kommunista kísérletre, a különböző ke-resztény vallási mozgalmak, korai reformációs közössé-gek életelveire, a szigorúbb szerzetesrendeknek a való-ban ideális benedeki Regulát meghaladó keménységéreés ezen igaznak vallott hitelvek érvényesítésének rejtett ésnyílt erőszakos módszereire.

Rá kell mutatnunk arra, hogy nem egy történelmi kísér-let szörnyű kudarcáról van szó, és nem is egy országbanvagy gazdasági-társadalmi térben megvalósult rettentőtorzulásról (ami logikusan járt a vallott elvek gyakorlatimegtagadásával), hanem egy örök álom eleve kudarcraítélt voltáról. Azt is meg kell mutatnunk, hogy a Marx általmár zseniálisan felrajzolt mai, automatizált termelés jog-gal származtatta azt a következtetést, hogy ez az álom erő-szak és más károsodás nélkül megvalósítható. Nem szá-molt azzal a ténnyel, hogy az embert meghatározó moti-vációk évezredes, sőt sok vonatkozásban évmilliós fejlő-dési tapasztalatnak a termékei, és ezek sem a körülmé-nyek rövid idejű változásával, sem az erőszakos indoktri-nációval nem változtathatók meg, erre a legidealistábbhitek sem voltak képesek.

Minden sikeresebb hitrendszer inkább adaptálta avalóság kényelmetlen szokásbeli és alaptanításukkalellentmondó elemeit, de saját szervezeti erejükről nehe-zen mondtak le.

A jobbak azt gondolták, hogy ez a kompromisszumhitelveik jövőbeli sorsát segíti. A megnemalkuvássalszembeni türelem volt az egyik mozgatója a mindenütt

3 L. Németh György: A zsarnokok utópiája, Atlantisz, 1996. Két halotti beszéd 233–234. old.4 ApCsel 5.Egy ember, név szerint Anániás, feleségével, Szafirával együtt eladott egy birtokot, ésárából feleségének tudtával félretett magának, egy részét pedig elvitte, és az aposto-lok lába elé tette.Péter azonban így szólt: ,,Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj aSzentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából?Ha megmaradt volna, nem neked maradt volna-e meg, és miután eladtad, nem terendelkeztél-e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknekhazudtál, hanem az Istennek.”

174 175

Amint meghallotta Anániás ezeket a szavakat, összeesett, és meghalt. Erre nagy féle-lem szállta meg mindazokat, akik ezt hallották.Az ifjak pedig felálltak és betakarták őt, majd kivitték és eltemették.Mintegy három óra múlva a felesége is bement, mit sem tudva a történtekről.Péter megkérdezte tőle: ,,Mondd meg nekem, ennyiért adtátok-e el a földet?” Ő ígyfelelt: ,,Úgy van, ennyiért.”Péter erre így szólt hozzá: ,,Miért egyeztetek meg abban, hogy megkísértitek az ÚrLelkét? Íme, azok, akik a férjedet eltemették, az ajtó előtt állnak, és kivisznek téged.”Az asszony pedig azonnal összeesett a lába előtt, és meghalt. Amikor bejöttek azifjak, halva találták, kivitték őt is, és eltemették a férje mellé.Erre nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallottákezeket. (Kiemelés tőlem – V. T.)

sek és hasznosak voltak. Mai személyes történeteink isezekről szólnak.

Mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a gyötrelmeksorát folytatni kell, sőt. Napjaink történelmének egy nagy,optimizmusra reményt adó fordulata, hogy a legutolsóváltozások általában programként is hangoztatták a békésátmenetet. Ezt nevezték a szép cseh kultúrában bárso-nyos forradalomnak. Hatalmas történelmi vívmány,újdonság, bár egy szerényebb előképe itt is fellelhető azantikvitásban. A harminc zsarnok uralma utáni Athén-ban3, egy pusztító járvány és hasonlóan pusztító veresé-gek, politikai tévutak tanulságaként.

Tehát: a szocialisták, általában a forradalmak gyermekeiés szellemi leszármozattai nem tagadhatják meg sem aforradalmakat, sem a forradalmak szörnyűségeit, nemcsak a bolsevikét, hanem elődjét, a francia forradalmatsem. Nem véletlenül újult fel most a nemzetközi vita errőla fordulatról. Egy kiegyensúlyozott vállalás itt a haladógondolkodás erejét fokozza, nem csak a múltról szólóvitákban, hanem a jövő gondolkodásában is.

Hasonló a helyzet a kommunista változatok ügyeiben.Változatokról kell szólni, ez az utópia ugyanúgy végigki-sérte az emberiséget, mint a többi. Ugyanabból az ellent-mondáscsomagból táplálkoztak, mint majd mindenegyéb világrend-álom. Hivatkoznunk kell a keresz-ténységre, annak legpregnánsabb kommunista jellegűdokumentumára, túl a Hegyi Beszédnek a korabeli zsidókommunisztikus közösségeiből származó retorikáján azApostolok Cselekedetei kommunista terrorjára4, a para-

guayi jezsuita-kommunista kísérletre, a különböző ke-resztény vallási mozgalmak, korai reformációs közössé-gek életelveire, a szigorúbb szerzetesrendeknek a való-ban ideális benedeki Regulát meghaladó keménységéreés ezen igaznak vallott hitelvek érvényesítésének rejtett ésnyílt erőszakos módszereire.

Rá kell mutatnunk arra, hogy nem egy történelmi kísér-let szörnyű kudarcáról van szó, és nem is egy országbanvagy gazdasági-társadalmi térben megvalósult rettentőtorzulásról (ami logikusan járt a vallott elvek gyakorlatimegtagadásával), hanem egy örök álom eleve kudarcraítélt voltáról. Azt is meg kell mutatnunk, hogy a Marx általmár zseniálisan felrajzolt mai, automatizált termelés jog-gal származtatta azt a következtetést, hogy ez az álom erő-szak és más károsodás nélkül megvalósítható. Nem szá-molt azzal a ténnyel, hogy az embert meghatározó moti-vációk évezredes, sőt sok vonatkozásban évmilliós fejlő-dési tapasztalatnak a termékei, és ezek sem a körülmé-nyek rövid idejű változásával, sem az erőszakos indoktri-nációval nem változtathatók meg, erre a legidealistábbhitek sem voltak képesek.

Minden sikeresebb hitrendszer inkább adaptálta avalóság kényelmetlen szokásbeli és alaptanításukkalellentmondó elemeit, de saját szervezeti erejükről nehe-zen mondtak le.

A jobbak azt gondolták, hogy ez a kompromisszumhitelveik jövőbeli sorsát segíti. A megnemalkuvássalszembeni türelem volt az egyik mozgatója a mindenütt

3 L. Németh György: A zsarnokok utópiája, Atlantisz, 1996. Két halotti beszéd 233–234. old.4 ApCsel 5.Egy ember, név szerint Anániás, feleségével, Szafirával együtt eladott egy birtokot, ésárából feleségének tudtával félretett magának, egy részét pedig elvitte, és az aposto-lok lába elé tette.Péter azonban így szólt: ,,Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj aSzentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából?Ha megmaradt volna, nem neked maradt volna-e meg, és miután eladtad, nem terendelkeztél-e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknekhazudtál, hanem az Istennek.”

174 175

Amint meghallotta Anániás ezeket a szavakat, összeesett, és meghalt. Erre nagy féle-lem szállta meg mindazokat, akik ezt hallották.Az ifjak pedig felálltak és betakarták őt, majd kivitték és eltemették.Mintegy három óra múlva a felesége is bement, mit sem tudva a történtekről.Péter megkérdezte tőle: ,,Mondd meg nekem, ennyiért adtátok-e el a földet?” Ő ígyfelelt: ,,Úgy van, ennyiért.”Péter erre így szólt hozzá: ,,Miért egyeztetek meg abban, hogy megkísértitek az ÚrLelkét? Íme, azok, akik a férjedet eltemették, az ajtó előtt állnak, és kivisznek téged.”Az asszony pedig azonnal összeesett a lába előtt, és meghalt. Amikor bejöttek azifjak, halva találták, kivitték őt is, és eltemették a férje mellé.Erre nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallottákezeket. (Kiemelés tőlem – V. T.)

felbukkant remete- és szerzetesi formációk elfogadásá-nak. Nekünk úgy kell vállalnunk a magunk és elődeinktiszta hitét és ennek a tiszta hitnek az aktualitásait a magukidejében, hogy korlátoltságát, szemellenzősségét, végsőcsapdáit sem kendőzve megértéssel, tisztelettel, dekemény kritikával és elutasítással rögzítjük.

Ebben a szellemben lehet valódibb képet rekonstruál-ni a Horthy-rendszerről, annak kétségbeejtően maradi ésnehezen elviselhető eszmevilágáról, konzervativizmusá-nak szakmai értékeiről és legjobb képviselőinek őszinteszemléletváltozásáról. Ugyanígy emlékeztethetünk a sok-szor cinikusan kegyetlen Rákosi-időkből azokra a felvilá-gosodás maradékaitól elindított kezdeményezésekre,amelyek máig is hatnak és a Kádár-korszak furcsa sokar-cúságára. Ezeknek egyébként egyre több, hiteles, történé-szi gondossággal feldolgozott irodalma van, csak bátrankell belőle meríteni. A múltat nem lehet végképp eltörölni(ahogy az Internacionálé énekelte), hanem helyesen, aJózsef Attila-i történelemfolyam szellemében élhetünkcsak egészséges jelent és jövőt.

A mi jövőbeli sorsunk, a szocialista és szabadgondol-kodó elgondolások ereje ezeknek az ellentmondások-nak őszinte és tudatos vállalása, annak elhatárolása, hogymeddig szabad a kompromisszumokban elmenni, mikorveszélyes viszont a doktriner elvhűség és mennyire lehe-tünk nyitottak a szocialisztikus gondolkodásban némilegrokon, vagy ezt csak politizálási trükként felhasználó cso-portokkal és egyénekkel való szövetségre.

Ehhez a tisztázáshoz tartozik az elvek és gyakorlatokidőbeliségének elrendezése. Valójában az előzőek errőlszóltak.

HOVÁ?

Így már eljutottunk a fő kérdéshez, de tapasztalataim sze-rint csakis így, azaz e világos kontinuitásszemlélet nélkülmég kevésbé menne egy ismeretlen világban való tájéko-zódás, mint az egyébként is kétséges jövőutazás.

A hosszú távú célok és a választásokra készülő, esetlega belharcokat és pozícióküzdelmeket tükröző szövegekeleve ellentmondásban vannak, sőt vannak a politikusokközött olyan cinikusok (cinikus jó és rossz értelemben is,bár az eredeti antik filozófia a dogmatikus jó nevében pré-dikált néha rosszat),5 akik ezt nyíltan vallják.

A kettőt ezért úgy kell harmonizálni, hogy a célok vilá-gosabbak legyenek, mentesítve a retorikai szépítésektől,a rövid távúak pedig a lehetőségek feltételeivel, okosanegymásba ágyazva. Az világos, hogy minden szocialistaprogram az emberek egyenlő jogait deklarálja célként éselvként, rögzítve az egyenlőtlenségek igen változatos ésigen változatos időben oldható, vagy a jelen tudás szerintoldhatatlan okait, jellegét, az azokkal kapcsolatos komp-romisszumok, türelem és tudomásul vétel vagy kérlelhe-tetlen tudomásul nem vétel elemzését. A program valójá-ban ez. Ha e feladatsoron és tudomásulvétel-soron végig-megyünk és ez minden közepes szociológus számáraalaplecke kell hogy legyen, megkapjuk és megadjuk aprogram pontjait.

E javasolt programnak minden eddigivel szemben azaz alapkülönbsége, hogy őszintén néz szembe a történel-mi, fejlődéstani tanulságokkal és az, hogy ígéreteit, elvárá-sait a valóság feltételeihez igazítja. Követi azokat a logikai-matematikai módszereket, amelyek a becsült adatokhozmérési hibaszázalékokat, becslési valószínűségeket és aviszonylag ellenőrizhető feltételi mérföldköveket társít. Agazdaságban, a meteorológiában, az orvosi prognosztiká-ban a maga őszintén vallott tökéletlenségében ez már ter-mészetes módszer. Hasonló ezért abban a törekvésébenis, hogy az egész érdekelt közösség részese legyen a lépés-ről lépésre történő javításnak.

Itt megfogalmaztuk a tömegmozgósító munka prog-ramját is, hiszen ez a feladat a legkisebb közösségek min-dennapjait is átfogja, a családi költségvetéstől, az iskolázá-

176 177

5 Cinikusok, elsősorban Szókrátészt követő és a sztoikusokba torkolló laza iskola,legismertebb Diogenész volt, a hordós (de bebújt és nem rajta szónokolt).

felbukkant remete- és szerzetesi formációk elfogadásá-nak. Nekünk úgy kell vállalnunk a magunk és elődeinktiszta hitét és ennek a tiszta hitnek az aktualitásait a magukidejében, hogy korlátoltságát, szemellenzősségét, végsőcsapdáit sem kendőzve megértéssel, tisztelettel, dekemény kritikával és elutasítással rögzítjük.

Ebben a szellemben lehet valódibb képet rekonstruál-ni a Horthy-rendszerről, annak kétségbeejtően maradi ésnehezen elviselhető eszmevilágáról, konzervativizmusá-nak szakmai értékeiről és legjobb képviselőinek őszinteszemléletváltozásáról. Ugyanígy emlékeztethetünk a sok-szor cinikusan kegyetlen Rákosi-időkből azokra a felvilá-gosodás maradékaitól elindított kezdeményezésekre,amelyek máig is hatnak és a Kádár-korszak furcsa sokar-cúságára. Ezeknek egyébként egyre több, hiteles, történé-szi gondossággal feldolgozott irodalma van, csak bátrankell belőle meríteni. A múltat nem lehet végképp eltörölni(ahogy az Internacionálé énekelte), hanem helyesen, aJózsef Attila-i történelemfolyam szellemében élhetünkcsak egészséges jelent és jövőt.

A mi jövőbeli sorsunk, a szocialista és szabadgondol-kodó elgondolások ereje ezeknek az ellentmondások-nak őszinte és tudatos vállalása, annak elhatárolása, hogymeddig szabad a kompromisszumokban elmenni, mikorveszélyes viszont a doktriner elvhűség és mennyire lehe-tünk nyitottak a szocialisztikus gondolkodásban némilegrokon, vagy ezt csak politizálási trükként felhasználó cso-portokkal és egyénekkel való szövetségre.

Ehhez a tisztázáshoz tartozik az elvek és gyakorlatokidőbeliségének elrendezése. Valójában az előzőek errőlszóltak.

HOVÁ?

Így már eljutottunk a fő kérdéshez, de tapasztalataim sze-rint csakis így, azaz e világos kontinuitásszemlélet nélkülmég kevésbé menne egy ismeretlen világban való tájéko-zódás, mint az egyébként is kétséges jövőutazás.

A hosszú távú célok és a választásokra készülő, esetlega belharcokat és pozícióküzdelmeket tükröző szövegekeleve ellentmondásban vannak, sőt vannak a politikusokközött olyan cinikusok (cinikus jó és rossz értelemben is,bár az eredeti antik filozófia a dogmatikus jó nevében pré-dikált néha rosszat),5 akik ezt nyíltan vallják.

A kettőt ezért úgy kell harmonizálni, hogy a célok vilá-gosabbak legyenek, mentesítve a retorikai szépítésektől,a rövid távúak pedig a lehetőségek feltételeivel, okosanegymásba ágyazva. Az világos, hogy minden szocialistaprogram az emberek egyenlő jogait deklarálja célként éselvként, rögzítve az egyenlőtlenségek igen változatos ésigen változatos időben oldható, vagy a jelen tudás szerintoldhatatlan okait, jellegét, az azokkal kapcsolatos komp-romisszumok, türelem és tudomásul vétel vagy kérlelhe-tetlen tudomásul nem vétel elemzését. A program valójá-ban ez. Ha e feladatsoron és tudomásulvétel-soron végig-megyünk és ez minden közepes szociológus számáraalaplecke kell hogy legyen, megkapjuk és megadjuk aprogram pontjait.

E javasolt programnak minden eddigivel szemben azaz alapkülönbsége, hogy őszintén néz szembe a történel-mi, fejlődéstani tanulságokkal és az, hogy ígéreteit, elvárá-sait a valóság feltételeihez igazítja. Követi azokat a logikai-matematikai módszereket, amelyek a becsült adatokhozmérési hibaszázalékokat, becslési valószínűségeket és aviszonylag ellenőrizhető feltételi mérföldköveket társít. Agazdaságban, a meteorológiában, az orvosi prognosztiká-ban a maga őszintén vallott tökéletlenségében ez már ter-mészetes módszer. Hasonló ezért abban a törekvésébenis, hogy az egész érdekelt közösség részese legyen a lépés-ről lépésre történő javításnak.

Itt megfogalmaztuk a tömegmozgósító munka prog-ramját is, hiszen ez a feladat a legkisebb közösségek min-dennapjait is átfogja, a családi költségvetéstől, az iskolázá-

176 177

5 Cinikusok, elsősorban Szókrátészt követő és a sztoikusokba torkolló laza iskola,legismertebb Diogenész volt, a hordós (de bebújt és nem rajta szónokolt).

si elhatározásoktól, az orvos- és ügyvédválasztástól a társa-dalom orvosainak és ügyvédeinek választásáig, azaz azo-kig, akik egy ilyen realitásgondolkodás politikusai lenné-nek. Szemben az olcsó, karizmatikusnak kikiáltott dema-gógokkal, akikből a felelős állampolgár nem kérhet, méga hatalomba juttatás mindig kegyetlenül visszaütő áránsem.

Az alapkérdések, a piac szerepe, a piaci viszonyokbankevésbé megjelenő távlati érdekek, mint a környezetiártalmak kezelése, a nemzeti jövedelem újraelosztásánakrészaránya és irányai, a közösségi áldozatvállalás helye ésmódjai, az esélyegyenlőtlenségek ellensúlyozása, amonopóliumellenes és az államot e monopóliumoktólfüggetlennek megőrző rendszerek ügyei így nem csakszép programpontokként és csúf vitatémákként szere-pelhetnek, hanem a lehetőségek, a változatok választási,döntési feladataiként. Világos megfontolásaiban, őszinteszocialista elkötelezettségében példamutató BokrosLajos 130 pontja6. A valóságban, amíg nem teljesen meg-veszekedett őrültek vagy végzetesen korrupt hivatalno-kok vezetik az országot, ezek a megfontolások érvénye-sülnek, csak sokkal elkeserítőbb és torzabb utakon és álta-lában elkésve.

Ha erre tanítjuk programunkkal és annak következeteskövetkezetlenségeivel is a lakosságot, az bizonyosan jótanuló lesz. Ezért szavaznak itthon inkább a jó apafigurák-ra, mint a ,,lánglelkű” nemzetvezetőkre, akkor persze halátnak tisztességes és nem is tehetségtelen ellenjelöltet. Amagyar nép jobban megtanulta a honnan történelmi lec-kéjét, mint felkapaszkodott vezetőjelöltjei.

Egy ilyen program egyben válasz a társadalom folyto-nos átrétegződésére is. A szocialisták társadalom-szemlélete sokáig használta az osztályfogalmat, bár böl-csebb gondolkodói mindig megjegyezték, hogy ez puhafogalom, sokfajta határréteggel és átjárással, időbelimódosulásokkal. A ma és valószínűleg a jövő társadalma

még sokkal többfajta, párhuzamos, egyetlen egyénben ismunkáló és egy életpálya alatt is változó társadalmi identi-tásréteget foglal magába, ezek mindegyikének vagy leg-alábbis többségének kell elfogadható, ezért is liberálishozközeli választ adni. A ,,liberálishoz közel” kifejezés azokata korlátokat fedi, amelyek az adott időszakban a megen-gedhetőség határait jelölik (l. a mostani nehezen eldönt-hető vita a gyűlöletbeszéd elleni fellépés módjáról) és azta gyakorlatot is, amiben a liberális eszmetársak (mert nemcsak időleges partnerek!) sokszor intranzigensebb maga-tartást tanúsítanak, mint a szocialisták.

Hívó szó a hívőknek. Nem csak a kereszténység,hanem gyakorlatilag minden vallás eszmevilágában a szo-cialistához közel álló elveket hirdet, nem is tehet mást. Tör-ténelmi korszakokban mérve még a hitelvek megvalósítá-sában jogosnak vélt erőszakról is körülbelül egy időbenmondanak le. Ezért meg is egyezhetnek ennek az erő-szakkorszaknak a történelmi szemléletében és mai elítélé-sében, az egymás iránti türelem jegyében. Ami a földöncélszerű, az a legtöbb vonatkozásban így adott, a többikölcsönös türelem dolga, amit a felvilágosult államrendekma már alaptörvényként kezdenek kezelni. Az egek, a fizi-ka térismereteinek fantasztikus tágulásával, gyorsan távo-lodnak, e tárgykörben nem érdemes vitatkozgatni. Millió-szor több a közös az igazhívőkkel (igaz hívőkkel), mint akülönbözés.

Nem szóltam a hozzám legközelebbinek tűnőkről, atudomány és technikája ma már kézben lévő, csak elter-jesztendő, tömegtermelésre, gazdaságosabb megoldá-sok felé közelítendő valódi, mai csodáiról, amelyek felté-telekként épülhetnek be egy programba. Nincs értelmetudományos-fantasztikus vágyképeket készíteni, a való-ság ezekre rendre rácáfol, váratlan utakat nyit. A gondol-kodási nyitottságot kell terjesztenünk és a felkészülést emeglepő változatosságra.

Itt csak egy fontos, szociológiai körülményt kell kiemel-nem. Ez a munka jellege és ennek várható emberszükség-lete, társadalmi megosztottsága. A korábbi nehéz fizikai6 Bokros Lajos: 130 pont, Élet és Irodalom, 2003. Karácsony

178 179

si elhatározásoktól, az orvos- és ügyvédválasztástól a társa-dalom orvosainak és ügyvédeinek választásáig, azaz azo-kig, akik egy ilyen realitásgondolkodás politikusai lenné-nek. Szemben az olcsó, karizmatikusnak kikiáltott dema-gógokkal, akikből a felelős állampolgár nem kérhet, méga hatalomba juttatás mindig kegyetlenül visszaütő áránsem.

