�

�

Madár JánosHanácsek Erzsébet

Körmendi LajosMolnár Lajos

Erdei-Szabó IstvánSarusi MihályKoloh GáborBogár László

Gyarmati JánosBarcs János

Czifra MagdolnaBulla TerézNagy ZopánFehér József

Cs. Szabó LászlóCs. Szabó IstvánSzilágyi FerencSárándi JózsefHajdú József

VERSELBESZÉLÉS

ESSZÉTANULMÁNYINTERJÚ

EMLÉKEZÉSPUBLICISZTIKA

A MAGYAR KULTÚRA LAPJA 2004/2. SZÁM ÁRA: 100Ft

2

TARTALOM

Madár János versei 3Hûség; Tanya; Gyönyörû kín; Éretted lemondok; Genezis

Hanácsek Erzsébet versei 4Az alkony fénye; Éj; Hõség

Körmendi Lajos: A dohánycsempész és a fináncok; 4Egy bécsi úr Karcagon; A megrontott legény;A kerékgyártó és a rímhányó mester

Molnár Lajos versei 7Csendes ima; Csinálj így a kezeddel!; Az én álmod

Erdei-Szabó István versei 8Azonosítatlan koordináták; Fohász; Hõség

Sarusi Mihály: Szalbek-Iratos 8

Koloh Gábor versei 10Titkok mosolya; Én kiáltok; Halottidézés; Forgácsok; Kihantolás

Bogár László: Lopakodó; Körülállt ház 11

Gyarmati János: Könyörgés gyermekért (vers) 13

Barcs János: Harangszó (vers) 13

Czifra Magdolna versei 13Fekete varjak; Kõangyal

Barcs János: Harangszó (vers) 13

Bulla Teréz: Tréning 14

Nagy Zopán: Két madaram (vers) 17

Fehér József: Éljen Endrõd! (vers) 17

Monár Lajos: Tóth Ambrus; Boszorkány a tükörben 18

Cs. Szabó László: Üzenet 19

Cs. Szabó István: A gyomai református egyház régi úrasztali edényei (részlet) 20

Szilágyi Ferenc: In Memoriam Ladányi Mihály (vers) 22

Sárándi József versei 22Káromlás; Lyukasóra

Hajdú József: Egy rímfaragó rektor Dévaványán 23

�

�

IV. évf. 2. szám 2004. szeptember(Folyamatos számozás: 10. szám)

Kiadó:Körösi Mûhely

A Körösi Mûhely Alapítványtámogatói:

Békés Megye Önkormányzata Gyomaendrõd Önkormányzata

Mûvészeti ésSzabadmûvelõdési Alapítvány

Pro Renovanda CulturaHungariae Alapítvány

Szerkesztõ:Fehér József

A szerkesztõség címe:

5500 GyomaendrõdKulich Gyula u. 1.

jozseffeher@freemail.hu

Nem kért kéziratokatmegõrzünk és kérésre

visszaküldünk.Minden felbélyegzett,

válaszborítékkalellátott levélreválaszolunk.

Címlap terv:Hajdú József

Mûszaki szerkesztõ:Hajdú JózsefPalotai Enikõ

HU ISSN: 1587 – 9259

A MAGYAR KULTÚRA LAPJA 2004/2. SZÁM ÁRA: 100 Ft

A címlapon: Dévaványa régi, 1811-ben épült és

1882-ben bezárt ref. temploma.(Illusztráció Hajdú József írásához)

10 ÉV A KULTÚRA, A MÛVELÕDÉSÉS A CIVIL TÁRSADALOM SZOLGÁLATÁBAN

DÉVAVÁNYAI KULTURÁLIS ÉSHAGYOMÁNYÕRZÕ EGYESÜLET

*

DÉVAV

ÁNYAIKULTURÁ

LISÉS HAGYOMÁN

YÔRZÔEGYESÜLET

3

MADÁR JÁNOSVERSEI

Hûség

Mint deresedõ almafaágak,úgy tartom a fényt az ég felé.Ragyogjon büszkén és szabadongyöngéden szálló lépteid elé.

Kanyarogjanak hazáig az utak,hûs patak vizén át, kövekrõl kövekre. Én – beléd kapaszkodó árnyék, már csak téged követlek örökre.

Tanya

Zizeg az arc. Szegénységgel kitömött szalmazsák moccanaz éjben.

A folt rólunk álmodik. Tûfoknyi fény –Anyám szemében.

Gyönyörû kín

Múltam és jelenem, hogy naponta élek,

fényesül ajkamon csöndés az ének.

Versekben ébredõ hajnalok,

szemedben lángés kard vagyok.

Pengényi idõ – mi fölemel,

tûnik, csak tûnikölem el.

De addigszorítomlétedet.

El nem engedemléptedet.

Gyöngytiszta utaknak kincseit,

rajtam már gyönyörûkín segít.

Szerelem, édes fájdalom.

Örökké érted fáj dalom.

Éretted lemondok

Arcodhoz szótlanodom,mintha gyermekkoromraintem a számat –a szegénység irgalmas

istenére. Adjon valami csöppecske létet.Minden gyökér, minden rezzenõ levélke

tudja fillérnyi sorsunk.Nem jut júdásnyi pénzünkbõl egészre. Ne sírj, kicsi fiam,

szent örökségem az örökös vágyban,én éretted lemondok. Nem kell a szegénység

szétmorzsált adománya. Ujjaidat emeld föl! A jövõmegszégyenül mindenre elszánt tenyeredben.

Genezis

Süppedõ arcod: senki se,csak a szánkhoz kiömlõ magány.Egyedül zúgó fák idegen keresztje,moccanatlan idõ – lélek.

4�

�

HANÁCSEK ERZSÉBETVERSEI

Az alkony fénye

Megdermedt gyöngyök közt szívdobbanásnyi múltat kutatAnyám.Fel-felvillanó kincseit dalba fûzi,nyár játékait keresiés emlékkép fövenye összeáll. Titkos kertjében nefelejccselvirágszirom-szõnyegen sétál,ajkáról nóta csendül fel.Mint május bársony-tenyerébe fektetettfûszál, napok súlya alatt fekszikárván.Falatnyi éje szempillájára ül,lelke hártya-szárnyána lét vágyakat hiába szül.Mégis, mégis oly boldoglegbelül.Faliszõnyeg álmát falak õrzik, kõfalba öntött angyalokkal idõzik.Csönddé szelídült harmatcsepp lététnap szippantásátólUram, Te védd!

Éj

Paplanba zárt gömbölyûségaz ég.Elindulunk csönd-arcú leányához. Átlibbenünk az égi mezõkre. Csukott szemhéjunkra nyugalmat olda vértelen Hold.

Hõség

Perzselõ kövek égetik lelkem. Vibrál a lég.Az összeolvadt világra omlik a Napgyermekláncfû ragyogása.

KÖRMENDI LAJOSA DOHÁNYCSEMPÉSZ ÉS A FINÁNCOK

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember,aki a dohánnyal kupeckodott. A hatalmas karcagihatárban, annak is az Õzes nevû részén lakott egytanyán, elég messze a várostól ahhoz, hogy a finán-coknak sûrûn ne szottyanjon kedve felkeresni õt.

Ahogy az egyébként sûrûn megesett vele, egyszerelfogyott a pénze. Vakarta a fejét, de csak a szokásosmegoldás jutott eszébe.

– Na, fiam, reggel Karcagra viszünk egy kis do-hányt!

Azzal két zsákot mindjárt meg is tömött dohánnyal.Reggel aztán a két zsákot fellökte a szekérre ülésnek,s elindultak.

Döcögtek a rettenetesen rossz úton, ettõl aztán asav lötyögött a gyomrában hol ide, hol oda, és õültében összekucorodott, úgy marta a gyomorfalát.Amikor az Ágota csárdához értek, a kupec, alig ha-ladt túl egy vastag akácfán, annak közvetlen közelé-ben megrántotta a gyeplõt.

– Hó!– Bemegyünk? – kérdezte a fia.– Eszünk.Leszálltak. A dohánycsempész jól megnézte magá-

nak a csárda elõtt álló szekeret, ami elé három lovatfogtak. Körbepillantott, gyanakodva végigfuttatta aszemét az egész környéken, majd megnyugodva belé-pett.

Odabent elõvette az ember a tarisznyából a kenye-ret, a szalonnát, a hagymát, és bort is rendelt. Fala-tozni kezdtek. Ahogy így eszik, kilesve az ablakonlátja ám, hogy két finánc a közeli tengeribõl figyeli acsárdát. Nem szólt az ember semmit, csak figyeltrágás közben. Látta, hogy lopakodik a két finánc aszekerek felé, elõször az övét vizsgálgatják erõsen, srálelnek a zsákokban a dohányra. Amikor a másikszekérhez mentek, a kupec megkérdezte a fiát.

– Éhes vagy még?– Mán nem.– Akkor eridj ki, osztán a szekérkast kösd ki jó

erõsen a nagy akácfáho!– Mír?– Ne kérdezz! Kössed!A gyerek az ajtóban találkozott a belépõ finán-

cokkal, akik szinte észre sem vették, hogy kisurrantmellettük az ajtón.

5

– Kié a kétlovas szekér? – kérdezte az egyik.A kupec nyugodtan felnézett, megtörölte a bajszát,

a bicskával lekanyarította az utolsó falat kenyeret, sígy szólt.

– Az enyim.– Na, akkor kend bevisz minket Karcagra!– Jól van.Komótosan megrágta a szájába tett falatot, össze-

csukta a bicskáját, ivott egyet, megtörölte a bajszát, sfelállt.

– Na, gyüjjenek az urak!A fináncok hátul helyezkedtek el, õ pedig a fiával

elõl, ahol eddig is ültek. A kupec istenesen megos-torozta a lovait, erre azok szinte a levegõbe rántottáka szekeret, s elindultak, mint akiket puskából lõttekki.

A kikötött kas a fináncokkal együtt levágódott, akét hivatalos ember csak úgy hencsergett a földön.Mire magukhoz tértek a meglepetésbõl, s feltápász-kodtak, a kupec szekere már olyan messze vágtatott,hogy utána lõni sem volt érdemes.

Mikor már biztonságos távolságra elhaladtak, visz-szavettek a vágtából. A fiú egy kötelet forgatott akezében, nézegette, csóválta a fejét. A csárdabelipárbeszédükre visszautalva kérdezi az apját.

– Hát ezír?– Ezír – nevetett a dohánycsempész.

EGY BÉCSI ÚR KARCAGON

Egyszer volt, hol nem volt, a Karajánoson túl, de aKunlaposon innen, volt egyszer egy Karcag nevûváros. Történt, hogy az egyik este egy kereskedõérkezett vonattal. Elõtte már sok helyen megfordult.Kényszerûségbõl. A bécsi szappangyárban hívatta azigazgató, s megkérdezte, beszél-e magyarul? Mondta,hogy beszél. Erre kiadta az ukázt, hogy utazzonMagyarországra és gyûjtsön megrendeléseket a gyárrészére. Mit tehetett volna Májer úr? Vonatra ült, sjárta a magyar városokat és falvakat. Most hozta mega vonat a nagykunok híres központjába.

A bécsi úr megkérdezte a vasútnál, hol talál egyszállodát, mire elmagyarázták neki, hogy merre men-jen. Elindult a jelzett irányba, botorkált a sötétben,mert világítás az bizony nem nagyon akadt az utcán.Idõnként csaknem felbukott egy-egy gödörben, ugya-nis járda sem volt ebben a városban. Szerencse, hogyfelhõtlen volt az ég, így a holdvilágnál jó sok gyalog-lás után csak eljutott egy nagy térre, ahol rálelt aBárány szállóra.

Kapott egy szobát. Igaz, nem olyan pompásat, mintBécsben kapna, de aludni jó lesz, gondolta.

– Mit tud adni vacsorára? – kérdezte.– Csak rántottával szolgálhatunk, tekintetes úr –

mondta a szállodás.Májer úr nagyon éhes volt, hát bólintott, hogy jó

lesz, csak hozzák hamar. Hozták is egykettõre a józsíros, hagymás rántottát. A bécsi uraság gyorsanbefalta, még a kenyérbõl is majdnem elfelejtett harap-ni, annyira éhes volt. Még ízlett is neki, pedig nemszokta a gyomra az ilyen nehéz ételt. Feszengett egykicsit a széken vacsora után, aztán hozatott egy pohárbort, hátha oldaná benne ezt a teltség érzést. Mert úgysejtette, ez a magyar vacsora megfeküdte a gyomrát.Felhajtotta a bort, de nem érezte magát könnyebben,hát kért még egyet. Ezt megismételte még vagy két-szer, és már egészen virágos hangulatban vonult el aszobájába.

