A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdéseiC) SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA, SZERVEZETPSZICHOLÓGIA 21. Pszichoterápia és szociálpszichológia 169 22. A módszerek problémája

Buda Béla

A mentálhigiénészemléleti és

gyakorlati kérdései

(Újabb tanulmányok)

© Buda Béla dr. 2002

ISBN 963 052 41 2

2

Tartalom

ELÕSZÓ 6

I. MENTÁLHIGIÉNÉRÕL – ÁLTALÁNOSSÁGBAN

1. A mentálhigiéné és fejlesztésének lehetõségei hazánkban(dr. Veér Andrással közösen) 9

2. A mentálhigiéné fejlesztésének lehetõségei, különös tekintettela szociálpolitika hálózatára 17

3. A lelki egészségvédelem (mentálhigiéné) problémája 254. Mentálhigiéné – prevenció – ellátás 345. Az elsõdleges megelõzés lehetõségei és módszerei a korai

gyermekkorban (a lelki egészség szempontjából) 406. A magyar mortalitási és morbiditási helyzet néhány szociál-

pszichológiai tényezõje 467. A személyiségfejlõdés és a személyiségfejlesztést szolgáló

csoportmódszerek (Nemzetközi szakirodalmi helyzetkép) 538. Gondolatok a rádió társadalmi mentálhigiénés funkcióiról – az

ezredforduló perspektívájából 77

II. SZEMLÉLETI ALAPOK

A) EMBERKÉP, ANTROPOLÓGIA9. Az autonóm ember problémája a pszichológiában 86

10. A rendszerintervenciós terápiák emberképe 9311. A szétfoszló titok. Egy különös társaslélektani jelenség nyomában 10012. A természeti, a természetfeletti, és ami a szomszéd ismerõsének

használt… Gondolatok a hiszékenység anatómiájáról 11213. A magány dilemmája 12314. Visszatekintés a múltba. Néhány gondolat az Én is jártam

Isonzónál… c. filmhez 13015. Néhány pszichológiai gondolat az örömrõl 13516. Túl édes élet 13917. Biztosítás és pszichológia 144

3

Tartalom

B) KULTÚRA18. Pszichopatológia, kultúra és a szakrális dimenzió 14819. Pszichoterápia és kultúra 15120. Etnopszichoterápia 165

C) SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA, SZERVEZETPSZICHOLÓGIA21. Pszichoterápia és szociálpszichológia 16922. A módszerek problémája a szociál és szervezetpszichológiában 181

III. A PSZICHOTERÁPIA ÉS A MENTÁLHIGIÉNÉ

A) NÉHÁNY SZEMLÉLETI KÉRDÉS23. Rogers és a személyközpontú irányzat a mai pszichoterápiában 19524. Végleg el kell búcsúzni a „nondirektív” jelzõtõl! 20225. Életközeli pszichiátria 20426. A pszichoterápiás képzés reformjavaslata 20727. A képzés problémája a szociálpszichiátriában 21328. A pszichiátriai képzés modelljei 220

B) KRÍZISINTERVENCIÓ29. A lelki telefonszolgálatok lehetõségei a mai társadalomban 22530. Krízisek megoldása az életfolyamatban 22931. Krízisintervenció az elmeegészségügyben 23432. A krízisintervenció elmélete és gyakorlata a mentálhigiénében 239

C) HÁZASSÁG, CSALÁD, CSALÁDTERÁPIA33. A házasság dilemmái a mai társadalomban 24434. A családterápia kibontakozása 25035. Nemzetközi Családterápiás Kongresszus 25636. Megosztottságok, konfliktusok, megoldások. Az elsõ család-

terápiás világkongresszus 26037. Veszélyeztetett családok (Families at Risk) 26438. Családrekonstrukció. WF Nerin: Family Reconstruction 270

D) SZORONGÁS ÉS TÜNETEI39. A szívneurózis. DO Nutzinger et al.: Herzphobie 27540. A szexuális fóbiák. HS Kaplan: Sexualaversion, sexuelle Phobien

und Paniksyndrome 27841. A pánikrohamok fenomenológiája: pánikbetegek beszámolóinak

leíró vizsgálata 28042. A szorongás problémái 28243. A szorongás és a szív 284

4

Tartalom

IV. ÖNSEGÍTÉS

44. Csoportos önsegítés 28845. Önsegítõ csoportok és kölcsönös támogatás az egészségügyben 29146. Önsegítés és kölcsönös támogatás csoportokban az egészségügy

területén 29547. Az önsegítõ csoportok támogatása mint hivatás? 30048. Önsegítõ csoportok támogatása Európában 30549. Az önsegítés és a szakemberek 310

V. ALKOHOL ÉS DROGOK

50. Orvosi és szociális krízisintervenció az akut ellátásban 31451. Alkoholizmus és drogabúzus 32052. WHO/EURO kollaboratív vizsgálat az alkohollal összefüggõ

problémákra adott közösségi reakciókról 32653. Kelet- és nyugat-európai drogszakemberek elsõ találkozója 33154. Európai Alkoholellenes Akcióprogram 33555. 36. Nemzetközi ICAA Kongresszus az alkoholról és a drog-

függõségrõl 34056. Két látogatás Brüsszelben 34557. Groningen és környéke alkohol- és drogellátása 351

VI. FOGLALKOZÁSOK, PROBLÉMATERÜLETEK, KISEBBSÉGEK

A) A VEZETÉS LEHETÕSÉGEI ÉS GONDJAI58. Az emberi erõforrások mozgósításának pszichológiai kérdései 35659. A kommunikáció és az emberi kapcsolatok kérdései 36560. Életmód, pihenés, kreativitás a vezetõi és kutatói munkakörben 373

B) HIVATÁSOK61. Az újságírók lelki egészsége 38262. Az orvos lelki egészsége. Alkoholfogyasztás az orvosegyetemi

évek alatt 391

C) KISEBBSÉGEK63. Szerelem árnyékban… Prostitúció és homoszexualitás 401

D) SPORT ÉS AZ EMBERI PROBLÉMÁK64. A verseny – a sport lényege? 40965. A test nevelése 41266. Edzõsorsok és szervezeti problémák a sportban 41667. A sportlélektan lehetõségei 42268. Babona a sportban 42669. A szorongás klinikai pszichológiai és sportlélektani kérdései 428

IRODALOM 442

5

Tartalom

Elõszó

Az utóbbi években a mentálhigiéné kérdése több oldalról és több szem-pontból is elõtérbe került hazánkban.

Egyrészt pszichiáterek és klinikai pszichológusok úgy gondolkodnak róla,mint a korszerû elmeegészségügy jelképérõl, amely lehetõvé teszi a korai fel-ismerést és kezelésbe vételt, a megelõzést, ahol ennek tere van, és mozgósítjaa társadalmat a beteg, a bajba jutott ember érdekében. Krízisintervenció, önse-gítés, kockázati csoportok megközelítése, védelme, közösségi ellátás jelentiitt a célokat. A pszichoterápia szemlélete és módszertana az irányadó, ám sa-játos vetületben. Országszerte tucatnyi posztgraduális képzés indult meg amentálhigiénés munkára való felkészítésre, pszichiátereknek, pszichológu-soknak éppúgy, mint más, egyetemet végzett és laikus segítõknek.

Másrészt a megelõzés fontossága tûnt elõ, a sokféle hazai egészségkároso-dás, a rossz mortalitási helyzet megoldásaként, és ebben a lakosság mozgósí-tása, a tömegtájékoztatás befolyásolása vált céllá. Itt is megindult egy orszá-gos program, amely a sok helyi kezdeményezést hivatott összefogni.

Ugyanakkor a mentálhigiéné sok problémát vet fel. Nem könnyû eligazod-ni benne. Vitatható a módszeresség, a szükséges elméleti háttér, a metodika,az eredményesség. Sokféle támadáspont van a megelõzés, a lelki egészség-megõrzés érdekében, ezeknek fontossági sorrendje szinte megállapíthatatlan.Nyilvánvaló, hogy minél több vonatkozásban kezdõdnek akciók, annál na-gyobb a siker valószínûsége.

Szakemberek és társadalmi aktivisták egyaránt igényelnek tájékoztatást,ismereteket e téren. Ezt több jel mutatja. A szerzõ számára biztató volt Men-tálhigiéné – Tanulmánygyûjtemény címû válogatásának (1994, Animula, Bu-dapest) kedvezõ fogadtatása. Ez szakembereknek szólt, és ugyancsak a men-tálhigiéné felértékelõdésének kivívására próbált válaszolni. Most látszik,hogy szükség van még lazább, színesebb, esszészerû olvasmányokra is, ame-lyek szemléletileg orientálnak, vagy egy-egy gyakorlati területre adnak bete-kintést. Az elmúlt néhány évben sok ilyen apró írásom született, ezek külön-bözõ helyeken láttak napvilágot, elõszavak, könyvfejezetek, folyóiratcikkek,recenziók vagy referátumok voltak, sok közülük továbbképzõ tanfolyamokrakészült, és csak a tanfolyamok hallgatói számára sokszorosították. Most

6

Elõszó

együtt ismét kiadnak valamiféle egészet, amelyet szerintem az olvasók érté-kelni fognak.

Természetesen a kb. hetven különféle írás nem dolgozza fel szisztematiku-san a mentálhigiéné kérdéskörét, nem is próbál lefedni, érinteni minden fon-tos kérdést. Ma még ez nem is lehet. Ma még nem annyira rendezett, kon-szenzuálisan elfogadott területrõl van szó, ma inkább szemlélet, szándék, tö-rekvés, módszertan, gondolkodásmód, holisztikus, integratív emberkép, szo-ciokulturális tényezõk figyelembevétele jellemzi a területet. Ez mind tükrözõ-dik a tanulmányokban, aránylag egységes gondolkodásmód keretében, jófor-mán belsõ ellentmondás nélkül, ugyanakkor sokféle belsõ összefüggéssel,utalással, ami érthetõvé teszi azt, amit lineárisan, induktíve, szerkezeti logiká-val leírni ma még nem lehet. A megértés, reméljük, átvihetõ a gyakorlatba is.

A válogatás segít a tárgykör más, nálunk elérhetõ szakmunkáinak megérté-sében is, és fõ értéke, hogy ehhez megadja a nemzetközi ismerethátteret fõlegaz európai áramlatokét, mozgalmakét. Hiány csak ott van a gyakorlati terepekközül, ahol Magyarországon még nem kezdõdött el lényegi munka fejlõdés,de sok szempontból található olyan írás a könyvben, amely egészen új alkal-mazási területekre utal.

Több magyarázatot a válogatás nem érdemel, a fejezetek sokféle kontex-tust idéznek fel, sok aktuális kérdésre vonatkoztathatók, sok gondolat vitatko-zik, kételkedik, de a legtöbb tájékoztatni, segíteni igyekszik.

Buda Béla dr.

7

Elõszó

I.A MENTÁLHIGIÉNÉRÕL

ÁLTALÁNOSSÁGBAN

1. A mentálhigiéné és fejlesztéséneklehetõségei hazánkban

A mentálhigiéné fogalmának értelmezésével kapcsolatosan nem egysége-sek az álláspontok. Voltaképpen nincs egységes meghatározás, a mentálhigié-né pontos leírása a szakirodalomban hiányzik, és elõsegítésének, fejlesztésé-nek formáiról sincs standard elképzelés. Valamiféle kép azonban az iroda-lomból rekonstruálható. Ennek nyomán látható, hogy a mentálhigiéné nemcsupán a pszichés megbetegedések és magatartászavarok megelõzése, hanema lelki egészségvédelem is, mégpedig pozitív értelemben, mindazoknak a fo-lyamatoknak és intézkedéseknek, tevékenységeknek összessége, amelyek azemberi személyiséget és a közösségi kapcsolatot erõsebbé, fejlettebbé, maga-sabb szervezettségûvé teszik. A mentálhigiéné fogalmával kifejezhetõ egy-egy ország, régió, társadalmi réteg vagy közösség lelki egészségének állapota,de az az intézményrendszer és programrendszer is, amely ennek javítására hi-vatott. Egész tág értelemben a mentálhigiéné területére sorolható a pszichésbetegségek kezelésének hatékonysága (a korai kezelésbevétel, illetve a má-sodlagos és a harmadlagos prevenció is), de a rehabilitáció hatékonysága is,továbbá a lelki funkciók szempontjából fogyatékosok, károsodottak, teljesít-mény, illetve adaptációképtelenek rehabilitációja, ellátása is. Így a mentálhi-giéné értelmezése akár a szociálpolitikai és a szociális gondoskodás területéreis terjedhet.

A mentálhigiéné területe kénytelen magába foglalni az említett vetületeket,nem szûkülhet be, mert a vetületek nagyon szorosan összefüggnek egymással,és bármelyiket is próbálnánk elhagyni vagy máshová sorolni, a mentálhigiénéegyik meghatározása sem lenne megfelelõen koncipiálható, még kevésbémegfelelõ társadalmi programokká fordítható.

A szorosabban vett pszichiátriai prevenció, pszichoprofilaxis, rehabilitációés gondoskodás mellett ugyanis például a magyar társadalomban a mentálhi-giénének nemcsak a jellegzetes, magyar önpusztító, öndestruktív megnyilvá-nulások – mint például öngyilkosság, alkoholizmus, rezignáció és izolációshajlam – megelõzésére kellene erõfeszítéseket tennie, hanem az ismerten ag-gasztó mortalitási viszonyok megváltoztatására, a fertilitási helyzet befolyá-solására, sõt, továbbmenve, a társadalom értékorientációjának, interperszoná-

9

1. A mentálhigiéné és fejlesztésének lehetõségei hazánkban

lis kultúrájának fejlesztésére is, tehát például az altruizmus, a tolerancia, akölcsönös tisztelet és megbecsülés, és más proszociális értékek propagálásá-ra, a kizárólagos fogyasztói mentalitás, a felesleges versengés, az anyagi telje-sítménykényszer, a túlzott ingerkeresés és egoizmus stb. negatív értékeinekgyengítésére.

A mentálhigiéné ilyen módon szociológiai értelemben sokféle jelenségetölel fel. Gyógyító és megelõzõ intézmények mûködését és ennek színvonalát,hatékonyságát, lakossági folyamatok sokféle változatát, továbbá ismeretek,készségek szintjét, a lakosság pszichológiai kulturáltságának mértékét. Ez ismutatja a fogalom komplexitását, hiszen viselkedésbefolyásoló és szolgáltatóorganizációk itt éppúgy jelentõs tényezõk, mint öntevékeny szervezõdések ésmegnyilvánulások, illetve a kultúra fogalomkörébe tartozó szabályszerûsé-gek sora. A mentálhigiéné koncepciójának lényegéhez tartozik e jelenségekközötti összefüggések rendszere, különös tekintettel a ténylegesen elevenszervezeti és szociokulturális folyamatokra, melyek e jelenségeket formálják,hiszen csak ezek empirikus állapotmeghatározása alapján lehet kijelentésekettenni a mentálhigiénés helyzetrõl és prognosztizálni ennek változásait.

A mentálhigiénés helyzet a gyakorlatban a mentálhigiénés szervezetek ésintézmények hálózatának fejlettsége és munkájának aktivitása és eredményeialapján ítélhetõ meg. Ezek az intézmények és szervezetek a következõ fõbbfeladatokra irányulhatnak:

• Az emberi személyiség fejlõdésének elõsegítése – a zavarok kiküszöbö-lése, az ártalmak elhárítása, a feltételek (pl. a családi rendszer) javítása,optimális nevelési és oktatási programok stb. révén.

• A személyiség rendszerállapotát, öntörvényû kibontakozását segítõ kü-lönleges programok.

• Az emberi kapcsolatok kulturáltságának fokozása.• Kiscsoportok, munkaszervezetek és közösségi kapcsolathálózatok

kommunikációs és interakciós viszonyainak fokozott humanizálása.• A személyiség társadalmi participációjának korszerû politikai és

társaslélektani kulturáltsága és motiváltsága.• A segítés, tolerancia, pluralizmus gyakorlatának kialakítása a devián-

sokkal, a fogyatékosokkal, a stigmatizáltakkal és általában a hátrányoshelyzetben lévõkkel szemben.

Az intézményes feladatok a lelki segítség, közelebbrõl a pszicho- és szocio-terápia módszereinek terjesztésén, gyakorlatán át valósulhatnak meg olyanpszichológiai folyamatokban, mint az empátia, a hitelesség, az egyenrangúkommunikáció és viszonyulása, a szolgáló és segítõ mentalitás, a másik em-

10


ber felé irányuló figyelem és nonposszesszív szeretet, a közös élmények kul-tusza stb.

A mentálhigiéné tehát komplex rendszer mûködése és állapota, mely rend-szerben politika, vallás, közösség, csoport, család, házasság és rokonsági relá-ciók, nevelés, kulturális intézmények éppúgy részt vesznek, mint az egészség-ügy, a tanácsadások és a segítõ szolgáltatások szervezetei. Azokban az orszá-gokban, amelyeket a mentálhigiéné szempontjából kedvezõ helyzetûnek íté-lünk, vagy amelyekben a mentálhigiénés tevékenységet jónak és ígéretesnektartjuk, a szervezetek, intézmények és folyamatok színes szövevénye találha-tó meg. Elsõsorban az észak-amerikai, észak- és nyugat-európai államokmondhatók ilyennek, esetleg Izrael. Néhány mentálhigiénés aktivitás szem-pontjából pozitívan értékelhetõ Lengyelország és az NDK is (bár összessé-gükben ezekben az országokban is kedvezõtlen a helyzet).

Hazánk megítélése a mentálhigiéné minden kritériuma szerint igen kedve-zõtlen. Az elmúlt évtizedek szétzúzták a lokális közösségeket és az öntevé-keny szervezeteket, a lakosság szekularizálódott, az egyházi szervezetekmeggyengültek, a lakosság körében anómiás folyamatok kerekedtek felül.Aggasztó jellegû az individuáció, ennek diszfunkciói a válások gyakoriságá-ban és a családi zavarokban, a rokonsági rendszerek szétzilálódásában, az ag-resszív rivalizáció és kompetíció elterjedésében mutatkoznak. A társadalomkonzumorientált és státusjelképek által vezérelt, nagyfokú a társadalmi azo-nosságtudat dezintegráltsága és ellentmondásossága. Korszerû mentálhigié-nés szervezetek, intézmények nem mûködnek. Különösen az önsegítõ csopor-tok hiánya aggasztó. A gyógyító és segítõ intézmények rendszere hiányos,fejletlen, elavult és elégtelen. Az elmúlt évtizedek nem engedték kibontakoz-ni a szociálfilozófia, az axiológia, a kultúrfilozófia és a kulturális antropológiairányzatait, a kultúrpolitika tönkretette a mûvészi öneszmélés és önkifejezéskísérleteit is. Így hiányoznak a megfelelõ paradigmák, modellek, szimbólu-mok és elméleti képek, amelyekben a társadalom önmagát értelmezni tudná ésváltozást lenne képes programozni. Az eszmei fejlõdést a jelenlegi szabadabbviszonyok mellett is korlátozza a válsághangulat és a társadalmi konfrontációveszélye.

A liberalizálódás felszínre hoz kezdeményezéseket, de ezek vagy lassanalakulhatnak csak ki (pl. falvak vagy kisvárosok közösségi struktúrái), vagypedig illuzórikusak. Így például – félõ – illuzórikus a fokozott támaszkodás avallásosságra. Az egyházak súlyosan kóros intézményi szerkezettel és kontra-szelektált, konzervativizmusban érdekelt vezetéssel bírnak, a természetes val-lásosság pedig az anómiának esik áldozatul. Az önsegítõ csoportok, érdek-

11


képviseletek feltételei kedvezõtlenek (pl. helyiség, kommunikációs eszköz,anyagi erõforrások, jogállás stb.). A gazdasági szabályozás dezorganizáltságaa segítõ szolgáltatások lehetséges anyagi alapjait károsítja. Valószínûleg ná-lunk a kezdeményezésekben az organizációk és intézmények, a rendszerjelle-gû koordinációk szerepe nagyobb kell legyen egy esetleges fejlesztési erõfe-szítéskor, mint más országokban, a grass roots jellegû fejlõdés kevésbé várha-tó (a metaforát továbbvive: e gyökerek súlyosan károsodtak). Ismerten töké-letlenül sikerültek – mintegy az elmondottakat illusztrálták – olyan próbálko-zások, mint a nevelési tanácsadók, a gyermek és ifjúságvédelmi intézmények,az ideggondozók vagy a családsegítõ szolgálatok.

A mentálhigiéné fejlõdésében ezért elképzelhetetlen más út, mint az össze-tett, koordinált, sokirányú és sokszínû szervezés megindítása az ismert fel-adatkörökben. Egyes ilyen feladatköröket most csak megemlítünk, ezek rész-leteiben késõbb kimunkálandók:

1. Politikai szféra – önsegítõ és érdekképviseleti csoportok, közösségimozgalmak a segítés és a kölcsönös felelõsség jegyében, idõsek értelemteljesgondozása, bevonása a közösségi folyamatokba, illetve megfelelõ, inger-gazdag mikromiliõjének kialakítása, kisebbségek és fogyatékosok integráció-ja, a társadalmi konfliktuskezelés megfelelõ mintái, emberi jogok és emberiméltóság biztosítása stb.

2. Tudomány és kultúra – a mentálhigiéné szempontjából lényeges társa-dalmi értékek, a konstruktív társadalomkritika és a szociálfilozófiai nézetekdialógusának fejlesztése, a mentálhigiénés programok a fõ kommunikációseszközökben (elsõsorban a rádióban, amelynek ilyen jellegû lehetõségeire vo-natkozóan értékes nyugateurópai – például osztrák – tapasztalatok vannak).Mûvészek, elsõsorban írók bevonása a mentálhigiénés koncepciók kimunká-lásába, és társadalmi vitájába.

3. Nevelés – mentálhigiénés, illetve korszerû társadalomlélektani és alkal-mazott lélektani képzés és gyakorlatok elsõsorban a pedagógiai fõiskolákon,de a pedagógusképzés minden szintjén (a fõiskolákon már elindultak ezek afolyamatok, fejlesztésük aránylag könnyen megszervezhetõ lenne!). Elsõsor-ban a személyközi kommunikáció elvei és módszerei, valamint a humaniszti-kus pszichológia gondolatrendszere és metódusai lehetnének irányadók. Azóvodai és iskolai nevelés mentálhigiénés módszereinek elterjesztése, kész-séggyakorlásokon, korrektív programokon át (kommunikációs tréning, rela-xációs és imaginációs módszerek, önismereti csoportmunka stb. – értékeskezdeményezés a hazai térben a Zsolnai-féle kommunikációfejlesztési prog-ram, ennek fejlesztése és kiterjesztése kívánatos).

12


4. Családvédelem, családsegítés – szociálpolitikai és adminisztratív mód-szerekkel is, de elsõsorban családi tanácsadás és családterápiás lehetõségekrévén, illetve családsegítõ hálózatok korszerûsítésével a nevelési tanácsadókfejlesztésével. Igen lényeges a családvédelem szempontjából a párválasztásiés házassági tanácsadás, a szexuális tanácsadás és a szexuálterápiás ellátásfejlesztése, de olyan programoké is, amelyek a házasságot és a családot nemzavarelhárítással, hanem belsõ rendszerfejlesztéssel segítik (házassági és csa-ládi szereptréning, marriage and family enrichment programs, házassági éscsaládi kommunikációfejlesztés stb.). E problémakörbe tartozik a válásokkalkapcsolatos segítség, ez azonban külön pragmatikus kategóriát jelent, amely-rõl késõbb szólunk. Igen lényegesek a családi nevelést erõsítõ szervezetek,szolgáltatások és programok.

5. –– ebben a típusos életproblémák, társadalmi helyzetek, életmeneti krí-zisek és egyéni nehézségek konzultációs módjai értendõk, amelyek problé-mamegoldó segítséget, krízisintervenciót, vokális terápiát nyújtanak, de fejlõ-dési lehetõségeket is, például: feszültségszabályozó pszichológiai technikáktanításával, önismereti csoportokkal, érzékenyítési tréningekkel stb. Ilyen ta-nácsadásoknak csomópontjai a nevelési rendszerek és a családsegítési, csa-ládvédelmi rendszerek hálózataiban kellene megvalósulni. Az ilyen konzultá-ciók – természetesen a fizetõképes keresletnek megfelelõen – jellegben ésegyes differenciális formákban a fizetett szolgáltatások területére is kiterjed-hetnének. Különbözõ viselkedésterápiás (tanulási) programoknak szerves he-lye lenne a tanácsadási formákban. E téren a hazai helyzet különösen elmara-dott. Csakis a laikusok számára megkezdett különféle képzési programok je-lentenek itt ígéretet amelyek a segítés területén történõ tevékenységekre ké-szítenek elõ embereket (pl. Tomcsányi Teodóra munkája).

6. Egészségügy és orvoslás – korszerû alkalmazott lélektani ismeretek éskészségfejlesztés az orvosok és az egészségügyi szakmák képzésében. A pszi-chiátriai ellátás fejlesztése a mentálhigiéné irányában (a járóbetegellátás fej-lesztése a lakossággal szerves kapcsolatban álló regionális mentálhigiénéscentrumok, pszichológiai – neurózislélektani, pszichoterápiás, családterápiás– munkát végzõ gondozó munkakörök), védõnõk, körzeti nõvérek, szociálismunkások, közösségszervezõk, kommunikációfejlesztõ, illetve koordinálómunkakörök alkalmazása, illetve hálózata a területi pszichiátriai ellátásban,átmeneti intézmények és szervezetek a pszichiátriai betegek extramurális el-látásában (nappali és éjszakai szanatóriumok, védett munkahelyek, lakókö-zösségek, készségfejlesztõ tanulási, reszocializációs és foglalkozási tréning-programok, a gyógyító foglalkoztatás gazdaságilag is értelemteljes szerveze-

13


tei és programjai, és az ezeknek megfelelõ korai kezdetû korszerû rehabilitá-lás, korszerû tanító és foglalkoztató programok alapján történõ idõsgondozás,illetve krónikus betegellátás. Emellett a pszichoterápiás, családterápiás,szexuálterápiás és krízisellátó lehetõségek megfelelõ kiterjesztése. A suigeneris pszichiátriai programok és intézmények az OIEI hatókörében szer-vezhetõk, de megfelelõ programok kapcsolhatók az OKI (környezetés szo-ciálhigiéné), az OMI (munkahelyi szervezetek formális szerep és kapcsolat-rendszerek mentálhigiénés fejlesztése), OENI, OORI stb. munkájához. Azegészségügynek már van olyan intézménye, amelyben legalább név szerintbenne van a nevelésügyhöz való kapcsolódás (Országos Testnevelés- ésSportegészségügyi Intézet), amely végezhetné az égetõen szükséges korrekt-ív mozgásprogramok, mozgások, kommunikáció és motivációfejlesztõ akci-ók koordinációját. Itt kell megemlíteni, hogy a mentálhigiénéhez olyan isme-retekre és módszerekre van szükség, amelyeknek nálunk csak a klinikai pszi-chológiában és az elmeegészségügyben van képviselete, ezért a mentálhigié-nés erõfeszítések súlypontja, elméleti központja csak az egészségügyben le-het. A pedagógiai pszichológia teljesen steril amiatt, hogy sikerült vala-mennyi ideológiailag gyanús ismeretet kiküszöbölni, a munkalélektan terüle-tén csak az érzékenyítõ tréningek és a szervezetfejlesztés vonatkozásábanvannak szakemberek. A pszichológusképzés korábbi gyengesége és jelenlegitudósképzõ orientációja a pszichológusokat a mentálhigiéné és a klinikai gya-korlat terén csak jelentõs ráképzés után teszi alkalmazhatóvá.

A mentálhigiéné fejlesztésének indítása célszerûen az elmeegészségügykibontakoztatásán át történhetne, ez néhány éven belül az ágazat diplomásai-nak számát jelentõsen – kb. kétszeresére – kellene emelje, viszont helyisége-ken és tréningkapacitáson kívül különösebb költségigénnyel nem járna.

7. Speciális országos programok – az elõbb említett szolgáltatások és lehe-tõségek kombinációiból elengedhetetlen néhány olyan országos program-rendszer megindítása, amely a, magyar társadalom égetõ gondjaira keresmegoldást. Ontológiai értelemben ezekre nem lenne külön szükség, ha azalapvetõ rendszerek, szolgáltatások mûködnének, de ezek elhanyagoltságasürgõs feladatokat ró a terápia, illetve a másodlagos és harmadlagos megelõ-zés intézményeire, és e feladatoknak speciális szervezõdésekkel kellene elébemenni. Ilyen programokra lenne szükség:

a) az öngyilkosságmegelõzés;b) az alkoholizmus;c) a fiatalkori devianciák és viselkedészavarok;d) a drogabúzus és drogbetegségek;

14


e) a válás és családi dezorganizáció terén.

Mindegyik területnek megvannak azok a kézenfekvõ részfeladatai, melyekmegoldását elsõsorban az egészségügy és a szociális gondozás, illetve szoci-álpolitika terén meg kellene kezdeni. Az öngyilkosságmegelõzésben a tele-fonszolgálatok és a krízisintervenciós központok hálózata, a regionális de-toxikáló centrumok korszerûsítése, az utógondozás és a követés lehetõségei-nek kialakítása, az alkoholizmusban a korai kezelésbevétel, a közösségi ésmunkahelyi bázisú alkoholkezelés, az alkohollal kapcsolatos viselkedésiproblémák célzott befolyásolási programjai stb. Egyedül a drogfogyasztás te-rén vannak biztató kezdeményezések. A fiatalkori devianciák segítõ és gon-dozó megközelítése nyilvánvalóan a család védelmén, a nevelés erõsítésén, atanácsadó hálózaton át történhetne, de a jelen helyzet itt legalábbis ideiglene-sen új szervezéseket igényelne, teameket, szolgáltatásokat, programokat,amelyek a jelenlegi helyzetben azonnal próbálnának tenni valamit. Nagyonfontos a válás kérdése, ez ma pragmatikus beavatkozási pont lehetne, hiszenaz új válási törvény pszichológiai beavatkozásoknak teret biztosítana, ám ittnyomban programokat, szakembereket, önkéntes segítõ szervezeteket kellenebeállítani. A lakosságban óriási az érdeklõdés a házassági és válási tanács-adás, a válássegítõ konzultációk („válásterápiák”) és a házassági kapcsolatoterõsítõ tréningek iránt, a gyakorlatban azonban semmi lehetõség nincs. Maradaz üres bírói konzultáció, a régi „békítõ tárgyalás” diszfunkciós ismétlése.

8. A mentálhigiéné gyakorlati indításának koncepció kidolgozásával és tu-dományos munkával kellene kezdõdnie. A tudományos munkának nem a sok-szor visszaélés tárgyát jelentõ „kutatásban”, hanem információk, adatok,szakirodalmi ismeretek gyûjtésében és koordinálásában kellene megnyilvá-nulnia, hasonlóan a TBZ kutatás elsõ szakaszához. A sok területen folyó, sok-irányú és sokszintû munka információs és irányítási koordinációja alapvetõfeladat lenne, enélkül a kezdeményezésektõl kevés eredmény várható. Megfe-lelõ indulás és koordináció esetén viszont 45 év alatt érzékelhetõ eredményeklennének elérhetõk viszonylag nem nagy beruházás, illetve ráfordítás nyo-mán. A koncepció kidolgozásának központi feladata kellene legyen az infor-mációs és koordinációs rendszer kidolgozása, továbbá a fejlesztési algoritmuskimunkálása a meglevõ kezdemények, az égetõ szükségletek, illetve gazdasá-gi és egyéb (pl. szakemberek) lehetõségek alapján. Egy bizonyos bonyolultsá-gi szinten túl elkerülhetetlenül valamilyen intézménynek kellene létrejönnie atervezés és az irányítás szempontjából, lehetséges, hogy késõbb centrumokhálózatának is. Kezdetben azonban nagyon el kellene kerülni a nálunk szoká-sos „intézeti” bürokratizálódást, illetve a bizottságok, tanácsok stb. mûködé-

15


sében ma is megfigyelhetõ „káderátültetési” gyakorlatot, vagyis azt, hogy adöntéshozók és a „kapuõrök” a régi káderválasztási rendszer csillagai, akik el-sõsorban státusuk konzerválásában, és nem a programorientált munkában ér-dekeltek. A koncepciónak valóban koncepciónak kellene lennie a szó fogan-tatási, ontogenetikus értelmében, amelybõl a mentálhigiénés rendszernekszerves fejlõdésben kellene kibontakoznia.

16


2. A mentálhigiéné fejlesztésének lehetõségei,különös tekintettel a szociálpolitika hálózatára

1. A mentálhigiéné helyzete ma hazánkban igen rossz. Sem az intézményeskeretek nem alakultak ki eléggé, sem pedig lakossági, közösségi struktúráknincsenek. Ha a korábbi gondolkodásmód – a sajtóban szellemesen „agitprop-nak” nevezett – hullámhosszára helyezkedhetünk, akkor az intézményes kere-tek között meg kell említenünk az ideggondozók, alkoholgondozók és ifjúságimentálhigiénés intézetek – bár laza, de valamiképpen létezõ – hálózatát és anevelési tanácsadókat, esetleg a létesült néhány drogambulanciát és a megin-dult programot. A közösség síkján örvendezhetünk, hogy az egyházak kisséaktiválódtak, és ittott vannak helyi kezdeményezések (önsegítõ csoportok,mûvelõdési házak, kisvállalkozások a szociális szolgáltatások terén stb.). Havelünk összemérhetõ nagyságú és fejlettségû országok (pl. Ausztria, Finnor-szág, Dánia vagy akár a korábban európai „szegényháznak” számító Görögor-szág vagy Portugália) viszonyaival hasonlítjuk össze Magyarországot, a hazaihelyzet elszomorító. A családsegítõ központok hálózata az egyetlen fejlesztésaz elmúlt évtizedben, ennek azonban a mentálhigiénés súlya nem ítélhetõmeg, ebben inkább a szociálpolitikai (illetve családpolitikai, közvetlen segítõ)aspektus került elõtérbe.

2. A mentálhigiéné fejlesztésére érvényes terv és koncepció nincs. Ez annálszembetûnõbb, mert a korábbi tervciklusokban ilyenfajta fejlesztést mint ter-vet már deklaráltak, de nem történt benne semmi. Nincs pszichiátriai fejlesz-tési terv sem, így a mentálhigiéné egyik arculata, a gyógyító egészségvédelemsem fordul a fejlõdés felé. A másodlagos és harmadlagos prevenciót szolgál-hatná ugyanis a fejlett krízisintervenció, a neurózisok, súlyosabb személyi-ségzavarok és deviáns magatartásmódok korai és adekvát kezelésbevétele, to-vábbá a már megbetegedettek rehabilitációja és reszocializációja. Ezek afunkciók a fejlett mentálhigiénével bíró országokban az elmeegészségügy tá-gan értelmezett rendszerében valósulnak meg, természetesen szorosan érint-kezve a megelõzõ egészségvédelem területi, illetve lakossági intézményes ésközösségi rendszereivel. A pszichiátria pedig jelenleg relatíve fejletlen éselégtelen, nem megfelelõ a korábbi fejlesztés tárgyát képezõ osztályos ellátómunka sem (sok tucatnyi összefonódó ok miatt, melyek közül az idõs, csupánápolásra szoruló betegek kibocsátásának képtelensége, a szociális problémák

17

2. A mentálhigiéné fejlesztésének lehetõségei a szociálpolitikában

medikalizációja és pszichiatrializációja, a rehabilitáció átmeneti intézményei-nek hiánya, a progresszív betegellátás megvalósulatlansága, az osztályokelégtelen profilírozása stb. említendõ), de az ambuláns ellátás is kiáltóan ina-dekvát és nehezen hozzáférhetõ. A pszichiátriai ellátás kapcsolódása azegészségügyi ellátás más ágazataihoz ugyancsak korszerûtlen. Nincs korsze-rû, és kiváltképpen nincs szükséges alkohológiai hálózat. Képzetlen és demo-ralizált a szakemberek rétege, hiányoznak fontos átmeneti szakmák, a pszi-chológusok felhasználása nem megfelelõ, a vezetés kontraszelektív kiválasz-tási folyamatok nyomán foglalja el helyét. Gyakorlatilag szinte hiányoznak atanácsadások, pszichoterápiás ambulanciák, közösség felé forduló segítõszervezetek, amelyek az elmeegészségügy felé terelnék, segítenék a rászoru-lókat.

3. A lakossági, közösségi kezdeményezések különösen hiányosak, sajnosaz utóbbi években nagyon kevés történt (noha néhány egyházi vagy területipróbálkozást a tömegkommunikáció reflektorfénybe állított, és a SZEM veze-tése is hajlamos emlegetni; mint ígéretes kezdeményt). Félni kell, hogy ezek anegatív anómiába forduló társadalmi változások kedvezõtlen kihatásainak el-lensúlyozására sem képesek, nemhogy sui generis fejlõdést jelentenének. Ahelyi társadalmak és közösségfenntartó folyamatok elsorvasztása, a legrászo-rultabb területek konzervált vagy éppen relatíve fokozódó politikai elmara-dottsága és a lakosság demoralizálódása, atomizálódása igen nehéz feltétele-ket teremt az ilyen kezdeményezések számára. Még leginkább az egyház és avallásos mentalitás keretében vannak tartalékok, de félõ, ezek ereje, súlya ke-vés.

4. A mentálhigiéné tehát sokrétû, központi, szisztematikusan átgondolt ésintenzív fejlesztést igény.el, ha a spontán és bizonytalan természetes fejlõdésesélyeit meg akarjuk haladni (ezek is elsõsorban a közösségi, lakossági moz-galmakban, a pszichológiai kulturáltság terjedésében, az önismereti és önse-gítõ törekvésekben rejlenek, az elmeegészségügyben kevésbé). Számos haté-kony fejlesztési lehetõség létezik, de programokat igényelne, mintegy kul-tuszt a maga adott területén. Ha a lakossági lehetõségeket nézzük, gyors ered-ményekkel csak a magas szintû politikai (jogi, adminisztratív, adótechnikaistb.) irányítás és támogatás, tömegkommunikációs és mozgalmi stratégia(ideológia, szimbolika, értékprofesszió), másutt bevált módszerek (selfhelp,mutual aid, cocounseling, consciousnessraising vagy awareness groups, be-friending stb.) célzott terjesztése biztatna. Mindezeknek pluralisztikus mó-don, veszélyeztetett vagy kockázati csoportokra, hátrányos helyzetû szubkul-túrákra, egyes társadalmi rétegekre vagy kategóriákra irányuló modellkísérle-

18


tekben kellene megindulnia. Az elmeegészségügyben egészen egyszerûen aszükséges szolgáltatások és ellátások minimális kifejlesztése lenne elenged-hetetlen.

5. A fejlesztés szükséglete világos, hiszen látható hogy a mentálhigiénérossz állapotának lényeges szerepe van a mortalitási és morbiditási viszo-nyokban, az egészségügy hiányos mûködési képességében és a szociálpoliti-ka egyes hátrányos vonásaiban. Sok jel mutat arra, hogy a mentálhigiéné tá-gan értelmezett területén kapcsolódnak át a kedvezõtlen makroszociális fo-lyamatok magatartásmódokká és biológiai folyamatokká, amelyek patologi-kusak. A mentálhigiéné terén történik a deviáns viselkedésformák kialakulá-sa, és a pszichiátriai betegségek nagyobb részéé, a pszichoszomatikus beteg-ségeké, és talán annak a fajta kedvezõtlen egészségviselkedési és együttmû-ködési készség nagyobb hányadáé is, amely erõsen belejátszik mortalitási ésmorbiditási helyzetünkbe. Nemzetközi orvosi illetve egészségügyi szocioló-giai adatok alapján következtethetõ, hogy ha a mentálhigiéné szociokulturálisés pszichoszociális szférájában nem következik be gyorsan kedvezõ változás,az egészségügy (és esetleg a szociálpolitika) jelentõs fejlõdése vagy a politi-kai liberalizálódás növekedése ellenére sem javulnak a deviáns magatartás-módok és az elmeegészségügy mutatói. A mentálhigiéné tehát stratégiai je-lentõségû kérdéskör, ugyancsak érvekkel és adatokkal lehetne alátámasztani,hogy valószínûleg az egészségvédelem nálunk (ezt a szót kurziválni kellene),nálunk nem tud fejlõdni a mentálhigiéné fejlõdése nélkül. Például: a mozgás-gazdagabb, fizikailag aktívabb életmód kialakulásának esélyeit döntõen csök-kenti a jelenlegi mentálhigiénés helyzet. Itt nem egyszerûen arról van szó,hogy az emberek nem tudják, hogy mozogni egészséges és jó (és nem egysze-rûen arról van szó, hogy nincs ehhez megfelelõ pálya, tér).

A fejlesztéssel kapcsolatosan kell megemlíteni, hogy központi fontosságúaz alulról jövõ kezdeményezések bátorítása, engedése de a jelenlegi helyzet-ben ez nem elegendõ. Ezt is szervezni, aktiválni kell, erre példa az önsegítõ ésérdekképviseleti csoportmozgalom, amit az EG-országokban nemzeti ésnemzetközi központok igyekeznek fejleszteni, illetve amelyek német fejlesz-tésében a néhány regionális Informations und Kontaktstelle nagyon kevésmunkatárssal, nagyon gazdaságosan nagyon nagy eredményeket ér el. De ter-mészetesen csak igen lassan várható, hogy az egészségügy elmaradásai helyierõfeszítések nyomán fejlõdjenek, ez is központi erõfeszítést kíván.

19


Mentálhigiénés Intézet feladatai

6. A központi fejlesztés irányítását valamilyen országos szervezetnek kel-lene végeznie. E fejlesztésnek koordinatív és közvetlen szervezési feladatok-ból kellene állnia.

Koordinatív feladat például a mentálhigiénés tevékenység kibontakozásá-nak serkentése a pszichiátriában és a medicinában általában. A medicinábanpéldául öngyilkosság és alkoholizmus elleni program jegyében lenne szükségfejlesztésekre. Jelenleg nem megfelelõk az öngyilkossági szándékból mérge-zetteket ellátó központok, kiváltképpen a budapesti központ. Nem elégsége-sek a kijózanító állomások, és nincsenek alkohológiai profilú belgyógyászatiosztályok. Mind öngyilkossági kísérlet, mind pedig szomatikus alkoholszö-võdmények miatt ma szükségtelenül sok ember hal meg, illetve nem kerüladekvát kezelésbe. A pszichiátriában krízisellátó központok, pszichoterápiásambulanciák, rehabilitációs átmeneti intézmények kellenének nagyobb szám-ban, továbbá egyes profilosztályok. Hiányzik ma a szexológiai rendelések há-lózata (noha pl. a telefonszolgálatok összegyûjtött tapasztalatanyagából tud-juk, hogy a szexológiai problémák igen gyakran okozói súlyos öngyilkosságikríziseknek).

A pszichiátrián kívül az ifjúsági, párkapcsolati, házassági, válási, családte-rápiás, önismereti és személyiségfejlesztést szolgáló rendelések, tanácsadókhálózatát kellene megalkotni. Lehetséges fejlesztési út a családsegítõ közpon-tok korszerû családterápiás és családi tanácsadó lehetõségeinek bõvítése, deugyanez kivitelezhetõ lenne a nevelési tanácsadók erõsítése révén is. A pszi-chiátrián kívüli fejlesztések a mûvelõdésügy és a tanácsi igazgatás együttmû-ködését igénylik. Az igazságüggyel való együttmûködés lenne szükséges azúj családjogi és válási törvény által adott lehetõség, a válásokkal kapcsolatostanácsadás szakszerû pszichológiai, elsõsorban párterápiás eszközeinek al-kalmazására. Számos hatékony technika létezik, amely alkalmas a kulturáltválás és családi reorganizáció elõsegítésére, sajnos ezek közül nálunk egyiksem ismeretes és nem használatos. Az igazságügyi dolgozók válási tanácsadá-si tevékenysége nem tekinthetõ korszerûnek.

Központi segítség kellene a lakossági kezdeményezések és mozgalmakserkentésére is. Elsõsorban önsegítõ és érdekképviseleti csoportok, életfor-mamûhelyek, konstruktív szabadidõfelhasználó csoportok, lakóközösségek,védett szállások és munkahelyek, önkormányzat alapján mûködõ ifjúságimozgalmak és szervezetek, önképzõ és öntevékeny mûvészeti csoportok, csa-ládi gondozást vállaló közösségek tevékenysége fontos, de üzleti célú szociá-lis szolgáltató és ellátó szervezetek is szükségesek. Egyházak és társadalmi

20


mozgalmak karitatív és gondoskodó mûködését is segíteni kellene. A segítésinformáció és tanácsadás, konzultáció, módszertani szupervízió, clearing-house tevékenység és sok más egyéb módon lehetséges.

7. Valamilyen koordináló intézet mûködése segíthetné elõ a regionális,szubkulturális, rétegekre vagy speciális csoportokra irányuló modellkísérlete-ket, és ez mûködhetne közre bizonyos intenzív programok megvalósításában.E programok az országos egészségvédelmi program koordinációjába is tar-tozhatnának, de abban a mentálhigiéné jelenleg teljesen hiányzik, e központiprogram manapság szociológiai jellegû erõforrásokra támaszkodik. A hazaimentálhigiénés helyzet miatt sajátos program kellene:

a) Az öngyilkosságmegelõzés terén, itt szükséges1. a szomatikus ellátás korszerûsítése (a területen adott elsõsegélytõl a

mentõszállításon át a detoxikáló ellátásig);2. a kísérleten átesettek kezelése és gondozása;3. a telefonszolgálatok mûködési feltételének javítása és hálózatának ki-

építése;4. krízisintervenciós központok létesítése;5. közösségi posztintervenciós és öngyilkosmentõ missziók és központok

kialakítása.b) Az alkoholizmus terén

1. a szomatikus ellátás javítása;2. a korai kezelésbevétel módszereinek alkalmazása (pl. a WHO com-

munity response programjainak kiterjesztett megindítása);3. üzemi bázisú alkoholkezelõ programok megindítása és támogatása;4. ambuláns alkoholellátó és tanácsadó hálózat korszerû pszichoszociális

beavatkozási módokkal;5. névtelen alkoholista, alkoholisták hozzátartozóinak csoportos kezelése

(Al-Anon és más struktúrák).c) Drogprogram (amely az egészségvédelmi program keretében elfogadható-

an megindult).d) Hátrányos helyzetû fiatalok reszocializációs, illetve korrektív programja,

elsõsorban hátrányos helyzetû fiatalok és gyermekek védelme.e) Komplex rehabilitációs program.

Minden programnak önálló pénzügyi háttérrel és saját modellkísérletekkelkell rendelkeznie.

8. Mivel sem ellátási módok, sem megelõzõ programok, sem pedig közös-ségi kezdeményezések nem vehetõk át kész modellként, mentálhigiénés köz-pontnak kellene irányítani a fejlesztéssel együtt járó tudományos kutatásokat.Ezek fõleg akciókutatások és nem alapkutatások lehetnének, adatgyûjtések,

21


helyzetfelmérések hatékonysági kontrollvizsgálatok, követéses vizsgálatok,tapasztalati elemzések. Ezekbõl lenne leszûrhetõ a hatékony szervezési mó-dok, közösségi facilitáló eljárások és modellkísérletek értéke. A kutatómun-kát segítené, hogy az irányító és koordináló központnak összetett és hatékonykommunikációs rendszert kellene mûködtetnie, amely a sui generis mentálhi-giénés kezdeményezéseket összeköti az egészségüggyel, a szociálpolitikávalés a lakossággal.

9. A mentálhigiéné tevékenységének szorosan össze kellene fonódnia aszociálpolitikával. A szociálpolitikának van egy sor kormányzati feladata (né-pesedés, lakás, bér és jövedelempolitika stb.), de a közvetlen védõ támogatófeladatköre olyan csoportokra, lakosságrétegekre, családokra és egyénekreirányul, akik mentálhigiénés szempontból is hátrányos helyzetûek vagy ve-szélyeztetettek. Ezek körében bajelhárító, ellátó, segítõ és megelõzõ munkátkellene kifejteni. A szociálpolitikai ellátásra szorulók között különösen sok adeviáns, a pszichiátriai beteg az izolált helyzetben lévõ, a különbözõ pszicho-szociális készséghiánnyal küzdõ a krónikus beteg vagy fogyatékos, ezeknekállapota könnyen rosszabbodik, illetve könnyen megy át súlyosabban kórosformába. A mentálhigiéné egyik frontvonala lehetne ezért a szociálpolitikaiellátás. Számos vonatkozásban a társadalmi kezdeményezés, segítés vagy el-látás pszichológiai beavatkozás nélkül nem is kellõen eredményes, esetenkéntpszichológiai és szociológiai programrendszer kellene, aminek módszereimég kidolgozásra, modellkísérletekben történõ kipróbálásra szorulnának (ezis a kutatás fontosságára mutat), például cigányok, lumpen lakóhelyi területekstb. esetében. Gondozási és fejlesztési feladatok, ellátási módok, aktivizálásikísérletek stb. mind olyan tevékenységek, amelyekben a mentálhigiéné és aszociálpolitika karöltve kell tevékenykedjen.

10. A szociálpolitikai aktivitás keretében végezhetõ mentálhigiénés mun-kához és fejlesztéshez ugyanúgy, mint az egészségügy keretében vagy a kö-zösségekben folyóhoz elengedhetetlen a képzés. A megfelelõ módszertani ésszemléleti, valamint szervezési, jogi, államigazgatási stb. tudás továbbadásaitt éppoly fontos, mint az adott tevékenységi formákhoz szükséges önismere-ti, kommunikációs, érzékenységi, csoportdinamikai, illetve motivációs válto-zások kereteinek nyújtása. Csak a mentálhigiénében irányító szerepet betöltõszakemberek vagy közösségi aktívák esetében érdemes itt ambiciózus képzé-si célokra gondolni, a legegyszerûbb készségek, jártasságok, módszercsoma-gok tanítása a reális célkitûzés, ez is azonban nagy szervezést, sok erõforrást,komoly intézményes hátteret és a társadalmi adminisztráció magas szintjéntisztázott jogköröket és jogosítványokat jelent. A képzési tevékenység nehe-

22


zen elképzelhetõ központi intézmény és megfelelõ hálózat nélkül, és nem nél-külözheti az akciókutatásokat sem, hiszen az optimális képzés tartalmi és for-mai sajátosságai nem mindenütt tisztázottak, és a nemzetközi gyakorlatbannagyok az eltérések a mûködõ próbálkozások, kísérletek között, s ezek gyak-ran vitában is állnak egymással. A képzés egy része természetesen meglevõ,klasszikus intézményekben kell folyjon, így például a mentálhigiénés ismere-tek és képzések oktatásának és gyakorlásának meg kell jelennie az orvosok,pszichológusok, pedagógusok stb. egyetemi, illetve fõiskolai és a posztgradu-ális képzésében, kiváltképpen pedig a szociális gondozók és szervezõk képzé-sében, de nyilvánvaló, hogy egész sor új feladatkör kell, amely a megfelelõképzés révén szervezhetõ (pl. külföldön nagyon beváltak a közösségszerve-zõk, a csoportaktiváló kommunikációs szakemberek, a közösségi tanácsadástvégzõk stb., õk is képzést, szupervíziót, továbbképzést, szakanyagokat stb.igényelnek). Önállóan átgondolandó és koncipiálandó feladat, hogy a szociál-politikában dolgozók milyen mentálhigiénés készségekben és szemléleti vo-natkozásokban igényelnek képzést. A képzést célszerû a leginkább pragmati-kus módon (csoportmódszerek, modellkövetés, audiovizuális eszközök, szi-mulációs gyakorlatok, living learning stb. révén) elképzelni és szervezni.

Közvetlen tennivalók

1. Valóságvizsgálat, tényfeltárás. A szociálpolitika és a szociális gondosko-dás lelki egészségvédelmi lehetõségeinek koncipiálása érdekében képet kelle-ne alkotni a pszichoszociális, illetve pszichológiai segítségre és fejlesztésreszoruló rétegekrõl, társadalmi kategóriákról, veszélyeztetett csoportokról.Talán ezek meghatározása egyszerûbb feladat, mint az anyagi támogatásravagy szolgáltatásokkal való ellátásra szorulók meghatározása. Valószínû,hogy az egyes rétegek és csoportok mentálhigiénés megközelítéséhez különfeladatalgoritmusok kellenek, ezeknek elvi tervezése elindítható lenne (cigá-nyok, különféle munkanélküli csoportok, tanyákon élõ öregek, fogyatékosokés rokkantak stb.). Fel kellene dolgozni a szociálpolitikai hálózat szervezetistruktúráját, szakembergárdáját, jelenlegi és távlati képzési szükségleteit, leg-fontosabb közvetlen fejlesztési igényeit, információs és kommunikációsrendszerét, mert enélkül nagyon nehéz tervezni. Különösen a családvédelmiközpontok tevékenységérõl kellene valósághû kép, különös tekintettel azazokban folyó pszichológiai és családterápiás munkára, valamint az azokmunkaterhelésében jelentkezõ mentálhigiénés feladatokra. Kb. egy évtizedevan szó a védõnõi hálózatról mint szociális gondoskodási és lelki egészségvé-delmi erõforrásról, e kérdés fókuszba vétele konkrét adatok alapján igen aktu-

23


ális lenne. Meg kellene vizsgálni a szociális munkások képzésének és alkal-mazásának helyzetét is. Végül valóságfeltáró munkát igényelne a tanácsokszociálpolitikai tevékenysége, ennek munkaerõgárdája, információs rendsze-re, jogállása stb.

2. Közvetlenül fejleszthetõk lennének: a) lelki elsõsegélynyújtó telefon-szolgálatok, amelyek hálózata örvendetesen bõvül; b) bizonyos, égetõenszükséges szolgáltatások – például krízisintervenciós központok, fájdalom-klinikák; tanatológiai egységek (amelyek a terminális állapotban levõ bete-gekkel és családjaikkal foglalkoznának, a gyászfeldolgozást segítenék, külö-nösen a hirtelen és az önkezû halál eseteiben, mert itt ez gyakorlatilag preven-ciós mentálhigiénés munka), depresszióosztályok szexológiai tanácsadók ésbetegellátóhelyek, rokkantak és fogyatékosok munkaközvetítõi stb. – fokoza-tos és folyamatos fejlesztése; c) korai kezelésbe vételi, illetve munkahelyi bá-zisú alkoholellátó egységek, modellkísérletek és programok; d) önsegítõ cso-portok szervezése és fejlesztése, különös tekintettel alkohol- és drogbetegek,deviáns fiatalok ilyen csoportjaira, illetve ilyen betegek családtagjainak éshozzátartozóinak csoportjaira (az önsegítõ csoportok szakszerû tanácsadást,facilitáló szervezési segítséget, folyamatkonzultációt, szupervíziót és infor-mációsközvetítõ szolgáltatásokat igényelnek); e) közösségi és karitatív kez-deményezések (pl. egyházi lelkigondozás, mentálhigiénés célokat követõ la-kossági mozgalmak, mûvelõdési házakban folyó önismereti, családsegítõ,személyiségfejlesztõ, csoportdinamikai munka) segítése, anyagi eszközök-kel, adminisztratív közvetítéssel, képzéssel stb.; f) szociálpolitikával és szoci-ális gondoskodással kapcsolatos tömegkommunikációs stratégia.

3. A lelki egészségvédelem jogi, politikai, világnézeti, erkölcsi stb. szem-pontjainak kidolgozását is meg kellene kezdeni. Ez részben a tömegkommu-nikációval való kapcsolat szempontjából is fontos. Szociális és egészségügyifõhatóság például bizonyos humanitárius, humanisztikus értékek kimunkálá-sát és képviseletét is elvállalhatná, országos irányító szerv nem térhet ki érték-problémák kezelése, értékkonfliktusok értelmezése elõl, és egyes – a közvéle-ményt foglalkoztató, lelki egészségvédelmi, illetve egészségfejlesztõ jelentõ-ségû – kérdésekben legalább állásfoglalás lenne célszerû részérõl. A szociálisés egészségügyi munkában például állandóan jelen vannak a szabadság és akorlátozás, az autonómia és a kiszolgáltatottság, a tolerancia és a szabályozás,a konfrontáció stb. ellentmondásainak, illetve erõtereinek dilemmája ezeketnem lehet megkerülni az orvosok, a szociális munkások és más szakemberekdezorientációjának, illetve dezorganizációjának veszélye nélkül. A kérdések-kel legalább egy bizottságnak kellene foglalkoznia, amelyben jogászok, orvo-sok, pszichológusok, szociológusok, etikai szakemberek stb. mûködnek.

24


3. A lelki egészségvédelem (mentálhigiéné)problémája

A pszichiátria az egészségügy egyik legnagyobb ellátási ágazata. Különbö-zõ országokban különbözõ arányú a pszichiátriai ágyak száma, a legfejlettebbországokban elérheti az összes kórházi ágy 20-25%-át is. Magyarországon1985-ben kb. 11.000 ún. „elmeágy” mûködött a mintegy 90.000 kórházi ágyközött, és több százra tehetõ az ideggondozókban, idegszakrendeléseken ésalkoholgondozókban dolgozókkal együtt a pszichiáterek száma. Egyidejûlegkb. a lakosság 45%-a áll kezelés alatt, és élete folyamán hozzávetõleg a lakos-ság 20-25%-a részesül pszichiátriai kezelésben. Ezek az utóbbi számokugyanis csalókák, nincs megbízható statisztika, sok pszichiátriai beteget másszakmájú szakorvosok vagy általános orvosok kezelnek (pl. neurózisban, de-presszióban stb. szenvedõket) és számos országban a betegek nagyobb részenem is kerül orvoshoz. Ahol a pszichiátria szervezete fejletlen, ott a betegeknehezebben jutnak orvoshoz, kisebb az emberekben az ún. pszichológiai kul-turáltság, kevésbé igényesek önmaguk és környezetük viselkedésével és lelki-állapotával kapcsolatosan. Vannak nagy felmérések, amelyek arra mutatnak,hogy egy adott idõszakban a lakosság kb. 20-25%-a szenved olyan pszichiát-riai betegségben, amely kezelésre szorulna. Legalább 5%-a a lakosságnak al-koholistának vagy veszélyesen, mértéktelenül ivónak tekinthetõ. Sok a szervieredetû elmebajban szenvedõ, néhány százaléknyi a depressziós és kb. 10-12%-a az embereknek krónikus és komoly neurotikus tünetekkel küzd. Na-gyon nehéz megállapítani, hol húzható meg a határ az ún. mindennapi neuró-zis, a legtöbbünkben meglévõ neurotikus tünetképzés és az életszakaszokkalés életproblémákkal járó neurotikus reakciók, továbbá a komoly, strukturált,kezelést igénylõ neurotikus állapotok között. Az enyhe neurotikus panaszokis kezelést igényelhetnek, a kezelés különösen az enyhe és kezdeti esetekbeneredményes, és ez késõbbi állapotromlásokat elõzhet meg. Ugyanakkor szá-mos neurotikus tüneti állapot önmagától is múlik, magától is gyógyul. Nehéztehát egyértelmûen meghatározni, mely eseteket kell kezelni. Mindenesetresok függ a pszichiátria és a járulékos szolgáltatások fejlettségétõl.

25

3. A lelki egészségvédelem (mentálhigiéné) problémája

Eddigi adatainkból is nyilvánvaló, hogy a pszichiátria hatékonysága igennagy lakosságrétegekre terjed ki. A legtöbb szakember elismeri, hogy a pszi-chiátriai értelemben teljesen egészséges ember ritka. Amerikai szerzõk sze-rint legfeljebb az emberek 5%-a tekinthetõ teljesen egészségesnek. Az emberlelki fejlõdése és lelki mûködése, emberi kapcsolatainak és életfeladatainakszabályozása olyan bonyolult dolog, hogy teljesen zökkenõmentes mûködésritkaság, és ha valaki tökéletes egyensúlyban van önmagával és környezeté-vel, az sokszor a szerencsés körülmények következménye vagy pedig hosz-szabb feszültségekkel és tünetekkel terhes fejlõdési folyamat eredménye. Sokigazság van abban a tréfás mondásban, amit az egyik neves magyar elme-gyógyász szokott mondani tanítványainak: Az a normális ember, akit még apszichiáter nem ismer…

Régóta ismeretes, hogy a pszichiátriai problémák nagy száma miatt szintelehetetlen elképzelni tökéletes pszichiátriai ellátást. Már Nietzsche eltûnõdöttezen, és a század elején leírta, hogy a jövõ ideális társadalmában a társadalomegyik felének kellene kezelnie a másikat (és néhány kommentátor ehhezrosszindulatúan hozzátette: ezután pedig helyet kellene cserélniük…). A pszi-chiátriai ellátási rendszerek világszerte csak azt tûzik ki célul, hogy az egyér-telmû, súlyos betegségeket kezeljék, lehetõleg minél korábban vegyék keze-lésbe a komoly, visszafordíthatatlan folyamatokat elindító betegségeket, ame-lyek maguktól nem jönnének rendbe, és ápolni, rehabilitálni tudják a krónikusvagy a gyógyíthatatlan eseteket. Ez maga is igen nagy feladat. A korai keze-lésbevétel az egész orvoslásban alapvetõ szempont, a betegségek többségé-ben ez javítja a kezelés kilátását. Vannak betegségek – éppen a pszichiátriá-ban gyakoriak ezek –, amelyek már elsõ megjelenésükkor igen erõsen jelenvannak, csak még a tüneteik enyhék. Ezeket már a korai kezelésbevétel nemtudja megállítani, a kezeléssel együtt romlanak egy ideig, és csak késõbb,hosszabb távon mutatkozik meg a korai kezelésbevétel elõnye. Ilyen lényegé-ben a szkizofrénia, ilyen a depresszió és a neurózisok között ás akad ilyen.

Mint az orvostudományban mindenütt, az elmeorvoslásban is korán felme-rült a megelõzés, a prevenció, illetve a profilaxis elve. Tudjuk, hogy a medici-na óriási eredményeit elsõsorban a megelõzés érte el. Az egészségügy nagyforradalma a múlt század elejének higiénés intézkedései révén jött létre. Szak-emberek gyakran rámutatnak, hogy a közegészségügyi szempontból legve-szélyeztetettebb nagyvárosok egészséges ivóvize, csatornázása, élelmiszer-higiénéje nagyobb mértékben elõzte meg a betegségeket vagy növelte a vár-ható élettartamot, mint pl. az antibiotikumok elterjedése. Számos fertõzõ be-tegséget, amely korábban az emberiség nagy pusztítója volt, meg tudtak fé-

26


kezni védõoltásokkal. Bizonyos kezdõ állapotok korszerû gyógyítása súlyosszövõdményeket elõz meg. Egy idõben pl. reményteljesnek látszott, hogy tel-jesen ki lehet irtani a szifiliszt, mert a fertõzötteket azonnal elkezdték penicil-linnel kezelni, és a beteg partnereit is felkeresték, kezelésbe vették. Ha a be-tegséget nem is sikerült kiirtani, másodlagos és harmadlagos szakaszának sú-lyos szövõdményei eltûntek. Szinte teljesen sikerült azonban megelõzni aszívbelhártyagyulladást és lecsökkenteni a heveny vesegyulladások számát astreptococcus nevû kórokozó által kiváltott garat és torokgyulladások korsze-rû és erõteljes kezelésével (antibiotikumokkal). Napjainkban a terhesség elõt-ti és alatti kivizsgálásokkal, genetikai tanácsadással súlyos örökletes betegsé-gek elõzhetõk meg, köztük az értelmi fogyatékosság sok fajtája.

Érthetõ tehát, hogy a pszichiátriában is kocán felvetõdött a megelõzés, amentálhigiéné vagy a pszichoprofilaxis elve. Mint már említettük, a századelején ez a gondolat mozgalommá vált egy Clifford Beers nevû amerikai üz-letember hatására, aki két évet töltött betegként elmeosztályon, és elhatározta,hogy minél több embert ment meg ettõl a szörnyûségtõl. A kor elmekórházaivalóban szörnyûek voltak, túlzsúfoltak, az általános higiéné szempontjából iselhanyagoltak, a betegek kezelést nem kaptak, annál több sérelmet kellett el-viselniük. Napirenden volt a fizikai korlátozás, és az intézmény szigorúan zártvolt, legfõbb funkciója a betegek õrzése. A betegek emberi méltóságát általá-ban nem vették figyelembe. Beers kezdeményezésére nemzetközi mentálhigi-énés szövetség jött létre, és a kor vezetõ elmegyógyászati szakemberei fogal-mazták meg a megelõzés célpontjait. Néhány cél világos volt: harcolni a szifi-lisz ellen (ennek jegyében a prostitúció ellen), küzdeni az alkohol és a kábító-szerek fogyasztása ellen, kiállni a lakosság nagyobb mûveltségéért, hiszenszámos elmekórtani állapot fakad az iskolázatlanságból és az ingerszegénykörnyezetbõl. A célok között szerepelt az elmeegészségügyi ellátás kiterjesz-tése és javítása is. A mentálhigiénés mozgalom is szerepet játszott abban,hogy Amerikában a húszas évekre diadalmaskodott a prohibíció, a szesztila-lom (ami, tudjuk, nem vált be, mert nem sikerült megfékezni a törvénytelenszeszfõzést és a szeszcsempészést, és így a bûnözés szervezett formáinak el-terjedése lett a következmény). A húszas-harmincas években az elmekórtan-ban elterjedt az öröklés kóroktani szerepének elmélete, ekkor tették közzé azelsõ pszichiátriai családfavizsgálatokat és ikerkutatásokat, ezeknek hatására amegelõzés fontos szempontja lett az örökletes anyag átvitelének korlátozása.A tizes évek végén jelent meg egy amerikai elmegyógyász könyve, amelybenegy Kallikaknak nevezett család tagjait több nemzedéken át követte a szerzõ.Megállapította, hogy a sokgyerekes, kb. egy évszázad alatt nagyon szerteága-

27


zó család szinte minden tagja beteg vagy társadalomellenes lett, és társadalmiakciókat sürgetett az ilyen családok kialakulásának megakadályozására. Ek-kor terjedt el az elmebetegek sterilizálása, vagyis meddõvé tétele, ezt törvény-szék is elrendelhette. Értelmi fogyatékosokat, erõszakos és súlyos elmebete-geket tesznek az eljárás során meddõvé. Ez az eljárás számos országban mégnapjainkban is él, bár már nagyon ritkán fordul elõ. A század elsõ felében azEgyesült Államokban gyakori volt (gondoljunk csak a szépirodalom leírásai-ra errõl, pl. William Faulkner A hang és a téboly címû regényére). A hú-szas-harmincas években Európa az ún. eugenika (szó szerint: egészségesnemzés) eszméjének hatása alá került, ebben a zavaros eszmeáramlatban sokszó volt az örökletes degenerációkról, egészséges és felsõbbrendû fajokról.Nem véletlen, hogy a fasizmus ezt az elméletet átvette és hivatalos ideológiá-vá tette. A fasiszta törvények azután tiltották a fajok keveredését (fajgyalá-zás”), és 1938-tól Németországban nemzeti program lett az értelmi fogyaté-kosok és az elmebetegek szervezett kiirtása. Ezzel nemcsak a háborúra készü-lõ ország gazdasági terheit akarták csökkenteni, hanem el akarták pusztítani akóros örökletes anyagokat is. Sokak szerint ez volt a szervezett fajirtás fõpró-bája. Az elmebetegek elpusztításában neves német elmegyógyászok is közre-mûködtek. A szörnyû német példa és azután a fajelméleti alapon igazolt gáz-kamrák mûködése évtizedekre elrettentette a szakembereket a genetikai profi-laxis gondolatától, visszaesett a világban a pszichiátriai genetika fejlõdése is.Napjainkban elsõsorban genetikai tanácsadás segítségével próbálják csök-kenteni az örökletes ártalmak manifesztációját. Mivel az egypetéjû ikrek ku-tatásai is azt mutatják, hogy az örökletes tényezõ nem determináló, inkább va-lószínûsítõ hatású, ma csak az egyértelmû genetikai terheltség eseteiben be-szélik le a szülõket a terhesség vállalásáról. Ebben az évben, 1987-ben tettékközzé, hogy megtalálták a mániás-depresszív betegség öröklõdõ formájánakgénlokalizációját és várható, hogy a magzatvíz vizsgálatával ki lehet majdmutatni a veszélyeztetettséget, és meg lehet szakítani a terhességet.

Az értelmi fogyatékosság számos válfajában a magzati diagnózis már le-hetséges, és a genetikai ismeretek is lehetõvé teszik a megelõzõ tanácsadást.Ez igen nagy dolog, az értelmi fogyatékosság ugyanis óriási teher családok-nak és társadalomnak egyaránt. Így pl. várható, hogy a Down-kórnak vagymongoloid idiotizmusnak nevezett betegség teljesen megelõzhetõ lesz. Van-nak értelmi fogyatékosságot okozó kórképek, amelyek megfelelõ táplálko-zással elõzhetõk meg, így pl. a fenilketonuria nevû enzimhiány eddig fogyaté-kosságot okozott, mert nem tudták, hogy az enzim hiánya miatt a normálistáplálék agykárosító hatású. Ma speciális diétával az ilyen enzim hiánnyal

28


születõ gyermekek egészségesen felnevelhetõk, a diétát tízéves kor körülabba lehet hagyni.

Mindez mutatja, milyen nagy jelentõsége van a lelki egészségvédelemszempontjából is a biológiai kutatásoknak, köztük a genetikának is. Ha a ge-netikai veszélyeztetettség természetérõl többet tudunk majd a funkcionális el-mebetegségekben, vagy akár a neurózisok egyes fajtáiban, támpontokat nyer-hetünk ahhoz, hogy a veszélyeztetett embereket a személyiséget károsítópszichés és szociális ingerektõl megpróbáljuk védeni, ill. egészségesebb fel-tételek között elõsegíteni személyiségük fejlõdését. A medicina haladása álta-lában is szolgálja a lelki egészségvédelmet, pl. a magasvérnyomás betegségmegfékezése, az érelmeszesedés elleni harc, a cukorbetegség vagy az epilep-szia megelõzése és megfelelõ kezelése sok felnõttkori és idõskori pszichiátri-ai szövõdményt elõzhetne meg.

Ki kell emelni, hogy a funkcionális pszichózisok esetében a megfelelõpszichiátriai kezelés egyben profilaxis is. A mániás-depresszív betegséget alítium rendszeres adásával sok esetben annyira enyhíteni lehet, hogy ez a be-tegség súlyos fázisváltozásait könnyen kezelhetõ méretekre csökkenti. Tartóshatású trankvillánsok rendszeres adása a szkizofréneket védi meg a vissza-eséstõl. Kimutatott tény, hogy depressziósok fenntartó gyógyszerelése anti-depresszívumokkal ugyancsak jelentõs védõ, fázismegelõzõ hatású.

Természetesen napjaink mentálhigiénéjében még aktuálisabb az alkoho-lizmus és az alkohollal való visszaélés, továbbá a kábítószerek és más drogokelleni harc. Ezek az ártalmak, mint errõl már többször szóltunk, sok betegsé-get és szövõdményt okoznak.

Fontos mentálhigiénés szerepet kapott a csecsemõkori és kisgyermekkorifertõzõ betegségek megfelelõ kezelése. Ezek a fertõzõ, lázas állapotok általá-ban károsítják az agyat, ha nem megfelelõen kezelik õket, ha elhúzódó lefo-lyásúak vagy szövõdményekkel járnak. A gyermeki agy érzékeny a magaslázra, és számos fertõzõ betegség a gyermekkorban az agyhártyákat és az agy-állományt is megtámadja, még ha nem is elsõdlegesen az agyban manifesztá-lódik a betegség (mert ilyen is van, különbözõ agyhártya és agyvelõgyulladás-ok formájában). A gyermekkori agyártalmakból – ma még nem teljesen is-mert, ill. vitatott elméletekkel magyarázott módon – személyiségfejlõdési ne-hézségek, pszichopátiás fejlõdési torzulások, neurotikus hajlamok erednek.Sok szakember szerint még a szkizofrénia kialakulásában is szerepet játszhataz az enyhe fokú, diffúz agykárosodás, amely a kisgyermekkori elhanyagoltfertõzésekbõl eredhet. A gyermekkori ún. minimális agykárosodás betegségEEG-vel és különbözõ funkcionális próbákkal valószínûsíthetõ állapot.

29


Gyakran erre utal a gyerekek nyughatatlan, túlmozgásos hajlama (hipermoti-litási szindróma). Újabban a figyelem képességének csökkenését tartják a dif-fúz gyermekkori idegrendszeri károsodásokban a legfontosabbnak. Figye-lem-deficit szindrómáról beszélnek, a figyelem nehézsége az, ami a nevelõ,szocializáló hatásokat nehezebben engedi érvényesülni.

Kicsi és nagyobb gyermekkorban igen sok a különféle ideges tünet és vi-selkedési zavar, ezeket részben gyermekpszichológusok, súlyosabb esetbengyermekpszichiáterek kezelik. Még a legfejlettebb és leggazdagabb orszá-gokban is elégtelen a gyermekpszichológiai és a gyermekpszichiátriai háló-zat, még általában a pszichiátria szintjénél is fejletlenebb. Pedig a gyermekko-ri pszichés zavarok megfelelõ kezelése a mentálhigiéné egyik legfontosabbrésze lenne, kellene legyen. A neurózis, a szexuális zavarok, a karakteropátiákés sok más pszichiátriai probléma szempontjából a gyermekkor fontos kor-szak, ekkor kezdõdnek a különbözõ zavarok, köztük több olyan, ami csak afelnõttkorban bontakozik ki. A korai kezelésbevételnek a gyermekkorban len-ne tehát a legnagyobb lehetõsége. Ágybavizelés, gátlás, iskolai teljesítmény-zavar gyakran komoly neurózis kezdete lesz, ha elhanyagolódik a gyerekekönértékelésének károsodása révén. Sajnos, a gyermekpszichiátria hazánkbanis fejletlen és ugyancsak kevés a gyermekpszichológiai rendelés. Mint más or-szágokban is, nálunk szintén nagyon fejletlen a serdülõk ellátása. A serdülõk agyermekellátásba már, a felnõttek ellátásába még nem férnek bele. Pedig aserdülõkor nagyon sok veszéllyel jár, a legtöbb kábítószerezés erre a korszak-ra esik nagyon sok az öngyilkossági kísérlet, nagyon sok az élet késõbbi kor-szakaira is kiható krízis és kisiklás.

A gyermekkor és a serdülõkor pszichikus zavarainak kezelésében lénye-ges, hogy ilyenkor megközelíthetõ az egyik legfontosabb pszichoszociális ár-talom, a kóros család is. A szülõk személyiségének zavara gyakran kóros csa-ládi struktúrákat és folyamatokat hoz létre, amely a gyermekek személyiség-fejlõdését megterheli vagy károsítja. A késõbbiekben a károsodás már nehe-zen hozható felszínre, legfeljebb a neurózisok esetében bizonyos hosszadal-mas, igényes pszichoterápiás módszerek, mint pl. a pszichoanalízis lehetnekalkalmasak arra, hogy a gyermekkori élményvilágot pótlólagosan feldolgoz-zák, vagy a csoportok hosszan tartó egészséges hatásai képesek serkenteni azelmaradt énfejlõdést. A gyermek vagy a serdülõ tünete nyomán a kóros családis gyakran kezelhetõ. Így a családterápia új pszichoterápiás módszere nemcsak a gyógyító lehetõségeket gazdagítja, hanem a megelõzés eszköze is le-het.

30


A megelõzés ígérete a veszélyeztetett vagy károsodott gyerekek gyógyítónevelése. Ennek számos változatát próbálták, kisgyermekek részére pl. na-gyon beváltak az ún. terápiás vagy pszichoanalitikus óvodák. Ezekben a gye-rekekre úgy próbálnak hatni, hogy személyiségük zavarait megoldják és fejlõ-désüket egészséges irányba tereljék. Az ilyen intézmények általában bevon-ják és kezelik a szülõket, a családokat is. Sok próbálkozás történt gyógyítóannevelõ iskolák szervezésére is. Néhány próbálkozás (pl. Summerhill stb.) hí-res lett, de sajnos, a terápiás iskolák sehol a világon nem terjedtek el. Még leg-inkább a jobbmódúak számára mûködtetett, válogatottan jó pedagógusokatösszegyûjtõ iskolák és egyes egyházi szervezetek iskolái tudnak terápiásanfejlesztõ hatásokat elérni. Sajnos, hazánkban kisgyermekek és iskolások ré-szére alig mûködnek pszichológiai szempontból kímélõ és gyógyító intézmé-nyek, pedig ezeknek azért lenne nagy fontosságuk, mert elõnyösen hathatná-nak a gyerekekre anélkül, hogy betegnek minõsítenék õket, vagy pedig az is-kolához a „javítóintézet” képzete kapcsolódna. A társadalmi beilleszkedésizavarok kutatása (az ún. TBZ-kutatás) is rámutatott a fiatalok mentálhigiénésnevelésének jelentõségére. Csak egyes kezdeményezések (pl. a gyermekfaluvagy a közmûvelõdésben elindult családterápiás program) kelt némi reményta jövõ fejlõdésében.

Mentálhigiénés ígéret rejlik a pszichológiai kulturáltság általános fejlõdé-sében. Ez a pszichológiai ismeretek terjedését, bizonyos segítõ és kímélõpszichológiai készségek, megértési módok (pl. empátia, emberközi érzékeny-ség, érzelemteljes és árnyalt kommunikációs készség stb.) széles körû elsajá-títását jelenti. Felnõttkorban sem késõ lelki értelemben fejlõdni, változni.Minden eredményes pszichoterápia segíti a pszichológiai kulturáltság növe-kedését, mert az abban szerzett készségek és ismeretek kisugároznak a kör-nyezetre is. Nagy jelentõsége lehet egyszerû pszichológiai technikáknak,amelyek könnyen taníthatók. Jelenleg a relaxációs módszerekben (pl. az auto-gén tréningben) látunk nagy lehetõséget, ez iskolában is tanítható. Taníthatóaz érzelemteljes kommunikáció is, ezt a hátrányos helyzetû gyerekek vagy azemocionálisan fejletlen gyerekek speciális nevelésében fel lehet használni.Hazánkban ilyen a Zsolnai-féle program. Lényegében ilyen programokat tuda ma iskolája nyújtani, ezt is nehezen, ez kevés a súlyosabb károsodások kor-rekciójához, de általános és távlati mentálhigiénés hatása kedvezõ, és azegyes gyerekek gyógykezelését is megkönnyít hetik, mert hozzáférhetõbbéteszik õket a terápiás hatások iránt.

Nagyon fontosak az önismeretfejlesztõ és speciális készségfokozó cso-portmódszerek, köztük a különbözõ érzékenyítõ tréningek. Ezek fõleg felnõt-

31


tek körében terjedtek el, és közvetlenül azt a célt szolgálják, hogy a bennükrésztvevõket alkalmasabbá tegyék az emberi kapcsolatokra, különösen a ne-hezített, felelõs kapcsolatra, min amilyenek a vezetéssel vagy a segítõ szak-mákkal járnak együtt. Ilyen csoportmódszerek segítségével fejlesztik a külön-bözõ önsegítõ csoportok aktíváit. Az önsegítés mentálhigiénés jelentõségenagy, hiszen így az emberek maguk is képesek egymásnak átadni bizonyoshatásokat, amelyeket korábban leginkább szakemberek (vagy pedig még ko-rábban a természetes és szoros emberi közösségek) tudtak nyújtani. A Nietz-sche-féle dilemma egyik megoldása az önsegítõ csoportok kibontakozása, amásik a mentálhigiéné maga. Az önsegítõ csoportokról a pszichiátria jövõjé-vel kapcsolatos cikkünkben szólunk majd bõvebben.

Az önsegítõ csoportok nagy elõnye, hogy a problémákkal, tünetekkel bíróembereket nem kell betegnek tekinteni. A betegség a pszichiátriában sokszempontból más, mint a testi orvoslásban. A beteg itt másképp beteg. A pszi-chotikusnak vagy a szervi kórokokból zavartnak nincs betegségbelátása, ezértvan szükség gyakran kényszerkezelésére. Az alkoholista nem akar együttmû-ködni a kezeléssel, noha esetleg tudja, hogy beteg, ezért próbálják õt is kény-szerelvonásnak alávetni. A pszichopátiás személyiség viszont aligha érzi ma-gát betegnek, míg a neurotikus pedig túlzott mértékben veszi magára a betegszerepét. A túlzott betegségtudat passzivitást eredményez, nem teszi lehetõvé,hogy a pszichológiai kezelés megfelelõen aktiválja a beteget. Sok szakemberezért nem tartja szerencsésnek, hogy a pszichiátriai kórképek és problémák abetegség fogalomkörébe kerüljenek. Van olyan nézet, ide tartozik a magyarszármazású Thomas Szasz felfogása, amely szerint pszichiátriai betegségegyáltalán nem létezik, a társadalom erkölcsi és hatalmi dilemmáit igyekszikelfedni azzal, hogy bizonyos viselkedésformákat betegségnek nyilvánít. Th.Szasz szerint az elmebetegség csupán mítosz. A hasonló nézeteket az anti-pszichiátria névvel szokták illetni, mert e nézetek szerint a pszichiátriai ellátáselnyomó rendszer, amely arra szolgál, hogy a viselkedés konformitását, sza-bálykövetését biztosítsa azáltal, hogy a más értékeket és életperspektívákatkövetõket betegnek minõsít. Az ilyen meggyõzõdésû szakemberek szerint apszichiátriát el kellene törölni vagy legalábbis lényegesen redukálni kellene, atényleg beteg emberek ellátására. A szkizofrénia pl. az antipszichiátriai szem-léletû szakemberek számára nem betegség, hanem egyrészt a családi rendszerzavarát tükrözõ állapot, másrészt sajátosan visszahúzódó, befelé forduló élet-mód. Az antipszichiátria szerint az elmegyógyászat tehermentesíti a családo-kat és a társadalmi intézményeket azzal, hogy kivonja, elkülöníti, „címkék-kel” – pl. diagnózisokkal – látja el és kezeli (vagyis konformizálja) a beillesz-

32


kedni nem tudókat vagy nem akarókat. Ezzel konzervatív módon védi a kö-zösségeket és intézményeket. Az antipszichiátria sok túlzó megállapítást tett,túl élesen igyekszik szembeszállni a hagyományos elmegyógyászati szemlé-lettel és gyakorlattal, de nagyon sokban igaza is van, és kritikája nyomán apszichiátriában sok elõnyös változás is bekövetkezett. Így az antipszichiátriasokban hozzájárult a nagy elmekórházak megszûnéséhez a pszichiátriai bete-gek személyiségjogainak tiszteletben tartásához a betegek hátrányos családiés közösségi helyzetének felismeréséhez és enyhítéséhez, a betegeket hátrá-nyosan érintõ „címkék” elkerüléséhez vagy eltörléséhez. Az antipszichiátria abetegségfogalom használatának és kiterjesztésének kritikájával segítette amentálhigiénét is, mert még tovább csökkentette az elkülönítést betegek ésegészségesek között, még inkább a magát épnek érzõ közösségi struktúrákrejtett zavaraira és patológiáira világított rá.

Ennek az a következménye, hogy a pszichiátriában nagyobb és növekvõma a laikus, az átlagember illetékessége, viszont a pszichiáternek is növekvõ aszerepe és befolyása az emberi viszonylatokban, mint szakembernek, mint se-gítõnek, mint tanácsadónak. Végsõ soron ugyanis a lelki egészségvédelem is-meretanyagát és gyakorlatát a pszichiátria szakembereinek kell képviselniük.

33


4. Mentálhigiéné – prevenció – ellátás

A mentálhigiéné fogalma ma mind gyakrabban szerepel nálunk, sajátos ér-telemben. Hovatovább új diszciplínaként említjük, mentálhigiénés ellátásrólszólunk, és sokan igényelik a mentálhigiénés képzést is, mind posztgraduálisszinten, mind pedig a tevékenységben dolgozó aktivisták számára. Egy vizs-gálat tanulságai szerint 17 mentálhigiénés posztgraduális képzés folyik maMagyarországon, amely ad valamiféle igazolást, jogosítványt, diplomát, ésmindinkább problematikussá válik az új foglalkozások kompetenciaköre. AKlinikai Pszichológiai Szakmai Kollégium pl. most kezdeményezte is a kom-petenciahatárok megállapítását, különös tekintettel a pszichológusok munká-jával kapcsolatos érintkezési és elhatárolási kérdésekre.

Számos ellátási formában a szakemberek ma mentálhigiénés szemléletet ésgyakorlatot kívánnak. Vannak, akik mentálhigiénés alapképzésrõl beszélnekkülönféle szakágakban. Mindez magától értetõdõnek látszik számunkra, pe-dig a szóhasználat nagyon is problematikus. Ez különösen akkor válik szem-betûnõvé, ha e kérdésekrõl külföldiekkel beszélünk. Megfigyelhetjük, nemértik, mit akarunk, ha a mentálhigiéné kifejezését említjük valamely idegennyelven.

Olyan nyelveken ugyanis, amelyeken fejlett és korszerû pszichiátriai éspszichoterápiás szakirodalom fejlõdött, a mentálhigiéné szó ma alig használa-tos. A szó ugyanis elsõsorban arra a történelmi mozgalomra vonatkozott,amely Clifford Beers nyomán a század elején kibontakozott, és amely az álta-lános higiéné modellje nyomán képzelte el a megelõzést. Ez a mozgalom a kétvilágháború között nagyon befolyásos volt, de már a negyvenes években elve-szítette lendületét, és késõbb sok országban elhalványult és eltûnt.

Ennek az az oka, hogy a mentálhigiénés mozgalom nagy reményei meghi-úsultak. A századforduló idején az elmegyógyászati ellátásban a betegektöbbsége megelõzhetõnek látszó kórképekben szenvedett. A szifilisz harmad-lagos ideg és elmetünetei, az alkoholizmus és a drogabúzus következményeiés a különbözõ hiánybetegségek miatt kezelték a betegek kétharmadát, há-romnegyedét. Az endogén pszichózisokat örökletes betegségeknek tartották,itt az eugenika kínálkozott megoldásként. Néhány évtized alatt kiderült, hogya szifiliszes elmebántalmak számának csökkentésével nem csökken a betegekszáma. Az alkoholkérdés prohibícióval nem oldható meg, és az eugenika radi-

34


kális német megoldási kísérlete, az idült pszichiátriai betegek kiirtása sem fo-gadható el, csakúgy, mint a nyugati országok gyakorlata, a kényszersterilizá-lás.

Nem a prevenció eszméje ment tehát ki a divatból, csak az lett nyilvánvaló,hogy a higiéné modellje nem alkalmazható a pszichoszociális jelenségek te-rén. Kevés egyértelmûen és monokauzálisan kezelhetõ patogén ágens ismere-tes ugyanis, amely quasi rendészetileg kiiktatható, mint ahogyan a fertõzése-ket ki lehetett iktatni közegészségügyi rendeletekkel és módszerekkel (pl.egészséges víz, táplálék, megfelelõ védõoltás, csatornázás stb. révén).

Így azután a mentálhigiéné mint társadalmi gyakorlat nem tudott kialakul-ni. A megelõzés gondolata továbbra is fontos maradt, de külön utakon fejlõ-dött. A WHO által is átvett konvencionális osztályozás szerint a pszichiátriánbelül maradt a harmadlagos prevenció, és itt foglalkoznak a különféle kocká-zati csoportokkal, amelyeknek ellátása lényegében a másodlagos megelõzésterületére tartozik. Másodlagos prevenció a korai kezelésbevétel is, bár mamár nagyon ritkán képviselik azt a nézetet, hogy ez például nagyobb gyógy-ulási aránnyal járna együtt. Leginkább a krónikussá válás megelõzését remé-lik ezáltal, illetve a különféle szövõdmények és felesleges konfliktusok, szen-vedések küszöbölhetõk így ki, a beteget megfelelõen kezelésbe és gondozás-ba lehet venni. Még csak a kezelés hatékonysága vagy gyorsasága sem biztosa betegségek többségében. Ugyanakkor mind a kockázati csoportok követése,mind a korai kezelésbevétel, illetve a megfelelõ orvosi kontaktus és gondozásaz elmeegészségügy közegészségtana szempontjából rendkívül fontos. Mind-ez a pszichiátria klasszikus területe, ha a megoldási, ellátási formákat illetõenki is alakultak innovatív szervezési módok, mint erre majd visszatérünk.

Az elsõdleges megelõzés inkább valamiféle utópikus cél és kutatási prob-léma maradt. Sok kísérlet és próbálkozás történik e téren, fõleg a pszichiátriánkívül, különbözõ alkalmazott társadalomtudományi ágakban. Ez elsõsorbangyerekekkel és családokkal folytatott megelõzõ pszichológiai befolyásolás,speciális nevelés és felkészítés, közösségi és csoportviszonyok terápiás, illet-ve védõ kialakítása formájában történik.

Mindezt azonban nem mentálhigiénének nevezik.A pszichiátriai betegségek ellátásának új módszerei az ötvenes évektõl

kezdve egyre nagyobb fejlõdésnek indultak. A hatékony kezelési módok,majd késõbb a pszichofarmakonok még nyilvánvalóbbá tették, hogy a betege-ket nem elég gyógyítani; követni, gondozni is kell õket, a betegségbõl eredõpszichoszociális problémák tömegével is foglalkozni kell. Az új eljárásoktöbb gyökérbõl eredtek. Egyrészt a pszichoanalízis ráirányította a figyelmet a

35


gyermekkori személyiségfejlõdés zavarformáira és ezek megelõzését is kilá-tásba helyezve terápiás megközelítést kínált, ez mindenféle pszichiátriai be-tegségben felértékelte a terápiás kapcsolatot és az életproblémák megbeszélé-sét, korrekcióját a gyógyító beszélgetésen át. Másrészt a csoportmódszerekterjedése ígért olyan közeget, amelyben a pszichiátriai beteg megfelelõ visel-kedési teljesítményszinteken tartható és korrektív hatásoknak tehetõ ki. Aklasszikus elmegyógyászati kezelés stigmája és a beteg izolálódása ellen a kö-zösségi reintegráció lehetõségeit keresték, ennek bizonyos lökést adtak a kü-lönféle elmegyógyászati reformmozgalmak, amelyek fõleg a kibontakozószociálpszichiátria keretében indultak meg. Megjelent a családterápia, az ön-segítés és sok más fejlemény, nem kis részben olyan kihívások következté-ben, mint a hagyományos elmekórtan révén nehezen értelmezhetõ és terápiá-san még nehezebben megragadható drogprobléma a növekvõ alkoholizmus,az öngyilkosság, vagy az elmekórtani jelenségekkel összefonódó szociálisproblémák és devianciák sora.

Így jött létre a mai pszichiátriai gyakorlat, amely hihetetlenül bonyolult tar-ka, változó. A kórházi ellátás visszaszorul, illetve differenciálódik, egyre nyi-tottabbá válik a közösség felé, a járóbetegellátásban sokféle új asszisztensi(ahogy mi szoktuk mondani még egy évtizeddel ezelõtt is: „középkáderi”)munkakör kapcsolódik be; ma pl. a brit elmeegészségügyi ellátásba különö-sen szembetûnõ a munkamegosztás fejlettsége, de más országokban is sokféleúj munkakör van. Sokrétû szerephez jut a klinikai pszichológus, a szociálismunkás, a (nálunk még ismeretlen) klinikai szociológus, egyházi intézmé-nyekben a különbözõ szintû pasztorális ellátó és tanácsadó szakember stb.Mind több olyan foglalkozás kap valamilyen pszichiátriai, illetve pszichoterá-piás képzést (nálunk azt mondanák: mentálhigiénés képzést), amely betegek-kel érintkezik. Egyre több a speciális szolgálat, ebben a laikus, voluntárismunka. Aktivizálni és reorganizálni próbálják a betegek és a problémás embe-rek közül a közösségeket és csoportkapcsolatokat. Terjed az önsegítés külön-féle formája. Mindebben sok olyan emberi és egzisztenciális problémávalfoglalkoznak, amely nem mindenütt része a pszichiátriai munkának, amelytünet vagy betegség értékû lehet, és amely így ellátható, esetleg másodlagosanmegelõzhetõ. A nálunk használatos mentálhigiéné fogalma ezekre is vonatko-zik.

Komoly hatást gyakorolt az ellátásra a nyugati országokban végbement„pszichoboom”, a pszichoterápiás módszerek terjedése. Ezek bizonyos, apszichiátria kompetenciakörébe tartozó kórképek, tünetek, panaszok kezelésimódjai, de mindegyik megelõzési perspektívát is ígér, és mindegyik azt a re-

36


ményt kelti, hogy a kezelt ember jobban szembe tud szállni az életproblémák-kal, stresszhelyzetekkel. Így az önismeretfokozó és képességfejlesztõ egyéniés csoportos tréningmódszerek sokasága terjedt el, életformamûhelyek jötteklétre, korrektív nevelési módszerek stb. Ezek a különféle pszichoterápiás eljá-rások behatoltak az innovatív ellátási formákba és ott mintegy „tananyaggá”váltak, a betegekkel és problémás emberekkel foglalkozókat próbálták velükfelkészíteni. Ebbõl különösen bonyolult viszonyok alakultak ki, egyrészt akülönbözõ terápiás irányzatok differenciális térnyerése figyelhetõ meg, más-részt a laikus és nem-orvosi, illetve nem-pszichológusi munkakörök fokozó-dó professzionalizációs tendenciája a pszichoterápia irányába.

Így jött azután létre, hogy ez a gyakorlat ellátásként és megelõzésként,szakszerû segítségként a legkülönbözõbb változatokban jelenik majd meg avilágban, kiterjed a lakóhelyi közösség és az iskola klasszikus „setting”-jeinkívül a munkahely, a katonaság, a kórház stb. közegeire is, és a korai kezelés-bevételtõl a krízisellátáson, a helyi gondozáson át stresszcsökkentõ csoport-módszerekig, szervezeti szereprekonstrukcióig vagy szervezetfejlesztésigmenõen mindenféle kombinációban elõfordul.

A pszichiátriai, illetve elmeegészségügyi prevenció témaköre így nemcsakkutatási terület vagy különféle alkalmazott praxisforma, hanem társadalmiszervezési gyakorlat és probléma, amely különféle politikai szinteken is meg-fogalmazódik és vita tárgya, és amelyben egészségügyi vezetõk, államigazga-tási szakemberek, közgazdászok, pedagógusok stb. is mûködnek, szerveznek,vizsgálódnak. Új tudomány az elmeegészségügyi „health promotion”, amelya tömegkommunikáción és a tudatosságon át próbálja a lelki egészség értékeitterjeszteni és fejleszteni.

A fejlett pszichiátriával bíró országokban ezt az egész jelenséget, mozgástaz elmeegészségügy szóval fordítható „mental health” fogalommal jelölik(seelische Gesundheit, santé mentale, sanitá mentale, saude mental stb.). Ezenbelül a legkülönbözõbb kifejezésekkel specifikálják a tevékenységeket és aszervezési formákat. Mindegyikben nagyon sok a párhuzamosság és nagy aszervezeti pluralitás. Nincs egységes nómenklatúra, különbözõ nyelvekbenmás kifejezések használatosak, de sok az eltérés az ellátó szervezetekben is.

Nálunk mindaz, ami nem hagyományos pszichiátria, valamiképpen a men-tálhigiéné fogalmában sûrûsödött össze. Ennek valószínûleg társadalmi okaivannak. Az ötvenes-hatvanas években fejlõdésnek számított az extramurálisellátás és az ideggondozók létrejötte, amelyek már korán bevezették a mentál-higiénés ellátás kifejezését, némileg eufemizmusként, az elmebetegségekkelkapcsolatos elõítéleteket kívánván csökkenteni. Késõbb az amerikai közössé-

37


gi elmeegészségügy (community mental health) modellje nyomán az ideg-gondozóknak központi szerepet szántak az elmeegészségügyi reformban,amelyet a hatvanas évek végén terveztek, de azután nem valósult meg (ámhozzájárul a gondozók többségének fejlesztéséhez). Mindmáig az ideggondo-zók széles körû, területi ellátó és gondozó munkáját azonban, részben talán ekorszak áramlatai hatására, szívesen nevezik mentálhigiénének. A gondozókjelenléte a területen sok helyen elõsegítette a különbözõ új közösségi ellátásiformák csíráinak terjedését, pl. a voluntáris segítés, az önsegítés, az öngyil-kosságmegelõzés stb. megjelenését; tanácsadások szervezését.

A pszichoterápia nálunk is feszítõ erõvé vált, és az ideológiai bizonytalan-ságok miatt sokáig a mentálhigiéné fogalmának védõernyõjét próbálta magá-ra vonni. A neurózisellátás mint megelõzés, a szakemberek felkészítése és azönismeretfejlesztés mint pszichoprofilaxis és mentálhigiénés protektív ténye-zõ fogalmazódott meg. A laikus segítés, az ugyancsak ideológiai bizonytalan-ságokkal körülvett szociális munka, a nevelési tanácsadók sajátos szervezeteiés ebben a pszichoterápia elõretörése, a családgondozás és sok más tevékeny-ség számára a mentálhigiéné lett az a konceptuális kategória, amelyben meg-próbálta definiálni önmagát, feladatait, sajátosságait, kritériumait és kautéláit.

Ebbõl nálunk is színes, dinamikus mozgás állt elõ, amelynek nagy a fejlõ-dési potenciálja. Hovatovább azonban zavaró, a nemzetközi tudományosság-tól elidegenítõ lehet a mentálhigiéné fogalmának ilyen nagyon kiterjedt,szinkretisztikus, „kondenzáló” használata. Most már az szolgálná a fejlõdést,ha inkább kibontani próbálnánk, mit értünk mi itt a fogalmon, hogyan, milyenfolyamatban alakultak ki ezek a jelentések és hogyan lehetne õket elkülöníte-ni, szétválasztani, átértelmezni és újra osztályozni, definiálni.

Talán egy példa illusztrálja ezt. A mai magyar pszichiátria nagy kihívása azalkohol- és drogproblémák sokasága. Ezeket a hivatalos pszichiátria hosszúideig elhárítani igyekezett, a saját feladatát csak a neuropszichiátriai szövõd-mények és a szomatikus függõség kezelésében határozva meg. Így az ellátáselsõsorban hospitális, illetve olyan ambuláns formában valósult meg, amely-ben a gyógyszeres kezelés volt az elsõdleges. Az említett alternatív és innova-tív, pszichoszociális módszereket felhasználó ellátások nem fejlõdtek ki.Nem alakult ki még a korszerû intézményes rehabilitáció sem. Korai kezelés-bevétel, családterápia, védett szállás és munkahely, önsegítés, karitatív szoci-ális ellátás és gondoskodás, tanácsadási és krízisellátási szolgálatok stb. maolyan követelmények, amelyek nélkül a hazai egészségügy aligha tud tennivalamit, pontosabban, amelyek nélkül a társadalom aligha tudja csökkenteni eprobléma terhét. A drogok fenyegetése ezeket az ellátási formákat még in-

38


kább szükségessé teszi. Mindez új szervezeteket, új gyakorlatot kíván. Mamindezt hajlamosak vagyunk a mentálhigiéné fogalmába sûríteni, és így men-tálhigiénés szemléletet és praxist kívánunk az alkohol- és drogbeteg ellátás-ban. A hatékony szervezéshez és elõrelépéshez azonban szét kellene bontani aproblémát, meg kellene keresni a különbözõ vetületek denominációit, márcsak azért is, hogy megtaláljuk a nemzetközi szakirodalom megfelelõ hívó-szavait. Óriási szükség lenne itt elméleti tisztázó munkára.

Jelenleg a mentálhigiéné a progresszió, a komprehenzív ellátás, a szociál-pszichiátriai és pszichoterápiás szemlélet szinonimája a magyar pszichiátriaszóhasználatában. Ami e téren igény, elképzelés, kezdeményezés, az általá-ban nagyon értékes, hasznos. Ám sajnos mindez nem ment fel bennünket azalól, hogy a klasszikus elmekórtan és a most gyors ütemben kibontakozó bio-lógiai és farmakoterápiás pszichiátria mellett kimunkáljuk a pszichoszociálispszichiátriát is, szervezeti hátterével, elméleteivel és koncepcióival is, ha úgytetszik, azt, amit most mentálhigiénének mondunk. Ezen belül kell majdszembenéznünk azzal az érdekes kihívással, problémával, hogy van-e, milyenjellegû és tartalmú a prevenció, hol tud a személyiség és a szociális kapcsola-tok hálózata aktív, védõ tényezõ lenni a lelki egészség érdekében. Az alkohol,a drogok és általában a kémiai anyag-abúzusok terén bizonyosan, és talán adepressziók egy részében is.

39


5. Az elsõdleges megelõzés lehetõségeiés módszerei a korai gyermekkorban

(a lelki egészség szempontjából)

A korai primer megelõzés az egész egészségügy egyik sarkalatos kérdése,valójában a modern orvoslás egyik fõ óhaja és ideális célkitûzése. Csak az agond, hogy ma erre nagyon kevés esetben nyílik lehetõségünk. Elsõdlegesprevencióról ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha a kócnemzõ hatást vagyakár a polietiológiás vagy multifaktoriális kórokozó tényezõk egyikét távoltudjuk tartani a szervezettõl. Sajnos, ma sem elegendõek az ismereteink a be-tegségek genezisérõl, de gyakran az ismert kórok kiküszöbölésének módszer-tanát sem tudjuk. Nem is eléggé tisztázottak a fogalmak e téren. A második vi-lágháború után a WHO kodifikálta az elsõdleges, a másodlagos és a harmadla-gos prevenció osztályozását, a másodlagos kategóriába vonva a veszélyezte-tett vagy kockázati csoportokra irányuló hatásokat. A harmadlagos megelõ-zésbe nyilvánvalóan belemosódott a korai kezelésbevétel, a relapsus vagy re-cidíva megelõzés, a ma ártalomcsökkentésnek (harm reduction, harm mini-malisation) nevezett megközelítés és a szakszerû rehabilitáció és reszocia-lizáció. Már a hetvenes években látható volt, hogy ez az osztályozás és fogal-mi megközelítés nem segíti elõ a megelõzés gyakorlatának fejlõdését, inkábbegyfajta elméleti rendezõelv. A mögötte rejlõ modell ugyanis nagyon szûk, anoxa, a vulnerabilitás és az organizmus változóival dolgozik, és ez a valós vi-szonyok összetettségével szemben meglehetõsen erõszakos absztrakció. Lé-nyegében a közegészségtan nagy prevenciós vívmányai nyomán történik ben-ne az elvonatkoztatási folyamat, a vakcináció, az aszepszis, a klasszikus higi-éné lényegi mozzanatai adják ehhez a mintát. A valóságban azonban a meg-elõzés legtisztább eseteiben sem egyszerûsíthetõ a dolog a környezet és az or-ganizmus viszonyára. Az emberi szervezet az emberi magatartáson, tehát azemberi személyiségen át érhetõ el, ha a hatás nem a naturális, ill. ökológiaikörnyezet állandó változója, hanem valamilyen külön medicinális beavatko-zás, a személyiség közvetlen emberi kapcsolatok, csoportrelációk befolyásaalatt áll, ill. a társadalom szociokulturális erõterében jelenik meg. Ilyen érte-lemben pl. az ólomexpozíció vagy a radioaktív szennyezettség naturális, öko-lógiai elem, viszont a védõanyag bevétele, védõoltás elfogadása, a megelõzést

40

5. Az elsõdleges megelõzés lehetõségei és módszerei a korai gyermekkorban

szolgáló tennivalók végrehajtása már nem az, abban olyan körülmények adöntõk, mint a kötelezés, a csoportnyomás, a kognitív készenlét, vagy éppenbizonyos ellenmotiváló feltételek (pl. bizonyos vallásos szekták, babonák ha-tása, táplálkozása és viselkedési tradíciók szerepe stb.) hiánya. Ha a klasszi-kus higiéné példáit vesszük, a sikerek hátterében kétségtelenül a tudományosfelismerés a lényeg, ami a megelõzést lehetõvé teszi, de társadalmi, lakosságiméretekben a hatóanyagok és eszközök ipari elõállítása, a szükséges szakem-berek kiképzése, a törvények és rendeletek megalkotása és betartatása stb.igazán döntõ. Nem véletlenül említjük pl. a radioaktív, ill. a környezet-szennyezési veszélyeket; bármilyen világosan is látjuk ezek kóroki szerepét,ma elképzelhetetlen, hogy a tífusz vagy a himlõ analógiája szerint próbáljunkvédekezni ellenük. Máskor súlyos etikai gondok merülnek fel, mint pl. azörökletes ártalmak egyes eseteiben.

Bonyolultabb modellekre van tehát szükség, és így került elõtérbe ma azegészségmagatartás fejlesztése, a személyiség egészségvédõ aktivitása, ill. azegészségmegõrzés, mint társadalomlélektani, ill. társadalmi-szervezeti tevé-kenység. Így kerül ma nagyobb hangsúly a család és a rokonsági rendszer, alakóközösség az iskola vagy a munkahely, ill. az élet adminisztratív kereteitadó társadalmi szervezõdések aktiválására. Ezen belül igen lényeges mozza-nat a közvetlen aktív segítség, támogatás egymásnak, különösen a rászoruló-nak, fõleg a személyiség, a magatartást és életvezetést vezérlõ pszichológiaiszisztéma erõsítése, fejlesztése céljából.

Bármilyen tényleges megelõzés kerül szóba, ma elsõsorban ezekben apszichoszociális összefüggési modellekben próbálnak gondolkodni és csele-kedni a szakemberek. Sok felismerés mutat a korai, elsõdleges megelõzés je-lentõségére, kezdve a kisgyermekkori fertõzésektõl az anyagcserezavarok,kardiovaszkuláris betegségek kórfolyamatainak kisgyermekkori elõzményei-ig. Érdekes új szemléletmód az ún. eufenika, amirõl a magyar nyelvû szakiro-dalomban fõleg Czeizel Endre munkái nyomán találunk adatokat. Ám mind-ezek az ismeretek egészségnevelési kampányok, családokra és közösségekreható befolyások, óvodákat és iskolákat érintõ rendszabályok stb. kereteibenválhatnak a megelõzés alapjává.

Az egész kocai prevenció kérdését teljes összetettségében az ún. mentálhi-giéné, a lelki egészségvédelem mutatja. Egyrészt itt kialakultak biztosnak lát-szó felismerések megelõzhetõ környezeti ártalmakról, amelyek a gyermekipszichikumot, mint valami passzív mátrixot, mint valami biopszichológiaivagy még inkább neurobiológiai rendszert érik. Másrészt elméletek jöttek lét-re a károsodások fejlõdéstani helyértékérõl, szerepérõl. Rá lehetett továbbá

41


mutatni a közvetlen ágensekre (anyára, családra, intézményekre, segítõ hiva-tásokra, szükséges intézkedésekre stb.). Így az elsõdleges megelõzés a men-tálhigiéné terén komoly ígéretté vált. Ehhez elsõsorban a pszichoanalízis be-folyása járult hozzá. A pszichoanalitikus elmélet tüntette fel determinánskéntaz iskoláskor elõtti korai gyermekkort a pszichés zavarok legtöbbjét illetõen.Az Ödipusz-komplexus elmélete fõleg a pszichoszexuális fejlõdés ún. falli-kus fázisát mutatta be mint sérülékeny idõszakot, de csakhamar az ún. pre-genitális korszak került a figyelem elõterébe (orális és anális fázis, az ún.uretrális jelenségek), sõt Melanie Klein és mások munkái nyomán a preverbá-lis idõszak eseményei, azaz az elsõ három életév; késõbb ide helyezték a sú-lyosabb magatartászavarok, mint pl. a szkizofrénia vagy a pszichoszomatikuskórképek eredetét. Egész sor elméleti fejlemény erõsítette ezt meg, a Win-nicott-féle tárgykapcsolati elmélettõl Kohut nárcizmus-teóriájáig. E korszak-ra tekint Mahler, Kernberg és több más neves szakember felfogása is.

Érdekes módon a pszichoanalitikus elméletbõl elsõdlegesen nem fejlõdöttki prevenciós megközelítés. Bármennyire is kidolgozható volt ilyen lehetõségteoretikusan (lásd pl. Fenichel 1946, ill. Rapaport 1960 összegzését a fixáció,ill. a regresszió szerepérõl, ill. az adott libidófejlõdési szakasz specifikus in-gerigényeinek kielégítetlenségérõl vagy túlstimulációjáról), még nem jött lét-re igazi megelõzési elképzelés. Kellett a humánetológia megjelenése ehhez.Már a húszas évektõl Rudolf Bruun, Zimmermann és mások vizsgálatai fel-keltették az analitikusok érdeklõdését (erre jó példa az a hatás, amely a ma-gyar Hermann Imrét Az ember õsi ösztönei címû könyvének megírására ösz-tönözte). René Spitz, majd John Bowlby hatására terjedt el az elsõ életév ún.kritikus korszakának eszméje, amely szerint a személyiség tartósan sérül, hanem kapja meg a legelsõ specifikus ingert, a személyes törõdést és testi kon-taktust, az anyai törõdést, szeretetet. Harlow híres kísérletei nemcsak a károshatások mértékét mutatták (az állatkísérletben lehetséges radikális izolációshelyzeteken át), hanem az adott korszakban már nagyon fontos viselkedéstanigondolkodásmód jegyében szinte tényezõkre tudta bontani az ingerszükségle-tet.

Különösen Bowlby (1951) nyomán terjedt el a nézet, hogy a megfelelõanyai viselkedés részben elõsegíthetõ., részben (erre Spitz is rámutatott, ill. aHarlow-kísérletek tanulsága is ez volt) szubsztituálható. A gondozó, nevelõszemély mintegy programozható az anyai viselkedésre. Így az ún. duálunió,az anya-gyermek kapcsolat (mothernal bond, attachment) kialakítható, és aszemélyiség – a kisgyermeki személyiség – befogadóvá válik a freudi libidó-fejlõdési fázisok ingerei számára, míg ha az elsõ életévben károsodik, akkor

42


ezekre nem lesz fogékony, és akkor a serdülõkor idejére a felnõtt szerephely-zet elkezdi dekompenzálni, létrejön a pszichózis vagy pszichoszomatikusmegbetegedés.

Rendkívül sok kutatást és próbálkozást ösztönöztek ezek a gondolatok;már a hetvenes évek elején komoly kételyek merültek fel az alapképlet he-lyességét, vagyis az elsõ év(ek) determinatív szerepét illetõen (pl. Rutter1972). A korai depriváció, vagyis ingermegvonási helyzet – ellensúlyozásá-nak hatékonyságát mindenesetre nem sikerült bizonyítani. Ugyanakkor mindtöbb adat gyûlt össze, amely mutatta, hogy általában a korai idõszak meghatá-rozó szerepe nagy. Ha az anyai viselkedés, a családi légkör nem megfelelõ,halmozódnak a korai és a késõbbi magatartászavarok. A depriváció elhárítá-sa, ill. az anyai családi károsító hatások kivédése azonban – úgy látszik – nemvált bizonyítható módon valósággá, ezt egyértelmûen nem sikerült igazolni.Eisenberg (1984) kissé kesernyésen mutat rá, hogy csak az igazolódott egyér-telmûen, hogy a csecsemõ gondos szomatikus ellátása és lelkiismeretes orvosikezelése komoly mentálhigiénés tényezõ, ugyanis a különbözõ interkurrensbetegségek elhanyagolása központi idegrendszeri, ill. érzékszervi károsodá-sokat okoz, és ezek mint késõbbi hátrányok, a fejlõdést visszafogják és pszi-chés zavarok kiindulópontjai lehetnek. Ismeretes a minimal brain disorder, azattention deficit disorder és a többi, organikus mentálhigiénés felfogás, amelylényegében a fenilketonuria modellje szerint próbálja értelmezni a pszichészavarokat és megelõzésüket. A mai pszichiátriai irodalom teli van pl. (lásdBritish Journal of Psychiatry, American Journal of Psychiatry) kutatási beszá-molókkal, amelyek pl. influenzajárványok okozta magzati idegrendszeri ár-talmakra vezetik vissza a szkizofrénia kialakulását. Kétségtelenül igen látvá-nyosak azok az orvosi szociológiai elemzések, amelyek párhuzamot állítanaka társadalmi réteghelyzet és a pszichés zavarok gyakorisága között. A régenismert párhuzam (Buda 1972) ma elsõsorban olyan értelmezést kap, hogy azalsó rétegek nagyobb pszichiátriai morbiditása a kora gyermekkori, ill. a kis-gyermekkori neurobiológiai elhanyagoltság, ill. differenciális morbiditás kö-vetkezménye.

Mára olyan bonyolulttá váltak e kérdéskörben a tudományos adatok és fel-fogások, hogy jóformán nincs már a szakirodalomban szintéziskísérlet. Egybizonyos, az anyai törõdés szubsztitúciója nem látszik járható útnak az elsõd-leges megelõzésben, és egyelõre semmi sem mutat arra, hogy a korai ingerhi-ányok vagy traumák determináns szerepet játszanának. Ami mellett érvelnilehet, az az, hogy a gyermekkoron áthúzódó deprivációs folyamatok, huza-mos ingerkonstellációk hatnak károsítóan. Így pl. az ún. túlkötés, amely az öt-

43


venes-hatvanas években nagy figyelmet kapott a pszichoanalitikus irodalom-ban, akkor tûnik kórnemzõnek, ha egészen a korai tizenéves korig tart. A ko-rai idõszak ártalmait a késõbbi fejlõdési fázisok optimális ingerviszonyai el-lensúlyozni tudják. Ezt lényegében már Freud is felismerte, így – és ezt aklinikumban is láthatjuk – néha komoly deprivatív vagy stresszterhelõ hely-zetek (pl. az anya átmeneti hiánya, súlyos betegsége, korlátozottsága, a gyer-mek rendellenes ingerlése stb.) kisebb-nagyobb tüneti következmények fejlõ-dési leküzdésén át ellensúlyozhatók, ha késõbb a körülmények megfelelõek.Igen érdekes dolog, hogy az utóbbi években hangsúlyossá vált gyermekkoriszexuális abúzus kérdése újra elõtérbe hozta a korai traumák, ill. a genetiku-san homogén (bár legtöbbször nem izoláltan, hanem hosszú idõfolyamatbanés ismétlõdõen jelentkezõ), traumatikus hatások kórnemzõ szerepét. Igaz,hogy ez az ártalomtípus nem a valóban korai életszakaszra, hanem inkább azún.látencia-szakra vagy a preadoleszcens idõszakra vonatkozik.

Elméletileg, szemléletileg bonyolítja a helyzetet a biológiai érés nagy je-lentõsége a korai szakaszban, amely végül is az imprinting, a bevésõdés, a kri-tikus periódusok – akár a rudimentális, a neurológia ismert Jackson-féle mo-delljének megfelelõen a „neocortex” által elnyomott formában is létezõ – sze-repét nem teszi kizárhatóvá. Ugyanakkor a biológiai érés szubsztrátumánakkárosíthatósága sem zárható ki, pl. a már említett virális vagy bakteriális, aközponti idegrendszerre ható interkurrens betegségeken át.

Mindenképpen azonban jól látható, hogy az egész gondolatkör primer pre-venciós felhasználása, alkalmazása nagyon sokrétû társadalmi folyamatokonát történhetne csak meg. A szülõk családi, rokonsági, társas kapcsolati, közös-ségi segítségre, támogatásra szorulnának a kisgyermek elsõ életéveiben, hi-szen ma jól tudjuk, hogy nem csak az anya megterhelése óriási ebben a kor-szakban (és különösen a modern nõ él át ebben a korban maga is neurotizáló,megbetegítõ deprivációs állapotot, mint erre a feminista áramlatok is rámutat-nak, és mint erre a posztpartális, puerperális depresszióra, ill. „gyes-neurózis-ra” vonatkozó epidemiológiai vizsgálatok is utalnak), de a házastársi kapcso-lat is komoly megterhelés alá kerül. (Ammon [1980] szerint éppen ezért nemaz anya-kisgyermek kapcsolatnak kell a figyelem középpontjában állnia agyermeki személyiséget érõ károsodások vonatkozásában, hanem az ún. pri-mer csoportnak – szülõpár, család, szoros családi, rokoni, ill. baráti kör és agyermek relációja az érdekes.) Nyilvánvaló, hogy a valódi elsõdleges preven-ció olyan akciókat igényelne, mint a szülõi szerepre felkészítés (mégpedignem a szokott „egészségnevelõi” módon, tréningmódszerekkel, vagy „aware-ness raising” technikákkal, hanem „empowerment”, „efficacy enhancement”

44


és más, újabb módszerek formájában, különös tekintettel az empátiakészség-re, annak mindenféle ismert értelmében, beleértve a Kohut-féle szülõi empá-tiakészséget is), a pác és a család támogatása a terhességi idõszaktól kezdve(az ismert különféle szakszerû, professzionális szakembereket is érintõ, ill.önsegítéses és önkéntes segítéses formákban), a kisgyermekes szülõk számá-ra hozzáférhetõ tanácsadások, tréningek és terápiák különbözõ formái, a szo-rosabb védõnõi és gyermekorvosi ellenõrzés és ellátás stb.

Eddig elég kevés történt szervezett formában e téren, inkább az élet produ-kált bizonyos változásokat, pl. spontán terjedt el az anyai viselkedésre magasfokban képes, és a gyermekekkel törõdõ apai magatartásmód, az együttszülés,amelynek mindenképpen van komoly valós és szimbolikus értéke a gyermek-vállalásban, a gyermeki személyiség fokozott tisztelete, a szoktatásos, ill.dresszírozó nevelési módok divatjának lanyhulása (és olyan koncepciók terje-dése, mint amilyen pl. a „kompetens csecsemõ”) stb. Igazában azonban aztkell mondanunk, hogy elsõdleges megelõzés a lelki egészség terén általábanis alig alakult ki, és ebben a korai megelõzés nem vált alapvetõvé vagy centrá-lissá.

Mindez nem jelenti, hogy a kérdés ne lenne továbbra is fontos és aktuális.Lehet, hogy az érintõlegesen említett társadalmi mozgások szummálódnak, éslehet, hogy csakhamar áttör a nevelésre, gyermekvállalásra irányuló „naturá-lis” jog feladásának hajlama vagy ésszerû befolyásolásának, korlátozásánaktörekvése és így teret nyer a felismerés és a mentalitás, hogy a kisgyermekkelvaló foglalkozás, törõdés nagyobb figyelmet érdemel, ill. hogy a kisgyerme-kes család állapota általában fontos, és ennek optimalizálása lényegében pre-venciós érdek. Itt is látszik azonban, hogy kevés a kisgyermek-szülõ vagy kis-gyermek-család reláció, az elképzelhetõ programok és praxisok nem csupán agyermek érdekét képviselnék, hanem a család többi tagjáét (pl. a többi gyer-mekét) is, és nyilvánvalóan nem szûkülhetnének be a korai prevencióra, ha-nem ki kellene terjedjenek a késõbbi gyermekkorra, az ún. ödipális, majd a lá-tencia-korra, amikor a mintaadások és magatartási séma-differenciálódások, aviselkedési „forgatókönyvek” (scriptek) kialakulása folyik, amikor a gyerme-ki személyiség már mind fontosabb önálló tényezõ az ót érõ ingerek befoga-dásában és feldolgozásában.

A korai prevenció tehát a pszichikus síkon, a mentálhigiéné vetületébennem kellõen tisztázott, de ugyanakkor kétségtelenül érdekes és fontos, és min-denképpen szükséges lenne az itt felhalmozódó sok adat összegzése, a koraigyermekkorral és az ilyen gyermekeket nevelõ családokkal foglalkozók ta-pasztalatának megvitatása, a megelõzési programok áttekintése és értékelése,talán a további kutatás is.

45


6. A magyar mortalitási és morbiditási helyzetnéhány szociálpszichológiai tényezõje

Az elmúlt héten véletlenül megismerkedhettem egy fegyelmi vizsgálatanyagával. Sebész ellen folytatták a vizsgálatot, aki térdmûtétet hajtott végre,ám a mûtét viszonylag elõrehaladott állapotában kiderült, hogy az egészségestérdet nyitotta meg a másik térdet kellett volna operálnia. Visszavarrta a kép-leteket, majd nekifogott a beteg térd mûtétének, amit azután sikeresen be is fe-jezett.

Akik a hallgatóságból orvosok, tudják, hogy ilyesmi elõfordul. A század-forduló egyik híres német sebésze – ezt medikusoknak általában el szoktákmondani – orvostanhallgatók elõtt, tanteremben operált, amputációt mutatottbe, és véletlenül (ha szabad „macabre” módon tréfálkozni e komoly témán,mondhatnánk: elsõnek, illetve elõszörre) a beteg jó lábát vágta le…

A mi betegünk esete érdekesen alakult. Õ napirendre tért volna a dolog fe-lett. Elõfordul az ilyesmi, mondta õ is, már a vizsgálat során. A vizsgálatot ri-vális kollégák kezdeményezték. Maga a vizsgálat is érdekes, hiszen az operá-ló orvos természetesen arra hivatkozott, hogy az elõkészítés volt a hibás, azasszisztencia a kipreparált mûtéti területet tárta elé, õ jóhiszemûen kezdte amûtétet. Team-munkában a felelõsség kérdésének általában érdekes jogi ésetikai vetületei vannak, amit ez esetben is érdemes lenne végigelemezni, demost nem ez a dolgunk.

Az eset érdekessége számomra a beteg türelme. Ezt nem elõször tapaszta-lom, erre évtizedek óta rácsodálkozhatok orvosi gyakorlatom során. A bete-gek a legkirívóbb hibák, mulasztások esetében is ritkán tesznek panaszt. Hapanasz van, az szinte mindig a megkülönböztetõen durva bánásmód és az en-nek nyomán elõálló kommunikációs zavar miatt következik be, néha akkor,amikor valamilyen hiba is történik. Egyébként a magyar beteg mindent elvi-sel.

Sok minden rejlik ebben az attitûdben, a kisember viszolygása a hatósá-goktól, ahol általában nem kap igazat, a nemzedékeken át kialakult szubmisz-szív társadalmi tartás, a beteg léthelyzet lélektani regressziója, de a hazai or-voslás és orvos-beteg reláció erõs tekintélyelvûsége is. A betegek racionali-zálnak, reakciójuk Ervin Goffman, David Matza (techniques of neutral-

46

6. A magyar mortalitási és morbiditási helyzet néhány jellemzõje

ization), vagy Lyman és Scott (accounts) koncepcióival és módszereivel len-ne jól leírható. „Csak az nem követ el hibát, aki nem dolgozik”, mondják,vagy „a lónak négy lába van, mégis…” stb. (amihez ismét némi akasztófahu-morral, esetünk tárgykörében maradva azt tehetnénk hozzá, hogy az átlagbe-tegnek viszont csak kettõ…).

Megítélésem szerint a betegek toleranciája és beletörõdése fontos szociál-pszichológiai tényezõ a magyar egészségállapotban. A magyar egészségügyugyanis már régóta igen rosszul mûködik, ez a mortalitási és morbiditási hely-zet egyik lényeges tényezõje és ennek egyik fenntartó eleme ez a lakossági at-titûd ill. viszonyulás, a fogyasztók, valamint a felhasználók felõl jövõ kritikusfeedback hiánya, ill. könnyû elnyomhatósága.

Ezt így kevesen fogalmazták meg, Losonczi Ágnes a kiszolgáltatottságkoncepciójába ugyan ezt nyilván beleértette, de a kiszolgáltatottság túlzottana rendszerre, az egészségügyi szervezetre helyezi a hangsúlyt. Ez alapjábanigaz, hiszen tudjuk, hogy az egészségügy vezetõi a rendszer különösen jól in-tegrált részei voltak (ez a hálapénzkérdés egyik kulcsa is), akik a szociális ha-talommal összefonódva hatékonyan el tudták fojtani a kritikákat, a beteg egy-szerûen nem kaphatott igazat. De azért volt sok százezer állami, közigazgatásiés pártvezetõ és annak megannyi családtagja, rokona és barátja, aki azért is-merte a rendszert és tudta, hogyan lehet mégis kritikát gyakorolni anélkül,hogy a szocializmus nagy vívmányára, az ingyenes és legmagasabb szintû,mindenkinek kijáró egészségügyi ellátásra ne vessen rossz fényt, hanem csakX.Y. elvtárs, ill. doktor úr hanyagságát tegye szóvá, éppen a dolgozók jobb el-látása érdekében… Még ha csak ezt a kb. egymillió – politikailag integrált –lakost vesszük figyelembe, és még ha ezt kiegészítjük azzal, hogy a fontos be-tegek esetében elõre igyekeztek „szólni”, és ezeket az egészségügyben általá-ban kivételezett figyelemmel látták el, a negatív reakciók száma akkor is na-gyon kevés. A magam megfigyelési körében nagyon sok politikai VIP, sõt or-vos és orvos-hozzátartozó sérelmére történt hibáról és mulasztásról tudok,ami felett éppúgy napirendre tértek, érdekes módon még az orvost, ápolónõtmentegetõ kijelentésekkel –, mint ezt Mari néni vagy János bácsi szokta tenni,vidékrõl.

Mindezt, és ennek másik oldalát, a hibák és mulasztások egyén és társas-lélektani anatómiáját tanulmányozhattam körzeti orvosok és szakorvosok Bá-lint-csoportjaiban és továbbképzési szemináriumain egyéni konzultációkbanés a most már több százra tehetõ orvos-páciens pszichoterápiája során. Hibalenne azonban itt csak az orvosokban vagy ápolónõkben gondolkodni. Itt arendszer volt elsõdlegesen a rossz, hihetetlenül gyenge szervezés mellett,

47


rossz ellenõrzési és munkahelyi légköri viszonyok mellett, paradox érdekelt-ségi körülmények között (lásd ismét a hálapénzt) dolgozott az egészségügy, amagas pártkörökkel összefonódott vezetõk kiskirályok voltak, akik mindentmegtehettek (ismét élcelõdve a komoly témán, Csák Mátéhoz hasonlóan! pal-losjoguk volt és „pénzt verethettek”, illetve a kor nagy vicce szerint: a trambu-linról is csinálhatták azt, amit az uszoda vizében legtöbbünk csendben azért elszokott követni…).

Azt azonban, hogy az egészségügy rosszul és az entrópia törvénye szerintmind rosszabbul mûködik, és hogy e rossz mûködés a mortalitási és morbidi-tási helyzet lényeges része, nem lehetett kimondani, és még ma sem ildomoshangoztatni (ma ugyan lehet a régi viszonyokat kritizálni, ha hozzátesszük,hogy a jelenlegi vezetés még nem tudta a régi mulasztásokat helyrehozni), deazért a hivatalos álláspont inkább az, hogy a nehéz helyzetben ne rontsuk a be-tegek bizalmát, ne bántsuk meg azokat az orvosokat, akik a nehéz körülmé-nyek között is rendesen dolgoznak. De nem is könnyû argumentálni, hogy azegészségügy mûködése nem megfelelõ, hiszen ez viszonyítás kérdése. Nyil-vánvalóan igazságtalan a viszonyítás a gazdag nyugati országokhoz, de nemfair Romániához vagy Albániához sem hasonlítani magunkat. Az minden-esetre sokat mond, hogy a felnõtt lakosság várható halandósága nálunk még ekét elmaradott kelet-európai országnál is rosszabb. Az is elgondolkodtató,hogy bizonyos rutinmûtétek halálozási aránya is rosszabb nálunk, mint másutt(egynéhány év elõtti közlemény szerint pl. a vakbélmûtété). Ismert, hogy azalapellátás hatóköre milyen csekély, ugyanakkor igénybevétele, fõleg igazo-lások, táppénz és gyógyszerfelírás miatt, milyen nagy. Éppen arra irányul a re-form elsõ lépése, hogy a háziorvosnak ne kelljen minden beteget továbbkül-denie, hanem diagnosztikailag és terápiásan mind több beteget tudjon ellátni.Nem jó az idült betegségek gondozása. Nem jó a palliatív és terminális ellátás,látjuk, hogy nagyon sok beteget idõ elõtt „feladnak” és a beteg is „feladja ma-gát”, és ebben a család is asszisztál (a pszichoszomatikus irodalomban „givenup – giving up” szindrómának hívják ezt a helyzetet). Gyakran tapasztalunkolyan viszonyulást, mint Maupassant normandiai novelláiban olvashatunk,hogy a család már türelmetlenül várja a súlyos beteg halálát, hiszen annyi másdolga lenne, meg a halotti tort is illene megkezdeni, maga a beteg is szégyen-kezik, hogy õ mennyi bajt csinál. Valószínûleg mortalitási súllyal bír, általá-nos egészségügyi statisztikai értelemben is az az öngyilkossági hányad a sokmagyar önpusztítási eset közül, amely az egészségügyön, az orvosláson belülibetegek körében következik be. Ezt mindenképpen a pszichológiai-pszichiát-riai ellátás hiányaként kell értelmeznünk. De általában is rossz a betegek köz-

48


érzete, együttmûködése. Balló Róbert tanulmányai az elmúlt évtizedben arrahívták fel a figyelmet, hogy a táppénz igénybevétele torz szerkezetet mutat, aközhiedelemmel és a régi jelszavakkal ellentétben éppen kevesen és nem alegrászorultabbak vannak táppénzen és így kezelésben. Számos idült beteg-ség ismert prevalenciája alacsonyabb, mint a várható arány (a nemzetközimorbiditási adatok szerint), és ez a felderítés és a kezelésbevétel hiányosságáttükrözi.

Az ismert orvosi szociológiai megközelítésmódok is olyan összefüggésrevilágítanak rá a magyar lakosságban, amelyek szociálpszichológiai jellegûekés irracionális természetûek, mint az említett belenyugvási kedv és fataliz-mus, ill. a kezelés, ápolás minõségkontrolljával kapcsolatos igénytelenség(valamint az azzal kapcsolatos, ugyancsak eléggé irracionális és diszfunkcio-nális fizetési, illetve dotációs hajlandóság, lásd ismét a hálapénz speciálisproblémáját nálunk). Szembetûnõ pl. bizonyos betegségkategóriákban azegészségügy igénybevételének alacsony szintje, amely nincs összefüggésbena hozzáférhetõséggel (hacsak a nagyon hosszú és kényelmetlen várakozásiidõket nem tekintjük) sõt, a pár évvel ezelõtt sokat emlegetett évi 150 millióorvos-beteg találkozással egyenesen kontrasztban van (nem kell mondani,miért: ha már elmegy valaki az orvoshoz; akkor igazán foglalkozhatna a való-di bajával is…). Feltûnõ a megelõzéssel és ez egyes betegségek kórokaival éskezelésmódjával kapcsolatos lakossági ismeretek aránylag magas szintje,amellyel szemben áll az ismereteknek nagyon nem megfelelõ általános visel-kedés. Ezt táplálkozási vonatkozásban, élvezeti cikkekkel való abuzív hasz-nálat (alkohol, dohány), gyógyszerszedés, kondom igénybevétele, comp-liance stb. vonatkozásában látjuk. Már ez is sokat megmagyaráz a hazaiegészségügyi helyzet szomorú állapotáról.

Valószínû hogy nagyon rosszul állunk általános társaslélektani, a „healthpsychology” körébe tartozó készségeinkkel is, amelyek a megbetegedésekkelszemben és a megbetegedésekben védelmet jelenthetnének. A motivációsszférára mutat ez, hiába tudjuk, hogy mi az egészséges, milyen kémiai anya-gokat kellene elkerülnünk, mozognunk kellene, le kellene fogynunk, le kelle-ne lassítanunk „stresszfogyasztásunkat” stb. – Nem így járunk el. Egy-egyember több ilyen egészségi mulasztásban, viselkedési hibában „ludas”, való-színûleg ezeket nem lehet egyenként vizsgálni, vagy befolyásolni. Az orvosiszociológia ma komplex, clusterszerû összefüggéseket keres e téren, és ezeketaz összefüggéseket már nemcsak az egyénbe allokálja (és ezáltal is elkerüli azegészségmegõrzés terén régóta helytelennek tartott „victim blaming policy”-t),hanem annak párkapcsolatába, családjába és közösségi viszonyaiba is. Aaron

49


Antonovsky pl. a „sense of coherence” fogalmában egyenesen feltételezi,hogy az egészséghez bizonyos lelki készenlét kell, mert enélkül a személyiségátadja magát a betegségnek, ill. nem érdekelt az egészség fenntartásában. Atársas támaszrendszerek jó mûködése ezt sokban segíti, hozzájárul ahhoz,hogy a testi és viselkedési egészségállapottal kapcsolatos élményeknek meg-legyen az érthetõsége, prediktabilitása, énreleváns jelképes és valós értelme,és az állapottal kapcsolatosan a kontroll érzése. Számos más koncepció is ta-lálható a szakirodalomban, pl. a locus of control elv, amely a kívülre helyezettélmény és eseménykontroll esetében általában csökkent stressz-toleranciát ésmegbetegedési hajlamot talál, vagy a Jerome Frank által leírt, demoralizáció-nak nevezett jelenség, hogy a beteggé válás (akár valós, akár neurotikus érte-lemben) akkor következik be, ha a belsõ fegyelem, magatartásorganizáció fel-lazul, a saját léthelyzet értelmetlenségének, reménytelenségének elfogadásá-val a személyiség felhagy a lélektani, motivációs szempontból „költséges”tartásával, pl. azzal, hogy italnak, drognak ellenáll, megpróbál leszokni, nemakar dohányozni stb.

Sajnos, olyan adatunk hazai kutatásokból, amelyek ilyen összetett közelí-téssel próbáltak volna vizsgálódni, nincsenek, így csak következtetni tudunk.Az a nagy elbizonytalanodás és dezorientáció, ami az elmúlt évtizedekben jel-lemzõvé vált a magyar lakosságban és felfokozódott a „kompország” jelleg-nél fogva, a nyugati konzumtársadalom értékeinek felülvizsgálatlan átvétele,a nagyfokú társadalmi anómia, a „gulyáskommunizmus” által nyújtott sem-mi, ill. illegitim lehetõségek igénybevétele a konzumértékek és nyugati élet-minták érdekében, az ezzel összefüggõ „önkizsákmányolás” stb. mind arraengednek következtetni, hogy nálunk rossz a társaslélektani közérzet ésegyensúlyállapot. Sajnos, ezt most szakszerûbben és operatívabb módon nemtudjuk megragadni.

Van egy fordított, csavart megfigyelésem, ami ugyancsak ezt a konklúzióthúzza alá számomra. Mint ahogyan a nagyfokú magyar fatalizmust a térd-mû-hiba eset illusztrálta számomra, ezt is friss tapasztalattal tudom megvilágítani.Ugyancsak ennek a hétnek terméke, hogy a rádió – valamilyen ismeretterjesz-tõ mûsorához – rövid interjút kért tõlem. Azt kérdezték, hogy lehetséges az,hogy egy gyógynövény-ismertetõ kötet (sajnos a szerzõ nevét és a könyv cí-mét nem jegyeztem meg, de ez talán most nem is annyira érdekes) nálunk egy-millió példányban fogyott el, holott egyébként azt lehet tudni róla, hogy a kül-földön is népszerûnek mondható könyv, amely 10 évvel ezelõtt jelent meg ésösszesen 17 nyelven adták ki, összesen még hárommillió példányban kelt elmásutt. Mi az oka, hogy nálunk ilyen nagy a kereslet ilyen könyvek iránt?

50


A válasz ide, mostani témámhoz vág. Nem tudom, hogy valóban ennyi pél-dány elfogyott-e, szerintem 100.000 példány is nagyon figyelemreméltó len-ne és másik 16 nyelven a hárommillió kötet – ismerve valamelyest a világkönyvpiacát – bizonyosan nem kevés. Ez a nagy példányszám empirikus kér-dés, de nagyon hajlamos vagyok elhinni, hogy nálunk ma különleges piacavan az ilyesminek, mert lépten-nyomon látom, milyen mennyiségû egészség-gel kapcsolatos felvilágosító és „felhomályosító” irodalmat adnak el. Ez utób-bi jelzõt az alternatív medicina, az „õsi” és „keletigyógymódok, mágikus sze-rek, bioenergia-átviteli módozatok, talpmasszázs, csontkovácsság és más„modern” irányzatok irodalmára értem. Döbbenetes az igény ezek iránt az el-járások iránt, még istenes, ha éppen a gyógynövényekkel foglalkozó könyvfogyna a legjobban, az még reményt keltene, hogy valami józanság mégis vana „fogyasztóban”. A forgószélként az országot végigsöprõ hiedelem a „pszi-chochirurgiában” (a rosszindulatú daganat vértelen, kézzel történõ kioperálá-sában), vagy az évente felbukkanó „biztos” gyógymódok a rák ellen, amelyekoly vitézül küzdenek a „hivatalos” medicina gáncsoskodásával, a mint gyó-gyító „hígított víz” és a többi õrültség ugyanis nagyon csüggesztõ. Ijesztõ,ahogyan sorban állnak a kézrátétellel gyógyító ukránok és kínaiak rendelõielõtt, ahogy hagyják magukat egyetemi tanárok és akadémikusok is megko-pasztani sarlatánok által. Mindez megítélésem szerint ugyancsak a mély,nagyfokú társadalmi dezorientációra, az egészséggel és az egzisztenciávalkapcsolatosan megroppant társadalmi életérzés nagy elterjedtségére utal. Eb-ben a tényben is benne van a fatalizmus egyik gyökere, a csodavárás, miköz-ben benne van valamiféle társadalmi reorganizációs törekvés, hiszen így leg-alább a „sense of coherence”, ha mágikusan, de alacsonyabb szinten is, devisszaállítható. Én „rendelem meg” a gyógymódot, én választom a terapeutát,akivel biztosan nincs semmi kapcsolatom, elég referencia nekem, hogy az or-vosok berzenkednek, hiszen azok már lejáratták magukat nálam, levizsgáz-tak, és „ellenségem ellensége”, ugyebár, az én barátom stb. Fizetek a gyógyí-tásért, ha kell, sokat, hiszen úgyis mindegy, jó részét úgyis kiadom hálapénz-ként vagy a magánpraxisban honoráriumként, és ha mégis „bejön” a csoda,nem is olyan rossz a befektetés… Ha ezt az életérzést értelmezni próbáljuk, azalternatív medicina, ill. a csodamódszerek alkalmazásával a páciens bizonyosfokig magához ragadja a kontrollt. Mágikus szinten a bizodalom révén a ter-mészettudományos medicina számára elfogadhatatlan mértékben lead a kont-rollból de a terápiás viszonyt, a közvetlen kezelést illetõen nyer a kontroll te-rén (a kontrollt a kibernetikai-rendszerelméleti konnotáció jegyében értve).

51


Ha jól belegondolunk, az egészségügyi ellátás minõségkontrollja, ami a bi-zalmat a beteg számára racionálisan szolgáltathatná – és aminek természetétCsákány György a Valóságban kb. 10 évvel ezelõtt megjelent cikkében úgy il-lusztrálta, hogy a modern gyógyászatban a bizalomnak olyan természetûnekkellene lennie, mint a repülésnél: a légitársaságban kellene bízni és nem az ak-tuális hajózó személyzetben vagy pilótában –, nálunk nagyon gyenge. Szinteteljes az anarchia, és itt ismét van néhány komparábilis tapasztalatom, cseh,szlovák, lengyel, horvát vetületben, gyakorló és kórházi orvosi vonatkozás-ban, és minden összehasonlításban a hazai minõségkontroll marad alul. Eznyilvánvalóan kihat, visszatükrözõdik a lakosság tudatában és nemcsak szer-vezeti szinten diszfunkcionális, hanem demoralizáló is. Ezt is tovább kelleneelemezni és vizsgálni.

Igazában tehát csak hipotéziseket és értelmezéseket tudok adni, de azért azthiszem, hogy a nagy megbetegítõ vagy egészségkárosító hatások differenciá-lis sajátos érvényesülése mellett ezek a szociálpszichológia területére tartozótényezõk is nagyon erõsen belejátszanak, ha éppen nem determinatív erejûek,a magyar mortalitási és morbiditási helyzetbe. Ha ezekben nem történik vala-mi javulás, elõnyös változás, a magyar egészségromlás trendjei, félõ, továbbfolytatódnak (hiszen a nagy noxák terén aligha várhatunk változást, ha csak atáplálkozást vesszük, a jelenlegi és a közeli jövõ helyzete aligha fog kedvezniaz egészségesebb étkezésnek, de a környezetet is aligha lehet gyorsan meg-tisztítani, vagy a balesetek számát csökkenteni, a túlmunka kényszerérõl nemis beszélve…). Ugyanakkor talán ebben a társaslélektani szférában lehetnevalamit gyorsabban segíteni. Talán ez lehetne valamiféle mentálhigiénésmunka, valamilyen health promotion tevékenység dolga…

52


7. A személyiségfejlõdés és a személyiség-fejlesztést szolgáló csoportmódszerek

(Nemzetközi szakirodalmi helyzetképés perspektíva)

A személyiség fejlõdése mai tudományos felfogásunk szerint két erõ és fo-lyamatrendszer eredménye. Egyik az emberben elõrehaladó biológiai, ill.biopszichológiai érés. Csecsemõ- és kisgyermekkorban ez az érés a fejlõdésmeghatározója, sok kísérlet és tapasztalat mutatja, hogy az alapvetõ emberi ésgyermekkorban kibontakozó képességek (járás, beszéd stb.) elsõsorban aneurális és neurohormonális éréstõl függnek, külsõ hatásokkal – pl. gyakor-lással – alig befolyásolhatók. A növekvõ gyermekben és a felnõttben az érésszerepe kicsi, ill. minimális, esetleg áttételes és közvetett jelentõségû (pl. atestmagasság kialakulása, a másodlagos nemi jegyek kialakulása stb. jegyé-ben), viszont a külsõ hatások, elsõsorban az élethelyzeti és interperszonálisbefolyásolásra történõ tanulás szerepe rendkívül megnövekszik. A tanulásszoktatáson, operáns kondicionáláson, gyakoroltatáson és mintanyújtáson átfolyik. A társadalom általában szervezett formában igyekszik gondoskodniarról, hogy a szükséges tanulás létrejöjjön, a kultúra készségátadási normákatalakít ki a család, a rokonság és a közösség számára, továbbá speciális intéz-ményeket hoz létre. Leginkább az oktatási, képzési intézmények ilyenek, detanítást elõsegítõ funkciója van a vallásnak és a katonaságnak is. Számos mástársadalmi hatás szintén hordoz tanulást lehetõvé tevõ effektusokat is.

A társadalmi intézmények és szervezett hatások fõleg ismereteket és cse-lekvési szinten mutatkozó képességeke: tanítanak, olyanokat, amelyek jól kö-rülírhatók és a népesség megfelelõ csoportjaival elsajátíttathatók. Lényegé-ben a személyiségtõl függ, mennyire szerzi meg valaki a szükséges ismerete-ket és készségeket. A tanulás ugyanis a személyiség aktivitását is igényli. Aformális, pl. iskolai tanulásban ez nyilvánvaló, de a társadalom különbözõ rej-tett befolyásainak, hatásainak tanulásos átvételében is van aktív elem, még haa tanulás maga öntudatlanul történik is. Ez pedig abban mutatkozik meg, hogymennyire fogadja be az ember az õt érõ hatásokat, mennyire reagál rájuk,mennyire változik hatásukra. Egyes emberek kirekesztik magukból, elfojtják

53

7. A személyiségfejlesztést szolgáló csoportmódszerek

a különbözõ hatásokat, míg másokban azok összetett folyamatokat indítanakel.

A fejlõdés fogalmát részben az ismeretek és készségek, képességek akku-mulációjának folyamatára vonatkoztatjuk, részben olyan pszichológiai válto-zásokra, amelyek a személyiség szerkezetével és belsõ munkamódjaival kap-csolatosak. E téren a fejlõdés a differenciálódás, a különféle viselkedési ké-pességek fokozódása, a magatartás feletti kontroll, a feszültségek tûrésének éslevezetésének lehetõségei, a lelki folyamatok közötti belsõ ellentmondásokcsökkenése, a másik emberrel való kontaktus és kapcsolat kialakítása stb. ve-tületében bontakozik ki. A fejlõdés fokát gyakorlatilag összehasonlítás révénállapítjuk meg, hasonló korcsoport, társadalmi réteg stb. tagjaihoz képest. Afejlõdést önmagában korábbi fejlettségi állapotokhoz mérve is meg lehet be-csülni, ha az adott viselkedési szint alkalmazkodóbb és kreatívabb hasonlóhelyzetekben, mint korábban volt. Önmagában a fejlettség ismérve a pszichi-kus folyamatok nagyobb integrációs szintje, a problémamegoldás fokozottképessége, a viselkedés szervezésében a több elõrelátás, nagyobb valóságori-entáltság, az emberi kapcsolatokban a kölcsönösség, intimitás elérésének na-gyobb képessége. Fejlõdésnek tekintjük, ha a magatartás szervezése az integ-ráció felé halad, ha a viselkedésben kevesebb az ellentmondás és a tüneti meg-nyilvánulás, ha a személyiség képes távolabbi célok érdekében közeli kielé-gülési lehetõségeket halasztani. Fõleg az érzelmek, az indulatok és a kommu-nikáció vetületében mutatkozik meg a pszichikus fejlõdés – az érzelmek telje-sebb átélése, kibontakozása, az indulatok kellõ kontrollja, az energiák harmo-nikus beépítése a cselekvésbe és a viselkedésbe, a kommunikáció valóságori-entált percepciókat követõ hatékony mûködése jelzi a fejlõdés mértékét.

Azért tûnik a legfontosabbnak az érzelmek, az indulatok és a kommuniká-ció szférája, mert az ismereti (kognitív) és a cselekvési szférában történõ gya-rapodás, fejlõdés nem jár okvetlenül együtt az általános személyiségfejlõdés-sel, sõt, nagyon gyakori jelenség, hogy a jó intellektuális fejlõdés mellett azérzelmi, indulati és kommunikációs fejlõdés jelentõsen elmarad. A fejlõdés elényeges dimenzióinak elmaradása általában meghiúsulásokkal, feszültsé-gekkel és konfliktusokkal, tüneti megnyilvánulásokkal és kapcsolati zavarok-kal áll párhuzamban.

A fejlõdés tendenciája, lehetõsége általános és ontológiai jellegû, alapvetõa személyiségben, ez önálló biopszichológiai tényezõnek tekinthetõ. Ezt szá-mos személyiségelmélet is posztulálja (pl. Horney 1938, Maslow 1962, All-port 1981 stb.). E személyiségelméletek alaptételét a személyiség ún. növeke-dési modelljének szokták nevezni (growth model). Ugyanakkor minden sze-

54


mélyiségelmélet hangsúlyozza, hogy a fejlõdés tendenciája erõs gátlás alá ke-rülhet, különösen traumák és konfliktusok hatására, visszatarthatják túlkötõszülõrelációk és megállíthatja ezt a tendenciát kábulatot okozó kémiai anya-gok (alkohol, drogok) hozzászokásos, huzamos használata. A fejlõdés fázikusés diszkontinuus, a differenciálódó pszichikus képességek szakaszokbanszervezõdnek, e szakaszokon a fejlõdésnek általában szabályszerûen át kellmennie. A diszkontinuitás arra utal, hogy csak ritka az egyenes vonalú ésegyenletes fejlõdés, rendszerint stagnálások és ugrások jellemzik a fejlõdést.Néha visszaesések is vannak, ezt nevezi a személyiséglélektan regressziónak,ilyenkor korábbi fejlõdési szakasz szabályozási állapota válik uralkodóvá. Aregresszióból általában gyors a visszatérés a késõbbi – már elért – fejlettségifokra.

Mai tudásunk szerint a fejlõdés mozgatója a kapcsolati térben zajlik. Gyer-mekkorban a döntõ hatások a szülõktõl, családtagoktól indulnak ki, a fejlesztõhatások konfrontációk és feszültségek nyomán állnak elõ, rendszerint olyankorszakokban, amikor a gyermekkorban gyors és nagyarányú fejlõdés kiala-kult viszonyformák átalakítását teszi szükségessé. Egy-egy fejlõdési fázis le-zárulása lehet elégtelen és traumatikus jellegû, ez a következõ fázist elnyújt-hatja, esetleg befejezetlenné teheti. Ilyenkor bizonyos ideig mintegy konzer-válódik egyfajta fejlettségi szint. Minél hosszabban tart ez a stagnálás, annálnagyobb a valószínûsége, hogy a biológiai életkorral együtt járó életfeladatokmegoldatlanok maradnak. A fejlõdés megállásának káros következményeitgyakran palástolják olyan élethelyzetek, amelyek a személyiséget védik,egyensúlyban tartják, amelyek megkönnyítik a személyiség számára az életet.Ha a védõ környezet felbomlik (pl. haláleset folytán, foglalkozásváltozás,életkörülmények változása miatt), a személyiség krízisbe kerülhet, tünetimegnyilvánulásokat mutathat. Ha a fejlõdés gyermekkori fázisokban áll meg,ennek általában súlyos pszichopatológiai következményei támadnak, ebbõllesz a pszichiátriai megbetegedés (többnyire a felnõttkorban kibontakozóan,amikor az életfeladatok – pl. párkapcsolat, szexuális élet, foglalkozási szerepstb. – terhei a személyiséget dekompenzálják). Az iskolás kortól a kortárscso-portok hatnak fejlesztõen, majd az elsõ társkapcsolatok. A serdülõkor nehézkorszak, elõször itt szembesül az emberek nagyobb része a korábbi fejlõdéselégtelenségeivel, mert ekkor kell tudni egyenrangú párkapcsolatra lépni, fel-nõttként viselkedni, új csoportnormáknak megfelelni. A fiatal felnõttkorban amunkaszervezetekbe való beilleszkedés okoz nehézségeket, majd a házasság,a saját gyermekek és család alapítása, a növekvõ gyermekekkel kapcsolatoskonfliktusok sora, a házassági feszültségek, a válás, még késõbb pedig beteg-

55


ségek, meghiúsulások, veszteségek terheit kell viselni. Jelenlegi ismereteinkszerint minden megélt, elszenvedett és megoldott probléma érlelõen hat. Akitélete ilyen problémáktól megkímélt, az bizonyos fokig elmaradt a fejlõdés-ben. Mikszáth Kálmán nagyon találóan állapítja meg Jókairól írt életrajzikönyvében, hogy a nagy író a szenvedést, a krízist, a bánatot nem tudta ábrá-zolni regényeiben, mert „nem volt a házában soha kicsike koporsó”…

A fejlõdés szabályszerûségeirõl, állomásairól, típusos hibáiról nagyon so-kat lehetne mondani, mert nagyon sok tudományos ismeret gyûlt róla össze.Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy mindent tudunk róla, bizonyos össze-függések még nem kellõen feltártak. Lényeges tény, hogy a mai civilizált tár-sadalmak nagyobb mértékû, távlatú személyiségfejlõdést igényelnek, mint akorábbi társadalmi szerkezetek. A korábbi társadalmi alakzatokban az egyesember helye és életperspektívája körülhatároltabb volt, az emberi magatartásfeltételrendszere kevésbé változott, a szocializáció során könnyebben megta-nulható volt. Szembetûnõk voltak a viselkedésminták, egyértelmûbbek a sza-bályok, bizonyos életproblémák elviselését megkönnyítette a vallás. Magyorsan változnak az életfeltételek, nagyon sok új körülményhez kell tudni al-kalmazkodni, az emberek sokféle új szokással, értékkel, életformával szem-besülnek, kevesebb az intézményesített társas segítség és támasz a problémákmegoldásában, az egyéni önmegvalósítás a közvetlen vezérelv, ezért ennekmeghiúsulása vagy sikertelensége különösen nagy feszültségeket kelt. A maiember léthelyzetét egészen új filozófiai antropológiai elméletek próbáljákmegragadni (pl. Gadamer 1967, 1972, Hampden, Turner 1970 stb.).

A lényeges momentum az, hogy az utóbbi kb. ötven évben egyre rendsze-resebben és gyakrabban vetõdik fel társadalmi méretekben az a felismerés ésigény, hogy a személyiség fejlõdését gyorsítani, fokozni kellene, nem elegen-dõ ezt egyszerûen csak az élet természetes fejlesztõ erõire bízni. A fokozottfejlesztés szükséglete két vetületben merül fel, egyik az emberekkel foglalko-zásszerûen érintkezõ és valamilyen befolyásoló munkát végzõ szakmák kere-tében, ahol sokan szembesülnek azzal, hogy nem tudnak eléggé bánni mások-kal, bizonyos jellegzetes problémákat nem tudnak megoldani, a másik pedig amûvelt ember önismereti igényének vetülete. A mai ember számára élményei-nek – különösen más emberekkel kapcsolatos élményeinek – értelmi feldol-gozása is nagyon bonyolult feladat, és ennek során a saját személyiség is kér-désessé válik, és fokozatosan a saját indítékok, vágyak, érzékenységek mé-lyebb háttere felé is fordul érdeklõdés. Ez az érdeklõdés azután az embereketönvizsgálatra, pszichológiai ismeretszerzésre, önmagukkal kapcsolatos tanu-lási lehetõségek kihasználására ösztönzi.

56


Különbözõ próbálkozások alakultak ki annak érdekében, hogy ezt az önis-mereti érdeklõdést és személyiségfejlesztési igényt hatékonyan, gazdaságo-san, szélesebb körben, intézményesen, ill. szervezetten elégítsék ki. Történe-tileg legrégibbek és gyakoriság szempontjából legelterjedtebbek a pszicholó-gusok, pszichiáterek vagy társadalomtudományi szakemberek által elõkészí-tett és vezetett csoportos önismeret és személyiségfejlesztõ kurzusok, ame-lyekre önkéntesen lehet jelentkezni. A személyiségfejlesztés kapcsán elsõsor-ban ezekrõl kell beszélni. Az utóbbi évtizedekben ezeket megpróbálták alkal-mazni a személyiségfejlesztés különféle hagyományos társadalmi intézmé-nyein belül is (pl. iskolában, különféle hivatalos képzésekben, katonai kikép-zésben stb.). Itt az alkalmazásra jellemzõ, hogy az önkéntesség már nem krité-rium, bár a legtöbb esetben valamiképpen figyelembe veszik a hajlandóságotis az ilyenfajta fejlesztésre való kijelölésben (mivel általánosan kötelezõvéezeket a módszereket nem tudják tenni). Felmerült azonban már az igény,hogy a mindennapi személyiségfejlesztésben – különösképpen az iskolai ne-velésben – rendszeres foglalkozásként és általánosan kellene alkalmazni eze-ket az eljárásokat, mintegy tantárgyként. Számos jel mutatja, hogy a fejlõdésebbe az irányba halad. A világon több helyen pl. a személyiségfejlõdésbenhátrányos szociális és interperszonális helyzetük miatt elmaradt gyerekek ne-velésében eredményesen használják fel ezeket a módszereket (pl. Eisenberg1984). A távlatokat jól mutatja a Magyarországon több mint egy évtizede el-indult, Zsolnai József nevével fémjelzett korrekciós, fejlesztõ nevelés, amely-ben kommunikációs képességeket gyakoroltatnak, fejlesztenek szokványosoktatási csoportszituációban. E módszer a gyakorlatban eredményes, hasz-nos. Hasonló, intézményes keretben folyó fejlesztõ gyakorlások leginkábbemberrel foglalkozó szakágak képzésében (orvosképzésben, pszichológusok,szociális gondozók, papok, tanárok stb. képzésében) valósulnak meg. Mégmessze van, hogy az ilyenfajta személyiségfejlesztõ képzés általános legyen,a tendencia azonban kétségtelenül ez.