Az alapkérdések, a piac szerepe, a piaci viszonyokbankevésbé megjelenő távlati érdekek, mint a környezetiártalmak kezelése, a nemzeti jövedelem újraelosztásánakrészaránya és irányai, a közösségi áldozatvállalás helye ésmódjai, az esélyegyenlőtlenségek ellensúlyozása, amonopóliumellenes és az államot e monopóliumoktólfüggetlennek megőrző rendszerek ügyei így nem csakszép programpontokként és csúf vitatémákként szere-pelhetnek, hanem a lehetőségek, a változatok választási,döntési feladataiként. Világos megfontolásaiban, őszinteszocialista elkötelezettségében példamutató BokrosLajos 130 pontja6. A valóságban, amíg nem teljesen meg-veszekedett őrültek vagy végzetesen korrupt hivatalno-kok vezetik az országot, ezek a megfontolások érvénye-sülnek, csak sokkal elkeserítőbb és torzabb utakon és álta-lában elkésve.

Ha erre tanítjuk programunkkal és annak következeteskövetkezetlenségeivel is a lakosságot, az bizonyosan jótanuló lesz. Ezért szavaznak itthon inkább a jó apafigurák-ra, mint a ,,lánglelkű” nemzetvezetőkre, akkor persze halátnak tisztességes és nem is tehetségtelen ellenjelöltet. Amagyar nép jobban megtanulta a honnan történelmi lec-kéjét, mint felkapaszkodott vezetőjelöltjei.

Egy ilyen program egyben válasz a társadalom folyto-nos átrétegződésére is. A szocialisták társadalom-szemlélete sokáig használta az osztályfogalmat, bár böl-csebb gondolkodói mindig megjegyezték, hogy ez puhafogalom, sokfajta határréteggel és átjárással, időbelimódosulásokkal. A ma és valószínűleg a jövő társadalma

még sokkal többfajta, párhuzamos, egyetlen egyénben ismunkáló és egy életpálya alatt is változó társadalmi identi-tásréteget foglal magába, ezek mindegyikének vagy leg-alábbis többségének kell elfogadható, ezért is liberálishozközeli választ adni. A ,,liberálishoz közel” kifejezés azokata korlátokat fedi, amelyek az adott időszakban a megen-gedhetőség határait jelölik (l. a mostani nehezen eldönt-hető vita a gyűlöletbeszéd elleni fellépés módjáról) és azta gyakorlatot is, amiben a liberális eszmetársak (mert nemcsak időleges partnerek!) sokszor intranzigensebb maga-tartást tanúsítanak, mint a szocialisták.

Hívó szó a hívőknek. Nem csak a kereszténység,hanem gyakorlatilag minden vallás eszmevilágában a szo-cialistához közel álló elveket hirdet, nem is tehet mást. Tör-ténelmi korszakokban mérve még a hitelvek megvalósítá-sában jogosnak vélt erőszakról is körülbelül egy időbenmondanak le. Ezért meg is egyezhetnek ennek az erő-szakkorszaknak a történelmi szemléletében és mai elítélé-sében, az egymás iránti türelem jegyében. Ami a földöncélszerű, az a legtöbb vonatkozásban így adott, a többikölcsönös türelem dolga, amit a felvilágosult államrendekma már alaptörvényként kezdenek kezelni. Az egek, a fizi-ka térismereteinek fantasztikus tágulásával, gyorsan távo-lodnak, e tárgykörben nem érdemes vitatkozgatni. Millió-szor több a közös az igazhívőkkel (igaz hívőkkel), mint akülönbözés.

Nem szóltam a hozzám legközelebbinek tűnőkről, atudomány és technikája ma már kézben lévő, csak elter-jesztendő, tömegtermelésre, gazdaságosabb megoldá-sok felé közelítendő valódi, mai csodáiról, amelyek felté-telekként épülhetnek be egy programba. Nincs értelmetudományos-fantasztikus vágyképeket készíteni, a való-ság ezekre rendre rácáfol, váratlan utakat nyit. A gondol-kodási nyitottságot kell terjesztenünk és a felkészülést emeglepő változatosságra.

Itt csak egy fontos, szociológiai körülményt kell kiemel-nem. Ez a munka jellege és ennek várható emberszükség-lete, társadalmi megosztottsága. A korábbi nehéz fizikai6 Bokros Lajos: 130 pont, Élet és Irodalom, 2003. Karácsony

178 179

munka lényegében megszűnőben van, ezt Marx mármásfél száz éve tudta. Azt még nem, hogy ami maradebből, az kedvteléssé válik. Rengetegfajta szolgáltatás szü-letik, és az emberi munka egyre inkább a szolgáltatás lesz,annak is az emberi része, a rutinját a gép jobban tudja.Nagyszabású, kreatív munka ugyanúgy a kevesek lehető-sége lesz (tehetségben is kevesek és alkalomban is), de azembert szolgáló, felkészültséget, empátiát, kultúrát igény-lő feladat annál több. Sok olyan oktatási reformtörekvésvan, ami ezt nem ismeri fel, inkább a sci-fi világok és a túlélttradíciók által végletekben befolyásolva gondolkodik.Erről jó lenne szólni, ez a jövőalkotás!

Végül magukról a közösségekről. A haladás ebben biz-tató, az egészet valóban fenyegető törpe, de igen haté-kony kisebbséget csak leküzdi a többség szellemi és fizi-kai ereje. A globalitásról nincs mit vitatkozni, ez az életfor-mák, a gazdaság, a jólét realitása. A technológiai ráfordításokerőszükséglete globális. Az ezen alapuló kapcsolatrendszerés megvalósítható jobb lét (lásd a program feladatpontjait)szabadságot teremt a lokalitásnak, ami a globalitás termé-szetes kiegészítő szükséglete, nem az ellentéte. Követhető atalleyrand-i politikus-tanács: felismerni a dolgok menetét ésminél jobban segíteni annak megvalósulását.

Ui.: A szocialisták ma érvényes programját most szándé-kosan nem olvastam újra, nem akartam e szubjektív gon-dolatmenetemet megtörni. Nagyon remélem, hogy sokazonosat tartalmaz, a szocialista politikusok mai különös-ségei sajnos nem erről árulkodnak.

A propos: különösség. Az kiderült, hogy nem jó, ha aszocialisták különös emberek és különös anyagból van-nak gyúrva7, de milyen jó lenne, ha csak egy kicsit lenné-nek ellenfeleiknél különbek!

2003. december 25.

VARGA GYULA

LÁTLELET A VIDÉKIMAGYARORSZÁGRÓL1

Ha van ma égető gazdasági és társadalmi gondja hazánk-nak, akkor – túl mindennapi bajunkon – a vidék aggasztóhelyzete és jövője bátran tehető az első helyre. Némi túlzás-sal azt is mondhatom, hogy akkora a gond és a baj, s azorvoslás olyan gyökeres változtatásokat tenne szükséges-sé az élet majdnem minden területén – a kormányzatimunkától kezdve a vidéken élők kezdeményezéseinekfölerősítéséig –, hogy mindezzel csak nagyon nehezentudunk, sőt alig merünk őszintén szembenézni. S főkéntazt nem vesszük tudomásul, hogy ,,növeli, ki elfödi a bajt!”Még a kormány minden jó és rossz lépését azonos hang-nemben és eréllyel ostorozó – s már csak emiatt is mindhiteltelenebb – bírálatok sem mernek és kívánnak avidékről, közvetlenül az ott élő emberekről, a gazdaságrólés a társadalmi feszültségekről a maguk tényleges súlyá-nak és összetettségének megfelelően, őszintén és konst-ruktív módon szólni. Pedig összefogás híján aligha jutunkelőbbre.

Ráadásul napjainkra az egész vitának a költségvetéskerült a középpontjába. Mégpedig elsősorban olymódon, hogy az önkormányzatokat sajnáltatják, részbenjoggal, részben nem, de mindenképpen úgy, mintha azokazonosak lennének magával a vidékkel, s csak rajtuk, illet-ve a központi költségvetésből való ellátottságukon múlnaa vidéki Magyarország sorsa s az ott élők jövője. Az itthoniés a külhoni tapasztalatok is azt bizonyítják azonban, hogy

7 J. V: Gyászbeszéd.

180 181

1 Ez az írás sokat merít a Nádudvaron működő agrárvállalkozás, a KITE vezetői általkezdeményezett s a vidék helyzetével foglalkozó tanulmányból és annak a vitájánelhangzottakból, amely munkának felkért bírálója voltam 2003 novemberében.(Szerzői Kovách Imre, Tóth Péter, Farkas András, Körösmezei Csaba és Pintér János.)

munka lényegében megszűnőben van, ezt Marx mármásfél száz éve tudta. Azt még nem, hogy ami maradebből, az kedvteléssé válik. Rengetegfajta szolgáltatás szü-letik, és az emberi munka egyre inkább a szolgáltatás lesz,annak is az emberi része, a rutinját a gép jobban tudja.Nagyszabású, kreatív munka ugyanúgy a kevesek lehető-sége lesz (tehetségben is kevesek és alkalomban is), de azembert szolgáló, felkészültséget, empátiát, kultúrát igény-lő feladat annál több. Sok olyan oktatási reformtörekvésvan, ami ezt nem ismeri fel, inkább a sci-fi világok és a túlélttradíciók által végletekben befolyásolva gondolkodik.Erről jó lenne szólni, ez a jövőalkotás!

Végül magukról a közösségekről. A haladás ebben biz-tató, az egészet valóban fenyegető törpe, de igen haté-kony kisebbséget csak leküzdi a többség szellemi és fizi-kai ereje. A globalitásról nincs mit vitatkozni, ez az életfor-mák, a gazdaság, a jólét realitása. A technológiai ráfordításokerőszükséglete globális. Az ezen alapuló kapcsolatrendszerés megvalósítható jobb lét (lásd a program feladatpontjait)szabadságot teremt a lokalitásnak, ami a globalitás termé-szetes kiegészítő szükséglete, nem az ellentéte. Követhető atalleyrand-i politikus-tanács: felismerni a dolgok menetét ésminél jobban segíteni annak megvalósulását.

Ui.: A szocialisták ma érvényes programját most szándé-kosan nem olvastam újra, nem akartam e szubjektív gon-dolatmenetemet megtörni. Nagyon remélem, hogy sokazonosat tartalmaz, a szocialista politikusok mai különös-ségei sajnos nem erről árulkodnak.

A propos: különösség. Az kiderült, hogy nem jó, ha aszocialisták különös emberek és különös anyagból van-nak gyúrva7, de milyen jó lenne, ha csak egy kicsit lenné-nek ellenfeleiknél különbek!

2003. december 25.

VARGA GYULA

LÁTLELET A VIDÉKIMAGYARORSZÁGRÓL1

Ha van ma égető gazdasági és társadalmi gondja hazánk-nak, akkor – túl mindennapi bajunkon – a vidék aggasztóhelyzete és jövője bátran tehető az első helyre. Némi túlzás-sal azt is mondhatom, hogy akkora a gond és a baj, s azorvoslás olyan gyökeres változtatásokat tenne szükséges-sé az élet majdnem minden területén – a kormányzatimunkától kezdve a vidéken élők kezdeményezéseinekfölerősítéséig –, hogy mindezzel csak nagyon nehezentudunk, sőt alig merünk őszintén szembenézni. S főkéntazt nem vesszük tudomásul, hogy ,,növeli, ki elfödi a bajt!”Még a kormány minden jó és rossz lépését azonos hang-nemben és eréllyel ostorozó – s már csak emiatt is mindhiteltelenebb – bírálatok sem mernek és kívánnak avidékről, közvetlenül az ott élő emberekről, a gazdaságrólés a társadalmi feszültségekről a maguk tényleges súlyá-nak és összetettségének megfelelően, őszintén és konst-ruktív módon szólni. Pedig összefogás híján aligha jutunkelőbbre.

Ráadásul napjainkra az egész vitának a költségvetéskerült a középpontjába. Mégpedig elsősorban olymódon, hogy az önkormányzatokat sajnáltatják, részbenjoggal, részben nem, de mindenképpen úgy, mintha azokazonosak lennének magával a vidékkel, s csak rajtuk, illet-ve a központi költségvetésből való ellátottságukon múlnaa vidéki Magyarország sorsa s az ott élők jövője. Az itthoniés a külhoni tapasztalatok is azt bizonyítják azonban, hogy

7 J. V: Gyászbeszéd.

180 181

1 Ez az írás sokat merít a Nádudvaron működő agrárvállalkozás, a KITE vezetői általkezdeményezett s a vidék helyzetével foglalkozó tanulmányból és annak a vitájánelhangzottakból, amely munkának felkért bírálója voltam 2003 novemberében.(Szerzői Kovách Imre, Tóth Péter, Farkas András, Körösmezei Csaba és Pintér János.)

a költségvetés – vitathatatlan fontossága ellenére is – leg-feljebb csak segítheti, de megoldani nem képes a kulcsprob-lémát, vagyis a vidék gazdaságának föllendítését. S az márcsak ráadás, hogy a bírálók gyakran úgy tesznek, minthamindezek a gondok és bajok teljesen új keletűek lenné-nek, sőt mintha éppen ebben a kormányzati ciklusbankeletkeztek volna.

A MAGYAR VIDÉK TÖRTÉNELMI ÖRÖKSÉGEÉS NAPJAINK VÁLTOZÁSAI

Pedig jelen vannak ezek már jó ideje, noha az is igaz, hogynagyon különböző formában és erősséggel az országterületének nagyobbik felén. Úgy is, hogy nagyon külön-böznek egymástól a megyék, s még inkább az ennél kisebbtérségek, gazdasági fejlettséget jelző mutatószámai (1.ábra)2, s úgy is, hogy ez a különbözés manapság nemhogyenyhülne, hanem kissé még nő is (2. ábra)3.

1. ábra. Az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) megyénként, 2001. (folyó áron, ezer Ft)

2. ábra. A megyék gazdasági teljesítményének változása 1994. és 2001. között(az 1 főre jutó GDP változása az országos átlaghoz képest, %)

Az adatok csak első pillantásra mutatnak az ország külön-böző tájain változatlanságot. Valójában az éllovasok erősí-tették helyezésüket (Vas megye kivételével), a hátul levőkpedig megrekedtek korábbi helyezésüknél. Mindenkép-pen feltűnő, hogy az utolsó négy helyezett megye azAlföld délkeleti régiójában egységes tömböt képez, jelez-ve, hogy ez már nem csak egy országrész lemaradását,hanem veszélyes leszakadását mutatja.

A fokozódó területi különbségek akár természetesnekis mondhatók, ha az 1. táblázat4 adatait nézzük. A beruhá-zások ugyanis, melyek a fejlődés és a növekedés elenged-hetetlen feltételei, a fejletlenebb régiókban az országosátlagnak legfeljebb csak a felét teszik ki, vagy még attól iselmaradnak. A lemaradó megyék gazdaságának gyengetőkevonzó képessége fejeződik ki abban is, hogy az elma-radott térségekben jóval átlagon fölüli az a fejlesztés, ame-lyet a költségvetés finanszíroz, részben közvetlenül, rész-ben az önkormányzatokon keresztül. Nógrád megyében

2 Forrás: A bruttó hazai termék (GDP) területi megoszlása 2001-ben. KSH Budapest,2003. április.3 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.

182 183

4 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.

a költségvetés – vitathatatlan fontossága ellenére is – leg-feljebb csak segítheti, de megoldani nem képes a kulcsprob-lémát, vagyis a vidék gazdaságának föllendítését. S az márcsak ráadás, hogy a bírálók gyakran úgy tesznek, minthamindezek a gondok és bajok teljesen új keletűek lenné-nek, sőt mintha éppen ebben a kormányzati ciklusbankeletkeztek volna.

A MAGYAR VIDÉK TÖRTÉNELMI ÖRÖKSÉGEÉS NAPJAINK VÁLTOZÁSAI

Pedig jelen vannak ezek már jó ideje, noha az is igaz, hogynagyon különböző formában és erősséggel az országterületének nagyobbik felén. Úgy is, hogy nagyon külön-böznek egymástól a megyék, s még inkább az ennél kisebbtérségek, gazdasági fejlettséget jelző mutatószámai (1.ábra)2, s úgy is, hogy ez a különbözés manapság nemhogyenyhülne, hanem kissé még nő is (2. ábra)3.

1. ábra. Az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) megyénként, 2001. (folyó áron, ezer Ft)

2. ábra. A megyék gazdasági teljesítményének változása 1994. és 2001. között(az 1 főre jutó GDP változása az országos átlaghoz képest, %)

Az adatok csak első pillantásra mutatnak az ország külön-böző tájain változatlanságot. Valójában az éllovasok erősí-tették helyezésüket (Vas megye kivételével), a hátul levőkpedig megrekedtek korábbi helyezésüknél. Mindenkép-pen feltűnő, hogy az utolsó négy helyezett megye azAlföld délkeleti régiójában egységes tömböt képez, jelez-ve, hogy ez már nem csak egy országrész lemaradását,hanem veszélyes leszakadását mutatja.

A fokozódó területi különbségek akár természetesnekis mondhatók, ha az 1. táblázat4 adatait nézzük. A beruhá-zások ugyanis, melyek a fejlődés és a növekedés elenged-hetetlen feltételei, a fejletlenebb régiókban az országosátlagnak legfeljebb csak a felét teszik ki, vagy még attól iselmaradnak. A lemaradó megyék gazdaságának gyengetőkevonzó képessége fejeződik ki abban is, hogy az elma-radott térségekben jóval átlagon fölüli az a fejlesztés, ame-lyet a költségvetés finanszíroz, részben közvetlenül, rész-ben az önkormányzatokon keresztül. Nógrád megyében

2 Forrás: A bruttó hazai termék (GDP) területi megoszlása 2001-ben. KSH Budapest,2003. április.3 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.

182 183

4 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.

például az összes beruházásnak egyharmadát az önkor-mányzat állja, a fejlettebb nyugat-dunántúli megyékben8–10%-os, a fővárosban pedig csak 5%-nyi az önkormány-zati hányad. Vagyis minél hátrányosabb helyzetű az adottterület, annál inkább képtelen gazdasága az önfejlődésre.Ha pedig még mélyebbre ásunk, s a beruházások célját iselemezzük, hamar kiderül, hogy ezek az önkormányzatipénzből fedezett befektetések zömmel nem termelésicélt szolgálnak, hanem jobb esetben az infrastruktúrakifejlesztésére, de többnyire inkább csak a létfontosságúközellátási és jóléti feladatokra összpontosulnak. Vagyis ebefektetéseknek nincs önfinanszírozó hozamuk, s csak las-san, vagy – vállalkozási szempontból – egyáltalán nem térül-nek meg, s így nem nyújtanak forrást a fejlesztés számára.

1. táblázat. A beruházások nagysága és annak forrása régiónként, 2001-ben

RégiókAz 1 főre jutó beruházás

az országosátlag %-ában

A költségvetésbőlfinanszírozott

beruházások %-aránya

Az önkormányzat általfinanszírozott

beruházások %-aránya

Közép-Magyarország 198,5 16,9 6,5

Közép-Dunántúl 86,9 13,3 11,9

Nyugat-Dunántúl 89,6 12,5 10,2

Dél-Dunántúl 55,7 20,7 16,0

Észak-Magyarország 54,4 22,7 19,6

Észak-Alföld 48,8 22,6 18,1

Dél-Alföld 48,3 25,2 20,4

Összesen 100,0 17,8 10,6

NEM CSAK MOST, ÉS NEM IS CSAK NÁLUNKSZORÍT A CIPŐ!

Ha hűek akarunk lenni a valósághoz, azt is le kell szögezni,hogy a vidék nyomorúsága nem új keletű, s nem is csakmagyar jelenség! Ezt semmiképpen nem szabad figyel-men kívül hagyni a helyzetértékelés és főként a megoldásimódok latolgatása során. A mozgalom, amely nagyszerű

emberekkel az élén, az 1930-as években Magyarországfelfedezésére indult, a mainál sokkalta rosszabb helyzetűvilágot tárt fel, s a ,,hárommillió koldus”, az ,,ezernyi fajtanépbetegség” nem költői túlzás volt, hanem – Veres Péterszavaival szólva – ,,tényvalóság”. Mégpedig – szemben amai, erősen differenciált helyzettel – csaknem egysége-sen, az egész országra kiterjedően, majdnem mindenütt.A virágzó paraszti világ, a piros cserepes tanyák boldog hazá-ja – melynek ismét felépítendő célját a rendszerváltást köve-tően a jobboldali populisták oly szívesen, és sajnos nem min-den siker nélkül ajánlgatták az útkereső országnak – a való-ságban soha nem létezett. A vidék ,,nagy átverése” az 1990-esévek elején, a zsákutcába torkolló kárpótlással, a nagyüze-mek bűnbakká való kikiáltásával és a nyugat-európai fejlő-dés elemi ismeretének szinte teljes hiányáról tanúskodókormányzati intézkedésekkel vette kezdetét.

Noha semmi vigaszt nem jelent, mégis tény: az 1930-asévtizedben bizony jóval messzebb voltunk a fejlettebbnyugati falvaktól s az ottani parasztvilágtól, mint mavagyunk. A magyar vidék nagyjából az 1965 és 1985közötti két évtizedben tudott öröklött hátrányaibólviszonylag sokat ledolgozni, de korántsem annyit, mintamivel utolérte volna hazai városainkat, vagy különösenEurópa nyugati felének vidékét. Annyit pedig végképpennem, amennyi tartalékként elegendő lett volna a már többmint másfél évtizede tartó sodródás, leépülés akár csakmegközelítő mértékű ellensúlyozására is. A fájó igazságaz, hogy az utolsó 15 esztendő alatt nem csak a hátránybólnem dolgoztunk le semmit, hanem – sok tekintetben –elvesztegettük korábbi munkánk gyümölcseit is. Az EUátlagától való – megyénként igen eltérő mértékű – távolsá-gunkról a 3. ábra5 ad szemléletes képet.