Nagyon fáradt volt a sok utazás miatt, el is aludtnyomban. Hanem ahogy közeledett a hajnal, szörnyûhascsikarásra ébredt. Nagyot csikordult a gyomra,majdnem olyanformán bugyogott benne a vacsoramaradványa, mint üstben a fövõ szilvalekvár. Egyébse kellett a finom bécsi uraságnak: szaladt az udvarraés az illemhelyet kereste a holdvilágnál, de nem lelte.Nem halogathatta tovább a dolgot, hát lekucorodottegy félreesõ helyen. Igen ám, de ahogy hozzáfognasürgõs nagydolgához, azt kiáltja valaki.

– Látlak!Ahogy ezt hallja Májer úr, elkezdett hátrálni.

Megint hallja.– Látlak!Erre ismét hátrált néhány métert, de csak jön a

kiáltás.– Látlak!Farolni kezdett újra. Addig curikkolt, hogy bele-

esett egy pernyés gödörbe. Ebben a pillanatban me-gint felharsant a hang.

– Látlak!Erre már elfutotta a méreg a bécsi urat.– Látsz a fenét, hiszen már magam sem látom ma-

gamat! – kiáltotta.Gyorsan elvégezte a dolgát az egyik sarokban,

pernyét húzott a csomóra, aztán indult volna aludni.Hanem a gödör olyan mély volt, hogy nem tudottkimászni belõle. Ott virradt rá.

Csak reggel tudta meg, hogy Karcagon a toronyõróránként kikiáltott a torony mind a négy ablakán:„Látlak!” Ezzel jelezte, hogy ébren van.

6

Szappan megrendelést aztán egy darabot semtudott kikönyörögni a nyakas kunokból. Azt mond-ták, fõznek az õ asszonyaik olyan szappant, a csá-száré sem különb! Délben már kocogott is az állomásfelé Májer úr, még az ebédet sem várta meg. A rántot-ta is, meg a kunok is megfeküdték a gyomrát.

A MEGRONTOTT LEGÉNY

Egyszer volt, hol nem volt, a Bige-fertõn túl, de aGergely-halmon innen, volt egyszer egy bodori hajú,meglehetõs ábrázatú szegény legény. Rettenetesenette a mormáncs egy szõke lány után, de az rá se hede-rített. Mikor a nõsülését firtatta valaki, ezt mondta.

– Olyan szegíny vagyok, hogy egy lecsepett zsíromsincs, az a baj.

Ami igaz, igaz, nem bõvelkedett szegény a földi ja-vakban, de annál inkább testvérekben. Tíz gyereketszült az anyja, majd jó sokára õ lett a kaparék.

Azért az a leány csak tetszett neki. Munka közbenis szinte látta maga elõtt, néha annyira belefeledkezettgondolataiba, hogy csak azt vette észre, énekel:

Száz forintot adtam én egy lóért,Másik százat a nyeregszerszámért,Harmadikat egy szép szõke lányért,Kit nem adnék széles e világért.

Ha csak tehette, a közeli tanyájuk felé õgyelgett,hátha látná legalább néhány pillanatra a rózsás arcúleányt. Na, annak az anyja aztán meg is haragudott asok mászkálás miatt a bodori hajú legényre!

Történt aztán, hogy nyári idõben, amikor pedigdandárja lett volna a munkának, a legényt elhagyta azereje. Nem bírt dolgozni. Alig kelt fel, már megintfeküdni kívánkozott, még enni sem volt kedve, csakvonszolta magát a tanya körül. Még a doktort is kihív-ták hozzá Karcagról, de az se tudta, mi baja lehet.

– Na, majd megtudom én! – fogadkozott a komája.Alig telt el két nap, szaladt a komája a bodori hajú

legényhez.– Komám, elfeji az erõdet az a vénasszony!– Milyen vénasszony?– A lyánynak az anyja.– Boszorkány lenne?– Az hát! Kilestem. – Mit láttál?– Este besurrant az ólba, osztán kis idõ múlva én is

benyitottam hirtelen. Te nígykézláb álltál a hídláson,

az meg úgy fejt egy rocskába, mint a tehenet szokták.Na, akkor osztán el is tûnt az egísz, mintha csak ál-modtam vóna.

Egyéb se kellett nekik! Tudták már, mit kell ten-niük. A legény gatyáját felakasztották a gerendára, jólmegostorozták, jó nagyokat vágtak rá.

Másnap a bodori hajú legény komája átment alányék tanyájába valamilyen ürüggyel. Hiába takartaa vénasszony a képét, csak meglátta rajta az ostorcsa-pások helyét.

– Na, komám, ez se bánt ezután! – mondta vissza-térve.

Nem is rontotta soha többet. De a legény se nézetttöbbé a lányra. Úgy volt vele, biztos eltanulta az is aboszorkánymesterséget az anyjától.

A KERÉKGYÁRTÓ ÉSRÍMHÁNYÓ MESTER

Egyszer volt, hol nem volt, a Tiszán arról, de aHortobágy folyón még éppen errõl, volt egyszer egyUgró István nevezetû ember. Kerékgyártó lett volna abecsületes foglalkozása, amit lelkiismeretesen ûzöttis szegény, de kis mûhelyében a hozzá fordulók eszekerekét is igyekezett javítgatni, miközben vonókéséthúzogatta. Szükség is volt erre:

Mert az eszetek kerekeNem a rendes vágásba jár,Ki-kizökken, nagyot döccen, Fertelmesen nyikorog már.

Az õ esze bezzeg nem nyikorgott! Rákereste a rí-met mindenre pillanatok alatt, s ezt igyekezett vicce-sen tenni. Szerették is az emberek. Akadt olyan, akiegyenesen kerékgyártó és rímhányó mesternek ne-vezte.

Egy szépnek nem nevezhetõ napon azonban azorvos eltiltotta mesterségétõl, mivel a már nem éppenfiatal rímfaragó mester súlyos betegségbe esett, mintazt kihullott haja, teljesen kopasszá vált feje oly fé-nyesen mutatta is. Mit tehetett szegény? Csillogókoponyájára álhajat rakott. Ment a széles karcagi ut-cán, találkozott egy ismerõssel, megemelte a fejfedõt,hogy illedelmesen köszöntse. Igen ám, de az álhajat isleemelte! Lett is nevetés a kunok büszke fõvárosá-ban! Fõleg azok hahotáztak, akiknek az esze kerekét

�

�

7

oly sûrûn javítgatta. Ugró uram nem gyõzött magya-rázkodni:

Nem szégyellem bevallani, Más haját szoktam hordani. Nem hivalkodásból teszem:A hûléstõl féltem fejem.

Már a tizenkilencedik század közepe táján is mege-sett, ahogy ma mondanánk, a pályamódosítás. Ugrómester, komolyan véve az orvosi intelmeket, felha-gyott a kerékgyártással, és egészségesebb tevékeny-ségbe fogott. Kertészkedni kezdett. A rigmusokgyártásáról természetesen nem mondott le. Sõt! Mostkezdte csak igazán elemében érezni magát! Vitte ahíres karcagi piacra a maga termelte zöldségeket,gyümölcsöket, és harsány rímekkel kínálta portéká-ját. Voltak ezek között sikamlós, akadtak tréfás kínálóstrófák, az azonban bizonyos, hogy Ugró Istvánt min-dig sokan állták körül. Ha valakinek az esze kereketúl nyikorgós volt, és nem jött rá magától, hogy mi eza piaci csõdület, megtudta, ha meghallotta Ugró Ist-ván hangját. Mert a hangja messzire elhallatszott.Éles hangon ilyeneket kanyarított bele a nagy piaciforgatagba:

Van olyan káposztám, hogy hús se kell bele:A répám közepe finom mézzel tele.

Ezt aztán érthették a menyecskék így is, úgy is.Értették is, jókat visongtak az öreg répáját gusztálva.Nehogy vásárlás közben lemaradjanak egy jó élcrõl,az volt a legbiztosabb, ha mindent nála vesznek meg.

Micsoda hangulata lehetett annak a százötven év-vel ezelõtti karcagi piacnak! Egy idõ után aztán ennekis vége szakadt, mert a vén poéta ágynak dõlt, és bú-csúzott az élettõl.

Vénember már Ugró István,Tovább élni dehogy kíván;Fáradt feje, keze, lába,Vágyik le a föld gyomrába.

1863 októberében teljesült a vágya: a jó kedélyûnépi rímhányó mester az Agyagoskerti temetõ egyikjeltelen sírjában várja az utolsó ítélet harsonáit, hogynyughelyérõl kipattanva rigmust gyárthasson a feltá-madásról.

MOLNÁR LAJOS

VERSEI

Csendes ima

Miatyánk, ki vagy a mennyekben, eljössz-e, vagy hozzád menjek be?Szenteltessék meg a te neved, gyarló voltunk hagyd meg, el ne vedd!Jöjjön el a te országod,amit szemünk régen látott. Legyen meg a te akaratod,– ha sújt és véd is a te karod – miképp a menyben, úgy a földön is, még ha tõröd, kardod átdöf is.Nem látsz akkor majd semmi mást:mozdulatlan feltámadást.

Csinálj így a kezeddel!

A vadgalambokat figyeltem mindig. Nem igaz, hogy az embernem tud repülni.Ha kezeimmel szárnyként csapkodok, fölemelkedem a földrõl,a zöld lombokés a villanydrótok fölé,felülrõl látom a piros háztetõket.Sárga ingemben és fehér nadrágombanvadgalambbá lettem.Te meg kedves, egyre távolabb vagy, apró foltod ránõtt a szememre.Csinálj így a kezeddel!

Az én álmod

Feküdtünk egymás mellett.Álmomban láttam az álmodat: a régi, romszerû várbanegy idegen férfival csókolóztál.Elhatároztam, reggel megkérdezem,milyen volt.Azt mondtad: kellemes.

8�

�

ERDEI-SZABÓ ISTVÁNVERSEI

Azonosítatlan koordináták

virradatban megmártózó késekalvadt vérdarabkákremegnek kocsonyás fényekangyali zuhanás a térfölszakadt kárpitjánvércseszárny-suhanásés torokban rekedt énekeltalálsz-e szívemhez valaha ismindmegannyi érintés-emlékbenemlékég – s hószakadásban fölismerhetnélek?

Fohász

Takarj be, Uram!Ebben a rekkenõ hõségben is fázomTakarj be szelíd kezeddeltúljussak az öntöttvas-éjszakákonégi és földi háborúk dúlnakgyenge szívem is fázikTakarj be Uram, kérlekaz egyetlen bizonyosságigrecsegnek a posztamens oszlopai szikráznak az elszabadult fényekpusztítsd el Uram az arcomnem kell már nyugalom se béke„törjön bár százegyszer százszor tört varázs”legyen hát mindennek vége

Hõség

Az a csönd a végsõlebeg fölöttedszinte izzikrecseg a levegõbújnál barlangbavízbe hûs márványbaha befogadna még egyetlen elemde minket átjáraz izzó hõségmint zsigereket zsibbasztó félelemömlik zubogablakomban a fénys ennyi az öröm:egy pohár jégkockaelolvad mellkasodonhallod a szívedriadót ver egy felhõn a láthatár peremén

SARUSI MIHÁLYSZALBEK – IRATOS(Hatvan év a magyar – román mezsgyén)

1964-ben is buszok szállítják a népet Kürtösre,meg vissza, hogy idõben elérjenek az emberek Arad-ra, aradi üzembe, aradi iskolába.

A por beterít, a benzinszag (olajillat?) átitatódik aruhádon, mûszakváltás idején egyik utas a másiklábán, amaz emezén, emez amazén, jobb esetben (hafiatal párról van szó) az ölében; de csak könnyebb,mint kutyagolni. Olyan irgalmatlanul zötyögõs úton,hogy állapotos asszony aligha mer fölülni.

1975: végre út épül a két falu között! – Tíz éve fizetjük, hiába! Nagyiratosra rég jó út

visz, mert a falu fele román. Ha mi is úgy vónánk, réglönne – állítja testvéreid egyike.

1980–1981: aszfaltozzák a Kürtös és Kisiratosközti kövesutat.

1981. februárjában írja az újság: Várni, vagy elébemenni? – …Dorobáncon például néhány ember azutcájuk „gödör kérdését” úgy látta a legegyszerûbbenmegoldhatónak, hogy betömte s ledöngölte azt, amiaddig tengelytöréssel fenyegetett.

1981. májusában olvashatod a lapban: Dorobánconaz aszfaltozás idején, aránylag rövid távolságon, nemkészítették el az új burkolatot. A rendkívül rossz út-szakasz rengeteg bosszúságot okozott a járókelõknek,de a gépkocsik rongálásához is jócskán hozzájárult.Kedden, bár esõ verte az útjavítókat, megkezdték azúzott kõ szétterítését a foghíjas részen. Remélhe-tõleg rövidesen befejezik a munkát, és a faluba vezetõegész úthosszon összefüggõ, sima burkolaton gördül-hetnek a jármûvek.