Mielõtt azonban a használatos csoportmódszereket és ezek elveit köze-lebbrõl vizsgálnánk, szólni kell az önismereti érdeklõdés és a személyiségfej-lesztési igény megnyilvánulási módjairól és társadalmi megjelenési folyama-tairól. Ez az érdeklõdés és igény századunk terméke. Eredetét társadalom-historikusok és kultúrtörténészek a századforduló idejére teszik. A társadalmiváltozások, amelyek az emberek megszokott, nemzedékeken át öröklõdõ ori-entációs sémáit megzavarták, ekkor kezdtek jelentõsen felgyorsulni és szem-betûnõen nagy méreteket ölteni. Olyan évezredes szokások alakultak át, minta tekintélytisztelet, a vallásos hit, a nõk férfiaknak alárendelt társadalmi hely-

57


zete, a szexualitás tilalma stb. Ugyan ezek még sokáig a társadalmi rend pillé-rei maradtak, de már repedezni, omladozni kezdtek. A nyomukban támadóemberi problémákkal mindinkább foglalkozni kezdett az irodalom és a szín-ház. Igazi ösztönzõt azonban a pszichoanalízis közismertté – legalábbis értel-miségi körökben széltében-hosszában ismertté – válása jelentett. A pszichoa-nalízis emberképében hangsúlyt kaptak az irracionális erõk, a belsõ ellent-mondások, a tudat és az akarat korlátait átszakító késztetések, a neurotikus tü-netek. Ezek a korábbi emberképekben szégyellnivaló gyengeségek voltakcsupán, amelyekrõl nem illett beszélni, amiket nem tartottak általánosnak. Apszichoanalízis hatására viszont ezek a mûvelt köztudat részeivé váltak. Anyugati világ mûvészete, irodalma rezonált erre a tematikára. Ismeretes, hogymennyire befolyásolta a pszichoanalitikus problémalátás, és az ennek nyo-mán kibontakozó pszichológiai kíváncsiság pl. Magyarországon a Nyugatnemzedékét. Ez talán korban még meg is elõzte a német vagy az amerikai ha-tást. Egyes társadalmi körökben a pszichoanalízis hatására elterjedt az álmok,tévcselekmények, viccek elemzése, elõtérbe került a felnõtt személyiségbenlévõ gyermeki, érdeklõdést vonzott a tudattalan, megismerési síkon is érde-kessé vált a szexualitás. Részben a pszichoanalízis, részben a belõle kinõttmélylélektani iskolák ismertté tették a szimbólumok pszichológiai jelentõsé-gét. Sok más pszichoanalitikus koncepció is elterjedt, és az analitikus tanoknyomán sok ember kedvet és eszközt kapott az önvizsgálatra, önmegértésre.Bár különbözõ politikai okok miatt a harmincas évek elejétõl a pszichoanalí-zis befolyása számos nagy és kulturált országban gyakorlatilag megszûnt(ilyen vagy olyan okok miatt betiltották az analitikus mozgalmat és az analiti-kus eszmék terjesztését, pl. Németországban, Szovjetunióban), közvetett mó-don mégis önismereti mozgást indított el. Mûfaj lett a népszerûsítõ pszicholó-gia, egyre több könyv és cikk jelent meg, aminek a célja az volt, hogy a min-dennapi tudatot lássa el lélektani ismeretekkel. Sokáig statikusak és valójábankevéssé használhatók voltak ezek az ismeretek, tulajdonságokra, képességek-re centráltak, elsõsorban „emberismeretet” akartak adni, vagyis a másik em-berre irányították a figyelmet (alkattanok, típustanok stb.), de azért fenntartot-ták az érdeklõdést a lelki jelenségek és az emberi viszonylatok iránt.

A második világháború utáni korszak volt az, amikor az emberi léthelyzetmind többek számára vált problematikussá, ill. bonyolultsága és ellentmondá-sossága könnyen nyilvánvalóvá tehetõ volt. Ekkor már a film is felzárkózott aregény, a novella és a dráma mellé a pszichológiai témaválasztás terén. A lé-lektant népszerûsítõ könyvekben egyre több szó esett a tesztekrõl, kérdõívek-rõl, mint az emberismeret, önismeret eszközérõl. Hiába próbálták – és próbál-

58


ják (mert ez a jelenség is bír utóélettel, ha kisebb lendülettel is, de folytatódikúj területeken, mint pl. nálunk, ahol a pszichológiai ismeretterjesztésbõlhosszú évtizedek estek ki, még mostanában tetõzik is) – a pszichológusokmegõrizni ezeket az eszközöket maguknak, a népszerûsítés nyomán sokfélekérdõív és teszt közkézre kerül, magazinok is újabb és újabb kérdés-battériá-kat ajánlanak, hogy az olvasó megállapíthassa, milyen ember õ, milyenek aképességei, milyen jellemvonásokkal rendelkezik stb.Ma már tudjuk, hogyilyen objektivált módon kevés megbízható ismereteket lehet szerezni önma-gunkról, sõt, ezek a tesztmódszerek – bizonyos körülírt alkalmazási területe-ket kivéve – a tudományos személyiségvizsgálat céljaira is alkalmatlanok, hi-szen a kérdõívet kitöltõ vagy a válaszadó nem spontán adja magát, hanem va-lamilyen feltételezett helyzetnek és elvárásnak akar megfelelni, és ezáltal akapott eredmények változékonyak és nehezen értelmezhetõk (pl. Mills, Ho-gan 1978, Bungard 1980, Tedeschi 1981 stb.). Úgy látszik tehát, hogy az ön-vizsgálatnak az az útja, ami a testi orvoslásban bizonyos fokig járható, mert azátlagember is mérheti és méretheti a vérnyomását, elvégezhet erõnléti próbá-kat, tesztpapírcsíkokkal vizeletelemzést végezhet, és betegség gyanúja eseténkorán fordulhat orvoshoz, a pszichológiában nem válik be.

Az események azonban felgyorsultak, új irányzatok születtek, amelyekelsõsoriban szemléletet képesek formálni, voltaképpen a pszichoanalízis és amélylélektani iskolák hagyományát folytatják. Egy-egy sikeres könyvön ke-resztül ezek a szemléletek, ma milliókat érnek el. Így lett ismert az ötvenesévekben a pszichodráma, a szociometria, a csoport, késõbb a tranzakcionálisanalízis (Berne [1964] és Harris [1967] híres könyvei nyomán, amelyek milli-ós példányszámokat értek el), a nem-verbális kommunikáció tana, Rogers ún.nondirektív szemlélete és módszere stb. Szinte fel sem lehet sorolni az egy-más befolyását erõsítõ vagy feltételezõ írásokat és eszmei hatásokat. Bizo-nyos, hogy sok híres regény is adott meggondolkodtató vagy éppen érzelmi-leg motiváló ösztönzéseket (Bellow Herzogjától Phillip Roth Portnoy’s Com-plaint-jéig, a modern francia, olasz regényekig), de hozzájárult a pszichológi-ai és önismereti érdeklõdéshez egy sor olyan munka is, mint David RiesmanMagányos tömeg c. könyve, amelynek elsõ kiadása is megközelítette a millióspéldányszámot. Hosszasan lehetne sorolni a különbözõ hatásokat, a lényegazonban az, hogy kialakult és terjedõben van egyfajta sajátos pszichológiaikulturáltság, aminek elemei bekerülnek a mindennapi önértelmezésekbe, azemberi kapcsolatok magyarázati sémáiba, a köznapi problématudatba. Egy-egy olyan fogalom, mint pl. a Rogers nyomán közismertté vált empátia, az újszempontok egész rendszerét képes mozgósítani (Buda 1978, 1985). Az új

59


pszichológiai ismeretek megfogalmazhatóvá tesznek bizonyos élményeket,könnyen kialakul nyomukban motiváció az önismeret fáradságosabb, hosszantartó fejlesztésére is. Nagy jelentõségû, hogy az új ismeretek egyben módszer-ismeretet is jelentenek, az emberek nagy tömegei válnak tájékozottá a „pia-con” található önismeretfokozó, személyiségfejlesztõ módszerekkel kapcso-latban, és mint „fogyasztók” tudják, hová forduljanak.

Itt említendõ,hogy az önismeret és a személyiségfejlesztés gyakorlati síkonnemkét különálló dolog, hanem ugyanannak a problémakörnek más oldala,más kifejezésmódja. Éppen mivel a statikus önismeret voltaképpen értékte-len, sõt, félrevezetõ lehet, az önismeret társadalmi vetületben felszínre kerültértelmezésében nem elsõsorban a saját személyiségrõl kialakított kép áll a fi-gyelem elõterében. Tudatosult, hogy önismeret leginkább újfajta társas hely-zetekben alakulhat ki, amikor szokatlan ingerek hatására a személyiség szem-besül, hogy valamilyen vonatkozásban mire képes és mire nem, hol vannakeddig ismeretlen gyenge pontjai. Az új helyzetek nem hozhatók létre azonnal,mintegy tesztszerûen, hanem sajátos gyakorlatok és interperszonális folyama-tok kellenek, amelyekben be kell gyakorolni bizonyos viselkedésformákat,meg kell tanulni elviselni feszültségeket, amelyeket a mindennapi élet ritkánkelt, legfeljebb krízisek, konfliktusok idején. Az önismeret tehát erõfeszítése-ken, gyakorláson, pszichológiai változásokon át bontakozik ki, az önismeretimódszerekben, laboratóriumokban lényegében azokat az élményeket és em-berközi eseményeket „dúsítják fel”, amelyek a szokványos személyiségfejlõ-désben is érlelõen, fejlesztõen hatnak. Az önismeret igénye mögött csak a leg-ritkább esetekben áll tiszta megismerési vágy, a fõ indíték legtöbbször a prob-lémamegoldás, helyzetelviselés, alkalmazkodás vagy a személyiségfejlõdéselõsegítése. Az önismerettel tehát szervesen együtt jár a személyiségfejlõdésigénye, nemcsak az önismeretre törekvõk részérõl, hanem az önismeret foko-zását munkáló szakemberek és szervezetek részérõl is. A mai fogalomhaszná-lat az önismereti oldalt akkor emeli ki, ha a foglalkozás rövid távú, kóstoló jel-legû, ha a hangsúly inkább a megnyilvánulásra, aktivációra esik, és ha az al-kalmazott módszerek és kialakuló folyamatok a személyiséget felszínesenvagy kis intenzitással vonják magukba, involválják. Ilyenkor a személyiségáltal végzett lelki munka kevesebb feszültséggel jár, a folyamat révén történtlelki gyarapodás kisebb fokú, a változás nem közvetlen, inkább távlatilag hat,csak fokozatosan járul hozzá ahhoz, hogy a személyiség lekötõdött fejlõdésipotenciálja némileg felszabaduljon. A személyiségfejlõdési aspektus akkorfontos, ha a kívánt, megcélzott változás nagyobb ívû, ha a gyakorló folyamathosszabb ideig tart, komolyabb áldozatot kíván a személyiségtõl. A fejlesztõ

60


módszerek esetében már fontos kérdés a hatékonyság, ezt általában mérni ispróbálják, ezenkívül a fejlesztési próbálkozásokat rendszerint utóvizsgálatokis követik, amikor azt igyekeznek megállapítani, hogy az elért változás tar-tós-e.

Mind az önismeret szerzésében, mind a személyiségfejlesztés serkentésé-ben a kulcsfogalom a gyakorlás, a tréning. A tréning szó a módszerek egy ré-szének elnevezésében is benne van. A metafora világos, ahogyan a testi erõn-lét, teljesítõképesség nem változtatható meg tetszés szerint, hanem fáradságosgyakorlási, edzési folyamat kell hozzá, ugyanúgy a lelki képességek, készsé-gek sem fejlõdnek gyakorlás, edzés nélkül. Éppen a tréning vállalása az amozzanat, amiben nagy szerepe van egy-egy módszer ismertségének, köztu-dati elfogadottságának, akár divatos jellegének, hiszen ennek nyomán alakulki az önismereti, fejlõdési igény és abból valódi motiváció, ami a tréning ne-hézségein átsegít. Lényegében a tréning vállalása és az ezt megelõzõ kognitívés motivációs lépések máris bizonyos változást jelentenek a személyiségben,már ez is fejlõdésnek tekinthetõ, ugyanúgy, mint ahogyan a testi egészség te-rén már fejlõdés, ha valaki felismeri az egészség megõrzésének követelmé-nyeit és elkezd tenni is valamit azokért.

Lényegében a gyakorlás, a tréning nehézségei miatt folyik az önismeret-fokozás és a személyiségfejlesztés mindig csoportosan. A csoport motiváció-fenntartó és motivációerõsítõ, ezért is használják a legkülönbözõbb terápiásés személyiségváltoztató hatások közvetítésére. Höck a csoportterápiák fo-galmával jelöli mindazokat a módszereket, amelyek a csoport erõit valami-lyen fejlesztõ, korrekciós célokra használják fel (pl. csoportos munkaterápia,kreatív terápia, zeneterápia, relaxációs terápia stb.). Ilyenkor a csoport lénye-gében nemspecifikus eszköz (Höck 1976, Höck, Ott, Vorwerg 1981 stb.). Acsoport többek között azon sajátossága révén motivációerõsítõ, hogy sajátosérzelmi atmoszféra jön létre benne, amely a csoporttagoknak kedvet csinál acsoport aktivitásaiban való részvételre (Lewin 1970). De motivációerõsítõmódon hat a közös normaképzés is a csoportban, ami a leginkább alapvetõ,szembetûnõ folyamat. Sherif, Asch, Lewin és a csoportdinamika más úttörõi –mint ismeretes, elõször arra figyeltek fel, hogy a csoport nemcsak a viselke-dés, hanem még az érzékelés és az érzelmi viszonyulás terén is közös normá-kat termel ki, amelyekhez a csoporttagok észrevétlenül és öntudatlanul is iga-zodnak (Pataki 1980 stb.). Ha a csoport valamilyen közös gyakorlásra szövet-kezik, ennek késztetéseit a csoport dinamikája mederben tartja és fokozza azegyes csoporttagokban. A vezetõ feladata, hogy ezt a természetes folyamatotkatalizálja és irányítsa.

61


Természetesen a csoportos gyakorlásnak van egyszerûen gazdaságosságiaspektusa is. Ilyen módon több emberrel lehet egyidejûleg foglalkozni. A cso-port az önismeret és személyiségfejlesztésben mindig kiscsoportot jelent,aminek ismérve az, hogy a csoporttagok egymással személyes kapcsolatotalakíthatnak ki és a csoport minden együttléte alkalmával ez a kapcsolat ele-venné válik (legalábbis potenciálisan, a csoporttagok közötti kommunikációformájában). Kiscsoport minimálisan 5-8, maximálisan 15-20 embert jelent.Intenzív, pszichoterápiás jellegû csoportmunkához általában kisebb csoport-létszám optimális, ilyenkor a csoport létszáma többnyire nem haladja meg atizet (hacsak a csoportmunka kezdetekor a vezetõ nem számít a lemorzsoló-dásra, ami mindig elõfordul), ha a gyakorlás áll az elõtérben és ez nagyonstrukturált és programozott, akkor lehet a létszám nagyobb is (Hidas 1984).Részben a gazdaságossági szempont is közrejátszik abban, hogy önismeret-fokozás és személyiségfejlesztés rendszeresített formában másként, mint cso-portosan, alig folyik.

Elvileg az önismeret gyarapítható és a személyiség fejleszthetõ egyéni fog-lalkozás révén is. Az embereken segítõ foglalkozások gyakorlóinak részbenönmaguk megismerése és képességeik fejlesztése miatt szokták ajánlani azegyéni kiképzõ terápiát. Ez a pszichoanalízisben honosodott meg, az ún. tan-analízis vagy kiképzõ analízis formájában. A személyiség fejlesztésén és a ké-sõbbi analitikus munkát zavaró pszichológiai problémák megoldásán kívül atananalízis azt a célt szolgálja, hogy a kiképzésben lévõ ismerje meg a terápiásfolyamatot a páciens szempontjából is. Hasonló kiképzõ terápia más mélylé-lektani irányzatokban is gyakorlattá vált, a Rogers-féle kliens- vagy személy-központú (más elnevezéssel: nondirektív) irányzatban is megvan ez a követel-mény. Általában a szakemberek kiképzésében is teret nyernek a csoportosmódszerek. Olyan országokban, amelyekben a pszichoterápia széles körbenelterjedt, és sok a terapeuta, ott olyan embereknek is szokták ajánlani az egyé-ni pszichoterápiás munkát, akiknek különösebb panaszaik nincsenek, nem be-tegek, de szeretnék magukat jobban megismerni, fejleszteni. Egyéni fejlesztõmunka leginkább a kommunikáció terén képzelhetõ el úgy, hogy tréning, gya-korlás folyik. Ez leginkább képmagnó segítségével történik. Ilyenkor felvéte-leket készítenek a kommunikációról, ezt visszajelzésekbe építik be, ill. a fel-vételeken keresztül demonstrálják a kommunikáció hibáit. Az Egyesült Álla-mokban ilyen egyéni kurzusokat fõleg politikusoknak és tömegkommuniká-ciós szakembereknek szoktak nyújtani. 1960-ban az elnökválasztáson Nixonviszonylag kevés szavazattal maradt el Kennedy mögött, a tömegkommuni-kációs szakemberek vereségét annak tulajdonították, hogy a választás elõtt le-

62


folyt televíziós vitában (az elsõ olyan televíziós vita volt ez, amelyet sok tíz-millió ember nézett végig) Nixon nagyon rosszul szerepelt. Látható volt rajtaa szorongás, nem tudott hitelesen kommunikálni, beszéde akadozott. Köz-véleménykutatások kimutatták, hogy az ingadozó választók többsége a televí-ziós vita után Kennedy felé fordult. 1968-ban Nixon már sikeres, hatékonykommunikátornak bizonyult, ez egyéni kommunikációs kiképzésnek volt kö-szönhetõ. Az egyéni kommunikációs készségfejlesztés módszerei a szakiro-dalomban jól ismertek. Ezek azért is fontosak, mert a módszerek egy részecsoportközegben is alkalmazható, különösen a képmagnó használata terjedt elnagymértékben (Danet 1968, Berger 1978, Lermer 1978, Sollie, Scott 1983stb.).

Fontos körülmény, hogy az önismeretfokozás és a személyiségfejlesztéskapcsán gyakran kerül elõ a terápia fogalma általában, és a pszichoterápiáékülönösen. Ez azért van így, mert a személyiségfejlesztés és a pszichoterápiaközött nincs minõségi különbség, csupán mennyiségi. Ugyanazok az erõk, fo-lyamatok eljárások használatosak a személyiségfejlesztésben, mint a pszicho-terápiában, csak kisebb intenzitással és más összetételben, stratégiai algorit-musban. Történetileg is elsõsorban a pszichoterápiák szolgáltatták a módsze-reket és elvi alapszempontokat, amelyek az önismeret és személyiségfejlesz-tésben is használatosak. Ez különösen akkor vált szembetûnõvé, amikor – akésõbb részletesebben tárgyalandó – tréningmódszerek mellett, ill. helyett azún. – ugyancsak késõbb szóba kerülõ – „encounter” technikák terjedtek el.Ezek ugyanis a terápiában is használatosak, mégpedig hasonló módon, mint aszemélyiségfejlesztésben. Az encounter-módszerekkel kapcsolatosan a szak-irodalomban is meghonosodott egy találó kifejezés: ezek a módszerek lénye-gében „terápiák normálisok számára” (therapies for normals, Therapien fürNormale). A pszichoterápiás alkalmazásban vagy egy ilyenfajta módszerthasználnak fel betegek, problémás emberek kezelésére, vagy pedig a módszerrésze valamilyen összetett terápiás rendszernek, amelyben más eljárások éshatáselemek is vannak. Megjegyzendõ, hogy számos pszichoterápiás irányzatigyekszik is szabadulni attól a képtõl hogy csak betegek kezelésére alkalmas,hiszen az ún. egészségesek között is gyakoriak az olyan problémák, amelyektüneti jellegûek és terápiás módszerekkel közelíthetõk meg. Pl. Rogers ún.kliensközpontú (client-centered) – újabban személyközpontúnak nevezett –terápiája is szándékosan hangsúlyozza a kliens fogalmát, mert ebben kifeje-zésre juttatható az, hogy a páciens igényétõl, „megbízásától” függõen min-denféle probléma kezelésére vállalkozhat a terápia, és hogy a páciens és a te-rapeuta között nem az orvos-beteg kapcsolat viszonysémája érvényesül, ha-

63


nem a szakértõ és a kliens – az ügyfél, a „Kundschaft” – egyenrangú relációja.Voltaképpen a modern pszichoterápiák eredete, a már említett pszichoanalízisadta meg a helyzet ideológiáját”, amikor aláhúzta, hogy a pszichés betegségekés a normális pszichikus folyamatok között csupán mennyiségi és nem minõ-ségi a különbség. A normális személyiségmûködés teli van komplexusokkal,védekezõ mechanizmusok mûtermékeivel, tudattalanból feltörõ eró kel, min-dennapi pszichopatológiai jelenségekkel, amelyek nagyobb arányban már be-tegséget, kórképet tesznek ki. Freud szellemes mondása szerint az egészsége-sek ugyanazokkal a problémákkal küszködnek és azok miatt szenvednek,amelyek a neurotikust vagy a pszichotikust megbetegítik. Már ebbõl a pers-pektívából is univerzális a pszichoanalitikus módszerek és koncepciók alkal-mazási lehetõsége, és éppen ennek ismertté válása nyomán lett a pszichoanalí-zisbõl az elsõ elmélet, ami önismeretre és pszichológiai fejlõdésre serkentetteaz embereket (Hall 1958).

A viselkedésváltoztatásra vonatkozó megfigyelések és empirikus adatok ismutatják, hogy hasonló folyamatok mennek végbe a pszichoterápiákban és azönismereti vagy személyiségfejlesztõ gyakorlásokban. Már korán ráirányultaz érdeklõdés pl. a visszajelentés tényezõjére. Az elsõ – szélesebb körben ható– személyiségfejlesztõ eljárás, a Lewin-féle T-csoport vagy laboratóriumimódszer (laboratory method) nevû technika is a visszajelentés fontosságánakfelismerésére épült. Lewin már korábban észrevette a csoportdinamika haté-konyságát a viselkedés befolyásolásában, ezt különféle kísérletekkel is bizo-nyította (nálunk legismertebbek azok a kísérletei, amelyekben amerikai átlag-emberek étkezési szokásait alakította át a háborús években, amikor az ellátásinehézségek miatt fontos lett volna korábban nem kedvelt húsfajták elfogadta-tása; ebben az idõben ezért az ilyen kísérletek kiemelt pénzügyi támogatástkaptak). A csoportdinamikai vizsgálatok is, és a társas tér, mezõ más vizsgála-tai is azt emelték ki, hogy a személyiség azért is követ el hibákat és viselkedikkis hatásfokkal a társas térben, mert nem képes hasznosítani az onnan szárma-zó jelzéseket, nem tudja „bemérni” saját viselkedésének fogadtatását, inter-perszonális következményeit. Ha több adatot, információt kap saját megnyil-vánulásainak tükrözõdésérõl másokban, akkor alkalmazkodóbban, a csoportelvárásainak megfelelõbben viselkedhet. Ezt Lewin igazolta csoportgyakor-latokkal, amelyek során a csoporttagok kimondták, kinyilvánították érzelmireakcióikat egymás viselkedésére. A kapott információ felhasználható tám-pont lett a magatartás késõbbi hatékonyabb szervezésében. E kísérletek a har-mincas években kezdõdtek, a háború után váltak azonban széleskörûvé.1948-ban alapította meg Lewin Bethesdában, az amerikai egészségügy köz-

64


ponti intézménykomplexusában a National Training Laboratories elnevezésûorganizációt, amely a Lewin által kidolgozott gyakorlatot vezetõk számárakezdte tanítani. Lewin rájött, hogy a munkaszervezetek vezetõi számára a leg-fontosabb, hogy viselkedésük tudatosabb, a többi emberben lévõ igényekhezés támadó reakciókhoz alkalmazkodóbb legyen. A Lewin által kidolgozottmódszerek elméletéhez és technikájához sokban hozzájárult a kibernetika ki-alakulása, a kibernetika hozta ugyanis a visszajelentés fogalmát (feedback) ésez mutatott rá ennek egyetemes jelentõségére a komplex folyamatok, rendsze-rek szabályozásában. Lewin ösztönösen felismerte a késõbb nyílt rendszerneknevezett hatásmodell jelentõségét, hangsúlyozta, hogy a változás kiváltásá-nak lehetõsége benne rejlik a visszajelentésben (Miles 1960, Bradford, Gibb,Benne 1964 stb.).

A gyakorlat súlyponti jellege miatt adta a módszernek Lewin a tréningcso-port nevet (ennek rövidítése a T-group). A konkrét eljárás különbözõ feladat-helyzetek végrehajtása volt laboratóriumi feltételek között (innen a „laborató-riumi módszer” elnevezés). A feladathelyzetek lényegében kényszerhelyze-tek, hogy a személyiség a laboratóriumban megnyilvánuljon, mégpedig stan-dard módon. Minden csoporttag végrehajtotta a feladatokat, így sok visszajel-zés származott már egymás megfigyelésébõl, összehasonlításából is. A cso-port e módszerben elsõsorban a laboratóriumi kiscsoportkutatás és a laborató-riumi csoportdinamika szintjén koncipiálódott. Ettõl eltér a késõbbi csoport-felfogás, amelyben a csoportnak mint interperszonális kapcsolatrendszernek,idõfolyamatban fejlõdõ organikus egésznek képe kap nyomatékot. Lewinmódszerét szokták Human Relations Trainingnek is nevezni, mivel lényegé-ben az emberekhez való viszonyulásban tanít, fejleszt új képességeket.

A T-csoport módszere az idõk folyamán különbözõ módosításokon mentát. Különféle gyakorlásokat írtak elõ benne, egyes fázisait különbözõ tesztek-kel próbálták ellenõrizni. Alkalmaztak teszteket annak megragadására is,hogy a csoporttagok viselkedése a többiekben milyen emocionális visszhan-got kelt. Általában a tréningcsoportokban egyezményes szabály, hogy õszin-tén ki kell mondani mindazt, amit az emberek éreznek. Ugyanakkor nem sza-bad kategorikus kijelentéseket tenni. Egyes szám elsõ személyben kell beszél-ni, érzésekrõl, véleményekrõl, gondolatokról kell beszélni (“úgy érzem,hogy…” „az a véleményem, hogy…” stb.). Az ilyen kommunikációt könnyûelfogadni, mert jobban módot ad a befogadó védekezõ mechanizmusainak avisszajelzés elõli kitérésre (“te azt hiszed, de ez nem így van… a többiek nemígy vélekednek…”). Általában az ilyen csoportokban vigyázni kell a tûrõké-pesség határaira. A gyakorlatok során az önismeret akár túlzott fokú is lehet, a

65


személyiségre mintegy rászakad a negatív megítélések súlya. Ilyenkor neuro-tikus reakciók, depresszió, sõt, pszichotikus állapotok is keletkezhetnek. Kü-lönösen nagyon intenzív, erõszakos módszerû vagy vezetésû, hosszan tartócsoportokban van meg ennek a valószínûsége, olyan személyiségek esetében,akik kóros, a dekompenzációhoz közel álló személyiségszerkezettel rendel-keznek.

Az önismeretfokozó, személyiségfejlesztõ csoportokban elõfordulhatnakilyen „sérülések”, károsodások. Ezek általában nagyon zavaróak, ijesztõek. Acsoport tagjai éppen személyiségük gyarapodása érdekében vállalkoztak a ne-héz munkára, hoztak anyagi áldozatokat, kicsit inkább gyógyulni akartak, ésmégis ilyenfajta komoly mellékhatásokkal kellett szembesülniük. Az effajtaeseményeknek mindig van társadalmi visszhangja is. Az önismeret és szemé-lyiségfejlesztõ módszerek létjogosultsága a társadalom egyes mérvadó körei-ben a legtöbb országban jó ideje kétséges. A módszerek körül viták dúlnak.Azt is felvetik, hogy van-e ezeknek a módszereknek hatékonysága, az tar-tós-e, és egyáltalán megéri-e a ráfordított pénzt és idõt. A szembetûnõ mellék-hatások általában e módszerek ellenzõinek malmára hajtják a vizet. Ez Lewinkorától kezdve máig is folyamatos probléma, lényegében minden bevált elter-jedt önismeretgyarapító személyiségfejlesztõ módszer hatására elõfordulnakilyen dekompenzációk. Voltaképpen logikus is, hogy ilyen hatások lehetsége-sek, hiszen ha mellékhatás teljesen kizárt lenne, kételkedni kellene a haté-konyságban is.

Éppen ezért gondot fordítanak arra, hogy az önismereti vagy személyiség-fejlesztõ programok megkezdése elõtt próbálják kiszûrni azokat, akik veszé-lyeztetettek a kedvezõtlen lelki reakciók szempontjából. Általában elõzetespszichiátriai kezelést kizáró oknak szoktak tekinteni, a komolyabb pszichopa-tológiai tüneteket úgyszintén. Különféle panaszlistákat, skálákat, teszteketszoktak alkalmazni. Vizsgálják az önismereti, fejlõdési motivációkat is. Azelõzetes szûrésnek igen nagy irodalma van (pl. Woods, Melnick 1979, Bud-man, Clifford, Bader, Bader 1981 stb.), igen sok a próbálkozás, egyes szak-emberek próba-interakciókat is rendszeresítettek, amelyek mintegy utánoz-zák a csoportfolyamatot, mások csoportelõkészítõ kurzussal kezdenek (pre-training”), mégis azt kell mondani, hogy olyan biztos eljárás nem alakult ki,amelynek segítségével ki lehetne szûrni a veszélyeztetetteket. Lehet viszont adekompenzációk valószínûségét csökkenteni. A vezetõ és munkatársai ezen-kívül megállíthatják a csoportfolyamatot és kiemelhetik azt a csoporttagot,aki túl erõsen tûz alá” kerül. A tréningcsoportokban a leggyakoribb az ilyen-fajta tüneti reakció, ill. személyiség-összeomlás, és ezért az erõltetett vissza-

66


csatolást teszik felelõssé. Ha igaz Goffman koncepciója, amely szerint a visel-kedés szabályozásának vezérelve, hogy a személyiség önmagáról kedvezõvisszajelentéseket kíván nyerni interakciós partnereitõl, vagyis énképének –általában idealizált énképének – megfelelõ benyomást akar kelteni magárólazokban, akkor érthetõ, hogy az énképet gyorsan és erõsen megkérdõjelezõvagy romboló visszacsatoló információk megzavarhatják a személyiség mû-ködését (Goffman 1981, Tedeschi 1981 stb.). Általában a vezetõ feladatánaktartják a megfelelõ kiválasztást és a csoporttagok lelki egyensúlyának védel-mét.

Részben a szelekciós és védõ feladatok miatt, részben a strukturált gyakor-latok lebonyolítása érdekében a tréningcsoportokban gyakran két vezetõ dol-gozik együtt (ún. koterápiás vezetés). Néha még külön segítõket is igénybevesznek.

A T-csoportokat vagy laboratóriumi csoportokat az utóbbi évtizedekbenleggyakrabban érzékenységi, ill. érzékenyítõ csoportoknak (sensitivity train-ing group) nevezik (Sbandi 1970 stb.). A gyakorlásokon és a visszajelentése-ken át ugyanis – mint már szó volt róla – a személyiség interperszonális érzé-kenysége növekszik. Igen behatóan kutatták, hogy valóban eredményesek-eaz ilyen csoportok, és a szerzett képességek átvihetõk és hasznosíthatók-e ter-mészetes munka és életkörülmények között. Az eredmények jónak bizonyul-tak (összefoglalóan: pl. Hampden-Turner 1970). Éppen ezért ezek a módsze-rek a legkülönbözõbb foglalkozások képzésében is elterjedtek. Mivel leg-gyakrabban a vezetõképzésben használták õket, az ilyen csoportokkal foglal-kozók fokozott érdeklõdéssel fordultak a munkaszervezetek felé. A klasszi-kus szenzitivitási csoportokba különbözõ helyekrõl összejött, ismeretlen em-berek verõdtek össze, és mintegy újrakezdték egymással a kommunikációgyakorlását. A munkaszervezetekben már kialakult kommunikációs kontex-tusok vannak. A csoportszakemberek megpróbálták ezeket is fejleszteni, aszenzitivitási csoportok módosított formáival igyekeztek ezek szerkezetét fel-tárni, kóros mintázatait megváltoztatni. A már kialakult közös kontextus miatteleve nem lehetett szó az intenzív, erõltetett visszajelentésekrõI, a visszaje-lentéseket tehát tompították, adagolták. Az érzékenyítési csoportok gyakorla-tai mellett más módszereket is használtak, és a foglalkozást általában sûrítettgyakorlási idõszakokban végezték, amikor a szakemberek teamje találkozotta munkaszervezet tagjaival vagy azok egy részével, és különféle csoportokatés megbeszéléseket tartott nekik. Ezt a rendszert szervezetfejlesztésnek neve-zik. A szenzitivitási csoportok rendszerint szervezetfejlesztési programok ré-szei. E programokban más – késõbb említendõ – csoportformációkat is hasz-

67


nálnak (pl. szabad-interakciós, humanisztikus, encounter stb.). Ezek a szerve-zetfejlesztési programok sokféle irányzat és iskola szellemében születhetnekmeg, sokféle változatuk van, de mindegyik kielégítõen hatékony (Cooper1975, Rosenbaum, Snadovsky 1976, Lawrence 1979 stb.).

Az érzékenyítési tréning módszertani változatai közül gyakran használatosnéhány változat, amelyben a hangsúly bizonyos viselkedési képességek cél-zott gyakorlásán van. Ezek személyközi, kommunikációs viselkedésformák.Vannak expresszív, kommunikációs, önérvényesítési (asszertivitási) és ag-ressziós tréningcsoportok. Az expresszív és a kommunikációs csoportoktöbbnyire a nem-verbális kommunikáció képességét gyakorolják és fejlesztik.Az expresszív csoportban a legfontosabb a hiteles kifejezõképesség gyakorlá-sa, a kommunikációs csoportokban az egész kommunikációs folyamat lénye-ges, a kifejezésen kívül a kommunikáció iránti érzékenység másokkal szem-ben (különösen azok nem-verbális megnyilvánulásai iránt), továbbá a megfe-lelõ ütemérzék, taktika és stratégia a kommunikációban. Gyógyító, segítõfoglalkozásokban szükséges lehet az empátia célzott gyakoroltatása és fej-lesztése. Ehhez sajátos csoportmódszerek alakultak ki, de ezek nagyon hason-lítanak az érzékenységi tréninghez, csak a mögöttes, rejtett jelentés, a nem-verbális kommunikációba és az egész kommunikációs szituációba sûrítettüzenet felfogási képessége válik itt centrálissá (Buda 1978, 1979, 1985). Álta-lában a tréningcsoportok – sõt, az önismeretfejlesztõ vagy személyiségfej-lesztõ csoportok általában is – mindig empátianövelõk, az empátia mindenilyen csoportban kiemelt szerepet kap. Az önismeretfejlesztéssel foglalkozószakirodalom szinte filozófiai antropológiai tényt lát abban, hogy a mai em-berben a verbális és az intellektuális szféra teng túl, míg az emóciók differen-ciálatlanok és a kommunikáció nem-verbális oldala szinte elfojtott és ismeret-len marad, miközben ez a kommunikáció szüntelenül aktív és mindennapiemberi kapcsolatokban igen nagy befolyást gyakorol. Ha sikerül az empátiafejlesztése, ez a személyközi érzékenyítés más elemeinek kibontakozását ismagával vonja (Buda 1978, 1985, Hampden-Turner 1970 stb.).

Általában az önismeret fokozása és a személyiségfejlesztés eseményeinekmegértésében utalni kell a személyiség említett növekedési modelljére. Ezeka módszerek ugyanis elsõsorban felszabadítják a lekötött, megrekedt fejlõdésipotenciált valamilyen vetületben, nem szükségképpen gyakorolnak és taníta-nak valamit, hanem – pszichoanalitikus terminológiát kölcsönvéve – „átdol-goznak”, ellenállással szemben leküzdenek valami akadályt, és ezután a fejlõ-dés erõi már gyorsan kimunkálják az adott képességeket. A tréningcsoportok-ban megfigyelhetõ, hogy a „tananyag” elsajátítása, a célzott pszichikus képes-

68


ségek fejlõdése diszkontinuus, sokáig nincs lényeges haladás, azután ugrás-szerû változások következhetnek be. A tanulási aspektusnak mindenesetrenagy a jelentõsége, ez együtt jár az ellenállások feldolgozásával és a motiváci-ók változásával, hiszen a csoport nagyon sok, ún. próbacselekvési alkalmatnyújt és a visszajelentések éppen a viselkedés finom irányítását, célzott szabá-lyozását teszik lehetõvé. A tréningcsoportokban nagy az operáns és a modell-követõ tanulás lehetõsége is.

Az empátiának nagy szerepe van az önérvényesítési és az agressziós tré-ningben is, de itt a viselkedés sajátos teljesítményének szolgálatában áll és ke-véssé hangsúlyos. Az önérvényesítési gyakorlatok lényege az, hogy a szemé-lyiség fokozatosan egyre nehezebb interperszonális helyzetek elé kerül ésazokban meg kell próbálnia dominánssá válni, saját érdekeit erõteljesen kép-viselni. Általában ilyen helyzetekben már a megszólalás is nehéz, de a gya-korlatok végén más embereket szinte provokálni kell, jelképesen le kell gyõz-ni. Néha a csoportok ki is lépnek a laboratóriumi vagy intézményes helyzet-bõl, kimennek az utcára, hogy ott személytelen, idegen emberi szituációkatválasszanak ki gyakorlásra. A csoporttagok gyakorlásos megnyilvánulásaitazután a többi csoporttag megfigyeli és visszajelzésesen értékeli. Az agresszi-ós tréningben a helyzet elmegy a kommunikációs agresszió kifejezés szélsõhatáraiig. Ilyenkor kifejezetten a konfliktus, a veszekedés tanulása a cél. Kü-lönösen elterjedt az agresszió tréningje és a konstruktív, kommunikációskonfliktusmegoldás (“konstruktív veszekedés”) gyakoroltatása házaspárok-kal. A konfliktusok elvállalása és megoldása ugyanis általában fejleszti a kap-csolatokat, a pár így képes tisztázni problémáit, amelyek az elfojtással csaksúlyosbodnak. A modern emberben gyakori a kudarckerülõ, szinte fóbiás gát-lás minden olyan helyzetben, amikor agresszív fellépésre lenne szükség. Azagresszió rendszerint spontán tör ki, és akkor többnyire destruktív, dezorgani-zált, fizikai jellegû. Pedig az agresszió kinyilvánításának tág, konstruktív tár-sadalmi tere van, ha megfelelõ kommunikációs keretben történik (Ammon1979, 1982). Különösen a Bach-féle veszekedési tréning vált ismeretessé ésszéltében-hosszában használatossá az agressziós tréningmódszerek közül(Bach 1972).

Az önismereti és személyiségfejlesztõ csoportmódszerek késõbbi evolúci-ós folyamatában a viselkedési „edzés”, a kommunikációs tanulás, az empátiakibontakozása és a visszajelentések sûrítése mellett új mozzanat került reflek-torfénybe, az élmény. Mégpedig a saját viselkedés komplex élménye az inter-akciós szituációban, ill. a másik emberhez való közelség sajátos élménye. Ez atréningcsoportokban is megvan, hiszen ezekben is nagyon kell figyelni önma-

69


gunkra és ezekben is megnyílnak a csoporttagok egymás iránt. Az újabb mód-szerekben azonban az említett katalitikus, felszabadítóan fejlõdésserkentõ ha-tás (a lekötött növekedési tendencia felszabadítása) speciális élményeken átmegy végbe. Az ilyen csoportokat élménycsoportoknak (Selbsterfahrungs-gruppen, experiential groups) szokták nevezni. Ez az elnevezés többnyire aterápiás csoportokban honosodott meg, továbbá a segítõ szakemberek képzé-sében használatos, hosszan tartó kiképzõ folyamatokban. Ilyenkor általában acsoport tevékenységét csak interakció teszi ki, az interakció teljesen szabad,mert nincs semmilyen elõírás, kötött program, csupán néhány, az interakciókeretét biztosító „játékszabály” érvényes (Berkowitz 1978 stb.). Ebben amódszerben a csoport eseményei viszonylag lassan bontakoznak ki, ezért tisz-tán szabadinterakciós csoportot a tréning. csoporthoz hasonlóan, célzottan,képességfejlesztés céljára ritkán alkalmaznak. Gyakran azonban rövid sza-badinterakciós csoportélmény is alkalmas arra, hogy önmagát újszerûen éljeát valaki és további személyiségfejlesztéshez kedvet kapjon. Itt említendõ,hogy önismereti kiscsoportnak a huzamosan folyó szabadinterakciós csopor-tokat nevezik amelyekben nem betegek jönnek össze, hanem aktív, ép szemé-lyiségû, átlagos emberek, akik önmagukat akarják megismerni. Többnyire ki-képzés elõfázisának tekintik ezt. Az önismeret itt sajátos jelentéstartalommalbír, az angol self-experience, ill. a német Selbsterfahrung fordításaként hasz-nálatos a magyar nyelvben. Elsõsorban arra alkalmasak az ilyen csoportok,hogy az emberek önmagukat jobban, mélyebben, teljesebben átéljék. Igazá-ban énátélési csoportokról kellene beszélni, mert az ismeretfogalom túlzottana kognitív szféra felé tereli a figyelmet.

A gyors fejlesztést szolgáló csoportokban valamilyen elrendezéssel vagyszabályrendszerrel intenzívebbé teszik a folyamatokat. Elterjedt pl. az ún.maraton- vagy idõextendált csoport, ebben a csoporttagok nagyon hosszúidõn át vannak együtt, rendszerint egész éjszakán át, de szerveznek többnaposmaratoncsoportokat is. Ilyenkor a csoporttagok nem tudják tartani szokott vi-selkedésstílusukat (“viselkedéshomlokzatukat”), aminek segítségével ki tud-ják vonni magukat a személyes közelségbõl, távol tudják tartani maguktól amásik embert. Több szakember használja a maratoncsoportokkal kapcsolato-san is, de általában a személyiségfejlesztõ csoportok összefüggésében is amaszk szót, utalva ezzel arra, hogy az emberek mintegy elrejtik magukat sze-repeik, szokásaik, kommunikációs stratégiáik mögé, és amíg „elõ nem búj-nak”, képtelenek a változásra. Sokak szerint a személyiségre merevedõ maszka személyiség felnõttkori fejlõdésének legfõbb gátja, a növekedési tendenciafõ lekötõ ereje. Ezért már az az élmény maga is fejlesztõ, ha valaki megtapasz-

70


talja magát maszk nélkül. Az idõextendált csoportban a „maszkot” a fáradtságvéteti le az emberekkel. Emellett „ki is merülnek” a maszkot fenntartó folya-matok, a kommunikációs taktikák, a hosszas interakcióban ezek a csoport szá-mára ismertté válnak, ezeket egy idõ után elutasítják (Stoller 1972, Rosen-baum, Snadowsky 1976 stb.). Új, természetes módon kell tehát viselkedni.

Az idõextendált csoportokban a visszajelentések ilyen módon sajátosan in-tenzívvé válnak és szinte lehetetlenné teszik a szokásos énképvédõ mechaniz-musokat. Emiatt az ilyen csoportok nagyon megterhelõk a személyiség szá-mára, a szokásosnál is gondosabb elõszûrés kell hozzájuk. A lelki veszélyek-hez fizikaiak is társulnak, a hosszabb maratoncsoportokhoz komoly fizikai ál-lóképesség kell. Nem ritkák az infarktusok a maratoncsoportok alatt. Valószí-nûleg a megterhelõ jelleg miatt újabban ezek az eljárások kevéssé használato-sak.

Az idõextendált csoportokban az ingerelvonás eszközével is élnek, az ilyencsoportok ugyanis általában zárt környezetben mûködnek, itt nincs mód ki-kapcsolódásra, szórakozásra, új ingerek keresésére. A különbözõ szórakozásiformák az embereknek nagyon sok feszültséglevezetést engednek meg, a ki-kapcsolódás hatására újra tudják rendezni szokott viselkedési taktikáikat. Ezta maratoncsoportok a környezet manipulálásával is csökkentik. A környezet-tel való manipulálás más csoportmódszerekben is szokásos. Vannak önisme-reti csoportok, amiket vízben tartanak. Elterjedt az ún. meztelen csoport,ilyenkor a csoporttagok hiányos öltözékben vagy teljesen meztelenül lépnekinterakcióba egymással. Ezek a módszerek egyelõre csak Amerikában terjed-tek el, a puritán közvélemény itt is elsõsorban a szabadossággal, a szexualitás-sal rokonítja õket, pedig ezekben semmiféle szexuális elem nincs. A meztelencsoport inkább szorongáskeltõ, feszültségfokozó eszköz. A ruha igen fontosszociális maszk a személyiség számára, egy csomó lelki probléma elfedésérealkalmas (a saját testhez való viszony, szégyenérzések, önértékelési zavarokstb.). Sok ember a ruházattal sikeresen jeleníti meg önmagát, jó képet tud ma-gáról kelteni. Ruha nélkül viszont meztelen lelki valóságában is kénytelenmások elõtt feltárulkozni. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy az önismere-tet, személyiségfejlesztést igénylõ emberek ritkán a magazinok szexsztárjai,leginkább idõsödõ, elhízott, már krónikus betegségek nyomait viselõ embe-rek, a meztelenség tehát már nem annyira erotika, mint inkább szégyen a szá-mukra.

A meztelen csoportok már átvezetnek az önismeretfokozó és személyiség-fejlesztõ csoportok egy tovább arculatába. Ez az ún. encounter-elem. En-counter angolul találkozást jelent. Ez a fogalom a másik emberrel való újsze-

71


rû, élményszerû intenzív érzelmekkel járó találkozás tényére utal. Igen való-színû, hogy a fogalom Moreno nyomán terjedt el. Moreno korai – még németnyelvû – írásaiban gyakran használatos a Begegnung szó, amivel azt írta le,hogy újszerû és intenzív élményt nyújtó találkozások emberek között katarti-kus, fejlesztõ hatásúak lehetnek. Õ ezt a pszichodráma keretében figyeltemeg. A pszichodráma módszerében bizonyos interperszonális eseményeket lekell játszani, meg kell jeleníteni, mégpedig minél nagyobb átéléssel és érzel-mi hévvel. A módszer keretében az eseményt a különbözõ szereplõk szemszö-gébõl újrajátsszák, az eseményeket kísérõ intrapszichikus folyamatokat (pl.belsõ vívódásokat, gondolati mérlegelést) külön is megjelenítenek (az ún. se-gédének közremûködésével). A pszichodráma tulajdonképpen egyesíti magá-ban a tréning- és az encounter-csoportok sokféle tényezõjét. A dramatikus le-játszásban az emberek különös módon találkoznak egymással, kényteleneknagyon közel kerülni egymáshoz, beleélni magukat egymás lelki helyzetébe.Ez a találkozás lehetett a modellje az elnevezésnek. A pszichodrámához ha-sonlóan sajátos találkozás pl. a meztelen csoport (ami lehet természetesen kü-lönbözõ kombinációkban is, ismeretes meztelen házaspárcsoport, meztelenmaraton stb.) és a többi encounter-módszer, amelyekben mindig valamilyenspeciális elõírás, elrendezés intenzifikálja a kontaktusokat. Encounter-csoportlehet pl. a videocsoport, melyben az intenzív kapcsolódást a képek teszik le-hetõvé, amelyek mintegy objektiválódnak a folyamatban. Legtöbbször azon-ban érintéses, közelséget igénylõ gyakorlatokat írnak elõ. Meg kell fogni egy-mást, meg kell simítani, egymásra kell hagyatkozni stb. Az egyik gyakranhasznált encounter-elem pl. az, hogy behunyt szemmel hátra kell dõlni éshagyni, hogy a többiek elkapják az esõ testet. Ez különös, ijesztõ élmény le-het. Egyáltalán a másik közelsége, a vele való testi kontaktus nagyon erõs ta-lálkozási élmény lehet, hiszen a mindennapokban a fizikai távolság erõsenszabályozott, a kontaktus sokféle tilalom tárgya, a teljes intenzitást csak foko-zatosan, nehezen érjük el egyes párkapcsolatokban. Szinte minden embernekvannak intimitási problémái, képességhiányai, az encounter-technikák ezek-kel szembesítenek és ezek túlfejlõdését teszik lehetõvé (Burton 1969, Lakin1972, Solomon, Berzon 1972, Hans 1975 stb.).

Az encounter-technikák sokat átvettek a gyakorló, tréningmódszerek ele-meibõl, sok a klasszikus tréningmódszerek és az encounter-módszerek kom-binációs vegyítési próbálkozása is. A klasszikus módszerekben ugyanis a cso-porttagok énje viszonylagosan távol maradhat a többitõl, a többihez elsõsor-ban a csoportdinamikán át viszonyul, ill. a többi a visszajelentések forrása-ként szolgál számára. Az intimitási készség terén a személyiségfejlõdést elsõ-

72


sorban az encounter-elemek szolgáltatják. Mindenesetre a klasszikus csoport-módszerekben is sok az újszerû interperszonális találkozási élmény. Talánezért alakult ki, hogy újabban az encounter-csoport mindenfajta csoportmód-szer gyûjtõfogalma, ami klinikailag nem beteg emberek számára (az említett„terápia normálisok számára”) önismeretfokozást és személyiségfejlesztéstmunkál. Újabban az encounter-csoport fogalmába a szenzitivitási tréninget isbefoglalják (pl. Lakin 1972, Solomon, Berzon 1972 stb.).

Az encounter-csoportok között ma a leggyakoribbak a humanisztikus pszi-chológia szemléletével vezetett csoportok. Elsõsorban Rogers elméletét éscsoportmódszereit alkalmazzák. Ezekben a csoportokban kisebb a strukturáltgyakorlatok jelentõsége, legtöbbször ezeket nem is alkalmazzák, és különö-sebb encounter-technikákat, „maszktalanító” és intimitásfokozó elemeketsem vetnek be. A kölcsönös megértés, az egymás felé irányuló érdeklõdés ésfigyelem teszi intenzívvé a csoportot, a csoport együttesen törekszik arra,hogy mindenki kibontakozzon, identitásában fejlõdni tudjon, kreatívabb le-gyen (Rogers 1967, Hans 1975, Bednar Stava 1979 stb.). A humanisztikuscsoportok általában hosszabbak, folyamatszerûbbek, csak ritkán alkalmazzákõket kurzusszerûen, célzottan. Ilyen módon inkább a szabadinterakciós cso-portokhoz hasonlítanak, és gyakran a szakemberek képzésében is használjákõket.

Meg kell említeni, hogy a pszichodráma módszer maga is alkalmas öni-smeretfejlesztésre és a személyiség gyarapítására – mint errõl már volt szó –,hiszen nagyon sok benne az intenzív, újfajta élményeket mozgósító „találko-zás” a másik emberrel. Sokat használják is a pszichodrámát (technikáját ille-tõen: Moreno 1954, 1960) erre a célra. Moreno nemcsak a pszichodráma, ha-nem az ún. szociodráma kidolgozója, ebben formális társas helyzetek, szerep-viszonylatok érzelmi és élményaspektusát dolgozzák fel a csoporttagok. En-nek módszerei az ún. szerepgazdagítási tréning (role-enrichment training)technikáiban találtak visszhangra. Ezeket a módszereket vezetõképzésben,szervezetfejlesztésben, szakemberek képzésében, sõt, házaspárok terápiájá-ban is felhasználják, mégpedig általában kurzusszerûen. Morenótól szárma-zik a szociometria eljárása. Ez egyszerû módszer a csoporttagok közötti von-zás és ellenszenvviszonyok kimutatására, ezt a módszert ma egyre többszörhasználják az önismereti és a személyiségfejlesztõ csoportokban, mint a cso-portfolyamat, ill. az egyéni csoporthelyzet mutatóját (technikája: Mérei1971).

Távolról sem merítettük ki a használatos egyéb csoportmódszereket. Talánmég a Gestalt-technika (Fritz Perls és mások módszere) érdemel említést,

73


mert az encounter-csoportok közül ezt a módszert használják nagyon gyak-ran. A Berne-féle tranzakcionális analízis is rendelkezik sûrített programok-ban felhasználható csoportos, szervezetfejlesztésre is alkalmas technikákkal,ezek is széles körben elterjedtek (Berne 1963 stb.). Vannak meditatív csoport-módszerek is, amelyek önismeretfejlesztésre alkalmasak. Ismeretesek Gend-lin „fókuszolás” elnevezésû módszerének is encounterszerû változatai (Gend-lin 1978), ezek az ún. Changes-mozgalom (Változások) keretében folynak maAmerikában. Terjedõben van egy különös módszer, amirõl ma még csak iro-dalmi közlések alapján tudunk, az ún. awareness-group, ill. consciousness-raising group technikája. Tudatosítási vagy öntudatfokozó csoportokról vanszó, ezek nem elsõsorban önismereti csoportok, hanem arra szolgálnak, hogyazonos identitású emberek identitástudatát fejlesszék. A módszereket elõszöra feminista mozgalom dolgozta ki, a nõi életforma pszichológiai problémái-nak jobb megértését akarta elérni vele, de legfõképpen azt, hogy a nõk öntuda-tosabban képviseljék érdekeiket és értékeiket (Horn 1971, Cooper 1975 stb.).

Voltaképpen az önismeretfejlesztésre és a személyiség kibontakoztatásáraalkalmazott csoportmódszerek ma szinte ellenõrizetlenül burjánoznak, többmódszerbõl elõállított technikai vegyülékeket, egy-egy módszertani elemhangsúlyát, valamilyen folyamatgyorsító vagy intimitásfokozó – mozzanatkiemelését rendszerint külön névvel, külön „címkével” szokták ellátni és amódszert mint újat, eredetit „adják el”. Sok szélsõséges, pillanatnyi divatnakhódoló eljárás is elterjed és híveket talál magának. Erre több szakember fel-hívta a figyelmet, a csoportmódszerek „inflációjáról” szólva (pl. Bach, Molter1979, Nagel, Seifert 1979 stb.). A csoportpszichoterapeutákat komolyan ag-gasztja ez a helyzet. Az új eljárások ugyanis általában nagyobb eredményeketígérnek, több bennük a messianisztikus elem, szélesebbre tárják az indikációkkapuját és kevesebb gondot fordítanak az elõszûrésre, a csoportmunkából ere-dõ veszélyek kiküszöbölésére. Ezért az ilyen csoportokban több ártalom, többpszichikus dekompenzáció fordul elõ. A nagy csoportpszichoterápiás szak-mai társaságok (pl. az amerikai és a kanadai csoportpszichoterápiás társaság)propagandamunkát is kifejt a „fogyasztók védelmében” és különféle kiad-ványokkal is segíti a csoportokat keresõket, hova érdemes fordulniuk, milyencélra, milyen csoportmódszert célszerû igénybe venniük.

A csoportszakemberek szerint ugyanis a jó önismereti és személyiségfej-lesztõ csoportmunka záloga a megérlelt, bevált módszerek szakszerû alkal-mazása (e módszerekrõl pl. lásd Rudas 1984), ill. a csoportvezetõk megfelelõképzettsége. A képzettség rendszerint a képzési követelményeknek megfelelõönismereti, ill. kiképzõ csoporttagság, kiképzõ kurzusok sikeres, vizsgával le-

74


zárt elvégzése, huzamosabb szupervízió, esetleg folyamatos csoportvezetõiBálint-csoport a tényleges tevékenység megkezdése utáni elsõ idõben, továb-bá a megfelelõ konzultációs és intézményes háttér. Ez utóbbi képes a felmerü-lõ problémákban segítséget biztosítani a csoportvezetõk számára, és képvisel-ni is tudja õket vitás esetekben a társadalommal vagy annak különféle intéz-ményeivel szemben. Fontos szempont, hogy a csoportmódszerek ne ártsanak,ne károsítsák a személyiséget, viszont legyenek hatékonyak és a megfelelõenegyüttmûködõ csoporttagok személyiségének a fejlesztésére valóban legye-nek képesek. Az említett csoportmódszerek eleget tesznek ennek a kritérium-nak – mint említettük –, érettebb, integráltabb, emberi kapcsolatra alkalma-sabb személyiségekké válnak a csoporttagok. Gyakran megfigyelhetõk aszerzett képességgyarapodások terén transzferhatások is, a megindult válto-zás a személyiségben pozitív visszacsatolásos módon továbbfolytatódik.

Az önismereti és személyiségfejlesztõ csoportmódszereknek igen nagy ajelentõsége a mai társadalomban. Nyilvánvaló, hogy ezek a módszerek – ill.ezek egyes elemei – a közeljövõben már egyre nagyobb mértékben be kell ke-rüljenek az intézményes nevelés, személyiségfejlesztés gyakorlatába. Vanazonban közvetlenebb perspektívájuk is. A hetvenes évek második felében anyugati országokban érdekes társadalmi mozgalom indult meg, az ún. önsegí-tõ csoportok mozgalma. Ez a mozgalom vagy szembenáll, vagy távolságotigyekszik tartani a terápiás intézményektõl és a személyiségfejlesztést ígérõszervezetektõl, amelyek a nyugati világban profitorientált organizációk. Azemlített csoportmódszereket általában tetemes részvételi díj ellenében bocsát-ják az érdeklõdõk rendelkezésére. Az önsegítõ csoportok vagy nem igényel-nek csoportvezetõt, legfeljebb induláskor vagy konzultációk céljából (leader-less groups), vagy pedig maguk választják csoportvezetõiket akiket azutánvalamilyen korlátozott továbbképzésre küldenek. Ezek a csoportok általábana csoporttagok közös identitása vagy közös pszichológiai, pszichoszociálisproblémája alapján szervezõdnek (kisebbségi csoportok, hátrányos helyzet-ben lévõk csoportja, krónikus betegek csoportjai, elváltak, beteg gyerekkelrendelkezõk stb. csoportjai). Az ilyen csoportok érdekképviseleti feladatokatis gyakran el,vállalnak öntudatfokozó tevékenységük is van, de többnyire aszemélyiség képességeinek fejlesztését végzik, mert az alapvetõ problémánakrendszerint nincs radikális megoldása, a személyiségnek kell változnia, hogyjobban el tudja viselni, alkalmazkodni tudjon hozzá, el tudjon fogadni újfajtasegítséget vagy találjon kreatív részmegoldásokat. Ezek a csoportok nagyonhatékonyak, jól mûködnek, a mentálhigiénés szakemberek fontosnak tartjáktámogatásukat. Ezek a csoportok gyakran készségesen veszik át az encounter-

75


módszereket, a csoportdinamikai elõírásokat (Moeller 1978, Rodolfo, Hun-gersford 1982 stb.). E csoportokon keresztül az önismeretfokozás és szemé-lyiségfejlesztés igen nagy közvetlen távlatokat kap.

Az önismereti igény és a személyiségfejlesztés terén kibontakozó esemé-nyek szociálfilozófiai szemlélõi gyakran említik (ez a pszichoterápiávalszemben egészében is gyakori kritika), hogy a különféle segítõ mozgalmakcsökkentik azt a társadalmi feszültséget, amely elõnyös társadalmi, politikaiváltozás létrehozására lenne alkalmas. Azért csökkentik, mert a személyiségetaz adott viszonyokhoz való alkalmazkodásra késztetik (pl. Horn 1971). Azönsegítõ csoportok példája is mutatja, hogy ez a vád megalapozatlan. Az önis-meretében fejlõdõ, több pszichológiai képességgel, integráltabb személyiség-gel rendelkezõ ember éppen kreatívabb és nagyobb társadalmi aktivitású, te-hát éppen a társadalmi fejlõdés tényezõjévé válik. Általában az önismeretfej-lesztõ és személyiséggyarapító csoportok a demokratizmus politikai ideáljáthordozzák, és elterjedésük, kibontakozásuk is csak demokratikus társadalmifeltételek között lehetséges.

76


8. Gondolatok a rádió társadalmimentálhigiénés funkcióiról az ezredforduló

perspektívájából

Minden tapasztalat, adat arra mutat, hogy a rádió napjainkban nemcsak élés hat, hanem még fejlõdik és virágzik is. Ez azért meglepõ, mert az utóbbi év-tizedek kommunikációforradalma a rádiónak igen sok vetélytársat teremtett.Erõteljesen fejlõdött pl. a sajtó, nagyon sok a helyi kiadvány, a sokszorosításilehetõségek az új technikai eszközök segítségével korábban elképzelhetetlengyorsaságú írásos informálást engednek meg.

Új távlatai vannak a telefonálásnak is (üzenetrögzítés, szimultán értesíté-sek, egybekapcsolt társas beszélgetések, ún. telefonkonferenciák stb.) – saj-nos nem nálunk…

A rádió maga is riválist teremtett magának a korlátozott hatótávolságú rá-diós hírközlés kialakulásával. A nagy rivális természetesen a televízió, amelyma már erõsen megközelítette a rádió vételi lehetõségeit, és jelenleg márportábilis és miniatürizált készülékkel is olcsón hozzáférhetõ. Megteremtõd-tek tehát a „háttértelevíziózás” új feltételei. Nagy és növekvõ rivális a hang-és képrögzítés korszerû technikája, így a magnetofon és a képmagnó, de tulaj-donképpen a hifi technika vagy lézeres lemez technika is, hiszen a zeneélve-zetnek jobb lehetõségeit nyújtja, mint a rádió. Mindehhez hozzá kell venni aszabadidõ-eltöltés egyre differenciáltabb alternatív lehetõségeit, a modernember megnövekedett mobilitását, a mozik hangversenytermek, kiállításokgazdagodó kínálatát, és akkor érthetõvé válnak azok az aggályok, amelyek arádió szerepének elhalványulását jósolták. Ezzel szemben a hallgátottságnagy, ugyan változik, de számos paraméterében nõ. A rádió még mindig a leg-szélesebb körben hozzáférhetõ tömegkommunikációs eszköz csakhamar min-den ember minden lakó és munkahelyiségében, közlekedési eszközében, tar-tózkodási helyén vajn rádió, mindenhová elvihetõ. A vizsgálatok azt mutat-ják, hogy a nagyvilággal való információs kapcsolat leggyorsabb és legáltalá-nosabb formája a rádió. Az aktuális híreket leginkább a rádióból tudja meg azember, a közvetlen vizuális benyomásokat ezekrõl természetesen a televízióadja, a kommentárokat pedig leginkább a sajtó.

77

8. Gondolatok a rádió társadalmi mentálhigiénés funkcióiról

A rádió tehát a társadalmi jelenlét eszköze. Páratlan a szinkron lokális ko-ordinációs képessége a rádiónak, nem véletlen, hogy a rádió számos ország-ban a katonai, politikai, közigazgatási vagy közlekedési koordináció eszköze.A társadalmi szabályozás szempontjából nem elhanyagolható, hogy a rádióegész rendszere általában és vevõkészülékei partikulárisan technikailag egy-szerûbbek és olcsóbbak, mint a televízió, a társadalom „regressziós állapotai-ban” (pl. háború, természeti katasztrófák stb.) a rádió könnyebben megtartha-tó és használható. A közlekedésben betöltött szerepe óriási, pedig ezt a szere-pet a mai rádiók általában még nem aknázzák ki eléggé. Módszertanilag pedigmegoldható lenne a közlekedés áramlását elõsegítõ információ gyors, sok-központú továbbítása, általában nagyobb embercsoportok ésszerû mozgatásaa választási lehetõségek, alternatívák szélesebb spektrumának felajánlása ré-vén.

Nem teljesen kimunkált terület, de számos adattal, érvvel alátámasztóan ál-talánosítható, hogy a rádió pszichológiai hatása sajátos és jelentõs, bizonyosvetületekben erõteljesebb, mint más tömegkommunikációs eszközöké. Külö-nösen az érzelmekre való hatás, az önreflexió kiváltása, az introspekció foko-zása szempontjából nagy a rádió jelentõsége. Ez talán összefügg azzal is,hogy a rádióhallgatás ma túlnyomóan magányos aspektus, mert vagy akkortörténik, amikor az ember egyedül van és valamivel magában van elfoglalva,ami szellemi energiáit nem köti le teljesen, vagy pedig akkor, amikor a társaskommunikációban szünet van, és valaki abból kikapcsolódva a háttérben szó-ló rádióra figyel. Bizonyosan összefügg azzal, hogy a hang keletkezésében ésfeldolgozásában nagyon közel áll az érzelmekhez, ez a zene tényében is tükrö-zõdik. A rádió mint tiszta hangkommunikáció olyan intenzíven engedi meg afigyelem összpontosulását a hangeffektusokra, amennyire a valós interakciókvagy az audiovizuális eszközök soha sem teszik azt lehetõvé, hiszen azokbabekapcsolódik a vizuális csatorna, ott figyelni kell a nem-verbális kommuni-káció különféle bonyolult jelzéseire. Általában a kommunikáló személy ér-zelmi állapotából több információt közvetít a tiszta hang, mint a közvetlenkommunikációs totalitás vagy annak valamely kétdimenziós analogonja. Amagányos hallgatásból következik, hogy a rádió üzenete tovább visszhangzika személyiségben, egyszerûen több idõ van erre és kevésbé zavaró a kísérõ éskövetkezõ szociális interakció. A televíziós mûsorokat jobban meg is beszélikegymással a családban az emberek, a nézés új ingerözönében kissé túl is ter-helõdnek. A rádió nem szolgáltat annyi sok ingert, viszont a kommunikációérzelmi töltését közvetíti elsõsorban.

78


Mindebbõl következik is, merre várható a rádió fejlõdése a következõ szûkmásfél évtizedben, az ezredfordulóig terjedõ idõben. Nyilvánvalóan az infor-mációs koordináció, a gyors és széles körû tájékoztatás fog fejlõdni, továbbá apszichológiai célú felhasználás. Errõl érdemes is kissé bõvebben szólni. Megkell azonban említeni, hogy viszonylag kevés az olyan vizsgálat, amely a kü-lönbözõ tömegkommunikációs eszközök felhasználásának összefüggéseit,vagy pedig a mai szabadidõeltöltési szokások és a rádiózás viszonyát elemzik.Valószínû, hogy a több hírszóró eszköz interferenciája, továbbá az emberekelfoglaltságaiból adódó korlátozások és igények a rádió jelenlegi mûsorstruk-túráját változásra kényszerítik. Kérdéses, kell-e pl. annyi zene, olyan összeté-telben és olyan mûsoridõkben, mint ahogyan ezt most csinálják, olyan korban,amikor kazettán és „walkman” segítségével bárki könnyen hozzájut a „sajátzenéjéhez”. A komolyzenét a mûértõ a saját eszközei segítségével tisztábban,élvezhetõbben kapja meg, mint a rádión, megválaszthatja a zenekarát, kar-mesterét. Valószínûleg el kell tehát tolódjon az aktuális, egy,idejû zenei ese-mények közvetítésére a hangsúly, esetleg olyan zeneszámokéra, amelyek ke-vésbé ismertek és amelyeket a rádió valamilyen okból meg akar kedveltetni.Úgy látszik, jól bevált, hogy bizonyos rádióadók csak vagy fõleg komolyze-nét, vagy éppen tánczenét sugároznak. Az ilyen mûsorok nyilvánvalóan meg-határozott társadalmi rétegeknek szólnak, ezekre a rétegekre azután speciálisreklámok és befolyásolási akciók irányulhatnak. Ugyanakkor az irodalomközvetítésére a rádió változatlanul alkalmasabb lesz, mint a televízió.

A gyors és aktuális tájékoztatás terén a gazdasági hírközlés kevéssé kihasz-nált, pedig ez nagy jelentõségû lehetne. Árfolyamváltozásokat, leértékelése-ket, készleteket és igényeket, együttmûködési ajánlatokat stb. lehetne továb-bítani, különféle aktuális alkalmakhoz kötötten. Különösen meg lehet gyorsí-tani az informálást – ezt hazai mûsorok is mutatják, pl. Ötödik sebesség vagy aTáskarádió –, ha van valamilyen telefonszám, amelyen az érdeklõdõk jelent-kezhetnek és tisztázhatják a kapott hírt a maguk számára. A gyors és aktuálistájékoztatás differenciáltabb kibontakozása valószínûleg azért nem történtmég meg, mert a rádió ma még a legtöbb helyen hatalmi eszköz, ill. politikaicélok érdekében koncipiált és még nem terjedt el eléggé a szolgáltató rádióeszméje. Pedig a hallgatók széles rétegeinek nyújtott információs szolgáltatásvalószínûleg politikailag is elõnyös, mert szívesebben fordulnak a rádióhozazok, akik kapnak is attól valamit. Voltaképpen a mûsor is szolgáltatás, mintszórakoztatás, de éppen a szórakoztatás az, amiben a rádió csak korlátozottantud versenyezni vetélytársaival, azoknak sokkal több a lehetõségük e téren. Agyors, pontos és hasznos információval a hallgatókat szorosabban oda lehet

79


kötni a rádióhoz. A rádiónak is kialakul a hallgatóban valamilyen imágója éserre tudatosan érdemes vigyázni. Az imágó a reklámok szempontjából na-gyon fontos, a nyugati országokban, ahol a hirdetésekbõl befolyó jövedelemlényeges, ezért szoktak különösen vigyázni rá, vagy próbálják pozitívra mani-pulálni. A reklámokat tekintve ugyancsak hátrányban van a rádió hiszen a rek-lám szempontjából az az elõnyös, ha minél többrétû az információ, minél erõ-teljesebben és tartósabban hat a befogadóra. A reklám nehezen nélkülözi a vi-zuális csatornát. Csak bizonyos speciális reklámoknak kedvez inkább a rádió,valószínûleg a szolgáltatások vagy szolgáltatásszerû áruk kínálatának, külö-nösen olyankor ha az idõtényezõ jelentõs. Feltehetõ ezért, hogy a reklámok iskisebb teret kapnak majd a jövõ rádiójában vagy más jelleget öltenek. Ez a fo-lyamat nálunk kevésbé lesz kifejezett, hiszen a reklám még nem honosodottmeg eléggé a magyar rádiózásban. Valószínûleg szûkül a tere a rádiójátéknakis, az irodalmi feldolgozásokat a magnetofonkazetta sokkal szabadabban tud-ja megjeleníteni, nem kell annyira gazdálkodni az idõvel, nagyobb elõkészü-letet, eszközráfordítást engedhet meg a lemezt vagy kazettát elõállító stúdió,mint a rádió, amelynek sorozatban kell produkálni a mûsoranyagokat. Méginkább virágzásnak indulhat azonban minden, ami közvetlen, intim beszélge-tés, vagy pedig aktuális eszmecsere, vagy vita. A televízióban már nehézkesséválna az az interjú, amely a rádióban még érdekes és figyelmet köt le. Olyanintimitási fokot televíziós vagy filminterjú soha sem érhet el, mint a rádióin-terjú, és a hang érzelmi töltését viszont a leírt interjú nem tudja megközelíteni.Az interjú a rádió egyik kiemelt lehetõsége. Ha csak arra kell valakinek ügyel-nie, hogy mit mond a mikrofonba, sokkal intimebb tud lenni, mintha számítarra is, hogy látják, tehát énképének prezentációjával is foglalkoznia kell. Anézetek ütköztetése, a vita szintén csak a rádióban valósítható meg ilyen ele-venen. A televízióban a vágás nem megy ilyen könnyen, nehezebb kiragadni avita sodrásából a legfontosabb elemeket. A vitapartnerek csak hangban – azinterjúhoz hasonlóan – szabadabban adják magukat. Igen hatékony eszköz, atelevízió is rákényszerül használatára, hogy a vitákba hallgatók is bekapcsol-hatók legyenek.

Külön mûfaj a hírközlés, ennek sûrítése elkerülhetetlen a jövõben. Valószí-nûleg kell majd fakultatív híralkalmakat is teremteni. Jelenleg a világ legtöbbrádiójában a híradás rituális és monoton, nagyon kevés rádió él azzal a fogás-sal, hogy a hallgató lelkébe képzeli magát, és azokról az eseményekrõl, ame-lyek folyamatos érdeklõdést tartanak fenn, az aktuális ügyekrõl soron kívül,de várható idõben rövid hírt ad. Nyilvánvaló, ha valami katasztrófa történt,túszdráma van, heveny katonai konfliktus bontakozott ki, a hallgatót idegesíti

80


a hivatalos hírperiódus protokolláris híreinek ismételt végighallgatása, hiszenõt nem ez érdekli.

Ilyenkor többet érne, ha a hallgató tudja, hogy a rádió számít az õ érdeklõ-désére és – mondjuk – minden órafordulóban szól néhány szót az adott ese-ményrõl. Ilyen eszközzel is nagyon lehet fokozni az érzelmi kötõdést a rádió-hoz, amire nagy szükség lehet. Nem érdemes ezt a kötõdést, bizalmat eljátsza-ni, és bizonyosan „bumeráng effektust” kelt az a meggondolás, hogy csakhallgassa végig a rádiót kinyitó ember a politikai célból neki szánt, de õt az ak-tuális hírhez képest kevéssé érdekes hírt is.

Valószínûleg a mai rádiózásban sok a fel nem ismert hasonló bumerángef-fektus. Feltételezhetõ, hogy a politikai vagy más megfontolásból nem teljes,elhallgató vagy szépítõ híradás sem éri el a célját, inkább elfordítja a rádiótól ahallgatót, és rivális rádiók malmára hajtja a vizet. Ez nagyon nehéz kérdés, amagyar rádiónak valószínûleg egyik sarkalatos problémája. Ma már nemannyira mindennapos ez a kérdés, de még a közelmúlt eseményeibõl is szá-mos példát lehetne hozni arra, hogy a nem megfelelõ tájékoztatás miatt igensokan fordultak idegen, ill. idegen nyelvû adások felé. Valószínûleg nem érimeg a pillanatnyi politikai kényelem „egy tál lencséjéért” feláldozni a biza-lom „örökségét”.

A rádióval való pozitív kapcsolatot segítheti a rádió kulcsszereplõinek sze-mélyessége. Ez a tömegkommunikációs – televíziós, ill. rádiós – személyiségelég jól megismert és kimunkált problémaköre. Bizton állíthatjuk, hogy a rá-diós személyiség nagyobb érzelmi hatásokat tud kiváltani, mint a televíziós.Csak hangon át könnyebb kongruensnek maradnia, a televíziós szereplõinkongruenciáját a vizuális kommunikációs csatornák jobban elárulják. Hama nem is képzelhetõ el olyan nagy effektus, mint a rádió egyeduralma idején(pl. az amerikai rádiós kampányokban a háború alatt, a különbözõ országok-ban – pl. a Szovjetunióban – a nagyarányú kötõdés egy-egy bemondóhoz, aki-nek meleg, emberi, természetes beszéde volt stb.), de azért nagyon erõs imagi-nárius kapcsolat alakulhat ki a rádióssal. Kiváltképpen, ha nyílt, eleven hely-zetekben van és azokat kézben tudja tartani, ha tud személyes lenni. A medi-terrán latin országok rádióiban nagyon sok jó példa mutatja, hogyan lehet igenhitelesen és személyesen levezetni az egyszerû, rutinszerû rádiós mûsorokat,információs közléseket is. Nem elõnyös a mi rádiónkban még mindig élõ pro-tokoll, a bemondó hivatalossága, hûvössége, nem szerencsés minden mûsor-elemben a produkció kihangsúlyozása azzal, hogy az összes szereplõ nevétfelsorolják. Lassan terjed a felsoroltak köre, olyan technikai funkciókat ismegemlítenek, amelyek az õket betöltõkön és családtagjaikon kívül senkit

81


sem érdekelne. Ezeket az információkat át kellene ruházni a mûsorújságra. Atelevízió is túl sok embert sorol fel minden mûsor után, hovatovább a fõportásneve is megjelenik, de a mûsor utáni szünetigénybe, a mûsor lélektani„emésztésének” folyamata közben ez kevésbé zavaró, mint a rádióban. A rá-diót meg kellene személyesíteni, ezt könnyen meg lehetne valósítani, és ezzela hatás is fokozódna.

A rádión át történõ társadalmi méretû mentálhigiénés segítség lehetõségeinagyok. Itt érvényesülhetnek azok a mûsorkonstrukciók, amelyek elgondol-kodtatják, valamilyen reakcióra bírják a hallgatókat. Ismét nagyobb a haté-konyság, ha arról van szó, hogy a rádió összeköttetést teremt valamilyen la-kossági szükséglet és valamely arra hivatott intézmény, szervezet vagy szol-gáltatás között.

A rádió maga is tarthat fenn szolgáltatásszerûen tanácsadást. A gyakorlat-ban elkerülhetetlen is, mivel a rádióba beözönlõ levelekkel, jelentkezésekkel,telefonokkal valamit kezdeni kell. Ezeket koordinálni lehetne valamilyenközponti szolgáltatáson át. Jelenleg a telefonos mûsorok maguk keresik ésbiztatják azokat, akik végül is jelentkeznek, a rádióhoz mint intézményhez,mint imágóhoz fordulók információit és szándékait kevéssé csatolják visszakülönbözõ mûsoregységek felé. Jelenleg nálunk is és a világ számos más rádi-ójában elsõsorban a panaszokra és a bejelentésekre irányul a figyelem, a rádióbelemegy a rá projektált hatósági szerepkörbe, eljár pl. valakinek az érdeké-ben, elmarasztal másokat stb. Sokkal hasznosabb lenne a személyes igénye-ket, gondokat, problémákat visszakapcsolni a mûsoranyagba, amennyibenazoknak van közérdekû arculatuk. A rádióhoz fordulók természetesen zö-mükben szakintézmények és szakszolgáltatások felé terelendõk, de bizonyos,hogy nagyon sok olyan ember van, aki mint hallgató, a rádiómûsor által meg-mozgatott állapotban a rádió tanácsadó ágenciájához szívesen fordul, másho-vá viszont magától nem megy. A további segítség megszerzéséhez szükségesinformációkat és motivációkat viszont a tanácsadás megadhatja nekik.

A rádió nagy feladata kellene legyen, hogy az önsegítõ csoportok kialaku-lását és mûködését segítse elõ. Ma a mentálhigiéné szinte legfõbb perspektí-váját az ilyen csoportok jelentik, ezek a krónikus betegségekben szenvedõkreéppúgy kiterjednek, mint a hozzátartozóikra, a deviáns viselkedésû vagy lelkiproblémákkal küzdõ emberekre és hozzátartozóikra. Az ilyen csoportok meg-alakulása és munkába lendülése kezdetben igen nagy nehézségekbe ütközik,ezt a rádió úgy tudná egyengetni, hogy egyben terápiás jellegû információkatis adhatna az érintetteknek, befolyásolni tudná az adott jelenségekkel, gon-dokkal kapcsolatos társadalmi közvéleményt is. Az önsegítõ csoportok után-

82


pótlását és külsõ támogatását is tudná segíteni a rádió. Általában a segítõ, tá-mogató erõk mozgósítása a mai társadalomban: jelentõs erõforrás, ezekkel lé-nyegében semmilyen intézmény nem foglalkozik.

Éppen a tömegkommunikációs gyakorlat mutatja, hogy ezek a szunnyadóerõk milyen könnyen mozgósíthatók, egy-egy dramatikus esemény hírére na-gyon sokan adnak munkát, értéket, pénzt vagy egyéb segítséget. A megfelelõcélcsoportokban kellene ezeket az erõket mozgósítani, erre dokumentatív,helyzetfeltáró, szakértõket és problémás embereket megszólaltató mûsorok,de különösen ezeknek a stratégikusan felépített sorozatai nagyon alkalmasaklennének.

Bár a bajban lévõ emberek célzottan is elérhetõk és gyakorolható rájuk rá-diómûsorokon át támogató vagy fejlesztõ pszichológiai hatás, igazában érin-tett környezetük a rádió legfontosabb célcsoportja. A pszichiátriai betegek, al-koholisták, öngyilkosok, drogosok stb. hozzátartozói és környezete szorulnakleginkább tanácsra és segítségre, és ezen a környezeten át lehet az adott baj-ban a legtöbbet segíteni. Ez a probléma összefügg az önsegítõ csoportokkal ésa segítési minták, készségek kérdésével, de mégis kicsit más. Az ilyen maga-tartásmódok nagyon megterhelik a környezetet, így a környezet aktívabb, cél-zott és tudatos viszonyulása nemcsak a deviánsoknak segítség, hanem kör-nyezetük számára is mentálhigiénés védelem. De pl. az öngyilkosság megelõ-zésében a hozzátartozóknak és a környezetnek kulcsszerepe lehet.

A rádió értékes pszichológiai hatást fejthet ki krízisek ügyében. A krízisekértelmezése és kezelése nagyon homályos és implicit a köztudatban, mindeninformáció vagy pszichológiai hatás, amely ezt a jelenségkört világosabbá te-szi, nagy segítség lehet az érintetteknek. A krízissel gyakran függ össze az ön-gyilkosságveszély is. A krízismegoldás tehát egyben az öngyilkosság-meg-elõzés eszköze is. A sikeresen megoldott krízisek a személyiséget fejleszthe-tik. Sok szakember szerint a krízis az az alkalom sok ember életében, amely –bármennyire fájdalmas és veszélyes – a megállt, megakadt személyiségfejlõ-dést elõbbre lendítheti. A krízisek e pozitív oldalának hangsúlyozása fontosüzenet lehet sok ember számára, olyanoknak is, akik éppen nincsenek krízis-ben, mert valószínûleg elõbb-utóbb õk is belekerülnek.

Végül az érdemel említést, hogy a rádió nagy mentálhigiénés jelentõségûlehet az emberi kapcsolatok kultúrájának fejlesztése révén. Az emberi kap-csolatok gondjai és viszontagságai mindig nagy figyelmet keltenek, a problé-mák intim elmondása, esetleg megvitatása nagyon hatékony és megmozgatóüzeneteket közvetíthet, elgondolkodtathat. Kommunikációs: nehézségek, fél-reértések, empátiahiány, feszültség, konfliktus és krízis nagyon sok van e té-

83


ren és nagyon sok az olyan megnyilvánulás, amely felszínesen ismert minden-ki számára, de lényegét kevesen értik, még azok sem, akik ezeket átélték (sze-relem, féltékenység, csalódás, partnervesztés, válás stb.). Ezek nem csupánkimerítetlen, hanem kimeríthetetlen és nagyon érdekes témák, a megoldások– mármint a rádiós megoldások, mûsorkészítési lehetõségek – nagyon sokré-tûek.

Utolsó gondolatként az említendõ meg, hogy a rádió fejlõdésének használ-na, ha a különféle változások, amelyek a jövõben kialakulnak – esetleg a fel-sorolt szempontok jegyében, valamiféle hatásvizsgálatokkal követhetõk ésértékelhetõk lennének.Nem tudom, mennyire követi most nálunk a tömeg-kommunikációs kutatás a rádió hallgatottságát és tetszési indexét, valószínû-leg a mérési módszerek alkalmazása túl költséges ahhoz, hogy a rádióra rend-szeresen alkalmazzák ezeket, a televízió vonja el az erõket, de valamilyen mo-nitorozás szükséges lenne. Lehetséges indexeket képezni különbözõ indirektjelekbõl (pl. a hallgatói reflexiók, kis panelek – pl. a rádió szervezetén belülmûködõ emberek – kikérdezése a Delfi-módszerrel, vagy éppen a mûsorokbaiktatott felhívás bizonyos reakciók nyilvánítására stb.). Ezek is sok felvilágo-sítást adhatnának.

84


II.SZEMLÉLETI ALAPOK

A) EMBERKÉP,ANTROPOLÓGIA

9. Az autonóm ember problémája apszichológiában

Az autonómia kérdése viszonylag késõn vetõdött fel a pszichológia fejlõ-désében. Ez azért érdekes, mert abban a filozófiai hagyományban, amely a lé-lektan történeti elõzményeként fogható fel, a probléma gyakran megjelent.Igaz, búvópatakként, más formában, más vonatkoztatási rendszerben.

Elsõsorban a filozófiai antropológia foglalkozott az emberi autonómiátérintõ dilemmákkal. A görögséget – nemcsak a filozófiában, hanem a dráma-irodalomban is a sorssal szembeni autonómia érdekelte, és ennek vizsgálatá-ban rávilágítottak az ember egyik fõ sajátosságára, a magasrendû értékek kép-viseletére és preferenciájának képességére az érdekekkel vagy akár a veszé-lyektõl való megmenekülés lehetõségével szemben. Eme emberi sajátosság atragédiák drámai feszültségének egyik alappólusa.

Szokratész és Platón az értelem és a megismerés segítségével próbáltamegfogalmazni az ember autonómiáját a világgal, az anyagi és az élõ univer-zummal kapcsolatosan. A sztoikusok és az epikureusok felfedezték a szubjek-tumot és annak valamiféle békéjét a szükségieteket és lehetõségeket össze-egyeztetõ életelvek rendszere révén. Cicero méltatlanul mellõzött antropoló-giai érdeklõdése szinte minden elõzõ és késõbbi gondolati vonalat megpróbálttovábbvezetni. Seneca szinte a latin Epiktetosz az értelem és a kognitív-emo-cionális életelvek kifejtésében. Augustinus a szubjektív harmóniát és a emberilét korlátaitól való függetlenséget az isteni rend elfogadása és sajátos intros-pektív vonatkozása, átélése révén valósítja meg.

Az individualizáció áramlata azután a renaissance, majd a felvilágosodásidején hozza felszínre a szubjektum igényvilágát, öntörvényû értékeit. A 18.század német filozófiájában és irodalmában jelentkezõ individualizmus tük-rözött egyfajta autonómiaképet. Ez bizonyos fokig megmutatkozik a nagy né-met filozófusok antropológiáiban, de pl. a mai lélektan elõfutárának tekinthe-tõ Kant-írásban, az Anthropologie-ban inkább az a nomotetikus érdeklõdésnyilvánul meg, ami késõbb a pszichológiára jellemzõ, vagyis inkább az ember„mûködésérõl” van benne szó, semmint helyérõl a világban és a társadalom-ban. A „mûködés” köti le azután a már lélektannak nevezett bölcseleti közelí-téseket, még inkább az empirikusokét, amelyeket már a logikai pozitivizmus

86

9. Az autonóm ember problémája a pszichológiában

paradigmája és a biologizmus jellemez, ill. a természettudományos gondolko-dási modell antecedens determinizmusa. Az akaratpszichológia érdekes pél-da. Kezdetben igen fontos téma és a filozófiai „szabad akarat” kérdés folytatá-sa a lélektanban, késõbb, mint Lewin könyve (Wille als Vorsatz und Be-dürfnis) szemléletesen kifejezi, már feloldódik a determinizmusban, majd el-tûnik és ma is csak csenevész formában jelenik meg az akarás lélektanában(Volitionspsychologie; psychology of volition).

Még a mélylélektani irányzatok is a determinizmus fonalát gombolyítjáktovább, talán egyedül Jung (majd nyomában nagyon implicit módon Szondi)jut messzebb a nominosum elismerésével és szerepének pusztulásával a lelkiegészség tekintetében. A német pszichológia vagy inkább lélekbölcselet né-hány mellékárama is ebbe az irányba halad, pl. Ludwig Klages szellemkon-cepciója (“Der Geist als Widersacher der Seele”). A behaviorizmus azutánvégképp kiszorít mindenféle autonómiaértelmezést a lélektanból.

Pontosabban: visszaszorít. Gadamernek ugyanis igaza van, hogy mindenemberi szaktudománynak elkerülhetetlenül van emberképe és antropológiája,mégha az implicit is, és ez érvényes a tárgyalt periódus irányzataira is. Ha másnem, a mélylélektani iskolák nyomán legalább a megnyomorított, korlátozottautonómiájú ember képe kibontakozik. A behaviorizmusban megjelenik azalkalmazkodási modell és a teljesítményelv, mint a tömegtársadalom alapve-tõ, az emberi pszichikumot meghatározó princípiuma. Külön elemzést – exe-gézist és átértelmezést – igényelne a társadalom- és lélekbölcselet sokkreakci-ója a rendi társadalmon belüli individualizmus érvénytelenedésére az ipari ci-vilizáció és az urbanizáció folyamatai nyomán (lásd a századforduló németvároskritikai irányzatát, az „Untergang” gondolatkört, az Ortega-féle tömeg-koncepciót stb.).

A század második harmadára már a pszichológia is kénytelen számot vetniaz autonómia egyik szembetûnõ nyomorával, a társadalom által uniformizáltés manipulált ember problémájával. Ha nagyon szûk biológiai álláspontról is,de ezt fejtette ki még a húszas években Wilhelm Reich (gondolatait még a hat-vanas években is aktualitással folytatta Marcuse), ill. a fasizmus jelenségétõlsújtott és megrettent frankfurti iskola. Ebbõl az iskolából kikerülve ErichFromm volt azután képes a negatív képet, melyet a modern ember autoritás-igényének, a szabadságtól való félelmének (Escape from Freedom) és jelleg-zetes karakterzavarainak leírásával maga is differenciált, pozitívvá változtat-ni. Ez az egészséges társadalomról felvázolt víziójában (The Sane Society)mutatkozik meg. Ebben a harmonikus társadalom már az autonóm emberekkis közösségeinek és felelõs politikai aktivitásának rendszereként tûnik elõ. A

87


Fromm-féle kép szembetûnõen mutatja a korai autonómiaértelmezések naivi-tását, de kidolgozatlanságát is, ekkor még nincs elég koncepció, amit ehhezfel lehet használni. Nem véletlen, hogy a probléma a társadalomtudományok-ban is még évtizedekig az autonómiahiány, az autonómiadeficit értelmezésé-ben, ill. a defektusos állapotok ontologizálásával szembeni kritikákban haladelõre (csak néhányat az ismert vonulatok közül említve: David Riesman fejte-getését a modern ember „irányítottságáról”, amely helyett lényegében az Új-világba átvitt európai individualizmus „belülrõl irányítottságát” állítja, tehátnincs fejlõdésképe, csak helyzetkritikája; az elidegenedés-téma a szociológiá-ban, Dahrendorf „homo sociologicusa” és a szociológia „túlszocializált” em-berképe körüli vita stb.).

Az autonómia tehát – fõleg a fonákja felõl – a társadalommal szembeni au-tonómia kérdéseként vetõdik fel, a már az ókorban megtalált szubjektum – te-hát a sui generis lélektan – szemszögébõl még nem nem fogalmazható meg, azuralkodó paradigmák a pszichológiában ehhez nem adnak elegendõ ismeret-anyagot. Lassanként azonban itt is megindul a fejlõdés, sok szálból összeszö-võdve, de valamiképpen mind az Egyesült Államokban mintákká fonódvaössze. A Bühler-házaspár, különösen Charlotte Bühler posztulálja és elkezdiaz életkutatást, vagyis az emberi egzisztencia totális folyamatát állítja a lélek-tani vizsgálódás fókuszába. Karen Horney, már amerikai emigrációban rácso-dálkozik a felnõttkori lelki fejlõdés távlataira, a személyiség öntörvényû in-tegrációs képességeire és felállítja a személyiség öntörvényû növekedési, in-tegrációs tendenciájának tételét (growth modell). Bühlerék munkái is igazá-ban már emigrációban, az Egyesült Államokban kapnak visszhangot. Itt bon-takozik ki a személyiséglélektan, amely inkorporálja a Bühler-féle hossz-menti dimenziót, de kezdi feltárni a keresztmetszeti rendszerösszefüggéseketis, és a kibontakozó rendszer már túl komplex ahhoz, hogy egyszerûen csak akialakulási determinációt vegyük észre. Ez társadalomlélektani és társadalmivetületben már önálló tényezõ. Mind több szó esik ekkor már a szemé-lyiséglélektanban a választás, döntés mozzanatairól, amely a maga következ-ményeiben ugyanolyan meghatározó tényezõsort hoz létre, mint amilyenek akörnyezeti ingerek vagy az endogén, szervezeten belüli tényezõk (pl. ösztö-nök, diszpozíciók, karakterfaktorok stb.). A választás, döntés epizódjai, ill.folyamatai nélkül nem lehet magyarázni a szocializációt, de különösen nemannak változatait vagy deviációit.

Az autonómia kérdését azután igazában három erõteljesebb, színesebb szálfonta körül, egyik Carl Rogers munkássága, másik Abraham Maslow életmû-ve, a harmadik az egzisztencializnmus megjelenése az amerikai pszichológiá-

88


ban. Bár ez az utóbbi vonulat a legkésõbbi, az ötvenes-hatvanas években bon-takozott ki (Rollo May és mások mûködése nyomán), ezt érdemes a rövidségkedvéért elõre venni, megemlítve, hogy az egzisztencializmus maga is egyfaj-ta válasz a modern társadalomban érlelõdõ autonómiaproblémára és érthetõenennek pszichológiai megjelenése is a döntõképes, a létfeltételeivel tudatosanszembenézõ emberképet húzta alá. Rogers és Maslow több szót emel, Rogersazért, mert lényegében elõször vette észre, hogy az emberben így a problémás,bajba jutott, lelkileg beteg emberben is – több a restitúciós készség, több a kre-ativitás, mint azt a pszichológia korábban hitte, és mint maga az illetõ ember ishiszi, és ez a terápiás kommunikáción keresztül aktiválható képesség. A segí-tõ kapcsolat csaknem a szókratészi “techné maieutiké” módján segíti a szem-benézést és a belsõ döntések érlelését az emberben problémáival. Rogers élet-mûve annak a mozgalomnak a forrásvidékén született, amely az egyenrangúkommunikációs áramköröket tekinti az autonómia kialakulásának feltétele-ként, és amely szerint a másik ember fokozott autonómiája, a segítõ ember au-tonómiája katalizálja az éretlenebb, ellentmondásosabb emberét. Ezt márRogers is megfogalmazta a hitelesség (kongruencia) elvében, mint lényegesterápiás változóéban. Az encounter technikák és módszerek elterjedése is eztemelte ki. Az õszinte, hiteles emberi “találkozás” érlelõ lehetõsége egyébkéntmár a csoportpszichoterápia elterjedésében is szerepet játszott, de még ittnagy a terapeuta szerepe, míg az encounter csoportokban vagy nem lényeges avezetés, vagy csak katalizációs feladatai kapnak hangsúlyt. A csoportpszicho-terápiák és a terápiás csoporttechnikák tapasztalják meg, hogy senki sem tel-jesen kóros, mindenkinek – ha úgy tetszik – vannak parciális autonóm terüle-tei, amelyek révén segíteni tud a másiknak, míg a saját hiányai, defektusai te-rén maga is segítségben részesülhet. E gondolatkör érdekes társadalmi kivetü-lése az önsegítõ csoportok mozgalma, amelyben a szakértõi kontrolltól telje-sen függetlenül próbálják az összejövõk lényegében autonómiájuk mértékétfokozni (The Strength is Us – ahogyan a jelenséget elõször leíró monográfiacíme kifejezi). Ezt megelõzte az önismereti és tréningcsoportok elterjedése,ám ezeknek élén általában ott van a szakember, aki képzettsége, jogosítványaiés kissé privatizált ismeretanyaga révén mégiscsak bizonyos fokig infantili-zál, patronizál, egyenlõtlen kommunikációs erõteret tart fenn, ami ellen – ésez nyilvánvalóan az autonómiaigény kifejezõdése – a mai ember lázad. A lá-zadás ideológiáját a terápiás társadalom kritikája, az antipszichiátria, vagy tá-gabban Ivan Illich és a fojtó kontrollszervvé kinõtt orvosi bürokrácia kritiku-sai adják, de az önsegítõ mozgalmak (és kisebb részben a közösségi bázisú

89


voluntáris segítõ mozgalmak) nem is nagyon tartanak igényt ideológiára.Egyszerûen az öntörvényû megoldásokat választják.

Filozófiailag – vagy inkább a lélektani antropológia szempontjából – érde-kes, hogy az új, ha úgy tetszik, posztmodern autonómiaigény nemcsak a társa-dalommal szemben kívánja az önállóságot (ez persze nagyon fontos, tiltako-zásképpen az uniformizálás, a manipuláció, a társadalmi eredetû egyéni sza-badságkorlátozások ellen), hanem újratermeli az egyéni méltóság, a lelki„habeas corpus” értékét, de nem a német individualizmus formájában, hanemvalamiféle újfajta kollektivizmusként. Az új mozgalmak tudják, hogy az em-ber önmagában nem lehet autonóm, csakis a többi ember közösségében, másautonóm emberek segítségével, és az autonómia nem státus vagy valamifélemegvilágosodás utáni állandó képesség, hanem megszerzendõ, megérlelen-dõ, fejlesztendõ és szüntelen megerõsítést és újradefiniálást igénylõ állapot,mondhatni teljesítmény a személyiség számára.

Maslow éppen ennek a dinamikus, küzdelmes folyamatnak a teoretikusa.Õ alkotta meg a késztetések és a szükségletek hierarchiájának elméletét, azautonómiát a legmagasabbrendû szükségletnek mutatva be. Õ vette észre,hogy az ember nem tud vagy csak igen nehezen, heroikus módon – autonómlenni, ha alacsonyabbrendû szükségletei kielégületlenek. Híres tézise a kétfé-le személyiségállapot, a D (deficiency) állapotú ember hiányai, szükségleteiuralma alatt van (Maslow szerint a mélylélektan – pl. a pszichoanalízis – em-berképe ennek az állapotnak szabályszerûségeit tükrözi), míg a B (becoming)állapotú már autonómiájának kidolgozásán és fenntartásán fáradozik. Az au-tonómia személyiséglélektani kialakulásának folyamata az identitás kibonta-kozásában követhetõ nyomon. E probléma már a pszichoanalízisbõl kinõ.Erikson írja le elõször az identitás elméletét, és ezzel õ is átlép a pszichoanalí-zisbõl az amerikai lélektan ún. “harmadik erejébe”, a késõbb humanisztikuspszichológiának nevezett áramlatba, Rogers, Bühler, Maslow, May és másokmellé (azért harmadik erõ, mert a pszichoanalízis és a behaviorizmus mellé feltud zárkózni a követõk nagy száma és befolyása révén). Az identitás akkorérett, amikor a személyiség megtalálja önazonosságát mindenféle hatással éserõtérrel szemben, amely õt formálta, elfogadja és megismeri kötöttségeit, ké-pes adni és tartozásait kiegyenlíteni, de képes kreatív módon változtatni is kö-rülményein, feltételein. Az érett, erõs identitású ember nem a nirvána tökéle-tes állapotába jut el, hanem képes megküzdeni az életében felmerülõ súlyosproblémákkal. Az egzisztencia alapvetõ tragikumát a modern identitásfilozó-fia is tudatosítja, de nem az egzisztencializmus pesszimista kicsengésével

90


könyveli el, inkább az ember – az egyszerû ember, az átlagember – különlegeslehetõségeire, képességeire hívja fel a figyelmet.

E vonatkozásban paradigmatikus a halál újfajta vizsgálata és elméleti meg-közelítése, a „tanatoterápia” megjelenése, Kübler-Ross szép gondolata, hogya halál – ha valaki részesül a haldoklás kegyelmében – nem az identitásfejlõ-dés folyamatának értelmetlen dezintegrációja, hanem az identitásfejlõdésértelemteljes befejezõ szakasza lehet. Számomra a halál körüli vizsgálódá-sokból a legérdekesebb a kommunikáció és az „encounter” szerepe, a lehetõ-ség, hogy a haldokló kiemelkedjen a pusztuló test fogságából és magányábólés újfajta autoreflexív állapotba kerüljön, és még érdekesebb, hogy mindezigazában nemcsak neki vigasz, hanem az õt segítõknek is gyógyító és érlelõtényezõ.

A pszichológia nem áll meg csupán a személyiségen belülre vetített identi-tásfolyamat vizsgálatánál. Ma inkább a kommunikációs folyamatokra figyel,amelyek révén az identitás kifejlõdik és visszahat a környezetre, amelyen átemberi relációk, csoportviszonyok, közösségi rendszerek alakulnak, fejlõd-nek, változnak. A transzperszonális pszichológia foglalkozik ezzel, nagyonsok szép részeredménnyel, ami egyelõre nehezen általánosítható. A transzper-szonális pszichológia tûzte feladatul maga elé az autonómia politológiai vetü-leteinek lélektani vizsgálatát, és ez próbálja értelmezni az autonóm csoportok,kis közösségek társadalmi szerepét, vagyis elemzõ módon azt, amit Frommnormatíve felvetett (vagy inkább: utópisztikusan felvetett). Ez az ismeretkörmég nem összefoglalható. A magam véleménye az, hogy itt még nem jött létrea megfelelõ konceptuális rendezettség, még nagyon sok az utópisztikus és ér-téktételezõ közelítés, ami valamiféle politikai elméletbõl következik (politi-kai elméletnek véve a liberális filozófiát is). A vázolt gondolatok a közelmúlt,az elmúlt kb. 30 év sokféle társadalmi mozgását könnyebben érthetõvé teszik.Megvilágítják pl. a hatvanas évek lázadási kísérleteit a teljesítményelv és akorlátozó fogyasztói rend ellen stb., de megvilágítják az identitászavar és au-tonómiahiány sokféle problémakörét is.

Pillanatnyilag a lélektanban még mindig a megzavart azonosságélményû,ill. állapotú, autonómiahiányos ember dilemmái állnak elõtérben, ebbõl – haaz autonómiakérdést elvontabb társadalomtudományi vagy bölcseleti szintenkívánjuk vizsgálni arra érdemes figyelni, hogy a nagy lehetõségek gyakran tö-rékeny egyensúlyok, nehezen fenntartható vagy sok munkával, lelki „edzés-sel” fennmaradó szervezõdések az emberben, az autonómiát segítõ társasrendszerek is esékenyek és bomlékonyak. Érett identitású ember is regresszi-óba kerülhet, egyensúlyait külsõ változások kikezdhetik. A nyolcvanas évek

91


elején, nem sokkal Rogers halála elõtt volt egy igen érdekes nyílt vita közte ésRollo May között, aki rámutatott, hogy Rogers rendszere nem tudja kezelni a„gonoszt”, az emberben lakó destruktivitást, az agresszió szinte korlátlan em-beri képességét, amely pl. az autonómia egyik súlyos korlátozója. Rogers ésaz autonómiakérdés szempontjából releváns szakemberek többsége igen jó-akaratú és optimista, May és sokan mások szerint naiv is.

Sajnos, a magam összegzése is e konklúzió felé hajlik, de egyáltalán azidentitásfejlõdés távlatainak nagysága, a kiteljesedett emberi azonosságálla-pot nagyfokú rendszerintegrációs lehetõségei, az autonómia elérhetõ mértékea kedvezõtlen, nyomorú emberi egzisztencia korlátai ellenére is – fontos ésbátorító üzenet, mindenképpen az a kérdéskör, amire mint vezérlõ csillagkép-re kell figyelnie annak a szakembernek, aki nemcsak kutatni kíván, hanem azemberi dolgokban a humanista értékek védelméért és terjesztéséért alkalma-zott módon is tenni akar valamit.

92


10. A rendszerintervenciós terápiák emberképe

Gadamer (1972) érdekes gondolata, hogy minden, emberrel foglalkozó tu-dománynak megvan a maga emberképe. Annyi antropológia van tehát, ahányhumán szaktudomány, és ezekkel az antropológiákkal számot kell vetnie alegáltalánosabbnak, a filozófiai antropológiának. A szaktudomány emberké-pe valamiféle metateória valamilyen alapmodell, amibõl nagyon sok elõfelte-vés következik, amely óhatatlanul befolyásolja a kutatást és a gyakorlatot. Eza gondolat rokonítható Thomas Kuhn ismert paradigmaelméletével is.

Van tehát lélektani antropológia is, mégpedig több is, hiszen a lélektannyilván részdiszciplínák halmaza, és minden iskola, minden irányzat mélyénmegtalálható valamilyen emberkép. Ezt tudatosítjuk is, meg nem is. Russellhíres és sokat idézett mondata, amely szerint a kísérleti állat is hasonlóan vi-selkedik a pszichológiában, mint amilyen a kísérletezõ nemzeti mentalitása, –a német állat leül „gondolkodni” és megtalálja a megoldást (ez nyilván utalásKöhler csimpánzkísérleteire) míg az amerikai vadul fel-alá szaladgál és vélet-lenül oldja meg a feladatot (a „trial and error” tanulás), – lényegében ezt a fel-ismerést tükrözi. A pszichoanalízis körüli viták is gyakran érintették az em-berkép kérdését, és ezek a viták máig sem zárultak le hiszen Freud embereegyidejûleg rabja az ösztönkésztetéseknek, egyfajta „Unbehagen”-ben élõkulturált állat, és élményeit integrálni képes nyílt rendszer epigenetikusan ke-letkezõ személyiség. De igazában a pszichológiai iskolák inkább obskuráljákezt a problémát. A logikai pozitivizmus jegyében induktív tudományok sze-retnének lenni, az embert elfogulatlanul akarják vizsgálni, és még a gondola-tát is sérelmezik, hogy valamiféle teoretikus alapséma szemléleti befolyásaalatt állnának. Ezt tapasztalhatjuk a tudományos, akadémikus pszichológiaiiskolák körüli ideológiai vitákban, amelyekben a pszichológusok rendkívülelutasítóan és sértetten reagálnak, még olyan helyeken, társadalmi közegek-ben is, ahol ennek a beállítódásnak nem lehet mentséget találni olyan történel-mi idõszakokban, amelyekben valamely ideológiai “államvallás” nagyon dur-ván és elnyomóan minõsített egyes tudományos álláspontokat. Legfeljebbegy értelmezési szint “hamistudati” jellegét lehet felvetni, de azt is csak azuralkodó játékszabályok szerint. Erre jó példa a szociálpszichológia, amely-ben a laboratóriumi kísérlet ontológiai státusát csak kísérletileg – laboratóriu-mi kísérletben – lehetett megkérdõjelezni, mint ezt Orne, Rosenthal és mások

93


tették (Burgard 1980), sõt tulajdonképpen még így sem lehet, mint ezt kül-földön (Berkowitz, Dormerstein 1982) vagy idehaza (a néhány évvel ezelõttivita a Pszichológia hasábjain Kenneth J. Gergen cikkével kapcsolatosan) szá-mos tisztázási próbálkozás mutatta. Úgy látszik, a tudományos lélektan nemenged betekinteni a kártyákba, nem hagyja kétségbe vonni a játékszabályokat,a figyelmet továbbra is a játék izgalmára és szépségére akarja összpontosítani.A fenomenológiai erõfeszítések sokféle válfaja (etnometodológia, etogéniastb.), vagy a szociálpszichológia ún. interpretatív paradigmája (Backman1983), és számos más elméleti konstrukció kínálna mélyebb és ismeretkritikaielemzési lehetõségeket, de mindezek kívül szorultak a tiszta tudományon. Azelmúlt évtizedben általánossá vált kognitív közelítésmód szinte sürgeti az el-vontabb modelleket. Meg is születtek metaforikus megfogalmazások (impli-cit pszichológia, “naiv pszichológus” a személyiségben stb.) vagy empirikuselemzési keretek.(pl. szociális kategorizáció), de ezek nem váltak a kutatás“mainstream” irányaivá. A gépi információfeldolgozás analógiai és mûködõprogramjai egyes pszichológiai folyamatokról nagyon plasztikus és antropo-lógiai általánosításra csábító képet adnak (pl. Fiedler, Forgas 1988), de a szak-emberek körében hiányzik ehhez a késztetés. A személyiséglélektan pangása,lassú relativizálódása, mondhatnánk elavulása is arra mutat, hogy még azt afajta konceptualizálást is kerüli a mai tudományos lélektan, ami a személyiségmodelljében rejlik, legfeljebb egy-egy, empirikusan jól megragadható vetü-letben halad elõre a kutatás (locus of control, state-trait teóriák, stimulus-seeking stb.). Talán az utolsó nagy kísérlet valamilyen elméleti építkezésreSigmund Koch egységes elvek alapján megíratott kézikönyve volt, amely azegyes irányzatok úttörõit rákényszerítette az elõfeltevések explikálására (pl.Koch 1959). Itt is leginkább a meglévõ, fõleg alkalmazott (a mélylélektanból,illetve a terápiás rendszerekbõl kialakult) iskolák fogalmi struktúrálása tör-tént meg, nem egy ezek közül csak a késõbbi évtizedekben bontakozott ki,mint komoly erõ a pszichológia területén (pl. Rogers).

Talán valami törvényszerûség is rejlik abban, hogy nem a tudományos(alaptudományos), hanem az alkalmazott ágazatok vezetnek explicit ember-képekhez. Talán a társadalmi cselekvés, amely az alkalmazás során megvaló-sul, lehetõséggé vagy éppen szükségszerûvé teszi az általánosítást. Az alkal-mazáshoz valamilyen ideológia kell, vagyis kellenek tézisek, szimbólumok,modellsémákat hordozó képek, ezek pedig szinte kihívják a „politológiai”, il-letve filozófiai értelmezést.

Ennek az állításnak talán nem is kell túlzottan részletesen argumentálni azigazát. Csak végig kell gondolni, milyen metasémát kínált Adler vagy Jung a

94


freudi emberkép helyett, mit hirdetett Rank vagy Reich, hogyan vitte ezt a tár-sadalmi önmegvalósítás vezéreszméje felé Horney, Fromm, Marcuse, hogyanlett Rogers, Maslow, Bühler és mások nyomán szelf-elmélet, növekedési mo-dell, „being”-állapot, transzperszonális pszichológia stb., vagy hogyan lettHuman Relations irányzat, tréningcsoport; illetve encounter-csoport mozga-lom, Tavistock-módszer, – hogy a csoportteoréma szintjére váltsunk. Érdekesszintézis felé haladnak e fejlõdési vonulatok az identitás koncepciója jegyé-ben (Pataki 1982).

Az alkalmazott és társadalmi mozgalommá vagy legalábbis kisugárzássáváló iskolák, irányzatok talán éppen azért kénytelenek valamennyire tisztázniantropológiai lényegüket, mert viselkedésváltoztatásra törekednek, és ezzelóhatatlanul értéktételezéssel járnak együtt, ezeket pedig valamiképpen onto-lógiailag is igazolni kell. Ki kell jelenteni, hogy mi a patológia, mi a nor-malitás, merre halad a fejlõdés útja, mi a kívánatos és mi nem. Ilyen tételeknélkül nem lehet terápia, nincs megelõzés, nincs fejlesztés, korrekció, nem vi-szonyíthatók egymáshoz magatartási és cselekvési alternatívák. Persze ezekaz iskolák is kerülik a filozofálást, partikuláris technikák és elméleti ortodoxi-ák kultusza jellemzi õket, de az antropológiai dilemma eleve nyitottabb. Márcsak azért is, mert ezekben a pszichológiai elemzési szint mindig szembesülegyfelõl a biológiaival, másfelõl a sui generis társadalmival (etikai, vallási,politikai determinánsokkal). Mindig felvetõdik, mennyi egy-egy jelenségben,értékben az idegrendszeri szervi meghatározottság, a genetikai elõprogramo-zottság (az etológiai, szociobiológiai elem), illetve mennyiben függ a társada-lomtól, kultúrától. Elkerülhetetlen tehát ellenpontok, határok kezelése, való-színûségek mérlegelése, tágabb összefüggéseket figyelembe vevõ érvelés.

Az emberkép problémája tehát az alkalmazott ágazatokban, és kiváltkép-pen a terápiás irányzatokban jól nyomon követhetõ. Különösen az újabbáramlatokban válik ez igen izgalmassá. A hagyományos terápiás módszerek –hasonlóan a személyiséglélektani elméletekhez – individuális emberképreépülnek. Ez a felvilágosodás utáni német filozófia és német kultúra szemléle-tét tükrözi. Lényegét érintõen biologisztikus; mert az élõ egyedbõl indul ki, azegyén és a külvilág, az egyén és a környezet viszonyának valamiféle dicho-tomikus megfogalmazásán alapul. A pszichoanalitikus elmélet jól mutatjaezt, a környezet (és benne a másik ember) itt „tárgy” (a speciális analitikus ér-telemben) vagy mentális reprezentáció (introjektum vagy képzetek rendsze-re), éppen ezért igazában csak élményként vagy lelki tartalomként érdekes.Még az elsõ csoportterápiás módszerek is ezt a modellt vitték tovább, apszichodrámában a kapcsolati háló és kapcsolati szereprendszer csupán élõ

95


mátrix a terápiás változásban, és a csoporttechnikák többségében is a csoportcsak mint közeg speciális vagy elõnyös viselkedésszabályozási eszköz (a cso-portdinamika elvei nyomán), vagy pedig a szociális facilitáció és kontroll ter-mészetes tényezõje. A megváltoztatandó pszichológiai állapot az egyénbenvan, és a csoportban az egyén változik, õ megy át katarzison, õ válik integrál-tabbá vagy tanul és gyakorol különféle magatartásformákat.

A csoportterápiákkal azonban mégis valami minõségileg új kezdõdött, haaz egyén érdekében és jegyében is történt, az egyén érdekében a beavatkozástársas rendszerekre irányult. A csoport természetes társas képzõdményt pró-bált leképezni, ugyanúgy, mint a laboratóriumi kiscsoport is tette. A terápiáscsoport is azon a feltevésen alapul, hogy a természetes csoport önmagától ki-alakul. Slavson, majd Bion, illetve Lieberman és Whitaker (Buda 1981) kon-cepciói nyomán bontakozott ki egyfajta új szemlélet, ez lényegében zárójelbetette az egyént, a közös fantáziákat helyezte elõtérbe, és azt a folyamatot vizs-gálta, hogyan lesz a csoport tere közös kognitív-emocionális térré. Az inter-pretatív paradigma jegyében ezt úgy mondhatnánk, hogy a csoport közöshelyzetdefiníciót és prospektív jelentésrendszert dolgoz ki magának. A terá-pia akkor halad elõre, ha ez a folyamat intenzív és zavartalan. Az egyén akkorváltozik (fejlõdik, gyógyul, szociálisan tanul stb.) a csoportban, ha ebben a fo-lyamatban aktívan részt vesz, és ha ennek nyomán önmagát és viszonylataitmegérti, átértelmezi, irányítani kezdi. Különösen az emberi relációk voltakfontosak, de lényeges a csoport egészéhez mint orientációs rendszerhez valóviszony is. Ami a csoportterápiában történik a személyiséggel; annak megra-gadására az individuális emberkép nem alkalmas. Meg lehet természetesenfogalmazni úgy is, hogy az egyén defektusa, strukturális személyiségzavara,deficite stb., hogyan változik (dolgozódik fel, kompenzálódik stb.), de ez nyil-vánvalóan nem a teljes „sztori”, a lényeges valamilyen új társas integráció, új-fajta vonatkoztatási rendszer, másfajta közösség és kölcsönhatás az emberikapcsolatokban.

Mindez kommunikációban valósul meg. A kommunikáció önálló kutatásaés alkalmazása már önmagában is valami újfajta, szupraindividuális emberké-pet feltételez, illetve rajzol meg. A hagyományos társaslélektani modell he-lyett, amely szerint a kommunikációban viszonylag zárt rendszerek, mikro-kozmoszok érintkeznek egymással és alakítják egymást, a; nagy felismerés azemberek rendkívül sokrétû és szinte állandó összekapcsoltsága és együttrez-gése (Buda 1985, 1988). A legújabb adatok azt mutatják, hogy az ember sok-féle, hierarchikusan rendezett rendszerszinten része az emberek közötti kom-munikációs mátrixnak, és az egyidejûleg érvényesülõ jelzésváltási és kölcsö-

96


nös befolyásolási folyamatok hallatlanul redundánsak és szinte áttekinthetet-lenül bonyolultak (Poyatos 1988). Mindezek az új felismerések kellõ alapotadhatnak az olyan lélektani antropológiai elméletek számára, amelyek a társasrendszerdetermináltságot emelik ki, illetve az önálló absztrakcióként kezelhe-tõ individualitás, illetve személyiség és a társas hálózatokba kötöttség dialek-tikáját világítják meg.

Új emberkép égetõ szükségessége a pár és a családterápia megjelenésévelmutatkozott meg igazán. Ennek keretében olyan összefüggések és kölcsönha-tások tárultak fel, amelyek a hagyományos, egyben lélektani fogalmakbannem is fejezhetõ jól ki. Ezek a terápiák is pragmatikusak és tapasztalati hátte-rûek, a szükséges elméleti minimummal beérik, de jelenségeik szinte kikény-szerítik a rácsodálkozást, az újfajta szemléletet. E terápiák gyakorlata arramutat, hogy olyan állapotok, betegségek, tünetek is e legkisebb társas rend-szerek zavaraiból eredhetnek, amelyek korábban nem voltak másként elkép-zelhetõk, mint a személyiség súlyos, strukturális hibái. Így ezek is különöstársas dinamikát mutatnak és jelenségtani állandóságuk nem elsõsorbanegyénbe rögzültségük, hanem a társas rendszerállapotok viszonylagos stabili-tása miatt van. E terápiák filozófiája az egész hagyományos pszichopatológiaigondolkodásmódot relativizálni képes. Viszonylag hamar megfogalmazódotthogy a terápiákban újfajta oksági logikára (“cirkuláris, illetve interdependenskauzalitásra”) van szükség (Bateson 1972). A párkapcsolati vagy családirendszervalóság e terápiák felfogásában éppúgy közös fantáziák és realitásge-nerációs folyamatok eredménye, mint ahogyan az analitikus csoport esetébenelképzelhetõ. Az egyéni identitás ennek a rendszervalóságnak alárendelt ésebben formálódik. Az individualitás e kép szerint mindig viszonyított indivi-dualitás (Stierlin 1975, 1978). A legfelsõ szintû determináció a viselkedésben– úgy tûnik – a család e különös kognitív-emocionális közössége, amely bo-nyolult történetiségen és kontextuson alapul. Ezen belül sokáig nehezen átlát-ható funkcionalizmusok, feszültségek és kölcsönös kötések vannak. Különösdialektika, hogy ezek szinte merev struktúrákként is koncipiálhatók és ugyan-akkor nagyon gyorsan, valamilyen rendszerbehatásra megváltozni is képesek.Ezt a változási lehetõséget használják fel a rendszerterápiák, pl. a családterá-pia ún. milánói iskolája (Selvini Palazzoli et al. 1975), hogy rövid idõ alattnagy terápiás változást érjenek el olyan esetekben, amelyekben esetleg évekigtartó kezelés eredménytelen maradt. A rendszerintervenciós módszerek leg-újabb áramlata, az ún. Erickson-féle megközelítés ezt a szempontot egészenszéles értelmezésben képes használni, nemcsak párok és családok vonatkozá-sában, hanem mindenfajta kapcsolatban és társas térben, akár szervezeti szitu-

97


ációkban is (Zeig 1982, Zeig, Lankton 1988 stb.). Erickson szinte – ösztönö-sen dolgozik az összetett rendszerhatásokkal, tanítványai csak most kezdikrendszerezni és explicitté tenni, megmagyarázni a mûveleteit. Erickson mód-szerének rejtett emberképe lenne a legrészletesebb változata a rendszerinter-venciós módszerek antropológiájának, de ennek kimunkálása még csak kez-deteiben van meg. Érdekes módon Erickson a hagyományos családterápiákelméleteihez képest is egyfajta metaszintet képvisel. Módszereibõl és tapasz-talati leírásaiból ugyanis nemcsak az tûnik ki, hogy a különbözõ viszonylatok,kommunikációs hálózatok erõi mennyire képesek lekötni az élményeket és aviselkedést, tehát az egyes ember milyen mélyrehatóan része, függvényeezeknek, hanem egyben az ember szinte korlátlan szabadságfokát is bizonyít-ja, azt a lehetõséget is demonstrálva, hogy az ember képes a diszfunk-cionálissá váló, fejlõdést vagy kreatív adaptációt gátló kötésekbõl, amelyektüneti magatartásformákat, öndestruktív reakciókat, egzisztenciális elakadá-sokat okoznak, kiszabadulni. Igaz, ehhez valamilyen új interperszonális rend-szer befolyása kell, amely szabadabb, ösztönzõbb és kreatívabb, mint a koráb-bi volt, ez azonban lehet idõszakos, terápiás reláció is, amely esetleg éppencsak a szükséges katalitikus hatás idejéig eleven.

Ha megpróbáljuk végiggondolni a családterápiák és más rendszerinterven-ciós módszerek emberképét, akkor leginkább valamiféle olyan elmélethez ju-tunk, amely hasonlít az identitásteóriához, de azt valamiféle társas és transz-perszonális módon értelmezi. A személyiség öndefiníciója átfogóbb kategóri-ák metszõpontjában sejlik csak fel, ezek a kategóriák a legfontosabb emberikapcsolatokat, a szülõi és a saját családot érintik, ezen át csatlakoznak általá-nosabb szociokulturális összefüggésekhez (fajtához, nemzethez, hithez, hiva-táshoz stb.). Voltaképpen ilyenfajta modell alapján érthetõ meg jobban a szo-cializációs folyamat is, vagy a normatív és komparatív referenciacsoportokszerepe ebben. Az interpretatív paradigma jelentésgeneráló mechanizmusai-nak is valószínûleg e társas metaidentitás erõvonalai a rendezõi, ezek hasonló-ságai vagy különbözõségei válnak bizonyos szituációkban nagyon könnyen,máskor nagyon nehezen definiálhatókká a társas térben. Úgy tûnik, hogy ametaidentitás kötelékei a korai gyermekkorban gyökereznek már, amikor pe-dig még a mentális, és különösen a verbális képességek a környezeti valóság-ból csak viszonylag keveset tudnak befogni, tehát amikor az ember még köze-lebb van a magasabbrendû emlõsökhöz. Ez magyarázza talán a gyermekkorkülönleges sérülékenységét a felnõttkori ön és kapcsolatszabályozás zavaraiszempontjából, ez magyaráz olyan jelenségeket, mint a szülõ nélkül felnövõgyerekek görcsös szülõkeresését, a nevelõszülõi helyzet felismerésének kü-

98


lönleges traumatikus hatását stb., amit a gyakorlatból jól ismerünk. Ez a kü-lönleges orientációs rendszer rendkívüli hatékonysággal köti, irányítja nem-csak a magatartást, hanem az egyébként absztrahált személyiség fejlõdését,nagy tér és idõtávlatokon át is nagy befolyást képes gyakorolni. Ebbõl ered-nek pl. a nagy életszakaszra kiható belsõ alapprogramok, forgatókönyvek(Eric Berne terminológiájával: „scriptek”), amelyekbõl repetitív viselkedés-sémák erednek.

Nyilvánvaló, hogy nagyon sok meglévõ személyiséglélektani, kognitív,szociálpszichológiai, kommunikációelméleti és természetesen terápiás vagyedukációs ismeretet lenne képes összekötni ez az új emberkép, ha részletes ki-munkálása sikerülne. Fontos lenne foglalkozni vele, mert úgy tûnik, hogy apszichológia aligha tud valamit nyújtani a társadalmi gyakorlatnak, ha leg-alább valamelyest nem hordoz lélektani antropológiai üzenetet. Talán mert amindennapi életben is a metaidentitást érintõ szimbólumok, jelentésrendsze-rek a hatékonyak, ezért a humán tudományoknak is meg kell fogalmazódniukezen a szinten. Igen nagy távlatnak tûnik, hogyha kidolgozott lélektani antro-pológia alapján talán elemzõ módon is jobban megérthetjük, hogy a minden-napi emberi világban mi történik, milyen folyamatok mennek végbe, tehát amindennapi élet, illetve a mindennapi tudat már megkezdett kutatása is ered-ményesebb lehet.

99


11. A szétfoszló titokEgy különös társaslélektani jelenség nyomában

Az emberrel foglalkozó tudományokban – kivált a pszichológiában és aszociológiában – sajátos helyzet alakult ki: a tudományos elmélet és fogalom-használat teljesen elszakadt a közgondolkodástól. A természettudományok akülönféle mesterségek által felhalmozott ismereteket igyekeznek törvénysze-rûségekbe szedni, bár e diszciplínák fogalomhasználata a formalizáció és amatematizálás révén ugyancsak fénysebességgel távolodik a köztudat megér-tési szintjétõl. A pszichológia és a szociológia azonban valami mást akar: aközgondolkodást a behaviorista paradigma miatt valamiféle hamis tudatnaknyilvánította. Közrejátszott ebben a logikai pozitivizmus, illetve a természet-tudományokat utánozni akaró társadalomtudományi empirizmus uralma is. Atudomány mindig szeretne pontos fogalmakkal dolgozni, a közgondolkodáselvont fogalmainak jelentése viszont változékony. Egyazon fogalmat eltérõértelemben használtak vagy hangulati elemmel ruháztak fel különféle csopor-tok vagy eszmeáramlatok.

Jól példázza ezt a titok fogalma.A jelenség ismertnek tûnik; kevesen gondolkodnak el tehát, mi is valójá-

ban a titok. A szóhasználatnak régóta kialakulóban van egy metaforikus jelen-tése: titok minden, amit nem tudok, de érdekel, vagy amit nem tudok könnyenés gyorsan megismerni. A tömegtájékoztatás sablonná csiszolta ezt a szóhasz-nálatot. Felhasználva a titok szó romantikus felhangjait, elõszeretettel hasz-nálja a kifejezést kiterjesztett értelemben. Ha egy újságíró azt a megbízástkapja, hogy tájékozódjon a piaci zöldségárakról, legtöbbször „a piac titkait”fürkészi. Ha valamely tudományos kérdésrõl kell írnia, akkor az adott tudo-mányterület „titkainak” nyomába ered. Ha valahol történik valami, az újság-cikkek zöme nem mulasztja el megjegyezni, hogy „oh, mennyi titkot tudhat-nak ezek a boltozatos falak, vagy x erdõ árnyas tisztásai”. Kalandregények cí-mében is gyakran szerepel a titok szó, ódon várkastély titka, y nemzetség tit-ka, z asszony titka stb.

Ennek a metaforikus értelmezésnek létjogosultsága van azokban az esetek-ben, ha fontos tények, események lényeges mozzanatait nem ismerjük, hanem tudjuk sem tisztázni, sem pedig cáfolni azokat. Ilyen értelemben mond-

100

11. A szétfoszló titok

hatjuk, hogy titok a világegyetem keletkezése, Jézus létezése, Attila sírjánakhelye, vagy éppen a melegvérû élõlények szervezetében mûködõ „biológiaiórák” mechanizmusa. Vannak történelmi, tudományos titkok, amelyek több-kevesebb ember számára relevánsak és fontosak. Ebben az értelemben azon-ban a titok csak egyfajta elvont kifejezés, amely azt jelzi, hogy még nem tud-juk az adott érdekes dolog nyitját, de még megtudhatjuk: keletkezhetnek szen-zációs régészeti leletek, elõállhatnak szemtanúk, a tudomány „kivallathatja” atermészet titkait.

Többnyire azonban a titok igazában emberi dolog. A titok valakié, valakiõrzi, esetleg elmondja titkát. A személyes titokhoz joga van az embernek.Törvények, szabályok védik. Az igazi titkot sokan szeretnék megtudni. Ámazt nem lehet. Vagy csak nagyon körülményesen lehetséges. Ha van, aki el-árulja vagy kinyomozza, ha van, aki a végére jár.

Szembetûnõ tehát a fogalom személyes meghatározásában az izgalmas, ro-mantikus konnotáció. A titok többnyire egy egyén titka, bár természetesen atitkot meg lehet osztani, így a személyes titok egy párkapcsolat, egy családvagy egy kis közösség titkává válhat. Nagyon sok emberé azonban már nemlehet a titok, mert amit nagyon sokan tudnak, az ritkán marad meg titoknak. Aköztudat és az irodalmi ábrázolás középpontjában általában az egyéni titokáll. Ennek fogalmi meghatározása egyszerûnek látszik: titok az, amit az egyénmások elõtt – sokszor a legközvetlenebb környezete elõtt is – leplezni kíván,mert ha kiderül az kellemetlen következményekkel járhat. A kipattant titokveszélyezteti „birtokosát”, mert büntetéssel, hátránnyal vagy megszégyenü-léssel fenyeget. A titok hordozója tehát valamiben nem konformis a társadal-mi elvárással, valamit tett, amit nem lett volna szabad, valami történt vele,amit szégyellni kell, szégyellni pedig azt kell, ami nem felel meg az illemnek,az elõírásoknak, a társadalmi értéknek. Ha a szépirodalom nagy titokábrázo-lásait vesszük sorra, láthatjuk, hogy titok az ifjúkori botlás, az elkövetett bûn,a bûnös viselkedés miatt elszenvedett jogos büntetés, kivált a börtön, régeb-ben számûzetés, gályarabság. Titok a szexuális erkölcsök ellen elkövetett vét-ség, kivált nõk esetében, vagy akkor, ha a nemi kapcsolatnak nem kívánt gyer-mekáldás lett a következménye, de titok a „ferde hajlam”, az impotencia vagya nemi betegség. Titok a szexualitás akkor is, ha – finoman szólva – anyagielõnyszerzéssel is együtt jár: a prostituált múlt megannyi nyugat-európai pol-gári regény alapvetõ konfliktusa. Titok a származás, de a foglalkozás is, havalami okból veszélyes. Ha egy kém leleplezõdik, akár életveszélybe is kerül-het, ha a titkosrendõr vagy titkos informátor „dekonspirálódik”, akkor abban aközegben aligha „dolgozhat” tovább.

101


Kicsit már a pszichológia nyelvén fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a ti-tok a viselkedés szabályozórendszerének, az énnek olyan információs tartal-ma, amelynek visszatartása révén a személyiség társadalmi helyzetét, egyen-súlyát kívánja védelmezni: fizikai integritását éppúgy, mint társadalmi tekin-télyét, megbecsülését. A civilizált társadalmakban ritka az olyan titok, amely-nek kitudódása életveszélyes: azt igyekszünk eltitkolni, ami a többiekben ró-lunk kialakított képet veszélyezteti. Erwing Goffman mutatott rá, hogy az em-beri viselkedés vezérelve az, hogy az egyén meghatározott benyomást, képetkíván kialakítani a többiekben önmagáról. Ez az „impression management”arca törekszik, hogy a kívánt énképpel ellentétes információ ne jusson el atöbbiekhez. Mindenki vigyáz arra, hogy mit mond, mit tesz, nem akarja a má-sikban elrontani a róla kialakult képet. A viselkedés tehát valamilyen értelem-ben mindig értékkonformis és alkalmazkodó. Kicsi gyermekkortól kezdve ta-nítják is a szülõk erre a gyerekeket, felhívják a figyelmét arra, hogy ki „mitszól” majd, ha ezt és ezt csinálja, ezt már az õ korában „nem illik” mondanivagy csinálni, ez kisfiúnak „nem való”, kislánynak „nem szabad” stb. Szociál-pszichológiai kísérletekbõl tudjuk, hogy ezt a viselkedési készséget már azidegen másik ember megjelenése is kiváltja. Valamennyien megfigyelhettük,hogy váróhelyiségben, vasúti fülkében automatikusan másként viselkedünk,ha valaki megjelenik. Másként ülünk, rendbe hozzuk frizuránkat, megválto-zik a mimikánk is. Jó néhány olyan viselkedés, amit egymagunkban megen-gedhetõnek tartunk, mások jelenlétében tilos lesz, például, hogy szoktunk ésszeretünk vakarózni, orrot piszkálni stb. Kellemetlen is, ha a még szocializá-latlan kisgyermekünk idegenek elõtt – vagy akár családban is – elkottyintjarossz szokásainkat, bár korántsem annyira, mintha tetten érnek bennünket,mivel a gyermekre vonatkozóan él a társadalmi konvenció, hogy a kisgyer-mek még „nem tudja, hogy mit beszél”.

Ha a titok kiderül, az kellemetlen, sõt veszélyes, mert nem tudjuk megtarta-ni kívánt énképünket vagy pozíciónkat. Bûn, vétség esetén a törvényileg kí-vánt átlagos polgári énkép – „büntetlen elõélet”, „megbízhatóság”, „leinfor-málhatóság” – rendül meg, kisebb titkaink kitudódása az interperszonális in-terakciós képet veszélyezteti, többé már nem leszünk „jól neveltek”, „jelle-mesek”, „igazmondók”, „becsületesek”. A polgári élet bizonyos jogszabály-ok által védett extendált titkait is ilyen módon érthetjük meg. Van ügyvédi ti-tok, hiszen a valódi tényállás bizonyos elemei a per során fegyverré válhatnakaz ellenfél kezében. Van gyónási titok, hiszen a gyónás során a legbelsõbb va-lóságot is fel kell tárni. Van üzleti titok, hiszen ha minden kiderül rólam, ak-kor nem kapok elég hitelt, elveszítem tárgyalási pozíciómat, vagy például má-

102


sok is hozzáférhetnek hatékony gyártási eljárásaim leírásához. Van orvosi ti-tok, hiszen a világban fiatal, egészséges ember benyomását kell keltenem, hajó házastársat vagy állást akarok kapni, vagy ha azt szeretném, hogy komo-lyan vegyenek, ne spekuláljanak a halálomra, az örökségemre. Így hát az or-vosnak nem szabad beszélni az én bajomról, fogyatékosságaimról.

A titokkal tehát vissza lehet élni, zsarolni lehet valakit. Jellegzetes példájaennek a szexuális deviancia mint támadási felület. A polgárosodás korai sza-kaszától kezdve gyakran zsarolták a homoszexuálisokat. A „leleplezést” meg-könnyítette az, hogy a homoszexuális viselkedés vagy annak kísérlete önma-gában is büntethetõ volt, így már sokszor a gyanú is elég volt ahhoz, hogy va-lakit bajba keverjenek. Vannak azonban kisebb zsarolások, például be kellhunynom a szemem munkatársaim kisebb mulasztásai felett, ha õk is tudnakaz én mulasztásaimról, vétségeimrõl. A „cinkos” fogalma a hasonló jellegûközös titok révén elõálló helyzetre utal. Barátomra is vigyáznom kell, hiszen õsokat tud rólam, és ha én nem „parírozok” neki, akkor õ sem engedi meg, hogypéldául társaságban „megjátsszam magam”: egy-egy elejtett megjegyzésévelutalhat például házastársamra, miközben én „hódító” akarok lenni valamilyenflört reményében. A Nem félünk a farkastól címû darab nagyon szépen illuszt-rálja azt a tipikus házastársi játszmát, amikor az egymást igen jól ismerõ há-zastársak azáltal képesek „égetni” egymást a többiek elõtt, hogy viszonylagostitkokat szivárogtatnak ki egymásról.

Az elmondottakból világos, hogy a titok társaslélektani jelenség. Robin-sonnak önmagában nem lehettek titkai a lakatlan szigeten. Péntek megjelené-se sem generálhatott igazi titkokat, hiszen Péntek kiszolgáltatott szolga volt,nem egyenrangú, akivel szemben általában nem szokás titkolózni. Számos or-szágban például az arisztokrácia a cselédek elõtt könnyen mutatkozott negli-zsében, pedig a valódi társadalmi megjelenés külsõségeire nagyon is adott.Ma már mosolygunk a mitológiai történeten: Midász királynak az istenek va-lamilyen vétkéért szamárfület növesztettek. A király ezt nagyon szégyellte, ésborbélyának, akinek feladata volt a csúnya fület hajjal eltakarni, szigorú bün-tetés terhe mellett õriznie kellett a titkot. A borbély azonban nem tudta magá-ban tartani, elmondta egy tó tükrének, a nád kisusogta, és a borbély elnyertebüntetését. A mese azért naiv, mert az ókortól napjainkig az uralkodók alighaszégyenkeznek ilyen apróságok miatt, sokkal valószínûbb, hogy a szamárfül-viselést kötelezõvé teszik, vagy legalábbis követendõ mintaként állítják az elitelé. A titok érvénye tehát mindig a másik emberre, a többiekre, a társadalomravonatkozik. Nélkülük nincs ki elõl visszatartanunk önmagunkra vonatkozóinformációinkat.

103


A titok sajátos dinamikája is társas jellegû: a titok hajlamos arra, hogy ki-derüljön. Nem csak azért, mert Midász borbélyához hasonlóan mindannyi-unkban eleven a késztetés, hogy az ismert titkokat kimondjuk. Bizonyos érte-lemben a titok kétszeresen is közösségformáló tényezõ. Egyrészt azért, mert acsoportok, társaságok alakulását elõsegíti az, hogy az emberek titkokat cserél-nek egymással. A közelség, a barátság foka fejezõdik ki abban, hogy a másiktitkából mennyit adunk bele a „közösbe”. Bizonyos titkok kibeszélése akárveszélyes is lehet, hiszen ha tanúk elõtt tesszük, a „titkolózásunk” tárgya akárfel is jelenthet minket rágalmazásért vagy becsületsértésért

De már az is nagyon kellemetlen lehet, ha a kifecsegett dolgot az illetõnekvisszamondják, ha a „fülébe jut”, hogy miket beszélünk róla. Legjobb esetbenis figyelmeztet bennünket, de az is lehet, hogy összeszid: kikéri magának adolgot. Ennek ellenére mégis minden társaságban „pletykálnak” – a pletykahétköznapi titkok, énképrontó információk cseréje. Diktatúrákban a politikaiszereplõk mindig politikai pletykákba bonyolódnak, sejtelmesen pillantva kö-rül, vajon mindenki megbízható-e a jelenlévõk közül, hiszen veszélyes lehet,ha valakinek a valódi véleménye, álláspontja kitudódik. Az elmúlt évtizedeksajátos értelmiségi társasjátékára még valamennyien emlékszünk: irodalmi ésmûvészeti körökben „az Aczél”, másutt a gazdasági vagy politikai vezetõkszándéka vagy éppen hatalmi pozícióinak stabilitása volt a tipikus téma. Ak-koriban éppúgy igyekezett mindenki titkolózni a „gyerekek elõtt” (nicht vordem Kind!), miként az ugyancsak nélkülözhetetlen társasági témának számítószexuális titkok esetében. Az összeszokott, jó társaság nagyon intim témákatengedett meg magának, és nagy mélységben teheti közössé mások titkait. Ezbizonyos fokig kohezív elem.

Másrészt a saját titkok fokozatos kiadása is közösségteremtõ erõ. A barát-ságban, a szerelemben a partnerek egyre jobban megismerik egymást, hiszensok közös helyzetben nagyon nehéz a látszatot fenntartani, számos tesztszitu-áció alakul ki, amikor kiderül, hogy valaki mennyire bátor, okos, erõs stb. Deaz is jellemzi az intim kapcsolatokat, hogy az emberek mind többet el is mon-danak önmagukról. A pszichológiai szakirodalomban az önfeltárulkozás, aself-disclosure fogalmát használják erre a folyamatra. Ez többé-kevésbé em-pirikusan is vizsgálható, a kapcsolatok érzelmi erõssége korrelál az önfeltá-rulkozás mértékével, mélységével. Ugyanez megfigyelhetõ a csoportalaku-lásban is, az önfeltárulkozás folyamatos a csoport „nyilvánossága” elõtt. Eztöbbé-kevésbé titok, tehát összetartó erõ, rési.e a csoport önmeghatározásá-nak. „Mi” tudjuk ezt, és ez elhatárol minket „másoktól”. A nagyon intim kap-csolatokban illik mindent elmondani önmagunkról, a szerelmi partnerek ki-

104


vált megkövetelik egymástól a teljes õszinteséget. A társas elfogadás nagyszerepet játszik a közösségteremtésben, a kis közösség tagjai,elfogadják egy-más hibáit, gyengéit. A közösségben nincs szükség „megjátszásra”. Éppen ezaz elfogadás az egyik legfontosabb szál, amely a közösséghez köt minket, erremindnyájunknak szüksége van. A „viselkedés”, a látszatok fenntartása, aszüntelen figyelem a másikban keltett „benyomások” fenntartására nagyonfárasztó, és ebben nagyon magára is maradhat az ember. Bizonyos állandószerepek mögött kielégületlenül húzódhat meg az én, mint az Óz, a csodákcsodájában a mennydörgõs, ijesztõ gépezet mögött a kis törékeny öregúr.Fellini is ezt a helyzetet rajzolta meg Casanováról szóló filmjében, erre ját-szott rá Márai Sándor is az ugyancsak Casanova történetét felhasználó, a Ven-dégjáték Bolzanóban címû regényében. A nagy hódító hibátlanul fenntartja aszerepet; de a szerep egyben el is idegeníti. Az ember tehát – Adyval szólva –lehet „fenség, Északfok, titok, idegenség” – dehát „nem tud így maradni”,szeretné magát megmutatni. Megmutatni, de nemcsak azért, hogy „látva lás-sák”, hanem hogy elfogadják. Az exhibicionista férfi is azzal a fantáziával tár-ja fel magát, hogy majd csak akad nõ, aki õt e „végsõ ütõkártya” révén elfo-gadja, hiszen – ez a lélektani valóság – õ egyébként képtelen közeledni a nõk-höz, túlzottan gátlásos, szorongatják az önmagára vonatkozó negatív infor-mációi, ha úgy tetszik, titkai, és ezért nem tud partnerhez jutni, nem tud mitkezdeni szexuális késztetéseivel.

A titok tehát – lélektani értelemben kitágítva a fogalmat – eredendõen fel-színre „akar” kerülni. Saját titkainkat is igyekszünk megosztani egymással,mint ahogy mások titkait is. Ha tovább játszunk a metaforikus fogalomhasz-nálattal, a titok fog össze bennünket. József Attilára utalva, a titok fogja össze„sorsunk”, mint ahogy õ egy furcsa verssorában ezt az összefogást „nõk, gyer-mekek és agitátorok” síkján mutatta be. Az emberi kisközösségekben tehátmind több titok tárul fel, és ilyen értelemben van a titoknak komoly társada-lomlélektani szerepe.

Ha a titok fogalmát szociálpszichológiai kontextusban használjuk, leírhat-juk néhány szabályszerûségét.

A személyiség lényegében a „titok tengelyén” fejlõdik, legalábbis így bon-takozik ki az én és a magatartásszabályozás. A növekvõ gyermeknek mindtöbb titka van, vagyis mind több olyan énreleváns élménye, emléknyoma, in-formációja, amit nem könnyen és szívesen ad ki magáról, mert félelem, szo-rongás, szégyen kötõdik hozzá. A pszichológiai érés fokmérõje, hogy meny-nyire alakul ki a kortárscsoportokban és a kortárskapcsolatokban a „titok cse-regazdasága”. Számos csalódást követõen mindenki megtanulja, hogy mit

105


kire bízhat. Nagy gond a szülõkkel, fõleg az anyával szembeni titoktartás. Aszülõk általában mindent tudni akarnak gyerekeikrõl, hogy a szükséges pilla-natban büntetéssel, tiltással közbeléphessenek, vagy erõsíthessék az általukhelyesnek ítélt viselkedést. Így azután – kivált a serdülõkor táján – a szülõszükségképpen „visszaél” dolgokkal, amit a gyerek „csak úgy mond” néha, ésez feszültségek forrása lesz. A kortárskapcsolatok segítségével tanul megmindenki elszakadni a szülõktõl, és ez az információs elhatárolódás voltakép-pen a titok segítségével történik meg. A késõbbi személyközi és kommuniká-ciós érés is leírható „titokkezelési” dimenzióban, hiszen fokozatosan meg kelltanulni a saját és az idegen titkok felhasználását a másokkal való kapcsolatszabályozásában. A tét nagy, hiszen így lehet kialakítani az érzelmi közössé-get, így jöhet létre az elfogadás, így képes az ember megvalósítani önmagát.Az önmegvalósítás nehéz folyamat, mert az ember gyermekkorától kezdveidõnként „belpolitikai válságot”, „rendszerváltozást” él át. Minden fejlõdésikorszakban megpróbálja integrálni a különbözõ szükségletkielégülési sémá-kat, magatartásmintákat, értékmozzanatokat, és valamiféle belsõ „rendészet”révén „kiszabályozza” magából az ilyenkor nemkívánatos vágyakat és törek-véseket. Ezt a belsõ politikai színteret írja le kiválóan a pszichoanalízis aszemélyiségstrukturális és védekezõ mechanizmusokra vonatkozó elméletei-vel, a tudattalan koncepciójával és még számos hasznos tudományos segédfo-galommal. Azután a további fejlõdés, az élmények nyomán az egyensúly fo-kozatosan felbomlik, új szervezõdési szintek lépnek életbe. Általában a belsõváltozás nagy megpróbáltatás a kapcsolatokban, ilyenkor változnak a barátsá-gok, és mivel napjainkban a személyiségfejlõdés a negyedik évtized végéigkitolódik, gyakran a párkapcsolatok és a házasságok is. Sajátos vetületkéntminden változás leírható a titok metaforájával is, a változásról párkapcsolat-ban és csoportban egyaránt nagyon nehéz beszélni.

Egy másik szabályszerûség, hogy a személyiség zavaraiban, patológiájá-ban megnõ a titok szerepe. Megszaporodnak, súlyossá válnak és túlértékelõd-nek a titkok, a személyiség görcsösen ragaszkodik hozzájuk, komoly gátlá-sokkal védelmezi õket, szerepek mögé bújik, kudarckerülõvé és így szükség-képpen emberkerülõvé, magányossá válik. Védekezõ szerep lehet a betegsze-rep, tüneti álmegoldások alakulhatnak ki. Az emberek az elfogadás érdekébengyermeki regresszív stratégiákat alkalmaznak, vagy éppenséggel elmaradnaka társas viselkedésben, kapcsolatszabályozásban, nem tudnak alkalmazkodni,illetve megfelelõ kölcsönösségi szinteken át fokozatosan kapcsolódni a másikemberhez. Feszültség, boldogtalanság, depresszió, agresszió lehet mindennek

106


a tüneti következménye. Metaforikus értelemben meg lehetne tehát írni a „ti-tok pszichopatológiáját”, illetve „nozológiáját” is.

A pszichológiai terápia folyamata is leírható a titok vetületében. Az úgyne-vezett verbális feltáró pszichoterápiában a páciens mind többet mond el ön-magáról, azaz mind több titkát tárja fel. Átélheti, hogy mennyire nem adekvátbizonyos titkainak túlzott védelme, hogy mennyire titkolózik önmaga elõtt is.A megengedõ légkörû terápiás szituációban általában már annak átélése isgyógyító hatású, hogy a titok kimondása után elmarad a rettegve várt követ-kezmény, az elítélés, a megszégyenülés vagy az elutasítás. Ez a Frank Alexan-der által leírt, úgynevezett korrektív emocionális élmény jelensége. Meg kellküzdeni az egyenlõtlen „titokgazdálkodási” viszonyokkal, hiszen a terapeutaháttérben marad, az õ titkainak megismerése körülményes. A feltáró terápiá-ban nem a titokkezelési zavarok korrigálása áll a középpontban, hanem cél-zott beavatkozások révén felszabadulhat egyfajta belsõ integrálódási folya-mat. Ez a folyamat, amelyet számos személyiségtani iskola inherens, állandóemberi tulajdonságnak tart, szüntelenül arra serkenti az embert, hogy létre-hozza énállapotainak rendezettségét, valamiféle belpolitikai rendszerét, és el-jusson önazonossága minél teljesebb felismeréséhez és elfogadásához. Ha ezsikerül, akkor már minimális titkokkal kell dolgoznia, és a társas külvilággalfolyó információs csere gazdasága harmonikus lesz. Ebben a folyamatban ko-rábbi élményeibõl is mind több dolgot ért meg, illetve él át más formában. Újtitkok derülnek ki korábbi és jelenlegi önmagáról. A verbális terápiában ezmeg is fogalmazódik, de léteznek olyan terápiák is, ahol a gátlásba kötött fej-lõdési folyamat egy-egy tünet vagy gátlás befolyásolása révén szabadul fel. Amodern hipnózis és az úgynevezett neurolingvisztikus tréning a személyiség-rõl leszakított, lehasított disszociált lelkiállapotra koncentrál, amely felfogásaszerint tünetgerjesztõ, illetve defektuskeltõ hatása révén gátolja a magatartásiintegrációt. A pszichoanalitikus elmélet is hasonlóképpen írja le a különfélevédekezõ mechanizmusok, az elfojtás, a tagadás koncepcióját, a „splitting”(hasítás) elméletét. Hasonló jelenségre utal a skizofrénia, a „hasadásos elme-baj” fogalma is. Ezek kapcsán ismét alkalmazhatnánk a titok fogalmát meta-forikus, erõsen kitágított értelemben. Mindenesetre ezekben a jelenségekbenmindig tetten érhetõ a külsõ vagy belsõ információs zárlat, és a terápia mindigtartalmazza a kommunikációs folyamatok felszabadítását.

A titok tehát nagyon viszonylagos fogalom, elsõsorban a társaslélektani vi-szonyszabályozás, információkezelés rendszerében értelmezhetõ. Mindigvan azonban valamilyen társadalmi értelme és objektivitása, mint ahogy szub-jektív súlya és helyértéke is. Mint a felsorolt esetleges példák mutatják, a titok

107


mindig valamilyen társadalmi értékre és szabályra vonatkozik. Törvény, er-kölcs, szokás, csoportnorma ad a titoknak realitást, tehát a titokkezelés hibái-nak következményeit kell megelõzni, enyhíteni. Minden titoknak van egyéni,intrapszichikus vetülete, hiszen a következmények leképezõdése, a veszélye-ket jelzõ emóciók megjelenése, értelmezése, reagálása leírható az egyéni lé-lektan szabályai szerint. Éppen a fejlõdéslélektan mutat rá, hogy az éretlenszemélyiség megpróbál teljesen azonosulni a külsõ szabályokkal, és még ön-maga elõl is megpróbálja elrejteni mindazt, ami kifelé titkolandó, mert kelle-metlen következményekkel járhat. Ezt a belsõ kommunikációs folyamatot írjale a pszichoanalízis. A gyermeki, az éretlen vagy a beteg én gyakran önmagaelõl titkolja azt, ami nem felel meg a társadalmi normának, vagy vélt elvárás-nak. Ilyesmire utal József Attila egyik istenes versének szép kezdõ sora: „Dol-gaim elõl rejtegetlek, Istenem, mert nagyon szeretlek…”. A gyermeki énnekkell görcsösen önmaga elõl elrejtenie a szülõ elleni indulatot, vagy éppen aziránta érzett szexuális érdeklõdést, vonzalmat. A felnõtt ember rendszerintcsak az emberi szféra kellemetlen visszajelzéseit fojtja el, a tervezett, kivetí-tett énkép sikertelenségével nem szívesen néz szembe, bár sejtései azért van-nak. Ezek a belsõ titkok ezért nem igazi titkok, a titokhoz általában hozzátar-tozik egész összefüggésrendszerének tudatossága. A társas titkok esetében azember mindig tudja, hogy mi miért és mennyire titok, melyek a saját érdekeiés mik a titokkal kapcsolatos veszélyek.

Itt azonban tegyünk egy kitérõt! A legtöbb ember a titok fogalmán az egyé-ni titkot érti. Az egyéni titokra derül fény mind az önként tett vallomásban,mint például a szerelmi vallomásban, mind a lelkiismeret felszabadítása érde-kében, és persze a kényszervallatás hatására tett „töredelmes vallomásban”.(A kifejezésben a „megtörtség” nyilvánvalóan a régi korok vallatási módsze-reire utal.) Egyéni titkokat tár fel a gyónás is. Sokan mutattak már rá, hogy amúlt század végén kialakult verbális terápiák nagyon hasonlítanak a gyónás-ra. Amint a gyóntatóval szemben, a terapeutával szemben sem lehetnek tit-kok. A pszichoanalitikus elmélet – mint céloztunk rá – az egyéni titok feldol-gozásának módszere. A személyiségfejlõdés tanai is belülrõl, egyediségébennézik az embert, és állapítják meg, hogy hogyan operál titkaival. Ezáltal tulaj-donképpen a hagyományos lélektan is közrejátszik a titok egyénlélektani ér-telmezésében, illetve megerõsíti azt. Ezzel azonban a titkot bizonyos fokigmisztifikálja és reifikálja is. A titok romantikus meghatározásának gyökerérea XVIII. századi német filozófia utal, amelynek antropológiája – mint azt pél-dául Kant Psychologische Anthropologie címû könyve is mutatja – a teljesenzárt, individualizált emberképet tekintette kiindulópontjának. Azt az ember-

108


képet, amit a német romantika irodalma dolgozott ki, amelynek szép példájaGoethe Werther szerelme és halála címû könyve – és amely oly nagy lendüle-tet adott a naplóírásnak. Wundt pszichológiájában ez a filozófiai és irodalmihagyomány öltött testet, ez hatott az ifjú Freudra, és ez a hagyomány az okaannak, hogy a pszichoanalízis nem tudott elszakadni a biológiai gyökerûnekvélt „emberi természet” fogalmától, illetve a biológiai modellek nyomán apszichikum teljesen öntörvényû fejlõdési és mûködési elméletétõl. Ez a ha-gyomány, és ebbõl fakadóan késõbb a lélektan, alig látott problémát az emberikapcsolatokban, hiszen ott két vagy több univerzum jelváltása történik, azemberek úgy közelednek és távolodnak egymástól, mint a bolygók, miközbenlényegük önmagukban bezárva rejtõzik. Ebbõl idõnként megmutatnak vala-mit egymásnak, és meg is értenek, ha másképpen nem, a nietzschei „Mensch-liches allzu Menschliches…” elv alapján. A fejlõdési dimenzió ezáltal mini-malizálódik. A fejlõdési állomásoknak Freudnál is ontológiája van, a gyer-mek preformált, szükségszerû libidófejlõdési fázisokon megy át, amelyek afelnõtt személyiségben – a neurológia ismert Jackson-féle modelljének analó-giájára – elnyomottan bár, de viszonylagos szervezettségû formában megma-radhatnak, és így a viselkedés idõnként e szervezõdési szintekre visszaeshet,regrediálódhat. Nem véletlen, hogy a biológiai eredetû szükségletkielégülés,kivált a szexualitás, oly nagy hangsúlyt kap a pszichoanalízisben is, hiszen azárt rendszert jelentõ személyiség e felfogásban a szükségletek révén igénylia másik embert és közeledik hozzá. És természetesen szüksége van a társada-lom nyújtotta biztonságra, s ezért meg kell alkudnia, le kell mondania bizo-nyos szükségleteinek kielégítésérõl, vagy legalábbis halasztania, korlátozniakell azokat. Ezt a folyamatot írja le Freud Unbehagen in der Kultur (nem telje-sen jó magyar fordításában: Rossz közérzet a kultúrában) címû könyvében.Így történt, hogy a titok „helyértéke” a korai pszichológiában is nagy volt, ha-sonlóan a múlt század európai közgondolkodásához; a fogalom használójahajlamos volt az ontologizálásra és a reifikációra, vagyis a titkot önálló létezõ-ként posztulálta, illetve olyan jellegû egyértelmû valóságként tételezte, ami-lyennek a megfogható konkrét dolgokat tekintjük.

Pedig a titok nem önálló dolog, romantikus, emocionális töltete, izgalmameghatározott korszakhoz kötött. Paradigmaváltás zajlott körülötte, mind atársadalomban, mind a tudományban. Ennek alapvetõ oka a társadalmi válto-zások felgyorsulása volt. Freud embere interiorizálta szüleinek az értékeit ésnormáit, ez az úgynevezett felettesén volt az az orientációs szerkezet, amiheza titok külsõ és belsõ kezelése során igazodni lehetett. A merev felettesén ár-nyékában a homoerotikus hajlammal vagy egyházi személy esetén a bûnnel

109


való szembesülés óriási krízissé válik. Maugham Esõ címû novellájában a rej-tett szexuális vágyaiban elbukó pap végez magával. Ma a felettesén csak át-meneti formákban és töredékekben létezik. A megkésett személyiségfejlõdéskülönbözõ korszakaiban nagyok a változások, mint ahogy a morál is rendkí-vül plurális és változó. Mint ismeretes, ma kb. negyvenéves koráig igyekszikmindenki „befejezetlen” maradni és megõrizni a változás lehetõségét.