S azt se feledjük persze, hogy az EU sem véletlenülkényszerül arra, hogy egyre többet és alaposabban foglal-kozzék a vidék ügyeivel, s folytasson egyre több pénzt fel-

184 185

5 Forrás: A bruttó hazai termék (GDP) területi megoszlása 2001-ben. KSH Budapest,2003. április

például az összes beruházásnak egyharmadát az önkor-mányzat állja, a fejlettebb nyugat-dunántúli megyékben8–10%-os, a fővárosban pedig csak 5%-nyi az önkormány-zati hányad. Vagyis minél hátrányosabb helyzetű az adottterület, annál inkább képtelen gazdasága az önfejlődésre.Ha pedig még mélyebbre ásunk, s a beruházások célját iselemezzük, hamar kiderül, hogy ezek az önkormányzatipénzből fedezett befektetések zömmel nem termelésicélt szolgálnak, hanem jobb esetben az infrastruktúrakifejlesztésére, de többnyire inkább csak a létfontosságúközellátási és jóléti feladatokra összpontosulnak. Vagyis ebefektetéseknek nincs önfinanszírozó hozamuk, s csak las-san, vagy – vállalkozási szempontból – egyáltalán nem térül-nek meg, s így nem nyújtanak forrást a fejlesztés számára.

1. táblázat. A beruházások nagysága és annak forrása régiónként, 2001-ben

RégiókAz 1 főre jutó beruházás

az országosátlag %-ában

A költségvetésbőlfinanszírozott

beruházások %-aránya

Az önkormányzat általfinanszírozott

beruházások %-aránya

Közép-Magyarország 198,5 16,9 6,5

Közép-Dunántúl 86,9 13,3 11,9

Nyugat-Dunántúl 89,6 12,5 10,2

Dél-Dunántúl 55,7 20,7 16,0

Észak-Magyarország 54,4 22,7 19,6

Észak-Alföld 48,8 22,6 18,1

Dél-Alföld 48,3 25,2 20,4

Összesen 100,0 17,8 10,6

NEM CSAK MOST, ÉS NEM IS CSAK NÁLUNKSZORÍT A CIPŐ!

Ha hűek akarunk lenni a valósághoz, azt is le kell szögezni,hogy a vidék nyomorúsága nem új keletű, s nem is csakmagyar jelenség! Ezt semmiképpen nem szabad figyel-men kívül hagyni a helyzetértékelés és főként a megoldásimódok latolgatása során. A mozgalom, amely nagyszerű

emberekkel az élén, az 1930-as években Magyarországfelfedezésére indult, a mainál sokkalta rosszabb helyzetűvilágot tárt fel, s a ,,hárommillió koldus”, az ,,ezernyi fajtanépbetegség” nem költői túlzás volt, hanem – Veres Péterszavaival szólva – ,,tényvalóság”. Mégpedig – szemben amai, erősen differenciált helyzettel – csaknem egysége-sen, az egész országra kiterjedően, majdnem mindenütt.A virágzó paraszti világ, a piros cserepes tanyák boldog hazá-ja – melynek ismét felépítendő célját a rendszerváltást köve-tően a jobboldali populisták oly szívesen, és sajnos nem min-den siker nélkül ajánlgatták az útkereső országnak – a való-ságban soha nem létezett. A vidék ,,nagy átverése” az 1990-esévek elején, a zsákutcába torkolló kárpótlással, a nagyüze-mek bűnbakká való kikiáltásával és a nyugat-európai fejlő-dés elemi ismeretének szinte teljes hiányáról tanúskodókormányzati intézkedésekkel vette kezdetét.

Noha semmi vigaszt nem jelent, mégis tény: az 1930-asévtizedben bizony jóval messzebb voltunk a fejlettebbnyugati falvaktól s az ottani parasztvilágtól, mint mavagyunk. A magyar vidék nagyjából az 1965 és 1985közötti két évtizedben tudott öröklött hátrányaibólviszonylag sokat ledolgozni, de korántsem annyit, mintamivel utolérte volna hazai városainkat, vagy különösenEurópa nyugati felének vidékét. Annyit pedig végképpennem, amennyi tartalékként elegendő lett volna a már többmint másfél évtizede tartó sodródás, leépülés akár csakmegközelítő mértékű ellensúlyozására is. A fájó igazságaz, hogy az utolsó 15 esztendő alatt nem csak a hátránybólnem dolgoztunk le semmit, hanem – sok tekintetben –elvesztegettük korábbi munkánk gyümölcseit is. Az EUátlagától való – megyénként igen eltérő mértékű – távolsá-gunkról a 3. ábra5 ad szemléletes képet.

S azt se feledjük persze, hogy az EU sem véletlenülkényszerül arra, hogy egyre többet és alaposabban foglal-kozzék a vidék ügyeivel, s folytasson egyre több pénzt fel-

184 185

5 Forrás: A bruttó hazai termék (GDP) területi megoszlása 2001-ben. KSH Budapest,2003. április

használó, önálló ,,vidékpolitikát”. Bizony az olasz csizma délifelén, Franciaországban, sőt még Németországban is talá-lunk olyan vidéki térségeket, ahol nemigen jobb a helyzet,mint minálunk. És akkor nem beszéltem a portugál és spa-nyol parasztokról, a görög hegyek kecskepásztorairól, fal-vaikról, életkörülményeikről. Tennivaló tehát ott is akad!

Tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy ez az őgondjuk. Nem, ez mostantól már a mienk is, ahogy amagyar vidék fellendítésében is részt vállal mostantól az aközösség, amelynek szinte napokon belül tagjai leszünk. Eztpedig – szerintem – két okból is ki kell emelni. Egyrészt, merta nehéz feladat megoldásában igen jelentős segítségetkapunk, pénzt és gyakorlati ismeretet, eljárási módszereket,amiknek eredményes hasznosítása viszont a mi munkánk-tól függ. Másrészt azt a súlyos figyelmeztetést se tévesszükszem elől, hogy ahol ez utóbbi elmaradt, vagyis a megsegítettmaga nem iparkodott a lehetőségeket a lehető legjobbanhasznosítani, ott bizony hiába volt az EU pénze, a vidék fel-emelkedése továbbra is várat magára. Helyesen tehát aztmondhatjuk, hogy az EU ,,csak” esélyt, lehetőséget kínálfel, amivel nekünk élnünk kell!6

Gyakorta fogalmazódik meg célként ,,az EU átlagáhozvaló felzárkózás” szükségessége.7 Úgy vélem, az életegyetlen területén sem számolhatunk reálisan azzal, hogyezt egy-két évtized alatt elérhetjük. De a magyar teljesítmé-nyek valóban felzárkózóban vannak, noha ez is – követ-kezően a korábban említett regionális különbségekből –a fővárosban igen sikeres, a nyugati megyékben sikeres-nek, míg a Dunától keletre egyértelműen elégtelennekminősíthető.

A VIDÉK GAZDASÁGÁNAK SZERKEZETE

A jövedelemtermelésnek napjainkra a szolgáltató szektorlett a meghatározója. A termelő ágazatok visszaszorulásá-ban a leglátványosabb változást a mezőgazdaság mutatja.A 4. ábra8 szerint ugyanis szinte eltűnt a palettáról, s aholmég van némi (9–11% közötti) szerepe, mint az Alföldönés a Dél-Dunántúlon, ott sem képes a jelentéktelen ipari ésa szerény szolgáltatói hozzájárulás pótlására.

4. ábra. A GDP-hez való hozzájárulás szerkezete és 1 főre jutó értéke(vásárlóerő alapján számított euróban)

3. ábra. A megyék egy főre jutó GDP-je, 1999-ben és 2001-ben, az EU átlagának %-ában

6 Intő példa, hogy Magyarország a csatlakozási fölkészülésre kapott 40 milliárd Ft-nyi SAPARD-forrásnak eddig még a harmadát sem tudta felhasználni, mert 1999végétől 2002 végére ,,húzódott el” – az agrárkormány bűnös semmittevése miatt – ahivatal előírásszerű kialakítása, miközben több tagjelölt ország is akad, amelyik mára teljes keretét kimerítette.

186 187

7 Csak röviden utalok arra, hogy maga ez a megfogalmazás is suta és szakszerűtlen,hiszen az ,,átlag” maga is mozog, sőt mi magunk is részét képezzük annak. Egyes esetek-ben, mint például a bérek EU-beli átlagához való fölzárkózás szükségességéről szólómegnyilatkozások, pedig elemi közgazdasági ismeretek hiányáról tanúskodnak.8 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.

használó, önálló ,,vidékpolitikát”. Bizony az olasz csizma délifelén, Franciaországban, sőt még Németországban is talá-lunk olyan vidéki térségeket, ahol nemigen jobb a helyzet,mint minálunk. És akkor nem beszéltem a portugál és spa-nyol parasztokról, a görög hegyek kecskepásztorairól, fal-vaikról, életkörülményeikről. Tennivaló tehát ott is akad!

Tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy ez az őgondjuk. Nem, ez mostantól már a mienk is, ahogy amagyar vidék fellendítésében is részt vállal mostantól az aközösség, amelynek szinte napokon belül tagjai leszünk. Eztpedig – szerintem – két okból is ki kell emelni. Egyrészt, merta nehéz feladat megoldásában igen jelentős segítségetkapunk, pénzt és gyakorlati ismeretet, eljárási módszereket,amiknek eredményes hasznosítása viszont a mi munkánk-tól függ. Másrészt azt a súlyos figyelmeztetést se tévesszükszem elől, hogy ahol ez utóbbi elmaradt, vagyis a megsegítettmaga nem iparkodott a lehetőségeket a lehető legjobbanhasznosítani, ott bizony hiába volt az EU pénze, a vidék fel-emelkedése továbbra is várat magára. Helyesen tehát aztmondhatjuk, hogy az EU ,,csak” esélyt, lehetőséget kínálfel, amivel nekünk élnünk kell!6

Gyakorta fogalmazódik meg célként ,,az EU átlagáhozvaló felzárkózás” szükségessége.7 Úgy vélem, az életegyetlen területén sem számolhatunk reálisan azzal, hogyezt egy-két évtized alatt elérhetjük. De a magyar teljesítmé-nyek valóban felzárkózóban vannak, noha ez is – követ-kezően a korábban említett regionális különbségekből –a fővárosban igen sikeres, a nyugati megyékben sikeres-nek, míg a Dunától keletre egyértelműen elégtelennekminősíthető.

A VIDÉK GAZDASÁGÁNAK SZERKEZETE

A jövedelemtermelésnek napjainkra a szolgáltató szektorlett a meghatározója. A termelő ágazatok visszaszorulásá-ban a leglátványosabb változást a mezőgazdaság mutatja.A 4. ábra8 szerint ugyanis szinte eltűnt a palettáról, s aholmég van némi (9–11% közötti) szerepe, mint az Alföldönés a Dél-Dunántúlon, ott sem képes a jelentéktelen ipari ésa szerény szolgáltatói hozzájárulás pótlására.

4. ábra. A GDP-hez való hozzájárulás szerkezete és 1 főre jutó értéke(vásárlóerő alapján számított euróban)

3. ábra. A megyék egy főre jutó GDP-je, 1999-ben és 2001-ben, az EU átlagának %-ában

6 Intő példa, hogy Magyarország a csatlakozási fölkészülésre kapott 40 milliárd Ft-nyi SAPARD-forrásnak eddig még a harmadát sem tudta felhasználni, mert 1999végétől 2002 végére ,,húzódott el” – az agrárkormány bűnös semmittevése miatt – ahivatal előírásszerű kialakítása, miközben több tagjelölt ország is akad, amelyik mára teljes keretét kimerítette.

186 187

7 Csak röviden utalok arra, hogy maga ez a megfogalmazás is suta és szakszerűtlen,hiszen az ,,átlag” maga is mozog, sőt mi magunk is részét képezzük annak. Egyes esetek-ben, mint például a bérek EU-beli átlagához való fölzárkózás szükségességéről szólómegnyilatkozások, pedig elemi közgazdasági ismeretek hiányáról tanúskodnak.8 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.

Aligha tévedünk, hogy ha még ma is elsősorban az iparte-lepítéstől, az ipari munkahelyek létesítésétől reméljük aleszakadó térségek fölzárkóztatását. A feladat persze többszempontból is igen nehéz. Elsőként a távolságot kelllegyőzni, a fogadóképes vidéki infrastruktúrát kell kiépí-teni, hiszen aligha véletlen, hogy mennél távolabbvagyunk a nyugati határszéltől, annál kevesebb az iparitermelés. Ezt követi a szakképzett munkaerő megfelelőkínálata, mivel az olcsó bérre és a képzetlen munkaerőrealapozó vállalkozások magyarországi kora már lejárt, sezek inkább elhagyják az országot, semmint ide települ-nek. Arról nem is beszélve, hogy a 2000. évet követő – agazdasági racionalitással mit sem számoló – gazdaságpo-litikáknak köszönhetően rendkívüli béremelkedési hul-lám öntötte el az országot, amely aztán végképp lehetet-lenné teszi a foglalkoztató szándékú vállalkozások életét.A felhalmozás 2000 óta folyamatosan csökken, és az egyresoványabb GDP-növekedés ellenére a fogyasztás gyorsütemben bővül. Ez pedig a vidék fejlődésében újabb dif-ferenciálódást vált ki.

A munkanélküliségről rendelkezésre álló statisztikaiadatok egyre semmitmondóbbak. A fővárosi és a nyugat-dunántúli ráták 4% körüliek, Szabolcs és Borsod 9–10%-otmutat. A reálisabb képet az jelzi, hogy ténylegesen hányandolgoznak a munkaképes korúak közül. És ebben márigen nagyok a különbségek, amint azt a következő adat-sor9 is jól érzékelteti (a ténylegesen dolgozók száma 100fő 15 és 60 év közötti lakosból):

Közép-Magyarország 53,8 főKözép-Dunántúl 51,1 főNyugat-Dunántúl 54,8 főDél-Dunántúl 44,6 főÉszak-Magyarország 42,3 főÉszak-Alföld 40,7 főDél-Alföld 44,8 fő

5. ábra. Az egy foglalkoztatottra jutó, eltartott lakosok száma megyénként,2003-ban

Ezek után természetesen nem meglepő, hogy ott kell alegtöbb embert – önmagukon kívül – a munkát végzők-nek eltartaniuk, ahol erre a legrosszabbak a gazdasági fel-tételek (5. ábra10). Alacsony a foglalkoztatási arány, deátlag alatti a munkát végzők termelékenysége és jövedel-me is, viszont Borsodban és Szabolcsban ebből 1,7-szerannyi személyt kell a munkát végzőnek eltartania, mintBudapesten és a nyugat-dunántúli megyékben.

A VIDÉK NEM AZONOS A MEZŐGAZDASÁGGAL

A vidék és a mezőgazdaság fogalmának világos szétvá-lasztása, a falvak társadalmi szerkezetének tényszerűbemutatása sürgető feltétele annak, hogy az ország egészlakossága – a városi és a vidéki egyaránt – tisztába jöjjönteendőivel és saját felelősségével is, amely nem áldozatotkíván a vidékért, hanem ésszerű befektetéseket tesz szük-ségessé az egész magyar társadalom érdekében. Úgyvélem, hogy a nem vidéki népesség tájékozatlansága,rokonszenv-hiánya a vidék sorsa iránt nehezen vitatható,s tényleges fékezője is a haladásnak. De az is igaz, sajnos,hogy a vidékiek sincsenek tisztában saját helyzetükkel,értékeikkel és rokonszenvük a várossal szemben ugyan-olyan csekély, ha van egyáltalán, mint fordítva.11

9 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.

188 189

10 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.11 Ezt a város-falu ellentétet felelőtlen politikai erők még szítják is!

Aligha tévedünk, hogy ha még ma is elsősorban az iparte-lepítéstől, az ipari munkahelyek létesítésétől reméljük aleszakadó térségek fölzárkóztatását. A feladat persze többszempontból is igen nehéz. Elsőként a távolságot kelllegyőzni, a fogadóképes vidéki infrastruktúrát kell kiépí-teni, hiszen aligha véletlen, hogy mennél távolabbvagyunk a nyugati határszéltől, annál kevesebb az iparitermelés. Ezt követi a szakképzett munkaerő megfelelőkínálata, mivel az olcsó bérre és a képzetlen munkaerőrealapozó vállalkozások magyarországi kora már lejárt, sezek inkább elhagyják az országot, semmint ide települ-nek. Arról nem is beszélve, hogy a 2000. évet követő – agazdasági racionalitással mit sem számoló – gazdaságpo-litikáknak köszönhetően rendkívüli béremelkedési hul-lám öntötte el az országot, amely aztán végképp lehetet-lenné teszi a foglalkoztató szándékú vállalkozások életét.A felhalmozás 2000 óta folyamatosan csökken, és az egyresoványabb GDP-növekedés ellenére a fogyasztás gyorsütemben bővül. Ez pedig a vidék fejlődésében újabb dif-ferenciálódást vált ki.

A munkanélküliségről rendelkezésre álló statisztikaiadatok egyre semmitmondóbbak. A fővárosi és a nyugat-dunántúli ráták 4% körüliek, Szabolcs és Borsod 9–10%-otmutat. A reálisabb képet az jelzi, hogy ténylegesen hányandolgoznak a munkaképes korúak közül. És ebben márigen nagyok a különbségek, amint azt a következő adat-sor9 is jól érzékelteti (a ténylegesen dolgozók száma 100fő 15 és 60 év közötti lakosból):

Közép-Magyarország 53,8 főKözép-Dunántúl 51,1 főNyugat-Dunántúl 54,8 főDél-Dunántúl 44,6 főÉszak-Magyarország 42,3 főÉszak-Alföld 40,7 főDél-Alföld 44,8 fő

5. ábra. Az egy foglalkoztatottra jutó, eltartott lakosok száma megyénként,2003-ban

Ezek után természetesen nem meglepő, hogy ott kell alegtöbb embert – önmagukon kívül – a munkát végzők-nek eltartaniuk, ahol erre a legrosszabbak a gazdasági fel-tételek (5. ábra10). Alacsony a foglalkoztatási arány, deátlag alatti a munkát végzők termelékenysége és jövedel-me is, viszont Borsodban és Szabolcsban ebből 1,7-szerannyi személyt kell a munkát végzőnek eltartania, mintBudapesten és a nyugat-dunántúli megyékben.

A VIDÉK NEM AZONOS A MEZŐGAZDASÁGGAL

A vidék és a mezőgazdaság fogalmának világos szétvá-lasztása, a falvak társadalmi szerkezetének tényszerűbemutatása sürgető feltétele annak, hogy az ország egészlakossága – a városi és a vidéki egyaránt – tisztába jöjjönteendőivel és saját felelősségével is, amely nem áldozatotkíván a vidékért, hanem ésszerű befektetéseket tesz szük-ségessé az egész magyar társadalom érdekében. Úgyvélem, hogy a nem vidéki népesség tájékozatlansága,rokonszenv-hiánya a vidék sorsa iránt nehezen vitatható,s tényleges fékezője is a haladásnak. De az is igaz, sajnos,hogy a vidékiek sincsenek tisztában saját helyzetükkel,értékeikkel és rokonszenvük a várossal szemben ugyan-olyan csekély, ha van egyáltalán, mint fordítva.11

9 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.

188 189

10 Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2002. KSH Budapest, 2003.11 Ezt a város-falu ellentétet felelőtlen politikai erők még szítják is!

A közvélemény-kutatások szerint a magyar társa-dalom tagjainak túlnyomó többsége úgy véli, falun ésvároson egyaránt, hogy a foglalkoztatottak mintegynegyede-harmada ma is a mezőgazdaságban dolgozik,illetve abból él. Ez a hamis kép aztán megannyi félreértés-re és téves következtetésre vezet. Elegendő utalni arra,hogy a hiedelmekkel szemben már régen nem vagyunk,,agrárország”, s nem a mezőgazdaság tart el bennünket,illetve nem a mezőgazdasági támogatások, a parasztok-nak adott, soha meg nem térülő milliárdok azok, amelyekmiatt az ország költségvetése egyensúlyi gondokkal küsz-ködik. A magyar közvélemény szinte teljesen tájékozatlanarról is, hogy a vidékiek nagyobbik fele már egyáltalánnem folytat semmilyen mezőgazdasági termelést, bárérzelmi kötődésük ehhez még mindig számottevő.Ennek az érzelmi kötődésnek egyik jellegzetes megnyil-vánulása az, hogy még olyanok is ,,parasztnak”, mezőgaz-dasági foglalkozásúnak vagy mezőgazdaságból élőnekvélik és tartják magukat, akiknek bevételeiben az agrárter-melés teljesen alárendelt szerepet játszik, vagy már ki semmutatható. A ,,titok nyitja” az, hogy a nemrég lezajlott vál-tozások, főként az idősebbek körében, egyáltalán nemalakították át a falvakban élők életmódját, nem ,,szabadí-tották fel” őket a mezőgazdaságra való ráutaltság érzésealól, mert a korábban a mezőgazdaságból szerzett jöve-delme helyébe nem lépett semmi. Nincs munkahely, denincs háztáji sem. A ,,kárpótlási föld” bérleti díja többnyirecsak töredéke annak, amit ,,természetbeniként a közösadott”. Ezek a magyarázatai annak, hogy sokan akkor ishizlalnak sertést, ha nincs piaca s az ára még a takar-mányköltséget sem fedezi. Nem a végzett erőkifejtésremélt gyümölcse az, ami mozgatja e kistermelőket,hanem a haszontalanság érzése, a társadalomból valókiszorulás elleni – nyugodtan bevallhatjuk, külső segítségnélküli – egyre reménytelenebb küzdelem sarkallja őket amunkára. Akkor is, ha az haszon nélküli.