1982-ben is van minek örülni a Vörös Lobogóban:14 kilométer betonjárda van a faluban, villany min-denütt, rendelõ, posta, áruház, új házak, Kürtösre újút, iskolabõvülés 5 teremmel, 3 tantermes óvoda.

Az 1970-es évek végén regéli (egyik) Anti bátyád: – Adó az útra vagy húsz éve! Évi 200 lej házan-

ként, most 150. Levonják. Azt mondják, 1980-ra leszkész.

– A régi vasúti átjáróig kész (Kürtöstõl). Van ottvalami üzem, tán amiatt.

– Bukarestben megtudhatták, hogy másra kõtik adorobánciak pénzit, valaki rájuk ijesztett, most csi-nálják. Csak olyan lassan, két-három ember ténfereg.Mikor érnek ide?!

– Már mindenhová van, csak Kisiratosra nincs jóút.

– Mi építettük a járdát, az utat (a Kis utcát, a Temp-lom utcát, Nagyfalut), a kultúrházat!

Vagyis: külön adóból adta össze a rávalót a nép. A hetvenes-nyolcvanas években a buszt visszafelé

rendszeresen megállítják a határõrök a falu szélén,

9

hogy nincs-e rajta idegen, illetve az országhatáronátszökni igyekvõ több mint gyanús személy.

Amikor egy ilyen ellenõrzésen „anyaországiként”magad is átesnél, az emberek odaszólnak a kiskatoná-nak: nem, nincs köztük idegen. Mert addigra kiderül,hogy rokonod, édes unokatestvéred, sógorod, komádis ül a poros, büdös, olajos, hatalmasakat döccenõ,sûrûn majd’ fölboruló társasgépkocsin.

1998: Ádámtúr (Adamtour?) nevû nagyiratosi cégbusza közlekedik a Kisiratos–Arad közti járaton. Amagánbusz tulajdonosa a nagyiratosi Pap Attila,náluk van körjárat Aradra, ezért jött át ide is. Reggel6-kor indul Aradra (Kürtösön át jár), s 7 elõtt ér oda.Délután 4-kor indul vissza, 5 elõtt itt van. Hétezer lejoda. Olasz nagybusz – tudja a nagy család.

1965-ben, 1965. elõtt és után, egészen mostanáig,ki tudja, meddig – nyilván míg él Kisiratos határaintúl, szerte a nagyvilágban iratosi ember – két harangis szól értünk. Apádért, anyádért, testvéredért, kit asors máshová rendelt.

Harang szólal meg lelked üdvéért, társaidat reádemlékeztetve, sírkertbe hívogatva azon a szent helyen– falun s városon –, hol lehunytad szemed, s ahol öröknyughelyet lelsz. És megszólal a lélekharang oda-haza, itt, Iratoson is, jelezvén, útra bocsátó családod,a fölnevelõ falunyi közösség nem felejt, nem feledettmég el, s nem is fog, míg élnek családod azon tagjai,akikkel valaha egy levegõt szívtál a Zsilléren, Nagy-faluban, Kis utcában, Kekecsen, Tódáson, Templomés Malom utcában, Piac-téri Vaskútnál, Kisgyöpön,Gróza-téren és Újtelepen, s egyebütt. Meg azon vala-hai iskolatársak, játszótársak, szeretõk és ismerõsök,akiknek valamit csak-csak jelentettél: az Ér-parton,oskolában, bálban, katonaságnál, aradi, radnai vagymenyházi kiránduláson történt valami olyasmi vele-tek, amit hogy lehetne kitörölni az emlékezetbõl?Mely közös emléket, élményt csak erõsít, mélyít,örökre rögzít a valahol messze elhunytra emlékeztetõharangszó.

– Misáért szól a harang. Misuért, tudod meg jóval késõbb.Pistáért, Matyiért, Bözsiért, Terkáért; ángyiért,

bátyáért, öcsiért, apádért, mamáért.Míg itthon is megveri a harangozó, vagy gombnyo-

másra a villanyszerkezet a léleknek rendelt harangot atávolba szakadtért, a kenyér és szabadság, jó szó utánki tudja, hova el nem kalandozó kisiratosiakért, nagybaj nincsen.

1966-ban sem maradt el a hazalátogatás. A határtúlfelén élõ kisiratosi deák-féle (fõiskolai hallgató)fölül a vonatra, a Pestrõl Csaba, Lökös és Kürtös érin-tésével Aradon át a Havaselvére tartó nemzetközigyorsra, s ha esik, ha fú, ha éjszaka van is, meg nemáll a szülõi házig. Atyja szülõi házáig; mely nem is az,mert egy utcával arrébb jött világra, de a család itt

lakik, deák urunk öregapja, öreganyja, meg apjatestvére a családdal itt él.

Utcai világításnak nyoma sincs – a karók a helyü-kön, ám tetejük vaksin mutat a Mindenható lakhe-lyére –, de a hold ad annyi fényt, hogy a kürtösiindóháztól idáig úgy hozzászokjon a fiatalúr szeme asötéthez, hogy nyaktörés nélkül megússza a hazáigkutyagolást.

Koccan az elõbb említett módon mégiscsak szülõi-nek tekintett ház ablaka – ablakán az üveg –, mert akapu ugyan most is nyitva, de hát itt, a tisztaszobábanalszik a család, így adhatja igen csöndes jelét nemvárt, bejelentetlen, de talán mégsem zavaró haza-tértének.

Ha búcsú elõtt, amikor mindenkit hazavár a falu (sminden valamirevaló közösség), ha hétvégén, amikoregy kicsit itthon tudnak maradni (pihenés, Istenhezfordulás mellett vagy helyett odahaza buzgólkodni ahét közben megtehetõnél jóval többet), ha bármikor,éjnek évadján térsz is be e házba, ugyanaz a szeretetfogad. Most sincs másképpen.

Öröm; hamar örömre vált az álmot félbeszakítókoccanás okozta váratlan ébredéssel járó csodálko-zás.

Otthon van, megint hazaérkezett az anyaországbaszakadt testvér nagyfia.

Édes jó Istenem…2003-ban olvasható az aradi lapban: meglepõ, szin-

te már németalföldi az a hangulat, amely Kisiratosrajellemzõ. Amiatt támad ez az érzése az újságírónak,hogy a mûvelõdési ház, orvosi rendelõ, miegyéb köz-intézmény elõtt lakatolás, zárás, láncolás nélkül elle-het Iratoson bármiféle kerékpár, hogy nyúlna ahhozbárki?

– Szinte mint Hollandiában!Már-már.Mióta is? Mitõl fogvást? Amióta az eszét tudja… az itteni ember (meg asz-

szony). Bármennyire is igyekszik falunk felé a globalizá-

ciónak nevezett lopakodó akármicsoda, valóban,csodák-csodájára a harmadik évezred elsõ éveibentöbbnyire még mindig betörõktõl, tolvajoktól mentesKisiratos. S ajtó-ablak tárva.

Mint azon a negyed évszázaddal korábbi nyári,nyári – szünidei – éjszakán; meg annyiszor.

Kisiratos, meg a retesz; zár; lakat.Mert amióta – 1818-tól fogva? – fölépítette faluját

e nép, így szokta meg. Ilyen szabadon.„Brüsszel”, „Németalföld”. Hogyne, Kisiratos.

10�

�

KOLOH GÁBORVERSEI

Titkok mosolya

Nyakamból érzem, hogy a csengõ esõcseppek megsimítják testemés ujjamon át szövik tenyerem,mikor az égetett cserép felsír a boldogságtól, hogyújra nedves izzadása után.És a jó falat is némánmeghunyászkodik kezem alatt,hogy duzzad benne a víz,az éltetõ.

És én is megérzem,és én is elérem azt, hogybarátok közt maradjona gondolat örök titka

Én kiáltok

Üres most a tál.Elhajolt a kanál, hogy ölelje a szakácsnõzsíros derakát. Itthagyott.

Nincs mit enni.Megürült a tér is.Kihalt az utca,erre senki nem jár.

Két lelkem kicsinykápolnáját összetöröm, hogy megsirassam elfeledett szépségét.

Halottidézés

Mesélj arról, hogy velem vagy.Arról, hogyha nyílik az ajtó,itt maradsz, s, hogyárnyad nem foszlik szét.Kiszáradnak a könyvekmegfagyott kezembõl.Megáll a vér.Olvasni akarsz a szemembõl.Itt emlékezni nincs idõ.Hallgatlak téged viharkabátos…

Forgácsok

Csak telik az idõ is. Nyár,s megszámlálhatatlan sugarátmagához hajtja arcom,mikor csöndben mosolyogja a Hold az egész színjátékot.

Mind képletes álom.Széthurcolt forgácsok, s miközben az ajtó elõtt állok, elgondolom, hogymégis milyen egyszerûa mosoly, a könnyés a halottashintó zöreje

Kihantolás

Így volt a legkönnyebb.Végigkísért, hogy testemen átharmónia, ereje: meghatott,elütött, utolsó szavak. Én? nem, soha, megvonommagamtól a felelõsség súlyát.Tüzeskedõ földdarab.Tûzre hanyatló ima. Megbukott lételem. Fáj, de tudom, jól teszem,hogy tûzre vetem az összes levelem,s bizony, ennek bõgés lesz a vége,de most, most az egyszer márén fogok nevetni…

A gyomai ref. egyház úrasztali edényei – ónkanna(Illusztráció Cs. Szabó István írásához – 1. sz. rajz)

11 �

�

BOGÁR LÁSZLÓLOPAKODÓ

Napnyugtára felolvadtak a szárnyak, s a madarak amagasba, a holnap utáni napba emelkedtek, hogy on-nan soha ne térjenek vissza

másnap közeledik majd megáll és megállkabátja hosszú és sötét menekülnek elõle a tölgy és szil ligetek a nyárfasorõk kidöntve hevernek.

A férfi és az asszony teste remegett, a madarak utánnéztek, nézték a madarakat hosszú hajnaloktól addigaz alkonyatig, amikor felrepültek, s a lovas megérke-zett, akit mindig kilométerekrõl pillantottak meg,alakja lassan nõtt az éppen sáros felvágott, vagy szá-raz, vaskeménységû úton, és ha a keresztútnál a haj-dani Jézus felé fordult, a férfi és az asszony tudta, szá-mukra is érkezett valami küldemény, de a lovas mostmeglepetésszerûen jött, egyszerre csak ott állt elõttükés nem hozott magával leveleket, csomagot, újságot,ahogy azt minden héten egyszer megtette

a viharos meg nem nevezhetõ szél hátáttámogatja leereszkedik a fák közé kérgükethántja és tovább megy lépdel a levegõben mögötte a csonterdõ csendje az eltitkolt nevû szél ami kisöpörte errõl a tájróla hangokat a vidék üres lerombolt tanyákfoltjai elszáradt tavak hínárjai sziki nádasok mozaikjában senki sem bolyong sápadt a síkság vérszegény a gyep nincsmadárvonulás esõárnyéka.

Megborzongott a ház is, a tanya, repedezni kezdteka falak, és a vakolat rémülettõl apróra válva futott széta földön. El kell menni nektek is, adta át zárt arccal azüzenetet a lovas; alatta megmozdult a ló, tompán fel-nyihogott. A Tanyafaló üzeni, állapította meg az asz-szony, s kezével rontás elleni mozdulatot tett. Tihívjátok úgy, mondta a lovas; lova türelmetlen volt,nagyokat dobbantott ormótlanná patkolt patáival

amikor megszületett és a fekete kabátotráadták a táj már idõtlen idõk óta létezetttõle függetlenül õ most közeledik varázsol minden égtáj felõl áradó lélektelen sámán nem látni rémült nyulak halvány futásnyomát megvadult virágokat csak korcs fûszálakat fácánok pacsirták hantmadarak bomló tollait.

A férfi és az asszony sokszor nézte a városba vivõutat, ami esténként mutatta meg magát, s ha nem jöt-tek esõfelhõk, a nagy távolságból idelopta nekik a

betonon futó jármûvek fényszóróit, melyek a korha-dó, hiányos telefonoszlopok csüngõ vezetékei közülvillogtak arcukba, s a férfinak régi táborok reflektor-fényei jutottak eszébe a kegyetlenül hideg és határta-lan síkságon, és asszonyát elfordította, maga is háttalállt.

Eljön értetek, tehergépkocsira rak benneteket, nekiigen nagy hatalma van, mondta a lovas

nyersbõr bakancsa csikorog a levegõbenrekedt fényfoltokon zsebébõl térképet húzelõ repülõt hajtogat belõle elhajintja játszikvele a szél majd egy csontágra teszi õ megröhög nyála eltömi a földrepedéseket.