Ahogy a polgári illem, a képmutató hagyomány, a magatartási etikettekszokásrendszere oldódik, az emberek kevesebbet adnak a látszatra, kevesebbtitkuk van. Egyfajta fundamentális demokratizálódás is végbemegy, hiszenbõvülnek a kisebbségi jogok, egyre elfogadottabb a „fogyatékosság” egyenjo-gúsága. Jellemzõ, hogy például a mûvelt amerikai fogalomhasználatában afogyatékos (handicapped) vagy a korlátozott (impaired) helyett ma terjedõ-ben van egy különös, szinte lefordíthatatlan kifejezés: physically or mentallychallenged, vagyis olyan ember, aki számára testi, vagy lelki állapota valami-féle kihívást jelent. A fogyatékos embernek komoly, ám leküzdhetõ problé-mája van, hiszen a challenge ige konnotációja olyan kihívást jelent, amit meglehet oldani, amivel szembe lehet szállni. Ha a társadalom tényleg így fog vi-szonyulni a fogyatékossághoz, akkor nem kell szégyellni, tehát nem kell tit-kolni sem. A betegség ma elfogadott, szinte mindenkit kezelnek valamivel.Leginkább a rák vagy az AIDS körül van még titkolózás. Nemcsak a titok ke-vesebb a titoktartás is nehézkes. Hiába tiltanak a jóléti államokban mindenféleösszeírást, hiába törlik el a személyazonosító számokat és hoznak új és újadatvédelmi törvényeket a számítógépek elterjedése nagyon áttekinthetõvéteszi az emberek mozgását, cselekvését. A régi privatizált, titkosított kapcso-latokat ma ügyvédi irodák intézik az emberek praxisközösségek, kórházi osz-tályok kliensei, betegei. Egy amerikai közlemény szerint egy átlagos nagysá-gú amerikai kórházi osztály, átlag 53 olyan ember van a személyzetben a taka-rítónõtõl az igazgatóig, aki több-kevesebb nehézséggel hozzáférhet a beteggelkapcsolatos bizalmas információkhoz. Nehéz tehát titkot tartani, ez is bizo-nyos fokig a titok devalvációjához vezet.

Az elmondottakból azonban az következik, hogy a titok régi, romantikus,izgalmas jelentését tudományos, tehát pszichológiai és szociológiai értelem-ben nem érdemes komolyan venni. Ami a titok fogalmában érdekes, az a sajátszemélyiségünkre, saját énünkre vonatkozó bizalmas információk jellegénekés kezelésmódjának kérdése, illetve az, hogy ezeknek az információknak mi-lyen szerepük van az emberi kapcsolatokban, a csoportképzõdésben, valaminta személyiség zavaraiban és azok gyógyításában. Érdemes tehát relativizálnia titok fogalmát és felismerni metaforikus természetét. Ha ezt a fogalmat

110


használjuk, inkább játékos módon tegyük, vegyük számba különféle jelenté-seit és kialakult összefüggéseit, keressük meg a megfelelõ szövegkörnyezetet,elemezzük a bennük rejlõ szabályszerûségeket, de közben ne vegyük túlságo-san komolyan önmagunkat, legyünk tudatában annak hogy nem a „titok nyo-mába eredtünk”, hanem csupán szemantikai zsonglõrködést folytatunk.

111


12. A természeti, a természetfeletti, és ami aszomszéd ismerõsének használt…

Gondolatok a hiszékenység anatómiájáról

Tudtuk, hogy az ember esendõS nagyon adós a szeretettel:Hiába, mégis furcsa volt,Fordulása élt s volt világnak.

Ady e néhány sora sokszor eszébe jut azoknak, akik felnõttként éltek né-hány évtizedet a régi társadalmi rendszer, a kommunizmus örökkévalónak tet-szõ világában, a változás ugyanis sok meglepetést és csalódást okoz. Tudjuk,hogy az ember esendõ, és persze, minõségében nem történik semmi olyasmi,ami váratlan lenne, vagy amire nem gondolhattunk volna. Mennyiségben,egyes jelenséget mérhetõen azonban annál több megnyilvánulást tapaszta-lunk, amire nemcsak a fejünket kapjuk fel, hanem nyugtalanok leszünk, eset-leg szorongani is kezdünk.

Tudományos mûveltségû embernek ilyen a babona, a mágikus gondolko-dás, a gyerekes tévtanok, szembetûnõen szélhámos gyakorlatok hihetetlenterjedése országunkban, és a félelmes hiszékenység, amivel ezeket a lakosságfogadja. Nem is tudjuk megragadni, összegezni e megnyilvánulásokat, de va-lamennyien érzékeljük vagy tapasztaljuk õket. Hiedelmek, életfilozófiák,életmódtanok, csodagyógymódok, csodaszerek, mágikus gyógyító gyakorla-tok ezek. Nem könnyû felsorolni õket. Nemcsak azért, mert nincs olyan „sza-badalmi hivatal” vagy „anyakönyvi hatóság”, amely számon tartaná õket, ha-nem azért is, mert a legcsekélyebb kritika, kétkedés hangoztatása e divatokkalszemben nyomban a vaskalaposság, a konzervativizmus vagy valamiféle ha-gyományos foglalkozási érdekvédelem vádját hozza a fejünkre.

A legtöbb aggódó, kételkedõ ezért hallgat, sõt, gyakran „disszimulál”. In-kább bólogat, amikor a társaságban az asztrológiáról vagy a horoszkópokrólbeszélnek, nem vállalja, hogy nekiessenek. Nem meri elmondani a vélemé-nyét az ufókról, az asztráltestekrõl, õrizkedik a Nulladik típusú találkozásokbírálatától, rezzenéstelen arccal veszi tudomásul ismerõsei parapszichológiaimegérzéseit, jövõbe látását, mások gondolatainak átviteli képességét. Lesze-dik róla a keresztvizet, hiszen tisztes, õszbe csavarodott hajú felnõttek állítá-sait hazudtolná meg, akik mindezt átélték, megtapasztalták, látták.

112


Ha akupunktúra ellen szólnak, „évezredek keleti bölcsességét”, a kínai kul-túra õsi vívmányait támadnák, és „kilógna a lóláb”, ha az illetõ véletlenül or-vos (és ilyen módon botor fejjel jogot érez arra, hogy ilyen kérdésekben állás-pontja legyen…) vagy le és felmenõi között van valaki gyógyító.

Ha a rák gyógyításáról van szó, szintén nem mond inkább semmit az okosember, hiszen a Béres-cseppek hányattatásaira vagy a Celladam szomorú sor-sára gondol, amely már régen kihúzta volna az országot a gazdasági bajból éstízezreket mentett volna meg a haláltól, ha a hatóságok nem akadékoskodnak,és önös érdekbõl az orvosok nem gördítenek akadályt a szer diadala elé. Átlagévi 6,5 biztos gyógymód születik a rák ellen Magyarországon és mindegyik-nek hatalmas tábora van, mindegyik magas állású, közismert betegekre hivat-kozik, akiket meggyógyított, miután az onkológusok már majdnem tönkretet-ték, halálba kergették. Nemcsak azt kell szótlanul elhinnünk, hogy talp-masszázs vagy növényi kivonat gyógyítja a rákot, hogy elég megfizetnünk avarázsvesszõs bácsit vagy nénit, hogy mondja meg, lakásunk melyik sarkábahelyezzük az ágyat hogy az ártalmas geomágneses kisugárzásoktól mentesül-jünk, de szemrebbenés nélkül kell tudomásul vennünk minden idõk legke-gyetlenebb, véres” ostobaságát, a „pszichosebészetet”, ahol „vértelenül”, –bár a demonstrációkban nagyon is vérlucskos módon –, mûtét nélkül kotorjákki belõlünk a daganatot. Mindent gyógyít a mágneses csodakarika, meg lehetmágnesezni a vizet, és akkor már csak önteni kell a csatosüvegbõl és a demi-zsonból, és akkor meggyógyulunk. Meg kell persze találnunk azt a megbízha-tó ismerõst, aki megszerzi nekünk az elmés feltalálóktól, akiket természetesenüldöznek a hatóságok, irigységbõl be akarnak tiltani, akit adóval akarnaktönkretenni, mint a régi jó halottlátó asszonyt, akinek áldásos tevékenységenélkül most már nem tudunk kommunikálni halottainkkal.

De hát ott van azért még a jó öreg spiritizmus, a reinkarnáció sokféle hite,így hát azért fel lehet venni a kapcsolatot a túlvilággal, és lehet tenni valamit,hogy következõ életünkben kedvezõbb körülmények közé kerüljünk.

Addig is, ha van fájdalmunk, menjünk el a csontkovácshoz ukrán ráolva-sók rendelnek a közelünkben, tolmács fordítja a kínai és vietnami „pro-fesszor” szavait, amelyek révén átviszi ránk az akaratát, magnetikus bioáram-mal tölt fel bennünket, helyreállítja a cirkulációt a „jinünk” és „jangunk” kö-zött, ezek után már csak meditálnunk kell megtanulni, leolvasni apró érzése-inkbõl lépünk, bárzsingunk, dülmirigyünk titkos üzenetét, amelyre azutánbiztosan hagyatkozhatunk, és amely után helyreáll a testünket körülvevõelektromagnetikus aura, amely majd sajnos elkerülhetetlen halálunk idejénösszesûrûsödve hagy el bennünket (de azért komoly tudósok – kizárólag pro-

113


fesszorok vannak e téren, akik fél életnyi tévelygés után a hivatalos tudo-mányban „rádöbbennek” a valóságra… – kutatók le tudják fényképezni, volt-mérõvel, speciális oszcilloszkóppal mérik). Miközben lelkünk így távozik,azért mi még átéljük az átmenetet a túlvilágba, mint errõl Moody után oly so-kan megnyugtatnak bennünket.

A kétkedõ tehát jobban teszi, ha nem szól, és nem dobja el automatikusan alevelet, amit postaládájában talál, és amelyet 15 másolati példányban kelleneismerõseinek szétküldeni, mert akkor eléri a szerencse, nemcsak egészségeslesz, hanem pénz is áll a házhoz. Ellenkezõ esetben viszont úgy jár, mint a chi-lei elektromérnök vagy az izlandi erdész, akinek fekélyek lepték el a testét,megdöglött a kutyája és a komputer árvaháznak utalta át a bankszámláját.

De jobban teszi, ha történelmi vitáknál sem igyekszik az ár ellen úszni, né-pünk sumér, japán, azték eredetét hallva ne próbáljon érvelni, elsüllyedt kon-tinensek, fejlett õsi kultúrák létét ne vonja kétségbe, de akkor se csóválja a fe-jét, ha kiderül, hogy Hitler, Ferenc József és Mata Hari törvénytelen gyerme-ke. A földrajzban kerülje a Bermuda-háromszöget, ne tiltakozzon, ha valakilátta a yetit, a közép-afrikai mocsárlakó brontoszauruszt, a lochnessi szörnyet.Tárgyaira vigyázzon, hiszen nem tudja, mikor találkozik egy Uri Gellerrel,aki kanalait, bicskáját elhajlítja, slusszkulcsából kövi rózsát csinál.

De a másik telekrõl szemmel is verhetik, az ellensége a rontást viszi rá, má-sok megátkozhatják, amely hetedíziglen is hat, ezért azután jó lesz beszereznia különféle amuletteket, felszögezni a patkót.

A sok stressz okozta elhízást napok alatt le lehet adni a legnagyobb pél-dányszámú lapokban oldalas hirdetéssel ajánlott csodadiétával, de a férfiassá-gunk is visszatér, ha a megfelelõ csodakészítményt vesszük be, mellünk a kí-vántra nõ a dél-amerikai balzsamtól, és hosszú életünk biztosított, ha fok-hagymaoldatot kõporral és higított vízzel keverünk… És így tovább. Impossi-bile est satiram non scribere – pedig nagyon komoly dolgokról van szó. Talánezrek halnak ebbe bele és tízezrek szûkös anyagi erõforrásait csapolják meg aneoprimitivizmus vámszedõi és százezrek életét terelik el ezek a „megoldá-sok” a racionális életvezetéstõl, a megfelelõen átélt érzelmi kapcsolatoktól, azönazonosság megtalálásának életfeladatától vagy a jövõbe irányuló célszerûéletszervezéstõl.

Mindez ellen tenni aligha lehet valamit. A babonák, a kuruzslás, a megté-vesztés mételyét leginkább ellenzõk sem hisznek a tiltás erejében. Látjuk is,hogy a nyilvánvalóan káros dolgok elleni hatósági fellépés is csak olaj a tûzre.Csak a kívánt mártírszerepet adja meg a feltalálónak, a prófétának, a veleszü-letett karizmatikus tehetségnek, annál nagyobb lesz a hitele az általa hirdetett

114


téveszméknek. Akit és amit a pártállamban tiltottak, az most politikai üldö-zöttként lép fel. Ma sem nehéz politikai motívumot tulajdonítani bármilyenkorlátozásnak. Akármelyik szakma próbál fellépni, könnyû a céh irigykedé-sére, a régi, reakciós szakmai vezetés önvédelmére hivatkozni. A józan vita,az értelmes beszéd kilátástalan, már csak azért is, mert arra senki sem figyeloda. Bármely állítólagos felfedezés óriási tömegkommunikációs visszhangotkap, hiszen ebbõl szenzáció támad. Ha valaki bejelenti, hogy megtalálta Attilarovásírásos naplóját vagy bebizonyítja, hogy érckoporsóját az ötvenes évek-ben eladták a MÉH-nek, ez óriási téma, míg a történész vagy a régész ellenvé-leménye esetleg hosszú ideig húzódó sajtóetikai kivizsgálás vagy polgári perután, apró betûvel megjelenik valahol hátul egy lapban. A legtöbb illetékesezért legyint, káromkodik, otthon fakad ki vagy kollégái között, de nem vál-lalja a haladás ellenségének, a fejlõdés visszatartójának szerepét, nem olvas-tatja saját fejére az éppen nemrég érettségizett bájos riporternõtõl, hogy „többdolog van égen s földön, Horatio” vagy hogy háromszáz évvel ezelõtt bolond-nak mondták volna, ha valaki azt állítja, hogy egykor lesz rádió.

Pedig valamit tenni kellene. Az írástudók felelõsek ezért a helyzetért. Ho-vatovább egész szakmák és tudományágak süllyednek a babonás, primitívmentalitás ködébe.

Mit lehetne tenni? Szerintem elõször meg kellene érteni és értelmezni kel-lene a jelenséget. Erre azért megvolna a módunk. Paradox módon a módszere-ire és empiriájára büszke tudomány alig vizsgálódott e téren. Jól mutatja ez atársadalomtudományok életidegenségét. Egy-egy ideologizált álprobléma so-kezres citációs gyakoriságot ér el egy évben, de babonás-mágikus társadalmimozgalmak, divatok és határterületeik vizsgálata alig történik. Erre nincsgrant, nincs intézmény, nincs szakmai társaság. Minden valamirevaló akadé-mia rangján alulinak érzi, hogy ilyesmivel foglalkozzék (inkább szenved,mint a megbántott Madonna, amikor a közvélemény „természetfeletti szak-osztály” felállítását kéri tõle, vagy a csodagyógyítóknak, feltalálóknak köve-teli a rendes tagságot…). A pszichológia sem foglalkozik e hiedelmek társas-lélektanával, személyiségen belüli funkciójával, motívumaival. Nincs e jelen-ségeknek valós kulturális antropológiája. Nincs közgazdaságtana, pedig ezóriási üzletág, töméntelen szervezetelméleti problémával, az élet talán nem-sokára önálló „menedzserképzést”, PR és marketing kutatást fog kitermelni etéren (természetesen nem a tudományos kétkedõk, hanem az „ipar” érdekei-nek megfelelõen).

Persze, ez így túl nyers – ahogy a németek mondják: „pauschal” – kijelen-tés, a valóságban vannak azért figyelemreméltó vizsgálatok, adatok, vannak

115


értelmes szakkönyvek (például az 1975-ben kiadott Jahoda-kötet, A babonalélektana), ismerjük Festinger kognitív egyensúly, illetve disszonancia-elmé-letét, és sok más tudományos álláspontot. Festinger például ma is aktuális.When Profecy Fails címû, több mint harminc évvel ezelõtt megjelent könyvé-ben igen szépen mutatja be, hogyan erõsödik egy „világvége-szekta” hite, mi-után a napra beígért kataklizma elmarad. Ma is látjuk, hogy akinek nem válikbe a jóslata, az még inkább hisz a jóslásban, jövõbelátásban, csak éppen saj-nálja, hogy neki ez a képesség nem eléggé adatott meg, vagy a kérdéses ügy-ben nem volt eléggé formában. A csodagyógymóddal kezelt gyógyulatlan be-teg is még jobban hisz, csak az bántja, hogy az a csodálatos eljárás, ami min-denkinek segít, éppen az õ esetében nem válik be. Vannak tehát megközelítés-módok, elméletek, adatok, de szintetizálni kellene õket.

Ha talán a „természetfeletti tudományok szakosztálya” tréfa is (bár termé-szetgyógyászati akadémia már van egy pár…), valamilyen „babonológiai”, il-letve „stupidológiai” intézet vagy kutatócsoport nem lenne bolondság. Márcsak azért sem, mert nyilvánvaló, hogy a valós tudomány és az áltudományokközött nem éles az átmenet, a mágikus gondolkodást nem szünteti meg auto-matikusan az iskolázottság. A jelenséget elemzõ társadalomfilozófusok gyak-ran utalnak is arra, hogy az intézményes tudomány is teli van babonás, mági-kus elemekkel, és amíg azokat nem leplezik le, nem próbálják vizsgálni ésmegérteni, addig nem lehet eredményes a babona elleni küzdelem. Aki figyel-mesen olvassa Thomas Kuhn ismert könyvét, óhatatlanul a tudománytörténet-re vetítheti vissza a problémát, hiszen nem véletlen hogy egy „paradigmának”ki kell halnia, egyébként meg nem cáfolható, hiszen képviselõi birtokolják atudomány intézményes hatalmát. Amíg egy-egy természettudományi intézet-ben, tanszéken az igazságot „birtokolják” a vezetõk, amíg tudományos dog-mák uralkodnak, amíg a tudomány irányítói oly gyakran megvalósítják a„cuius regio eius religio” õsi elvét, addig nem lehet várni, hogy a köztudat kri-tikusabb legyen. Addig ez a tekintélyelvû, jutalomorientált minta terjed másterületekre is.

Ugyanígy nem várhatjuk, hogy a csodaszerekkel szemben immunis legyena lakosság, amíg a „tudományos szélhámosságok” olyan könnyen terjednek,amíg a hihetetlenül hipertrofizált orvosi szakirodalom minden ostobaságotfelkap, amit orvos vagy specialista (tehát a M.D., illetve a specialist degreeboldog birtokosa, netán kandidátus, illetve ennek megfelelõ Ph.D. stb. – a„birtokos” kifejezés nem véletlen, a tudományos rang is egyfajta „nemesle-véllé”, felkentségi okirattá válik manapság) ír le, akár egy-egy rosszul megfi-gyelt eset után. Miért ne higgyen még az értelmes átlagember is a csodaszer-

116


ben, amikor a szeme elõtt zajlik a gyógyszeripar versengése a reklámhordo-zókban, amikor a hivatalos, „tudományos” szerek ezreit próbálják ugyancsakcsodaszernek feltüntetni számára. Ha hisz a „farmakopoétika” szép állításai-nak, ha enged annak a nyomásnak, amit orvosa gyakorol rá, hogy a legújabbés legdrágább szereket fogyassza (kivált, ha még abba is beletekint, hogyankorrumpálja ez a gyógyszeripar a tudományos kutatást, ajándékokkal, utazá-sokkal, mûszerrel igyekszik lefizetni az orvosokat), akkor csoda-e, hogyszimpátiája és bizalma támad az iránt, akit ez a medicina, ez a farmakológianem akar befogadni, „üldöz”, ám aki „Lorenzo olajához” hasonlóan mégis rá-talált valamire.

Talán éppen azért nem foglalkozik a tudomány az áltudományok, babona-ságok, hétköznapi mágiák és ügyes szélhámosságok jelenségeivel nehogyszembe kelljen néznie azzal, hogy a saját területén is micsoda zûrzavarok van-nak e téren? Netán, hogy maga adja a rossz mintát a felfedezõnek? Hogy netána tudós nagyképûsége és életidegensége teríti a szõnyeget a sarlatán elé?

Nem lehet, hogy a túltengõ (a természettudományokban kétségtelenül jólstandardizált és hatékony) empíria, a mereven értelmezett logikai pozitiviz-mus érte el, hogy alig fejlõdik a tudományelmélet, tudományfilozófia, hogy akonceptuális és modellalkotó képesség számos fontos tudományban nem fej-lõdött ki, és így nincs alternatív tudományos válasz azokra a kérdésekre, ame-lyekre – a lakosság nyelvén és kognitív-érzelmi kategóriáiban – felel az áltu-domány vagy a babona?

Nem azért tenyészik ez a sok új mitológia, mert ezzel a pozitivista hagyo-mánnyal teljesen sterillé vált minden társadalomtudományi ág, mindenütt akísérlet lidércét hajszolják, és minden akadémiai, egyetemi intézetbõl szintevilágszerte kiszorul minden, ami az embert, a személyiséget, az emberi kap-csolatokat egészlegesen, társadalmi önszervezõ tényezõként vizsgálná és ér-telmezné? Nem a világszerte „tudományos” uralom alatt álló orvosegyetemioktatás éri el, hogy a természettudományosan jól képzett orvos szinte kommu-nikáció és kapcsolatképtelen, csak merev szerepviselkedést erõltet, csak au-tokratikus kijelentései vannak, miközben az „alternatív orvoslás” legegysze-rûbb képviselõi is igyekeznek kialakítani a megfelelõ „imázsukat”, értenek areklámhoz, kitûnõen alkalmazzák a „social marketing” szabályait, és valódiemocionális szükségleteket hoznak rezonanciába a betegben vagy a kliensük-ben?

Véletlen-e, hogy a pszichiátriát mindig a kraepelini, szûk nozológiai szem-lélet uralta, és hogy most a biológiai és pszichofarmakológiai pszichiátria tartkézben minden hatalmi pozíciót? Így nem csoda, hogy nincs élõ orvosi pszi-

117


chológia, az orvosok a pszichoterápiás viszonyulás alapvetõ képességeivelsem rendelkeznek. A jósnõ legalább odafigyel a „páciensre”, hogy hihetõ dol-got tudjon mondani neki, trükkösen megnyeri a bizalmát néhány jól célzottbanalitással, a csontkovács vagy az akupunktõr oda nyúl, ahol fáj, legalább agesztusban nyújtja a törõdést, amire a „tudományos” orvos már nem ér rá(gondoljunk csak arra, hogy körülbelül negyvenezer magyar orvosból többezer a tudományok doktora és a kandidátus, és ha azokat vesszük, akik írják adisszertációjukat vagy készülnek írni, bizonyosan jóval túljutunk a tízez-ren…).

Továbbmenve, sokszor megállapítják, hogy az orvosi kutatás nem eléggégyakorlati,.azok a mindennapi mozgásszervi, belszervi, funkcionális ideg-rendszeri, életmódból eredõ stb. panaszok, tünetek, amelyek az orvoshoz for-dulást az esetek túlnyomó többségében motiválják, alig keltenek tudományosérdeklõdést az orvosok között. Az orvoslás gyakorlata nem szalonképes tudo-mányos téma. Márpedig például az orvosokban a tudomány presztízse óriási,mondhatnánk túlzottan nagy, ha a gyógyító gyakorlatot vesszük figyelembe.Az orvosok ezt a fantomot kergetik, ezt verte beléjük az orvosegyetem, ezt tá-mogatja az ipar, az akadémia (a „beléjük verés” kifejezés a drillnél erõsebbpszichológiai erõkre utal: a professzionális szocializáció erõteljes hatásaira,amelyek különösen a hivatás jellegû, karizmatikus szakmákban nagyon haté-konyak, az érzelmi azonosulás, az öntudatlan mintakövetés révén). Eközben agyakorlat nemspecifikus, de a valóságban nagyon lényeges részét képezõ ele-meit elhanyagolják. Például tudják a betegségek molekuláris biológiáját és agyógyítás biokémiáját, de nem tudnak kommunikálni, márpedig a gyógyításkommunikáció és befolyásolás, meggyõzés mátrixában történik, hiszen a di-agnosztikus eljárásokkal együtt kell mûködni, a gyógyszert a megfelelõ mó-don és ideig be kell venni, a mûtétet meg kell engedni stb. – és ebben ott van abeteg és emberi mikrokörnyezete mint önálló döntõ erõ. Ezt az erõt szokta –megszokta – a hagyományos orvoslás félresöpörni, megerõszakolni, autokra-tikus magatartássémákkal elfojtani, és akkor azután csodálkozik, hogy ennekaz autonómiának, döntési jognak kedvéért a mai beteg akár élete kockáztatá-sával, önkárosítás veszélyével is elmegy oda, ahol ezt respektálják.

Ha megnyílna a „központi áltudományi és csodászati intézet”, valószínû-leg ilyesmit állapítanának meg a kutatói. Dehogy foglalkozzunk hát ilyesmi-vel! Húzódjunk csak vissza intézetünk falai közé, ahol nagy elõdeink emlék-tábláján és képmásán pihentetjük a tekintetünket, vagy a katedrára, ahol az“autosz efa” érvényét biztosítja hatalmunk a diákok és a tanársegédek felett.

118


Vagy mutogassunk a társadalomra! Amely nem ad elég pénzt, nem tisztelia tudományt. Nem védi meg a támadásoktól. Amiben persze sok az igazság.Minden országban diszkriminatív és nagyon sok politikai körülmény általmeghatározott a tudomány finanszírozása. Kontraszelektív a tudományos irá-nyítás, aki járt már fejlett nyugati országban és ott láthatta, hallhatta a tudo-mánybürokrácia vezetõit, sok ismerõs dolgot tapasztalhatott. A korszerû ter-melõ és „people-processing” intézményektõl eltérõen a tudományos intézmé-nyek, szervezetek struktúrája és mûködésmódja szembetûnõen elavult, sokfejlett országban is. A tudományos hierarchia szakrális, autokratikus rendsze-rérõl már szóltunk, ezt nemegyszer a társadalom, a politika tartja fenn. A poli-tika is manipulál a sajtóval, tömegtájékoztatással és idõnként serkenti a tudo-mányellenességet. Még gyakoribb, hogy a politika és a befolyásolt tömegtájé-koztatás emeli ki és teszi híressé a babonás jelenségeket és így teremti meg amágikus gondolkodás társadalmi közegét.

Még az is mondható, hogy elégtelenül funkcionál az egyház, és nem az ele-ven, modern hitet tudja közvetíteni, nem az élõ rituálékhoz köti az embereket,hanem a vallások õsi, mágikus magját állítja reflektorfénybe, nem adja meg ahit hermeneutikáját, nem nyújt életfilozófiát.

Lehetne a közoktatást is hibáztatni (bár innen elég hamar visszakanyarod-nánk a tudomány önkritikájához, hiszen az intézményes tudomány a pedagó-gia terén is világszerte eléggé retrográd, kontraszelektív, szerencsére a fejlettországokban a gyakorlat gyakran megpróbált függetlenedni a tudománytól), anyugati országok zömében a tudósok is, a közvélemény is nagyon kritikusak aközoktatással kapcsolatosan.

Nagyon kell hangsúlyozni, hogy a babona, mágia, áltudomány világjelen-ség. A természetfeletti iránti hiedelmeket, a természetkultuszt, a mágikus ke-leti gyógymódok mozgalmát és sok más sarlatánságot külföldön találták ki, alegtöbb hazai elterjedésében szerepet játszott, hogy lehetett arra hivatkozni,hogy ez már Németországban megy, ezt a svájci betegbiztosítás már fizeti,amannak Amerikában tanszéke és akadémiája van stb. A nyugati országokbanbármilyen tevékenység körül lehet alapítani és bejegyeztetni társaságot, akár-milyen fellengzõs néven, annak lehet intézetet alapítani; ami esetleg nemtöbb, mint egy alagsori szoba, lehet díszes fejléces levélpapírt nyomatni. Ottis vannak, akikre hat az ilyesmi, és már ezzel el lehet kezdeni harcolni a pia-cért, a „szeletért” a babonaipar pénzügyi „tortájából” (ahogyan azt a mi saj-tónk most szívesen emlegeti; a szokásos tíz-tizenöt éves késéssel a német saj-tónyelv – angolul ezt „journalese”-nek mondják – divatkifejezését átvéve).Itthon azután ez kiváló érv a Nyugat haladása és a mi elmaradottságunk mel-

119


lett (“ott már rég csinálják…” „itt tiltják…”). Világjelenségekrõl van tehátszó, és erre utaltam az elõzõekben is a fogalmazásmóddal.

De ha ez a világjelenség, miért kell csodálkozni, hogy hozzánk is eljutott?Miért kelt most csalódást bennünk, hogy elterjednek az ilyen nézetek, hiedel-mek, gyógyító és befolyásoló gyakorlatok? Még csak azt sem mondhatjuk,hogy a dereguláció hozta õket létre. A legtöbb mai mágikus irányzat és gya-korlat megvolt már a hetvenes években is. Neves politikusok, közéleti szemé-lyiségek karoltak fel elképesztõ butaságokat, és ismert rádiósok, televíziósokhasználták fel intézményes hatalmukat, hogy hirdessék az új csodaszereket,és „égessék” a tiltakozókat, kétkedõket. Nyugatról már akkor is behozták akülönbözõ csodálatos cseppeket és fõzeteket, elmentek még Kínába is aku-punkturáztatni magukat az emberek, már hatalmas praxis volt a természet-gyógyászat. Várható volt, hogy a centralizáció és a cenzúra azért valamelyestvisszaszorító hatásának, a hivatalos materializmus kincstári kétkedésénekmegszûnte e jelenségeket elszaporítja nálunk. Mégis, a méret, a mérték meg-lepõ, az óriási arány, a hiszékenység hihetetlen foka a megdöbbentõ. Azért aztvárhattuk volna, hogy az a nép, amelyet fél évszázadon át megpróbáltakindoktrinálni, de amely kitûnõen megtanult a sorok között olvasni, titokbantájékozódni, mindenben kételkedni, az nem ül fel minden butaságnak. Aztgondolhattuk, hogy a demokratikus társadalomban kialakul valamiféle érdek-védelem. Azt hittük, hogy az üzleti alapokra helyezkedõ tömegtájékoztatásugyanúgy elkezd valós módon érdeklõdni az életstílusra, életvezetésre ésegészségre vonatkozó tudományos módszerek iránt, mint ez Nyugaton azértmegtörtént (nemrég keltett nagy visszhangot például az a felmérés, amely sze-rint a nagy vezetõ amerikai orvosi lapok cikkeinek túlnyomó része rövid idõnbelül bekerül az országos tömegtájékoztatás orgánumaiba is). Azt reméltük,nálunk is kialakul a „scientific writer”, a „medical writer” foglalkozási ága,aminek révén a tudományos ismeret átadható a köztudatnak, a mûvelt, érdek-lõdõ emberek célbavételén át. Azt hittük, hogy a gazdasági nehézségek taka-rékosabbá, megfontoltabbá teszik az embereket a pénzköltésben, és nem fog-nak ezreket adni bizonytalan, kézen-közön szerzett csodaszerekért. Bíztunk,hogy a kontraszelektált tudományos testületek helyett elkötelezett tudomány-irányítók próbálnak párbeszédet kezdeni a közvéleménnyel. Szerettük volna,ha az egyház is kialakítja a maga párbeszédét, a kõtáblák, a klerikus hatalom,a nyáj quasi politikai megtartásán kívül a mai ember lelkére próbál hatni, élet-vezetési segítséget nyújt, karitatív erõ, ma, amikor már nem tilos segíteni(meg keli mondani persze, hogy e téren történt még a legtöbb az egyházak-ban). Vártuk, hogy társadalmi önvédelmi mozgások indulnak meg, olyanok,

120


amelyek más országokban már régen éledeznek a szekták, a sarlatánságok, anépbutítás ellen.

Ehelyett szinte a pokol szabadult el. Milliós példányszámban kelnek el ter-mészetgyógyászati könyvek, költséges és gyakran ártalmas tréningek, gya-korlatok, indoktrinatív kiképzések drága tanfolyamaira ezrével jelentkeznekaz emberek, fülbevaló helyett a fél lakosság – a túlsúlyosak már diszkréten le-ragasztott – állandó akupunktúrás tûcskékkel járkál, a televízió minden másországnál nagyobb teret szentel az idelátogató földöntúli lényeknek, a titkosüzeneteknek, a lélek mélyében lakó erõknek (ezt könnyen ellenõrizhetjük, hi-szen már 20-30 televíziós mûsorral kaphatunk napi képet, nemcsak a mûsor-újságokból, hanem legtöbbünk ezeket mûholdas csatornáról nézni is tudja), ésígy tovább.

Lehet, hogy emiatt nem kell megkongatni a vészharangot, elképzelhetõ,hogy itt átmeneti jelenségekrõl van csak szó. A „marxizálás”, a központi irá-nyítás, a „hogyan lett az ember óriás” és az „élenjáró szovjet tudomány” gya-korlatával szemben valamiféle „rebound” történik, amely azután majd apály-ba, természetesen egyensúlyokba megy át. Lehet, hogy a tudományban és afelsõoktatásban látványosan végbe nem ment rendszerváltás is gyengíti itt apozíciókat.

Nem vitatom, lehet, hogy esetleg ilyen rendszerváltásra nincs is szükség,hiszen – mint sokan mondják – már mindenkit a tehetség juttatott mai posztjá-ra, de azért valószínûnek tartom, hogy az emberek ugyanúgy bizalmatlanokezekkel a tudósokkal, akiket a filmhíradóban vagy a televízióban Rákosi,Biszku, Kádár társaságában láttak hajbókolni, mint ahogyan bizalmatlanok azátvedlett politikusok iránt. A csodaszer hirdetõje, a megszállott feltaláló ennélsokkal hitelesebbnek tûnhet. A tudomány és a társadalom párbeszéde tovább-ra is nagyon egysíkú. Az Élet és Tudomány (egyébként önmagában jó) rövidhírecskéi (a tudomány világa címen), a Delta, a Szonda stb. általában csak azúj módszer, a tudományos felismerés, a felfedezés síkján fogalmazza meg atudomány híreit, és ezáltal elõkészíti a talajt, hogy ezen a hullámhosszon másis jelentkezzen a maga felfedezéseivel.

Jellegzetes és szimptomatikus, ahogyan a hivatalos tudomány reagál azok-ra, akik a tömegkommunikációban újszerû módon, valóban párbeszédet kezd-ve, az embereket felnõttnek véve próbál a tudományról beszélni. Ide sorolommár Nemeskürty István példáját, akinek nagyhatású könyvei nagy támadástváltottak ki (ma viszont már mondhatjuk, hogy serkentették a történészeket,hogy a közönséghez forduljanak, és a történettudományi ismeretterjesztés maelég jól is áll a többi tudományhoz képest). Még inkább Czeizel Endrét, aki-

121


nek igen fontos tevékenységét, misszióját ijesztõen sok gáncsoskodás akadá-lyozta és éri most is a hivatalos tudomány részérõl. Így azután nem csoda,hogy Däniken, Moody, vagy nagy magyar követõik uralják a mezõnyt és for-málják az emberek gondolkodását.

Mit kellene tehát tenni?Mágikus, áltudományos lenne, ha most megoldást ajánlanánk. Egy biztos,

foglalkozni kell a kérdéssel, józanul, értelmesen, adatokat, tényeket keresve,de azért nem tartózkodva az általánosításoktól, elméletektõl sem. Vitázni kel-lene. Élesen, de fair módon.

Ha a kezdetben idézett Ady-strófa eszünkbe jut, nemcsak az élt és volt vi-lág fordulásának furcsaságára kell felfigyelni, hanem hangsúlyt kell adni an-nak is, hogy az ember esendõ és „nagyon adós a szeretettel”. Az esendõségetjól illusztrálja a hiszékenység, amely a fogadó, a „fogyasztó” és a társas térbecselekvõ ember kapcsán most bõven szóba került. De a szeretet is fontos, ami-vel az ember adós. Ezzel adós a tudomány is. Valamiféle szeretettel kellenekezelnünk ezt a furcsa hiszékenységet, különös tülekedést a titok, a biztos tu-dás, az enyhet, gyógyulást, életet jelentõ csodaszer iránt. Nagyon is valós, lé-nyeges értékek és szükségletek bukkannak fel ebben, és ezeknek figyelembe-vételével, kielégítésével gyakran adósak azok, akik a tudomány nevébenhelytelenítik a kialakult gyakorlatot, a piac! körforgást, az üzleties rámenõs-séget és az oly gyakori „simlit”. Talán ha ebbõl is többet megértünk, jobbantudjuk vizsgálni a jelenségeket, és többet tehetünk ellenük is.

122


13. A magány dilemmája

Szinte elemi erejû mozgalom a mûvelt, ipari társadalmakban, hogy meg-próbálják az emberek megérteni önmagukat és helyzetüket a világban, és eh-hez igyekeznek segítségül venni az emberre vonatkozó tudományos ismerete-ket. Nagyon keresettek ezért a népszerû pszichológiai írások, minden maga-zin teli van velük, ismeretterjesztõ lélektani és társadalomtudományi mûso-roknak se szeri, se száma a rádióban és a televízióban. A legtöbb újságnak vanlelki tanácsadója, ahol orvos vagy pszichológus, néha szexológus, vagy vallá-sos lapokban lelkész próbál válaszolni a beérkezõ levelekre. Ez a mozgalomelõször az Egyesült Államokban bontakozott ki, innen terjedt át Nyugat-Euró-pára, ahonnan azután minket is elért.

Ez a tömegméretû érdeklõdés az emberi problémák iránt természetes ésegészséges jelenségnek tekinthetõ. Nagyon bonyolult lett a mai ember és na-gyon sokrétû, ellentmondásos a viszonya a másikhoz és a társadalomhoz. Na-gyon sokféle szabálynak kell megfelelnie, sokféle lehetõség közül kell válasz-tania, több érték hat a mai emberre. Míg a korábbi társadalmi korszakokbanegységes ideálok voltak, amelyek egy-egy kultúra vagy társadalmi réteg em-bereit irányították, ma a pluralizmus a divat, a sokféleség iránti türelem, sõt,esetenként a különbözõség, a különlegesség kultusza. Néhány nemzedékenbelül rendkívüli mértékben differenciálódtak az emberek. Gyors a változás akülönbözõ közösségekben, sok szakember szerint 7-10 évenként váltják maegymást a generációk és hoznak mindig új szokásokat. Különösen a nagyvá-ros kínál mindenféle életmintát, életstílust, amit azután meg lehet próbálni kö-vetni. Ezek közül sokszor nehéz a választás. Egy amerikai elmeorvos úgy ma-gyarázta a mai ember neurózisát, hogy ma nem annyira a természetes készte-tések elnyomása okoz feszültséget, mint ahogyan Freud feltételezte, és aho-gyan talán a császárkori Bécs polgári világában történt is, hanem a választásdilemmája. A mai ember több egyformán jó és kívánatos dolog közül választ-hat, azonban minden döntés szükségszerûen magával hozza a kényelmetlenlemondást. Ez az elmeorvos azt állítja, hogy az emberek a vonzó ingerek túl-terhelésében élnek. Bizonyos, hogy ez is jelentõs gond korunkban, de vannakmás lelki bajok is. A legtöbb baj még mindig a társas szükségletek és igények

123


kielégületlenségébõl ered. Ennek mélyén pedig az rejlik, hogy az emberek ne-hezen alkalmazkodnak egymáshoz, nehezen tudnak megfelelõ kapcsolatokatkiépíteni, és a kapcsolatokban nem találják meg azt, amire vágynak, amit ke-resnek. Ez a mai ember differenciáltságából, fokozott egyediségébõl fakad.

A modern társadalom kutatói – közülük is elsõnek Max Weber – hangsú-lyozzák, hogy a mai emberekre az individuáció a jellemzõ, vagyis az, hogymindinkább egyediek, egyéniségek lesznek. Korábbi korszakokban és társa-dalmi alakulatokban az emberek életét és lelki világát elsõsorban azok a kol-lektívák határozták meg, amelyekhez tartozott. Így pl. a vallás, a nemzetség, anagy család a maga tradícióival, továbbá a közösség, amiben az egyén élt. Azemberek inkább arra törekedtek, hogy egyformák legyenek a többiekkel azadott kereteken belül, különbözõségüket elsõsorban a kívülállók felé hangoz-tatták, tehát a más valláshoz, más nemzetséghez, más családhoz és közösség-hez tartozók felé. Az utolsó száz év során felgyorsult az a folyamat, hogy azemberek mindinkább kiválnak – lelkileg és viselkedésileg egyaránt – ezekbõla kollektívákból. A technikai fejlõdés, a termelési viszonyok változása, a nö-vekvõ egyéni szabadságjogok és a felfokozott mobilitás tartja fenn és erõsítiezt a folyamatot. Ez okozza, hogy ma a legtöbben huzamos ideig vagy végle-gesen térben is el-eltávolodnak ezektõl a kollektíváktól, tehát ezeknek közvet-len befolyása és kontrolláló hatása ezért is csökken vagy szûnik meg. Na-gyobb szerepet kapnak tehát az egyéni törekvések és igények, nagyobb hajtó-erõ a saját elképzelések, tervek megvalósítása az életben, mint a kötõdés, a ra-gaszkodás, a megmaradás vágya valamilyen emberi kapcsolati keretben. Ezt aszakemberek úgy fejezik ki, hogy a mai embert az önmegvalósítás, önérvé-nyesítés vágya hajtja, és ennek a motívumnak jegyében kevésbé hajlik és ké-pes a lemondásra, az áldozatra, a türelemre, a megegyezésre vagy kompro-misszumra, tehát azokra a lelki viszonyulásokra, amelyekre a régebbi korszakembereit a hagyomány, a vallás és a közfelfogás állandóan tanította.

Nehezebb tehát a ma emberének kapcsolódnia, illeszkednie a másikhoz,hiszen mind kevesebb az illeszkedési pont, a hasonlóság vagy az azonosság.Csak átmenetileg köt össze a szex, az egymást kiegészítõ szükségletekbõl fa-kadó összefogás, a baráti érzület vagy más, hasonló erõ. A személyiségekegyébként nagyon különbözõk, és ha ez valamely adott idõpontban nem is tû-nik fel, késõbb szembetûnõ lesz mert a két ember különbözõ irányban és kü-lönbözõ ütemben változik, fejlõdik tovább.

Az egyéni változás és fejlõdés szempontjára külön is fel kell hívni a figyel-met, ugyanis ez ma lényegesen nagyobb ívû és sokkal késõbb befejezõdõ fo-lyamat, mint valaha is volt. Régebben a serdülõ már igyekezett felnõtt lenni,

124


hasonlítani apjára vagy anyjára, a közösség tekintélyes felnõttjeire. Ma a kés-leltetett serdülés korában élünk, a fiatal felnõttkorban, amikor pedig már dön-tõ jelentõségû párkapcsolatok alakulnak ki, házasságra lépnek és családot ala-pítanak az emberek, de lelki fejlõdésüket illetõen feltûnõen „befejezetlenek”.A harmincas években azután nagy pszichológiai változások mennek végbebennük, amelyek gyakorta alkalmatlanná teszik õket arra, hogy a korábbankötött párkapcsolatok és barátságok rejtett szerzõdéseit elfogadják, betartsák.Az esetek többségében ez a mozzanat a mind gyakoribbá váló válások oka.Néhány évi együttélés után a két ember már egészen mássá fejlõdött, már másértéket képvisel, más célokat követ, és ezért nagyon nehezen jön ki egymás-sal.

A késleltetett felnõtté válás, a felnõttkori differenciális fejlõdés a mai élet-viszonyok között szinte elkerülhetetlen folyamat, a mai ember bonyolultságá-nak egyszerre tényezõje, kifejezõje. Az említett döntési dilemma is közreját-szik ebben, a fiatalokat annyi életminta veszi körül, tehát annyi különbözõéletvezetési alternatíva motivációs csírája alakul ki bennük, hogy az én nemtud egy irányba építkezni, többféle struktúra alakul ki benne, és csak jóval ké-sõbb fejlõdik ki a végleges azonosságtudat.

Nehéz tehát a társas lét, ugyanakkor a legfejlettebb, különcségig egyéni-séggé vált emberek is hallatlanul igénylik az érzelemteli, meghitt kapcsolato-kat, és ezenkívül az emberi viszonyformák különbözõ intenzitású és jellegûformáit. Sõt, létezik valami különös dialektikus szabályszerûség – lélektanimagyarázata messze vezetne –, hogy az individuáció párhuzamos a szorosemberi kapcsolatok igényével, csak azokon belül képes kialakulni. Az embe-rekben hallatlan érdeklõdés él a másik ember iránt és valamiképpen mindentevékenység, minden törekvés összefüggésben van a másikkal. Így jön létre aparadoxon, hogy nagyon sokat súrlódunk egymással, sokat igyekszünk távo-lodni másoktól, szabadulni akarunk bizonyos relációinktól, de nagyon zavarbennünket, hogy a másik ember „…fenség, Északfok, titok, idegenség…”,ahogyan ezt Ady kifejezte. Visszavonulnánk, de nem tudunk „így maradni”,vágyunk másokra, lassanként telítõdünk persze haraggal is irántuk, hogy nemolyanok, amilyennek mi õket látni szeretnénk, hogy nem úgy viselkednek,ahogyan mi akarjuk, hogy nem fogadnak el bennünket. Nem vesszük közbenészre, hogy a másikat is ugyanazok a kívánságok és igények hajtják, hogy õ isugyanabban a „galaktikus erõtérben” mozgó csillag, amiben mi is kerin-günk…

Így azután idõnként szinte minden ember számára, és huzamos idõn át na-gyon sokak számára probléma, kínzó élmény a magány. A magány a nem kí-

125


vánt egyedüllét, az olyan lelkiállapot, amelynek élménycentrumában más em-berek, másfajta társas tér hiánya áll. A hiány érzése nyugtalanságot vált ki. Ezvagy keresésre ösztönöz, vagy lehangoltságba és csüggedésbe megy át, eset-leg elkeseredés is származhat belõle. Ritkán sikerül úrrá lenni rajta. Mielõttvalaki tudatosítaná magányát, már észrevétlenül átment egy sor apró, próba-magányon, amit nem akart észrevenni, és amit megpróbált a szokott módonmegoldani, emberek közé ment, érintkezéseket keresett másokkal, csökken-tette várakozásait másokkal szemben, de valahogyan semmi sem sikerült.Csak ritka eset, hogy a magány hirtelen szakad rá valakire, akkor is megvan-nak a rejtett elõzmények, pl. az, hogy valakit csak egyetlen erõs kapcsolat kö-tötte az emberi külvilághoz, és ha az elveszett, vagy elhagyta õt, magára ma-radt.

Összetett jelenség tehát a magány, és mindenképpen olyan élethelyzet,amely az emberek többségét töprengésre készteti, néha segítségkérésre bírja.Nem csoda tehát, hogy ez a téma sokakat érdekel, hogy errõl szívesen olvas-nak, mert személyes magányukra keresnek gyógyírt. Ezért van az, hogy a lelkitanácsadási rovatokba olyan sokan írnak, vagy orvoshoz, pszichológushoz issokan fordulnak magányukra megoldást keresve. Még a jobbik eset, ha írnakvagy beszélnek errõl az emberek, nagyon sokan fojtják ezt a gondot italba, de-presszióba, neurózisba. A magány kétségbeejtõ gyakoriságát mutatja, hogy avilágszerte elterjedt lelki telefonszolgálatok igénybevétele milyen nagy, mi-lyen égetõ szükség van arra, hogy akár valaki teljesen ismeretlen emberrel ismegosszuk gondjainkat. Az ilyen szolgálatok tapasztalatából tudjuk, hogygyakran a krízis is összefügg a magánnyal, a magány ténye vagy réme súlyos-bít válsággá valamilyen kapcsolatvesztést vagy konfliktust. A magány jelké-pes feloldása is segíthet átmenetileg a bajban, és ezért a bizalom telefonvona-lain történõ névtelen beszélgetéssel is sok embert képesek visszatartani az ön-gyilkosságtól. A lelki telefonszolgálatok munkatársai képzettségüknél és em-beri érettségüknél fogva tudják nyújtani azt az elfogadást, azt a beleélõ megér-tést, amit a természetes kapcsolati vagy közösségi partnerek nem tanúsítottak.A pár perces beszélgetés visszaadhatja a reményt, hogy mégis lehet kapcso-lódni valakihez, mégis érdemes próbálkozni újra. Ismét Adyra kell gondolni,aki Lédával való civódásait, „héjanászhoz” hasonló tépelõdéseit nehezen vi-selte, de mégis tudta, hogy e kapcsolat nélkül nehéz élni, és legalább „Lédaaranyszobrát” kívánta maga mellé (“…aranyba öntve mosolyognál, az ágyamelõtt…”), mert ez a szobor olyan lehetne, amilyennek Lédát õ akarja, azt ten-né, amit õ vár tõle… A lelki telefonszolgálatok által létrehozott megértésél-ményben rövid idõre testet öltenek ilyenfajta „aranyszobrok”.

126


Sok ember túljut a magányon, de ijesztõ lehetõsége tovább is nyugtalanítja.Magányosok, magukra maradtak, a magány kínzó emlékeit hordozók, a ma-gánytól félõk azok, akik különösen szívesen ismernék meg e sajátos állapotszerkezetét, belsõ összefüggéseit. Szívesen olvasnának a magány természeté-rõl. Nekik különösen alkalmas olvasmány ez a könyv. Szerzõje olyan ember,aki mások megnyilvánulásaiból, de soraiból kicsendülõen, saját tapasztalatai-ból is ismeri a magány élményformáit. Olvasott képeslap levelezési rovatátvezeti, „Agonia aunt” (Agónia néni), vagyis a szenvedések letéteményese (ezta könyv fordítása során nehéz volt így visszaadni, az egyszerûbb „lelki se-gélyszolgálat” áll helyette) volt hosszú idõn át, ahogyan a könyv elõszavábólés elsõ részébõl kiderül. Megpróbált nemcsak szakkönyvekben utánanézni aproblémának, hanem igazán utána is gondolt. Színesen, érdekfeszítõen vegyí-ti a tudományos vagy tudományos népszerûsítõ munkákból kivett szempont-jait az irodalom és a színház meglátogatásaival, a magazinok révén közismertvagy a tömegtájékoztatás nyomán ismertté vált társadalmi jelenségekkel. Szá-mos összetevõjét, tényezõjét érinti a magánynak, de nagyon nem mélyed elegyiknek tárgyalásában sem. Inkább felvillant szabályszerûségeket, igazsá-gokat, a figyelmet akarja megragadni, felébreszteni. Bõséges anyagot ad olva-sóinak a töprengésre. Néhány jegyzetével hozzásegít a további tájékozódás-hoz. Nagyszerûen szerkeszti mondanivalóját. Egy-egy gondolatkör rövid fe-jezetben különül el. Ilyen fejezeteket akár metróutazás során is el lehet olvas-ni, pár perces várakozás elég valahol, hogy valaki azt tanulmányozza, eköz-ben nem érzett erõfeszítést, inkább szórakozott. A szellemes, könnyed stíluslebilincseli az olvasót. Közben azonban egy-egy bekezdés valószínûleg szí-ven is szúrja, nyugtalanná is teszi, mert az rá vonatkozik, az neki szól. Ezenazután nem lehet nem gondolkodni tovább.

Éppen ezért Irma Kurtz könyvét nagyon fontosnak kell tekintenünk. A lel-ki egészségvédelem felé vezetõ út jelentõs lépését teszi meg, a személyiségönfejlesztéséhez és az életvezetés javításához szükséges ismereteket juttatjael sok emberhez. Mégpedig olyan módon, hogy katalizátorként hathat sokemberre. Felébreszti a vágyat a további vizsgálódásra, és ezáltal megsokszo-rozhatja a hatást, ami a vékony könyvecskétõl, a levegõsen tördelt fejezetek-tõl elvárható.

A szakemberek tudják, hogy igen nagy szükség van az ilyen könyvekre.Sok neves tudós ír népszerûsítõ munkákat, a lélektan és a társadalompszicho-lógia körébõl is, ezeket is sokan olvassák, de stílusuk, gondolatmenetük igen-csak más, mint az átlagember mentális világa. Ezeket az írásokat nehezebbbefogadni. Olvasott, mûvelt átlagember, újságíró viszont kitûnõen tud közve-

127


títeni e téren. A mindennapi gondolkodás szempontjait használja. Ezzel igenfontos szimbolikus üzenetet is hordoz. Azt juttatja kifejezésre, hogy lényegé-ben mindenki képes felfogni, feltárni, újszerûen megközelíteni ezt a problé-makört, hogy az egyén megértési lehetõségei nagyobbak, mint gondolta, hogyérdemes máshoz fordulni tanácsért, vezérfonalakat keresni, az eddigiektõl el-térõ gondolatokat mérlegelni.

Irma Kurtz könyvében több van tehát, mint az felszínes olvasással realizál-ható, kibontakozni képes gondolatmagok füzére inkább ez a kedves és emberikötet. A szakember ehhez a gondolatfüzérhez, színpompás gondolatkoszorú-hoz keveset tehet hozzá. Talán csak azt kell még jobban kiemelni, hogy a ma-gányból ki lehet kerülni, a magányt túl lehet fejlõdni, mégpedig elsõsorbanúgy, hogy az ember maga változik. A magányt fel lehet úgy fogni, mint az életkihívását arra, hogy ne álljon le belsõ differenciálódásunk, ne stagnáljunk fej-lõdésünkben, de próbáljunk megállapodni; belenyugodni életünk nehezenváltoztatható, kényelmetlen, csüggesztõ helyzeteibe. A magány élménye le-gyen inkább figyelmeztetés, hogy huzamos idõn át valami nem jól ment, vala-mit elmulasztottunk, valamire nem figyeltünk. Sok ember utólag talán azt ismegállapíthatja, hogy örülnie kell, hogy egyszer volt valamilyen magány, va-lamilyen elhagyatottság az életében, mert ettõl kapott ösztönzést a változásra.A változás irányai és lehetõségei nem könnyen foglalhatók össze, annyirasokfélék lehetnek. Csak azt lehet általánosságban elmondani, hogy a magány-nak nincs gyors megoldása. Nincs nagy ötlet, amely egyszerre kiragad valakita magányból (esetleg ritka szerencse, kedvezõ véletlen lehet erre képes, de ez-zel egyben el is vész a lelki megújulás parancsa, tehát ki tudja, tényleg szeren-csése az az ember, akinek egyszercsak a mesékben szokásos hirtelenséggelmegszûnik a magánya). Nincsenek tehát olyan jó tanácsok, amiket a levélírók,panaszkodók várnak az okosabbtól vagy a szakembertõl. Lassan, lelki mun-kával lehet változást elõidézni, és ebben mindig valami olyanféle folyamatzajlik, hogy a magányos ember megtanul többet adni, olyant adni, amire má-soknak szükségük van. Megtanul elfogadni másokat, megérteni a korábbiak-nál mélyebben más embereket, megtanul egy kicsit tisztelni és szeretni máso-kat. Ezek után a kapcsolat – az adott élethelyzetben és társas térben lehetségeskapcsolat vagy relációk sora – önmagától alakul és gazdagodik. Aki objektívenagyon nehéz helyzetben van, akinek kevés van lelkierõbõl, amibõl adni le-het, vagy éppen súlyosan korlátozottak a képességei, az legalább kicsiben,modellben élheti meg, hogy még mindig van valami lehetõsége a változásra,még mindig függnek tõle dolgok, még mindig van valami esélye.

128


A magányból tehát a lelki változás és a nyomában elõálló újszerû viszo-nyuláson át vezet a kiút. Ez persze nem egyszerû dolog, ennek konkrét folya-matait mindenkinek magának kell tisztáznia, magának kell lefordítania a kü-lönféle gondolatokat, amiket errõl mások megfogalmaztak. Irma Kurtz köny-ve is segít ebben, de lehet még más, sokféle segítséget is találni.

129


14. Visszatekintés a múltbaNéhány gondolat az Én is jártam Isonzónál… címû

filmhez

A mai ember rohanó életet él, tudatában rendszerint ködbe vész a múlt,jobb esetben is néhány, történelemórán tanult tételbe vagy politikailag színe-zett jelszóba sûrûsödik össze és egyszerûsödik. Még a közelmúlt is. Pedig amúlt itt él közöttünk, sokféle formában. Jelenlegi életünk keretei nem érthetõkteljesen, ha nem tudjuk rekonstruálni keletkezésük történetét és összetevõit.Ez az egyik forma, ahogyan a múlt él. Egy másik az, hogy közöttünk vannakmég öreg emberként azok, akik a múlt cselekvõ részesei voltak. Ha õk meg-szólalnak, emberközelbe kerül az, ami 50-60 vagy még több éve történt…

Magam sokszor átéltem öregek meghallgatásának különleges élményét.Két ember beszámolóját is hallhattam, aki 1918-ban Pétervárott tartózkodottés tömeggyûléseken Lenint, Trockijt és más, ma már legendás történelmi sze-mélyiséget hallgathatott, megfigyelhetett, természetesen mint egykori hadifo-goly, akit az események magukkal sodortak.

A beszámolók sajátos közelségbe hozták a régi történelmi eseményeket,különös fénybe állították a ma már híres embereket, az élményeket hitelessétette az emlékezet által megõrzött sok érzelmi és hangulati benyomás. Egyikelbeszélõ esetében nyilvánvaló volt, hogy õ kritikusan szemlélte a látottakat,nem tudott azonosulni a körülötte kibontakozó mozgalmakkal, mégis hiteles-nek tûnt mindaz, amit mondott, mert teret hagyott a másfajta értelmezésnek,másfajta látásmódnak is.

Az elsõ világháború korszakának más eseményeirõl már nincs közvetlenhírem, csak sokféle olvasmány idézi fel bennem ezt az idõszakot. Tudok azolasz hadszíntér eseményeirõl, döbbenetes olvasmányom volt Tersánszky Jó-zsi Jenõ Egy ceruza története címû – nyilvánvalóan önéletrajzi jellegû –, ta-pasztalatokon alapuló regénye, de a téma végül is mégis idegen maradt szá-momra.

Az Én is voltam Isonzónál… címû film közel hozta ezt a problémát szá-momra. Pedig ez nem a korszak dokumentumfilmje. Van ugyan benne néhánykorabeli dokumentum, filmkocka, de olyan módon jelennek meg az archívu-mokból származó bejátszások, hogy nem biztos, hogy a képek errõl a hadszín-

130

14. Visszatekintés a múltba

térrõl származnak, felvehették õket a korszak másik szörnyû színterérõl, anyugati fronton is, amelyet a Nyugaton a helyzet változatlan címû döbbenetesregénybõl és játékfilmbõl ismerhetünk. Az Én is voltam Isonzónál… egysze-rûen csak olyan öregeket beszéltet, akik egykor valóban ott harcoltak, és akik-nek nagyobb részét olasz veteránszervezet meghívására buszkirándulás for-májában sikerült elvinni újra a cégi hadszínterekre.

Az emlékeket megszólaltató és a történelemidézõ utazást bemutató filmnagy értéke, hogy az utolsó pillanatban rögzíti a régi idõk tanúinak visszaem-lékezéseit, és ezáltal különös módon érdekessé és közelivé teszi mindazt, amiakkor történt. Természetesen a film balladaszerû, tüzijáték röppentyûihez ha-sonlóan veti fel a kérdéseket és álláspontokat a régi harcok eseményeirõl,mégis magával ragad és gondolkodásra kényszerít. Akit kicsit is érdekel a ma-gyar múlt, aki kicsit is figyeli a velünk élõ öregek világát és problémáit, aznem tudja kivonni magát a film hatása alól, noha a mai filmkultúra és filmtu-domány kategóriáiban gondolkodó nézõ valószínûleg vontatottnak és lassú-nak érzi az egykori isonzói harcosok visszaemlékezésének és emlékezõ utazá-sának bemutatását.

Az elsõ döbbenet a háború maga. Barbusse, Remarque, Tersánszky és má-sok írásai, Gyóni Géza versei, emlékiratok sokasága jól mutatja, hogy száza-dunk zenei A-hangját ez a háború adta meg, ez képviselte az értelmetlen pusz-títás és gyilkolás különös csúcspontját. Tudjuk, hogy ezt azután sikerült a má-sodik világháborúban felülmúlni, de ekkor már az öldöklés elszemélytelene-dett, ami 1914 és 1918 között megkezdõdött, az modern technikai eszközöksegítségével csak tökéletesedett, de szellemében azonos volt az isonzói és másfrontok mindennapi eseményeivel. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogyaz életben maradt öreg harcosok két emberöltõ távlatából is borzadnak, sírvafakadnak, meghatódnak és elkeserednek, ha arra kell emlékezniük, hogyanpusztultak bajtársaik és barátaik, milyen véletlen, hogy õk maguk egyáltalánmegmaradtak. Az emlékezésekbõl visszatükrözõdik a reménytelen félelem,ami a frontvonalban élõk mindennapi életérzése lehetett.

A másik döbbenet az, hogy ezek az emberek gyakorlatilag magukra marad-tak élményeikkel. Nem történhetett meg a lelki traumák feldolgozása bennük.A nyugodtan, némi nélkülözéssel, de a megszokott mederben élõ hátország(micsoda különbség a második világháborúhoz képest…) fellázadt, õsziró-zsás, majd vörös forradalom tört ki; amely a visszatérõ katonákat bizalmatla-nul fogadta, letépkedte róluk azokat a rangjelzéseket, amikkel a katonai ha-gyomány tudta manipulálni õket. Nem fogadta el a helytállás, a vitézség elis-meréseit és ezzel csak tovább bizonytalanította ezeket a sokat szenvedett em-

131


bereket. A Horthy-korszakban vesztesek voltak, a második világháború utánpedig teljesen idejét múlttá vált tragédiájuk, hiszen az egész ország romokbanhevert. Az ötvenes években pedig inkább titkolni volt célszerû, hogy a Monar-chia hadseregében szolgáltak.

Most e filmbõl kitûnik, hogy ezek az emberek máig is õrzik sebeiket, sokanúgy érzik közülük, hogy elhagyták, elárulták õket, mások ma is újraélik tehe-tetlenségüket, amit a történelmi Magyarország szétdarabolása keltett bennük,néhányan úgy vélik, õk helytálltak, csak a politika hagyta cserben õket. Gond-jaik az egykori háború még „lassú” szörnyûségein (tüzérségi tûz és gáztáma-dás, szemben a bõ két évtizeddel késõbbi sorozat-aknavetõkkel, szõnyegbom-bázással) túlmutatnak és mai történelmi tudatunkat, nemzeti identitásérzésün-ket érintik. Ma ugyanis igazában nem tudjuk, kik vagyunk. Sokféle és ellenté-tes definíció vonatkozik ránk. A külföld szemében a Kárpát-medence kisebb-ségeinek igazi elnyomói vagyunk, ahogyan Benes, a román állam vagy a hor-vát és szerb nacionalizmus hirdette, és ahogyan Trianon urai bélyegeztek ben-nünket, vagy ahogyan a környezõ államok 1920 után hivatalos politikájába ik-tatták. A csonka Magyarország nemzeti tudatában az igazi vesztesek és ki-semmizettek. Az 1919-es forradalom emigrált képviselõi szemében a polgárikonszolidáció haszonélvezõi. A második világháborúban az utolsó csatlós, aszövetségesek elõtt a fajüldözés és népirtás különleges bûnösei. Az új világ-ban azután az egyetlen nép, amely fegyveresen lázadt, ellenforradalmat élt át.Ma pedig a gazdasági reform és a különös jóléti állam kétes és bizonytalan va-lóságában élünk. Kik is vagyunk igazában? Nem itt, az elsõ világháborús ese-mények idején kezdõdött nemzeti azonosságtudatunk többszörös hasadtságá-nak és ellentmondásosságának folyamata?

A film visszaemlékezései közül néhány mutatja, milyen kétségbeesettenkeresték már akkor is az emberek, kik is õk és miért harcolnak, és mennyirecsak a hazafiság, a tanult nemzeti öntudat adott kapaszkodót számukra.Amennyire ebben meg tudtak kapaszkodni, annyiban voltak képesek maguk-kal azonosak maradni, sokak azonban így is elbizonytalanodtak. Ennek jele,hogy amikor a régi idõk tanúi összekerülnek, nyilvánvalóvá lesz, hogy meny-nyi különféle nézõpont szerint értékelhetõek ezek a régi események, mennyi-re kaleidoszkópszerû az, ami az emlékezetben él, még ha a lényeges esemé-nyek tekintetében nincs is kétség az emlékezés helyességét illetõen.

A film nyomán a nézõ óhatatlanul elgondolkodik az emberi emlékezetenis. Megdöbbentõ a több mint hatvan éves emlékanyag elevensége, érzelemte-lítettsége. A memória – úgy tûnik – megõrzött abból a korból minden aprórészletet, ami valakivel megtörtént. A pszichológiából tudjuk, hogy az ember

132


igazában nem képes felejteni, mindent elraktároz, amit átél, csak esetleg a ké-sõbbi felidézés lehetõsége nehezedik meg vagy vész el minden olyan benyo-más esetében, ami nem jelentõs vagy gyakran ismétlõdõ, rutinszerû. Amitnagy érzelmek és indulatok kíséretében élünk meg, ami sorsunkat meghatá-rozza, az mindvégig – érdekes módon még a szellemi hanyatlás idején is –emlékezetünkben marad. Az öregek vallomásai a filmben éppen azért ismeggyõzõek és hitelesek, mert képesek felidézni az egykori félelem, gyász,elkeseredés emócióit, amelyek az eredeti élményeket kísérhették. Az elbeszé-lés módjából ismerheti fel a szakember, hogy a nyomasztó, megterhelõ élmé-nyek igazában nem dolgozódtak fel a visszaemlékezõkben, nem tudták azokataz eltelt évtizedek alatt úgy megbeszélni, hogy az emlékekhez kapcsolódó ne-gatív érzelmek töltése csökkenjen. Pedig nyilvánvalóan sokszor beszéltek õka fronton eltöltött hónapokról-évekrõl családjuk, barátaik, egykori bajtársaikkörében. Valószínûleg e beszélgetések csak jó pár évvel az események utánkezdõdtek, hiszen ilyenfajta élményeket elõször mindenki el akar felejteni, hamár szerencsésen túlesett rajtuk, nincs kedve megint felidézni õket. A késõbbimegbeszélésekben azután az alkalomszerûség az uralkodó, ilyenkor csakannyi idézõdik fel, amennyit a társas helyzet igényel és elvisel. A harcostársaktalálkozóin pedig inkább csak anekdoták hangzanak el, sok apró emlékeztetõutalás mellett, melyek a közös élményeket mintegy aktiválják. Ilyenkor azemlékanyag csak az elektromosság hasonlatával élve – feszültség alá kerülújra, de pszichikus feldolgozása nem következik be. A feldolgozás folyamataúgy történhet igazán, ahogyan a filmben látjuk a régi élmények megközelíté-sét: ha az emlékezés keresõ-értékelõ visszatekintéssé válik, ha a személyiségjelenlegi énje önmagát kritikusan kutatja, és mindez bizonyos nyilvánosságelõtt is történik. Az ilyen lelki munkát elõsegíti a régi tájak, színterek, tárgyiemlékek meglátogatása. Szinte feltétel, hogy a visszatekintés csoportbanfolyjon, lehetõleg olyan emberek jelenlétében, akik egykoron ugyancsaksorstársak voltak, de kell, hogy olyanok is részt vegyenek a visszaemlékezõmegbeszélésekben, akik más korosztályhoz tartoznak, akik a jelenkort képvi-selik.

Az olasz hadszíntér hazatértjeinek azonban, úgy látszik, csak ez a film, ill.a filmben ábrázolt késõi utazás szolgáltatta a traumatikus élmények feldolgo-zásához szükséges sajátos nyilvánosságot és alkalmat. Sokak számára a meg-szólalás és az utazás már láthatóan késõi volt, az öregség már megmerevítettea lelket, az emlékezés már nem tud szabadulni a sztereotípiáktól, az utazásmaga is inkább kényelmetlenség, fáradtság, mintsem valami kiemelkedõ al-kalom a múlt felidézésére. A visszaemlékezõk közül néhányan még talán ezt

133


az alkalmat is hasznosíthatták arra, hogy önmagukkal, múltjukkal kibékülje-nek.

De azért egészében is késõ már ez a pillanat, amikor öntudatosan, felemeltfejjel, érdeklõdõ és értékelõ hallgatók elõtt lehet beszélniük e távoli korszaktanúinak, és amikor még az egykori ellenség is emberközelbe kerül. Fájdal-mas az a kontraszt is, hogy a régi ellenség világa hõsnek tartja, aki az Isonzokörüli hegyekben harcolt, a mi történelmünkben pedig az ott szenvedõ embe-rek számára értelmetlen epizód ez a harc; a töméntelen elesett után a holló sekárog, hacsak a régi ellenfél nem õrzi és ápolja még a megjelölt tömegsírokat.

A film tehát szomorú hangulatot áraszt, de óhatatlanul fontos gondolatokatis elindít. Reméljük, sokan lesznek nézõi közül, akik vállalják a keletkezõasszociációk végiggondolását.

134


15. Néhány pszichológiai gondolat az örömrõl

Az öröm jelensége régóta foglalkoztatja a pszichológusokat. Már a múltszázad során megfogalmazódott, hogy az örömkeresés az emberi viselkedésegyik vezérelve. Ezt általánosította azután a századforduló táján Freud az ún.örömelvben, amely azt mondta ki, hogy minden viselkedésbeli megnyilvánu-lás fõ célja valamilyen öröm elérése, vagy az öröm ellentétének, a kínnak, kel-lemetlenségnek elkerülése. Freud eme általánosításából valóságos pszicholó-giai antropológia keletkezett a pszichoanalitikus eszmerendszeren belül. Eztcsak a harmincas években tette Freud explicitté, nyíltan kifejtetté, amikormegírta a Das Unbehagen in der Kultur címû könyvét (a nemrég megjelentmagyar fordításban ennek címe: Rossz közérzet a kultúrában). Ebben azt fo-galmazta meg, hogy az emberi örömforrásokat annyi veszély fenyegeti, hogya biztonság érdekében az ember kénytelen lemondani egy sor közvetlenörömrõl, kénytelen elvállalni kényelmetlen dolgokat, mint amilyen pl. a társa-dalmi együttélésbõl következõ alkalmazkodás.

Freud és a pszichoanalízis az örömök forrását a veleszületett késztetések,az ösztönök kielégülésében látta. Örömöt és kielégülést jelent a pszichoanali-tikus szemlélet szerint a kínok, veszélyek sikeres elkerülése is. Lényegébenhasonlóan vélekednek más pszichológiai irányzatok is. A behaviorizmus pl. ajutalom és a büntetés princípiumaiban ugyanezt fejezi ki. A jutalom örömérté-kû (bár az öröm fogalmát, mint antropomorfizáló kifejezést a behavioristákkerülik), a büntetés pedig még távolabb visz az áhított fõ céltól, az örömtõl. Abehaviorizmus nem az ösztön freudi fogalmát használja, de itt is a veleszüle-tett késztetések, feltétlen reflexek kielégítésével, vagy az ezekhez feltételesingerek révén társított új késztetések kielégítésével lehet jutalmazni. A külön-féle kísérleti állatok megfigyelése sok kutatóban kelti azt a benyomást, hogyaz állat örül, hiszen mohón, nyugtalanul törekedett valamire, azt elérte, meg-nyugodott, felderült. Már Darwin is rámutatott arra, hogy az állat és az emberérzelmi szignálrendszere hasonló, a kommunikáció modern vizsgálói még in-kább megerõsítették ezt, így tehát ez a benyomás nem mondható alaptalan-nak, az állat megnyilvánulásai hasonlóak olyan emberéhez, aki örül (és aki er-rõl be is tud számolni).

135


Az örömmel való manipuláció, a jutalom és a büntetés felhasználása min-den alkalmazott pszichológiai ágazatban megtalálható, mondhatni, mindenemberi intézményben központi jelentõségû, ennek segítségével történik a ne-velés, a munkára ösztönzés, a társadalmi rend fenntartása. Így azután azt vár-hatnánk, hogy az öröm alapvetõ pszichológiai témakör, jól kidolgozott tudo-mányos kérdés. Nem így van, a pszichológiai (és a társadalomtudományi)szakirodalomban kevés szó esik róla. Újabban inkább az agyi biokémiai kuta-tások kapcsán kerül elõ. Kiderült ugyanis, hogy az agy morfiumhoz hasonlóanyagokat (morphine-like substances, endogen opiates) választ ki, ezek a ju-talmazás közvetítõi, mert ezek keltik az örömérzést az agyban. Éppen azért le-het könnyen hozzászokni a morfinszármazékokhoz, mert ezek kívülrõl viszikbe az örömöt adó anyagot, és mintegy szétzilálják a lélektani folyamatokkalösszefüggõ belsõ jutalmazási rendszert.

Az örömrõl valószínûleg azért esik kevés szó a tudományban, mert nagyonösszetett jelenség, nehéz vizsgálni, értelmezni. De valószínûleg azért semfoglalkoznak vele, mert az öröm az európai (ill. euro-amerikai) kulturális ha-gyományban „gyanús” dolog, nem jó a reputációja. Legtöbbször a hedoniz-mussal szokták asszociálni. Szinte minden olyan tevékenységben, amit a tár-sadalom nem tart kívánatosnak, nagyon is elõtérben van valamilyen örömszerzésének vágya. A társadalom ezt az örömöt vagy nem tartja elfogadható-nak (pl. az agresszív, károsító viselkedéssel járó feszültséglevezetés örömét),vagy pedig sajátos feltételekhez köti (pl. a szexuális kielégüléssel járó örö-möt, az anyagi javak birtoklásának és felhasználásának öröméi stb.). Azörömhöz való tudományos viszonyban erõsen szerepet játszik a keresztényvallásból származó aszkétikus, örömtagadó hagyomány is, amely inkább akötelességek teljesítését tûzte ki célul, és az örömökrõl való lemondást része-sítette elõnyben. A mai erkölcsi felfogások is hasonlóan gondolkodnak, ésmég ma is azt próbáljuk oktatni az ifjúságnak, amit Carducci szép sorai kife-jeznek: Anteporre sempre nella vita… il dovere al piacere… – vagyis a köte-lességet mindig az öröm elé kell helyezni.

Ez pedig nagyon nehéz az embereknek, és a gyakorlatban zûrzavar van azöröm és a kötelesség körül. Valahogy hiányos, tökéletlen az öröm filozófiájama a világban. A társadalomban sok a nemkívánatos emberi megnyilvánulás,ezt a köztudat szívesen tulajdonítja a féktelen örömszerzésnek, az elterjedõhedonizmusnak. A köztudat azt viszont alig veszi észre, hogy az emberektöbbsége nem ebben, hanem éppen az örömtelenségben szenved. Nemegyszeraz örömtelenség évei-évtizedei csapódnak ki valamilyen rövidzárlatos öröm-szerzési kísérletben. Az emberek többsége a lemondásra nevelõdött, a kínke-

136


rülés félelmei tartják fogságban. Ebbõl nagyon sok neurotikus tünet ered, eb-bõl fakad az alkohol és a sokféle „külsõ örömforrás” kultusza, ennek torzképea pszichoszomatikus betegség. A terjedõ szívinfarktus mondható pl. az öröm-telenség legsúlyosabb szövõdményének. Az ilyen betegségben szenvedõkegész életükben hajtják magukat, szinte kényszerszerûen mondanak le min-denrõl a kötelességek kedvéért. Mostanában kezdenek felfigyelni erre, mostszületett meg a „workaholic” kifejezés az angolszász pszichológiai irodalom-ban annak kifejezésére, hogy nagyon sok ember olyan kényszerszerûen dol-gozik, mint ahogyan a megrögzött alkoholista iszik. Ezek az emberek szinteegy pillanatig nem engedik meg maguknak a kikapcsolódást, a pihenést, azörömöt. Nagyon értékes emberek, kiváló vezetõk, dicsért munkások, drágaédesanyák – csak éppen nem élnek, ill. nem a saját életüket élik.

Nincs tehát valami rendben az öröm körül, és a pszichológushoz hiába for-dul az örömtelen világ, vagy a rövidzárlatosan örülni próbáló emberiség, nemtud világos irányelveket kapni tõle. Külön kellene vizsgálni az öröm jelensé-gét, szerepét, formáit, szintjeit. Talán nem is külön kutatásokra lenne szükség,inkább szemléleti integrációra, mert nagyon sok ismeret, adat van – mint ezakár a freudi örömelvbõl, akár a behaviorizmus jutalomkoncepciójából is ki-tûnik –, csak nem tudjuk ezeket még megfelelõ összefüggésbe állítani. Gya-korlati szempontból talán a legfigyelemreméltóbb a humanista lélektan felfo-gása. Különösen W. Schutz ír érdekesen a kérdésrõl, õ egész könyvet írt azörömrõl. Szerinte az ember természetes létformája az öröm és az örömszerzésmásoknak. A gyermekkor a felhõtlen öröm korszaka, ha a gyermeket a családszeretettel és örömmel fogadja. Az öröm légkörében a szociális viselkedésmegtanulása nem kényszer, nem jár ösztönlemondással. Ha az öröm hiányzikaz emberi kapcsolatokból, a mindennapi munkából, a családi életbõl, az idõ-szakosan egyedül lévõ ember közérzetébõl, ez annak a jele, hogy valami nincsrendben vele. Azt, hogy kényszerhelyzetben van, hogy személyiségének igé-nyeit részben elnyomta, hogy identitásának fejlõdése megrekedt. Az öröm hi-ányára fel kell figyelni tehát, tudatosítani kell a léthelyzetet, meg kell próbálniváltoztatni a problémákon. A változtatás rendszerint változást jelent. A külsõprobléma mindig belsõben gyökerezik. Merev elõfeltevések, megkérdõjele-zetlenül képviselt szabályok, vélt érdekek és értékek kényszerpályáin terme-lõdnek a feszültségek, konfliktusok. Gyakran ezek az öntudatlan és megköve-sedett képzetek és beállítódások meggátolják a valódi találkozást a másik em-berrel, nem engedik, hogy kibontakozzon a beleélõ megértés, az empátia, ésnem engedik, hogy a viselkedés spontán és õszinte legyen, pedig igazi, mély

137


érzelmi benyomást csak a spontaneitás és a hitelesség révén gyakorolhatunk amásik emberre.

Ilyen és ehhez hasonló szempontok az embereket segítõ gyakorlatban – pl.a pszichoterápiás munkában – eligazítanak, hasznosak, persze sok másfajtaismerettel és tapasztalattal együtt. Mutatják, hogy az öröm valamiféle pszi-chológiai iránytû, belsõ jelzõrendszer. Az öröm e praktikus szempontok kere-tében persze más, mint a közvetlen kielégülés vagy a siker öröme. A kielégü-lés vagy az elérni szándékozott célok megvalósításának sikerélménye rend-szerint nem hosszú életû. Ha a személyiség nincs megfelelõ egyensúlyban,akkor csakhamar elõbukkan újra a feszültség, vagy szorongás, vagy dep-resszív kedvetlenség, vagy ürességérzés formájában. Sokak sikereik tetõpont-ján szembesülnek, hogy törekvéseik nem hoztak lelki békét, tartós örömöt. Avalódi és tartós öröm talán nem olyan intenzív, mint valamilyen kielégülésöröme, de egyenletes, kisugárzó, kedvet és erõt adó. Az ilyen örömnek feltéte-le a fontosabb emberi kapcsolatok harmóniája, ezen belül az örömadás képes-sége. Nem lehet ilyen nyugodt, derûs öröm, ha a másik emberrel a kapcsolatnem a kölcsönösség és a szeretet jegyében szervezõdik és fejlõdik. Freudkönyvének címét parafrazeálva és ellentétébe átfordítva, a pszichológiailagértékes, egészséget jelképezõ és kifejezõ öröm valamiféle „jó közérzet a kul-túrában”, a világban.

Ennek rendszerint az a feltétele, hogy az ember tudja a helyét a világban.Az, hogy identitása megfelelõen fejlett legyen, hogy vállalni tudja önmagát,korábbi kudarcainak, tévelygéseinek, szenvedéseinek tanulságát le tudja von-ni. Gyakran a változó körülmények a már kialakultnak látszó identitást ko-moly próbatételek elé állítják, nemegyszer változásra is kényszerítik.

Innen már nagyon bonyolult összefüggések felé vezet az út, a pszichológusvagy az embereket segíteni hivatott pszichoterapeuta itt egyre bizonytalanab-bul érezheti magát. E problémákról – persze, nem szakfogalmakban vagy filo-zófiai kategóriákban gyakran többet tud a mûvészet, különösen az irodalom, atörténettudomány, esetleg a vallás is. A legkülönbözõbb szimbólumrendsze-rekben, eszmei dimenziókban is valószínûleg helyes azonban az öröm kérdé-sét – az öröm hiányának különféle változataival együtt – önállóan reflektor-fénybe állítani és a gondolkodás hermeneutikus kulcsának tekinteni.

138


16. Túl édes élet

Az édességek fogyasztása egyike napjaink szenvedélyeinek. A cukrászdákvirágkorát éljük. Egyes társadalmakban ez különösen szembetûnõ. Olaszor-szágban például meg is lepi a látogatót, milyen sok a cukrászda, milyen nagy akínálat. A Közel-Kelet „török csemegéi” szintén elgondolkodtathatják az ottjáró idegent. Nálunk is jól ismert a cukrászdákba betérõ, az élet második felétkoptató hölgyek (kisebb részben urak) túlsúlyos tábora.

A nagy fogyasztók természetesen a gyerekek. Gyerekes családhoz alighaállíthat be a vendég cukorka, csokoládé nélkül. A szülõk többnyire valamifélevesztegetési eszköznek használják az édességet. Ha a gyerek „viselkedik”,akkor édességet kap jutalomként. Ez a fájdalomdíj az orvosi vizsgálat vagy azoltás után. Ezzel csendesítik le a síró gyereket. Az ünnepekre természetesenédességet hoz a kisgyereknek a „Mikulás” vagy a „Jézuska”. Olyannyira,hogy nevelni is kell a gyerekeket, „ne fogadjanak el édességet idegentõl”, ke-rüljék a „cukros bácsit”.

Persze, ma már sok „felvilágosult” szülõ ellene van a korábbi nemzedékekkorlátlan édességkultuszának, tudja, hogy a sok szénhidrát már a gyereknek isárt, ezért kerüli az édességek adását. Ám napjainkban az édesség kultúrájábanélünk, és óhatatlanul is ennek rabjai vagyunk. Ha a gyerek nem kap cukorkát,csokoládét, tortát, mert a szülõ „felvilágosult”, azért fagylaltot eszik, szomjátkólával vagy szörppel oltja, vagy legalábbis rágógumit vesz a szájába, mertarról a reklám nem gyõzi mondani, hogy milyen egészséges, kalóriaszegényés óvja a fogakat.

Fogak, kalória.Ez az édességek nagy gondja ma, nélkülük gátlástalanul élveznénk a sok fi-

nomságot. Ám emiatt oda kell figyelnünk a szaharinra, a Nutrasweetre és atöbbi mesterséges édesítõszerre, mert az édes íz elengedhetetlen az „édes”élethez.

A fogakat valóban rontja a cukor, az édesség. Ez ma már egyértelmûen bi-zonyított tény. A modern ember ezért rögtön fogat mos ha édességet eszik, ésahol lehet, helyettesíteni próbálja a cukrokat. Cukortermékek fõleg a múltszázadban érték el korlátlanul a lakosságot. Korábban is ismerték a mézet, azédesgyökeret és az édes gyümölcsök sokféle változatát, de ezek nem voltak

139


mindennapi eledelek, csak a gazdagoknak jutottak osztályrészül, mindenértnagyon meg kellett dolgozni, legyen szó akár mézrõl, fügérõl vagy narancs-ról. Alkalmanként ünnepeken, különleges helyzetekben a kedves ízhez sokanhozzájuthattak, de csak a kiváltságosak élvezhették folyamatosan. Nem vélet-len, hogy a királyok, a fõnemesek tapasztalták meg legelõször a fogszuvaso-dást és szorultak rá a fogorvosra. A XV. és XVI. század francia udvaraibanoly gyakori volt a lyukas fog hogy egyes fogorvosok nagyszabású megelõzõprogramokba kezdtek, sorra kihúzták az ép fogakat is így kívánván elkerülni afogfájás szenvedéseit. Egyes orvostörténészek szerint a Napkirály fogai is ál-dozatul estek ennek a gyakorlatnak, és ezért az udvari diéta csupa folyékony,pépes ételbõl állt. A korszakban egyébként is a foghúzás volt az univerzálisgyógymód a borbélyok, vándor foghúzók a piactereken hajtották végre ezeketa beavatkozásokat, bár a szegényes táplálkozás az édességek hiánya miatt so-káig ritkán volt szükség munkájukra. Ám amikor elõbb a cukornádból, majd acukorrépából (mint tudjuk, a francia forradalom idején) elõ tudták állítani akristályos cukrot, az édességek járványa, szenvedélye rászabadult az emberi-ségre.

Nem csak a fogak bánták ezt, hanem a testalkat, a külsõ is. A sok édességtõlhamar meghíztak az emberek. Persze, az újkortól kezdõdõ századokban márnem volt olyan ritka a kövér ember, mint régen. A görög-római világ megle-põen hiteles portréi között kevés kövéret találunk. Ha van is, az vagy császár(pl. Nero), vagy mitológiai alak, vagy valamiféle szörnyszülött, mint Petro-nius Trimalchio lakomája címû mûvének (ha máshonnan nem, Fellini filmjé-bõl ismerhetjük) egyes alakjai. Az újkorban a gazdag ember már kigömbölyö-dött, egyes országokban a jómódú hölgyek „rubensi” idomokkal rendelkez-nek, és a kor képzõmûvészetében kövér Zsuzsánnát lesnek meg fürdés közbena vének, és jó húsban lévõ Lédát iparkodik megtermékenyíteni a hattyú, és abika is nyögve szállítja tovább Európát (mint tudjuk, a furfangos Jupiter válto-zott bikává, hogy kiszemelt hölgyét így kisebb feltûnéssel rabolhassa el).Nem tudni, ebben a kövérségben mennyi volt az édességek szerepe, talán atészták lehettek a lényegesek, amelyeket a középkor végén nagyot fejlõdõ me-zõgazdaság már bõséges alapanyaggal biztosított, a lekvárok, vagy a bor, amitbõven fogyasztottak (éspedig az ókor mértékletessége nélkül, mert akkor abort keverni kellett vízzel, a „krázis”, a keverés mesterség és mûvészet volt, atiszta bort, a „merum”-ot a latin világban is csak ünnepekkor és kis mennyi-ségben itták. Néhány évszázadig a kövérség az egészség és a gazdagság jelké-pe volt, és ez érthetõ, ha meggondoljuk, hogy akkoriban az emberek többsége

140


a napi betevõ élelemért küzdött, az alultápláltság miatt arattak a járványok,betegségek.

Ma viszont tudjuk, a túlsúly árt, a kövér ember nem egészséges, hanem„kockázathordozó”, cukorbaj, magasvérnyomás, szívbetegség, gutaütés váro-mányosa. Ma soványnak illik lenni. Ha hölgy valaki, akkor Twiggyhez hason-lónak (persze, kebelbõl lehet több is…), ha úr, akkor lehetnek izmai, de dere-ka legyen keskeny, arcéle akár az afgán agáré, súlya sehogy ne haladja meg azéppen divatos képlet (pl. százat, levonva a testmagasságból, mínusz 10-15kiló…) elõírásait. Fejlett országokban ma már állásra is kicsi az esélye a kerekképû, nagy hasú, faros, zsíros hátú, túlsúlyos „ürgéknek”. Nem véletlen, hogyóriási iparág a fogyasztás, nincs annyi csillag az égen, ahány súlycsökkentõdiéta és csodaszer van forgalomban. A nagy „ász” a koplalás és a mozgás. Ígyazután a lakosság negyede dülledt szemmel kocog, nem eszik, kevés folyadé-kot fogyaszt (hacsak nem „liquid diet” formájában…), „nem esz, nem isz,csak lélegez”, mint egykor a Ligetben „Madárfejû Lajcsika” bódéjára írták,ám hiába, mert napok-hetek keserves munkája után egy-egy ebéd vagy vacso-ra, amit az egészségesen élõ, gondolja, igazán megengedhet magának, rombadönt mindent. Kultúrkritikusok még azt is mondják, hogy a „fogyasztóipar”becsapja a közönséget. A „kalóriaszegény” szörpben ugyanúgy sokkal maga-sabb a cukortartalom, mint a cigarettákban a nikotin és a kátrányanyag meg-adott mennyisége, az elõírt tornák és sportok kevesebb zsírt visznek el, mintígérik stb. Minden fogyasztási kínlódás fõ ellensége az édesség, ez a Belze-bub, ezt próbálják elûzni, de hát ez a lényeg.

Ettõl édes az élet. Már az ókorban is így gondolták. Idõszámításunk elõttiV. századból már maradt ránk szöveg, amely édes életrõl beszél. Anakreon hí-res verse az öregségrõl már azon kesereg: Glükeru men uketi pollos biotu dékronos leleiptaj… (az édes életbõl nekem már nem sok idõm maradt hátra…).Az élet értékei azóta is az édes szinonimái. Édes fiam, édes lányom, édesem,édes szerelmem, jaj, de édes, cuki – hasonló kifejezések áthatják a nyelvün-ket.

Ha meggondoljuk, az édes valamilyen anyag, amit kis mennyiségben kellbekebeleznünk, és nagy gyönyörûséget okoz. „Megédesíti” a dolgokat. Az íz-lelõbimbóinkra hat. Aktivál egy velünk született belsõ minõsítést. Az édesmegízlelése további fogyasztásra sarkall. Az édesnek nehéz mértékét találni.Az édeshez szinte szenvedélyszerûen kötõdünk. A gyerek sír, jelenetet ren-dez, ha nem kapja meg. A felnõtt „zugevõ”, nagy élvezettel, kielégülésselhabzsolja be a megtalált vagy megvásárolt tortát, csokoládét. Valóságos szen-vedélyek is vannak. A cukrot kevesen tartják hozzászokásra alkalmas anyag-

141


nak, de a csokoládét már sokan vádolják ilyesmivel. Sok szenvedélyes csoko-ládéevõt írtak le, aki mindenféle ártalom (pl. meglévõ betegség rosszabbodá-sa) tudatában is csokoládét eszik. A krém, a hab, a puha, kenõcsös édesség,apuding, a mignon sokakat tart rabságban.

A modell, kis mennyiségû, nagy hatású anyag „orális” bekebelezése talán akábítószerek modern világának elõhírnöke, mintája. Legalábbis az egyik. Amásik nyilván a bor és az alkoholtartalmú italok sora, ám ezeket régen is min-dig édesen fogyasztották. A „száraz” bor, Martini stb. a múlt század találmá-nya. A szeszes ital folyékony édesség, de ugyanúgy az oralitásra, az ízlelésre,bekebelezésre apellál, mint a cukorka vagy a sütemény. Teljesen természetes,hogy kötõdünk a modern kémia olyan termékeihez, amelyek szájon át éppúgybevehetõk, mint a cukorka, csak éppen esetleg sokkal erõsebb hatást váltanakki (pl. a jellegzetes kábítószerek). Elõszeretettel vesszük be a tablettát, a csep-pet, a kapszulát, a csodagyógyszer is mindig szájon át hat (pl. rákellenes szertmég véletlenül sem találtak fel kenõcsben vagy injekcióban, a biztos gyógy-szert, amelyet természetesen a vaskalapos orvostudomány idegesen ellenez,szájon át kell bevinni szervezetünkbe). Szájon át kerülnek testünkbe a mági-kus füstök, a dohány füstje, az inhalálás, a szippantva fogyasztott, a szájüreg-be csak lassan lejutó szerek sora.

Így lett azután a tabletta, a pirula, a pasztilla a testi érték szimbóluma, ígyalakult ki, hogy a „számára” vagyunk (utalva a „Szép, új világra”), innen vana vallásos kultuszok rituális oralitása és kultúránk sok más, szinte már észre-vétlen vonása. „Édes” életet akarunk, és a valós, élménygazdag, reális kielé-gülést hozó élet pótlása, helyettesítése, esetenként jelképe az édesség. A „ke-serû poharat” ma sziruppal édesítik, a keserû tablettát cukormázzal vonják be,édes italok hozzák a bódulatot és az ízlelõbimbó, továbbá az agyi „örömmole-kulák”, az „endorfinok” síkján találkozik biológiai lényünk a szociális való-sággal, és ezen a síkon próbálunk küzdeni örömeinkért, kielégülésünkért, anehézségek és keserûségek ellensúlyozásáért.

Ha ez sikerül, „édes” az élet.Ezért azután az édességekrõl nem tudunk lemondani, akármilyen reform-

konyha, karcsúsági divat, egészségi életfilozófia válik uralkodóvá. Legfel-jebb ideig-óráig, de vágyainkban az édesség mindig megjelenik, ha jelképe-sen is, a kirakat üvegéhez nyomjuk az orrunkat, mint a gyermek József Attila,akinek vágya volt, mint versébõl tudjuk, „öt forintért Kuglert venni”. Az édes-ség mindig nagy kísértés, hogy ellensúlyozzuk vele azt, amit nem kapunk megemberi kapcsolatainkban, életpályánkon, önmegvalósulási törekvéseinkben.Ilyen módon az édesség, a cukor a prototípusa minden orális szenvedélynek,

142


hiszen minden más bevett, megivott, beszívott kémiai anyag esetében is a va-lós élet elõl menekülünk és a vágyott élet jelképes, tömény adagját vesszükmagunkba.

Minderre ma iparág, kereskedelem, szokásrend, folklór épült, ma ez a vi-lágban intézményesedett, ma a reklám szirénhangjai szólnak minden zugból,a modern embert az „édes” felé csalogatva.

Nehéz ennek ellenállni!

143


17. Biztosítás és pszichológia(Koncepcióvázlat az Európa Biztosító részére)

A biztonság pszichológiai jelentõsége• a jövõorientáltság problémája• jövõorientált szervezés az emberi magatartásban• az anyagi biztonság kérdése• a családért, ill. szeretettekért való felelõsségérzet• a biztonságra törekvés mint énfunkció: és mint identitástényezõ

A biztonsági beállítódás kórtana• a biztonsági szemlélet hiánya gyermekkorban• biztonsági beállítódási zavarok a pszichopatológiában (a biztonság el-

hanyagolása, mint a súlyos pszichés zavarok tünete) regresszív és fata-lisztikus biztonságnegligencia

• túlbiztosítási igények, kényszeresség, pszichaszténia, perfekcionizmusa biztonságkeresés tényezõje a mindennapi neurózisokban

Szorongás és biztonság (a szorongás, mint a biztonságtudat veszélyeztetettsé-gének jelzése)

• reális és irreális veszélymozzanatok a szorongás hátterében• a szorongás motiváló ereje és következményei• a szorongás belsõ lelki feldolgozásának egészséges és hibás (kóros) út-

jai a konstruktív szorongás keltésének módjai• a szorongás értelmezése és felhasználása a biztosítás szempontjából

A helyes biztonsági viselkedés fejlesztése• a reális biztonsági viselkedés mentálhigiénés jelentõsége• az élethelyzet biztonsági kockázatainak felmérése• a biztonsági kockázatok csökkentésének útjai• a biztonsági egzisztenciaszervezés jelentõsége a lelki fejlõdésben (az

identitás érésében)• a biztosítás jelentõsége, ill. felhasználása a lelki problémák megoldásá-

ban

144

17. Biztosítás és pszichológia

Biztosítási tanácsadás mint pszichológiai folyamat• a biztosítási szükségletek (felszíni és mély szükségletek) felmérése a

feltételek világos kifejtése mint modell a helyes, racionális jövõszerve-zés számára

• ambivalenciák és szorongások megértése és elfogadása• explikációs és rábeszélõ sémák (egyszerû, korrekt stratégiák a helyzet

pontos tisztázására és a biztosítással kapcsolatos elõnyök beláttatására)szorongásoldás és más lélektani elõnyök nyújtása a konzultáció kereté-ben

Az empátia szerepe a biztosítási tanácsadásban• a biztosítási tanácsadó optimális személyiségvonásai• a másikra való ráhangolódás lélektani feltételei és folyamatai a feltétel

nélküli elfogadás és más, szituatív tényezõk• a hitelesség kérdése• nem-verbális kommunikáció és metakommunikáció a tanácsadásban

Az empátia szerepe a biztosítási reklámban és PR munkában• a szorongáskeltés problémája a reklámban• az empátiásan megértett motivációs tartalmak optimális visszatükrözési

technikái a reklámban (különös tekintettel a humorra és a játékosságra,kreativitásra)

• a szükséges szimbólumok empátiás keresése• empátia a reklámmal és a PR-rel kapcsolatos visszajelzések értelmezé-

sében és felhasználásában• empátia a PR viszonylatokban

Empátia a távlati vállalati stratégiában, a biztosítási ágazatban (az image vetü-letében)

• az image problémája, az image összetevõi és változási dinamikája• az image távlati építésének szempontjai• tipikus hibák az image-szervezésben• az empátia mint az image-építkezés és image-korrekció forrása, ill.

visszajelzési rezonátora• image a reklámban és a PR-ben

Csoport- és réteglélektani szempontok a biztosítási munkában• a célcsoportok kijelölésének fontossága és ezek valamiféle korszerû le-

képezése a biztosítói szervezeti irányítás számára a célcsoportok és réte-gek szorongásforrásai

• a célcsoportok ösztönzõi és jövõorientációs sémái

145


• a célcsoportok pszichológiai szükségleteinek meghatározása a reklámés a PR szempontjából

• a célcsoportokról és rétegekrõl alkotott és ellenõrzött elfogadott kép fel-használása a biztosítási tanácsadásban és a távlati stratégiákban

Speciális pszichológiai és pszichoszociális tényezõk a biztosítási munkában• természeti csapások és politikai krízisek hatásai• társadalomlélektani nehezítõ tényezõk (pl. általánosított ellenállás a tö-

megkommunikációs eszközökkel szemben, speciális politikai bizalmat-lanságok) vallás és biztosítás

• babonás mentalitás (pl. szerencsejátékok, alternatív gyógyítási divatok,okkultizmus stb.) és biztosítás

• a biztosítás lejáratásának lehetõségei (inkorrekt biztosítói vetélkedés,biztosítási formák látványos kudarca; ennek veszélye pl. a betegbiztosí-tás várható hibái nyomán stb.)

146


II.SZEMLÉLETI ALAPOK

B) KULTÚRA

18. Pszichopatológia, kultúra és a szakrálisdimenzió

Olaszország egyetlen transzkulturális pszichiátriával foglalkozó intézete aRómától északra kb. 80 kilométerre, a Perugia közelében fekvõ Terniben mû-ködik (Istituto Italiano di Igiene Mentale Transculturale), ennek vezetõjével,dr. Geoffredo Bartocci professzorral és az intézet munkáját támogató Societyfor the Study of Psychiatry and Culture elnevezésû amerikai szakmai csoport-tal régóta vannak munkakapcsolataim, így kaptam meghívást jelenlegi kong-resszusukra. Inkább konferenciáról célszerû beszélni, mert 100-120 résztvevõgyûlt össze a Terni melletti különös városka, Narni színháztermében, köztükcsak kb. egy tucatnyi külföldi, a többi olasz, fõleg a római egyetem vonzáskö-rébõl. Narni hegytetõn fekvõ kis erõdítményváros, hasonló Assisihez vagySan Marinóhoz, teli római kori és középkori épületekkel és emlékekkel, magaa kis színháza is a korai 18. századból való, a színpad római falmaradványokközé ékelt, a nézõtér parányi, de oldalt négy emelet magasságban sorakoznaka vörös bársonnyal tapétázott kicsi páholyok, így már a színhely is különlegesvolt. A téma még sajátosabb a szakrális dimenzió, a kultúra vetületében, anormális és a patológiás élményvilágban és magatartásban.

A transzkulturális kérdéseknek ma Olaszországban a rengeteg menekült ésemigráns ad aktualitást, amely túlmutat azon, hogy Bartocci és mások már kb.egy évtizede részt vesznek nemzetközi kutatócsoportokban, amelyek a mamég fellelhetõ természeti népek körében tanulmányozzák a pszichiátriai kór-képeket és azok tradicionális gyógymódjait. A sokféle idegen kultúra tagja,köztük nagyon sok afrikai és ázsiai mindennapos diagnosztikai és terápiásproblémát jelent ma az olasz gyakorló pszichiátereknek. Nagyon sok babona,rítus, családi és törzsi konfliktus okoz közöttük néha ijesztõ tüneteket, delíriu-mot, depressziót, öngyilkossági késztetést vagy éppen nehezen megfékezhetõagresszív magatartást. Mindez gyógyszerekre nem reagál jól, míg a kulturálisösszefüggések feltárása a betegeket általában kezelhetõvé teszi. A legtöbbimmigráns és menekült különféle szörnyûségek, üldöztetés és veszteségél-mény után kerül új lakóhelyére, így a poszttraumás stresszbetegség sajátosformái szövõdnek a kultúrák, lokális közösségek jellegzetes reakciómódjai-val. Ezeket tanulmányozza és archiválja az intézet Terniben, és ilyen problé-

148

18. Pszichopatológia, kultúra és a szakrális dimenzió

mákkal foglalkoznak az amerikaiak is, akik fõleg délkelet-ázsiai menekültekellátása során váltak érdelkeltté a kulturális pszichopatológia kérdéseiben.

A narnii kongresszus azért emelte ki a szakrális vetületet témának e szerte-ágazó problémakörbõl, mert a tradicionális kultúrákban a pszichopatológiaáltalában összefügg a transzcendentálissal, a numinosummal, az animisztikusvilággal, rendszerint abban a formában, hogy a természetes viszonyt bûn, ron-tás vagy rosszakarat megzavarta és ennek nyomán bomlik meg – a primitív tu-dat szerint – a mentális egyensúly. A hagyományos gyógyítás mindig a termé-szetes viszony helyreállítását is jelenti és mindig szakrális formákban zajlikaz egyszerûbb kultúrákban. A harmadik világ népi gyógyítói is szakrális for-mákban közelítenek a betegekhez. Ugyanakkor az ókori és középkori Európakulturális hagyományai is tartalmazzák ezeket az elemeket. A kongresszusonmindezekrõl bõven esett szó.

Az amerikai társaság elnöke, Robert Wintrob (Brown University) vietnamiés maláj menekültek lelki betegségeirõl és azok rituális gyógymódjairól be-szélt, Joseph Westermeyer (Tennessee University) vietnamiak és laosziakvallásos élményeinek patológiás és terápiás vonatkozásairól, a jelenleg Ame-rikában dolgozó S. Okpaku nigériai pszichiáter a ma is élõ öngyógyító közös-ségi rítusokról szólt a nyugat-afrikai ország különbözõ törzseivel kapcsolato-san. A portugál M. Simoes a szupernaturális élmények szerepét vizsgálta apszichózisban, a bulgár M. Atchlova pedig a hetvenes-nyolcvanas évekbenBulgáriát elöntõ babonahullámban a szakrális élményszükséglet jelentkezésétmutatta ki. A külföldiek között még meg kell említeni A. Hornblow és M.Kidson ausztrál, ill. újzélandi antropológusokat, akik az egészség transzcen-dentális hátterével kapcsolatos csendes-óceáni hiedelmekrõl és a rontási rítu-sokról beszéltek. Magam a vallás, a rítusok és a babona összefüggéseit ele-meztem egyes közép-európai kulturális csoportokban és menekültcsoportok-ban, elsõsorban az identitásfejlõdés és az akkulturáció szempontjából.

Az igazi érdekességet számomra az olasz elõadások jelentették. Ezek igennagyfokú mûveltségrõl és filozófiai tájékozottságról tettek tanúságot, a kul-túrtörténet, a mitológia, a filozófia és a néprajz vonatkozásában – kb. abban astílusban, ahogyan Frazer nyomán Freud, Róheim, Devereux és mások tették– elemezték a különbözõ kulturális jelenségek lélektani hátterét, ill. pszicho-lógiai tünetek, élmények kulturális összetevõit. A római B. Callieri, a jelenlé-võk közül az egyik legismertebb és legliszteltebb idõs szakember a képzeletés a szakrális élmény fenomenológiáját vizsgálta, G. G. Rovera a szentség él-ményének megközelítési módszertanát mutatta be, fõleg a kultúrtörténet és amitológia szempontjából. Több elõadó a víziók, hallucinációk, téveseszmék

149


tartalmaiban és kialakulási körülményeiben kereste a szentségélményt. T.Esposito a bûn és a vér szimbolikáját mutatta be a középkori pszichotikus je-lenségekben. Igen érdekes volt A. Giardina vallástörténeti tanulmánya azõrült szentekrõl, akiknek a középkor egyes szakaszaiban fontos szerep jutott.C. Maggini a pánikélmény kultúrtörténetét vezette le a mai pánikszindrómáig.N. Lalli, a mai olasz pszichiátria és pszichoterápia egyik vezetõ személyisége,a római La Sappienza egyetem tanára a halál és a szentség viszonyának kul-túrtörténetét tárta fel.

Nagyon nehéz lenne a sokféle színes, szellemes, idézetekkel bõven ellátott,kultúrtörténeti illusztrációkkal tarkított elõadásokból lényegi felismeréseketkiemelni, inkább érdekes mûhelymunkának volt tekinthetõ a kongresszus,mintsem valamilyen konszenzuskeresõ törekvésnek. Amit már korábban istapasztaltam, az olasz humán tudományokban divat a mûveltségi vetélkedés,ez itt különösen megnyilvánult. A résztvevõk többsége pszichoanalitikusszemléletû volt, de kitûnt, hogy Jungnak is nagy, növekvõ a befolyása a maiolasz értelmiségi tudatra, éppúgy, mint Heideggeré és Husserlé, akiket sok-szor és sokféle összefüggésben idéztek. A kongresszus is nagyon érdekes, tar-ka ismeret és benyomástömeget adott, kellemes élményt nyújtott. A kis dísz-letvároskában a résztvevõk szinte folyton együtt voltak, sok új ismeretségszövõdött, és ugyan a Teatro Communale színpadán segített a szinkrontolmá-csolás és kétnyelvû volt a konferencia, de kilépve már szükséges volt az olasznyelv, és ennek segítségével nagyon sokat megtudhattam a római pszichiátriaiéletrõl, tucatnyi szakkönyvet kaptam ajándékba (amelynek egy részét majd ahazai szaksajtóban ismertetni fogom) és sok érdekes személyiséget és egzisz-tenciát ismerhettem meg.

A konferencia azzal a konklúzióval zárult, hogy hasonlókat folyamatosankell szervezni, és európai transzkulturális mentálhigiénés társaságot kell létre-hozni. Az olasz intézet Terniben kész arra, hogy európai központtá váljon.

Nagyon hálás vagyok Bartocci professzornak, hogy meghívott, szinte rá-beszélt a részvételre (e számomra a munkám miatt eléggé alkalmatlan idõ-szakban), a kongresszus költségeibõl kigazdálkodta repülõjegyem és vala-mennyi más költségem árát, mert így különleges élményhez jutottam. Szak-mailag is, mert az érdekes tartalmon kívül újra elmerülhettem kissé az olaszhumán értelmiség szürreális, bonyolult világában, de személyesen is, hiszenUmbria szép természeti környezetében, várkastélyszerû szálloda toronyszo-bájában tölthettem szabad óráimat vagy járhattam Narni szûk utcáit, felme-hettem a La Rocca falai közé.

150


19. Pszichoterápia és kultúra

A pszichoterápia fejlõdése napjainkban mindinkább a szaktudományosmegalapozottság és a mûveletiség irányába halad. Még alig egy évszázaddalezelõtt csak a hipnózis és a szuggesztió volt ismert mint pszichoterápia, ennélkorábbi idõkben csak vallásos lelki támogatást vagy a rokonok, barátok viga-szát alkalmazták lelki bajok enyhítésére. Ma egyetértés uralkodik a szakem-berek körében abban, hogy a pszichoterápia a mai értelemben a pszichoanalí-zis kialakulásával jelent meg, és a döntõ mozzanat az volt, hogy a pszichoana-lízis empirikusan nyert ismeretek alapján magyarázni tudta a pszichés beteg-ségek keletkezését, személyiségelméletet hozott létre, és ennek alapján értel-mezni tudta a gyógyító változást. A terápiás technikában pedig racionálismódszert fejlesztett ki, amely meghatározott indikációk alapján biztonságo-san és eredményesen alkalmazható volt. Az empíria és a racionalitás a pszi-choterápia lényeges tényezõje lett, és ezzel a pszichoterápia kibontakozása azáltalános tudományos fejlõdés szabályai szerint haladt tovább. Bár – az arsmedici analógiájára a pszichoterápiában máig is sok az ösztönösség, nagy azegyéni képességek és a kreativitás szerepe, minden pszichoterápiás iskolavagy módszer tudományos diszciplínának kezeli önmagát, vizsgálatok és ku-tatások folyamatában jön létre és növekszik, tudományos elméletekhez igyek-szik igazodni, eredményességét bizonyítani próbálja. A mai pszichoterápiá-ban mind reálisabb ígéretté válik az elméleti integráció lehetõsége (Buda1981, Garfield, Bergin 1985 stb.).

E helyzet láttán úgy tûnik, hogy a pszichoterápiának és a kultúrának kevésköze lehet egymáshoz, legalábbis nem több, mint tudománynak és kultúránakáltalában. Csak behatóbb elemzés számára derül ki, hogy a kapcsolat a való-ságban szorosabb, és hogy éppen e nem nyilvánvaló összefüggés megértése éskifejtése szükséges, mert ez nagyon jelentõs mind a pszichoterápiás gyakor-lat, mind pedig a pszichoterápiás kutatások számára.

Pszichoterápia és kultúra kapcsolatát valószínûleg az homályosítja el, hogya köztudat – kiváltképpen a magyar köztudat – a kultúrát csak mint mûveltsé-get és mint a mûveltség ápolását, kultuszát veszi tekintetbe. A német Hoch-kultur kifejezés nyomán ezt a köztudatban tükrözõdõ kultúrfelfogást magas-kultúraként szokták emlegetni. Ilyen értelemben a pszichoterápia valóban ke-

151


véssé függ össze a kultúrával, de még ilyen minõségben is sokféle viszonyla-tot idézhet fel a pszichoterápia szakirodalmának ismerõje.

Leggyakrabban pszichoterápiás kultúráról szoktak beszélni, kissé zsargonmódon. A fogalom azt fejezi ki, hogy országokban, lakosságrétegekben, kor-csoportokban stb. különbözõ tájékozottság, mûveltség figyelhetõ meg a pszi-choterápiával kapcsolatosan. Ahol sok az ismeret, ahol tudják, hogy milyenpszichoterápia mire, milyen problémára való, mit lehet várni tõle, hogyan kellvele együttmûködni, ott általában a pszichoterápia iránti igény nagy, a pszi-choterápiás irányzatok virágoznak, a pszichoterápia bevett gyógymód. Isme-retes, hogy az Egyesült Államokban bizonyos fajta pszichoterápiás kultúramár a negyvenes-ötvenes években kialakult, majd a hatvanas években máregészen rendkívüli fejlettséget ért el, ekkor kezdõdtek egészen új irányzatokés technikák is elterjedni, a pszichoterápiás „piac” nagyon kiterjedtté vált. Ezaz ún. „pszichoboom” Nyugat-Európára kb. másfél évtizedes késéssel terjedtát, különösen a Német Szövetségi Köztársaságban és a skandináv országok-ban volt megfigyelhetõ. A pszichoterápiával mind Amerikában, mind az em-lített országokban sokat foglalkozik a tömegkommunikáció is, gazdag a nép-szerûsítõ könyvkiadás, így a lakosság széles rétege tud a pszichoterápiás mód-szerek fõbb koncepcióiról és elméleteirõl. Ezzel szemben a kelet-európai or-szágokban a pszichoterápiás kulturáltság mértéke alacsony. Itt nehezíti a fej-lõdést, hogy a pszichoterápia iránti kereslet csekély, a pszichés segítséggelszemben az emberek bizalmatlanok, inkább gyógyszereket részesítenekelõnyben, és az ismeretek hiányában a terápiás kommunikáció és együttmû-ködés nehézkes. Ez természetesen nem volt mindig így, pl. a magyar polgáriközéposztály kulturáltsága a pszichoanalízist illetõen a két világháború közötttalán minden más országnál fejlettebb volt, és a városi értelmiség körében apszichoterápiás kultúra ma is nagyobb és gyorsabban növekszik, mint vidé-ken. Vannak nagy kelet-európai országok, ahol a pszichoterápiás kultúraazonban igen alacsony szintû.

Az általános mûveltség, és ezen belül a pszichoterápiával kapcsolatos kul-turáltság jelentõséggel bír az indikációk, a pszichoterápiás alkalmasság szem-pontjából. Mégpedig mind pozitív, mind pedig negatív vetületben. Alacsonymûveltségû beteg a legtöbb pszichoterápiás módszer szempontjából hátrá-nyosabb helyzetû, mint a mûvelt ember. A mûveltség magas foka ugyanakkorlehet akadály is, ismeretes a nagyon mûvelt emberek fokozott ellenálláskész-sége a pszichoanalízisben és az analitikus csoportpszichoterápiában, gyakrannehéz szuggesztibilitása és hipnábilitása. A szakirodalom a legtöbbet azonbana mûveltség hiánya miatti nehézségekkel foglalkozik. Már a hatvanas évek

152


kutatásaiban feltûnt, hogy a pszichoterápia elsõsorban a felsõ társadalmi réte-gek körében gyakran használt gyógymód, és hogy ennek nem elsõsorbananyagi okai vannak (számos országban a betegbiztosítási rendszer viszonylagolcsón hozzáférhetõvé teszi a pszichoterápiát széles lakosságrétegek számá-ra), hanem motiváltsággal, együttmûködési készséggel függ ez össze. A vizs-gálatok azt mutatták, hogy kommunikációs nehézség figyelhetõ meg a külön-bözõ rétegkultúrákhoz tartozó terapeuták és a betegek között. A mûvelt, kul-turált pszichiáterrel, pszichológussal a felsõ rétegekbe tartozó emberek köny-nyen szót értenek, míg az alacsonyabb rétegekhez tartozók viszont nem értikmeg õket (Shostak, Gomberg 1964, Bernstein, Burris 1969, Buda 1988 stb.).A megértési zavar szemantikai jellegû, az alsóbb rétegek kultúrájában nehe-zebben megy az absztrakció, kevesebb elvont fogalmat használnak, a kód –Bernstein ismert teorémáját idézve – kötött, vagyis nagyon konkretisztikus,ill. implikatív, szemben a felsõbb rétegek ún. elaborált kódjával (Lawton1974). Ezt az elaborált kódolt elsõsorban az iskola, a szervezett oktatás hozzalétre, az alsó rétegek gyermekei már kommunikációs zavar miatt teljesítenekrosszabbul és morzsolódnak le az iskolában is. A kódbeli különbség nagyonsok probléma forrása a pszichoterápiában.

A kulturáltság, mûveltség hiánya általában korrelál a pszichoterápia irántibizalmatlansággal is. Magas mûveltség ugyancsak kritikus és bizalmatlan be-állítódást generálhat. A mûveltség bizonyos átlagos, tipikus formája kedvezviszont az új módszerek, új elméletek iránti fogékonyságnak.

A kultúra azonban nem csupán a mûveltséget, tájékozottságot jelenti. Akultúrának van antropológiai értelme. A szociológiában, és különösen a kü-lönbözõ népek és társadalmak összehasonlító vizsgálatával foglalkozó kultu-rális antropológiában vagy szociálantropológiában a kultúra fogalma sajátosjelentéssel bír. Ez a jelentés a leíró néprajzból, ill. az ún. fizikai antropológiá-ból ered. Mindkét tudományág ugyanis megkísérli leírni, vizsgálni az életmódés az életfeltételek egész rendszerét. E rendszerben a belsõ összefüggésekszervesek. Szokások, hiedelmek,legendák, mitológiák és kozmogóniák ösz-szefüggenek vallásos rítusokkal és közösségi szokásokkal, és kapcsolatbanvannak a mindennapi élet eszközeivel és tárgyaival. Megjelennek a létfenn-tartás technikáiban éppúgy, mint a mûvészinek mondható, ornamentikus te-vékenységekben és termékekben is. Ez a rendszer az, amit összességében kul-túrának neveznek. Éppen az összehasonlítás teszi szembetûnõvé milyen nagykülönbségek lehetnek egymáshoz közel álló, sõt, néha egymással kölcsönha-tásban is élõ népek társadalmak között, továbbá fejlettebb országokban mi-lyen nagyok a különbségek társadalmon belül is. A fizikai antropológia feltárt

153


kultúrákat, amelyekben az eszközök kikészítettsége fejletlen, a mûvészi alko-tást tükrözõ tárgy kevés van, a termelés és az életkörülmények (pl. lakóhe-lyek) színvonala alacsony, kevés nyoma van rítusnak, hiedelmeknek. Máskorviszont nehéz körülmények között élõ népekben, közösségekben nagyon ma-gasnak mondható a kultúra, mert sok nyoma van természetismeretnek, vallá-sos kultusznak, mûvészi hajlamnak (amely díszekben, ruhákban, lakóhelyek-ben nyilvánul meg, de esetleg képekben és szobrokban is), továbbá bonyolultmitológiákra utaló jelek, esetleg hagyományok élnek. A göcögök vagy a ró-maiak nem voltak gazdagabbak vagy technikailag fejlettebbek, mint a körü-löttük élõ népek, nem volt lényegesen fejlettebb politikai rendszerük, hadse-regük sem (mind a politika, mind a katonáskodás egyszerûbb társadalmi felté-telek között szembetûnõ kulturális sajátosságokkal bír, a politika ugyanis bo-nyolult szabályokat, törvényeket feltételez, a katonasághoz ideológia, kom-munikációs rendszer, felkészítési program, vezetési hagyományok stb. kelle-nek). Vallásuk, mûvészetük, nyelvhasználati szokásaik, kommunikációs mód-jaik voltak sokkal fejlettebbek, mint más népeké, ezért tartjuk õket a mai civi-lizáció és kultúra szülõinek. Még az egyes görög államok is sokban különböz-tek az antropológiai értelemben vett kultúrát illetõen, pl. sajátos volt a müké-néi kultúra, különleges kulturális gócot jelentett Athén, míg Spárta, majd ké-sõbb Makedónia civilizált, sõt, egyes vonatkozásokban technikailag fejlettvolt, de általános kultúrát illetõen színtelenebb. Természetesen a magas-kultúra értelme is közelesõ szempont, a vallás, a hagyományok, a mûvészetekáltalában nagyobb mértékû fogalmi tájékozottságot, tárgyismeretet, nagyobbkommunikációs jelkészletet jelentenek, tehát nagyobb mûveltséget is feltéte-leznek. A görög mitológia pl. az emberi és társadalmi viszonylatoknak olyanismerethalmazát tartalmazta, amely nemcsak mennyiségileg, hanem minõsé-gileg is fejlettebbnek tekinthetõ, mint a korabeli közép-ázsiai vagy afrikai or-szágok hiedelmei. Ezek az ismeretek a társadalom nagyobb részére is terjed-tek ki, mint a keleti kultúrákhan abban az idõszakban, de akár korábban is (hapl. Indiát vesszük).

Ilyenfajta szemlélet szerint a kultúra az életformák, kommunikációs mó-dok, magatartásminták, értékek, normák és ideálok egész komplex rendszerétjelenti. Érthetõ, hogy az így értelmezett kultúra definíciója nem könnyû, éskülönösen nem egységes. Kroeber és Kluckhohn 1952-ben már 164 meghatá-rozást gyûjtött össze és elemzett. E meghatározások többsége elsõsorban aszokásokat, kognitív hiedelmeket, szituációs értelmezéseket és viselkedésiszabályokat hangsúlyozzák, mint a kultúra lényeges elemeit. A társadalmi in-tézmények, a vallás, a mûvészetek és a technika a kulturális antropológia kul-

154


túrafelfogásában általában másodrendû kérdés (részben az említett okok mi-att, vagyis azért, mert ezek hasonló vagy egyforma fejlettsége mellett a men-tális és a viselkedési szférában igen nagyok lehetnek a különbségek). Az ilyenintézmények és tevékenységi ágak egyébként a kultúra ún. univerzáliái közétartoznak ez azt jelenti, hogy minden kultúrában megvan ezeknek valamilyenformája, enélkül kultúra elképzelhetetlen. Különféle szerzõk más és másuniverzáliákat sorolnak fel, minden meghatározás tartalmazza azonban, hogyaz emberi kultúrák mindegyikében megvan a házasság és a család képlete, vanvallás, vagy annak ekvivalense, megvan a termékek és a szolgáltatások szabá-lyozott cseréje és sok más hasonló megnyilvánulás. Úgy tûnik, hogy ezek nél-kül a társadalmak szervezõdése elképzelhetetlen, mert még a legprimitívebbközösségekben is megtalálható ezeknek valamilyen egyszerû formája (Bene-dict 1955, Hoebel 1959, Radcliffe-Brown 1963 stb.). Nagyon érdekes kultúr-antropológiai gondolat, amit a század elsõ felében többen is felvettek, de amileginkább Ortega, majd Gehlen munkássága nyomán vált ismertté, hogy atechnika is szoros kapcsolatban fejlõdik a vallással, a mágia az elsõ, az õsitechnológia, az elsõ szervezett válasz a környezeti viszonyok bizonytalansá-gára. A mágiával próbálja a primitív ember uralni a természetet, és ebbe a gya-korlatba azután fokozódó mértékben keverednek bele valóságvizsgáló mód-szerek, reális megfigyelések és eszközhasználatok.

A szociológia funkcionális elmélete, amelynek kimunkálása Merton ésParsons nevéhez fûzõdik a kultúrát igen fontosnak tartja a társadalom mûkö-dése szempontjából. Kultúra nélkül nincs megfelelõ munkamegosztás és nemképzelhetõ el fejlett társadalmi munkaszervezet és életrend, hiszen a kultúratestesíti meg a hagyományt, ez a mindennapi élethez szükséges ismeretekrendszere. Minél összetettebb a társadalom élete, annál több elõfeltevés, ér-téktételezés, cél és magatartási szabály ismerete szükséges, hogy a társadalomtagja el tudjon igazodni hétköznapjaiban, kiismerje magát a különbözõ szoci-ális szituációkban és folyamatokban. A kultúrába való beletanulás, belenövésa szocializáció folyamatában történik meg, minél egyszerûbb a társadalom, ezannál rövidebb, minél bonyolultabb, annál hosszabb. Civilizált társadalmak-ban a munkamegosztás rendjébe való beletanulás a legnagyobb szocializációsfeladat, az oktatási intézmények nagyobb része ezt szolgálja (de iskolán kívülihagyományátadás az ún. „munkakultúra” átadása – is folyik). A szocializációsorán jön létre a kultúrára jellemzõ személyiség, amely egyben a kultúra hor-dozója és továbbadója is. A személyiség lényegében az egyénben összegyûltkulturális program, vagyis a társadalomban való célszerû és adaptív viselke-déshez szükséges ismeretek, készségek és késztetések rendszere. A készteté-

155


sek szociális tanulására vonatkozóan nagyon sok adatunk van, mai ismerete-ink szerint a biológiai szükségletek is mindig a társadalmilag formált, így azegyén társadalmi és azon belül is szociális mikrokörnyezetétõl függõ módonkialakított alakzatokban érvényesülnek (Kardiner 1953, Buda 1986). Sokanazonban a társadalmi és interperszonális eligazodáshoz szükséges kognitívsémák elsajátítására teszik a hangsúlyt a szocializációban (Fiedler, Forgas1988 stb.). A funkcionális szociológia ezért a társadaimat, a kultúrát és a sze-mélyiséget minden szociális és magatartási jelenség elemzésében együttesenkezelendõ három értelmezési síknak tekinti, amelyek egymással szervesenösszefüggenek (Parsons 1964, Merton 1981 stb.).

Szociálpszichológiai szemléletû szerzõk már igen régen felhívták a figyel-met arra, hogy a kultúra a kommunikáció bázisa, nemcsak a nyelv közös kódjarévén, amely kulturális termék és kulturálisan továbbadott készség, hanem aszokások, a normák, az értékek mátrixa miatt is, amely a kommunikáció szá-mára közös kontextust biztosít. E közös kontextus alapján az emberek értel-mezik és minõsítik interakciós szituációikat, és az összetett kommunikációsfolyamatokban nagyon sokféle információt tudnak utalással közvetíteni. Akommunikáció kulturális kontextusáról nem csupán a kommunikáció kutatói(pl. Ruesch, Bateson 1951) írtak sokat, hanem az ún. etnometodológiai irány-zat megalapítója, Garfinkel is (1967), és nyomában tanítványai, a társadalom-tudományi fenomenológia képviselõi (Hernádi 1984). Az utalásos kommuni-káció információtovábbítási és társadalomszervezési többletére Mérei koránfelhívta a figyelmet (1989) és a kommunikációelméleti munkák is ezt folya-matosan kiemelik (Buda 1988).

A kultúra eme összefüggései nyilvánvalóan jelentõsek a pszichoterápiaszempontjából. A szociológiai gondolatok számos pszichoterápiás elméletmagyarázataival hozhatók összhangba. A viselkedésterápiák elméletei köz-vetlenül is behelyettesíthetõk a szociológiai teorémába. A szociológia fejlõ-déstörténetét ismerõk ezt azért sem tartják csodálnivalónak, mert a kulturálisantropológia és a szociológia vezetõ teoretikusai szorosan együttmûködtek pl.az ötvenes években a pozitivista szemléletû, erõsen tanuláselméleti orientáci-ójú pszichológusokkal, akik a korszak tudományos életében irányadók voltak(Persons, Bales 1955), különösen, amikor a személyiségrõl és a szocializáció-ról volt szó. A pszichoterápiával korrigálandó magatartászavarok a tanulásel-méletek szerint hiányos vagy hibás szocializáció eredményei, vagy pedigolyan élethelyzetekben alakulnak ki, amelyekben a személyiség kikerül a tár-sadalmi kapcsolatok eleven áramkörébõl, izolálódik, és ezáltal elszakad azadaptív viselkedésformák megerõsítõ ingereitõl, továbbá nem kapja meg a

156


közösségi visszajelentéseket, amelyek a magatartászavarok korrekciójábansegítenék (Rose 1962 stb.). A terápia a tanuláselméleti princípiumok célzottés tisztított alkalmazása, tehát lényegében konkretizált reszocializáció, ill.korrektív szocializáció. A csoportmódszerek terápiás alkalmazásában isgyakran említett tényezõ, hogy a csoport szocializál – ill. reszocializál –, éskorrektív visszajelentéseket ad. Nagyon fontos szempont az is, hogy viselke-dészavar keletkezhet abból is, hogy a szocializáció bizonyos vetületben elma-radt, így a személyiség nem rendelkezik megfelelõ készségekkel, ismeretek-kel vagy késztetésekkel. Az elmaradást pótolni kell, erre szolgálnak a tréning-módszerek. A mai pszichoterápiában, és a segítõ szakmák mindegyikében,valamint a lelki egészségvédelem (a mentálhigiéné) terén nagyon sokféle tré-ningmódszert alkalmaznak. Kommunikációt, érzékenységet, agresszivitást,szerepeket, problémamegoldó vagy befolyásolási sémákat, kapcsolati visel-kedésmódokat stb. tanítanak. Nemcsak hiányzó készségek, ismeretek alakul-hatnak ki így, hanem meglévõ ismeretek és készségek gazdagodnak (enrich-ment training). A szexuálterápiákban ismeretesek olyan gyakorlatok, ame-lyek motivációfokozó vagy késztetésmodifikáló jellegûek, széles körben al-kalmazzák pl. a teljesítménymotiváció fokozását szolgáló tréningmódszere-ket.

A szocializációs zavar koncepcióját össze lehet egyeztetni a pszichoanali-tikus felfogással is, erre Parsons személyiségértelmezése a példa (Parsons1964). Ezt a tradíciót viszik tovább a szociálpszichiátriai jellegû felfogások(pl. Ammon 1979, 1982) vagy a családterápiás irányzat. Ezekben ugyanis aszemélyiség hibás, megzavart fejlõdésének mikrodrámája kis szociális alak-zatok, pl. család, primércsoport, közösség stb. patológiájára vezethetõk visz-sza, ezek pedig tágabb társadalmi, szociokulturális összefüggésekbe állítha-tók, pl. értelmezhetõk különféle társadalmi pressziók, közösségi folyamatok,társadalmi változások, anómia stb. hatásai nyomán.

A pszichoterápia egyik alapproblémája a pszichés zavarok jellegének meg-értése és kialakulásának rekonstrukciója. Csak így képzelhetõ el az oki ténye-zõk megismerése, amely azután ezek korrekciójához, ellensúlyozásához vagymegelõzõ semlegesítéséhez, csökkentéséhez vezet. Az ilyen tágabb összefüg-gések áttekintése is ezt segítheti elõ. Ha a család kórtana tart fenn magatartásizavart, akkor a személyiség befolyásolása a zavar tüneti mechanizmusaibannyilvánvalóan csak kis mértékben lehet hatékony. A tapasztalatok igazoltákis, hogy a család együttes befolyásolásának kísérlete hatékonyabb és gyor-sabb a magatartászavarok, tüneti megnyilvánulások széles skáláján, mint azegyéni terápiás munka (Füredi, Buda 1986 stb.). Nagyobb társadalmi szerve-

157


zetek zavarainak kórnemzõ szerepére vonatkozóan is sok adatunk van. Ezeknyomán pl. kialakult a gyógyító intézmény, a terápiás közösség koncepciója,amelynek gyakorlata fokozatosan készíti fel a személyiséget a társadalmi be-illeszkedésre, az életmiliõvel és annak egyes kiválasztott és hatékonyított té-nyezõivel próbálja a személyiséget reintegrálni a kultúrába. A pszichoterápiaáltalában is felfogható ilyen reintegrációnak. A csoport, a család vagy a terá-piás közösség többlete éppen az az egyéni pszichoterápiával szemben, hogysûríti, célzottan alkalmazza és serkenti a természetes szocializáló – vagyiskultúrafenntartó, kultúrakorrekciós és kultúrafejlesztõ – erõket, amelyek akülönféle jellegû társas szituációkban és kapcsolatformákban rejlenek. A kul-túra ilyenfajta fogalmi értelmezését világosabbá lehet tenni a számítógép ana-lógiájával, amit az utóbbi évtizedben gyakran a kultúrára is vonatkoztatnak. Akultúra a „software” az emberben, a kultúra komplex programrendszer, amit aszocializáció a személyiségbe beépít, majd idõvel, és a környezeti körülmé-nyeknek megfelelõen korrigál vagy módosít. A programhasználat maga isalaptényezõ a program fennmaradásában. Igy érthetõ az izoláció leépítõ sze-repe, amit a terápiás közösség jelentõségét felismerõk intézménykritikája pl. aklasszikus elmeosztályon kimutatott, és ezt ellensúlyozta az idõ és a tér didak-tikus struktúrálásával, a szabályok és szerepek világos kimunkálásával és új-ratanításával.

A kultúra mint kommunikációs mátrix új oldalról vet fényt a különbözõ ré-teghelyzetû terapeuták és páciensek közötti megértési nehézségekre. Ha azélettörténet, a széles értelemben vett szocializáció nagyon különbözõ, a meg-értésnek kevesebb a kulturális háttere, kontextusa. Ez részben a nyelvbennyilvánul meg. Bár errõl már szóltunk, meg kell itt említeni két összefüggést,ami többféle pszichoterápiás irányzatban jelentõs. Az egyik a szemantikai ol-dal, amely nem csupán az elvont fogalmakban mutatkozik, hanem általábanaz összetettebb jelentéstartalmú vagy affektív töltetû fogalmakra is érvényes.Az általános szemantika vizsgálatai mutatják, hogy azok a kifejezések, ame-lyek kicsit is elvont konnotációjúak, a kommunikációs élményközösségben,az így kialakult sajátos kontextuális háttérben képesek igazán tökéletesen elõ-segíteni a megértést. A pszichoterápia folyamatában a terapeuta és a páciensközött ez fokozatosan alakul ki. Ha a terápiában csak verbális interakció fo-lyik, a pontos közös nyelvhasználat lassabban bontakozik ki, ha viszont akci-ós terápiákban alakul ki a terápiás kapcsolat, a lejátszott, ábrázolt, kifejezettviszonylatok közös verbalizációjában több releváns megértési támpont buk-kan fel. Ezzel a problémakörrel érintkezõ a másik összefüggés is, a szimbólu-mok kérdése. A kommunikációban az elvont fogalmaknál is összetettebb je-

158


lentésû elemek is szerepelnek, ezek a szimbólumok. A jelentések sûrítéseezekben a legnagyobb, és ezek kontextusa rendszerint messze túlnyúlik azegyéni interakciós elõzményeken, és egészen a kulturális tradícióig, helyen-ként a magaskultúráig nyúlik vissza.

A szimbólumok kérdése nagyon bonyolult terület, hiszen a szimbólumokegy része egyszerû, piktogramhoz hasonló, vagy emblematikus, mint a dísz, ajelvény vagy az egyenruha. Ilyenkor a megértéshez egyszerûen csak a kon-venció, a kód megismerése kell. Ha azonban a szimbólumok emberi kapcsola-tokra, ember–társadalom vagy ember–transzcendens viszonylatra vonatkoz-nak, akkor már bonyolultabb a helyzet. Egész szimbólumrendszer pl. a vallás,és még azonos társadalomban, sõt rétegben élõk között is megértési nehézsé-geket okozhat, ha más vallásban szocializálódtak, más vallási szimbolika sze-rint fejezik ki élményeiket vagy gondjaikat. Nem véletlen, hogy egy vallásbanfelnõttek egymással gyakrabban barátkoznak vagy házasodnak, és az ilyenkapcsolatok tartósabbak is. A terapeuta a saját vallási ismereteitõl különbözõszimbolikát néha nagyon nehezen érti meg. A megértéshez ugyanis kellenek alegendák, a szent könyvek történetei, a kultuszok és rítusok ismeretei. Nyil-vánvaló, hogy a gondolkodásra, a mentális folyamatokra általában is jellemzõa szimbolizáció. Izgalmas kérdés, hogy ez mennyire általánosan emberi, bio-lógiai készség, és mennyire kulturális termék, valószínû, hogy mindkettõ köz-rejátszik, és a kevésbé racionális, kevésbé civilizált kultúrákban a képi, prelo-gikus szimbolika jobban mutatja az endogén és a külsõ meghatározók jellegét.A pszichoterápiás gyakorlatban ez a kérdés nem aktuális, hiszen ott csak amegértés létrejötte és pontossága az érdekes, de a szimbólumok esetében kü-lönösen nyilvánvaló, hogy a kulturális azonosság segíti a megértést, még ha aszimbólum idioszinkretikus vagy torzult is, ilyenkor könnyebb dolga van azempátiának.

A szimbólumok elsajátítási és megértési forrásai között meg kell említeni amûvészeteket, az irodalmat, és napjainkban a filmet és a televíziót. Ezek ter-melik, terjesztik és változtatják a szimbólumokat, felerõsítik hatásaikat. Apszichoterápia számára ezeknek az a nagy jelentõsége, hogy miként a mitoló-giai történetek, vallásos legendák, népmesék, népdalok, népköltemények,ezek is az emberi viszonylatokat és azokban a jellegzetes élménymódokat,problémaérzékelési és helyzetmegoldó sémákat ábrázolják, és ezért a pszi-choterapeuta sokat tanulhat belõlük. Itt tehát ismét találkozik az antropológiaiértelemben vett kultúra a magaskultúrával. A terapeuta az irodalmi és mûvé-szeti szimbolikából olyan megértési lehetõségekhez juthat, amilyeneket a sa-ját élettörténete, szocializációja még nem nyújtott neki. Jól ismert körülmény,

159


hogy bizonyos élményformákat gyorsabban és teljesebben felismer az, akiezeket maga is átélte. Szült vagy gyermeket nevelt nõk könnyebben és mély-rehatóbban érthetnek meg más nõket, a nõi lét számos vonatkozása, ismertmódon, nehezen érthetõ meg a férfiak számára. Ezt a feminista pszichológiaés pszichoterápia hangsúlyozza, de implicite erre a felismerésre épült a kétne-mû koterapeuta pár alkalmazása a szexuálterápiákban is. Sok szakember spe-ciális nõi szubkultúráról beszél (Nadig 1986), amely a nõk emberi problémáita másik nõ számára érthetõbbé teszi. Az is köztudott, hogy a fogyatékosságvagy betegség tapasztalata meggyorsítja a megértést az ilyenfajta problémákiránt. Veszteség vagy gyász könnyebben érthetõ annak, aki ezt maga is átélte.A telefonszolgálatok tapasztalatából tudjuk, hogy viszonylag egyszerû embe-rek is sok emberi viszonylatot nagyon jól megértenek és ezáltal jó kontaktusttudnak teremteni egyébként nehezen hozzáférhetõ; krízisben lévõ más embe-rekkel, esetleg mûveltebbekkel is. Régi megfigyelés, hogy gyermekeket ne-velõk fogékonyabbak a regresszív jelenségek vagy az éretlen megnyilvánulá-sok iránt felnõttekben is, könnyebben ráéreznek ezekre. Sok példát lehetneerre felhozni, ám a pszichoterapeutától aligha várható el, hogy mindenféleemberi helyzetet maga is átéljen. A mûvészetek szimbolikus ábrázolása, adráma vagy a film közel hozó és megmozgató kifejezésmódja vagy az irodal-mi alkotás realista és hiteles rajza közel hozhatja az egyébként idegen élménytis, megsejtethet szimbólumokat és szimbolikus háttereket.

A megértés a pszichoterápiában nagyon fontos, de nem kevésbé fontos abeavatkozás sem, és a kultúrának e szempontból is van jelentõsége. Sok jelmutat arra, hogy csak a felgyorsult társadalmi fejlõdés és a rendkívül meg-gyorsult civilizálódás láttatja velünk, hogy az emberi személyiségzavarok ésszemélyiségbetegségek csupán a pszichoterápiás technikák révén enyhíthetõkvagy gyógyíthatók. Csak a tradicionális kulturális háttértõl való viszonylagoselidegenedettség miatt kap olyan nagy hangsúlyt az idioszinkretikus jelentés,az egyéni szocializációs történet vagy a viselkedészavar pontos kognitív-emocionális szerkezete (utalva a fõbb pszichoterápiás iskolák felfogására). Ebetegségek és zavarok korábbi társadalmaknak is gondjai voltak, és ezekresokféle segítõ és gyógyító megoldás fejlõdött ki az idõk folyamán. Ezek több-sége ma babonának vagy érdekes tradicionális szokásnak látszik, de éppúgyvan bennük tényleges pszichológiai „hatóanyag”, mint a népi gyógymódok,fõzetek többségében is. Erre csak az utóbbi évtizedben terjed ki jobban a fi-gyelem, a korábbi pszichoterápiás elméletek osztották a pszichológia gõgjét,amely az emberi kognitív rendszerben fõleg a hamistudati elemeket és a téve-dési lehetõségeket, az önigazolási és önfelmentõ sémákat látta meg, és éppen

160


ezek miatt igényelt objektív vizsgálati megközelítést. Ma a pszichológia álta-lában is többre értékeli az ember természetes képességeit, és inkább csodálja,hogy hogyan sikerül eligazodni a bonyolult szociokulturális rendben, emberirelációhálóban. Ugyanígy kezdünk rácsodálkozni arra, hogy a különbözõ kul-túrák hogyan oldják meg a különféle lelki problémákat.

Igen változatos kulturális megoldásokat találunk az általános, gyakori em-beri gondokra, mint a veszteség, a betegség, a meghiúsulás, a megszégyenü-lés, a bûn vagy a különféle devianciák. Rituális megoldási formák léteznek afelnõtté válás, a családtól való elszakadás, a konfliktusos lojalitás, a nemi sze-repzavarok és sok más, az életúttal és az emberi fejlõdéssel kapcsolatos prob-lémára. Szokásokkal, magatartássémákkal segítik a kultúrák az életkori kor-szakváltásokat, kiváltképpen az öregséget. Mindezekhez a vallás ideológiák-kal járul hozzá, amelyek segítik az adott helyzet kognitív feldolgozását és aróla szóló közösségi kommunikációt. Mindezek a szokások a hagyományosközösségekben konzervatívak voltak, viszonylag kevés speciális szerephezkötöttek, egyébként a segítõ, támogató funkciók megoszlottak a közösség tag-jai között. A kultúra eredendõen konzervatív volt. A hagyományos kultúrák-ból az utóbbi évszázad során – már a felgyorsuló társadalmi változásokat tük-rözõ módon elkülönültek olyan gyakorlatok, amelyeket pszichoterápiának le-het nevezni, mert az individuáció feszültségeinek és gondjainak megoldásáraszolgáltak. Szorongást és depressziót vezettek le, személyiségváltozást (moti-vációváltozást, kognitív átrendezõdést stb.) szolgáltak. Gyakran külön gyó-gyító szerepek alakultak ki e gyakorlatok lebonyolítására (pl. Közép- ésDél-Amerikában a curanderok, Afrikában a törzsi varázslók utódai stb.). Szá-mos országban a civilizált nagyvárosok és az elmaradott vidékek egyidejûlegközpontjai a pszichoterápiának és a népi lelki gyógymódoknak is. Újabbannagy figyelmet fordítanak ezekre a gyógymódokra, mert a pszichoterápia te-rén szûnõben van az iskolák elkülönülése, keresik a szakemberek a közös ele-meket, a nemspecifikus hatótényezõket, és ezek a korábban lebecsült népigyógymódok bõségesen tartalmaznak ilyeneket (Dittrich, Scharfetter 1987stb.). Felfigyeltek pl. arra, hogy a legtöbb gyógymód csoportos helyzetbentörténik, nagy várakozást keltõ és ezt ügyesen felfokozó alkalmakhoz kötött,szinte mindegyikben mozgás és tánc is van, a táncban sok az „encounter”elem, és sok népi lélekgyógyászati technika használ drogokat, de fõleg azért,hogy megváltoztassa a tudatállapotot, jobban felszínre engedje az effektuso-kat, elõsegítse a kognitív-emocionális megtisztulást. Az õsi kulturális rítusokáltalában gyorsabb terápiás változást eredményeznek, mint a tudományosmódszerek. Még ha a szelekciós tényezõket is tekintjük, vagy a rövid pszicho-

161


terápiákban ma elõszeretettel említett „kairosz-szindrómát” (kairosz görögülalkalmat, a körülmények szerencsés konstellációját jelenti), vagyis az életfel-tételek által elõkészített, megérlelt változási helyzetet, akkor is jó lenne többettudni arról, hogyan lehetne a terápiás hatásokat a modern orvosi vagy pszicho-lógiai gyógyítási feltételek között is ilyen hatékonnyá tenni.

Nagyon sok adat és megfigyelés szól arról, hogy a hagyományos kulturálissegítési formák hogyan hatnak, és ezeknek mindig van relevanciája a pszicho-terápiára vonatkozóan, és valószínû, hogy ezek szisztematizálásán, kutatásán,és részleges átvételén át vezet a pszichoterápia fejlõdésének jövõbeli útja.Szinte minden segítési formában van akció, vagyis a bajban lévõ valamilyencselekvést bonyolít le, mindig van utasítás, ez többnyire paradox jellegû, na-gyon gyakori a tanács, ami a helyzet gyors, kontextus-ismeretbõl fakadó meg-értésére támaszkodik, szüntelenül hatnak erõs szuggesztív tényezõk, ezek abajban lévõ befogadási készséget növelik, és csaknem mindig valamilyenprogramozott, idõdimenzióban felbontott módon történik a segítség. A külön-bözõ kultúrák különösen a gyászt segítik nagyon jól elõ, de gyakran kiválóaneligazítanak a konfliktusokban is. Néhány kommunikációs rituálé szinte telje-sen megfelel egy-egy mai pszichoterápiás algoritmusnak. A vallások segítõgyakorlatában is megmutatkoznak ezek, pl. a zsidó vallásban a rabbi hagyo-mányos tanácsadó szerepében, amely a „counseling” effektusait hordozza, ésnagyon gyakran paradox utasítások nyomán fokális pszichoterápiához is ha-sonlít, a katolikus vallásban pedig a gyónás intézménye rejt sok lelki terápiáserõt magában.

Irodalom, mûvészetek, népi hagyományok és a kultúra más vetületei tehátnagyon fontosak lehetnek a mai pszichoterapeutának. Ki lehet tehát mondani,hogy a kultúra komplex fogalmának szinte minden jelentéstani összetevõjeösszefügg a pszichoterápiával, és még inkább össze kell majd függjön a jövõ-ben, amikor a pszichoterápia kiszabadul az ezoterikussá vált iskolákból, ésrácsodálkozik kissé az eleven szociokulturális világra, amely nem csupánstresszeket és személyiségkárosító hatásokat közvetít, hanem megoldási sémá-kat és segítségeket is kínál a bajba jutottaknak. Az utóbbi néhány évtizedben apszichoterápia maga is kultúratermelõ erõvé vált, számos társadalomban az em-lített pszichoterápiás kultúra hatott a közgondolkodásra is, és egyes szempont-jaival behatolt a természetes problémamegoldási módok közé. A pszichoanalí-zis például, amely nagyon sokat merített Freud széles körû mûveltsége révén azókori mitológiából, a korabeli szépirodalomból és drámából, továbbá a külön-féle népszokások leírásaiból (pl. Frazer etnográfiai gyûjtéseibõl), lassankéntmaga is hagyományozója lett a kiemelt és megvilágított pszichológiai szem-

162


pontoknak. Az Ödipusz-komplexus például ma számos országban sokkal is-mertebb, mint maga az Ödipusz-történet. Néhány, a pszichoterápia szempontjá-ból fejlett országban olyan irányzatok jöttek létre, amelyek mintegy feltételezika korábbi iskolák fõbb fogalmainak széles körû ismeretét. Nagyon valószínû,hogy nem véletlen, hogy az encounter módszerek, majd pedig késõbb a tranz-akcionális analízis és a neurolingvisztikus programozás vagy a Gendlin-féle fó-kuszálás elsõsorban az Egyesült Államokban vált erõssé, ott is fõképp a maga-san civilizált partvidékeken, és nem tudott igazán gyökeret verni a világ más ré-szén, még Nyugat-Európában sem. Másutt nem alakulhatott ki a pszichológiaikulturáltság olyan közös kontextusa, mint az Egyesült Államokban, és ezek amódszerek másutt nem érintették olyan közvetlenül az emberek aktuális prob-lémáit, mint itt. Ezek az új terápiák a magasan individualizált, önmegvalósításratörekvõ, identitását keresõ ember fõ gondjaira, a szociális önvezérlésre és azemberi relációkban való helytállásra vonatkoznak. Más országokban nagyobbszerepe van a korai személyiségfejlõdésben jelentkezõ traumáknak, vagy a sze-mélyiség különbözõ „hiánybetegségeinek¬, ahogyan Maslow megfogalmazta afreudi vagy adleri neurózis típusos formáit. Valószínû, hogy a pár- és családte-rápia is elsõsorban a modern családnak szól, amelyben nagy a nukleáris családbezárkózásának tendenciája, ahol a családból való teljes és alapos kiszakadás azindividuáció egyik fõ tematikája, és kevésbé aktuális a nagy családi kapcsolat-hálózatokban, családi tradíciókban élõ országokban (itt legfeljebb csak azakkulturációs konfliktusokban vagy emigrációs helyzetekben jelentkeznek anyugati civilizációkhoz hasonló családdinamikai jelenségek).

A kultúra és a pszichoterápia sokféle kölcsönhatását és összeszövõdésétcsak érinteni lehet, kimeríteni aligha. Csak utalni lehet még arra, hogy a pszi-choterápia szempontjából igen fontos a nagy személyiségek életrajza és em-lékiratainak sora, a mûvészek, költõk élettörténete, életútja, különösképpenbetegsége, pszichológiai problémája, a mûvészeti alkotás lélektani háttere ésa befogadóra gyakorolt lelki hatása, az audiovizuális tömegkommunikáció ér-zelmi és indulati mozgósító szerepe, a zene egész jelenségrendszerének(kezdve a ritmustól a személyes zenehasználaton át a mûvészi zene élményéigmenõ) emberi befolyása, a fantázia és a mûalkotás viszonya, a hagyományosés a modern szimbolizáció fejlõdése és társadalmi jelentõsége, a régi és az újmítoszok és legendák funkciója a mindennapi életben, a babonák, a csodasze-rek iránti igények világa, a vallás mindennapi pszichológiai leképezõdése és avallásos megtérések sokféle változata, de ugyanígy a modern tömegmozgal-mak lélektana, a kapcsolatok és csoportviszonyok mai kultúrája stb. Az elem-zések, tudományos adatgyûjtések és kutatások itt nagyon relevánsak a pszi-

163


choterápia szempontjából, különösen, ha a pszichoterápiát modern értelem-ben vesszük, és nem csupán orvosi jellegû gyógyító gyakorlatnak, hanemmentálhigiénés tevékenységnek is tekintjük. Lényegében a mentálhigiéné fej-lõdésének útjaként csakis az képzelhetõ el, hogy a kultúra természetes és érvé-nyes segítési módszereit erõsítik fel a mentálhigiénés mozgalmak, és a pszi-choterápiás kulturáltság egyes elemeit terjesztik el az emberek között, esetlegönsegítõ és érdekképviseleti csoportok, közösségi reintegrációs próbálkozá-sok, sajátos életformamûhelyek vagy védett környezeti szervezõdések segít-ségével.

A pszichoterápiának tehát nagyon sok merítési lehetõségei vannak a kultú-rából, és a mai kultúrának, amely nehezen követi a felgyorsult társadalmi vál-tozásokat, sokat kell átvennie a pszichoterápia egyre gazdagodó ismeretkor-puszából és gyakorlatából. Mindkét irányban ma még csak megkezdõdtek azelsõ lépések, még nagyon nagyok a távlatok.

164


20. Etnopszichoterápia

A különbözõ kultúrákban – de a nyugati kultúrák bizonyos népi és „alter-natív” gyógymódjaiban is – nagyon sok olyan eljárás ismeretes, amelyek so-rán megváltozik a tudatállapot, ill. szokatlan, rendellenes tudatállapoti formákállnak elõ. Ezek a gyógymódok a pszichikus zavarok esetében gyakran haté-konyak, sokszor gyorsabban és biztosabban hozzák rendbe a betegeket, mint atudományos alapon kidolgozott gyógymódok vagy pszichoterápiás eljárások.A szerkesztõk e kötet összeállításával azt a célt tûzték maguk elé, hogy szisz-tematikusan megvizsgálják ezeket a „népi pszichoterápiákat” (az „etnopszi-choterápia” összefoglaló nevet adták ezeknek), megpróbálják megállapítaniezek fõ hatáselemeit, és megkísérlik levonni azokat a következtetéseket, ame-lyek a mai tudományos pszichoterápia számára is felhasználhatók.

A népi pszichoterápiák nagyobb részében különbözõ növényi kivonatokatvagy más természetes anyagokat használnak a tudatállapot befolyásolására. Akötet második nagy részében 8 fejezet foglalkozik ilyen népi terápiákkal, amegfigyelések nagyobb része Dél- és Közép-Amerikából származik. A hasz-nált anyagok hallucinogéneket tartalmaznak. De egyes módszerek öntudatla-nul is a hipnózis, a jóga vagy a meditáció eszközeivel élnek. Az utóbbi mód-szerek alkalmazása fõleg Ázsiában használatos.

A szerkesztõk két bevezetõ és összefoglaló fejezete, a kötet elsõ része dol-gozza ki azt a koncepciót, mely szerint a népi pszichoterápiák lényege az,hogy a tudatállapot megváltozásán át lehetõvé teszik a pszichés problémákbelsõ átértelmezését, kognitív feldolgozását, emocionális feszültség levezeté-sét. A megváltozott, ill. a rendkívüli tudatállapotot vagy kémiai szerrel, vagypszichológiai eszközökkel hívják elõ. A kémiai hatások ismertek, ezek a nyu-gati medicinában vagy kísérleti feltételek között, vagy hivatalos pszichotropgyógyszerek formájában használatosak. A pszichológiai technikák változato-sak, ezek között erõteljes csoporthatások, fárasztó és révületet kiváltó táncok,ritmikus zenei behatások is szerepelnek, de megtalálható a szenzorikus és per-cepciós depriváció, a hipnagóg állapot hetero- vagy autohipnózis révén, az al-vásmegvonás stb. A szerkesztõk szerint a terápiás hatás esszenciális feltétele akulturálisan intézményesített rítus. A népi terápiák túlnyomó többsége helyivallásokban, kulturális tradíciókban gyökerezik, sajátos alkalmakhoz, ünne-

165


pekhez kötött, vagy pedig kulturális szerepekhez, pl. karizmatikus gyógyítókmûködéséhez. Szép példákkal bizonyítják a fejezetek, hogy Dél-Amerikábana nyugati civilizációban nevelkedett emberek is milyen könnyen visszatalál-nak a népi tradíciókhoz, a különféle – részben afrikai eredetû – kultuszok ésszekták (pl. Voodoo, Umbanda, Kandomblé stb.) rítusaihoz, és nagyon jól re-agálnak ezek gyógyító procedúráira.

Nagyon fontos megállapítása a szerkesztõknek, hogy a tudati változásokazonos lélektani folyamatokat érintenek, csak különbözõ konstellációkban.Általában közös bennük az énhatárok feloldódása, bizonyos – révületszerû,elõbb szorongásos, majd kellemes – érzelmi állapotok kifejlõdése, az érzéke-lés és a gondolkodás átstrukturálódása. A belsõ értékelés kategóriái és súly-pontjai megváltoznak, ez alakítja ki az átrendezõdést az életproblémák értel-mezésében.

A kötet nem említi, de hozzá lehet tenni még a Maslow-féle „csúcsélmény”jelentõségét, amit az ilyen rítusok különleges élménye okoz, a felfokozott vá-rakozás hatását, a szükségszerûen jelentkezõ intenzív, szuggesztív jellegûcsoporthatásokat.