Valójában Magyarországon, a 2000. év táján, a főfoglal-kozásúaknak már csak alig 6%-a mezőgazdasági dolgo-

zó, noha az is igaz, hogy még mintegy kétszer ennyi vidé-ken lakó embernek ad a mezőgazdaság kisebb-nagyobbkiegészítő jövedelmet a másutt szerzett keresetéhez,nyugdíjához, amely a megélhetéshez rendre nem bizo-nyul elegendőnek. Már ebből is világosan kitetszik, hogya mezőgazdaság nem alkalmas arra, hogy egymagábanmegoldja a vidék fő gondját, a foglalkoztatást, vagy akárcsak éllovasként is hozzájáruljon a munkahelyteremtés-hez. Sőt, ezt a szerepet már régen, nagyjából az 1970-esévekben, elveszítette a magyar mezőgazdaság. De akkor –mintegy gyakorlati előfutáraként az EU-ban csak nemrég,,felfedezett” többfeladatú12 mezőgazdaságnak – a korsze-rűsítések nyomán fölszabaduló munkaerőt a mezőgazda-sági nagyüzemek az úgynevezett melléküzemágaikban, akiegészítő tevékenységben foglalkoztatták.

A versenyképes mezőgazdasági üzemméretek 1992-től tartó, folyamatos felszámolását megelőzően már az1980-as évek végén megkezdődött az a folyamat, amely-nek nyomán a helyi munkaerőt foglalkoztató ipari és akereskedelmi üzemrészek nagy része ugyancsak eltűntvagy összezsugorodott. A tevékenységi szerkezet gazda-gítása – a régi tapasztalatok egy részének hasznosításával– több helyütt kínálna ma is esélyt a falvak munkahelyte-remtéséhez. Ehhez szinte teljesen hiányoznak a helyi kez-deményezések és az anyagi források is. Aligha tévedünk,ha ebben is szükségét látjuk a külső segítségnek, amelyegyaránt kellene a szervezéshez és az elsődleges anyagialapok megteremtéséhez is. Másként szólva: a vidékmagától nem tud kimozdulni mai helyzetéből. Az ,,alulróljövő kezdeményezésekre” várni nem más, mint ábrándokkergetése, még akkor is, ha jó példákat erre is találunk,szerte az országban. De nem elegendőt.

190 191

12 Akkor úgy mondtuk, hogy ,,több lábon álló”, most úgy hívják, hogy ,,multifunk-ciós” üzem.

A közvélemény-kutatások szerint a magyar társa-dalom tagjainak túlnyomó többsége úgy véli, falun ésvároson egyaránt, hogy a foglalkoztatottak mintegynegyede-harmada ma is a mezőgazdaságban dolgozik,illetve abból él. Ez a hamis kép aztán megannyi félreértés-re és téves következtetésre vezet. Elegendő utalni arra,hogy a hiedelmekkel szemben már régen nem vagyunk,,agrárország”, s nem a mezőgazdaság tart el bennünket,illetve nem a mezőgazdasági támogatások, a parasztok-nak adott, soha meg nem térülő milliárdok azok, amelyekmiatt az ország költségvetése egyensúlyi gondokkal küsz-ködik. A magyar közvélemény szinte teljesen tájékozatlanarról is, hogy a vidékiek nagyobbik fele már egyáltalánnem folytat semmilyen mezőgazdasági termelést, bárérzelmi kötődésük ehhez még mindig számottevő.Ennek az érzelmi kötődésnek egyik jellegzetes megnyil-vánulása az, hogy még olyanok is ,,parasztnak”, mezőgaz-dasági foglalkozásúnak vagy mezőgazdaságból élőnekvélik és tartják magukat, akiknek bevételeiben az agrárter-melés teljesen alárendelt szerepet játszik, vagy már ki semmutatható. A ,,titok nyitja” az, hogy a nemrég lezajlott vál-tozások, főként az idősebbek körében, egyáltalán nemalakították át a falvakban élők életmódját, nem ,,szabadí-tották fel” őket a mezőgazdaságra való ráutaltság érzésealól, mert a korábban a mezőgazdaságból szerzett jöve-delme helyébe nem lépett semmi. Nincs munkahely, denincs háztáji sem. A ,,kárpótlási föld” bérleti díja többnyirecsak töredéke annak, amit ,,természetbeniként a közösadott”. Ezek a magyarázatai annak, hogy sokan akkor ishizlalnak sertést, ha nincs piaca s az ára még a takar-mányköltséget sem fedezi. Nem a végzett erőkifejtésremélt gyümölcse az, ami mozgatja e kistermelőket,hanem a haszontalanság érzése, a társadalomból valókiszorulás elleni – nyugodtan bevallhatjuk, külső segítségnélküli – egyre reménytelenebb küzdelem sarkallja őket amunkára. Akkor is, ha az haszon nélküli.

Valójában Magyarországon, a 2000. év táján, a főfoglal-kozásúaknak már csak alig 6%-a mezőgazdasági dolgo-

zó, noha az is igaz, hogy még mintegy kétszer ennyi vidé-ken lakó embernek ad a mezőgazdaság kisebb-nagyobbkiegészítő jövedelmet a másutt szerzett keresetéhez,nyugdíjához, amely a megélhetéshez rendre nem bizo-nyul elegendőnek. Már ebből is világosan kitetszik, hogya mezőgazdaság nem alkalmas arra, hogy egymagábanmegoldja a vidék fő gondját, a foglalkoztatást, vagy akárcsak éllovasként is hozzájáruljon a munkahelyteremtés-hez. Sőt, ezt a szerepet már régen, nagyjából az 1970-esévekben, elveszítette a magyar mezőgazdaság. De akkor –mintegy gyakorlati előfutáraként az EU-ban csak nemrég,,felfedezett” többfeladatú12 mezőgazdaságnak – a korsze-rűsítések nyomán fölszabaduló munkaerőt a mezőgazda-sági nagyüzemek az úgynevezett melléküzemágaikban, akiegészítő tevékenységben foglalkoztatták.

A versenyképes mezőgazdasági üzemméretek 1992-től tartó, folyamatos felszámolását megelőzően már az1980-as évek végén megkezdődött az a folyamat, amely-nek nyomán a helyi munkaerőt foglalkoztató ipari és akereskedelmi üzemrészek nagy része ugyancsak eltűntvagy összezsugorodott. A tevékenységi szerkezet gazda-gítása – a régi tapasztalatok egy részének hasznosításával– több helyütt kínálna ma is esélyt a falvak munkahelyte-remtéséhez. Ehhez szinte teljesen hiányoznak a helyi kez-deményezések és az anyagi források is. Aligha tévedünk,ha ebben is szükségét látjuk a külső segítségnek, amelyegyaránt kellene a szervezéshez és az elsődleges anyagialapok megteremtéséhez is. Másként szólva: a vidékmagától nem tud kimozdulni mai helyzetéből. Az ,,alulróljövő kezdeményezésekre” várni nem más, mint ábrándokkergetése, még akkor is, ha jó példákat erre is találunk,szerte az országban. De nem elegendőt.

190 191

12 Akkor úgy mondtuk, hogy ,,több lábon álló”, most úgy hívják, hogy ,,multifunk-ciós” üzem.

AZ EGYÉNI MEZŐGAZDASÁGI TERMELŐKÉS KILÁTÁSAIK

Szebben és tömörebben aligha fogalmazhatjuk meg aválaszt, mint József Attila:

,,Mondd, mit érlel annak a sorsa,akinek öt holdja terem;lompos tyúkja kárál a torsras gondjai fészke a verem;s igája nem zörög, sem ökre,nem bőg elnyújtva – nincs neki…”

Az EU-csatlakozás utolsó szakaszában különösen meg-szaporodtak azok a hírek és ,,jóslatok”, amelyek szerint azország EU-tagságának nagy vesztese a mezőgazdaságbólélő falusiak sok százezres tömege lesz. Azok az ,,egyénigazdaságok”, amelyek számát sokan, a KSH 2000. évrevonatkozó ,,Általános mezőgazdasági összeírása” alap-ján, majdnem 1 millióra s a mezőgazdaságban munkátvégzőkét pedig kereken 2 millióra becsülik.13 E nyilatko-zatokban igen erősen keveredik egymással a jogos aggo-dalom a zavarkeltő politikai szándékkal, s e hivatkozásokugyan ,,valós” számokon nyugszanak, de nem az ,,igazat”mondják.

Ami az üzemek nagy számát illeti, itt arról van szó, hogya felmérésben minden családot összeírtak, amelynek leg-alább 1500 m2 mezőgazdasági területe vagy például 1 dbsertése volt. Nem kell hosszasan bizonygatni, hogy e csalá-dok zömének nincs mezőgazdasági üzeme, amiként nemkisiparos a villanyát maga megjavító vagy a lakását kifestőcsalád sem. Az összeírt családok 60%-ára az jellemző,hogy ezzel a termeléssel átlagosan havi 1500 Ft-nyi jöve-delemre tesznek szert, majdnem kizárólagosan úgy, hogyennyi terméket nem kell megvenniük a boltban vagy apiacon.

A következő 30%-ot kitevő csoport – majdnem 300 ezercsalád – átlagosan havi 6000–7000 Ft jövedelmet ér el, igenkülönböző formában. Itt is meghatározó az önellátásra valótermelés (zöldség, gyümölcs és bor a házi kertből, s néhánybaromfi tartása, esetleg egy-két sertés vágása), piacra ritkánvisznek árut. Márpedig azokat az önellátó termelőket, akik-nek nincsen kapcsolatuk az áruforgalommal, az EU-csatla-kozás sem érinti. Sem előnyösen, sem hátrányosan.

Végül körülbelül 10%-nak, 100 ezer családnak vanhavi 60 ezer Ft jövedelme, vagyis ők valóban zömmel amezőgazdaságból élnek. Az ő jövőjük, pontosabbanmezőgazdasági üzemük jövője, valóban a versenyképes-ségen múlik. Képesek-e megfelelni a mostaninál isnagyobb követelményeknek árban, minőségben, és amiteddig nemigen vettek figyelembe, a megfelelő tömegbenértékesíthető, egyöntetű árucikk kínálatában.

Nagyon hasonló eredményre jutunk az ,,egyéni gazda-ságok” munkaerő-felhasználását, valamint a termelőtevé-kenységük célját is feltáró adatgyűjtés nyomán. A végzettmunka mennyiségét illetően itt is igen félrevezető és már-már komolytalan volt az alsó határ: már egynapi munkais elég volt ahhoz, hogy valaki mezőgazdasági munkavég-zőnek bizonyuljon. A számba vettek fele 45 napnál keve-sebbet dolgozik a mezőgazdaságban, s mindössze 11%,mintegy 220 ezer fő az, aki 135 napnál, tehát mintegy félévnél többet dolgozik a mezőgazdasági termelésben.Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy ők feltétlenül amezőgazdasági munkából élnek meg!

Az adatokból az is kiderült, hogy az egyéni termelőkközül mindössze 10,3% az aktív mezőgazdasági kereső! Alegnagyobb arányt azok jelentik (33,3%-ot), akik valaholmásutt, főfoglalkozású munkahellyel rendelkeznek,vagyis kiegészítő jövedelemért folytatnak valamilyenmezőgazdasági termelést. A második nagy csoport anyugdíjasoké (28,2%), a többi pedig eltartott (közöttük5,8% munkanélküli és 12,4% inaktív).

Ha a piaci kapcsolatok alapján osztályozzuk őket, aztkapjuk, hogy 91,4% vagy kizárólag önellátásra, vagy csak13 Az egyéni gazdaságok munkaerő-felhasználása 2000. KSH Budapest, 2001.

192 193

AZ EGYÉNI MEZŐGAZDASÁGI TERMELŐKÉS KILÁTÁSAIK

Szebben és tömörebben aligha fogalmazhatjuk meg aválaszt, mint József Attila:

,,Mondd, mit érlel annak a sorsa,akinek öt holdja terem;lompos tyúkja kárál a torsras gondjai fészke a verem;s igája nem zörög, sem ökre,nem bőg elnyújtva – nincs neki…”

Az EU-csatlakozás utolsó szakaszában különösen meg-szaporodtak azok a hírek és ,,jóslatok”, amelyek szerint azország EU-tagságának nagy vesztese a mezőgazdaságbólélő falusiak sok százezres tömege lesz. Azok az ,,egyénigazdaságok”, amelyek számát sokan, a KSH 2000. évrevonatkozó ,,Általános mezőgazdasági összeírása” alap-ján, majdnem 1 millióra s a mezőgazdaságban munkátvégzőkét pedig kereken 2 millióra becsülik.13 E nyilatko-zatokban igen erősen keveredik egymással a jogos aggo-dalom a zavarkeltő politikai szándékkal, s e hivatkozásokugyan ,,valós” számokon nyugszanak, de nem az ,,igazat”mondják.

Ami az üzemek nagy számát illeti, itt arról van szó, hogya felmérésben minden családot összeírtak, amelynek leg-alább 1500 m2 mezőgazdasági területe vagy például 1 dbsertése volt. Nem kell hosszasan bizonygatni, hogy e csalá-dok zömének nincs mezőgazdasági üzeme, amiként nemkisiparos a villanyát maga megjavító vagy a lakását kifestőcsalád sem. Az összeírt családok 60%-ára az jellemző,hogy ezzel a termeléssel átlagosan havi 1500 Ft-nyi jöve-delemre tesznek szert, majdnem kizárólagosan úgy, hogyennyi terméket nem kell megvenniük a boltban vagy apiacon.

A következő 30%-ot kitevő csoport – majdnem 300 ezercsalád – átlagosan havi 6000–7000 Ft jövedelmet ér el, igenkülönböző formában. Itt is meghatározó az önellátásra valótermelés (zöldség, gyümölcs és bor a házi kertből, s néhánybaromfi tartása, esetleg egy-két sertés vágása), piacra ritkánvisznek árut. Márpedig azokat az önellátó termelőket, akik-nek nincsen kapcsolatuk az áruforgalommal, az EU-csatla-kozás sem érinti. Sem előnyösen, sem hátrányosan.

Végül körülbelül 10%-nak, 100 ezer családnak vanhavi 60 ezer Ft jövedelme, vagyis ők valóban zömmel amezőgazdaságból élnek. Az ő jövőjük, pontosabbanmezőgazdasági üzemük jövője, valóban a versenyképes-ségen múlik. Képesek-e megfelelni a mostaninál isnagyobb követelményeknek árban, minőségben, és amiteddig nemigen vettek figyelembe, a megfelelő tömegbenértékesíthető, egyöntetű árucikk kínálatában.

Nagyon hasonló eredményre jutunk az ,,egyéni gazda-ságok” munkaerő-felhasználását, valamint a termelőtevé-kenységük célját is feltáró adatgyűjtés nyomán. A végzettmunka mennyiségét illetően itt is igen félrevezető és már-már komolytalan volt az alsó határ: már egynapi munkais elég volt ahhoz, hogy valaki mezőgazdasági munkavég-zőnek bizonyuljon. A számba vettek fele 45 napnál keve-sebbet dolgozik a mezőgazdaságban, s mindössze 11%,mintegy 220 ezer fő az, aki 135 napnál, tehát mintegy félévnél többet dolgozik a mezőgazdasági termelésben.Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy ők feltétlenül amezőgazdasági munkából élnek meg!

Az adatokból az is kiderült, hogy az egyéni termelőkközül mindössze 10,3% az aktív mezőgazdasági kereső! Alegnagyobb arányt azok jelentik (33,3%-ot), akik valaholmásutt, főfoglalkozású munkahellyel rendelkeznek,vagyis kiegészítő jövedelemért folytatnak valamilyenmezőgazdasági termelést. A második nagy csoport anyugdíjasoké (28,2%), a többi pedig eltartott (közöttük5,8% munkanélküli és 12,4% inaktív).

Ha a piaci kapcsolatok alapján osztályozzuk őket, aztkapjuk, hogy 91,4% vagy kizárólag önellátásra, vagy csak13 Az egyéni gazdaságok munkaerő-felhasználása 2000. KSH Budapest, 2001.

192 193

eseti eladásra termel, s mindössze 166 ezer fő (8,3%) ter-mel kifejezetten piacra.14 (A maradék 4 ezer fő szolgálta-tást végez.) Tévednénk azonban, ha azt hinnénk, hogy a166 ezer személy egzisztenciája elsősorban mezőgazda-sági termelésétől függ! Közülük ugyanis alig egyötödnyi,mindössze 22,5% a főfoglalkozású mezőgazdasági terme-lő! Több mint egyharmaduknak van a mezőgazdaságonkívüli főfoglalkozása, negyedük nyugdíjas, és a többi azeltartott és munkanélküli. Végül az árutermelőknek iscsak mintegy fele él főfoglalkozásban a mezőgazdaságitermelésből, vagyis mintegy 80–90 ezer személy.

Ők azok tehát, akiket – a gazdasági méret alapján vég-zett becslésünk eredményével csaknem megegyezően,vagyis mintegy százezret –, a gazdasági szervezetek (szö-vetkezetek, részvénytársaságok, korlátolt felelősségű tár-saságok stb.) alkalmazottain kívül, közvetlenül és megha-tározó módon érintik az agrártámogatások, illetve az EUagrárpolitikája magyarországi alkalmazásának rend-szere. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, hogy oszlassuka homályt, ellensúlyozzuk azokat a felelőtlen híresztelése-ket, melyek szerint milliókat érinthet hátrányosan az EU-hoz való csatlakozás, veszélybe sodorva százezrek mun-kahelyét stb.15 A magyar mezőgazdaságban ma sincstöbb, mint legfeljebb negyedmilliónyi olyan munkahely,amely teljes megélhetést kínál. És ez a szám még akkorsem nő, ha az utolsó másfél évtized katasztrofális visszaesé-se helyébe ismét a termelés fellendülése lép.

A kiegészítő jövedelmet nyújtó kistermelést illetőentehát, reálisan, a következőkkel kell számolni:• a csekély mennyiségben vagy csak esetlegesen árut elő-

állító kistermelők nagyobbik része még inkább alulma-rad a versenyben, s a közeljövőben kiszorul a piacról,vagyis az EU-ba lépve tovább folytatódik vagy akár föl is

gyorsul a már évek óta tartó koncentrációs folyamat,amelynek persze lesznek nyertesei is, de csak kisebbszámban;

• ez a koncentrációs folyamat annál nagyobb üteműlehet, mennél kevésbé hajlandók e kistermelők a szö-vetkezésre, mennél tovább folytatják elszigetelt, össze-hangolatlan termelésüket és termékértékesítésüket;

• a vidéki térségek munkahelyteremtésének feladatát éselhanyagolt szociálpolitikájának módosítását még sür-getőbbé teszi a kiegészítő jövedelmek visszaszorulása,pótlásuk szükségessége, de ez már kívül esik a mező-gazdaság tevékenységi körén.

Végül pedig külön ki kell térni azokra a kistelepülésekre,amelyeken a kiegészítő jövedelem érdekében folytatottmezőgazdasági termelésnek valóban fontos szerepe vana megélhetésért folytatott küzdelemben, mivel a lakosság-nak több mint egyharmada, sőt a legkisebb falvakbancsaknem fele vesz részt ebben. Ezek az adatok másdimenzióba helyezik az eddig elmondottakat, s arrafigyelmeztetnek, hogy ha az ország egészére nézve helyt-állóak is a leírtak, a minden szempontból legrosszabbhelyzetben lévő (elöregedett, munkahely nélküli és másszociális terhekkel sújtott) kistelepülések esetében külö-nösen fontos a helyzet alapos föltárása és a megoldáskeresése. A főbb adatokat a 2. táblázat16 foglalja össze.

A 2. táblázat adataihoz kiegészítésül feltétlenül hozzákell tenni azt, hogy az aktív mezőgazdasági keresők átla-gosan évi 120 munkanapot dolgoznak egyéni gazdasága-ikban, s – becslésünk szerint ezzel – havi 20–25 ezer forint-nyi jövedelemre tehetnek szert.17 Ez már legalább részle-

14 Sajnos, itt sem ismerjük, mekkora az ebből származó bevételük. Ez pedig azt jelen-ti, hogy még az árutermelést folytatók sem biztos, hogy ebből élnek meg.15 Jellemző, hogy leginkább azok bírálják az EU versenyképes méretű üzemeketösztönző rendszerét, akik nemrégen azt hirdették, hogy a nagy üzemeknek nincs isjövőjük Európában, s a szövetkezetet idegen testként kezeli az EU.

194 195

16 Saját számítások ,,Az egyéni gazdaságok munkaerő-felhasználása 2000. KSHBudapest, 2001.” című kiadvány alapján.17 A becslés során azt feltételeztem, hogy az aktív munkavégzők egy munkanaprajutó jövedelme nagyjából megegyezik a mezőgazdasági alkalmazottak nettó kere-setével, a nyugdíjasok és a többi inaktívnál pedig mintegy fele annak. A mezőgazda-ságon kívüli aktív keresők és az inaktívak havonta 4-5, a nyugdíjasok pedig 5-6 napotdolgoznak a kisgazdaságokban.

eseti eladásra termel, s mindössze 166 ezer fő (8,3%) ter-mel kifejezetten piacra.14 (A maradék 4 ezer fő szolgálta-tást végez.) Tévednénk azonban, ha azt hinnénk, hogy a166 ezer személy egzisztenciája elsősorban mezőgazda-sági termelésétől függ! Közülük ugyanis alig egyötödnyi,mindössze 22,5% a főfoglalkozású mezőgazdasági terme-lő! Több mint egyharmaduknak van a mezőgazdaságonkívüli főfoglalkozása, negyedük nyugdíjas, és a többi azeltartott és munkanélküli. Végül az árutermelőknek iscsak mintegy fele él főfoglalkozásban a mezőgazdaságitermelésből, vagyis mintegy 80–90 ezer személy.

Ők azok tehát, akiket – a gazdasági méret alapján vég-zett becslésünk eredményével csaknem megegyezően,vagyis mintegy százezret –, a gazdasági szervezetek (szö-vetkezetek, részvénytársaságok, korlátolt felelősségű tár-saságok stb.) alkalmazottain kívül, közvetlenül és megha-tározó módon érintik az agrártámogatások, illetve az EUagrárpolitikája magyarországi alkalmazásának rend-szere. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, hogy oszlassuka homályt, ellensúlyozzuk azokat a felelőtlen híresztelése-ket, melyek szerint milliókat érinthet hátrányosan az EU-hoz való csatlakozás, veszélybe sodorva százezrek mun-kahelyét stb.15 A magyar mezőgazdaságban ma sincstöbb, mint legfeljebb negyedmilliónyi olyan munkahely,amely teljes megélhetést kínál. És ez a szám még akkorsem nő, ha az utolsó másfél évtized katasztrofális visszaesé-se helyébe ismét a termelés fellendülése lép.