Végül a kényelmesen lépkedõ ló hatalmas farát lát-ták, lassan fogyott el most a lovas, örökkévalóságnaktûnõ távozásával adott hangsúlyt a hozott hír megfel-lebbezhetetlenségének. Ez így nem lesz jó, mert azdöntött, akinek hatalma van, mondta a férfi, s nemgondolt a fejszére, vasvillára, ismerte azokat, hiábaváltozott szüntelenül az arcuk, a mozdulatok és aparancsok évezredek óta ugyanazok.

Nyugodtan indultak, elhagyták a helyet, ahol éve-kig kínlódtak szárnyaikkal a madarak, átlépdeltek azösszetört jégpáncélocskákon, s ott már minden csil-lagnak jellemzõ neve volt és sárkányok falatoztak aholdból. Elérték a romos darálót, ami lassan forgotttengelye körül, beléptek árnyékos részébe. A hajdaniépület sarkaiból rájuk köszöntött a pusztulás, és meg-mutatta nekik a másvilág alig különbözõ, apró rezgé-seit, rájuk lehelt szabadsága világegyetem-hidegével,felvillantva egy mitikus idõt, amikor apokalipszisektüze és vize nélküli harmóniában pergett végtelenül aképsor, amiben nem létezik fájdalom, magány ésmegaláztatás, újabb és újabb kitelepítések transzpa-rens-lengetõs kegyetlensége

buldózerek jönnek legyalult terepet húznak maguk után barátjuk a fekete kabátos rábízzák a megcsonkított napokat mert õ páncélt visel bõre alatt lesöpri a vállát érõ kedves tenyereket kicsi ösvényeketnem fürkész sötét pusztaságán ünnepel a sóvirág kérdeznék tõle létezik-e esõárnyék vállat von és köp most ez a keresztút rögökben foszforeszkáló fakereszt egy daráló tünedezõromjai búzaszemek megsavanyodott pora az udvarban nap süt egy kutyára az alszik a rúgásra felrémül iszonyodva nézi az embert aki megelégedetten köröz ujjával a tájon továbbmegy megáll kabátja fekete és száraz mint a földbõl kibukó csontok.

12�

�

KÖRÜLÁLLT HÁZ

Milyen egyszerû a körülállt házak utolsó lélegzet-vétele, gondolta a kisfiú, ott állt a kert végében abetemetett, szunnyadó kút mellett.

Holnap nem tudok óvodába menni, az elsõ naplenne, mondta ki hangosan, utána azt suttogta, milyenbrutális hazugságokkal van körülvéve, meg azt is,soha nem lesz felnõtt, ezt biztosan tudta, mert az utcaikapun belépett a nyikorgó csizmájú ember, perszeöreganyó azt mondaná, képzelõdsz, kisfiam, ennek azembernek tükörfényes félcipõje van, öltönyt visel ésnyakkendõt, kedvesen mosolyog.

Valaki kihozta a képet és a léckerítésnek támasztot-ta, ami az udvart meg a kertet választotta el, s a kisfiúérezte is a különbséget, ahogy kinyitva a dróthálósajtócskát az udvarból a kertbe lépett, itt minden másvolt, még a füvek és a fák is, mint nyaksál nélküli em-berek lengedeztek ide-oda, félelem nélkül sütkérezteka napon.

A kép színei szomorúak voltak, akár a homályosszobácskában, s ránézve az öreganyó jutott eszébe akisfiúnak, aki elmagyarázott neki bizonyos dolgokatarról, ami eszébe jut az embernek, ha nézi a képet.

Ez a fegyverletétel olyan, mint egy véglegeselhatározás, mondta a kisfiú egy éjszaka, amikor semõ, sem öreganyó nem tudott aludni, ezért hát a képetnézték, az ablakon beszûrõdõ fényben megnövõ rész-leteit.

Rosszul gondolod, válaszolt öreganyó, ha mindenvégleges is, de az a képen egy állapot, s minden elfo-gadhatatlan dolog változik, ha mi is akarjuk, ha alényeget nem rendeljük másodlagos létfeltételekkéránk kényszerített félelmek miatt, s körömszakadtáigragaszkodunk magunk lehetõségeihez, nem szolgál-tatva ki azokat másoknak, még ha erõsebbek is.

Akkor a gyõzelmeket kellett volna lefesteni, mond-ta a kisfiú, s hajnalig nézte a képet és végképp nemtudta megérteni a görnyedt honvédeket a lehanyatlottzászló körül, hogy miért törik el a kardokat, miértemelik halántékukhoz az ormótlan pisztolyokat.

Az az ember tényleg mosolygott, de nyikorgócsizmát viselt, amiben, útban a kisfiú felé, belerúgotta képbe.

Elõször az üveg tört el, aztán módszeresen szétta-posta a keretet és a falapra festett szomorú hon-védeket, és még szélesebb mosollyal folytatta útját akisfiú felé.

A kisfiú a kútra gondolt, rá is állt a környezõ talaj-tól elütõ, majdnem szabályosan kör alakú földrészre;ez fölkészítette, elfogadhatóbbá tette számára a jövõt.

Az fájt neki, hogy a nyikorgó csizmájú ember végighazudott, pedig már lassan olyan közel ért hozzá,ahonnan nem hibázhatott, de úgy viselkedett, mint akizsebben tartott kezében finom cukorkát markol az

átnyirkosodott vas helyett. Ez a kút is maga a lemon-dás, gondolta a kisfiú, s gyûlöletessé váltak számára abetemetett dolgok, az elföldelt történelem.

Ahogy öreganyó mesélte, átment itt a front, s õ egyóriás, lomhán mozgó zöld szörnyetegnek képzelte el.

Átment a front, s ebben az utcában haltak meglegtöbben, csak a házak kéményeit lehetett látni aholttesthegyek tetején, olyanok voltak, mint feldúltrõzsekazal, eldobált fegyverek, kilõtt harckocsik,fejek gurultak, karok rángatóztak, s ez a szörnyûemberkazal egyetlen nagy sóhajtással adta ki a lelkét,mesélte öreganyó egy másik este, amikor a szomorúhonvédekrõl a közelebbi múltba estek a szavak amagát ismétlõ történelem miatt.

A következõ napokban ide temettük az összeshalottat, mindegy volt, hová tartoztak, hiszen nemtudtak élni, mozogni, harcolni, ölni, már senkineksem kellettek, és ez a kút volt legmélyebb a vidéken,ebbe temettük a furcsa halomba roskadt lelkiismere-tet, mondta öreganyó.

Ma is temetnek még súlyos kövekkel, halott föld-del, hazug szavakkal, mert megsüllyed a kút, nemtakarja azokat ott lent. Aztán mi lett, kérdezte a kisfiú,mire öreganyó furcsán elmosolyodott, és azt mondta,minden más lett és semmi nem változott.

A kisfiú érezte, már derékig elnyelte a kút. Ráné-zett a kép roncsaira, amelyek messze voltak, valahol anyikorgó csizmájú ember mögött.

Most már tudta, egy ember is lehet nagyon erõs,hogy mindent és mindenkit kiszolgáltasson magának.

A gyomai ref. egyház úrasztali edényei – ónkanna(Illusztráció Cs. Szabó István írásához – 2. sz. rajz)

13

GYARMATI JÁNOS

Könyörgés gyermekért

Istenemtõl egyet kérek:Adjon bûntelen szerelmet!Másként sose legyek boldog.Égo testem vágya szól most.

Égesse tûz, verje átokSzívemben a gonoszságot!Kicsi embert, hogy mozduljonTeste testembõl forduljon!

Kis kezét kezem izmolja, Látását szemem tanítsa!Nem kell gonoszok szerelme.Arcunk hazugság ne rejtse!

Szavunk igazság maradjon,Jötte fájdalmat ne adjon!Amikor aludni térünkÉrezze lelkünk, hogy élünk.

Lemállik rólam az életÖrömöm patás kísértet. Engedj majd elmenni békénÉltesd õt életem éltén.

Sose legyek én úgy boldog,Ha szívemben halált hordok.Adjál bûntelen szerelmetÖrömöm patás kísértet.

Akit az ég sohse ver megLegyen bûntelen a gyermek.Áldja, hogy én éltem egyszer!Éljen örök szerelemmel.

BARCS JÁNOS

Harangszó

Döbbenetes villámlások alattszaladok magamhoz,mint amikor mérges vihar elõttharangozó a haranghoz,hogy messze ûzze a határ felett tornyosuló fellegeket…

Futok a tûzözön elõl,akár egy megriadt állat,aki a védtelen legelõncsak üszkös tuskót találhat.

TOLLPRÓBA

CZIFRA MAGDOLNA

Fekete varjak

Fekete varjaknak gyászos röpteFekete szárnyak, talán örökreEltakarják a napsugarat

Csapkodó csõrök narancs ütéseNyomukban kiserkedt bánat véreVörösre festi a csillagokat

Szállnak, suhognak sûrû körbeAz eget átszelo éles tõrbeBelezuhannak, ha lemegy a Nap

Fekete varjak, fekete leplekValahol messze visszalebegnekEgy szárnysuhanás a szívem alatt

Kõangyal

Az imára kulcsolt ujjak íveFaragott fohásszá zárult összeA gyarlók ajkain kelt fohászt Egyetlen mozdulattá kösse

Ruhád vöröslõ ráncai köztSohesem mozdul egy új fodorCsupán egy rideg kõ a testedÉs lehet, hogy nem is imádkozol

Szárnyacskád szürke tollpihéiSosem hasítottak fellegetNe is próbálkozz, úgysem lehetElérni így a kék eget

Mégis szép vagy, bájos az arcodÖrök mosoly a szád szegleténHa sokáig nézlek, még elhiszem,Hogy a kõben a lelked él

14�

�

BULLA TERÉZTRÉNING

Az üvegajtón belépõ fiatalember gyakorlott szem-mel nézett körül a Munkaügyi Központ várótermé-ben. Hetek óta járt ide, szociológus hallgatóként a dip-lomamunkájához gyûjtött anyagot. Az élet sûrûjét, anyomorúságnak olyan mélységeit találta itt, amit sok-szor már alig tudott külsõ szemlélõként elviselni.Hiányzott belõle az objektivitáshoz elengedhetetlentávolságtartás. – Ezt vetette gyakran szemére kedvencprofesszora, de õ nem tudott változtatni ezen. Majd,ha õ is öreg és fásult lesz… –

Lajossal nem elõször találkozott itt, de ismerte acsaládot régebbrõl is. A gimnazista nagyfiú egy idõ-ben hozzá járt judo edzésre. Az edzõsködést az egye-tem miatt azóta abbahagyta, de társaságban néhamég összefutottak. Tõle sokat hallott már Lajosról, deitt vele is többször elbeszélgethetett. – Ilyen helyenvárakozás közben megnyílnak az emberek, õ meg jóhallgatóságnak bizonyult. Örültek, hogy végre meg-hallgatja õket valaki. –

Lassanként kibontakozott elõtte Lajos sorsa is,ahogy a töredékes mondatokból összerakosgatta. Aférfi nem volt valami jó elbeszélõ, így a sokat számonkért objektivitást sutba vágva maga volt kénytelenkibogozni az elbeszélés kusza szálait.

Munkanélküli pályafutását Lajos még 199l-benkezdte Mezõtúron, amikor otthagyta jól fizetõ sertés-ágazat vezetõi állását a soltvadkerti Szikra Tsz-ben, shazaköltözött az anyósékkal közösen épített ikerház-ba. A helyi Búzakalász Termelõszövetkezet átalaku-lóban volt éppen, így nem tudtak állást ajánlani neki,pedig jól ismerték, hiszen a hetvenes évek elejénnáluk volt kezdõ szakember.

Eleinte nem esett kétségbe, a segélye is elég tisztes-séges összeg volt az akkori viszonyokhoz képest, s arégi középparaszti portán kis ráfordítással mindenadott volt a gazdálkodáshoz. Fokozatosan moder-nizálta az istállót, négy fejõstehenet és növendékmarhákat tartott, a saját szükségleten felül tíz-tizenkétsertést hizlalt. – Akkor még megérte. – Mindehhez azapós visszakapott földjén és bérelt területen bõvenmegtermett a takarmány. Csak tejbõl bejött haviharminc-negyvenezer – jó pénz volt az akkor –, telletthát fejõgépre, villanydarálóra, jutott elegendõ a ház-tartásra és a gyerekekre is.