A kötet harmadik részében a civilizált világ pszichoterápiás módszereibenhasználatos tudatváltoztató eljárásokról van szó, így pl. a pszicholízisrõl, ahallucinogének adásával támogatott pszichoterápiáról vagy a csökkentett ér-zékszervi ingeradással dolgozó terápiákról. Szólnak az ingerelárasztásosmódszerekrõl a hipnoterápiáról, a meditatív és a katatim képélménnyel operá-ló terápiákról, ezek különféle iskoláiról. E leírások olyan szerzõktõl származ-nak, akik vagy a módszerek megalkotói vagy mai képviselõi, ezek a népi pszi-choterápiákkal nem kötik össze a módszerük nyomán beálló tudatváltoztatóhatásokat. Jobb lett volna, ha a szerkesztõk egyik fejezete legalább a kötet vé-gére került volna, mert így a szöveget folyamatosan olvasó nélkülözi az integ-rációt, a kötet elején adott elvonatkoztatott magyarázat, modell viszont az is-mertség érzését adja minden új fejezetnél, némileg unalmassá is téve az olva-sást. Nagyon hiányzik a kötetbõl a gyakorló pszichoterapeuta szemlélete, apszichoterápiás folyamat stratégiai átgondolása. A népi pszichoterápiák leírá-sából az tûnik ki, hogy azok különös rendszerben mûködnek, egyrészt izo-morfia van a páciensek hiedelemvilága, mentalitása és a terápia procedúrájaközött másrészt a nemspecifikus terápiás hatáselemek meghatározott sorrend-ben és összefüggésben állnak egymással. Jó lett volna, ha a szerkesztõk vagy aszerzõk legalább rámutatnak erre a stratégiai aspektusra. Hiányzik az integ-ratív pszichoterápiás elméletek vonatkoztatása, pl. a kommunikációelméleté,Frank, Masserman és mások általánosító és közös nevezõket keresõ teóriáié.

166


Így a kötet némileg adós marad a célkitûzések második felével, a tudományostanulságok levonásával. A gyakorló pszichoterapeuta persze kísérletezhet kü-lönbözõ konklúziókkal. Úgy tûnik pl., fontos, hogy a hatékony pszichoterápiamultimodális legyen, a pácienst aktiválja, a csoporthatásokra építsen vagy pe-dig a kulturális elvárásokra (érdekes módon a népi pszichoterápiákban a sze-mélyes terapeutapáciens viszony alárendelt jelentõségû, ugyanígy alig vanszerepe az értelmezéseknek, kognitív magyarázatoknak is). Nagyon fontos azemlített izomorfia a terápia és az alapvetõ mentalitás között. Ezt a nyugatipszichoterápiák, különösen a tudományos alapúak, általában elhanyagolják,valamiféle racionális emberképre építik technikájukat, pedig a legkulturál-tabb emberek többsége is babonásan precendenciálisan gondolkodik, ha betegvagy bajban van, mély infantilis szintekre regrediál és félelmetesen hiszékenylesz. Ezt nemcsak a pszichoterápia hanem a gombamód szaporodó „csoda-gyógymódok” terjedésén át a szomatikus medicinában is megfigyelhetjük. Amai „népi” pszichoterápiákban – melyeket gyakran orvosok végeznek miszti-kus gépekkel és kezelési rítusokkal, máskor önjelölt gyógyítók – mindig jelenvan a „szcéna”, a mágikus csodavárás, a „természeti erõk” vagy „õsi tapaszta-latok bölcsességek” mitikus hangulata, a gyógyítók teátrális viselkedése ésmindegyikben esszenciális elem, hogy a hivatalos medicina tiltakozik elle-nük. Mint a kötet leírásaiból is kitûnik, Dél-Amerikában is sokat számít, hogybírált vagy kiátkozott rítusokban, titkos vallások gyakorlása közben zajlanakaz Umbanda vagy a Vodoo ceremóniái. Jó lenne mindezt valamilyen elméletiképbe összefoglalni, de ezt mai konceptualizációs képességeink még alighaengedik meg.

A kötet bepillantást nyújt azonban a pszichikum eme bel ill. alvilágába ésaz ezzel kapcsolatos népi és civilizált manipulációkba óhatatlanul is meggon-dolkodtat, új érdeklõdéseket serkent. A pszichoterápiával foglalkozók számá-ra ezért nagyon fontos, mondhatni, kötelezõ olvasmány.

167


II.SZEMLÉLETI ALAPOKC) SZOCIÁLPSZICHO-LÓGIA, SZERVEZET-

PSZICHOLÓGIA

21. Pszichoterápia és szociálpszichológia(A pszichoterápia lehetséges hozzájárulásai a

szociálpszichológia fejlõdéséhez)

A szociálpszichológia fejlõdése immár csaknem fél évszázada nagyará-nyú, és az utóbbi 10-15 évben is töretlennek, sõt növekvõnek látszik. Erre le-het legalábbis következtetni a tanszékek, kutatóintézetek, folyóiratok, könyv-sorozatok és monográfiák szaporodásából. Ma a szociálpszichológia diszcip-lináris önállóságát mindenütt elfogadták, a szocialista országokban is vég-képp elhárultak fejlõdése elõl a korábban meglévõ ideológiai akadályok. Sokjel mutat arra, hogy a társadalom várakozása fokozódik a szociálpszichológiá-val szemben, és egy sor – a köztudatban is tükrözõdõ – társadalmi problémamegoldásában komoly szerepet szánnak neki.

A szakemberek egy része azonban mégis úgy érzi, hogy a tudományág fej-lõdése megtorpant, stagnál vagy éppen visszafordult. Korábban sokan a szo-ciálpszichológia „válságáról” is beszéltek (e felfogások alapos kritikai össze-foglalása és értékelése magyar nyelven: Pataki 1976, 1982). Az aggályok fõ-leg arra vonatkoznak, mennyire releváns a társadalomlélektani kutatás a társa-dalmi gyakorlat szempontjából, és mennyire használhatók fel a szociálpszi-chológiai elméletek vagy a vizsgálatok empirikus eredményei. Hasonló aggá-lyok persze napjainkban szinte minden pszichológiai ágazatban felvetõdnek,így valószínû, hogy nem a szociálpszichológia kizárólagos problémájáról vanitt szó, hanem a pszichológiáéról általában.

A szociálpszichológiában a dilemmák gyökere a logikai pozitivizmusszemlélete melletti túlzott tudományos elkötelezettségben rejlik. A szûken ér-telmezett, kísérletes empíria kultusza és egyeduralma vezetett el a ma sokattárgyalt, jól ismert jelenséghez, oda, hogy a viselkedés objektív meghatározótényezõinek keresése szinte teljesen függetlenedett a mindennapi gondolko-dás, a hétköznapi társadalmi tudat kategóriáitól. Ugyanakkor önálló tudomá-nyos kategóriarendszer nem alakult ki, így a szerteágazó kutatások eredmé-nyei nem váltak összegezhetõkké. A megismert tényezõkbõl nem voltak álta-lánosan érvényes és alkalmazható tételek és törvényszerûségek leszármaztat-hatók, és különösen nem jöttek létre megfelelõ elméletek. Hiányoznak a kuta-tások közös fogalmi nevezõi, leginkább ez az, ami miatt nõ a kétely a burjánzó

169

21. Pszichoterápia és szociálpszichológia

empirikus kutatási anyag értékét és az eddigi kutatási gyakorlat folytatásánakértelmét illetõleg.

Ez a probléma – megítélésem szerint – a szociálpszichológiában különösenszembetûnõ, elevenebb, mint sok más pszichológiai ágazatban, ahol a kísérle-tes módszer haszna és illetékessége kevésbé kérdéses, és talán ezért is esik ittróla gyakrabban és többet szó. A probléma néhány általános vonatkozásáróltöbb alkalommal írtam (Buda 1974, 1978, 1979, 1983). A nemzetközi szak-irodalomban ezt többféle összefüggésben tárgyalják (kísérletkritika, „impli-cit” szociálpszichológia vagy a társadalmi térben cselekvõ emberben lévõ„naiv pszichológus” kérdése, alternatív szociálpszichológiai szemléletekstb.), ezek közül magyar tanulmány Rom Harré „ethogeny” elnevezésû irány-zatáról jelent meg (Váriné 1982). A probléma lényege az, hogy a tudományo-san elfogadható empirikus bizonyítás konvenció és divatszerûen azonosult atudományos gyakorlatban a kísérleti módszerrel és azon belül a metrikus, ma-tematikai igazolással. Ez óhatatlanul a tudományos megismerés beszûkülésé-hez és leegyszerûsítéséhez vezetett. A fogalomalkotás tudományosságának fõismérve a divatos preferált módszerekkel való összekapcsolás (operacio-nalizálás”) lehetõségének mértéke lett, és ennek jegyében a szociálpszicholó-giai elméletképzést a leíró vagy a leíró jelentéstartalomra szimplifikált fogal-mak ontologizálása jellemzi. Az így elõálló koncepciók növekvõ mértékbenéletidegenek, egymással össze,függésbe alig állíthatók. A szociálpszichológi-ai kutatás „termése” legnagyobbrészt ilyen fogalmakban és ezekbõl szõtt egy-szerû elméletekben jelentkezik.

Ehhez a hagyományhoz a szociálpszichológia fõ áramlata ragaszkodikamely az egyetemeken és az akadémikus intézetekben, kutatóközpontokbanuralkodó, és így több mechanizmuson át (pl. oktatás, presztízs, elõrehaladásiés kutatási lehetõségek stb.) fennmarad, reprodukálja önmagát. Lényegébenebben a behavioriznmus befolyása tükrözõdik. Ezzel szemben a szociálpszi-chológián belül már több évtizeddel ezelõtt is voltak „lázadások”, ilyennekmondható a szimbolikus interakcionizmus vagy a kognitív szemlélet elõretö-rése. De ezekbõl is leginkább az terjedt el, ami a kísérletes hagyománnyalösszeegyeztethetõnek bizonyult. A kísérletes módszer szilárdan rögzült a szo-ciálpszichológia szakmai hatalmi rendszerében, így a szinte már ritualizált ed-digi kutatási gyakorlat bonyolult „lovagi tornája” van továbbra is elõtérben avalódi megismerés igazi „küzdelmei” helyett.

Ezt a helyzetet ma mind több és mind élesebb vita kérdõjelezi meg. Külön-féle szemléleti ellenáramlatok indulnak. Ezek legalább tágítják a szociálpszi-chológia horizontját, ha a hagyományt megtörni nem is képesek. Többségük

170


nem kívánja az empíria trónfosztását, csupán módszereinek bõvítését szeret-né, megfigyelések, következtetések, fogalomelemzések és elméleti modellekfokozott felhasználására törekszik. Az ilyen ellenáramlatok szívesen hivat-koznak a szociálpszichológia korábban gyakran hirdetett társadalmi szerepé-re, küldetésére.

Az ilyen új szemléleti fejlemények gyakran úgy jelentkeznek, hogy a szo-ciálpszichológia szemlélete behatol más, többnyire alkalmazott pszichológiaitudományágba, és ennek nyomán a szociálpszichológiai elméletalkotás,jelenségmegközelítés és kutatás valóság és életközeli keretek között restituá-lódik. Erre példa lehet a pszichoterápia és a szociálpszichológia viszonya, ittbonyolult és többszörös kölcsönhatások figyelhetõk meg. A szociálpszicholó-gia megtermékenyítõ hatására módszertani és elméleti fejlõdés indult meg apszichoterápiában, megkezdõdött a kutatás, és eközben a szociálpszichológiaimódszerek módosuláson mentek át, a fogalmak a pszichoterápia saját koncep-cióival szembesültek és kerültek összehasonlításra. Ebbõl sajátos új fejlõdésszármazott, amely napjainkban kezd visszahatni a szociálpszichológiára is. Atovábbiakban azt szeretnénk kimutatni, hogy ennek a kölcsönhatásnak nagytávlatai vannak, és ebbõl a szociálpszichológia haszna, elõnye nagy lehet, kü-lönösen akkor, ha valóban képes befogadni más szempontokat is, mint amik aklasszikus kísérleti módszerbõl következnek vagy azzal összhangba hozha-tók.

A kölcsönhatás már a harmincas években megindult azzal, hogy a pszicho-analízis hatást gyakorolt a szociálpszichológiára. Jól ismert, hogy ez a hatáséppen az analízis. olyan tapasztalati tételei és szemléleti vonásai révén érvé-nyesült, amelyeket az eredeti, ortodox pszichoanalízis nem értékelt kellõkép-pen, és amelyeket azután inkább az elhajlónak tekintett, késõbbi neofreudistaiskolák (Sullivan, Horney, Fromm, Kardiner stb.) hangsúlyoztak. Így pl. azösztöntan, a „metapszichológia” alig hagyott nyomot a társadalomlélektanon,viszont az én védekezõ mechanizmusaira vonatkozó koncepciók hamar meg-jelentek az interakciók vizsgálatában, az attitûdök kutatásában stb. Leginkábba szocializáció pszichoanalitikus modellje, ennek fázikus és szekvenciális fel-fogása tûnt használhatónak és vált irányadóvá a szociálpszichológiában (errõlpl. Hall, Lindzey 1954, Parsons 1964, Nolte 1970 stb.). Különösen erõsen ha-tott a pszichoanalízis a szimbolikus interakcionizmusra; itt az összefüggése-ket hosszasan lehetne vizsgálni és részletezni, de talán elég csak arra hivat-kozni, hogy a szociális valóság szimbolikus reprezentációjának kiemelése,mint viszonyulás- és viselkedésmeghatározó körülménye nagyon összecsenga pszichoanalízis módszerével, amely ugyancsak a személyiségben lerakódott

171


képet, szimbolikus reprezentációkat tartja fontosnak. Az azonosság hasznakölcsönös, az analitikus gondolkodás társas dimenziót kap, a szimbolikusinterakcionizmus számára pszichodinamikai szempontok adódnak.

Késõbb a pszichoanalitikus vizsgálómódszer egyszerûsített, módosított ésbizonyos fokig standardizált változataként jelent meg a szociálpszichológiá-ban Rogers ún. nondirektív technikája (amelyet „kliensközpontúnak” neve-zett pszichoterápiás irányzatában is alkalmaztak). Ez volt az eredete a szocio-lógiában is és a szociálpszichológiában is késõbb gyakran használt strukturá-latlan vagy mélyinterjúnak, amit bonyolult kutatási terepeken vetettek be (pl.a klasszikus üzemi vizsgálatokban, mint pl. az ismert Hawthorne-vizsgá-latban), és ami gyakran volt a hipotézisalkotás, a problémával való keresõ is-merkedés bázisa.

A pszichoanalízishez hasonlóan a terápiás gyakorlatból származott Mo-reno szociometriája és pszichodráma elmélete, és ahhoz hasonlóan nagy volt abefolyása a szociálpszichológiának is. A szociometria sokáig alternatív szem-léletnek és szociálpszichológiai módszertannak volt mondható, a laboratóriu-mi csoport helyett a valós csoportszerkezeteket, a természetes vonzásokat éstaszításokat kutatta. A második világháborúban és az azt követõ években issokrétûen alkalmazták, egyik fõ alapja volt a szociálpszichológia igényénekarra, hogy megjelenjen a társadalmi gyakorlatban. Izgalmas lenne nyomonkövetni (egyelõre nem ismerek ilyen tanulmányt), mikor, hogyan szorult azu-tán ki, mint nem eléggé „tudományos”, vagyis kísérletes, laboratóriumra al-kalmas módszer. Ma szinte teljesen divatjamúltnak tekinthetjük, ha szakiro-dalmi és kutatási helyi értékét nézzük.

Sok más érdekes koncepciója (pl. a „találkozás”, Begegnung, encounter – a„tele” stb.) mellett Moreno szerepfelfogása ösztönzõen hatott a szociálpszi-chológiai szerepelmélet fejlõdésére, noha ez a késõbbi szerepelmélet koránszakított Moreno kissé bizonytalan körvonalú, túlzottan is pragmatikus és azegyedi viszonyokra összpontosító szerepképével. A pszichodráma módszerefõleg a csoportkutatásra hatott, mint ahogyan ezt élénkítette lényegében a szo-ciometria is.

A csoport különben az említett kölcsönhatások érdekes terepe. Moreno ha-tása, Lewin eredeti, ha úgy tetszik, a behaviorista szociálpszichológia alterna-tívájaként jelentkezõ (lásd Lewin elmélet- és modellközpontúságát, alkalma-zási hangsúlyait, pl. a tréningcsoportokban stb.) irányzatának befolyása, to-vábbá a terjedõ csoportterápiás módszerek ösztönzése volt az, ami létrehoztaa csoportdinamikát, illetve a robbanásszerûen fejlõdõ kiscsoportkutatást. Itt istudománytörténeti érdekességû lenne feltárni, hogyan szorult háttérbe az in

172


vivo, terepkörülmények között folyó alkalmazási kísérlet és a diszciplináltmegfigyelés (ami pl. Bales interakcióelemzési módszerében, kategóriarend-szerében is tükrözõdött) és hogyan lett egyeduralkodó a laboratóriumi kísérletés az egyre szûkítettebb, formalizáltabb tényezõk kiemelése. Csak a hatvanasévek végére derült ki, hogy a kiscsoportkutatás szinte meddõ, s a szociálpszi-chológiának hosszú ideig szinte gerincét és „kirakatát” jelentõ kutatási terü-letbõl alig használható valami, sokszor még az alapkísérletek (Sherif, Asch ésmások) megállapításai sem (egy retrospektív kritikaként lásd: Greenwood1983). E terület kutatástörténetének ismeretelméleti és módszertani tanulsá-gait még alig vonták le, a mai szociálpszichológia vagy elegánsan figyelmenkívül hagyja ezt a történetet, vagy pedig a régi módon, filológiailag hûségesenösszegzi az itt felmerült tényezõket és tételeket.

A kiscsoportkutatásra a csoportterápiás gyakorlat kibontakozása azutánnem nagyon hatott, miközben a csoportterapeuták ismételten megpróbáltákfigyelembe venni a kiscsoportkutatás relevánsnak látszó megállapításait (pl. acsoportbeli vezetésrõl, szerepekrõl, kommunikációról, közös normákról stb.).De nem jártak sok sikerrel, már csak azért sem, mert a terápiás csoport lénye-ge mindig folyamat, míg a kiscsoportkutatás inkább keresztmetszeti (ha itt fo-lyamatról van szó, az leginkább egy-egy ülés, egy-egy laboratóriumi helyzetrövid idõtartamára vonatkozik). Leginkább a referenciacsoport mutatkozotthasználhatónak, ez azonban nem a kiscsoportkutatás koncepciója, mind kom-paratív, mind pedig normatív változata alkalmazott területekrõl (pl. a kompa-ratív a hadseregben végzett szociálpszichológiai vizsgálatokból) került be aszociálpszichológia ismeretkörébe (Hyman, Singer 1968).

A terápiás próbálkozásokból és tapasztalatokból viszont az életszerû cso-portok, a természetes kiscsoportok újszerû és gazdag megismerése fakadt.Hangsúlyt kapott a csoportok történetisége, lényeges elemmé vált a fejlõdésés a változás, amit a csoport erõi munkálnak és amire az visszahat, reflektor-fénybe került a csoportok alakulása, bomlása, a csoport, az egyén viszonyá-nak bonyolult dialektikája, a vezetés kérdése stb. A szociálpszichológiai ér-deklõdésû témaösszegzések (pl. Gibbard, Hartman, Mann 1974, Cooper 1975stb.), amelyek a terápiás csoportkutatásból indulnak ki, jól mutatják ezt. Utó-lagos elemzéssel meg lehet állapítani, hogy a csoportdinamika és a laboratóri-umi kiscsoportkutatás koncepcióit a terápiában felhasználni próbáló törekvé-sek inkább zavart okoztak, mert a kiscsoport önálló ontológiai jegyeinek túl-hangsúlyozásával elterelték a figyelmet a terápiás csoportok (sõt a legtöbbtermészetes csoport) eredendõ, illetve jelen lévõ formális csoportaspektusai-ról. Márpedig a csoportviszonyok (sui generis kiscsoport értelmükben) min-

173


dig szervezett kereteken belül, és azokkal sokrétû összefüggésben érvénye-sülnek és bontakozna ki. Erre a terápiás csoportkutatás is némi késéssel, éscsak bizonyos paradigmaváltás után jött rá (pl. Berne 1963, 1964).

Ez a paradigmaváltás azonban nagyon termékenynek bizonyult, és ezolyan gyökerekbõl is származik, mint pl. Goffman megfigyelései pszichiátriaiosztályokon, Maxwell Jones próbálkozása terápiás közösségek létrehozásá-val, illetve a formális és szervezetileg rögzített csoporthatárokon belüli folya-matmanipuláció (nagycsoport, személyzeti csoportok, feszültséglevezetõ, il-letve „consciousness-raising”, „role enrichment” stb. csoportok, szervezetfej-lesztés csoportokon át stb.). Ennek nyomán viszont sokkal többet tudunk (hanem is a kísérletes lélektan által megálmodott biztonságfokon és formalizáltmódon) a szakszervezetekrõl és azok szociálpszichológiájáról. A formáliscsoportok és a szervezetek új ismereteire részben abban a fejlõdési vonalbankereshetünk példákat, amely a lewini tréningcsoportokból, az intézmények-ben alkalmazott ún. encounter-csoportokból és a vezetõképzésben, szervezet-fejlesztésben felhasznált gyakorlócsoportból ered, vagy pedig a terápiás cso-portkutatás Bion-féle hagyományából, amit ma leginkább Tavistock-megkö-zelítésnek neveznek (pl. Lawrence 1979 stb.).

Részben a terápiás, illetve személyiségfejlesztõ, viselkedésmódosító cso-portok, részben az egyéni pszichoterápia – az ötvenes évektõl kezdve nagyonszéles körben alkalmazott – módszerei egyes, jellegükben szociálpszichológi-ai problématerületeken szinte forradalmi hatást gyakoroltak. Ma egész disz-ciplínák köszönhetik ennek létüket és virágzásukat. Gyakran elõször az alkal-mazott területen bontakoztak ki alapkutatásnak tekinthetõ vizsgálatok is, éscsak késõbb épültek ezek bele a szociálpszichológia rendszerébe (vagy pedigmég ma sem integrálódtak ebbe, és önmagukban is valamilyen alternatív szo-ciálpszichológiának tekinthetõk). Jellegzetesen ilyen problématerület a diádi-kus interakció, a közvetlen kommunikáció, továbbá az emberi kapcsolatok fo-lyamatainak kutatása.

Ma már nyilvánvaló, hogy a klasszikus szociálpszichológia interakció- éskommunikáció-felfogása nagyon leszûkített és szegényes volt. A kommuni-káció csak mint formális információáramlás, mint hírátadó interakció jelentmeg, mint ezt a jól ismert, ma már tankönyvi leírásokból (Bavelas és mások)kitûnik. Bizonyíthatóan a pszichoterápiából került a szociálpszichológiába aszabályozás és a rendszer (kibernetika, rendszerelmélet) modellje, és hosszúidõbe telt, míg ott a kutatásban és a szemléletben meghonosodott, miközben apszichoterápiában már huzamosabb ideje használatos volt és igen termékenymegközelítésmódokat eredményezett (lásd errõl: Buda 1981, 1982). A szabá-

174


lyozás modellje természetszerûen irányította a figyelmet a visszajelentésekre,amelyek csak kommunikációs folyamatként voltak az interperszonális térbenkoncipiálhatók. E kommunikációs folyamatok a szabályozási modellbe nemszûkíthetõk be túlságosan, hiszen a visszajelentésen kívül tekintetbe kell ven-ni a szabályozási mintát vagy etalont is, továbbá a szabályozó effektust. A leg-egyszerûbb rendszerkép sem nélkülözhet dinamikai szempontokat, és az em-beri rendszerekben nem lehet elvonatkoztatni a szabályozás „értelmétõl” (re-levanciájától), ami mindig rendszeren kívül álló, tágabb kontextushoz tartozó.

Így vetült fény a nem-verbális kommunikáció jelenségére, és a jelentõség,illetve a funkció felismerése fellendítette a kutatásokat. A nem-verbális kom-munikáció vizsgálatának ma is a pszichoterápiás szituáció a legkedveltebb te-repe (pl. Weitz 1974, Carson 1980 stb.), noha a kutatási ágazat akadémiai kö-rökben is elfogadott és laboratóriumi bázisra is került Argyle, Ekman és má-sok révén. A nem-verbális viselkedés terén a kölcsönös megtermékenyítõ ha-tások jól észlelhetõk és történetileg is jól leírhatók lennének. Ruesch, Bateson,Spiegel, Schefflen egyszerû megfigyelési és tapasztalati általánosításai klini-kai vizsgálatoknak adtak helyet, majd ezeket laboratóriumi kutatások követ-ték, film, képmagnó és különféle más mûszerek segítségével, majd pedig a la-boratóriumi módszerek megjelentek a klinikumban és visszahatottak arra. Ahatvanas évek végén pl. stimulálták a videotechnika felhasználását a pszicho-terápiás gyakorlatban és folyamatkutatásban (pl. Berger 1978), amibõl vi-szont ismét egy sor új, aránylag pontos, laboratóriumi módszerekkel is vizs-gálható kérdésfeltevés eredt. A nem-verbális viselkedés kutatásában köny-nyebbség, hogy viszonylag jól megragadható, viselkedési megnyilvánulások-ra irányul a figyelem ezek többnyire mozgások, amelyek mérhetõ. Így tehát ahagyományos vizsgáló módszerekkel és kutatási szemlélettel is jól elõre lehethaladni. Komplex kommunikációs hatások azonban már nehezebben közelít-hetõk meg, és itt a klinikum a megállapítások általánosítása, relevanciája ésalkalmazhatósága terén még mindig elõnyben van a laboratóriumi kutatások-kal szemben.

Nincs viszont a két közelítés között ellentét, és a kommunikáció területearra is jó példa lehet, hogy a kísérletes szociálpszichológia megférhet, „béké-sen együtt élhet”, sõt termékeny kölcsönhatásban lehet más szemléletekkel ésmódszertani felfogásokkal.

A kommunikáció vizsgálatának mindig van egy kikerülhetetlen kognitívarculata, így a kommunikáció iránti érdeklõdés fejlesztette a kognitív elméle-teket is. Ehhez különösen hozzájárult a verbális kommunikáció behatóbb ku-tatása is. Ebben a „verbális viselkedés”, a pszicholingvisztika és más korábbi

175


kezdemények mellett ugyancsak nagy szerepet játszott a kommunikációkuta-tásban elterjedt rendszermodell mint integratív szempont. Mivel a legtöbbvizsgálat interperszonális, illetve diádikus helyzetben történt, és hamar kitûntaz elõzõ interakciók szerepe adott interakciós történések meghatározásában,fokozatosan elõtérbe került a kommunikációban részt vevõk viszonya, kap-csolata is (pl. Siegman, Pope 1972 stb.). A viszony kérdése ismét a pszichote-rápia szemszögébõl vált érdekessé, sõt, mellõzhetetlenné, hiszen abban a terá-piás kapcsolat és a kommunikatív szituáció történetisége és viszonymeghatá-rozó tényezõinek sora mindig vizsgálat tárgya, anélkül egy-egy esemény vagyfolyamat nem is érthetõ meg. Hasonlóan a csoportkutatáshoz, a kapcsolatokformális keretei, kontextuális és történeti tényezõi tehát kellõ hangsúlyt a terá-piás terep realitásai nyomán kaptak, és azt annak ellenére sem veszítették el,hogy laboratóriumi, kísérletes körülmények között e keretek és tényezõk köz-vetlenül alig vizsgálhatók.

A kommunikáció és a kapcsolat – pszichoterápiából kiinduló – tanulmá-nyozása és gyors feltárása jobban megvilágította a szerep koncepciójának je-lentõségét is. A szerep fogalma kommunikációs és kapcsolati mikroelem-zésben is konkretizálható. A szimbolikus interakcionizmus és a kulturális ant-ropológia szerepértelmezése így új dimenziót kapott. A szerepviselkedésmindinkább mint sajátos kommunikatív viselkedés értelmezõdött, ez külön-ben Gross, Mason és McEachern, valamint Kahn és munkacsoportja kutatása-iban is már így körvonalazódott a „role-sending” fogalmának hangsúlyozásarévén. A szerepviselkedés ugyanis az interakciós partnerek elvárásainak kom-munikációjára indul be e felfogásban, és maga is kommunikációs értékû(Kahn et al. 1964 stb.). A kommunikációelmélet nyomán még világosabb,hogy a szerepviselkedés összekapcsolódását, komplementaritását az interak-ciós partnerek együtt „konstruálják” (Berger és Luckmann helyzetkonstrukci-ós felfogásához hasonló módon), mégpedig szubtilis kommunikációs jelzé-sekkel és kölcsönös, bonyolult kommunikációs szabályozáson át. Az emberikapcsolatok viszont már rendkívül összetett jelenségek, itt a pszichoterápiáskoncepciók inkább értelmezési kereteket adnak, és kevésbé a konkrét kutatá-sok számára szolgáltatnak irányvonalakat.

Néhány jellegzetes kapcsolatforma azonban kivétel, mert itt a pszichoterá-pia közvetlen ösztönzõ erõ a maga konceptuális és módszertani fejlõdésével,és ezeknek területén a pszichoterápiás ismeretek elsõdlegesek és újszerûek, ésmindinkább általánosítható szabályszerûségeket írnak körül, amelyek a kap-csolatok szociálpszichológiáját alkothatják. A házasság és a család kapcsolat-rendszere, továbbá a szexuális párkapcsolat tartozik ide.

176


A házasság és a család kutatása már elõzetesen is nagy volumenû volt aszociológiai és a családgondozói (tanácsadási) érdeklõdés révén. A hagyomá-nyos megközelítés azonban a kapcsolatok dinamikáját nem tudta megragadni,csupán egyes vetületeit, illetve formai elemeit (pl. a kapcsolatok stabilitását,problémáit, az elégedettség, illetve a szubjektív értékelés mértékét stb.) vizs-gálta. A terápiás tapasztalatok azonban tisztázták, hogy a kapcsolatok bonyo-lult tudattalan szerkezeteket rejtenek magukban, amelyek rendszerjellegûek,nem lineáris, hanem körkörös oksági viszonyokat reprezentáInak, és amelyekkommunikatív folyamatokban alakulnak ki, tarthatnak fenn egyensúlyt vagybomlanak fel. Igen fontos, hogy ezek a kapcsolati struktúrák az egyéni visel-kedés különbözõ vetületeit is meghatározzák (különösen a problematikus, tü-neti viselkedést). E kapcsolati szabályszerûségek széles körben általánosítha-tó megismeréseket ígérnek (pl. Willi 1975, Gurman, Kniskern 1981 stb.).

A házaspár- és családterápiás keretekben megfigyelt jelenségek egy részejól hozzáférhetõ behaviorista, illetve klasszikus általános lélektani módszerekszámára is, és vizsgálható úgy, hogy egy adott viselkedésmódot az interper-szonális kapcsolati környezet milyen operáns kondicionális folyamatban ala-kít ki és milyen rendszer jegyében tart fenn. Nem véletlen, hogy a legegysze-rûbb családterápiás modell, Patterson modellje a legelterjedtebb, és mint né-hány évvel ezelõtt kimutatták, szerzõje vezet a többi családterapeuta elõtt azidézési index alapján képzett rangsorban. Ez a körülmény azért lehet fontos,mert itt esetleg híd alakulhat ki a hagyományos szociálpszichológiai közelítésés a családi-párkapcsolati rendszerszemlélet között, és ez mindenképpen köl-csönösen megtermékenyítõ hatású lehet.

Az összetett családterápiás modellek viszont bonyolult személyiségténye-zõket, kölcsönös tudattalan érdekviszonyokat (ilyen pl. az említett Willi általkidolgozott „kollúzió” koncepciója), kognitív elemeket stb. implikálnak. Igenérdekes e modellek sajátos módszertani gondolkodásmódja is. E kutatások-ban általában az események audiovizuális rögzítése, a rögzített anyagokkonszenzuális (több egymástól független értékelõ, megfigyelõ egyetértésén,esetleg a „delphi” módszer, vagy más hasonló megoldások nyomán kialakultegyetértésén alapuló) értelmezése és a következtetéses logika az irányadó. Akialakult ismeretek végsõ igazolása a további terápiás próbálkozásokban, il-letve azok elemzésében történik. Bizonyos értelemben tehát „kísérlet” folyikitt is, csak nem laboratóriumi, hanem in vivo, illetve teremkörülmények kö-zött, és mint látható, a kutatás és a fejlõdés távolról sem mond le az empíriáról,csupán annak kereteit igyekszik tágítani.

177


A házasság- és családterápia nyomán megfigyelhetõ az a tendencia, hogy aklinikai elméletek és tételek érdeklõdést keltenek akadémikus képzettségûkutatók között is, és ennek hatására gyakoribbak lesznek a problématerülettelkapcsolatos hagyományos – szociálpszichológiai jellegû – vizsgálatok. Ezmás – egyéni vagy csoportos pszichoterápiák esetében is rendszerint így van.Meg kell említeni, hogy a klinikai vizsgálódás és elméleti összegzés élen jár aklasszikus szociálpszichológiai megközelítéssel nyert új adatok integrálásá-ban is (pl. Haley 1971, Gurman, Kniskern 1981 stb.).

A pszichoterápia és a szociálpszichológia kölcsönhatását és ebben a pszi-choterápia befolyását (mert hiszen a tágabb tudományterületet jelentõ szoci-álpszichológia hatása inkább természetes) bizonyos fokig magyarázza az akörülmény is, hogy az utóbbi két évtizedben az eddigi különbözõ iskolára ésirányzatokra szabdalt gyógyító gyakorlat elmélete és módszertana kezd integ-rálódni. Az integráció éppen a szociálpszichológia spontán, a terápiás diszcip-línákon belül észrevétlen érvényesülését jelenti, hiszen a közös szociálpszi-chológiai szabályrendszer, a közös kommunikációelméleti modell benne a lé-nyeg. Mindinkább felismerik, hogy a gyógyító folyamat kommunikáció,amely kapcsolatok rendszerközegében módosít a viselkedésen, illetve változ-tatja meg a problematikus személyiséget. A terápiás folyamat mindig hasonlíta szocializáció folyamatához. Újabban a szocializáció koncepciója a pszicho-terápiával befolyásolandó viselkedészavarok és problémák kialakulásának ér-telmezésében is alapvetõ magyarázó elv. A közös elméleti modellben a külön-bözõ terápiás iskolák és módszerek önállósága relativizálódik, és ezek inkábbsajátos megközelítésmódoknak, stratégiáknak tûnnek (pl. Haley 1963, Buda1981 stb.).

A pszichoterápia ilyenfajta szemléletéhez fõleg a pszichoterápiás kutatá-sok eredményei vezettek. Elõbb eredményességi (hatékonysági) vizsgálatokindultak meg, ezek azt igyekeztek magyarázni, hogyan lehetséges, hogy a kü-lönbözõ irányzatok viselkedésváltoztató effektivitásában – a különbözõ mód-szerek és eltérõ elméleti háttér ellenére – nincsenek lényeges differenciák.Eleinte még azt is bizonyítani kellett, hogy a pszichoterápia egyáltalán haté-kony. Az eredményesség vizsgálata nagyon alapos konceptuális elemzést igé-nyelt, ez csak lassan, sok száz, eléggé nagyszabású vizsgálat nyomán alakultki. Így bontakozott ki, hogy operatív módon kutatták, milyen problémábanvagy viselkedészavarban milyen konkrét célok elérésére, hogyan és mifélemûveleti lépéseken át folytak a terápiák és milyen vetületekben, milyen krité-riumok szerint változtattak a pácienseken (pl. Smith, Glass 1977, Garfield,Bergin 1978, Class, McGraw, Smith 1981 stb.). Az ilyen módon körvonalazó-

178


dó operatív és integratív pszichoterápiaelmélet a hagyományos iskolákban ismindinkább teret nyer azáltal, hogy az új szempontokat az iskolákon belülikutatásokban is használják, és ezeket átveszik és asszimilálják a kiképzési ésellenõrzési rendszerek is. A fejlettebb, tudományos igényû pszichoterápiás is-kolákban a képzés fõleg arra irányul, hogy a pszichoterapeuta minél jobbantudja adaptálni készségeit és ismereteit az egyes betegek sajátos szükségletei-hez. A szupervízióban a cél az, hogy a képzésben, a terápiás gyakorlatban és akutatásban egységes és tudományosan elfogadott szempontok hálózatában le-hessen minõsíteni és fejleszteni a jelölteket.

Az így terjedõ integratív pszichoterápiás felfogás lényegében a szociál-pszichológiai szemléletet érvényesíti a pszichoterápiában és azt közelíti egy-fajta alkalmazott szociálpszichológiához. A kölcsönhatások szempontjábólelõnyös, hogy az oktatásban és képzésben is, és a szupervízióban is egyaránt adirekt megfigyelés kerül elõtérbe, és ez közelíti a gyakorlatot a kutatáshoz. Aképzésben a fiatal pszichoterapeuta megfigyelheti a tapasztaltabbak munkájátélõben (pl. egyirányú tükrön át) vagy képmagnón, és az õ munkájának ellen-õrzése is ugyanilyen eszközök segítségével mondhatjuk – a szaknyilvánosságelõtt folyik. Ezek a gyakorlati helyzetek kínálják magukat a kutatás számára, akommunikációs jelenségek és folyamatok életszerûen, összetetten, és nemegyenes változókra leegyszerûsítve jelennek meg. A pontosságra törekvõ fak-toriális kutatói közelítésnek a terepen nincs is értelme, hiszen a kérdésfelveté-sek eleve komplex szinten fogalmazódnak meg, csak így relevánsak.

Az utóbbi néhány évben növekszik a volumene a pszichoterápia integratívgondolkodásmódja nyomait viselõ kutatásoknak. Ezt persze csak nagyon bo-nyolult „empirikus” módszerekkel lehetne bizonyítani, vagyis vagy a szakiro-dalom teljes körét, vagy megfelelõ mintáját kellene folyamatában áttekinteni,hogy az általánosítás alátámasztható legyen. Erre most nincs mód, de a vázoltimpresszió az idézett irodalmon kívül a Current Contents (Social and Behav-ioral Science) gyakorlatilag teljes és az angol nyelvû könyvtermés eléggé át-fogó figyelemmel kisérésébõl ered. Az utóbbi évek néhány jellegzetes köny-ve, pl. a Studies in Symbolic Interactionism kötetei, Harré 1976, Brenner1980, Heelas, Lock 1981 stb. is ezt sugallják. A közleménybõl úgy tûnik,hogy a pszichoterápiából is származó kérdésfeltevések összetettebb vizsgála-tai jól ellensúlyozzák az akadémikus szociálpszichológia (amit pl. BerkowitzAdvancements of the Experimental Social Psychology sorozatának kötetei,vagy a Lindzey–Aronson kézikönyv kötetei és újabb kiadásai testesítenekmeg) mechanikus empirizmusát.

179


A tárgyalt összefüggés, illetve kölcsönhatás érdekes „experimentumnaturae”-ja kezd kialakulni – a szemünk elõtt – az NDK-ban. Egyrészt a cso-portpszichoterápia fejlõdése gyorsult itt fel, másrészt lendületesen nyert tereta Rogers-féle módszer, ennek sajátos német megfogalmazása, a Gesprächs-psychotherapie. A szociálpszichológiára mindkét fejlõdés erõsen hat és a köl-csönhatások különbözõ köreiben nyilvánul meg (pl. Höck, Ott, Vorwerg1981, 1982, illetve Helm 1979).

A folyóiratcikkek és a könyvek áttekintésébõl tehát az tûnik ki, hogy apszichoterápiával kapcsolatos kutató, tapasztalatgyûjtõ, empirikus (de nemokvetlen szimplifikáló) közlemények száma gyorsan és nagymértékben gya-rapszik, és a terület mindinkább sajátos szociálpszichológiai alkalmazott ku-tatási ágazattá válik. Ha ez így van, ez igen örvendetes és aktuális jelnek fog-ható fel. A szociálpszichológiának – mint alapkutatásnak vagy mint önállódiszciplínának – valószínûleg nincs szüksége, és talán nincs is létjogosultságasem a további növekedésre. Inkább szemléletének, módszertani gondolkodá-sának, elméleti közelítésmódjának, fogalmi koordinátáinak kellene fejlõdniés megtermékenyítõen behatolni más területekre. Azokon maga is bizonyosfokig megújulhatna. Ez a fajta kölcsönhatás a pszichoterápiában jól halad elõ-re, és továbbra is várható, hogy a pszichoterápiás kutatás a szociálpszicholó-giára is ösztönzõ és serkentõ, visszaható módon jeleníti meg ezt a folyamatot.

180


22. A módszerek problémája a szociál- ésszervezetpszichológiában

A hatvanas-hetvenes évek ún. „válságvitája”, amelyrõl a magyar nyelvûszakirodalomban Pataki Ferenc adott jó összefoglalót (Pataki 1976), reflek-torfénybe állította a módszerek kérdését a szociálpszichológiában. A válságérzését az keltette a szakemberekben, hogy be kellett látniuk (legalábbis azönkritikusabbaknak, és õk fõleg a fiatalok és a szociálpszichológia akadémiairendszerében vezetõ pozíciókkal nem bírók közül kerültek ki), hogy a szociál-pszichológia nem képes társadalmilag releváns ismereteket létrehozni és kü-lönösen nem képes a társadalomban felhasználható tudománnyá válni. Leg-alábbis az a szociálpszichológia, amit tudományos szociálpszichológiának –Csepeli György kifejezésével (1981) élve a szociálpszichológia „fõáramá-nak” – kiáltottak ki: a kísérletes társadalomlélektan. Pedig ennek kibontako-zása a társadalmi felhasználhatóság ígéretével indult és ennek az ígéretnek ér-dekében fektettek bele a második világháború utáni években az Egyesült Ál-lamokban hatalmas összegeket, és ezért kezdték késõbb a nyugat-európai ál-lamok is erõteljesen fejleszteni. A negyvenes évek második felének esemé-nyei, dokumentumai a szociálpszichológiában jól mutatták, milyen nagy vá-rakozást keltettek az akkori szakemberek, a Lewin-tanítványok, az akkornagy befolyásra szert tevõ úttörõk, alapítók, mint pl. Sherif, Allport (Floyd ésGordon), Newcomb, Cantril és mások. Szinte a kormányzat tanácsadó szervé-vé vált a Society of the Scientific Study of Social Problems, és a szervezõdõENSZ számára is a szociálpszichológia alkalmazását ajánlották. Ehhez képesta hatvanas évekig felhalmozódó töméntelen kutatási eredmény szinte értékte-lennek bizonyult, a kísérletes módszer kultusza miatt az összetett társadalmiviselkedésformákat felismerhetetlenné zsugorította a szûken értelmezett em-pirizmus és a logikai pozitivizmus reduktív közelítése. Az így kapott tényezõkdefiníciójában és értelmezésében nem született megegyezés, valami – ma márszinte különösnek tûnõ – ok miatt nem fordítottak gondot az alapfogalmakkonszenzuális meghatározására, így azután a vizsgálatok nehezen voltak egy-másra vonatkoztathatók. Csak az volt az érdekes, hogy a kutatások megfelel-jenek az empirikus bizonyítás szabályainak. Ha az alapfogalmak tekintetébenegyes területeken ki is alakult bizonyos rend, a keletkezõ szabályszerûségek

181

22. A módszerek problémája a szociál- és szervezetpszichológiában

nem voltak összekapcsolhatók a gyakorlati alkalmazás kérdésfeltevéseivel,illetve nem adtak többet, mint amennyit a mindennapi tudat mondott az adottjelenségrõl, vagy amennyit a pszichológiában járatlan átlagember is látott.

A „válságvitában” azt fogalmazták meg, hogy az egész tudomány rosszúton jár. De a szociálpszichológusok befolyásos többsége lényegében elutasí-totta a kritikákat, máig is ragaszkodik a régi pozitivista közelítésmódhoz, ígyhát nem is volt igazi vita. Inkább más szakemberek, mûvelt laikusok körébenkapott visszhangot a megjelenõ néhány alternatív irányzat és a hagyományosszociálpszichológia bírálata. Úgy tûnik, túl sok invesztíció történt eddig a ha-gyományos, akadémikus szociálpszichológiában és túl erõs intézményes rend-szer alakult ki ezáltal, mely ellenáll a változásnak. Talán csak a fiatalabb kuta-tónemzedékek között lesz mind nagyobb számú a szociálpszichológia meg-újulását követelõk tábora.

Az eddig alkalmazott kutatómódszerekkel kapcsolatosan azonban folytonnõ és hangosabb lesz az elégedetlenség. A hetvenes évek végétõl kezdvegyakran említik: a bajok onnan származnak, hogy a szociálpszichológiábantúlzottan erõs és domináns lett a tudományág egyik gyökere, összetevõje, éslassanként elnyomta, kiszorította a másikat, illetve a többit (Backman 1983).

Ez azt jelenti, hogy a szociálpszichológiában a pszichológia lett az uralko-dó és ez szabta meg a módszereket. Visszaszorult a szociológia, amely pedigtörténetileg az egyik alapító volt, és csökkent a kulturális antropológia súlya isa szociálpszichológiában, pedig ennek hatása a harmincas-negyvenes évek-ben nagyon érdekessé, színessé tette a szociálpszichológiai tan és kéziköny-veket, és hozzájárult ahhoz, hogy ezen a szemléletformáló színességen át so-kan higgyék és terjesszék a szociálpszichológia társadalmi missziójának fon-tosságát. Mint ismeretes, a szociálpszichológia diszciplináris kialakulásábanaz elsõ évtizedekben egyformán munkálkodtak szociológusok és pszicholó-gusok. 1908-ban jelent meg az elsõ két összefoglaló kézikönyv a szociálpszi-chológiáról, W. McDougall írta az egyiket, ó pszichológus volt, a másik E. A.Ross amerikai szociológus tollából készült. McDougall angol volt, így a kétkönyv nemcsak a két tudomány nézõpontjainak különbségeit tükrözi, hanema kor amerikai és európai tudományos mentalitásának különbségeit is. Mc-Dougall a szociális viselkedést is ösztönök alapján magyarázta, míg Ross atársadalmi szabályok keretében szemléli a viselkedést (Allport 1954). Késõbblényegében a szociológiából (Herbert Blumer és mások hatására) keletkezetta szimbolikus interakcionizmus, ami szemléletileg ma is eleven és izgalmasirányzat, és amely még mindig jogosan képviselheti a társadalmi relevanciaígéretét. Csak késõbb nagyon háttérbe szorult a befolyása a pszichológiai em-

182


pirizmus hatására, amelyet Sherif, a csoportdinamikusok (elsõsorban Lewinés követõi), továbbá a szociális percepció és kogníció kutatói vittek bele aszociálpszichológiába. A szociológiamaga is elerõtlenedett és mintegy felad-ta pozícióit a szociálpszichológiában az uralkodó logikai pozitivizmus szelle-mében, maga is kísérletes tudomány akart lenni, ha pedig erre nem volt mód,akkor legalább felmérni igyekezett matematikai módszerek és bizonyításoksegítségével. Átengedte tehát a terepet a kísérleteknek a szociálpszichológiá-ban.

Ma a kialakult, uralkodóvá vált, intézményesült és ilyen minõségében „ha-gyományosnak”, „akadémikusnak” nevezhetõ szociálpszichológia kritikusaiéppen azt igénylik, hogy a szociálpszichológia legyen újra interdiszciplináristudomány, és mind szemléletében, mind pedig módszereiben legyen nyitottmás társadalomtudományok, de elsõsorban a mai szociológia iránt (Backman1983). Úgy tûnik, a mai szociológia elõbbre tart a logikai pozitivizmus és azempiricizmus béklyóinak felszámolásában. A szociológia ma fordított utatjár, mint amit korábban megkezdett, és ami a szociálpszichológia említett fõ-áramára ma is jellemzõ, nem úgy keresi az objektív törvényszerûségeket,hogy csak kísérletezik, alapadatokat nyer és értelmez, és ezekbõl formáluniverzáliákat, vagyis eleve érdektelennek tekinti a mindennapi gondolkodáskategóriáit. Ma sokkal inkább arra figyel, hogyan képes az egyén eligazodni atársadalmi térben, hogyan és milyen elvek szerint mûködnek a szervezetek ésintézmények, tehát éppen vizsgálni és kiaknázni próbálja a mindennapi tudatún. implicit szociológiáját. Ebbõl a közelítésbõl természetesen valami beha-tolt a szociálpszichológiába is és kialakította ott az ún. interpretatív paradig-mát, amely azt keresi, hogyan konstruálják meg az emberek a szociális való-ságot (errõl lásd: Buda, László 1981, Buda 1985 stb.).

A szociológia mai célja tehát nem elsõsorban valami új, az emberi gondol-kodásból hiányzó alaptudomány ideálja, hanem éppen az „implicit társada-lomtudomány” alkalmazásainak elemzése. Nõtt tehát benne az alkalmazottterületek súlya, ezek nem másodrendûek többé, amelyeken „higított” formá-ban találhatók meg az alapvetõ tudományos elvek, hanem éppen érték bennüka gyakorlatközelítés, a korábban kényszerûnek felfogott alkalmazkodás azadott terület gondolkodásmódjához és szemléletéhez. Ma mind több alkalma-zott szociológiai területen alakul ki érdekes, lényegében szociálpszichológiaijellegû fejlõdés, amelybõl alapvetõ és nagyon messze sugárzó hatású felisme-rések, koncepciók származnak.

A szociológia megújulási erõfeszítéseinek jelei, hogy felfokozódott az ér-deklõdés a szervezetek, intézmények iránt, nemcsak a szervezetszociológia

183


erõsödött meg, hanem minden alkalmazási vetületben a szervezeti aspektusfelé fordult a figyelem. A szervezeteket lehet ugyan makroszociológiailag isvizsgálni, de bennük mindig jelentõs az emberközeli problémák sora, elõtér-ben vannak alkalmazási vonzatok, tehát a szervezeti szociálpszichológia,amit egyszerûsítve szervezeti pszichológiának mondhatunk. A szervezetipszichológia fejlõdése lényegében a szociológiai jellegû szociálpszichológiarekonstrukciójának megvalósulása és ebben rejlik a szociálpszichológia meg-újulásának nagy lehetõsége.

Éppen ezért helyes a módszerek kérdését együtt vizsgálni a szociálpszicho-lógia és szervezetpszichológia szempontjából. A szervezetpszichológia jó-zan, természetes dimenziót biztosít a szociálpszichológiai problémák kezelé-sében, olyan kontrasztot ad, amelybõl a szociálpszichológia kritikái jobbanérthetõk. Csak két példát érdemes megemlíteni, az egyik a kísérlet kérdése, amásik a szociális viselkedés determinánsainak ügye. A szervezet evidens mó-don a szociális viselkedés erõtere, ez adott valóság, mégpedig igazi „szociálistény”, a fogalom durkheimi értelmében, vagyis az egyes embertõl független,mintegy az „elõtt” létezõ meghatározó. A szervezetben irreleváns a kísérlet,hiszen a szervezeti folyamatok szüntelenül „kísérleteznek” az emberekkel,változtatják a feltételeket, feladatokat állítanak tagjaik elé, konfliktushelyze-teket idéznek elõ, minõsítenek és büntetnek stb. Nincs szükség tehát a kísérletmesterséges körülményeire, és eleve értelmetlen az a rejtett módon biolo-gisztikus elõfeltevés, hogy a szociális viselkedés fõ mozzanatai az egyénenbelül vannak. Csakis ez a rejtett elõfeltevés ad ugyanis értelmet a laboratóriu-mi kísérletnek, csak ebbõl, a pszichológiára oly jellemzõ premisszából lehetremélni, hogy a laboratóriumi kiscsoport létrejön, ha csoportnyi embertösszehoznak és interakcióra kényszerítenek, és az így megfigyelhetõ szabály-szerûségek a csoport szabályszerûségei. Vagy egyáltalán, hogy az az interak-ció és a kommunikáció, ami két ember között laboratóriumi feltételek közöttlétrejön, és hogy ennek vizsgálatából meg lehet állapítani törvényeiket. Havalóban meg lehet állapítani, akkor ez szükségszerûen az egyénbõl, annak bi-ológiai lényegébõl, végsõ soron tehát idegrendszerébõl, neurotranszmitte-reibõl vagy agyi struktúráiból ered. A szervezet realitása eleve kritikát jelent ahagyományos laboratóriumi közelítéssel szemben.

A módszer kérdésére visszatérve, a legbefolyásosabbá vált szociálpszicho-lógiai áramlat alapmódszere gyakorlatilag a kísérlet lett. Bár a módszertanikézikönyvek és egyetemi kurzusok megemlítették a megfigyelést is a szociál-pszichológiai módszerek között és kénytelenek voltak elfogadni az interjút is,elsõsorban a kísérlettel foglalkoztak. Az interjúból a szociálpszichológia leg-

184


inkább annak strukturált változatát tartotta meg, mégpedig a standardizált kér-dõívet, ill. a különbözõ skálákat. Ezeknek metodológiája ugyanis sok analógelemet tartalmazott a kísérlettel. A standardizált kérdõív általában nem vala-mely egyén tulajdonságait akarta megragadni, hanem inkább egy csoportét,sokaságét (az egyén legfeljebb ennek tagjaként, ehhez viszonyítva lehet érde-kes a maga individuális jegyeivel). Itt tehát a nagy számok jelentenek biztosí-tékot az esetleges egyéni torzításokkal szemben. A skálák konstrukciója pediglegtöbbször olyan, hogy az egyén tudatától független mögöttes változókatpróbál megragadni. A jellegzetes példák az attitûdskálák, amelyek azutánrendszerint faktorelemzés révén válnak értékelhetõvé. Jellegzetes példa aGuttman-skála, amely attitûdök intenzitását méri. A kérdõívek és a skálák apozitivista, empirikus szociológia hatását tükrözik, részben pedig a szemé-lyiséglélektanét, amelyben a skálák fõleg a differenciállélektani kérdésfelte-vések megválaszolását, vagy pedig a klinikai személyiségpszichológia igé-nyeit elégítik ki.

A kísérletet, mint ismeretes, azért tartották a legtudományosabb módszer-nek, mert függetleníthetõ a vizsgált személytõl, lehet õt teljesen félre is vezet-ni. Elvileg a kísérletvezetõ is olyan helyzetbe kerül, hogy nem tudja befolyá-solni a kísérlet eredményét. A kísérleti személyek álcázó tájékoztatása szinterendszer a szociálpszichológiai kísérletben, nehogy szándékaik vagy elképze-léseik valamilyen irányba tereljék az eredményeket. Egy kísérletkritikai szö-veggyûjtemény címe szellemesen állapítja meg, hogy a szociálpszichológiá-ban az a jó kísérleti személy, aki nem gondolkodik (Bungard 1980). A kísérle-ti elrendezés e sajátosságának számos etikai vetülete van, amely az utóbbi kb.másfél évtizedben meglehetõsen sok vita tárgya (pl. Cochrane 1973, Bhumer1982 stb.). A kísérleti helyzet ugyanis pszichikus ártalmakat okozhat a kísér-leti személyeknek (akik többnyire diákok és bizonyos mértékig kiszolgálta-tottjai a kísérletezõnek). Még a legegyszerûbb szociálpszichológiai kísérletekis árthatnak a kísérleti személyek énképének, önértékelésének. Már a Sherif-féle alapkísérlet is alkalmas arra, hogy a kísérleti személyt önmagában meg-rendítse, hiszen tapasztalhatja hogy ítéletei, véleményei mennyire manipulál-hatók. A „beépített” kísérleti személyek felhasználása, amely többek közöttaz Asch-féle csoportkísérletekre jellemzõ, különösen alkalmas arra, hogy azigazi kísérleti személyben megrendítse az önmagába saját ítéleteibe vetett hi-tet. Ez különösen diákok esetében nem elõnyös dolog. Még komolyabb etikaikifogások merültek fel Milgram és Zimbardo kísérleteivel szemben mivelezekben a kísérleti személyek egy részében olyan benyomások keletkeznekhogy õk értéktelen, szadista, fasisztoid emberek, hiszen kínozták társaikat. A

185


Zimbardo-kísérletben a „foglyok” viszont ténylegesen elszenvedték az„õrök” atrocitásait. E kísérletek nyomán szerencsére életbe lépett néhányhasznos etikai szabály, pl. a „debriefing”, a kísérlet utáni teljes felvilágosításés a kísérleti személlyel való pszichológiai foglalkozás szabálya, de kétséges,hogy ezt mindenütt betartják-e.

A kísérlet igazi problémája azonban az, hogy a kísérleti személy valójábangondolkodó lény és bonyolult szempontok szerint igyekszik alkalmazkodni akísérleti szituációhoz. E szempontok között található egy sor rejtett elvárás,amit a kísérleti elrendezés és a kísérletezõ szakemberek (vagy asszisztenciá-juk, hiszen pl. az ismert parapszichológus, Rhine kísérleteinek torzulásai vé-gül is vezetõ asszisztensére voltak visszavezethetõk, aki fõnöke iránti rajon-gásból meghamisította az eredményeket) akaratlanul is kommunikálnak a kí-sérleti személyek felé. A probléma az utóbbi 20 év szociálpszichológiai iro-dalmából jól ismert, Orne, Sarbin és különösen Rosenthal munkássága nyo-mán (noha ez az irodalom a szociálpszichológia „kísérletes fõárama” mellettmeglehetõsen perifériára szorult). A kísérletezõ hatása, az ún. experimentereffect vagy experimenter bias, mindig arra irányul, hogy a kutatási hipotézis-ben megfogalmazott eredmények jöjjenek ki. A hatás hasonló ahhoz a szug-gesztív effektushoz, amit gyógymódok vagy gyógyszerek kezdeményezõigyakorolnak a betegekre, és ami miatt a klinikai farmakológiában be kellettvezetni a placebokontrollt és az ún. kettõs vak kísérleti elrendezést. Ritkán azis elõfordulhat, hogy a kísérletezõ elvárásainak akaratlan jelzése lehetõvé te-szi a kísérleti személyeknek hogy érzékeljék, mit vár tõlük a helyzet és vala-milyen okból éppen ne azt tegyék. A kísérleti elrendezés jelzései viszontgyakran kaotikusak, ezek miatt az eredmények torzulásai sokszor kiszámítha-tatlanok.

A kísérleti közelítés tehát nem csupán a mögötte rejlõ redukcionista szem-lélet és a mintegy elidegenítõnek mondható behaviorista metodológia miattproblematikus, hanem még saját logikáján belül is nagyon törékeny és bi-zonytalan. Voltaképpen e ténynek ma már le kellett vonni a tudományszerve-zési konzekvenciáit, ez azonban még várat magára, az akadémikus tudomány-struktúra az említett módon, fut a pénze után”. A metodológiai dilemmák per-sze nem csupán „kényes természetük” és kellemetlen konklúzióik miatt szo-rultak háttérbe a hatvanas évek szociálpszichológiájában, hanem az akkoruralkodó általános elméletellenesség miatt, ami az empirizmus hangsúlyozá-sa és az ún. „arm-chair theoretizing” vagy „arm-chair philosophy” elítélése je-gyében alakult ki. Jellemzõ példa erre Gergen egyik írása, amely 1973-ban je-lent meg Social Psychology as History címen (Gergen volt az, akinek egy

186


kongresszusi elõadása kapcsán kezdõdött a Pszichológia címû folyóiratban amódszertani vita). Ez a cikk a késõbbiekben sok hivatkozás tárgya lett, aCurrent Contents (Social and Behavioral Science, 1982. nov. 22., vol. 14. no.47. 18. o.) címû információs kiadvány This Week’s Citation Classic rovatá-ban ezért külön is megemlékezett róla, mert a szakirodalomban található többmint 190 hivatkozás miatt az egyik legtöbbet idézett (tehát a scientometriaszempontjai szerint nagyon befolyásos) szociálpszichológiai közlemény lett.Ez a rovat mindig megszólaltatja a szerzõt is. Gergen nyilatkozatában kifejti,hogy e cikk anyaga már régen készen állt, nem tudta azonban közzétenni.Csak miután egy sor kísérleti munkája is megjelent és tagja lett a Society forExperimental Social Psychology elnevezésû társaságnak, amit Gergen „anelite organization”-nek nevez, akkor fogadta el a lap a cikket, de akkor is aligsikerült közölnie, mert a lap tudós lektorai közül senki sem vállalta, hogyilyen „elméleti” cikkekkel foglalkozik… E problémákról Gergen újabb írásaiis bõségesen szólnak (Gergen 1978, 1982). A helyzetre az is jellemzõ, hogy akísérletkritika elõször csak kísérleti formában jelenhetett meg, vagyis Orne ésRosenthal kísérletileg volt kénytelen bizonyítani, hogy a kísérlet számos új-szerû hibalehetõséggel bír…

A késõbbi szociál- és szervezetpszichológiában a kísérleti módszer felvál-tódása – mai benyomásaink szerint – valószínûleg a Thomas Kuhn-féle para-digmaelmélet (Kuhn 1982) szerint fog végbemenni. Mint már többször emlí-tettük vagy utaltunk rá, a klasszikus metodológia és a kísérletkritika lényegé-ben nem konfrontálódik egymással, viszont a kísérletkritikából (is) eredõ újmódszertani gondolatok mind hangosabbá és elfogadottabbá válnak, és példá-ul a szervezetpszichológiában szinte uralkodóvá is lettek. A régi paradigmatehát lassanként kihal, az új kibontakozik. Az új szemléletnek különbözõ teo-retikus megalapozásai is létrejöttek, ilyen a megújhodott szimbolikus inter-akcionizmus, az ún. mindennapi tudat kutatása (pl. Douglas 1970), az eto-genia (Váriné 1982) vagy az etnometodológia (Hernádi 1984). Az új paradig-ma még nem fogalmazódott meg, egyik szemléletmód sem gyakorol ma mégdöntõ befolyást. Ha valahogy jellemezni akarjuk, akkor azt a már említett kö-rülményt kell aláhúznunk, hogy az új szociálpszichológia nem a tudaton kívülkeresi a szabályszerûségeket, hanem a tudatban is tükrözõdõ kognitív-emoci-onális mûveletek explikációjában. Fontos azonban az új módszertan is, amelynem elsõsorban egyes módszertani eszközökben definiálja önmagát, hanem afogalmak tisztázásának igényében, koncepciók kidolgozásában, komplexmodellek követelményeiben. Ez a módszertan ugyanakkor nem korlátozegyetlen hagyományos szociálpszichológiai szemléletet sem, inkább úgy le-

187


het jellemezni, hogy elõsegíti és felszínre engedi azokat az irányzatokat, ame-lyeket korábban a kísérletes módszer elnyomott. Még a behaviorista szemléletis teret kap, hiszen továbbra is lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy csaka megfigyelhetõ viselkedés a vizsgálódások egysége. Természetesen még akísérlet sem tiltott, idejét múlta, csak kevés kivételtó eltekintve nem laborató-riumban, hanem terepen történik, hiszen az új szociálpszichológiai közelítés-mód a való életben, a társadalmi valóságban megnyilvánuló viselkedési, ill.interperszon ális megnyilvánulásokra kíváncsi. A társadalmi valóság szinteállandóan tartalmaz quasi kísérleti helyzeteket, „experimentum naturae”-kat.A szervezet ismét kitûnik abból a szempontból, hogy ebben állandóan naturá-lis „kísérletek” folynak, hiszen a szervezetek lételeme a változás, a változáspedig jelentõs részben voluntáris feltételváltoztatások nyomán alakul ki.Többnyire a vezetés az, amely változtatja a szervezeti szabályokat, módosít astruktúrákon és a jellegzetes szervezeti folyamatokon és ezeken át igen mély-rehatóan befolyásolni képes a szervezeti rendszert. Az ilyenfajta változásnak– változtatásnak – a szervezeten belül is megvan a maga belsõ monitorizálásiés értékelési igénye, a mindennapokban is végbemegy tehát az, amit a mód-szertani kézikönyvek az intervenciós kísérletek jellegzetes „elõtte-utána” el-rendezésében leírnak. Még a kontroll (a fogalom metodikai és nem a szerve-zetekkel kapcsolatosan különösen gyakran használt kontrollálás, uralom alatttartás értelmében) meggondolásai is érvényesülnek, hiszen a szokványos ve-zetõi vagy szervezõi gondolkodás is a ceteris paribus elve szerint értelmezi akülönbözõ változtatások eredményeit. Ezt azért érdemes külön is hangsúlyoz-ni, és a szervezetpszichológia példáján tisztán látni, mert így világos, hogy atudományos közelítés az emberi jelenségekhez nem sajátos, a hétköznapi va-lóságvizsgálattól elütõ módozat, hanem csupán annak egyfajta változata,olyan változata, melyben egyfelõl a félreértések, tévedések, hibák kiküszöbö-lése fontos, másfelõl pedig nagyon lényeges az igazolás és a validáció. Ezutóbbi nem feltétlen bizonyítás, hanem logikai valószínûsítés és argumentá-ció alapján is történhet. A klasszikus laboratóriumi kísérlet a bizonyítás meg-szállottja volt, az újabb szociálpszichológiai módszertan a komplex összefüg-gések tudatában nem tartja ezt olyan jelentõsnek, inkább a konszenzualitást, akövetkeztetésekhez való eljutás áttekinthetõségét húzza alá. A laboratóriumikísérleti kultusz azzal, hogy a kísérletben manipulálható változókat ennyirereflektorfénybe állította, lényegében obskurálta a konszenzuális háttéreleme-ket és a kísérletekkel együtt járó argumentációs kontextust.

Így azután ma kevés a teljesen behaviorista szemléletû szervezetpszicholó-giai irányzat és a tiszta elvû behaviorista közelítés ritka (míg az akadémikus

188


szociálpszichológiában, mint említettük, tovább tart a laboratóriumi kísérletés a logikai pozitivizmus uralma). Nagy a kognitív szemlélet befolyása. Eztöbb okból is magyarázható, a kognitív szociálpszichológia a hagyományosszociálpszichológiában is nagy fejlõdésben van, fõleg kognitív-behavioristafelfogásban, ha jól megnézzük a régi skinneri „verbal behavior” paradigma je-gyében, elsõsorban szövegprodukciók és ezekkel kapcsolatos választási, pre-ferálási és döntési viselkedés kutatásában. Jellegzetes példa erre az attribúcióselmélet. A kognitív szemlélet híd a már szóba került új módszertani fejlemé-nyek és a hagyományos szociálpszichológiai nézõpontok között, hiszen amindennapi viselkedést vezérlõ szabályok és szabálygenerációs folyamatokis kognitív természetûek, és minden kognitív hangsúlyú kutatás keresi a ma-gatartás és az emberi viszonyok értelmezési szempontjait, kategóriáit, ideoló-giáit. Az új iskolák és irányzatok egyike sem hiszi a mindennapi életben aktívszemélyiséget csalhatatlannak vagy abszolút objektív megismerõnek (bár-mennyire is csodálatos az emberben felhalmozott implicit társaslélektani is-meretanyag és készségtömeg, ha a régi szociálpszichológia emberképe felõlnézzük), mindegyik számol a „hamis tudat” problémájával, tudja kezelni adifferenciális lélektani szempontokat (vagyis az egyének képességbeli, kom-petenciabeli különbségeit az élet gyakorlatilag minden területén) és valami-képpen magyarázza a patológiát is, tehát a személyiség olyanfajta eltolódásátaz interakciókban, amely már az adaptációt vagy a társadalmi cselekvést meg-nehezíti vagy akár lehetetlenné teszi (és esetleg szankciókat is von magaután). Kiindulópontja azonban az a korszakalkotó gondolat is, amelyen mintvalami pilléren a szimbolikus interakcionizmus – minden új irányzat, új szoci-álpszichológia szülõje – alapul, az ún. Thomas-féle teoréma, amely azt állítja,hogy amit az emberek a társadalomban valósnak, létezõnek definiálnak, azvalós lesz minden következményében (if men define something real, it be-comes real in every consequences…) Ez azt jelenti, hogy az interakciók rend-szerének szabályozása igen gyakran operál az emberrel, emberi viszonylatok-kal vagy a társadalommal kapcsolatos hamis tudati elemekkel, melyek azon-ban így funkcionális szerepet kapnak.

A szimbolikus interakcionizmus az emberközi érintkezések jelentését, ér-telmét (meaning) kutatja, ilyen módon közel áll a mai kognitív teóriákhoz, dea megértõ lélektanhoz vagy a Weber-féle megértõ szociológiához is. A jelen-tés összetett vonatkozásainak nagy a jelentõsége a szervezetpszichológiában,hiszen a szervezeti normák és értékek rendszerében minden megnyilvánulás-nak van valamilyen helyértéke, értelme, és csak erre vonatkoztatva érthetõmeg. Attól függõen, hogy ez a jelentés, értelem milyen szinten fogalmazódik

189


meg, különbözõ szemléleti módon kapcsolódhatnak be, pl. lehetnek a rejtettcsoportviszonyok, az informális csoportviszonyok a vonatkoztatási keretek.Ebben a nagyságrendben a szervezeti jelenségek jelentései a csoportdinami-kára, a Human Relations által vizsgált csoportazonosulási és involvációserõkre, vagy a szervezetfejlesztésben felszínre kerülõ csoportközi relációkravonatkoznak. De lehet a vonatkozás alapja az emberek tudattalan folyamatai-ból összeálló csoportfantáziák és csoportfélelmek, amelyeknek rendszeras-pektusait a szervezetfejlesztés ún. Tavistock-féle modellje próbálja vizsgálniés tudatosítani (Lawrence 1979).

A jelentés szempontja számos régi szociálpszichológiai kérdésnek új tar-talmat ad, sõt, tulajdonképpen kimutatható, hogy a kísérleti szociálpszicholó-giában is tekintetbe vették, azonban csupán implicit módon. A norma mint vi-selkedésszabályozó tényezõ (tehát nemcsak a Sherif-féle paradigma jegyé-ben, amikor a norma a csoport közös (akár rejtett) szabálya, például a klasszi-kus értelmezésben is úgy hat, hogy a személyiség tudja, hogy van az adott szi-tuációban valamilyen elõírás, amelynek megfelelõen viselkedni kell, és a szi-tuáció többi résztvevõi is tisztában vannak ezzel, az adott viselkedésmódot el-várják, igénylik, elmaradását szankcionálják (Shibutani 1961). A norma körültehát zajlik a kognitív folyamatok sora, amely folyamatokban „definiálódik” aszituáció, amelyben a normának érvénye van, amelyben a cselekvõ személyi-ség felismeri a szituációban részt vevõ többi személy figyelmét vagy oda nemfigyelését, a normát esetleg érvénytelenítõ kivételes körülményeket stb. Mintaz etnometodológia kimutatta, a norma körüli kognitív mezõ, ha alaposanmegvizsgáljuk, egészen bonyolult szerkezet, mint ezt Garfinkel ismert példá-ja mutatja, a kisfiúé, aki pénzérmét kér apjától és mûködteti a parkolóórát,mert tudja, hogy órás helyen parkoláskor ez a szabály, ha viszont ezt az egy-szerû helyzetet meg akarjuk magyarázni és a cselekvés mozzanataira rákérde-zünk, mindig új háttérösszefüggések bontakoznak ki (Garfinkel 1967). Amindennapi gondolkodásban benne vannak ezek az összefüggések, és a szoci-álpszichológiai kutatás során is automatikusan aktiválódnak, ha a kiválasztottváltozókat kell értelmezni, akár a laboratóriumi kísérlet keretében is.

Ezek az összefüggések a szimbolikus interakcionizmus egyik érdekes ága-zatában, a szerepelméletben és az ebbõl kiinduló szerepkutatásban már bo-nyolult módon felszínre kerülnek. Ez az elmélet G. H. Mead, R. Linton és má-sok felfogásában szövegezõdött meg, elõször a szociális viselkedés értelme-zési kerete volt, késõbb csaknem elapadt, kiszáradt, amikor megpróbálták be-lekényszeríteni a laboratóriumi kísérletezés feltételeibe (pl. Newcomb, Balesstb.). Itt ugyanis teljesen keresztmetszeti és az aktuális csoporthelyzetre vo-

190


natkozott viselkedésforma lett. Az ötvenes évek második felében a szocioló-giai kutatásokban éledt újra a szerepfogalom (Merton 1957, Banton 1965stb.), majd néhány új fogalmi kategória bevezetésével (a szerepvállalás új ér-telmezése, szerepbizonytalanság, szerepkonfliktus, szerephálózat, „szerep-küldés” (role-sending = a szerephelyzet definíciójának kommunikatív kifeje-zése stb.) szociálpszichológusok olyan konceptuális apparátust hoztak létre,amely a szervezeti viselkedés igen összetett elemzését tette lehetõvé. Mégmennyiségi paramétereket is lehetett ennek során alkalmazni, tehát az új sze-repparadigmából is származtatható empirikus kutatás. Az egyik alapvetõvizsgálat iskolákban folyt (Gross, Mason, McEachern 1958), a másik ipariüzemekben (Kahn et al. 1964). Az iskola az alapvetõ szerepszemléletû vizs-gálat utáni két évtizedben is a szervezetpszichológiai és szervezetszociológiaielemzés egyik fõ terepe maradt (Niederberger 1984). A szerepelmélet jegyé-ben fogant vizsgálatokat érdemes reflektorfénybe állítani, ezek a szervezetiviselkedés jelenségeinek különleges szociálpszichológiai értelmezését tesziklehetõvé. Sajnálatos módon az empirikus „fõáram” a különleges értékû sze-repelméleti megközelítést is háttérbe szorította, és az a sajnálatos helyzet álltelõ, hogy még a nyugat-európai, sõt, az amerikai szociálpszichológusok közülis kevés ismeri pl. Kahn és munkatársainak vizsgálatait. A szerepszociológiánés általában a szociológián belül ezek a kutatások jól ismertek, bár sajnos ott istúl soknak tartják a bennük lévõ teoretikus tartalmat. A helyzet megértéséhezhozzátartozik, hogy az amerikai szociológia integráns részének tartja a szoci-álpszichológiai elméletet és szemléletet, ezért érthetõ, hogy ott a szemléletifontosságú fejlemények recepciója jobb. A szociológiában középpontbanlévõ szociálpszichológia komoly gondokat okozott a szocialista országokbana hatvanas évek elején, amikor a szociológia és a szociálpszichológia befoga-dása aktuálissá vált. Korábban ugyanis ezeket a diszciplínákat mint polgári ál-tudományokat elutasította a marxista társadalomelmélet, és úgy minõsítetteõket, hogy ezek a tömegek félrevezetését célozzák. A fõ vád az volt ellenük,hogy „elpszichologizálják” az alapvetõ társadalmi törvényszerûségeket, kü-lönösen a társadalmi konfliktusokat és ellentmondásokat. A hazai szociológi-ai irodalomban ennek a problémának tükrözõdését számos közleményben, pl.Hegedûs András korai írásaiban nyomon követhetjük. Az „elpszichologizá-lás” éppen a szociálpszichológiai tartalomra vonatkozott (mint ezt Szalai Sán-dor már akkor próbálta magyarázni, de eleinte kevés eredménnyel), ami szo-katlan volt az akkori és itteni társadalomtudományi gondolkodásmód számá-ra, amely csak „objektív” és „makroszociológiai” törvényszerûségeket kívántelismerni. Ez az elzárkózás sajnos arra vezetett, hogy a hatvanas évek közepé-

191


re a szociálpszichológia elfogadása csak az experimentális, laboratóriumimegközelítésre vonatkozott, a Szovjetunióban is és nálunk is. A kísérlet a ma-terializmus elveire tudott appellálni, sajnos a marxizmus másik alappillére(amely pedig a marxizmus klasszikusainak írásaiban világosan megfogalma-zódik), a történelmi materializmus figyelmen kívül marad. Pedig a kísérletesszociálpszichológia paradigmáját véve alapul, Marx és Engels állításainaksora a különbözõ társadalmi-történelmi eseményekrõl, a társadalom és az em-ber viszonyáról stb. merõ spekulációnak, „arm-chair philosophy”-nak mutat-kozott volna… Talán messze vezet vagy egyenesen vakmerõnek tûnhet emlí-teni, hogy az új, interpretatív paradigma, az „implicit” pszichológia és szocio-lógia növekvõ értékelése esetleg még arra is alkalmas, hogy olyan társa-dalomátalakító elméletek ismeretelméleti háttere is legyen, mint a marxistatársadalomelmélet és emberkép.

A szociál- és szervezetpszichológia tehát nyilvánvaló áttérési fázisban vana természettudományokat utánzó, szûken értelmezett empirikus megközelí-tésbõl a komplex, a mindennapi megismerés és kognitív viselkedésvezérléselveit jobban tekintetbe vevõ módszertani szemlélet felé. Ez utóbbi jegyébena megfigyelés lépett elõtérbe a módszerek között, továbbá a megfigyelésselszerzett adatok értelmezése, ebben maradt helye a matematikai módszereknekés a kontrollnak, de a fõ szerep a fogalmi elemzésé, és ebben számos új elmé-leti irányzat ad támpontokat.

A tárgyalt kérdéseket igen részletesen lehetne kifejteni és argumentálni, eztulajdonképpen monografikus terjedelmet igényelne. A gondolatsor befejezé-seként esetleg megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy a szociálpszichológiá-ban is és a szervezetpszichológiában is talán mindig a hétköznapi problémaér-zékenység és a natív helyzetelemzési készség volt az irányadó, csak a kísérle-tes elv uralma miatt ezt „disszimulálni” kellett. Számos példát lehetne errehozni. Jellegzetes példa erre a szervezetpszichológia egyik alapkísérlete, azún. Hawthorne-kísérlet, ami a csoportdinamika számára is kiindulópontnakszámít (Homans 1950 stb.). Az errõl beszámoló eredeti közlemény (Roetlis-berger, Dickson 1939) a kísérletrõl még hûségesen számot ad. Ám mint ezmás tudományterületeken is lenni szokott, a klasszikusokat késõbb kevesenolvasták, csupán a vizsgálat konklúziója, a kis csoport – az informális csoport– döntõ jelentõsége vált ismeretessé. Pedig még az ötvenes évek elején is je-lent meg olyan szociológiai-szociálpszichológiai módszertani kézikönyv,amely ebbõl a vizsgálatból kiindulva hangsúlyozza a Bogers-féle nondirektívinterjú jelentõségét a társadalomtudományi kutatásokban, éppen a komplexösszefüggések megragadása szempontjából (Madge 1953). A korszak uralko-

192


dó társadalomtudományi módszertani tankönyvében azonban mindezekrõlmár nincs szó, itt a második világháborús katonai szociológiai és szociálpszi-chológiai vizsgálatokban vezetõ szerepet kapott, szorosan vett empirikus me-todikák találhatók csak (Goode, Hatt 1952), tehát azok a módszerek, amelyeka The American Soldier címû, többkötetes reprezentatív kiadványban szere-peltek. Ugyanez a „sztori” több más kutatási témáról is elmondható (pl. refe-renciacsoportok, identitás, self stb.). Itt lenne az ideje annak, hogy ezek a ko-rai kezdemények ma teljes polgárjogot nyerjenek, módszertani vonatkozás-ban is.

193


III.PSZICHOTERÁPIA ÉS

MENTÁLHIGIÉNÉA) NÉHÁNY

SZEMLÉLETI KÉRDÉS

23. Rogers és a személyközpontú irányzat amai pszichoterápiában

Carl Rogers iskolája napjainkban a pszichoterápia egyik vezetõ irányzata.Az iskolának az idõk folyamán többféle megnevezése volt. Rogers eleintenem akart elkülönülni, valami újat alapítani. Gyakorlati módszert keresett,aminek segítségével viszonylag rövid idõn belül hatni lehet emberekre, meglehet változtatni beállítódásaikat és viselkedésüket a legkülönbözõbb alkal-mazási vetületekben. A harmincas években, amikor Rogers tevékenysége ki-bontakozott, csak a pszichoanalízis állt rendelkezésre mint tudományosanmegalapozott pszichoterápia, ennek viszont terepen korlátozott volt a hasz-nálhatósága, a klasszikus analitikus szituáción kívül. Mind több rendelés éstanácsadó központ nyílt azonban, ahová problémás, bajba jutott vagy neuroti-kus emberek segítségért fordulhattak, és az ilyen helyeken dolgozó szakem-berek valamilyen speciális módszert igényeltek. Számukra dolgozta kiRogers a tanácsadás módszereit. Sokáig nem is tartotta pszichoterápiának azt,amit csinál, nyilván ekkor a pszichoterápia szigorúbb definíciója, a pszichoa-nalízis modellje lebegett a szeme elõtt. Késõbb saját elméleteit és metodikájáta megközelítésmód fogalmával fejezte ki, és csak az életmû utolsó évtizedei-ben fogadta el az irányzat, iskola vagy – elvontabb értelemben véve – a metó-dus elnevezést. Közelítésmódját hosszú ideig váltakozva hívták nondirektívvagy kliensközpontú módszernek, és csak nemrég tevõdött át a hangsúly aszemélyközpontú jelzõre. Ma használatos egy átfogó elnevezés is, aminekhallatán elsõsorban Rogers irányzatára gondolunk, a humanisztikus pszicho-lógia. Ez azonban többféle gondolatrendszer gyûjtõfogalma, kifejeziCharlotte Bühler holisztikus személyiségelméletét, Rollo May és mások eg-zisztencialista lélektanát, Maslow személyiségfelfogását és általában az ún.szelfteóriákat. A humanisztikus pszichológián belül Rogers rendszere azértkerült középpontba, mert az egyetlen elmélet, amelynek alkalmazható terápi-ás technikája és terápiás elmélete van. De történetileg is a Rogers körül tömö-rülõ növekvõ tábor volt a magva azoknak, akik az ötvenes években a huma-nisztikus pszichológiát mint az amerikai pszichológia és pszichoterápia ún.„harmadik erejét” (third force) – a pszichoanalízis és a behaviorizmus mellettiharmadik fõáramát létrehozták.

195

23. Rogers és a személyközpontú irányzat a mai pszichoterápiában

Maga ez a fejlõdés is érdemes közelebbi vizsgálatra. Rogers irányzatánakmegjelenése elõtt nem volt példa arra, hogy pszichoterápiás iskola szövetke-zett volna valamely más iskolával, vagy pszichoterápiás rendszeralkotó elfo-gadta és beépítette volna elméleteibe más szemlélet koncepcióit. Ismerjük apszichoanalízis fejlõdéstörténetének szüntelen határvédelmi villongásait, alefûzõdõ iskolák máig tartó elkülönülését, sõt, az egymás mellett egzisztálóintézetek és csoportok elzárkózását egymástól, annak ellenére, hogy legtöbb-ször sem elméleti, sem módszertani nézeteltérés nincs közöttük. És.ismerjük aviselkedésterapeuták gõgjét – hübriszét –, ami az összes többi „tudományta-lan” módszer lebecsülésében nyilvánul meg. Egyik nagy áramlat sem tudtamegnyitni határait, s mert az állítást a pszichoanalízissel kapcsolatosan szük-ségtelen is argumentálni, inkább az igényelne némi magyarázatot, hogy miértnem tekinthetõ igazi nyitásnak a behavior terápiákon belül az ún. kognitív for-dulat.

Rogers és tanítványi köre sohasem igyekezett õrizni a határait, és ennekjele az egyesülés a humanisztikus eszme, a szelf elméletek, ill. a személyiségún. növekedési (growth) modellje jegyében. Igaz, Rogers irányzata számáranem is volt olyan tét, érdek, ami az elkülönülést motiválta volna, míg a pszi-choanalízis számára ott volt a képzés és a terápia piacszabályozási” feladatkö-re, továbbá a cél, hogy behatoljon a medicinába és a pszichiátriába és magá-hoz vonja ennek kontrollpozícióit, vagy pedig a behavior-terápiák számára azakadémiák, egyetemek, tanszékek és kutatóintézetek feletti uralom, amelyegyben a mögöttük álló állami és alapítványi pénzforrások uralását is jelenti.Ilyen értelemben Rogers iskolája sohasem jelentett hatalmat, igazitársadalmi-institucionális erõt, hanem inkább eszmei erõt képviselt (jóllehetegyes intézményei vagy egyes országos szervezetei jelentõs struktúrákat fej-lesztettek ki és komoly erõforrások felett rendelkeznek). Maga ez a nyitottságis alapvetõ érték Rogers rendszerében, amely soha nem igyekezett semmit„szabadalmaztatni” koncepcióiból, nem engedte soha befolyásra az ortodoxi-át, folyamatosan átvett és átadott eszméket. A személyközpontú megközelítés– ma már látható – harmonikusan fog beolvadni a személyiséglélektan és apszichoterápia fejlõdésébe, történeti szakaszként marad önálló és nem hagyhátra megcsontosodott és önmagát túlélt intézményeket és szakmai szerveze-teket. A nyitottság és a „nonposszesszív” iskola és rendszeralkotás megnyil-vánul abban, hogy Rogers sokféle tudományos folyamatot termékenyítettmeg, és ezért az irányzat sohasem igényelte az elismerést. Számos – szintemeghatározó – hatásról még az irányzaton belül is alig tudnak. Ki tudja pl.,hogy a nondirektív segítõ viselkedés technikája, az ún. „terapeuta-változók”

196


megvalósítása volt a szociológiában és szociálpszichológiában az ún. mélyin-terjú vagy a struktúrálatlan interjú alapmodellje? A szociológiai módszertanrégi tankönyvei (pl. Madge 1954) bõven írnak errõl. Ki tudja azt, hogy Rogersnemcsak úgy volt úttörõ a csoportkutatásban és a csoportpszichoterápiák ki-bontakozásában, hogy chicagói éveiben, 1947-tõl kezdve nemcsak csoporto-kat vezetett egyetemistákkal, betegekkel – kliensekkel –, hanem kiképzési cé-lokra megalkotta az encounter-csoportok elsõ modelljét is és felhasználtaarra, hogy felkészítse a hazaáramló második világháborús katonák pszicholó-giai ellátására a szakembereket, az alakuló Veterans Administration intézmé-nyein belül. 1947-ben indultak meg a tréningcsoportok is Lewin iskolájában,Bethelben, a National Training Laboratories keretében, de ez az esemény sok-kal ismertebb, mint Rogers említett tevékenysége. De õ nem csak így hatott,egykori munkatársai voltak a híres Hawthorne-kísérlet szakemberei, akik aGeneral Electric üzemeiben vizsgálódva felismerték a kiscsoport – az infor-mális csoport – és a csoportdinamika jelentõségét, és akiknek publikációja akiscsoportkutatás, de egyben az ipari, ill. üzemi szociálpszichológia, a PublicRelations mozgalom kiindulópontja is volt. Mindez világosan kitûnik a publi-kációból, Roethlisberger és Dickson 1939-ben megjelent Management andthe worker címû könyvébõl, de ezt ma már alig olvassák. A kérdés megismer-hetõ a szakirodalomból, Rogersnek számos közös publikációja vanRoethlisbergerrel, ez a Rogers-életmû felõl is szembeötlik. Talán van errõl ahatásról néhány Ph.D. disszertáció is az évente tízezerszámra elkészülõ ilyenmunkák között, de hol ennek az „érdekessége” attól, hogy Freudnak milyenszerepe volt a kokain alkalmazásában, vagy hogy miként képzelte el az érzé-kelést és az inger feldolgozását az „Entwurf”-ban vagy az Álomfejtés hetedikfejezetében. Ezekrõl könyvtárnyi irodalom van, és ez tananyag a jobb analiti-kus intézetekben.

Rogers a pszichoterápiás kutatás kezdeményezõje és úttörõje is. Már anegyvenes években kialakították tanítványai a különbözõ skálákat, amelyek-kel a képzési folyamatban a módszertanulás fázisait mérték. Rogers ösztönöz-te a „Q-sort” módszer kialakítását (Stephenson 1953) és az õ irányzatábanhasználták is elõször. Még jóval Eysenck ismert kihívása elõtt kezdõdtekRogers hatókörében a pszichoterápia effektivitására vonatkozó vizsgálatok.Bibliográfiailag kimutatható, hogy pl. a pszichoterápia nem-specifikus ténye-zõinek felismerése a kliensközpontú megközelítésbõl nõtt ki. Nagy jelentõsé-ge volt annak, hogy Rogers igen pragmatikusan, de mégis tudományos foga-lomkezelési elvek alapján leírta a pszichoterápia négy viselkedési alapfelté-telét, amelyeket a terapeutának kell megvalósítania. Egyik koncepciót sem õ

197


találta ki, mindegyiket a pszichoanalízisbõl vette, ezt nem is bocsátják megneki az analitikusok, noha nyílt átvételrõl és nem „elorzásról” volt szó. A négykoncepció mégis igazi kreatív teljesítmény volt, mert flexibilis kiképzésirendszer létrehozását engedte meg, amely kiképzés fokozatokra és nagyság-rendekre volt bontható, és amelynek segítségével nemcsak orvosok és pszi-chológusok válhattak segítõvé, tanácsadóvá vagy terapeutává, hanem szociá-lis gondozók, papok, ápolónõk, vagy akár laikusok is, pl. akik segélyszolgála-tokban dolgoztak. Napjainkban a kiképzés szervezett és diszciplinált lebontá-sa egészen az önsegítõ csoportokig vagy a közösségszervezési, közösség-facilitációs kísérletekig terjed.

Nem kell részletezni, milyen fejlõdést indított meg az empátia explicitté té-tele, reflektorfénybe állítása. A pszichoterápiás kutatásban nagy jelentõségretett szert az empátiásan megértett élménytartalmak verbális visszatükrözésé-nek vizsgálata. Még kimerítetlen a kongruencia elvének tudományos temati-kája, de már sokféle áramlaton és konceptuális csatornán át mind több ismeretkerül errõl felszínre. Rogers gondolatrendszerének óriási érdeme, hogy elõ-ször e terapeuta-változók keretében indulhattak meg a pszichoterápiás hatásés folyamatkutatások, majd pedig ez a keret tágult a „kliensváltozók” és a „fo-lyamatváltozók” rendszerével, és ezzel megtörtént a harmonikus nyitás abehavior-terápiák szigorúbb módszertani követelményei felé. Ez különösen aRogers-féle irányzat német recepciójában szembetûnõ, amelyet Nyugaton aTausch-házaspár (1979) és az ún. Gesprächspsychotherapie, Keleten Helmmunkássága (1979) képvisel. Az ötvenes években rendszerezett Rogers-elmélet és terápiás metodika (Rogers 1957, 1959) természetesen sok kritikátkapott, jogosan, és a hetvenes évek végére már nem volt tartható az a felfogás,hogy pl. az empátia alkalmazásának mértéke önálló tényezõ a pszichoterápiáshatásban. Ilyen kérdések körül azonban nem alakultak ki különösebb frontok,a viták tárgyilagos közegben folytak, hiszen Rogers rendszere „falszifiká-bilis”, bevallottan ideiglenes, átmeneti helyzetkép, szemléleti összefoglalás,és nem a mélylélektani felfogások szellemében értelmezett elmélet. Ez szépenkitûnik a neves Koch-féle kézikönyv két kitûnõ fejezetének, David Rapaportírásainak (1959, 1960) és Rogers mindmáig legösszefogottabb szummáció-jának összehasonlításával. Koch kitûnõ és máig is páratlan szempontrendszertírt elõ minden társszerzõje számára, és ez Rapaportnak is, Rogersnek is lehe-tõvé tette, hogy újszerûen fogalmazza meg az általa képviselt elméletet. Apszichoterápiás kutatásban Rogers koncepciói a szükséges korrekciókkal, át-értelmezésekkel, fogalmi bontásokkal élnek tovább, erre ismét az empátia a jópélda. Gladstein és munkatársai 1987-ben megjelent monográfiája errõl a

198


gyakorlat számára egyszerûen is leírható jelenségrõl egészen kisléptékû ésrészletes térképet rajzol és egészen beható kutatás számára teszi hozzáférhe-tõvé. Részben a nemspecifikus tényezõkön át, de önmagában is, Rogers elmé-lete lehetne a mátrix a pszichoterápiák integratív értelmezése számára. A pszi-choanalízis és a viselkedésterápiák közötti kapcsolatkeresés sokkal hatéko-nyabb lehetne, ha közbeiktatódna a személyközpontú megközelítés. A Ro-gers-féle iskolával való párbeszéd a pszichoanalízis három, legtöbbet vitatottés a fejlõdést legjobban akadályozó koncepciójának megértését segíthetnéelõ, e koncepciók: ellenállás, indulatáttétel, interpretáció. A Rogers-féle fel-fogás alternatív magyarázata ezekrõl igen figyelemreméltó, és ha itt lehetnevita, olyan vita, amilyen a pszichoterápiás kutatásban a Rogers-féle koncepci-ókról természetszerûen folyik, ha a pszichoanalízisben egyáltalán megenged-hetõ lenne észrevenni valamit, ami a doktrínán kívül esik, nagyon fontos tudo-mányos és gyakorlati fejlõdés származna belõle a pszichoterápia jövõje szá-mára. Ugyanakkor a viselkedésterápiák megértéséhez is nélkülözhetetlen len-ne a személyközpontú koncepciórendszer, hiszen ma már a behavior-tera-peuták is kénytelenek belátni, hogy nem csak, – sõt nem is elsõsorban – a spe-cifikus terápiás beavatkozások hatnak és vezetnek viselkedésváltozáshoz.

Mindezek a problémák nagyon bonyolult és szerteágazó elemzést, szakiro-dalmi bemutatást, kritikus összegzést igényelnének, erre talán ma és itt nálunknincs is érdeklõdés és fogékonyság. A magyar pszichoterápiás fejlõdés szem-pontjából Rogers irányzatából talán az a legfõbb tanulság, hogy a személy-központú megközelítés pragmatikus elméletének és kiképzési rendszerénekkellene adnia a bázist minden segítõ és fejlesztõ pszichológiai alkalmazás szá-mára. Ennek elveire és módszereire kellene megtanítani az orvosokat és apszichológusokat is, elemi fokon az egyetemi képzésben, magasabb szinten aposztgraduális képzésben, és specialistaként a tanácsadó, krízisintervenciós,segítõ vagy terápiás munkakörökben. Ehhez harmonikusan kapcsolódhatná-nak más, programozottabb, ugyancsak pragmatikus elvû módszerek, mint azautogén tréning, a szuggesztió vagy az imagináció, amelyek kiszélesíthetnékés célzottá tennék a terápiás viselkedést és kapcsolattartást, az élménytartal-mak megértését megvalósító pszichológiai tevékenységet. Problémás embe-rek, kliensek és betegek túlnyomó többségének hatékonyan lehetne így segí-teni, ha nem is mindig lehetne „meggyógyítani”, vagy mélyrehatóan megvál-toztatni õket de olyan segítõ hatást lehetne gyakorolni, amely nem iatrogénjellegû, nem szövõdményes, és amihez más segítõ hatás csatlakozni tud. Ilyenmódon a segítõ szakemberek viszonylag természetes és progresszív folyamat-ban fejlõdhetnének, és szervesebb, valódibb identitásbázison specializálód-

199


hatnának érdeklõdésüknek, személyiségüknek megfelelõ, más terápiás isko-la, sajátos szemléletet igénylõ módszer felé. Ugyanis kliensekkel és betegek-kel kialakult sokrétû és gazdag tapasztalatok birtokában lehetnének, és ezáltalnem állna elõ az a ma már nyilvánvalóan hátrányos helyzet, ami nálunk sajnostipikus, hogy a nagy irányzatok sokéves és ambiciózus képzésének megkez-dése és folytatása megelõzi az elemi terápiás tapasztalatokat is. Kicsit olyan ahelyzet, mintha egyetem – pl. orvoskari vagy pszichológusi képzés – mellõzé-sével nyomban kutatónak képeznénk valakit, vagy más hasonlattal, orvos-egyetem után nyomban szívsebésznek vagy transzplantációs szakembernekképzõdik valaki. Ez lehetséges út, csak nagyon sok veszélyt rejt magában,egyoldalúságokhoz vezet, ill. azt eredményezi, hogy a szakember a szûk spe-cialitáson kívül alig használható.

A személyközpontú irányzat alapképzései jól ellenõrizhetõk, megfelelõtere van bennük az obszervációs és modellkövetõ tanulásnak, jól alkalmazha-tóvá teszik az audiovizuális eszközöket, kapcsolhatók a Bálint-csoportokhozés más kapcsolatformákhoz (alkalmasak a megfelelõ csoportélmény és cso-portkezelési jártasság megszerzéséhez is) és megteremtik mindazokat a felté-teleket, amelyekbõl bármilyen speciális terápiás iskola felé lehet haladni a ké-sõbbiekben. Amíg a további fejlõdés trendje el nem dõl, nem következik beszemléleti lezáródás, hiszen a személyközpontú, humanisztikus irányzat nemigényli különösebb elméleti premisszák elfogadását, nem ad végleges elméle-tét, ami tág – vagy ahogyan a kezdõ mindig szeretné és próbálja hinni – egye-temes magyarázó elvrendszer, nem rak szükségtelen béklyókat a tapasztalás-ra. Ugyanakkor lehetõvé teszi, hogy a pszichoterápia iránt érdeklõdõ szakem-berek professzionális karrierjük elsõ évtizedében is „üzemelõ” segítõk legye-nek.

Rogers életmûve és pszichoterápiás rendszere tehát a mai pszichoterápiá-nak szerves és elevenen növekvõ, ható része, gyakorlati oldala viszont a hazaifejlõdés jelenlegi állapotában nagyon aktuális lehetõségeket mutat, amelyeketérdemes lenne végiggondolni, megvitatni és lehetõség szerint megvalósítani.

Ha a Rogers-féle irányzat terápiájának specifikus hatótényezõit keressük, aválasz egyszerûnek tûnik, specifikus a nemspecifikus faktorok zavartalan éstiszta érvényesülése a terápiában, amelynek nyomán a személyiség auto-reparatív erõi mozgósíthatók. A rogersi terápiában a személyiség nem kény-szerül regresszióba, nem kerül kapcsolati csapdákba, mint amilyenek pl. azindulatáttételes neurózis pszichoanalitikus reakciójában (mondhatnánk: mû-termékében) mutatkoznak, és nem is fenyegeti a beteget a viselkedésterápiáktünetelnyomó és interperszonális egyensúlyzavaró hatása. Specifikus továbbá

200


az encounter, a találkozás a figyelõ, megértõ, elfogadó másik emberrel. Ez atalálkozás katalitikus hatású a belsõ integratív erõk felszabadítása szempont-jából. Specifikusan elõny a Rogers-féle terápiában a kognitív rendszer quasiérintetlenül hagyása, vagyis az, hogy a beteg nem tanul új ideológiát és no-menklatúrát élményeinek és viszonylatainak megragadására, és emiatt nemtávolodik el, esetleg nem idegenedik el közvetlen környezetétõl (mint ez több-féle terápiában, amely szinte indoktrinálja a beteget a maga elméleteivel)megfigyelhetõ. A Rogers-féle módszer nem-jatrogén interjúkat és olyan terá-piakezdetet enged meg, amelyek mindenféle irányba – másféle pszichoterápi-ás módszerek felé is – terelhetõvé teszi a terápiás folyamatot. Specifikusnaktekinthetõ a módszerben a terapeuta felelõsségének és feladatainak pontosmegszabása, a terapeuta a módszerben bizonyos aktivitást és készenlétet kellmegvalósítson, ami demonstrábilis és ellenõrizhetõ, nem csupán képzettségfüggvénye (ilyen pl. az empátia készsége, az empátiásan nyert megértésvisszatükrözésének feladata, a kongruencia, a feltétel nélküli elfogadás stb.).

A személyközpontú irányzat több, és mai fejlettségében más, mint a koráb-bi klienscentrikus terápia. Rogers pszichológiai szemléletmóddá, társadalmimozgalommá, életfilozófiává, politikai problémamegoldó, ill. -kezelõ techni-kává is tette irányzatát és idõs korában már nem azonosította magát a koráb-ban kodifikált terápiás módszer kötöttségeivel. Éppen eszmerendszerébõl kö-vetkezik azonban ez, annak folyománya, hogy nem akart iskolát teremteni. Ezviszont a terapeutáknak lehetõvé teszi, hogy eklektikusan viszonyuljanakhozzá, és életmûvének azt a részét vegyék irányadónak, amit fel tudnak hasz-nálni. A német követõk által rendszerbe foglalt ún. Gesprächspsychotherapieaz, amit leginkább alkalmazni lehet, ami világos képzési és terápiás gyakorlatiirányelveket fogalmaz meg, és amely a saját irányzat keretein belül is lehetõvéteszi a kutatást (Tausch, Tausch 1979, Helm 1979 stb.). A Rogers-féle terápiá-ról elmondottak leginkább a német felfogásra állnak, továbbá a korai Ro-gersre és elsõ tanítványaira (Truax, Charkuff és mások).

201


24. Végleg el kell búcsúzni a „nondirektív”jelzõtõl!

A Rogers-féle „kliensközpontú”, ill. „személyközpontú” terápiás irányzat-ban a „nondirektív” (nem irányító, nem befolyásoló) jelzõnek sokáig kulcs-fontossága volt. Rogers maga is egy ideig „nondirektív” módszernek nevezteirányzatát. A terápiás filozófia az volt, hogy a terapeutának csupán vissza kelltükröznie az empátiásan megértett pszichikus tartalmakat, és ezáltal elõ tudjasegíteni a másik emberben – a kliensben vagy a betegben – a személyiségönaktualizációját és problémáinak spontán túlhaladását. A terapeuták ezértnagyon sokszor élnek a hallgatás vagy a látszólagos, de valójában nem befo-lyásoló, tartalom nélküli reflexió módszerével. Ebbõl sok félreértés szárma-zik. A szerzõ különösen kiképzésben tapasztalja ezt. A pszichoterápia folya-mata így valamilyen mechanikus modell szerint történik. A valóságban senki,soha nem lehet nondirektív, minden terapeuta mindig valamilyen módon be-folyásolja páciensét. Ha ezt nem tudatosítja, az csak annál rosszabb számára,mert teljesen szkotomizálja, elkendõzi, hogy mi történik.

A szerzõnõ ezt példán demonstrálja. A páciens a következõket mondja: „Afõnököm már megint kitolt velem.” A nondirektív terapeuta erre általábannem mond semmit, legfeljebb annyit, hogy „hmm”, és vár a további közlések-re. Vagy pedig átfogalmazza a páciens mondatát, mintegy empátiásan kifejtveazt. Ilyenkor azonban minden, csak nem nondirektív, mert nagyon sokféleirányba terelheti a pácienst. A hallgatás pl. elárulhatja, hogy nem figyel a tera-peuta, tükrözhet unalmat, kísérheti érdeklõdést kifejezõ mimika, de megnyil-vánulhat benne öröm (pl. hogy a páciens végre megfogalmazza negatív érzel-meit apaként tisztelt fõnökével szemben), de produkálhat ezzel együtt mérgetvagy csalódást kifejezõ metakommunikációt is a terapeuta. Az empátiás átfo-galmazás tartalmi változatai, szórendiségei mind különbözõ hangsúlyokat ésirányokat fejezhetnek ki, amelyek szinte meghatározzák, hogy a páciens ké-sõbb mirõl és hogyan fog beszélni. Attól függ pl. sok minden, melyik szóraesik nyomaték, milyen utalás rejlik a terapeuta szavaiban stb. A szerzõnõtöbbfajta, tucatnyi rejtett befolyásolási utat, irányt demonstrál – mintegy a ki-indulópontnak kiválasztott páciensi mondat folytatásaként –, amelyek a kom-

202

24. Végleg el kell búcsúzni a „nondirektív” jelzõtõl!

munikációt különbözõ irányokba terelik. Ezeket változócsoportokra bontja. Apéldák rendkívül jól mutatják, hogy egyszerûen lehetetlen a pszichoterápiá-ban vagy a pszichológiai tanácsadásban nondirektív, tehát nem irányító lenni.

A szerzõnõ hangsúlyozza, hogy valamennyi – példaként felsorolt – terápi-ás irányítás, terelés lehet jó és lehet rossz, ez a pácienstõl, a helyzettõl, a kap-csolat kontextusától, a terápiás céloktól stb. függ. Elkerülhetetlen a befolyáso-lás, nem is kell ezért küzdeni ellene, de feltétlen tudni kell, milyen irányba vi-szi a terapeuta a pácienst, ill. a klienst. Ha nem tudatos és célirányos a terelés,akkor nagy valószínûséggel hibás a terápiás munka. A képzés és a továbbkép-zés során arra kell összpontosítani, hogy a terapeuta képes legyen erre a tuda-tosításra. Erre önvizsgálat, önkontroll, kontextusérzék, a nem-verbális kom-munikáció megértési ügyessége, ill. tudatos kezelése teheti képessé. A non-direktív jelzõ könnyen elfedi ezt a problematikát, ezért használatát célszerûelkerülni.

(Ref.: A cikk rendkívül aktuális. Különösen nálunk, ahol a pszichoterápiáskiképzésben a pszichoanalitikus szemlélet az irányadó, és nagyon elterjedtmég az eredeti freudi nondirektivitás, a „visszatükrözõ analitikus viselkedés”modellje. A kiképzések és továbbképzések során nálunk különösen szembe-tûnõ, mennyi zavart okoz a nondirektivitás koncepciója. A legtöbb fiatal szak-ember úgy érzi, ha nem szól, ill. nem értelmez, akkor nondirektív marad. Köz-ben akaratlanul is manipulál mind a kontextussal, mind a metakommunikáci-óval, ill. a helyzetbõl eredõ sokféle nem-verbális jelzéssel. Ebbõl a terápiábannehezen átlátható és tisztázható információs áramlások erednek. A szokvá-nyos „indulatáttételes neurózis” gyakran a nondirektivitási törekvés okoztakonfúzióból ered. Ezért valóban legfõbb ideje lenne elbúcsúzni ettõl a nagymúltú fogalomtól és a pszichoterápiát kommunikációs rendszernek tekinteni,amiben – a kommunikációelmélet alaptétele szerint – lehetetlen nem kommu-nikálni, ezért egyetlen lehetséges megoldás a kommunikációk vállalása és tu-datosítása.)

203

24. Végleg el kell búcsúzni a „nondirektív” jelzõtõl!

25. Életközeli pszichiátria

Dörner és Plog könyve elõször 1978-ban jelent meg, és mindmáig ez azegyetlen szisztematikus tankönyv, amely a pszichiátriát a hagyományostól el-térõen gyakorlatilag teljesen a szociálpszichiátria szempontjából mutatja be.Erõsen kifejezõdik a tankönyvön a pszichiátria kritikai irányzatainak, külö-nösképpen az ún. antipszichiátria áramlatainak hatása is. A tankönyv a leg-korszerûbb szociálpszichiátria szemléletét tükrözi. Ez azt jelenti, hogy ahangsúly a szintézisen van, nemcsak a társadalmi és a társaslélektani tényezõkkapnak hangsúlyt a megbetegedési folyamatban, a beteg viselkedésének befo-lyásolásában és a gyógyításban, rehabilitációban, hanem a biológiai és a pszi-chológiai szabályszerûségek is. Mint a modern szociálpszichiátria, Dörner ésPlog munkája is komplex rendszerként fogja fel az embert, amelyben a szer-vezet, az élményvilág és a magatartás szerves egységben mûködik és válik kó-rossá. A könyvben igazában az az új, hogy a reflektorfény ráirányul a megbe-tegedés interperszonális összefüggéseire is, és a beteg ember a terápia szem-pontjából sem mint individuum jelenik meg, hanem az orvos-beteg kapcsolat,ill. a gyógyító közösség és a beteg kapcsolata részeként. A pszichiátria tárgya-lása – tankönyvekben egyedülálló módon nem is a beteg vagy a betegségek le-írásával kezdõdik, hanem az orvos és a személyzet motivációinak vizsgálatá-val és a terápiás attitûdök tudatosításával. A könyv rejtett elõfeltevése, hogy apszichiátria gondolkodásmódja és terápiás közelítésmódja azonos a minden-napi tudatéval, a mindennapi megértésbõl és gondolkodási kategóriáiból ve-zeti le és mutatja be ezért a kórképeket, tünetegyütteseket. Nem csupán stilárisfogás, hanem szemléleti elkötelezettségbõl fakad, hogy a két szerzõ ritkánhasználja a beteg vagy a páciens fogalmát, hanem sajátosan viselkedõ, sajátostársaslélektani játszmákban rögzült emberrõl beszél, amikor egy-egy beteg-ségegységet, nozológiai kategóriát ír le. Ismerteti a kóros viselkedés lényegét,majd a gyógyítóval való találkozás jelenségtani aspektusaiból bontja ki azo-kat az ismereteket, amelyeket a klasszikus tankönyvekben a tünettan és anozológia leírása ad, ezután ismerteti a beteg saját észlelését és tudati mûkö-déseit, ill. érzelmi reakcióit önmagával és a betegséggel kapcsolatosan, ezutántér rá a terápiára és a rehabilitációra. A kötet szerkezete is érdekes, a betegsé-geket nagy csoportokra osztja, a funkcionális pszichózisok az elsõ csoportbanmint a saját énnel, saját személyiséggel való öngyötrõ, szenvedõ viszony be-tegségei bontakoznak ki, a neurózisokat mint kapcsolatban szenvedõ emberi

204


megnyilvánulásokat jellemzi, az organikus képeket mint a testben történõszenvedés változatait ábrázolja. Érvényes a kötetre egy másik felosztás is, azelsõ fejezet a pszichiáterrõl és a gyógyítóról szól, a következõ második fejezeta betegrõl, majd a hátralévõk a pszichiátriáról mint társadalmi intézményrõl amaga széles társadalmi rendszerközegében. Ez utóbbi részben szisztematiku-san tárgyalja a pszicho- és szocioterápiát, valamint a rehabilitációt és areszocializációt.

A könyv igen olvasmányos, nagyszerû stílusban megírt, nagyon jól tagoltmunka. Minden pszichiáternek el kellene olvasnia, mert ismeretileg, ténysze-rûen új, vagy konkrét álláspontjában markáns és eredeti megállapítás ugyannincs benne de az egész szöveg mégis újszerûen, a korszerû pszichológiai ant-ropológia és fenomenológia szemszögébõl ismerheti meg belõle az olvasó azelmekórtant, elmegyógyászatot. Sokkal világosabbak lesznek így az olvasó-nak az antipszichiátriának nevezett erõfeszítések és a különféle, aszociálpszichiátria fogalomkörében összegyûjthetõ pszichiátriai reformtörek-vések.

Dörner és Plog eredetileg úgy írta a tankönyvét, hogy a hivatalos németegyetemi vizsgakérdésekre is megadható legyen belõle a válasz. Mint aklasszikus pszichiátria német tankönyvei, ez a könyv is tartalmazta a kérdéseklistáját és a kérdésekre vonatkozó részek jegyzékét. Ez a szerkesztési módmost eltûnt a harmadik kiadásból. Bizonyára azért, mert nagyon kevés egye-tem fogadta el a kötetet tankönyvnek, holott a szerzõk az új kiadás elõszavá-ban elégedetten említik, hogy szakkönyvben páratlan könyvsikert értek el, akét kiadás több mint 100.000 példányban fogyott el. Ez nyilván azt is jelenti,hogy nemcsak pszichiáterek, pszichológusok és más segítõ szakemberek, ha-nem mûvelt laikusok is olvasták. A recenzens tapasztalatai szerint Németor-szágban és Svájcban a könyvet leginkább a szociális gondozók, a gyógypeda-gógusok és a felnõttneveléssel foglalkozó szakemberek értékelik, a pszichiá-terek bár ismerik, nem tudják elfogadni, nem tudnak eltérni a hagyományoselmekórtan objektiváló, természettudományosnak tartott, leíró szemléletétõl.Talán ezért sem tudott a kitûnõ könyv betörni az egyetemekre. Medikus vagyegyéb hallgatókorban kellene pedig a könyvet elolvasni, ám akkor a németnyelvterületen is, mint a világon mindenütt, a diákok csak azt olvassák, amikötelezõ, ami a vizsgán kell. Ez az egyetemek nagy felelõssége és ez a szemlé-leti konzervativizmus túlélésének és – gyakran bõvített újratermelésének leg-fontosabb mechanizmusa.

Pedig Dörner és Plog könyve óriási teljesítmény, mérföldkõ a pszichiátriafejlõdésében, ebbõl lehet igazán megérteni, hogy a biológiai pszichiátria és a

205


farmakopszichiátria fejlõdése egyáltalán nem áll ellentétben a szociálpszichi-átriával, viszont megfelelõ pszichológiai és szociálantropológiai társadalom-tudományi szemlélet nélkül a pszichiátriai gyógyítás nem lehet megfelelõenhumanizált és hatékony.

Egyetlen kritikai kifogás említhetõ a könyvvel kapcsolatosan, sajnos a ti-pográfia nem jól sikerült (az elsõ kiadásban jobb volt), így nem domborodikki, nem eléggé szembetûnõ a szöveg kitûnõ logikai felépítettsége, tagoltsága.Ez nyilván nehezíti a kezdõ olvasó vagy a leírtakat elsajátítani, megemészteniigyekvõ dolgát.

206


26. A pszichoterápiás képzés reformjavaslata

Napjainkban a pszichoterápia egészében is forrong, belsõ feszültségekkelteljes, és különösen problematikus benne világszerte a képzés. Általábanegyes irányzatok, iskolák alakítanak ki képzési rendszereket. Tucatnyi fõbbiskola különült el, és a kisebb – ám a képzésben és a terápiás munka végzésé-hez szükséges „jogosítvány” terén önállóságra törekvõ – iskolák százaival ta-lálkozhatunk. A képzés alapmodelljét a pszichoanalízis hozta létre, ma nem-csak a belõle kiszakadt áramlatok viszik ezt tovább, hanem még az ellenpólus-ként keletkezett, szemléletileg teljesen más iskolák is ezt követelik. A modell:a képzés szigorú kontrollja, különbözõ gyakorlatok óraszámszerû elõírása,meghatározott elméleti anyag megkövetelése. Így egyszerûen leírva a mód-szertanítás folyamatát, a képzési modell jónak tûnik. A valóságban azonban akontroll túl szoros, ez szemléleti és eljárási indoktrinációt, ortodoxia-kultuszteredményez, hiszen a szoros kontroll révén a gratifikációk a képzési ideálhoz,vagyis az ortodoxiához közel álló képzetteket preferálják. Az ún. sajátél-ményt (helyesen: a saját szelf mûködésérõl szerzett élményt) megkövetelõképzési rendszerekben a kontroll még szorosabb, a szülõi információkontrol-lal izomorf, ennélfogva az indoktrináció a regresszión át még erõsebb. Ennekigen sok a diszfunkcionális vonása. A képzésben jelentéktelenné válik a ké-pesség és a teljesítmény, ami minden más hatékony képzési módban elsõdle-ges (már a céhlegénytõl is megkövetelték a „remeket”, a megfelelõ vizsga-munkát), a fõ kritérium a kijárt iskola, az eltöltött idõ lesz, és a „megfelelõ”képzõ vagy szupervizor. A perszonifikált képzési elismerés „bizantin” szelek-ciós és affiliációs mechanizmusokat indít meg, már a képzésre való felvétel-nél kezdõdik a rejtett folyamat, hogy valakinek meg kell nyerni a tetszését, akimajd a képzési rendszerben az illetõt képviseli. Az eredmény az „éveire mes-ter” kiképzett személy lesz, akinek egész szakmai szocializációja a rendszerfenntartásának és a változással szembeni ellenállásnak irányába hat. A képzé-si modellnek sok más, nem részletezendõ diszfunkciós eleme van, a kritiku-sok azt a nagy kárt emelik ki, hogy a kutatás és a terápiás munka is beszûkül,az irányzatok között szinte semmi kommunikáció nincs, az irányzat halad az„önérvényesítõ prófécia” kátyújában, kiválasztja az adott módszerekkel és azazokban rejlõ nemspecifikus feltételekkel befolyásolható eseteket és az eze-

207


ken elért eredményekkel igazolja önmagát. Katasztrofális lehet az a mellékha-tás, ill. ártalom, hogy a képzési rendszerekbõl eredõ zártság hovatovább azegész pszichoterápiát diszkreditálja a medicinában, számos társadalomtudo-mányban és a mûvelt közvélemény elõtt.

Ezt a képzési modellt ellenõrizetlenül vettük át mi is. Nemcsak nem tehet-tünk mást, de a hatvanas és hetvenes években az uralkodó ideológia és a veze-tõ pszichiáterek ellenségessége miatt az iskolákat képezõ csoportosulásokcsoportdinamikai hátteret is adtak az identitás megerõsödéséhez és a pszicho-terápiás munkához. Szükségszerû, hogy nálunk a különbözõ irányzatok kiala-kultak, talán hasznos is mûködésük, és minden megfontolás azt mondatja,hogy fejlõdésüket támogatni kell. De vigyázni kell arra, hogy más, eddig megnem honosodott iskolák is kialakulhassanak. Máris megfigyelhetõ azonbanegy sor hátrányos megnyilvánulás, többnyire éppen a képzés körül. Ilyen arestriktív viszonyulás a többi iskolához, az „incommunicado” szellem a másfelfogásúval szemben és ennek indoktrinációja a képzettbe. A restrikció ép-pen a képzési „piac” uralmával kapcsolatos. A képzõk többsége terápiávalmár nem foglalkozik, csak képez és szupervideál, irányzatszervezési ügyek-kel foglalkozik. A képzésbe egyre fiatalabb és tapasztalatlanabb emberek ke-rülnek bele a segítõ szakmákból, az iskolaválasztás esetleges, presztízsmo-mentumokkal meghatározott, semmiképpen sem az aktuális munkaszükség-letekbõl vagy a munka keretében kialakult érdeklõdésekbõl ered. A legtöbbképzett személy a képzés lépcsõfokain magasra felhaladva keresi magának aterápiás feladatokat, amelyek a jelenlegi munkakörökben ritkák vagy teljesenhiányoznak. A jelenlegi munkakörök ugyanis kemény szervezeti realitások-ban gyökereznek, ill. ilyeneket tükröznek és ezek mégis azok a keretek, ame-lyekben dolgozni kell és pszichoterápiát kell végezni. A képzés így rendkívülelszakad a gyakorlattól, magasan képzett fiatal szakemberek is inkompetenci-ájukkal tûnnek ki a szervezeti közegben, kommunikációképtelenek, kreativi-tásuk minimális, viselkedésük paranoid a szervezeten belüli helyzetük és aképzés nyomán kialakított magas önértékelésük, a képzési rendszerben meg-szerzett quasi „tiszti” rangjuk ellentmondása miatt. Az irányzat dominanciájaa gondolkodásban, tapasztalatszerzésben, olvasásban és szakmai kommuni-kációban beszûkülést, a szakmai személyiségfejlõdés „foreclosure”-jét hozzalétre. Hátrányosan hat az irányzati képzés díjazásos rendszere (ez ismét szük-ségszerûség volt, hiszen hiába kértünk az elmúlt 20 évben feltételeket az álla-mi szervektõl más képzési módokra), az így hozott áldozat olyan kognitívdisszonanciát hoz létre, amely a képzettet rögzíti iskolájához. SomersetMaugham Christmas Holiday címû regényének zárósorát parafrazeálva, a

208


legtöbb képzett számára „kiesne a világ feneke”, ha a doktrínát és a tanultmódszert nem egyedül üdvözítõnek és abszolútnak tekintenék. A munkahelyszempontjából a jól képzett terapeuták is többnyire használhatatlanok, ha ateljesítmény kicsit is számít és ha nem jön létre a képzett személy és a munka-hely között olyan „kollúzió” (összejátszás), hogy a képzettet „hagyják” és õdolgozik, vagyis maga szabja meg, hogy az adott körülmények között mit te-het, érdeklõdésének súlypontját egyre inkább magángyakorlatába helyezi,ahol kiválaszthatja a módszernek megfelelõ eseteket, vagy pedig – ha anyagiszükség szorítja – engedményesebb kritériumokkal felvett betegekkel lénye-gében ugyanúgy „beszélget”, foglalkozik, mint ahogyan a képzetlen kezdõ isteszi, ha pszichoterápiához hasonló munkát próbál végezni, vagy ha a betegnagyon kötõdik hozzá.

Ha szinoptikusan tekintjük át a különbözõ irányzatok képzési terveit, lát-ható, hogy az intézményben dolgozó klinikai pszichoterapeuta tevékenységé-nek és problémáinak nagy része lefedetlen marad, egyszerûen nem jelentke-zik a képzési tervben. Tehát nem célszerû a pszichoterapeuta „étlapszerû”képzése, vagyis a választás a különbözõ irányzatok és szakmai csoportosulá-sok képzési programjából, és az sem célszerû, ha egy-egy irányzat képzésé-nek adeptusait automatikusan elfogadják pszichoterapeutának. Eddig ez utób-bi volt a hazai pszichoterapeuta-cím elnyerésének kritériuma, ill. a különbözõképzések igazolása, amely sajátos papírhajszát indított el. Most azonban eljöttaz az idõ, amikor meg lehetne próbálni a képzés problémáját új szempontbólmegközelíteni. A meghonosodott irányzatok képezzék hagyományos rend-szerük szerint a szakpszichoterapeutákat, akik amúgy is külön névvel jelölikmajd identitásukat, amelyet háborítatlanul viselnek, vagyis viselkedésterape-uták, pszichoanalitikusok, jungi vagy tranzakcionális analitikusok, csoport-pszichoterapeuták, hipnotisták stb. lesznek, de képezni kellene pszichotera-peutákat, akik a fõbb irányzatok gyakorlatban legszükségesebb részét elmé-letben és gyakorlatban tudják. A hangsúlyt a transzparens, obszervábilis ké-pességen kellene tartani, azon, hogy a jelölt kielégítõen végzi az ambulánsvagy fekvõbeteg klinikai esetek pszichoterápiáját. Vagyis: tud a beteggelkommunikálni, kapcsolatot kialakítani, fenntartani és felhasználni, tudja azesetet koncipiálni, tekintetbe tudja venni az eset rendszerösszefüggéseit és akezeléssel járó szervezeti problémákat (a beteggel kapcsolatos felelõsségi vi-szonyok, az intézményes felügyelet problémája, a kommunikáció a betegrõl,a beteggel kapcsolatos dokumentáció és „elszámolás”, a koterápia és a te-am-munka lehetõsége, az adjuváns terápiák koordinálása és felhasználása,adott esetben végzése mások munkája érdekében stb.), meg tudja tervezni a

209


fõbb, lehetséges kezelési algoritmusokat, amelyek közül a lehetõségek (felté-telek, képzettségi viszonyok, együttmûködések, a valóságelv parancsai – pl.idõkötések, kötelezettségek stb. – a beteg életében stb.) szerinti optimálist vá-lasztja. Ilyen további követelmény a terápia folyamatkontrollja, eredmény-megállapítása, szövõdménykezelése és megfelelõ terminálása. Az ismeretek-hez tehát a rendszerszemlélet, a személyiség önszervezõ és jövõorientált mo-dellje, a strukturális defektusok és képességhiányok pszichoanalitikus elmé-lete, az akcióterápiák módszertana, a nemspecifikus terápiás hatások ismereteés alkalmazása, a krízisterápiák, fokális terápiák és csoportmódszerek elsajá-títása tartozik, a klinikai feltételek között szükséges elemi szinten. A képzés-nek intézményes bázison, tutorális rendszerben kellene folynia, konzultációkés fázikus értékelések formájában, ill. kb. évi két intenzív tanfolyammal. Akonzultációk a tutoroktól függetlenül zajlanának, az egész képzést koordinálóosztály végezné a tanfolyamok, a fázikus ellenõrzések és a vizsgáztatás mun-káját. Az elméleti ismeretek feladott olvasmányok formájában lennének meg-szerezhetõk, amelyekkel kapcsolatosan csak az olvasmányok és az intenzívképzések vitacsoportjai és tematikus szemináriumai nyújtanának segítséget.Egy-egy jelölt a képzés ideje alatt két-két osztályon és ambulancián dolgozik,itt megfigyelõ, majd koterapeuta, ill. mûködik a tutor eleven szupervíziója,majd a team szupervíziója alatt. Ez utóbbi egyirányú tükör, képmagnós felvé-tel vagy más direkt módszer segítségével történik. Az ún. sajátélmény részintérzékenyítõ tréningcsoport és szimulációs csoportgyakorlatok (szerepjátszásitréningek stb.) és pszichodráma, ill. Gestalt-gyakorlatok formájában történ-hetne meg, kisebb volumenben, mint ma a legtöbb képzés kívánja. Mindengyakorlat folyamán azonban a jelölt munkáját értékelik, a képzõ team a jelöltgyengéit és erényeit megfogalmazza, ennek során pl. akár indikálódhat isstrukturáltabb sajátélmény szükségessége, amit a jelölt belátása szerint szerezmeg, de számol azzal, hogy ennek hiánya miatt esetleges képességi hiányos-ságai képzését meghosszabbíthatják. Az ajánlott rendszer „abszorbeálhatóvá”teszi a hagyományos iskolákban megszerzett képesség, ill. a valódi „skillek”kérdését, nem a jelöltnek kell „beszámítani”, hanem a képzõ team regisztráljaörömmel, hogy a jelölt – szerzett képzettsége folytán – jobban kommunikál,feszültségtûrõbb, érettebb, bizonyos módszerekben kiemelkedõen járatosstb., ezt igyekszik felhasználni, gyakoroltatni, csiszolni és kiegészíteni, és azegészen jól „tanuló” jelöltet akár hamarabb ki is engedheti, továbbküldhetimegfelelõ újabb fázisba.

Az ajánlott képzésben a lényeg a gyakorlás, az esetekkel foglalkozás kont-rollált feltételek között, ennek folytán a tapasztaltabbtól tanács- és segítségké-

210


rés, obszervációs tanulás, amelynek közvetítõje a tutor. A képzésben nagy je-lentõségû az interdiszciplináris, eklektikus szemlélet, az irányzatok „nyelvei-nek” ismerete legalább alapszinten és az eset „többnyelvû” értelmezésénekképessége. Követelmény kellene legyen a több irányzaton belüli olvasás, anyitottság a különféle rendszerek fogalmai és módszertani javaslatai iránt. Aképzés része, hogy a képzési idõ alatt a saját munkakörén belül is gyakorolnikell a pszichoterápiás munkát és elvi szinten tudni kell koncipiálni a sajátmunkahely szervezeti és teamviszonyait, sajátos kommunikációs nehézségeitvagy éppen elõnyeit is. A képzéstõl elvárható, hogy a jelölt az adott munka-körben önállóbb, kezdeményezõbb, kreatívabb és kommunikábilisabb le-gyen.

A gyakorlati hangsúly óhatatlanul differenciál bizonyos készségeket és ké-pességeket a jelöltekben, egyes módszereket és közelítésmódokat jobbanmegkedvelnek másoknál, vagy mert személyiségük ezekre alkalmasabb, vagypedig mert a munkaterület ezeket jobban megkívánja. Nyitott tehát az út aszakpszichoterápiás továbbképzés felé, azzal az óriási különbséggel azonban,hogy a továbblépés a gyakorlat talajáról és indítékaiból fakad, és kevésbé di-vatáramlatokból vagy referenciacsoportok hatásaiból.

A képzési rendszer gyakorlati orientáltságának reflektorfénybe kellene ál-lítani a beteg és a körülötte lévõ társadalmi közvélemény igényeit (meg-növekedett és sokszor nagyon reális igényeit, hiszen ma érettebb, fejlettebbkorosztályokkal dolgozunk, sokat hatott a népszerûsítõ irodalom és sok kül-földi befolyás is elérte a közvéleményt), így pl. a tünetekkel kapcsolatos terá-piás bánásmód árnyaltabb módszereit, a fokozott figyelmet a terápiás folya-matok leképezõdésére a betegben. Nagy nyomaték esne a pszichoterápiásmunka etikájára is. A képzési rendszer jótékonyan hathatna a képzõhelyekreis, hiszen azok munkáját is transzparensebbé tenné. A képzést koordináló in-tézmény feladata lenne a képzés folyamatos megbeszélése a teamekkel, azokösszehangolása, esetleg szervezetfejlesztõ segítség biztosítása számukra. Aképzési rendszer tehát képességirányult, nyílt, fokozatos és realitásalapú le-hetne, a jelenlegi iskolák képzéseinek titkolózása és obskuranciája helyett, ál-talában a képzés jobban hasonlítana a jó szakorvosi képzésekre vagy a mûsza-ki képzési módszerekre.

Tudatosítani kellene, hogy intézmények és munkaszervezetek számáraképzünk és a pszichoterapeuta ezekben kell megfeleljen. Ez nem valamikincstári igény, hanem egyszerûen annak realizálása, hogy a világon minde-nütt az intézményes, közösségi jellegû vagy feladatcentrikus pszichoterápiásmunka nyer teret, a privatizált gyakorlat jelentõsége csökken. Szinte minde-

211


nütt úgy kell dolgozni, hogy a terapeuta kilép egy-egy irányzat indikációs ke-retébõl. Sokszor magából az intézménybõl is ki kell lépni és valamilyen fázis-ban még a mentálhigiéné és krízisintervenció szempontjából nagyon fontosilyenfajta tevékenységet is gyakoroltatni kellene.

Ma Magyarországon megvolnának a feltételek – legalábbis Budapesten –ilyenfajta képzésre. Persze, ehhez elég sok elõkészítés és szervezõ munka len-ne célszerû, elsõsorban a képzési módszereket és elveket kellene egyeztetni éskidolgozni, hogy a jelöltek elosztása és a képzés folyamata megkezdõdhes-sen. Az egész rendszert részben az OTKE eddigi „egyéni továbbképzésnek”címzett eljárására kellene alapítani, hiszen a jelölt kb. félévente két hetet, ill.közben egyes napokat a képzõhelyeken töltene. A lényeg ennek az idõnek agondosan szervezett kitöltése lenne.

212


27. A képzés problémája aszociálpszichiátriában

A szociálpszichiátria terén önálló képzés sehol a világon nem indult meg.Kiképzés csak azokban a módszerekben szokásos, amelyek a szociálpszichi-átria valamely területén használatosak. Ennek ellenére a megfelelõ képzés aszociálpszichiátria kulcsfontosságú problémája.

A helyzet megértéséhez a szociálpszichiátria meghatározásából kell kiin-dulni. A szociálpszichiátria nem egyszerûen a pszichiátria valamely diszciplí-nája, hanem önálló szemléleti mód, a pszichiátria jelenségeinek értelmezési,kutatási és gyakorlati megközelítésmódja. A szociálpszichiátria elterjedt fo-galmi definíciói ezt a helyzetet bizonyos mértékig elfedik elleplezik. A leg-gyakoribb meghatározások szerint a szociálpszichiátria mindazon koncepci-ók elméletek és módszerek gyûjtõfogalma, amely a pszichiátriai betegségekkialakulásában, lefolyásában és gyógyításában közrejátszó szociális ténye-zõkre és folyamatokra vonatkozik. E tág definíció inkább a diszciplína képze-tét kelti. Ezt alátámasztja, hogy a szociálpszichiátria történetileg úgy alakultki, hogy a társadalmi tényezõkkel és folyamatokkal operáló kutatási ágakatvagy gyógymódokat próbálták összefoglalni e néven, majd mikor a név meg-volt, elkezdték ide sorolni a többi hasonló fejlõdési vonalat is.

Mint ismeretes, a szociálpszichiátria fogalomkörébe elõször a pszichiátriaibetegségek egyenlõtlen társadalmi megoszlására vonatkozó szociológiaivizsgálatokat sorolták. Ilyen vizsgálatok – még kezdetleges formában – a szá-zadforduló idején Európában, elsõsorban Németországban kezdõdtek, majd ahúszas évektõl kezdve Amerikában virágoztak fel (chicagói iskola stb.). Ké-sõbb ehhez az összehasonlító kulturális pszichiátria (transzkulturális pszichi-átria) csatlakozott. Nagy hatással volt a szociálpszichiátria fejlõdésére a szo-ciometria és általában a csoportpszichoterápiák ill. a csoportdinamika kiala-kulása. Majd a terápiás közösség gyakorlata adott lendületet neki. Általáno-sabb síkon pedig a szociálpszichológia kibontakozása gyakorolt nagy hatástrá, ez tette lehetõvé a szemléleti integrációt, különösen a szocializáció elméle-te, az interakcionista perspektíva, valamint az ötvenes évektõl kezdve fejlõdõkommunikációkutatás.

213

27. A képzés problémája a szociálpszichiátriában

A szociálpszichiátria az ötvenes évek második felétõl számít önálló áram-latnak a pszichiátriában, ettõl kezdve léteznek szervezeti keretei is. A hetve-nes évek közepéig mint irányzat fejlõdött, mind több teret nyert a világon, apszichofarmakológia és a biológiai kutatások és gyógymódok óriási szerepeellenére is egyre több szakemberre hatott. Az utóbbi 10 évben ez a hatás csök-ken, az irányzat visszafejlõdésének vagyunk tanúi. Megítélésem szerint en-nek egyik oka az, hogy még a szociálpszichiátria képviselõiben sem tudatoso-dott az, hogy a szociálpszichiátria önálló, sajátságos szemléleti mód, és nemegyszerûen csak lazán összefüggõ módszerek és teóriák halmaza. Nem ala-kult ki ezért megfelelõ identitás a szociálpszichiátriában, és emiatt nincs meg-felelõ ellenállás a szociálpszichiátria befolyását csökkentõ új fejleményekkelszemben. Pedig a mai pszichiátriának nagy szüksége van a szociálpszichiát-riára, a szemlélet, ami benne rejlik, jelentõsebb, mint valaha.

A szemléleti jelleget és az ekörül épülõ identitás szerepét jól mutatja a bio-lógiai pszichiátria példája. A biológiai pszichiátria meglepõen kevés önállóismeretanyaggal bír. Eredményei a fizikális és gyógyszeres gyógymódok te-rén vannak, de a betegségek kóroktanának és patomechanizmusának kutatá-sában tudta igazán definiálni önmagát. Ettõl kezdve vált – inkább implicit mó-don, mert képviselõi csak maguk között, ritkán nyilatkoznak hegemonisz-tikusan, „imperialista” módon – általános pszichiátriai elméletté, amely a bio-lógiai tényezõkön kívül mindent elutasít. A biológiai pszichiátria fejlõdésétnagyban segíti a medicinális modell, mint az orvosi gondolkodás általános ke-rete, a logikai pozitivizmus és empirizmus, ami nemcsak az orvostudomány-okban és a természettudományokban honos, hanem a társadalomtudományokis átvették, továbbá a redukcionista, ill. konkretisztikus jelenségközelítésimód. Ugyanezek a tudományelméleti háttértényezõk nehezítik a pszichiátriaminden más ágazatának, szemléletmódjának fejlõdését, hiszen már a pszicho-lógiai – személyiséglélektani – pszichiátriák, mint amilyen pl. a pszichoanali-tikus vagy dinamikus pszichiátria, és különösen a szociálpszichiátria, lehetet-lenül az empiricizmus és a redukcionizmus hatására.

A biológiai pszichiátria figyelemre méltó ellenpélda a képzés szempontjá-ból is. A gyakorló biológiai pszichiáternek a klasszikus pszichiátria, ill. a mo-dern nozológia ismeretein és a pszichiátriai terápia viszonylag egyszerû sza-bályszerûségein kívül nem kell más ismeret. A betegekkel való kapcsolat szá-mára nekik megfelel a klasszikus hospitális, ill. extramurális medicinális ke-ret. A kutató biológiai pszichiáter alaptudományos metodológiákban kell já-ratos legyen, vagyis agykutatásban, elektrofiziológiában, biokémiában, és ép-pen az alaptudományok involvációja miatt teljesen természetes a specializá-

214


lódás. A mai biológiai pszichiátria legharcosabb és legszámosabb csoportjátadó biokémikusok általában nem értenek a biológiai pszichiátria más ágaihoz,már a neurofiziológiához sem, nem beszélve az etológiáról vagy a szociál-biológiáról, és ez így elfogadott, magától értetõdõ állapot. A pszichológia semlétezõ tudomány a biológiai pszichiátria számára, legfeljebb csak mint hipote-tikus biopszichológia (pl. mint olyan tipológia, amelyben biológiai állapotokalapvetõ változatai tükrözõdnek) vagy mint tesztpszichológia (ugyancsak adifferenciális felosztások és a metrizálás érdekében).

Ha tehát megkérdezzük, miben kellene képezni az igényes biológiai pszi-chiátert, a válasz egyszerû: a hagyományos, hospitális, statikus pszichiátriánés a nozológián kívül az idegrendszeri mûködésekre és a viselkedésszabályo-zásra vonatkozó biológiai alaptudományok ismereteiben és metodikájában. Amélységi szintet az szabja meg, milyen intenzitással kívánja mûvelni valaki atárgyát. A gyakorló biológiai pszichiáternek elég maga a szemlélet, amelybensajátos antropológia rejlik, a genetikailag-biokémiailag, ill. neurostrukturá-lisan determinált biológiai szuperszisztéma képe, amely komplex adaptációraképes, és amely a környezettel való viszonylatában is elrontható (fõleg a bio-lógiai kölcsönhatások síkján, pl. alkohollal, drogokkal, fertõzõ ágensek neu-rotoxinjaival, vaszkuláris károsodásokkal stb.), de alapjában véve belülrõl,„endogén módon” lehet defektusos, ami terhelhetõségét meghatározza. A ku-tatónak kell azután valamely meglévõ diszciplínától ismereteket és módszere-ket kölcsönözni. Az illetõ diszciplína szakemberei közvetlenül és azonnalcsatlakozhatnak a biológiai pszichiátriához mint kutatók, hiszen a pszichiáterszolgáltatja nekik a pszichiátriai, viselkedési változókat, õk csak azt folytat-ják, ami egyébként is a dolguk.

A szociálpszichiáter képzése nehezebb dolog, hiszen a biológiai pszichiá-ter alapismereteire neki is szüksége van, a pszichiátriai ellátás mai rendszeré-ben a farmakológiai és biológiai gyógymódokról és vizsgálómódszerekrõltudni kell, ill. használni kell õket, kellenek pszichoterápiás, személyiség-lélektani és pszichoanalitikus ismeretek, és ezután jön a szociálpszichiátrianéhány specifikuma, ugyancsak más alaptudományok, diszciplínák bevoná-sával (pl. szociológia, szervezetelmélet, kulturális antropológia, szociálpszi-chológia), de úgy, hogy a diszciplína kutatója csak vezetéssel, segítséggelkapcsolható be a szociálpszichiátriába, a sajátos szemléleti integrációt magá-nak a szociálpszichiáternek kell elvégeznie.

Ennyiben hasonló a helyzet a mai pszichiátria harmadik nagy megközelíté-si vetületéhez, a pszichológiai-pszichoanalitikus vetülethez, amely ugyancsaknem tudja közvetlenül magába ötvözni a pszichológiai részdiszciplínák kuta-

215


tóit, pl. a kognícióval, pszicholingvisztikával vagy fejlõdéslélektannal foglal-kozó szakembert.

A szociálpszichiátria külön nehézsége, hogy a harmadik vetülettel paradig-mával nagy az érintkezési felülete, ezért szinte alig elválasztható ettõl pl. akommunikáció, az interperszonális rendszerek, a csoportfolyamatok stb.mindkét paradigmába beletartoznak, a szociálpszichiátria egyik sajátossága,hogy integrálni tudja a pszichológiai-pszichoterápiás megközelítést is, de ezttágabb rendszerösszefüggésbe állítja, kiragadja a pszichológiai paradigmábanmegszokott partikularitásából.

Ha tehát szociálpszichiátriai képzésrõl beszélünk, a sajátos szemléletet kellkiemelnünk, ezt kell valahogyan elsajátíttatnunk. Mint már említettem, e té-ren bizonytalanodik ma el a szociálpszichiátria. A szûken értelmezett empiri-kus ágai elsorvadnak (pl. csaknem elhal a nozológiára, tesztekre, betegcso-portok mérhetõ összehasonlítására beszûkülõ transzkulturális pszichiátria). Abiológiai pszichiátria hatására lényegtelenül minden nem biológiai tényezõ. Abiológiai szemlélet kiszorító ereje egészen bûvészmutatványokig elmegy, pl.az öngyilkosság ma már vagy a specifikus biológiai hajlam vetületében nyerértelmezést, vagy az endogén depresszióéban. Van nézet (van Praag), amelyszerint minden öngyilkossági cselekmény depresszió megnyilvánulása, csakaz életben maradt esetek egy részében az öngyilkossági aktus „kisüti”, leveze-ti a depressziós töltést…

A feltételezett vagy vizionált képzés legfõbb feladata szerintem, hogy aszemlélet kidomborításával visszaadja a szociálpszichiáter identitását, ill.megadja azt a kezdõnek. A szemléletet a következõ síkokon lehetne, ill. kelle-ne képzésben megragadni:

1. Filozófiai síkon. Itt a logikai pozitivizmus és az empiricizmus kritikája,az alternatív ismeretelméleti paradigmák (heurisztika, fenomenológia, etno-metodológia, etogenia stb.) megismertetése, az embertudományok antropoló-giai (filozófiai és speciális antropológiai) alapjainak és premisszáinak bemu-tatása (Gadamer és mások) lenne fontos. A következõ pontok anyagából filo-zófiai síkon kiemelendõk azok az általánosítások, amelyek a szimbolikusinterakcionizmusból, a kommunikációelméletbõl és a humanisztikus, illetvetranszperszonális pszichológiából következnek. A filozófiai síkhoz tartozik arendszerszemlélet és rendszergondolkodás, különös tekintettel az új rendszer-fejlõdési modellekre, valamint a szemantika, továbbá a szubjektív hibaforrás-ok tudományelméleti inventáriuma és értelmezése (ezen belül a jelenlegi em-pirizmus kontroll-logikája) is. Nagyon fontos filozófiai-elméleti kérdés az élõvilág rendszerszintek szerinti értelmezési képessége, a rendszerszintek, ill.

216


mozgásformák teóriáinak aktív ismerete, ennek segítségével az ember holisz-tikus szemlélete. Voltaképpen a holisztikus emberkép az, ami biztonságot ad-hat a szociálpszichiátriával foglalkozónak, hiszen ennek birtokában utasíthat-ja el a biológiai pszichiáter tudománytalansági, ill. „soft” tudományosságivádját vagy a pszichoanalitikus ellenvetését, akinek szemében minden olyangyógymód, amely nem restrukturáláson és reorganizáción alapul, felszínesvagy idõleges, és egyáltalán csak így lehet alternatíva a szociálpszichiátria apszichoterápiák elméletével szemben. Speciálisan fontos a pár- és családterá-pia, ill. a pár- és családpatológiai szemlélet filozófiai-embertani vetületeinektudatosítása (e terápiák jelenleg a pszichoterápiák szintjén, ill. a pszichológiaiparadigmán belül helyezkednek el, pedig szemléleti fontosságuk óriási, ezekmutatják meg, hogy milyen erõs determinációt jelent a szociális reláció és azennek kialakulását és fenntartását szolgáló kommunikációs dinamika). Na-gyon fontos a személyiség növekedési és integrációs modelljének tudatosítá-sa, továbbá a személyiség aktív, szelektív, keresõ és inkorporáló vezérlési fo-lyamatának ismerete és szemléleti tisztázottsága. Kardinális jelentõségû aszocializáció (ezen belül az identifikáció) koncepciója, egyáltalán a fejlõdés-lélektani-szociálpszichológiai vetület.

Mindezeknek a filozófiai jellegû szemléleti elemeknek a konkrét pszichiát-riai kérdések síkján jelentenie kell a biológiai és a pszichológiai-etiológiaimodellek elméleti és módszertani kritikáját (pl. az elmebetegek genetikai de-terminációját látszólag bizonyító, dogmaszerûen elfogadott ikerkutatások aklasszikus empiricizmus ismérvei szerint is súlyosan kritizálhatók módszerta-ni szempontból, gyenge lábon áll egy sor gyógyszerterápia hatékonysága:még a mai napig sem tisztázódott a. fõbb fizikális gyógymódok pontos indiká-ciója és hatékonysága stb.). Ugyanakkor jelenteni kell a pszichoszociáliskauzáció lehetõségének nyitott elfogadását, anélkül, hogy emellett, ill. ennekvalamely konkrét elfogadása mellett el kellene kötelezõdni.

2. Tudományos síkon. Ismerni kell a szociológia emberközeli részének, akorábban mikroszociológiának nevezett résznek ismeretanyagát, ami csak-nem azonos a szociálpszichológiával. A szociálpszichiátria sajátos hazai ne-hézsége, hogy a hatvanas évek ideológiai vitái miatt a szociológiában ez a résznem fejlõdött, nem is nagyon vált ismeretessé. Így a magyar szociológus csaktársadalmi struktúrában, rétegekben, politológiai folyamatokban, gazdaság-szociológiában gondolkodik, ill. nagy felméréseket végez vagy szeretne vé-gezni, amelyeken reprezentatív lakosságcsoportok viselkedését vagy attitûd-jeit állapítaná meg. Ez a szociológia a szociálpszichiátriában alig használható,legfeljebb az életmódra, életmódmintákra, szociális hálózatokra és támasz-

217


rendszerekre, ill. össztársadalmi vetületben megfogalmazható rejekciós, stig-matizációs vagy stresszterhelõ folyamatokra vonatkoztatva. A releváns rész aszociológiában az intézményszociológiával, a társadalmi változás csoport ésintézményi folyamataival, a családszociológiával kezdõdik, Merton, Parsons,Goffman munkásságában testesül meg. Parsonst külön ki kell emelni, a ma-gyar szociológiáról elmondottakat jellemzi, hogy nemcsak nem jutott el a ma-gyar szociológustársadalom Parsons recepciójához, de jóformán nem is isme-ri senki. Parsons néhány könyve (Social System 1951, Toward a GeneralTheory of Action, Family: Socialization and Interaction Process 1955, Per-sonality and Social Structure 1964 stb.) a fenti szemléleti igényeknek (rend-szerelmélet, holisztikus emberkép, hermeneutikai közelítés stb.) mindenbeneleget tesz. Nagyon hasznos a szociológiából a deviáns viselkedés szociológi-ája elnevezésû diszciplína, ill. a pszichiátriai szociológia. A szociológiábólfontos a mintavétel elve és az általánosítás szabályrendszere, különben a me-todika maga szinte érdektelen. Teljesen figyelmen kívül hagyható az egészempirikus társadalomtudomány, az empirikus szociálpszichológia, pl. a cso-portkutatás is, annyira terméketlen és zsákutca a túlzott redukcionizmus mi-att. A szociálpszichológia már említett ágazatain kívül a szerepelmélet, a refe-renciacsoportok elmélete, az identitásproblematika, a transzperszonális és hu-manisztikus pszichológia a fontos, ill. a család és a kapcsolatok olyan elméle-tei, amelyek az akadémikus szociálpszichológiában még nem szerepelnek, dea pszichoterápiás irányzatokban már megvannak (pl. pár- és családterápiá-ban). Ugyanez jellemzõ az analitikus csoportpszichoterápia és a pszicho-dráma implicit interakció és személyiségelméleteire. A pszichoterápiák isme-retanyagából eklektikusan választandók ki ismeretek, amelyek integratív ésstratégiai terápiát lehetõvé tesznek, pl. a tudattalan elve, a pszichoterápianemspecifikus és specifikus algoritmusainak ismerete stb.

3. A módszerek síkján. A terápiás kommunikációs kapcsolattartás képessé-gei. Elméleti ismeretek és jártasság a rendszerintervenciós, ill. interperszoná-lis hatásokkal operáló terápiákban. Komplex és stratégiai terápiás képesség.Deviáns és alternatív életformák és strukturált magatartásnódok (különösenaz ún. pszichopátia és a szenvedélyállapotok) megértésének és toleranciájá-nak, továbbá befolyásának képessége. Terápiás rezsimek és teamek mûködte-tésének (részvétel, munkamegosztás, vezetés, növekedés stb.) képessége. Jár-tasság a mentálhigiénés ismecetekben és a személyiségfejlesztés, önismeret-fejlesztés elveiben és módszereiben. Önsegítõ csoportokkal és természetesközösségekkel való kapcsolattartás képessége. Rendszerintervenciós techni-kák (pl. Tavistock-módszer) ismerete, a saját személyiség involválásának és

218


kontrolljának képessége. Teamszupervízió módszereinek ismerete, alkalma-zása.

A leírt kép igen vázlatos, hiszen kimunkálása, pl. egyedül a mentálhigiénékínálkozó vetületében nagyon messze vezetne, bonyolult lenne, és már lénye-gében a szociálpszichiátriai törzsanyag kidolgozását jelentené. A problémamegbeszélése érdekében elegendõ szemléleti alapon maradnunk, és késõbbmegvitatnunk a „tananyagot”. Nyilván nem lenne nehéz megfelelõ elméletiolvasmány-algoritmust kijelölni, a nehézség inkább a nyelvismereti hiányok-ban vagy a sokszorosítás terén lenne, ill. a kurzusok megszervezésében. Vala-milyen többéves, strukturált, fázikusan és szekvenciálisan felépített tanfo-lyam formájában képzelhetõ el a képzés, amely kiscsoportos, ill. szemináriumjellegû, a résztvevõk nagy öntevékenységét ígérné. Az elméleti anyagok meg-tanulása elengedhetetlen, csak ezután lehetne értelmesen megvitatni konkrétszociálpszichiátriai kérdéseket, pl. a pszichiátriai gyakorlat mindennapi ese-ményeinek szociálpszichiátriai értelmezését. Negatív példa itt a pszichoterá-piás kiképzési rendszerek szájbarágós, köldöknézõ, csiga módjára haladó sze-mináriumi rendszere, és ugyancsak negatív minta a sok évig tartó, nagy meg-terheléseket (idõ, pénz stb.) követelõ pszichoterápiás képzési sémák sora,aminek szektásodás és ritualizáció, elitárius elzárkózás a képzetlenektõl (adnotam: ha én megszenvedtem: szenvedjen hát más is…) és szemléleti megme-revedés a következménye. A szociálpszichiátriának a képzésben is a növeke-dési modellt kellene követnie, ösztönözni és segíteni kellene a belsõ indíttatá-sú fejlõdést, külsõ kontrollal szabályozni a szélsõségeket, akcióra, hatásra ori-entálni a kezdõket, az egész ismeretanyag és szemlélet nyitottságával ellensú-lyozni a mindenütt meglévõ szektaképzõdési és énlezáró mechanizmusokat.A nyílt kommunikáció, az eleven vita, a tolerált, „kihordott” nézetkülönbsé-gek, az alternatív lehetõségek értékeit kellene kultiválni már a „tanfolyamok”szervezeti kereteiben és folyamataiban is, különös tekintettel más paradig-mákban élõk és gondolkodók felfogására. Értékelni kellene a provokatív el-méleteket, a szélsõséges, kritikai nézeteket is, mert ez lehetne az antidotum azegyes premisszarendszerek melletti elkötelezettség hajlamával, ill. a szemlé-leti intoleranciával szemben.

219


28. A pszichiátriai képzés modelljei

A dubrovniki Inter-University Centre száznál több egyetem, számos nem-zetközi kulturális szervezet és a jugoszláv állam összefogása révén jött létre,és most már kb. másfél évtizede nagy sikerrel rendez különbözõ konferenciá-kat a legkülönbözõbb tudományágakban és témakörökben. Nyilván az angolnyelvû országok, különösen az Egyesült Államok posztgraduális intézeteinekpéldájára alakult, ilyenek a nagy egyetemi városokban vagy kulturális centru-mokban sok helyen mûködnek, és számos tudományterületen fontos kötetekvagy tanulmányok köszönhetik létüket az ezekben rendezett konferenciákmegtermékenyítõ hatásának. Dubrovnikban általában több egyetemrõl fog-nak össze szakemberek egy-egy konferencia megszervezésére, az egyik ren-dezõ mindig jugoszláv, rendszerint õ a mérvadó, az igazi irányító. Sok évemár rendszeresen vannak pszichiátriai tárgyú konferenciák tavasszal, melye-ket Spring School of Psychiatry címen tart nyilván a dubrovniki intézet tanter-ve, ezeket a zágrábi mentálhigiénés központ pszichoterápiás részlegének ve-zetõje, Muradif Kulenovic professzor tartja kézbe. Õ és munkatársai hívjákmeg az adott év témájának szakembereit, gyakorlatilag az egész világból, el-sõsorban azonban az európai térségbõl. Az idei téma a pszichiátriai képzésmodelljei címet viselte, tucatnyi jugoszláv szakember mellett olaszokat, an-golokat, németeket, osztrákokat, lengyeleket, magyarokat hívtak meg. Ameghívottak egy része nem jött el, viszont megérkezett Brazíliából Costa eSilva riói egyetemi tanár, a tübingeni W. Kretschmer, a bécsi Wallnöfer és aspanyol Leon Carrion, több más érdekes és tapasztalt szakemberrel együtt, ésvégül a konferencia igen élénk és tanulságos lett.

A résztvevõk hat napon át dolgoztak együtt, délelõtt hosszabb, délután rö-videbb ideig, nagy köztes szünettel, amikor volt mód a szépséges, és már a ta-vaszt idézõ várost is járni. Egy-egy témát egy-egy résztvevõ exponált, ezt azu-tán alaposan, részletesen megvitattuk. Igényelték, hogy lehetõleg mindenkiszóljon hozzá, szívesen vették a gondolati elágazásokat, örültek a kérdések-nek, vitáknak. A témák a közös kirándulások és a fogadások alkalmával isfolytatódtak, a résztvevõk kisebb csoportokban egy-egy szállóban laktak ésott étkezést is kaptak, a csoportok ezt együtt költötték el, és ez a 3-4 ember ismindig hozta magával azoknak a beszélgetéseknek szempontjait, amelyek akonferencia színhelye és a szálló közti úton vagy étkezés kapcsán felvetõdtek.

220


A hat nap során a konferencia kb. 20 állandó résztvevõje így meglehetõsenösszekovácsolódott.

A képzés fogalma is, a modell fogalma is a legáltalánosabban volt értendõ.Szó volt tananyagról, Costa e Silva pl. hozta a délamerikai orvosegyetemekpszichiátriai oktatásának adatait, de szó volt képzési követelményekrõl, téma-körök fontosságáról, szemléletalakítási stratégiákról is, tehát a modell egy-szerre jelentett folyó oktatási programmintát és egyszerre ideális célkitûzése-ket, ideális igényeket is. A képzés a tananyagot, a szakosodási programokat,az orvosok és a pszichológusok, a szociális gondozók és az ápolók képzését isjelentette, de azt is, hogy a nem pszichiáternek készülõ orvosoknak mennyi ésmilyen pszichiátriai ismeretanyaggal kell rendelkezniük. A pszichiátria fogal-mát is tág értelemben vettük, nagyon sok szó esett a pszichoterápiás képzés-rõl, ezen belül a pszichoanalitikus képzési modellrõl és a csoportterápiás kép-zésrõl, de a törvényszéki pszichiáterek továbbképzésérõl, az alkohológiai ésszociológiai képzési és továbbképzési követelményekrõl (e témakörben énvoltam a kezdeményezõ), a narkológiai képzésrõl (ez jugoszláv és spanyolszakemberek szívügye volt) stb. is.

Nagy vitatéma volt az orvosi pszichológia és a pszichiátria egyetemi okta-tásának ideális viszonya. A résztvevõk egyetértettek abban, hogy az orvosipszichológiának nagy szerepe kellene legyen, ezt a pszichiátria nem pótolhat-ja, az orvosi pszichológiának kellene szolgáltatnia az orvos-beteg kapcsolatkézben tartásának és az elemi pszichoterápiás segítségnek alapismereteit. Alegtöbb országban az orvosi pszichológiát vagy részben, vagy egészében apreklinikai idõszakban oktatják mint alaptudományt. Ezt a jelen lévõ oktatóktöbbsége nem tartotta szerencsésnek, mert ekkor még a hallgató beteget nemlátott, az alkalmazott orvosi pszichológiát nem tudja jól megtanulni. Számosreformtörekvés van e téren. Ausztriában és az NSZK-ban az autogén tréningetés az egyszerû hipnotikus módszereket próbálják az orvosi pszichológia kere-tében tanítani, és nem pszichiáterek posztgraduális továbbképzésében erreigyekeznek építeni. Leon Carrion viszont azt hangoztatta, hogy a neuropszi-chológia alaposabb ismerete kellene a gyakorló orvosnak és a pszichiáternekis, a neuropszichológia keretében az alapvetõ agymûködési folyamatok meg-értése kívánatos.