A kiegészítő jövedelmet nyújtó kistermelést illetőentehát, reálisan, a következőkkel kell számolni:• a csekély mennyiségben vagy csak esetlegesen árut elő-

állító kistermelők nagyobbik része még inkább alulma-rad a versenyben, s a közeljövőben kiszorul a piacról,vagyis az EU-ba lépve tovább folytatódik vagy akár föl is

gyorsul a már évek óta tartó koncentrációs folyamat,amelynek persze lesznek nyertesei is, de csak kisebbszámban;

• ez a koncentrációs folyamat annál nagyobb üteműlehet, mennél kevésbé hajlandók e kistermelők a szö-vetkezésre, mennél tovább folytatják elszigetelt, össze-hangolatlan termelésüket és termékértékesítésüket;

• a vidéki térségek munkahelyteremtésének feladatát éselhanyagolt szociálpolitikájának módosítását még sür-getőbbé teszi a kiegészítő jövedelmek visszaszorulása,pótlásuk szükségessége, de ez már kívül esik a mező-gazdaság tevékenységi körén.

Végül pedig külön ki kell térni azokra a kistelepülésekre,amelyeken a kiegészítő jövedelem érdekében folytatottmezőgazdasági termelésnek valóban fontos szerepe vana megélhetésért folytatott küzdelemben, mivel a lakosság-nak több mint egyharmada, sőt a legkisebb falvakbancsaknem fele vesz részt ebben. Ezek az adatok másdimenzióba helyezik az eddig elmondottakat, s arrafigyelmeztetnek, hogy ha az ország egészére nézve helyt-állóak is a leírtak, a minden szempontból legrosszabbhelyzetben lévő (elöregedett, munkahely nélküli és másszociális terhekkel sújtott) kistelepülések esetében külö-nösen fontos a helyzet alapos föltárása és a megoldáskeresése. A főbb adatokat a 2. táblázat16 foglalja össze.

A 2. táblázat adataihoz kiegészítésül feltétlenül hozzákell tenni azt, hogy az aktív mezőgazdasági keresők átla-gosan évi 120 munkanapot dolgoznak egyéni gazdasága-ikban, s – becslésünk szerint ezzel – havi 20–25 ezer forint-nyi jövedelemre tehetnek szert.17 Ez már legalább részle-

14 Sajnos, itt sem ismerjük, mekkora az ebből származó bevételük. Ez pedig azt jelen-ti, hogy még az árutermelést folytatók sem biztos, hogy ebből élnek meg.15 Jellemző, hogy leginkább azok bírálják az EU versenyképes méretű üzemeketösztönző rendszerét, akik nemrégen azt hirdették, hogy a nagy üzemeknek nincs isjövőjük Európában, s a szövetkezetet idegen testként kezeli az EU.

194 195

16 Saját számítások ,,Az egyéni gazdaságok munkaerő-felhasználása 2000. KSHBudapest, 2001.” című kiadvány alapján.17 A becslés során azt feltételeztem, hogy az aktív munkavégzők egy munkanaprajutó jövedelme nagyjából megegyezik a mezőgazdasági alkalmazottak nettó kere-setével, a nyugdíjasok és a többi inaktívnál pedig mintegy fele annak. A mezőgazda-ságon kívüli aktív keresők és az inaktívak havonta 4-5, a nyugdíjasok pedig 5-6 napotdolgoznak a kisgazdaságokban.

gesen árutermelést jelent, s emiatt az ő jövőjük a legbi-zonytalanabb. A többiek viszont, majdnem kizárólago-san, önellátó termelést folytatnak, s az előbbinek csak atöredéke az így elérhető jövedelmük is. A mezőgazdasá-gon kívüli aktívaknál 10–12 ezer forint, a nyugdíjasoknálés a többi inaktív személynél pedig havi 5–6 ezer Ft. Rászo-rultságuk még erre a szerény összegre is nagy, de mivel azönellátásra való termelés nincs igazán kitéve a verseny-nek, e tevékenység jövője is tartósabbnak látszik. Az igazi,nyitott kérdés tehát az, ennek a (kistelepülések szempont-jából végzett) megközelítésnek a végeredményeként is,hogy erre a kisegítő jövedelemszerzésre való ráutaltságmiképpen enyhíthető a vidéki Magyarországon, különö-sen a kisebb településeken.

HOGYAN TOVÁBB?

A bevezetőben hivatkozott tanulmány kezdeményezői-nek és szerzőinek az a legfontosabb új felismerése, hogy amagyar vidék sorsának jobbra fordításában szerepet, sőtaz idő múlásával egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a

vidék ,,versenyszférájának” is. A szakembereknek, a tőké-nek, a szervező és irányító erőknek, a civil szervezetek-nek, a helyi politikának, amin nem a pártpolitikát kell érte-ni elsősorban, de azt is. Lényeges az ehhez kapcsolódó,vagy úgyszintén ebből következő, második megállapításis, amely szerint ehhez újra kell gondolni és át kell alakíta-ni az állami szerepvállalás mikéntjét, cél- és eszközrend-szerét egyaránt. Újra a költségvetés elosztási módját, atámogatási rendszert és a támogatások célterületeit, cím-zettjeit, s meg kell találni azokat az ösztönzőket, a vállalko-zói világ játékszabályainak új elemeit is, amelyek nyománlehetőséget kap, mi több, késztetve is érzi magát a ver-senyszféra e szerepre.

Magyarország – együtt a többi, az EU-hoz csatlakozóországgal – új esélyt és pénzbeli segítséget kap a közös-ségtől. Kisebb forrást, mint ami a fellendülő gazdaság mel-lett Portugáliának és Görögországnak jutott, s mint ami-ből Írország példátlan ütemű növekedést tudott elérni.De nem lebecsülhető segítséget, amelyet okosan haszno-sítani a mi dolgunk és felelősségünk lesz. Az eddigi –vegyes – tapasztalatok nagyobb körültekintésre és meg-fontoltságra intenek.

Sokszor halljuk, noha csak féligazságot tartalmaz, hogyaz állam rossz tulajdonos, ezért kell mindent magántulaj-donba adni. Valóban, többnyire rossz tulajdonos a vállal-kozói körben, de ki merné azt mondani, hogy mindenüttaz, vagy különösen azt, hogy mindenütt magántulajdono-sokra van szükség? Az állam tényleg vonuljon ki a ver-senyző gazdaság világából, de a szerepe nem nélkülözhe-tő annak a közegnek a kialakításában, fenntartásában ésfejlesztésében, amely a vállalkozások és az egész társa-dalom, benne a települések mindennapi létfeltételeitjelenti!

Az államnak kell gondoskodnia az országot behálózóközlekedési rendszerekről, hogy a települések elérhetőklegyenek a vállalkozások számára, illetve, hogy a munka-erő zavartalanul és gyorsan juthasson el a munkahelyére.Ezért helyes az úthálózat fejlesztését elsődleges feladattá

2. táblázat. Az egyéni mezőgazdasági termelésben munkát végzők aránya és gazdasági aktivitásszerinti megoszlásuk a teljes népesség %-ában

Megnevezés1000 főnél

kisebbtelepülés

1000és 5000 fő

közöttitelepülés

5000és 50 000 fő

közöttitelepülés

50 000főnél

nagyobbtelepülés

Együtt

Mezőgazdasági aktívkeresők

4,4 3,9 1,9 0,3 2,0

Nem mezőgazdaságiaktív keresők

14,9 11,9 6,1 1,5 6,5

Nyugdíjasok 19,9 14,2 6,4 1,3 7,5

Nem aktív keresőkés nem is nyugdíjasok

9,7 7,0 2,9 0,5 3,5

Az egyéni mezőgazdaságitermelésben munkátvégzők együtt

48,9 37,1 17,3 3,5 19,5

196 197

gesen árutermelést jelent, s emiatt az ő jövőjük a legbi-zonytalanabb. A többiek viszont, majdnem kizárólago-san, önellátó termelést folytatnak, s az előbbinek csak atöredéke az így elérhető jövedelmük is. A mezőgazdasá-gon kívüli aktívaknál 10–12 ezer forint, a nyugdíjasoknálés a többi inaktív személynél pedig havi 5–6 ezer Ft. Rászo-rultságuk még erre a szerény összegre is nagy, de mivel azönellátásra való termelés nincs igazán kitéve a verseny-nek, e tevékenység jövője is tartósabbnak látszik. Az igazi,nyitott kérdés tehát az, ennek a (kistelepülések szempont-jából végzett) megközelítésnek a végeredményeként is,hogy erre a kisegítő jövedelemszerzésre való ráutaltságmiképpen enyhíthető a vidéki Magyarországon, különö-sen a kisebb településeken.

HOGYAN TOVÁBB?

A bevezetőben hivatkozott tanulmány kezdeményezői-nek és szerzőinek az a legfontosabb új felismerése, hogy amagyar vidék sorsának jobbra fordításában szerepet, sőtaz idő múlásával egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a

vidék ,,versenyszférájának” is. A szakembereknek, a tőké-nek, a szervező és irányító erőknek, a civil szervezetek-nek, a helyi politikának, amin nem a pártpolitikát kell érte-ni elsősorban, de azt is. Lényeges az ehhez kapcsolódó,vagy úgyszintén ebből következő, második megállapításis, amely szerint ehhez újra kell gondolni és át kell alakíta-ni az állami szerepvállalás mikéntjét, cél- és eszközrend-szerét egyaránt. Újra a költségvetés elosztási módját, atámogatási rendszert és a támogatások célterületeit, cím-zettjeit, s meg kell találni azokat az ösztönzőket, a vállalko-zói világ játékszabályainak új elemeit is, amelyek nyománlehetőséget kap, mi több, késztetve is érzi magát a ver-senyszféra e szerepre.

Magyarország – együtt a többi, az EU-hoz csatlakozóországgal – új esélyt és pénzbeli segítséget kap a közös-ségtől. Kisebb forrást, mint ami a fellendülő gazdaság mel-lett Portugáliának és Görögországnak jutott, s mint ami-ből Írország példátlan ütemű növekedést tudott elérni.De nem lebecsülhető segítséget, amelyet okosan haszno-sítani a mi dolgunk és felelősségünk lesz. Az eddigi –vegyes – tapasztalatok nagyobb körültekintésre és meg-fontoltságra intenek.

Sokszor halljuk, noha csak féligazságot tartalmaz, hogyaz állam rossz tulajdonos, ezért kell mindent magántulaj-donba adni. Valóban, többnyire rossz tulajdonos a vállal-kozói körben, de ki merné azt mondani, hogy mindenüttaz, vagy különösen azt, hogy mindenütt magántulajdono-sokra van szükség? Az állam tényleg vonuljon ki a ver-senyző gazdaság világából, de a szerepe nem nélkülözhe-tő annak a közegnek a kialakításában, fenntartásában ésfejlesztésében, amely a vállalkozások és az egész társa-dalom, benne a települések mindennapi létfeltételeitjelenti!

Az államnak kell gondoskodnia az országot behálózóközlekedési rendszerekről, hogy a települések elérhetőklegyenek a vállalkozások számára, illetve, hogy a munka-erő zavartalanul és gyorsan juthasson el a munkahelyére.Ezért helyes az úthálózat fejlesztését elsődleges feladattá

2. táblázat. Az egyéni mezőgazdasági termelésben munkát végzők aránya és gazdasági aktivitásszerinti megoszlásuk a teljes népesség %-ában

Megnevezés1000 főnél

kisebbtelepülés

1000és 5000 fő

közöttitelepülés

5000és 50 000 fő

közöttitelepülés

50 000főnél

nagyobbtelepülés

Együtt

Mezőgazdasági aktívkeresők

4,4 3,9 1,9 0,3 2,0

Nem mezőgazdaságiaktív keresők

14,9 11,9 6,1 1,5 6,5

Nyugdíjasok 19,9 14,2 6,4 1,3 7,5

Nem aktív keresőkés nem is nyugdíjasok

9,7 7,0 2,9 0,5 3,5

Az egyéni mezőgazdaságitermelésben munkátvégzők együtt

48,9 37,1 17,3 3,5 19,5

196 197

emelő kormányprogram, s ezért kell mielőbb rendezni avasút jövőjét is, amely szintén a vidék felzárkóztatásánakfontos eszköze.18

De kizárólag és közvetlenül az államnak kell arról isgondoskodnia, hogy minden település számára megol-dódjék az alapszintű oktatás, az egészségügyi ellátás, aposta és a közigazgatási szolgáltatás rendje. Ez ma nincsígy, mert a teher jelentős része áttevődik az önkormányza-tokra, amelyeknek nagyobbik része nem tud megbirkóz-ni az ebből fakadó feladatokkal. Tehát az a teendő, hogyezek ellátását mielőbb kivonjuk a helyi önkormányzatokpénzügyi rendjéből és felelősségi köréből, s közvetlenül azállam vegye át az intézményeket és fenntartásukat.

Mára a vidék leszakadása az oktatás és a kultúra terénsem kisebb, mint a gazdasági életben. Őszintén ki kellmondanunk, hogy azokon a kis településeken, ahol egy-egy évfolyam tanköteles gyerekeinek száma alig egy-kétfő, sőt néhány korosztályban esetleg egyetlen gyereksincs, nem lehet (és az állam sem tud) iskolát működtetni.Sem anyagilag, sem szakmai szempontból. Ezért, ahogykontinensünk más tájain teszik, gondoskodnunk kell,mégpedig állami pénzen, e gyerekek napi szállításáról akörzeti iskolákba. Sokszor felvetődik a kérdés, hogy milesz a ,,fölöslegessé” váló tanítókkal, tanárokkal e racionálisközpontosítást követően. Úgy tapasztalom, gyakorta kife-jezetten álságos a sorsukért való aggodalom, de a kérdésazért többnyire nagyon is valós. Általános orvosságotnem tudok ajánlani, de ismerem annyira a falvak világát,hogy elmondhassam, szinte mindenütt túlórázni kény-szerülnek a tanítók és tanárok. És szerepük szinte csak azóraadásra korlátozódik, nem élnek benn a település szel-

lemi világában. Ezt mindenképpen föl kell számolni. Szin-te mindenütt súlyos hiány van nyelveket tanítani tudók-ból, számítástechnikai ismereteket oktatókból. Kiképzé-sük és alkalmazásuk alaposan javíthatna oktatásunk szín-vonalán. Egyre több gyerek szorulna korrepetálásra. Ezszintén lehetne rész- vagy teljes munkaidős feladata sokpedagógusnak. Manapság az oktatói kar továbbképzésé-re igen kevés energiát fordítanak, s ez sem megy szakem-berek nélkül, akiknek nem feltétlenül kell idegennek len-niük stb.

A falusi és általában a vidéki ,,tele-házak” működtetésetöbbnyire nem a technikai hiányok miatt, hanem szemé-lyi okokból akadozik. Vagy gondoljunk arra, hogy micso-da rombolás ment végbe a falusi és kisvárosi kultúrházakfölszámolásával. Véleményem szerint számos tanító éstanár lehetne főállásban is szervezője a település, vagykezdetben legalább a kistérségek szellemi életének, azismeretterjesztésnek, amelynek hiánya most, az EU-bavaló belépéskor, minden eddiginél jobban látszik. Ésennél bizony nincs is olcsóbb megoldás!

Számos gond forrása a vidéki társadalom morális szét-esettsége, amelyre nagy részben van magyarázat is, még-pedig mindent megelőzően maga a szegénység. A sze-génység enyhítése nélkül pedig a morál sem lesz jobb,sem az adófizetési fegyelemben, sem a vagyon- és a létbiz-tonság területén.

A rendszerváltás körüli években oly sokak által vallotthiedelem, hogy a már korábban meglazult munkafegye-lemnek ,,milyen jót tesz majd egy kis munkanélküliség”,szinte pillanatok alatt szertefoszlott. A munkahelyüketelvesztők zöme nem valamilyen versenyben maradt alul,hanem mintegy váratlan ,,istencsapás” következtében,egyik napról a másikra, s az újrakezdés halvány reményenélkül. A legkevésbé képzetteket, s közülük is legelőször aroma munkaerőt, majd a többi, városba ingázót hazaküld-ték a gyárakból, a városi munkahelyekről. A helyi mező-gazdasági nagyüzemek egy része föloszlott, s a 20 és 50 évközöttiek zöme 1–1,5 ha kárpótlási földdel a tulajdonában

18 Az állami tulajdonú vasút évről évre hatalmas költségvetési támogatást igényel,mert bevételei képtelenek fedezni a folyó kiadásokat. A fejlesztés évről évre kisebbannál, mint ami minimálisan szükséges lenne. De könnyen megérthetjük e nehézhelyzetet, ha arra gondolunk, hogy a fenntartott és működtetett vonalak mintegy40%-án szinte semmi forgalom nem zajlik, így ennek költségei teljességgel fedezet-lenek. Megoldást a forgalom közútra való átterelése kínál, ami újfent megerősíti azúthálózat – autópálya-programon túlmutató – korszerűsítésének szükségességét.

198 199

emelő kormányprogram, s ezért kell mielőbb rendezni avasút jövőjét is, amely szintén a vidék felzárkóztatásánakfontos eszköze.18

De kizárólag és közvetlenül az államnak kell arról isgondoskodnia, hogy minden település számára megol-dódjék az alapszintű oktatás, az egészségügyi ellátás, aposta és a közigazgatási szolgáltatás rendje. Ez ma nincsígy, mert a teher jelentős része áttevődik az önkormányza-tokra, amelyeknek nagyobbik része nem tud megbirkóz-ni az ebből fakadó feladatokkal. Tehát az a teendő, hogyezek ellátását mielőbb kivonjuk a helyi önkormányzatokpénzügyi rendjéből és felelősségi köréből, s közvetlenül azállam vegye át az intézményeket és fenntartásukat.

Mára a vidék leszakadása az oktatás és a kultúra terénsem kisebb, mint a gazdasági életben. Őszintén ki kellmondanunk, hogy azokon a kis településeken, ahol egy-egy évfolyam tanköteles gyerekeinek száma alig egy-kétfő, sőt néhány korosztályban esetleg egyetlen gyereksincs, nem lehet (és az állam sem tud) iskolát működtetni.Sem anyagilag, sem szakmai szempontból. Ezért, ahogykontinensünk más tájain teszik, gondoskodnunk kell,mégpedig állami pénzen, e gyerekek napi szállításáról akörzeti iskolákba. Sokszor felvetődik a kérdés, hogy milesz a ,,fölöslegessé” váló tanítókkal, tanárokkal e racionálisközpontosítást követően. Úgy tapasztalom, gyakorta kife-jezetten álságos a sorsukért való aggodalom, de a kérdésazért többnyire nagyon is valós. Általános orvosságotnem tudok ajánlani, de ismerem annyira a falvak világát,hogy elmondhassam, szinte mindenütt túlórázni kény-szerülnek a tanítók és tanárok. És szerepük szinte csak azóraadásra korlátozódik, nem élnek benn a település szel-

lemi világában. Ezt mindenképpen föl kell számolni. Szin-te mindenütt súlyos hiány van nyelveket tanítani tudók-ból, számítástechnikai ismereteket oktatókból. Kiképzé-sük és alkalmazásuk alaposan javíthatna oktatásunk szín-vonalán. Egyre több gyerek szorulna korrepetálásra. Ezszintén lehetne rész- vagy teljes munkaidős feladata sokpedagógusnak. Manapság az oktatói kar továbbképzésé-re igen kevés energiát fordítanak, s ez sem megy szakem-berek nélkül, akiknek nem feltétlenül kell idegennek len-niük stb.

A falusi és általában a vidéki ,,tele-házak” működtetésetöbbnyire nem a technikai hiányok miatt, hanem szemé-lyi okokból akadozik. Vagy gondoljunk arra, hogy micso-da rombolás ment végbe a falusi és kisvárosi kultúrházakfölszámolásával. Véleményem szerint számos tanító éstanár lehetne főállásban is szervezője a település, vagykezdetben legalább a kistérségek szellemi életének, azismeretterjesztésnek, amelynek hiánya most, az EU-bavaló belépéskor, minden eddiginél jobban látszik. Ésennél bizony nincs is olcsóbb megoldás!

Számos gond forrása a vidéki társadalom morális szét-esettsége, amelyre nagy részben van magyarázat is, még-pedig mindent megelőzően maga a szegénység. A sze-génység enyhítése nélkül pedig a morál sem lesz jobb,sem az adófizetési fegyelemben, sem a vagyon- és a létbiz-tonság területén.

A rendszerváltás körüli években oly sokak által vallotthiedelem, hogy a már korábban meglazult munkafegye-lemnek ,,milyen jót tesz majd egy kis munkanélküliség”,szinte pillanatok alatt szertefoszlott. A munkahelyüketelvesztők zöme nem valamilyen versenyben maradt alul,hanem mintegy váratlan ,,istencsapás” következtében,egyik napról a másikra, s az újrakezdés halvány reményenélkül. A legkevésbé képzetteket, s közülük is legelőször aroma munkaerőt, majd a többi, városba ingázót hazaküld-ték a gyárakból, a városi munkahelyekről. A helyi mező-gazdasági nagyüzemek egy része föloszlott, s a 20 és 50 évközöttiek zöme 1–1,5 ha kárpótlási földdel a tulajdonában

18 Az állami tulajdonú vasút évről évre hatalmas költségvetési támogatást igényel,mert bevételei képtelenek fedezni a folyó kiadásokat. A fejlesztés évről évre kisebbannál, mint ami minimálisan szükséges lenne. De könnyen megérthetjük e nehézhelyzetet, ha arra gondolunk, hogy a fenntartott és működtetett vonalak mintegy40%-án szinte semmi forgalom nem zajlik, így ennek költségei teljességgel fedezet-lenek. Megoldást a forgalom közútra való átterelése kínál, ami újfent megerősíti azúthálózat – autópálya-programon túlmutató – korszerűsítésének szükségességét.

198 199

csekély kilátással kezdett új megélhetés után nézni. Az aligtöbb mint egy évtizede tartó folyamat gyors szelekcióhozvezetett: a kevés számú mezőgazdasági és egyéb vállalko-zói réteg a korábbiakhoz képest többszörös jólétben él, atöbbség szegényebben.