A pénzt persze az anyós kezelte, az asszonyra nemlehetett bízni. Az egyik kórházból ki, a másikba be,belgyógyászatról idegosztályra, azután vissza ván-dorolt. Hosszú ideig még otthon sem lehetett felü-gyelet nélkül hagyni. Megesett, hogy elkódorgott,vagy éppen szöget akart dugni a konnektorba. – Lajosnem szívesen beszélt errõl, úgy érezhette, ez nem tar-tozik másra. –

A munkába temette bánatát. Észre se vette, hogyhetekig le sem kerül róla a munkásruha, s õszülõborostával lepett arca milyen nyúzott, fásult. Hol voltmár az a jókötésû agronómus, akirõl gyakori szal-maözvegysége idején az irodista lányok suttogtakepekedve?

Hajnalban kelt, megfejt, elvitte a csarnokba a tejet,aztán a kétdekás flaskába házipálinkát öntött óvato-san, minden cseppre vigyázva, nehogy az anyósészrevegye, egy kis kenyeret, szalonnát, kolbászt –mikor mit – pakolt be, s indult ki a mezõre. Az estifejésre ért haza, aztán almozott, darált, meg ami adó-dott a jószágok körül, végül kilenc-tíz óra felé beesettaz ágyba.

A gyerekek felnõttek lassan, a lány Pesten dolgo-zott a vendéglátásban, a fiú is a saját lábára állt, csakakkor jöttek haza, ha pénz kellett nekik. Olyankor anagyanyjukat duruzsolták körül. A kasszát õ kezelte,s ebbe se az urának, se a vejének nem engedett bele-szólást. Keményen megfogta a pénzt, de az unokáktólsemmit sem sajnált. Lett videó, hifi-torony, meg min-denféle ketyere, még autó is – igaz, csak használt –mindkettõnek. Megvásárolta a szeretetüket, a háláju-kat, hogy még a távolból is uralkodhasson rajtuk,mint mindenkin. – Nem tudott még most sem haragnélkül gondolni rá. Kisajátította, elvette a gyerekeit,pedig már csak õk maradtak meg neki. –

Hát, ebben a családban, ilyenformán élt Lajos –ahogyan mesélte – kilencvenöt nyaráig. Ekkor hosz-szas halogatás után, mert féltek, mi lesz, ha a jószá-gok, a gazdaság mind a nyakukba szakad –, a két öregmégiscsak kiadta az útját, amikor becsapták a tejcsar-nokban, és nem tudott otthon elszámolni a tejpénzzel.

– Fel is út le is út, mehet a széllel versenyt! Nemhozott ide semmit, csak a sz…os gatyáját, meg amibenne volt. Azt el is viheti, nem sokat ér! Hát emberaz ilyen, férfi az ilyen?! Család tolvaja sz…jankó !...– sorolta az anyós amúgy kun módra cifrázva, melyikrésze van Lajosnak fából, s hogy hova tegye. Voltilyen máskor is, akkor a két férfi összenézett, a võkivonult, megágyazott magának az alsókamrában,ahová nemsokára az após is követte egy demizsonborral. Poharaztak, kivárták, amíg elvonul a vihar, demost a jó öreg sem állt Lajos pártjára.

A hirtelen beállt csendben pakolni kezdett. Hagy-ták. Nem marasztalta senki, amikor nagy utazótáská-jával kilépett a kapun. Megtorpant, letette a táskát,visszafordult, lökött még egy kis szénát a tehenek elé,megpaskolta a ló nyakát, azután eltûnt az esti szürkü-letben.

Éjfélre érkezett a békési kisváros állomására. Buszilyenkor már nem járt. Gyalog vágott hát neki azútnak, meg-megállva, tétovázva, mintha csak egyrossz álom közepén bolyongana. Néptelenek voltak

GYOMAENDRÕDI OLDALAK

15 �

�

az utcák, sötétek a házak, csak pár magányos bicik-lis suhant el mellette kivilágítatlanul, mint valamiárnyék. Már hajnalodott, mikor végre kopogtatott aszülõi ház ablakán.

Eleinte csak aludt, mint aki évek óta nem aludta kimagát. Négy körül azért mindig megébredt, indultvolna ki a jószágokhoz. Sokáig azt hitte, mindent újrakezdhet. Egy idõ múlva megértõ asszonyra is talált,három éve élnek együtt, tulajdonképpen boldog le-hetne. Csak ez, hogy most is itt kell lenni, ez a mun-kanélküliség!... Ez kikezdi az embert. – panaszolta –.Az állandó filléres gondok, az új feleség szemre-hányó tekintete… Ez még, ha lehet, rosszabb, mintamikor ki is mondja: – Õ a mindig frissen borotvált,komoly, megbízható agronómust választotta, akit arokonságban megismert, akit mindenki csak dicsérõ-leg emlegetett. Nem egy ilyen lezüllött senkit! Tes-sék rendben tartani magát, rendesen borotválkozni,felöltözni!

– Az úr a pokolban is úr! – szokta mondani – Haszakadtan, ápolatlanul látják nap, mint nap, nemcsoda, hogy a régi kollégák – akik a tsz-ek felbom-lásán megszedték magukat –, csak hitegetik, hogyfelveszik.

Hiszen akarta õ, ment utána eleget! Nem csak apénz, de az önbecsülés miatt is fontos a munka,anélkül nem ember az ember. Ha lenne munkája, azasszony kamasz fia is másként nézne rá. Próbálkozottõ mindenfelé. Kezdte mindjárt a puhatolózást, ahogyhazakerült, de mindenütt csak halogató, kitérõ választkapott.

– Majd, ha a tõkepótló támogatásra az FVM-hezbenyújtott pályázatunkra megjön a kedvezõ válasz –biztatta az egykori évfolyamtárs –, akkor beindítjukaz új, EU-konform hizlaldát. Feltétlenül számítok rádLalikám! – szorongatta a kezét, de aztán abból se lettsemmi.

Kilencvenhat nyarán az Õzedi Agrolact TejcsiredKft írt ki igazgatói állásra pályázatot. Megírta szak-mai önéletrajzát pontról pontra követve karrierjénekállomásait, nyomatékosan hangsúlyozva – valójábanrövidke – tehenészetben szerzett gyakorlatát. Az utol-só évek csõdjét nehéz volt elkendõzni, de a „családibirtokon farmgazdálkodást folytattam” formulávalremélte, némileg sikerült. Az asszony legépelte szé-pen, aztán két hét várakozás után megérkezett aszemélyes elbeszélgetésre behívó levél. Mellékleté-ben áttekinthetetlen és szûkszavú adatsor, amelynekalapján egy átfogó gazdasági és fejlesztési tervet vár-tak a jelölttõl. Ezt kellett aztán a személyes meghall-gatáson megvédeni a döntéshozók elõtt. Ignác, a jóbarát, aki maga is egyre türelmetlenebbül várakozotttõkepótló pályázata eredményére, eléggé lehangoltvolt. Õ már jobban ismerte a dörgést. Azzal keserí-tette Lajost, hogy már minden elõre eldõlt. A jelenlegiigazgatót akarják, de letelt az öt év, ki kellett írni apályázatot. Azért mégis átfuttatták az adatokat a szá-mítógépen. – Lajos életébõl ez is kimaradt, nyolcvan-

kilencben még a kezdetleges Comodorral volt talál-kozása, azóta azt is elfeledte –, összeállítottak valami-féle programot, amihez hozzáolvasva némi szakiro-dalmat, kibõvítve gyakorlati tapasztalataival, készülta nagy megmérettetésre.

Komolynak látszott a dolog, az elsõ egyeztetésnélhetet mindjárt kirostáltak a tizenhét jelentkezõbõl. –Lajos nem is gondolta volna, hogy ennyi állástalanagrárszakember van ezen a környéken. – A bent ma-radt tízzel aztán egyenként elbeszélgettek. Végülhárman maradtak. A másik kettõnek egyetemi vég-zettsége volt, neki csak fõiskolája. Nyelveket a másikkettõ sem tudott, ez általános hiányosság így ötvenfele, ellenben volt saját autójuk. Az eredményt nemközölték helyben, egy hét múlva jött meg az elutasítóválasz. Máshonnan tudta meg, a régi igazgató maradt,ahogy azt Ignác elõre megjósolta.

Ez a kudarc nagyon letörte, pedig nem érte várat-lanul. Meg kellett értenie, hogy már nem az, aki volt,hogy itt, Békésben nem ismerik, hiába volt Bács-Kiskun megye egyik legnagyobb sertéshizlaldájánaka vezetõje, hiába nyert már akkor, nyolcvanhétbennyugati pályázatot a saját takarmánykeverõ és vágó-híd megépítésére, hiába parolázott minisztériumifõemberekkel, ez itt és most keveset számít. Akik ottvoltak a nagy osztogatásnál jókor, jó helyen, azok vi-rulnak, aki meg ebbõl is kimaradt, az már végképplemaradt mindenrõl.

Nagyon bántotta a dolog, egy évig nem is igen pró-bálkozott semmivel. A válóper lezajlásától, a vagyon-megosztástól várt pénzt az újrakezdéshez. A Munka-ügyi Központon keresztül benyújtott ugyan egy pályá-zatot az FVM-hez önfoglalkoztatásra, de az ötszáz-ezres kölcsönhöz másfél millió fedezetet kértek. Vé-gül visszavonta a pályázatot. Honnan is lett volnaennyije? Nagy pénz volt az akkor. Fél hektár földjevolt az apja után, a Tsz-be bevitt kovácsmûhelyértnem adtak kárpótlást.

Azóta lezajlott a válóper, két és fél évig húzódott.Lajos nem akarta kiteregetni a szennyest, közös meg-egyezést szeretett volna.

– Nekem jól van így. – üzente a volt feleség, pedigmár õ is régóta mással élt. Hol beleegyezett a válásba,hol meg visszavonta. Ez év márciusában aztán végrepont került az ügy végére. A tárgyaláson kiderült, aközös vagyonból Lajos nem kap semmit. A régi pa-rasztház, aminek a helyére építettek, az após örökségevolt. Mindig ígérte, valahogy méltányosan elrendezikmajd a dolgot, aztán minden maradt a régiben. Amígnem volt baj a házasságával, Lajos nem is aggódottemiatt.

Az ügyvédnõ azzal biztatta, tekintettel az együtteltöltött huszonnégy évre, az ott végzett munkájára,arra, hogy sok évig vezetõ pozícióban jól keresett, afelesége pedig sosem volt állásban, talán mégisigényt tarthat egy nagyobb összegre. Végül neki setudtak vágni a vagyonjogi pernek, Mióta Lajoselhagyta a házat, és húzódott a per, azóta mindent

16�

�

ügyesen a gyerekek nevére írattak. Így nem is voltmin osztozkodni. A gyerekekkel meg nem fog peres-kedni, tudták ezt jól.

Mit tehetett, belenyugodott a helyzetbe. A gazdál-kodásról mégse mondott le teljesen. Folyton azt ke-reste, mihez is kezdhetne? Újabb állást pályázott meg,ismét tele volt reménnyel. A Körös Vidéki VízügyiIgazgatóság terület felügyelõi – tulajdonképpen gátõri– állást hirdetett két kerületben is. Lakással! A kör-nyéken minden gátõr gazdálkodott, mind ápolta,bõvítette az õrházat, különösen a gazdasági épüle-teket. Ritkán volt üresedés, a gátõrség apáról fiúraszállt errefelé. Egy ilyen állás fõnyeremény lett volnaLajosnak. Nem is kérték vízügyi képesítést, de õlelkesen rávetette magát a szakirodalomra. Pályázatátmindkét helyre beadta. Az egyikre két hét múlvamegjött a nemleges válasz, de a másik esetben biztat-ták. Hivatalos választ azonban hónapokig nem ka-pott. Eleinte hetente érdeklõdött, aztán kéthetente.

– Most volt igazgatóváltás, várjon! – intették türe-lemre. – Várt, reménykedett, de még három hónapmúltán is csak kitérõ válaszokat kapott. A család,fõleg a nagyfiú, aki amúgy sem állhatta Lajost – ezmár a mostohaapák közös sorsa –, gyanakodott:

– Már régen megírták, hogy almás a helyzet, de ez as…fej nem meri bevallani.

Azért néha került alkalmi munka: kertásás, kaszá-lás, miegymás, de hát a szerencsétlen kis öregasszo-nyoktól az egész napos munkáért sem kérhetett elpárszáz forintnál többet. Néha pulykát pakolni hívták,máskor libatépéshez a teljesítményt jegyezni –, mertszerencsésebb volt kollégái ilyesmibe fogtak. –

Volt olyan, hogy óltrágyázás adódott. A nagy hodálypulykaólba bement egy lánctalpas, tolólapos DT, skitolta a trágyát. Lajos meg néhány társa pedig ásó-val, villával lazította, aztán kilapátolta ami a sarkok-ban ottmaradt. Este aztán piszkosan, büdösen, azammóniától gyulladt szemmel támolygott haza, miu-tán a port a torkáról egy-két nagyfröccsel leöblítette.