Többen felvetették, hogy a pszichiátriai képzésben szociológiára, antropo-lógiára, sõt, filozófiára is nagy szükség lenne. A zombori P. Lazic (Párizsbanképzést nyert fiatal szakember) a rehabilitáció szempontjából tartotta fontos-nak a közösségekre és társas rendszerekre vonatkozó ismereteket, Raskovicljubljanai (ill. sibeniki) professzor és elmekórház-igazgató a filozófia szerepét

221


hangsúlyozta, továbbá a szépirodalmét. A deperszonalizáció új tipológiájánakpéldáján mutatta ezt be, amit részben Dosztojevszkij és Kafka mûvei alapján,részben a fenomenológiai iskola nyomán próbált kialakítani. Goreta zágrábipszichiáter az igazságügyi elmeszakértõk képzésének és továbbképzésénekzágrábi kísérletét vázolta, élénk képet rajzolva arról, milyen fontos lenne,hogy ez a betegek és az egészségesek (pl. gyermekelhelyezési ügyben) életé-ben olyan fontos ágazat korszerû legyen és az elmeegészségügyi képzés ésmunka egészével összhangban álljon. A résztvevõk itt csak a nagy nemzetkö-zi elmaradást kommentálták, a szükségleteket fogalmazták meg, és elismerés-sel hallgatták a zágrábi próbálkozást.

A pszichoterápiás képzésben a társas rendszerekbe való új beavatkozásitechnikákat, különösen a családterápiát és a terápiás közösséget tartották fon-tosnak a résztvevõk, amellett, hogy egyetértettek abban, hogy az autogén tré-ning és a szuggesztió az oktatásban is, de a gyakorlatban is a leginkább ajánl-ható terápiás alapmodell. Sausgruber bregenzi pszichiáter Itáliában is oktat ésdolgozik, tõle részben Basaglia és az olasz elmeügyi reform sikeres és sikerte-len újításairól tudtunk meg sok részletet. Õ Ausztriába is átvitte azt azészak-olasz kezdeményezést, hogy a heveny fázisokon átesett betegeket hote-lekben kezelik, a hotel funkcionális szerkezete nagyon alkalmas a korszerû te-rápiás közösség kialakítására, esetenként a betegek a hotel egy részét magukmûködtetik és munkaerõvel is ellátják. Sausgruber kiterjedten használja apszichiátriai betegek kezelésében is, és a rehabilitációs pszichoterápiás okta-tásban is a csoportos álomelemzés módszerét, ebbõl nemcsak érdekes részle-teket mutatott be, hanem nagyszabású matematikai-statisztikai vizsgálatot isismertetett.

A sokféle témát nehéz – és nyilván érdektelen is lenne – mind felsorolni.Kulenovis és az adott napok elnöklõ résztvevõje moderálta a programot és avitákat. Nem törekedtek lezárni semmit, a cél a sokszempontúság, az eszme-csere, a konstruktív vita volt. A résztvevõk szinte mindegyike anyagokat, iro-dalmi adatokat, további kapcsolatot ígért szinte mindenki másnak. Csoportdi-namikailag még az is elõnyösnek bizonyult, hogy a konferencia nyelvét, azangolt nem mindenki bírta egyformán, így németül és franciául, sõt olaszul ésspanyolul is folyt a szó, nyelvileg is igyekezett mindenki segíteni a másiknak.Magam sokat beszélgettem jugoszláv kollégákkal, szakmai helyzetüket ésproblémáikat most már sokkal jobban értem, és képet kaptam a belgrádi és azágrábi mentálhigiénés intézetek szerkezetérõl, mûködésérõl. Ezek nagyonérdekes, a nagyvárosok közössége felé forduló, járóbetegre centráló intézmé-nyek, szeretném majd munkájukat közvetlenül is megismerni, erre vonatko-

222


zóan meghívásokat is kaptam. A jugoszláv realitások a konferenciát is érintet-ték, két intézetvezetõ jugoszláv kolléga is hamarabb kényszerült elhagyni akonferenciát, mert az orvosok és az ápolók sztrájkba léptek. Az óriási inflációmiatt a fizetések elértéktelenednek, és ez különösen a szolgáltató, költségve-tési intézmények dolgozóit sújtja. A konferencia megnyitása elõtti napon je-lentették be az újabb nagyarányú áremelkedést, benzin, áram, fûtõolaj, hús éssok más cikk ára ment fel 15-30%-kal, és ez fokozta egyes munkahelyek, dol-gozó rétegek elégedetlenségét.

Számomra nagyon ösztönzõ és gondolatébresztõ volt a konferencia, szív-vel-lélekkel vettem részt benne, ezért azután örültem az üléselnöki szerepnek,amire aktivitásom nyomán jelöltek, és a konferencia irányítóitól kapott elis-merésnek elõadásaim és hozzászólásaim értékeléseként (amely többi más ha-sonló dubrovniki rendezvényre meghívásban, jugoszláv országos és regioná-lis konferenciákra, zágrábi és belgrádi intézetlátogatásra való invitációban istestet öltött). Igen hálás vagyok Muradif Kulenovic professzornak, hogy meg-hívott és költségeimet a dubrovniki posztgraduális központon át fedezte, ésköszönettel tartozom munkahelyi elöljáróimnak és az Egészségügyi Minisz-térium Nemzetközi Kapcsolatok Fõosztályának, hogy kiutazásomat engedé-lyezték.

223



MENTÁLHIGIÉNÉB) KRÍZISINTERVENCIÓ

29. A lelki telefonszolgálatok lehetõségei a maitársadalomban

A lelki elsõsegélyt nyújtó telefonszolgálatok nemzetközi szervezete(IFOTES) háromévenként tart nemzetközi konferenciát, a 10.-et Rómábanrendezték. Az ilyen telefonszolgálatok a nyugati országokban igen elterjed-tek, egy-egy országon belül közös szervezetet alkotnak. Egy-egy nagyobbszervezet több száz, esetleg több ezer embert is tömörít, olyanokat, akik szak-emberként vagy önkéntesként a telefonszolgálatokban munkálkodnak. A na-gyobb szervezetekkel bíró országok szoktak vállalkozni nemzetközi kong-resszus szervezésére. A 10. kongresszus házigazdája az olasz Telefono Ami-co szervezet volt, ennek közel száz szolgálata van különbözõ olasz nagyvá-rosokban. Hasonlóan fejlett a telefonszolgálatok hálózata Franciaországban(SOS Amitié, France) és Spanyolországban is (Servizio de Esperanza, Es-pana). Az IFOTES gondoskodik a hozzá tartozó telefonszolgálatok mûködé-sének egységes elveirõl. Ezek az elvek a gyakorlatban jól beváltak, a krízis-ben lévõ hívó lélektani érdekeit szolgálják. A telefonon át történõ lélektani se-gélynyújtás hatékony és hasznos módszer, ez az utóbbi három évtizedben,amióta az ilyen szolgálatok elterjedtek, többszörösen bebizonyosodott. Más-fajta, sajátos viszonyulás kell azonban hozzá, mint a közvetlen segítséghez,ezért a segítõ szakmák képviselõi általában nem is mindig értik, mire valókezek a szolgálatok, lehet-e egyáltalán segíteni rajtuk keresztül bajba jutott,krízisben lévõ embereknek. A szakemberek gyakran nem is képesek a telefo-non át kialakítani a megfelelõ kontaktust. Érett, segítésre motivált laikusok vi-szont, bizonyos képzés és szupervízió mellett nagyon hatékonyan tudnak mû-ködni. Ezért is van, hogy a legtöbb szolgálat fõleg laikusokkal dolgozik, aszakembereket inkább a képzésben és a szupervízióban, vagy a szolgálatokvezetésében alkalmazzák. A telefonszolgálatok munkatársai között sok a val-lásos ember, számos szolgálatot egyházak tartanak fenn. A szolgálatok egyrésze személyesen is fogad tanácskérõket vagy segítségre szorulókat, esetlegközvetít más karitatív szervezetek felé, kócházba utal, néha anyagi segítségetis ad, a legtöbb szolgálat azonban csak a telefonon át történõ anonim beszél-getésre szorítkozik. A telefonnál ülõ segítõ személye mindig titkos, a jelent-kezõ hívó neve után sem érdeklõdnek, ezt csak akkor tartják számon, ha a hívó

225

29. A lelki telefonszolgálatok lehetõségei a mai társadalomban

maga közli a nevét. A lényeg a segítõ emberi beszélgetés, a segítség a kialaku-ló kapcsolaton és a felvetõdõ probléma lélektani feldolgozásán át.

A telefonos munka tehát sajátos fajta pszichoterápia, amelynek érdekes ta-pasztalati szabályszerûségei vannak, és amelynek során számos gyakorlati ésmódszertani probléma merül fel. Az IFOTES kongresszusai ezeket a kérdése-ket beszélik meg, részben szakértõk segítségével, részben a különbözõ tele-fonszolgálatok tapasztalatcseréjén át. A résztvevõk nem csupán elõadásokathallgatnak, hanem kis csoportokban is megvitatják a hallottakat. A kong-resszusok során választják újra a tisztségviselõket, most pl. az IFOTES eddigielnöknõje, Ellen Nora Balaszeskul átadta a helyét egy svéd lelkésznek, akiSvédország legészakibb részén vezet egy telefonszolgálatot.

A római kongresszus fõ témája a telefonszolgálatok és a társadalom volt. Adélelõtti plenáris elõadások egy része ehhez a témához kapcsolódott. De a ple-náris elõadók többsége is a telefonos munka gyakorlati arculataira összponto-sított. A szervezõk hat fõ kérdést jelöltek meg, amit a telefonos gyakorlatszemszögébõl meg kellene beszélni. Ezek a következõk voltak:

1. a hívók problémái, amelyek a krízist okozzák;2. a társas élethelyzet, amelyben a krízis bekövetkezik (konfliktus, izoláció

stb.);3. a dialógus a hívó és a telefonos között;4. a telefonos segítõ viselkedésének és attitûdjeinek hatása;5. az önkéntes munka a telefonszolgálatokban;6. a telefonos munka eseményei a segítõ oldaláról.

E kérdésekrõl neves elõadók tartottak elõadást. Így pl. a holland R.F.W.Diekstra, a WHO egyik szuicidológiai szakértõje (a WHO kiemelten támogat-ja és képviseli az IFOTES-t); továbbá olasz, svájci és spanyol pszicho-analitikusok, pszichológusok. Az elõadók között volt Corrado Guerzoni, azolasz rádió egyik tömegkommunikációs szakembere, aki kutatásokat végzetta rádióhoz telefonon és levélben problémával fordulók körében, és e vizsgálatalapján igyekezett értelmezni a telefonszolgálatokat hívók motivációit, lelki-állapotát. A különbözõ plenáris elõadásokban sok új nem hangzott el, azon-ban a legtöbb gyakorlati kérdést körüljárták, és azok, akik nem szakemberek,nem végeztek egyetemi tanulmányokat a segítõ hivatások valamelyikében,sok hasznos pszichológiai szempontot kaptak.

Mint a korábbi kongresszusokon is, most is a kiscsoportok voltak a legér-dekesebbek: Az IFOTES elnöksége e kongresszuson engem is csoportvezetõ-nek kért fel, német nyelvû csoportot kaptam, osztrák és német telefonosokonkívül volt francia csoporttagunk is. A csoport jó munkát végzett, tematikusan

226


is érdekes problémákat tárgyalt meg, és csoportdinamikai szempontból isélénk és jó feszültségû volt. Számos új ismeretséget, kapcsolatot tett lehetõvéa sok közös program, valamint az, hogy kellemes hotelben laktunk, a HotelCristoforo Colombóban, amely az Ostiába vezetõ út mentén, a városon kívülhelyezkedik el, hatalmas kertben, itt barátságos asztalok mellett ülhettünkegyütt a meleg római éjszakák során.

A kongresszus rendezése nem volt zökkenõmentes. Eredetileg az EUR, azegyetemi városrész kongresszusi palotájában akarták tartani, az épületetazonban valamilyen politikai rendezvény céljára váratlanul lefoglalták. AzIFOTES-kongresszusnak az EUR egy távolabbi pontján, a Palazzo Conf-industrialéban, a gyáriparosok szövetségének székházában adtak helyet. Ez aszékház is rendelkezett nagyszerû konferenciateremmel, de a kiscsoportok-nak már nem volt igazi helyük, nem volt benne étkezés. Mivel a programotúgy tervezték, hogy rövid ebédszünetet tartanak és az ebéd a kongresszusszínhelyén zajlik, svédasztalszerûen, fõleg hideg ételekkel oldották meg azebédelést, nagy volt a tülekedés, kényelmetlen volt az étkezés (nem voltak pl.székek, állva kellett enni). Gondot okozott a résztvevõk szállítása is, a vi-szonylag közeli Cristoforo Colombóban csak egy része fért el a résztvevõk-nek (úgy emlegették, hogy ez a vezérkar szálláshelye), sokan 14-15 kilométertávolságból érhették csak el a kongresszust. Ez a társas programok (pl. az An-gyalvárban tartott fogadás) során okozott sok nehézséget. A nyugati résztve-võk tetemes részvételi díjat fizettek, elégedetlenek voltak azonban, mert akongresszust technikailag megrendezõ Barberini Tours utazási iroda nem biz-tosított megfelelõ színvonalat ennek ellenében. Sok résztvevõ jelentkezésilapja elkeveredett, maradtak emberek átmenetileg szállás nélkül stb. A Tele-fono Amico fõleg Észak-Olaszországban erõs, Rómában kevés tagja van, ígya rendezõk Torinóból és más északi városokból intézték az ügyeket (ezért iskellett a Barberini Tourst megbízniuk), így nem tudták teljesen áttekinteni ahelyzetet.

Végül is a kongresszus kellemesnek és jó hangulatúnak bizonyult. 41 or-szágból jöttek résztvevõk, kb. 1000 fõ, a telefonosok összefogására jellemzõ,hogy a plenáris elõadásokat négy nyelven szimultán tolmácsolták, a tolmá-csolást nyelvet tudó telefonosok önkéntesen vállalták és látták el. Mint koráb-ban, most is hírt adtak magukról és munkájukról egymásnak a különbözõszolgálatok, a kongresszusi épületben nyomtatványokat, posztereket lehetettkapni, találkozni lehetett bármelyik jelen lévõ szolgálat képviselõivel. Akongresszus sok olasz cég és intézmény anyagi támogatását is megkapta, ígypl. tetemes költségtérítést kapott a nagy olasz autógyáraktól (szokás szerint

227


ilyenkor a támogató cégek mindenkit elláttak reklámkiadványaikkal is). Akongresszusnak a hivatalos szervek is nagy figyelmet szenteltek. Annak elle-nére, hogy a megnyitás napján az olasz kormány Cossiga államelnök beiktatá-sa kapcsán egész nap ülésezett, a megnyitón rövid beszéd kedvéért megjelentaz egészségügyi miniszter is, aki orvostanhallgatóként maga is a Mestre vá-rosban mûködõ Telefono Amico szolgálat önkéntese volt.

A kongresszuson több szocialista országból voltak résztvevõk. Képvisel-tette magát két cseh szolgálat, kb. harminctagú lengyel delegáció volt jelen,hivatalos küldöttként jött egy bolgár professzor, aki a záróülés keretében szá-molt be arról, hogy a bolgár egészségügyi minisztérium 24 órás telefonszolgá-latot indított meg Rusze városában, és az IFOTES elvei szerint hat hasonlószolgálatot tervez más nagyvárosokban, mert programként tûzte ki az öngyil-kosság elleni küzdelmet, és ebben a telefonszolgálatok munkáját nagyon fon-tosnak tartja. Szavait – érthetõ módon – nagy taps fogadta. Magyarországról12 személy vett részt a kongresszuson, a budapesti, a pécsi és a szegedi tele-fonszolgálatok munkatársai, a budapesti református telefonszolgálat vezetõje,aki lelkész és pszichológus végzettségû, valamint magam. A magyarok Bala-szeskul asszony közvetlen figyelmét és támogatását élvezték. Mindegyikünkösszes költségét fedezte a kongresszus rendezõsége, csak a Rómába utazásköltségeit kellett magunkra vállalnunk. Ezért és a kedves meghívásért, továb-bá kitüntetõ figyelméért valamennyien köszönettel tartozunk Balaszeskulasszonynak, aki elnökségének 9 éve alatt a magyarok töretlen támogatójavolt, és a magyar telefonszolgálatok ügyében többször is látogatást tett ha-zánkban, bekapcsolta a magyar telefonosokat a nemzetközi kapcsolatokáramkörébe.

A magam részérõl köszönettel tartozom munkahelyi elöljáróimnak és azEgészségügyi Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Fõosztályának, hogyrészvételemet ezen az érdekes és tanulságos rendezvényen engedélyezte.

228


30. Krízisek megoldása az életfolyamatban

Az Osztrák Rádió „Társadalom, család, ifjúság” elnevezésû osztálya aBundesministerium für Familie, Jugend und Konsumentenschutz és a Bun-desministerium für Unterricht, Kunst und Sport részvételével és támogatásá-val szakértõi konferenciát rendezett a Felnõttképzés Szövetségi Intézete(Bundesinstitut für Erwachsenenbildung) épületeiben, amelyek Stroblban, St.Wolfgang közelében, a Wolfgangsee partján helyezkednek el, festõi környe-zetben. A konferencia célja a krízisek problémakörének áttekintése volt abbóla szempontból, hogyan kell ezeket a kríziseket a különféle pszichoszociálissegítõ intézményeknek és szakembereknek megközelíteni, milyen megoldásimódok lehetségesek és ezek hogyan hatnak a krízisben lévõ személyiség to-vábbi fejlõdésére. A szakértõi konferencia létrehozásának több célja volt.Egyik cél az volt, hogy a rádió Ausztriában a jövõben nagyobb szerepet kívánvállalni a mentálhigiénés munkában. Mint a konferencia nyitása során a Csa-lád és Ifjúságvédelmi Minisztérium élén álló miniszternõ (Gertrude Fröh-lich-Sandner) és az Osztrák Rádió (ORF) fõintendánsa, Ernst Grissemann el-mondták, az osztrák lakosság jelentõs része, kb. másfél-kétmillió ember a na-gyobb városoktól távol, hegyekben, kis településeken él, személyes problé-máikban nem könnyû a segítséghez hozzáférniük, viszont a rádió eléri õket, ésa felmérések szerint többet is hallgatnak rádiót, mint az átlaglakosság. Ugyan-akkor az is vizsgálatokból ismert tény, hogy a rádió mélyreható emocionálisváltozásokat tud létrehozni a hallgatókban, jobban meg tudja mozgatni õket,mint a televízió vagy a sajtó, mivel a hang önmagában igen nagy érzelmi töl-tés közvetítésére képes. Kézenfekvõ tehát a rádió nagyobb mentálhigiénésigénybevételét tervbe venni a következõ idõszakban. Az eredményes munká-hoz azonban szükséges, hogy a rádió szakemberei egyeztessék felfogásukat alelki tanácsadásban és segítségben már dolgozó szakemberek szemléletével, arádió szakemberei a szemléleti összehangolást több konferencia segítségévelkívánják megoldani, elsõnek a krízist és a krízismegoldást tûzték ki témának.Abból indultak ki, hogy a krízis egyrészt veszély, a lelki egyensúly felbomlá-sa származhat belõle, másrészt azonban alkalom is a fejlõdésre, a személyiségérésére. Az emberekkel foglalkozó tudományok mai gondolkodásmódja aszemélyiséget folyamatosan fejlõdõ rendszernek tekinti, a fejlõdés motorja az

229


„élethossziglan tartó tanulás”, a tanulást viszont új problémahelyzetek segítikelõ.

E szemléleti keretben különbözõ meghívott szakemberek elõadásait tûztékprogramra, majd ezeket az elõadásokat a meghívott kb. hatvan osztrák szak-ember megvitatta. A vita részben az elõadások után közvetlenül, részben azösszes résztvevõ ún. plenáris vitáiban, részben pedig kiscsoportos témafeldol-gozásban történt. A konferencia öt napján a résztvevõk együtt éltek, együtt ét-keztek és töltötték szabadidejüket, ez ugyancsak alkalmat adott a beszélgetés-re. Az osztrák szakemberek között fõleg szociális gondozók, felnõtt-nevelõk,a regionális rádióstúdiók mentálhigiénével foglalkozó szakemberei és tanács-adók (pl. szexuális, párkapcsolati, házassági stb. tanácsadók) vezetõi vettekrészt nagyobb számban. Az elõadók kb. fele nem osztrák volt, a többség azidegenek közül a Német Szövetségi Köztársaságból jött, Mario Erdheim sze-mélyében svájci pszichoanalitikus volt jelen, és magam egyedül voltam szoci-alista országból. A szervezõk figyelmet fordítottak arra is, hogy az összehí-vott kis csoport érzelmileg összehangolódjon, és mintegy ráálljon az érzelmimegértés hullámhosszára, ezért a programba zene és mozgásterápiás eleme-ket is beiktatták. Egy ismert német karikaturista, Marie Marcks hangulati im-pulzusait is felhasználta (az idõs karikaturistanõ rajzokban elmondta élettör-ténetét, amely a Hitler-korszakban, a háborúban, majd pedig a háború utáninehéz években teli volt konfliktusokkal és krízisekkel, ezeket a rajzok – me-lyek már könyvalakban is megjelentek, és a szerzõ diák formájában mutattabe õket – szellemesen és életbölcsességgel teli módon ábrázolták), a kiscso-portos témafeldolgozásban a rajzos önkifejezés eszközéhez is folyamodott,továbbá speciális esti táncbemutatókat is tartott. Ez utóbbiak között voltvideomûsor egy müncheni klinika terápiás táncmunkájáról és egy török nép-zenekutató, Oruc Güvenc dervis- és sámánzenét, meditációs zeneprogramo-kat adott elõ, a kíséretében lévõ török énekesnõk segítségével, eredeti töröknépi hangszereken. A zene és a mozgás beiktatása jó gondolat volt, egyrésztfeloldotta az egész napon át tartó ülés és beszélgetés fáradalmait, másrészt va-lóban a problémalátásra, a rejtett összefüggések keresésére serkentette a részt-vevõket. Hozzásegítette a konferenciát annak megértéséhez, hogy az emberikrízisek bonyolult érzelmi-indulati jelenségek, amelyekhez nem lehet csupánintellektuális módon közelíteni. Ezek a konferenciák során szokatlan hatás ésélményformák jól ellensúlyozták az elõadások intellektuális jellegét.

A konferencián kitûnt, hogy Ausztriában az állami, egyházi és közösségi,ill. alapítványi segély- és tanácsadó szolgálatok többszörös hálózata mûkö-dik, és ezek fenntartásában több minisztérium is érdekelt. Minden nagyobb

230


városban vannak tanácsadó és segítõ szolgálatok, amelyek állandóan hirdetikmagukat és nagyon sok embert elérnek, aki bajban van. A lakóhelyi közössé-gek önsegítõ mozgalmait is igyekeznek felkarolni és fejleszteni központilagis. Az egyes segítõ szolgálatformák között nem mindig megfelelõ a kapcsolat.Fõleg az öngyilkossági krízisekben nem kielégítõ az együttmûködés. Az oszt-rák rádió is fenntart tanácsadást és krízisszolgálatot, ennek kapcsán a hallga-tók jelentkezését vagy maguk fogadják, vagy a problémákat a megfelelõ szol-gálatokhoz utasítják. A legnagyobb figyelem a fiatalokra irányul, a fiatalokata szakmai köztudat veszélyeztetettnek tartja, részben az új életideálok és szó-rakozási szokások, részben az alkohol és a kábítószerek fogyasztásának terje-dése miatt. Aggódva nézik a szakemberek a válások számának növekedését,amely miatt a fiatalok zavartalan szocializációja és családi háttere ma inkábbcsak a lakosság kisebb részében van meg, és nem tekinthetõ általánosnak. Acsalád és a házasság mai változásait Helga Novotny bécsi szociológus adtaelõ. Mario Erdheim a serdülés jellegzetes folyamatairól és problémáiról be-szélt, nagyon érdekes paradigmát vázolva fel. Szerinte az ipari társadalmak-ban a serdülést az teszi nehézzé és kritikussá. hogy az iskola (különösen az ál-talános iskola felsõ tagozata és a középiskola) továbbviszi a családi viszony-mintákat, a dependens kapcsolódást, holott éppen az önállóságot, a szervezetikultúrában való viselkedés képességeit kellene fejlesztenie. Erdheim összeha-sonlító kulturális kutatásokkal, transzkulturális pszichoanalízissel foglalko-zik, kultúrközi összehasonlításban rámutatott arra, hogy a hagyományos kö-zösségek, amelyek egyszerûbb személyiségstruktúrákat termelnek és a pszi-chológiai fejlõdés szerepváltásait pontosan szabályozzák (pl. a serdülõkor át-váltását a felnõttkorba világos szerepelõírások irányítják és érzelmileg az ún.beavatási rítusok segítik elõ), kevesebb krízist produkálnak, noha a személyi-séget élete során sokkal több súlyos stressz és megterhelés éri, mint amiket azátlagos európai vagy észak-amerikai ember átélhet. Mégis a krízisek inkábbaz ipari társadalmak differenciált személyiségformáira jellemzõk. Több elõ-adás foglalkozott a házasság, a serdülõi szerepek, majd az öregedés, ill. a be-tegség jellegzetes krízisformáival, az ilyen krízisek során típusos környezeti(rokonsági, baráti, közösségi stb.) segítségek természetével, az ilyen krízisekkimenetelével. A legtöbb elõadó arra helyezte a hangsúlyt, hogy miként vál-hatnak a krízisek erõforrássá, fejlõdést munkáló élménnyé. Általában egyetér-tett a konferencia abban, hogy a krízisek kreatív és fejlesztõ lezajlása legin-kább a természetes támogató, segítõ kapcsolatok és kapcsolatrendszerek köz-remûködésével valósulhat meg, a krízismegoldást nehezíti, ha a krízisbenlévõ ember pácienssé válik vagy pszichológus kliense lesz. A pszichoterápiás

231


segítséget csak a súlyosabb, krónikussá váló esetekben látták jónak. A tanács-adás és a különféle akut beavatkozások (pl. a helyszínre kiszálló szociálisgondozó telefonszolgálatok munkatársa stb. által nyújtott specifikus segítség)akkor hatékonyak, ha kezdettõl fogva önállóságra serkentenek. Külön gondotkell tehát arra fordítani, hogy a bajban lévõ saját aktivitása növekedjen.

Gernot Sonneck bécsi pszichiáterrel együtt egész délelõttöt kaptam arra,hogy a krízisintervenció technikáiról és a krízis kimenetelének pozitív és ne-gatív vonatkozásairól beszéljek. Bár én is aláhúztam, hogy a megoldott, fel-dolgozott krízis személyiségfejlesztõ lehet, a destruktív kríziskimeneteleknekis nagy hangsúlyt kellett adnom, különösen az öngyilkossági krízisnek. A hu-manisztikus pszichológia személyiségmodelljeire támaszkodva rámutattam,hogy a krízisek megoldhatatlanságának gyakran éppen az az oka, hogy a maiszocializáció sajátosan konfliktus- és kríziskerülõ stratégiákat követ, és na-gyon sok embernek nincs krízismegoldási mintája, készsége, és így az életfo-lyamat változásaival járó megterhelések és veszteségek felkészületlenül érik.Sonneckkel egyetértésben én is Culberg krízistipológiáját használtam. Esze-rint a fejlõdési vagy életmeneti krízisek, az élettörténeti átmenet krízisei azok,amelyek konstruktív és fejlesztõ jellegûek lehetnek, ez a másik nagy krízis-csoportban, az ún. traumás krízisek körében (hozzátartozó elvesztése, súlyosmegbetegedés, gyógyíthatatlan betegség stb.) ritkábban sikerül. Különösennagy érdeklõdést váltott ki az öngyilkossági veszély felismerésének és pszi-chológiai kezelésének módszertana, errõl a vitákban és a programon kívülibeszélgetésekben is sok szó esett. Hasonlóan nagy figyelmet keltett a krízisin-tervencióban használatos pár- és családterápiás módszerek, valamint csoport-dinamikai folyamatok megbeszélése is. A konferencia minden elõadását ésplenáris vitáját felvették magnetofonra, az elõadók emellett saját témájukbólrádióelõadást is tartottak, az osztrák rádió valamely szakemberével történõ in-terjú formájában. Magam három ilyen interjút adtam, ezek késõbb adásba ke-rülnek. A konferencia anyagaiból a mûsorokat már a befejezõ napon, október11-én elkezdték sugározni az osztrák rádió elsõ csatornáján. A konferenciárólírásos összefoglalás is készül, és várhatóan következõ konferenciát is rendez-nek. Megítélésem szerint.a konferencia nagyon jól sikerült, páratlan alkalomvolt arra, hogy a krízisek problémakörét egy sor szakember átgondolja, meg-vitassa, és közösen tervezze meg a krízismegoldás és krízismegelõzés jobb le-hetõségeit. Személy szerint igen jól éreztem magam a konferencia során, na-gyon sok tanulsággal tértem haza, ami itthon hasznosíthatónak, továbbadha-tónak ígérkezik. Az öngyilkossági krízisekre vonatkozó ismeretanyaggal lé-nyegesen hozzájárulhattam a konferencia spektrumához, a végén ezt a rende-

232


zõk meg is fogalmazták, ugyanis az elõadók a jellegzetes, tendenciáiban jóin-dulatú krízisekkel foglalkoztak leginkább, a súlyosabb problémákat, a nehe-zen megoldható vagy éppen a megoldhatatlan krízisek kérdéskörét csakisSonne és én vetettük fel. A részvételem nyomán a jelen lévõ televíziós szak-emberektõl az osztrák „Tudósklub”, a „C-2 klub” egy öngyilkossági mûsorárais kaptam elõzetes meghívást. Igen hálás vagyok ezért Hubert Gaisbauernek,az osztrák rádió „Társadalom, család, ifjúság” elnevezésû osztálya vezetõjé-nek, továbbá munkatársának, dr. Nora Aschachernek, akik egy idei németkongresszus során „felfedeztek” és meghívtak erre a rendezvényre úgy, hogya részvétel és az utazás minden költségét fedezték és igen nagyvonalúan láttakvendégül. Köszönettel tartozom a részvétel engedélyezéséért munkahelyielöljáróimnak és az Egészségügyi Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Fõ-osztályának is.

233


31. Krízisintervenció az elmeegészségügyben

Az utóbbi években több országban is megpróbálták úgy átszervezni a terü-leti elmeegészségügyi ellátást, hogy az krízisintervenciós hangsúlyú legyen,vagyis a rászorulót minél elõbb próbálják szakszerû interdiszciplináris segít-séghez juttatni, mobilis team kiszállása révén, továbbá állandóan mûködõrendelõ, ill. tanácsadó központok segítségével. A páciens általában társas kap-csolataival együtt kerül a krízisintervenció fókuszába,csak a legszükségesebbesetben küldik kórházba, szükség esetén átmenetileg különítik el a konfliktus-helyzettõl. A krízisintervenciós megközelítés a tapasztalatok szerint hatéko-nyabb a hagyományos ellátásnál, elkerüli a hospitalizációval járó stigmát, abetegszerepet, a problémás embert nem szakítja el társas környezetétõl. Egyi-dejûleg a megközelítés olcsóbb is, hiszen a legdrágább az elmeegészségügyiellátásban a kórház, és ugyancsak drága a kihasználatlan rendelõ is. A krízis-megközelítést számos kutatás is elemezte, és ilyen vizsgálatokból tudjuk,hogy a krízisben levõ vagy a környezetben veszélyeztetett emberek idõszakosszállodai elhelyezése is sokkal olcsóbb, mint az intézeti elhelyezés.

Általában egy-egy ellátási terület sajátos rendszert valósít meg a krízisköz-pontú ellátásban, így nagyon különbözõ tapasztalatok gyûlnek össze, külön-bözõ mûködésmódokat és hatékonysági feltételeket hoznak létre az adott te-rületen mûködõ segítõ hálózatok, pl. az egészségügyi alapellátás, a szociálisgondoskodás szervei, az egyházi segítõ csoportok vagy az öntevékeny szerve-zetek. Éppen ezért a szakemberek idõszerûnek tartották a tapasztalatok kicse-rélését, az elsõ nemzetközi konferencia létrehozását. Nem véletlen, hogy en-nek Nagy-Britannia adott helyet, számos területen évtizedek óta folynak márkísérletek a krízisközpontú, mobilis teamekre építõ ellátással, és egy terüle-ten, Huddersfieldben ez olyan fejlettséget ért el, hogy az ott mûködõ központországos intézeti címet kapott (National Institute of Crisis Intervention Ther-apy and Research). Ennek vezetõje, az indiai származású Rao Punucollu szer-vezte a konferenciát. A brit krízisellátó központokban – úgy tûnt – sok az indi-ai és pakisztáni származású pszichiáter, pszichológus és szociális gondozó,valószínû, hogy viszonylagos marginális helyzetük (pl. a Nagy-Britanniábanis erõsen terjedõ és lukratív magánpraxis kisebb lehetõsége) miatt õk motivál-tabbak az új ellátási módozatokra. Az angol Nemzeti Egészségügyi Szolgálat

234


(NHS) anyagi gondjai is ösztönzõek lehettek a jobb költség/haszon arányú el-látási módok kipróbálására. Más országokban is a szektorizált ellátású terüle-teken alakultak ki a krízisintervenciós fókuszú kísérletek, így elsõsorbanAusztráliában, Kanadában, Hollandiában, kisebb mértékben Svédországban.Az Egyesült Államokban a közösségi elmeegészségügyi ellátás rendszerébõlnõttek ki krízisorientált próbálkozások. Sok országban, így Amerikában ésHollandiában a hetvenes években a pszichiátriakritikai (antipszichiátriai)áramlatok adtak lökést a krízismegközelítésnek. Másutt az akut pszichiátriaibetegellátás nehézségei miatt próbálkoztak a krízisintervenció erõsítésével.

Az elsõ nemzetközi konferencián kb. 250 szakember gyakorlatilag mindenváltozatot, árnyalatot képviselt, ami csak a pszichiátria talaján alakult ki. Apszichiátria jelenléte feltûnõ volt, az is hamar kiderült, hogy a jelen lévõ szak-emberek élesen elhatárolták magukat a még meglévõ antipszichiátriai szem-léletû ellátási szervezetektõl és nem kerestek kapcsolatokat az önálló arculatúlaikus segítõ hálózatokkal. Így pl. feltûnõ volt, hogy a Nagy-Britanniában kö-zel százezer segítõt mozgató Szamaritánus mozgalom nem vett részt a konfe-rencián, és nem képviseltették magukat az önsegítõ csoportok sem. Eléggé el-határolták magukat a jelen lévõ szakemberek a pszichoterápiás és a tanácsadóhálózatoktól is. „Egyszerû”, – tehát nem teamvezetõ – résztvevõkkel beszél-getve ki is derült, hogy az elhatárolódás nagyon is tudatos, az egész kezdemé-nyezés a pszichiátriai identitás jegyében történik, és ezt fejezi ki a konferenciatematikája is. Erre mutat, hogy a krízisintervenció mellett nagy hangsúlyt ka-pott a sürgõsségi ellátás (emergency treatment and care) is. Mint kiderült, asürgõsségi ellátásnak már külön nemzetközi társasága van, és az ebben tevé-kenykedõk elsõsorban a pszichiátriai betegekkel foglalkoznak, míg a krízisin-tervenció a veszteségélmények, konfliktusok, természeti csapásokra adott re-akciók stb. ellátását tekinti a fõ feladatnak. A sürgõsségi ellátásban szerepetkap a gyógyszerelés és a kórházi beutalás, míg a krízisorientáció pszichoterá-piás munkát végez.

A konferencián a krízismegközelítés és a sürgõsségi ellátás képviselõi kö-zött nem volt igazán vita, legfeljebb a hallgatóság néhány hozzászólása utalt ateamek, próbálkozások szemléleti ellentétére, továbbá az egyes elõadások kö-zött jelentek meg ellentmondások. A pszichiátriai nézõpont túlsúlya és apszichoszociális pólus viszonylagos elhanyagoltsága a konferencia hibájánakis lenne mondható, hiszen a különbözõ eredmények és tapasztalatok hátteré-ben, minden valószínûség szerint, e tényezõk különbségei rejlenek, mégiskérdéses, lehet-e ezt tényleg hibának tekinteni, mert a konferenciának így isnagyon sok volt a témája, nagyon zsúfolt volt a programja, és több már aligha

235


fért volna bele. A Regent’s College konferenciatermei 200-250 embert tudnakbefogadni, ennyi embert tudtak élelemmel is ellátni, a közös étkezések révénsikerült ugyanis a három munkanapon lebonyolítani a programot.

Az elõadásokban nagyon sok minden elhangzott. Áttekintették a krízis-megközelítés fejlõdéstörténetét, ez Lindemann, majd Caplan munkásságanyomán bontakozott ki, õk fõleg a természeti csapások és a traumatikus élet-helyzetek lélektani folyamatait és megsegítési módjait elemezték. A konfe-rencián lényegében minden nagyobb kríziskeltõ katasztrófa tanulságait isösszefoglalták, a King’s Cross állomáson történt metrótûztõl kezdve különfé-le repülõeltérítések és terroresemények következményeiig. Sok szó esett akrízis és a trauma kapcsolatáról és elkülönítésérõl, kiváltképpen a poszt-traumatikus személyiségzavarok (PTSD) szempontjából. Az elkülönítés nemmindig sikeres, de az igazi krízis más megoldást igényel, mint a traumatikusstressz megoldása, ez utóbbiban az a jellemzõ, hogy a személyiség idõlegesenfeladja az önvédelmét, elkerülhetetlennek éli meg az életveszélyt és mintegy asaját egzisztencia dezintegrációjának adja át magát. Ezt a stresszt nehéz tartó-sabb személyiségreakció nélkül feldolgozni. A krízisintervenciónak ilyenkora lereagálást, a repetitív átélést kell elõsegíteni, míg veszteség, gyász vagy be-tegség miatti krízisben az idõleges támogatást, a segítõ kapcsolatot, a támoga-tó szociális hálót kell erõsíteni és tüneti enyhítést kell nyújtani. Lényegébenstressz, trauma, veszteség, pánikszerû szorongás jelenik meg a pszichiátriaibetegek heveny tüneti reakcióiban is, de ezeknek lefolyása hirtelenebb és ne-hezebben befolyásolható, ezért van szükség itt sürgõsségi ellátás elveire.

A tapasztalatok szerint az alapjában jól ellátott, integrált közösségekbenvagy területeken a konferencia fõ témáját jelentõ krízisintervenciós megköze-lítés eredményes, a teamek jól dolgoznak. Farewell brit pszichiáter 21 év ótaszervez és vezet krízisegységeket és nagyon jó eredményekrõl számolt be, deennek zálogát abban látja, hogy a teamekkel is foglalkozni kell, meg kell vé-deni õket a kiégéstõl, vagy ami még rosszabb, a lassú átalakulástól valamiféleneurózisellátó vagy tanácsadó egységgé. Tapasztalata szerint ez akkor törté-nik, ha a team egyszercsak nyugodt, kiegyensúlyozott lesz, nincsenek feszült-ségjelei, ilyenkor biztosra vehetõ, hogy megtanulta „kiszabályozni” a nehézproblémákat.

Akkor mûködnek jól a teamek, ha az ellátási felelõsségviszonyok tisztázot-tak, ha minden páciensnek van felelõs kezelõje, aki az ellátás különbözõ útja-in kíséri. A tulajdonképpeni krízisellátás – mint brit és ausztrál tapasztalatokmutatják – általában ki kell egészüljön ambuláns ellenõrzéssel vagy gondo-zással, esetleg rehabilitációs munkával, és ilyenkor fontos a felelõs koordiná-

236


ció. Számos veszélyeztetett csoportnak speciális ambuláns központokat (éj-jel-nappali és folyamatos mûködéssel) hoznak létre, pl. traumatológiai osztá-lyok és rendelések mellett, nemi erõszak áldozatainak, megvert asszonyoknakstb., és pl. ezeknek a speciális rendeléseknek tapasztalatában kerül elõtérbe atraumás stresszek megoldása. Krónikus betegek, ill. hirtelen életveszélyesmegbetegedések viszont inkább krízis formájában jelentkeznek a beteg vagya hozzátartozók számára, és ilyenkor elsõdlegesen krízisintervenció kell,gyakran családterápiás hangsúllyal. Falloon brit és Langsley amerikai team-vezetõk családterápiás jellegû krízisintervenciós központokat és ellátási mo-delleket mutattak be.

A viszonylag integrált közösségekben a krízisellátó teamek jól tudják ke-zelni az öngyilkosságveszélyt, míg ott, ahol a krízisintervenciós ellátási mód-nak sok elmebeteget is kell kezelnie, a tapasztalatok szerint eleinte nõ az ön-gyilkosságok száma. A betegeknek hiányzik a klasszikus pszichiátriai beteg-ellátás szereprendszere, a kórház védelme stb. Ha viszont egy krízisellátóegység mintegy „megmûveli” a területét, akkor a késõbbiekben csökken azöngyilkosságok száma, a krízisellátás hatékony.

Számos szociológiai körülmény nehezítheti a krízismunkát, pl. olyan terü-leteken, ahol nagyon sok az otthontalan, teljesen elhanyagolt elmebeteg, a krí-zisellátás esélyei kisebbek. Ilyen helyeken a rendõrség segítsége még szüksé-gesebb, mint másutt. Amerikai szakemberek elmondták, hogy egyes dez-integrált területeken, ahonnan nagyon sok krízishívás érkezik, a rendõrség je-lenléte elkerülhetetlen, többek között azért is, mert a háztartások 80%-ábanlõfegyver van, és ez a konfliktusokban elõ is kerül vagy pedig a drogos vagyrészeg családtagok ezzel fenyegetõznek. A kristályos kokain (crack) nagy el-terjedtsége ugyancsak a krízismunka ellen dolgozik. Faji kisebbségek által sû-rûn lakott területeken nem mindig könnyû megérteni a kríziseket és a traumá-kat, mert gyakran nem az egyén lélektani dinamikájának vetületében, hanem akollektív identitás síkján jelentkeznek.

A konferencián rendkívül sok érdekes módszertani tapasztalat, pszicholó-giai technika és szervezési szempont merült fel, nagyon plasztikusan kirajzo-lódott a krízismegközelítés sokféle elõnye, de sok inherens nehézsége is. Ez-zel együtt nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos elmeegészségügyi ellátásirendszer nem elégséges, ha nem is mindenütt lehet átalakítani ezt krízisinter-venciós közelítésû ellátássá, de a krízisellátás legalább néhány módját (pl. akis mozgó teamet, amely helyszínre megy, vagy a szünet nélkül mûködõ am-buláns egységet) 1étre kell hozni, mert enélkül az ellátás nem hatékony ésnem is gazdaságos. A kb. 12-15 bemutatott krízisközpontú rendszer és a né-

237


hány speciális szolgáltatás tapasztalata meggyõzte a résztvevõket errõl, ésvoltaképpen a sürgõsségi pszichiátriai ellátás területi képviseletét is el lehetettfogadni. Többféle team együttmûködve még hatékonyabb mûködést ígér. Anéhány amerikai, ausztrál és holland team képviselõi mellett a brit résztvevõ-kön kívül több mint 30 országból jött el egy-egy szakember, nagyrészt a ren-dezõk meghívása alapján. Így Európa legtöbb országa képviselve volt, mellet-tük leginkább a távol-keleti fejlettebb országokból érkeztek szakemberek.

A konferencia nagyon jól elõkészített és rendezésében kifogástalan volt,igazi hasznos nemzetközi eszmecsere, amelynek tanulságai pl. a mi elkerül-hetetlenül esedékes elmeügyi fejlesztéseinkben is felhasználhatók lennének,ill. a mentálhigiénés munka szempontjából lehetnek fontosak. Éppen ezértköszönettel tartozom a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetnek a részvétel tá-mogatásáért, továbbá a brit meghívóknak a helyi támogatásaikért és a bevoná-sért a rendezvény néhány olyan elemébe, amelynek nyomán az átlagos részt-vevõnél több és mélyrehatóbb információkat szerezhettem a Nagy-Britanniá-ban zajló ellátási kísérletekrõl.

238


32. A krízisintervenció elmélete és gyakorlata amentálhigiénében

Az angol nemzeti egészségügyi szolgálatban a nyolcvanas éveket a haté-konyság fokozására és a költségek csökkentésére irányuló törekvés jellemez-te. Valószínûleg emiatt kapott nagy jelentõséget az elmeegészségügy reform-jában és a lelki egészségmegõrzés kiterjesztésében az ún. krízismegközelítés,amely a világban kb. 30 év óta több helyen kipróbált és bevált módszer. Enneklényege az, hogy a szakszerû segítõ beavatkozásnak a személyes vagy családikrízis idején gyorsan és intenzív módon kell érvényesülnie, ez az esetek nagyrészében eredményes, és képes megelõzni különféle betegségek és tünetek ki-alakulását, esetleg az öngyilkossági kísérletet vagy a bûncselekményt. Akrízismegközelítés elmélete szerint a hirtelen létrejövõ vagy kiélesedõ krízis-állapotok a személyiségben és a társas rendszerekben nehezen elviselhetõakut feszültséget okoznak, ezt az emberek egyedül képtelenek megoldani,mert megszokott problémamegoldási módszereik csõdöt mondtak. Dekom-penzáció vagy tüneti reakció fenyeget. Ha ez kialakul, a segítség már sokkalnehezebb, a krízisben lévõ emberbõl páciens lesz, kócházba utalják, a beteg-szerepen át sokféle egyensúlya rendül meg, önértékelése és énképe romlik. Akrízismegközelítésben team – két vagy több szakember (pszichiáter, pszicho-lógus, szociális gondozó, laikus segítõ stb.) problémaorientált módon, egyen-rangú kapcsolati keretben lép közbe, többnyire pszichológiai eszközökkel, dea környezet (család, közösség, hatóságok) erõforrásait is mozgósítva. Ha azállapot indokolja, gyógyszeres kezelés is elindulhat a krízisellátás keretében,a krízisteam bevonhatja a körzeti orvost és a területi gondozónõket, egészség-ügyi tisztviselõket is, továbbá a krízismegközelítés mindig számít a közösség-ben mûködõ egyházi és más önkéntes segítõ szervezetekre és kapcsolatban állaz önsegítõ csoportokkal.

A krízisintervenció során feszültséglevezetõ, depresszióellenes, énerõsítõ,párterápiás, fokális pszichoterápiás és sok más módszert használnak, az idõté-nyezõt nagyon tudatosan kezelik, érzékenyek az eredményesség kritériumai-ra. A krízisszolgálatok általában éjjelnappal mûködnek, van központjuk, aho-vá be lehet hívni vagy vinni pácienseket, de a lényeg a kiszállás a helyszínre, abajba jutott ember saját jelentkezése, a körzeti orvos vagy a rendõrség, esetleg

239

32. A krízisintervenció elmélete és gyakorlata a mentálhigiénében

a szomszédság jelzése alapján. Mivel a módszert a hagyományos ellátási for-mák alternatívájaként vezették be, a hatékonyság vizsgálatára nagy gondotfordítanak, és természetesen a költségeket is figyelemmel kísérik. A módszeralkalmazása eddig nagyon sikeresnek bizonyult. Huddersfieldben alakult kiaz elsõ nagyobb központ, ez kb. a 160.000 lakosú város egyik felét ellátja. Ahagyományosan ellátott másik városfél kontrollnak használható a hatékony-sági vizsgálatokban. Természetesen a súlyos elmekórtani képeket a krízis-szolgálat is kórházba küldi, de az egyik fõ elõny e krízisellátási rendszerben,hogy a krónikus pszichiátriai betegek krízisei hospitalizáció nélkül oldhatókmeg. Egyértelmû az öngyilkosságmegelõzési effektus is, amely mind a halá-los végû esetek, mind pedig a kísérletek számának csökkentésében megmutat-kozik.

A huddersfieldi központ néhány éve mint National Institute of CrisisIntervention Therapy and Research néven mûködik és feladata a krízis-megközelítés terjesztése az országban. Számos angliai városban kitûnõ krízis-teamek mûködnek, pl. London Barnet nevû városrészében Laing egykorimunkatársa, L. Ratna vezetésével. Mivel a krízismegközelítés sajátos szociál-pszichiátriai és rendszerintervenciós szemléletet igényel, elméleti és mód-szertani kérdései külön kutatást, konzultációs és továbbképzési programotfeltételez. Ezeket koordinálja a huddersfieldi intézet, amely már több sikeresnemzetközi kongresszust és továbbképzõ kurzust is rendezett (a legutóbbinemzetközi konferencia 1990 júniusában Londonban, a Regent’s College-benvolt, ezen meghívottként részt vehettem, a rendezvényre a Psychiatria Hung1990. 4. számában tettem közzé beszámolót). A jelenlegi konferencia a kör-nyéken folyó krízisellátási programok szakemberei számára szervezõdött,konzultációs és továbbképzési céllal. Nyolcvan szakember vett részt a városikórház igen jól berendezett továbbképzési szárnyában tartott konferencián,csak néhány pszichiáter és pszichológus volt köztük, és néhány általános or-vos, a többség szociális munkás volt, akiket a krízisprogramokban alkalmaz-tak. Több ún. community health officer, ill. community care nurse vett mégrészt az intenzív programban, amely mind a három napot teljesen betöltötte (acsoport együtt ebédelt és este két alkalommal egy-egy helyi nagyszállóbanegyütt vacsorázott, esti beszélgetõprogrammal). A cél az volt, hogy mindenkimindenkivel kapcsolatba kerüljön, tapasztalatot cseréljen, pl. esetleg együtt-mûködést alakítson ki.

Az intenzív program miatt Huddersfield megismerésére alig nyílt lehetõ-ség. A Manchester és Leeds között elterülõ, Halifaxszal szinte összeépült ipa-ri város nagyon problémás terület, az angol gyapot- és gyapjúfeldolgozó ipar

240


központja volt ez a vidék, ezt az ipart az olcsó kelet-ázsiai konkurencia tönk-retette, mint elmondták, a helyi tõkések is kivonták innen a pénzüket és Ázsiá-ba vitték át. Így itt nagyarányú munkanélküliség, sok otthontalan és gondo-zásra szoruló ember, kallódó vagy bûnözõ fiatal okoz problémát, nagy adrogfertõzöttségi arány, sok a prostituált stb. Krízis tehát van bõven ebben aszép fekvésû, csillag alakban összefutó völgyek közé épült városban, aholegyes völgyekben üresen állnak vagy düledeznek az elhagyott gyárak. Való-színûleg nem véletlen, hogy itt jött létre a nemzeti krízisellátó központ, ezazonban az igazgatónak, a nemzetközileg ismert krízis-szakembernek, N. RaoPunukollunak is köszönhetõ, továbbá a központ több más, ismert szakember-ének.

A konferencia elsõsorban az egyéni krízisintervenció kérdéseit beszéltemeg, a részt vevõ központok ismertették saját tapasztalataikat, bemutattákstatisztikáikat, megtárgyaltuk az eredményesség vizsgálati kritériumainak ésmérésének problémáit (ezek azért fontosak, mert a központok programfinan-szírozási alapon mûködnek, meg kell igényelniük munkájuk folytatásának ésfejlesztésének alapjait, és ehhez mintegy el kell számolni a munkával a haté-konyság szempontjából is). Intenzív esetmegbeszélõ kiscsoportok voltak,ezeken új technikát tanulhattam, a befejezett, alaposan feldolgozott eseteketmutatták be különbözõ ellátási fázisban, de legrészletesebben a prezentált képés az elsõ találkozás metszetében, a csoportok megvitatták a közelítés és be-avatkozás optimális módjait, és a csoport konszenzusát vagy az esetleges ki-sebbségi álláspontokat azután a terápia vagy az intervenció bemutatásával le-hetett minõsíteni. A központ nagyon sok jó szempontskálát, emlékeztetõ sé-mát, értékelõ skálát használ, ezek segítik a lege artis munkát, de az esetekkelkapcsolatos szakmai kommunikációt és vizsgálódást is.

Nagy hangsúly esett a szociális munkások, ill. az ápolónõk (munkájukat te-kintve inkább védõnõk, körzeti gondozók a megfelelõ szakmai szerepek ná-lunk) krízisellátó munkájára. Lényegében õk végzik a munkát, a pszichiáterekés a klinikai pszichológusok inkább irányítók és konzulensek, a pszichiátervégzi a sürgõsségi pszichiátriai feladatokat és az intervenció tervezésének ko-ordinálását, a klinikai pszichológust az esetleges pszichoterápiás beavatkozá-sokra, a néha szükséges differenciáldiagnosztikai munkára (tesztek) vagy afolyamatkontrollra, eredményességi vizsgálatokra használják. A nõvérek ésszociális munkások szívesen dolgoznak, készséggel tanulják a módszereket,nyitottak, lelkesek, tucatnyi igen kiváló, színes embert ismertem meg mostközülük. Nagy gondot fordítanak a teamek belsõ kommunikációs légkörére ésa krízisintervenció intenzív és felelõs munkáját végzõk saját lelki egészségé-

241


nek védelmére. A kiégés, kifáradás, a másodlagos tünetképzés gyakori a krí-zisközelítésben dolgozók között, ha ezt nem védik ki speciális csoportmunká-val, teamirányítással.

Rendkívül érdekes tematikus súlypontok is voltak a konferencián, pl. spe-ciális krízisformák ellátásának módjairól, számomra a súlyos, életveszélyesbetegség kialakulásakor fellépõ krízisek megoldása, az incesztusok miatti (azUK-ban meglepõen gyakori) krízisek, továbbá a megerõszakolások utáni krí-zisek közelítése, valamint a hirtelen halál okozta családi krízisek kezelése voltigencsak tanulságos. Egy délelõtt a pár- és családterápiás technikákról szólt akrízismegközelítésben, ez volt az a terület, amelyben magam is hozzájárulhat-tam a konferencia programjához. Egészében az a benyomásom alakult ki,hogy igazán újat a konferencia csak a konkrét tapasztalatok és a nagyon színesesetanyag síkján adott, elméletileg és módszertanilag mindent ismertem már,amirõl szó volt, mégis igen eleven és megragadó élményt jelentett a részvétel,már csak az egységes és szisztematikus témafeldolgozás miatt is. Az élmény-ben azonban nagy része volt a rendkívül közvetlen, munkaorientált hangulat-nak. Szinte az egész csoport összebarátkozott és folyamatos kommunikáció-ban állt egymással, és aki az angolokat némileg is ismeri, az tudja, hogy ez ottnem kis dolog. A ködös Albionban szokásos státustudatosságnak és elhatáro-lódásnak itt nyoma sem volt, itt mindenkit a tárgy, a munka érdekelt szenve-délyesen.

Hálás vagyok dr. Rao Punukollunak és az intézet többi szakemberének ameghívásért, a különösen kedves fogadtatásért és a különbözõ kedvezménye-kért. Az intézet készséggel segít a krízisintervenciós módszerek meghonosítá-sában másutt is. 1991 februárjában az indiai Hyderabadban szerveznek pl.konferenciát a megközelítés ottani terjesztése érdekében (erre már mint az ok-tató stáb tagja kaptam meghívást), így készséggel segítenének hazai krízisel-látó szolgálatok kialakításában is. Megítélésem szerint erre nálunk is nagyszükség lenne, és elõbb-utóbb az egészségügyi ellátás kénytelen lesz valóbanképviselni a megelõzés és az egészségmegõrzés elveit, figyelemmel kell len-nie az ellátási módok költség/haszon viszonyaira és hatékonysági mutatóira,továbbá a közösségi, lakossági igényekre, és mindezek a szempontok legin-kább a krízisintervenciós megközelítésben testesülnek meg az elmeegészség-ügy, ill. a mentálhigiéné terén. A Huddersfieldben tanultakra, ill. tanulható is-meretekre és a segítõ kontaktusra talán egyszer szükség lehet itthon. Igen há-lás vagyok, hogy a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet is segített, hogy erre akonferenciára elutazhassak és ezt a szakmai kapcsolatot tarthassam.

242



MENTÁLHIGIÉNÉC) HÁZASSÁG, CSALÁD,

CSALÁDTERÁPIA

33. A házasság dilemmái a mai társadalomban

A házasságról idestova száz éve mondogatják már, hogy válságban van.Már a századforduló drámái, regényei is szóltak errõl. Az utolsó néhány évti-zedben pedig ez nem csupán az irodalom és a film központi témája, hanemtársadalomfilozófusok és szociológusok is mind többet foglalkoznak vele.

Elsõsorban a válások nagy és növekvõ számaránya kelti a válság érzését.Különbözõ számokat szoktak említeni. Az nagyjából reálisnak látszik, hogyaz ezredfordulóra kb. minden három házasság közül egy felbomlik. De van-nak olyan becslések”, hogy minden második házasságnak végül is válás lesz avége.

Az elõrejelzésekben az okoz bizonytalanságot, hogyan határozzuk meg aválás fogalmát. A statisztikákba rendszerint a bírósági döntések által megsza-kított házassági együttélések száma szerepel. De a kutatók jól tudják, hogy en-nél jóval több a gyakorlatilag elvált házastársak száma, akik nem viszik (több-nyire egyelõre) bíróság elé a dolgot, ki-ki éli a maga életét. Vannak hazai ada-taink (Lõcsei Pál szociológus vizsgálatai a hatvanas évekbõl), amelyek szerintnálunk is nagyon gyakori a funkcionálisan különvált párok száma, akik azon-ban jogilag még házasnak számítanak.

A krízis kinyilvánításának másik oka: a házasságokon belüli feszültségek,konfliktusok nagy száma. Nagyon kevés házasság van, amelyben nagyobb fe-szültségek, konfliktusok idõrõl idõre ne támadnának. Általában egyik vagymásik fél ilyenkor a házasság intézményét érzi nyûgnek, béklyónak magán. Akonfliktusok alatt megnehezül vagy felfüggesztõdik a házasságból eredõalapvetõ funkciók némelyike, pl. a házasság ilyenkor nem szilárd alapja a csa-ládnak, nem segíti a gyerekek harmonikus lelki fejlõdését. A jónak mondhatóházasságokban is sok az olyan vita, ellentmondás, feszültség, ami társadalmiszinten is gyakran megjelenõ kérdés, amiben nemcsak a pár jut nehezenegyetértésre, hanem amirõl alig tudják a szakemberek is megmondani, ho-gyan és mi a helyes. Ilyen pl. a házasságon belüli szexuális hûség, a házasság-gal kapcsolatos gazdasági döntések, a házassági munkamegosztás stb. kérdé-se. Ezekben a viták többnyire egy tengelyen mozognak, az irányító szerep ésaz egyenjogúság közötti vonulatban. Szokások, hagyományok, sõt, egyes ese-tekben még törvények is egyik fél irányító, vezetõ, domináns szerepét enge-dik meg, miközben terjedõben van az egyenjogúság elve, ezt a legtöbb mo-

244


dern ipari társadalomban törvénybe is iktatták és ezért erõs társadalmi moz-galmak (pl. feminizmus) is küzdenek, ám ez egyelõre nem tekinthetõ még tel-jesen megvalósultnak. Többnyire a férfiaknak van több joguk, lehetõségükarra, hogy a házasságon belül megszabó szerepet töltsenek be, így nekik álta-lában több jut a szexuális szabadságból, a gazdasági döntések elõnyeibõl, ésõk azok, akik munkájukat általában a családon kívül szervezik meg, és elõsze-retettel hagyják a nõ részére az otthon tisztántartását, a konyhát és a gyereke-ket.

Kell-e még a házasság?

Elég régen megfogalmazódott már az a válasz a felmerülõ problémákra, hogya házasság elavult intézmény, nincs rá szükség, pótolni kellene valami mással.A legkülönbözõbb érvekkel szokták ezt a radikális álláspontot alátámasztani,némelyikben van is igazság, nem is kevés. Szokták mondani, hogy a házasságtulajdonjogi viszonyokat állít fel egymással kapcsolatosan emberek között,birtokolják egymást szexuálisan, gazdaságilag, a birtoklásban megvan a ki-zsákmányolás lehetõsége. Mondják, hogy a házasságban „elkényelmesed-nek” egymással szemben a felek, éppen a „birtoklás” miatt nem kell erõfeszí-tést tenniük egymás megtartására. Mások a szabadságot, az önmegvalósításlehetõségét említik, melyet a házasság akadályoz. Vannak, akik a kétgenerá-ciós, ún. nukleáris család szerkezetét tartják idejét múltnak, mert ez a gyereke-ket a közösségbõl kiszakított módon neveli, ha pedig a család nem optimális„személyiségújratermelõ” rendszer, akkor a házasság jelenlegi formájánakegyik legfõbb indoka kérdõjelezõdik meg.

Bizonyos fokig a házasság intézményének kritikáját jelenti, hogy világ-szerte nõ a házasság nélkül együtt élõ párok száma, akik együttélésüket ideig-lenesnek tekintik. A hetvenes évek végére az Egyesült Államokban több mint3%-a az együtt élõ pároknak házasság nélkül élt együtt, ez az elõzõ tíz év so-rán kb. 1%-os emelkedést tükröz. Lanyhult a házasodási kedv, ami az ötve-nes-hatvanas években világszerte nagy volt. Ez azt jelenti, hogy a párok koránházasodtak és nagyobb számban, mint elõzõleg, a különbözõ korcsoportok-ban kevesebb volt a házasság nélkül élõ, mint régen. Csökkent az újraházaso-dás gyakorisága is. Bárhogy is nézzük azonban, a házasság még igen erõs in-tézmény, legfeljebb egyeduralma van megrendülésben, az emberek többségemég kötõdik a házassághoz mint együttélési formához. A fõ motiváció ugyana családalapítás, de a gyermektelen együttélésben is a házasság az uralkodóforma. Vizsgálták a házasság nélküli együttéléseket, és kitûnt, ezek nagyonkevésben különböznek a házasságtól, ugyanezt a mintázatot követik (tehát pl.

245


az ilyen párok sem. adnak nagyobb szabadságot egymásnak, mint az átlagosházaspárok stb.). A házasság nélküli együttélés nem igazi alternatívája tehát aházasságnak. Voltaképpen egyetlen életképes alternatívája sincs, nem váltakbe – nem is nagyon maradtak fenn – az ún. kommunák, amelyekben a hatva-nas években sokan az új közösségi együttélési formát látták, és az emberekettartósan nem elégíti ki a magány szabadsága és az ebbõl eredõ változékonyvagy promiszkuus életmód, kötõdni akarnak, együtt akarnak élni a másikkal.Érdekes adat, hogy a nyugati országokban a viszonylag szabad körülményekközött élõ homoszexuálisok is mind gyakrabban párokban, házasságszerûegyüttélésben élnek, sõt, még az esküvõ rítusát is megpróbálják megvalósíta-ni. Indirekt módon ez is mintegy a házasság létformájának nélkülözhetetlen-ségét fejezi ki.

Mi is a baj ma a házassággal?

Sokan keresik, vizsgálják, mi is a baj napjainkban a házasságban. A valláser-kölcsi gondolkodású emberek szerint az emberek önfegyelme hiányos, nemtudnak lemondani, áldozatot hozni egymásért, nem fékezik meg szexuális vá-gyaikat. A világi szemléletûek inkább azt hangsúlyozzák, hogy nem jól vá-lasztják meg az emberek a párjukat. Régi nézet, hogy nem szabad túl koránházasodni, mert akkor még nem tud megfelelõen választani az ember. Szok-ták mondani, hogy túl könnyû a válás, a társadalom túl toleráns a házasságikonfliktusokkal kapcsolatosan. Régen bezzeg az egész közösség a házasságösszetartásán fáradozott.

A tudományos magyarázat az, hogy a mai emberek individualizáltak és ké-sõbb fejezõdik be pszichológiai érésük, mint korábban. A biológiai és a szoci-ális felnõttkor korábban jön létre, mint a lelki felnõttség. A fiatal emberek hu-zamosan keresik a választ arra a kérdésre, kik is õk igazában, mit akarnak, mi-lyen célokat kell maguk elé tûzzenek, milyen értékek szerint éljenek. A fiatalfelnõttkor kb. két évtizednyi idejében az emberek fokozatos változási folya-maton mennek keresztül. Idõnként ez a változás felgyorsul, hirtelen formábanjelentkezik. De lassú változás is igen nagy átalakulásokat visz végbe az egészmentalitásban, értékrendszerben. A házasság, különösképpen a fiatalkori há-zasság viszont meghatározott lelki alapokra épül, kölcsönös szükségletekre,nézetazonosságokra, és addig tud egyensúlyban maradni, amíg ezek a szük-ségletek kielégülnek és az azonosságok érvényesek. A jó házasságban a kétszemélyiség nagyjából hasonló ütemben és egymásra vonatkoztatottan, ösz-szefüggésben fejlõdik. A fejlõdés tendenciáiban azonban általában sok a kü-lönbség a párban, és különösen sok az eltérés a fejlesztõ, változtató hatások-

246


ban. A változási tendenciák különbözõségei a családi szokások, szülõi mintákdifferenciáiból adódnak, ezek akkor is jelentõsek a személyiségben, ha a há-zasság elõtt vagy alatt nem is tudatosul. A népi bölcsesség erre sokszor utal(nézd meg az anyját, vedd el a lányát” stb.), és a gyakorlati házassági tanács-adásban is központi elv, hogy érdemes átgondolni, tud-e valaki alkalmazkod-ni jövendõ élete párjának szüleihez, el tudja-e fogadni azokat is, mert az õ tu-lajdonságaik elõkerülnek majd a házasságban. A fejlesztõ erõk a személyisé-get körülvevõ új emberi kapcsolatok, új csoportok. Ezek fõleg a munkával, hi-vatással kapcsolatosan alakulnak ki. A két nem az ilyen személyközi fejlesztõerõk szempontjából nem egyenlõ helyzetben van. A férfiakat ma is kevésbéköti a házasság, õk szabadabban kapcsolódnak különféle baráti csoportokhozés a munkahelyi csoportokon belül is könnyebben jutnak meghatározó hely-zetbe. A nõket a házasság meglehetõsen visszafogja, még inkább a család. Agyerek születése pedig egyenesen visszaveti a nõket karrierjükben, kiszakítjanemcsak munkahelyi csoportjaikból, de általában baráti kapcsolataikból is.Így tehát a férfiak gyorsabban és nagyobb ívben változnak, mint a nõk, na-gyobb gyakorisággal alakulnak ki titkos párkapcsolataik, kalandjaik. Gyako-riak a kommunikációs zárlatok a házasságban, esetleg évekig kerülik a kényestémákat, nem akarnak vitát, veszekedést, emiatt azután nagyobb a hirtelennagy krízis, konfliktus valószínûsége, a kényelmetlen „titkok” kiderülése, afájdalmas realizálás szükséglete, hogy a másik már nem az az ember, akivelházasságra lépett valaki, a másik már megváltozott. Nagyon sokszor új pár-kapcsolat lehetõsége, új szerelem „robbant” és hozza elõ a sok éven át elfoj-tott problémákat. Sajnos, a házasságok többségében nagyon sok rejtett prob-léma halmozódik fel, elfojtott szexuális igénykülönbségektõl a házasságidöntésekért folytatott hatalmi harc eseményeiig.

Úgy tûnik tehát, hogy a mai házasság a mai ember felgyorsult, de ugyanak-kor elhúzódó és egészében nagy ívû pszichológiai fejlõdése, ennek differenci-ális üteme miatt veszélyeztetett intézmény, ami azért is törékeny, mert a maembere nagyon is tudatosítja, hogy „egyszer élünk”, a házasságban meg akar-ja valósítani önmagát, és nincs a fejében semmi olyan ideológia, amely törést,lemondást, önmegtagadást írna elõ számára.

A házasság pozitív oldala

Ugyanakkor el kell mondani, hogy a házasság nemcsak azért él és mondhatóéletképesnek, mert nincs igazi alternatívája. Azért is eleven, mert igen nagylelki szüksége van rá az embernek, a modern embernek is. Még a lelki fejlõdéssem haladhat az esetek többségében – zavartalanul, ha valaki fiatal felnõttko-

247


rát magában éli. A másik emberrel való együttélés, a másikhoz való teljes al-kalmazkodás szükséglete nagymértékben fejlesztõ hatású. Mai tapasztalata-ink szerint házasság vagy huzamosabb ideig tartó házasságszerû együttélésnélkül az ember képtelen megtanulni igazán kapcsolatokat kötni és fenntarta-ni, kommunikálni, konfliktusokat megoldani, érzelmi helyzeteket átélni. Csakilyen együttélésben nyílik meg egy másik ember annyira, hogy önmagunktükre is legyen és bepillantást engedjen egy gyakorlatilag másik világba. Akiezt a különös, ma még nehezen leírható élményanyagot, „tananyagot” nem sa-játítja el, az fogyatékos marad, annak még súlyosabb bajok veszélye lebeg afeje felett, mint a házassági krízis vagy a válás. A családalapításban pedig kü-lönösen a házasság az alap, a család pedig a legtöbb egészséges ember termé-szetes igénye, és a felnövekvõ gyerekekkel való kapcsolat, a családi kis cso-port tagságának és idõszakos irányításának élménye ugyanúgy elmaradhatat-lan ingeranyag a harmonikus és a teljes pszichológiai fejlõdéshez és lelki élet-hez, mint a házasság.

Sokat jelent a másik teljes elvállalása is. Ebben rejlik a házasságnak mintklasszikus együttélési formának egy sajátos értéke, elõnye is. Mai tudásunkszerint van fontossága a nyíltan vállalt „szerzõdésnek” egymással szemben,az ünnepélyességnek és a rítusnak, ami az egybekelést kíséri, a nászútnak, alakodalomnak, a jegygyûrûnek és a sokféle formaságnak, amit a mai embermár nem szívesen vállal. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy éppen ezek aformák szükségesek, amik ma vannak, és mindre szükség van. Kell viszont azünnepélyes kezdés élménye, a lelkesült hangulat, a közös készülõdés nehéz-ségeit és kényelmetlenségeit is legyûrõ szerelem és kölcsönös ragaszkodás,kell, hogy a családi, rokoni és baráti környezet is átélje, hogy a fiatalok új lét-formába kerültek át. Úgy tûnik, ha ez a társas rítus teljesen lefoszlik a házas-ságról vagy az együttélésrõl, ebbõl lélektani veszteség is származik. De úgymutatják az adatok, hogy az emberek többsége kitartóan ragaszkodik, ösztö-nösen ragaszkodik a formákhoz, még ha ezek egy részét meg is mosolyogjavagy lelkileg távol kerül ennek lényegétõl. Ma sem halt ki a díszes mennyeg-zõi öltözék, a lakodalmi mulatság, az ajándékozások szokása, a jókívánságokcsokra stb.

Mi hát a megoldás?

Nem lehet tehát a házasságot „leírni”, elparentálni. De ugyanakkor nyilvánva-ló, hogy nem lehet magára hagyni sem. A házasság a mai ember tudatában –kijelenthetjük bátran – azért él csalódáskeltõ intézmény képében, mert túl szû-ken és tradicionálisan gondolkodik felõle. Úgy véli mindenki, hogy a házas-

248


ságnak vagy valamely alternatívájának önmagától kellene jól mûködni. Ez azelõzõ évszázadok gondolkodásmódja volt, amikor a lényeg az volt, hogy a há-zasság létrejöjjön, utána már befejezettnek, társadalmilag szabályozottnaklátták az életet. Még a mesék, mondák is mindig a házasság elõtti nehézségek-kel és viszontagságokkal foglalkoztak, azután jött a hetedhétországra szóló la-kodalom leírása, amely után a pár „boldogan élt, míg meg nem halt”. A maimesének fordított kellene legyen a logikája, a mai fiatal viszonylag boldoganéldegél, sodródik, amíg el nem kezdi vállalni a másik emberrel való teljes, fel-nõttes, felelõs kapcsolatot, az önálló együttélés, a közös fejlõdés és vállalásfeladatát. Ettõl kezdve jönnek a nehézségek, ha;ok, feszültségek, és küzdve,változva kell élni, amíg csak az ember meg nem hal. E küzdelmes folyamat-nak azonban igen sok az öröme, haszna. Ha kudarcba is fullad, a kudarc itt aválás, lehet újrakezdeni. Általában minden válás változtat, mondjuk ki bátran,érlel a személyiségen, és a második házasság általában jobb, reálisabb, teher-bíróbb az elsõnél.

A válás persze nagyon sok bonyodalommal jár, hátrányosan hat a gyere-kekre, így azután biztosan nem az a megoldás, hogy az érés ilyen kataklizmá-kon át történjen. Inkább a „modern mese” tanulságát kellene levonni. Számta-lan szervezett, intézményes módját ismerjük már annak, hogyan lehet elõké-szülni a házasságra és hogyan lehet óvni, elõsegíteni a házasság harmóniáját.Különféle pszichológiai felkészítõ programok, tanácsadások vannak, lehet se-gíteni a házasság szexuális nehézségein, létezik házasságterápia, házasságikrízisszolgálat, házassági és családi tanácsadás stb. Intézményes eszközök issokat segíthetnek a házasság problémáinak megoldásában. Leginkább arralenne szükség, hogy a társadalom tudatosítsa, a házasság nehéz dolog, problé-mákkal teli, védeni kell, és érdemes is védeni, és egészséges fennmaradásábanés mûködésében nemcsak a társadalom érdekelt, hanem az egyén is.

Messze vezetne annak bemutatása, hogyan lehetne az embereket segíteniés fejleszteni, hogy jól tudjanak élni a házasságokban. Ez külön tanulmánytigényelne. Csak példaként érdemes megemlíteni, hogy egy módszer a házas-párokat veszekedni tanítja. E módszer szakemberei azt mutatták ki, hogy azemberek nem tudnak veszekedni… Vagy félnek a veszekedéstõl és kerülik,vagy destruktív módon veszekednek (pl. nem a maguk igényét vagy sérelmétemlítik, hanem a másikat „minõsítik”, annak jellemvonásait, tulajdonságaitemlegetik, ill. a feléjük áramló hasonló kifogások ellen védekeznek). Ha a pártud konstruktív módon veszekedni, akkor a bajokat, vitás kérdéseket nem söp-rik az asztal alá, akkor jobban megértik egymást, és akkor könnyebben tudnakegyütt fejlõdni, változni…

249


34. A családterápia kibontakozása

George és Vasso Vassiliou, az Athenian Institute of Anthropos irányítói ahatvanas évek óta kb. háromévenként rendezik meg az International DelphicSymposium on Family Therapy értekezleteit. A rendezvény immár hagyomá-nyos szerkezetû. A családterápia nemzetközileg ismert szakembereinek kiscsoportját hívják meg, õk legújabb tapasztalataikat, vizsgálataikat, módszere-iket mutatják be elõadásokon és workshopokban. Ezeken részt vehetnek kül-földi érdeklõdõk is, és fõleg görög szakemberek, akiknek így módjukban álltalálkozni kiemelkedõ családterapeutákkal, és van lehetõségük kérdéseketfeltenni nekik, ill. megvitatni velük az elõadott ismereteket. A meghívott csa-ládterapeuták általában egy helyen laknak és számos közös programot szer-veznek számukra, így õk is alkalmat kapnak arra, hogy egymással informáci-ókat cserélhessenek, vitatkozhassanak. A rendezvények nemzetközi támoga-tásban is részesülnek, az utóbbi szimpóziumok pl. a World Psychiatric Asso-ciation (WPA) pszichoterápiás szekciójának társrendezésében valósultakmeg. De más nemzetközi szervezetek is közremûködnek és gyakorlatilagminden illetékes szakterület (pl. pszichiátria, pszichológia, gyermekpszichi-átria, szociális gondozás stb.) göcög társaságai is segítenek a rendezésben és aszimpóziumokat a magukénak ismerik el.

Így volt ez a VIII. International Delphic Symposium on Family Therapyesetében is, amelyet Athénben rendeztek 1985. április 22. és 26. között. A ren-dezõ George Vassiliou és az Anthropos Intézet volt. A WPA pszichoterápiásszekciója részérõl David Rubinstein (Philadelphia) töltötte be a társelnökitisztet, míg a WPA elnöke, Kostas Stephanis athéni professzor tiszteletbeli el-nökkén; vett részt és vezette a záró panelt. A rendezvény elnökségében helyetfoglalt Ch. Christozov, a szófiai egyetem tanára, az európai gyermekpszichi-átriai társaság elnöke is.

A rendezvény a tengerparthoz közel, a Syngrou sugárúton lévõ EvgenidionFoundation épületében és a mellette lévõ Athens Chandris Hotelben zajlott,ahol a meghívott külföldiek is laktak. Kb. harminc külföldi meghívott volt je-len, mintegy 12 országból, rajtuk kívül még hozzávetõleg 20 külföldi jött el,egy részük a meghívottak családtagjai, más részük külföldi érdeklõdõ szak-emberek. A görög résztvevõk száma négyszázra tehetõ. Az EvgenidionFoundation nagy elõadótermében az elõadások és a workshopok egy része a

250


három hivatalos nyelven (angol, francia, görög) szinkron tolmácsolássalfolyt. A VIII. Nemzetközi Delphi Szimpózium témája a családterápia kibon-takozása volt, ezzel a rendezõk nyilván azt kívánták kifejezni, hogy a család-terápia már nem új, jelentõs fejlõdésen ment át. A mai aktuális kérdés az, ho-gyan fejlõdik, bontakozik ki korunkban ez a terápiás irányzat.

A szimpózium igen kellemes körülmények között zajlott. Athénben ilyen-kor a legszebb a tavasz. Meleg van, minden teli virággal, a levegõt a különféleakácfajták és a vadnarancsok virágainak illata tölti be (hacsak alábbhagy azóriási autóforgalom, ami néha igencsak elrontja a levegõt, vagy ha éppennincs szmog a városban), az emberek élénkek, vidámak. Az elsõ négy napon aváros életébõl meglehetõsen keveset láthattunk, mert a szimpózium eléggé le-kötötte az idõt, legfeljebb a szemben lévõ lóversenytér eseményeit figyelhet-tük, a szüntelenül gyakorlatozó lovasokat, ha éppen kávészünet volt.

A szimpózium minden napján adódott valamilyen társasági alkalom, ame-lyen a résztvevõk – különösképpen a külföldi résztvevõk, de a vezetõ görögszakemberek egy része is – találkozhatott egymással. Volt fogadás a Benakimúzeumban, az attikai hegyek között, Athéntõl kb. 50 kilométer távolságralévõ Vorre múzeumban (magángyûjtemény a görög népmûvészet emlékeibõlés a modern görög mûvészetek körébõl), volt halvacsora Vouliagmeniben,záróvacsora az Akropolisz alján lévõ Dionysios vendéglõben stb. Az utolsónap közös kirándulást rendeztek Delphibe, a szimpózium hagyománya, hogyaz utolsó beszélgetés mindig itt zajlik le. Most a boiothiaiak és az athéniekkincsesháza között ültünk körbe, ott, ahol a „világ köldökének” nevezett kúpalakú nagy kõ helyezkedik el. Itt került sor a zárómegbeszélésre és a résztve-võk – már mint kedves barátok – itt búcsúztak el egymástól és a vendéglátógörög házigazdáktól. A szimpózium befejezése után még egy napon át folytaka megbeszélések, módszerbemutatók, viták az Anthropos intézetben, egyi-künk (B.B.dr.) ezen is részt vett (ez ápr. 26-án volt), itt mutatta be pl. V.Szyrynski ottawai professzor „két ház tesz” elnevezésû szellemes, egyszerûmódszerét, amely gyermekek családszempontú explorációjára alkalmas.

A szimpózium elõadói – túlzás nélkül mondható – a családterápia legis-mertebb képviselõi, világnagyságai voltak. Közülük is kiemelkedett PaulWatzlawick, a palo altói Mental Research Institute munkatársa, az ott folyórövidpszichoterápiás kutatóprogram igazgatója. Watzlawick a kommuniká-ciókutatás egyik úttörõje, Bateson tanítványa, számos könyve ma már a téma-kör klasszikusa. Legújabb könyve, „A helyzet reménytelen – de nem komoly”(The Situation is Hopeless – But not Serious) a neurózis kommunikációs dina-mikáját tárgyalja, hatalmas könyvsiker. Mint Watzlawicktól megtudtuk, már

251


magyar kiadásra is lekötötték (valószínûleg nem szakmai kiadó, hiszen ez akönyv olyan, mint Berne „Emberi játszmák”-ja vagy a nemrég megjelentLaing-könyvek, elsõsorban a nagyközönségnek szól, közérthetõ, ugyanakkorpersze a szakemberek közössége számára is fontos olvasmány). Watzlawickvoltaképpen a családterápiánál tágabb témát választott. Azt fejtette ki, hogy apszichoterápiának szerinte rövidnek és célorientáltnak kell lennie, ennek ér-dekében nemcsak a beteg társas kapcsolati rendszerét kell bevonnia, ha lehet,és arra is kell hatnia, hanem elsõsorban arra kell törekednie, hogy a beteget vi-selkedésre, cselekvésre bírja. Watzlawick amellett érvelt, hogy saját tapaszta-latai és számos kutatás szerint a betegeken a felismerés, a tudatosítás, ami apszichoanalitikus jellegû pszichoterápiák fõ hatásmódja, nem segít vagy csaknagyon lassan változtat. Ha viszont cselekvésre, aktív viselkedési teljesítmé-nyekre lehet bírni õket, ennek nyomán nem csupán a változás könnyebb, ha-nem általában belátás, a helyzet újszerû felismerése is bekövetkezik. A betegaktivitásának fontossága miatt a pszichoterápiának Watzlawick szerint min-dig viselkedésformákat kell elõírnia, mégpedig paradox célzattal. Az elõírt vi-selkedés valamilyen szinten ellentétes kell legyen a tünetek, problémák moti-vációs mechanizmusaival vagy interperszonális célmomentumaival. A tera-peuta feladata, hogy megtalálja a viselkedési elõírás megfelelõ paradox szer-kezetét és ezt a beteggel elfogadtassa. Watzlawick elõadásában és work-shopján fõleg ennek technikájáról beszélt. Az elfogadtatás és motiválás érde-kében sajátos kommunikációs rendszert dolgozott ki, „injunctive language”-nek,vagyis rábeszélõ nyelvnek nevezi ezt, utalva arra, hogy a terapeutának sajátosszóhasználatra van szüksége. Idõzítenie, tartalmilag struktúrálnia kell közlen-dõit. Ezt a technikát számos esetleíráson is bemutatta. A résztvevõknek voltmódjuk a workshopon az eljárást meg is vitatni vele. Watzlawick workshopjavolt a rendezvényen a legnagyobb, csaknem a teljes résztvevõszám megje-lent. Egyébként csak a workshopok futottak párhuzamosan, minden délutánhárom zajlott le egyidejûleg, az összes többi program plenáris volt.

Kiemelkedõ volt még Helm Stierlin heidelbergi professzor, az ottani csa-ládterápiás intézet igazgatójának szereplése, õ az anorexia nervosa családterá-piájáról beszélt, ennek hátterében jellegzetes családdinamikát és családpato-lógiát tárt fel. Éppen most folyik kb. 70 kezelt esetük katamnesztikus felméré-se, a 31 felmért beteg és család katamnesztikus tanulságait foglalta össze. ANew Yorki Ackermann Családterápiás Intézet munkatársa, Peggy Papp (csa-ládja valaha Erdélybõl vándorolt ki, õ maga azonban már elvesztette kontak-tusát a magyar nyelvvel és kultúrával) is igen érdekes elõadást tartott és sze-mináriumot vezetett. Õ párterápiával foglalkozik, a családhoz a házaspáron

252


keresztül közelít. Ehhez külön módszert dolgozott ki, a pár számára fantázia-tevékenységet ír elõ, és ezeken az ún. irányított fantáziákon át közelíti meg apár rejtett emocionális és kommunikációs problémáit. Ilyen módon fokális,rövid, nagyon hatékony terápiás beavatkozásokat képes lebonyolítani. Eztmeggyõzõen demonstrálta, többek között videofelvételek segítségével is. Ittkell megemlíteni, hogy az elõadók többsége videón is bemutatta módszereit,terápiás fogásait. Ez már cégi hagyomány a családterápiában, ez volt az azágazat, amelyik talán legkorábban rendszeresítette a videó használatát. Deahogyan már más családterápiás rendezvény (pl. az 1983-ban zajlott brüsszelicsaládterápiás konferencia) benyomásai is mutatták, a videó ma mindinkábbdemonstrációs, oktatási eszköz, a képzésben, a szupervízióban és a kutatásbanegyre inkább a közvetlen megfigyelés kap szerepet. Ez többnyire egyirányútükrön át történik, természetesen a család tudtával és beleegyezésével. MintAthénben is elmondották, a családok általában készségesen elfogadják, hogya szakemberek teamje megfigyeli õket. Számos helyen a megfigyelõ szakem-berek beleszólnak a terápiás folyamatba is. Watzlawick pl. beszámolt arról,hogy nemcsak a képzésben lévõnek szólnak be telefonon (vagy akár mennekbe személyesen szólni a terápiás helyiségbe), ha valami fontosra, kínálkozóalkalomra akarják felhívni a figyelmét, hanem tapasztalt terapeuták is igye-keznek segíteni egymást ötleteikkel, megfigyeléseikkel. A terápiát végzõszakember nem kell, hogy elfogadja a kapott javaslatokat, akár még mérges islehet a közbeavatkozás miatt. A terápiás team kommunikációja azonban min-dig olyan reális helyzeti feszültségeket teremt, amelyek a terápiát megkönnyí-tik, elõbbre viszik. Minden „közbeszólásban” van valamilyen kommunikáci-ós alkalom, amit a terapeuta felhasználhat, hogy a családot megmozgassa.

Az elõadások és módszerbemutatások egy része érdekes módon közösproblémát tárgyalt, azt, hogy a családterápiás megközelítési módok eddig kü-lön álló iskolái és irányzatai közelednek egymáshoz és ma egész közeli lehe-tõségnek látszik a teljes elméleti és módszertani integráció, továbbá a család-terápiás és más – pl. egyéni és csoportos – terápiás technikák összehangolása,azonos szemléletû tervezése és vezetése is lehetséges. Ezt illusztrálta DavidRubinstein, Robin Skynner, a portugál Pina de Prata, vagy a kaliforniai ClausB. Bahnson elõadása. Fõleg Robin Skynner londoni párterapeuta szellemes-sége és módszertani találékonysága volt lenyûgözõ. David Mendell houstonicsaládterapeuta különösen érdekes megfigyeléseket tett. Évtizedekkel ezelõttcsaládterápiában részesült családok második és harmadik felnõtt generációjá-ban figyelte meg, hogy a család terápiában tanult és átélt problémamegoldási,kommunikációs, érzelemnyilvánítási stb. módszerei a gyerekek és unokák

253


családjaiban is érvényesültek. Ez a családterápia nagy mentálhigiénés jelentõ-ségére mutat. Említést érdemel Stephen Fleck, a szimpózium doyenje, aki azegyik elsõ családpatológiai szkizofréniaelmélet megalkotója volt az ötvenesévekben. Most módszereket mutatott be: hogyan lehet mérni, vizsgálni a csa-ládok patológiáját. Három érdekes francia szakember is részt vett a szimpózi-umon, a Norvégiában dolgozó Phillippe Caillé az elméleti modellek szerepétvizsgálta a családterápiában, a Genfben tevékenykedõ belga Guy Ausloos acsalád életének idõdimenzióját elemezte. Szerinte a pszichotikus vagy a bû-nözõ serdülõ a család idõszabályozási kórtanának két szélsõ, polárisan ellen-tétes változatát tükrözi. Ez az elõadás és az ezt követõ workshop különösenérdekes volt. Gyakorlati jelentõsége miatt érdemel szót a lyoni Yves Colaselõadása és workshopja. Õ az idõskori dementiák (Alzheimer-betegség, arte-rioszklerotikus demencia stb.) családdinamikai hátterét vizsgálta. Meggyõzõ-en mutatta ki, hogy az elbutult idõs ember körül szinte szükségképpen kórossáválik a családi rendszer, ez általában az idõs beteg tüneteit is fokozza. A csa-ládterápia ilyenkor nagyon elõnyös hatású, még az elbutulás kellemetlen tü-netei is enyhülnek, és a család jobban képes elviselni az idõs beteg ápolásánakterhét. Némileg hasonló volt ehhez a már említett Bahnson elõadása, õ a szo-matikus betegségek – különösképpen a krónikus betegségek – felléptévelkapcsolatosan írt le hasonló dinamikát és ajánlott családterápiát. A rákos bete-gek családi helyzete meglepõen hasonlított a Colas által bemutatott családihelyzetképhez a demenciákkal kapcsolatosan. A szomatikus és degeneratívbetegségekkel összefüggõ családterápiás perspektíva újszerû és az egészség-ügyi gyakorlat szempontjából is nagyon jelentõs vetület a mai családterápiá-ban.

Sok más érdekes információ is elhangzott és elsõsorban személyes beszél-getések során tudtunk meg sok kutatásszervezési, képzési és egyéb adatot. Aszemélyes beszélgetések során különösen jó viszony alakult ki a szimpóziumkét bolgár vendégével, az említett Christozov professzorral és munkatársával,Toma Tomovval. Tõlük tudjuk, hogy a WHO nagy devizaösszeget adotthosszú távú családterápiás programok (köztük körzeti orvosokat képzõ prog-ram) megindítására. Tomov tartja a kapcsolatot a WHO megfelelõ szervével,tudomása szerint hasonló programra Magyarország is kapott felkérést. Arrólis tud – és errõl hazai hírek is vannak –, hogy mentálhigiénés fejlesztésre Ma-gyarország kapott is devizális támogatást. Rossz érzés volt, hogy errõl misemmit sem tudtunk, hiszen ilyesmirõl a szakma híradást nem kapott. AWHO-val és más nemzetközi – anyagi támogatás nyújtására alkalmas – szerv-vel való jó kapcsolatok és termékeny együttmûködés információit kaptuk a

254


jugoszláv résztvevõktõl, elsõsorban a zágrábi Nebojsa Lasictõl és a belgrádiB. Gacicktól. A jugoszláv családterápiás helyzet és mentálhigiénés fejlemé-nyek különösen érdekes képet mutatnak. Meglepõ volt hallani, milyen sok he-lyen foglalkoznak Jugoszláviában alkohol- és drogbetegek családterápiás ke-zelésével.

Kellemes és tanulságos beszélgetéseket folytattunk görög szakemberek-kel. Többnyire fiatal, lelkes szakemberek vettek részt a szimpóziumon, több-ségük külföldön végzett vagy járt néhány évet egyetemre, ill. posztgraduálisképzésben vett részt, mindegyik nagyon jól tudott tehát nyelveket. Õk a szim-pózium elõadásaihoz és a workshopokhoz jól tudtak kapcsolódni, színvonalaskérdéseik és hozzászólásaik voltak.

Az egész rendezvényt a nagyon jó hangulatú, a szeretetteljes, baráti légkörjellemezte. Ez elsõsorban a Vassiliou házaspárnak volt köszönhetõ. A szim-pózium titkárságának bonyolult feladatait a Vassiliou család három felnõtt lá-nya és az Anthropos Intézet munkatársai látták el, kitûnõen. A Vassiliou há-zaspár rövidebb elõadásokat, hozzászólásokat tartott, ebben fõleg a családrendszerszemléletû vizsgálatát és terápiáját képviselték, de elsõsorban a ren-dezvény vitáinak facilitálását tûzték ki célul. Nagyon megtisztelõ volt kedves-ségük és segítõkészségük, amely felénk is irányult. Mondhatjuk, hogy a bol-gár kollégákkal együtt mi is kiemelt figyelemben részesültünk, pl. lehetõségetkaptunk az utókongresszusi napon való részvételre, egyikünktõl rövid elõ-adást kértek (B.B. dr.) a magyar család jellegzetes pszichodinamikai és kom-munikációs folyamatairól és a családterápia hazai tapasztalatairól. Az Anth-ropos Intézet mindkettõnk repülõjegyét és minden költségét fedezte. Igen há-lásak vagyunk ezért a Vassiliou házaspárnak, akik már nem az elsõ alkalom-mal tanúsítanak ilyen figyelmet és segítõkészséget magyar szakemberekiránt, és akiknek hazai elõadásai sokban hozzájárultak a családterápia honifejlõdéséhez. Itt kell megköszönni nekik, hogy e nyáron 8 magyar fiatal csa-ládterapeuta számára lehetõvé teszik, hogy Leszbosz szigetén, a Vassilioucsalád ottani házában egyhetes, angol nyelvû családterápiás továbbképzõ sze-mináriumon vegyenek részt, amelyet a Vassiliou házaspár mellett az Anthro-pos Intézet szakemberei tartanak nekik. A jövõ nyáron hasonló szervezésbenmajd 8 bolgár fiatal mehet Leszboszra.

Köszönettel tartozunk munkahelyi elöljáróinknak és az Egészségügyi Mi-nisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Fõosztályának is, hogy a tanulságos ésösztönzõ rendezvényen részvételünket engedélyezte és támogatta.

255


35. Nemzetközi Családterápiás Kongresszus

A családterápia módszere az utóbbi két évtizedben rohamosan terjed a vilá-gon, ma az egyik leggyakrabban használatos pszichoterápiás módszer, ame-lyet nemcsak az egészségügy keretében alkalmaznak, hanem a gyermekvéde-lemben, szociális gondoskodásban, rehabilitációban, deviáns magatartásmó-dok befolyásolásában, nevelésben stb. is. Mûvelõi így a legkülönbözõbb disz-ciplínákhoz tartoznak, valamennyien késõbb – általában többéves program-ban – külön elsajátították a családterápia szemléletét és technikáját. A szemlé-leten különösen nagy a hangsúly, ugyanis a családterápia egészen más gon-dolkodásmódot és közelítésmódot igényel, mint a hagyományos segítõ szak-mák szemlélete, sohasem egyénekkel, egyedi személyiségekkel foglalkozik,hanem minden magatartási probléma, tünet vagy kóros viselkedésforma mö-gött a családi relációk zavarát keresi és próbálja megoldani. A családterápiánbelül az egész családdal foglalkoznak, ha lehetséges, a nagyszülõk generáció-ját is bevonják, sõt, számos irányzat a felnõtt testvéreket vagy más rokonokatis bekapcsol a terápiás folyamatba. Gyakran azonban csak házaspár-terápiáravan mód (pl. ha nincs gyerek), ez némileg önállósodott módszer, mert párkap-csolati konfliktusok, szexuális zavarok vagy válási feszültségek kezeléséreönmagában is alkalmazzák, de elméletileg és szemléletileg szorosan a család-terápiához tartozik.

Számos magatartási problémában a családterápia nagyon hatékony és gaz-daságos módszer. Emiatt és sajátos szemlélete miatt sokat kutatják, vizsgál-ják. Mind a kutatásokat, mind pedig a tapasztalatcserét (valamint a képzést éstovábbképzést) segíti e téren, hogy a családterápia jól befogható a videokame-ra látószögébe és megfigyelhetõ (ill. felvehetõ) egyirányú tükrön át, így mint-egy demonstrábilis, ellenõrizhetõ, nyílt metodika. E sajátossága miatt nagyongyakorlatiak a konferenciák, szemináriumok, továbbképzõ rendezvények acsaládterápiában, némelyik széles nemzetközi részvételt is lehetõvé tesz (pl. abrüsszeli, a milánói, a római stb. családterápiás intézetek rendezvényei ilye-nek). Nemzetközi kongresszus azonban a családterápia témájában nem volt.

A nemzetközi kongresszus elsõ megszervezésének feladatát a csehszlovákorvostársaság, ill. ezen belül a cseh pszichiátriai társaságban mûködõ csehcsaládterápiás szekció szakemberei vállalták magukra, Peter Bosnak, a szek-ció elnökének vezetésével. A vállalás sok szempontból hasznos és jó ötlet

256


volt. Egyrészt fellendítette a családterápia fejlõdését Csehszlovákiában, ahola medicina eddig is megfelelõen befogadta a módszert, sok helyen alkalmaz-zák. Peter Bos az észak-csehországi Dubiban családterápiás központot mû-ködtet és a családterápiás technika megtanulására több szakember külföldiutakat is tett, ill. megszervezték Virginia Satir – a családterápia egyik úttörõje– rendszeres meghívását a képzés irányítása céljából. Másrészt a nemzetközikongresszus Prágában az európai családterapeuták mozgósítását érhette el, azeddigi konferenciákon és más összejöveteleken mindig az amerikaiak játszot-ták a fõ szerepet (a módszer az USA-ban fejlõdött ki és vezetõ szakembereima is ott mûködnek). Harmadrészt mintegy találkozó jött létre a kongresszusrévén a szocialista és a nyugati országok családterapeutái között, ez várhatóanérdekes és vonzó lehetõség volt, hiszen a család – egyetemes társaslélektaniszabályszerûségei mellett – szoros összefüggésben van a társadalommal és akülföldi szakembereket már régóta izgatja, vannak-e különbségek, ill. sajátos-ságok a családterápiában a szocialista társadalom viszonyai között.

Ahogyan várták, igen nagy érdeklõdés fogadta a kongresszus hírét. Végül1600 szakember jött össze, köztük 600 Csehszlovákiából és a szocialista or-szágokból. A nagy jelentkezés miatt a szervezés sok nehézséggel küzdött, devégül a kongresszus nagyon telített programmal, de zavartalanul folyt le. Aprágai kultúra palotája adott otthont neki, itt volt sok helyiség a különbözõvideóbemutatókra, workshopokra, konferenciákra. Viszonylag kevés rövidelõadást tartottak, ezeket tematikusan rendezték, a szabad elõadások többsé-gét poszterben kellett kiállítani, a posztereket naponta kicserélték, olyan sokvolt belõlük. A kongresszus szervezõi láthatóan be akarták mutatni a családte-rápia jelenlegi fejlettségi szintjét, ezért plenáris elõadóként a legnevesebbszakemberek kaptak szerepet, õk tarthattak hosszabb workshopokat, szeminá-riumokat is. Így – az elmondottakból következõen – az amerikaiak dominan-ciája jött létre. A kongresszus elnöke Virginia Satir lett, vezetõ funkciót töltöttbe Donald A. Bloch, a New York-i Ackerman intézet (a legnagyobb amerikaicsaládterápiás intézet) igazgatója, megjelentek a családterápia úttörõi (Fleck,Minuchin, Wynne stb.), közvetlen tanítványa képviselte a családterápiában isszámon tartott Milton H. Ericksont, a híres hipnózis szakembert, és a módszertovábbfejlesztõiként is fõleg amerikaiakat mutattak be. Ám a családterápiamegújítói között már több európai is megjelent, így a milánói és a római iskolaképviselõi (Boscolo, Cecchin, Andolfi), vagy a német Stierlin. A kongresszusalelnöke és igen aktív résztvevõje volt a görög Vassiliou is.

A sok párhuzamos programot tartalmazó kongresszust nehéz jellemezni.Általánosságban elmondható, hogy igen jó és nyílt hangulatú volt, sok lehetõ-

257


ség nyílt arra, hogy a szakemberek egymással találkozzanak, bár ez elsõsor-ban csak a már meglévõ ismeretségek alapján valósulhatott meg, idegeneketmeg kellett keresni és meg kellett szólítani. Formális találkozást nem szervez-tek (ezt késõbb a résztvevõk hibaként is említették, szerettek volna például –különösen a nyugatiak – egyes országok családterápiás képviselõivel talál-kozni). A program színes és változatos volt, de túltengett benne a bemutatko-zás, az általános helyzetkép adása, a családterápia hírességeinek ünneplése. A75 perces – 5-6 résztvevõs – panelek vagy a 30 perces plenáris elõadások ere-deti vagy új ismeretek közlését alig tették lehetõvé, az ismert szakemberekleginkább azt mondták el, ami az õ szemléletüket jellemzi. A paneleknek voltis olyan célja, hogy minden résztvevõ a saját felfogásának fejlõdését mutassabe. Mindez oda vezetett, hogy több neves családterapeuta azt mondta el, amimár az alapvetõ tankönyvekben is megtalálható, mint a nevéhez kapcsolódóismeret vagy módszertani szempont. Többen ismételték önmagukat (korábbielõadásaikat, írásaikat stb.). Csak néhány igazi jó elõadás hangzott el, ilyen-nek tekinthetõ David Reiss beszámolója a családterápiás kutatásokról (õ azamerikai elmeegészségügyi családterápiás kutatórészleg vezetõje – e részleg-ben 75, többségükben nemzetközileg ismert kutató dolgozik!), ebben az voltaz érdekes, hogy a családok jellemzõ vonásának a kutatások a közös hiedel-meket és a családi rítusokat, kommunikációs szokásokat tartják, ezeken belülpróbálnak tipológiákat és kategóriákat kialakítani. Igen jó volt FlorenceKaslow amerikai családterapeuta elõadása, a kanadai Karl Tomm szemináriu-ma amelyben a milánói irányzat szemléletét tanította, végül pedig JosefLangmeier cseh kutatóé, aki évtizedek óta foglalkozik a szülõkapcsolatokszemélyiségfejlõdésre gyakorolt hatásával, és új megállapításokra jutott a ne-velõotthonokban felnövõ gyerekek személyiség- és kommunikációs zavarai-nak eredetérõl, okairól. Voltaképpen ezek az elõadások jelentettek tudomá-nyos színvonalat, a többi szakember inkább csak arra volt jó, hogy a kong-resszusi résztvevõk most már személyt, alakot is tudjanak képzelni az irodal-mi nevek mögé. Néhány módszertani workshop kitûnõ színvonalát kell mégkiemelni, így pl. lenyûgözõ volt a londoni H. Jenkins videóbemutatója és igenjól felépített elõadása. Ez utóbbit azonban csak kevesen láttuk és hallottuk, vi-szont természetesen több más érdekes elõadás lehetett, amire nem jutottam el.

Tematikus szempontból két momentumot kell megemlíteni. Egyik az,hogy az alkoholisták és drogbetegek családterápiás kezelésérõl feltûnõen sokelõadás hangzott el, ezzel cseh és jugoszláv szakemberek is sokat foglalkoz-nak (több mint 50 jugoszláv szakember volt jelen), a másik pedig az, hogy sú-lyos, ill. krónikus szomatikus betegek családjának szupportív kezelése is gya-

258


kori téma volt. Sok elõadás szólt olyan családok befolyásolásáról, ahol a szü-lõk a gyerekeket fizikailag bántalmazzák vagy károsítják, vagy pedig a gyer-mekekkel szexuális visszaélés történik. Sok volt természetesen a metodikaielõadás és bemutató, számos szervezési témát is hallhattunk arról, hogyan al-kalmazzák a családterápiát az egészségügy, a nevelésügy vagy a magatartás-korrekció különbözõ intézményeiben és hálózataiban.

Nagyon sok nemzetközi szervezési aktivitás is kibontakozott a kong-resszus során, belga és amerikai szakemberek igyekeztek valamilyen szerve-zetté, kapcsolatrendszerré összefogni az európai családterapeutákat, különösszehozták a szocialista országok családterapeutáit és köztük is felvetõdött aformális kapcsolódás lehetõsége. Értekezletet szerveztek az európai családte-rápiás szaklapok szerkesztõi számára (meglepõen sok szaklap van, és a kong-resszus során is több új folyóirat indulásáról tettek bejelentést) stb. A család-terapeuták aktívak az „Orvosok a nukleáris háború ellen” elnevezésû nemzet-közi mozgalomban, és emiatt egy nagy plenáris ülés e mozgalom képviselõi-nek adott lehetõséget a megszólalásra. A családterapeuták általában haladószellemûek, a társadalmi haladás és egyenlõség hívei, ez számos elõadásbanés felszólalásban e plenáris ülésen kívül is megnyilvánult, és ezt tükrözte anagyarányú érdeklõdés a szocialista országokban élõ és dolgozó szakemberekiránt is.

Örvendetes, hogy kb. 40 magyar szakember is részt vett a kongresszuson,egyetemi tanáron, fõorvosokon kívül sok fiatal pszichológus és orvos. Ma-gam igen sokat merítettem a kongresszusból, érdekesnek találtam. Megtiszte-lõ volt számomra, hogy a kongresszus 13 tagú International Advisory Board-jának lehettem tagja. Ilyen minõségemben a kongresszus vendége voltam, tel-jes ellátással. Ezért Peter Bost és a csehszlovák szervezõbizottságot illeti kö-szönet. A Vassiliou házaspár nemzetközi paneljében kaptam szerepet, és akongresszus keretében adta át számomra a Csehszlovák Szexológiai Társasága tiszteletbeli tagság díszes oklevelét. A kongresszuson való részvétel engedé-lyezéséért köszönetet kell mondanom az Egészségügyi Minisztérium és aMOTESZ illetékeseinek, továbbá munkahelyi elöljáróimnak.

259


36. Megosztottságok, konfliktusok,megoldások

Az elsõ családterápiás világkongresszus

Írországban a hetvenes évek vége óta nagyon dinamikusan fejlõdik a csa-ládterápia, és ezért a nyolcvanas évek közepén az ír szakemberek elhatároz-ták, hogy megszervezik a családterápia elsõ világkongresszusát. 1987-ben aprágai nemzetközi családterápiás kongresszus során megalakult az Inter-national Family Therapy Association (IFTA), ehhez csatlakoztak az írek is, ésa tervezett világkongresszus így az IFTA égisze alá került. A hatalmas mun-kával elõkészített kongresszus végül kb. 500 résztvevõt vonzott, elõkészüle-teit láthatóan megzavarta, hogy 1988 nyarától megkezdõdött az 1989. júliusibudapesti családterápiás konferencia szervezése, amelyet a New YorkiAckerman Intézet és a római Családterápiás Intézet szervez együtt a magyarpszichiátriai társasággal. Mivel a budapesti konferencia több hírességet tudfelvonultatni, és mivel szellemében folytatása kíván lenni a szocialista és anyugati világ közvetítését a családterápia terén vállaló prágai kongresszus-nak, a potenciális résztvevõk egy részét elvonta. Dublinban pedig lett volnasokkal több embernek is hely, a Trinity College új, társadalomtudományi épü-lettömbje sok elõadóteremmel és tágas folyosókkal sokkal több résztvevõt isbe tudott volna fogadni. A Trinity College igazi campus, õsi könyvtárában õr-zik a hetedik századból származó „book of Kells”, az egyik legõsibb kódexet,és épületei maguk is mûemlékek, amelyeket a kongresszus ideje alatt is folya-matosan turistacsoportok csodáltak.

Helen Haughton vezetésével 10 dublini családterapeuta irányította a szer-vezést, ebben segítséget nyújtott az IFTA vezetõje, Florence W. Kaslow is. Aszervezést professzionális kongresszusrendezõ cégnek adták ki a gyakorlatimunkát illetõen. Mint utólag kitûnt, ez nem teljesen állt a helyzet magaslatán.Nagyjából ugyanazokat a szervezési nehézségeket tapasztalhattuk meg, ami-ket mi is átélünk a budapesti konferencia szervezésében. Nem sikerült idõbenkiküldeni az értesítéseket, nem sikerült pontosan tisztázni a vállalásokat és azigényeket, elég sok változásra került sor még az utolsó percekben is a prog-ramban. Nem volt kifogástalan a technikai feltételek rendszere sem.

260

36. Megosztottságok, konfliktusok, megoldások

Viszont a hangulat igen jó volt, a házigazdák megtettek mindent, hogy arésztvevõk jól érezzék magukat. Fogadások sora, bankett, hangverseny, a kol-légium kellemes környezete – párosulva a segítõkészséggel és kedvességgel –mind hozzájárultak ahhoz, hogy mindenkinek kellemes élmény maradt akongresszus. A legtöbb résztvevõ pár napra írországi túrára is ment. Az idõjá-rás végig gyönyörû volt, így azután Dublin is legszebb arcát mutatta. A városteli van gyerekkel és fiatallal, az emberek nyíltak, kedvesek, a város érdekeshangulatú, a fõbb utakon és hidakon kis bronztáblák mutatják Jim Joyce hõsé-nek nevezetes útvonalait, néhány mondatot idézve az Ulyssesbõl.

Tudományos szempontból a kongresszus kevés alapvetõen új dolgot adott,de sok tanulságos információval szolgált. A plenáris ülések témái a kong-resszus címének fogalmaira utaltak, az elsõ plenáris ülés a holocaust túlélõi-nek érzelmi és fõleg családpatológiai problémáit tárgyalta. Ebben két vonulatfonódott össze, az egyik izraeli családterapeuták tapasztalata, hogy még a túl-élõk gyerekeinek családjaiban is kóros elzárkózást, bizonytalanságokat, szo-rongásokat okoz a fajirtás emlékanyaga és ez nagyon nehéz terápiás feladato-kat is jelenthet (errõl filmet és videofelvételeket mutattak be). A másik ClaudeLanzman Choakh címû filmjének nyomán keletkezõ felelõsségérzés azokbanaz utódokban – pl. német családterapeutákban –, akiknek szülei éltek a holo-caust idején. A plenáris ülés érdekessége volt Israel Charney elõadása, õ atel-avivi holocaustkutató intézet igazgatója, és meglepõ vizsgálatai szerint azarabokkal szemben az izraeli lakosságban is megvannak a fasisztának mond-ható, lényegében genocidális attitûdök és indulatok, amelyek szerinte nem né-pekhez és kultúrához kötöttek, hanem a lelkekben vannak és így mindenüttmegnyilvánulhatnak. Charney szerint ezek ellen az attitûdök és indulatok el-len kell küzdeni annak érdekében, hogy a holocaust ne ismétlõdhessen meg.

A második plenáris ülés a családterápia új paradigmáiról szólt, ebben a mi-lánói iskola két jeles, az utóbbi években Selvini-Palazzolitól különváit képvi-selõje, Checchin és Boscolo szerepelt, néhány angol szakemberrel, és a kana-dai Karl Tommal, aki a milánõi iskola ismert kutatója. Itt lényegében az derültki, hogy a milánói iskola kommunikációelméleti modelljét, a paradoxonoktechnikáját inkább kognitív rendszermodell váltotta fel, az új paradigmákbana családot nem annyira konfrontálni és manipulálni igyekeznek, mint inkábbfejleszteni, gazdagítani, erõsíteni.

Egy plenáris ülés a házasság, a válás és a családtagok elvesztésének kérdé-seirõl szólt. Itt két neves angol szakember, Alan Cooklin és Gill Gorell-Barnes szereplése és tapasztalatanyaga volt érdekes. Ugyanezen a napon „aszegénység, az állam és a család” címen a szociális gondozók szempontjából

261


vizsgálták a hátrányos helyzetû családok gondjait. Ebben a plenáris ülésben análunk is jól ismert Hugh Jenkins szereplése volt figyelemre méltó, õ sokatfoglalkozott szegény, marginális helyzetû, dezorganizált családokkal. A pa-nel állami szociálpolitikát és új szemléletû családterápiás közelítést, szerve-zettebb segítséget követelt ennek a növekvõ rétegnek.

A kongresszus címébõl a „megoldásokra” az utolsó plenáris ülés vonatko-zott volna, amikor több felkért elõadó mellé felsorakoztak a korábbi panelekvezetõi, majd pedig elhangzottak a kongresszust értékelõ hozzászólások. Ezzárta be azután a kongresszust. Volt ünnepélyes megemlékezés a kongresszussorán Virginia Satirról, aki az ír szakemberek képzését megindította, a meg-emlékezõ elõadást egy ír tanítvány, Katie McGing mellett Donald Bloch, azAckerman Intézet igazgatója tartotta.

Délutánonként workshopok és elõadóülések szerepeltek a programban,10-15 program is párhuzamosan, ebbõl az következett, hogy a résztvevõk szá-ma viszonylag alacsony volt. A családterápia egész tematikus színskálájátmegtalálhatta az érdeklõdõ, elhangzottak elõadások és workshopok különféletünetek, kórképek családterápiás befolyásolásáról, továbbá módszerekrõl,irányzatokról, technikai fogásokról, elméleti kérdésekrõl stb. Legtöbben ese-teket mutattak be. Néhány workshop és elõadóülés tapasztalata alapján az abenyomás alakult ki bennem, hogy módszertanilag továbbra is a hetvenesévekben kidolgozott technikák a használatosak (paradoxon, reframing, tri-anguláció, side taking, genogram, családszobor stb.), folyamatosan teret nyera rendszerszemléletû közelítés, és valószínûleg a brit szociálpszichológia ha-tására nagyon erõteljesen jelen volt a szociális konstruktivizmus szemlélete(Rom Harré etogéniája és a fenomenológiai iskola nyomán létrejött, lényegé-ben kognitív irányzatú szemlélet). Volt azonban a kongresszuson lacanistaworkshop, volt érdekes elõadás az ericksoni módszerrõl, viszonylag sokBowen-követõ képviselte a strukturalista irányzatot, és sok szó esett a szim-bólumok, mesék, legendák felhasználásáról, a családi rituálék jelentõségérõl,rekonstrukciójáról és értelmezésérõl, és még sok más izgalmas kérdésrõl.

Számos szakmai tanácskozás is zajlott a kongresszusi napok során, talál-koztak a családterápiás lapok szerkesztõi, volt IFTA vezetõségi ülés és voltközgyûlés is. Az IFTA megerõsítette a jelenlegi vezetõséget a következõ vá-lasztásig. Évente lesznek újabb világkongresszusok, sikerült 1994re Magyar-országra hoznunk a 6. világkongresszust. A jövõ évben Krakkóban rendezik avilágkongresszust, ott lesz új vezetõségválasztás az IFTA-ban.

A kongresszus sok szocialista résztvevõt hívott meg, és helyezett számukraanyagi támogatást kilátásba. Fõleg vízumnehézségek és a nagy útiköltség mi-

262


att azonban csak három magyar és egy lengyel szakember érkezett, a lengyelcsaládterapeuta fiatal nõ volt, aki csupán a krakkói elõkészületekrõl tudott be-számolni. A három magyar aktív volt, Füredi János dr. a záró plenáris ülésenszerepelt, Kurimay Tamás dr. félórás elõadást tartott egy családterápiás folya-matot bemutatva, magam másfél órás workshopot vezettem, amelyben de-pressziós és alkoholista betegek családterápiájával szerzett tapasztalataimatadhattam elõ és beszélhettem meg a jelenlevõkkel. Mi, magyarok minden lé-nyeges találkozón részt vettünk, és aktivitásunknak volt köszönhetõ, hogytöbb más ajánlkozóval szemben (köztük a nagyon népszerû izraeliekkelszemben) is megnyertük az 1994-es rendezés jogát. Hálásak vagyunk aMOTESZ-nek és a Volántouristnak, amelyek kettõnk útját támogatták anya-gilag (Kurimay dr. a Magyar Pszichiátriai Társaság támogatásával utazott), ésaz ír rendezõknek akik minden költségtõl mentesítettek bennünket, és szállás-ról gondoskodtak számunkra. Az ír rendezõkkel és az angol szakemberekkelnagyon jó kapcsolatot alakíthattunk ki megerõsítettük kapcsolatainkat a jelen-lévõ amerikaiakkal is, és nagyon reméljük, hogy a családterápiás folyóiratokösszehangolt munkájába is jobban bekapcsolódhatunk a jövõben. Igyekez-tünk eloszlatni a budapesti konferencia interferáló szervezése miatt elõálló fe-szültségeket is, ezekrõl nem mi tehetünk, hiszen a magyar szakemberek csu-pán elfogadták az olasz és amerikai rendezõk kész tervét a most júliusi konfe-renciára vonatkozóan.

Végsõ soron tehát a kongresszus érdekes és tanulságos volt számunkra, ésaz 1994-es folytatás lehetõsége révén remélhetjük, hogy a budapesti konfe-renciával megindult folyamat tovább haladhat, és a magyar családterápia be-kapcsolódhat a nemzetközi fejlõdés áramlatába. Reméljük, mindez serkentõ-en hat majd a belsõ fejlõdésre, a családterápia mind szélesebb elterjedésére is.

263


37. Veszélyeztetett családok (Families at Risk)

A londoni Családterápiás Intézet a nyolcvanas évek elejétõl kezdve érdek-lõdik a kelet-európai szocialista országokban folyó családterápia iránt, és pró-bál segíteni az ott dolgozó szakembereknek. Elõbb a jugoszláv családterapeu-táknak nyújtottak segítséget a kiképzésben, majd az 1987-ben, Prágában tar-tott elsõ kelet-nyugati találkozó, a „bridgeing conference” rendezésébe kap-csolódtak be, ezután az intézet igazgatója, Hugh Jenkins hároméves kiképzõ-kurzust kezdett el Budapesten, és az intézet vezetõ szakemberei mind jelenvoltak a mi 1989-es kelet-nyugati találkozónkon, a prágai konferencia folyta-tásán. 1990-ben a londoni intézet kezdeményezésére alakult meg az EFTA, azeurópai családterápiás társaság Prágában, kifejezetten azzal a céllal, hogy arendszerváltozás utáni szabad periódusban szorossá tegye az együttmûködésta nyugati és a keleti családterapeuták között, és segítsen azoknak az országok-nak, amelyekben a rendszerváltozásig családterápia nem indulhatott meg.

Lényegében a kelet-nyugati párbeszéd folytatása és a keletiek támogatásaérdekében vállalta el a londoni intézet az elsõ európai konferencia megszerve-zését. Szándékosan választották a témát, a problematikus helyzetben lévõ, ve-szélyeztetett családok kérdését, az olyan családok terápiájának dilemmáit,ahol súlyos, többnyire egzisztenciális gyökerû, külsõ bajok fenyegetik a csa-lád pszichoszociális egyensúlyát. Számoltak azzal, hogy az ilyen családok azátalakulásban lévõ kelet-európai országokban (ahogyan udvariasan mindigmondani szokták: közép- és kelet-európai országokban) most szaporodnak.Ugyanakkor a családok alapvetõ szocioökonomikus és szociokulturális bajaia nyugati országokban is gyakoriak, pl. az Egyesült Királyságban, és a londo-ni intézet mindig is érzékenyen reagált ezekre, szakirodalmi munkásságukatis jórészt a halmozottan hátrányos helyzetû, szétesõben lévõ családok segítsé-gével foglalkozó tanulmányaik alkotják, ezért a téma eleve közel áll az inté-zethez. Szerepet játszik ebben az is, hogy az intézet körül különösen sok szo-ciális munkás tevékenykedik, fõleg õk teszik ki a kiképzésben részt vevõketis, nekik pedig hivatalból is kell az ilyen családi gondok orvoslásával bajlód-ni.

A kongresszus fõ szervezõi, Jenkinsen kívül a nálunk is jól ismert GillGorell Barnes és Alan Cooklin, továbbá a Maudsley klinikán dolgozó, de azintézménnyel együttmûködõ Ivan Eisler (Prágából származó családkutató) –

264


igen jól alakították ki a programot, szinte minden családi problématerületet át-tekintettek, a legjobb európai szakértõket nyerték meg fõ exponensnek, ésmindenütt megpróbálták szerepeltetni a kelet-európaiakat is. Nagyon jó mun-kát végeztek abból a szempontból is, hogy kb. 400 résztvevõt tudtak össze-hozni a magas részvételi díj ellenére, és ebbõl a bevételbõl, valamint különbö-zõ más szponzorálásokból kb. 50 kelet-európait tudtak meghívni a költségekrészleges vállalásával. A legtöbb kelet-európai résztvevõ magánházakban ka-pott szállást, az útiköltséget azonban mindenkinek fizették. A külföldi részt-vevõk között számos világhíresség volt, így pl. az amerikai Donald Bloch,Kitty LaPerriére, a belga Mony Elkaim, az olasz Gianfranco Cecchin stb. Saj-nos, betegség miatt nem tudott eljönni két híresség, Salvador Minuchin ésCarlos Sluzki.

A családi problémákra koncentráló programszervezés sajátos arculatotadott a konferenciának. Érdekes módon nem annyira a családterápiás módsze-rek és koncepciók kerültek elõtérbe, ahogyan ez a családterápiás rendezvé-nyeken szokásos, hanem inkább a segítõ szervezetek leírása, a szakemberekálláspontjainak, közelítésmódjainak hangsúlyozása és mindenekelõtt a prob-lémákkal kapcsolatos, gyakorlati tapasztalatok plasztikus leírása. Így megtud-hatjuk, hogy a legtöbb nyugat-európai országban rohamosan terjed a válási ta-nácsadás, ill. az elvált családokkal történõ, segítõ foglalkozás, erre különcentrumok alakulnak, és ezeknek igen hatékonyak a beavatkozásaik, akkor is,ha ez nem mérhetõ” a család rekonstrukcióján vagy a válási folyamat vissza-fordításán. A válási traumák csökkentése, a gyerekek szülõkapcsolatainakhelyreállítása, az új típusú kommunikáció a szétesõ családban nagyon komolysegítség, a felnõtt résztvevõk számára is. Mivel a nyugat-európai országokbangyakori a válás utáni újraházasodás, külön szolgálatok foglalkoznak a korábbiházasságból hozott gyerekek reintegrálásával. Az Egyesült Királyságban igenkomoly szervezet koordinálja ezt a munkát, a Stepfamilies szervezet nemcsaktanácsadókat foglalkoztat, de komoly felvilágosító munkát is végez, külön la-pokat ad ki, megelõzõ, oktató kurzusokat tart stb. Ezt Erica De’Ath asszonyelõadásából és workshopjából ismerhettük meg, õ a Stepfamilies Associationigazgatója. A válási tanácsadások szükségességét – a kelet-európai résztve-võk közül – különösen a nagyszámú orosz szakember hangsúlyozta, ám nálukez inkább kívánság, mint realitás. Egyedül a bolgárok és lengyelek próbáltakvalamit tenni e téren, de csakis a meglévõ családi tanácsadási rendelések kere-tében.

A másik nagy tanulság: a gyermekekkel szemben elkövetett, szexuális ésfizikai abúzusok nagy száma és a miattuk beállított, családterápiás szolgála-

265


tok hatékony mûködése. Több ilyen szolgálat modelljét ismerhettük meg, egylondoni gyermekkórházban Aaron Bentovim foglalkozik az ilyen családokrendszerszemléletû családterápiájával. Igen érdekes koncepciója az, hogy azilyen családokban a cselekmény szimbolikája, a trauma élménye szervezi acsaládi rendszert és ezt a rendszerszervezési folyamatot kell felbontani, átala-kítani. Angliában, Belgiumban, Hollandiában és több más országban telefon-szolgáltatások és rendelõk kínálják magukat, amelyekben a családterápia esz-közeivel próbálnak segíteni a családnak, természetesen a gyereknek elsõsor-ban, de – lehetõség szerint – elkerülve a rendõrségi akciót. Ha sikerül megállí-tani az abuzív szülõi viselkedést, és sikerül feldolgozni az eseményt, a traumakésõbbi következményeit is enyhíteni lehet, és a családi rendszer nem feltétle-nül dezintegrálódik.

A szexuális abúzus kérdése is mutatott egy érdekes jellegzetességet, amelyaz egész konferencián végigvonult: a résztvevõk nagy szociális elkötelezett-séggel nyúltak a témákhoz, a szokott családterápiás neutralitás helyett határo-zott állásfoglalásokat, álláspontokat képviseltek, értékdeklarációkból indul-tak ki. Így pl. a szexuális abúzus kapcsán vita támadt, szabad-e a lényegébenbûnelkövetõ családtagot, többnyire az apát felmenteni a büntetés alól, lehet-eilyenkor egyáltalán megjavulni, vezekelni. Ugyanez került felszínre a családierõszak kérdésével kapcsolatban, s ez rendszerint a nõk bántalmazását jelenti.A résztvevõk pl. nem értettek egyet a milánói iskolát képviselõ Cecchinnel,aki nem áll ilyenkor az áldozat mellé, hanem a családi rendszer egészét igyek-szik figyelembe venni, és a család belsõ erõin át próbál változtatni. A vita ta-lán azzal is összefüggött, hogy a résztvevõk többsége nõ volt, és mint kitûnt,az angol családterápiában erõs a feminista befolyás, a – többnyire szociálismunkás hivatású – nõi terapeuták a szolgálatokban erõteljesen próbálják érvé-nyesíteni a szociális igazság szempontjait.

Ez megmutatkozott a családi problémák más fajtáinak kezelésében is, ígypl. a faji megkülönböztetésben szenvedõ családok, vagy a gyermeküket egye-dül nevelõ nõk segítésének vonatkozásában. Külön szimpóziumok és work-shopok foglalkoztak a nõk speciálisan hátrányos helyzetével, a nõiség kérdé-sei a terapeuták szempontjából is elõkerültek, kiváltképpen a hátrányos faji ésetnikai helyzet vetületében. Szociológusok mondták el, az volt az elsõ napplenáris üléseinek témája, hogy nõ a gyermeküket egyedül nevelõ anyák szá-ma, a gazdasági recesszió õket sújtja leginkább, a szervezett segítség számuk-ra elégtelen. Szociális akciókat sürgettek e téren.

Nagyon érdekesek voltak az ún. „caucusok”, sajátos vitafórumok, ame-lyekben a résztvevõk a saját életükön, helyzetükön át vitatták meg a hátrányos

266


helyzet vagy a színesbõrûség, a nõi szerep stb. dilemmáit. Ezek egészen külö-nös csoportdinamikát hoztak. A felkért színes bõrû elõadók a faji elõítéletekszéles skáláját mutatták be, néhányan tájékoztattak a segítés módszereirõl is.Általában a világos érzelmi melléállás és támogatás, a feszültséglevezetés, az„empowerment” technikái voltak a jellemzõk ezekben a megközelítésekben.A kongresszus érdekes újdonsága volt, hogy családterápiás szemléletbõl kiin-dulva milyen sokféle iskolai és közösségi program folyik az Egyesült Király-ságban és a nyugat-európai országokban a gyerekek önértékelésének erõsítéseérdekében. Bemutatkozott egy színjátszó csoport is, amely iskolákban drama-tizálni próbálja a fõbb gyermekkori problémahelyzeteket, és megpróbáljaezeken a bemutatott helyzeteken át aktiválni a gyerekeket, bevonni õket kü-lönbözõ foglalkozásokba. Érdekes színészi munkát is tartalmazott egy work-shop, amelyben a Shakespeare színmûvekben ábrázolt családi helyzeteketmutatták be, és elemezték a családterápia koncepciói segítségével.

Nagyon sok érdekes, tematikus workshop és szimpózium volt, természete-sen ezek közül csak néhányat sikerült meghallgatnom, így az alkohol- ésdrogbetegek családterápiájával foglalkozót, és két olyat, amely a szociáliskonstruktivizmus szemléletének felhasználását ígérte a családterápiában. Aplenáris elõadásokból is kitûnt, milyen erõs e szemlélet befolyása a brit csa-ládterápiában. Ez sok okra vezethetõ vissza, egyrészt a fenomenológiai irány-zat erõsödése, másrészt az egzisztencialista hagyomány (Laing öröksége, makb. 500 egzisztenciális terapeuta mûködik az Egyesült Királyságban; a kong-resszus alkalmát kihasználva sikerült meglátogatnom vezetõjüket, a Regent’sCollege tanárát, Emmy van Deurzen-Smith asszonyt, akinek beszámolójábólvilágossá vált az irányzat nagy befolyása), harmadrészt a szimbolikus, inter-akcionista szociálpszichológia nagy súlya (amely különösen a nevelés, ill. is-kolapszichológiában, szociológiában nagy).

A család jellegzetesen konstruált jelentésrendszerben él, és az ezekre vo-natkozó, közös definíciók és minõsítések változtatásán át halad a terápiás vál-tozás is a családban:

Ezt pl. Barry Mason sheffieldi családterapeuta workshopjában ismerhet-tem meg. A Masonnal való találkozás jelentõs volt számomra, ugyanis Hand-ing Over címû könyve (alcíme: Developing Consistency accross Shifts inResidential and Health Setting) a rendszerszemléletû alkalmazott lélektanegyik kiváló példája. A könyvrõl írtam recenziót a PH-ban, és most volt alkal-munk megállapodni az esetleges magyar kiadás feltételeiben is. Ugyancsakkitûnõ (és a PH-ban is ismertetett) könyvei nyomán jelentett számomra sokat

267


a Tavistock klinikán mûködõ David Campbell neve, õ az ún. milánói iskola fõangol képviselõje, most volt alkalmam õt is megismerni.

Számomra nagyon jelentõs volt a most Izraelben dolgozó, egykori ameri-kai orvosi szociológus, Aaron Antonovsky szereplése a kongresszuson.Együtt szerepeltünk abban a panelben, amelyben a kelet-európai társadalmiváltozások családi kihatásairól volt szó. Antonovsky a sense of coherencekoncepció kidolgozója, vizsgálatai szerint a betegségélmény legfõbb lélekta-ni következménye, hogy elvész a személyes koherenciaérzés, amely az õ defi-níciójában dinamikus képlet, amely a szubjektív élethelyzet értelmének, ál-landóságának és kezelhetõségének, kontrolljának élményét jelenti. Ha ez azérzés zavart szenved, nagyon komoly stressz következik be. Antonovsky sze-rint a mai társadalmi átalakulásokban valami ilyenfajta életérzési zavar kere-kedik felül, és ez ad a tényleges gondokon túl tragikus színezetet a kelet-euró-pai közvéleménynek. Antonovskytól függetlenül magam is ezt az értelmezéstdolgoztam ki e plenáris ülésre, és próbáltam a családra vonatkoztatni, támasz-kodva a sense of coherence (SOC) koncepció irodalmára, nem tudva, hogy anyolcvanas éveihez közeledõ Antonovsky maga is jelen lesz és beszélni fog akonferencián. A koncepció számomra az egészségmegõrzésben is központijelentõségû. Magam azokkal értek egyet, akik a konferencián az élmény hely-reállítását vagy legalábbis valamilyen fokú rekonstrukcióját tartják az önsegí-tõ csoportok és a voluntáris segítõ munka lényegének. Így különleges élmény-számba ment most személyesen is megismerkedni az elmélet kidolgozójával.Ezen a plenáris ülésen adta elõ Rátay Csaba is zempléni közösségrekonstruk-ciós, ill. networking kísérletét.

A jó hangulatú kongresszuson sok alkalom nyílt az ismerkedésre, nagy ér-deklõdés nyilvánult meg a kelet-európai résztvevõk iránt. Érdekes volt azon-ban megfigyelni, hogy a kelet-európaiak egymással alig érintkeztek. Elkülö-nültek a moszkvaiak és a szentpéterváriak, a különféle balti országokból érke-zõk, visszavonultak voltak a csehek, egy csoportba tömörült a kb. 8 lengyelrésztvevõ, a bulgárok, a szerbek nem vegyültek el (más egykori jugoszláv kö-zösségbõl nem voltak jelen, bár kaptak meghívást, de nem tudtak eljönni).Úgy tûnt, mintha mindegyik csoport inkább a vendéglátók kapcsolatát kerestevolna, bár valószínûleg a nyelvi nehézségek is szerepet játszottak a szegregá-cióban, különösen az egykori Szovjetunió területérõl érkezõk tudtak gyen-gébben angolul. Aránylag kevés volt a plenáris elõadó a keletiek közül, sokanviszont a workshopokban és a szimpóziumokban szerepeltek rövid elõadá-sokkal, amelyek általában leíró jellegûek voltak, a családi problémák nagy el-terjedtségét és súlyosságát illusztrálták. Mindössze hárman voltunk magya-

268


rok, mi már szinte nem is számítunk a kelet-európaiak közé, a magyar helyze-tet (amelyet sokan az 1989-es kongresszus nyomán is ismernek) már szintenyugatinak veszik.

Igen jól éreztem magam a kongresszuson, örültem, hogy olyan kiválóságo-kat is meghallgathattam, mint Anthony Cox professzor, Byng-Hall, a márvisszavonult, de még frissen szellemes Robin Skynner, vagy a fiatalabb angolcsaládterapeuták közül Jane Walker, Elza Jones vagy Eia Asen. A családterá-piás intézet titkári személyzetébõl alakult technikai rendezõ team is kitûnõmunkát végzett, így a rendezés is zavartalan és kellemes légkörû volt. Igen há-lás vagyok ezért a kongresszus elnöknõjének, Gill Gorell Barnes asszonynakés Hugh Jenkinsnek a meghívásért és a vendéglátásért, mert a találkozó igenösztönzõ élménnyé vált számomra.

269


38. CsaládrekonstrukcióWilliam F. Nerin: Family Reconstruction

A családterápia egyik úttörõje, Virginia Satir sajátos módszert dolgozott kiolyan páciensek családterápiás kezelésére, akinek családja nem vonható be aszokásos családterápiás folyamatba, mert a szülõk már nem élnek, vagy pediga páciens a szülõi családból már régen kiszakadt, messze került a szülõktõl,testvérektõl. Satir az ilyen betegekbõl csoportokat képez, melyekben a cso-porttagok rekonstruálják a hiányzó családot. A páciens mintegy rendezõje azígy alakuló családrekonstrukciós drámának. A saját családi nevelkedését re-konstruáló embert Satir „sztárnak” nevezi e sajátos színjátékban. Természete-sen minden csoporttag lesz egyszer „sztár”, és mindenki megjelenít különbö-zõ szerepeket más családokból, ezek a szerepek is nagyon fontosak abban,hogy a családok által kialakított irracionális kötõdések, gátlások, hibás beállí-tódások és rossz magatartásprogramok tudatosíthatók és korrigálhatók legye-nek.

Virginia Satir nem munkálta ki ezt a módszerét egészen részletesen, mintsokféle más terápiás eljárásával is tette (pl. tõle ered így a neurolingvisztikusprogramozás elnevezésû, ma már világszerte igen népszerû technika is, ame-lyet Bandler és Grindler szisztematizált), hanem egy tanítványára bízta. E ta-nítvány, Nerin dolgozta ki kb. 10 éves munkával, többszáz családrekonstruk-ció alapján a módszert. Ennek eredménye a könyv, amely elsõ rendszeresösszefoglalás a családrekonstrukcióról.

Nerin igen részletesen, gyakorlatias módon írja le az eljárást. Nem megytúl mélyre az elméletekbe, általában a tapasztalatilag nyert szabályszerûsé-gekbõl és a bevált módszertani fogásokból indul ki. Mindössze néhány irodal-mi hivatkozást találunk könyvében, ezek is zömmel Satir írásaira vonatkoz-nak. Viszont a technikát magát igen világosan mutatja be a leírás, sok gyakor-lati példával, egyszerû stílusban.

Nerin a rekonstrukció középpontjában álló embert nem „sztárnak”, hanem„kutatónak”, „felfedezõnek” (explorer) nevezi, ezt az elnevezést maga Satir iselfogadta. A sztár fogalmi konnotációja ugyanis a nárcizmus felé mutat, míg acsaládrekonstrukcióban inkább sajátságos „utazásról” van szó (az utazás fo-galma a könyv alcímében is megtalálható), a családi múlt felkutatásáról. Ez

270

38. Családrekonstrukció

komoly munka, nagy emocionális megterhelés, amelyre a „felfedezõt” alapo-san fel kell készíteni és amelynek során õt gyakran érzelmileg támogatni iskell.

A felkészítés fontos része, hogy a „felfedezõ” feladatul kapja a család tör-ténetének alapos leírását. Ehhez családi iratokat kell tanulmányoznia, elérhe-tõ családtagokat, rokonokat meg kell kérdezni, el kell merülni a családra vo-natkozó emlékekben. Pontosan le kell írni a születési idõpontokat, a család la-kóhely és foglalkozástörténetét, sorra kell venni a családi legendákat stb. Acsaládrekonstrukciós munkára már kész genogramot kell venni a családról,sõt, a fontosabb kapcsolati konstellációkat vagy jellegzetes családi problémá-kat, amelyeket a „felfedezõ” mint tudatos gondokat visz a rekonstrukcióra, azún. „családi szobrászat” (family sculpting) módszerével ábrázolni kell. Ilyen-kor a családtagokból mintegy szoborcsoport készül, amely rögzíti és látvá-nyossá teszi a módszert. Ezt a technikát a családterápiában általában gyakranhasználják és a tényleges családrekonstrukciós gyakorlatban is sokszor élnekvele.

Maga a családrekonstrukció egy teljes napig tart, reggeltõl estig. Ez az idõáltalában elegendõ a rekonstrukcióra, de ha szükséges, van mód a folytatásrais. Két-háromhetes intenzív csoportmunka során mindenki sorra kerülhet,ilyenkor van mód a csoportkeretek értelmezésére, a közös élményekbõl kiala-kult gazdag csoportkontextus felhasználására is. A „felfedezõ” bemutatja atöbbieknek saját családját, elmondja problémáit, majd pedig választ magánakimaginárius családtagokat a jelenlévõkbõl. Már a választás maga is sok érde-kes tanulsággal jár, mert bizonyos magatartásbeli jelek számítanak ilyenkor.Tanulságos ez annak is, akit kiválasztanak. A családi helyzetek tényleges pár-beszédeit spontán alakítják ki.

Törekszenek az érzelmek és indulatok felszínre hozására. A konkrét moz-zanatok nagyon hasonlítanak a pszichodráma folyamatára. Gyakoriak a sze-repcserék a különbözõ jelenetekben általában a jelképes család más csoport-tagokból rekombinálódik. Idõrõl idõre összefoglalják a tanulságokat. A veze-tõ támasza és „segédrendezõje” a „felfedezõnek”. Lehet koterápiás módon isdolgozni, bár a csoporttagok általában betöltik a koterapeuta funkcióit. A le-írások szerint a módszer nagyon intenzív, katartikus események követik egy-mást és nagyon sok a rekonstrukciós gyakorlatok után keletkezõ belátás. Amegfigyelt jelenségeket azután a csoport vonatkoztatja a „felfedezõ” jelenlegitüneteire vagy életproblémáira. A követéses tapasztalatok szerint a családre-konstrukció szinte mindig pozitív változást okoz a személyiségben, amely so-rozatos élethelyzeti és kapcsolati döntésekben, változtatásokban is megnyil-

271


vánul. A módszer természetesen nem a súlyos betegek számára való, de pl.depressziósok számára hasznos. Általában neurotikusok vagy karakterzavar-ban szenvedõk, esetleg pszichoszomatikus betegek profitálhatnak belõle. Ki-váltképpen jó a rekonstrukció kiképzésre és önismeretfokozásra. Satir egymásik tanítványa, Kruze a módszer egyik változatát alkoholisták kezelésérehasználja (Another Chance címen 1980-ban írt errõl könyvet).

A könyv igen élvezetes és családterapeuták számára nélkülözhetetlen ol-vasmány. A leírt módszer kétségtelenül hatékony, hasznos, ezt szórványoshazai tapasztalatok is mutatják. Érdemes lenne bevezetni, rendszeresíteni ná-lunk is. Ehhez a kötet jó útmutatást ad. Egyetlen kritikai szempont kínálkozikcsak a kötet értékeléséhez. Mint már említettük, a családrekonstrukció tényle-ges folyamata nagyon hasonlít a pszichodrámához. Bizonyára a pszicho-dráma-szakértõk még a módszer önállóságát is megkérdõjeleznék, olyan nagymértékû ez a hasonlóság, azt mondanák, hogy lényegében a családi múltra fó-kuszáló pszichodrámáról van szó. De sok a hasonlóság a tranzakcionális ana-lízis „forgatókönyv-elemzés” elnevezésû szakaszával is. Ezenkívül több máscsaládterápiás technika is ismeretes, amely a valódi család nélkül, az imaginá-rius családdal dolgozva próbál hatásokat elérni egyénekben vagy családirendszerviszonyokban. Mindezekrõl a könyv nem szól, nem próbálja elkülö-níteni a saját technikát ezektõl vagy pedig megállapítani az összefüggéseket.Ezt nem lehet helyeselni, ilyen módon – félõ – kivész a módszer követõiben aszakirodalmi kultúra, a fejlõdés lehetõségei behatároltak. Sajnos, újabban jel-lemzõ ez a viszonyulás, számos új irányzat vagy iskola keletkezik, amely tel-jesen eredetinek tûnik, miközben már meglévõ irányzatok elemeibõl építke-zik. Ha az új irányzat szervezetileg is kialakul, eggyel több lesz az elzárkózó,szakmailag kommunikációképtelen iskolákból, amelyek versengenek a kép-zési „piacokért”. A segítõ szakmákban a „piacok” túltelítettek, a legtöbb újmódszer a perifériára szorul, mint „mentálhigiénés” módszer a laikusok köré-be igyekszik behatolni. Nagyon gyakran megtörténik, hogy egy-egy iskolaazután egy-egy országban vagy szakterületen nagyon sok kiképzettet bocsátki, akik azután a módszert, illetve irányzatot képtelenek mûvelni, mert más aszociokulturális háttér, mint ott, ahol az irányzat született (a legtöbb irányzatKaliforniában születik, ahol viszont a „pszichokultúra” olyan sajátosan ked-vezõ talajt jelent, ami még más amerikai szövetségi államokban is hiányzik,nemcsak Európában). Ha az új irányzatok, módszerek megõriznék tudomány-történeti és konceptuális kapcsolataikat, az adaptáció könnyebb lehetne. Álta-lában ma inkább káros a diszciplináris elkülönülés, talán már nem is szabadna

272


új irányzatokról, metodológiákról beszélni, hanem inkább módszercsoma-gokról, módszeralgoritmusokról, terápiás stratégiákról.

Nerin persze egyelõre nem lép fel új irányzat igényével, inkább új techni-kát képvisel, ezt õszintén és hitelesen teszi, ezért a kritikai gondolatoknakcsak az a része érinti õt, hogy érdemes lett volna elvégeznie módszerénekösszehasonlítását más, már meglévõ elméletekkel és eljárásokkal, amelyekugyanezzel a kérdéssel foglalkoznak.

273



MENTÁLHIGIÉNÉ

D) SZORONGÁS ÉSTÜNETEI

39. A szívneurózisDetlev O. Nutzinger és mtsai (Hrsg.): Herzphobie.

Klassifikation, Diagnostik und Therapie

A kis kötet négy szerkesztõje a bécsi pszichiátriai klinika munkatársa, a 21benne foglalt tanulmány szerzõinek nagyobb része is osztrák, a többiek nyu-gatnémetek. A kötet azt a célt tûzte ki maga elé, hogy átfogó képet adjon a ne-urotikus jellegû, organikus okok miatt nem vagy csak részben magyarázható,szorongásokkal kísért, fóbiásan megélt szívpanaszkról, amelyeket leggyako-ribb néven szívneurózisnak szoktunk nevezni. A kötet „szívfóbiáról” beszél,vagyis a kóros félelem mozzanatát emeli ki, amely miatt a beteg életében aszívszenzációk központi jelentõséget kapnak, betegviselkedést tartanak fenn.Ennek következtében a beteg életfeladatainak betöltésére csak korlátozottanképes. A félelem szervi szívbetegségre, közeli, ill. hirtelen szívhalálra vonat-kozik. A szívpanaszok igen változatosak, enyhe szúrás és diszkomfort-érzé-sen át a szívverés állandó érzékelésén és figyelésén keresztül egészen a rit-muszavarokig terjednek, idõnként jellegük átalakul, gyakori a rohamokbantörténõ jelentkezés.

A kötet szerzõi a legkülönbözõbb szempontok szerint tárgyalják ezt a prob-lémát. A szerkesztõk írják, hogy nem is törekedtek a terminológia egységesí-tésére, annyiféle megnevezés van forgalomban az irodalomban. Van tanul-mány, amely a fogalmakat megpróbálja idõrendileg és logikailag rendezni,megkísérli az osztályozást. Más fejezet a szorongás és a szívmûködés ismertösszefüggéseit tekinti át, ez mélyen belemegy a szívmûködést szabályozó ké-miai anyagok és azok receptorainak témájába is. Szó esik az új divatkategóriá-ról, a mitrális billentyû prolapszus szindrómáról, amely a feltevések szerint abillentyû kötõszöveti vázának öröklött gyengeségébõl és a bétaadrenerg me-chanizmus „szomatotipiás” módon felerõsödött reaktibilitásából, és az ún.„pánikrohamok” nagy valószínûségébõl áll elõ. Az ilyen beteg tehát érzékenya stresszekre és ezek a bétaadrenerg mechanizmuson át szívtáji szenzációkatés „szívfóbiát” váltanak ki. Mint a tanulmányok írják, ez a prolapszus-szindróma egyre gyakoribb diagnózis. Már a kötet leírásaiból és a közvetlenelérhetõ fõbb hivatkozásokból is kitûnik, hogy ez a szindróma konceptuálisanigen gyenge lábon áll, nagyon sok a feltevés, a közvetett bizonyítási kísérlet.Az egész abból indult ki, hogy nagyobb számban (de a közlemények többsé-

275

39. A szívneurózis

gében kétszámjegyes csoportokban) találtak betegeket, akik magasak, sová-nyak, prolapszus-szindrómának nevezhetõ elváltozással bíróak és egybenszívneurotikusok voltak. Tekintettel arra, hogy a prolapszus is gyakori, a szo-rongásos szívpanaszok is (a klinikumban gyakran tapasztalunk rövid ideigtartó szívneurotikus állapotokat, amelyek gyorsan megszûnnek, és sokszorkeletkezik az a benyomás, hogy a túlzott kivizsgálás vagy a nagyon intenzívenelkezdett, de a megfelelõ pszichológiai fókuszokat nem megtaláló pszichote-rápia szinte jatrogén módon rögzítheti és kronifikálhatja ezeket), komoly min-tavételi hibaforrások lehetségesek. Nem bizonyított a genetikai háttér sem,így nagy a veszélye annak, hogy az entitást tévesen tételezték, az összefüggésthibásan ontologizálták. További évtizedeknek kell majd eltelni, míg kikopik agyakorlatból, és addig a szívre lokalizálódó szorongás indikáció lesz szívkaté-terezésre, bonyolult és költséges laboratóriumi kivizsgálásra és a beteg quasi„szervi” beteggé válik. A kötet egyes fejezeteiben meg is fogalmazódik, hogyminden „szívre szorongót” a legalaposabban ki kell vizsgálni és mindaddigszomatikus betegnek kell tekinteni, amíg a leletek negatívnak nem bizonyul-nak. Ezzel nem lehet egyetérteni, az esetek túlnyomó többségében explorációés megfigyelés alapján felállítható a pozitív diagnózis, a tünetek pszichoterá-piásan megközelíthetõk. A kötetben közölt katamnesztikus vizsgálatok is mu-tatják, hogy a szívfóbiások többsége jól gyógyul, a krónikus esetek az alacso-nyabb társadalmi réteghelyzetûek közül kerülnek ki inkább.

Érdekes módon a kötet alig szól a neurotikus szívpanaszok kezelésénekmásik (a mitrális prolapszus-szindróma mellett másik) „patronjáról”, a larváltdepresszió fogalmáról, amit sajnos a gyakorlatban különösebb explorációvagy vizsgálódás nélkül az orvosok gyakran “elsütnek”. A betegeket anti-depresszánsra állítják be, ez néhány esetben (sokszor csak egy idõre) látvá-nyosan megszünteti a tüneteket (valószínûleg a “hívõ” orvos kongruens ésszuggesztív viselkedése miatt, ami a divatos kezelések során mindig jellem-zõ), gyakran viszont e szerek mellékhatásai csak fokozzák a tüneteket. A si-kertelen esetek lemorzsolódnak, a sikeresek visszajárnak és hálásak, az “ön-teljesítõ prófécia” ismert mertoni elve szerint így az orvosból kiirthatatlanlesz a meggyõzõdés a kezelési mód hatékonyságáról. Számos újabb közle-mény – fõleg a pszichiátriai szakirodalomban – szinte kizárólag ebben aszemléleti keretben tárgyalja a fóbiás szívpanaszokat. E kötetben viszont in-kább a neuro-, ill. pszichovegetatív szindrómák keretét húzzák alá, viselke-déselméleti (behaviorista) koncepciók alkalmazásával. A leírt terápiás eljárá-sok is fõleg deszenzitizálást, aktiválást, közös programokat végrehajtó cso-portközegbe való integrálást ajánlanak. 3-4 hetes programokban sikeresen ke-

276


zelik a szívneurotikus csoportokat. Érdekes módon valamennyi bemutatott te-rápiás programban a mozgás és sportterápiák igen nagy jelentõséget kapnak,ezek segítségével elõször provokálják a tüneteket, késõbb viszont ezekkel de-monstrálják a betegeknek, hogy bírják a megterheléseket.

A kötetben sok érdekes adat, gondolat, klinikai szempont van, talán egy ér-demel még említést. Dworkin és tübingeni munkacsoportja felfigyelt arra,hogy a baroreceptorok stimulációja csökkenti a fájdalomérzés intenzitását ésa szorongást is. Ennek nyomán olyan hipotézist állítottak fel, hogy az esszen-ciális hipertónia vegetatív tanulási folyamaton át alakul ki, a hipertóniás öntu-datlanul mintegy kondicionálja magát a baroreceptorok ingerlésére a vérnyo-más-emelkedésen át. E hipotézist laboratóriumi kísérletekkel is próbálták iga-zolni.

A recenzióból is látható, hogy a könyv színes, érdekes ismeretanyagot tar-talmaz, és szinte minden orvos és klinikai pszichológus számára ajánlható ol-vasmány.

277


40. A szexuális fóbiákHelen Singer Kaplan: Sexualaversion, sexuelle

Phobien und Paniksyndrome

Helen Singer Kaplan számít ma a szexuális zavarok célzott terápiájában avezetõ szakembernek a világon. Könyvei a hetvenes évek elejétõl kétháromévente jelennek meg és testesítik meg a szexuálterápiás technika és elméletlegmodernebb változatát. A könyvek rendre megjelentek német fordításbanis, a stuttgarti Enke kiadó gondozásában. Ez a legutóbbi kötet már alig egy év-vel az amerikai megjelenés után hozzáférhetõ a német piacon is, DieterLanger német szexológus fordításában és elõszavával, õ Kaplan német tanít-ványának számít. A kötet jól mutatja a szexuálterápiák jelenlegi helyzetét. Aviselkedésterápiás elvû, és a szexuális reakció fiziológiájára épülõ szexuál-terápiák ma egyre több esetben eredménytelenek, a jelenleg szexuális zava-rokkal küzdõ párok és emberek általában bonyolultabb összetételû pszicholó-giai problémákkal küzdenek, mint ami korábban típusos volt. Már a nyolcva-nas évek elején ajánlották a szakemberek – köztük Kaplan is –, hogy a hagyo-mányos szexuálterápiára nem reagáló esetekben pszichodinamikus – pszicho-analitikus – szemléletû fokális terápiát vagy párterápiát kell alkalmazni. Mosta fejlõdés még inkább az eklekticizmus, ill. a terápiás kombinációk felé halad,most a biológiai pszichiátria, ill. a farmakopszichiátria eszközeit is megpró-bálják bekapcsolni a szexuális zavarok kezelésébe. Kaplan és a vele kapcso-latban álló szakemberek csoportja kb. 2000 kezelt esetükben mintegy 100olyan pácienst találtak, akiknek szexuális zavara rohamokban jelentkezõ szo-rongáskészség, ún. pánikszindróma következménye volt. Többnyire gyer-mekkori élmények, korlátozó nemi nevelési befolyások következtében a sze-xuális ingerek a személyiség számára szorongáskeltõk, ezt a partner viselke-dése fenntartja vagy élezi (adott esetben pl. a partner gátlásossága, amely elfo-gadja a szorongásra hajló, szexuálfóbiás párja elkerülõ manõvereit), és a kö-zelgõ szexuális kapcsolat valóságos pánikrohamokat vált ki. Kaplan szerint –fõleg a pánikszindrómát leíró Donald F. Klein hatására (aki a kötetben gyógy-szerterápiás fejezetet is írt) – a pánikszindróma biológiai hajlamosság, való-színû, hogy már ennek hajlamosító, érzékenyítõ hatására alakul ki a szexuálisgátlásosság is. Ezt biológiai eszközökkel kell leküzdeni, mert a szexuál-terápiás gyakorlatok csak fokozzák a pánikkészséget, tüneti romlást; esetleg

278

40. A szexuális fóbiák

depressziót, a párkapcsolat megszakadását, vagy pedig a kezelés abbahagyá-sát eredményezik. Pánikszindrómára utaló esetekben, amelyek gondos anam-nézis és párterápiás kezdeményezések nyomán felismerhetõk, nagy dózisú(150-250 mg/die) imipramin vagy más antidepresszáns kezelést, és ez utánvagy ezzel egyidejûleg pszichoszomatikus fokálterápiát ajánl a szerzõ a fóbi-ás beteg számára. Csak ezután ajánlatos a partner komolyabb bevonása és apárterápiás gyakorlatok megkezdése. A leírás szerint ez a módszer eredmé-nyes, még idõs, több évtizeden át fennálló szexuális zavarok is kezelhetõkilyen módon, ha a pánikszindróma megfelelõ kezelése az elsõ lépés.

A kötet nagyon sok gyakorlati szempontot ad, hasznos olvasmány, deKaplan korábbi munkáihoz képest csalódást kelt. Kevesebb benne a pszicho-lógiai, társaslélektani tartalom, túlteng a biologizálás a pánikszindróma leírá-sa kapcsán. Ez a leírás elnagyolt, nem azonos a nemzetközi irodalomban mamár elfogadottnak látszó képpel. A gyermekkori szocializáció nagyobb hang-súlya, a pánikszerû szorongás ingerhátterének feltárása, a pánik „értelmének”tisztázása pszichoterapeuták számára fontos elhajlás az uralkodó, fõleg ame-rikai felfogástól. Nagyon hiányzik azonban a pánikszindróma kritikája, anozológiai entitás túlzottan tág, nem világos a szorongás komolyabb mértékeés a pánik közötti differenciáldiagnosztikai különbség. Igencsak feltételezhe-tõ, hogy a szerzõ – és a könyvbõl kitûnõ módon széles munkatársi köre „fe-lült” a pánikszindróma divatjának, a szexuális zavarok súlyosabb formáit is-mét egyénlélektani háttérre redukálta, és a biológiai betegszerepen át elért te-rápiás hatásokat elméletileg úgy általánosította, hogy ebbõl újfajta kezelésiideológiát kreált. Szexuális zavarokkal foglalkozók tudják, hogy a betegekmennyire akarják a szomatikus betegszerepet, mennyire megkönnyebbülnek,ha szervi diagnózist kapnak, milyen hálásak és mennyire javulnak kezdetben.Ez gyakran félrevezeti az orvosokat, és ha a betegtó elszakadnak (pl. mert azújra keletkezõ tünetek miatt a beteg máshoz –, fordul, avagy a ma divatos aku-punktúrás vagy más – ugyancsak szomatikus filozófiát sugalló – kezelésbemegy), könnyen hiszik, hogy eredményt értek el, jó gyógymódot alkalmaztak.Kaplan javaslatait tehát fenntartással kell fogadni. Mélységesen igaz viszontés megszívlelendõ, hogy a szexuális zavarok bonyolultabb eseteiben a kombi-nált pszichoterápiás módszerek, a frakcionált és stratégiailag átgondolt be-avatkozási folyamatok ajánlatosak. Való igaz az is, hogy a szexuálterápiásgyakorlatok önmagukban mind kevésbé válnak be, és ezért pszichodinamikusközelítésnek is növekvõ a szerepe. Adott esetben gyógyszeres kezelés is indi-kált lehet, ehhez azonban nem kell feltétlen olyan merev elméleti konstrukció,mint amilyen ma a pánikszindróma. Elegendõ, ha averzív, szorongásos neuro-tikus folyamatokat veszünk a kezelés során figyelembe.