A munkanélküliség hirtelen megnövekedése az 1990-es évek elején nem csak megakasztotta a cigányság társa-dalmi felzárkózásának – korábban is szerény – esélyeit,hanem minden korábbinál súlyosabb helyzetet eredmé-nyezett, elsősorban a vidéki és azon belül is a falusi romákkörében. Gondjaik enyhítése, legalább elemi szintű okta-tásuk megoldása és a különböző foglalkoztatási progra-mok elindítása az egész ország érdeke, amihez indokoltminden lehetséges formát és kezdeményezést támogatni,és anyagi forrást mozgósítani.

A vidéki vállalkozások zöme ma a szürke vagy a feketegazdasághoz tartozik, alkalmazottainak nagy része mini-málbérrel foglalkoztatott, és sem a cég, sem a munkaválla-lók nem jelentős adófizetői a településnek. Az úgyneve-zett ,,őstermelők” pedig szinte egységesen (a nagyobbmezőgazdasági vállalkozásokkal egyetemben) kikerül-nek az adófizetői körből. Az állam fontos feladata ezen atéren a rendteremtés, amely nélkül az önkormányzatoksem állhatnak saját lábukra. A rendteremtés elsősorbanazt jelentené, hogy nyilvántartásba venni és kedvezmé-nyezni kell minden olyan foglakoztatási és vállalkozásiformát, amelyet ma az adóterhek (vagy gyakorta csak azattól való félelem) tartanak távol a legális gazdaságtól, svilágos határt kell szabni az adómentességnek is.

Még sürgetőbb a közbiztonság megteremtése, amely-nek hiánya egyre rontja a gazdasági vállalkozások nyu-godt működését és megterheli az emberek mindennapiéletet. Ebben valódi áttörést kell elérni, amit a ,,megélhetésibűnözés” terjedése tesz súlyos gonddá és feladattá, hiszennem csak a jelenséget kell megelőzni és büntetni, hanemannak kiváltó okát kell fölszámolni. S ez nem jogi és rend-őrségi feladat, hanem az emberhez méltó életfeltételek

kialakítása, mindenekelőtt a munkalehetőség megte-remtése.

Végül is ebben, a munkahelyek létesítésében összegez-hető a legtömörebben a vidék fölzárkóztatásának kulcs-kérdése, amely hosszú időszak munkáját és a társadalomfeltétel nélküli összefogását igényli. Ha valahol, itt tűrhe-tetlen a széthúzás és a politikai indíttatású acsarkodás.

Budapest, 2003. december 28.

200

csekély kilátással kezdett új megélhetés után nézni. Az aligtöbb mint egy évtizede tartó folyamat gyors szelekcióhozvezetett: a kevés számú mezőgazdasági és egyéb vállalko-zói réteg a korábbiakhoz képest többszörös jólétben él, atöbbség szegényebben.

A munkanélküliség hirtelen megnövekedése az 1990-es évek elején nem csak megakasztotta a cigányság társa-dalmi felzárkózásának – korábban is szerény – esélyeit,hanem minden korábbinál súlyosabb helyzetet eredmé-nyezett, elsősorban a vidéki és azon belül is a falusi romákkörében. Gondjaik enyhítése, legalább elemi szintű okta-tásuk megoldása és a különböző foglalkoztatási progra-mok elindítása az egész ország érdeke, amihez indokoltminden lehetséges formát és kezdeményezést támogatni,és anyagi forrást mozgósítani.

A vidéki vállalkozások zöme ma a szürke vagy a feketegazdasághoz tartozik, alkalmazottainak nagy része mini-málbérrel foglalkoztatott, és sem a cég, sem a munkaválla-lók nem jelentős adófizetői a településnek. Az úgyneve-zett ,,őstermelők” pedig szinte egységesen (a nagyobbmezőgazdasági vállalkozásokkal egyetemben) kikerül-nek az adófizetői körből. Az állam fontos feladata ezen atéren a rendteremtés, amely nélkül az önkormányzatoksem állhatnak saját lábukra. A rendteremtés elsősorbanazt jelentené, hogy nyilvántartásba venni és kedvezmé-nyezni kell minden olyan foglakoztatási és vállalkozásiformát, amelyet ma az adóterhek (vagy gyakorta csak azattól való félelem) tartanak távol a legális gazdaságtól, svilágos határt kell szabni az adómentességnek is.

Még sürgetőbb a közbiztonság megteremtése, amely-nek hiánya egyre rontja a gazdasági vállalkozások nyu-godt működését és megterheli az emberek mindennapiéletet. Ebben valódi áttörést kell elérni, amit a ,,megélhetésibűnözés” terjedése tesz súlyos gonddá és feladattá, hiszennem csak a jelenséget kell megelőzni és büntetni, hanemannak kiváltó okát kell fölszámolni. S ez nem jogi és rend-őrségi feladat, hanem az emberhez méltó életfeltételek

kialakítása, mindenekelőtt a munkalehetőség megte-remtése.

Végül is ebben, a munkahelyek létesítésében összegez-hető a legtömörebben a vidék fölzárkóztatásának kulcs-kérdése, amely hosszú időszak munkáját és a társadalomfeltétel nélküli összefogását igényli. Ha valahol, itt tűrhe-tetlen a széthúzás és a politikai indíttatású acsarkodás.

Budapest, 2003. december 28.

200

VITÁNYI IVÁN

A 21. SZÁZADSZOCIALIZMUSA

A szocializmus nem új fogalom, nem is pusztán 19. száza-di (még kevésbé csak-marxi). A marxi szocializmusnak isvoltak előzményei, az ő korabelinek is voltak változatai. (AKommunista Kiáltvány végén sorra is veszik őket.) Ha a ter-minus lényegét a lehető legszélesebb általánosságban akar-juk megragadni, akkor a kifejezésben felhasznált szó: asocius = társ és a societas = közösség fogalmából kell kiindulni.

A 15. század után kialakuló új ,,világállapot” alapesz-méjét Hobbes fejezte ki a legerőteljesebben: ,,homo homi-ni lupus” (ember az embernek farkasa). A szocializmusalapgondolata éppen ezzel szegül szembe a ,,homo homi-ni socius” (ember az embernek társa) eszményével. Ez alegszélesebb definíció, minden további ebből következikvagy ehhez kapcsolódik. (Még azt is hozzátéve, amit Ker-tész Imre olyan szépen fejezett ki a naplójában: Ahol ahomo homini lupus elve érvényes, ott előbb-utóbb a pat-kányok uralkodnak.)

Az alapeszmét sokféleképpen fogalmazták meg, éstöbbféleképpen vezették le. Marx és Engels abban voltakúttörők, hogy az egész gondolatkört beleillesztették a fej-lődő gazdasági és társadalmi viszonyok valóságába.Homo homini lupus: azt jelenti, hogy a társadalom kisebb-sége leigázza és kizsákmányolja a többséget. Elveszi tőlükazt az értéket, amit ők teremtettek meg. A homo hominisocius pedig azt, hogy a közösen termelt érték a közössé-get illeti. A megoldásra vonatkozó javaslataikat egy olyangazdaság felvirágzásának idején fogalmazták meg, amely-ben az értéket a ,,belefektetett munka” szabta meg, ésamelyben ezért az osztályok radikálisan elhatárolódtakegymástól. Marx A tőke utolsó fejezeteiben tért csak ki

arra, hogy a gazdaság fejlődése folytán eljön az idő, ami-kor már nem a közvetlenül belefektetett munka, hanem aközvetve belefektetett tudás a legfőbb értékképző erő, éshogy ez radikálisan átalakítja a társadalmi viszonyok ösz-szességét. Úgy gondolták azonban, hogy ez már a kizsák-mányolt osztályok várható forradalma után következikbe. Nem számoltak azzal, hogy másképpen lesz. A kapita-lizmus ,,méhében” (Marxék kedves megfogalmazása) isszülethetnek és születnek is új dolgok.

A 20. század társadalmi gondolkodásának története azúj helyzet kialakulásának és újra meg újra való további át-alakulásának története. Ami kihatott a társadalomról valógondolkodásra is mind a szocialista mozgalmon kívül(Durckheimtől, Webertől, Freudtól kezdve), mind a szocia-lizmus eszmeáramlatán belül (már a 19. század végétől,Engels késői munkáitól, Bernstein fellépésétől számítva).Hatalmas munka lenne egyszer az egész folyamatotamúgy istenigazából áttekinteni, nagyon sok mindentkellene megtárgyalni hozzá. Többek között a 20. századegész társadalmi-történelmi gondolkozásának Marxörökségéhez való viszonyát. Ezt ugyanis sokan ma is csaksztereotípiákban tudják elgondolni. A jobboldali szavaló-kórus kiüresedett szólamokkal utasítja el, minden rosszforrásának tekinti, mindenestül azonosítja a diktatúrák-kal. A marxizmus ,,reneszánszának” hívei, köztük LukácsGyörgy, csak helyzetük korlátai között vállalkoztak azújrafogalmazásra. A mai baloldal pedig jobbára kerüli atémát, hogy ne kerüljön olyan otromba hangzavarba,amit a jobboldaliak e körül keltenének. Ezért figyelmét –figyelmünket – jobbára elkerülte a 20. század szellemialkotásának az a gazdagsága, amelyet egy igazságos, szo-ciális és demokrata társadalom, tehát a szocializmus meg-valósításának lehetősége igézett meg.

Lapozzunk bele például a Múltunk azon számába,amely a szocialista gondolkozás 20. századi történetét fog-lalja össze, több szerző tanulmánysorozatának egymás-utánjában. Mindenki benne van, aki a ,,tudszoc” tanszékekegykori programjában szerepelt (akár megbíráltként), és

202 203

VITÁNYI IVÁN

A 21. SZÁZADSZOCIALIZMUSA

A szocializmus nem új fogalom, nem is pusztán 19. száza-di (még kevésbé csak-marxi). A marxi szocializmusnak isvoltak előzményei, az ő korabelinek is voltak változatai. (AKommunista Kiáltvány végén sorra is veszik őket.) Ha a ter-minus lényegét a lehető legszélesebb általánosságban akar-juk megragadni, akkor a kifejezésben felhasznált szó: asocius = társ és a societas = közösség fogalmából kell kiindulni.

A 15. század után kialakuló új ,,világállapot” alapesz-méjét Hobbes fejezte ki a legerőteljesebben: ,,homo homi-ni lupus” (ember az embernek farkasa). A szocializmusalapgondolata éppen ezzel szegül szembe a ,,homo homi-ni socius” (ember az embernek társa) eszményével. Ez alegszélesebb definíció, minden további ebből következikvagy ehhez kapcsolódik. (Még azt is hozzátéve, amit Ker-tész Imre olyan szépen fejezett ki a naplójában: Ahol ahomo homini lupus elve érvényes, ott előbb-utóbb a pat-kányok uralkodnak.)

Az alapeszmét sokféleképpen fogalmazták meg, éstöbbféleképpen vezették le. Marx és Engels abban voltakúttörők, hogy az egész gondolatkört beleillesztették a fej-lődő gazdasági és társadalmi viszonyok valóságába.Homo homini lupus: azt jelenti, hogy a társadalom kisebb-sége leigázza és kizsákmányolja a többséget. Elveszi tőlükazt az értéket, amit ők teremtettek meg. A homo hominisocius pedig azt, hogy a közösen termelt érték a közössé-get illeti. A megoldásra vonatkozó javaslataikat egy olyangazdaság felvirágzásának idején fogalmazták meg, amely-ben az értéket a ,,belefektetett munka” szabta meg, ésamelyben ezért az osztályok radikálisan elhatárolódtakegymástól. Marx A tőke utolsó fejezeteiben tért csak ki

arra, hogy a gazdaság fejlődése folytán eljön az idő, ami-kor már nem a közvetlenül belefektetett munka, hanem aközvetve belefektetett tudás a legfőbb értékképző erő, éshogy ez radikálisan átalakítja a társadalmi viszonyok ösz-szességét. Úgy gondolták azonban, hogy ez már a kizsák-mányolt osztályok várható forradalma után következikbe. Nem számoltak azzal, hogy másképpen lesz. A kapita-lizmus ,,méhében” (Marxék kedves megfogalmazása) isszülethetnek és születnek is új dolgok.

A 20. század társadalmi gondolkodásának története azúj helyzet kialakulásának és újra meg újra való további át-alakulásának története. Ami kihatott a társadalomról valógondolkodásra is mind a szocialista mozgalmon kívül(Durckheimtől, Webertől, Freudtól kezdve), mind a szocia-lizmus eszmeáramlatán belül (már a 19. század végétől,Engels késői munkáitól, Bernstein fellépésétől számítva).Hatalmas munka lenne egyszer az egész folyamatotamúgy istenigazából áttekinteni, nagyon sok mindentkellene megtárgyalni hozzá. Többek között a 20. századegész társadalmi-történelmi gondolkozásának Marxörökségéhez való viszonyát. Ezt ugyanis sokan ma is csaksztereotípiákban tudják elgondolni. A jobboldali szavaló-kórus kiüresedett szólamokkal utasítja el, minden rosszforrásának tekinti, mindenestül azonosítja a diktatúrák-kal. A marxizmus ,,reneszánszának” hívei, köztük LukácsGyörgy, csak helyzetük korlátai között vállalkoztak azújrafogalmazásra. A mai baloldal pedig jobbára kerüli atémát, hogy ne kerüljön olyan otromba hangzavarba,amit a jobboldaliak e körül keltenének. Ezért figyelmét –figyelmünket – jobbára elkerülte a 20. század szellemialkotásának az a gazdagsága, amelyet egy igazságos, szo-ciális és demokrata társadalom, tehát a szocializmus meg-valósításának lehetősége igézett meg.

Lapozzunk bele például a Múltunk azon számába,amely a szocialista gondolkozás 20. századi történetét fog-lalja össze, több szerző tanulmánysorozatának egymás-utánjában. Mindenki benne van, aki a ,,tudszoc” tanszékekegykori programjában szerepelt (akár megbíráltként), és

202 203

aki perspektívájába egyáltalán belefért. De hiányzik töb-bek között Sartre, Bourdieu, Adorno, Habermas, Marcuse,Jászi, Polányi, Wallerstein, Gunder Frank, Castoriadis, Berger,Raymond Williams. A felsorolás hevenyészett. Voltakép-pen a század egész társadalomtudományát ide kelleneírni – Max Webertől Robert Putnamig.

Igaz, mindegyik kritikai álláspontot foglal el a szocialis-ta gondolat őseredeti marxi programjához képest. Aminagyon is természetes. Bármilyen nagy gondokozó voltMarx, mégsem vallást alapított – bár voltak, aki annakhasználták, és – azzal együtt – hatalmi eszköznek. (És erreő maga is hagyott lehetőséget.) Ennél is fontosabb, hogyaz élet természetesen Marx után is tovább haladt, mertegyetlen ember sohasem láthatja pontosan előre a jövőt.Az utódoknak, éppen Marx követőinek két dolgot kellettfolytonosan újra és újra megvizsgálniuk: (1) Miben változ-tak meg a viszonyok, tehát mit kell módosítani az eredetifelfogáson? (2) És mit nem kell módosítani?

A társadalmi gyakorlat, tehát a politika szintjén a 20. szá-zadban két nagy formája alakult ki a szocialista gondolatreformjának.

Az egyik a sztálini típusú diktatórikus kommunizmus,amely ,,módosításaival” magát az alapeszmét is megta-gadta. Az autokrata parancsuralom megölte az eszmét.Ezért a szovjetrendszert nem nevezhetjük szocializmus-nak, de a szó eredeti értelme szerint (communitas =közösség) kommunizmusnak sem. Végső soron a fejlő-désből eddig kizárt periferikus régiók felzárkózási straté-giájának egyik változata volt, amely parancsuralmi eszkö-zeit a szocializmus eszméivel kívánta igazolni. Amit létre-hozott, nem szocializmus volt, hanem a kapitalizmusnakegy (az euro-amerikaihoz képest) rosszabb, bár a felzár-kózáshoz egy ideig pragmatikusan alkalmazható formája.

A szocializmus másik, a 20. században egyetlen igazi ésa gyakorlatban is alkalmazható formája a badgodesbergiszociáldemokrácia. Ez levonta a következtetéseket abbólaz átalakulásból, amely az atlanti centrum-országok mar-ket-money-machine (=kapitalista) gazdaságaiban létre-

jött. Azt a célt tűzte ki, hogy a gazdaság új lehetőségeit fel-használva a gazdaság (a tőke) és a társadalom (a munka)kompromisszumot köt, és ez mindkettőnek jó lesz. Már avilágháború előtt létrehozta ezt a svéd szociáldemokrácia,megteremtve és megformálva a két nagy társadalmi ideál,a demokrácia és a szocializmus egységét. A világháborúutáni nagy eszmélkedésben pedig megegyezés született avilágégést túlélő politikai középerők: a szociáldemokrácia,a liberalizmus és a konzervatívizmus között. Egyarántezt akarta Brandt, Palme, Kreisky új szociáldemokráciája,Keynes liberalizmusa és Erhardt ,,szociális piacgazdasága”.Így jött létre a nyugat-európai és észak-amerikai welfare-világ. A szociáldemokrácia nem csupán élvezője volt ennek,hanem alkotója is. Oskar Lafontaine ezt nevezhette a ,,kapita-lizmus és a szociáldemokrácia ellentmondásos, de szilárdegyüttműködésének”. Dahrendorf erre mondta, hogy a 20.század (pontosabban második fele) a szociáldemokráciaévszázadaként vonul be az emberiség történetébe.

Más kérdés, hogy ez a szisztéma a 20. század végére vál-sághoz vagy legalábbis fordulópontjához érkezett el. (Ezta kifejezést használta az Európai Szociáldemokrata Párt2003. novemberi brüsszeli elméleti tanácskozása.) Jelen-tése: ha folytatni akarjuk, nem lehet úgy, mint eddig. Ezzelmost azért nem foglalkozom, mert a távolabbi jövő felészeretnék nézni. Az ugyanis természetes – nem Marx,hanem egy egyiptomi rabszolga, József óta –, hogy a gaz-daság fejlődése vagy alakulása (és minden szerves folya-mat) hullámvonalban, szinuszgörbe alakjában haladelőre, az emelkedő íveket leszálló szakaszok követik.Most lefelé tartunk, talán éppen a mélyén – de legalábbisolyan ponton vagyunk, amelyről nem látszik a merre és ameddig. De hogy ezt már tudjuk, abból az is következik,hogy ebből a fázisból a társadalmi mozgás szabályai sze-rint belátható időn belül kikerülünk. Arról gondolkod-junk inkább, hogy ha a pozitív irányban kerülünk ki,milyen lehetőségek várnak ránk.

Mi lesz a demokratikus szocializmus aktuális formája a21. században? Ez most a kérdés. Kialakulhatnak-e, megerő-

204 205

aki perspektívájába egyáltalán belefért. De hiányzik töb-bek között Sartre, Bourdieu, Adorno, Habermas, Marcuse,Jászi, Polányi, Wallerstein, Gunder Frank, Castoriadis, Berger,Raymond Williams. A felsorolás hevenyészett. Voltakép-pen a század egész társadalomtudományát ide kelleneírni – Max Webertől Robert Putnamig.

Igaz, mindegyik kritikai álláspontot foglal el a szocialis-ta gondolat őseredeti marxi programjához képest. Aminagyon is természetes. Bármilyen nagy gondokozó voltMarx, mégsem vallást alapított – bár voltak, aki annakhasználták, és – azzal együtt – hatalmi eszköznek. (És erreő maga is hagyott lehetőséget.) Ennél is fontosabb, hogyaz élet természetesen Marx után is tovább haladt, mertegyetlen ember sohasem láthatja pontosan előre a jövőt.Az utódoknak, éppen Marx követőinek két dolgot kellettfolytonosan újra és újra megvizsgálniuk: (1) Miben változ-tak meg a viszonyok, tehát mit kell módosítani az eredetifelfogáson? (2) És mit nem kell módosítani?

A társadalmi gyakorlat, tehát a politika szintjén a 20. szá-zadban két nagy formája alakult ki a szocialista gondolatreformjának.

Az egyik a sztálini típusú diktatórikus kommunizmus,amely ,,módosításaival” magát az alapeszmét is megta-gadta. Az autokrata parancsuralom megölte az eszmét.Ezért a szovjetrendszert nem nevezhetjük szocializmus-nak, de a szó eredeti értelme szerint (communitas =közösség) kommunizmusnak sem. Végső soron a fejlő-désből eddig kizárt periferikus régiók felzárkózási straté-giájának egyik változata volt, amely parancsuralmi eszkö-zeit a szocializmus eszméivel kívánta igazolni. Amit létre-hozott, nem szocializmus volt, hanem a kapitalizmusnakegy (az euro-amerikaihoz képest) rosszabb, bár a felzár-kózáshoz egy ideig pragmatikusan alkalmazható formája.

A szocializmus másik, a 20. században egyetlen igazi ésa gyakorlatban is alkalmazható formája a badgodesbergiszociáldemokrácia. Ez levonta a következtetéseket abbólaz átalakulásból, amely az atlanti centrum-országok mar-ket-money-machine (=kapitalista) gazdaságaiban létre-

jött. Azt a célt tűzte ki, hogy a gazdaság új lehetőségeit fel-használva a gazdaság (a tőke) és a társadalom (a munka)kompromisszumot köt, és ez mindkettőnek jó lesz. Már avilágháború előtt létrehozta ezt a svéd szociáldemokrácia,megteremtve és megformálva a két nagy társadalmi ideál,a demokrácia és a szocializmus egységét. A világháborúutáni nagy eszmélkedésben pedig megegyezés született avilágégést túlélő politikai középerők: a szociáldemokrácia,a liberalizmus és a konzervatívizmus között. Egyarántezt akarta Brandt, Palme, Kreisky új szociáldemokráciája,Keynes liberalizmusa és Erhardt ,,szociális piacgazdasága”.Így jött létre a nyugat-európai és észak-amerikai welfare-világ. A szociáldemokrácia nem csupán élvezője volt ennek,hanem alkotója is. Oskar Lafontaine ezt nevezhette a ,,kapita-lizmus és a szociáldemokrácia ellentmondásos, de szilárdegyüttműködésének”. Dahrendorf erre mondta, hogy a 20.század (pontosabban második fele) a szociáldemokráciaévszázadaként vonul be az emberiség történetébe.