Az csak természetes, hogy egyik ilyen helyen semvoltak hajlandók az Alkalmi Munkavállalói Köny-vébe bélyeget nyalni, egy napra bejelenteni a munka-vállalót. Néha megesett, hogy a tulaj fülest kapott,hogy Tb-ellenõrök várhatók. Aláíratott egy listát amelósokkal, a többit meg suba alatt elintézte azellenõrökkel – ha elég ügyes volt –, de olyan is elõfor-dult, hogy a szerencsétlen alkalmi munkásokat beci-tálták tanúskodni. Persze, hogy nem mert senki sem-mit mondani. Sehol a környéken nem kaptak volnatöbbet munkát.

– Majdnem húsz százalékos munkanélküliség mel-lett meg kell az embernek becsülni magát! – gondol-ták, és mindnyájan a vállalkozó rokonának, sógorá-nak vallották magukat, aki csak szívességbõl segítettezen az egy napon.

Egyszer, amikor a város pályázatot nyert közmun-kaprogram támogatására, behívták Lajost is sürgõsena Munkaügyi Központba. A közmunkások csapadék-

víz elvezetõ árkokat tettek rendbe. Tizenegy fõ mun-kairányítót is alkalmaztak. Erre a feladatra hívták be,ez állt a levélben. Viszonylag tisztességes fizetést isígértek, boldogan készült hát a másnapra. Frissenborotváltan, pontos idõre érkezett a Központba. Ottmár szó sem volt a beígért munkáról. A létszám be-telt. Ahogy késõbb híre ment – már ha lehet hinni azilyen szóbeszédnek –, a Polgármesteri Hivatal Mû-szaki Osztályának alkalmazottait nagy hirtelen tartósmunkanélkülivé minõsíttették, s velük töltötték be amunkavezetõi állásokat. Így megtakarították ezekbérét a mindig szûkös városi költségvetésnek. Lajos-nak pedig azt ajánlották, ha dolgozni akar, az ásóbrigádban még van hely.

– Felsõfokú végzettséggel, erre ugyan nem köte-lezhetjük, de az ellátását már régen kimerítette. Én aztjavaslom, vállalja el! Ha a munkájával meg lesznekelégedve, egy hónap után meghosszabbítjuk a szerzõ-dést, s így megszerezheti azt a száznyolcvan napmunkaviszonyt, ami után ismét jár a segély. Kérem,gondolja meg! – gyõzködte a hirtelenszõke kis ügyin-tézõnõ, aki a lányával lehetett egyidõs.

– Mit tudhat ez az életrõl? Még az anyja mossa abugyogóját. Benyomták ide a jó helyre, mint jobbcsaládból való gyereket, aztán csak húzza itt az orrát asok nyomorultra. – morogta Lajos, pedig a lány hang-ja õszinte együttérzéssel csengett, de nem hitt õ mársenkinek! Már szõkesége, csinos, rózsaszín kiskosz-tümje, ápolt körmei, egész megjelenése ebben a hely-zetben, ezek közt az emberek között legjobb szán-dékai ellenére is osztatlan visszatetszést és bizalmat-lanságot keltett.

Otthon aztán a család reakciója arra a lehetõségre,hogy Lajos az egész város szemeláttára az „etnikum-mal” egy sorban az árkokat fogja kapirgálni, elõresejthetõ volt. Az asszony ugyan nem szólt semmit, delátszott rajta, nem örül a gondolatnak, hogy párjaesetleg az õ iskolája elõtt – ahol betegsége miatt félállásban dolgozott – megjelenik ásóval, lapáttal.Nehéz volt megértenie azt is, hogy míg õ maga bete-gen is tanul, dolgozik, igyekszik mindent megtenni,hogy rokkantnyugdíjasként legalább ezt a fél állástmeg bírja tartani, a másik kimozdíthatatlanul belera-gad a tehetetlen önsajnálatba. Hallgatott, nem akartabántani. A gyerek azonban nem kertelt, kerekenkimondta:

– Õ átmegy az út másik oldalára, ha meglátja azÖreget. – Az asszony most Lajos pártjára állt. Mostis, mint már annyiszor elmondta, hogy a traktorostól acipészig mindenféle ember, tisztességes, évtizedekigrendesen dolgozó családapák is lesznek ebben abrigádban, hogy a mai világban bárkibõl lehet egyiknapról a másikra munkanélküli, a fiút nem lehetetteltéríteni attól a meggyõzõdésétõl, hogy ott csak le-pusztult alkoholisták és cigányok fordulhatnak elõ.Nagyon szégyellte a nevelõapját a gimnáziumi osztály-társak elõtt. Ezt többször is elmondta bizalmasanedzõjének. Ennél jobban csak csóró öltözetét és na-

17

gyapjától kapott ócska Simson robogóját szégyellte,amivel, hiába próbálta házilagosan felturbózni, nemtudott úgy döngetni, mint mások a márkás járgányok-kal. – Nagy fájdalma tud az ilyesmi lenni a kamaszléleknek. – Végül is Lajos nem vállalta el a munkát,maga is megalázónak érezte. A pulykatrágya lapáto-lás se valami felemelõ, de azt kinn a pusztán legalábbnem látja mindenki.

Itt tartott éppen életsorsa elbeszélésében Lajos,amikor kivágódott az ajtó, s megjelent a férfi általolyan ellenszenvvel emlegetett kis hölgy – melleslegifjú világmegváltónk határozottan üdítõ jelenségnektalálta kék minijében a sok elnyûtt alak után –, szóvalkinyílt az ajtó, s az ügyintézõnõ papírlapokat kezdettosztogatni. JELENTKEZÉSILAP MUNKAERÕ PI-ACI TRÉNINGRE – állt a lap tetején.

Tisztelt Ügyfelünk!

Ön elsajátíthatja 3 napos tréningünkön a legújabb,hatásos álláskeresési technikákat, az amerikai típusúszakmai önéletrajz megírásának módszerét, megis-merheti a távmunka és a részfoglalkoztatás elõnyeit,az Alkalmi Munkavállalói Könyv használatának sza-bályait, valamint tájékozódhat az Ön munkaerõ-piaciesélyeit növelõ képzéseinkrõl.

A tréning ideje: K-SZ-CS 8-l6 óráig. Szerdán 11-14óráig szakképzett pszichológus segítségét vehetikigénybe csoportfoglalkozás keretében a munkanélkü-liség okozta lelki problémák feldolgozásához.

Megjelenésére feltétlen számítunk!

Stb. és bla-bla-bla… –

A várakozók morogva szedelõzködni kezdtek.Lajos gombóccá gyûrte az irományt, és kifordult azüvegajtón. Már több ilyen tréningen részt vett, nemsok haszonnal.

– Üres szócséplés, semmi több. A fiataloknak talánsegít, de így túl az ötvenen… Mégis meg kéne próbál-ni a leszázalékolást. Azt mondják ugyan, hogy ma-napság az is egyre nehezebb, ha valakinek nincs elégpénze a mindig éhes doktori zsebeket tömködni… –merengett búsan langyos kisfröccse fölött a Központmellett álló borozóban –, majd rendelt egy fél Unicu-mot az ivó ajtajában felbukkanó fiatalembernek.Megérdemli, ha már olyan türelmesen hallgattakeserves történetét.

Szótlanul könyököltek a bádoggal fedett pulton, snézték, hogyan dobálja a törzsközönség utolsó száza-sait a vijjogó, kattogó automatákba, s hogyan veszítmost is, mint mindig, mindenben… Most és mindö-rökké. – A mi ifjú szociológusunk még nem bírta rá-mondani az Ámen-t…

Még nem.

NAGY ZOPÁN

Két madaram

Két madaram volt.Az EGYIK: hullámzó tájakhegyperemérõlszállt idegen városban kuporgóvállamra.S ott, egy sörhabokban fürdõ utcában:fülcimpámat csipkedte. (Sört kóstolt, majd kakált). Ültünk egy kõkerítés árnyékébans a tolakodó,lidércnyomásos helyiek azt gondolták: õ a fiam. – Ismeretlen faj volt!Kezek nyúltak felé. „Most megfõznek” – gondolta, s rémült rebbenésselegy kitárt ablaküveget átszakítvaa nap felé cikázott.(Szaggatott „extázis” volt az a nap…)

MÁSIK madaramat bohém macskánk talpai alól „téptem ki”. Verébfióka volt, deres szárnyú,görbetû-karmú, riadt múmia.Legyeket fogtam vendéglátására,és muskotályt bontottam.Verejtékszerû, macskanyálas tollazataaz asztalon hevert. – A bort nyeltük. Madárnyelven csuklott. Akkor rohantál értem: „nagy vízhez megyünk”s én idegesen õt a hûtõbe tettem.– Derült ki utóbb.

FEHÉR JÓZSEF

Éljen Endrõd!

(Trendl László fotóihoz)

Nyomok. Emberkert. „Csak egy tánc volt”.Ül a kispadon, képzeletben,ahonnan a futballkaputbékanézetbõl fogja föl,mint azt még összetartjáklassan rothadó eresztékek. A voltban, a nincsben: emlékekkel benõtt fû.Távol, kívüle, a seholsincsben:ott, ott valami gyönyörû.

18�

�

MOLNÁR LAJOSTÓTH AMBRUS

Tóth Ambrus, a téesz tehenésze mikor egy hûvöstavaszi hajnalon két részes fakóra mosott kék mun-kásruhájában a reggeli fejéshez biciklizett ki a téesz-központba, fûzöld szemével a magasban egy kinyílófekete könyvet pillantott meg, benne ezt olvasta:„Szól hozzád az igézõ lélek. A részt elhiszed, az egé-szet nem. Ha hinni tudsz, gazdaggá tesz szavaival.”Mindez a napokban jutott eszembe, mikor mesze-léshez készülõdve a könyvespolcon pakoltam, és azegyik iratkötegbõl kiesett a Néplap egyik elsárgultszombati száma. Már nem emlékeztem rá, hogy an-nak idején miért tartottam fontosnak, hogy megõriz-zem ezt a megyei napilapot. Ahogy belelapoztam, akulturális rovatban megtaláltam Tóth Ambrus versét,talán ez az egyetlen, amely nyomtatásban megjelenttõle.

Középiskolás koromban gyakran megmutatta ver-seit mielõtt szerkesztõségekbe küldte volna, Erikatáska-írógépemmel én gépeltem le õket. Talán õ voltaz egyetlen, aki verset írt Csudaballán, emlékszemegyik négysorosára:„csillagok hajszálán / csüggneka szavak / fényükben látszom / körberajzolom árnyé-komat”. Átjártunk egymáshoz. Egy nyári vasárnapdélután az udvar közepén találtam, a fûben ült, atléta-trikójában jól látszott munkától megizmosodott válla.Mikor közelebb értem hozzá, csak akkor vettemészre, hogy egy cickafarkot néz. Elmagyarázta, addigfigyeli, amíg rá nem jön, miben különbözik ez a jelen-téktelennek látszó fehér virág az összes többi cicka-farktól, és ki nem találja az egyedi, a tulajdon nevét.Végül a Hópamacs nevet adta neki. Ahogy a lovak-nak és a marháknak szokás, úgy nevet adott a disz-nóknak és a birkáknak is. Mikor megkérdeztem, hogymiért, elmagyarázta, csak az létezhet számunkra,aminek ismerjük a nevét, ahogy külön-külön nevevan az embereknek, úgy az állatoknak és növények-nek is. Láttam, amikor az ólak takarításához kien-gedte a disznókat, azok köréje gyülekeztek, addignem távoztak mellõle, míg meg nem vakargatta afülök tövét. Emlékszem, egy tavaszi napon megmu-tattam neki a kertünket, elõl akkor borult virágba acseresznyefa, messzirõl úgy fehérlett, mintha szap-panhabbal öntöttük volna le, közelrõl nemcsak a virá-gokat lehetett megfigyelni, hanem a rajtuk döngicsélõméheket is. Azt kérdezte tõlem Ambrus, mit mondnekem ez a fa? Be kellett vallanom, errõl még soha-sem gondolkodtam. Elmondta: ha csak valami tragé-dia közbe nem jön – lehet az fagy vagy köd –, akkor,amit virágjával ígért, termésével beváltja azt.

Verseit az irodalmi lapok sorra visszaküldték, bártehetségét elismerték, írásaiból hiányolták a megfor-málás árnyaltságát és a többrétegûséget. Ambrus va-

lójában nem értette, a szerkesztõk mire gondolnak.Aztán abba is hagyta a versírást.