279

40. A szexuális fóbiák

41. A pánikrohamok fenomenológiájaA pánikbetegek beszámolóinak leíró vizsgálata

A pánikbetegség kategóriája az utóbbi évtizedben elterjedt és széles kör-ben használatossá vált, sokat kutatták, de fenomenológiájával keveset foglal-koztak. Két nagy amerikai vizsgálat alkalmazta a kategóriát a hetvenes évek-ben, ezekben elkülönítették a generalizált szorongásos betegségtõl. A kategó-ria nem empirikus vizsgálatok alapján jött létre, hanem a DSM-III bizottságelhatározása nyomán. Éppen ezért célszerû a kérdést tovább kutatni. A szer-zõk beteganyagukból 46 olyan beteget vizsgáltak, akiket pánikbetegség diag-nózissal vettek fel és kezeltek, ezek válogatás nélküli, egymást követõen fel-vett esetek voltak. Igen részletesen kikérdezték tüneteiket, a tünetek keletke-zésének körülményeit, idõtartamát stb. Egészen más tüneti képeket találtak,mint a DSM-III kritériumai alapján várhatók voltak, pl. ritkán fordult elõ aDSM-III által tipikusnak mondott fulladásérzés, mellkasi fájdalom vagy par-esztézia, míg nagyon gyakoriak voltak a gasztrointesztinális panaszok. A szo-rongásos rohamok általában viszonylag rövid ideig tartottak (szemben aDSM-III állításával). Míg a DSM-III szerint a szorongásos rohamoknak nincskiváltó tényezõje és a személyiség számára így nincs magyarázható oka, a be-tegek csaknem 90%-a arról számolt be, hogy meghatározott szituációk váltjákki a rohamokat, azok az esetek többségében reakciók problémákra, kellemet-len ingerekre. Másnak bizonyult a férfiak tipikus tüneti képe a vizsgálatban,mint a nõké.

A szerzõk részletesen leírják a talált tüneti konstellációkat. Hangsúlyoz-zák, hogy mintájuk nyilván torzított, krónikus eseteket vizsgáltak, ezért vég-leges következtetéseket nem tudnak levonni, de azt valószínûsíteni tudják,hogy a pánikbetegség kategóriája még tisztázatlan, és a DSM-III meghatáro-zása a betegségrõl nem jó, félrevezetõ. Különösen az nem igazolható, hogy arohamok önmaguktól, a szituációtól vagy a pszichológiai hatásoktól függetle-nül jelentkeznek. A problémát tovább kell vizsgálni.

[Ref.: A cikk következtetéseivel egyet kell érteni. A pánikbetegség kategó-riája nálunk is vészesen terjed, és a mindennapi gyakorlatban tapasztalhatjuk,mennyi visszaélés fordul elõ vele. Lassanként megszûnik a szorongásos neu-rózis, a koncepció jogcímet ad az orvosoknak, hogy a beteget ne explorálják,

280

41. A pánikrohamok fenomenológiája

ne próbálják megérteni, csupán a tüneti kép alapján diagnosztizálják és kezd-jék el nagy dózisú és hosszan tartó antidepresszáns kezelését. A betegek a pá-nikbetegség révén quasi szomatikus diagnózist kapnak. A kezelések nagyobbrésze sikertelen, félbeszakad, gyakori a betegek között a szuicid kísérlet (amiaz organikus szemléletû pszichiáterekben csak megerõsíti, hogy valamiféle„depresszióközeli” jelenségrõl van szó és a depresszióellenes kezelés indi-kált). Az is igaz, hogy a betegek többségét elõzetesen kezelték, egy részükkelpszichoterápiásan is foglalkoztak, de szinte minden esetben a korábbi pszi-choterápiás kezelés elégtelen volt. Gyakran azért szakadt meg, mert a betegvalamely szorongásos rohamában olyan orvost talált, aki a kezelést bizalmat-lanul fogadta, helyette szervi kivizsgálást javasolt, pl. a tachycardiás pana-szok miatt kardiológiai vizsgálatot. Újabban pedig az a jellemzõ, hogy a be-teggel közlik, õ szervi beteg, kötõszöveti gyengesége van (lásd az állítólagoskapcsolatot a mitralis billentyû prolapszusasa és a pánikhajlam között), inten-zív gyógyszeres kezelésre szorul. A korábbi kezelés megszakítása azután apánikbetegséget kezelésbe vevõ orvos kórlapjába vagy feljegyzésébe ismét ti-pikus bizonyítékként kerül bele: a pszichoterápia eredménytelen volt. A pá-nikbetegség koncepciója alapos ellenõrzésre és revízióra szorulna, a diag-nosztikus kategóriát egyelõre csakis szigorú, megszorított kritériumok szerintszabadna használni.]

281

41. A pánikrohamok fenomenológiája

42. A szorongás problémái

A szorongás élményét, lelkiállapotát mindenki ismeri, hiszen ez az érzéshozzátartozik mindennapjainkhoz, mindenki kerül olyan helyzetbe, amikorszorongást él át. Ez olyan félelmi érzés, amikor tudjuk, hogy nem kellene fél-nünk, hiszen a veszély nem nagy, nem közvetlen vagy kis valószínûségû,mégsem tudunk úrrá lenni kellemetlen közérzetünkön, nem tudunk másra fi-gyelni, csak a szorongásra és az azt kísérõ vegetatív panaszokra, a gyors szív-verésre, izzadásra, nyugtalanságra. Néha úgy jelentkezik a szorongás, hogynem is tudjuk okát adni.

Ha valaki rendszeresen szenved szorongásban, szorongásos neurózisrólbeszélünk, ha a szorongásos állapot a rémületig fokozódik és az illetõ segítségkérésére szorul, akkor pánikállapotnak nevezzük a képet. Ha valamilyen kel-lemetlen inger okoz ismétlõdõ, tartós félelmet, akkor fóbia néven említik ezt aszakemberek. Sokféle ilyen fóbiát ismerünk: van, aki a betegségtõl fél (nozo-fóbia), van, aki a nyitott terektõl, az utcán járástól (agorafóbia); mások attólszoronganak, hogy társas helyzetben elpirulnak (eritrofóbia) stb.

Egyes szakemberek szerint a szorongás súlyos formái valamely biokémiaimûködés zavarának jelei, de a pszichológusok, elmeorvosok többsége úgyvéli, hogy a szorongás elsõsorban a személyiségbõl és az élethelyzetbõl ered.Valamiféle értelme, megmagyarázható összefüggésháttere van, aminek tisz-tázása sokat segíthet a szorongás leküzdésében. A szorongás tulajdonképpenjelzés hogy valami nincs rendben. Olyan jelzés, mint a test vonatkozásában afájdalom. A szorongás fõleg társas, ill. lélektani veszély jelzése, akkor érez-zük, amikor az önmagunkról kifelé képviselt kép kerül veszélybe, amikor ne-gatív megítéléstõl, szeretet elvesztésétõl kell tartanunk, ha tehát a lelki bizton-ságérzésünket fenyegeti valami. Ez a biztonságérzés nagyon fontos az ember-nek, ezt minden áron meg akarja tartani, és ennek érdekében gyakori a túlbiz-tosítás. Agyunk e téren úgy dolgozik, mint a sakkozóé, minél több lépést pró-bálunk elõre kiszámítani, mérlegeljük az esélyeket és a lehetséges veszélyekelképzelése, elõvételezése felkelti a szorongás érzését. A szorongás azutánserkent a megoldás felé, óvatosságra int, tevékenységre késztet.

Ha ez a túlbiztosítás nagyfokú, és a keletkezett szorongás nem hasznos,mert nem ösztönöz, hanem inkább fékez, gátol, akkor beszélünk kóros szo-rongásról. Ilyenkor a szorongás több bajt okoz, mint hasznot. Sok ember a sa-

282


ját szorongásainak foglya. Túlzott biztonságigénye miatt szinte képtelen a pil-lanat kihasználására, élvezetére az ilyen személy emberi kapcsolatai is rosz-szak, mert önmagán kívül másra alig tud figyelni.

Nem egészséges az sem, ha valaki nem tud szorongani. Vannak ilyen em-berek is, õk a szorongás hiányában nem képesek az emberi kapcsolatok prob-lémáit elõre megérezni és kivédeni. Igy az ilyen emberek gyakran kellemetle-nek a többiek számára, sokszor kerülnek konfliktusba, nem tudják megtartaniközvetlen kapcsolataikat. Mivel a szorongás hiánya a gátlások hiányát is je-lenti, az ilyen emberek (az Elõzés címû híres filmben Vittorio Gassman alakí-tott ilyen figurát) átmenetileg sikeresek is lehetnek erõszakosságuk, rámenõs-ségük miatt. A szorongás hiánya azonban ugyanolyan veszélyeztetõ tényezõ,mint amikor a fájdalom hiányzik (e ritka kórállapotokban az ember könnyenmegégeti, megüti magát, nincs visszajelentése a közvetlen károsító hatások-tól).

Az élet stresszei a szorongáson át válnak megterhelõvé a lélekre és egyestesti mûködésekre. Éppen ezért a szorongás megfelelõ feldolgozása és leküz-dése nagyon fontos. Mint már szó volt róla, a szorongás belsõ, gyakran rejtettokainak feltárása már magában is sokat old a kényelmetlen érzésbõl és márismegnyit bizonyos lehetõségeket, amelyeken át szorongáskeltõ körülménye-ket ki lehet küszöbölni. Érdemes tehát eltûnõdni, mitõl is szorongunk. Másember is tud segíteni abban, hogy megismerjük a szorongáson át rejtett önma-gunkat. Bonyolult, vagy beteges esetekben szakemberek segíthetnek. Nagyonfontos, hogy biztonsági szükségletünket ésszerû módon elégítsük ki. Ha újhelyzetekben, vizsgák elõtt, fellépéskor szorongunk, a gondos felkészülés és agyakorlás sokat segíthet. Ha valamilyen viselkedési teljesítményre nem va-gyunk képesek, érdemes azt feladatsorokra bontani és az egyszerû elemektõl abonyolult felé haladva gyakorolni. Meg lehet tanulni a szorongásoldó techni-kákat (pl. relaxációt, imaginációt). Azokat a veszélyforrásokat pedig, amelye-ket a modern élet rejt magában, az ésszerûen felmért valószínûség arányábanmegfelelõ elõrelátó tevékenységgel kell megpróbálni ellensúlyozni.

E vonatkozásban figyelemre méltó a biztosítás intézménye, ebben ugyanisbenne rejlik az ésszerû megoldás modellje, amely átvitt értelemben mintánakhasználható az emberi viszonyok problémáira is, azokban is ilyenfajta mérle-gelés, tisztázás, cselekvõ elõrelátás szükséges.

283


43. A szorongás és a szív

A nyolcvanas évek elején az akkor népszerûsége csúcsán lévõ Magvetõ so-rozatban, a Tények és tanúk kötetei között megjelent Suzanne Chantal Szív-szorongva címû könyve, amely a neves francia író és politikus, André Mal-raux különös szerelmi történetét meséli el. Az igazi hõs itt nem is a nagy em-ber, hanem a hûséges, áldozatos partner, Josette Clotis. A könyv címe sokkaltalálóbb, mint az eredeti (Le coeur battant = a verõ, dobogó szív), nagyon jóladja vissza a különös szerelem fõ motívumát, az aggódást, a szorongást a sze-retett másikért. Jól jelzi a cím a szorongás egyik fõ sajátosságát, azt, hogy na-gyon gyakran a szívre vetül a szív mûködésén át éljük meg. Amikor szoron-gunk, a szívünk hevesebben ver, néha rendellenesen is, gyakran szinte szorí-tást érzünk benne. Ezt a köznyelv ki is fejezi, a szorongást úgy mondják so-kan, hogy jeges kéz markolja meg a szívüket, mintha összeszorítaná a szívü-ket valami. Valószínû, hogy a szívfájás, szívfájdalom – ami számos kifejezés-ben a bánkódás, sajnálkozás, megbánás jelzésére használatos fogalom –ugyancsak a szorongás élményébõl származik. Maga a szorongás szó is felte-hetõen a szívszorongás” jellegzetes érzésébõl származó kifejezés, valószínû-leg ezért is van, hogy a legtöbb nyelvben a szorongás szava az összeszorítás, amegszorulás, a szoros szóalakzatából származik.

A szívmûködés tehát szoros kapcsolatban van a szorongással, és ezért ért-hetõ, hogy a szorongás okozta szapora szívverés vagy pulzuskihagyás gyak-ran kelti a szívbetegség gyanúját és félelmét. Ez a gyanú és a nyomában kelet-kezõ aggódás maga is fokozza azután a szorongást, és hozzájárul ahhoz, hogya szorongás késõbb ismételten szívtáji panaszokat okozzon. Kóros körforgásindul tehát meg oki és okozati körülmények egymásra hatásában, és ennekgyakran következménye betegségtudat, esetleg valóban beteges lelkiállapot.A nagy riadalmat az kelti, hogy korunkban sokszor fordul elõ a szívinfarktus,nem ritkán fiatal emberek között, és ilyenkor is szorítás, fájdalom, rendellenesszívverés a vezetõ tünet. A szorongásos szívpanaszok ezért a legtöbb esetbenaz infarktus miatti félelem révén ijesztõek. Ha ilyenkor orvos kísérletet tesz isarra, hogy megnyugtassa a betegeket, ez ritkán sikerül teljesen, hiszen ha má-sért nem, legalább azért szoronganak az értelmes, felvilágosult emberek is,hogy akkor ezek az ideges panaszok majd várhatóan megterhelik a szívet éselõsegítik annak szervi megbetegedését.

284


Akinek szívpanaszai rendszeressé válnak, és aki emiatt orvosokat is rend-szeresen felkeres, azokat szívneurotikusoknak hívják. Szinte minden orvosiügyeletben elõfordul ilyen eset, sokszor kihívják a mentõket is, a szakiroda-lomban számos vizsgálat eredményét közölték errõl az állapotról, és egy-egynagyobb klinikán, centrumban rövid idõ alatt százával gyûjtöttek össze ilyeneseteket. A vizsgálatok szerint a szorongás, amely a személyiség különbözõrétegeibõl származhat és különbözõ okok miatt alakulhat ki, ilyenkor a beteg-ségtõl való félelem és a betegségtudat révén mintegy rögzül és konkretizáló-dik, átmenetileg és bizonyos fokban enyhül is, hiszen a betegség érthetõ, azellen remélhetõen lehet tenni valamit, abból ki lehet gyógyulni, míg a szoron-gó, gátlásos ember nem nagyon érti önmagát és nincs is miben reménykednie.Újabban pánikállapotról, pánikszindrómáról beszélnek ilyenkor az orvosok,utalva ezzel arra a megfigyelésre, hogy sokszor a rohamszerûen jelentkezõ fõtünet a szorongás. A szenvedõ ember megérti, hogy nem a szívével van baja,mégsem tud parancsolni ijedtségének és orvost követel, segítségre szorul.Többnyire azonban a nagyon magasra szökõ pulzus vagy a szívtáji szúró, szo-rító érzés kelti a pánikot. Azok a szakemberek, akik inkább pánikszindrómá-ról beszélnek és nem szívneurózisról, hajlamosabbak gyógyszerekkel kezelniezt az állapotot.és a szorongáskészség biológiai okait kutatják. Bizonyosgyógyszerkombinációkkal jó eredményeket írnak le. Ha a gyógyszereket ab-bahagyják, nagy a visszaesés veszélye. A pszichológiai beállítottságú szak-emberek inkább a neurotikus hátteret, a betegségbe menekülést, a betegkéntelfogadás elõnyeit (kímélet, törõdés, felmentés) emlegetik, és nem csodálkoz-nak azon, hogy szorongáscsillapító vagy depresszió elleni gyógyszerek kúrájajó hatású lehet, de azon sem, hogy ezzel a tünetek véglegesen nem szüntethe-tõk meg.

Ha a szorongás szívhatásai nagyon kellemetlenek, a kezelés helyénvaló,már csak azért is, mert sok beteg valóságos hipochonder lesz, orvosról orvosrajár, a kedvezõ leleteket nem hiszi el, a legkisebb pozitívnak látszó leletbe be-lekapaszkodik, elõbb-utóbb beteggé teszi magát. Dolgait, kapcsolatait elha-nyagolja. Gyógyszeres kezelésre néha szükség van, máskor célszerû, ténynekvehetõ azonban, hogy a „szívszorongva” átélt tünetek a lélek figyelmezteté-sei, hogy valami nincs rendben. Leginkább az tud meggyógyulni ezekbõl a tü-netekbõl, aki meg tud változni és tud változtatni életmódján, nem hajszoljaannyira magát, enged ambícióiból, ésszerûbben pihen. Aki nem változik ésnem változtat, aki a jelbõl nem okul és nem próbálja tudatosítani, hogy mitõlis szorong, melyek azok a gondjai, amelyekkel szemben nem lép fel ésszerûintézkedésekkel, aktív megoldásmódokkal, és nem él egy kicsit tudatosabban

285


és egyben oldottabban, annak a beteg szerepén át nagyon keserves, kanyar-gós, rögös út vezet további egzisztenciájában és csak idõleges enyhet talál agyógyszerekben, kezelésekben. Még leginkább azok a kezelések használnak aközvetlen tüneti hatásokon túl, amelyekben elernyedni, relaxálni tanul megvalaki, vagy légzésének, vegetatív idegmûködéseinek ellenõrzésén át tanuljameg leküzdeni tüneteit.

286


IV. ÖNSEGÍTÉS

44. Csoportos önsegítés

A tartalmas, adatgazdag kis kötet az önsegítõ csoportok kézikönyvének te-kinthetõ, a legmodernebb összefoglalás arról, hogyan mûködnek és fejlõdneka Német Szövetségi Köztársaságban az önsegítõ csoportok. A cím némilegfélrevezetõ, talán onnan eredhet, hogy elõtérbe került, hogy a német térben el-sõsorban krónikus betegek, ill. ilyen betegek hozzátartozói tömörülnek önse-gítõ csoportokba, és e csoportok fõ tevékenysége azoknak az információknakmegszerzése és terjesztése, amelyeket az egészségügyi intézmények nem ad-nak meg nekik. A betegséggel, fogyatékossággal bánni tudás ilyen értelem-ben valóban bizonyos hatalom és az önsegítõ csoport – mint ezt az alcím fejeziki – önállóvá, függetlenné képes tenni a betegeket. De a betegség és fogyaté-kosság körül szervezõdõ önsegítõ csoportokon kívül sokféle más csoporttípusis létezik, pl. feministák, gyermeküket egyedül nevelõk, magányosok, öregek,rendellenes nemi késztetésûek, börtönbõl szabadultak stb. csoportjai. Németszakemberek kb. másfél évtizede kutatják és igyekeznek egyben segíteni ésfejleszteni az ilyen csoportok mozgalmát, amely Európában a hatvanas évek-ben indult és kb. a hetvenes évekre bontakozott ki. Az egyik legfõbb kutató-központ a hamburgi egyetem orvosi szociológiai intézete, itt ma a kötet szer-kesztõje, Alf Trojan professzor vezeti a kutatásokat. A könyv fejezeteit õ ésmunkatársai írták.

A fejezetekbõl egyrészt kibontakozik az önsegítõ csoportok sokféle válfa-jának alakulási folyamata, mûködési képe és problémavilága. Sok csoport tör-ténetét egészen konkrét módon mutatják be a fejezetek. Megismerjük a vizs-gálatokat is, különféle – köztük több országos, reprezentatív mintán történõ –felmérések adatait. Ezekbõl kitûnik, hogy a lakosság nagy szimpátiával és ér-tékelõen figyeli ezeket a csoportokat, egyre több ember tud róluk. Kiderült,hogy milyen motivációk vezetik ilyen csoportokba az embereket. Általábantöbb motiváció hat egyszerre, pl. az elsõdleges emberi kapcsolatok relatív hiá-nya vagy elidegenedettsége, a gyógyító vagy segítõ intézményekkel valórossz, ill. elégtelen kapcsolat, a tanulás és fejlõdés vágya, a lázadás a „büro- ésexpertokrácia” ellen stb. E csoportok általában jellegzetes fejlõdési fázisokonmennek át. Elõször a csoportkeretek jönnek létre, a célkitûzéseket rögzítik,munkamódokat alakítanak, majd munkafázis, aktív idõszak után a fejlõdésmeglassul, klubszerûvé válik az együttlét, számos csoport feloszlik. Elterjedt,

288


gyakori problémák körül szervezõdõ csoportok fedõorganizációkat alkotnakés társadalmi síkon is képviselik a közös ügyet. Természetesen sok zökkenõ,konfliktus, patológiás torzulás is kíséri a csoportok fejlõdését. Érdekes azon-ban, és a szakembereket megdöbbentõ, és egyben nagy reményekre serkentõtény, hogy a csoportok túlnyomó többsége spontán képes megoldani problé-máit, megtartja, sõt szaporítja a tagjait, jelentõs viselkedésváltoztatást ér el,elõsegíti az értelemteljes kölcsönhatást és együttmûködést a gyógyító és segí-tõ intézményekkel. Az önsegítõ csoportokban történõ események a demokrá-cia közvetlen, interperszonális megnyilvánulásai. E megfigyelések nyomángondolnak arra az önsegítõ csoportokkal foglalkozó szakemberek – szocioló-gusok, politológusok, pszichológusok –, hogy ezekben társadalmi megújuláslehetõsége és csírája rejlik, az emberi kapcsolatok humanizációja mellett aszociálpolitika és az egészségügy hatékonyságának jelentõs fokozása is vár-ható. A betegségek körül szervezõdõ önsegítõ csoportok pl. megsokszoroz-hatták az egészségügy hatékonyságát e téren.

A pszichiátria szempontjából ez különösen érvényes, mivel a legnehezeb-ben kezelhetõ problémák körül alakulnak ki az önsegítõ csoportok és végez-nek eredményes munkát. Az alkoholisták önsegítõ csoportjai, az AA csopor-tok lényegében a mozgalom történeti elõfutárai voltak, és ma sokféle változat-ban mûködnek. Hatékonyak a drogbetegeket tömörítõ csoportok, sajátos je-lentõségre tettek szert a hozzátartozó csoportok, ezek krónikus pszichiátriaibetegek körül is fontos szerepet játszanak. A krónikus betegek reszociali-zációját és rehabilitációját nagyban elõsegíthetik az önsegítõ. csoportok.

A kötetre ezért is érdemes felhívni a pszichiáterek figyelmét, hiszen ez akézikönyv méretû, ugyanakkor igen olvasmányos és jól tagolt kötet megadminden információt, amely ilyen csoportok szervezése és támogatás szem-pontjából lényeges. Sok szó esik az orvosok, pszichológusok és az önsegítõcsoportok optimális viszonyáról, a csoportok szakszerû segítésének és szu-pervízióinak módszereirõl, amelyek ugyanakkor nem korlátozzák az önálló-ságot. Külön érdekességgel bír a Német Szövetségi Köztársaságban több he-lyen is felállított központok munkájának leírása, mely központok kapcsolato-kat teremtenek a különféle csoportok között, támogatják az országos hálóza-tok kialakulását, és vállalják az önsegítõ csoportok propagandáját, politikaiképviseletét, továbbá azt, hogy az érdeklõdõket a megfelelõ csoportokba jut-tatják el. Eddig az önsegítõ csoportok fõleg apróhirdetések vagy lokális kap-csolatok nyomán, esetleg gyógyító vagy más, adminisztratív intézmények bá-zisán alakultak. Most a központok mindenkit eljuttatnak a legközelebbi cso-portba. Nagyon sok kiadványt is produkálnak, ezek pl. felkészítik a praktikus

289


feladatokra, problémákra az alakuló csoportokat, elõvételezik a nehézsége-ket, tanácsokat adnak megoldásukra, szakszerû segítséget vagy szupervíziótajánlanak fel. Nagy központ mûködik Berlinben, és a szerkesztõ irányításávalKISS elnevezésû (a Kontakt- und Informationsstelle für Selbsthilfegruppenhivatalos cím rövidítése) kiterjedt központ tevékenykedik Hamburgban is. Eközpontok egyben kutatási centrumok is, hiszen hatalmas tapasztalatanyaggyûlik ezekben össze (pl. a kötetben szó esik bizonyos csoportfajtákról, ame-lyek leírása több mint hetven különálló csoport többéves követésén alapult), afelmérések nagyon sok emberre és csoportra terjedhetnek ki.

A pszichiáterek szempontjából említésre méltó körülmény, hogy a pszi-chés betegek vagy az önismeretre, kompetenciafokozásra törekvõk önsegítõcsoportjai rendszerint megnövelik az igényt a szakszerû segítségre is. Sok em-berben megérik a motiváció ilyen csoportokban, hogy kezelteti magát, pszi-choterápiába megy. Néhány önismereti csoport átment lege artis pszichoterá-piás csoportba, szakember meghívása révén. Nagyon fontos, hogy az önisme-reti csoportban részt vevõk igyekeznek segíteni másoknak mindennapi kör-nyezetükben is, jó hatást gyakorolnak pl. pszichésen beteg munkatársaikra,szakszerû kezelés felé terelik õket stb.

Sajnálatos módon az önsegítõ csoportok mozgalma nem terjedt át Magyar-országra, csupán az alkoholisták klubmozgalmában vannak ilyen tendenciák,e klubok azonban fõleg orvosi irányításúak és intézményfüggõek, háttérbeszorultak az önállósodási kezdeményezések. Pszichiátriai betegek önsegítõcsoportjai vagy hozzátartozó-csoportok gyakorlatilag nemlétezõknek tekint-hetõk nálunk. A pszichiátriai rehabilitáció és reszocializáció iránti fokozódóigény, az egészségmegõrzõ és egészségfejlesztõ program követelményei, to-vábbá az egyéni kezdeményezések és a szervezetalakítások növekvõ lehetõ-ségei elõbb-utóbb aktuálissá teszik nálunk is ezeket a csoportokat. Ezért lennehelyes, ha a pszichiáterek már ismernék a külföldi tapasztalatokat és támogat-nák, elõsegítenék a megnyilvánuló kezdeményezéseket. Ehhez segít Trojankitûnõ könyve, aminél jobb bevezetõt, tájékoztatót, és egyben kompendiumota szakirodalomban nem találhatunk.

290


45. Önsegítõ csoportok és kölcsönös támogatásaz egészségügyben

A dubrovniki egyetemközi továbbképzõ intézet 1979 óta évente rendezkonferenciát és továbbképzõ kurzust az önsegítõ és kölcsönös támogatástnyújtó csoportok témakörében. Az utóbbi néhány évben ez a témakör nagy fi-gyelmet kapott és a WHO „Egészséget mindenkinek 2000-re” elnevezésûprogramja is felkarolta, ugyanis ez a lakosság átfogó egészségfejlesztésétcsak az öntevékeny, önsegítõ csoportok támogatásával és bekapcsolásávaltudja elképzelni. Néhány év óta ezért a kurzus egyik irányítója Ilona Kick-busch, aki a WHO egészségnevelési szakvezetõje. A kurzust egyébként a zág-rábi Adria Stampar közegészségügyi fõiskola két szakembere szervezi, ZivkoKulcar és Árpád Baráth, akik a kérdés nemzetközileg ismert szakemberei. Aprogramot vezeti még Alfred Katz kaliforniai professzor, aki elsõként kutattaaz önsegítõ csoportokat és fedezte fel ezek nagy társadalmi jelentõségét, to-vábbá a belga J. Brankaerts, aki az önsegítõ csoportok ügyét különbözõ politi-kai fórumokon, az Európai Közösség különféle bizottságaiban is képviseli.

Az önsegítõ mozgalmak a hatvanas években indultak meg, és a hetvenesévekre váltak rendkívül kiterjedtté. Lényegük az, hogy hasonló bajban, gond-ban lévõ emberek összeszövetkeznek és megpróbálnak egymásnak segíteni.Ez javarészt lelki úton történik, érzelmileg támogatják egymást, tartják egy-másban a lelket, segítenek elviselni vagy megoldani a bajokat. De nagyon sokinformációcsere és tanítási-tanulási folyamat is zajlik ezekben a csoportok-ban. Elõször a Névtelen Alkoholisták (Alcoholics Anonymous) csoportjai ter-jedtek el, ebben kigyógyult alkoholisták segítik az iszákosokat, hogy ellentudjanak állni az alkoholizmus csábításának. Késõbb fogyatékosok, kövérek,diabetikusok, rheumatoid arthritisben szenvedõk, fogyatékos gyerekek szü-lõi, gyermeküket egyedül nevelõ szülõk, elmebetegek hozzátartozói stb. ala-kítottak csoportokat. A hetvenes évek második felében a rákos betegek cso-portjai kezdtek szaporodni, a nõk pedig Amerikában és a nyugat-európai or-szágokban feminista (ún. nõi öntudatfejlesztõ, conciousness-raising) csopor-tokba tömörültek. Az azonos problémával küszködõk csoportjai általábankapcsolatot kerestek egymással, majd regionális, késõbb nemzeti szervezete-ket hoztak létre, vannak országhatárokon is átnyúló szervezetek is. A szerve-zetbe tömörülõ önsegítõ csoportok általában komoly politikai erõt jelentenek,

291

45. Önsegítõ csoportok és kölcsönös támogatás az egészségügyben

ezek a tagjaik érdekében különbözõ intézményekkel is kapcsolatba lépnek.Vannak csoportosulások, amelyekben nem az érzelmi vagy közvetlen gyakor-lati támogatás és segítség áll elõtérben, hanem a politikai érdekképviselet.Alfred Katz korábbi javaslatára ezeket a csoportokat nevezték kölcsönösentámogató (mutual aid) csoportoknak, elkülönítve õket az önsegítõ (self-help)csoportoktól. Ezt a distinkciót késõbb elhagyták, mert pl. éppen a szervezet-alakulás leírt folyamata szükségszerûen a kölcsönösen támogató tevékenysé-get helyezi elõtérbe a korábban csak önsegítéssel foglalkozó kis csoportokbanis. De pl. a betegek önsegítõ csoportjai, az orvosokkal és az egészségüggyelkapcsolatos ügyintézései is fokozatosan kölcsönösen támogató arculatotnyernek.

A szakembereket e csoportok öntevékenysége és hatékonysága ragadtameg. E csoportok meg tudják õrizni tagjaikat, a bekerülõ problémás emberekpszichológiai vagy szomatikus állapota jelentõsen javul, a krónikus betegekegyüttmûködése az orvosokkal sokkal jobb lesz. A csoportokban nagyfokúkreativitás bontakozik ki. Általában bebizonyosodik, hogy sok ember böl-csessége és aktivitása összeadódik, és nagyon lényeges eredményekhez ve-zethet. A szociológusokat ezekben a csoportokban az altruizmus megnyilvá-nulásai ragadják meg, továbbá a demokratikus folyamatok. Ezek a politológu-sok számára is nagy távlatot, a közügyekben való polgári részvétel új formáitis sejtetik. A pszichológusok a segítés mozzanatait és a spontán csoportok di-namikáját vizsgálhatják. Jelentõs, hogy az önsegítõ csoportok általában be-vonják a problémás emberek családtagjait és barátait is, ezáltal az önsegítõcsoport kihat az emberi kapcsolathálózatokra és a közösségre is. Az egészség-ügyi szakemberek fõleg a betegek moráljának javulását, a spontán egészség-nevelési eredményeket, a kezelési motivációk erõsödését értékelik, és rámu-tatnak, hogy ezek a csoportok hozzásegítik a betegeket a szükséges informáci-ókhoz, amelyeket az egészségügytõl nem kapnak meg. Gyakran az egészség-ügy akkor sem tudja ezeket az információkat megadni, ha ambicionálná isezeknek nyújtását (általában azonban az egészségügy elhanyagolja a betegekinformálását), mert nincs elég idõ az aprólékos, sokszor redundáns megbeszé-lésre, és az egészségügyi személyzet nem találja meg a megfelelõ információ-közlési módokat. A betegek viszont egymást jobban megértik és megértetik.Nagy szerepe van az önsegítõ csoportokban a szolgáltatások spontán cseréjé-nek és a modellkövetésnek, a bajával eredményesen megbirkózó csoporttagáltalában minta lesz a többiek számára.

Az önsegítõ csoportok fejlesztésére világszerte intézményeket hoztak lét-re. Elterjedtek pl. az ún. információs központok (clearinghouse-ok), amelyek

292


tanácsokat adnak a formálódó önsegítõ csoportoknak, tájékoztatják õket, lét-rehozzák köztük a kapcsolatokat. Vannak kutató egységek is, amelyek e té-mával foglalkoznak. A WHO többször hívott már össze szakértõi értekezlete-ket e kérdésben. A dubrovniki konferenciára igen jó erõket sikerült összehoz-ni. Számos jugoszláv szakember volt jelen, Jugoszláviában leginkább króni-kus betegek csoportjainak szervezésével foglalkoznak. Alfred Katzon kívüleljött Eugene I. Bender, Katz fõbb közleményeinek társszerzõje, ugyancsakkaliforniai professzor, Alf Trojan hamburgi orvosszociológus, Klaus Balke, aNyugat-Berlinben mûködõ, de az egész NSZK-t is ellátó információs és köz-vetítõközpont munkatársa, Jürgen Matzat, aki Giessenben vezet kutatásokataz önsegítõ csoportok körében. Voltak holland és belga szakemberek, érke-zett szakember Ausztráliából, Angliából, a rákos betegek országos szerveze-tét képviselte két aktivista, érkezett Skóciából feminista csoportok képviselõ-je, és volt három kenyai résztvevõ is. Magyarországról Csepeli György szoci-álpszichológus volt rajtam kívül elõadó és ún. resource person, vagyis aktívprogramalakító, és két pécsi orvos vett részt hallgatóként. Párhuzamosan folytaz intézetben orvosetikai kurzus, ezen Blasszauer Béla dr. tartott elõadást éskét fiatal magyar szakember is részt vett, ez a kurzus is az „Egészséget min-denkinek 2000-re” program részét alkotta.

A konferencia igen élénk és tanulságos volt, a délelõtti elõadások és a dél-utáni workshopok a témakör egészét felölelték. A jugoszláv rendezõk, Katz,Bender és Brankaerts áttekintették az önsegítõ csoportok történeti alakulását,fajtáit, trendjeit. Majd egyes országok viszonyairól hallhattunk beszámolókat,így egy japán orvosszociológus elõadását is. Kiemelkedett Alf Trojan elõadá-sa, amely az önsegítõ csoportokkal kapcsolatos európai kutatásokat értékelte,valamint Jürgen Matzaté, aki az önsegítõ csoportok lélektani és csoportdina-mikai folyamatait ismertette. A véletlen úgy hozta, hogy az én elõadásom isugyanazt a témát tárgyalta, a lényeges pontokban szerencsés szemléleti azo-nossággal, de ugyanakkor a részleteket illetõen kiegészítõ módon. A témátesti workshopon is kibonthattam, elég sok résztvevõ közremûködésével. Cse-peli György az önsegítõ csoportok interakciós stratégiáit mutatta be, a szociál-pszichológiai csoportkutatások szempontjából, Árpád Baráth zágrábi pszi-chológus az önsegítõ csoportok kreatív folyamatairól beszélt.

A konferenciát elsõsorban a tapasztalatcsere jellemezte. A résztvevõk aszünetekben is együtt voltak, és megbarátkoztak egymással. Vita aránylag ke-vés volt, még leginkább arról oszlottak meg a vélemények, hogy mi a szakem-ber optimális szerepe az önsegítõ csoportokban. Az egészségügyi problémák-kal küszködõk csoportjaiban általában az orvosnak vagy az egészségügyi

293


szakembernek helye van, ez egyértelmû, de már a többi önsegítõ csoportban aszakembert nem igénylik, a csoport általában maga határozza meg a módsze-reit és tevékenységét. Sokak szerint a szakember akkor se avatkozzék be, ha acsoport valamit körülményesen vagy rossz hatásfokkal csinál. Másik vitatottkérdés volt, mennyiben válik az önsegítõ csoport komoly társadalmi vagyegészségügyi erõforrássá. Bár igen nagy számú csoport mûködik, Ameriká-ban szinte felmérhetetlen a számuk, Nagy-Britanniában kb. 50 ezer, az NSZK-ban 40 ezer csoport alakult, de így is csak a lakosság 1-2%-át érintik a csopor-tok. Egy-két év után a csoportok gyakran felbomlanak vagy szervezetileg ala-kulnak át. Több területen láthatóan az ellátási hiányok vagy az információhi-ány hívja életre a csoportokat, és amint pl. az egészségügy szolgáltatásai ja-vulnak és megfelelõ gondot fordítanak az információadásra, a csoportok szá-ma csökkenni fog. Kérdés tehát, hogy a 2000. évre kitûzött ambiciózus WHOegészségprogramban lesz-e komoly szerepük az önsegítõ csoportoknak.

Az igen jó hangulatú, tanulságos konferencián azonban az önsegítõ és köl-csönösen támogató csoportok nagy jelentõségét és társadalmi, valamint pszi-chológiai erejét megérthettük és megismerhettük. Nagyon hasznos volt szá-momra a részvétel, ezért igen hálás vagyok a meghívást és a pénzügyi támo-gatást intézõ Árpád Baráthnak, valamint a részvétei engedélyezéséért munka-helyi elöljáróimnak és az Egészségügyi Minisztérium Nemzetközi Kapcsola-tok Fõosztályának.

294


46. Önsegítés és kölcsönös támogatáscsoportokban az egészségügy területén

Az idén kilencedik alkalommal ült össze a dubrovniki Inter-UniversityCentre-ben az önsegítõ és kölcsönös támogató csoportokkal foglalkozó nem-zetközi kurzus. A kurzusra a WHO Európai Regionális Irodája, a leuveniegyetemen mûködõ, az egész Európai Gazdasági Közösségre kiterjedõ ható-körû Self-Help Clearinghouse és a zágrábi egyetem közegészségügyi intézeterendezésében kerül sor, vezetõi között ezen intézmények szakemberei talál-hatók, az egyik vezetõ még rajtuk kívül Alfred Katz professzor, a kaliforniaiegyetem (UCLA) professzora. Katz volt az elsõ, aki az ötvenes évek elejénfelfigyelt az önsegítõ és a kölcsönös támogató csoportokra, átfogó vizsgálato-kat végzett ezekkel kapcsolatosan, doktori disszertációját pl. az AlcoholicAnonymous csoportok mûködésérõl írta. A hetvenes évek elejétõl pedig aWHO-n és más nemzetközi szervezeteken át e csoportok propagálását, támo-gatását hirdette meg, mint szociálpolitikai és egészségügyi erõforrást és minta mai társadalomban különlegesen fontos közösségi tevékenységformát.Munkatársával, Eugen Benderrel közösen írt, 1976-ban megjelent könyvét(The Strength in Us. Self-Help Groups in the United States) tartják a problé-makör bibliájának. A hetvenes évek elejétõl az önsegítõ csoportok Európábanis divatosak lettek, különösen a Német Szövetségi Köztársaságban. A hetve-nes évek végén már elmélyült kutatások folytak a témakörben és több nagy in-formációs központ (angolul: clearinghouse, németül: Informations- und Kon-taktstellen für Selbsthilfegruppen) is létesült. Ezeknek néhány vezetõje is akurzusok rendszeres résztvevõje. Az idén közülük csak a giesseni JürgenMatzat volt jelen, a hamburgi és a nyugat-berlini központok vezetõi a követ-kezõ héten külön tanfolyamot szerveztek önsegítõ csoportokkal foglalkoznikívánó szakemberek és aktivisták számára. A korábbi kurzusokon ugyanisprobléma volt, hogy egyrészt magas szintû szakmai konferencia folyt, amelynagyon elvont síkon tárgyalta az önsegítõ csoportok különféle jelentõségeit,másrészt sok kezdõ is volt jelen, aki gyakorlati ismeceteket szeretett volnaszerezni. A kétfajta igény nehezen fért össze, ezért most megpróbálták a két-féle érdeklõdést különválasztani. Ez csak részben sikerült, mert a hagyomá-nyos, szakértõi összejövetelen is megjelentek gyakorlati érdeklõdõk, ugyan-

295

46. Önsegítés és kölcsönös támogatás csoportokban

akkor néhány jeles szakember erre a hétre nem tudott eljönni, csak a követke-zõ hétre, amikor is gyakorlati oktatási feladatai voltak. A szakemberek több-sége ezen a héten gyûlt össze, az izraeli, norvég, belga, angol, spanyol ésausztrál gyakorlati érdeklõdõk, az önsegítést konkrét szinten megismerni aka-rók maradtak a következõ hétre is. Összesen kb. 30 ember vett így részt, ebbõlnéhányan ún. resource personok voltak, vagyis elõadók és vitavezetõk. Érde-kessége volt a találkozónak, hogy elõször képviseltette magát a kurzuson aSzovjetunió, fiatal alma-atai szakember részvételével, akitõl megtudtuk, hogya Szovjetunióban is elkezdték az önsegítõ mozgalom támogatását. CsepeliGyörggyel, az ELTE Szociológiai Intézete docensével voltunk ketten magyarelõadók, még egy fiatal magyar pszichológus és egy szociális gondozó vettcészt a kurzuson a Soros Alapítvány támogatásával. A resource personokköltségeit az Inter-University Centre fizette.

Mivel a szakértõk mindegyike már több hasonló kurzuson vett részt, a témaközös ismeretanyagára támaszkodtak az elõadáson. Csak Alfred Katz ismé-telte meg röviden, hogy az Egyesült Államokban 800.000-re becsülik az önse-gítõ csoportok számát, több millió césztvevõvel. A Német Szövetségi Köztár-saságban is egy-két millió emberre terjed ki az önsegítõ csoportok mozgalma.Fõleg krónikus betegek, fogyatékosok vagy ilyen emberek hozzátartozói tö-mörülnek önsegítõ és kölcsönösen támogató csoportokba. Vannak gyakori ál-lapotok, amelyek országos szervezeteket is kitermelõ számban váltak önsegí-tõ csoportok alapjává, pl. Amerikában sok százezer tagot, sok száz vagy ezerkülönbözõ csoportot tömörítenek a reumás betegek, a rákosok, a mozgáskor-látozottak csoportjai és országos szervezeteik, igen nagy költségvetéssel bír-nak és sok száz fizetett alkalmazottat dolgoztatnak, akik a csoportok ügyeitképviselik. Máskor csak néhány emberbõl áll egy-egy csoport és csak késõntalál kapcsolatot valamilyen más városban mûködõ hasonló csoporttal. Az in-formációs központok segítik a csoportok kontaktusait, gyûjtik a csoportokravonatkozó adatokat, az önsegítõ csoportokat keres6 embereket útbaigazítják,alakuló csoportoknak szervezési tanácsokat adnak, ill. a csoportok különbözõproblémái esetében konzultatív segítséget nyújtanak. A csoportok általábanjól dolgoznak, elég jó a hatásfokuk. Mint a bemutatott vizsgálatokból kiderült,még mindig az Alcoholics Anonymous csoportok és a hasonló konstrukciókérik el a legjobb eredményeket az alkoholisták kezelésében. Jugoszláv ésausztrál adatok szerint a hipertóniások és a túlsúlyosok, valamint a bulimiásokcsoportjai is nagyon hatékonyan mûködnek. A tartósan fogyatékos, hátrányoshelyzetû vagy gyógyíthatatlan beteg emberek is igen jól érzik magukat az ön-

296


segítõ csoportokban, jól együttmûködnek az orvosokkal, és nagyon jól adap-tálódnak korlátozott életlehetõségeikhez.

A kurzuson számos témában elmélyült munka folyt, a csoport megbeszéltepl. az önsegítés és a kölcsönös támogatás hivatalos propagációjának lehetõsé-geit és politikai feladatait, számos kutatási beszámoló hangzott el (fõleg jugo-szláv szakemberek részérõl). Csepeli György az önsegítés szociokulturálishátterét, a modern társadalmi szerkezetek és politikai rendszerek elidegenítõlégkörét, mint önsegítéssel megoldandó jelenséget tárgyalta. Mint a kurzusontöbbször is kifejtették, az önsegítés és a kölcsönös támogatás elve ott szüksé-ges, ahol nincs vagy fejletlen a közösség kapcsolathálózata. Az önsegítés iga-zán csak demokratikus társadalmi alakzatokban tud fejlõdni, ahol önkéntestársulásokra van mód. A csoportok plurálisak, különféle motivációkból ala-kulhatnak és sokféle belsõ mikrokultúrát képviselhetnek. A legtöbb csoport aszociális igazságosság, az emberi jogok, a humanizmus jegyében tevékenyke-dik, de sok a vallásos csoport is.

Sok szó esett az önsegítés határeseteirõl, amikor a csoport inkább laza szer-vezõdés, klub vagy esetleg lokális politikai szövevény, amely betegek, hátrá-nyos helyzetûek ügyeinek támogatása érdekében jön létre. Az én feladatom azönsegítõ csoportok konzultációjához alkalmas irányelvek kidolgozása volt.Éppen a sokféle változat figyelembevétele mondatta velem, hogy valószínû-leg nem optimális az önsegítést és a kölcsönös támogatást a csoport kategóriá-jában szemlélni, mert ez túlságosan köti a jelenséget a kiscsoportok dinamiká-jához. Az önsegítés és a kölcsönös támogatás elsõsorban szervezõdés, mégpe-dig a voluntáris szervezõdés néhány egyszerû interperszonális mintája alap-ján történik. Majd formális csoport alakul, amelyben csak késõn vagy érdek-képviseletet, szolgáltatások cseréjét, ill. bizonyos készségek eltanulását szol-gáló csoportokban esetleg csak nagyon kezdetlegesen vagy egyáltalán nem –jön létre a kiscsoportdinamika, az informális csoport. A csoporttagok nem isfeltétlen kívánják a szorosabb interakciót. Ha nagyon súlyos egzisztenciálisgondhoz, fogyatékossághoz kell alkalmazkodni, vagy ha a csoport célja a vi-selkedésváltoztatás (mint pl. alkoholisták vagy bulimiások csoportjában), ak-kor a kiscsoportszerû dinamika elengedhetetlen a hatékonysághoz. Felhívtama figyelmet az önsegítõ csoportok gyakori korai felbomlására és ennek okaira,a vezetõ szerepre törekvõ csoporttagok sajátos pszichológiai problémáira, acsoportkultúra és a tevékenységi ritualizáció jelentõségére és a csoportpara-digma helyett javasolt organizációs paradigmából következõ néhány tanács-adási irányelvre. Mások az önsegítõ csoportok nagy lemorzsolódási hányadátemelték ki. Elég jól kirajzolódott az a folyamat, hogyan kapcsolódik be

297


egy-egy személyiség az önsegítõ csoportba és milyen úton halad tovább arészvétele, milyen belsõ problémák támadnak.

Az idei kurzus érdekessége volt, hogy sokan felhívták a figyelmet arra,hogy a szakmai köztudatban is gyakran idillikus kép él az önsegítõ csoportok-ról, pedig nagyon sok bennük a belsõ meghasonlás, a konfliktus, a sikertelen-ség és a negatív mellékhatás. Ilyen lehet, hogy az önsegítõ csoport ellentétbekerül a családdal és a beteg vagy problémás ember más kiscsoportjaival. Nagyvita támadt arról, lehet-e az önsegítõ csoport „self-harm” csoport, vagyis ön-maga számára ártalmas szervezõdés. Itt arról volt szó, hogy a csoportok gyak-ran babonás gyógymódok mellett kötelezik el magukat, eltávolodnak azegészségügytõl, orvosoktól, a csoport tevékenysége egészségügyileg vagylelkileg káros lehet. A szakemberek szerint a krónikus, bajba jutott emberektöbbsége amúgy is ilyenfajta aktivitásokban vesz részt, pl. a rákosok 80%-akezeli magát tudományosan el nem fogadott szerekkel és nem mûködik telje-sen együtt a kezeléssel. Az önsegítõ csoportban mindez felszínre kerül, a cso-porttal kapcsolatba lépõ szakember tud foglalkozni ezekkel, tud jótékony be-folyást gyakorolni. Mint kimutatták, az orvosoknak a betegek nem mondják elaz általuk alkalmazott “alternatív” gyógymódokat, a csoportban viszont leheterrõl beszélni.

A kurzuson számos más kérdést is megbeszéltünk, a gyakorlati munkairánt érdeklõdõk beszámoltak a saját intézményekrõl és önsegítõ csoportjaik-ról. Általában mindenütt szoros kapcsolatokat igyekeztek kialakítani azegészségügy, az orvosok és az önsegítõ csoportok között és keresték, hogyanlehet ezt a kapcsolatot javítani. Az én elõadásomban kiemeltem, hogy a cso-portok belsõ dinamikáját erõsítheti, ha a csoport ellenséges vagy ambivalensaz orvosokkal szemben. Ezt nem szabad negatívnak tekinteni, itt ugyancsakolyasmirõl van szó, mint az „alternatív” gyógymódok esetében, a betegektöbbsége amúgy is csalódott és ambivalens az orvosokkal szemben, csak eztelfojtja. A csoportban ez felszínre kerülhet, és a csoporttal kapcsolatba lépõszakember ezt fel tudja oldani, dinamikai tényezõvé, a csoporthatárokat szer-vezõ elemmé tudja változtatni. Elmondtam, hogy az egészségügy területén azönsegítés világszerte az egészségügyi intézmények zártsága és tradicionálisszervezeti rendje miatt is alakult ki, mintegy kontrakulturális módon. Ha azegészségügyi intézmény nyitott lenne, az önsegítõ csoportok egy részét magá-hoz vonhatná. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a krónikus vagy nehezen gyógyít-ható beteget, fogyatékosokát ellátó intézmények keretében találkozhatnánakegymással a betegek, a hozzátartozók, ezek foghatnák össze a közösségen be-lüli támogató önkéntes erõket, ezek adhatnának terepet, eszközöket. Erre a

298


célra külön – nem nagy, az egészségügyi kiaáásokhoz képest elenyészõ –pénzösszegek kellenének csupán. Az önsegítés és kölcsönös támogatás cso-portjainak ereje így bekapcsolható lenne a gondozásba és a rehabilitációba.Más jellegû orvosi szerepviselkedés és más egészségügyi szervezeti filozófiakellene ehhez.

A kurzus nagyon sikeres, érdekes volt, a résztvevõk sokféle szakanyaggal,információval látták el egymást. Alkalom nyílt az önsegítés és a kölcsönös tá-mogatás sokféle problámájának átgondolásáca, megbeszélésére. Többféleterv született, például az, hogy a szakértõk különbözõ társulásokban könyve-ket is írnak a témáról. Csepeli Györggyel és Baráth Árpáddal, a zágrábi egye-tem professzorával mi is kidolgoztunk ilyen közös tervet. Elõadásomat na-gyobb tanulmánnyá kidolgozva a kurzus résztvevõi megkapják, a visszajelzé-sek nyomán kidolgozott anyag majd külföldi publikációra kerül. Az érdekeskurzus ismét megmutatta a szakértõk és a gyakorlati aktívák igényeinek el-lentmondását, a praktikus érdeklõdésûek soknak tartották az elméleteket,minket viszont kifejezetten a szociológiai, antropológiai, társaslélektani vo-nások (engem kiváltképpen az önsegítés szervezetelmélete) érdekeltek. Re-mélhetõen ez az ellentét a következõkben elmosódik, és az elméletek értékét ateljes ellentmondásosságában és problematikájában ismertté váló nemzetközigyakorlat majd bizonyítani fogja.

A részvételért köszönettel tartozom a meghívóknak, Baráth Árpád ésZivko Kulcar zágrábi professzoroknak, a részvétel engedélyezéséért munka-helyi elöljáróimnak.

299


47. Az önsegítõ csoportok támogatása minthivatás?

Az önsegítõ csoportok szervezésével, fejlesztésével és kutatásával immártöbb száz szakember foglalkozik a Német Szövetségi Köztársaságban, és az õtalálkozásuk és továbbképzésük érdekében évente rendeznek konferenciákat.A nagyobb városokban speciális központok foglalkoznak az önsegítõ csopor-tok nyilvántartásával és támogatásával, ezek a központok segítséget nyújta-nak önsegítõ csoportok kialakításában, ezekhez lehet fordulni az ilyen csopor-tok különbözõ gondjaival, és ezek vállalkoznak arra is, hogy a különféle prob-lémákkal hozzájuk forduló lakosokat eljuttatják, „kiközvetítik” a megfelelõönsegítõ csoportokba. Az ilyen központok az önsegítõ csoportkutatás számá-ra is alkalmas helyek, rajtuk kívül több egyetem is vállal koordináló szerepetönsegítõ csoportok fejlesztésében és vizsgálatában. A Német Szövetségi Köz-társaságban sok tízezer önsegítõ csoport mûködik, milliós tagsággal, és az ön-segítést nagyon fontos erõnek tartják a krónikus betegségek, egészségkároso-dások, deviáns magatartási motivációk és sorscsapásszerû életproblémák el-viselése és enyhítése szempontjából. Ilyen értelemben a szociális és egészség-ügyi hatóságok, a lakóközösségek elöljáróságai, a nagyüzemek vezetõi és azegyházak felkarolják az önsegítõ csoportokat és mindenben igyekeznek segí-teni õket. Az önsegítõ csoportokkal foglalkozó több száz szakember önállóidentitással bír és munkakörét mint szakterületet definiálja.

Giessen és az itt mûködõ, a Justus Liebig Egyetemhez tartozó nagy pszi-choterápiás-pszichoszomatikus intézménykomplexus a német mozgalomegyik központja, emiatt eshetett a rendezés helyválasztása Giessenre. Itt mû-ködik Horst Eberhard Richter, aki a közösségi önsegítés vizsgálatának és fej-lesztésének is egyik úttörõje, és innen indult tanítványa, Hans Lucas Möllertevékenysége nyomán a modern értelemben vett német önsegítõ csoportmoz-galom. Most Jürgen Matzat pszichológus vezeti a giesseni munkákat. A kisegyetemi városban közel száz önsegítõ csoport mûködik, kb. negyvenet ezekközül a turistáknak kiadott városi értesítõ is tartalmaz, a közeli Frankfurtbanpedig szinte össze sem lehet számlálni az önsegítõ csoportokat. Egy frankfurtiszociális gondozó pl. elmondta, hogy csak a szenvedélyes szerencsejátékosokszámára alakult önsegítõ csoportokba több mint 120 ember jár, a fogyni aka-

300

47. Az önsegítõ csoportok támogatása mint hivatás?

rók csoportjait át sem lehet tekinteni. Nemcsak a nagy résztvevõszám és cso-portszám miatt nehéz a regisztrálás, e csoportok szüntelen mozgásban van-nak, fejlõdnek, leépülnek, tagjaik kicserélõdnek, idõnként egy csoportfajtábólsok megszûnik, máskor gomba módra új csoportok növekednek.

Az idei évi konferencia lényegében két témáról szólt, melyek összefüggtekegymással. A fõ téma az volt, hogy az önsegítõ csoportok támogatása, segíté-se tekinthetõe sajátos hivatásnak, szakmának. A másik kérdés arra vonatko-zott, hogy ezt az egészségügy és az orvoslás terén kialakuló önsegítés példá-ján kívánták megvizsgálni. Az önsegítõ csoportoknak – erre már a WHO is rá-mutatott – az egészségügy területén van a legnagyobb jelentõségük, mert azidült betegségek és a súlyos egészségkárosodások elszenvedésében és élet-helyzeti megoldásában más lehetõség alig van, az intézmények itt keveset te-hetnek. Ritka és súlyos betegségek szenvedõi, rákbetegek, mozgáskorlátozot-tak, súlyos és tehetetlen állapotban lévõk hozzátartozói, drogbetegek és csa-ládjaik, alkoholisták stb. önsegítõ csoportokban sokat tudnak nyújtani egy-másnak, nemcsak aktivitásuk nõ meg, hanem problémamegoldó képességükis fejlõdik, jobban együttmûködnek orvosokkal, pszichológusokkal is. Óriásijelentõségû az önsegítõ csoportok által közvetített és fenntartott autonómiaér-zés, a felelõsség a bajban lévõ társakért, a csoporthoz tartozás tudata, felfoko-zott tevékenységi kedv és sok más lélektani elem, ami a gyógyulás, ill. a reha-bilitáció irányába hat.

Az önsegítõ csoportok általában maguktól, a ténylegesen bajban lévõktõlés szenvedõktõl indulnak ki, ezért a német évi konferencia fõ témája tulajdon-képpen paradoxnak tetszhet: lehet-e vagy kell-e támogatni az önsegítõ cso-portokat, nem éppen az ilyen csoportok lényegét, az öntevékenységet és azautonómiatörekvéseket rontja, ha szakember kapcsolódik be. A konferenciaerre a problémára választ talált, már az eddigi szakirodalomból is tudjuk, hogyaz önsegítõ csoportok 30-40%-át szakemberek hozzák létre, ajánlják, mintmodellt a szenvedõk részére. Ettõl még a csoportok jól mûködhetnek, kivált,ha a szervezõk, kezdeményezõk gyorsan visszavonulnak, és csak a csoportkrízisei esetén avatkoznak be, ha erre kérik õket. Sokszor a szakember maga isérintett vagy az volt a bajt okozó problémában, pl. neki is van beteg vagy fo-gyatékos hozzátartozója, maga is szenved valamilyen idült, gyógyíthatatlanbetegségben stb. A konferencián megállapították, hogy a szakértelem olyanmódon is gyakran jelen van az önsegítõ csoportokban, hogy a spontán kezde-ményezõk maguk is tanultak pszichológiát vagy szociális gondoskodást, jár-tak terápiás vagy önismereti csoportokba. Dr. Ute Canaris, a kölni Bundes-zentrale für gesundheitliche Aufklärung volt igazgatója, jelenleg független

301


egészségpolitikai szakértõ beszámolt arról, hogy az északnémet térben a pros-tituáltak körében alakuló önsegítõ csoportokban a tagok kb. 30%-a rendelke-zett olyan elõtanulmánnyal vagy professzionális múlttal, mely a csoportfolya-matokban ismeretekhez és tapasztalatokhoz segítette, és amely készséget azönsegítõ csoport szervezésében és mûködtetésében jól lehetett hasznosítani.A társadalomban meglévõ pszichológiai kultúra tehát komoly erõ és olyan té-nyezõ az önsegítõ csoportokban, amely a szakemberek elfogadását, beavatko-zását megkönnyíti.

Még egy fontos szempontból hasznos, ill. kell a szakember, és ez már azévi konferencia és továbbképzés második kérdésfeltevését érintette, és tulaj-donképpen e téren.volt szükséges és célszerû a továbbképzõ aspektus. Ez pe-dig arra vonatkozik, hogy a szakember fontos szerepet játszhat a közvetítés-ben az önsegítõ csoport és az orvosok, ill. az egészségügy más foglalkozásikategóriái között. Különösen az egészségügyi intézmények orvosvezetõi, to-vábbá az adott krónikus betegséggel vagy egészségkárosodással foglalkozószakemberek értenek nehezen szót az önsegítõ csoportokkal. Ennek néha az isoka, hogy az önsegítõ csoportok éppen a medicinával és az egészségüggyelkapcsolatos bizalmatlanság és elégedetlenség talaján jönnek létre, és nagyongyakran „ellenkulturálisak”, vagyis az orvosok által ajánlott gyógymódok éséletvezetési szabályok helyett az alternatív medicina vagy a speciális életfilo-zófiák eljárásait karolják fel. Az orvosok nem tartják feladatuknak a törõdéstaz önsegítõ csoportok által felkarolt pszichoszociális problémákkal, és gyak-ran nem is tudnak arról, hogy ilyen csoport létezik, nem látják el a betegeketmegfelelõ tanácsokkal a csatlakozást illetõen ilyen csoportokhoz. Számos te-rületi központban ezért az önsegítõ csoportoknak szervezési és tanácsadásisegítséget nyújtó szakemberek felveszik a kapcsolatot az orvosi kamarákkal,az egészségügyi intézményekkel és a területen mûködõ orvosokkal. A máremlített szervezõ központokból (az ún. Informations und Kontaktstelle fürSelbsthilfegruppenekbõl, amelyeknek teljes és hivatalos nevének rövidítéseNAKOS, a leggyakrabban említett megnevezés) indulnak ki ezek a kezdemé-nyezések, több nagy sikerû találkozót szerveztek önsegítõ csoportok aktivis-tái és orvosai között. Sok orvos ezeknek hatására szociális gondozói munkátis igénybe vesz a gyakorlatában, és küldi a betegeket a megfelelõ önsegítõcsoportba, ill. hívja õ segítségül a csoportot, ha a beteg túlzottan izolálódik,inaktív vagy depresszív lesz. Számos helyi orvosi kamara és egészségügyibiztosítóközpont még az önsegítõ csoportok társadalombiztosítási költségtá-mogatását is felvetette, abból kiindulva, hogy ezek értékben egészségmegõr-zõ és rehabilitációs munkát végeznek. A konferencián ekörül heves vita ala-

302


kult ki, sok szakember a betegszerep erõsödését, az öntevékenység csökkené-sét, a csoport autonómiájának veszélyeztetését említi mint negatív tényezõt,továbbá a betegpénztárak ellenõrzõ befolyásától tartanak.

A konferencia megállapítása szerint az egészségügy és az önsegítõ csopor-tok kapcsolatában nagy a szakemberek szerepe, de van közvetítési tér a hiva-talok, hatóságok és a csoportok között is. Egy munkacsoport azt húzta alá,hogy a jövõben az önsegítõ csoportok támogatásának még nagyobb jelentõsé-ge lesz, és még több orvosi, jogi, etikai, közigazgatási stb. ismeretre is leszszükség ehhez, a korábban igényelt szociológiai és pszichológiai ismecetek éskészségek mellett. A konferencia tehát hajlott arra, hogy az önsegítõ csopor-tok támogatását külön specialitásnak tekintse a segítõ foglalkozásokon belül,leginkább a szociális munka területén. Az egyes vita- és munkacsoportok na-gyon érdekes tapasztalatokról, példákról számoltak be. Hallhattunk arról,hogy az ajak- és szájpadhasadékban szenvedõk és családtagjaik olyan cso-portszervezetet tartanak fenn, amelyek nemcsak az egyes csoportokat fogjákössze, hanem az ilyen betegek kezelése (pl. mûtéti ellátása) terén ellenõrzõfunkciót is betöltenek. Magam az orvosok és az önsegítõ csoportok közöttiközvetítõ munkát tárgyaló szekcióban vettem részt, amit a berlini WolfgangThiel és az oldenburgi Monika Klumpe vezetett, itt nagyon sok izgalmas szer-vezési fejleményrõl és tapasztalatról kaptunk képet.

A konferencia és a továbbképzés figyelemmel akart lenni az önsegítõ cso-portok és a társadalmi változások összefüggésére is, ezért 11 szakembert meg-hívtak az NDK-ból is, és speciális szimpóziumot szerveztek az önsegítõ cso-portok helyzetérõl és fejlõdésérõl a volt szocialista társadalmi feltételek kö-zött. Ennek az érdeklõdésnek jegyében kaptam én is meghívást, számos né-met kollégával együttmûködve a WHO keretében, továbbá német önsegítésivizsgálatokban és kezdeményezésekben ismerték munkámat e téren, és a kon-ferencia nyitóelõadására kértek fel, amelyben az önsegítõ csoportmozgalomés a társadalmi változás problémáját általában, és a magyar önsegítõ csoport-fejlõdés folyamatát speciálisan kellett összefoglalnom. Az egyórás elõadástmég külön konzultációs ülés is követte, amelyben a kb. 250 résztvevõ jelentõsrésze is jelen volt (noha ez fakultatíve, mûsoron kívül szervezõdött), köztükvalamennyi szakember, aki a NDK-ból jött.

A konferencia munkája igen intenzív volt, nagyon sok információs anyagcserélt gazdát (több hazai önsegítõ csoportosulás számára sikerült jelentõsmennyiségû és nagyon jó minõségû információs anyagot hazahoznom és ha-zaküldetni), és nagyon érdekes viták is voltak. Nagyon izgalmas volt pl. azönsegítõ csoportok fogalmi definíciójának vitája, amely korántsem elméleti

303


(pl. ha a betegbiztosító pénztárak tényleg fizetnek e csoportoknak, akkor ameghatározás lényegessé válik). Ebbõl ugyanis kiderült, hogy a politikaipressziócsoportok felé is nyitott a határ (az angolszász terminológia a „mutualaid” csoportok fogalmával e határterületre utal), de nehéz az elhatárolás a be-tegek számára fenntartott csoportos sportlehetõségek és klubok, szabadidõ el-töltõ központok, továbbá a testépítészeti és testszépítészeti csoportosulásokfelé is. Számomra komoly lehetõség volt, hogy önsegítés és pszichoterápia cí-men elõadást és szemináriumot tarthattam a nagy (sokak szerint a világ egyiklegnagyobb, kb. 100 szakembert foglalkoztató) giesseni pszichoanalitikus in-tézetben. Ennek alkalmával találkozhattam Richterrel, aki azután a konferen-cián is tartott bevezetõt és ottani elõadásom vitavezetõje is volt. A pszicho-analitikus intézetben a pszichoterapeuta szemszögébõl felvetõdõ szakmaikérdések megtárgyalására nyílt mód.

A konferencia sok tanulsággal járt számomra, és azt hiszem, hogy részvét-elemmel számos kapcsolatot és segítséget lehet kialakítani hazai csoportokszámára nemcsak a nyugatnémet, hanem a régi NDK területén mûködõ önse-gítõ csoportokkal és szakemberekkel. Hálával tartozom azért, hogy a költsé-geim elvállalásával a német szakemberek szervezete meghívott, különösenhálával tartozom Jürgen Matzatnak, aki a meghívást intézte, kézben tartotta,továbbá Klaus Balkenak (Berlin), valamint Horst Eberhard Richternek, akikgiesseni programomban sokat segítettek.

304


48. Önsegítõ csoportok támogatása Európában

A Deutscher Verein für öffentliche und private Fürsorge és a DeutscheArbeitsgemeinschaft Selbsthilfegruppen (pontosabban ennek Berlinben szé-kelõ Nationale Kontakt- und Informationsstelle zur Anregung und Unter-stützung von Selbsthilfegruppen nevû intézménye, amelyet csak NAKOS-nak szoktak rövidíteni) szûk körû szakértõi értekezletet hívott össze annak ér-dekében, hogy kidolgozzák az önsegítõ csoportok támogatásának jövõbelistratégiáit, különös tekintettel két körülményre, az 1992-ben bekövetkezõnyugat-európai integrációra és a közép-kelet-európai országok várható felzár-kózására az egyesülõ Európához. Az értekezletet a WHO szakértõi találkozá-sok mintájára szervezték, 19 résztvevõvel, amelyet nyolc európai országból,továbbá Japánból, Kanadából, az Egyesült Államokból és Izraelbõl hívtakmeg. Ez utóbbi meghívottak (minden országból egy-egy ember) egyrészt azönsegítõ csoportmozgalom nemzetközileg ismert szakemberei, másrészt azt aszervezõi gondolatot testesítette meg, hogy az európai fejleményeket világ-perspektívából kell szemlélni, ilyenfajta probléma nem csupán európai ügy,ehhez igénybe kell venni Európán kívüli országok tapasztalatait is. A résztve-võk tízoldalas, ún. background papert küldtek be, ezek, a felkért elõadások ésa munkacsoportokban a helyszínen kidolgozott álláspontok könyvben fognakmegjelenni. A megbeszéléseken képviseltette magát az Interrational Councilon Social Welfare is, továbbá a Paritätische Wohlfahrtsverband, amely a szo-ciális munka és szociális gondoskodás egyik összefogó német szervezete.

Az angol nyelvû értekezlet tehát erõsen feladatorientált volt, keményendolgoztunk. A meghívottak nem országokat, hanem szakismeretet, ill. speciá-lis tapasztalatokat képviseltek. A nyitó elõadás megtisztelõ feladatát kaptam,ennek tárgya az önsegítés helyzete volt az egykori szocialista országokban ésennek várható szerepe a társadalmi átalakulásban. Egy másik nyitó elõadást aWHO Leuvenben mûködõ International Information Centre on Self-Help andHealth elnevezésû intézményének egyik vezetõje, Peter Gielen tartotta, õ átte-kintette az európai helyzetet az önsegítés terén. Önálló elõadással már csakhárman szerepeltek, külön elõadások mutatták be a kanadai és izraeli véle-ményt és javaslatokat az európai helyzetrõl (Rubin Todres, Toronto, ésMartha Ramón, Tel Aviv), és Judy Wilson (Nottingham) vázolta fel jövõrevonatkozó elképzeléseit. Egyébként csak három munkacsoport párhuzamos

305


munkája, témakidolgozása töltötte ki a rendezvényt (amely természetesen ér-dekes szociális programokkal is tarkított volt, fogadott bennünket a frankfurtifõpolgármester és megnézhettük a frankfurti önsegítõ csoportközpontot). Atalálkozóra nagyon sok kiadványt és információs anyagot is hoztak, amelyek-bõl mindenkinek bõven jutott érdekes könyv, folyóirat, információs füzet.

Az értekezleten kitûnt, hogy a világon általában. de különösen Nyugat-Eu-rópában tovább tart az önsegítõ csoportok terjedése. Franciaországban évi 60ezerre teszik az új önsegítõ csoportok számát, Németországban 40-50 ezer fo-lyamatosan mûködõ csoportról tudnak és már ezer felett van az egykoriNDK-területen mûködõ csoportok száma. Igaz, Németországban a nyugati te-rületeken 125, a keleti területeken 15 központ, ún. Kontakt- und Informations-stelle segíti a csoportokat és igyekszik szervezõ munkát kifejteni a csoportokkialakulása, fennmaradása és zavartalan munkája érdekében. Számos másnyugat-európai országban is több ilyen központ mûködik. Kitûnt, hogy az ön-segítõ csoportok spontán szaporodása nem gyors, viszont az önsegítés eszmé-je annyira elevenné vált a köztudatban, hogy nagyon sok az egyéni érdeklõ-dés, különbözõ szakemberek is mind gyakrabban ajánlják a krónikus élet-problémákban szenvedõknek, hogy kapcsolódjanak önsegítõ csoportokhoz.Így nagyon hatékonyan tudnak mûködni a szervezõ központok, ahová bárkifordulhat, állandó telefonügyeletet tartanak fenn, és nagyon sok kész informá-ciós anyagot tudnak azonnal küldeni (pl. arra vonatkozóan, hogyan kell létre-hozni önsegítõ csoportot, mire kell ügyelni, mit kell tenni a különbözõ zava-rok és nehézségek esetén stb.), és szükség esetén anyagi támogatásban is tud-ják részesíteni a csoportot az induláshoz. A központok sok csoportnak helyetis tudnak adni, így pl. a frankfurti központban, amelyben a pincétõl a padlásigminden szoba foglalt, mert az épület a szegény és problémákkal terhelt Ostendnagy lakótelepén belül közösségi házként is mûködik. Látogatásunk alatt isfolyt több csoport találkozója (a csoportok névleges bért – havi négy alkalo-mért 20 DM-et – fizetnek a helyiséghasználatért). Az önsegítõ csoportok egy-értelmûen pozitív és hasznos jelenségek az egészségügy és a szociálpolitikaterén. Míg korábban fõleg a rokkantak, hátrányos vagy diszkriminált helyze-tûek (ill. ezek hozzátartozói), vagy az idült, gyógyíthatatlan betegek (és hoz-zátartozói) alakítottak csoportokat, most egyre terjednek a munkanélküliek,lakással nem rendelkezõk, eladósodottak, börtönbõl jöttek önsegítõ csoport-jai, különbözõ életkorú és problémájú nõk önsegítõ csoportjai (ezek között azözvegyektõl a fiatal anyákig, a különbözõ foglalkozásokban problémákkalszembenézõ nõkig mindenféle változat megtalálható), legújabban gombamódra terjednek a Norwood-csoportok. Ezen érzelmileg túlságosan lekötõ-

306


dött nõk találkoznak, akik magukat „beziehungssüchtignek” nevezik és ettõlakarnak megszabadulni. Ilyen csoportok elõbb angolszász országokban ala-kultak, Robin Norwood 1986-ban megjelent bestsellere: Women Who LoveToo Much címen (németül a könyv címe: Wenn Frauen zu sehr lieben. Dieheimliche Sucht, gebraucht zu werden) hatására. Érdekes az emotion-csopor-tok megjelenése, itt mindenféle érzelmi probléma, gyakorlatilag a neurózis azösszehozó közös probléma, de vannak külön szorongás, pánik és fóbiás cso-portok. Még egyelõre fõleg Amerikában szaporodnak a mániás-depresszív ésa depresszív betegek önsegítõ csoportjai. Terjednek a Tranx-csoportok, ezektrankvillánsokhoz, elsõsorban benzodiazepin készítményekhez szokott em-berek leszokási erõfeszítéseit támogatják. A német nyelvû országokban szá-zával, a kisebb európai országokban tucatjával sorolhatók fel a különbözõcsoporttípusok. Amerikában egész ritka problémákban is megtalálják egy-mást az érintettek, így pl. a különbözõ self-help directorykban, amelyeket lát-hattunk. Feltûnt, hogy van önsegítõ csoportja az idiopátiás benignus blefaro-spazmusban szenvedõknek, az aszfixiás önkielégítésnek hódoló férfiaknak(ezt többnyire önakasztással érik el, a procedúrának elég gyakori vége a halá-los baleset, az akaratlan teljes stranguláció), a Wilson-kórosoknak stb. Na-gyon gyakran azonos nemzetiség vagy vallás is csoportképzõ kritérium. Ígypl. megtudtam, hogy Amerikában van libanoni származású leszbikus, máni-ás-depressziós betegségben szenvedõ nõknek is csoportja, számos nemzetisé-gi nõcsoport tömöríti a puerperális depresszión vagy pszichózison átesetteketugyanúgy, mint ikrek anyáit vagy szülõit stb.

Az elképesztõen változatos célú és szervezetû csoportok mindegyike sokatsegít a szorongatott élethelyzet elviselésében, aktivizálja az embereket, önál-lóvá teszi õket, visszaadja tartásukat és kezdeményezõképességüket. Számoskutatás folyt és folyik az önsegítõ csoportokkal, amelyek egyértelmûen aztmutatják, hogy ezek a csoportok hatékonyak, igen gyorsan befogadják az újtagokat, sokszor igen ötletesen segítenek is, nem csak érzelmileg és kapcsola-tokon át, hanem tanácsokkal és szolgáltatásszervezéssel is. A gyakoribb kró-nikus betegségekben, egészségkárosodásokban szenvedõk csoportjai nagy,gyakran országos méretû szervezeteket is fenntartanak, amelyek akár politi-kai erõt is képviselnek, pl. „lobbizni” tudnak vagy politikai „pressure group”--ként hatnak az érintettek érdekében. Általában az önsegítõ csoportok aktívaklakóhelyi közösségükben, közösségformáló erõk, ezért több európai ország-ban a politika is felfigyelt rájuk, nemcsak az egészségügy és a szociális gon-doskodás, amely a WHO-n, az említett International Council on Social Wel-

307


fare és más szervezeteken keresztül már kb. egy évtizede programon tartja azilyen csoportok fejlesztését.

A jó effektusok egyre több gyógyító és segítõ szakembert, így orvost ismeggyõznek az önsegítõ csoportok hasznáról, és sok jó példája van az illeté-kes szakember vagy a szociálpolitika terén a hatóság alkalmazott jó együtt-mûködésének. A gyógyító szakember egy része szkeptikus, ill. néha ellensé-ges, emögött néha az ilyen csoportokban elõforduló etikai dilemmák és lelkitraumák sokféle lehetõsége rejlik. Mindezek azonban aránylag könnyen meg-oldódnak. Részben a szervezõ központok szakemberei (szociális munkások,szociológusok, pszichológusok – az önsegítõ csoporttámogatás ma különszubspecialitássá válik) szívesen segítenek, de a különös az, hogy maguk abetegek, problémás emberek is igen éretten, megfontoltan képesek a megol-dásokra. Tulajdonképpen az önsegítõ csoportmozgalomban az a csoda – aminez a szakértõi megbeszélés is eltûnõdött –, hogy az egészségügy felõl nézve azemberek mennyire ki tudnak jutni a regresszióból és a depresszív önfeladás-ból, mennyire képesek aktiválódni, politikailag pedig mennyire demokrati-kus, felelõs és karitatív magatartásminták kerekednek felül, a sokat szenvedõ,bajban lévõ emberek nem akarják kihasználni, kizsákmányolni egymást.

A szakértõi értekezlet konklúziója is az volt, hogy az önsegítõ csoportoknélkül az egészségügyi ellátás hatékonysága sem növelhetõ és a szociális gon-doskodás sem tud fejlõdni. A szolgáltatásoknak össze kell fonódniuk az önse-gítõ kezdeményezésekkel. Így az önsegítõ csoportok szervezett támogatása ajövõ Európájának is érdeke, és ezt egészség és szociálpolitikai síkon képvisel-ni kell. Nem könnyû ez, hiszen mindenütt finanszírozási gondok vannak. Azönsegítõ csoportok nem intézményesedtek eléggé, a szervezõ központok csakkevés állami pénz felett rendelkeznek, a közösségek erõforrásai nem mindigelegendõek és a különbözõ pályázatokból, programokból összeszedett pénzeknem folyamatosak, ezért a mûködés kontinuitása gondot okoz. A szakértõi ér-tekezlet terveket dolgozott ki arra nézve, hogy milyen európai szervezetek se-gítségét hogyan kellene megpróbálni megnyerni, milyen ajánlásokat kell adniországos vagy tartományi egészségügyi és szociálpolitikai hatóságok számá-ra, hogyan kell a közösségek támogatását mozgósítani stb. Kitûnt, hogy világ-szerte az önsegítõ csoportok fejlesztésével foglalkozó aktívák és szakembereklelkes munkája a fõ erõ, ez nagyon gyakran önkéntes. Aki önsegítõ csoportok-kal foglalkozik, hatalmába keríti e csoportok érdekes mûködése, sodrása.

A találkozó nagyon sikeres volt, remélhetõen hamar megszületik belõle akönyv, amely az eredményeket szélesebb körben is ismertté teszi és közreját-szik abban, hogy az ajánlások eljussanak magasabb európai politikai és irá-

308


nyítási körökbe is. A siker a szervezõk érdeme, az önsegítõ csoporttámogatószervezetek részérõl Jürgen Matzaté és Klaus Balkeé, a Deutscher Verein ré-szérõl Jutta Braun von der Brelieé. A sikeres munka nem kis részben aDeutscher Verein kiváló háttéradottságainak köszönhetõ. A 12 emeletes épü-let Frankfurt szélén van, nem messze a Nordwest központtól, innen már szán-tóföldek és a környezõ hegyek látszanak. Az intézet azonban kiváló konferen-ciatermekkel rendelkezik, kb. 80-100 szobában tud elhelyezni vendégeket, éspárhuzamosan folyó kurzusokban (évi 130-150 kurzusban) több mint 2500szociális munkás és szociálpolitikai alkalmazott nyerhet igen színvonalas to-vábbképzést. Ezt az intézet saját könyvkiadója is biztosítja, amelynek aktivi-tása kb. egy hajdani nagyobb magyar kiadó (nagyobb, mint a volt Medicina)„output”-jának felel meg. A továbbképzésekért a küldõ intézmények önkölt-ségi árat fizetnek, ami a német árakhoz képest nagyon alacsony. Az 1971 ótamûködõ intézetnek nagy szerepe van a német szociális munka magas színvo-nalában, ezt a mi értekezletünkkel egyidejûleg zajló három továbbképzésrésztvevõivel beszélgetve is megállapíthattam.

Említést érdemel talán, hogy az egykori szocialista országok helyzete ésvárható fejlõdése igen nagy érdeklõdés tárgya volt az összegyûlt szakemberekközött. Általános volt a vélemény, hogy az önsegítés terjedése és fejlõdése ademokratizálódás, a közösségi újjáéledés és a szociális gondoskodás kibonta-kozását nagyon elõreviheti. A magam részérõl csak a jelenlegi helyzetet és an-nak politológiai, ill. szociokulturális hátterét tudtam felvázolni, az öntevé-kenység szisztematikus korlátozását, a paternalizmust, a professzionális kont-rol:igényeket, a regressziót elõsegítõ erõket a régi társadalomszervezõdésbenés szabályozásban, a minták és szervezeti struktúrák makacs továbbélését aproklamált reformigények, átalakítási törekvések mellett stb. Így lényegébenmagam képviseltem egyedül társaslélektani, szociológiai, politológiai szem-pontokat, a többiek inkább pragmatikusak, ill. saját társadalmi szférájukbanpolitikaértelmezõk voltak, ez hasznos ellenpólusnak bizonyult. Így talán azértekezlethez az átlagosnál jobban hozzá tudtam járulni, ugyanakkor nagyonsok új információt szerezhettem. Ezért nagyon hálás vagyok a rendezõknek,hogy mneghívtak, vendégül láttak és ígéretük szerint különbözõ más nemzet-közi fórumokon is szakértõként tartatnak majd számon.

309


49. Az önsegítés és a szakemberek

Németországban a hetvenes évek végétõl állami, intézményes irányítássalfolyik az önsegítõ csoportok szervezõdésének és mûködésének koordinálásaés ebben számos szakember és aktivista fõfoglalkozásban vesz részt. Napja-inkra több mint 200 olyan szakember alkot munkaközösséget, akinek az önse-gítõ csoportok támogatása a feladata. Többségük pszichológus és szociálismunkás (de vannak köztük más diplomások, akik mintegy pályamódosításthajtottak végre, így az egyik szerkesztõ is eredetileg földrajz szakot végzett ésa giesseni pszichiátriai klinikán a katonai szolgálat helyett teljesített munkájasorán került kapcsolatba az önsegítõ csoportokkal és ennek nyomán vállaltkésõbb munkát a megalakuló berlini NAKOS-ban (Nationale Kontakt- undInformationsstelle zur Anregung und Unterstützung von Selbsthilfegruppen)és lett a kérdés ismert szakértõje. Lényegében errõl az új professzionali-zálódásrói, ennek tevékenységérõl és problémáiról szól ez a kötet, amelyben alegismertebb német segítésszakemberek írtak fejezeteket.

A18 fejezetbõl az önsegítést támogató szakmai munka minden vonatkozá-sa megismerhetõ. A szerkesztõk lényegében arra törekedtek, hogy ezt a sajá-tos feladatkört határozzák meg és próbálják rendszerezni. Újfajta szakér-tõ–kliens kapcsolatra van ugyanis szükség e területen, sajátos etikai vetületekjelentkeznek, sajátos a kommunikáció, el kell kerülni a kliensek kötõdését,önállóvá kell õket tenni, felelõs partnerként kezelni, a segítséget a lehetõ leg-konkrétabb és közvetlenebb formában nyújtani. Sokféle önsegítõ csoport kü-lönleges problémákat vet fel, amelyekre egyéni megoldások kellenek és sok-féle szintje és módozata van a támogatásnak is. A kötet mindezeket igen szí-nesen mutatja be, nemcsak elméleteket közöl, hanem bõven idéz a német ta-pasztalatokból, sok benne az esetleírás, a legtöbb fejezet ügyesen párosítja azobjektív információközlést és a szinte tudományos elemzést a szubjektívhangnemmel és az élményközeli fogalmazásmóddal.

Mivel az utóbbi években az önsegítõ csoportokról magyar nyelven is sokírás született, a kérdés iránt érdeklõdõk számára pedig már nálunk is hozzáfér-hetõk a fõbb idegen nyelvû szakkönyvek, a kötetrõl nem látszik érdemesnekszisztematikus ismertetést adni, inkább azt célszerû kiemelni, ami a kötetbenúj, érdekes, vagy nálunk különösen aktuális. Ezek – megítélésem szerint – akövetkezõk:

310


1. Inkább hazai idõszerûség, amit a szerkesztõk hangsúlyoznak: önsegítõcsoportok támogatásában szinte hátrányt jelent a pszichoterápiás képzettség(köztük a csoportpszichoterápiás képzettség is), fõleg ezért szorul a munka ál-landóan szupervízióra, ezért fontos a szakemberek szervezett együttmûködé-se, konzultációja.

2. Nagy veszély a professzionalizálódás, abban az értelemben, hogy az ön-segítõ aktivisták – részben az õket támogatók mintáját követve – maguk isszakemberek próbálnak lenni, továbbtanulnak, elhagyják eredeti szakmáju-kat. Bár ez néha lehet jó és természetes tendencia, legtöbbször kompenzációsmotivációk dolgoznak, érvényesül az ún. „Helfer-szindróma” (a segítésbenvaló túlzott involváció öngyógyítás vagy különbözõ kapcsolati játszmák ér-dekében), a „burnout” (kiégés”) veszélyével, a személyes hatékonyság jelen-tõs ingadozásaival. Legtöbbször kár, hogy a maga önsegítési területén fer-mentumként mûködõ ember lényegében elvész az ügy számára (ugyanakkorhosszabb távon õ is általában Csalódott lesz).

3. A csoportokkal való foglalkozásban a kapcsolat központi jelentõségû,nemcsak a szükséges kötõdés és elfogadás, ill. a függetlenítés, önállósítás kö-zötti szûk ösvény megtalálásának nehézsége miatt (Thiel, a másik, ill. JosefSchmitz egy fejezete szerint az önsegítõ csoportok támogatójának fõ feladata,hogy önmagát mielõbb feleslegessé tegye a csoport számára…), hanem amégis mindig jelen lévõ indulat, ill. viszontindulatáttétel miatt is. Ez utóbbikérdés ismételten elõkerül, nem csupán Michael Lucas Möller, a német önse-gítõ csoportmozgalom egyik úttörõje szentelt ennek külön fejezetet. A pszi-choanalitikus paradigma Németországban befolyásos módon van jelen az ön-segítésben, egyrészt azért, mert a mozgalom bölcsõje Giessen volt, az ottanipszichoanalitikus iskola (Horst Eberhard Richter már a hatvanas években fog-lalkozott önsegítés szervezésével, az õ tanítványa volt Möller is, valamint akötetben érdekes fejezettel szereplõ Jürgen Matzat), másrészt pedig az önse-gítést támogató szakemberek többsége is analitikus képzettségû (Angliábanaz önsegítés egyértelmûen laikus mozgalom, Amerikában a segítõk, akiknekszáma relatíve kisebb, mint Németországban, szociálpszichológusok, szocio-lógusok, szociális munkások és inkább a viselkedéselméleti modellben gon-dolkodnak).

4. Az önsegítés támogatásának fontos része az infrastrukturális (szervezõ,felvilágosító, adminisztratív és jogi tanácsadó), valamint a „lobbizó” és PRmunka (kivált a hatóságok, intézmények, különbözõ professzionális rétegekfelé), és csak ezek után következik a tulajdonképpeni ösztönzõ, quasi „szak-

311


mai” támogatás. A legtöbb támogató, ha pszichoterápiásan képzett, az infrast-rukturális és PR munkát becsüli le.

5. A speciális támogatási feladatok között a kötet számos érdekes területetmutat be, így pl. a vidéki, falusi körülmények között végzett önsegítés-szerve-zés és támogatás problémáit (az önsegítés világszerte elsõsorban városi jelen-ség, miközben a vidéken élõknek is nagy szükségük lenne rá), a terápiára vagyszakszerû ellátásra is szorulók ún. semi-önsegítõ csoportjait (bulimiások, dia-lízis-páciensek és krónikus vesebetegek ilyen „fél-önsegítõ” csoportjairólszólnak fejezetek), özvegyek csoportját (Helga Käsler fejezete errõl az egyiklegérdekesebb írás a kötetben) stb. Speciális az önsegítés a nagyon szegények,a hajléktalanok és a szegény munkanélküliek körében.

6. Speciális csoportszervezési módszerek is alakultak ki, ilyen – német ésosztrák – eljárásokról is sok szó van, valamint a hasonló önsegítõ csoportokidõszakos összehozásáról, tapasztalatcseréjérõl (“Gesamttreffen”), amelyek acsoportok belterjességét, lebomlás: tendenciáját csökkentik, ill. külsõ kapcso-lati hálóját fejlesztik.

7. Új elméleti keretek is kialakulnak, így pl. a pszichoszociális reintegrációés rehabilitáció területén kialakult „empowerment” (nyers fordításban: hata-lommal való felruházás, vagyis a saját erõk és kezdeményezési készségek ak-tiválása) elmélet különösen alkalmas az önsegítés támogatásának konceptuá-lis értelmezésére.

8. Végül pedig igen fontos az önsegítés területi (regionális, közösségi, ága-zati stb.) integrálása a megfelelõ speciális ellátási rendszerekbe (egészségügy,szociálpolitika, egyház stb.), ez az önsegítés támogatásának egyik speciálisfeladata (Matzat). Ehhez elengedhetetlen, hogy az önsegítés az adott területenpezsgõ, dinamikus mozgásban lévõ munka legyen, hiszen így lehet megvaló-sítani a kapcsolódás fõ feladatait és így tud az önsegítés a hivatásos segítés, el-látás fejlesztési fermentumává is válni (Thomas Olk).

A jól szerkesztett, olvasmányos, ugyanakkor gondolatilag igen tartalmas(pl. az önsegítés tudományos irodalmát is felhasználó és bemutató) kötet sok-féle tanulságát távolról sem merítettük ki, csak a legfontosabbak említésérevan mód. Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy a könyv mindenkinek ajánlha-tó, aki önsegítõ csoportokkal foglalkozik, vagy irántuk érdeklõdik. De nem-csak nekik lehet ösztönzõ olvasmány, a pszichiátriai rehabilitáció, sõt, a cso-portos, ill. rendszerjellegû pszichoterápia mûvelõi számára is lehet reveláció,ha ezekrõl az emberi problémákról és önsegítõ megoldási kísérleteirõl quasi atársadalom és a „fogyasztó” oldaláról is kapnak tájékoztatást.

312


V. ALKOHOL ÉSDROGOK

50. Orvosi és szociális krízisintervencióaz akut ellátásban

a hatékony másodlagos és harmadlagosalkoholprevenció érdekében is

A heveny betegség voltaképpen mindig biológiai és pszichoszociális krí-zishelyzet, hiszen a meglévõ egyensúlyokat veszélyezteti, szorongást és félel-met kelt, lelkileg nehezen feldolgozható. A testi betegségek esetében azonbana medicina rendszere is, de a társadalmi közfelfogás is számos sémát kínál akrízis megoldására vagy elviselésére. E sémák gyakran túl jók, amennyibenlehetõvé teszik, hogy az akut tünetek elmúlása után a beteg kitérjen az egész-ség helyreállításának további feladatai elõl.

Az alkohol okozta krízishelyzetekben részben az ilyen sémák okoznakgondot, részben pedig az, hogy a társadalom nem „medikalizálja” megfelelõ-en ezeket a szituációkat, vagy a „kriminalizáció” és társadalmi retorzió sab-lonjai érvényesülnek, vagy pedig a rosszul értelmezett liberalizmuséi és tole-ranciáéi. Az egészségügyi szövõdmények ugyanis tünetileg gyorsan javulnak,és így a detoxikáció vagy a megfelelõ gyógyszerelés után a beteg quasi„gyógyultan” távozik, vagy hagyják kialudni a részeget, igyekeznek nem ész-revenni az otthoni részeg konfliktust, ill. a társadalom valamilyen látványosgesztussal „lereagálja magát” (pl. elvonják valakinek a jogosítványát, behajt-ják a mentõszállítás költségeit stb.).

Kb. az utóbbi évtizedre érett meg a felismerés, hogy az orvosi és szociáliskrízishelyzetek rejtik szinte egyedül magukban a korai alkoholbeteg-kezelésmotiválásának lehetõségét, ezért igen lényeges e helyzetek megfelelõ felhasz-nálása. A szakirodalom ma optimistább a krónikus alkoholbetegek kezelésé-nek hatékonyságával kapcsolatosan, mint volt a hetvenes években. Bebizo-nyosodott ugyanis, hogy a megfelelõen hatékony és intenzív, kellõ ideig tartókezelési módszerek kombinációja jelentõs eredmények eléréséhez segíthet,de a hatékonyság még mindig nem kielégítõ, és fõleg a kezelés költségessége,költséghaszon rációja nagyon rossz. Ezzel szemben a korai kezelésbevétel ha-tásfoka igen jó, és láthatóan javítható. A korai kezelésbevétellel másodlagosés harmadlagos prevenció valósul meg, és ennek nagy az elsõdleges preven-

314

50. Orvosi és szociális krízisintervenció az akut ellátásban

ció szempontjából is a jelentõsége, mivel így a mértéktelen ivás, ill. az ivás el-leni beállítódás erõsödik a társadalomban.

Felismerték annak jelentõségét is, hogy társadalmi méretekben nem az al-koholizmus súlya a legnagyobb, hanem az alkoholistának nem mondható „ár-talmasan”, ill. kockázatosan ivók tömege, a mindennapi alkoholfogyasztás –statisztikailag nagy számokat kiadó – szövõdménytömege. Ez az ún. Kreit-man-féle prevenciós paradoxon tényezõje, amely szerint az alkoholizmus ki-vonása a társadalomból még mindig meghagyna egy, az alkoholbetegekkelkapcsolatos problémák összsúlyánál sokkal nagyobb súlyú alkohol okoztaproblémahalmazt, amelyben nagyon komoly rész az egészségkárosodásoké.A prevenciós paradoxon elvében rejlõ szemlélet azonban a mentálhigiéné, ill.az elmeegészségügy szempontjából is nézi a helyzetet, és számításba veszi azemberi konfliktusok, szociális károk, családokra és hozzátartozókra vissza-hulló gondok, a rendõrségre, igazságügyre és büntetésvégrehajtásra nehezedõterhek súlyát és következményeit is. Fõleg elszenvedett és okozott balesetek,a családi klíma zavaraival, ill. speciális botrányokkal kapcsolatos eljárásiköltségek tartoznak ide, és ezek vagy közvetetten, a társadalmi ráfordításokrévén, vagy közvetlenül érintik az egészségügyet is.

Ennek nyomán alakult ki olyan törekvés, hogy minden egészségügyi ésszociális krízisalkalmat ki kell használni arra, hogy a veszélyes módon ivóvagy problémásan ivó embert szembesítsék viselkedésével és annak követ-kezményeivel, és rávegyék, hogy helyzetének súlyát megértse és részt vegyenaz alkoholhoz való hibás vagy kóros viszonyulás, ill. a mögötte rejlõ pszicho-lógiai és pszichoszociális gondok megoldásában. E ma már nemzetközi törek-vés kezdete a hatvanas évekre nyúlik vissza, amikor – elsõsorban Amerikában– létrehozták a munkahelyi bázisú alkoholkezelés rendszerét. Itt a munkahelyiteljesítményromlás és viselkedészavar tényezõit használták fel arra, hogy akonfrontáció révén (gondosan elõkészített és szabályozott keretek között)szociális krízisszituációt alakítsanak ki, és ezt nemcsak a megoldás kidolgo-zott útjának megnyitásával, hanem különbözõ ösztönzõkkel is arra használjákfel, hogy az illetõt az italról leszoktassák vagy az ivás feletti kontrollra tanít-sák meg. A munkahelyi bázisú alkoholkezelések 70-80%-os közvetlen, és50% feletti távlati eredményessége már akkor feltûnést keltett. A munkahelyibázisú kezelés Nyugat-Európában is elterjedt, de a nyolcvanas évekre nyil-vánvalóvá vált, hogy a problémás, ill. kockázatos ivásnak csak egy része kö-zelíthetõ így meg, az emberek képesek a munkahelyen disszimulálni és alkal-mazkodni, ill. a dolgozók nagyobb hányada nem nagyüzemekben vagy hiva-

315


talokban dolgozik, ahol a szisztéma gazdaságosan üzemelhetõ, vagy pedigegyáltalán sehol sem dolgozik, mert idõs, rokkant, marginális helyzetû stb.

Ezért a hangsúly áttevõdött a közösségekre, és ugyan sok sikert is elértek aközösségek mozgósításával az egyházak, a helyi államigazgatási szervek, tö-megtájékoztató eszközök és önsegítõ erõk révén, de látható, hogy a közössé-gek nagyobb része túl nehézkes vagy éppen dezorganizált ahhoz, hogy haté-konyan és kiterjedten tudjon fellépni az alkoholproblémák ellen olyan fázis-ban, amikor még a krízisek elfojtható méretûek vagy az említett módokon le-het túljutni rajtuk.

Így – az üzemi és a közösségi megközelítés mellett – az egészségügy és aszociálpolitika szerepe emelkedik ma ki, a jól integrált rétegek elsõsorban azegészségügyhöz kerülnek a korai problémákkal, a marginalizálódó vagy le-züllõ rétegek pedig a szociális gondozással kerülnek kapcsolatba. Mindkétvetületben kialakultak ajánlható módszerek arra, hogy a kríziseket új mederbetereljék, gyakran nem szabad hagyni, hogy elfedjék vagy elkenjék ezeket, éslényegében pszicho- és szocioterápiás módszerekkel ki kell alakítani a válto-zási, ill. ha szükséges, a kezelési szándékot és együttmûködést. Lényegébenterápiás krízisgenerálás és pszichoszociális krízisintervenció történik ilyen-kor, az egyéni foglalkozás mellett mindig fontos a család vagy a mérvadó hoz-zátartozó bevonása. A munkahelyi bázisú kezelés nagy tanulsága itt is érvé-nyes: a siker titka a megfelelõ kríziskezelõ, ill. krízisgeneráló közelítés és aquasi terápia közelsége, optimálisan szoros összeszövõdöttsége. Elvileg ez akapcsolat az orvosi krízisintervencióban jelen lenne, hiszen a konziliumok ésa továbbutalások természetes hagyománya itt könnyebbé teheti a beteg meg-felelõ kezelésbe juttatását (teheti, de pl. nálunk ez nem könnyû feladat, hiszenkevés a korszerû terápiás rezsimet nyújtó osztály, ambulanciáról nem is be-szélve). A szociálpolitikából ez a kapcsolat még Nyugaton is hiányzik, mostkezd szervezõdni.

A WHO és különbözõ alkohológiai intézmények az egyes orvosi szakmákés ellátási formák számár.a a korai felismerés részletes támpontlistáit dolgoz-ták ki, a továbbképzés pedig pszichés érzékenységet, empátiás készséget ta-nít, továbbá a terápiás kríziskezelés és krízisgenerálás alapmódszereit. Az ígyfeltárt problémák további kézbevételére a közelben mûködõ krízisteam szol-gálna, amelyben már alkohológus szakember (orvos, pszichiáter, pszicholó-gus) mûködik együtt szociális munkással, pszichotechnikussal, ápolónõkkelstb. Itt válik már fontossá a család bevonása, ill. a kilépés lehetõsége az egész-ségügyi kontextusból a beteg környezetébe, és itt lehet esetleg kapcsolódni amunkahely és a közösség segítõ hálózataihoz.

316


Az ilyen alkohológiai teamek mûködtetése nem drága, az Egyesült Király-ságban már mûködõ krízisellátó teamekhez hasonlóan lehet ezeket szervezniés alkalmazni. A fõ nehézség az, hogy a nyugati országokban is csak az utóbbiévekben kezd az országos és a helyi egészségügyi irányítás segítõen viszo-nyulni a problémához, általában az alkoholkezelésnek nem tulajdonítanakfontosságot. Lassan terjed a közegészségügyi, ill. az egészségügyi-közgazda-ságtani gondolkodás, és az egészségügybõl általában is hiányzik a prevenciósszemlélet és érdekeltség. Ez még inkább hiányzik a szociálpolitikából, amelya többszörösen hátrányos helyzetû, marginális vagy deviáns rétegekben még alegfejlettebb nyugati országokban is csak mozzanatos, rövid távú és nemrendszeres és távlati, csak a szakemberek hangsúlyozzák, hogy még az ott-hontalanság, a munkanélküliség vagy perem helyzetû lét egyes krízisei isigénybe vehetõk ivás kezelésére, amely ezekben a rétegekben különösen dest-ruktív hatású. A szociálpolitikában is érvényes az érdekeken át történõ moti-vációnövelés elve, bizonyos juttatások párhuzamba állíthatók vagy kapcsol-hatók együttmûködéssel. A tapasztalat azonban az, hogy anonim, ill. „dropin” körülmények között is ugyanazok a kommunikációs-pszichoterápiásmódszerek (csak rövid említésként: empátiás megértés, feltétel nélküli elfo-gadás, non-posszesszív, hiteles kapcsolatalakítás, ventiláció és katarzis, azivással kapcsolatos lelki összefüggések feltárása, a változással szembeni el-lenállás megértése és átdolgozása, kognitív és behaviorális megoldó, ill. prob-lémakezelõ minták tanítása, depressziókezelés, pár- és családterápia, re-framing stb.) használhatók, mint az egészségügy keretében, csak itt természe-tesen hiányzik az egészségügyi segítõ szerepek mágikus erõtere, itt jobban„meg kell dolgozni” a kapcsolatokért.

Számos adat és megfontolás mutat arra, hogy az egészségügyi és szociáliskrízisek felhasználásával történõ korai kezelésbevételnek nagyobb szükségle-te, de több lehetõsége is lenne nálunk, mint átlagos polgári demokráciákban,iparilag fejlett országokban. A szükséglet evidens, ha a per capita fogyasztás-ra, a manifeszt betegek, és különösen az indikatív szövõdmények nagy gyako-riságára gondolunk, vagy arra, hogy a kialakulatlan alkohológiai hálózat és apszichiátria ambivalens viszonyulása miatt az alkoholbetegek kezelése ná-lunk rosszabb, mint sok más, velünk összemérhetõ országban (pl. Lengyelor-szágban, hogy már pl. Görögországot ne említsük, de az egykor szegény Por-tugália már messze megelõzött bennünket). A lehetõséget a kultúra kommuni-kációs nyíltsága, az állami egészségügy még meglévõ és valahogy funkcioná-ló hálózatisága és hozzáférhetõsége, a családsegítõk láncolata, ill. a szegény-

317


ség miatt lassan feléledt nemzeti bûntudatból eredõ szociálpolitikai fejlesztésikedv dinamizmusa teszi jobbá.

A lehetõségek azonban csak jelentõs fejlesztéssel valósíthatók meg. Né-hány alkoholellátó részleg, osztály eddig is gyakorlatot szerzett a krízisorien-tált ellátásban, vannak területen, ill. szomatikus szakmákban dolgozó kollé-gák, akik motiváltak és képzettek az ilyen munkára, az OAI elkezdte a Tá-masz-típusú gondozók rendszerének kidolgozását; és nagyon sok erõfeszítésttett és tervez a hajléktalanok, a munkanélküliek, az önkormányzatok hatókö-rébe tartozó szociális problémák alkohológiai összefüggéseinek megvilágítá-sára és befolyásolására a közvetlenül ott dolgozó aktívákon át. Nagyon fontoslenne azonban egy sor más, új szervezési lépés (a teljesség igénye nélkül), pl.a következõk:

1. Megfelelõ továbbképzés az alkohológián belül, különbözõ foglalkozásirétegek számára.

2. Továbbképzés szomatikus orvosok, pszichológusok, különféle szakor-vosok, védõnõk, szociális munkások és egészségügyi középkáderek ré-szére.

3. Szociálpolitikában dolgozók megfelelõ továbbképzése.4. A munkahelyi bázisú korai alkoholkezelés rendszerének kialakítása.5. A közösségi erõfeszítések koordinálása (pl. a WHO/Euro-Community

Response Programme támogatása révén).6. Vallásos és humanitárius segítõ kezdeményezések és közösségi mozgal-

mak támogatása.7. Alkohológiai jellegû krízis-teamek létrehozása és kísérleti mûködtetése.8. Kísérleti krízisorientált kezelési rendszerek kialakítása egyes fekvõbe-

teg-ellátó heveny osztályokon.9. Szociálpolitikai kísérleti terepeken alkoholkezelõ teamek mûködtetése.10. Marginális és deviáns, ill. nagymértékben dezintegrált rétegek számára

speciális krízisellátó osztályok és ambuláns egységek létrehozása.

Igen könnyû a rendelkezésünkre álló nemzetközi és hazai adatok alapján bi-zonyítani, hogy ezeknek a szervezési lépéseknek költségkihatása nem elvisel-hetetlen, ezek pl. a meglévõ tartalékokból is kialakíthatók (ha egyszer pl.egészségügyi vagy általános politikai erõk hozzá mernének nyúlni a régóta is-mert módon rossz egészségügyi rendszerstruktúrákhoz, a feleslegessé váltosztályokhoz és munkaerõhöz stb.), és különösen, hogy ezek már rövid távonis hatással lennének a morbiditási és mortalitási viszonyokra, amelyeknek be-folyásolását az országos tisztifõorvos – igen helyesen, de nyilván politikaiokokból is, nemzetközi „hírhedettségünkre” e téren is gondolva – legfõbb cél-jának tûzött ki, és már rövid távon is költségmegtakarítást lehetne elérni.

318


Az OAI, ill. a jelenlegi alkoholhálózat a szükséglet és a lehetõségek reflek-torfénybe állításán kívül keveset tehet, közvetlenül azonban módja van né-hány kísérlet támogatására, a módszerekkel és elméleti alapokkal, a nemzet-közi tapasztalatokkal kapcsolatos szakismeretek terjesztésére, bizonyos kép-zés és továbbképzés kezdeményezésére (pl. OTE tanszéki csoport létrehozá-sával) stb. Van tevékenységi tér a tömegtájékoztatásban is. Igen kényes fel-adat azonban a társadalmi, egészségügyi, sõt szociálpolitikai érdektelenség,ill. alkohológiai ellenszenv kivédése a kveruláns szerep negatív következmé-nyeinek elhárítása, a reálpolitikusi viselkedés mindezek között, a szélmalom-harc kudarcélményeinek feldolgozása, a munkatársak moráljának megtartása.Bár ma tudjuk, mit és hogyan kellene tenni, és látható, hogy nem kellene sok afejlõdés megindításához, komoly erkölcsi bátorság szükséges a társadalom ésaz egészségügy felelõsségének kimondásához.

Végezetül arra kell felhívni a figyelmet, hogy a betegellátás és prevenciótársadalombiztosítási finanszírozásának óriási szerepe lenne abban, hogymegteremtse az anyagi ösztönzés feltételeit a felsorolt feladatokat végzõk, ill.vállalók körében. Nagyon fontos lenne ezért a kialakuló rendszerben az alko-hol-prevenció és alkoholbeteg-kezelés szempontjainak érvényesítése.

319


51. Alkoholizmus és drogabúzusA Szociálpszichiátria Elsõ Nemzetközi Szimpóziuma

A World Association for Social Psychiatry (WASP) 1986. november 6-11.között Rio de Janeiróban tartotta II. világkongresszusát, ehhez két ún. satellitkongresszus csatlakozott, egyik elõtte, Buenos Airesben, másik utána, Salva-dor de Bahiában. Az utóbbi témája a szorongás szociálpszichiátriája volt, mígBuenos Airesben a fõ téma az alkoholizmus és a drogabúzus, ill. drog-dependencia volt, szociálpszichiátriai szempontból. A két kísérõ kongresszuselsõsorban a dél-amerikai térség sajátos problémáit és tudományos hangsú-lyait kívánta képviselni. Bahiában a legnagyobb ország, Brazília szakembereigyûltek össze elsõsorban, míg Buenos Airesben a spanyol nyelvû országokpszichiáterei, köztük fõleg az argentinok, akik a pszichiátria tekintetében alegfejlettebbek és a legnagyobb számú szakemberrel rendelkeznek. Mint akongresszus címébõl is kitûnt, az argentin pszichiáterek a jövõben rendszere-sen akarnak nemzetközi szimpóziumokat szervezni.

Az elsõ nemzetközi szimpózium rendezõje a Buenos Airesi orvosegyetemorvosi pszichológiai tanszéke volt, az argentin pszichiátriai társaság és az ar-gentin szociálpszichiátriai társaság megbízásából. A kongresszus elnöki tiszt-ségét Rodolfo Fahrer, az orvosi pszichológia tanszékvezetõ egyetemi tanáravállalta. A rendezvény az egyetemen zajlott, az elõadások a központi épület-ben, a nagy aulában, a szimpóziumok és munkacsoportok a mellette lévõHospital de Clinicasban. A Cordoba sugárúton elhelyezkedõ egyetemi épüle-tek hatalmas felhõkarcolók, az egyetemi klinikák észak-amerikai nagykórhá-zakra hasonlító óriási beton épülettömbben helyezkednek el, míg az orvos-egyetem oktatási épülete ugyancsak óriási húszemeletes tömb, amely az álta-lános orvosi karon kívül a fogorvosi karnak, a gyógyszerészképzésnek és agyógytornászképzésnek is otthont ad. Mind a klinikai épület, mind a központiépület a hatvanas években készült, építészetileg célszerû megoldású (pl. anégy kar, ill. oktatási funkció a központi épületben elkülönül, mindegyikegy-egy környezõ utca frontját foglalja el, külön bejárattal), de mindkettõmegkopott már, tatarozásra szorulnak. A Buenos Airesi az ország legna-gyobb, központi orvosegyeteme, általában 7-800 diák tanul egy-egy évfolya-mon, a jelenlegi elsõ évfolyamra azonban több mint 2000 diákot vettek fel,mert a katonai diktatúra megdöntése utáni demokratizálódás mindenkinek

320

51. Alkoholizmus és drogabúzus

meg akarta adni az esélyt a tanulásra. A négy kar így több mint 4000 elsõévestvett fel, ez komoly oktatási gondot okoz, ehhez a feltételek nincsenek meg,bár a tanszékek óriásiak. Az orvosi pszichológiai tanszék pl. 104 diplomás ok-tatóval rendelkezik, nagy teret foglal el, több jól felszerelt saját tanterme van,pszichiátriai, pszichoterápiás és pszichológiai tanácsadó rendelések tucatjátmûködteti, ill. a pszichiátriai klinika fekvõbetegeinek egy részét látja el. A di-ákok nagyon aktív tényezõi az ország forrongó politikai légkörének, amelymost, a választások elõtt még a szokásosnál is élénkebb volt. A szimpóziumideje alatt folyamatosan szerveztek az egyetemi épületben politikai gyûlése-ket, voltak tüntetések, a falakat kívül is, belül is transzparensek, plakátok, fes-tett feliratok borították, az utca is, az elõcsarnok is tele volt röpcédulákkal.

Kb. 300 szakember jött össze a szimpóziumra, csupa idõsebb, neves pszi-chiáter és pszichológus. Köztük mintegy 40 érkezett más dél-amerikai ország-ból (köztük néhány brazil is), és kb. 20-ra tehetõ a távolabbról érkezettek szá-ma. Lényegében minden nem dél-amerikai résztvevõ meghívott volt. Fõleg azEgyesült Államokból hívtak meg szakértõket, köztük a WASP néhány veze-tõjét. Rajtuk kívül egy neves francia szociálpszichiáter (Yves Pellicier) voltjelen, két japán és egy indiai szakértõ, továbbá engem is meghívtak elõadó-nak. A Pszichiátriai Világtársaságot (WPA) a fõtitkár, a dán Schulsinger kép-viselte.

A választott téma igen aktuális a dél-amerikai térségben, mert mind az al-koholizmus, mind pedig a különféle drogok használata terjed. A drogok terje-dése fõleg azzal függ össze, hogy számos országban explozív népesedésnöve-kedés tapasztalható, pl. Kolumbiában, Venezuelában, Brazíliában (itt állító-lag a lakosság 70%-a húsz éven aluli), közöttük gyakori a cannabis, a marihu-ána és az LSD fogyasztása. Az idõsebb lakosság körében a gyógyszerekabúzusa válik mind gyakoribbá (pl. Argentinában). A legdinamikusabban azalkoholfogyasztás, alkoholabúzus és alkoholfüggõség szokása terjed. A leg-több dél-amerikai ország növekvõ mértékben termel szeszes italokat, ezekkönnyen hozzáférhetõk, a városi lakosság mind többet fogyaszt belõlük. Egy-re több a pszichiátriai kezelést igénylõ alkoholista, többségük fiatal. Mivel afogyasztás és a dependencia változásai nagyon dramatikusak és igen szembe-tûnõen összefüggnek társadalmi eredetû stresszekkel (pl. munkanélküliség,gazdasági válságok, gyors urbanizáció és iparosodás stb.), a szociálpszichi-átriai megközelítés látszik célszerûnek. Még inkább aláhúzza ennek létjogo-sultságát az, hogy a kulturális háttér szerepe is igen szembetûnõ, a térség kü-lönbözõ kultúrái és szubkultúrái eltérõen, sajátosan reagálnak ugyanazokra aszociális stresszekre (pl. a különbözõ európai eredetû bevándorló csoportok,

321


indiánok, különféle néger és keverék etnikumok, sajátos dél-amerikai népivallási közösségek stb.).

A szimpózium fõleg plenáris elõadásokból állt, ezek szinkrontolmácsolásmellett folytak, volt azonban néhány szeminárium, munkacsoport, videó-bemutató, vitacsoport is, ezek között szerepelt az én szemináriumom az alko-holizmus család és csoportterápiájáról. A nyitó elõadást a fõrendezõ, Fahrertartotta, aki a latin-amerikai helyzetet mutatta be, továbbá a WASP jelenlegielnöke, John L. Carleton és örökös tiszteletbeli elnöke, Jules H. Masserman,az alapító vállalt elõadást. Carleton az alkohol és a drog világszerte terjedõhasználatát a társadalmi stresszek növekvõ mértékébõl vezette le, amely fõlega gyors társadalmi változásból ered. E változásra az emberek nem tudnak fel-készülni, kialakult beidegzõdéseik és feszültséglevezetési módjaik korábbiviszonyokat tükröznek. A növekvõ individualizáció csökkenti a toleranciát afeszültség és a diszkomfort iránt, emiatt az emberek könnyebben nyúlnak apohárhoz vagy a droghoz. Szétzilálódnak a hagyományos közösségi viszo-nyok, így mind az interperszonális támogatás, mind pedig a kontroll csökken.Nõ a nemzedékek közötti különbség, ezért a fiatal korosztályok számára acsalád és a felnõtt társadalom kevésbé tud segítséget nyújtani, támaszt adni. Amásodlagos csoportalakulás eszköze is az alkohol vagy a drog, megkönnyítiaz emberek kapcsolódását egymáshoz, az egyén síkján ez azonban a kémiaiszer hozzászokását segíti elõ. A növekvõ gond az egyéni, stresszoldó célú ivásvagy droghasználat, ez viszonylag hamar érhet el olyan fokot, amikor még azegészségügyi károsodás csekély, klinikai értelemben nem beszélhetünk de-pendenciáról, de a személyiség fejlõdése, integrálódása megáll. A rendszeresivó vagy drogfogyasztó személyisége kiürül, problémamegoldási és stresszel-viselési képességei lecsökkennek, a kémiai szer elvonása után szinte adaptá-ció és fejlõdésképtelen állapot marad. Ez nagyon nehezíti az alkoholisták és adrogosok gyógyítását és rehabilitációját. Szinte reszocializációra van szükségezekben az esetekben, amelyre hosszú idõt kell biztosítani, és amelyben aszocioterápiás módszereknek (különféle csoportterápiáknak, közösségi terá-piaformáknak) van központi szerepe.

Lényegében ezt a képet bõvítette ki a többi elõadás is. A dél-amerikai szak-emberek is ez; tapasztalják. Argentínában a pszichiátriára igen erõs a pszicho-analitikus befolyás, ennek tulajdonítható, hogy viszonylag sok elõadás szóltarról, hogy a személyiségfejlõdés korai – analitikus terminológiában megfo-galmazott – károsodásai hogyan növelik a hajlamot az alkohol, ill. drogfüggõ-ségre, továbbá hogyan kell ezeket figyelembe venni a gyógyítás során. Külö-nösen argentin szakemberek képviselték, hogy az alkoholisták és drogbetegek

322


kezelésének stratégiáját pszichoanalitikus elméleti keretben kell koncipiálni,még akkor is, ha a kezelés szociálpszichiátriai jellegû, a cél ugyanis az alkoholés a drog által akcentuálódott pszichodinamikai zavarok fokozatos és szek-venciális feldolgozása. Ennek jegyében bizonyos kezelési fázisokban az ora-litás zavaraival kell foglalkozni, késõbb a patológiás nárcizmussal, majd akommunikációs és kapcsolódási nehézségekkel, az agressziós dinamika káro-sodásaival és hibás sémáival, a csoporttal való integrálódás zavaraival stb. Azelõadásokban – melyek többnyire 20-20 percig tartottak – sok érdekes klini-kai megfigyelés hangzott el. Általában a terápiás közösséget tartják a kezelésés rehabilitáció optimális keretének. Mint az elõadásokból is kitûnt, de videó-és filmbemutatókból is láthattam, a latin-amerikai emberben a kommunikáci-ós gátoltság súlyos dependenciában sem éri el azt a fokot, amit európai bete-gekben szokványosan tapasztalunk, ezért a csoport a kezelésben igen jó kö-zeg, a csoportülések nagy dinamikával folynak, különösen a cselekvést igény-lõ csoportmódszerek érnek el látványos eredményeket. Kiterjedten használ-ják pl. a pszichodráma módszerét alkoholisták és drogbetegek kezelésében. Aterapeuták általában igen aktívak, az analitikus szemléletûek is.

Külön módszertani problémának tartják a serdülõ és gyermek drogfo-gyasztók, ill. szenvedélybetegek kezelését, itt is a csoportmódszereket része-sítik elõnyben. A családterápiának kevés eredményét látják, mivel az ilyen fi-atalok nagyon korán dezintegrálódott családokból származnak, többnyire márúgy válnak dependenssé valamilyen kémiai szertõl, hogy a családtól távol ke-rülnek, többnyire csavarognak drogos csoportokban. (Az otthontalan, csavar-gó, munkanélküli fiatalok a legtöbb dél-amerikai országban százezres-milliós(Brazíliában állítólag több tízmilliós) tömeget alkotnak.)

A szimpózium kiemelt témája volt az elsõdleges és a másodlagos preven-ció. Az elsõdleges megelõzés inkább vágyálom, a szakemberek az iskola, acsalád, a közösség és az egészségügyi alapellátás szerepét emelték ki, de csakfelvilágosítási módszerekben gondolkodtak. A másodlagos prevenció az al-kohol és a drogfogyasztás korai felismerése nyomán már reálisabb orvosi,pszichológiai tanácsadási és pszichoterápiás, valamint szociális gondozói fel-adatokra bomlott a megszólaló szakemberek elõadásaiban. Hallottunk pl.analitikusan orientált rövid, fokális pszichoterápiás módszerekrõl, amelyekkorai hozzászokás eseteiben igen eredményesek (Portella Nunes, Forschtut,Garcia Badaraco stb.).

Érdekes tematikus egység volt a kultúra szerepével foglalkozó ülés, itt ju-tott szóhoz az indiai szakember (Varma) és a két japán pszichiáter is. Indiábanis és Japánban is a dél-amerikai helyzethez hasonlóan viszonylag gyorsan nõ

323


az alkoholisták és drogbetegek száma, ugyancsak az iparosodó vidékeken. In-diában az alkoholfogyasztás inkább a középosztály problémája. Hoirisch bra-zil pszichiáter a brazíliai néger vallási közösségek alkohol- és drogfogyasztásiszokásairól beszélt, továbbá egy érdekes brazil jelenségrõl, a curanderónaknevezett népi gyógyítók szerepérõl. A curanderók egy része specializálja ma-gát az alkohol okozta gasztrointesztinális és májpanaszok kezelésére, így azu-tán gyakran fordul elõ, hogy a pszichiáter a legsúlyosabb szövõdmények ide-jén látja csak a beteget. E szekcióban tartottam én is egyik felkért elõadásomata magyar alkoholhelyzetrõl és ebben a magyar paraszti kultúra szerepérõl(másik elõadásomban áttekintést kértek az alkoholizmus elleni küzdelem tör-ténetérõl, szervezeti rendszerérõl és célkitûzéseirõl).

A sokféle érdekes téma közül kettõt kell még kiemelni: egyik az amerikaiStanley Lesse elõadása, a másik Jules H. Masserman szereplése volt. Lessesajátos elméletet képvisel, szerinte a pszichopatológiai zavarok általános oka,hogy a társadalmi változás túl gyors, és az emberek nem képesek erre felké-szülni. Õ úgy fogalmaz, hogy nem alakul ki megfelelõ jövõorientáció. A fel-növekvõ nemzedékeket meg kellene tanítani arra, hogy a gyors interperszoná-lis változásokra felkészüljenek, az ezzel kapcsolatos stresszeket kivédjék.Szerinte a pszichoterápiás kezelés fókusza is ez kellene legyen, különösen adrog és alkoholabúzus eseteiben és fiatal betegekkel. Elõadásaiban is, szemé-lyes beszélgetések során is igen érdekes példákat és pszichoterápiás technikaitapasztalatokat sorolt fel. Masserman több kérdésben is nyilatkozott, részlete-sen ismertette klasszikus macskakísérleteit is, errõl hosszú filmet is bemuta-tott. Az ismert kísérlet azt bizonyította, hogy a neurotizált macska (és mint afilm mutatta: patkány, kutya, majom stb. is) alkoholtartalmú italokat preferál.

Végül a kaliforniai R. Pasnau érdemel még említést, õ több elõadásbanamerikai kezelési módszereket és szervezési formákat mutatott be. Legjobbanazonban az az elõadása ragadott meg, amely alkoholista orvosokról szólt. Azamerikai orvosok túlnyomó többsége iszik, feszültséglevezetõ céllal, és né-hány százaléka súlyos alkoholista. Az alkoholista orvosok kezelésbevételenagyon nehéz. A kaliforniai orvosszövetség külön módszert dolgozott ki arra,hogy hogyan lehet konfrontálni az orvost alkoholizmusával és hogyan lehetrávenni a kezelésre. Sikeresek azok a kurzusok, amelyek két-háromnapos zártszemináriumok formájában igyekeznek leszoktatni orvosokat az italról. Ilyenszemináriumokba azok az orvosok kerülnek, akiknek az alkohol még nemokozott szociális konfliktust, vagy munkahelyi mulasztást, de akik már érzik,hogy hozzászoktak az italhoz és akarnak ezen változtatni. Önként jelentkez-nek a meghirdetett programokra, feleségükkel vagy férjükkel együtt vesznek

324


részt ebben. Itt a mozgás és a relaxáció áll a középpontban, de tanulnakimaginációs és csoportdinamikai feszültséglevezetési módokat is. Pasnau újamerikai felmérésekre hivatkozva az orvosok fõ stressztényezõjének a pályátmagát tartja. Ennek bizonyítéka, hogy az orvostanhallgatók kb. 10%-a pszi-chés zavarok miatt lemorzsolódik, mintegy 20% pszichoterápiába kerül azegyetemi évek alatt, és kb. 80%-a kellene, hogy pszichés segítséget kapjon, dea többség nem mer segítséget kérni, ill. elfogadni. Az a hozzávetõlegesen60%, amely nem meri vállalni a kezelést, fõleg az alkoholabúzus felé indulmeg, és közülük kerülnek ki az öngyilkosok (az amerikai orvosok öngyilkos-sági gyakorisága magasabb, mint bármely értelmiségi rétegé, évente átlago-san egy egyetemi évfolyamnyi, kb. 7-800 orvos öli meg magát, kb. 50%-banalkohol- és drogabúzus periódusai után).

A szimpózium jó hangulatú, de kissé formális légkörû volt (nyilván a ma-gasabb résztvevõi életkor miatt). A gyógyszergyárak támogatása biztosítottaaz anyagi alapokat, így a gyógyszerreklámok nagy szerepet kaptak. Hálás va-gyok Carletonnak, amiért a részvételre elõször felkért, Rodolfo Fahrernek ameghívásért, a kiemelt szereplések lehetõségéért, a kongresszusi költségekelengedéséért és a szállodai szobáért, továbbá az MTA Soros Alapítvány Bi-zottságának (útiköltség ide és riói kongresszusra), valamint az AlkoholizmusElleni Állami Bizottságnak támogatásukért. Köszönettel tartozom munkahe-lyi elöljáróimnak és az Egészségügyi Minisztérium Nemzetközi KapcsolatokFõosztályának a kongresszusi részvétel engedélyezéséért.

325


52. WHO/EURO kollaboratív vizsgálataz alkohollal összefüggõ problémákra adott közösségi

reakciókról

A hetvenes évek végén a WHO Európai Regionális Hivatala együttmûkö-déses vizsgálatot indított az alkoholfogyasztással és az alkoholizmussal kap-csolatosan. A vizsgálat elvi irányítását a skót Bruce L. Ritson végezte, ezért azelõkészítõ tanácskozások Edinburgban zajlottak, a WHO európai szakértõiértekezleteinek megszokott formájában. 1983-ban történt az utolsó elõkészítõmegbeszélés, 1984-tõl a program megindult, és a kutatásvezetõk elsõ értekez-letére 1985-ben Madridban került sor. 1987-ben Lisszabonban már a másodiktalálkozót rendezték, a már megindult vizsgálat elsõ eredményeit tekintettékát. Kilenc európai ország csatlakozott a programhoz, köztük hazánk is. Alisszaboni értekezlet még elfogadott további csatlakozásokat, így Lengyelor-szág és a Szovjetunió bekapcsolódását. Ezzel a programban részt vevõ orszá-gok száma 11-re emelkedett.

A közös vizsgálat elõzményeirõl még el kell mondani néhány dolgot. Ahetvenes évektõl kezdve a WHO az alkoholizmus különbözõ definíciói he-lyett mindinkább az alkohollal kapcsolatos problémák (alcohol-related prob-lems) és az ártalmas ivás (harmful drinking) fogalmaira helyezi a hangsúlyt.Bebizonyosodott ugyanis, hogy az addikció és a dependencia között nehéz akülönbségtétel, és a két meghatározás azt vonta maga után, hogy számos or-szág az alkoholizmust csak a legsúlyosabb formájában tekintette egészség-ügyi vagy szociálpolitikai problémának, és nem kívánt foglalkozni a mérték-telen ivással, ill. az alkohol okozta sokféle testi, lelki és szociális szövõd-ménnyel. Ez történt hazánkban is, az egészségügy a maga alkohológiai illeté-kességét sokáig csak e – már szervezeti, ill. idegrendszeri károsodásban gyö-kerezõ – végállapotokra korlátozta. Ezek ugyan redukálták a kezelendõ alko-holisták számát a jelenlegi ellátási feltételek között is kezelhetõ méretekre, deaz így elõállt alkoholista csoport már gyakorlatilag alig volt gyógyítható. Akezelés szempontjából reményteljesebb kezdeti esetek és enyhébb hozzászo-kások, ill. a speciális érzékenységeken és viselkedési prediszpozíciókon ala-puló ivási formák szinte figyelmen kívül maradtak. A legsúlyosabb alkoholiz-mus kiemelése csupán a jéghegy csúcsát érintette, és megnehezült az egészstruktúra rekonstrukciója, a már említett kezdeti formák mellett az ártalmas és

326

52. WHO/EURO kollaboratív vizsgálat

a veszélyes ivási szokások és módok beágyazása a társadalmak és kultúrák al-koholfogyasztási gyakorlatának egész rendszerébe. Pedig az alkohollal kap-csolatos kutatások már mutatták, hogy az a:kohol okozta problémákat ebbenaz egész rendszerben és az egész szerkezeti vertikumban kell kezelni, és az al-kohol elleni harcot már az ivási szokások szintjén kell kezdeni, és a megelõ-zésnek el kell mennie egészen az alkoholhoz való hozzáférhetõség korlátozá-sáig és az absztinencia terjesztéséig.

E felismerések jegyében fordult a WHO figyelme is fokozott mértékben amindennapi ivás és a kezdeti ártalmak felé, és ezért kezdtek el azzal foglal-kozni, milyen hatóságok léphetnek fel és hogyan az alkohol ellen, és egyálta-lán mi a közösségek reakciójának szerepe az alkohol visszaszorítása terén. Ezaz érdeklõdés lényegében azt tételezte, hogy az alkohol okozta ártalmak le-küzdése egészségügyi és más intézményes feladat, de közösségi keretben, po-litikai és gazdasági akcióktól propagandakampányokon és felvilágosítási kí-sérleteken át egészen a lakossági spontán akciókig.

A hetvenes évek második felében a WHO három országra kiterjedõ össze-hasonlító vizsgálatot indított az alkohol okozta egészségügyi és pszichológiaikárok, valamint a rájuk vonatkozó társadalmi reakciók témakörében. A vizs-gálat Skócia, Mexikó és Zambia viszonyait hasonlította össze. Mivel ezt egy-fajta próbavizsgálatnak, „pilot study”-nak szánták, eleve nagyon különbözõtársadalmi és kulturális viszonyokat kerestek. Ezt a vizsgálatot már Ritson ko-ordinálta, és itt azt az elgondolást követték, hogy egy közösséget választottakki országon belül, és nemcsak felmérték az ivás különbözõ megnyilvánulása-it, hanem a kapott adatokat megpróbálták visszacsatolni különféle közösségicselekvési formákba. E vizsgálat nyomán tervezték meg a jelenlegi, nagyobb,egész Európára tervezett kollaboratív vizsgálatot.

Utólag nehéz tisztázni, miért nem kapcsolódtak be a vizsgálatba olyan or-szágok, mint az NSZK, Olaszország, Ausztria stb., és miért vállalt benne ki-emelt, központi szerepet Spanyolország, Portugália vagy San Marino. A spa-nyolok és portugálok párhuzamosan több közösségben indították el a vizsgá-latokat és az alkohol elleni közösségi akciókat, és az egészségügyi kormány-zat érdekeltségét jelzi, hogy e két ország adott terepet a kutatásvezetõk talál-kozásainak. E két ország a vizsgálatoknak komoly anyagi és erkölcsi támoga-tást is nyújtott, és ennek megfelelõen az ezekben végzett munka közelítettemeg legjobban a WHO elképzeléseit.

A WHO nem törekedett az összehasonlító vizsgálat teljes uniformizálásá-ra, tehát pl. nem követelt meg azonos kérdõíveket vagy akcióterveket, csupánajánlott bizonyos sémákat. Ajánlotta például, hogy minden kiválasztott kö-

327


zösségben a gyakorló orvosokat kérdezzék meg arról, hogyan látják az alko-hol okozta problémákat, mennyiben találkoznak velük, hogyan viszonyulnaka betegekhez, hogyan kezelik õket. A tapasztalatok szerint ugyanis a gyakorlóorvosok nem szívesen foglalkoznak alkoholproblémákkal és nem is nagyonveszik azokat észre a praxisban. Általában a vizsgálat során a WHO ajánlotta,hogy célszerû ún. „agency study”-t végezni, vagyis olyan intézmény kliensei-bõl és munkájából kiindulni, amely alkoholproblémákkal, alkoholistákkalfoglalkozik. Ez lehet egészségügyi intézmény, de lehet szociálpolitikai is, le-het rendõrség stb. Minden országban kérték, hogy a vizsgált közösség ivásiszokásait lehetõleg reprezentatív mintán mérjék fel, és azonos módszerrel ké-szítsenek felmérést majd a vizsgálat befejezésekor (ezt kb. 1992-re tervezték),a közösségi akciók után, mintegy ezek hatását mérve. A közösségi akciók cél-ja az ivásmennyiség csökkentése, különösen az ártalmas ivási szokások vagya különbözõ szempontból veszélyeztetettek (pl. terhes nõk) ivásának vissza-szorítása, esetleg eliminációja. Ajánlott momentum, hogy az adott országonbelül a vizsgálat gyûjtse össze az alkoholfogyasztásra, alkoholizmusra és al-kohol elleni harcra vonatkozó valamennyi adatot, lehetõleg végezzen vagyvégeztessen országos reprezentatív felmérést is az ivási szokásokról, hogy aközösség viszonyait az ilyen háttéradatok segítségével jobban lehessen érté-kelni és értelmezni. A vizsgálat egész folyamatát a WHO mintegy katalizátor-nak gondolta, hogy az adott országban – ha még nincs – átfogó alkoholellenespolitikai és intézményes akciók induljanak meg.

A vizsgálatra vállalkozó 9 országban az elmúlt években kijelölték a vizsgá-latok terepeit és megindították a munkát. Az egyes országokban különbözõhangsúlyok alakultak ki és különbözõ konstellációkban hajtották végre azajánlásokat. A legtöbb ország összegyûjtötte az országos adatokat és kikér-dezte a kiválasztott település vagy közösség (pl. Portugáliában vallási, paro-chiális, Spanyolországban közigazgatási szempontból egységes terület) gya-korló orvosait. Néhány ország, elsõsorban az ibériai félsziget két országa többközösséget igen alaposan felmért az ivási szokásokat illetõen, és készített or-szágos reprezentatív felmérést is. Más országok elsõsorban az alkohol elleniakciókat kezdték meg. A svéd vizsgálat viszonylag felszínesen mérte fel egyStockholm melletti kisváros ivási szokásait, viszont a városka orvosai ésegészségügyi személyzete, valamint közösségi aktivistái segítségével igenerõteljes felvilágosító kampányt kezdtek az alkohol ellen. Még területi gyûlé-seket is összehívtak. Hollandia ugyancsak az akciókat részesítette elõnyben,itt országosan is, és az adott területen különösen televíziós felvilágosító kam-pányok indultak meg. E kampányok kulcsgondolatait sajtóreklámok és plaká-

328


tok, szórólapok is kiemelték. A spanyol és a portugál programban az akciókmost következnek, külön képezik ki a kiválasztott közösségek egészségügyidolgozóit, köztük az ápolónõket, szociális gondozókat, védõnõket, gyermek-orvosokat stb. arra, hogyan ismerjék fel korán az alkoholfogyasztás kárait ésmilyen módon próbáljanak korai segítséget nyújtani. Ezekben az országokbantervezik az alkoholbetegekkel foglalkozó intézmények fejlesztését is, kivált-képpen Portugáliában (Spanyolországban és Franciaországban ezek az intéz-mények fejlettnek és differenciáltnak tekinthetõk). Izlandon a vizsgálat nyo-mán az alkohol hozzáférhetõségének további korlátozását kezdeményezik po-litikai síkon, és az alkohol elleni küzdelemben a legnagyobb szakszervezet, ahalászok szakszervezete erõit is felhasználják. Dániában ugyancsak elõkészí-tenek politikai akciókat is, az itteni egészségnevelõ erõfeszítések nem elsõ-sorban az ivás korlátozására, hanem az ivással kapcsolatos önismeret fokozá-sára és az ártalmas ivás felismerésére és megszüntetésére irányulnak. Mind-egyik országban a figyelem a rendszeres és mértéktelen ivásra, ill. az ártalmasivásra irányul (pl. a testi szövõdmények korai jelentkezése, így máj,. gyomor-bél traktus stb. más betegsége vagy érzékenysége miatt), nem elsõsorban aklasszikus alkoholistára.

A vizsgálatba Magyarország is bekapcsolódott, a WHO által ajánlott há-rom közösség párhuzamos vizsgálatával (amit a spanyolok és a portugálokvalósítottak csak meg). Egy falusi, egy kisvárosi és egy budapesti körzetet je-löltek ki vizsgálatra. E vizsgálat idõközben elakadt. Mivel az összehasonlítókutatás még fõleg a felmérõ fázisban tart, és néhány ország az összesítõ adat-gyûjtésnél alig jutott messzebbre, még van lehetõség a felzárkózásra. Készültmár országos reprezentatív felmérés az ivásról, készült több kisebb területivizsgálat, ezek adatait be lehet kapcsolni az együttmûködéses vizsgálatba.Megvalósíthatónak látszik az „agency study”, elsõsorban a körzeti orvosokmegkérdezése és bevonása a közösségi akciók irányításába, mivel egyre többaz érdeklõdõ körzeti orvos, és a gyakorló orvosok mind jobban látják az alko-holproblémák egészségügyi súlyát. Az országban megerõsödött alkoholiz-mus elleni küzdelem, továbbá az egészségmegõrzõ program indulása is ked-vez az ilyenfajta akcióknak. Hasonló módon a nemrég, a madridi találkozóután bekapcsolódó Lengyelország csaknem minden szükséges vizsgálatotössze tudott állítani az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet alkoholku-tató részlegében és másutt az országban folyó vizsgálatok anyagából.

A lisszaboni értekezleten valamennyi résztvevõ ország részletes írásbelijelentést készített (a spanyolok és a portugálok többet is, minden közösségrõlkülön), ezeket minden résztvevõ elõre megkapta. A kutatásvezetõk Ritson és

329


a WHO Európai Regionális Hivatalában alkoholügyekkel foglalkozó Jens U.Hannibal vezetésével megtárgyalták az anyagokat, még egyszer áttekintettéka közös irányelveket, módszereket, problémákat. Portugál részrõl a megbe-szélések szervezõje és irányítója Da Costa professzor volt. A találkozót a por-tugál egészségügyi minisztérium szervezte. Az üléseket az Instituto Nacionalde Saude Publica konferenciatermében tartották. A portugálok nagyszerûvendéglátók voltak, a résztvevõk (kb. 25 külföldi és 15 portugál szakember)nagyon jó körülmények között tárgyalhattak. A külföldiek egy szállodábanlaktak, ez is elõsegítette a kontaktusokat.

Maga az értekezlet nagyon élénk és tárgyszerû légkörben zajlott, mindenanyagot igen alaposan megvitattunk, és minden ország tevékenységét a vizs-gálatban volt alkalmunk részleteiben megismerni. Így igen színvonalas és ta-nulságos néhány nap telt el. Nagy figyelem kísérte a szovjet alkohológus be-számolóját, aki hangsúlyozta, hogy országos szinten az alkoholfogyasztásvisszaszorításához nem elég a hozzáférhetõség korlátozása, hanem az alko-holtermelést is csökkenteni kell. A szovjet vizsgálat majd az igen következe-tes szovjet intézkedések közösségi visszhangjaira fog irányulni. A szovjetszakember õszintén beszámolt az alkoholellenes kampány nehézségeirõl is,pl. arról, hogy alkohol helyett kozmetikumokat, oldószereket is isznak az em-berek, ezekre is oda kell figyelni.

A legközelebbi találkozó várhatóan két év múlva San Marinóban lesz. Azértekezlet számomra különösen tanulságos volt, számos szempontból – pl. al-kohológiai, kutatásmódszertani, egészségnevelési stb. – intenzív továbbkép-zésnek felelt meg, ugyanakkor nagyon jó személyes kapcsolatok kialakításáraadott lehetõséget számos neves és tapasztalat kutatóval. Hálás vagyok ezért azEgészségügyi Minisztériumnak, hogy részvételemet lehetõvé tette. Az érte-kezletrõl nagy mennyiségû információs anyagot hoztam haza, még több pos-tai érkezése várható, ezeket igyekszem majd hasznossá tenni alkohológiaiszakemberek, ill. alkoholbetegekkel foglalkozó gyakorló orvosok, továbbá azalkoholizmust és alkoholfogyasztást kutatók számára.

330


53. Kelet- és nyugat-európai drogszakemberekelsõ találkozója

Két francia szervezet, a FIRST (Formation, Intervention, Recherche, SIDA,Toxicomanie – vagyis az AIDS és a drogabúzus kapcsolatával összefüggõképzések, beavatkozások és kutatások kérdéseivel foglalkozó szervezet, ve-zetõje: dr. Aimé Charles-Nicolas) és az ANIT (Association Nationale desIntervenants en Toxicomanie – vagyis a drogabúzus elleni közremûködõk or-szágos szervezete, vezetõ: dr. Alain Morel), az Európai Közösség és aVilágegészségügyi Szervezet segítségével hozta létre ezt a találkozót azzal azelgondolással, hogy hasonló szakértõi megbeszélésekre a jövõben rendszere-sen kerüljön sor. A találkozót az a meggyõzõdés hívta életre, hogy a kelet-eu-rópai társadalmi változások felszínre fogják hozni ezekben az országokban adrogproblémákat, és ha a szakemberek, ill. a drogellenes szervezetek ezekbenaz országokban nem kapnak idõben segítséget, akkor a nyugat-európai ered-ményeket is veszélyeztetheti a kelet-európai országokból származó drog-csempészet, ill. a drogbetegek áramlása. A kérdésnek külön aktualitást ad az atény, hogy az AIDS-betegek és a HIV-szeropozitív emberek mind nagyobbhányada drogbetegként, drogabúzus következtében (elsõsorban fertõzött in-jekciós tû használata révén) kapta a fertõzést, a drogprobléma tehát szervesenösszefügg az AIDS-szel is.

Franciaország valószínûleg több okból vállalkozott a találkozó megrende-zésére. Itt ugyanis igen fejlettek a drogellenes szervezetek, a kormányzat so-kat költ a megelõzésre és a kezelésre, a szakemberek nagyon aktívak, és az ameggyõzõdésük, hogy az országban megfelelõ kontroll alatt van a probléma.A kb. 150.000 nyilvántartott drogbeteg ellátása megszervezhetõ, a prevenció-nak vannak eredményei, pl. a toxikománok közötti HIV-fertõzés incidenciájacsökken, sikerek vannak a rehabilitációban is, és reménykednek a drogbeszer-zési források korlátozásában is. Egyik ok lehetett a franciák európai szerepé-nek hangsúlyozása is. További oki tényezõ a francia drogellenes szervezetekegyüttmûködési törekvése a szovjetekkel, ennek megfelelõen az elsõ találko-zó mintegy 60 kelet-európai résztvevõje közül kb. 20 szovjet volt, köztük többszakember a déli köztársaságokból érkezett.

331

53. Kelet- és nyugat-európai drogszakemberek elsõ találkozója

Minden kelet-európai országból többen kaptak meghívást, de nem minden-ki érkezett meg, így pl. nem jött senki Albániából, egy szakember érkezett Ro-mániából, míg a többi országból 47 szakember jött el. Magyarországról végülheten vettünk részt, hárman a drogprogram munkatársai közül, Gerevich dr.vezetésével, Lévai Miklós jogász, az Igazságügyi Minisztérium drogtörvény-kezéssel foglalkozó szakembere, ezenkívül két pszichiáter és egy közgazdász,aki a drog közgazdaságtanát kutatja. A találkozó több célt követett, egyrészt ameghívott szakembereket meg akarták ismertetni a drogellenes francia küzde-lemmel, másrészt egymás között is kapcsolatokhoz próbálták juttatni õket,végül pedig kelet-nyugati együttmûködéseket próbáltak szervezni. Az elsõcélkitûzésnek megfelelõen minden kelet-európai meghívott két napra elutaz-hatott a francia drogellenes küzdelem valamelyik regionális centrumába.

Nekem Bordeaux jutott, ahol igen részletes programot készítettek szá-momra, nemcsak pszichiátriai osztályokat látogathattam meg, hanem azt a vá-rosi börtönt is, ahol a drogbeteg elítéltek kezelését és rehabilitációját végzik(ez a város legmodernebb börtöne, a 800 elítélt közül több mint száz a drogbe-teg, a börtönnek külön pszichiátriai szolgálata is van). Érdekesség, hogy minda börtönben, mind a pszichiátriai drogbetegkezelõ osztályokon nagy szerepetkaptak a mozgásterapeuták a kezelési programokban. Mint más regionálisközpontokban (22 nagyobb központ van Franciaországban), Bordeaux-ban isvan egy akut drogkezelõ központ, amely a leginkább veszélyeztetett közös-ségben helyezkedik el. Állandó ügyeleti szolgálatot tart fenn, aktívan keresifel a drogbetegeket és különbözõ kezelési formákba juttatja el õket, ill. ilyene-ket maga is nyújt. Sok a szociális gondozó és az önkéntes aktíva a központban.Bordeauxban ez a Pey-Berland központ, amely egy nagyobb egység, a CEID(Comité d’Étude et d’Information Sur La Drogue) része, ez a nagyobb köz-pont a droggal érintkezésbe kerülõ szakemberek informálását, tanácsadását,továbbképzését végzi, valamint fogadja az önkéntesen jelentkezõ betegeket,de fõleg a családokkal, hozzátartozókkal foglalkozik. A nagyobb központigyekszik családterápiás ellátást is nyújtani. A nagyobb intézetet dr. Damade,a Pey-Berland központot dr. Delile vezeti, rajtuk kívül nincs pszichiáter az in-tézetekben, a diplomás stábhoz pszichológusok tartoznak (mindkét központazonban kapcsolatban van az egész terület pszichiátriai ellátó hálózatával).Elég sok beteggel volt alkalmam találkozni a látogatások során, ez eléggé le-hangoló élményt jelentett, mert nagyon sok emberi nyomorúságra, bajra de-rült fény a beszélgetésekben (Bordeaux meglehetõsen recesszióban lévõ terü-let, sok a munkanélküli, fõleg a bevándoroltak, menekültek, köztük a sok afri-kai között). Bordeaux-ban megismerkedhettem a Toxibase nevû országos in-

332


formációs szolgálattal, amelynek a regionális központokban komputertermi-náljai vannak, és amelynek információs anyagait (kitûnõ tájékoztatókat pl. adrogügyekkel kapcsolatba kerülõ különbözõ foglalkozási rétegeknek, pl. ta-nároknak, körzeti orvosoknak, gyógyszerészeknek, rendõröknek stb.) ezek-bõl osztják szét. A Toxibase követi a narkománia nemzetközi szakirodalmátés franciául hozzáférhetõvé teszi a szakemberek számára.

Párizsba érve a találkozó sajtóértekezlettel kezdõdött, ennek kapcsán mentvégbe a résztvevõk ismerkedése, majd a Grande Arche nevû hatalmas, négy-zet alakú épületben, a Défense negyed új nagy diadalívében volt együttmûkö-dési megbeszélés, kötetlen formában, a résztvevõk javaslatokat, felajánláso-kat tettek. A tulajdonképpeni kelet-nyugati találkozó ezután az UNESCO pa-lotában két napon át tartott. Ennek során kerekasztalok, elõadások, viták bo-nyolódtak le, minden ország beszámolt a droghelyzetrõl és a drog elleni küz-delem állásáról. Néhány nyugati résztvevõ is elmondott olyan megoldási mó-dokat, amelyek Keleten is ajánlhatók, pl. ilyen a Hollandiában bevált fecsken-dõcsere, speciális autóbuszokon használt fecskendõért steril tisztát adnak, acsere alkalom lehet a drogbeteg ellátására, kezelésbevételére is, de ez szigorú-an önkéntes alapon lehetséges. Marcus Grant a WEG programját adta elõ.Nagy figyelem kísérte a drogügyek törvényes szabályozásának megbeszélé-sét, itt hangzott el Lévai Miklós beszámolója a készülõ hazai törvényreform-ról.

Általában az jellemzõ a kelet-európai országokra, hogy nincs pontos ada-tuk a drogabúzusok elterjedésérõl és a drogbetegek számáról. Az ismert bete-gek egy-kétezres nagyságrendben (Szovjetunióban néhány tízezres nagyság-rendben) vannak. Lengyelországban az a benyomás, hogy a drogabúzusvisszaszorulóban van, de a szakértõk mindenütt úgy vélik, hogy nagyon sok anem regisztrált drogbeteg és a drogabúzus számának, súlyosságának növeke-dése a valószínû. Mindenütt úgy vélik, hogy a politika nem veszi komolyan adrogproblémát, nem elégségesek az ellátó és megelõzõ lehetõségek, nem ele-gendõ a drogellenes küzdelemre fordítható pénz, ill. a mögöttes politikai aka-rat. Nagy az igény ezért a nyugat-európai segítségre, amely elsõsorban együtt-mûködésben, informálásban látszik ígéretesnek.

Itt kell megjegyezni, hogy a magyar drogprogram tûnt a legösszetettebb-nek a volt szocialista országokban folyó erõfeszítések közül. Gerevich Józse-fet és munkatársait ezért nagy megbecsülés övezte, többféle együttmûködésiajánlatot kaptak, ill. szerzõdést kötöttek.

A találkozó nagyon jó hangulatú volt, mindenki pozitív élményekkel tértPárizsba vidéki látogatásáról is, és a francia drogszakemberek mindent elkö-

333


vettek, hogy a vendégek jól érezzék magukat. A rendezés kissé gyakorlatlan-nak tûnt, az információk nem mindig voltak pontosan és érkeztek idõben, kis-sé strukturálatlanok voltak a megbeszélések is, de ezzel együtt a rendezvénynagyon sikeresnek mondható, és jó lenne, ha folytatódhatna. Ennek bizonyáraanyagi vonzatai is vannak, mert becsléseink szerint a találkozó a vendéglátószervezeteknek igen sokba kerülhetett, többek között azért is, mert a franciakollégák anyanyelvükön kívül más nyugati nyelvet nem beszéltek, ugyanezvolt a helyzet a szovjetekkel is, így három nyelvû szinkron tolmácsolássalfolyt a találkozó.

Számomra az egyhetes francia út sajátos tanulmányút volt, amelyben meg-ismerhettem a drogprobléma és a drogellenes küzdelem francia, ill. európaihelyzetét, volt alkalmam gondolkodni és informálódni a mentálhigiénés ösz-szefüggésekrõl, és sok konkrét megoldási mintával találkozhattam, sok ked-ves szakemberrel való megismerkedés lehetõsége mellett. Köszönettel tarto-zom a meghívásért a FIRST és az ANIT vezetõinek és a NEVI-nek a kiutazás-hoz nyújtott segítségért.

334


54. Európai Alkoholellenes Akcióprogram,Korai Intervenciós Program

Lifestyles and Health részleg, európaimentálhigiénés problémák

Most már sokéves együttmûködések nyomán alkalmam volt néhány napotKopenhágában tölteni a WHO Európai Regionális Irodájában. A látogatástöbbféle célt szolgált, és eredete is több szálú. Elsõsorban dr. Cees Goos, aWHO drog és alkoholmegelõzéssel foglalkozó szakembere hívott meg, rész-ben az április elejei varsói szakértõi értekezlet nyomán, amelynek során nem-csak lezártuk a Community Responses to Alcohol-Related Problems címûprogramot, hanem röviden beszéltünk az elõkészületben lévõ European Alco-hol Action Planról is, amelynek célja, hogy az ezredfordulóra sikerüljön az al-koholfogyasztást 25%-kal csökkenteni. Már akkor szó volt arról, hogy a ter-vet még szakértõk tárgyalják, és csak szeptemberben kerül majd döntésre, el-fogadásra, és hivatalosan csak akkor indul meg. Nos, most egy napon át, kétolyan kollégával együtt, akik a varsói megbeszéléseken is részt vettek, JacekMoskalewitz lengyel szociológussal és Pines Prato coimbrai (portugál) pszi-chiáterrel együtt, újraértékeltük a programot. Ezen a tárgyaláson részt vett P.Anderson angol szociológus is, akinek kitûnõ WHO-kiadványát: Manage-ment of Drinking Problems (a róla szóló recenzió a Lege Artis Medicinae-benés a Networkban is megjelent), a napokban fogja magyarul kiadni a LegeArtis Medicinae kiadója. Anderson az Európai Iroda konzultánsa. Fõleg a ko-ordináció, a prioritási sorrendek, a költségek és a programmal kapcsolatos PRmunka kérdései kerültek szóba. Maga a program nagyon jó, ám állami kíná-latkorlátozást, fogyasztáskorlátozást, pénzigényes akciókat, központi és kö-zösségi mozgósítást igényel a terv, és a szakértõk, akik a WHO-n belül kidol-gozták, nagyon aggódnak, hogy az európai államok nem fognak bekapcsolód-ni a munkába. Úgy láttam, ez a gond késlelteti a jó terv elfogadását. Maga aWHO kevés erõforrást tud a tervre fordítani. Mint késõbb – a tárgyalások so-rán – kiderült, a WHO anyagi eszközei nem elegendõek az európai szükségle-tek kielégítéséhez. Eddig 33 országgal számolt az Európai Regionális Iroda,erre készültek még az idei anyagi tervek is, most viszont a FÁK államaival, akülönváló jugoszláviai köztársaságokkal és más európai eseményekkel (pl. a

335

54. Európai Alkoholellenes Akcióprogram, Korai Intervenciós Program

jugoszláviai háború, az albán egészségügyi helyzet és közegészségügy hihe-tetlen elmaradottsága, a romániai egészségügyi ellátás gondjai stb.) kapcsola-tos igények óriási összegeket tennének ki. Az Európai Alkoholellenes Akció-terv PR része nagyon kényes, a WHO semmiféle olyan szponzorálást, támo-gatást nem fogadhat el vagy nem mozgósíthat, amiben az alkoholérdekeltség-nek szerepe van. Márpedig ez a legtöbb országban nagyon szerteágazó és na-gyon erõs.

Két napon át – Anderson vezetésével – egy korai alkoholintervenciós ter-vet beszéltünk meg, ezen részt vett John B. Saunders ausztrál professzor is,aki az elmúlt évtizedben több nagyszabású programot vezetett Ausztráliábanés Új-Zélandon, amelyek. körzeti orvosok munkájára alapoztak, és az alko-holbetegek, ill. a problematikusan, veszélyesen ivók korai kezelésbevételétcélozták. Az igen alapos, összetett kutatási tervek sok évre és sok száz körzetiorvosra terjedtek ki; központi szerepet játszott bennük a hatáselemzés. Azeredményeket most fogják publikálni, ezek igen jók, a kiszûrt betegek nagyhányada együttmûködött a kezeléssel, és tartósan absztinens is maradt. A kör-zeti orvosok, háziorvosok aránylag kevés idõt fordítottak a betegek meggyõ-zésére, befolyásolására. Mint korábbi kutatásokból is tudjuk, nem is kellettkülönösebb terápiát végezniük, elegendõ volt a megfelelõ módon végzett ta-nácsadás és gondozás. Különbözõ, rövid intervenciókkal is próbálkoztak, el-lentétben az Orford-Edwards-féle vizsgálattal, amely szerint az alapos keze-lés nem javítja lényegesen az eredményeket (a két szerzõ errõl szóló könyve anyolcvanas évek elején az Alkohológiai Kiskönyvtár sorozatban, magyarul ismegjelent), a körzeti orvosok rövid pszichoterápiája, a házastárs, ill. a családbevonása; az esetlég szükséges szakkezelés az eredményességet fokozta. Azegész program, ill. kutatás lényege az volt, hogy az alapellátás orvosait kellmegfelelõen képezni és motiválni, akkor a korai kezelésbevétellel igen haté-konyan lehet küzdeni az alkohol okozta károk és az alkoholizmus ellen.

Anderson hasonló, de kisebb skálájú kutatásban vett részt Angliában, az õanyagait is megkaptuk, miként Saundersék közlésre leadott tanulmányainakmásolatait is. Az angol vizsgálatok kisebb nagyságrendûek voltak, de ugyan-csak meggyõzõek. Mint kiderült, az Egyesült Királyságban mûködõ NemzetiEgészségügyi Szolgálat hajlandó külön szerzõdni az alapellátás orvosaival,ha azok vállalnak alkoholtanácsadást és kezelést, ahhoz képzettséget szerez-nek, így ezért külön pénzt kapnak, olyan összeget, amely ösztönzõ erre a mun-kára. Mint Anderson elmondta, a National Health Service tisztán látja, hogyez a kiadás sokszorosan megtérül. Az alkohol-prevenciós munka fokozása marésze annak a változásnak, amelybe az Egyesült Királyság az egészségügy te-

336


rén belefogott, a kuratív medicina helyett most a prevenció és egészség-promnóció kap prioritást. (Éppen elõttem fekszik az errõl szóló, ún. „zöldkönyv”, amelyet 1992 júniusában tettek közzé, és amely majd a parlament elékerül, de elõzetesen számos szakmai társaság, intézmény és szakértõ vitatjamajd meg, errõl a kötetrõl ugyancsak érdemes lesz rövid ismertetést írni.) Azalapellátás szakmai szervezetei is támogatják ezt a munkát, és a területi orvosihatóságok, az ún. „medical audit” rendszer keretében ugyancsak igyekeznekezt elõsegíteni. (Ez a rendszer abból áll, hogy egy bizottság igen tapintatos éssegítõ módon véleményezi az egyes gyakorló orvosok betegellátási színvona-lát, különös tekintettel bizonyos kórképekre, adott esetben az alkoholbetegek-re is.)