Más kérdés, hogy ez a szisztéma a 20. század végére vál-sághoz vagy legalábbis fordulópontjához érkezett el. (Ezta kifejezést használta az Európai Szociáldemokrata Párt2003. novemberi brüsszeli elméleti tanácskozása.) Jelen-tése: ha folytatni akarjuk, nem lehet úgy, mint eddig. Ezzelmost azért nem foglalkozom, mert a távolabbi jövő felészeretnék nézni. Az ugyanis természetes – nem Marx,hanem egy egyiptomi rabszolga, József óta –, hogy a gaz-daság fejlődése vagy alakulása (és minden szerves folya-mat) hullámvonalban, szinuszgörbe alakjában haladelőre, az emelkedő íveket leszálló szakaszok követik.Most lefelé tartunk, talán éppen a mélyén – de legalábbisolyan ponton vagyunk, amelyről nem látszik a merre és ameddig. De hogy ezt már tudjuk, abból az is következik,hogy ebből a fázisból a társadalmi mozgás szabályai sze-rint belátható időn belül kikerülünk. Arról gondolkod-junk inkább, hogy ha a pozitív irányban kerülünk ki,milyen lehetőségek várnak ránk.

Mi lesz a demokratikus szocializmus aktuális formája a21. században? Ez most a kérdés. Kialakulhatnak-e, megerő-

204 205

södhetnek-e olyan koncepciók, tervek, stratégiák, amelyekvalamilyen formában az ember embernek társa gondola-tot akarják valóságos formába önteni? És megfoganhat,hathat-e még valami olyan szocializmus ideál, amely leg-alább megfogja az emberek képzeletét? (Egy olyan világban,amely az utópiát is csak Harry Potter varázsinas képébentudja elképzelni. Igaz, hogy ez rajongással tölti el.)

NÉGY KONCEPCIÓ ARRÓL,HOGY MI A SZOCIALIZMUS ÉS MIKOR LESZ

Most csak annyit tehetünk: megpróbáljuk felvázolni azo-kat a koncepciókat, amelyekben egy lehetséges és meg-valósítandó szocializmus eszméje a 21. században megje-lenik. Milyen lesz az a társadalom, amelyet majd szocializ-musnak nevezhetünk? (Természetesen demokratikusszocializmusnak, ha úgy tetszik szociáldemokráciának –de mindenképpen szocializmusnak.) És megvalósul-e,vagy az elérhetetlen eszményképek, utópiák sorábanmarad?

A kérdés súlyosabb és összetettebb annál, hogy rövi-den felelhessünk rá. De mivel ez volt a 20. század társa-dalmi mozgásában, konfliktusaiban immanens módonbenne rejlő egyik legfontosabb dilemma, egyszer mégisgondolkozni kell a válaszon.

Én úgy látom, hogy a társadalom problémáinak szocia-lista megoldására négy keretben, négy dimenzióbanjelennek meg válaszok. Egy további gondolatmenet (ésvita) elindításaként ezt szeretném most felvázolni.

A négy koncepciót sorba állítom. A legegyszerűbbtől alegbonyolultabbig, a legrealistábbtól a legutópistábbig.

1. A társadalmi élet szféráinak egyenlősége (Dahrendorf)A legegyszerűbb, mondhatni pofon egyszerű Lord RalfDahrendorf egy nem tételszerű, inkább impresszioniszti-kus megállapítása. Ő a megvalósítandó szocializmusfogalmát az emberi társadalmi lét és tevékenység elkülö-

nített szféráinak egymáshoz való viszonyából vezeti le. Eszférákkal – Parsonstól Luhmanig – sokat foglalkozott a20. század társadalomtudománya. Többféle felsorolásvan róluk, de most csak a legkézenfekvőbbet idézzük ki:gazdaság, társadalom, politika, kultúra. Egyszerre van-nak jelen, hálózatot alkotnak, át- meg áthatják egymást, deugyanakkor – a társadalmi mozgás mind magasabb fokán– mindinkább el is különülnek egymástól. (Voltaképpenugyanezzel foglalkoztak Marxék is a ,,történelmi materia-lizmus” címszó alatt. A ,,Német ideológiában” az ,,érintke-zési formák” elnevezést használják.)

Ebből a rendszerből kettőt kell kiemelnünk: a gazdasá-got és a társadalmat. (Azzal, hogy a kultúra a társa-dalomhoz hozzákapcsolódik, mintegy a társadalom léte-zésmódjának fogható fel. A politika viszont közvetítő sze-repet játszik az így polarizált két szféra közt. És ismét netöprengjünk azon, hogy ez mennyire egyezik az alap ésfelépítmény tanával.) Annyi a lényeg, hogy ezek a szférákugyan elvben egyenrangúak, de hatásuk érvényesülésesajátos és különböző algoritmust követ. A modern kor-ban (tehát a kapitalizmus idején) a gazdaság mindenkép-pen elsődleges, legalábbis olyan formában, hogy igényeiés hatása gyorsabban, voltaképpen azonnal érvényesül, atöbbi háromé áttételesebben és lassabban.

Ha valamit, ezt jól látjuk a mi életünkben. Éppen itt éséppen most (az ezredforduló idején, Magyarországon)erről szól a politika. Minden politikai gondolkodásmód,akarat, párt kettőt akar és kettőt ígér: 1. a gazdaság gyor-sabb, nagyobb, erőteljesebb fejlődését; 2. a társadalom, anép, nemzet fokozódó jólétét. Nagyon nagy kérdés azon-ban, hogy ez a kettő hogyan viszonyul egymáshoz és miaz optimális arány.

Az egyik pólus (a klasszikus manchesteri liberalizmusszellemében) úgy gondolja, hogy mindennek alapja agazdaság fejlődése. (Nekem ezt tanították az elemi iskolá-ban a Horthy-korszakban. Hogy a szegények ezért neharagudjanak a gazdagokra: az ő asztalukról hullik le az,amiből a szegények megélnek. Később ezt így olvastam a

206 207

södhetnek-e olyan koncepciók, tervek, stratégiák, amelyekvalamilyen formában az ember embernek társa gondola-tot akarják valóságos formába önteni? És megfoganhat,hathat-e még valami olyan szocializmus ideál, amely leg-alább megfogja az emberek képzeletét? (Egy olyan világban,amely az utópiát is csak Harry Potter varázsinas képébentudja elképzelni. Igaz, hogy ez rajongással tölti el.)

NÉGY KONCEPCIÓ ARRÓL,HOGY MI A SZOCIALIZMUS ÉS MIKOR LESZ

Most csak annyit tehetünk: megpróbáljuk felvázolni azo-kat a koncepciókat, amelyekben egy lehetséges és meg-valósítandó szocializmus eszméje a 21. században megje-lenik. Milyen lesz az a társadalom, amelyet majd szocializ-musnak nevezhetünk? (Természetesen demokratikusszocializmusnak, ha úgy tetszik szociáldemokráciának –de mindenképpen szocializmusnak.) És megvalósul-e,vagy az elérhetetlen eszményképek, utópiák sorábanmarad?

A kérdés súlyosabb és összetettebb annál, hogy rövi-den felelhessünk rá. De mivel ez volt a 20. század társa-dalmi mozgásában, konfliktusaiban immanens módonbenne rejlő egyik legfontosabb dilemma, egyszer mégisgondolkozni kell a válaszon.

Én úgy látom, hogy a társadalom problémáinak szocia-lista megoldására négy keretben, négy dimenzióbanjelennek meg válaszok. Egy további gondolatmenet (ésvita) elindításaként ezt szeretném most felvázolni.

A négy koncepciót sorba állítom. A legegyszerűbbtől alegbonyolultabbig, a legrealistábbtól a legutópistábbig.

1. A társadalmi élet szféráinak egyenlősége (Dahrendorf)A legegyszerűbb, mondhatni pofon egyszerű Lord RalfDahrendorf egy nem tételszerű, inkább impresszioniszti-kus megállapítása. Ő a megvalósítandó szocializmusfogalmát az emberi társadalmi lét és tevékenység elkülö-

nített szféráinak egymáshoz való viszonyából vezeti le. Eszférákkal – Parsonstól Luhmanig – sokat foglalkozott a20. század társadalomtudománya. Többféle felsorolásvan róluk, de most csak a legkézenfekvőbbet idézzük ki:gazdaság, társadalom, politika, kultúra. Egyszerre van-nak jelen, hálózatot alkotnak, át- meg áthatják egymást, deugyanakkor – a társadalmi mozgás mind magasabb fokán– mindinkább el is különülnek egymástól. (Voltaképpenugyanezzel foglalkoztak Marxék is a ,,történelmi materia-lizmus” címszó alatt. A ,,Német ideológiában” az ,,érintke-zési formák” elnevezést használják.)

Ebből a rendszerből kettőt kell kiemelnünk: a gazdasá-got és a társadalmat. (Azzal, hogy a kultúra a társa-dalomhoz hozzákapcsolódik, mintegy a társadalom léte-zésmódjának fogható fel. A politika viszont közvetítő sze-repet játszik az így polarizált két szféra közt. És ismét netöprengjünk azon, hogy ez mennyire egyezik az alap ésfelépítmény tanával.) Annyi a lényeg, hogy ezek a szférákugyan elvben egyenrangúak, de hatásuk érvényesülésesajátos és különböző algoritmust követ. A modern kor-ban (tehát a kapitalizmus idején) a gazdaság mindenkép-pen elsődleges, legalábbis olyan formában, hogy igényeiés hatása gyorsabban, voltaképpen azonnal érvényesül, atöbbi háromé áttételesebben és lassabban.

Ha valamit, ezt jól látjuk a mi életünkben. Éppen itt éséppen most (az ezredforduló idején, Magyarországon)erről szól a politika. Minden politikai gondolkodásmód,akarat, párt kettőt akar és kettőt ígér: 1. a gazdaság gyor-sabb, nagyobb, erőteljesebb fejlődését; 2. a társadalom, anép, nemzet fokozódó jólétét. Nagyon nagy kérdés azon-ban, hogy ez a kettő hogyan viszonyul egymáshoz és miaz optimális arány.

Az egyik pólus (a klasszikus manchesteri liberalizmusszellemében) úgy gondolja, hogy mindennek alapja agazdaság fejlődése. (Nekem ezt tanították az elemi iskolá-ban a Horthy-korszakban. Hogy a szegények ezért neharagudjanak a gazdagokra: az ő asztalukról hullik le az,amiből a szegények megélnek. Később ezt így olvastam a

206 207

közgazdaságtanban: minél több a jól menő magánvállalat,annál több a munkalehetőség.) És való igaz, hogy ,,csakazt lehet elfogyasztani, amit megtermeltünk” – mikéntegy, a vezetés követelményeit gyakorlatban is ismerőpolitikus mondta. Ha a lakosság, a nemzet érdekeit védel-mező politika túl sok akadályt állít a gazdaság (ha úgy tet-szik: a tőke) elé, ha túl sokat akar tőle elvenni és a másikpólus, a nép ,,jólétére” fordítani, akkor könnyen járhatunkúgy, hogy a tőke elmegy, a gazdaság becsődöl, a néppedig szegényebb lesz, mint valaha. Ha viszont hagyjuk agazdaságot, hogy szárnyaljon és növekedjen kedve sze-rint, akkor elbízza magát, semmivel sem törődik, aminek avégén még nagyobb nyomor, egyetemes dekadencia és(természetesen sikerületlen) forradalom következik.

Mi tehát a megoldás? Ha a gazdaság és a társadalomszférája öntudatosan és magától megegyezik, hogy meg-találja a MÉRTÉKET. Dahrendorf szerint ez már maga aSZOCIALIZMUS, legalábbis a kezdete. Ha végiggondol-juk, igaza is van. Azzal együtt, hogy ebben sajnos legalábbannyi utópikus elem van, mint a szocializmus többi kon-cepciójában. Ehhez ugyanis kell egy olyan gazdaság,amelynek mozgatói a saját felvirágzásukkal egyenlő érté-ket tulajdonítanak a társadalom egyetemes életének.Olyan társadalom kell hozzá, amelynek tagjai, vagy leg-alábbis túlnyomó többségük, képes átlátni a társadalom,gazdaság, kultúra jelen viszonyait. És olyan politikaiközeg, amely képes egy valóságos, pragmatikus és elviközvetítésre.

Mindazonáltal nem lehetetlen. Úgy vélem, sokanfogadnák el, hogy ilyen szocializmusban éljenek.

(Csak zárójelben teszem hozzá, hogy e felfogás ősétCsécsy Imre egy zseniális passzusában is megtaláljuk.Kapitalizmus és szocializmus szerinte nem társadalmirendszerek, hanem irányultságok, célra irányuló tevé-kenységi formák. A gazdaság és benne a tőke [Kapital]ugyanúgy a létező dolgok sorába tartozik, mint a társa-dalom [Societas]. Mármost a kapitalista mindenekelőttolyan ember, aki működésével a Kapitalt akarja erősíteni

[még attól is függetlenül, hogy ő maga rendelkezik e tőke-tulajdonnal]. A szocialista viszont minden erejével és min-den tettével azon van, hogy a társadalmat segítse.)

2. A szabad munka elvének győzelme (Wallerstein)Más történelmi-gazdasági koncepciót ad Immanuel Wal-lerstein.

Mindenekelőtt a tőkés gazdaság világrendszerkéntvaló ábrázolását tette hozzá a marxi koncepcióhoz. Ennekcsak elemei voltak meg Marxnál, Max Webernél vagy a cent-rum-periféria elmélet korábbi képviselőinél. Marx analitiku-san ragadta meg a kapitalizmus rendszerét, mintegy mikro-szinten, az atomok és az elemi részecskék szintjén, de nemrajzolta fel a makro-rendszer törvényeit. A világrendszer wal-lersteini fogalmában a makro- és mikro-rendszer egymástfeltételezi. Következik ebből, hogy nem csak a szocializmus,a kapitalizmus sem valósítható meg következetesen egyet-len országban, akár a centrumban sem. A piaci-pénz gazda-ság (tehát a kapitalizmus) idején az egész világban és min-den országban állandóan kell legyen centrum és periféria,mert a centrum működése a periférián alapul (önmagábantehát egyik sem létezhet). A periférián azonban szükségsze-rűen kapitalizmus előtti viszonyok érvényesülnek. A cent-rum és a periféria, a társadalom felső és alsó része közöttnem csak a vagyonnak, hanem a társadalom alapértékeinekis egyenlőtlen az elosztása. Ami egyaránt vonatkozik a sza-badság, egyenlőség, szolidaritás és a minőség, közösség, kul-túra értéktriászaira. A centrum nem csak a gazdasági javak ésforrások, de a minőség, a közösség és a kultúra értékeinekis túlnyomó részét birtokolja.

Levonhatjuk tehát a következtetést (amit maga Wallers-tein sem fogalmazott meg ilyen élesen), hogy a kapitaliz-mus mint világrendszer elve két részből áll: 1. kapitaliz-musból, 2. nem-kapitalizmusból. (De persze olyan nem-kapitalizmusból, amit az uralkodó kapitalizmus a magaképére formál vagy torzít.)

A szociáldemokrácia Bernstein óta azt a harmadikmegoldást melengeti, amely szerint a ,,demokratikus szo-

208 209

közgazdaságtanban: minél több a jól menő magánvállalat,annál több a munkalehetőség.) És való igaz, hogy ,,csakazt lehet elfogyasztani, amit megtermeltünk” – mikéntegy, a vezetés követelményeit gyakorlatban is ismerőpolitikus mondta. Ha a lakosság, a nemzet érdekeit védel-mező politika túl sok akadályt állít a gazdaság (ha úgy tet-szik: a tőke) elé, ha túl sokat akar tőle elvenni és a másikpólus, a nép ,,jólétére” fordítani, akkor könnyen járhatunkúgy, hogy a tőke elmegy, a gazdaság becsődöl, a néppedig szegényebb lesz, mint valaha. Ha viszont hagyjuk agazdaságot, hogy szárnyaljon és növekedjen kedve sze-rint, akkor elbízza magát, semmivel sem törődik, aminek avégén még nagyobb nyomor, egyetemes dekadencia és(természetesen sikerületlen) forradalom következik.

Mi tehát a megoldás? Ha a gazdaság és a társadalomszférája öntudatosan és magától megegyezik, hogy meg-találja a MÉRTÉKET. Dahrendorf szerint ez már maga aSZOCIALIZMUS, legalábbis a kezdete. Ha végiggondol-juk, igaza is van. Azzal együtt, hogy ebben sajnos legalábbannyi utópikus elem van, mint a szocializmus többi kon-cepciójában. Ehhez ugyanis kell egy olyan gazdaság,amelynek mozgatói a saját felvirágzásukkal egyenlő érté-ket tulajdonítanak a társadalom egyetemes életének.Olyan társadalom kell hozzá, amelynek tagjai, vagy leg-alábbis túlnyomó többségük, képes átlátni a társadalom,gazdaság, kultúra jelen viszonyait. És olyan politikaiközeg, amely képes egy valóságos, pragmatikus és elviközvetítésre.

Mindazonáltal nem lehetetlen. Úgy vélem, sokanfogadnák el, hogy ilyen szocializmusban éljenek.

(Csak zárójelben teszem hozzá, hogy e felfogás ősétCsécsy Imre egy zseniális passzusában is megtaláljuk.Kapitalizmus és szocializmus szerinte nem társadalmirendszerek, hanem irányultságok, célra irányuló tevé-kenységi formák. A gazdaság és benne a tőke [Kapital]ugyanúgy a létező dolgok sorába tartozik, mint a társa-dalom [Societas]. Mármost a kapitalista mindenekelőttolyan ember, aki működésével a Kapitalt akarja erősíteni

[még attól is függetlenül, hogy ő maga rendelkezik e tőke-tulajdonnal]. A szocialista viszont minden erejével és min-den tettével azon van, hogy a társadalmat segítse.)

2. A szabad munka elvének győzelme (Wallerstein)Más történelmi-gazdasági koncepciót ad Immanuel Wal-lerstein.

Mindenekelőtt a tőkés gazdaság világrendszerkéntvaló ábrázolását tette hozzá a marxi koncepcióhoz. Ennekcsak elemei voltak meg Marxnál, Max Webernél vagy a cent-rum-periféria elmélet korábbi képviselőinél. Marx analitiku-san ragadta meg a kapitalizmus rendszerét, mintegy mikro-szinten, az atomok és az elemi részecskék szintjén, de nemrajzolta fel a makro-rendszer törvényeit. A világrendszer wal-lersteini fogalmában a makro- és mikro-rendszer egymástfeltételezi. Következik ebből, hogy nem csak a szocializmus,a kapitalizmus sem valósítható meg következetesen egyet-len országban, akár a centrumban sem. A piaci-pénz gazda-ság (tehát a kapitalizmus) idején az egész világban és min-den országban állandóan kell legyen centrum és periféria,mert a centrum működése a periférián alapul (önmagábantehát egyik sem létezhet). A periférián azonban szükségsze-rűen kapitalizmus előtti viszonyok érvényesülnek. A cent-rum és a periféria, a társadalom felső és alsó része közöttnem csak a vagyonnak, hanem a társadalom alapértékeinekis egyenlőtlen az elosztása. Ami egyaránt vonatkozik a sza-badság, egyenlőség, szolidaritás és a minőség, közösség, kul-túra értéktriászaira. A centrum nem csak a gazdasági javak ésforrások, de a minőség, a közösség és a kultúra értékeinekis túlnyomó részét birtokolja.

Levonhatjuk tehát a következtetést (amit maga Wallers-tein sem fogalmazott meg ilyen élesen), hogy a kapitaliz-mus mint világrendszer elve két részből áll: 1. kapitaliz-musból, 2. nem-kapitalizmusból. (De persze olyan nem-kapitalizmusból, amit az uralkodó kapitalizmus a magaképére formál vagy torzít.)

A szociáldemokrácia Bernstein óta azt a harmadikmegoldást melengeti, amely szerint a ,,demokratikus szo-

208 209

cializmus” a demokrácia fejlődése során jön létre, amikormegérnek a feltételei. Nem határozták meg azonban,hogy mik ezek a feltételek.

A kapitalista világrendszer koncepciója erre ad megol-dást. ,,Ha a munka mindenütt szabad lesz, akkor beszél-hetünk szocializmusról” – írja Wallerstein. Vagyis ha akapitalizmust ma az jellemzi, hogy éppen kapitalizmusvoltában nem homogén, akkor azt nevezhetjük demokra-tikus szocializmusnak, ha az egész világon homogénmódon lesz kapitalizmus, megszűnik a centrum és a peri-féria különbsége. A demokratikus szocializmus a nem hie-rarchizált világ alternatíváját nyújtja a centrum-perifériadichotómiájával szemben.

A történelem fintora, hogy egy rendszer akkor szűnikmeg, amikor megvalósul. De csak azoknak fintor, akikmég nem érezték át a dialektikát. Ha valaki ezt túlságosanszofisztikált megoldásnak látja, az gondolja el, hogy a fel-adat nem csekély, sőt sokkal monumentálisabb, mint afegyveres forradalom egy országban való végigvitele. Arendszer megváltoztatásának sine qua nonja a perifériafelszabadítása. Ehhez azonban a centrumon kívüli terüle-tek olyan nagyarányú fejlődése szükséges, amely anyagialapot teremt az egyenlőségre, továbbá a világdemokráciaolyan foka, amely meg tudja védeni az eddigi haszon-élvezők ellenállásától.

3. A demokrácia és a kultúra kiterjedése, az univerzáliscivil társadalomAz eddig tárgyalt két koncepciónak az a hiányossága,hogy nem foglalkozik a társadalom állapotával. Szüksé-ges követelménynek veszi, hogy a társadalom szférájaegyenlő erőt képviseljen a gazdasági szférával szemben(Dahrendorf), vagy hogy a társadalom megszerezze amunka szabadságát (Wallerstein), de nem határozza meg,milyen legyen ez a társadalom, miben különbözzék azeddigitől. Ezzel foglalkoznak azok a koncepciók, ame-lyek a szocializmus és a demokrácia elvének találkozásátkeresik, és voltaképpen a demokrácia lehetőség szerint

teljes körű kiterjesztésében látják a jövő igazságosabb tár-sadalmának vezető elvét. (Akár szocializmusnak nevezik,akár nem.)