A tehenészek tavasztól õszig felváltva legeltették atéesz csordáját, a közös legelõre és a Körös árterérehajtották a teheneket. Egy nyári nap hatalmas zivatarérte Ambrust az ártéren. Elõször az ég alján tûntek fela felhõk, a villámlások után akkor még fél perc is kel-lett, hogy hallja dörejüket. Gyorsan feljövõ fellegekés egyre közelebb becsapódó villámlások jelezték akészülõdést. Hamar megérkeztek a sûrû és kövér esõ-cseppek, teljesen megtöltötték a levegõt, Ambrus aligjutott lélegzethez. A vihar hatására nyugtalanná vál-tak, megindultak a tehenek, kutyákkal próbálta megvisszatartani õket. A kutyák támadása ellen a tehenekszarvukkal védekeztek, néhány tehén orra már vérzett.

Aztán amilyen gyorsan jött a zápor, úgy is ment el,csendes esõ lett belõle. Ambrus egy magasabb fûzfaalá húzódott be. Elõször csak a kis lángot vette észre avíz felett, csak akkor nézett jobban szét, és látta meg aKörösön sétáló Boldogasszonyt jobbján a Kisjézus-sal, balkezében pedig gyertyával, amely az esõbensem aludt el. Minden megtörtént – gondolta a fûzfaalatt, amikor néhány másodperc múlva szeme elõleltûnt a látvány.

Aznap éjjel a fia belázasodott. A gyerekeket abányagödröknél érte a vihar, arra borsónyi jégszemekis hullottak. Felesége a kék zománcos kannából vizettöltött a lavórba, abba belemártotta a törölközõt, és avizes ruhát a gyerek mellkasa köré csavarta. Ambrus-nak eszébe jutott hogyan gyógyította õt az anyja. Úgytett, mintha két kezével kidobálná a betegséget fiamellkasából, közben ezt mondta:

– Menj el a kõsziklába, hol kakasok nem szólnak,kutyák nem ugatnak, tündérlányok játszanak. A fejü-kön menj be, a talpukon menj ki, és ez a fiú olyan tisz-ta maradjon, mint az anyja szülte erre a világra.

Felesége újra cserélte a vizes ruhát, és a gyerek job-ban lett. Másnap elújságolta az éjjel történteket aszomszédasszonyoknak, és Ambrust más beteggyerekekhez is hívták, késõbb már felnõttekhez is.Mikor reggel vagy este hazajött a fejésbõl, gyakranvárták már a betegek. Minden nyavalyára egy-egymondást talált ki. A gyógyításért semmit sem foga-dott le, azt mondta, neki örömöt jelent, ha valakinsegíthet. A betegek néha a hokedli párnája alá vagy akonyhaszekrényen álló csörgõóra mögé egy-egycsokoládét dugtak el a gyerekeknek. Közben kime-szeltük a lakást. Most itt van íróasztalomon a Néplapegyik szombati száma, benne Tóth Ambrus versével.Nem tudom, mi lehet Ambrussal, már húsz éve nemláttam.

19

BOSZORKÁNY A TÜKÖRBEN

A szoba asztalán a virágmintás ujjatlan ruhádatvasalnád, akkor majd az lesz a divat. A levegõben azizzó faparázs és a párolgó ruha illatát éreznéd. Más-nap estére várnád a võlegényedet, az aratók báljárakészülnétek. Akkor majd hallanád, nyílik a kapu, ahátsó udvarról kutya ugat. A vasalót fölfordítanád,hogy ne égesse ki a ruhát, a konyhán keresztül indul-nál kifelé. Közben hallanád, hogy valaki befelé jövethangosan – hogy a ház gazdája is hallja – jó napotkíván. A konyha ajtajából nagydarab cigányasszonytpillantanál meg, elébe sietnél, hogy minél kevesebbetlásson a házból. Mikor közelebb lépnél, füstszagcsapná meg az orrod. A jövevény darab kenyeret ésszalonnát kérne, te persze tudnád, hogy határozottnakkell lenned, azt válaszolnád, hogy nektek sincs, men-jen és kérjen máshol. A cigányasszony beteg gyere-kének legalább egy kis darabot vinne, de te kitessé-kelnéd az utcára. A téglával kirakott járdán haladnakifelé, ringna rajta fekete bõ szoknyája, és lábán csat-togna fekete bõrpapucsa. A hátán konyhaabroszbólbatyu lenne, valamit vinne. Mikor kilépne a kapun,visszanézne, a tekintetedet keresné bogárszemeivel,ettõl megrémülnél. Akkor eszedbe jutna az otthagyottforró vasaló, visszasietnél, megnyugodnál, hogy nemégette ki a ruhát. Fölkapnád a vasalót, a levegõbennéhányszor meglóbálnád, hogy feléledjen benne aparázs. Már elõre örülnél a holnap estének, annak,hogy jön érted a võlegényed, és ti is ott lesztek a báliforgatagban.

Este már sötétedéskor lefeküdnétek, hogy ne fogy-jon a petróleum. Valaha heten aludtatok egy szobá-ban, akkor már csak négyen lennétek, mert két bátyádés nõvéred már elkerült a háztól. Pamut hálóingbenbújnál a takaró alá. Hallanád a többiek szuszogását,és az ablak alatt a késõn hazatérõ lovas kocsit. Még elsem aludnál, erõs nyomást éreznél a mellkasodon,levegõt nem kapnál, nem tudnál se megszólalni, semegmozdulni. Az elsõ pillanatban azt sem tudnád, miez? Majd a fokozódó levegõhiány és a testedet átjárózsibbadás arra ösztökélne, hogy szedd össze gondo-lataidat. Eszedbe jutna, hogy a napközben kéregetõcigányasszony boszorkány is lehet, és most így akarártani. A következõ pillanatban a keresztanyádtól hal-lott jó tanács villanna az agyadba. Ha éjjel megnyoma boszorkány, bal kezünkkel bele kell marnunk azarcába. Megörülnél ennek az ötletnek, mozdítanád akarodat, de nem engedelmeskedne, a levegõd is márfogytán lenne. Úgy éreznéd, az egész tested megfe-szül. Majd mintha gyengülne a nyomás, ekkor min-den erõdet összeszednéd, megmozdulna a bal karod, alevegõbe nyúlnál, bár nem láthatnád a boszorkányt,megtalálnád, és teljes erõvel az arcába marnál. –Szerencséd – mondaná. Akkor megszûnne a szorítás,

kérnéd, hogy gyújtsanak lámpát, mert alig kapsz leve-gõt. Apád arra biztatna, inkább aludjál. Öcséd ugranaki az ágyból, a sötétben az asztalon megkeresné agyufát, meggyújtaná a petróleumlámpát. Elmesélnéd,mi történt. Szüleid azt mondanák: csak álmodtál,öcséd hinné is, meg nem is. Éjszaka alig tudnál alud-ni, emlékezetedben újra és újra felidéznéd az ese-ményt.

Reggel fáradtan ébrednél. A lavórhoz csoszognál, akannából vizet töltenél, megmosnád az arcod, hogyfelébredj. A lavór mellõl elvennéd a fésût, belenéznéla fali fakeretes tükörbe, a cigányasszony nézne visszarád sebzett jobb arcával, a hátad mögül füstszagotéreznél. Hátranéznél, de ott csak szüleid, és öcsédszunyókálna. Kétségbeesésedben kiszaladnál az ud-varra, megállnál a kerekes kútnál, megfognád akáváját, belenéznél. A mélyén csillogna a víz, vissza-verné az ég fényét, a vízkorong csillogását egy fejsötét alakja törné meg, de az arcát nem látnád. Akkorhaboznál, hogy mit csinálj? Kiakasztanád a kúthajtókarját, a láncon a favödör ereszkedne lefele.Egyre gyorsabban pörögne a hajtókar, míg loccsanvavízbe nem ér a vödör, és el nem fogy a lánc. Húznád avedret föl, ahogy emelkedne, egyre nehezebb lennetekerned a hajtókart. A fölhúzott favedret majd a kútkávájára raknád, fölé hajolnál, úgy innál. Éreznéd,testedet átjárja a tiszta, hideg víz, ez lehûtne, és meg-nyugtatna.

CS. SZABÓ LÁSZLÓ

Üzenet

A világ azért van,hogy megismerjem.Világra születtem,hogy megismerjem.A megismerés: út a végtelenbe.Esély a méltó életre.

A vágy az enyémMiként a véleményem a világról.Ha vágyam magamhoz mérem,Boldogan elérem.

Érzelmes vagy? –Gyakran szenvedsz,De érzelem híján élni:Nem érdemes.

Ész és Szív,Tûz és Víz.…………….Ragyog a Nap a víz tükrében,Könny csillog a Nap szemében

20

CS. SZABÓ ISTVÁN

A GYOMAI REFORMÁTUSEGYHÁZ RÉGI ÚRASZTALI EDÉNYEI

(Részlet)

A református egyház hitvallási iratai alapján (is)vallja, hogy az Újszövetség népének sákramentumai:a keresztség az úrvacsora. Terjedelmi korlátok miatta keresztség sákramentumának kiszolgálásához szük-séges edényekkel jelen írásunkban nem foglalkozunk.

A reformáció egyik alapvetõ tanítása és gyakorlatavolt – a Biblia helyes értelmezésébõl kiindulva –, akét szín alatti úrvacsora. Amíg azonban a reformációlutheri iránya megmaradt az egyik szín esetében azostya használatánál, addig a kálvini irány határozot-tan a kovászos kenyeret választotta. Az úrvacsora ki-szolgáltatásához ma is az a háromféle edény haszná-latos, mint négyszáz esztendõvel ezelõtt. Ezek: tányérvagy tálca, melyrõl a hosszanti csíkokra felvágottkenyeret a lelkész eltörve falatokra, adja az úrasz-talához járuló kezébe. A kehely, vagy pohár, melybõlsorban mindenki iszik – szõlõbõl erjesztett bort –, asaját kezébe fogva azt, miután a lelkész a kezébe adta.Kanna vagy kancsó, melybõl az üresedõ kelyhet után-tölti a lelkész, vagy a gyülekezet egyik elöljárója.

A mindenkori közállapotok, gazdasági lehetõségekbefolyásolták az úrasztala edények milyenségét,anyagát, értékét. Számos helyen tovább használták areformáció elõtti római katolikus liturgiához használtedényeket. A török hódoltság alatt – ritka kivételtõleltekintve – ezek elkallódtak. Sok helyen tudunk írottforrásokból is fa- és cserépedények használatáról, deezek sem maradtak meg az utókor számára. A XVIII.század eleji újratelepülések után református közössé-geink gazdasági helyzetük jobbra fordulásával nemes-fém- vagy ónedényeket szereztek be. Az ón edény – aszegények ezüstje – ugyan késõbb eltûnt a közhasz-nálatból –, de a református egyház mind a mai napighasználja ónedényeit.

Gyomán egy idõben cserépedény is volt használat-ban. Ezt bizonyítja a presbiteri ülések jegyzõköny-vében az l934 aug. 19-i ülésrõl szóló bejegyzés,amikor is arról döntöttek, hogy az ezév októberébenBudapesten rendezendõ Országos Református Kiállí-tásra felküldik – több más mellett – „az úrvacsora-osztáshoz használt régi cserépkorsókat…” – Nyilvánmezõtúri mázas korsók lehettek ezek. – 1983-banjelen dolgozatomhoz (is) gyûjtött adatok kutatásaalkalmával cserépedényeket nem találtam az egyháztulajdonában. Egyetlen úrvacsorai edényekre vonat-kozó bejegyzést az l862. évi, a Dávidházi Bekes Sá-

muel lelkipásztor halálakor felvett leltárban találtam:„1 db réztányér, 1 czin tál, 1 kés tokkal, 2 fehér kendõ,2 pohár”. – Valószínû, az ónkannák a gondnok kezeialatt voltak. – Az ónedények palástján legtöbbszörközépsõ harmadában körbefutó vésett, karcolt, pon-colt – beütögetett – mintázat van. A felirat – dedicatio–, amely sok esetben fontos helytörténeti adatokat istartalmaz. Például neveket, idõpontokat. Utóbbi rend-szerint a perem alatt körben található. A mindendíszítés nélküli ónkannákon a középsõ harmadban afelirat részben díszítõ szándékkal került a tárgyra. Aszövegek sok esetben korabeli, akkor közismert rövi-dítésekkel „terheltek” a mai olvasó számára. A kerekszájnyílással készült edényeket a könnyebb használ-hatóság céljából késõbb kiöntõcsõr rögzítéséhez „V”alakban kivágták – nem ritkán a meglévõ mintázatba,feliratba is belevágva –. A fedõbillentõt gyakran le-törték javítások, pótlások alapanyagaként.