Ezek a tapasztalatok adtak tápot ahhoz a tervhez, hogy az alapellátásra épü-lõ korai intervenciós programot Európában is bevezessék, és ennek megtár-gyalása volt most e kis csapatnak, összesen hat embernek a feladata. Igenszínvonalas munkára volt mód, ez felülmúlta még az általában nagyon jólszervezett szakértõi értekezletek hatékonyságát is. Komplex terv született,négy különálló vetületben folynának a kutatások, mindegyik több fázisrabomlik, és minden fázis, minden vetület önmagában is értékes és értelmeseredményeket hozhat, együtt viszont az alkoholkezelés új rendszerét igényli.A vitában végül elvetettük a WHO-s szakemberek kérését, hogy a dohányzásés a droghasználat korai felismerését, ill. kezelésbevételét is tûzze célul a ku-tatás, ezt túl soknak éreztük. Érdekes módon a Nagy-Britanniában és Ausztrá-liában sikeres programelõzmények sem a két egykori szocialista országban(Lengyelország és Magyarország), sem Portugáliában nem látszottak egysze-rûen kivitelezhetõnek. Ugyanakkor a lehetõség nagy, és ezekben az országok-ban is sok jel mutat arra, hogy az alapellátás orvosai is változnak, nyitottabbakaz alkoholproblémák iránt, és talán a lakosság korai együttmûködési készsé-gében is van változás, érdemes lenne megpróbálni ezt a programot. Magammind az OAI, mind a NEVI támogatását kilátásba helyeztem, és vállaltam,hogy az alapellátás orvosait is bekapcsolom (ez sikerült is, Fodor Miklós dr.,az Országos Háziorvosi Intézet fõigazgató fõorvosa szívesen kapcsolódik aprogramhoz, az ezzel foglalkozó elsõ szakértõi értekezletre, októberben,Bécsbe õt javasoltam már temporary advisernek, és Péter Árpád dr. is a ma-gyar programpartnerek egyik irányítója lesz). A programról további megbe-szélések lesznek, szeptember elején háromnapos értekezletet tartanak azEuropean Alcohol Action Plannal kapcsolatosan, és ekkor hárman (most márSaunders nélkül) ismét összeülünk Andersonnal és Goosszal, a program to-vábbi megbeszélésére.

337


Egy napot dr. Erio Ziglióval, a Lifestyles és Health Department vezetõ-helyettesével töltöttem, már mint a NEVI vezetõje, közvetlenül megismer-kedhettem a részleg munkájával, és megbeszéltük a NEVI bekapcsolódásátebbe a tevékenységbe. Ez a részleg koordinálja az egészségmegõrzés prog-ramjait, a NEVI tudományos igazgatója, Makara Péter dr. igen jó kapcsolato-kat épített ki a részleggel, intézetünk egyike a dohányzás elleni, európai küz-delem Collaborative Centre-jének, és októberben nálunk lesz egy fontos érte-kezlet, amelyen Európa vezetõ egészségmegõrzési és egészségnevelési szak-emberei találkoznak, hogy az egészségpromóciós megközelítés fejlesztési ésösszehangolási lehetõségeit beszéljék meg. A részleg munkája nagyon érde-kes, megcsodálhattam sokféle rendezvényt és programot, amit koordinálnak;a kitûnõ szakanyagok sokaságát (amelyekbõl természetesen mindent magam-mal is hoztam, ami korábban hiányzott). Nagyon sok konkrét együttmûködésilehetõség körvonalazódott, amit majd a továbbiakban rögzítünk, pl. Ziglioszeptemberi látogatása során.

Dr. Cees Goos és az ideiglenesen Kopenhágában dolgozó Moskalewitzszámos szakemberképzési javaslattal is ellátott, megadva annak módját is, ho-gyan lehet ezekhez pénzügyi és szakmai támogatást kérni WHO-n belül és avele kapcsolatban álló, más. nemzetközi szervezetektõl. Ezekre a kérdésekreis vissza kell majd térnünk.

Végül J. Sampaio Faria – az elmeegészségügyi és mentálhigiénés kérdésekregional officere, régi szakmai ismerõs és együttmûködési partner – kerítettsort arra, hogy elsõsorban a szuicidiumkutatás, a mental health promotion és aposzttraumás stresszbetegségekkel kapcsolatos tapasztalatgyûjtés kérdéseitmegbeszélje velem. Részletes tájékoztatást kaptam tõle a WHO segélyprog-ramjairól; az egykori Jugoszláviából menekültek és a horvátországi és szlové-niai menekülttáborokban élõk mentálhigiénés problémáiról. Ezek a megbe-szélések is tovább folytatódnak, Faria dr. gyakori vendég nálunk is (a NEVI-beli beiktatásom után külön megtisztelt azzal, hogy egy napra ellátogatott, kö-szönteni, és az együttmûködés új lehetõségeit megtárgyalni), de szakkonfe-renciákon is gyakran találkoztunk.

A Kopenhágában töltött néhány nap nagyon intenzív és kellemes, ösztönzõélmény volt. Minden estét az említett WHO szakemberekkel együtt töltöttem,otthonukban vendégként, ami ugyancsak nagyon megtisztelõ. Koppenhágamaga is nagyon érdekes volt, a szokatlan meleg az utcára csalta az embereket,odaérkezésemkor zajlott éppen a hatalmas karnevál a Labdarúgó Európa Baj-nokság megnyerése örömére. A gyõzelem a dánokat nagyon fellelkesítette,így minden élénk és színes volt a városban, kellemesek voltak a séták, csak az

338


volt a baj, hogy kevés idõ jutott rájuk, a napot a Scherfigsvej 8-ban, aWHO-épületben, a Tuborg Sörgyár közelében, tárgyalótermekben töltöttem,este pedig a szép és gondozott kertvárosok házaiban beszélgettünk tovább.Igen hálás vagyok a meghívásért dr. Goosnak és dr. Zigliónak, ill. a többi tár-gyalópartneremnek, és érdeklõdéssel várom a szeptember elejei, következõlátogatásomat, amikor nyilván ismét sok tanulásra, tapasztalatszerzésre leszmódom.

339


55. 36. Nemzetközi ICAA Kongresszusaz alkoholról és a drogfüggõségrõl

Az International Council on Alcohol and Addictions (ICAA) 3-4 éventerendez nagy nemzetközi kongresszust (évente egy, vagy több kisebb rendez-vény mellett), és az 1885-ben elindult sorozat így jutott most el a 36. számig.Az egyik legnagyobb NGO (nongovernmental organization) mindig egy-egyországos vagy regionális tagszervezetére bízza az ilyen kongresszusok meg-szervezését, amelynek azután a rendezvény kitûnõ bemutatkozási alkalom,nemzetközi presztízsteremtõ eszköz, és többnyire jó üzlet is, hiszen egy-egyilyen alkalommal sokszor jóval ezer feletti résztvevõ is összejön.

Az idei kongresszust a Scottish Council on Alcohol (SCA) rendezte Glas-gowban, a skót fõvárosban, amely 1990-ben Európa kulturális fõvárosa címetkapta. Akkor nyílt meg a nagyszerû modern Royal Concert Hall, amely a kö-zelében lévõ zene- és képzõmûvészeti fõiskolákkal együtt a kongresszus szín-helye lett. A megnyitásra sikerült meghívni Diana hercegnõt, akinek – a szi-gorú biztonsági intézkedések közepette történõ – megjelenése óriási médiafi-gyelmet biztosított a rendezvénynek.

Kb. 1000 résztvevõ jött össze, és hallgatta meg a bevezetõkben a skótoknövekvõ aktivitásának részleteit, amelyet a lakosságra ránehezedõ alkohol,drog és dohányzásprobléma ellen fejtenek ki. A SCA önkéntes szervezeteiszinte az egész országrészt behálózzák, igen impresszívek a segélyhelyek,rendelések, telefonszolgálatok, gyógyító és rehabilitáló intézetek listái, ame-lyeket a kongresszus kiállításán kézbe vehettünk. A SCA koordinálja a skótegyház sokféle karitatív tevékenységét is, az alkohol és a drogok vonalán.Mindjárt a rendezvény elején kitûnt, hogy a SCA munkájához igénybe veszi askót alkoholipar (fõleg a nagy whiskygyárak) anyagi segítségét is, teret ad pl.a londoni centrummal mûködõ ún. Portman Group akcióinak is (amely fõlegalkoholos italokat gyártó és forgalmazó cégeket tömörít, és amelynek célja amértéktelen, ill. káros ivás elleni harc), és a kongresszus megrendezéséhez isigénybe vette az alkoholipar támogatását. A résztvevõk közül ezt többen is ki-fogásolták. A SCA azzal védekezett, hogy a gazdaság és az ipar erõforrásairaáltalában is szüksége van az alkohol és a drog elleni küzdelemnek és az iparnem önzetlen támogatását mindenütt elfogadják, ha az ún. Employee Assis-tance Programme (EAP)-okról van szó, azokról a különbözõ rendszerekrõl,

340

55. 36. Nemzetközi ICAA Kongresszus az alkoholról és a drogfüggõségrõl

amelyek az alkohol- és drogfüggõ, illetve az ilyen szereket a munkahelyen,vagy a munkaképességet zavaró módon fogyasztó dolgozók korai kezelésbe-vételét célozzák. Mint a korábbi kongresszusokon is (de talán nagyobb mér-tékben), e programok és rendszerek gyakran kerültek szóba az elõadásokon,és egy külön egésznapos rendezvény is szolgált a kongresszuson belül azamerikai, kanadai, brit és skót tapasztalatok összehasonlítására. Az elõadásokközött e speciális napon kívül is voltak beszámolók német, francia, spanyol,holland, sõt afrikai próbálkozásokról is e téren. Mint várható volt, a sok ered-mény és siker mellett sok a nehézség és a kudarc is, eleven kérdés a munkahe-lyi programok hatékonysága, a módszertan az eredményességi vizsgálatok-ban, az érintett alkalmazottak motiválása, kezelésbevétele, gondozása stb. Azegésznapos szimpóziumot is iparvállalatok finanszírozták.

A kongresszus egyébként hasonló volt az elõzõkhöz annyiban, hogy céljaiszerint megpróbálta áttekinteni a nemzetközi alkohol- és droghelyzetet, külö-nös tekintettel a változásokra, nagy figyelemmel a társadalmi (közösségi, re-gionális országos és országok közötti) akciókra, a politikai intézkedésekre éstörvényes korlátozásokra az alkohol és a drogok ellen, valamint foglalkoznikívánt a kezelési módszerekkel és azok hatékonyságával. Mint a korábbikongresszuson is, itt is cél volt a szakemberek párbeszédének és együttmûkö-désének serkentése.

Ez utóbbi célt nagyon sok fogadás, találkozási alkalom, megbeszélés, gyû-lés szolgálta, és mint a korábbi rendezvényeken is, nagyon élénk eszmecserékés ismerkedések folytak. A plenáris elõadások foglalták össze a fõbb kérdése-ket ezek pl. a WHO alkohol- és drogellenes stratégiájáról szóltak (P. Ander-son, H. Emblad), az Egyesült Királyság, Kanada, USA politikájáról, a drogokiránti igényt fenntartó társadalmi tényezõkrõl, a család és a nõk helyzetérõl, azalkohol és a kábítószer elleni küzdelem szemléleti változásairól, a terápia újmódszereirõl, a nagy alkohol- és drogellenes kampányokról stb.

A WHO stratégiáját illetõen azokról az elképzelésekrõl hallottunk, ame-lyekrõl már az Európai Regionális Iroda különbözõ szakértõi tanácskozásainyomán volt alkalmam beszámolni. Hans Emblad, a genfi központ kábító-szerprogramjának vezetõje azt mondta el, hogy a kábítószerek terjedésénekrendészeti korlátozása továbbra is cél, de be kell látni, hogy ennek hatékony-sága kicsi, költségei növekednek (és itt utalt a kolumbiai katonai akciókra).Ehelyett a kábítószer iránti igény csökkentése (tehát a „supply reduction” he-lyett a „demand reduction”) a járható út, a lakosság felvilágosítása és mozgó-sítása, a veszélyeztetett csoportok körében végzett akciók, a korai és hatéko-nyabb kezelésbevétel stb. Elõtérbe kerül az ártalmak csökkentése illetve mini-

341


malizálása, más vonatkozásban a kockázatok csökkentése. Ennek konkrétpéldáját a vénás droghasználók AIDS védelmén illusztrálták, az észak-ameri-kai országokban és Nyugat-Európában, az utóbbi években egyre inkább azEgyesült Királyságban is terjed az ingyenes tû és fecskendõcsere akció, és akábítószeresek ingyenes kondomellátása, a megfelelõ nevelõ munkávalegyütt. Lényegében az alkoholipar is a „harm minimisation”, illetve „harmreduction” elvét hirdeti amikor a mértéktelen ivás ellen lép fel, illetve szeretnéelérni, hogy amikor és akinek árt az ivás, akkor és az ne igyon. A mértékletes,„ésszerû”, „értelmes” (sensible) ivás a jelszó, a „bölcs” ivás, amit a SCA ismagáévá tett ún. „Drinkwise” kampányaiban. Számos kutatás eredményétmutatták be, amely szerint lehetséges a kockázatcsökkentés, a vénás drog-használók rászoktathatók a fecskendõcserére, a steril tû és fecskendõ átadása-kor lehet hatni rájuk, változtatnak szexuális viselkedésükön. A drogosok kö-rében világszerte igen magas a HIV-fertõzöttség aránya, ezt – úgy látszik – si-kerül visszaszorítani a tû- és fecskendõcserével és a rájuk ható befolyásolásikísérletekkel (erre német, skót, holland és kanadai adatok mutatnak).

Az elõadásokból kitûnt, hogy a társadalmi dezorganizációs folyamatok,amelyek a fiatalok tömeges droghasználatát, korán elkezdett italozását, illetveaz idõsebbek alkoholfogyasztásának növekedését eredményezik, nem nagyonváltoznak a világban. G. Belsasso Latin-Amerika nagyvárosainak drámai vi-szonyait mutatta be, az otthontalan, csavargó, bûnözésbõl élõ fiatalok tömegeiáltalában kábítószerfogyasztók is. Hasonló a helyzet az Egyesült Államoknagyvárosaival is. Mint L. Lay-Chappell chicagói adatai mutatják, a hátrá-nyos helyzetû néger lakosság alkoholfogyasztása és alkoholizmusgyakorisá-ga folyamatosan nõ.

Eredmény tehát csak az integrált lakosságrétegek aktiválásával, és ezen ke-resztül a veszélyeztetettek reintegrálásával érhetõ el. A világban sokféle prog-ram, akció folyik, legalább 50 nagyobb ilyen programról számoltak be. Mint aWHO is tervezi, mozgósítani próbálják a gyakorló orvosokat az ártalmas iváskorai felismerésére és befolyásolására. Ennek számos kísérlete hatékonynakbizonyult, aránylag könnyen elérhetõ, hogy a veszélyeztetettek egy részecsökkentse vagy abbahagyja az ivást. A szükséges beavatkozási idõ nemnagy, ezt mutatják a brit „alcohol problems clinic” elnevezésû rendelési óráksikerei az alapellátásban, vagy az olyan skót programoké, mint a kongresszu-son bemutatott DRAMS (Drinking Reasonably and Moderate with Self-control) program. Ha van sok önkéntes egység, rendelõ, tanácsadó és szociálistámogató szervezet, akkor a közösségi kampányok hatékonyak. Ezt ugyan-csak skót tapasztalatok mutatják, de számos kanadai és amerikai hatékonysági

342


kutatás is. Általában a nagy programok mindig hatékonysági vizsgálattalegyütt folynak. Fokozott figyelem irányul arra – és errõl is több elõadás szólt–, hogy a veszélyes méretû vagy jellegû alkoholfogyasztás általában együtt jára medicinális drogok kiterjedtebb használatával, a kábítószer kipróbálásával,a dohányzással és a gyakori kávéivással, illetve a HIV-fertõzés szempontjábólkockázatos szexuális viselkedéssel. Ez a fiatal korcsoportokban (mint többreprezentatív felmérés, illetve célcsoportokra irányuló vizsgálat mutatja) egy-értelmûen így van, de különösen a kábítószerélvezõk vonatkozásában, az idõ-sebb iszákosokra is áll ez a szabály. Több vizsgálat szerint valamiféle sajátosingerkeresõ magatartás (sensation seeking), illetve kockázatlebecsülõ menta-litás mutatkozik itt meg, aminek személyiséglélektani oldalról oki szerepe le-het a szenvedélybetegségek kialakulásában, de amit az egészségnevelõ,egészségmegõrzõ kampányok során éppúgy figyelembe kell venni, mint a te-rápiában. Több közösségi akció ezért együttesen próbál hatni a kémiai anyag-használat minden abúzusszerû változata ellen.

Az akciók általában megpróbálják felhasználni a médiákat, különösen ahelyi sajtót és kábeltelevíziót, de bõségesen kínálnak saját felvilágosító anya-gokat is. Szinte minden nagy kampányprogram figyelmet fordít a közösségivezetõk, az orvosok és az egészségügyi dolgozók, az államigazgatás különfé-le értelmiségi alkalmazottainak megnyerésére, számukra egészen magas szin-tû statisztikai összeállítások, tudományos dolgozatnak beillõ tanulmányok,könyvek készülnek. A lakosság felé irányuló anyagok és közlemények több-sége családtagok, munkatársak, szomszédok, barátok felvilágosítását célozza,hiszen tõlük várható a közvetlen segítség. Maguk a veszélyeztetettek inkábbcsak figyelemfelkeltõ anyagokat és alapinformációkat kapnak (hova fordul-hatnak, mire számíthatnak, mit tegyenek stb.). Gyakoriak az olyan progra-mok, amelyek egyszerre irányulnak a lakóközösségre, a munkahelyre és az is-kolára. Az iskolai programok tucatjairól is hallhattunk, e téren kevés az újítás,viszont a bevált iskolai nevelési rendszerek értéke egyértelmû, és ezért mindtöbb országban és területen vezetik be a drog és alkoholellenes védõ nevelõ-programokat. Általában az iskolában kezdõdik a problémák tudatosítása éserre az „awareness raising” hatásra próbálnak azután a veszélyeztetett korcso-portban (korai tizenévesek, serdülõk, fiatal felnõttek) építeni. Néhány prog-ram egészen figyelemreméltó és az ICAA kongresszusainak egyik fõ értelme,hogy az érdeklõdõk elkérhetik a módszereket, tapasztalatokat cserélhetnek.

Érdeklõdést váltott ki a Harvard Egyetem programja, amely regionálisan,de lassan országos kiterjedésben próbálja terjeszteni az Egyesült Államokbanaz ún. „designated driver” mozgalmat. Ez arra serkent, hogy a társas összejö-

343


vetelek szervezésénél eleve gondoskodjanak józan vezetõrõl, aki hazavisziazokat, akik italt fogyasztottak. Nagyon ötletes módszerekkel és az eredmé-nyességi vizsgálatok szerint hatékonyan terjesztik ezt a gondolatkört, illetvemagatartásmódot.

A kongresszuson kb. 400-ra volt tehetõ az elõadások száma, így mindenttermészetesen nem lehetett meghallgatni, és a sokféle témáról, érdekességrõlsem lehet beszámolni. Talán az érdemel említést, hogy új drogok vannak ter-jedõben (pl. a MDMA, 3,4-metiléndioximetamfetamin), illetve új medicinálisdrogokkal élnek vissza (Skóciában pl. egy ecstasynak becézett kodeinszárma-zékot injektálnak magukba szívesen a fiatalok), terjed a metadonkezelés, azopiátokhoz hozzászokottak elvonásában elõszeretettel használják a naloxon,illetve naltrexat készítményeket. Figyelemre méltó volt, hogy a drogosokkalpszicho- és szocioterápiásan foglalkozók között két koncepció látszik terjed-ni, egyik a poszttraumás stressz koncepciója mint oki faktor. Szerintük ugyan-is a drogosok gyermek és fiatalkora teli van traumákkal (több elõadás szólt afizikai és szexuális traumákról a drogosok gyermekkorában), amelyek feldol-gozása elmarad. A másik koncepció a „multiple personality”, a többszörös, il-letve fragmentált személyiség. Eszerint drogfogyasztó személyiségrész mint-egy leszakad a személyiség többi részérõl, és patológiásan túlteng. E koncep-ciók gyakorlati alkalmazását nem sikerült részletesen megismerni.

A kongresszus nagyon érdekes és kellemes volt, ezért nagyon hálás va-gyok, hogy dr. Eva Tongue, az ICAA ügyvezetõ igazgatója egy speciális ösz-töndíj kapcsán váratlanul lehetõvé tette részvételemet. Ugyanõt illeti köszö-net azért is, hogy nagyon sok neves külföldi szakemberrel összehozott, ésközremûködött abban, hogy az alkohol- és drogbetegek terápiájával és rehabi-litációjával foglalkozó magyar szakemberek továbbképzéséhez igen jelentõskülföldi támogatások konkrét ígéreteit szerezhettem meg. Így nemcsak na-gyon tanulságos nemzetközi rendezvényen vettem részt, nemcsak Glasgow ésa különös skót világ megismerésére nyílt alkalmam, hanem közvetlen mun-kám szempontjából is hasznos lépéseket tehettem.

344


56. Két látogatás Brüsszelben(Pszichiátria és pszichoterápia, szenvedélybetegségek,

egészségvédelem)

1992 februárjában és márciusában kétszer is volt alkalmam rövid látogatásttenni Brüsszelben. Érdekes módon mindkét látogatás a flamand nyelvû brüsz-szeli egyetem (Vrije Universiteit Brussel, VUB) oktatókórházával (Akade-misch Ziekenhuis, AZ) volt kapcsolatos.

Az elsõ látogatás személyes meghívás nyomán jött létre. A múlt év áprili-sában kongresszuson vettem részt Leuvenben, ezt a kongresszust a pszichiát-riai etika tárgykörében szervezték. A pszichiátriai betegek és családjaik tájé-koztatásának, felvilágosításának etikai dilemmáiról adtam elõ. Már az elõ-adás után közvetlenül is nyilvánvalóvá vált, hogy érdeklõdést keltett az a kon-cepcióm, mely szerint a tájékoztatást nem célszerû kijelentésként, informá-ciónyújtásként értelmezni, hanem inkább kommunikációs folyamatnak kelltekinteni, amely maga is része a terápiának. Ez a kommunikációs folyamat ké-pes a beteg, a család szükségleteinek, teherbírásának, együttmûködési készsé-gének megfelelõ, a gyógyulást szolgáló tájékoztatást biztosítani és ez egybenmeg is tudja elõzni vagy oldani a tájékoztatással összefüggõ gyakorlati és eti-kai nehézségeket, ellentmondásokat.

A kérdés iránt különösen belga kollégák érdeklõdtek, velük errõl mégtöbbször is beszéltem a fogadások alkalmával, vagy ebédszünetekben. Márott felvetették, hogy szívesen látnák, ha újra ellátogatnék Belgiumba és ott azegész problémakört részletesen kifejteném és szemináriumszerûen feldolgoz-nánk. Õszre ebbõl konkrét meghívás lett és megtörtént, ami sajnos elég ritkánfordul elõ, hogy 15-20 perces kongresszusi elõadás további – és úgy látszik,tartós – szakmai kapcsolat kiindulópontjává vált. A VUB pszichiátriai tanszé-ke, A.W. Szafran professzor küldte a meghívást, február elsõ hetére, ezen ahéten került sor két szemináriumi napra, ezenkívül több látogatást és szakmaitalálkozót szerveztek számomra. Kértek elõadást a pszichoterápia speciálisetikai kérdéseirõl is. Ezekre az alkalmakra eljöttek a környezõ városok belgaegyetemeirõl is Leuvenbe érdeklõdõ kollégák és munkatársaik. Minden költ-séget a VUB fedezett, az egyetem klubjában kaptam szállást.

345

56. Két látogatás Brüsszelben

A két programnap nagyon jól sikerült, részletesen megvitathattuk az etikapszichiátriai és pszichoterápiás vonatkozásait. Ez nekem is lehetõvé tette,hogy tapasztalataimat és elgondolásaimat rendszerezzem, de sok újat is tanul-hattam a belga viszonyok megismerésébõl. A mindenütt jelentkezõ etikai di-lemmákon kívül (kényszerbeutalás, a fizikai gyógymódok alkalmazása, apszichoterápiás indikációk kérdése, az örökletesség lehetõségének megtár-gyalása, a diagnózis etikája stb.) Belgiumban sajátosan mutatkozik az osztá-lyok többségében folyó gyógyszerkipróbálás kihatása: a gyári protokollokkedvéért a betegeket gyakran gyógyszer vagy hatóanyagmentes kezelésbenkell részesíteni bizonyos ideig, ez gyakran nem tesz jót nekik. Gyakori a betegés a család ellenérdekeltsége, ezt nehéz a terápiában áthidalni. A nem együtt-mûködõ páciens kezelése is sok problémát vet fel, amelyek megoldása etikaikonfliktusokat rejthet magában. Etikai gondok fonása a betegbiztosítás, a mû-hibavád elleni védekezés defenzív gyakorlata, a titoktartási kötelezettség és asokféle szükséges igazolás, elszámolás stb. ellentéte, a rehabilitáció során azellentmondás a beteg védelme, támogatása és a szükséges megterhelés, önál-lósítás között. Állandó probléma az önveszélyesség, önkárosítás, ill. a kórosagresszió kivédése. Sajátos problémák jelentkeznek gyermekek és serdülõkkezelése során. Pszichoterápián belül az indoktrináció és az autonóm érés elõ-segítése között gyakran nagyon keskeny ösvény vezet. A beteg számos életve-zetési döntése járhat itt is, miként általában a pszichiátriában, etikai nehézsé-gekkel.

Mindezeket a kérdéseket nagyon alaposan meg tudtuk tárgyalni, sok konk-rét eset került elõ, és elgondolások születtek, hogyan lehetne e téren kutatáso-kat végezni, a problémamegoldó sémákat objektiválni, hogyan lehetne össze-hasonlítani a viszonyokat nemzetközi síkon. Folytatjuk majd a,párbeszédetegymással, több résztvevõvel külön személyes kapcsolat is kialakult. Általá-ban elfogadták azt az álláspontomat, hogy minden etikai dilemma végsõ sorona terápiás team szintjén kezelendõ és a szakemberek közötti konzultatív, szu-pervíziós viszonyban lehet igazán tesztelni. Az is közös nézet lett, hogy az eti-kai gondok nagyon is valós gyakorlati problémákból fakadnak és rendszerintontológiai bizonytalanságokra mutatnak rá, vagy a nozológia, vagy a terápiaelmélete terén. Új szempontként fogadták el a belga kollégák azt a tapasztala-tomat, hogy már a pszichiátriai diagnózis is etikai vetületekkel bír, amelyekrekorán gondolni kell, ezt a depresszió példáján tudtam illusztrálni.

A látogatás számos érdekes benyomást hozott, ezeket a következõképpenlehet röviden összefoglalni:

346


1. Igen tarka, változatos a pszichoterápia képzési és gyakorlati szcénájaBrüsszelben, nagyon erõs a pszichoanalitikus hagyomány, a legtöbb vezetõszakember ilyen képzést kapott, azonban a pszichoanalitikus terápia vissza-szorulóban van. Azok a kollégák, akikkel találkoztam, leginkább eklektikus-nak vallották magukat. Nagyon fontosnak tartják a pszichoanalitikus szemlé-letet a terápiás tervezés szempontjából, de sok kognitív-behaviorális, sze-mélyközpontú és kommunikációs technikát alkalmaznak és általában mindigfigyelemmel vannak a rendszerösszefüggésekre, a pár- és családdinamikaivetületre. Igen érdekes a betegbiztosítási támogatás és a tevékenységi jogosí-tás gyakorlata a pszichoterápia terén Belgiumban.

2. Sajátos a pszichoterápiás munka szervezése, az osztályok igen jól felsze-reltek, tágasak, fõleg súlyos betegek kerülnek hospitalizálásra. Nagyon kép-zettek és professzionális viselkedésûek az ápolók, az õ feladatuk a pszicho-farmakológiai munka jelentõs része is, az orvosok rövid idõt töltenek az osztá-lyon, kifejezett irányító és felülvizsgáló szerepük van. Érdekes volt hallani,mennyi gond van a kis kórtermekkel. Egy-kétágyasak a szobák, volt alkal-mam meglátogatni pl. a Brugmann kórházat, amely nagy területi ellátó egy-ség, hatalmas területen, pavilonos elrendezéssel, óriási épületekkel. Kitûnt,mindössze 400 ágy „mûködik” itt, ebbõl 20 ágy a pszichiátriáé, emellett azon-ban nagyon jól felszerelt nappali szanatórium és védett rehabilitációs munka-hely is van. A pszichiátriai osztályt Paul Sivadon tervezte és vezette egy ideig,az egyágyas, kényelmes kórtermekben a betegek szinte elveszettnek érzikmagukat, a tervezésben nem kapott megfelelõ képviseletet a csoportterápia,így azután súlyosan depressziós vagy szuicidális beteget nem is szívesen ke-zelnek ezen az osztályon. Általában a belga pszichiátria is kezd mindinkábbjáróbeteg-orientált lenni.

3. Ambulanter folyik az alkohol- és drogbetegek ellátása, nagyon erõsentámaszkodnak különbözõ laikus szervezetekre, önsegítõ csoportokra, de szá-mos speciális ambulancia is mûködik. A Brugmann kórházban figyeltemmeg, hogy szinte anonim módon elfogadják a drogbetegeket és detoxikálják,ellátják, roborálják õket, anélkül, hogy különösebben igyekeznének velük te-rápiás szerzõdést kötni. A betegek néhány nap múlva általában elmennek azosztályról, azonban szívesen jönnek vissza, ha ismét bajban vannak, rosszulérzik magukat, vagy valamilyen szövõdmény jelentkezik. Szívesen visznekmagukkal más drogost is, és néhány ilyen találkozás után a kialakult bizalomlégkörében már gyakran sikerül a strukturáltabb kezelés, vagy a beteg elhe-lyezése valamilyen ambiciózusabb terápiás rendszerben. Mint elmondták, adrog- és alkoholproblémák halmozódnak a brüsszeli francia közösségben, a

347


flamand közösség talán a szorosabb családi és rokonsági rendszer miatt ke-vésbé veszélyeztetett, bár az ifjúság körében a droghasználat terjedõben van.Sok a HIV-pozitív beteg, erre a pszichiátriai ellátásban általában figyelemmelvannak.

4. Nagyon sok a vendégmunkás, menekült, emigráns. A Brugmann kórházpszichiátriai osztályán elmondták, hogy egy év beteganyagában 86 országvolt képviselve, nagyobbrészt Európán kívüli országok, szinte minden arab ésafrikai ország. A transzkulturális vonatkozások is nagyon elõtérbe kerülnek amunkában, ezzel kiemelten foglalkoznak is, az osztály több nemzetközi kuta-tóprojektben is részt vesz. Az arab és afrikai kultúrák különbözõ hiedelmei éssajátos normái nagyon sok gondot okoznak a diagnózisban és a betegvezetés-ben.

5. Fejlett Brüsszelben a diákellátás, a VUB pl. igen jó tanácsadó központtalrendelkezik, amely eredményesen kezeli a vizsgakríziseket, az anticipatívszorongás, ill. az exhausztív-depresszív állapotok különbözõ formáit, ame-lyek a diákok körében gyakran jelentkeznek. Nagyon jó módszercsomagokatalakítottak ki, sajátos csoportterápiás technikáik vannak, az ambulanciát ve-zetõ Anne Clara doktornõ az egyik legérdekesebb beszélgetõpartner volt a lá-togatás során a sajátos ambuláns tapasztalatok birtokában.

A látogatásról sok érdekes elemet lehetne még említeni, talán az ún.Auschwitz-alapítványról érdemes még megemlékezni, amelyben igen figye-lemreméltó kutatások folynak a Holocaust túlélõinek és leszármazottainakpatológiájáról és a nyugat-európai szélsõjobboldali ideológiai áramlatok szo-ciológiai és pszichológiai háttértényezõirõl (itt kell megemlíteni, hogy az ala-pítvány két kiadványát, amelyet még Leuvenben az alapítványban is közre-mûködõ Szafran professzortól kaptam, ismertettem a Psychiatria Hungarica1991. 5. számában (431-432. o.), ugyanebben a folyóiratban (1991. 4: 329-332.) található meg a beszámoló az említett leuveni kongresszusról is). Ennekaz alapítványnak munkáiról és a belgiumi zsidóság helyzetérõl is sok figye-lemreméltó szakmai, ill. tudományos információt szerezhettem. Az elsõ láto-gatás tehát nagyon sok tanulsággal, benyomással járt.

Meglehetõsen intenzív élményt jelentett a második látogatás is. Ez konfe-rencia volt, amely a VUB területén folyt, az egyetem közegészségügyi intéze-te rendezte, a WHO védnöksége alatt, tárgya az egészségpromóció helye, le-hetõsége volt a család rendszerében és erõterében. Ezt E. A. Sand professzorrendezte, aki a WHO egyik kollaboratív centrumát, a VUB közegészségügyiintézetét a gyermekkori megelõzés egyik központjaként mûködtette Európá-ban. Mint kitûnt, az intézet közel 600 más megelõzési programmal és intéz-

348


ménnyel volt kapcsolatban és nagyon sok közös kutatást végzett. Fõleg a fel-nõttkori krónikus megbetegedések gyermekkori megelõzési lehetõségeivelfoglalkoztak, ill. az egészséges, egészségpromóciós viselkedés motivációinakés sémáinak gyermekkori, családi kialakításával. Sand professzor nyugdíjbakészül, és mintegy munkásságának összefoglalása, áttekintése érdekébenszervezte a konferenciát. A VUB egyik elõadótermében, kb. száz résztvevõ-vel került sor a rendezvényre, angol és francia szimultán tolmácsolás mellett.Ezen a konferencián nem adtam elõ, viszonylag késõn derült ki, hogy van le-hetõség arra, hogy részt vehessek, a NEVI segítségével, a részvételi költségekelengedése mellett (ez gyakorlatilag ellátást jelentett, mert a konferencia étke-zést és gazdag szociális programot, fogadásokat nyújtott).

A konferencia tulajdonképpen áttekintette, mit tehet a család az egészségeséletmódért. A tennivalók igen széles rangsora bukkant elõ, ezek egy része mamég inkább elméleti lehetõség, más része viszont kísérleti program vagy kuta-tási téma. Fõleg az étkezési, a kardiovaszkuláris és bizonyos mentálhigiénésproblémák, betegségek megelõzésében látszanak reális lehetõségek. A konfe-rencia elõadásaiból az tûnt ki, hogy a család szocializáló, magatartásprogra-mozó szerepén túlmenõen, a védõ, támaszadó szerepe a jelentõs, ez teszi pl. azidõs emberek egészségvédõ, ill. gyógyító ellátásában fontos tényezõvé. Acsaládi rendszer védõ szerepe a különbözõ életkorokban egyaránt képes hatniaz egészségvédõ viselkedés, vagy a terápiás együttmûködés szempontjábólhátrányos demoralizáció, depresszió ellen. Igen nagy a család jelentõsége afogyatékosok és a krónikus beteg családtagok ellátásában.

Az elõadások a legkülönbözõbb oldalról vizsgálták meg ezt a kérdéskört.Ilona Kickbusch WHO tisztviselõ, az egészségpromóciós programok irányí-tója, általános elméleti keretet nyújtott, utalt arra, hogy az egészségnek az ot-tawai charta nem önálló cél szerepét tulajdonította, hanem az életminõség té-nyezõjének tekintette. E tekintetben a család az általánosabb cél, az értelmesemberi élet értékeinek és mintáinak közvetítõje is. A család mintanyújtó sze-repét húzta alá Cees Goos, az Európai Regionális WHO Iroda új drog- ésalkoholprevenciós vezetõje, aki a családnak központi jelentõséget tulajdoní-tott a drog- és alkoholabúzus, ill. dependencia megelõzésében.

A család maga is problematikus rendszer, ezzel is több elõadás foglalko-zott, egyrészt dezorganizációs lehetõségek rejlenek benne (errõl a családonbelüli erõszak kontextusában volt szó), másrészt traumatizálhatja, károsíthat-ja a benne felnövõ gyerekeket, ezek megelõzése nagyon fontos. Szóltak a csa-ládon belüli szexuális traumatizációról, de ezt az aspektust nem tárgyaltaeléggé részletesen a konferencia, tulajdonképpen hiányzott a válás és követ-

349


kezményeinek számbavétele is. Több szó esett viszont a marginális, ill. a máskultúrákból származó családok speciális problémáiról.

Végsõ soron a konferencia át tudta tekinteni az életciklust, de nem volt ké-pes igazán integrálni a kérdéskört. Sokan hiányolták pl. az iskola, ill. a gyer-mekorvosi ellátás és a családi egészségpromóció közötti kapcsolat korszerûelméleti értelmezését, különösen a lehetséges elméleti kölcsönhatások szem-pontjából. Az elõadások többsége nagyon is konkrét és kis skálájú vizsgálat-ról vagy programleírásról számolt be, a nagyobb elméleti összefüggések ki-fejtésére viszont a fõ elõadások kb. 20 percnyi ideje nem volt elégséges.

A konferencia kitöltötte az egész napot és az esti szociális programokkalnéha az éjszakába is nyúlt, így igencsak igénybe vette a résztvevõket. Sajnos,az említett kritikát végül nekem is osztanom kellett, nem állt össze megfelelõ-en integrált képpé a konferencia, nem alakult ki olyan konszenzus, vagy konk-lúzió, amely továbbmutatott volna, nem vált világossá, hogy a családi aspek-tus késõbb kap-e szerepet az egészségvédelem gyakorlatában, kíván-e aWHO/EURO ezzel foglalkozni, mi lesz ebben a brüsszeli tanszék szerepe stb.Mint kihívás, nagyon jó volt e rendezvény, valóban kikényszerítette a figyel-mes hallgatóból, hogy ezt a témakört végiggondolja, így egészében azért na-gyon hasznosnak tudom tekinteni a részvételt. Számos kapcsolatra is adódottlehetõség, egyrészt a francia és belga területi egészségvédelmi szervezetekmunkáját ismerhettük meg, másrészt több ország érdekes próbálkozását, kez-deményezését. Jelen volt egy szlovák egészségügyi államtitkár is és az egyikfõelõadó volt Zdenek Kucera pszichológus, családterapeuta, aki most a prágai„NEVI” igazgatója, és aki a családterápia szempontjából próbálta áttekintenia családi szocializáció rendszerösszefüggéseit és azok kihatását az egészség-gel kapcsolatos magatartásra. Sok szó esett a várható európai integráció kö-vetkezményeirõl az egészségvédelemmel és a család helyzetével kapcsolato-san is.

Azért is volt érdekes számomra ez a második látogatás, amit pár héttel azelsõ után tehettem, mert nagyon jól mutatta, hogy bármennyire is fejlettBrüsszelben és a VUB-ben a pszichiátria és a pszichoterápia, bármennyire isgazdag és jól ellátott hozzánk képest, ott is viszonylagosan háttérbe szorul a„mainstream” medicinával, ill. az egészségügyi adminisztráció, ill. szervezetiirányítás szakmáival és intézményeivel szemben. Az sem tanulság nélkülvaló, hogy az egészségvédelem ott sem igazi prioritás, habár Belgium, helyze-ténél és multilingvális adottságainál fogva, igen közel van a WHO/EUROcentrális programjaihoz.

350


57. Groningen és környéke alkohol- ésdrogellátása

A Geneva Initiative on Psychiatry munkájáról a pszichiátriában, reformte-vékenységben érdekelt kelet-európai szakemberek körében már többször voltalkalmam beszámolni, legutóbb a Szenvedélybetegségek 1995.1. számában(61. oldaltól), a reformerek második találkozójával kapcsolatosan, amely1994 szeptemberében Driebergenben volt. Már akkor megszületett a döntés,hogy a reformerek csoportja most már túl nagy, a networking tevékenységmegmarad, de találkozókra ritkábban kerül sor, inkább az egyes„szubnetworkök” találkoznak, tehát azok a szakemberek, akik egy-egy téma-körben érdekeltek különösebben. Magam az alkohol- és drog-szubnetworkbejelentkeztem, ennek néhány tagját most a GIP (a Geneva Initiative… rövidíté-se) egy holland állami ösztöndíj segítségével négynapos tanulmányútra hívtameg. Az ösztöndíj egészségügyi menedzserek egyhetes látogatását szolgálja,így egy hétre való programot kellett hozzá benyújtani, viszont az utazási ésszállásköltségeket csak úgy lehetett ebbõl kigazdálkodni, ha négy napon belülvégrehajtottuk a programot.

Így azután a nyolc szakember (két orosz, két ukrán, albán, cseh, szlovák ésmagyar) igen megerõltetõ, de érdekes napokat élhetett át Groningenben éskörnyékén, voltak olyan napok, amikor csak az autóút több száz kilométerttett ki. Eelde városában volt a lakóhelyünk, innen jártunk a környék börtönei-be, drogambulanciáiba, drogellátó és alkoholosztályaira, terápiás közösségei-be. Az eeldei nagy drog és alkoholkezelõ intézetben dolgozó Misha Nehrad,prágai származású, de már hosszabb ideje Hollandiában élõ pszichiáter volt akis csoport szakmai vezetõje, és a programban részt vett a GIP két vezetõje,Robert van Voren GIP-fõtitkár és Jan Vermeijer is. Az egyes meglátogatottintézményben a helyi szakemberek számoltak be munkájukról, ahol lehetett,pácienst, klienst, ill. börtön esetében elítéltet is bevonva.

Mint a látogatásokból és a beszélgetésekbõl kiderült, a holland pragmati-kus megközelítés most már komoly eredményeket mutat az alkohol- és drog-helyzetben, anélkül, hogy különösebb korlátozó intézkedéseket kellene hoz-ni. A kemény drogok hozzáférhetõk, megindultak a kísérletek heroin gyógy-szertári kiadásának bevezetésére, kb. 10.000 ember kap metadont, nem a szi-

351

57. Groningen és környéke alkohol- és drogellátása

gorú nyugat-európai kritériumok szellemében, hanem az ártalomcsökkentéselvének jegyében. A metadont elfogadó drogos ugyanis ellátható, védhetõ bi-zonyos kockázatokkal szemben, motiválható kezelésre, elfogad tiszta tût ésfecskendõt, ha még idõnként vénásan használ drogot. Külön részprogramokkészültek a drogosok elérésére, pl. streetworkerek dolgoznak, az ambulanciákelfogadják a jelentkezõket névtelenül is, az absztinencia nem követelmény, deáltalában cél, amelyet a drogellátó intézmény megpróbál megvalósítani. Mo-tiváló interjúk, család, pár és csoportterápiás beavatkozások, a detoxikálás el-végzése, a korán megkezdett csoportfoglalkozások stb. mind ezt szolgálják.Gyógyszert leginkább az alkoholisták kapnak, a drogosok ápolással, törõdés-sel aránylag könnyen átsegíthetõk az elvonási tüneteken, különösen a heroi-nistákkal jók a tapasztalatok, a gyógyszermentességben a szakemberek szim-bolikus tréninget látnak a drog nélküli problémamegoldásra. A drogambulan-ciákban mindenféle emberi segítséget megkapnak a kliensek, szükség eseténpénzügyi ellátást, átmeneti segélyt is, de külön programokban tanítják, ill.reszocializálják õket a felelõs pénzkezelésre, ügyintézésre, a személyi tiszta-ságra. A krízisintervenció mindig elõnyt élvez, ezután kerül sor a kapcsolat-felvételre a családtagokkal, esetleg a kettõ között rövid hospitalizációt iktat-nak be, majd pedig a csoportfoglalkozások és a programok ideje jön el. Hol-landiában általában az idõsebb drogbetegeket és az átlagos alkoholistákat ha-sonlóan kezelik míg a különösen sok akut problémát okozó fiatal drogosokkalegyütt kezelik a fiatal alkoholistákat. Az alkohol- és drogbetegek általábanazért sem válnak külön, mert rendszerint együtt fogyasztják az alkoholt és adrogot a hollandok, különbözõ, de idõnként változó súlypontokkal. A drogo-kat is váltogatják. Groningen vidékén nagy szerepet kap a páciensek és csa-ládjaik tájékoztatása és pszichoedukációja. Elválasztják a drogosoktól és azalkoholistáktól a szerencsejáték-szenvedéllyel küzdõket, ezek általában 20éves kor alattiak, fõleg nyerõautomatákhoz szoktak hozzá.

A járóbetegellátásban a szociális munkások végzik a tevékenység nagy ré-szét, õk irányítják a foglalkoztató, sõt a terápiás csoportokat is, ezek közül aspeciálisakat klinikai pszichológusok irányítják. Egy ambulancián (általábankb. 40 fõnyi a személyzet) egy pszichiáter dolgozik, fõleg gyógyszerterápiás,diagnosztikus ill. súlyosabb szövõdményellátó munkát végez. A legjobban azambulanciák jó légköre, dinamikus munkastílusa tetszett, valódi kliensszak-értõ viszony alakul így ki, a drogosok és alkoholisták valóságos otthonnak te-kintik az ambulanciát.

A kórházi ellátás fõleg az akut kezelésre szorítkozik, utána a betegek vagyvisszakerülnek a járóbetegellátásba, vagy terápiás közösségekbe utalják õket.

352


Ezek totális közösségek, többhónapos, akár egyéves programokkal is a teljesnapot struktúrálják, a betegek mindent maguk szerveznek meg és végeznek,nagyon sok csoportfoglalkozásuk van, és általában különbözõ ideológiákat isátvesznek (pl. a 12 lépéses program, a meditáció, a különbözõ büntetõ szere-pek felvétele stb.). A foglalkozásban sok a rítus, a közösség tagjai felelõsekegymásért. A program általában két részbõl áll, az elsõben a személyiségfor-málás, a terápia, a kémiai anyag vagy a másfajta szenvedély pszichoszociálispótlása áll elõtérben, a másodikban a felkészítés az intézményen kívüli életre.A feltételek mindenütt igen kedvezõek a terápiás közösségek nagy villákban,természetvédelmi területeken vagy nagy birtokokon, erdõkben kapnak helyet,igen jól felszerelve, míg az ambuláns intézmények lakóterületeken, lakóhá-zakban találhatók, kevés feltûnõ azonosítási jellel. Így nem látható azonnal,hogy az ambulanciára igyekvõk feltétlen betegek vagy hozzátartozók.

Legnagyobb meglepetést a börtönök okozták. Jól õrzött, modern építmé-nyek, belül nagy szabadsággal, autonómiával. Minden rabnak joga van különcellára, ebben televízió is van, és az elítélt kérhet számítógépet is, a cellátmaga rendezheti be. Napközben a cellák nyitva vannak, és a rabok szabadonközlekednek az intézmény területén, ahol társalgók, büfék, könyvtárak, szín-játszó körök, mûhelyek, tornatermek vannak. Lehet látogatókat fogadni, a jómagaviseletûek ki is mehetnek. A drogok bevitelét nem ellenõrzik szigorúan,itt is az általános holland pragmatizmus érvényesül. Természetesen elvonóprogramokat kínálnak, van akut ellátás, és különbözõ kedvezményekkel pró-bálják ösztönözni a rabokat, hogy ún. drug-free egységekben vállaljanak rész-vételt. Ilyenkor el kell vállalniuk, hogy drogokkal nem kerülnek kapcsolatba.Mivel sokat tudnak foglalkozni az elítéltekkel, sok embert tudnak motiválni abörtönön belüli elvonásra, kezelésre. A komolyabb vétséget elkövetõ drogo-sok választhatnak börtön vagy hosszabb kórházi és közösségi kezelés között,a drogosok 95%-a (a látogatás nyomán érthetõen) a börtönt választja.

Igen sok részletet lehetne még elmondani a tapasztalatokról, hiszen napi4-5 órányi alvásra futotta csak, állandóan mentünk valahová, találkoztunk va-lakivel, és még az étkezések alatt is közös élményeinkrõl beszéltünk. Megbi-zonyosodhattunk, hogy az alkohol- és drogprobléma kezelhetõ, nem remény-telen terület, igaz, sok ráfordítást igényel. De mint vizsgálatok adatai nyománis meggyõzõdhettünk, a kezelés, ellátás költség/haszon hányadosa jó, az alko-holisták száma csökkenni látszik, a súlyos drogbetegeké nagyjából állandószinten stagnál, ez 20-25.000 fõ az egész országra nézve. A társadalom na-gyon toleráns a betegekkel szemben, és a modern kezelési, ellátási formák eztcsak fokozzák. Ugyanis a szakemberek mindig biztosítják a kapcsolatokat a

353


lakóhelyi közösségekkel és a civil szervezetekkel, és közvetítenek a betegekés a hatóság között. A megismert szakemberek és aktivisták igen jól képzett,elkötelezett emberek voltak, köztük többen maguk is egykor drogosok vagyalkoholisták, bár itt, Groningenben és környékén sokkal több volt az olyanszakember, aki nem volt szenvedélyek egykori hódolója, hanem a professzio-nális képzés során sajátította el a megfelelõ bánásmódot a drogosokkal, alko-holistákkal. Más helyeken, pl. korábbi látogatásaim során Amszterdamban ésRotterdamban nem így tapasztaltam.

A megfelelõ alkohol- és drogellátás tehát hatékony ágazat, a másodlagos ésharmadlagos megelõzés fontos területe, és tapasztalatai, szakemberei az el-sõdleges megelõzésben is szerepet játszanak.

354


VI.FOGLALKOZÁSOK,

PROBLÉMATERÜLETEK,KISEBBSÉGEKA) A VEZETÉS

LEHETÕSÉGEI ÉSGONDJAI

58. Az emberi erõforrások mozgósításánakpszichológiai kérdései

A munkaszervezetek mûködési hatékonyságát fokozni igyekvõ új szerve-zési és vezetési próbálkozások elsõsorban az emberi erõforrások mozgósítá-sával operálnak, és itt is fõleg az ember „irracionális” lelki szféráiban keresika beavatkozási pontokat. Arról is szó volt, hogy ezek az irracionális jelensé-gek – azért is indokolt a jelzõ mellett az idézõjel – csak a mindennapi gondol-kodás szûk, megszokott érdekracionalitása szempontjából minõsíthetõk má-sodlagosnak vagy jelentéktelennek, mert igazában olyan folyamatokat és erõ-ket jelentenek, amelyek az ember érzelmi élete szemszögébõl nagyon is fon-tosak, és amelyekkel a kulturális hagyomány, továbbá a mûvészet (elsõsorbana dráma, a film vagy az irodalom) sokat foglalkozik. Az idevonatkozó sza-bályszerûségek ezért a kultúra részét kellene, hogy alkossák. Az itt mutatkozóhiányokat pótolja nálunk napjainkban az intenzívvé vált pszichológiai könyv-kiadás és a tömegkommunikációs eszközök fokozott érdeklõdése a pszicholó-gia és a társadalomtudományok iránt. Természetesen az emberi erõforrásokgazdaságosabb felhasználásának vannak a szervezet szokott munkamódjaivalis szabályozható, logikailag jobban követhetõ módjai, pl. lehet fokozni az ösz-tönzést, lehet rugalmasabban bánni a munkaidõvel, lehet másodlagos ösztön-zési formákkal (pl. versenyszerû helyzetekkel) próbálkozni vagy egyáltalánmegfelelõbben szervezni. Ezek azért nem tartoznak a pszichológus illetékes-ségi körébe, mert ezekkel a munkaszervezetek hagyományos szakembereikellõen tisztában vannak, és lehetõség szerint próbálkoznak is. Ugyanakkoraz emberi kapcsolatok terén és a csoportviszonyok vonatkozásában nagyonsok hibát követnek el.

A formális szervezési viszonyok és a sajátszerû „irracionális” jelenségekközött átmenet a munkaköri szerepek problémája, amelyet a szociálpszicho-lógusok sokat vizsgálnak. A munkaköröket általában a munkafolyamatokszemszögébõl és érdekében szervezik, emellett azonban kiderült, hogy ezeklélektani megterhelése, stressztartalma a munkahellyel járó emberi viszonyla-tok, kommunikációs folyamatok függvénye. A nehéz vagy bonyolult munkaezért sokszor fárasztóbb, mint a könnyebb, amivel viszont sok emberi érintke-zés jár. A klasszikus munkapszichológia általában sokszor hibáztatja a munkamonotóniáját. Ez bizonyos munkakörökben lehet zavaró vagy egészségkáro-

356

58. Az emberi erõforrások mozgósításának pszichológiai kérdései

sító, de a tapasztalat szerint az emberek gyakran preferálják a monoton mun-kákat, vagy éppen maguk teszik tevékenységüket monotonná, mert ezzel ru-tint tudnak kialakítani, ami szinte az automatizmusig fokozódik, és ezáltal bi-zonyos kiszámíthatóságot, biztonságot tudnak belevinni munkájukba. Szá-mos munkakörben – különösen egyszerûbb emberek – szinte ragaszkodnak amonoton munkafolyamatokhoz. Az emberi viszonylatok a kutatások szerintnégyféle mechanizmussal képesek a szükségesnél nagyobb és a személyiségszámára ártalmas pszichológiai stresszeket okozni. Egyik a szerepbizonyta-lanság tényezõje. Ha valaki bizonytalan abban, hogy munkakörében mit kelltennie a többi munkakör viszonylatában, milyen jogköre van, mit várnak tõle,hogyan kell bánnia partnereivel, ez nagy belsõ megterhelést jelent. Több em-berrel együttmûködõ munkakörökben a betanulási idõszak egyik legfõbbproblémája ez. Itt is azután kialakul valamilyen rutin. Ismét szerepbizonyta-lanság támadhat, ha a szervezet változása miatt a megszokott feladatkörök át-rendezõdnek. A szervezet külsõ feltételeinek romlása éppúgy okozhat ilyenhelyzeteket, mint a szervezet növekedése vagy differenciálódása. Elmondha-tó, hogy a vezetõk nagyon gyakran élik át a szerepbizonytalanságot a magukmunkakörében, amikor megkezdik vezetõi mûködésüket. Ha a vezetõi ható-kör kitágul, ugyanilyen bizonytalanság állhat elõ. A szerepbizonytalanság,miként a szerepekbõl származó többi interperszonális stresszforma azért ve-szedelmes, mert maga a benne szenvedõ ember nem látja át tisztán, nem is na-gyon érti, mi van vele, hiszen a tevékenységének tárgyára figyel, elméletilegtudja, mit kell tennie, nem tûnik tehát számára a munkakör problematikusnak.Az emberekkel való bánást természetesnek, magától értetõdõnek tekinti, ésúgy véli, hogy az neki nem okozhat nehézséget. Egy másik stresszforma a sze-reptúlterhelés. Ez arra vonatkozik, hogy bizonyos szerepek annyi emberi kap-csolattal, kommunikációval járnak, hogy azt a személyiség képtelen kézbentartani, nem tud mindenkihez a kellõ módon egyedileg viszonyulni. Ismét avezetõi szerep olyan, amely gyakran túlterhelõdik, de ilyen lehet az orvos, azügyfélszolgálati tisztviselõ, a különbözõ kampányok irányítója (pl. a bûnügyinyomozások irányítója, mint ahogy ennek túlterheltségét a bûnügyi filmek,televíziójátékok mutatják) stb. Harmadik stresszforrás a személyiség és a sze-rep ellentétébõl fakadhat. Sok ember személyisége nem alkalmas a sok kom-munikációval és sokféle emberi relációval járó szerepekre, pl. a gátoltság, abefelé fordulás vagy valamilyen önértékelési zavar miatt. Más ember egysze-rûen kommunikációs defektusokban szenved, pl. a nem-verbális kommuniká-ció felfogásának nehézségei nagyon gátolják a gyors kommunikációkat vagya problémamegoldást különféle – esetleg érzelmileg feszült – emberi helyze-

357


tekben. A vezetõk között is sok olyan akad, aki személyiségénél fogva nehezí-tett szituációban van a vezetõi munkakörben, ilyenkor általában hosszabbidõn át sikerül csak begyakorolni a szerepet. Nagy a veszély, hogy a vezetõkóros kompenzációkkal, pontosabban, környezetére és a szervezetre nézvekáros,hátrányos kompenzációkkal (amelyek a személyiség felõl nézve minõ-síthetõk kórosnak) alakít ki maga körül valamilyen egyensúlyt (pl. túlzottanagresszív lesz, gyanakvó, sértõdékeny stb.). Ilyenkor vezetõképzés keretébenkomoly pszichológiai segítséget lehet nyújtani a személyiség és a szerep kö-zelítésében. De a személyiség nem csupán a vezetõ szempontjából lehet rela-tíve alkalmatlan, pl. az izgékony, ingerlékeny ember hátrányban van a türel-met igénylõ munkakörökben, a félénk vagy gátolt nem válik be újságírónak,kérdezõbiztosnak vagy ügynöknek, szemérmes és zárkózott nõ nem tud sike-res felszolgáló lenni stb. Ilyenkor a munkakör szerepviszonylatai gyakorlati-lag állandóan ingerlik, túlterhelik a személyiség sajátos érzékenységeit. Vé-gül, negyedszer, sok stresszforrás a szerepkonfliktus. Ez többféle is lehet, kü-lönbözõ szerepvonatkozások között állhatnak fenn konfliktusok, ilyen pl. amár közhelyszerûen emlegetett kettõs lojalitás, amiben a mûvezetõk szenved-nek (egyszerre kellene eleget tenniük beosztottjaik és fõnökeik elvárásának),de fennállhatnak egy szerepreláción belül is. A vezetõ szerepkörében egyide-jûleg várhatja a dolgozó a munkák határozott kiszabását és megkövetelését(ami egyben általában át is veszi a felelõsséget a dolgozótól), de a demokratiz-must és az egyéni érdekek tekintetbevételét is. Minden munkatársi viszony-ban konfliktus állhat elõ a formális szerepkövetelmények és az informális sze-mélyes viszony igényei között, ebbõl azután nyílt feszültségek is támadhat-nak.

A szerepbõl eredõ stresszek többnyire teljesítményzavarokban, mulasztá-sokban, tüneti viselkedésmódokban, személyek közötti veszekedésekben, ha-ragokban mutatkoznak, és a megjelenési forma gyakran el is kendõzi õket.Ilyenkor tüneti „gyógymódokat” próbálnak ki, büntetésekhez, áthelyezéshez,átszervezéshez folyamodnak. Néha az kellene, hogy a figyelmet mélyebb ré-tegek felé terelje az a tény, hogy ugyanabban a munkakörben különbözõ em-berek hasonló nehézségekbe bonyolódnak. Az okok az empátia, a beleélõmegérzés révén érthetõk meg. Ha ez a vezetõnek sikerül, általában több meg-oldás adódik számára a helyzetre: pl. változtathat a munkakörön, a feladatki-szabáson, a formális kapcsolatokon, vagy pedig türelemmel lehet egy darabig,amíg valaki a dolgába beletanul, vagy amíg a viszonyok nagyon megterhelõk.A szervezeteken belüli, interperszonális eredetû stresszformákról terjedelmesszakirodalom szól, jó összefoglalás: R. L. Kahn et al. mûve.

358


A szerepproblémákban – mint említettük – erõteljesebben megvan a racio-nális oldal, legalább a megoldások irányában. Alig található azonban ilyes as-pektus a csoportviszonyokban. A csoportok hangulatainak és érzelmi dinami-kájának megértése pedig a vezetés és a csoportok involvációja vagy kreativi-tása szempontjából nagyon fontos. A csoportok rejtett áramlatai ellentmondá-sos erõket mozgatnak, amelyek között oszcilláló, idõszakos egyensúlyok ala-kulnak ki. Például a csoportok egyidejûleg igénylik a vezetõ tekintélyét ésküzdenek is ellene, meg is akarnak nyilvánulni, és alakítóan akarnak beleszól-ni a munkafeladatokba, meg különféle rejtett félelmek vissza is tartják õket.Az adott viszonyok a kommunikációból érthetõk meg, de annak olyan elemei-bõl, amelyek véletlennek vagy lényegtelennek látszanak, vagy pedig az érde-mi kommunikációs folyamatok nem-verbális, ill. metakommunikatív ténye-zõibõl. A csoportok megértéséhez kell, hogy a vezetõ valamilyen kapcsolat-ban legyen velük. A vezetõk néha teljesen kivonódnak az õket körülvevõ cso-portokból, ilyenkor a csoportok feszültségeitõl mentesülnek, viszont azok be-folyásolásának lehetõségét is elveszítik és fel sem tudják használni a csopor-tok kreatív erõit. Az alkotás és a kutatás terén a csoportok felhasználása pedigelengedhetetlen.

A csoportokkal való kontaktus a vezetõ számára azért is fontos, mert sajátszemélyiségére vonatkozóan a legfinomabb és legközvetlenebb visszajelenté-seket a csoportokból szerzi, ill. szerezheti. Különösen változtatások, intézke-dések pszichológiai hatásait mérheti le a csoport hangulatán és viselkedésén.Ésszerû vagy szükségszerû szervezeti lépéseknek lehetségesek lélektani„mellékhatásai”, amelyeket azután valamiképpen mindig kezelni kell. Jelleg-zetes pl., hogy a huzamosabb idõn át stabil körülmények között mûködõ for-mális csoport vagy szervezeti alegység különösebb ok nélkül is berzenkedikminden változtatástól, ennek mélyén a rutin féltése, a megszokotthoz való ra-gaszkodás rejlik. Lehet, hogy kis idõ múlva a csoport már örül a változásnakés átlátja annak elõnyeit, de elõtte egy darabig felfut a feszültség. Gyakran acsoport reakciója alkalmas arra, hogy szélesebb skálájú szervezeti intézkedésemberi hatásai legyenek megsejthetõk. A csoport igen érzékeny közeg, ebbena vezetõ átélheti, hogy bizonyos reakcióival, kommunikációs stílusjegyeivelnegatív, másokkal pozitív hatásokat vált ki emberekben, miközben közlésevagy tette alapjában véve ugyanaz volt. Ez a terület nagyon lényeges önisme-reti szféra a vezetõ számára. Vannak vezetõk, akik munkatársaikat szükségte-lenül irritálják tónusukkal. Az autoritatív vezetõi magatartás gyakran stíluskérdése, és gyakori, hogy az ilyen vezetõ tudatos szándéka egészen más, tö-

359


rekszik a demokratizmusra mégis, ahogy kommunikál, az megközelíthetet-lenséget, ridegséget, fensõséget sugall.

A csoportok fontossága miatt történik mindenféle pszichológiai fejlesztésés képzés a vezetõk számára csoportközegben. A tanuló csoportokat általábanazonos rangú és társadalmi helyzetû, de egymást nem ismerõ, egymással kap-csolatban nem álló emberekbõl szokták összeállítani, hogy a képzés kísérletihelyzetében ne kelljen tartaniuk egymástól. Magyarországon a vezetõképzés-ben általában nehezítõ tényezõ, hogy a vezetõk ismerik egymást, ezért fõlegcsak olyan csoportok állíthatók össze, amelyek nem mennek bele túlzottan aszemélyes szférába, hanem inkább a gyakorlás szintjén maradnak. A csopor-tok elõnye, hogy a képzést végzõ szakemberek szempontjából gazdaságosmunkamódot tesznek lehetõvé, hiszen egyidejûleg több emberrel foglalkoz-hatnak. Lélektani elõny, hogy a csoportban általában automatikusan szabá-lyozódik az egyén bevonódása és megterhelése. Minden pszichológiai fej-lesztésben, képzésben a lényeges folyamat a szokottnál intenzívebb visszaje-lentés-áramlás, ez általában megterheli a vezetõk énképét, önértékelését ebbõlfeszültségek támadnak; ezek a feszültségek komoly stresszeket jelenthetnek.Nagyobb lelki instabilitás vagy pszichoszomatikus tünetképzési hajlam eseté-ben nem is ajánlják a vezetõknek a részvételt ilyen csoportokban. A csoportközegében mód van arra, hogy valaki kissé visszahúzódjon, kivonja magát, haa csoportfolyamatot lelkileg túl megterhelõnek érzi. A csoportokban mintegygórcsõ alá kerülnek azok a szubtilis kommunikációs események, amelyek azemberek közötti kölcsönhatásokat létrehozzák és a visszajelentéseket közve-títik. Az ilyen csoportokban a vezetõ mindig önismeretet is tanul, mert ráis-mer érzékenységeire, gyengeségeire, jónak vélt képességeinek hátrányos ol-dalaira – vagy pedig megszokott kommunikációs módjainak túlzott sztereotí-piáira. Az önismeret gyarapodása általában nem jól megfogalmazható tétele-zésekben, hanem inkább sejtésekben, érzésekben nyilvánul meg. Az ismeret-nél fontosabb a kommunikatív képességgyarapodás. Ezt segíti a jobban meg-értett interperszonális visszajelzések nyomán lehetõvé váló árnyaltabb belsõviselkedésszabályozás, valamint az, hogy a csoportközegben van alkalom újviselkedésformák, új kommunikációs módok kipróbálására, ehhez a csoporttagjai ösztönzést és mintákat is kapnak.

A képzõ csoportokban a csoport egészének dinamikáját is jobban megértika vezetõk, elsõsorban saját helyzetükbõl eredõen. Amiket õk éreznek a cso-portokkal foglalkozó szakemberek iránt – akik a képzési folyamatban velükszemben vezetõ helyzetben vannak –, azokhoz hasonlókat az õ beosztottjuk is

360


gyakran érez a szervezet eleven viszonyai között irántuk. A csoportok tehátcsoportérzékenyítést is elérhetnek.

Különféle csoportokban más és más hangsúlyok és fõ tanulási feladatokvannak, attól függõen, hogy a vezetõk szervezeti területe vagy éppen szemé-lyisége szerint mi látszik fontosnak vagy szükségesnek. Ha a csoport megis-mertetése a cél, akkor elegendõ, ha csupán intenzív csoportkommunikációt,csoportlégkört alakíthatnak ki, és ezt próbálják elemezni. Ha a vezetõ kom-munikációs képességein akarnak fejleszteni, akkor általában strukturált gya-korlatok kellenek, és ezekhez különféle visszajelentéseket kapcsolnak. Törté-netileg legelõször az ún. szenzitivitási tréning módszere alakult ki, ebben em-pátiafejlesztés, az interperszonális „feedback” felfogásának képességfokozá-sa zajlik. Vannak ún. önérvényesítési tréningmódszerek, ezekben a hatékonykommunikációt gyakorolják. Speciális célfeladatok is elérhetõk tréningcso-portokon át, pl. lehet tanulni a tárgyalások, viták, üzletkötések kommunikáci-ós készségeit, lehet koncentrálni pl. a telekommunikációs eszközök, különö-sen a televízió uralására és az abban mutatott jó kommunikációra. Nagyon sokvezetõ számára fontos, hogy nyilvános helyzetekben is megfelelõen szerepel-jen. A videó különben is a tréningcsoportok egyik eszköze, a videóra felvettcsoportesemények felhasználhatók utólagos elemzésre, de alkalmasak bizo-nyos sajátos visszajelentések nyújtására is. A tapasztalat szerint önmagában iskomoly fejlesztõ értékû, ha valaki megfelelõ lélektani feltételek mellett konf-rontálódik saját hangjával, saját viselkedésének képével.

Vannak terápiás hangsúlyú, de részben fejlesztõ célú csoportmódszerek is.Ezek nagyrészt nemspecifikus módon hatnak fejlesztõen, ha pl. a vezetõ meg-tanulja a saját feszültségeit, szorongásait felismerni és szabályozni, ezzel au-tomatikusan érzékenyebb lesz emberi környezetével szemben, mert több fi-gyelmet tud fordítani másokra. Az emberi kapcsolatokhoz az az optimális, havalaki minél több energiát tud magából kifelé fordítani (Piaget „decentráció-nak” nevezi ezt a folyamatot, vagyis az energiák nem a saját énre koncentrá-lódnak). A szorongás, feszültség ezeket az energiákat megköti. Továbbinemspecifikus hatáselem, hogy a terápiás jellegû fejlesztõ módszerek általá-ban fokozzák a vezetõi kommunikáció hitelességét. Ez abban nyilvánul meg,hogy a nem-verbális kommunikáció üzenetei kongruensek lesznek a közölt ésképviselt szándékkal. A kommunikáció ugyanis gyakran ellentmondásos, sokembernek nehéz, hogy a rendelkezésre álló minden kommunikációs csatornánát egybecsengõen kommunikáljon. Legtöbbször azért nehéz, mert szándékai-ban is sok az ellentmondás, pl. egyidejûleg különbözõ motivációk hatnak rá.Nagyon gyakori, hogy agresszió vagy félelem érvényesül – szándéka ellenére

361


– a kommunikációban. A nem hiteles kommunikáció hatékonysága csekély,esetleg éppen a szándékolttal ellentétes hatást ér el. A hitelesség zavarainakfelismerése az érzékenyítõ tréningekben is bekövetkezik, de gyakran fordulelõ, hogy a hitelességi problémák mélyén a vezetõi személyiség kóros sajátos-ságai játszanak szerepet, pl. kisebbségi érzések, önértékelési zavarok stb.

Az agresszió problémája külön figyelmet érdemel a vezetõ szemszögébõl,mert az emberi erõforrások pszichológiai vetületében ez gyakran meghatáro-zó. Az emberi kapcsolatokban sok gond függ össze az agresszióval, a csoport-viszonyokat nagyon megzavarhatják az agresszív feszültségek. Általában azagresszió erõs vagy hátrányos megnyilvánulása valamilyen kommunikációszavarral áll kapcsolatban. Ismét leginkább „irracionálisak” az okok, vagyissajátos érzelmi logikát követnek. Gyakran a természetes agresszió alacsonytoleranciaküszöbe vezet agresszív kitörésekhez, pl. a túlzott törekvés a „me-leg” munkahelyi légkörre, a finomkodás az emberi érintkezésekben, a túlzottkollegialitás vagy udvariasság kultusza. Máskor éppen a vezetõ megközelít-hetetlensége, a csoport vele szembeni rejtett feszültsége csap ki a csoporttag-ok közötti veszekedésben. A kommunikációra érzékeny vezetõ ilyenkorkönnyen tud javítani a helyzeten. A vezetõk gyakran agresszívek, ez pedig kü-lönösen problematikus, mert ez a beosztottak szempontjából egyenértékû le-het a hatalommal való visszaéléssel. A vezetõ formális hatalma ugyanis meg-gátolja, hogy agresszív viszontválaszban részesítsék. A megfigyelések szerintkártékonyabb a gátolt, elfojtott agresszió, mint a nyílt. A közvetlen és körül-határolt agresszív megnyilvánulás könnyebben elviselhetõ, különösen, hamegvolt az egyértelmû kiváltó ok a beosztott(ak) viselkedésében, mint a meg-jegyzés vagy az önérzetet áttételesen sértõ kifejezések, vagy a másik kommu-nikációjának semmibevevését, leminõsítését jelentõ válasz. A vezetõ nyílt ag-ressziójában az igazságtalanság könnyebben is jóvátehetõ, mint a félig-med-dig észrevétlen agresszió. A hibák korrekciója, jóvátétele, elvállalása egyéb-ként sok kommunikációs lehetõséggel bír a vezetõ számára, ezeken a gesztu-sokon át sokat javíthat a csoportlégkörön, kapcsolatokon. Gyakran hatéko-nyabb, sikeresebb az a vezetõ, aki többször hibás az emberi relációkban, dejóvá is tudja tenni hibáit, mint az, aki manifeszt hibába nem bonyolódik, de pl.nagy a viselkedésének az agressziótartalma.

Lényeges az agresszió a konfliktusokban is. A konfliktusok kezelése ésmegoldása különösen jelentõs dolog, mert ilyenkor egy-egy esemény na-gyobb hatású lehet, mint huzamos „békés” idõszak vezetõi viselkedése. Szin-te típusos a türelmetlenség a konfliktusokban és a hatalmi eszközök túlzottvagy túl korai alkalmazása. Kevés vezetõ meri vállalni beosztottjaival a ve-

362


szekedést. A konfliktusok pedig gyakran az „igazság pillanatai” a csoportvi-szonyokat vagy a vezetõ körüli emberi kapcsolatokat illetõen, hiszen ilyenkorfelszínre kerülnek addig rejtett dolgok. A konfliktusok helyes kezelését nehe-zíti, hogy azoknak van valamilyen manifeszt arculatuk, és ez vonja magára in-kább a figyelmet. Különösen destruktív az emberek involvációjára, kreativi-tására nézve, ha a konfliktus úgy alakul ki, hogy a beosztottak igazában a kö-zösség vagy a szervezet érdekeit képviselik, tehát jót akarnak.

A konfliktusok fontossága miatt is lényeges lehet az agresszió terén történõvezetõi tréning. Az önérvényesítési (asszertivitási) tréning pl. a konstruktívagresszió mintáit gyakorolhatja. Van „veszekedési tréning” is, ezt nemcsak avezetõképzésben, hanem a házasságok és családok terápiájában is felhasznál-ják, ez az ún. „konstruktív veszekedés” technikáját tanítja. Ennek lényege aveszekedõ felek õszinte érzelemkifejezésének megengedése, a másik fél„címkézése” helyett inkább a saját álláspont világos kifejezése. A konstruktívveszekedés alkalmas arra, hogy sok, addig vitás és rendezetlen kérdést kezel-jen, megoldjon. A „jó” veszekedés után a kapcsolat szinte törvényszerûen ja-vul, mert bizonyos barrierek áttörnek. A veszekedés a kreatív erõket is moz-gósítani tudja. Éppen ezért van jelentõsége az eleven vitáknak is. Alkotó éskutató csoportokban a veszekedéseknek, vitáknak nagyobb a szerepük, mintszokványos, formálisan feladatorientált szervezeti keretekben. Általában akreativitás, a közös fejlõdés, a jó csoportdinamika szempontjából hasznos, hasok érzelmi töltésû vagy integrálatlan, célszerûtlennek látszó kommunikációis felszínre kerül (erre vonatkozóan lásd Tobias Brocher könyvét.

Újabban az emberi erõfonások mozgósításában komplex módszerek ter-jednek el. Nemcsak a vezetõre koncentrálnak, éppen azért is, mert a vezetõfunkciók a szervezetek hierarchikus rendszerében – mint errõl többször voltszó – nagyon széles ívben oszlanak meg. De arra is fény derült, hogy a vezetõkommunikáció képességnövekedése hatásában lefékezõdik a szervezeti kö-zeg természetes ellenállásán. Ezért gyakran egész szervezeti alegységeket kö-zelítenek meg, különbözõ kommunikációs helyzeteket hoznak létre számuk-ra, gyakorlatokat írnak elõ, és ezeknek tanulságait elemzik, ezeken át próbál-nak bizonyos kommunikációs zavarokat felszámolni. Gyakran végeznekegyes szervezeti rétegekkel gyakorló, fejlesztõ csoportmunkát is. Az ilyenmódszereket a szervezetfejlesztés fogalmával fejezik ki. A szervezetfejlesztõszakember-team nemcsak foglalkozik a szervezet tagjaival, beleértve a veze-tõket, hanem részben pszichológiailag vagy csoportdinamikailag indokolt –szervezési javaslatokat is tesz. egy-egy szervezetfejlesztõ foglalkozás általá-ban néhány napig tart, bizonyos szervezetek ezt ismételten igénybe veszik, és

363


ezáltal folyamatosan képesek változni, növekedni. Sok kutatás foglalkozottmár a vezetõképzõ csoportmódszerek hatékonyságával is (az eredmények po-zitívak voltak, a vezetõk szerzett képességei pl. viszonylag hosszú idõn átmegmaradnak), most sok kutatás folyik a szervezetfejlesztés effektusaivalkapcsolatosan. Itt is jók az eredmények. Egy sajátos szervezetfejlesztõ szem-lélet, ill. megközelítés, amely a hatalmi struktúrára és ennek személyközi éstudattalanba nyúló erõterére koncentrál, az ún. Tavistock-módszer.

364


59. A kommunikáció és az emberi kapcsolatok(teamviszonyok és munkahelyi légkör)

kérdései – a vezetõ és a kutató szemszögébõl

A munkaszervezetek hagyományos tervezési és irányítási logikája szem-pontjából csupán a formális struktúra számít, vagyis a munkamegosztás racio-nális rendszere és ezen belül a munkakörök közötti ésszerû információs kap-csolatok hálózata. Az információs kapcsolatok optimális mûködését a MaxWeber-féle bürokratikus szervezetmodell írja le, amely a munkaköröket hie-rarchikus szintek szerint koncipiálja, és a szinteken sûrûsödve, absztrahálód-va áramlanak felfelé a jelentések, adatok, hírek, ill. mindig konkrétebb for-mákba lebontódva az utasítások, elõírások, parancsok. E modellrõl már voltszó annak kapcsán, hogy a vezetõ interperszonális helyzete és közvetlen sza-bályozó feladatköre nem korlátozódik csupán egy-egy munkaszervezet felsõvezetõire, hanem az lényegében minden hierarchikus szinten megtalálható, ésezért bizonyos viselkedésformák, kapcsolati és kommunikációs problémákazonos elvek szerint koncipiálhatók akár a vezérigazgató, akár a mûvezetõmunkáját nézzük. Ezt a jelen összefüggésben is ismételten alá kell húzni, és ezaz elv a most következõkre is vonatkozik. A bürokratikus modell csupán aszervezet állapotára és a munkatevékenységre vonatkozó információk áram-latára figyel, minden mást feleslegesnek és/vagy zavarónak tekint. Hasonlóoptimalizációs és ideáltipikus modellek a munkaszervezetekben más vetület-ben is érvényesülnek. Ilyenfajta – általában implicit modellek érvényesülneka munkakörök kijelölésében, ill. a munkafolyamatok meghatározásában.Közismert, hogy ilyen rejlik a szalagrendszerben, és ezt vitte magas szintre akorai ergonómia a maga vizsgálataival. Mindezeknek a modelleknek is az asajátossága, hogy csak a lényegi tevékenységet tartják fontosnak, a többi ér-dektelen. Szélsõséges értelemben a dolgozótól elvárható viselkedés, az adottmunkakör automatizált, robotszerû betöltése (az ipari robotok a mai valóság-ban ténylegesen is egy-egy korábban emberi munkakört látnak el, és a robotokközötti munkamegosztás vagy formális kapcsolat azonos, ill. hasonló, mint azemberi munkakörök között volt). Korábban minden eltérést az optimális mo-delltõl vagy hatásfoki kérdésnek, vagy szükségszerûségnek fogtak fel, és agyakorlati tapasztalatok alapján meg tudták állapítani minden munkaszerve-

365

59. A kommunikáció és az emberi kapcsolatok kérdései

zet-típus elvárható eredményességét e téren (amely az automatizált optimum-tól természetesen mindig nagyon távol esett).

A szervezõi és vezetõi gondolkodásmódot általában ez a szemlélet uralja.Csak az utóbbi évtizedekben kerültek felszínre olyan szervezettudományi ésvezetéstudományi elméletek, amelyek jobban számot vetettek a dolgozók em-beri természetével, és az emberi szükségletekbõl és pszichológiai sajátossá-gokból származó megnyilvánulásokat nem nézték eleve zavarfonásoknak, ha-nem megpróbálták ezeket pozitív szempontból is vizsgálni és megkíséreltékezek erõit is a szervezet hasznára fordítani. Ezek közül néhány híres lett ésmozgalomszerûen is megjelent, mint pl. az ún. Human Relations irányzat,vagy a vezetési demokratizmus áramlata, amely a demokratikus viszonyokegyszerûsített képletét munkaszervezeti gondok és nehézségek quasi pana-ceájaként ajánlotta. Az elmúlt évtizedben ilyen volt az ún. „svéd munkaszer-vezési modell”, amely a dolgozók szakmai érdeklõdésére, komplex munka-végzési kedvére appellált, és nem korlátozta a dolgozókat csupán szûk tevé-kenységformákra, hanem kisebb csoportok számára lehetõvé tette a teljes ter-mék elõállítását, tetszés szerinti belsõ munkaszervezés szerint. Általábanezekben a mozgalomszerû felfogásokban nagy hangsúlyt kapott a csoportmint a munkavégzés emberi közege. Mindezek az elméletek, felfogások, és ezezekbõl létrejött módszerek sok valós felismerést és számos hasznos elemettartalmaztak, noha átütõ sikereket csak egyes helyeken értek el, és nagyon sokmás helyen meghiúsult alkalmazásuk. Hibaforrásuk nyilván egyszerûsítõ jel-legükben, bizonyos szabályszerûségek jelszóként való kisarkításában, vagyaz alkalmazási vetületek nem megfelelõ kiválasztásában rejlett. Különbözõ tí-pusú és feladatú munkaszervezetekben nagyon eltérõk azok a pszichológiaierõk, amelyekre ezek az új irányzatok építeni próbálnak. Ezekhez még kultu-rális, vallási, politikai stb. különbségek is járulnak, amint az új módszer tova-terjed abból az országból, ahol kidolgozták és alkalmazták. Tradicionális kö-zösségi viszonyok a fejlõdõ országokban pl. sok olyan munkaszervezési ésirányítási formát ítéltek kudarcra vagy tettek gyenge hatásfokúvá, amely ipa-rilag fejlett országok üzemeiben jól bevált.

Eltérõ típusú munkaszervezetekben az új szervezési módok másfajta síko-kon és mértékben próbáltak hatni a dolgozók viselkedésére. Általában mind-egyik törekedett mindenfajta munkaszervezetben arra, hogy a dolgozó pozitívérzelmi szálakkal kötõdjön a munkájához, annak szervezetét a magáénak te-kintse. A régebbi szervezetelméleti irodalomban gyakran azonosulásnak ne-vezték ezt a kötõdést, újabban involvációról beszélnek. A lényeg az, hogy adolgozó érdekeltnek érezze magát a szervezetben, tekintse azt fontosnak és

366


sajátjának, a közvetlen munkafeladatain túl is. Minden új irányzat hangsú-lyozza, hogy ennek nem kell feltétlen tudatosulnia, érzelmi, tudattalan kötõ-dések a fontosak. A Human Relations – vagy az ehhez sokban hasonló, de máskulturális hátterû japán vállalatszervezési mód – a munkaszervezet által nyúj-tott szolgáltatások és lehetõségek révén köt. Ezek kiterjednek a szabadidõre, apihenésre, a magánszférára és érintik a dolgozók családját is, továbbá meg-nyilvánulnak a dolgozók részletes tájékoztatásában a szervezet dolgait és ter-veit illetõen. A demokratikus vezetés a döntési részvétel eszközén – gyakranillúzióján – át erõsíti a kötõdést és a bevonódást, a „svéd rendszer” ezek mel-lett még a kölcsönös munkatársi felelõsség, a személyes fejlõdési lehetõsé-gek, új problémamegoldási kihívások tényezõit is mozgósítja.

Az kétségtelen, hogy a kötõdés erõire minden munkaszervezetnek szüksé-ge van, többféle okból is. A szervezet és a dolgozó közötti puszta érdek-racionális viszony nehéz helyzetbe hozná – ill. gyakran hozza – a szervezetet.A legkonkrétabb munkafeladatokat ellátó szervezetekben nem szabályozhatóminden elõírásokkal és kontrollal, ill. ezeken át a jutalom és a büntetés eszkö-zeivel. A szabályozással lefedett magatartási, ill. tevékenységi elõírások egyrésze is kijátszható. A lefedetlen területeken alkalmi megoldások születnek,vagy a vezetés kér olyasmit, ami nem kötelezettség, vagy pedig a dolgozókmaguk teszik, amit kell. A köznapi szóhasználat ilyenkor gyakran beszélmunkamorálról, munkakulturáltságról, pedig tudjuk, hogy nem statikus tulaj-donságokról van itt szó, hanem inkább dinamikus lélektani relációkról a mun-kaszervezethez, csoportokhoz, pszichológiai gratifikációs módokhoz, ame-lyek oszcillálnak, változnak.

A munkaszervezetek rászorultságát a kötõdésekre néhány példával illuszt-rálandó megemlíthetjük, hogy maga a munkaerõ megmaradása is sokban függezektõl a kötõdésektõl, függ továbbá a munkahelyi jelenlét és aktivitás, mun-katempó de még inkább függ a szervezetet érõ váratlan feladatok és nehézsé-gek kompenzálásának lehetõségétõl és színvonalától, továbbá a szervezetiváltozás lebonyolódásától. Ezek egyszerû, szinte manufakturális szervezetek-ben is jelen lévõ gondok. Még a munkanélküliséggel küzdõ országokban is adolgozók jelentõs része nyugodtan otthagyhatná munkakörét és másutt jobbkörülmények közé mehetne, ha tisztán az érdekracionalitás vezérelné. Hanincs kötõdés, sokan és sokat vannak távol (betegállomány, szabadság stb. ré-vén), nem törik magukat, leszorítják a normákat, megrongálják az eszközöket(az ún. ipari vagy szervezeti vandalizmus az utóbbi évtizedekben mind többérdeklõdés és kutatás tárgya). Ha a munkaszervezet terhei megnõnek, kötõdéshiányában többlet-erõfeszítésre kevesen hajlanak, nem segítenek egymás

367


munkájában, nem törõdnek azzal, ami nem az õ dolguk. Minden munkaszer-vezeti változás szinte elkerülhetetlenül hoz még szabályozatlan helyzeteket,és ma a legtöbb szervezet szinte állandóan és gyakran, gyorsan, diszkonti-nuusan változik.

Még nagyobb a jelentõsége a kötõdésnek az alkotói munka, a kreatív tevé-kenység szempontjából, hiszen itt a feladatkörök gyakran csak nagyon lazánhatározhatók meg, ezért formálisan nehezen is szabályozhatók.

A kötõdést elõsegítõ folyamatok azokban a kommunikációs és emberi vi-szonyszférában mennek végbe, amelyeket a klasszikus, racionális szervezetimodell szempontjából feleslegesnek lehet mondani, és amit az új irányítási,vezetési formák befolyásolni és manipulálni igyekeznek. Lényegében a dol-gozóknak meg kell engedni bizonyos szükségleteik kielégítését, hogy cseré-ben kötõdni, involválódni tudjanak, és hogy saját erõforrásaikból szükségesetén adjanak, akár alkalmi többletmunka vagy „tûzoltás” formájában, akárpedig saját alkotó képességeikbõl. Lényeges momentum, hogy a „cserevi-szonyok” itt nem tudatosak, ezért egészen más gondolkodásmódot igényelezeknek a problémáknak a megértése és a kezelése, mint amilyen a szokásosvezetõi vagy kutatói munkakörben uralkodó és talán mondható, hagyomá-nyos értelemben szükséges is. Ha a vezetõ vagy a kutató ezeket a viszonylato-kat tudja befolyásolni, akkor ezt általában önkéntelenül és személyiségénekspontán kialakult tulajdonságaival teszi, és ha ezt a képességét fejleszteni pró-bálják, akkor érzelmi érzékenységét, kommunikációs készségeit, csoport-helyzetekben való viselkedését fejlesztik, tehát olyan vonásait, amelyek mint-egy „irracionálisak”. Ha sikerül a fejlesztés, akkor a hatékonyabb kommuni-katív magatartás általában nehezen verbalizálható lépéseken, megnyilvánulá-sokon át valósul meg, amelyeket inkább megérzés, sejtés irányít, semmint tu-datosság. Az említett új irányzatoknak az volt a fõ hibája, hogy a jó megfigye-léseket és a tapasztalatilag tisztázott, a szervezet, ill. vezetéselméleti szakem-ber számára konceptuálisan is megfogalmazható eljárásokat túlságosan is ra-cionális technikákká tették. Ezek azután nem mindig váltak be, esetenkéntmég rontották is a helyzetet. Mindegyikben veszélyt jelentett a kampánysze-rûség, alkalomszerûség, részlegesség, ami inkább hátrányos következménye-ket szül. A dolgozókra irányuló pozitív hatások (pl. megnövelt tájékoztatás,több döntési és aktivitási lehetõség stb.) elmaradása esetleg több feszültségetokoz, mint a kampány elõtti „standard” állapot. Különösen a demokratizmusabbamaradt kísérletei hatnak zavaróan, de az is nagyon gyakori, hogy a vezetõcsak hiszi, hogy most demokratikus, a helyzet rejtett összefüggései azonbanmás hatást gyakorolnak a dolgozókra, ebbõl érzik, hogy nem lehet komolyan

368


venni a vezetõ új viselkedési arculatát. Általában ahhoz, hogy a vezetõ mástudjon lenni ebben az „irracionális” magatartási vetületben, személyiségébenrészlegesen változnia kell. Ezért is történik a vezetõk képzése e téren nem-specifikus módon, személyiségfejlesztõ módszerekkel, kommunikációfoko-zó szituációkban.

A vezetõ számára szükséges képességeket, amelyek a kisfokú személyi-ségváltozásokon kívül fejlesztendõk, szakszerûen beleérzõ képességnek (em-pátia), a nem-verbális kommunikáció érzékelési és felhasználási képességé-nek, valamint a csoporthelyzetek érzékelési képességének szokták nevezni.Ezek lényegében hasonló lélektani folyamatokon át valósulnak meg, mind-egyikben közös az érzelmi rezonancia képessége a másik emberre, ill. az in-terperszonális helyzetre.

Az itt megmutatkozó pszichológiai szabályszerûségek részletezése messzevezetne, ezért csupán egyéb írásaimra utalok itt, elsõsorban az alábbi ötre: Aközvetlen emberi kommunikáció szabályszerûségei, Kommunikációelméletiszöveggyûjtemény I. kötete (Általános kommunikációelmélet), Az empátia –a beleélés lélektana, A vezetés pszichológiája – avagy a pszichológiai vezetés,és (László Jánossal közösen) Beszéd a szavak mögött.

A szükséges személyiségváltozások pl. a következõkre vonatkoznak: ér-zelmi gátlások feldolgozása, amelyek az érzelmi élményektõl való elzárkó-zást motiválják; rejtett kisebbségi érzések, amelyek a vezetõt a vezetõi szerepmögé való elbújásra ösztönzik; túlzott önértékelés, amely oda vezet, hogy azemberi szférában csökken a problémaérzékenység, önkritika, helyzet és ön-megfigyelési hajlam; bizonyos szükségletek – pl. feszültségek kivetítése más-ra, többnyire beosztottra – hárításos levezetési módja stb. Általában olyan tu-lajdonságokról van itt szó, amelyek a személyiségnek nem alkotják lényegirészét, bár elég gyakran elõfordul, hogy az emberi kapcsolatok szempontjábólhátrányos tulajdonság a karakter szerves része, ilyenkor a változtatás lehetõ-ségei csekélyek. A tapasztalat szerint a változás elemi formája: az önismeretfokozódása is hatékony lehet. A fel nem ismert tulajdonság, viselkedési reak-ció általában nem szabályozható, viszont ha valamilyen belátás születik errenézve, legalábbis bizonyos helyzetekben fennáll a szabályozás lehetõsége.Éppen ezért a vezetõképzõ módszereknek mindig van önismeretfejlesztõ,önismeretfokozó célkitûzése. Gyakran pl. önismereti technikák címén is hir-detik a fejlesztõ módszereket. Itt is hangsúlyozni kell, hogy nem annyira lexi-kális tudásról van szó az önismeretben, vagyis nem valamilyen explicit jel-lemrajz tudata alakul ilyenkor ki (a jellemrajz – pl. amit teszteredmény vagygrafológiai vélemény szokott adni – rendszerint inkább zavaró, „hamis tudati”

369


jellegû kognitív elem), hanem érzésekben kifejezõdõ belátás, szavakban ne-hezen összefoglalható tapasztalat a saját énrõl, saját személyiségrõl. Mindenfejlesztõ módszer lényegében a személyiség számára megnyitja az interper-szonális visszajelentések fokozott érzékelésének és felhasználásának útját, ezaz a mechanizmus, amelyen át az önismeret fejlõdni képes.

A mindennapi életben személyiségünk egyensúlyát általában azáltal tart-juk fenn, hogy elzárkózunk a személyközi visszajelentések olyan tartalmaitól,amelyek megkérdõjelezik a másik, a többi ember felé prezentálni kívánt ké-pünket önmagunkról. A viselkedés egyik vezérelve az önmagunkról keltenipróbált kép megerõsítése, szabályozása. Errõl részletesebben E. Goffmanmûve szól. Goffman egy másik válogatása korábban megjelent a MM Marxiz-mus-Leninizmus Fõosztálya kiadásában a Szociológiai füzetek sorozatban is.Az énképszabályozás, az „impression management” jellegzetes mechanizmu-sai adják a mindennapi értelemben vett karakter fõbb vonásait, hiszen általá-ban nem a személyiség valódi, elsõdleges munkamódjai a megfigyelhetõk,hanem ezeknek „szerkesztett”, az énképszabályozás jegyében módosított vál-tozatai. Más kérdés, hogy az énkép és az „énvalóság” diszkrepanciái bizonyosmértékig érzékelhetõk, és pl. a vezetõ szükséges empátiás készségének egyikmegnyilvánulási terepe éppen az, hogy belelát munkatársai ilyen – félig tuda-tos vagy éppen tudattalan – lelki folyamataiba és igyekszik ezeket is felhasz-nálni. Az énképszabályozási törekvéseken át ugyanis az emberek nagyongyakran manipulálhatók, pl. a prezentált énkép elfogadása, erõsítése általábankötõ erejû. A vezetõi önismeret egyik fontos része, hogy a vezetõ a saját ilyen-fajta belsõ folyamatairól is nagyobb tudatosságra tegyen szert. Ismét ki kellazonban emelni, hogy a szükséges tudatosság nem jelent szükségképpen, sõtáltalában sem, ide vonatkozó verbalizációs készséget. Valamiféle sejtést je-lent, hogy az ember ilyenkor „mire játszik”, milyen rejtett célt követ stb. Értékaz utólagos felismerés is, hiszen ez a korrekció záloga. Az emberi relációkbanáltalában nem a mozzanatosság a lényeg, hanem a folyamatosság (bár van-nak.éles helyzetek, amelyekben gyors döntések szükségesek, és amelyeknekazután irreverzibilisek vagy nehezen helyrehozhatók a következményei), és afolyamatosságba beleférnek hibák, melyeknek jóvátétele esetleg nagyobb lé-lektani effektusú, mintha a hiba meg sem történt volna. A sokat emlegetett de-mokratizmus pl. a korrekció lehetõségében sokkal inkább megtestesül, mint a– sokszor nagyon formális – hozzávagy beleszólási jogban.

Az „irracionális” emberi viszonylatok egyik nagyon fontos tere a csoport.A csoportok pszichológiájáról az utóbbi fél évszázadban nagyon sok ismerethalmozódott fel. Kiemelt kutatási terület az ún. csoportdinamika, ettõl a má-

370


sodik világháború utáni elsõ két évtizedben sok, gyakorlatilag felhasználhatóeredményt vártak. E kutatást teljesen eluralta az empirizmus, ami a folyama-tok, jelenségek redukcionista kezeléséhez vezetett, és így lassanként a kutatá-sok gyakorlati relevanciája elhalványult. A különbözõ alkalmazott csoportfo-lyamatok, kiváltképpen pedig a klinikai, személyiségváltoztató célú folyama-tok, majd pedig a különbözõ képzõ és fejlesztõ folyamatok tapasztalatanyagaazonban az elmaradást némileg pótolta. A csoportos együttlét sajátos hangu-latokat, rejtetten összehangolt érzelmi és kognitív folyamatokat (pl. közösfantáziákat, egymásba kapcsolódó asszociációkat stb.) mozgósít, a csoportpedig hosszú távon igen lényeges kötõerõt jelent a szervezetekhez, intézmé-nyekhez. A második világháború híres amerikai katonaszociológiai vizsgála-tai pl. kimutatták, hogy az együtt harcoló kiscsoport olyan óriási kötést jelenta hadsereghez, aminek erejéhez képest igen gyenge volt mindenféle ellensé-ges felvilágosítás vagy propaganda, és így pl. a német hadsereg esetében minda propagandát, mind pedig a tömegbombázások demoralizáló hatását a cso-portok kötõerõihez viszonyítva utólag jelentéktelen tényezõnek találták (S.Stouffer és munkatársai vizsgálatai: a The American Soldier és más kiadvány-sorozatokban). A csoportok légkörét, hangulatát igen lényeges tehát befolyá-solni (bár a munkaszervezetek kiscsoportjai sohasem mutatnak akkora kohé-ziót, mint az ún. totális intézmények), az említett E. Goffman koncepciója ezis (csoportjaié, pl. a harcoló hadsereg, ill. általában a hadsereg, a börtönök, ga-lerik stb. kiscsoportjai), és az ehhez szükséges csoportérzékenység, csoport-beli viselkedési készség a jó vezetõ egyik sajátossága. Itt lényegében az empá-tia és a nem-verbális viselkedés sajátos készségérõl van szó. A vezetõképzõtréningcsoportok javarészt a csoportfolyamatokra való érzékenyítések, továb-bá a csoportfolyamatok kezelésére nyújtott mintákon át hatnak. Ha egy-egymunkacsoportban sikerül megfelelõ pszichológiai légkört létrehozni, akkorez igen hatékonyan képes kötni a dolgozókat és pszichológiai erõforrásaikatmozgósítani. Lényegében a „munkahelyi légkör” fogalmában ez a közvetlenkiscsoportlégkör a legfontosabb (emellett – kissé a Human Relations irányzatfilozófiájára is utalva – természetesen nagyon fontos a munkahely hivatalos –a közvetlen munkacsoporton kívüli – struktúrájának lélektani bánásmódja is adolgozókkal, tehát a portától a személyzeti osztályig, az üzemen belüli szol-gáltatásokig, vagy egészen a legfelsõbb vezetõk viszonyulásáig).

Mindezek a témakörök az alkotó és kutató munkakörökben még lényege-sebbek. Ezekben a formális szabályozás lehetõsége csekély, az egyes dolgo-zók teljesítménye nehezen szabályozható. Az eredményességen, hosszabbtávú teljesítményen át megvalósulhat ugyan valamiféle szabályozás, de ez

371


meglehetõsen költséges és bizonytalan lehet. E munkakörökben általábanteamviszony,ok az uralkodók, a team itt többnyire fõleg egyenrangú szakem-berekbõl tevõdik össze, a Weber-féle bürokratikus modell szabályozási feltét-elei tehát alig állnak fenn. Ugyanakkor a szükséges kreativitás miatt nagy azinterperszonális folyamatok súlya. A csoporterõk jelentõsen fejleszthetik azegyes alkotók, ill. kutatók hatékonyságát, zavaraik esetében viszont ez a haté-konyság csökkenhet. Az ilyen munkakörökben különlegesen fontos lehet azinvolváció, fõleg olyan szervezetekben, ahol a kiemelkedõ teljesítményt nemtudják nagy anyagi elõnyökkel motiválni. Ilyen helyzetekben még nagyobb ajelentõsége, hogy a dolgozók lelkesek legyenek, érdekelje õket, amit csinál-nak, és sok szálon tudjanak egymással érintkezni és kommunikálni. Fontos ajátékosság, a munkában megnyilvánuló játszma jelleg, a fokozott kölcsönöstolerancia, egymás szeszélyeinek és idioszinkráziáinak elviselése. A jó kuta-tói teamben a munkakörhöz szükséges tennivalók motivációs forrásain kívülsokkal több egyéni erõforrás bevonása szükséges. A kutató vagy alkotó team-ben a vezetõnek sajátos katalitikus hatást kell betöltenie és ebben szinte telje-sen kommunikációjára van utalva. Természetesen lehetségesek kutatói tea-mek, amelyekben a vezetés erõsen formalizálható, pl. a vezetõ nagyfokú jár-tassága, tapasztaltsága, és a munkafeladatok kiszabhatósága révén (pl. na-gyobb számú fiatalabb munkatárs, nagy technikusi gárda vagy segédszemély-zet számára), ilyenkor az interperszonális folyamatok súlya kisebb lesz a ve-zetõi koncepció érvényéhez képest. Az alkotói, kutatói teamben is nagy jelen-tõségû a nem-verbális kommunikáció, amely akkor is élénk és jelentõs, ha averbális kommunikáció súlya nem annyira szembetûnõ. De általában a kom-munikáció nagyon erõteljes az ilyen csoportokban, szervezeti alegységekben,és ennek jelentõs része nem közvetlenül irányul a tevékenységre, ám – gyak-ran észrevétlen – áttételekkel mindig összefügg azzal és arra ki is hat.

372


60. Életmód, pihenés, kreativitása vezetõi és kutatói munkakörben

A vezetõk személyiségével már több évtizede foglalkoznak üzem és szer-vezetpszichológiai kutatások, és e témakörben annyi ismeret gyûlt össze,hogy a vezetõkre vonatkozó lélektani ismeretek külön diszciplínákat is alkot-nak már. Kizárólagosan ilyen ismeretek halmozódnak a vezetõk pszichológiaiképzése, személyiségfejlesztése területén, amely ma világszerte kiterjedt tár-sadalmi gyakorlat, túlnyomóan a klinikai lélektanból és a szociálpszichológi-ából átvett módszerekkel és tudományos koncepciókkal dolgozik, de vannakönálló módszerei is. Ilyenfajta ismeretek teszik ki az ún. vezetéstudomány(management science) egy részét is. Mind kutatási, mind pedig gyakorlati al-kalmazási szempontból létezõ, relatív önállósággal bíró tématerületnek te-kinthetõ a vezetéslélektan is.

Mindezek az ágazatok hangsúlyozzák, hogy a vezetõ személyiségénekigen nagy jelentõsége van a munkaszervezetben. Sokszor ez a jelentõség meg-határozó, különösen olyan szervezetekben, amelyekben az emberi tényezõnagy szerepet játszik, ill. amelyekben a végtermék szellemi jellegû vagy em-beri viselkedésváltoztatásból áll, vagy emberben nyilvánul meg (iskola, kór-ház, katonaság stb.). Az is nyilvánvaló már e diszciplínák nyomán, hogy a ve-zetõ nem csupán önálló munkaszervezetek csúcsvezetõit jelenti, bár ezek avezetõk az igazán meghatározók, de a vezetés alsó rétegeit is. A modern szer-vezetszociológia megalapítója, Max Weber német szociológus már régen leír-ta, hogy a munkaszervezetek optimális modellje a hierarchikus kommuniká-ciós rendszer, amelyben a mûveleti folyamatokkal, a termeléssel kapcsolato-san információk áramlanak, mégpedig jelentések felfelé és utasítások lefelé.A felfelé menõ információk sûrûsödnek és absztrahálódnak, az utasítások vi-szont elvontan indulnak és folyamatosan konkretizálódnak. A modellben nemnehéz felismerni a homeosztatikus szabályozás modelljét, a felfelé áramló in-formációk nyilvánvalóan feedback szerepet töltenek be. Itt kell megjegyezni,hogy az élõ rendszerek strukturális és mûködési modellje is hasonló törvény-szerûségeket követ, csak bonyolultsági nagyságrendjében mutat sajátosságo-kat (eltekintve természetesen most ezeknek a rendszereknek morfogenetikusképességeitõl és az ezekhez szükséges pozitív visszacsatolásos szabályozási

373

60. Életmód, pihenés, kreativitás a vezetõi és kutatói munkakörben

mechanizmusaitól). A szervezetekben egy szint is kiemelhetõ és tekinthetõ al-rendszernek és ebben a szintben is kinagyítható a vezetõ szerepe. A valóság-ban az. egyes hierarchikus szintek vezetése lehet a szervezet szempontjábólnagyon fontos, egyes alrendszerek jó mûködése pl. ellensúlyozhatja a vezetés(akár vezetõ(k)rõl beszélünk, akár az ún. management alrendszerrõl) gyengé-it.

A szervezetekre vonatkozó kutatások ma mindinkább figyelmet fordítanaka szellemi alkotó, ill. a tudományos kutató szervezetekre, ill. szervezeti egysé-gekre. Ezeken belül sajátosan jelentkeznek a vezetés feladatai és problémái.Mindinkább terjed az a szemlélet is, hogy a lényeges kutatókat mint vezetõketértelmezzék és vizsgálják. Ezt a szemléletet az a gyakorlati tény is támogatja,hogy bizonyos speciális kutatásoktól eltekintve a legtöbb tudományos alkotóteameket vezet, mégpedig interdiszciplináris teameket, legalábbis minimáli-san a technikai infrastruktúrához tartozó foglalkozásokat magába foglaló tea-meket (gépírónõ, asszisztens, mûszerész, karbantartó stb.). Az eredmények eteamek optimális mûködésétõl függnek, ez pedig a vezetõtõl. Megjegyzendõ,hogy azok a kutatások is „teamesednek”, amelyek hagyományosan egyéni jel-legûek voltak, pl. a matematikusoké, az elméleti fizikusoké vagy biológuso-ké, vagy akár a filozófusoké (számítógép, modellezés, szakirodalmi elemzés,dokumentáció stb. munkaerõszükségletei). Az alkotó kutatók számára fonto-sak az azonos szakmájú munkatársak, köztük a fiatal kutatók tevékenységei,különbözõ adatok szerint a vezetõ kutató, ill. a team kutatási hatékonysága éskreativitása függ a kutatótársakkal folyó kommunikáció szakmai és pszicho-lógiai színvonalától és jellegétõl, arányos ezzel.

Jogosult tehát bizonyos szempontokból együttesen vizsgálni a vezetést és akutatást, kiváltképpen a vezetõ és a kutató személyisége szempontjából, ill. akutatás terén vezetõ emberek személyiségét illetõen, hangsúlyozva, hogy eznagyon sokakra, egyszerû kutatási teamek, csoportok irányítóira is vonatkoz-tatható. A kutatóvezetõ csak abban különbözik lényegesen a szervezeti veze-tõtõl, hogy nem áll annyira a napi döntési szükségletek, ill. a hosszú távú, koc-kázatos döntések folyamatos stresszterhelése alatt. Ám nagyon sok kutatómunkahelyen a kutatási tevékenység folyamatos, mintegy munkaszervezetijellegû, ilyenkor még ez a különbség is csökken vagy elenyészik (pl. kémiai,biológiai, mûszaki kutatólaboratóriumokban, ill. intézetekben).

A vezetõ és a kutató személyiségének problémái közül két olyan arculatotállítanak a modern vizsgálatok reflektorfénybe, amelyek a kreativitás szem-pontjából, és általában a vezetõi eredményesség szempontjából lényegesnekbizonyultak. Mindkettõ olyan természetû, ami a vezetõi köztudatban nem is-

374


mert, vagy nem nyilvánvaló, jelentõségében nem világos. Egyik a vezetõiéletmód, pihenés és egészség kérdésköre, a másik a játék, a képzeleti tevé-kenység és a belsõ vágy és indítékvilág mélyebb megismerésének problemati-kája. Mindkettõ olyan jelenségcsoport, aminek ma általában nem tulajdoníta-nak szerepet, és amit irracionálisnak, a vezetõi beválással vagy a kutatói alkal-massággal és sikerességgel összefüggésben nem állónak tekintenek. Mind-kettõvel kapcsolatosan azonban ma érdekes fejlesztési perspektívák kínálkoz-nak.

A fizikai és lelki egészség kérdését ma a vezetõ és alkotó, kutató emberszempontjából fontosnak látják. Általában a fizikai és lelki erõnlét és alkal-masság (fitness) magas foka korrelál a vezetõi és kutatói hatékonysággal. Errevonatkozó adatok már a harmincas évek pszichológiai és szociológiai kutatá-saiban felmerültek, pl. Terman és munkacsoportja amerikai vizsgálataiban avezetõk fizikai egészségét fontos korrelatív tényezõnek találta a sikeresség-ben. Ebben az idõben pedig inkább Alfred Adler ún. kompenzációs elméletevolt a divat, amely a kreativitást és a nagy szellemi teljesítõképességet fizikaivagy lelki gyengeség vagy betegség túlkompenzációja eredményeként fogtafel. Kétségtelenül vannak esetek, amikor valamilyen – korán, fiatal korbanönismeretileg észlelt – gyengeség ellensúlyozásának vágya és következetestörekvése adja a nagy teljesítményekhez szükséges késztetésenergiákat. De ezcsak az esetek kisebb részében fordul elõ. A nagyobb gyakorisága annak van,hogy a szervezet vagy a pszichikum diszharmóniája nem halad meg bizonyosátlagos fokot (ez az átlagos patológia majd a következõ kérdéskör szemszögé-bõl ismét elõkerül és abban a kontextusban szólunk róla); és ez lehetõvé teszi,hogy a vezetõ, alkotó, kutató belsõ figyelmét ne kösse le testi diszkomfort-érzés vagy belsõ pszichikus feszültség. Ez azonban ma inkább véletlenszerû-en alakul ki, a vezetõi, kutatói munkakörökben nincs a megfelelõ életmódnak,pihenésnek, kikapcsolódásnak tudatos kultúrája. Pontosabban úgy kellenemondani, hogy nincs egészséges kultúrája, mert kultúrája – vagyis antropoló-giai értelemben: kialakult hagyomány és divatrendszere van, bizonyos sza-badidõ eltöltési módok divatosak a vezetõk körében, ám ezek elsõsorban fo-gyasztási, ill. státusdemonstrációs jellegûek, ritkán élvezik õket igazán, nohaönmagukban lehetnek élvezetes dolgok és valódi kikapcsolódás eszközei (va-dászat, utazás, lovaglás, sízés stb: – ismeretesek ezeknek a konzumarculatai).Az egészséges életmódi kultúrában elõtérben van a pihenés, szabadidõeltöltésélményarculata, érezhetõ a fizikai vagy szellemi erõnlétfokozó effektus. Bárnagy jelentõségû az erõnlét, ill. a pihenés, az életmód nem redukálható erre,része ennek a társaság és az emberi kapcsolatok igénybevétele is. Ide tartozik

375


a szexualitás is. Mindezeknek gyakran a mennyiségi arculata az irányadó aszemélyiség önvezérlése számára, vagyis úgy érezheti valaki, hogy megfelelõmértékig van társaságban, megfelelõ emberi kapcsolatokban él és jó a nemiélete, miközben a valódi élménykvalitások felõl nézve komoly hiányosságoklehetnek. Társasági és baráti viszonyok lehetnek nagyon felszínesek, látszat-szerûek, formálisak és a szexualitásból is hiányozhat a megfelelõ kommuni-káció és a lélektani találkozás a partnerrel. Itt is nagyon sokszor válik uralko-dóvá a konzumarculat, a lényeges az lesz, hogy milyen (milyen jelentõs, fon-tos) a társaság, a barát és milyen jó külsejû és irigylésre méltó a partner. Majdkésõbbi összefüggésben kerül elõ, hogy a vezetõk, alkotók egy részében gya-kori az emberi relációk és a szexualitás teljes elhanyagolása is a munkára valóbeszûkülés jegyében.

A fogyasztói attitûd, a külsõ értékek preferenciája az élményekkel szem-ben rendszerint arra a mentalitásra vezethetõ vissza, ami a tehetséges, ambici-ózus – tehát vezetésre, kutatásra, alkotásra alkalmas – emberekben kialakul,kifejlõdik. Ezt a mentalitást teljesítményorientációnak szokták nevezni, mivellényege a társadalmilag, ill. a társas térben elismert teljesítmények hajszolása.Ez iskolában, munkaszervezetben célszerû viselkedésmód, éppen ezt akarja ajutalmak és büntetések szabályozórendszere létrehozni az emberekben. A tel-jesítményt azonban demonstrálni kell, és ehhez szükséges bizonyos extro-verzió. Itt érintkezik a fogyasztói mentalitás a teljesítményorientációval, a lát-ványos fogyasztás (a Thorstein Veblen-féle „conspicuous consumption”)egyfajta teljesítmény, ill. annak jelzõje. Ezt fejezi ki Vance Packard már ná-lunk is közhasznúvá vált „státus-szimbólum” fogalma. A teljesítményorientá-cióval szükségszerûen együtt jár a vetélkedés, ugyanis a teljesítmény mindigviszonylagos, mások teljesítménytörekvése interferál a miénkkel. Sok eset-ben a teljesítmény éppen a riválisok feletti fölény. Így jelentkezik ezután,hogy nem belsõ szükségletbõl, de mégis nagy motivációs erõvel törekszik va-laki vadászatra, lovaglásra, fáradalmas külföldi útra (idõrõl idõre átéljük en-nek speciális divatjait, pl. a hetvenes évek elején Spanyolország, második fe-lében Amerika, a nyolcvanas években Japán és Kína, ahová a „menõknek” elkellett jutniuk), szeretõre vagy alkalmi szexuális partnerre. A teljesítményori-entációnak számos hátránya van, egyrészt a belsõ erõforrások kizsákmányolójellegû igénybevételére sarkall. Elõbb-utóbb eljuttatja a személyiséget a be-szûküléshez és a teljesítmény területének szinte kizárólagos mûveléséhez.Ekkor többnyire kényszerszerû és nem belsõ örömet adó a tevékenység. Öröma sikerbõl, a rivális legyõzésébõl, a teljesítmény elismerésébõl ered.

376


E beszûkülés kényszeres, szenvedélyszerû tevékenysége már a köztudat-ban is feltûnt, így pl. az amerikai köztudatban elterjedt a „workaholic” fogal-ma. Ezt már újságokban is olvashatjuk, ez azt jelenti, hogy valaki úgy dolgo-zik, olyan rabságos szenvedéllyel, mint ahogyan az alkoholista iszik, ésugyanúgy elhanyagol érte mindent. Fõleg a család, ill. a házasság elhanyago-lása gyakori, de ennek következménye a barátok és a pihenési szokások fel-adása is, amirõl szóltunk.

Másrészt a teljesítményorientáció hátránya a személyiség sebezhetõségé-nek fokozódása. Megnyilvánul ez a kimerülés gyakoriságában, ami miatt ser-kentõszerek használata nem ritka, ilyen serkentõ és egyben relaxáló szer az al-kohol, amely a vezetõk, kutatók körében többnyire rendszeres fogyasztás tár-gya, de ilyen a dohányzás és a kávézás is, de megnyilvánul bizonyos pszicho-szomatikus betegségek gyakoriságában is. A teljesítményorientált személyi-ség leírása szinte hajszálra megegyezik az ún. A-típusú viselkedésminta, ill.személyiségvonás leírásával, amelyet a szívinfarktus hátterében találtak meg,pszichológiai oki tényezõként. Nagyon érzékeny a személyiség a sikertelen-ségre is. Mivel az önértékelés a teljesítmény függvénye a teljesítmény elmara-dása nagy meghiúsulás, kudarc. Különféle kompenzációk indulnak megilyenkor, neurotikus vagy depresszív reakciók gyakoriak. Ugyanakkor a telje-sítményorientáció általában elõfeltétele annak, hogy valaki eljusson a vezetõivagy kutatói élethelyzethez, hiszen a szükséges ismeretek és készségek meg-szerzése többnyire csak a teljesítménymotiváció hajtóereje révén lehetséges.Mintegy dialektikus ellentmondás feszül tehát itt. Mindenesetre ennek kihatá-sai a vezetõi eredményességet, alkotóképességet jelentõsen zavarhatják, eb-bõl eredõen komoly életmódbeli hibák alakulhatnak ki, a személyiség mint-egy önmaga zsarnoka és rabtartója lesz. Különösen az idõ és az idõgazdálko-dás terén mutatkozik ez meg.

A másik problémakörrel ez úgy függ össze, hogy a teljesítményorientáció-val általában racionalitás, gondolati túlsúly, érzelemtelenítés jár. Ehhez kap-csolódik az emberi kapcsolatok elhanyagolása is, a személyiség mintegyvisszavonja a térrõl energiáit. A kapcsolatok lényege ugyanis emocionalitás,ha úgy tetszik, irracionalitás, tehát más, mint a domináns beállítódás tárgya.Ugyanakkor egy ponton túl, miként az életmód és szabadidõ-felhasználás, ill.általában idõfelhasználás – tekintetében is történik a teljesítményorientáció-val, a racionalitás is túltengõvé válik, és végül inkább nehezíti a vezetõi és ku-tatói munkát, csökkenti az eredményességet. A vezetõi, menedzseri tevékeny-ség hatékonyságához ugyanis kell az emberi kapcsolatok érzékelésének ké-pessége és a kommunikáció sajátos készsége. A kreativitáshoz pedig szüksé-

377


ges a játékosság, a fantázia, a belsõ vágy és indítékvilággal való bizonyosfokú szembenézés. Más szavakkal, kell a tevékenység és a személyiségnem-racionális oldalainak mûködése és fejlesztése is. Az elõzõ problémakör-rel sok a csatlakozási pont, ugyanis a helyes életmód és pihenés általábanugyancsak magával vonja a játékot, mint a személyiség tevékenységbe valóinvolválódásának és belefeledkezésének eszközét. A kreativitás szempontjá-ból a játék az összefüggések, feltételek, akciós stratégiák változtatásának ru-galmas készségét, a kombinációk szaporítását, a nehézségek és akadályok an-ticipációját fejleszti. Különösen nagy a fantázia szerepe, a fantázia ugyanis lé-nyegében sajátos szimuláció, belsõ modellképzés, a valóság tesztelésénekmódja, amely a racionális, szakszerû problémamegközelítés hipotézisgenerá-toraként is szolgál. Jól ismert, hogy felfedezésekben, bizonyos eredmények-ben milyen nagy volt a fantáziatevékenység szerepe. Gyakran a képzeleti fo-lyamatok jelentõsége öntudatlan marad, de ezek a folyamatok mindig mûköd-nek. A racionalitás túltengése nem szünteti meg ezeket, csak észrevételüket,felhasználásukat nehezíti vagy teszi lehetetlenné. A belsõ hajtóerõk, erõfor-rások szempontjából fontos, hogy a vezetõ vagy kutató számot vessen vágyai-val és törekvéseivel, mégpedig ezek ellentmondásosságát, diszharmóniáit isfigyelembe véve. E területre is többnyire fantáziákon át vezet az út, és ha vala-ki megismeri saját idioszinkráziáit, idõnként jobban tudja tudja serkenteni,stimulálni magát. Helyenként mintegy „be kell számítani” helyzetekbe fel-adatokra való felkészülésekbe, nehéz emberi problémákba, konfliktushelyze-tekbe a személyiség különféle gyengéit. Itt említendõ a már érintett kérdés, amindennapi, átlagos neurózis jelensége, az a tény, hogy nincs abszolút lelkiegészség, mint ahogyan tulajdonképpen fizikai sincs, hanem kisebb-nagyobbzavarok és az ellenük ható szabályozási erõk egyensúlyi állapotai vannak (ezszemléletileg, lélektani ismeretek nélkül is belátható, egyszerûen vonatkoz-tatva a rendszerelméleti paradigmát a személyiségre). Így tehát mindennapiélményvilágunkban, viselkedésünk vezérlésében mindig vannak zavarok éshibák, ezek mélyebb összetevõit megismerve viszont ezeket részben jobbanlehet ellensúlyozni olyan helyzetekben, amikor hatásuk nagyon hátráltató le-het, részben rendellenes erõit fel lehet használni bizonyos lelki célokra.

A rövidség kedvéért neurotikusnak nevezett belsõ „alvilág”, zavarszféraismerete a kreativitás fokozásán kívül azért is fontos, mert az emberi erõfor-rások mozgósításában is nagy szerepet játszik ez a terület, és a másik embermintegy irracionális viselkedési vagy átélési problémáinak megértéséhez avezetõ saját vágy- és késztetésrendszerének jobb megismerésén át vezet az út.Errõl is a késõbbiekben lesz szó. A mai vezetõ, ill. teljesítményorientált értel-

378


miségi egyszerûen nem hajlandó tudomást venni az ember irracionális dimen-zióiról, ezeknek megnyilvánulásait valamilyen hibának, akaratgyengeségnekértelmezi, és ezekre mindig valamilyen túl racionális programot kínál megol-dásként.

Sajátos helyzet alakult tehát ki korunkban, a szakmai képességek és isme-retek optimális mértékén kívül, ill. túl kirajzolódik olyan tulajdonságok szere-pe, melyek eddig nem tûntek jelentõsnek. Az új megvilágítás lényeges követ-kezménye, hogy a szakmailag érettnek, fejlettnek mondható vezetõ, ill. kutatóemberileg további fejlõdésre, fejlesztésre szorul. Ezek az új ismeretek éppenannak jegyében alakultak ki, hogy e téren sokat lehet segíteni a vezetõknek ésaz alkotóknak, különféle módszerek terjedtek el erre. Mindezek lényege,hogy a vezetõk, kutatók és alkotók önmagukkal való foglalkozásra kénysze-rülnek, erre kapnak ösztönzõ impulzusokat, rendszerint csoportos közegben.E módszerek a vezetõképzésnek már kezdenek részeivé válni. Még a kutatókilyenfajta képzésének gyakorlata nem széles körû, ennek talán az az oka, hogya kutatók körében még eleven a tehetség mítosza (ami korábban a vezetõk kö-zött is jellemzõ volt). Ez látszólag racionális, de lényegében igazi irracionálisjellegû, ontologizáló elképzelés, a köztudati hagyomány terméke (sokkal irra-cionálisabb, mint azok a jelenségek, amelyekre a jelzõt korábban alkalmaz-tuk, az érzelmi, indulati, képzeleti folyamatokra), amely megakadályozza,hogy a személyiség vizsgálja önmagát. Az önértékeléshez, önbizalomhozfenn is kell tartani annak hitét, hogy e tehetséggel a kutató, alkotó rendelkezik.Hiszen ha ebben kételkedni kezdene, akkor saját alkalmatlanságát helyeznékilátásba (mint ahogyan vetélytársaira vonatkoztatva a tehetség hiányát, egy-ben jelképesen el is tanácsolja õket a pályáról). A tehetség pedig mai ismere-teink szerint sokkal kisebb mértékben veleszületett képességtöbblet, sokkalinkább a felkészültség, a megfelelõ motiváltság (természetesen bizonyos fo-kig teljesítménymotiváltság); valamint a megfelelõ életmód, ill. játék- és fan-táziakészség (jobbféltekeiség”) optimális aránya. Hozzátehetjük, hogy meg-felelõ szerencse mellett, hiszen nagyon sok külsõ tényezõtõl is függ, hogy a„tehetség” mennyire igazolódik vissza a konszenzuálisan elismert teljesítmé-nyeken át. A tudománytörténetben vagy a mûvészettörténetben nagyon sok-szor elõfordult, hogy valaki élete végéig „tehetségtelen” maradt, csak késõbbderült ki, hogy nagyon is tehetséges, csak korának és környezetének értékíté-letei ezt nem fedték fel.

A vezetõi, kutatói racionalitás érzelmi ellenállást mozgósít a most jelzettproblémakörrel szemben, ezért a fejlesztés a pszichoterápiához hasonló esz-közökkel történik, hasonló lélektani mechanizmusokon át. Ezért van pl. nagy

379


jelentõségük a csoportos kereteknek, ugyanis egymáson, egymáson át jobbanmegismerik magukat az emberek. A kölcsönös kommunikáció fontos vissza-jelentéseket szolgáltathat ehhez. Nem véletlenül szerepelnek a fejlesztõ gya-korlatokban szimulációs és vetélkedõ játékok, ill. játékos tevékenységfor-mák, fantáziát igénybe vevõ feladatok. A tapasztalatok szerint a játék és a fan-tázia elfogadása könnyebb, mint a saját neuroticizmusé, és mint a saját élet-mód, idõtöltési viselkedésrendszer felülvizsgálata. A különféle önismeretigyakorlatok (többnyire csoportgyakorlatok) általában a diszharmóniás tulaj-donságokba közvetítenek bizonyos betekintést. Az életmód, a teljesítmény-orientáció túlzásai és ellentmondásai azonban eddig kevéssé kerültek elõ,ezekre most kezd figyelem irányulni.

Mindenesetre egyre nyilvánvalóbb, hogy a munkaszervezetek emberi erõ-forrásainak fokozottabb igénybevétele terén az elsõ kínálkozó lépés a vezetõkalkotók, kutatók – az említett módon a vezetés képletében bevonható fogalmikeretben értelmezve – életmódjának és személyiségének változtatása, fejlesz-tése. A cél azért fontos, mert a viszonyok megértése a vezetõben, kutatóbanönmagában is fejlesztõ erejû, katalitikus hatású lehet, megindulhat bizonyosbefelé forduló, önvizsgáló érdeklõdést, majd pedig felkeltheti az igényt a fej-lesztõ gyakorlatok, feladatok, kurzusok iránt.

E vázlat a leírtakat alapnak, kontextusnak veszi, inkább a szóba került lé-lektani mechanizmusokat emeli ki jobban, a szabályszerûségeket példákkalillusztrálja. Hivatkozik számos pszichológiai kísérletre, elméletre, az ezekkelkapcsolatos szakirodalmat (sajnos elsõsorban angol, kisebb mértékben német,francia, spanyol nyelven jelent meg ilyen irodalom, de gyarapodik a hazai ki-adványok száma is) érdeklõdés esetén felajánlja az elõadó. Célszerû lenne, haa beszélgetés és a vita kapna nagyobb hangsúlyt és nem a hagyományos elõ-adás, lényegében ez a szöveg a párbeszéd és a diszkusszió megkönnyítését kí-vánja szolgálni.

380


VI.FOGLALKOZÁSOK,

PROBLÉMATERÜLETEK,KISEBBSÉGEK

B) HIVATÁSOK

61. Az újságírók lelki egészsége

Tizenöt éve elmúlt már, hogy Kóródi Mária dr. – az újságírók orvosi szol-gálatának akkori, még viszonylag új vezetõje – felkérésére elkezdtem rendel-ni a MUOSZ orvosi rendelõjében hetente egyszer. Azóta ez a rendelés folya-matosan tart és mind több újságíróbeteg keres fel munkahelyemen is, rendelé-si idõn kívül.

Eleinte fõleg küldték hozzám a betegeket, fõképp neurotikus eseteket, hi-szen mint pszichoterapeuta kezdtem meg a rendelést. A súlyosabb pszichiátri-ai eseteke;, a krónikus alkoholistákat vagy az idegrendszeri károsodással isjáró kórképeket inkább a társadalombiztosítás újságíró tagozatának más szak-orvos munkatársai látták el. Késõbb e súlyosabb problémák közül is mindtöbb került hozzám, fõleg alkoholisták. A másfél évtized során biztosan meg-fordult nálam vagy ezer újságíró-biztosított, ennek nagyobb része aktív újság-író, és néhány százzal volt alkalmam olyan behatóan foglalkozni (részbenjáróbetegként, részben az általam vezetett pszichoterápiás osztályon), hogyreflektorfénybe kerültek a munkahelyi viszonyok, a szakmai ambíciók, az új-ságírói identitás kérdései is.

Így azután látszólag illetékes lennék, hogy az újságírók lelki egészségérõlbeszéljek. Hiszen tapasztalatom van a problémáról elég.

Valójában nagyon nehéz errõl érvényes véleményt alkotni. Nehéz az álta-lánosítás. Még nagy szociológiai vagy pszichiátriai intézeteknek is nehézegy-egy foglalkozási réteg vagy egy-egy település lelki egészségérõl nyilat-kozni, még akkor is, ha teljeskörû felmérést végeztek, bár erre nagyon ritkánvan mód. Települést még könnyebb vizsgálni, ilyenkor csak az a dilemma, holhúzzák meg a normális és a kóros határát. (E téren a pszichiátriában nagyonkülönböznek a felfogások, ismerünk olyan kutatást, amely a lakosság 83%-áttekinti pszichésen betegnek és kezelésre szorulónak, de vannak eredmények,amelyek számottevõ betegséget „csak” a lakosság kb. 15%-ában találtak; alegújabb amerikai felmérés szerint az ottani lakosság 13%-a szenved súlyospszichés betegségben, ezen belül a lakosság 5%-a alkoholista, és élete során alakosság 24%-a, tehát kb. egynegyede betegszik meg súlyosabban.) Foglalko-zási réteget azért nehéz vizsgálni, mert nagy a kiválasztódás szerepe. Vannakpályák, ahová éppen lelkileg labilisabb emberek mennek. Ott nem azért több alelki beteg vagy a problémás viselkedésû ember, mert a pálya különösen meg-

382


terhelõ, hanem azért, mert eleve több a pályán a sérülékeny vagy kóros szemé-lyiség. De vannak az általánosításnak módszertani hibaforrásai is. Régi pszi-chiátriai mondás, hogy az a lelkileg egészséges ember, akit a pszichiáter mégnem látott. Ez a paradox állítás annyiban igaz, hogy akit lát, abban a pszichiá-ter hajlamos tünetet felfedezni, és ha egy-egy réteget vagy csoportot vizsgál, atünetek felnagyulnak, elõtérbe kerülnek. Más foglalkozási ágazat vagy cso-port így egészségesebbnek látszik, a vizsgálatról pedig kórosabb kép alakulki. Korszerû kutatások ezért mindig kontrollcsoportot is használnak, mégpe-dig a vizsgált népességgel összehasonlítható csoportot. Orvosok lelki egész-ségének vizsgálatakor ügyvédeket vagy mérnököket szoktak összehasonlítás-ként ugyanazokkal a módszerekkel és ugyanolyan szempontok szerint vizs-gálni. Nyilvánvaló, hogy orvosokat mezõgazdasági lakossággal hiba volnaösszemérni, hiszen más az életmód, a társadalmi helyzet, más a munka jelle-ge, még a lakóhelyi megoszlás is igen eltérõ.

Arra a kérdésre tehát, hogy milyen az újságírók lelki egészsége, igazábancsak vizsgálattal lehetne válaszolni. Nem lenne könnyû kontrollcsoportot setalálni. Kivel lehetne összehasonlítani az újságírókat? Színészekkel, mûvé-szekkel? Írókkal? Netán a pártapparátus dolgozóival vagy államigazgatásidolgozókkal? Felmérési módszerekben járatos szociológusoknak is fogas kér-dés lenne ez, különösen ha a kontrollcsoportot életkori összetételhez, a nemekarányához, a családi állapothoz stb. igazítani kellene. Az újságírókkal kapcso-latba kerülõ pszichiáternek még azt a szempontot is tekintetbe kell vennie,hogy minden újságírót érint-e a biztosítás (valószínûleg nem, pl. a vidéki új-ságírókat most kezdték csak bekapcsolni az ellátásba, de ha a jogosultságukteljes körû is, várható; hogy nem tudják egykönnyen elérni a fõvárosban dol-gozó szakorvosokat, a budapesti tapasztalatok körébõl ezért õk nyilván java-részt kiesnek). Ezután már „csak” az kérdés, a biztosítottak táborának valódimintáját, reprezentatív részét látta-e, nem volt-e valamilyen sajátos kiválasz-tódás (pl. fõleg enyhébb esetek jelentkeztek, fõleg bizonyos korosztály jelent-kezett, több különleges probléma bukkant fel az illetõ orvos szakterülete vagyszemélyes ismertsége miatt stb. Így pl. esetemben bizonyos, hogy több szexo-lógiai probléma és több öngyilkosságveszélyes állapot csapódott ki nálam,mint az újságírók számára mûködõ szolgálat többi idegorvosánál). Még ez-után is megkérdõjelezhetõ minden vélemény, jól látta-e valaki, amit látott, jólítélte-e meg tapasztalatait.

E sorok írójának benyomásait még ez a megkérdõjelezés is fenyegeti, hi-szen nem „igazi” pszichiáter. Az igazi pszichiáter ma minden pszichiátriai be-tegséget örökletes eredetûnek tart. Ezt tehát az ember génjében hordozza. A

383


betegség kockázata olyan, mint az ismeretlen idõzítésû bombáé. Egyszer csakrobban. A mai pszichiátria nem sok jelentõséget tulajdonít az életkörülmé-nyeknek, foglalkozásnak, a személyiséget érõ külsõ hatásoknak, ezek „nem-specifikus stressztényezõk”, amelyek persze nagy mennyiségben és intenzi-tásban elõbbre hozhatják a sebezhetõ személyiség dekompenzációját. A maipszichiátria számára az a kérdés, hogy egy-egy foglalkozás lelkileg veszé-lyeztetõ-e, csak annyiban értelmes, hogy a magával hozott kóros hajlam, sérü-lékenység mellett elviselhetõe a szakma stressze, vagyis a hajsza, idegeske-dés, izgatott várakozás, kockázatvállalás, konfliktus stb., és hogy ez a stressztöbbe vagy kevesebbe, mint más szakmáé. Korunk igazi pszichiátere ezértnem is nagyon törõdik azzal, hogy a beteget mi érte, hanem az érdekli, volt-e abetegnek már korábban is hasonló állapota, volt-e családban pszichiátriai be-teg. A nehéz körülményekre, krudélis fõnökre, rossz munkahelyi légkörre pa-naszkodó beteget tudományos szinten úgy szokták elkönyvelni, hogy látható-an kórosan érzékeny személyiség, belõle ered a sértõdékenység (a “szenzitivi-tás” – a pszichiátriának ezerszámra van ilyen jófajta megjelölése mindenreraktáron, ékes görög és latin, újabban angol: “borderline”, “unstable” stb. ki-fejezések formájában); õ termeli maga körül a konfliktusokat, õ áraszt állandóelégedetlenséget. Az érv az szokott lenni, hogy azonos körülmények közöttugyanazon fõnök alatt még 15 ember dolgozik, és azoknak nincs ilyen bajuk.Vagy: másnak is beteg a gyereke, rossz a férje, kikapós a felesége, mégsemiszik miatta…

Ezzel a szemlélettel nem tudok egyetérteni, és ugyan elismerem, hogy van-nak genetikai tényezõk a pszichiátriai betegségekben, a személyiség egészsé-gének vagy kórtanának meghatározóját a nevelõ család légkörében, a szemé-lyiséget fejlõdésében formáló interperszonális hatásokban látom, majd pedigazokban a karaktervonásokban, ambíciókban, célokban, amelyek jegyében aszemélyiség felnõttkorban önmagát fejleszti és szervezi, továbbá azokban azemberi kapcsolatokban és szervezeti (többnyire munkaszervezeti) viszonyok-ban, amelyekben felnõttként él. Ilyen értelemben azt a foglalkozást, amelybena személyiség önmagát megvalósítani szeretné, és amely nem csupán „meló”számára, hogy a bér mint a munkaerõ ára” segítségével megélni tudjon, azt lé-lektani lényege szempontjából fontosnak és lelki betegségeiben is tényezõnektartom. Az újságírást (és itt kell kiterjesztenem a fogalmat, mert az újságíró-biztosítás is részben így teszi: a rádiós és televíziós munkát) pedig félig-med-dig hivatásnak is érzem, hiszen azt nem lehet mondani, hogy különösebbenmegfizetett munka lenne. Legalábbis fõ munkaként. Ha az újságíró nem fele-ség vagy jobban keresõ hitves férje, akkor a mai értelmiségi életkörülménye-

384


ket biztosító jövedelemhez csak akkor jut, ha még különmunkát is vállal, kü-lönféle lapokba dolgozik. Nehogy a hölgyek megsértõdjenek, a „feleség” stá-tushoz is hozzá kell tenni, hogy többnyire munkaidõn kívüli tevékenységgelszerzett – jó jövedelem is kell, hogy valaki beérhesse azzal, amit újságíróimunkájáért kap, és nem ritkák azok az újságírónõk, akik keményen dolgoznakazért, hogy családjuknak, gyermekeiknek megfelelõ életszínvonalat biztosít-hassanak.

Az újságírói foglalkozást – vagy az elõzõ gondolatokból extrapolálva: hi-vatást – lelki egészségben és betegségben egyaránt fontosnak tartom. Így te-hát az újságírók lelki egészségérõl mégiscsak összefoglalom véleményemet,hiszen az elmondottak alapján a sokféle hibalehetõséget az olvasó ellenõriznitudja, és ez a következõ:

Az újságírók valóban veszélyeztetettebbek a lelki egészség szempontjából,mint más értelmiségi foglalkozás mûvelõi. Ez egyben sajnos a fizikai egész-ség fokozottabb veszélyeztetettségét is jelenti, hiszen ma már tudjuk, hogy apszichés betegségek együtt járnak a pszichoszomatikus betegségek, különös-képpen a szívkoszorúérbetegségek nagyobb gyakoriságával. A veszélyezte-tettség több körülménybõl adódik. Egyik maga a pályára kerülés. Vannak,akik kényszerültek e pályára. Az ötvenes évek káderpolitikája sokaknak jelöl-te meg ezt az utat. Ma pedig másutt elhelyezkedni nem tudó, gyakran maga-sabb végzettségû, más értelmiségi ambíciójú fiatalok érzik úgy, hogy megkell ragadniuk az újságírópályán kínálkozó lehetõséget, mert más értelmes ál-lásba aligha juthatnak. Ezek az emberek többnyire elégedetlenek sorsukkal, amunkakörrel azonosulni nem tudnak. Ez folyamatos lelki feszültség és meg-terhelés forrása. A többség azonban választotta ezt a munkát. Kibontakozni,hatni szeretne. Van világnézete, elkötelezettsége, vannak elvállalt értékei,amelyek képviseletére szánta el magát. Szeretne javítani, változtatni a vilá-gon. Ezzel együtt szeretne önmaga is fejlõdni, elõre jutni, új feladatokkalmegküzdeni. Ezek az emberek eleve labilisabb, érzékenyebb személyiségek.Kissé túlozva azt lehetne mondani, ha nem így lenne, erre a pályára nem isvállalkoztak volna. Ha érettebbek, kiegyensúlyozottabbak lettek volna, akkorkevésbé csábította volna el õket a pálya presztízse, nem lettek volna olyan nai-vak, hogy azt higgyék, és nem remélték volna, hogy önmagukat ezen a pályánmeg tudják valósítani. Nekik az elismerés hiánya, az elképzeléseiktõl erõseneltérõ munkakör, az elõrehaladás nehézsége jelent lelki terhet. Különösen ne-hezen viselik a konfliktusokat. A konfliktus az újságírók világában mindig afelettesekkel van, és mindig a beosztottakat viseli meg. A horizontális munka-megosztás általában ritka, az azonos rangú munkatársak ritkán mûködnek

385


együtt, a munkakapcsolatok többnyire vertikálisak. Ez nemcsak a sajtóban,hanem a rádióban és a televízióban is így van, noha e két utóbbi intézménybena munka gyakran folyik teamekben.

Az újságírói munkában feszültségforrás, hogy a munka értékelésének hiá-nyoznak az objektív kritériumai. A felettesek szempontjai a mérvadók, ezekgyakran önkényesnek és rendszertelennek tûnnek, máskor túlzottan aggályos-nak. A munka értékelése körül alakulnak ki leggyakrabban a konfliktusok. Alelki egészség szempontjából csak azok a konfliktusok a lényegesek, amelyekelhúzódóak és a résztvevõk tartós negatív viszonyulását hordozzák maguk-ban. A konfliktus lelkileg leginkább annak megterhelõ, aki ebben a fenyege-tett helyzetben van. A vezetõk és beosztottak ilyen elhúzódó konfliktusábanaz alárendelt fél van többnyire fenyegetett helyzetben, hiszen egész munkakö-re, néha munkahelye is veszélyben forog, ráadásul tevékenységének negatívminõsítése önértékelését is megterheli. Vannak túl kritikus konfliktustermelõvezetõk, ám a konfliktusok szerkezete – ha valaki az objektív valóságot pró-bálja rekonstruálni – legtöbbször hasonlít a görög sorstragédiákéhoz, mertegyik fél sem hibás a szó szokványos értelmében, és mindegyiknek rossz,hogy ellentét alakul ki. A beosztottak hátrányait nem kell részletezni, viszonta rovatvezetõk, fõszerkesztõk gondjai már nem olyan közismertek, pedigezek is megvannak. Õk még bonyolultabb szervezeti és politikai térben mo-zognak és gyakran érzik, hogy munkatársaikra nem támaszkodhatnak eléggé,hogy azok visszaélnek engedményeikkel.

A szakmai ambíciók, aspirációk szerepét bizonyítja, hogy az újságírók ki-merüléseinek és neurotikus reakcióinak, betegségbe menekülési kísérleteinekmélyén ritkább a nyílt, interperszonális konfliktus – pl. az ellentét a fõnökkel– viszont gyakoribb az a jelenség, amit intrapszichikus konfliktusnak neve-zünk. Ez belsõ összeütközést tükröz, egyik pólus mindig a vágyak, igények,elképzelések, a másik a valós viszonyok körül alakult ki. A személyiség érzi,hogy nem teljesít nem felel meg az önmaga elé állított követelményeknek(gyakran a hivatalos munkahelyi követelményeknek sem). Ez leginkább acsaládi, magánéleti megterhelések és csalódások következtében történik,vagy valamilyen betegség, életprobléma hatására, és gyakran a teljesítési za-var az, ami depressziót, neurotikus feszültséget vált ki. Ehhez rendszerint kap-csolódik a tágan értelmezett munkafeltételek csüggeteg átélése, olyanoké,mint a lap vagy a rádiós, ill. televíziós beosztás jellege, ami igencsak korláto-zottá teszi a hatás lehetõségét, vagy azoké az akadályoké, amelyek bizonyosérdekes, aktuális vagy társadalmilag fontos kérdések feltárását gátolják (ezek

386


a tájékoztatáspolitikai meggondolásoktól, különféle tilalmaktól az adott fõ-szerkesztõk félénkségéig terjednek).

Ebbõl áll azután össze a letörés, a tünetképzés, a kimerülés, a „kiborulás”.A legnagyobb dinamizáló ereje neurotikus reakciókban természetesen a ma-gánéleti problémáknak van, de ezek nem gyakoribbak az újságírók között,mint más értelmiségi rétegekben. A sajátos itt az újságírói hivatás gondjainakfelerõsödése és egybefonódása a magánéleti nehézségekkel. Ezek együtt te-szik ki a neurotikus egyensúlyvesztést.

Sajnos, az ilyen állapotoknak csak kisebb része kerül felszínre. Mint az életmás terén is, itt is könnyebben vállalják el a nõk, hogy kimerültek, bajban van-nak, tüneteik miatt munkaképtelenek. De köztük is megvan az, ami a férfiakraszinte általában jellemzõ. „Nem engedik el magukat” a legtöbben a bajban.Nem kérnek segítséget. Igyekeznek titkolni a bajt. Inkább szabadságot vesz-nek ki. Az újságírói pálya gyakran lehetõvé teszi az alacsonyabb teljesítõké-pesség ideiglenes leplezését, lehet tehát várni egy ideig. Lehet szedni a közis-mert nyugtatókat. Gyakran „segít” az alkohol is. Pedig jobb lenne szembenéz-ni a helyzettel. A neurotikus tünetek, a feszültség, a lehangoltság – mind jel-zés, hogy nincs rendben valami, változni és változtatni kellene. A neurotikusállapot véleményem szerint nem csupán betegségszerû élethelyzet, sõt, nemcsupán az egzisztencia bajának jelzése, hanem alkalom, ösztönzés is lehet afejlõdésre. Ma úgy látjuk, hogy a személyiségnek felnõttkorban, sõt öregkor-ban szüntelenül fejlõdnie, integrálódnia kell. De legtöbbünk kitér e lelki fel-adat elõl, különféle statikus egyensúlyokba kapaszkodik, kompromisszumo-kat köt, helyzetek javulásában reménykedik. Ilyenkor gyûlnek, növekednek afélelmek, feszültségek kedvetlenségek. Ha nem vállaljuk el a kimerülésünket,pihenéssel tüneti szerekkel, kisebb döntések segítségével visszaállíthatjuk acégi egyensúlyt, de nem szabadítjuk fel a fejlõdés meggátolt folyamatait. Bára felszínre engedett neurózis nem biztosíték arra, hogy valami a személyiség-ben változik, az orvos – sõt a pszichiáter – sem garancia erre (még azt is bekell vallani, hogy a gyógyszer, a mereven értelmezett diagnózisa már említet-tek szellemében – alkalmanként még nehezíti is a betegek dolgát és különféle,egzisztenciális vagy egészségügyi szövõdményeket is okozhat), mégis na-gyobb a valószínûsége, hogy történik valami, ha segítséget kérünk, ha valakimásnak megpróbáljuk megfogalmazni, mi történt velünk, ha megkíséreljükmegérteni önmagunkat.

Az ital talán a legrosszabb megoldás ilyenkor. Nemcsak azért, mert az in-tegrálódás késztetéseit lecsendesíti, feloldja, a feszültség csökkentésévelegyütt. Azért is, mert az alkohol alattomos szer, egy ideig nemcsak old, hanem

387


serkent is. Lehet tehát eszköznek használni az aspirációk és a valóság konflik-tusának megoldási kísérleteihez. Ezenkívül az alkohol kommunikációs esz-köz is. Lehet társakat találni a révén. „Szerepkelléknek” is megfelel, hiszenhány neves régi szerkesztõ volt ismerten italozó ember, mennyi régi jó szer-kesztõségi kollektíváról szól a legenda, hogy igencsak éltek az itallal. A férfi-aknak ezért a szerkesztõségekben elnézik az ivást. Csak a nõk lesznek otthoniivóvá, õk igyekeznek évekig rejtegetni a „gyógyszert”, amit számukra az al-kohol jelent, mígnem azután a következmények már eltitkolhatatlanok lesz-nek. Az alkoholban az a különlegesen káros, hogy képességeket és motivációsenergiákat pusztít, ezáltal nemcsak a fejlõdést gátolja, hanem lényegébenvisszafejlõdést okoz. Hosszú távon nagyon rosszak az esélyek. Szervi beteg-ség, pszichiátriai kórkép (az ismert delírium és a kevésbé ismert, de nem sok-kal ritkább alkoholos hallucinózis) vagy öngyilkosság a végeredmény, ha afolyamat nem áll le.

Ma azt is tudjuk, hogy a féken tartott, elfojtott ideges feszültség jelentõsenmegnöveli a kardiovaszkuláris betegségek kockázatát. Részben a dohányzá-son át hat. A dohányzás valószínûleg gyakoribb az újságírók között, és ha nemis dohányzik valaki, megkapja az adagját a mások füstjébõl. Ha valamit bátranlehet általánosítani, akkor az az, hogy a magyar szerkesztõségek zsúfoltab-bak, szûkösebbek, mint más, hozzánk hasonló fejlettségû országokban, ígyhát a dohányzás a munkahelyeken e pályán korántsem magánügy. De hat aszívre a szorongás, a feszültség önmagában is.

Most már javában olyan körülményekrõl beszélünk, amilyenek ma újság-írók lelki egészségét mint veszélyeztetettet mutatják be. Az elmondottak kü-lönösen érvényesek az újságírók, rádiósok, televíziósok nevesebb vagy veze-tõ rétegeire, ahol nagy a versengés, ahol nem lehet gyengének lenni, a tünete-ket nem lehet elfogadni, mert tartanak attól, hogy valaki megtudja és oda az akedvezõ kép, amelynek kialakításában mindenki fáradozik önmagával kap-csolatosan…

A lelki egészséget nem csupán a megbetegítõ körülmények, a megterhelé-sek veszélyeztetik. A lelki egészség állapota függ attól is, hogyan védekeznekaz emberek ezek ellen, hogyan igyekeznek elhárítani a károsító hatásokat. Haezt az oldalt nézzük, határozottan kikívánkozik az általánosítás: az újságírók eszempontból veszélyeztetettebbek, mint mások! Kevés a mozgás, kevés asport, fejletlenek a pihenési szokások, alig van a feszültséglevezetésnek ter-mészetes módja, az újságírók életében általában nem a pálya megterhelésénekellensúlyozását szolgálja a szabadság eltöltésének módja sem. Nagyon kevésújságírónak van hobbija. Mindezt nem csupán a páciensek elbeszéléseibõl tu-

388


dom, immár sok az ismerõs, barát is e pályáról, és mint viszonylag gyakranszereplõ interjúalany, kerekasztal-tag vagy megkérdezett szakértõ is érintke-zem újságírókkal és beszélgetek velük…

Olyan gond ez, ami ellen tenni kellene valamit. Az már sokakban felvetõ-dött, hogy az újságírók lelki egészségét valahogyan védeni kellene. Sokakbanérik ez a tudatosság. De általában nem jól közelítenek a megoldáshoz. Háromalkalomra emlékszem, amikor meg is kerestek vagy kérdeztek nem páciens-ként jelentkezõ, de a maguk területén tekintéllyel bíró újságírók arról, hogymit lehetne tenni. Egyik alkalommal egy kollektíva aggódó tagjai jöttek el,mert ketten meghaltak, többen kórházba kerültek egy-két éven belül közülükinfarktus miatt. Vizsgálatot akartak, a hajszát, a munkatempót, a vezetési ésirányítási viszonyokat, az összezártságot stb. hibáztatták, valamilyen módonegészségre ártalmas munkahelynek szerették volna minõsíteni posztjukat.Ebben nem tudtam segíteni. Máskor a szûrés gondolata vetõdött fel. Ez semegyszerû dolog, még ha volna rá pénz és intézményes háttér is. Ha lehet meg-próbálkozni vele, csak elõnyös lenne. Úgy hallom, most is vannak törekvésekerre, emberek lelki és testi egészségét felelõsen vizsgáló, jól felszerelt intézetajánlott fel segítséget erre. Nagyon fontos lenne, hogy ezen minél több újság-író vegyen részt, ha ez megvalósul.

De addig is tenni kellene valamit. Nyugodtan tekinthetjük úgy, hogy a fel-mérés már lebonyolódott, és az eredmények nagyon rosszak. Itt az idõ, hogyelkezdjünk védekezni a pálya nemkívánatos mellékhatásai, ártalmai ellen.Amit a felmérés adataiból esetleg testre szabottan és pontos tanácsként kapha-tunk meg, azt máris elkezdhetjük gyakorolni. Két útja van a tennivalóknak.Egyiket az egyének maguktól járják. Mindenki megszervezheti körültekin-tõbben kikapcsolódását, megkeresheti a pihenésnek azt a módját, ami számá-ra a legjobban esik. Kereshet ehhez segítséget is. Elkezdhet különféle moz-gásprogramokat. Beszélik, hogy az újságíró-tagozat régi fõorvosa, aki a fel-szabadulás után hosszú ideig töltötte be tisztét, Lax dr., mindenkit buzdítottmozgásra, úszásra. Maga is állandóan járt uszodába, ahogyan egy régi betegevisszaemlékezik rá, reggelente szinte „névsort olvasott”, figyelte, hogy páci-ensei közül ki az, aki ott van, mozog, törõdik magával. Elkelne most is ilyenbuzdítás, de a mozgás gondolata ma már eléggé a köztudatban van ahhoz,hogy ezt mindenki maga is elhatározhatja. De lehet keresni egyénileg is súly-csökkentõ programot, dohányzásleszoktató vagy önismereti csoportot, ezekma már hirdetik magukat, nem kerülnek sokba. Még az újságíróbiztosításidegorvosaihoz is lehet fordulni tanácsért. Egy kezemen meg tudnám számol-ni azokat az újságírókat, akik az említett 15 évem alatt egészségesebb élet-

389


módra, ellenállóbb lelki egyensúly megszerzésére vonatkozó tanácsot jöttekvolna kérni.

A másik utat szervezetek, intézmények biztosíthatják. Az egyes emberugyanis gyakran azért hagyja elaludni magában a változási szándék pislákolólángját, ami egy-egy feszült-fejfájós idõszak, néhány másnaposság vagy ni-kotinabúzus utáni szívszúrás nyomán fellobban, mert nem talál könnyen felté-teleket, támogatást. Menne úszni, de nincs a közelben uszoda, szaunázna, hatudna, tenne valamit a testsúlyáért, az ital ellen stb., de hova menjen? Sajnos,ezekben a kifogásokban sok az igazság. Ezért világszerte erõsödik az a törek-vés, hogy feltételeket kell teremteni és alkalmakat kell nyújtani. Rendszerint amunkahelyek vállalják ennek szervezését és költségeit. Nagyon egyszerû gaz-dasági számítások késztetik erre a munkaadókat. A betegség ugyanis sokbakerül a munkahelynek. A lelki betegség is. Vannak már gazdaságossági szá-mítások, hogy a hiányzások, a rossz munkahelyi légkör miatti teljesítmény-romlás és hibák milyen költséggel járnak… Ennél olcsóbb, ha szervezett meg-elõzõ programokat pénzelnek, ezek hatékonysága ugyanis behozza a ráfordí-tásokat. Többnyire kiscsoportos keretben folynak a programok. Mindenüttelõtérben áll a mozgáskedv felélesztése, a mozgáskultúra fejlesztése. De so-kat foglalkoznak a közérzetet és az énképet javító lehetõségekkel is, valaminta különbözõ káros szokások leküzdésével. Vannak feszültséglevezetõ csopor-tok. Igen fontosak a relaxációs módszerek, ezek a pihenés koncentrált epizód-jait tanítják meg. Hasznosak lehetnek az önismeretfokozó és a személyiség-fejlesztõ csoportok is. Újságírók különösen sokat profitálnának az imagi-nációs és kreativitásfokozó komplex módszercsomagokból.

Ilyesmit nálunk is lehetne szervezni, fokozatosan létre lehetne. hozni azilyen megelõzõ lélektani munka kultúráját. Lapkiadók, rádió, televízió és másintézmények könnyen megteremthetnék ennek feltételeit, még a társadalom-biztosítás is érdekelt lehetne ebben (melynek figyelme napjainkban – igen he-lyesen – mindinkább a megelõzés felé fordul). Mondjuk ki nyíltan: a magyarújságíró-társadalom érték, amelynek megõrzéséért érdemes mindent megten-ni.

A magam részérõl ehhez még azt is hozzátenném, hogy a magyar újság-író-társadalom sok megpróbáltatáson átment, küzdelmes életû, többnyire el-kötelezett, jó szándékú, szimpatikus emberek csoportja. Akinek a szokott or-vosi kötelességtudaton túl is jó dolog segíteni. S még jobb lenne lelki egészsé-gük védelmében hatékonyabban is közremûködni…

390


62. Az orvos lelki egészségeAz alkoholfogyasztás jellege az orvosegyetemi évek

alatt. Egy évfolyam követéses vizsgálata

A szakirodalomban elterjedt az a nézet, hogy az orvosok alkoholizmusá-nak prevalenciája 7-10%, és ez kb. megfelel az egyetemet végzettek és a ha-sonló társadalmi réteghelyzetûek prevalenciájának. Hiányoznak még azon-ban az orvosok ivási szokásairól a megfelelõ adatok, és különösen az nem is-meretes, hogy az egyetemi évek alatt hogyan alakul az ivás. Ennek tisztázásaérdekében a szerzõcsoport a négy elsõ éven át egy teljes egyetemi évfolyamotvizsgált. Minden évben kb. az évfolyam 80-90%-át sikerült felmérni, különgondot fordítottak arra, hogy a valamilyen okból kimaradtakat a következõévben elérjék, és a kiesések ne okozzanak nehézséget az általánosítás számá-ra. Mérték az elfogyasztott italok mennyiségét és minõségét, kikérdezték azivási alkalmakról a diákokat, és természetesen összes lényeges szocioöko-nomikus adataikat felmérték. A közlemény ezeket részletesen bemutatja. Azabúzus, az alkoholizmus, az excesszív ivás stb. kritériumait a DSM-III, aResearch Diagnostic Criteria és a Diagnostic Interview Schedule szerint hatá-rozták meg. A diákok családi anamnézisét is felvették, pszichológiai tesztek-kel vizsgálták õket stb.