Sok társadalmi gondolkozó illeszkedik ebbe a sorba,például Dick Howard, aki szerint az elmúlt két évszázadkét nagy társadalmi gondolata, a demokrácia és a szocia-lizmus csak együtt érvényes. (Híres jelmondata szerintMarxot Tocqueville, Tocqueville-t Marx szempontjábólkell újraolvasnunk.) Ezt mondja Robert Dahl, aki szerint ademokrácia jelenlegi legfejlettebb formája sem jelenti akiteljesedést. Most a garantált pluralizmus, a ,,poliarchia”szintjén vagyunk, innen kell továbbmennünk egy széle-sebb részvételen alapuló, a társadalom mind teljesebbegészének aktív szerepén épülő ,,erős demokráciába”.(Ami viszont már Benjamin Barber kifejezése.) Barberemeli ki legújabban az interdependencia elvét, a Függet-lenségi Nyilatkozat (Declaration of Independence) és aWorld Trade Center elleni terrortámadás évfordulójánmeghirdetve az Interdependence Declarationt. Fel semlehet sorolni azon gondolkodók sokaságát, akik (külön-böző terminusok alatt) a civil társadalom egyetemesséválásában látják egy belső, vértelen társadalmi forradalomkibontakozásának legfontosabb elemét.

Legalább irányultságában idetartozik a kultúráról valómodern tudományos gondolkodás legfontosabb irány-zata is, amelyet az angolszász világ könyvtári katalógusai-ban és a könyvesboltok pultjain Cultural Studies megjelö-lése alatt találhatunk. Úttörői közt Gramscit, RaymondWillliamst, Stuart Hallt és más olyanokat találunk, akikvagy maguk is marxistának vallották magukat, vagy gon-dolataik legfőbb inspirátorai között említették. Nemfogalmaztak meg társadalmi utópiát, de a kultúrát nempusztán járulékos elemnek tekintették, hanem a hatalom,a történelem és a kultúra hármasában gondolkoztak. (Ezaz egyik legutóbbi reprezentatív szöveggyűjteménycíme, Culture, Power, History Nicholas B. Dirks, GeorgeEley, Sherry B. Ortner szerkesztésében.) Azt vallják, hogya kultúra nem pusztán tükrözi vagy másolja a társadalmi

210 211

cializmus” a demokrácia fejlődése során jön létre, amikormegérnek a feltételei. Nem határozták meg azonban,hogy mik ezek a feltételek.

A kapitalista világrendszer koncepciója erre ad megol-dást. ,,Ha a munka mindenütt szabad lesz, akkor beszél-hetünk szocializmusról” – írja Wallerstein. Vagyis ha akapitalizmust ma az jellemzi, hogy éppen kapitalizmusvoltában nem homogén, akkor azt nevezhetjük demokra-tikus szocializmusnak, ha az egész világon homogénmódon lesz kapitalizmus, megszűnik a centrum és a peri-féria különbsége. A demokratikus szocializmus a nem hie-rarchizált világ alternatíváját nyújtja a centrum-perifériadichotómiájával szemben.

A történelem fintora, hogy egy rendszer akkor szűnikmeg, amikor megvalósul. De csak azoknak fintor, akikmég nem érezték át a dialektikát. Ha valaki ezt túlságosanszofisztikált megoldásnak látja, az gondolja el, hogy a fel-adat nem csekély, sőt sokkal monumentálisabb, mint afegyveres forradalom egy országban való végigvitele. Arendszer megváltoztatásának sine qua nonja a perifériafelszabadítása. Ehhez azonban a centrumon kívüli terüle-tek olyan nagyarányú fejlődése szükséges, amely anyagialapot teremt az egyenlőségre, továbbá a világdemokráciaolyan foka, amely meg tudja védeni az eddigi haszon-élvezők ellenállásától.

3. A demokrácia és a kultúra kiterjedése, az univerzáliscivil társadalomAz eddig tárgyalt két koncepciónak az a hiányossága,hogy nem foglalkozik a társadalom állapotával. Szüksé-ges követelménynek veszi, hogy a társadalom szférájaegyenlő erőt képviseljen a gazdasági szférával szemben(Dahrendorf), vagy hogy a társadalom megszerezze amunka szabadságát (Wallerstein), de nem határozza meg,milyen legyen ez a társadalom, miben különbözzék azeddigitől. Ezzel foglalkoznak azok a koncepciók, ame-lyek a szocializmus és a demokrácia elvének találkozásátkeresik, és voltaképpen a demokrácia lehetőség szerint

teljes körű kiterjesztésében látják a jövő igazságosabb tár-sadalmának vezető elvét. (Akár szocializmusnak nevezik,akár nem.)

Sok társadalmi gondolkozó illeszkedik ebbe a sorba,például Dick Howard, aki szerint az elmúlt két évszázadkét nagy társadalmi gondolata, a demokrácia és a szocia-lizmus csak együtt érvényes. (Híres jelmondata szerintMarxot Tocqueville, Tocqueville-t Marx szempontjábólkell újraolvasnunk.) Ezt mondja Robert Dahl, aki szerint ademokrácia jelenlegi legfejlettebb formája sem jelenti akiteljesedést. Most a garantált pluralizmus, a ,,poliarchia”szintjén vagyunk, innen kell továbbmennünk egy széle-sebb részvételen alapuló, a társadalom mind teljesebbegészének aktív szerepén épülő ,,erős demokráciába”.(Ami viszont már Benjamin Barber kifejezése.) Barberemeli ki legújabban az interdependencia elvét, a Függet-lenségi Nyilatkozat (Declaration of Independence) és aWorld Trade Center elleni terrortámadás évfordulójánmeghirdetve az Interdependence Declarationt. Fel semlehet sorolni azon gondolkodók sokaságát, akik (külön-böző terminusok alatt) a civil társadalom egyetemesséválásában látják egy belső, vértelen társadalmi forradalomkibontakozásának legfontosabb elemét.

Legalább irányultságában idetartozik a kultúráról valómodern tudományos gondolkodás legfontosabb irány-zata is, amelyet az angolszász világ könyvtári katalógusai-ban és a könyvesboltok pultjain Cultural Studies megjelö-lése alatt találhatunk. Úttörői közt Gramscit, RaymondWillliamst, Stuart Hallt és más olyanokat találunk, akikvagy maguk is marxistának vallották magukat, vagy gon-dolataik legfőbb inspirátorai között említették. Nemfogalmaztak meg társadalmi utópiát, de a kultúrát nempusztán járulékos elemnek tekintették, hanem a hatalom,a történelem és a kultúra hármasában gondolkoztak. (Ezaz egyik legutóbbi reprezentatív szöveggyűjteménycíme, Culture, Power, History Nicholas B. Dirks, GeorgeEley, Sherry B. Ortner szerkesztésében.) Azt vallják, hogya kultúra nem pusztán tükrözi vagy másolja a társadalmi

210 211

valóságot, hanem voltaképpen megkonstruálja. A hata-lom legfőbb eszköze a latens módon működő kultúra,amely a társadalom minden rétegének megszabja, hogymit tehet és mit nem. Ezért az erős civil társadalom víziójá-nak szerves része az az ,,erős kultúra”, amely a civil életközegét megteremti.

4. A kommunitárius vízió: ,,kapitalista úta kommunizmusba”A kommunitárius mozgalom gondolkodói radikális szer-kezeti változásokat vázolnak fel. A kapitalizmus és ademokrácia jelen változata (a korporatív kapitalizmus és apoliarchia) nem jelent végállomást az emberiség törté-netében. Az új technikai lehetőségek kialakulása (egy-részt), ezáltal a rendszer belső ellentmondásainak kiélese-dése (másrészt) és a civil társadalom szolidaritásánaknövekedése (harmadrészt) ki fogja kényszeríteni a radi-kális változásokat.

A koncepció tengelyében ugyanaz áll, mint azokéban,akik az ,,információs társadalom”, a ,,tudás társa-dalmának” eljövetelét hirdetik – ezt azonban a társa-dalmiság-közösségiség eszméjével egészítik ki. Ezértmondja a mozgalom egyik vezéralakja, Philipp Selznick,hogy eszméjük nem a szocializmus, hanem a kommunita-rizmus. (Chantal Mouffe ,,associational socialism”-neknevezi.) John Roemer és Pranab Bradhan ,,piaci szocializ-musnak” (market socialism). Robert J. Van der Veen ésPhilippe Van Parijs pedig meghökkentő módon ,,a szocia-lizmushoz vezető kapitalista útról” (,,A Capitalist Road toCommunism”) beszél.

Gondolkozásuk alaptétele, hogy a jelen állapot legradi-kálisabban új vonása a munka jellegének, a ,,tőke és amunka viszonyának” megváltozása. Marx – vagy akárJózsef Attila – idejében a munka és a munkás fogalmánakközepében a fizikai munka és a nehéz fizikai tevékenysé-get végző munkás állt, az így belefektetett fizikai munkaösszege adja a termék értékét. (És ebben a szellemimunka is azzal nyeri el értékét, amennyi fizikai munkát

kivált.) A munkás képét ebben a gondolatkörben fogal-mazta meg József Attila: ,,a szén, vas és olaj, a való anyagteremtett minket e szörnyű társadalom öntőformáibalöttyintve”.

A 20. század második felére mindez megváltozott.Marx ezt A tőke utolsó fejezeteiben már előre vetítette: jönegy kor, amikor a belefektetett fizikai munka összegehelyett a belefektetett tudáson mérjük az értéket. Ha úgytetszik, az információs forradalomról és társadalomrólszóló összes tétel és elmélet ezen a fordulaton épül. ,,Hoválett a munka a munka társadalmából?” – kiáltott fel Han-nah Ahrendt.

A társadalom rendszere ezen változás jegyében formáló-dott át. A szociológusok ennek jegyében mondják, hogy azosztály klasszikus marxi fogalma helyett a weberi státuscso-port felel meg a valóságnak. Egyre kevesebb fizikai munkakell ugyanakkora érték előállításához. Megváltozik a dolgo-zók (a keresők) és a nem dolgozók (eltartottak) aránya. Akeynesi welfare system ezáltal került válságba.

A kommunitáriusok olyan megoldást javasolnak, ame-lyek ezt a folyamatot nem gátolják, nem mérséklik, hanemvégigviszik és radikálisan új feltételeket teremtenek. A ter-melő munka ma már nem biztosítja a társadalom többsé-gének foglalkoztatását. Fel kell ismerni, hogy egyre keve-sebb ember, a társadalom töredéke látja el ezt a feladatot,a tőke így megszabadul attól a kényszertől, hogy melles-leg még munkahelyet biztosítson és ezáltal tartsa el a társa-dalmat. A munkásseregek nem a kohók tüzét élesztikvörösen és izzadtan, hanem a számítógép mellett ülve afejükkel meg az ujjukkal dolgoznak. Jól meg kell őketfizetni, hogy el lehessen tőlük várni a legmagasabb teljesít-ményt. Aki közéjük akar kerülni, meg kell dolgoznia.Ezzel szemben minden embernek alanyi jogon meg kelladni annyit, hogy nem is szűkösen meg tudjon élni. Bizto-sítani kell, hogy tanulhasson, részt vegyen a kultúra, a civiltársadalom ügyeiben, kreatív tevékenységet végezhes-sen, saját maga ,,kiteljesedésével” foglalkozhasson és dol-gozhasson. A két ágazat, az effektív munka és a legszéle-

212 213

valóságot, hanem voltaképpen megkonstruálja. A hata-lom legfőbb eszköze a latens módon működő kultúra,amely a társadalom minden rétegének megszabja, hogymit tehet és mit nem. Ezért az erős civil társadalom víziójá-nak szerves része az az ,,erős kultúra”, amely a civil életközegét megteremti.

4. A kommunitárius vízió: ,,kapitalista úta kommunizmusba”A kommunitárius mozgalom gondolkodói radikális szer-kezeti változásokat vázolnak fel. A kapitalizmus és ademokrácia jelen változata (a korporatív kapitalizmus és apoliarchia) nem jelent végállomást az emberiség törté-netében. Az új technikai lehetőségek kialakulása (egy-részt), ezáltal a rendszer belső ellentmondásainak kiélese-dése (másrészt) és a civil társadalom szolidaritásánaknövekedése (harmadrészt) ki fogja kényszeríteni a radi-kális változásokat.

A koncepció tengelyében ugyanaz áll, mint azokéban,akik az ,,információs társadalom”, a ,,tudás társa-dalmának” eljövetelét hirdetik – ezt azonban a társa-dalmiság-közösségiség eszméjével egészítik ki. Ezértmondja a mozgalom egyik vezéralakja, Philipp Selznick,hogy eszméjük nem a szocializmus, hanem a kommunita-rizmus. (Chantal Mouffe ,,associational socialism”-neknevezi.) John Roemer és Pranab Bradhan ,,piaci szocializ-musnak” (market socialism). Robert J. Van der Veen ésPhilippe Van Parijs pedig meghökkentő módon ,,a szocia-lizmushoz vezető kapitalista útról” (,,A Capitalist Road toCommunism”) beszél.

Gondolkozásuk alaptétele, hogy a jelen állapot legradi-kálisabban új vonása a munka jellegének, a ,,tőke és amunka viszonyának” megváltozása. Marx – vagy akárJózsef Attila – idejében a munka és a munkás fogalmánakközepében a fizikai munka és a nehéz fizikai tevékenysé-get végző munkás állt, az így belefektetett fizikai munkaösszege adja a termék értékét. (És ebben a szellemimunka is azzal nyeri el értékét, amennyi fizikai munkát

kivált.) A munkás képét ebben a gondolatkörben fogal-mazta meg József Attila: ,,a szén, vas és olaj, a való anyagteremtett minket e szörnyű társadalom öntőformáibalöttyintve”.

A 20. század második felére mindez megváltozott.Marx ezt A tőke utolsó fejezeteiben már előre vetítette: jönegy kor, amikor a belefektetett fizikai munka összegehelyett a belefektetett tudáson mérjük az értéket. Ha úgytetszik, az információs forradalomról és társadalomrólszóló összes tétel és elmélet ezen a fordulaton épül. ,,Hoválett a munka a munka társadalmából?” – kiáltott fel Han-nah Ahrendt.

A társadalom rendszere ezen változás jegyében formáló-dott át. A szociológusok ennek jegyében mondják, hogy azosztály klasszikus marxi fogalma helyett a weberi státuscso-port felel meg a valóságnak. Egyre kevesebb fizikai munkakell ugyanakkora érték előállításához. Megváltozik a dolgo-zók (a keresők) és a nem dolgozók (eltartottak) aránya. Akeynesi welfare system ezáltal került válságba.

A kommunitáriusok olyan megoldást javasolnak, ame-lyek ezt a folyamatot nem gátolják, nem mérséklik, hanemvégigviszik és radikálisan új feltételeket teremtenek. A ter-melő munka ma már nem biztosítja a társadalom többsé-gének foglalkoztatását. Fel kell ismerni, hogy egyre keve-sebb ember, a társadalom töredéke látja el ezt a feladatot,a tőke így megszabadul attól a kényszertől, hogy melles-leg még munkahelyet biztosítson és ezáltal tartsa el a társa-dalmat. A munkásseregek nem a kohók tüzét élesztikvörösen és izzadtan, hanem a számítógép mellett ülve afejükkel meg az ujjukkal dolgoznak. Jól meg kell őketfizetni, hogy el lehessen tőlük várni a legmagasabb teljesít-ményt. Aki közéjük akar kerülni, meg kell dolgoznia.Ezzel szemben minden embernek alanyi jogon meg kelladni annyit, hogy nem is szűkösen meg tudjon élni. Bizto-sítani kell, hogy tanulhasson, részt vegyen a kultúra, a civiltársadalom ügyeiben, kreatív tevékenységet végezhes-sen, saját maga ,,kiteljesedésével” foglalkozhasson és dol-gozhasson. A két ágazat, az effektív munka és a legszéle-

212 213

sebb értelemben vett szabad idő így szerves kapcsolatbakerül egymással. És mindezzel kialakul egy olyan új társa-dalom képe, amely a tőke forradalmi megzabolázása nél-kül is nagyon hasonlít a közösségi társadalmak évszáza-dos utópiáihoz – akár Marxéhoz is.

Nem folytatom ennek a koncepciónak a kifejtését(amelyet először ,,Theobald terv” néven ismertünk meg, avéletlen úgy hozta, hogy 1966-ban Londonban magam isott lehettem egy vitáján). Azóta kiterjedt irodalma van afelsoroltak és mások műveiig. Sok értelmiségiben keltet-tek visszhangot. Hatásának jellemzésére említem, hogyYehudi Menuhin részt vett a Budapest Klub 1993-ban tar-tott konferenciáján, nem csak zenélt (vezényelt), hanembeszédet is mondott, és lényegében ezt a koncepciót fej-tette ki.

Valós lehetőség ez vagy utópia? Hívei számításokatközölnek arról, hogy nagyon is megvalósítható, mások megtagadják. Nem kell most eldöntenünk. De annyit mondha-tunk, korántsem biztos, hogy a 21. század társadalmi-gazda-sági-politikai fejlődése rigorózusan marad meg az előző szá-zadok által kiizzadt keretek között. Ha pedig a változáslehetséges útján gondolkozunk, ezt sem vethetjük el.

ZÁRÓ GONDOLATOK

A 21. század elején vagyunk. Nyilvánvalóan éppen úgynem látjuk át, hogy mi történik majd benne, mint ahogymondjuk 1904-ben eleink sem látták sem a technikai-gaz-dasági fejlődés mikéntjét és mértékét, sem a fasizmust ésbolsevizmust, sem a világháborút, sem a jóléti rendszerkibontakozását és megrekedését, sem a globalizációt éskövetkezményeit. Illetve ha láttak is belőle valamit, sem-miképpen sem állt össze a kép.

Mi sem látjuk az egészet, de sok olyat láthatunk, látunk,ami a jövőt formálni, befolyásolni fogja. Összeállíthatunkforgatókönyv-változatokat (mint Huntington vagy Wal-lerstein is megtette), jó és rossz kimenetellel. Mi most csak

a jó szcenáriókra vetettünk egy tekintetet. Olyanokra,amelyek így vagy úgy ugyanabba a kategóriába tartoznak,mint a szocializmus nevével illetett igazságos társa-dalomról szőtt korábbi látomások.

A tanulság mindenesetre az, hogy ezek ma sem vesztet-ték el jogosultságukat. Az embernek szüksége van célra is,ideálra is. Nem szabad és nem lehet tőle elvenni. Ne szé-gyelljünk tehát a jövő szocialista társadalmáról sembeszélni, sem tenni érte.

214

sebb értelemben vett szabad idő így szerves kapcsolatbakerül egymással. És mindezzel kialakul egy olyan új társa-dalom képe, amely a tőke forradalmi megzabolázása nél-kül is nagyon hasonlít a közösségi társadalmak évszáza-dos utópiáihoz – akár Marxéhoz is.

Nem folytatom ennek a koncepciónak a kifejtését(amelyet először ,,Theobald terv” néven ismertünk meg, avéletlen úgy hozta, hogy 1966-ban Londonban magam isott lehettem egy vitáján). Azóta kiterjedt irodalma van afelsoroltak és mások műveiig. Sok értelmiségiben keltet-tek visszhangot. Hatásának jellemzésére említem, hogyYehudi Menuhin részt vett a Budapest Klub 1993-ban tar-tott konferenciáján, nem csak zenélt (vezényelt), hanembeszédet is mondott, és lényegében ezt a koncepciót fej-tette ki.

Valós lehetőség ez vagy utópia? Hívei számításokatközölnek arról, hogy nagyon is megvalósítható, mások megtagadják. Nem kell most eldöntenünk. De annyit mondha-tunk, korántsem biztos, hogy a 21. század társadalmi-gazda-sági-politikai fejlődése rigorózusan marad meg az előző szá-zadok által kiizzadt keretek között. Ha pedig a változáslehetséges útján gondolkozunk, ezt sem vethetjük el.

ZÁRÓ GONDOLATOK

A 21. század elején vagyunk. Nyilvánvalóan éppen úgynem látjuk át, hogy mi történik majd benne, mint ahogymondjuk 1904-ben eleink sem látták sem a technikai-gaz-dasági fejlődés mikéntjét és mértékét, sem a fasizmust ésbolsevizmust, sem a világháborút, sem a jóléti rendszerkibontakozását és megrekedését, sem a globalizációt éskövetkezményeit. Illetve ha láttak is belőle valamit, sem-miképpen sem állt össze a kép.

Mi sem látjuk az egészet, de sok olyat láthatunk, látunk,ami a jövőt formálni, befolyásolni fogja. Összeállíthatunkforgatókönyv-változatokat (mint Huntington vagy Wal-lerstein is megtette), jó és rossz kimenetellel. Mi most csak

a jó szcenáriókra vetettünk egy tekintetet. Olyanokra,amelyek így vagy úgy ugyanabba a kategóriába tartoznak,mint a szocializmus nevével illetett igazságos társa-dalomról szőtt korábbi látomások.

A tanulság mindenesetre az, hogy ezek ma sem vesztet-ték el jogosultságukat. Az embernek szüksége van célra is,ideálra is. Nem szabad és nem lehet tőle elvenni. Ne szé-gyelljünk tehát a jövő szocialista társadalmáról sembeszélni, sem tenni érte.

214

FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR

A KOSSUTH KIADÓ RT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA

A KIADÓ AZ 1795-BEN ALAPÍTOTT MAGYAR KÖNYVKIADÓK

ÉS KÖNYVTERJESZTŐK EGYESÜLÉSÉNEK A TAGJA

MŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR

WWW.KOSSUTH.HU / E-MAIL: RT@KOSSUTED.HU

NYOMTATTA ÉS KÖTÖTTE A SZEKSZÁRDI NYOMDA KFT.

FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