Az ábrákon bemutatom a gyomai református egy-ház néhány úrasztali edényét: „Hólyagos pohár”,Büttösi István debreceni ötvösmester munkája aXVIII. század második felébõl. – A forrásanyag1775-ben és 1777-ben említi. – Ezüst, részben ara-nyozva, öntött, vésett, domborított díszítéssel. Súlya415 gr, ûrtartalma 480 ml. Egyenes peremû, erõsendomborodó talpú, öntött levéldíszes noduszú, háromhólyagsoros, karéjos díszû kuppával. Az ábrákonlátható ónkannák közül az 1. számú 1774-bõl, a 2.számú 1775-bõl való. A mintázatok közül a 3. számúaz 1774-es, a 4. számú az 1775-ös, az 5. számú pedigegy 1755. évbeli kanna mintázatának kiterjesztett raj-za. A 6. számú ábra a 7. rajzon két változatban látha-tó legrégebbi, 1721. évbeli ónkanna felirata és kiterítettmintarajza. A felirat feloldása: „K(örözs) G(y)OMAIECCLE(z)SIA KANNAJA 1721”. – Ezidõ tájt vidé-künkön nem ritka, hogy a Körös melletti települé-sek nevét Körözs vagy Kerezs elõtaggal látják el. Pl.:Körözs-Berény, Kerezs-Zsadány, Körözs-Nadány(Ladány), Körözs-Tarcsa stb., de használatuk csak anép körében volt ismert, – ezt egyházi iratok is bizo-nyítják –, hivatalos megerõsítést ritka kivételektõleltekintve késõbb sem kaptak. – Az ónkannák ûrtar-talma 1,2 – 4,2 literig terjedt. Az 1741-bõl datált ötö-dik, csak felirattal díszített ónkanna 1,2 literes.

Mind a díszítés nélküli 3 db kenyérosztó óntálka,mind az ónkannák készítõjének, származási helyénekmegállapítását bizonytalanná teszik az erõsen megko-pott mesterjegy ábrázolások, amelyek így a szakiro-dalomból is nehezen azonosíthatók.

�

�

21 �

�

A gyomai ref. egyház úrasztali edényei – ónkannák mintázata(Illusztráció Cs. Szabó István írásához – 3-6. sz. rajzok)

22

SZILÁGYI FERENC

In memoriam Ladányi Mihály

Hát csak ennyire jó a parasztos taktika, Miska,a filozófia, mely végre a borba tekint:ott lesvén igazát – in vino –, hogyha az életnem szolgál vele már – s lett, ime, fél igazad! Mert ugye élhettél vón újabb ötvenet is mégGrúzia földjén, mint a hegyek õsz fiai,gond nélkül a pipád – csibukod –, csutorád

szopogatvánmessze a gondok csúf, köznapi nyûge fölött – ám ide tett sorsod e szikár föld szíkjire, itt lettéleted e néppel félbeszakadva egész.

SÁRÁNDI JÓZSEF

Káromlás

Távozott veled e föld színérõl

a nyájtalan utolsó nomád,

s mert sorsodnak nincs váltótársa

felhõké garabonciád.

Kit érdekel legendás nyomorod,

talmi szerelmek szabad ege?

Miért lettél az igazmondás

elvetemült nagybetege?

Lázzal fûteni, magyar télben?

Rád zárult a csemõi présházszoba.

Egyedül tavaszt csinálni?! –

Hogyan lehettél ily ostoba?

Csaltál ötvenkét esztendeig,

csalódtál közben több évszázadot.

Ne legyen könnyû a sárga föld,

ha idõ elõtt elhallgatok.

Lyukasóra

Lukácsy majd megmondja,

ki a klasszikus.

Szerinte nem tartozol közéjük,

Ladányi Miska!

Róla annyit tudunk:

szép bajsza van, és piknikus,

továbbá, hogy összeírt

sötétkamrányi unalmat.

Állítólag irodalomtörténész,

részt vesz minden Lyukasórán,

és õ a stréber

ezen az újmódi agórán.

�

�

IDÉN LETT VOLNA 70 ÉVES LADÁNYI MIHÁLY

A gyomai ref. egyház úrasztali edényei – ónkanna(Illusztráció Cs. Szabó István írásához – 7. sz. rajz)

23 �

�

HAJDÚ JÓZSEFEGY RÍMFARAGÓ REKTOR DÉVAVÁNYÁN

A debreceni diákok verselgetõ hagyományairólmár sokan, sok helyen megemlékeztek. Az embeributaságot, hatalmi aroganciát kifigurázó, gyakran vit-riolos hangnemû verses elbeszélések nagy népszerû-ségnek örvendtek a diákság körében. Egy-egy jól si-keredett költemény vagy másolatokban, vagy csupánszájról szájra terjedt, amit az ifjak szûkebb pátriájuk-ba is magukkal vittek. Ezek aztán szélesebb körbenismeretté váltak, esetleg folklorizálódva évszázadonát fennmaradtak a nép körében.

Bizonyos jelek szerint e rímfaragó tradíció követõ-je lehettett Szívos Mihály uram is, aki 1858. március27-én érkezett Dévaványára, hogy a református rek-tori teendõket ellássa s becsülettel kitöltse a reá sza-bott három esztendei szolgáltot. Verselgetõ hajlamáranégy bejegyzés utal, melyekre az eklézsia irattárábanbukkantam. Az elsõt a „Nomina Rectorum”, azaz arektorok neveit megõrzõ rovatba írta, és elhúnyt hiva-tali elõdjérõl emlékezik meg benne.

1857. Május 1. Tömöri Pál ekkor nagy reménnyel kezdéA rectorságot, de hamar elvégezé. –Még az elsõ évet sem tölthette õ be...Élte virágában szállt a temetõbe. –Nagyratörõ lelke... szíve jó és nemes...Isten, s ember elõtt jobb sorsra érdemes...Maradjon áldásban mindig jó emléke...Nyugalom sírjára! poraira béke!

„Kimult Január 28. 1858.” – tudjuk meg a strófaalá biggyesztett megjegyzésbõl.

Ugyanebben a rovatban találunk egy hosszabb ver-set is, amelyet Szívos Mihály szolgálati idejének le-teltekor, 1861. április 20-án jegyzett fel, s amelybenrészletesen elmeséli Dévaványára kerülésének törté-netét.

Forradalom után tizedik év jártaMidõn Debrecenbe érkezett több chárta.Egyik rektorságra hívta a diákot,Míg a másik ígért csak praeceptorságot.Ekkor én heverõ, végzett diák valék.s a chártákból egyet magamra vállalék. –Volt ez a ványai ürült rektória.– Nem sokat szólt róla még a história.A helynek nevével meg is gyûlt a dolgom(Bizonyság-levélbe kelletvén beírnom.)Kerestem, kérdeztem, hogy hol esik Ványa?

Nincs... Nem tudjuk... No ez sem lesz aranybányaGondolám s kerestem uj s régi térképen,s megtudtam, hogy fekszik három vármegyében.Egyik térkép Békés s Csanádban mondotta,A másik azonban Heveshez toldotta...Nézzük még a tractust, e tán majd elvezet.Három megye közül hol kebeleztetett. –El is vezetett, de sem egybe, sem másba,Hanem mind mellõzve, épen a Kunságba. –No köszönöm szépen a jó utasítást.Elég. Nem akarok már róla tudni mást.Mert ha még sürgetem, végre úgy találom,Hogy megint másutt lesz, tán a Hortobágyon.Legjobb lesz bevárni – látom az ExpressustS nem folytatni tovább e bajos processust.Úgy lõn. S én így lettem rektor DévaVányánHárom egész évnek elmulása folytán.Hogy viseltem magam és a hivatalom?Azt mások mondják meg; azt én elhallgatom.Igyekeztem azon s azt akartam épen,Hogy minden emberrel legyek békességben.Volt is – azt mondhatom – itt sok jó emberem,Mit, ha én eléggé meg nem köszönhetek:Mindezért õket a jó Isten áldja meg. –

Figyelemre méltó terjedelmet szentel a rektor úrannak taglalására, hogy milyen nehézségekbe is ütkö-zött leendõ állomáshelyének felkutatása. Képzelem,szegény atyámfiának hogy megnyúlt a csodálkozás-tól az ábrázata, amikor Dévaványát hol Heves, holpedig Békés-Csanád vármegye kebelében lelte! Hátbizony, aki szeretné kiismerni magát városunk köz-igazgatási hovatartozása tekintetében, az jobb, ha fel-köti a fehérnemût!...

Szívos Mihály uram másik két költeményére az„Emlékezetre méltó dolgok” között akadtam. Azegyik az 1858-ik, a másik pedig az 1859-ik esztendõkrónikája. Valóban ilyen csendes idõk járhattak 1858-ban Dévaványán, vagy csak a fiatal úr sajátos látás-módjának köszönhetjük, hogy ezen esztendõ két fel-jegyzésre érdemes eseménye – legalábbis egyháziszempontból – csupán egy kontár munkával készültiskola kapu felállításában, valamint egy malaclopás-ban merült volna ki? Ezt most nehéz volna eldön-tenünk. A négy írás közül mindenesetre éppen ez az,amelyben leginkább megcsillan az ízes, gunyorosdeákos humor.

1858.Ezen esztendõnek Octóber havában,Kapu állíttatott a fiiskolában,A mely , – igaz ugyan, hogy sokáig készült,Mégis nagyon hamar s nagyon sokszor kidûlt.

***

Két rosz maradványi az ó iskolának,Disznó-ól formában még ekkor állának;Az egyiket aztán színné változtattákMidõn a malacot belõle ellopták.Igen! két malaca volt a praeceptornak,Kövér volt... megtetszett valami jámbornak...Elvitte... gondolván, jobb annak õ nála,S így a praeceptornak felkopott az álla.Az egyház megtudván, hogy ilyen pórul járt, –Húsz pengõforinttal enyhítette a kárt.

Az 1859. esztendõ már eseményekben bõvelke-dõbbnek bizonyult. Az egyház új lelkészt hozatottSzabó Gábor személyében, aki aztán negyed száza-don át híven szolgálta a gyülekezetet. (1884-benprédikálás közben kapott agyvérzést.) Lerakták a maivárosháza alapját és iskola bõvítésre is sor került.

1859.Ez DévaVányára nevezetes év lett,Mert benne ekkor több változás esett.Január hó végén papváltozás történt,Kitúrták Soós Istvánt s el is vitték szegényt.Haza ment Kevibe s káplánságra jutott;Nagy baj; de legalább békességben van ott.

Szabó Gábor ur jött Ványára helyette,A professzorságot miután letette.Most már csendességben van a gyülekezet;Viszálkodás ugy is csak tévutra vezet. –Augustus hóban a tornyot festették,S az uj városháznak alapját letették;Uj iskola épült a másik udvarán,Tanítót tavaszkor hoznak bele – talán. –

A következõ, 1860. év eseményeinek krónikájátmár hiába kerestem, sajnos ezt nem jegyezte felSzívos Mihály uram az „Emlékezetre méltó dolgok”közé. 1861. áprilisában elkerült Ványáról, utódaDede Lajos lett a rektori székben.

Merre kanyarodott a továbbiakban Szívos uramélete útja, valyon hány eklézsia õrzi még rímfaragórektorunk hasonló munkáit? – egyszer talán ezt isérdemes volna tudni... Én mindenesetre élvezettelolvastam sorait, egy rég letûnt világ képét hoztákelém ezek a lúdtollal rótt fakuló sorok. Saját szavaivalbúcsúzom tõle:

„Maradjon áldásban mindig jó emléke,Nyugalom sírjára! Poraira béke!”

Bogár LászlóLopakodó

Sárhajó KönyvekSzerkeszti: Fehér József

Megvásárolható:Sárréti Múzeum, Szeghalom

Nagy Miklós Városi Könyvtár, Szeghalom

Tolnay GáborFöld – Ember – Törvény

Adatok, tények, következtetések Dévaványa mezõgazdaságának és mezõgazdasági népességének történetébõl a XX. sz. elsõ felében

(1895 – 1950)

A Jász – Nagykun – Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 59.Szerkesztette: Hajdú József

Megvásárolható:Bereczki Imre Helytörténeti Gyûjtemény, Dévaványa

Ladányi Mihály Könyvtár, Dévaványa

ÚJ KÖNYVEK

www.digisarret.hu

Adószám: 18391833-1-04

*

Ez a dokumentum a Sárréti Digitális Gyűjtemény Alapítvány [SDGYA] és az általa üzemeltetett

Sárréti Elektronikus Könyvtár [SEK] gyűjteményéből származik.

A szerzői és egyéb jogok a dokumentumok szerzőjét ill. tulajdonosát illetik, amennyiben a neve fel van

tüntetve.

A Sárréti Elektronikus Könyvtár üzemeltetője fenntartja magának a jogot, hogy ha kétség merül fel egyes

dokumentumok szabad terjesztésével kapcsolatban, akkor azokat törli a SEK állományából.

Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, terjeszthető, de csak saját célokra, nem-

kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással

használható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a szerző, illetve a tulajdonos

engedélyét kell kérni!

*

A digitális változatot készítette:

Hajdú József, 2004