Az adatok szerint a férfiak az elsõ két év során jóval többet ittak a nõknél,az elfogyasztott mennyiség azután fokozatosan csökkent. A nõk viszont azelsõ három évben kb. azonos mennyiséget fogyasztottak, fogyasztásuk a ne-gyedik évre csökkent. A hallgatók 11%-ában találtak kb. hat hónapos perió-dusra kiterjedõ excesszív ivást, a hallgatók 32%-a ivott idõnként excesszívmennyiséget, és az elsõ két évben a hallgatók 18%-a volt abuzív ivónak te-kinthetõ. Érdekes adat a vizsgálatban, hogy a sokat ivók is mérsékelten ivónakminõsítették magukat, vagyis az évfolyam normái favorizálták az ivást. Érde-kes adat az is, hogy az ivás mértéke és problematikus jellege necci mutatottösszefüggést a családban található iszákosokkal ill. ivási szokásokkal, agyógyszer vagy drogfogyasztással, sõt, a tesztekkel és standard kérdõívekkelmért depresszióval vagy neuroticitással sem. Az alkohollal visszaélõ diákokaz elsõ évben jobb eredményeket értek el, mint a nem ivók vagy az átlagosanfogyasztók, késõbb kb. az eredmények hasonlóak voltak.

391

62. Az orvos lelki egészsége

A szerzõk azt a következtetést vonják le, hogy az alkohol az egyetemi élet-hez való alkalmazkodást segíti elõ. Valószínû, hogy az ambíciózus és tehetsé-ges diákok az alkohol fogyasztásával tudják csökkenteni stresszeiket. Azegyetemi évek alatt kialakuló ivási minták azonban, más vizsgálatok szerinthajlamosak a késõbbi fennmaradásra, és a rendszeresen ivók nagyobb ve-szélyben vannak a késõbbi szövõdmények és az alkoholizmus szempontjából.A szerzõk szerint már az egyetemi évek alatt küzdeni kellene a medikusokivása ellen. Ennek jó eszköze lehetne olyan hasonló követéses felmérési prog-ram, mint amit a szerzõk elvégeztek azonban a kapott eredményeket visszakellene csatolni, a medikusokat konfrontálni kellene ivási viselkedésükkel, pl.azzal a ténnyel, hogy alábecsülik ivásukat. Kellene továbbá több oktatás az al-koholfogyasztással és az alkoholizmussal kapcsolatosan.

Áttekintés az orvosképzésrõl az alkohol- és a drogabúzustárgykörében

Bár az amerikai medicina az alkoholizmust Benjamin Rush nyomán immár200 éve betegségnek tekinti, az orvosok keveset foglalkoztak az alkoholiz-mussal, és alig kaptak megfelelõ képzést e téren, egészen a legutóbbi idõkig.1982-ben egy felmérés szerint az orvosok 71%-a úgy érzi, hogy nem ért elég-gé az alkoholizmushoz és nem szeret ilyen betegekkel foglalkozni. Bár tud-juk, hogy a kórházi felvételre kerülõ betegek 20-50%-a alkoholizmus vagy al-kohol okozta szövõdmény miatt kerül kórházba, a beküldõ diagnózisokbancsak 5%-ban van ennek nyoma. Ugyanakkor a betegek többsége (90% felett)az alkoholizmust betegségnek tekinti és orvoshoz akar fordulni vele. A nemkielégítõ egyetemi felkészítés miatt az orvosok az alkoholizmus kezdeti fázi-sait, ill. egyes szövõdményeit általában nem is ismerik fel. Csak 1971-tõlkezdve, a Macy Alapítvány és a National Institute on Alcohol Abuse andAlcoholism (1973-tól National Institute on Drug Abuse) kezdeményezéséreszaporodtak meg az egyetemeken a korszerû kurzusok. Néhány egyetem igenjó kurzusokat vezetett be. Napjainkban az oktatás tartalmilag és a képessége-ket illetõen az alkohollal kapcsolatos problémák korai diagnózisára és megfe-lelõ kezelésbevételére irányul. Számos alapítvány pénzügyileg is dotálja azegyetemeket, ha korszerû oktatási programokat vezetnek be. A megfelelõ ok-tatás még nem terjedt el eléggé, és számos helyen azért nem hatékony, mertnincs pl. az egyetem keretében korszerû alkoholbetegellátó egység, a medikusnem tudja a megszerzett ismereteket gyakorolni, nincs megfelelõ szerepmo-dell a számára az alkoholistákkal foglalkozó idõsebb orvosok között. Tovább-

392


ra is fejleszteni kell tehát az orvosképzést az alkohol- és drogabúzus megelõ-zésének és kezelésének ismeretei és gyakorlati készségei szempontjából.

Száz alkoholista orvosnõ. Kikérdezéses vizsgálat

Egyelõre nincs elegendõ adatunk arra, hogy hány alkoholista van az orvosnõkközött. Az alkalmatlanság miatt kezelésbe vett orvosok (impaired physicianprogram) között sok a nõ, bár csak töredéke a férfiaknak. Fõleg fiatal nõketérint az alkoholizmus. A kérdés tisztázása érdekében a Névtelen Alkoholistamozgalomtól kértek adatokat magukat alkoholistáknak valló, a Névtelen Al-koholista csoportoktól segítséget kérõ nõkrõl, ezek közül százat kérdeztek kiszakemberek. A cikk különbözõ bontások szerint mutatja be a vizsgálat adata-it, a kiválasztott nõk (95 orvosnõ és 5 medikusnõ) szocioökonomikus jellem-zõit, az ivás sajátosságait, az italozás miatti problémákat és szankciókat stb.Az adatokból kitûnik, hogy 32 esetben kíséreltek meg az alkoholista orvosnõkmár öngyilkosságot, többségük – legalább egy ideig – abuzív módon fogyasz-tott más drogokat (különösen amfetaminokat, benzodiazepineket és barbitu-rátokat). 72-en már átestek kezelésen, de ez nem volt eredményes. 23-an fe-küdtek már hosszabb ideig kórházban az elvonás miatt. 32 orvosnõt már letar-tóztattak legalább egyszer ivás miatt (pl. ittasan ültek a volánhoz), 15-telszemben volt mûhibaper. Sok beteg elveszítette az orvosi mûködés lehetõsé-gét, gyakorlatilag mindegyik lecsúszott az orvosi ranglétrán. Az ivás okai kö-zött fiatalkori személyiségzavar, szerepkonfliktus, házassági feszültségek, acsaládi élet miatti túlterheltség és más, szokványos okok játszottak közre. Akiválasztott esetek mind javuló esetek voltak, kritériumként szerepelt, hogylegalább egy éve már ne igyanak rendszeresen.

A 100 eset tehát nyilvánvalóan nem tekinthetõ mintának, de azért vala-mennyire tipikusan a talált elváltozások. A fõ konklúzió, amit a szerzõk le-vonnak, az, hogy a vizsgált nõk már orvosi pályájuk kezdetén is számos jelétmutatták a veszélyeztetettségnek, ill. az ivásnak. A betegségszerû iszákosságnyilvánvalóvá válása elõtt sok évvel már megmutatkoztak olyan jelenségek,amelyek miatt kezelésbe lehetett és kellett volna venni õket. Mint kitûnt, akörnyezet igyekezett nem észrevenni az ivást, a nõk nem kaptak segítséget azivás leküzdésére. A szerzõk a korai kezelésbevételt ajánlják.

A cikkhez a lap szerkesztõségi közleményt is íratott Emanuel M. Steind-lerrel, aki egy alkohol- és drogellenes orvosszövetség vezetõje (2954-55. ol-dal ugyanebben a JAMA számban). Ez azt hangsúlyozza, hogy az amerikaiorvostársaság által kezdeményezett alkalmatlanság miatti rehabilitációs prog-ramok – impaired physician programs – vezetõi, ill. tisztségviselõi között ke-

393


vés az orvosnõ. Ez azt eredményezi, hogy az alkoholista vagy más szempont-ból dependens orvosnõk nem tudnak hová fordulni segítségért. E programokugyanis lehetõvé teszik a korai kezelést, és egyben védik az orvosnõk szakmaijövõjét is.

A georgiai orvostársaság programja az alkalmatlan orvosokrehabilitálására. Az elsõ 1000 orvos felmérése a programban,szakmák szerinti elemzés

Az amerikai orvosszövetség 1972-ben definiálta, hogy alkalmatlan orvos az,aki nem képes megfelelõ készségekkel folytatni orvosi mûködését, ill. nem akellõ biztonsággal végzi azt, testi vagy lelki betegsége, beleértve alkoholiz-musa vagy drogdependenciája miatt. Mivel az ilyen esetek egyre gyakoribb-nak tûntek, az amerikai orvosszövetség 1975-tõl egész Amerika területén, ál-lamonként kezdeményezett rehabilitációs programokat, amelyekbe minél ko-rábban igyekeztek felvenni az orvosokat. Az Oregon államban 1975-ben in-duló és azóta folyamatosan folyó program 1986 márciusában vette fel az ezre-dik orvost. Ezt a csoportot vizsgálták, a cikk a vizsgálat adatait mutatja be,összehasonlítva az 1000 orvos megoszlási viszonyait az állam, ill. az egészUSA hasonló megoszlási adataival. Az adatok közül kiemelendõ, hogy mind-össze 21 olyan orvos volt, aki nem szenvedett valamilyen kémiai szer abúzu-sában, 92%-uk e dependencia miatt vált alkalmatlanná, 66%-uk volt alkoho-lista, de a más dependenciában szenvedõk közül is sokan ittak. Kiugróan so-kan voltak az alkalmatlanok között gyakorló (általános, ill. családi orvoslástfolytató) orvosok. A kutatást a szerzõk folytatják és az eredményeket, pl. a re-habilitációs kezelés eredményeit, késõbbi cikkekben adják közre.

Oregoni tapasztalatok a próbaidõn lévõ alkalmatlan orvosokkal.Nyolcéves követés

Oregon állam korán kezdett foglalkozni az alkalmatlanná vált orvosok rehabi-litációjával, és több vizsgálat is folyt itt errõl. A hetvenes években a rehabilitá-ció alatt lévõ orvosok között sok volt az öngyilkosság, és ez ráirányította a fi-gyelmet arra, hogy a rehabilitációs programok hatékonyságát is vizsgálni kell.A szerzõ 63 olyan orvost vizsgált követéses módszerrel, akik már javultak,négy éve vesznek részt a programban, és lényegében már próbaidõn vannak,csakhamar teljesen gyógyultnak és alkalmasnak nyilvánítják õket. 4 nõ volt abetegek között. 14 alkoholistát és 26 drogdependenst találtak az orvosok kö-zött. A követési idõ alatt ketten lettek öngyilkosok és ketten haltak meg termé-

394


szetes halálok miatt, mindkét szám a kis csoporthoz képest magas. Az alkoho-listák és a drogbetegek a próbaidõ alatt kb. fele részben visszaestek, de foly-tatták a programot. Azok javultak kielégítõen, akik szoros ellenõrzés alatt áll-tak, pl. a drogfüggõk közül azok, akiket a vizelet vizsgálatával ellenõriztek.Az elmebetegség miatt alkalmatlanná váltak javultak a legnehezebben. Ore-gon államban egyébként elég szigorúan veszik az orvosok alkalmasságánakkérdését, viszont nagy propagandát folytatnak, hogy az orvosok mielõbb je-lentkezzenek a rehabilitációs programba és kerüljék el a fegyelmi, ill. az al-kalmatlansági következményeket. A rehabilitációs programba vett 675 orvosközül (8 év alatt) 33% elveszítette mûködési jogát, vagy elveszítette volna, hanem vállalja el a kezelést.

A testileg károsodott, fogyatékos orvos

Ismeretes, hogy az orvosok között is sok a fogyatékos és a krónikus beteg. Abetegségek általában már az orvosi pálya alatt keletkeznek, de számos fogya-tékos fiatal választja az orvosi pályát, és sok orvosegyetem nagyon liberális afogyatékosok felvételével. A legkonzervatívabb becslések szerint is az ameri-kai orvosok 4%-a károsodott, ill. fogyatékos testileg, ez kb. 18.000 embert je-lent. A pálya közepe táján károsodott orvosok általában folytatják hivatásu-kat, így pl. 19 vak orvos a megvakulás után átlagosan 16 év múlva is még a pá-lyán volt. Sok a béna és mozgáskorlátozott. A hátrányos helyzetû, ill. fogyaté-kos orvosok az Egyesült Államokban társaságba tömörültek, e társaság adataialapján választottak ki 142 férfit és 33 nõt részletesebb vizsgálatra. Többsé-gük neurológiai károsodott vagy érzékszervileg fogyatékos volt. Az esetek20%-ában a fogyatékosság megvolt vagy az egyetem kezdete elõtt mutatkoz-tak a jelei, 10%-ban pedig az egyetemi évek alatt kezdõdött. Az egyetemre fõ-leg mozgáskorlátozott fiatalokat vesznek fel, pl. egy 1980-as felmérés szerint13 kerekesszékhez kötött fiatalt, 11 amputáltat, 7-7 fogyatékos látású és hallá-sú medikust engedtek felvételre. A modern orvosi technika igen kiterjesztettea fogyatékos orvosok munkalehetõségét, pl. lehet kapni Braille-jelekkel ren-delkezõ vérnyomásmérõt, optikai jeleket taktilis jelekké fordító gépet, ami-nek segítségével pl. a vak orvos EKG-t is tud értékelni stb. A fogyatékosokkalszemben azonban még mindig sok az elõítélet, és az egyetemi épületek több-ségét nem szerelték fel a fogyatékosok mozgását lehetõvé tevõ berendezések-kel, pl. nem lehet bennük megkerülni a lépcsõk használatát, mivel orvosiegyetemre fogyatékosok eleve ritkán jelentkeznek, és az érvényes rendelke-zések alapján van mód az ilyen jelentkezõk elutasítására.

395


A fogyatékos orvosok amerikai szövetsége kész segítséget nyújtani az újfogyatékosoknak. A fogyatékosság, károsodottság jelenségét tovább kellenevizsgálni. Szét kellene választani a különbözõ fogyatékosságokat, és el kelle-ne különíteni a fogyatékosság jelenségét a gyakran összemosódó alkalmatlan-sággal. A fogyatékosok számára használhatóvá kell tenni az egyetemi környe-zetet, tehát megfelelõ rámpákat, jelzéseket, toaletteket stb. kell építeni.

Testi fogyatékosság és a medicina tanulása és gyakorlata

A szerkesztõségi közlemény Wainapel e számban (2935-2938. o.) megjelentcikkéhez készült. A közlemény szerint az újabb adatok a testileg fogyatékos,ill. maradandóan károsodott orvosok számát többnek találják, mint a régiek,egy újabb vizsgálat 80.000-re teszi ezt a számot. Nagyon sok orvos igyekszikeltitkolni fogyatékosságát, amíg csak lehet. Az egyetemek ambivalensen vi-szonyulnak a fogyatékos jelentkezõkhöz. Számos egyetem teljesen elzárkó-zik ezektõl, míg néhány speciális programokat is biztosít számukra. A szak-emberek egy része azért tartja fontosnak nyomorék, ill. fogyatékos orvosokképzését is, mert ezek képesek kezelni és segíteni a késõbb megbetegedett or-vosokat, de hozzá tudnak járulni a fogyatékosság rehabilitációjához és pszi-chológiai kezeléséhez is. A fogyatékos orvosokról készül egy reprezentatív-nak mondható felmérés is, amely 1500-2000 esetet ölel fel. Az egyetemek ál-talában azért ragaszkodnak a teljesen ép orvostanhallgatókhoz, mert a képzésmég mindig a gyakorló orvos, ill. a bármilyen szakágra alkalmas orvos neve-lését tûzi ki célul. Pedig nagyon sok az olyan speciálszakma, ahol a fogyaté-kosok is eredményesen dolgozhatnak a medicinában, orvosi munkakörben.

Az AMA-APA orvoshalálozási vizsgálatának eredményei éskövetkeztetései a vizsgálat második szakaszában

Az amerikai orvostársaság (AMA) és pszichiátriai társaság (APA) közös vizs-gálatba kezdett az orvosok öngyilkosságával kapcsolatosan. Elõször próba-vizsgálatot végeztek, ez volt az elsõ szakasz, majd a második szakaszban 142öngyilkos orvos hozzátartozóit kérdezték ki, 110 pszichiáter és klinikai pszi-chológus vett részt ebben a munkában, és 101 kontroll haláleset adataival ha-sonlították össze a vizsgált csoportot. A cikk részletesen tartalmazza a vizsgá-lat kiindulópontjait, módszereit és eredményeit.

Az öngyilkosság az orvosok között korábban gyakoribbnak tûnt, újabbadatok szerint kb. annyi, amennyi a megfelelõ életkorú és társadalmi helyzetûemberek átlaga, azonban az orvosnõk öngyilkossága erõsen valószínûsített

396


módon kb. 34-szer gyakoribb ennél. A kiinduló feltevés a vizsgálatban azvolt, hogy az orvosok öngyilkossága elõre jelezhetõ és megelõzhetõ. Ezt avizsgálat igazolta, ugyanis az orvosok fele világosan kinyilvánította öngyil-kossági szándékát, és az esetek 84%-ában az volt a környezet véleménye,hogy több indirekt jelzés utalt erre. Az öngyilkos orvosok között több volt akrónikus testi és pszichés beteg, több volt droghoz szokott, és 90%-a az orvo-soknak többet ivott és több alkohol okozta szövõdménnyel bajlódott, mint akontrollcsoport. Gyermekkori és ifjúkori emocionális zavarok gyakrabbanfordultak elõ az öngyilkos orvosok között. Sok módszertani problémával kel-lett megküzdeni a vizsgálat során, mert pl. a kontrollcsoportban 33 halálesetoka nem volt egyértelmû, ezek között lehetett öngyilkosság is (pl. több fegy-verbaleset, magányos autóbaleset fordult elõ). Az öngyilkos orvosok 34%-akövetett el elõzetesen öngyilkossági kísérletet, míg a kontrollcsoportból csak6%.

A vizsgáló team szerint fel kellene hívni az öngyilkosság veszélyére az or-vosok figyelmét, a vizsgálat tanulságait különösen a pszichiáterek számárakellene ismertté tenni. Ki kellene dolgozni irányelveket az öngyilkosság-veszélyes orvosok kezelésére, nagyobb szerepet.kellene adni a szuicidológiá-nak az orvosok továbbképzésében, kurzusokat kellene indítani orvosok há-zastársai részére, hogy az öngyilkosság veszélyét korán felismerhessék, végülpedig tovább kellene kutatni az orvosok halálokait és ezen belül a szuicidi-umot.

A cikkhez a lap szerkesztõségi közleményt is kapcsolt, ezt Douglas A.Sargent írta (Preventing Physician Suicide, 2955-56. o.). Ebben azt emeli ki,hogy az orvosok öngyilkosságát tabu témának kezelik, igyekeznek más hal-áloki kategóriába áttenni, és az orvosok halálozási híreibõl is kihagyják az ön-kezû halál megemlítését, vagy eufemizmusokkal írják körül. A problémávalszembe kellene nézni. Az AMA-APA közös vizsgálatában részt vevõ interjú-ereinek pl. nagyon sok ilyen élménye volt, nem is egy, hanem több, és vi-szonylag könnyû alkalom lett volna az öngyilkosság megelõzésére a vizsgáltesetben. A kutatásban közremûködõ orvosok egy részét a vizsgálat annyiramegmozgatta, hogy saját öngyilkossági eseményeirõl, anamnézisérõl is be-számolt a kutatással járó találkozások során. Többen elmondták, hogy ko-moly öngyilkossági krízisben családtag, barát vagy kolléga segítsége mentet-te meg õket az élet számára. Lehetséges tehát az öngyilkosság megelõzése azorvosok kríziseinek nagyobb részében.

397


A kényszeresség szerepe az átlagos orvos életében

Az orvosok között gyakoriak a kényszeres karaktervonások. Egy véletlensze-rûen kiválasztott orvosmintában mind a 100 orvos kényszeres személyiség-nek mondotta magát. Más vizsgálatok is mutatják, hogy az orvosok többségé-re ráillik a DSM-III (a legújabb kiadású amerikai pszichiátriai diagnosztikaikézikönyv) kényszerességre vonatkozó kritériumainak nagyobb része, mintpl. a perfekcionizmus, a gyengéd érzelmek kinyilvánításának nehézsége, a tö-rekvés mások befolyásolására és a saját akarat érvényesítésére felettük, túlzottmunkakészség és produktivitási vágy az örömszerzés és az emberi kapcsola-tok rovására is, továbbá a döntési nehézkesség. Bizonyára túlzás lenne állíta-ni, hogy minden orvos kényszeres személyiség, de a statisztikai átlagot lehetkényszeresnek mondani, és a statisztikai átlag értelmében véve az átlagos or-vos pszichológiai sajátosságának tekinthetõ a kényszeresség. Ezt a szerzõ asaját tapasztalata alapján is megállapíthatta, ugyanis a Menninger Foundationönismereti foglalkozásokat szervez orvosok és családtagjaik számára és en-nek során sok száz orvostól hallhatták az ide vonatkozó problémák leírását.

A szerzõ is és más vizsgálók is azt találták, hogy már az orvosi pálya vá-lasztásában szintén szerepet játszanak bizonyos kényszeres, perfekcionistakaraktervonások, amelyek a személyiség belsõ problémáinak, pl. éretlenségé-nek kompenzációját szolgálják. Az egyetemi oktatás azután a kényszeres vo-násokat megerõsíti. Így az átlagos orvosban is kialakul három sajátos, erõs jel-lemvonás: a foglalkozási döntésekkel kapcsolatos kételkedés és e döntésektúlzottan alapos ellenõrzésének hajlama, a döntésekkel kapcsolatos bûntudatés a felfokozott felelõsségérzés. A bûntudat arra is kiterjed, hogy a kényszere-sen végzett orvosi munka miatt többnyire a családot elhanyagolják az orvo-sok, és ez különbözõ feszültségekhez is vezet. Az orvosok általában szabad-idejüket is felhasználják perfekcionisztikus céljaik követésére, rendszerintdolgoznak, tanulnak ilyenkor is. Képtelenek lazítani, nem szívesen vesznek kiszabadságot. Így is állandóan elégedetlenek önmagukkal, úgy érzik, nem tet-tek eleget.

A szerzõ szerint a kényszeresség az orvosi munka szempontjából lehet elõ-nyös, az orvos szempontjából azonban gyakran káros. Különbözõ pszicholó-giai és pszichoszomatikus betegségek, családi és egyéb problémák származ-hatnak ebbõl. Úgy véli, a kényszeresség kérdésével foglalkozni kell, fel kellhívni rá az orvosok figyelmét. Az átlagos orvos még a probléma megfelelõ tu-datosítása esetén is nehezen változik.

398


[Ref.: A leírt kényszeres jellemvonások kétségtelenül fennállnak a jó orvo-sok egy csoportjában, fõleg férfi orvosokban (a cikk ugyan azt állítja, hogynõkben is ugyanaz a kényszeresség gyakorisága). A recenzens több orvosiszociológiai munkájában kidolgozta, hogyan következik ilyen magatartásfor-ma a klasszikus orvosszerepbõl, amely a mai viszonyok között egyre inkábbanakronisztikus, és hogyan segít ebben a régi, autokratikus orvosi szerepvi-selkedés, amit viszont a betegek viselnek el egyre kevésbé. Nem minden tár-sadalomban és kultúrában tipikus azonban a kényszeres orvosi mentalitás. AzEgyesült Államokban az orvoslás jellege individuálisabb, nem lehet annyiraintézmények védelmébe húzódni, mint számos európai országban és a társa-dalom is jobban „elszámoltatja” az orvosokat hibáik miatt, az utolsó 25 évbenpl. a mûhibaperek formájában. Számos európai országban a professzionálisteljesítmény miatti felelõsségre vonás szinte hiányzik és az orvosok – szak-mailag – Amerikában elképzelhetetlen biztonságban dolgoznak. Ennek „ára”azonban ranghierarchia, erõs intézményes kontroll és sok személyes kötöttséga munkaszervezetben.]

399


VI.FOGLALKOZÁSOK,


C) KISEBBSÉGEK

63. Szerelem árnyékban… Prostitúció éshomoszexualitás

A szerteágazó témakör fõ megközelítési szempontja: az AIDS és a nemi útonterjedõ megbetegedések (STD) megelõzése – e szempontból ugyanis ez a kétlakosságcsoport a legveszélyeztetettebb (high risk groups) és egyben a legve-szélyeztetõbb a betegségek továbbadását illetõen.A két jelenség közötti hasonlóságok:

• társadalmi megítélés, ill. elõítélet, gyakran diszkrimináció tárgyai;• többféle szempontból is kockázati csoportot jelentenek (pl. viktimo-

lógiai szempontból az erõszakos bûnözés, a zsarolás, kizsákmányolásstb. szempontjából);

• többféle deviáns magatartásmóddal is szoros kapcsolatban állnak, pl.:bûnözés, fiatalkorú bûnözés,

• alkohol- és drogabúzus,• öngyilkosság,• pszichiátriai betegségek;• nehezen megközelíthetõ, rejtõzködõ, védekezõ társadalmi csoportokat

alkotnak;• mindkettõben kifejezett a promiszkuitás és a fertõzések szempontjából

veszélyes szexuális viselkedés;• a két jelenség találkozik a homoszexuális prostitúció formájában.

Alapvetõ különbség: a homoszexuális prostitúció egyes válfajait kivéve a ho-moszexualitás alapvetõ szexuális orientáció, a személyiségre és az identitásraaz egyéni élet nagyobb részében jellemzõ magatartás és beállítódási forma,míg a prostitúció viselkedésforma, amely általában vállalás, döntés, választásdolga, idõleges, aránylag könnyen abbahagyható.

Prostitúció

A patriarchális típusú, ill. férficentrikus társadalom jelensége, nagy szükség-letkielégítõ funkcióval bír:

• összefügg a férfiakat átmenetileg elkülönítõ társadalmi intézményekkel(felsõbb iskolák, katonaság, otthontól távol végzett munka stb.);

401

63. Szerelem árnyékban… Prostitúció és homoszexualitás

• összefüggést mutat a szexualitást tiltóan, korlátozóan szabályozó törvé-nyekkel és morállal;

• kapcsolatban van a férfiak szexualitásának bizonyos fejlõdéslélektanivs pszichoszociális tulajdonságaival (pl. a fiatal korban nagy késztetés-erejû szexuális vággyal, a gyakori kielégülési igénnyel, ami a házasságelõtti partnerkapcsolatokkal nehezen egyeztethetõ össze, a fantázianagy szerepével a férfi szexualitásban és az ebbõl eredõ sajátos inger-szükségletekkel, többek között a gyors és személytelen (maszturbá-ció-ekvivalens), „szolgáltatásszerû” orgazmus kívánságával stb.;

• összefügg nagy férficsoportok partnertalálási nehézségeivel (idõsek,betegek, fogyatékosak, hátrányos külsejûek, személyiségdefektusokkal,ill. zavarokkal bírók stb.);

• összefügg bizonyos társadalmi jelenségekkel, mint pl. az ún. kettõs er-kölcs, az általános társadalmi szabadosság mértéke, a „szexuális forra-dalom”, a pornográfia stb.

Mindezek az összefüggések és kapcsolódások különbözõ korszakokban éstársadalomtípusokban, országokban és társadalmi rétegekben, ill. területekensajátos és folyamatosan változó konstellációkban vannak jelen.

Külön tényezõ ezekben a fogamzásgátlás lehetõsége (ami – szemben a né-hány évtizeddel ezelõtti helyzettel – ma szinte teljesen megadott és leegysze-rûsödött dolog) és a félelem a fertõzésektõl (ami a nyolcvanas évekig nem tûntlényegesnek, most viszont annál ijesztõbb, és számos országban a szexuálisviselkedés komoly szabályozó erejévé lépett elõ). További tényezõ a prostitú-ció igénybevételének szociális biztonsága. Mindez a lakosság kulturáltságá-nak és a civilizáció mértékének szûrõjén át érvényesül.

A prostitúció során kialakuló gazdasági viszony ellene hat az egészségesvédekezõ, egészségmegõrzõ viselkedésnek, hiszen a kliens fõ motiváló erejea korlátlan vágyteljesülés igénye, általában ezt igyekszik dotálni, ugyanakkora prostituált érdekelt a minél teljesebb igénykielégítésben. Mindkét körül-mény demotivál a körültekintõ, a partnert kímélõ szexuális magatartás (pl.személyi higiéné, kondomhasználat stb.) szempontjából. A prostituált helyze-tét nehezíti a foglalkozással járó gazdasági kényszer, ami a költségekbõl, ill.„futtató” férfikapcsolat (strici) vagy hálózat kizsákmányolásából ered.

Fõleg a társadalmi igény reális elfogadása és az egészségügyi és kriminoló-giai ellenõrzés a társadalmi intézményesítés irányába hat, ez régen a bordély-házak és a hatósági engedélyezés formájában nyilvánult meg, a prostitúciódekriminalizálásaként jelentkezik, ma foglalkozási státust próbálnak adni aprostituáltaknak (sex worker), önszervezõdési és érdekképviseleti lehetõsé-

402


get, önsegítõ csoportokat biztosítanak számukra, speciális, informális kapcso-latokat igyekszenek tartani velük (streetworkerek).

Hazai prostitúció: Az erõteljes tiltás, büntetés, rendõrségi zaklatás és zsa-rolás miatt számszerû adatok, tipológia, változási trendek stb. nem ismerete-sek, csak riportok, esettanulmányok vannak. Fõleg budapesti, ill. nagyvárosijelenség. Speciális összefüggés az idegenforgalommal (nagyszállók, „valuta-termelés”), elitprostitúció. Aránylag nagy alkalmi, ill. speciális prostitúció-arány (promiszkuitás talaján, különleges díjtételek). Az átlagprostitúció szol-gáltatási színvonala igen alacsony, a szolgáltatások igénybevétele mindenszempontból nagyon veszélyes, ezért a kliensek között sok a súlyosan patoló-giás, marginális helyzetû, deviáns ember. Nagyon szoros a kapcsolat a bûnö-zéssel. A STD szempontjából már nagyon veszélyes, az AIDS szempontjábólinkább potenciálisan veszélyes a prostitúció nálunk. Minden igyekezet ellené-re a prostitúció terjedése, kiszélesedése várható.

A prostitúció korlátozásának többféle ésszerû társadalmi formája van, pl.

• korszerû szexuális nevelés (családban és iskolában)• családgondozás és családi krízisintervenció (különös tekintettel a serdü-

lõkorú lányokra és a hátrányos helyzetû lakosságrétegekre, mint pl. a ci-gányság)

• veszélyeztetett ifjúsági csoportok (pl. állami gondozott lányok) speciá-lis szexuális nevelése és lelki gondozása

• korszerû szexuális tanácsadási és szexuális terápiás lehetõségek hálóza-ta

• a szexuális kulturáltság fejlesztése (tömegkommunikáció, értelmiségiés lakossági köztudat, irodalom és mûvészetek stb.).

Két sajátos tétel a témával kapcsolatosan

1. Bár a prostitúció igénybevétele, „fogyasztása” nem tekinthetõ károsnak, aprostitúció iránti szükséglet elsõsorban a pszichoszexuális érés elmaradásávalvagy hibás rögzülésével függ össze a férfiakban, az autoerotikus szexualitás-sal, a személytelen kielégülési igénnyel, a párkapcsolati kommunikáció fej-letlenségével, a partnertõl, az intimitástól való félelemmel. Ilyen értelemben aprostitúció „használata” lényegében negatív társadalmi jelenség, különös te-kintettel arra, hogy a nõi lakosság jelentõs rétege magányos és partnerhiány-ban szenved. Ha ehhez hozzátesszük az AIDS és a többi, nemi úton terjedõ be-tegség veszélyét, ill. a jelenséggel összefüggõ deviáns magatartásmódokat ésmás körülményeket (megemlítendõ még a korrupció tényezõje is), akkor lehet

403


mondani, hogy a prostitúció komoly társadalmi probléma, amellyel foglal-kozni kell.

2. A prostitúció, miként a szexualitás más jelensége is, csak korszerû sze-xológia (szexuálpszichológia, szexuálszociológia stb.) segítségével érthetõmeg és közelíthetõ meg. Magyarországon nagy probléma, hogy az egészség-ügy konzervativizmusa és a kommunista társadalmi rendszer nemiségellenes-sége nem engedte kifejlõdni a szexológiát, és e téren olyan országoktól ismessze elmaradtunk, mint Csehszlovákia, Lengyelország vagy Bulgária.Nem lenne helyes, ha jelenleg a valláserkölcs-beállítódás erõsödne tiltóan,gátlóan hatna a tudományos fejlõdésre e téren.

Homoszexualitás

Mai ismereteink szerint a férfiak kb. 10%-át, a nõk 2-3%-át érintõ magatartás-és beállítódásmód. Kb. a férfiak 4%-a, a nõk 1%-a kizárólagosan homoszexu-ális, vagyis szexuális érdeklõdése és tevékenysége csakis a saját nemû partne-rekre irányul. A férfiak további 5-6%-a, a nõk 1-2%-a, biszexuális, vagyis amásik nemmel is fenntart többé-kevésbé tartós, érzelmileg és szexuálisan ki-elégítõ kapcsolatot (nem számítva ide a kizárólagosan homoszexuálisnakmondhatók esetében is elõforduló alkalmi heteroszexuális kapcsolatokat). Ahomoszexuális jellegû közösülés lehet nem erotikusan motivált viselkedés-mód, mint a prostitúció, ilyen esetben a homoszexualitás helyzethez vagy al-kalmakhoz kötött. Ilyen fordulhat elõ a fiatalkori homoszexuális prostitúcióegyes eseteiben, internátusokban, nevelõintézetekben, börtönökben, hadifog-ságban stb., amikor a homoszexuális jellegû érintkezés a hiányzó heterosze-xuális kielégülési lehetõségeket pótolja. Különbözõ felmérések (pl. Kinseyvizsgálatai) szerint a férfiak kb. 37%-a, a nõk 15-20%-a átmegy élete folya-mán olyan szexuális tapasztalaton, amely homoerotikusnak mondható. A ho-moszexuális viselkedés bizonyos kultúrákban mintegy intézményesül, napja-inkban néhol a szexuális liberalizáció rituális része (csoportszex, „orgia”stb.). A viselkedésmód járvány.tani jelentõsége nagy, mert a HIV-vírustugyanúgy terjeszti, mint az alapvetõ szexuális orientációt jelentõ homoszexu-alitás.

A kizárólagos homoszexualitás általában a gyermekkorban jelentkezõ ero-tikus érdeklõdés a saját nem iránt, a másság folyamatos tudata, amely a serdü-lõkor idején komoly kríziseket és beilleszkedési nehézségeket okoz. A magáthomoszexuálisnak érzõ fiatal általában átveszi a társadalom értékítéletét ésabnormisnak, kórosnak érzi magát, küzd késztetései ellen. Gyakori ezért a ho-moszexuális krízis által motivált öngyilkossági kísérlet. A lelki telefonszolgá-

404


latok krízishívásaiban nagyon gyakori az ilyen probléma. Általában évekigtart, míg homoszexuális kapcsolatokra vállalkozik valaki, és még tovább,amíg elfogadja, hogy õ homoszexuális (“coming out”). Ebben az átmenetiidõszakban nagyon gyakori a személytelen promiszkuitás, amely általában al-kalmi találkozóhelyeken (férfi vécékben, homoszexuális lokálokban stb.), rit-kábban homoszexuális társaságokban történik, és ez különösen veszélyes azAIDS terjedése szempontjából. Ilyenkor ugyanis a fertõzés elleni védekezésáltalában elmarad, a partnerrel szembeni higiénés igények szintje alacsony. Anõk homoszexualitásában ritkább az ilyen promiszkuus viselkedés, ez általá-ban férfias típussal, csábító viselkedéssel párosul.

Nagyon sok homoszexuális férfiban és nõben igen erõteljes a beépült társa-dalmi tiltás és ennek jegyében a szexualitás hosszú idõre vagy akár az egészfelnõttkorra vonatkozóan elfojtás tárgya lesz, az ilyen emberek magukra ma-radnak, esetleg csak fantáziában, önkielégítés kapcsán jön elõ erotikus orien-tációjuk. Máskor alkohol hatására tör fel bennük a késztetés, néha egészenidõs korban jelentkeznek az elsõ manifesztációk. Rejtett, larvált homoszexu-alitásról beszélnek akkor, amikor a személyiség nem tudja vállalni a homo-erotikus orientációt, de a heteroszexuális magatartás zavart, vagy a homosze-xuális késztetés, érdeklõdés megjelenik valamilyen formában, akár idõszako-san is a viselkedésben.

A homoszexualitás eredete, „oka” nem ismert, számos kutató biológiai va-riációnak, ill. genetikai tulajdonságnak tartja, magzatkori hormonhatásokra,kromoszóma, ill. enzimdeficitekre (szexuális hormonok anyagcserezavarára)vezetik vissza. Sokáig büntették a homoszexualitást, egyes országokban ma isígy van. Magyarországon 1966-ban, a BTK reformja kapcsán történt meg adekriminalizáció, de hosszú ideig még a nagykorúsági korhatárnak a 21. évetvették a homoszexuális viselkedés megítélésében. Kb. egy évszázadon át vol-tak pszichiátriai irányzatok, amelyek a homoszexualitást betegségnek tekin-tették (pl. pszichoanalízis).

A homoszexualitás pszichológiai vagy biológiai kezelése eredménytelen.A homoszexuálisok általában a biológiai eredetet hangsúlyozzák, a gyermek-kori kezdetre és a leküzdhetetlen késztetésre hivatkozva. Sok adat szól amel-lett, hogy a homoszexualitásban komoly szerepet játszik a pszichoszexuálisfejlõdés zavara, a nemi szerepek és azonosulási minták elégtelen hatása, a he-teroszexuális érdeklõdés traumatizációja (pl. a túlzottan tiltó, büntetõ neminevelés következtében). A homoszexualitás szempontjából lényeges tényezõa merev társadalmi tiltás és elõítélet, a homoszexualitástól való komplexusos

405


félelem (“homofóbia”), ami a társadalmat áthatja, mert ez sokban meghatá-rozza a homoszexuális identitást.

A homoszexualitás vállalt szakaszában az erotika és a szexuális kommuni-káció általában fejlettebb és erõsebben párorientált, mint a hasonló korú éstársadalmi helyzetû heteroszexuálisok esetében. Ezért a homoszexualitásnagy kielégülést biztosító szexuális magatartásmód, amelyhez a homoszexuá-lis ember ragaszkodik, amit azonosságtudatába szervesen beépít. Az éretthomoszexualitásban erõs az igény az érzelmi kölcsönösségen alapuló tartóspárkapcsolatra. A tartós párkapcsolatban élõ homoszexuálisok általában fel-világosultak a szexuális kielégülési módozatokból eredõ egészségügyi veszé-lyeket illetõen, és megfelelõen védekeznek is. Ebben a rétegben sikerült akondomhasználatot leginkább elterjeszteni a fejlett ipari országokban. A ho-moszexuális erotika aránylag éretlen formája a serdülõkre, ill. gyermekekreirányuló preferenciális vágy (pedofilia). Ez markáns deviáns viselkedési for-mákhoz vezet, ill. csábításhoz, amelynek társadalmi konfliktus lehet a hatása.Fiúk serdülõkori szexuális fejlõdésének viszonylagos sérülékenysége miatt ahuszonéves kor elõtti szexuális csábítást általában ellenzik a szakemberek,mert a homoerotikus rögzülés veszélyét látják benne, míg a homoszexuálisaktivisták igénylik a jogot a szabad partnerkapcsolatra, elõsegíteni kívánják ahomoszexualitás elvállalását az ebben érdekelt csoportokban.

A társadalmi megítélés és elõítéletek miatt a homoszexuálisok általábanrejtõzködõen, visszavonultan élik kapcsolataikat. Nyugati nagyvárosokbanmûködnek szervezetek, speciális bárok, vannak érdekképviseleti szervezetek,önsegítõ csoportok, speciális tanácsadó és terápiás centrumok.

Ezeknek elõnye, hogy a homoszexuálisokat, mint a HIV- és STD-fertõzésszempontjából veszélyeztetett lakosságcsoportokat ezeken át könnyebben el-érik az egészségnevelõ és egészségmegõrzõ akciók. Erre szükség van azanális közösülés különösen nagy fertõzési veszélye miatt, amely az AIDS-ter-jedésben eddig a legfontosabb epidemiológiai tényezõ volt. Magyarországona társadalom elõítéletessége és homofóbiája, ill. a homoszexualitással kap-csolatos felvilágosultsága rosszabb, mint a nyugat-európai államok lakossá-gáé.

A homoszexualitás speciális hazai viszonylatairól keveset tudunk, részbena szexológia említett fejletlensége miatt is. Valószínû, hogy a gyakoriság ha-sonló, mint más országokban. A negatív társadalmi megítélés miatt a homo-szexualitás lelki vállalású folyamata nehezebb, konfliktusosabb. Több a ser-dülõkori krízis. Kisebb az érett, partnerorientált homoszexuálisok aránya, apromiszkuus, személytelen kielégülési igény nagyobb. Több jel mutat azon-

406


ban arra, hogy a promiszkuitás csökkenõben van, a védekezõ és az óvatos sze-xuális viselkedés, az anális és az orális kielégülés helyett terjed a kölcsönösmaszturbáció, gyakoribb a kondomhasználat. Kevés homoszexuális szerve-zõdés van, kevesen vállalják nyíltan szexuális orientációjukat. Ez érthetõ, hi-szen az elõzõ társadalmi rendszerben a rendõrség és a titkosszolgálat elsõsor-ban a homoszexualitás révén próbálta beszervezni, megzsarolni az embereket.A nyilvánosságtól való félelem ma is erõs. A meglevõ szervezetek és egyesü-letek taglétszáma kevés, a fejlõdés nem dinamikus, kevés érintettre terjed ki ahatásuk. Így a homoszexuálisokkal kapcsolatos AIDS-megelõzõ munka ne-hezebb, kisebb effektusú.

A homoszexualitással kapcsolatosan is egyrészt a szexuális kulturáltságfokozása, másrészt a szexológiafejlesztése lenne fontos. Homoszexuálisokszámára szükséges lenne szexológiai, párkapcsolati, jogi, lélektani stb. ta-nácsadás, legalábbis regionális szervezetben. Ez az AIDS-megelõzés és álta-lában e speciális csoport egészségvédelme miatt is jelentõs lenne.

407


VI.FOGLALKOZÁSOK,


D) SPORT ÉS AZ EMBERIPROBLÉMÁK

64. A verseny – a sport lényege?

Erre a kérdésre bizonyosan a legtöbben igennel válaszolnak. Nem látszikkétségesnek, hogy a sport a teljesítményben méretik le, és ez valamilyen ver-seny keretében történik. A magyar mérkõzés fogalma, amely ugyan ma ritkánhasználatos általános értelemben, inkább a labdajátékokra, csapatjátékokravonatkozik, ugyancsak ezt a megméretést emeli ki a sporteseményben.

Ha a sportot meg akarnánk határozni, bizonyára szerepelni kellene benne,hogy olyan társadalmi intézmény, amely a sporteredményeket versenyekentisztázza, ezeket számon tartja és értékeli, és ezáltal ösztönzi a sportembere-ket, hogy nagy teljesítményekre készüljenek fel, nagy eredményeket érjenekel. Tágabb megfogalmazásban a sporthoz tartozik mindaz, ami a gyakorlást, afelkészülést biztosítja.

Nem véletlen, hogy a sport története az ókori olimpiákon kezdõdött, hogy arómai birodalomban is sokféle sport volt divatban, majd a kereszténység korá-ban a sport szinte csak a lovagi tornákra, lovas vetélkedésekre szûkült le, hogyazután az ipari civilizációval párhuzamosan kibontakozzon, és a századfordu-lóra szinte mai fejlettségét érje el. A verseny, a viadal, a megmérkõzésben ki-derülõ eredmény kultusza hozta létre a modern sportot, és ez igazában Euró-pában virágzott ki és onnan terjedt át más világtájakra.

Történészek és szociológusok ismételten rámutattak a sport politikai és lé-lektani jelentõségére. A sport már az ókorban is politizálódott, a vetélkedésekrésztvevõi különbözõ szimbólumokat hordoztak, és Nero korából már tudunkesetekrõl, amikor az uralkodó megbüntette a neki nem tetszõ kocsiversenyzõkgyõzelmét ünneplõ nézõket, csakúgy, ahogyan még az elmúlt években is elõ-fordult nálunk, hogy kudarcos Dózsa-szereplés után a rendõrök a szokottnál is„barátságtalanabbak” voltak az ellenfél szurkolóival. A politikai jelentõségmár az ókori Rómában is a „cirkusz” volt, a tömegeknek kenyeret és cirkusztkellett nyújtani, és a korszak barbár sport;a, a gladiátorjáték mellett a kocsi-verseny vagy a görögségtõl átvett klasszikus sportok sora kínálta ezt. A görögolimpiákban a sport még az összetartozás, a találkozás eszményeit is hordoz-ta, még vallási tartalmat hordozott, Róma már tömegtársadalom volt, mintahogy a múlt század városiasodott Európája is ilyen volt, ide már a „cirkusz”kellett.

409


A mai viszonyok kritikus figyelõjének nem kell magyarázni, hogy a sportma is cirkusz, az utolsó fél évszázadban mindinkább globális cirkusz, az ötka-rikás játékokat vagy a labdarúgó világbajnokságokat milliárdok figyelik aképernyõn, és a sport a tömegméretû „élményfogyasztás” révén mind na-gyobb gazdasági erõ, üzlet is. Ebben a funkcióban elengedhetetlen a versen-gés, a vetélkedés. Gyõztes kell, mert a nézõ azonosulni akar, izgalomra vanszüksége, feszültségeket akar átélni és levezetni. Ha úgy tetszik, ezért fizet,ezért fordul a sporthoz, emiatt marad fenn a világméretû gépezet, egy-egy or-szágon belül a hatalmas „iparág”.

Ebben a mai sportban kétségtelenül a versenyen van a hangsúly, és azok anépszerû sportok, amelyekben a küzdelem öldöklõ, amiben egymás ellen fe-szülnek a versenyzõk és legyõzik egymást.

Érdemes eltûnõdni a sporthíreken – sajtóban, televízióban, rádióban –,csakis az eredményekrõl van bennük szó. Gyõzelmekrõl és vereségekrõl,ranglistákról, bajnoki táblázatokról, díjakról, kupákról stb. A nézõket is ezfoglalkoztatja. Gyermekkoromban csodálkoztam erre rá, vasárnaponként azakkor még álló Nemzeti Színházzal szemben lévõ híres totózó elõtt, ahol tö-megek gyûltek össze és éjszakába nyúlóan vitatták, ki volt a jobb, mi lett vol-na, ha valaki berúgja a helyzetet vagy a bíró valamit másképpen ítél meg (ezt atotózót azután 1954-ben, az „elvesztett” világbajnokság utáni zavargások mi-att „számûzték” a Körúton, távolabb, a Népszínház utcán túlra…).

A verseny szempontjának uralma eredményezi, hogy a mai sport a nézõ ol-daláról csupa indulat és agresszió (ez helyenként vandalizmusba, zavargásbatorkollik), a sportoló és a sportszervezet oldaláról pedig „harger”, acsarkodás,minden mástól lecsupaszodott gyõzni akarás. A gyõzelem, az eredmény olyanfontos, hogy a görög sporthajnalból és az olimpiai szellembõl megmaradt né-hány eszmény szinte már nyomtalanul eltûnt. Már nevetséges a tiszta verseny-rõl, a „fair play”-rõl beszélni, hiszen alig van már sportesemény, amin ne sze-repelne dopping és bunda, ahol a kulisszák mögött ne érdekek szabályoznák,kiket “futtatnak”, “sztárolnak”, kit “tolnak” és kit “nyomnak”. Még a sportróladott tömegtájékoztatási kép is szinte mindig manipulált, torzított. A doppinga kor nagy szimbóluma, nyerni kell akár önpusztítás árán is.

Pedig a sport nem csupán a vetélkedés. Játék is. Öröm is. Emberi kiteljese-dés, amiben a nézõ is részesülhet. Használjuk még ezeket a szavakat, de saj-nos, kevesen veszik komolyan, nem véletlen, hogy ezekrõl a jelenségekrõl jó-formán nincs szó a sporthírekben. Csak néha, csak egyes sportágakban kere-kedik idõnként felül, a jégsportban, a mûvészi torna bajnokságain, néha te-niszben, de legtöbbször itt is a pontszám, a helyezés az érdekes. Ritkán látszik

410


a mozgás, a cselekvés öröme, a sportoló személyiségének összekapcsolódásaa cselekvéssel, a nézõ is ritkán éli át az egész folyamat szépségét, mert legin-kább csak arra figyel, ami a végeredmény szempontjából fontos.

Ilyen módon sajnos a mai sport nem nemesít a lelkeken, sem a sportolók-ban, sem a nézõkben, inkább az egész társadalmat átható gyilkos rivalizálás,versengés jelképe és hordozója. Nem kelt kedvet a mozgásra, nem teremt újkapcsolatot test és lélek között, nem segít a test egészséges és hatékony mûkö-désének új élményeihez. Sportoló és edzõ szorongó vállalkozó lesz, akinekminden eszközzel érvényesülnie kell, a nézõ pedig olyan elidegenedetten iz-gul a meccsen, mintha szerencsejátékban venne részt vagy valamilyen játék-automatát kezelne. Csak a „lényeg” érdekli, a versengéses lényeg.

Pedig a sport eredeti szépségéhez kellene ma visszatalálnunk! Olyan sport-kultúrának kellene kialakulnia, amelyben a verseny elveszíti egyeduralmát ésinkább kellék, díszlet, háttér marad, és az átélés reflektorfényébe inkább anagyszerû tevékenység kerül. A könnyed mozdulat, amely mögött évek gya-korlása és koncentrációja rejlik, a nagyszerû megoldás, a kombinációk szelle-messége, az összjáték, a mozgás gráciája, a helytállás, az önfeláldozás szépsé-ge, a sportesemény különös hangulata, a tömeges együttlét érzelmi hullámzá-sai és soksok más emberi jelenség és élmény, amit a sport ad, és amit sokszorcsakis a sport adhat. Ez a kultúra önmagától is mozgásra, testi-lelki aktivitásraserkent, ebben tulajdonképpen részt vehet idõs és beteg ember is a maga lehe-tõségei között.

Valamit tenni kellene ezért az újfajta sportkultúráért, de ma még alighatudjuk megmondani, mit. Ez nem kezdõdhet „alulról”, a tömegsport felõl, en-nek valamiképpen az élsportban kellene meggyökereznie. Talán lassankéntannyira nyilvánvaló lesz jelenlegi sportéletünk szinte embertelen versengése,talán annyira zavaró lesz a sok botrány, hogy sokakban feléled a vágy, hogyváltoztatni kellene, új módon kellene élni, élvezni a sportot.

Mindenekelõtt beszélni kell errõl a problémáról. Minél többet!

411


65. A test nevelése

Már évtizedes vita, hogy a sportnak az élsport vagy a tömegsport irányábankell-e fejlõdnie, eközben azonban a sporttal kapcsolatos közvéleményt márkevéssé foglalkoztatja az iskolai testnevelés kérdése. Arról sokszor esik szó,hogy kevés a tornaterem, az iskolai uszoda vagy pálya, így a testnevelés nemtud kibontakozni. Arról is sokat beszélünk, hogy a mai ifjúság testi egészsége,erõnléte egyre rosszabb. Mind több a testnevelés alól felmentett tanuló,ugyanakkor a gyógytestnevelés fejletlen. A gyerekek mozgásszegény élet-módban nõnek fel, nem csoda tehát, hogy egészségtelenül élõ felnõttek lesz-nek belõlük. Már a katonai sorozás idején is megmutatkozik a szomorú hely-zet – egyre kevesebb a katonai szolgálatra alkalmas, egészséges fiatal.

Az viszont már ritkán kerül felszínre, hogy ezért a helyzetért a testnevelésegész rendszere is felelõs, vagy talán a fõ felelõs. A háború után a magyar köz-oktatásban kibontakozott egyfajta rossz hagyomány, ami már korábban ismegjelent, és nemcsak nálunk jelentkezett: a testnevelés edzõi, gyakorlatori-entált, teljesítménycentrikus rendszere. A testnevelést tudományos alapokrahelyezték, tantervek alakultak ki, amelyben meghatározott mozgásformákbólteljesítményszinteket kellett elérni, a szakdidaktika állt a középpontban, atestnevelõtanár „dolgoztatta” a gyereket. A testnevelési órán elért eredménytosztályozták, osztályozzák, és ezzel ugyan sok, az általános tantárgyakbangyengébben tanuló, de jól mozgó gyerek sikerélményhez jut, ennél sokkaltöbben kellemetlen kudarcokat élnek át, és e kudarcok nyomán még inkább el-megy a kedvük a mozgástól.

A testnevelést nem lenne szabad osztályozni, be kellene látni, hogy Sokkalkevésbé jelentõs, hogy egy-egy fiatal elér-e bizonyos teljesítményszinteketkülönbözõ sportágakban vagy mozgásokban, minthogy megszereti-e a moz-gást, Vagy sem, le tudja-e küzdeni a benne kialakult gátlásokat vagy sem, kitud-e békülni saját külsejével vagy sem. Ha a mozgást valakiben felszabadít-ják, a leghátrányosabb környezetben is megtalálja a mozgékony életmód, amozgásos szórakozás és szabadidõeltöltés módját. Ha viszont ez nem sikerül,akkor még az a gyerek is igyekszik kivonni magát mindenbõl, ami mozgás, ésaz is viszolyog késõbb, aki esetleg az elõírt gyakorlatokat az órán fogcsikor-gatva végrehajtja (mert egyébként is lelkiismeretes tanuló, akinek fontos,hogy jó jegyekre tegyen szert).

412


A testnevelés osztályzása az egész iskolarendszer hibáit mutatja, amelyrendszernek a testnevelés a része. Ugyanígy nem lenne szabad osztályozni arajzot vagy az éneket sem, mert ezek is a természetes önkifejezés eszközei,ezeket is inkább fel kell szabadítani a gátlások alól, és kedvben, motiváltság-ban fejleszteni, mintsem tantervbe kényszerítve erõltetni. Az iskolarendszermûködési filozófiájának elmaradottságát persze mi sem mutatja jobban, minta magatartás osztályzása, a nevelés éppen abban állna, hogy a magatartás in-tegráltságát, belülrõl vezérelt autonómiáját, az életkornak megfelelõ érettsé-gét fejlesszék. Ehelyett az, ami folyik, nem a magatartás kifejezéséül írható le,tehát nem magatartást osztályoznak, hanem alkalmazkodást, engedelmessé-get, konzervált infantilizmust, konformizmust, idomíthatóságot. Így lép azu-tán a testnevelésben is a mozgásgrácia, a harmonikus mozgásos önprezentá-ció, a mozgásban megnyilvánuló nemi szerepviselkedés, a mozgáskedv ésmozgásöröm helyére a drill, a vezényelhetõség, a mozgatáson át megvalósí-tott kontroll. Szinte a katonai képzés elõszobája az iskolai testnevelés, nemvéletlen, hogy minden militáris társadalom, minden diktatúra olyan nagy je-lentõséget tulajdonít a testnevelésnek és megpróbálja még külön testnevelõ éssportszövetségekbe is bevonni a fiatalokat: Az idõsebbek emlékeznek az„emhákázásra”, de követhették a honvédelmi sportszövetség – pénzhiány mi-att ugyan már régóta vékonyodó, de a hatvanas-hetvenes években még oly ak-tív – mûködését. A még idõsebbek emlékezhetnek a náci Németország ilyen-fajta gyakorlataira.

Az autokratikus társadalom a „drilles” testneveléssel elsõsorban a fegyel-met gyakoroltatja, amit azután a régi típusú katonaság az értelmetlen és meg-alázó kúszásmászással, menetfelszereléses futtatással a szélsõségekig visz, abüntetõszázadokban (a „futkosókban”) pedig egyenesen szadista módon gya-korol (és ami a ténylegesen hatékony hadseregekben már régen kiment a di-vatból, és amit már a német katonaság sem csináltatott). Az egész pedagógiátáthatja az „álspártai” hiedelem, hogy a hátra tett kéz, a megparancsolt rend, a„jobbra-át-balra-át” valamilyen lélekegyengetõ hatású, amin át a fiatalok fe-gyelmet tanulnak. Ma már jól tudjuk, hogy nem így van, sõt, ezek a gyakorlá-sok utáltatják meg a gyerekekkel igazán a mozgást, ösztönösen kialakítjákbennük az ellenállást, mert a gyerekek érzik, hogy itt valami ellenõrzés, befo-lyásolás, megtörés megy rajtuk végig. Kivált ma, amikor a gyerekek az autó-zás, a televíziózás miatt eredendõen lustábbak, de ugyanakkor szellemilegérettebbek és általában kritikusabbak.

Az egész jelenség tragikus szereplõi a testnevelõ tanárok, akik általábanmint jó sportolók kerülnek a pályára, beléjük épül a teljesítményhajszolás, a

413


sportban szokásos látszatférfiasság miatt türelmetlenebbek és agresszívebbekminden gyengeséggel és „akarathiánnyal” szemben, a parancsolás, vezényléskultúráját szokják meg. Igy eredendõen hiányzik belõlük az empátia a gyere-kek önértékelési problémái iránt, a testkép, a nemi szerepfejlõdés gondjaiiránt, a kisebbségi érzés különbözõ, egyes életkorokban szinte tipikus válfajaiiránt, amelyek azután görcsöket, gátlásokat okoznak, és amelyek nyomán akudarcok végül a gyerekekben kudarckerülõ beállítódásokban rögzülnek,amelyek elterelik a mozgástól õket. egy-egy osztályban a testi és lelki fejlõdésvagy a serdülés különbözõ fokán vannak a gyerekek, nem lehet egyformánbánni velük, a jó mozgású, jó felépítettségû fiatalok 10-15%-ánál nem teszikki nagyobb részét egy-egy osztálynak. Közülük is néhány az elsõ években voltgátolt, mások késõbb lesznek azzá, és talán õk is bekerülnek a gátolt többség-be, ha nincs véletlenül jó testnevelõ tanár, aki a megfelelõ idõben és módonbiztatja, segíti õket. Mondhatnánk, a testnevelésnek eleve „gyógytestnevelés-nek” kellene lennie abban az értelemben, hogy az érzékeny, figyelõ tanár atesttel kapcsolatos lelki problémák, amelyek ma a személyiségfejlõdésbenrendkívül gyakoriak, megoldásán dolgozik. Ha ez sikerül, már nagyon köny-nyû a gyakoroltatás, a teljesítmény elérése, ha nem, megtalálják a módját afelmentésnek, vagy ami még rosszabb, a gyerek csendben megutálja az egé-szet.

Nagy baj, hogy a testnevelõ tanárokat az immár egyetemmé felértékelt fõ-iskola nem tanítja meg ezekre a dolgokra (ezért is nevezhetjük tragikusnak ejó szándékú, kitûnõ emberek helyzetét), így a hagyományt csak kevesen vizs-gálják felül, és csak kevés az érzékeny, empatikus személyiség közöttük (akárcsak az edzõk között). A testnevelési egyetemen, ahol legalább fél száz pszi-chológus volt (évtizedeken át az ún. kiegészítõ szakon három év alatt igenkönnyen lehetett pszichológusdiplomát szerezni), a legerõsebb volt az ún.marxista pszichológia, az élettanra redukált mozgáspszichológia uralma, a lé-lektan elsõsorban az élsport szolgálatában állt, a lelki problémák, a fejlõdéslé-lektan, az emberi kommunikáció ismeretei nem szerepeltek a tananyagban, dea csoportlélektan sem, nem is beszélve a mozgásgyakorlás, a mozgásterápiasokféle formájáról. Amit a tanárok a pszichológiából megtanulnak, az kb.olyan, mint amit az orvostudományból megtanulnak, afféle „embergéptan”,„embermûszaki” ismeretek. Nem fejlesztik kommunikációs készségeiketsem. Nem csoda, hogy bármennyire is terjed az úszásoktatás, a kondicionálótorna, a speciális betegségek korrektív mozgáskezelése, a testnevelõ tanárokugyanúgy nem tudnak hatni a lakosság mozgáskultúrájára, mint ahogyan a

414


fegyveres erõk altisztjei sem (akik ugyancsak jól tudnak vezényelni, mozgás-ra, nótára egyaránt…).

Ennek meg kellene változnia, és talán amikor új társadalmi körülményekalakulnak ki, a test nevelése is elkezdõdik, mégpedig korszerû lélektani alapo-kon és módszerekkel az iskolákban, a mozgáskultúra és az egészséges élet-mód érdekében.

415


66. Edzõsorsok és szervezeti problémáka sportban

A sportban az egész világon az edzõk helyzete a legnehezebb. Sok okból.Munkásságuk sajátos lelki „szauna” mellett zajlik. Idõnként nagy befolyás éshatalom összpontosul kezükben, nagy megbecsülés övezi õket, bizonyosszinten felül a közvélemény érdeklõdésének és szeretetének dicsfényében él-nek. Máskor átkozzák õket, egyik napról a másikra megfosztják õket munka-körüktõl, mert õket tartják felelõsnek a sportoló vagy a csapat sikertelenségé-ért. Azután újra jön valami lehetõség, ismét mutatkoznak eredmények, és egyidõ után minden kezdõdik elölrõl. Hosszú életet ritkán él meg egy-egy edzõegy-egy szakosztályban vagy csapat mellett. Válogatott keretekrõl nem is be-szélve. Üstökösszerûen felívelõ edzõkarrierekkel és látványos „csillaghullás-okkal” teli van a sport világsajtója.

Mindenütt nehéz dolog tehát edzõnek lenni. A magyar sportot figyelõ em-berben azonban erõs a meggyõzõdés, hogy nálunk a legnehezebb. Az edzõkgondjait, viszontagságait bemutató riportok, amelyeket Komlósi Gábor írt,ezt jól mutatják. Igaza van Komlósi Gábornak, amikor azt írja, hogy összeha-sonlító elemzés kellene ahhoz, hogy megállapítsuk, valóban nehezebbe azedzõk élete nálunk, mint más országokban. Nem is lenne egyszerû dolog azobjektív vizsgálódás, komoly módszertani feladatot jelentene ez a sportpszi-chológusok számára, hiszen közös nevezõre kellene hozni nagyon különbözõtársadalmi, pénzügyi és sportszervezeti viszonyokat.

Ha nem lehet kutatást végezni, maradnak a benyomások. Amiket KomlósiGábor egyes esetekben, konkrét edzõk kapcsán tapasztalt, azt sajnos mások isígy tapasztalják, és e sorok írója is csak hasonlókról számolhat be. A verseny-sport, ill. az élsport területén szinte minden edzõ sokszorosan ellentmondásoshelyzetben van.

Kezdjük talán az alapoknál! Egyik ellentmondás már önmagában az edzõimunkakörben rejlik. A mai edzõnek szakembernek kell lennie, általában ren-delkeznie kell végzettséggel, ismernie kell sportágának sporttudományi ésszakdidaktikai alapjait. Ismernie kellene (itt már csak feltételes módban lehetszólni) a sportága szempontjából fontos ágazatokat, más tudományterülete-

416

66. Edzõsorsok és szervezeti problémák a sportban

ket, pl. sportélettant, sportorvostant, sportpszichológiát. Ugyanakkor az edzésnemcsak tudomány, mûvészet is. Tapasztalat, érzék, hangulat, döntési és koc-káztatási kedv és képesség, fantázia is kell hozzá. Nagyon sok a hagyományés a rutin is a munkában, hiszen szinte minden edzõ korábban maga is sportolóvolt és akarva, nem akarva maga is utánozza egykori mesterei stílusát, fogása-it. Kiirthatatlan babonák is élnek, szinte minden sportág edzõmunkájában.Ezek néha jobban befolyásolják az elhatározásokat és az eseményeket, mint atudatos megfontolások. Minden edzõ emberekkel dolgozik, eredményességetõlük függ. A sportolók viselkedése és eredményessége viszont számos máskülsõ tényezõtõl is, amire az edzõ aligha tud hatással lenni.Sok tehát a kiszá-míthatatlan, a véletlen az eredményekben, és nagyon sokszor a jó edzõ és a jómódszer kudarcra van ítélve, míg szakszerûtlen, akár hanyag edzõk is elérhet-nek jó eredményeket. Nem csoda, hogy azután színes „mítoszok”, „ideológi-ák” keletkeznek arról, mi használt, mi nem, mit kell tenni bizonyos helyzetek-ben, és mitõl kell tartózkodni. Az edzõ tehát legalább annyiszor „nagy má-gus”, mint amennyiszer „kitûnõ sportszakember”.

Már ebben a problémában is benne rejlett a másik ellentmondás: az edzõfelelõs a sportolók teljesítményéért, de a teljesítményhez szükséges feltételekfelett csak korlátozottan rendelkezik. Kész helyzeteket vesz át, adott ember-anyagból kell választania, behatárolják a kezére bízott sportolók képességeiis. Figyelemmel kell lennie egy sor kritériumra (pl. feletteseinek igényeire, aközvéleményre, emberiességi szempontokra stb.), ami nem is mindig a tény-leges sportmunkával kapcsolatos.

Már ez a két ellentmondás is elég ahhoz, hogy a görög sorstragédiákhoz ha-sonló emberi drámákhoz vezessen az edzõk életében. Ismerünk kitûnõ edzõ-ket, akik véletlenek, balszerencsés körülmények között ritkán vagy soha nemtudták bebizonyítani valószínûleg igen jó – módszereik és elgondolásaik ér-vényét. Akiknek soha nem adatott meg az az elégtétel, ami a Tûzszekerekcímû kitûnõ angol film mellõzött, megkeseredett öreg futóedzõjének, akimégiscsak olimpiai bajnokságra vezette tanítványát.

Külön tragédiák származnak egy további ellentmondásból: az edzõ ellensokszor azok lázadnak fel, akiknek a javát, sikerét akarja, maguk a sportolók.Gyakran tehetséges tanítványok, a jó csapat tagjai. Pedig a sikeres edzõ tekin-télye és hírneve, még ha egekig száll is – akkor is elmarad a sikeres élsporto-lóé mögött. Gyakran az edzõ és a sportoló közötti konfliktus forrása éppen azedzõ magas követelményrendszere, szívós gondoskodása, erõszakos irányítá-sa, ami bizonyosan szükséges és hasznos lenne a sportolónak.

417


Van még egy igen lényeges ellentmondás, ami sajnos nálunk különösengyakori: az edzõ nem tarthatja kézben az anyagi és erkölcsi motiválás eszkö-zeit. Ez nálunk azért gyakoribb, mert az ismeretes bújócska az amatõr és aprofi viszonyok között ezt meggátolja. Különbözõ szabálytalanságok és titko-lózások veszik körül a versenysportolóknak kifizetett pénzeket és adott jutta-tásokat. Gyakran más valósul meg, mint amit ígérnek, mert a különféle mani-pulációk „nem jönnek össze”, azaz nem annyi, nem olyan pénzt kapnak ésnem akkor, amennyit, amilyent és amikorra ígérik a sportolóknak, nem kapjákmeg a lakást stb. Nem is mindig rendelkezik az edzõ eme ösztönzõk felett.Ritkán függ tõle a sportoló olyasfajta jutalmazása, mint a külföldre való szer-zõdés lehetõsége, a profivá válás stb. Így hát a lényeges ösztönzõk helyett„puha” eszközök maradnak csak birtokában, mint amilyen a lelkesítés, a pél-daadás, a dicséret vagy a korholás. Gyakran csak javaslatot” tehet, amit a ne-ves sportoló elfogad vagy nem.

A legfontosabb ellentmondásra itt kell rátérnünk. Ez pedig abból áll, hogynemcsak nem gyakorolhat igazi ellenõrzést a jutalmak és büntetések rendsze-re felett az edzõ, hanem úgy kell a felelõsséget viselnie, hogy nagyon sokanbeleszólnak a munkájába. Ez azután speciális magyar „tüneteket” is mutat.Minél inkább a közvélemény érdeklõdésének elõterében áll egy-egy csapat,annál több a beleszólás. Nemcsak a túlduzzadt sportvezetõi gárda érvényesítibefolyását, a féllegális anyagi erõforrásokat biztosító bázisszervek vezetõi isjogot formálnak erre, éppen úgy, mint a különbözõ társadalmi és tömegszer-vezetek, amelyek valamilyen fennhatóságot tartanak fenn egy-egy sportág,keret vagy egyesület felett. Nem egyszer tekintetbe kell venni orvosok, gyú-rók és más segítõk érdekeit és szándékait is. Sok epizódot, részletet tudunk,mennyi zûrzavar származik ebbõl, pedig nyilván az összes eseményt, a hely-zet egészét senki sem ismeri, hiszen itt titkok sûrû homálya fedi a terepet.

Valószínûleg ebbõl ered, hogy a sport szinte minden szervezeti egységé-ben a sportvezetõk között érdekcsoportok, rejtett „lobbik” alakulnak ki, ame-lyek harcolnak egymás ellen. Az edzõnek így törvényszerûen vannak ellensé-gei, az ellenségek táborába beletartoznak felettesek is, vagy olyanok, akik asportmunka valamilyen feltételét kontrollálják. Az ellenségek igyekeznekakadályozni az edzõ munkáját. Különös tenyészetben virul a magyar sportbana „fúrás”, vagyis a titkos rágalmazás, befeketítés, ami „sikeres” esetben odavezet, hogy az edzõt hirtelen fegyelmi elé idézik vagy leváltják. Nagyon gya-kori a hirtelen leváltás, mondvacsinált okok miatt. Igen sok edzõt egészségiállapotára vagy idegállapotára hivatkozva mentenek fel kötelezettségei alól,az illetékes ezután nagyon csodálkozik, hiszen õ kitûnõen érzi magát… De

418


csak a naivabbja keres ilyenkor orvosi igazolást és jogorvoslatot. Jogorvoslatritkán van. Csoda-e, ha ebben a helyzetben az edzõ maga is valamilyen klikketalakít ki, befolyásos támogatók védelmét keresi. A legcsúnyább az, és sajnos,szinte minden esetben megtörténik, ha a sportolók is bevonódnak az edzõ elle-ni és az edzõ melletti érdekcsoportok harcába. Ilyenkor az ellenfél sportolói„betartanak” az edzõnek, õk tanúskodnak ellene, míg a többi sportoló vagyfelzárkózik mellette, vagy óvatosan félrehúzódik, ha érzi, hogy az edzõ „lapá-ton” van. Gyakran az edzõ sorsát nem is a saját személye, saját szerepe és sajátellenségeinek akciója dönti el, hanem az, hogy nagyobb erõk vesztes oldalánvan, vagy azt tételezik fel róla, hogy ott van.

Az edzõ bajai nemritkán a sportmunka természetes feszültségeibõl és konf-liktusaiból nõnek ki. Ilyen feszültségek és konfliktusok természetesek a sport-ban, talán gyakoribbak is, mint másutt. Nagy idegfeszültségben, sokszor lé-lektanilag izolált körülmények között (edzõtáborban, külföldön) folyik amunka, gyakran kapkodva, amikor mindenki ideges, ilyenkor napirendenvannak a káromkodások, veszekedések. A sportolók nem mindig tûrik köny-nyen a szükséges „sanyargatásokat”, korlátozásokat. Egészséges csoportlég-körben, egészséges szervezeti körülmények között az ilyen konfliktusok egy-kettõre megoldódnak. Egészségesek a rivalizálások is, pl. ha több edzõ dolgo-zik egy szakosztályban, keret vagy csapat helyett. Sajnos, nálunk ezek a konf-liktusok sokszor nagyra nõnek, a felszínen elfojtva tovább gyûrûznek, késõbbrobbannak. A zûrzavarok, a „lobbizós” sportszervezeti légkörben e konfliktu-sok lángjait mesterséges „fújtatók” is szítják, hiszen az „ellenpártnak” mindignagyon jól jön, ha be lehet bizonyítani, hogy az edzõ nem tud kijönni munka-társaival, rossz a viszonya a sportolókkal, nem tud jó klímát teremteni és fenn-tartani maga körül. A viszályok azután öncélúvá válnak, szinte mindig zavar-ják a felkészülést és a teljesítményt. Edzõk, vezetõk, sportolók ilyenkor legin-kább a „balhéra” figyelnek, nem a munkájukra.

Bonyolítja a viszonyokat a hivatalos követelmények ellentmondásossága,ami miatt az edzõ gyakran kénytelen részt venni a bandákban, kísérletezni ateljesítményfokozás vélt hatékony eszközeivel. Ilyenkor a titok felhõje mársûrûbb lesz, az igazságtalanság miatt még nehezebb „szabadrúgást” kérni.

Nagyon sokat lehetne még írni az edzõk gondjairól és gyötrelmeirõl, de afenti vázlatos képet a sportot kicsit is ismerõk könnyen kiegészíthetik sajátmegfigyeléseik alapján. Még csak arról kell pár szót szólni, kell-e sajnálni azedzõket? Kellene-e védeni, támogatni õket? Azt hiszem, a válasz egyértelmû-en: igen. Nagyon sok múlik az edzõkön, és valószínû, hogy a magyar sport je-lenlegi állapota párhuzamot mutat az edzõk sorsával. Nagyon fontos lenne,

419


hogy egyértelmû, tisztázott feltételek között dolgozzanak. Lényeges lenne,hogy tisztességesen bukhassanak. Vagyis legyen mód igazi „leméretésükre”.Kapjanak szabad kezet, és vonják õket felelõsségre is, ne menthesse meg a jólmegválasztott érdekcsoport és a jó patrónus a sikertelen vagy a mulasztóedzõt. Vissza lehetne adni a becsületét ennek a munkakörnek.

Ezt tartom a legfontosabbnak, de azért nem hallgathatom el azt sem, hogyaz edzõi munkának szüksége lenne egészséges viszonyra a nyilvánossággal: asajtóval és általában a tömegkommunikációval. Önmagában is rossz a jelenle-gi titkolózás, amibõl persze pletykák lesznek, a bennfentesek „kiszivárogtatá-sai”, a most elburjánzó magánkiadású leleplezõ pamfletek áradata. A tömeg-kommunikációval való kapcsolat kialakításában és fenntartásában szakembe-reknek kellene segíteni az edzõket. E sorokat a labdarúgó világbajnokság nap-jaiban írom, a magyar csapat fájdalmas kiesésének élménye alatt, nem nehéztehát a nyilvánossággal rosszul tartott viszony kárát, tragédiáját tudatosítani.Számos kommunikációs szakember dolgozik már, mindenki szívesen segíte-ne.

Ha kérnék, ha hagynák. A magyar sport és a magyar edzõsport továbbigyengéje, hogy a szakembereket, a kiegészítõ, ill. részmunkát végzõ specia-listákat nem vonja be a felkészítésbe a sportvezetés, nem is nagyon engediõket közremûködni. A sportélettani, sportorvosi lehetõségek töredékét semhasználják ki. Pszichológust a legritkább esetben kérnek, engednek a verseny-sportok kiemelkedõ egyéniségeihez, kereteihez, csapataihoz. Ha segítségetkérnek, az csak formális, „ki kell pipálni”, hogy az élsportolókat látta pszicho-lógus. Ilyenkor kikeresik a legsimább modorú, legönállótlanabb pszicholó-gust, aki a rendelkezésre álló rövid idõ alatt elvégez valami vizsgálatot, kiadvalami véleményt, rendszerint abban a hangszerelésben, amit várnak tõle.Persze, a pszichológus „beszélne” a sportolókkal, a jelenlegi légkörben pediga „titok” nem szellõztethetõ, „idegen” a sportolók körül nemkívánatos…

Megfigyelhetõ egyébként, hogy a legcsúnyábban „kikészített” edzõ sembeszél, az „omertá” szabálya érvényesül, minden edzõ tudja, hogy az esetle-ges visszatérés elõl vágná el az utat, ha elkezdené feltárni a valós helyzetet,vagy pedig magát is kellemetlen helyzetbe hozná. Így azután József Attilátidézve elmondhatjuk, hogy a mai edzõt inkább „fortélyos félelem igazgatja”és „nem csalóka, vak remény”…

A sportolókkal folyamatosan együtt dolgozó pszichológusra, idõnkéntpszichiáterre pedig nagy szüksége lenne a mai edzõnek, még voltaképpen szo-ciálpszichológiai, szervezetelméleti, vezetéstudományi szakemberek is elkel-

420


nének, akik a sportszervezetek belsõ dinamikájának tisztázásában segíthetné-nek. Igen sok jó módszert ismerünk már, csak éppen alkalmazni kellene.

Pszichológiára azért is szükség lenne a mai edzõnek, hogy saját viszontag-ságainak gyökerét megismerje és saját lelki egészségét tudja védeni. Mert azedzõ „veszélyeztetett fajta”, munkájáért, a sikerek többnyire rövid idõszakai-ért gyakran fizet ideges tünetekkel, pszichoszomatikus betegségekkel (fekély,infarktus, magas vérnyomás), alkoholizmussal, de legalábbis kapcsolatainak,házasságának elromlásával, családi bajokkal. Így tehát az edzõ sokszorosanis, és nem csupán metaforikusan a saját bõrét viszi a vásárra.

421


67. A sportlélektan lehetõségei

Aki a sporttevékenységek, sportversenyek világán kicsit is elgondolkodottmár, ösztönösen érezheti, hogy a pszichológiai tényezõknek a sportban óriásia jelentõsége. Sok gyõzelem egyenesen a lélekjelenlétnek, önbizalomnak, lel-kesedésnek, türelemnek, akaratösszpontosításnak köszönhetõ, ezzel lehet fe-lülkerekedni az ugyancsak felkészült és ugyancsak tehetséges többi verseny-zõn. Ezek pedig inkább lélektani tulajdonságok, a sportolók személyiségénekteljesítményei. Sokak szerint persze ez szinte automatikusan hozzá is tartozika sporthoz, mondhatni, ez az igazi sport benne, és ennek fejlesztését is szol-gálják az edzések, a felkészítõ versenyek és mérkõzések, a külföldi portyák.Mások viszont rámutatnak arra, hogy a sportolók lelkével talán külön is kelle-ne foglalkozni, kiváltképpen akkor, amikor ezek a lelki tényezõk nem érvé-nyesülnek eléggé önmaguktól, amikor ezek terén hiány, megakadás lép fel.

Többek között erre a feladatra lenne hivatott a sportlélektan. Ez ma a pszi-chológia egyik alkalmazott ága. Egészében nagy terület, több részre is bom-lik, aszerint, hogy mi a munka célja, vagy pedig aszerint, hogy milyen pszi-chológiai módszerek vagy szemléletek használatosak benne. Van pl. a sport-pszichológiában kutatás, ez csak áttételesen áll a sport szolgálatában, mert en-nek felismerései esetleg valamiben hasznosíthatók, itt leginkább a sportbanmegfigyelhetõ, kutatható lélektani szabályszerûségek az érdekesek. A szoro-san vett alkalmazott sportkutatásban már a cél a felhasználhatóság, e térensportági sajátosságokat, speciálisan a felkészüléssel vagy a versenyzésselkapcsolatos lélektani összefüggéseket kutatnak. Elõtérben álló kérdés pl. itt asporttehetség, a sportágra vagy a nagy eredményre vonatkozó kiválasztás,vagy az adott sportági mozgáskoordináció. Van pedagógiai sportlélektan,amely az edzéssel, sportfelkészítéssel foglalkozik, van sportszociálpszicholó-gia, amelynek tárgya a sporttal kapcsolatos emberi viszonyok rendszere, acsapatsportok kapcsolati és kommunikációs viszonyai, és van ún. klinikaisportpszichológia, amely a megzavart, gátolt, kibontakozni nem tudó sporto-lónak kíván segíteni.

Bár a sportpszichológiának nagy a szakirodalma, rendszeresen rendezneknemzetközi kongresszusokat, mégis világszerte fejletlenebbnek mondható,mint elvárhatnánk vagy gondolhatnánk. Nálunk pedig különösen kialakulat-lan, habár ha „névsorolvasásról” van szó, csaknem 100 szakember mondana

422


„jelent”, ennek kb. fele edzõ, sportszakember, aki a hatvanas-hetvenes évek-ben kiegészítõ szakon szerzett pszichológusi oklevelet. Csaknem mindegyikszakember megpróbálkozott már valamivel a sportban, pszichológiai oktatóvagy kutató osztályon dolgozott a Testnevelési Fõiskolán vagy a Sportkór-házban, egyesületben vagy csapatnál volt részállásos pszichológusi alkalma-zásban. Általában megszakadt, múltbeli munkákról van szó, jelenleg 4-5 pszi-chológusnál több aligha áll alkalmazásban a sportban, és talán még kétszerennyien tevékenykednek valamilyen intézményben vagy kutatóhelyen.

Az elmúlt évtizedeket sportérdeklõdéssel megéltek persze sokat hallhattaka sportpszichológiáról. Egyes csapatok már a hatvanas években is rendszere-sen vittek magukkal pszichológusokat világversenyekre. A sakkban nemcsaksegíti sportpszichológus külföldön a versenyzõket, hanem – állítólag – hipno-tizõr zavarni is próbálja az ellenfelet. Nálunk fõleg a labdarúgásban tûntek felpszichológusok, néha üstökösként (különösen a „lehanyatlás” vonatkozásá-ban). A nagy bonyodalmak nálunk inkább a háttérben zajlottak, a csapatpszi-chológusi tevékenység nem került a nyilvánosság elé, csak a labdarúgó világ-bajnokságok elõtt hallhattuk Baróti, majd Mezei ingerült nyilatkozatait, hogyõk bizony nem kérnek a sportpszichológusokból, és csak a szokott pletykák-ból tudjuk, hogy miként váltak féltékennyé a „nagy mágusok” a sürgölõdõsportpszichológusra, és miként kötöttek azután útilaput a talpára. Végh Antal90 perc címû szatirikus sporttörténetében egykori fotográfuskádert neveztekki sportpszichológusnak, aki azután a versenyek elõtt mindig biztató szavakatszajkózott – a novella utalt a korszak jellegzetességére, nemcsak sportpszi-chológusnak lehetett akkor kinevezni bárkit, egyesületi és szakosztályi elnö-kök, sõt sportállamtitkárok is kerültek így kinevezésre, bizonyítva Caligulacsászár kinevezési gyakorlatának (mint ismeretes, Incitatus nevû lovát szená-torrá nevezte ki…) életképességét (állítólag persze maga Végh Antal is egyideig sportpszichológusi státusban tevékenykedett a Debrecen SC-ben…).

A sportpszichológia magyar sorsa mutatja az ágazat nehézségeit. Az edzõvagy a sportvezetõ teljes lelki ellenõrzést akar gyakorolni a versenyzõ felett,mindent akar tudni róla, és ebben zavarja, ha más bizalmi személy is feltûnik asportoló körül. Az orvost is csak annyiban tûri meg, amennyiben diktálhatneki és mindent megtudhat tõle, a gyúróról nem is beszélve. Az edzõ is úgyérzi, hogy õ „pszichológiát” gyakorol, mert megmondja, mit csináljon a spor-toló, megnyugtatja, ha ideges, kiabál vele, ha kell, a fiatalabbnak megadja a„makarenkói” pofont stb. A pszichológus tényleg csak bizalmi kapcsolatbantud dolgozni, nem számolhat be munkájának minden részletérõl az edzõknek,sportvezetõknek. Így azután hamar kirobban a féltékenység, és az edzõ

423


könnyen kihasználja, hogy a pszichológusi tevékenységhez idõ kell, amíghatni kezd, és minden nehézség nélkül túlad a pszichológuson. A sportveze-tõk ehhez szívesen szekundálnak, hiszen eleve idegesíti õket, ha a sportolókkörül idegenek szimatolnak, ugyanis mindenütt sok a takargatnivaló (bunda,dopping, csempészés, titkosszolgálati tevékenység – ill. mindez együttvéve),és még akkor is szívesen elküldik a sportpszichológust, ha az véletlenül„brancsbeli”, vagyis egykor maga is sportoló volt (ez általában valamifélemenlevél, elõny a sportban a szakember számára, minden téren). Érdekes mó-don Nyugaton is hasonló a helyzet, az edzõ ott is féltékeny és ott sem Grál-lo-vagok irányítják az élsportot, és a nyilvánosság ott még kellemetlenebb lehet,mint itt az „ántivilágban” volt, amikor sporthivatali vagy pártvonalon köny-nyen vissza lehetett fogni egy-egy sajtóközleményt.

Nagy kár pedig, hogy ez így alakult, és hogy még a klinikai sportpszicholó-giai ellátásra szorulót is eltiltani, lebeszélni igyekeztek az edzõk, sportveze-tõk, sõt, a „terepszínûvé” vált sportorvosok is. Igen sokat lehet segíteni lélek-tanilag a sportolónak! Nagy lehetõségek rejlenek az ún. mentális tréningben,amikor is a fantázia és a vegetatív átélés szintjén gyakoroltatják a komplexsportmozgásokat és építik le a különbözõ akadályokat. Mentális tréningmun-kával nagymértékben fejleszthetõ a sportolók önbizalma, akarata. Relaxációés meditáció az önszabályozást segítheti, így a rajtlázas vagy a túlfeszült spor-toló lehet eredményesebb. Ideges tünetek, konfliktusok, élethelyzeti vagy fej-lõdési krízisek általában megzavarhatják a sportolók életrendjét, teljesítõké-pességét, ezen klinikai módszerekkel lehet segíteni. Igen nagy teret kaphat ahipnózis a sportban, egészséges vagy idegileg zavarokkal küzdõ sportolókatilletõen egyaránt. Nagyon sokszor „kezelni” kellene az edzõsportoló kapcso-latot, a csapatok belsõ lelki légkörét, kapcsolatrendszerét, vagy a sportszerve-zet „kafkai” kapcsolati világát. Mindez lehetséges, de idõigényes, fáradságos,szakértelmet igénylõ dolog, és kell, hogy ebben a munkát a sportvezetõk tá-mogassák.

Nagyon jó lenne tehát a sportlélektan kultúráját nálunk fejleszteni, fel-éleszteni, mert ezzel elõ lehetne segíteni a tehetségekkel való jobb gazdálko-dást, a sporttevékenység humanizálását, de általában a sport eredményességétis. Egyik út ez a magyar sport elõbbre lendítésében, amely nem kívánna na-gyobb beruházásokat, hiszen nem kellene ide költséges mûszer, felszerelés,csak az élõmunkát kellene megfizetni (nem is csupán a drágább „státus” for-májában, hanem részmunkaként). Talán segít a lassan most már a sportban isvégbemenõ rendszerváltás, a sportirányítás depolitizálása, a „kiskirályos” he-lyi vezetési viszonyok megváltozása, a ponthajszolás és a bürokratikus edzés-

424


dokumentálás helyett az elmélyültebb, aprólékosabb felkészítésû munka elõ-térbe kerülése. Talán ebbõl a szempontból hasznos, ha nem kerül sor annyiedzõtáborra, utazgatásra. A pszichológia kultusza, ha talán nem is nagyon lát-ványosan (bár évek távlatában ez sem kizárt), hozzá tudna járulni a magyarsport fejlõdéséhez.

425


68. Babona a sportban

A modern ember nagyon szeret a racionalitás szerepében tetszelegni, de atapasztalat azt mutatja, hogy igencsak hajlik a babonára, hisz a természetfelet-tiben, teli van mágikus szokásokkal, elképzelésekkel. Felmérések mutatják,hogy a lakosság túlnyomó többségében találhatók irracionális hiedelmek, vi-selkedésformák. Még az értelmiségben is. Ma ez nálunk is nyilvánvaló, azaluljárói könyvpiac tartós slágerei a természetfelettivel foglalkozó könyvekés a nulladik típusú találkozásokat is tömegek nézik. A magánéletben különö-sen babonásan viselkedünk, kabaláink, amulettjeink, rítusaink vannak, leg-alább „lekopogjuk” a dolgokat, vagy megfogjuk a gombunkat, ha kéménysep-rõt látunk…

Ha ilyen a társadalom, nem különbözhet nagyon tõle a sport sem. Valóban,tudjuk, hogy versenyek, mérkõzések elõtt a legtöbb sportoló megpróbál vala-miképpen a „természetfelettihez” fordulni, megbizonyosodik, hogy meg-van-e a baba, a szerencsepénz vagy kis ékszer, és végrehajtja azokat a mûvele-teket, amik reményei szerint majd szerencsét hoznak neki. Bizalmasan szá-mos sportoló elmondja, hogy neki eddig mi vált be, miben bízik. Pszichológu-sok már régen kimutatták, hogy az ilyen hit meglehetõsen erõs, és nem rendítimeg az ellentétes tapasztalat, sõt, inkább még erõsíti. Ez a Festinger-féle ún.kognitív disszonancia, vagyis értelmi ellentmondás tétele. Eszerint a hit való-ban komolyan veszi a kivétel erõsíti a szabályt elvet, és minden eseményt,amely nincs összhangban a hittel, jelentéktelen kivételnek minõsít. Így hidaljaát az ellentmondást. Amulettrõl tehát nem derülhet ki, hogy rossz, legfeljebbegy adott pillanatban nem volt elég hatásos (vagy olyan nyomós hátrányokmerültek fel, hogy természetesen már ez sem segíthetett…).

Nagyon sok sportoló – mint sok átlagember is – az életben, a döntõ pillana-tokban a vallás felé fordul. Dél-amerikai sportolók, a földközi-tengeri orszá-gok fiai a versenyek elõtt imádkoznak, sûrûn vetik a keresztet. Talán nem ért-hetõ félre és nem a korábbi évek vallásellenességének nyomait látják benne,ha azt mondjuk, hogy ez a fajta vallási viselkedés is lényegében babona, hi-szen valamiféle gyerekes alku folyik Szent Antallal vagy a Jóistennel, hogy azadja meg, amit kérünk, vagy hárítson el valamit, amit nem szeretnénk. Általá-ban az ilyen viselkedés távol áll az élõ vallásosságtól (aminek példáját a sport-ban a Tûzszekerek c. angol filmben, minden idõk legnagyszerûbb sportfilmjé-ben – amely természetesen sokkal többrõl szól, mint a sport – láthatjuk).

426


Hogyan kell értékelni a babona szerepét a sportban? Valamiféle elmara-dottság-e ez, vagy van valamilyen funkciója a sportoló szempontjából?

Nem egyszerû a válasz. Mint minden a világon, ez sem értelmezhetõ feke-te-fehér kategóriákkal. Ha a babona kultusz, ill. kultúra része, és van benne já-tékosság, humor, ha nyílt dolog, akkor tulajdonképpen nem negatív, segíthetia sportolókat a verseny elõtti szorongás levezetésében. Ilyen szempontból aztmondhatjuk, hogy a magyar sport túl kevéssé babonás. A sportolók nem mer-nek beszélni szokásaikról, mert a sportközösségekben sok helyütt gyakoridurva viccelõdésnek teszik ki magukat. Némán és bizonytalanul ragaszkod-nak inkább szokásaikhoz. Még leginkább a lányok körében elfogadott a játé-kos babona néhány megnyilvánulása. A vallásos babona elõnye, hogy az kul-tikus, meg is mosolyogjuk, mikor a képernyõn a kajla, csibész latin fiúk pró-bálnak buzgólkodni és igyekeznek az égiek kegyét megnyerni.

Nem jó viszont a babona, ha problémaelfedõ, ha a sporttal kapcsolatos lé-lektani nehézségek megoldása elé tolakodik valakinek a sportolói gyakorlatá-ban. Vagyis ha nagyon komolyan veszik. Komoly baj, ha a babona a szakmaivagy a tudományos feladatok helyére lép. Ez a dopping egyik kára, fenntartjaa sportolóban a mágikus hiedelmet, hogy õt csodaszerûen, tablettával vagy in-jekcióval megsegítik. Ezért nem jó a csodadoktor vagy a csodagyúró sem asportolók között, ezért nem jó az a kuruzslás, amit sok sportorvos fenntart asportolók körül, hatóanyag nélküli vagy tudományosan nyilvánvalóan hatás-talan (placebo) készítményeket adva, vagy „vitaminkultuszt”, „sókultuszt”képviselve. Káros a babona a sportvezetõkben, mert akkor „megérzéseik”alapján állítják össze a csapatot, irányítják a felkészítést. Itt már nem mond-hatjuk, hogy kevés a babona, inkább túl sok. A magyar sport története teli vanrossz babonákkal. Az ún. sportszakemberek között nagyon sok a „hamis pró-féta”, aki valamilyen mágikus ügyet hirdet, õket fogadják be leginkább a ve-zetõk. A hetvenes években több sportágban valamiféle „ionizált vizet” adottvalamilyen szakember, ezt buzgón itatták a sportolókkal. Emlékszünk még amexikói „szénhidrátetetésre” (amihez képest még szimpatikus az a sporttu-dós, aki elvállalta, hogy „egyénre szabott individuális tudományos diétát”dolgoz ki, és ezt úgy oldotta meg, hogy minden sportolónak azt mondta: azteszik, amit akar…). Itt már nincs helye a babonának, a sportvezetés szorongá-sait nem így kell oldani.

A babona kérdését a sportban érdemes behatóbban vizsgálni, mert az asport számos olyan társaslélektani összefüggését világítja meg, amit a sportjobb megértéséhez és tudományos segítéséhez lehet felhasználni.

427


69. A szorongás klinikai pszichológiai éssportlélektani kérdései

A szorongás a köznyelv és a közgondolkodás fogalma, a pszichológia on-nan vette át és kezdte alkalmazni, ill. vizsgálni az általa jelölt jelenséget. Máraz ókori latin nyelvben megvolt a fogalom és kb. ugyanúgy használták, mintnapjainkban. Az anxietás jelentéstartalma ugyanaz, mint a mai szorongásé, afogalomban rejlõ képi elem is azonos: szûk helyre beszorítottság, feszengés,zsákutca, kutyaszorító élménye. Az ókori szövegekben, majd a középkori la-tinban is úgy fordul elõ, hogy életérzést, érzelmi állapotot jelöl, amiben a féle-lem, a kényelmetlenség, a rossz elõérzet a jellemzõ. A mai szóhasználathozhasonlóan a latin nyelv is tudatos élményt ért a szorongáson, aminek azonbanaz ember maga nem tudja pontosan megmagyarázni az okát. Rendszerintazonban tudjuk és meg tudjuk mondani, hogy szorongásunk mire vonatkozik.

A jelenséggel, az életérzéssel és a gyakori szubjektív élménnyel a 19. szá-zad filozófusai már sokat foglalkoztak. Különösen azok a filozófusok, akik fi-lozófiai antropológiát mûveltek, így pl. Kant, Schopenhauer, Nietzsche. Szin-te központi jelentõségû az élmény és az életérzés Kierkegaard filozófiájában.

A század utolsó évtizedeiben, amikor a neurotikus viselkedés és a funkcio-nális zavarok problémaköre az orvosok érdeklõdésének elõterébe került, aszorongás fogalmát automatikusan alkalmazták a pszichopatológiai jelensé-gek leírásában. A múlt század második felében megszületett a neurotikus szo-rongás koncepciója, amely megmagyarázhatatlan, oktalan, szokatlan szoron-gást fejezett ki, majd pedig a szorongásos neurózis entitása, amely olyan kór-kép, melyben a lényeges tényezõ a nagyfokú és rendszeresen jelen lévõ neuro-tikus szorongás. Az új fogalmi árnyalatok és változatok kimunkálásakor aszorongás jelentése nem volt problematikus, a közhasználatú értelem eviden-ciaérzése világosan mutatta, mirõl van szó.

A szorongásos neurózis kategóriájának megalkotásában szerepe volt Fre-udnak is. Ez azért jelentõs, mert a neurózis elsõ összetett elmélete, és ezzel aklinikai pszichológia létjogosultságának megteremtése Freud nevéhez fûzõ-dik, és a pszichoanalízis állította valójában a tudományos figyelem közép-pontjába a szorongást. Freud is kezdettõl fogva észrevette és hangsúlyozta,hogy a szorongásnak nagy szerepe van a neurózisban. Egyik elsõ pszichoana-

428

69. A szorongás klinikai pszichológiai és sportlélektani kérdései

litikus mûvében már 1895-ben javasolta, hogy a neurasthenia kórtani egysé-gébõl a szorongásos neurózist önálló entitásként kell választani, mert ez ter-mészetében és keletkezésében más. A szorongásos neurózis késõbb az ún.„aktuálneurózisok” csoportjába került. Freud ugyanis a szorongást elõször aszexuális energia elfojtásából és „átfordításából” (konvertálásából) eredeztet-te, és úgy értelmezte, hogy a pangó szexuális energia keres kiutat a szorongá-sos tünetben. Kóroki szerepet tulajdonított a kielégületlenségnek, a megszakí-tott közösülés frusztrációjának. Az aktuálneurózis kifejezés azt tükrözi, hogya neurózis nem a személyiségfejlõdési folyamat zavarából ered, hanem a lelkiapparátus aktuális túlterhelésébõl. Freud ebben az idõszakban a pszichikus,ún. homeosztatikus modelljét tételezte fel, eszerint az ingerületek feszültségéta pszichikumnak le is kell vezetnie ahhoz, hogy normálisan tudjon mûködniés az ilyen egyensúlyhelyreállítás zavara a szorongásos tünetképzés (Rapa-port 1960). A pangó feszültség kórtani modelljébõl eredt a pszichoanalitikusgyógymód elsõ elmélete, a szorongásos állapot lereagálási felfogása, a katar-zis terápiás koncepciója.

Freud a szorongásnak nagy jelentõséget tulajdonított más neurózisokbanis. A szorongást, mint mennyiségileg kifejezhetõ lelki feszültséget hárítja el apszichikum az elfojtás révén, és mivel az elfojtott feszültség is kitöréssel fe-nyeget, a tünet levezetõ. mechanizmusa alakul ki. Szorongás áll a hisztériástünetek mögött is, a feszültség a tünetek energetikai töltésébe konvertálódik(innen a konverziós neurózis kifejezés). Freud elsõ feltevése szerint az ilyenneurózisok kezelésében is beválik a katarzis-elv, és a hisztéria kezelésérõlszóló tanulmánygyûjteményben ilyen kezelési esetekrõl van szó (köztük vanaz elsõ pszichoanalitikus páciens, Anna O. esete is, lásd errõl: Freud, Breuer1896).

A szorongás fogalmi kezelésében már korán megnyilvánul Freud gondol-kodásában az a szempont, hogy a szorongás eredete és jellege az én számáranem tudatos. Az elfojtás lényege abban rejlik, hogy a pszichikus összefüggé-seket tudattalanná teszi. Az elfojtott mindig tudattalan. Ha tudatosul, akkor azelfojtott tartalmak feszültsége utat kap a viselkedés és a kommunikáció meg-szokott csatornáin át, tehát pl. „ki lehet beszélni” a feszültséget. Ez nagyonfontos szempont, ebben voltaképpen fogalmi újítás rejlik, hiszen a korábbiszorongásértelmezéssel szemben a szorongás ennek jegyében nem szükség-képpen tudatos élmény, hanem inkább lelki energiamennyiség, feszültség-kvantum, aminek tudatos átélése hiányozhat is, mert a tudatból kiszorítható. Afreudi fogalomhasználat és jelenségkezelés ma is érvényes azt illetõen, hogy aszorongás hátterének tudatosítása, a belátás az összefüggésekbe lehetõvé teszi

429


a szorongás csökkentését, és ugyanígy a verbális vagy a mozgásos feszültség-levezetés is a szorongás csökkentése irányába hat.

Bár Freud ezt követõen sem tévesztette szem elõl a szorongás jelentõségét,késõbb inkább azt a gondolati vonalat vitte tovább, ami szerint a szorongásmaga nem önálló és elsõdleges pszichikus energia, hanem más eredetû ener-getikai feszültségbõl, pl. szexuális energiapangásból származik. A szexuálisenergia más vonatkozásokban is mind fontosabbá vált, majd pedig a szexuálisenergia elmélete, a libidóelmélet lett a pszichoanalízis központi tétele. Azösztöneredetû libidó különféle megnyilvánulási mechanizmusainak és formá-inak leírása során a szorongás lassanként érdektelenné vált a pszichoanalízis-ben.

Csak a húszas években, a személyiség strukturális elméletének (felette-sén–én–ösztönén) kidolgozásakor került elõ a szorongás kérdése ismét. Freudekkor már nem látta értelmét, hogy a szorongás mennyiségeirõl szóljon, hi-szen önálló szorongásenergiák létét nem ismerte el. Számos klinikai megfi-gyelés nyomán nem is vélte tovább tarthatónak azt a tételt, hogy a szorongásenergia-pangás következtében áll elõ. A szorongásról ettõl kezdve inkábbmint intrapszichikus jelzésrõl beszélt, az én funkciójának tartotta. A funkció-jelzõ természetû, valamilyen veszélyt szignalizál. A veszély a személyiségszerkezeti elemei közötti egyensúly felbomlása, vagyis a szabályozó én kont-rolljának fenyegetõ elvesztése lehet. A veszély származhat az ösztönén kész-tetéseinek nagy erejébõl, amelyek az én szabályozását áttörni készülnek, deszármazhat a felettesén túltengésébõl is, amelynek morális parancsai az éntfenyegetõen korlátoznák. Az én a veszély nagyságával analóg erõvel és inten-zitással átélt szorongás hatására a fenyegetõ helyzetet megoldani igyekszik. Amegoldás rövidzárlatos és rövid távú módja továbbra is lehet a tünetképzés, deaz ebben mûködõ elhárító mechanizmusok már nem a szorongásenergiát szo-rítják a tudattalanba vagy konvertálják másfajta érzésminõséggé, hanem a ve-szélyt okozó késztetések energiáit, a hozzájuk tartozó képzetstruktúrákkalegyütt.

Freud eme új elméletében (1926) az én mindig a külsõ realitás szempontjá-ból értékeli elsõsorban a veszélyeket. Az egyetlen tengely, ami viszonylagfüggetlen az aktuális realitástól, de a személyiségfejlõdés korábbi valóságoshelyzeteivel nagyon is szoros kapcsolatban állt, ez az ösztönén és a felettesénkövetelményei között feszülõ ellentmondás. Ennek a klasszikus freudi neuró-zisokban nagy szerepe van, számos adat szól azonban amellett, hogy a késõb-bi nemzedékekben ez a feszültségív folyamatosan csökkenõ intenzitású. Azén számára rendelkezésre áll a félelem jelzõmechanizmusa, ha a külvilág és az

430


én vetületében jelentkeznek fenyegetések. Valószínû, hogy a félelem jelzés-rendszere vonatkozik a belsõ veszélyekre is, a szorongás tehát a félelem egyváltozata. Ez Freud feltevése is, õ megkülönböztet valós és neurotikus szoron-gást, a valós szorongás (Real-Angst) lényegében azonos a félelemmel, és ez avalóságban várhatóan bekövetkezõ veszélyek anticipációjának terméke.

A szorongás kutatása lényegében Freud után kezdõdött meg, nem érdekte-len azonban az eredeti pszichoanalitikus nézeteket elemezni, ugyanis ezekbensûrítetten megvan a késõbbi szorongáselméletek minden válfaja. Freud utánszinte minden neuróziselmélet beépíti magába a szorongás jelenségét, de leg-többször külön ontológiai magyarázat nélkül, mint magától értetõdõ dolgot,aminek motiváló jellege nyilvánvaló, természetes. Közelebbrõl a behavior-izmus, ill. a tnnuláselnméletek kibontakozása vette vizsgálat alá a szorongást.Ezek az elméletek is a félelembõl származtattak. Azt tételezték, hogy a féle-lem veleszületett ösztönkésztetés, míg a szorongás tanult vagy másodlagosösztönkésztetés. A szorongást a félelemhez kondicionált másodlagos ingerekváltják ki, ezekbõl bonyolult láncolat alakítható ki kondicionálási kísérleteksorán. Az állatkísérletekben a szorongás mint az elkerülési reakciók késztetésibázisa jelent meg, a kutatók az elkerülés intenzitásával mérték, ill. azt vizsgál-ták, hogy a szorongásnak nevezett állapot mennyire mutatja a félelem meg-nyilvánulásait, ill. milyen nagy belsõ feszültséggel jár (állaton ez mindig amotoriumban megjelenõ, és így megfigyelhetõ dolog). Ezek a kísérletek sok-ban hozzájárultak a szorongásról alkotott mai képünk kialakulásához. Ezek ishangsúlyozták az anticipatív elemet a szorongásban, hiszen állatban mindig avalós veszélyt elõrejelzõ feltételes reflexinger képes szorongásszerû állapototkiváltani.

A szorongás különösen elõtérbe került azoknál a kutatóknál, akik a tanu-láselméletek és a pszichoanalízis szintézisét próbálták megalkotni a klinikailélektan problématerületén. Fõleg Dollard és Miller (1950), továbbá Mowrer(1950) nevét kell megemlíteni ebben a vonatkozásban. Mindannyian szeret-tek volna szakítani a monolitikus libidóelmélettel, és szívesen tételeztek felönálló szorongáskésztetést. Dollard és Miller ösztönjellegû késztetés-állapot-nak nevezi a szorongást, Mowrer számára a szorongás késztetés (drive),amely a késztetésredukció elve alapján szabályozza a viselkedést. Mowrer is-mét nagy szerepet adott a szorongástól való megszabadulásnak, mint motivá-ciós erõnek, és meghagyta a különbözõ védekezõ mechanizmusok szorongás-csökkentõ funkcióját, ezeknek a mechanizmusoknak hatékonyságát Freudhozhasonlóan inadaptívnak tartva.

431


A tanuláselméleti szorongásmagyarázat látszólag jól összekapcsolhatóvolt a pszichoszomatikus orvoslás és a neurofiziológiai kutatás szorongásfel-fogásával, amely a szorongást endokrin anyagi szubsztrátumhoz kötötte, vagypedig azonosnak, ill. analógnak fogta fel a központi idegrendszer ingerületiaktivitásával (arousal). Az elõbbi fõleg az adrenalin és noradrenalin-kiválasz-tás mértékét tartotta a szorongás erõsségével párhuzamosnak, az utóbbi az agybioelektromos aktivitásának jellegét és fokát hangsúlyozta (újabban ez a meg-közelítésmód is a neurotranszmitterek endokrin természetû hatásait veszi in-kább figyelembe). A pszichoszomatikus orvoslás és az idegélettan a vegetatívidegrendszer izgalmi állapotában, ill. szimpatikotoniában látja a szorongásalapját, és a szorongás mutatóinak a vegetatív idegrendszer izgalmi jeleit ve-szi, pl. a pupillatágulatot, izomfeszültséget, verejtékmirigyek elválasztását,szívritmusfrekvenciát, a bõrellenállás változását stb.

Ez a megközelítés hasznos volt a pszichológia számára, mert sok vizsgálat-metodikát dolgoztak ki ennek jegyében. A GBR módszertõl a komplex életta-ni mûködésmérõ eljárásokig (pl. az Amerikában korábban elõszeretettel al-kalmazott „hazugságdetektorig”) sok vizsgálati eljárás alakult ki ezen a tala-jon. Ezek a pszichológia legkülönbözõbb elméleti és alkalmazott területeinsok értékes eredményt hoztak. Az egészen napjainkig a kísérletes lélektanbanuralkodó behaviorista szemlélet szellemében azonban ezeknek kedvéértmindinkább elhanyagolták a szorongás élménylélektani vetületét. Nagyonkülönbözõ érzéskvalitásokat neveztek a pszichológusok szorongásnak, lénye-gében minden ingerületi állapot szorongásnak minõsült, ha kellemetlen, fe-nyegetõ színezete volt átélésének. Számos szerzõ ezért nem is használta a szo-rongás fogalmát, nem tartotta elég pontosnak, specifikusnak. Így pl. Rotter,aki tanuláselméleti alapon igyekezett klinikai személyiséglélektani elméletetalkotni, eleve le is mondott a fogalom használatáról (Rotter, Hochrein 1979).Különösen sok zavart okozott a bizonyos szituációkban megjelenõ szorongásösszekeveredése a személyiségvonással, személyiségtulajdonsággal, ami tar-tós szorongáskészségben jelentkezik. Ezt a konfúziót próbálta Spielbergerfeloldani (1966), a „state” és „trait” szorongás elkülönítésével. A „state” szo-rongás aktuális állapot, a „trait” pedig szorongásdiszpozíció, személyiségtu-lajdonság. Az elkülönítést kérdõíves tesztmódszer segítségével is megpróbál-ta, kérdõívét ma is széles körben használják.

Az idegélettani és a tanuláselméleti szorongásértelmezést a késõbbiekbensok kritika érte. A vizsgálati adatok alapján valószínûtlenné vált, hogy a szo-rongásnak önálló endokrinológiai mechanizmusa lenne. Az valószínûsödött,hogy nemspecifikus izgalom- és késztetésfokozódás kaphat szorongásos szí-

432


nezetet. Többek között Stanley Schachter bizonyította szellemes kísérletek-kel, hogy adrenalin vagy noradrenalin befecskendezése különbözõ érzelem-minõségeket hozhat létre, attól függõen, hogy a szociális helyzet milyen belsõértelmezési, minõsítési mintákat sugall (Schachter, Singer 1962). A figyelemmindinkább ezekre a mintákra irányult. Ezzel a problémával részben a szim-bolikus interakcionizmus szociálpszichológiai irányzata foglalkozott, rész-ben pedig az ötvenes években erõsödõ, ún. kognitív irányzat. Mindegyik aszemélyiség információfeldolgozó és -értékelõ szerkezeteire és folyamatairairányította a kutatásokat, hiszen ezektõl, pl. hiedelemstruktúráktól, attitûdök-tõl, sztereotípiáktól függ, hogy a személyiség a külsõ és a belsõ valóságot ho-gyan értelmezi. Az értelmezés nyomán alakul ki azután az érzelmi reakció(Kelly 1955, Shibutani 1961 stb.).

Ebben a megközelítésben ismét elõtérbe került az anticipáció. A kognitívmûködésektõl függ ugyanis, hogy mit tartunk veszélyesnek, hogyan értékel-jük a környezet jelzéseit. Nagy egyéni különbségek lehetnek, elõzetes tanu-lástól és egyéni hajlamoktól függõen. Egyesek ártalmatlan jelzéseket minõsít-hetnek veszélyesnek, mások messze elõre tekintve már akkor szoronghatnak,amikor még a többiek nem is vesznek észre semmit. Hibás kondicionálási fo-lyamatok kapcsán félelem, illetve szorongáskeltõk lehetnek különleges és ár-talmatlan ingerek is, különösebb kognitív közvetítés nélkül, ezek azonbanleginkább a fóbiák szervezõdésében játszanak szerepet, a szorongás rendsze-rint összetett kognitív mediáción át jelenik meg.

A szorongás klinikai lélektani és kísérleti pszichológiai szakirodalma meg-lehetõsen ellentmondásos és zavaros. A fogalmat nagyon sokféle jelentéstar-talmi árnyalattal használják. Ugyan ezek az árnyalatok beleférnek a köznapiszorongásfogalomba, a tudományban a fogalomhasználatot mindinkább spe-cifikálni és operacionalizálni kell, ezért a szemantikai különbségek szembetû-nõbbek. A klinikai pszichológiában praktikus osztályozásokat szoktak adni.Egy ilyen osztályozás megkülönböztet „szabadon lebegõ, diffúz szorongást”,ehhez alig kötõdik képzet, bizonytalanságérzést, ill. személyes fenyegetettségérzését, továbbá a saját viselkedésünkkel kapcsolatos aggodalmainkat. Mind-három fajtát egyszerûen szorongásnak nevezzük, de tudományos szempont-ból célszerûnek látszik megkülönböztetésük (Hilgard 1962). Egy másik osz-tályozás még praktikusabb, a régi pszichoanalitikus felfogást elaborálja, esze-rint négyfajta jellegzetes szorongás van: 1. felettesén- szorongás, amikor aszorongás gyökere a túl erõs, interiorizált erkölcsi parancsokból ered; 2.kasztrációs szorongás, amely az ún. Ödipusz-korszak terméke, és a nemiszerv büntetésszerû elvesztésének félelmeként jelenik meg, majd szimboliku-

433


san hasonló élethelyzetekben késõbb újra aktiválódik; 3. szeparációs szoron-gás, a biztonságot nyújtó emberi kapcsolat elvesztésének félelme, és 4. az ösz-tönén- vagy késztetés-szorongás, ami arra vonatkozik, hogy az én fél attól,hogy a szociálisan elfogadhatatlan késztetések áttörnek, és így a viselkedésszabályozása megszakad (Nemiah 1975). Ennek az osztályozásnak nyilván-valóan klinikai gyakorlati értelme van, az elsõ fajta a klasszikus neurózis típu-sos szorongása, a második neurotikus személyiségfejlõdés esetén jelentõs, devan gyermekpszichológiai fontossága, a harmadik elsõsorban gyermekek ésserdülõk viselkedészavaraiban jellegzetes, míg a negyedik a pszichotikus szo-rongás képlete.

Bárhogy is nézzük, a szorongás tudományos megismerése még meglehetõ-sen bizonytalan és a gyakorlat számára nem ad eléggé megbízható támponto-kat. Különösen azt nem teszi lehetõvé, hogy a gyakorló klinikus pszichológusés a kísérletes pszichológus a szorongás fogalmának és jelenségvilágának je-gyében közös nevezõre jusson. A klinikai gyakorlat ezért bizonyos fokigönállósította magát, és nagyon pragmatikusan kezeli a szorongást. Lényegé-ben szorongásnak vesz mindent olyan diszkomfortérzést, ami félelmi színeze-tû, és ami bizonyos jellegzetes szituációkban lép fel, melyekben a személyi-ség feladatok elõtt áll, önmagát képviselnie kell, és amelyekben nem rendel-kezik megszokott kielégülési és feszültséglevezetési módjaival és interper-szonális támpontjaival. Amennyiben ez az érzés feszültségfokozódással ésvegetatív izgalommal jár, ez a szorongás súlyosságának jele. A klinikai gya-korlatban a kórosság vagy a betegesség mértéke bevallott és vállalt módon ön-kényes, ill. konvencionális. Van egy mérték, amikor a szorongás helyzete ésmértéke a környezet és az egyén számára kórosnak minõsül, de kisfokú szo-rongást is minõsíthet valaki problematikusnak és kérhet rá segítséget. Ez apragmatikus megközelítés a rejtett szorongást „fekete dobozos” módon keze-li, nem foglalkozik vele, csak akkor, ha azt valami felszínre hozza.

Az ilyen klinikai gyakorlat általában nem törekszik a szorongás mennyisé-gi meghatározására. Az élményre figyel, az érzelmi-indulati állapotra, ami akommunikációban és a viselkedésben megnyilvánul. A viselkedés gyakrankülönbözõ társas terekben megfigyelhetõ viselkedést jelent. A kommunikáci-ón át megismerhetõ a személyiség múltja is a szorongás élménytengelyében.A közvetlen megfigyeléseken és e múltbeli élménytengelyen át a személyiségszorongáskészsége és a szorongás mögött álló problematika fejlõdéslélektanigyökérzete a szükséges mértékig megismerhetõ. A vizsgálat fõ módszere abeleélõ megértés, az empátia (Buda 1978). Az empátiás kapcsolatban mint-egy „szociálpszichológiai figyelem” érvényesíthetõ, a másik embert adott szi-

434


tuációkban, azokhoz viszonyulva értjük meg. Az empátia óriási elõnye az,hogy különleges kommunikációs folyamatot indít meg, ebben a vizsgált em-ber spontán feltárul és a további megértéshez mind több támpontot ad (Jou-rard 1971).

Ebben a folyamatban a pragmatikusan megfogalmazott szorongás fontosindikátor, szinte hermeneutikus kulcs a másik megértéséhez. Ahol szorongásvan, ott a személyiség belsõ harmóniájának vagy a környezethez való kreatívalkalmazkodásának valamely nehézsége vagy zavara rejlik. A klinikai pszi-chológusnak a szorongással körülvett élményterületet kell tovább elemeznie,közelítenie. A szorongásban mindig benne van az elõvételezés, az anticipáció.Az ember mindig valamitõl szorong. Ezt azonban nem tudja megmondani.Megkérdezni tõle tehát ezt nem lehet. Viszont lehet követni kognitív folyama-tait, amelyekben a szorongáskeltõ tartalmak, képzetek megjelennek, és ezekmögött újabb képzetek idézhetõk fel. A megismerés során a szorongás kogni-tív útjának pontos visszakövetése rendszerint a szorongás heveny fokozódá-sát vonja maga után. Ennek azonban egyben feszültséglevezetõ funkciója islehet. A jól vezetett kommunikációban ezáltal a klinikai megismerés egybenterápiás hatás is.

A szorongás közvetlen kognitív medrében mindig valamilyen viselkedés-szervezõ törekvés, valamilyen aspirációs szint, valamilyen társaslélektani ha-tás vagy a saját énrõl keltett kép (imágó) késztetése ütközik a személyiségkognitíve számba vett erõforrásaival és a külsõ valóság lehetõségeivel. A szo-rongás leginkább akkor áll elõ, amikor a helyzetbõl nincs kitérési lehetõség,nincs halasztás, amikor a cselekvés vagy a megnyilvánulás imperatívvá válik,és amikor a helyzet nehezített. A helyzet különbözõ okokból lehet nehezített,pl. nagy társas figyelem veszi körül, pl. le kell mondani bizonyos erõforrások-ról (ilyenek lehetnek az elõbb említett kielégülési módok, pl. ismeretes, hogya klinikai vizsgáló szituációban a dohányzás tilalma önmagában is elég lehetahhoz, hogy dohányos emberben felszínre hozza a szorongást), pl. nagy tétvagy a környezet a személyiség céljainak ellenáll. Lényegében a szorongásélethelyzete eleven testhelyzet, experimentum naturae, ilyen helyzetekbenméretik le általában az ember a mindennapi társas szituációkban is, és ebben aszemléletben tér vissza leginkább a klinikai és a szociálpszichológia a min-dennapok implicit pszichológiájához. amely mind nagyobb figyelmet kap azutóbbi években (csak utalásként említjük az etogenia és az etnometodológiairányzatait, de a kérdés a klasszikus lélektan alapján is megfogalmazható, ésbenne rejlik már olyan korai kognitív elméletekben is, mint az idézett G. Kellyszociális konstruktum elmélete).

435


A megismerés „királyi útja” tehát a szorongás tengelyében az, hogy folya-matosan igyekszünk megérteni – empátiás úton –, hogy az adott szituáció aszemélyiség számára mit jelent, a tervezett cselekvéshez vagy megnyilvánu-láshoz mit asszociál, mit anticipál. Az anticipációnak különben ugyancsakmélyre nyúló gyökerei vannak a pszichológiában. Freud pl. már korán felhív-ta a figyelmet, hogy a gondolkodás lényegében próbacselekvés, késõbb a fan-táziákra vetült fény, és a lehetséges összes kognitív mûködések együttes tevé-kenységére utal az ismert TOTE modell (Miller, Galanter, Pribram 1960),amely szerint a viselkedés mindig megszervezõdik és belsõ ellenõrzésre ke-rül, majd jelképesen lejátszódik és újra ellenõrzésre kerül, és csak azután ol-dódik ki (Test-Operate-Test-Exit). E modellben a viselkedés gyors kognitívleképzõdése alapfolyamat, ami a valóságképek nagy készletével kerül össze-hasonlításra. Mindezt a differenciált elméleti értelmezést a klinikumban ki le-het kerülni, ha egyszerûen feltételezzük, semmikor nem szorong valaki oknélkül, a szorongásnak idioszinkretikus, egyéni értelme van, és ez tisztázható.

Ugyanez a logika követhetõ a klinikai sportpszichológiában is. A sportolókkülönbözõ élethelyzetekben szoronghatnak, ezek többnyire nem-specifiku-sak a sportolás szempontjából, vagyis itt ugyanúgy szoronghatnak, mint másember. Ennek is lehet azonban kihatása a sportteljesítményre, pl. ha huzamos,tartós szorongási szint marad meg, vagyis amikor a korábbiakban alkalmazott„helyzet” vagy „szituáció” fogalom nem egy rövid lejáratú szociális ese-ményre (pl. vizsgára, versenyre, feladatteljesítésre, megjelenésre stb.) vonat-kozik, hanem élethelyzetre, amely heteken-hónapokon át tarthat. Ilyenkor aszemélyiség mintegy preokkupáció-szerûen foglalkozik a helyzettel mintproblémával, és ennek szorongásos élményfolyamatai vannak. Ez már a fel-készülés és a versenyzés motivációs állapotát ronthatja, belsõ figyelemmeg-osztást idézhet elõ, maga a szorongással járó vegetatív izgalom is ronthatja aperceptomotoros szabályozást, energiákat vonhat el a mozgásos teljesítmény-tõl. Ezért van az, hogy átlagos, a mindennapi életben esetleg különösebb be-tegség vagy problématudat nélkül elviselt gondok, megterhelések, ill. kisebbszemélyiségzavarok a nagy teljesítményû sportolók esetében kezelésre érde-mesek, mert zavaró hatásuk eliminálása a sportteljesítményt önmagában is fo-kozhatja (Buda 1979), és ez a „kezelés” gyakran nem is túl bonyolult klinikaipszichológiai feladat. A kezelés, foglalkozás esetleg csupán annyira terjedhetki, hogy a szorongás mértéke csökken, vagy olyan szintre száll le, ami márnem zavaró. A szorongást kiváltó élethelyzeti vagy személyiségbõl eredõproblémákban esetleg nem is kell (nem is mindig lehet) változást, átrendezõ-dést kiváltani (minderrõl a szorongás csökkentését illetõen még szólunk).

436


Más és specifikus jelenség az a szorongás, ami sajátosan a sporthozamnakkülönbözõ eseményeihez, legtöbbször a versenyhez, a mérkõzéshez, a fontosteljesítménykövetelmények megvalósításához kötõdik, bár ennek a szoron-gásnak is megvannak az analóg formái az élet más területén (pl. az ún. lámpa-láz). Ezekben a szorongási élmény és viselkedés intenzív vizsgálata, mintegymikroelemzése szükséges, hogy összefüggéseit feltárhassuk. Itt is az anticipá-ciók kognitív folyamatain át vezet a megismerés útja. Gyakorlati szempontbóla szorongást legegyszerûbb inkongruencia-jelnek tekinti, amiben az tükrözõ-dik, hogy a szituációhoz való viszonyát a személyiség nem tudja összhangbahozni, nagyon erõs az az anticipációja, hogy a helyzetet nem uralja, hogy ahelyzet kimenetele számára kedvezõtlenül alakul, mégpedig úgy, hogy õ aztbefolyásolni nem tudja. Ennek az érzésnek mindig van belsõ racionalitása,noha kívülrõl gyakran irracionálisnak látszik, vagy szélsõséges formákbannyilvánvalóan az is. Ezt a belsõ racionalitást kell megkeresni. Legtöbbször afelkészülés és az adott közérzet és diszpozíció hiányosságainak tudata kelti aszorongást. Gyakran az ellenfél várható teljesítménye, vagy a szituáció ked-vezõtlen alakulása (pl. a saját csapat gyengesége, rossz pálya stb.). Néha irra-cionális szövevényûek az anticipációk, pl. korábbi balszerencsés versenyzésemlékei, az arra emlékeztetõ körülmények, gyakran mágikus, babonás elkép-zelések alapján (pl. hasonló jelzések, események).

Nem egyszerû az ilyen problémák feltárása, egyrészt azért, mert nehezenfogalmazódnak ezek meg úgy, mint pszichológiai segítség indikációi, más-részt viszont azért, mert a sportolók gyakran nem szokták meg élményeik sza-vakba foglalását, és anticipációikról nehezen beszélnek. Mindkét akadály le-küzdése nagyban függ az edzõk és a sportvezetõk együttmûködésétõl. Sokattehet a sportorvos is, és általánosságban fontos a sportolók pszichológiai kul-turáltsága. Ha az edzõk és a szakvezetõk hamar felismerik, hogy a szorongásgátolja a sportteljesítményt, sokat segíthetnek abban, hogy a sportolóban ha-mar megfogalmazódjon viselkedésének problematikus jellege. A segítségmég többet jelent, ha szakemberhez is elviszik. A sportteljesítményt zavarószorongáskészség önmagában nyilván nem minõsül kórosnak a sportoló szá-mára, ennél sokkal súlyosabban szorongó emberekkel találkozik mindennapiélete során, ezért gyakran ellenszegül vagy berzenkedik, hogy ezzel pszicho-lógushoz menjen. Az edzõ és a sportvezetõ, továbbá a sportorvos javaslata,biztatása viszont egyszerûvé és természetessé teszi számára, hogy szakember-hez fordul. Az edzõ, a szakvezetõ és a sportorvos nagy segítséget nyújthat aszakember számára azzal, hogy közli vele a sportolóval kapcsolatos megfi-gyeléseit, pl. a szorongás jellegzetes alkalmairól, a kiváltó ingerekrõl, a szo-

437


rongás megnyilvánulásairól. Ezek fontos támpontok lehetnek a szorongásmegértésében és a szorongáscsökkentõ beavatkozások megtervezésében.

Az esetek többségében azonban a sportolók önmagukban is jó partnerek apszichológiai munkához, és a pszichológiai kulturáltság körükben is örvende-tesen terjed, ezért mind többen kérnek maguk is segítséget. A sportolók szo-rongásainak nagyobb része összefüggésben áll bizonyos típusproblémákkal asportoló életében. A leggyakoribb ilyen problémák a következõk:

1. Félelem a sérüléstõl (különösen sorozatos korábbi sérülések, ismert testigyengeségek mellett).

2. Szorongás szomatikus eredetû indiszpozíció miatt (betegség, lábadozóállapot).

3. Szorongás a felkészületlenség (viszonylagos felkészületlenség) tudatamiatt.

4. Aránytalanul nagy tét keltette szorongások (ilyenek állnak elõ, ha azegész sportkarrier alakulása függ bizonyos teljesítményektõl, vagy hakonfliktusok, interperszonális feszültségek miatt különlegesen bizonyí-tani kell).

5. Speciális tekintélyszemélyek jelenléte okozta szorongások (szülõk, ta-nárok, példaképnek tekintett sportnagyságok stb.).

6. Kedvezõtlen visszajelzések miatti szorongások (a „debilizáló” szoron-gás sajátos formái, amelyek a viszonylag nyugodtan megkezdett sport-szereplés kezdeti sikertelenségeinek hatására, láncreakciószerûen foko-zódnak).

7. Szorongás az önkontroll elvesztésének lehetõsége miatt (különösennagy agressziódinamikával élõ sportolók fokozott agresszív feszültségiállapotában).

8. Szorongás a többiek miatt (amikor a sportteljesítménytõl a sporttársakérdeke komolyan függ, pl. váltókban, csapatokban, nemzetközi csapat-versenyeken stb.).

Nyilvánvalóan több más típusos, a sportteljesítménnyel közvetlen összefüggõszorongásfajta is létezik. Igazában nem ismerjük eléggé a szorongás szerepétés formáit, valamint pszichodinamikus hátterét a sportban, bármennyire isgyakori itt ez a jelenség. További kutatásokra lenne szükség. A vizsgálódá-sokban a sportolóval állandóan együtt lévõ sportszakemberek megfigyelései-re nagy szükség volna. Érdemes lenne pszichológiai szakszempontokat adniedzõknek, sportvezetõknek hogy mire figyeljenek mit próbáljanak megértenia sportolóban, és az így nyert adatok alapján lehetne jól leírni a sportban je-lentkezõ szorongás fenomenológiáját és tipológiáját. Ezzel együtt pontosab-

438


ban körül lehetne írni a szakemberhez fordulás kritériumait is. Talán már atestnevelési fõiskolai tanulmányok során hasznos lenne megtanítani ezeket azalapokat.

Hasznos és gyakorlatilag fontos ismeretek lennének nyújthatók a szoron-gás csökkentése szempontjából is. Sokat tehetnek ebben a sportolóval a ver-senyszituációban együtt lévõk is az említettek, de mások is, pl. a gyúrók. Avalóságban sokat is tesznek, és enyhébb szorongásokat gyakran könnyen megis tudnak oldani. A szorongás keltette regresszív állapotban fontos a megbíz-ható társ, aki bizonyos fokig szülõi szerepben van. A közelség, a fokozott fi-gyelem, az érzelmi odafordulást kifejezõ biztatás ilyenkor szorongáscsökken-tõ pszichológiai „gyógyszer”, amit különbözõ sportszakemberek más és másmértékben tudnak nyújtani. (Kicsit hasonlóan az orvos gyógyszer” szerepé-hez amit pl. Bálint Mihály írt le 1961-ben magyarul is megjelent könyvében.)Vannak nagyon megnyugtató egyéniségek, és vannak edzõk, sportvezetõkakik akaratlanul is fokozzák a versenyzõ szorongását. Sajnos, a sportszakem-berek viselkedésében jelenleg a teljes spontaneitás érvényesül, vannak ezen-kívül káros divatok, amik fokozzák a sportolók szorongását. Divat pl. hogy azedzõ együtt õrjöng, kiabál, káromkodik a sportolóval, ez valami olyasmit fe-jez ki, hogy nagyon beleéli magát nagyon együttrezeg, nagyon a „lelkére ve-szi” az eseményt (ez nem is nehéz neki, hiszen az õ minõsítése is sokban függa sportoló teljesítményétõl). Az edzõ és a szakvezetõ azonban speciális sze-repben van a sportoló mellett, és épp úgy nem az õ dolga a sportoló izgalmá-nak átvétele és rezonáltatása, mint ahogyan a sebésznek sem dolga a beteg fáj-dalmainak átérzése.

Sokat tesz a heveny szorongás csökkentésében az ilyen, szülõi szerepbenlévõ sportfelettessel való kommunikáció is. Itt nem arról van szó, amit gyak-ran mondanak, szinte sztereotip módon, hogy „el kell terelni a sportoló figyel-mét” a versenyhelyzettõl. Ezt nem is nagyon lehet. Az érzelmi együttérzést ésa bizalmat kifejezõ szavak bátorítást jelentenek. A beszélgetés tónusa, meta-kommunikációja számit, erre vonatkozóan vannak megfigyelések, ezek leír-ják, hogy az edzõk által mondottaknak a versenyhelyzetekben gyakran nincsis sok értelmük, nem tartalmaznak tanácsot, használható észrevételt, mégis,ez a „pep talk” képes megnyugtatni a sportolót.

Nagy lehetõségek rejlenek a pszichológiailag megalapozott kommunikáci-óban. Ha ebben érvényesül empátia, akkor az edzõ ennek segítségével pl. averbalizációhoz segítheti a tudatfelszínen lévõ anticipatív aggodalmakat, ésezzel emocionális feszültséglevezetést (ventilációt, katarzist) segíthet. Demintegy „válaszolhat” is ezekre az aggodalmakra. Adhat specifikus utasításo-

439


kat, információkat. A szorongó állapotban a kognitív folyamatok általábanbeszûkültek, az anticipációknak tehát eléggé merev lefutásuk van. Ha ebbe azedzõ empátiás úton beleérez, a helyzet más összefüggéseire is rámutathat, éselérheti, hogy a sportoló más kognitív keretben is lássa aggodalmait. Ezzelgyakran gyorsan lehet csökkenteni a szorongást. Az egyik korai tanuláselmé-leti kísérlet mutatta ki, hogy ha sikerül a szorongást okozó szituáció fenyegetõelemének kognitív átértelmezése, a szorongás csökken (Lazarus, Alfert1964). A jó edzõ ezt gyakran automatikusan meg tudja tenni. Az edzõ-sporto-ló kapcsolatba még szinte pszichoterápiás mértékû és jellegû beavatkozásokis beleférnek, pl. feszültséglevezetõ tevékenységre vagy fantáziára biztatóutasítások, szuggesztív behatások, paradox intenciós tanácsok stb.

Sajnos, e téren az edzõk és a sportvezetõk képzettsége nem kielégítõ, és etéren a sportorvosok sem tudnak közvetlenül segíteni. Itt is nagy tere volna atovábbképzésnek, a spontán edzõi viselkedés megfigyelésének és fejlesztésé-nek, a jellegzetes helyzetek, események gyûjtésének és elemzésének stb.

A pszichológus számára a sportolók szorongásainak enyhítésére nagyonsok módszer kínálkozik. Az egyik módszer a szorongás mögött rejlõ félig tu-datos vagy tudattalan problémák feltárása és tudatosítása verbális pszichote-rápiás foglalkozáson át. A személyiségben rejlõ, huzamosabb szorongáskész-ség eseteiben, ez a fõ megoldás, vagy legalábbis ezzel kell kezdeni a segítésfolyamatát. A szorongással kapcsolatos élmények megbeszélésében feszült-séglevezetés érvényesül, a belátás belsõ problémamegoldó készséget kelt, ésezt a helyzet megismerése után még speciális viszonyulási módok, vagy aka-dályozó érzelmi tényezõk átdolgozásával indirekt módon lehet erõsíteni is.De a feltáruló problémák számos direkt tanácsot is megengednek, pl. másszakemberek bekapcsolását (pl. szomatikus problémákba), a sportvezetõk se-gítségül hívását stb. A megbeszélésben nemcsak úgy keletkezhet feszültség-levezetõdés, hogy valamilyen pangó feszültség a verbalizációban kiürül, ha-nem úgy is, hogy az újra meg újra elmondott élmény a fantáziában történõújabb átélésen át veszít töltésébõl. Ez a deszenzitizáció, a dekondicionálásmechanizmusa, ami önállóan is alkalmazható mint viselkedésterápiás mód-szer a szorongások csökkentésére (pl. Goldfried, Davison 1979 stb.). Ez külö-nösen hatékonyan kapcsolható össze autogén tréninggel vagy imaginációsmódszerekkel. A szakember rendelkezésére áll a paradox kommunikációmódszere (terápiás paradoxon), ami bonyolult, de nagy effektivitású lehetõ-ség (Haley 1963). Nem érdemes a felhasználható sokféle módszert és elvetrészletezni, ezeknek nyomán mindenesetre kidolgozható egyéni stratégia, amielég nagy hatásfokkal és idõgazdaságos módon alkalmazható (a módszerek-

440


rõl és elvekrõl részletesebben: Buda 1981). A szorongás elleni komplex, elõ-retekintõ és felkészítõ foglalkozás mint pszichológiai tréning sajátos módonés széles körben alkalmazott eljárás a szovjet sportpszichológiában (össze-foglalóan: Rozsnyov 1981).

A szorongás befolyásolása és a szorongás feltárásán át végzett klinikaisportpszichológiai munka nagyon alkalmas arra, hogy a sportban alkalmazottklinikai pszichológiai megközelítés fontosságát demonstrálja. Ha a szakmaifeltételek (a megfelelõ felkészüléstõl, edzettségtõl az egyesületen vagy kere-ten belüli megfelelõ pszichológiai légkörön át a sportolók érdekeltségi viszo-nyáig) adottak, a klinikai megközelítés alkalmas lehet arra hogy a sporttelje-sítményt fokozza, és ezáltal olyan eredményt ér jen el, aminek értéke sokkalnagyobb, mint a szakszerû munkaráfordítás költsége. Bizonyos, hogy a klini-kai sportpszichológia létjogosultságában aligha lehetne kételked ni, ha ez azösszefüggés a sportszakemberek körében nyilvánvalóvá válna. A klinikaisportpszichológiát mûvelõ szakmûhelyekben, így pl. az OTSI Sportmentál-hygiénés Osztályán a gyakorlatban már megvannak a hatékony beavatkozá-sok példái, és így remélhetõ, hogy ez az összefüggés lassanként ismert lesz, ésa szakszerû segítség iránti igény fokozódik.

441


Irodalom

Allport GW: 1954, The Historical Background of Modern Social Psychology. In: G. Lindzey(ed.): Handbook of Social Psychology. Vol. 1. Theory and Method. Addison-Wesley,Cambridge, Mass.

Allport GW: 1981, A személyiség alakulása. Gondolat, Budapest.Ammon G (Hrsg.): 1979, 1982, Handbuch der Dynamischen Psychiatrie. Bd. 12. Ernst

Reinhardt Verlag, München.Ammon G: 1980, Dynamische Psychialrie. Kindler, München (enweit. Neuausgabe)Bach G: 1972, Streiten verbindet. Rowohlt, Reinbek bei Hamburg.Bach GR, Molter H: 1979, Psychoboom. Wege und Abwege moderner Therapie. Rowohlt,

Reinbek bei Hamburg.Backman CW: 1983, Toward an Interdisciplinary Social Psychology. In: L. Berkowitz (ed.):

Advances in Experimental Social Psychology. Vol. 16. Academic Press, New York.Banton M: 1965, Roles. An Introduction to the Study of Social Relations. Tavistock Publ.

London.Bateson G: 1972, Steps to an Ecology of Mind. Ballantine Books, New York.Bálint M: 1961, Az orvos, a betege és a betegség. Akadémiai Kiadó, Budapest.Bednar RL, Stava LJ: 1979, Process and Outcome in Encounter Groups. Small Group

Behavior, 10, 2:200-213.Benedict R: 1955, Urformen der Kultur. Rowohlt, Hamburg.Berger MM (ed.): 1978 (sec. rev. ed.) Videotape Techniques in Psychiatric Training and

Treatment. Brunner/Mazel, New York.Berkowitz L (ed.): 1978, Group Processes. Papers from Advances in Experimental Social

Psychology. Academic Press, New York.Berkowitz L, Donnerstein E: 1982, External Validity is More Than Skin Deep: Some Answers

to Criticism of Laboratory Experiment. American Psychologist, 37, 3:245-257.Berne E: 1963, The Structure and Dynamics of Organizations and Groups. Grove Press, New

York.Berne E: 1964, Principles of Group Treatment. Oxford University Press, New York.Berne E: 1964, Games People Play. The Psychology of Interpersonal Relationships. Grove

Press, New York.Bernstein L, Burris BC (eds.): 1969, The Contribution of Social Sciences to Psychotherapy.

Thomas, Springfield, Ill.Blumer M (ed.): 1982, Social Research Ethics. An Examination of the Merits of Covert

Participant Observation. Macmillian, London.Bowlby J: 1951, Maternal Care and Mental Health. World Health Organization, GenevaBradford LP, Gibb JR, Benne KD (eds.): 1964, T-Group Theory and Laboratory Method.

Innovation in Re-education. Wiley, New York.Brenner M (ed.): 1980, The Structure of Action. Basil Blackwell, London-Oxford.Buda B: 1972, A pszichiátriai szociológia. Problématerületek, dilemmák, fejlõdési

perspektívák az amerikai kutatások tükrében. Szociológia, 1, 3:355-82.Buda B: 1974, 1979, 1982, Kommunikációelméleti szöveggyûjtemény, I. Általános

kommunikációelmélet., Tankönyvkiadó (ELTE jegyzet), Budapest.

442

Irodalom

Buda B: 1974, 1979 (bõv. kiadás), 1988 (bõv. és átdolg. kiadás), A közvetlen emberikommunikáció szabályszerûségei: MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest.

Buda B.: 1978, 1980, 1985 (3. átdolg. bõv. kiadás) Az empátia – A beleélés lélektana.Gondolat, Budapest.

Buda B: 1979, A sportmentálhygiéné koncepciója. Valóság, 22, 4:41-54.Buda B (szerk.): 1981, Pszichoterápia. Gondolat, Budapest.Buda Béla: 1981, A vezetés pszichológiája – avagy a pszichológiai vezetés. Ergonómia, 14,

2:83-87.Buda B: 1982, Nyelv és kommunikáció az úgynevezett stanfordi iskola felfogásában. In:

Telegdy Zs, Szépe Gy (szerk.): Általános nyelvészeti tanulmányok. XIV. Újabb nyelvészetitémák. Akadémiai Kiadó, Budapest 1727.

Buda B: 1983, A kísérlet „szimbolikája”. Pszichológia, 3.Buda B: 1986, A személyiségfejlõdés és nevelés szociálpszichológiája. Tankönyvkiadó,

Budapest.Buda B, László J: 1981, Beszéd a szavak mögött. Tömegkommunikációs Kutatóközpont,

Budapest.Budman SH, Clifford M, Bader L, Bader B: 1981, Experimential Pre-Group Preparation and

Screening Group. J Eastem Group Psychotherapeutic Society, 5, 1:19-26.Bungard W. (Hrsg.): 1980, Die „gute” Versuchsperson denkt nicht. Artefakte in der

Sozialpsychologie. Urban and Schwarzenberg, München–Wien–Baltimore.Burton A. (ed.): 1969, Encounter: The Theory and Practice of Encounter Groups. Jossey-Bass,

San Francisco.Carson SA, Carson OJ (eds.): 1980, Ethology and Non-verbal Communication in Mental

Health. Pergamon Press, New York.Cochrane R: 1973, Advances in Social Research. Constable, London.Cooper GL (ed.): 1975, Theories of Group Processes. Wiley, New York.Csepeli Gy. (szerk.): 1981, A kísérletes társadalomlélektan fõárama. Gondolat, Budapest.Danet BN: 1968, Self-Confrontation in Psychotherapy Reviewed. Videotape Playback as a

Clinical and Research Tool. Am J Psychotherapy. 22, 2:245-257.Dittrich A, Scharfetter C (Hrsg.): 1987, Ethnopsychotherapie. Psychotherapie mittels

aussergewöhnlicher Bewusstseinszustände in westlichen und indigenen Kulturen.Ferdinand Enke, Stuttgart.

Dollard J, Miller NE: 1950. Personality and Psychotherapy. An Analysis in Terms of Learning,Thinking and Culture. McGraw-Hill, New York.

Douglas JD (ed.): 1970, Understanding Everyday Life. Toward the Reconstruction ofSociological Knowledge. Routledge and Kegan Paul, London.

Eisenberg L: 1984, Prevention: Myth and Reality. J Roy Soc Med, 77, 4:268-280.Fenichel O: 1946, The Psychoanalytic Theory of Neuroses. Norton, New York.Fiedler K, Forgas J (eds.): 1988, Affect, Cognition and Social Behavior. New Evidence and

Integrative Attempts. Hogrefe, Toronto–Göttingen–Zürich.Freud S: 1955, Gesammelte Werke, chronologisch geordnet. Imago, London. (Über die

Berechtigung von der Neurasthenie einen bestimmten Symptomenkomplex alsAngstneurose abzutrennen [1895] 1, 313-342; Studien über die Hysterie, mit J. Breuer,[1896] 1, 57-312; Hemmung, Symptom, Angst [1926], 14, 111-206.

Füredi J, Buda B (szerk.): A család szociálpszichiátriája. Medicina, Budapest.Gadamer H (Hrsg.): 1967-1972, Neue Anthropologie. Bd. 1-6. Thieme, Stuttgart.Garfinkel H: 1967, Studies in Ethnomethodology. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, NJ.Garfield SL, Bergin AE (eds.): 1985, Handbook of Psychotherapy and Behavior Change. An

Empirical Analysis. (3. ed.), Wiley, New York.

443

Irodalom

Gendlin ET: 1978 (sec. ed.), Focusing. Bantam Books, Toronto, New York.Gergen KJ: 1973, Social Psychology as History. J Person and Social Psychol, 26, 309-320.Gergen KJ: 1978, Experimentation in Social Psychology: a Reappraisal. Eur J Social Psychol

8, 507-527.Gergen KJ: 1982, Toward Transformation in Social Knowledge. Springer, New York.Gibbard GB, Hartman JJ, Mann RD (eds.): 1974, Analysis of Groups. Contribution to Theory,

Research and Practice. Jossey-Bass, San Francisco.Glass GV, McGraw B, Smith ML: 1981, Meta-analysis in Social Research. Sage, Beverly

Hills, Calif.Goffman E: 1981, A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Gondolat, Budapest.Goldfried MR, Davison GC: 1979, Klinische Verhaltenstherapie. Springer,

Berlin-Heidelberg-New York.Goode JW, Hatt PK: 1952, Methods in Social Research. McGraw-Hill, New York.Greenwood JD: 1983, Role-playing as an experimental strates in social psychology. Eur J

Social Psychol 13, 235-254.Gross N, Mason WS, McEachern AW: 1958, Explorations in Role Analysis. Studies in the

School Superintendency Role. Wiley, New York.Haley J: 1963, Strategies of Psychotherapy. Grune and Stratton, New York.Haley J (ed.): 1971, Changing Families. A Family Therapy Reader. Aldine, Chicago.Hall CS: 1958, A Primer of Freudian Psychology. Methuen, London.Hall CS, Lindzey G: 1954, Psychoanalytic Theory and Its Applicalions in the Social Sciences.

In: G. Lindzey (ed.): 1954, Handbook of Social Psychology. Addison-Wesley, Cambridge,Mass.

Hampden-Turner C: 1970, Radical Man. Schnekman Publ. Co. Chicago.Hans K: 1975, Growth Encounter. A Guide for Groups. Nelson-Hall, Chicago.Harré R (ed.): 1976, Life Sentences. Aspects of the Social Role of Language. Wiley, New

York.Heelas P, Lock A (ed.): 1981, Indigenous Psychologies. The Anthropology of Self. Academic

Press, London–New York.Helm J: 1979, Gesprächspsychotherapie. Forschung – Praxis – Ausbildung. VEB Deutscher

Verlag der Wissenschaften, Berlin.Hernádi M (szerk.): 1984, A fenomenológia a társadalomtudományban. Válogatás. Gondolat,

Budapest.Hidas Gy: 1984, A csoportpszichoterápia elméleti és gyakorlati kérdései. Akadémiai Kiadó,

Budapest.Hilgard ER: 1962, Introduction to Psychology. (3. ed.) Harcourt, Brace and World, New York.Hoebel AE: 1959, Man in the Primitive World. An Introduction to Anthropology.

McGraw-Hill, New York.Homans G: 1950, The Human Group. Harcourt Brace, New York.Horn K (Hrsg.): 1971, Gruppendynamik und der „subjektive Faktor”. Repressive

Entsublimierung oder politisierende Praxis. Suhrkamp, Frankfurt am Main.Horney K: 1938, Neurosis and Human Growth. Norton, New York.Höck K: 1976, Gruppenpsychotherapie. VEB Deutscher Verlag der Wissenschaften, Berlin.Höck K, Ott J, Vorwerg M. (Hrsg.): 1981-82, Psychotherapie und Grenzgebiete, Bd. 13.

Johann Ambosius Barth, Leipzig.Höck K, Ott J, Vorwerg M (Hrsg.): 1981, Theoretische Probleme der Gruppenpsychotherapie.

Johann Ambrosius Barth, Leipzig.

444

Irodalom

Hyman HH, Singer E (eds.): 1968, Readings in Reference G. Theory and Research. Free Press,New York.

Jourard SM: 1971, The Transparent Self. (2. rev. ed.) Van Nostrand Reinhold, New York.Kahn RL et al.: 1964, Organizational Stress. Studies in Role Conflict and Ambiguity. Wiley,

New York.Kardiner A: 1953, La personnalité de base. La psychodynamique de l’organisation sociale

primitive. Presses Universitaires de France, Paris. (The Individual and Its Society. ThePsychodynamics of Primitive Social Organisation, 1939, Columbia Univ. Press, New York)

Kelly GA: 1955, The Psychology of Personal Constructs. Vol. 12. Norton, New York.Koch S (ed.): 1959, Psychology. A Study of a Science. Vol. 3. Formulations of the Person and

the Social Context. McGraw-Hill, New York.Kroeber AL, Kluckhohn C: 1952, Culture. A Critical Review of Concepts and Definitions.

Knopf, New York.Kuhn T: 1982, A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest.Lazarus RS, Alfert E: 1964, Short circuiting of threat by experimentally altering cognitive

appraisal. J Abnormal Social Psychol, 69, 195-205.Lawrence, WG (ed.): 1979, Exploring Individual and Organizational Boundaries. A Tavistock

Open Systems Approach. Wiley, Chichester – New York.Lawton D: 1974, Társadalmi osztály, nyelv és oktatás. Gondolat, Budapest.Lermer SP: 1978, Video-Feedback in der Psychotherapie. Eine Literaturübersicht.

Gruppendynamik. Forschung und Praxis, 9, 183-195.Lewin K: 1970, Csoportdinamika. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest.Lieberman MA, Yalom ID, Miles MB: 1973, Encounter Groups: First Facts. Basic Books,

New York.Madge J: 1953, Tools of the Social Science. Longmans, Green and Co. London.Maslow AH: 1962, Toward a Psychology of Being. Van Nostrand, Toronto, New York.Merton RK: 1957, The Role-Set: Problems in Sociological Theory. Brit J Sociology, 8,

106-120.Merton RK: 1981, Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat, Budapest.Mérei F: 1971, Közösségek rejtett hálózata. A szociometriai értelmezés. Közgazdasági és Jogi

Kiadó, Budapest.Mérei F: 1989, Társ és csoport. Tanulmányok a genetikus szociálpszichológia kõrébõl.

Akadémiai Kiadó, Budapest.Miles MB: 1960, Human Relations Training. Processes and Outcomes. J Couns Psychology, 7,

4:301-306.Miller GA, Galanter E, Pribram KH: 1960, Plans and Structures of Behavior. Holt, New York.Mills C, Hogan R: 1978, A role theoretical interpretation of personality scale item responses. J

Personality, 46, 4:778-785.Moeller ML: 1978, Selbsthilfegruppen. Rohwolt, Reinbek bei Hamburg.Moreno JL: 1954 (sec. ed.), Who Shall Survive? Beacon House, New York.Moreno JL (ed.): 1960, The Sociometry Reader. Beacon House, New York.Moreno JL: 1960, Gruppenpsychotherapie und Psychodrama. Thieme, Stuttgart.ory and

Personality Dynamics. Ronald, New York.Mowrer OH:1950, Learning TheNadig M: 1986, Die verborgene Kultur der Frau. Ethnopsychoanalytische Gespräche mit

Bauerinnen in Mexico. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main.

445

Irodalom

Nagel H, Seilert M (Hrsg.): 1979, Inflation der Therapieformen. Gruppen- und Einzeltherapienin der sozialpedagogischen und klinischen Praxis. Sinn und Unsinn der Psycho-Industrie.Rowohlt, Reinbek bei Hamburg.

Nemiah JC: 1975, Anxiety Neurosis. In: AM Freedman, HI Kaplan, BJ Sadock (eds.):Comprehensive Textbook of Psychiatry II. (sec. ed.), Williams and Wilkins, Baltimore, 1,1198-1208.

Niederberger JM: 1984, Organizationssoziologie der Schule. Motivation, Verwaltung,Differenzierung. F. Enke Stuttgart.

Nolte H: 1970, Psychoanalyse und Soziologie. Die Systemtheorien Sigmund Freuds undTalcott Parsons. H. Huber, Bern, Stuttgart, Wien.

Pagés M: 1970, L’orientation nondirective en psychothérapie et en psychologie-sociale. (2. éd.)Dunod, Paris.

Parsons T: 1964, Social Structure and Personality. The Free Press, New York.Parsons T, Bales RF: 1955, Family, Socialization and Interaction Process. The Free Press of

Glencoe. Glencoe, Ill.Pataki F: 1976, Utak és válaszutak a szociálpszichológiában. Akadémiai Kiadó, Budapest.Pataki F. (szerk.): 1980, Csoportlélektan (második kiadás). Gondolat, Budapest.Pataki F: 1982, Az én és a társadalmi azonosságtudat. Kossuth, Budapest.Poyates F (ed.): 1988, Cross-Cultural Perspectives in Nonverbal Communication. Hogrefe,

Toronto, Lewiston, Göttingen, Zürich.Radcliffe-Brown AR: 1963, Structure and Function in Primitive Society. Cohen-West, London.Rapaport D: 1960, The Structure of Psychoanalytic Theory. A Systematizing Attempt. Int.

Univ. Press, New York.Rodolfo RR, Hungerford L: 1982, Self-Help Groups: A Referral Resource for Professional

Therapists. Professional Psychology, 13, 3:345-353.Rogers CR: 1967, The Process of the Basic Encounter Groups. In: JFT Bugenthal (ed.):

Challenges of Humanistic Psychology, 1967, McGraw-Hill, New York, 261-276.Rosenbaum M, Snadowsky A (eds.): 1976, The Intensive Group Experience. The Free Press,

New York.Roethlisberger F, Dickson WJ: 1939, Management and the Worker. Harvard University Press,

Cambridge, Mass.Rose AM (ed.): 1962, Human Behavior and Social Processes. An Interactionist Approach.

Routledge and Kegan Paul, London.Rottert JB, Hochrein DJ: 1979, Persönlichkeit, Theorien, Messung, Forschung. Springer,

Berlin-Heidelberg-New York.Rozsnyov AV: 1981, Rukovodsztvo po pszichoterapii. Medicina, Moszkva.Rudas J. (szerk.): 1984, Önismereti csoportok. Tömegkommunikációs Kutatóközpont,

Budapest.Ruesch J, Bateson G: 1951, Communication: The Cultural Matrix of Psychiatry. Norton, New

York.Rutter M: 1972, Maternal Deprivation Re-assessed. Penguin, Harmondsworth, Middlesex.Sbandi P: 1970, Feedback in Sensitivity Training. Gruppenpsychotherapie und

Gruppendynamik, 4, 1:17-52.Selvini Palazzoli M et al.: 1975, Paradosso e contraparadosso. Feltrinelli, Milano.Schachter S, Singer JE: 1962, Cognitive, social and psychological determinants of emotional

state. Psychological Review. 69, 379-399.Shibutani T: 1961, Society and Personality. An Interactionist Approach to Social Psychology.

Prentice-Hall, Englewood Cliffs, N. J.

446

Irodalom

Shostak AB, Gomberg W (eds.): 1964, Blue-Collar World. Studies of the American Worker.Prentice-Hall, Englewood Cliffs, NJ.

Siegman AW, Pope B (eds.): 1972, Studies in Dyadic Communication. Pergamon Press, NewYork.

Smith ML, Glass GV: 1977, Meta-analysis in psychotherapy outcome studies. AmericanPsychologist, 32, 9:752-760.

Spielberger CD: 1966, Anxiety and Behavior. Academic Press, New York.Sollie DL, Scott JP: 1983, Teaching Communication Skills. A Comparison of Videotape

Feedback Methods. Family Relations, 32, 503-511.Solomon LN, Berzon B (eds.): 1972, New Perspectives on Encounter Groups. Jossey-Bass,

San Francisco.Stierlin H: 1975, Von der Psychoanalyse zur Familientherapie. Klett-Cotta, Stuttgart.Stierlin H: 1978, Delegation und Familie, Beiträge zum Heidelberger familiendynamischen

Konzept. Suhrkamp, Frankfurt am Main.Stoller FH: 1972, Time-Extended Intensive Groups. Jossey-Bass, San Francisco.Tedeschi JT (ed.): 1981, Impression Management Theory and Social Psychological Research.

Academic Press, New York.Váriné Szilágyi I: 1982, A szociálpszichológia megújulásának etogenikus programja. Magyar

Pszichol Szle, 38, 1, 65-81.Welz S (ed.): 1974, Nonverbal Communication: Readings with Commentary. Oxford Univ.

Press, New York.Willi J: 1975, Die Zweierbeziehung. Spannungsursachen, Störungsmuster, Klärungsprozesse,

Lösungmodelle. Rowohlt, Reinbek bei Hamburg.Zeig JK (ed.): 1982, Ericksonian Approaches to Hypnosis and Psychotherapy. Brunner/Mazel,

New York.Zeig JK, Lankton SR (eds.): 1988, Developing Ericksonian Therapy. State of the Art.

Brunner/Mazel, New York.Yalom ID: 1970, The Theory and Practice of Group Psychotherapy. Basic Books, New York.

447

Irodalom

Documents

A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdéseiC) SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA, SZERVEZETPSZICHOLÓGIA 21. Pszichoterápia és szociálpszichológia 169 22. A módszerek problémája